A fogoly királyné 9789632547114 [PDF]

Zitiervorschau

A fogoly királyné Alison Weir Ulpius-ház (2012) Címke: Életrajz, Történelmi Regény Életrajzttt Történelmi Regényttt

Alison Weir regényében a nagy birodalmak felemelkedésének korában járunk, az Anjouk és a Plantagenetek küzdelmének idején. Franciaország még Aquitániánál is kisebb, hűbérurak és vazallusok szövevényes kapcsolatai alakítják a határokat. Vajon hogyan állja meg a helyét e veszedelmes kor veszedelmes viszonyai között egy különlegesen vonzó, életszerető, ambiciózus ifjú hölgy, aki Franciaország királyának feleségeként a hatalomból is részesedik? Mi történik akkor, ha szenvedélyes nőiességében Lajos nem képes az asszony vágyait beteljesíteni? Ha az egyház el is választja első férjétől, a csodaszép Aquitániai Eleonóra Anglia leendő királya, Henrik oldalán sem élvezheti zavartalanul a szerelmet. Az uralkodó odaadó barátja, Thomas Beckett jelenléte sajátos háromszöget teremt a két férfi és a királyné között, melynek tragikus véget vet a Canterbury érsek erőszakos halála. A gyilkosság felelőssége alól Henrik, az egykori bizalmas jó barát sem vonhatja ki magát. A fogoly királyné lebilincselően izgalmas tabló egy több évtizedes királyi szerelemről, amely a történelem egyik legviharosabb évszázadában is felül tudott kerekedni a cselszövéseken és a hatalmi játszmákon. Alison Weir a történelmi regény koronázatlan királynője. Lady Elizabeth és Lady Jane című bestsellere a magyar olvasókat is meghódította.

ALISON WEIR

A fogoly királyné

Hét kis embernek, akik 2009-10-ben születtek:

Henry George Marstonnak, Charlie Andrew Prestonnak, Isla May Weirnek, Maisie Isobel Flora Weirnek, Lara Eileen Weirnek, Grace Daly Robinsonnak, Frederick Arthur Campbell Thorpe-nak, és unokámnak, Eleanor Jane Bormannak.

„Ez a féreg, mely nem pusztul el, az elmúlt dolgok emlékezete.” Clairvaux-i Szent Bernát: A megfontolásról

„A legállhatatosabb gyűlölet az, amely elkorcsosult szerelemből lesz.” Walter Map: Udvari apróságokról

„Ah, kegyetlen sors, Öröm s bú váltakozása mily gyors!” Raimbaut de Vaqueyras: Lírai költemény

Első rész

Oroszlánok házassága

1151-1154

1. PÁRIZS, 1151 AUGUSZTUSA

„Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy eláruljam magamat” ~ fohászkodott magában Eleonóra királyné, amint kecsesen helyet foglalt a faragott fatrónuson férje, Lajos király mellett. A francia királyi udvarhoz tartozók a Szajna folyó övezte Cité szigetének felét elfoglaló palota komor, barlangszerű termében gyűltek össze, amellyel szemben a hatalmas Notre-Dame katedrális magasodott. Eleonóra mindig is gyűlölte ezt a palotát, a zord, omladozó kőtornyával és a sötét, hideg szobáival együtt. Megpróbálta Bourges-ból való drága faliszőnyeggel derűsebbé tenni a nyomasztó termet, de az még így is ridegnek, kietlennek tetszett, hiába tűzött be a nyári nap a keskeny ablakokon. Ó, mennyire hiányoztak neki a szülőföldje, Aquitánia világos, finom kőből, buja erdőségek borította hegytetőkre épült bájos kastélyai! Mennyire hiányzott neki maga Aquitánia és az a másik világ a napsütötte délen, amelyet oly sok évvel azelőtt maga mögött kellett hagynia. De Eleonóra megtanulta, hogy ne engedje a gondolatait ebbe az irányba elkószálni. Félt, hogy ha megteszi, beleőrül. Muszáj volt inkább a küszöbön álló szertartás felé fordítania a figyelmét, és a tőle telhető legjobb alakítást nyújtani a királyné szerepében.

Oly sokféle módon cserbenhagyta Lajost és Franciaországot – többféleképpen, mint bárki is gondolta volna – legalább annyit megtehet, hogy az alkalomhoz illőn tetszetős látvánnyal szolgál. A király és a királyné előtt egybegyűlt a Franciaország főurai és vazallusai alkotta tarkabarka, skarlátszínbe, vörösesbarnába és prémekbe öltözött társaság, valamint a tonzúrás egyháziak csoportja, akik – egyetlen kivétellel – valamennyien bő, suhogó ruhákban pompáztak. Arra vártak, hogy tanúi legyenek egy háború végének. Lajos elkínzottnak és fáradtnak tűnt, az arca még mindig lángolt a láztól, amely miatt immár hetek óta az ágyat nyomta, de, gondolta Eleonóra, legalább felkelt az ágyából. Persze Clairvaux-i Bernát, a tolakodó apát, aki most félrehúzódva állt a piszkosfehér vászontunikájában, mondta neki, hogy keljen fel, márpedig amikor Bernát mond valamit, akkor Lajos ugrik, ahogy szinte mindenki a keresztény világban. Eleonóra nem volt szerelmes Lajosba, de sok mindent megtett volna, kiváltképp most, amikor a király testileg és lelkileg gyenge volt, hogy megkímélje őt bármilyen fájdalomtól – önmagát pedig a szégyentől és a lelepleződés félelmetes következményeitől. Korábban biztonságban érezte magát, úgy gondolta, hogy a nagy bűne olyan titok, amelyet magával visz majd a sírba, most azonban rövidesen belép a hatalmas ajtón az egyetlen ember, aki egy véletlen pillantással vagy gesztussal esetleg elárulhatja és a puszta létét veszélyeztetheti: Gottfried, Anjou grófja – akit az emberek „Plantagenet”-nek neveznek a rekettyevirág miatt, amit rendszerint a fövegén visel. Ámbátor, gondolta Eleonóra bosszúsan, Lajos valójában aligha hibáztathatja őt azért, amit tett. Lajos, vagyis inkább az életét uraló egyháziak ítélték őt arra, hogy ebben az ijesztő északi országban tengődjön boldogtalanul, ahol szürke az égbolt és mogorvák az emberek; és hogy fullasztó, szinte szerzetesi szabályok szerint éljen, a világtól elzárva, csupán az udvarhölgyei társaságában. Immár tizennégy esztendeje, hogy az életéből jobbára hiányzott az izgalom és az öröm – másfajta életet pedig csak rövid ideig, néhány lopott pillanat erejéig ismert. Marcabruval; Gottfrieddal; majd később

Rajmunddal. Édes bűnök, melyekről a gyónást leszámítva soha nem szabad hogy szó essék, Lajos, a férje füle hallatára meg bizonyosan nem. Ő a király felesége, Gottfried pedig a vazallusa, és mindketten megszegték a szent esküjüket. Így kavarogtak a királyné fejében a gondolatok, miközben a magas trónszéken ült a király mellett, várván Gottfried és fia, Henrik érkezésére, hogy Lajos békecsókot válthasson velük, és elfogadja Henrik formális hűbéresküjét. A háború ilyenformán szépen véget ér majd – ámde az Eleonóra bensőjében háborgó nyugtalanságnak korántsem lesz vége. Ez lesz ugyanis az első alkalom ama öt év előtti boldog, bűnös, poitoui ősz óta, hogy Gottfried a szeme elé kerül. Nem volt az szerelem, és nem is volt tartós. Eleonóra azonban sosem tudta kitörölni a fejéből az érzéki emlékképet, amint ő és Gottfried fenségesen párosodnak a selyemlepedők között, és a gyertyafény aranyló ragyogásba vonja összefonódott testüket. Reveláció volt az egymásra találásuk a hitvesi ágyat jellemző kínos feszengés és a Macrabunak köszönhető durva ébredés után; Eleonóra álmában sem gondolta volna, hogy férfi képes lehet ilyen hosszan elnyúló gyönyört adni neki. Újra és újra szétáradt benne, mígnem sikoltott a kéjtől, és ettől tudatára ébredt, ahogy korábban soha, hogy mi hiányzott a Lajossal való házasságából. Mégis kényszerítette magát, hogy elfelejtse, mert Lajosnak soha nem szabadott megtudnia. Elég egy hűtlenség gyanúja, és ez is olyannyira fáj neki, hogy a szíve talán soha nem fog meggyógyulni. A dolgok nem ugyanolyanok voltak közöttük azóta, és Eleonóra most már csak azért imádkozott, hogy megtalálja a legjobb kiutat a házasságuk romjaiból. És Gottfried most itt van Párizsban, éppen ebben a palotában, ő pedig elborzadt az eshetőségtől, hogy valamelyikük akaratlanul okot ad a töprengésre Lajosnak vagy bárki másnak – kiváltképp a mindent észrevevő Bernát apátnak – azzal kapcsolatban, vajon mi is történt közöttük. Franciaországban szörnyű dolgokat műveltek az olyan királynékkal, akiket házasságtörésben találtak bűnösnek. Ki ne hallotta volna a rettenetes, régi történetet Brünhildáról, Klodvig király feleségéről, akit, miután alaptalanul megvádolták hűtlenséggel és

gyilkossággal, hajánál, kezénél és lábánál fogva lovakhoz kötöztek és széttépettek? Eleonóra megremegett, valahányszor erre gondolt. Vajon Lajos lenne ennyire könyörtelen, ha rájönne, hogy megcsalta? Eleonóra úgy vélte, hogy nem, de nem is akarta próbára tenni. Lajosnak soha, de soha nem szabad megtudnia, hogy lefeküdt Gottfrieddal. Még így is, miközben rettegett, önkéntelenül felidézte magában, milyen volt a férfival, és hogy milyen csodálatosan ébredt tudatára a szerelem gyönyöreinek… Nem, ne gondolj erre! – figyelmeztette magát Eleonóra. Ez magában hordja a lelepleződés veszélyét. Eleonóra egyenesen tűnődni kezdett, vajon az a csodálatos gyönyör megérte-e a kockázatot… Megszólaltak a harsonák. Jönnek már. Gottfried bármely pillanatban beléphetett a nagy ajtón. És már ott is volt: magas, lángoló üstökű és életteli férfi, markáns arcvonásai kitartásra és céltudatosságra, hosszú léptei féken tartott életerőre vallottak. Nem változott. Az emelvény felé tartott, a tekintetét Lajosra szegezte. Eleonóra irányába nem nézett, ő pedig kényszerítette magát, hogy felszegje az állát és előremeredjen. Az erényes hölgyek uralkodnak a pillantásukon, intette Dangerosa nagymama sok évvel ezelőtt; de maga Dangerosa korántsem volt szent, és a maga idejében nagyon hatékonyan használta a szemét, hogy kelepcébe ejtse Eleonóra nagyapját, a buja trubadúrt, Aquitánia hercegét. Eleonóra már nagyon fiatalon megtanulta, hogy a nőknek különleges hatalmuk lehet a férfiak felett, amiként még neki is az volt Lajos felett, noha, Isten irgalmazzon mindkettejüknek, ahhoz nem volt elegendő, hogy különösebben gyakran cselekvésre bírja Lajos elnyomott, félénk kis hímtagját. Eleonóra megpróbált nem gondolni a frusztráltságára, ez azonban nehezére esett, miközben a férfi, aki valaha megmutatta neki, mennyire másképpen is lehetnek a dolgok, mindössze néhány lépésre állt tőle, méghozzá a tizennyolc éves fia társaságában. A fia! Eleonóra többé nem uralkodott a pillantásán, hanem valósággal felfalta vele a fiatalembert. Anjou Henrik valamivel alacsonyabb volt, mint az apja, de ezt a kisugárzásával nagyon is kompenzálta.

Fenséges, fiatal, rőt sörényű oroszlán, olyan arcvonásokkal, amelyekre ezerszer meredhet az ember, és még mindig újra vágyik a szemét legeltetni rajtuk. Henrik szürke szemének tüzesebb volt a pillantása, mint az apjáé, az ajka nyersen érzéki volt, a mellkasa széles, izmos testét pedig máris megacélozták a nyeregben és a csatamezőn töltött évek. Szilajul maszkulin volta ellenére macskát idéző eleganciával és visszafojtott, mély és hatalmas nemiségre utaló erővel mozgott. Ifjonti férfiassága ellenállhatatlan, tündökletes volt. Eleonórának elég volt meglátnia Henriket – és Gottfriedot nem vette észre többé. Nem fért hozzá kétség, hogy Eleonóra érdeklődése viszonzásra talált, ugyanis miközben Lajos felállt és megölelte Gottfriedot, Henrik elismerő pillantása mindvégig rajta függött: a szeme vágytól sötétlett, áthatóan dévaj volt. Eleonórába késként hasított a vágyakozás. Alig tudott uralkodni magán. Még soha, egyetlen férfi sem váltott ki belőle ilyen heves reakciót. Eleonóra erőt vett magán, és visszakényszerítette a tekintetét, azt az árulkodó tekintetét az éppen zajló hűbéri eskütételre, majd Henriket figyelte, amint apja után térdre ereszkedik, és a kezét a király kezébe teszi. – Istenemre – mondta mély, érdes hangon – hűséges és ragaszkodó leszek hozzád, és szeretni fogom mindazokat, akiket te szeretsz, és őrizkedem mindazoktól, akiktől te őrizkedsz. És soha nem fogok, sem szándékkal, sem cselekedettel, sem szóban, sem tettleg semmit elkövetni, ami ellenedre van, feltéve, hogy kitartasz mellettem, ahogyan érdemlem, Isten engem úgy segéljen. Eleonóra el volt ragadtatva. Akarta ezt a férfit. Miközben figyelte, tudta – nem lett volna képes megmondani, honnan hogy ez a férfi neki rendeltetett, és hogy csak csettintenie kellene az ujjával, és megkapná. Az elhatározása, hogy véget vet a házasságának, erősebb lett és megszilárdult. Észrevette, hogy Gottfried nézi, de azon kapta magát, hogy egyenesen keresztülbámul rajta, alig érzékelve, hogy a férfi enyhén összevonja a szemöldökét, miközben őt figyeli. Eleonóra arra gondolt, milyen láthatatlan kötelékek fűzik az előtte álló három férfihoz, hogy egyikük sincs tudatában a ténynek, és hogy e

kötelékek közül kettőnek immár el kell szakadnia. Gottfriedot elfelejteni könnyű lesz: Eleonóra teljesen tisztán látta, hogy túlságosan hosszú ideig, szükségből táplálkozott azokból a fantáziaképekből. Testi vágy volt ez, semmi több, amelyet a fejében a kielégületlenség szülte fantáziák ékesítettek. És évek óta várt arra, hogy megszabaduljon szegény Lajostól. Az egyetlen kérdés már csak az volt, hogy miként érje ezt el. – Isten nevében, hivatalosan reád ruházom Normandia hercegségét – mondta Lajos, hangját rezegtetve Henriknek; majd előrehajolt, és a fiatalember mindkét arcát csókkal illette. Az ifjú herceg felegyenesedett, hátralépett az apja mellé, és mindketten meghajoltak. – Sokat köszönhetünk Bernát apátnak – mormogta a király Eleonórának, és csinos arcára kedves mosoly ült ki, amelyet csak szépséges felesége számára tartogatott. – Ez a békekötés Gottfried gróffal és a fiával az ő műve. Alkalmasint inkább Gottfried körmönfont stratégiájának része, gondolta Eleonóra, de tartózkodott attól, hogy bármit is mondjon. Még az átszellemült Lajos is furcsállotta, hogy Anjou fondorlatos grófja ilyen hirtelen pálfordulásra szánta el magát, miután istenkáromló dolgokat vágott a kegyes Bernát arcába. Az apát bírálni merészelte Gottfriedot, amiért a fia, FitzEmpress{1} Henrik pártját fogta, amikor az megtagadta, hogy hűbéresküt tegyen urának, Lajos királynak a normandiai hercegségért. Még Eleonóra is meg volt döbbenve. – Pökhendi ez a fiú! – Lajos halkan füstölgött. – Úgy hallom, olyan indulatos szokott lenni, hogy egy szent meghunyászkodna tőle. Valakinek meg kell zaboláznia, mielőtt elszabadul, az apjában pedig nem lehet bízni, hogy megteszi, bármilyen szépen beszél is a kedvemért. Eleonórának nehezére esett bármit is mondania válaszképpen, olyannyira Henrik hatása alá került. – Nem hiszem, hogy Gottfried olyan tökkelütött lenne, hogy lemondjon a hercegségéről ennek a hetyke suhancnak a javára – mormogta Lajos, arcán merev mosollyal. – Még most sem bízom

egyikükben sem, és Bernát apát sem bízik. Bárki bármit mond, igazam volt, amikor eleinte nem voltam hajlandó hercegnek elismerni Henriket. Sosem fogom megérteni, hogy Isten az ő bölcsességében miért sújtott betegséggel éppen akkor, amikor ellenük készültem vonulni. – Lajos kezdte belelovallni magát a ritka, ám szörnyű dührohamai egyikébe, és Eleonóra, bár nehezére esett, tudta, hogy le kell csillapítania. Az emberek figyelnek… Lajos elfehéredő bütykökkel markolta a trónusa festett karfáit. Eleonóra higgadtan a kezére tette a sajátját. – Köszönetet kell mondanunk Istennek Bernát apát közbenjárásáért – mormogta csillapítón, felidézve, miként lépett közbe Bernát, és nem törődve Gottfried szokásos átkozódásával és tombolásával – istenem, elragadta az indulat végül csodával határos módon elhárított egy háborút. – Igaz, méltányos alku volt – ismerte el Lajos, miután a bosszúsága alábbhagyott. – Senki más nem lett volna képes ilyen feltételek elfogadására bírni az Anjoukat. – Eleonóra csak egyetérteni tudott azzal, hogy a Henrik által felajánlott Vexin, ez a sokat vitatott hovatartozású normandiai határvidék, amelynek fejében a király elismerte őt Normandia hercegének, mesteri megoldással szolgált a viszályra, és így mindenki megőrizhette a méltóságát. – Gyere, uram – mondta –, mindannyian várnak. Szórakoztassuk a látogatóinkat. Miközben zajlott a bor és az édességek behordása és felszolgálása, a király, a királyné és tekintélyes vendégeik az udvaroncok közé vegyültek a hatalmas, komor teremben. Eleonóra Henrik herceget kereste a sokadalomban, remélve, hogy megint hallhatja a hangját, még ha csak néhány izgató szót válthat is vele, ám akaratlanul szembe találta magát a kegyes Bernát apáttal, aki hasonlóképpen riadtnak látszott a találkozástól. Bernát nem szerette a nőket, ez köztudott volt, és Eleonóra biztosra vette, hogy retteg a hatástól, amelyet gyakorolhatnak rá. Egek, még a húgát is kárhoztatja, csak mert az örömét leli abban, hogy egy gazdag ember felesége. Eleonóra mindig is utálta Bernátot, ezt a mindent

helytelenítő vén nyomorultat – az ellenszenv persze kölcsönös volt –, de az udvariasság most is megkövetelte tőle, hogy köszöntse. A szentség bűze, amely a férfit körüllengte – „tényleg büdös!”, gondolta Eleonóra nem segítette elő a nyájas társalgást Bernát szigorú, aszketikus ábrázattal meredt le rá. Sovány arca volt, vékony bőre ráfeszült a koponyájára. Az egész világ tudta, milyen sokat böjtöl Miurunk iránti szeretetében. Alig volt teste. – Felség – mondta Bernát enyhén meghajolva, és máris menekülőre fogva továbblépett volna, amikor Eleonóra ráébredt, hogy a jelenlegi nyugtalan állapotában talán hasznát veheti az apátnak. – Atyám – tartotta őt vissza a legesdeklőbb arckifejezését elővéve –, a tanácsodra van szükségem. Bernát megállt, némán nézett Eleonórára; korántsem volt bőbeszédű ember. Eleonóra érzékelte az ellenszenvét és bizalmatlanságát; Bernát sosem kedvelte őt, és nem csinált titkot a véleményéből, hogy Eleonóra mindenbe beleüti az orrát, és túlságosan is világias. – Olyasmiről van szó, amiről már beszéltem neked korábban – mondta Eleonóra halkan. – A királlyal kötött házasságomat illetően. Tudod, mennyire sivár és keserű az életem, és hogy a tizennégy év során, amelyet Lajossal töltöttem, mindössze két leányt szültem neki. Nem remélem már, hogy valaha is fiút szülök neki, bár sokat imádkozom a Szűzhöz, hogy teljesítse a kívánságomat, de félek, hogy Isten elfordította tőlem az arcát. – Eleonóra hangja jól időzített zokogástól csuklott el, miközben folytatta; – Te magad is kétségbe vontad a házasság érvényességét, és én is régóta kételkedem benne. Túlságosan közeli rokonok vagyunk, Lajos meg én. Nem kaptunk diszpenzációt{2}. Mondd meg nekem, atyám, mit tehetek, hogy elhárítsam Isten haragját? – Sokan osztják az aggodalmaidat, leányom – válaszolta Bernát keserves hangon, mintha fájna neki, hogy ez egyszer egyet kell értenie Eleonórával. – Maguk a bárók sürgették a királyt, hogy folyamodjék hatálytalanításért, de ő nem szívesen veszítené el a hatalmas birtokaidat. És szeret téged, Isten segítse meg. – Bernát összepréselte az ajkát.

– Szeret? – replikázott Eleonóra. – Lajos olyan, mint egy gyermek! Ártatlan, és fél a szerelemtől. Alig-alig jön az ágyamba. Hitemre, egy szerzeteshez mentem feleségül, nem egy királyhoz! – Ez kevésbé súlyos baj, mint a törvénytelen házasságotok – fakadt ki Bernát. – Muszáj mindig a hús dolgaira gondolnod? – A hús dolgai vezetnek örökösök megfoganásához! – csattant fel Eleonóra. – A leányaimat a nemük megakadályozza a korona öröklésében, és ha a király örökös nélkül hal meg, Franciaország háborúba sodródik. A királynak szabaddá kellene válnia, hogy újranősüljön és fiúkat nemzzen. – Majd beszélek vele megint – mondta Bernát, láthatóan uralkodva a bosszúságán. – Valóban sok nyomós ok létezik, amiért ezt a házasságot fel kellene bontani. – Eleonóra az ajkába harapott, eltökélve, hogy nem vesz tudomást a burkolt sértésről. Aztán a tömegben támadt résen át felfedezte Anjou Henriket, amint bort kortyolva az apjával beszélget, és a szívverése kihagyott egy pillanatra. Bernát is meglátta, és elhúzta a száját. – Nem bízom az Anjoukban – mondta komoran. – Az ördögtől származnak, és az ördöghöz fognak visszatérni. Elátkozott fajta. Gottfried gróf megbízhatatlan, mint a szél, soha nem kedveltem. Akkor fedte fel a valódi énjét, amikor egyenesen az arcomba ordított istenkáromlón. De a megtorlás csakis az Istené. Jegyezd meg, felség, Gottfried gróf egy hónapon belül halott lesz. Eleonóra meglepődött az apát szavaiban tovasuhanó hidegségen, de azt mondta magának, hogy csak a felháborodás szülte őket. Aztán ráébredt, hogy Bernát immár Henriket figyeli rosszallón. – Amikor először megláttam a fiút, egy pillanatra borzasztó előérzetem támadt – mondta. – Szabad kérdeznem, hogy miért? – érdeklődött Eleonóra megütközve. – Ő az igazi ivadéka annak az ördögi asszonynak, Melusine-nek, aki Anjou első grófjának felesége volt. Elmesélem neked a történetet. A bolond ember feleségül vette, mivel elcsábult a

szépsége láttán, a nő pedig gyerekeket szült neki, de soha nem járt misére. Egy napon a gróf rákényszerítette – a lovagjai tartották a köpenyénél fogva –, de amikor elérkezett az úrfelmutatás ideje, az asszony természetfeletti erővel kiszabadult, rikácsolva kiröppent egy ablakon, és soha többé nem látták. Nem férhet hozzá kétség, hogy magának az ördögnek a leánya volt, aki képtelen volt rátekinteni Krisztus testére. Eleonóra fanyarul elmosolyodott. Hallotta már a történetet. – Ez csupán egy régi legenda, atyám. Csak nem hiszed el? – Gottfried gróf és a fia elhiszik – vágott vissza Bernát. – Gyakorta emlegetik. Úgy tűnik, hogy még büszkék is rá. – Az apát arca megrándult a viszolygástól. – Úgy vélem, talán csak tréfálkoztak a rovásodra – mondta neki Eleonóra, emlékezve Gottfried gonoszkodó humorérzékére. Isten a tudója, szüksége volt rá, miután elvette azt a banyát, Matild császárnét, aki soha nem szűnt meg emlékezetébe idézni, hogy az apja Anglia királya volt, az első férje pedig maga a Szent Római Birodalom császára! És hogy ő leereszkedett egy egyszerű grófhoz! – Ilyesmivel soha nem szabad tréfálkozni – mondta Bernát mereven, – Most pedig, felség, beszélnem kell a királlyal. – Tisztelettel meghajolva elhátrált, nyilvánvalóan megkönnyebbülve, hogy otthagyhatja Eleonórát. Az vállat vont Lehet hogy királyok és hercegek hunyászkodnak meg előtte, de az ő szemében Clairvaux-i Bernát csak egy szánalmas, tolakodó, mániákus vénember volt. És miért vesztegetné rá a gondolatait, amikor FitzEmpress Henrik közeledik feléje céltudatosan? Miért van az, hogy a vonások bizonyos elrendezése olyannyira vonzóvá teszi az egyik embert a másik számára, tűnődött Eleonóra, képtelen lévén eltépni a tekintetét az ifjú herceg arcáról. – Felséges királyné, látom, hogy a sok-sok beszámoló a te szépségedről nem hazudik – szólította meg Henrik, futólag meghajolva. Eleonóra érezte, hogy ismét feltámad benne a vágy. Istenem, de magamra húznám ezt az embert! Mit nem adnék egyetlen éjszakáért vele, a lepedők között!

– Isten hozott Párizsban, herceg uram – mondta Eleonóra könnyed hangon. – Örülök, hogy egyetértésre jutottatok a királlyal. – Ez sok háborúságot megtakarít majd – jelentette ki Henrik. Eleonóra megtanulta, hogy Henrik őszintén és lényegre törőn beszél. A szemével azonban Eleonóra testét gereblyézte végig, tetőtől talpig, az összes buja hajlatot a rásimuló selyemköntös alatt, amelyen kettős öv emelte ki viselője derekának karcsúságát és csípőjének domborulatát. – Remélem, jól utaztatok – érdeklődött Eleonóra, érezvén, hogy kissé beleszédül a vágyakozásba. – Miért nem tesszük félre az udvariaskodást? – kérdezte Henrik minden átmenet nélkül. Otrombaság volt ez tőle, de a szavai felizgatták Eleonórát. A herceg tekintete az övébe fúródott. – Mindketten tudjuk, hogy miről szól ez az egész – folytatta –, tehát miért vesztegessük az időt, amikor jobban is megismerkedhetnénk egymással? Eleonóra már azon volt, hogy megkérdezi tőle, mit is ért ezen, vagy leteremti a Franciaország királynéjával szemben tanúsított megbocsáthatatlan bizalmaskodásért, de mi értelme lett volna? Akarta őt éppen annyira, amennyire a fiatalember nyilvánvalóan akarta őt. Miért tagadnák? – Szeretnélek megismerni – mormogta Eleonóra, merészen rámosolyogva, és megfeledkezve a tekintete feletti uralkodással kapcsolatos összes ostobaságról. – Biztosan megbocsátod nekem, ha nem tudom, hogyan válaszoljak. – Ahogy hallom, nemigen van alkalmad – mondta Henrik. – Lajos király közismert a… mondjuk így, szentéletűségéről. Nem számítva persze, amikor sereget vezet, vagy városokat éget fel. Különös, hogy egy ilyen jámbor férfiú ilyen erőszakos cselekedetekre képes. Eleonóra megremegett. Ennyi év elteltével is képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy mi történt Vitryben. Az örökre megváltoztatta Lajost. – Nem könnyű a házasságom – ismerte el, és jólesett megtennie. Henriknek nem szabad azt gondolnia, hogy szerelmes a férjébe.

Valaha az volt, kislányos, romantikus módon, de ez hosszú évekkel korábban volt. – Egy igazi férfi kell a te ágyadba – mondta neki Henrik keresetlenül, egyetlen pillanatra sem véve le a tekintetét a szeméről, miközben az ajka jelentőségteljes mosolyra húzódott. – Ezt igyekeztem elmondani Bernát apátnak – felelte Eleonóra dévajul. – Neki? A keresztény világ őrkutyájának? Ő sosem értené meg – nevetett Henrik. – Tudtad-e, hogy amikor fiatal volt és egy csinos lány láttán először merevedése támadt, beleugrott egy jeges tóba, hogy meggyógyítsa magát? Eleonóra érezte, hogy elpirul az izgalomtól, amelyet a herceg szavai ébresztenek benne. Olyan hamar intim irányba kanyarodott a beszélgetésük, hogy az valószerűtlen – és rendkívül ingerlő volt. – Igen magabiztos vagy ilyen fiatal fiú létedre – mondta provokatívan. – Tényleg csak tizennyolc vagy? – Férfi vagyok minden tekintetben, ami számít – biztosította Henrik sokatmondóan, némiképp megsértődve a szavain. – Be akarod bizonyítani? – kérdezte Eleonóra kihívón. – Mikor? – kérdezte Henrik eltökélt arckifejezéssel. – Majd üzenek neked valamelyik udvarhölgyemmel – mondta neki Eleonóra habozás nélkül. – Tudatni fogom veled, hogy mikor és hol lehetünk egymással egyedül, biztonságban. – Féltékeny férj Lajos? – érdeklődött Henrik. – Nem, felém sem néz mostanában – vallotta be Eleonóra keserű hangon és régebben is alig tette. Kolostorba kellett volna vonulnia, mert semmi hasznát nem veszi a nőknek. – Úgy hallottam, azt mondják, hogy téged őszintén szeret – puhatolózott Henrik. – Ó, igen, nem kétlem, hogy így van, de csak lelki értelemben. Nem érzi szükségét, hogy fizikailag birtokoljon. – Akkor bolond – mormogta Henrik. – Én nem tudok várni.

– Sajnos alighanem muszáj lesz – mondta Eleonóra könnyeden. – Vannak ellenségeim az udvarban. A franciák mindig gyűlöltek engem. Minden rossz, amit teszek. Börtönben érzem magamat, olyan sok korlátba ütközöm, és figyelnek, szakadatlanul. Így hát óvatosnak kell lennem, máskülönben még rosszabb híremet keltik. Henrik felvonta a szemöldökét? – Még rosszabb? – Talán hallottad a történeteket, amiket mesélnek rólam – mondta Eleonóra könnyeden. – Hallottam egy-két dolgot, amitől felkaptam a fejem és égnek állt a hajam – vigyorodott el Henrik. – Vagyis égnek állt, de nem a hajam, ha a meztelen igazságot akarod! De én magam sem vagyok angyal. Mi ketten egy húron pendülünk, királynőm. – Én csak annyit tudok, hogy soha nem éreztem így – suttogta Eleonóra elakadó lélegzettel. – Csitt, felség – figyelmeztette Henrik. – Néznek az emberek. Túlságosan sokat beszéltünk egymással. Várni fogom, hogy hírrel legyél. – Felemelte Eleonóra kezét, és megcsókolta. Ahogy az ajka megérintette a bőrét, Eleonóra minden ízében megremegett. Később, aznap este Eleonóra a tükre előtt ülve a csiszolt, ezüstösen csillogó felületre meredt. A saját képmása bámult vissza rá, ő pedig szemügyre vette, az alabástrom-fehér bőrt, a cseresznyepiros, rózsabimbóhoz hasonlatos ajkat, az érzéki, súlyos szemhéjakat, a szép metszésű arccsontokat és a mindezeket keretbe foglaló rézvörös hajfonatokat. Csodálkozott, hogy még mindig nincsenek szarkalábai, ráncai, de még így is eltűnődött, vajon Henrik akkor is úgy kívánná-e, ha ráébredne, hogy huszonkilenc esztendősen tizenegy évvel idősebb nála. De ezt persze biztosan tudja. Az egész világ tudott a Lajossal kötött nagyszabású házasságáról; semmi titok nem volt a korát illetően. Eleonóra félretette a félelmeit, felállt, és szemrevételezte a meztelen testét a tükörben. Henrik biztosan elégedett lesz, ha meglátja majd a feszes, magasan duzzadó mellét, a keskeny derekát, a lapos hasát és az ívelt csípőjét. A puszta gondolat, hogy a herceg az ő mezítelenségén legelteti acélos, értő tekintetét,

forrósággal árasztotta el Eleonórát, aki mohón lenyúlt ujjaival a lába közötti titkos helyhez, ahhoz a helyhez, amelyet az olyanok, mint Bernát, a jámbor emberek számára tilalmasnak tartottak; ahhoz a helyhez, amelyen keresztül öt évvel azelőtt megismerte a leírhatatlanságig fokozódó gyönyör szilaj érzését. Marcabru, a trubadúr volt az, aki megmutatta neki a mikéntjét, az utolérhetetlen Marcabru, akit ő maga hívott szülőföldjéről, Aquitániából a párizsi udvarba – ahol bizony nem értékelték a képességeit. Az ő szépsége tiszteletére írt sötét, szinte sátáni hangulatú, kétértelmű – és nagyon rossz – verseivel felizgatta és felébresztette őt, azután pedig megtette, amit Lajos sosem, elvitte őt a csúcsig, egy káprázatos júliusi napon a palota kertjének egy félreeső lugasában. De a Marcabru által a királynéhoz írott versek túlzottan bizalmaskodó hangütése felébresztette a király gyanakvását és féltékenységét, és Lajos visszaküldte a trubadúrt délre, pedig arra nem is jött rá, hogy az mennyire visszaélt a vendégszeretetével. A következő őszön a sóvárgás kergette Eleonórát Gottfried karjaiba, hogy újra átélje az édes beteljesedést. Azóta megtanult örömöt szerezni önmagának, és most mohón meg is tette, a teste felélénkült, miközben a gyönyörökre gondolt, amelyeket Anjou Henrikkel élhet át, amikor együtt lehetnek. És miközben zihálva, görcsösen kielégült, megfogadta, hogy ez hamarosan be is következik. Végső soron Henrik és Gottfried nem fognak hosszasan Párizsban időzni. – Figyeltelek, amíg a királynéval beszéltél – mondta Gottfried. – Udvariaskodtunk egymással egy kicsit – mondta Henrik kimérten, miközben megtöltötte a serlegét. Soha nem tárgyalta meg a nőügyeit az apjával. – Ennél sokkal többnek tűnt – vádolta meg Gottfried. – Ismerlek, Henrik. Ne feledd, fiú, ő Franciaország királynéja, nem valami cafka, akit megdöngetsz egy szénakazalban. És éppen csak hogy békét kötöttünk a férjével, a királlyal. – Tudom mindezt – felelte Henrik konokul. – Nem vagyok én hülye.

– Győzzél meg róla – replikázott az apja. – Láttam, ahogy sóváran bámulod. Láttam, ahogy rád veti a szemérmetlen tekintetét. Tudod, Henrik, megvan neki a híre. – Azt beszélik – mondta Henrik. – De nincs semmi bizonyíték. A férje nem taszította el hűtlenségért. Talán a szóbeszéd igazságtalan. – A férje – mondta Gottfried óvatosan – a legkevésbé sem tud róla, ebben biztos vagyok. – Nem szép tőled, hogy kétségbe vonod a tisztességét, apám! – csattant fel Henrik. – Ó, szóval odavagy érte – állapította meg Gottfried szárazon. Aztán megkeményedett a hangja. – Idehallgass, fiam. Nagyon nyomós okkal mondom ezt. Határozottan megtiltom, hogy hozzányúlj. Nem csupán férjes asszony és a hűbérurad felesége, tehát kétszeresen is tilalmas a számodra, hanem – és a gróf ezen a ponton habozott és félrepillantott – én magam is megismertem. – Nem hiszek neked, apám – vágott vissza Henrik. – Ezt csak azért mondod, hogy elriasszál. – Ez az igazság, Isten irgalmazzon nekem – kötötte az ebet a karóhoz Gottfried, szomorkásnak tetsző hangon. – Öt évvel ezelőtt volt egy titkos afférom vele, amikor Poitou várnagya voltam. Azért járt ott, hogy támogatást szerezzen a keresztes hadjárathoz. Csak egy futó dolog volt, semmi komoly, és szerencsére nem lett belőle semmi. Soha nem lepleződtünk le. Henrik felhorkant. – Na és akkor mi van? Mit számít, ha most nekem lesz dolgom vele? Neked nyilvánvalóan nem kell többé. – Nem érted, fiú – sziszegte Gottfried, keményen megragadva Henriket a vállánál. – Ha hanyatt döntöd, vérfertőzést követsz el. Az ilyen viszonyt tiltja az egyház. Henrik rámeredt, és egy rántással kiszabadította magát. – Az istenit neki, egy fikarcnyit sem törődöm vele, hogy mit mond az egyház! – csattant fel. – Az egyház sok dolgot tilt, mégis megtörténnek, és sem te, apám, sem senki más nem tudja megakadályozni, hogy kedvemet töltsem vele… és nemcsak a

kedvemről van szó, hanem annál sokkalta többről. Ha esetleg elfelejtetted volna, ő örökölte a legnagyobb birtokot a keresztény világban. Gottfried szép vonású arcára elképedés ült ki. Talpra ugrott, és az üres serlegét a padlóhoz csapta. – Ő Franciaország királyának felesége – sziszegte. – Elválhat! – válaszolta Henrik. – Nyitva tartom a szememet és a fülemet. Nem hallottad, mit beszélnek ebben az udvarban? Hogy a házasság érvénytelen, és fel kell bontani? Így vélik a bárók, a királynéról azt mondják, ő is sürgeti, még a mi Bernát barátunk is ezen a véleményen van, az isten verje meg. Csak a király hajthatatlan. – Nem fog lemondani az asszony birtokairól – jelentette ki Gottfried. – Túlságosan gazdag örökség ahhoz, hogy letegyen róla, szóval elfelejtheted. – Nem – ellenkezett vele Henrik. – Lajos nem tudja megtartani Aquitániát. A fennhatósága ott nemigen érvényes. Nyakas népek az ottaniak, Eleonóra vazallus bárói. Még az apjának sem sikerült ráncba szedni őket. – És azt hiszed, hogy neked sikerülne! – gúnyolódott Gottfried. – Nekem jobbak lennének az esélyeim, mint nekik – erősködött Henrik. – Lajosnak nincsenek meg az erőforrásai. De ha Anglia az enyém, Normandiával együtt, kész és képes leszek érvényesíteni az akaratomat. – Elszalad veled a ló, fiú – mondta Gottfried fásultan. – Semmi biztosíték arra, hogy Anglia valaha is a tiéd lesz. Isten a tudója, anyád és István király évek óta keservesen harcolnak egymással érte, de a trón még mindig Istváné, bármit mondanak is az emberek arról, hogy Isten és a szentjei végigaludták az országlása borzalmas éveit; és van egy fiúörököse, Eusztah, Ezzel szemben anyád joga a trónra bizonytalan, hiszen ő asszony, bármennyire is igaza van. Évekkel ezelőtt elveszítette minden esélyét a sikerre, amikor felbőszítette az angolokat a

fennhéjázásával. – Gottfried hanghordozása nyilvánvalóvá tette, hogy ő is osztja az angolok ellenérzéseit. – Igazságtalan vagy! Te sosem szeretted anyámat – rontott neki Henrik. – Mindig is szívélyesen utáltuk egymást, ezt tudod – válaszolta Gottfried hevesen. – De nem ez a lényeg. Akiket Isten összekötött, azoknak meg kell tanulniuk elviselni egymást, vagy külön élni, ahogy mi tesszük. Ami téged illet, fiam, egyszerűen felejtsd el azt a kelekótya tervet, hogy elorozod Eleonóra királynét a férjétől. Bánnád, amíg élsz, elhiheted nekem. – Nincsen itt szó elorozásról. Teljesen önként jönne hozzám, ezt olyan biztosan tudom, mint hogy Isten az Isten. – Akkor bolondabb vagy, mint hittem – horkant fel Gottfried, és a serlege után nyúlt, majd az asztalon álló, oroszlán formájú kancsó felé lépett. Kitöltött magának egy jó adag bort, és egyetlen hajtással megitta. – Alig ismered. – Elég, ha tudom, hogy kell nekem, és nemcsak a birtokai miatt. – Az ifjú herceg izgatottan előadta az elképzeléseit: – Mégis, gondolj bele, apám, ha egybekelnék Eleonórával, én uralnám az összes földet a Loire-tól a Pireneusokig, hatalmas birtok ez, talán a legnagyobb a történelemben. Birodalmat alapíthatnék – egy Anjoubirodalmat. Dicsőséget szereznék a családunknak, és büszke lennél rám. Lajos összepisálná magát a lehetőségtől! – Pontosan ezért nem fogja engedni, hogy Eleonóra elhagyja – emlékeztette Gottfried. – Miért adná át ezeket a gazdag birtokokat egy vazallusának? Ha elválik tőle, megindul a tülekedés Eleonóra kezéért, ezért nem adja be a derekát. Istenem, Henrik, csökönyös tudsz ám lenni. Egyszerűen verd ezt ki a fejedből. Semmi jó nem jöhet ki belőle. – Franciaország felének megszerzését nem mondanám semmi jónak – riposztozott Henrik. – Akkor gondolj a halhatatlan lelkedre, te taknyos bolond. – Ó, arra mindig nagyon is gondolok, biztosítalak, apám – hazudta Henrik.

Henrik becsukta az ajtót, megállt, és szemügyre vette Eleonórát a vibráló gyertyafényben. Ugyanaz az egyszerű vadászöltözet volt rajta, amelyben a beiktatásán megjelent. Eleonóra viszont a legfinomabb fehér brokátból való vékony, bő köntöst öltött, drágakövekkel ékesített fülbevalókat viselt, és addig fésültette hosszú haját a szobalányaival, mígnem a fénye izzó féméhez vált hasonlatossá. Arra lett figyelmes, hogy élvezi a hatalmat, amelyet a szépsége és a teste révén birtokolt Henrik felett. Mámorító volt a tudat, hogy a köntöse áttetsző, hogy meredező mellbimbói szembetűnően kirajzolódnak alatta, és Henrik nyilvánvalóan örömét leli a látványban, amelyet majd felfalt mohó pillantásával. A herceg gyorsan Eleonóra irányába mozdult, félrehajította a derékövét, és letépte magáról a tunikáját, amint átszelte a szobát. A mellkasa széles volt, ritkás barna szőrzet borította, sötétebb, mint a haja; a karján és a vállán dagadtak az izmok. Eleonóra nem tudta fékezni magát. Elfojtott kiáltással odalépett a herceghez, és maga húzta le róla a braies-ét, a térdnadrágját, feltárva ágaskodó péniszét. Két kezébe fogva cirógatta, miközben Henrik erős karját köréje fonva magához húzta, és mohó ajkát a homlokára préselte, majd a száját kereste vele. Kantárszártól kérges ujjaival a nő köntösének hímzett nyakrészéhez nyúlt, és lehúzta a csípőjére, majd a felkarját megragadva eltolta magától, és telt melleire meredt. Aztán előrehajolt, lehúzta róla a köntöst, amely a padlóra hullott, Eleonóra bokái köré, aki immár meztelenül állt Henrik előtt. Henrik felemelte Eleonórát, a hívogató ágyhoz vitte, és ráfeküdt vele a selyemlepedőkre és párnákra; a keze ott volt mindenütt, addig cirógatta a királynét, míg az úgy nem érezte, belehal a gyönyörbe. Eleonóra hasonlóképpen viszonozta mindezt, az ujjaival és a nyelvével ingerelve és izgatva a herceget, amíg az nem bírta tovább, és gyorsan fölébe kerekedett, mélyebben döfve belé, mint korábbi szeretői bármelyike, és diadalmasan felkiáltva elárasztotta őt a vágyával. Utána Eleonóra türelmetlenül megfogta a kezét, és a klitoriszához vezette; nem kellett megmutatnia neki, hogy mit tegyen ezután, nyilvánvalóan tudta. Eleonóra orgazmusa, amikor elérkezett, fergeteges volt, ugyanis Henrik, aki ekkorra ismét megkeményedett,

új fent beléhatolt a tetőpont pillanatában. Eleonóra nem hitte volna, hogy lehetséges ilyen önkívület. Órák múlva aludtak el. Eleonóra, akinek soha azelőtt nem volt ilyen virgonc és lelkes szeretője, hamarosan a teste olyan pontjain fedezett fel sosem képzelt képességet a gyönyörre, amelyekről alig tudta, hogy léteznek. Aztán csendes és pihentető álomba merültek, hajnalban pedig, amikor Eleonóra felébredt, ismét Henrik karjában találta magát, a férfi hímtagja pedig követelőzőn préselődött a combjának. Később, miközben szorosan a herceg mellett hevert, a szeretkezés heve lecsengőben volt, és immár jobban ismerték egymást, Eleonóra tudta, hogy sosem fog lemondani Henrikről. Henrik súlyos szemhéjú, szürke szemének pillantása elégedettséget árasztva fúródott az övébe. Telt ajka mosolyra húzódott. – Azt hiszem – mormogta –, soha nem éreztem így nővel korábban. – Ujjaival meglepően gyengéden végigsimított Eleonóra arcán. Erőteljessége, amely még a szenvedélye elmúltával is megmaradt, felizgatta Eleonórát. – Csodálatosan érzem magam – válaszolta neki Eleonóra, nem véve le a szeméről a tekintetét. – Mondd, hogy ez több egyszerű bujaságnál. – Nem tagadhatom, hogy bujaság – mosolyodott el Henrik. – Igazság szerint nagyszerű vagy. – Kinyújtotta a kezét, és lassan végigsimított vele Eleonóra testének ívén. – De ennél többre kellesz nekem. Meg akarlak ismerni, egész valódban. A szellemedet éppúgy akarom, mint a testedet. A lelkedet akarom. – Attól a pillanattól, hogy megláttalak, éreztem – nem is, tudtam –, hogy mi egymásnak rendeltettünk – kockáztatta meg Eleonóra. – Túlzásnak hangzik? – Nem – felelte Henrik. – Én ugyanezt éreztem, és öröm számomra, hogy egyek vagyunk a szenvedélyünkben.

A sors akarta így, Eleonóra meg volt győződve erről. Tele volt ezzel az érzéssel, és a túláradó jókedvvel. Isten vezérelte ezt a férfit az útjába, ezt a férfit, akinek megvan az ereje, hogy ne csak a testét elégítse ki, de az ambícióit is. Tudta, abban a pillanatban, amikor egyesültek, hogy a nászuknak messze ható következményei lesznek, és hirtelen tökéletes tisztasággal látta, hogy mik lesznek ezek a következmények. El fogja hagyni Lajost, és felbontja a házasságukat. Visszamegy délre, és visszaszerzi Aquitániát, mint a saját jussát. Aztán önmagával együtt Henriknek adja ajándékba. Az ő birtokait egyesítve Henrik majdani örökségével olyan birodalmat építhetnek, amilyet sosem látott a keresztény világi Aquitánia nagyhatalom lesz. Ő pedig Henrik támogatásával legyűrheti az engedetlen báróit, és bölcsen és jól uralkodhat. – FitzEmpress Henrik – mondta Eleonóra azokba a kifürkészhetetlen szemekbe nézve –, a feleséged akarok lenni. – Én pedig, hölgyem, a férjed akarok lenni – válaszolta Henrik lángolón, és ismét megcsókolta. – Sok szóbeszédből tudom, hogy kételyeid vannak a házasságodat illetően, kételyeid, amelyekben még a szent életű Bernát is osztozik. De mi van Lajossal? El fog engedni? – Beszélni fogok vele – suttogta Eleonóra, a herceg füléhez dörzsölve az orrát. – Ezúttal muszáj lesz meghallgatnia. – Csak nem rólunk akarsz beszélni vele? – kérdezte Henrik riadtan. – Természetesen nem – mondta Eleonóra. – Nem vagyok én bolond, szívem. Azt hiszed, lemondana rólam, ha tudná, hogy hozzád akarok menni feleségül? – Nem, én vagyok a bolond! Apám gyakran mondogatja. Eleonóra kuncogott, és finoman simogatni kezdte Henrik szőrös combját. – Ésszerű lenne, hogy egybekeljünk – mondta. – Régóta vágyom a szabadságomra, de meddig tudnám megtartani? Ostromolnának a hozományvadászok. Nem mehetek hozzá csak úgy bárkihez. De te hatalmas védelmezőm lennél, én pedig kételyek nélkül tudnám, hogy őrködnél az örökségem felett, és segítenél nekem jól kormányozni.

Henrik hosszan és merőn nézte Eleonórát. – Felmerült ám bennem, hogy úgy véled majd, csak az örökségedért futottam utánad. Azt hiszem, most már tudod, hogy ennél egy kicsivel többről van szó. – Henrik buján Eleonóra mellbimbójához nyúlt, és játszani kezdett vele. – Ha nem lenne hozományod, akkor is feleségül akarnálak venni. Ezt komolyan mondom, Eleonóra. Isten a tanúm rá! – Elhiszem neked – válaszolta Eleonóra –, bár remélnem kell, hogy Isten egy pillanatra elfordította a tekintetét! De azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy az emberek, a pénz és az erőforrások, amelyeket a birtokaim biztosíthatnak, óriási segítséget jelentenének számodra Anglia megszerzéséhez! Henrik felnevetett. – Szóval ismered az ambícióimat erre nézvést. Persze, korántsem titok. – És – folytatta Eleonóra – azzal is tisztában vagyok, hogy ha engem feleségül veszel, te leszel az egész világ leghatalmasabb és leggazdagabb uralkodója. – Nahát, miért is nem gondoltam erre? – riposztozott Henrik. – Hirtelen elmondhatatlanul kívánatosabb vagy! – Csókolgatni kezdte Eleonórát, először játékosan, majd komolyabb céltudatossággal. – Várj – szólt rá Eleonóra, és visszatartotta. – Megígérjük egymásnak, hogy egybekelünk? A fiatalember mozdulatlanná vált, és ünnepélyesen Eleonórára nézett. – Megígérjük. Én, FitzEmpress Henrik, leendő feleségemül fogadlak téged, Aquitániai Eleonóra. Eleonóra felült az ágyon, hosszú haja leomlott a mellére. – És én, Eleonóra, neked ígérem magamat, Henrik, mindörökkön örökké. Ámen. – Olyan sugárzón mosolygott Henrikre, hogy annak elakadt a lélegzete. – Akkor tehát eldöntetett. Valóra fogjuk váltani. Lajost rám bízhatod. – Kénytelen leszek. Holnap indulnunk kell Anjouba. Bízhatom benned, Eleonóra, tudom. – Henrik megfogta Eleonóra kezét, és

megcsókolta. Eleonóra ösztönösen úgy vélte, hogy amilyen egyenes ember, ritkán szánja el magát ilyen alázatos gesztusokra, és annál nagyobbra értékelte. – Meghoztam a döntésemet – jelentette ki. – Semmi nem állhat az utunkba. De a legszigorúbban titokban kell tartanunk a dolgot. Amíg nyélbe nem ütjük, addig Lajosnak egyáltalán nem szabad sejtenie, hogy szándékunkban áll egybekelni. – Okosan beszélsz, ugyanis kénytelen lenne megakadályozni – helyeselt Henrik. – Irántam bizalmatlan, mivel a hűbérbirtokaim majdnem teljesen körülfogják az ő királyi földjeit. Én lehetnék a legnagyobb ellensége. Gutaütést kapna attól a kilátástól, hogy megszerzem a gazdag Aquitániát is. – Homlokát ráncolva elhallgatott. – Tisztában vagy vele, hogy a házasságunk az ő engedélye nélkül, mivel hűbérurunk, háborút jelenthet? – Igen – mondta Eleonóra higgadtan. – De melyik oldalnak lenne nagyobb esélye a győzelemre? Nem kerülne sor semmiféle kenyértörésre. Aquitánia, Poitou és Normandia hatalmával összehasonlítva a francia királyság kicsi és gyenge. – A hatalom egy dolog, a jog egy másik – emlékeztette Henrik Eleonórát. – Sokan fogják Lajost támogatni a morális kötelesség alapján. Arra fognak hivatkozni, hogy a legnagyobb provokációt követtük el, nem is beszélve az udvariatlanságról. Ám ha te hajlandó vagy vállalni a kockázatot, hölgyem, hogyan ellenkezhetnék veled? – Henrik szemében tüzet gyújtott a Lajossal vívandó harc kilátása. – Bizonyos dolgokért megéri harcolni – jelentette ki Eleonóra. – Én nem félek. – Istenem, de szeretlek – sóhajtotta Henrik, és ismét maga alá gyűrte a királynét. – Isten legyen veled – mondta Eleonóra a szobája ajtajában, amint egy köpenyt a mezítelen teste köré kanyarítva a pirkadat előtti derengésben búcsúzóul megcsókolta Henriket. – Hírnököt küldök hozzád, mihelyt szabad leszek, aztán délre megyek a székvárosomba, Poitiers-be. Gyere oda, mihelyt tudsz, ha feleségül akarsz venni.

– Nem foglak cserbenhagyni – ígérte Henrik. – Számíthatsz rám. Alig várom a napot. – Ismét az ajkához emelte Eleonóra kezét. – Nem tudom, hogyan fogom kibírni nélküled – mondta neki Eleonóra. – Nem lesz hosszú idő. Gondolj a három szerelmes éjszakánkra, és tudd, hogy én is rájuk fogok gondolni, és még többre vágyom. Miután Henrik távozott, és kipányvázott lova keresésére indulva eltűnt a hajnali ködben, Eleonóra szorosan a köpenyébe burkolózott, és buzgón imádkozott, hogy minden jól alakuljon. – Haza – suttogta –, haza akarok menni. Véget akarok vetni ennek a száműzetésnek, az enyéim között akarok lenni, ahol szeretnek engem. Méghozzá az oldalamon FitzEmpress Henrikkel, mint Aquitánia hercegével. Együtt egy új aranykort fogunk nyitni. Nagyobb boldogság lesz, mint amit valaha is kívánhattam. Édes Istenem, hallgasd meg az imámat! Ó, hallgasd meg az imámat! 2. A LOIRE VÖLGYE, 1151. SZEPTEMBER

– Végső rohamot tervezek Anglia ellen, apám – jelentette ki Henrik, miközben Gottfrieddal hazafelé lovagolt a nagyszerű Loire partján egy csapatnyi fegyveressel Perzselően meleg nap volt, a ruhájuk rájuk tapadt, a lovaik tajtékzottak a verejtéktől. – Haditanácsra hívtam a derék normandiai báróimat Angers-ba a jövő hétre. – Henrik lelkesen vázolta fel a terveit. – Ügyes voltál, fiam – mondta Gottfried, vállon veregetve Henriket – Anyád büszke lesz rád. Nagyjából egy mérföldön keresztül ügetés közben a tervezett támadásról beszéltek, majd Gottfried váratlanul elkomorodó arccal Henrikhez fordult. – Bízom benne, hogy megszívlelted a tanácsomat Eleonóra királynét illetően – mondta. – Igen – válaszolta Henrik kurtán. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Gottfried hallgatott. – Semmi jó nem származhat belőle – mondta végül. – Már mondtad, apám! – felelte Henrik.

Gottfried hallgatott. A kalapja alatt, melyet szokása szerint rekettyevirággal, azaz planta genistával ékesítve viselt, amelyről utóbb a leszármazottad elnevezték, dőlt róla a verejték. – Istenem, de meleg van – mondta, megtörölve a szemöldökét. A szintén izzadó Henrik tekintete a Loire-völgy előttük húzódó széles síkságai felett szárnyalt. – Van kedved úszni egyet? – kérdezte. – Ez lehűtene bennünket. Château-de-Loire-nál, nem messze innen, sekély a folyó. – Az jó lenne – mondta Gottfried fáradtan. – És azt hiszem, a kísérőinknek is jólesne. A megbeszélt helyen leszálltak a nyeregből, és nekiláttak kibújni a ruháikból. A fegyveresek teljes hosszukban elterültek a fák alatt, hogy aludjanak az árnyékban, vagy enni-és innivaló után kotorásztak a nyeregtáskájukban. Egyik-másik eltűnt a fák között, hogy könnyítsen magán. A perzselő nap alatt a száraz fűben tücsökkórus ciripelt, és gyíkok cikáztak ide-oda. Gottfried és Henrik meztelenül a víz széléhez szaladtak, majd belevetették magukat a folyóba, erőteljes mozdulatokkal úszva a lomha sodrásban. Nevetve, virgoncán fröcskölték egymást, aztán birkózni kezdtek a fodrozódó hullámok között. Henrik meglepve tapasztalta, hogy az apja izmai acélkemények – nem rossz egy harmincnyolc éves vénembertől, gondolta. Gottfried jókora hímtagjára is rásandított, és először tűnődött el komolyan, vajon az apja igazat mondott-e arról, hogy testileg megismerte Eleonórát, és ha igen, vajon kielégítette-e annyira, mint ahogy ő tette. Abbahagyták a durva játékot, oda-vissza átúszták néhányszor a folyót, majd kitámogatták egymást a partra, ahol üldögéltek egy kicsit a hőségben, hogy megszáradjanak, mielőtt felöltenék a ruháikat. – Muszáj lesz találnunk egy helyet, ahol az éjszakát töltjük – mondta Gottfried. – Előre kell küldenem a felderítőket. A Le Lude-i váram a Sarthe mentén van, nem messze. Vegyük arra az irányt. Miután felverték a várnagyot és a személyzetet, kényelmesen bekvártélyozták magukat az erődbe. Gottfried ételt hozatott, majd asztalhoz ült Henrikkel és a kíséretükkel, hogy elköltsék azt.

Felemelve egy édes anjoui borral teli ezüstserleget, Henrik Anglia ellen tervezett támadásának sikerére mondott tósztot. – Nem vallhatok kudarcot – bizonygatta Henrik terjengősen. A bor merésszé és elbizakodottá tette. Észrevette, hogy az apja kipirultnak tűnik, de ezt a hőségnek tulajdonította, bár a vár vaskos kőfalai között hűvösebb volt. Aztán Gottfried félretolta a kövér sült szárnyast, mondván, úgy látszik, hogy ilyen időben nem sok étvágya van. Henrik befalta a vacsorája maradékát, ám egy kicsivel később aggódni kezdett, amikor a gróf elhárította a feléje kínált gyümölcsöstálat, majd hirtelen reszketve megmarkolta az asztal peremét. – Rosszul vagy, apám? – kérdezte nyugtalanul. Tudomása szerint Gottfried soha életében egyetlen napig sem volt beteg. – Csak egy kis láz, fiam. Semmiség. – Gottfried hangja elfulladt. Henrik Gottfried homlokára helyezte kérges tenyerét. Tűzforró volt. – Tudtam, hogy nem lenne szabad úsznom a hőségben – mondta az apja, és mosolyogni próbált. – Biztosan meghűltem. Hirtelen jött. – Le kellene feküdnöd, apámuram – javasolta Henrik. – Le fogok – értett egyet Gottfried, de amikor megkísérelt talpra állni, nem volt hozzá ereje, és teljes súlyával az asztalnak tántorodott. Henrik felugrott, egyszerre négy fegyverhordozóval, és együtt felcipelték a beteget a kő csigalépcsőn az emeleti hálószobába, ahol lefektették az ágy favázára terített prém derékaljra. A gróf ekkor már hevesen reszketett, a teste lángolt a forróságtól, a keze jéghideg volt. – Butaság volt úsznia a folyóban – jegyezte meg az egyik katona. Henrik rámeredt. – Vetkőztesd le – utasította. – Elment az eszed? – kérdezte a katona. – Melegen kéne bebugyolálni. – Elég meleg. Le kell hűlnie – kötötte az ebet a karóhoz Henrik. – Vegyétek le róla a ruháit. – Az emberek morgolódva engedelmeskedtek, mígnem Gottfriedon csak a braies-je maradt az illendőség kedvéért.

– Most hozzatok egy tálban vizet és lepedőket – vakkantotta Henrik. Az emberek távozóban azt mormogták, hogy a fiatal herceg megbolondult, és a sírba juttatja a grófot, mindazonáltal teljesítették a parancsait. Henrik szívesen magára vállalta, hogy letörölgesse szeretett apja felhevült testét, így akarván javítani az állapotán. – Erős vagy, apám. Ki kell tartanod! Gottfried fásultan feküdt, tekintetét megtörte a láz. Motyogott valamit, Henrik pedig lehajolt, hogy hallja. Jobbára érthetetlenek voltak a szavai, de Henrik kivett belőlük annyit, hogy „könyörögve kérlek, ne” és „Eleonóra”. Elkeseredve értette meg, mit mond az apja, de úgy döntött, hogy nem törődik vele. Ez csak egy beteg ember zavaros beszéde. Henrik egész éjjel a láz gyötörte Gottfried ágya mellett őrködött; megtett minden tőle telhetőt, hogy lehűtse, és elengedte a füle mellett a motyogását. Virrasztottak a fegyverhordozók is, félrehúzódva, és fejüket csóválva a rendhagyó kezelés láttán. Henrik azonban idős tanítómesterétől, Louduni Mátétól sajátította el a tudományát, aki nagyon bölcs ember volt, és sok mindenre megtanította, amíg Angliában élt, Bristolban, nem csupán könyvekből, hanem mindenféle gyakorlati tapasztalásból. Ezek a tanulatlan katonák soha nem részesültek Máté mester tudásának jótéteményeiből. Az apja életben marad, Henrik tudta ezt. Gottfried azonban nem jobban, hanem rosszabbul lett, Henrik pedig a második éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy Istennel egyezkedett. Ha megkíméli az apja életét, akkor ő lemond Eleonóráról. Az adott pillanatban komolyan gondolta ezt, bár fogalma sem volt, hogyan lenne képes letenni róla. De úgy látszott, hogy Isten meghallgatta, s amikor a nap felkelt, Gottfried kinyitotta a szemét, amelyből eltűnt a zavarodottság, és az összeesése óta először beszélt világosan. – Fiam – szólalt meg, és napbarnított arca most sápadt volt – megesküszöl, hogy ha és amikor Anglia királya leszel, Gottfried öcsédnek adod Anjou és Maine grófságaimat?

– Apám! – kiáltotta Henrik riadtan és felháborodottan, ugyanis nemigen szerette az öccseit. – Először is, nem vagy halálodon, tehát nincs itt az ideje efféle eskütételeknek. Másodszor pedig arra kérsz, hogy esküvel lemondjak az örökségemről. Ezt nem tehetem, nem is lenne szabad ezt kívánnod tőlem. – Haldoklom, fiú – mondta Gottfried rekedten. – Érzem a csontomban. És megparancsolom, hogy a holttestem temetetlen maradjon, amíg esküvel nem fogadod, hogy megteszed, amit kérek. – De apám, Anjou és Maine nekem járna mint elsőszülött fiúnak – tiltakozott Henrik. – A tiéd Normandia, és ha Isten is úgy akarja, a tiéd lesz Anglia. – Gottfried hangja elgyengült. – Nem elég ez? Nem vagy képes a haldokló apád kedvében járni? – Nem – jelentette ki Henrik határozottan. – Sajnálom, de nem, mert ez egy igazságtalan kívánság. Gottfried szomorúan nézett rá. – Akkor legalább azt megígéred, hogy annyiban hagyod a dolgot a francia királynéval? Csak azért kérem, mert féltem a lelki üdvösségedet. Engem már nem érdekelnek az e világi ügyek. – Róla lemondtam – mondta Henrik az igazságnak megfelelően, tudván, hogy ha az apja meghal, felmentést nyer a fogadalma alól, hiszen akkor Isten a maga részét nem tartotta be az egyezségből. – Akkor részben elégedetten halhatok meg – mormogta Gottfried, immár zihálva, elfúló hangon. – Apám, ne halj meg! – kiáltotta Henrik rémülten, megragadva a beteg kezét, némi meleget dörzsölve belé, majd megrettenve visszahőkölt, amikor az ernyedten kihullott az ujjai közül, és Gottfried tekintete üvegessé vált. – Apám, apám! – Henrik hangosan zokogni kezdett. A katonák szomorúan lehorgasztották a fejüket, hiszen a gróf jó gazdájuk volt, s az eltávozó lélek iránti tiszteletből letérdeltek az ágy mellé; a félájult Henrik egy kis idő múltán szintén letérdelt. Egy pillanattal később ráébredt, hogy immár nem csak Normandia

egyedüli hercege, de egyszersmind Anjou és Maine grófja is, Franciaország negyedének ura.

Henrik az apja lepedővel letakart holtteste mellett állt; az még mindig az ágyon hevert, amelyen meghalt. – Megfizette az adósságát a Természetnek – mondta Henrik az embereinek –, és mégsem rendelkezhetem a temetéséről, mert nem esküdtem meg, hogy feladom az örökségemet. – De hát gyalázat lenne itt hagyni apád holttestét, hogy elrothadjon ebben a melegben – kiáltott fel a várnagy, pontosan tudva, hogy az örökké nyughatatlan Henrik hamarosan útnak indul, és rá hagyja a probléma elintézését. – El kell temetned, Sire – unszolták a katonák. – Most már muszáj megesküdnöd arra, amire korábban nem voltál hajlandó. Nem hagyhatod itt büdösödni. – Rendben van – egyezett bele Henrik, majdnem sírva dühében. – Megesküszöm, hogy Gottfried öcsémnek adom Anjout és Maine-t. Elégedettek vagytok? Most pedig gyerünk Le Mansba, hogy megbeszéljük apám temetését St. Julién apátjával. – Aztán magában, eskü ide vagy oda, hozzátette: erős kézzel birtokba veszem Anjout és Maine-t, és biztosítom az ottani vazallusaim szövetségét, mielőtt a tekintetemet Angliára vetem – és a koronára, ami engem illet. És feleségül veszem Eleonórát, Lajos beleegyezésével vagy anélkül. 3. PÁRIZS, 1151. SZEPTEMBER

– Lajos, meg kell hallgatnod – mondta Eleonóra váratlanul, amint kettesben ültek a vacsoránál a szobájában. A szolgálók, miután az asztalra tették a fűszeres nyulat, a kenyeret, a gyümölcsöt és a kemény sajtot, magukra hagyták őket a vibráló gyertyafényben.

Lajos a felesége felé fordította szőke, rövidre nyírt üstökű fejét; Vitry felégetése után vezetésképpen levágatta a szép, hosszú fürtjeit. Szomorúság volt a szemében. Tudta, hogy elveszítette Eleonórát, ezt a gyönyörű asszonyt, aki furcsamód rabul ejtette a szívét, de a testét soha, és félt, hogy azokat a szavakat hallja tőle, amelyek véglegessé teszik a szakítást. – Régóta tudjuk, te meg én, hogy súlyos kétségek vannak a házasságunk érvényességét illetően – mondta Eleonóra óvatosan. Sok minden függött ennek a beszélgetésnek a kimenetelétől, és eltökélte, hogy nem engedi, hogy a vele született lobbanékonysága mindent tönkretegyen. Lajos szíve olyan nehéz volt, mint egy alámerülő kő. Annyira szép ez a nő, ahogy ül itt felékszerezett kék köntösében, a vállán fodrozódó, káprázatos hajfelhővel. Nem tudta elhinni, hogy arra kéri, mondjon le róla. – Jenő pápa maga áldotta és erősítette meg a frigyünket, amikor Rómában voltunk – mondta halkan. – Elfelejtetted? – Hogyan is felejthetném el? – kérdezte Eleonóra, s belül megborzongott a szélesen mosolygó főpap emlékétől, aki esedezve kérte őket, hogy tegyék félre a nehézségeiket és a keserűségüket, majd – undorítóan kínos volt a dolog – megmutatta nekik a pazar hálószobát, a selyemfüggönyökkel és a díszes ággyal, és arra biztatta őket, hogy vegyék jó hasznát. És így is tettek, Isten segítse meg őket, Lajos a rá jellemző ügyetlenséggel, bocsánatkérő hozzáállással. A most egyéves kis Alix lett az eredmény. De Lajos azóta nem nyúlt Eleonórához. Eleonóra kíváncsi lett volna, hogy a sok francia báró, akik őt hibáztatják azért, mert nem szül fiút, mit szólna mindehhez. – Mások, igen bölcs emberek, eltérő véleményen vannak – mondta Eleonóra óvatosan, egy kevés szőlőt véve maga elé. – Bernát apát, például. Vagy Laon püspöke. Bernát határozottan úgy véli, hogy a házasságunk tilalmas. Azt kérdezi, miért vagy olyan aggályos a rokonságot illetően, amikor másokról van szó, miközben mindenki tudja, hogy te meg én negyed-unokatestvérek vagyunk. Azt mondta nekem, hogy beszélni fog veled.

Lajos összevonta a szemöldökét; elcsüggedt a kilátástól, hogy Bernát majd megint lehordja. Kétségbeesetten pillantott Eleonórára. Abbahagyta az evést. Rá se tudott nézni az ételre. – Nem látod? Isten maga teszi nyilvánvalóvá az elégedetlenségét – folytatta Eleonóra komolyan. – Nem áld meg bennünket egy fiúval, aki Franciaország örököse lehetne. A leányaink nem örökölhetik ezt a királyságot, te is tudod. A halhatatlan, lelkedet kockáztatod, Lajos, hogy megmaradj ebben a házasságban? – Nem, hölgyem. Nem tudok tovább dacolni veled – mondta Lajos szomorúan. – Úgy tűnik, meg kell szívlelnem a derék apát buzdításait, még ha ellentétesek is a vágyaimmal. – Egy könnycsepp gördült le az arcán. – Szerettél engem valaha is? – kérdezte panaszosan. – Az irántad érzett szeretetem miatt féltem a halhatatlan lelkedet – mondta neki Eleonóra, gratulálva önmagának ehhez a spontán válaszhoz, amellyel oly ügyesen kitért a kérdés elől. – És a saját lelkemet is féltem. – Eleonóra előrehajolt. – Lajos, el kell válnunk. Nem tehetünk mást. A király mozdulatlanul ült a magas támlájú székén, és némán sírt. – Mindig is elérted nálam, amit akartál, Eleonóra – mondta végül. – De belegondoltál abba, hogy mit jelent majd a válásunk számomra? El fogom veszíteni Aquitániát, a francia korona ékkövét. – Sosem voltál képes birtokolni – emlékeztette Eleonóra, levágva egy szelet sajtot. – Nincs elég embered és erőforrásod. Jól jársz, ha megszabadulsz a felelősségtől. Lajos homlokát ráncolva bólintott. – Igazat beszélsz. Hálátlan feladatnak bizonyult kormányozni az engedetlen báróidat. De úgy gondolod, hogy neked sikerülhet az, amiben én kudarcot vallottam? – Ismerem őket – mondta Eleonóra –, ők pedig ismernek és szeretnek engem. A hercegnőjük vagyok. – Felhajtotta a serlegéből a bort. – Nem biztos, hogy szeretni fognak, amikor ellenükre döntesz valamelyik végeérhetetlen viszályukban.

– Ez olyan kockázat, amelyet minden uralkodónak vállalnia kell – válaszolta Eleonóra. – Ismét férjhez mégy majd, természetesen – jelentette ki Lajos. Szemügyre vette Eleonórát, a maga életteli szépségében, és képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy egy másik férfi felesége legyen. Tűrhetetlennek érezte. Eleonóra az ő zsákmánya, az ő ideálja és, el kellett ismernie, az ő gyötrelme volt. Annyira életteli, annyira erős, miközben ő, Lajos tudta önmagáról, hogy szánalmas királynak – és férfinak is. Nem tehetett róla: félt a hús bűneitől. Tudta, hogy e tekintetben csalódást okozott Eleonórának, és hogy az ezért akarja a szabadságát. Megértette, természetesen – még meg is bocsátotta neki a dévaj beszédét (bár erősen remélte, hogy ennél többre nem került sor) a nagybátyjával, Antiókhiai Rajmunddal a keresztes hadjárat során, de csak szánni tudta az érzéki örömök utáni sóvárgásáért. Ez volt az, ami mindig visszataszította a szent életű Bernát apátot, továbbá Lajos öreg tanítómesterét és tanácsadóját, Suger apátot. Bárcsak Eleonóra többet gondolna a lélek, mint a test dolgaira… – Mindent gondosan mérlegelni fogok, mielőtt ismét házasságra szánnám el magamat – mondta Eleonóra semmire nem kötelező hanghordozással. – Csak nem gondolod komolyan, hogy egyedül uralkodj? – kérdezte Lajos elképedve. – Oltalmazóra lesz szükséged, egy erős, bölcs férfira, aki a nevedben kormányoz majd. Mégpedig olyanra, hadd emlékeztesselek, aki lojális hozzám, és nem igyekszik visszaélni a hatalmával. – Ami, gondolta Lajos magában, valószínűleg lehetetlen kívánság. – Gondoltam erre – mondta Eleonóra méltányosan –, ezért nem hozok semmiféle elhamarkodott döntést. Úgy kell intézni, hogy mindenki a lehető legjobban járjon. Kínos csend támadt. Eleonóra a lélegzetét visszafojtva várt. – Akkor úgy tűnik, hogy teljesítenem kell a kívánságodat – adta be a derekát Lajos. Eleonóra megpróbált illendően bánatosnak látszani. – Bárcsak másképp alakulhatott volna – mondta gyengéden, és az asztal fölött átnyúlva Lajos kezére tette a sajátját.

– Nem is tudod, mennyire szerettem volna – válaszolta a férje, és a kezét elhúzva félrelökte a tányérját, mivel rosszullét környékezte a sűrű mártásba dermedt, elfogyasztatlan hús látványától, – Egyetlen dolgot kérek csak tőled, a méltóságom érdekében, mint király és mint férfi. – Igen? – kérdezte Eleonóra óvatosan. – Engedd, hogy én kezdeményezzem az eljárást. Soha ne mondhassák, hogy Franciaország királyát elhagyta a felesége. – Beleegyezem – mondta Eleonóra, visszafojtva a replikát, miszerint valójában nem is a felesége. Semmi értelme nem volt összeszólalkozással rontani a helyzeten. Megkapta, amit akart. – Van még egy dolog – folytatta Lajos. – Biztosra veszem, hogy gondoltál a leányainkra. Eleonóra bizony gondolt. Arra a két szép kislányra a szőke hajfürtjeikkel és a nagy, kék szemükkel. Valahányszor ránézett Marie-ra és Alixra, elcsodálkozott, hogy ő maga segédkezett a teremtésükben. Imádta őket, természetesen, mégis kénytelen volt ezt távolról tenni. Egyébként sosem látszottak az övéinek. Mint Franciaország leányait, születésükkor egy csapat apáca és szolgáló vette át őket, és Eleonóra a mindennapokban nem volt részese a nevelésüknek. Sokkal közelebb álltak Thomassine-hoz, a nevelőnőjükhöz, mint az anyjukhoz valaha is. Eleonóra alig látta a gyermekeit, következésképp nem alakult ki közöttük szoros kötelék. Mégis, akadtak becses pillanatok, például amikor a lányai a nyaka köré fonták a gyengéd karjukat, és az arcának nyomták a hamvas kis fejüket, amikor tündérekről és démonokról mesélt, vagy déli énekeket dalolt nekik, amelyeket gyerekkorában tanult; de ezek a pillanatok ritkák voltak. És persze jobb is volt ez így, hiszen egy nem túl távoli napon ezek a kislányok örökre elhagyják majd Franciaországot, hogy hatalmas bárókhoz vagy hercegekhez menjenek feleségül. Ez volt a világ rendje, és Eleonóra kezdettől fogva tudta, hogy ez nem teszi lehetővé számára a túlzott kötődést, hiszen utána talán soha többé nem látja majd őket. Mindennek ellenére Eleonóra remélte, hogy még sok szép pillanatban lehet része a lányaival, mielőtt az elkerülhetetlen

elválásra sor kerül, és lesz lehetősége szorosabbra fűzni a szálakat, amelyek egymáshoz kötik őket. – Igen, sokat gondolkoztam rajtuk – mondta Lajosnak. – Hogyne tettem volna? Marie és Alix a tulajdon húsomból és véremből valók, és nagyon drágák nekem. Mi lenne, ha magammal vinném őket Aquitániába, aztán pár év múlva visszaküldeném őket hozzád, amikor férjet találsz nekik? – Eleonóra – vonta össze Lajos a szemöldökét, s a hangja hideg volt –, megfeledkezel róla, hogy Marie és Alix Franciaország királyi hercegnői? Itt van a helyük, Franciaországban, velem, a királlyal, az apjukkal. A báróim soha nem egyeznének bele, hogy veled menjenek. Eleonóra elfehéredett. – Lajos, csak hatéves az egyik, a másik meg egy. Én vagyok az anyjuk. – Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor hatálytalanítást követeltél! – mondta Lajos megrovón. – Nagyon is gondoltam erre, állandóan! Az én hibám, hogy túlságosan közeli vérrokonok vagyunk? Lajos, esedezve kérlek… – Nem elég, hogy el fog hagyni a feleségem, akit szeretek? A gyermekeimet is el kell veszítenem? Közlöm veled, Eleonóra, a keresztény világban egyetlen udvar sem bízná rád a felügyeletüket, én pedig belehalnék, ha elvinnéd őket. – Könnyek voltak Lajos szemében; a fájdalma nem kizárólag a lányaival volt kapcsolatos. – Tehát megfosztanád őket az anyjuktól? – kötötte az ebet a karóhoz Eleonóra. – Nemsokára lesz egy mostohaanyjuk. Te mondtad, hogy újra kell nősülnöm, emlékszel? És el is várják majd tőlem, az utódlás érdekében. – Értem én, de ők az én gyermekeim is! – Eleonóra sírt. – Ne fosszál meg tőlük, esedezve kérlek. – Eleonóra, te is tudod, ahogyan én, hogy nem a rokonságról van itt szó – válaszolta Lajos szomorúan. – Szabad akarsz lenni. Régóta tisztában vagyok ezzel. Ki az itt, aki megfoszt valakit valamitől?

– Isten a tudója, én soha nem akartam ezt – zokogott Eleonóra térdre hullva. – Tudom, hogy szereted a lányainkat. – Immár mindketten sírtak. – Szokás szerint nem gondolod végig a dolgokat, Eleonóra – mondta Lajos, ellenállva a késztetésnek, hogy letérdeljen és vigasztalja az asszonyt. – Csak cselekszel elhamarkodottan, sok-sok bánatot okozva. Szerettelek – Isten segítsen meg, még mindig szeretlek –, és együtt érzek veled. De ebben az ügyben nem fogok – vagyis nem tudok – engedni. Franciaország királyi hercegnőinek Franciaországban kell nevelkedniük. Ezt várják el az emberek. Különben is, Marie-t több mint két évre magára hagytad, hogy elmenj a keresztes hadjáratra. Úgy emlékszem, ragaszkodtál hozzá, hogy velem gyere. – Bánatosan hagytam el őt, ezt muszáj elhinned. De el kellett kísérnem téged, Lajos. A vazallusaim nem fogadtak volna el téged vezetőjüknek. Amellett egyébként is ritkán láttam Marie-t. Nem volt rám szüksége. Egyik lányomnak sincs rám szüksége. Nekem van szükségem időre, hogy megismerjem őket, hogy bepótoljam számukra, amit elmulasztottam. – Sajnos ezt nem tudom neked biztosítani – mondta Lajos. – Légy realista, és értsd meg a helyzetemet. – Lélegzetvételnyi időre csend támadt, amíg Lajos tekintete Eleonóráéba fúródott. – Mindig meggondolhatod magadat. – Tudod, hogy nem tehetem – felelte neki Eleonóra. Reszketett. A szabadsága, az Aquitániába való visszatérés és az Anjou Henrikkel közös élet kilátásai, nem is beszélve a rengeteg előnyről, melyekkel a házasságuk kecsegtetett, túlságosan becsesek voltak számára ahhoz, hogy lemondjon róluk, de most keservesen tudatára ébredt, milyen magas árat kell fizetnie értük. Henrik oroszlánszerű arcát idézte fel magában kétségbeesetten, próbálván kitörölni annak a két kedves, szőke hajú kislánynak a szomorú képét. Lajos megrázta a fejét. – Jaj de keserves ez. Olyan szép reményekkel keltünk egybe. – Megtettünk minden tőlünk telhetőt – vigasztalta Eleonóra, akinek továbbra is lázasan Henrik körül forogtak a gondolatai. – De Isten

törvényének kell érvényesülnie. – Beszélek majd a püspökeimmel – mondta Lajos fáradtan. – Aztán majd foglalkoznunk kell a gyakorlati tennivalókkal. – Aquitánia visszaszolgáltatására gondolsz? – kérdezte Eleonóra élesen. – Igen. A királyi hivatalnokaim és a francia helyőrségek kivonása békésen fog zajlani. Együtt megyünk oda, és felügyeljük a dolgot. Ott lesznek veled a vazallusaid. – Azt a sok erődítményt, amit építtettél, le kell bontani – követelte Eleonóra. – A népem neheztel miattuk. – Úgy lesz – egyezett bele Lajos. Eleonóra felállt, és a keskeny – lőrésnél alig szélesebb – ablakhoz lépett, hogy kinézzen rajta, a széles Szajnán és a párizsi háztetők alkotta kuszaságon túlra. Fölöttük csillagok pettyezték a koromfekete égboltot – ugyanazok a csillagok, amelyek alatt Anjou Henrik él, lélegzik, vár… Eleonóra hirtelen visszafojtotta a lélegzetét; immár biztos volt benne, hogy helyes döntést hozott. Úrrá kell lennie a szomorúságán, hiszen számára nincs más út. A lányainak szépen gondját viselik majd, és ő alig fog hiányozni nekik, távolról kell szeretnie őket – ahogyan mindig is tette –, leszámítva, hogy a távolság nagyobb lesz. A saját jövője meg van írva a sors könyvében, és még ha akarna, sem menekülhetne előle. Türelmet kell kényszerítenie önmagára még egy kis ideig, és addig is visszatér Aquitániába, hogy visszaszerezze a hatalmas örökségét. Hazamegy, haza a kedves, buja déli földre, a hatalmas folyók és a zöldellő hegyek, a pompás borok és a napraforgótáblák földjére; ahol az emberek az anyanyelvén, okszitánul beszélnek, ami muzsikának fog tűnni az északon használatos esetlen, idegenszerű dialektus után. Eleonóra alig várta, hogy ismét a saját népe körében legyen, bármennyire engedetlen és gyakorta erőszakos is az. Aquitánia hercegnőjének lenni többet jelentett számára, mint amennyit Franciaország királynéjának, vagy ami azt illeti, mint amennyit az egész világ királynőjének lenni valaha is jelenthetett.

4. BEAUGENCY-SUR-LOIRE, 1152 A morajlás elcsendesedett a boltíves teremben, amint a pompázatos, bíborszínű és fekete öltözetükbe burkolózó egyházi nagyurak elfoglalták helyüket a kőpadokon. Az előttük magasodó emelvényen trónoló Eleonóra Lajosra pillantott, aki egyenesen előremeredt, szép arcvonásain szigorú eltökéltséggel. Eleonóra tudta, hogy egyetlen szemöldök-vagy arcizomrándulással sem árulná el, mit érez belül. A büszkesége nem engedte. Tíz nap telt el azóta, hogy az érsekek szinódusa először összeült. Az első napon megjelent a király és a királyné, hogy előadják az ügyüket, és bemutassák a leszármazási táblázatokat, amelyekkel demonstrálták, hogy tilalmas fokú vérrokonságban állnak egymással. Lajos tanúkat idéztetett be, hogy igazolják ezt, a tiszteletre méltó Sens-i Hugó pedig, Franciaország prímás érseke, aki az egyházi bíróságot összehívta, valamennyiüket hosszasan kikérdezte, Lajost és Eleonórát is, kiderítendő, vajon tiszta szándékkal, hátsó szándék nélkül folyamodnak-e hatálytalanításért. A király esetében természetesen ez a helyzet, döntötte el az érsek – ami a királynét illeti, ki tudja? Akárcsak az egyháziak többsége, nem kedvelte Eleonórát, és kárhoztatta is. Akaratos, könnyelmű és makacs, Franciaország pedig jól jár, ha megszabadul tőle. Hugó érsek nagyon megkönnyebbült, amikor Bernát apát néhány héttel korábbi kérésére aznap reggel megérkezett a pápa határozata, és lehetségessé vált a bíróság ismételt összehívása. Most felállt, és kigöngyölte a kezében lévő pergamentekercset. – Az őszentsége, Jenő pápa által rám ruházott hatalommal – rezegtette a hangját a rá jellemző halk visszafogottsággal – kihirdetem, hogy az urunk, Lajos király és Aquitánia hercegnője, Eleonóra által benyújtott, közeli rokonságra hivatkozó kérelem jóváhagyást nyert, és hogy a közöttük köttetett házasság semmisnek és érvénytelennek ítéltetik. A püspökök beleegyezőn mormogtak, Bernát apát – aki kifejezetten azért jött, hogy megmutassa, támogatja a semmissé

nyilvánítást – helyeslőn nézte a történéseket, Eleonóra pedig majd kiugrott a bőréből örömében, és belül szétáradt benne a diadalérzet. Végre szabad, a sokévi rabság után! Visszanyerte a szabadságát. Igyekezett egykedvűséget erőltetni az arcára, nehogy az szembetűnően elárulja a bensőjében felbuzgó ujjongást, de hiába. Aquitánia ismét az övé. FitzEmpress Henrik az övé lesz… Szabad volt. Clairvaux-i Bernát észrevette az arcán átsuhanó diadalmas mosolyt, és a homlokát ráncolta. Az ég tudja csak, mihez kezd ez a buja asszony most, hogy az elbocsátása kinyilváníttatott. Bernát köszönetet mondott Istennek, hogy Lajos kiadta az útját, mégis beleremegett a felismerésbe, hogy Eleonórának immár szabadságában áll feldúlni a keresztény világ többi részét. Most a rheimsi Samson érsek állt fel, akit Lajos azzal bízott meg, hogy Eleonórát és az érdekeit képviselje a szinóduson. Meghajolt Eleonóra irányába, megköszörülte a torkát, és kijelentette: – Királyom biztosított afelől, hogy Eleonóra hercegnő birtokai vissza lesznek szolgáltatva neki úgy, ahogyan a házasságkötése előtt birtokolta őket. Mivel ez a frigy jóhiszeműen köttetett, gyümölcsei, Marie és Alix hercegnők törvényesnek tekintendők, a felügyeletük joga pedig Lajos királyt illeti. Eleonóra nyelt egyet. Alig tudta elviselni az emlékét annak a hetekkel korábbi napnak, amikor el kellett búcsúznia a lányaitól. Egy kölyökkutyával játszottak a gyerekszobájukban, szalagokat kötöttek a nyakába, húsfalatokkal etették, amiket a vacsorájukból tettek félre, és egy gyapjúgombolyagot dobáltak, hogy hozza vissza nekik. Türelmetlenül viselték szegény anyjuk ölelését, várván, hogy folytathassák a játékot, és bár Marie meghökkenve nézett Eleonórára, amikor azt hallotta tőle, hogy egy darabig talán nem látják majd egymást, a pufók kis Alix nem mutatott érdeklődést, és visszatotyogott a kutyához. Eleonóra sebtében még utoljára megcsókolta mindkettejük szöszi fejét, majd eltökélten, könnyekkel teli szemmel kiment a szobából. Ez volt számára a legnehezebb pillanat, és rövid időre megingott az elhatározásában – de ez nem tartott sokáig. Most kényszerítette magát, hogy a jelenre gondoljon, és hallgassa, amint Samson érsek ekként fejezi be a mondandóját:

– Mindkét fél szabadon, megkötések nélkül újraházasodhat, amennyiben Eleonóra hercegnő hűséges szövetségese marad Lajos királynak, mint hűbér urának. – Örömmel látom, hogy minden kérdésben ilyen barátilag létrejött a megállapodás – mondta Hugó érsek. – Mivel így áll a helyzet, átadom a feleknek a válást kimondó határozatot. – Eleonóra lehajtotta a fejét, nem akarván, hogy a világ lássa az arcán az ujjongást. Sokan pusmogták, hogy Lajos házasságtörés miatt löki el magától, vagy hogy ő erőltette a válást, kéjvággyal kapcsolatos okokból. Nos, ez legalább igaz volt, ismerte be Eleonóra, ám a házasságot illetően az aggályai régi keletűek, és ha Bernát is osztozott bennük, akkor jogában állt arra törekedni, hogy véget vessen neki. Mellette Lajos ült mozdulatlanul, a széke karfáit szorongatva. Nem nézett feléje. A bíróság felállt, a bíborba és prémekbe öltözött érsekek megfontolt sietséggel távoztak, elhaladtukban térdet hajtva a király előtt, az ügyvédek és írnokok pedig összeszedték a pergamenjeiket, egymás között a verdiktről pusmogva. Egy királyi házasság felbontása nem volt mindennapos dolog. Lajos hirtelen felállt, és szó nélkül elindult Hugó érsek nyomában. – Felséges hercegnő! – A saját, bordeaux-i érseke lépett oda Eleonórához. – Szolgálatodra lehetek valamiképpen? Eleonóra rámosolygott. – Kegyelmes uram, hálás vagyok az irántam való kedves figyelmességedért, és hogy ilyen messzire eljöttél, hogy jelen legyél a szinóduson. – Mit fogsz most tenni? – érdeklődött az érsek. – Poitiers-be indulok – mondta neki Eleonóra. – Azonnal? – Igen. Aquitániának uralkodóra van szüksége, sok a tennivaló, és késlekedés nélkül ott kell lennem. – Eleonóra persze nem árulta el az érseknek a legfontosabb dolgot, amit Poitiers-ben nyélbe ütni szándékozott. Ezzel várnia kell, amíg ismét a saját birtokain, biztonságban nem lesz.

– Akkor esedezve kérlek, felség, engedd meg, hogy elkísérjelek oda. A fegyvereseim oltalmat nyújtanak neked. Veszélyes időket élünk, és a keresztény világ legnagyobb hercegnőjének nem szabad védtelenül utaznia. – Nem is fogok – mosolygott Eleonóra. – A nagybátyám, Châtellerault grófja és az én derék Angoulème grófom, aki hűségével ellensúlyozza fiatal korát, velem jönnek a kíséretükkel, hogy hazavigyék a hercegnőjüket. A kedvességedért örömmel veszem, ha csatlakozol hozzánk, és erőnket egyesítve együtt utazunk. – Köszönöm, felség, ezt fogom tenni – mondta az érsek meghajolva. Látta, hogy Lajos király visszatért, és diplomatikusan kihátrált. Lajos szembenézett Eleonórával. Szürke szemét szomorúság felhőzte. Eleonóra megfogta a kezét. – Viszontlátásra, uram – mondta gyorsan. – Nem istenhozzád ez, ugyanis tudom, hogy találkozunk még, mint hűbérúr és hűbéres. És mint barátok, ebben bízom, és ezt remélem. Lajos alig tudott megszólalni. – Bocsáss meg nekem – mondta alázatosan. – Ha jobb férjed lettem volna, most nem hagynánk el egymást. – Nem – tiltakozott Eleonóra –, én vallottam kudarcot, mint feleség. Híján voltam a szükséges szelídségnek. Tudatában vagyok a hibáimnak. – Most, hogy már nem fűzte a házasság köteléke ehhez az emberhez, megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen. – Minden jót kívánok neked; szeretném, ha tudnád ezt – mondta Lajos. – Ha hűbéruradként valaha is hasznodra lehetek, csak kérned kell. – Köszönöm – mosolyodott el Eleonóra. – És most indulnom kell. Hosszú út áll előttem, szeretnék átkelni a Loire-on, mielőtt leszáll az este. Adieu, uram. Isten tartson meg. – És tartson meg téged is – suttogta Lajos, kivéve kezét az Eleonóráéból. Aztán végignézte, ahogy az asszony lelép az

emelvényről, mélyen meghajol előtte, és kivonul a teremből, nyomában két szolgálólányával.

5. BLOIS ÉS PORT-DE-PILES, 1152 „Végre szabadon” – mondogatta magában Eleonóra, miközben a lovát sarkantyúzva könnyű vágtában délnyugatnak tartott a Loire buja, széles völgyében, amelyet immár a felkelő hold világított be. Órák óta ezt mondogatta azóta, hogy aznap reggel útnak indultak Beaugencyből: „Végre szabadon!” Az érsek, a bárói és az udvarhölgyei szorosan a nyomában haladtak; vastag köpenyükbe burkolózva, kétoldalt pedig, kezükben fáklyával, a kíséretét alkotó fegyveresek lovagoltak. Eleonóra régen elveszítette szem elől az öszvéreket és a személyes ingóságaival jócskán megrakott kocsikat, annyira erős volt benne a késztetés, hogy minél délebbre jusson, hogy minél nagyobb legyen a távolság közte és kísérete, valamint a francia királyság között. Ha Lajos király megneszelné, hogy mit tervez, bizonyosan katonákat küldene utána, hogy fogják el és vigyék vissza. Természetesen nem volt nagy valószínűsége annak, hogy megneszeli – Eleonóra mindig is jobb volt nála a ravaszkodásban de Aquitánia hercegnője még így is tisztában volt vele, hogy égetően szükséges a sietség. És persze minden egyes mérfölddel közelebb került ahhoz, hogy viszontlássa Henriket. Már hírnököt küldött hozzá az üzenettel, amelyre Henrik várt. Most muszáj volt mindkettejüknek épségben és gyorsan Poitiers-be érkezniük, mielőtt a világ értesülne a szándékaikról. A bárói és az érsek élvezték a bizalmát: ők tudtak a határozott és vakmerő tervről. Elöl egy zászlóvivő vágtatott, s a lobogó hírül adta mindenkinek, aki látta, hogy itt jön Eleonóra, Aquitánia hercegnője, Poitou grófnője és – az elmúlt reggelig – Franciaország királynéja. A grófokat fejcsóválásra késztette, hogy ilyen merészen a világ tudtára adja a kilétét. – Felség, immár nem vagy királyné, nem állsz királyi oltalom alatt, és ezért ki vagy szolgáltatva az utadba vetődő kalandoroknak – hangoztatták.

– Nem mernének próbálkozni – dacolt velük Eleonóra, és zöld szeme megvillant. – Felség – tiltakoztak a grófok –, te nem akármilyen birtokok örökösnője vagy. Tiéd a frankok földjének fele, és ne legyen kétséged afelől, hogy sokan vannak, akik hajlandóak lennének jókora kockázatot vállalni a kezedért. – Már foglalt vagyok – jelentette ki Eleonóra olyan hangon, amely nem tűrt további vitát. – Igazán bolond az, aki kezet merészelne emelni FitzEmpress Henrik jövendőbelijére. – Miközben ezt kimondta, borzongató vágyat ébresztett benne az emlék, ahogy Henrik a testére teszi az erős kezét, és elveszi, amit akar, és meg is tartja, legyen az egy asszony, egy hercegség vagy akár egy királyság. így hát Eleonóra érvényesítette az akaratát, és a selyemzászló, amelyre a poitoui oroszlán volt hímezve, mindig ott lobogott a szeme előtt. Az ő saját jelvénye. Ragaszkodott hozzá. – Áldott megkönnyebbülés lesz, hogy nem Párizsban, abban a komor, csűrszerű hálószobában kell aludnom – mosolygott nemes udvarhölgyére, Torqueri de Bouillonra örömében, hogy soha többé nem kell szenvedély nélkül feküdnie Lajos mellett abban a nagy ágyban, amelyben mindketten igyekeztek a lehető legtávolabb tartani magukat a másiktól. – És nem azzal a szerzetessel, akinek a felesége voltam! – Csintalan volt a mosolya. Ismét kislánynak érezte magát, dacára a harminc évének És mégis, gondolta ismét elmosolyodva, és felidézve a képet, amely visszameredt rá éppen aznap reggel a csiszolt tükörből, még így is könnyen viselte ezeket az éveket: alig hagytak nyomot rajta. Eleonóra tudta, hogy szép, rendkívül szép. Elég udvaronc és trubadúr mondta neki, hízelgés nélkül. És persze Lajos. Ő önmaga ellenére büszke volt a szépségére. Eleonóra tudta, hogy Lajos olyan becsben tartotta, mint a szeme fényét. De nem eléggé nagy becsben. A mosoly homlokráncolásnak adta át a helyét. Eleonóra kinyújtózkodott a nyeregben, megdörzsölte sajgó hátát, és lesimította a ruháját, végighúzta az ujjait vékony derekán és karcsú csípőjén, a ráfeszülő pompás brokátszövet alatt megtapogatta a húsát, amely nem ereszkedett meg a két terhességtől. A báróihoz fordult.

– Milyen messze van a folyó? – kérdezte. – Egy mérföldre, legfeljebb – közölte vele Châtellerault grófja. Előremutatott. – Nézd, az ott a távolban Blois. – Eleonóra apró fénypontokat látott a sötétségben, és rájött, hogy valószínűleg fáklyák a vár bástyáin. Blois-nál volt a Loire-on egy híd, és ők ehhez a helyhez igyekeztek. – Adja Isten, hogy észrevétlenül át tudjunk kelni a folyón – mormogta Eleonóra. – Asszonyom – mondta Torqueri aggódva, halk hangja alig hallatszott az éjszakai szélben –, egyikünk sem fog pihenni, amíg épségben haza nem érkezel Poitiers-be. Poitiers! Eleonóra ismét izgalomba jött a név hallatán. Otthon. Otthon lenni végre maga lesz a boldogság. És amikor Henrik teljesíti az ígéretét… Eleonóra megremegett, ismét hatalmába kerítette az önkéntelen vágyakozás. Nem félt az utazás veszélyeitől. Biztonságban haza fog jutni, haza kell jutnia… legyőzhetetlennek érezte magát. Hoztak magukkal elemózsiát, hogy menet közben egyenek. Néhány órával korábban Eleonóra az út mentén hideg kappanhúst falt, fehér kenyérrel és a vidék pompás, édes borával. Egyszerű, ám ízletes koszt, amely annál is inkább jólesett neki, mert annyira jó kedve volt. Az adott pillanatban éhesnek érezte magát, de hajlandó volt figyelmen kívül hagyni a hasa ürességét. Az evés most nem elsődleges szempont, holnap majd vehetnek még ennivalót. Egyelőre a lehető leggyorsabb tempót kell diktálniuk. Közeledtek Blois-hoz. Odafent a sötét égbolton kirajzolódtak a Loire felett őrködő Tour de Foix sötét körvonalai. Egy lovas vágtatott feléjük a gyér fényben. Az egyik felderítő volt, akit előreküldtek, hogy kémlelje ki a terepet. A lova tajtékzott a verejtéktől. – Felség – mondta a férfi zihálva, mélyen meghajolva a nyeregben. – Ne menj tovább. Egy csapatnyi fegyveres lovagol errefelé. A blois-i Thibaut gróf címerét viselik. – Gróf uram talán hódolatát kívánja nyilvánítani, és fel akarja ajánlani nekünk a vendégszeretetét – válaszolta Eleonóra, akinek pajkos mosoly játszott az ajka körül, tudván, hogy ez roppant

kevéssé valószínű, hiszen a családjaik rossz viszonyban vannak egymással. Ez azonban a múltban volt, s vélhetően megbocsáttatott és feledésbe merült. Most már mindannyiunknak barátoknak kell lennünk, gondolta Eleonóra elfintorodva. – Nem, felség, annak alapján, amit a szavaikból hallottam, arra készülnek, hogy lesben álljanak. Valami olyasmit mondtak, hogy Thibaut grófnak tervei vannak veled. – Csakugyan? – válaszolta Eleonóra zordan. – Hát persze, özvegy, szóval nagyon is el tudom képzelni a terveit. Derék dolog tőled, hogy figyelmeztettél. A főuraknak és a kapitányoknak nagyon mehetnékjük támadt; feszült arcuk elárulta a riadalmukat. Ettől féltek. – Asszonyom, nem kockáztathatjuk a hidat Másfelé kell mennünk – unszolta Angouléme grófja. – Most rögtön! – À moi!{3} – kiáltott fel Eleonóra, miként elei tették sokszor a csatamezőn, és megsarkantyúzta a lovát tudván, hogy sietve el kell tűnniük erről a helyről, ha el akarják kerülni a bajt. Esze ágában sem volt Blois grófnéjaként bevégezni a napjait. Ahogy lopakodva haladtak a folyóparton, Eleonóra egyik kapitánya rábukkant egy mólóhoz kikötött bárkára, amelyet vidáman elrekvirált. Miután összepréselődtek a lélekvesztő kínálta menedékben, alig férve a fennmaradó helyre bezsúfolt poggyásztól, Eleonóra és útitársai egyetlen szót sem szóltak, amíg a bárka sebesen siklott a folyón, csendben közeledve Tours felé. Csak amikor felvirradt, nyugodtak meg eléggé ahhoz, hogy vitatkozni kezdjenek, most merre induljanak tovább. – Gyerünk délnek a Vienne felé, és keljünk át a Creuse-on Portde-Piles-nél – döntött Eleonóra. A túlsó parton a fegyveresek várakoztak az érsekkel, akik engedélyt kaptak Blois-nál az átkelésre, miután meggyőzték az őröket, hogy kizárólag őkegyelmességét kísérik vissza az egyházmegyéjébe. Minél délebbre kerültek a Loire-tól, Eleonóra annál nagyobb biztonságban érezte magát. Ám ahogy Port-de-Piles-hez közeledtek, egy másik felderítő jött feléjük sebbel-lobbal.

– Ne menj tovább, felség! – kiáltotta. – Az úton feljebb csapdát állítottak neked. – Az isten verje meg – szitkozódott Eleonóra, mire az érsek arca megrándult. – Még egy hozományvadász! Ezúttal ki az? – Attól tartok, hogy a fiatal Anjou Gottfried, Henrik herceg öccse. – Az az ifjú idióta? Annak még ott a fenekén a tojáshéj. Hát, jóságos angyalom, mert bizonyosan az vagy, keresztülhúzzuk a számításait. Uraim! – fordult Eleonóra a két grófhoz, akik komor arccal várakoztak a nyeregben. – Mit javasoltok? – Forduljunk délnek, asszonyom, arrafelé, ahol átkelhetünk a Vienne-én, és aztán induljunk toronyiránt Poitiers-be. – Ez ésszerű ötlet – értett egyet Eleonóra, miközben a többiek is helyeslőn nyilatkoztak a tervről, a fáradt érsek pedig alig várta, hogy elindulhasson hazafelé, Bordeaux-ba. Eleonóra, miután gyors és érzelmes búcsút vett az idős férfiútól, megfordította a lovát, ismét megsarkantyúzta, és mosolyogva képzelte el, mennyire dühös az ifjú Gottfried, amikor rájön, hogy kicsúszott a kezei közül. – Hogy fog majd tombolni Henrik, ha megtudja, hogy a kisöccse ki akarta őt ütni a nyeregből! 6. POITIERS, 1152

Ahogy a Loire völgyében húzódó gabonatáblák közül kiértek a tágas poitoui síkság elszórt várak, zömök román templomok és piros cseréptetős kőházak pettyezte buja közegébe, Eleonórán egyre inkább úrrá lett a lelkesültség. Először ezeknek a piros tetőknek a látványa indította meg. A kietlen északon sosem lát az ember efféle dolgokat. Hamarosan otthon lesz! Kibontotta a haját, mintegy ekként is jelezve, hogy újfent férjezetlen, és élvezte, ahogy lobog mögötte a meleg szélben, amely a néhány mérfölddel nyugatra kezdődé Atlanti-óceán felől fújt. Kihúzott derékkal lovagolt, mohón fürkészve szemével az előtte húzódó utat, az ő Poitiers-jébe vezető utat. Hazaérkezése alkalmából a karmazsinszínű bliaut-ját, szoknyában folytatódó felsőruháját vette fel, amelynek felső része ráfeszült a testére, a bő alsó részét pedig aranyhímzés díszítette, s hozzá pompás, kék

köpenyt. És igen, ott van előttük, fenségesen magasodik a Clain folyó fölé az ő szépséges városa! Ide érkeztek a rómaiak az ókorban, itt győzedelmeskedett Martell Károly a szaracénok felett hosszú évszázadokkal ezelőtt itt, e falak között nyugszanak egy szép templomban a Poitiers védőszentjévé lett néhai frank királyné, Szent Radegundis áldott ereklyéi. És ott vannak az övéi, akik a kapukon keresztültódulva, lármásan köszöntik őt, a népe körébe visszatérő hercegnőt. Hogy éljeneztek, miközben kísérete élén, zászlaja mögött haladva végigügetett a zsúfolt utcákon! Áldást kértek rá a szépségéért, és mert egy volt közülük, s mert kiebrudalta a gyűlölt franciákat. És miközben a hatalmas Szent Péter-katedrálisba vitték, hogy ott mondjon köszönetet, amiért épségben hazaérkezett, Eleonóra megfogadta magában, hogy Isten segítségével mostantól fogva a népének szenteli az életét, és soha többé nem veti őket alá egy idegen gyűlöletes uralmának. A húsvét vasárnapi mise után a hercegnő körmenettel vonult a poitiers-i palota Maubergeonne-tornyának tágas hercegi lakosztályába, és elfoglalta helyét ősei székében a kör alakú tanácsteremben. A magasból színpompás zászlók függtek a vöröses kőfalakon, amelyekre régvolt ütközeteket ábrázoló elnagyolt képeket festettek. Aquitánia legfőbb vazallusai, akik a hercegnő meghívásának eleget téve érkeztek az ünnepre, a hosszúkás asztalnál ültek Eleonóra előtt. Őt figyelték, az újonnan hazatért hercegnőjüket várták, hogy kiderüljön, milyen hűbérúrnőjük lesz, és – ami még fontosabb – hogy mikor fog férjhez menni. Még csak nem is számoltak azzal a lehetőséggel, hogy egyedül kormányozzon: asszony, márpedig az asszonyok gyenge teremtmények, nem alkalmasak arra, hogy férfiak felett uralkodjanak. De Eleonóra mégiscsak az apja leánya volt, és hozzá többségükben hűségesek voltak, ki-ki a maga módján, és azok is maradnak, amennyiben Eleonóra nem megy feleségül olyasvalakihez, aki megnyirbálja a függetlenségüket és túlságosan beavatkozik a hercegség ügyeibe. Éppen csak hogy megszabadultak a gyűlölt franciáktól, és nem voltak hajlandóak

lenyelni egy újabb idegen betolakodót. De a hercegnőnek természetesen férjhez kell mennie és örökösöket kell szülnie, és erős férfi kell az oldalára oltalmazónak: ezt elfogadták. Mindannyian hallottak Eleonóra tervéről, miszerint Anjou Henrikhez megy feleségül, és egyetértettek abban hogy Normandia fiatal hercege – aki most, az apja halála után már egyszersmind Anjou és Maine grófja is – nem jelent rájuk nézvést túlságosan nagy fenyegetést, bármilyen félelmetes is a híre. Több mint valószínű, hogy elfoglalja majd az északi királyságot, Angliát, amely a jelek szerint szintén az övé lesz egy napon – és elég fiatal ahhoz, hogy a tetszésükhöz idomuljon. Eleonóra mindannyiukat szemügyre vette, miközben a lakoma kezdetére vártak. Tudta az apjától és keserves tapasztalataiból, hogy a vazallusai csaknem mind fegyelmezhetetlenek. A székvárosaitól, Poitiers-től és Bordeaux-tól távol, elbástyázva a messzi váraikba és hegy tetőkre épült erődjeikbe, fittyet hányhatnak a hercegi igazságszolgáltatásra. így hát most a legjobb volt okos diplomáciával és ajándékokkal lekenyerezni őket – és az Úr a tudója, hogy Eleonóra e tekintetben máris bőkezű volt –, hogy megmaradjanak a barátainak. – Uraim – kezdte halk és mézédes hangon –, azért kérettelek ide benneteket, hogy hivatalos tájékoztatást adjak nektek a Lajos királlyal kötött házasságom hatálytalanításáról, és hozzájárulásotokat kérjem az eljövendő házasságomhoz. Valamennyien tudjátok, beleegyeztem, hogy hozzámegyek Normandia hercegéhez, és hogy ezt Lajos király jóváhagyása nélkül kell megtennem, aki mindkettőnknek hűbérura, és bizonyosan elutasítaná a kérést. – Pajkos mosoly játszott Eleonóra ajka körül. A bárók jóváhagyón néztek rá: megértették az efféle suttyomban folytatott üzelmeket, és olyannyira nehezteltek a franciákra, hogy nagyon is szívesen szemet hunytak a feudális etikett eme nyilvánvaló megsértése fölött. – Az esküvőnknek késlekedés nélkül szerét kell ejteni, máskülönben lehetséges, hogy egyáltalán nem kerül rá sor – mondta nekik Eleonóra. – Ez a házasság súlyosan aláássa Franciaország erejét, és ha Lajos király rájön a terveimre,

bármennyire gyenge, talán még harcolni is fog. Miután Henrik és én megesküdtünk és elháltuk a házasságot, semmit nem tehet. – Ismét üzenned kell a hercegnek, asszonyom – sürgette Eleonórát a nagybátyja, Châtellerault-i Hugó. – Mi van, ha a hírnöködet feltartóztatták? – Ma küldöncöket fogok útnak indítani – ígérte meg Eleonóra, magában azt kívánva, hogy Henrik érkezzen meg hamar, és azon töprengett, vajon miért nem válaszolt az első üzenetére. – Most pedig más dolgokról. Szándékomban áll eltörölni és semmissé tenni minden törvényt és rendeletet, amelyet Lajos király hozott Aquitániában. – A bárók helyeslően néztek rá. Eddig jól megállta a helyét. – És – folytatta Eleonóra – a saját nevemben kibocsátott oklevelekkel akarom pótolni őket, továbbá meg akarok újítani minden adományt és kiváltságot. Hűbéreseim, sok a tennivaló, de mielőtt munkához látunk, a vendégeim vagytok, jócskán van mit megünnepelnünk. Eleonóra jeladására szolgálók vonultak be sorban a terembe, mindegyik zamatos, illatozó fogásokkal: fokhagymában és borban pácolt kagylókkal és angolnákkal, sózott ürühússal, kövér csirkékkel, a mojettes néven ismert ízletes helybéli babbal, érett kecskesajttal és fügével. Sorra kínálták mindezzel a hercegnőt és a bárókat, miközben a pohárnokok magas, vörösborral töltött kancsókkal álltak az asztal körül. Aztán ittak a házassági tárgyalások kedvező kimenetelére és Poitou jövendő virágzására. A holnap háborút hozhatott, de ez most a dínomdánom ideje volt! Május volt, és a palota kertjeiben színes virágok pompáztak, amikor FitzEmpress Henrik büszkén belovagolt Poitiers-be, hogy elvegye a menyasszonyát. Eleonóra előzetesen értesült a jövetele híréről, és a fő vazallusaival a palota hatalmas boltívek tagolta Grande Salle-jában várta, hogy köszöntse, közismert nevén az „Elveszett léptek termében”, amelyet azért hívtak így, mert a csarnok oly hosszú volt, a gerendák tartotta tető pedig oly magas, hogy a léptek zaját alig lehetett hallani. Eleonóra tudta, hogy roppant szemrevaló: a legfinomabb, világoskék selyemszövetből való és aranyszínű liliommintával

telehintett bliaut-t viselt, amely a földet seperte, és a hozzáértőn készített dekoltázsával, valamint a derékövével viselője buja testének minden csábító domborulatát felfedte. A felülre vett csillogó, ujjatlan köpenyen pompás hímzés ékeskedett. Ragyogó arany karkötők díszelegtek a csuklóján, a fülében pedig drágáké függők szikráztak. Továbbra is dacolva a hagyománnyal, amely szerint a matrónáknak fátylat kell borítaniuk a hajukra, Eleonóra csak egy finoman cizellált, gyöngyökkel és apró rubinokkal kirakott aranydiadémot tett a fejére, amely alól rőt tincsei szabadon omlottak alá a vállára és a hátára. A szeme ragyogott az izgalomtól, az ajka szétnyílt a várakozástól… Hamarosan valósággá lesz a házasság, amelyről mindig is álmodott, a végtelen, izgalmas lehetőségeivel; és ma este le fog feküdni Henrikkel. Végre! Megremegett a teste a kilátástól. És már itt is volt, céltudatosan lépett a hatalmas csarnokba, a szokásos lovaglóruhájában – Eleonóra már tisztában volt vele, hogy nemigen törődik a divattal és a pompás öltözetekkel –, s diadalmasan mosolygott. Az arca látványától Eleonórában öröm áradt szét. Mindig úgy fog emlékezni erre a pillanatra, mint élete egyik legboldogabbikára. – Hölgyem – Henrik udvariasan meghajolt, majd szapora léptekkel Eleonórához sietett, miközben az felállt a trónjáról, és fürgén felhágott az emelvény lépcsőjén. A bőre érintése, ahogy megfogta a kezét, lángra lobbantotta Eleonóra érzéseit. A hercegnőben némi aggodalom ébredt, miközben a párizsi légyottjukat követő hetekből hónapok lettek, hogy a valóságosnál nagyobbnak érezte kettejük között a vonzalmat, és az esetleg illúziónak bizonyul. Ami a politikai házasságok nyélbe ütését illeti, természetesen egyetlen pillanatig sem volt az, ugyanis hatalmas, kényszerítő erejű érvek szóltak e frigy mellett, függetlenül attól, miként érez Eleonóra vagy Henrik. Miután azonban Eleonóra Henrik karjaiban megismerte a legédesebb szenvedélyt és a kéjt, amit elképzelni sem tudott volna, úgy gondolta, hogy belehalna, ha csalatkoznia kellene. De most elmúltak a félelmei, hiszen minden, amiben reménykedett, ott volt Henrik tüzes tekintetében és a keze birtoklási vágyra valló szorításában – na meg abban, ahogyan ő, Eleonóra erre reagált.

– Bocsánatot kell kérnem késedelmes jövetelemért – mondta neki Henrik, miközben Eleonóra intett neki, hogy foglaljon helyet mellette; máris odakészítettek egy második trónt Aquitánia leendő hercegének. – Nemesek küldöttsége érkezett Angliából, és könyörögtek, hogy ne halogassam tovább jogos trónigényem érvényesítését. Az ottani híveim szemlátomást kezdik elveszíteni a türelmüket. Nos, hírnök útján megüzentem nekik, hogy egy kicsit még várniuk kell. Fontosabb elintéznivalóim vannak – Eleonórára mosolygott. – Bámulatosan ügyes voltál! – jelentette ki. – Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen hamar feleségül vehetlek. – Lajos hajlíthatóbb volt, mint vártam – közölte vele Eleonóra, miközben a szemével majd’ felfalta őt. – Amikor megtudja, hogy miben mesterkedünk, nem lesz az – nevetett Henrik. – De ezt el tudjuk intézni. – A báróim már várják, hogy bemutassam őket neked – mondta Eleonóra, és intett a főuraknak, hogy egyenként lépjenek előre. Óvatosan közeledtek, tűnődőn méregetve a fiatal normandiai herceget. Első volt közöttük Hugó de Châtellerault gróf és Raoul de Faye, Eleonóra anyjának fivérei: Hugó komoly, dadogó és megfontolt férfiú volt, az öccse, Raoul pedig eszes, ügyes, és – egy bizonyos fokig – hajlott rá, hogy új ura kedvében járjon. Aztán jött a tizennyolc esztendős Guillaume Taillefer, Angoulême jóképű grófja, aki nagyon vágyott bebizonyítani a híres normandiai herceg számára, hogy van keresnivalója a csatamezőn és az államügyekben; majd a hűséges és lovagias Gottfried de Rançon, Taillebourg ura érkezett, akinek Eleonóra már régen megbocsátotta a keresztes hadjárat során elkövetett meggondolatlan, ám jó szándékú cselekedeteit, amelyek miatt hétezer katona veszett oda, őt magát pedig szégyenszemre hazaküldte Lajos király. Erről nyilvánvalóan Henrik is hallott, mivel óvatosan fogadta Gottfried hódolatnyilvánítását. Óvatos arckifejezése komorrá vált, amikor a napbarnított bőrű, sötét hajú Hugo de Lusignan és Guy de Thouars térdeltek le előtte, Eleonóra legmegbízhatatlanabb vazallusai, akiknek híre ismeretében bármely hűbérúr a kardja után nyúlt volna, de most kitettek magukért, és a hercegnő jelenlétére való tekintettel betartották az illemszabályokat. Eleonóra azonban tudta, hiszen Lajos elég okkal

zsörtölődött emiatt, hogy ezeknek az embereknek csupán üres szó a hűbéri eskü, és hogy a hozzá való ragaszkodásuk tüstént elillan, ha akadályává válik egy áhított földbirtok vagy egy erődítmény megszerzésének. Henrik pedig nem szorult figyelmeztetésre az álnokságukat illetően, ez lerítt az arcáról, miközben odaszólt Hugónak és Guynak, hogy álljanak fel és érezzék jól magukat. Végül, de korántsem utolsósorban előlépett az önzetlen Saldebreuil de Sanzay, Aquitánia kormányzója, akit hűséges és önzetlen szolgálatai jutalmául Eleonóra az udvarmesterévé nevezett ki. Henrik rámosolygott, és szívélyesen vállon veregette, amint a derék férfiú meghajolt, hogy az üdvözlő csókot fogadja. Eleonóra elégedetten látta, hogy Henrik tökéletesen alakítja a szerepét, minden tőle telhetőt elkövet, hogy megnyerje magának a báróit, tisztelettel adózva az egyik bölcsességének és tapasztalatának, és dicsérve a másik közismert vitézségét, amelyet a csatamezőn vagy lovagi tornákon tanúsított. Lenyűgözte Henrik tájékozottsága, kiváltképp az ő birtokait illetően. A herceg nem kímélte a fáradságot, hogy elfogadtassa magát itt. A főurak többsége pedig illendő módon válaszolt, és csupa helyes dolgot mondott. Roppant ígéretes kezdet volt ez. Később, miután az utolsó vazallus is visszament a helyére és bort szolgáltak fel, Eleonóra a kertbe vezette Henriket és az udvaroncait, ahol a meleg napfényben, az alma-és körtefák árnyékában ejtőzhettek. Miközben a nemesek megpihentek a pázsitpadokon, és politikáról meg hadviselésről társalogtak, a hercegnő udvarhölgyei körül ifjú lovagok legyeskedtek, énekeltek nekik, s a szemük tele volt a majdani kegyekkel kapcsolatos várakozással, miközben lopva leereszkedett a bársonyos nyári este. Henrik Eleonórával sétált egy alacsony rácsozatba foglalt, virágokkal teli pázsitsáv mellett. – Mondd, nem bánod, hogy nem vagy királyné? – érdeklődött, megfogva Eleonóra kezét. – Ez választ igényel? – kérdezett vissza Eleonóra. – Amim most van – körbemutatott a kezével a trónjára, a báróira és a

környezetére utalva, majd egyenesen Henrik szemébe nézett –, nagyon is kárpótol. – Ezerszeresen kártalanítalak – ígérte Henrik. – Anglia királynéjává teszlek, a legnagyobb királynévá, akit az istenverte föld valaha is látott, esküszöm. Utána pedig fél Európa első asszonyává teszlek. – Benned van minden bizalmam – mondta neki Eleonóra, eme birodalmi látomás mámorító hatása alá kerülve, és élvezve a dicsőséges jövendő kilátását, amikor, ha Isten is úgy akarja, valamennyi reményük és törekvésük valóra válik majd. – Gondolj bele – lelkesedett Henrik, szemlátomást megittasultan –, ha Anglia az enyém, az egész keresztény világ az uralmam alatt lesz a skót határtól a Pireneusokig! Lajos tombolni fog az irigységtől, de nem tehet ez ügyben semmit. A mi területeink mellett eltörpül majd az ő királyi birtoka. A mi területeink. Ezek a szavak bizonnyal felajzották volna Eleonórát, de mivel Henrik szájából hangzottak el, volt bennük valami, ami hirtelen nyugtalanná tette. Bármennyire is szüksége volt a férfira, hirtelen tudatára ébredt, hogy nem ismeri őt jól, és ha feleségül megy hozzá, végső soron talán a függetlenségét adja fel – és az övéiét. Dacára a nap melegének, megborzongott egy kissé, de önmagát is meglepve, határozottan elfojtotta a gondolatot. Társak lesznek, ő és Henrik, kezdettől végig, és a céljaik is ugyanazok lesznek. Ez az elejétől magától értetődött. – A nagyság és a hatalom – mondta Henrik – a földben és az uralkodó erejében lakozik. Lajos mindkettőnek híján van. – De mégiscsak ő a hűbérurunk – emlékeztette Eleonóra. – Ezt mesélik! – vigyorgott Henrik. – Meg kellene botránkoznom – mosolygott Eleonóra. – Ó, biztosra veszem, hogy meg is teszed! De ne feledd, drága szerelmem, hogy magának az ördögnek a családjába házasodsz be. Tőlünk, Anjouktól ne várj erényességet. – Hogyan is tehetném, amikor Gottfried öcséd megpróbált elrabolni, miközben idefelé tartottam?

– Micsoda? – Henrik majdnem ordított. – Az a kis nyuszi? Levágom a golyóit. Eleonóra nem tudott elfojtani egy kis kuncogást. – Éppen te, uram, csak nem kárhoztathatod, hogy megpróbálja kihasználni a lehetőségeket? – Ez családi vonás – mormogta Henrik. – A normann báróid részéről helyesléssel találkozik a házasságunk? – kérdezte Eleonóra. – Igen, akárcsak Anjou és Maine főurai részéről. Tudják, hogy ez rangot jelent a birtokaimra nézvést, és gyarapodást is. Mind türelmetlenül várják, hogy láthassanak. Dicshimnuszokat zengtem rólad, ne aggódj. – És anyád, a császárné? – Eleonóra sokat hallott a félelmetes Matildról. – Elégedett – mondta Henrik röviden, csekély meggyőződéssel. – Úgy véli, hogy politikailag ésszerű a házasságunk. És elbűvölöd majd, ebben biztos vagyok. – Alig várom, hogy találkozzam vele – válaszolta Eleonóra udvariasan, hasonlóképpen kevés meggyőződéssel. Azon tűnődött, vajon Matild tudja-e, hogy a nő, aki hamarosan a menye lesz, kéthátú állat módjára hentergett az ő férjével, GottfrieddaL – Tudod, nem azért jöttem ide, hogy anyámról beszéljek – vigyorodott el Henrik. – Inkább a legközelebbi terveinkről társalognék. – Csábos mormogássá halkította a hangját: – Lefekszel velem ma éjjel? Eleonóra rámosolygott, a szeme sötéten villant a vágytól. – Erre várok már mióta. Henrik kihúzta a hímtagját Eleonórából, hevesen zihálva visszagördült az oldalára, és enyhén remegő kézzel, érzékien végigsimított Eleonóra derekának, csípőjének és combjának ívén. A tekintetük melegen fúródott egymásba a vibráló gyertyafényben. Henrik előrehajolt, és gyengéden megcsókolta Eleonóra ajkát

– Erről álmodtam – mondta kifulladva – a várakozás borzasztó hónapjai alatt. Istenem, de utáltam, hogy várnom kell. A szívemben és az ágyékomban voltál. Epekedtem utánad. – Voltak kételyeid? – kérdezte Eleonóra, arcát a férfi göndör szőr borította széles mellkasán nyugtatva, a bőre alatt érezve a szívverését. – Egyetlen pillanatig sem. És neked? – Azon tűnődtem, vajon álmodtam-e akár csak egy kicsit is erről – mormogta Eleonóra. – Annyira hihetetlen volt, ami közöttünk történt – Egyszer majd trubadúrok fognak énekelni rólunk és a szerelmünkről – jövendölte Henrik Eleonóra ismét megborzongott, ahogy szerelemről hallotta beszélni a férfit. Félkönyékre támaszkodott, a mellbimbói Henrik bordáit cirógatták. – Az már biztos – nevetett. – Nemde, egészen elképesztő, ha egy férj és egy feleség szeretik egymást? Az esküvő a költőink szerint megkongatja a lélekharangot a szerelem felett. – Velünk nem így lesz – fogadkozott Henrik határozottan. – Hogyan is lehetne? – válaszolt Eleonóra, fölébe hajolva, hogy megcsókolja, és a hajával végigsimítsa az egész testét. Aztán az oldalára feküdt, és ismét Henrik szemébe meredt. – Ez maga a tökély a Lajossal való együtthálás után – mondta neki. – Mindig könyörögnöm kellett neki, hogy szeretkezzen velem, ha másért nem, hogy örököst szülhessek, ő pedig térden állva imádkozott mindkettőnkért a rettenetes dolog elkövetése előtt, és utána is. Úgy érzem magam, mint aki életre kelt. Megszabadultam mindettől! Ó, micsoda öröm ez! – Tüzesen megcsókolta Henriket, a nyelve pajkosan furakodott a szájába. – Franciaországban nem voltam szabad. Nem akarták, hogy a politikájukba avatkozzam, ahogy ők mondták. Arra kárhoztattak, hogy sakkozzam az udvarhölgyeimmel, vagy hímezzek, vagy találós kérdéseket tegyek fel, az isten szerelmére. Van eszem, de nem engedték, hogy használjam. Mondd nekem, Henrik, hogy a miénk nem szokványos házasság lesz. Azt nem viselném el.

– Hogyan lehetne az? – válaszolta Henrik lustán. – Mi nem vagyunk szokványos emberek. – Tisztában vagy vele, hogy az újonnan megtalált szabadságomat adom fel azért, hogy feleségül menjek hozzád? – kockáztatta meg Eleonóra. – Remélem, nem fogsz megfeledkezni róla, hogy Aquitánia szuverén hercegnője vagyok, még akkor is, ha férjemként jogod van itt uralkodni. És felettem is uralkodni – ha hagyom. – Eleonóra mosolya tele volt dévajsággal. Henrik palástolta a meglepetését, melyet Eleonóra szavai ébresztettek benne, és pajkosan válaszolt neki: – Ez minden férj joga, mint azt tudod! Miután megesküszünk, szépségem, talán bezárlak majd egy toronyba, vagy eltángállak, ha felbosszantasz, vagy nem engedsz az ágyadba! – Akkor ebbe nem megyek bele! – fenyegetőzött Eleonóra kuncogva. – Inkább a szeretőd leszek. Egyetlen tenyérnyit sem fogsz kapni a birtokaimból! – Válaszképpen Henrik csiklandozni kezdte, míg Eleonóra kegyelemért nem sikoltozott. Aztán a férfi maga alá gyűrte, és mohón megcsókolta. – Pillanatnyilag nem érdekel különösebben, amíg megkaphatlak – mormogta. – Lajos bolond volt, hogy eltaszított, vagy hagyott elmenni – mondta durván, másodszor is Eleonóra fölé kerülve, szembetűnően sürgető céllal. – De amit ő elveszített, azt én megnyertem: te vagy a legkivételesebb és legszebb nő, akit valaha megismertem. Most pedig mondd, hogy hozzám jössz, máskülönben nem adom meg neked, amit oly nyilvánvalóan akarsz! – A hímtagja hegye Eleonóra hüvelybemenetét csiklandozta, görcsös hullámokat indítva el a testében. – Hozzád megyek, azzal a feltétellel, hogy meghagyod a felségjogaimat – kötötte az ebet a karóhoz Eleonóra elfúló hangon. – Istenem, te aztán tudsz alkudozni – zihálta Henrik, és beléhatolt. – Mondd ki! – ragaszkodott hozzá Eleonóra, miközben elárasztotta a vágy: határozottan érzéki volt ez a mérkőzés kettejük között. Henrik azonban immár túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy bármit is

mondjon, olyannyira követelőzött a teste, és amikor kielégült, mindketten álomba merültek egymás karjaiban, az ígéret azonban nem hangzott eL A nap kápráztató sugarai átszűrődtek a poitiers-i Szent Péterkatedrális magas ablakain. Aranyló fénybe vonták a főoltár előtt térdeplő férfit és nőt, akik éppen egyházi áldást kaptak a házasságukra. Eleonóra pontosan tudta, miközben Henrik megfogta a kezét és felálltak, hogy fontos pillanata ez a történelemnek, és hogy olyan dolog részese, amelynek messzire ható következményei lesznek, őt magát, a férjét, a leszármazottaikat és általában véve a világot illetően. Ezen a napon ugyanis egy birodalom alapjait vetették meg, amely azzal kecsegtetett, hogy a keresztény világ egyik legnagyobb birodalma lesz. Lélegzetelállító volt a kilátás – és egy kissé fenyegető. Eleonóra tudta, hogy nagy fába vágták a fejszéjüket ők ketten. Ez a nap egyszersmind egy házasság – és az Eleonóra által áhított társuralkodói kapcsolat – kezdete is volt. Ahogy Henrik oldalán kifelé haladt a katedrális főhajójából, a tisztelgő és meghajló vazallusai előtt, Eleonóra tudta, hogy sugárzóan szép, karcsú és csábító a búzavirág kék bliaut-jában, a skarlátszínű köpenyében és az áttetsző fehér fátylában, amelyet pompázatosán cizellált hercegi koronája tartott a helyén. Henrik szintén koronát viseli, a normandiai hercegek koronáját. Egyenes orrával, elegáns szakállával tündökletes látványt nyújtott oldalról; rőt haja dús hullámokban omlott alá nemes homlokán. Kipirult, szeplős arcán diadalmas kifejezés ült; kezével birtokba vevőn fogta Eleonóra kezét. Az övé volt immár és mivel egy testté váltak, senki nem választhatta el őket. Eleonórának örömére szolgált a tudat, hogy nagyszerű Henrikje az ő furfangjának köszönhetően immár Aquitánia hercege és – mindössze tizenkilenc évesen – Európa leghatalmasabb fejedelme. Tudta, hogy ők együtt nagyobb szenzációt jelentenek, mint előttük bármelyik királyi pár. És ahogy a katedrálisból kilépve fogadták az övéi elragadtatott éljenzését, Eleonóra újfent meg volt győződve mindennek a helyességéről – arról hogy jó üzletet kötött a sorssal.

Aznap éjjel Henrik még hevesebben tette magáévá, mint azelőtt, túllépve minden gátláson és határon, és elindítva kettejüket egy hosszú és érzéki, mindennél nagyszerűbb felfedezőúton. – Soha ne fogd vissza magadat – kérte Henrik. – Mindent akarok, amit adhatsz nekem. – Immár az én uram alázatos szolgája vagyok – válaszolta Eleonóra készségesen, és az adott pillanatban komolyan is gondolta. – Oroszlánok házassága a miénk – lihegte a fülébe Henrik. – Eszedbe jutott ez? Van egy oroszlán Poitou címerében, és oroszlán az én jelképem is, amit Henrik nagyapámtól, Anglia királyától örököltem. Az „Igazság oroszlánjának” hívták, de állítólag az után merült fel benne az ötlet, hogy egy oroszlánt kapott ajándékul a londoni Towerban lévő állatkertjébe. – Ez tetszik nekem – mormogta Eleonóra, közelebb fészkelve magát Henrikhez a meleg pehelymatracon. – Oroszlánok házassága. Lovagregénybe illő csengése van. – Úgy vélem, többféleképpen is találó – állapította meg a férje, és szorosan magához ölelte őt. – Igaz, Eleonórám? Egyikünk sem gyenge és jámbor, hanem erős, rettenthetetlen jellem, bátor, mint maguk az oroszlánok. – Magam mellett tudva téged, nem fogok félelmet ismerni – mondta neki Eleonóra, Henrik borostájához nyomva a sima arcát, élvezettel szippantva magába annak férfias illatát. – Jól elleszünk mi ketten, szép nőstény oroszlánom! – nevetett Henrik, és ismét magához szorította Eleonórát.

7. A FONTEVRAULT-I APÁTSÁG, 1152 Az esküvőjét követő hónapban Eleonóra örömteli szívvel látogatott el Fontevrault-ba. – Ez az apátság különösen drága hely számomra – közölte Henrikkel. – A nagyanyám kívánságára alapították és Miasszonyunknak szentelték Henrik helyeslőn bólintott. Hallotta hírét ennek a kettős rendháznak, ahol szerzetesek és apácák is élnek egy apátnő vezetése alatt; a hely egyszersmind leányinternátusnak adott otthont, továbbá királyi és arisztokrata családokból való hölgyek menedékévé vált, akik itt kegyes elmélkedésnek és imádkozásnak szentelhették magukat. Roppant különös intézmény volt ez, amennyiben alapítója, a híres breton tudós, Robert dArbrissel a nők rangját kívánta emelni, és még azt sem átallott kijelenteni, hogy számos tekintetben feljebbvalók a férfiaknál. Eme furcsa vélekedést nem számítva, Henrik meg tudta érteni, miért tartja Eleonóra nagyra Fontevrault-t. Ő maga is igen jó véleménnyel volt róla. A jámborság és a hit egyik leghatalmasabb bástyája volt az egész keresztény világban. Az apátság egy forrás mellett, buja erdő borította vidéken feküdt a Vienne folyó partján, Poitoutól északa, közel Anjou határához. Eleonórát emelkedett hálateltség érzése árasztotta el, amint belépett a fenséges, fehér templomba, amelyet a belső terét megvilágító fény sehol másutt nem látható minősége tett különlegessé, és magasba törő oszlopok, valamint elegáns, trifórium árkádsorok ékesítettek. Az apátnő, Anjou Izabella, aki Henriknek nagynénje volt, szívélyesen, csókkal köszöntötte Eleonórát, végigvezette őt a békés kerengőn, be egy tágas házba, amely egybeépült a Le Grand Moutier zárdává, ahol az apácák laktak. Mandulatejet, körtét és édességeket hoztak be, és a két nő, akik azonnal kölcsönös tiszteletet és szeretetet éreztek egymás iránt, leült egy kis kellemes beszélgetésre.

– Minek köszönhetjük ezt az örömteli látogatást, felség? – kérdezte Izabella apátnő. Pufók, asszonyos alkatú, a negyvenes évei derekán járó teremtés volt, az Anjoukra jellemzőn pirospozsgás; négy esztendeje állt a közössége élén. – Nagy örömmel jöttem most Fontevrault-ba, anyám – mondta Eleonóra –, sok mindenért tartozom hálával Istennek. Csordultig van a szívem, és szeretnék köszönetet mondani a nagy boldogságért. Megajándékozott engem a házasságommal, és eszközzé tett, amely által talán egység és béke teremthető a keresztény világban. – Mindnyájan tartozunk ezért köszönetet mondani Istennek – jelentette ki az apátnő. Értelmes és gyors felfogású asszony lévén, nagyon is tisztában volt a hercegnő és FitzEmpress Henrik frigyéből fakadó reményteli következményekkel. – Velünk vacsorázol a refektórium-ban? – kérdezte. – Hát persze, köszönöm – mosolyodott el Eleonóra. – De a látogatásomnak van még egy célja, anyám. Miután feleségül mentem az én Henrik uramhoz, úgy éreztem, isteni sugallat indít arra, hogy ellátogassak ebbe a szent gyülekezetbe. Olyan érzés ez, mintha Isten vezetett volna engem Fontevrault-ba, és amíg itt vagyok, szándékomban áll jóváhagyni és megerősíteni mindazon okleveleket és adományokat, amelyeket felmenőim adtak ennek a rendháznak. Ha leíratod ezt egy pergamenre, anyám, ellátom majd a pecsétemmel. Új pecsét. – Eleonóra büszkén előhúzta a derékövén függő hímzett erszényéből a pecsétet, és megmutatta az apátnőnek. Eleonórát ábrázolta Aquitánia és Normandia hercegnőjeként. – Látod, egy madarat tartok egykereszten, ez a szuverenitásom szent jelképe. – Ha szabad így mondanom, felség, illik hozzád a házasság köteléke: tündökletesen festesz – jegyezte meg az apátnő. – Örömömre szolgál, hogy ilyen kellemesnek találod az unokaöcsémmel kötött frigyedet. Hallom, az a célja, hogy Anglia királya legyen. – Amit kétségkívül valóra is fog váltani – mondta Eleonóra. – Jártam Angliában harminc évvel ezelőtt, mielőtt apáca lettem – idézte fel Izabella apátnő. – Vilmos felesége voltam, aki Henrik király

fia volt, aki pedig Hódító Vilmosnak, a férjed nagyapjának volt a fia. Az „Igazság oroszlánjának” nevezték Henrik királyt. Oroszlán volt csakugyan! Erős és tiszteletnek örvendő uralkodó, de félelmetes ember, kegyetlen, és nem ismert irgalmat. Soha nem felejtem el, mit művelt az unokáival. – Mit művelt? – kérdezte Eleonóra, elhessegetve a kellemetlen gondolatot, hogy az ő Henrikjében ugyanaz az erőszakos vér csörgedezik. – Az egyik leánya szembeszegült vele, a férjével együtt, ő pedig büntetésképpen kitolatta a két kislányuk szemét Eleonóra megremegett. – Micsoda alávalóság. Ez túl iszonyú ahhoz, hogy belegondoljon az ember. A fia milyen volt? – Vilmos? „Az Adelin”, így nevezték, a hódítás előtti régi szász hercegek után. Olyan volt ő is, mint az apja: büszke, indulatos és keményszívű. Szerencsére nem voltam sokáig a felesége. – Ő volt az a herceg, aki vízbe fulladt, amikor elsüllyedt a Fehér hajó? – Pontosan. – Hallottam az uramat beszélni a haláláról. Azt mondta, hogy Henrik király soha többé nem mosolygott. – A király számára ez tragédia volt. Nem volt másik fia, aki az örökébe léphetett volna. Törvényes legalábbis nem volt. Fattyai természetesen voltak, egy seregre való. – Az apátnő ajka megrándult. – Ámde Isten az ő bölcsességében magához szólította az én ifjú uramat, Henrik király pedig kényszerítette a báróit, hogy a leányának, Matildnak tegyenek hűségesküt. – A császárnénak, az anyósomnak – egészítette ki Eleonóra. – Találkoztál vele? – Nem, akkor ő a Szent Római Birodalom császárának felesége volt, és német földön élt. A férje később meghalt, Matild pedig feleségül ment a fivéremhez, Gottfriedhoz, de soha nem jött el meglátogatni engem. Azt mondja róla mindenki, hogy erős asszony.

Annyi bizonyos, hogy keményen harcolt a királyságért, amely jog szerint őt illeti. – És veszített – vetette közbe Eleonóra. – De az én uram trónigénylőként fog fellépni az ő nevében. Matild ráruházta a jogait. Az előjelek jók. – Viszont István király még él – jelentette ki Izabella. – Gyűlölik és megvetik, az uram azt mondja. Azok a bárók, akik egy asszonyt nem fogadnának el királyuknak, Henrikkel sokkal engedelmesebbek, kiváltképp most, miután bebizonyította, hogy olyan uralkodó, akivel számolni kell. Mondd, anyám, milyen Anglia? – „Kongó szigetnek” hívják, mert olyan sok a templom. Zöld és kies, bizonyos részein nagyon hasonló Franciaországhoz, de az időjárás kiszámíthatatlan. Az emberek szűklátókörűek, de vendégszeretők. És nem, mielőtt megkérdeznéd, ellentétben az itteni híreszteléssel, nincsen farkuk! Eleonóra felnevetett. – Sosem törődöm ilyen ostobaságokkal! – Elfogadott egy apró fügés süteményt. – Nagyon várom, hogy egy nap meglássam Angliát. Ó, el akartam mondani neked, hogy az uram és én rendeltünk egy új, festett üvegablakot a házasságunk emlékéül. A poitiers-i katedrális keleti ablaknyílásába lesz beillesztve, hogy mindenki, aki látja, emlékezzen, hogy ott lettünk férj és feleség. – Helyénvaló gesztus – jelentette ki az apátnő. – És tartós is. – De Istennek becsesebb lesz a köszönetem és a dicséretem – mondta Eleonóra, lenyelve a süteményből az utolsó falatot, majd felállt – Ha megbocsátasz, anyám, most a templomba kell mennem. Hívasd az írnokodat, légy oly kedves. Később megírathatjuk az oklevelet.

8. AQUITÁNIA, 1152 – Lajos magához rendelt bennünket – közölte Henrik, berontva Eleonóra emeleti lakószobájába, egy pergament nyomva az asszony kezébe. Eleonóra gyorsan, figyelmesen elolvasta. – Mindkettőnknek címezte – mondta, miközben hangot érzett, melyet a félelme szült, hogy mit tehet Lajos, b a megdöbbenés Henrik túlkapása láttán. – Nem lett volna szabad feltörnöd a pecsétet, amíg nem vagyok jelen. – Én vagyok a herceg – jelentette ki Henrik ellentmondást nem tűrőn. – Én pedig a hercegnő! – csattant fel Eleonóra. – És a feleségem – kiáltotta Henrik. Hirtelen haragja felizgatta Eleonórát, dacára annak, hogy neheztelt rá. Nem ez volt az első veszekedés, amelyre sor került közöttük, és bizonnyal nem is az utolsó, ezt Eleonóra jól tudta. Csakis az vigasztalta, hogy kivétel nélkül minden alkalommal az ágyban találták magukat, és szenvedélyes szeretkezéssel pecsételték meg a kibékülésüket. – Ez az én hercegségem! – kötötte az ebet a karóhoz Eleonóra. – Meg az enyém, a házasságunk jogán. Nem kellene, hogy emlékeztesselek rá, de most én vagyok itt az uralkodó. Már megmondtam neked, Eleonóra, az uralkodás férfimunka, és az asszonyoknak nem szabad beleszólniuk. – Semmivel sem vagy jobb Bernát apátnál! – esett neki Eleonóra. – Neked meg nekem társaknak kell lennünk. Megállapodtunk. Nem egy nyámnyila parasztasszony vagyok, akit félre lehet lökni. Aquitánia szuverén hercegnője vagyok, és elvárom, hogy így kezelj! Megértettél? Henrik válaszképpen a karjába zárta, és durván megcsókolta. – Most ez a szereped, hölgyem. Nem emlékszem, hogy bármiben is megállapodtunk volna.

– Hogy merészelsz! – kiáltotta Eleonóra, kiszabadítva magát, és pofon ütötte Henriket. – Ez az én birtokom, és itt az én szavam a törvény. Henrik visszahőkölt. A szeme villámlott, a hangja fenyegető volt. – Elég, Eleonóra. Most hagyd abba ezt. Fontosabb megbeszélnivalónk van: azért jöttem, hogy közöljem veled, Lajos az udvarába rendelt bennünket. – Kitekerte a pergament, és ezt olvasta: – „hogy számot adjunk az áruló magatartásról, amelyet az egybekelésünkkel tanúsítottunk” – Szájhősködés – jelentette ki Eleonóra, továbbra is dühösen. – Nem tehet velünk semmit. – Én nem lennék ilyen derűlátó – ráncolta a homlokát Henrik. – A követek, akik ezt hozták, állítják, hogy az uruk döbbent és haragos. Azzal vádol engem, hogy galádul elloptam a feleségét… – Mintha valami ingóság volnék, akit akarata ellenére el lehet vinni! – vágott közbe Eleonóra magából kikelve. Henrik merőn nézett rá. – A francia bárók némelyike egyenesen arra ösztökéli Lajost, hogy vonja vissza a hatálytalanítás feltételeit – folytatta –, sőt magát a hatálytalanítást is. Mások a kiközösítésünket akarják. – Szavak! – füstölgött Eleonóra. – A dühös emberek gyakran cselekvésre váltják a szavakat – mondta Henrik. – Az ellenségeim egyesülnek ellenünk. Még a szeretett kisöcsém, Gottfried is Lajos mellett foglalt állást. És Champagne grófja, Henry, akinek Maria lányodat feleségül ígérték, Párizs felé tart, hogy csatlakozzon hozzájuk. Persze nagyon jól tudja, hogyha neked és nekem fiunk születik, Marie nem fogja megkapni Aquitániát. A fivére, Thibaut de Blois, az a kurafi, aki megpróbált elrabolni téged, szintén Lajos mellett áll. – Úgy hallottam, ő az én kis Alixomat fogja elvenni, ha elég idős lesz – mondta Eleonóra, hangjában csendes szomorúsággal. – Szeretném, ha másképp lenne. Ha az anyát nem kaphatja meg, hát megelégszik a lánnyal, a gazfickó.

– Ez háborút jelent, nem kevesebbet – jelentette ki Henrik. – Azonnal Normandiába kell indulnom. Azt beszélik, hogy Lajosnak szándékában áll megtámadni a távollétemben. – Akkor most mondunk egymásnak először búcsút – mondta Eleonóra, miközben elpárologtak a haragja utolsó foszlányai. Nyelt egyet, és bátor mosolyt erőltetett az arcára. – Úgy hiszem, sok ilyenben lesz még részünk, figyelembe véve, milyen messzire nyúlnak a birtokaink. – Tudtad ezt, amikor férjedül fogadtál – mondta Henrik gyengéden, felemelve Eleonóra állát, hogy az arcába nézzen. Hosszan és keményen megcsókolta, immár a bosszúság minden nyoma nélkül. – Engem is bánt a dolog, Eleonóra, de nem fog sokáig tartani. Teszek róla, hogy Lajos meg az összes cimborája farkukat behúzva iszkoljanak vissza Párizsba. És talán úgy hagylak itt, hogy gyereket vársz tőlem… – Akkor Isten rámosolygott a frigyünkre – jelentette ki Eleonóra. – Attól tartok, még túl korán van ahhoz, hogy kiderüljön. Henrik felsóhajtott. – Meglettem volna e nélkül – morogta. – Úgy terveztem, hogy átviszek egy sereget Angliába, és elrendezem ott a dolgokat, de ezzel megint várnom kell. Ha így megy tovább, az angolok megelégelik a várakozást, és végül a trónbitorló István mellé állnak. Ismét megcsókolta Eleonórát, majd hátralépett. – Mennem kell – mondta élénken. Fő a gyorsaság. Henrik futárai jó híreket hoztak Eleonórának. Lajos valóra váltotta a fenyegetését Normandia megtámadását illetően, de Henrik olyan gyorsan haladt, hogy számos ló holtan dőlt ki alóla a kimerültségtől útközben; pusztító bűntudattal dúlta fel a Vexin nevű vidéket a francia-normann határon, valamint Lajos fivérének, Dreux-i Robertnek a birtokait. A következő híradás szerint Henrik Touraine-be ment, és elfoglalt néhány várat, amit apja a rossz testvérnek bizonyult Gottfriedra hagyott. Diadal kísérte az útját. Aztán, úgy tűnt, maga Isten

avatkozott közbe. Lajost, írta Henrik, láz döntötte le a lábáról, és Gottfried várában, Montsoreau-ban nyomta az ágyat. Eleonóra elmosolyodott, amikor ezt olvasta. Jellemző volt Lajosra, hogy ilyen sorsdöntő pillanatban megbetegszik. Még szélesebb lett a mosolya, amikor tovább olvasott, és megtudta, hogy Henrik éppen a várat ostromolja. – Gottfried úr megadta magát, kegyelemért és kibékülésért könyörgött – közölte vele a következő hírnök –, Franciaország királya pedig belátta, hogy veszített, és békéért folyamodott. Visszament Párizsba. Milyen szégyenletes, gondolta Eleonóra. De ez is jellemző. Hathetes távollét után Henrik fényesen győzedelmeskedve tért vissza Poitiers-be. Újfajta tekintélyt árasztott; immár a nyugati kereszténység domináns uralkodója volt, és ezt tudta is. A hazatérő hős haladéktalanul ágyba vitte a feleségét, és nagynagy, elviselhetetlen gyönyört okozva neki, virgoncan és többször is kedvét töltötte vele. – Esküszöm neked, Eleonóra – lihegte-zihálta izzadva az asszony hevesen ölelő karjaiban –, soha egyetlen várostrom sem volt ennyire kellemes. Te elbűvölően adod meg magadat! – Gyere újra – suttogta Eleonóra, felhúzva a térdét, és összekulcsolva a bokáját a férfi kemény feneke fölött. Henrik készségesen engedelmeskedett, és hamarosan elragadtatott kiáltozásra késztette a feleségét. – Csitt! – pihegte, buján megcsókolva Eleonórát. – A báróid azt fogják hinni, hogy megint kitört a háború! Eleonóra némán, mozdulatlanul engedte, hogy a kéj hullámai végigáradjanak rajta. Színtiszta gyönyör volt magában éreznie Henriket. Annyira hiányzott neki, hogy alig tudta féken tartani magát. De bármennyire örült is annak, hogy együtt vannak, keservesen a tudatában volt, hogy Henrik hamarosan ismét elhagyja őt. – Mikor indulsz Angliába? – kérdezte egy kicsivel később, amikor békésen feküdtek egymás mellett az egyetlen takaró alatt. Meleg,

balzsamos éjszaka volt, s a keskeny ablak látni engedte az indigókék égbolton hunyorgó fényes csillagokat. – Az év végéig nem – mondta Henrik. – Téli hadjáratot tervezel? – kérdezte Eleonóra meglepetten. – Nem, hölgyem. Ezúttal a diplomáciához szándékozom folyamodni. Persze egy hadsereg a hátam mögött bámulatosan segíti majd a tárgyalásokat, mert az angolok tudni fogják, hogy szükség esetén be is vetem. – Ez a legutóbbi győzelem csak öregbítette a hírnevedet, bátor Henrikem – mormogta Eleonóra, miközben megcsókolta. – Az angolok most már tudják, mivel kell számolniuk. – Az angolok korántsem bolondok. Erős király kell nekik, és én vagyok az emberük. A kérdés most az, hogyan buktassam meg Istvánt és a fiát anélkül, hogy különösebb háborúság lenne belőle. – Egy kis szerencsével belefárad majd a küzdelembe, és készségesen hajlik a megállapodásra – mondta Eleonóra. – És utána sebesen visszatérhetsz hozzám, szerelmem. – Úgy fordult, hogy Henrik köré fonhassa a karjait, gyönyörködve a hanyatt fekvő férfi erejében. – De azért egy kicsit még itt leszek – jelentette ki Henrik, játékosan harapdálva Eleonóra nyakát a szavak között. – Az jutott eszembe, hogy még az igazi ősz beállta előtt szépen be kéne járnunk a birtokaidat, hogy bemutathass a vazallusaidnak, Mindenesetre azoknak, akikkel beszélő viszonyban vagy. Persze remélem, hogy ez találkozik az egyetértéseddel, ó, Aquitánia szuverén hercegnője! – Eleonóra tudta, hogy Henrik élcelődik vele, de nem ugrott rá a csalira. Túlságosan is örömét lelte a javaslatban, – Ez nagyon jó lenne, Henrik – lelkesedett. – Olyan sok hely van, amit meg akarok mutatni neked. Kezdjük Limousine-nal. Minden szempontból vad vidék, de nagyon szép, és az ottani engedetlen urakra jó hatással lesz. ha szemtől szemben találkoznak az új fejedelmükkel. Emberükre akadnak majd, de még mennyire.

– Megható, hogy így hiszel bennem – mormogta Henrik, az orrával birizgálva Eleonóra fülét. – Muszáj elmennünk apám talmont-i vadászlakába – annak idején sokat vitt oda bennünket solymászni. Ott tenyésztik a vadászsólymaimat. Adok majd neked egyet, a legszebbet. Csakis a legjobbat az én uramnak! Meg kell nézned Gascogne-ban Les Landes-ot – csak bozót, homokdűnék és fenyőerdők, ameddig a szem ellát, de nagyon vad és üdítő vidék. – Ott majd kilovagolunk, kettesben – ígérte Henrik, akire átragadt Eleonóra izgatottsága. – A birtokaim közül a legszebb Périgord – folytatta Eleonóra. – A Dordogne völgye felülmúlhatatlanul gyönyörű. Frissen kiásott szarvasgombával etetlek majd, ami omlettekben fenséges, meg zsírjában eltett kacsával és libamájjal – az a vidék híres a remek konyhájáról. – Hagyd abba, el fogok hízni miattad! – szakította félbe Henrik nevetve. – A felmenőim borzalmasan nagydarabok voltak. – Elhallgatott, és lepillantott Eleonórára. – Hát, mutass meg mindent, szerelmem – a saját földjeiden kívül! – És a nevetéstől fuldokolva behúzta a nyakát, amikor Eleonóra mérgesen felágaskodott az ágyban, és püfölni kezdte őt a párnájával. A körutazás nem alakult jól: – A vazallusaid nem kedvelnek engem! – panaszolta Henrik többször is. – Előtted fejet hajtanak, és tisztelettel bánnak veled. Irántam gyanakvással viseltetnek! – Henrik szürke szeme haragosan szűkült össze. Eleonóra nem tudta cáfolni, amit a férje mondott, ugyanis nem volt ez más, mint az igazság, őt kivétel nélkül mindenhol lelkes ujjongással köszöntötték, miközben Henriknek hideg fogadtatásban és kimért udvariasságban volt része. Tulajdonképpen senki nem mondott semmit, és szerencsére nem került sor semmiféle tüntetésre, de az ellenérzések nyilvánvalóak voltak. Emiatt megcsúnyultak a pompázatos, tágas őszi tájak, a mezőkön álmosan barnálló napraforgók, a fenséges folyók és a szemet gyönyörködtető

sziklaszirtek. Henrik fortyogott dühében, és egyet sem vett észre mindeme csodák közül. Limousine-ba érkezésük után korán eljött az a borzasztó nap, amikor a bárói közül titokban többen felkeresték Eleonórát. – Felséges hercegnő – mondták komor arccal –, hozzád ragaszkodunk és hűségesek vagyunk, ebben soha ne kételkedj. De tudd meg, Henrik herceggel kizárólag, mint a férjeddel vagyunk hűbéri viszonyban. – Ő most már az uratok – mondta Eleonóra szigorúan, tudván, milyen rosszul viselné ezt Henrik –, nekem pedig az a kívánságom, hogy ismerjétek el őt annak, és mutassátok iránta a szokásjog szerinti hűséget és engedelmességet. – Felség, ő idegen, akárcsak a franciák. Őt elsősorban nem hozzánk, hanem Normandiához és Anjouhoz fűzi hűség, a törekvései pedig Angliára irányulnak. Sokan úgy vélekednek, teljesen ki akarja facsarni Aquitániát, hogy megszerezze a koronát. – Nem szorul rá erre – biztosította őket Eleonóra, Henrik védelmére kelve. – Van neki elég embere és saját erőforrása! Erre szavamat adom nektek. Nem sikerült azonban meggyőznie őket, ebből a beszélgetésből pedig semmit nem mert elárulni Henriknek. Elég rosszul álltak a dolgok, és nagyon is szembetűnő volt, hogy a vazallusai vonakodnak fejet hajtani Henrik előtt. Henrik hangulata az idő múlásával óhatatlanul egyre rosszabb lett. Eleonóra hiábavalóan igyekezett elterelni a figyelmét ősrégi templomok és nagyszerű várai mutogatásával, hiába próbálkozott nála finom ételekkel és a vidék bőséges bortermésével, amiben kölcsönösei sok örömöt kellett volna lelniük. Kárba veszett erőfeszítések voltak ezek. Henriknek semmiről nem volt egyetlen jó szava sem. Eleonóra végül feladta a próbálkozást. Most, miután szelídebb vidékre értek és békés legelők között haladtak, Limoges-ba, Eleonóra limousine-i székvárosa alá értek, ahol a helyi polgárok nagy büszkeségére szolgáló hatalmas, új falakon kívül ütötték fel élénk színű sávok ékesítette sátraikat. Henrik tetszéssel nézett fel az impozáns erődítményre, s a hangulata

tovább enyhült, amikor belépett Eleonórával a városba, és az emberek váratlanul mámoros éljenzéssel fogadták őket. Csodálatának adott hangot a hatalmas apátság és Szent Martialis, a város védőszentjének ereklyetartója láttán, továbbá őszinte érdeklődést mutatott a katedrális román pompája és a míves, gazdagon színezett zománcjelvények iránt, amelyeket ő és Eleonóra ajándékba kaptak a város polgáraitól. Limoges híres volt a zománcairól. Úgy volt, hogy aznap este a falakon túli selyempavilonjukban vacsoráznak, vendégül látva a Szent Martialis apátját és Limoges főurait. Eleonórát szépséges, zöld bizánci köntösbe öltöztették a hölgyei, amely tökéletesen kiemelte rőt haját, és amikor Henrikkel elfoglalta a helyét az asztalnál, kezdett reménykedni, hogy a férje immár jobban élvezi az utazást, és hogy mostantól jobban alakulnak majd a dolgok. A meleg fogadtatás fényében Eleonóra vidám volt, pazar lakomára számított, és lírai hangulatba került a Limoges-ban termő zamatos szarvasgombának, a temérdek vadnak, az édes szelídgesztenyével ízesített ökörsültnek és az ibolyaszín mustárnak köszönhetően, Henrik azonban vetett egy pillantást az aranyterítékén lévő apró kacsára és sovány libára, és ezt vakkantotta: – Ez minden ennivaló? – Ez mindenünk, uram – dadogták a felszolgáló apródok. – Szóljatok a hercegnő szakácsának, hogy jöjjön ide – követelte Henrik. – Ez bizony szegényes koszt! Eleonóra mesterszakácsa sebbel-lobbal érkezett a pavilonba, gyászos arcát aggodalom barázdálta. Tüntetően meghajolt Eleonóra előtt, nem véve tudomást Henrikről,, – Felség, nagyon sajnálom, de ez mindenünk. A polgárok nem küldték a szokott ellátmányt. – És miért nem? – acsarkodóit Henrik. – Bízd rám a dolgot – mormogta Eleonóra. – Nem, hölgyem, válaszolni fognak nekem. Nem vagyok-e Aquitánia hercege? – Henrik arca vörös volt a haragtól.

– Felségek, engedjétek nekem, hogy elmagyarázzam, mi történt – szólt közbe finoman Szent Martialis apátja. Dölyfös ember volt, fagyos modorú, és minden udvariassága ellenére alig palástolta az új hűbérura iránti ellenszenvét. Henrik rámeredt, Eleonóra pedig belül megborzongott. Más se hiányzott, gondolta, és éppen akkor, amikor kezdtek jól alakulni a dolgok. – Attól tartok, úgy szokás – folytatta az apát a magas, fuvolát idéző hangján –, hogy csak akkor küldenek élelmiszer-ellátmányt a hercegi konyhára, amikor a felséges hercegnő a város falain belül száll meg. Henrik merev arckifejezése hirtelen drámaian megváltozott. Elkékült a haragtól. Eleonóra soha nem látta őt ennyire kijönni a sodrából; vajon most a szeme előtt kerül sor az Anjouk hírhedt dühkitörései közül a legrútabbra? Úgy tűnt, hogy igen! Henrik ordítozva szidta az apátot, a polgárokat és – ráadásképpen – magát Szent Martialist, és önuralmát elveszítve a padlóra vetette magát, vérfagyasztó átkokat üvöltve, mielőtt végül a kőpadlóra szórt gyékényekbe harapva elcsendesedett. Három teljes percig tartott a dühroham; Eleonóra tátott szájjal figyelte, az apát viszolyogva az ajkát biggyesztette a lábánál hasmánt fekvő, háborgó alak láttán, a döbbent társaság többi tagja pedig a nyakát nyújtogatta, hogy jobban megnézhesse. Miután dührohama leghevesebb szakaszán túljutott, Henrik félájultan talpra állt, és mogorván nézett a rámeredők pillantásainak kereszttüzében. – Tudjátok meg! – kiáltotta recsegő hangon. – Én, FitzEmpress Henrik, a hercegetek és hűbéruratok nem tűrök ilyen égbekiáltó tiszteletlenséget. És a hitvesem sem. – Kemény pillantást vetett Eleonórára, jelezve, hogy ne merjen ellenkezni vele, Eleonóra pedig, bár már majdnem közbeszólt, a férje fenyegetőn villanó tekintetét látva visszakozott. – Limoges drágán meg fog fizetni ezért a sértésért – közölte Henrik a néma társasággal. – Földig romboltatom a falait. Senki nem lesz képes a jövőben rájuk hivatkozva megfosztani engem vagy a

hercegnőtöket attól, ami jog és méltányosság szerint megillet bennünket. Most pedig legjobban teszitek, ha visszamentek a városba, és átadjátok a parancsaimat az ottaniaknak – és gondoskodtok róla, hogy engedelmeskedjenek! A bontást holnap kell elkezdeni. Eleonóra elképedve figyelte, ahogy a tekintélyes apát, aki mindmostanáig nagy hatalom és függetlenség birtokosa volt, megtévedt novícius módjára elkullog. Tudta, hogy Henrik haragja jogos, ám egyszersmind úgy érezte, hogy túlságosan durva megtorláshoz folyamodott. Mindazonáltal most a lelkére beszélni veszélyes lett volna – úgy kell tűnnie, mintha mellette állna, és azt kell mutatnia a világnak, hogy mindketten egyformán fel vannak háborodva. Később viszont, amikor kettesben voltak a sátrukban, fortyogott mindennek a méltánytalanságától. Miután egy darabig szótlanul hevertek az ágyban, Henrik felé fordult – Mi az ördögöt műveltél? – kérdezte. – Úgy néztek rád az emberek, mintha démonok szálltak volna meg. – Néha, amikor rám jönnek ezek a dührohamok, azt hiszem, meg is szállnak – mormogta Henrik. – Nem tudsz uralkodni magadon? – Nem. Valami felrobban bennem, és nincs fölötte hatalmam. Egyébként pedig jogosan voltam dühös. Engem nem fognak így semmibe venni. És nem fogom hagyni, hogy téged így semmibe vegyenek. – Igen, igazad volt – értett egyet Eleonóra. – Senki nem hibáztathat azért, hogy dühös vagy. Csak jó lett volna, ha képes vagy egy kicsit fékezni magadat, hogy ne csinálj magadból ilyen látványosságot. Henrik megmerevedett. – Ne merészelj prédikálni nekem, Eleonóra! – Nem teszem. Kínos helyzetbe hoztál. És ha szabad ilyet mondanom anélkül, hogy leharapnád a fejemet vagy rohamot

kapnál, úgy gondolom, hogy a büntetés, amit kiróttál, túlzottan szigorú volt. Henrik oldalt fordult, és izmos karja könyökére támaszkodott. – Úgy gondolod? Hah! Limoges polgárainak – és általában véve a népednek – meg kell tanulnia, hogy ki az úr. Szigorú intézkedésekre van szükség. Ezt stratégiának hívják, kedvesem. – Azok a falak vadonatújak és erősek, a legújabbak az erődítmények között. Te magad is megcsodáltad őket. Évekig tartott és nagyon sokba került, hogy felépítsék őket. Ha arra kényszeríted az embereket, hogy lebontsák, gyűlölni fognak, és haragudni fognak rád. Nem tudnád visszavonni a parancsot, és kieszelni valami más büntetést? – Inkább gyűlöljenek és haragudjanak, mint hogy a vazallusaim ne féljenek tőlem – jelentette ki Henrik. – Hogy nézne az ki, ha visszaszívnám a parancsomat? Gyenge embernek néznének, akinek a szava nem számít, akit rá lehet szedni, akit el lehet tántorítani a döntéseitől. Nem, Eleonóra, ha egyszer meghozok egy döntést, az meg van hozva. Nincs értelme annak, hogy megpróbálj lebeszélni. – Előbb megbeszélhetted volna velem – tiltakozott Eleonóra. – Végső soron én vagyok a hercegnő, és ezek az emberek az én népem. – A feleségem vagy, és az a dolgod, hogy engedelmeskedj nekem – csattant fel Henrik. – Őszintén torkig vagyok vele, hogy alárendelt szerepet játsszak ebben a hercegségben. Most pedig feküdj hanyatt, és tanuld meg, hogy ki az úr! Soha, egyetlen férfi sem beszélt még így vele, de Eleonóra túlságosan döbbent volt, hogy ellenkezzen, amikor Henrik szétfeszítette a combjait és közéjük furakodott, nem sokat törődve azzal, miközben beléje döfte a hímtagját, hogy ne okozzon neki fájdalmat. Nem mintha fájt volna – legalábbis fizikailag nem, hiszen Eleonórát rendszerint felizgatta a durva bánásmód –, de ez volt az első alkalom, hogy Henrik haragjában tette őt magáévá, vagy hogy a saját fölényét érvényre juttatandó használta a testét. Utána, ahogy Henrik melléje huppant és a lihegése elcsitult, Eleonóra szomorúan feküdt, tudván, hogy a kapcsolatuk megváltozott, és félt, hogy

ezután talán soha többé nem fognak tudni egyenrangúak módjára egyesülni. Henrik viszont nem látszott tudatában lenni a végbement változásnak. Másnap korán reggel felkelt, felhúzta a tunikáját és a nadrágját, és hideg vizet paskolt az arcába. – Nem kelsz fel? – kérdezte. Eleonóra fáradtan meredt rá a párnájáról. Tudta, mi fog történni aznap, és nem akart részt venni benne. Henrik odalépett hozzá, és leült az ágyra. – Ellenőrizni fogom a falak lebontását – mondta kihívó eltökéltséggel. – Azt akarom, hogy gyere velem, és mutassuk meg, hogy egyek vagyunk a haragunkban. – Nem – mondta Eleonóra határozottan. Henrik türelmetlenül horkant fel. – Felkelni! – vakkantotta. – Kelj fel! Akár tetszik, akár nem, velem jössz. – Durván megragadta Eleonóra karját, belecsípve a lágy húsba, és ülő helyzetbe rántotta az asszonyt. – Hát jó – mondta Eleonóra fagyosan, belátva, hogy a további ellenkezés csak méltatlan dulakodást eredményezne, amit nem lenne reménye megnyerni. Kicsusszant az ágyból, belebújt az alsóingébe. – Leszel szíves legalább tíz percet adni, hogy rendbe szedhessem magamat. Miután magára maradt az udvarhölgyeivel, Eleonóra a fekete gyászruháját kérte. – Azt hozzátok, meg a fekete fátylamat – és a hercegi koronámat. Semmi ékszert. – Úgy nézel ki, mint egy nyavalyás apáca – kiáltott fel Henrik, amikor meglátta. – Minek a gyászruha? – Milyen éles szemű vagy! – vágott vissza Eleonóra – A népem szeretetének elvesztését gyászolom. – Ne legyél ennyire hatásvadász – gúnyolódott a féi fi. – A tegnapi előadásod után te ne beszélj – csattant fel Eleonóra, megigazítva a fátylát. – Nos, készen vagyok – tette hozzá gyorsan,

látván, hogy Henrik csípős válaszon töri a fejét. – Gondolom, továbbra is ragaszkodsz ennek a kegyetlen, szigorú parancsnak a végrehajtásához. – Gyerünk! – Henrik csak ennyit mondott. Lázas tevékenységgel szembesültek, ahogy kiléptek a sátrukból. Állványokat ácsoltak, szerszámokat osztottak szét, és mogorva, barátságtalan tekintetű emberek – hosszú sorokban álltak – készülődtek a kényszerű bontás elvégzésére. Még a harsányan tiltakozó kőművesmestereknek sem volt választásuk. Asszonyok, sőt gyerekek szaladgáltak ide-oda hatalmas kosarakat cipelve vagy utasításokat közvetítve, miközben jókora kordék álltak készenlétben a törmelék elszállítására. A hangulat nyomott volt, az emberek ellenszenve pedig tapintható. Fojtott szitkozódás hallatszott, amikor Henrik megjelent. A herceg felugrott egy irdatlan kőtömbre, és intett a fegyverhordozóinak, hogy szólaltassák meg a kürtöt. A sürgésforgás félbeszakadt, és sok száz dühös szempár szegeződött a herceg zömök alakjára. Eleonóra, aki szánni valóan állt mögötte, már-már reszketve a haragtól, gyűlöletet – és bosszúvágyat – látott azokban a szemekben. – Limoges lakosai! – kiáltotta Henrik zengő hangon. – Remélem, nem fogjátok elfelejteni ezt a napot, és remélem, hogy tanultok belőle. Bízom benne, hogy amikor a hercegnő és én legközelebb meglátogatunk benneteket, nagyobb udvariassággal bántok majd velünk. És talán szívesen átépítenétek ezeket a kényelmetlen falakat, hogy könnyebben megközelíthetők legyenek a konyháitok! Zord csend volt a válasz. Aztán valaki a tömegben elhajított egy követ. A kő célt tévesztett, de Henrik nem volt megbocsátó hangulatban. – Ha elkapom a csirkefogót, aki ezt tette, kiheréltetem – fenyegetőzött. – És mindenki mást is, aki azt hiszi, hogy csúfot űzhet az igazságszolgáltatásomból. Most pedig vissza, munkára, mindahányan. – Leugrott a kőtömbről, és Eleonórához lépett, megragadta a kezét, majd a pusztulásra ítélt falak mentén

jelentőségteljesen körbejárta vele a fennsíkot, amelyen az óváros épült. Mögöttük Henrik fegyveres kísérete vonult. A dühödten munkájuknak gyürkőző polgárok látták őket közeledni, és nem mertek lazsálni, hiszen Henrik arcáról továbbra is lerítt a haragja. Végül a herceg és Eleonóra egy kilátóponthoz érkeztek, biztonságos távolságra a bontási munkálatoktól, megálltak, és onnan nézték, amint a polgárok, akik pénzt és büszkeséget nem kímélve építették fel az erődítményt nem is beszélve homlokuk verejtékéről és szorgos kézül kiserkenő véréről, morgolódva, kőről kőre szétszedik azt. Eleonóra fizikai fájdalmat érzett a rombolás láttán, ahogy Limoges falai sárga porfelhőket felverve kezdtek földre omlani. Az arca mindazonáltal közönyös maradt, Henrik ugyanis figyelte, mintha csak arra várna, vajon merészel-e tiltakozni, Eleonóra azonban nem volt hajlandó megadni neki ezt az örömöt. Amikor a por túlságosan fullasztóvá vált és Henrik végül hagyta őt visszatérni a pavilonjukba, Eleonóra nem akart mást, csak a lehető legmesszebb menekülni Limoges-tól, vagy bebújni egy lyukba, mint egy borz, ugyanis keservesen érzékelte a polgárok bánatát, haragját és azt a meggyőződésüket, hogy mivel nem oltalmazta meg a falaikat, elárulta őket. Fortyogott benne a düh Henrikkel szemben, amely csak fokozódott, amikor később ebédnél találkoztak, és Henrik egy szót sem ejtett a nap eseményeiről, hanem úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Az ágyban ismét heves szerető volt, felváltva követelőző és gyengéd, és Eleonóra már-már meggyőzte magát, hogy minden rendben van, de nehezére esett a viszonzás, mert mélyen aggasztotta, hogy mit gondolnak most róla az emberek. Eleonóra képtelen volt abbahagyni a rágódást. Úgy tűnt számára, hogy ez a házasság, amelynek létrejöttéért szembeszállt a világgal, hamarosan a maga módján éppúgy egyfajta fogsággá vált, mint ahogyan a Lajossal való frigye is az volt, más értelemben. Ez nem az a viszony, amit tervezett, hanem hitvány rabság, mondta magának dühösen. Rá lett szedve, semmi kétség. Henrik szenvedélye erő benyomását keltette benne, de most látta, hogy az egész csak illúzió volt. Igen, voltak egymást kiegészítő céljaik, és

Henrik szívesen tanácskozott vele, és meghajolt előtte, de csak amikor úgy tartotta kedve. A valóságban uralkodott felette, az összes isteni és emberi törvény szerint – és eltökélt szándéka volt kinyilvánítani ezt, még akkor is, ha ezzel kíméletlenül belegázolt az érzéseibe és az érzékenységébe. Eleonóra fortyogott a saját tehetetlensége miatt, bosszúsan gondolva a láthatatlan láncokra, amelyek megbéklyózták. Természetesen nem volt semmiféle éljenzés, amikor elindultak a romhalmazból, amely Limoges-ból lett, de az út hátralévő részét bonyodalmak nélkül tették meg, Henrik pedig lényegesen jobb kedvre derült, amikor a gascogneiak nagyon is szívesen ajánlkoztak részt venni az angliai hadjáratában, és készek voltak számára hajókat és ellátmányt biztosítani. Annak tulajdonította ezt, hogy erőskezű és megingathatatlan uralkodói mivoltáról szóló híre megelőzte őt. A jövőben ezek az istenverte déliek majd kétszer is meggondolják, hogy dacoljanak-e vele! Nem csoda, hogy csúsznak-másznak előtte. Végül Talmont-hoz értek, a takaros uradalomhoz, amely egy magas, fehér sziklák alkotta kiszögellésen helyezkedett el a Gironde tölcsértorkolata fölött. Eleonóra családja vadászlakot építtetett ide, és ő nagyon szerette ezt a helyet. Még itt is tapintható volt az alattvalói Henrik iránti utálata. Eleonóra összerezzent, amikor az érkezésük napján a solymászai, akiknek eszükben sem volt palástolni a herceggel szembeni ellenérzéseiket, túlságosan sokáig várakoztatták a nyeregben Henriket egy madárra; és amikor előhozták neki, Henrik korántsem boldogan vette észre, hogy egy egyszerű karvalyt kap – egy olyan madarat, amit csak papoknak vagy asszonyoknak vol1 szokás adni – a fejedelmi vadászsólyom helyett, amelyre számított, és amely megillette. Neki, Eleonórának viszont egy roppant nemes sólyom ült a kesztyűjén. Borzasztóan kínos volt a dolog, hiszen dacára minden alázatos mentegetőzésnek, miszerint nem áll rendelkezésre megfelelő sólyom, teljesen nyilvánvaló volt a szándékos megalázás Eleonóra nem szólt semmit. Titokban hálás volt, hogy ilyen csúffá tettnek láthatja Henriket. Arassa csak, amit vetett!

A felszínen viszont hallgatólagos fegyverszünet állapotában voltak. Még mindig jó volt az idő, bár már benn jártak az őszben, és naponta kilovagoltak solymászni, csodálták a sziklákról nyíló pompás kilátást, misére jártak Szent Radegundis zömök kőtemplomába, és minden éjszaka élvezték egymás testét. Eleonóra pedig fokozatosan, önkéntelenül azon kapta magát, hogy ismét megadja magát a férje vonzerejének és dinamizmusának. – Nagyon szívesen élnék itt – jelentette ki Henrik nyújtózkodva, miközben egy napos reggelen ágyban feküdtek. – Szép itt nyáron – mondta neki Eleonóra, még mindig kissé kimért és merev hangon, mivel továbbra is gyűlt benne a neheztelés. – Mályvarózsák nyílnak mindenfelé. – Akkor jövőre visszajövünk – ígérte Henrik. Tekintetével az Eleonóráét kereste. – Még mindig haragszol rám Limoges miatt – mondta. – Elérted, amit akartál. Nincs már mit beszélni erről – vont vállat Eleonóra, fátyolos szemmel. – De tartózkodó vagy velem szemben – panaszkodott Henrik. – Minden este meggyaklak, és reggelente is, de nem érek el hozzád. – Mire számítottál? – kérdezte Eleonóra. – Nincs okod engem hibáztatni. Tökéletesen játszottam az engedelmes feleség szerepét, kockáztatva, hogy ellenségemmé teszem az alattvalóimat. Engedem, hogy használd a testemet, amikor csak akarod. Veled vagyok jóban-rosszban. Sok pár kevesebből boldogul. – De nekünk ennél sokkal több volt! – csattant fel Henrik. – Volt – értett egyet Eleonóra hevesen. – Te döntöttél úgy, hogy erőszakos férjet játszol, te, aki semmibe vetted a reményeimet az egyenrangú társak viszonyáról. Fogoly vagyok ebben a házasságban! – Tehát büntetésben vagyok – vágott vissza Henrik. – Nem, így állnak a dolgok most – Eleonóra fel akart kelni az ágyból, de Henrik elkapta a csuklóját. – Tudod, hogy szeretlek – mondta Henrik unszolón.

Könnyek gyűltek Eleonóra szemébe. – Szeretlek – mondta Henrik ismét, rámeredve. Eleonóra hagyta, hogy lassan átölelje, a teste reszketett a visszafojthatatlan zokogástól, miközben Henrikbe kapaszkodott. – Nahát – nyugtatgatta Henrik. – Most már megint az enyém vagy. Istenemre, helyrehozom közöttünk a dolgokat! – Ahogy Henrik mohón csókolni kezdte, Eleonóra hagyta egy kicsit ellazulni magát. Tényleg megint olyanok lehetnek a dolgok, mint Limoges előtt? Nem hitte, de immár belátta, hogy fel kell hagynia ezzel a haragszomráddal, és meg kell adnia az esélyt Henriknek, hogy ismét gyengéd érzéseket ébresszen benne. Ahogyan most ébrednek, hála Istennek – vagy sajnos? a becézgetése, simogatása hatására… Eleonóra szíve nehéz volt, amikor decemberben visszatértek Poitiers-be. Henrik türelmetlenül várta, hogy végre Angliába indulhasson. – Igyekeznem kell – mondta Eleonórának. – Útközben muszáj lesz megállnom Rouenban, hogy meglátogassam anyámat, a császárnét. Ez a legkevesebb, amit megtehetek, hiszen nagyvonalúan támogatta ezt a vállalkozást. És tanácskozni akarok vele, az invázióval kapcsolatos terveimről. Eleonóra dühöngött magában. Henriket ritkán lehetett rávenni, hogy ezeket a terveket a feleségével tárgyalja meg, és még most sem csinál titkot a véleményéből, miszerint a nőknek nem szabad a politikába avatkozniuk. Az anyjával azonban nyilvánvalóan hajlandó volt kivételt tenni. Mintha olvasna a gondolataiban, Henrik így szólt: – Ő fogja kormányozni Normandiát, amíg idegenben leszek – sok mindent meg kell beszélnem vele. És jól ismeri Angliát – meg István királyt. – Azt mondják róla, hogy nagyon is jól ismeri – jegyezte meg Eleonóra mogorván. – Ne hidd el azokat az ócska meséket – mondta Henrik könnyeden. – De az biztos, hogy István lovagiasan viselkedett vele,

még ha ellenségek is. – Csodálkozom a naivitásodon! – fintorodott el Eleonóra. Henrik lapos pillantást vetett rá. – Ne feledd, hogy anyámról beszélsz – emlékeztette Eleonórát. – Bár nem kell őt félteni! Megenné Istvánt reggelire, amilyen nyápic szegény. – Szívesen megismerkednék vele – mondta Eleonóra, noha nem gondolta komolyan. – Meg is fogsz egy napon – felelte neki Henrik. Közönyös hangja elárulta, hogy nem számol az anyja és a felesége közötti ellenszenv lehetőségével. Eleonóra eltűnődött, vajon tud-e arról, hogy ő maga lefeküdt az apjával. Soha nem ejtett róla szót, és nem tette Eleonóra sem. Henrik gyors, nyughatatlan elméje már másutt járt. – Anjout és Aquitániát rád bízom – jelentette ki. – Tudom, hogy mindkettőt jól fogod kormányozni. – Eleonóra meglepődött és meghatódott, és nem csekély bűntudatot érzett, amiért elhamarkodottan igazságtalan következtetéseket vont le Henriket illetően; hiszen nemcsak az ő hercegsége gondját bízza rá a távollétében, de a saját grófságát, ősei földjét, Anjout is. Próbálja jóvátenni a dolgokat, vélekedett. Végül Henrikre mosolygott, a szeme ragyogott. – Nem fogok csalódást okozni, uram – ígérte. Eleonóra a kora reggeli órákban ébredt. A hálószobában még mindig meleg volt, ugyanis két parázstartó tartalmát égve hagyták. A vibráló, vörös fényben látta, amint Henrik meztelenül, hason fekszik mellette, lába körül az összegyűrődött takaróval. A férfi álmosan nézte, tekintetében ritka gyengédség ült. – Ébren vagy? – suttogta Eleonóra. – Hogyan aludhat férfi, ha te fekszel mellette? – kuncogott Henrik, Eleonóra telt mellén és az előtte elnyúló pompás tagjain legeltetve a szemét. – Nincs még egy hozzád fogható, Eleonóra. Soha nem volt, és kétlem, hogy valaha is lesz.

– Szóval voltak előttem mások? – évődött Eleonóra és csakugyan tudni akarta. Henrik soha nem beszélt korábbi tapasztalatairól a nőket illetően, bár Eleonóra hallott híreszteléseket. – Temérdek! – vigyorgott Henrik. Eleonóra feléje csapott a párnájával, de Henrik megállította a kezét. – Férfi vagyok, egy férfi szükségleteivel. Persze hogy voltak mások. De higgyél nekem, amikor azt mondom, hogy egy sem hozzád fogható. Ők nem jelentettek semmit. Eleonóra hitt neki, de továbbra is féltékenység mardosta. Henrik közelről figyelte. – Na, most meséld el nekem – mondta –, mi történt Antiokhiában? Eleonóra meghökkent – Mit hallottál erről? – kérdezte óvatosan, érezve, hogy elpirul. – Hogy felszarvaztad Lajost Rajmunddal, Antiókhia hercegével, a saját nagybátyáddal, az ég szerelmére, és szégyenszemre kiebrudaltak a városból. – Henrik átható tekintettel bámulta a feleségét. – Igaz ez? – Igen, igaz – vallotta be Eleonóra. – Tudod, mennyire hiányzott a szerelem a házasságomból, amíg Lajos felesége voltam. Ahogyan te, én is ott próbáltam kedvemet tölteni, ahol lehetett – de drágán megfizettem érte. Lajos egy éven keresztül alig szólt hozzám. – És töltötted még kedvedet mással is? – akarta tudni Henrik. Immár nem tréfálkozott. – Igen, kétszer, és csak rövid ideig – válaszolta Eleonóra halkan. – Apámmal? – kérdezte Henrik kifürkészhetetlen arccal. – Tudtad? – Eleonóra elképedt. – Elmondta nekem, mielőtt meghalt. Könyörgött, hogy ne vegyelek feleségül. – De szembeszegültél vele – és ezt tudva, mégis feleségül vettél. – Eleonóra hitetlenkedett. – Természetesen. – Henrik magához húzta Eleonórát – Ennyire akartalak. Szembeszegültem érted apámmal, Franciaország királyával és magával az egyházzal!

– Az egyházzal? – visszhangozta Eleonóra. – Igen, tudatlan hölgyem. Nem fogod fel, hogy miután összefeküdtél apámmal, tilalmasan közeli rokonságba kerültünk egymással, közelebbibe, mint amilyenben Lajossal valaha is voltál? – Gottfriednak nem voltam a felesége – mondta Eleonóra. – Az lényegtelen. A házasságunk tilalmas – vagyis az lenne, ha az egyház tudta volna, mire vetemedtél. Eleonóra borzongató félelmet érzett; a világa gondosan megtervezett épülete mintha megrázkódott volna egy kissé. Úgy látta, hogy a hebehurgya cselekedeteivel kockára tett mindent, ami most drága volt neki. Remegés futott végig rajta. Henrik megérezte ezt, és még szorosabban ölelte magához, – Ne félj – nyugtatta –, én nem fogom elárulni a mi kis titkunkat, ha te sem. – De mi van a házasságunk törvényességével? – kérdezte Eleonóra, lelki szemeivel látva, amint megrepednek, majd szétporladnak az alapjai a dicsőséges jövendőjüknek, az építménynek, amelyen munkálkodnak… – Egy fikarcnyit sem törődöm vele – vigyorgott Henrik, – Mi, Anjouk az ördögtől származunk, emlékszel? Miért zavartatnám magamat egy ilyen semmiség miatt? Senki nem tudja, senki nem kérdezhet felőle. Tényleg kellene, hogy ez számítson nekünk? – Nem – mondta Eleonóra rövid hallgatás után. – Egy cseppet sem számít. – Ami számít – mondta Henrik jelentőségteljesen –, az ez… – Magára húzta Eleonórát, és teljesen felajzottan alulról hatolt belé. – Esküszöm neked, Eleonóra, semmiféle pápa vagy püspök nem választhat el bennünket. Az enyém vagy, örökre az enyém… ó, istenem! Miután kielégültek, egymás karjaiban hevertek tovább – Ki volt a másik férfi? – kérdezte Henrik – A másik férfi? – Eleonórának, ellazultságában és jóllakottságában, fogalma sem volt róla, miről beszél Henrik.

– Azt mondtad, két férfival töltötted kedved Antiókhiai Rajmundon kívül. – Ez olyan, mint az inkvizíció{4} – mondta Eleonóra, csak féligmeddig tréfásan. – Az is – mondta Henrik. – Tudnom kell. A feleségem vagy, és ha Isten is úgy akarja, a fiaim anyja leszel. – És ha elmondom neked, te is beszélsz nekem azokról a nőkről, akikkel együtt háltál? – szegezte neki a kérdést Eleonóra. – Többségüket elfelejtettem – horkantotta Henrik. – Csak alkalmi együttlétek voltak. Az egyiket Joannának hívták, a másikat Elgivának… Ó, és talán említenem kellene Hersinde-et, Maudot, Lucyt, Ghislaine-t, Marie-t… – nevetett. – Hagyd abba! – kiáltotta Eleonóra. – Most találod ki ezeket a neveket! – Hát, tényleg nem emlékszem mindannyiukra – mondta Henrik bánatosan, Eleonóra hajával játszadozva. – És igazából nemigen kellett beszélgetni velük! – Lehetetlen vagy! – mondta neki Eleonóra. Henrik félkönyékre támaszkodott, és Eleonóra arcába nézett. – Na hát, elmondtam neked, amit tudni akartál. Most te is tartsd be az egyezség rád eső részét. – Jól van – mondta Eleonóra. – Rövid viszony volt egy Marcabru nevű trubadúrral. – Egy trubadúrral? – visszhangozta Henrik meglepetten és nem csekély megütközéssel. – Egy semmiházi csirkefogóval? Ennél magasabbra is tekinthettél volna! – Megfeledkezel róla, hogy magasabbra tekintettem – vágott vissza Eleonóra. – Franciaország királyához mentem feleségül, nem máshoz, és sok örömöm telt benne! – Eleonóra pattintott az ujjaival. – Marcabru megmutatta nekem, hogyan kell szeretkezni, és ezért mindig hálás leszek – és legyél az te is, mert te vagy a haszonélvezője. – Lajos megtudta?

– Tudta, hogy Marcabru verseket írt hozzám. Túlságosan bizalmaskodónak találta őket, és elküldte Marcabrut. Azt hitte, hogy osztozom a felháborodásában, én pedig nem ábrándítottam ki ebből az elképzeléséből – valójában rájátszottam. – Hazudtál neki? – kérdezte Henrik, akit nyomasztott ez az eshetőség. – Nem volt rá semmi okom – soha nem kérdezte tőlem, hogy hűtlenkedtem-e. Soha nem jutott volna eszébe, hogy tényleg engedném egy trubadúrnak, hogy szerelmeskedjen velem. Ti, északi fejedelmek mind egyformán semmibe veszitek a trubadúrokat, mint jelentéktelen lényeket, de szabadjon emlékeztetnem téged, Henrik hogy Aquitániában helyénvaló tisztelet övezi őket a tehetségüket. – Úgy tűnik, hogy ennek bizonyosan átlag feletti volt a tehetsége – vetette magát Eleonórára Henrik, aki nem nyugodott meg teljesen. – Költőnek milyen volt? – Borzasztó – válaszolta Eleonóra, és hirtelen mindketten nevetésben törtek ki, a kínos pillanat pedig tovaszállt.

– Mondok majd neked néhány tényleg jó trubadúrverset – mondta később Eleonóra, amikor lecsillapodtak, és ismét békésen feküdtek egymás mellett. – Alkalomhoz illő szerelemről beszélni ezen az utolsó becses éjszakán, az indulásod előtt. – Azzal a híres nagyapjáról, a tehetséges IX. Vilmos hercegről kezdett mesélni Henriknek. – Őt nevezik az első trubadúrnak – mondta –, és csakugyan, csodálatosan bánt a szavakkal. Némelyik műve nagyon szemérmetlen, némelyik nagyon megindító. Nekem különösen az tetszik, amelyikben úgy fogalmaz, hogy „Miénk a világ összes öröme, ha szeretjük egymást, te meg én”. Másutt pedig úgy, hogy „Élni nélküled nem tudok én, a szerelmedet annyira szomjazom”. – Ezeket a sorokat rólunk is írhatta volna a jó herceg – állapította meg Henrik, érdes ujjaival Eleonóra csupasz karját cirógatva. Előrehajolt, és megcsókolta az asszonyt. – Mi van a szemérmetlen költeményeivel? Szeretném hallani valamelyiket.

– Mindig nőket hajkurászott a költészetében, ez persze lényeges volt, és azt írta, hogy végül általában a szoknyájuk alá nyúlt. – Henrik vihogott, miközben Eleonóra folytatta. – Úgy írt a nőkről, mint megnyergelendő lovakról, viszont ugyanakkor úgy vélte, hogy a nőknek szabadon kell eldönteni, kinek adják a szerelmüket, és nem szabad őket házasságba kényszeríteni. – Ez teljesen rendjén van az alacsony rangúak esetében – vélekedett Henrik –, de nem hiszem, hogy a báróim egyetértenének vele! Nem hagyhatjuk, hogy az előkelő születésű hölgyeink azzal háljanak, akivel tetszik nekik – senki emberfia nem vehetné biztosra, hogy az örököse az övé! – De te magad azért nem ellenkeztél, amikor én szabadon neked adtam a szerelmemet – emlékeztette Eleonóra pajzánul. – Nem emlékszem, hogy házassághoz ragaszkodtam volna. – Mi nem vagyunk hétköznapi halandók – mondta neki Henrik, csak félig-meddig tréfásan. – Mi dacolhatunk a szokással és a tradícióval, és megszeghetünk minden szabályt. Már bebizonyítottuk ezt, nemde? – Az ajka ismét az Eleonóráéra tapadt, a nyelve a szájába furakodott. Harmadízben adták át magukat a szerelem édes örömeinek, tudván, hogy hosszú idő eltelik majd, mire újfent megízlelhetik őket.

9. ANGERS ÉS POITIERS, 1153 Eleonóra Angers-ben volt, Henrik anjoui székvárosában amikor ráébredt, hogy gyereket vár, aki azon a káprázatos éjszakán fogant. A terhességét bizonyságnak tekintette, hogy Isten jóindulattal van a rendhagyó házasságuk iránt, és diadalmas állhatatossággal viselte a reggeli rosszulléteket és fáradtságot. Továbbra is fájt a szíve a drága kislányok miatt, akiket Párizsban hagyott. Keserves volt belegondolnia, hogy immár alig-alig maradt esélye látni őket, hiszen Lajos bizonyosan még mindig gyűlöli, amiért a háta mögött feleségül ment Henrikhez, az ellenségéhez. De vigasztalódott azzal a tudattal, hogy ez az új kisbaba valamiképpen kárpótolja a lányai elvesztéséért, és megfogadta magában, hogy a jövőben mindig ragaszkodni fog a gyermekeivel való szoros kapcsolathoz. Megdöbbentette, mennyire hiányzott neki Henrik. Dacára a terhessége által előidézett különös változásoknak, akarta őt, szüksége volt rá. Éjszakánként olyan hevesen vágyakozott a cirógatásaira és arra, hogy a testét magában érezze, hogy kénytelen volt a lepedőt harapdálni az önkéntelen nyöszörgését elfojtandó. Angliából ugyanakkor jó hírek érkeztek. Henrik épségben partra szállt, és elragadtatott fogadtatásban részesült. Szentbeszédek hangzottak el, amelyekben közhírré tétetett: „íme, jő az uralkodó, és a királyság az ő kezében van.” Az izgalmas tudósítások csupa jóval kecsegtettek. Henrik célja az volt, hogy egy Wallingford nevű várhoz vonuljon, ahol a hívei ostrom alatt álltak, és felszabadítsa őket, és miközben diadalmasan közeledett a helyhez, útja közben egyik várost a másik után kerítette hatalmába. Eleonóra boldogan értesült minderről a Henrik által igen rendszeresen küldött hírnököktől. Elmondták neki, hogy Henrikről lerítt az öröm, amikor megtudta, hogy ő gyermeket vár tőle, és hogy arra inti őt, vigyázzon magára nagyon. Eleonóra mosolygott Henrik gondosságán. Erős volt, és egészséges, a

korábbi gyermekeit könnyen szülte meg, és utasította a hírnököket, hogy ezt mondják el Henriknek. Az unalmas és fárasztó első hetek után Eleonóra kivirult. A bőre lágy volt, mint a virágszirmok, a haja selymes és fényes, a melle telt. Ilyennek látta őt egy igyekvő ifjú trubadúr, Bernard de Ventadour, amikor eléje járult az udvarában, hogy a pártfogásáért folyamodjék. – Felséges hercegnő – jelentette ki, amint finom eleganciával, mélyen meghajolt –, a hírednek nincs párja. Abban a reményben bátorkodtam idejönni, hogy nem utasítod el az alattvalóid egyikét, aki szerény dalaival és verseivel szórakoztatna téged. Eleonórát lelkesítette a cikornyás dicsőítés. Látta, hogy a trubadúr fiatalember, akinek hullámos, gesztenyebarna fürtjei, zöld szeme és finom vonásainak szerencsés összhatása különleges, férfias szépséget kölcsönöz. Ha nem lennék annyira elégedett az urammal, gondolta magában, alkalmasint ebben a pillanatban engednék a vágyaim csábításának. – Messire Bernard, beszélj nekünk magadról – szólította fel, s bágyadtan intett a kezével, hogy túljárjon a figyelő udvaroncok eszén. A fiatalembernek bársonyos pillantása volt. Leplezetlen csodálattal nézett Eleonórára. – Felség, az én vagyonom a dalaimban van, nem a születésemben. Én csak egy konyhalány fia vagyok Limousine-ból, Ventadour vikomt háztartásából. – Ismerem a vikomtot – mosolygott Eleonóra. – Ő és a családja régóta pártfogol magadfajta trubadúrokat. – Csakugyan, felség – hagyta rá Bernard, Eleonóra szerint hamiskás pillantást vetve rá. – Volt olyan kedves azt állítani, hogy tehetséges vagyok, és ő maga okított engem versek és dalok írására. – Akkor sokkal vagy adósa – állapította meg Eleonóra a társaság egyetértő mormogása közepette. A fiatalember szemében ismét megjelent egy pillanatra az a hamiskás fény. – De mondd csak,

Messire, miért hagytad el a várat? Csak hogy nagyobb hírnévre tegyél szert a nagyvilágban? – Igen – mondta Bernard de Ventadour, ezúttal nem nézve Eleonóra szemébe. Eleonóra tudta, hogy hazudik. Mindegy, ő korántsem izgatta magát emiatt, bár arra egy kicsit kíváncsi volt, miért távozott a fiatalember egy ilyen jóságos úr szolgálatából. Bernard ismét Eleonórára pillantott, zöld szemében lelkesültséggel. – Nos, halljuk, mennyire vagy tehetséges – mondta Eleonóra. – Játssz nekünk. A trubadúr elővette felhúrozott fiduláját{5}, és fülbemászó sirventest{6} énekelt, amely falánk szerzeteseket figurázott ki, nagy nevetésre késztetve Eleonórát és udvaroncait. Eleonóra megtapsolta, és azt kérdezte: – Ismersz dalokat Arthur királyról és Ginevra királynéról? – Fájdalom, nem, felség, bár olvastam Geoffrey of Monmouth történeteit. Ismerek viszont az ókori költőtől, Ovidiustól néhány sort, ami talán tetszene neked. Az Ars Amatoria – A szerelem művészete című művéből valók. – Csintalanul hunyorított a szemével. – Talán nem fogod megérteni, mennyire merészek… – Tudok latinul – rótta meg Eleonóra finoman a trubadúrt. – De játssz, kérlek. Mindannyian szeretnénk hallani a pajzán dalodat! A trubadúr elpirulva letette a fiduláját, és egy kitharát{7} vett elő a batyujából. Megpendített néhány bevezető hangot, majd mosolyogva, zengő hangon ezt énekelte: Győzd meg először is önmagadat s hidd el: valahány nő Él, a tiéd lehet és lesz, csak a cselre ügyelj. Nyáron előbb kimerül a cikád, a madár kikeletkor, Nyúl hamarabb űzi el Maeneles egy agarát, Mint a megostromlott lány visszahúzódik a csóktól. Azt hinnéd, nem akar s bezzeg akar, csak akard!

Nőnek, férfinak egykép kedves a titkos enyelgés; Rosszul színlel emez, lopva sóvárog a lány. Rajta, fogadjuk meg: mi bizony nem kérjük előbb őt, A kérő szerepét játssza, legyőzve, a nő!{8} Bernard egyenesen Eleonórára nézett, miközben az utolsó szavakat énekelte, félreérthetetlenné téve, hogy mire gondol. Eleonóra feddőn tekintett vissza rá. – Arcátlan vagy, Messire! – Nem tetszett Ovidius verse, felség? – De igen. – Eleonóra tudta, hogy a fiatalember az elfogadott udvari módi szerint teszi neki a szépet: az ilyesfajta játékok szokványosak voltak a trubadúrok földjén. Persze teljesen ártatlan dolog volt ez – vagy legalábbis annak illett lennie. Egy alacsony származású lovag vagy költő udvarolhatott szenvedélyesen előkelő születésű választottjának, a hölgy pedig fogadhatta – sőt, bátoríthatta – a rajongást anélkül, hogy a jó hírén folt esett volna, a dolog pedig csak ritkán jutott ennél tovább. Párizsban, ahol Eleonóra megpróbálta meghonosítani ezeket az ötleteket, Lajos és a papjai meg voltak botránkozva: az udvari szerelem eme játékait egyszerűen a házasságtörés mentegetésének bélyegezték. Aquitániában viszont, mint azt Eleonóra jól tudta, hiszen a déli, oldottabb kultúrában nőtt fel, pusztán kifinomult és kellemes időtöltésnek tekintették ezt. Ő semmi rosszat nem látott az udvarába járó trubadúrok és fiatalemberek hódolatának és hízelgésének fogadásában, hiszen mindenki tisztában volt vele, hogy mindez egy választékos és izgalmas játék része. Eleonóra udvarhölgyei további dalokat akartak hallani. – Nekem tetszik ez az Ovidius mester! – jelentette ki a frivol Faydide de Toulouse. – Úgy hallottam, némelyek nagyon elítélik – mondta a szépséges Torqueri de Bouillon. – Ettől csak még érdekesebb! – kuncogta a fogolytyúkhoz hasonlatosan pufók Mamille de Roucy.

– Nos, Messire Bernard, tudnál még énekelni nekünk Ovidius költeményéből? – kérdezte Eleonóra. – Örömmel, asszonyom – válaszolta a trubadúr lelkesen, és újfent felvette a kitharáját. Pajkos fény csillogott a szemében, amint ezt énekelte: Egyenlő Örömöt kapjon a férfi s a nő Gyűlölöm a gyönyört, ha nem élvezi ez s az egykép! Mámoros sikolyt hallanunk jólesik, Arra késztet az, hogy nyújtsuk, ameddig Tudjuk, sietség nélkül, a kéjt, Apránként kiélvezve minden percét. {9} Miután az énekszó elhalt és a pengetés abbamaradt, Bernard ismét Eleonórára pillantott. Eleonóra érezte, hogy rózsállik az arca e dévaj dal hallatán, amely oly élénken idézte fel a Henrikkel töltött vad, érzéki éjszakáit. Igyekezvén uralkodni az ágyékában támadt sóvárgáson, hölgyei példáját követve tapsolt, akiknek mindegyike kipirult az izgalomtól. – Ez nagyon vakmerő dal, Messire – dorgálta a trubadúrt, ám a tekintete kedves volt. – De azt hiszem, hogy mindannyiunknak tetszett. Hamarosan megint játszanod kell nekünk. És Bernard játszott is. Egyszeriben mindig ott volt, az ebédlőben vagy a nagyteremben, Eleonórát figyelve, az engedélyéért esedezve, hogy játszhasson neki, és vágyakozásról meg enyelgésről szóló dalokat énekelt. Eleonóra érezte, hogy az odaadása mögött több rejlik udvar illendőségnél. – Írtam neked egy dalt, felség – közölte egy napon a trubadúr Eleonórához lépve, miközben az egy magnóliafa alatt ült, az udvarhölgyei nélkül, akik kissé odébb kora áprilisi virágokat szedegettek. – Meghallgatod?

– Figyelek – mondta neki Eleonóra. Nyájasan viselkedett a fiatalemberrel, tudván, hogy az semmi többet nem remélhet tőle. Bernard hangja erőteljes és szenvedélyes volt: Ha édes szellő Fúj a te hajlékodból Énnekem az Mennyei lehelet! Láthatóan remegett, amikor a végére ért. Eleonóra meg szánta. – Soha, senki nem írt még nekem ilyen dalt – mondta Bernardnak. – A szépséged ihletett meg, asszonyom – jelentette ki a trubadúr lelkesen. – Nagylelkű vagy, és szeretetre méltó – minden kellem megtestesülése! Ragyogó szemeddel és nemes arcoddal bármely király rangjához méltó korona vagy! Ám fájdalom, én szeretlek téged, egy közönséges trubadúr. – Tudod, hogy nem szabad rám pályáznod – korholta Eleonóra kedvesen. Ez volt a helyes, az egyetlen válasz. – Mondd, hogy remélhetek, asszonyom, esedezem – könyörgött Bernard. – Vagy ha ilyen jósággal nem viseltetsz irántam, akkor engedd meg, hogy verseimben zengjem a dicséretedet. Megesküszöm, hogy nem fogom felfedni hódolatom tárgyát. – Mintha nem volna nyilvánvaló mindenki számára, akinek szeme van, fojtott el Eleonóra egy mosolyt. – Hát persze, Messire – mondta hangosan, és csókra nyújtotta a kezét, jelezvén, hogy Bernard el van bocsátva. A fiatalember boldogan nyomta ajkát a kézre. Ezt követően az udvarban egymást érve csendültek fel – neve említése nélkül – a hercegnőnek ajánlott dalok. Csak egy bolond nem jött volna rá, hogy kinek szánták őket. Eleonóra ellenállhatatlannak találta az ilyen hízelgést. Balzsamként hatott magányos szívére, hogy személyét a nemes, kedves, hűséges, állhatatos, kecses és szépséges jelzőkkel illetik. Arra vágyott, bárcsak Henrik is vele lenne, és ő is hallaná. Nem is, csupán arra

vágyott, hogy Henrik vele legyen. Csak a jelenléte után sóvárgott. Mivel azonban ezt nem kaphatta meg, nem volt semmi rossz ebben a kis szórakozásban és egy rajongó trubadúr hódolatának az élvezetében. – Midőn rám veted a tűzzel és ékesszólással teli pillantásodat, oly örömöt érzek, amiben csak karácsonykor és más nagy ünnepekkor van része az embernek – áradozott neki Bemard, miután Eleonóra nagylelkűen megengedte neki, hogy a vár hatalmas bástyáin sétáljon vele, melyek a Maine folyóra néztek, diszkrét távolságra, de azért hallótávolságra az udvarhölgyeitől. Hideg szél fújt, minden irányba cibálva Eleonóra fátylát, ő azonban maga köré kanyarította vastag köpenyét, fürgén szedte a lábát, és élvezte az élénkítő levegőt. A séta, mondták neki, jót tesz az erőnlétének. – Mit tettem én, amivel ilyen odaadást érdemeltem ki? – kérdezte évődve. Bernard szemrehányóan pillantott rá. – Létezel, isteni hölgy! Te vagy az első az örömeim között, és te leszel az utolsó, amíg csak élet van bennem. – Akkor mi van Alaizzal, Ventadour vikomt feleségével? – évődött vele Eleonóra. A trubadúr megütközése láttán elmosolyodott. – Jól értesült vagyok, amint látod! – Eleonóra valóban tájékozódott Ventadour felől. A fiatalember továbbra is lógatni látszott az orrát. – Múló kedvtelés volt, asszonyom, semmi több, esküszöm… – Elcsábítottad! – vádolta meg Eleonóra a trubadúrt, még mindig mosolyogva. – Ne tagadd! Elég komoly volt a dolog ahhoz, hogy a vikomt kidobjon téged a házából és bezárja a feleségét, akit eltaszított immár. – Eleonóra összevonta a szemöldökét. – Ne ítélj el, esedezem, drága felség. – könyörgött Bernard. – Fiatal voltam, és balga – ő pedig nem érte meg a bonyodalmat. Most, hogy láttam a te arcodat, már tisztában vagyok vele. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy sosem szerettem őt úgy, ahogyan téged szeretlek, és hogy mostantól őszinte leszek hozzád, szívem szép királynője.

Eleonóra lesújtó pillantást vetett rá, és továbbhaladt. A fiatalember megszaporázta a lépteit, hogy mellette maradjon. – Esküszöm! – sírta. Eleonóra megenyhült. – Rendben, többé nem beszélek erről. Bernard térden állt, és megcsókolta Eleonóra köpenyének szegélyét. – Minden nő közül te vagy a legkedvesebb és a leggyönyörűbb, asszonyom, és én Párizs gazdag városáért sem cserélném el a bájaidat. – Remélem is – korholta Eleonóra –, mert a szépség, bár csupán az észlelője szemében létezik, bizonyosan megfizethetetlen! Most pedig kelj fel, kérlek! Bámulnak bennünket miattad! Majdnem a királyi lakosztályba vezető torony ajtajánál voltak. – Fogadd el ezt, felség, hódolatom jeléül – mondta Bernard elfúló hangon, egy tekercset nyomva Eleonóra kezébe. – Mi ez? – kérdezte Eleonóra. – Versek, amiket neked írtam – lehelte a fiatalember. – Olvasd el őket, kérlek, mert titkos üzenetek vannak bennük, amelyeket csak te fogsz megérteni. Később, miután elolvasta őket, Eleonóra úgy találta, hogy nincs szó bennük másról, mint imádójának további ömlengéseiről. A trubadúr kijelentette, hogy Trisztán nem szenvedett oly keservesen Izoldáért, mint ahogy ő, Bernard szenved a szíve választottjáért. Eleonóra elmosolyodott annak olvastán, hogy jelenlétében a fiatalemberen olyannyira úrrá lesz a szerelem, hogy a belátás cserbenhagyja, és nincs több esze, mint egy gyereknek. „Minden, amit írok és énekelek – fogadkozott Bernard a te örömödet hivatott szolgálni.” Szegény ember, gondolta Eleonóra: soha nem kaphatja meg azt, ami után epedezik. Még szerencse, hogy a játék szabályai nem engedik férjek említését, hiszen nem lehetek kegyetlen, és nem mondhatom meg neki, hogy az én Henrikemen kívül nem veszek észre senkit.

„Olybá tűnik, hogy maga Isten harcol értem – üzente Henrik a hírnökkel. Végre Wallingford alatt volt, készen arra, hogy megütközzék István király seregével. – De a püspökök és a bárók azt szorgalmazzák, hogy tárgyaljunk; sokan úgy vélekednek, hogy Istvánnak örököséül kellene elismernie engem.” – És el fogja, mit gondolsz? – kérdezte Eleonóra a hírnököt. – Megeshet, ha rábízzák, felség – válaszolta a férfi –, de Lord Eustace, a fia eltökélte, hogy kiáll a jogaiért, és még lehet vérontás. Eleonóra megborzongott. – Adja Isten, hogy ne legyen – mondta élesen. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy történik valami Henrikkel, és nem csupán önmagára gondolt (noha az Úr a tudója, elég rossz lenne neki is), hanem az országra is, amely már majdnem Henrik kezében volt – de azért meg nem teljesen. Nyár vége volt, tündökletes augusztus, az aranyló táj sütkérezett a nap forró, kérlelhetetlen sugaraiban. Eleonóra visszatért Poitiers-be, a székvárosába, hogy ott szülje meg az örökösét – és a Henrikét. A baba hosszú ideje rugdalózott a hasában, Eleonóra elnehezedett, elfásult, és alig várta már, hogy véget érjenek a megpróbáltatásai. Fiút hozott világra a mondott hónapban, nagyon könnyű szüléssel, éppen azon a napon – mint később megtudta amikor Eustace váratlanul meghalt ételmérgezésben. Mindkét esemény, efelől szemernyi kétsége sem volt, azt jelezte, hogy Isten jóváhagyással viseltetik Henrik ügye iránt. A gyermek erős volt, kicsattant az egészségtől, döbbenetesen vörös hajjal született, és nem sok kellett hozzá, hogy egy király fia legyen, hiszen már csak idő kérdése volt, hogy a gyászoló és a háborúskodásba belefáradt István elismerje FitzEmpress Henrik győzelmét. Eleonóra, Henrik nyomatékos kívánságára, Vilmosnak nevezte el a fiát. Tetszeni fog az angoloknak, üzente meg a férje az utasítás mellé – vagyis, ami fontosabb, a felettük uralkodó normann báróknak –, ha Anglia majdani trónörökösét Hódító Vilmos király, Henrik dédapja után nevezik el, aki abban az emlékezetes 1066-os esztendőben betört az országba, és magához ragadta a koronát. Eleonóra egyetértett a választással: Vilmosnak hívták az ő apját is, a

nagyapját és számos felmenőjét. A népe örülni fog, és hogy még jobban örüljön, a Poitiers grófja címet adományozta a gyermeknek. A kis Vilmos szépen gyarapodott. Bár Eleonóra egy szoptatós dajka gondjaira bízta, hiszen az elképzelhetetlen volt, hogy egy előkelő hölgy a saját gyermekét szoptassa, mindennap időt szakított, hogy énekeljen neki és játsszon vele, örömét lelve a fejlődésében és elbűvölő mosolyaiban. Ez a gyerek nem lesz idegen számára, mint Marie és Alix voltak. Erre gondja lesz. Vilmos három hónapos volt, amikor megérkezett Angliából a hír, miszerint Henrik és István békés egyezségre jutottak Winchesterben, a fővárosban. Megállapodtak, hogy István élete végéig trónon marad, Henrik pedig békésen követi majd, mint törvényes örököse; István még fiává is készült fogadni Henriket. Az egyezség tető alá hozásával és megkötésével tizenkilenc éve tartó viszályért örömteli véget. Isten tudja, Henrik akár az ő fia is lehet, ha az Istvánról és a császárnéról terjengő szóbeszéd igaz, gondolta magában Eleonóra; ez csak az volt, amit mások nyíltan ki mondtak. Eleonóra örvendezett az ura sikerének, és elképzelte, hogy az anyja, aki oly kemény és elkeseredett harcot vívott István uralmának megdöntéséért, milyen ujjongva fogadta az örömhírt. Immár nem lehet kérdéses, tűnődött Eleonóra, hogy Isten helyeselte a válását és az újbóli férjhezmenetelét, hiszen most ő rendelte úgy. hogy ismét királyné legyen belőle, Henrik pedig egy hatalmas birodalom ura, amely a skót határvidéktől majd nem a nagyszerű Pireneusokig terjed. Mindennek a betetőzéseképpen megáldotta őket egy örökössel, aki majd továbbviszi ezt az új királyi vérvonalat. Eleonóra keble dagadozott az örömtől és a hálától. Végül minden reményük és álmuk valóra válik. A birodalmuk hamarosan realitás lesz. Karácsony volt, a palotát télikertből való gallyak díszítették, a kandallóban fahasábok lobogtak, és ünnepi lakomára szánt húsok sültek a hatalmas konyhákban. Eleonóra szerelme immár egy éve távol volt. Mit nem adnék érte, gondolta Eleonóra, hogy lássam az arcát, halljam a hangját, érezzem, amint a teste súlyosan rám nehezedik? De már nem telhet sok időbe, hogy ismét együtt

legyünk, és véget érjenek a távollét borzasztó, keserves hónapjai. Eleonóra ezt az örömteli kilátást tartva szem előtt, lelkesen ült az asztalfőre a vidám ünnepségeken, és karácsony napján, a katedrálisban celebrált emelkedett szentmise után fején a hercegi koronájával, gügyögő kisfiát a térdére véve telepedett a trónra az Elveszett léptek termében, hogy fogadja vazallusai köszöntéseit. Hamarosan, ha Isten is úgy akarja, lesz egy másik koronája, bár ez azt jelenti majd, hogy ismét el kell hagynia szeretett Aquitániáját. Ezúttal abba a távoli, háború dúlta északi királyságba megy, amelyet Izabella apátnő a termékeny zöld mezők, a zúgó templomi harangok és a hideg telek országaként jellemzett. – De cseppet se féljetek, visszajövök, amikor csak tudok – ígérte meg buzgón a magánkápolnájában, a Szűz és a Gyermek festett szobra előtt térdelve, miközben elmondta az imát, ahogy mindig is tette, mielőtt éjszakai nyugalomra tért.

10. POITIERS ÉS ANGLIA, 1154 Az új egyezményt Westminsterben pecsételték meg, Angliában immár béke volt. Henrik hűségesküt tett Istvánnak, István pedig megígérte, hogy a jövőben intézkedéseihez kikéri Henrik tanácsát. – Istennek hála, jóra fordultak a dolgok, és megszületett a béke! – közölte a hírnök Eleonórával; a férfira nagy hatást gyakoroltak a ceremóniák, amelyeknek tanúja volt. – Milyen határtalan öröm ez mindannyiunknak! – kiáltott fel Eleonóra. – Milyen boldog nap Angliának! – Most már nem tarthat sokáig, mondta magának. Hamarosan látni fogja Henriket. Azt akarta, hogy Henrik jöjjön haza. Mi készteti még késlekedésre? Henrik az alkarjára támaszkodott, és undorral nézett le az alatta fekvő nőre, akinek kerek, vidám arca volt, hullámos szőke haja, mely legyező alakban terült szét a szalmával töltött párnán, valamint kéjsóvár teste, Henrik, azonban most, hogy kedvét töltötte vele, ráébredt, hogy viszolyog tőle. A nő az ajkát csücsörítette, remélve, hogy Henrik meg csókolja, ahogy korábban tette. – Kielégíthetetlen vagy! – mondta neki Henrik, nem durván, miközben felült és a térdnadrágjáért nyúlt. – Muszáj menned? – kérdezte a nő. – Lady Akeny bizonyára készülődni óhajt férje hazatérésére – csúfolódott Henrik. – Ritkán jön – mondta a nő. – Roger sosem szeretett engem. Rá se hederít a dolgaimra. Az ő hibája, hogy az emberek szajhának neveznek, de hát mi egyebet csinálhatnék, ha ő sosem jön az ágyamba? Henrik, aki az egyik fő oka volt annak, hogy Sir Roger de Akeny elpártolt a feleségétől egy másik asszonyhoz, nem talált szavakat. Mire számított a nő? Ő, Henrik nem szerette. Nem tudott nyújtani neki semmit a bőkezű tartásdíjon kívül, amit a fiukért fizetett, azért a

gyerekért, aki egy korábbi angliai útja során fogant a bujálkodásuk gyümölcseként. Gottfried immár négyesztendős volt és az Oxfordtól délre, lankás vidéken épült Garsington falu fölötti hegygerincet uraló Alkeny-udvarház egy másik szobájában aludt. Joana úgy vélte, nem lenne helyénvaló, ha Gottfried bölcsője az ágya mellett maradna, amíg Henrik ott van. Henrik imádta az okos kisfiát, aki mindig örömöt okozott neki éles eszével és koraérett beszédével. Feltett szándéka volt sokat tenni érte a jövőben, ám a gyerek anyjára már régen ráunt. De hát az óhatatlanul ott volt, amikor Henrik elment meglátogatni a fiát, mielőtt távozott Angliából, és elérhető és készséges volt – akkor meg miért utasítsa vissza a felajánlkozását? Henrik alkalmanként örömét lelte az útjába kerülő nőkben – többnyire prostituáltakban –, miközben majdani országában időzött, és soha nem jutott eszébe Eleonóra, nem volt semmiféle bűntudata. Eleonóra a felesége volt, szerette, és nagyon hiányzott neki, de hát ő meg férfi volt, és amikor feltámadt benne a késztetés, nem tudott ellenállni neki. Így hát ott hintette el a magját, ahol úgy adódott, és az alkalmaknak se szeri, se száma nem volt. Ragadtak rá a nők, erre az ifjú, oroszlánszerű hódítóra, lotyók és nemes hölgyek egyaránt. Ő pedig maradéktalanul kihasználta a lehetőségeket. Soha nem gondolt arra, hogy Eleonóra a legsúlyosabb árulásnak tekintené ezt. Egyszerű, fizikai szükségletről volt szó, mint az evés vagy a pisilés, és nem volt semmi köze Eleonórához. Henrik felállt, bekapcsolta az övét. – Elküldetek majd Gottfriedért, ha király leszek – mondta a duzzogó Joanának. – Fiamnak ismerem el, és ennek megfelelően nevelem fel. Taníttatom majd, és sokra fogja vinni az életben. – Nem állt meg, hogy elgondolkozzon, vajon Joana mit szól ehhez. Henrik ismét Westminsterben volt, amikor az öccse, Gottfried hírnöke megérkezett hozzá. – Mi van? – vakkantotta. Még mindig bosszús volt, amiért Gottfried Lajossal szövetkezett, és – ami még nagyobb súllyal esett a latba – türelmetlenül várta, hogy vadászni indulhasson.

– Uram – mondta a férfi –, a gazdám ezt küldi neked – Egy pergamentekercset adott át. Henrik feltörte a pecsétet, kigöngyölte a tekercset, majd összevonta a szemöldökét. – Ez egy vers – mondta zavarodottan. – Miért küldte ezt nekem? – Arra kér, hogy olvasd el, herceg uram. Henrik elolvasta. Egy szerelmes vers volt. Nem fitymálhatom A jót, mit Isten adott. Hölgyem mondta, érthetőn, Mielőtt eljöttem: „Dalaid kedvelem.” Bár tudná az összes Keresztény: repestem Örömömben. Minden Dalom néki szánom. Henrik felpillantott. – Mit jelentsen ez? Ki írta ezt? – Bernard de Ventadour, egy trubadúr. – A hírnök, aki üde, pirospozsgás arcú fiatalember volt, feszengeni látszott. – Beszélhetnénk négyszemközt, uram? Henrik egy alkóvba vezette. – Nos, mi ez az egész? – kérdezte mogorván. – A gazdám, Gottfried úr azt mondta, közöljem veled, Sire, hogy ez a vers a hercegnő asszonynak íródott. Ő látja vendégül az udvarában ezt a Bernard de Ventadourt. Mindig nagyon szívélyesen fogadja, ha megjelenik. A trubadúr immár köztudomásúan rajong érte, és sokan azt mondják, hogy szerelmes belé. A gazdám tudatni kívánja veled, hogy még Anjouban és Normandiában is éneklik a verseket, amelyeket Bernard a hercegnő tiszteletére írt. Henrik hevesen megragadta a hírnök bőrzekéjének gallérját.

– Mit akarsz ezzel mondani? – sziszegte haragtól vicsorogva. – Semmit, Sire – kapkodott levegő után a fiatalember. – Csak elismételtem, amit a gazdám üzent neked. Az irántad érzett nagy szeretete folytán úgy gondolja, tudnod kell, hogy az emberek kezdenek fecsegni. Azt mondja, hogy ő maga soha nem vonná kétségbe a hercegnő erényességét, de mások azt beszélik, hogy ez a Bernard a szeretője. Henrik üvöltött dühében. – Hogy merészelik? És ő hogy merészel ilyesmit megengedni magának? Ezért felköttetem! Meg se ússza annyival! – Ordított, és néhány fegyveres, aki a közelben iddogált, kíváncsian pillantott leendő királyára, és összenézett. Henrik azonban nem volt tudatában az érdeklődésüknek. Eszébe jutott, hogy Eleonóra egyszer már skrupulus nélkül összeszűrte a levet egy trubadúrral – és hogy Lajost becsapta ez ügyben. – Mondd meg nekem őszintén – morogta –, szerinted van igazság ezekben a híresztelésekben? Becsületedre! – Sire, sokan azt mondják, hogy nem lehet, hiszen a hercegnő szerelme irántad, uram, közismert… – De mások meg azt mondják, hogy van! – fejezte be a mondatot Henrik, amikor a hírnök elhallgatott. – Egyesek azt mondják, hogy a hercegnő szerelmes ebbe a Bernardba. – A hírnök nyelt egy nagyot. Henrik nem tudta elviselni a gondolatot. Eleonóra az övé, és csakis az övé. Ő nem Lajos, aki kerüli az ágyát, és szemet huny a hűtlenkedései fölött. Eleonóra az ő felesége, az ő hercegnője és az ő örökösének anyja. Kényszerítette magát, hogy uralkodjék a félelmein és a dühén. – Megmondhatod a gazdádnak, hogy kézbe veszem az ügyet – mondta mogorván, majd az írószobába trappolt, hogy riassza az írnokait, égy gondolván, a kiherélés túl jó sors lenne ennek a szemtelen Bemard de Ventadournak. Bármennyire dühös volt is azonban, tudta, hogy ennél finomabb megtorláshoz kell folyamodnia. Eleonóra nevére botránynak árnyéka sem vetülhet – és semminek

nem szabad bemocskolnia azt, ami közöttük van. Ügyelnie kell, hogy a botrány feledésbe merüljön. Ha diszkréten kezeli a dolgot, a pletyka hamar gyors halált hal. De azért mardosta a szívét a kín. Megcsalta Eleonóra? Megajándékozta ezt a költőcskét a mosolyaival – vagy, uram bocsá’ mással is? Ki kell derítenie az igazságot, méghozzá egykettőre. Tudni fogja, amikor meglátja, ebben Henrik biztos volt, de ez még odébb lesz: nem mehet el Angliából most rögtön. Egyelőre heteken át tartó lelki kínlódás vár rá: elképzelte Eleonórát egy másik férfi karjaiban, amint olyanképpen ébreszt szenvedélyt a betolakodóban, ahogyan csakis ő képes, felhasználva mindazon fortélyokat, amelyeket rajta, Henriken gyakorolt. Ez elviselhetetlen! Henrik eleinte gyilkosságra gondolt. Titokban és ügyesen egy folyóba dobni a holttestet a sötétség leple alatt, nem hagyva semmilyen nyomot. Ámde bensőjében felébredt az igazságérzet – amely egy napon majd nagy királlyá teszi –, és lázas elméje másik tervet kovácsolt. – Angliába rendeltek, asszonyom – mondta Bernard, felegyenesedve kecses meghajlásából. – Angliába? – Eleonóra az udvarhölgyeire nézett, akik éppúgy meglepettnek tűntek, mint ő maga. – Igen, asszonyom. Herceg uram azt kívánja, hogy komponáljak harci dalokat a lantomra, a lovagjait szórakoztatandó. – Bernard lesütötte a szemét, már-már kétségbeesetten. – Úgy látszik, terjed a híred – mondta Eleonóra nyugtalanul, azon töprengve, vajon Henrik mi egyebet hallott. Csak van éppen elég gondja Angliában ahhoz, hogy ne küldessen egy trubadúrért, aki a lovagjait szórakoztatná? – A herceg hírnöke ezt közölte velem asszonyom. De sajnos képtelen vagyok rá, hogy elmenjek innen, és búcsút mondjak a számomra legdrágább személynek. – Amikor a herceg ilyen parancsot küld, nem hagyhatod figyelmen kívül – jelentette ki Eleonóra. – A pártfogása roppant értékes lesz számodra, és öregbíti a hírnevedet. Szerencsés ember vagy. – Az igazat megvallva, Bernard hódolatának szertelen megnyilvánulásai

kezdtek kissé fárasztóak lenni a számára, és Eleonóra nem bánta volna, ha távozni látja a fiatalembert, ami ugyanis korábban kellemes közjáték volt, mostanra túl régen tartott, egyszerűen unalmas és egy kissé kínos lett. Amellett hamarosan ismét itt lesz Henrik. Mire beköszönt a tavasz, üzente, reményei szerint visszatér hozzá. Eleonóra számolta a napokat. Bernard gyötrelmesen tudatában volt annak, hogy Eleonóra korántsem tiltakozik az ő Angliába menetele ellen, és fájt neki a felismerés, hogy még csak nem is bánkódik miatta. A szobája magányában keservesen sírt Eleonóra kegyetlensége és ama kilátás miatt, hogy el kell válnia tőle, ettől a csodálatos lénytől, akinek a jelenléte oly fontos az ő boldogságához. Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy Eleonóra pusztán önvédelemből tart oly nagy távolságot – végső soron az őiránta érzett szerelme titok, és Eleonóra nem árulná el azzal, hogy nyilvánosság előtt érzelmeket mutat –, és végül meggyőzte magát, hogy ez az elválás Eleonórának titkon éppoly lesújtó lesz, mint neki. A trubadúr Londonba érkezésekor borús, fagyos idő volt, a várost vastagon borította a hó. Egy délről való ember, mint amilyen Bernard volt, úgy érezte ott magát, akárha a világ végén lenne. Számkivetettsége tragédiáján búslakodva pillantott a befagyott folyó partjára, sóvárogva gondolt a messzi Aquitániára és annak szépséges hercegnőjére – és hirtelen csodálatos módon olybá tűnt, mintha a partot pompázatos, piros, fehér és sárga színű virágok lepnék el. Bernard szinte érezte az illatukat, és beleszédült a sóvárgásba. Aztán ismét odanézett, és az illúzió szertefoszlott. Biztosra vette, hogy ez jó ómen volt, amely azt jelzi, hogy hamarosan visszatér a hölgyéhez. A vágya rögeszmévé vált. Amikor Eleonórára gondolt, a szíve egyenlő mértékben telt meg örömmel és keserűséggel. Megszállott lett. Hitvány szállásán dideregve, a Westminster apátság árnyékában, egyik dalt a másik után komponálta Eleonóra tiszteletére, amíg arra várt, hogy a herceg Westminsterbe rendelje. Amikor erre sor került, Bernard meghökkenve tapasztalta, hogy FitzEmpress Henrik – ez az acélszürke szemű, sasorrú, rettentő fiatalember – nem látszik érdeklődni a harci dalok iránt, amelyek

megírása céljából őt magához rendelte. Ehelyett a poitiers-i udvar életére vonatkozó kérdésekkel kezdte bombázni. – Sok trubadúrt részesít a hercegnő olyan fogadtatásban, mint téged? – érdeklődött Henrik támadón, Bernard úgy vélte, hogy szinte vádlón. A fenséges, fényűző kőteremben találkozott a hercegével, amely a királyi palotához csatlakozott; mint Bemard tudomására jutott, a hódító fia, Vörös Vilmos király építtette, bő ötven évvel azelőtt – és ahogy minden más ebben az istenverte városban, dermesztően hideg volt. – Igen, uram. A hercegnő udvara a kiváló műveltség akadémiája – áradozott Bernard dideregve. – És téged különleges keggyel tüntetett ki? – kérdezősködött tovább Henrik. – Roppant szívélyes volt irántam, szerény poéta iránt – bólintott Bernard boldogan. – Milyen szívélyes? – csattant fel Henrik. – Nyugtalanító híreszteléseket hallottam rólad. Most tudni akarom az igazságot! – Az arca egyszeriben elsötétült a dühtől, a hangja fenyegető lett. Bernardnak elszállt a bátorsága. Most ébredt rá a rettenetes valóságra, és immár pontosan tudta, miért rendelte a herceg Angliába. Szegény hercegnő, gondolta, ez az ember bizonyosan az ördög ivadéka, ahogy az emberek mondják. – Sire, Isten a tanúm – jelentette ki hevesen –, soha nem veszélyeztettem a hercegnő jó hírét. Drágább az nekem, mint az életem. Ő pedig, az a kedves hölgy, tudom, hogy soha nem egyezne bele ilyesmibe. Nagyon is erényes ő. Esedezem, Sire, higgyél nekem. Henrik szigorúan nézett rá. Szeretett volna – kénytelen volt – hinni neki. – De azért ezek a versek – mondta. – Ezek szerelemről szólnak. – Viszonzatlan szerelemről, Sire – felelte neki Bernard, majd kihúzta magát. Mit beszél? Ez a durva fiatalember nem látszott érteni az udvari szerelem konvencióit, így hát sietett elmagyarázni neki. – Az én hazámban megengedett, hogy egy egyszerű dalnok,

mint jómagam, udvaroljon a hölgynek, akit szeret, bármilyen magas rangú is a hölgy, sőt még akkor is, ha másvalaki felesége. Szeretheti őt, de bizony roppant szerencsés lenne, ha ez a szerelem valaha is viszonzásra találna. Rajongok a fenséges hercegnőért, nem tagadom, de soha nem merészeltem a kegyeiben reménykedni. Beérem azzal, mint oly sokan, hogy messziről imádhatom. Ez a szokás. Hölgyem úrnőként nagyon jóságosnak bizonyult az ő szolgája iránt, de ez minden, biztosítalak. Reménytelenül szerelmes férfi módjára sóhajtoztam. – Van merszed elém állni, Bernard de Ventadour, és arcátlanul közölni velem, hogy szerelmes vagy a feleségembe? – Henrik fortyogott a haragtól. – Az én hazámban az ilyen dolgokat nem tekintik sértőnek sem a feleségre, sem a férjre nézvést – magyarázkodott Bemard kétségbeesetten. – Megengedett, hogy egy költő vagy egy lovag egy előkelő hölgynek szentelheti a hódolatát, és reménykedjen a kegyeiben, legyenek az mégoly csekélyek. Nincsen ebben semmi szégyenletes vagy rossz. – Az én hazámban pedig levágnák a golyóidat, ha ilyen pimasz lennél! – sziszegte Henrik. – Őrült voltam – mondta Bernard ijedten. Halottsápadt volt az arca. A herceg ránézett, arckifejezésében düh és megvetés keveredett. Bernard meghunyászkodott, rettegve attól, amit Henrik tenni fog. – Móresre kell tanítani téged – morogta Henrik. – Őrség! Vigyétek ezt a semmirekellőt a Westminster-apátságba, mondjátok meg, hogy zárják be egy cellába, ne adjanak neki mást, csak kenyeret és vizet, hogy lehűljön a vére, amíg eldöntöm, mi legyen vele. Erős kezek ragadták meg a szerencsétlen trubadúrt, megkötözték, és elhurcolták, ő pedig vergődve és sivalkodva kegyelemért esedezett urához. Henrik baljóslatú tekintettel figyelte a távozását. Olyannyira emésztette a féltékenység, hogy kis híján hidegvérrel megölte a nyomorultat. Bernard de Ventadour azzal járt a legjobban, ha nem volt a herceg szeme előtt.

Bernard három napig gyötrődött és sírt a dermesztően hideg cellájában, mire Henrik lehiggadt és megenyhült. Miután a herceg hidegebb fejjel végiggondolta a dolgot, úgy döntött, hogy a nyomorult nyilvánvalóan ártalmatlan; ő maga, ha őszinte volt, nem tudta elképzelni, hogy Eleonóra valaha is az idejét vesztegetné rá. Utasítást küldött a Westminster-apátságba, megparancsolva, hogy hozzák elébe a foglyát, és amikor a durva, szerzetesi öltözetben reszkető trubadúr megérkezett, Henrik fel-alá járkált egy kicsit, majd megállt Bernard előtt. – Ne aggódj, nem csinálok belőled eunuchot – vakkantotta. – A feleségem mesélt nekem valamit rólatok, trubadúrokról, de nyilván nem figyeltem rendesen. Nem fogtam fel, hogy az efféle… játékok… megszokottak Aquitániában. Hát, mostantól másképpen lesznek a dolgok. Aquitániát immár én kormányzom. A jövőben kedveskedj a verseiddel valami cafkának vagy szolgálólánynak. Bernard szemlátomást fellélegzett megkönnyebbülésében, mindazonáltal volt oly vakmerő, hogy bánatos képet vágjon. – Az én uram nem értette meg a szokást. – Az én uramnak van néhány válogatott szava erről a szokásról – csattant fel Henrik. – Most pedig dologra. A lovagjaim várják, hogy szórakoztasd őket, szóval azt ajánlom, vegyél fel valami rendes ruhát, és eredj a lantodért. Bernard módfelett örült, hogy eliszkolhat a gazdája közeléből. De nem lelte örömét az új feladatában, és továbbra is Aquitánia után sóvárgott. Egy héttel később, amikor a kertben találkozott a herceggel, a kétségbeeséséből fakadó bátorságtól ösztökélten térdre vetette magát. – Sire – esedezett –, meddig kell itt maradnom Angliában? – Amíg azt nem mondom, hogy elmehetsz – mondta Henrik. – De itt nagyon hideg van, és az udvar durva, barátságtalan hely. Nincsenek hölgyek, akik felvidítanák. – A királyné meghalt, hát mire számítottál? A király nem igényli, hogy hölgyek legyenek körülötte! – replikázott Henrik.

– Esedezem, Síre, engedd, hogy hazamenjek Poitiers-be, ahol szép és szívélyes hölgyek és lovagok között lehetek! – könyörgött a trubadúr. – Nem! – vakkantotta Henrik. – Itt maradsz, ha másért nem, hát a hitvesem jó híréért. És ne is kérjél megint, mert a válasz ugyanez lesz.

11. ROUEN, 1154 Eleonóra alig tudott uralkodni az izgatottságán, miközben színpompás kíséretével méltóságteljesen áthaladt a Szajna felső folyását szegélyező, erdő borította dombvidéken, útban Normandia hercegeinek székvárosa felé. A lovas fullajtárok, akiket előreküldött, égve a türelmetlenségtől, hogy a dolgok sűrűjében legyen, remek híreket hoztak. – Felség, a herceg úr győzedelmesen tért vissza a hercegségébe, és máris a palotájában tartózkodik! – Felség, a herceg örömteli és méltó fogadtatásban részesült anyja, a császárné, fivérei, valamint Normandia, Anjou és Maine teljes népe körében! Eleonóra kívánságára Poitiers-ben is ünnepeltek, de ő nem maradt ott, hogy részt vegyen benne. Mihelyt hírét vette, hogy Henrik átkelt a Csatornán, sietve összeállított egy kíséretet, lovas hintóba ültette a kisfiát, a dajkáival együtt, és észak felé indult. Immár közeledett a férje legnagyobb városához – Henrik ugyanis úgy döntött, hogy ezt teszi valamennyi birtoka kormányzati székhelyévé –, és csak úgy rajzottak a fejében a vidám gondolatok, a teste pedig feszült és eleven volt a vágyakozástól. Tizenhat hosszú, keserves hónap telt el azóta, hogy utoljára látta az ő szerelmetes urát, és immár csak percek kérdése volt, hogy újra együtt legyenek. Ha meghitt találkozásra számított volna, amelynek csak ők ketten a részesei, Eleonóra magánkívül lett volna a várakozástól. Még a családias közegben történő nyilvános egyesüléstől is gyorsabban vert volna a szíve. Ámde a férje és ő nem csupán a teljes hercegi udvar jelenlétében, hanem egyszersmind – Eleonóra erre készült – Henrik anyja, a félelmetes Matild árgus szeme láttára fogják visszakapni egymást. Most fog először találkozni az anyósával, és rettegett ettől a találkozástól. Ebből fakadtak a vegyes – és igen viharos – érzései.

Ott volt előtte a csörgedező patakok, rétek és erdők által közrefogott, erős falak által övezett, szépséges és nyüzsgő város. Az emberek éljeneztek, amint a piros selyemruhát viselő karcsú, elegáns alak, vagyis Eleonóra táncoló fehér lován átléptetett a jókora kőkapukon. Meleg szeretettel viseltettek a hercegnőjük iránt, hiszen jókora birtokokat és presztízst hozott a hercegüknek, továbbá teljesítette a feladatát, amikor örökössel ajándékozta meg őt. És nézzenek csak rá az apróságra, Vilmosra, Poitiers grófjára, ahogy gőgicsél és mutogat a dajkája ölében, miközben a szép kis hintóján bevonul Rouenba. Az elragadtatott polgárok visszaintegettek. Keménykötésű, erős gyerek! Szakasztott olyan lesz, mint az apja, mondták egymásnak Eleonóra keskeny, macskaköves utcákon haladt át, melyeket vagyonos kereskedők faházai és szép templomot szegélyeztek. Menetközben megpillantotta maga előtt az impozáns Notre-Dame-katedrálist, a Szent Romainről elnevezett magas, emeletes tornyával. Odabent, mint közölték vele, Henrik ősei nyugodtak, Normandia első hercegei, egészen a viking Rollóig, aki a tizedik században elfoglalta a hercegséget. Bármennyire türelmetlenül vágyott látni az urát, és túlesni az anyjával való találkozáson, Eleonóra kegyesen eleget tett a polgárok kérlelésének, hogy lépjen be a katedrálisba, és csodálja meg a pompáját. Miután a templombelső homályából hunyorogva visszatért a napsütésbe, arra lett figyelmes, hogy a tömeg szétválik, és utat nyit egy kis csapat lovas előtt, akik átszelték a piacteret; a lovak patái csattogtak a macskaköveken. Feléjük sandított, amint tőle néhány lépésre megálltak, és vezetőjük leszállt a nyeregből; nagyot dobbant a szíve örömében, amikor felismerte a rendkívül ismerős vadászöltözetet, és rájött, hogy Henrik jött eléje. Felindultságtól remegve esett térdre, miközben a herceg közeledett. – Eleonóra, előttem nem szabad letérdelned! – kiáltott fel Henrik, erős kezével megragadva a felesége finom csuklóját, és talpra állította őt. Eleonóra ránézett, és álmélkodott. Egy ifjonc ment el tizenhat hónappal azelőtt, és egy férfi jött vissza. A herceg új keletű, fesztelen érettséget árasztott, amely nagyobb tekintéllyel és magabiztossággal ruházta fel. Huszonegy esztendősen Henrik harcedzett, csupa izom, szilaj erőtől duzzadó férfi lett. Bivalynyakán

ülő rövidre nyírt rőt üstökű fejét előrehajtva szájon csókolta Eleonórát. – Isten hozott, hölgyem – mondta sugárzón, rekedtesen csengő hangon az ilyen nyilvános alkalomhoz illő szertartásos szavakat. Csodálatos volt ismét hallani ezt a hangot, látni az arcot, és közel lenni hozzá. Eleonóra követelőző vágyával és kikívánkozó örömkönnyeivel küszködve boldogan a férje kezébe helyezte a sajátját, majd Henrik a lovához vezette őt. Nyilvánvalóan lerítt az arcáról, hogy örömmel látja a feleségét, amiként Eleonóra is őt; szélesen mosolygott, a szeme módfelett jelentőségteljes csillogása pedig pompás hancúrozást ígért a későbbiekre nézvést. Egyelőre azonban herceg és hercegnő voltak, ismét együtt, és meg kellett mutatniuk magukat éljenző népüknek. Eleonóra mosolya igencsak megmerevedett, amikor, még mindig kéz a kézben Henrikkel, belépett a Notre-Dame des Prés temploma árnyékában, közvetlenül Rouen falai előtt magasodó nagyszerű királyi palota előcsarnokába. Ez a palota volt Matild császárné fő rezidenciája, amelyet az apja, Henrik angol király építtetett; Eleonóra várakozásainak megfelelően olyan lenyűgöző is volt, ahogyan az egy ilyen magas rangú hölgynek dukál: az impozáns, boltíves csarnokot és árkádsorait szarufák, selyemfüggönyök és drága faliszőnyegek sokasága, egy királyi és császári udvartartás megannyi fényűző kelléke ékesítette. Lenyűgöző volt maga Matild is. Két trónszék volt az emelvényen, ő pedig az egyik előtt állt felszegett fejjel és büszkén; a sudár, fejedelmi tartású, ötvenes évei elején járó asszony bíborszínű köntöst viselt, aranyló derékövvel, s hozzá hófehér fátylat, melyet ametisztekkel kirakott pánt tartott a helyén. Arcvonásai még mindig csinosak voltak, dacára sasorrának és a vékony barázdáknak, amelyek az élete során elszenvedett sok-sok csalódás emlékét őrizték. Odaérve hozzá, Eleonóra látta, hogy Matild le sem tagadhatná Henriket – illetve, hogy közeledő menyére leplezetlen ellenszenvvel tekint. Eleonóra mélyen térdet hajtott. – Isten hozott Rouenban, asszonyom – szólalt meg a császárné hidegen. – Állj fel, kérlek. – Henrik felé fordult. – Fiam! – mondta

melegebben, és odatartotta az arcát, várva a kötelező csókot. – Anyám, hová üljön Eleonóra? – mormogta Henrik, figyelmen kívül hagyva mindezt, és fejével a két trónszék irányába intett. – Hozatok egy széket – mondta a császárné. Intett az inasának. Tüntetően semmibe vesz, gondolta Eleonóra. Meg akarja mutatni, ki az úr a háznál. Tudta, hogy jövök, mégis csak úgy elfelejtett idekészíttetni egy harmadik trónszéket. Fennhangon mosolyogva így szólt: – Felséges császárné, nagyon örvendek, hogy megismerhetlek, főleg hogy ilyen örömteli alkalommal. Biztosan el vagy ragadtatva, hogy Henrik angliai útja ilyen sikeres véget ért A császárné alig észrevehetően mérges lett. Arra utal Eleonóra, hogy Henrik sikerrel járt ott, ahol az ő valamennyi erőfeszítése kudarcot vallott? – Bizony, derekasan védelmezte az ügyemet, és érvényesítette a jogaimat, hiszen Anglia törvény szerint mindig is az enyém volt – jelentette ki Matild fagyosan. – De boldogan mondok le a javára, mert én soha nem fogok visszatérni arra az istenverte szigetre… Henrik félbeszakította az anyját. Nyilvánvalóan hallotta már ezt korábban, és eszében sem volt meghallgatni egy újabb tirádát István király, a fogadott apja ellen, akit ő maga nagyon is megkedvelt, miután arra nevelték, hogy ősellenségének tekintse, a gonoszság általános mércéjével mérve pedig egy kicsivel rosszabbnak magánál az ördögnél is. – Sokkal hasznosabb vagy számomra, ha Normandiát kormányzod a távollétemben, anyám – mondta. – És ha a kezemben lesz Anglia, valamint Aquitánia és a többi birtokom, nagyobb szükségem lesz a segítségedre, mint valaha. Matild némiképp megenyhülni látszott. Mindjárt ezután előhozták a harmadik széket, és a Henriké mellé tették. Alacsonyabb támlájú volt annál, de Eleonóra lenyelte a sértést, és leült rá, nem várva meg, hogy a rangidős császárné foglaljon helyet először. Henrik megfogta és megszorította a kezét, amitől Eleonóra egy kicsivel jobban érezte magát, de immár tudta, hogy összecsapás van készülődőben.

– Meglepetésem van kettőtök számára – közölte a férjével és az anyósával, majd intett a fejével Torqueri de Bouillonnak, aki rövid időre eltűnt, hogy karjában a ficánkoló kis Vilmossal térjen vissza. – Uram, hadd mutassam be az örökösödet, Poitiers grófját! – mondta Eleonóra diadalmasan. Henrik mámoros örömöt sugárzó arccal vette kézbe a gyermeket, csodájára járva a fiúcska pufók tagjainak és vörös fürtjeinek, melyek szakasztott olyanok voltak, mint az övéi. – Hogy markol! – mosolygott, amint Vilmos az aprócska öklébe szorította az ujját. – Ez egy kard markolata, fiam! Jót sejtet ez a jövőre nézvést. Ez a fiú nem ereszti majd a magáét – Még a császárné márványarca is ellágyult. Aztán Henrik felállt és a feje fölé emelte a gyereket annak nem csekély örömére. – Felséges anyám, hitvesem, nemes urak! Íme, a fiam, aki egy napon e hercegség uralkodója lesz – továbbá Angliáé és Aquitániáé, ha Isten is úgy akarja. Ha idősebb lesz, elhozom majd hozzátok, hogy hűséget esküdhessetek neki, de addig is köszönetet mondok Istennek, amiért egy ilyen szép fiúval ajándékozott meg, a gyermeket pedig az anyja gondjaira bízom. – Miközben a jelenlévők harsányan éljeneztek, Henrik visszaadta Vilmost Eleonórának. – Olyan, mint apád – mondta a császárné Henriknek. – És mint a szépséges anyja! – válaszolta Henrik. – Ugye ügyes volt Eleonóra, hogy egy ilyen erős fiút szült nekem? Matild futólag elmosolyodott. – Mindkettőtöknek gratuláció jár – mondta mereven. – Most pedig küldjétek vissza a gyereket a dajkájához, mert a báróink és püspökeink várják, hogy bemutassák őket a hercegnőnek. Hármasban vacsoráztak aznap este, a császárné emeleti szobájában. A szolgák leterítették az asztalt, majd alátéteket, boroskupákat és ételt hoztak be, és mindent térdet hajtva kínáltak. Felszolgálták a harántirányban bevágott kerek búzacipókat, majd következett a normandiai konyha színe-java: sült báránycomb és

zamatos kacsa, nyelvhal tejszínes mártásban, fűszeres alma és sűrű tejszín kancsószám, egy tál megrakva Pont l’Évêque-i és livarot-i sajtokkal, amelyek íze Eleonórát ambróziára emlékeztették. Miután a szolgálók elvonultak, a beszélgetés főleg Angliáról és Normandiáról szólt, és mire behozták a gyümölcsöt mega fűszeres bort, Eleonóra kezdte unni, hogy nem vesznek róla tudomást. – Jártál már Aquitániában, asszonyom? – kérdezte Matildtól. – Nem – felelte Matild. – Henrik, elmentél Oxfordba? Én borzasztóan éreztem ott magam. – Igen, anyám, elmentem, de Aquitániáról beszéltünk. Nagyon szép ország. – Ó, szóval észrevetted, gondolta Eleonóra egy kissé megbántottam – Semmi kedvem odamenni – jelentette ki Matild. – Úgy hallottam, hogy az ottani bárók erőszakosak és fegyelmezhetetlenek. – Éles pillantást vetett Eleonórára. – Ez mindig is így volt – mondta Eleonóra. – Azért van ez, mert Aquitánia bővelkedik nagy, sziklás hegyekben és folyókban, és a saját völgyében mindegyik báró királynak hiszi magát. Mindig is harcoltak egymással, de bizakodom, hogy az irántam érzett szeretetüknek köszönhetően, és mert az uram erős uralkodó hírében áll, most már nem lesznek ennyire engedetlenek. Poitiers és Bordeaux városa mindig biztonságos és békés, és szépen éldegélünk ott. A hercegségem a hatalmas apátságok és templomok földje, ahol virágzik a művészet és az irodalom. – Gondolom, ezzel a trubadúrjaidra célzol – mondta az anyósa elutasító hangon. – Úgy hallottam, csak szerelemről és a közönséges velejáróiról énekelnek. – A szerelem nem közönséges – vitatkozott vele Eleonóra. – Aquitániában fontos része az életnek. És a nőket úgy megbecsülik ott, mint sehol másutt. Higgyél nekem, asszonyom, tudom. Éltem Franciaországban… – Ahol a nőktől elvárják, hogy legyenek erényesek, és vessék alá magukat a férjüknek – vágott közbe Matild.

Henrik a boroskupájával játszadozott, és most meglepetést mímelve pillantott az anyjára, azon tűnődve, előfordult-e valaha is, hogy erényesen alávetette magát az apjának. Matild azonban, akit elragadott a hév, nem figyelt oda. – Nem valószínű – jelentette ki a dermedt arcú Eleonórának –, hogy te ezt megértenéd, hiszen Aquitániából jöttél, amiről úgy hallom, nem más, mint egyetlen hatalmas bordélyház. Eleonóra felfortyant, de Henrik megelőzte. Az asztalfőn ülve, szórakozott érdeklődéssel figyelte a felesége és az anyja közötti szóváltást, de az immár túlságosan is elfajult. – Azt akarod mondani, hogy Eleonóra nem erényes? – mordult felfortyanva. – Ne feledd, hogy a feleségem! Az anyja éppoly haragosnak tűnt, mint ő. – Nem csak mondom, tudom! – replikázott. – Ez a nő vagy rászedett téged, fiam, vagy pedig az irántam való tisztelet teljes hiányára vall, hogy idehoztad, és arra kényszerítettél, hogy fogadjam. Eleonóra felállt. – Elmegyek – mondta hevesen. – Velem senki nem fog így beszélni. – Tagadod-e, hogy Gottfried szeretője voltál? – esett neki a császárné. Eleonóra megtorpant, mély levegőt vett, és rettenetes csend támadt, amíg kereste a szavakat, hogy válaszoljon. Henrik arckifejezése, mint oly gyakran, kifürkészhetetlen volt. – Nem tagadom – mondta Eleonóra lángoló arccal –, de tudd meg, asszonyom, azt mondta nekem, hogy boldogtalan a házassága, és hogy nincs már közötök egymáshoz férfiként és nőként. Te tagadode ezt? – Nem tartozik rád, hogy milyen volt a kapcsolatom Gottfrieddal. Rosszat cselekedtél, és a rosszat csak súlyosbítja, hogy feleségül mentél a fiamhoz, miközben tudtad, hogy az apja szeretője voltál. – Elég volt – förmedt rá Henrik. – Nem hallgatom ezt tovább. Te pedig, anyám, tartsd meg magadnak, amit tudsz, ha meg akarod

őrizni a hatalmat, ami ezen a világon maradt neked – valamint a gyermeki szeretetemet. – Gunyoros volt a hangja. Matild talpra szökkent. – Éljetek mindketten együtt a lelkiismeretetekkel. Nem én voltam az, aki elkövette a vérfertőzés bűnét. Jegyezd meg, egy napon még számot adsz erről. Istent nem lehet rászedni. És engem nem kell fenyegetned, Henrik. Már eldöntöttem, hogy fontos a diszkréció – azt hiszed, vállalnám a szégyent, és közhírré tenném, hogy a néhai férjemnek viszonya volt egy nővel, aki a keresztény világ botrányköve? Azt hiszed, nem hallottam a szóbeszédet… – Elég! – ordította Henrik haragtól vörösen. – Igazad van, nekem elég volt – vetette oda Eleonóra, és a köpenyét magára kanyarítva fenségesen kiviharzott a helyiségből. – Nos, remélem, elégedett vagy magaddal, anyám – mondta Henrik villámló tekintettel. – A házasságod politikailag okos dolog volt, ezt elismerem – mormogta Matild. – De azt csak helyteleníteni tudom, hogy a feleséged hírén folt esett, és hogy elcsábította a férjemet, a tulajdon apádat. És hogy volt képe idejönni, és elvárni, hogy tisztelettel fogadják. – Anyám – mondta Henrik halkan, előrehajolva, és egyenesen Matild szemébe meredve. – Talán nem hallottad, vagy nem értetted meg, de Eleonóra a feleségem, és tisztelettel fogod kezelni, ahogy én teszem. Szeretem, őrülten szeretem, és az lesz a legjobb, ha hozzászoksz ehhez. Engem nem érdekel, hogy a múltban letért az erény útjáról, hiszen én is megtettem ugyanezt, gyakran, és ezért nem vagyok hivatott ítélkezni felette. De tudom, hogy szeret engem, és hogy hűséges volt hozzám, szóval hagyd annyiban a dolgot, és fejezd ezt be. – Kótyagos bolond vagy! – mondta neki Matild. – És egy napon majd rájössz erre. Nagyon is az apád fia vagy, önfejű és meggondolatlan. – A te fiad is vagyok, anyám – emlékeztette Henrik.

– Nem, Henrik, te az ördög pereputtya vagy, és ami sajnálatosabb, az ördögnek gondja van az övéire. Most eredj. Hagyj magamra, fáradt vagyok. – Jól van hát. Könyörögjek éjszakai áldásodért, felséges anyám? – gúnyolódott Henrik. – Nem, ne fáradj. Mivel az ördög ivadéka vagyok, úgysem venném hasznát. Inkább azt várom tőled, hogy legyél meg békességben. Nem kell barátkoznod Eleonórával – még én sem kérném ezt, akit kótyagos bolondnak mondasz –, de azt akarom, hogy kezeld mindig olyan tisztelettel, ami a rangja szerint és mint a feleségemet megilleti, ha egyáltalán lehetséges ez. Megértetted? Matild nem szólt semmit. Fagyos volt az arckifejezése. – Várok – mondta Henrik kedvesen. – Jól van – préselte ki magából a választ Matild. – Csak ügyelj rá, hogy a lehető legkevesebbet lássam. – Azt kell hinnem, hogy ő egyáltalán nem akar látni téged – jelentette ki Henrik. – Igazán sajnálom, Eleonóra – mondta Henrik, miközben bemászott az ágyba, és karjába vette a feleségét. – Kiváltképp az bánt, hogy anyám úgy döntött, tönkreteszi a napot, amikor megint együtt lehetünk – és az első találkozásomat a kis Vilmossal. – Megcsókolta a feleségét. – Nagyszerű gyerek, mi? Az én fiam! – Szeretlek, Henrik – mormogta Eleonóra, sérülékenynek érezve magát, fejét a férfi mellkasára hajtva, vigaszt merítve az erejéből. Aztán teljesen megfeledkezett Matildról, ahogy az ismerős és régóta vágyott perzselő érzés szétáradt a testében, és átadta magát a férje gyönyörteljes – bár nem túl hosszan tartó – becézgetésének. Henrik, aki éppúgy ki volt éhezve, gyorsan fölébe került. – Istenem, de jó megint birtokba venni téged! – kiáltotta, és aztán nem tudott többet szólni, mert elragadta a szenvedély. Eleonóra, akinek a vágya nem volt kevésbé sürgető, azt hitte, belehal a gyönyörbe, miközben a lepedők között henteregve egyszerre veszítették el az önuralmukat. Utána üdvözült eufóriában feküdtek

egymás mellett, gyengéden és érzékien csókolóztak, elcsodálkozva és megdöbbenve szenvedélyük mélységén. – Imádkozom, hogy soha többé ne kelljen elmenned – mondta Eleonóra halkan, megérintve Henrik arcát. – Azt hiszem, kénytelen leszek, ha erre jövök haza! – évődött Henrik mosolyogva. – Istenemre, te nő, csodálatos vagy! Soha, senkivel nem éreztem így magamat. – Henrik most komolyan beszélt. – És még sokkal jobban is fogod érezni magadat – ígérte Eleonóra, érzékien lecsúszva az ágyban. – Ez hogy tetszik, édes szívem? És ez? – Eleonóra, kielégíthetetlen vagy! – nyögte Henrik, élvetegen nyújtózkodva egyet, és kuncogott. – Tisztában vagy vele, hogy ezért három évig vezekelhetsz majd a végén? Eleonóra egy pillanatra abbahagyta, amit csinált. – Ha meggyónom – súgta –, de igazából én ezt nem tekintem bűnnek. – Folytatta, amit félbehagyott. – Akkor majd együtt égünk a pokolban, és elkárhozunk! – zihálta Henrik. Reggel a herceg korán felkelt, alig várva, hogy indulhasson vadászni. Soha nem heverészett sokáig az ágyban, mindig mehetnékje volt. – A szórakozás vértanúja – panaszkodott az anyja. Matild eleget tett Henrik kívánságának, és bár feszült volt a légkör, kerülték a nyílt ellenségeskedést: amikor reggeli előtt találkozott Eleonórával a kápolnában, óvatosan meghajoltak egymás irányába. – Tulajdonképpen üzenetet küldött, érdeklődve, nem akarok-e vele misére menni – mesélte Eleonóra Henriknek, miután az hazatért. – És akartál? – Persze. Soha nem lesz rá oka, hogy tiszteletlennek nevezzen. – Eleonóra letette a díszes könyvet, amelyet olvasott. – Henrik…

– Mi ez? – szakította félbe Henrik, megcsodálva a könyv ékkövesezüstös kötését. Kielégíthetetlen volt a kíváncsisága. – Anjou grófjainak cselekedetei – közölte vele Eleonóra. – Mindent meg akarok tudni az őseidről. Henrik felszisszent. – Lehet, hogy ez egy életre elveszi tőlem a kedved. Zabolátlan kurafik voltak mindahányan. – Nagyon érdekes olvasmány – mosolyodott el Eleonóra. – És sok dolgot megmagyaráz! – Hah! – kiáltotta Henrik. – Engem ne hasonlíts hozzájuk. Bár ha Bernát apátra hallgatsz, rosszabb vagyok, mint azok együttvéve. – Ezt mondta nekem! – nevetett Eleonóra, majd elkomolyodott az arca. – Henrik, meddig maradunk Normandiában? – Nem tudom pontosan – mondta Henrik óvatosan. – Beszélni akartam veled. – Azt mondtad, hat hétig. – Elviselhetetlen volt Eleonóra számára a kilátás, hogy ennél tovább időzzön a sárkányszámba menő anyósánál. – Tudom, de éppen most kaptam híreket Aquitániából. Egyikmásik vazallusod fellázadt. Szeretném, ha itt maradnál, amíg odamegyek és móresre tanítom őket. – Fellázadtak? – visszhangozta Eleonóra. – Úgy tűnik, hogy nem kedvelnek engem – morogta Henrik –de semmi komoly. – Én le tudnám csendesíteni őket – mondta neki Eleonóra. – Rám hallgatnak. – És pontosan ezért megyek helyetted én, hogy megtanuljanak rám is hallgatni. – Henrik, ragaszkodom… – Eleonóra, ezt már eldöntöttem. Ne aggódj, anyám nem fog megenni, amíg ott vagyok. Elég esze van ahhoz, hogy tudja, ostobaság lenne felbőszítenie engem, miközben tőlem származik az itteni hatalma.

– De Henrik, szükséged van rá Normandia kormányzásához, és ő tudja ezt – tiltakozott Eleonóra. – Ez üres fenyegetés. Semmi oka félni tőled. – Igaz, de tőled nagyon is van oka félni – válaszolta Henrik. – Normandiának most már van hercegnője – miért ne kormányozhatná ő a távollétemben? – És amikor Angliába hívnak bennünket? Nem akarok itt maradni! – Sok megbízható normann báróm van, édesem. Cseppet se félj, anyám jól fog viselkedni. Neked pedig itt vannak az udvarhölgyeid és a kis Vilmos, hogy elfoglald magadat. – Úgy beszélsz, mintha elégedettnek kéne lennem ezzel – panaszkodott Eleonóra. – Vigyél magaddal. Ne szakadjunk el egymástól megint. – Nem – jelentette ki Henrik. – Nem fog sokáig tartani, a háború pedig férfimunka. Annál jobb lesz utána megint együtt lenni. – Jelentőségteljesen Eleonórára mosolygott. Eleonóra ismét átélte a csapdába esettség és tehetetlenség gyűlöletes érzését. – Egyszerűen nem érted, mi? – mérgelődött. – Aquitánia hercegnője vagyok, és többre vagyok képes annál, mint hogy udvarhölgyekkel és csecsemőkkel töltsem az időt. Amikor baj van a birtokaimon, veled kell lennem, hogy helyre tegyem a dolgokat. Azt mondtuk, hogy együtt fogjuk csinálni ezeket a dolgokat, Henrik! És megint itt akarsz hagyni engem, pedig tizenhat hónapig – tizenhat hónapig – távol voltunk egymástól, amiről, úgy látszik, máris megfeledkeztél. Nem tudom elhinni, hogy egyáltalán eszedbe jut ilyesmi, az elmúlt éjszaka után. Henrik odalépett Eleonórához, és kemény kézzel karon ragadta. – Azt hiszed, szívesen hagylak itt? – Felsóhajtott. – Ó, Eleonóra, egy ideális világban mindig együtt lennénk, de hatalmas birtokokat kell kormányoznom, és ez azt jelenti, hogy muszáj állandóan úton lennem. Idehallgass. Tudom, hogy értelmes asszony vagy, és értékelem a politikai tehetségedet, de érvényt kell szereznem a fennhatóságomnak Aquitániában, és egyedül kell megtennem. Ha

azok az istenverte vazallusaid megtanulták, ki az úr a háznál, akkor majd egyenrangúakként kormányozzuk a hercegséget. Addig is csak annyit kérek, hogy maradj itt biztonságban a fiunkkal. – Jól van hát – adta be a derekát Eleonóra rövid hallgatás után, még mindig füstölögve –, de hívjál, mihelyt teheted. – Nem, visszajövök majd hozzád ide – mondta Henrik. – De miért? – kérdezte Eleonóra döbbenten. – Hírt kaptam Angliából – mondta Henrik. – Még nem volt rá módom, hogy elmondjam neked vagy anyámnak. István király beteg; most már csak idő kérdése a dolog. Készen kell állnunk, és ezért itt kell lennünk Normandiában. Innen nincs messze Anglia, csak a Csatorna túloldalán. – De hát délre mégy – mutatott rá Eleonóra. – Mi lesz, ha addig üzennek, amíg távol vagy? – Repülök majd, mint a szél, és tíz perc alatt itt leszek! – nevetett Henrik. – És magammal hozom a lázadó vazallusaidat. Ha megígérem, hogy Angliában szépen megszedhetik magukat, talán jobban fognak szeretni engem.

12. ROUEN, 1154 Október vége volt. A királyi palota emeleti szobájában a két felséges asszony gazdag öltözetben, egy parázstartó mellett varrogatva üldögélt. Odakint üvöltött a szél, és az ablakréseken betörő huzat meg-meglibbentette a színpompás faliszőnyegeket. – Hozzál még fonalat nekem – parancsolta a császárné, mire a komornája eliramodott. Egy másik konyakospoharakkal jelent meg, és az asztalra tette őket. – Bárcsak hír érkezne Henrikről – szólalt meg Eleonóra, belekortyolva az egyikbe. – Ó, ez felmelegít. – Gondolom, Vexinben éppoly rossz az idő, mint itt – mondta Matild. A menye iránti viselkedése továbbra is csupán udvarias volt, de a hónapok óta tartó együttlét elmállasztotta a kőszikla rideg éleit. A rangjuk folyományaként egymás mellé került két asszony kénytelen volt jó képet vágni a helyzethez. – Aggódom Henrik miatt. Még mindig nem lábalt ki a betegségéből. – Eleonóra megrázkódott, ahogy eszébe jutott, milyen közelről csapta meg szerelmét a halál szele egy hónappal korábban, miután heves, perzselő láz döntötte ágynak. Henrik életben maradt, erős szervezetének, nem pedig ostoba orvosainak köszönhetően, de a felesége és az anyja számára roppant nyugtalanító volt ez az időszak. – Én is aggódom, de muszáj levernie ezt a lázadást – mondta Matild. – Tudom én, asszonyom, de még az indulása előtti éjjel is hidegrázástól szenvedett. – És túlságosan elcsigázott volt a szerelmeskedéshez. – Ismerem a fiamat. Erős, és tud küzdeni. Meg fog gyógyulni. De gyűlöl betegnek lenni, és mint kétségkívül észrevetted, soha nem vall be semmilyen gyengeséget, és azt sem tűri, hogy megmondják neki, mit tegyen. – A császárné zordan elmosolyodott, majd fürkész pillantással a fiatalabb nőre nézett. – Hallottad a hírt a korábbi férjedről, Lajos

királyról? – Hogy újranősült… igen – mondta Eleonóra, s felkelt, hogy egy újabb fahasábot dobjon a parázstartóba. – Csakis boldogságot kívánok neki – az arájának pedig kitartást. – Azt beszélik, hogy ez a kasztíliai hercegnő, Konstancia az erényességével nyerte meg – mormogta Matild –, és hogy az alattvalói úgy vélik, most jobban választott, mint előzőleg. Eleonóra nem törődött a piszkálódással. Túlságosan is hozzászokott már. – Valószínűbb, hogy az apjától, Alfonz királytól várt gazdag hozomány nyerte meg – replikázott. – Most már legalább békét kötött Henrikkel, és nem nevezi magát többé Aquitánia hercegének. Ez nagyon bosszantott engem! Eleonóra fészkelődött a székében, és kezét gömbölyödő hasára helyezte. Terhessége ötödik hónapjában járt, és unta már a várakozást. Arra vágyott, hogy ismét nyeregbe ülhessen, és sólymával a kesztyűjén lovagolhasson a friss levegőn. Hirtelen Mamille de Roucy rontott a szobába, izgalomtól kipirult arccal. A formaságok e sajnálatos mellőzése rosszalló pillantásra késztette a császárnét, a jövevény azonban nem vett erről tudomást. – Fenségek, hírnök érkezett Angliából, vastagon lepi az út pora. Azt mondja, Theobald érsektől jön, és sürgősen találkoznia kell a herceggel. Eleonóra kihúzta magát ültében. A császárné ránézett, és remény fénylett fel a két egymásba fúródó tekintetben. – Megmondtad neki, hogy a herceg nincs itt? – kérdezte Eleonóra. – Igen, asszonyom. Helyette veled szeretne találkozni. – Akkor küldd be. Eleonóra felkelt; fejedelmi alakja pompásan festett finom gyapjúból készült hosszú ujjú, skarlátszín köntösében. Feje fedetlen volt, hosszú haját középen kettéválasztva és a rangját jelző vékony, aranyszínű pánttal ékesítve viselte. Így pillantotta meg őt a kimerült hírnök, amikor eléje vezették. A férfi szemmel látható ámulattal

adózott arca szépségének és termékeny teste érzékiségének. Letérdelt előtte. – Felség, engedd meg, hogy elsőként köszöntselek Anglia királynéjaként – kiáltotta. – István király, Isten nyugosztalja, eltávozott az élők sorából. Október huszonötödik napján halt meg. – Dicsőség legyen Istennek – suttogta Matild ujjongva, és keresztet vetett. Eleonóra hasonlóképpen cselekedett, ám nem tudta teljesen felfogni az örömteli hírt. Ismét királyné volt, királynéja annak a furcsa, tengeren túli, északi országnak, amelyről oly sok történetet hallott. Valóra vált mindaz, amit ő és Henrik elterveztek és reméltek. – Köszönöm, hogy elhoztad nekem az üzenetet – mondta Eleonóra a hírnöknek, csókra nyújtva a kezét. – A herceget – nem, a királyt! – azonnal értesíteni kell. Kérlek, végy magadhoz frissítőt a konyhában, aztán siess, ahogy csak tudsz, Vexinbe, az uramhoz, és mondd meg neki, hogy térjen vissza haladéktalanul, hogy sietve birtokba vehesse a királyságát. Isten legyen veled, igyekezz! Miután a férfi távozott, Eleonóra az anyósához fordult, aki szintén talpon volt. A császárné szép vonású arcáról lerítt, hogy odavan az örömtől. – Lám, Isten végül igazságos volt – jelentette ki. – Tizenkilenc hosszú tél óta imádkozom ezért, mióta a trónbitorló uralma elkezdődött, és kértem az Urat, hogy állítsa helyre a jogaimat. Az Úr most megszólalt, és a fiam fogja viselni a koronát, amelyért oly sokáig és elkeseredetten harcoltam. – Csillogott a szeme. – Asszonyom, örvendezem, hogy a küzdelmed ily örömteli módon ért véget – mondta Eleonóra őszintén. Ebben a diadalmas pillanatban megengedhette magának, hogy nagyvonalú legyen az ellenségével. A közös öröm érzésének engedve a két nő megölelte és megcsókolta egymást, kölcsönösen hideg ajakkal illetve a másik arcát. – Rajta – ragadta magához Eleonóra a kezdeményezést. – Össze kell hívnunk a kis udvartartásunkat, hogy elmondjuk nekik a jó hírt. Aztán majd kísérettel a katedrálisba megyünk, hogy hálát adjunk Istennek. – És kiviharzott a szobából; gyapjúszoknyája fejedelmien

lobogott mögötte, amint első ízben vette magának a bátorságot, hogy megelőzze a császárnét. Sok tennivaló volt, amíg Henrikre vártak. Leveleket kellett szétküldeni, kihirdetendő Henrik trónra lépését, intézkedni kellett Aquitánia kormányzásáról uralkodói távollétének idejére, és igazgatási ügyekkel kellett foglalkozni, hiszen a normandiai hercegség irányítása a rátermett Matildra várt. Eleonóra udvariasságból meghívta az anyósát, hogy menjen vele és Henrikkel Angliába, Matild azonban elhárította az invitálást, menye nem csekély megkönnyebbülésére. – Soha többé nem teszem a lábamat abba az országba – jelentette ki az idősebbik asszony konokul azok után, hogy olyan rettenetesen megsértettek és elűztek – engem, a törvényes királynét! Eleonóra úgy értesült, hogy az angolok az elviselhetetlen gőgje és pökhendisége miatt fordultak el Matildtól, de erről nem szólt semmit. – Ha meggondolnád magadat, asszonyom, vagy ha akár csak a koronázásra jönnél, nagyon szívesen látunk – mondta udvariasan, majd az utazástól megfáradt hírnök felé fordult, aki éppen akkor ¡érkezett Henriktől. – Úton van az uram? – kérdezte. – Nem, felség, egy várat ostromol. – Micsoda? – Eleonóra nem hitt a fülének. – Felség, azt mondja, móresre kell tanítania a lázadókat, és nem fogja eltántorítani ettől a céljától sem a hír, hogy király lesz, sem pedig a könyörgés, hogy jöjjön gyorsan. Továbbá azt is üzeni, hogy ha Vexinben győzedelmeskedik, másutt kell rendbe tennie a dolgokat, mielőtt csatlakozna hozzád. – Okosan beszél – kockáztatta meg Matild. – Nincs értelme úgy Angliába mennie, hogy Normandiában békétlenséget hagy hátra. Anglia várhat egy kicsit. Theobald érsek megbízható ember, és rendben tartja a dolgokat. Az angolokról úgy hírlik, örülnek, hogy

most már Henrik a királyuk, szóval részükről nem kell komoly gondokra számítanunk. – Csak azt szeretném, ha itt lenne velem, és osztozna ebben a diadalban – mondta Eleonóra csendes vágyódással, sajgó derekát dörzsölgetve. Visszafordult a hírnökhöz. – Jó egészségben van az uram? – Soha jobban, felség – válaszolta a hírnök vidáman, és Eleonórában megkönnyebbülés áradt szét. Legalább ez jó hír. Elbocsátotta a férfit, és hívatta a varrónőjét. – Pihenned kellene, Eleonóra – mondta Matild. – Ne feledkezz meg az állapotodról. – Te pihentél, asszonyom? – kérdezte Eleonóra. A császárné önkéntelenül elmosolyodott. – Nem, én nemigen vettem figyelembe az udvarhölgyeim vagy a bábaasszonyok tanácsait – vallotta be. – Számomra nagy megpróbáltatás volt a terhesség. Miután szültem Gottfriednak három fiút, megmondtam neki, hogy elég. Több nem lesz. – Hűvösebb és fakóbb lett a hangja. Gottfried nevének említése eszébe juttatta, hogyan csalta meg a férje Eleonórával, és hogy miért tette. Elég bölcs és méltányos volt ahhoz, hogy beismerje, részben az ő hibája volt a dolog, de nehezére esett megbocsátani. Gottfried a férje volt, és mindketten meggyalázták őt, amikor egymással üzekedtek. Mégis eljutott odáig, hogy belássa, Eleonóra nincs híján a méltóságnak és az értelemnek, és tudatában volt, hogy kelletlenül ugyan, de csodálattal adózik neki. Eleonóra, az ő megtévedt menye a keresztény világ legnagyobb hercegévé tette Henriket, és remekül megállja majd a helyét királynéként. Ez elég volt Matild tetszésének elnyeréséhez. Matild azonban tudta, hogy soha, soha nem fogja szeretni Eleonórát, és nem fog rokonszenvezni sem vele – ez bizonyos volt.

Amikor Henrik végül visszatért, azzal szembesült, hogy a felesége, az anyja és az egész udvar lázasan készülődik az angliai utazásra. – Mi ez az egész? – kérdezte meglepetten, amikor délben, sajgó fejjel belépett Eleonóra szobájába, miután az előző éjszakát a báróival, a trónra lépését ünnepelve, majd a feleségével töltötte, akivel kiélvezték, hogy ismét együtt lehetnek. Az ágyon, az asztalon, a zsámolyokon és minden lehetséges helyen halmokban álltak a ruhák, a finom selyemből, vászonból és gyapjúból készült, nagyrészt gazdagon hímzett darabok, köntösök, bliaut-k, köpenyek, ingvállak… kipirult arcú szolgálók szaladgáltak ide-oda, ládákba szuszakolva a holmik egy részét, vagy további darabokkal gyarapítva a halmokat. – Csomagolunk. – Eleonóra a tükre előtt forgott egy pompás, hermelinprém bélésű köpenyben. Henrik csodálattal nézett rá, miközben mögéje lépett. – Látom, máris úgy öltözöl, mint egy királyné – bókolt neki, félrehúzva a haját és megcsókolva a nyakát. – Szép pár leszünk, mi? – tette hozzá, kettejük tükörképére pillantva. – Ha veszed magadnak a fáradságot, hogy egy kicsit királyhoz illőbben öltözködj, nagyon szép pár leszünk – mondta mogorván Eleonóra, miközben kisiklott Henrik karjai közül, és lesegíttette magáról a köpenyt Mamille-jal. Henrik bánatosan nézett le a vadászruhájára; ritkán viselt mást, legfeljebb olyankor vett magára ünnepi öltözetet, amikor hivatalos alkalmak szükségessé tették, hogy megadja a módját. A lovaglóruha tiszta és jó szövetből való, de itt-ott foltozott volt. Henrik maga végezte a javításokat, amit Eleonóra elképedve nézett. „Miért nem tudod megkérni az inasodat, hogy csinálja meg helyetted? – kérdezte. – Ez nem Normandia és Aquitánia hercegéhez méltó munka.” „Minek, amikor meg tudom csinálni magam is?” – válaszolta Henrik. Eleonóra titkon örült neki, hogy Henrik híján van a nagyzolásnak. Ettől csak még megközelíthetőbb lett. Tudta az ember, hogy hányadán áll vele. Nem volt semmiféle hamis látszat. Henrik az ágyra vetette magát, félrelökve egy halom fátylat, és egy almát kezdett majszolni.

– Vigyázz azokra a fátylakra! – kiáltotta Eleonóra, és a megmentésükre sietett. – Torqueri sokáig szegte és vasalta őket – mondta dorgálón. – És vedd le az ágyról a sáros csizmádat! Henrik, tovább rágcsálva az almát, nyájasan engedelmeskedett. – Pontosan hány fátyol ez? – érdeklődött, szemügyre véve a jókora halmot. – Túl sok ahhoz, hogy megszámoljuk – mondta Eleonóra, másra figyelve. – Florine, Faydide, bepakoltátok a cipőimet? – Mind a tizennégy párat – közölte vele Florine. – Meg a negyvenkét köpenyt – tette hozzá Faydide. – Negyvenkettő? – visszhangozta Henrik. – Nem kell neked negyvenkét köpeny. – Le kell nyűgöznöm az új alattvalóinkat – válaszolta Eleonóra. – Pazarlást fognak a szemünkre vetni – mormogta Henrik. – A meleg alsóingek, asszonyom – szólalt meg Torquerí. Henrik gyanakvóan nézte őket. Eleonóra észrevette az arckifejezését. – Úgy hallottam, hogy Angliában dermesztő hideg tud lenni – mondta. – Ezek arra vannak, hogy a köpeny alatt, az ingvállam fölött viseljem őket. – Egy pillanatra az a szörnyű gondolatom támadt, hogy az ágyban akarod viselni őket! – vigyorgott Henrik. A hölgyek kacarásztak. – Lehet, hogy így is lesz, ha Angliában olyan borzasztó hideg a december, mint mondják – figyelmeztette Eleonóra. – Csak a holttestemen keresztül – zsémbelt Henrik – Meglehet! – nevetett Eleonóra. – Hogy haladsz a készülődéssel? – Teljesen összepakoltam, a kíséret pedig gyülekezik – felelte neki Henrik. – A szokásos népséget viszem, bárókat és püspököket – mind részt akarnak a zsákmányból. Nehéz lesz féken tartani őket, amikor Westminsterbe érnek. Kénytelen voltam bevenni Gottfried öcsémet, a kis csirkefogót – anyám ragaszkodott hozzá. Eleonóra felnyögött.

– Azt a bajkeverőt? Rajta kell tartanod a szemedet. – Ártalmatlan amúgy, csak egy szaros semmirekellő. De kárpótlásul, szívem, meghívtam a húgodat, hogy tartson velünk. – Petronillát? – Eleonórának agyába villant egy magas, szőke, riadt tekintetű és törékeny alkatú fiatal nő képe. – Ez nagyon figyelmes dolog volt tőled. Évek óta nem láttam. Henrik, nagyon jó vagy hozzám. – Mivel anyámnak itt kell maradnia, rájöttem, hogy Angliában nem lenne rangodhoz illő női társaságod – magyarázta Henrik, elégedetten, hogy örülni látja Eleonórát. – Úgy tudom, volt valami botrány – tette hozzá könnyed hangon, kihajítva az ablakon az almacsutkát, és egy boroskancsó után nyúlva. – Nagyon kicsi voltam akkoriban, és a felnőttek nem beszéltek róla. Csintalan lány volt a húgod? Azt hallottam, nagyon szép… bár nem olyan szép, mint te – tette hozzá gyorsan. – Tölts nekem is egy kevés bort, kérlek – mondta Eleonóra, elbocsátva a hölgyeit, és leülve az ágy egyetlen sarkára, amelyet nem foglaltak el Henrik és a ruhahalmok. – Szükségem van egy kis pihenésre. – Gyere, tedd ezeket a ládákra, és dőlj le ide mellém – ajánlotta Henrik, kinyújtva a karját, és kacsintott. – Kifárasztod magadat. Gondolnod kell a gyerekre. – Te éppen ezt nem fogod tenni, ha lefekszem melléd! – korholta Eleonóra Henriket. – Ne feledd, az egyház tiltja a terhesség alatti szerelmeskedést. – Bah! – vihogott Henrik. – Az elmúlt éjjel nem mondtad ezt, ha jól emlékszem. – Én nem látok benne semmi rosszat – mondta Eleonóra. – Azt sem értem, hogy a sok pap, aki cölibátusban él, és mind retteg a nőktől, mire fel hivatott efféle dolgokról nyilatkozni. – Megégetnének eretnekségért, ha ezt hallanák! – nevetett Henrik. – Úgy gondolják, hogy a nemiség csak utódnemzésre való, és miután az utódnemzés megtörtént, nincs mentség a további gyakorlására.

– Milyen keveset tudnak erről – mosolygott Eleonóra. – Lehet, hogy istenkáromlásnak tűnik, de amikor bennem vagy, az szinte spirituális élmény – két lélek és test egyesülése, ha úgy tetszik. – Mire is akarsz kilyukadni? – kérdezte Henrik csúfondáros aggodalommal, a tunikája alatt láthatóan ágaskodó hímtagjára mutatva. – Uralkodj magadon – dorgálta Eleonóra, nemtetszést mímelve. – Most ne, kérlek. Pihennem kell. És mesélni akartam neked Petronilláról. – Henrik elfintorodott, de jobb belátásra tért, és figyelt. – Több mint tíz évvel ezelőtt történt – kezdte Eleonóra, kényelmesen nekidőlve a párnának. – A húgom akkoriban mindössze tizenhat volt, és nagyon önfejű. Beleszeretett Raoul de Vermandois grófba. – Nem volt ő túl öreg hozzá? – szólt közbe Henrik. – De igen, a harmincöt évével, csakhogy ez nem látszott számítani, mivel Petronilla teljesen belehabarodott, ahogyan ő is Petronillába. – Kéjsóvár vén kecske! – Muszáj mindig a nemiség szempontjából gondolnod a szerelemre? – Eleonóra bosszús arcot vágott, de a szeme csillogott. – Sosem panaszkodtál – vigyorgott Henrik, és felemelte Eleonóra kezét, hogy megcsókolja. – Nos – folytatta Eleonóra, örömmel nyugtázva a gesztust –, történetesen igazad van, mert Raoul bizony módfelett buja volt. Sajnos nős volt, annak a borzasztó Thibaut-nak, Blois gróljának a húgát vette feleségül, aki megpróbált elrabolni engem, emlékszel? – Mintha el tudnám felejteni azt a csirkefogót – vonta össze a szemöldökét Henrik. – Egyébként sosem tetszett nekem – folytatta Eleonóra –, és akkoriban önző megfontolásból rá sem hederített a Lajosnak tett hűbéresküjére, én pedig viszonzásul arra biztattam Raoult, hogy folyamodjék érvénytelenítésért. Ez nem volt nehéz, mivel Raoul és Thibaut ellenségek voltak. Mindenesetre Raoul elhagyta a feleségét,

Lajos pedig három püspököt bízott meg azzal, hogy érvénytelenítsék a házasságot, és adják össze Raoult Petronillával. Ekkor teljesen elszabadult a pokol! Thibaut a húga képviselőjeként lépett fel, panaszt tett a pápánál, és persze Bernát apát, akinek muszáj volt beleütnie az orrát a dologba, azt mondta Őszentségének és mindenki másnak, aki hallgatott rá, hogy csorba esett a házasság szentségén, és sérelem érte a Blois-házat. – És mi történt? – kérdezte Henrik. – A pápa ráparancsolt Raoulra, hogy térjen vissza a feleségéhez. Látnod kellett volna Petronillát – magánkívül volt a bánattól. De Raoul mellette állt, és nem volt hajlandó elhagyni őt. Ezért mindkettejüket kiközösítették. Lajos Raoul védelmére kelt, és hadat indított Thibaut ellen. Nyomós okai voltak erre, hidd el nekem. Ebben a háborúban került sor a vitrybeli mészárlásra. – Hallottam róla – mondta Henrik. – Az egész keresztény világ hallott – sóhajtotta Eleonóra. – Egyszerűen rettenetes volt. Lajost hibáztatták, de ő soha nem akarta, hogy ez történjen. Amikor Vitry lakosai bezárták előtte a város kapuit, gyújtónyilakat lövetett az embereivel a várra, ami fából épült. A vár tüzet fogott, a védők elpusztultak, így hát Lajos emberei benyomulhattak a városba. Mindez terv szerint zajlott. Csakhogy a katonák megvadultak; a kapitányaik nem tudták féken tartani őket. Kardokkal és fáklyákkal vagdalkoztak, és nemsokára lángokban állt az összes épület. Az utcákon vérfürdő volt. Akiknek sikerült elfutniuk, a katedrálisban kerestek menedéket, azt gondolván, hogy ott biztonságban lesznek, szegény bolondok. – Nehogy azt mondd nekem, hogy az ájtatos Lajos parancsot adott a katedrális felgyújtására – szólt közbe Henrik. – Nem, ő távolabb volt, a városon kívül, egy dombtetőről nézte a borzalmat. A szél volt az… a katedrális felé fújta a tüzet, ami rettentő gyorsasággal harapózott el. Ezerötszáz ember halt meg aznap, asszonyok, gyerekek, öregek és betegek. Iszonyú volt. – Eleonóra az emléktől elborzadva nézett Henrikre. – Láttad? – kérdezte az komor arccal.

– Nem, én Párizsban voltam, de foglalkoznom kellett Lajossal, miután visszatért. Le volt sújtva, ő látta az egészet; hallotta a csapdába esett szegények sikoltozását, és érezte az égett húsuk szagát. – Eleonóra arca megrándult. – Tehetetlenül nézte, ahogy beszakad a tető, és azok a nyomorult párák elpusztulnak. Úgy érezte, hogy ő a hibás, bár ő egyáltalán nem akarta, hogy ilyen rettenetes dolog történjen. – Eleonórának eszébe jutott Lajos hamuszínű arca, és hogy reszketett, képtelen volt megszólalni, betegen és némán feküdt az ágyában két napig. – Utána már soha nem lett olyan, mint azelőtt. Nyomasztotta a bűntudat. Még a hosszú szőke haját is levágta, ami mindig tetszett nekem, és szerzetesi ruhában kezdett járni. – Gondolom, szerelmeskedés szóba sem jöhetett – mondta Henrik fanyarul, igyekezvén oldani a hangulatot. Eleonóra rámosolygott. – Általában sem jöhetett szóba! – És Lajos megbocsátott önmagának valaha is? – Azt hiszem, inkább elfogadta azt, hogy Isten megbocsátott neki – idézte fel Eleonóra –, és ez csak a keresztes hadjárat során történt meg, amikor Jeruzsálembe látogattunk, és Lajos a Megváltó sírjánál kapott feloldozást. – És mi lett Petronillával? – akarta tudni Henrik. – Hát, további küzdelem és vita után Bernát apát kieszközölte a békét Lajos és Thibaut között, Petronilla és Raoul házasságát pedig végül megerősítette a pápa. Ez volt aztán a megkönnyebbülés! De Petronilla boldogsága nem tartott tovább tíz évnél. Mikor Lajos meg én elváltunk, Raoul úgy döntött, nem kíván tovább a király volt felesége húgának a férje lenni, nem származott ebből semmi haszna. Ami azonban lényegesebb, Petronilla nagy bánatára, belehabarodott egy újabb nőbe. Petronilla könnyei és tiltakozásai ellenére elvált tőle, és magával vitte a három kisgyereküket. Őket elveszíteni rettenetes volt Petronilla számára. A kisfia komisz bőrbetegségben szenved, szegény gyerek, és Petronilla borzasztóan aggódik érte. Nem boldog sors az, ami nekijutott. Petronilla azonban, amikor megérkezett – úgy nézett ki, mint nővére sápadtabb és pufókabb hasonmása –, örült neki, hogy ismét

együtt lehet Eleonórával, és izgatottan várta, hogy Angliába menjenek a koronázásra. Derekasan palástolta, mennyire fáj neki még mindig, hogy elszakították a gyermekeitől, és nagyon jól elvolt a kis Vilmossal, aki vidáman gőgicsélt, valahányszor a nagynénje közeledett. Petronilla vehemensen vetette bele magát a küszöbön álló angliai utazásra való készülődésbe, és sok-sok boldog órát töltött Eleonóra társaságában a gyermekkoruk felidézésével és a jövő tervezgetésével. Nem telt azonban hosszú időbe, és Eleonóra rájött, hogy Petronilla vidámsága főleg a szőlő nedvének egyre mértéktelenebb fogyasztására vezethető vissza, de a húgának oly nehéz élet jutott, hiszen a boldogságát, a kicsinyeivel együtt, kegyetlenül elvették tőle, hogy nem volt szíve perlekedni. Petronillát követően, szintén Henrik intézkedésére, megérkezett Eleonóra két, balkézről való féltestvére, Vilmos és Joscelin, akiket Henrik az udvartartása lovagjai közé emelt. Eleonóra elégedetten mondott köszönetet Henriknek a figyelmességéért, és szívélyesen megölelte a két lelkes fiatalembert, akik olyannyira hasonlítottak rég halott apjára. Végül összegyűlt a hatalmas kíséret, Henrik és Eleonóra illendőképpen búcsút vettek Matildtól, és útnak indultak Barfleur felé, ahol a hajóik várakoztak, hogy Angliába vigyék őket. 13. NORMANDIA ÉS ANGLIA, 1154

– Ez biztosan jó benyomást tesz majd az új alattvalóimra! – jelentette ki Henrik, miközben megfordult, és széles mozdulattal intett a nagyurak és püspökök alkotta hosszú menetnek; az utóbbiak mindegyikének megvolt a saját kísérete, és nem nélkülözték a málhakocsikat sem, amelyek messze nyúlón sorakoztak mögöttük. Eleonóra magában arra gondolt, hogy az angolok a királlyal érkező sokadalmat dögevők seregének látják, akik az országuk vérét kiszívni jöttek, biztosra vette azonban, hogy Henrik hívei ismerik az uruk hírét, ezért figyelemmel lesznek a tiszteletre méltó szerepre, amelyet szán nekik, és rendesen bánnak az új alattvalóival. Mosolyogva nézett fel Henrikre a hintójából; túlságosan is előrehaladott volt a terhessége ahhoz, hogy mellette lovagoljon, és nem élvezte, hogy zötykölődni kénytelen a keréknyomok szabdalta

úton, de nem csinált nagy ügyet a kényelmetlenségből, megpróbált pihenni az alatta lévő párnákon, szorosabban burkolózva prémbéléses köpenyébe, hogy védekezzen a dermesztő szél ellen. Nem fog panaszkodni, ezt eltökélte, mert tudta, hogy Henrik a lehető leggyorsabban Angliába akar érni, és csak azt kívánta, legyen vége a hosszú utazásnak mielőbb. Henrik akkor szúrta ki a háztartásához tartozó inasok között lapító Bernard de Ventadourt, amikor Caenben éjszakai pihenőre tértek. – Ez meg mit csinál itt? – mormogta magában, és magához intette a trubadúrt. Bernard-ban, aki abban reménykedett, hogy az ura nem vette észre, és már elinalni készült, volt annyi jóérzés, hogy rémültnek mutatkozzék. – Parancsolsz, Sire? – szólalt meg szinte nyüszítve. – Azt hiszem, megmondtam neked, hogy ne hagyd el Angliát az engedélyem nélkül! – mondta Henrik indulatosan. – Tu-tudom, Sire, de az egész kíséreted visszatért veled, és a lovagjaidnak szórakoztatásra volt szükségük… – A fenébe a lovagjaimmal! – mennydörögte Henrik. – Engedetlen voltál, te söpredék. A trubadúr behúzta fülét-farkát. – Na, ide figyelj – folytatta Henrik –, soha többé ne szegd meg a parancsomat, vagy keservesen megbánod. Most pedig elmész, késlekedés nélkül. – De hát hová menjek, Sire? – kérdezte Bemard. – Akárhová, csak el innen! – De Ventadourba nem mehetek vissza… – Nem, oda nem mehetsz, és a derék feleségem elmesélte nekem, hogy miért. – Henrik elégedetten látta, hogy a fiatalember arca megrándul. – Valami másik helyet kell találnod. Bernard szeme megtelt könnyekkel. – Nagy szerencsétlenség ez számomra, Sire – sírta. – Nem tudom, mit tegyek, hová menjek.

– Fogadd meg a tanácsomat, és eredj a lehető legmesszebb. Talán próbára tehetnéd a tehetségedet Toulouse grófjánál. – Sire, szabad őszintén beszélnem? – Bernard kétségbe volt esve. Henrik karba tette a kezét, és a trubadúrra nézett. – Várok – mondta ridegen. – Van egy hölgy, Sire… – De még mennyire, hogy van! – fakadt ki Henrik, – Nem, Sire, nem a hercegnő az… egy másik hölgy. – Bernard lehorgasztotta a fejét. – Hah! – Henrik Bemárd-ra mutatott. – Egy másik hölgy! Nem sokat vesztegeted az idődet. – És majd szétpukkadt a nevetéstől. – Sire, szeretem őt, és sosem tudnám elhagyni… Henrik abbahagyta a nevetést. – Toulouse-ba! – vakkantotta. – Szedd össze a holmidat, és indulj. És ne lássam többé az ábrázatodat. Bernard eliszkolt. Nem volt semmiféle hölgy; a szíve összetört, és tudta, hogy vereséget szenvedett. Aznap éjjel, miután megszállt egy bűzös fogadóban, sietve írt Eleonórához egy verset, amelyben bánatosan, utoljára zengte el dicséreteit, és elbeszélte neki, hogy az ura kényszerítette az elhagyására. Aztán odaadta a szolgájának, aki elnyargalt, hogy megkeresse a királyi menetoszlopot. Eleonóra ingerülten felsóhajtott, amikor két nappal később elolvasta a szurtos pergament, majd összetekerte, és beledobta a Vire folyóba. Henrik átnézett a Szent Miklós-templom tornyának kő mellvédje fölött; a szél és az eső az arcát verte, és eláztatta rövid köpenyét. Alatta a barfleuri kikötő sekély vize kavargott-háborgott a viharban, a jómódú kis faluban pedig egy teremtett lelket sem lehetett látni; a lakosok, bár kapzsi népség voltak, a rossz idő elől mind visszahúzódtak a házaikba. – Meddig kell még itt rostokolnunk? – füstölgött Henrik a hajó gazdájának.

– Esedezem, király uram, légy türelmes – harsogta túl a vihart a sokat látott férfiú. – Nagyon sebesek tudnak lenni odalent az áramlatok. Biztos hallottál a Fehér hajóról. Henrik hallott róla, túlságosan is sokszor, az anyjától, akinek fivére a tengerbe veszett azon a rettenetes éjszakán, harmincnégy évvel korábban, és hallott róla ismét az elmúlt néhány nap során a tengerészektől, akik mindig szívesen meséltek katasztrófákról szóló történeteket. Persze, ha a Fehér hajó nem süllyed el, és Anglia örököse nem fullad vízbe, akkor ő most nem állna itt, arra várva, hogy birtokba vehesse a királyságot. És olybá tűnt, nem is tesz mást, csak itt áll; már-már toporzékolt a türelmetlenségtől. – Az áldóját, nincs ez olyan messze – erősködött. – Felfogod, hogy Angliának hat hete nincsen királya? Meglehet ám, hogy a saját trónomat kockáztatom ezzel a késlekedéssel. – Király uram – mondta a gazda méltányosan –, nem én parancsolok az elemeknek. – Nem – mormogta Henrik –, de amikor én megparancsolom neked, hogy indulj, elvárom, hogy engedelmeskedj. Most már ötödszörre dacolsz velem. – És lehetséges, hogy ötször mentettem meg az életedet, király uram – válaszolta a férfi bölcsen. – Jobban jár Anglia, ha a királya a tengeren túl van, mint ha egyáltalán nincs királya. Ezen nem volt vitatkoznivaló, de Henrik nem volt olyan kedvében, hogy a körültekintés szülte bölcs szavakkal le lehetett volna szerelni. – Köszönöm a figyelmességedet – csattant fel gunyorosan. – Isten tudja, lehet, hogy örökre itt maradunk. Nem, döntésre jutottam. Ma elindulunk. A tengerész ismét tiltakozni akart, amikor fekete, csuklyás köpenybe burkolózva hirtelen Eleonóra királyné jelent meg a torony ajtajában a hatalmasra gömbölyödött hasával. – Levegőznöm kellett egy kicsit – mondta, az égnek fordítva az arcát, nem törődve a süvöltő széllel és a szemerkélő esőcseppekkel. – Olyan sok parázstartóba gyújtottak be, hogy fulladozom a

szobámban. Petronilla különösen megérzi a hideget. Istenem, de viharos az idő. A széllel küszködve odalépett Henrikhez, aki a karjába zárta. – Hölgyem, a hajógazdánk nem hajlandó tengerre szállni – közölte vele –, de én hajlok arra, hogy dacoljunk az elemekkel, és vágjunk neki az útnak. – Ez őrültség, király uram – kiáltotta a hajógazda –, főleg, mivel a felséges királyné bármely pillanatban szülhet. – Nos, hölgyem? – kérdezte Henrik, nem törődve a hajóssal. – Mit szólsz? – Soha nem zavartattam magam egy kis rossz idő miatt – válaszolta Eleonóra, vidámabbnak és bátrabbnak mutatva magát a valóságosnál. Tudta, hogy Henrik kikényszeríti, amit akar, bárki bármit mond, így hát ajánlatos volt elfogadni a dolgokat – jóllehet az égbolt feketének és haragosnak tűnt, a széllökések pedig félelmetesek voltak… – Nem tennélek ki téged ennek – mondta Henrik –, sem a kis Vilmost, de isten tudja, mi történik Angliában nélkülem. Theobald érsek tényleg olyan ember, aki sakkban tartja azokat a fékezhetetlen angol bárókat? – A legutóbbi beszámolók szerint ragyogóan megállja a helyét – emlékeztette Eleonóra. – Igen, de meddig? – nyugtalankodott Henrik. Nála senki sem tudta jobban, hogy ugyanazok a bárók miként dacoltak a gyenge Istvánnal: miként építették fel a váraikat anélkül, hogy megvárták volna az engedélyét, aztán rettegésben tartották a vidéket, elmondhatatlan pusztítások és atrocitások ürügyéül használva a polgárháborút. Nem, ő elhatározásra jutott. Itt maradni kockázatosabb, mint a tengerre merészkedni. Abban a kátrányszagú, riasztóan nyikorgó deszkázatú kabinban, ahová az udvarhölgyeivel együtt bezárták, Eleonóra azt hitte, soha többé nem fogja látni a napvilágot. Odakint az engesztelhetetlen Csatorna üvöltött, egymást szakadatlanul követő hullámokkal

ostromolva a palánkokat, kíméletlenül dobálva a hajót a háborgó víz felszínén. Visított a szél, a hajó bukdácsolt, a hölgyek pedig léptennyomon apró sikolyokat hallattak, vagy sokadszorra is belehánytak a csordultig telt tálakba. Semmi mást nem kérek tőled, Uram, ezentúl, csak hogy szilárd talaj legyen a lábam alatt, imádkozott némán Eleonóra, oldalán fekve a fapriccsen, kétségbeesetten kapaszkodva a peremébe, és igyekezvén nem tudomást venni a gyomra háborgásáról. Mellette a kis Vilmos feküdt, erősen szorította a karjával, a hasában pedig a magzat rugdalózott, akit kétségkívül megijesztett a szokatlan felfordulás. Eleonóra hallotta, amint odafent férfiak ordítják túl a szélzúgást, és nyerítenek-ágaskodnak rémületükben a kipányvázott lovak. A fedélközbe pakolt csomagok óhatatlanul ide-oda csúszkáltak, miközben a hajó egyik oldaláról a másikra billent, és vészjósló puffanások jelezték újabb helyzetüket. Eleonóra nem látta Henriket azóta, hogy vitorlát bontottak, ugyanis a kapitány határozottan kikötötte, hogy az asszonyoknak a kvártélyukban kell maradniuk, és amennyire meg tudta ítélni a helyzetet – vagy amennyire törődött vele, mint önmagának bevallotta a férje akár a vízbe is zuhanhatott. Legalább lejöhetett volna érdeklődni, hogyan viseli ezt a poklot. Eleonóra a párnába fúrta az orrát, hogy ne érezze a hányadék és a kübli bűzét. Mióta vannak a tengeren? Teljesen elveszítette az időérzékét, és csak annyit tudott, hogy órák óta szenvednek bezárva ebben a rossz szagú kabinban. A szomszédos priccsen Petronilla sírt hangosan. Sok bort nyakalt be sebtében, mielőtt erővel rábeszélték, hogy lépjen a fedélzetre, és azóta keservesen meglakolt ezért, de a szesz megoldotta a nyelvét, és rémült zagyválása miatt a többi nőt már-már hisztériás roham környékezte. – Meg fogunk halni – nyöszörögte. – Soha többé nem látom a drága kicsikéimet. – Ez csak még több rémült hüppögést és sikoltozást váltott ki. Percek kérdése, és mind megállíthatatlanul sivalkodni fognak – Elég! – szólalt meg Eleonóra szigorúan. – A tengerészek örökösen ilyen viharokkal néznek szembe, és túlélik őket. – Örült, hogy a hangja magabiztosabb, mint amennyire annak érezte magát.

A hölgyek elcsendesedtek, elfojtották a kiáltásaikat és a félelmeiket. Eleonóra ezután kedvesebben beszélt hozzájuk, vigasztaló és biztató szavakkal, amelyeket maga is szeretett volna elhinni. Az éjszakai órák – vélhetően éjszaka volt – végtelennek tűntek. Eleonóra a félálom határán feküdt a szürke derengésben, túlságosan is feszült volt ahhoz, hogy elszenderedjen, és így érje el az áhított öntudatlanságot. Bár egyszer bizonyára elbóbiskolt, mert amikor legközelebb magához tért, vizenyős fény szűrődött be az egyetlen ablakra kifeszített kátrányos vásznon túlról, és a tenger csodálatosképpen lecsillapodott. Isten meghallgatta az imáit. Eleonóra a mellét kínálta a kis Vilmosnak; a gyerek szerencsére a szokott, napsugaras kedvében volt, nem ijesztették meg a nemrégiben átélt rettenetes órák; milyen áldott dolog, gondolta az anyja, ilyen kicsinek és ártatlannak lenni, amikor az embernek fogalma sincs a világ veszedelmeiről és fenyegetéseiről. Megcsókolta a fia puha, pihés fejét, századszor érezve át a minden mást háttérbe szorító anyai szeretet édes szétáradását, amely ezúttal hálával párosult, amiért mindketten épségben vészelték át a vihart. Mihelyt földet érnek, fogadta meg Eleonóra, azonnal megkeresi a legközelebbi templomot, és kifejezi szívből jövő köszönetét Istennek. Felkelt, felrázta az udvarhölgyeit, utasította őket, hogy hozzanak neki uralkodóhoz illő ruhákat és egy elefántcsont fésűt a vaspántos ládából, amely a legbecsesebb holmijait tartalmazta, és ezért nem került a hajófenékre. Ezen a napon királynéhoz méltón kell öltözködnie, hiszen első ízben teszi a lábát Henrikkel az új országuk földjére, és az alattvalóik bizonyosan tömegestül jönnek majd az üdvözlésükre. Pompázatos, bizánci köntösét öltötte magára, amely méltóságteljesen redőződött nagy hasa felett, miközben hosszú haja kibontva, fejedelmi módon omlott alá egy egyszerű aranypánt alól. Aztán előbújt a visszataszító kabinból a friss, hideg reggeli levegőre, és mindjárt Henriket pillantotta meg, aki alig néhány lábnyira állt tőle a hajópalánknál, és a nyugodt folyótorkolaton túltekintve a messziségbe nyúló homokfövenyt, valamint a mögötte húzódó hatalmas erdőséget nézte.

– Hölgyem – mondta, levéve a sapkáját. A bárói és az egyháziak udvariasan meghajoltak, amint Eleonóra csatlakozott hozzájuk. Észrevette, hogy Henrik a szokásos vadászöltözete helyett most egy széles, hímzett sávok ékesítette divatos tunikát visel a rövid köpenye alatt, amelyet az utóbbi időben népszerűvé tett, és amelyről a „Kurtapalástos” becenevet kapta. Rézszínű haja tetszetős csigákban göndörödött a füle körül Normandia hercegi koronája alatt. Minden ízében királyként festett, előkelő, fenséges vonásaival és egyenes orrával, Eleonóra pedig ebben a mámorítón örömteli pillanatban megfeledkezett korábbi nehezteléséről: hálás volt, hogy él, és büszke, hogy hitvesként állhat Henrik mellett. Senki nem üdvözölte őket, amikor partra szálltak. Persze, senki nem is tudta, hogy mikor vagy hol várjon rájuk. Az adott pillanatban csak néhányan voltak, mivel a többi hajó szétszóródott a viharban, de remélhetőleg földet értek a part távolabbi részén. – Azonnal a székvárosunkba, Winchesterbe lovagolunk, hogy ellenőrzés alá vegyük a királyi kincstárat, és fogadjuk angol báróink hűbéresküjét! – jelentette be Henrik a társaságnak, és ő maga állt a menet élére hatalmas csataménjén. – A többieket utasítottam korábban, hogy oda jöjjenek utánunk, ha elszakadnánk egymástól – magyarázta Eleonórának. – Előreküldtem valakit Theobald érsekhez, megparancsolva neki, hogy hívja össze a főurakat. Hideg, de verőfényes téli nap volt. Nedves és csillogó volt a talaj a vihar után, és cuppogott az avar a hintó kerekei alatt, amint tovahaladtak a felázott utakon. Izabella apátnőnek igaza volt, tűnődött Eleonóra, miközben kíváncsian kinézett a hintójából: az Angol Királyság nagyon hasonlít Normandiához és Ile-de-Francehoz. Zöld, és sok a fa, amelyek között árnyas tisztások, csillogó patakok és mocsarak húzódnak szelíden. Útjuk legnagyobb részét azonban egy hatalmas erdőn keresztül tették meg, óriási tölgyek, valamint kopasz gesztenye-, kőris-és nyírfák sűrűjében. Itt-ott szarvasok bukkantak fel a távolban, és zömök, robusztus pónik, legtöbbjük pej, barna vagy szürke színű. – Jó vadászni errefelé! – lelkesedett Henrik. – Ez az Új erdő, amit Hódító Vilmos telepített, kimondottan a hajtóvadászat örömeiért.

Nagyon szigorú erdészeti törvényeket alkotott. A király erdejében orvvadászni halálbüntetés – vagy az ő idejében megcsonkítás – terhe mellett mindenkinek tilos. – Megcsonkítás? – Eleonóra felvonta a szemöldökét. – A dédapám igazságos, de egy kissé könyörtelen király volt. Az akasztást eltörölte, de kasztrálást vagy kézlevágást vezetett be helyette. – Henrik elvigyorodott. – Ez természetesen nagyon hatékony volt. Az ő idejében az ember arannyal megrakodva elmehetett a királyság egyik végéből a másikig, és senki nem merte háborgatni. – Ez aligha meglepő! – kuncogott Eleonóra. – Apám nagybátyját, Vörös Vilmos királyt éppen ebben az erdőben nyilazták halálra – folytatta Henrik. – Összekülönbözött az egyházzal, de általában véve is népszerűtlen volt. Némelyek azt mondták, hogy jobban szerette a fiúkat, mint a nőket, a püspökök pedig, Isten áldja őket, nem tudtak hová lenni a csiricsáré ruhák miatt, amiket Vilmos meg az udvaroncai szerettek hordani. A halála állítólag tragikus baleset volt, egy Tyrell nevezetű ember a királyt találta el a vad helyett, amire saját bevallása szerint célzott, de ezen gyakran eltűnődöm. – Úgy gondolod, hogy meggyilkolták? – kérdezte Eleonóra. – Több mint valószínű – mondta Henrik habozva –, bár nem illő dolog királygyilkossággal vádolni a saját nagyapámat. – Henrik király volt a felelős? – Hát, ezáltal lett övé a korona. Nem várt a formaságokra – azonnal Winchesterbe vágtatott, hogy rátegye a kezét a királyi kincstárra, nagyjából úgy, ahogy mi csináljuk most, királynőm, bár talán nem ugyanilyen sietséggel! Amikor az erdő megművelt földeknek adta át a helyét, különböző parcellákra tagolódó, sokhektárnyi szántó mellett haladtak el; mindegyik jobbágy a saját parcelláján dolgozott, továbbá a helyi földesúrén, akinek a fennhatósága alá tartozott. Ahogy a királyi menetoszlop egymást követő apró falvakon vonult keresztül, amelyek mindegyikében sárral tapasztott viskók vettek körül egy

kőből rakott udvarházat és egy zömök templomot, a falusiak rohanvást jöttek megnézni őket, találgatva, kik ezek a drága ruházatú és nyilvánvalóan fontos idegenek. Henrik mindnyájukat üdvözölte, a rá jellemző könnyed közvetlenséggel. Meghallgatta a panaszaikat, fejét csóválta, amikor az István király uralmának szörnyű éveiben megesett borzasztó dolgokról beszéltek neki, és megígérte, hogy igazságot szolgáltat mindenkinek. Szívből jövőn megéljenezték, majdhogynem a megváltójukat köszöntve a személyében, miközben a falusi papok előszaladtak a házaikból, hogy megáldják őt, a nők és a gyerekek pedig Eleonórához közeledtek apró ajándékokkal: kemény almákkal, fekete kenyérrel és almaborral. Amerre csak jártak, hallották a templomok harangjainak zúgását, a harangzúgást, amelyről Anglia híres volt. Mihelyt a király jövetelének híre ismertté vált, minden falu megkongatta a harangját üdvözlésképpen, jelezve a fontos eseményt a következő egyházközségnek Ahogy a királyi menetoszlop keresztülhaladt a faluközösségeken, mindegyikben táncra perdültek és ivászatba kezdtek örömükben az ujjongó parasztok. Igen hamar azon kapták magukat, hogy Winchesterhez közelednek, az ódon katedrálisa, pompás apátságai és a Hódító által épített impozáns vára uralta, jókora fallal körülvett városhoz. Ez volt Nagy Alfréd, a híres szász király városa, akinek csontjai a katedrálisban vannak eltemetve, nem messze a kevéssé siratott Vörös Vilmoséitól, mesélte Henrik Eleonórának. És már jött is feléjük öszvérháton a derék Theobald érsek, hogy köszöntse királyát, háta mögött bárók és prelátusok alkotta fenséges kíséretével, akik mind a nyakukat nyújtogatták, hogy jól megnézzék a fiatalembert, aki mostantól uralkodni fog felettük. – Királyom! – köszöntötte Theobald Henriket, majd leszállt a nyeregből, és a pásztorbotjára támaszkodva, recsegő, öreg térdére ereszkedett a sáros úton. – Érsek uram! – kiáltotta Henrik csengő hangon, miközben leugrott a lováról, és sietett talpra állítani az aggastyánt. Köszöntésképpen, a szokásnak megfelelően, békecsókot váltottak, majd Henrik szívélyes

– és nem kicsinyt számító – mosolyt villantott a főurakra, akik leszálltak a nyeregből, és egy emberként letérdeltek. – Keljetek fel, uraim! – parancsolta Henrik. – Üdvözöllek mindnyájatokat. Köszönöm, hogy eljöttetek. – Az érsekhez fordulva pedig így szólt: – Derekasan helytálltál, kegyelmes uram, hogy rendet tartottál ebben a királyságban az elmúlt hat hétben. Mondd, igaz, hogy senki nem merte megkérdőjelezni az örökösödésemet? Theobald ragyogott. Istenfélő lélek volt, egyszersmind azonban rátermett és okos férfiú is, akit nyilvánvalóan mindenki tisztelt. – Igaz, Sire. Ezek a főurak a leendő királyuk iránti szeretetükben mind megőrizték a békességet. És hogy őszinte legyek hozzád, senki nem mert mást, mint jót cselekedni, ugyanis rettegve tisztelnek téged. A hírneved előtted járt. Henrik bólintott, igen elégedetten, majd kisegítette Eleonórát a hintójából, és bemutatta neki Theobaldot. – Felség, igazság szerint meglepetés számunkra, hogy épen és egészségesen látunk itt benneteket – mondta neki az érsek. – Csoda, hogy túléltétek ezt a szörnyű vihart. És szabadjon közölnöm veled – tette hozzá halkabban, halvány mosollyal az ajka körül –, hogy a báróink, mint szélben a nádszál, úgy reszketnek a férjedtől való félelmükben. Úgy gondolják, már-már emberfeletti dolog volt tőle, ahogy az elemekkel dacolva idejött. Ez jó kezdet volt. Henrik a Hódító várbéli nagytermében lévő trónon ülve fogadta a bárók és az egyháziak hódolatnyilvánítását, mellette Eleonóra ült egy kisebb trónszéken, udvarhölgyei koszorújában; ez utóbbihoz immár néhány angol nemesasszony is csatlakozott, akik férjükkel utaztak a székvárosba. Örömteli, a jóindulat jegyében telő nap volt ez; az angol bárók rájuk nem jellemző csodálattal és tisztelettel viseltettek új királyuk iránt, a köznép pedig az utcákon zengte a dicséretét. Miután az éjszakát kényelemben, mély álomban töltötte a vár fényűzően festett szobájában, kezét, mint birtokán, Eleonóra nagy hasán nyugtatva, Henrik korán szándékozott indulni. Minél előbb Londonba akart jutni, hogy további késlekedés nélkül

megkoronáztassa magát a Westminsterben. Aztán ténylegesen kezdetét vehette az angliai uralkodása. Londonra rátelepedett a fagy, de a város tele volt erőtől duzzadó polgárokkal és látogatókkal, akik azért jöttek, hogy tanúi legyenek a koronázás jelentette látványosságnak. A hatalmas Temze folyó mentén büszkén elterülő City, mint Eleonóra felfedezte, Párizsnál kisebb, de hasonlóképpen impozáns volt, és teljesen megérdemelten állt a világ egyik legpompásabb és legnevezetesebb városa hírében. Henrik nem győzte dicsérni a védműveit, vastag falait, stratégiai pozícióját a Temze folyó partján, valamint három, messzire látszó erődítményét, a Baynard-várat, a Montfitchet-várat és a híres Towert, a Hódító egykori főhadiszállását. Csinos házak alkotta jómódú külvárosokon és szépséges ligeteken keresztül, nyugat felől, az Újkapunál értek a Citybe, majd egymás nyomában léptetve az integető és tapsoló tömeg szegélyezte csúszós, keskeny utcákon haladtak tovább. Mindenki köpenyekbe és prémekbe burkolózott, de London még a metsző hideg ellenére is vibráló, elragadó hely volt, lakói pedig szívélyes fogadtatásban részesítették a jövevényeket. „Béketeremtő Henrik”, így üdvözölték új királyukat, és harsányan éljeneztek, amikor megpillantották a hintóban a pufók kis Vilmost, aki az anyja karján ült. Eleonóra tépelődött, hogy az üdvözlést fogadja-e, avagy áhítattal csodálja a City látnivalóit – a hatalmas Szent Pál-katedrálist, a pompás Guildhallt, a számos kolostort és templomot, amelyekben vidáman zúgtak a harangok, a virágzó fogadókat, amelyek ajtói fölött fürtökben lógtak az örökzöldek, és az utcák labirintusát, amelyek mentén sűrűn sorakoztak a pirosra, kékre vagy feketére festett faházak. A Cheapside-on árgus szemekkel figyelte a remek üzleteket, amelyek fényűző portékákat árultak: epekedő pillantásokat vetett a pompás damaszkuszi selymekre, a limoges-i zománcárukra – ezekről eszébe jutott saját szép városa, és megsajdult a szíve és a híres aranyműves háziipar termékeire, amelyek a legkiválóbb minőséget képviselték. Elhatározta magában, hogy az első adandó alkalommal ad néhány megrendelést az itteni kereskedőknek.

Végül az Osztriga-kapun át hagyták el a Cityt, és a London Bridge-én keltek át a Temze surreyi partjára, a Bermondseypalotához, ahol megszállni készültek, mivel a feldúlt királyi palota a Westminsterben helyreállításra várt. Úgy döntöttek, hogy a karácsonyt a Belmondseyben töltik, és utána is ott maradnak Eleonóra gyermekének februárban esedékes születéséig. Amikor késő este végre kereket oldott a nagyteremben zajló lelkes és zajos ünnepségről, Eleonóra kimerültén rogyott az ágyába, miközben a szolgálói ládákba pakolták el a ruháit, elfújták a gyertyák többségét, és csendesen becsukták maguk mögött az ajtót. Igen nehéz nap volt mögötte, a feje tele volt a temérdek benyomással, amit London tett rá, és ez az ország, amelynek immár a királynéja volt. Lelkesültnek – de egy kissé csapdába esettnek is – érezte magát, akár egy száműzött, hiszen tudta, egy darabig nincs rá remény, hogy visszatérhessen Aquitániába. Most itt volt a helye, Angliában, Henrik oldalán, ám a szíve egy része – az a része, amely nem a Henriké volt – délen maradt Egy könnycsepp gördült a párnára, ahogy feküdt a sötétben; a baba rugdalózott a hasában, és olyan erővel kerítette hatalmába a honvágy, mint soha korábban. Talán az okozta ezt, hogy alattomos tengerszoros választotta el a hazájától; amikor Párizsban élt Lajossal, vagy Normandiában, vagy Anjouban, a birtokai mindössze néhány napi lovaglásra voltak. Most távolinak, nagyon távolinak tűntek. Eleonóra határozottan elhessegette a gondolatot. Erősnek kell lennie, Henrikért, a gyermekeikért, a meglévőért és az ezután születőért, valamint Anglia népéért, akiknek igazságos és erős uralkodóra volt szükségük. És amikor másnap a királlyal bevonult a hatalmas Westminster-apátságba, senki nem vette volna észre a kétségeit. Minden ízében királynénak látszik, gondolta Henrik, tetszéssel legeltetve a szemét a rafináltan pliszírozott, aranyszínű rácsmintázattal hímzett fehér selyem bliaut-n, amelyet egy jókora smaragddal tűztek meg, és az arany félholdakkal teleszórt és vörös brokáttal bélelt kék köpenyen. Eleonóra haja kibontva, olvasztott rézhez hasonlatosan omlott a vállára; fölötte a legvékonyabb anyagból készült, arannyal szegett fátylat viselt. Minden vonása közül a leginkább megelégedésére szolgáló, Henrik úgy érezte, a

nyilvánvaló termékenysége volt, amely érett keblének és domborodó hasának félreérthetetlenül kerek körvonalaiban manifesztálódott; egy királyné első számú kötelessége végső soron az volt, hogy gyermekáldásról gondoskodjék. Eleonóra Henrik markáns vonásait figyelte, az egyenes orrot, az előreugró állat, a telt ajkat – és megint szerette. Maradéktalanul fenséges volt, ahogy kimért léptekkel végigvonult a templomhajón mintázatos szövésű, nyakánál aranypaszománnyal ékes, skarlátszín püspöki dalmatikájában tündökölve; alatta kék tunikát, az utóbbi alatt pedig fehérített lenvászon karinget viselt. Hosszú köpenye lobogott mögötte, ahogy előrehaladt. Göndör vörös haján nem viselt fejfedőt; készen állt a küszöbön álló nagy ceremóniára. Pontosan úgy nézett ki, mint egy király. Az apátság zsúfolásig megtelt a rendekkel, a fényes selyem-és brokátöltözetet viselő világi és egyházi fő-urakkal. A misztérium és pompa által áthatott hosszú koronázási szertartás megborzongatta az időtlen liturgiát hallgatók hátát. Eleonóra felindultan hallgatta végig a zsoltárt, amelyet Henrik szépséges hitvese iránti tiszteletadásképpen választott; félreérthetetlenül ő volt az a királyné „Ofír aranyától ékesen”, és felszólíttatott, hogy feledje el népét és atyja házát. Helyettük, hallotta Eleonóra, „Íme, a király kívánja szépségedet. Hiszen ő a te urad, hódolj előtte”{10} Az adott pillanatban Eleonóra örömest megalázkodott volna Henrik iránti szerelmében, amiért így kinyilvánította a rajongását a világ előtt. Amikor Henriket a prelátusok felsegítették a trónjára, és Theobald érsek a fejére helyezte a koronát, a nézők visszahangzó örömkiáltásokat hallattak. Aztán Eleonóra következett, és ő önkéntelenül arra gondolt – miközben a fejére került a hitvesi diadém –, hogy ez sokkal boldogabb koronázás, mint amiben Lajossal volt része sok évvel korábban a párizsi Notre-Dame-ban; akkor tizenöt éves leányként korántsem érezte, hogy a sorsnak különösebb köze lenne a történésekhez. És a későbbiekben is folytatódott az örvendezés, hiszen amikor a királyi pár előbukkant az apátságból, lóra szállt és keresztülléptetett Londonon, a polgárok „Waes hail!”-t és „Vivat Rex!”-et – vagyis „Éljen soká a király”-t – kiáltozva

szaladtak mellettük. Könnyek szöktek Eleonóra szemébe, aki úgy érezte, már-már túlcsordul a szíve az ujjongástól.

Második rész

Ez az engedetlen pap

1155-1171

14. WESTMINSTER, 1155

Eleonóra arra ébredt, hogy beszüremlik a napfény a hálószobája üvegablakán. Szépnek ígérkezett a júniusi nap, Eleonóra pedig alig várta, hogy az udvarhölgyeivel és az udvaroncaival a palota virágoskertjében sétálhasson. Magával viszi majd a kétéves Vilmost és a négy hónapos Henriket, ezt a szép, merész kisbabát, aki soha nem sír, és aki külsejében és személyiségében az apjára hasonlít. Mindkét gyereket bemutatták a báróknak és az egyháziaknak Wallingfordban, ahol a lordok hűséget esküdtek a kis Vilmosnak, mint Anglia örökösének. A kis Henrik, jelentette ki az apja, egy napon majd Anjout fogja megkapni. A férjére gondolva Eleonóra összevonta a szemöldökét. Nyugtalanító volt a tudat, hogy az ágyában a mellette lévő hely feltűnően üres, és az lesz az elkövetkező hetekben is. Henrik, miután nagy igyekezettel rendbe szedte az új országát és ambiciózus terveket kovácsolt a jövőre nézvést, Oxfordshire-ben vadászott az új barátjával és kancellárjával, Thomas Beckettel. Becket mindenütt ott volt ekkoriban, előkelőn, minden lében kanálként. Eleonórának még mindig nehezére esett elhinni, hogy ez az eddig ismeretlen és viszonylag alacsony születésű fickó ilyen gyorsan ilyen magasra tudott emelkedni. Csak hat hónappal,

mindössze ennyivel korábban történt, hogy Theobald érsek bemutatta legígéretesebb írnokát a királynak a karácsonyt ünneplő udvarban. – Királyom, szabadjon melegen a figyelmedbe ajánlanom a szolgámat, Thomas Becketet, Anglia kancellárjának betöltetlen hivatalára – mondta, az oldalán álló magas, sötét hajú, választékos öltözetű férfiú felé intve. Eleonóra végignézte, amint Thomas Becket térdre esik Henrik előtt, a férje pedig, akinek a finom bortól jó volt a kedve, szívélyesen üdvözölte az írnokot. – Isten hozott az udvaromban, Thomas – mondta, tűnődőn nézve rá. – Érsek uramtól ragyogó beszámolót hallottam a képességeidről. Gondolod, hogy tudnál engem olyan mód szolgálni, ahogyan őt szolgálod? Méltó vagy arra a magas hivatalra, amelyre ajánlott téged? Thomas Becket lehajtotta a fejét. – Uralkodóm, teljesen neked fogom szentelni magamat – fogadkozott. – Igyekszem majd, hogy méltó legyek a bizalmadra. – Az emberek többségének a szájából ezek a szavak talán szertelennek, hízelgőnek, üresnek tűntek volna, de amikor az írnok a király felé emelte csinos arcát és elmosolyodott, szembetűnő volt a kétségtelen őszintesége. Vagy jó színész volt, vagy azon kevesek közé tartozott, akiknek a kimondott szó szent, és akiknek a becsületességéhez kétség nem férhet. Eleonóra még mindig nem tudta biztosan, de abban a pillanatban látta, hogy Henrik azonnal megkedvelte Beckettet, tanúja volt, hogy a két férfi között azonnal kialakult a rokonszenv, és enyhe féltékenységet érzett, amikor a király habozás nélkül talpra emelte az új jövevényt, és szinte azonnal hozzájárult a kinevezéséhez. – De hát alig ismered ezt az embert – kockáztatta meg később, amikor kettesben maradtak. – Theobald ajánlására alkalmazom – válaszolta Henrik ésszerűen. – Ő jó emberismerő. Eleonóra később el-eltűnődött, hogy talán még a bölcs érsek is képes hibázni – vagy hogy talán ő igazságtalan az új jövevénnyel. Becket huszonhat éves, igen művelt, értelmes és rátermett, derék

normann volt, egy módos, londoni család sarja, továbbá – látszólag – eszményi tisztviselő és diplomata, amit máris számos alkalommal bebizonyított. Mint Eleonóra megtudta, Becket, még mielőtt Henrik látókörébe került, felvette az alsóbb rendeket, és értékes szolgálatokat tett mentorának, Theobaldnak, aki gazdag egyházi juttatásokkal és javadalmakkal jutalmazta. Üstökösszerű felemelkedése folytán Becket mások irigységének céltáblájává vált, és a féltékeny áskálódok az udvarban máris arról pusmogtak, hogy papi teendői ellátásában megbízhatatlan és tunya, egyházi férfiú voltához képest pedig túlságosan is ambiciózus és világias lett. Féltékenyen figyelték, és szerintük – miként a királyné szerint is – Becket hatalomra, vagyonra és dicsőségre áhítozott. Az igazat megvallva, Eleonóra úgy vélte, Henrik az ő nyilvánvaló gyanakvása miatt nem mondta el neki az elején, hogy az új barátjával jár vadászni. Amikor közölte vele, minden indoklás nélkül, hogy néhány napig távol lesz, Eleonóra meggondolatlanul megkérdezte tőle, hová megy, Henrik pedig lyukat beszélt a hasába arról, hogy ellenőrizni készül, vajon parancsának megfelelően lebontották-e bizonyos bárók várait, akik bajt kevertek az István uralkodását kísérő anarchia idején; ámde olyannak tűnt, mint egy kisfiú, aki éppen rossz fát tesz a tűzre. Eleonóra gyanakodni kezdett. Valami nem volt rendjén. Henrik hazudik neki! Tudta, hogy így van. – Hol vannak ezek a várak? – szegezte neki a kérdést. – Közép-Angliában. – Eleonóra ismét érezte, hogy a férje füllent. És a hazugság simán lelepleződött, amikor néhány órával később Eleonóra meghallotta, hogy a főbíró a király vadászkirándulásáról beszél. – Azt hittem, hogy erődítményszemlére indulsz – mondta kihívón Henriknek. – Így is van – válaszolta az. – Nem kötheti össze az ember a munkát a szórakozással? Korántsem volt ez kielégítő válasz, és Eleonóra azon töprengett, miért érezte Henrik szükségét, hogy ilyen köntörfalazó legyen. Csak amikor látta, hogy Beckettel együtt, társalogva és nevetgélve

lovagolnak el, akkor ébredt rá az igazságra. Henrik meg akart lépni, hogy a barátjával legyen, és úgy vélte, hogy a felesége nem fogja ezt helyeselni; hogy talán megbántódik, mert neki inkább az ő társaságát kellene választania a Becketé helyett. Henrik jól gondolta. Eleonóra megbántottnak érezte magát. Ráadásul attól félt, hogy valami rossz van ebben az egészben. Miben sántikálnak? Szoknyavadászat? Kurvázás? Ivászat? Nem, az nem lehet – Becket soha nem iszik, és nőket sem látogat. Eleonóra még ennek fényében sem tudta elfojtani a meggyőződését, hogy valami különös dolog folyik. Ki gondolta volna valaha is, hogy Henrik magára hagyja őt egy másik férfi társaságáért? De hát ezt tette. Nem volt összezördülés férj és feleség között. Azokon az éjszakákon, amikor ágyba bújt vele, Henrik ugyanolyan heves szerető volt, mint valaha; Eleonóra azonban fokozatosan ráébredt, hogy amikor ébren van, immár inkább Beckettel tölti az idejét – az álnok Beckettel, aki oly elképesztően rövid idő alatt elválaszthatatlan társa és tanácsadója lett. Eleonóra fejében egymást kergették a gondolatok, miközben félrelökte a kagylóselyem takarót, elhúzta a baldachin függönyét, és kicsusszant az ágyból, majd a zöld és vörös kőlapokon a vastag kőfalba süllyesztett öltözőfülkéhez lépett. Miután könnyített magán, leakasztott a fogasáról egy bő köntöst, és felkeltette a két szolgálót, akik a szoba fala mellett húzódó priccseken aludtak. A pillantását, mint sokszor, magára vonta az élénk kék és piros színekben pompázó új faliszőnyeg, amely a fakó kőfalon függött a kandalló fölött – ez a falba épített fűtőalkalmatosság igazi újdonság volt. A legújabb dolgok közé tartozott, és Eleonóra remélte, rá tudja venni Henriket, hogy továbbiakat építtessen a váraiba és palotáiba. Bár ez idáig Henrik csekély érdeklődést mutatott az ötlet iránt, a fényűzés ugyanis nem sokat jelentett számára, Eleonóra azonban még nem adta fel. Szeretett kényelemben élni. A faliszőnyeg Fortuna kerekét ábrázolta, amely örökkön jelenvaló módon arra emlékeztetett, hogy az evilági boldogságra való törekvés végső soron hiábavaló. Eleonóra most eltűnődött, vajon miért választotta ezt, és arra gondolt, hogy egyszer talán majd kicseréli

valami vidámabbra – talán Arthur király legendáinak vagy Trisztán és Izolda románcának valamelyik jelenetére; ezek a történetek régóta kedvesek voltak számára. Csak néhány nappal korábban költözött be a frissiben felújított westminsteri palotába, ebbe a vaskos falak és kőbástyák által övezett és oltalmazott, mézszínű épületek alkotta erős és szép épületegyüttesbe. A palota fenségesen magasodott a széles, fodrozódó Temze fölé, tőle nyugatra erdős vidék, keletre nyüzsgő külváros terült el, szemközt pedig a Westminster-apátság állt. Eleonóra már lerótta kegyeletét az alapító szász király, Hitvalló Edvárd sírjánál, akit sokan máris szentnek tartottak. Ez aligha meglepő, gondolta Eleonóra mosolyogva, hiszen jámborságból nem volt hajlandó lefeküdni és örököst nemzeni a feleségével. A királyné hálószobája, a fölötte lévő szobával és budoárral együtt az István király által építtetett szép, új, uralkodói lakosztályban volt. Délre, a folyóparthoz közelebb feküdt a palota régebbi, Vörös Vilmos király által emeltetett régebbi része, amely most a királyi kormánhivataloknak, a kincstárnak és a kancelláriának adott helyet. Vilmos hatalmas terme ehhez csatlakozott; úgy hírlett, hogy ez a legnagyobb terem Európában. Henrik úgy tervezte, hogy itt rendezi be az udvarát, ahol a bírái majd érvényt szereznek a törvényeinek. Beszélt Eleonórának az esküdtek kinevezésére vonatkozó elképzeléséről is, miszerint tizenkét derék, becsületes ember dönt majd a bűnösség kérdéséről istenítélet helyett. Eleonóra nagyon büszke volt Henrikre, amiért az ennyire szívén viselte a jó kormányzást és alattvalói érdekeit. Mise után Eleonóra kenyérrel, gyümölccsel és sörrel törte meg a böjtjét, majd egy mesterszakács felvételéről tanácskozott az intézőjével; az angliai koszt, mint arra rájött, sok kívánnivalót hagyott maga után. Ezután az írnokait hívatta, kérvényeket hallgatott meg és leveleket diktált. Henrik mindig rábízta, hogy a távollétében foglalkozzék a szokásos ügyekkel. – Az angol törvényeknél fogva – közölte vele a koronázás után – te, a királyné részese vagy az uralkodói hatalmamnak. – Eleonóra el volt bűvölve, hogy ezt hallja tőle.

Teendői végeztével Eleonóra az udvarhölgyei társaságában muzsikálgatással szórakozott, ami az egyik kedvenc időtöltése volt. Mamille tilinkózott, Torquerinek jutott a csörgődob, Petronilla pedig hárfázott, miközben Eleonóra kitharát pengetett. A többiek tapsoltak, és valaki nem sokkal később azt indítványozta, hogy táncoljanak. Rövidesen lobogó szoknyákkal és fátylakkal körtáncot roptak a budoárban. Eleonóra arra gondolt, mennyire szerencsések, hogy ilyen kényelmes és fényűző életet élhetnek. A királyné szépen berendezett, minden kényelemmel – mívesen faragott bútorokkal, keletről hozott szőnyegekkel, tömött párnákkal és selyemfüggönyökkel – felszerelt lakosztálya, amelynek még az ablakai is üvegezve voltak, menedékhely gyanánt szolgált Henrik udvarának nyüzsgése elől. Eleonóra sejtette, hogy ezért Becketnek tartozik köszönettel. Csak néhány héttel korábban, a tavasz első napjaiban lett elege abból, hogy a kényelmetlen Bermondsey-palota sötétjében kuksoljon, és sürgette Henriket, hogy lássanak neki Westminsterben a felújításnak. Maga Henrik nagy terveket forgatott a fejében a Westminstert illetően, így hát készségesen beleegyezett a dologba, és Becketre bízta a munkálatok felügyeletét. Becket a szokott buzgalmával és rátermettségével vetette magát a feladatba, és mindössze néhány hét alatt a hatalmas palota teljes, minden részletre kiterjedő átalakuláson ment keresztül. Semmi nem kerülte el a figyelmét. Eleonóra a fenntartásai ellenére úgy találta, hogy Beckettel könnyű együttműködni, és vonakodva bár, de csodálattal adózott a kancellár hibátlan teljesítményének. Becket minden lehetséges módon alkalmazkodott hozzá. Ez a damaszt vagy az a selyem tetszene jobban a fenséges királynénak? Ezüst vagy arany gyertyatartókat rendeljen a kápolnába? Lehetséges, hogy túlságosan magas a trónszéke, és szüksége lenne egy zsámolyra? Elnyerte a tetszését a baldachin? Eleonóra elég méltányosan gondolkozott annak belátásához, hogy nincs oka panaszra. És mégis… nem tudta kedvelni Becketet. Volt benne valami, ami taszította, valami, amit nem tudott meghatározni, ami különös volt,

hiszen Becket a büszke, szépen metszett arcvonásaival kiváltképp jóképű férfinak számított, és Eleonóra rendszerint jó szívvel viseltetett a szép férfiak iránt. Ám Becket Eleonóra jelenlétében ridegséget árasztott, olyan ridegséget, amelyet Henrik társaságában soha nem mutatott, és Eleonóra ezt a személye iránti ellenszenvként érzékelte, dacára Becket minden udvariasságának. Lehet, hogy Becket tudatában volt a királyné ellenérzéseinek, ami nem volt meglepő, Eleonórának ugyanis nehezére esett őt olyan közvetlenséggel kezelni, mint ahogy a legtöbb embert kezelte. Ám Eleonóra úgy érezte, hogy ennél többről van szó. Olyan érzése volt, akárha vetélytársak lennének. Hamarosan úgy tűnt neki, hogy Becket olyan viszonyban van Henrikkel, mint József volt a fáraóval. – Túlságosan simulékony – mondta óvatosan Henriknek. Körültekintőnek kellett lennie, mert Henrik nem volt hajlandó meghallgatni a barátjára vonatkozó bírálatokat Eleonóra óvakodott hozzátenni, hogy gyanúja szerint Becket ráadásul haszonleső és manipulatív is, és hogy – elvonatkoztatva a közöttük lévő ellenszenvtől – van benne valami, amit ő megbotránkoztatónak érez, valami, aminek a mibenlétével még ő maga sincs tisztában. – Ez hiba? – kérdezte Henrik. – Nagy a tehetsége, és határtalan a munkabírása, amit hajlandó az én szolgálatomba állítani. – Hiú és nagyravágyó – csökönyösködött Eleonóra. – A derék érsek úgy tekint rá, mint az egyház bajnokára, pedig szerintem nagyon is e világi jellem. – Én azt akarom, hogy az én bajnokom legyen – jelentette ki Henrik dacosan. Azóta Becket pontosan ezt csinálta, minden lehetséges módon szolgálva az új gazdáját, és nélkülözhetetlenné téve magát. Henrik pedig gyorsan megszerette ezt az embert, aki tizenöt évvel idősebb volt nála; sőt egyre inkább a bűvöletébe került, fivéreként és egyenrangúként kezelte – és Becket talán, gondolta Eleonóra, a szeretett és elveszített apját pótolta számára. – Ha engem kérdezel – mondta komoran Henrik igazi fivére, a kiállhatatlan Gottfried –, több van ebben a barátságban, mint ami

látszik. Késő este Bermondseyben ültek a vacsoraasztal mellett, Henriket és Becketet figyelve, amint lelkesen társalognak a fiatal főurak egy csoportjával. A király szeretete új barátja iránt jól láthatóan tükröződött a nyílt arckifejezésén, a szívélyességén és a testtartásán. Eleonóra, aki nem botránkozott meg egykönnyen, dühödten fordult Gottfried felé. – Ez képtelenség – sziszegte. – A király minden tekintetben a férfiasság mintaképe – én csak tudom! Mégis, aznap éjjel, egyedül, a szobájában – Henrik ugyanis még mindig Beckettel és a cimboráikkal tivornyázott – Gottfried szavai ott motoztak a fejében, dacára annak, hogy gyorsan visszautasította őket. Lehetséges volna, hogy a virgonc fiatalemberben, aki az előző este nem kevesebb, mint háromszor, azelőtt pedig számtalanszor közösült vele szenvedélyesen – és aki kérkedve beszélt a korábbi nőkkel folytatott viszonyairól hirtelen vonzalom ébredt egy férfi iránt? Ez iránt a rosszindulatú Becket iránt? Ez elképzelhetetlen volt. Akár elképzelhetetlen volt, akár nem, Eleonóra gyötrődve feküdt az ágyban. Hallott férfiakról, akik olyannyira buják és erkölcstelenek, hogy meggyaknak mindent, ami mozog, nőket, férfiakat, gyerekeket, még állatokat is. Bármennyire élvhajhász volt is Henrik, Eleonóra nem tudta elhinni, hogy ennyire tisztátalan lenne, és ilyen mélyre tudna alacsonyodni. De a szigorúbb papok tanításai szerint azok a férfiak, akik a bujaság eme fajtájában lelik kedvüket, jóvátehetetlenül örök kárhozatra jutnak, és kiközösíttetnek a mennyben és a földön egyaránt. Az emberek mostanában nem olyan toleránsak, mint egykor voltak, és Eleonóra még azt is hallotta, hogy némely szegény nyomorultat, aki ilyen gyalázatos bűnöket követett el, máglyán égettek el eretnekségért. Eleonóra nem tudta elképzelni, hogy a férje ezek közé tartozzon, vagy olyasmit cselekedjen, ami ilyen büntetést érdemel. A kétség azonban nem csillapodott. Amikor Henrik végül ágyba támolygott, részegen és borszagúan, Eleonóra immár kétségbeesetten fordult hozzá.

– Henrik, már megint Beckettel éjszakáztál? – metsző és éles volt a hangja. – Na és ha igen? – mormogta Henrik nehezen forgó nyelvvel. – Thomas a barátom. Szellemes társaság. Jól szoktuk érezni magunkat egymással. – Túl sok időt töltesz vele – vetette a szemére Eleonóra. – Az emberek kezdenek a szájukra venni benneteket. – Csak irigykednek – röffentette Henrik. – Nem, nem erről van szó – mondta Eleonóra habozva. – Hanem miről? – Henrik előreszegte az állat. – Azt beszélik, nem illendő ez a barátság. – Micsoda? – mennydörögte Henrik. – Ki beszéli ezt? Ki gondol ilyen galádságot? Kinyuvasztom, én… – Gottfried az – közölte vele Eleonóra. – Az istenit neki, mi ütött abba az ördögfajzatba? – köpte a szót Henrik, még mindig dühöngve. – Hogy merészel ilyen dolgokat mondani, méghozzá neked, a feleségemnek? Meg fog fizetni érte, istenemre, meg fog fizetni érte… – Ó, hagyd őt békén – mondta Eleonóra, és megkönnyebbülés áradt szét benne, Henrik reakciója ugyanis arról győzte meg, hogy irracionális félelmei alaptalanok voltak. – Talán csak féltékeny. Talán úgy gondolja, hogy neki kellene a kancellárodnak lennie. – Isten mentsen – dohogott Henrik. – Ennyit erről. Holnap hazazsuppolom Normandiába. Tiszteletre méltó felséges anyánk rajta tarthatja a szemét. Most pedig, Eleonóra, szándékomban áll bebizonyítani neked, mennyire tévedett az a kurafi Gottfried! – Túl jó vagy hozzám, Sire! – tiltakozott Becket, felpillantva a dokumentumból, amelyet éppen elolvasott. – Szót se róla – mondta Henrik. – Ezek a javadalmak hozzásegítenek majd, hogy olyan életvitelt folytass, amilyen egy kancellárhoz illik.

– Nem vagyok méltó erre – jelentette ki a barátja. – Nem érdemeltem ki részedről ilyen bőkezűséget. – Butaság! – horkantotta Henrik, és felkelt, hogy bort töltsön még magának. Az emeleti szobájában voltak, és éppen végeztek az aznapi teendőkkel. Henrik az utolsó számadásokat tartalmazó pergamenek félregurítása után adta át Becketnek az ajándékát. Egy adománylevél volt az, mely számos, bérleti díjak formájában jól jövedelmező majorságról szólt – nem ez volt az első ilyen adomány, amiben Becket részesült. – Tudod, hogy az udvaroncaid irigykednek rám – mondta tétován a kancellár, kényelmesen hátradőlve a székében. – Hallottam, amint arról panaszkodnak, hogy a királyt nem számítva, senki sem ér fel hozzám rangban. – Bah! – mondta Henrik megvetőn. – Egyikük sincs megáldva a te tehetségeddel, a te munkabírásoddal. Kérsz ebből egy kicsit? – Odalépett a barátjához, és egy ékköves serleget adott neki. – Látom, használod az ajándékomat – mondta Becket. – Pompásak, nemde? – állapította meg Henrik, a fény felé emelve a saját serlegét. – Spanyol földről küldettem őket – mondta neki Becket. – Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem, tekintve, hogy milyen bőkezű voltál irántam. – Nyilvánvaló szeretettel tekintett a nála fiatalabb királyra. – Thomas, ezerszeresen rászolgáltál! – replikázott Henrik. – Nem akarok semmiféle álszerénységet. Becket mosolygott, szórakozottan babrálva a tunikája fényes selymével. – Nem tudom elmondani neked, milyen nagyra értékelem a barátságodat, uralkodóm. – Ugyanígy vagyok én is – Henrik hangja nyers volt. Igazság szerint még önmagának sem tudta volna megfogalmazni, mi vonzza Beckethez, és gyakran kérdezte magától, hogyan szerethette meg ilyen rövid idő alatt ezt az embert. Csak azzal tudta magyarázni a dolgot, hogy rokon lelkek, hogy közös az érdeklődésük, és hogy Thomas társasága roppant inspiráló.

– Szerveznünk kell egy újabb lakomát – mondta, ahogy támadt egy ötlete. – Nálad tartjuk majd, és meghívjuk az irigy udvaroncaimat. Hadd lássák, hogy olyan megbecsüléssel és keggyel vagyok irántad, amilyet megérdemelsz. – Bölcs dolog lenne ez? – kérdezte Becket. – Jobb lenne itt tartani a lakomát, a palotában, mivel a báróid mindig morgolódnak, hogy az udvarban alig van pompa és ceremónia, ráadásul úgy nézne ki, mintha őket is megtisztelnéd. – Untat a pompa és a ceremónia – replikázott Henrik. – De azért okosan beszélsz. És amikor Anglia nemessége tivornyázik, akkor sincsen sok pompa és ceremónia! – Kuncogott a gondolaton. – Emlékszel, amikor legutóbb a gyékényeken fetrengtek és a cselédeket markolászták? A kuncogás helyébe harsány nevetés lépett, és elmosolyodott Becket is. – Szervezd meg, Thomas – mondta Henrik. – Neked jól mennek az efféle dolgok. – Mi legyen a hölgyekkel? Meghívjam a királynét? – kérdezte Becket. Henrik rávigyorgott. – Jobb, ha nem. A legszebb arcunkat mutatnánk, ő meg csak panaszkodna, amikor mind berúgunk. – Amikor ti berúgtok, uralkodóm – helyesbített Becket. – Majd embert faragok belőled, barátom! – tréfálkozott Henrik. Eleonóra immár nem aggódott, hogy barátságon kívül esetleg valami egyéb is lehet Henrik részéről Becket iránt, de tudta, hogy szokatlanul – és zavaróan – közel állnak egymáshoz. Nem olyasféle bajtársiasság volt ez, ami katonaemberek között jellemző, ha együtt vesznek részt hadjáratokban, hanem egyfajta szolgaság, amelyben Henrik itta Becket minden szavát, és mindenki másénál többre tartotta a tanácsát. Eleonóra fokozatosan tudatára ébredt a fájdalmas ténynek, hogy kiszorulóban van a helyéről, hogy a férje immár nem az ő véleményét kéri ki először, és hogy több időt tölt

Beckettel, mint vele. Henrik elég rendszeresen megfordult az ágyában, s azon kívül is tökéletes udvariassággal viseltetett iránta, és a felszínen minden rendben is volt kettejük között, de Eleonóra immár érzékelte, erőteljesebben, mint valaha, hogy Becket a vetélytársa minden egyéb szempontból, ami számít. Olybá tűnt, hogy Becket készakarva igyekszik bitorolni a helyét Henrik érzelmei – és az államügyek – vonatkozásában. Ott voltak a roppantul fontos pártfogási ügyek. Eleonórát Angliába érkezése óta kezdettől fogva elárasztották a kérvényekkel és kívánságokkal azok, akik tudták, hogy befolyással van a királyra, neki pedig tetszett és hízelgett a tudat, hogy hatalmában áll jobbra fordítani mások életét. De mindössze egy hónappal korábban nyilvánvalóvá tétetett számára, hogy ennek a hatalomnak az élvezetét illetően veszély fenyegeti. Becket akkor ment oda hozzá, amikor az írnokai körében ült, sorra véve a hozzá folyamodók legutóbbi kérvényeit. Két halomba rendezték a pergameneket – az egyikbe azokat, amelyekkel Eleonóra nem akart foglalkozni, a másikba azokat, amelyeket a saját ajánlásával a király elé akart terjeszteni. Azonban hirtelen, s mármár szimbolikusan egy árnyék vetült az asztalra és a dokumentumokra, és amikor Eleonóra felpillantott, Becketet látta maga előtt állni. Egy röpke pillanatra, mielőtt a férfi meghajolt volna, Eleonóra látta a szemében a megvetést. – Mit tehetek érted, kancellár uram? – kérdezte udvariasan. – Úgy vélem, felséges királyné, hogy én többet tehetek érted – válaszolta Becket, és nem volt hajlandó Eleonóra szemébe nézni, hanem a pergamenekre függesztette a tekintetét. – Engedelmeddel; majd én gondoskodom ezekről a kérvényekről. Eleonóra elképedt és felháborodott! A kérvényeket hozzá intézték, és az ő kiváltsága volt, hogy mint királyné foglalkozzék velük. Hogy merészeli ez a jöttment szerpap így megsérteni? Még az írnokokat is álmélkodásra késztette Becket elbizakodottsága. Leesett az ember álla a döbbenettől. Harag villant Eleonóra szemében, ahogy felkelt a székéből.

– Kancellár uram, nem régóta vagy a hivatalodban, és teljesen nyilvánvaló, hogy még sokat kell tanulnod – mondta feszült hangon. – Biztosan nem vagy tisztában vele, hogy ezeket a kérvényeket a királynak szánták, és nekem küldték őket, a törvényes királynénak, abban a reményben, hogy rá tudom beszélni őt a teljesítésükre. Becket válasza felháborító volt. Egyszerűen elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét. – Ellenkezőleg, felséges királyné, hitem szerint úgy találod majd, a király óhaja, hogy foglalkozzam velük. Ha szeretnéd megkérdezni őt, biztosra veszem, hogy meg fogja erősíteni ezt. Eleonóra nem tudott megszólalni. Soha nem bántak még vele ilyen lekezelően, még azok a vén papok sem, Lajos udvarában, akik semmibe vették őt. – Hagyd itt őket – mondta kemény hangon. – Parancsolom. Valóban beszélni fogok a királlyal. Most pedig elmehetsz. Vajon csak képzelte, vagy Becket valóban vállat vont, mielőtt meghajolt, és dühítő, megvető mosollyal távozott? Nem fogja megúszni az arcátlanságát, fogadkozott Eleonóra, és felháborodottan elindult, hogy megkeresse a férjét. Amikor rátalált, Henrik éppen fürdött, s magában dudorászott, miközben az inasai csutakolták. Amikor Eleonóra már-már tüzet okádva berontott a szobába, szemöldökét összevonva intett az embereinek, hogy távozzanak – Drága Eleonórám, mi a baj? – kiáltotta felállva, és egy törülköző után nyúlt, hogy eltakarja a mezítelenségét. Eleonórát azonban az adott pillanatban nem érdekelte a teste. – A lordkancellárod, az a pimasz Becket! – sisteregte. – Volt mersze azt kérni, hogy adjam át neki a hozzám intézett kérvényeket. Azt mondja, te kívánod így. Henrik arca elvörösödött, és nem a kádból felszálló gőztől. Rémisztő csend támadt. Eleonóra elborzadva meredt rá. – Igaz – mondta vádlón, képtelen lévén elhinni a dolgot. – Tényleg te kívánod, hogy így legyen.

Henrik végre megtalálta a hangját. A dereka köré kötötte a törülközőt, odalépett Eleonórához, és köréje fonta a karját. Nedves volt a bőre, és áradt belőle a fürdővizébe szórt friss fűszer számok illata. – Bocsáss meg nekem – mondta. – Thomas felvetette, hogy esetleg segíthetne a kérvényeket illetően, én pedig jó ötletnek gondoltam, különös tekintettel arra, hogy most már ott vannak neked a gyerekek, a királyi háztartás irányítása és sok egyéb teendő. – Egy királyné szerepe nem korlátozódik kizárólag a háztartásra! – csattant fel Eleonóra. – Uralkodói kiváltságom, hogy pártfogást gyakoroljak és latba vessem a befolyásomat, te pedig tudod, hogy ez mennyire fontos nekem. – Semmi jelentősége a dolognak – sietett Henrik biztosítani őt. – Majd megköszönöm Thomasnak a figyelmességét, és közlöm vele, hogy a kérvényekkel továbbra is te foglalkozol, ahogy eddig. – Lehajolt, és megcsókolta Eleonórát, a kezébe fogva az arcát. – Na, kiengeszteli ez az én szépséges sárkányomat? Könnyű volt azt mondani, hogy igen, és így véget vetni a viszálynak, ám Eleonóra azzal az érzéssel távozott, hogy Henrik butaságot csinált, amikor engedte, hogy Becket beleártsa magát ebbe a dologba, és még inkább meg volt győződve afelől, hogy immár – akarva-akaratlanul – hatalmi harcban áll a kancellárral, aki nyilvánvalóan igyekszik aláásni az ő befolyását, kiszorítani őt a király tanácsadójának szerepéből, és a háztartás közegébe ebrudalni, ahol nyilvánvaló véleménye szerint az asszonyok helye van. És a borzalmas igazság az, hogy Henrik nem veszi ezt észre! Úgy gondolja, hogy Becket egyszerűen csak jóságos. Eleonóra üvölteni tudott volna mérgében. De a vetélkedés első csatáját megnyerte, és legalább ismerte az ellenségét, akinek mosolya még kényszeredettebb volt, amikor legközelebb szembekerültek egymással; és eltökélte, hogy a rendelkezésére álló körmönfont eszközök mindegyikét beveti ellene. Tudta, hogy ez egy titkos küzdelem lesz, semmi kétség, ugyanis Henrik nem értett a körmönfontsághoz, ő pedig a Becket által szabott feltételek közepette fog harcolni. Nem telt azonban sok időbe, és rémülten ismerte fel, hogy vesztésre áll.

Becket ügyes volt. Maradéktalanul kifogástalan magatartást tanúsított Eleonóra irányában, és ügyelt rá, hogy mindig megadja neki a tiszteletet, amely mint királynét megillette. A királlyal együtt őt is mindig meghívta a pompás, Henrik által adományozott és fenntartott londoni házába, amely fényűzés dolgában semmivel sem maradt el az uralkodói rezidenciák mögött. Eleonóra igazából felháborodást érzett, amikor először látta, hogy ez a jöttment kancellár még a gazdájánál is fejedelmibb körülmények között él. De az arcára merevedett mosollyal ült ott, aranytányérról fogyasztva a legfinomabb fogásokat, a hatalmas ezüstkandeláber gyertyái árasztotta fényben sziporkázó drágakövekkel ékes kristálypohárból kortyolgatva, miközben nemesek fiai szolgálták ki, akiket azért küldtek Becket házába, hogy udvari modort, harcművészetet és szárnypróbálgató arisztokratákhoz illő dolgokat tanuljanak. Eleonóra az asztal dísze volt, kivette a részét a körülötte folyó élénk és szellemes beszélgetésből, mindazonáltal tudta, hogy a véleménye igen keveset számít a házigazdája szemében, akinek udvariasságát meghazudtolták a pillantásai, valahányszor Eleonóra megszólalni merészelt. Ő pedig lopva egész idő alatt ezt a magas, karcsú, sötét hajú, szépen metszett arcú, sasorrú hivatalnokot figyelte, amint egyformán megbabonázza a bárókat és a főpapokat, társalogva bármiről és mindenről, a solymászattól kezdve a sakkon keresztül a királyság ügyeiig; a szeme tele volt tűzzel, ahogy a jövőre vonatkozó terveiről beszélt. Henrik pedig el volt ragadtatva, valósággal itta a szavait. Kettejüket nézve azt gondolta volna az ember, hogy Becket a király, a pompás selyem-és brokátruhájában, nem Henrik, aki egyszerű gyapjútunikát és rövid köpenyt viselt, ha éppen nem a szokott vadászöltözetében volt. Eleonóra úgy gondolta, hogy Becket hiúsága és ízlése a nőiességgel határos, és megmagyarázhatatlan viszolygást érzett az apró, elvékonyodó keze láttán, amely olyan volt, mint egy asszonyé. Nem akarta, hogy azok a kezek megérintsék, és megpróbált nem elhúzódni, amikor a kancellár meghajolt előtte köszöntésképpen, és a kezébe fogta az övét, hogy megcsókolja.

Nem mintha Becket keze különösebben gyakran érne asszonyokhoz, gondolta. Köztudott volt, hogy Becket fiatalon szüzességi fogadalmat tett, és ha módjában áll, kerüli a szépnemmel való találkozásokat. Eleonóra maga is érzékelte az idegenkedését, és észrevette, hogy Becket az udvariasság megkövetelte minimumnál nem beszélget többet a hölgyekkel. Gyakorta eltűnődött, vajon a saját nemét jobban kedveli-e, ahogyan titokban a szóbeszéd járta. Egy dolog azonban biztos volt – Becket a legkevésbé sem hajlott a bujálkodásra, és volt valami, amivel kapcsolatban Eleonórának nem kellett aggódnia: sok más udvaronctól eltérően Becket soha nem akarná rávenni Henriket, hogy együtt adózzanak a hús örömeinek, nem biztatná, hogy kurvák után koslasson, esetleg bordélyházakat látogasson. Ezért az apróságért Eleonóra hálás lehetett. Abban a pillanatban, amikor Eleonóra Westminsterben az udvarhölgyeivel táncolt, Henrik és Becket Oxfordtól délre lovagoltak, és lelkesen beszélgettek egy újabb vadászkirándulásról, amit terveztek, ezúttal az Új erdőbe; úgy volt, hogy sort kerítenek rá, mihelyt Henrik és Eleonóra visszatérnek a rövidesen esedékes nagy, országjáró kőrútjukról, amelyre azért indulnak, hogy lássák az új alattvalóikat, és azok is lássák őket. – Nálam laksz majd, a New Park-i vadászlakomban, Lyndhurst mellett – jelentette ki Henrik. – Talán te is jönni szeretnél? – tréfálkozott a nyeregben előtte ülő kisfiúval. Megrándult az arca, ahogy eszébe jutott, hogy könnyezett Joanna de Akeny, amikor az apja gondjaira bízta a kis Gottfriedot; Henrik soha nem tudott bánni a síró nőkkel. Alig várva, hogy megléphessen, biztosította Joannát, hogy nagyon fog vigyázni a kislegényre, aki előtt nagy jövő áll, hiszen a király balkézről való fia, márpedig a fiúk, bármelyik kézről születtek is, nagyon értékesek lehettek egy király számára. Joanna ismét elsírta magát, ezúttal hálájában. – Sire, gondoltál arra, hogyan reagálhat a királyné, amikor beállítasz Gottfried úrfival? – érdeklődött Thomas óvatosan, mihelyt útnak indultak. Nem számított rá, hogy e vadászkiruccanás keretében ellátogatnak Henrik egykori szeretőjéhez, és igen meglepődött, amikor rájött, hogy Henrik ennek örve alatt

szándékozik a gyámsága alá venni a fiát. Csak helytelenítőn tudott Henrik erkölcseire – vagy a hiányukra – gondolni. A királya teljesen híján van az önuralomnak! Henrik futólag gondolt erre, de nem hitte, hogy Eleonóra zokon venne egy balkézről való gyereket, aki még azelőtt fogant és született, hogy ők egyáltalán találkoztak volna. – Kétlem, hogy különösebben érdekelné – válaszolta. – A fiú egyáltalán nem jelent fenyegetést rá vagy azokra a gyerekekre nézve, akiket ő szült nekem. – Az asszonyok érzékenyek tudnak lenni az ilyen dolgokkal kapcsolatban – mondta Thomas. – Talán személyes sértésnek fogja majd fel, hogy sajátodnak ismered el Gottfried úrfit. – Óvakodott hozzátenni, hogy Eleonóra talán még hevesebben reagálna, ha tudomást szerezne Henrik titkos viszonyáról az udvarhölgyei egyikével, Avice de Stafforddal. Henrik iddogálás közben kérkedett Thomasnak ezzel a hódításával egy éjjel – noha immár valószínűleg egyáltalán nem emlékezett, hogy valaha is említette. Thomas megborzongott a gondolatra, hogy Henrik és Avice összeszűrték a levet, ahogyan számos alkalommal megborzongott az elmúlt napokban, amikor Henrik mellékesen további szerelmi kalandjaira utalgatott, amelyek mindegyikét az alkalom szülte, és egyik sem bántotta a lelkiismeretét. Becket nagyon is tudatában volt annak, amit Eleonóra nem sejtett, hogy a király máris olyan hírnévre tett szert, hogy a bárói inkább nem engedik a közelébe a nőrokonaikat. – A királyné nagyvilági asszony – jelentette ki Henrik magabiztosan. – Nem könnyű kihozni a béketűrésből. – Ezt Thomas is tudta; nem felejtette el, amit Theobald érsek házában hallott barátjától, John of Salisburytól, aki a pápai kúrián dolgozott, amikor Eleonóra a Lajostól való elválasztását igyekezett kieszközölni. John számos érdekes, sőt botrányos részletbe beavatta, amelyeket soha nem ismételhetett el. És évek óta terjengtek a kiszínezett pletykák. Becket többször, sokaktól hallotta őket. Ha egy férfinak valaha is bizonyítékra lenne szüksége arra nézvést, hogy a nők gyarló teremtmények, Thomas ismeretei alapján Eleonóra elég is lenne hozzá.

– Úgy gondolod, butaság tőlem, hogy elismerem a fiamat? – kérdezte Henrik, barátjára függesztve kemény tekintetét. – Diszkréciót kellett volna tanácsolnom – mondta Thomas őszintén. – De ez olyan magánügy, amelyben az uramnak magának kell döntenie. – Szándékomban áll egyengetni a fiú előmenetelét. Idővel hasznosnak bizonyulhat számomra. Emlékszem a fattyú nagybátyámra, Gloucesteri Robertre. Sziklaszilárd támasza volt anyámnak az Istvánnal való viszályában. Becket lepillantott a gyerekre; a fiúcska élénken figyelt. Értelmes tekintete volt. Figyelemre méltó gyerek, csakugyan. Henriknek igaza volt. – Szabad egyházi pályát javasolnom? – kockáztatta meg Becket. – Bár a törvénytelen származása akadálya lehet a magas egyházi hivatalnak. – A pápák megvásárolhatók – jelentette ki Henrik, – Canterbury érseket csinálhatnék a kis Gottfriedból! Vagy akár kancellárt, amikor megöregszel, Thomas! – Kacsintott, majd kuncogni kezdett. – A báróimnak persze nem tetszene! – Akkor azt kell majd tenniük, amit a királyné kénytelen, és bele kell törődniük a dologba – szólt a találó válasz. A király szomorúan elmosolyodott. Mint mindig, Thomas jól mérte fel a helyzetet. – Azt hiszem, a királyné nem kedvel engem – mondta Thomas. – Szamárság! – válaszolta Henrik. – Hűséges barátom és nagyszerű támaszom vagy. Hogyan is ne kedvelne téged? – Attól félek, neheztel a befolyásom miatt. Gyanítom, hogy szívesen lenne ő az első tanácsadód. – Azt meghiszem – mondta Henrik –, de ő asszony, egy asszony korlátaival, bár hasznavehetőbb, mint a legtöbbje. Nem kell féltékenykednie. Vele hálok, nem igaz? – Becket arca megrándult, de Henrik nem vette észre. – És jelentős hatalmat biztosítok neki, a távollétemben rábízom az uralkodást, és még amikor itt vagyok is, okiratokat és hivatalos dokumentumokat bocsáthat ki a saját nevében és pecsétjével. Még

azt is mondtam neki, hogy beülhet a bíróságomba, és szolgáltathat igazságot, ha akar, és felkérésre megoldhat vitákat. Akkor meg miért neheztelne rád? – Akkor talán csak képzeltem, hogy neheztel – adta be a derekát Thomas, megtartva magának a kételyeit. Gyanította, hogy Eleonóra máris a vetélytársának tekinti őt. Isten a tudója, ő legalábbis annak tekintette Eleonórát. – A királyné tudja, hogy felbecsülhetetlenül értékes vagy számomra – folytatta Henrik. – Hol másutt találnék ilyen szorgalmas és iparkodó embert, aki jártas az ügyekben, és képes mindenki dicséretére rászolgálva ellátni a hivatalával járó kötelességeket? Ki más lenne ilyen megbízható barátom? Thomas, én mondom neked, hogy a jobbkezem vagy. Minden bizalmam beléd helyezem. Együtt naggyá tesszük ezt a királyságot! – Nem vagyok méltó uralkodóm dicséretére – mondta Thomas azzal a visszafogott, finom mosolyával, mely oly megnyerő volt. – Mindig örülök, ha hasznossá tehetem szerény képességeimet. – Úgy beszélsz, mint egy udvaronc! – rótta meg Henrik. – Fogadd el a dicséretet, amikor dukál. Rászolgáltál az érdemeiddel. Barátságos hangulatban lovagoltak tovább egy darabig, parcelláikon dolgozó parasztok és réteken legelésző jószágok mellett haladva el, s Henrik pillangókra, tehenekre és disznókra hívta fel az érdeklődő Gottfried figyelmét, és válaszolgatott a gyerek szakadatlan, mélyreható kérdéseire. – Okos ez a gyerek! – jelentette ki örömmel. – Mindent tudni akar. A kis Vilmos igazi vasgyúró, és remek harcos lesz belőle, de ennek esze is van. – Nem szabad hagynom, hogy a királyné meghallja, amint ezt mondod! – figyelmeztette Thomas. Henrik nevetett, majd összehúzta magán megszokott, rövid köpenyét. Túlságosan hideg volt júniushoz képest. Henrikben egy pillanatra feltámadt a vágyakozás Anjou és Aquitánia melegebb éghajlata után.

Egy pillanattal később elsötétült az ég, és esni kezdett. Hamarosan szakadt, és mivel félő volt, hogy bőrig áznak, kipányvázták a lovaikat egy fa alatt, és a köpenyükbe burkolózva egy templom tornácán kerestek menedéket. Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy ott húzódott meg egy koldus is, aki didergett a hitvány, átázott rongyaiban. Reménykedve tekintett rájuk, mintha kitalálta volna, hogy fontos személyek. – Ki ez az ember? – kérdezte Gottfried. – Egy szegény csavargó – magyarázta Henrik. A szegény csavargó továbbra is töprengő pillantással méregette Henriket. A király a barátjához fordult. – Nem volna érdemdús cselekedet példát mutatni a fiúnak, és adni ennek a szegény vénembernek egy meleg köpenyt, ami megvédi az esőtől? – kérdezte pajkos fénynyel a szemében. – Az volna – értett egyet Thomas, aki nem figyelt fel erre a fényre, és úgy gondolta, szokatlanul nagylelkű dolog ez Henriktől. – Akkor tiéd az érdem! – jelentette ki a király vidáman, lerántotta Becket válláról a drága köpenyét, és az elképedt koldusra dobta, aki maga köré kanyarította, és szó nélkül elinalt, Thomasnak pedig nem maradt más választása, mint belenyugodni a veszteségbe; mindazonáltal dühös és döbbent volt, és ebben a pillanatban ráébredt, hogy Henrik meggondolatlanul kegyetlen is tud lenni. Ez volt az első alkalom, hogy szereteten kívül valami mást is érzett a fiatalabb férfiú iránt, és még jobban bántotta, hogy Henrik ilyen érzést váltott ki belőle. Ahogyan ott állt a nedves tornácon dideregve, még azon is elgondolkozott, vajon az elkövetkezőkben milyen messzire mehet kiszámíthatatlan gazdája, hogy próbára tegye a barátságukat. Eleonóra nagyot nézett, amikor a férje elébe állt, és feléje tolta az idegen kisfiút. – Hajolj meg a királyné előtt – utasította Henrika bizonytalanul álldogáló, fekete üstökű gyereket. Megragadta a gallérjánál fogva, és előrelökte a fejét. – Így! – mondta. – Eleonóra, ez Gottfried. Ő a természetes fiam, a házasságunk előtt született. Azért hoztam az

udvarba, hogy oktatásban részesüljön, és társasága legyen a fiainknak. Eleonóra megdermedt. Tudta, hogy a királyok és a főurak alanyi jogon szoktak szeretőt tartani, és meggondolatlanul fattyakat nemzenek, kiváltképp azok, akiknek a házassága boldogtalan. Ezt tette az apja és a nagyapja, és ennek bizonyságaképpen még mindig a háztartásában élt két törvénytelen fivére, akiket nem győzött etetni. Nem volt ő prűd, tudta, hogy Henriknek voltak szeretői a múltban, és elfogadta ezt, ám szembesülni az élő bizonyítékával annak, hogy Henrik más nővel üzekedett, döbbenetes volt számára. Egy szemvillanás alatt rájött, mi volt a vadászkirándulás valódi célja. – Köszöntelek, Gottfried úrfi – mondta hűvösen, méltóságteljes merevséggel. Gyerekkorában megtanulta Dangerosa nagymamától, hogy egy feleség soha nem szidja a férjét a hűtlenkedéseiért, hanem büszkén hallgat. Ez teljesen rendben is volt, de csak egy határig. Bizonyos kérdéseket fel kellett tenni. – Ki az anyja? – kérdezte könnyed hangon, mintha hétköznapi beszélgetést folytatna a férjével. – Az oxfordshire-i Akeny uradalom úrnője – közölte vele Henrik védekező hangon. – Magányos voltam az angliai portyáimon. Ott kerestem vigasztalást, ahol tudtam. Biztosra veszem, hogy megérted ezt. – Megértem – válaszolta Eleonóra, kissé szelídebb hangon. – Mennyi idős Gottfried? – Ötéves. Eleonóra némileg megenyhült. A gyerek megnyerőn mosolygott rá. – Tudok olvasni, asszonyom – mondta neki büszkén. – Máris? – kérdezte Eleonóra, önkéntelenül is ellágyulva a gyerek napsugaras természetétől. – Csodás gyerek – jelentette ki Henrik, akinek szemlátomást dagadt a keble a büszkeségtől –, és alkalmas játszótársa lesz Vilmosnak meg Henriknek, jó példát mutat majd nekik.

Eleonóra továbbra is türtőztette magát, szem előtt tartva a Dangerosa által lelkére kötött méltóságteljes elfogadás gondolatát, és megrázta a kis csengettyűjét, amivel a szolgálóit szokta magához hívni. – Isten hozott az udvarban, Gottfried úrfi – mondta. – Remélem, jól fogod itt érezni magadat. – Úgy gondolta, hogy aligha hibáztathatja ezt a kislegényt az apja vétkeiért, és hogy Henrik semmilyen módon nem csalta meg őt; egyszerűen csak elmulasztott szólni neki a fiú létezéséről. Amikor Torqueri megérkezett, így szólt hozzá: – Ez Gottfried úrfi, király urunk fia. Vidd őt a gyerekek lakosztályába, és mondd meg nekik, hogy bánjanak vele tisztességgel és kedvesen, hiszen hiányozhat neki az anyukája. Torqueri meglepetését palástolva kézen fogta Gottfriedot, és magával vitte. – Van egy új alom kiskutyánk – hallatszott Torqueri hangja. – Vilmos úrfi biztosan szívesen megmutatja majd őket neked. Miután távoztak, Eleonóra Henrikre nézett. – Kell számítanom rá, hogy további jövevények érkeznek a gyerekeim közé? – kérdezte. – Nem – hazudta Henrik, tudván, hogy a jövőben számos alkalommal sor kerülhet még ilyesmire, tekintettel a gondatlanul nemzett fattyai számára, de bízott benne, hogy sikerül majd kimagyarázkodnia, ha és amikor elérkezik az ideje. Felkelt és odalépett a királynéhoz; még mindig roppantul szépnek találta a kibontott, rőt hajával, a mélyen ülő zöld szemével, amely – vélekedése szerint – csábítón tekintett rá, és a telt, imádni való ajkával. Lehajolt, és megcsókolta. – Te vagy a feleségem – suttogta rekedten. – A tiéd a szívem. Senki nem érhet hozzád. – Ez igaz volt, és Henrik teljesen komolyan is gondolta. Bármilyen vehemensen üzekedett is Avice de Stafforddal egy öltözőfülkében, amikor rájött a bujálkodhatnék, ez mit sem számított a felesége iránti gyengéd érzéseihez képest. Szorosan a karjába zárta őt, és azonnal meg akarta kapni.

– Küldd el a hölgyeidet – súgta a fülébe. – Hallom, hogy a hálószobádban kotkodácsolnak. Szeretnék kettesben maradni veled, és egy újabb örököst nemzeni Angliának! Egy órával később, miközben békésen összefonódva hevertek az összegyűrt lepedők között, Henrik lepillantott az ő bájos Eleonórájára, és durva ujjaival végigsimított rajta a keblétől a csípőjéig. – Bárcsak a többi királyi kötelességem is ilyen kellemes lenne! – vigyorgott. – Meg az én királynői kötelességeim! – mosolygott vissza Eleonóra. Henrik vetett egy pillantást az asztalon álló homokórára, és összevonta a szemöldökét. – Istenem, jobb, ha megyek. Máris késésben vagyok, tanácskoznom kell a kincstárat kezelő báróimmal a pénzverés jobbításáról. – Felállt, és nyújtózkodott egyet; izmos, mezítelen testén megcsillant az ablakon beeső napfény. Eleonóra lustán pillantott rá, megcsodálva széles válla és feszes feneke tökéletességét. – Velem vacsorázol ma este, hölgyem? – kérdezte Henrik, miközben belebújt a ruháiba. Most Eleonórán volt a sor, hogy elfintorodjék. – Ha az étel ehető – mondta. Henrik az adott időszakban folyvást elfoglalt volt, és nem sokat törődött azzal, hogy mit eszik; rendszerint mohón befalta, és öt percig sem ült az asztalnál. Ebből következően az udvarában felszolgált koszt hitvány volt, Eleonóra rászokott, hogy a saját szakácsával készíttessen ételt, és az emeleti szobájában költötte el Petronillával és a rangosabb udvarhölgyeivel. Amikor ráért, Henrik csatlakozott hozzá, de mint királynak, fejtette ki, láthatóan jelen kellett lennie az udvarában, ezért ajánlatos volt, hogy általában a nagyteremben étkezzék a háznépével. Világi és egyházi ünnepnapokon viszont Eleonóra mindig elfoglalta a helyét Henrik oldalán, és elviselte a visszataszító ételt. Ezen a napon nem volt sem világi, sem egyházi ünnep, Eleonóra mégis érzékelte, hogy

Henrik szeretné, ha vele lenne ez után a frenetikus szeretkezés után, és tudta, hogy meg kell ragadnia a pillanatot. – Kifejezetten utasítani fogom a szakácsaimat, hogy a te szád íze szerint főzzenek – ígérte Henrik, miközben a csizmáját húzta. – És lesz majd egy kis muzsika, hogy örömöd teljék benne. – Benned telik örömöm – mondta Eleonóra Henriknek, teljes mezítelen szépségben felkelve és a férje nyaka köré kulcsolva a karját. – Boszorkány! – mormogta Henrik, és megcsókolta. – Feltartóztatsz a fortélyaiddal? Mi lesz a pénzveréssel? Várnak rám a báróim. – Várhatnak még egy kicsit – dorombolta Eleonóra, művészi hatékonysággal használva a nyelvét, és visszahúzva Henriket az ágyra. A kincstári tanácsban a lordok türelmetlenül doboltak az asztalon az ujjaikkal, miközben egymásra néztek, illetve az üveg homokórában pergő homokot figyelték, és azon morfondíroztak, mi történt a királyukkal. Becket az emelvényen lévő asztalnál ült a helyén, a – máris félrészegen – vacsorázni érkező, féktelen bárókat figyelte, és azon tűnődött, hogy a barátjának, John of Salisburynek igaza volt, amikor az angol udvart az ókori Babilonhoz hasonlította. Csupa botrány, kicsapongás és léhaság volt itt minden, amit érzéki muzsika, valamint feslett némajátékok és színdarabok ösztönöztek. Becket úgy hallotta, hogy aznap este lesz valami mulatság – újabb malackodás, vélekedett, de ez bizonyos értelemben szerencse volt, hiszen ennek köszönhetően a király tényleg leül enni, és mindenki más befejezheti az étkezését – ámbár Becket viszolyogva úgy gondolta, hogy ez nem is olyan nagy jótétemény. A kancellár csak helyteleníteni tudta az udvarban tapasztalt kilengéseket, és sajnálta, hogy Henrik nem szab határt nekik. De a király természetesen nem cselekedne ilyesmit, hiszen ő is részese ezeknek a kilengéseknek, káromkodik, a részegségig leissza magát, és a legszemrevalóbb szajhákkal üzekedik. Nem volt ez méltóságteljes viselkedés egy király részéről. Becket ezért örült

jobban, amikor a saját házában látta vendégül Henriket, és megadta neki azt az eleganciát, fényűzést és kifinomultságot, ami az udvarból sajnálatos módon hiányzott. Mindazonáltal érzékelte, hogy Henrik sokkal kevésbé törődik ezekkel a dolgokkal, mint ő, és hogy leginkább ő maga leli örömét bennük. Legyezgette a hiúságát, hogy ilyen nagyvonalúan jóságos tud lenni a királyához, és meg tudja mutatni neki, hogyan kellene csinálni a dolgokat. A társaság felállt – vagy igyekezett, amennyire tőle telt, felállni –, amikor Henrik belépett a terembe, kézen fogva vezetve a királynét. Most a legjobb viselkedésüket kell elővenniük, gondolta Becket kajánul, tudván, mennyire fontosnak tartja Eleonóra az udvarias magatartást. Valaki harsányan böfögött, Eleonóra pedig rámeredt, meghunyászkodásra késztetve a szerencsétlen elkövetőt, aki megszégyenülten hajtotta le a fejét. Henrik a helyére kísérte, a saját jobbjára; Becket, aki a bal oldalán állt, meghajolt, amikor Eleonóra leült. Hallotta, hogy Eleonóra ezt mondja a férjének: – A báróid legalább megfésülködhetnének, mielőtt asztalhoz ülnek. Szégyen, ahogy kinéznek. Becket elfojtott egy mosolyt, miközben a király, némiképp zavartan, körülnézett. – Nem is vettem észre – mondta. – Amíg jól szolgálnak, és azt csinálják, amit mondok nekik, a megjelenésük egy fikarcnyit sem számít nekem. De mivel neked nyilvánvalóan számít… – Talpra állt, és felemelte az egyik kezét. – Csendet! – kiáltotta, túlharsogva a hangzavart, mire ötven arc fordult feléje. – Van számotokra egy új rendeletem – jelentette be affektált mosollyal. – A királyné kifejezett kívánságára mostantól senki nem jelenhet meg előtte fésületlenül. És ez rád is vonatkozik, Arundel uram! – Rosszalló arccal nézett egy earlre, aki azzal volt elfoglalva, hogy tetveket szedjen ki a zsíros hajából. A finnyás Becket megborzongott. Mindenki nevetett, még Eleonóra is. Aztán észrevette, hogy nincsenek az asztalon kendők, és lebiggyesztette az ajkát.

– Küldd ide a pohárnokot – súgta az intézőnek, amint Henrik leült melléje. Henrik fintort vágott, és mosolygott, amikor rögvest viszonylag tiszta asztalkendőket hoztak és helyeztek el az asztalokon. – Óhajtasz még valamit, hölgyem? – kérdezte, csak félig-meddig tréfásan. – Nem, köszönöm. Alig várom a számomra tartogatott kulináris örömöket! – válaszolta Eleonóra, visszagondolva a zöld, avas húsra, amit legutóbb felszolgáltak, mikor a palota termében vacsorázott. Még a fokhagymaszósz, amivel nyakon öntötték, sem nyomta el az undorító ízt és szagot. Ma este azonban Henrik azt ígérte neki, hogy olyan lakomában lesz része, amilyen egy királynénak dukál. A főkomornyik és a segédei jókora boroskancsókkal érkeztek, és meghatározhatatlan színű, sűrű, sötét sör került Eleonóra serlegébe. Eleonóra óvatosan belekortyolt. Borzasztó volt, nyúlós és rossz szagú, az íze pedig akár a koromé. Majdnem lecsapta a serlegét, és elhatározta, hogy miután visszatért a szobájába, megenged magának valami jó minőségű, Bordeaux városából való bort. Henrik szomjasan vedelt mellette, Eleonóra azonban észrevette, hogy Becketnek szintén nem akaródzik innia. Alig észrevehető viszolygással biggyesztette az ajkát. Nem fordult elő gyakran, hogy Eleonóra lelki rokonságot érzett Beckettel. Az első fogás vadkan volt, amelyet Henrik ejtett el vadászaton éppen aznap reggel, így hát friss volt, és csak egy kicsit sütötték túl. A második fogás régen elpusztult pisztráng. Eleonórának elég volt egy szippantás, és undorral hőkölt hátra. – Ez a hal legalább négynapos! – panaszkodott. Henrik a szájába vett egy falatot. – Hmm, egy kissé állott. – Sire, ez annyira állott, hogy csak férgeknek lenne megfelelő étel – mondta Becket. – Csodálom, hogy a királyt ilyen rosszul szolgálják ki. Eleonóra elharapott egy epés javaslatot, miszerint Becket az összes többi feladata mellé vállalhatná még a főzést is az udvarra.

Tudta, hogy a kancellár igazat beszél, és hogy mellette áll, de úgy érezte, hogy nincs joga ilyen dolgokat mondani, amelyek végső soron a gazdája kritizálását jelentették. – Szólj nekik, hogy küldjenek valami mást – rendelkezett Henrik –, máskülönben teszek egy látogatást a konyhában. – Harminc perc elteltével nyúlpörkölt érkezett, továbbá néhány kappan, sáfrányos mártásban. Eleonóra mindkettőt óvatosan kóstolta meg, de egyformán ízletesek voltak. Aztán egy kövér fogolymadár következett. – Figyelemre méltó, milyen csodákat művel, ha királyi szemlével fenyegetőzik az ember – jegyezte meg Henrik szárazon. A winchesteri apát, aki hivatalos ügyben időzött Londonban, és rangjának köszönhetően a király vendégszeretetét élvezte, megkóstolta a fogolyhúst, és megdicsérte az uralkodója konyháját. – A püspökünk étkezésenként tíz fogást engedélyez nekünk – siránkozott, nyilvánvalóan további fogásokra számítva. Henrik rámeredt. – Pokolba a püspököddel! – kiáltotta. – Az én udvaromban beérjük három fogással. Egy pillanat, és asztalt bontunk, szóval igyekezz bejfejezni, mivel trubadúrokat várunk, hogy szórakoztassanak bennünket. Német földről, tudod. Hosszú utat tettek meg. A terebélyes apát elszontyolodottnak tűnt, és sietve befalta a foglyot, mintha bármelyik pillanatban elorozhatnák tőle. Eleonóra megpróbálta leplezni a mosolyát. Amikor Becket mint a király káplánja felállt, hogy hálát adjon Istennek az adományáért, bevezették a trubadúrokat. – Minnesängereknek hívják őket – mondta Henrik – A németeknél ez a szó használatos a trubadúrjaidra, Eleonóra. Bízom benne, hogy tisztelettudóbbak lesznek. – Eleonóra úgy döntött, nem törődik a piszkálódásával. Henrik soha nem békélt meg a trubadúrkultúrával, amiben ő nevelkedett. Az első énekes egy szépséges fiatalember volt, hosszú vörös hajú, telt ajkú, szomorú szemű. Merészen Eleonórára függesztette a tekintetét, amint felegyenesedett a kifinomult meghajlásból.

– Ez neked szól, meine Königin – jelentette be. Pisszegés hallatszott mindenfelől, ahogy énekelni kezdett, s a hangja éppoly szívfacsaró volt, mint az arckifejezése; a szöveget sóvárgás és érzéki tartalom hatotta át: A bájos, ifjú Királynéra gondol mindenki Balgán, mint zajló vízen szirénre A tengerész. Rajna és tengerek Közt folyót, völgyet, hegyet, Ha megkaphatnám, mindet Adnám érte. Döbbent csend támadt, amikor az énekes elhallgatott. Bármilyen részegek voltak is, az udvaroncok látták, hogy a dührohamairól hírhedt Henrik arca elsötétül, és óvakodtak tapsolni, nehogy felingereljék. Eleonóra feszülten ült a székén, örömét lelve a dicséretét zengő dalban, és mereven, mégis jóindulatúan mosolygott a fiatal énekesre, ahogyan az udvariasság – és a legjobb déli tradíciók – megkövetelték. Nem mert a férjére pillantani. – Arcátlan vagy, trubadúr – szólalt meg végül Henrik. – Túlságosan is arcátlan, úgy hiszem. – Fenséges király, nem akarok én semmi rosszat – tiltakozott a fiatalember, akit nyilvánvalóan meglepett, hogy bárki is sértőnek tekintheti a dalát. – A királyné szépségéről még az én hazámban is dalok születnek. Nagy az ő híre. Sóhajtoznak nálunk az ifjak, bárcsak megpillanthatnák. – Igen, igen, ez meg is látszik – mondta Henrik mogorván. – Nos, abbahagyhatod a sóhajtozást, és játszhatsz nekünk valami illendőbbet. – És ne feledd, trubadúr – hajolt előre fenyegetően – hogy ezt a szépséges királynét soha nem fogja megkapni más, csakis én!

Általános derültség támadt, ahogy a csúffá tett fiatalember meghajolt, és sietve belevágott egy közismert dalba a hős Roland lovagról; ez sokkal inkább megfelelt a jelenlévő lovagok és a király katonás ízlésének, akik tapssal és kiabálással fejezték ki tetszésüket. Eleonóra most megkockáztatott egy pillantást Henrik irányába, és meghökkenve látta, hogy a férje mosolyog rá. – Arcátlan ez a fickó, de eszembe juttatta, milyen szerencsés is vagyok! – mondta, megfogva és csókkal illetve Eleonóra kezét – Megkaplak ma éjjel, hölgyem? Eleonóra ebben a pillanatban Henrik válla fölött Becket arcát pillantotta meg, és leplezetlen sóvárgást és fájdalmat látott, amelynek helyébe gyorsan a kancellár megszokott nyájas, tartózkodó arckifejezése lépett. Becket Henriket nézte; mindenképpen látnia kellett a gáláns gesztust, és hallania, amit a király mondott. Szóval így állunk, gondolta magában Eleonóra. Viszonzatlan szerelem gyötri, szerelem, amelyet még bevallani sem mer, mivel tudja, hogy tilalmas, és soha nem fog viszonzásra találni; és szüzességet fogadott. De azért féltékeny. Tudja, hogy Henrik életének ezen része felett soha nem fog uralkodni, hogy a végső elszámolásnál mindenképpen én leszek a győztes. Eleonóra furcsamód mégsem érzett diadalmámort – csak szomorúságot a vetélytársa létezésének meddő és üres mivolta miatt. Henrik odahajolt hozzá, és a nyakába fúrta az orrát. Eleonóra látta, amint Becket bocsánatkérést mormogva meghajol, és távozik a teremből; a nyomában fiatal inasai tülekedtek

15. WALLINGFORD, 1156 Eleonóra olykor eltűnődött, mit is cselekszik, miközben a terhessége hetedik hónapjába lépve bejárja Angliát, rendeleteket és okleveleket bocsát ki, és gondoskodik róla, hogy Henrik legújabb távolléte során rendesen menjenek a dolgok az országban. Henrik Normandiában volt, hogy végül hűségesküt tegyen Lajosnak Aquitánia uraként, és gátat vessen Gottfried öccse ambícióinak, amelyeket még a félelmetes császárnénak sem sikerült féken tartania. Eleonóra jókora kísérettel utazott, amely magában foglalta a húgát, Petronillát, és a féltestvéreit, Vilmost és Joscelint. Éppen Wallingfordban szálltak meg, a bevehetetlen várban, amely oly nagy stratégiai fontossággal bírt István háborúja idején, ám amelyet immár a királynénak adtak a hozománya részeként. A fivérei már kezdtek türelmetlenkedni. Nem csináltak titkot abból, hogy nem szeretik Angliát. Túlságosan hidegnek találták, a kosztot pedig rettenetesnek. Figyelmeztették, hogy engedelmével hamarosan visszatérnek a naposabb Aquitániába. Ez fájdalmat ébresztett Eleonórában. Mindig nagyon igyekezett, hogy ne gondoljon a saját országára, tudván, hogy sok hónapba, valószínűleg évekbe telhet, hogy viszontlássa. Megértvén a honvágyukat, azt mondta Vilmosnak és Joscelinnek, hogy mehetnek, amikor akarnak, az áldásával; még ha szerette volna is, nem tartotta őket vissza. Tudta, hogy rövidesen indulnak. Nem udvari emberek voltak, hanem földesurak, akiknek gondoskodást igénylő hűbérbirtokuk volt. A királyné sajnálta, hogy elmennek, mindamellett örült is, velük együtt. Eleonóra felpolcolt lábbal ült a lakosztályában, és leveleket olvasott, amikor Petronilla, aki egy kicsit többet ivott a kelleténél, ami igen sokszor megtörtént ekkoriban, kopogtatott és belépett. – Eleonóra, azt hiszem, meg kéne nézned Vilmost. Belázasodott az elmúlt órában, és a dajka aggódik egy kicsit. Bármilyen kimerült és esetlen volt is, Eleonóra nehézkesen, de sietve felkászálódott, s a szíve megtelt félelemmel. Előfordult –

méghozzá meglehetősen gyakran hogy gyerekek korán haltak meg, ő pedig csak a minap adott hálát Istennek, amiért ilyen egészséges fiúkkal áldotta meg őt. Túlságosan derűlátó lett volna? Volt valami tünet, ami elkerülte a figyelmét? Legutóbb vacsora után látta Vilmost; akkor elég jól nézett ki, és azt mondták, hogy az utolsó falatig mindent megevett. Talán túlzásba viszi az aggódást – de nem, Eleonóra nem hitte, hogy így van. A lehető legalkalmasabb személyt választotta dajkának, és ha ő eléggé aggódik ahhoz, hogy az úrnőjét hívja, miközben általában rátermetten ő maga szokta kezelni a gyerekek betegségeit, akkor bizony csakugyan van ok az aggodalomra. Amilyen gyorsan csak tudott, leereszkedett a tornyocska lépcsősorán a hercegek lakosztályába, amely a vár legfelső szintjén volt, nyomában a sírva dülöngélő Petronillával. A fiúk hálószobájába rontva azzal szembesült, hogy Vilmos forrón és verejtékezve hever a vastag takarók alatt, körülötte a saját dajkája és a kis Henrikéi, akik az utóbbi bölcsőjét ringatták, valamint a gyerekek szolgálói. Mind csendben félrehúzódtak, hogy az ágyhoz engedjék a királynét, ő pedig látta az arckifejezésükön, hogy a riadalma megalapozott. A túlsó sarokban a fattyú Gottfried állt, aki mindent felfogott, aprócska arca feszült volt az ijedtségtől. Nagyon megszerették egymást a féltestvéreivel. – Vilmos, édesem – mondta Eleonóra térdre ereszkedve, és megragadva a fia jéghideg, ernyedt kezét. A gyerek nem válaszolt. Majd’ elégett a láztól, és alig volt eszméleténél, félig-meddig bódulatban, görcsösen nyögdécselt, vörös fürtjei verejtéktől csapzottan terültek szét a párnán. Ez nem lehet! Mindössze néhány órával korábban még kutya baja sem volt! Eleonóra Vilmos homlokára tette a kezét. Tűzforró volt. – Mikor kezdődött ez? – kérdezte rémülettől akadozó hangon. – Egy órával ezelőtt, felség – válaszolta Alice, Vilmos dajkája. A gyötrődéstől – és a félelemtől – könnyek gyűltek a szemébe. Az ilyen kicsik… nincs még hároméves… hamar megbetegszenek; egyszer fenn, egyszer lenn, mint a szélmalom lapátja. – Nagyon forró! – kiáltotta Eleonóra, végigfuttatva a kezét a kicsiny testen; kétségbeesetten igyekezvén tenni valamit, hogy

könnyítsen a gyerek állapotán. – Ki kell takarnunk. – Az veszélyes – vonta össze Alice a szemöldökét ijedten. – Ha hideg éri, belehalhat. – Akkor mit tegyünk? – A királyné szinte sírt, a keblére szorítva és a karjában ringatva a gyermekét. – Ó, kisfiam, kisfiam! Gyógyulj meg anyád kedvéért, kérlek! – Kétségbeesetten fordult a szolgálókhoz. – Küldtetek az orvosokért? – Itt vannak – mondta Petronilla sápadtan, reszkető hangon. – És a káplán is. A káplán említésére Eleonóra remegni kezdett, és még erősebben szorította magához Vilmos láz gyötörte testét. A gyerek feje a vállának támaszkodott, nedves és kócos volt; a szeme csukva. Hogyan lehetett az ő drága, ártatlan kisfia ilyen hirtelen ennyire beteg? Olyan volt ez, mint egy rémálom, amiből bizonnyal hamarosan felébred. Az orvosok az ágy köré gyűltek. Hanyatt fektették a gyereket, kitakarták, és komor arccal egymás után megvizsgálták. – Felborult a testnedvek egyensúlya, felség – jelentette ki egyikük. – Megpróbálhatunk eret vágni rajta, bár talán legjobb lenne hagyni, hogy kiizzadja. – Köményből, uborkából és édesgyökérből készítek orvosságot – mondta egy másik. – Úgy tartják, ezek mind használnak láz ellen. Vilmos görcsösen hánykolódott. Eleonóra ismét a homlokára tette a kezét. Forró volt. Kutatva végigtapogatta a nyughatatlan kis testet, és száraz forróságot érzett; a gyerek kis híján elégett, és úgy tűnt, hogy immár nem ismeri őt fel. Eleonóra magában imádkozott, kétségbeesetten alkudozva Istennel, arra kérve őt, hogy állítsa helyre a fia egészségét. – Bármit megígérek, Uram – fogadkozott bármit, az életéért cserébe. Vilmos teste pontosan ebben a pillanatban megmerevedett, a végtagjai pedig elernyedtek. A feje hirtelen hátracsuklott, a karja és a lába pedig riasztóan rángatózni kezdett, a bőre kékes színt öltött, mintha eltűnt volna alóla a vér.

– Édes istenem, csináljatok valamit! – kiáltott Eleonóra az orvosokra rémülten. – Ez a láz, felség – mondták neki tehetetlenül, szemükben könnyekkel. – Elérte a tetőpontját. Nem tehetünk mást, mint hogy várjuk az elmúlását. Vilmos úrfi most már Isten kezében van. A rettenetes rángatózás éppoly hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött. Vilmos elernyedt testtel, könyörületes békességben hevert, a zihálása megszűnt. – Köszönöm, Istenem! – zokogta Eleonóra, térdre omolva a kiságy mellett, s szorosan magához ölelte a gyereket, és örökkévalóságnak tetsző ideig ringatta gyengéden a karjában, nem merve elengedni. Mögötte az orvosok a fejüket csóválták. Látták, hogy az aprócska kéz élettelenül hullik a takaróra. Eleonóra csak akkor ébredt rá, hogy a fia örökre eltávozott, amikor végül gyengéden visszafektette őt a párnára. 16. ROUEN, 1160. – NÉGY ÉVVEL KÉSŐBB

Eleonóra önkéntelenül elmosolyodott, amikor a bizonytalan léptű szőke kislányt Normandia főbírója, akinek a gondjaira volt bízva, a Notre-Dame-székesegyház oltárrácsához vezette. Ott álldogált izgatottan a leánykára várva a vőlegénye, Henrik herceg, Anglia, Normandia és Anjou örököse, a legszebb tunikájában és köpenyében, selymes vörös haján apró aranykoronával. Mosolygott a vőlegény apja, Henrik király is, akit elégedettséggel töltött el ez az új, házasság megpecsételte szövetség, mellette pedig a helyeslőn bólogató császárné állt. Megfelelő frigy volt ez az unokája számára. A nem egészen hároméves menyasszony esetlenül térdet hajtott a király és a királyné előtt, és a főbíró utasítására kezét a Henrik hercegébe helyezte. Aztán előlépett a pápai legátus, és hangját rezegtetve rázendített az esketési szertartás szövegére. Eleonóra kisebb gyermekeivel az oldalán figyelte a ceremóniát. Matild, aki abban a borzasztó időszakban született, amikor szegény Vilmost gyászolta, a nagyanyja szakasztott hasonmása volt, aki után elnevezték, bár sokkal finomabb lelkű nála. Tetszetős, szelíd arcát a fajtájára jellemző rezes-aranyló tincsek keretezték. Kötelességtudó,

jó kislány volt, aki egy napon majd egy szerencsés herceg derék felesége lesz. A kétéves, fekete hajú, szép vonású és akaratos Gottfried Eleonóra kezébe csimpaszkodott. A király harmadik élő fiaként máris tisztában volt vele, hogy a bátyjaival szemben kell érvényesülnie, és tudta, hogy a rangsorban ő a legutolsó. De szívósan ragaszkodik ahhoz, ami az övé, és tesz róla, hogy észrevegyék, gondolta Eleonóra. Az én Gottfriedommal senki nem fogja a bolondját járatni. Mögötte Henrik és Eleonóra középső fia, a hároméves Richárd állt egyik lábáról a másikra, egy angyalian szép vonású, életerős kis vasgyúró, aki nem volt híján a Plantagenetek vörös hajának és hevességének, és akit most pufók és anyaian gyengéd dajkája, Hodierna tartott féken kemény kézzel. Ha a királyné bármelyik gyermekéről el lehetett mondani, hogy pótolta az ő drága Vilmosát, akkor Richárd volt az. Eleonóra ránézett, és azonnal beleszeretett, amikor a karjába tették, miután véresen és bömbölve előbújt a hasából, készen arra, hogy birtokba vegye a világot. Helytelen volt ez, Eleonóra tudta, de messze ő volt a legkedvesebb számára az egész fészekaljban. Nem tehetett róla. Olyan szenvedélyesen szerette, hogy az már-már fájt, és rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy baja eshet. Megmagyarázhatatlan volt ez, de őt sokkal jobban féltette, mint a többi gyermekét Nem is képzelte, hogy egy anya számára lehetséges ilyen szeretetet érezni. A legenda szerint volt Merlinnek egy régi, titokzatos jövendölése, amely szerint „a felbontott frigy sasmadara” örvendezni fog a harmadik költésének. Richárd születése óta Eleonóra gyakran eltűnődött, vajon ő-e a varázsló által említett sasmadár; egy sasmadár, akinek kiterjesztett szárnya két királyság fölé nyúlik. És a Lajossal kötött, válással végződő házassága lehet a felbontott frigy? Richárd a harmadik fia volt; ő máris örvendezett neki, de a jövendölés úgy szólt, hogy amikor eljön az idő, még több oka lesz erre. Egy napon, Henrik ebbe beleegyezett, Richárd örökli majd tőle Aquitániát. Eleonóra elképzelni sem tudott volna ennél helyénvalóbb vagy jobb okot az örvendezésre. Ezen a boldog napon nem akaródzott neki arra a két fiára gondolnia, akik hiányoztak a fészekaljából. A kis Vilmos hiánya

szakadatlan szívfájdalmat ébresztett benne; valahányszor eszébe jutott, mindig könnyek szöktek a szemébe. Eleonóra nemegyszer újraélte a gyermek halála okozta megrázkódtatást, akárha tegnap történt volna; a veszteség miatti fájdalma sohasem mérséklődött. A kis Fülöp pedig meghalt, még mielőtt begyógyult volna a köldöke. Szívbemarkoló kísértet lett, Eleonóra életének tovatűnő öröme, akit szintén kegyetlenül elragadott a halál. Eleonóra eltökélten hessegette el a fájdalmas emlékeit, és mosolyogva nézett a hitvesi fogadalmát tevő legidősebb fiára. A kis Henrik igazi, tőrőlmetszett lovag volt, de önfejű és fegyelmezetlen, akinek kemény kézre volt szüksége. Eleonóra látta rajta, alig várja már, hogy visszatérhessen a palota udvarára játszani a társaságát alkotó királyi őrséggel, hogy fakardokkal és pajzsokkal csatározzanak, vagy aprócska íjakkal és nyilakkal rendezzenek zajos céllövő versenyt. Ez az esküvő nemigen fogja megváltoztatni az életét, hiszen Margit hercegnő nem az udvarban nevelkedik majd – noha ez fájt Eleonórának –, hanem másutt tanulja meg azokat a dolgokat, amelyek lányokhoz illőnek ítéltettek, valamint egy királyné feladatait. Eleonórát megdöbbentette, hogy mennyire hasonlít a kislány Lajosra. Ugyanaz a szőke haj, ugyanazok a finom vonások, ugyanaz a szelíd vonzerő. Adja Isten, hogy a kedélye jobb legyen, gondolta Eleonóra. Margit Lajos leánya volt, akit a második felesége, Konstancia szült neki, Henrik pedig a születése óta tervezgette, hogy összeházasítja őt az örökösével. Ha Lajos fiúörökös nélkül halna meg, akkor Margit, valamint a féltestvérei, az Eleonórától született Marie és Alix lesznek az örökösei. E hercegnők férjei gazdag hozományra számíthattak, sőt akár egy királyságra is szert tehettek, ha a hatalom győzedelmeskedhet a jog felett. Henrik hosszú távon erre törekedett, és ebben reménykedett… Becket ment Párizsba, ő hozta tető alá az új szövetséget – Becket, a hatalmas kíséretével és fényűző ajándékokkal, hogy lenyűgözze és lekenyerezze a franciákat. Úgy fogadták, mint egy látogatóban lévő fejedelmet. A házassági szövetség azonnali eredményeként béke jött létre Henrik és Lajos között, akik immár a legjobb barátok voltak, és fátylat borítottak minden múltbéli

sérelemre és nézeteltérésre. Henrik hivatalos látogatást tett a francia királynál Párizsban, és még közös zarándokútra is elmentek a normandiai Mont Saint-Michelhez. A csecsemőkorú Margitot az anyja ekkorra átadta Henriknek, Lajos pedig meglátogatta a kislányt Neubourg várában, ahol kijelentette, hogy nagyon elégedett azzal, ahogyan gondját viselik. Ez utóbbi kérdés okozott egyedül nehézséget a tárgyalások során. Eleonóra nem tudta ezt elfelejteni. Henrik talán megbocsátást nyert a múltat illetően, de ő nyilvánvalóan nem. Lajos ragaszkodott hozzá, hogy a leányát semmilyen körülmények között nem nevelheti Eleonóra királyné. Ez volt az oka annak, hogy a gyereket a jóságos normandiai főbíró, Róbert de Neubourg felügyelete alá helyezték. Eleonóra dühöngött. – Azt hiszi, hogy erkölcsileg alkalmatlan, vagy rossz anya vagyok? – támadt Henrikre négyszemközt a szobájukban. – Hogy megrontom a lányát, vagy nem gondoskodom róla megfelelően? – Hagyjad már, Eleonóra – mondta Henrik fáradtan. Ami fontos, az ez a szövetség. Sem Thomas, sem én nem akartuk kockáztatni ezt azzal, hogy vitát kezdünk az ügyben. Margit Lajos lánya, neki pedig azt kell tennie, amit a legjobbnak tart a neveltetése szempontjából. – Megsértett – mérgelődött Eleonóra –, te és a szeretett Thomasod pedig hagyjátok, hogy megússza. Henrik vészjósló pillantást vetett a feleségére. – A Thomas iránti ellenszenved mellékes – és ahogy folyvást mondom neked, butaság is. – Anyád nem így gondolja – közölte vele Eleonóra. – ő éppoly rossz szemmel nézi, mint én, és nem is csinál titkot belőle, őt mégsem intézed el azzal, hogy butaságot beszél. – Nem mondom meg neki – morogta Henrik. – Gyermeki tisztelettel viseltetem anyám iránt, de előfordul, hogy megvagyok a tanácsa nélkül. És a tiéd nélkül is, hölgyem! És azzal annyiban hagyták a dolgot. Eleonórának félre kellett tennie a büszkeségét, le kellett nyelnie, hogy nem vehet részt Margit nevelésében; hosszú ideje sejtette, hogy soha nem fogja Henriket

elédesgetni Beckettől, pedig igyekezetben nem volt hiány. Becket immár a király főtanácsadója volt, az a férfiú, akinek véleménye mindenki másénál többet számított Henrik szemében, sőt, a legnagyobb hatalmú ember volt az országban Henrik után. Nem lehetett ellentmondani neki. Lajos mit sem tudott erről az esküvőről. Arra számított, hogy csak évek múlva tartják meg, Henrik azonban a rá jellemző csökönyös eltökéltséggel tört a célja felé. – Hírt kaptam Franciaországból – közölte Eleonórával. – Konstancia királyné meghalt gyermekágyban. Eleonóra rámeredt. – Isten nyugosztalja – mondta végül, őszintén sajnálva Konstancia kislányát, akit ilyen súlyos veszteség ért. – Szegény Margit. – Ő alig emlékszik az anyjára – állította Henrik –, így hát a veszteség nem fog túlságosan fájni neki. – Eleonóra úgy gondolta, hogy ez valószínűleg igaz, de még akkor is… – Fiút szült Konstancia Lajosnak, mielőtt meghalt? – kérdezte. – Nem, egy újabb lányt. Alys a neve, azt hiszem. Thomas mesélte. Azt is hallotta, hogy Lajos nem gyászolta meg a feleségét különösebben, de panaszkodott, hogy rémisztően sok lánya születik – amiben igaza is van! A hír az, hogy úgy tervezi, még ebben a hónapban újranősül. – Jóságos Isten, nem vesztegeti az időt! – kiáltott fel Eleonóra. – Konstancia még alig hűlt ki, és Lajos máris arra gondolt, hogy szerezzen helyette valakit az ágyába. Nem mintha kéjsóvárságból tette volna, ahogy ismerem. Bizonyára borzasztóan szeretne egy örököst. Ki az illető, az új menyasszony? – Champagne-i Adéla – mondta neki Henrik. – Champagne és Blois grófjainak a húga, akik, úgy hallom, hamarosan elveszik a Lajostól született lányaidat. Lajos tulajdonképpen a jövendő vejeinek a húgát készül feleségül venni. Ez aztán a vérfertőzés! – köpte a szavakat, miközben a homloka ráncba szaladt – Nem örülök ennek a házasságnak. Ha Adéla fiút szül, búcsút mondhatok a

Franciaországgal kapcsolatos reményeimnek. És még ha nem szül is fiút, a bátyjai az ellenségeim, és viszályt szíthatnak Lajos és énközöttem. Semmit sem élveznének jobban, mint ha látnák ezt a szövetséget felbomlani. És ha ez megtörténik, Lajos meg akarja majd tartani Vexint. – Ez a gazdag terület a normann határvidéken Margit hozománya volt; Henrik néhány évvel korábban lemondott róla Lajos javára, és most megörült a lehetőségnek, hogy visszaszerezheti. – Nincs vesztegetni való idő! Henrik azonnal Rouenba rendelte Margitot, gyorsan diszpenzációt szerzett a pápától, és sietve nekilátott előkészíteni az esküvőt. A nászmise végeztével a király és a királyné élére álltak a menetnek, amely a frissen összeesketett kicsinyeket visszakísérte a templomhajón keresztül a csípős, rideg novemberi napsütésbe. Tömeg sereglett össze, és áldást kértek a két gyerekre, akik oly szépen festettek, amint álltak ott a pompás ruháikban, fogva egymás kezét, és félénken mosolyogtak Érzelmes sóhajok és kiáltások hallatszottak az emberek felől, akik nagyon is tudatában voltak annak, hogy ez a két apróság a jövendőt képviseli. Aztán fegyveresek léptek elő, és utat nyitottak a tömegben, mivel ideje volt visszatérni a palotába az esküvői lakomára. A király helyet foglalt az asztalnál, balján a királynéval, jobbján pedig, az ünnepelteknek járó helyen, a kis Henrikkel és Margittal, akik a császárné mellett ültek, míg Matild hercegnő, akiben némi megilletődöttséget ébresztett a nagy esemény, ünnepélyes ábrázatot vágva ült Eleonóra és Becket között. Az aprócska francia hercegnő nyilvánvalóan jól érezte magát, megtapsolta a császárné ugrándozó bolondját, és finom falatokat tömött a rózsabimbóhoz hasonlatos szájába. – Mit gondolsz, fiam, hogyan fog reagálni Lajos király, ha értesül a lánya esküvőjéről? – kérdezte a császárné, miközben behozták az első fogást. – Nem panaszkodhat – mondta Henrik önelégülten. – A kontraktust aláírtuk, és hallgatólagosan benne van, hogy beleegyezik az esküvőbe. Egyáltalán nem volt szükséges konzultálni vele.

– Lehetséges, hogy ő nem ért egyet ezzel – vetette közbe Eleonóra, véve magának egy darab disznósültet egy aranytálcáról. – Nem ez az első alkalom, uram, hogy rászedtük őt egy házassággal kapcsolatban! – Pajkosan Henrikre mosolygott. – Ah, csakhogy ebben az esetben hozzájárulását adta, írásban. Vitáról szó sem lehet. Becket áthajolt az asztal fölött. – Lehet, hogy úgy érzi majd, sérelem érte, Sire. Azt mondhatja, hogy a megállapodás feltételeit megszegték, és visszavonja a hozományt. – Nem hiszem – mondta Henrik rosszhiszemű mosollyal. – Már kapcsolatba léptem a templomos lovagokkal, akik Vexint felügyelik, és készségesen beleegyeztek, hogy átadják nekem. És úgy határoztam, hogy Margitot a saját háztartásomba veszem, most, hogy immár a fiam felesége. Túsz lesz, nehogy Lajos bármiféle megtorlást fontolgasson. Eleonóra erre felkapta a fejét. – És kire lesz bízva a nevelése? – kérdezte. Henrik a kezére helyezte a sajátját. – Hát rád, természetesen – mondta, és kacsintott. – De ez ellentétben áll Lajos király kifejezett kívánságával – szólalt meg a császárné, mielőtt Eleonóra válaszolhatott volna. – Nem hagyom megalázni a feleségemet – jelentette ki Henrik. – És ki is lehetne jobb anyja az új leányunknak? – Ezt nem mondtad korábban! – dohogott később Eleonóra, amikor ágyba kerültek, és Henrik sokatmondóan rátette a kezét, a térdével pedig a lába közé furakodott. – Csak azért határoztál így, mert ilyen kedved van. Az én érzéseimnek nincs közük ehhez. – De igen, van – mondta Henrik, és fölébe kerekedett. – És, igen, politikai szempontból okos dolog magunkhoz venni Margitot, hogy te viseld gondját. Tudtam, hogy ez örömödre szolgál majd. – Eleonóra már-már szóvá tette, hogy Henrik teljesen félreértette a panaszkodását, ám a férfi a szájára tapasztotta a sajátját, és

erőteljesen beléhatolt. Eleonórában ellenkezése dacára szétáradt az ismerős mámor, és nem tehetett mást, mint hogy teljesen átadja magát neki. Mint oly sokszor azelőtt, hevesen szeretkeztek, olyan mohón henteregve, összekapaszkodva és csókolózva az ágyban, mintha az életük múlna rajta. Aztán, kielégülten heverve Henrik karjaiban, Eleonóra olyan túláradó szerelmet érzett ez iránt a bonyolult, nehéz ember iránt, hogy az érzelmi orgazmushoz volt hasonlatos, elakadt tőle a lélegzete, és majdnem sírva fakadt. Önkéntelenül Henrikre csimpaszkodott, mintha soha nem akarná elereszteni, és arra vágyott, bárcsak mindig ennyire tökéletesek lennének közöttük a dolgok. Miután lecsillapodtak, jóllakottan hevertek, és csak nézték egymást, miközben Henrik érdes keze gyengéden nyugodott Eleonóra keblén. Nincs szükségünk szavakra, gondolta Eleonóra. Nyolc éve vagyunk férj és feleség, és még mindig nagyon jó tud lenni. Lubickolt a tudatban, hogy a teste még mindig elbűvöli Henriket, és hogy a harmincnyolc éve ellenére még mindig szép nő. Az örökké jelenvaló Beckettől való függősége ellenére Henriknek még mindig szüksége volt rá. Eleonóra mindvégig Henrik oldalán volt, amikor három évvel korábban azt a nagy utazást tették Angliában; látta a vad, északi grófságokat, és tanúja volt a skótok alávetésének; ott volt Henrikkel, amikor a worcesteri székesegyházban lemondtak a koronájuk viseléséről, ezen alázatos cselekedettel juttatva kifejezésre a megfeszített Krisztus iránti tiszteletüket; ezek után nyolc hónapon át egyedül kormányozta Angliát, amíg Henrik Franciaországban tartózkodott; továbbá osztozott a férje örömében és büszkeségében, amikor a családjuk gyarapodott, és vele együtt viselte a gyász fájdalmát, amikor szörnyű veszteség érte őket. Eleonóra soha nem felejtette el, mennyire lesújtottnak látta Henriket, amikor szemtől szemben álltak egymással az anjoui Saumurben, öt hónappal Vilmos halála után. Később, már otthon, Angliában, együtt sírtak a kicsiny sír előtt a Readingi apátságban, ahol a fiuk nyugodott a dédnagyapja, I. Henrik király lábánál. E közös élmények emléke és a szűnni nem akarón mámoros testi szerelmük vált a házasságuk alapkövévé.

Henrik aludt immár, halkan horkolva Eleonóra vállán. Eleonóra végigfuttatta pillantását a testén, kedvtelve legeltetve a szemét az erős végtagokon és a kidolgozott izmokon. Lajos gyámoltalannak látszott álmában, de Henrik nem. Henrik olyan volt, mint egy alvó oroszlán. Eleonóra arra vágyott, bárcsak ismét Poitiers-ben lehetnének együtt, ahogy az előző évben voltak. Minden egyes éjszaka együtt háltak a Maubergeonne-toronyban lévő szobájában, s új módjait fedezték fel a szerelmeskedésnek, reggel pedig sokáig aludtak. Rouenban Eleonóra mindig a császárné vendége volt, és megtűrtnek érezte magát; Poitiers-ben azonban ő volt a hercegnő – a királyné volta nem számított –, és a saját hazája területén igazán önmaga lehetett. Mennyire hiányzott neki a birtokai szilaj, nyár simogatta szépsége! Valójában odatartozott, nem ide, a hűvös északi országba, ahol oly rossz szemmel nézték a dél könnyedségét. Henrik azonban konkrét céllal volt Poitiers-ben. Tulajdonképpen Eleonóra ötlete volt, hogy meg kellene próbálnia érvényt szereznie ősi jogainak délen, Toulouse vidékén. De ezzel önmagát ítélte hosszas bánkódásra, ugyanis ő magára maradva emésztődött a tornyában, amíg Henrik délre lovagolt egy jókora hadsereg élén – és emésztődött még hónapokkal később is, amikor Henrik rosszkedvűen visszalovagolt, miután nem érte el a célját. Tudniillik mihelyt ostrom alá vette Toulouse-t, Lajos a város védelmére sietett, Henrik pedig bajosan harcolhatott a hűbérura ellen, akivel nem sokkal korábban megkötötte azt az előnyös szövetséget. Így hát, miután Toulouse-ban kudarcot vallott, Normandiában időzve az ottani, halasztást nem tűrő ügyekkel foglalkozott és duzzogott. Eleonóra, akit hazaküldött Angliába, ismét azon kapta magát, hogy régensként uralkodik, járja az országot, rendeleteket bocsát ki és igazságot szolgáltat. És ott is maradt mindaddig, amíg Henrik vissza nem hívta Normandiába az esküvőre. Lajos nem fog sokat akadékoskodni, ezt Eleonóra biztosra vette. Lehetséges, hogy dühöng és tiltakozik majd, amiért a leányát a tudtán kívül férjhez adták, de tudja, hogy FitzEmpress Henrik jóval erősebb nála, így hát meglehetős biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy Henrik megússza majd, amit oly arcátlanul cselekedett.

17. DOMFRONT, 1161 Eleonóra ráharapott a lepedőre, és keményen nyomott, az állát a mellének szegve. Elviselhetetlen fájdalmat érzett, és ellenállhatatlan késztetést, hogy sikoltson, de in extremis sem feledkezett meg róla, hogy ő Anglia királynéja, valamint Normandia és Aquitánia hercegnője, és úgy kell viselkednie, ahogy a rangja megköveteli. – Majdnem kint van, felség – mondta a bába. – Még egyet. Eleonóra valahogy összeszedte magát még egy utolsó erőfeszítéshez. Ez volt a kilencedik szülése, és még egyik vajúdása sem volt ennyire nehéz; az összes korábbi gyermeke könnyedén kicsusszant belőle, minimális gonddal-bajjal. De nem Volt könnyű terhessége, hol ilyen, hol olyan gond adódott – és korántsem látszott még véget érni. Eleonóra nyomott – és az aprócska fej megjelent a bába avatott kezében, majd követte az iszamós váll, aztán pedig az új kis idegen többi része. – Egy szép hercegnő, felség! – jelentette a bába sugározva, ahogy az újszülött sírni kezdett. Eleonóra, aki majdnem az ereje végén járt, a karjába vette a kislányt, és arra lett figyelmes, hogy önmaga szakasztott mását bámulja. – Nem is kétséges, kicsim, hogy neked mi lesz a neved – mosolygott, megcsókolva a ráncos arcocskát. – Eleonóra leszel, mint én. – Henriknek semmi ellenvetése nem lehetett. A szülés után az ágyban pihenve, túlságosan is lelkes hangulatban az alváshoz, miután épségben a világra hozott egy ilyen szép kislányt, Eleonórának eszébe jutott, miként jelentette ki a férje, hogy szegény Lajostól eltérően neki sok fia születik, és örülne egy lánynak, mivel a lányok politikai célból vagy más előnyökért férjhez adhatók. Ez igaz volt, de Eleonóra néha szerette volna, ha Henrik nem tekinti többé a gyermekeit sakkfiguráknak, akik ide-oda mozgathatók valami óriási politikai játszmában. Nem fért hozzá kétség, hogy szereti őket, de Eleonórát elszomorította, hogy aggályok nélkül képes az előnyös értékesítésükről beszélni. Egy

lány férjhez adása gyakorta azt jelentette, hogy messzi földre küldték – és jelenthette a talán végleges elválással járó fájdalmat is. Nem volt elégedett Henrikkel. Úgy érezte, hogy az utóbbi hónapokban nem a szokásos bölcsességével viselkedett. Minden akkor kezdődött, mikor eljutott hozzájuk, Rouenba Theobald érsek halálhíre, amit Gilbert Foliot, Hereford püspöke vitt el nekik. Henrik megrendült és búslakodott. – Theobald igaz barátom volt – mondta. – Az ő támogatásának köszönhetem a királyságomat. – Isten nyugosztalja a derék férfiút – mormogta Eleonóra, és keresztet vetett. – Rászolgált, hogy a mennybe kerüljön. A császárné nehézkesen felállt – sokat kínlódott a fájdalmas ízületeivel ekkoriban –, és a fia vállára tette kezét. – Meg kell találni az utódját – vetette fel. – Anglia nem lehet meg sokáig Canterbury érsek nélkül. – Egyetértek, Sire – szólt közbe Foliot püspök. Terebélyes, bozontos szemöldökű, a hagyományokhoz ragaszkodó pap volt, aki nagy tiszteletnek örvendett a becsületessége és a műveltsége miatt. Eleonóra mindig csodálta az egyenességét és a félelemmentes őszinteségét. Vele mindig tudta az ember, hogy hányadán áll. – Igen, de ki léphetne Theobald örökébe? – kérdezte Henrik, nyilvánvalóan kelletlenül véve fontolóra régi barátja utódlását. A válasz, Eleonóra úgy érezte, nyilvánvaló volt: nem lehet más az illető, mint maga Foliot. Ő kitűnő választás lenne, rendelkezik minden szükséges tudással és tapasztalattal. Matild nyilván ugyanígy vélekedett, hiszen ő is reménykedve pillantott Foliot-ra. – Nem kell túlságosan távol keresgélned, fiam – mondta. – Valóban nem – válaszolta neki Henrik felcsillanó szemmel, de nem a várakozó püspökre nézett. – Thomas Becket lesz az érsekem. – Thomas Becket? – visszhangozta egyszerre három, élesen elütő hang. Ó, ne, gondolta Eleonóra, Becket borzasztó lenne, ő

túlságosan is belefeledkezett az e világi dicsőségbe, és kiállhatatlan, úgy, ahogy van. – Megőrültél, Henrik? – kiáltott fel a császárné, félretéve a szokásos önuralmát és a tiszteletet. – Ő túlságosan is világi ember magas egyházi hivatalhoz. – Én is éppen ezt akartam mondani, Sire – szólalt meg Foliot. – És még csak nem is felszentelt pap. – Akkor mutassatok nekem jobb jelöltet – mondta Henrik kihívón. – Az előbb mondtam, hogy nem kell túl messze nézned – mérgelődött a császárné. – Olyan érseket akarok, aki az én oldalamon áll, és kész arra, hogy velem dolgozzon, ne ellenem – jelentette ki Henrik. – Királyom, valamennyi püspökünk a te oldaladon áll, ahogy kifejezted – mondta nyájasan Foliot, akit nem zökkentett ki nyugalmából a burkolt sértés. – És ha csak nem tévedek nagyot, soha egyik sem dolgozott ellened. Egy emberként hűségesek vagyunk, ebben biztos lehetsz. – Igaz, nagyon igaz – egy bizonyos pontig! – támadt neki Henrik. – De ha próbatételre kerül sor, elsősorban az egyházhoz lennétek hűségesek. Igazam van? – Istenhez lennénk – állította Foliot határozottan. – Hát, ezzel nem vitatkozhatom – fintorodott el Henrik szomorú mosollyal. – Legalábbis amíg Isten az én oldalamon áll. Egyébként is várni kell a dologgal. Lajos háborúval fenyegetőzik, bár kétlem, hogy nagyon törné magát. De még így is meg kell erősítenem a védelmet a normandiai határon arra az esetre, ha megpróbálná visszavenni Vexint. Aztán pedig délre kell mennem, Aquitániába, mert baj van Gascogne-ban, már megint. – Aquitániába? – visszhangozta örömmel Eleonóra. – Veled megyek, uram! Ellehetek Bordeaux-ban. – Csodás lett volna ismét látni a birtokait, újfent érezni a déli nap hevét, hallani a trubadúrok énekeit és a tücskök nyári ciripelését, zamatos kacsahúst és pompás szarvasgombát kóstolni, látni a szülőföldje fenséges hegyeit és gyöngyöző folyóit.

– Nem – mondta Henrik. Ez a hajthatatlan visszautasítás, és ami ezután következett, sokkal inkább éket vert közéjük, mint Canterbury ügye. Eleonóra követelőzött, hízelkedett, könyörgött, Henrik azonban megingathatatlannak bizonyult, azzal érvelt, hogy Eleonóra állapota nem teszi lehetővé a nagyobb utazásokat. Ez butaság, nyilvánította ki ellenvéleményét Eleonóra, a korábbi terhességei során sok száz mérföldeket utazott szerte Angliában, amíg Henrik távol volt, még a kilencedik hónapban is. Erős, mint egy bivaly, mondta neki, és soha nem érezte magát jobban. De Henrik így sem engedett. És hamarosan világossá vált, hogy miért nem. Eleonóra Rouenban maradt a császárnéval, kényszerű tétlenségében emésztődve és reménytelenül vágyakozva, bárcsak Poitiers-ben és Gascogne-ban lehetne Henrikkel. Bár Henrik meglehetős gyakorisággal küldött a fejleményekről tájékoztató hírnököket, akiken keresztül aggódón érdeklődött az egészsége felől, és a vállalkozásáról szóló első tudósítások is jók voltak. Ostrom alá vette és kevesebb mint egy hét alatt elfoglalta Castillon-sur-Agen erős várát, a lázadó bárók pedig olyannyira megijedtek – valójában végképp megrettentek – ettől a fegyverténytől, hogy minden ellenállásuk gyorsan elenyészett. A Henrik által küldött következő beszámolók lobbantották Eleonórát haragra. Ő a nagybátyjára, Raoul de Faye-ra bízta a birtokait, Henrik azonban nyilvánvalóvá tette Raoul számára, amikor Poitiers-ben találkozott vele, hogy lesújtó a véleménye a rátermettségéről, ami a hercegnő helyettesítésével kapcsolatos teendők eredményes ellátását illeti, és számos fontos ügyben érvénytelenítette az intézkedéseit. Raoul viszont tiltakozásképpen írt Eleonórának, és figyelmeztette, hogy az alattvalói fegyvert ragadnak emiatt, felpanaszolva, hogy a herceg megsérti a jogaikat. És Henrik még több okot adott nekik a zúgolódásra, amikor a saját normann tisztviselőit kezdte befolyásos pozíciókba helyezni. Eleonóra, mihelyt erről értesült, dühödt sietséggel írt a férjének, nekiszegezve a kérdést, mégis mit képzel, mit művel. Henrik azonmód úgy válaszolt, hogy Aquitániát, akárcsak Normandiát és Angliát, kívánatos erős, központosított kormányzás alá vonni, és

hogy neki feltett szándéka rákényszeríteni ezt az engedetlen, kurafi báróira akkor is, ha addig él. Meglehet, hogy addig élsz, gondolta bőszen Eleonóra. Ezzel egyidejűleg újabb levél érkezett Raoultól. „A nép megtagadta az engedelmességet Anglia királyának – írta, szándékosan kerülve, hogy Henriket Aquitánia hercegének nevezze, ami a hercegségben a tulajdonképpeni címe volt. – Panaszkodnak, hogy megnyirbálta a jogaikat. Még a pápai legátusokat is felkeresték, egy leszármazási táblát mutatva nekik, kérve, hogy vérrokonság miatt bontsák fel a vele kötött házasságodat.” Amikor ezt olvasta, Eleonórában megdermedt a vér. Magánkívül volt a tehetetlen dühtől, megkereste a császárnét, és eléje dobta a levelet. – Nézd meg, mit művelt a fiad! – kiáltotta. Matild egy szót sem szólt, hanem elolvasta a pergament. – Ne izgasd magadat, Eleonóra – mondta hűvösen. – A legátusok nem mernek ujjat húzni a királlyal; csak azért vannak Aquitániában, mert meg akarják szerezni a támogatását az uruk, Sándor pápa számára. – Ezzel tisztában vagyok – replikázott Eleonóra. – Engem az bőszít fel, hogy Henrik már megint elidegeníti az alattvalóimat – és szembemegy a kívánságaimmal. – A kemény intézkedések soha nem népszerűek – állapította meg Matild –, de időnként szükségesek. Az aquitániai báróid fenyegetést jelentenek, ezt el kell ismerned. – Írni fogok Henriknek – dohogott Eleonóra. – Tiltakozni fogok az ellen, hogy beavatkozik a birtokaim ügyeibe. Hogy merészel? – Úgy, hogy minden joga megvan hozzá – mutatott rá Matild. – Ő az urad, nekik pedig hercegük. – Meg kellett volna beszélnie velem! – dühöngött Eleonóra. – Nem kell neki – mondta Matild. Eleonóra úgy érezte, az anyósa élvezi, hogy ő kijött a sodrából. Visszavette a levelét, kiviharzott a szobából, és sebesen választ írt Henriknek, ostorozva őt a butaságáért és azért, hogy felbőszíti az alattvalóit.

Henrik válasza olvastán Eleonórának üvölteni lett volna kedve. A férje az összes panaszát semmibe vette! Egyetlen szóval sem mentegetőzött, nem kért bocsánatot. Csak annyit írt, hogy a pápai legátusok, akik kezüket-lábukat törve igyekeztek nagyrabecsülésükről biztosítani őt, közölték vele, hogy a pápa egyetért Hitvalló Edvárd kanonizálásával. Ő maga, folytatta, még mindig Poitiers-ben van, ahol felügyeli és kielégítőnek tartja a katedrális építési munkálatait; Eleonóra talán szeretné tudni, hogy elrendelte egy új templom, új városfalak, új hidak, egy új piactér és boltok építését, és hogy felújíttatja a palotája nagytermét, amely nagyobb ablakokat kap. Eleonóra szíve kővé dermedt a keblében. Henrik anélkül intézkedett mindebben, hogy vele megbeszélte volna – a nagyobb ügyek megtárgyalása elől pedig kitért. Hát ezért ment feleségül hozzá? Mi lett a jövőt illető közös látomásukból, az oroszlánok házasságából? Henrik a viselkedésével elárulta a házasságukat és mindazt, amit az jelentett Ez tűrhetetlen! Ő pedig itt van, gyermekágyban fekszik a nemrég született kislányával, és őrlődik e csodás apróság iránt érzett szeretete és az apja iránt érzett lángoló haragja között.

18. BAYEUX, 1161 Henrik azt üzente, hogy találkozzanak Bayeux-ben, Eleonóra pedig sértődötten odament a gyermekeivel és a dajkáikkal, örülve, hogy otthagyhatja Rouenban a részvétlen császárnét. A Henrik érkezését megelőző napokban, hogy ne gondoljon folyvást az elkövetkező egymásnak feszülésre, amelyben Henrikkel része lesz, elvitte a kis Henriket és Richárdot megnézni a pompás Notre-Damekatedrálist, ahol megmutattak nekik egy csodálatos régi faliszőnyeget, amelyre Hódító Vilmos 1066-os angliai inváziójának teljes történetét ráhímezték. A templom apszisában függött, és a fiúcskák csodálattal álltak meg a katonák és lovak színpompás, élethű ábrázolásai előtt, eltátott szájjal bámulva a csatajeleneteket, és elbűvölten hallgatva Eleonórát, aki elmesélte nekik a hódítás mozgalmas történetét. – Az ott Harold király, a szemébe fúródott nyílvesszővel – mondta, és mutatta is. – Emitt pedig a földre döntik egy baltával. – Én katona leszek, ha megnövök, és baltával fogok embereket ölni – hencegett Henrik. – Nem, én leszek katona! – kiáltotta hevesen Richárd, nem akarván lemaradni a bátyja mögött. Eleonóra örült, hogy a fiai ilyen lelkesek. – Mindketten katonák lesztek – jelentette ki határozottan. – Nagyon bátor katonák, mint apátok. A két kislegény lecsillapodva beérte annyival, hogy lopva dögönyözzék egymást. – Ugyan már – szólt rájuk Eleonóra, aki tisztában volt vele, hogy az őket figyelő egyházfik rosszalló pillantásokat váltanak. – Imádkoznunk kell, hogy apátok épségben visszatérjen. – Határozottan egy oldalkápolnába terelte a gyerekeket, ahol letérdeltette és csendre intette őket. Férj és feleség a vár udvarán nézett szembe egymással, amikor Henrik a kísérete élén csörömpölve megérkezett, és leugrott a

lováról az erre a célra szolgáló kőnél, ahol az őt váró Eleonóra állt a gyermekeivel, a rájuk vigyázó udvarhölgyeivel és a háztartása lovagjaival. – Isten hozott itthon, uram – mondta Eleonóra kifejezéstelen arccal, Henrik felé nyújtva a szokásos üdvözlőpoharat, és várva a köszöntésére. Henrik futólag hozzáérintette az ajkát az övéhez, majd hátralépett, kihívóan nézve rá; az arca viharvert és barnára sült volt, rakoncátlan fürtjeit a szokottnál rövidebbre nyírva viselte. – Hölgyem – mondta távolságtartón, felemelve Eleonóra kezét, hogy még másodszor is megcsókolja. – Igen örvendek, hogy látlak, és alig várom, hogy találkozzam az új leányommal! Eleonóra intésére előrelépett a dajka az aprósággal, aki egy pillanatig komolyan nézett a nagydarab, idegen férfira, majd mosoly terült szét pufók arcán. – Te aztán nagyon szép kislány vagy – mormogta Henrik, karjába véve a gyereket, és gyengéden ajkával illette a pihés fejét. Felpillantott a feleségére. – Ügyes voltál – mondta szelídebb hangon. – Hercegek fognak tülekedni a kezéért, ha olyan szép lesz, mint amilyennek ígérkezik. Éppen olyan, mint te. Eleonóra a lehető leghalványabb mosollyal fogadta a bókot – Nem kerülsz beljebb, uram, hogy utad végeztével egy kis frissítőt végy magadhoz? – kérdezte távolságtartón, elvéve a babát, és visszaadva őt a dajkájának. Ekkor előreszaladt a többi gyerek, lármásan üdvözölték az apjukat, és a zajos üdvözlés után együtt beléptek a várba. Később, miután véget ért a vacsora és a csemeték ágyba kerültek, Henrik egyedül ment Eleonóra emeleti szobájába, aki erős almaborral kínálta, amelyet a Normandiának ezen a részén bőséggel termő gyümölcsből erjesztettek. – Nektár! – jelentette ki Henrik. – Hú, ez aztán üt! – Henrik, beszélnünk kell – kezdte Eleonóra, nekigyürkőzve a feladatnak. – Bizony, kell – mondta Henrik gyorsan. – A roueni érsek éppen most szólt. Nyugtalankodik a kis Henrik nevelésével kapcsolatban.

– Csakugyan? Miért? – Aggasztja, hogy Anglia trónörököse még mindig az anyjával él, és nem kezdte meg a tanulmányait. – Én sokat tanítottam! – kiáltotta Eleonóra felháborodottan, azonmód védekezésbe szorulva, és félve, vajon mit készül Henrik indítványozni. – Igen, én tudom, de az érsek barátunknak ez nem számítana. Hosszasan taglalta, hogy mennyire más vagyok én, mint a többi király, akik mind otrombák és műveletlenek, legalábbis szerinte. Hablatyolt egy sort arról, hogy az én bölcsességemet és megfontoltságomat – ahogy ő kifejezte, egyem a szívét – áthatják azok a művek, amelyeket fiatalon olvastam, és közölte, hogy a püspökeim egyöntetűen úgy vélik, a fiamnak hozzá kell fognia a tanuláshoz, hogy méltó utódom lehessen. – És? – kérdezte Eleonóra óvatosan. – Hát, értem, mit akar. A kis Henrik immár hatéves, ideje, hogy elküldjük tanulni. Valóban az a szokás járta, hogy a hercegek és a nemesség fiait arisztokrata nagyurak háztartásában helyezték el, hogy a szüleiktől távol neveljék és oktassák őket, mivel úgy vélték, az anyák és az apák túlságosan szeretetteljesek és engedékenyek ahhoz, hogy jól végezzék a feladatot. Eleonóra tudta és elfogadta ezt. Csak éppen most, hogy elérkezett az idő, lesújtotta a gondolat, hogy el kell válnia bármelyik gyermekétől. Egész életében közel tartotta magához a kis Henriket; tekintettel arra, ami két fivérével történt, alig volt képes elviselni, ha eltűnt a szeme elől. Elválni tőle olyan lenne a számára, mint elveszíteni egy végtagot. Hogyan lehetne meg a gyerek nélküle? Ki kezelné a fájdalmait, ki csillapítaná a félelmeit, ki csókolná meg lefekvéskor? Eleonóra nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a fia egyedül, honvágytól gyötörten sír a párnáján. Henrik gyengéden így szólt: – Tudom, hogy nehéz lesz neked, de be kell látnod, hogy egy fiú nem érhet férfivá az anyja szoknyája mellett. Önállóságot kell tanulnia, meg kell vívnia a saját csatáit, hogy bátor és erős legyen, ahogy egy harcoshoz illik. De látni fogod majd őt időről időre,

többször, mint a legtöbb anya látja a fiát. Rátaláltam a megfelelő megoldásra. Igen? – kérdezte Eleonóra, nem tudván palástolni a hangjában a türelmetlenséget. – Igen. – Henrik rámosolygott. – A lordkancellárom, az én hűséges Thomasom mellé fog kerülni. – Beckethez? – visszhangozta élesen Eleonóra. – Igen, Beckethez. Miért ne? Neki nagy háztartása van, ahová máris sok nemesig út befogadott. Ők lesznek a kis Henrik társai. Jó sora lesz ott. Eleonóra már-már tiltakozni akart, de belátta, hogy van józanság a tervben. Becket gyakran járt a királyhoz, és ő meg Henrik gyakorta vendégeskedtek az asztalánál. Az urának igaza van: csakugyan rengeteg alkalma lesz, hogy lássa a fiát. – Mikor megy majd? – érdeklődött. – Karácsony után – közölte vele Henrik. Három hetem van, számolta ki gyorsan Eleonóra, mielőtt Henriket elviszik tőlem. Megfogadta magában, hogy lehetőleg minden pillanatot vele fog tölteni. Sokkal rosszabb lesz ez, mint amilyen rossz volt elválni Marie-tól és Alixtól. Hozzájuk, azokhoz az édes kislányokhoz nagyon kevés köze volt, távol tartották őket tőle, és soha nem ismerte meg őket jól. A kis Henrik viszont születésétől vele volt, és ő szenvedélyesen szerette; nem olyan rajongással, mint Richárdot – az oroszlánkölykét, ahogy magában nevezte –, ám mélyen és oltalmazón. De azért mégsem istenhozzád lesz ez, mondta magának határozottan. Nem szabad véglegesnek tekintenie az elválást; viszontlátja majd a fiát, igen hamar. És persze még mindig ott lesz neki Richárd és Gottfried: ha rajta múlik, soha nem engedi meg, hogy a drága kis Richárdját elvigyék tőle. Richárd az ő örököse lesz, így hát kell hogy legyen némi beleszólása a nevelésébe. Richárdot csak a holttestén keresztül ragadhatják el. – Bölcs döntés – mondta méltányosan, belátva a vereségét. – De van valami más, amiről beszélni óhajtottam veled, mégpedig az, amit Aquitániában csináltál.

– Aquitánia most már békés – jelentette ki Henrik véglegességet hordozó hangsúllyal, jelezve, hogy ezzel elintézettnek tekinti a dolgot. – Békés, de a felszín alatt forrong, úgy hallom – csökönyösködött Eleonóra. – Raoul bácsikádtól? Nem vettem észre, hogy ő kordában tartotta volna az engedetlen vazallusaidat! – Henrik visszatetsző önelégültséggel vigyorgott. – Ez soha, senkinek nem sikerült, még apámnak vagy nagyapámnak sem – csattant fel Eleonóra. – A birtokaim földrajzi adottságai nem kedveznek az egységnek, nem veszed észre? Henrik felállt, s elkezdett fel-alá járkálni a szobában. – Nos, nem érem be azzal, hogy csak Poitiers és Bordeaux térségére terjesszem ki a fennhatóságomat – mondta Eleonórának. – Szándékomban áll a közvetlenül nekem jelentő hivatalnokaim révén egy kis rendet tenni a birtokaidon. – Ezzel az én alattvalóimat teszed ellenséggé! – dühöngött Eleonóra. – Zokon veszik, ha idegenek hatalmaskodnak felettük. Elég baj volt korábban, amikor Lajos a franciáit küldte, hogy a nevében uralkodjanak; az emberek ujjongtak, amikor hazamentem és elküldtem az idegeneket. Nagyon megható volt látni ezt. Számukra mindent jelent, hogy közülük valók kormányozzák őket. Henrik, én azt akarom, hogy az alattvalóim szeressenek téged, de ha ragaszkodsz ehhez a butasághoz, csak gyűlölni fognak. Henrik bosszús arckifejezéssel hallgatta. Az ajtónál abbahagyta a járkálást, és szembefordult Eleonórával. – Nem azért csinálom, hogy népszerűséget szerezzek – jelentette ki. – Az a célom, hogy a vazallusaid meghajoljanak az akaratom előtt, akár tetszik nekik, akár nem. Nekik el kell fogadniuk a fennhatóságomat, neked pedig támogatnod kell engem ennek a kikényszerítésében. – Akkor másképp kell fognod a dologhoz! – esett neki Eleonóra. – Nekem senki ne mondja, hogy kell – vicsorogta Henrik. – Nem fogadok el parancsokat tőled, sem senkitől. Nem vagy olyan

helyzetben, hogy diktálj nekem, Eleonóra. Szabadjon emlékeztetnem rá, hogy a feleség kötelessége engedelmeskedni a férjének, nevelni a gyerekeit, és melegíteni az ágyát, amikor a férj óhajtja. Ennyit erről. – Ha azt hiszed, hogy a legcsekélyebb kedvem van az ágyadat melegíteni, miután sértőn úgy beszélsz velem, mint egy gyengeelméjűvel, akkor nagyon tévedsz! – vágott vissza Eleonóra haragtól elvörösödve. – Ahogy jónak látod! – mondta Henrik mogorván, és kiment a szobából, Eleonóra pedig legszívesebben ordított volna dühében. Soha nem tudta belátásra bírni. Henrik nyilvánvalóan képtelen volt mérlegelni az ő szempontjait, és ha egyszer elhatározott valamit, semmi nem ingathatta meg. A király leviharzott a csigalépcsőn a vár nagytermébe, és majdnem összeütközött a királyné két hölgyével, akik felfelé igyekeztek úrnőjük szobájába; a kezük tele volt frissen mosott, kellemes illatot árasztó fátylakkal és ingmellekkel. A hölgyek egyike merészen a király szemébe nézett. Szív alakú arcát tökéletesen kiemelte az állát és rózsás orcáit keretező özvegyi fátyol. Henrik tudta róla, hogy kicsoda – melyik férfi ne tudta volna? Rohese de Clare, Lincoln grófnője, Anglia legszebb asszonyának hírében állt. Köztudott volt, hogy a férje halála óta eltelt öt évben minden házassági ajánlatot visszautasított, és ráadásul úgy hírlett, hogy azért van ez így, mert szereti ott tölteni kedvét, ahol jónak látja, bár Henriknek az volt a véleménye, hogy az emberek efféle dolgokat szoktak mondani az ilyen bájos özvegyekről. Most már nem volt ebben annyira biztos. A tekintete egy pillanatra találkozott a grófnőével, majd a pillanat tovaszállt, a grófnő és társa pedig gyorsan térdet hajtott és továbbsietett. Henrik azonban felajzott volt. Felbőszítette, hogy Eleonóra – már megint – megkérdőjelezte az Aquitániával kapcsolatos jogait, a titokzatos Rohese viszont roppantul kíváncsivá tette. Henrik messziről hosszú ideje csodálta őt, de még sosem látta azokban a rézsútos metszésű szemekben és a telt ajkakban, amit más férfiak igen. Volt valami már-már gyermeki ebben az asszonyban, bár a külseje, amelyet

Henrik éppen az imént szemrevételezett, korántsem tűnt gyermekinek. Henrik most már megértette, miért övezi oly nagy csodálat – és a röpke összenézésükben felsejlő ígéret lángra gyújtotta a képzeletét. Aznap este, vacsora után a keresésére indult, és végül a vár ormán talált rá, ahol az asszony köpenyébe burkolózva állt, és Contentin alant elterülő zöld rétjeit bámulta. – Gondoltam, hogy jönni fogsz, királyom – mondta Rohese árnyaltan zengő, lágy hangon. Ismét a szemébe nézett; merész tekintetében ígéret vibrált. – Igazat beszélnek az emberek, amikor azt mondják, hogy gyönyörű vagy – felelte neki Henrik. – Gyönyörű a feleségem is, de másképp, és én szeretem a változatosságot. Rohese ekkor odalépett hozzá, ő pedig erős karjába zárta. Mindketten remegtek a vágytól. – Kívánlak – mormogta Henrik nyersen az asszony fátylába. Kezével a köpeny alá nyúlt, türelmetlenül tapogatta a kemény melleket és csípőt. Rohese szétnyitotta és csókra nyújtotta telt ajkát, Henrik pedig megcsókolta, először gyengéden, majd mohón, harapdálva. Miután kedvüket töltötték egymással, Henrik egyedül tért vissza a hálószobájába, és arra gondolt, milyen csodálatos csak úgy, egyszerűen közösülni egy nővel, anélkül hogy bármi egyéb módon érintkezni kellene vele, vagy törődni kellene a szeszélyeivel. Szereti Eleonórát, ez nem is kérdés számára, de Eleonóra nem hajlandó felhagyni ezekkel a végeérhetetlen, meddő hatalmi küzdelmekkel és azzal, hogy olyan ügyekbe avatkozzon, amelyek nem tartoznak rá. Henrik nagyra becsülte Eleonóra ítélőképességét, hát persze, de csak egy határig. Eleonóra nő, a kutyamindenit, és mint a felesége, engedelmességgel tartozik neki; Henrik úgy vélte, rendkívüli nagylelkűség a részéről, hogy valamelyes beleszólást enged neki a birtokai kormányzásába. Továbbra is dühös volt rá. Mégiscsak fájt, hogy nem engedte őt az ágyába. Nem mintha ő óhajtott volna belefeküdni a veszekedésük után, de azért az neki a jussa! Felbőszítette, hogy Eleonóra ennyire

nincs tekintettel a jogaira. A szépséges Rohese meghágásával a maga módján Eleonórán állt bosszút, és szándékában állt ezt az édes bosszút a továbbiakban is gyakorolni. Még ha Eleonóra soha nem szerez is róla tudomást, ő suttyomban élvezni fogja a győzelmét! Lefeküdt az ágyába. A teste kielégült, és készen állt az alvásra, de a szíve mélyén furcsamód kényelmetlenül érezte magát. Egyszerű ember volt, egyenes ember, ezért zavarba hozta a dolog. Nem jutott volna eszébe, hogy bűntudatot érezzen, amiért megcsalta a feleségét. Tulajdonképpen beletelt egy kis időbe, mire ráébredt, hogy bizonyos veszteségérzet munkál benne.

19. FALAISE, 1162 A húsvétot Falaise-ben ülték meg, a Hódító szülőhelyén, és az udvar a hatalmas erődítményben szállt meg, amely egy magaslaton, az Ante folyóra tekintő meredély szélén állva uralta a várost. – Vilmos király apja, Nagy Róbert herceg itt tartózkodott, amikor meglátta Herleva asszonyt – mesélte Henrik Eleonórának, miközben a várudvaron állva felmeredtek a hatalmas, támpilléres toronyra, amelyet román stílusú ablakrések tagoltak. – Rendkívül szép asszony volt. – Henrik, amikor Herlevát említette, Rohese-ra gondolt. – Úgy hallottam, Ördög Róbertnek hívták – mondta Eleonóra fanyarul. – Bizony, legalábbis eleinte – vigyorgott Henrik. – Látod, kétszeresen is az ördögtől származom! Eleonóra elfintorodott. – Azt meghiszem! – mondta mogorván. – Nem úgy volt, hogy Herleva éppen ruhát mosott a folyóban? – De igen, vagy legalábbis így szól a történet. Cserzővarga leánya volt, a városból. A herceg meglátta, és azonnal beleszeretett. Herleva két fiút szült neki. Róbert persze nem vehette el, mert már volt egy felesége, ezért a fiukat Fattyú Vilmosnak nevezték, mielőtt a győzelmei révén Hódító Vilmos lett volna belőle. Körbesétáltak az udvaron, és beléptek a kicsiny Szent Prixkápolnába, ahol Henrik egy vasszegekkel kivert ajtóra mutatott. – Ez vezet a kriptába, ahol a kincseim egy részét tartom. Csak két kulcsa van, az egyik nálam – a másik pedig Thomasnál. Becket említésére Eleonóra összevonta a szemöldökét. A másik kulcsnak senki másnál, csakis nála kellene lennie, de Becket ismét az ő helyét bitorolja. – Beszélni akartam veled Thomasról – mondta Henrik. Leültek egy kőpadra az ablak alatt. – Úgy döntöttem, hogy ő lesz az érsekem – jelentette ki. – Ne, várj! – Felemelte a kezét, hogy elejét vegye a kimondatlan tiltakozásnak. – Thomas a barátom, és hűséges

hozzám. Az egyház túlságosan hatalmassá vált, és úgy tervezem, hogy gyökerestül kiirtom belőle a visszaéléseket. Tudom, hogy Thomas támogatni fog. – Mitől vagy ebben ennyire biztos? – kérdezte Eleonóra zavart arckifejezéssel. – Az elmúlt hét év során odaadón és lelkiismeretesen szolgált, ami önmagáért beszél – mondta Henrik lelkesen. – Ha az én hű Thomasom lesz az érsek, úgy vélem, gond nélkül végre tudom hajtani ezeket a nagyon szükséges reformokat. – Akkor hát döntésre jutottál – jelentette ki Eleonóra, tudván, hogy mondhat bármit, úgysem számít. Azt is tudta, ösztönösen, hogy Henrik rossz döntést hozott, téves okoskodás alapján, és félt, hogy semmi jó nem fog származni belőle. Mások, nála bölcsebbek – köztűk Matild császárné és Foliot püspök – hangot adtak az aggályaiknak, de Henrik mit sem törődött velük. Hát, úgy megy a pokolba, ahogy neki tetszik. – Döntésre jutottam – jelentette ki Henrik határozottan. – Legalább tegyél úgy, mintha örülnél neki! Eleonóra halványan elmosolyodott. – Reméljük, hogy a Thomasba vetett bizalmad beigazolódik. – Ó, be fog, be fog – biztosította Henrik vidáman Eleonórát. A terem emelvényén lévő trónszékeken ültek, amikor Bec-ket Henrik hívásának eleget téve megérkezett. Eleonóra felfigyelt rá, milyen fejedelmi módon öltözködik, hímzett, skarlátszínű tunikája és kék köpenye éles ellentétben állt ura egyszerű, foltozott ruhájával. De Henrik soha nem törődött sokat a fenség kellékeivel. Hagyta, hogy efféle dolgokban Becket legyen a nagykövete: Becket fényűzése hirdethette Anglia királyának gazdagságát és rangját. Henrik felugrott a trónjáról, és kancellárját. – Thomas, feladatom van számodra.

szívélyesen

megölelte

a

– Igen, uram? – Becket csinos arca türelmetlen várakozást tükrözött, mintha alig várná, hogy hallhasson a legújabb teendőről,

amivel Henrik most fogja megbízni. – Először is a fogadott fiadról, Henrik úrfiról akarlak kérdezni. Hogy van? – érdeklődött a király. – Jól van, uram, és a szorgalma a tanulmányaiban igen dicséretes, bár mondhatom, hogy inkább kardforgatást tanulna, mint hogy a leckéivel foglalkozzon – mosolygott Becket. – Kérlek, kancellár uram, említsd meg neki az anyját – szólalt meg Eleonóra vágyódon. – Légy nyugodt, felség, kivétel nélkül minden nap belefoglal az imáiba téged – felelte Becket, majd visszafordult a királyhoz. – Köze van ennek a feladatnak a fogadott fiamhoz? – kérdezte. – Igen. Azt akarom, hogy vidd őt Angliába, és tétess a bárókkal hűségesküt neki, mint örökösömnek – utasította Henrik. – Azonnal indulnod kell, hogy a szertartásra pünkösdkor sor kerülhessen, de most előbb hozasd ide a fiút, hogy elbúcsúzzon tőlünk. – Fenséged engedelmével távozom – mondta Becket meghajolva, és elindult. Eleonóra fellelkesült. Látni fogja a fiát, bár csak rövid időre. Négy hosszú hónap telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Amikor Becket később visszatért, magával hozva a hétesztendős Henriket, Eleonóra azonnal észrevette, hogy a fiú megváltozott. Magasabbnak tűnt, magabiztosabbnak; miközben köszöntötte, nyilvánvalóvá vált, hogy most először érzékelhető távolság van közte és az anyja között. Henrik kecses meghajlással kezet csókolt neki, és egy kissé mereven állt, amikor az anyja kitárta a karját, hogy megölelje. Az apja erőteljes ölelését a gyerek készségesebben fogadta, és Eleonóra ráébredt, hogy a fia szemében veszített a fontosságából, jóllehet Henrik kifogástalan udvariassággal viseltetett iránta. Eleonóra, bár a szíve majdnem meghasadt ettől, továbbra is mosolygott, és határozottan megtartotta a három lépés távolságot. – Látom, udvarias modorra tanítod a legényt! – állapította meg Henrik, beletúrva a csemetéje vörös üstökébe. – Nos, Henrik úrfi. Angliába mégy, hogy fogadd a báróim hűségesküjét mint örökösöm.

Nincs más dolgod, mint ott ülni és jó képet vágni hozzá. Csak jegyezd meg, hogy még nem vagy király! Mindannyian nevettek, de a fiú szemében nyugtalan és dacos fény lobbant, ami nem illett az alázathoz, amelyet királyi apjával szemben tanúsítania illett. Egyedül Eleonóra vette ezt észre, és belül egy pillanatra megborzongott. Vajon a fia, legyen mégoly kicsi, arra vágyik, hogy az apja helyébe lépjen? Vajon Henrik szavai ráébresztették nagyszerű sorsa valóságára? Mindketten minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy felkészítsék a kis Henriket a várható uralkodásra, a gyerek azonban talán nem értette meg egészen, hogy ez mit is jelent – mostanáig. Vagy talán csak felizgatja a tengeri utazás kilátása, és hogy fontosnak érezheti magát, ahogy minden kisfiút felizgatna. Eleonóra elhessegette a félelmeit. Tényleg túlzásba viszi, rossz szokása ez neki. Kétségkívül azért ennyire érzékeny, mert már megint annak néz elébe, hogy el kell válnia a fiától. – Eredj készülődni, fiatalúr – mondta Becket. – Méghozzá lépésben! Egy leendő király nem rohan, hanem méltóságteljesen lépked. Henrik elnevette magát. – Azt hiszem, nekem is kellene vennem néhány leckét tőled királyság dolgában, Thomas! Becket arcán megjelent a szokásos visszafogott, megnyerő mosoly. – Én is indulok, hogy felkészüljek az útra, uram. – Várj – mondta Henrik. – Még nem értetted meg teljesen a feladatodat. – Uram? – Becket ez egyszer kissé zavarodottnak tűnt. – Az a szándékom – mondta Henrik, és szeretetteljesen nézett rá –, hogy te leszel Canterbury érseke. Rémület ült ki Becket arcára. Csak állt, és szemlátomást képtelen volt megszólalni. Eleonóra még soha nem látta ennyire nyugtalannak.

– Uram – suttogta a kancellár döbbenettől rekedt hangon – esedezve kérlek, ne tedd ezt. A mosoly a király arcára fagyott. – Ugyan már, Thomas. Biztosan átlátod, hogy okos döntést hoztam. – Királyom – válaszolta Becket kétségbeesetten. – Esedezem, gondold át ezt újra, sok nyomós okból. Tudom, hogy ha érsekké teszel, sok dolgot fogsz elvárni tőlem – olyan dolgokat, amelyeket talán nem leszek képes teljesíteni. Engedd meg, hogy nyíltan beszéljek. Máris úgy hírlik, hogy nagy terveid vannak az egyházat illetően. Ha olyan reformokat igyekszel végrehajtani, amelyek nem tartják tiszteletben az egyházat, kénytelen lennék szembehelyezkedni velük. – De hát Thomas, te magad mondtad, hogy az egyház reformra szorul – tiltakozott Henrik. – Mint kancellárod, megfogalmazhatok ilyen véleményt, de mint Canterbury érseke, nehéz helyzetben lennék. És az ellenségeim várnák, hogy kihasználhassák ezt, hogy éket verhessenek közénk, Sire. Anglia nem szenved hiányt derék egyházi emberekben, akik rátermetten átvehetik Theobald érsek örökét. Ott van például Foliot püspök, bár őt sosem kedveltem; de ő lenne az ideális választás. Én még csak pap sem vagyok, és soha nem celebráltam misét! – Kár a szóért, Thomas, a döntésemet meghoztam – jelentette ki Henrik ellentmondást nem tűrő hangon. – Régóta gondolkodom ezen, sok hónapja, és tudom, hogy te vagy a hivatalra a megfelelő ember. És te is tudod, ahogyan én, hogy egyik nap felszentelt pap lehet belőled, másnap pedig püspök. Ígérem neked, hogy az egyház – és Anglia – javáért fogunk együtt dolgozni. Most pedig szót se halljak többet. Becket belátta, ha vereséget szenvedett. Olyan szerencsétlenül, nehéz szívvel állt ott, mint akit éppen rettenetes végzetre ítéltek. Eleonóra nem első ízben érzett szánalmat iránta. Tudta, hogy Becket érvei igen megalapozottak, tudta azt is, hogy kezdettől fogva előnytelen helyzetben lesz. De Becket és ő egyaránt képtelenek voltak hatni Henrikre, ha az a fejébe vett valamit.

Becket távozni készülvén meghajolt, s amikor felegyenesedett, a király intett neki, hogy várjon. – Leveleket készíttetek, hogy tájékoztassam az angol báróimat és püspökeimet a döntésemről – mondta. – Nekem Normandiában kell maradnom, de a fiam tanúja lesz majd a beiktatásodnak. – Rendben, Sire – mondta Becket bizonytalanul, ám az arca rácáfolt a szavaira. Eleonóra őrlődött; lelkesítette, hogy a fia hivatalosan elismertetik Anglia trónörököseként, és félelmet ébresztett benne, hogy Henrik botorul azt hiszi, a barátja képes lesz maradéktalan lojalitást tanúsítani iránta, miután gond nélkül beiktatják Canterburyben. Az udvar még akkor is Falaise-ben időzött, amikor májusban megérkezett Normandiába a hír, miszerint Becketet Henrik úrfi és a király bírái jelenlétében hivatalosan érsekké nevezték ki; majd megjött a hír a pappá szenteléséről, mindjárt másnap pedig arról, hogy a Canterbury székesegyházban érsekké szentelték. Azt mondták, hogy túlcsordult az érzelmektől, és sírt, amikor az érseki mitrát a fejére helyezték. Eleonóra, nem éppen jóhiszeműen, azon tűnődött, vajon nem a hatás kedvéért cselekedette így; tudta, hogy nagyon jártas az ilyesmiben, és van érzéke a színpadias gesztusokhoz. A történtek legyezgették Becket hiúságát. A következő hírt egy váratlan látogató, az új érsek titkára, John of Salisbury hozta. Eleonóra hírből régóta ismerte Salisburyt. Párizsban tanult, és a pápai kúrián dolgozott, mielőtt Theobald érsek környezetébe került; ekkor már híres volt a műveltségéről, és immár kora legnagyobb tudósai és gondolkodói közé tartozott. – Nincs rólam nagy véleménnyel! – fintorodott el Henrik, miután Johnt bejelentették, és arra vártak, hogy a színük elé járuljon. – Úgy véli, az udvarom túlságosan léha. – Nagyon olyannak tűnik, mint Bernát apát – jegyezte meg Eleonóra szárazon, arra a zord, vén rettenetre gondolva, aki régen elnyerte mennyei jutalmát. – Azt hiszem, Bernát apát ajánlotta John barátunkat Theobald érseknek – közölte vele Henrik.

Délceg, negyvenes évei elején járó, méltóságteljes papot vezettek be az emeleti szobába. John of Salisbury büszke és kérlelhetetlen ember hírében állott, ám a király irányában tanúsított viselkedését semmi kifogás nem érhette. – Köszöntelek, John – mondta Henrik. – Köszöntelek, Sire. Bízom benne, hogy te és a királyné jó egészségben vagytok. Érsek uram hűségéről és szeretetéről biztosít, és megbízott engem, hogy adjam át neked ezt. – Egy pompásan hímzett, húzózsinórral ellátott erszényt nyújtott előre, és Henrik kezébe helyezte. Henrik elképedni látszott. – Anglia nagypecsétje? – kérdezte szemlátomást hitetlenkedve. – Pontosan, Sire – válaszolta John ünnepélyesen. – Az uram azért küldött, hogy általam benyújtsa lemondását a kancellárságról. Esedezik, hogy bocsáss meg neki, de mostantól teljes egészében az egyháznak kívánja szentelni az életét. – Micsoda? – Henrik elsápadt, egyszersmind haragra gerjedt. – Kancellárként és érsekként is szükségem van rá. John of Salisbury valami szánakozásfélével tekintett a királyára. – A gazdám azt mondta, hogy a két hivatal terhei túlságosan súlyosak számára. – Nem szívesen áll már a szolgálatomban? – fakadt ki Henrik. Könnyek voltak a szemében. Eleonóra képtelen volt ránézni, nem akart tanúja lenni a lesújtó csalódottságának, ami már-már áruláshoz tűnt hasonlatosnak. – Királyom, az érsek megváltozott. El sem hinnéd. – Hogyan változott meg? – kérdezte Eleonóra élesen. – Csodálatos átalakulásra került sor közvetlenül a felszentelése után, fenség. – Csodálatos? – visszhangozta Henrik. Eleonóra, aki emlékezett rá, hogy Becket mindig is maradéktalanul kiélvezte a szerepeit, arra gondolt, hogy Johnnak talán inkább „kiszámított”-at kellett volna mondania.

– Mihelyt felöltötte az Isten akaratából a legmagasabb rangú szolgái számára fenntartott ruhadarabokat, érsek uramnak nem csak a ruházata változott meg, hanem az egész lelkülete is. Ő, aki udvaronc, államférfi és katona volt, minden szempontból világi férfiú, egyik napról a másikra szent ember lett, valóságos aszkéta. Színészek patrónusából és falkavadászatok rajongójából a lelkek pásztora lett. – Thomas? Aszkéta? – Henrik nem hitte el, amit hallott. Teljesen elképedtnek tűnt. Eleonóra nem szólt semmit. Arra gondolt, hogy Becket, miután megszűnt színészek patrónusa lenni, úgy látszik, maga vált színésszé. Nem tudta elhinni, hogy ez az átalakulás őszinte, még kevésbé, hogy csodálatos. Becket mindig mindenben nagyon alapos volt. – Igen, Sire – mondta John. – Oly mértékben szakított a világgal, hogy mindenki csodájára jár a benne végbement változásnak. Az elegáns ruháit szerzetesi öltözetre cserélte, amely alatt szőrcsuhát visel, hogy emlékeztesse önmagát a test múlandóságára; uram, az a csuha hemzseg a tetvektől. Csak olyan vizet iszik, amit széna főzésére használtak. Eladta az összes világi javait, és most jótékony és alázatos cselekedetekben jeleskedik. Mindennap tizenhárom koldus lábát mossa meg, és alamizsnát ad nekik. A bűneiért vezetésképpen azt kéri a szerzetesektől, hogy korbácsolják a mezítelen hátát. Az éjszakáit álmatlanul, virrasztással tölti. Henrik tátott szájjal hallgatta mindezt. Neki, aki szerette Becketet, hihetetlennek tűnt a dolog; nem úgy Eleonórának, aki nem szerette, és gyanakvással figyelte. Ő úgy vélte, hogy Becket kedvét leli az új szerepében, és élvezi a hírnevet, amelyre szert tesz általa. Mi más szolgálna magyarázattal egy ilyen radikális változásra? A király, még mindig döbbenten, hívatta Foliot püspököt, és elismételtette előtte John of Salisburyvel, amit Becket átváltozásáról mondott. Foliot, az egyetlen püspök, aki ellenezte Becket megválasztását, komornak és hitetlenkedőnek tűnt. – Királyom, csodát tettél – mondta szárazon. – Katonából és udvaroncból érseket csináltál. Méghozzá, úgy látszik, szent életűt.

Eleonóra elfintorodott. A püspök ránézett, ráébredve, hogy a királyné okosabb, mint eddig feltételezte. Henrik le volt sújtva. – Nem tudom, mit gondoljak – mondta. – Úgy érzem magamat, mintha cserbenhagytak volna. Úgy érzem, mintha elvesztettem volna egy barátot.

20. WOODSTOCK, 1163 Eleonóra a woodstocki királyi uradalmat övező parkban sétált a gyermekeivel. Előzőleg megnézték az állatseregletet, amelyet az apjuk odatelepített, és a kis Richárd és Gottfried elbűvölten szemlélte a ketrecbe zárt oroszlánokat, leopárdokat, hiúzokat és tevéket, amelyeket külhoni fejedelmek küldtek ajándékképpen a királynak. Matildnak és a kis Eleonórának kiváltképp egy különös, tüskés hátú állat tetszett. – Sündisznó! – kiáltotta Eleonóra elragadtatottan. – Nem – mondta az anyja –, ez egy tarajos sül. Figyelték még néhány percig, amint a sül a földet böködi az orrával, majd Richárd visszarángatta őket az oroszlánokhoz, a bőgésüket utánozva. Eleonóra szeretetteljesen mosolygott rá, aztán a legidősebb fia felé kalandoztak a gondolatai, aki továbbra is keservesen hiányzott neki. Henrik Becket háztartásában maradt, Eleonóra pedig nem látta február óta, amikor is egy kis ünnepséget szervezett a nyolcadik születésnapjára. De a dolog nem igazán sikerült jól Nagyon nagy volt immár a kis Henrik, túlságosan is idős ahhoz, hogy lázba jöjjön a születésnapi finomságoktól, és túlságosan is tudatában volt annak, hogy ő az apja örököse. Melegen sütött a júliusi nap, és amikor visszatértek a királyné bekerített kertjébe, egy pompás, mennyei színekben tündöklő virágoktól és gyümölcsöktől roskadozó fák által elbűvölővé tett csinos lugasba, sörrel fogadták őket, amit a vizesárokba lógatott vödrökben tartottak, hogy hideg legyen. Itt csatlakozott hozzájuk Henrik, aki éppen ekkor tért vissza a vadasparkból, szarvasvadászatról. Különösen elégedett volt magával; éppen az előző nap történt, hogy az összes herceg eljött hozzá Woodstockba hódolatát nyilvánítani Walesből, miután előzőleg, tavasszal erélyesen elfojtott egy walesi felkelést. Amikor a dajkáik visszavitték a gyerekeket a kastélyba vacsorázni, Henrik és Eleonóra leültek egy kőpadra a késő délutáni párában, és

Henrik ambiciózus terveiről beszélgettek, amelyekkel érvényt kívánt szerezni királyságában a törvényes rendnek. Ez volt a dédelgetett vágya, és trónra lépése pillanatától kezdve ezen dolgozott. – Legjobban az egyháziak által elkövetett bűnök szaporodása aggaszt – mondta. – És a jelenlegi törvények szerint megússzák őket. Régóta ismerős téma volt ez Eleonóra számára. Sokszor hallotta korábban Henriket emiatt morgolódni. De amikor a férje ismét megszólalt, új eltökéltség volt a hangjában. – Meg akarom szüntetni ezt a visszásságot – jelentette ki. Henrik egyáltalán nem sejtette, gondolta Eleonóra évekkel később, visszatekintve erre a nyári napra, hogy milyen kegyetlen hatással lesz az életére ez az elhatározás. – Rosszul van ez így, és véget kell neki vetni – folytatta Henrik. – Ha egy világi személy bűnt követ el, a bíróságom elé kerül, és a tette súlyához illő, méghozzá gyakran szigorú büntetésben részesül. Ez az országban a törvény, és így igazságos. Gondom volt rá, hogy így legyen. Felkelt, és a szokott, nyughatatlan módján elkezdett fel-alá járkálni. – De aki az egyház kötelékébe tartozik, még a legutolsó írnok is, ha bűnt követ el, legyen az gyilkosság, tolvajlás vagy erőszaktétel, kérheti, hogy mivel egyházi személyként mentességet élvez, egyházi bíróság tárgyalja az ügyét. És tudod, hogy ez mit jelent. – Az egyháznak nem szabad vért ontania – mondta Eleonóra. – Pontosan. Ezért az egyház a legenyhébb büntetéseket szabja ki. Ölj meg egy embert, és amennyiben tonzúrát viselsz, három üdvözlégyet rónak ki rád! De téged vagy engem, ha mi követnénk el gyilkosságot, Eleonóra, bennünket felakasztanának. – Henrik arca kipirult a haragtól. Tényleg nagyon fájlalta ezt a dolgot, méghozzá hosszú ideje. Eleonóra gyanította, hogy ez idáig csakis azért nem szánta el magát a cselekvésre, mert nem akart vitát provokálni Beckettel. Mióta Henrik visszatért Angliába, a viszonyukat eleinte bizalmatlanság, majd szívélyesség jellemezte, de egyre jobban eltávolodtak egymástól, korábban sosem látott mértékben, Eleonóra pedig úgy vélte, hogy Henrik bánkódik a veszteség miatt, és fél

felborítani barátságuk maradékának az egyensúlyát. Mindazonáltal vagy eléggé felbőszítette a bűnelkövető egyháziak ügye, ahogy ő kifejezte, hogy próbára tegye Becketet, vagy sikerült meggyőznie magát, hogy a szeretett Thomasa valóban az 6 oldalán áll. – Nem, szerelmem, döntésre jutottam – mondta Henrik. – Minden bűnelkövetőnek, kivétel nélkül, királyi bíróság elé kell kerülnie. Leült, Eleonóra pedig a kezére tette a kezét. Egyre ritkábban fordult elő ekkoriban, hogy ilyen gyengéd pillanatokat éljenek át kettesben. Henriket mindig túlságosan lekötötte a hatalmas és messzire nyúló birtokok kormányzásával járó sok-sok gond és tennivaló, ami pedig Eleonórát illeti, őt a növekvő családja támasztotta követelmények foglalták el. Mindenekfölött pedig fegyverszünet állapotában voltak, nem feszegették azokat a kérdéseket, amelyek elválasztották őket egymástól. Ez nem használt a meghittségnek. – Lesznek, akik úgy látják majd, hogy magát az egyházat éri támadás – mondta Eleonóra. – Tudom. Számítok valamelyes ellenállásra. De feltett szándékom véghezvinni, amit akarok. – Henrik előreszegte az állát, szürke szeme acélos eltökéltséget tükrözött. Bátor ember lett volna, aki dacol vele. Másnap este Henrik haragosan és leverten lépett Eleonórához. – Thomas dacolt velem! – dühöngött. – Tanácsülést tartottunk, és a riasztó ütemben ürülő kincstáram újrafeltöltése érdekében indítványoztam, hogy a grófságokban a sheriffjeim által begyűjtött jövedelmek kerüljenek a koronához. Ez egy teljesen ésszerű indítvány, de mit csinált az érsek uram? Ellenezte. Nyíltan szembeszegült velem. Bolondot csinált belőlem! – Henrik már-már kiabált. – Mit szóltak a báróid? – kérdezte gyengéden Eleonóra. – Thomas mellé álltak. Csirkefogó népség! – Henrik arca bíborvörös volt.

Eleonóra, kétségbeesetten csóválva a fejét, eloltott néhány gyertyát, levetette a köntösét, és meztelenül az ágyba siklott. – Érsek uram talán azt akarja megmutatni, hogy Anglia prímásaként érvényesíteni tudja a hatalmát – vetette fel, amennyire tőle telt, mellékesen. Magában azon tűnődött, vajon nem vette-e Becket neszét a komolyabb ügynek, ami hamarosan nyilvánosságra kerül, és nem azt próbálgatja-e, hogy mekkora támogatásra számíthat. Henrik nehézkesen lezökkent az ágyra, és nekilátott levetkőzni. Harmincévesen még mindig boltozatos mellkasú és izmos volt, de az Anjouból való finom édes borok túlzott élvezetének következtében kezdett pocakot ereszteni. – Csakugyan? Hát nem fogom hagyni, hogy még egyszer kijátsszon! – fogadta meg, és bebújt Eleonóra mellé. – De ne vesztegessünk több időt Thomasra. Más célból jöttem ide. – Erős karját köréje fonva, mohón megcsókolta Eleonórát, az pedig elcsodálkozott, hogy a teste még mindig mennyire felizgatja Henriket. Immár negyvenegy éves volt, és még mindig sűrű hajában itt-ott kezdtek ezüstös szálak megjelenni. Halvány ráncok húzódtak a szeme körül, az ajka már nem volt olyan telt, mint egykor, az álla vonala veszített határozottságából; a melle megereszkedett a túl sok terhességtől, a hasa nagyobb lett. De még mindig tudta, hogyan ébressze fel és elégítse ki Henrik vágyát, lelkes ujjaival és a nyelvével mindig megtalálta a módját, hogy gyorsan a gyönyör tetőpontjára juttassa, ahogyan most is ezt tette, örömét lelve abban, hogy a férfi nemi szerve azonnal megkeményedik a kezében, és érezve, hogy őt magát is elárasztja a gyönyör Henrik érintésétől. Egyszerre értek a csúcsra, ahogy mindig, szilaj, izzó szenvedéllyel, és amikor ez alábbhagyott, Eleonóra felhevülten hevert, magán érezve Henrik súlyát, és csodálkozott, hogyan képesek még mindig ilyen örömöt lelni egymásban, tizenegy esztendei házasság és hét gyermek után. Henrik azonnal elaludt, a szokásos testhelyzetében, karját átvetve Eleonórán. Amikor a hajnali órákban felébredt, a gyertyából már nem sok volt, ő pedig a fogyó fényben heverve a feleségére meredt,

felidézve a szeretkezésüket. Eleonóra még mindig nagyszerű nő, tűnődött, és ő még mindig szereti. Lehet, hogy titkon találkozgat Rohese de Clare-rel – sőt, olyannyira elbűvölte az asszony érzéki vonzereje, hogy nem tudott lemondani róla –, de a szíve Eleonóráé volt, és gyakran a teste is, ami némi csodálkozásra késztette. Amikor ilyenformán volt vele, meg tudott feledkezni egy időre arról is, milyen mélyen sebezte meg Thomas a barátságuk elárulásával. Soha a történelemben, mondta magának, nem tett ilyen sokat uralkodó egy alattvalójáért, csak hogy azután jól ráfizessen erre. Olybá tűnt, mintha Thomas eltökélte volna, hogy a saját hatalmát a királyáéval szemben érvényesíti! Ezt Henrik nem tudta – és nem is volt hajlandó – eltűrni. Ha hatalmi küzdelmet kell vívniuk egymással, ám legyen. De hát miért akarna Thomas efféle dologba kezdeni, amikor oly sokkal tartozik neki, és a barátságok legtermékenyebbike volt az övék? Édes istenem, gondolta Henrik, muszáj nekem folyvást azzal gyötörnöm magamat, hogy arra a mámoros időszakra emlékezzem, amikor én és Thomas közel álltunk egymáshoz, önfeledtek voltunk, és nem törődtünk a láthatáron kavargó, fenyegető viharokkal? Henrik szerette Thomast, szerette, akárha a fivére lett volna, és hitt abban, hogy Thomas viszonozza ezt a szeretetet. Úgy tűnt, hogy tévedett ez ügyben, nagyon súlyosan tévedett. És Henrik, Anglia királya a puszta gondolattól a párnájába fúrta oroszlánszerű fejét, és sírt. Eleonóra felébredt a sötétben, és fektében kinézett a magas, keskeny ablakon a csillagos éjszakai égboltra. Könnyű, meleg fuvallat suhant át a párna fölött, finoman megborzolva a királyné hajtincseit. Anglia éghajlata ugyan éppoly hűvös volt, mint ÉszakFranciaországé, de azért a nyári hónapok elbűvölőek tudtak lenni, noha nem sütött olyan forrón és tündökletesen a nap, mint Aquitániában. Eleonóra ezredszer is igyekezett elfojtani a szülőföldje utáni sóvárgást. Négy, végeérhetetlennek tetsző év telt el azóta, hogy Poitiers-ben járt, és még több azóta, hogy a déli gabonaföldek végtelen aranylását látta. Hamarosan muszáj lesz kitalálnia valamit, hogy visszamehessen. Tele volt a feje tervekkel.

Hirtelen tudatosult benne, hogy nyers, elfojtott zokogást hall, és rémületére ráébredt, hogy a hang az övé melletti párna felől jön, és hogy Henrik sír. Korábban alig látta az ő kemény, erős férjét sírni, és nem is tudta, mit cselekedjen. Tegyen úgy, mintha aludna és nem hallaná? Vajon zavarná Henriket, hogy ő tanúja lett a sérülékenységének? Vagy kövesse az ösztöneit, és vigasztalja, ahogyan a fiait vigasztalta, amikor valami gyerekes fájdalom miatt sírva mentek oda hozzá? Henrik neki háttal feküdt. Eleonóra tétován kinyújtotta a kezét, és a meztelen vállára tette. – Henrik! Mi a baj? – súgta. A férfi egy pillanatra megdermedt, majd előreejtette a vállát, és a szeme elé tartotta az alkarját. – Elárult – mormogta szaggatottan –, elárult az, akinek a legtöbb oka van, hogy szeressen. Eleonóra válaszképpen a karjába zárta a férjét, a fejét a keblére vonva. Az ilyen intim érintkezés rendszerint fellobbantotta Henrikben a vágyat, de ezen az éjjelen nem. Csak feküdt ott, csukott szemmel, és gyötrődött, magába roskadtan. – Henrik – szólalt meg végül Eleonóra –, nem szabad hagynod, hogy Thomas ilyen hatással legyen rád. Nem méltó erre az értelmetlen szeretetre. – Ez magához térítette a királyt, aki hátrébb húzódott, és a félhomályban Eleonórára meredt. – Thomas a legjobb szolga volt, aki királynak valaha is adatott – mondta hevesen – és a legjobb barát. Te soha nem szeretted. Mindig is féltékeny voltál rá – ismerd el! – Elismerem, hogy nem vettem jó néven, amikor kisajátított téged – mondta Eleonóra óvatosan, aggódva, nehogy még tovább rontsa a helyzetet. – Azt akartam, hogy az én tanácsomat és véleményemet kérd ki, ne az övét. Ez csak természetes. De nagyon úgy tűnt nekem – és másoknak is –, hogy a rabja vagy, és ez aggasztott, mert attól féltem, hogy egy napon majd hibát lelsz benne valamiképpen, ami sajnos most meg is történt. Nem én voltam az egyetlen, amint azt jól tudod, aki úgy érezte, hogy túlságosan is pártfogolod őt.

– Nem vagyok én a rabja – csattant fel Henrik. – Micsoda badarság! – Akkor mi fáj annyira? – Úgy érzem, hogy elárult! – bökte ki Henrik. – Bárki így érezné, ha olyan sokat tett volna valakiért, mint én tettem Thomasért, hogy aztán jól ráfizessek! – Akkor a haragod vezéreljen, ne a fájdalmad – ösztökélte Eleonóra. – Most már tudod, mennyit ér. Felkészült leszel, amikor legközelebb gáncsot vet neked, és ilyen alávalón hálátlanul viselkedik – márpedig meg fogja tenni. Másodszor ne hagyd, hogy megússza. – Nem ilyen egyszerű ez – mondta Henrik, és egy könnycsepp gördült le az arcán. – Úgy szerettem ezt az embert, mint a testvéremet, hirtelen mégis az ellenségem lett. – Ó, Henrik, nem látod, amit mások igen? – sóhajtott fel Eleonóra. – A szeretet vakká tesz bennünket mások hibáira. Soha ne feledd, bármit csinál, te a királya vagy. Hűséggel és engedelmességgel tartozik neked. Le kell nyelned a fájdalmadat, őt pedig engedelmességre kell kényszerítened, ahogy az összes többi alattvalódnak is kötelessége engedelmeskedni. – Egyáltalán nem érted, mi, Eleonóra? – Henrik szinte kiabált. – Neki magasabb rendű kötelessége van, mint hogy nekem engedelmeskedjék. Azt mondja nekem, hogy Isten az ő oldalán áll, és én nem harcolhatok Istennel. – Thomas ember, még ha érsek is – vágott vissza Eleonóra szenvedélyesen –, és úgy kell bánnod vele, mint emberrel, igazán. Színészkedik, amikor abban tetszeleg, hogy Istent teszi az első helyre, de te sosem veszed észre. Kedvét leli a szerepében, és hatalmi játszmákat űz veled, te pedig hagyod, hogy tegye! – Elég! – ordította Henrik, és a tekintete villámlott a holdfényben. – Nem hallgatom az áskálódásodat, Mindig is gyűlölted Thomast. – Nem áskálódás ez, hanem józan ész! – kiáltotta Eleonóra. – Te is látnád, ha nem volnál megrészegülve ettől az embertől! Az Isten megáldjon, Henrik, ha nem tudnám, hogy nem így van,

megesküdnék, hogy olyan módon szereted őt, ahogyan ő szeret téged. Henrik Eleonórára meredt, egy pillanatig némán a döbbenettől. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte halkan, fenyegetőn. – Évekkel ezelőtt vettem észre – folytatta Eleonóra –, és ha én észrevettem, biztosan észrevették mások is. Ahogy rád nézett. Kívánt téged, Henrik. Egészen nyilvánvaló volt. Ha nem vakított volna el az iránta érzett szereteted, tudtad volna. Eleonóra arcát égette a pofon, amelytől éppúgy megdöbbent, mint Henrik. Azelőtt Henrik soha nem emelt kezet rá, eltérően sok más férjtől, akikről Eleonóra hallott. – Tényleg nagyon eltévelyedett vagy, ha ilyen dolgokat gondolsz – acsarkodott Henrik. – Csak arra tudok gondolni, hogy az ocsmány féltékenységed késztet ilyen hitvány vádaskodásra. – Hidd ezt, ha úgy tetszik – mondta Eleonóra csendesen, tenyerét lángoló arcára szorítva. – Nem mondok többet, mert tudom, hogy ami meggyőződésem szerint az igazság, az fájdalmas. De amikor Becket megint megbánt téged, én itt leszek, Henrik. Szeretlek. Én semmit nem tennék, amivel ártanék neked, vagy elárulnálak téged. Évekkel később Eleonóra keserű megbánással gondolt vissza ezekre a szavakra és erre az éjszakára, amely fordulópontot jelzett a kapcsolatukban. Hirtelen belőle is ellenség lett, amiért volt mersze megérinteni a férje szívében elevenen sajgó helyet. Henrik vigasztalásért fordult hozzá, ő pedig csak rontott a helyzeten. Úgy érezte, letaglózza az egész dolog reménytelensége. Thomas Becket még mindig közöttük állt, és ellenségként hatalmasabb volt, mint barátként valaha is.

21. WESTMINSTER, 1163 Henrik felállt, és azonnal csend támadt. A bárók és püspökök, akik a Nagytanács soron következő ülésére érkeztek, zsúfolásig megtöltötték a jókora, kőboltozatos terem minden beugróját, és nyakukat nyújtogatva figyeltek a király szavaira. Az a hír járta, hogy valami nagy jelentőségű – és vitatható – dolog van készülődőben. – Uraim – kezdte a király –, foglalkozni kívánok a királyságom egy jogi visszásságával: a bűnelkövető papok ügyével, azokéval, akikre az egyházi bíróságok enyhe büntetéseket szabnak ki, mert a jogállásukkal járó mentességükre hivatkoznak. Úgy tűnik, jó urak, hogy ezek az emberek, mivel szent rendbe tartoznak, bizonyos esetekben szó szerint a gyilkosságot is megússzák, ezt pedig nem fogom tovább eltűrni! Ezt általános mormogás fogadta, és néhány „helyes” hangzott el a bárók részéről, miközben Becket érsek és a prelátusok rezzenéstelen arccal ültek a helyükön. – Feltett szándékom megkövetelni az egyházi bíróságoktól, hogy adják át az én bíróságaimnak testi fenyítés céljából azokat, akik az én törvényeim ellen vétenek! – jelentette ki Henrik határozottan. – Nem új dolog ez, uraim, hanem visszatérés a szokáshoz, amely a mindnyájatok által „az igazság oroszlánja”-ként tisztelt Henrik király idejében dívott. Néhol zavar látszott az ábrázatokon, miközben hiábavalóan igyekeztek felidézni efféle, I. Henriknek tulajdonított törvényt. A király ádázul mosolygott magában. Ezt az apróságot ő találta ki, remélve, hogy nem fogják meghazudtolni. Leült a trónszékére, és a tanácsosaira meredt, a tekintete pedig már-már azt tükrözte, hogy úgysem mernek ellentmondani neki. – Nos, uraim? Mit szóltok? – dörrent rájuk. Becket felegyenesedett. Fenyegető volt az arca. – Királyom, mint minden jelenlévő, én is tisztában vagyok az egyházi bíróságokon zajló visszaélésekkel. De mint érseked és mint

egész Anglia prímása, nem hagyhatom jóvá az egyház autoritásának és jogainak semmilyen megsértését. Henrik arckifejezése fagyos volt. Mereven ült a trónján, kezével a karfát markolta. – Szembeszegülsz velem, Canterbury lordja? – kérdezte fenyegető hangon. Becket azonban állta a sarat. – Királyom, amikor érsekké emeltél, szent felelősséget ruháztál rám. Elárulnám ezt a felelősséget, ha elmulasztanám oltalmazni az egyház világi beavatkozással szembeni immunitását. – Van gyakorlatod az árulásban, te pap – mormogta Henrik. Néhányan meghallották a szavait, és tűnődőn összenéztek. Becket arckifejezése elárulta, hogy ő is hallotta őket. Nyelt egyet, majd visszanyerte az önuralmát. – Határozottan ellenzem a javasolt reformot, királyom – jelentette ki, majd szigorúan a püspökökre nézett, felszólításképpen, hogy támogassák. Egyesek a padlóra meredtek, mások hirtelen valami lebilincselő apróságot látszottak felfedezni a püspöki pásztorgyűrűjükön. Felállt Gilbert Foliot püspök. – Én veled vagyok, királyom – jelentette be dacosan. A törvény szelleme számít, nem a betűje, legyen szó akár emberi, akár isteni törvényről. – Köszönöm, Hereford lordja – mondta Henrik elégedetten. – A papjaim közül legalább egyben van belátás. Mit szóltok ti, többiek? Ki van velem? A bárók egy emberként emelték fel a kezüket, néhány püspök pedig félénken követte a példájukat. Becket végigmérte őket. – Kit szolgáltok elsősorban, Istent vagy a királyt? – vakkantotta. Tekintete találkozott a terem túlsó végében lévő Henrikével. Mindkét férfiú arca gyűlöletet tükrözött, a királyé egyszersmind fájdalmat is. Becket azonban küldetéstudatot érzett magában. Meggyőződése volt, hogy igaza van. Isten és az egyház tiszteletét az e világi barátság elé kell helyezni.

– Megparancsolom, hogy ellenezzétek ezt az úgynevezett reformot – utasította a papokat. – Egytől egyig, kivétel nélkül. – Vigyázz, Thomas – mordult fel a király. Becket nem törődött vele. – Álljanak fel azok, akik ellenzik! – parancsolta. – Többről van itt szó, mint a király iránti engedelmességetekről, a halhatatlan lelketekre kell gondolnotok. Egy pillanatig senki nem mozdult, aztán egy püspök felállt, követte még egy, majd még egy, mígnem végül mindannyian álltak, leszámítva Foliot püspököt, aki eltökélten ülve maradt. – Püspök uram, Hereford lordja? – nógatta Becket. – Remélem, Istenre és a lelkiismeretedre gondolsz. – Isten és a lelkiismeretem teljes összhangban vannak – vágott vissza Foliot, keresztbe fonva a karját terebélyes pocakján. – Nagyszerű – mondta Becket elégedetlen hangon. – Elég ebből a játékból! – vicsorogta Henrik. – Ti, püspökeim, valamennyien esküt tesztek a királyság ősi szokásaira. Megparancsolom! – De ez azt jelentené, hogy esküt teszünk annak a törvénynek a megtartására, amelyet állításod szerint Henrik király hozott – mondta Becket. – Jogomban áll elvárni egy ilyen esküt – közölte vele Henrik határozottan. – A törvényeimet be kell tartani, és ha a püspökeim nem mutatnak jó példát, mi az ördög remélhető a többiektől? Becket, akinek arca megrándult, amikor a király közbevetőleg az ördögöt említette, a társai felé fordult. – Esküt kell tennetek, ahogy a király iránti kötelességetek kívánja – mondta nekik –, de hozzá kell tennetek, hogy „kivéve az egyházi rendet”. Világos? – A kutyamindenit! – mennydörögte Henrik. – Szót se halljak a rendetekről. A törvényeimmel való teljes egyetértés kinyilvánítását követelem. – Akkor nem tudom jó lelkiismerettel elvárni a püspököktől ennek az eskünek a letételét – kötötte az ebet a karóhoz Becket. Henrik

erre kijött a béketűrésből. Haragtól reszketve felpattant, és dühöngve kivonult a teremből. Váratlanul lázas tevékenység hallatszott odalentről, a palota udvaráról, izgatott emberek kiáltozása, lovak nyerítése, kerekek gördülése. – Szólj a hölgyeidnek, hogy csomagoljanak – mondta Henrik Eleonórának, amint berontott a szobájába. – Mi történt? – kérdezte Eleonóra talpra állva, és a padlóra ejtve a hímzését. A kis Matild és Eleonóra abbahagyták a kuglizást, és óvatosan néztek fel az apjukra. A haragja megijesztette őket. Mamille, látván a nyugtalan arcukat, letette a serlegét, a padlóra térdelt, és elgurította a golyót, így próbálván elterelni a figyelmüket. – Becket! – sziszegte Henrik. – Már megint dacolt velem! A tanácsban, az összes világi és egyházi főrend előtt. Védelmére kelt a bűnelkövető papjainak; ellenezte a reformjaimat, és megtiltotta a püspökeimnek, hogy esküt tegyenek a törvényeim megtartására. Az ilyen szembehelyezkedés árulás! Eleonóra kitöltött egy kis bort, és a férje felé nyújtotta, tartózkodván attól, hogy megszólaljon. Henrik felhajtotta, majd folytatta a kirohanását. – Ez tűrhetetlen! Ezért fizetni fog. – Mit akarsz tenni? – kérdezte Eleonóra. Eltökélte, hogy soha többé nem kritizálja Becketet, hanem csendes támasza lesz Henriknek, amikor annak szüksége van rá. Ilyenformán remélte jóvátenni a kárt, amit azon a szörnyű, júliusi éjszakán okozott. Henrik lezökkent a felesége üres székére, és dühösen fújtatva a tűzbe meredt. Amikor végül megszólalt, nyugodtabb, engesztelhetetlenebb volt a hangja. – Először is elkobzom a gazdag majorságokat és várakat, amiket neki adományoztam, amíg kancellár volt. Majd rájön, mit jelent számára elveszíteni a jóindulatomat. Felkelt és járkálni kezdett. Lányai, az anyjuk intésére, sietve félrehúzódtak az útjából, be az ablakmélyedés nyújtotta biztonságba,

ahol leültek, és félelemmel telten figyelték az apjukat. Eleonóra bátorítóan rájuk mosolygott, majd visszafordult Henrikhez. – Az rendjén van, hogy azok után, amit művelt, Thomas továbbra is gondját viselje a fiunknak, az örökösödnek? – érdeklődött. – Nem, az istenit, nincs rendjén! – háborgott Henrik. – Azonnal elhozatom a fiút a háztartásából. – Hadd jöjjön vissza hozzám – kérlelte Eleonóra, de Henrik úgy nézett rá, mintha megháborodott volna. – Már nyolcéves, és túlságosan is idős ahhoz, hogy asszonyok keze alatt legyen – mondta elutasítón. – Saját háztartás és szolgák kellenek neki. Eleonóra elfojtotta a feltörő csalódottságát; úgy okoskodott, hogy ez jobban illik majd egy király fiához. – Feltéve, hogy időről időre láthatom – mondta reménykedve. – Természetesen – felelte neki Henrik, de az esze nyilvánvalóan máson járt, Becket árulásán emésztette magát. Olyan volt, mint egy megszállott. Eleonóra szerette volna megvigasztalni, de jól tudta, hogy Henrik nem örülne neki. – Még mindig csomagoljak? – kérdezte. – Elmegyünk innen? Henrik felsóhajtott. A haragja alábbhagyott, immár a megtorlás módján gondolkozott. – Nem. Dehogy. Elhamarkodottan beszéltem. Holnap vadászni megyek, és nem kétséges, hogy utána majd jobban érzem magamat. Akkor képes leszek világosan gondolkozni, és eldöntöm, mit tegyek azután. – Jobb lesz, ha lemégy, és szólsz nekik, hogy pakoljanak le a kocsikról meg a málhás öszvérekről. – Ez tetszeni fog nekik! – mondta Henrik fáradt mosollyal, miközben távozott. Az ország legnagyobb méltóságai gyűltek össze a Westminsterapátság dongaboltozatos homályában. Gyertyák villództak magas gyertyatartókban, megvilágítva a hatalmasok és a jók arcát, akik

azért voltak itt, hogy tanúi legyenek ennek a fontos eseménynek. Hír érkezett nemrégiben Rómából: a pápa szólt. Majdnem száz évvel a halála után Hitvalló Edvárd király immár hivatalosan szentté nyilváníttatott, Henrik pedig a kanonizálása alkalmából pompás szentélyt építtetett neki. Erre a napra tűzték ki a maradványai áthelyezését a pompás, új nyugvóhelyükre, egy kőből való, szürke márvány és mozaikok alkotta műremekbe, amelyet egy tekervényes faragványokkal ékes famennyezet koronázott. Az udvar, valamint Anglia összes egyházi és világi főura a Hitvalló új kápolnájában és annak közvetlen közelében zsúfolódott össze. Eleonóra a főhelyen, elöl állt a királlyal és a gyermekeikkel, és örült, hogy a legidősebb fia ez egyszer ott van mellette. Az ifjú Henrik magasabb és méltóságteljesebb lett az elmúlt években, és most úgy viselte magas rangját, akár egy palástot. Eleonóra kénytelen volt elismerni, hogy ezért Becketnek tartoznak köszönettel. Becket is itt volt ezen a napon, ezért volt oly feszült a légkör az apátságban, ő és Henrik egymással szemközt álltak a díszes kövekkel burkolt padló két szélén, és szinte sistergett közöttük a levegő az ellenségességtől. A felszín mégis csupa szívélyesség volt, köszöntésképpen a király és az érsek megcsókolták egymást; Becket okos, szép metszésű arcán emelkedettség és szenvtelenség tükröződött, miközben ünnepélyes odaadással vezette a sírhely felszentelésének hosszadalmas szertartását. Eleonóra mellett Richárd téblábolt. Soha nem tudott nyugodtan állni, annyira szeretett a poroszkáján lovagolni, vagy kardvívást gyakorolni, amiben egyre ügyesebb volt. Az anyja figyelmeztető keze a vállán azonban csillapította a nyughatatlanságát. Mennyire az apjára ütött, gondolta Eleonóra. Pillantása a többi gyermekére siklott, akik mind nyugodtan viselkedtek, ahogy ígérték. Ünnepélyesen álldogáltak, áhítattal töltötte el őket a fenséges gyülekezet és a tudat, hogy milyen alkalomból zajlik az emelkedett ceremónia. Henrik résnyire szűkült szemmel, acélos tekintettel figyelte a szertartást. Alig várta ezt a napot, nem is tudta, hogyan nyilvánítsa ki tiszteletét annak a szentnek az emléke előtt, akinek a kanonizálását oly szenvedélyesen szorgalmazta – és Thomas Becket jelenléte

most mindezt tönkreteszi. Az Isten verje meg, gondolta, ahogy ismét elárasztotta a harag. Mi a baja Thomasnak? Mintha szándékosan minden tőle telhetőt megtenne azért, hogy provokálja a királyát. Ott volt William of Eynsfordnak, Henrik egyik vazallusának ügye. Az egész nem lett volna több piszlicsáré birtokvitánál, de érsek uramnak muszáj volt megsértődnie és kiközösítenie a fickót! Tudta, hogy ezzel felbőszíti Henriket, de ez nem rettentette vissza. Mit próbál Thomas bizonyítani? Hogy hatalmasabb a királynál? Amikor Eleonóra lopva oldalba bökte, Henrik ráébredt, hogy megfeledkezett róla, hol van, és miért van ott. Nyugalmat kényszerített magára: ez a dolog Beckettel kezdett megszállottsággá válni. Állítsd a közvéleményt a magad oldalára, írta az anyja, a császárné. Nos, ezt fogja csinálni. Először azonban meg kell próbálnia a jelenre összpontosítani a gondolatait. Most nyitották meg a sírboltot Hat évvel korábban a westminsteri szerzetesek felemelték a tetejét, és a holttestet egészben, romlatlanul találták. Henrik örült, hogy utasította az apátot, kukkantson bele titokban a szarkofágba, és győződjön meg róla, még mindig épségben van-e a tetem, ha csak a lányai kedvéért is, akiknek szeme elkerekedett a félelemtől; Matild a szája elé kapta a kezét. A kis Gottfried, mint Henrik megfigyelte, élénk érdeklődéssel, riadalom nélkül nézte az egészet. Okos fiú ez a Gottfried, nem ismer félelmet, és megvan a magához való esze; sokra fogja vinni, gondolta az apja büszkén. Áhítatos pisszegés hallatszott, miközben a szent aranybrokát ruhadarabokba öltöztetett holttestet fokozatosan kiemelték; a bőre pergamenszerű és barna volt, a szemgödre beesett, az orra még mindig ép vonalú. Miután a király, a királyné és a főrendek szemrevételezhették, drága selymekbe burkolták, és tiszteletteljesen beemelték a káprázatos, drágakövekkel ékes új koporsójába, amelyet Henrik és a legrangosabb bárói a vállukra vettek és ünnepélyes lassúsággal átvittek az apátság kerengőjén, majd tiszteletteljesen belehelyezték az új sírhelyébe. Aztán jó hangulatú mise keretében elénekelték a Te Deum Laudamust. A szertartás végeztével a király mélyen meghajolt Szent Edvárd szentélye előtt, Becket érsek mellett pedig úgy viharzott el, hogy rá

sem nézett, és elsőként lépett ki a templomból. Ujjongania kellett volna ezen a nagy napon, de csak sírni lett volna kedve. 22. BERKHAMSTED, 1163

Karácsonyeste volt, és néhány tagbaszakadt jobbágy éppen bevonszolta az égő farönköt a nagyterembe, miközben a vár szolgálói sietve válogatták a legszebb ágakat a padlón szanaszét szórt örökzöldek jókora halmaiból; ezeket a terem díszítésére szándékoztak használni. A király kisebb gyermekei közöttük szökdécseltek, tele izgalommal, nehogy lemaradjanak az ünnepi mókáról. A konyhából, ahol a karácsonyi malac sült a serpenyőjében és hatalmas húsdarabok forogtak a nyársakon, már kiebrudalták őket. Az emeleten a király a szokott sallangmentességével rontott a királyné lakosztályába. Diadalmas volt az arckifejezése. – Meghódolt – közölte bevezetés nélkül. – Esküt tett, hogy megtartja Anglia ősi szokásait – feltétel nélkül. Eleonóra felállt, letette a rózsaszínű selyem bliaut-t, amit ajándékképpen hímzett a kis Matildnak, és elmosolyodott. – Azt hiszem, ezért Foliot püspöknek tartozunk köszönettel – mondta. Henrik ravaszul áthelyezte Foliot-t a fontos londoni egyházmegyébe, hogy kéznél legyen, mint a király tanácsadója, és vezesse Becket ellenzékét. Foliot ékesszóló érvelésének hatására a püspökök egymás után Henrik oldalára álltak. – Meg a pápának! – kiáltotta a király ujjongva. – Ne feledd, hogy Sándornak szüksége van a támogatásomra. Megparancsolta Thomasnak, hogy hódoljon be, és közölte vele, hogy nem számíthat segítségre Rómától, ha nem teszi. Így hát Becket minden fronton vereséget szenvedett. Eleonóra, ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha is kaptam. Eleonóra Henrik nyaka köré fonta a karját; ekkortájt nem viselkedtek olyan nyíltszívűen egymás iránt, mint egykor tették, de Eleonóra annyira örült, hogy a győzelem örömétől kigyúlni látja a férje arcát, hogy nem tudta türtőztetni magát. Tudta, hogy Henrik mostanában vonakodik kimutatni előtte a szívfájdalmait, de azért a

győzelme megosztására nem tartotta méltatlannak. Mindamellett, bár futólag viszonozta az ölelést, Henrik hamar elhúzódott tőle, és a tűzhöz lépett, hogy a kezét melengesse. Durvább volt az most, mint valaha, heges-kérges a sok-sok, nyeregben, gyeplőszíj markolással töltött óra folyományaként Henrik Eleonórának háttal állt. Eleonóra nem tudta – szerencsére –, hogy Rohese ölelését hagyta ott, és az ő szobájából lépett ki, amikor Thomas hírnöke rátalált. Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy válaszoljon Eleonórának; Thomas behódolása túlságosan is lekötötte a gondolatait. Megfordult. – Thomas jó ízlésről tett bizonyságot, amikor rendbe hozatta ezt a helyet – mondta habozva, felpillantva a drága faliszőnyegek pompás színeire, a díszes padlókövekre, a festett és aranyozott bútorokra, valamint az ablak és a tűzhely mívesen kovácsolt vasrácsozatára. Eleonóra egyetértett vele. Ő szintén tudatában volt Becket mindent átható, láthatatlan jelenlétének ebben a várban, amelyet egykor oly nagy szeretettel adományozott neki Henrik, hogy aztán elvegye tőle. Nincs menekvés ettől az embertől? Eleonóra félt, hogy sikítni fog, ha megint Thomas Becket nevét hallja. Az érsek tűrhetetlen mértékben uralta az életüket. Bárcsak Henrik ne volna annyira oda tőle! Eleonóra elfojtotta a kényszert, hogy fennhangon is kifakadjon. Henrik ránézett – Eleonóra ravaszkásnak érezte a pillantását. Zavarban van a Becket okozta zaklatottsága miatt? Eszébe jutott, hogy le kéne már zárnia magában ezt a véget ért barátságot, s hogy nem méltányos vele, a feleségével szemben tovább nyújtani a gyötrődést? Nyilvánvalóan nem, mert amikor ismét megszólalt, világossá vált, hogy csakis egyetlen dologra – vagyis egyetlen személyre, a pontosság kedvéért – tud gondolni. – Természetesen csak egy magánlevélben kaptam Thomastól ígéretet – mondta Henrik. – Nyilvánosan meg kell hódolnia a fennhatóságom előtt. – Okos dolog ez? – kérdezte Eleonóra, ismét felvéve a hímzését. – Biztosan így is eléggé megalázottnak érzi magát.

– Szükség van rá – jelentette ki Henrik hidegen. – Tanúk előtt kell meghódolnia, és akkor a püspökeim tudni fogják, kivétel nélkül, kinek tartoznak hűséggel. – Te biztosan jobban tudod – mondta Eleonóra keserűen, tehetetlennek érezve magát. Ne avatkozz bele! Ne avatkozz bele! – kiáltozta magában. Henrik odalépett eléje, és kajánul nézett rá. – Ó, igen – mondta halkan. – És remélem, ott leszel, hogy végignézd. – Arra számíthatsz – válaszolta Eleonóra gyorsan. – Most pedig gondoljunk a gyerekekre és a vendégekre, és az idén ünnepeljük teljes tisztelettel Krisztus születését. – És verjük ki a fejünkből Becketet. Ezek a szavak kimondatlanok maradtak, akárha egy kard hevert volna közöttük. 23. CLARENDON, 1164

Eleonóra helyet foglalt Henrik mellett, az aranyló sávokkal ékes karmazsinszínű köpeny súlyos redői alatt, amely a padlóig ért a lába körül, és kesztyűs kezével kinyúlt, hogy helyére igazítsa a fehér fátylat tartó pántot. Clarendonban, a Salisbury melletti nagyszerű királyi vadászlak tágas termében ültek a trónusukon. A bárók és a főpapok prémekbe burkolóztak a januári hideg ellen, és amint a király leült, selyemsuhogás közepette letelepedtek a padjaikra. Becket érsek kissé odébb ült, fehér kezét a pásztorbotján összekulcsolva. Henrik Eleonóra felé hajolt. – Sima ügynek kell lennie – mormogta. – Már kikértem a világi és egyházi jogászaim véleményét, és azt mondták nekem, hogy Canterbury lordja semmilyen alapon nem ellenezheti az indítványomat. – Imádkozom Istenhez, hogy ő is így gondolja ezt, és hogy véget tudjunk vetni ennek a viszálynak – mondta Eleonóra halkan, az ujjaival szórakozottan babrálva a bliaut-ja pompás, méltóságot árasztó selymét.

Henrik mérgelődött. – Nem én tehettem róla. Én csak arra törekedtem, hogy az összes alattvalómra ugyanaz az igazságszolgáltatás vonatkozzék. De ne vesztegessük az időt. Ránk vár mindenki. – Kihúzta a derekát ültében. – Uraim – kezdte csengő hangon –, azért hívattalak ide ma benneteket, hogy a támogatásotokat kérjem egy tizenhat törvényből álló törvénykönyvhöz, amelyben e királyság ősi szokásai őriztetnek meg. Örömmel tudatom veletek, hogy derék barátunk, Becket érsek már esküt tett ezeknek a szokásoknak a megtartására, így hát aggályok nélkül adhatjátok a hozzájárulásotokat. Becket kifürkészhetetlen arcot vágott; olybá tűnt, hogy erősen uralkodik magán. Akkor viszont színlel, gondolta Eleonóra, és semmit nem jószántából tesz. Nem hitte, hogy Becket olyan jámbor módon beadja a derekát, ahogyan Henrik várja. Kibúvót fog keresni. Nem fogja harc nélkül megadni magát. Canterbury főesperese, aki Henrik nem hivatalos kancellárjaként tevékenykedett, mivel senki nem akadt, aki Becket örökébe léphetett volna, az övéhez fogható képességekkel és tehetséggel, felállt, és kitekerte a pergament, amelyen az új törvények sorakoztak. Sokan bólogattak, és néhányan hangosan helyeseltek, miközben az első két cikkelyt hallgatták, Becket pedig kissé felengedni látszott. Ez idáig nem történt más, csak elismételték a régi és ismerős szokásokat, ahogy Henrik mondta. Henrik is Becketet figyelte, kaján fénnyel a szemében. Eleonóra azon tűnődött, vajon miben sántikál. Majdnem bizonyos, hogy tartogat valamit a tarsolyában. Nem kellett sokáig várnia, hogy rájöjjön, ugyanis az esperes – aki nem volt buta ember, és tudta, hogy vihart készít elő – megköszörülte a torkát, és felolvasta a hármas cikkelyt, miközben Henrik önelégülten mosolyogva ült a helyén. – A király elrendeli, hogy mostantól a bűnelkövető egyházi személyeket a királyi bíróságoknak adják át ítélkezésre. Becket talpra ugrott.

– Királyom, ilyen értelmű mondat nincs, soha nem is volt benne ennek a királyságnak egyetlen törvényében sem! – tiltakozott. A püspökök lehangoltan pillantottak egymásra. – Bárhogy legyen is, most már van ilyen törvény – mondta Henrik halkan, s a hangja fenyegető volt. – Benne van a Szentírásban: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az övé – vágott vissza Becket. A püspökök immár fészkelődtek kínjukban. – Megesküdtél, hogy engedelmeskedsz nekem! – vicsorogta Henrik. – Arra esküdtem, hogy megtartom ennek az országnak az ősi törvényeit – mondta dacosan Becket. – Rászedtél engem, Sire – és mindnyájunkat. – Hogy merészelsz! – mennydörögte Henrik felugorva, és reszketett a haragtól. – Esküdj, pap! Az istenit, esküdni fogsz! Becket nem törődött vele. Az összegyűlt papokhoz fordult, és hozzájuk intézte a szavait. – Egyházi főrendek, jól tudjátok, hogy ezek az új törvények nem csak a néhai Henrik király törvényeit foglalják magukban, hanem a királynak ezt az új, gonosz törvényét is, amely az imént világossá tétetett számotokra, és amely ellentétben áll az Istent és az ő egyházát megillető tisztelettel. Ezért megparancsolom nektek, hivatkozva az engedelmességre, amivel nekem és mennyei atyátoknak tartoztok, hogy ne teljesítsétek ezeket a jogtalan követeléseket. – Mi van az engedelmességgel, amivel nekem, a királyotoknak tartoztok? – ordította Henrik, miközben a püspökök beleegyezőn mormogtak, és Eleonóra kezdett félni, hogy a férje fékezhetetlen dühében rövidesen a padlóra veti magát. – Az istenit neki – mennydörögte, és kezével a kardja hüvelyére csapott muszáj fegyverrel elérnem az engedelmességet? – Királyom, ezek Isten emberei – vágott vissza neki Becket, oltalmazó gesztussal kitárva a karját, akár egy juhait védelmező pásztor. Egyenesen, kihívón nézett szembe Henrikkel, aki vérben

forgó szemmel meredt rá. Henrik fordította el először a tekintetét, de Becket előbb még észrevette az arcán legördülő könnycseppet, amelyet Henrik gyorsan letörölt, úgy téve, mintha az orrát törölné meg a ruhája ujjával. Henrik nem figyelt fel az érsek baziliszkuszt idéző arcát futólag meglágyító sajnálkozásra és együttérzésre. – Továbbra is dacolni akarsz velem, Thomas? – kérdezte rekedten, immár csendesebben. – Nem, királyom – felelte Thomas. – Ha kérnéd, esküszegést követnék el. – Erre nem lesz semmi szükség – mondta Henrik, jobb kedvre derülve, mivel úgy érezte, hogy győzelemre áll. – Csak annyit mondj, hogy esküt teszel a törvényeimre. Ez minden, amire szükség van. Igazán nagyon egyszerű. – Engedelmeddel, Síre, én jóhiszeműen esküt teszek, hogy megtartom ezeket a törvényeket, és a püspökeimnek is megparancsolom, hogy ugyanezt cselekedjék. De mély sajnálatomra nem tehetem a pecsétemet erre a pergamenre. – Csak esküdj, ez minden, amit kérek – engedett a király. Azt hiszi, hogy nyert, gondolta Eleonóra, hogy túljárt Becket barátja eszén. De félek, hogy ez csak a kezdet. A királyné lehajtotta a fejét, mivel az ő szemébe is könnyek gyűltek. Látta, hogy minek néz elébe a jövőben; gyötrelmes évek várnak rá, amelyekre ráveti majd árnyékát ez a nehéz természetű, bajkeverő, fontoskodó pap, és ő el fogja veszíteni Henriket, Henrik pedig egyenesen a lelkét fogja elveszíteni, mígnem végül valamennyiüket elnyeli a sír. Elviselhetetlen kilátás volt ez. Becket esküt tett, és vele együtt a papjai is. De komor arccal és keserű tekintettel járt-kelt a palotában. Egy nap, amikor a hölgyeit megelőzve lépett a kápolnába, Eleonóra elszörnyedve látta, hogy egy derékig meztelen férfi térdel a karzat lépcsőjén. Hátát véres sebek szabdalták keresztül-kasul, és Eleonóra, képtelen lévén levenni a szemét erről a rettenetes látványról, végignézte, amint a szöges korbács újra és újra lesújt a vállára, tépve-szaggatva rajta a fehér bőrt. Érkezése hallatán a férfi a kőlapokra dobta a korbácsot,

és hátrafordította a fejét. Becket volt az; az arcáról áradt a fájdalom. Eleonóra rámeredt egy hosszú pillanatig, majd elsietett, maga előtt hessegetve nehézkesen mozduló hölgyeit, hogy azok ne tolakodjanak be az érsek magánpoklába. Hamarosan híre ment, hogy Becket megbánta, amit tett, és súlyos penitenciát rótt ki magára. Még az országból is megpróbált elszökni, de a király tisztviselői az utolsó pillanatban, a tengerparton feltartóztatták. – Nem engedhetjük, hogy Anglia prímása Franciaországban duzzogjon – mondta Henrik gúnyosan, haragtól sötét arccal. – Hogy nézne az ki? – Én elengedném – mondta Foliot püspök, összevonva bozontos szemöldökét. – A pápa nem helyeselhetné, hogy elhagyta a nyáját, és nagy valószínűséggel beleegyezne, hogy egy kezelhetőbb valakit nevezz ki Becket helyére. – Nem is érthetnék jobban egyet veled, püspök uram – vetette közbe Eleonóra. – Eleget hallottunk már erről a papról. – Igazat beszélsz, Foliot. Thomasnak mennie kell – értett egyet Henrik. Eleonóra meglepetten nézett rá. – Az összes püspök melletted fog állni – biztosította Henriket Foliot. – Becket túlságosan megbízhatatlan ahhoz, hogy magas egyházi tisztséget viseljen. Lejáratja a hivatalát! – Mindent elkövet, hogy aláássa az új törvényeimet – dohogott Henrik. – Nos, arra fogom használni őket, hogy megszabaduljak tőle. Úgy döntöttem, megvádolom azzal, hogy visszaélt a kancellár korában rábízott pénzekkel. Lássuk, nem változik-e meg ettől! – Volt visszaélés a pénzekkel? – kérdezte Foliot. – Nem, de ez a célunkat szolgálja majd! – mondta Henrik zordan. Eleonóra nézte őt. Henrik vérszagot fogott, és ádáz bosszúvágy hajtotta. Csak az tud ennyire gyűlölni, aki nagyon szeretett, és mégis… Eleonóra biztosra vette, hogy Henrik a lelke mélyén még mindig szenved, és hogy semmiféle gyógyír, legyen az bosszú vagy megbékélés, nem orvosolhatja soha a tátongó sebet, amelyet Becket árulása okozott.

24. NORTHAMPTON, 1164 – Mint Canterbury érsek, igazságszolgáltatás fennhatósága közönyös arca kipirult a dühtől.

nem tartozom alá! – Becket

a királyi rendszerint

Henrik előrehajolt a trónján. – Thomas, nem mint érseket, hanem mint az egykori kancelláromat vádollak – magyarázta igen kedvesen. – Most pedig, ha lennél oly jó, hogy elszámolsz nekem és ennek a bíróságnak arról, miként intézkedtél a pénzekről, amelyek akkoriban átmentek a kezeden, tisztázhatjuk a dolgot. Becket gyűlölettel nézett a királyra. – Úgy vélem, az a célod, hogy tönkretégy engem, Sire! – suttogta. – Nekem? – kérdezte Henrik. – Én az ellenkezőjét hittem. Becket az ajkát biggyesztette, majd a háta mögött rangsor szerinti rendben ülő papokhoz fordult. – Egyházi főrendek! – kiáltotta. – Tanácsotokért és segítségetekért esedezem! A támogatásotokat kérem. – Zavarodott neszek hallatszottak, ahogy az egyháziak a helyükön fészkelődtek, a lábukat bámulták, és általában is igyekeztek kerülni Becket könyörgő tekintetét. Csak Foliot püspök függesztette a tekintetét egyenesen az érsekre. – Te magad idézted ezt elő a dőreségeddel! – vetette Becket szemére. – De ha meghódolsz a király előtt, ahogy jogosan elvárja, maradéktalanul hűek leszünk hozzád. Becket mélységesen döbbentnek tűnt. – Királyom – mondta, visszafordulva Henrikhez, aki kérlelhetetlenül meredt rá –, kaphatnék időt, hogy átgondoljam az álláspontomat, és felkészülten válaszoljak neked? – Természetesen – felelte Henrik. – Nem vagyok én szörnyeteg. Méltányos ember vagyok. De ne is jusson eszedbe távozni az

országból! Szavadat adod erre? – Igen, Sire – válaszolta Becket eléggé alázatosan. – Szavamat adom. Eleonóra a kápolnában térdelt. Az oltáron álló gyertyák meleg fénybe vonták a Máriát és a kis Jézust ábrázoló festett szobrot; a Szűz szomorú mosolya szívbemarkolóan szemrehányónak tetszett. Az imazsámolyon, a királyné előtt a hivatalos levél hevert, amelyet aznap kapott Lajostól, aki tájékoztatta, hogy a leányaik házasságra léptek, Marie Champagne grófjával, Alix pedig a gróf öccsével, Blois grófjával. Eleonóra először nem is hitte, hogy a kislányai immár ifjú, tizenkilenc és tizennégy éves, ráadásul férjezett asszonyok. Ritkán gondolt rájuk ekkoriban, és alig tudta már felidézni az arcukat, bár természetesen sokat változtak az évek során, mióta nem látta őket – és mégis meghökkenve tapasztalta, hogy mélyen felkavarja, hogy nem hívták meg az esküvőkre. Tudta, hogy az okot nem kell sokáig keresni; Lajos még mindig rossz, gondatlan anyának tartja őt, aki szemrebbenés nélkül elhagyta a lányait, hogy feleségül menjen a szeretőjéhez. Hát, ő be fogja bizonyítani, hogy Lajos téved. Ír majd a lányainak, hogy kifejezze az örömét a házasságukat illetően, és jókívánságait a jövőre nézvést. Véget kell vetni ennek a hallgatásnak. Nekik is juttatnia kell valamennyit abból a mély és nem szűnő szeretetből, amit a többi gyermeke iránt érez, azon gyerekek iránt, akiket születésüktől fogva nevelhetett. Még ma írni fog nekik. Még ha nem is kap semmi választ, a lelkiismeretét megnyugtatja majd. Eleonóra a szokott helyén ült Henrik mellett, amikor Becketet ismét bíróság elé idézték. Hallotta, hogy Henrik élesen felszisszen, amikor az érsek hatásvadász módon belépett, díszes öltözetben, a kezében pásztorkeresztjével, amelyet rendszerint a szerzetesei egyike szokott előtte vinni. – Miért csinálja ezt? – kérdezte súgva, döbbenten attól, hogy Becket támadón lép fel, miközben Henrik kegyéért kellene folyamodnia.

– Azt hiszem, az egyház védelmét igényli az én rosszindulatommal szemben – mormogta Henrik zordan. Foliot püspök hallótávolságon belül ült a legközelebbi padon, felnézett, és jól hallhatóan így szólt: – Mindig is bolond volt, és mindig is az lesz! Becket rámeredt. – Nos, Thomas, mit hozol fel a védelmedre? – kérdezte Henrik, szürke szemével lesújtó pillantást vetve egykori barátjára. – Királyom, azért jöttem, hogy emlékeztesselek, te magad mentettél fel hosszú idővel ezelőtt minden kancellári kötelességem alól – mondta neki Becket dacos pillantással. – A mindenedet! Lépten-nyomon megkérdőjelezed az igazságszolgáltatásomat? – dühöngött Henrik – Úgy vélem, Sire, hogy nem annyira igazságszolgáltatás ez, mint inkább rosszindulat – vágott vissza Becket, és miközben Henrik ordítva szidta, hevesen a püspökeihez fordult: – Megtiltom nektek, hogy törvényt üljetek felettem! – kiáltotta nekik Henrik talpra ugrott. Eleonóra azon kapta magát, hogy a trónusa karfáját szorongatja; puszta kézzel meg tudta volna ölni Becketet. Hogyan merészeli így provokálni Henriket? Henriket, aki oly sokat tett érte, és túlságosan is szerette. Henrik lelépett az emelvényről, és előrerontott, míg közvetlen közelről nem nézett farkasszemet Beckettel. – Ezúttal túl messzire mentél, Thomas! – mordult föl. – Most, lordok és püspökök, tisztán látjátok a gonoszságát. Nemcsak a királlyal dacol, de magával a pápával is. Hát, idehallgassatok. Mindannyian írni fogtok Őszentségének, és tájékoztatjátok, hogy ez a pap megszegte az esküjét, amit Anglia törvényeinek megtartására tett; és kéritek tőle, hogy mozdítsa el a hivatalából. Döbbent csend volt, amíg Becket a válaszon törte a fejét. – Ezt kitervelted, ugye? – vágott vissza hátrálva a királynak, mire Henrik, aki felhágott az emelvényre, hogy visszaüljön a trónusára, haragtól reszketve rontott neki.

– Te – zihálta, alig találva a szavakat. – Te vipera! Uraim, folytassuk azonnal a bíráskodást. Ez a pap önmaga felett mond ítéletet. – Nem fogom meghallgatni! – dörögte Becket. – Nincs jogotok. Egyedül Isten ítélkezhet felettem! – És magasra emelve a jókora aranykeresztjét, méltóságteljes léptekkel kivonult a teremből, Henrik pedig dühödten ezt kiabálta utána: – Áruló! Áruló! Eleonóra nem tudott aludni. Egyre csak a nap fontos eseményei kavarogtak a fejében, és végül felkelt az ágyból, megpiszkálta a parázstartóban izzó széndarabokat, letelepedett az ablakmélyedésben lévő kőpadra, és kibámult a sötét, alvó város felett sziporkázó csillagokra. A szobája a vár kurtinájára, a bástyák közötti szakaszra és a kerítésfal oldalára nézett; az udvaron az őrszemek tüzet gyújtottak, amelynél a kezüket melengették, miközben lábukkal a nedves földön toporogtak. A lőrések mögötti védett folyosót, a gyilokjárót egy magányos katona rótta; Eleonóra, miközben őt nézte, futólag vetett egy pillantást a távoli tájra, majd a katona eltűnt az ajtóban, amely a szemközti toronyhoz vezetett, és azon túl folytatta az őrjáratozást. Eleonóra ekkor vette észre a vár külső oldalán felbukkanó két sötét, csuklyás alakot. Bizonyára az éppen őrizetlen hátsó kapun haladtak át, amely majdnem közvetlenül a királyné alatt volt. Eleonóra kíváncsian figyelte őket, majd rájött, hogy szerzetesek. Hogy mi dolguk lehet takarodó után, csak találgatni tudta: talán a közeli perjelségből hívták őket a várba valakihez, aki beteg lett, vagy talán Becket érsek kíséretéhez tartoznak, és elszöktek, hogy titkon Northampton kocsmáiban vagy bordélyházaiban töltsenek egy órát. Miután az alakok eltűntek az éjszakában, Eleonóra megfeledkezett róluk, majd eloltotta a gyertyát, és fáradtan visszabújt a lepedők közé. Úgy gondolta, most már el tud aludni. – Becket elszökött – mondta Henrik egy héttel később, bemászva az ágyba Eleonóra mellé. Eleonóra hirtelen éber lett, felizgatta Henrik szavainak jelentősége, és meglepődött, hogy a férjét a

szobájában látja; ekkoriban Henrik nem jött hozzá olyan gyakran, mint ő szerette volna, vacsorakor pedig olyannyira berúgott, hogy Eleonóra attól félt, ültő helyében összeroskad a részegségtől. Hamarosan ráébredt azonban, hogy Henrik nem a teste kedvéért jött, hanem Becket legutóbbi becstelenségéről akar beszélni. – Tehát elment – mondta Eleonóra. Nem volt meglepve. Becket már semmit nem tehetett, ami őt meglepte volna. – Igen. Szerzetesnek öltözött, és átszökött a Csatornán. Azt hiszi, biztonságban van – de még nem végeztem vele! – Henrik hangja sziszegéshez volt hasonlatos. – Örülj, hogy megszabadultál tőle – mondta Eleonóra zsémbesen. – Talán így van, de Anglia is megszabadult az érsekétől? – replikázott Henrik. Ebben van valami, látta be Eleonóra. Felsóhajtott. Igazán örült, hogy látja Henriket. Hiányzott neki a melegsége, hogy mellette feküdjön, a közöttük támadó hirtelen szenvedély, a párosodásukat követő álmatag békesség és kielégültség. Tudta, hogy hovatovább megállíthatatlanul középkorúvá válik, hogy kezd valóban megfakulni fiatalságának csillogó szépsége, és hogy Henrik még mindig élete virágjában és ereje teljében lévő férfi. Igen erősen munkált benne a nemi vágy – Eleonóra pedig nagyon is tisztában volt ezzel, és gyakran eltűnődött, vajon igyekszik-e Henrik máshol csillapítani a nemi éhségét. Nem tudta biztosan, de a józan esze – továbbá a hébe-hóba, gondatlanul a füle hallatára elpusmogott pletykák – arra a feltételezésre indították, hogy ez több mint valószínű. Mindazonáltal képtelen volt megbékélni a férje hűtlenségének eshetőségével. De ez mit sem számít, gondolta keserűen, amíg először az ő ágyába jön beszélni a barátjáról, aki a legádázabb ellensége lett. Hát, a hálószobában nem fog vereséget szenvedni Beckettől! Eleonóra tapasztalt asszony volt, és megvoltak a maga fegyverei. Szívélyesen Henrikre mosolygott, félkönyékre támaszkodott, engedve, hogy az ingválla kinyíljon, láthatóvá téve buja kebleit. – Inkább beszélgetnél? – mormogta, ám Henrik, akinek zaklatott tekintetű, mélyen ülő szürke szemében hirtelen tűz lobbant, feléje nyúlt, a nyakába temette az arcát, és mohón harapdálta, miközben a

keze a testén kalandozott. Nem az a fajta ember volt, aki vesztegeti az idejét, így hát pillanatokon belül a régi, ismerős módon fonódtak össze, hatalmas gerjedelemtől nekihevülten, mint korábban oly sokszor. Ebben a pillanatban Eleonóra nem akart mást, csak hogy Henrik teljesen az övé legyen, hogy magában érezze, és soha ne eressze el. Amikor később szétváltak és Henrik levegő után kapkodva hevert mellette, Eleonóra feléje fordította az arcát. – Azt mondod, Becket szerzetesnek öltözött? – Igen – mormogta Henrik. – Különös – idézte fel Eleonóra –, de néhány nappal ezelőtt – aznap éjjel, amikor előtte összetűztél Beckettel – kinéztem az ablakomon, és két szerzetest láttam távozni a várból. Kíváncsi voltam, mit csinálnak. Gondolod, hogy… – Istenem, az biztosan ő volt! – kiáltotta Henrik, és hirtelen felült. – Éppen aznap éjjel lépett meg. Miért nem szóltál semmit? – Nem volt semmi, amiről szólhattam volna. Nem sokat törődtem velük. Fogalmam sem volt, igazából egészen mostanáig teljesen megfeledkeztem róluk. – Eleonóra ráébredt, hogy dadog. – Persze – enyhült meg Henrik, és visszafeküdt a párnákra Eleonóra mellé. – Honnan tudhattad volna? – A teste feszült, merev volt, a hangulata immár nem egy szeretőé, hanem egy gyötrődő emberé. – Istenemre, meg fogom találni – mormogta. – Nincs a keresztény világnak olyan helye, ahová elrejtőzhetne előlem. Eleonóra ismét elveszítette a férjét. Henrik gondolatai nyilvánvalóan a tengeren túl, Thomas körül jártak. Már megint rögeszmésen azon törte a fejét, hogyan folytassa a harcot a renegát érseke ellen. Úgy hevert ott, szürke szemével a boltozatos mennyezetre meredve, hogy nem vett tudomást a továbbra is mellette fekvő Eleonóráról. Mintha ott sem lett volna. Eleonóra nehéz szívvel az oldalára fordult, háttal Henriknek, és alvást színlelt.

25. MARLBOROUGH VÁRA, 1164-65 Karácsony volt megint, és a marlborough-i vár öregtornyában voltak, amely egy dombon magasodott a Savernake-erdő szélén, ahol Henrik, reményei szerint, kellemes vadászatnak nézett elébe. Gottfried, Henrik immár tizennégy éves fattya éppen kihúzta a hagyományos süteményszeletéből a babszemet, és ennek köszönhetően őt nyilvánították arra az estére a zűrzavar fejedelmének. Roppant merész rendelkezések kibocsátásával kezdte az uralkodását: éppen arra adott utasítást, hogy a szobában minden jóképű férfiú csókolja arcon a királynét. – Ez szűkíti a mezőnyt! – nevetett a királyné. Imádta a karácsonyi szezon sikamlósságait. – Istenemre, letépem a tökét annak, aki csak egy kicsit is tiszteletlenül viselkedik! – mordult fel Henrik kedélyesen. Sajnálatos módon a francia követek éppen ekkorra időzítették az érkezésüket, amikor az udvarban a legvidámabb volt a hangulat. Egy apród lépett be, a király fülébe suttogott, akinek arcáról lehervadt a mosoly. – Mindjárt visszajövök – mondta a feleségének, Eleonóra pedig figyelte, amint kivonul a vigadozók között, útközben szórakozottan megborzolva kacagó kislánya, Eleonóra gesztenyevörös fürtjeit. Miután egy órán át hiába várt a visszatérésére, a királyné nem bírta tovább, mormogva szabadkozott, és felsietett a csigalépcsőn a király emeleti szobájába; háta mögött mindinkább elhalkultak a mulatság hangjai. Fény szűrődött ki az ajtódeszka alatt. Henrik ott volt, ahogy Eleonóra várta. A királyné elfordította a vasgyűrűt. Ahogy belépett a szobába, Henrik feldúlt arccal fordult feléje. – Mi történt? – kérdezte Eleonóra; nem lépett oda a férjéhez, keservesen tudatában volt a közöttük lévő fájdalmas távolságnak. – Lajos! – csattant fel Henrik. – A támogatását ajánlotta Thomasnak, és arra kérte őszentségét, hogy ne adjon hitelt az ellene felhozott igazságtalan vádaknak. – Felkelt, és döngő léptekkel elkezdett fel-alá járkálni a szobában, tomboló dührohamba lovallva

magát. – De Thomas először is a pápához ment, és tudod, mit csinált? Bepanaszolt, hogy zaklattam! – De Henrik, a pápa melletted áll, és mindig is melletted állt – csillapította Eleonóra. – Most már nem! – Henrik szája rút, gyötrődő grimaszba torzult. – Kiközösítéssel fenyegetett meg! – ordította. – Az istenit neki, ez a pap a halálom lesz! Nem viselem ezt el tovább. Csináljanak, amit csak akarnak, a pokolba is! Lefekszem. Nem lehetett vigasztalni, magánkívül volt a haragtól és a fájdalomtól. Kéklett-vöröslött az arca, letépte a fejéről a sapkát, és a padlóhoz vágta, majd kicsatolta az övét, és a szoba szemközti falának csapta. Majdnem sírt dühében, lerázta a válláról a köpenyét és a drága, hosszú palástot, amit az alkalom tiszteletére öltött fel, lerúgta magáról a térdnadrágját, majd mezítelenül és remegve lerántotta a selyemtakarót az ágyáról, és lezökkent rá, kezét tördelve, kínlódó arccal. Nem tudott uralkodni a dühén, hirtelen feltépte a lepedőt, kicibált egy marék szalmát a matracból, a szájába tömte, mintha így akarná elejét venni, hogy hangosan üvöltsön, és hevesen rágni kezdte. – Henrik… – kezdte Eleonóra, de a férje egy vad kézmozdulattal csendre intette, előreszegett állal csámcsogott, az arcáról csak úgy áradt a szenvedés. Aztán felkelt, a tűzhöz lépett, és kiköpte a szalmát. – Hagyjál – mondta. Az ünnepek alatt mindvégig utálatos hangulatban maradt, kérlelhetetlenül emésztette a dühe Becket, Lajos és a pápa iránt. Szent István napján Eleonóra ismét megpróbált beszélni vele, de egy pillantással elhallgattatta. Senki nem közelíthetett hozzá, túlságosan is mélyre süppedt a haragban és a szenvedésben. Aznap este Eleonóra, mivel nagyon aggódott érte, úgy döntött, hogy ismét próbát tesz. De úgy találta, hogy nyugodtabb. Egy dokumentumot pecsételt le, amelyet aztán az egyik írnoka kezébe nyomott. – Ez a bosszúm! – jelentette ki.

– Mi ez? – kérdezte Eleonóra kíváncsian; ugyan mi is lehet, és vajon még több bajt fog-e okozni. – Rendelet, amellyel Thomas minden rokonát kiutasítom Angliából – mondta Henrik komor elégtétellel. – De hát ők nem tettek semmi rosszat! És sokan vannak, nők, gyerekek, öregek. – Eleonóra elborzadt. – Nagyjából négyszázan, azt hiszem – mondta Henrik némi elégedettséggel, – Megfosztatnak minden tulajdonuktól, és kitoloncoltatnak. Hadd kolduljanak a betevő falatért! – Henrik, könyörögve kérlek, vond vissza ezt a rendeletet! – rimánkodott Eleonóra térdre esve. – Ez kegyetlenség, ez bosszúállás, és csakis féktelen indulat szülte, ami nem méltó egy olyan bölcs királyhoz, mint te. Henrik hidegen pillantott le rá. – Kelj fel. Ennek semmi haszna, Eleonóra. Ezek az intézkedések szükségesek. Rómában nem érhetem el Thomast, de erre majd rohanvást hazajön. Hadd lássa az ellenszegülése következményeit; hadd érezze a haragom hevét, és tudja meg, milyen az ellenségemnek lenni. Eleonóra talpra állt, lesújtó pillantást vetett Henrikre, és már távozni akart, amikor Henrik megragadta a kezét. – Kigondoltam, hogyan kényszerítsem Sándor pápát és Lajos királyt, hogy hagyják a sorsára Becketet – mondta. – Jobb, ha értesülsz róla, mivel a lányainkkal kapcsolatos. – A lányainkkal? – visszhangozta Eleonóra. – Mi közük lehet nekik ehhez? Micsoda új terv ez? – Szándékomban áll szövetséget kötni a német császárral, Barbarossa Frigyessel – jelentette ki Henrik önelégülten. Mondhatom neked, ez majd keresztülhúzza Őszentsége és Lajos király számításait, mert barátunk, a császár, Lajos ellensége, és Sándor riválisának, Viktor ellenpápának a támogatója. Lefogadom, hogy Lajos és Sándor bármit készek lesznek megtenni, hogy ne szövetkezzem Frigyessel, és hogy a puszta lehetőségtől

összeszarják magukat, és úgy dobják el Becketet, mint egy forró széndarabot! – De hogy kerülnek a képbe a lányaink? – kérdezte Eleonóra, azon tűnődve, vajon tényleg olyan életképes-e ez a terv, mint amilyennek látszik. – Indítványoztam, hogy a szövetséget szilárdítsuk meg két házassági szerződéssel – magyarázta Henrik. – Az a szándékom, hogy Matild feleségül megy a császár legnagyobb vazallusához és szövetségeséhez, Oroszlán Henrik szász herceghez, Eleonóra pedig házasságra lép a császár kisfiával, Frigyessel. Levélben kértem a császártól, küldje el a követeit Rouenba, hogy írásba fektessük a megállapodásokat. Remélem, februárban ott találkozom velük. – Ennyire előrehaladottak a terveid? – kérdezte Eleonóra, teljesen kétségbeesve a hírtől és a kilátástól, hogy megint elveszíti két leányát – méghozzá ezúttal gyengéden szeretett leányait –, és dühösen, mivel Henrik mindmostanáig semmit nem szólt neki a dologról, amit bizonyára hetek óta tervezgetett. – Nem gondoltál arra, hogy először velem beszéld meg? Az én gyermekeim is. – Most beszélem meg veled – mondta Henrik. – Te mindenkinél jobban tudod, hogy a királyok politikai megfontolásból adják férjhez a lányaikat. Ezek előnyös házasságok, amelyekkel mindannyian jól fogunk járni. – Arra használod a lányainkat, hogy bosszút állj Becketen! – kiáltotta Eleonóra. – Ez a megállapodás egyik előnye lenne – ismerte el Henrik –de lenne még sok egyéb is. – Remélem is! – replikázott Eleonóra. – És mikor küldöd a kislányainkat német földre? Henrik, olyan kicsik még! Eleonóra még csak hároméves. – Ez eldöntésre vár, de egy darabig még nem – felelte Henrik. – Akkor hálásnak kell lennem ezért az apró kegyért – sziszegte Eleonóra, és kisietett a szobából, mielőtt könnye csordult volna. Eleonóra egész januárban és még februárban is állta a sarat. Nem volt hajlandó Normandiába menni, hogy tanúja legyen a leányai

kiárusításának egy reménytelen ügy érdekében. E tekintetben hajthatatlan volt. Henrik vállat vont, és nem vesződött azzal, hogy vitatkozzon vele. – Itt maradhatsz, Angliában – mondta. – Winchesterbe megyek a gyerekekkel – közölte vele Eleonóra. – Azután talán utazgatni fogok egy kicsit. Helyettesítselek régensként? – Ne – válaszolta Henrik lesújtón. – A főbíróm intézkedhet a távollétemben. Eleonóra palástolta a fájdalmát, és eltűnődött – nem első ízben –, vajon miért vonakodik egyre jobban Henrik az utóbbi időben önállóságot engedni neki államügyekben. Egy időben Henrik habozás nélkül rábízta volna az uralkodást a távollétében, de ez még azelőtt volt, hogy eltávolodtak egymástól. Immár négy év telt el azóta, hogy a királyné utoljára okiratot adott ki a saját nevében. Mindez Becket hibája, vélekedett Eleonóra. Becket volt az egyetlen oka a viszályaiknak. – Azt akarom, hogy amikor a megállapodás létrejön, hívd össze Westminsterbe a Nagytanácsot, hogy megerősítse azt – utasította Henrik Eleonórát. – Akkor majd elküldöm a császár követeit, hogy tegyék tiszteletüket nálad Angliában, és találkozzanak Matilddal és Eleonórával, illendő fogadtatásban részesíted majd őket, tudom, hogy nem hagysz cserben. – Henrik hangja támadó volt. – Bízhatsz bennem – mondta Eleonóra hűvösen. – Tudom, hogyan szokás intézni ezeket a dolgokat. A Normandiába indulása előtti utolsó estén Henrik felkereste a felesége ágyát, és kedvét töltötte Eleonórával, nemigen törődve vele, vajon az örül-e neki vagy sem. Eleonóra, miközben alatta feküdt, arra vágyott, bárcsak többet tudna neki adni, de a szívében túl nagy volt a keserűség miatta. Nem tetszett neki az a férfi, aki Henrikből lett, a bosszúálló, kicsinyes ember, aki képes a saját lányait is felhasználni, hogy előnybe kerüljön az ellenségeivel szemben. Fájdalommal tapasztalta, hogy a férje nem nyitja meg előtte a szívét, hogy úgy bánik vele, mint egy ellenféllel, és ami ennél rosszabb, mint holmi ingósággal, amit tetszése szerint használhat. Olybá tűnt ekkoriban, hogy semmi nem

állhat Henrik útjába: nem volt hajlandó ezt eltűrni. Vagy vele, vagy ellene. Másnap reggel nyilvánosság előtt köszöntek el egymástól, Eleonóra Henrik hatalmas csataménje mellett állt a melengető búcsúpohárral. – Jó utat neked, uram – mondta Eleonóra szertartásosan. – Csatlakozz hozzám, mihelyt tudsz – mondta Henrik, lehajolva a nyeregből, hogy kezet csókoljon neki. Majd körbefordította a lovát, és nekiiramodott, patkócsattogás közepette haladva át a kapun, nyomában tarkabarka kíséretével és a nehézkesen mozgó málhakocsikkal.

26. ROUEN ÉS ANGERS, 1165 Május lett, mire Eleonóra követte Henriket Rouenba, és akkor már tudta, hogy ismét állapotos. A férje örült a hírnek, Eleonórát azonban csak elszomorította, ugyanis ez volt az első gyermeke, aki nem szerelemben fogant. Mindazonáltal feltételezte, hogy a kicsi, amikor megérkezik, éppoly drága lesz számára, mint a többi. Döbbenettel látta, mennyire megváltozott a császárné. Az idősebbik Matild sokat öregedett, mióta utoljára találkoztak: immár igen törékeny egészségű volt, és nehezen mozgott. Eleonóra magával vitte Richárdot meg a kis Matildot, és igen szigorúan kellett rájuk parancsolnia, hogy ne viselkedjenek oly lármásan a nagymamájuk körül. A császárné megenyhült az évek során. Nem sok maradt az ellenszenvből, amelyet a menye iránt mutatott egykor. Eleonóra azon kapta magát, hogy jólesik az idős asszonnyal üldögélnie, és bizalmasan megosztani vele a véleményét a Henrik és Becket közötti viszályról, és hálás volt, amikor a saját álláspontját az agg hölgy megerősítette a maga vehemensen kinyilvánított bölcs nézeteivel. – Az az ember többször is írt nekem, azt állítva, hogy Henrik ádázul üldözi az egyházat – árulta el. – Persze, tőlem nem kapott semmilyen elégtételt. Egyetlen levelére sem válaszoltam. – Engem Henrik aggaszt – vallotta be Eleonóra. – Henrik butaságot csinált, amikor felkarolta Becketet – jelentette ki a császárné, kifinomultan kortyolva a boros kupájából. – Megszállottjává vált. Nem hallgat a józan érvekre. – De Henriknek igaza van! – mondta az anyja élesen. – Nyomós oka van a haragra. Becket fenyegetést jelent, és úgy tűnik, hogy a felszentelése pillanatától kezdve szándékosan provokálta Henriket. – Előrehajolt, halványkék szeme keményen villant a papírvékony szemhéj alatt. – A bűnelkövető papok ügye… egyáltalán nem

helyénvaló, véget kell neki vetni. Butaság Becket részéről, hogy így foglal állást ezzel kapcsolatban. – Tudom, de nekem úgy tűnik, Becket olyan sok dologban foglalt állást, hogy már egyikünk sem tudja, mivel kezdődött a viszály eredetileg – sóhajtotta Eleonóra. – Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy támogassam Henriket, igazán, de úgy látszik, hogy nem kell neki a támogatásom. Mostanában én is ellenség vagyok. Túlságosan gyakran bíráltam a bosszúvágyát. – Igazad is volt, hogy megtetted – jelentette ki Maliid. – Valakinek kordában kell tartania a fiamat. Túlságosan szenvedélyes és csökönyös, amivel önmagának árt. – Nekitámasztotta fátyol borította fejét a szék támlájának. – Sajnos attól félek, hogy rossz vége lesz ennek. Nem lehet megakadályozni. – Elfogadhatatlan mértékig uralja az életünket – mondta neki Eleonóra. – Megrontotta a házasságomat. Imádkozom Istenhez, hogy hamarosan megoldódjon. – Úgy legyen – mormogta a császárné. – De az a gyanúm, hogy nem így lesz.

Eleonóra mindössze két hetet töltött Henrikkel, mielőtt az ismét ellovagolt; ezúttal Walesbe indult, móresre tanítani a walesi hercegeket, akik összefogtak, hogy lerázzák magukról az uralmát. Az utolsó néhány nap során szívélyesebb hangulatban volt. Eleonóra azon tűnődött, vajon az anyja mondott-e neki valamit, hogy rávegye, bánjon vele gyengédebben. Henrik minden este vele hált, és rendszeresen szeretkeztek – nem olyan hevesen, mint egykor, de azért a hajdani szenvedélyből maradt valami, és volt némi meghittség is. Eleonóra merte remélni, hogyha így mennek tovább a dolgok, idővel ismét átélnek valamennyit a gyönyörből, amit valaha adtak egymásnak. Biztosan tudta, hogy a dolgok javulóban vannak közöttük, amikor Henrik két nappal a távozása előtt közölte vele, hogy amíg a tengerentúlon lesz, rábízza Anjou és Maine kormányzását.

– Azt akarom, hogy menj Angers-be – mondta. – Ott rendezd be a szállásodat; legyen látható a jelenléted a birtokaimon. – Csodálatos – és biztató – volt, hogy Henrik ennyire megtiszteli. Eleonóra ujjongó szívvel ment Angers-be. Miután megszállt a várost uraló hatalmas erődben, Poitiers-be küldetett, megkérve hűséges nagybátyját, Raoul de Faye-t, hogy jöjjön és legyen segítségére a nagy feladatban. Henrik soha nem volt jó véleménnyel Raoul képességeiről, de Eleonóra úgy találta, hogy hűséges és megbízható helyettes volt a legutóbbi néhány év során, aki az ő szolgálatának szentelte magát, és szorgalmasan igyekezett – nem mindig sikeresen, ezt be kellett látnia – kordában tartani az engedetlen báróit. Egyébként is, Henrik messze volt, a walesiekkel harcolt. Eleonórának szabadságában állt úgy dönteni, hogy Raoulért küldet. Raoul el is jött. Eleonóra korábban soha nem figyelt fel arra, milyen elegáns és vonzó; évekig nem vett észre más férfit Henriken kívül, és a két ember nem is különbözhetett volna jobban egymástól. A negyvenkilenc éves Raoul csak hat évvel volt idősebb Eleonóránál, és régóta házasságban élt Elisabethtel, Faye-deVineuse örökösnőjével, aki két gyermeket szült neki. Raoulban megvolt Eleonóra anyai rokonságának, Châtellerault urainak minden kedvessége és szellemessége, és Eleonóra teljesen jól érezte magát a társaságában. A férfi udvariasan viselkedett, bármilyen minőségben kész volt szolgálni Eleonórát, és tele volt jó tanácsokkal, amelyek nagy részét Eleonóra örömest megszívlelte. Legfőképpen pedig megegyezett a zenei és irodalmi ízlésük, és e vonatkozásban Raoul igazán a déli tájak szülöttének bizonyult. A hosszú órák, amelyeket együtt töltöttek, miközben Anjou és Aquitánia ügyeiről tárgyaltak – mennyire jólesett Eleonórának híreket hallani a saját országáról! – meghittséget kölcsönöztek a kapcsolatuknak. Eleonóra azon kapta magát, hogy várja a találkozásaikat, és elragadónak találta Raoul csintalan mosolyát és éles eszét. Raoul nem ódzkodott szót ejteni a legbotrányosabb dolgokról – specialitását az udvari pletykák jelentették, kiváltképp a királyné hölgyeinek szerelmi kalandjai és Eleonóra kedvét lelte a férfiú keresetlen szóhasználatában. Azon kapta magát, hogy

rengeteget nevet a társaságában – ami az utóbbi években Henrikkel nem sokszor fordult elő. Szerfölött kellemes volt az egész. Természetesen tudatában volt, hogy valami bontakozik közöttük. Ösztönösen tudta, hogy Raoul többet szeretne tőle, mint amit egy nagybácsinak az unokahúgától várnia szabadna, de ezért alig is tudta hibáztatni. Mindenki előtt közismert volt a botrányos viszony, amelyet a másik nagybátyjával, Antiókhiai Rajmunddal folytatott, és évekig keringtek róla a pletykák Raoul bizonyosan hallott a dologról, és talán arra a következtetésre jutott, hogy Eleonóra vele is szívesen enyelegne hasonló módon. Eleonóra, noha szórakoztatta a gondolat, nem vette komolyan fontolóra. Beérte azzal, hogy élvezte Raoul széptevését, örömét lelte az udvari szerelem régi, ismerős játékában – ami olyannyira része volt a kultúrájuknak –, és fájó szívvel, de karnyújtásnyi távolságra tartotta magától a férfit. Nem volt ebben semmi rossz, ugyebár. Természetesen voltak komolyabb pillanatok, amikor például Becket problémájáról beszéltek. – Soha nem találkoztam vele, de tudom, hogy irtóznék tőle – jelentette ki Raoul lojálisán. – Veszedelmes ember, és jó, ha a férjed megszabadul tőle. – De hát nem szabadul tőle, éppen ez a lényeg! – kiáltott fel Eleonóra. – Bármilyen messze van is, Becket állandóan jelen van az életünkben, és bajt kever. – Ha én lennék a király, megtalálnám a módját, hogy elhallgattassam – jelentette ki Raoul. – Arra is gondolj, micsoda felzúduláshoz vezetne ez! – válaszolta Eleonóra. – El lehetne intézni… diszkréten – vetette fel Raoul. Eleonóra eltűnődött, vajon játék-e ez, vagy a nagybátyja valóban komolyan beszél. – Az emberek meg pusmognának. Nem, drága bácsikám, ez nem működne. És Henrik soha nem egyezne bele. Sok bűnben vétkes, de a gyilkosságra nem lenne hajlandó.

– Bocsáss meg, én csak az ő érdekében beszéltem – sietett Raoul biztosítani Eleonórát. – Én megszabadítanám őt ettől a csirkefogó érsektől, ha tudnám. – Tapintható volt a hangjában az ellenségesség. – Te miért gyűlölöd Becketet annyira? – kérdezte Eleonóra kíváncsian. – Mert ő a fájdalmad okozója – válaszolta Raoul, kezébe zárva az Eleonóráét. Kettesben voltak az emeleti szobában, az asztalnál ültek, amelyen halomban álltak az irattekercsek és a számadások, az ablakokon pedig besütött a nap. Eleonóra szótlanul visszahúzta a kezét. – Még mindig nagyon szép vagy – mondta Raoul halkan. – Finom csontozatod van, ami soha nem fog megöregedni. Hihetetlen vagy. – Hízelgő! – mosolygott Eleonóra. – Ez az igazság. Felismerem a szépséget, ha találkozom vele. Eleonóra felnevetett. – Gondolod, hogy elhiszem ezt – én, egy öreg, férjes asszony, aki tíz terhességet hordott ki? Nézz rám, Raoul! Raoul megtette, áthatóan, a mélyen ülő, sötét, sóvárgással teli szemével, és hirtelen már nem nevettek. – Kiváltképp most kellene dédelgetni téged – mondta Raoul. – Dédelget téged a férjed úgy, ahogy kell, kedves unokahúgom? – Henrik nem tehet róla, hogy a walesiek fellázadtak – válaszolta Eleonóra könnyed hangon. – De ha itt lenne, dédelgetne téged megérdemelnéd? – csökönyösködött a nagybátyja.

úgy,

ahogyan

– Természetesen – válaszolta Eleonóra, bár a hangja némiképp a meggyőződés hiányáról árulkodott. A Henrik és közötte lévő kötelék közelmúltbéli megújulása túlságosan törékeny, túlságosan mesterkélt volt ahhoz, hogy magától értetődőnek lehessen tekinteni. Henriknek sosem volt szokása becézgetni, amikor várandós volt a gyermekeivel, de akkoriban maga Eleonóra, előnyben részesítvén a bevett szokásokat, nem bátorította őt Raoul viszont szívében

trubadúr volt, minden tekintetben széptevő, udvari ember, és szertelenül odaadó. Nem értette, hogy Eleonóra és Henrik kapcsolata miként működik. Egyébként nem kedvelte Henriket, soha nem kedvelte – most pedig be nem vallott oka is volt rá, hogy hibát leljen benne. Összevont szemöldökkel, továbbra is átható tekintettel nézett Eleonórára. – Tudod, hogy nem hűséges hozzád – mondta. A szavai arculcsapásként érték Eleonórát. A királyné lélekben megtántorodott a pofontól. A semmiből érkezett, és arra kényszerítette, hogy szembenézzen az igazsággal, amit hosszú ideje félt megtenni. Számtalanszor megfordult a fejében, amikor nem voltak együtt, hogy Henrik ott leli kedvét, ahol akarja, de nem volt erre semmilyen bizonyítéka. Meg aztán ott voltak a híresztelések, amelyek a fülébe jutottak… Kényszerítette magát, hogy csak pletykának tekintse őket, és ne törődjön velük. Most viszont nagyon is ésszerűen hangzott a dolog, és egyáltalán nem ébresztett benne meglepetést. Hát persze, hogy Henrik hűtlen. Hogyan is kételkedhetett ebben? – Fejtsd ki pontosan, mit akarsz mondani ezzel! – követelte, miközben felkelt és az ablakhoz lépett, hátát fordítva Raoulnak, hogy az ne lássa, milyen mély döbbenetét keltett benne. Ha igaz, amit állít, nem akar butának látszani – szegény, tudatlan feleségnek, aki utoljára értesül a valóról. Félt, hogy a felindultságával máris elárulta magát. Raoul nyelt egyet. Nem számított rá, hogy Eleonóra ennyire hevesen reagál. Csak arra gondolt, hogy kicsal belőle egy beismerést arra vonatkozóan, amit máris tud, hogy megfeledkezhessenek Henrikről, és rátérhessenek a szerelmes témákra. Nyilvánvalóan elszámította magát. De hát most már kimondta, amit kimondott, és fájdalmat okozott Eleonórának, bár tudta, hogy muszáj, hogy nincs más választása, mint bizonyítékkal szolgálni. – Amikor Poitiers-ben tartózkodott, voltak nők – mondta, ismét nyelve egyet. – Korántsem csinált titkot belőle. Szajhák voltak, akiket a városból hozatott. Részeg volt mindenki. Ugyanaz ment minden este.

Eleonóra mély lélegzetet vett. Nem olyan nagy a baj, mint amennyire félt. Meglepve tapasztalta, hogy az alkalmi megcsalások nem fájnak neki annyira, mint várta volna. Leginkább attól félt, azt nem tudta volna elviselni érzelmileg, illetve mint feleség és mint királyné, hogy a férjének egyetlen nővel van viszonya. Már-már megkönnyebbülés volt hallania, hogy Henrik szajhákhoz folyamodott. – Hát, férfiember! – mondta olyan könnyeden, ahogyan csak tudta, és törékeny mosolyt hintve szembefordult Raoullal. – Az asszonyok megtanulják, hogy szemet hunyjanak az efféle dolgok felett. Ezek nem jelentenek semmit. Raoul feltételezte, hogy Eleonóra megjátssza a magabiztosságot, és eltökélte, hogy nem ismétli el, amit Henrik részegségében mondott egy szépséges, Rohese nevű szeretőjéről… Felállt, és Eleonóra köré fonta a karját. Tudta, hogy nem szép dolog kihasználni az állapotát, amikor ilyen sérülékeny, de nem tudott uralkodni magán. Eleonóra még mindig, még érett korában is bájos volt, ő pedig kívánta. Ámde, jóllehet volt egy röpke pillanat, amikor Raoul úgy gondolta, hogy engedni fog, Eleonóra derűsen kibontakozott az öleléséből. – Raoul, elég bonyolult az életem, nem annyira más asszonyok, hanem egy másik férfi miatt! – mondta neki. – És nem, nem kell ilyen döbbenten nézned. Semmi ilyesmiről nincs szó, legalábbis Henrik részéről. – Becketre gondolsz..- Raoul meghökkent. – Megesküdnék rá. Meg tudnám érteni, ha erről volna szó, azt nem tudom hová tenni, hogy Henrik a rabjává vált. Soha nem adott rá kielégítő magyarázatot, és szerintem ő maga sem tudja, miért van hatalma fölötte Becketnek. – Becket idősebb – kockázatta meg Raoul. – Talán Henrik úgy tiszteli, mintha apja volna, vagy a bátyja. Tán van Becketben valami, ami Henrik szeretne lenni. – Ó, talán olyasféle társaságot nyújtott Henriknek, amit én nem tudtam – tette hozzá Eleonóra keserűen.

– Nem hiszem, hogy ennek köze van hozzád – vigasztalta Raoul. – Ó, de igenis van! Amikor Becket előtérbe került, én másodlagos fontosságú lettem Henrik számára. Azelőtt minden csodálatos volt közöttünk. Félelmetes kettős voltunk. Beckettel mindennek vége lett. Akadnak pillanatok, amikor újra megvan, az enyém, de ez nem tart sokáig. Az az ember mindig betolakszik. És még egy dolog. Itt van a poitiers-i püspököm. Azt hiszem, hogy az ügynek, amit meg akar beszélni velem, hozzá is köze van. Raoul, pár perc múlva audiencián fogadom a püspök urat. Szeretném, ha jelen lennél, amikor megérkezik. – Tudod, hogy jelen leszek – mondta Raoul, gyengéden megérintve a királyné arcát. – Raoul! – rótta meg Eleonóra. – Tudod, hogy közöttünk nem lehet semmi. – Ah, de szabad reményben élnem, mint egy igazi trubadúrnak – mosolygott a férfi szomorkásán. Eleonóra az emeleti szobájában fogadta Jean aux Bellesmains-t, Poitiers püspökét. A magas támlájú székén ült, sárga, aranybrokát szoknyája legyező alakban terült szét a lába körül, hófehér fátylát aranydiadém tartotta. Raoul mögötte állt, kezét a széktámla oromdíszén nyugtatva. A püspök sebbel-lobbal, fontoskodva érkezett. Eleonóra emlékezett, hogy Beckettel együtt Theobald érsek környezetéhez tartozott, hogy összebarátkoztak, és hogy bár Henriknek köszönhette a püspökségét, Jean aux Bellesmains rendíthetetlenül hűséges maradt Beckethez. Eleonóra érezte, hogy ez a meghallgatás nem lesz könnyű, de nyájasan mosolyogva ült a székén, és megkérdezte, miben lehet a püspök szolgálatára. – Felséges hercegnő, őkegyelmessége, a Canterbury érsek ügyében jöttem – mondta a püspök nagy hangon, akárha kesztyűt dobott volna a padlóra. – Szolgálatait ajánlja neked, és szeretetéről biztosít téged, az ő kedves leányát Krisztusban, és igen buzgón esedezik, hogy a férjeddel, a királlyal való viszályában járjál közben érette.

Eleonóra hallotta, hogy Raoul élesen felszisszen; gyorsan összeszedte az eszét. Nem számított arra, hogy Becket mindenki közül éppen őhozzá folyamodik. – Hízelgő rám nézve, ha őkegyelmessége úgy véli, tudok segíteni neki – válaszolta –, de nem hagyhatja figyelmen kívül a tényt, hogy mióta ő és a férjem olyan jó barátok lettek, az én befolyásom megfogyatkozott. Mielőtt bármi egyebet mondhatott volna, Raoul közbeszólt. – Az érseknek mindenkinél jobban kellene tudnia, hogy egy feleség kötelességei közül a férje iránt való az első, neki tartozik engedelmességgel. Hogyan járhatna akkor közben egy olyan emberért, aki készakarva dacolt a királlyal, és az ellenségévé tette magát? Eleonóra arcán derűs meglepettség suhant át. Még egy órája sem volt, hogy Raoul minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ő megfeledkezzék a férje iránti kötelességéről! A püspök elvörösödött dühében. – Az első kötelessége az Isten iránti, nemde, Faye uram? – Hagyjuk ki ebből Istent – vágott vissza Raoul. – Itt egyetlen ember önhittségéről van szó. – Jóval többről van szó ennél, és ezt te is tudod! – Jean aux Bellesmains Eleonórához fordult. – Felség, nem sokat reméltem, amikor idejöttem. De ha csak annyit megtennél, hogy átadsz egy üzenetet… – Nem! Hogyan kérheted ezt tőle? – vágott közbe Raoul. A püspök rámeredt. – Nem tudnád hagyni, hogy a felséges hercegnő válaszoljon, uram? – Igen, Raoul, kérlek, engedd, hogy én beszéljek – szólalt meg Eleonóra. – Püspök uram, a leghőbb vágyam, hogy a férjemet valamennyi alattvalójával békében lássam. De ahogyan ezt a báróm is mondta, nem lenne helyénvaló, hogy beleavatkozzam ebbe a viszályba. Nem tehetek mást, mint mindennap imádkozom, hogy szerencsésen megoldódjék.

A püspök lesújtó pillantást vetett rá. – Igazság szerint nem vagyok meglepve, felség. Én magam mondtam őkegyelmességének, hogy sem segítséget, sem tanácsot nem remélhet tőled, és John of Salisbury ugyanezt mondta, ő osztozik Beckettel a száműzetésében és a sok-sok nélkülözésében. De látom, hogy te minden bizalmadat báró uramba helyezted, és ő ellensége őkegyelmességének. – Hogy merészelsz velem így beszélni? – csattant fel Eleonóra. – Arcátlan vagy, püspök uram. Nem beszélnél így velem, ha a herceg itt lenne, és nem sértegetnéd így a helyettesét. Jean aux Bellesmains méregbe gurult a felháborodástól, ami megoldotta a nyelvét. – Talán nem hallottad, mit beszélnek az emberek, felség, de talán mindkettőtöknek szívességet teszek, ha tájékoztatlak benneteket. Vannak feltételezések, melyek napról napra erősödnek a befolyást illetően, amivel Faye uram bír fölötted. Némelyek azt mondják, hogy hitelt érdemelnek. Én azt mondom, vigyázz a jó híredre. Eleonóra felállt, reszketett a haragtól. – Soha életemben nem sértettek meg így! – sziszegte. – Most azonnal távozz a színem elől, püspök uram, és nehogy visszagyere, amíg nem kérsz megalázkodva bocsánatot tőlem az alaptalan vádjaidért. Biztosra veheted, hogy az uram értesül majd róluk. Nem fog örülni neki. Ha a helyedben lennék, ügyelnék rá, hogy ne legyek Poitiers-ben, amikor visszatér oda. A püspök rémülten meredt Eleonórára. – Felség, csalódottságomban megfeledkeztem magamról – gagyogta. – Őszintén bocsánatot kérek! Ezer bocsánat! A lábad elé vetem magamat… – Nem szükséges – mondta Eleonóra hidegen; titkon szívesen látta volna, amint a nagyképű bolond térden csúszik. – Elfogadom a bocsánatkérésedet – és ne halljak többé ezekről a rágalmakról, megértetted? Miután a püspök, szeretetéről, hűségéről és diszkréciójáról biztosítva őt kihátrált a szobából, Eleonóra Raoulhoz fordult.

– Hallottad, amit mondott, bácsikám. – Komoly volt az arca. – Esedezem, tarts bölcsen távolságot. És kérlek, a jövőben ne beszélj helyettem. – Eleonóra, meghalnék, hogy a szolgálatodra legyek! – tiltakozott Raoul. – Könnyen megtörténhetne, ha Henriknek a fülébe jutna ez! – mondta neki Eleonóra komor mosollyal.

27. BREDELAIS VÁRA, A WALESI HATÁRON, 1165 Henrik lelassította és ügetésre fogta a lovát. Jóval megelőzte a társait, akik lemaradtak mögötte némiképp, az aznap elejtett vadakat cipelő vadászokkal együtt. Előtte, a távolban Bredelais vára magasodott, az őt vendégül látó Sir Walter de Clifford otthona, aki kiváló szolgálatokat tett neki a walesiek ellen folytatott, egyelőre sikertelen hadjáratban. Úgy tűnt azonban, hála Istennek, hogy a szerencse fordulóban van, mind a harcmezőt, mind a vadászatokat illetően, Henrik pedig virágos kedvében volt, és alig várta, hogy nagyvonalú házigazdájával és a társaságát alkotó bárókkal elköltsön egy vidám vacsorát. Halkuló kiáltozást és hahotázást hallott a háta mögül. A közelben kakukk hangja szólt. Pompás nyári kora este volt, a napkorong aranyló-vöröslő színorgia közepette ereszkedett a nyugati látóhatár felé. Istenem, de meleg van. Henrik jóval korábban levette a tunikáját, a nyeregtáskájába gyűrte, és csak az inge meg a nadrágja volt rajta. Fütyörészve ügetett tovább, úgy érezvén, nincs a világon semmi gondja. Még az is eszébe jutott, hogy a visszatérése után kérni fogja, készítsenek neki egy fürdőt. Biztosan nagyon iparkodnának! Erdős vidéken haladt keresztül a lovával, mindig szem előtt tartva a fákon túl magasodó várat, és egy jókora, füves rétre ért, amely egészen a vizesárokig nyúlón zöldellt. Egy lány térdelt a magas fűben, testére simuló, csipkedíszes ruhájának kékje erősen elütött a pázsit smaragdszínétől. Háttal volt Henriknek, aki nem látta az arcát. Fedetlen fejéről a vállára omló kibontott szőke haja azt hirdette, hogy még hajadon és érintetlen, kiváló minőségű ruházata pedig előkelő származásra vallott. A lány virágot szedett, és egészében véve csinosnak, elbűvölőnek tűnt.

Henrik, miközben pillantása elkalandozott a lány felsőtestének és csípőjének karcsú vonalain, érezte, hogy feltör benne az ismerős gerjedelem. Hosszú ideje nem izgatta fel nő ennyire. Rohese-t hónapokkal ezelőtt otthagyta, miután a csömörig ráunt a nagyon is ismerős bájaira. Eleonóra Angers-ben van, s egyre azzal zaklatja, hogy nyújtson segítséget néhány rebellis vazallus ellen, és minden bizonnyal fűnek-fának panaszkodik Beckettel kapcsolatban. Bárhogyan próbálkozott is, ő, Henrik nem tudta visszaszerezni azt a boldogságot, amelyben egykor Eleonórával része volt. Tünékenyen újraéledt benne, még tavasszal, de hamar véget ért, legalábbis részéről. Nem tudta megbocsátani Eleonórának a Thomas iránti ellenségességét, a fürkész kérdezősködését, a szeretetéhségét. Még mindig szerette, és tudta, hogy mindig is szeretni fogja, de nem úgy, ahogyan Eleonóra akarja. Elszomorította a dolog, de hát így volt. Ami meghalt, azt nem lehet visszahozni az életbe. Harminckét esztendősen Henrik élete virágjában volt, még ha felszedett is egy kis súlyfelesleget, és persze voltak nők, szép számmal, akiket meghódított, használt, majd gyorsan elfelejtett. De most, hogy meglátta ezt a páratlan szépségű fiatal lányt, kápráztató hirtelenséggel ébredt rá, hogy hosszú ideje hiányzik az életéből valami becses, amire jóval nagyobb szüksége van, mint egy gyors hentergésre a szénakazalban egy könnyen kapható cafkával. Ez azonban korántsem egy pajkos leányzó, hogy csak úgy a vágyát töltse vele, vélte, biztosan valamelyik leánya a vendéglátójának, akinek számos gyermeke van, köztük öt keménykötésű fiú. Azon tűnődött, vajon miért nem látta a lányt az előző este, amikor Lady de Clifford bemutatta a családját a királyának. A lány meghallotta Henrik lovának közeledtét. Hirtelen megfordult, a pompázatos színekben tobzódó virágok az öléből kihullva a köpenyére és a fűre szóródtak Határozottan elbűvölő volt. A bőre, mint a tejszín, az ajka telt és kerek, akár a sötétvörös cseresznye, az arca elpirult meglepetésében, a szeme kék volt, mint a búzavirág. Ahogy felegyenesedett, illendően lesimította magán a köpenyét; a derekán, a csípője fölött feszülő, drágakövekkel ékes övnek köszönhetően megmutatkozott vékony alakja, a mély dekoltázs és a

szoros pruszlik kihangsúlyozta apró, hetyke kebleit. Henrik érezte, hogy ágaskodni kezd a nemi szerve. Meg kell kapnia, egek, meg kell kapnia ezt a lányt! Annak persze fogalma sem volt arról, kivel áll szemben. Ő nem találkozott vele az előző este. Miközben Henrik lelassította, majd megállította a lovát, már hátrált is, megfeledkezve a virágokról. – Ne félj semmit, szépséges leányzó! – szólította meg Henrik szelíden. – A királyod vagyok, és apád vendége. Nem akarok ártani neked. – Az ágyamba akarlak vinni. Henrik igazából ezt szerette volna mondani neki. A lány szemlátomást izgalomba jött. Tejfehér arca eperpiros lett, miközben térdet hajtott. – Síre, bocsánatodért esedezem! – A hangja halk és dallamos volt, és elragadó walesi kiejtéssel beszélt. Henriknek vége volt, amint meghallotta. – Kelj fel! – parancsolta megnyerő mosollyal, leugorva a nyeregből a lány mellé. – Semmi szükség ragaszkodni a formaságokhoz, szépséges leányzó. Mi a neved? – Rosamund vagyok – mondta neki a lány. – Rosamund de Clifford. – Rosamund – ismételte Henrik – Rosa mundi. A világ rózsája. Gyönyörű név, angolul is, latinul is. A lány nem szólt semmit, csak irult-pirult. Henrik a karját nyújtotta neki, gyeplőszáron vezette a lovát, és gyalog folytatta útját a lánnyal a vár felvonóhídja felé, ahol az őrszemek láthatóan elbóbiskoltak a helyükön a hőségben. Henrik mennyeinek találta a lány kicsiny kezének érintését a bőrén. – Mondd csak, Rosamund, miért nem voltál ott tegnap este, hogy köszönts engem? – puhatolózott. – Királyom, csak ma tértem vissza a derék godstow-i apácáktól, akiknél az elmúlt három évben éltem. Henrik kíváncsi lett. – Úgy értsem, hogy a szüleid apácát szándékoztak csinálni belőled?

– Nem, királyom, azt kívánták, hogy erényes neveltetésben részesüljek, amely hasznomra válik, amikor Isten alkalmasnak látja egy férjet vezérelni az utamba. – Nagyon helyes, nagyon helyes. Túlságosan is szép vagy ahhoz, hogy egy kolostorban töltsd az életedet. Rosamund ismét illendőképpen elpirult. – Hány éves vagy, kis apáca? – évődött Henrik. – Tizennégy vagyok, királyom. – És azért jöttél haza, hogy férjhez menj? – Nem tudom, Sire. Henrik el volt ragadtatva – és le volt sújtva. Előfordult már korábban, hogy jó családból való szüzeket kívánt meg, és a dolog mindig rosszul végződött; a feldühödött apák rövid úton zárdába zsuppolták vagy sebtében férjhez adták a lányukat. A nők többsége, akikkel Henrik az évek során lefeküdt, vagy férjes asszony volt, vagy szajha – vagy pedig a felesége. Nagyon jól tudta, hogy Rosamund gyakorlatilag elérhetetlen számára – hacsak ő nem bizonyul olyan szörnyetegnek, amilyen mindig tréfásan hangoztatott állítása szerint nem volt. Jól tudta, hogy egyetlen, lovagi – vagy királyi – rangjára méltó férfi sepr gyalázna meg egy nemesi születésű hajadont olyan módon, hogy ezzel helyrehozhatatlanul tönkretegye az esélyeit a házassági piacon, vagy örökre bemocskolja a jó hírét. Kevésbé tisztességes férfiak talán nem aggályoskodtak volna ekként cselekedni, de Henrik immár maga is lányos apa volt, és vidáman legázolt volna minden gazembert, aki a lányai jó hírét veszélyezteti. Azt mondta magának, nem művelhet efféle dolgot a bájos Rosamunddal, sem az apjával, hűséges és szeretetre méltó házigazdájával. Ámde éppen ekkor a szeme sarkából észrevette, hogy Rosamund szemérmesen ráles a szempillái alól. Ártatlan tekintetével elárulta magát. Vonzónak talál, Henrik megesküdött volna erre! Talán nagyon is megközelíthető lenne… Amely esetben neki nem lenne, nem lehetne oly nagy bűntudata, ha elrabolná a szüzességét. Henrik ráébredt – tudniillik, ahogy szeretett is kérkedni vele, egyszerű ember volt, önmagához mindig kegyetlenül őszinte –, hogy nagyon

is hamar félretétetett az összes lovagi aggálya. Csakis Rosamund hibája lehetett ez: azzal a félénk pillantással levette őt a lábáról. A kutyamindenit, meg kell kapnia! Természetesen el kellett eresztenie Rosamund karját, amikor bevezette őt az apja várába, ahol az anyja – aki ömlengve hálálkodott a királyának, amiért épségben hazakísérte a leányt – a szobájába vitte, hogy megmosakodhasson és átöltözhessen az estére tervezett lakomához. Henrik fájdalommal engedte útjára Rosamundot, de azért mormogott néhány nyájas szót, majd visszavonult, hogy rendbe szedesse magát az inasával. Később, az asztal főhelyén ülve, kiválasztott egy csirkelábat a feléje kínált tálból, szórakozottan rágcsálta, majd Sir Walterhoz fordult. – Ma találkoztam a leányoddal, Rosamunddal – mondta, igyekezvén túlharsogni a tereferélést és nevetgélést. – Roppant erényes ifjú hölgy benyomását tette rám. Sir Walter arrafelé pillantott az asztal mentén, ahol a nagydarab, tagbaszakadt fiain túl Rosamund ült a nővéreivel. Henrik követte a pillantását; egész este abba az irányba tekingetett. A lány szemérmesen lesütötte a szemét, miközben falatozott, aranyló fürtjei azonban selyemfényű köpeny módjára omlottak a vállára és a mellére, az ajka pedig csókért kiáltott. Úgy nézett ki, mint egy gyönyörű festmény, és Henrik azon kapta magát, hogy – már megint – fájdalmas sóvárgást érez. – Még szép, Sire – mondta Sir Walter önelégülten. – Derék leány. Az apácák jó munkát végeztek vele. Hamarosan férjet kell találnom neki. – Nem kérték még meg? – Nem mintha ez sokat számított volna. Hamarosan meg fogják. Egy szemvillanás alatt lecsapna rá bármely férfi, aki méltó a családjához. – Nem, Sire. Sok gyermekem van, akiket ki kell házasítanom. – Tudom én, milyen az! – Henrik mosolygott. – Nekem is sok van. – De az, hogy eszébe jutottak, nem bírt visszatartó erővel; Henrik hallgatott egy pillanatig, és lázasan gondolkozott. – Mi lenne, ha Rosamund az udvarba jönne a királyné udvarhölgyei közé? Jó sora

lenne, és nekem magamnak lenne gondom rá, hogy megfelelő párt találjak számára. – Soha nem beszélt ennél ember őszintébben, merengett Henrik. – Királyom, ez nagy megtiszteltetés lenne nekem – ömlengett Sir Walter meglepetten. – És a leányomnak is, ebben biztos lehetsz. – Eleonóra királyné most éppen Anjouban van – mondta Henrik –, de az angol udvarhölgyei közül néhányan Woodstockban várnak a hazatérésére. Én magam is oda készülök, miután egy kis tiszteletre tanítom a walesi lázadóimat. – Ez hazugság volt, de Sir Walter-nek nem kellett tudnia. – Az embereimmel szívesen elkísérném a leányodat Woodstockba, vagy te is megszervezheted, hogy később, a saját fegyvereseiddel utazzon. Ahogy Henrik várta, a büszke és ambiciózus apa kapva kapott az ajánlaton, és el is döntetett, hogy Rosamund Woodstockba megy. Ennyire könnyen történt. Aznap éjjel Henrik ébren feküdt, tudatában lévén, hogy amit tenni készül, az nagy bűn, sőt még annál is rosszabb. Mégsem volt képes uralkodni magán: nem tudott ellenállni Rosamund vonzerejének. Meg kellett kapnia – megőrült érte. A puszta gondolattól követelőzőn lüktetett a hímvesszeje. Nem tudott gondolni semmi másra. A lelke mélyén egy halk hang figyelmeztette, hogy lesz megtorlás. Henrik nem kételkedett ebben, de nem törődött vele. A benne lakozó ördög, a származása jelentette ördögi örökség hajtotta, ösztökélte, hogy elvegye, amit akar. Ha kell, szembeszáll a világgal, hogy megkapja ezt a lányt. Ilyen súlyos volt a helyzet. Amikor elérkezett az ideje, hogy Woodstockba induljanak, szeptember elején, nem volt könnyes búcsú, mint három évvel korábban, mikor Rosamund először ment Godstow-ba; a lány immár hozzászokott a családjától való távolléthez. Akár a közmondás áldozati báránya, szelíden vágott neki az útnak Henrikkel, a viselkedése bizakodó és tiszteletteljes volt. Ha gyanította is, hogy többről lesz szó, mint a királyné szolgálatáról, nem adta semmi jelét.

28. A WOODSTOCKI PALOTA, 1165 Rosamund elragadtatottan pillantott körbe a napos, fehérre meszelt falú budoárjában. A helyiség egy tornyocska legfelső szintjét foglalta el, a csigalépcső alján pedig egy alacsony faajtó egy takaros lugasra, vagyis kertecskére nyílt, amelyben színpompás ibolyák, galambvirágok és rózsák koszorúztak egy gyertyánok, mogyorófák és kőrisek árnyékában húzódó pázsitkorongot. Rosamund ámulva szembesült ezzel, amikor pedig meglátta a számára előkészített szobát, búzavirágkék szeme még jobban elkerekedett. Ez a budoár egy királynéhoz illett. Valójában, bár ezt neki nem kellett tudnia, a királynéé is volt. Az ágyat selyemkárpit, fehérített pamutlepedők és élénk színű, kockás takaró borították. A vastag fal egyik ablakmélyedésében kőpad húzódott, egy ládán mívesen megmunkált arany gyertyatartók magasodtak; volt továbbá a kőpadlós szobában egy szép tölgyfa szék és két zsámoly, a falon pedig faragott fogasok sorakoztak a ruhái számára. Henrik örömmel figyelte az ajtóból, ahogy a vágyai tárgya felkiált a szerencséje láttán. – Királyom, a királyné minden udvarhölgye ilyen fényűzésben él? – kérdezte Rosamund. Mindig tiszteletteljesen beszélt Henrikkel. A király hosszasan ráfüggesztette a tekintetét. – Nem – mondta végül. – Ezt külön neked szántam, mert te gyönyörű vagy. – De mit fog szólni a többi hölgy? – Rosamund rémültnek látszott. – Semmit, drágám. Nincsen több hölgy! – mosolygott rá Henrik. – Nem értem. – Rosamund zavarodottan nézett a királyra. Henrik habozott. Egyetlen rossz lépés, és mindent elronthat Jobban teszi, ha őszinte lesz? Vagy őrizze még egy kicsit a titkot, és hagyjon még időt, hogy a lány érzései erősödjenek és elmélyüljenek iránta?

Úgy gondolta, hogy nem képes olyan sokáig várni. Az emberek máris gyanakodva nézték mindkettejüket, és pusmogtak. Miközben idejöttek, Henrik kísérete nyilvánvalóan azt feltételezte, hogy a király Godstow-ba viszi vissza a lányt – vagy legalábbis Henrik erre következtetett a fülébe jutó megjegyzésekből. Igazi meglepetést keltett, amelyet sötét és rosszalló pillantások követtek, hogy Woodstockba hozta Rosamundot. De mit törődött ő ezzel. ő a király, és a cselekedetei nem vitathatók. A lelkiismerete azt súgta neki, hogy most még letehet az ötletről, és hazaküldheti a lányt, testben és jó hírében érintetlenül, az apjához. Még nem volt túl késő, hogy tisztességesen cselekedjen. De az ördög, az ördög, aki a nemi ösztöneit uralta, felágaskodott benne, és nem tűrt ellentmondást. Henrik odalépett Rosamundhoz, és köréje fonta a karját. – Azt akarom, hogy maradj itt velem – mondta rekedten, miközben érezte, hogy a lány teste megmerevedik. A sajátja is merev volt, noha nem riadalmában, hanem a vágy folyományaként. A paradicsomban érezte magát ettől a szoros közelségtől. Nem akart nőt ennyire azóta, hogy első ízben megpillantotta Eleonórát. Az Eleonórával kapcsolatos gondolatokat gyorsan elhessegette. – Királyom, esedezem… – suttogta Rosamund, szaggatottan lélegezve. – Ez helytelen lenne!

halkan,

– Olyan nagyon helytelen szeretni valakit? – kérdezte Henrik. – Azt hiszem, attól a pillanattól fogva szeretlek, hogy megláttalak. Apád megengedte, hogy idehozzalak – és itt is vagyunk. – És Isten bocsássa meg nekem a félrevezetést, gondolta. Ismét megmoccant benne az ördög. – Apám? Azt hittem, hogy a királynét fogom szolgálni. – Rosamund szeme elkerekedett az értetlenségtől. – És így is lesz, ha eljön az ideje. De apád tudja, hogy az uralkodói kegy és az előléptetés sokféle módon elnyerhető – mondta Henrik. – A gondjaimra bízott téged, én pedig vállaltam, hogy férjet találok neked. – Távol álljon tőlem ez a gondolat! – De egyelőre nem akarok mást, mint téged szolgálni, és a magamévá tenni téged. Az enyém leszel, Rosamund?

Henrik elszörnyedve látta, hogy Rosamund sír. – Ne sírj, drágám – mormogta, megsimogatva a haját. – Minden rendben lesz, szavamat adom rá. Gyöngéden szeretlek és oltalmazlak majd, ne félj! Az ujjával felemelte Rosamund állát, és lenézett a nedves, kék szemekbe. Istenem, milyen szép ez a lány! – Tudnál szeretni engem egy kicsit? – kérdezte tőle. – Azt hiszem, tudnál! Rosamund rámeredt, mintha magába inná a lényét. – Nem tudom – suttogta. – Nem tehetem. Helytelen volna. Nehéz elhinnem, hogy apám a szeretődnek szánt volna, királyom. Nem hozhatok szégyent a családomra. Bűn volna, és mindketten a pokolban égnénk miatta. – Gyerekeknek való mese! – gúnyolódott Henrik. – De még ha volna is pokol, egyetlen veled töltött éjszakáért boldogan égnék az örökkévalóságig. – Van pokol! – biztosította Rosamund Henriket, némileg bátorságra kapva. – Micsoda kis apácát csináltak belőled – évődött Henrik, szorosabban vonva magához a lányt. – Idehallgass, Rosamund, az egyetlen pokol az, amit mi csinálunk magunknak itt a földön. A többi csak mítosz, amit az egyház terjeszt, hogy ránk ijesszen, és jók legyünk. Rosamund elhúzódott tőle, Henrik pedig hagyta, hogy megtegye. – Félek, hogy ez istenkáromlás, királyom – suttogta a lány. – Egyike a sok vétkemnek – válaszolta Henrik vidáman. – Nem szabad neked ellentmondanom, Sire, de úgy vélem, hogy tévedésben vagy. – Rosamund úgy nézett ki, mint egy ijedt nyuszi. Henrik nevetésben tört ki. – Így beszél egy leendő apátnő! – kuncogott. – Nos, erényes hajadon, magadra hagylak a szűzies ágyaddal. Holnap majd beszélünk még. – Igazság szerint a nevetéstől csillapodott a vágya, és Henrik tudta, mikor kell békén hagyni valakit. Felemelte

Rosamund kezét, udvariasan megcsókolta, majd belenézett a hihetetlen szempárba. – Viszlát, szép Rosamund – mondta, és távozott.

Rosamund mindmostanáig nem tudta, mit jelent akarni egy férfit. Igazából, mivel tizenegy éves kora óta zárdában élt, nem igazán volt fogalma arról, mi zajlik a hitvesi ágyban; csak annyit tudott, hogy meglehetősen illetlen dolog, és hogy az embernek panaszkodás és ellenkezés nélkül hagynia kell, hogy a férje ezt az illetlen dolgot cselekedje. Ennyit tudott meg a godstow-i zárdára bízott többi, előkelő születésű lány bizalmas sugdolózásaiból. Abban a tudatban nőtt fel, hogy egy nap majd megfelelő férjet találnak számára, és mindig úgy képzelte – ha egyáltalán gondolkozott erről –, hogy az illető nagyjából vele egykorú lesz, ami valójában butaság volt, hiszen sok hozzá hasonló lánynak végül idősebb – sőt, öregedő – hitves jutott. De itt volt a király, elég idősen ahhoz, hogy az apja lehessen, harsány, durva, mozgékony és némely tekintetben ijesztő férfi, és Rosamund bensőjében valami különösen és hatalmasan fogékony volt rá. Nem volt olyan jóképű, mint a lovagmesék vitézei, hanem zömök és vállas, kusza, vörös hajú, durva férfi, ámde vonzó, azon az idegen, gall módján, az ellenállhatatlan testi jelenlétével. Akárcsak Eleonóra tizennégy évvel korábban, Rosamund első látásra hevesen beleszeretett. Ha ez a sóvár érzés, ez a leküzdhetetlen feszültség a combja között, a testének ez a hirtelen tudatosulása vágy, akkor hirtelen meg tudta érteni, miért cselekszenek az emberek szerelemből őrültségeket, miért küzdenek lovagok sárkányokkal, miért sorvadoznak hajadonok toronyszobákban… vagy hogy miért kockáztatják zárdában nevelkedett lányok az erényüket, amiként, igen, még Ő is kísértést érez, hogy megtegye. Csupa helyes dolgot mondott, mindazokat a dolgokat, amelyeket egy erényes lány egy túlságosan önhitt, rámenős férfinak mondani

tartozik. Meggyőzően alakította a szűziesen szerény hajadont. De mindezek mögött ott voltak a teste sürgető és igéző parancsai, amelyek arra késztették, hogy adja meg magát, és az izgatott reagálása egy fiatal léleknek, amelyet felkavart, és amelynek hízelgett, hogy egy király szerelmet vall neki. Ez így, együtt, ellenállhatatlan volt. Rosamund nem áltatta magát azzal, hogy viszontszereti a királyt; bár tapasztalatlan volt, gyanította, hogy Henrik csupán az ő félrevezetése céljából használta a „szerelem” szót. Fogalma sem volt, hogy igazából milyen érzés a szerelem. Az általa ismert házaspároknál bizonyosan nem látszott létezni. Arra tanították, hogy egy feleségnek kötelessége szeretnie a számára választott férjet, de ez nem olyasféle szerelem, amitől az emberek elveszítik az eszüket, vagy nekivágnak a világnak, netán párbajokat vívnak. Rosamund lelke forrongott. Mi van, ha ez az egyetlen alkalom, amelyben valaha is része lesz, hogy megismerje ezt a fajta szerelmet? Nem kellene-e két kézzel megragadnia, és követnie a hús parancsát? Miközben álomba merült, azon tűnődött, milyen lenne Anglia királyának karjaiban feküdni.

29. ANGERS, 1165 Eleonóra ágyban feküdt a szülés után, karjában ringatva újszülött kislányát, Johannát, amikor levél érkezett Champagne-ból. Remegő ujjakkal bontotta ki, a vállának támasztva a csecsemőt, és valami ismeretlen írnok takaros, precízen rótt sorait olvasta. Leánya, Mari3 udvariasan üdvözletét küldte neki, és az egészsége felől érdeklődött. Ő maga jól van, boldog, és szeretné, ha a felséges királyné tudná, hogy megemlékezik róla az imáiban. Ez volt minden, de azért ez valami volt, több, mint amit Alixtól kapott, aki semmiképp sem emlékezhetett rá. Nem volt ez sok, de azért valami volt – valami, amire Eleonóra építhetett. 30. WOODSTOCK, 1165-66

Az ostrom nem tartott sokáig. Amikor a védekezés maradéka is megszűnt, Henrik meglátogatta a selyembe vont szobájában Rosamundot, aki tárt karokkal fogadta. Szűk volt, amikor Henrik beléhatolt, és halkan felnyögött, amikor a szűzhártyája átszakadt, de ezt követően hullámozva csimpaszkodott Henrikre, akárha soha nem akarná elereszteni. Utána Henrik fejét a mellén nyugtatva feküdt mellette, a kemény, lapos hasát simogatva, és arra gondolt, hogy hosszú ideje nem volt része nővel ilyen gyönyörben. Élvezetben igen – de nem ebben az áradó örömben és boldogságban. Egykor hasonló gyönyöröket élt át Eleonórával, és abból valami még mindig létezett, amikor együtt voltak; de amikor távol volt tőle, közönyösen, sőt ellenségesen érzett iránta. Most nem hajlandó Eleonórára gondolni, amikor az ő szép Rosamundja itt fekszik alatta, hogy ő újra magáévá tegye, mihelyt visszanyerte a lélegzetét és pihent egy kicsit. Rosamund, akinek szőke tincsei mindkettejüket beterítették, és csiklandozták Henrik arcát, és aki hányavetin nyújtotta ki gyöngyházfényben ragyogó tagjait. Henrik ujjai a nemi szerve hasadékához kúsztak, szétválasztották a szeméremajkait, és beljebb siklottak, Rosamund

pedig, akinek szeme elkerekedett meglepetésében, nyögni kezdett a váratlan kéjtől. Istenem, de szép ez a lány, gondolta Henrik, felkönyökölve és végigfuttatva a pillantását Rosamundon, miközben kézmozdulatai egyre erőteljesebbé váltak – másképpen szép, mint Eleonóra, Rosamundnak ugyanis törékenység és veleszületett finomság a sajátja. Illett hozzá a neve, a virágszirom finomságú bőréhez és a rózsás arcához! Henrik tudta, hogy soha nem lesz képes tőle elszakadni. Nem volt képes magára hagyni Rosamundot. Folyamatosan kívánta, a nappal és az éjszaka minden órájában, nem tudott betelni az odaadással, amellyel az elakadó lélegzetű lány a lelkesedését viszonozta. Mégis, az ágyban tanúsított, növekvő ügyessége ellenére Henrik szerelmese annyira fiatal és tapasztalatlan volt, hogy valahányszor szeretkeztek, minden alkalom az elsőnek tűnt – mintha újra és újra elvette volna a szüzességét. Teljességgel ellenállhatatlan volt! Henrik az egész ősz folyamán Woodstockban tartózkodott, ott töltötte a karácsonyt, majd megtalálta az ürügyet, hogy tavaszig maradjon. Kőműveseket és építőmestereket hívatott, hogy egy új tornyot emeljenek a hölgye részére, és kertészeket, hogy Rosamund örömére egy tiszafacsemeték és hanga alkotta bonyolult, körkörös mintázatú sövénylabirintust telepítsenek. Tudta, hogy eljön majd az idő, amikor muszáj lesz elválnia Rosamundtól, aki magányos lesz, felüdülésre lesz szüksége, és a nyár be-köszöntével ez az útvesztő szórakoztatja majd őt és a hölgyeit, akiket a szolgálatára rendelt Az egyszer sem jutott az eszébe, hogy az útvesztő egy napon sok-sok szóbeszéd és legenda forrásává válik majd. Amikor nem Rosamunddal édelgett az ágyban, Henrik keményen dolgozott a tervezett jogi reformjai megszövegezésén, és a tél derekán elment találkozni a Nagytanácsával Clarendonba, ahol az új konstitúciói, ahogy előszeretettel emlegette őket, törvényerőre emelkedtek. Az egyik kiváltképp elégedettséggel töltötte el, mivel azt jelentette, hogy Becket bűnelkövető alárendeltjeinek többé nem volt joguk az egyházhoz tartozásukból fakadó mentességükre hivatkozni.

Henrik megnyerte ezt a hosszú, kemény csatát – de abban kételkedett, hogy a háborút is megnyerte volna. A Thomas által okozott sebek még mindig elevenek voltak. Henrik éjjelente ébren feküdt, és azzal gyötörte magát, hogy felidézte magában a barátságuk mámorító napjait, vagy elkeseredett vitákba bocsátkozott a távol lévő érsekkel, elmondva mindazokat az okos dolgokat, amiket, ezt kívánta, bárcsak annak idején mondott volna. Időnként, miközben Rosamund békésen aludt mellette, szabadjára engedte a könnyeit, és eltűnődött, vajon megszabadul-e valaha ettől a nyugtalanságtól. Ő szerette Thomast – akkor hát Thomas miért dacolt vele, miért hagyta cserben? Ilyenkor a mellette heverő bájos leány felé nyúlt, és igyekezett benne feloldódni, általa feledkezni meg a fájdalomról és a dühről. Soha nem beszélt vele Becketről; nem akarta a szíve kiöntésével beszennyezni Rosamund tisztaságát. Rosamund a menedéke volt, békességet nyújtott neki, örömforrásaként szolgált: ez volt minden, amire tőle szüksége volt. Henrik nem maradhatott tovább: szükség volt rá Maine-ben, hogy leverjen néhány istenverte lázadó vazallust; máris vártak rá a hajói Southamptonban. Búcsúzáskor hosszasan és szeretetteljesen, sajgó szívvel csókolta Rosamundot. Isten tudja, mikor látja legközelebb. A lány a felhágókövön állt, karcsún és roppant csábítón a finom gyapjúköntösében, és feléje nyújtotta a búcsúserleget, amikor Henrik felszállt a lovára, készen arra, hogy kísérete élén útnak induljon. A király még egyszer, utoljára istenhozzádot mondott, a hangja rekedt volt az érzelemtől. Elviselhetetlen volt elválnia Rosamundtól, tragikus, kibírhatatlan… Eltökélten, tempósan lovagolt dél felé, de nem jutottak messzire, amikor hirtelen, megfogalmazhatatlan késztetésnek engedve megfordította a lovát, és vágtatni kezdett vissza, Woodstock irányába, nyomában elképedt kísérőivel, akik csak nagy nehezen tudtak lépést tartani vele. Amikor megérkeztek, Henrik leugrott tajtékos csataménjéről, felrohant a csigalépcsőn Rosamund szobájába, egyetlen kézmozdulattal elhessegetve a hölgyeit. Mihelyt

az ajtó becsapódott mögöttük, nekiesett Rosamundnak, és majd’ felfalta a csókjaival. – Vissza kellett jönnöm hozzád, hogy még egyszer lássalak! – zihálta. Rosamund e pillanatban túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy válaszoljon. – Mit fognak gondolni az emberek? Hogy megakadályozlak a királyi kötelességeid teljesítésében? – kérdezte, de hagyta, hogy Henrik azt tegye vele, amit akar. – Egy fikarcnyit sem érdekel, mit gondolnak! – mordulta Henrik. – Csak annyit tudok, hogy még egyszer az enyém kell legyél, mielőtt átkelek a tengeren. Látnom kellett az arcodat, ó, kedvesem! – Henrik keze mindenütt ott volt, a szemével magába itta Rosamundot. Rettenetesen ágyba akart bújni vele, nem várhatott tovább. Miközben a lepedők között henteregtek, megfeledkezve a külvilágról, a földszinti teremben és az udvaron a király környezetének tisztviselői és fegyveresei jelentőségteljes pillantásokat váltottak, majd vállukat vonogatva vigyorogtak egymásra. 31. ANGERS, 1166

Eleonóra Angers várának ormán levegőzött, amikor megpillantotta a közeledő Henriket és kísérőinek hosszú sorát. Megtorpant és előremeredt. Hát végre megjött. Nekigyürkőzött végül, és felidézte magában, hogy van egy felesége. Eleonóra szívében keserűség volt. Több mint egy éve nem látta Henriket; az nem jött el megnézni az újszülött kislányát, Johannát, és még karácsonyra sem jött haza. Ez kegyetlen csapás volt, hiszen azelőtt sosem töltötték külön a karácsonyt, és Eleonóra még mindig őrizte a benyomást, hogy a dolgok javulóban vannak közöttük. Legalább a gyerekek csalódottságára gondolhatott volna, ha az enyémre nem is, gondolta bosszúsan. Kíváncsi volt, vajon Henriknek fülébe jutottak-e a sikamlós mendemondák a Raoul bácsikájával való szoros kapcsolatáról, illetve hogy Jean aux Bellesmains fecsegett-e az istenverte sejtéseiről. Vagy, ami még rosszabb lenne, elhallgatott-e Raoul

valamit, amikor arról beszélt, hogy Henriknek más női is vannak? Aligha lenne meglepő, tekintve, hogy ő miként reagált. De tegyük fel, hogy van egy másik nő. Ha egy szerelmi viszony az oka annak, hogy Henrik ilyen hosszú időre magára hagyta a családját, akkor az bizony komoly fenyegetést jelent mindarra, ami neki, Eleonórának drága. A kilátás rémálomba illett, és a töprengés, valamint az, hogy rémisztő eshetőségeket játszott végig gondolatban, jócskán megviselte Eleonórát. A királyné azt kívánta, bárcsak képes lenne annyiban hagyni az egészet, és nem törődni vele, de lehetetlennek bizonyult. Eleonóra ezredszer is féken tartotta magát. Henrik király volt, és általánosságban nézve a nők nem sokat jelentettek neki a királyságával kapcsolatos víziója és a messzire nyúló birtokai támasztotta követelményekhez képest. Ha nem így állt volna a helyzet, a nőügyei inkább hírhedtek, semmint diszkrétek lettek volna, és ő bizonyosan tudna róluk. Henrik nem volt az a fajta férfi, aki engedi, hogy egy nő irányítsa, vagy uralkodjon felette. Még őt, a feleségét is határozottan a szerinte számára rendelt helyen tartotta, jóllehet ezzel sok szomorúságot okozott neki. Nem, Henrik nem hanyagolná el a feladatait és kötelességeit ilyen hosszú ideig pusztán egy nő kedvéért. Ha pedig hallotta volna a feleségéről szóló gonosz pletykát, kétségkívül cselekedett volna, ahogyan sok évvel korábban tette, amikor elkergette azt a szegény bolondot, Bernard de Ventadourt; soha nem tűrte, hogy az övéire a botrány bármiféle árnyéka vetüljön. Miután mindezt ismét meghányta-vetette magában, Eleonóra rájött, hogy semmivel nincs közebb annak megértéséhez, mi folyik, mint korábban volt; fejében kavarogtak a gondolatok, miközben lesimította a szoknyáját, megigazította a fátylát és a koronáját, és elindult lefelé a lépcsőn, hogy köszöntse a férjét. Egymással szemben álltak az emeleti szobában a polírozott faasztal két oldalán. Henrik óvatosan nézett. Félénknek, sőt bűntudatosnak látszott. Eleonóra szíve elnehezedett, és ismét azon tűnődött, miért jött Henrik.

– Remélem, jó utad volt – mondta másodízben, elárulva, mennyire nyugtalan. – Egy kis bort? Henrik leült, lerúgta a csizmáját, és hálásan elfogadta a serleget. – Remélem, hogy jól vagy, Eleonóra – mondta. – Sajnálom, hogy nem tudtam korábban ideérni. Clarendonban voltam, hogy gondoskodjam az új törvényeim megfelelő végrehajtásáról. Ez még januárban volt. Most hús vét van. Mit csinált időközben? A hajói hetekig vártak Southamptonban. – Sajnálom, hogy olyan sok bajod volt a maine-í báróimmal – mondta Henrik. – Soha nem bántak még velem ilyen lenézően! – dohogott Eleonóra; elfogta a méreg az emlékezéstől, és átmenetileg elterelte a figyelmét a félelmeiről. – A normann kapitányaid nem voltak hajlandók figyelembe venni az utasításaimat. Kijelentették, hogy asszonytól nem fogadnak el parancsot. – Tudom, tudom – vallotta be Henrik. – Semmi joguk hozzá, hogy így beszéljenek, és majd számolok velük, ebben biztos lehetsz. De a lázadókat levertem. Idefelé jövet olyan leckét adtam nekik, hogy nem fogják egyköny-nyen elfelejteni. – Megnyugvással hallom – mondta Eleonóra mogorván. Tisztában volt vele, hogy ez a beszélgetés csak a felszínt érinti, és hogy mindketten azt méricskélik, hányadán is állnak a másikkal. Már-már izzott a levegő a kimondatlanul hagyott dolgoktól. – Szeretnéd látni az újszülött lányodat? – kérdezte Eleonóra. , – Feltétlenül – mosolygott Henrik –, és a többi gyerekünket is. – Nem nézett Eleonóra szemébe. – Úgy fogod találni, hogy sokat nőttek – közölte vele Eleonóra. – Nagyon régóta nem láttad őket. – Ez tüske volt, és nem tévesztette el a célt. Eleonóra látta, hogy Hen rik valósággal összerezzen. A dajkája behozta a kisbabát, és a király karjába tette. Henrik lebámult az ölében lévő rőt hajú, pufók arcú és édesen mosolygó gyerekre, s arra gondolt, mennyire hasonlít Eleonórára. Elégedetten gügyögött neki, és kérges kezét a pihés fejére téve megáldotta.

– Szép kislány – jelentette ki. – Királynénak való, és semmi kétség, hogy egy napon az is lesz. Hallom, hogy Lajosnak végre fia született. Azt gondolod, amit én gondolok? – Értsem úgy, hogy elvetetted a tervedet Matild és Eleonóra német házasságára vonatkozóan? – kérdezte Eleonóra meglepetten. – Azt hittem, próbálsz kellemetlenkedni Lajosnak, hogy megtorold a Becketnek nyújtott támogatását. – Sosem mulasztok el egy alkalmat sem, hogy kellemetlenkedjek Lajosnak, ezt tudod, Eleonóra! – vigyorgott Henrik, amitől egy kicsit oldódott a hangulat. – De tényleg abban reménykedtem, hogy egy nap a birtokaimhoz csatolom Franciaországot. Most persze mindennek lőttek – ha az a fiú életben marad. Szóval, most zavarba hozzuk Lajost, miközben tervezgetünk a jövőre nézvést. A fiának egy nap majd feleség kell, nekem pedig hasznomra lenne, és az örököseimnek is, ha egy angol királyné ülne a francia trónon. – Ez okos terv – kényszerült elismerni Eleonóra. – Úgy vélem – bólintott Henrik. – És mivel nem gondoltam meg magamat a Matildot és Eleonórát érintően tető alá hozott szövetségekkel kapcsolatban, ezt a kicsit Franciaország majdani királynéjának fogom felkínálni. Nagyszerű sors vár rád, édesem – dünnyögte, lemosolyogva a babára. – Hát, csak remélni tudom, hogy mire odáig jutunk, a francia udvar egy kicsit méltóbb hely lesz – mondta Eleonóra, továbbra is mogorva hangon. – Ő majd méltóvá teszi, efelől semmi kétségem. Olyan bűbájos, mint az anyja. Látom rajta. – Eleonóra tudta, hogy Henrik engesztelni próbálja. – A bűbájosság nem sok hasznomra volt Lajos udvarában – fintorodott el; nem akaródzott neki beadnia a derekát. – De remek frigy lenne, és szilárdabbá tenné a békét Anglia és Franciaország között. – Semmi kétség, az európai fejedelmek mind vidáman dörzsölik a kezüket abban a reményben, hogy olyan pompás jövendőbelije lehet a lányuknak, mint Franciaország új trónörököse – jegyezte meg

Henrik kajánul. – De azt hiszem, mi jókora előnyben vagyunk. Én mindig előrukkolhatok Vexinnel mint mézesmadzaggal! – Azt mondták, Lajos lelkendezve örült, hogy végre fia született – idézte fel Eleonóra, és eszébe jutott, milyen különös elégedettséget érzett egykori férjét illetően, amikor értesült a hírről. Lajos kirívóan hosszú ideig várt – ő maga pedig nem váltotta be a reményeit az egyetlen dologban, ami számított. Az imái most meghallgatásra találtak, és Eleonóra örült ennek. – Nagy volt az ujjongás, úgy hallottam. Sokat várnak ettől a kis hercegtől. Máris Fü-löp Ágostnak nevezik, a régi római császárok mintájára.* – Én úgy hallottam, hogy a születése hónapja után kapta a nevét, és hogy „Istenadta” lett a beceneve – mondta Henrik. – Hát, remélem, a saját érdekében, hogy ilyen nevekkel nem az apjára ütött. Össze kell szednie majd magát, ha méltó akar lenni ezekre a nevekre! Ágost = Augustus – a ford. Visszaadta a kisbabát a dajkának, felvette a serlegét, fenékig ürítette, és a kancsó után nyúlt, – Na, iszom még egy kupa bort, aztán átöltözöm, lecsutakolom magamról az út porát, és elmegyek köszönteni a szeretett anjou-i báróimat. – Töltött a vörös nedűből. Eleonóra figyelte, és azon tűnődött, vajon elég közel kerülnek-e még valaha is egymáshoz, hogy túllépjenek a viccelődésen és az általánosságokon. – Van valami hír az érsek barátunkról? – kérdezte Henrik, de könnyed hangja nem palástolta el egészen a gyötrő kíváncsiságát. – Van, de nem jó – közölte vele Eleonóra. – Még mindig a sensi apátságban van, és még mindig a kiközösítéseddel fenyegetőzik. Azt mondják, felbőszítették a clarendoni konstitúciók. – Túl kell tennie magát ezen, és el kell fogadnia, hogy a változtatás szükséges – jelentette ki Henrik dühösen. – Fogytán van a türelmem. Idő kérdése, gondolta Eleonóra, de inkább nem mondott semmit, vonakodott összetörni a kettejük közötti feszült békességet. így hát

csak elmosolyodott, ismét hívta a dajkát, és arra kérte, hozza be a többi gyereket, hogy köszönthessék az apjukat. Henrik aznap este Eleonóra ágyába feküdt, és lerótta házastársi kötelességét. Legalábbis ilyen érzés volt, egy kötelesség, amit teljesíteni kell. Soha azelőtt nem tűnt ennyire távollévőnek, amikor Eleonórával szeretkezett. Eleonóra utána álmatlanul és zaklatottan feküdt, gyanította, hogy bekövetkezett, amitől régóta félt: Henrik immár nem szereti őt, és nem maradt számukra más, mint az érdekházasság, amely betöltötte a célt, amelyért megköttetett. Ha az ember távolabbról nézi a dolgokat, az ő személyes érzései nem kell hogy számítsanak. Csakhogy számítanak, nagyon is számítanak! Henrikre nézett, aki neki háttal aludt; a fehér test körvonalai homályosan rajzolódtak ki a magas ablakon beszüremlő holdfényben. Amikor a visszatérésekor először megpillantotta, újfent rádöbbent, hogy érettsége teljében milyen férfiasnak és erősnek látszik; deréktájon egy kissé vaskosabb, ez igaz, de még mindig izmos, boltozatos mellkasú, hím oroszlánhoz hasonlatos férfi. Menynyire szerette és akarta őt Eleonóra! Nem tudott nem így tenni. Az összes férfi közül, akit megismert – mármint a szó bibliai értelmében –, egy sem érhetett Henrik nyomába. De Eleonóra félt, hogy immár nem az övé. Köny-nyek áztatták a párnáját.

32. CHINON, 1166 Az udvar a chinoni Szent György-erődben, amely egy magas földnyelven tornyosult a Vienne folyó fölé, Henrik nagyszerű várában tartózkodott, amikor a király és a királyné egyszerre betegedett meg. Eleonóra nagyon jól tudta, mi okozza az ismerős rosszullétet: tizenegyedszer volt állapotos; azon a tragikus angers-i éjszakán esett teherbe, amikor ráébredt, hogy az összes, számára fontos értelemben elveszítette Henriket. Azóta nem javultak közöttük a dolgok, és immár úgy tűnt, hogy helyrehozhatatlanul eltávolodtak egymástól. Továbbra is betartottak az illemszabályokat, és civilizált lények módjára társalogtak; Henrik rendszeresen felkereste Eleonóra ágyát, de számára olyan volt ez, mintha egy idegennel közösült volna. Eleonóra tudta, hogy Henrik érzékeli az elhúzódását, a visszavonulását, amely nem annyira taktikai, mint inkább ösztönös volt, és az önvédelem igényéből fakadt. Azt mondta magának, hogy egy uralkodói házasságban nem lényeges a szerelem: ő Henrik felesége és királynéja, Eleonóra, Aquitánia hercegnője, Anglia királynéja, Normandia hercegnéje, Anjou és Maine grófnéja. Legyőzhetetlen, akivel semmiféle ledér nőcske, akibe az ura esetleg beleszeret, nem veheti fel a versenyt. Nem volt mersze keresztülnézni a látszaton; muszáj volt legyőzhetetlennek hinnie önmagát. Henriket mintha nem zavarta volna a felesége mesterkélt nyájassága; Eleonóra úgy vélte, örül neki, mivel mentesítette őt mindenféle kényszer alól, hogy rendbe hozza a dolgokat. Nem volt értelme megpróbálkoznia vele, ha nem szívvel-lélekkel csinálja. Nem akarta, hogy Henrik szerepet játsszon a kedvéért: igényelte az őszinteségét, de átkozott legyen, ha kutakodni kezd, félt ugyanis bármiféle fájdalmas megnyilatkozást kiprovokálni. Most viszont, tessék, már megint az ő gyermekével terhes, s ez egy okkal több, amiért muszáj fenntartani az egész színlelést. És közölnie kell a hírt Henrikkel. Az emeleti szobájukban nyitott rá, miközben Henrik egy szakadást varrt a vadászköpenyén, leült mellé a fa-padra, igyekezvén elfojtani

a kikívánkozó bosszúságát. Lehangoló volt az elkövetkező hónapokra gondolnia: belefáradt a várandósságba, túlságosan gyakran esett teherbe. A negyvennegyedik évében járt, és elege volt. Ez lesz az utolsó alkalom, fogadta meg. – Megint gyermekem lesz, Henrik – jelentette be csendesen. A férje abbahagyta a foltozgatást. – Nem örülsz neki – mondta. – Ha őszinte akarok lenni, akkor nem. De hát ez Isten akarata, nekem pedig muszáj derekasan helytállnom. De nagyon kérlek, ez legyen az utolsó gyerekünk. – Henrikre nézett, miközben beszélt, de a férfi kerülte a tekintetét – Érted, hogy gondolom – folytatta Eleonóra rendületlenül, elfacsarodó szívvel. Az a rettenetes, szorongató érzése támadt, hogy éppen örökre bezár egy ajtót – és talán idő előtt zárja be. Henrik nem válaszolt. Ide-oda járt a kezében a tű. – Nos? – Te döntesz – mondta Henrik. – Bánod? – kockáztatta meg Eleonóra, arra gondolva, hogy akár meg is halhat, és tudva, hogy éppen tönkretenni készül a közöttük meglévő kényes egyensúlyt. Henrik most felemelte a fejét, és ránézett. A tekintete fegyelmezett és kifürkészhetetlen volt. Borostás arca kissé kipirult; talán a haragtól? Ez is valami… Biztosan nem helyesli, amit kért, de nem teszi szóvá. Mint férje, ragaszkodhat a jogai érvényesítéséhez – és ki tudja, talán ismét átélhetnék azt a gyönyört, amiben egykor részük volt egymással. Azért tíz további terhességet is elviselne, ha Henrik akár csak egyetlen szóval is közölné vele, hogy még mindig kell neki. – Te döntesz – mondta Henrik ismét, visszafordulva a varráshoz. – Neked kell kihordanod a gyerekeket. Mellékes, hogy én bánom-e vagy sem. – Azzal vádolsz, hogy önkényesen figyelmen kívül hagyom az igényeidet? – kiáltotta Eleonóra, megfeledkezvén az elhatározásáról, hogy megőrzi kedves és méltóságteljes közönyösségét.

– Annyit mondok, hogy most nincs erre szükségem! – mordult fel Henrik. – Thomas azzal fenyegetőzik, hogy kiközösít, és az egész keresztény világ előtt jogellenesnek nyilvánítja a clarendoni konstitúcióimat. Baj van Bretagne-ban, ahol a vazallusom, Conan gróf képtelen rendet tartani, az aquitániai báróid pedig a szokásos csínyeiket forgatják a fejükben. Nem vagyok jól, Eleonóra, igazából fenemód borzasztóan vagyok, te pedig ezt a pillanatot választottad, hogy közöld velem, többé nem akarsz lefeküdni velem. Eleonórát megkönnyebbülés árasztotta el. Henrik beteg. Ez sok mindent megmagyaráz. Végső soron talán nem állnak olyan rosszul a dolgok. Aztán csapásként tudatosult benne, mit jelenthet Henrik betegsége. – Beteg vagy? – visszhangozta. – Miért nem mondtad nekem, Henrik? Mi a baj? – Torkig vagyok – mondta Henrik, örülve, hogy – még ha csak ideiglenesen is – magyarázattal szolgálhat Eleonórának az iránta tanúsított hűvösségére; soha nem tudta volna bevallani neki, hogy már nem szereti úgy, mint egykor, hogy immár van az életében egy új szerelem. Bármennyire túlterhelt volt is, Rosamund kedves képe állandóan vele volt, és örökösen sajgást érzett az ágyékában, ha rá gondolt. Ha ez betegség, akkor igen, beteg volt. De ennél többről volt szó. Thomas egyházi átokkal fenyegette meg. Bármennyire félvállról vette is Henrik a vallást, azért félt az örök kárhozattól és attól, hogy kitaszíttatik az egyház közösségéből; milyen helyzetbe hozná ez mint uralkodót, akinek a birtokai Skóciától Aquitániáig nyúlnak? Akit kiközösítenek, attól minden keresztény őrizkedni köteles; nem részesülhetne a szentségekben, sem a hit semmiféle vigaszában. Olyan lenne, mint egy leprás. Tudta, hogy beteg embert tilos kiközösíteni. Az egyház a maga bölcsességében és irgalmasságában úgy tartotta, hogy a betegek ítélőképessége gyenge, és nem képesek ésszerű gondolkodásra. Ezért aztán – számos okból – korántsem butaság, ha az ágyat nyomja és betegséget színlel.

Így hát az ágyat nyomta, és közhírré tétette, hogy titokzatos nyavalya döntötte le a lábáról. Még az orvosait is az orruknál fogva vezette, közeledtükre nyögött és megjátszott fájdalommal a szemét forgatta. Csakugyan titokzatos betegség, értettek egyet az orvosok maguk között tanácskozva. Ha nem látták volna, hogy a király ilyen nyilvánvalóan szenved, azt mondták volna, hogy nincs semmi baja. Eleonóra nem jött rá a turpisságra. Henrik úgy vélte, nem célszerű őt a bizalmába fogadnia, így hát Eleonóra attól rettegett, hogy a férje haldoklik, és megőrjítette, hogy az orvosok nem képesek meggyógyítani. Amikor bement hozzá és leült melléje, Henrik éppen csak hogy eszméletlennek nem tettette magát, némán tűrte, hogy ápolja, és azt kívánta, bárcsak kimenne. A vitájukról egyikük sem ejtett több szót: az ügy megoldatlan maradt, bár Eleonóra mindennap ezerszer megbánta, amit mondott. Fogadkozott Istennek; kérte, hogy gyógyítsa meg Henriket, és amikor megtette, azért könyörgött neki, hogy hozza rendbe közöttük a dolgokat. Nap mint nap térden állva korholta, esedezett neki és erőszakoskodott vele, akárha az alattvalói egyike lett volna. Henrik két hónapig nyomta az ágyat, Eleonóra pedig kezdett minden reményt elveszíteni a felépülését illetőén, s aggasztotta, vajon a kis Henrik készen áll-e a birodalom kormányzásának nehéz feladatára, amikor hír érkezett Vézelayból. – Becket kiközösítette a clarendoni konstitúciók valamennyi alkotóját – közölte a császárné, aki, bármilyen törékeny egészségű volt is, eljött Rouenból, hogy a gyengélkedő fiával legyen. Fáradtan kapaszkodott fel a lépcsőn a királyné lakosztályába, hogy tájékoztassa kimerült menyét a legújabb fejleményekről. Eleonóra megtántorodott. Ez volt az a hír, amitől mindannyian rettegtek, az ettől való félelem – Eleonóra kezdte gyanítani – volt az egyik oka Henrik betegségének. – Ülj le, Eleonóra! – rendelkezett a császárné. – Gondolnod kell a gyerekre, akivel viselős vagy, és meríts vigaszt abból, hogy Henrik nem tartozik az érintettek közé a betegsége miatt. Még Becket sem mert oly messzire menni.

– Hála Istennek – sóhajtotta Eleonóra buzgón, megkönnyebbülten omolva egy zsámolyra. – Azonnal szólnunk kell Henriknek. Henrik az ágyában ült, amikor rányitottak, és éppen egy kis erőlevest evett. Mikor közölték vele a hírt, az arca eltorzult, és olyan hevesen kezdett sírni, hogy mindketten attól féltek, ismét erőt vesz rajta a kór. – A csirkefogó! El fogom kapni! Tönkre fogom tenni! Velem többé nem fog dacolni, esküszöm, az istenit neki! – És azzal a beteg, aki már-már a halál torkában volt, szépen kiugrott az ágyból, a betegségének nyoma sem maradt. A felesége és az anyja elképedt értetlenséggel néztek egymásra, miközben Henrik vízért kiabált, hogy megmosakodhasson, és tiszta ruháért, hogy felöltözhessen, fokozatosan ébredve rá a valóságra – illetve, ami Eleonórát illeti, keserűen véve tudomásul, hogy Henrik egyáltalán nem volt beteg, hanem anélkül színészkedett hosszú időn át, hogy őt akár csak egy szóval figyelmeztette volna; hogy hagyta őt hosszasan aggódni és szorongani, és eszébe sem jutott enyhíteni a gyötrődését. Hogyan jöhetnének valaha is rendbe közöttük a dolgok ezek után, gondolta. Henrik továbbra is teli torokból ordibált, mit sem törődve az anyja dorgálásával. – Fiam, vigyáznod kell az egészségedre! – intette Matild. – Semmi baja az egészségemnek! – válaszolta Henrik, majd dühödt pillantása találkozott Eleonóra elképedt tekintetével, és kegyeskedett bűntudatos képet vágni. De ez csak egy pillanatig tartott. – Írok a pápának és Barbarossa Frigyesnek – fogadta meg Henrik. – Követelni fogom, hogy vonják vissza a kiközösítést. – Nincs kétségem afelől, hogy őszentsége engedni fog – mondta a császárné. – Szüksége van a támogatásodra, és a Frigyes császáréra. Én a magam részéről írni szándékozom Becketnek, hogy megmondjam neki a véleményemet, amiért ennyire gálád hálátlanságot tanúsít, miután oly nagy jóindulattal viseltettél iránta. – Köszönöm, anyám. Valakinek észre kell térítenie érsek uramat.

– Majd én figyelmeztetem – folytatta Matild eltökélten –, hogy a jóindulatod visszanyerésére csakis akkor van esélye, ha megalázkodik és józan magatartást tanúsít. Máris megyek, és megírom a levelet, hogy lássa, mennyire haragszom. És örömmel látom, fiam, hogy visszanyerted az egészséged. Egyenesen csodaszámba megy a felépülésed. – A császárné hangja gunyoros volt. Miután távozott és a léptei hangja elhalt a lépcsőn, Henrik ismét Eleonórára nézett, aki egy szót sem szólt. – Neked sem mondhattam el – magyarázta. – Azt kellett hinned, hogy beteg vagyok, hogy mások is biztosra vegyék. – Azt hiszed, én nem tudok úgy színészkedni, mint te? – kérdezte Eleonóra fagyos hangon. – Fogalmad sincs róla, mire vagyok képes! Henrik kérdőn felvonta az egyik szemöldökét, de nem harapott rá a csalira. Most nem bocsátkozhatott összetűzésbe Eleonórával; egészen másutt járt az esze. – El fogom kapni ezt a papot! – háborgott. – A földbe döngölöm. 33. RENNES, 1166

Eleonóra jelen volt a rennes-i katedrálisban, amikor Henrik hivatalosan birtokba vette Bretagne-t, miután elmozdította hasznavehetetlen vazallusát, Conan grófot. Diadalmas nap volt, a pápa ugyanis történetesen kevéssel korábban utasította Becketet, hogy vonja vissza a kiközösítést, és ne bosszantsa többé a királyát. Miután szertartásosan Henrikre ruházta az újonnan létrehozott bretagne-i hercegség jelvényeit, a rennes-i érsek szentesítette a nyolcesztendős Gottfried és Conan Konstancia nevű leánya, egy ötéves, büszke kis hölgy eljegyzését. Eleonóra, bárhogyan igyekezett is, nem tudta megkedvelni ezt a szőke hajú, koboldarcú, fennhéjázó, affektáló és zsarnoki modorú nagyságát. A kislányt elrontották és önhitté tették, Eleonóra pedig félt, hogy Gottfriednak lesz majd dolga vele az elkövetkező években, ha kordában akarja tartani, hacsak ő, Eleonóra nem tesz lépéseket a kis perszóna megfegyelmezése érdekében. Amit meg is fog tenni, fogadkozott

magában. Konstancia ezt a napot kiélvezheti, de ezután bizony kézbe kell venni. Eleonóra ellágyulva nézett Gottfriedra, amint az megfogta az ajkát biggyesztő mátkája kezét. Sötét bőrű, jóvágású fiú volt, csalafintaságra hajló természetű, az igaz, de okos és elragadó. Henrik úgy rendelkezett, hogy ő lesz Bretagne hercege, ha megnősül, addig pedig az apja viszi az ügyeket, és kormányozza a hercegséget helyette. Örömteli dolog volt, hogy a fiú jövendője ilyen szerencsésen és előnyösen elrendeztetett és Bretagne kérdésében ilyen kielégítő döntés született. Ezt az ünnepi napot csupán egyetlen kellemetlen tény zavarta, amelyről Eleonóra képtelen volt megfeledkezni, éspedig az, hogy bár Henrik és Gottfried jövőjére vonatkozóan meg volt a terv – Henriknek kellett kapnia Angliát, Anjout és Normandiát –, és mindkettejüknek találtak is menyasszonyt, Henrik ez idáig semmilyen módon nem intézkedett a középső fia, Eleonóra imádott Richárdja felől. Eleonóra felvetette neki ezt, miközben az asztalfőn ültek a katedrálisban lezajlott szertartást követő lakomán. – Módfelett örülök, hogy két fiunk sorsa rendeződött – kezdte diplomatikusan –, de mondd csak, milyen terveid vannak Richárdot illetően? – A pillantása megpihent a kilencéves legényke lángvörös, göndör üstökén; Richárd az asztal távolabbi részénél ült, és osztrigát meg fésűkagylót lakmározott. Erős gyerek volt, virgonc gyerek, bizonnyal nagy dolgokra hivatott. Eleonóra valójában eltökélte, hogy a saját birtokai örökösévé teszi, és úgy vélte, hogy Richárdot illetően Henriknek is ez a szándéka. Ez teljesen kézenfekvő lett volna. – Még nincsenek – mondta Henrik, akinek a szája báránysülttel volt tele. – De ha már említed, van egy ötletem a kis Henrikkel kapcsolatban, és örülnék, ha helyeselnéd. – És mi az? – kérdezte Eleonóra. – Szeretném, ha ő lenne az örökösöd Aquitániában. – Nem! – kiáltotta Eleonóra döbbenten. – Miért Henrik? Mi lesz Richárddal? Így Richárdnak nem maradna semmi! – Kipirult az arca dühében, a tivornyázók némelyike pedig kíváncsian nézett rá.

– Csillapodj – mormogta Henrik. – Azt hiszed, nem lesz gondom arra, hogy Richárd jól járjon? Nem jut eszedbe, hogy jobb lenne ezt a birodalmamat egy darabban, egy uralkodó alatt tartani? A számokban erő van, Eleonóra, és istenemre, minden erőmre szükségem van, hogy rendet tartsak a vazallusaid között. Egy dolog, ha Aquitánia hercegével állnak szemben, és teljesen más, ha a herceg egyszersmind Anglia királya, Normandia hercege, Maine és Anjou grófja is. Ezt be kell látnod! Eleonóra nem látta be. Mindössze azzal volt tisztában, hogy harcolnia kell a szeretett gyermeke jogaiért. – Richárd csak két évvel fiatalabb, mint Henrik. Tudod, hogy megvannak a képességei, amelyek Aquitánia kormányzásához kellenek, igazi déli fajta, én pedig azt akarom, hogy ő legyen az örökösöm, és rendeződjék a sorsa, ahogy a Henriké és a Gottfriedé. így méltányos. Henrik határozott arccal fordult feléje. – Bízzál bennem. Gondom lesz Richárd sorsára. – Hogyan? – kérdezte Eleonóra dacosan. – Az összes birtokod el van osztva. Mi lenne, ha meghalnál, miután Henriket tetted meg örökösömmé? Richárd föld nélkül maradna! Ekkor már sok vendég figyelte gondolkodóba esve őket, amint vitatkoztak. Eleonóra észrevette ezt, de nem törődött vele. Csak Richárd jövője számított. Henrik azonban, látván, hogy a nézeteltérésüknek tanúi vannak, úgy döntött, hogy véget vet a dolognak. – Nincs értelme a vitának, Eleonóra – mondta. -A döntésemet meghoztam. Csakis udvariasságból kértem az egyetértésedet. Tudod, hogy nincs rá szükségem. Nincs helye több szónak, eltekintve attól, hogy ha vége ennek az ünneplésnek, szándékomban áll újfent foglalkozni az örökösen arcátlankodó hűbéreseiddel, aztán pedig Poitiers-be megyek, ott fogok karácsonyozni, és bemutatom a népednek a kis Henriket mint örökösödet. Nyilván szeretném, ha te is ott lennél, és jelét adnád némi összetartásnak.

– Soha! – vágott vissza Eleonóra elkeseredett dühvel. – Angliába megyek, és ott maradok, amíg ez a gyerek meg nem születik. Nem fogok végignézni egy olyan aktust, ami lényegében kisemmizi Richárdot. Inkább segítek a felkészülésben Matildnak, aki jövőre útnak indul, hogy férjhez menjen. – Eleonóra megfontolás nélkül, a pillanat hevében határozta el mindezt, és már amikor kimondta, akkor is azon tűnődött, vajon nem fogja-e megbánni, hiszen ha Angliába megy, akkor bizonyosan ismét hónapokig nem fogja látni Henriket. Bölcs dolog vajon magára hagyni, amikor ennyire eltávolodtak egymástól? Eleonóra tudta, hogy talán hosszú időre zaklatott lelkiállapotra ítélte önmagát – de már túl késő volt visszakozni. A szavak már elhangzottak, és nem tudta el nem hangzottá tenni őket. Amellett tudta, hogy az igazság az ő oldalán van. Henrik összevonta a szemöldökét, de hajlíthatatlan volt. – Oda mégy, ahová akarsz – mondta. – Majd megteszem az előkészületeket.

34. WOODSTOCK ÉS OXFORD, 1166 Hideg volt az oxfordshire-i vadonban, az ólomszürke égbolt pedig havazást ígért. Komor felhők gyülekeztek, a kopasz fák meghajoltak a jeges szélben. Eleonóra elnehezedett testtel, prémekbe bugyolálva ült a hintójában, és tudta, hogy hamarosan valami menedékhelyet kell találnia, a kisbaba ugyanis immár kész volt megérkezni a világra. Szegény gyerek, gondolta: bánatban fogant és keserűségben születik, hiszen Henrik tiltakozás nélkül hagyta őt elmenni, és azóta sem hallatott magáról egyetlen szóval sem. Dühös volt Eleonórára az ellenkezése miatt, efelől nem lehetett semmi kétség, de Eleonóra továbbra is rendíthetetlenül kitartott amellett, hogy jogosan van megsértődve: a gondolat, hogy Richárd örökségét a kis Henrik kapja meg, gyógyulni nem akaró nyílt sebet jelentett számára. Eleonóra belefáradt, hogy szakadatlanul huzakodnia kell Henrikkel a saját birtokai feletti rendelkezésért, felbőszítette, hogy semmibe veszi az ő imádott fiát, és gyötrődött a házasságuk omladozása miatt. Megkönnyebbülés volt, hogy távol van Henriktől, és mégis… és mégis, mindennek ellenére hiányolta, vágyott rá, szüksége volt rá… Irgalmatlan volt a fájdalma. Eleonóra önkínzó módon vette fontolóra a lehetőséget, hogy kiszorította a helyéről egy másik nő. Nem volt bizonyíték, egyáltalán semmi, de mi más lehet az oka, hogy Henrik viselkedése ennyire megváltozott iránta? Egyszerűen megszűnt már szeretni őt? Eleonóra hátrahajtotta a fejét a selyempárnákra. Semmi értelme nem volt ilyen nyugtalanító gondolatokkal gyötörnie önmagát – az adott állapotában nem tett jót neki. A születendő gyermekére kellett gondolnia. Oxfordba tartottak, remélve, hogy odaérnek még a havazás megindulása előtt, ám az elemekkel vívott küzdelem hátráltatta őket, és a királynénak immár nem volt más választása, mint úgy rendelkezni, hogy éjszakára térjenek ki Woodstock felé. A királyi vadászlak Eleonóra kedvelt tartózkodási helye volt; saját lakosztállyal rendelkezett benne, és remélte, hogy az intéző lakható állapotban tartotta. Úgy gondolta, képtelen lenne dermesztőén hideg

szobákkal, dohos ággyal vagy nyirkos lepedőkkel szembesülni; az adott pillanatban ropogó tűzre, forró erőlevesre, puha ágyra volt szüksége, és arra, hogy a hölgyei kiszolgálják. A végsőkig kimerültnek érezte magát. A hintó, amelyet kétfelől fegyveresek fogtak közre, az utóbbiak lovainak patkócsattogása közepette végül átdöcögött a felvonóhídon. Amikor a kicsiny menet megállt, Eleonóra félrehúzta a hintó bőrfüggönyét, s hagyta, hogy a kísérői kisegítsék – majd eltátotta a száját döbbenetében. Azt látta ugyanis, hogy Woodstock immár egy új, a legszebb sárga kőből épült szép toronnyal büszkélkedik. Erre talán lehetett is számítani, hiszen Henrik fáradhatatlan volt a királyi rezidenciák csinosításában és átépítésében, és nem is oly régen sok időt töltött itt. Az volt meglepő, ami a torony előtt a falak ölelésében terült el. Egyfajta zárt kert volt ez – sőt, egy roppant különös parkocska –, és bizonyosan nem volt itt az ő legutóbbi látogatásakor. Eleonóra nehézkesen, már-már kábán indult el feléje. Henrik a legutóbbi telet és tavaszt nagyrészt itt töltötte, jutott eszébe. Az ő kedvéért vesződött volna ennek a kertnek a telepítésével, egy majdani látogatására gondolva? És a torony? Ez is neki készült? Hamarosan rájött, hogy a kertecske valójában egy labirintus, amelyet körkörösen ültetett tiszafacsemeték és hangabokrok alkotnak; a bejáratánál kikövezett ösvény látszott, hogy aztán eltűnjön az útvesztőben. Az utóbbi nem volt nagy, ám igézőnek, sőt varázslatosnak – és nem is kicsinyt baljóslatúnak – tűnt a fáklyák fényében, amelyeket Eleonóra emberei a növekvő sötétség miatt gyújtottak. Henrik valóban vette volna a fáradságot, hogy csak az ő kedvéért létrehozássá ezt a tekervényes dolgot? Milyen különös! Henriknek fogalma sem volt arról, hogy ő a belátható jövőben ide fog jönni. A labirintust füves ösvény szegélyezte; az egyik elágazása a toronyhoz vezetett, egy másik pedig a régebbi kastélyhoz, amelynek emeletén a király és a királyné szobái voltak, Eleonóra azonban nem tért rá erre az utóbbi ösvényre. Hunyorgó fényt vett észre a toronyban, az emeleti ablakok egyikében; a festett üveg olyan volt, amilyet általában csak hatalmas templomokban találni. Valami fontos

személy lett itt elhelyezve? Avagy, ami valószínűbb, valami szolga teszi a dolgát éppen? Ez megmagyarázná a fényt. Hirtelen kinyílt egy ajtó, és az intéző bukkant elő lélekszakadva a sűrűsödő sötétségből. Az arca vörös, a viselkedése nyugtalan volt. – Isten hozott, felség, Isten hozott! – kiáltotta, és kapkodva meghajolt. – Nem is sejtettük, hogy jössz. Mindent előkészíttetek. Kérlek, gyere be, és melegedj meg. – Egy karmozdulattal próbálta maga előtt az emeleti tömb alatt lévő jókora terembe terelni Eleonórát, ám az feltartóztathatatlanul haladt tovább. – Mindjárt, köszönöm. De először is, azt hiszem, megnézem ezt az elragadó új tornyot – mondta a férfinak. Az elsápadt. – Asszonyom, ezt nem tanácsolom. Még, ööö, nem készült el, és lehet, hogy nem biztonságos. – Valaki van odafent! – mutatta Eleonóra, és nehézkesen a torony aljában lévő szegecselt ajtó felé lépett. – Felség! – tiltakozott az intéző, de Eleonóra nem törődött vele. – Nyisd ki az ajtót! – parancsolta. A férfi fancsali arccal eleget tett az utasításnak, a királyné pedig félretolta, és kapaszkodni kezdett felfelé a csigalépcsőn. Kifulladt, mire az első emeleti szobához ért, és kénytelen volt megállni pár pillanatra, kezét gömbölyödő hasán tartva. Nyilvánvaló volt, hogy ezen az emeleten nincs senki, és az intéző igazat mondott: a torony még nem készült el. Félkész freskók ékesítették a meszelt falakat, a festékfoltos padlódeszkákon létrák, ecsetek és piszkos rongyok álltak halomban. Miután pihent egy kicsit, Eleonóra továbbindult a lépcsőn a következő szintre, egy boltíves, vakolatlan tárolóhelyiségbe, amelyben vaspántos ládákon és néhány zsámolyon kívül más nemigen volt. Itt sem tartózkodott senki. Feltett szándéka lévén, hogy kielégíti a kíváncsiságát, Eleonóra eltökélten zihálva felvonszolta magát a legfelső emeletre, ahol egy keskeny faajtóval találta szemközt magát. Az ajtó alatt fény szűrődött ki. Mély lélegzetet vett, és lenyomta a kilincset. A feltáruló ajtón túl szép, lakályos helyiség vált láthatóvá. A szobában meleg volt,

köszönhetően a széndaraboknak, amelyek egy parázstartóban izzottak. Sok-sok viaszgyertya táncoló fényében egy rendkívül szép, fiatal lány ült egy trébelt ezüstlavór előtt, és dudorászott, miközben finom hollandi kendővel mosta magát. Csak egy fehér ingmell volt rajta, a derekáig letűrve, miáltal a felsőteste fedetlen maradt. Egy pillanattal azelőtt, hogy a megriadt nimfa felsikoltott és eltakarta a mezítelenségét, Eleonóra metsző pillantása végigsiklott az apró, rózsaszín bimbós melleken, a hosszú, szalmaszínű hajfürtökön, a feszes, karcsú karokon és a nedves, rózsasziromhoz hasonlatos bőrön. – Ki vagy te? – kérdezte a királyné döbbenten, és máris rettegett a választól. – Rosamund de Clifford vagyok, asszonyom – válaszolta a lány fegyelmezett arccal. Fogalma sem volt, ki ez a betolakodó; az asszony vastag köpenybe burkolózott, az alatta lévő fehér fátyol pedig, jóllehet finom szövésűnek látszott, olyasféle volt, amit sok átlagos és előkelő születésű matróna viselt. – És mi dolgod itt? – Eleonóra nem tudott uralkodni a fensőbbséges hanghordozásán. Tudnia kellett, hogy kicsoda – és micsoda – ez a fiatal nőszemély. – A királyom parancsára lakom itt – felelte Rosamund, némiképp védekezőn. – Szabad kérdeznem, hogy ki óhajtja tudni? Eleonóra nem tudott megszólalni. Rémülten zakatolt a szíve. Ez a gyermek – hiszen alig több gyermeknél – az oka Henrik furcsa, hűvös viselkedésének? Ide kvártélyozta be ezt a lányt, a szeretőjét? Avagy – gondolkozott tovább lázasan – ez a Rosamund valami balkézről született gyermeke? – Eleonóra királyné vagyok – mondta, s a hangja sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint amilyennek érezte, és elégedetten látta, hogy a lány maga köré kanyarítja az alsóingét és sietve letérdel. – Felség, bocsáss meg nekem – mondta remegve. Eleonóra nem mondta Rosamundnak, hogy álljon fel, hanem az álla elé tette az egyik ujját, és felemelte a fejét, kihívóan próbálván a szemébe meredni, de a fiatal csitri nem nézett rá egyenesen.

– Nem fogom kerülgetni a lényeget – mondta a királyné. – Mondd meg nekem az igazat. A szeretője vagy? Rosamund rémült állat módjára remegni kezdett. – Az vagy? – ismételte meg Eleonóra élesen. – Felség, bocsáss meg nekem! – kiáltotta a lány, és sírni kezdett. Eleonóra visszahúzta a kezét, mintha megégette volna. Azt hitte, meghal ott azonnal, annyira émelygett a gyomra. Henrik megcsalta őt ezzel a kis cafkával. Ezzel a szépséges kis cafkával. Oltalmazón a kalapáló szíve alatti magzat felé kapta a kezét. – Felfogod, hogy ez az ő gyermeke? – kérdezte vádlón. Rosamund nem válaszolt; immár kétségbeesetten zokogott. – A könnyek semmit nem segítenek rajtad – mondta Eleonóra hidegen, azt kívánva, bárcsak ő is átadhatná magát a sírás fényűzésének, és csodálkozott, hogy az érzelmei nem árulták el még jobban. De a harag akadályozta meg, hogy összeomoljon bánatában. – Tudod, mit tehetnék veled? – Eleonóra szeme résnyire szűkült, ahogy – reményei szerint fenyegetően – közelebb lépett az előtte térdelő, szipogó teremtéshez. Tele volt gyűlölettel. Azt akarta, hogy ez a lány szenvedjen, ahogyan ő szenved. – Megkorbácsoltathatnálak! Ha úgy tartaná kedvem, hozathatnék egy tőrt, és ledöfhetnélek, vagy megmérgezhetném az ételedet. Igen, Rosamund de Clifford, nagy örömömre szolgálna rád gondolni, valahányszor behozzák neked azokat a finomságokat, amiket a férjem kétségkívül rendelt neked, és arra gondolni, hogy a következő falatod talán az utolsó lesz életedben! – Felség, kérlek, kegyelmezz nekem! – kiáltott fel a lány. – Én nem kívántam ezt. – De Eleonóra magánkívül volt a haragtól. – Gondolom, azt akarod mondani nekem, hogy akaratod ellenére lettél az övé, hogy megerőszakolt – fröcskölte a szavakat. – Nem, nem így volt! – Hanem hogyan volt? – Eleonóra nem akarta – nem volt képes – hallani a részleteket, de tudnia kellett.

– Felséged tudja, hogy az ember nem utasítja vissza a királyt – mondta Rosamund halk, remegő hangon. – De… – és Eleonóra ekkor halvány dacot érzékelt a hangjában – én szerettem őt, és amit adtam, önszántamból adtam. Szavaival akárha kést forgatott volna az idősebb asszony szívében. – Szeretted? Milyen megható! – Igen… még mindig szeretem. És ő is szeret engem, ő mondta. – Bolond vagy! – reccsent Eleonóra hangja, ahogy előfröccsentek belőle a szavak. – És nem te vagy az első ringyó, akit megszédít egy férfi szép beszéde. Rosamund Eleonórára emelte könnyes szemét, amelyben immár ellenkezés ült. – De, felség – mondta csendesen –, igenis szeret engem. Itt volt velem tavaly egész ősszel, télen és tavasszal. Felépíttette nekem ezt a tornyot, és egy labirintust a szórakoztatásomra. És megparancsolta, hogy maradjak itt, és várjam a visszatérését. Eleonóra nem szólt semmit. A haragja hirtelen elpárolgott, elsöpörte a döbbenet és a bánat, és tudta, hogy menten elsírja magát. Nem szabad ez előtt az arcátlan lány előtt ezt tennie, nem szabad hagynia, hogy lássa, milyen mélyen megsebezték ezek a kegyetlen tüskék, sokkal jobban, mint ahogyan az ő üres fenyegetései megijesztették az ellenfelét. Mint egy halálosan megsebesült állat, vissza akart vonulni egy sötét helyre, ahol meghalhat. Hangok szűrődtek fel a lépcsőházból; Eleonóra kísérői, kíváncsiak lévén, mi folyik, kétségkívül a keresésére indultak. Nem engedheti, hogy itt lássák őt, a megcsalt feleséget a fiatal vetélytársával. – Soha többé ne kerülj a szemem elé! – sziszegte Rosamund felé, majd hátat fordított a lánynak, és amennyire csak tudott, méltóságteljesen kivonult a szobából, erőteljesen becsukva az ajtót maga mögött, és elindult lefelé a lépcsőn. – A varrónők vannak odafont – mondta a hölgyeinek, akik őt keresve felfelé tartottak a lépcsőn. – Megcsodáltam az

ügyességüket. – Meglepte önmagát a lélekjelenlétével. – Úgy tűnik, hogy az intézőnek igaza volt, és nagy munkálatok zajlanak itt. Teljesen lakhatatlan ez a hely. Akár tetszik, akár nem, Oxfordnak kell vennünk az irányt. – Tudta, hogy a lehető leggyorsabban menekülnie kell Woodstockból. Nem volt képes egy fedél alatt maradni, de még csak egy levegőt sem szívni Rosamund de Clifforddal. Muszáj volt elmennie valahová, ahol békében nyalogathatja a sebeit. – Most? – visszhangozták a hölgyei. – Asszonyom, pihenned kell, mielőtt megpróbálunk továbbmenni. – Lesz egy fogadó az út mentén – mondta Eleonóra határozottan. Az oxfordi királyi palota egy erős kőfal övezte hatalmas épületegyüttes volt; úgy nézett ki, mint egy vár, valójában azonban pompás rezidencia volt, amelyet élénk színű falfestmények ékesítettek, és amelyben gazdagon berendezett lakosztályok álltak a király és a királyné rendelkezésére. A régmúlt szép időkben itt született Eleonóra imádott Richárdja, aki lelkesen és minimális erőlködéssel csusszant ki a világba. Ez a legutolsó baba viszont, eltérően az idősebb testvéreitől, mintha nem akart volna megszületni, ami nem is csoda, gondolta Eleonóra, ha a világ ilyen kegyetlen hely. A királyné korántsem tudta beleadni a szívét a vajúdásába. Nyomott és erőlködött, de nem sok haszna volt. Immár órák óta tartott, és a bába gondterhelten csóválta a fejét. Nagy megtiszteltetés volt, hogy sürgősen a királyné szüléséhez hívták, de a derék asszony félt, mi lesz vele – és a városban őt övező megbecsüléssel; ugyanis ha az anya vagy a gyerek meghal, ami majdnem bizonyos, a király vádló ujja őrá fog mutatni. Petronilla, aki szokás szerint be volt csípve, mivel a démonait elűzendő a borosflaskához folyamodott, az ágy mellett ült, és tragikus ábrázattal fogta Eleonóra kezét, miközben a többi hölgy forró vizes kancsókkal és tiszta, fehérített törülközőkkel sürgöttforgott körülöttük. Petronilla tudta, hogy neki vége lenne, ha a nővére belehalna a szülésbe; imádta Eleonórát, rengeteg dologban támaszkodott rá, és tudta, hogy nélküle sivár lenne az élete. Senki

más nem értette meg, miért kénytelen Petronilla a sárga földig leinni magát. Mások ferde szemmel néztek rá, és pálcát törtek felette, de Eleonóra nem. Eleonóra ugyanis szintén tudta, milyen fájdalmas elveszíteni a gyermekeit. Ct is szakították el kegyetlenül a gyermekeitől, ő is megtanult üres karral és fájó szívvel élni. Petronilla tudta, amit nem sokan, hogy Eleonóra miként ír újra és újra a francia leányainak, remélve, hogy újraszőheti a szálakat, amelyek hosszú idővel azelőtt elszakadtak Tudta, hogy sosem kapott választ, eltekintve egyetlen alkalomtól, amikor rövid időre feltámadt a remény a nővére szívében; ám a fiatal Marie grófnő végül nem látta értelmét a rendszeres levelezésnek – és Petronilla úgy vélte, hogy ezért aligha lehet hibáztatni őt. Igen, Eleonórának is megvannak a maga keresztjei – méghozzá valószínűleg több, mint amennyit hajlandó bevallani. Valami különös történt Woodstockban, Petronilla biztosra vette ezt. Azelőtt Eleonóra erősnek és eltökéltnek tűnt, akár egy harcos, aki kész megverekedni bárkivel. Most pedig mintha elveszítette volna az életkedvét. Érthetetlen volt ez a változás, ami végbement benne – és rémisztő. Petronilla, elfojtva a késztetést, hogy megint zokogni kezdjen, ismét a serlege után nyúlt. Eleonóra a leereszkedő szürkületben fekve tűrte az egyre gyakoribb tolófájásokat, ahogy az összehúzódások mind hosszabbra nyúltak, aztán visszahúzódott egy olyan helyre, ahol senki nem érhette el. Már-már örült a gyerekszüléssel járó gyötrelemnek: sokkal elviselhetőbb volt ez, mint az a kín, amelyet Henrik és a szajhája miatt élt át. Henriknek is köszönhette ezt a megpróbáltatást, mégis ezerszer jobban örült volna, ha az a romlatlan szerelmük következménye. De annak teljesen vége. Henrik megcsalta őt, ő pedig befejezte vele. Valóban ez lesz az utolsó gyermeke. Eleonóra tudta ezt. Órákon át folytatódott a megpróbáltatás. Szent ereklyéket hoztak neki, hogy csókolja meg őket, késeket toltak az ágy alá, hogy elvágják velük a fájdalmat. Egyik sem használt semmit, és Eleonóra örült volna, ha eljön érte a halál. Csak karácsony napján, hajnalban jött végre nyöszörögve világra a gyermek, véres végtagok és

sötétvörös üstök alkotta szomorú kis csomagként, aki az okozója – és a gyümölcse – volt a gyötrelmeinek. – Fiú, felség! – közölte a bába ujjongva, fellélegezve a megkönnyebbüléstől. Eleonóra elfordította az arcát. – Nem nézed meg? – kérdezte Petronilla, akinek szív alakú arca vizenyős volt a bortól, mégis áradt róla az aggodalom. Eleon óra kényszerítette magát, hogy odanézzen. Melléje fektették az ágyra a megtörölgetett és puha gyapjúba bugyolált gyereket. Az anyja szemügyre vette a gyűrött, dühös kis arcot, és közönyösen figyelte, ahogy a fia nyivákolva sírdogál mérgében, amiért kitaszíttatott a gonosz világba. Szeretett volna érezni valamit iránta, a szomorú kis csöppség iránt; végső soron nem ez a kisbaba tehet arról, hogy ő annyira szenved. Olybá tűnt azonban, hogy nincs már semmije, amit adhatna neki, szikrája sem maradt benne a szeretetteljességnek vagy anyai érzésnek. A bensőjében halottnak érezte magát. De azért ez mégiscsak az Ő gyereke, emlékeztette magát szigorúan. Muszáj tennie érte valamit. Tétován megérintette a parányi, hamvas arcot, és megáldotta a fiát. – Mi legyen a neve? – kérdezte Petronilla. – Milyen nap van? – kérdezte Eleonóra komoran. Karácsony. Éppen most hozzák be a karácsonyi fahasábot. – Két nap múlva lesz Szent István napja – mondta a királyné fáradtan –, de a vértanú után aligha nevezhetem el, mert az angolok körében István királyt nem övezi nagy tisztelet. Jut eszembe, három nap múlva Szent János apostol és Szent János evangélista napja lesz. Jánosnak nevezem el. Petronilla lepillantott az új unokaöccsére. – Imádkozom, hogy Isten adjon neked hosszú és boldog életet, János úrfi – mondta, és tisztában volt vele, hogy ez a pillanat, amelynek boldognak kellett volna lennie, valaminő, számára ismeretlen okból nagyon szomorú. 35. ARGENTAN, NORMANDIA, 1167.

– Köszöntelek, hölgyem – mondta Henrik szertartásosan, megcsókolva a felesége kezét. Hidegen néztek egymás szemébe, ahogy Eleonóra felegyenesedett a pukedlijéből. Henrik hízott a tizennégy hónap alatt, mióta nem látta, gondolta Eleonóra, vörös hajába pedig ezüstös szálak vegyültek; döbbenetes és nem éppen örvendetes módon jelezve számukra, hogy egyikük sem lesz már fiatalabb. Henrik a végletekig megviseltnek látszott, és csakugyan az is volt, mivel kifárasztották az államügyek, a szakadatlan viszálya Beckettel – és az anyja nemrégiben bekövetkezett halála. Az utolsó pillanatig vasakaratú császárné rövid betegség után szeptemberben, Rouenban lehelte ki a lelkét. Eleonóra nem tudott mély gyászt érezni, Henriknek azonban bizonyosan keservesen hiányzik, gondolta. Matild hosszú évekig kormányozta helyette Normandiát, és sok más ügyben is segítségére volt a bölcs tanácsaival. Immár eltávozott, és űr támadt utána Henrik világában. Eleonóra még így sem tudott különösebb részvétet érezni Henrik iránt: a férje túlságosan mély sebet ejtett rajta. Nem néztek egymásra, miközben Henrik bevezette őt Argentan várába; Eleonóra alig ért hozzá a kezéhez. A falak mentén egymás hegyén-hátán álló udvaroncok figyelték, amint elhaladnak előttük, a királyuk és a királynéjuk, hogy oly hosszú idő után együtt üljék meg a karácsonyt. Sok találgatás folyt arra nézvést, hányadán is állnak egymással valójában, némelyek pedig sugdolózva azt pletykálták, hogy valahol Angliában, egy toronyba zártan él egy szépséges hajadon, ámde a hosszas különélés magyarázatául politika támasztotta követelmények is szolgálhattak. Eleonóra Angliában volt, ahol a leánya, Matild és a szász herceg esküvőjére készülődött; Henrik pedig Aquitániában vert le egy újabb felkelést, aztán pedig Vexinben, ahol nehézkesen tető alá hozott Lajossal egy békeegyezményt. – Hiányoztak a gyerekeim – mormogta, amint, immár kéz a kézben, beléptek a kastélyba. – Bízom benne, hogy egészségesek, és hogy Matildunk vidáman indult a vőlegénye üdvözlésére. – Vidám volt – válaszolta Eleonóra röviden, felidézve magában a mozgalmas heteket, amíg összeválogatták és húsz ládába pakolták a kelengyét, Matildot, ahogy sírva kapaszkodott belé Doverban,

könyörögve az anyjának, hogy legalább keljen át vele a tengeren, és késleltesse az elkerülhetetlent, az elválás borzalmas pillanatát. Felidézte azt is, hogy minden erőtartalékát mozgósítania kellett a nyugalma és a magabiztossága megőrzése érdekében, és hogy képes legyen egyedül elengedni és a sorsára bízni szeretett gyermekét. Ó, hogy hiányzott neki az érzékeny, kedves lány. Olyan volt, mintha egy végtagját veszítette volna el. Henriket azonban mindez nem érdekli, gondolta Eleonóra keserűen. Az ő számára a gyermekei gyalogok, akiket ide-oda mozgathat egy sakktáblán, valahányszor úgy tartja kedve. – Hogy van a kis Henrik? – érdeklődött; a hangja olyan volt, akár a jég. Nem felejtette el, és nem is bocsátotta meg, hogy Henrik az előző karácsonyon, mint az ő örökösét mutatta be a fiút az alattvalóinak Poitiers-ben. Eleonóra még mindig felháborítónak találta ezt, akárcsak azt, hogy Richárd örökrészének ügye továbbra is rendezetlen. – Úgy fogod találni, hogy megváltozott – mondta Henrik mogorván. – Már tizenkét éves, és látszik rajta, hogy maholnap férfivá válik. Nagy király lesz belőle, amikor eljön az ideje. – Ahogyan Richárd is, gondolta önkéntelenül Eleonóra, aki nem szólt semmit. Szemrehányást tett magának, hogy neheztel a kis Henrikre, hiszen nem az ő hibája, hogy az apja megfeledkezett Richárdról, és neki kedvezett; egyszerűen csak arról volt szó – nos, Eleonóra a zsigereiben érezte, minden anyai ösztönével, hogy Henrik nem való Aquitánia hercegének. Nem volt trubadúr-lélek, eltérően Richárdtól, aki máris éppoly kiválóságot mutatott pompás dalok költése, mint a harcművészetek terén. Az én népem megértené ezt – hiszen nagyapámat is hogy szerették! De próbálnám csak elmagyarázni Henriknek, gondolta komoran Eleonóra. – Aquitánia az egyik oka annak, hogy idekérettelek – mondta Henrik, udvariasan Eleonóra alá segítve a széket az asztalnál. Akárha követte volna az ő gondolatmenetét. Eleonóra azonnal óvatos és védekező lett, felkészült, hogy egy időre elhalasztja Rosamund de Clifford ügyét, amelyet feltett szándéka volt Henriknek szóvá tenni. Egész úton idefelé, a mozdítható ingóságait és személyes holmiját szállító, hét hajó alkotta flotta első hajóján

Normandia irányába vitorlázva azon tépelődött – vagyis inkább azon gyötrődött, hogy szembesítse-e Henriket azzal, amit megtudott, vagy sem. Ha megteszi, a dolog úgy fekszik majd közöttük, mint egy kard, elvágva a jelent a múlttól. Ha nem mond semmit, fenntartható a látszat, miszerint minden rendben van, és elérhető valamiféle békesség. Valamiféle békesség? Hogyan lehetne az valaha is, miután megtudta az igazságot, és alig várta, hogy a férje szemébe vágja? Így hát újra és újra átgondolta a kérdést, önkínzó módon, és nem tudta, mi lenne a helyes lépés. Igazából ordítani és dühöngeni akart, belekarmolni Henrik arcába, és hasonlóképpen alkalmas módon bosszút állni azon a kis cafkán is. Végül azonban úgy döntött, muszáj szembesítenie a férjét azzal, amit megtudott, és látnia kell, miként reagál. Most viszont, miután Henrik váratlanul Aquitániát említette – Eleonóra gyanította, hogy nem hívta volna őt ide önmagáért – készen állt arra, hogy Rosamund kérdését egyelőre félretegye. Miután a társaság helyet foglalt és felszolgálták az első fogást – zsíros mártással nyakon öntött, alig ehető nyúldarabokat –, Henrik kifürkészhetetlen arccal feléje fordult. – Mint tudod – mondta –, az őszt lázadások elfojtásával töltöttem szerte Aquitániában. A vazallusaid rosszabbak a megszokottnál, engem pedig gyűlölnek. – Nem sok okot adtál nekik, hogy szeressenek téged – Eleonóra nem tudta megállni, hogy ne vágjon vissza. – Még csak nem is éri meg az erőfeszítést. Tulajdonképpen letettem róla, hogy engedelmességre kényszerítsem őket. Mindig is azt akartad, hogy hatalmad legyen a hercegségben, nem igaz, Eleonóra? Hát, most rajtad a sor. – Halvány káröröm suhant végig Henrik arcán. – Rajtam a sor? – ismételte Eleonóra, képtelen lévén uralkodni a szíve izgatott kalapálásán. – Igen, rajtad – mondta neki Henrik halvány mosollyal. Élvezte, hogy lefegyverzi Eleonórát. – A jelenléted Aquitániában és a hercegnői hatalmad visszaállítása talán teljesen megváltoztatja a helyzetet. A rebellis alattvalóid szeretnek téged, és ha azt látják,

hogy átruházom rád a hatalmat, talán felhagynak azzal, hogy örökösen ellenszegüljenek nekem. Eleonóra nem tudott megszólalni. Henrik azt kéri tőle, hogy menjen vissza Aquitániába szuverén hercegnőként. Erre áhítozott mindvégig a házassága tizenöt éve alatt – nem, valójában ez volt az álma azóta, hogy tizenöt évesen Párizsba került, mint Lajos menyasszonya. Aquitánia volt a hazája, az a hely, ahol leginkább szeretett volna lenni, a bűbájos déli föld, a hatalmas folyók, az erdős völgyek, a bor és a dal országa. Eleonóra legszívesebben térdre esett volna, hogy Istent dicsőítse ezért az áhított áldásért. Még a hűtlen ura iránt is valamelyes hálát érzett, bár ez nehezteléssel keveredett, hiszen Henrik éveken át figyelmen kívül hagyta az ő nyomatékos tanácsát, hogy törekedjék a vazallusai rokonszenvének elnyerésére, és csak későn hozta meg ezt a legnagyobb mértékben ésszerű döntést. – Most már látod, miért kértelek, hogy hozd az összes ingóságodat – mondta Henrik. – Azt hittem, az a terved, hogy megint közös háztartásban élj velem – közölte vele Eleonóra fanyar mosollyal. Henrik kegyeskedett feszengő képet vágni. – Eleonóra, a körülmények elválasztottak bennünket egymástól – mondta. Meg Rosamund de Clifford, gondolta Eleonóra keserűen. – Megteszed? – folytatta Henrik. – Visszamégy Aquitániába, hogy kormányozd? – Ez kérdés? – mondta Eleonóra válaszképpen. Eleonóra meglepetésére Henrik követte őt az este végeztével az emeleti szobájába. Kissé részeg volt a hosszas tivornyázás után, amikor maguk mögött hagyták a normann bárók többségét, akik az asztalokra roskadtan vagy a gyékényeken elterülve részegen aludtak. – Kifelé! Kifelé! – hessegette el Henrik Eleonóra udvarhölgyeit. – Ma este én leszek a királyné komornája – közölte velük akadozó nyelvvel. A hölgyek kacarászva, jelentőségteljes pillantásokat váltva

elszéledtek. Nyilvánvalóan minden rendben volt az uruk és az úrnőjük között… Amint az ajtó becsukódott, Eleonóra szembefordult Henrikkel. – Miért vagy itt? – kérdezte hidegen. Henrik imbolyogva közeledett feléje. – Jobban tudod bárki másnál – felelte. – Államügyben örököst nemzeni. – Elég örökösünk van – jelentette ki Eleonóra metsző hangon. – Megmondtam neked, hogy nem akarok több gyereket. És nagyon jól tudod, hogy nincs egymásnak semmi mondanivalónk. – Nem azért jöttem ide, hogy bármit is mondjak – csökönyösödött Henrik Eleonóra felé lépve. – Még mindig szép nő vagy, Eleonóra. Volt idő, amikor lelkesebben feküdtél le velem. – Kezdett ingerült lenni. – Az régen volt. Mielőtt Rosamund de Clifford elfoglalta a helyemet. – Eleonóra hangja hideg volt. Csak a teste árulta el, amely önkéntelenül is reagált az ismerős közelségére és illatára ennek a férfinak, akit egykor nagyon, tiszta szívből szeretett. Eleonóra döbbenten ébredt rá, hogy még mindig kívánja, dacára a tőle elszenvedett sérelmeknek. De most már elhangzott a dolog, amit kimondani vágyott. A kihívás megtörtént. Henrik megtorpant, mozdulatlanná dermedt, és azonnal kijózanodott. A gerjedelem lelohadt és eltűnt. A király szemében megjelent az Eleonóra számára nagyon is ismerős hamisság. – Ki mondta ezt neked? – kérdezte Henrik résnyire szűkült szemmel. – Senki! Én magam láttam. És ő mondta, a kis ringyód, hogy mennyire szereted, és ő is szeret téged. Olyan megható volt, majdnem elsírtam magam. – Eleonórának most is kedve lett volna sírni, de inkább meghalt volna, mint hogy Henrik sírni lássa. – Csinos kis lakot építtettél neki Woodstockban – és az a labirintus, Henrik, azt hitted, feltartóztat, amikor bosszúra éhesen odamegyek,

azt hitted, nem találok be abba a szép toronyba, amit a szeretődnek építtettél? Henrik nem tudott megszólalni a meglepetéstől: ki tudhatta volna előre, hogy az összes ház közül, amit Angliában kiválaszthat, a felesége éppen a woodstockinál fog megjelenni? És Rosamundnak, annak a szegény kis bolondnak miért legyezgette a hiúságát, hogy az ő kegyével és szerelmével kérkedjen? Nagy nehezen megtalálta a hangját. – Meg tudom magyarázni – mondta a csapodár férfiak ősidők óta ismert modorában. – Hallgatlak – válaszolta Eleonóra, hitetlenkedve felvonva a szemöldökét. – Nem kell indokolnom a tetteimet sem előtted, sem senki előtt – folytatta Henrik védekezőn –, de az udvariasság kedvéért szeretném, ha tudnád az igazságot. Tényleg viszonyom volt Rosamunddal, beismerem, de tizennyolc hónapja nem láttam. – Viszonyod? Azt mondtad neki, hogy szereted! Vagy őt is éppúgy becsaptad, ahogy engem? – Eleonóra fortyogott. – Nem – jelentette ki Henrik. – Azt mondtam, hogy elmondom neked az igazságot. – Elhallgatott. – Az igazság az, hogy tényleg szeretem, nem tehetek róla. Rettenetesen hiányzik. És tudom, hogy viszonozza ezt a szerelmet – remélem, hogy még mindig viszonozza. – Rekedt volt a hangja. Eleonóra nem tudott megszólalni. Henrik könyörtelen szavai visszhangoztak a fülében. Tényleg szeretem, tényleg szeretem… Ez a legkegyetlenebb árulás volt. Eleonóra szeretett volna összeesni és meghalni, azt kívánta, bárcsak soha ne mondta volna ki Rosamund nevét, azt kívánta, hogy Henrik és a cafkája égjenek a pokol tüzében… Henrik ejtette őt, a korosodó feleségét, a gyermekei anyját egy fiatalabb nőért, amiként azt sok férfi megteszi; egy nőért, aki annyira fiatal és szép, hogy semmi remény rá, hogy a férfi elhagyja. – Akkor hát mi ketten befejeztük – jelentette ki Eleonóra határozottan.

– Az rajtad múlik – mondta Henrik. – Ezért akarod, hogy Aquitániába menjek? – Ennél jobban ismersz engem – horkantotta Henrik. – A királyok nem engedhetik meg maguknak a fényűzést, hogy az örömöket az állam igényei elé helyezzék Azért akarom, hogy Aquitániába menj, mert szükség van ott a jelenlétedre. Ennek semmi köze Rosamundhoz. Ha lenne, akkor vele lettem volna Woodstockban, ahelyett hogy a rebellis vazallusaidat hajkurásszam. – De természetesen nagyon is jól jön, ha én éppen most Aquitániába megyek – mondta Eleonóra gúnyosan. – Mihelyt délnek indulok, kétségkívül iderendeled a szajhádat, hogy itt üzekedjen veled. – Nem – válaszolta Henrik ólmos hangon. – Lajossal kell tárgyalnom. – Lezökkent a prémszegélyes ágytakaróra, és a tenyerébe temette az arcát. – Én nem akartam, hogy ez történjen, Eleonóra. Még mindig szeretlek, mint feleségemet, ezt el kell hinned. – Nem értek semmit! – csattant fel Eleonóra. – Vagyis bárcsak érteném. És nem akarom, hogy szeress, mint feleségedet. Azt akarom, hogy úgy szeress, ahogy valaha szerettél. Amikor az enyém voltál. Rosamund előtt. Henrik hátravetette a fejét, és szomorúan felnevetett. – Félreérted az egészet, Eleonóra. A mi házasságunk éppúgy köttetett a politika miatt, mint szerelemből, és én nem csak szerettelek: olyan gerjedelmet ébresztettél bennem, amilyet előtted egyetlen nő sem. De az ilyen gerjedelem nem tart örökké. Hosszú évek, sok-sok együtt hálás után elveszti a hevét. Soha nem voltam teljesen a tiéd úgy, ahogy gondolod. Mindig voltak közben nők. Ördög lakik bennem, és soha nem tudom beérni egyetlen nővel, még Rosamunddal sem. Meglehetősen sok nővel háltam, mióta eljöttem Angliából. Nem természetem, hogy hűséges legyek, de maradéktalanul képes vagyok rá, hogy szeresselek, mint feleségemet, és gerjedelem ébredjen bennem irántad – és hogy Rosamundot is szeressem. Eleonóra fokozódó borzadállyal hallgatta, képtelen lévén elfogadni, hogy Henrik ennyire elárulta. Hosszú éveken át találgatott

és spekulált; hallotta, amit Raoul de Faye mondott neki, de igazából soha nem hitte el… amíg Woodstockba nem ment. Az emlékezéstől előtörtek a rettegett könnyek. – Őt úgy szereted, ahogy valaha engem szerettél – mormogta keserűen. – Társak vagyunk, Eleonóra – mondta Henrik. – Te vagy Aquitánia, én meg Anglia, Normandia és a többi. Ketten együtt uraljuk a nyugati világ nagy részét. Semmi nem választhat el bennünket egymástól, még a gyűlölet sem. Együtt kell működnünk, a harmónia látszatát kell keltenünk, hogy legyőzhetetlenek legyünk. A személyes érzéseink nem számítanak – Nagyon könnyedén beszélsz a gyűlöletről! – esett Henriknek Eleonóra. – Semmibe veszed az érzéseimet, aztán arról prédikálsz nekem, hogy társak vagyunk. Ugyan már, Henrik, nem vagyok én bolond. Esz a fene egy szajha után, és azt akarod, hogy álljak félre az útból. Ne, ezt ne is vitasd! – De vitatom! – kiáltotta Henrik. – Szeretlek és becsüllek mint feleségemet… – Becsülsz? Te nem tudod, mit jelent ez a szó! – kiáltotta Eleonóra, és könnyek gördültek le az arcán, miközben arcul csapta Henriket. – Ezt az összesért kaptad, amikor ott kamatyoltál, ahol nem kellett volna! – Ismét ütésre lendítette a kezét, nem tudván uralkodni a dühén. Henrik elkapta a csuklóját, az arca elsötétült. Fájt a szorítása. – Hogy merészelsz megütni engem, a királyt? – ordította. – A hűtlen férjemet ütöttem meg – fulladozott Eleonóra, immár kétségbeesetten zokogva. – Henrik, rettenetes fájdalmat okoztál. Megcsaltál, visszaéltél a bizalmammal. Ráébresztettél, hogy öreg vagyok. Ha örültem is, hogy visszamegyek uralkodni Aquitániába, ennek immár vége. Nekem már ezen a világon nem jut több öröm. Megölted. Remélem, elégedett vagy! Henrik nem szólt semmit, de hirtelen szorosan Eleonóra köré fonta a karját, és addig szorította magához, amíg a sírógörcse el nem múlt; Eleonóra, miközben az arca nedvesen nekinyomódott a

szakállának, nem látta a férje arcát, és arra gondolt, miért is akarja látni. Még miután a könnyei felszáradtak és lecsillapodott, és így állt ott Henrik ölelésében, szabadulni akarva belőle, még akkor is arra vágyott, hogy örökre ott tartsa, és rettegett a pillanattól, amikor elengedi. Keserves felismerés volt, hogy az egyetlen férfi, aki képes megvigasztalni, nem más, mint aki halálos sebet ejtett rajta. De éppen ekkor azt érzékelte, hogy Henrik buján nekisimul. – Nem! – jelentette ki Eleonóra, és dulakodni kezdett. Azt már nem! Soha. – A feleségem vagy – mormogta Henrik. – Jogom van hozzá. – Akkor meg kell erőszakolnod! – sziszegte Eleonóra. – Ne ejts kísértésbe – mondta Henrik, aztán elengedte. Amikor ismét megszólalt, alig tudott uralkodni a hangján. – Jól van hát. Én próbáltam rendbe hozni közöttünk a dolgokat, de te világosan beszéltél. Mostantól betartom, amit az udvariasság megkövetel, de ez minden. Gondolom, nem bánod, ha más ágyakban élem ki a gerjedelmemet? – Tégy, ahogy tetszik – sisteregte Eleonóra, egy olyan ember kétségbeesésével, aki ráébred, hogy indulatában szándékosan felégette a hidakat. – Aquitániába megyek, és fenntartjuk a látszatot, hogy minden rendben közöttünk, ha ezt óhajtod. – Nagyon jól tudod, hogy valami egészen mást óhajtottam – mondta neki Henrik – Nem, uram, te érted félre teljesen a dolgot – mondta Eleonóra, eltökélten törölve le az utolsó könnyeit. – A házasságunknak vége. Mindkettőnket nem birtokolhatsz.

36. FONTEVRAULT, 1168 Együtt lovagoltak délnek, Fontevrault felé, sarkukban bárók, szolgák és katonák alkotta valóságos hadsereggel. Henrik ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a feleségét, figyelmeztetve őt, hogy vad időket élnek, és hogy az ő páncélkesztyűs ökle csak idáig ér. Ellenséges csendben haladtak. Eleonóra zaklatott lelkiállapotban volt, sérelmezte, hogy az Aquitánia törvényes uralkodójaként való hazatérését tönkretette az ijesztő tudat, miszerint e hazatéréssel lényegében kezdetét veszi a Henriktől való különélése, amely helyzet az ő elhatározásából, de a legkevésbé sem az ő hibájából állt elő. Minden mérfölddel közelebb került az elváláshoz, amely után a maguk útján mennek tovább – társak egy házasságban, igen, de nagyon messzire lesznek egymástól, és nemcsak mérföldek tekintetében. Eleonóra keservesen áhítozott a belső békére, és csak imádkozni tudott, hogy megtalálja, miután megérkezik délre, a szeretett birtokaira. Egynél több elválás volt készülődőben. A királlyal és a királynéval tartottak a gyermekeik: a kis Henrik, immár Poitiers grófjaként, jóképűen és megnyúlva, fajtájának teljes magabiztosságával viselte királyi rangját. A tizenegy esztendős, nyakigláb, kék szemű Richárd máris rettenthetetlen harcos volt; egyaránt dicsérték a kapitányok, akik a fegyverforgatás fortélyaira képezték ki, és a magiszterek, akik latint és elméleti ismereteket tanítottak neki. Úgy volt, hogy az anyjával tart Aquitániába, csakúgy, mint a kis Gottfried, a sötét hajú és szép vonású Gottfried, aki türelmesen tűrte az oldalán lovagló kis Konstancia haszontalan fecsegését; egy ilyen okos fiú jobbat érdemelne nála, gondolta Eleonóra. Aztán ott voltak a kislányok, Eleonóra és Johanna, akik a rőt hajukkal szakasztott úgy néztek ki, mint ő, de szelídebbek, jóval kezesebbek és engedelmesebbek voltak. Korántsem volt vidám ez a nap Eleonóra leányai szempontjából. Henrik Eleonóra kelletlen beleegyezésével úgy döntött, hogy a fontevrault-i derék apácák neveljék őket, amíg el nem érkezik számukra a férjhez menés ideje. Eleonóra tudta, hogy előkelő

születésű lányok ennél nem is kaphatnának jobb nevelést. A családjában – és a Henrikében – régi hagyomány volt, hogy a lányokat Fontevrault-ba küldték. Mégis elszomorította a döntés. Hiányozni fog neki Eleonóra és Johanna; úgy érezte, hogy bizonyos értelemben magukra hagyja őket, ahogy a két másik kislányt sok évvel ezelőtt. Nemrégiben, a zaklatására válaszképpen, hosszú idő után ismét levelet kapott Marie-tól, amelyre konvencionális módon válaszolni nem érezte képesnek magát. Büszkeséggel töltötte el, hogy Champagne ifjú grófnéja örökölte tőle a zene és a költészet szeretetét, de igazi kötelék nem volt közöttük – az hosszú ideje elszakadt. Olyan volt ez, mint egy idegennek írni. Eleonóra nem érzett késztetést a levelezés folytatására. Bátorítón mosolygott a lányaira, miközben fájdalom markolt a szívébe. Az lesz számukra a legjobb, ha a fontevrault-i derék nővérekre bízzák őket, mondta magának. Henrik figyelmeztette, hogy éppen elég dolga lesz a rebellis vazallusai megfegyelmezésével, és hogy az előkelő születésű lányok többségét apácák nevelik. De azért Eleonóra büszke volt arra, hogy az uralkodócsaládoknál bevett szokástól eltérően az idő nagy részében az összes gyermekét maga mellett tartotta. Eltűnődött, vajon Eleonóra és Johanna zárdába adása valamiféle bosszú-e Henrik részéről, avagy a férje attól fél, hogy ő esetleg megpróbálná a háta mögött a lányait aquitániai bárókkal összeházasítani, az utóbbiak simulékonyságát biztosítandó. Henrik nem akarná az ágyéka gyümölcseit ilyen hálátlanokra fecsérelni – Eleonóra megértette ezt. Maradt a kis János, aki alig múlt egyéves. Bármennyire igyekezett is, Eleonóra nem tudta rávenni magát, hogy szeresse ezt a bánatban fogant és megcsalatottságban született gyermeket. A létezése túl sok emléket hívott elő azzal a borzalmas karácsonnyal kapcsolatban, amikor Eleonóra elment Woodstockba, és szembesült a katasztrófával és romlással, majd Oxfordban végigszenvedte azt a véres és gyötrelmes vajúdást. Nem, János egy házasság haláltusájának gyümölcse volt, és Eleonóra időnként még ránézni sem volt képes. Jánosról a dajkáinak kellett gondoskodniuk.

János is Fontevrault-ba megy. Eleonóra arra ösztökélte Henriket, hogy bármilyen kicsi is a gyerek, az ő esetében vegye fontolóra az egyházi pálya lehetőségét, Henrik pedig beleegyezett. Mivel a négy fiuk közül ő volt a legkisebb, nem tűnt valószínűnek, hogy földbirtok formájában sokat örökölhetne, így hát az egyház kézenfekvő választásnak látszott. János kolostorban nevelkedik majd, ahol felkészül arra, hogy pappá szenteljék. Istennek ajándékozni egy fiút, kétségkívül az egyik legjobb módja a mennyekben való kincsgyűjtésnek, mindkét Szülő számára. És Isten a tudója, szükségünk van rá, gondolta Eleonóra keserűen. Nem fogja hiányolni a legutoljára született fiát; sőt hálás, hogy mások nevelik majd. Iszonytató a bűne. Volt még valaki, aki hiányozni fog Eleonórának, akinek a mosolya soha többé nem vidítja fel a napjait. Szegény Petronilla három hónappal korábban meghalt; a szőlő nedve iránti kétségbeesett vonzódásának esett áldozatául. Amikor elérkezett a vég, már öntudatlan volt, a bőre megsárgult, a hasa borzasztóan felpuffadt. Eleonóra keservesen megsiratta a húgát, de nem tagadhatta, hogy a halála irgalmas megváltással ért fel. Ám az ő életében űr támadt Petronilla helyén; túlságosan sokan hagytak űrt maguk után, tűnődött Eleonóra gyászosan. Úgy tűnt, hogy mostanában szomorúság az osztályrésze. A szeretetre méltó Izabella apátnő sok évvel korábban a jól megszolgált örök nyugalomra tért, és az utóda, Audeburge apátnő várt rájuk és fogadta őket; szerzetesei, apácái és bentlakói tisztelettudón félkört formáltak mögötte. Amint a királyi menetoszlop megállt, az egész zárda térdre hullott, az apátnő pedig előrelépett. Audeburge rátermett, tetterős asszony volt, akit Eleonóra régóta kedvelt és csodált. Tudta, hogy nem is bízhatná a gyermekeit jobb nevelőre. És a bizalma beigazolódni látszott, amikor ugyanis Eleonórát és Johannát szertartásosan a gondjaiba ajánlották, Audeburge apátnő lehajolt, megcsókolta őket, és intett két bentlakójának, akiknél egy papagáj és egy majom volt, hogy szórakoztassák az újonnan rábízottakat, amivel azonnal belopta magát a szívükbe. Majd kinyújtotta erős, arisztokratikus kezét, hogy átvegye Jánost a dajkájától, s ő maga vette ki a kisfiú hüvelykujját a

szájából, megnyugtatta, amire János részéről óvatos mosoly volt a felelet. Mire Eleonóra észbe kapott, már le is zajlott a búcsúzkodás, és a gyerekeket eltüntette egy csapatnyi mosolygó apáca. Nem késlekedhettek. A lebegőnek tetsző apátsági templomban celebrált mise után Henrik lerótta tiszteletét az apátnő előtt, és indulni készült. Úgy tervezte, hogy Poitiers-ig kíséri Eleonórát, gondoskodik róla, hogy minden baj nélkül berendezkedjen ott, de figyelmeztetést kapott, hogy délebbre komoly lázadás tört ki. Angouléme grófja szövetkezett Lusignan kiváltképp bajkeverő hajlamú földesuraival és más elégedetlen bárókkal, akik valamennyien felkeltek, utolsó tiltakozásképpen Henrik uralma ellen. – Ezt nem intézheted egyedül – mondta Henrik Eleonórának, amikor értesült a hírről, nem sokkal északra Fontevrault-tól. – Összehívom a hűbéreseimet, és délre megyek veled Lusignanba. A jelenléted az oldalamon emlékezteti majd ezeket a pimasz bolondokat, hogy kinek tartoznak hűséggel. Aztán te biztonságos útvonalon visszatérhetsz Poitiers-be, én pedig majd móresre tanítom a lázadóidat. – Rossz néven fogják venni – figyelmeztette Eleonóra foghegyről. – Csatában akarsz velük szembenézni? – vágott vissza Henrik. – Különben is, ha velem dacolnak, akkor veled is dacolnak. Azt akarom, hogy rend legyen Aquitániában, mielőtt rád bízom. Eleonóra nem válaszolt, csak lovagolt tovább, összepréselt ajakkal.

37. LUSIGNAN ÉS POITIERS, 1168 Sebesen haladtak délnek, Lusignan irányába. Közel érve hozzá megpillantották a várát, amely egy hegytetőn magasodott a Vonne völgye fölé. Eleonórának eszébe jutották a boldogabb idők, amikor Henrik elmesélte neki, hogy ördögi ősanyja, Melusine rendelte el a felépítését. Poitiers, Eleonóra úti célja nem sokkal távolabb, keletebbre feküdt. Mivel a gyorsaság lényeges volt a lázadók terveinek keresztülhúzásához, Henrik mielőbb Lusignan ellen akarván vonulni, nem tudta elkísérni Eleonórát a városig. Ezért magához hívta Salisbury earljét, Patrickot, aki Aquitánia katonai kormányzójaként a helyettese volt, és az ő feladatául szabta, hogy a hercegnőt épségben Poitiers-be kísérje. Patrick earl pedig immár közeledett is a poros úton, nyomában egy kis csapat fegyveressel. Eleonóra ismerte és kedvelte Patrickot. Hosszú éveken át szolgálta hűségesen Matild császárnét és Henrik királyt, és mióta Aquitániában volt, rátermett és okos kormányzónak bizonyult, aki diplomatikusan és körültekintően baráti viszonyt alakított ki az ő udvarnagyával, Raoul de Faye-jal, és békességre törekedett Eleonóra vazallusaival. Eleonóra remélte, hogy maradni fog a hatalomátadást követően; nagyra értékelte a szolgálatait és a bölcs tanácsait. Először azonban ott volt Henrik. Elérkezett a búcsú pillanata. Nem a végső búcsúé, persze, de csekély volt a valószínűsége, hogy a közeljövőben viszontlátják egymást. Furcsának tűnt, hogy oly nagyszerű szenvedély ilyen szomorúan, egy félreeső országúton, minden szertartásosság nélkül ér véget, és senki más nincs tudatában az éppen zajló, világrengető eseménynek. Henrik türelmetlenül várta, hogy indulhasson, hogy megvívhassa a csatáját, és hogy túl legyen már a kínos pillanaton. Megzabolázta nyugtalan lovát, a nyeregben oldalvást hajolva a lehető legrövidebben megcsókolta Eleonórát, és rekedt hangon jó utat kívánt neki.

– Isten veled, uram – mondta Eleonóra halkan. – Imádkozom, hogy Isten tartson meg épségben, és hogy találkozzunk még ezen a világon. Henrik biccentett feléje – Eleonóra gyanította, sőt remélte, hogy nem bízik magában eléggé ahhoz, hogy megszólaljon majd megfordította a lovát, és odakiáltotta a kísérőinek, hogy kövessék. Eleonóra figyelte, amint távolodik tőle, Lusignan felé vágtatva, porfelleget hagyva maga mögött. Aztán Patrick earlhöz fordult, széles mosolyt erőltetett az arcára, és a lovát megsarkantyúzva Poitiers felé vette az irányt. Haza. Hosszú számkivetettség után hazafelé tartott. Eleonórának, minden bánata ellenére, csodálatos volt ismét berendezkedni a Maubergeonne toronyban. A hercegnő lakosztálya, amelyet nemrégiben újítottak fel, egyszerre volt tágas és fényűző. Eleonóra karba tett kézzel körbesétált, élvezettel húzta végig ujjait a puha mókusprém ágytakarón és a párnák selyemhuzatán. Minden szoba élénk színekben pompázott: mély indigókékekben, erdőt idéző zöldekben és meleg vörösökben. A falakon érzéki jeleneteket – mitikus folyókban fürdőző nimfákat és tilalmas örömök közepette összefonódó szerelmeseket – ábrázoló szőnyegek függtek. A világosra festett szekrényeken és az ablakpárkányokon akvamarinüveg és porfírvázák ékeskedtek. A hercegnő szobájában ezüst boroskancsót helyeztek gondosan a tűzhely előtti széles asztalra, és egy elefántcsont sakktábla várta, hogy örömét lelje benne, a szoba sarkában pedig egy hordozható oltár állt egy hímzett terítővel letakart szekrényen. A vacsora pazar volt. Szarvasgomba! Eleonóra évek óta nem kóstolt szarvasgombát, és ambrózia volt ez az eledel egy olyan ember számára, aki sokáig Anglia kevésbé kifinomult konyhájával kényszerült beérni. Egy tányér saját zsírjában sült kacsa következett ezután, ami határozottan finom volt! És telt, lédús őszi-és sárgabarack, olyan, amit az északi országokban sosem látni. Örömtelibb hazatérés volt ez, mint amire Eleonóra számított. Nekidőlve a fürdőkádjában a finom vászonlepedőknek, miközben Mamille, Torqueri és Florine illatosított vízzel mosták és

masszírozták a tagjait, amelyek sajogtak a nyeregben töltött napok után, Eleonóra kezdett feloldódni, és olyan kellemesen jó közérzet fogta el, ami régóta hiányzott az életéből. Itt ő a hercegnő. Tetszése szerint cselekedhet. Nem kell tekintettel lennie a férje hangulataira és szeszélyeire. Már-már felszabadultnak érezte magát. Új keletű magabiztosságát fokozandó, a legfinomabb kelmékből rendelt, hogy ruhákat és köpenyeket varrasson belőlük, és a legutóbbi divat szerinti elegáns ékszerek – diadémok, karperecek és melltűk – készítésével bízta meg a poitiers-i aranyműveseket. Szép, új ruhájában kezdte visszanyerni az egykori önmagára jellemző határozottságát, és le tudta vedleni az értéktelenség érzését, amely Henrik árulásának következménye volt. Eleonóra kényszerítette magát, hogy ne gondoljon Henrikre, és hogy szívvel-lélekkel belevesse magát az új életébe. Hiszen erre vágyott régóta, mondta magának. De nem így, de nem így! – kiáltozta belül csökönyösen egy hang. Eleonóra eltökélten veselkedett neki hercegsége kormányzásának, minden vonatkozásban, különösen és őszintén a szívén viselve Aquitánia jólétét. Mindennap elfoglalta a helyét a trónszékén a tanácsban, és türelmesen végighallgatta a hűbéresei érveit és tanácsait. Fontos döntéseket illetően mindig kénytelen volt Henrik jóváhagyásáért folyamodni; folyamatosan ingáztak a hírnökök Aquitánia és az északi területek között. Senki nem örült, hogy egy idegen avatkozik a birtokai ügyeibe, Eleonóra pedig kiváltképp nem; az övéi soha nem fogadták el a herceget, aki iránt gyűlölettel és nehezteléssel viseltettek. De Henrik, mint férj, a jog szerint hatalommal bírt Eleonóra birtokai felett, Eleonóra pedig a teljes méltányosság kedvéért rendre emlékeztette magát arra, hogy Henrik jelentékeny mértékű függetlenséget biztosít számára. Amikor nem a tanácsban ült, kilovagolt solymászni, vagy a vele maradt gyermekeivel töltötte az időt. Most éppen, Henrik áldásával, a kis Henrik és a felesége, Margit jöttek délre, hogy nála időzzenek, csatlakozva Richárdhoz, Gottfriedhoz és Konstanciához, és a vidám gyerekcsapat zsivaja élénk és örömteli hellyé tette a palotát, s egyszersmind gyógyírként szolgált Eleonóra szívfájdalmára. Eleonóra sosem maradt magára; erre gondja volt, hatvan

udvarhölgyet tartott maga körül, hogy derűt hozzanak a napjaiba, és ott volt a mindig kedves Raoul de Faye is, akitől támogatást és tanácsokat kapott a kormányzás dolgában – és jelentőségteljes bókokat, mintha Raoul még mindig úgy vélné, hogy meghittebb módon is részesülhet a hercegnő kegyeiből. Igen lelkesítő volt ez, hiszen Eleonóra betöltötte a negyvenhatot, és rákapott, hogy szorongva keresgélje a tükörben a hívatlan öregedés rettegett jeleit. De az ezüstös felületen kirajzolódó tükörkép egy finom csontú, még mindig telt ajkú asszonyé volt, akinek okos szemében társalgásra – és többre is – invitáló fény csillogott. Aranyló, rőt haja a fátyol alatt fakóbban fénylett, mint egykor, és kezdett őszülni, de még mindig hosszú volt, és dús fürtökben omlott továbbra is telt és buja keblére. Talán, gondolta Eleonóra csendes sóvárgással, talán még egy újabb szeretője is lehetne, hiszen Henriket immár nem érdekli. De nem Raoul lesz az. Szerette Raoult, és támaszkodott rá mint barátjára és nagybátyjára, de nem akarta őt az ágyába fogadni. Patrick elragadó és szellemes társaságnak bizonyult. Eleonóra érzékelte, hogy tetszik neki, és látta a mogyorószínű szemében azt a csodálatot, amit a múltban sokszor kiváltott a férfiakból. Balzsam volt ez a sértett büszkeségére. Eleonóra úgy vélte, hogy Raoul is észreveszi ezt, és féltékeny. De Raoul nem az a fajta, aki sokáig féltékenykedik. Pompázatos volt a tavasz, a virágok szokatlanul hamar kinyíltak, a szél enyhén és szelíden fújt, és Eleonóra eltervezte, hogy solymászni indul Patrick earllel. Úgy értesültek, hogy Henrik lényegében szétzúzta a Lusignanok felkelését, majd északra indult, hogy Lajossal tárgyaljon – a hír, hogy ilyen messzire ment tőle, kínzó szorongást ébresztett Eleonóra szívében –, Patrick pedig immár biztonságosnak ítélte a nappali kilovaglást. – Az utóbbi időben nem érkeztek jelentések semmi bajról – mosolygott így hát otthon hagyom a páncélomat, és csak néhány kísérőt viszünk. Jó a szabadban lenni a napsütésben, állapította meg Eleonóra, még ha nehéz volt is a szíve. Meghökkenve ébredt rá, hogy lelkesíti

a solymászkodás, miközben figyelte, amint a fenséges madár a kék égen vitorlázik, majd tévedhetetlen pontossággal lecsap a zsákmányára, aztán visz-szatér az ő kinyújtott karjára, rátelepszik a kesztyűjére, ahol szelíden tűri, hogy a fejére helyezze az élénkpiros csuklyát, és megbéklyózza. – Bravó, felség! – kiáltott fel Patrick earl. A távolabb lévő fegyveresek tapsoltak és elismerően kiáltoztak; nekik maguknak soha nem lehetett részük a kiváltságban, hogy akár csak megérintsenek egy olyan fenséges madarat, mint az Eleonóráé. Váratlan és félelmetes volt a rajtaütés, amikor bekövetkezett: minden oldalról vérfagyasztó harci kiáltásokat hallató lovasok zárták őket körül. – Ezek a Lusignanok! – kiáltott fel kétségbeesetten Patrick earl. – À moi! À moi!{11} Eleonóra gyorsan összeszedte magát; egy pillanat alatt elképzelte, amint elfogják és váltságdíjat követelnek érte, ha nem történik vele valami még rosszabb. De amikor megpróbált elvágtatni, Patrick earl, miközben parancsokat kiáltott az embereinek, villámgyorsan leugrott a lováról, és elkapta Eleonóra lovának zabláját – Ülj át az én lovamra, felség, nem találsz nála gyorsabbat a keresztény világban. – Eleonóra egy pillanatig sem vesztegette az időt, átszállt a másik állatra, az earl pedig azt mondta neki, vegye az irányt a mérföldnyi távolságra lévő várrom felé, és várja meg ott. A támadóik már majdnem odaértek hozzájuk, amikor Eleonóra a kölcsönkapott lovát sarkantyúzva ügyesen kisiklott közülük, jóformán átrepülve a már majdnem bezáruló gyűrű egyetlen résén, majd szélsebesen továbbvágtatott a biztonság felé. Utánaeredtek volna, ha Patrick earl és a kísérete nem kezdenek dühödten viaskodni velük. A királyné hallotta a távolban elhaló pengecsattogást és kiáltozást, és heves aggodalom gyötörte a küzdelem kimenetelét illetően. Miután szélsebes vágtával végtelennek tetsző távolságra jutott, Eleonóra még a biztonságot nyújtó romok előtt mérgelődve megtorpant a békés, délutáni tájon. Hogyan merészelnek a

Lusignanok támadást megkísérelni ellene? Semmi kétség, engedményeket akarnak kicsikarni Henriktől. Várjanak csak, míg meg nem tudja! Aztán magába szállt. Itt most ő az uralkodó, nem Henrik. Ha hívják, Henrik el fog jönni, és elintézi őket, semmi kétség; dühös lesz miatta, ha másért nem, mert ő a felesége és a hercegnő, de Eleonóra most úgy döntött, be kell bizonyítania neki, hogy nincs szüksége rá, meg kell mutatnia neki, hogy képes önállóan, hatékonyan kezelni a problémákat. Nagyjából egy órát várt, és egyre nyugtalanabb lett. Aztán patadobogást hallott, és visszahúzódott egy zuzmó lepte kőfal mögé, amíg meg nem győződött róla, hogy a kísérői azok – vagy akik megmaradtak közülük –, és őt keresik Megborzongott. Mekkora veszteséget szenvedtek? – Felség – kiáltotta a kapitány, egy nagydarab, pirospozsgás férfi, és amikor Eleonóra előjött, leugrott a nyeregből, térdre ereszkedett, és felindultságtól remegő hangon szólalt meg. – Szomorú hírt hozok Patrick earl halott, hátba szúrták az árulók, miközben a páncélingét öltötte fel. – Ó, édes istenem! – jajdult fel Eleonóra. – Az az önzetlen ember! Azok a gazemberek! Megfizetek nekik istenemre, amiért az ellenem elkövetett szörnyű gaztettüket szörnyű galádsággal tetézték. – És ökölbe szorított kezével a tenyerébe csapott. Aztán félelem fogta el. – Vereséget szenvedtek ezek a lázadók? Hol vannak? – Visszamentek a várukba – közölte vele a kapitány. – Az ifjú William lovag, John udvarmester fia nagy bátorsággal és ügyességgel vette fel velük a harcot, mígnem ő maga is megsebesült és fogságba esett. Magukkal vitték őket, felség, kétségkívül zsíros váltságdíj reményében. – És meg is fogják kapni – mondta Eleonóra, elfojtva a haragját, és a magas, méltóságteljes fiatalemberre gondolt, aki oly bátran védelmezte őt. Tudott róla, hogy szerencsés katona, aki lovagi tornák bajnokaként szerzett magának hírnevet és nyert fényes díjakat. Ő maga is látta, milyen derekasan áll helyt a küzdőtéren, és mély benyomást tett rá.

– Patrick earl holttestét hozzák, felség – mondta a kapitány egy kis csapatnyi, lóháton közeledő férfira mutatva. Eleonóra dermedten ismert rá az egykori kormányzó nyergen átvetett véres hullájára, de eltökélten előrelépett, és illő módon lerótta a kegyeletét, bánatosan és tisztelettel hajtva előtte fejet. – Poitiers-ben fogjuk eltemetni, és misét mondatunk majd a lelkéért – jelentette ki Eleonóra az érzelmeit elfojtva. Később majd lesz elég idő a sírásra. – Levelet kell írni a családjának Angliába. Így is történt, az ifjú William Marshalt pedig végül kiváltották. Amikor a fiatalember hálától túlcsordulva megjelent előtte, Eleonóra pénzt ajándékozott neki, és aggodalmának adott hangot a sebeit illetően. – Be fognak gyógyulni, felség – jelentette ki William vidáman –, de ez nem Lusignani Guidónak köszönhető. Ő meg a hívei nem voltak hajlandóak bekötözni. – Amikor Eleonóra elborzadva felsóhajtott, rámosolygott. – Mit sem számít, hiszen megtiszteltetésnek tekintem, hogy így szolgálhattalak, királynőm. – Ritkán látni ilyen hűséget – mondta neki Eleonóra. – Elmesélték nekem, hogy úgy harcoltál, mint egy vadkan a kutyák ellen. Légy nyugodt felőle, hogy a király értesülni fog a vitézségedről. Az elkövetkező hetekben, miközben gazda módjára rajta tartotta a szemét William Marshalon, és nőtt iránta a csodálata, eszébe jutott, hogy remek mentora lehetne a kis Henriknek; és a király beleegyezésével ki is nevezte a herceg mellé nevelőnek és a lovagi ismeretek oktatójának, amely szerepet egykor Becket látta el. Szerencsére nem sok esély volt arra, hogy ez a remek lovag olyan bánatot okozzon, mint Becket. Nagyszerűen látta el a feladatát, Eleonóra pedig bőkezűen megjutalmazta, lovakkal, fegyverekkel, arannyal és szép ruhákkal. Tudta, hogy William a valaha élt legkiválóbb lovagok egyikének bizonyul majd, és ebben a kortársai is hamarosan egyetértettek vele. Henrik találkozott Lajossal, és Eleonórának ez egyszer volt oka, hogy hálát érezzen egykori férje iránt. Nagy nehezen békét kötöttek, Lajos pedig bölcs tanácsot adott Henriknek arra nézvést, miként

végrendelkezzék a birodalma felől. Mérhetetlen öröm töltötte el Eleonóra szívét, amikor a király hírnöke közölte vele, hogy létrejött a megállapodás. – Henrik Anjou, Maine és Bretagne uraként hűbérese a francia királynak; Gottfried Henrik vazallusaként birtokolja Bregagne-t; Richárd pedig Aquitánia uraként lesz Lajos király hűbérese, és eljegyzi a francia király leányát, Alyst. Richárd végül megkapja hát Aquitániát! Eleonóra imái meghallgatásra találtak. Miközben örvendezve a kápolnájába tartott, hogy hálát adjon, az első gondolata az volt, hogy Henrik érte tette ezt, engesztelésképpen. Aztán eszébe jutott, hogy Henrik korábban számos alkalommal figyelmen kívül hagyta a könyörgését és a haragos megnyilvánulásait, és soha semmit nem tett politikai indíték nélkül. Az igazság az, vélekedett, hogy Lajos, tartván Anjou vazallusa hatalmától, arra ösztökélte Henriket, hogy megosztva örökítse a birtokait, és ezt a béke feltételeként kötötte ki. Richárd kételkedett benne, hogy Henrik a megalkuvás erényét gyakorolta volna, és félni kezdett, hogy mihelyt alkalom kínálkozik, megszegi majd az új egyezményt. Írt Henriknek, tájékoztatta őt a Lusignanok által elkövetett gyalázatról, ahogy kötelessége volt; Henrik pedig, amint várta, azonnal jelezte neki, hogy eljön, és olyan leckét ad az árulóknak, amit soha nem felejtenek el. Eleonóra remélte, hogy Henrik benéz majd Poitiers-be, hogy meglátogassa, ő pedig köszönetet mondhat neki, amiért Aquitániát Richárdnak juttatta, ilyenformán némileg mérsékelve a közöttük lévő ellentéteket. Legközelebb azonban egy másik kimerült, az út porát magán viselő hírnöktől azt hallotta, hogy Henrik váratlanul kénytelen volt módosítani a tervén és Bretagne-ba menni, hogy leverje Eudes de Porhoët, Conan gróf apjának lázadását. – De hát Conan családja a szövetségesünk! – kiáltott fel Eleonóra. – Eudes unokája, Konstancia Gottfried felesége. A lánya, Alice a király gyámsága alatt él, az apja barátságának garanciájaképpen. Ez téboly. A királyi hírnök elvörösödött, és ahogy Eleonóra látta, némiképp ravaszkás képet vágott.

– El kell mondanod, mi történt – parancsolt rá Eleonóra riadalomtól éles hangon. A férfi a lábfejét bámulta, és a nemezkalapját gyűrögette. – A király állítólag Lady Alice-szal hált, és ő gyermeket szült neki, aki meghalt. A rokona haragjában lázadt fel, mivel az ifjú hölgy túszként élt a királyháztartásában. E szavak hallatán Eleonóra megdermedt. Hát sosem lesz vége Henrik árulásainak? És mikor nem lesz már meg a hatalma ahhoz, hogy fájdalmat okozzon neki? Szívesen gondolta, hogy megszabadult Henriktől, és hogy erősebb lett, de az efféle hírek azt bizonyították számára, hogy még mindig a rabja valamiképpen. Elbocsátotta a hírnököt, és visszavonult a lakosztályába, megpróbálván muzsikában és a hölgyei fecsegésében vigasztalást keresni. De bárhogyan igyekezett is, nem tudott szabadulni a rettenetes, nyugtalanító gondolattól, hogy Henrik teherbe ejtette Alice de Porhoët-t. Miután a Richárd jövőjével kapcsolatos örömét a szívfájdalma lelohasztotta, Eleonóra úgy döntött, hogy véglegesen Aquitániában marad. Határozottan és konokul azt mondta magának, hogy soha nem megy vissza Henrikhez, nem él többé vele a feleségeként. Mostantól fogva politikai szövetségesek, semmi több. Ezentúl minden szeretetét és gondoskodását az imádott Richárdjának szenteli, és megfeledkezik hűtlen férjéről. Ekkoriban tudatosult benne a vigasztaló felismerés, hogy a Richárd iránt érzett szeretete nagyobb, mint amit Henrik iránt valaha is érzett – eltekintve a szenvedélytől, amelyet a férje testileg kiváltott belőle. De annak már régen vége. Richárd immár tizenegy éves volt, úgy nőtt, mintha húznák, és egyre izmosabb lett. Eleonóra igen büszke volt arra, hogy derekasan megállja a helyét mind a tanulásban, mind a fegyverforgatásban. Csodájára járt, milyen jól boldogul a latinnal, s ő maga tanította meg lanton játszani, valamint francia és provanszál nyelvű dalokat költeni; a fiúnak magas és jó hangja volt, Eleonóra pedig felindultan hallgatta, amikor a magánkápolnája kórusában énekelt. Richárd

délceg, rőt hajú és karcsú volt, szakasztott az anyja minden szempontból. Örökölte Eleonórától az egyenes arcélét és a finom testfelépítését. Henrikből kevés volt benne – nem számítva a máris szembetűnő Anjou-pajkosságot és – kíméletlenséget. Annyi baj legyen, mondta magának Eleonóra: egy uralkodónak keménységre van szüksége, hogy tekintélyt vívjon ki magának, a csatában pedig vadnak kell lennie. Richárdban bőséggel megvolt mindaz, ami az uralkodóvá váláshoz kellett. Minden tekintetben igazi örököse volt Eleonórának, hiszen vérében hordozta a déliséget, ahogyan Eleonóra is. Jól megállja majd a helyét; nagy dolgokra hivatott. Eleonóra a csontjaiban érezte ezt. Az év nagy részét Eleonóra Poitiers-ben töltötte, bölcsen és határozottan kormányozva a birtokait. Jelenléte a hercegségben sok sebet begyógyított, amelyeket a férje által hozott idegen uralom egymást követő évtizedei okoztak, és Eleonórának feltett szándéka volt, hogy visszanyerje a vazallusai szeretetét és hűségét. Mihelyt ismét berendezkedett a hercegségben, Eleonóra bejárta a birtokait; a célja az volt, hogy köszöntse és kezessé tegye a báróit, illetve megmutassa magát nekik. Ha erővel nem sikerült megalapozni a központi hatalmat Aquitániában, ő majd megteszi szeretettel és békés rábeszéléssel. Délre utazott, és először Niort virágzó kikötővárosában állt meg, ahol a Henrik által építtetett hatalmas, négyszögletes várban rendezte be az udvarát, a helybéliek pedig jól tartották angolnával és a közeli lápvidékről való csigával, valamint angyalgyökérrel töltött apró süteménnyel, egy helybéli csemegével. Megígérte, hogy ha eljön az ideje, új kiváltságlevelet adományoz a városnak, új kiváltságokkal, és jólesett neki a derék polgárok örömteli válasza. Aztán továbbhaladt délnek, Limoges-ba, hogy helyrehozza a kárt, melyet Henrik okozott tizenhat évvel korábban, amikor megparancsolta a falak lebontását. Megcsodálta az új erődöket, adományokat tett, és fogadta a helybéli bárókat, majd Périgord-ba ment tovább, a hatalmas folyók, a Vezére és a Dordogne földjére, amely térséget kövér kacsák és szürke ludak népesítették be csapatostul. Büszkeség töltötte el a mindent bearanyozó napsütötte

mészkősziklák és barlangok alatt megbúvó mély völgyek, a buja, sötét erdőségek, a gabonaföldek{12}, a diófaligetek, a nyüzsgő városok és a hegytetőre épült falvak, a nagyszerű várak és a szerény templomok láttán. Az emberek ajándékokkal járultak eléje, áldották, térdre estek még a földesurak is, akik ezeket a gyakorta vad völgyeket uralták, és hűséget fogadtak neki. Eleonóra kezdett ismét teljességet érezni, a hercegsége szívében körülölelte népe gyengéd szeretete, amellyel előkelők és alacsony születésűek egyaránt viseltettek iránta. Nyugat felé haladt tovább, a tengerpart irányába, a fenséges Pireneusok lábához közel fekvő Bayonne-ba, majd ismét északnak vette az irányt, Poitiers-be, az útjába eső várakban, majorságokban vagy apátságokban szállva meg. Bármerre járt, tömegestül jöttek az alattvalói, áldást kérve rá, és alázatosan folyamodtak hozzá a kérvényeikkel és a panaszaikkal. Eleonóra valamennyit elolvasta, méltányosan igazságot szolgáltatott, és tiszteletet vívott ki magának a bölcsességével és a nagylelkűségével. Szomorú, kiábrándult feleségként hagyta el Poitiers-t, szabadulni próbálván a múlt fogságából; és boldog, magabiztos asszonyként tért vissza, aki örül, hogy elnyerte a függetlenségét. Eleonóra megírta Henriknek, hogy úgy döntött, véglegesen külön fog élni tőle. Ez volt az egyik legnehezebb levél, amelyet életében fogalmazott, de jobban érezte magát, miután írásba öntötte a gondolatait; valójában különös felszabadultságot érzett. Egyszerűen nem volt érdemes egy olyan szerelmet táplálni, amiért – bánatban és megalázottságban – magas árat kellett fizetni. Lehet, hogy még mindig voltak érzései Henrik iránt, de egyelőre legalábbis megkönnyebbülés volt elnyomni őket, és eltávolítania magát attól a gyötrelemtől, amivé a házassága vált. Henrik ezt írta vissza: „Nyugtalan vagyok a közöttünk lévő ellentét miatt, akár Oidipusz, de nem ellenzem a döntésedet.” Oidipusz! Magasságos ég! Most már csakis anyafiguraként gondol rá? A mindenit neki, szitkozódott Eleonóra, legyen boldog azzal a ringyó Rosamunddal!

Gyógyírként szolgált a sértett büszkeségére a trubadúrok udvarias hódolata, akik csapatostul jöttek az udvarába, és ismét túláradó örömmel ajánlották híres hercegnőjüknek szerelemről és szépségről szóló dalaikat. Dicséretük melengette Eleonóra szívét, hiszen tudta, hogy nem az a pompás, fiatal nő már, aki a múltban ilyen lovagias verseket ihletett; ők pedig mégis a nemes Eleonóra páratlanul bájos voltáról énekeltek. Oly sok, immár számkivetettségnek tetsző év után nagyszerű volt egy olyan civilizációban élni, amely a szerelem minden formáját ünnepelte. Sőt, öröm volt délutánonként kiülni a napsütötte lugasba, és a témák e legizgalmasabbjáról beszélgetni a báróival és az udvarhölgyeivel, miközben az udvaroncok köréje gyűltek, és csüggtek minden szaván. – Az északi országokban nem beszélnek úgy a szerelemről, ahogyan mi tesszük itt, Aquitániában – mesélte Eleonóra a döbbent hallgatóságának. – Úgy gondolják, hogy a szerelem, amit mi nagyra tartunk, pusztán ürügy a házasságtörésre. A férjem, Henrik soha nem értette meg a kultúránkat. – A szerelem – jelentette ki az ifjú trubadúr, Rigaud de Barbezieux – a férfiak és a nők közötti boldog kapcsolatok talpköve. – Igazi boldogság csak akkor lehetséges, ha a szerelmesek egyenrangúakként találkoznak, ami ritkaság – mondta Eleonóra. – A házasságban ugyanis nincs egyenlőség, a mi udvari illemünk pedig azt diktálja, hogy a kérő mindig könyörögjön a szerelmese kegyeiért. – Akkor hogyan is jöhetnek össze egyenrangúakként a férfiak és a nők? – kérdezte Torqueri, összeráncolva szép vonalú szemöldökét. – Erre soha nem kerülhet sor egy olyan világban, ahol a nőket vagy ingóságként, vagy szajhaként szokás kezelni. – Hálát adok Istennek, hogy a mi szokásaink Aquitániában a nőknek kedveznek – mosolygott Eleonóra. – Torquerinek igaza van. Északon a nők csak ingóságok. De itt, a mi szabadabb társadalmunknak hála, piedesztálon élnek! Látjátok, miért akartam hazajönni!

– Északon nem kezeltek téged tisztelettel, felség? – kérdezte döbbenten egy fiatal hölgy. – De igen, természetesen – én vagyok a királyné, és nem volt merszük tiszteletlennek lenni. De jaj volt minden trubadúrnak, aki dalban dicsérte a szépségemet, vagy merészelte magát az ágyamba képzelni! Én mondom nektek, nem képesek megérteni, hogy ez ártalmatlan képzelgés. Bertran de Born, egy szilaj és veszedelmes fiatalember, aki éppoly ügyesen bánt a karddal, mint a lanttal, farkasvigyort villantott. – Ugyan ki mondta, hogy ártalmatlan? – Egy hölgynek nem szabad nála alacsonyabb rangú férfit kitüntetnie a kegyeivel – vágott vissza Mamille kimérten. – Akkor meg, mivel a házasságok politikai megfontolásból köttetnek, hogyan fog rátalálni a szerelemre? – szegezte neki a kérdést Bertran. – Igazság szerint egyetlen férfi sem a hitvesi ágyban keresi a szerelmet. – Ezt megkérdőjelezném – vetette közbe Eleonóra, aki roppantul élvezte a vitát. – Engedelmeddel, felség, én váltig azt mondom, hogy igazi szerelem nem létezhet férj és feleség között – jelentette ki Bertran. – Másutt kell azt keresni. És azt kell mondanom, hogy bár nem szükségképpen vágyik az ember alacsony rangú hódolót kitüntetni a kegyeivel, sokan megteszik! – A jelen lévő hölgyek közül többen felháborodottan kiáltottak fel. – Uram, te híján vagy a lovagiasságnak, és megszeged a játék szabályait – rótta meg Eleonóra a fiatalembert. – De felség, nem érthetsz egyet azzal, hogy a házasságban létezhet szerelem – kötötte az ebet a karóhoz Bertran. – Én nem hinném – mormogta Rigaud. Eleonóra mosolya elhalványult. Akárha felhő takarta volna el a napot. – De igenis hiszem, hogy a szerelem megtalálható a házasságban – mondta végül –, ha a társak rokonlelkek, ami ritkaság, ezt elismerem. De… – Eleonóra hangja távolivá, hideggé vált. – De ha a

férj ragaszkodik ahhoz, hogy ő az úr, és nem folyamodik azért, amit akar, hanem él a jogával, hogy elvegye, nem létezhet szerelem, őszintén hiszem ugyanis, mint már mondtam, hogy a szerelemnek egyenrangúak kapcsolatában, szabadon kell adatnia. – Ez viszont visszavisz bennünket az égető kérdéshez. Hogyan lelhetik örömüket férfiak és nők egy ilyen kapcsolatban? – tiltakozott Bertran. – A házasságban a férj az úr; az udvari illem szerint az úrnő kegyet gyakorol, ha úgy tetszik neki. Eleonóra hirtelen felnevetett, és Bertran vállára csapott. – Mondd csak, Messire de Born! Mi van azzal a sok hölggyel, aki kitüntetett a kegyeivel – akikről az imént beszéltél? Te biztosan mindent tudsz az egyenrangúak kapcsolatát jellemző szerelemről! – Mindenki nevetett, miközben Bertran vereségét elismerve elvigyorodott és fejet hajtott. – Szerelem? – kacagott Torqueri. – Mit tud ő arról? Azt hiszi, nem több az egész annál a rakoncátlan, apró ördögnél a nadrágjában! – Tiltakozom az „apró” szó ellen! – kiáltotta Bertran. – Én csak tudom – replikázott dévajul Torqueri, még nagyobb hahotázást kiváltva. Jaj, de jó, gondolta Eleonóra, itt üldögélni, teljesen otthon érezni magamat, és ilyen beszélgetéssel tölteni az időt. A szerelem, tűnődött, a trubadúrok állításai ellenére talán nem a legfontosabb dolog a világon; és sok minden kárpótol az elvesztéséért. Immár tudta, hogy képes egyedül élni, békességben az övéi között, és hogy képes nyugodtan nézni a jövő elébe. A csata hosszú volt, de megnyerte.

38. CAEN, NORMANDIA ÉS POITIERS, 1170 Henrik öregedett a két év alatt, amíg Eleonóra nem látta. Vörös haja őszbe csavarodott, arcán állandósultak a gondok szülte ráncok, és még testesebb lett. Szertartásosan, arcra adott csókkal köszöntötte Eleonórát, mint egyik herceg a másikat, nem mutatott érzelmet; majd kézen fogta, és a hajbókoló udvaroncok sorfala között bevezette a caeni nagyterembe. – Nem hívtalak volna ide télvíz idején, ha nem lenne fontos, hogy szolidaritást mutassunk ebben az ügyben – magyarázta. – Úgy tudom, hogy feltett szándékod Anglia királyává koronáztatni a kis Henriket – jelentette ki Eleonóra. – Igen. Angliában úgy szokás, hogy megvárják ezzel a trónra lépést, de az összes francia király, a Karolingokig visszamenőleg még életében megkoronáztatta az örökösét, és én azon a véleményen vagyok, hogy ez jó módja az utódlás biztosításának. Nem kétséges, hogy az angolok morgolódni fognak, ahogy helytelenítenek mindent, ami ellenkezik a hagyománnyal, de majd hozzászoknak. Csak egyetlen akadálya van a tervemnek. – Becket – mondta Eleonóra habozás nélkül. – Igen – sóhajtotta Henrik –, de ezt majd megbeszéljük vacsora közben. – Egy vadászjeleneteket ábrázoló faliszőnyegekkel ékes szép, boltozatos helyiségbe vezette Eleonórát. – Egy kis bort? – Köszönöm – mondta Eleonóra udvariasan, sikertelenül próbálván felidézni a szenvedélyt, amely egykor létezett kettejük között, olybá tűnt ugyanis, hogy idegenekké váltak egymás számára. – Kellemes karácsonyod volt? – Igen – válaszolta Henrik. – Bretagne-ban ültem meg, Nantesban, Gottfrieddal és Konstanciával. Kár, hogy nem voltál ott tavaly tavasszal Rennes-ben, hogy megnézd Gottfried beiktatását a hercegségébe. – Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni. Úton voltam Aquitániában. De Gottfried elmesélte töviről hegyire, Konstancia pedig nem is

tudta, hova legyen, úgy pöffeszkedett a saját fontosságától, a kis perszóna. – Eleonórát fintorra késztette az emlék. – Gottfriednak lesz vele baja elég – kuncogott Henrik. – Istennek hála, egy pár évig még nem fog vele hálni. – Akkor immár minden rendben Bretagne-ban? – csúszott ki Eleonóra száján. Régi história volt már Eudes de Porhoët felkelése, de azt akarta, hogy Henrik izzadjon miatta egy kicsit. Henrik fürkésző pillantást vetett rá, majd elfordult. – Hallottad – mondta. – Egész Európa hallotta! – válaszolta Eleonóra mogorván. – Hogyne hallottam volna? – Eleonóra, nem azért kérettelek ide, hogy veszekedjünk – Henrik hangja szinte esdeklő volt. – A szabadságodat kérted, és megkaptad, Legalább engedd, hogy én is szabad legyek. – Hát persze – mondta Eleonóra kedvesen. – Remélem, hogy Rosamund, „Szép Rosamund”, most így hívják, amint hallom – milyen elbűvölően hangzik! – nem borult ki emiatt túlságosan. Gondolom, még mindig a szeretőd. – Sárkány – vakkantotta Henrik. – Még öt perce sem vagy itt, és máris belém kötsz. – Igen, de két éve készülök szóvá tenni neked egypár dolgot – vágott vissza Eleonóra. – Igazából jó látni téged – mondta Henrik – Ne rontsd már el. – Milyen megható! – kiáltott fel Eleonóra, egy kissé túlságosan is vidám mosollyal. – Most együtt kell működnünk – mondta neki Henrik a szemöldökét összevonva. – Kötünk fegyverszünetet? – Fegyverszünetet! – Eleonóra mosolya olyannak tűnt, akárha az arcára ragadt volna. – Ha óhajtod. Az emeleti szobában vacsoráztak; a szolgálók visszavonultak, miután egy tálalóasztalra helyezték az ételt, amelyből ők vettek maguknak.

Miután helyet foglaltak, Henrik nem vesztegette az időt, visszatért a kis Henrik megkoronázásának témájához. – Azt akarom – kezdte –, hogy Thomas helyeztessék vissza a jogaiba Canterburyben, és legyen vége ennek ti örökös huzakodásnak. Úgy illik, hogy Canterbury érseke végezze a szertartást. – De hát úgy hallottam, hogy tavaly megint összevesztél Beckettel. Henrik nagyot sóhajtott. – Valóban. Lajos felajánlotta, hogy közvetít – megint –, én pedig a javaslatára megüzentem Thomasnak, hogy támogatnám a visszahelyezését, ha visszavonná a clarendoni konstitúciók elítélését. Ő pedig beleegyezett, Eleonóra! Azt mondta, hogy meg fogja tenni. – Akkor mi volt a baj? – Eleonóra számos elferdített beszámolót hallott a tulajdonképpeni történésekről, és nem tudta, melyiket higgye. – Eljött hozzám látogatóba. Négy éve nem láttuk egymás, tehát képzelheted, hogyan éreztem. Térdre esett, aztán kegyelemért könyörögve arcra borult előttem. – Mindig is szerette a grandiózus gesztusokat – jegyezte meg Eleonóra csípősen. – Pont úgy beszélsz, mint anyám, Isten nyugosztalja – ellenkezett Henrik. – Anyád nagyon bölcs asszony volt – tudta, hogy mennyit ér az az ember. – Nézd, én próbálom elmesélni neked, mi történt – tiltakozott Henrik. – Akkor folytasd – mondta Eleonóra hűvösen. – Nos, gondoltam, ennyit erről. Békecsókot váltunk, Becket hazamegy Canterburybe, és aztán mind vígan éljük világunkat. – Henrik, Thomas Becketről beszélünk Annak a papnak sosem volt szokása egyenesen viselkedni. Mit csinált?

Henrik sértett pillantást vetett Eleonórára, de nem hagyta zavartatni magát, hanem folytatta az elbeszélést. – Mindent tönkretett. Azt mondta, mindenben aláveti magát a tetszésemnek, kivéve Isten tiszteletét, és hogy nem illik egy paphoz, hogy alávesse magát egy világi személy akaratának. Amiből kétséget kizáróan megtudtam, hogy már megint ott tartunk, ahol elkezdtük. – És mit tettél? – Elvesztettem az önuralmamat. Szitkokat szórtam rá, és kivonultam, mindenki felzúdult, Lajos pedig eredménytelenül igyekezett megértetni Thomasszal, hogy túlzásba viszi a csökönyösséget. És ennyi volt. Becket visszarohant a kolostorába, és azóta is ott duzzog, az isten verje meg. Eleonóra felállt, a tálalóhoz vitte a tányérját, és a késére tűzött még két darab csirkehúst. – Tehát, mihez fogunk most kezdeni? – kérdezte. – Azt javaslom – és ehhez akarom a beleegyezésedet –, hogy a hűséges Roger barátunkkal, a yorki érsekkel koronáztassuk meg a kis Henriket. Eleonóra megfordult, és Henrikre meredt. – Tudod, hogy Becket ezt durva sértésnek fogja tekinteni? – Tudom – válaszolta Henrik dacosan –, és azt is tudom, hogy ez sérteni fogja azokat, akik odavannak a hagyományokért. De nem tűrhetem, hogy ez a pokolra való pap befolyásolja a terveimet. Egyetértesz? – Teljesen. Így talán sikerülhet Becketet észhez téríteni, De nem sikerült. – Kiközösítéssel fenyegetett, ha megparancsolnám Roger érseknek, hogy végezze el a koronázást – ordította Henrik. – Ráadásul panaszt tett a pápánál, őszentsége pedig megtiltotta a dolgot, szintén kiközösítés terhe mellett. És kiátkozás vár minden püspökre vagy papra, aki részi vesz a ceremónián. Ez tűrhetetlen, és istenemre mondom, mindkettejükkel szembeszállok! Most

azonnal Angliába megyek, hogy nyélbe üssem a dolgot, és azt szeretném, ha itt maradnál, hogy kormányozd Normandiát a távollétemben. – Tudod, hogy bírod a támogatásomat – mondta neki Eleonóra. Henrik egy hosszú pillanatig nézte, az arckifejezése olyan meleg volt, amilyennek Eleonóra évek óta nem látta. De nem szólt semmit; gyakorlati teendőkön járt az esze. – Zárd le az összes kikötőt, és tartsd őket zárva, amíg hírrel nem leszek – rendelkezett. – Nem hiányzik, hogy Thomas barátunk átkeljen a Csatornán, és elrontsa a dolgokat. – Mi lesz a püspökeiddel? – Bízd rám, majd rájuk ijesztek. Tudják, hogy mi a jó nekik. Amikor minden készen áll, a kis Henrikért küldök majd. Rád bízom, legyen gondod rá, hogy megfelelő kísérettel jöjjön. És ráadásul legyen vele pár püspök is, hogy az emberek azt higgyék, az egyház áldásával zajlik a dolog. Tudod, hogy szedd rá a főpapjaidat. – Mindezt nyugodtan rám bízhatod – biztosította Eleonóra. – Mi lesz a kis Margittal? Ő is meg lesz koronázva? – Nem. Egyelőre nem merem kockáztatni, hogy Lajos megsértődjön! Talán felbőszíti majd, hogy dacolok a pápával. Tartsd magadnál a fruskát. Mondd neki, hogy később majd szervezek egy második koronázást, amikor Becket észhez tér. Eleonóra meg volt győződve arról, hogy Henrik helyesen cselekszik, és meghatotta, hogy most már olyan jó véleménnyel van az uralkodói képességeiről, hogy rábízza Normandiát a távollétében; mindamellett fájlalta, hogy nem lesz ott a Westminster-apátságban, és nem látja majd a fia, az ő szépreményű fia királlyá válását. A kijelölt napon, június tizennegyedikén külön imát mondatott érte a vasárnapi misén, és órákat töltött térden állva, az oldalán Margittal, Istennek könyörögve, hogy áldja meg és vezérelje őt a magas hivatalában. Miután a Csatorna partján lévő kikötők ismét megnyíltak, a hírnökök beszámolókat tudtak hozni neki a koronázásról.

„Az ifjú király jól festett fején a koronájával és vállán a koronázási palásttal, felség! Azt mondogatták az emberek, hogy a legcsinosabb uralkodó az egész világon.” „Jókedvű és elegáns volt, minden ízében király, és csak egy kicsit alsóbbrendű az angyaloknál!” „Egyesek azt mondták, mindenki mást felülmúl az alakja és az arca szépségben. Áldottan szívélyes, szerfölött örvendezik az emberek szeretetének, és elnyerte a leendő alattvalói megbecsülését és támogatását.” Eleonóra repesett az örömtől, miközben ezeket a dicshimnuszokat hallgatta, volt azonban egy beszámoló, amely nem közvetlenül királyi hírnökön keresztül jutott el hozzá, hanem egy hölgy pletykálkodása révén, aki jegyese volt egy lovagnak, a lovag pedig jelen volt a koronázási lakomán, és most hazatért, hogy megnősüljön. A lakosztályába lépve Eleonóra meghallotta, amint ez a hölgy azt meséli a többieknek, hogy az ifjú király súlyos tiszteletlenséggel viseltetett az apja iránt. Aztán hirtelen észrevették, hogy Eleonóra rájuk nyitott, és kínos csend támadt. – Nos? – hegyezte a fülét Eleonóra. – Folytasd, kérlek. – Bocsáss meg nekem, felség, nem lenne szabad ezt elmondanom neked – hebegte a lány. – Ellenkezőleg, a fiamról beszéltek, és ezért rám is tartozik. Folytasd! – szólt rá Eleonóra. – Felség, a jegyesemtől úgy hallottam, a király ragaszkodott hozzá, hogy felszolgáljon az ifjú királynak, és amikor az asztalhoz vitte egy tálon a vadkanfejet, tréfásan azt mondta, nem mindennap látni inaskodni egy királyt. Az ifjú király pedig azt felelte, hogy nincs abban semmi lealacsonyító, ha egy gróf fia egy király fiának inaskodik… és… és nem, ő nem tréfált, felség. Eleonóra jól palástolta a döbbenetét. – Azt javaslom, ifjú hölgy, hogy ne terjessz tovább efféle léha pletykákat – mondta dorgálón. – Most pedig, hozd ide a hímzésemet A történet hihetően hangzott, és Eleonóra úgy döntött, szót vált erről William Marshallal, aki Angliába készült indulni, hogy irányítsa az új háztartást, amelyet Henrik hozott létre az ifjú király számára, és

azt kérte tőle, az ő képviselőjeként beszéljen a pártfogoltja lelkére, hogy mindig mutasson az apja iránt illő tiszteletet. Miután Gottfried és az ifjú király hivatalosan felruháztattak a majdani birtokaik koronájával és jelvényeivel, Richárdon volt a sor. Mint Eleonóra örökösét, be kellett iktatni Poitiers-ben Poitou grófjának méltóságába, és Eleonóra ezen a nyáron oda is utazott. Úgy érezte, szétfeszíti a keblét a büszkeség, miközben a Szent Hilarius-apátságban állva végignézte, hogy a bordeaux-i érsek ünnepélyesen átadja az ő tizenkét esztendős daliájának a város védőszentjének szent lándzsáját és zászlaját. Aztán Niort-ba kísérte Richárdot, ahol a fiú méltósággal és büszkén fogadta Poitou báróinak hűségesküjét Utána egyforma trónusokon ültek egymás mellett az esemény alkalmából rendezett lakomán, azt pedig lovagi tornák sora követte, amelyeket Eleonóra szervezett Richárd szórakoztatására. A gyerek máris alig várta, hogy ő maga is részt vehessen rajtuk, az oktatói pedig azt mondták Eleonórának, hogy nemsokára teljesen készen is fog állni erre. Eleonóra egy kissé megborzongott ettől a kilátástól, mivel a harci játékok gyakorta kegyetlen és vérengző összecsapásokból álltak, de oly nagy örömét lelte a fia vitézségében, hogy szándékában állt elfojtani az érte érzett aggodalmát. Megígérte neki, hogy úgy nagyjából egy év múlva teljesülhet a kívánsága.

39. ROCAMADOUR, 1170 Eleonóra Henrik mellett térdelt a sötét templomban, a szeme káprázott a csodálatos Fekete Madonna ereklyetartója előtt égő temérdek gyertya fényétől. Ez volt az egyik legrangosabb szentély a birtokain; zarándokhely, ahová a hívők végeérhetetlen sora látogatott el. Az Alzou folyóra néző templom egy égbe szökő sziklán állt, magasan az összevissza épült falu, Rocamadour fölött, és csak egy meredek lépcsőn volt megközelíthető. A kegyes szokásnak megfelelően a király és a királyné a kétszáztizenhat lépcsőfok mindegyikén letérdelt, miközben apránként haladtak felfelé báróik, udvarhölgyeik és sok-sok alázatos zarándok társaságában. Azért jöttek, hogy leróják tiszteletüket az áldott Szent Amadour előtt, aki Krisztus keresztre feszítését követően elszökött az üldözői elől, majd Szűz Mária tanácsát követve erre a vidékre, Quercybe menekült, és remeteként végezte be az életét. Megszentelt csontjai a Chapelle Miraculeuse, a legbelső szentély padlója alatt heverték, nyugvóhelye fölött pedig a Szűz és a Gyermek sötét fából faragott szobrát helyezték el a tisztelői. A magasban egy harang függött, amely állítólag magától megkondult, valahányszor csoda volt készülődőben. Henrik és Eleonóra nem csodákat kerestek. Az az idő, gondolta Eleonóra szomorúan, már régen véget ért, bár örült, hogy végre legalább a békés barátság és egyetértés állapotát elérték. Nem, azért jöttek ide ezen az aranyló októberi napon, hogy hálát adjanak Henrik felépüléséért, akit augusztusban ledöntött a lábáról és kis híján megölt a harmadnapos láz. Eleonóra Becketet hibáztatta ezért. Magát a lázat természetesen nem küldhette az érsek, de a magatartásával oly sok bánatot okozott a királynak, hogy az a szokottnál fogékonyabb lett a betegségekre. Henrik szembeszegülése ugyanis felháborította Becketet és a pápát, és egy ideig félő volt, hogy mind a király, mind pedig az országa interdiktum alá kerül. Ámde ekkor Lajos közbeavatkozott, a pápa módosított a hangnemén, és követelte, hogy Henrik és Becket fejezzék be a viszályukat. Henrik azonnal kijelentette, hogy ő kész

békét kötni, és Lajos király jószolgálatának köszönhetően júniusban találkozott Beckettel a Párizstól délre fekvő frétevali erdőben. Miután a király és a királyné vezette menetek egyesültek a Rocamadourba vezető úton, Henrik, aki lefogyott, továbbá sápadtnak és kimerültnek tűnt a betegsége után, elmesélte Eleonórának, mi történt azon a végzetes napon. – Megöleltem Thomast. Nem tudtam megállni, hogy ne tegyem meg – mondta Eleonórára nézve, mintha valamiféle csípős megjegyzésre számítana tőle. Eleonórát azonban olyannyira megdöbbentette a benne végbement változás és a szembetűnő sérülékenysége, hogy nem volt szíve kritizálni őt. – Ki szólalt meg először? – kérdezte. – Én. Szépen beszéltem hozzá. Azt mondtam neki, hogy ismét úgy kellene szeretnünk egymást, mint régen, megtéve egymásért mindent, ami lehetséges, és elfelejtve a gyűlölködést, ami ezelőtt zajlott. – Henrik hangja rekedtes volt az érzelmektől. – Beismertem, hogy hibát követtem el, amikor dacoltam az egyházzal a koronázást illetően, megkértem Thomast, hogy térjen vissza békével Canterburybe, és koronázza meg ismét a kis Henriket, ezúttal Margittal együtt. Ő pedig beleegyezett. – Békülékeny volt? – akarta tudni Eleonóra. – Ő is ugyanolyan baráti szellemben érkezett? – Igen, azt hiszem – válaszolta Henrik. – Bár egyikünk sem hozta szóba a clarendoni konstitúciókat. Valamikor foglalkoznunk kell majd ezzel az üggyel, és addig nem adok békecsókot Thomasnak, bár megígértem, hogy megteszem, amikor visszatérek Angliába. Csak azt nem mondtam meg, mikor. – Henrik Eleonórára pillantott, szemében ismét megjelent valami az egykori ravaszkás fényből. – Szóval engedélyt adtál neki, hogy visszatérjen Canterburybe? – Igen, de mielőtt intézkedhettem volna, ágynak döntött ez az átkozott láz. Most, hogy Henrik mellett térdelve felidézte, miként hozták neki egymás után a híreket a betegségéről – hogy nincs jól, hogy lemondtak az életéről, hogy elkészítette a végrendeletét –, és hogy

egy hosszú, rettenetes napig miként hitt el egy téves beszámolót, miszerint meghalt, Eleonóra megborzongott. A halandósággal való szembesülés bizony mély hatással volt a férjére: ő ragaszkodott ehhez a zarándoklathoz, hogy hálát adjon a felépüléséért, és ahhoz, hogy ő is jöjjön vele. Vajon bűnbánatot érez az erkölcstelen élete miatt? Vajon Rosamund még mindig a szeretője? Eleonóra nem merte megkérdezni. Miután elmondták a hálaimáikat, és jobban érezték magukat ettől, kiléptek a napfényre, és megkezdték a hosszú ereszkedést az alant húzódó völgybe, ahol a lovaik várakoztak. Aztán Henrik északra lovagolt Eleonórával Aquitánián keresztül, és Poitiers-ben segített neki rendbe tenni a dolgokat, amelyek a távolléte idejére függőben maradtak. Ekkor mondta el neki, hogy felbontotta Eleonóra leányuk eljegyzését Barbarossa Frigyes császár fiával. – A császár már nem a barátom – fejtegette. – Sokkal hasznosabb számomra, ha Kasztíliai Alfonz királlyal házasítom össze a kis Eleonórát, és ezzel kiterjesztem a befolyásomat a Pireneusoktól délre. Hozományként majd megkapja Gascogne-t. Igen, tudom, Gascogne a tiéd – tette hozzá sietve, látván a felesége arcát. – Csak a halálod után fogja megkapni. – Rendben van – értett egyet Eleonóra. – Ez jó házasság lesz neki. Hamarosan elérkezett az idő, hogy Henrik Normandiába induljon. – Intézkedem majd, hogy Becket szabadon visszatérhessen Angliába – mondta. – Értesítem a kis Henriket, hogy a visszahelyezése az érseki székbe a teljes beleegyezésemmel történik. Aztán megint találkozom Beckettel, mielőtt elindul – és megpróbálom kerülni a clarendoni konstitúciók említését. – Isten legyen veled, uram – mondta Eleonóra szertartásosan. Igazság szerint elszomorította Henrik távozása. – És veled is, hölgyem – válaszolta Henrik, aki fürkészve nézett Eleonóra szemébe, és csak egy talányos pillantással szembesült.

40. CHAUMONT-SUR-LOIRE, 1170 Amikor az érsek a nyirkos novemberi hidegben dideregve belépett a chaumont-i vár nagytermébe, Henrik felállt, elébe ment, és szívélyesen megölelte. A két férfi egymásra meredt egy ideig. – Isten hozott, barátom – mondta Henrik. Miután egy darabig általánosságokról egyenesen Henrikre nézett.

beszéltek,

Thomas

– Uram – vallotta be –, félek. – Semmi szükség rá – nyugtatta meg Henrik. – Minden kész a visszatérésedre. – Nem erről van szó – mondta Becket csendesen. – Azt súgja valami, hogy nem látlak többé ebben az életben. Henrik megmerevedett. Mit beszél ez az ember? Méregbe gurult. – Megmondtam, Thomas, elegyengettem az utadat. Minek nézel te engem? Szószegőnek? Azt hiszed, ármányt szőttem, hogy eltétesselek láb alól, és a végzetedbe küldetek? – Isten bocsássa meg, uram! – kiáltott fel Becket. – Mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy ezt gondoljam. Csak valami rossz előérzetem van. Henrik azonban alig csillapodott. – Akkor ne adj hitelt neki! – csattant fel. – Meglátogatlak majd Angliában, efelől ne legyen kétséged. – Remélem, uram – mondta Becket. – Isten legyen veled. – Henrik csak meredt rá, és nézte, amint távozik; egy szerzetes vitte utána a pásztorbotját. 41. BURES, 1170

Henrik Bures-be, a normandiai vadászlakjába hívta Eleonórát, hogy töltse vele a karácsonyt, Eleonóra pedig el is ment, ott ült mellette karácsony napján az asztalnál, a zöld, prémszegélyes bliaut-jában és a pompás, karmazsinszínű damasztköpenyében

tündökölve. Jelen volt a gyermekeik többsége is, sorban egymás mellett ültek, közel az asztalfőhöz, ahogy illik. Richárd az anyja oldalán foglalt helyet, közvetlenül Gottfried és Konstancia mellett; elhozták Fontevrault-ból a szemérmes Johannát, és még Jánost is, aki immár négyéves, csapzott hajú, rakoncátlan gyerek volt; a kis Eleonórát sajnos ott kellett hagyni az apácáknál, mert téli váltólázban szenvedett, és képtelennek ítéltetett az utazásra. Az ifjú király természetesen nem volt jelen: Angliában tartózkodott, első ízben ülve meg a karácsonyt a winchesteri udvarában. Későre járt, és látván, hogy a királyt és lordjait egyre jobban megviseli a nehéz étel és a bor, a királyné intett a dajkának, hogy fektesse le a kisebb gyerekeket. – Te is menj, Konstancia – mondta. A szemtelen kislány elhúzta a száját, de nem mert engedetlenkedni. Miután távozott, Richárd és Gottfried vidáman civakodni kezdtek a kocka fölött, amivel játszottak, Eleonóra pedig megpróbált bekapcsolódni az asztalnál zajló, egyre összefüggéstelenebb társalgásba. Éppen arra gondolt, hogy nyugovóra tér, amikor belépett a terembe az intéző, és bejelentette a yorki érsek, valamint a londoni és a salisburyi püspök érkezését. – Mielőbbi kihallgatást kérnek, Sire. Egyenesen Angliából jöttek – mondta. – Ebben a komisz időben? – Eleonóra azonnal aggódni kezdett, vajon mit vetít előre az érkezésük. A püspökök bizonyosan nem próbálkoztak volna átkelni a viharos Csatornán, ha nincs sürgős közölnivalójuk. Henrik hirtelen kijózanodott. – Vezesd be őket – parancsolta, majd böfögött egyet, és felállt, hogy fogadja a jövevényeket. A formaságokon gyorsan túlestek, s a szálfatermetű és pallérozott Roger érsek beszélt mindhármuk nevében, miközben az egész udvar csüggött a szavain. – Királyom, azért jöttünk, hogy nyomatékosan panaszt tegyünk Canterbury kegyelmes érsekének zsarnoki magatartása ellen.

Henrik felmordult. – Most meg mit csinált? – sziszegte. – Éppen ma reggel közösített ki hármunkat Canterbury szószékén, amiért részt vettünk a koronázáson – jelentette be az érsek. Henrik döbbenten meredt rá, miközben a bárók dühödt kiáltozásban törtek ki. – De hát ezt teljesen elrendeztük – mondta. – Vérlázító – mormogta Eleonóra, felháborodva Becket kétszínűségén. – Nem így szokás jó útra térni. – Nyilvánvalóan nem rendeződött a dolog – dörmögte Foliot, London püspöke. – Úgy látszik, továbbra is neheztel azokra, akik dacoltak vele. Soha nem voltam róla nagy véleménnyel, mint tudod, és úgy látszik, igazam volt, amikor kételkedtem benne. Sire, értesíteni kell a pápát az engedetlenségéről. – A nemjóját neki, Becket meg fog lakolni ezért! – kiáltotta Henrik haragtól és felháborodástól remegő hangon. – Így hálálja meg nekem, hogy a barátságomat kínáltam neki? – Uram – szólalt meg Leicester earlje, aki a közelben ült –, ami sok, az sok. Amíg Thomas él, nem lesz békességed és nyugalmad, nem látsz jó napokat. – Istenemre, igazat beszélsz! – kiáltotta Henrik dühösen és felháborodva. – Becket túl messzire ment ezúttal. Csak azért csinálja ezt, hogy ellenkezzen velem, és mégis arcátlanul azt állítja, hogy Isten méltóságát védelmezi. – A saját méltóságát tartja oly nagy becsben – mondta Eleonóra, ügyelve, hogy ne ragadja el az indulat, átlátta ugyanis, hogy Henrik kezd veszedelmesen közel kerülni ahhoz, hogy bemutatót tartson a Plantagenetek hírhedten féktelen dühkitöréseiből. – A gőg bűnébe esve pöffeszkedik. Uram, a pápához kell folyamodnod, – Kitaszíttatom a papi rendből! – fröcskölte Henrik, olyan erővel sózva az öklével az asztalra, hogy több serleg felborult. – És aztán, amikor a hivatala már nem védi, felelősségre vonom árulásért! – Előbb állítsd a magad oldalára őszentségét – javasolta Eleonóra, de Henrik nem figyelt rá; annyira elragadta a harag, hogy

magánkívül volt, csak úgy áradtak belőle az ádáz fenyegetések, mígnem a felháborodott udvaroncai is abbahagyták a méltatlankodó társalgást, és elképedve figyelték. Henrik, látván, hogy hitetlenkedő pillantások kereszttüzébe került, félbeszakította a tirádáját, felállt, és a fenyegető, halálos csend közepette körbejáratta résnyire szűkült, vérben forgó szemének pillantását a termen. Eleonóra megborzongott. Még soha nem látta Henriket ennyire lángolni a gyűlölettől. Vette magának a bátorságot, és csillapítón a karjára tette a kezét, de Henrik dühödten lerázta, és nyugtalan udvarára vetette rémisztő tekintetét. – Micsoda gyávák vagytok mind! – sziszegte. – Megátkozlak mindnyájatokat. Igen, átok, átkozott legyen az összes kétszínű csirkefogó és áruló, akikről gondoskodtam, akiket pártfogoltam az udvarban, akik tűrik, hogy urukat és királyukat ilyen szégyenletesen semmibe vegye és csúffá tegye egy jöttment pap! Döbbent hallgatás volt a válasz. Senki nem mert megszólalni. Nyilvánvalóan senki nem tudta, miként válaszoljon. – Hát senki nem szabadít meg engem ettől az engedetlen paptól? – kiáltotta Henrik, majd súlyosan lezökkent a helyére, magába roskadtan, a fejét fogva; a válla rázkódott, miközben körülötte kétségbeesetten néztek egymásra az emberek. Eleonóra azonnal felállt, a karjába zárta Henriket; minden más megfontolást háttérbe szorított a vágya, hogy enyhítse a fájdalmát. Olyannyira lekötötte a férje vigasztalását célzó igyekezete, hogy mint sok más jelenlévő azon a végzetes lakomán, nem vette észre a négy tagbaszakadt lovagot, akik arcukon lángoló eltökéltséggel, kezükkel a kardjuk markolatát szorítva kisurrantak a teremből. Henrik Eleonóra ágyába feküdt aznap éjjel, közel öt év óta először. Inkább vigaszért jött, mint nemiségért, bár inkább meghalt volna, mintsem bevallja ezt. Eleonóra pedig, tudván, mire van szüksége, örömmel fogadta vissza, és gyengédek voltak egymással, szorosan ölelkeztek, nem kellett mondaniuk semmit. Különös – és váratlanul örömteli – érzés volt ismét a karjában tartania Henriket. Kész volt mindent megbocsátani neki ezért az érzésért. Mélyen megindította, hogy ebben a válságos pillanatban mindenekelőtt őhozzá fordult. És ilyenformán, amikor a vigasztalás igénye valami mélyebb igénnyé

változott át, és Henrik a régi, ismerős módon mozdult feléje s hatolt beléje, Eleonóra csak örömöt érzett, és csodálatos belső békét, amitől sírni vágyott. Nem kirobbanóan buja és tüzes volt a szeretkezésük, mint egykor – sok idő eltelt azóta, és immár teljesen nyilvánvalóan mindketten öregebbek voltak –, hanem káprázatosan kielégítő, és Eleonóra, amikor végül a csúcsra ért – hiszen meglehetősen kijött a gyakorlatból, gondolta szomorúan –, megsemmisítő kéjt érzett. Olyan volt, mintha egyszerre szakadt volna ki belőle a sivár, szerelem nélküli évek során felhalmozódott összes vágyakozás. Miután a gyönyör hullámai visszahúzódtak, Eleonóra csendesen feküdt Henrik ölelésében, és arra gondolt, hogy a hosszú különélés időt adott a sebei begyógyulására és arra, hogy sok dolgot a maga valóságában lásson. Ráeszmélt, hogy nagyon is találó a régi mondás a távolságról, amely gyengédebbé teszi a szívet. És édesen segítette a teljes kibékülést, ahogy a két test bőre összeért a takarók között. Rosamund ide vagy oda, ha Henrik akarja őt, ő kész visszamenni hozzá. Amikor azonban Henrik végre szólt hozzá, nem az esetleges közös jövőjükről beszélt. – Eleonóra, valami aggaszt engem. Közvetlenül azelőtt, hogy eljöttem a teremből, az intéző szólt, hogy négy lovagom nem sokkal korábban elhagyta a várat. Különösnek találta, hogy karácsonykor, ilyen késő éjjel távoztak. – Tudod, kik voltak azok? – kérdezte Eleonóra. – Igen, William de Tracy, aki valaha Becket kancellárja volt, Reginaid FitzUrse, Richard de Brito és Hugh de Morville. Hugh jó munkát végzett a személynökömként Észak-Angliában. Amennyire értettem, éppen azután távoztak, hogy… – Henrik elhallgatott. Nem találta a szavakat, amelyek alkalmasak lettek volna a dührohama leírására. Eleonórát hirtelen elöntötte a riadalom. Azonnal felült. – Ó, ne! Istenem, remélem, hogy nem vették szó szerint, amit mondtál!

– Amit mondtam? – Henrik feltámaszkodott az egyik könyökére. – Nem emlékszel? Azt kérted, hogy valaki szabadítson meg Beckettől! Engedetlen papnak nevezted. Henrik kiugrott az ágyból, és a köpenyéért nyúlt. – Vissza kell rendelnem a lovagokat! – kiáltotta, és alig fedte el a testét, már ki is lépett az ajtón, s az őrségért kiáltott. De már túl késő volt. A négy lovag régen eltávozott. Eleonóra szívében rettegéssel töltötte a következő két napot. Henrik meg volt győződve róla, hogy a meggondolatlan kifakadásának végzetes következményei lesznek, Eleonóra pedig titkon osztozott a rossz előérzetében. De a szavai tele voltak biztatással. – Uram, embereket küldtél utánuk, nyugodj meg hát. És biztosan nem akad senki, akinek eszébe jutna erőszakot elkövetni Canterbury érseke ellen. Henrik rémült pillantást vetett rá. – Hallották, hogy becsmérelem a hivatalát. Nagyon is jogosan gondolhatják, hogy az eltávolítása lezárná ezt a végeérhetetlen viszályt, és tulajdonképpen az egyház érdekeit szolgálná. – Nemigen hiszem, hogy ilyen messzire mennek – okoskodott Eleonóra, magabiztosabb hangon, mint amennyire biztosra vette ezt. – Talán azért mentek el, hogy közöljenek Beckettel néhány kellemetlen igazságot, és ráijesszenek, hogy engedelmes legyen. Végső soron a pápa kénytelen támogatni téged; Becket nem nyerhet. Ezúttal vége van. – Vége van, csakugyan, ettől félek – mormogta Henrik. Komor volt az arca a rossz előérzettől.

42. ARGENTAN, 1171 A király, képtelen lévén elviselni a feszültséget, otthagyta a karácsonyi ünneplést, elbocsátotta a vendégeit, és Argentanba vonult vissza a királynéval. Itt talált rá Peter testvér, egy fiatal, Angliából érkezett szerzetes, sárfoltosan és kimerülten a pihenés nélküli utazástól, éppen amikor vacsorára látták vendégül az emeleti magánlakosztályukban Arnulfot, Lisieux püspökét. – Királyom – zihálta a szerzetes, miközben a végletekig elcsigázottan térdre esett. – Rettenetes, szörnyű hírt hozok. Henrik elsápadt, és ökölbe szorította a kezét. A püspök székét hátralökve felugrott. – Miféle hírt? – kérdezte Eleonóra élesen. – Felség, Becket érseket galádul meggyilkolták, a saját katedrálisában ölték meg két nappal ezelőtt, miközben a vesperást celebrálta. Eleonórának egy pillanatra elakadt a szava, képtelen volt befogadni a borzalmas hírt, amelyet az imént hallott. – Meggyilkolták? – ismételte ostobán. – Canterbury érsekét? – Kegyetlenül megölte őt a király négy lovagja – mondta Peter testvér, aki maga is mélyen le volt sújtva. – Ó, Istenem! – jaj dúlt fel Henrik, és a mellkasát verte. – Thomas, Thomasom! Isten bocsásson meg nekem – erről én tehetek. Én öltem meg, ez olyan bizonyos, mintha a saját kezemmel fojtottam volna meg. – Könnyek gördültek le az arcán, és az egész testét zokogás rázta. – Bosszulja meg az Isten – mormogta a püspök keresztet vetve és mélységesen elborzadva. – Ez kétségkívül a legsúlyosabb gaztett, amiről valaha is hallottam. Hihetetlen, hogy bárki is ilyen szentségtörést kövessen el, hogy megöljön egy érseket, méghozzá Isten házában. Henrik feldúlt arccal fordult feléje.

– Értem tették, az én óhajomra. Én vagyok a hibás. De Isten a tanúm, én szerettem Thomast, a viszályunk ellenére. Dühömben mondtam ki azokat a szavakat. Nem akartam, hogy szó szerint vegyék őket. Szerettem őt! – Szaggatottan kapkodta a levegőt, miközben előtörtek belőle ezek a szavak; a döbbenet annyira megbénította, hogy alig tudott többet mondani, és a püspök, miközben rámeredt, nem egészen értette, hogy miről beszél. Eleonóra gyorsan Henrikhez lépett, és vigasztalta volna, de a férje hátat fordított neki. – Nem… nem vagyok méltó vigaszra – sírta keservesen. – Hagyjatok a rettenetes bánatommal. Eleonóra nyilalló fájdalmat érzett a visszautasítástól, de úrrá lett rajta, megértette, hogy Henriknek időre van szüksége, hogy megbékéljen a történtekkel. Ez az ügy a gyóntatópapjára tartozik, nem a feleségére, bár idővel talán megnyílik majd előtte is. Eleonóra egyelőre a szegény, reszkető szerzetes felé fordította a figyelmét, és maga töltött neki egy serleg bort. Adott egy serleget a zokogó püspöknek is, aki hálásan felhajtotta a tartalmát, aztán nyújtott egyet Henrik felé is, de ő túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy észrevegye. – Most pedig – mondta Eleonóra Peter testvérnek – ülj le, kérlek, és mondd el részletesen, mi történt. A fiatalember eleget tett az utasításnak, és apránként fény derült az egész tragikus történetre. Miként ment vissza Becket Angliába, és a sok szép szava után miként közösítette ki dacosan azokat a püspököket, akik részt vettek az ifjú király koronázásán. Miként jelent meg a négy lovag Canterburyben, és fenyegette meg az érseket rettenetes büntetéssel, ha nem távozik azonnal a királyságból. Miként mondta nekik Becket higgadtan, hogy hagyják abba a fenyegetőzést, mivel nem megy sehová, és elküldte őket. – Egész délután az udvar körül oldalogtak, egymással sugdolózva, és sértéseket kiabálva őkegyelmességének, nekünk, szerzeteseknek, és magukhoz vették a fegyvereiket – mesélte Peter testvér. Miután legyőzte kezdeti bátortalanságát és úrrá lett a lesújtottságán, valósággal ömlött belőle a szó. – Aztán, amikor a katedrálisba vonultunk vesperásra, utánunk jöttek majdnem egészen az ajtóig. Igazán mondom, fenségek és püspök úr, megrémültünk.

Amikor őkegyelmessége, az érsek úr belépett a templomba, abbahagytuk a szertartást, és odaszaladtunk hozzá, hálát adva Istennek, hogy épségben látjuk, és sietve bereteszeltük az ajtókat, hogy megóvjuk a pásztorunkat a veszedelemtől. De – és az egyszerű parasztfiú arca eltorzult az emléktől – ő ránk parancsolt, hogy tárjuk ki őket, mondván, nem való, hogy erődítményt csináljunk az imádság házából, Krisztus templomából. És ebben a pillanatban történt, hogy a négy lovag berontott, kivont kardokkal… – Peter testvér nem tudta folytatni. – Ne siess – nyugtatta Eleonóra, ismét bort kínálva neki, és egy kis kenyeret, hogy mártogassa bele. Elborzasztotta, amit hallott, de továbbra is uralkodott az érzelmein. Eljön majd a sírás ideje, de mivel Henrik, aki szánalmasan fel-felnyögve és jajdúlva még mindig a hátát fordítja feléjük, láthatóan magatehetetlenül a döbbenettől, Arnulf püspöknek pedig patakzanak a könnyei, valakinek muszáj észnél maradnia. – Muszáj elmondanom az egészet – szipogta Peter testvér. – A világnak tudnia kell erről a rettenetes dologról. – Hallgatunk – mondta neki Eleonóra. – És nyugodt lehetsz afelől, hogy igazság tétetik majd. – Látta, hogy Henrik megrándul. – Nagyon megijedtünk, amikor megláttuk azoknak a lovagoknak az ördögi arcát, és meghallottuk, hogy a fegyvereiket csörgetik – folytatta a szerzetes. – Mindenki rettegve nézett – mindenki, kivéve őkegyelmességét. Ő nyugodt volt, és amikor a lovagok azt kérdezték, hol van Thomas Becket, aki elárulta a királyát, ő ezt válaszolta: „Itt vagyok, de nem áruló vagyok, hanem pap.” Nem volt benne semmi félelem. Megkérdezte, miért keresik, aztán közölte velük, hogy kész szenvedni a Megváltójáért. És nagyon bátor volt… elfordult, és imádkozni kezdett! Eleonóra visszatartotta a lélegzetét; a szerzetes szünetet tartott, kényszerítve magát, hogy elmajszoljon egy kis kenyeret, amihez nyilvánvalóan nem sok étvágya volt, majd folytatta az elbeszélését. – A lovagok előreléptek. Követelték tőle, hogy oldozza fel a püspököket, akiket kiközösített, de ő nem volt erre hajlandó. – Akkor meg fogsz halni! – mondták. Soha nem felejtem el ezeket a

szavakat. Őkegyelmessége csak rájuk nézett, és közölte velük, hogy kész meghalni az Úrjézusért, hogy az ő vére árán az egyház szabadságot és békét leljen. A lovagoknak nem tetszett a gondolat, hogy vértanú legyen belőle, ezért szentségtörő kezüket ráemelve megpróbálták kirángatni, ő azonban ellenállt, szemükre vetette, hogy háborodottak módjára viselkednek, és imádkozásba fogott. Ekkor az egyik felemelte a kardját, a szent érsek fejére sújtott vele, és vérét ontotta. Edward testvér odaugrott, megpróbálta védelmezni őkegyelmességét, de a lovagok majdnem levágták a karját. Aztán minden nagyon gyorsan történt. Az én uram egy oszlopba kapaszkodott, ők meg ismét a fejére ütöttek, de ő még mindig ott állt. Harmadízben is megsebezték, ő pedig nagyon vérzett, amikor négykézlábra esett, és odakiáltotta nekünk, hogy legyünk tanúi, amint az Úrjézusért és az egyházért magához öleli a halált. Ott feküdt a padlóköveken; még mindig élt, és eszméleténél volt, amikor az ördögök egyike megint nekirontott, és olyan erővel hasította le őkegyelmessége koponyájának tetejét, hogy eltört a kard. Elborította a padlót a vére és az agyveleje, bemocskolva a szent katedrálisunkat. Ez volt a legrettenetesebb látvány, amivel valaha is szembesültem életemben. Aztán a lovagok eliszkoltak, mi pedig ott maradtunk szegény érsek urunkkal, akin akkor már nem lehetett segíteni. Hatalmas bátorsággal adta át magát a vértanúságának, és őszintén hiszem, hogy üdvözült lelkét Isten vette magához. Döbbent csend támadt az emeleti szobában, amikor Peter testvér elhallgatott. Aztán a király fojtott hangon felnyögött, a püspök pedig megtörölte a szemét a ruhája ujjával. – Ez túltesz Néró gonoszságán – jelentette ki Arnulf. – Még Heródes sem volt ilyen kegyetlen. – Isten nyugosztalja Thomas érseket – mondta Eleonóra. Döbbenettel töltötte el a gyilkosság, és az is, hogy ráébredt: azon tűnődik, vajon nem ez volt-e a legnagyobb Becket színpadias megnyilvánulásai közül. Úgy tűnt, hogy szinte örült a vértanúságnak, és mindent elkövetett, hogy keresse. Igen, ez legyezgette a hiúságát! Bizonyosan ez lett volna a végső bosszúja Henriken… Megrémülve attól, hogy ilyesmi jár a fejében, hiszen hallatlan, hogy ennyire részvétlen legyen, ismerve a rettenetes sorsot, amely

Becketnek osztályrészéül jutott, Eleonóra felállt, hívatta az intézőt, hogy fekhelyről és ételről gondoskodjék Peter testvér számára, udvariasan a püspök értésére adta, hogy ideje távoznia, aztán, amikor végül kettesben maradtak, a férje felé fordította a figyelmét. Henrik összetört bábfigura benyomását keltette, a mozdulatai akaratlan rángatózásnak tűntek, a légzése szaggatott volt. Gyötrődésében alámerülve tűrte, hogy Eleonóra az ágyhoz vezesse; a királyné maga hámozta le róla a tunikáját és a nadrágját. Hanyatt feküdt, fájdalomtól eltorzult arccal, nyögve és zokogva. Amikor Eleonóra megpróbálta átölelni, ismét ellökte magától. Lehetetlen volt a közelébe férkőzni. A rettenetes hír gyorsan terjedt a keresztény világban. Akárcsak Henrik, mindenki megrendült. Egyöntetűen elítélték a gyilkosságot, mint olyan gonosztettet, amely vetekszik Júdás Krisztus ellen elkövetett árulásával, Lajos király pedig harsányan követelte, hogy a pápa példátlan megtorlásképpen indítson szent háborút. Becketet mindenütt szent vértanúként emlegették, és az emberek Anglia királyát hibáztatták a meggyilkolásáért. – Becket igazából hatalmasabb holtan, mint életében volt – panaszkodott Eleonóra a fiának, Richárdnak, miközben meghallgattak egy újabb történetet a Canterburybe sereglő derék emberekről, akik bekenték magukat a lemészárolt érsek vérével, vagy ereklye gyanánt lenyisszantottak egy-egy darabot a mocskos öltözetéből. – Hamarosan azt fogják állítani, hogy csodák történnek a sírjánál! – Hallottam, hogy „Isten hős bajnokának” nevezik – mondta a fiú. – Szörnyű dolog volt a meggyilkolása, de az emberek most elfelejtik, hogy hosszú időn át dacolt a királyával. – Most apád a gonosztevő – jegyezte meg Eleonóra keserűen. – Félek, hogy soha nem mossa le ezt magáról. És az a tragédia, hogy szerette Becketet, mindvégig. Valójában nem akart ártani neki. És ezért, fiam, mindig ügyelned kell, hogy haragodban ne mondjál olyasmit, amit igazából nem gondolsz. Ha apád is így tett volna, Becket még ma is élne.

Henrik hat héten keresztül nem mozdult ki a magányából, nem volt hajlandó hatalmas birtokai kormányzásával foglalkozni. A világtól elzárkózva durva zsákvászon csuhát öltött magára, amelyet hamuval piszkított be, vezetésképpen a rettenetes bűnéért, bár meg volt győződve róla, hogy valójában soha semmivel nem teheti azt jóvá. Három napig nem vett magához ételt, nem engedett be senkit a szobájába – még az aggódó feleségét sem. Eleonóra hamarosan arra gondolt, hogy talán megháborodott; sőt egyenesen attól kezdett félni, hogy önkezével vet véget az életének. Az is eszébe jutott, bár Isten bocsánatáért könyörgött, amiért ilyesmire gondol, hogy Henrik határtalan gyászt színlelve igyekszik meggyőzni az embereket, hogy nem óhajtotta Becket halálát. Kétségbeesésében odahívta a roueni érseket, és könyörgött neki, hogy nyújtson lelki vigaszt a férjének. – A király igen világosan szólt hozzám – közölte vele az érsek, miután bizalmasan, négyszemközt beszélt Henrikkel. – Nem fog megőrülni, tehát e tekintetben megnyugodhatsz. De mérhetetlen lelkifurdalás gyötri. Kizárólag önmagát tartja felelősnek Becket érsek meggyilkolásáért, noha nem ez volt az óhaja vagy a célja. De tudja, hogy ő maga vonta a fejére az egész keresztény világ megbélyegzését és elítélését, és a lelke érdekében a jelenlétemben arra kérte Istent, legyen a tanúja, hogy a gonosztettet nem az ő akaratából, nem az ő tudomásával, nem az ő szándéka szerint követték el. – Én hiszem, hogy ez igaz – jelentette ki a királyné. – Jól ismerem őt, és ott voltam. Hallottam, ahogy kimondta azokat a szavakat. A pillanat hevében hangzottak el. Lehet, hogy fondorlatos és civakodó, de egyáltalán nem zsarnok és gyilkos. – Igazat beszélsz – válaszolta őkegyelmessége. – Az lesz a nehéz, hogy erről meggyőzzétek a világot is. De a férjed készségesen beleegyezett, hogy közvetítésemmel aláveti magát az egyház ítéletének, és nagy alázatot mutatva ígéretet tett, hogy bármilyen büntetést elvisel, amit az egyház ró ki rá. – Mi egyebet tehet? – kérdezte Eleonóra kétségbeesetten.

– Mi van a gyilkosokkal, a sátán ama csatlósaival? Van valami hír róluk? – Eltűntek, minden jelentés szerint, bár utasítottam a király angliai tisztviselőit, hogy végezzenek alapos kutatást. – Máris halottak, vagy úgyszólván azok – jegyezte meg az érsek metsző hangon. – A pápa természetesen ki fogja közösíteni őket. – Imádkozom, hogy ne közösítse ki a királyt is – mondta Eléonóra. – Remélem, nem teszi. A király elhatározta, hogy követeket küld Őszentségéhez, akik ünnepélyesen kijelentik, hogy soha nem óhajtotta a szent emlékű Becket halálát. – Félek, hogy Őszentsége sajnos a közvélekedésre fog adni, ami nagyon is az ellenkezője ennek – aggódott Eleonóra. A pápa megszólalására várni olyan volt, mint Damoklész kardját tudni a fejük felett. A félelme mögött harag volt. Henrik nagyszerű király; nem szolgált rá ilyen rágalomra. Becket még holtában is üldözte őt. Henrik végül előjött hosszas elvonultságából, lefogyva és sok évet öregedve. De visszanyerte az önuralmát, és kész volt ismét vállára venni a kormányzás terheit és gondjait, noha továbbra is nyomasztotta a lelkifurdalás. Bánat és bűntudat emésztették, ami indulatossá tette, és nehéz volt együtt élni vele. Eleonóra, akárha egy távoli idegen lett volna. Henrik a legkeservesebb szükség idején visszautasította minden vigasztalási kísérletét, most pedig nem volt semmi, amit adni tudott volna neki, és még a társaságát sem látszott hiányolni. Visszahúzódott önmagába, az érzelmei kiszáradtak. Miután bimbózó reményei a tartós kibékülést illetően meghiúsultak, Eleonóra úgy érezte, nemigen tud nyújtani neki semmit, és talán mindkettejük számára jobb lesz, ha visszatér Aquitániába, legalább egy rövid időre. Talán a távolléte csodát művel, ahogy korábban is. Nem lepődött meg, amikor Henrik tiltakozás nélkül beleegyezett a távozásába. – Ott van rád szükség – mindössze ennyit mondott.

Mihelyt az időjárás javult és az utak járhatóvá váltak, Eleonóra elbúcsúzott, s közölte Henrikkel, hogy bizton számíthat az imáira, hiszen a pápa még nem szólalt meg, majd kelletlenül délnek vette az irányt.

Harmadik rész

A kölykök felébrednek

1172-1173

43. LIMOGES, 1172

Eleonóra nagyon sajnálatosnak vélte, hogy Henrik nincs jelen, és nem látja Richárd beiktatását az aquitániai hercegségbe. A látvány, ahogy a selyemtunikát és aranykoronát viselő szép szál fia trónra lép a Szent Martialis-apátságban, bizonnyal felderítette volna szomorú szívét. Kár, hogy teljesen egyedül gyönyörködik ebben a diadalban, és nézi végig, amint az apát a fiú ujjára húzza Szent Valérnak, Limoges védőszentjének a gyűrűjét, majd hallgatja, amint herceggé nyilvánítja, és bemutatja Limoges éljenző népének. És Istennek hála, éljeneznek, gondolta Eleonóra; mintha tudatában lennének, hogy ez a szertartás, amelyet ő maga módolt ki, mintegy végső jóvátételként szolgál számukra a sok évvel korábban lerombolt falaikért. Megállapodtak, Henrik és Eleonóra, hogy Richárd, aki immár tizennégy éves, elég idős ahhoz, hogy uralkodóként gyakorolja a hatalmat Aquitániában, bár Eleonóra, szuverén hercegnőként, a helyén marad, hogy tanácsokkal lássa el és támogassa őt; közösen fogják kormányozni Eleonóra birtokait – amiként nemrégiben együtt helyezték el egy új, Szent Ágostonnak ajánlott apátság alapkövét. A nyalka és izmos Richárd magasabb volt már, mint az apja, és látszott rajta, hogy nyakigláb, méltóságteljes megjelenésű férfi lesz belőle. Az arcvonásai Eleonórára emlékeztettek, bár az átható tekintetű szürke szemét Henriktől örökölte. – Az ifjú király pajzs, Richárd viszont pöröly – jelentette ki szabatosan Raoul de Faye, miközben a lakoma végeztével késő esti sétát téve a kerengőn levegőztek. – Bármivel próbálkozik, sikert fog aratni. – Elég céltudatos, hogy így legyen – mosolyodott el Eleonóra, tudván, hogy ha a fia egyszer elhatároz valamit, megingathatatlanul kitart mellette – akárcsak Henrik. – Ő a leginkább nagyra hivatott valamennyi fiam közül. – Jó látnom, hogy mennyire beléd helyezi minden bizalmát – mondta Raoul. – Máris törekszik rá, hogy minden dologban dicsőséget szerezzen a nevednek.

– Nagy áldás számomra Richárd rajongása – válaszolta Eleonóra büszkén. – Elmondhatatlanul drága ő nekem. Nagyon sajnálom, hogy Henrik nem tudott itt lenni ezen a napon, de sok a dolga Normandiában. Legalább a pápával békét kötött. – Ehhez Henriknek esküt kellett tennie az avranches-i katedrálisban, hogy nem óhajtotta és nem is rendelte el Becket meggyilkolását, hanem meggondolatlanul, dühében kimondott szavakkal sarkallta a négy lovagot arra, hogy sújtsanak le rá. Eleonóra csak elképzelni tudta, mibe került Henriknek ez a nyilvános vallomás, hogy egy olyan büszke ember, mint ő, ilyen rendkívüli módon megalázkodjék. Talán az, hogy hivatalosan feloldozást nyert a roueni érsektől a gyilkosságot illetően, hozzájárult a bűntudata és a lelkifurdalása enyhítéséhez, de ennek ára volt. Eleonóra összerezzent, amikor elmesélték neki, hogy a király az ifjú király és a pápai legátus jelenlétében, mindössze egy szál szőrcsuhát viselve vetette alá magát a szerzetesek által végrehajtott nyilvános ostorozás szégyenének. Nem a legtanulságosabb példa, amivel egy apa a fiának szolgálhat, még kevésbé, amit egy király a népének mutathat – de Eleonóra tudta, hogy erre szükség volt. Még mindig beleremegett a gondolatba, hogy milyen fájdalmas lehetett Henrik számára ez a büntetés minden tekintetben, és sírni tudott volna a korbácsolás és a szőrcsuha okozta véres sérülések és a férje lelkén ejtett mélyebb sebek miatt. Úgy tűnt azonban, hogy Isten, az egyház és Becket szelleme nem elégedett, ugyanis a király azt is megfogadta, hogy valamikor a jövőben Angliában is hasonló, nyilvános büntetésnek veti alá magát; addig is jóvátételt kellett nyújtania a Canterbury egyházmegyének és azoknak, akik Becket támogatása következtében sérelmet szenvedtek. Egyszersmind három új rendházat kellett alapítania, és – Eleonóra tudta, hogy ez a legvérforralóbb – vissza kellett vonnia a becses clarendoni konstitúciók legvitatottabb cikkelyeit. Mindebből Eleonóra semmit nem említett Raoulnak, aki máris tudta. Továbbra is dühöngött amiatt, hogy Becket, halálában, kivívta az erkölcsi győzelmet, miközben az igazság mindvégig Henrik oldalán állt – ez meggyőződése volt. Nem akarván továbbfűzni ezt a gondolatsort, hiszen azelőtt, felháborodástól fortyogva,

kérlelhetetlenül megrágta magában a dolgot, és tudta, hogy a beletörődésen kívül nincs más választása; témát váltott. – Uramnak új tervei vannak a legkisebb fiunk, János számára – mondta. – Immár nem egyházi pályára szánja, ami, mondhatom, némileg megkönnyebbülés számomra. – Eleonóra halványan elmosolyodott, miközben a rakoncátlan, eleven ötéves fiúcskára gondolt, akit Audeburge apátnő minden szigorának sem sikerült megfékeznie. János, ébredt rá Eleonóra a korántsem gyakori, lelkiismerete megnyugtatását szolgáló látogatásai során, amelyeket Fontevrault-ban tett, világi, nem pedig spirituális életre született. – Feleségül fogja venni Maurienne-i Humbert gróf leányát. Mivel a grófnak nincs fiúgyermeke, János fogja örökölni a birtokait, és ez jól jön majd Henriknek, mert aki Maurienne-t uralja, az ellenőrzi az Itália és a német területek közötti alpesi hágókat. – Milyen a lány? – Alice? Még csak gyerek. Az uram szokás szerint keményen alkudozik. Nemigen hiszem, hogy sokáig látjuk őket jegyespárként. – És János most, hogy nem kerül egyházi pályára, Fontevraultban marad? – Raoul fürkész pillantást vetett Eleonórára. – Ezt Henrik fogja eldönteni – jelentette ki Eleonóra határozottan. – Az ifjú király engem jobban nyugtalanít. Az aggodalom, amelyet Eleonóra a legidősebb fia kapcsán érzett, nem volt új keletű. A tizenhét esztendős ifjabbik Henrik becsvágyó és hataloméhes volt. Király volt, de nem rendelkezett valódi hatalommal a felszíni kiváltságokon túlmenően, amelyeket az apja juttatott neki, és ezt egyre jobban sérelmezte. – Gottfriedé Bretagne, Richárd pedig megkapja Aquitániát, és mindketten máris szabadon rendelkezhetnek a birtokaikon, viszont én, a legidősebb, apám uralma alá tartozom – panaszkodott lángoló tekintettel, közvetlenül azelőtt, hogy Eleonóra eljött Argentanból. – A címeim mit sem érnek! Többször is kértem, hogy engedjen kormányozni legalább egyet a birtokok közül, amiket örökölni fogok – Angliát vagy Normandiát, vagy akár Anjout vagy Maine-t, anyám, még Maine-nel is beérném de nem hajlandó lemondani a hatalma

egy részéről sem, még a tulajdon vére javára sem. Megkértem, hadd uralkodjam régensként Angliában a távollétében, de helyettem a főbírót bízta meg ezzel. – Beszélni fogok vele – mondta Eleonóra, de természetesen akkortájt, amikor a Becket meggyilkolásával kapcsolatos bűntudat gyötörte, lehetetlen volt közel férkőzni Henrikhez. – Nem csak erről van szó – tette hozzá az ifjú király. – Szűkmarkú velem pénz dolgában. Még William Marshal is így gondolja. Abból kell ellennem, amit a kincstárból elcsenhetek, vagy amit a lovagi tornákkal keresek. Apám elfelejti, hogy bőkezűnek kell mutatkoznom. Hanem mit tesz? Betiltja Angliában a tornákat, mert szerinte túl sok fiatal lovag hal meg. És fenntartja magának a jogot, hogy megválogassa az udvartartásom tagjait. Anyám, király vagyok vagy sem? Nem értem, miért csinált apám királyt belőlem, ha úgy kezel, mint egy gyereket. – A fiú keservesen érezte magát. – Nehéz egy apának elfogadnia, hogy a gyermekei felnőttek – csillapította Eleonóra –, és még nehezebb, hogy egy napon a birtokukba kerül, ami az övé. Apád igen büszke a birtokaira. Egyetlen angol királynak sem volt korábban ilyen birodalma. Azt tanácsolom, fiam, légy türelmes, és cselekedj megfontoltan minden dologban. Fiatal vagy még, és bizonyítanod kell a kiválóságodat. Miután az ifjú király duzzogva és nem éppen kiengesztelten távozott, Eleonóra azon tűnődött, hogy bölcs szavaival nem azt mondta neki, amit hallani szeretett volna. Pedig jól ismerte, és tudta azt is, hogy Henrik szigorúan fogja. A kis Henrik nyughatatlan ifjonc volt, tartás nélküli, mint a viasz. Hajlott a tékozlásra, és úgy tűnt, hogy híján van a bölcsességnek és a tetterőnek. Nem tanult még meg uralkodni az Anjou felmenőitől örökölt heves vérmérsékletén, és valószínű volt, hogy nem is fog. Ha az erős apának nem sikerült, a gyengébb fiúnak semmi reménye sem volt rá. De Eleonóra, az anyai ösztönével, biztosra vette, hogy ha részesül a felnőtthöz illő felelősség kiváltságában, az ifjú Henrik gyorsan felnő majd a feladathoz. Úgy kezelték, mint egy cselekvőképtelen gyereket, minek folytán semmirekellő lett belőle. De Henrik ezt nem látta be. Nem fogta fel, hogy éket ver a fia és önmaga közé.

– Henrik túlzásba viszi a gyerekei iránti gyengédséget – mondta most Eleonóra Raoulnak. – Több szeretettel árasztja el őket, mint a legtöbb apa, és magától értetődőnek veszi, hogy a szeretete viszonzásra talál. Nem képes elismerni semmilyen hibát az ivadékaiban, ők pedig jól tudják, hogyan hárítsák el könnyekkel a haragját. Ez mindig beválik! – Mindketten engedékeny és szeretetteljes szülők vagytok – mutatott rá a nagybátyja. Eleonóra elfogadta a burkolt bírálatot, tudván, hogy az megalapozott. – Igen, tudom. Elrontottuk a gyerekeinket, és ezért most túl akaratosan próbálnak érvényesülni. És sajnos tanúi voltak sok viszálykodásunknak, ezért megtanulták, hogy versengjenek a figyelmünkért, és szégyentelenül kijátsszák egyik szülőt a másik ellen! – Eleonóra mesterkélt fintorral nézett Raoulra. – Anyaként kudarcot vallottam! Ez a könnyednek szánt megjegyzés felszín alatti aggodalmat palástolt. A balzsamos éjszaka és a legtisztább égbolton sziporkázó csillagok ellenére ugyanis Eleonóra hirtelen megborzongott. Leszakított egy levelet egy folyondárról, és nekilátott szétmorzsolni a tenyerében. – Talán emlékszel az átokra, amit egy szent ember mondott apádra, a trubadúr Vilmos hercegre, aki nekem nagyapám volt – mondta. – Úgy szólt, hogy Vilmos leszármazottainak soha ne legyen örömük a gyermekeikben. Egyszer, régen szóba hoztam ezt Henriknek, és eléggé felzaklatta, mert nem tudta elképzelni, hogy bármelyik porontyunk bánatot okozzon nekünk. Persze, akkor még kicsik voltak, és könnyen kezelhetők. – Van bármelyik szülőnek is öröme a gyerekeiben? – kérdezte Raoul. – Neveljük őket, szeretjük őket, mint önmagunkat, aztán elmennek, és magunkra hagynak bennünket. Ez a dolgok természetes menete. Valahányszor fáj nekik valami, szenvedünk. Ha elfelejtenek bennünket, szenvedünk. Ez öröm? – Mi az ördögöt műveltél a gyerekeiddel, Raoul? – kiáltott fel Eleonóra, próbálván némi vidámságot vinni a mélabúba. De

fájdalmasan igaz volt, amit Raoul mondott, elszomorodott ettől. Aztán eszébe jutott valami más.

és

Eleonóra

– Van egy másik réges-régi jövendölés, Raoul, a Merliné. Ez mindig zavarba ejtett, és kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy jelent valamit számomra és az enyéim számára. Úgy szól, hogy „a felbontott frigy sasmadara” örvendezni fog a harmadik költésének. Bennem teljesül be ez a jövendölés? Én vagyok a sasmadár? És a felbontott frigy? Az a Lajossal kötött házasságom? – Ez túl homályos jövendölés – vélekedett Raoul hárítón, és az ajtó felé lépett, amely az apátság vendégházába vezetett. – A helyedben nem törődnék vele. – Igen, de ha rólam szól, akkor jól illik Richárdra. Ha az élő fiaimra gondolsz, akkor Richárd a harmadik költés, akiben okom lesz örömömet lelni. Majdnem biztosra veszem, hogy ő teljesíti majd be a jövendölést. Az aggaszt, hogy vajon mit jelenthet „a felbontott frigy”. – Eleonóra, szükségtelenül aggodalmaskodsz – mondta neki a nagybátyja. – Ne foglalkozz ezzel. Biztos vagyok benne, hogy jövendölés ide vagy oda, Richárd beteljesíti majd minden reményedet. Az ifjú királyt ismét megkoronázták, Margit királynéval, a winchesteri katedrálisban. Eleonóra reménykedett, hogy Henrik most már több lehetőséget ad majd a fiának hatalomgyakorlásra. Henrik azt írta, hogy mivel Margit betöltötte a tizennegyedik évét, megengedte az ifjú párnak, hogy elhálják a házasságukat és együtt éljenek. Ez ígéretesen hangzott; kezdet volt. De mindjárt ezután magától az ifjú Henriktől is érkezett egy hírnök. A fiú felháborodottan írta meg, hogy az apja immár ragaszkodik ahhoz, hogy állandóan a szeme előtt tartózkodjék. Auvergne-be rángatta Normandiából, hogy jelen legyen János és Maurienne-i Alice eljegyzésén, és amikor Humbert gróf megkérdezte, mi lesz János öröksége, Henrik három várat ígért neki. „De hát azok az enyémek! – tiltakozott az ifjú király. – Úgy volt, hogy hozzám kerülnek” – Nyilvánvalóvá tette a dühét az apja számára, ő azonban

nem törődött vele. Henrik ehelyett arra kényszerítette, hogy tanúja legyen az őt megrövidítő házassági szerződés megkötésének Henrik úgy viselkedik, mint egy csökönyös bolond, gondolta Eleonóra. Szereti a gyerekeit, ez igaz, de amikor örökségekről van szó, visszatér oda, hogy sakkfiguraként rakosgassa őket, rá sem hederítve az érzéseikre. Minden politika, és gyakran úgy tűnik, hogy teljes képtelenség az egész! De mi lesz a zsarnokoskodása hosszabb távú következményeivel? Nem fogja fel, hogy a családon belüli meghasonlás bukáshoz vezet? Aztán Eleonóra arról értesült, hogy Lajos király meghívta Párizsba a leányát, Margitot, és az ifjú királyt. Ez már önmagában véve is aggasztó volt. – Lajos hosszú ideje törekszik Henrik birodalmának megosztására – mondta Eleonóra egy reggel Raoulnak, miközben kilovagoltak a sólymaikkal. – Nem lepne meg, ha hallott volna az ifjú király elégedetlenségéről, és megpróbálná azt a maga javára kihasználni. Fél attól az óriási hatalomtól, ami Henrik kezében összpontosul. – És a franciák mindig is szerettek borsot törni az angolok orra alá! – jegyezte meg Raoul. – A királynak talán meg kellene tiltania, hogy a kis Henrik Párizsba menjen. Eleonóra egyetértett. – Lehet, hogy nem akarja megsérteni Lajost – mondta. – Végül is, Margit Lajos lánya. – De azt hiszem, butaság lenne, ha most a francia udvarba mennének. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet rosszabb, mint Eleonóra valaha is gondolta volna. A következő levelében a fia arról tájékoztatta, hogy mielőtt útra kelt Párizsba, meglátogatta az apját Normandiában, és ismét követelte, hogy kapja meg a jogos örökségét. Henrik azonban mereven elutasította. „Rettenetes gyűlölség támadt közöttünk – vallotta meg a fiatalember. – Apám nemcsak semmibe veszi az akaratomat, de a járandóságomból is lecsípett valamicskét.’’ – Tapintható volt a szavaiban a sértettség – és teljesen jogosan érzi sértettnek magát, vélekedett Eleonóra. Egyre jobban haragudott a férjére. Hogyan lehet ennyire vak? Méltánytalan és igazságtalan, ahogyan a fiával bánik – és ez

hosszabb távon végzetes lehet. Már-már remélte, hogy Lajos tesz majd valamit, amivel ráébreszti Henriket, hogy az eljárásával rombolja és elveszíti az örököse szeretetét. Azon töprengett, van-e valami, amit ő maga tehetne, hogy megakadályozza ezt. Nagyon kétségbeesettnek, tehetetlennek érezte magát – és nagyon dühös volt! 44. CHINON, 1172

Elérkezett a karácsony. Eleonóra Henrikkel, Chinonban ülte meg az ünnepet, és meghívták a három legidősebb fiukat is. A király váratlanul szívélyesen, mackós ölelései egyikével köszöntötte Eleonórát, és megdicsérte a pompás öltözetét. Eleonóra azt a bizánci ruhát viselte, amelyet a szenvedéllyel teli éveik során hordott, amikor kicicomázott állapotában a puszta látványa elég volt Henrik vágyának felébresztéséhez, de úgy tűnt, hogy Henrik mindezt elfelejtette. Megtanulta már, hogy ne zaklassa fel magát Henrik iránta mutatott érdeklődésének szeszélyessége miatt; végső soron úgy volt, hogy külön élnek. Rövidesen észrevette, hogy Henrik minden, az alkalom kedvéért elővett kedélyessége ellenére továbbra is a saját démonai megszállottja, mindenkivel türelmetlen, Eleonóra pedig gyanította, hogy újabb összetűzésre készülődik az ifjú királlyal. – Visszarendeltem kis Henriket Párizsból – közölte vele Henrik. – A kémeim figyelmeztetése szerint Lajos fondorlatosan megpróbálja rávenni, hogy követelje a részét a birtokaimból. Ennek azonnal véget vetettem! – Örülök, hogy a fiunk idejön – mondta Eleonóra, igyekezvén tapintatosan rávezetni Henriket, hogy többről van itt szó, mint hatalmi küzdelemről. – Hónapok óta nem láttam. Margit pedig mindig is olyan volt, mintha a lányom lenne. Ámde az ifjú király nem jött el. Megüzente, hogy a barátja, Eleonóra harcias trubadúrja, Bertran de Born meghívta az hautforti várába, ő pedig hóbortosan odarendelte Normandiából az összes lovagot, akit Vilmosnak hívnak, hogy vele ünnepeljenek. Henrik kifakadt.

– Az istenit neki! Sosem nő be a kölyök feje lágya? Csupa értelmetlen, léha dolog! Mit képzel? Ami pedig Bertran de Bornt illeti, az egy veszedelmes bajkeverő, mint bizonyára tudod. – Henrik – Eleonóra csillapítóan a vállára tette a kezét, és egyenesen a bíborvörös arcába nézett. – A fiunk azért adja magát léha és értelmetlen foglalatosságokra, mert rákényszeríted. Az egész élete léha és értelmetlen. Királyt csináltál belőle, mégsem adsz neki semmiféle királyi hatalmat, tehát az egész szertartás hiábavaló volt. Szűkmarkú vagy vele pénz dolgában, és korlátozod a kedvteléseit; ragaszkodsz hozzá, hogy az udvartartása összes tagját te nevezd ki. Még abba is beleszólsz, hogy mikor hálhat a feleségével, aki már két éve érett a hitvesi ágyra, mint azt mindketten tudjuk. Henrik, engedd a fiadnak, amit szeretne, hogy király legyen, mielőtt túl késő lenne. Akkor megmutathatja, mennyit ér igazából. Ki kell próbálnia magát, mielőtt egy birodalom felett uralkodhat. A király úgy meredt a feleségére, mintha annak elment volna az esze, és dühösen elhessegette. Eleonóra ekkor ráébredt, hogy a háta mögé néz, és amikor megfordult, Richárddal és Gottfrieddal találta magát szemközt. Az arckifejezésükből ítélve hallották, ami elhangzott. – Anyánknak igaza van – mondta Richárd dacosan. – Miért nem adsz nekünk semmi hatalmat, apám? Én Aquitánia hercege vagyok, Gottfried pedig Bretagne hercege, de ezek üres címek. – Richárd igazat beszél, apám – jelentette ki Gottfried. – Hallgass! – csattant fel Henrik. – Tizennégy éves vagy csak – mit tudsz te? Mind ellenem vagytok ebben? – Miben? – érdeklődött Eleonóra. – Egy összeesküvésben? Hogyan gondolhatsz ilyet, Henrik? Én a jövőbe tekintek és igyekszem mindent elkövetni, hogyne legyen törés közted és a fiaink között. Szerintem jogos a panaszuk. – Igen, szerintünk is! – visszhangozta Richárd és Gottfried. Henrik sarokba szorítva nézett szembe velük.

– Írva vagyon, hogy ha egy ország meghasonlik önmagával, nem maradhat meg az az ország, és én nem kockáztathatom, hogy így történjen. Felépítettem a birodalmamat, és életem legjavát azzal töltöttem, hogy harcoltam a megtartásáért és az egyben maradásáért. Egyszer majd, hála nekem, a ti örökségetek lesz. Majd. De ha most odaadom Angliát, Normandiát és Anjout Henriknek Aquitániát neked, Richárd, Bretagne-t pedig Gottfriednak, mi marad nekem? Akár vissza is vonulhatnék Fontevrault-ba, hogy szerzetes legyek! – Csak annyit kérünk, hogy oszd meg velünk a hatalmadat, apám, és ruházz ránk egy kis igazi felelősséget – mondta Richárd. – Nem – mondta neki Henrik. – Még fiatalok vagytok, és tapasztalatlanok. Lesz erre elég idő, amikor idősebbek lesztek. – Henrik, amikor Normandiát örökölted, tizennyolc éves voltál, csak egy évvel idősebb, mint amennyi a kis Henrik most – emlékeztette őt Eleonóra. – Igen, de én nem lebzseltem trubadúrokkal, és nem tivornyáztam semmirekellő lovagokkal csak azért, mert megtetszett a nevük. Gyorsan kellett felnőnöm, egy polgárháború közepén, és korán megtanultam harcolni a csatamezőn, és összemérni az eszemet anyám ellenségeiével. Istennek legyen hála, egyik fiunknak sem kell ilyen gondokkal foglalkoznia. – Még ha így van is, túlzásba viszed a gyámkodást felettük – válaszolta Eleonóra. – Most már engedned kell, hogy férfivá legyenek, és a saját lábukra álljanak. Adjál nekik okot, hogy hálásak legyenek neked. Az ég a tudója, nem esztelenség, amit kívánnak. – Szabadjon más véleményen lennem. A hírnök, aki a kis Henrik üzenetét hozta, a saját emberem volt. Hallotta, amint a kölyök azzal kérkedik, hogy jog szerint egyedül neki kéne uralkodnia, mert a koronázásával az én uralkodásom mintegy véget ért. A döbbent csendet Eleonóra szisszenése törte meg. A két fiú a lábbelije orrát nézte, tudván, hogy a bátyjuk meggondolatlan butasága miatt ők maguk is vereséget szenvedtek. – Ilyesfajta mérget csepegtet a te Bertran de Bornod a fiam fülébe – mordult fel Henrik. – Kíváncsi vagyok, honnan szed ilyet.

– Nem tőlem! – kiáltotta Eleonóra hevesen. – Ez méltánytalan! Hogy gondolhatsz ilyet? – Mindig az ő pártját fogod. – Azért, mert nem vagy hajlandó az ő szemszögéből nézni a dolgokat. – Eleonóra zaklatott volt, már nem törődött vele, hogy esetleg megsérti vagy felbőszíti Henriket. – És most már nyilvánvalóan túl késő. Miattad jutottunk idáig, Henrik. Soha nem tudod beismerni, ha tévedsz. Nézd meg, mi történt Aquitániában. Ugyanez van az összes vazallusoddal a birodalomban. Panaszkodnak, hogy túlzásba viszed a zsarnokoskodást, az önkényt. Pontosan ez a baj azzal, ahogy az örököseiddel bánsz, én pedig nem fogom tétlenül nézni ezt! Henrik keményen arcul csapta. – Elég! – ordította. Eleonóra feljajdult fájdalmában, s a vérző szájához kapta a kezét. Ez lehetetlen, gondolta. Henrik kivételszámba ment a férjek között: korábban csak egyszer alkalmazott erőszakot vele szemben, amikor oktalanul kötekedett Beckettel kapcsolatban – és az csak egy pofon volt. Óriási megrázkódtatás volt, hogy most ilyen erővel ütötte meg, hogy kiserkent a vére. Már az is éppen elég baj volt, hogy kezet emelt rá – és még nagyobb baj, hogy ezt a fiaik előtt tette. Richárd a tőre markolatához kapott, Gottfried pedig, aki hasonlóképpen felháborodott, az anyjához ugrott, hogy vigasztalja. Henrik Richárdra meredt. – A királyod és az apád vagyok, akinek teljes tisztelettel és engedelmességgel tartozol – mondta fenyegetőn. – Ha csak egy ujjal ellenem támadsz haragodban, felségárulást követsz el, amit ennek megfelelően fogok büntetni, akár a fiam vagy, akár nem. – Megütötted anyámat – válaszolta Richárd a fogát csikorgatva. – Nem vagy az apám. – És nem törődve Henrik fenyegető tekintetével és mormogásával, segített Gottfriednak a lakosztályába támogatni Eleonórát, ahol a rémült szolgálók sürögve-forogva ellátták a sebét. – Apánkat semmi nem indítja meg – mondta Richárd leverten.

Eleonórának fájt a beszéd, és még nagyobb volt a fájdalom a szívében – Henrik kezet emelt rá; még mindig nem tudta elhinni de kényszerítette magát, hogy világossá tegye a dolgokat a fiai számára. – Többről van ott szó, mint kérlelhetetlenségről – mondta nehézkesen a sebes ajkával. – Nem képes észrevenni, megérteni, ami közvetlenül az orra előtt történik. Törvénynek tekinti a saját szavát, és elvárja, hogy engedelmeskedjenek neki. – Könnyeivel küszködve felsóhajtott. Muszáj erősnek maradnia, mert senki más nem fog kiállni a fiai érdekében. – Tisztában vagytok vele, hogy apátok és én egy ideje külön élünk – mondta szelíden. – Közös elhatározásból alakult így. Megvoltak a nézeteltéréseink, de barátok és szövetségesek maradtunk. Ma mindez megváltozott, mert nem fogom hagyni, hogy a fiaimat megfosszák a jogaiktól. Nyilvánvalóan mi vagyunk az egyik táborban, apátok pedig a másikban. Ez ellenségekké tesz bennünket, bár fáj ezt kimondanom. De ígérem nektek, mindnyájatoknak, Henrik bátyátoknak is, hogy küzdeni fogok a jogaitokért, és észhez térítem a királyt! – Háború lesz? – kérdezte Gottfried hevesen. Nagyon szerette volna csatában bizonyítani a derekasságát. Richárd arca azonban komor maradt; egy évvel idősebb lévén, felfogta az ellentét valódi folyományait. Eleonóra sejtette, hogy mire gondol – olyannyira közel álltak egymáshoz. – Apátok azt mondta, hogy ha egy ország meghasonlik önmagával, elbukik az az ország – tűnődött. – Hát, ma miatta hasonlott meg az országa, és ha az egésznek elbukás lesz a vége, az övé lesz a felelősség. A csökönyösségével annak tette ki magát, amitől a legjobban retteg. De nem hagyom, hogy így történjen; túlságosan sok forog kockán, mivel kockára teszi a birodalmat, amit együtt építettünk. Mindig hűséges, megbízható felesége és társa voltam, de nem fogom tétlenül nézni, hogy méltánytalanul bánjon a fiaimmal. Téved, nagyon téved, és ezzel szembesítenünk kell. Boldogtalan pillantást vetett a fiaira.

– Nem tudom elmondani, mennyire elszomorít ez – vallotta be kevésbé harsány, mélabús hangon. – Nem lenne szabad egyenetlenségnek lennie apa és fiú, vagy férj és feleség között. Ez a dolgok természetes rendje ellen való. – Csoda-e, ha híján vagyunk a természetes emberi gyengédségnek? – nevetett fel Richárd keserűen. – Az ördögtől származunk, és hozzá kell visszatérnünk! Mit tehetne, amivel rákényszeríthetné Henriket, hogy észhez térjen? Merjen írni Lajosnak? De régen volt! Mégis, valami azt súgta neki, hogy Lajos örülne a beavatkozásának. Semmi kétség, hogy Lajos is hasonló állásponton van, jóllehet más megfontolásokból. Ő, Eleonóra igazságot akar a fiainak, és hogy kapjanak részt az apjuk hatalmából; Lajos azt akarja, hogy Henrik birodalma bomoljon fel. Nyilván ő is olvasta a Szentírást. De vajon mit akar pontosan az ifjú király? Szuverén uralkodó akar lenni, még ha ez az apja megbuktatását jelentené is? Ha igen, akkor ő, Eleonóra rendkívül veszélyes dolgot fontolgat. Legjobb esetben is lázadást – a legrosszabban felségárulást. Beszélnie kell a legidősebb fiával, mihelyt lehetséges, hogy megtudja, mit forgat a fejében. Ha valóban Henrik tönkretételét, akkor meg kell próbálnia beszélni a fejével. Addig is – ez biztosan nem árthat – írni fog Lajosnak, mint szülő a szülőnek, hiszen azok is, és bevallja neki az aggályait. Talán nincs szükség másra, mint Lajos egyetlen szavára, ami fenyegetné a Henrik által oly nehezen tető alá hozott békét… És van még egy dolog. Lajos neki hűbérura; minden joga megvan, hogy segítségért folyamodjék hozzá az ellenségeivel szemben. Márpedig Henrik az elfogadhatatlan cselekedeteivel immár az ellenségévé tette magát. Nem ő idézte elő ezt a szörnyű helyzetet. Ő, Eleonóra mindvégig arra törekedett, hogy békés megoldást találjon. Miközben írni kezdett a lúdtollal a pergamenre, reménykedve idézte fel magában azokat az éveket, amikor egy hosszú aranyszőke

hajú fiatalember oly szívszaggatón buzgólkodott, hogy a kedvére tegyen… 45. LIMOGES, 1773

Amikor Eleonóra legközelebb találkozott Henrikkel, az semmilyen módon nem utalt a közöttük történtekre; a fiaitól való elidegenedésre sem. De óhatatlanul észrevette, hogy Eleonóra milyen hidegen viselkedik vele, és hogy elhúzódik az érintésétől. Úgy tűnt, hogy nem érdekli már, mit gondol róla a felesége. Azzal, hogy megütötte, minden megváltozott. Persze nem volt semmi szokatlan abban, hogy egy férj megveri a feleségét; ez a férfi joga volt, Eleonóra pedig sok asszonyról tudott, akinek rendszeresen ilyen fenyítést kellett elviselnie. Tudott papokról is, akik csökkenteni akarták az ilyenkor használt bot hosszát, de őket különcnek tartották, és nem törődtek velük. Nem, itt arról volt szó, hogy a felesége megütésével és a megsebzésével Henrik könyörtelenül megmutatta, hogy az iránta érzett tisztelete, valamint a szeretete és a törődése meghalt – és hagyta, hogy ezt a fiai lássák. És valami meghalt Eleonórában is. Nem volt képes többé elviselni Henrik jelenlétét. Henrik ragaszkodott hozzá, hogy vele utazzon délre, Limoges-ba, ahol egy héten át neki kellett helytállnia házigazdaként a János úrfi és Maurienne-i Alice eljegyzése alkalmából rendezett fényűző lakomákon és ünnepségeken. Díszvendégnek várták Alice apját, Humbert grófot, Aragónia és Navarra királyát, valamint Toulouse grófját. Jelen kellett lennie Richárdnak is mint Aquitánia hercegének, és Henrik odarendelte a kis Henriket is Hautfortból; Gottfriedot visszaküldte Bretagne-ba. Oszd meg, és uralkodj, gondolta Eleonóra cinikusan. És ilyenformán a Plantagenetek hatalmas menetoszlopa még egyszer nekivágott fáradságos útjának dél felé, az Anjou-birtokokon át. Február volt, és hideg, amikor elhagyták Chinont, de Limogesban, amikor megérkeztek, enyhe volt az idő, és a várost ünnepi hangulat töltötte be. Bár a szíve helyén egy jégdarab volt, Eleonóra lélekben nekigyürkőzött, és felöltötte a legnyájasabb ábrázatát, miközben elbűvölően és szellemesen társalkodott fenséges

vendégeivel. Legyezgette a hiúságát az aragóniai és a navarrai király hízelgése, és jólesett neki a toulouse-i gróf, a fekete üstökű Rajmund nyilvánvaló figyelmessége, aki ellen, sok évvel korábban, ő és Henrik egyszer háborút viseltek, kölcsönösen azt hangoztatva, hogy Toulouse őket illeti. Bár akkor Rajmund győzött, úgy tűnt, nem táplál neheztelést korábbi ellensége iránt. Eleonóra azt remélte, gonoszul, hogy Henrik látja, amint a gróf botrányos módon teszi neki a szépet. Eleonóra ötvenegy éves volt; megtört szívére és felrepedt ajkára gyógyírként hatott, hogy ismét egy férfi őszinte érdeklődésében sütkérezhet. – Nem hittem el a szépségedről szóló beszámolókat, amíg nem találkoztam egy Bernard de Ventadour nevű férfiúval – mondta neki Rajmund, miközben az asztalnál ülve aranytányérokból ettek és kristályserlegekből ittak. – Trubadúr volt – talán emlékszel rá. – Ismertem őt. Valaha az udvaromban élt – közölte vele Eleonóra. – Imádott téged, igazán. Férjed, a király féltékenységből kiebrudalta, ő pedig az én udvaromban keresett menedéket. Nagyon odavolt érted, tudtad? – Rajmund fürkész pillantást vetett Eleonórára a szögletes, megnyerő arcában ülő elképesztően kék szemével. – Tudtam, hogy nem vagyok neki közömbös – mondta Eleonóra. – De hát az összes trubadúr azt állította, hogy szerelmes belém, bár nem akarok kérkedni. Én voltam a hercegnő, ez pedig többékevésbé elvárás volt velük szemben. – De Bernard különleges volt – csökönyösködött Rajmund. – Az ő dalai nem pusztán hízelgést jelentettek, hanem a szívéből fakadtak. Megítélésem szerint korunk egyik legnagyobb költője volt. Eleonóra habozott. – Úgy beszélsz róla, mintha meghalt volna. A gróf felsóhajtott, és letette a kését. – Sajnos meghalt, felség. Oly nagy volt a bánata, hogy Limousineban, a daloni apátságban keresett menedéket és békességet, ahol nem sokkal később bevégezte a napjait. – Sajnálom – mondta Eleonóra, bánkódva, hogy olyannyira félvállról vette Bernard rajongását.

– Mondhatni, az irántad érzett szerelmébe halt bele – és a férfiak többsége megértené, miért, miután látott téged. Eleonóra összeszedte magát, és színlelt rosszallással nézett Rajmundra. – Tudod, hány éves vagyok, uram? – Ha megmondod, nem fogom elhinni. Felség, te a halhatatlanok közé számítasz, legendás a híred és a szépséged, és én magam is látom, hogy a beszámolók nem hazudnak! – Egyre hevesebb kézmozdulatok kísérték e szavakat, és Eleonóra titkon örömmel vette észre, hogy Henrik gyanakodva figyeli őket, s dévajul eljátszott a gondolattal, hogy a férjét bőszítendő az ágyába fogadja Rajmundot. Nem lenne nehéz elcsábítani az érzéki természetű grófot. Merje megtenni? Lehet, hogy egyszerűen csak csillapítania kell a belső zaklatottságát és fájdalmát. Az ifjú király harmadnap érkezett, röviddel egy Párizsból küldött hírnök után, aki gratuláló leveleket hozott a királynak és Humbert grófnak – valamint egy titkos üzenetet Eleonórának. Eleonóra kényszeredetten ellépett a toronyablaktól, ahonnan a távoli hegyek között közeledő legidősebb fiát és kíséretét remélte felfedezni, és sietve feltörte a pecsétet. Lajos támogatását ajánlotta neki és fiainak a férje méltánytalan bánásmódjával szemben. Mint Henrik hűbérurának, írta, jogában áll megkövetelni azoknak az igazságtalanságoknak a jóvátételét, amelyeket Eleonóra ura az örököseivel szemben elkövetett, és ő, Lajos kész akár fegyverhez is folyamodni, hogy ennek a követelésnek érvényt szerezzen. Eleonóra keze remegett. Tudatában volt a rettenetes ténynek, hogy amikor Franciaország királyát hívta segítségül, árulást követett el az ura ellen. Lajos válasza nagyon is világossá tette ezt. Nem akart ő ártani Henriknek, csak rá akarta ébreszteni a fiai szükségleteire. De most már alkalmasint túl késő volt visszakozni. A levél megíratott, a kártétel megtörtént. Egyébként Eleonóra gyanította, hogy az ifjú király kapcsolatba lépett az apósával, és hasonló ígéretet kapott.

És immár itt is volt az ifjú király, a kísérete éppen feltűnt a távolban. Az anyja nyugalmat kényszerített magára, az arcára pedig mosolyt erőltetett. Régóta vágyott látni a legidősebb fiát, de ráébredt, hogy a jelenléte most csak bajt jelenthet. És annak alapján, amit tud, illetve tudván, hogy milyen súlyos dolgot cselekedett, ő ebben a bajban nyakig benne lesz. Henrik király Szent Martialis apátságának nagytermében gyűjtötte össze a családját, a vendégeit és az udvartartását egy újabb ünnepi lakomára, és itt fogadta, kőmerev arccal, az ifjú királyt és Margit királynét. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, a fiatalabbik Henrik némán duzzogva váltott üdvözlőcsókot az apjával köszöntésképpen, alig hajtva meg a fejét előtte. Az anyját sokkal melegebben ölelte meg. A tiszteletlensége nem maradt észrevétlen. Aragónia és Navarra királya rosszalló pillantásokat váltottak, Toulouse-i Rajmund pedig elegáns szemöldökét felvonva nézett Eleonórára. De Eleonóra nem reagált, hanem elfoglalta helyét a két király, a férje és a fia között az ünnepi lakomaasztalnál Miután leszedték a terítékeket és fűszeres bort szolgáltak fel, a társaság a templomba vonult János úrfi és Maurienne-i Alice eljegyzésére. A leendő menyasszony négyéves, tüneményes gyermek volt, akinek bájos, kerek arcát gesztenyebarna hajcsigák szegélyezték; apját, a terebélyes Humbert grófot meglehetősen lehangolta a kilátás, hogy Alice eltávozik tőle, hiszen az egyetlen gyermeke volt, akit nagyon szeretett. De rövidesen megtörtént a dolog, és a kislány a hatesztendős János jegyese lett, aki közönyösebbnek már nem is mutatkozhatott volna. János fölöttébb érdekesnek találta ennek a kolostori létéből kiszakadva töltött különleges hétnek a fényűzését és izgalmát, és a jegyesében csupán eszközt látott, amelynek révén menekülhet a nemszeretem, szabályozott világából. A szertartás végeztével elérkezett a pillanat, hogy Humbert gróf hivatalosan az angol király gyámságára bízza a leányát, és könnyek voltak a szemében, amikor felemelte Alice-t, megcsókolta, majd

letette, s finoman megbökte, megsimogatta a kislány fejét.

hogy

hajtson

térdet.

Henrik

– Eleonóra királyné úgy fogja gondját viselni, mintha a saját leánya lenne – biztosította az aggódó apát, Eleonóra pedig előrelépett, és karjaiba nyalábolta a kislányt. – Hozományként neked adom a házassági szerződésben meghatározott négy várat – erősítette meg a gróf –, és hivatalosan örökösömnek nyilvánítom János úrfit. – Henrik az izgő-mozgó Jánosra meredt, határozott, lefelé irányuló fejmozdulattal jelezve, hogy hálás köszönetét kifejezendő meg kell hajolnia, amit a gyerek, elkésve, meg is tett. Ezután sor került egy második ceremóniára is, hogy, amint elhatározták, a Henrik és Eleonóra által immár Toulouse grófjának elismert Rajmund gróf hűséget fogadjon nekik, mint hűbérurainak. Henrik azonban módosított a terven. Eleonóra helyett a mogorva ifjú királyt és Richárdot, mint Aquitánia hercegét állította maga mellé, és arra kötelezte a grófot, hogy nekik hármuknak tegyen hűségesküt. Ez felháborodott morgolódást váltott ki Eleonóra alattvalóiból: mi keresnivalója itt az ifjú királynak? Eleonóra fiai közül kizárólag Richárdnak volt jussa ez ügyben, hiszen nem őt ismerte el Lajos király Toulouse hűbérurának? Eleonóra sem tudta palástolni a dühét. Hogyan merészeli Henrik semmibe venni őt, Aquitánia szuverén hercegnőjét? De nézzenek csak rá! Áll ott, és ragyog az elégedettségtől, hogy lábbal tiporta mindenki érzékenységét – szokása szerint! A düh megacélozta Eleonóra eltökéltségét. Nem az ifjú király hibája, hogy belerángatták ebbe; Isten a tudója, van neki tűrhetetlen keserve éppen elég. De hogy Richárdot, az ő Richárdját nemtelenül arra kötelezzék, hogy engedményt tegyen a hatalmát illetően – ezt Eleonóra nem tudta megbocsátani. Henriket meg kell fékezni. Ha ehhez árulást kell elkövetnie, ám legyen – meg fogja tenni. Amikor a lakoma véget ért és a vendégek visszavonultak, Eleonóra sejtette, hogy családi vérfürdő lesz, és nem tévedett. Mielőtt ő és Henrik visszatérhettek volna a külön szobáikba – Eleonóra megfogadta, hogy soha többé nem fognak egy ágyon

osztozni –, Richárd elkapta őket a lépcsőházban, és keserűen szóvá tette a megaláztatást, amiben része volt. – A bátyád az örökösöm. Ennyit erről, és fejezzük be – mondta Henrik elutasítón. – Igen, de Aquitániának nem örököse! – háborgott Richárd. – Nincs illetékessége ezen a területen, és soha nem is lesz. – Henrik, méltánytalanul jártál el – tette hozzá Eleonóra hidegen. – Hagyjátok abba a panaszkodást! – mordult fel Henrik. – Lefekszem. – Ne olyan gyorsan, apám! – Az ifjú király érte utol őket. – Mondanom kell neked valamit. Akarod, hogy itt mondjam, vagy beszéljünk négyszemközt? Henrik megfordult a lépcsőn, és fenyegető pillantást vetett rá. – Jobb, ha mind a szobámba jöttök, és egyszer s mindenkorra tisztázzuk a dolgokat. – Igen, így lesz – ígérte a fia, és a szemében céltudatosság izzott. Eleonóra a parázstartó mellett lévő faragott székre ült. A két fia határozottan a két oldalára állt, teljesen nyilvánvalóvá téve, hogy ők hárman szövetségesek. Henrik velük szemben állt, szétvetett lábbal, a mellkasán keresztbe font karral, vaskos állát konokul előreszegve. – Nos? Ki vele! Az ifjú király dühbe gurult. – Miért nem vagy hajlandó semmi hatalmat átruházni rám és az öcséimre? Henrik szeme résnyire szűkült. – Mert még nem álltok készen rá, amint azt a forrófejű viselkedésed bizonyítja. – Tehát János, hatévesen, készen áll igazgatni a várakat, amiket neki adtál – várakat, amelyek jog szerint az enyémek! Én nem óhajtom neki adni őket, neked pedig semmi jogod rendelkezni felettük!

– Minden jogom megvan – jelentette ki Henrik, odahagyva inkvizítori pózát, hogy bort töltsön magának. – Én vagyok a király. Mindenemmel szabadon rendelkezem. És még nem haltam meg. – Nem rendelkezhetsz az itteni birtokaiddal a hűbérurad, Franciaország királyának beleegyezése nélkül – mondta az ifjú király rút mosollyal – és közölnöm kell veled, hogy Lajos királynak, valamint az angliai és a normandiai báróidnak az a kívánsága, hogy legalább oszd meg velem a hatalmadat, és juttass nekem a rangomnak megfelelő jövedelmet. Henrik a fiára meredt. – Nem vesztegetted az időt – horkantotta. – Mondd csak, helyénvaló, hogy a fiam és örökösöm a hátam mögött félrevezesse a báróimat, és összeszűrje a levet a régi ellenségemmel? – Ki mint vet, úgy arat, Henrik – mondta neki Eleonóra. – Nem volt más mód számára, hogy igazságot leljen, ezt látnod kell. – Én másképp mondanám ezt, hölgyem. – A király megvetően mérte végig Eleonórát. – Árulásnak nevezném. Eleonórát bizonyára elárulta az arca. A fiai riadtan nézték, amint Henrik nekiront. – Mit tudsz erről, Eleonóra? Te is keverted a bajt? – Én csak támogatom a tulajdon véremet – válaszolta Eleonóra kitérően. Henrik az arcába tolta a sajátját, mígnem farkasszemet néztek egymással, és az orruk majdnem összeért. – De nem mentél olyan messzire, hogy Lajoshoz folyamodj segítségért, remélem! – Semmi szükség rá, hogy ezt tegyem. Úgy tűnik, Henrikünk tud gondoskodni magáról. Henrik elégedetlenül egyenesedett fel, de egyelőre nem akarta tovább feszegetni az ügyet. Eleonóra biztosan nem ment volna ilyen messzire! – Kifelé! – parancsolt rá a fiaira. – És ne háborgassatok többé a szakadatlan panaszaitokkal és követelőzésetekkel. Gyerünk, kifelé!

Négyszemközt kívánok beszélni anyátokkal. Az ifjú Henrik és Richárd, rossz gyerekek módjára, kelletlenül távoztak a szobából, a tekintetük izzott, keblükben gyűlölet lángolt. Eleonóra figyelte, amint kimennek, és bánkódott miattuk, de Henrik azonnal magára vonta a figyelmét. – Ha rájövök, hogy elárultál – figyelmeztette halálosan komoly hangon –, megöllek. – Ez nem lep meg azok után, hogy kezet emeltél rám – vágott vissza Eleonóra, uralkodva az indulatain. – Henrik, miért gyűlöltél meg engem ennyire? Azért, mert nem tudod elviselni, amikor igazam van? – Azért, mert szembeszegülsz velem, miközben támogatnod kellene – válaszolta a király. – Soha nem mutatod irántam egy igazi feleség illő alázatosságát. – Soha nem is tettem! – nevetett fel Eleonóra zordan. – A régi szép időkben ez nem zavart téged. Tetszett neked a természetem – ezt gyakran mondtad nekem. De most olyan igazságot mondok ki, amit nem akarsz hallani. – Csak ne avatkozz abba, ami nem a te dolgod. Asszony vagy, és ezek az ügyek férfiakra tartoznak. – Akkor miért küldtél engem ide, hogy kormányozzam Aquitániát? Már akkor is úgy gondoltad, hogy híján vagyok a józan ítélőképességnek? Az áldóját, Henrik, sokkal több eszem van, mint neked! – Azt hiszed, valami végzetes hatalmad van fölöttem, mi? – gúnyolódott a férje, és eltorzult arcvonásaira gyűlölködés látszott kiülni. – Hát nincsen. Bosszantasz, ez minden. – A feleséged vagyok, és a királyné! – kiáltotta Eleonóra felbőszültén. – Szerencsés voltál, hogy feleségül kaptál, mert válogathattam volna Európa hercegei közül. De én mindig teljesítettem irántad a kötelességemet. Hosszú éveken át hű feleséged voltam, és segítettelek, amikor rászorultál. Fiúkat szültem neked…

– Igen, az Isten irgalmazzon! – vágott vissza Henrik. – Bárcsak több lenne, és megtagadhatnám ezeket a hálátlan ördögfattyakat… – Akkor talán vedd feleségül az egyik szajhádat, és cselekedj így! Lehet, hogy Rosamund de Clifford megteszi a szívességet, vagy őt is régen elhagytad, ahogyan elhagytad a legtöbb nőt, akivel összefeküdtél? Hat év óta most történt meg először, hogy elhangzott közöttük Rosamund neve. Eleonóra számára ez hosszú idő volt, hiszen semmi újat nem hallott a lányról a rettenetes éjszaka óta, amikor Henrik beismerte az iránta érzett szerelmét – és igazából nem is akart hallani róla. Henrik keveset tartózkodott azóta Angliában, ezért Eleonóra feltételezte, hogy a viszony természetes halállal kimúlt. Most azonban látta Henrik arckifejezésén, hogy borzasztó nagy tévedésben volt. – Soha nem hagytam el Rosamundot – mondta Henrik, szándékosan igyekezve fájdalmat okozni a feleségének. – Itt van, Limoges-ban. Inkognitóban utazott, külön kísérettel, és minden éjjel vele hálok, mióta megérkeztem. Tessék – ez kielégíti a kíváncsiságodat? Megmondtam neked, Eleonóra: szeretem őt. Semmi nem változott. Téged nem szeretlek. Inkább gyűlöllek. – Ez ugyanannak az éremnek a másik oldala – riposztozott Eleonóra, azon tűnődve, miért fél, hogy elsírja magát. – Mondd csak, Henrik, őt is meg szoktad ütni, ahogy engem megütsz? Ő is kielégít úgy az ágyban, ahogyan én tettem? Henrik sötét pillantást vetett rá. – Rosamund soha nem adna nekem okot arra, hogy megüssem. Szelíd lélek. És igen, sok gyönyört kapok tőle – többet, mint tőled valaha is! Nézd meg magad a tükörben, Eleonóra, és kérdezd meg magadtól, miért nem kívánlak már. Nézd meg a banyát, aki lett belőled! Azért csinálja ezt, hogy gyötörjön, mondta magának Eleonóra. Így áll bosszút azért, amit ő árulásnak tekint. Nem szabad a szívemre vennem – és egyébként is, miért kellene a szívemre venni? Nem szeretem már, akkor miért kéne törődnöm vele? De Eleonóra elég őszinte volt önmagához, hogy megdöbbenve belássa, igenis törődik

vele – hogy szeretné Rosamund alabástromszínű arcába mélyeszteni a körmeit, hogy tönkretegye a szépségét, hogy szeretné Henrikre vetni magát, és agyonverni, amiért ennyire kegyetlen – és ennyire ostoba! Ehelyett roppant méltósággal felállt, felvett egy gyertyát, és kifelé indult a szobából. Henrik azonban megállította, kinyúlt, és – korántsem túl gyengéden – megragadta a karját. – Te meg én végeztünk egymással, de a fiaink még fiatalok – mondta. – Koruknál fogva könnyen befolyásolhatók az érzelmeiken keresztül, és méltatlanra pazarolták a hűségüket. Kezdek arra gyanakodni, hogy egy bizonyos vörös róka rontotta meg őket a rossz tanácsaival, és rabolta el őket tőlem. Nem így van, Eleonóra? – Keményebbé vált a szorítása. – Te bolond vagy, Henrik – mondta neki Eleonóra megvetően. – Ámítod magadat. Te vagy az oka ennek a tragédiának. – Nem, nem vagyok bolond, és nem ámítom magamat – csökönyösködött Henrik. – Tisztán látom, hogy a tulajdon feleségem ellenem fordult, és utasította a fiaimat, hogy zaklassanak. – Beteg vagy! – kiáltotta Eleonóra, és kitépve magát Henrik szorításából, leszaladt a lépcsőn. Nem volt képes lefeküdni. Ehelyett fel és alá járkált ugyanazon a kerengőn, ahol megvallotta az aggályait Raoul de Faye-nak. Fortyogott az indulattól. Tönkreteszik egymást, ő és Henrik, és nincs számukra semmilyen segítség. Becket halála óta Henrik megváltozott, eldurvult, nyers és könyörtelen lett. Megcsalta őt, rosszul bánt vele, és megalázta; kegyetlen és megbocsáthatatlan dolgokat mondott Nem szabad elhinnie őket, nem szabad… – Eleonóra? – Egy férfi bukkant elő a sötétből. Toulouse-i Rajmund volt az, súlyos aggodalom tükröződött az arcán – és még valami, amit Eleonóra vágynak látott. – Bocsáss meg a tolakodásomért, de zaklatottnak látszol. Segíthetek? Mióta volt ott? Abban a reményben várt, hogy Eleonóra jönni fog? Sőt, a keresztnevén szólította, nem pedig a címén. Mit jelenthet ez, ha nem szerelmi érdeklődést? És hogy találta ki, hogy Eleonóra sebzett lelkének semmi nem esne jobban ezen a szörnyű éjszakán?

Eleonóra szótlanul odalépett hozzá, menedéket talált a karjában, és édes gyönyört a csókjában. Miután lopva felosont vele a szobájába és meztelenül feküdt az ágyában, figyelte, amint felfalja a testét a szemével, és tudta, hogy nem az a korosodó banya ő, aminek Henrik oly kegyetlenül nevezte. Ah, borzongató volt érezni, hogy a teste oly hosszú idő után ismét elevenné válik, hogy megremeg a férfi dédelgetésétől, a mohó ujjaival megszorítani az ágaskodó hímtagját, meglepve önmagát a mélyéből előtörő érzéki reakcióval. Nem lehet annyira öreg, ha így érez, mondta magában Eleonóra, miközben a szétdúlt lepedők között henteregtek, és Rajmund addig hágta erőteljesen, mígnem felkiáltott a már-már fájdalmas gyönyörtől. Miután vége lett és a férfi pihegve melléje zökkent, Eleonóra igyekezett azt mondani magának, hogy jobb volt vele szeretkezni, mint Henrikkel, de az önámításából hiányzott a meggyőződés. Henrik sokkal kiválóbb szerető volt – Eleonóra elég őszinte volt önmagához, hogy ezt beismerje. De leginkább a dolog furcsasága döbbentette meg, a testiség érvényesülése és az érzelem hiánya. Kénytelen volt bevallani önmagának, hogy semmi sincs, ami oly érzéki lenne, mint egy ismerős, szeretett test érintése és az igaz lelkek találkozása. A könnyeivel küszködött, dühös volt önmagára, amiért hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek. Miért kell állandóan a múlt újrateremtéséről fantaziálnia, ha a múlt valószínűleg sosem volt olyan jó, mint az emlékezetében? Még Henrik is megmondta ezt neki a maga szokott, brutális modorában. Soha nem leszünk képesek visszatérni – mondta magának Eleonóra szomorúan. Számunkra nincs több esély. Immár más emberek vagyunk, a tapasztalataink alakítottak és gyalultak bennünket, sebeket szereztünk, amelyeket még az idő sem gyógyíthat be. Ahol szeretet volt, ott már csak gyűlölet lehet. Úgy tűnik, Henriknek és nekem az a végzetünk, hogy még életünkben tönkretegyük a jót, és semmi kétség, hogy végül tönkretesszük majd egymást is. Mi történt velünk, kiáltotta Eleonóra hangtalanul, hogy ennyire ellenségei lettünk egymásnak? – Mi zaklatott fel, bájos hölgy? – kérdezte váratlanul az új szeretője, odabújva hozzá a prémek halma alá. Eleonóra olyan

érzelmes hangulatban volt, hogy kiöntötte az egész szomorú történetet a családjában támadt meghasonlásról, s még azt is bevallotta, hogy írt Lajosnak – Némelyek talán árulásnak neveznék, de őszintén mondom, hogy nekem nem ez volt a szándékom. Rajmund egy pillanatig hallgatott. – Én értem – mondta végül –, bár sokan nem értenék meg. De azt hiszem, igazad van, hogy támogatod a fiaidat. – Gondolom, ez az éjszaka egy újabb árulás – mosolyodott el Eleonóra szomorúan. A szeretője azonnal felült; fekete szőrzet borította szikár, izmos teste kirajzolódott a gyertyafényben. – Ne mondd nekem, hogy soha nem feküdtél le mással – kiáltott fel. – Te, akinek olyan híre van. – Ez az első alkalom, mióta feleségül mentem az uramhoz – vallotta be Eleonóra. – És több mint két éve az első alkalom, hogy férfival van dolgom. Meghökkentő csend támadt. – Akkor miért velem? – Rajmund döbbentnek tűnt. – Semmi nem látszott helyénvalóbbnak akkor – mondta neki Eleonóra, félvén, hogy nagyon balul ütnek ki a dolgok. – De hát én úgy véltem, hogy te és a király régen megállapodtatok, hogy ilyen ügyekben a magad útját járod. Ahogy kacérkodtál velem, ahogy kecsegtettél… Azt hittem, tudja, hogy vannak szerelmi ügyeid. – Rajmund már el is húzódott tőle az ágyban. – Szent ég, mit műveltem? Ma fogadtam hűséget a hűbéruramnak, és tessék, máris esküszegő lettem, gyalázatot követtem el a fejedelmem ellen, lefeküdtem a feleségével. Te pedig hagytad! Felség, te árulásról beszélsz, de úgy tűnik nekem, hogy nem tudod, mit jelent ez a szó. Igen, ez árulás – és te vagy a hibás! – Azzal Rajmund kiugrott az ágyból, magára rántotta a köpenyét, és kitárta az ajtót. Eleonóra dühösen és megszégyenülve magára kapkodta a ruháját, fölébe kanyarította a köpenyét, és lángoló arccal elviharzott a férfi mellett. – Egy szót sem ejtek erről, becsületemre – szólt utána az.

– Ki vagy te, hogy becsületről beszélj? – mormogta Eleonóra hangtalanul. Miután visszakapaszkodott a lakosztályába és felébresztette álmukból a hölgyeit, mondván, hogy az ura sokáig feltartotta – és mennyire igaz volt ez! Eleonóra éberen feküdt, gyűlölve magát azért, amit tett, a szíve mélyén pedig tudta, hogy a hűség hosszú évei után a házassági fogadalmai zömét immár megszegte, és megalázta magát egy olyan férfi előtt, aki a vazallusai egyike. Ami még rosszabb, veszedelmes titkokat tárt fel előtte. Bízhat-e abban, hogy Rajmund megtartja a szavát? Ígéretéhez híven nem fog szót ejteni a dologról? Rajmund tudja, hogy az árulás leplezése majdnem olyan súlyos vétek, mint az elkövetése. És ha Henrik bármire rájön ebből, a bosszúja rettenetes lesz, efelől Eleonórának nem volt kétsége. Hánykolódva feküdt az ágyában, és egyre csak erre gondolt. Tele volt öngyűlölettel, de Henriket még jobban gyűlölte, mert ő volt az oka ennek az egész gyalázatos, kusza helyzetnek. És gyűlölte Rajmundot is, amiért vétkezett vele, és aztán őt hibáztatta. De a lelke mélyén titkon örült, hogy egy kicsit bosszút állt a férjén – még akkor is, ha az soha nem fog értesülni róla. Ez az ő titkos diadala lesz, bizonyítéka annak, hogy képes visszavágni – és hogy még mindig bírja azt, ami a férfiak elcsábításához szükségeltetik, dacára a kegyetlen dolgoknak, amiket Henrik mondott róla. És továbbra is meggyőződése volt, hogy jogosan tette magáévá a fiai ügyét, és hogy ha szükséges, erőt – és bármely más lehetséges eszközt – is fel kell használnia, hogy a királyt belátásra kényszerítsék. Henrik felpillantott a könyvéből – a kedvence volt az, Britannia királyainak története, Geoffrey of Monmouth tollából; szokása volt újra és újra elolvasni, mert tartalmazta az Arthur királyról szóló mozgalmas történeteket, amelyeket szeretett. Geoffrey elbeszélése most rövid időre menedékül szolgált számára a körülötte kavargó bajok elől, ezért bosszús volt, amikor meghallotta a kopogtatást az ajtón. – Tessék! – vakkantotta, és Toulouse-i Rajmund gróf lépett be.

– Sire! Úgy hallottam, hogy itt megtalálhatlak. Beszélhetnék veled bizalmasan? Henrik káromkodott egyet magában, miközben letette a könyvet. – Ülj le, uram – invitálta be kelletlenül a grófot. Rajmund engedelmeskedett, aztán csak ült ott, szemlátomást feszengve – és különös pír ült az arcán. – Nos? – nógatta Henrik. – Sire – szólalt meg a gróf –, tele van az udvar pletykákkal, és én furcsa dolgokat hallottam, amelyekről, úgy gondolom, értesülnöd kell. Beszélhetek keresetlenül? Henrik óvatos pillantást vetett rá, de úgy vélte, hogy Rajmund becsületes ember, aki biztosan nem beszélne könnyelműen. – Kérlek, beszélj – mondta. – Akkor azt tanácsolom, király uram, hogy óvakodj a feleségedtől és a fiaidtól! – mondta a gróf komolyan. Megdöbbenésére Henrik nyers nevetésben tört ki. – Ne aggaszd magadat – mondta Henrik rekedten. – A fiaim önfejűek, és vannak a környezetükben olyanok, akik félrevezetik őket, és lázadást szítanak. A feleségem szerető anya és buta asszony, akinek több esze is lehetne, mint hogy a kedvüket keresve ostobaságokkal zavarja meg a fejüket. Ez nem újdonság számomra, de azért köszönöm, hogy törődsz a biztonságommal. De cseppet se félj, kézben tartom a helyzetet. Elbocsátotta Rajmundot, aki nyilvánvalóan megkönnyebbülve távozott, de miután egyedül maradt, Henrik gondolkodóba esett. Eleonóra sántikál valamiben? Nem gondolta, hogy a fenyegetései után Eleonóra odáig menne, hogy titkon bevonná Lajost – az ifjú király egyébként is megtette ezt nyíltan, igen pimaszul, ami azt illeti. Henrik úgy vélte, hogy Eleonóra nem lenne képes ilyen álnokságra, nem feledkezne meg házassági fogadalmairól. E tekintetben a fiai a bűnösek. A meggondolatlan törtetésükkel ők jelentik a nagyobb veszélyt. Henrik fejében Merlin egyik jóslata járt, amit ebben a könyvben olvasott: „A kölykök felébrednek, és harsányan kiáltoznak, és az erdő sűrűjét elhagyva a városok falai

között keresik a prédájukat. Nagy vérontást rendeznek azok között, akik útjukba kerülnek, és kitépik a bikák nyelvét, és láncot tesznek a nyakukra.” Az ő fiairól szólna a látnok jövendölése? Nem fogja megvárni, hogy kiderüljön. Meg kell fékeznie őket, most rögtön. Henrik sietve parancsokat adott bizonyos lovagok elküldésére az ifjú király udvartartásából; vélekedése szerint ők uszították lázadásra a fiút. Az utóbbi nagyhangú tiltakozásával nem törődött. A vendégsereg szétszéledt. A királyok visszatértek az országaikba, a grófok a birtokaikra. Maga Henrik úgy tervezte, hogy északra, Poitiers-be megy Eleonórával és a fiaival, aztán, ha elrendezte a hercegség ügyeit, majd továbbhalad Normandiába. Az ifjú királyt magával szándékozott vinni. Nem fogja hagyni, hogy a fiú eltűnjön a szeme elől. Gondja lesz rá, hogy a legcsekélyebb alkalma se nyíljon intrikálásra. – Nem vagyok gyerek! – kiáltotta az ifjú Henrik. – Akkor fejezd be, hogy úgy viselkedsz, mintha az lennél – mondta az apja mogorván. – Utána majd talán elkezdelek komolyan venni. Henrik tényleg bízott abban, hogy az összes jelenlegi bajnak a legidősebb fia az oka, és hogy ő az, akire figyelnie kell. Richárd nyugodtan Eleonóra mellett hagyható, hogy együtt uralkodjanak Aquitániában. A kis Henriktől távol Richárd ártalmatlan lesz, ezt az idősebbik Henrik biztosra vette. Gottfriedot magához rendelte, hogy társasága legyen a bátyjának, és hogy ne legyen Richárddal. És miután ilyenformán a háza táján rendet teremtett, vagyis azt hitte, távozott a hercegségből, és fortyogó örökösét magával cipelve Normandia felé vette az irányt. 46. POITIERS, 1173

Az ifjú Henrik megszökött! Eleonóra – nem tudta, hogy örömébene vagy félelmében – megremegett a hír hallatán. Henrik Chinonig tűrte az apja őrködését, nyilvánvalóan tudva, hogy hamarosan megszabadul attól. Ott kilopózott a hálószobából, amelyet az apja óhajából megosztottak egymással, megvesztegette az őröket, hogy eresszék le a függőhidat, és úgy vágtatott el Párizs felé, akárha az

Apokalipszis négy lovasa lett volna a sarkában. Henrik hiába küldött embereket az üldözésére, és egykettőre rájött, hogy a fia a legapróbb részletekig kitervelte a szökését, titokban kétségkívül összejátszva Lajos királlyal. A nem is olyan távoli jövőben az emberek őrá mutatnak majd, azzal vádolva őt, hogy az ifjú Henrik cinkosa volt, Eleonóra azonban éppúgy elképedt a fia szökésétől, mint a világon mindenki más, és lélegzetvisszafojtva figyelte, mi sül ki belőle. Csak örvendezni tudott, hogy Henrik megszabadult az apja fojtogató őrizetétől, amely olyannyira kártékonnyá vált, és imádkozott, hogy az idősebbik Henrik térjen belátásra immár. Minden türelmét elveszítette iránta. Titokban egymás után küldte a hírnököket Párizsba. Tudnia kellett, mi történik. A hírnökök fontos hírekkel tértek vissza. – Felség, Lajos király és az ifjú király megfogadták, hogy segítik egymást a közös ellenségükkel szemben. – Ez csak Henrik lehet, értette meg Eleonóra, jóllehet az előtte térdelő, verejtéktől csatakos férfi nem merte ezt kimondani. – Felség, a király püspököket küldött követként Párizsba, hogy a fia visszaadását kérje Lajos királytól. Amikor Lajos király megkérdezte, ki küldte ezt az üzenetet, azt válaszolták neki, hogy Anglia királya. „Anglia királya itt van! – mondta a francia király. – De ha az apjáról beszéltek, tudjátok meg, hogy ő nem király többé. Az egész világ tudja, hogy lemondott a királyságáról a fia javára.” Eleonóra önkéntelenül elmosolyodott ezt hallva; nem is tudta, hogy Lajos képes ilyen stílusban kesztyűt dobni az ellenfele elé. – Felség, a király háborúra készülődik; a várai és a személye biztonságát tartja szem előtt. Sok angliai és normandiai báró szembehelyezkedett vele, és az ifjú király mellett foglalt állást! Ez kezdett komolyra fordulni. – Mi van William Marshallal? – érdeklődött Eleonóra. Az a bölcs és feddhetetlen ember: ő hogyan látja mindezt? – Az ifjú király mellett áll.

Háború! Eleonóra nem tudta elhinni, hogy a dolgok ennyire elfajultak. Lajos fenyegetőzik, Henrik bárói fegyvert ragadva gyülekeznek, a fiai pedig alig várják, hogy megleckéztessék őt. És az ifjú király, oldalán a bajkeverő Bertran de Bornnal, megjelent Poitiers-ben, sebtében ölelve meg az anyját. – Titokban jöttem – közölte vele. – A segítségedre és a fivéreim segítségére van szükségem. – Beszélj velem őszintén, fiam – kérte Eleonóra komolyan –, mit remélsz attól, hogy fegyvert fogsz apád ellen? – Azt hittem, támogatsz engem! – csattant fel a fiú. – Így is van, hitem szerint jogos a panaszod. De tisztáznunk kell, hogy mi a cél. Az a szándékod, hogy rákényszerítsd a királyt, hogy ossza meg veled a hatalmát, vagy pedig – mint a beszámolók sejtetni engedik – meg akarod dönteni az uralmát, hogy a helyébe lépj? – Számít ez a támogatásod szempontjából? – Ah, gondolta Eleonóra, a gyerek nagyon is felfogja, hogy mi a tét morális tekintetben. – Valaha talán számított volna – mondta keserűen –,de apád eljátszotta minden jogát a hűségemet illetően. Olyan vagyok, mint egy özvegy; bántalmazott és elhagyott, megvetéssel bánt veled, a fiaival, velem – és én nem fogom tétlenül tűrni ezt. A korhadó ágat le kell vágni, mielőtt megfertőzi az egészséges fát. – Kész vagy ilyen messzire elmenni? – Az ifjú Henrik meghökkenve nézett rá. – Igen – közölte vele az anyja. – Apád kényszerített arra, hogy válasszak a férjem és királyom iránti hűségem és a vágyam között, hogy védelmezzem a gyermekeim érdekeit. Anya vagyok Nem lehet kérdés, hogyan döntök. Ami szeretetet és tiszteletet megkapott tőlem egykor, mint jussát, azt megölte, teljesen. – Eleonóra előrelépett, és megölelte a délceg fiát. – Mit tett veled? – kérdezte az dühösen. – Megütött, mint tudod. A többibe nem szeretnék belemenni.

– Nem is kell – dohogott az ifjú király. – Egyikünk sem vak. Mindannyian tudunk Szép Rosamundról. – Megvetően köpte a szavakat. – Úgy látszik, egyedül én nem tudtam – mondta Eleonóra könnyedén. – De most mindezt el kell felejtenünk, hogy megtárgyaljuk a háborút a fivéreiddel. A szobájába hívatta Richárdot és Gottfriedot. Jött Konstancia is, akinek jócskán megvolt a véleménye, de Eleonóra türelmetlenül elhessegette. Nem hiányzott neki, hogy a butuska lány olyasmibe üsse az orrát, amihez semmi köze. A két fiú meglepődött az ifjú király láttán, és komoran, fortyogó haraggal hallgatták végig a bátyjuk és az anyjuk mondandóját. – Rajtatok múlik, mit cselekszetek – mondta Eleonóra mindkettejüknek. – Már majdnem felnőttek vagytok, és nem foglak úgy kezelni benneteket, mint gyerekeket. Richárd felállt, és megölelte az ifjú Henriket. – Én úgy döntök, hogy inkább a bátyámat követem, mint apámat, mert hiszem, hogy az igazság az ő oldalán áll. – Helyes! – örvendezett Eleonóra. – És te, Gottfried, te is csatlakozol a bátyáidhoz apád, a király ellen? Gottfried kihúzta magát, amennyire csak tudta; tizenöt évesen rohamos növésben volt, de nem volt esélye olyan magasra nőni, mint Henrik vagy Richárd, akiket roppantul irigyelt. Tőlük eltérően sötét hajú és arcú volt, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy különleges egyéniség. Ügyesen fűzte a szót, talán a legértelmesebb volt Eleonóra valamennyi gyermeke közül, de megbízhatatlan volt, és kíméletlen becsvágy fűtötte. – Természetesen támogatom a bátyámat – mondta nyájasan. – Én is áldozata vagyok apánk csökönyösségének. Úgy kellene uralkodnom Bretagne-ban, hogy ne avatkozzon bele örökösen. – Akkor egyetértésben vagyunk – jelentette ki Eleonóra. – De mielőtt továbblépnénk és terveket kovácsolnánk, meg kell kérdeznem, vajon tisztában vagytok-e vele, hogy mivel jár, amit

tesztek, mert nyitott szemmel kell belemennetek. Erre bárki mondhatja azt, hogy árulás. – Az árulás – vágott közbe az ifjú Henrik hevesen – a király ellen elkövetett bűn. Én vagyok a király, nemde? Ezt még apám sem vitathatja. És Lajos király azt mondja, hogy amikor apám királlyá tett engem, lemondott minden szuverén hatalmáról. – Ez utóbbi vitatható – mondta Eleonóra –, de egyelőre megteszi. Tudatában vagytok-e, hogy gyakorlatilag hadat üzentek apátoknak, akinek szeretettel és engedelmességgel tartoztok? Gottfried vállat vont. – Nem tudod, hogy nekünk a természetünkhöz tartozik, hogyne szeressük egymást? Mi az ördögtől származunk, emlékszel? Így hát nem meglepő, hogy megpróbálunk kárt tenni egymásban! – Apánk eljátszotta a jogát a szeretetünkre és az engedelmességünkre – erősítette meg Richárd, akinek szép vonású arcát ráncok barázdálták haragjában. – Igen, valóban! – értett egyet az ifjú király. – Tehát mindketten velem vagytok? – Igen! – jelentették ki egyszerre az öccsei. – Egyenesen Párizsba kell mennetek, Lajos királyhoz – sürgette őket Eleonóra. – Ő a leghatalmasabb szövetségesetek, és katonai erővel fog támogatni benneteket. Levelet küldök neki veletek, hogy tájékoztassam őt és a tanácsát a támogatásomról. Máris lediktálom, amíg készülődtök. Nem telt egy órába, és Eleonóra a palota udvarán volt, búcsúzóul megcsókolta a fiait, szerencsés utat kívánt nekik, és az járt a fejében, vajon látja-e még őket valaha. Titokban kellett volna elindulniuk, de órákon belül híre ment a dolognak, és szerte Poitiers városában izgatott találgatás kezdődött a céljukat illetően, egy héten belül pedig már egész Aquitániát ujjongással töltötte el a remény, hogy véget érhet a gyűlölt Henrik herceg uralma. Eleonóra csak akkor ébredt rá erre igazán, amikor egy trubadúr, Richard le Poitevin az udvarába látogatott, és előtte meg az udvartartása előtt játszott.

Zengő bariton hangján előadott éneke pontosan kifejezte Eleonóra alattvalóinak érzéseit: Vidulj, Aquitánia! Örvendezz, Poitou! Mert az északi szél királyának jogara Eltávozik felőled! Eleonóra mélyen meghatva fordult Raoul de Faye-hoz. – Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nép hangját – mormogta. – Ez tovább erősíti a meggyőződésemet, hogy akkor cselekszem helyesen, ha szembefordulok Henrikkel. – Úgy vélem, sokan, hosszú ideje várjuk, hogy erre a következtetésre juss, Eleonóra – mondta Raoul szelíd mosollyal. Eleonóra megszorította a kezét. – Elmégy Párizsba helyettem? – kérdezte. – Leszel a követem, hogy átadj Lajosnak egy személyes üzenetet tőlem, megköszönve a fiaimnak nyújtott támogatását, és kérve, hogy vigyázzon a biztonságukra? Nagyra értékelne egy ilyen személyes gesztust, és amíg ott vagy, hírt adhatnál nekem arról, hogy jól vannak-e a fiatalurak, és talán kimódolhatnád, hogy beleszólj a döntéshozatalba. – Örömmel megyek – egyezett bele Raoul. – Én leszek Aquitánia hercegnőjének hangja. Bízhatsz bennem. Raoul elment, ám ekkor érkezett egy levél, amely a roueni érsek, Rotrou pecsétjét viselte. Mi késztetheti Normandia prímását arra, hogy neki, Eleonórának írjon? Félelem markolt Eleonóra szívébe. Netán azért írt neki az érsek, hogy közölje, valami szörnyűség történt valamelyik fiával? Eleonóra remegő ujjakkal törte fel a pecsétet, és rémülettől nyitott szájjal olvasta a levelet. Rotrou igen udvariasan kezdte: „Kegyes királyné, legkiválóbb királyné…” De aztán azonnal rosszallását fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy ő, aki ez idáig okos feleség volt, elhagyta a férjét. Eleonórát nem ez döbbentette meg – a szenteskedő szólamokat mindig is tudta kezelni! Az érsek azon vádja volt a

döbbenetes, hogy a királlyal kötött frigye gyümölcseit az apjuk elleni felkelésre biztatta. Az ilyen magatartás irtózatos, háborgott az érsek, majd folytatásképpen figyelmeztette Eleonórát, hogy hacsak nem tér vissza a férjéhez azonnal, ő lesz az oka a keresztény világ általános romlásának. Tudja! Henrik tudja, hogy ő elárulta. Ő íratta ezt a levelet Rotrouval, az érsekével, efelől semmi kétség. De hogyan jött rá? Mindent titokban terveitek ki. A kezébe került a Lajosnak írt levele? Vagy ami még rosszabb, Raoul útközben fogságba esett, és kényszerítették, hogy vallja be, amit tud? Avagy, ami a legrosszabb, Henriknek kémei lennének az ő udvarában? Megpróbálta felidézni azok nevét és külsejét, akik az utóbbi időben csatlakoztak a környezetéhez, és eszébe jutott, hogy távozása előtt a király négy poitoui földijét nevezte ki a kancelláriájára. Eleonóra nem tudta elképzelni, hogy ebben bármi rossz lehet, de Henriknél soha nem lehetett tudni. Gyanakvó ember. Persze lehetséges, hogy egyáltalán nem a poitouiak azok, hanem valaki, akit ismer, akit Henrik megvesztegetéssel rávett a köpönyegforgatásra. Borzasztó volt ebbe belegondolnia. De talán csak elragadja a képzelete – könnyen lehet, hogy Lajos említette meg a nevét egy Henrikhez intézett levelében. Eleonóra remegve olvasta tovább, végigfuttatva pillantását az ájtatos buzdításokon, hogy térjen vissza a fiaival együtt a férjéhez, akinek engedelmességgel tartozik, és akivel élni kötelessége. „Térj vissza, nehogy bizalmatlanná váljék irántad vagy a fiaid iránt!” – kiáltott fel az érsek. Nos, Henrik máris nyilvánvalóan bizalmatlan iránta és a fiai iránt. Eleonóra nem hitt Rotrounak, aki azt bizonygatta, hogy az ura minden lehetséges módon kimutatja majd a szeretetét, és tökéletes biztonságot nyújt számára. Arról az emberről van szó, aki megesküdött, hogy megöli, ha elárulja őt! Ha úgy cselekszik, ahogy mondják neki, talán egyenesen belesétál egy csapdába. A levél így folytatódott: „Parancsold meg a fiaidnak, hogy legyenek engedelmességgel és hűséggel az apjuk iránt, aki a kedvükért oly sok nehézségen ment keresztül, oly sok veszélyt vállalt, oly sok erőfeszítést tett.” Lehetséges volna, következtetett ebből Eleonóra,

hogy Henrik még nem tudja, hogy ő Párizsba küldte a fiúkat, az ellenségéhez, Lajoshoz? A levélből úgy tűnt, feltételezi, hogy még mindig vele vannak, Poitiers-ben. Ez esetben a király nincs tisztában Eleonóra hitszegésének, ahogyan ő mondaná, teljes mértékével. Aztán következett a fenyegetés. Ha Eleonóra nem térne vissza az urához, figyelmeztette Rotrou, ő maga kénytelen lenne a kánonjogra hagyatkozni, és egyházi feddésben részesíteni őt. Nagy vonakodással írja ezt, hangoztatta, és csak bánkódva, könnyek között tenné ezt meg – természetesen csakis akkor, ha Eleonóra nem térne jobb belátásra. Tulajdonképpen mivel fenyeget, tűnődött Eleonóra, egy kissé elbátortalanodva. Válással? Ő attól valaha korántsem ijedt meg, hanem örömest előmozdította az eljárást. Biztosan kevésbé örömteli dolog, ha ő az, akitől elválnak! Kiváltképp, mivel tudja, hogy jócskán van veszítenivalója, például a gyermekei. Az Anjou-birodalomra nézvést pedig bizonnyal végzetesek lennének a következmények. Az „egyházi feddés” azonban rosszabbul hangzott, mint a válás, bár vonatkozhatott arra is. Kiközösítés. A szörnyű, rettenetes kiátkozás. Eltaszítva lenni magától az Istentől, az egyháztól és az általa nyújtott vigasztalástól és közösségtől, valamennyi kereszténytől, magányosan kivettetni az egyetemes közösségből, és örök kárhozatra ítéltetni. Henrik csak nem menne ilyen messzire? Ez volt az, amitől a Beckettel való hosszú viszálya során ő maga a leginkább rettegett. Nem mehet vissza Henrikhez. Nagyon hamar rájönne, hogy a fiait és Raoul de Faye-t az ellenségéhez, Lajoshoz küldte – ha nem tudta meg máris. Még ha most azonnal elindulna is, valószínűleg később érkezne meg a királyhoz, mint ez az értesülés. És az árulása bizonyítékának birtokában Henrik nagyon is valóra válthatja a fenyegetését, miszerint megöli őt. A gyermekei és a saját érdekében nem volt mersze visszatérni Henrikhez, még a kiközösítés kockázata mellett sem. Eleonóra hirtelen ráébredt, hogy még itt, a saját földjén, Aquitániában sincs biztonságban. Henrik talán el van foglalva a fiai

lázadásával, a mindenfelől támadó ellenséggel, de biztosan utána küldi majd az embereit – és akkor mi lesz? El kell mennie. El kell jutnia Párizsba, amilyen gyorsan csak tud. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd a korábbi férjénél igyekszik menedéket lelni Henrik elől, de most rájött, hogy Lajos az egyetlen ember, aki védelmet nyújthat neki. Hívatta a testőrkapitányát, és utasította, hogy állítson össze egy kicsiny kíséretet. Minél kevesebben vannak, annál gyorsabban haladhatnak. Aztán összegyűjtötte a hölgyeit, Torquerit, Florine-t és Mamille-t, azt a hármat, akit a legjobban szeretett, akik évek óta vele voltak, és akikre az életét is rábízta volna; és közölte velük, milyen veszélyes helyzetben van. – Kizárólag rajtatok múlik, hogy velem jöttök-e vagy sem. Ha nemleges a döntésetek, nem vagyok olyan kétbalkezes, hogy ne tudnék megmoccanni, szóval ne zavartassátok magatokat emiatt. Természetesen örülnék a társaságotoknak, de ez most nem kéjutazás lesz, hanem menekülés, és nem tudom garantálni a biztonságotokat, nem tudom, mikor térhettek vissza. – Én megyek – mondta Mamille habozás nélkül. – Rám számíthatsz – tette hozzá Torqueri. – Kellett kérdezned? – mosolygott mindhármukat hálásan megölelte.

Florine.

Eleonóra

Nem volt vesztegetni való idő. Sietve összecsomagoltak, csak azt vitték, ami fontos volt és belefért a nyeregtáskákba. Aztán lesiettek a lépcsőn, és kiléptek a májusi napfénybe. Eleonóra önkéntelenül körbejáratta a pillantását a kedves, ismerős palotáján és a szépséges kerten, amely éppen akkor borult virágba, és arra gondolt, vajon mikor látja viszont mindezt. De nem volt idő érzelgősködésre. Vártak a lovak és a fegyveresek, és sietniük kellett. Jóformán észrevétlenül vágtak neki az útnak, mivel minden látszat szerint úgy néztek ki, mintha valamelyik rendházba vagy egy környékbeli báró várába indulnának. Csak az egyik toronyablakban figyelt négy férfi, akik konstatálták, hogy a hercegnő távozik, és hogy ezt talán érdemes jelenteniük az uruknak.

Miután kijutottak Poitiers-ből, Eleonóra és a többiek vágtára fogták a lovakat, és feszes tempót diktálva északkeletnek vették az irányt, mintha a pokol kutyái lennének a sarkukban – aminthogy talán így is van, gondolta komoran Eleonóra. Ő és a hölgyei gyakorlott lovasok voltak, és más körülmények között a lovaglás vidám móka lett volna, Eleonóra azonban félt, hogy bármely pillanatban útjukat állhatják vagy rajtuk üthetnek. Olyannyira eszeveszetten menekült, hogy nem maradt idő üzenetet küldeni a jöveteléről Lajosnak, és egyébként is, a leggyorsabb hírnök sem tehette volna meg a nagy távolságot olyan sebesen, mint amilyen sebesen most ők haladtak. A Loire irányába tartottak, hogy Tours-nál átkeljenek rajta, majd Orléans felé haladjanak tovább, ahonnan Párizs hetven mérföld. Összesen több mint száznyolcvan mérföld volt előttük, amihez az adott körülmények között nem akármilyen elszántság szükségeltetett. A lovak persze nem bírhattak ki ekkora távolságot, így arra kellett hagyatkozniuk, hogy az út menti városokban majd pihent lovakat szereznek. Eleonóra hozott magával pénzt erre a célra. Még arról sem feledkezett meg, hogy egy tégely gyógykenőcsöt tegyen a táskájába, tudván, hogy mindnyájuk ülepét keservesen feltöri majd a nyereg, mire biztonságban lesznek. Poitiers-től tíz mérföldre baljóslatú patadobogást hallottak a hátuk mögül, Eleonóra pedig majdnem megdermedt a rossz előérzettől. Ha most fogságba esik, Henrik túszként használhatja őt a fiai engedelmességre kényszerítéséhez, és ez véget vetne mindannak, amiért harcolnak. A kíséretet vezető kapitány a nyeregben körbefordulva a szája elé emelte az ujját, intett, hogy lassítsanak le, és vezessék a lovaikat a közeli erdőbe, ahol elrejtőzhetnek a fák mögött. Miközben eleget tettek az utasításának, továbbra is hallották a távoli lódobogást, amely mintha közeledett volna hozzájuk, de amikor megálltak a fölébük boruló faágak alatt, és lélegzetüket visszafojtva várakoztak, a zaj elhalkult, és hamarosan nem hallottak mást, csak a levelek susogását és a madarak csicsergését. – Nyomás tovább – mondta nyersen a kapitány. – Maradjatok egy pillanatig! – parancsolta Eleonóra, és a három hölgyéhez fordult. – Torqueri, Florine, Mamille: nem lehet kétséges, hogy veszélyben vagyunk, még az életünk is. Rájöttem, hogy önző

voltam, amikor arra kértelek benneteket, hogy gyertek velem, mivel árulás részeseivé tettelek benneteket. Ha fogságba esnénk, lakolnátok miatta, ezért megparancsolom nektek, hogy forduljatok vissza, és menjetek haza a családotokhoz, amíg nem tudok értetek küldeni. A hölgyek tiltakozni kezdtek, Mamille pedig sírva fakadt, de Eleonóra egy mozdulattal elhallgattatta őket. – Menjetek, könyörgök! – unszolta őket. – Most rögtön! Ne aggódjatok miattam. Megmondtam nektek, tudok gondoskodni magamról. – De asszonyom, nem utazhatsz egyedül férfitársaságban! – kiáltotta Florine elképedve. – Nem volna illendő. – A teremtésit! – szitkozódott Eleonóra. vadászkirándulás vagy fontevrault-i zarándoklat! Florine-nak eleredtek a könnyei.

–

Ez

nem

– Menjetek már – mondta a királyné a másik kettőnek. – Vigyétek magatokkal, és vigasztaljátok. Vigyázni fogok magamra, sose féljetek. Tudom, hogy találkozunk még, boldogabb körülmények között. – Hogy erre miként kerül sor, arról fogalma sem volt, de hát valakinek mindig bíznia kell a jövőben. Rövid búcsúzkodás után Eleonóra figyelte, amint udvarhölgyei visszavágtatnak az úton, amelyen érkeztek; majd gyorsan a kíséretét alkotó férfiakhoz fordult. – Várjatok itt egy pillanatot – utasította őket. – Nem leszek oda sokáig. Leakasztotta a táskáját a nyeregből, és elvonult vele egy kissé odébb a fák közé, egy olyan helyre, ahol nem láthatták. Ott levetette a fátylát, az ékszereit, az övét, a köpenyét és az ingét, és mezítelenül állva szorosan lekötözte a keblét egy ócska pólyával, majd elővett a táskájából egy rend ruhát, amit az ifjú király hagyott hátra, ő pedig most magával hozott, hátha szükségessé válik, hogy álcázza magát: térdnadrágot, harisnyát, tunikát, bőrövet és lábbelit, valamint egy nyakánál rögzíthető csuklyás köpenyt, amellyel eltakarta hosszú hajfonatait. Kesztyű és tőr egészítette ki az

öltözetet, és miután a női ruháját valami páfrány alá gyömöszölve előbukkant a fák közül, Eleonóra biztosra vette, hogy nagyon is tűrhetően fest lovagnak vagy nemesúrnak. A kísérői elképedt pillantásai bizonyosan ezt mondták neki. Gyanította, hogy kissé megdöbbennek majd, hiszen az egyház azt tanította, hogy egy nőnek férfiruhát viselnie eretnekség. De úgy tűnt, hogy a biztonsága érdekében nem tehet mást. Továbbhaladtak, majd rövid időre megálltak egy tanyánál, hogy némi kenyeret és sajtot egyenek, aztán egész délután jó iramot diktáltak. Csak amikor már leszállóban volt az este, és az azúrszínű égbolton leereszkedő nap aranyló, alkonyi fénybe vonta a tájat, hallottak ismét lódobogást a hátuk mögül. Châtellerault-tól délre jártak, egy néptelen úton, és azt remélték, hogy a városba érnek és lovakat válthatnak, még mielőtt az ottaniak nyugovóra térnek, de most okosabbnak ítélték, ha félrehúzódnak egy fák szegélyezte csapásra, amely egy hegyoldalra vezetett, és valamelyes takarással szolgált. A lódobogás, rémületükre, követte őket. Nagyobb sebességre kapcsoltak, de a talaj köves volt, és Eleonóra lova megbotlott. Kétségbeesetten körbepillantva a királyné immár látta a közeledő lovasokat, és szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy Henrik emberei azok, és érte jönnek. – Meneküljetek! Szóródjatok szét – kiáltotta a kísérőinek. – Én kellek nekik. Menjetek már, ha kedves az életetek. – A katonák tétováztak, kurtán tisztelegtek az úrnőjüknek, aki lenyűgözte őket a bátorságával, majd elvágtattak. Eleonóra egyedül maradt, és szembefordult az üldözőivel. Azok először nem ismerték fel. Természetesen egy királynét kerestek. Ehelyett egy fehér lovon ülő, különös lovaggal szembesültek, aki megadón feltartotta a karját. Ez egy pillanatra meghökkentette őket. – Messire, Eleonóra királynét keressük – kiáltotta a vezetőjük, amint közel értek. – Ha segítesz megtalálnunk, nem fogunk ártani neked.

– Én vagyok Eleonóra királyné – mondta a lovag, a fegyveresek pedig az öltözete láttán döbbenten eltátot-ták a szájukat. Ha nem lett volna ilyen veszélyben, Eleonóra szórakoztatónak találta volna a dolgot. Az üldözők vezetője visszanyerte a lélekjelenlétét, és nyelt egyet. – Felség, azt a parancsot kaptam, hogy a király nevében tartóztassalak le az ellene elkövetett árulásért – mondta mogorván. – Utasításunk úgy szól, hogy vigyünk téged hozzá Rouenba. Nem voltak durvák vele. Nem akarták megbilincselni vagy megláncolni, de két lovas szorosan közrefogta, miközben megtették az északra vezető hosszú utat, és az egyik mindig fogta a kantárszárát, hogy esélye se legyen elszökni tőlük. Châtellerault-ban rövid időre megálltak, hogy egyszerű, fekete ruhát vásároljanak neki, majd őrt álltak a hátsó szoba előtt, amelyet egy fogadóban igénybe vettek, amíg magára öltötte ezt az illendőbb viseletét. Tükör persze nem volt, és Eleonóra feltételezte, hogy ijesztően fest, de legalább megengedték neki, hogy magával vigye a nyeregtáskája tartalmának egy részét, amelyben szerencsére ott volt egy fésű és a kenőcsöstégely. Női holmik, ártalmatlanok. Amikor előlépett, a férfiak lopva szemügyre vették, és Eleonóra még némi csodálatot is felfedezett az arcukon. Nem tudhatta – nem is érdekelte –, hogy igen szépségesen mutat az egyszerű ruhában és fátyolban, a két copfba font hosszú hajával és az aggodalomtól elkínzott, de még így is elragadó arcával. Azt sem fogta fel, hogy bármit követett is el a király ellen, vakmerő szökésében volt valami azokból a legendákból és izgalmas történetekből, amelyeken ezek a katonák felnőttek. Máris születőben volt a saját legendája. Nem, mondta magának, nem érdekli, hogy mi lesz vele, miközben tűrhető, saját zsírjában sült kacsát és egy flaska sört hoztak neki a hátsó szobába, amelyet rázártak, hogy teljesen egyedül fogyassza el az ételt. Az érdekelte, hogy mi történhet a fiaival. Gyötrelmes volt erre gondolnia, és rettegett, nehogy valami bajuk essék. Talán máris egy roueni börtönben raboskodnak? Araikor maga a parancsnok jött be, hogy elvigye a majdnem érintetlen tányérját, Eleonóra megpróbált értesüléseket kiszedni

belőle. – Kérlek, Messire, van valami híred a fiaimról? – kérdezte. őszinték voltak a könnyek a szemében. A parancsnok megnyerő, tagbaszakadt házasember volt; a harmincas éveiben járt, tunyán teljesítette a rá bízott feladatokat, fizetést kapott, aztán hazament Angers-be a feleségéhez és a tunya lányaihoz. Megbízható, erkölcsös lélek volt, minden különösebb képzelőerő nélkül, valószínűtlennek tűnt, hogy hatnának rá egy okos nő fortélyai, és Henrik csakis ezért a tulajdonságáért választotta ki erre a feladatra. De amikor a kétségbeesett és csüggedt királynéra nézett, ennek a férfinak a becsületes szíve ellágyult, és rövid időre kísértésbe esett, hogy kissé enyhítsen a szabályokon. Aztán viszont eszébe jutott a reménye, hogy előléptetik kapitánnyá, talán éppen annak a-szolgálatnak a jutalmaképpen, amelyet most tesz a királyának; elhangzott erre vonatkozó célzás, és még ha nem is lesz belőle semmi, akkor is ott lesznek az aranyak, amelyek a fizetését kiegészítendő ütik majd a markát. A férfi kihúzta magát, és kurtán ennyit mondott: – Az a parancsom, felség, hogy feltűnés nélkül vigyelek Rouenba a királyhoz. Hétköznapi dolgokon kívül másról tilos beszélnem veled. – Akkor hétköznapi leszek – mondta Eleonóra, és a parancsnok ebben a pillanatban ébredt rá, hogy ha módja nyílik rá, a királyné alaposan lefőzheti. Eleonóra felállt, a kezét tördelte, a tekintete esdeklő volt. – Legalább annyit mondj meg, hogy egészségesek-e a fiaim. Kérlek! A férfi habozott. Eszébe jutott, mennyire zaklatott volt a felesége, amikor az ötéves gyerekük csak néhány percre tűnt el a piacon; hogyan gyötrődött, amikor a kisbabájuk lázas beteg volt. Nyelt egyet. Nem lehet belőle semmi baj… és, ahogy a királyné mondta, ez hétköznapi dolog volt. – Nem hallottam semmit, ami az ellenkezőjére utalna – mondta, és távozott a szobából, süketnek mutatkozván Eleonóra szavaira, aki áldást kért rá a jóságáért. Tours, Le Mans, Alençon. Az út észak felé végeérhetetlennek tűnt, bár jó iramban haladtak. Eleonóra nem tudott semmi többet kiszedni

a parancsnokból, a fegyvereseket pedig, akik buta fajankók voltak és még összefüggően beszélni sem tudtak, inkább nem kérdezte. Érzékelte, hogy félelemmel vegyes tiszteletet ébreszt bennük, elakad a szavuk a jelenlétében, és perverz örömöt talált abban, hogy megpróbált beszélgetésbe elegyedni velük, és időnként elsütött egyegy szelíd tréfát. Aztán, mivel nemigen kapott választ, belefáradt és feladta. Túlságosan is nehéz volt a szíve ahhoz, hogy sokáig átadja magát bármiféle szórakozásnak. Tudatában volt, hogy hamarosan szembe kell néznie Henrikkel. Ez a kilátás rettegéssel töltötte el. Mit fog tenni Henrik? Valóra váltja a fenyegetését, hogy megöli őt, ha elárulja? Ha igen, neki, Eleonórának vége – és mi lesz akkor a fiaival? Megdermedt a vér az ereiben, amint ténylegesen szembesült a nagyon is reális lehetőséggel, hogy Henrik bosszúja számára végzetes következményekkel járhat.

Negyedik rész

Szegény fogoly

1173-1189

47. ROUEN, 1173

Leszállóban volt a sötétség, amikor közel értek a néhai császárné Rouen falain kívül magasodó palotájához. Eleonóra az út nagy részét azzal töltötte, hogy elképzelte, miképpen fogja Henrik fogadni. Négyszemközt, hogy megkímélje őt – és önmagát – a megaláztatástól? Vagy odáig megy, hogy az egész udvar előtt mint foglyát mutogassa? Eleonóra kinézte ezt Henrikből. Aztán az is lehetséges, hogy Henrik egyáltalán nem fogadja majd. Talán tömlöcbe vetteti, ő pedig csak akkor látja majd viszont a napot, amikor a bírái elé viszik. Kalapált a szíve, miközben odaértek a palotához és a függőhíd leereszkedett. Tudatában volt, hogy szánalmas látványt nyújt, magán viseli az út porát, kétségkívül elkínzott az aggodalomtól, a ruhája pedig bűzlik a félelem szülte verejtéktől. Édes Istenem, fohászkodott, adj nekem erőt, hogy méltósággal viseljem azt, aminek elébe nézek! A jövetelük híre megelőzte őket, és elébük jött az udvarra a király egyik kapitánya, sarkában négy fegyveressel, hogy átvegye a parancsnoktól és embereitől az illusztris foglyot. Amikor Eleonóra leszállt a nyeregből, a kapitány mereven meghajolt. –Felség, velem kell jönnöd – mondta, és az egyik toronyba vezette, ahová rendszerint vendégeket szállásoltak el; az emberei szorosan a nyomukban haladtak. Eleonóra egy pillanatra meghökkent, de miután felkapaszkodtak a keskeny csigalépcsőn a legfelső szintre, látta, hogy az egyetlen helyiségbe vezető ajtóra új zárat szereltek. Akkor hát ez lesz a börtöne. A kapitány kinyitotta az ajtót, és intett Eleonórának, hogy lépjen be. Eleonóra óvatosan engedelmeskedett, félig-meddig arra számítva, hogy Henrik odabent vár rá. De a gyertyafényben csak egy markáns vonású, meghatározhatatlan korú, szürke gyapjúruhát és hófehér mellfátylat viselő zömök asszony állt, aki ellenséges pillantást vetett Eleonórára. Ez lesz a foglárja? Eleonóra megijedt. Már-már jobban szerette volna, ha Henriket látja tombolni. – Amaria lesz a személyes szolgálód, felség – jelentette ki a kapitány közönyös arccal, elnézve Eleonóra válla fölött.

– Mármint az őröm! – válaszolta Eleonóra, megtalálva a hangját. Érezte, hogy a nő dühbe gurul. – Nem – mondta a királynénak a kapitány. – A király azzal bízta meg ezt az asszonyt, hogy gondoskodjék a szükségleteidről. Ami a biztonságot illeti, azonnal őröket állítok az ajtó elé, és odalent, a külső ajtó elé is. Amaria járhat-kelhet, ahogy szükséges, hogy hozza-vigye, amit kell, neked azonban azt tanácsolom, felség, ne kövess el butaságot, és ne próbálkozz szökéssel. Szigorúbb leszek veled, ha megteszed. – El nem tudom képzelni, hogyan lehetnének a dolgok még annál is szigorúbbak számomra, mint amennyire most azok – vágott vissza Eleonóra. – Mondd, nem tudod, kell-e találkoznom a királlyal? – Nem tudom megmondani – válaszolta a kapitány. – Itt van? Azt mondták nekem, azért hoznak ide, hogy találkozzam vele. – Nem vagyok beavatva a király terveibe, felség – mondta a katona. – A parancsom úgy szól, hogy tartsalak biztonságos őrizetben. – Azzal elővett az övén függő láncról egy kulcsot, becsukta maga mögött az ajtót, és bezárta. Eleonóra kétségbeesetten felsóhajtott, és körbepillantott. Amaria lopva, barátságtalan pillantással figyelte. Kétségkívül azt mondták neki, hogy valami szörnyeteg vagyok, gondolta Eleonóra. A szoba kör alakú volt. A falon ékeskedő egyetlen faliszőnyeget olyannyira megfakította az idő, hogy akár a Hódító régi erődjéből is idekerülhetett, amely a városban állt; Eleonóra nem tudta kivenni, mit ábrázol, de a középpontjában egy nőalak volt. Valamelyik legenda gonosz hősnője, semmi kétség; Henrik talán maga választotta, megfelelőnek gondolván ide. Volt egy fényezett faszék, egy zsámoly, egy asztal, egy apró, faragványokkal díszített láda, egy üres parázstartó, a falon egy rúd, ruhafogas gyanánt, és egyetlen, baldachinos ágy, súlyos, világoszöld függönyökkel, elég kényelmes matraccal és csíkos párnákkal, tiszta, fehérített vászonlepedőkkel és vastag, zöld ágytakaróval, amelynek bélése cobolyprémnek tűnt. De az ágy alatt nyoma sem volt fekhelynek Amaria számára, csak két

éjjeliedény volt ott, ahol az ilyen priccseket rendszerint tárolni szokták. Eleonóra az asszonyhoz fordult. Ha azt akarja, hogy elviselhető legyen az összezártságuk, ennyire szoros közelségben, az a legjobb, hajó képet vág hozzá – de az ágy kérdése megbeszélést igényelt. – Jó estét, Amaria – kezdte. – Gondolom, te sem vagy itt szívesebben, mint én, de persze muszáj elviselnünk a helyzetet. Mondd csak, mi az utasítás az alvást illetően? A nő hidegen nézett rá, de elég udvariasan válaszolt. – Felség, nekem azt parancsolták, hogy osztozzam veled az ágyon. Attól félnek, hogy talán elcsábítom az őröket, amíg ő alszik? – gondolta Eleonóra dühösen. Apró megaláztatás volt ez, éspedig olyan, ami a veleszületett finnyásságát sértette. Mi van, ha ez a nő, akinek kiejtése elárulta falusi származását, kellemetlen szagú vagy horkol? A vidéki emberek hozzá vannak szokva, hogy az egész család egyetlen ágyban zsúfolódjon össze, de Eleonóra szerette megválogatni a hálótársait, amikor pedig egyedül volt, szeretett fantáziáin!, sőt… Erre egyáltalán nem nyílik majd lehetőség, ha Amaria is az ágyban lesz. De amit nem lehet elkerülni, azt muszáj elviselni. Eleonóra feltételezte, hogy eljátszotta a jogát az egyedülléthez és a választási szabadsághoz… bármiféle szabadsághoz, gondolta szomorúan. – Éhes vagy, felség? – kérdezte Amaria. – Nem – mondta Eleonóra –, de egy kis bor jólesne. Amaria megzörgette az ajtót, és amikor az kinyílt, két csillogó lándzsahegy vált láthatóvá az ajtónyílásban. Ez minden másnál jobban rádöbbentette Eleonórát a tulajdonképpeni helyzetére, a tényre, hogy fogoly. Ijedten figyelte, amint az őrök felemelik a lándzsákat, hogy kiengedjék a szolgálót, majd becsapják mögötte az ajtót. Szóval mostantól így mennek majd a dolgok. Eleonóra úgy érezte, hogy fojtogatón közelednek feléje a falak…

De ha túl akarja élni ezt, erősnek kell lennie – és gyakorlatiasnak. Örült, hogy néhány becses pillanatra magára maradt, sebtében használta az éjjeliedényt, levetkőzött az ingéig – kérnie kell még fehérneműt, méghozzá sürgősen –, aztán bemászott az ágyba. Miután Amaria visszatért, Eleonóra a feledésben reménykedve benyakalta a bort, de hasztalan. Megpróbált aludni, ám az álom elkerülte. Gyötrődve gondolt arra, hogy a fiai veszélyben vannak, és hogy mit hozhat a holnap. Amikor Amaria nehézkesen bemászott melléje az ágyba, viszolyogva borzongott meg, a lehető legtávolabb húzódott a matrac széléig, és hangtalanul sírdogálva hevert ott; a szíve rettegéssel és bánattal volt tele. A hajnalt minden szempontból barátságtalan reggel követte. Eleonóra arra eszmélt, hogy piszkosszürke égboltot lát az ablakrésen át, és amikor ráébredt, hol van, akárha ólom nehezedett volna a mellkasára. Mellette Amaria még aludt, ernyedten résnyire nyílt szájából bűzös lehelet áradt. Eleonóra óvatosan kicsusszant az ágyból, és a lehető legcsendesebben könnyített magán. Az nem ígérkezett egyszerűnek, hogy engedelmeskedjék a természet parancsának, és királynéként megőrizze a méltóságát a szolgáló nemkívánatos jelenlétében. Eleonóra látta magát, amint kínlódvafeszengve várja, hogy Amaria valami intéznivaló miatt eltűnjön. Az asztalon volt víz és néhány durva gyapjúkendő. Eleonóra megmosakodott, amennyire csak tudott, és felvette a fekete ruháját és a fátylát. Más ruhát nem kapott. Kérnie kell, fehérneművel együtt, méghozzá sürgősen. Amint a templom órája hetet ütött, Amaria felébredt, és megdörzsölte a szemét. – Jó reggelt – mondta Eleonóra, igyekezvén udvarias lenni. Az asszonynak látnia kell, hogy mindkettejüknek muszáj erőfeszítést tenniük, hogy a helyzet elviselhető legyen. – Jó reggelt – mondta Amaria tartózkodón, miközben felkelt és az alsóingére vette szürke ruháját, mit sem törődve azzal, hogy mosakodjék. Paraszt, gondolta Eleonóra. Figyelte, amint az asszony

letakarítja az asztalt, és az ablakon keresztül az alant lévő udvarra önti a vizet. – Gardez l’eau!{13} – kiáltotta Amaria – Hozok valamit, hogy ne böjtöljünk – mondta, és megzörgette az ajtót Miután kiment, Eleonóra térdre esett és imádkozni próbált; reggeli előtt mindig misét hallgatott, de úgy tűnt, hogy a lelki szükségleteit illetően semmilyen intézkedés nem történt. Ez ügyben is kénytelen lesz kéréssel élni. Nehéz volt az imádkozás. Állandóan az járt Eleonóra fejében, hogy szembesülnie kell Henrikkel, ahogy arról sem tudott megfeledkezni, hogy megfenyegette, megöli őt. Mikor jön vajon, vagy viteti őt magához? Egyáltalán itt van, Rouenban? Megpróbálta Krisztus szenvedéseire összpontosítani a gondolatait. A gazdagon berendezett királyi kápolnákban vagy Fontevrault és más nagy apátságok békéjében könnyű volt a Megváltójához szólnia; de itt, ebben a komor szobában, amikor Eleonórának a legnagyobb szüksége lett volna rá, Krisztus megfoghatatlannak tűnt. Kényszerítette magát, hogy az ima öt pontjára koncentráljon. Hálát adni – de miért? Isten útjai csakugyan kifiirkészhetetlenek. Mi lehet a célja azzal, hogy rámérte ezt a balszerencsét és szenvedést? Bocsánatot kérni – de kitől? Henriktől, a férjtől, akit köteles szeretni, és akinek feleségként teljes engedelmességgel tartozik – aki egyszersmind újra és újra megcsalta őt, és aki tragikusan képtelen volt helyesen cselekedni a fiaikat illetően? Nem, inkább az ifjú Henriktől, Richárdtól és Gottfriedtól kellene bocsánatot kérnie, amiért cserbenhagyta őket. Másokért imádkozni – Isten a tudója, valahányszor a fiairól és a többi gyermekéről van szó, mást sem tesz, mint imádkozik értük. És imádkozott Aquitániáért és a népéért is, és Krisztus valamennyi szegényéért, valamint azokért, akik segítségre szorulnak ezen a nyomorúságos világon. Önmagáért imádkozni, Eleonóra szíve túlcsordult a szükségtől. Segíts meg, segíts meg, csak esedezni tudott, mert nem volt képes ténylegesen a keservei számbavételére összpontosítani a gondolatait. De azért Isten ismerte őket. Eleonóra bízott benne, hogy könyörületes lesz.

Figyelni Istenre, hogy mit mond. Eleonóra igyekezett – de még mennyire igyekezett! – lecsendesíteni a kavargó gondolatait, hogy megtisztítsa a lelkét, és be tudja fogadni Öt. De nem tudta megtenni, így aztán ha egy halk, gyenge hang megpróbált is szólni hozzá, nem hallotta meg. Amit meghallott, az az volt, hogy Amaria visszatért egy tálcányi kenyérrel, apróra vágott hússal és sörrel. Eleonóra nem volt éhes, de kényszerítette magát, hogy egyen egy keveset, miközben Amaria helyet foglalt a szemközti zsámolyon, és minden további nélkül elkezdte a szájába tömni az ételt. Senki nem tanította meg ennek az asszonynak, hogy az étkezés ideje nemcsak a test szükségleteinek kielégítésére alkalom, hanem kedves viselkedésre, udvariasságra, beszélgetésre is,.. Próbát tett. – A közelben laksz? – kezdte. Amaria hidegen meredt rá, zajosan csámcsogva egy falat kenyéren. – Nem, felség – mondta. Eleonóra újabb próbát tett. – Vannak a közelben rokonaid? – Nincsenek. – Akkor hová való vagy? – Norfolkba. – És mit csinálsz Normandiában? – kezdett érvényre jutni Eleonóra természet adta fürkész kíváncsisága. – A férjem a király egyik kapitánya vót, és vele ment mindenhová. Hiányzott az emberem, ezért mosónői állást szereztem a király háztartásában, hogy vele tarthassak. – Itt van veled a férjed? – Meghalt – hangzott a tompa válasz. – Sajnálattal hallom – mondta Eleonóra kedvesen. – Régóta vagy özvegy?

– Három hónapja. Amúgy mi közöd teneked ehhez, felség? – Csak arra gondoltam, ha folyamatosan el kell viselnünk egymás társaságát, megpróbálhatnánk barátságosan viselkedni, hogy kellemesebb legyen mindkettőnknek. – Teneked, úgy érted. – Megvetés volt a bárdolatlan hangban. – Természetesen. De neked is jobb lenne. Csend támad, amíg Amaria ezen gondolkozott. – Énnekem nem szabad sokat beszélgetnem veled, felség – mondta csak a szükségleteidről kell gondoskodnom. – Nem fogom kérni tőled, hogy arról beszéljünk, amiért itt vagyok – ígérte Eleonóra. – Csak rólad, magadról és általános dolgokról. Szeretném tudni, hogy lett belőled a szolgálóm. – Amikor Alice de Porhoët nagysága itt vót mint túsz, a férjem őrizte, én meg segítettem gondját viselni. Ez évekkel ezelőtt vót, de azóta időnként más látogató hölgyeknek is vótam szolgálója. – Volt köztük túsz is, mint Alice nagysága? – Nem tudom. Énnekem csak annyit mondtak, hogy jól végeztem a dolgomat, és hogy a király meg van elégedve velem. Gondolom, ezért küldött értem a minap, és üzente meg, hogy neked kell gondodat viselnem, felség. – Elmondták neked, miért vagyok itt? – kérdezte Eleonóra. – Nem, csak azt, hogy a király foglya vagy. – De hallottál szóbeszédet, igaz? Visszatért a mogorva tekintet, s az asszony összepréselte a száját. – Erről nem beszélhetek. – Rendben – mondta Eleonóra méltányosan, korántsem akarván tönkretenni ezt a törékeny kapcsolatot, még mielőtt túljutott volna a kezdeti szakaszán. – Mondd, vannak gyermekeid? – Az egyetlen fiam, Mark, aki tizenkét éves, Canterburybe’ van, az érseki iskolába’. Okos fiú. Pap lesz belőle. – Amaria tekintete

hirtelen ellágyult a büszkeségtől, és egészen másképp festett. Eleonóra még azt is észrevette, hogy valaha alkalmasint szép volt. – Biztosan nagyon büszke vagy rá – mondta. – Én is anya vagyok, szóval megértem, hogyan érzel. A gyermekeink a legfontosabbak a világon, nemde? – Kíváncsi volt, vajon Amaria elég okos-e, hogy felfogja, mit igyekszik sugallni neki, vajon rájötte, hogy azt igyekszik közölni vele, bármit tett is ő, Eleonóra, a gyermekeiért tette. Amaria zavart, sőt nyugtalan pillantást vetett rá összevont szemöldöke alól, ám gyorsan elfordult, amikor Eleonóra reménykedve rámosolygott. – El kell takarítanom ezeket a dolgokat – jelentette ki, és nekilátott balomba szedni a reggeli romjait. – Szükségem van bizonyos holmikra – mondta Eleonóra. – A ládában vannak – mondta Amaria. Eleonóra letérdelt, felemelte a fedelet, és egy halom tiszta törlőrongyot talált a havi vérzéshez, amelynek az ő esetében már régen vége szakadt, friss ingeket, fejkendőket és harisnyát, valamennyit illatosító füvek között, és két rend ruhát; az egyik világoszöld volt, a másik sötétkék gyapjúruha, mindkettő egyszerű, hétköznapi viselet. Nem volt itt semmi fejedelmi vagy nagyszerű – a rangjához dukáló cicomáktól való megfosztottság nyilvánvalóan része volt a büntetésének. Eleonóra elszoruló szívvel tűnődött, melyik ruha lesz rajta a kivégzésén. – Látom, hogy részed volt ezeknek az összekészítésében – mondta elismerőn Amariának. – Köszönöm. – Amaria zavartan nézett; szemlátomást nem tudta, mit kezdjen a királynéval. Talán egy szörnyetegre számított, gondolta Eleonóra, és meglepődött, hogy húsból és vérből való teremtés vagyok, akárcsak ő – és hogy szeretem a fiaimat, ahogyan ő is forrón szereti a sajátját. Ez legalább valami, amire építhet. – Van még egy dolog – mondta, miközben felkelt. – Hálás lennék, ha részesülhetnék a hit vigaszából ebben a megpróbáltatásban. Lehetséges volna, hogy küldjenek hozzám egy papot? – Megkérdezem, felség – mondta Amaria, és ismét megzörgette az ajtót. Egy fertályórán belül visszaért.

– Hugh atya holnap reggel eljön, hogy meggyóntasson és misét mondjon – közölte Eleonórával. Máris szívélyesebb volt a modora. Amíg Amaria az ágy bevetésével foglalta el magát, Eleonóra leült az egyetlen székre, és azon tűnődött, mi az ördögöt fog csinálni az elkövetkező hosszú órák során. Borzasztóan nagy szüksége volt valamire, amivel lekötheti magát, hogy a gondolatai ne kalandozzanak el félelmetes ösvényekre. De semmi nem állt rendelkezésére a megszokott időtöltései közül: sem könyvek, sem hangszerek, sem hímzés, sem udvarhölgyek – akikkel sakkozhat vagy rejtvényeket fejthet –, és persze szó sem lehetett arról, hogy kilovagoljon vadászni, vagy akár sétáljon a kertben. A fogsága, bár nem volt olyan rossz, mint amire számított, fojtogató volt; egy pillanatig sem tudta tovább elviselni. De muszáj volt. Muszáj csinálnia valamit. – Mondd csak, Amaria, mivel szereted tölteni az időt? – Varrok – mondta Amaria. – És régebben szerettem gondozgatni a kis kertemet, de a ház mán nincs meg. Nem vót rá szükségem, hogy megtartsam. – Gondolod, hogy segíthetek egy kicsit a varrásban? – kérdezte Eleonóra. – Nincs semmi tennivalóm. – Van egy halom lepedő, amit be kell szegni – mondta Amaria. – Akkor lássunk neki – mondta Eleonóra hálásan. – Hozom őket. – Az asszony arcán végigsuhant valami mosolyszerűség. – Sose nem gondoltam vóna, hogy egy nap Anglia királynéjával fogok nekiülni lepedőket javítani. A második nap délutánján a lepedőhalom még csak egy kicsivel volt alacsonyabb, mint az előző délelőttön. Eleonóra arra vágyott, bárcsak valami szellemileg inspirálóbb tevékenység terelné el a figyelmét a helyzetéről, de örült, hogy Amaria, ha nem is éppen barátságos, de nyájasabb lett. Sikerült elbeszélgetniük, szót ejtettek ételekről, gyerekszülésről, utazásról és egy sereg egyéb e világi dologról. Eleonóra kétségbeesetten szeretett volna megbízni a nőben, de nem merte megkockáztatni, hogy tönkretegye a köztük lévő kényes összhangot. Mégis, szüksége volt rá, hogy megossza

valakivel a félelmeit. A papnak semmi hasznát nem vette; idős ember volt, reszketeg és süket; bölcs unalommal hallgatta Eleonóra gyónását, aztán mormogva kirótt valami jelentéktelen penitenciát. Eleonóra azonnal eleget tett neki, a tű fölé hajolva mondta el az Üdvözlégy Máriákat. Kemény próbatétel ez, ébredt rá, hogy itt üldögél az ember háborgó lélekkel, a varrogatáson kívül semmi mással nem tudja lekötni a figyelmét, és arra gondol, hogy talán meg fog őrülni. De nem kellett sokáig tétlenségben emésztődnie. Hirtelen feltárult az ajtó, és belépett az őrség kapitánya. – Készülődj, felség, a király idejön – jelentette be, majd kihátrált az ajtón. – Te gyere velem – szólt oda Amariának, Eleonóra pedig hirtelen egyedül találta magát, s várta a sorsa beteljesülését. Rettegés töltötte el a lelkét, amint meghallotta a sarkantyúk csilingelősét, miközben Henrik fürgén felfelé jött a lépcsőn, aztán ismét szétnyíltak a lándzsahegyek, és berontott a szobába a király, akinek zömök alakján a szokásos egyszerű vadászöltözet feszült; busa fejét előreszegte, rőt haja és szakálla néhol acélszürkébe csavarodott, a tekintete haragtól és gyűlölettől volt jeges. Eleonóra egyetlen pillantást vetett rá, és tudta, hogy ez nem lesz könnyű. Remélte valaha is, hogy az lesz? Térdet és fejet hajtott, adva az illendőség szabályaira. Persze talán helyénvalóbb lett volna letérdelni, vagy esdekelve arcra borulni, de Eleonóra arra gondolt, hogy kettejük közül nem ő a hibás. Nem mintha ennek az álláspontnak a fenntartása segítene rajta, ezt tudta, de képtelen volt elfogadni, hogy ő cselekedett volna helytelenül. – Nincs szó, ami kifejezné, hogy mit gondolok rólad – morogta Henrik bevezetés nélkül. Eleonóra felnézett, de Henrik nem volt hajlandó állni a józan, ellenséges tekintetét. – Egész életemben nem követtek el ellenem ilyen alávaló árulást – jelentette ki haragtól és gyötrődéstől vöröslő arccal. – Nem volt benned semmi belátás – mondta Eleonóra kiegyensúlyozott hangon. – Láthattad volna, hogy bekövetkezik. Isten a tudója, megpróbáltalak figyelmeztetni, mi történhet, ha továbbra is méltánytalanul bánsz a fiainkkal. Csakugyan arra számítottál, hogy én, az anyjuk, tétlenül hagyom, hogy ezt tedd?

– Tudod, mit műveltél? – förmedt rá Henrik. – Fél Európa fegyvert fogott ellenem, méghozzá a kurafi vazallusaid is Aquitániában! Ürügyként használják fel ezt a viszályt, hogy felkeljenek az általuk előszeretettel elnyomónak nevezett uralmam ellen. – Nézz magadba, Henrik! – vágott vissza Eleonóra. – Nézd meg, hogy ki a hibás valójában. – Ne próbáld mentegetni a magatartásodat – acsarkodóit Henrik. – Gyalázatos bűnt követtél el, és megpróbálsz másokat hibáztatni. Neked meg a fiaidnak köszönhetően veszély fenyegeti a királyságomat; sőt, elveszíthetem még a koronámat is! Így viselkedik egy kötelességtudó és hűséges feleség? Ez felháborító, hihetetlen! Én mondom neked, Eleonóra, végignézheted az összes régi krónikát, és számos példát találhatsz arra, hogy fiúk felkeltek az apjuk ellen, de arra egyet sem, hogy egy királyné a férje ellen lázadt volna. Szánalom és nevetség tárgyává teszel a keresztény világban. Még azt is mondják, hogy ez Isten büntetése, amiért vérfertőző házasságra léptem. Vérfertőző? Inkább ördögi! Henrik magánkívül volt; semmiféle érvelés nem hathatott rá, így hát nem is volt érdemes próbálkozni vele. – Mit szándékozol tenni? – kérdezte Eleonóra kihívón, próbálva magabiztos hangon megszólalni. – Bíróság elé állítasz, hogy ítélkezzen felettem a tizenkét derék esküdted? Henrik rámeredt. – Jog szerint fel kellene köttetnem téged, mivel áruló vagy. De tekintsd magadat rendkívül szerencsésnek, mert nem óhajtom a szégyenemet – vagy a tiédet – nagydobra verni. Nem tettem közhírré a letartóztatásodat, és nem szándékozom nyilvánosságra hozni a hűtlenségedet sem. Nem akarok több botrányt, mivel éppen elég botrányt és kárt okoztál. Mostanra kétségkívül egész Európa erről sutyorog – remélem, felfogod ezt. Istenem, Eleonóra, tényleg ennyire meg akartál bántani? – Megbántani? – visszhangozta Eleonóra. Biztonságban van, biztonságban van – és ilyenformán nyíltan beszélhet. – Úgy vélem, inkább te bántottál meg engem. Mi van azzal a sok nővel, akivel az évek során folyamatosan megcsaltál engem? Mi van a Becket iránti

esztelen rajongásoddal, akire a szeretetedet fecsérelted, és akinek a szavára jobban adtál, mint az enyémre? Mi van azzal, hogy kíméletlenül semmibe vetted a tanácsomat a birtokaim kormányzását illetően, aminek most iszod a levét? És ami a legrosszabb, mi van a fiainkkal szemben mutatott igazságtalanságoddal? – Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire gyűlölsz engem – mondta Henrik, és az arca haragot és önsajnálatot tükrözött. – A teremtésit, egy viperát melengettem a keblemen! – Szerettelek! – kiáltotta Eleonóra. – De te elpusztítottad ezt a szerelmet, és nekem végig kellett néznem, ahogy megteszed. Soha nem tudom elmondani neked, milyen mélyen megsértettél. Azok az évek… A tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett; az elmúlt napok összes felhalmozódott feszültsége és félelme tört utat magának az áradó könnyekkel. – Jaj, nekünk már túl késő! – sírta. – Az úgynevezett árulásaim egyike sem mentség a hűtlenségedre – mondta Henrik kíméletlenül. – Akkor büntess meg! – ordította Eleonóra, véget akarván vetni ennek a szörnyű birkózásnak, ami zajlott közöttük, ott akarván fájdalmat okozni Henriknek, ahol az a legérzékenyebb. – Mutasd a legrosszabb arcodat. Kérdezd meg magadtól, vajon meddig mentem el a hűtlenségben! Vessél halálra, aztán életed hátralévő részét töltsd azzal, hogy ezen gondolkozol. Henrik Eleonóra arcába tolta a sajátját. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte fenyegető hangon. – Ah, szóval mégiscsak érdekel! – csapott le rá Eleonóra. Henrik megragadta a karját. – Mondd meg! – förmedt rá. – Szajhálkodtál, Eleonóra? – Nem jobban, mint Szép Rosamund, vagy Lady Akeny, vagy Rohese de Clare, vagy bármelyik a seregnyi cafka közül, akikkel lefeküdtél, Henrik! – Mondd meg! – üvöltötte a férje.

– Hogy aztán háborút indíts egy nagyúr ellen? – Eleonóra élvezte a bosszúját, keserves örömöt lelt benne; akárha az utolsó esélye lett volna kiélvezni, akárha nem számítana immár, hogy mit mond vagy cselekszik. – Ki volt az? – Henrik magánkívül volt. – Mondd meg! – Ah! Találgass csak – és gondolj arra, vajon nem találtam-e jobb férfinak nálad! A gúnyolódás célba talált. Henriknek jóformán habzott a szája. Egy pillanat, és a padlóra vetve magát harapdálni kezdi a gyékényt. – Ó, méretes csődör volt ám! – hergelte Eleonóra. – Most elintézted magadat – sisteregte Henrik vicsorogva. – Na, mit fogsz csinálni velem? Most felköttetsz? – Nem. Az túl jó lenne neked. – Henrik szaggatottan lélegzett. Alig tudott uralkodni magán. – Biztosan utálod, hogy be vagy zárva ide. Így van, ugye? Látom az arcodon. Nos, hűtlen hitvesem, itt hagylak bezárva, hogy gondolkozz a bűneiden, amíg azzal az istenverte katyvasszal foglalkozom, amit okoztál. És, Eleonóra – tette hozzá Henrik, s vérben forgó szeme résnyire szűkült –, remélem, hogy itt fogsz megrohadni. Ettől a kijelentéstől Eleonóra lélegzete majdnem elakadt; elszállt minden diadalérzete. Henriknek van hatalma, neki nincs. Ilyen egyszerű ez. Be lesz zárva ide, ebbe a nyomorúságos szobába, Isten tudja, meddig. Ijesztő, rettenetes volt ez a kilátás… Eleonóra nem tudott levegőt venni, fulladozott. Bezárva, bebörtönözve, soha nem sétálni Isten szabad levegőjén, soha nem szippantani be a növekvő virágok illatát, soha nem vadászni, nem érezni, amint a szél belekap a hajába, nem érezni a hajsza izgalmát. Elszakítva a gyermekeitől; távol szeretett Aquitániájától. Ez túl kegyetlen büntetés. Ebbe bele fog halni. Máris forgott körülötte a világ… Amint Eleonóra a padlóra rogyott, Henrik könyörtelen pillantást vetett rá, és vakkantva a szolgálóját hívta. – Fektesd az ágyra – parancsolta Amariának, miközben kiviharzott a szobából, alig várva, hogy kint legyen. – Hamar magához fog térni. Vagy csak színleli, ami nem lepne meg.

De Eleonóra nem színlelt. Néhány áldott pillanatig halott volt a világ számára, mit sem tudván a köréje záruló sötétségről és felejtésről. 48. BARFLEUR, A LA MANCHE CSATORNA ÉS SOUTHAMPTON, 1174

A királyné több mint egy éve szenvedett rettenetes fogságában, amikor parancs érkezett, hogy vigyék a királyhoz, a normandiai partvidéken lévő Barfleurbe. A király magához rendelt? – ismételte meg Eleonóra hitetlenkedve, amikor az őrség kapitánya tájékoztatta az utasításairól. – Készülődjetek – mondta a férfi Amariának, nem törődve a királyné kérdésével. Eleonóra nem tudta elhinni a dolgot. A bezártsága végeérhetetlen hónapjai élete legrosszabb időszakát jelentették; úgy vélte, soha nem fognak véget érni, hogy Henriknek az a szándéka, hogy örökre itt tartsa, bebörtönözve. Nem látta őt ama borzalmas nap óta, amikor elrendelte, hogy tartsák itt lakat alatt, nem is érkezett tőle semmilyen üzenet. Olyan volt ez, mintha meghalt és eltemették volna – amint talán így is történt, gondolta – Eleonóra keserűen. Megváltoztatta ez a rendkívüli megpróbáltatásokkal terhes év; úgy érezte, mintha hirtelen névtelenné vált volna, mintha az eleven, lélegző lény, aki Eleonóra királyné volt, megszűnt volna létezni, és hogy a helyében csupán egy alig létező héja maradt az asszonynak, aki egykor ő volt. Megtörtnek és elszigeteltnek érezte magát, sóvárgott az élénk beszélgetések és mindazon dolgok után, amelyek az életet kellemessé és örömtelivé tették. Hosszú ideig lángolt a büntetése igazságtalansága miatt érzett haragtól és a Henrik iránti gyűlölettől, bosszúvágyó gondolatokkal szítva a tüzet, mi lenne, ha… De egy idő után ráébredt, hogy a legjobb, ha nem táplálja a bánatát, hacsak nem akarja, hogy az elpusztítsa őt. Ekkor tudta valamiképpen elfogadni a helyzetet, vált képessé arra, hogy alkalmazkodjon a körülményeihez, és tanult meg örülni a mindennapi élet apró örömeinek, illetve fejezte be a gondolkozást azon, hogy mi történhetett volna, vagy minek kellett

volna történnie. A legrosszabb az volt, hogy nem tudta, mikor szabadul ki – vagy hogy kiszabadul-e valaha. De most végre Henrik érte küldött. Azt jelenti ez, hogy kibékült a fiaival, és hogy ők ragaszkodtak a kiszabadulásához? Istenem, engedd, hogy így legyen, imádkozott. A fogságában az volt a két legszörnyűbb dolog, hogy semmilyen hírt nem kapott a gyermekeiről, nem érintkezhetett velük, és el volt zárva a többi embertől. Rettenetesen hiányoztak neki a fiai, jobban, mint valaha is gondolta volna; elviselhetetlen volt még akár csak gondolnia is az ő szeretett Richárdjára. Gyötrelmes volt ez számára, nem tudni, hogy épségben van-e, jól van-e. Egyáltalán, értesítené Henrik, ha meghalt volna? Eleonóra nem tudta elhinni, hogy nem, de az a Henrik, aki bezárta őt, bosszúálló ember volt; nem az az ábrándos herceg volt már, akihez feleségül ment, hanem egy király, aki rá sem hederített mások érzékenységére vagy véleményére. így hát Eleonóra a fiaiért aggódott, attól félt, hogy az apjuk ellene fordította őket, esetleg megsebesültek, vagy akár meghaltak a harcban, és senki nem mondta el ezt neki. De ha ez lett volna a helyzet, ő bizonnyal ösztönösen megérezte volna, vagy legalábbis Amaria elejtett volna előtte valami célzást. Lényegében semmit sem tudott arról, mi zajlott a világban az ablakán túl, leszámítva azokat a hírmorzsákat, amelyeket a szolgálója szavaiból sikerült kihüvelyeznie, vagy amit ki tudott szedni belőle. Minden várakozása ellenére Amaria és ő majdhogynem összebarátkoztak az egymás szoros közelségében töltött hónapok során; nem is történhetett másképp, hiszen különben egymás torkának estek volna. De azért maradt közöttük valamennyi áthidalhatatlan távolság, ugyanis hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Amaria tanulatlan asszony, akinek szegényes a szókincse, és még szegényesebb a gondolatvilága. Az is világos volt, hogy bármennyire rokonszenvezik is titkon Amaria az úrnőjével, fél a feljebbvalóitól és a királytól, és ezért feltett szándéka betű szerint engedelmeskedni a tőlük kapott parancsoknak, és családi, hétköznapi dolgokon kívül nem hajlandó semmiről beszélni Eleonórával. És természetesen ő a királyné volt, amely tény Amariát továbbra is valamelyes megilletődöttséggel töltötte el.

A szolgáló kezdeti ellenségessége gyorsan elpárolgott, ezt Eleonóra hamar észrevette, de Amaria először azzal az ellenszenvvel látott neki a feladatának, amelyet a parasztok érezni szoktak a magasabb rangúak iránt, és fordított sznobsága kezdettől fogva gyanakvóvá tette, kiváltképp miután pletykákat hallott arról, hogy állítólag mit tett a királyné. Eleonóra azonban finoman megnyerte őt magának, nem az ártatlansága nyílt hangoztatásával, ahogy sok rab az övéhez hasonló helyzetben talán tette volna, hanem egy-egy sokatmondó megjegyzéssel, vagy azzal, hogy időnként elárulta, mennyire aggódik a gyermekeiért; és Amaria fokozatosan ráébredt, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb, mint eleinte feltételezte. És Amaria, a saját megdöbbenésére, hamarosan azon kapta magát, hogy igazából nagyon is kedveli a királynét, így hát most örült, hogy a király magához rendelte; bár egy kissé aggódott, hogy ha a királyné visszanyeri a szabadságát, az ő szolgálataira nem lesz többé szükség. Jól szolgálta az úrnőjét, és oly sok szívességet tett, amennyit csak mert – immár négy könyv, egy sakk-készlet, egy lant és három további rend ruha volt a dugig teli ládában –, de a felséges asszony talán nem óhajt a jövőben emlékezni életének erre a sötét időszakára, vagy a szolgálóra, aki megosztotta azt vele. – Ne nézz olyan riadtan, Amaria – mondta Eleonóra, érzékelve a szolgáló hangulatát. – Ígérem, hogy amikor visszatérek az udvarba, az udvarhölgyeim közé veszlek majd. Mindig hálás leszek neked azért, hogy jóságosan bántál velem ebben a börtönben. Merje szabadjára engedni a szabadulás lehetősége felett érzett örömét? Eleonóra egyre a résnyi ablakon belátszó kék égboltot nézte, és arra gondolt, hogy hamarosan megint odakint lesz a világban, és élvezheti majd a nyár hátralévő részét. De mi Henrik valódi szándéka? Azok után, ami lezajlott közöttük, ő bizonyosan nem akar megint a feleségeként vele élni. Ha úgy akarná folytatni, ahogy korábban mentek a dolgok, amikor ő kormányozta Aquitániát, Henrik pedig a birodalma többi részét, akkor nem rendelné őt Balfourba. Balfour egyike volt azoknak a kikötőknek, ahol gyakorta hajóra szálltak, ha Angliába tartottak. Eleonóra évek óta nem látta Angliát. Az ő számára Anglia immár örökre a Woodstockban tett

borzasztó látogatás emlékét idézi, és János keserves születését, ami utána következett. Ha viszont Henrik valamiféle kibékülésre törekszik, és azt akarja, hogy tartson vele Angliába királynéként, ám legyen. Vele megy, és engedelmesen megteszi, amire parancsot kap – és igyekszik a legjobbat kihozni a dologból, kerülve minden alkalmat a konfliktusra. Annál bármi kívánatosabb. Eleonóra szíve nagyot ugrott, amikor arra gondolt, hogy talán hamarosan viszontlátja a fiait. Figyelvén a királynét, amint mélyen a gondolataiba merülve az ablaknál áll, Amaria szomorúan gondolt arra, hogy a bezártságban töltött hónapok megöregítették. Őszbe csavarodó vörös haja szalmaszínűvé fakult és megritkult; a szeme és a szája szögletében finom ráncok húzódtak, a bőrét sápadttá tette a napfény hiánya. De megőrizte – ahogy mindig is meg fogja őrizni – finom csontú testalkatát, amelynek különleges szépségét köszönhette. A király úgy találja majd, hogy a felesége megváltozott, de mindennek dacára még mindig vonzó. Eleonóra vidámsága gyorsan elszállt, amikor meglátta, hogy állig felfegyverzett kísérői lesznek. Semmi kétség, Henrik úgy tekinti, hogy fogolyként utazik, őrizet alatt. Hacsak nem fontolgat valamiféle színpadias gesztust, például hogy a fiai szeme láttára engedje szabadon, ő, Eleonóra kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy a jövő továbbra is komornak tűnik. Izgatottan játszott el a gondolattal, hogy színpadias módon, személyesen folyamodik Henrikhez, hogy megalázkodik előtte, és megígér bármit – bármit –, hogy visszanyerje a szabadságát. Furcsa érzés volt megint lóháton ülni; Eleonóra ráébredt, hogy elmerevedett és legyengült. Mivel azonban egész életében tapasztalt lovas volt, hamarosan ismét otthon érezte magát a nyeregben. Ám az örömét, hogy új fent érzi a nap hevét és a lágy, júliusi szellőt, elnyomta a belső rettegése és a keserves csalódása. Nem tudott örülni a sövényeket ékesítő virágoknak, a derékig mezítelen és parcelláikon énekelve dolgozó jobbágyok benépesítette zöld mezőknek, a gyöngyöző folyóknak és patakoknak, a teljes nyári szépségében tündöklő pompás, aranyszínű tájnak. Akárha függőbe

került volna az élete, amíg fel nem tárul előtte, hogy milyen sors vár rá. Amikor belovagoltak Balfourba, Eleonóra legalább negyven hajóból álló jókora flottát látott várakozni a kikötőben. Tehát Angliába indulnak, ahogyan gondolta. De minek ilyen sok hajó? Aztán nagy csapatnyi katonát vett észre, akik arra vártak, hogy a rakpart távolabbi végén lévő hajókra vigyék őket. Szóval Henrik hadsereget visz magával. Talán bizony még mindig háborúban áll? Eleonóra kezdte még kényelmetlenebbül érezni magát. A kísérői elvezették a zömök, erődítményszerű templomtorony mellett, ahol egykor Henrikkel várta, hogy egy viharnak vége szakadjon, hogy Henrik átkelhessen Angliába, és elfoglalhassa a királyságát. Ez már húsz évvel ezelőtt volt. Hová szaladt az idő? És tessék, hová jutottak! De nem volt idő merengésre, ugyanis a kapitány a rakpart felé vezette őket, ahol Eleonóra népes gyülekezetet látott, benne sok-sok jól öltözött nőt; a társaság tagjai arra vártak, hogy berakodják a poggyászukat a zászlóshajó fedélzetére. Ahogy közelebb ért, sok ismerős arcot fedezett fel. Ott állt Henrik, viharvert és napégette ábrázattal, kezét egy zömök, sötét arcú, rezes üstökű fiú vállán tartva. János az, aki hirtelen nőtt meg, jött rá elképedve Eleonóra, és aggódva pillantott körbe, János bátyjait keresve. De színüket sem látta. Tulajdonképpen úgy tűnt, mintha Henrik a családja valamennyi nőtagját összegyűjtötte volna. Eleonóra visszafojtotta a lélegzetét, amikor felfedezte a lányát, Johannát, aki roppant csinos volt, és szorongva nézett az anyja irányába; igen nagy öröm volt viszontlátnia Johannát; Eleonóra remélte, hogy a lánya nem gondol rosszat róla, hogy Henrik nem mérgezte meg a fiatal lelkét rágalmakkal. Ott volt az immár tizenhat esztendős Margit királyné, Lajos szakasztott mása, és a húga, Alys, aki Richárd jegyese volt; a hajlékony, barna lány immár nagyjából tizennégy éves lehetet, és bizonnyal megérett a házasságra. A kiállhatatlan Konstancia leplezetlen megvetéssel tekintett Eleonórára; bár még csak tizenkét éves volt, máris kihívóan affektált, testhez simuló fehér bliaut-ja széles, gömbölyded csípőjének és apró keblének minden részletét kiemelte; a lányok többségétől eltérően a haját rövidre nyírva viselte,

miáltal volt a megjelenésében valami manószerű, de Eleonóra véleménye szerint ez nem tette vonzóvá, nem illett hozzá. Konstancia azonban mindig más akart lenni, és magára akarta vonni a figyelmet. Mellette a szelíd Maurienne-i Alice állt, sóvárgó pillantásokat vetve jegyesére, a rá se hederítő Jánosra, felettük pedig egy özvegyi ruhát viselő matróna, a király balkézről való testvére, az ügyes Anjou Emma nézett a távolba, aki pontosan úgy nézett ki, mint az apja, Gottfried gróf. Eleonóra feltételezése szerint a bátyja azért hívta, hogy betöltse a börtönbe zárt anya helyét. Egy kicsivel odébb egy csapatnyi nemes kisasszony és hölgy csevegett izgatottan; őket kétségkívül azért rendelték ide, hogy kiszolgálják a király nőrokonait. Amikor a királyné kísérői leszálltak a nyeregből, és a kapitány megfogta Eleonóra lovának kantárszárát, miközben ő is lemászott a lóról, Henrik a társaságától elszakadva lassú léptekkel, közönyös ábrázattal feléjük indult. Eleonóra szertartásosan térdet hajtott, majd remegve kihúzta magát, és szembenézett vele. Henrik kifejezéstelen pillantásában semmi nyoma nem volt érzelemnek. – Nem mondom, hogy Isten hozott, Eleonóra – kezdte rekedt hangon. – Tudnád, hogy nem gondolom komolyan. De remélem, hogy jó utad volt – Miért rendeltél ide, uram? – kérdezte Eleonóra. Semmi értelme nem volt folytatni az udvariaskodást, még ha mindenki élénk érdeklődéssel figyelte is őket. – Angliába viszlek téged – és ezeket az ifjú hölgyeket. Az erőfeszítéseidnek hála még mindig háborúban állunk. – Henrik a feleségére meredt. – Most már a skótok is beszálltak a csetepatéba, mintha Lajos és a szeretett fiaink nem okoznának elég bajt. Támadással fenyegetik Angliát, az ottani főbíróm pedig folyamatosan segítségért nyaggat. Kétségkívül örömmel hallod ezt, hölgyem. Eleonóra nem engedhette el a füle mellett a csípős megjegyzést. – Nagyon sajnálom, hogy gondjaid vannak – mondta –, de csak magadnak köszönheted őket.

– Tehát neked semmi közöd hozzájuk? – kérdezte Henrik gúnyosan; a tekintete fagyos volt. – Soha senkit nem bujtottam fel arra, hogy támadja meg Angliát. És nem értem, hogy a jelenlétem miképpen lesz az ügyed hasznára. Henrik rút vigyorral nézett rá. – Csak nem képzelted, hogy Rouenban hagylak, ahonnan Párizs nincs túl messze, miközben minden fronton háborúban állok? Valamelyik fiunk – esetleg maga Lajos – talán a fejébe venné, hogy kiszabadít téged, és újfent kihasználja az álnok szívedet. Nem vagyok bolond, Eleonóra. Egy biztonságosabb börtönbe kerülsz, Angliában, ahol kimaradhatsz a bajokból. Olyan volt ez, akárha sziklatömb nehezedett volna Eleonóra mellkasára. Attól félt, hogy megint elájul, mint akkor, amikor Henrik legutóbb közölte vele, milyen sorsnak néz elébe. Letaglózó volt, hogy a szabadsággal kapcsolatos reményei hirtelen feléledtek, majd szélsebesen semmivé lettek. De sikerült megőriznie a lélekjelenlétét. – Hová szándékozol küldeni? – Gondolkozom rajta. Hová mennél a legkevésbé szívesen? Eleonóra majdnem kimondta, hogy Woodstockba, de még időben elharapta. Bármelyik börtön jobb lenne, ha mégoly ijesztő és barátságtalan is. – Amíg a fiaim veszélyben vannak, nem érdekel, hová kerülök – válaszolta. – De mi lesz ezekkel a fiatal lányokkal, a feleségeikkel? – Gondom lesz rájuk. Margitot, Konstanciát és Alyst Marlborough várába küldöm, mint túszokat, hogy az uraik és Lajos király jól viselkedjenek. A nővérem majd vigyáz rájuk. – És Johanna meg János? – Johanna velük megy. János mostantól velem marad. Az összes fiam közül ő az egyetlen igazi. – Henrik arca ellágyult a legifjabb ivadéka említésekor. – Szabad megölelnem a gyermekeimet? – kockáztatta meg Eleonóra.

– Amikor Fontevrault-ba zsuppoltad őket, nem vesződtél a megölelésükkel – válaszolta Henrik. – Te zsuppoltad oda őket – vágott vissza Eleonóra. – Légy őszinte, Eleonóra, alig vártad, hogy megszabadulj Jánostól, pedig csecsemő volt még. Eleonóra megdöbbent. – Ezért is téged tartalak felelősnek – vádolta meg Henriket. – Engem? Mi közöm nekem ehhez? – Hosszú történet, és sosem értenéd meg – mondta Eleonóra fáradtan. Henrik ingerülten rázta meg a fejét. – Eleonóra, nekem nincs időm erre. Hamarosan be kell hajóznunk, hogy elcsípjük a dagályt. Szólj a szolgálódnak, hogy hozza a cókmókodat. Teljesen olyan volt a dolog, mint 1154-ben, leszámítva, hogy júliusban nem számított volna az ember ennyire viszontagságos útra. Mihelyt tengerre szálltak, magával ragadta őket a dagály, olyan hevesen, hogy a hajó törékeny fadarab módjára hánykolódott ideoda a hullámokon. A nőket, köztük Eleonórát is, mind bezárták az előfedélzeti kabinba; némelyek tengeribetegek voltak, legtöbbjük nagyon félt. A kilencéves Johanna óvatosan kapaszkodott az anyja oldalába, és el nem mozdult volna mellőle. – Semmi baj, kicsim – mormogta Eleonóra, aki végtelenül örült, hogy magához ölelheti a gyermekét, és a sok félelem és gyötrelem között hálás volt ezért az apró áldásért. De amikor a jajveszékelő Konstanciát próbálta vigasztalni, a kislány durván eltaszította. Eleonóra elborzadt; ennél többet nem fog tenni Konstanciáért, fogadta meg. Hallották, amint odakint a tengerészek figyelmeztetőn kiáltoznak. Eleredt az eső, dühödten dobolva a fából ácsolt falakon és tetőn. A hullámok rettentő mozgása szakadatlan volt. Eleonóra imádkozni próbált, de nem tudott koncentrálni. Csakugyan azt szeretné, ha

Isten megkímélné? Nem lenne jobb mindenkinek, beleértve őt magát is, ha vízbe fulladna és a tenger fenekére süllyedne? Aztán a király hangját hallották, amely túlharsogta a vihart; Henrik a hajó összes utasához intézte a szavait: „Ha az Úr az ő irgalmasságában úgy rendeli, hogy helyreálljon a béke, amikor Angliába érkezem, akkor adassék meg nekem, hogy épségben partra szálljak. De ha úgy döntött, hogy bottal sújtja a királyságomat, soha ne legyen szerencsém elérni az országom partjait!” Isten irgalmas volt. Röviddel utóbb a tenger kisimult, és alkonyaira megpillantották Southamptont. Henrik azonban kevésbé volt irgalmas, mint a Teremtője. Mihelyt partra szálltak, és az úti kompánia kenyeret és friss vizet kapott a nyeregtáskákba, hogy útközben ellegyenek vele, Eleonórához fordult, akire mindmostanáig rá sem hederített, és felszólította, hogy vonuljon félre vele egy kicsit. – Canterburybe megyek, hogy végre vezekeljek a szent vértanú sírjánál, ahogy most nevezik az én néhai Thomasomat – közölte Eleonórával. – Tudtad, hogy szentté avatták? Eleonóra tudta. Gonosz örömöt lelt a gondolatban, hogy a canterburyi szerzetesek megostorozzák Henrik hátát; Isten a tudója, rászolgált, és nem csupán azzal, hogy szándékolatlanul köze volt Becket meggyilkolásához! – Igen – mondta. – Ez még azelőtt történt, hogy bebörtönöztél. Henrik elengedte ezt a füle mellett, a gondolatai előreszaladtak. – Úgy döntöttem, hogy őrizet alatt Sarum várába küldelek, ahol tetszésem szerinti ideig maradsz. Legyen világos, Eleonóra, ez a büntetésed azért, hogy veszélyeztetted a koronámat – és hogy szándékosan tönkretetted a házasságunkat. – Azért csak magadat hibáztathatod! – kiáltotta Eleonóra dühödten. – Az egész világ elítéli, hogy elárultad az uradat és királyodat, Eleonóra. Hallanod kellene, mit beszélnek rólad! Azt hiszed, hogy azok után, amit műveltél, képes lennék valaha is újra bízni benned? – A bizalom kölcsönös dolog – mondta Eleonóra keserűen. – Te évekkel ezelőtt összetörted az enyémet. Részedről a házasságunk

egyetlen hosszú árulás volt! Jóval azelőtt tetted tönkre, hogy kiálltam volna a fiaink mellett. – A férfiember kitombolja magát – vont vállat Henrik. – Miből gondolod, hogy olyan különleges feleség voltál, aki hűséget várhatott volna? A szerelmemet megkaptad, Isten a tudója – és te megölted. – Ó, de ez az után történt, hogy Rosamund ellopta ezt a szerelmet. Engem már nem szerettél, őt szeretted – ezt te magad közölted velem. Nagyon megindító volt! – Eleonóra megvetéssel mondta e szavakat, de mélyen, a szívében még elevenek voltak a sebek: még mindig érezte a fájdalmat. És a folytatódó fogság kilátása elborzasztotta. – Henrik, meddig akarsz engem bezárva tartani? Henrik azon volt, hogy csípős választ adjon Eleonóra Rosamunddal kapcsolatos megjegyzésére, de a hirtelen témaváltás kiverte a dolgot a fejéből. Fájdalmat akart okozni Eleonórának, meg akart fizetni neki a küzdelemmel, harccal és heves viszállyal töltött hosszú, keserves évért, amelyért részben felelős volt. – Amíg csak élsz! – mondta gonoszul.

49. SARUM, WILTSHIRE, 1175 Sarum félelmetes várának zömök, négyszögletes kőtömbje egy füves, szélfútta domb tetején magasodott. A domb tulajdonképpen egy vaskori erődítmény volt, de senki nem tudott sokat a „régiekről”, akik felépítették és birtokolták. Bizonytalan mendemondák szerint a számos környékbeli dombon lévő kiemelkedések a temetkezési halmaik voltak, de senki nem óhajtott a közelükbe menni, félvén az esetleg ott ólálkodó és a holtakat oltalmazó gonosz árnyaktól. Később a rómaiak telepedtek meg ezen a helyen; egymás feletti rétegekben kerültek a talajra az építőkövek és cserépedények maradványai, és egy mozaikjárda töredéke is, amelynek láttán a városlakók a fejüket csóválták és pogány telkekről mormogtak. Sarum – vagy Salisberie, ahogy némelyek szerették mondani – soksok legenda forrásvidéke volt, és a legfrissebbeket máris kezdték átszőni az Anglia királynéjáról szóló pletykák, akit az itteni várba zártak be. Senki nem látta, bár hosszú hónapok óta ott volt. Titokban érkezett, késő éjszaka, és – a szóbeszéd szerint – egy titkos szobába volt bezárva odafent, a zord várban. Hogy miért van ott, azt senki nem tudta biztosan, olyannyira diszkréten kezelték a dolgot, de a fogadókban azt rebesgették, hogy valamiképpen ő tehet a szörnyű háborúkról, amelyek az elmúlt bő esztendőben dúltak Angliában és a tengeren túlon. Ádáz viszály volt ez a király és a fiai között, akiket Franciaország királya mindvégig bujtogatott – és Isten a tudója, hogy a franciákban soha nem lehet megbízni. Természetellenes háború volt, amelyben fiú az apja ellen, férj a felesége ellen fordult – ha a szóbeszéd megfelelt az igazságnak. De hát mit várhat az ember, amikor a király és mindazok, akik a véréből valóak, az ördögtől származnak? A háború és a viszály immár véget ért. Köszönhetően a szentté avatott vértanúnak, Thomasnak! Alig vezekelte le Henrik király Canterburyben a maga részét a gonosz gyilkosságért, a szent és áldott Becket – dicsértessék az Isten – megnyerte neki a háborút a skótok ellen. A skót király, Oroszlán Vilmos fogságba esett, még

miközben Henrik az ostorozás után lábadozott, ami bizonnyal az ég megbocsátásának és helyeslésének jele volt. FitzEmpress Henrik Istennel, Szent Thomasszal és a szövetségeseivel a háta mögött legyőzhetetlennek tűnt; Lajos király pedig megrettent, és a támadás lefújására kényszerítette az ifjú királyt és fivéreit – az egész piacon erről a hírről beszéltek, amelyet szekeres fuvarozók hoztak, valamint egy medvetáncoltató férfi, aki nemrég érkezett Londonból. A város lakói ezután arról értesültek, hogy Henrik király diadalmasan visszatért Normandiába, a gyáva francia király békéért folyamodott, az angol hercegek pedig térden állva hódoltak be az apjuknak, aki békecsókot váltott velük. Békeegyezményt írtak alá, és megígérték, hogy soha többé nem kelnek fel ellene. Egek, olyan ünnepi harangzúgás hallatszott szerte az országban, mint soha azelőtt! Eleonóra hallotta a harangokat, amelyek fülsiketítőn szóltak a várdomb alatti halmon álló sötét, zömök, kuporgó fenevadhoz hasonlatos, félig felépült katedrális tornyában. Tudta, hogy ez a harangzúgás valami fontos dolgot jelez, valami nagy győzelmet – de kiét? Henrik diadalmaskodott végre a fiai felett? Avagy vereséget szenvedett, és – micsoda öröm lenne! – hamarosan eljönnek a fiai, hogy kiszabadítsák őt? Hevesen sóvárgott a szabadság után. Sivár, barátságtalan hely volt ez – és piszkos, mivel víz nemigen akadt. A várdombon elszigetelten magasodó erős falak és mély, fákkal teli árkok övezte Sarum híján volt a civilizáció legtöbb kellemetességének. És a szél! Üvöltött. Amaria elmesélte Eleonórának, hogy a katedrálisban az előimádkozó még azt sem hallja, mit énekel a mellette lévő. Még nyáron is fütyült-süvített a szél a vár és a bástyái körül, rázva az ajtókat és a zsalugátereket; télen viharossá vált, korbácsolta a falakat, és könyörtelenül üvöltve tört be az ablakréseken, rendszeresen eloltva a tüzeket, amelyeket megpróbáltak égve tartani a hitvány parázstartókban. Eleonóra első itteni tele egy vértanúság volt. Nagyon fázott, jobban, mint azelőtt életében bármikor. Fagysebek okozta kínoktól szenvedett, és csak Istennek volt köszönhető, hogy nem vált még reuma áldozatává is, amely krónikus betegség volt ezen a sötét helyen.

Máskülönben be kellett ismernie, hogy nincs sok oka panaszra. Korántsem volt bezárva egy nyirkos börtönbe, ahogy a városiak képzelték, hanem királynéhoz méltó elhelyezésben és kiszolgálásban részesült. A számára kijelölt szobák nem voltak rosszabbak, mint a palotáiban lévők, és fel voltak szerelve az általa megszokott fényűzési cikkekkel, így párnákkal és pompás faliszőnyegekkel is. Ez kellemes meglepetés volt, amíg Eleonóra rá nem jött, hogy a fogsága tartósságát jelzi. Akárhogy is, jó volt ismét a rangjával járó kiváltságokat élvezni, még ha meg volt is fosztva a szabadságától. Tűrhető ételt szolgáltak fel neki, ezüsttányérokon, és jó bordeaux-i bort ékköves serlegekben. Kapott díszes könyveket a winchesteri kincstárból, egy elefántcsont sakk-készletet és a legfinomabb selymeket a hímzéséhez. Mindezzel együtt a király által a királyné háztartására fordított összeg csekély volt, és egyetlen szolgálónál több alkalmazását nem tette lehetővé. Eleonóra hálás volt, hogy Amaria elkísérhette őt Sarumba, mégis bőszítette, hogy továbbra is ugyanabban az ágyban kellett aludniuk. Legalább sikerült tapintatosan megtanítania Amariát, hogy naponta szükséges megmosakodnia és kicserélnie az alsóneműjét, de még így is nehéz küzdelmet folytattak a tisztaság megőrzéséért, mivel csak kevés víz állt rendelkezésükre, a mosdótáljukba pedig olykor sós kulimász jutott. Eleonóra folyamatosan panaszkodott, amiért jártukban-keltükben kénytelenek nyirkos gyomok szagát árasztani. A felügyeletét rangos, a király bizalmát élvező emberek látták el: Ranulf Glanville jogtudós és diplomata nem más volt, mint aki az előző évben elfogta a skót királyt. Ezt ő maga közölte Eleonórával: egyikeként annak a néhány hírnek, amit a királyné megtudhatott. Glanville energikus, sokoldalú ember volt, okos és nyájas beszédű. Segédkezett Henriknek a jogi reformjaiban, és még egy értekezést is írt Anglia törvényeiről és szokásairól. Eleonóra kedvelte őt, bármennyire gyanította is, hogy a királyhoz való hűsége kizárja közöttük a teljes egyetértést, és korán magához ragadva a kezdeményezést, meghívta, hogy étkezzék vele. Meglepetésére Glanville készségesen elfogadta a meghívást, és immár rendszeres vendég volt az asztalánál. Élénk és szellemes társalgásuk, amely kimondatlan kölcsönös megegyezés folytán sosem érintett vitatott

kérdéseket, lényegesen hozzájárult Eleonóra siváran monoton napjainak színesítéséhez. A másik őre – igencsak elképedt, amikor azzal szembesült, hogy Henrik két személy jelenlétét ítélte szükségesnek az őrzéséhez – a királyi kamarások egyike, Ralph FitzStephen volt. Ő szűkszavúbb volt, mint Glanville, bár mindig tiszteletteljesen viselkedett Eleonórával, aki érzékelte, hogy a férfi tart tőle, és nem sikerült megenyhítenie. Ösztönösen tudta, hogy ha bármilyen szívességet szeretne, Glanville-hez kell fordulnia. És csakugyan, Glanville meg is tett érte minden tőle telhetőt. Megengedte, hogy levegőzzön a bástyákon, amikor nem fújt nagyon a szél; máskor veszélyes volt felmenni oda, és Eleonóra – illetve az őrök, akiknek kísérniük kellett – nagyon is valóságosan ki lettek volna téve a veszélynek, hogy ha dacolnak az elemekkel, a szél a mélybe sodorja őket. Amikor enyhe volt az időjárás, Eleonóra fel-felkapaszkodott a sas fészkébe, hogy a hatalmas bástyák és az általuk oltalmazott nyüzsgő, túlnépesedett város fölött végigtekintsen a túlnan a messziségbe nyúló Avon-völgyön, amelynek szelíd lankái a távolsága miatt láthatatlan. Új erdő keleti széle felé vezettek. Aztán megfordult, és sóvárogva pillantott déli irányba, ahol – sok száz mérfölddel odébb – Aquitánia volt. Fájt a szülőföldjére gondolnia, amelyet, ettől félt, talán soha többé nem fog viszontlátni, a szíve azonban mégis kérlelhetetlenül arrafelé húzta. Gondolatban sokat járta a rejtett, buja erdőségek borította völgyeket, a napsütötte hegytetőket és a szűk szurdokokat, újfent elgyönyörködve a szirteken magasodó fenséges várakban, a meleg színű kőből rakott templomokban és a szép falvakban, a szőlőskertekben és a csillogó folyókban. Aquitánia állandó szívfájdalmat jelentett számára. Vajon éreznek-e az övéi bánatot és haragot a kegyetlen bánásmód miatt, amely a hercegnőjüknek osztályrészül jutott? A bebörtönzése bizonnyal nem kívánatos és durva hatással van az életükre, hiszen Henrik a háború után, amely – vélte Eleonóra – majdnem megdöntötte az uralmát, aggályoskodás nélkül, kemény kézzel érvényesítette a hatalmát a birtokain. (Senki nem látta jónak közölni Eleonórával, hogy Poitiers-ben immár Richárd ül a helyén, akit az alattvalói elfogadtak, és érdeme szerint vitéz harcosnak

tekintettek. Richárd, aki Henrik felügyeletének alávetve volt ott…)

rendelkezésére

és

az

ő

Fenséges menhelyén, haszontalan fátylát a kezében tartva, és nem törődve a hajfonataiból kiszabadult tincseket cibáló széllel, miközben arcát reménytelenül az oromzat durva köveinek nyomva a távolba meredt, Eleonóra gyakran gondolt arra, hogy a jövendölések félrevezetőek voltak. Az „északi szél királya” – ez Henrik volt – még mindig jogara alatt tartotta Aquitániát, de „a felbontott frigy sasmadara” – ez ő maga kellett, hogy legyen; Eleonóra immár kezdte megérteni a jelentését – ám az még nem volt világos számára, miért is fog különösképpen örvendezni a harmadik költésének. A kölykök felébredtek, és harsányan kiáltoztak, ahogyan Merlin réges-rég megjósolta; de az egyetlen ember, aki a látnok leírásával összhangban láncra verten maradt, az anyjuk volt. Eleonóra szívfájdalma nem akart szűnni. A hárfája búslakodásra hangolódott, mondta magának csüggedtségében, visszatérve a trubadúrok nyelvéhez, amelyen felnőtt. „Fuvolám a szenvedés hangjait zengi; dalaim panaszosan szólnak” – szomorkodott. Csak Amariának tudta kiönteni a szívét, bár Amaria még mindig félt a feljebbvalóitól, általában csak ült és figyelt, olykor-olykor együtt érzőn közbekotyogva. – Fejedelmi szabadság volt az enyém! – mesélte neki Eleonóra újra és újra, önmaga iránti könyörtelenséggel. – Gazdagságban éltem, élveztem az udvarhölgyeim társaságát, és örömömet leltem a muzsikámban. Királyné voltam, két koronával! Megvolt mindenem. De most bánat emészt… könnyek pusztítják a szívemet. Nincs válasz a kiáltozásomra! Aztán dacos lett, felbuzgott benne a régi lelkülete. – Ne félj, nem hagyom abba a kiáltozást! – biztosította Amariát. – Nem fogok elfáradni, felemelem a hangom, mintha trombita harsogna, hogy eljusson a fiaim fülébe. Ők majd megszabadítanak! Amikor harangzúgást hallott, Eleonóra szíve megtelt újonnan támadt reménnyel, és égett az izgalomtól, hogy megtudja, mit jeleznek a kondulások. Képtelen volt ülve maradni, felkelt, és egyre

csak fel-alá járkált a szobában, szorosan összefont karral, miközben Amaria kétségbeesett arccal figyelte őt. A katedrálisban volt aznap reggel; azért ment el, mint gyakran tette, hogy meggyónjon, mivel nem kedvelte a beképzelt káplánt, aki a királyné lelkének gondozását feladatul kapta. De szokása szerint óvakodott bármit is elmondani abból, amit a vár falain túl hallott. Eleonóra már-már kezdte meggyőzni magát arról, hogy Richárd és az ifjú király jött el érte, hogy kiszabadítsa – sőt talán még Gottfried is. – Itt a szabadulásom napja, tudom! – suttogta. – És akkor visszatérek ismét a szülőföldemre, hogy ott éljek. Kérlek, ó, Istenem, engedd, hogy így legyen! – Amaria elfordította a tekintetét, nem lévén képes sokkal többet elviselni ebből. Kinyílt a szoba ajtaja. Ranulf Glanville állt a küszöbön, szögletes, vonzó, okos arcán ujjongás tükröződött. Egy örömteli pillanatig Eleonóra úgy vélte, azt készül közölni vele, hogy szabad. Sőt, még arra is gondolt, hogy nagylelkű lesz majd iránta, miután a hatalma helyreállíttatott, hiszen figyelmes börtönőr volt… De már a férfi első szavai könyörtelenül szétzúzták a reményeit. – Felség, a király parancsa szerint tájékoztatlak, hogy a fiaid alávetették magukat a hatalmának, Lajos király pedig beismerte a vereségét. A harangok, amiket hallasz, a létrejött békeegyezmény ünnepléseképpen konganak. Mindenhol szólnak, hiszen egész Anglia örvendezik! Eleonóra egy székre zökkent, úgy érezvén magát, mint akit letaglóztak. Nem tudott megszólalni, oly nagy volt a csalódottsága. Glanville nem minden együttérzés nélkül nézett rá. Nem volt bolond, rájött, hogy Eleonóra alighanem félreértette az örvendezés okát. – Módodban áll hírt adni nekem a fiaimról? – Eleonóra ennyit tudott csak kérdezni. – Elmondhatom, hogy a viszálynak köztük és a király között vége; a király a fiatalságuk rovására írja az árulásukat. Tekintettel a körülményekre, igen nagylelkű volt, bár a békeegyezmény feltételeiről nem beszélhetek veled, felség. Annyit mondhatok, hogy

a hercegek iránti ragaszkodása és szeretete folytán a király általános amnesztiát hirdetett. Eleonóra talpra szökkent, ismét feltámadt benne a remény. – Akkor hát én is kiszabadulok végül? – kérdezte feszülten. – Nem, felség, sajnos nem. – Glanville arca szomorú volt. Eleonóra majdnem megtántorodott a szavaitól, ahogyan Amaria is, aki hangosan sírni kezdett Ez már végképp elviselhetetlen volt. – Akkor hogyan lehet ez általános amnesztia, ha én ki vagyok zárva belőle? – kérdezte metsző hangon Eleonóra. Glanville feszengeni látszott. Nyilvánvalóan azon tanakodott, mennyit merjen elárulni Eleonórának. – Alkalmasint megszegem a parancsaimat – mondta –, de a király hangot adott a véleményének, miszerint a fiait bajkeverők vezették félre. Megnevezte Franciaország királyát… és téged. Hát persze. Valakit hibáztatni kell, és meg is kell büntetni. Henriknek szüksége van a fiaira; ők az örökösei, bár Eleonóra gyanította, hogy a békekötés áraként még kevesebb engedményt tett nekik, mint azelőtt. Politikailag szükséges, csakugyan, hogy a lehető leghamarabb helyreállítsa velük a jó viszonyt. De ahhoz, hogy ez megtörténjék, kell egy bűnbak, akire az emberek az ujjúkat szegezhetik, azt gondolván; ez a nő volt a lázadásuk gonosz szelleme. Őket nem kell hibáztatni. Eleonóra soha, a legrosszabb rémálmaiban sem gondolta volna, hogy Henrik ilyen bosszúálló tud lenni. A király diadalmaskodott, és egy ideig mindenki erről beszélt a sarumi piacon és a fogadókban. A jó Henrik király, így nevezték az emberek, megfeledkezve arról, mennyire elborzasztotta őket Becket meggyilkolása, és hogy miként pocskondiázták Henriket akkor. Most csak az számított nekik, hogy győzedelmeskedett az ellenségei felett, ahogy a királyoknak illik. Némelyek emlékeztek a gyengekezű István uralma alatti megpróbáltatásokra, és tudták, menynyire becses egy olyan erős uralkodó, mint ez. A kocsmákhetekig a király

valós – és képzelt – fegyvertényeit dicsőítő, hamis hangon bömbölt balladáktól zengtek. Eleonóra királynét, aki odafent van bezárva a várban, és nem nyerte vissza a szabadságát – intettek jelentőségteljesen felfelé az emberek a fejűkkel –, nyilvánvalóan jókora felelősség terheli, ő okozta a háborút, semmi kétség, meg az a francia ördög, Lajos. Eleonóra elfajzott egy asszony, hogy így elárulta az urát De igazából senki nem volt meglepve. Évek óta terjedtek erről a pletykák, botrányos pletykák, és valószínűleg igaz volt mind, tekintettel arra, amit most tudtak. Az emberek sugdolózni kezdtek… Mégis, ahogy telt-múlt az idő, a derék sarumiak számára az évszakok szokott körforgásában, a toronyba bezárt Eleonóra számára azonban szomorú lassúsággal, az emberek hangulata megváltozott. Különféle, tekervényes csatornákon más pletykák is eljutottak hozzájuk, pletykák, amelyek sértették a paraszti érzékenységüket, valamint a jóra és a rosszra vonatkozó, meggyökeresedett felfogásukat. „A király nyíltan együtt él a szeretőjével!” „Mindenki előtt hivalkodik a szerelmesével!” „A Világ Rózsájának nevezik. A nemjóját! Szemérmetlenség Rózsájának kellene hívni!”

Inkább

a

Henrik ismét durva rosszallás és gúnyolódás tárgyává lett, az asszonyok pedig még a férfiaknál is szigorúbbak voltak. – A világ utánozza a rossz királyokat, ő pedig rossz példát mutat – lamentáltak – A férjeinknek még tán majd eszükbe jut követni őt! – És felháborodottan csettegtek a nyelvükkel. Eleonóra mindebből semmit nem hallott, bár Amaria mesélhetett volna neki ezt-azt. Természetesen nem tette, nem azért, mert külön utasítása volt hallgatni az efféle dolgokról, hanem azért, mert sajnálta az úrnőjét, aki nagyon sérülékeny volt érzelmileg, ha a királyról esett szó. Volt szegény asszonynak elég baja, és Amaria nem szándékozott szaporítani őket. Eleonóra azonban nem maradt sokáig tudatlanságban. Váratlanul látogatója érkezett, az aszkéta Avaloni Hugó, Henrik jó barátja és

mentora. Eleonóra mindig kedvelte és tisztelte Hugót, ezt a szent életű férfiút, ezt a derék és bátor embert, aki soha nem félt kimondani, amit gondolt, és híres volt a határtalan jóságáról. Hugó burgundiai nemesi család sarjaként lett szerzetes a szigorú karthauzi rend anyakolostorában, a Grande Chartreuse-ben, és nemrégiben érkezett Angliába, engedve a király unszolásának, hogy vezesse a Henrik által a somerseti Withamben újonnan alapított kolostort. Miközben letérdelve fogadta Hugó perjel áldását, Eleonóra azon töprengett, vajon mi hozta őt ide. Nem hitte, hogy pusztán lelki vigaszt szándékozik nyújtani neki, bár hálás volt ezért, hiszen a Henrik által megbízott káplánnal, bármennyire igyekezett is, nem tudott rokonszenvezni. Félt, hogy Avaloni Hugó rossz hírt hoz – egy újabb csapást Henriktől –, és igaza is lett. – Leányom – mondta a perjel mély, tekintélyt parancsoló hangján –, egy némiképp kényes, de megkerülhetetlen ügyben vagyok itt. Jaj, ne, gondolta Eleonóra, de betartotta az illemszabályokat, és kérte a látogatót, hogy üljön le. – Nagyon szomorú és sajnálatos ez az elidegenedés közted és a király között, felség – kezdte Hugó, igen meleg és emberséges pillantást vetve Eleonórára. – Ez nem pusztán elidegenedés. A foglya vagyok. Nem tudja megbocsátani nekem, hogy a fiaim pártját fogtam vele szemben. – Erről felebaráti szeretetből nem akarok beszélni – mondta neki Hugó, látván a csüggedtségét, és tudván, hogy bármi, amit mondani tudna, csak fokozná azt. – De muszáj nyíltan elmondanom neked a véleményemet, hogy én mindig házasságtörőnek és érvénytelennek tartottam a frigyet közted és Henrik király között. – Házasságtörőnek? – visszhangozta Eleonóra, nem akarva belegondolni, hogy mi minden fakad ebből a szóból, és elhessegetve az ágyában fekvő Gottfried és a titkos, szégyenletes akadály emlékét, amelyet az apjával való kalandja a Henrikkel való házassága elé állított. Mit szólna a szent életű perjel, ha mindezt tudná? De ő erről sosem lesz képes beszélni, és Henrik tudja ezt. És Henrik sem, ébredt rá Eleonóra, hiszen ez akadály ismeretében

vette őt feleségül. Ennek beismerésével kijelentené, hogy a gyermekeik törvénytelenek. Egy pillanatig attól félt, hogy Avaloni Hugó valamiképpen tudomást szerzett a Gottfrieddal történt esetről. De ez nem lehet, mondta magának. Még Henrik sem lehet oly meggondolatlan vagy gonosz, hogy kockára tenné a fiai jogait. Azonban kényes pillanat volt ez, és Eleonóra remegve várta, hogy meghallja, mit készül mondani a perjel. – Az első házasságod érvénytelenítésének alapja véleményem szerint vitatható volt – közölte vele Hugó. – Jóhiszeműen mentél feleségül Lajos királyhoz. Nehézség nélkül elnyerhető lett volna a diszpenzáció, a hiányát pedig orvosolhatta volna vezeklés. Mégis úgy döntöttél, hogy elhagyod a férjedet, és más felesége leszel, akivel még közelebbi vérrokonságban voltál. Emiatt semmi jó nem származhatott ebből a második frigyből – amit az idő be is bizonyított, valóban. És ezért a király vérrokonságra hivatkozva véget kíván vetni neki. Eleonóra döbbenten hallgatta végig mindezt. Véget vetni a házasságuknak? De persze ez volt a logikus tennivaló, a coup de grâce{14}, hiszen máris vége szakadt a számos halálos csapástól, pusztán csak emlék volt a múltból. Mégis, soha nem gondolta volna, hogy Henrik megpróbál ténylegesen elválni tőle. És miért most? Akkor lett volna itt az ideje megtenni, amikor értesült az ő végzetes engedetlenségéről. Eleonóra hitetlenkedve rázta meg a fejét. – És mi dolgom nekem ezzel? A perjel megfogta a kezét, igyekezvén minden tőle telhetőt elkövetni, hogy elfogadhatóvá tegye az elfogadhatatlant. – A király azt fogja állítani, hogy amikor házasságra léptetek egymással, egyikőtök sem tudott semmilyen akadályról, minek folytán a gyermekeitek továbbra is törvényesnek tekintendők, és az öröklést nem fenyegeti majd veszély. Eleonóra sebtében végiggondolta a dolgokat. Ha Henrik úgy érvel, hogy az övék nem volt házasság, akkor semmi joga az ő birtokaira – vagy a személyére! Láthatáron a szabadulás…

– Ha sosem voltam a király felesége, akkor nem vagyok az alattvalója, és nem vagyok azzal vádolható, hogy árulást követtem el ellene – jelentette ki. – Ha beleegyezem a válásba, akkor semmi jogalapja, hogy itt tartson, és szabadon kell engednie engem. Várjál csak, jó perjel! Engedd, hogy beszéljek. – Eleonóra felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a perjel ellenvetését. – Aquitánia szuverén hercegnője vagyok. Ha beleegyezem ebbe, a birtokaimat vissza kell kapnom, és szabadon kell engedni engem, hogy hazamenjek, és független uralkodóként kormányozzam őket; a halálom után pedig a fiaimra szállnak majd. Ez azt jelenti, hogy a birodalom most felbomlik, de idővel az összes birtokunk újra egyesül. – Ah – a perjelnek ezzel az egyetlen szótaggal sikerült nagyon világossá tennie, hogy a dolgok nem lesznek ennyire egyszerűek. – A király egyszersmind fel kívánja vetni, hogy saját bevallásod szerint házasságtörést követtél el. – Ha nem vagyok a felesége, hogyan követhettem el házasságtörést? – Eleonóra gyorsan kész volt az ellenvetéssel. – Ez jogi kérdés, felség. Abban az időben, amikor fellázadtál a király ellen és házasságtörést követtél el, úgy hitted, hogy a felesége vagy. Aki szándékosan olyasmit cselekszik, amivel fenyegeti a király biztonságát vagy az országa jólétét, az vagy az ellensége, vagy árulást követ el. A házasságtöréseddel kétségessé tehetted volna az örökösödést. – Az én koromban? – kiáltotta Eleonóra. – Nos, lehet, hogy nem – engedett Hugó perjel halvány mosollyal. Nem volt ínyére ez a kellemetlen küldetés. – De a pápa sötét színben fogja látni a magatartásodat, efelől nem lehet semmi kétség. Talán az lesz a véleménye, hogy a király joggal tart téged fogságban. Eleonóra haragra gerjedt. – Henrik mindent akar! Nem kellek neki többé feleségként, de kész bevetni bármilyen ügyeskedést, hogy megtartsa a birtokaimat, amelyekre, miután a házasságunknak vége, semmilyen törvényes igénye nem lehet.

– Azt javasolja, hogy Richárd herceg kormányozza tovább Aquitániát helyetted, mint örökösöd, ahogy most is teszi. Azt hiszem, egyébként is ezt akartad. Richárd! Eleonóra túláradó örömöt érzett, hogy hírt hall felőle, ráadásul ilyen jó hírt, de Henrik javaslatának méltánytalanságát keservesen fájlalta. – Úgy volt, hogy Richárd velem osztja meg a hatalmat; ebben állapodtunk meg, nem abban, hogy egyedül uralkodik. Még csak tizenhét éves. – Elég idős ahhoz, hogy nagykorúnak számítson – jegyezte meg Hugó perjel. – Nagyszerű harcosként tett szert hírnévre, de azt kívánhatnók, bárcsak több bölcsességet tanult volna. Sajnos attól félek, nem hozott a vad földed számára mást, csak viszályt. Nem lenne szabad ezt elmondanom neked, de az emberek feldühödtek, amikor megtudták, hogy nem térsz vissza, Richárd pedig rettenetes bosszúhadjáratot folytat ellenük, hogy térdre kényszerítse őket, és megszilárdítsa az uralmát. Ez nem az a hír volt, amire Eleonóra számított. Richárdot úgy nevelték, hogy meglegyen benne az összes lovagi erény: hogy küzdjön vitézül, hogy védelmezze a szegényeket, a gyengéket és az ártatlanokat; pallérozott elméjű fiatalember volt, s mint a dél igazi gyermekének, egy trubadúr volt a nevelője és a magisztere; Eleonóra pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy nagy szeretetet csepegtessen belé az öröksége iránt. – Mit tett? – kérdezte remegve, egy pillanatra megfeledkezvén a válásról és a Henrik elleni panaszairól. Hugó perjel szomorúan nézett. – Nem mondhatja az ember, hogy nem ért el eredményt, hiszen Aquitánia most csendes, és az uralma alatt van. De nem is csoda, mert hatalmas vadsággal dúlta az országot, egymás után rombolva le a várakat, nem kímélve sem férfit, sem nőt, sem gyermeket. Nem vagyok képes részletesen elsorolni az emberei által elkövetett túlkapásokat. – Beszélj! – nógatta Eleonóra, nem tudván hitelt adni annak, amit hallott. Richárdot ő szülte – képtelen volt elhinni, hogy ilyen dolgokat

művelt. Bizonyosan az apja parancsára tette őket – ő, magától, nem lett volna képes ilyen rosszat cselekedni a népével vagy az országgal, amelyről azt állította, hogy szereti. Az a nép az anyjáé. Eleonóra sírni tudott volna értük és a szülőföldjéért; végső soron a hercegnőjük visszatéréséért harcoltak, és az ellen tiltakoztak, hogy rájuk telepedjen egy hűbérúr, akinek semmi joga teljesen kiszorítani a helyéről őt, Eleonórát. Ha ők elviselték ezeket a kegyetlenségeket, akkor ő is el tudja viselni, hogy halljon róluk. Hugó finom csontú arca nagy felindultságot árult el, miközben beszélt. – Akik szembeszegültek a herceggel, azokat megcsonkították; egyeseknek kitolták a szemét, másoknak a kezét vágták le. A nőket állítólag megerőszakolták – bocsáss meg nekem, felség – Richárd és a katonái. Minden beszámoló szerint könyörtelen volt. Kegyetlenül letiporta Aquitániát, amely most a vaskesztyűje alatt hever. És ez az én saját szerelmetes fiam, gondolta Eleonóra, képtélen lévén megszólalni. – Isten bocsásson meg neki, és vigasztalja a megszomorítottakat – mormogta végül mély megindultsággal. Nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy az ő Richárdja zsarnok, sanyargató, erőszaktevő… Ez csakis Henrik műve lehet. Muszáj volt ezt hinnie. – Látod, perjel atyám, ez még eltökéltebbé tesz engem, hogy harcoljak a jogaimért – jelentette ki Eleonóra. – Aquitániának szüksége van rám, nekem pedig ott a helyem. – Úgy kell cselekedned, ahogy a lelkiismereted diktálja, felség – válaszolta Hugó komolyan. – Közöltem veled a király óhajait, ahogy kötelességem volt megtenni, és elmondtam neked a véleményemet. Hozzátehetem, hogy nem kis fába vágod a fejszédet, a királynak ugyanis feltett szándéka itt tartani téged. A legkevésbé sem akarja, hogy visszatérj Aquitániába. Azt mondja, nem engedhet szabadon téged, hogy megint gonoszságot tervelj ki ellene a fiaiddal és a vazallusaiddal. Fél, hogy talán újra férjhez mennél – méghozzá egy olyan báróhoz, aki neki ellensége.

– Tehát úgy szeretne engem félreállítani, hogy ő maga ne veszítsen semmit – mérgelődött Eleonóra. – De ha ilyen nehéznek bizonyul elválnia tőlem, miért akarja megtenni? – Nem szívesen mondom el neked, de újra kíván nősülni – mondta Avaloni Hugó gyengéden, bár a szavai Eleonóra számára arculcsapásként hatottak. Túl sok volt ez; túlságosan is sok lenyelnivaló a csendes, folytatólagos egyhangúság hosszú hónapjai után. – Kit akar elvenni? – kérdezte Eleonóra, és Rosamundra gondolt. Henrik tényleg feleségül akarja venni a szeretőjét, egy egyszerű lovag leányát? Bizonyára teljesen elment az esze! – A francia király leányát, Alys hercegnőt – mondta a perjel, rosszallón lebiggyesztve az ajkát. – De hát ő Richárd jegyese! – Igen, de a jegyességek felbonthatók, akárcsak a házasságok – emlékeztette Hugó Eleonórát. – A király máris arra kérte Sándor pápát, hogy küldjön Angliába legátust, aki meghallgatja az ellened szóló vádjait. A dolog természetesen titokban zajlik, és a király különösen ragaszkodik a te diszkréciódhoz, mivel a frigyetek érvénytelenítése komoly lépés, amelynek messzire ható következményei lehetnek. – És feltételezem, hogy ha megpróbálom kinyilvánítani az ellenvetéseimet a világnak, bár kicsi az esély, hogy meghallják a hangomat, akkor Henrik visszavonja a kiváltságaimat! – mondta Eleonóra megvetően. – Nem mondott ilyet, és remélem, hogy soha nem menne ilyen messzire – válaszolta Hugó, miközben felállt és távozni készült. – Perjel atyám – szólalt meg Eleonóra gyorsan –, te bölcs ember vagy, közismert a becsületességed. Mit tanácsolnál nekem, mit tegyek? Ha beleegyezem ebbe a válásba, jobbra fordulhatnak számomra a dolgok? – Felség, azt ajánlanám, hogy imádkozz útmutatásért, és várj a pápa nyilatkozatára, ő méltányosan fog bánni veled, ebben biztos lehetsz. Nem az a fajta ember, akit királyok megvásárolhatnak.

Miután Hugó távozott, Eleonóra úgy tett, ahogy meghagyta neki, letérdelt, imádkozott önmagáért és Henrikért, imádkozott Richárdért, akinek halhatatlan lelke bizonnyal veszélyben forgott, és kiutat keresett a dilemmából, amellyel szembesült. Réges-rég beletörődött abba, hogy a házasságának vége, és megértette, hogy Henriknek újra kell nősülnie, de önmagát meglepve kis híján elsírta magát a gondolattól, hogy Henrik félre akarja állítani őt ezért a fiatal lányért, aki – mennyi is? – tizenöt éves! Édes Istenem, gondolta Eleonóra, nem tudtál volna legalább ettől megkímélni engem? Tudta, hogy Henrik szerelme iránta régóta halott. Gyűlöli őt: ezt újra és újra bebizonyította. Akkor ő miért kapja magát időnként éjnek évadján azon, hogy még mindig kívánja őt, még mindig reménymorzsákba kapaszkodik – minden ésszerűség ellenére, dacára mindannak, amit Henrik művelt vele hogy a jövőben talán kibékülhetnek? Miért? Nem kellett sokáig keresnie a választ. Mert soha, egyetlen férfi sem kavarta fel annyira, nem váltott ki belőle olyan heves érzelmeket, mint Henrik. Egyetlen férfi sem érhetett a nyomába. Mindig lesz közöttük valami, valamiféle maradványa a hatalmas szenvedélynek, amelyben egykor osztoztak. És igen, mindazzal együtt, ami történt, még mindig hiányolta őt az ágyából. Ez volt talán a legrosszabb az egészben; tulajdonképpen ez volt az egyik legrosszabb dolog a bebörtönzöttségében, hogy el volt zárva a férfitársaságtól – kiváltképp pedig egyetlen férfiétól. Még most is azon kapta magát, hogy fájdalmasan vágyakozik az érintésére, hogy magában érezze, a kéjre, amit tőle kapott… Eleonóra öregedőben volt: kérlelhetetlenül múltak az évek. Hamarosan aszottá válik a teste, és vénasszony lesz, semmivé válik a csábereje, nem fog tudni gyönyört adni egy férfinak, és ő maga sem lesz képes gyönyört érezni. Tisztában volt vele, hogy lejáróban van az ideje, de bezártságában semmiféle eszköze nem volt a benne áradó vágy kielégítésére. Arra gondolt, hogy ha meg van fosztva minden ingertől, a vágy majd alábbhagy, ő pedig megtanulja, hogy jobban koncentráljon a lélek dolgaira, mint nyughatatlan fiatalkora és viharos házasélete során; és rátalál majd a belső békére, amely képessé teszi az embert, hogy megnyissa a lelkét és

a szívét az Isten szeretete előtt – de tévedett, nagyon tévedett. Még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy megpróbálja elcsábítani a jóvágású Ranulf Glanville-t, aki olyan szívélyes asztaltársaság volt, és aki talán nem hárítaná el a javaslatot, hogy maradjon egy kicsit tovább… de hát nem Glanville volt az, aki kellett neki. Henrik volt az, de Henrik el akart válni tőle. És ha eléri a célját, ő, Eleonóra soha többé nem fog férfival lefeküdni. És immár patakzottak a könnyei, amikor erre a rettenetes kilátásra gondolt. Eleonóra négy hónapig várt újabb hírekre. Négy hosszú, végtelen, keserves hónapig, amelynek során önmagát emésztve találgatta, mit mond vagy tesz majd a pápa. Aztán végül Hugó perjel visszatért, ő pedig nyugalmat kényszerített magára, amikor fogadta, és eltökélte, hogy bármilyen hírt hoz, higgadt józansággal és a tőle telhető legnagyobb bölcsességgel viszonyul hozzá. November volt, és hideg; üvöltött a szél a Sarumnak helyet adó fennsíkon, besüvített az ablakréseken, és lehetetlen volt sokáig égve tartani a parázstartókban a tüzet. így hát Eleonóra dideregve, prémekbe burkoltan ült, Hugó perjel pedig a nem ilyen időjáráshoz való gyapjúköpenyét kanyarította a ruhája fölé, miközben beszélgettek. – Őszentsége legátust küldött, Sant’ Angelo kardinálist – közölte Eleonórával a perjel. – Azzal az ürüggyel érkezett, hogy megoldjon egy vitát a canterburyi és a yorki egyházmegye között. Winchesterben találkozott a királlyal, aki felvetette az érvénytelenítés kérdését. Sajnálatos módon egyszersmind megpróbálta megvesztegetni a kardinálist egy nagy halom ezüstpénzzel, de a kardinális nem fogadta el. Még csak meg sem hallgatta a király kérvényét. Csak figyelmeztette őt, hogy a válás tőled súlyos kockázatokat vonna maga után; és nem volt hajlandó tovább tárgyalni az ügyről. Röviddel utóbb Itáliába indult. Eleonóra hosszan, megkönnyebbülten sóhajtott fel, de bármennyire is örült a visszautasításnak, amellyel a legátus Henrik kérvényére válaszolt, az elégtételt mérsékelte a tudat, hogy bár ő megerősíttetett Henrik törvényes feleségeként, Henrik nem akarja őt, és szinte bizonyosan még nagyobb ellenszenvet érez iránta,

függetlenül attól, hogy ő tulajdonképpen nem szegült ellene – bár ez nem jelenti azt, hogy nem tette volna meg, ha rákényszerül. – Elégedett vagyok, természetesen, de feltételezem, hogy a király dühös – mondta. A perjel ismét a szokásos, kedves mosolyával nézett rá. – Kell ezt kérdezned? Nem szereti, ha keresztezik a terveit. – Nem fogja feladni – jegyezte meg Eleonóra könnyedén. – Talál majd más módot, hogy megszabaduljon tőlem. – Lehetséges, hogy a pápához fog folyamodni, de attól tartok, az idejét vesztegeti vele. – Te nem helyesled a pápa döntését, igaz, perjel atyám? – vonta kérdőre Hugót Eleonóra. – Miurunk beszél Őszentségén keresztül. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem? – Nem könnyű neked, ugye, hogy közvetíts Henrik és énközöttem? – mosolygott Eleonóra a perjelre. – Nem e világi dolgokban keresem a nyugalmat – mondta neki a pap. – Remélem, hogy méltányosan és emberségesen bántam veled. – Bárcsak a király lett volna ennyire tapintatos – mondta Eleonóra, miközben Hugó felállt, hogy távozzon. – Kétségkívül találkozunk még. – Szeretném, ha vidámabb körülmények között kerülne rá sor – mondta Hugó kedvesen. 50. SARUM, 1175-76

Szörnyű volt a tél. Rossz volt a termés, és éhínség sújtotta az országot, minek folytán még Eleonóra asztalán is megfogyatkozott az étel, hiszen a várban mindenkinek szerényebb adag jutott. Az egekbe szökött egy véka búza ára, és szűkölködtek a kenyérben, ami a gazdagok és szegények étrendjének legfőbb alkotórésze volt. A nyomorgók gyökerek, magvak, füvek, sőt a fákról lehántott kéreg evésére fanyalodtak. Hús volt, hiszen a legtöbb háziállatot leölték és besózták télire, ám a hitvány kunyhók éhező népe ebből nem sokat

látott. Emberek haltak éhen az utcákon, vagy pestis vitte őket el. A járványnak csak a keserves hideg beállta vetett véget. Eleonóra, ami ételt csak nélkülözni tudott az asztaláról, az ínséget szenvedők megsegítésére küldte. – Nem áll már módomban úgy jótékonykodni, ahogyan egy királynénak illene – közölte Ranulf Glanville-lel –, de ezt a keveset meg tudom tenni értük. – És ő maga is éhezett. Dermesztő hideg volt a szobájában, és Amariával együtt prémekbe burkolózva töltötték a napokat, kesztyűs kézujjaik hegye jeges volt, az orrukat pirosra csípte a hideg. A karácsony lehangoló esemény volt, nem kísérte semmiféle ünneplés vagy mulatság, Eleonóra pedig jobbára ágyban töltötte az ünnepet, mivel megfázott. Ezért aztán meglepődött, amikor az új esztendő elején Glanville Avaloni Hugó érkezését jelentette be. Szorongva gondolt arra, hogy a perjel bizonyosan fontos hírt hoz, ha dacolt a hóval és a jéggel, hogy meglátogassa őt, és fáradtan találgatta, vajon mi lehet az. Valami olyasmi, aminek a váláshoz van köze, kockáztatta meg magában. Hugó a szelíd mosolyával üdvözölte, megáldotta, miközben Eleonóra letérdelt előtte, majd egyenesen a lényegre tért. – Felség, a király azért küldött, hogy megkérdezzem, fontolóra vennéd-e, hogy visszavonulj a világtól, és felvedd a fátylat Fontevrault-ban, amely rendház iránt tudomása szerint nagy szeretetet táplálsz. Visszavonulni a világtól? Amikor a szíve szabadságért kiált, és testét-lelkét szétveti az életvágy? – Felajánlotta, hogy kinevez téged Fontevrault apátnőjévé, ami roppant nagy tekintélynek és tiszteletnek örvendő hivatal, mint tudod. – És mit kér cserébe? – kérdezte Eleonóra, tudván, hogy ez csak egy újabb ügyes trükk Henrik részéről, hogy megszabaduljon tőle – és megtartsa a birtokait.

– Semmit, felség. Ha kinyilvánítanád az óhajod, hogy felvedd a fátylat, a pápa bizonyosan érvénytelenítené a házasságotokat. Úgy vélné, hogy ez kielégítő megoldás. Eleonóra az ablakhoz lépett, és kibámult, mit sem véve észre a hólepte hegyekből látszó keskeny, behatárolt sávból. Miféle rangot jelent apátnőnek lenni olyasvalaki számára, aki egykor királyné volt? És van még valami… – Nincs bennem elhivatottság – jelentette ki. – Nem is képzeltem, hogy van – mondta neki Hugó perjel fanyar derűvel. – Tapasztalatom szerint nagyrészt híján vannak az elhivatottságnak azok, akik egyházi rendbe lépnek. A családjuk ajánlja őket Istennek. Idővel, a zárdában, megtanulják az elfogadást. Egyesek nagyon sikeres pályát futnak be, és a szerzetesi regula ragyogó példájává válnak. – El tudsz engem képzelni a regula ragyogó példájaként? – kérdezte Eleonóra. A perjel kénytelen volt elmosolyodni. – Nem, felség. De egy apátnő szerepe nem kizárólag spirituális. Kormányzó, vezető és felügyelő, akinek a véleményére nagy emberek kíváncsiak. Egy olyan rendház vezetőjeként, mint Fontevrault, lenne rangod, függetlenséged és lehetőséged, hogy használd az államvezetésben való komoly tehetségedet és tapasztalatodat. Gondolj erre. Fontevrault békés hely, hatalmas háza az imádságnak, és a családod régóta jó kapcsolatot ápol vele. Eleonóra hallgatott, miközben gondolkozott. Hugónak talán igaza van. Jobb egy bizonyos fokú hatalmat és függetlenséget élvezni, mint semennyit, ez bizonyos. És Fontevrault apátnőj eként sok kiváltsága lenne. Tudta, hogy ebben sikert arathatna. De ott volt a távolabbi jövő kérdése. Nem csupán magasabb tét forgott kockán, de ő többet, sokkal többet akart, mint amit Fontevrault kínálni tudott neki. – Ne gondold, hogy nem estem kísértésbe – mondta a perjelnek. – Hidd el, sok mindent megtennék, hogy kikerüljek ebből a börtönből. De biztos vagyok benne, hogy még sok tennivalóm van a világban. Nem áll szándékomban visszavonulni belőle, vagy lemondani a

koronámról… vagy az örökségemről. Ugyanis, perjel atyám, erről szól az egész. Ez az egyetlen mód, hogy Henrik megtartsa a birtokaimat. Ha elválik tőlem. – Biztos vagy benne, hogy nem szeretnél több gondolkodási időt? – kérdezte Hugó. – Igen. Kérlek, közöld a királlyal, hogy nincs bennem elhivatottság a szerzetesi élet iránt. – Rendben, felség – mondta a perjel, és indulni akart, de Eleonóra rábeszélte, hogy maradjon vacsorára és éjszakára, mielőtt nekivág a hosszú, hideg és nehéz útnak. A spártai étkezés közben a perjel elejtett szavai riadalomra késztették Eleonórát. – Henrik nem kényszeríthet engem, hogy apáca legyek? – kérdezte a királyné. – Szeretném, ha azt mondhatnám, hogy nem, de voltak esetek, amikor férjek zárdába zsuppolták a nem kívánt feleségüket, és megfélemlítéssel elérték, hogy a közösségek bezárva tartsák őket. Ismerve a királyt, nem gondolom, hogy ilyen messzire menne, de ebben az esetben sok forog kockán. – És csak egy öregedő, makacs asszony áll az útban – tette hozzá Eleonóra. Rágódott, aggodalmaskodott. Végül arra gondolt, hogy a roueni érsekhez fordul, ahhoz a Rotrouhoz, aki a végzetes lázadás küszöbén arra buzdította, hogy térjen vissza Henrikhez. Avaloni Hugótól eltérően Rotrou úgy vélte, hogy a házassága érvényes. Talán segíthet, ha hozzá folyamodik. Így hát írt neki, és arra kérte, akadályozza meg, hogy akarata ellenére zárdába kényszerítsék, a lepecsételetlen pergament pedig Ranulf Glanville-nek adta ellenőrzésre. Glanville kissé meglepettnek tűnt a tartalma láttán, de beleegyezett, hogy továbbítja. Eleonóra kíváncsi volt, vajon tényleg megteszi-e. Glanville azonban állta a szavát, és tüstént érkezett is egy válasz az érsektől, aki azt állította, nem lenne hajlandó hozzájárulni, hogy Eleonórából kívánsága ellenére apáca legyen. Rotrou hozzátette,

hogy tájékoztatta az álláspontjáról a királyt, és figyelmeztette Eleonórát, hogy Henrik azt mondta, ismét kérni fogja a pápától a házasságuk érvénytelenítését. Ah, gondolta Eleonóra, de így nem fogja megkapni a birtokaimat! Talán, kockáztatta meg a gondolatot, leszek még szabad ember. 51. WINCHESTER, 1776

– Készülődj, felség – mosolygott sugárzón Glanville egy ragyogó augusztusi reggelen Eleonóra szobájába lépve. – Winchesterbe kell menned. – Nyilvánvalóan örült, hogy végre valami jó hírt közölhet. Eleonóra meghökkenve nézett rá. Nem tudta felfogni a dolgot. Henrik végre kiengesztelődött és szabadon engedi? Glanville olvasni látszott a gondolataiban. – A király eljegyezte a leányotokat, Lady Johannát Szicília királyával. Lady Johanna Winchesterben tartózkodik, ahol folynak az előkészületek, hogy elhagyja ezt az országot, a király pedig engedélyezte, hogy meglátogasd ott őt, és elbúcsúzz tőle. Természetesen őrizet alatt fogsz utazni. Henriknek ettől a váratlan jóságától Eleonóra lélegzete majdhogynem elakadt. Vajon kezd végül megenyhülni iránta? Ez az első lépés a kibékülés felé? Immár három éve kegyetlenül el van szakítva a gyermekeitől, meg van fosztva az örömtől, hogy lássa őket cseperedni, és betöltse az életükben a saját, anyai szerepét. Csak az ég tudja, milyen hatással van ez a hiány a kisebbekre, azokra a szegény, ártatlan áldozatokra; Henrik annyira tele volt bosszúvággyal, hogy nem gondolt ebbe bele. Mégis, ennek a jóindulatú gesztusnak a nyomán Eleonóra hajlandó volt mindezen túllépni. Örömében, hogy láthatja Johannát, kész volt minden tekintetben komoly engedményeket tenni Henriknek. A winchesteri vár királyi lakosztályaiban nagy volt a sürgésforgás, szolgálólányok szaladgáltak ide-oda, felpakolva pompás ruhadarabokkal és ékszerekkel teli ládákkal, kereskedők mutogatták a fényűző kelméiket, és varrónők készítették vehemensen a tizenegy éves menyasszony kelengyéjét. Mindennek közepén üde, izgalomtól

kipirult arccal ült a kis Johanna, aki Eleonóra fiatalkori önmagának leheletnyit kevésbé tündökletes tükörképe volt Az ajtóban felbukkanó anyja láttán felpattant és mélyen térdet hajtott; gyöngyházszínű szoknyája legyezőmód terült szét a padlón. – Drága gyermekem! – kiáltotta Eleonóra, képtelen lévén uralkodni az érzelmein, s azzal anya és leánya máris egymás karjában volt, sírva-nevetve ölelkeztek, megfeledkezvén az illendőségről és az eltelt évekről. – Tehát férjhez mégy – mondta Eleonóra, miután sikerült összeszednie magát. Nem használ ennek a kislánynak, ha mindenestül rázúdítja a saját keserveit. – Hajóval utazom Palermóba, és feleségül megyek Vilmos királyhoz, felséges anyám. Apámuram azt mondja, nagy uralkodó, és hogy Szicília szép ország. Eleonóra szíve majd’ meghasadt a lánya ártatlan naivitásától. Buzgón imádkozott, hogy ez a házasság boldogabb legyen majd, mint a sajátja volt. Aztán észrevette, hogy Johanna az ő kék bliautját nézi. Szép, de régi darab volt; az összes ruhája régi volt, mivel Henrik nem gondolta célszerűnek kicserélni őket, ennek a szegélye pedig egy kissé feslettnek tűnt. Eleonóra tudta, mire gondol Johanna, hogy nem helyénvaló egy királynénak ilyen szegényesen öltözködnie. A kislánya azonban vidáman fecsegni kezdett a csodálatos menyegzői ruhákról, amelyeket Henriktől kapott, aki hatalmas összeget költött erre a célra. Nyilvánvalóan számított neki, hogy a leánya lenyűgözze a világot. – Megkérdezem majd tőle, hogy nem venne-e neked is néhány szép ruhát, felséges anyám – mondta a kislány meghatóan. – Nem számít – mondta Eleonóra. – Már az is szép volt tőle, hogy elengedett hozzád ide látogatóba. – Ó, de igen, megkérdezem! – kiáltotta Johanna csillogó szemmel. – És ráveszem, hogy engedjen el látogatóba hozzám, Szicíliába. Jártál már ott, anyám? Eleonóra szíve elfacsarodott. Nem gondolta Henrik, hogy valakivel fel kellene világosíttatnia ezt a szegény gyereket, hogy az elválása a szüleitől talán végleges lesz? Johanna messzire készül menni, egy

távoli országba, és semmi biztosíték rá, hogy valaha is viszontlátják egymást. Ez a hercegnők sorsa, akik külhoni uralkodókhoz mennek feleségül. Ott van Matild a messziségben, német földön; Eleonórának fogalma sem volt, mikor látja viszont a legidősebb leányát, vagy hogy egyáltalán viszontlátja-e; még mindig hiányzott neki, és mindig is hiányozni fog – soha el nem múló szomorúság volt ez. Mindig könnyebb azoknak, akik elmennek, ők ugyanis életük kalandjának vágnak neki; a veszteséget azok érzik a legfájdalmasabban, akik hátramaradnak. – Elmentem Szicíliába, amikor Franciaország királynéja voltam – mondta Eleonóra könnyedén. – Gyönyörű ország, csodás a táj, és sok az ősrégi rom, Palermo pedig szép város. Vilmos király normannok leszármazottja, ahogy te is. De, leányom, ne számíts arra, hogy meglátogatlak ott. Mint tudod, apád elégedetlen velem. Csoda, hogy elengedett ide. Nem szeretném, ha arra számítanál, hogy elmegyek Palermóba, és aztán csalódnál. De írhatunk egymásnak – tette hozzá gyorsan, látván, hogy a bájos arc ráncokba szalad. – Na, megmutatod nekem a menyegzői ruhádat?

A Johannával töltött becses, nagyszerű napok nagyon is gyorsan elteltek. A küszöbön álló elválás különlegességet és ragyogást kölcsönzött nekik. Megrázó volt visszakapni a leánya társaságát, éppen akkor, amikor talán örökre elszakadnak majd egymástól, de Eleonóra minden tőle telhetőt elkövetett, hogy vidám és derűs legyen. Minek elfecsérelni ezt az ajándékba kapott időt siránkozással? Johanna vigyen magával az anyjáról örömteli képet, amit örökre szeretettel őrizhet a szívében. – Apám vissza fog küldeni téged Sarumba? – kérdezte a gyermek egy napon, miközben a vár kertjében levegőztek, a háttérben két diszkréten ólálkodó őrrel, ahogy mindig. Eleonóra régen megtanult együtt élni ezzel, ám érzékelte, hogy Johanna zavarónak találja. – Igen, biztosra veszem – mondta könnyedén. – Miért zárt be téged? – Eleonóra meghökkent a naiv kérdéstől.

– Eltérően vélekedtünk arról, hogy a királynak mennyi hatalmat kellene megosztania a bátyáiddal – válaszolta megfontoltan. – Ez sajnos háborúhoz vezetett, és bár egyáltalán nem én szítottam, apád részben engem tart hibásnak. – Hallottam, hogy azt mondja, soha többé nem tud szeretni téged, nem tud megbízni benned – mondta Johanna ártatlanul, szomorú hangon. Eleonóra megdöbbent. Soha, egyetlen gyereknek sem lenne szabad hallania, hogy egy szülő ilyeneket mond a másikról! – Te voltál a hibás, anyám? – Johanna tekintete fürkész volt. – Akkor nem gondoltam így – sóhajtotta Eleonóra. – Úgy gondoltam, hogy igazam van. De már nem vagyok biztos benne. Nem akarok mást, csak begyógyítani a sebeket. – Én is ezt akarom – jelentette ki a gyermek –, de azt hiszem, hogy a bátyám, az ifjú király nem. – Ó! – Eleonóra hangjában kérdés volt. Ez bizony új hír. Eleonóra úgy vélte, hogy Henrik és a fiai kibékültek, és azt képzelte, hogy a fiúk keménykezű apjuknak alávetetten élnek. – Apám, a király itt ülte meg az udvartartásával a húsvétot. Eljöttek a fivéreim is, de egész idő alatt vitatkoztak. Az ifjú Henrik dühös volt, hogy Angliában kell tétlenkednie, miközben Richárd és Gottfried uralkodhatnak Aquitániában és Bretagne-ban. Azzal vádolta a királyt, hogy megpróbálja kisemmizni őt az örökségből, de apám nem akarta meghallgatni, ezért azt kérte, hadd menjen el spanyol földre, Szent Jakab ereklyéjéhez, Compostelába, bár én azt hiszem, csak azért akart elmenni, hogy találkozzon a barátaival, és bajt okozzon, vagy legalábbis apám ezt mondta. Nem engedte el. Azóta megengedte az ifjú Henriknek, hogy elmenjen Aquitániába, de úgy gondolom, hogy Richárd ellen uszítja az ottaniakat. Ó, és úgy hallottam, hogy sok tornán vesz részt. Tehát, ébredt rá Eleonóra, nyilvánvalóan nincs minden rendben Henrik és az örököse között. Akárhogy is, ha Johanna igazat beszél, a dolgok rosszabbul állnak most, mint a lázadás előtt. Henrik persze képtelen lenne megbízni a fiaiban az után, ami történt.

– Mi van Richárddal? Tudsz róla valamit? – kérdezte Eleonóra. – Nem. Visszament Aquitániába. Az ottani emberek gyűlölik. Úgy tűnik, hogy Gottfried jól megvan Bretagne-ban, leszámítva, hogy Konstanciával kell élnie! – Anya és leánya jelentőségteljesen összemosolyogtak, bár Eleonóra nyugtalankodva hallotta, hogy Richárdot gyűlölik az alattvalói. – És Eleonóra? És János? – kérdezte. – Eleonóra még mindig Fontevrault-ban van, anyám. A kasztíliai infánshoz fog feleségül menni, de nem tudom, mikor. – Még egy lányt elveszítek, gondolta Eleonóra szomorúan. – Jánosnak pedig megint jegyese van, Hawise of Gloucester. – De hát neki Maurienne-i Alice volt a jegyese! – Ő belehalt a lázba – közölte az anyjával Johanna. – János azt mondja, hogy ez az új házasság még gazdagabbá teszi majd. – Egy újabb örökösnő, gondolta Eleonóra, és bánatosan emlékezett vissza Alice-ra, arra a bájos gyermekre, aki meghalt, még mielőtt módja nyílt volna megízlelni az élet örömeit. Ez az új házasság égi ajándéknak tűnt, okos megoldásnak arra a problémára, hogy Jánosnak nincs öröksége. – Apám maga mellett tartja Jánost – mondta Johanna. – A kedvenc fiának nevezi. De igazából Gottfriedot szereti a legjobban. Gottfriedot? Aligha! Aztán Eleonóra rájött, hogy Johanna Henrik balkézről való fiáról beszél. Mindig is a szíve csücske volt az a fiú, gondolta keserűen. – Gottfried az oldalán harcolt a háborúban – mondta Johanna. – Nagyon bátor volt. Apám azt mondta… a kislány elharapta a szót, és mélyen elpirult. – Igen? Mit mondott? – nógatta Eleonóra. – Azt mondta, hogy egyedül Gottfried bizonyult az igazi fiának, és hogy valójában a többi fia a fattyú. – Értem – mondta a királyné. Nagyon is jól értett mindent. Jólesett élvezni a vár nyújtotta szabadságot, még ha minden ajtóban őrök álltak is. Egy nap, miközben a néptelen ünnepi

lakosztályokban kószált, Eleonóra belépett a híres Festett Szobába, amelyet a Henrik által a falakra rendelt pompázatos freskók miatt neveztek így, és leesett az álla a meglepetéstől. Ugyanis a bal kéz felől egykor üresen álló falon most egy frissen készült, meghökkentő sas ábrázolás ékeskedett; a madár kitárt szárnyain három sasfiók volt, egy negyedik pedig, a legkisebb, a nyakán ült, olyan benyomást keltve, mintha bármelyik pillanatban kivájhatná a szülője szemét. Eleonóra, miközben a képre meredt, egy láb toppanását hallotta a háta mögött. Ranulf Glanville érkezett. – Bocsáss meg, felség, de menten felszolgálják a vacsorát. Ó, látom, észrevetted a festményt. – A király rendelte? – Igen, felség. – A sas ő maga, gondolom, de mit jelent ez az egész? Az őr higgadt hangon beszélt, nem lelve örömét abban, amit mondani volt kénytelen. – Amikor néhányan megkérdeztük a királyt a kép jelentéséről, azt mondta, hogy a sasfiókok a négy fia, akik egészen a haláláig szüntelenül gyötrik – De hát János csak egy gyerek! Hogy keverheti őt bele ebbe? – A többit Eleonóra meg tudta érteni, de ez a vaskos butaság elképesztette. – Ezt mondta a király néhány udvaronca is, felség. De Ő azt válaszolta, hogy attól fél, a legkisebb, aki iránt most oly nagy szeretettel viseltetik, egy napon még keservesebben és veszedelmesebben megszomorítja majd, mint az összes többi. – Ez ostobaság – csattant fel Eleonóra. – Úgy vélem, meg kell érteni, milyen lelkiállapotban volt a király, amikor ezt mondta, felség. Megjegyezte, hogy egy férfi legfőbb ellenségei a saját házához tartozó férfiak. Meg az asszonyok, gondolta Eleonóra, felidézve a saját részét a fiai lázadásában. De János! János soha nem árulná el az apját, aki olyannyira elkényeztette és oly sok szeretetet pazarolt rá.

Johanna elment, ügetve vágott neki az útnak a vidám kísérettel Southampton felé, ahol a hajója várta, hogy átvigye őt a tengereken. Nehéz volt elbúcsúzni tőle, és a vár kapujában nézni, ahogy távolodik, de Eleonóra erőt vett magán, és megőrizte az önuralmát. Réges-rég hozzászokott a bánat kezeléséhez, megbirkózott ennél sokkal nagyobb megpróbáltatásokkal is, és betartotta az elhatározását, hogy mosollyal az arcán mond istenhozzádot a leányának. Arra számított, hogy azonnal visszaviszik Sarumba, de Ranulf Glanville átmenetileg távol volt a király megbízásából, és senki nem hozta szóba Eleonóra távozását, így hát továbbra is Winchesterben maradt, s ide-oda lézengett a fényűző királyi lakosztályokban; az egyetlen társaságát Amaria jelentette, és a két őrszem a külső ajtók előtt. Henrik, okoskodott Eleonóra, bizonyára el van foglalva más, fontosabb ügyekkel, ő a maga részéről csak hálát tudott adni Istennek ezért az örömteli pihenésért Sarum unalma és nyűgei után. Szent Mihály napján még mindig Winchesterben volt. Az ablakokon át hallotta a zenét és a táncot, valamint a harangzúgást a katedrálisból, amely az aratásköszöntő ünneplést kísérte. Lassan véget ért a szeptember. Az október eljövetelével hidegebbre fordult az idő, és még mindig nem érkezett utasítás a Sarumba való visszatérését illetően. Aztán egy reggel az intéző egy bőr utazóládával állított be. – Felség, ez a királytól érkezett. A te használatodra, és a szolgálódéra. Eleonóra, aki feltételezte, hogy a láda érkezése azt jelzi, hogy csomagolnia és indulnia kell, meglepetéstől eltátott szájjal nézett a férfira – és a vaspántos ládára. Ez tényleg egy ajándék lenne Henriktől? Ismét engesztelni akarja? Isten végre megfordította a szívét? Miután az intéző távozott és csak Amaria látta, Eleonóra lázasan találgatva emelte fel a ládafedelet, és némiképp meghökkenve két skarlátvörös köpenyt húzott elő a ládából, mindkettő ugyanolyan színű volt, valamint két szürke gereznát, vagyis állatbőrt, és egy hímzett ágytakarót. Amaria felszisszent a csodálkozástól.

– Azt hiszem, tudom, milyen szél fújta ide ezeket – mondta Eleonóra, csordultig telt szívvel. – Azt hiszem, Johanna lányomnak köszönhetem őket. – Hát persze. A drága Johanna, aki látta az ő szegénységét, bizonyára Henrikhez folyamodott. Ez semmiképpen sem csökkenti Henrik érdemét, mondta magának Eleonóra, hiszen megtehette volna, hogy nem törődik Johanna kérésével. Ehelyett ezeket a szép ruhákat küldte, és még Amariáról sem feledkezett meg. Egy kissé fájt, hogy nem jutott eszébe a felesége és a szolgálója közötti rangkülönbség, hiszen egyforma ruhákat küldött, de hát Henrik férfi, aki szeret egyszerűen öltözködni, nem sokat törődik a rang kellékeivel, így hát talán nem jutott eszébe, hogy Eleonórának sokkal díszesebben illene öltözködnie, mint a szolgálójának. De legalább elküldte a ruhát. Ez bizony nem akármi: immár lesz meleg ruhájuk télire.

52. A GODSTOW-I APÁTSÁG, 1176 Az apátság egy szigeten terült el, a Temze folyó bővizű ölelésében. Zömök szürke falai zöld rétek fölé magasodtak, amelyeken szorgalmasan dolgozó derék apácákat lehetett látni. A kétkezi munka, tűnődött Henrik, majdnem ugyanolyan fontos a Benedek-rendi regula szerint, mint az imádkozás, az Isten munkája. Woodstockból indult erre a különleges zarándoklatra. Woodstockban járni kínszenvedés volt: alig tudott felkapaszkodni a lépcsőn a porlepte, néptelen toronyszobákba, vagy végigmenni a túlburjánzó, baljóslatú hangabozóttá vált labirintuson. Majdnem azonnal rájött, hogy nem lett volna szabad idejönnie, hogy az egykor a szerelme otthonaként szolgáló hely olyan emlékeket ébreszt, amelyekkel túlságosan is fájdalmas szembesülnie. Így hát inkább eljött Godstow-ba, hogy abban az apátságban keressen békét, ahol Rosamund nyugalmat keresett. Jól emlékezett arra a két évvel korábbi rettenetes napra, amikor Rosamund odalépett hozzá, bájos arcán nyilvánvaló szorongás ült, rózsás ajka remegett… Egy csomót talált a mellében, mondta, és megijedt, mivel a nagymamája a testének ugyanazon a részén támadt fekélybe halt bele. Henrik úgy gondolta, hogy nagy feneket kerít egy semmiségnek. Megtapogatta a csomót, kijelentette, hogy nem több az egy pattanásnál, majd, mivel felébredt benne a gerjedelem a szerelmese csupasz, lágyan duzzadó keblétől, minden további hűhó nélkül magáévá tette a lányt, és elcsitította a félelmeit – vagyis azt hitte. Ámde a csomó nem tűnt el. A hónapok múlásával megnőtt, érzékennyé és csúnyává vált, és egyre jobban fájt. Rosamund örökösen sírt, olykor hisztérikusan, kijelentve, hogy ez büntetés számára a nagy bűnért, amelyet azzal követett el, hogy szereti őt. Többé nem szabad lefeküdniük egymással, mondta könnyek között. Henrik, aki ettől, valamint a csomó állapotától módfelett megijedt, odarendelte az orvosait, akik a homlokukat ráncolták, a testnedvek kiegyensúlyozatlanságáról dünnyögtek, és kivéreztették az ő drága

szerelmesét piócákkal; de mindez semmit sem használt. Rosamund egyre csak fogyott és gyengült. Végül az orvosok már nem tudtak mivel próbálkozni. – Ez Isten büntetése rajtam – jelentette ki újra Rosamund. – Súlyos bűnt követtem el, nem csak Isten, hanem Eleonóra királyné ellen is. Rossz volt, amit tettünk. – A királynéval kapcsolatban befejezheted az aggódást – mondta neki Henrik nyersen. – Elárult engem, és nem törvényes feleségem. – Nem, Henrik – válaszolta a lány szomorúan. – Eleonóra királyné a hites feleséged és a gyermekeid anyja, bármit cselekedett is. A pápa tudja ezt, ezért nem hajlandó érvényteleníteni a házasságotokat. Én pedig nagyot ártottam neki azzal, hogy házasságtörést követtem el veled – és most ezért kapom a büntetésemet. – Ez hiábavaló képzelgés! – háborgott Henrik, de Rosamund rendíthetetlen volt. Nem az a nevetős kislány volt immár, akit szeretett, hanem egy beteg asszony, akit lelkifurdalás gyötört. – Bárcsak jóvátehetném – sírta. – Nem mehetek úgy az enyéimhez, hogy ilyen nagy bűn nyomja a lelkemet. – Gyónjad csak meg, és el van intézve! – dörmögte Henrik, érzelemtől rekedt hangon. – Hadd küldjék neki egy levelet, kérlek. Csak hogy elmagyarázzam a butaságomat, és bocsánatot kérjek érte. Henrik elképedve fordult a lányhoz. – Nem. Szó sem lehet róla, megtiltom. Nem érdemli meg, hogy bűntudatod legyen miatta, vagy hogy a bocsánatát kérd. Ha belegondolok, hogy mit művelt velem… – Kérlek, Henrik! – Azt mondtam, nem. – És a király felállt, és otthagyta a lányt. Rosamund állapota ezután rohamosan romlott. Henrik, akinek megszakadt a szíve, beleegyezett, hogy Godstow-ba menjen, az apácazárdába, amelyben nevelkedett, ahol a nővérek ápolhatják; ez nem volt messze Wood-stocktól, ahonnan meg-meglátogathatta. Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje, amikor hintóval az apátságba

vitték; szükségképpen lassan haladtak, mivel Rosamund ekkorra már nagyon legyengült. Miután elhelyezték a betegszobában lévő keskeny ágyban, a felügyelőnő megengedte Henriknek, hogy rövid időre benézzen hozzá. Henrik alig tudta elviselni a lány ólomszínű, lefogyott arcának látványát, amint ott feküdt, és szőke tincsei szétterültek a durva szövésű párnahuzaton. Visszakecmergett az udvarba, hiszen egy király soha nem hanyagolhatja el bokros kötelességeit. Mindig is tisztafejű, gyakorlatias ember volt, szembenézett hát a ténnyel, hogy a szerelmese haldoklik, hogy talán soha többé nem látja viszont, és bizonyosan soha többé nem fog már együtt hálni vele. Vértanúságszámba mentek az éjszakái, és végül nem bírta tovább, az ágyába vitt egy szolgálólányt, egy névtelen, felejthető nőcskét, aki néma áhítattal feküdt ott, amíg a király a vágyát és a kétségbeesését csillapította a testén. Ezt követően, amint az várható volt, Henriket gyakorta elragadta a bujasága. A legnevezetesebb hódítása Ida de Toesny volt, egy főnemesi családból való lány, akinek a hasa máris kezdett gömbölyödni Henrik gyermekétől. Nem telt még el nagyon sok idő azóta, hogy a felesége – Henrik nem tudta rávenni magát, hogy kimondja a nevét – elárulta őt. A seb még eleven volt. Majdnem a koronájába került neki, amit Eleonóra művelt, és még sok minden másba. Nos, hát máris fizet ezért, és még keservesebben meg fog fizetni, gondolta Henrik bánatában és keserűségében. Bár megtiltotta, hogy Eleonórát bármiről is tájékoztassák, kegyetlenül reménykedett abban, hogy valaki elmondta neki, milyen nyíltan élt ő együtt a bebörtönzése után Rosamunddal, akit mint a szeretőjét, hivalkodva mutogatott mindenkinek. Ami Rosamund könyörgését illeti, hogy hadd tegye jóvá, amit Eleonóra ellen elkövetett – nos, szegény lány nem volt józan eszénél a szörnyű betegség miatt. Bűntudata csakis az ő feleségének lehet. És hogy Rosamund írjon neki… Még mit nem! Miután Rosamund eltűnt a mindennapi életéből, és valószínűsíthető volt, hogy nagyon hamar meg fog halni, Henrik azon kapta magát, hogy szeretné világgá kiáltani a fájdalmát. Kétségbeesetten vágyott a vigasztalásra. Elviselhetetlen volt a kín,

amelytől szenvedett, és amelyet súlyosbított az emésztő belső késztetés, hogy bosszút álljon Eleonórán. Ekkor lobbant fel benne ismét a vágy, hogy másvalakit vegyen feleségül. Immár egy éve játszadozott komolyan a gondolattal, azóta, hogy újfent megpillantotta a francia királylányt, Alyst, Richárd jegyesét, és ráébredt, hogy a lány kezd feszes keblű, formás csípőjű és combú, kecses szépséggé érni. Már meg is győzte magát, hogy Alys lenne a legalkalmasabb feleség, a királyi vérével és az anyaságra termett alakjával. Persze soha nem léphet Rosamund helyébe, de ha feleségül venné őt, enyhülne a veszteség miatti fájdalma. Azt pedig Henrik kezdettől fogva tudta, hogy ez fenséges módja lenne a királyné hűtlenségéért való törlesztésnek. Alys azonban hercegnő volt, Lajos király gyermeke, akivel ő most elvileg szövetségben állt, és – hogy a dolgok sokkal, de sokkal bonyolultabbak legyenek – a saját fia jegyese is volt egyszersmind. Dacára a látszólagos békének és egyetértésnek, amelynek a megteremtéséért sokát fáradozott, Henrik még mindig eléggé neheztelt Richárdra ahhoz, hogy valamelyes örömmel fossza meg a menyasszonyától. Isten bizony olyan nagyot csalódott az idősebb fiaiban, hogy még azt is fontolóra vette, hogy Jánost jelöli ki az összes birtoka örököséül! Eldöntötte immár, hogy akarja Alyst, és tudta, hogy hamar kell cselekednie, még mielőtt Lajos elkezdene nagyobb zajt csapni az esedékes, sokat vitatott esküvői szertartást illetően. Csak egyetlen akadály volt: Henriknek már volt egy felesége, természetesen. Henrik bosszúságára azonban mind Eleonóra, mind pedig a pápa hajlíthatatlannak bizonyult. Őszentségére nem hatottak sem megvesztegetési kísérletek, sem burkolt fenyegetések, az a sarumi ribanc pedig eltökélte, hogy bármi történjék is, ragaszkodik a birtokaihoz. Nem sokra fog menni vele, így bezárva, gondolta Henrik bosszúállón. Elment meglátogatni Rosamundot, bár végtelenül fájdalmas volt ezt megtennie; olyan gyakran látogatta, ahogy csak tudta, és minden alkalommal rosszabb állapotban találta. Ráébredt, hogy örökre eltávozott tőle a nő, akit szeretett, és a helyében egy kísértet maradt,

akinek gondolatai csakis a megbánás és a menny eljövetelébe vetett remény körül jártak. Az apácák ennyit tettek érte, és semmi többet. Valahányszor Henrik eljött Rosamundtól, forrongott benne a bánat és a sóvárgás az után, amit elveszített. Az udvarba visszatérvén, miközben nyughatatlanul ült a helyén az asztalnál, vagy vadászni indult, és meg-megpillantotta Alys csábító, hajlékony alakját a testhez simuló selyem bliaut-jában, érezte, hogy felbuzog benne a régi, ismerős izgalom. Egy idő után tudatára ébredt, hogy a lány is figyeli őt a macskaszerű szemével, és kihívón teszi-veszi magát előtte, hogy felhívja magára a figyelmét. Richárdnak, ezt tudta, nincs sok ideje a lányra; Richárdot túlságosan is lekötötte a hadakozás és a kurvázás, Alys pedig nem sokat jelentett számára, azon a tényen túlmenően, hogy nagy fogásnak számított az uralkodók házassági piacán. A pápa nem nyilatkozott számára kedvezően; Eleonóra nem volt hajlandó zárdába vonulni. Henrik olyan messze volt az újranősüléstől, mint attól, hogy szárnyakat növesszen és repüljön, de az ágyába akarta Alyst, és immár nem törődött vele, hogy törvényesen vagy bűnös módon kerül oda. És olybá tűnt, hogy ő sem törődik ezzel. Az egyik éjszakán belopakodott a szobájába, miután a lány az este folyamán jelentőségteljes pillantásokat vetett rá a nyüzsgő, zajos ebédlőn keresztül. Azzal szembesült, hogy Alys vár rá a tűz fényében, mindössze egy hálóingben, amelynek szövete oly finom volt, hogy teljesen átlátszott. Henrik csak rápillantott, és elkárhozott. Alig nyerte vissza Henrik a lélegzetét, és már Alys is teherbe esett. Persze kénytelen volt őt elküldeni egy zárdába, a vad Norfolkba, amíg leszerelte az esküvőre vonatkozó terveket türelmetlenül firtató Lajos érdeklődését. Ekkor érkezett meg hozzá Godstow-ból a hír, amelytől a legjobban rettegett Rosamund meghalt így hát most itt volt, remegve közeledett a templomajtóhoz, hogy magányosan gyászolja meg a szerelmét. Az apátnő a kapuban várt rá, hogy köszöntse, és megengedte neki, hogy belépjen a zárdába, elcsodálkozva, mennyire megöregedett a király azóta, hogy először járt itt a szíve hölgyével. Immár megtört, negyvenhárom esztendős

ember volt, ősz hajú, terebélyes testű, szilaj arcát gond és bánat okozta ráncok barázdálták. Bárki bármit gondoljon is, őszintén szerette a szerelmesét – ebben senki nem kételkedhetett. Henrik magára maradt a templomban. Egyetlen lámpás égett a szentélyben, jelezve, hogy Isten jelen van az Ő házában. A király tiszteletteljesen fejet hajtott, majd lassú léptekkel az oltár és az eléje frissen lefektetett sírkő felé indult. Ott volt, a szentély kövezete alatt, az ő Rosamundja, aki immár nem szép, hanem férgek eledele. Henrik sírva fakadt a gondolattól. Térdre esett a kő előtt, feltartóztathatatlanul tört elő belőle a zokogás, és megfogadta, hogy pompás, selyemlepellel ékes és gyertyákkal megvilágított síremléket állíttat a szerelmesének. Biztosan szeretettel gondozzák majd az apácák; ő bőkezűen fizetni fog nekik, fogadkozott, és sok adományban részesíti majd az apátságot Olyannyira eluralkodott rajta a fájdalom, hogy nem vette észre a szomorú arcú, pókhálószerű szürke árnyékot, amely leheletvékony karját kitárva lassan mögéje lépett, és egy hosszú, méla pillanatra megállt ott, majd eltűnt a boltozatos kápolna homályában – de azt érezte, hogy még teljesebbé vált a vesztesége.

53. WINCHESTER, 1180 Eleonóra ötvennyolc éves volt, és hét hosszú, nehéz esztendeje élt fogolyként. De mostanában a börtöne rangjához illő aranykalitka volt, miután ugyanis Winchesterbe látogatott, lényegesen lazultak körülötte a biztonsági intézkedések. Sarum monoton egyhangúsága fokozatosan enyhült, mivel a királynak egyre inkább úgy tetszett, hogy hagyja őt különböző helyeken lakni – Northamptonshire-ben, Berkshire-ben és Wiltshire-ben, a ludgershalli királyi várban. Mindig az elragadó Ranulf Glanville és a szófukar Ralph FitzStephen őrizete alatt volt, és a hűséges Amaria szolgálta ki. Henrik soha nem engedte, hogy a személyzete bővüljön. Eleonóra most ismét a kényelmes Winchesterben rendezkedett be, a korábbinál előkelőbben, fényűző szobákban lakott, ínyencfalatok kerültek az asztalára, és kicsiny háztartását egy újonnan kinevezett kamarás irányította. A szabályok idővel lazábbak lettek, és Eleonóra olykor engedélyt kapott a levélírásra – bár a fiainak nem írhatott; ehhez Henrik még mindig nem bízott meg benne eléggé és tájékozódhatott a külvilág híreiről. Ranulf Glanville, aki immár kedves barátjának számított, gyakorta megosztott vele értesüléseket a vacsoraasztalnál. Amaria, amikor piacra járt, illetve látszólag hanyagul eltereferélt a vár szolgálóival, sokkal többet megtudott, és ekkoriban kevésbé ódzkodott elismételni az úrnőjének a hallottakat. Így történt, hogy Eleonóra értesült Rosamund haláláról, bár az ennek nyomán megindult különös híresztelésekről nem, és a sugdolózva terjedő szóbeszédről sem, miszerint a király összeszűrte a levet Richárd fia jegyesével; Glanville és Amaria egyaránt igyekeztek ügyelni arra, hogy semmi ne jusson a királyné fülébe, ami fájdalmat vagy rosszkedvet okozna neki. Pedig mindkét vonatkozásban bőséggel terjedtek a pletykák szerte az országban és azon kívül. Eleonóra valóban el-eltöprengett, vajon miért nem került még sor Richárd és Alys esküvőjére. Mindketten elég idősek voltak, érettek a házasság elhálására – és Aquitániának örökösre volt szüksége. Az ifjú király fiút nemzett Margit királynénak három évvel korábban, bár

sajnos a kis Vilmos nem sokkal a születése után meghalt. Eleonórának nagyon fájt, hogy egyszer sem látta egyik unokáját sem; állandó bánat volt ez, hogy el van szakítva a tulajdon véreitől. Sürgette vajon Lajos az esküvőt? Jó oka van bosszankodni a késlekedés miatt, de Eleonóra gyanította, hogy Henriknek van valami körmönfont ürügye a halasztást illetően. Richárd pedig nem látszik sietni. Eleonóra úgy hallotta, hogy még mindig nagyon leköti a hatalma érvényre juttatása Aquitániában – és borzongva gondolt arra, hogy ez mit is jelenthet. Matild minden beszámoló szerint elégedetten élt német földön, egymás után szülte a kisbabákat. Johanna pedig, úgy tűnt, boldogan megállapodott Szicíliában, bár Ranulf száján kicsúszott valami, ami zavarta egy kissé Eleonórát. – Azt beszélik, hogy Vilmos király sok szokást átvett a mór alattvalóitól – mesélte Eleonórának és hogy Johanna királyné teljes elzártságban él. – Nehogy azt mondd nekem, hogy Vilmosnak háreme van! – szólt közbe élesen Eleonóra. Látott háremeket Konstantinápolyban és a törökök földjén réges-rég, a keresztes hadjáraton, és tudta, miféle bajokat rejtenek. Ranulf feszengeni látszott. – Hallottam valami effélét – bökte ki –, de a feleségének, a királynénak saját lakosztálya van. Szóval szegény Johannának kezdettől fogva együtt kell élnie az ura hűtlenségével, gondolta Eleonóra döbbenten. Ha a saját feje után mehetett volna, sietve átkel a tengereken, és visszaveszi a leányát, de hát erre nem volt semmi remény. Muszáj tűrnie a tudatot, hogy Johanna ilyen helyzetben van, ahogyan magának Johannának is meg kell tanulnia kibírni. De milyen bumfordi ez a Vilmos király, ha elvárja a feleségétől, hogy tűrjön meg egy háremet a palotában, füstölgött magában Eleonóra. Azt is Ranulf Granville-től tudta meg, hogy János névlegesen Írország királyává vált, és hogy Eleonóra lányát Kasztíliába küldték, hogy Alfonz király felesége legyen. Nehéz volt elhinni, hogy a kis

Eleonóra, a szív alakú arcával, immár tizenkilenc esztendős, és menyasszony. Hogy repülnek az évek – és milyen sok megy veszendőbe az utóbbi időben. Eleonóra fásultságot érzett ennek az egésznek a hiábavalóságától. – Gottfried urat lovaggá ütötte a király – közölte vele az őre egy esős júliusi estén. – Örülök, hogy az uram immár jó kapcsolatot ápol a fiainkkal – válaszolta Eleonóra, akinek eszébe jutott, hogy Henrik és a három legidősebb fia olyan fényesen ülte meg Angers-ben a legutóbbi karácsonyt, hogy még mindig csodálattal beszéltek róla az emberek. – Istennek legyen hála, végre békében vannak. – Ranulf hozzáállása őszinte volt. – Úgy hallom, hogy az ifjú király ide-oda rohangál szerte Franciaországban, lovagi tornákon szerepel, és győztesen kerül ki az összecsapásokból. Mindenfelé zengik a hírét. – Ez biztosan tetszik Henriknek – jegyezte meg Eleonóra. – Csakugyan. A királynak valóban olyannyira kedvére való volt az ifjú király sok diadala, hogy visszaadta neki az összes földet és birtokot, amit elvett. – Eleonóra örült ennek a hírnek, de – mint mindig – az öröme alatt szűnni nem akaró szomorúság és neheztelés húzódott, amiért rá soha nem terjed ki Henrik nyilvánvaló törekvése a dolgok rendbehozatalát illetően. Richárd, hallotta később, nagy győzelmeket aratott Aquitániában. – Immár korunk egyik nagy hadvezéreként emlegetik – mesélte Ranulf büszkén Eleonórának. Igen, gondolta Eleonóra, de milyen áron. Micsoda erőszakra és vérontásra került sor, Henrik akaratából, hogy Richárd ilyen hírnevet szerezzen magának? Eleonóra szíve vérzett Aquitániáért, és nem sok öröme telt Richárd hírnevében, bár azt jólesett hallania, hogy akárcsak előtte az ifjú királynak, neki is kijutott az apja megbecsüléséből. Ha Isten is úgy akarja, most már rendbe jönnek köztük a dolgok. – Felség, Franciaország királya meghalt – jelentette be Amaria az uralkodói lakosztályba lépve; kosarában őszi gyógynövények voltak,

mivel a sajgó ízületeket és a felhólyagzott sarkakat illetően a saját maga által előszeretettel készített orvosszerekre esküdött. Eleonórát nagy-nagy szomorúság kerítette hatalmába. Bárminő hibái voltak is, Lajos egykor, sok évvel korábban, a férje volt. Ő sokszor megszomorította, és némiképp nehezteltek egymásra, de Lajos kedves és szeretetteljes ember volt, aki kiállt érte és a fiaiért a szükség óráján, és sok jót cselekedett életében – és most nincs többé. Eleonóra a kápolnájába ment, és letérdelt, hogy imádkozzon Lajosért; Lajos szent életű férfiú volt, és bizonyos, hogy a lelke már most a mennyek felé szárnyal. Eleonóra tudta, hogy Lajos beteg volt. Az előző évben zarándokútra jött Angliába, Thomas ereklyéjéhez, Canterburybe, azokkal az ezrekkel együtt, akik immár tömegestül érkeztek Becket sírjához, reménykedve a csodák valamelyikében, amelyek megtörténtét széles körben a szent érseknek tulajdonították. Lajos ilyen csodára szorult. Megromlott az egészsége, és igazából ahhoz sem volt elég jó erőben, hogy megtegye az utat. Henrik azonban fényes fogadtatásban részesítette, és együtt vonultak a katedrálishoz, ahol Lajos egy hatalmas rubinkővel ékes gyűrűt és más becses ajándékokat hagyott adományképpen. Aztán sietve visszament Franciaországba, hogy felkészüljön az örököse, az immár majdnem férfivá érett Fülöp Ágost koronázására. Lajos nem volt szemtanúja az eseménynek. Váratlanul súlyos agyvérzést kapott, ami lényegében véget vetett az uralkodásának. Még több mint egy évig tengődött, miközben ügyes és törekvő fia kezébe ragadta a kormányzat gyeplőjét – és most egykori önmagának szegény árnyéka jól megérdemelt örök nyugalomra tért. Hajdani felesége a könnyeivel rótta le a kegyeletét, miközben felidézte magában az erényeit, és igyekezett elfelejteni, hogy Lajos egykor bátortalan férfi volt, aki az őrületbe kergette őt, hiszen inkább kolostorba lett volna való, semmint arra, hogy jogart tartson a kezében, vagy hogy teljesítse a kötelességét iránta a hitvesi ágyban. – Különös, hogy hirtelen vége szakadt annak a sok beszédnek a válásról – tűnődött Eleonóra, miközben Amariával hímezgetett egy ablakmélyedésben, élvezve az évszakhoz képest szokatlanul enyhe

szellőt Az évek során lelkiismeretesen megtanította a szolgálóját a díszítő kézi-munkázás művészetére, és Amaria igyekvő tanítványnak bizonyult. Most egy oltárterítőn munkálkodtak, amelyet a kápolnába szántak. Amaria néma maradt, de ebben nem volt semmi szokatlan. Paraszt voltához híven keveset beszélt. – Legutóbb azt hallottam, hogy Henrik a pápához folyamodott, de ez évekkel ezelőtt volt – folytatta Eleonóra. – Biztosan jobban meggondolta. De azért, mert őszentsége nem adta be neki a derekát, Richárd és Alys esküvőjét nem kellene halogatnia. Már régóta férjnek és feleségnek kellene lenniük. – Fűzött még egy kis piros selyemcérnát a tűjébe, majd felpillantott. Megdöbbenve látta, hogy Amaria szeme könnyekkel van tele. – Mi a baj? – kérdezte. – Semmi – mormogta az asszony. – Senki nem sír semmiért – mondta Eleonóra. – Rossz hírt hallottál? Amaria megrázta a fejét. – Tényleg, felség, nincsen semmi baj. – Most már megijesztesz – jelentette ki az úrnője. – Mondd el, mi bánt. Megparancsolom! – Nem fogsz örülni neki – mondta Amaria halkan. – Beszélj! – utasította Eleonóra, immár csakugyan ijedten. – Meghalt valaki? – Azonnal kalapálni kezdett a szíve. Úgy gondolta, nem lesz képes elviselni, ha az egyik gyermeke az. Amaria összeszedte magát. – Azt híresztelik, hogy a király teherbe ejtette Alys hercegnőt. – Nem említette meg, hogy ezek a híresztelések már évek óta egyre erősebben foglalkoztatják a nép képzeletét. Eleonórának elakadt a lélegzete. Tehát… Hirtelen minden világossá vált. Ösztönösen tudta, hogy a híresztelés igaz – vagy közel áll az igazsághoz. Hogyan alacsonyodhatott Henrik ilyen mélyre? Hírbe hozni egy francia királyi hercegnőt már önmagában

véve is elég baj, de ha ez a hercegnő az ember saját fiának a jegyese – ez már teljesen más dolog! Undor fogta el Eleonórát. Amikor visszanyerte az önuralmát, egy újabb gondolat hasított az agyába. Mióta folyik ez? Ez az oka annak, hogy nem hallott többet válásról? És ő volt vajon az egyetlen, aki tudatlanságban maradt a történteket illetően? Ha Amaria hallotta ezt a híresztelést, akkor bizonyos, hogy hallotta az angolok többsége is. Eleonóra arra gondolt, vajon Lajos tudta-e, vajon beszélte róla. De bizonyára nem. Ilyen körülmények között aligha ment volna el Henrikkel Becket sírjához. És Richárd – hol áll ő ebben az egészben? Eleonóra Richárd anyjaként fel volt háborodva, és haragudott Henrikre. Amariához fordult, aki ádázul a varrásra összpontosította a figyelmét. – Mit tudsz még erről a dologról? – puhatolózott. – Csak azt, amit híresztelnek, felség – hazudta Amaria. Nem szándékozott elismételni a pletykát, miszerint Alys legalább három gyermeket szült a királynak, akik meghaltak, vagy a megbotránkozó kifakadásokat, amelyekre az emberek Henrik gyalázatos viselkedéséről értesülve ragadtatták magukat. Nem mondott semmit a többi híresztelésről sem… A király volt az, aki elindította őket, talán újabb ürügyet keresve arra, hogy félretolja Eleonórát – ezúttal véglegesen? Eleonóra azonban elébe vágott a gondolatainak. – Híresztelésekről szólván – mondta, eltökélten túllépve a Henrikkel kapcsolatos borzasztó pletykán hallottam, amint Fulcold – ez a kamarás volt – FitzStephen mesterrel beszélt a minap. A külső szobában voltak, de az ajtó nyitva maradt. Nem értettem mindent, ami elhangzott, de bizonyosan hallottam Fulcoldot, amint azt mondja: „Az egész világ tudja, hogy Eleonóra királyné ölte meg Rosamundot” FitzStephen mester pedig, az a morcos öregfiú egyenesen felnevetett, így hát feltételeztem, hogy a megjegyzés tréfaképpen hangzott el. De micsoda képtelenség ez. Hogyan ölhettem volna meg Rosamundot, én, aki hét éve be vagyok zárva?

Eleonóra szinte látta Amarián, ahogy lélekben nekigyürkőzik a válasznak. – Vannak történetek erre nézvést – mondta végül a szolgáló. – Miféle történetek? Hogyan lehetnek? – Eleonóra nem tudta elhinni a dolgot. Miért gondolnak róla rosszat az emberek, kiváltképp, amikor a legcsekélyebb alapja sincs? Ez már több a soknál! – Bizony, mindenféle buta szóbeszéd járja. Nemigen figyeltem rájuk, annyira hajmeresztőek vótak, meg hát tudtam is, hogy nem igazak – és ezt gyakran meg is mondtam, felség, hidd el nekem! De a népek szeretik elhinni az efféle dogokat. Eleonóra tudta ezt. Színt vittek az egyszerű emberek mindennapjaiba, megadták az izgalmat ami máshol hiányzott. De gyűlölte a gondolatot, hogy ő maga legyen ostoba, igazságtalan rágalmak főszereplője. – Mondd el, miket beszélnek rólam! – követelte növekvő haraggal. – Aszongyák, hogy a Rosamundot, így híják…

király

Lady

Rosamundot

–

Szép

– Ocsmány az már, úgy hiszem! – szólt közbe Eleonóra: – Aszongyák, hogy gyűlölted, felség, és hogy a király bezárva tartotta Woodstockban, nehogy megtaláld, és egy útvesztőt építtetett a torony köré, hogy te soha ne juthassál be. – Volt egy útvesztő, de az Rosamund szórakoztatására épült – mondta Eleonóra. – Ez egyszerűen ostobaság. – Bizony, ostobaság, tudom én. Aztán meg, te állítólag ráakadtál egy selyemfonálra, ami a hölgy varrókosarából való vót, és azt követted az útvesztőn keresztül, amíg meg nem találtad őt a toronyban. – És aztán állítólag megöltem! – fújtatott Eleonóra dühösen. – Szeretném tudni, hogyan! – Megbocsássál, de sok borzasztó szóbeszéd járja – vallotta be Amaria. – Némelyek egyenesen aszongyák, hogy meztelenre vetkeztetted, és megsütötted két tűz között, a mellin mérges varangyokkal; van, aki aszongya, hogy halálra véreztetted egy forró

fürdőbe, vannak, akik szerint megmérgezted, mások szerint leszúrtad egy tőrrel, miután kivájtad a szemét. Én aszondom, hogy egyeseknek élénk a képzeletük. Eleonóra növekvő rémülettel hallgatta mindezt. – Hogyan gondolhatnak rólam az emberek ilyen dolgokat? – kiáltotta. – Ez mind hazugság, alávaló hazugság. Mégis elhiszik, bármit mondjon is a józan ész. Merem állítani, hogy egyesek szerint ezért az állítólagos gyilkosságért vagyok még mindig bezárva. – Egyesek szerint igen – erősítette meg Amaria. – Bár hallottam, hogy mások gúnyt űznek a híresztelésekből. Nem mindenki ad hitelt nekik, higgyél nekem. – De egyesek igen, és ez sért engem! – kiáltotta Eleonóra. – Hogyan védjem meg magam az ilyen rágalmak ellen? Tehetetlen vagyok. Csak rájönnek az emberek, hogy nekem nem lehetett semmi közöm Rosamund halálához. Miközben ezek a szavak elhangzottak, egy üdvös belső hang emlékeztette Eleonórát, hogy egykor szívesen képzelte el önmagát, amint bosszúálló módon erőszakot tesz Rosamund testén – és hogy merőben keresztényieden módon örvendezett, amikor hírét vette a vetélytársa halálának. De ténylegesen soha nem ártottam volna neki, mondta magának Eleonóra; Isten a tudója, én visszariadok a vérontástól. És amikor értesültem a szenvedéséről, mielőtt meghalt, rájöttem, hogy igaz, ami a Szentírásban áll: Enyém a bosszúállás, mondja az Úr, és én megfizetek. És akkor lelkifurdalást éreztem, amiért nem helyénvaló módon örültem a halálának, és szántam őt, megkésve. – Írni fogok a királynak – fogadta meg. – Tájékoztatom majd ezekről a szörnyű rágalmakról, és követelni fogom, hogy nyilvánosan cáfolja meg őket. Ő bizonyosan tudja, hogy még ha lehetőségem nyílt volna rá, akkor sem lettem volna képes ilyesmit csinálni. Ralph FitzStephen habozva nézett, amikor a királyné íróeszközöket kért, hogy levelet küldhessen a királynak. Azelőtt sosem merészkedett Henriknek írni, FitzStephen pedig nem tudta biztosan, vajon szabad-e neki, vagy sem; de konkrét utasítások hiányában kelletlenül beleegyezett.

Eleonóra levele lényegre törő volt: „Eleonóra, Isten kegyelméből Anglia királynéja üdvözli urát, Henriket, Anglia királyát” – kezdte. Majd egyszerűen előadta, hogy a tudomására jutott híresztelés igazságtalanul vádolja őt Rosamund de Clifford meggyilkolásával, és arra kérte Henriket, tegyen nyilvános nyilatkozatot, amelyben deklarálja az ő ártatlanságát. Ez így egy kissé udvariatlannak tűnt, ezért megtoldotta két rövid mondattal: „Bízom benne, hogy jó egészségben vagy. Az Úr tartson meg téged.” Aztán aláírta a nevét, megmutatta a levelet a gyanakvó FitzStephennek, és lepecsételte. Nem kapott rá semmilyen választ.

54. WINCHESTER, 1181 Gottfried és Konstancia megesküdtek – nyári esküvő volt –, Henrik pedig ezt követően egyenesen visszatért Angliába, és megtette a törvénytelen fiát, a másik Gottfriedot Anglia lordkancellárjává. Eleonóra mindkét hír hallatán megdöbbenve csóválta a fejét. Lehetséges, hogy az ő Gottfriedja fondorlatos, de Konstancia rosszabb, és valószínűleg rafináltabb nála. Ami a fattyút illeti, a király túlságosan is nagy kegyben tartja: roueni főesperes, a yorki székesegyház kincstárnoka és két anjoui vár büszke tulajdonosa. Eleonóra előre látta, hogy féltékenység fogja mérgezni a viszonyát a törvényes testvéreivel, és persze nem lehetett tudni, hová is vezetik a fiatalembert az ambíciói. Henrik, tartott tőle Eleonóra, saját magának szerez bajt. Nemrégiben rossz hírek érkeztek a tengeren túlról. Johanna nagy nehezen hozott világra egy fiút, aki születésekor meghalt. Matild pedig száműzetésbe kényszerült a férjével, aki összeveszett a császárral, és elmenekült német földről; azt beszélték, hogy a pár talán Angliában keres menedéket Eleonóra sírt a lányaiért és imádkozott, hogy Matild térjen haza, és ő vigasztalhassa. Tizenhárom esztendeje nem találkozott a lányával, és sóvárgott, hogy láthassa. Nagyon vágyott látni az összes gyermekét. Elszorult a szíve egy újabb magányos, örömtelen karácsony gondolatától. Azt gondolta volna, hogy ez a nyolcévi bebörtönzöttség türelemre és beletörődésre tanítja majd, de nem így történt. Ezerszer újraélte a fiai lázadásához vezető eseményeket, és a lelke mélyén még mindig úgy érezte, hogy helyesen cselekedett, amikor melléjük állt. Tudta, hogy ha megint választhatna, ugyanazt a döntést hozná, mert ez volt az egyetlen helyes döntés. Egy anya ösztönösen védi a kicsinyeit. Mégis, milyen szörnyű árat fizetett ezért. Henrik kifejezett utasítására nem kaphatott hírt róluk, és azt találgatta, vajon még mindig ugyanolyan szeretettel viseltetnek-e iránta – vagy csak már egy távoli emlék a fiatal elméjükben. Istennek hála, lélekben még mindig erős volt, nem törte meg a balsors, még ha a teste öregedett is. Lefogyott, és a tükörben egy

kísértet arca nézett vele szembe, a bőre ráfeszült az alatta lévő csontokra; túlságosan sápadt volt a hosszú bezártságtól, még ha mostanában megengedték is neki, hogy a kertben levegőzzön. És a tekintetében mindig sóvárgás ült. Henrikre ritkán gondolt ekkoriban, hacsak nem szomorúsággal vagy futólag. Keserűség számára nem maradt benne hely. Gyakran kérte imáiban, hogy képes legyen megbocsátani, és ahogy telt-múlt az idő, arra lett figyelmes, hogy ez a kérése teljesült. Olykor, éjszaka, amikor éberen feküdt, oldalán a békésen hortyogó Amariával – hozzászokott ehhez, de Isten a tudója, alaposan próbára tette a türelmét elképzelte, hogy a férje fekszik mellette a sötétben, és felidézte a kezét, amint átnyúl vele, hogy birtokba vegye őt, a teste súlyát, amint fölébe kerül. Ezek voltak a legrosszabb pillanatok, hiszen Eleonóra még most is érezte a feltámadó vágyat, amely csaknem annyira erős volt, hogy attól félt, megőrül, ha nem csillapíthatja. Henrik olyan különleges szerető volt, hogy Eleonóra nem tudta elfeledni a gyönyört és a felszabadultság érzését, amit a karjában átélt. Aztán viszont megint a régi taposómalomban találta magát, és eszébe jutott, hogy Henrik soha nem volt hűséges hozzá, és hogy a nagy szerelem, amelyet egymás iránt éreztek, végső soron nem sokat számított. Hiszen valószínűleg ebben a pillanatban is Alysszal hempereg, ha a híresztelés igaz. Eleonóra emlékei örökre beszennyeződtek; legjobb volt nem gondolni a múltra, hanem ellenni a mindennapi élet e világi körforgásával és a lélek dolgaival. Dé ó, az éj legsötétebb óráin mennyire epedezett egy férfi után, aki felmelegíti az ágyát!

55. CAEN, 1182 Henrik elégedetten járatta végig a pillantását Caen normann várának kancellári termén. Eleget téve a hívásának, eljöttek. Itt vannak a fiai, és ebben a szép új épületben együtt, fényesen fogják megülni a karácsonyt, amelyet szántszándékkal úgy rendezett, hogy túltegyen bármin, amivel az a nagyra törő taknyos Fülöp, Franciaország királya Párizsban előrukkolhat. Javában zajlott az ünneplés, a terem megtelt a központi kandallóban vígan lobogó lángok füstjével és a magas, boltíves ablakok közé, a mennyezetre függesztett óriási, kör alakú, kovácsoltvas gyertyatartóból áradó fénnyel. Karácsony napja volt, kora hajnal, és az udvarhoz tartozók, miután részt vettek az éjféli misén, remek hangulatban voltak, s belevetették magukat a hagyományos lakomába, amelyet a hercegségben Le Révellion néven ismertek. Henrik óvatosan méregette a fiait, akik tőle jobbra és balra foglaltak helyet az asztalnál. Nem ígérkezett ez vidám összejövetelnek. Az ifjú király Bertran de Born társaságában érkezett, aki iránt Henrik ellenszenvvel és bizalmatlansággal viseltetett, és aki rossz kedvében volt; a király figyelte, amint duzzogva üldögél, és nyilvánvalóan semmibe veszi a feleségét, akinek egyszerű arcán feszültség és bánat tükröződött. Henrik különösnek találta, hogy a légidősebb fia ez egyszer nem hozta magával William Marshalt; ők ketten rendszerint elválaszthatatlanok voltak, és Henrik jó szemmel nézte a befolyást, amelyet William az ő forrófejű örökösére gyakorolt. Az ifjú Henrik ugyanis nem csupán Margit királynét zaklatta fel, de látványosan összeveszett Richárddal is, aki mogorván méregette őt az asztal távolabbi részéről – az apjuknak ügyelnie kellett rá, hogy a lehető legtávolabb kapjanak helyet egymástól. A viszály még tavasszal robbant ki, Aquitániában, ahol az ifjú Richárd herceg keménykezű uralma végül nyílt lázadásra sarkallta a megbízhatatlan vazallusait. A háttérben Bertran de Born, ez a rosszindulatú kalandor keverte a bajt, aki a Richárd által alkalmazott elnyomást az ország

megerőszakolásának tekintette, és arra uszította az ifjú királyt, hogy csatlakozzék a lázadókhoz. Könnyű volt rábeszélnie, hiszen az izgága fiatalembert bőszítette, hogy a fivérének nagyobb hatalma van, mint neki magának. Hogy ki ne maradjon, Gottfried, aki sóváran fente a fogát a hadizsákmányra, sietve csatlakozott hozzájuk. Aqutániát egyszerre csak háború dúlta, amelyben az egyik fivér állt szemben a másik kettővel. Henrik néhány hónapig nem tehetett mást, mint rájuk hagyja a dolgot, mivel teljesen lefoglalták a normandiai ügyek, de mihelyt a hadiszezon az ősszel véget ért, magához rendelte északra az ifjú királyt, hogy kivonja a délen zajló vérontásból, az arrogáns fiatal bolond pedig harsányan azt követelte, hogy az apja adja át neki Normandiát és Anjout; és amikor Henrik ezt dühösen megtagadta, az ifjú király indulatában Párizsba viharzott, ahol az a taknyos Fülöp – akit hamarosan keményen orrba kell vágni – együtt érző öleléssel fogadta, és társául szegődött az ármánykodásban. Az ifjú Henrik visszaviharzott Rouenba, és követelte az öt megillető hatalmat. Felveszi a keresztet, és keresztes hadjáratra megy, fenyegetőzött, ha Henrik nem hajlandó teljesíteni a méltányos követelését. Bizony, inkább elviseli a számkivetettséget, mintsem hogy alárendeltként kezeljék. Ő király, nemde? Avagy képzelte csak azokat a koronázásokat Westminsterben és Winchesterben? Henrik nem törődött a gúnyolódással. Nem törődött az örököse követelőzésével sem, minek folytán a fiatal bolond jobb híján öngyilkossággal fenyegetőzött. Végül a zaklatásba belefáradt király bőkezű adománnyal szerelte le a fiát, és a húgához küldte az argentani várba, amelyet ő ajánlott fel Matildnak, a férjének és a gyermekeiknek menedékül a száműzetésük idejére. Miután megesküdött, hogy nem áll elő újabb követelésekkel, az ifjú király Margit királynét magával cipelve elment Matildékhoz. Henrik remélte, hogy Matild beszél egy kicsit a fejével, őbenne sok volt a hasonló nevű nagyanyja bölcsességéből. Úgy tűnt azonban, hogy hiába reménykedett. Henrik ragaszkodott hozzá, a béke helyreállítása érdekében, hogy az összes fia legyen jelen, amikor megülik a karácsonyt. Jelen volt

Matild is; szemrevaló, huszonnégy esztendős, sokgyermekes családanyává érett, akire Henrik rendkívül büszke volt. A sötét hajú Gottfried szokása szerint elragadó volt, bőbeszédű, és ügyesen fűzte a szót, Henrik azonban tudta, hogy agyafúrt, kapzsi és veszedelmes. Nemigen voltak aggályai – nyugtalanító hírek terjedtek arról, hogy tetszése szerint fosztogat apátságokat és templomokat, és bár szűnni nem akaró becsvágy fűtötte, majdnem minden lényeges dologban képmutató volt, és bizonyosan nem lehetett benne megbízni. Hol követtünk el hibát a gyerekeinkkel? Henrik felsóhajtott magában, miközben sorban végigjáratta a pillantását a három legidősebb fián. Eleonóra persze sok mindenről tehetett, hiszen ő beszélte be nekik, hogy megszerezhetik az apjuk birtokait, és biztatta fel őket az árulással felérő lázadásra – de Henrik úgy vélte, hogy a rothadás már jóval azelőtt megkezdődött. Mindketten elrontottuk őket, tűnődött. E tekintetben én is éppúgy hibás vagyok, mint Eleonóra. És most azt kapjuk, amire rászolgáltunk Az apja jobbján ülő Richárd uralkodott a híres Anjou vérmérsékletén, és igyekezett kerülni a fivéreit. Csak a tizenöt esztendős János ült egykedvűen, élvezte a pompás ételt, és túlságosan sok bort nyakalt, önelégülten sütkérezve az apja szeretetében és jóváhagyásában. Jó volt kedvenc, imádott gyereknek lenni! Ám a hangulat feszült volt, és még feszültebb lett, amikor Szent István ünnepére megérkezett William Marshal, s nem törődve az ifjú Henrik dühös tekintetével és Margit királyné feszengő nyugtalanságával, azonnal a király elé lépett; szép vonású arca kipirult a felháborodástól. – Sire – kiáltotta, hogy hallja az összes udvaronc –, bizonyos személyek rágalmakat terjesztenek rólam, amelyek a becsületembe vágnak, és eme feddhetetlen hölgyébe! – Fejével az elvörösödő fiatal királyné felé intett. – Ezek a gálád hazugságok azzal vádolnak engem, hogy szerelmes pillantásokat vetettem rá. A színetek előtt felszólítom mindazokat, akik eme hamisságokat terjesztették, tegyék lehetővé, hogy párbajjal bizonyítsam az ártatlanságomat, és az övét! Ha győzök, nem kérek semmiféle jutalmat, csak a becsületemnek és az

ő becsületének az igazolását. Ha veszítek, akasszanak fel a bűnömért. – Ekként szólván lehúzta súlyos kesztyűjét, és a király trónusa elé dobta a padlóra. Senki nem szólt. Marshal merőn nézett az ifjú Henrikre, akárha választ követelne tőle. A fiatalabbik férfiú végül kegyeskedett elfordítani a tekintetét. Margit hangtalanul sírt mellette. – Nem fogadja el senki ennek a nemes lovagnak a kihívását? – kérdezte Henrik. Senki nem tette. – És te, leányom, mit szólsz ezekhez a rágalmakhoz? – érdeklődött Henrik, szigorúan szemügyre véve Margitot. – William igazat mondott, felség. Ezek rosszindulatú hazugságok – állította Margit, oldalvást pillantva, Bertran de Born irányába. Henrik elégedetten bólintott, majd visszafordult Marshalhoz. – Úgy tűnik, hogy akik a becsületedbe gázoltak, nyúlszívűek, és félnek megvédeni magukat – jegyezte meg. Marshal letérdelt a király elé, az arcán gyötrelem tükröződött. – Azt reméltem, hogy Isten nyilvánvalóvá teszi az ártatlanságomat – jelentette ki. – Bocsáss meg, felség, de nem maradhatok olyan helyen, ahol az ellenségeim elrejtik az arcukat. Esedezve kérlek, engedj távoznom. Zarándokútra megyek Kölnbe, a Napkeleti Bölcsek ereklyéihez. – Igazán sajnálom, hogy távozol, öreg barátom – mondta Henrik a legidősebb fiára és az öntetszelgőn somolygó Bertranra meredve, aki nyilvánvalóan kitúrta a helyéről az inkább megfontoltságra intő, semmint meggondolatlan intrikákban mesterkedő riválisát. Bertran azonban nem fejezte be a bajkeverést. Igyekezett kihasználni az ifjú király bizonytalanságát és sérelmeit. – Ott megy a Nyúlszívűek hercege – mondta gúnyosan, amikor Richárd hallótávolságon belülre került. – Tudtad, hogy várat épített a földeden? Richárd fenyegető pillantást vetett rá, ám az alkalomra való tekintettel továbbhaladt anélkül, hogy bármit szólt volna. De belül nyilvánvalóan fortyogott, és eltökélte, hogy rendezi a számlát, mihelyt alkalom kínálkozik.

– Ha Gottfriedból lett volna helyetted Anjou grófja, ő tudta volna, hogyan juttassa érvényre a jogait! – suttogta Bertran, akinek szavai méregként csöpögtek az ifjú Henrik fülébe, mígnem végül nem bírta tovább, kimódolta, hogy négyszemközt maradjon az apjával, és dühödten kifakadt, nem csekély mulatságára az őket titokban figyelő Richárdnak és Gottfriednak. – Apám, esküszöm, hogy lemondok a címeimről, és felveszem a keresztet, ha nem vagy hajlandó több hatalmat juttatni nekem! – kiáltotta. – Talán újra megfontolom, ha megfontoltságot és bölcsességet tanulsz – mondta Henrik nyugodtan hátradőlve a székében. Válaszképpen az ifjú király hevesen és haragosan sírva fakadt. – Legalább bontasd le Richárddal a várat, amit a földemen építtetett – kiáltotta. Henrik összevonta a szemöldökét. Tisztában volt vele, hogy Fülöp, a francia király lesi az alkalmat, hogy viszályt szítson az Anjou hercegek között, és tartott attól, hogy a tőle elhidegült ifjú király esetleg Fülöpnél keres támogatást, ahogyan nyolc évvel korábban Lajos királynál tette. És tessék, az is hová vezetett! Henrik, jó politikus lévén, belátta, hogy muszáj kiengesztelnie a fiát, és elhárítania a fenyegetést. – Henrik, te vagy az örökösöm – mondta komoly, békítő hangon. – A fivéreid utánad következnek az örökösödésben, következésképp tisztelettel tartoznak neked mint hübéruruknak. Ezzel elégedett leszel? – Igen, apám – szipogta az ifjú király. – Richárd, Gottfried, hűbéresküt tesztek a bátyátoknak? – kérdezte a király parancsolón. – Igen – motyogta Gottfried. – Nem, a Szent Szűzre, én nem! – mordult fel Richárd. – Talán elkerülte a figyelmedet, apám, hogy Aquitánia hercegeként én a francia király hűbérese vagyok, és csakis neki tartozom hűséggel. És – folytatta, amikor Henrik kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon – szabadjon emlékeztetnem téged arra, hogy a hercegségemet

felséges anyám ajándékaként bírom, akit igazságtalanul sok éve fogságban tartasz! – Rémisztő volt a harag a hangjában. – Ha a bátyám, az ifjú király földet akar, engedd, hadd menjen és küzdjön meg érte, ahogy én voltam kénytelen ezt megtenni! – Azzal felragadta a lantját, és dacos fenyegetőzés közepette kirobogott a teremből, Henrik pedig zavarodottan nézett a vele maradt fiaira. Egyetlen pillantás az ifjú király arcára elárulta neki, hogy semmivé lett minden erőfeszítése, amellyel háborgó ivadékát akarta megbékíteni. Az ifjú Henrik vére felforrt; a szívét harag dúlta. Ami Eleonórát illeti, Henrik korántsem szándékozott szabadon engedni őt, bármit mondott is Richárd. A gondolat, hogy micsoda bajt okozhatna ebben a jelenlegi viszályban és káoszban, elég volt ahhoz, hogy visszarettenjen még csak a megfontolásától is. Igazából már az is aggasztotta, hogy Winchesterben, Anglia ősi székvárosában tartózkodik. Szigorúbban kell őriztetni… Annak a bajkeverő nőnek vissza kell mennie Sarumba! 56. SARUM, 1183

Eleonóra felriadt az álomtól, rémületében azonnal felült az ágyban, amivel felzavarta Amariát. – Mi a baj, felség? – motyogta az a szemét dörzsölve. – Semmi. Aludj tovább – suttogta Eleonóra, mélyeket lélegezve, hogy lecsillapítsa a heves szívverését. Magányra és nyugalomra volt szüksége, hogy rájöjjön, mit jelenthet az álom. Ugyanis a fiával, az ifjú királlyal álmodott, aki hanyatt feküdt egy ágyon, összekulcsolt kézzel, akárha imádkozna. Eleonóra elborzadva ébredt rá, hogy a fiú egy sírkőre faragott képmáshoz hasonlított. A zavarát azonban két dolog okozta: az egyik a gyűrű volt, egy hatalmas zafír, amely a fia ujján csillogott és ragyogott. Eleonóra soha nem látta korábban ezt a gyűrűt. A zafír persze az eget jelképezi, Isten mennyországát és az Ő oltalmát; Keleten, Eleonóra úgy hallotta, az emberek azt hiszik, hogy a zafír véd a szemmel verés ellen. Valami csodálatos jelentésről van szó ebben az esetben? A másik dolog, ami mondhatatlanul felzaklatta Eleonórát, a fia fehér arca felett, a levegőben lebegő két korona emlékképe volt. Az egyikben ráismert arra a koronára, amelyet Henrik készíttetett a fia

koronázására; a másik nem e világi korona volt, hanem egy tiszta, szemkápráztató fénydiadém, amely magának a Szent Grálnak a semmihez sem fogható tüzével ragyogott. Eleonóra a szívében tudta, hogy mit jelent ez az álom, de az esze és a rémült lelke nem volt hajlandó tudomásul venni. Felkelt az ágyból, és letérdelt az ablak előtt, felpillantva a keskeny sávra, amelyet az látni engedett a csillagos nyári égboltból, és úgy imádkozott, ahogy azelőtt soha, hogy ez az álom csak egy figyelmeztetés legyen, hogy mi történhet akkor, ha nem szakad vége a fiai között ennek az elkeseredett háborúságnak – ne pedig előrejelzése a hírnek, amelyről hamarosan értesülnie kell. A reggel különös nyugalmat hozott; Eleonóra úgy érezte, mintha békesség és biztonság selyemgubója venné körül, amelyből megerősödve fog majd előbújni, készen arra, hogy oroszlánokkal vagy farkasokkal harcoljon. Az álom immár távoli, valószerűtlen emléknek tetszett, melyet az éjszakával járó félelmek szültek. A sötétben minden rémisztőbbnek tűnik, mondta magának Eleonóra, az emlék pedig fokozatosan elhalványult, mígnem a félelme teljesen eloszlott. A helyében ottmaradt a felemelő érzés, hogy még ha az álma a legrosszabbat vetítette is előre, a halál csupán kapu az elképzelhetetlen gyönyör és öröm felé, és nem bánatra, hanem örvendezésre ad okot. Eleonóra higgadt hangulata akkor sem változott, amikor Ranulf Glanville szürke arccal bejelentette Thomas Agnell, a walesi főesperes érkezését. – A király küldte őt hozzád, felség – mondta neki szokatlanul gyengéd hangon. Még mielőtt Agnell belépett volna, Eleonóra már tudta, milyen hírt jött közölni vele. Az álom előre értesítette; ezt az embert pedig maga Henrik küldte hozzá. A főesperes vonakodva lépett be. Istenfélő és könyörületes ember volt, akinek szelíd arca most fájdalmat tükrözött. Mélyen meghajolt, nem csupán a királynét megillető tiszteletből, hanem azért is, mert bánatot készült okozni ennek a királynénak. Eleonóra felállt, hogy fogadja, és elcsodálkozott a saját derűs nyugalmán. Hitte, hogy Isten

segíti és az ő szerető kezében tartja. Ez az érzés szolgált támaszául, és az álom, valamint az abban rejlő ígéret emléke. – Felség – mondta Agnell halkan –, a király arra kért, közöljem veled, hogy legdrágább fiatok, az ifjú király megtért Istenhez. Eleonóra tudta ezt. – Felkészültem erre – mondta egyszerűen. – Volt egy álmom. – Elmesélte a főesperesnek, mit álmodott. – Az örök üdvösségen kívül milyen más jelentés tulajdonítható annak a ragyogó másik koronának, a tökéletes diadémnak, amelynek sem kezdete, sem vége? – kérdezte. – Mire utalhat az ilyen tiszta és tündökletes ragyogás, ha nem az örökké való öröm csodájára? Szebb volt az a korona, mint bármi, ami a mi érzékeinknek megmutatkozhat itt, ezen a földön. A főesperes elcsodálkozott. Ez nem az a gonosz királyné volt, akinek a számlájára a híresztelések mindenféle botrányos dolgot írtak, hanem egy bátor és tiszteletre méltó, balsors által megedzett, hitében erős asszony. Agnell álmélkodva nézett Eleonórára. – Isten az ő jóságában kegyeskedett neked megmutatni egy nagyon keveset abból, hogy milyen a mennyország – mondta neki. – Bizonnyal égi vigasztalást nyújtott neked a szomorú veszteségedben. Eleonóra elképzelni sem tudta, mit fog jelenteni számára ez árveszteség. Ennek és a gyásznak később jön el az ideje. Egyelőre megerősítette a hit, hogy a fia jobb helyen van, és hogy valójában nem kell gyászolni, csak várni az időt, amikor majd viszontláthatják egymást a paradicsomban. – Kinyilatkoztatásban volt részem – mondta Agnell-nek. – Ahogy az evangéliumban áll: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.”{15} – Felség, csak dicsérni tudom a bátorságodat, hogy ilyen rendíthetetlen hittel viseled ezt a nagy bánatot – válaszolta a pap. – Megszégyenülök attól, ahogyan felfeded az álom titkát, meg a

tisztánlátástól és az erőtől, amivel a fiad halálát viseled. Isten vigasztaljon és enyhítse a fájdalmadat. – Köszönöm – mondta Eleonóra egyszerűen, hirtelen azt érezve, hogy fékezhetetlenül felbuzog és szétárad benne a bánat. – Ha megengeded, most egyedül maradnék. Gyere el hozzám később. Kész leszek meghallgatni, hogy mi történt a fiammal. Miután Agnell távozott, előtörtek a könnyek. Lehet, hogy az ifjú Henrik a mennyben van, és az örök üdvösségnek örvendezik, de erről a világról eltávozott, és ő már soha többé nem fogja látni a csinos arcát, nem fogja magához ölelni. Nem látta őt érett férfivá válni, és immár soha nem is fogja látni. És Henrik olyan igazságtalanul bánt vele, hatalmat ígért neki, de azzal kínozta, hogy sosem engedte a közelébe. Ha az ifjú király gyarlónak, viszálykodónak és szívtelennek bizonyult, Henrik tette őt azzá. Eleonóra csak a falovaival és játék tőrével játszadozó drága, angyali, aranyló üstökű kisfiúra tudott emlékezni. Micsoda reményeket fűzött hozzá! És most mind porrá lett, ahogyan ő. Nagyon elfacsarodott a szíve. Tudta, hogy az ő szerelmetes fiának emléke mindig kínozni fogja. – Harcban állt az apjával és a fivéreivel – kezdte Agnell. – Kétszer még rá is lőtt a királyra, amikor annak csapatai felvonultak Limoges előtt. Hírnököt küldött, hogy bocsánatot kérjen, és azzal magyarázta a dolgot, hogy véletlen volt, de széles körben híresztelték, hogy titokban az apja halálát kívánja. Hol vallottunk kudarcot mi, szülők, hogy a fiunk ilyet tett? – kérdezte magától Eleonóra lelkifurdalástól gyötörtem Fájdalmában lehunyta a szemét. – A király megvonta tőle a járadékot – folytatta a főesperes – és az ifjú királynak természetesen elfogyott a pénze. Gottfried herceggel együtt elkezdett kolostorokat és búcsújáró helyeket fosztogatni és prédálni, falvakat megsarcolni. Törvényen kívüliek és kiátkozottak vezére lett. Nem szívesen mondom el neked, de csak az utolsó hónapban ő meg az emberei az elborzadt zarándokok szeme láttára

gyalázták meg a rocamadouri szent ereklyét, és rabolták el az oltár kincseit meg Roland híres kardját. Eleonóra képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a fia ilyen szörnyeteg lett. Ha viszont ő ennyire jóvátehetetlenül viselkedett, miért méltatott engem Isten ilyen álomra? Meg akarta mutatni, hogy határtalan az Ő megbocsátása? Vajon az iljú Henrik végül megbánta a bűneit? – Aztán az ifjú király életének váratlanul vége szakadt – mesélte Agnell. – Heves hasmenés és láz döntötte le a lábáról. Elvitték egy házba, Martel városába, és miközben haldokolt, sietve odahívták hozzá az ageni püspököt, akinek buzgón meggyónta az összes bűneit. Eleonóra hangtalanul hálaimát rebegett magában. – Reményvesztetten azt kérte, hogy hívják oda hozzá az apját, a királyt. A király azonban, mint ő maga mondta nekem, csapdára gyanakodott, ezért azt üzente az ifjú királynak, hogy reméli, ki fognak békülni, miután felépült. És az üzenethez, megbocsátása jeléül, egy zafírgyűrűt mellékelt. Agnell tekintete találkozott az Eleonóráéval. Egy zafírgyűrűt! – Tudtommal Henrik soha nem viselt ilyen gyűrűt – mondta Eleonóra álmélkodva –, mégis láttam álmomban, olyan világosan, ahogyan most téged látlak. – A kincstárából vette elő; az első Henrik királyé volt. – Igazán meg vagyok döbbenve – mondta Eleonóra a látogatójának. – Ha korábban úgy véltem, hogy az álmomat Isten küldte, most már teljesen meg vagyok győződve erről, hiszen honnan tudhattam volna erről a gyűrűről? – Csakugyan titokzatosak és csodálatosak az Isten útjai – jelentette ki Agnell. – Most már egy kicsit jobban érzem magam – mondta Eleonóra erősebb hangon. – Azt hiszem, meg tudom hallgatni a többit. – Sokkal többet nem mondhatok, felség. Az ifjú királyon végül annyira erőt vett a lelkifurdalás a bűnei miatt, hogy azt kérte, öltöztessék szőrcsuhába és keresztes köpenybe, és fektessék

hamuágyba a padlóra, a nyakában hurokkal, a lábánál csupasz kövekkel, ahogy egy vezeklőhöz illik. Miközben ott feküdt, odavitték neki az apja gyűrűjét, ő pedig könyörgött, hogy a király mutasson könyörületet irántad, az anyja iránt, akit oly régóta fogságban tart, és arra kérte valamennyi társát, vegyék rá az uradat, hogy engedjen szabadon téged. Az utolsó gondolatai körülötte, az anyja körül forogtak. A haldoklása végén az ő szabadságáért folyamodott. Eleonóra szíve csordultig telt. Nem tudott megszólalni. – Később, aznap este lehelte ki a lelkét – fejezte be a főesperes. – Nagyon békésen halt meg. – Csak huszonnyolc éves volt – mormogta elcsukló hangon Eleonóra. – Éveiben fiatal, de élete során bőséggel volt része próbatételekben – jegyezte meg Agnell. Néhány percig hallgattak. – Henrik bizonyára keservesen megbánta, hogy nem ment el hozzá, amikor haldokolva feküdt – mondta végül Eleonóra. – Mondd, hogyan fogadta a halálhírét? – Vigasztalhatatlan volt, felség. A padlóra vetette magát, és sajnálatra méltón siratta a fia elvesztését. Úgy őrjöngött, hogy a titkára riadalmában egyenesen megrótta, amiért bánatában ilyen túlzásra ragadtatja magát. Eleonóra azon kapta magát, hogy megmagyarázhatatlan módon vigasztalni akarja, vigasztalni vágyik Henriket. A mi fiunk volt, hús a húsunkból, vér a vérünkből, gondolta kétségbeesetten; mi nemzettük őt szerelemben és örömben, és szeretetben, részvéttel kellene gyászolnunk. Meg kellene osztanunk egymással a bánatunkat. Sajnos nyilván nem így lesz. Ha Henrik ki akart volna békülni a rettenetes fájdalom óráján, idejött volna. Nincs értelme az önkínzásnak. – Atyám, hol helyezték végső nyugalomra a fiamat? – érdeklődött Eleonóra. – A holttestét a roueni katedrális oltárán ravatalozták fel, koronázási öltözetben, A belső szervei a király kívánságára a

grandmonti kolostorban pihennek, amelyet az ifjú király nemrégiben sajnálatos módon kifosztott. Örömmel mondhatom, hogy a testvérek megbocsátó lélekkel fogadták őket. Eleonóra jól ismerte Grandmont-t. Ez volt Henrik egyik legkedvesebb, saját alapítású kolostora. Azt mondta, hogy egy nap majd őt is ott temessék el.

Semmi kétség, mondta magának később Eleonóra, miközben letérdelt imádkozni, és kényszerítette magát, hogy szembenézzen a tényekkel, hogy az ifjú király halálával a király nagyobb biztonságban érezheti magát, Richárd pedig vitathatatlanul Aquitánia ura és immár természetesen Anglia örököse. Agnell elmondta neki, hogy a marteli tragédia híréről értesülvén, a lázadók azonnal szétszéledtek és elmenekültek. Így hát amikor Henrik meghal, Richárdé, az ő Richárdjáé lesz immár minden, Bretagne kivételével. Lehet, hogy a sasmadár végül örvendezni fog a harmadik költésének. Eleonóra imádkozott a menyéért, a megözvegyült Margitért, aki immár nincstelen és gyermektelen. Nem kétséges, hogy Henrik rajta akarja majd tartani a kezét Vexinen, Margit hozományán, bár Eleonóra gyanította, hogy Fülöp király ennek nem fog örülni. Margit legalább fiatal, és valószínűleg ismét férjhez megy majd; az élete java még előtte áll. Nem úgy, mint nekem, szegény fogolynak, gondolta Eleonóra szomorúan. Hatvanegyéves vagyok, és javában benne járok életem őszében. Mi maradt nekem? Levél érkezett részére a gyász sújtotta Bertran de Borntól; a híres trubadúr, bármennyire álnok lélek volt is, olyan festői és ékesszóló nyelven fogalmazott, hogy mélyen meghatotta Eleonórát, hiszen a szülőföldje lelkületét idézte, és illett a bánatához. „Búsul az ifjúság – írta Bertran. – Senki nem örvendezik ezekben a keserves időkben. A halál, ez a gyilkos harcos, durván elragadta tőlünk a lovagok legjobbikát.” A pergamen a padlóra esett. Eleonóra képtelen volt továbbolvasni

57. SARUM ÉS NORMANDIA, 1183

Eleonóra akkor kezdte sejteni, hogy a dolgok mostantól fogva másképp lesznek, amikor színe elé vezették a királyi hírnököt. Rendszerint Ranulf Glanville vagy Ralph FitzStephen közölte vele a kapott utasításokat vagy azokat a híreket, amelyekről a király tájékoztatni akarta. Most azonban hirtelen megkapott minden tiszteletet, ami egy királynénak kijárt. Egymást kergették a fejében a gondolatok, miközben a magas támlájú székén ült, és a nyilvánvalóan hosszú út porát lovaglóruháján viselő férfi letérdelt előtte. – Felség – mondta a hírnök –, azt kell közölnöm veled, hogy a király Normandiában óhajtja a jelenlétedet. Arra kér, hogy a lehető leggyorsabban készülj el, mivel késlekedés nélkül Rouenba kell indulnunk. Henrik óhajt? Kér? Az elmúlt tíz évben nem kellett mást tennie, mint megüzennie a parancsait Eleonóra őreinek, azok pedig ide-oda vitték őt anélkül, hogy törődtek volna a kívánságaival. Lehetséges volna, hogy a közös veszteségük miatti bánat észhez térítette? Ráébredt volna, amiként ő, hogy ők ketten képesek a legjobban átsegíteni egymást az általuk közösen létrehozott élet elvesztése feletti gyászon? Vajon Henrik is olyan sürgető szükségét érzi a vigasztalásnak, mint ő? – Egy órán belül kész leszek – közölte a hírnökkel, majd könnyedén visszavedlett királynévá, és a konyhába küldte a férfit, hogy ételt és italt vegyen magához, mintha soha nem lett volna akadályoztatva az efféle udvariasságokban, és az elmúlt tíz év nem történt volna meg. Ranulf lépett oda hozzá, miközben a sugárzó Amariával – aki nagy örömmel látta, hogy Henriknek végre megjött az esze – sietve csomagolták a holmijukat. – Őrizet alatt kell utaznom? – kérdezte tőle Eleonóra óvatosan. – Nem, felség, csak a szokásos kísérettel. Azért jöttem, hogy közöljem veled, nem vagy fogoly többé.

Nahát. Végre szabad. Szabad! Ezért imádkozott a fogsága hosszú-hosszú évei során. Nem tudta felfogni egészen, és egyelőre belegondolni sem tudott, hogy mit jelent ez számára. Ha ama rettenetes júliusi nap előtt került volna sor erre, ujjongva kiabált volna örömében, de most keserédes diadal volt ez. A fiuk halálába került, hogy Henrik meghozza ezt a döntést, Eleonóra pedig bármikor elcserélte volna a szabadságát az ifjú király életéért, igen, még akkor is, ha a halála órájáig bezárva maradt volna. Mindazonáltal jó volt újra nyeregben ülni, végigügetni Anglia napsütötte útjain, élvezve a lágy, késő nyári szellőt és az azúrkék égboltot. Hatalmas öröm volt ismét hajón utazni, méltóságteljesen átsiklani a Csatorna vizén, majd – az öröm netovábbja – megpillantani Normandia partjait. Innen lóval már csak néhány nap Aquitánia… és Richárd! Ranulf Glanville Eleonórát nézte, amint a szél lobogtatta köpenyében délcegen áll az előfedélzeten, feszült figyelemmel fordulva a kontinens irányába, ahol messze délen a saját birtokai fekszenek – és ahol a férje, a király vár rá. Ranulf tudta, hogy Eleonóra szomorú változást fog érzékelni Henriket illetően. Neki hiányozni fog Eleonóra. Kellemesen hozzászokott az elragadó társaságához a vacsoránál, a hosszú és élénk beszélgetéseikhez, az elméje roppant fürgeségéhez és józanságot tükröző ügyes szófűzéséhez. Hiányozni fognak azok a csillogó, társalgásra invitáló szemek, a kellem és az öntudatlan vonzerő, amelyet még a hívatlan öregkor sem tudott eltüntetni. A bebörtönzés nem törte meg Eleonórát, aki ugyanolyan eleven és életerős volt, mint valaha, és mivel a legutóbbi hetekben fogyott, sokkal fiatalabbnak nézett ki, finom metszésű szép vonásait akárha szobrászmester faragta volna. Ranulf tudatában volt – immár hosszú ideje –, hogy veszélyesen közel került ahhoz, hogy beleszeressen a foglyába; és a rajongása olyan szintig fokozódott, hogy fennállt a veszélye, elveszíti azt a tárgyilagosságot, amelyet minden lelkiismeretes börtönőrnek meg kell tartania. Titkon úgy vélekedett, hogy a királya bolond. Eleonóra értelmes asszony, hajlik az okos szóra; egy év börtön elég lett volna

lázadó lelke megzabolázásához. És a helyzet sokkal bonyolultabb volt, mint Henrik hinni látszott – ezt bárki láthatta. Ranulf megrótta magát, felidézve, hogy ez az asszony elárulta az urát és királyát, és hogy a társadalom joggal ítélte el őt ezért. Elképzelte, ahogy már számtalanszor megtette, hogyan érezne ő, ha a hűséges Berthája cselekedne ilyen dolgot – de persze neki ez sosem jutna eszébe, hiszen ő olyan kezes és engedelmes, mint egy tehén. És Eleonóra nem Bertha volt – annál sajnálatosabb, mondta a hamis kis ördög a lelkében. Ám a bűnök levezeklése után megbocsátásnak kell következnie. Szomorú, hogy az ifjú király halálába került, hogy Henrik eljusson erre a felismerésre, de ennek megfelelően vissza kell vennie magához a feleségét. Akárhogy is, neki, Ranulfnak hiányozni fog Eleonóra. Amaria örvendezett az úrnője új keletű szabadságának, ám ahogy Normandia útjain utaztak, almáskertek és termékeny szántóföldek között haladva el, amelyeket hébe-hóba egy-egy vár, egy nyüzsgő város, egy légies apátság vagy egy álmos falucska tagolt, az izgalma egyre erőteljesebb, gyötrő aggodalommal elegyedett. Miután a királyné visszakerül a megfelelő helyére, vajon továbbra is kelleni fog neki szolgáló gyanánt egy parasztasszony, holott az ország legrangosabb hölgyei közül válogathat erre a célra? Az igazság ugyanis az volt, hogy Amaria megszerette a királynét. A kezdeti rosszallás és gyanakvás helyébe végül mély szeretet és hűség lépett, mert Eleonóra soha semmit nem tett, ami alátámasztotta volna Amaria korábbi véleményét. És oly sokat szenvedett… és annyira szereti a gyermekeit – ennyi bőven nyilvánvaló volt. Amaria tudta, mit jelent szeretni egy gyereket, és azt is tudta, hogy ha Markkal valaha is igazságtalanul bánt volna a régen elsiratott apja, ő nőstény oroszlánként kelt volna a védelmére. Egyre csak nógatta önmagát, hogy kérdezze már meg Eleonórától, mi lesz most ővele, de az igazság az volt, hogy félt hallani a választ. A királyné ígéretet tett neki, de mi van, ha már szeretné elfelejteni az asszonyt, aki osztozott vele a hosszú bebörtönzöttségen? Ez persze teljesen érthető lenne, de hát a hűség és a barátság nem számít semmit? Márpedig barátság volt úrnő és szolgálója között – Amaria nem képzelte ezt; mindennap

csodálkozott, hogy ő, egy egyszerű molnár leánya a király hitvesének a barátnője, azé az asszonyé, akinek jog szerint a fél világ felett kellene uralkodnia! Nem volt már sok hátra Rouenig. Amaria örült volna egy puha ágynak, miután hosszú órákon át zötykölődött egy megszokhatatlan nyeregben – márpedig nem lóra termett ő, ehhez kétség nem férhetett! De mi lesz majd, ha Rouenba érnek? Amaria félt belegondolni ebbe. A mellette lovagló Eleonóra feléje fordult és mosolygott. – Hát nem csodálatos messze lenni attól a borzasztó vártól! – kiáltotta. – Vigadj, Amaria – szabadok vagyunk! Nem kell ilyen bús képet vágnod. Megígérem, ha Rouenba érünk, mindkettőnknek szép bliaut-kat rendelek majd. Azt hiszem, az enyém már szétfeslett. – Eleonóra ruhatárának java része Poitiers-ben maradt. – Felség, mi hasznát venném én a szép bliaut-knak? – kérdezte Amaria, de a szíve megtelt izgalommal, mert már tudta á választ. – Az udvarban fogod viselni, természetesen – válaszolta a királyné. – Nem engedhetem, hogy a hölgyeim egyszerű gyapjúruhákat és fátylakat hordjanak. Három fő udvarhölgyem volt – Torqueri, Florine és Mamille –, és mostantól négy lesz, veled együtt. Csak remélem, hogy a többiek visszajöhetnek hozzám – tudom, hogy kedvelni fogod őket! Amaria nem tudta, hová legyen örömében. Besötétedett, mire Rouen közelébe értek és nagy zajjal beléptettek a városfalakon kívül épült hercegi palota udvarára; Eleonóra útját fáklyákkal világították meg, amikor felkísérték a csigalépcsőn a nagy toronyban lévő uralkodói lakosztályba. A király egyedül evett, közölték vele, és négyszemközt fogja őt fogadni. Eleonóra megkönnyebbült. Jobban rettegett ettől a pillanattól, mint hogy önmagának bevallotta volna, és fölöttébb hálás volt, akárcsak tíz évvel korábban, hogy nem nyilvánosság előtt kell ismét találkoznia Henrikkel, miközben az egész udvar nézi őket. A lépcsőházból egy ablakrésen keresztül futólag megpillantotta a tornyot, ahol eleinte fogva tartották. Ha előre tudom, hogy minek

nézek elébe, talán megpróbáltam volna megölni magamat kétségbeesésemben, gondolta. Hála Istennek, nem szoktunk tudomással bírni arról, hogy mit tartogat számunkra a jövő. Eleonóra azon tűnődött, szívében reménnyel és félelemmel, vajon minek néz elébe most. Az ajtó egy dongaboltozatos helyiségbe nyílt, amelyet falikarokra helyezett gyertyák világítottak meg, és élénk szinti faliszőnyegek díszítettek; fölöttük Eleonóra skarlát-és aranyszínű, körminták alkotta festett frízt pillantott meg, a szoba végében pedig egy hatalmas, Anjou és Poitou oroszlánjaival ékes baldachinos ágyat. Mellette egy aranytrónus állt, amelynek faragott kartámaszát és háttámláját élénk indigószínűre festették. Henrik nyilvánvalóan jobban adott mostanában az életvitelére, mint hajdanán tette. Eleonóra mindezt egyetlen pillantással felmérte, majd a tekintete találkozott a férfiéval, aki felállt a középütt húzódó hosszú asztaltól, és nehézkesen feléje lépett. Eleonóra roppantul megdöbbent. Ez nem az a Henrik volt, akire oly élénken emlékezett, hanem egy aggastyán. Mielőtt mélyen és hálásan térdet hajtott, Eleonóra egy rövid pillantással szemrevételezte a deres üstököt, a zömök, terebélyes felsőtestet, a nehézkes bicegést és a hajlott lábakat, amelyek kétségkívül magukon viselték a sok-sok év alatt a hatalmas birodalomban lóval megtett utak nyomát. Henrik arcát gond és bánat véste ráncok barázdálták, szürke szeme bizalmatlan és véreres volt – nem úgy nézett ki, mint egy egészséges ember. És mennyi is most, ötven? Sokkal idősebbnek látszik. Eleonóra meghökkenve azon kapta magát, hogy Henrik láttán fájdalom – és egy másik, mélyebb érzelem – járja át, ami hihetetlen volt mindazok után, amit Henrik művelt vele. Amit egymással műveltünk, helyesbített belül a lelkiismerete hangja. Henrik előrelépett, kinyújtotta a kezét – az ismerős, kérges kezét, amely most sokkal durvább volt, mint hajdanán –, és a könyökénél fogva megemelte Eleonórát. Aztán leejtette a kezét, és ott álltak, egymást méregetve, és egyikük sem tudta igazán, mit is mondjon. Mit szokott mondani az ember a feleségének, akit oly sokáig fogságban tartott? – mindketten erre gondoltak.

Henrik előzőleg újra és újra elpróbálta gondolatban ezt a jelenetet. Eltökélte, hogy hivataloskodni fog, és közli Eleonórával, a jelenlétére azért van szükség Normandiában, hogy elhárítsák Fülöp király követelőzését a birtokok visszaadását illetően, amelyeket Eleonóra élethossziglan az ifjú királynak adományozott, ám amelyekről Fülöp most azt állítja, a néhai férj jogán Margit királyné tulajdonát képezik. Azonban most, hogy meglátta a feleségét, nem tudta ezt mondani. Fülöp követelőzése ürügy volt: Henrik mindvégig tudta ezt, amikor őszinte volt önmagához. Az igazság az volt, hogy mióta megérkezett a szörnyű hír Martelból, másként érzett Eleonóra iránt. A hűtlen némber helyett, aki elárulta urát és királyát, és akit mindenkinek a biztonsága érdekében zár alatt kell tartania, inkább csak a fiatal anya képét tudta felidézni, aki a levegőbe dobálta a kis Henriket, vidáman születésnapi ünnepséget rendezett neki, megpuszilgatta, ha fájt valamije, és kérlelte őt, Henriket, amikor a gyerek idősebb lett, hogy adja meg neki, amit anyjaként a jogos jussának vélt. Vajon olyan nagy hibát követett el, amikor a fiát támogatta? Csakis az anyai szeretet, és semmi más nem motiválta az árulását? Mégiscsak jóvátehetetlenül megbántotta őt, a férjét, veszedelmesebben ingatta meg a trónját még Thomas meggyilkolásánál is, és olybá tűnt, szándékosan teszi, hogy romlásba döntse őt. De Henrik most nem látott mást, csak az asszonyt, aki a gyermeket szülte neki, akit elveszítettek, az egyetlent, aki valóban tudja, hogy micsoda szenvedést él át. És amikor meglátta, amint végre személyesen előtte állt, egy évtizedes távollét után, a sajnálat és a vigasztalás igénylése mellett megmozdultak benne azoknak az érzéseknek a maradványai is, amelyekről azt mondta magának, rég halottak és eltemetettek – kegyetlenül megölte őket Eleonóra hűtlensége. Ugyanis Eleonóra még mindig gyönyörű volt. Henrik sebtében számolni kezdett. Hatvanegy? Lehetetlen. De igen, tizenegy évvel idősebb volt nála. Délcegen, méltóságteljesen viselte elegáns gyászruháját, amelyet pókhálószerűen vékony fátyol és fekete főkötő egészített ki; szív alakú arcát a lehető legelőnyösebb módon keretezte a hozzáillő színű és az álla alatt redőkbe szaladó lenvászon barbette. A tekintete világos volt, jóllehet kérdő, a bőre

sima, és fehér, mint a márvány, a szája még mindig íjszerűen ívelt. De Henriket leginkább az arckifejezése döbbentette meg; újszerű nyugalom és a lelki béke meghatározhatatlan aurája lengte körül Eleonórát, akinek szemében a nehezen megszerzett bölcsesség ígérete ült. Henrik hirtelen arra gondolt, hogy ez az asszony már nem jelenthet rá nézve fenyegetést. – Hölgyem – mondta végül. – Isten hozott. Remélem, jó utad volt. – Csodálatos – válaszolta Eleonóra. – Nem tudom elmondani neked, mennyire jó érzés volt megint a szabadban lenni, újra élvezni Isten jó és friss levegőjét. Máris lépre akarja csalni? Henrik éles pillantást vetett Eleonórára, de nem érzékelt rajta rosszhiszeműséget, és csak arra tudott következtetni, hogy kimondta, amit gondol – ami rendjén is van, látta be. – Kérlek, ülj le – intett Henrik, kihúzva a közelebbit a két faragott szék közül, amelyek az asztal két oldalán álltak Kenyér, hal és szárnyashús volt az asztalon, továbbá gyümölcslepény és jó, édes anjoui bor, de úgy tűnt, hogy Henrik alig nyúlt az ételhez. – Éhes vagy? Ettél? – kérdezte. – Egy kis bor jólesne – mondta Eleonóra. Nem tudott ránézni az ételre. Csak arra tudott gondolni, hogy itt van, Henrikkel, az urával, oly hosszú idő után, és hogy Henrik jelenléte még mindig hatással van rá, ahogy műidig is volt. Henrik kitöltötte a bort, az Eleonóráé mellé húzta a saját székét, és leült. – Nem akarok keresztülkiabálni az asztalon – tréfálkozott, kissé oldva a feszültséget. – Nos, gondolom, kíváncsi vagy, hogy miért kérettelek ide. – Kissé meglepetten értesültem az invitálásról – válaszolta Eleonóra. – Henrik, kérlek – ezt meg kell kérdeznem, mielőtt folytatnánk. Azt mondták nekem, hogy már nem vagyok fogoly. Ez azt jelenti, hogy megbocsátottál? Henrik rámeredt; zavarban volt, és nyelt egyet.

– Igen – mondta rekedten. – Igen, amennyiben ezentúl jól viseled magadat. – Ó, erre számíthatsz – ígérte meg Eleonóra könnyed hangon. – Nem valószínű, hogy megkockáztatnék egy újabb tízéves bebörtönzést. Kezdek a végéhez közeledni annak, ami adatott nekem, és becsesek számomra az évek, amelyek még előttem vannak. – Megkönnyebbülve hallom az ígéretedet – jelentette ki Henrik halvány, fanyar mosollyal. Ennyi? – kérdezte magától Eleonóra. A bebörtönzöttség hosszú évei, a házasságuk összeomlása, ez a téma néhány szóval el van intézve? Bocsánatot nyertem? Igen, amennyiben nem teszed többé. Nem, nem fogom. És mégis, mi egyebet kéne még mondani? Merengjen vádló részletességgel a keserveken, amiket elszenvedett? Henriknek bizonyára van valamelyes elképzelése arról, hogy minek tette ki őt. Ássák elő kettejük szörnyű konfliktusát, amelynek réges-rég eltemetve kellene nyugodnia, és meresszék rá a szemüket? Mi értelme ennek? A jelen számít, és a jövő. Előre kell lépniük. Ha túl sokáig és túl hevesen feszegetik, milyen végzetes hibákat és hitszegéseket követtek el a múltban, bizonyosan tönkre fogják tenni egymást. – El akartad mondani, hogy miért küldtél értem – mondta Eleonóra határozottan, a serlege után nyúlva. – Ah – válaszolta Henrik, szemlátomást megkönnyebbülve, hogy ismét biztonságosabb talajt érez a lába alatt. – Bizonyos normandiai birtokokról van szó, amelyekről az a kölyökróka Fülöp azt állítja, hogy az ő Margit húga kapta őket. Rájuk akarja tenni a mocskos kezét, természetesen, de én emlékeztettem, hogy ezek a birtokok a tieid, te pedig csak az élete időtartamára adományoztad őket az ifjú Henriknek, amely után téged kell illessenek. – Amikor az elhunyt fiát említette, Henrik arca megvonaglott. Egy szívdobbanásnyi időre a maszk lehullott, és nyilvánvalóvá vált, hogy Henrik nagyon szenved – akárcsak Eleonóra. De Eleonóra még nem érezte magát egészen késznek arra, hogy szembesüljön a

közös gyászukkal. Máris túl sok mindennel kellett foglalkoznia ezen a napon. – Igen, azt hiszem, ezek a birtokok engem illetnek – mondta Eleonóra. – Attól tartok, régóta nem vagyok naprakész a birtok-és pénzügyeim vonatkozásában. – Itt nincs szó egyikről sem – vágott közbe Henrik türelmetlenül. – Az számít, hogy ellenőrzésem alatt tartsam ezeket a birtokokat, amelyek, mivel az urad vagyok, jog szerint az enyémek. Az ifjú Fülöp veszedelmes; nagyra törő tervei vannak Franciaország terjeszkedésével kapcsolatban. Szemet vetett a birodalmamra. Ha megszerezné ezeket a területeket, francia csapatok szivárognának be Normandiába, és… nos, a többit elképzelheted. Alig győzöm ellenőrzés alatt tartani a birtokaimat. – Értem én, miről beszélsz – látta be Eleonóra. – Csakugyan meggondolatlanság lenne megadni Fülöpnek, amit akar. Szóval, mit tehetek érted? Henrik csodálkozva nézett Eleonórára. A felesége hajlandó és kész ténylegesen együttműködni vele, miután hosszú évekig súlyos nézetkülönbség, harc, viszály és még rosszabb dúlt közöttük. Eleonóra pedig csodálkozott, hogy itt ülnek és politikáról tárgyalnak egymással, ahogyan régen – eleinte – tették. Ez bizonnyal az új szabadsága egyik legjobb oldala volt, hogy visszakerült a dolgok sűrűjébe. – Szeretném, ha sorra látogatnád ezeket a birtokokat, mindegyiket – mondta Henrik. – Azt akarom, hogy tegyél úgy, mint aki ismét érvényt szerez a jogainak velük kapcsolatban. Mutatkozz barátságosnak a helyi bárókkal, adományozz okleveleket és kiváltságokat, létesíts alapítványokat templomok javára, alapíts piacokat – tudod, csinálj olyasféle dolgokat, amelyek megnyerik a szíveket. – Azt akarod, hogy megtegyem mindezt? – kérdezte Eleonóra csodálkozva. – Én, aki nemrég még a foglyod voltam? Rám bízod, hogy megtegyem? – Nincs senki más, akire rábízhatnám – mondta Henrik, és elmosolyodott, de ebben a pillanatban elveszítette az önuralmát. A

mosoly elhalványult, és a helyét olyan aggódó, gondterhelt arckifejezés vette át, hogy Eleonóra szíve kis híján megszakadt, ahogy ránézett. Henrik kinyújtotta feléje a kezét, a mozdulat szaggatott és próbálkozásszerű volt. Az arca eltorzult a gyötrődéstől. – Segíts nekem, Eleonóra! – mormogta fojtott hangon. Eleonóra habozás nélkül felkelt, és megragadta a kinyújtott kezet, az ajkához szorította, sós könnyeivel áztatta, mivel neki is nagyon nagy szüksége volt a vigasztalásra. – Nem csak azért kérettelek ide, hogy Normandiáról tárgyaljunk – zihálta Henrik. – Azért kérettelek, mert nincs senki más, akihez fordulhatnék, senki más, aki úgy szerette őt, ahogy én szerettem. – És azzal Eleonóra dereka köré fonta a karját, a hasának szorította a fejét, és bömbölni kezdett, akár egy csecsemő. Miután a sírógörcs véget ért, és Eleonóra úgy érezte, nem maradt már több könnye, gyengédek voltak egymáshoz, csendben üldögéltek a gyertyafényben, az erősítő bort kortyolgatták, és neheztelés nélkül beszélgettek az eseményekről, amelyek idejuttatták őket. – Henrik, szeretném látni a többi gyermekünket – mondta egyszer csak Eleonóra. Henrik feléje fordult a feldúlt arcával, és kézen fogta. – Tudtam, hogy ezt akarod majd – mondta neki. – Itt vannak. Ezért hívtam ide őket. Gyere, most viszontlátod őket. Miközben Henrik lefelé vezette az alsóbb helyiségekbe, Eleonóra félt, hogy nem lesz képes megbirkózni ilyen sok bánattal és örömmel ennyire rövid időn belül. Végre, oly hosszú idő után ismét láthatja a gyermekeit! Itt vannak – és Henrik kifejezetten azért rendelte ide őket, hogy találkozzanak vele. Érezte, hogy kissé hebehurgyává teszik az érzelmei és a várakozásai. Vajon felismerhetetlenül megváltoztak? Hogyan reagálnak majd, ha meglátják? És – ami a legfontosabb – vajon még mindig szeretik őt? Szorongva várta, hogy megtudja.

Amikor kéz a kézben Henrikkel belépett a fejedelmi lakosztályba, három fiatalember és egy fiatal nő állt fel azonnal, és mélyen meghajoltak. Egy zavarodott pillanatig Eleonóra alig ismerte fel őket, aztán rájött, hogy mind az övé – sokkal idősebbek, persze, és felnőttek immár, de még mindig az ő gyermekei, akik megmaradtak neki, és akiket mérhetetlenül szeretett. Egy pillanat múltán már ölelték és csókolták őt, túlcsordultak az örömtől, hogy ismét láthatják az anyjukat, és óhatatlanul hullottak a könnyek, de ezek örömkönnyek voltak. Hogyan is kételkedhettem az irántam érzett szeretetükben, gondolta Eleonóra. – Hadd lássalak benneteket – kiáltott fel vidáman, miközben Henrik, arcán fanyar mosollyal, figyelte őket. Az izgatott beszélgetés közepette Eleonóra nem tudta levenni a szemét Richárdról, aki immár szálfatermetű, aranyló fürtű óriás volt, huszonhat esztendős, és mindenkinél magasabb. – Az én nagyfiam! – sóhajtotta Eleonóra, és minden kegyetlenségéről és pusztításáról megfeledkezett; régesrég meggyőzte magát, hogy a róluk szóló beszámolókat nagyon eltúlozták, és hogy igazából az apja volt a hibás. Elragadtatva szembesült a férfivá érett Richárd fellépéséből áradó természetes tekintéllyel, és látván, milyen erőteljes alkatú és karizmatikus, nem kételkedett abban, hogy jócskán rászolgált a hírére, miszerint harcosként csak Marshoz fogható. Született vezető, akiben nyilvánvalóan megvan a képesség, hogy mindenkit felülmúlónak bizonyuljon. Az egy évvel fiatalabb Gottfried nem teljesítette be a hajdani várakozást, hogy jóvágású férfivá érik. Ő volt az egyetlen sötét hajú Eleonóra fiai között; alacsony termetű, nehézkes alkatú, és a tartása nélkülözte a fejedelmi eleganciát. Anyjához intézett szép szavai azonban rácáfoltak a megjelenésére; Eleonóra mindig is tudta, hogy ezt a fiát éles elmével és becsvágyó lélekkel áldotta meg az ég, és mégis… mégis, egyszersmind az volt a benyomása, hogy van egy sötétebb Gottfried, egy ördögi Gottfried, aki ott ólálkodik, kevéssel a külvilág felé mutatott okos és csiszolt felszín alatt. Eleonóra nem tudta elhinni, hogy János, a legfiatalabb gyermeke az a fiatalember, aki immár éppoly magas volt, mint a bátyjai, akik még mindig úgy látszottak kezelni őt, mint egy gyereket, akinek

keresni kell a kedvét, mivel Henrik szeretetteljes engedékenységgel viseltetett János iránt, átkarolta a vállát, és a hajába túrt; sőt felcsillanni látszott a szeme, valahányszor ránézett az ifjoncra, ami nyilvánvalóan bosszantotta Richárdot és Gottfriedot. Eleonóra érzékelt bizonyos féltékenységet… Nyilvánvaló volt, hogy a kifelé mutatott kedélyesség ellenére ez a három fia mindig is vetélkedni fog egymással. János udvarias volt vele, de egy kicsit tartózkodóbban, mint a többiek. Eleonóra nem tudta őt hibáztatni ezért. Gyanította, hogy a fiú neheztel rá, amiért kisgyerekként lényegében magára hagyta Fontevrault-ban, kihallott a beszédéből – egy olyan fiatalember bátortalan beszédéből, aki azt hiszi, mindent tud – valamelyes ellenszenvet az egyház iránt, amiről Eleonóra úgy vélte, hogy a gyökerei a gyerekkori élményeiig nyúlnak vissza. De tudta, hogy sosem lesz képes elmagyarázni Jánosnak, miért bízta az apácák gondjaira. Jobb, ha az efféle dolgokon határozottan túllépnek, és fátylat borítanak rájuk. Ha engedjük, hogy a múlt mételyezze az életünket, soha nem lesz sikeres ez az újraegyesülés, mondta magának ismét Eleonóra. Legalább most már képes volt melegen nézni a sötétvörös hajú és erőteljes testalkatú Jánosra, aki oly kedves volt az apjának, és ahogy az egy igazi anyához illett, valóban törődni azzal, hogy mi történt vele. Ez komoly áldás volt. Nagyon boldog volt, hogy láthatja Matildot; külön öröm volt számára, hogy ismét együtt lehet a lányával, akiről azt gondolta, soha többé nem fog találkozni vele, bár semmi – semmi – nem volt fogható ahhoz az örömhöz, amelyet az ébresztett benne, hogy az elszakítottság hosszú, kegyetlen évei után láthatja Richárdot; és az öröm netovábbja volt, amikor Matild intett egy dajkának, aki hét szász apróságot terelt be a helyiségbe, hogy köszöntsék a nagymamájukat – Eleonóra korábban soha, egyetlen unokáját sem látta. Meghatódva hallotta, hogy a lányok egyikét az ő tiszteletére keresztelték el. Lehajolt, és megölelte a vasgyúró fiúcskákat, Ottót és Henriket, karjába emelte a kis Lothart, és megszeretgette a csinos kislányokat, kiváltképp Richenzát – aki közölte a mosolygó nagyanyjával, hogy ha Angliában lenne, ő jobban szeretne Matild

lenni; aztán ott volt Gertrúd, Ingiborg és a róla elnevezett csöppség, Nell. Büszkén nézett Matild porontyaira, miközben azon tűnődött, szomorú, hogy a többi gyermeke közül egyik sem hasonlóan termékeny. Az ifjú király fiai meghaltak, ahogyan Johanna és Eleonóra elsőszülöttje is. Ez idáig semmi híre nem volt annak, hogy Gottfried és Konstancia, aki immár csatlakozott a társasághoz és rátelepedőn mézesmázoskodott a férjével, babát várnának, Richárd és János pedig még nőtlenek voltak. Mindkettejüknek volt jegyese, persze, de mivel János még csak tizenhat éves volt, Richárd helyzete mindennél jobban nyugtalanította a királynét. Ez idáig sem színét nem látta, sem hangját nem hallotta Alys hercegnőnek. Csakugyan igaz, hogy Henrik egy időben maga akarta feleségül venni? Ha igen, évekkel ezelőtt letett az ötletről, mivel Eleonóra többé nem hallott róla. Csakugyan a szeretőjévé tette a lányt, ahogy a pletyka járta régen, és gyerekeket nemzett neki? Eleonóra most nem volt annyira biztos benne, hogy elhiszi ezt, bár el tudta képzelni Henrikről. Ha alkalom kínálkozik, fogadta meg magában, tapintatosan fel fogja hozni Richárd házasságának ügyét Henrik előtt. Hamarosan sort kell keríteni rá. Egyelőre azonban ez várhat. Kellemesebb dolgok zajlottak éppen, és sok-sok elújságolni való hír volt. Ma estére elég, hogy végrevalahára legeltetheti a szemét a gyermekein, az oldalán Henrikkel. Uram, Jézus, imádkozott Eleonóra, engedd, hogy az összes viszályunkon és bajunkon határozottan túllépjünk. És sugárzó mosollyal, amelyben benne volt a szívében lakozó minden szeretet és reménység, felemelte a serlegét, hogy újabb pohárköszöntőt mondjon erre a csodás viszontlátásra.

58. NORMANDIA ÉS ANGERS, 1183 Eleonóra királynéként ismét betöltötte az őt jog szerint megillető helyet. Amikor Henrik másnap este az udvar színe elé vezette, és elfoglalták a helyüket az asztalnál az ünnepi lakomán, az éljenző és tapsoló társaság felállt. Ez egészen lenyűgöző volt. Eleonóra nem is képzelte, hogy a férje udvaroncai ilyen jóindulattal gondolnak rá. Örömmel vette észre, hogy a jobbján Avaloni Hugó foglal helyet. Bár Hugó helytelenítette a házasságát, ő szerette és tisztelte Őt a feddhetetlenségéért és a szentéletűségéért, és érezte, hogy Hugó szívesen látja itt. – Rendkívüli öröm látnom, hogy helyreállt a jó viszony a király és közötted, felség – mondta Hugó Eleonórának kedvesen. – Isten meghallgatta az imáimat – mondta lelkesen Eleonóra, majd némileg gonoszkodón hozzátette: – Most már nagyon jól kell viselnem magamat, ha nem akarom még egyszer magamra vonni Henrik haragját. Hugó hosszú pillantást vetett rá. – Azt hiszem, mindketten bölcsességet tanultatok, ami azt jelenti, hogy valami jó jött ki ebből az egész sajnálatos ügyből. Ez az újbóli egymásra találás pedig igazából nem lep meg engem. A király ritkán gyűlöli meg azokat, akiket egyszer szeretett. És szüksége van rád, felség, jobban, mint azt felfogja. Isten útjai kifürkészhetetlenek számunkra, de ő hozott össze benneteket, és mindkettőtöket megtanított a megbocsátásra. Bárcsak boldogabb körülmények között került volna sor erre. Szomorú alkalom ez mindkettőtöknek. Nagyon sajnálom a veszteségeteket. Eleonóra lehajtotta a fejét, nem akarván ebbe az irányba elmenni. – Jó együttműködésre törekszem a királlyal. – Hiszem, hogy ő is erre vágyik – mondta neki a perjel. – Nem akar többé okot adni a fiainak, hogy azért bírálják, mert durván bánik veled. – Bírálták ezért?

– Ó, bizony – szakadatlanul! – mosolyodon el Hugó. – A gyermekeid nagyon hűségesek hozzád. Boldog nap ez számukra, hogy a szüleik kibékültek. – Valóban az – mondta a királyné túlcsorduló szívvel. De nem békültünk ki teljesen, gondolta. Nem kellett volna számítania rá, persze, de azért futólag felmerült benne az elmúlt éjjel, vajon Henrik, miután előzőleg kiöntötte neki a szívét, nem bújik-e az ágyába, és szilárdítja meg az egymásra találásukat szegény öregedő testével, amelyben, gyanította Eleonóra, még továbbra is kétségkívül ott lakozik az öreg Ádám. Bármi történt is, Eleonóra nagyon szerette volna, ha megteszi, hiszen kétségbeesetten igényelte a vigasztalást, amelyet egy másik emberi lénnyel való ama különlegesen szoros egyesülés nyújthat – és a bizonyságot önmaga számára, hogy még mindig képes az érzéki öröm átélésére, ami rövid időre képessé tette volna az eltávolodásra a fájdalmától. Henrik azonban nem jött, ő pedig ott feküdt – boldogító magányban, évek óta először –, és arra gondolt, milyen botor is volt, hogy egyáltalán eszébe jutott a dolog. Szerfölött élvezve a szabadságot és hogy tetszése szerint mehet, ahová akar, Eleonóra nekivágott az utazásoknak a vitatott birtokokra. Mindenhol tisztelettel és éljenzéssel fogadták, ő pedig azon kapta magát, hogy könnyűszerrel visszatalált a királyné szerepébe, amelyet egykor életvitelszerűen alakított. Nagyon örömteli és megható volt, és büszkeséggel tapasztalta, hogy nem veszítette el a közvetlenségét, és hogy a Henrik érdekében kifejtett erőfeszítései jócskán elősegítik a saját népszerűségének helyreállítását. Aztán megérkezett Angers-be a hívás, amelyet megelőztek a híresztelések, hogy már megint egyenetlenség támadt a király és a fiai között. Eleonóra azonnal délre sietett, eltökélve, hogy minden hatalmában állót elkövet a dolgokat helyrehozandó; ám mihelyt a vár udvarán leszállt a nyeregből, már ott is termett az oldalán Richárd, akinek szép arca sötét volt a haragtól. – Apám odavan vadászni. Sürgősen beszélnem kell veled – mormogta. – Legalább hadd fújjam ki magamat – korholta Eleonóra, majd intett a fiának, hogy kövesse a lakosztályába. Miközben Amaria – akinek terebélyes testén immár elegáns zöld bliaut feszült – a

szobában sürögve-forogva kicsomagolta Eleonóra holmiját, amely munkát kénytelen volt ő egymaga elvégezni, mivel Henrik ódzkodott Eleonóra többi udvarhölgyének visszahívásától (kétségkívül őket is azzal gyanúsítja, hogy lázadásra uszítottak engem, mondta magának Eleonóra), kiöntött magának egy kis bort, és intett Richárdnak, hogy üljön le vele a szobában. – Nahát, mondd el, mi folyik itt – szólította fel. Richard letette nyurga testét egy karosszékbe, és homlokát ráncolva nézett az anyjára, akárha azt mérlegelné, mennyit áruljon el neki. – Alysról van szó, a jegyesemről – mondta végül. – Apám őrizet alatt tartja Westminsterben. Újra és újra kértem tőle, hogy engedjen bennünket megesküdni, de nem hajlandó. Most már Fülöp is ragaszkodik hozzá, hogy apám tartsa tiszteletben a jegyességi szerződést, és további késlekedés nélkül rendezze meg az esküvőt, de ő még mindig húzza az időt. Kinyílt az ajtó, és Henrik lépett be. – Már megint összeesküvést szőtök? – kérdezte a fiát mogorván, miközben odalépett Eleonórához, hogy köszöntésképpen megcsókolja a kezét. – Ez igazságtalan, uram! – tiltakozott Eleonóra. – Semmit nem tudok arról, hogy mi folyik. Richárd ismertette velem a tényeket. – Mármint előadta neked a saját, egyoldalú nézeteit a dolgokról – mondta Henrik, nehézkesen leülve és a sánta lábát dörzsölgetve, amelyről Eleonóra immár tudta, hogy egy rosszul irányzott lórúgástól sérült meg. – Richárd, lennél szíves magunkra hagyni? – Richárd lázadó pillantást vetett az apjára, de lenyelte a tiltakozást, és kimérten távozott, becsapva maga mögött az ajtót. Henrik résnyire húzta a szemét, de nem szólt semmit. – Fülöp meg akarja osztani és gyengíteni a birodalmamat – mondta Eleonórának. – Ebből a célból igyekszik éket verni közém és a fiaim közé. Ha összeházasítom Richárdot Alysszal, Fülöp szinte

bizonyosan arra használja ezt a szövetséget, hogy szorosabban fűzze magához Richárdot, és ellenem fordítsa. – Ez elfogadható érv – állapította meg Eleonóra. – Fülöp minden szempontból megbízhatatlan jellem, egyáltalán nem olyan, mint az apja. – Ravasz és kapzsi, és gyanakvó is – azt mondják, minden fa mögött orgyilkost lát rejtőzni. De ne becsüld alá: igencsak agyafúrt és megfontolt. Ráadásul veszélyes. Olyan ellenség, akivel számolni kell, és hidd el nekem, akadt dolgom néhánnyal annak idején. – Nem bonthatod fel a jegyességet? – És veszítsem el Berry grófságát, Alys hozományát? Eleonóra emlékezett, mennyire örült Henrik sok évvel korábban, hogy megszerezte azt a zsíros falatot. De mi van magával Alysszal, tűnődött. Arról van szó, hogy Henrik még mindig gerjedelmet érez iránta, és nem képes visszaküldeni Párizsba? – Nem – mondta Henrik. – Elég nekem most Richárd és János viszályával foglalkozni, nem hiányzik, hogy Fülöp kihasználja a dolgot. Ez új hír volt az anyjuknak. – Richárd és János? – Sosem lesz vége ennek a családi küzdelemnek? – Igen – sóhajtotta Henrik. – Richárd immár az örökösöm. – Egy pillanatig mindketten hallgattak, mivel eszükbe jutott, miért van így. – És mégis – folytatta Henrik erőt véve magán méltánytalannak tűnik, hogy ő kapja meg Angliát, Normandiát, Anjout és Aquitániát, miközben János csak néhány szétszórt várat kap, és Írországot. Az íreknek nem tetszik a gondolat, de talán hasznos lenne, ha királyként jelen volna Dublinban és az angol fennhatóság alatti területen, hogy rendet tartson az őshonos királyaik között. Arra akartam kilyukadni, hogy János nagyon keveset fog örökölni, és ezen segítenem kell, ha nem akarom, hogy az emberek „Földnélküli Jánosnak” nevezzék, – Henrik komoran nevetett a saját tréfáján, majd felkelt, és nekilátott nyughatatlanul fel-alá járkálni a szobában.

Eleonóra érzékelte a feszélyezettségét, és hogy olyasmit készül mondani, amit ő talán nem akar hallani. Henrik szembefordult vele. – Azért hívtam ide Richárdot és Jánost, hogy rávegyem őket a megbékélésre és egy olyan egyezségre, ami igazságosabb János számára – és azért vontalak be téged, mert szükségem van a beleegyezésedre. – Aquitániáról van szó, gondolta Eleonóra megriadva. – Azt akarom, hogy Richárd mondjon le Aquitániáról János javára, János pedig esküdjön hűséget neki, mint hűbérurának – mondta Henrik. – Nem – jelentette ki Eleonóra habozás nélkül. – Légy belátással – hízelkedett Henrik. – Mit számít, hogy Aquitánia Richárdé vagy Jánosé? – Nekem számít! – válaszolta Eleonóra, és felkelt, hogy szembenézzen Henrikkel. – Richárdot az örökösömnek neveltem. A vérében van a déliség. János nem ismeri Aquitániát, és nem is érdekli. – Gyorsan beletanulna, ha ő lenne a herceg. Eleonóra, nem palástolod túl jól, hogy Richárd a kedvenced, és igen kevés szeretet van benned János iránt. Ez vakká tesz minden más megfontolásra. – Henrik tekintete kihívó volt. – Akkor kérdezd meg Richárdot, mit gondol erről a tervről! – csattant fel Eleonóra. – Tudod, hogy rendelkezel Aquitánival, függetlenül attól, amit én mondok – de a legközelebbről Richárdot érinti a dolog. És figyelmeztetlek, Henri,k ha összeveszel vele ez ügyben, azzal Fülöp karjába kergeted! – Jól van, mindjárt idehívjuk! – mondta Henrik, és lekiáltott a lépcsőn valakinek, hogy menjen el Aquitánia hercegéért. Richárd nem tudott megszólalni felháborodásában. A szeme villámlott, finom metszésű arca haragot árasztott. – Nos? – szólalt meg Henrik.

– Mindkettőnkön keresztül akarsz gázolni? – kérdezte tőle Eleonóra. – Richárd? – vakkantotta az apja. – Fiam, be kell látnod, hogy ez összességében igazságosabb felosztása a birtokaimnak Richárd dühösen az apja arcába tolta a sajátját. – Én déli vagyok. Anyám gyermekségemtől fogva az örökösének nevelt. Szeretem Aquitánia földjét. Évekig harcoltam, hogy uraljam és megtartsam, és most arra kérsz, hogy mondjak le róla János javára? Annak a léha, lusta, mohó semmirekellőnek a javára, aki alig tette be a lábát Aquitániába, és még kevésbé tanulta meg kormányozni? Ugyan már! Egy héten belül vérbe borulna az a hely egy erőskezű uralkodó nélkül! – Megkapod Alyst, most rögtön – mondta Henrik, akárha mézesmadzagot próbálna elhúzni a fia előtt. Richárd olyan pillantást vetett rá, amit Eleonóra nem egészen tudott hová tenni. – Őt ebből hagyjuk ki egyelőre! – csattant fel a fiú. – Mondd csak apám, az a szándékod, hogy Jánost tedd meg az örökösöddé? Most Aquitánia, aztán Normandia, utána Anjou, Maine és Anglia – az egész rohadt birodalom azé a fiadé legyen, akit a legjobban szeretsz? – Eleonórának elakadt a lélegzete – ez nem jutott eszébe. Henrik arca elsötétült. – Nem – köpte a szót. – Hogy gondolhatsz ilyet? Fülöp bujtogat, hogy légy áruló? – Jó oka van rá, tekintettel az esküvőm örökös halasztgatására! – Richárd magánkívül volt a haragtól. – Úgy véli, azért halogatod az esküvőt, mert te magad akarod feleségül venni Alyst, hogy fiúkat szüljön neked, és bennünket kisemmizhess. Eleonóra a szája elé kapta a kezét. – Igaz ez, Henrik? – kiáltotta, elképedve a borzasztó kilátástól, amelyet a fia nyers szavai előrevetítettek. – Természetesen nem – válaszolta Henrik, egy kicsit túlságosan is gyorsan. – Ez csak valami ostobaság, amivel Fülöp traktálta. Különben pedig nem éppen most mondtam neked, hogy azonnal elveheted Alyst?

– Sokszor mondta ezt, aztán visszavonta – mondta Richárd keserű hangon. – Bárcsak ezúttal hihetnék neki. – Megkaphatod Alyst, ha lemondasz Aquitániáról János javára – ajánlotta Henrik élénken. – Nem! – mondta Eleonóra. – Mindenképpen meg kell kapnom! – ordította Richárd. – Jegyesek vagyunk gyerekkorunk óta. – Eredj és gondold meg – mondta neki Henrik. – Előbb megyek a pokolba! – vágott vissza a fia. – És az egyházhoz fogok támogatásért folyamodni, figyeld csak meg. – Ha nem akarod feleségül venni, Jánosnak adom Alyst – fenyegetőzött Henrik. – A romlásomra törsz! – üvöltötte Richárd, és az ajtóhoz ugrott. – Tudtam. Nos, nem kell tovább elviselned a látványomat. Poitiers-be megyek. Ne hidd, hogy visszajövök Eleonóra hideg pillantást vetett Henrikre. – És úgy gondolod, hogy én okoztam a megosztottságot ebben a családban? – kérdezte metsző hangon. – Azt állítod, hogy békét akarsz a fiaid között, de mindig csak a saját feltételeiddel. Azt akarod, hogy nehezteljenek rád? Azt akarod, hogy beárnyékolja az öregkorodat a végeérhetetlen viszály és civakodás, hogy soha ne találj tartós örömöt, soha ne legyen részed békességben és biztonságban? – Hallgass, asszony – mordult fel Henrik – Ha mellettem álltál volna, erre soha nem került volna sor. – Ó, azt hiszem, Richárd a maga nevében beszélt – nincs szüksége az anyja jóváhagyására! – vágott vissza Eleonóra.

59. BERKHAMSTED, WINCHESTER, 1184

WOODSTOCK

ÉS

Henrik Ralph FitzStephen őrizete alatt visszaküldte Eleonórát Angliába. Eleonóra tudta, Henrik attól fél, hogy még több bajt kever Richárd védelmében, és zokon vette az egész eljárás méltánytalanságát. Jóllehet ígéretet kapott a szabadságára vonatkozóan, lényegében ismét fogoly volt, vélelmezett bűnös, amíg az idő nem bizonyítja az ártatlanságát. Aranykalitka várt rá, de azért mégiscsak kalitka. Kénytelen volt átkelni a viharos, januári tengeren, majd fáradságosan Berkhamsted várába menni, Becket hajdani rezidenciájába, amely a sokéves elhanyagoltság után kissé viseltesnek és kopottasnak tűnt. Itt ülte meg a húsvétot, kísértetek és a múlt szellemeinek társaságában, Matild lányával együtt, aki ismét várandós volt. Matild ezután visszatért a Winchester várában kijelölt szálláshelyére, Eleonórát pedig Woodstocba vitték. Nem akart odamenni, arra a fájdalmas, kegyetlen emlékezetű helyre, de nem sok beleszólása volt a dologba. A király utasításokat küldött, és kész. Eleonóra eltűnődött, vajon Henrik azért csinálta-e ezt, hogy kitoljon vele. Legalább nem Rosamund – most lezárt és lakatlan – tornyában, hanem a vadászlak királynénak szánt lakosztályában volt a hálóhelye. Az ablaka a labirintusra nyílt – amely immár túlburjánzó, az anyatermészet gondjaira bízott vadonná lett. Eleonóra szeretett volna nem törődni vele, de az útvesztő magához húzta, könyörtelenül, szinte természetfölötti módon, és egy kora júniusi estén, belefáradva a bús, tétlen órák unalmába, sürgős késztetést érzett a levegőzésre, és megkereste a haraszt benőtte kőlapokat, amelyek a bejáratához vezettek. Szét kellett hajtania néhány ágat, hogy bejusson, és a fátylát elszakította egy hangabokor, de hamar bejutott, és sikerült végigmennie a gaz borította ösvényen. Szerencsére bárki tervezte is a labirintust,

szélesre alakította az ösvényt, így az elburjánzó növényzet nem akadályozta különösebben a királynét az előrejutásban. Eleonóra összeszedte az eszét, és rövidesen rátalált középütt a tágas lugasra – amely valójában az útvesztő egyik szélén volt, bár ő erre nem jött rá –, és hálásan leült egy zuzmóval benőtt kőpadra. Szóval a pletykák szerint itt hajkurászta ő a vetélytársát, követve a selyemfonalat a tiltott ajtóhoz. Hogy mikét el nem hisznek az emberek! Ó, ha tudnák… Igen, nagyon fájt neki, amikor Henrik közölte vele, hogy szereti Rosamundot, igen, örvendezett, Isten bocsássa meg, amikor értesült az ifjú hölgy korai haláláról. De soha nem vetemedett volna erőszakra, hogy megszabaduljon tőle – Isten ments! Rosamundot számon tartani – legalábbis látszólag – rangon aluli volt Eleonóra számára: egy királynénak ügyelnie kell a méltóságára, ő pedig pontosan ezt tette, sok-sok belső vívódás árán. Eltűnődött, vajon Rosamund, ez a csinos, szemtelen kis ribanc sok örömét lelte-e a labirintusában; vajon gyakran sétált-e itt. Roppant megható ajándék volt ez egy megkótyagosodott királytól, szóval bizonnyal nagy becsben tartotta. A nap aranyló ragyogással ereszkedett alá a várfalak fekete sziluettje mögé, utolsó sugaraival rózsaszínes fénybe vohva a tündökletesen tiszta, azúrkék égboltot. Az árnyékok megnyúltak. A ragyogás halványultával a labirintus kezdett másképp, sötétebben festeni. Eleonóra megborzongott, tudatában lévén az ősrégi erők működésének. Az anyatermészet élt és dolgozott itt az uralma helyreállításán; az eleven harasztból áradó halk susogás és pattogás hallatán könnyű volt elhinni a Zöld Emberről szóló régesrégi történeteket, amelyeket az angolok imádtak meséink Egyike volt ő a „régieknek”, akikről beszéltek, és sokféleképpen emlegették – Amaria jóvoltából Eleonóra Robin pajtás és erdei Jack néven ismerte.{16} Termékenységisten vagy szörnyeteg volt, attól függően, melyik mesét hitte el az ember, és a hatalmát soha nem zabolázta

az egyház vagy az állam. Az alkonyi szürkületben köny-nyű volt elképzelni, amint csalafinta arcával hátborzongatón kikémlel a

levelek közül. Ahogy a királyné ott ült, egyre kellemetlenebbül érezve magát a sűrűsödő sötétségben, nekikészülődve, hogy megkeresse á visszafelé vezető utat – azt hitte, tudja, merrefelé kell mennie hallott valamit, ami halk toppa-násnak tetszett. Reccs. Aztán megint, tőle balra, valaki a harasztra lépett! Lehetett mókus vagy róka, mondta magának Eleonóra komolyan, mindazonáltal felállt, és sietve visszafelé indult a civilizáció irányába, bizonytalanul keresgélve az utat a magas, gondozatlan sövények között. Reccs. Ez már mögüle hallatszott. Reccs. Megint! Valaki van a labirintusban, valaki lopva közeledik, és nem látja célszerűnek, hogy megszólítsa őt, és felhívja a figyelmét a jelenlétére. Eleonóra immár szinte futólépésben haladt, félt maga mögé nézni, hideg futkosott a hátán a rettegéstől, arra számított, hogy bármely pillanatban egy kéz csaphat a vállára, vagy – borzalmak borzalma – egy tőr hasíthat fájdalmasan a hátába. Ha Henrik valóban még mindig feleségül akarja venni Alyst, nagyon is kapóra jönne neki, ha ő eltűnne az útból. De nem volt képes, még halálra váltan sem volt képes elképzelni Henrikről, hogy megpróbálná orgyilkossal megöletni őt. Ámde, ezt tudta, Henrik hajlamos féktelen indulatában vad dolgokat mondani, olyan dolgokat, amiket nem gondol komolyan – tessék, mi történt Beckettel! Tételezzük fel, hogy valami hasonlót mondott őróla: „Ki szabadít meg engem ettől az engedetlen királynétól?” Eleonóra eltévedt, és kétségbeesetten próbált kijutni, de meg kellett állnia, hogy kifújja magát, máskülönben összeesett volna. Ziháló mellkassal torpant meg egy sarokban, jobbra-balra pillantva. Semmi sem rezdült. Csak a levelek zizegése-susogása és időnként egy-egy kismadár csicsergése hallatszott. Aztán megint az a zaj. Reccs, ezúttal egy halk nyögés kíséretében, amely már-már zokogáshoz volt hasonlatos. Éppen Eleonóra előtt. Ez teljesen érthetetlen. Tudja, aki körülötte ólálkodik, hogy mi lesz a vége ennek? Eleonóra ezúttal nem futott el. Halkan lépdelt, és igyekezett gondolkozni. Lopakodva haladt az ösvényen, kényszerítve magát, hogy lassan lépjen és halkan lélegezzen. Aztán egy újabb kanyarban befordulva megpillantotta maga előtt: egy szürke köpeny

szegélye tűnt el a hangabokrok között. És az a hang megint, gyenge, de tisztán hallgató, és nyilvánvalóan zokogás. Akkor hát nő! De milyen nő? Eleonóra félelme némileg alábbhagyott. Egy nővel képes elbírni! Amitől félt, az egy férfi nyers ereje volt. Óvatosan elindult utána, tisztes távolságot tartva, és érzékelve, hogy nagyon közel jár az útvesztő széléhez, hiszen túlnan a vadászlak fala magasodott. Reccs. Megint a háta mögül hallatszott, az ösvényről, amerről érkezett – de hogyan lehetséges ez? Túlment volna rajta, bárki legyen is az? Eleonóra kezdett kissé belefáradni ebbe a macska-egér játékba, és testileg-lelkileg egyre jobban borzongott. Rohamosan sötétedett, felkelt a hold, ő pedig nem akart már mást, csak visszajutni a szobájába, Amaria józan, paraszti társaságába, így hát hatalmas megkönnyebbüléssel fedezte fel hirtelen maga előtt az útvesztő kijáratát. Miután azonban kilépett rajta, nem sietett vissza azonnal a vadászlakba. A kertkapunál megpillantotta a vigyázzban álló két őrt, akik mindig a nyomában jártak, így hát a jelenlétükből bátorságot merítve elbújt egy gondozatlan eperfa mögé, hogy meglesse a labirintusból előbukkanó üldözőjét – hiszen kétség sem fér hozzá, hogy hamarosan előbukkan. Nincs másik kijárat, és nem maradhatnak ott egész éjszaka. Várt, a zavara nőttön-nőtt, ugyanis közel fél órán át senki nem jelent meg. Lépteket és egyéb zajt sem hallott, ami elárulta volna, hogy valaki van a labirintusban. Csendes volt az éjszaka, semmi nem zavarta a békéjét. Aztán, amikor úgy döntött, hogy bemegy a vadászlakba, Eleonóra figyelmét egy gyertya gyenge, de semmivel össze nem téveszthető fénye ragadta meg Rosamund tornyában. Visszafojtotta a lélegzetét. Valaki csakugyan szórakozik vele! Szándékosan akarják megrémiszteni? Másnap, fogadta meg, a végére jár ennek, és az illetőnek számot kell majd adnia arról, hogy miért háborgatja a királynét! Miután ismét a szobája biztonságában volt, elmesélte a meglepett Amariának és a hitetlenkedő Ralph FitzStephennek az élményeit. FitzStephen átkutattatta az útvesztőt, kinyittatta és átvizsgáltatta a tornyot, de nem talált semmit, ami érthetővé tette volna az Eleonóra által hallottakat és látottakat. Eleonóra csak két nappal később

kapott kevéssé kielégítő magyarázatot a történtekre, amikor Amaria elhozta hozzá a helybéli mosónőt. Beszélgetésbe elegyedtek a Glyne folyó partján, miközben az asszony lepedőket mosott, és Amaria elmesélte neki, micsoda ijedelemben volt része a királynénak a labirintusban. A mosónő megilletődött attól, hogy ilyen magas rangú hölggyel beszél, de eltökélte, hogy elmondja Eleonórának, amit tud. – Az ottan nem emberi lélek abba’ az útveszőbe – jelentette ki. – Ű jár ottan. Van, aki hallotta űt, hallotta a lépteit. Mindenfelé járkál, oszt’ senki se érti, hogyan. – Kicsoda? – kérdezte Eleonóra szelíden. A mosónő szavai borzongást ébresztettek benne. – Hát Szép Rosamund, bizony, felség, aszongyák a népek, hogy megöl… – a mosónő elharapta a szót, mivel eszébe jutott, kivel beszél. – Megbocsássál, felség, csak a bolondok beszélik. De ű jár ottan, semmi kétség. És látták űt odafönt abba’ a toronyba’. A bűnejit siratja! És még valami, a kis Matt, a molnárnak a fia, ű látta, az útvesztőbe’! Hát, nem űtet, hogy úgy mongyam – de látta egy pillanatra a köpenyit; szürke vót! Eleonóra megdermedt. Ezt a részletet nem említette senkinek.

Még akkor sem tudta egészen, elhiggye-e, amit a mosónő mesélt, amikor engedély érkezett számára, hogy Winchesterbe költözzön, hogy jelen lehessen Matild szülésénél. Ha a történet igaz, akkor vajon miért jelent meg Rosamund a vetélytársának, Eleonórának, az asszonynak, akinek életében ártalmára volt? – Ne gondolkozzál többet ezen – tanácsolta Amaria a maga keresetlen módján. – Ez csak buta pletyka. – Nem vagyok biztos benne – mondta Eleonóra elgondolkodva. – Lidércnyomásos élmény volt, és nem álmodtam. Létezhet rosszindulat a síron túl is? Alig hiszem, hogy Rosamund a

megbocsátásomat igyekezett keresni – különös módja lett volna ennek, hogy így halálra rémiszt engem. – Butaság az egész! – horkantotta Amaria. Tudom, mit hallottam és láttam – kötötte az ebet a karóhoz Eleonóra. – Te nem voltál ott. De nem beszélek többet erről. – Lehetséges, felség – szólt közbe FitzStephen, aki egy jókora halom, szövetbe göngyölt batyuval a karján botorkált be a szobába hogy nincs is értelmes oka a szellemek megjelenésének, és nem is jelent semmit a dolog – vagy pedig káprázott a füled és a szemed; lehet, hogy egy árnyék volt az, vagy valami apró éjszakai teremtmény. Tessék, itt van részedre néhány csomag a királytól. Eleonóra ideiglenesen megfeledkezett a zavaráról, miközben kibontotta az ajándékokat, és boldogan kiáltott fel az elsőként kezébe akadó, szürke hermelinprémmel bélelt merész, skarlátszínű bliaut, az utána következő, arannyal ékes, prémszegélyes nyereg és az utolsóként előkerülő hímzett párnák láttán. Henrik Amariának sem mulasztott el ajándékot küldeni, akit nagy becsben tartott: ő szép, lenvászon főkötőket és egy ametiszt melltűt kapott. Békülni próbál, mondta magának Eleonóra. Nem fogja elismerni, hogy ismét igazságtalanul bánt velem – és a fiainkkal –, ezért inkább ajándékokat küld. Jobb kedvre derült, és kénytelen volt elmosolyodni. Annyira jellemző volt ez Henrikre – és azzal kecsegtetett, hogy a sok viszálykodás szerencsés megoldást nyer majd. Ami ezt a furcsa Rosamund-ügyet illeti, Eleonóra tudta, soha nem fogja meggyőzni magát arról, hogy nem természetfeletti élményben volt része. És az a megdöbbentő gondolata támadt, hogy Rosamund még nem találta meg az örök békességet, amelyet minden keresztény lélek remél és óhajt, és hogy a szelleme szakadatlan e világi vezeklésre ítéltetett, hogy megbűnhődjön a vétkeiért. Ez az elképzelés roppant borzongást ébresztett benne, hiszen ő maga sem volt már fiatal, és nem lehetett már messze attól, hogy az Örökkévaló ítélőszéke elé kerüljön. Vajon ő is arra lesz ítélve, hogy mindörökké ezen a világon, Poitiers-ben járkáljon, ahol összeesküvést szőtt a férje ellen – vagy ami még rosszabb, Sarum

komor várában? Attól mentse meg az ég! Legjobb lesz, ha ügyelni kezd rá, hogy mostantól bölcsen és erényesen éljen. Ez változást hoz majd, gondolta Eleonóra, és futólag sötét, szórakozott mosoly jelent meg az ajka körül. Matild rövid vajúdás után Eleonóra nagy örömére egy egészséges kisfiút szült, akit a Hódító, valamint Eleonóra nagyapja tiszteletére Vilmosnak nevezett el. Eleonóra éppen időben érkezett Winchesterbe ahhoz, hogy köszöntse az új unokáját, amikor az előbújt az anyja hasából, és nagyon örült, hogy az elkövetkező heteket a lánya társaságában töltheti, és örömét lelheti az apróság fejlődésében. Ezt a boldog közjátékot egy reggelen két újabb, egyforma nagyságú csomag érkezése árnyékolta be. – A királyné részére – jelentette be az intéző, miközben a ládára helyezte őket. – Ajándék a királytól. Henrik tényleg igyekszik megjavulni, mosolyodott el Eleonóra, és kibontotta az első csomagot. További drága ruhadarabok voltak benne: egy könnyű nyári köpeny, csuklyával, a legmélyebb kék brokátselyemből, valamint jó néhány ölnyi, színes hímzéssel ékesített ruhaszegély. Engesztelő ajándéknak megteszi! Jó érzés volt tudni, hogy Henrik gondol rá, és hogy számít neki valamennyire, hogy ő jó véleménnyel legyen róla; és persze az efféle ajándékok akár azt is jelezhették, hogy hamarosan ismét visszakapja a szabadságát. Eleonóra kibontotta a második göngyöleget, és meglepetésére pontosan ugyanazokat a holmikat találta benne. Miért küldött Henrik mindenből kettőt, méghozzá két külön csomagban? Ekkor Eleonóra szeme megakadt egy apró pergamentekercsen, mely a padlón hevert; alkalmasint valamelyik göngyölegből esett ki. Felvette, és látta, hogy egyfajta bizonylat, amit valami hivatalnok írt, aki nyilván el akarta rakni az uralkodói számadások közé, de véletlenül becsomagolta az ajándékokkal együtt. Kétségkívül keresni fogja majd. De mit is írt? 55 font 17 shilling a királyné és Bellebelle ruháira, a király használatára.

Ki az a Bellebelle, és miért szántak neki pontosan ugyanolyan ajándékokat, mint a királynénak? Az utolsó kifejezésre pillantva Eleonóra hirtelen rájött a válaszra, és a szíve elszorult. A ruhadarabok természetesen nem a király használatára rendeltettek – hanem nyilvánvalóan a titokzatos Bellebelle-ére. Nyugtalanság vett erőt Eleonórán, aki elhatározta, hogy amíg Winchesterben tartózkodik, megkeresi Alyst, Richárd jegyesét, és határozottan azt mondogatta magának, hogy nem Alys tehet Henrik esetleges tervéről, miszerint elválik tőle, a feleségétől, és helyette Alyst veszi nőül. Alys nem is volt olyan helyzetben, hogy visszautasítsa Henrik kevéssé tisztességes ajánlatát. Ám amikor megpillantotta Alyst, aki immár szépséges, gombölyded, a húszas évei elején járó fiatal nő volt, már nem vette ezt annyira biztosra. Alys visszafogottan üdvözölte; Eleonóra feltételezte, hogy kevés látogatót fogadhat, mert Henrik még mindig őrizet alatt tartja, kétségkívül attól félvén, hogy Richárd talán rajtaüt a váron, elragadja, és oltár elé vezeti a lányt, ilyenformán megfosztva az apját egy értékes ütőkártyától a Fülöppel folytatott kacifántos hatalmi játszmáit illetően. Szegény lány olyan hányattatásokon ment keresztül, hogy valószínűleg teljesen feladta már a reményt, hogy valaha is férjhez mehet. Kétségkívül arra számított, hogy a királyné újabb, nem kívánt fejlemény hírét hozza neki, vagy egyszerűen csak kárörvendőn meg akarja nézni a szerencsétlen vetélytársát; ez húzódott az érthető óvatossága mögött. Eleonóra nehéz esetnek találta Alyst. Az összes kérdésére egy szótagú válaszokat kapott, és végül majdnem feladta. Alys nyilvánvalóan mély ellenszenvvel viseltetett iránta, és nem is csoda, gondolta Eleonóra komoran: ha ő nincs, Alys kilenc éve Anglia királynéja lenne. Ehelyett itt van bezárva, a fiatalsága pedig céltalanul elfecsérlődik. Mi volt a francia királyi hercegnő és az angol király között? Igazán szerette Alys Henriket? Még mindig szereti? Eleonórának tudnia kellett. Muszáj volt megnyugtatnia magát, hogy ez nem az a fajta nagy szenvedély, amiben Henrik a balvégzetű Rosamunddal osztozott, hogy Alys nem jelent rá nézve valós fenyegetést.

– Nem lehetett könnyű életed, gyermekem – kockáztatta meg. – Évekkel ezelőtt feleségül kellett volna menned Richárdhoz, és most már szép gyerekek anyja lehetnél. Alys arca megrándult. Félreérthetetlen volt a döbbeneté. – Évek óta feleség kellene hogy legyek – jelentette ki nyomatékosan. – Azt elfelejtheted – válaszolta Eleonóra. – A házasságom érvényes. A pápa nem támogatta az érvénytelenítést. – Méltósággal visszavonulhattál volna Fontevrault-ba! – Ez vád volt. – Amire nincs bennem elhivatottság – felelte Eleonóra nyugodtan, bár egyre hevesebben fortyogott benne a düh. Az csak egy fortély volt Henrik részéről, hogy megtartsa a birtokaimat. – Sokkal több volt annál! – vágott vissza Alys villámló tekintettel. Zöld volt a szeme, akár egy macskáé, és csak úgy áradt belőle az ellenséges indulat. – Egyszerűen csak nem akartál lemondani a férjedről egy másik nő javára – egy fiatalabb nő javára. Nem tudtad elfogadni, hogy engem akar feleségének, nem téged. – Ezután majd azt mondod nekem, hogy szeretett téged – mondta Eleonóra gúnyosan. – Hát, hadd közöljem veled, hogy hallottam én ezt az egészet korábban is, Rosamundtól. – Szeretett engem – még mindig szeret! – kiáltotta Alys. – Milyen kedves! – mondta csúfondárosan Eleonóra, határozottan elhessegetve a pislákoló félelmet, amelyet a lány szavai ébresztettek benne. – Az áldóját, te ártatlan vagy! Szerelem, bizony! Mi köze ennek a haszonért és politikai megfontolásból kötött uralkodói házasságokhoz? Úgy gondolod, bolond gyermek, hogy valaha is a szerelem vezérelte Henrik politikáját? Azt hittem, több eszed van. Alys talpra ugrott, és miközben ezt tette, megfeszültek a testén a bliaut-ja redői. Teljesen nyilvánvalóan várandós volt. Eleonóra elborzadva meredt rá. – Ez nem a szerelem gyümölcse? – kiáltotta a lány diadalmasan, végigsimítva a kezével a gömbölyödő hasán.

– Bármelyik szajha találhat egy férfit, aki meghágja – jegyezte meg Eleonóra mogorván, de a hangja rekedten tört elő száraz ajkai közül. – A szerelemnek ebben ritkán van szerepe. Gondolom, azt akarod mondani nekem, hogy a gyerek a királyé. – Az övé! – jelentette ki Alys. – Mondd el azt is, hogy vagy képes így megszégyeníteni Richárdot, a férfit, akinek a jegyese vagy? – kiáltotta Eleonóra, mérhetetlen felháborodásában felállva. Hogy Henrik nem átallotta magáévá tenni a fia jegyesét! Igaz, rettenetes és igaz, de Eleonóra még mindig alig tudta elhinni, bármennyire is ismerte Henrik telhetetlen mohóságát. – Szégyelld magad, ringyó! Alys most már sírt. – Szeret engem! Te nem vagy hajlandó félreállni és hagyni, hogy egybekeljünk. A te hibád! Eleonóra nem törődött vele. Erős volt benne a vágy, hogy megsebezze a vetélytársát, és nem tudott ellenállni neki – Tudtad, hogy van egy másik szeretője is? – gúnyolódott. A tüske célba talált. Alys leesett állal bámult rá. – Hazudsz… hogy fájdalmat okozz. Nem hiszem el. – Én sem hittem tegnap délutánig – mondta Eleonóra –, és ha valami írnok nem követ el egy buta hibát, most boldog tudatlanságban leledzenék, De lényegtelen, hogyan jöttem rá. A neve Bellebelle. Úgy hangzik, mint egy szajháé. De persze biztosan tudod. És biztosan tudod azt is, hogy Henrik képtelen rá, hogy hűséges maradjon. Miközben Alys zokogva összeomlott, Eleonóra viszolygással pillantott le rá. – Ebben az egészben az számít leginkább, hogy a fiamnak, a jegyesednek ne legyen része semmi fájdalomban – sziszegte – Ha tudna a szégyenedről, bizonnyal megölne téged – és az apját is, és az egész világ helyeselné. – Tudja – zokogta Alys, és némi dac tért vissza a hangjába. – Nem érdekli. Csak azért akar feleségül venni, hogy ellenkezzen az

apjával, és megfossza őt attól az embertől, akit a legjobban szeret. És rajtam keresztül szövetséget akar kötni a fivéremmel. Alys szavaitól Eleonóra lélegzete elakadt. Richárd tudja. Hát persze hogy tudja. Eleonórának eszébe jutott a furcsa pillantás, amit Henrikre vetett. Otthagyta a síró lányt, és vaksin botorkált vissza a lakosztályába, fejében egymást kergető gondolatokkal. Mivé lettünk mint család, hogy Henrik és Richárd lényegében összejátszik efféle gálád, alattomos ügyekben? – kérdezte magától. Nem maradt tisztesség a világban? És mi van ezzel a buta, becsapott lánnyal – Franciaország királyi hercegnőjével, nem mással –, aki vonakodó zálogtárgy volt ebben az egészben? Fülöp hadat üzenne, ha értesülne erről! De talán, csak talán, tudja is. Képes úgy színlelni, mint akárki más, és talán részese a játszmájuknak, és arra készül, hogy ő nevessen utoljára. Eleonóra kezdett mentségeket keresni, nem Henrik számára – Henrik javíthatatlan, ha nőkről van szó, ki van szolgáltatva annak a lába között hordott szilaj és kártékony testrészének, amely mintha önálló életet élne, dacolva minden józansággal és erkölccsel! De Richárd… Richárd, mondta magának Eleonóra, egyszerűen csak pragmatikus – és lovagias is, igen, mivel kiáll a hírbe hozott jegyese mellett. Nagyon különleges ember, aki képes erre. A legtöbben elhagyták volna Alyst, vagy elégtételt követeltek volna az elcsábítójától. Richárd azonban nem a legtöbb ember: ő oroszlán a halandók között. Miután ilyenformán okoskodva vigasztalta magát, Eleonóra úgy döntött, hogy senkinek nem mond erről semmit. Ha ez azt jelenti, hogy ő is összejátszik, ám legyen. Ráébredt, hogy sajnálatot érez Alys iránt, még ha egy tenyérbe mászó csitri is, ami pedig Henriket illeti – nos, mi egyebet érezne, mint undort, azt a régi, ismerős viszolygást a kéjsóvárságától, de ezúttal sokkal erősebben, hiszen nem csupán őt magát sérti, és Alyst, hanem – ami sokkal fontosabb – az ő imádott Richárdját is! De még így is titkolóznia kell Richárd érdekében.

Tényleg azt akarta, hogy Henrik visszatérjen az ágyába? Bizonyára megőrült! Valami meghalt benne ezen a napon, és Eleonóra attól félt, hogy talán soha többé nem éled újra.

60. WESTMINSTER, 1184 Eleonóra Szent András napján érkezett Westminsterbe, hogy ismét együtt legyen a férjével és a fiaival. A jelenlétét és a fiúkét Henrik óhajtotta a háborút követően, amely Poitouban tört ki azon az őszön egyfelől – a bajkeverésben való közreműködésre mindig készen álló – Gottfried és János, másfelől a birtokait vitézül védelmező Richárd között. A testvérek csak azután tették le a fegyvert és jöttek északra, Angliába, hogy szigorú parancsot kaptak az apjuktól. Mire Henrik a folyóparti lépcsőhöz jött, hogy fogadja Eleonórát, ők már, kissé kelletlenül, megszálltak a Westminster palotában. – Köszöntelek! – kiáltotta Henrik vidáman, amikor Eleonóra kilépett a csónakból. Megfogta a kezét, és az ajkához szorította. – Isten hozott, hölgyem! Régóta várok az érkezésedre. Eleonóra azonnal gyanakvó lett Henrik akar tőle valamit. Aquitániát Jánosnak, semmi kétség! Mi másnak tulajdoníthatná ezeket a szép szavakat és a csalfa mosolyt? – Köszöntelek, uram – mormogta Alysra és az ismeretlen Bellebelle-re gondolva, és kihúzta a kezét a Henrikéből. Jelen pillanatban nem tudta elviselni az érintését. – Szóval, a fiaink már megint egymás ellen harcolnak. Csakugyan úgy véled, hogy békét kötnek, amikor folyvást háborúzásra sarkallod őket? – Én sarkallom őket? – pillantott Henrik Eleonórára a szeme sarkából. Úgy tűnt, hogy nehéz lesz vele. – Meg kell tanulniuk, hogy engedelmeskedjenek nekem. – Felnőtt emberek immár, és megvan a saját felfogásuk arról, mi jogos és méltányos – mondta neki Eleonóra. – A hatalom nem győzhet mindig a jog felett, Henrik. – Miért leled mindig örömödet abban, hogy úgy állítod be, mintha én lennék tévedésben? – kérdezte Henrik bosszúsan, és már el is párolgóit a jókedve. – Akinek nem inge… – mosolygott Eleonóra.

– Van némi mondandóm számodra – közölte vele Henrik ridegen. – Azért hívtalak ide, hogy segíts nekem egyetértésre juttatni a hercegeinket, nem pedig azért, hogy bekapcsolódj a viszálykodásba. Összehívtam a Nagytanácsot is, továbbá meg kell erősítenünk az új Canterbury érsek megválasztását. Baldwin az illető. Ő is ájtatos lélek, egy mélabús aggályoskodó, ami azt illeti, és nincs kétségem afelől, hogy szívesebben maradna szerzetes, de hasznomra lesz. – Mármint nem fog dacolni veled, ahogy Becket tette – mormogta Eleonóra. – Aligha! – vigyorodott el Henrik. – Amilyen habozó és bátortalan. Éppen ő a megfelelő ember a feladatra! Részéről nem lesz csökönyösködés. Miután Eleonóra felfrissítette magát és kipihente az utazás fáradalmait, egy apród érkezett hozzá, hogy a tanácsterembe hívja. Ott vártak rá a király és a fiai, az új érsek, aki remegve köszöntötte, valamint a szép tunikákat és súlyos, prémmel bélelt, skarlátszínű, kék, cinóberpiros és rozsdabarna köpenyeket viselő angol bárók. Henrik intett neki, hogy foglaljon helyet az oldalán – nagyon el akar érni valamit, gondolta Eleonóra –, majd pedig, miután az egybegyűltek is leültek, felszólította a három fiát, hogy lépjenek elő, és nyilvánosan kössenek békét az anyjuk előtt. A fiúk előreálltak, Richárd és Gottfried merev arccal, János diadalmasan – és kimérten békecsókot váltottak egymással. Aztán szembeálltak a szüleikkel, várván, hogy fény derüljön a folytatásra. Henrik Eleonórához fordult. Nem figyelmeztette kifejezetten arra, hogy mit készül mondani – de ő sejtette! – Asszonyom – mondta csengő hangon –, arra kérlek most, egyezz bele, hogy Aquitánia János úrra ruháztassék. Eleonóra rámeredt, miközben harag lobbant a keblében. Hogyan merészeli ezt! Hogyan merészeli ezt tenni Richárddal, az egész tanács színe előtt! Látta, hogy Richárd szép arca elvörösödik a dühtől, hallotta, hogy élesen felszisszen, érzékelte, hogy Gottfried titkon élvezi az előtte játszódó emberi drámát és észrevette János önelégült, kárörvendő mosolyát.

– Erről egymás közt kellene tárgyalnunk, uram – mormogta merev arccal. Nem tudott Henrikre nézni. – Tárgyalásra semmi szükség, asszonyom – ellenkezett Henrik. – Csak a birodalmam méltányosabb felosztását óhajtom. Ezt bizonyára meg tudod érteni? – Csak annyit értek, hogy meg akarod fosztani a törvényes örökösödet a jogos örökségétől a kedvenc fiad kedvéért, aki még nem tett bizonyságot az erényeiről – mormogta Eleonóra. – Richárd, mindig csak Richárd! – mormogta Henrik mérgesen. Aztán, hangosabban, megismételte a kívánságát, hogy Eleonóra járuljon hozzá Aquitánia Jánosra való átruházásához. – Nem, uram, nem járulok hozzá – jelentette ki Eleonóra határozottan. A bárók egytől egyig előrehajoltak. Ez érdekesnek ígérkezett! – Felkérlek benneteket, Anglia lordjai – folytatta a királyné – mondjátok meg uratoknak, a királynak, valóban a birodalma méltányos felosztása-e ez. – Én azt mondom, nem az! – dörögte Richárd, aki alig várta, hogy megszólaljon. – Én is! – visszhangozta Gottfried. János haragosan rámeredt. – Fogjátok be! – mondta Henrik durván, haragtól lila arccal. Eleonóra megfizet az ellenkezéséért! Megfizet majd, az istenit neki! – Nos, uraim? – Ellentmondást nem tűrőn szegte előre az állát. A lordok, akik eddig zavarodottan tanácskoztak egymás között, óvatosan néztek az uralkodójukra. Egyikük sem akarta Jánost, ezt az elkényeztetett kölyköt Aquitánia urának látni, és egyikük sem akarta megsérteni a férfiút, aki alkalmasint a királyuk lesz, hiszen Richárd csakugyan félelmetes hírnévnek örvendett; de mindannyian féltek Henrik hírhedt dühkitöréseitől. Mindenki meglepetésére az új érsek reszketeg hangja törte meg a csendet. – Királyom, én azt mondom, ez nem lehet méltányos felosztás – vélekedett a szent életű Baldwin, és Henrik akkor sem döbbenhetett

volna meg jobban, ha egy angyal száll alá az égből, hogy hangot adjon a véleményének. – És te azt gondoltad, hogy hasznodra lesz! – gúnyolódott Eleonóra félhangosan. Némelyik báró bátorságot merített a derék aggastyán kiállásából, és fennhangon csatlakoztak a véleményéhez. Eleonóra nem kis örömmel fordult Henrikhez: – Tudnod kell, uram – figyelmeztette –, hogy ez ügyben Fülöp királyhoz fordulhatok, akinek Aquitánia révén hűbérese vagyok. És te is tudod, hogy ha megteszem, ő támogatni fog engem, ha másért nem, hát azért, hogy ellenedre tegyen, és éket verjen közéd és a fiaid közé. Henrik gyilkos pillantást vetett rá. – Látom, mindenfelől ellenállásba ütközöm. Rendben. Érsek uram, egy bizalmas szóra, ha kérhetlek! – Azzal Henrik felállt, és roppant dühösen kivonult a tanácsteremből, nyomában a botladozva igyekvő főpappal. Szegény vénember, gondolta Eleonóra, kénytelen szembenézni Henrik haragjával, ráadásul ilyen hamar a megválasztása után. Ő viszont győzött, emlékeztette magát örvendezve, miközben odalépett a két idősebbik fiához, hogy megölelje őket, János ugyanis duzzogva elfordult tőle. Apró, édes bosszú volt ez Alysért és Bellebelle-ért! 61. WINDSOR, 1184-85

Amikor Eleonóra megérkezett a windsori kastélyba, hogy ott ülje meg a karácsonyt, azon töprengve, miért vesződött Henrik a meghívásával, miután Westminsterben látványosan összekülönböztek és kurtán visszaküldte őt Winchesterbe, még csak el sem búcsúzva tőle, Konstanciával találkozott elsőként, az immár magas és büszke Konstanciával, aki egy apró gyermeket tartott a karjában. Az arcán azonban nyoma sem volt a fiatal anyákra jellemző nyugalomnak és örömnek; ehelyett zsémbesen vonta össze a szemöldökét, széles, duzzadt ajkát pedig mogorván

lebiggyesztette. Bretagne hercegének hitvese éppen csak hogy térdet hajtott, és máris panaszkodni kezdett. – Felséges asszony, esedezem, járj közbe értem a királynál. Nem akarja megengedni, hogy karácsonyra Gottfriedhoz menjek Normandiába. Ez annyira csúf dolog! – Leányom – intette le Eleonóra, kissé élesen –, nem engedsz egy pillanatot, hogy kifújjam magam, miután nagy nehezen ideértem ebben a cudar időben? – Hálásan rogyott le egy párnázott székbe. – És tartsunk sort! Nem köszönthetném az unokámat? – Kinyújtotta a karját. Konstancia, akit nyilvánvalóan bosszantott, hogy így eltérnek a tárgytól, odaadta a kisbabát, és már nyitotta is a száját, hogy mondja a magáét… – Ó, hát te gyönyörű vagy! – Eleonóra megcirógatta a pólyából felkandikáló rózsa-és tejszínű arcocskát. – Kisfiú? – Nem – vetette oda Konstancia, akit bántott a csalódottság, hiszen meggyőződése volt, hogy Bretagne örökösét hordja a szíve alatt – és talán még annál is többet, ha valóra válnának a saját és Gottfried ambíciói; meggyőződése volt, hogy az ösztönei e tekintetben helytállónak bizonyulnak majd. – Kislány! Milyen bűbájos! – Eleonóra incselkedett a gyerekkel, végigsimítva az ujjával a puha arcon. – És hogy hívják? – Utánad neveztük el, felség – mondta Konstancia zsémbesen, felidézve, hogyan ragaszkodott ehhez Gottfried, az ő tiltakozása ellenére. – Nagyon meg vagyok hatva. Milyen szép tőletek! – Eleonóra kedvesen elmosolyodott, és visszaadta a kisbabát. Konstancia azonnal a dajkáért kiáltott, hogy vegye el, Eleonóra pedig szándékosan halogatta a dolgokat azzal, hogy bort és édességet kért. – Na – mondta kényelmesen, amikor meghozták neki –, mi ez az egész Gottfrieddal meg Normandiával? – A király elküldte, hogy gondja legyen Normandiára, amíg ő maga Angliában van – közölte vele Konstancia olyan hangon, akárha kesztyűt dobna a lába elé. Eleonóra meglepődött.

– Nocsak – mondta. Ez valami új cselszövés Henrik részéről, hogy borsot törjön az ő és Richárd orra alá? Akár azt jelentheti ez – bizonnyal nem! –, hogy a király immár Gottfriedot igyekszik megtenni a birodalma örökösévé? Egyetlen pillantás Konstancia önelégült arcára elárulta neki, hogy jelentheti ezt is – vagy legalábbis, hogy maga Konstancia, és ezért valószínűleg mások is, ilyenformán értelmezik a dolgot. Fékezte magát. – És szeretnél odamenni utána? – érdeklődött, ügyesen kikerülve a témát, és valami kevésbé vitás dolgot hozva fel helyette. – Igen, felség, ezért kell közbenjárnod értem a királynál! – erősködött Konstancia. – Kell? – Eleonóra felvonta a szemöldökét. – Úgy gondolom, hogy mivel nemrégiben szültél, és alig álltál lábra, vakmerőség lenne ilyen időben nekivágnod az útnak. A király igen ésszerű és megfontolt döntést hozott, amikor itt tartott téged. Pihenned kell, gyermekem, és majd csatlakozhatsz az uradhoz, amikor javul az idő. – De asszonyom! – tiltakozott Konstancia. Eleonóra leintette. – Elég legyen! – rótta meg, figyelmeztetőn felemelve a kezét. Konstancia mogorva pillantást vetett rá, és meghunyászkodott. Henrik távolságtartó, de előzékeny volt, Richárd pedig kimért udvariasságot tanúsított az apja iránt, és nagyon is figyelmes volt az anyjával. Az ünneplő udvarban uralkodó hangulat éppoly ellenséges volt, mint amilyen feszült, miáltal Krisztus születésének szent napja megcsúfoltatott. A sok-sok finom borra, húsételre, fűszerre, csemegére és az ajándékokra bőkezűen fordított költségek nem tudták feledtetni, hogy meghasonlás támadt a királyi családon belül, és mihelyt elérkezett és elmúlt a tizenkettedik éjszaka, Richárd sietve délnek indult, Poitiers-be. Egy nappal később Henrik hányavetin kezet csókolt Eleonórának, vetett rá egy ellenszenvet árasztó komor pillantást, és visszaküldte őt Winchesterbe. 62. NORMANDIA, 1185

Eleonóra örült, hogy elhagyhatja Angliát. A hatalmas földrengés után, amelyet az egész országban hallottak és éreztek, és amely por-és törmelékförgeteget kavarva a földig lerombolta a hatalmas lincolni katedrálist, nem érezte magát biztonságban. Még a winchesteri kastély falán is repedések jelentek meg. Éjszaka, miközben ott feküdt, gyötörte a félelem, hogy rá fog omlani az épület, amíg alszik. Most azonban Henrik utasítására úton volt Normandia felé, Matild és a férje társaságában. Lehetséges, hogy a király is aggódik a biztonságáért? Eleonóra szívesen hitte volna ezt, de gyanakodott, hogy valami másról van szó. És mint korábban oly gyakran, a megérzése helytállónak bizonyult. Henrik, alighogy fogadta, éppoly hidegen, mint ahogy hosszú hónapokkal azelőtt elvált tőle, máris előhozakodott Aquitánia kérdésével. Ezúttal egyedül volt az emeleti szobájában; nem szándékozott megkockáztatni több nyilvános engedetlenséget. – Úgy döntöttem, hogy Richárdnak le kell mondania a javadra a hercegségről, Eleonóra, és hogy ismét te fogod kormányozni azt – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Eleonóra kimerülten rogyott le a székébe, végtelenül elfáradt a hosszú úton, és pillanatnyilag nem volt ereje ellenkezni. Ó, okos ám ez a Henrik! Felajánlani neki azt a dolgot, ami számára a legtöbbet jelenti, az esélyt, hogy visszatérhet a szeretett birtokaira sokévi száműzetés után, és a lehetőséget, hogy szuverén hercegnőként kormányozza őket – de csak azon az áron, hogy kisemmizik azt az embert, akit a legjobban szeret az egész világon, az ő oroszlánszívű Richárdját. Roppant kegyetlen dilemma volt ez. Mennyire gyűlölheti őt a férje! De hát van választása? Egyetlen pillantás Henrik arcára elárulta neki a választ erre. – És ha visszautasítom? – kérdezte kihívón. – Akkor mégy vissza Sarumba – válaszolta Henrik kegyetlenül. Mintha letaglózta volna. – Gondolom, Richárdot mindenképpen kisemmized, függetlenül attól, hozzájárulok-e vagy sem – mondta Eleonóra. Legalább inkább

Henrik és ne az méltánytalanság.

ő

lelkén

száradjon

a

fiával

szembeni

– Nem, te fogod megtenni – mondta a király. Feltett szándéka volt bosszút állni. – Ah, csakhogy én nem fogom megtenni – jelentette ki Eleonóra, akiben fellobbant a régi bátorsága. – Csak azért csinálod ezt, hogy megmutasd Richárdnak, ki az úr. Milyen aljas dolog ez tőled! – Úgy vélem, bele fogsz egyezni, Eleonóra. Nincs választásod. A feleségem vagy, és engedelmességet fogadtál nekem. Példásan megbüntethetnélek, ország-világ előtt. Máris hírhedt a hűtlenséged. Karácsonykor elérted a célodat, bolondot csináltál belőlem. Még egyszer nem fogsz dacolni velem. Most pedig mondd, hogy beleegyezel, és visszaköveteled Aquitániát Richárdtól, vagy pedig egyenesen visszamégy Sarumba, de figyelmeztetlek, hogy az elhelyezésed nem lesz különösebben kényelmes! Ilyen alkalmakkor fordult elő, hogy Eleonórának nehezére esett összeegyeztetni az utóbbi évek komisz, kegyetlen Henrikjét, az ördög ivadékát azzal a Henrikkel, aki vágyott őrá, aki boldogan vele hált, gyermekeket nemzett neki, és elsírta neki a bánatát, az egyetlen embernek, aki meg tudta vigasztalni. Akárha két lélek lakott volna egyetlen testben, és amelyikkel Eleonórának most dolga akadt, az bizonyosan nem az volt, amelyiknek egykor ujjongva adta a szívét és a testét. Mivel az engedetlenségével roppant fájdalmat okozott neki, és nyilvánosan megalázta, ez a bősz Henrik áll most bosszút – Eleonóra nagyon világosan látta ezt. A büszkesége, a csökönyös büszkesége vezérelte – és a szokott érzéke, hogy durván belegázoljon más emberek érzékenységébe. Mégis, milyen szomorú, hogy ide jutottak – és milyen szomorú, hogy Henriknek nem áll többé hatalmában megtörni az ő szívét a könyörtelenségével, ő pedig már nem érzett iránta egyebet, csak haragot és megvetést! Valóban nem volt választása – ő is látta ezt, és imádkozott, hogy Richárd megértse majd a nehéz helyzetét. – Rendben, mivel ennyire meggyőzően ragaszkodsz hozzá – mondta szárazon.

– Helyes! Örülök, hogy végre megjött az eszed! – Megkönnyebbülés csillant Henrik hideg tekintetében. Azonnal az írnokáért kiáltott, hogy hozzon pergament és íróalkalmatosságokat, és aztán nekilátott levelet diktálni Richárdnak. Eleonóra növekvő elszörnyedéssel hallgatta, amint Henrik utasította a fiát, hogy haladéktalanul adja át az egész aquitániai hercegséget az anyjának, Eleonóra királynénak. Henrik egyedüli okként azt jelölte meg, hogy ez az Eleonóra öröksége – mintha ez kielégítő ürügy lenne Richárd szemében arra, hogy megfosszák az ő örökségétől, amelynek megőrzéséért véres harcokat vívott. De a rosszabb rész még ezután következett. Ha Richárd úr bármilyen módon késlekedne teljesíteni az apja parancsát, folytatta Henrik, tudnia kell, hogy anyjának, a királynénak feltett szándéka hatalmas sereggel feldúlni a hercegséget. Eleonóra hangosan felszisszent ennek hallatán. – Mintha én magam hirdetnék fegyveres harcot a tulajdon fiam ellen! – kiáltotta. – Akkor nem aggályoskodtál, amikor a királyod és férjed ellen hirdettél fegyveres harcot! – emlékeztette Henrik. Erre persze nem volt mit válaszolni Az elkövetkező hetekben Eleonóra azon emésztette magát, mit gondolhat róla Richárd, amikor megkapja Henrik utasításait, és bánkódott miatta, tudván, azok a legsúlyosabb csapásként érkeznek majd. Titokban kicsempészett egy levelet, amelyben kifejtette, miként bírta rá őt a dologra Henrik, és azt tanácsolta Richárdnak, hogy adj a be a derekát teljes szelídséggel, és tegye félre a fegyvereit. Nem tudta, vajon Richárd megkapta-e, de kifejezetten megkönnyebbült, amikor idővel megtudta, hogy Richárd bölcsen átengedte neki Aquitániát, és úton van északra, Normandia felé. Még később végignézte, amint Henrik tárt karokkal üdvözli a fiát, és hitetlenkedve látta, hogy az oroszlán – legalábbis ideiglenesen – megszelídült. Richárd semmiféle ellenségességet vagy neheztelést nem mutatott irányában. Eleonóra asszony volt, kiszolgáltatva a férje akaratának, és a király foglya. Nem volt választása – Richárd viselkedése azt jelezte, hogy ennyi nyilvánvaló a számára.

Ám nemsokára tökéletesen nyilvánvalóvá vált, hogy Henrik maga akarja kormányozni Aquitániát. 63. BORDEAUX, 1186

A dolgok nem alakultak annyira rosszul, mint tartott tőle, tűnődött Eleonóra, miközben az Ombriére palota öregtornyának mellvédje mögött állva büszkeséggel tekintett le a szépséges udvarokon csobogó és napfényben szikrázó csempézett szökőkutakra, valamint az egzotikus növényekkel és virágokkal teli kertekre, amelyek miriád-nyi színben pompázó ékszerszőnyeg módjára terültek el előtte. Mennyei volt újra Bordeaux-ban, a déli székvárosában lenni, ismét érezni az öregedő csontjait melengető nyár hevét és az óceán felől érkező lágy szellőt, amely új életet lehelt beléje, minek köszönhetően ismét fiatalnak érezte magát, és örömét lelte a tudatban, hogy az ismerős levegő új fent valami csodálatos és becses dolog ígéretét tartogatja számára. Eleonóra hosszú idővel korábban, fiatal leányként érzett így, amikor ugyanezen az oromzaton állt, magába szippantva a tenger és a virágok mámorító illatát, s a haját és a szoknyáját borzoló szelíd szélben örömteli várakozással gondolt az életre, amely még előtte állt, és a szerelemre, amelyben egy nap bizonyosan része lesz. Összevonta a szemöldökét. Hatvannégy éves volt igencsak öreg már ahhoz, hogy vágyakozva álmodozzék a szerelemről. Túl volt ő immár mindezen. Mégis megmaradt valami a sóvárgásból az után, aki Henrik volt egykor, ifjú és fenséges, férfikora elején, ereje teljében, mielőtt az idő és a gond megkeserítette és megváltoztatta. Eleonórának nem kellett az az ember, akivé lett, de mindig bánkódott annak az elvesztése miatt, aki valaha volt Igazság szerint, dacára annak, hogy miként csavarta ki Aquitániát Richárd kezéből, Henrik mind ővele, mind Richárddal méltányosan bánt, a hercegség számos ügyét érintően kikérte a tanácsukat, sőt még részvételt is biztosított számukra a kormányzásban. Amellett felhatalmazta őket oklevelek kibocsátására. Eleonóra számára különös öröm volt, hogy adományokat és mentességeket juttatott a fontevrault-i apátságnak, ahol dél felé utaztában megszállt, élvezve a régóta nélkülözött belső békét és nyugalmat, amely gyógyírként

szolgált zaklatott lelke számára. Úgy határozott, hogy egyszer majd ott helyezzék végső nyugalomra. Nem tudott elképzelni jobb sírhelyet. Igen, jó érzés volt hazajönni, tizenkét esztendei száműzetés után – olyan jó, hogy Eleonóra még most, hónapokkal később sem szűnt meg hálát adni érte Istennek. Kifejezetten kedves volt számára minden hely, ahová ellátogatott, felbecsülhetetlen értékű minden régi ismerős. Színtiszta gyönyör volt ráébrednie, hogy az emberek jó szívvel és szeretettel emlékeznek rá; és ebben a kitárulkozó és hálatelt hangulatban továbbra is növekvő bölcsességgel és kedvességgel segített kormányozni őket. Aztán elkövetkezett a felejthetetlen nap, amikor Henrik, akinek imponált a mód, ahogyan Eleonóra a tőle kapott hatalmat használta, megenyhült, és felesége alázatos kérését teljesítve megengedte neki, hogy a hercegséget illetően valamennyi jogát ismét átengedje Richárdnak, minek folytán a fiukból lényegében ismét Aquitánia uralkodója lett. Henrik okoskodása olykor kiismerhetetlen volt, de ezúttal Eleonóra azt gyanította, hogy Richárd gyermeki szeretetének szüntelen megnyilvánulásai, valamint az, hogy ő alávetette magát az akaratának, fokozatosan puhították és mérsékelték az Aquitánia megtartására vonatkozó acélos eltökéltségét. Amellett szembetűnően nyilvánvalóvá vált, hogy Richárd mindenki másnál jobban tudja kormányozni a hercegséget – és hogy mindenkinek az az érdeke, hogy továbbra is 6 tegye ezt. Henrik, Fülöp ragaszkodására, még abba is beleegyezett, hogy Alys feleségül menjen Richárdhoz, mihelyt az esküvő megszervezhető, bár semmi jele nem látszott annak, hogy sietne ez ügyben utasításokat adni. Túlságosan is elfoglalja, hogy miként tartsa meg Alyst magának – vagy mint hasznos ütőkártyát, gondolta Eleonóra fanyarul. Mindazonáltal a dolgok sokat javultak, tűnődött, és elmosolyodott, amikor lenézve, a fák között bújócskázó udvarhölgyeit pillantotta meg. De továbbra sem bízott Henrikben, bár a viszony köztük és a fiaik között ekkortájt jóval szívélyesebb volt. Továbbra is megoldatlan volt a birodalma felosztásának kérdése, és Eleonóra gyanította, hogy Henriknek vannak tervei, amiket megtart magának, ezeket pedig semmiféle kerülőutas puhatolózással nem lehetett kiszedni

belőle. Eleonóra félt, hogy a jövőben újjáéled a családjukat korábban emésztő rivalizálás, de tudta, hogy nincsenek eszközei ennek megelőzésére. Nyilvánvaló volt, hogy János nem fog megfelelni Henrik nagy várakozásainak. Az elkényeztetett kedvencet az apja Írországba küldte azzal a világos utasítással, hogy alakítson ki jó kapcsolatokat a normann bárókkal, akik Dublin környékének gyarmatosításáért harcoltak, és az ír királyokkal, akik az azon túli vad és szépséges földeken továbbra is uralkodtak. Henrik azonban végzetes hibát követett el, amikor megengedte, hogy Jánost elkísérjék a vihorászó, fiatal cimborái, és amikor az ottani királyok az új hűbéruruk elé járultak ajándékaikkal, hogy leróják a tiszteletüket, János és az ostoba barátai durván az érzékenységükbe gázoltak, meghúzogatták ugyanis a hosz-szú szakállukat, és csúfot űztek a furcsa öltözetükből meg a hagyományos szertartásaikból, amelyek az újonnan érkezettek szemében furcsának tűntek. E sértéseket tetézve János felbőszítette a normann bárókat, mert elvette tőlük a nehezen megszerzett területeiket, és a mihaszna bizalmasainak adta őket. János már úton is volt visszafelé Angliába, kegyvesztetten. Henrik megsokallta az ostobaságát, és kénytelen volt kinevezni egy alkirályt, hogy az tegye rendbe a felfordulást, amelyet az ő fia teremtett. János szörnyű alak volt. Henrik elrontotta, túlságosan engedékeny volt vele, és ennek most mindketten itták a levét. A lányai miatt viszont Eleonóra nemigen aggodalmaskodott. Matild és a családja végre úgy találta, hogy biztonsággal visszatérhetnek német földre, ahol új császár uralkodott, aki hajlott a békekötésre a száműzöttekkel. Eleonóra és Johanna meglehetősen jól elvoltak a távoli országaikban. Igazából csak János és Gottfried adott okot Eleonórának nyugtalanságra. Gottfried elment Párizsba, még mindig ott fraternizált titokzatosan azzal a veszedelmes Fülöppel, és kétségkívül ismét valami rosszban sántikáltak. Gottfriednál sosem tudhatta az ember. A beszámolók szerint olyan közel állt a francia királyhoz, akárha vértestvérek lettek volna. Eleonóra egy ideje úgy vélte, Gottfried elégedetlen azzal, hogy pusztán Bretagne hercege, és többet szeretne. Nem is olyan

régen azt hitte, hogy sikerül megszereznie Normandiát. Most Anjout illetően hangoskodott. Mindez roppantul bosszantotta a királyt, Fülöp pedig szíves-örömest támogatta Gottfriedot a törekvéseiben. Bármiben, ami Henriknek ellenére van! A királyné felsóhajtott. Nagy szomorúságára hamarosan muszáj lesz elhagynia ezt a szeretett várost, és északra utazni, Henrik ugyanis Angliába készült, és azt akarta, hogy kísérje el. Úgy volt, hogy egy ideig Winchesterben időznek majd. Eleonóra nem akart menni, tényleg nem akart. Hogy hagyja itt a napos dél aranyló tájait, és senyvedjen az elkövetkező nyáron egy olyan várban, amely mindig a hosszú fogságát fogja felidézni benne? De természetesen szokás szerint semmi beleszólása nem volt a dologba.

64. WINCHESTER, 1186 Eleonóra sírni tudott volna ennek az egésznek az igazságtalansága miatt! Gottfriedot és Fülöpöt illetően egyre aggasztóbbá vált a helyzet, s ő arra gondolt, hogy ír a fiának, s nyomatékosan kéri, hogy jöjjön Angliába, ahol – ebben reménykedett – képes lesz valamelyes belátásra bírni. Henrik azonban elfogta a levelét – Eleonóra nem jött rá, hogy a levelezését továbbra is átvizsgálják az írnokai és a gyanakvó gondolkodásmódjával úgy értelmezte, hogy Eleonóra részese egy ellene szőtt összeesküvésnek. Végül is, nem ármánykodott-e Lajos királlyal ama korábbi, fatális esetben, amikor a fiai Párizsban kerestek menedéket és támogatást? Bármit mondott Eleonóra, nem tudta teljesen eloszlatni Henrik bizalmatlanságát. Henrik azt mondta, hogy elfogadja a magyarázatát, de a pillantása másról árulkodott. És Eleonórának most új őrzője lett Ralph FitzStephen helyett, aki valamivel korábban felmentést kapott a szolgálat alól. Eleonóra Ranulf Glanville-t szerette volna, ám neki fontosabb államügyekben jutottak feladatok. Henry Berneval legalább egyenes, csekély képzelőerővel megáldott, nyájas férfiú volt, aki nagy tisztelettel és kedvességgel viseltetett a királyné iránt, de azért mégiscsak foglár volt, és két őrrel a sarkában követte Eleonórát, bármerre járt, még akkor is, amikor a király velük időzött, vagyis azon a nyáron mindvégig. Eleonóra még akkor is zokon vette ennek az egésznek a méltánytalanságát, amikor a király a lakosztályába hívatta, mivel megérkezett Winchesterbe a hírnök Franciaországból. Azzal szembesült, hogy Henrik a székébe süpped, az arca hamuszínű; a padlón lévő gyékényszőnyegen egy tócsában egy boros serleg hevert, amelyet nyilvánvalóan ő ejtett le. Eleonóra rácsapta az ajtót Henry Bernevalra és az őreire, hogy kettesben lehessen a férjével, és riadtan letérdelt eléje. – Henrik! Mi történt? Háború van? Gottfried megint szövetkezett ellened Fülöppel?

A király tompa pillantást vetett rá. A szeme vérben forgott; sokat ivott az utóbbi időben. Teljesen részeg, ébredt rá Eleonóra. – Rosszabb. Nem tudom, hogyan mondjam el neked – motyogta Henrik kissé nehezen forgó nyelvvel. – Gottfried nincs többé, meghalt Párizsban egy lovagi tornán. – Ó, Istenem! – jajdult fel Eleonóra. – Ne! Egy könnycsepp gördült le Henrik megviselt arcán. Előrehajolt, és tétován Eleonóra vállára tette az egyik kezét, mintegy vigasztalásképpen. Eleonóra alig vette észre bánatában. – Mi történt? Mondd el – tudnom kell! – sírta, képtelen lévén elhinni, hogy Isten oly kegyetlen volt, hogy még egy gyermekét magához szólította. És Gottfried, akárcsak az ifjú Henrik, mindössze huszonnyolc éves volt. Csakhogy, eltérően attól, ami az ifjú királlyal történt három évvel azelőtt, most semmiféle figyelmeztetésre nem került sor, semmilyen látomás nem jelezte a túlvilági üdvösséget, amelynek a drága Gottfried elébe nézett. Ez nagyon is más, kegyetlen megrázkódtatás volt – Belázasodott – mondta Henrik; lassan és akadozva beszélt, mivel ő is kába volt a csapástól, és némiképp zavarodott a túlságosan gyorsan benyakalt szesztől. – Még így is ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen azon az átkozott tornán, de a mêlée{17} során kiöklelték a nyeregből, és… Henrik képtelen volt folytatni. Eleonóra teljes borzalmában el tudta képzelni a jelenetet: a küzdőtérre könyörtelenül tűző napot, a lelátókon ordibáló nézőket, a rettenetes kardcsörömpölést, az eszeveszett párbajt vívó férfiak dühödt, ziháló összecsapását, a lovak nyerítését, a sebesült jajkiáltását… és a fiát, Gottfriedot, amint ott hever a véres porban, összetört, megtiport testtel… Szívszaggató volt ez, és Eleonóra csípőből előre-hátra dülöngélve jajgatott fájdalmában. Henriknek patakzottak a könnyei, magához húzta a feleségét, és ebben az esetlen ölelésben és a gyászuk heves viharában valamelyes vigaszt merítettek egymás közelségéből. Amikor végül elengedte őt, Henrik zavartnak tűnt; mintha valamiképpen kompromittálta volna magát azzal, hogy kimutatta a

nyers érzelmeit, vagy elárulta, hogy szüksége van rá; mintha a köztük fennálló törékeny békét felborulással veszélyeztette volna egy régóta megszakadtnak hitt kötelék elismerése. Eleonóra azonban nem törődött ezzel. Túlságosan is elmerült a bánatban ahhoz, hogy sokat foglalkozzon Henrikkel. Henrik vigasztalta őt, amikor kétségbeesésben volt: Eleonóra kedvességnek értelmezte ezt részéről, semmi többnek annál. Henriknek nem kell aggódnia. A sokévi házasság szülte csendes meghittségben üldögéltek, és Henrik akadozva elmondta neki, hogy Gottfriedot a párizsi NotreDame-székesegyházban temették el. – Fülöp részvétét nyilvánította a levelében, és közölte, hogy szép sírt készíttet Gottfriednak a kórusban. A hírnök azt mondta, Fülöp annyira őrjöngött a bánattól, hogy erővel kellett lefogni, nehogy a nyitott sírban lévő koporsóra vesse magát. – Henrik elhallgatott, elcsuklott a hangja. – Ha ott vagyok, ugyanezt tettem volna! – kiáltotta Eleonóra szenvedélyesen. – Henrik, ott kellett volna lennünk. – Túl késő volt – válaszolta Henrik kínlódva. – Nagy volt a hőség… – elhalt a hangja. – Isten legalább meghagyott nekünk két fiút. – Keserűség volt a hangjában. – És Konstancia megint várandós. Még lehet, hogy lesz örököse Bretagne-nak. – Biztosan nagyon meg van rendülve – mondta Eleonóra különösebb meggyőződés nélkül. – Azt meghiszem – Henrik feldúlt arca keserűséget fejezett ki. Akárcsak Eleonóra, ő is tudta, hogy Konstancia nem fogja különösebben meggyászolni Gottfriedot. – Mit fogsz tenni? – kockáztatta meg Eleonóra a kérdést. – Továbbra is Richárd lesz az örökösöd? – Amennyiben hűséges hozzám – válaszolta Henrik – Jánosért megüzentem, hogy jöjjön utánam. Holnap Guilfordba indulok. Henrik azért küldött a kedvenc fiáért, hogy az vigasztalására legyen. A feleségét magára hagyta a bánatával. Eleonóra nem tudta elhinni, hogy képes ennyire önző és érzéketlen lenni.

– Hadd üzenjek Richárdnak – kérlelte. Ha Henriknek szabad a kedvencével lennie, akkor neki is szüksége van a sajátjára. Henrik úgy nézett Eleonórára, mintha az asszonynak elment volna az esze. – Richárdra Aquitániában van szükség – jelentette ki elutasítón. 65. SARUM, 1188

Henrik végül megtette azt a dolgot, amivel mindig fenyegetőzött: visszaküldte Eleonórát Sarumba, és most vélhetően kárörömmel töltötte el az Eleonórának osztályrészül jutott kellemetlenség. Eleonóra úgy gondolta, hogy nem tudja őt kárhoztatni. Richárdot az apja iránti, régóta gyűlő neheztelése végül Fülöp nyitott karjába vezette, aminek az eredménye véres háború lett, egyfelől a János és a kancellárrá lett fattyú, Gottfried által támogatott Henrik, másfelől pedig Richárd és Fülöp között. – Fülöp meg akarja vetni a lábát Bretagne-ban – jelentette ki Henrik haragtól reszketve, és égve a vágytól, hogy cselekedjen. – Van mersze a védencének nyilvánítani a kis Artúrt. Nem lepne meg, ha Konstanciának köze lenne ehhez. Mióta az a kölyök megszületett, egyfolytában rosszban mesterkedik. Ez igaz volt. Az egész a gyermek elnevezésével kezdődött. Henrik azt akarta, hogy Gottfried örökösét az apja után nevezzék el, ám Konstancia és breton tanácsadói ragaszkodtak hozzá, hogy Artúrnak kereszteljék a legendás, hős király tiszteletére, aki egykor Bretagne uralkodója volt – jelezve egyszersmind a hercegség óhaját az Anjouuralomtól való függetlenedésre. Henrik megsértődött – és haragra gerjedt. – Soha nem kedveltem Konstanciát, és nem bíztam benne – figyelmeztette Eleonóra, ő pedig teljesen egyetértett. – Keresnem kell neki egy új férjet – jelentette ki –, olyat, aki majd kézben tartja. – És pontosan ezt tette: Chester earlje Henrik leghűségesebb vazallusainak egyike volt, és Konstanciát, a tiltakozásával nem törődve, sebtében az earl nyitott karjaiba lökték.

Aztán ott volt Alys vitás ügye. Fülöp újra és újra megpróbálta rákényszeríteni Henriket, hogy adja feleségül a lányt Richárdhoz. Amikor Henrik az időt húzta, Fülöp fenyegetőzött, hogy visszaveszi Vexint és Berryt, továbbá felbontja a jegyességet, és követelte, hogy Alys térjen vissza Párizsba. Ekkor Henrik vidáman azt indítványozta, hogy Alys menjen inkább Jánoshoz feleségül – ez volt az a pillanat, amikor Fülöp kijött a béketűréséből. Valóban, ez bizonyult az utolsó cseppnek a pohárban, és arra indította, hogy sereg élén induljon Berrybe, el akarván foglalni azt – ekkor történt, hogy Richárd elhagyta az apját, és átállt az ellenséghez. Az ezután történtekről szóló beszámolók mélyen felzaklatták Eleonórát, és még most, a pirkadat előtti órákban is nyugtalanság emésztette. Richárd herceg Párizsba vágtatott, ott pedig Fülöp olyannyira megtisztelte, hogy mindennap ugyanannál az asztalnál étkeztek, ugyanazokat az ételeket ették, éjszakánként pedig az ágy sem választotta el őket. A király kéme maga használta ezeket a szavakat. Az ágy sem választotta el őket. Eleonóra ez idáig sosem táplált kételyeket a fia nemi hajlamait illetően. Az aquitániai kegyetlenkedésekről és erőszaktételekről szóló borzalmas hírek éppen elég bizonysággal szolgáltak arra nézvést, hogy Richárd örökölte a fajtája bujaságát. Eleonóra tudta, hogy voltak nők Richárd életében, hiszen a fia két fattyút a sajátjának ismert el; az ismeretlen unokák a Fülöp és a Fűik nevet viselték, lévén a Fulk kedvelt név Anjou régi grófjai körében. Eleonóra komoran találgatta, vajon Fülöp kiről kapta a nevét. Persze nem számított arra, hogy Richárd megosztja az anyjával a szerelmi ügyeinek részleteit, de most ráébredt, hogy soha, egyetlen szeretőjét sem hallotta név szerint említtetni, amiből mindig arra következtetett, hogy olyasféle alkalmi együttlétekről van szó, amelyeket az apja sem tagadott meg magától. Arra is rájött, hogy Richárd soha a legcsekélyebb szeretetet sem mutatta Alys iránt, sem pedig azt, hogy kedve lenne feleségül venni – de ebben nem volt semmi különös: sok férfi vonakodott feleségül venni a számára kiválasztott menyasszonyt. Richárd szemében az számított, amit Alys képviselt. Ez teljesen érthető volt.

De aztán Henrik megmutatta neki azt a bizalmas beszámolót, amelyből kiderült, hogy Richárd egy ágyban aludt Fülöppel. Ő maga nem kommentálta a dolgot; az kizárólag Eleonórát zavarta egy kissé. De micsoda butaság ez, mondta magának; Richárd és Fülöp minden szempontból olyanok, mint a testvérek, és sok testvér alszik közös ágyban. De azért ez a megfogalmazás mégiscsak zavarba ejtő volt, mintha valami sötét dologra lett volna hivatott utalni. Eleonóra képzelete heves csapongásba kezdett. Akárcsak évekkel azelőtt Henrik esetében, nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Richárd jobban kedveli a saját nemét, hogy a normális férfiak sorából kitaszítva meddő és megvetett életet éljen, kockáztatva a botrányos megbélyegzést az egyház részéről, sőt még az eretnekség vádját is, amiért vét az isteni teremtés természetes rendje ellen. Ezt nem lett volna képes elviselni. Richárd volt a kedvenc, gyengéden szeretett fia, akit boldog házasembernek akart látni, a térdén virgonc gyerekek hadával. Nappal el tudta hessegetni a félelmeit; éjjelente azonban rátörtek és gyötörték. Eleonóra azt mondta magának, hogy bután, esztelenül, nőiesen gondolkozik. Nem merte bevallani az aggályait Henriknek; emlékezett, hogyan reagált, amikor burkoltan célzott rá, hogy ő és Becket szeretők, sok évvel ezelőtt, és el tudta képzelni róla, hogy haragra gerjed, és a haragját rá vagy Richárdra zúdítja, vagy az egész ügyet a nyilvánosság elé tárja, és elmondhatatlanul sokat ront a helyzeten. így hát Eleonóra csendben maradt, csak magában ápolgatta és engedte növekedni az aggodalmait. Hamarosan feszült figyelemmel fülelt minden pletykára, amely a félelmeit megerősíthette vagy eloszlathatta. Kimerítő volt így emésztenie magát. – Aggaszt, ami Richárd és Fülöp között zajlik – mondta Henrik váratlanul egy nap, amivel igazolni látszott a felesége legrosszabb rémképét. Eleonóra élesen felszisszent, majd gyötrődve várta, hogy mit fog mondani Henrik. – Idegesít, hogy miben mesterkedhetnek – folytatta az, Eleonóra óriási megkönnyebbülésére. – Nagyon aggasztanak engem a

beszámolók erről a nagy barátságról. Tudni akarom, mi van e mögött. Én is, gondolta Eleonóra kétségbeesetten. Én is! – Fülöpnek az a célja, hogy egyenetlenséget szítson köztem és a fiaim között, hogy így gyengítse a hatalmamat. Ez minden, ami eszedbe jut? – akarta kérdezni Eleonóra. Ám Henrik gondolatai másfelé jártak. – Lehetséges, hogy Richárd figyelmének elvonásához egy lázadásra lenne szükség Aquitániában – és talán Toulouse-ban. Mit szólsz, Eleonóra? Azt hiszem, meg tudnám szervezni ezeket a felkeléseket, hogy Richárdot kiragadjam Fülöp társaságából. – Igen! – mondta Eleonóra, egy kissé túlságosan is lelkesen. – Igen, valóban! Henrik nem vette észre a hevességét. Túlságosan is lekötötték a cselszövési stratégiák. – Aztán, ha Richárd nem lesz útban, majd találkozom Fülöppel, és megállapodunk egy fegyverszünetben. A pápa új keresztes hadjáratot sürget, tehát megvan a tökéletes ürügyem. Nem tűrhetjük, hogy a keresztény világ uralkodói egymás között civakodjanak, miközben a törökök elfoglalják Jeruzsálemet. – Eleonóra arca megrándult; szerette volna, ha Henrik nem ennyire komolytalan, amikor veszély fenyegeti a szent helyeket; ő, akárcsak a legtöbb ember, elborzadva hallotta a Szent Város eles-téről szóló híreket, és üdvözölte a pápa kezdeményezését. Ennek fényében a Henrik, Richárd és Fülöp közötti viszálykodás apró-cseprő ügynek tűnt. Eleonóra nagy izgalommal értesült arról, hogy Richárd felvette a keresztet, és imádkozott, hogy ez térítse el őt az apja elleni ármánykodástól. Ámde a fegyverszünet és a keresztes hadjáratra vonatkozó tervek ellenére a háború gyűlölködés közepette folytatódott, és Henrik ismét attól kezdett félni, hogy Richárd megkísérli az anyját a saját ügye mellé állítani. Így történt, hogy Eleonóra újfent Sarumba visszazsuppolva, keserves fogságban találta magát. Az egyetlen különbség az volt, hogy ezúttal tágasabb lakosztályt kapott egy alsóbb emeleten, amely nem volt annyira kitéve az örökkön fújó szél

heves lökéseinek; és méltóbb kiszolgálásban részesült, bár az udvarhölgyeit elküldték, és újfent Amaria volt az egyetlen szolgálója – a hűséges Amaria, aki egyre többet bajlódott az ízületeivel, és nagyon elterebélyesedett, de éppoly szókimondó és józan volt, mint azelőtt. Következésképp Eleonóra sértődött hangulatban leledzett, és a szíve nehéz volt, amikor Henrik egy esős júliusi napon látványosan sántikálva beállított. De a neheztelésének véget vetett a döbbenetes változás, amely Henriken mindössze másfél év elteltével megmutatkozott. Rettenetesen megöregedett, és nagyon elhízott, úgy tűnt, hogy fájdalmai vannak, kínokat él át, amit nyilvánvalóvá tettek a mozdulatait kísérő fojtott nyögések. – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled, hölgyem – közölte Eleonórával, miután köszöntésképpen futólag megcsókolta a kezét. – Franciaországba indulok, hogy támadást indítsak a franciák ellen, és egyszer s mindenkorra megverjem azt a taknyos Fülöpöt. Eleonórát elfogta a félelem. – De mi lesz Richárddal? Csak nem akarsz ellene is fegyvert fogni? – kiáltotta. – Ez borzasztó lenne. Henrik szeme résnyire szűkült. – Egykor nem így gondoltad – emlékeztette Eleonórát. Soha nem tudta elfelejteni a felesége árulását. – De nyugodj meg, Richárd és Fülöp összevesztek. Hála Istennek, gondolta Eleonóra. Eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnia. – Richárd felkelt ellene, és kiűzte a franciákat Berryből – mondta Henrik. – Akkor, ha Richárd melletted áll, miért tartasz itt engem? – Nem bízom Richárdban – jelentette lei Henrik –, és már megbocsáss, Eleonóra, de nem bízom benned sem. Miután ez a dolog megelégedésemre rendeződik, szabadon engedlek majd. Addig itt maradsz. Megparancsoltam, hogy minden kényelmet adjanak meg neked.

– Szeretném, ha képes lennél egyszer s mindenkorra túllépni a múlton – fakadt ki Eleonóra. Henrik óvatos pillantást vetett rá. – Csak magadat hibáztathatod, ha nem tudok – mondta nyomatékkal. – Henrik, tizenöt év telt el azóta, és egész idő alatt semmit nem tettem, ami ártalmadra vagy szégyenemre lett volna! Nem azt bizonyítja ez, hogy többé nem kell félned tőlem? – Nem tehetek róla – mondta neki Henrik. – Senkiben nem merek már megbízni. A saját árnyékomra is gyanakszom. Téged meg a fiaidat, benneteket tartalak felelősnek ezért. Azok árultak el, akikben a legjobban bíztam. Ezt nem tudom elfelejteni. – Akkor semmi sem segíthet rajtunk – mondta Eleonóra szomorúan, s felkelt és az ablakhoz lépett, minek folytán háttal állt Henriknek, és az nem láthatta, milyen erős hatással voltak rá a szavai. – Legalább mondd, hogy megbocsátottál nekem, még ha felejteni nem tudsz is. – Ezt mondván megfordult, és óvatosan kinyújtotta a kezét Henrik felé. Henrik egy pillanatig habozva állt ott, majd ő is kinyújtotta a magáét, és az ismerős, kérges kéz megfogta az Eleonóráét. – Megbocsátok neked, Eleonóra – mondta Henrik egyszerűen. – Bocsásd meg, hogy felejteni nem tudok. Úgy gondoltam, soha nem leszek képes még megbocsátani sem, de rájöttem, hogy túl öreg vagyok már, és nem örvendek a legjobb egészségnek, és nem kockáztathatom, hogy úgy álljak majd az Isten ítélőszéke elé, hogy előtte nem gyakoroltam a bűnbocsánatot, amelyre Miurunk int bennünket azokkal kapcsolatban, akik vétkeztek ellenünk. – Megszorította Eleonóra kezét. – Szeretném, ha azt mondanád, hogy te is megbocsátasz nekem. Nem voltam a férjek legjobbika. Eleonóra hirtelen rossz előérzettel telt el, mintha ez lenne az utolsó esélye, hogy rendbe tegyék a dolgokat Henrikkel – vagy legalább annyira, amennyire egyáltalán lehetséges. – Megbocsátok neked, őszintén – jelentette ki, és teljes szívéből komolyan gondolta. – Hölgyem – válaszolta Henrik fojtott hangon, a fejét lehajtva, és ismét az ajkához emelte Eleonóra kezét, hogy megcsókolja. Eleonóra önkéntelenül arra gondolt, hogy íme, itt van két ember, akik

egykor szenvedélyesen imádták egymást testét, most pedig szűziesen csak kezek és ajkak érintkezésére szorítkoznak. Elviselhetetlenül szívfacsaró volt ez a pillanat. Mi van ebben a férfiban, kérdezte magától Eleonóra, ami miatt minden ésszerűség ellenére kötődik hozzá, miközben ő oly sokat tett azért, hogy elpusztítsa a szerelmét, amellyel csüggött rajta, ő pedig, Eleonóra, újra és újra igyekezett szabadulni az igájából? Henrik szedte össze magát elsőként, Eleonórára emelve beteg, szürke szemének pillantását. – Szabadon engedlek majd, mihelyt tehetem – szólalt meg rekedten. – Immár nincs más dolgom, mint rendezni a nézeteltéréseimet Fülöppel, ha szükséges, akkor erővel – mondta, és nyelt egyet. Eleonóra ijedten pillantott rá. Miután frissiben megbocsátottak egymásnak, és felderengett a remény, hogy talán boldogabb kibékülésnek néznek elébe, nem tudta elviselni a gondolatot, hogy bármi rossz történjen Henrikkel. – Nem vagy megfelelő állapotban ahhoz, hogy háborúba indulj! – mondta neki. – Néztél mostanában tükörbe? Henrik, mi a bajod pontosan? Tudom, hogy nem vagy jól. Mondd el nekem! – Semmi. Apróság – vont vállat Henrik. – Nem vagyok vak – tiltakozott Eleonóra. – Fájdalmaid vannak. Henrik felsóhajtott. – Kifeslett a lyuk a hátsómon – vallotta be. – Állandóan vérzik és gennyedzik, mivel nem tudom tisztán tartani. – Akkor nem lenne szabad lovagolnod, még kevésbé hosszú útra indulnod – rótta meg Eleonóra. – Az orvosok semmit nem tudnak tenni érted? – Nem, semmi hasznuk – mondta Henrik a homlokát ráncolva. – Bocsáss meg, Eleonóra, de rendeznem kell a dolgokat Fülöppel. Aztán majd pihenhetek, és szánhatok időt a gyógyulásra. Ne nézz így rám! Rendbe fogok jönni! – Akkor legalább szabad egy tanácsot adnom neked, Henrik?. – kérdezte Eleonóra szelíden. – Ha a magad oldalán akarod tartani

Richárdot, engedd, hogy feleségül vegye Alyst minden további késlekedés nélkül. Henrik összevonta a szemöldökét. – Nem tehetem – mondta végül. – Miért? – állhatatoskodott Eleonóra. – Azért, mert a szeretőd? Henrik olyannak tűnt, mint egy csapdába esett állat, amint alamuszin keresi, merre iszkolhatna. – Tudtad? – kérdezte hitetlenkedve. – Tudom egy ideje. Alys mondta el. Észrevettem, hogy várandós. – Eleonóra elhallgatott, – Tudtad, és nem szóltál semmit? – Mit szólhattam volna azon kívül, hogy figyelmeztetlek az óriási könnyelműségedre és a bűnöd nagyságára, de kétlem, hogy éppen rám hallgattál volna. – Eleonóra tiszta, őszinte tekintete a Henrikébe fúródott. – Henrik, mi akkor már befejeztük. Azok az idők, amikor úgy feküdtem le veled, hogy azon töprengtem, vajon más nők is élvezike a testedet, régen elmúltak. Megdöbbentem, igen, de főleg Richárd miatt – meg a miatt a buta lány miatt. Bennünket nem választott el egymástól Alys. – Richárd tudja – jelentette ki Henrik. – Az egész világnak meg kell tudnia, ha feleségül veszi – figyelmeztetett Eleonóra. – Diszpenzáció nélkül a házasságuk érvénytelen lesz. – Ahogy a miénk az volt – emlékeztette Henrik. – összeszűrted a levet apámmal. Gyakran kérdezem magamtól, vajon el voltunk-e átkozva emiatt. Mi más magyarázná azt a sok bajt, ami ránk és az ügyünkre zúdult? – Talán volt némi köze hozzá annak a ténynek, hogy te az ördögtől származol! – mosolyodott el Eleonóra. – De, Henrik, nem volt mindig jelen a baj. Nézd meg azt a hatalmas birodalmat, amit a házasságunk teremtett! – Az is bajos, Eleonóra – mondta Henrik a fejét rázva.

– Jószerével lehetetlenség volt összetartani, agyonküszködtem magam az igyekezetben. Csakis viszályt és irigységet okozott, és ez továbbra is így lesz, jegyezd meg, amit mondok, talán még évszázadokig. Egy bolondnak is látnia kellett volna, hogy ilyen hatalmas birtokok egyesítése önmagában véve is különleges gondokat fog szülni, még egy olyan ugrásra kész macska nélkül is, mint Fülöp. A homokórára pillantott. – Mennem kell, ha alkonyatra Southamptonba akarok érni. – Akkor hát Isten legyen veled, Henrik – kérte Eleonóra, tudván, hogy minden további tiltakozás Henrik egészségével kapcsolatban süket fülekre találna. – És veled is, hölgyem – mondta Henrik gyorsan; ezúttal Eleonóra szájára adott sebtében egy csókot, és már ott sem volt.

66. WINCHESTER, 1188-89 Eleinte biztató hírek szállingóztak haza Angliába. A király diadalmaskodott – a nagy győzelem a franciák felett majdnem bizonyos volt! Aztán közvetlenül ezután megérkezett Henrik utasítása, hogy Eleonóra költözzék át a kényelmesebb Winchesterbe; de alighogy a királyné hálatelten berendezkedett az ottani lakosztályában, Henry Berneval sürgésforgása közepette, aki Henrik parancsának megfelelően minden igényét igyekezett kielégíteni, megjött a hír, amelytől Eleonóra rettegett. Richárd bedőlt Fülöp hízelgésének, és nyíltan szembefordult az apjával. Eleonórát sírásra, dühöngésre késztette a fia hitszegése. De aztán értesült a bonmoulins-i béketárgyalásról, ahol Richárd a francia király támogatásával azt követelte Henriktől, hogy jelölje ki örökösének, Anjou-t és Maine-t pedig adja neki most, és engedje azonnal, minden további teketóriázás nélkül, hogy feleségül vegye Alyst. Mindezek persze méltányos kívánságok voltak, és tekintettel a király egészségi állapotára, természetesen ésszerű volt, hogy Richárd tehermentesítse Henriket néhány birtokának kormányzását illetően. Alys azonban, ahogy mindig, akadályt jelentett. Amikor Henrik megtagadta a kérés teljesítését, Richárd dacosan letérdelt Fülöp elé, és hűségesküt tett neki Anjou-ért és Maine-ért, a franciák pedig, akiket felbőszített az öreg király makacssága, a lovagiasság és a diplomácia valamennyi szabályát sutba dobva, rátámadtak Henrikre és az embereire, és elkergették őket a tárgyalásról. Eleonóra ismét sírt, ezúttal a Henriken esett szégyen és gyalázat miatt, és elképzelte, amint valami omladozó, istenverte várban kényszerül menedéket keresni, ami alighanem így is történt. Szerencsére beköszöntöttek a téli esőzések, véget vetve a harci idénynek, és megállapodás született a húsvétig tartó fegyverszünetről. Henrik levélben azt közölte, hogy Le Mans-ban tartózkodik, és jó egészségnek örvend, de Ranulf Glanville, aki vele volt, bizalmasan megüzente Eleonórának, hogy az ura beteg és rosszkedvű.

Eleonóra aggódva írt Henriknek, esedezett, hogy hadd menjen utána karácsonyra, de Henrik visszautasította a felvetést, mondván, nem tervez nagy ünneplést. Ez önmagában véve szokatlan volt, Henrik ugyanis mindig az összes illendő ceremóniával és vigadozással ülte meg a nagy egyházi ünnepeket, Eleonóra pedig kiérezte a válaszból, hogy a férje csakugyan rosszul van. Fontolóra vette, hogy hívatlanul megy el hozzá, ez azonban feltételezte volna a lelkiismeretes Henry Berneval éberségének kijátszását, és az utazáshoz szükséges pénz és eszközök előteremtését télvíz idejének kellős közepén, ami gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult volna. Nem, Eleonóra nem tehetett mást, mint imádkozott Henrik felépüléséért. Órákat töltött térden állva Mária szobra előtt a vár kápolnájában, már-már erőszakosan követelve a Szent Szűztől, hogy járjon közbe a királyért, és néhány nyugalmas hétig úgy tűnt, hogy az imái meghallgatásra találtak. Elérkezett a húsvét, és vele egy újabb béketárgyalás híre. A fejedelmek nyilvánvalóan nem akartak totális háborút, ha rajtuk múlik. Eleonóra ismét térden állt, és a dolgok békés rendeződéséért imádkozott, amikor Ranulf Glanville-től hoztak neki újabb levelet, amelyben kétségbeesve olvasta, hogy a tárgyalást el kellett halasztani, mert a király túlságosan beteg volt ahhoz, hogy részt vegyen rajta. Ezután Eleonóra megint Szűz Máriánál erősködött, gyakorta könnyekkel, valamint misék formájában zajló megvesztegetéssel és temérdek jócselekedettel. Beköszöntött a június, és a király jobban lett. Eleonóra szíve repesett, amikor meghallotta, hogy találkozott Fülöppel és Richárddal, de ismét elnehezedett, amikor közölték vele, hogy Henrik csökönyösen kitartott az elhatározása mellett, miszerint Alyst Jánossal házasítja össze, Richárd pedig, fenntartván az álláspontját, hogy ez az ő kitagadására irányuló gálád ármány első lépése, újfent Fülöp mellé szegődött, és háborút hirdetett az apja ellen. Háború. Minden körülmények között rettenetes dolog, de kiváltképpen borzasztó, amikor apa és fiú hadakozik egymással. Eleonóra szörnyű várakozás közepette élte a napjait, hiszen nem imádkozhatott egyik vagy másik oldal győzelméért, mert ennek a konfliktusnak nem lehettek győztesei. Vagy a férje, vagy a fia.

Egykor meghozta ezt a döntést. Nem volt hajlandó ismét megtenni. Felhagyott a kápolnába járással, nem volt képes kényszeríteni magát az imádkozásra. Isten, az igazak oltalmazója bizonnyal megmutatja majd az utat a békés megoldáshoz. Eleonóra nem tudta elhinni, hogy Isten teljesen magára hagyta volna az Anjou-házat. Úgy tűnt azonban, hogy Isten figyelme másfelé irányul. Fülöp és Richárd feltartóztathatatlanul nyomultak be Anjou-területre, egyik várat a másik után foglalták el, és oly félelmetes volt az erejük, hogy Henriktől sorra elpártoltak a vazallusai, akiket réges-rég elidegenített magától az elnyomó uralmával. A király eközben újfent visszavonult Le Mans-ba, a szülővárosába, és amikor a francia sereg megjelent annak falai előtt, parancsot adott a külváros felgyújtására, hogy lekösse vele az ellenséget, és ezáltal módja nyíljon támadni, miközben az másfelé figyel, de nem számolt a széllel, amely addig szította a lángokat, mígnem Henrik kedvelt városának java része égett, és Fülöpnek sikerült rést ütnie a védelmén. Henrik és a lovagjai ismét csak szégyenletes menekülésre kényszerültek. Egy újabb levelében Ranulf Glanville elárulta Eleonórának, milyen keserűen kelt ki Henrik isten ellen, aki cserbenhagyta őt. „Figyelmeztette, hogy meg fog fizetni neki, ahogy csak tud, és hogy megfosztja majd attól a dologtól, amit ő a leginkább szeret benne – a halhatatlan lelkétől. Mondott még sok minden egyebet is, amit ódzkodom elismételni.” Eleonóra el tudta képzelni az egészet, látta Henriket, amint fájdalommal ül a lován, a háttérben az égő várossal, és tehetetlen haragjában egy nemtörődöm istenséghez kiált. Vérzett érte a szíve – de nem tehetett semmit, amivel enyhíthette volna a férje lelki és testi szenvedéseit. Mi értelme tenne imádkozni, tűnődött, amikor Isten elfordította az arcát a királytól? Érdemes lenne Richárdhoz folyamodni? De ez félremagyarázható lenne, és alkalmasint félre is lenne magyarázva. Eleonóra megborzongott a gondolattól, hogy mi történhetne, ha Henrik rájönne. Talán jobb, ha ismét letérdel, és kényszeríti magát, hogy imádkozzék. Gyötrelmes volt várni a híreket. Eleonóra naponta százszor gondolt arra, hogy Henrik és Richárd talán éppen most kerülnek szembe egymással ütközetben. Némi megkönnyebbülést hozott

számára egy levél William Marshaltól, akit mindig is a támogatójának tekintett. A király északra ment, Normandiába, tájékoztatta William Eleonórát, és őt bízta meg azzal, hogy egy csapatot maga mellé véve szolgáljon számára utóvédül. Nem sokkal lemaradva Richárd közeledett egy francia sereg élén, és ő, Marshal felkészült, hogy megütközzenek. „A herceg odakiáltott nekem, hogy meg ne öljem, mert nincs rajta páncéling. Azt válaszoltam, hogy a megölését az ördögre hagynám, és inkább abban lelném örömömet, hogy kivetem a nyeregből. Ez módot adott nekem arra, hogy elvágtassak, és figyelmeztessem a királyt a herceg közeledésére, ilyenformán pedig lehetővé tettem számára, hogy elkerülje a közvetlen fegyveres összecsapást a fiával.” Talán végleg el lehetne kerülni, ha mindkét fél csak egy kicsit engedne, gondolta Eleonóra, miközben folytatódott a borzasztó várakozás, és a június lassan átadta helyét a júliusnak. Elviselhetetlen hőség volt. A winchesteri kastély napégette falai mögött Eleonóra és Amaria a legvékonyabb selyem bliaut-jukat viselték, és kerülték a kerti sétákat, amíg a nappali hőség alább nem hagyott. A beszámolók szerint a franciaországi birtokokon a szemben álló seregek egyaránt szenvedtek a lesülés, a kimerültség és a vérhas keserveitől. Henrik bizalmasan írt Eleonórának, és elpanaszolta, hogy kínlódik egy tályog miatt, és hamarosan képtelen lesz nyeregbe ülni, ha azok az istenverte bolond orvosok nem csinálnak gyorsan valamit, amitől meggyógyul. Szinte rögtön ezután jött egy újabb levél William Marshaltól. A király kénytelen volt visszavonulni Chinonba, hogy pihenjen, és egyedül ment, mindössze a törvénytelen fia, Gottfried társaságában, mellékutakon, hogy elkerülje az ellenséges erőket. „Sem járni, sem állni, sem ülni nem tud súlyos fájdalmak nélkül – írta William. – Mindannyian aggódunk János miatt, aki eltűnt. Félő, hogy Richárd herceg vagy Fülöp király túszul ejtette. Ha így van, Isten segítse meg a királyt.” Ennek olvastán Eleonóra megkettőzött erőfeszítéssel imádkozott, könyörögve Istennek és az ő anyjának, hogy hallgassák meg. Legyen béke, ez volt a hő kívánsága. Fásult lett, nem tudván, hogyan töltse a várakozás óráit a következő levél vagy beszámoló érkezéséig. Egy gyors hírnöknek öt

napra volt szüksége, hogy odaérjen Chinonból, a Csatornán uralkodó szelek függvényében, így hát bármi történhetett. Amaria megpróbálta rávenni Eleonórát, hogy sakkozzanak, vagy találjanak ki rejtvényeket; elment a piacra, és bevásárolt a legélénkebb színű hímzőselymekből, remélve, hogy Eleonóra kedvet kap új párnák vagy egy oltárkendő készítéséhez; Henry Bernevallal vándormuzsikusokat hívatott, hogy elüssék az időt esténként, ő maga pedig órákat töltött a konyhában különleges kis torták sütésével, az úrnőjét elcsábítandó. De e kellemes figyelemelterelések egyike sem tudta enyhíteni Eleonóra félelmeit és aggodalmait. Mivel nemigen volt étvágya, Eleonóra lefogyott. Elkínzottnak tűnt, a bőre nem e világi színt öltött. Hatvanhét éves volt, de hiúság nélkül tudta, amikor a tükörbe pillantott, hogy nem látszik, és nem is érezte magát annyinak; őszülő haját eltakarta a főkötője és a fátyla, szép metszésű arcát csak finom, vékony ráncok barázdálták, és olyan erő lakozott benne, mint egy félannyi idős asszonyban. Ez a nyughatatlan erő most felbuzgóit a keblében; Eleonóra kétségbeesetten szeretett volna az események középpontjában lenni, nem pedig itt, Winchesterben, elvágva azoktól. Ha rajta múlik, csatába lovagolt volna a többiekkel, akár az amazon, akit megjátszott egykor, hosszú idővel azelőtt, azon a messzi síkságon, Vézelaynál, amikor meghirdették azt a végzetes keresztes hadjáratot, amely mind a keresztény hordák, mind a Lajossal kötött házassága szempontjából katasztrofálisan végződött. Fiatal és nyughatatlan volt akkor, lángolt a vágytól, hogy a lehető leginkább figyelemfelkeltő módon fitogtassa keresztes hevületét; és habozás nélkül harcba indult volna ismét, ezúttal valóságosan, ha a legcsekélyebb lehetősége adódik rá. De erre persze nem nyílhatott mód: Eleonóra asszony volt, és fogoly, és nem tehetett mást, mint várta a híreket. Várni, várni, várni! A sírkövére véshették volna ezt a szót: várt. Aztán sor került egy újabb találkozóra a fő hadviselő felek között. Eleonóra William Marshaltól és Ranulf Glanville-től értesült a hírről. A király, tudta meg, kivájta magát a betegágyából, és a Toulouse melletti Colombiéres felé vánszorgott. Útközben arra panaszkodott,

hogy úgy érzi magát, mintha az egész teste lángolna, és kénytelen volt megpihenni a templomos lovagok egyik rendházában, ahonnan előreküldte a lovagjait, hogy közöljék Richárddal és Fülöppel, hogy a betegsége késlelteti. Richárd azonban nem hitte el ezt. Az apja színlel, erősködött; valami rosszban mesterkedik, új galádságot forgat a fejében; nem szabad megbízniuk a szavában. Amikor visszamentek a királyhoz ezzel a hírrel, ő, bármennyire beteg volt is, felrakatta magát az embereivel a lovára, majd kínszenvedés közepette, egy égiháború idején ellovagolt arra a helyre, ahol az ellenségei várakoztak. Fülöp király valósággal elfehéredett, amikor meglátta, és szánalomtól indíttatva a saját köpenyét ajánlotta Henriknek, hogy arra üljön. Henrik azonban visszautasította; nem üldögélni jött, jelentette ki, hanem hogy megfizessen bármilyen, általuk megnevezett árat a békekötésért. És így a lován maradt, a lovagjai tartották meg rajta. Hátborzongatóan nézett ki. Fülöp együttérzése ezzel véget ért. A legkeményebb feltételeket diktálta. Henrik hűbéresküt tartozik tenni neki az összes birtokáért. A birtokait – még Angliát is, amellyel Fülöpnek nincs joga rendelkezni – Richárdra kell hagynia. Alyst azonnal át kell adnia Fülöpnek, és bele kell egyeznie, hogy Richárd a tervezett keresztes hadjárat után haladéktalanul elvegye. És, a jóhiszeműsége további jeleként, nyomorító összegű jóvátételt kell fizetnie Fülöpnek, valamint három várát át kell adnia neki. Henrik beleegyezett. Minden vita nélkül beadta a derekát, és megfordította a lovát, hogy távozzon. De Fülöp megállította, és követelte, hogy adjon Richárdnak békecsókot. Henrik megtette, fagyosan, jéghideg pillantással, és amikor a viszolyogtató dolog megtörtént, és Richárd kegyeskedett az alkalomhoz illőn megszelídült képet vágni, Henrik ezt mondta neki: „Adja Isten, hogy ne haljak meg addig, amíg méltó módon bosszút nem állok rajtad.” Ekkorra vér csörgött kifelé a nadrágjából, le a lova farán, és le kellett őt emelni a lováról, hogy hintón vigyék vissza Chinonba. Eleonóra az asztalra fektette a leveleket. Egymást kergették a gondolatai. Megszületett a megállapodás a békéről és Richárd

örökségének biztosításáról, de milyen áron? Egy ellenálláshoz túl beteg király teljes alávetése és megalázása volt az ár. Vajha Isten ne így intézte volna! Eleonóra ennél még annak is jobban örült volna, ha Henrik és Richárd harcban találkoznak, és tisztességes küzdelemben rendezik a közöttük lévő nézeteltéréseket, bármilyen veszélyekkel járt volna is ez. Elviselhetetlen volt a tudat, hogy ennyire megalázták Henriket, akinek birodalma Skóciától Spanyolországig terjedt, és sárba tiporták a büszkeségét. Erős király volt, tiszteletnek örvendő király, sőt nagy király – és immár legyőzött király. És szegény nyomorultat tönkretette ez a siralmas betegség. Eleonóra szíve majd’ megszakadt érte. De ott volt a fenyegetés, amit kimondott. Bosszút állna Richárdon, semmi kétség. Eleonóra szinte örült, hogy Henriket ágyhoz köti a betegsége. Hogyan lehetne valaha is igazi béke a férje és a fia között ezek után? És mégis… Eleonóra felidézte magában, mi történt ama előző lázadást követően, amelynek szításában neki magának is része volt. Henrik akkor megbocsátott a fiainak az árulásuk után. Avaloni Hugó, az a bölcs, szent ember azt mondta, hogy Henrik ritkán gyűlöli meg azokat, akiket szeretett. És ez így igaz! Ebbe kell kapaszkodnom, mondta magának Eleonóra, miközben várt – megint várt –, kétségek között, hogy kiderüljön, mi történik ezután. Nagyjából egy hétig egyáltalán nem érkezett hír. Eleonóra persze nem is számított rá. Henrik Chinonban pihent, várva, hogy a tályog begyógyuljon. Ranulf Glanville, akinek volt némi dolga Angliában, eljött meglátogatni Eleonórát, de nem tudott neki olyat mondani, amit az ne tudott volna, amikor Ranulf röviddel korábban távozott Anjouból. Az időjárás az évszakhoz képest szokatlanul változékony lett. Jégeső verte a vár falait aznap, amikor Henry Berneval bekopogtatott a királyné ajtaján, aki éppen vászondarabokat méricskélt a szolgálójával. Eleonóra felnézett. Volt valami az őr arcán, amitől lehervadt az ajkáról a köszöntésképpen villantott mosoly. Baljóslatú volt, hogy Berneval magával hozta Ranulf Glanville-t, Ranulf gyászos arckifejezése pedig még jobban megriasztotta Eleonórát.

Berneval mélyen meghajolt, mélyebben, mint ahogy Eleonóra valaha is meghajolni látta. – Felség, szomorú hírt hozok – mondta a királynénak elcsukló hangon. Eleonóra felkelt, és megállt előtte, csendben, méltóságteljesen, felkészülve a legrosszabb hírre. De mi lehet a legrosszabb? Henrikkel kapcsolatos, vagy Richárddal – vagy valamelyik másik gyermekével? – Felség, mély fájdalommal közlöm veled, hogy a király távozott ebből a világból – monda Berneval halkan. – Négy nappal ezelőtt halt meg Chinonban. Nagyon sajnálom, felség, hogy ezt a hírt kell átadnom neked. Eleonóra tartott ettől, félig-meddig számított is erre. Henrik beteg volt, és nem javult az állapota. De hogy meghalt, ez az életerős zsarnok, aki a keresztény világ felét uralta, neki pedig harminchét éven át a férje volt, ez felfoghatatlannak tűnt… Ám ahogy ott állt, próbálván megérteni és elfogadni a veszteséget, zúgni kezdett a távolban a katedrális nagy harangja, és más, környékbeli templomok is vették a rettenetes üzenetet, s hírül adták egész Angliának, hogy a királya nincs többé. Összesen ötvenhat kondulás, a király életének minden egyes évéért egy-egy… Az ország székében és hosszában hallható volt ez a baljóslatú hang, ahogy Henrik halálhírének híre tovaterjedt. – Tudjátok, mi történt? – kérdezte Eleonóra. – Nem, felség. A fuvarostól kaptuk a hírt, aki Southamptonból jött fel. Csak annyit tudott, hogy a király Chinonban meghalt. Bizonyára hamarosan hírnökök érkeznek majd további részletekkel. Eleonóra nem szólt semmit, hanem üres tekintettel kibámult az ablakon, a szeme száraz volt, az agya felidézte egy fenséges fiatalember képét, az egyenes, nemes arcélével és a rendetlen vörös fürtjeivel, aki ledöntötte őt a lábáról, ágyba bújt vele és feleségül vette, megbotránkoztatva Európát. Henrik olyan életerős, olyan kéjsóvár volt! Lehetetlenség felfogni, hogy ez az elevenség immár porrá lett, hogy a férfias, ifjú hős, akivel oly nagy szenvedéllyel viseltettek egymás iránt, később pedig oly átkozottul összekülönböztek, örökre eltávozott tőle.

Időnként, a fogsága tizenhat nehéz éve során, és kiváltképp az előtt, hogy a házassága összeomlóban volt és jóvátehetetlenül megromlottnak tűnt, előfordult olykor, hogy Eleonóra úgy érezte, talán túlléphetnének minden fájdalmon és áruláson, és megmenthetnének némi szikrát a korábbi lángolásból, valamit, ami hasonlatos az egykor egymás iránt érzett erős vonzalomhoz, ám a pillanat soha nem volt megfelelő: valami új baj mindig közbejött. És mégis, ha arra gondolt, miként búcsúzott el utoljára – immár egy esztendeje – Henriktől, és hogy készségesen megbocsátottak egymásnak, és kedvesek voltak egymáshoz, Eleonóra őszintén hitte, hogy a jövőben lesz igazi esélyük a kibékülésre. És erre immár nem fog sor kerülni. A felismeréstől össze kellett volna törnie, de csak kábultságot érzett. Amaria arca kővé dermedt; a két őr még mindig a királyuk özvegye előtt állt, tiszteletteljesen, nem akarván megtörni a csendet. Az ablakokon túl komoran zúgtak a harangok. Hamarosan örvendezve köszöntenek majd egy új uralkodót, és az élet megy tovább, átadva FitzEmpress Henriket a történelemnek. Eleonóra ekkor ébredt rá, hogy immár Richárd Anglia királya és a hatalmas Anjou-birodalom vitathatatlan ura. A felismerés diadalérzettel és fájdalommal vegyült. Bárcsak ne ilyen körülmények között, a haldokló apjával elkeseredetten viszálykodva nyerte volna el jogos örökségét az ő imádott fia! Eleonóra hirtelen alámerült a gyászban, de még így is tudta, hogy egynél több oka van az örvendezésre, és minden ízében királynénak mutatkozott, amikor komoly hangon így szólt az őrzőjéhez: – Berneval mester, Richárd király nevében parancsolom neked, hogy azonnal bocsáss engem szabadon. Berneval gondolkozott rajta előzőleg, vajon merje-e a királynét felhatalmazás nélkül szabadon engedni. A néhai király megparancsolta neki, hogy további utasításig tartsa a királynét őrizetben, ő pedig ennek az utasításnak hűségesen eleget tett. Most bizonytalan volt, miként válaszoljon, és gyámoltalanul Glanville-re nézett tanácsért. Az utóbbi nem habozott.

– Köztudott, hogy Richárd király nagy szeretettel viseltetik az anyja iránt, és ismerve az ő félelmetes hírnevét, a legokosabb engedelmeskedni a királyné ésszerű parancsának – jelentette ki. Ekkor Henry Berneval térdre esett, levette a kulcsokat az övéről, és a királyné kinyújtott kezébe helyezte őket. Meleg, hálatelt pillantást vetett Ranulfra. Eleonóra szabad lett, de a szabadságával ilyen körülmények között nem tudott mit kezdeni, és egyáltalán nem vágyott menni sehová. – Könyörgök, maradjatok velem, amíg a király eljön – mondta a két férfinak. – Most pedig csak arra vágyom, hogy a kápolnába menjek, és imádkozzam a néhai uram lelkéért. Aznap később megérkezett William Marshal, bőrig ázva, nyaktörő vágta után, elhozva a királynénak Henrik halálhírét, egyszersmind Richárd király parancsát is a szabadon bocsátására vonatkozóan. Ilyenformán meglepődve szembesült azzal, hogy Eleonóra már szabad, és a várkapuban várva fogadja őt, oldalán a nyugtalan Henry Bernevallal és a tiszteletteljes Ranulf Glanville-lel. Eleonóra fekete gyászruhát és fátylat, valamint egyszerű aranydiadémot viselt; mosollyal üdvözölte Marshalt, és bátor arckifejezést öltve nyújtotta csókra a kezét. – Asszonyom, roppantul örvendek, hogy szabadnak látlak – mondta neki Marshal, és arra gondolt, hogy a királyné fenségesebbnek látszik, mint valaha. – Richárd király rendkívül fontosnak tartja, hogy a szükségesnél semmivel se tartson tovább a fogságod. Nagy szüksége van most rád. Henry Berneval megkönnyebbült. Nem fogják hát megróni, amiért megszegte az utasításait. Az a rémisztő férfiú, aki immár a királya, hálás lesz neki azért, hogy előre látta a parancsát. Berneval lekötelezettje volt Ranulf Glanville-nek a bölcs tanácsáért. – Éppen enni készülünk, William – közölte Eleonóra Marshallal, könnyűszerrel visszatalálva a felséges várúrnő korábbi, megszokott szerepébe. – Van időd átöltözni és felfrissülni, aztán örülnék, ha csatlakoznál hozzám, és beszámolnál nekem mindenről.

Marshal örömmel látta, hogy sok báró és nemes hölgy érkezett sietve a királyné sebtében összehozott udvarába, de megkönnyebbülve értesült arról, hogy aznap este a királyné a magánlakosztályába hívja őt vacsorára, mert amit el kellett mondania neki, azt jobb volt nem a nyilvánosság előtt előadni. Amikor sor került rá, csak a szolgáló volt jelen, aki hosszú fogsága alatt mindvégig Eleonóra mellett volt; ő is gyászruhát viselt, diszkréten tett-vett a szobában, felszolgálta az ételt, bort töltött, leszedte az edényeket, majd elillant. Hűvös viselkedéséből William nem találta volna ki, hogy Amaria magánkívül van az örömtől, hogy az úrnője kiszabadult a fogságából és a házassága hosszú purgatóriumából. Ha őt kérdezik, gondolta Amaria, a királynénak jobb a nélkül a kurafi nélkül, akihez házasság láncolta – lévén a láncolta találó szó – ő pedig örül, hogy a Jóisten az ítélőszéke elé szólította Henriket. Ő tudná, hogyan ítélkezzen felette! Igen, feketébe öltözött, de csak a szokás iránti tiszteletből. És mihelyt Richárd király megérkezik, ő, Amaria vásárol majd magának egy szép, skarlátszínű ruhát! – Mondd el, mi történt – kérte Eleonóra, miután kettesben maradt William Marshallal. William rettegett ettől a pillanattól. De Eleonórának muszáj volt megtudnia. – A király szörnyű állapotban volt, amikor visszavittük Chinonba. Mélyen átérezte a megalázottságát, és folyamatosan átkozta a fiát meg önmagát, kárhoztatta a napot, amikor egyáltalán megszületett. Iszonyatos istenkáromlások jöttek ki a száján. Azt kérdezte, miért imádja Krisztust, amikor az tűrte, hogy egy taknyos kölyök ilyen gyalázatosan megszégyenítse őt. Richárdra gondolt, természetesen. – Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy ilyen lelkiállapotban volt – mondta Eleonóra mély megindultsággal. – Biztosan nem gondolta komolyan azokat az istenkáromlásokat. Mindig is hajlamos volt mindenféle meggondolatlanságot beszélni, amikor elragadta az indulat, de aztán megbánta. Ékes példa erre, ami Beckettel történt. Henriket gyötörte miatta a lelkifurdalás.

– Ezeket a kijelentéseit is megbánta – mondta Eleonórának William. – Baldwin érsek várt rá Chinonban, és amikor meghallotta, miket beszél a király, rávette, hogy menjen a kápolnába, és kössön békét Istennel. Ő pedig meg is tette, dacára annak, hogy kis híján elájult a fájdalomtól; és meggyónta a bűneit. Aztán lefeküdt az ágyába. – Semmit nem tudtak segíteni rajta az orvosok? – Eleonóra a fejét csóválta. Megfeledkezett az ételéről, a hús a mártásba dermedten hevert a tányérján. – Kétlem, hogy sokat tudtak volna tenni – mondta William, majd mély lélegzetet vett. – Ráadásul a királyban nem volt már élni akarás. – Bizonyára nagyon fájt neki Richárd ellenségessége, bár igazából csak önmagát hibáztathatta érte – mondta Eleonóra szomorúan. Marshal nyelt egyet. – Richárd mélyen megbántotta. A büszkeségét porba tiporták. De nem ez végzett vele. A vazallusai, a gálád hitszegők tömegesen hagyták el, és álltak át Richárd oldalára, a vége felé pedig hoztak neki egy listát ezekről a hitszegőkről, hogy tudja, kiket nem szabad megbüntetnie a békeegyezmény szerint, és kikben nem bízhat a jövőben. Az első név a listán a János úré volt. – William a könnyeivel küszködött. – János! – kiáltott fel Eleonóra. – János elárulta az apját? De hát János volt a kedvence, akit jobban szeretett az összes többi gyermekénél. Miért hagyta volna cserben János? – Úgy vélem, hogy Richárd és Fülöp hatékony ösztönzést kínáltak – mondta William komoran. – Harminc ezüstpénzt, semmi kétség! – kiáltotta Eleonóra. – Hogy János, akinek az érdekében Henrik összeveszett Richárddal, elpártolt az apjától – ezt nem tudom elhinni. – Többé-kevésbé ezt mondta a király is. És ebben a pillanatban veszítette el az élni akarását. A fal felé fordította az arcát, és kiküldött bennünket, mondván, nem érdekli más, hogy mi lesz vele és ezzel a világgal. Aztán félrebeszélt, jajgatott a bánattól és a

fájdalomtól. Gottfried, a fattya vigyázott rá, az ölébe fogta a fejét, és nyugtatgatta. Végül Henrik felkiáltott: „Szégyen, szégyen a legyőzött királyra!”, és elveszítette az eszméletét. Másnap halt meg, anélkül hogy magához tért volna. Immár két nap telt el, és Eleonóra még mindig nem siratta meg a halottját. Továbbra is kábultságot érzett, de azért tudatában volt az érzelmek hatalmas áradatának, amely arra várt, hogy elborítsa őt. Most előtört belőle, és Eleonóra a tenyerébe hajtotta az arcát, és szívszaggatóan zokogott, miközben Amaria sietve átölelte, William pedig, aki annyira elérzékenyült a bánat e megnyilvánulása láttán, hogy maga is sírni kezdett, óvatosan a reszkető vállára tette a kezét. Úgy döntött, hogy a legrosszabbat nem fogja elmondani. Anélkül is elég, amit Eleonórának el kell viselnie. Végül persze majd megtudja, de addigra remélhetőleg erősebb lesz. Maga William csak addig maradt Chinonban, amíg misét hallgatott és imádkozott néhai ura lelkéért; tudta, hogy a lehető leggyorsabban tájékoztatnia kell Richárd királyt az apja haláláról. Amikor azonban sietős ebéd után elment a régi urához, hogy végső búcsút vegyen tőle, mielőtt északra indulna, megdöbbent a látványtól, Henrik király ugyanis mezítelenül hevert ott, még a nemi szervét is fedetlenül hagyták, a szobából pedig minden ingóságát elvitték. A szolgái voltak, következtette ki utóbb William, amikor megtudta, hogy elszöktek. Bizonyára berontottak a halott szobájába abban a pillanatban, ahogy Gottfried távozott, akár a dögevők, levetkőztették a holttestet, és ellopták az elhunyt összes személyes holmiját, még a királyi öltözetét is. William, aki alig várta, hogy útra kelhessen, maga mellé vett segítségül egy ifjú lovagot, William de Trihant, és együtt gondoskodtak róla, hogy a holttest illendőn, temetésre alkalmas állapotban legyen felravatalozva. Fortélyoskodtak, amennyire csak az adott körülmények között tudtak. Egy mosónő kerített nekik egy aranyhímzéses hajpántot, amely korona gyanánt szolgált, és sikerült találniuk gyűrűt, jogart és kardot, továbbá kellőképpen pompázatos ruhadarabokat, köztük szép kesztyűt és aranyozott lábbelit is. William megborzongott az emléktől, a holttest ugyanis nem nyújtott szép látványt, és az utolsó kötelességük mindkettejüknek, neki és

Trihannak is nagy próbatétel volt. Javában benne jártak a nyárban, nagy volt a hőség, és a király undorító betegségben szenvedett… Nem, Marshal mindebből semmit nem mondott el Eleonórának, ő még mindig sírt, Amaria telt keblére hajtva a fejét, de a zokogás vihara már csendesedőben volt, és Eleonóra mélyen, szaggatottan lélegezve kezdte összeszedni magát. Fontos lépés volt ez a nehéz úton, amely a veszteségével és az azt övező tragédiákkal való megbékéléshez vezetett. Nem volt kétséges, hogy fog még sírni, sokszor. De kiheveri, mert erős. Sok vihart átvészelt már életében, és ez a legutóbbi sem fogja megtörni. – Bocsássatok meg – mondta Eleonóra szipogva. – Megfeledkeztem magamról. – Ugyan már, felség – nyugtatta meg William. – Ha bárkinek joga van megtenni, hát te vagy az! – jelentette ki Amaria udvariatlanul, de szeretetteljesen. William Marshal felfigyelt a bizalmas hangütésre, és tetszett neki. Jó volt tudni, hogy van a királyné mellett egy ilyen józan, egyszerű asszony, aki átsegíti őt ezen a nehéz időszakon. Eleonóra a serlegéért nyúlt, és belekortyolt a benne lévő édes borba. – Ez jólesik – mondta, megpróbálkozva egy halvány mosollyal. – Láttad a királyt? Egy borzasztó pillanatig William azt hitte, hogy Eleonóra Henrikről beszél, de aztán rájött, hogy Richárdra gondolt. – Igen, felség. Én vittem el neki Henrik király halálhírét. – És hogyan fogadta? – Chinonba sietett, és megparancsolta, hogy menjek oda vele. Kifürkészhetetlen volt az arca, amikor lepillantott a néhai király holttestére. Nem tudtam eldönteni, vajon érez-e szomorúságot vagy gyászt… – Vagy éppen örömöt vagy diadalt! – vetette közbe Eleonóra. – Ismerem a fiamat, ahogy önmagamat ismerem. Biztosra veszem, hogy nagyon vegyes érzéseket élt át.

– Én is biztosra veszem – értett egyet William. – Imádkozott egy kicsit a ravatal előtt. – Azt William nem mesélte el, hogy alig térdelt le Richárd, már fel is kelt, nem csekély rosszallást ébresztve azokban, akik látták. Azt pedig Marshal semmiképpen sem mondhatta el Eleonórának, miként kezdett fekete vér folyni a holttest orrnyílásából, amikor az új király felállt. Vagy hogy miként szisszentek és kiáltottak fel rémülten a jelenlévők, akik később határozottan adtak hangot ama véleményüknek, hogy Henrik lelkét felbőszítette a fia hozzáállása és a hevenyészett imája. Rettenetes dolog volt szemtanúnak lenni, és Marshal még mindig beleborzongott a dolog emlékébe. De azt azért elmondhatta Eleonórának, hogy Richárd, kétségkívül a megkésett bűntudattól gyötörtem sírt és kesergett, miközben elkísérte a holttestet Fontevrault-ba, amelyet az új király méltóbb nyugvóhelynek ítélt az apja számára, mint Grandmont-t, amelyről Henrik hosszú idővel azelőtt azt mondta, hogy oda óhajt temetkezni. – Ott nyugszik? – kérdezte Eleonóra. – Igen, felség, az apácák kórusában helyezték nyugalomra. – Az méltóbb hely, mint az a komor apátság Grandmont-ban – állapította meg Eleonóra. – Richárd nem választhatott volna jobb sírhelyet, hiszen Henrik szerette Fontevrault-t. Én is azt akarom, hogy ott temessenek el, amikor eljön az időm. – Igen, felség. Máris kőműveseket hívatott, és egy fekvő képmást rendelt a sírkőre. – Különös – tűnődött Eleonóra –, hogy annak az embernek, akinek sok ország volt alávetve, végül néhány lábnyival a föld alatt kell hevernie. De az e sorsunk nekünk, halandóknak, és jót tesz nekünk, ha az Isten emlékeztet bennünket a halál közelségére. De azért egy síremlék, legyen bármilyen szép, aligha látszik elégnek egy olyan ember esetében, mint Henrik – akinek a világ sem volt elég. Eleonóra Williamre mosolygott, könnyeknek immár nyoma sem volt az arcán. – Bocsáss meg, öreg barátom. Hangosan merengek.

– Igen mélyenszántó volt a merengésed – mondta neki William, viszonozva a mosolyt. – Nagy filozófus vagy, felség. – Ah, de sosem szoktam hasznát venni a saját bölcsességemnek, William! – Eleonóra ismét belekortyolt a borba, és elgondolkodott. – Sok mindent nem szerettem Henrikben. Zsarnoki és igazságtalan tudott lenni, az erkölcsei pedig visszataszítóak voltak. Remélem, végül megbánta. Nagyon nem szeretném azt hinni, hogy a pokol kínjait szenvedi el a bűneiért. – Megbánta – biztosította Eleonórát William. – Hála Istennek érte – folytatta Eleonóra. – Biztosra veszem, hogy sokan úgy emlékeznek majd Henrikre, mint gonosz emberre, de sosem volt ő ennyire egyszerű. Szenvedélyesen szerettem őt – és éppoly hevesen meggyűlöltem, amikor a későbbi éveinkben alig ismertem rá arra a fiatalemberre, akihez oly nagy örömmel mentem feleségül. De sosem tudom elfelejteni, ami közöttünk volt, bár nagy ritkán volt csak alkalmam meglátni az öreg Henrikben azt, akit szerettem – ezért mondom, hogy igazából nem volt ő gonosz ember. És mindent egybevéve sok tekintetben kiváló és jótékony hatású uralkodó volt. – Nagy király volt, és nekem hiányozni fog – jelentette ki Marshal egyszerűen. – Nekem is, mérhetetlenül – mondta Eleonóra. – Dacára minden ellenségességnek, ami közöttünk volt, és a szörnyű árulásoknak, amiket elkövettünk egymással szemben, azt hiszem, a végsőkig szerettem őt. Nem tudom elmagyarázni, miért, de Isten a tudója, hogy nem sok okom volt szeretni. De volt valami vele kapcsolatban, velünk kapcsolatban, ami a bűvöletében tartott, még akkor is, amikor szabadulni akartam tőle. Nagyon bonyolult ez, és nem várhatom el senkitől, hogy megértse. Amaria, aki Eleonóra mögött a pohárszékkel foglalatoskodott, az ajkát biggyesztette. William Marshal, az illendőségre fittyet hányva, a kezét az Eleonóráéra tette. Kedves szemének pillantása meleg volt. – Tudom, mire gondolsz – mondta. – Én is szerettem őt. Meghaltam volna érte.

Ötödik

A sasmadár örvendezik

1189

67. WINCHESTER, 1189

Később, miután Amaria leszedte az abroszt, William rátért a jövetele fő céljára. – Felség, munkához kell látnunk. Ez nem várhat. Nem csak azért jöttem ide, hogy kiszabadítsalak, hanem hogy közöljem veled, a király rád ruházta a hatalmat, hogy mint régens uralkodj Angliában. A nyeregtáskámban vannak az utasítások a királyság hercegei és lordjai részére, hogy a szavad minden ügyben törvény. Eleonóra szíve hirtelen repesni kezdett. Tudta, hogy ez Richárd szeretetének és bizalmának mértékét jelzi. És ha Isten is úgy akarja, méltó lesz rá. Előrehaladott korban, hatvanhét esztendősen ilyen felelősség és megtiszteltetés nem sok férfinak jut osztályrészül, nem is beszélve a nőkről. Eleonóra hálás volt, hogy a tűréssel töltött évei során valamelyes bölcsességet tanult, dacára annak, amit szerénykedve William Marshalnak mondott; és hogy éppoly erőteljes, mint valaha, és birtokában van valamennyi képességének. Tudta, mert keservesen megtanulta, hogyan kell jól uralkodni, és hogyan kell tiszteletet és engedelmességet – és szeretetet – kelteni a népében. Könnyen fel fogja találni magát az új megbízásában, amelyért roppant alázatosan köszönetét mondott Istennek. Alig várta, hogy maga mögött hagyja Winchestert, és kezébe véve az ügyeket a közjó érdekében kormányozzon. Meggyőződése volt, hogy bölcs és jótékony befolyást gyakorol majd a fiára, a királyra, akinek minden segítségre és támogatásra szüksége lesz a hatalmas birodalma irányításához. Az angliai alattvalói alig ismerik Richárdot, hiszen idegen számukra. Nos, ő, Eleonóra mindent elkövet majd, ami módjában áll, hogy elnyerje számára a szeretetüket. Tele volt a feje tervekkel. Westminsterbe megy, és minden szabad embert felesket Angliában az új uruk hűségére. Aztán sorra járja a grófságokat, igazságot szolgáltat, és intézkedik minden ügyben, ahogy helyesnek találja, engedelmességre édesgetve a nemeseket. A király nevében, de a saját pecsétjét használva bonyolítja az udvari és kancelláriai ügyeket. Majd szétvetették a nagy tervek. Megreformálja a könyörtelen erdészeti törvényeket, amelyek olyannyira sérelmesek a szegények

számára, akik próbálnak alkalmi megélhetést találni a királyok által mind ez idáig kizárólag személyes vadászterületnek tekintett hatalmas erdőségekben. Törvényt hoz a tisztességes súlyokat és mértékeket, valamint a pénzverést illetően, amely bárhol az országban törvényes pályázat tárgya lesz, és kórházakat alapít, és rabokat bocsát szabadon. Ha bárki tiltakozik ez ellen, emlékezteti őket, hogy ő borzasztó dolognak találta a börtönlétet, és hogy azok, akik kiszabadultak belőle, a lélek olyan örömteli felüdülését élték át, hogy soha nem kockáztatnának meg többé ilyen büntetést. Rendkívüli tiszteletet és szeretetet vív ki magának a fia és az egész királyság javára. Isten segítségével megcselekszi majd mindezt, többek között, bölcsességgel és könyörülettel, mégpedig a saját nevében: Eleonóra, Isten kegyelméből Anglia királynéja.

AJÁNLÁS: WINCHESTER, 1189

Eleonóra azt hitte, kiugrik a szíve a helyéről az örömtől, amikor megpillantotta Richárdot, amint teljes viruló férfiúi szépségében közeledett feléje, átszelve a winchesteri vár hatalmas nagytermét. Amikor Eleonóra lelépett az emelvényről, Richárd pedig az erős karjába zárta és magához szorította, az egész udvar éljenzésben és tapsviharban tört ki. Aztán a király teljes alázattal letérdelt, hogy az anyja megáldja őt, amit az örömmel meg is tett. Richárd illő méltósággal és ceremóniával lépett fel a trónjához; igazából két trónszék volt egymás mellett, és semmiben nem különbözött egyik a másiktól méretben vagy kivitelezésben. Eleonóra látta ebből, hogy a fiának feltett szándéka egyenrangúként kezelni őt. De Richárd még nem ült le a helyére; állva maradt az anyja előtt, s szembenézett az egybegyűlt sokadalommal. – Uraim és hölgyeim! – kiáltotta csengő hangon. – Szeretném most kifejezni mindnyájatok előtt a legmélyebb hálámat felséges anyám, a királyné iránt, amiért oly rátermetten őrizte számomra ezt a királyságot. Nem tudom iránta eléggé kinyilvánítani a megbecsülésemet, de arra kérlek most benneteket, soha ne feledjétek, menynyire drága ő nekem, és kezeljétek ennek megfelelően. Eleonóra könnyekkel teli szemmel állt fel, és hajtott térdet az éljenző emberek előtt. Eltartott egy darabig, hogy tisztán lássa a nagyszabású ceremóniát, amely az országát birtokba vevő királyt volt hivatott köszönteni. – Most pedig, anyám – mondta Richárd, jóval később, halkabban –, vonuljunk vissza, mert kiönteném neked a szívemet. Mihelyt kettesben maradtak Richárd nagy szobájában, amelyet Eleonóra pompásan rendbe hozatott a fia jövetelére készülve, Richárd szembefordult vele, megragadta mindkét kezét, és zaklatott arckifejezéssel pillantott le rá. – Anyám, tudatában vagyok, hogy amikor fellázadtam apám ellen, rászolgáltam derék és bölcs emberek rosszallására – ismerte be, és határozott vonású, szép arca kissé elpirult. – Te is elítélsz érte?

Richárd egy pillanatig ismét, mint kisfiú kereste az anyja megbocsátását valami buta csínytevésért. Ez azonban nem gyermeteg butaság volt; Richárd könyörtelen háborút viselt az apja ellen, Isten és a természet valamennyi törvénye ellen, és Eleonórának nehezére esett ezt összeegyeztetnie a fiáról szeretettel ápolt képével, lett légyen az ügye bármennyire is igazságos. Gyakorta eszébe jutott, hogy ha Richárd nem lázad fel, János hűséges maradt volna, és Henrik megkíméltetett volna attól az utolsó, keserves árulástól. De természetesen először is Henrik volt a hibás… – Nem ítélkezem, amíg nem hallom a mondandódat – mondta Eleonóra óvatosan. – Akkor tudd meg ezt, anyám. Mindennap keresztre feszítem magamat azért, amit apámmal tettem – és mégis, tudom, hogy ha újra meg kellene tennem az egészet, ugyanazt tenném. Nekem volt igazam. De ő immár nincs, és nem tudom helyrehozni közöttünk a dolgokat. Ehelyett igyekszem jóvátenni a múltbéli hibáimat, s minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kimutassam a tiszteletet irántad, az anyám iránt. Ő ezt akarta volna. És remélem, hogy az irántad való engedelmességemmel vezeklek majd az apám ellen elkövetett vétkemért. Ez elég lesz? Meg tudsz bocsátani nekem? Eleonóra szeretettel meredt a fia szemébe. – Igen, Richárd, hát persze. Miurunk arra tanít bennünket, hogy tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni.{18} Mielőtt legutoljára távozott tőlem, apád és én megbocsátást ígértünk egymásnak. Érted, az ő fiáért és az én fiamért sem tehetek kevesebbet. Igen, megbocsátok neked teljes szívemből. És biztosra veszem, hogy ha Henrik a mennyországba jutott és lenéz ránk, ő is megbocsátana neked. Eleonóra egy székbe rogyott, erőt vett rajta a pillanat érzelmessége. – Eszembe jut Merlin egy jövendölése, amelyről sosem hittem, hogy látom majd beteljesülni – mondta. – Azt jósolta, hogy „a felbontott frigy sasmadara” örvendezik majd a harmadik költésének. Évekig törtem a fejemet ezen. De most már bizonyosan tudom, hogy

csakugyan én vagyok a sasmadár, és hogy a felbontott frigy az apáddal kötött házasságom – réges-rég gyanítottam ezt, de tudtam, hogy a jövendölés utóbbi része még beteljesülésre vár. Most pedig megtörtént. Te vagy az, Richárd, a harmadik fiam, aki a harmadik költésem. Te vagy az, akinek örvendezik a szívem. Te vagy az, aki nagy dicsőséget szerzel a nevemnek, ahogyan a jövendölés szólt. A király az anyjára vetette acélkék szemének elragadó pillantását. – Nem, anyám – mondta. – Ha valaki dicsőséget szerzett a nevednek, akkor az te magad vagy.

EPILÓGUS: A FONTEVRAULT-I APÁTSÁG, 1204. ÁPRILIS 1.

Az idős hölgy nyugtalanul megrezzent álmában, az ágy mellett helyet foglaló apáca pedig aggódón felpillantott a zsolozsmáskönyvéből. Nehéz volt elhinni, hogy ez a törékeny, idős asszony a papírvékonyságú bőrével a legendás Eleonóra királyné, aki két királynak volt felesége, és további kettőnek anyja: a nagy Eleonóra, akinek hírét – vagy hírhedtségét, attól függően, miként vélekedett róla az ember – az egész keresztény világban és azon túl is ismerték. A nagy Eleonóra, aki immár Krisztus alázatos menyasszonya. Amice nővér felkelt, kisimította a finom gyapjútakarókat és fehérített pamutlepedőket, megigazította az idős hölgy fátylát a párnáján, és elmormogott érte egy imát. Eleonóra nagyon öreg volt, nyolcvankét éves, ami mindenki számára magas kor, és a pompás egészsége és életereje végül meghódolt az idő előtt. A világ számára meghalt, nővérei, az apácák ápolták szeretett apátságában, Fontevrault-ban, ebben az áldott menedékben, amely a Loire folyót szegélyező vidék buja, erdős völgyében bújt meg. Mathilde de Bohèmé apátnő anya kukkantott be az ajtón. – Hogy van a nővérünk? – érdeklődött. A fiatal apáca térdre esett. – Alszik, anyám, Istennek hála. – Nem fog már felébredni – jósolta Mathilde. – Szerencsére. Nem fogja megtudni, hogy a franciák elvették Normandiát a fiától, attól a gonosz János királytól. Hálát kell adnunk Istennek ezért a jótéteményéért – Az apátnő áldásra emelte a kezét, majd tovasuhant, számos további teendőjét intézendő. Azt hiszik, nem hallom őket, gondolta Eleonóra, hogy érzéketlenül fekszem itt, az örökkévalóságra várva. Az igazság az, hogy túlságosan fáradt vagyok az emberi társasághoz. Békét kötöttem a Teremtőmmel, és felkészültem, hogy az ítélőszéke elé szólítson. Meggyóntam, készen állok az utamra. Nincs már sok hátra. Nem maradt más nekem, csak az emlékeim. Oly sok mindenre gondolhatok vissza, egy hosszú, teljes és nem mindig bölcsen élt élet végén. Hosszú, keserves börtönévek és a hajlott kor hozták el nekem az igazi bölcsességet, amit a magam kárán tanultam meg. Ó,

be jó volt fiatalnak és bohónak lenni, szeretni és szeretve lenni, bujálkodni… Ismét megrezdült az agg test, még most is, az emlékezéstől. Sok megbánnivalóm is van, tűnődött Eleonóra, a könnyelműségei következményeire gondolva. Bárcsak meg nem történtté tehetném sok cselekedetemet. Lobbanékony voltam, a vágyaim vezéreltek, nem törődtem mások igényeivel. Szegény Lajos… Félrevezettem azt a félénk, ájtatos embert. És Henrik… mit műveltünk egymással? Hogyan végződhetett úgy, ahogy? Aztán Richárd, az én tündökletes, oroszlánszívű fiam, a kedvenc ivadékom, a szemem fénye – de túlságosan korán meghalt, kegyetlenül elszakította tőlem egy orgyilkos nyila. Igen hamar ismét együtt leszünk, drága hercegem… A zokogásnak tetsző hang a keskeny ágyon heverő alak felől hallatszott, a fiatal apáca pedig felnézett. Eleonóra azonban békésen látszott feküdni. Richárd Isten kezében van, és hamarosan ott lesz ő is. Henrik emléke volt az, ami fogva tartotta. Oly sok volt a keserűség, hogy könnyen feledésbe merült, miként voltak egymással egykor, mielőtt a hűtlenség, a véres gyilkosság és a lázadás elválasztotta őket. De azért most, a végén, Eleonóra emlékezni vágyott, ízlelgetni, milyen nagyszerűen mentek a dolgok eleinte, miként kezdődött az egész; és ezredszer is próbálta megérteni, mi romlott el. De nemigen hitte, hogy valaha is sikerülni fog. Ki gondolta volna, tűnődött, és beesett ajka körül halvány mosoly játszott, hogy olyan szenvedélyesen beleszeretünk egymásba, ahogy tettük, elképesztve ezzel a világot? Nehéz ezt elhinni még most is. Még költők vagy trubadúrok sem értették meg. De a szív dolgaira – vagy két egészséges test egymásból kiváltott megnyilvánulásaira – nem létezik magyarázat Eleonóra soha nem felejtette el azt a napot, amikor több mint fél évszázaddal korábban, Párizsban először pillantotta meg az élete virágában lévő Henriket… Mámorító emlékek, de immár kiszorítják őket a szomorúak. Azok mindig Eleonórával voltak. Nem csak a házassága tragédiája, de a veszteséget kísérő fájdalom és a soha véget nem érő gyász is. Tizenegy gyermeket szült, és kilencet veszített el; gyakorta megjelentek neki, becses kísértetek szomorú körmenetben: Marie és Alix, akiket soha többé nem látott, miután elvált Lajostól, mindketten

megtértek az eleikhez az elmúlt hat évben, ő pedig mélységesen bánta, hogy anyaként cserbenhagyta őket; a kis Vilmos és a csecsemő Fülöp kedves, tovatűnő, szívszaggató emléke; Henrik, az ifjú király, és Gottfried, az ő szép szál, keménykötésű, korán elhunyt fiai, akiknek keserű rivalizálását csak a halál szüntette meg; a drága Matild, aki ugyanazon a nyáron veszítette életét gyermekszülésben, amikor Henrik meghalt; a tragikus sorsú Johanna, akit erőszakos házasság és a testét elcsúfító rettenetes tűzvész sebzett, amely után túl gyenge volt, hogy túléljen egy gyötrelmes vajúdást; és eltávozott tőle az imádott Richárdja is, aki öregségének támasza kellett volna hogy legyen. Richárd, miután elszenvedte a Jeruzsálem török uralom alóli felszabadítását célzó nagyszabású keresztes hadjárata kudarcát, majd az álnok császár fogságába esett – mennyit gürcölt és hízelgett Eleonóra, hogy összeszedje a váltságdíjat! –, most itt nyugszik Fontevrault-ban, a kórusban, az apja lábánál, ahogy alázatos bűnbánattal kívánta, és oroszlánszíve nem dobog immár. És ha Isten könyörületes, hamarosan őt, Eleonórát is végső nyugalomra helyezik kettejük mellé. Richárd halála után eltűnt a fény az életéből. Eleonóra hajdani önmaga árnyékaként nekiveselkedett, és megtett minden tőle telhetőt, hogy megőrizze Jánosnak az örökségét; de a szíve nem vett részt ebben; az összetört, és soha többé nem gyógyulhatott meg. Ám még ezután sem engedtetett meg pihennie, bármilyen öreg volt is, hanem átkelt a barátságtalan Pireneusokon, és elhozta Kasztíliából unokája, a kis Eleonóra gyermekét, hogy a trónörökös Lajoshoz, Fülöp Ágost fiához menjen feleségül. Aztán ott volt a lázadás, melyet a János koronájára pályázó unokája, a bretagne-i Artúr vezetett, aki oly arcátlan volt, hogy ostromzár alá vette Eleonóra mirabeau-i várát s vele a saját nyolcvanéves nagyanyját. János, az álnok János tüntetően vitézkedve, bosszúvágyón a megmentésére sietett, nyaktörő vágtával érkezett feloldani a blokádot, fehér csataménen, Eleonóra védelmezőjeként. Eleonóra majdhogynem szerette Jánost ez alkalommal. Ekkor volt a legközelebb ahhoz, hogy szeresse. Mirabeau után azonban János megölte Artúrt. Soha nem ismerte be, olyasféle dolog volt ez, amiről az emberek csak titokban

beszélnek, de Eleonóra tudta. Borzalmas történeteket rebesgettek. Némelyek azt mondták, a király megparancsolta Artúr foglárjának, hogy vakítsa meg és kasztrálja a fiút; mások szerint maga János ölte meg Artúrt, és dobta nehezékkel ellátott holttestét a Szajnába. Maga Eleonóra esedezett a fiának az unokája életéért, de János nem volt képes a szemébe nézni. Eleonóra ebből tudta meg. Ismét úgy tűnt, hogy az Anjou-család el van átkozva, ahogy Clairvaux-i Bernát réges-rég kijelentette, és hogy a sarjainak, a boszorkány Melusine boldogtalan leszármazottainak örökkön-örökké egymást kell pusztítaniuk. Sosem lesz vége ennek? És most azt mondják, hogy János elveszítette Normandiát, a Hódító nagyszerű hagyatékát, az Anjouk koronájának ékkövét. Ahogy Matild császárné figyelmeztetett, egyszer majd eljön a számadás ideje, mert a fia házassága elátkozott. El fog bukni a birodalom, Eleonóra tudta ezt; ha Fülöp utódai is olyan ambiciózusak és állhatatosak, mint ő, szét fogják marcangolni, apró cafatokra. Lehet, hogy évszázadokba telik, de a hatalmas birodalom, amelyet ő és Henrik építettek, végül szétmállik majd, az öröksége pedig kétségkívül évszázadokig okoz még gondokat a keresztény világnak. Ennyire jutottunk, gondolta Eleonóra komoran, hála Istennek, hogy Henrik és Richárd nem érték meg ezt a napot. Igen, Henrik, hatalmas birodalmat építettünk, tűnődött Eleonóra, de alighanem véres örökség marad utána. Megérte leélni ezt az életet? Eleonóra úgy érezte, hogy emberi lépték szerint nem. Miután az összes szenvedélye kielégült, és az összes reménye porba tiportatott, mi maradt, mire hivatkozva mutathatja meg, hogy a lehető legjobban használta fel az e világi idejét? A nagy, dinasztikus házasság, amelyet eltervezett, és amelynek a megkötésében vétkes, nem hozott sem boldogságot, sem békét, még akkor sem, ha tünékeny nagysággal ruházta fel őt és Henriket. Ehelyett keserű örökséget hagyott azokra, akik utánuk jöttek. Máris esedékes a számadás. De Normandia és a birodalom problémái immár nem érinthették Eleonórát. Istennek más szempontjai voltak. Az igazi nagyság a vele való harmóniában lakozott, valamint a bölcs életvitelben és a hatalom emberséges gyakorlásában. Eleonóra tudta, hogy gyakran

hibázott szembetűnően, de nagyjában-egészében megtett minden tőle telhetőt, még ha az indítékai nem voltak is a legtisztábbak. Ennél sokkal többet senkiről nem mondhat el az ember. Eleonóra életének könyve immár majdnem megíratott, és már semmi nem változtatható meg. Ő végzett az e világi dolgokkal, határozottan maga mögött hagyta őket. János bizonnyal a maga módján megy a pokolba…

Artúr eltűnésének idejére Eleonórának elege lett. Öreg volt és fáradt, a feladata pedig elvégeztetett. Nem vágyott már másra, csak a kolostor békéjére és csendjére, nyugodt lélekre. Az előbbi jótékony hatásából részesült, de gyanította, hogy az utóbbit soha nem fogja elérni. Nem megmondta valaki, nagyon bölcsen – Eleonóra elfelejtette, kicsoda, de hát mostanában feledékeny volt –, hogy a gonoszok vére nem boldogul? Ennyire nagyon gonoszok voltak, ő és Henrik? Eleonóra félt válaszolni erre a kérdésre, miközben gyorsan közelgett a halál és vele az Isten ítélőszéke. De azért… bármi rosszat cselekedett is, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy jóvátegye és megbocsátásra leljen. A végső elszámolásnál Isten nagyon könyörületes lesz. Azt kell tennie, amit az apátnő mondott, Istenbe kell helyeznie a bizalmát, és derűsen kell várnia a halált, inkább magához ölelve majd, semmint félve tőle. Itt van hát, apácaként az apácák között. Fészkelődött egy kicsinyt a keskeny ágyon, mire a fiatal nővér felpillantott a könyvéből. Továbbra is halott a világ számára, gondolta a lány. Nem tudta, hogy az előtte heverő idős hölgyben finom változás megy végbe; Eleonóra azonban hirtelen boldogan a tudatára ébredt, hogy kitárult egy aranykapu, hogy azért tárult ki, hogy befogadja őt, ő pedig sodródni kezdett az ajtón kisugárzó ragyogó fény felé, kábultan annak tündökletességétől. Volt még egy utolsó, világos gondolata, miszerint egyikünk sem tudja pontosan, mi van az örökkévalóság kapuja mögött, de ha Miurunk jóságos, a szeretteink ott várnak ránk, az ő gyengéd oltalma alatt, és olyan paradicsomban leszünk, amely messze felülmúlja az e világi elképzeléseinket

Ha lett volna hangja, Eleonóra elragadtatottan felkiáltott volna, hiszen a fényben lebegve ismét megpillantotta, amiként egy álomban oly sok évvel korábban, a lángoló aranydiadémot, mely páratlan fényességgel ragyogott – az örökké tartó boldogság bizonyosságát oly káprázatosan tisztán és csillogón árasztó, kezdet és vég nélküli koronát. És ebben a csodálatos pillanatban, amint az Eleonóra mögött lévő gyertya szelíd lobbanással kialudt és a fiatal apáca riadtan az apátnőt hívta, Eleonóra érezte, hogy a lelke hirtelen szárnyra kel, és repül, délre, Poitiers, Bordeaux és Aquitánia felé…

A SZERZŐ JEGYZETE

Ez a regény történelmi tényeken alapszik. Aquitániai Eleonóra azonban a tizenkettedik században élt, és az életére vonatkozó egykorú forrásanyag viszonylag gyér, mint arra rájöttem, amikor az 1970-es és az 1990-es években a róla szóló könyvemhez kutattam. Akkor ötlött fel bennem először történelmi regények írásának gondolata. A középkori életrajzok jellegéből fakad, kiváltképpen, ha nőkről van szó, hogy a szerzőik lényegében információtöredékeket rakosgatnak egymás mellé, amíg össze nem áll egy értelmes kép. Ez nyögvenyelős feladat lehet, és gyakran maradnak hézagok, amelyekről tudja az ember, hogy sosem lesz képes kitölteni őket. Egy nap arra jutottam, ráébredvén, hogy nem haladok előbbre egy bizonyos vonalon a spekulációval, hogy az említett hézagok kitöltésének egyetlen módja, ha történelmi regényt írok, ugyanis – ahogy akkor gondoltam – egy regényírónak munkája során nem kell ugyanazon kényszerek között dolgoznia, mint egy történésznek. De vajon csakugyan igaz ez? Mi értelme egy valós személyen alapuló történelmi regénynek (vagy akár filmnek), ha a szerző nem veszi a fáradságot, hogy a lehető leghitelesebbé tegye? Nem lehet csak úgy kitalálni. Tudom, mivel az olvasóim rendszeresen – és erélyesen – közlik velem, hogy az emberek jó néven veszik, ha közel áll az igazsághoz, amit olvasnak, feltételezve a meseszövés szabadságát és a jól értesült regényírói képzeletet. Tudniillik rengeteg ember – velem együtt – történelmi regényeken keresztül kerül kapcsolatba a történelemmel, és sokuk soha nem teszi meg az ugrást az ilyen regényektől a történelemkönyvekig; a regényíróra bízzák, hogy mesélje el a dolgokat úgy, ahogy voltak, és hogy ágyazza a sztorit autentikus háttérbe, autentikus részletekkel. A történelmi források persze sokféleképpen értelmezhetők, de kizárólag belőlük tudhatjuk meg, mi történt évszázadokkal ezelőtt, ezért roppant lényeges, hogy egy történelmi regény írója éppúgy tisztességgel használja őket, mint egy történész. Máskülönben a regény híján lesz a hitelességnek. De mi legyen a hézagokkal? Hogyan töltsük ki őket? Igen, felszabadító, ha az ember használhatja a képzeletét, de nem adhatjuk át magunkat egyszerűen a fantázia szárnyalásának, és

amit mi találunk ki, annak mindig hihetőnek kell lennie az ismereteink kontextusán belül. Vad, megalapozatlan történeteket koholva sosem leszünk meggyőzőek, és lebecsüljük mind azokat, akik semmit nem tudnak a témáról, mind pedig azokat, akik sokat tudnak. Ami vitatható, arról mindig szilárd alapokra építve kell írni, és a történelmi forrásoktól való bármely lényeges eltérést el kell magyarázni egy ehhez hasonló szerzői jegyzetben. Így hát, mivel ez regény, megengedtem magamnak némi szabadságot a meseszövést illetően. Eleonóra szerelmi kalandjai például sokat taglalt feltételezések tárgyát képezik a történészek körében, de úgy vélem, hogy az állításoknak volt valamelyes alapjuk, mint azt az életrajzban bemutattam. A Rosamundhoz kapcsolódó legendák – a woodstocki labirintusról szóló történetek, valamint az, hogy Rosamundot Eleonóra gyilkolta meg – jóval későbbi korokban keletkeztek, és megalapozatlanok, de én itt felhasználtam őket. Másutt a meseszövés szempontjait követve vagy a díszleteket színezendő kezeltem kissé szabadon a valóságot. Az „Elveszett léptek terme” Poitiers-ben, ahol Eleonóra Henriket fogadja a hatodik fejezetben, nem viselte ezt a nevet négy évtizeddel későbbig, amikor Eleonóra átalakíttatta. Bár Eleonóra tulajdonképpen Aquitánia hercegnője és Poitou grófnője volt, a zűrzavart kerülendő általában egyszerűen csak Aquitánia hercegnőjeként utaltam rá. Tudjuk, hogy Eleonóra tudott olvasni, de kézírása nem maradt fenn, így hát nem biztos, hogy írni is tudott. Ebben a regényben feltételeztem – úgy vélem, hitelt érdemlően –, hogy tudott. Az olvasók talán úgy találják, hogy II. Henrik dühkitörései kissé nehezen hihetőek, de a Plantagenetek hírhedten indulatos természetűek voltak, és ezek a jelenetek pontosan olyanok, amilyennek a kortárs krónikások leírták őket. Eleonóra húga, Petronilla a kortárs forrásokban olykor Aleith néven szerepel; én a közismertebb név használata mellett döntöttem. Petronilla halálának időpontjára nézvést nincs feljegyzés, ezért az ő történetét én találtam ki, nem függetlenül a kincstári feljegyzésektől, amelyek szerint tetemes összegeket fizettek az általa fogyasztott borért.

Nincs bizonyíték arra, hogy Eleonóra 1166 decemberében, miközben úton volt Oxford felé, Woodstockba látogatott, de felhasználtam egyes életrajzírók feltételezését, miszerint valóban megtette, és hogy ott találkozott Rosamund de Clifforddal. Arra sem létezik történelmi bizonyíték, hogy homoszexuális viszony lett volna II. Henrik és Thomas Becket között, bár bizonyos, hogy a barátságuk kivételesen szoros volt. Ebben a könyvben a homoszexualitáshoz való viszonyulás ábrázolása jobbára a tizenkettedik századi attitűdöt tükrözi. Eltérőek a beszámolók arra vonatkozóan, hogy pontosan milyen szavakat használt II. Henrik, amikor nagy haragjában és elkeseredésében az udvaroncait ostorozta, amiért tűrik, hogy Becket semmibe vegye és csúfot űzzön belőle, s ezzel szándékolatlanul arra indított négy lovagot, hogy titokban Angliába menjenek, és megöljék az érseket. A hagyomány szerint így kiáltott fel: „Ki szabadít meg engem ettől az engedetlen paptól?” Bár ezek a szavak egyetlen kortárs forrásban sem lelhetők fel, a drámai hatás kedvéért ebben a regényben ezeket a szavakat használtam. A könyvben lévő dialógusok némelyike eredeti forrásokból való, noha részlegesen módosítottam őket, hogy illeszkedjenek egy huszonegyedik századi szövegbe. A dialógusok írásához jobbára az Az oroszlán télen (1968-as változat){19} című filmből, valamint Jean Anouílh Becketjéből merítettem ihletet; mindkettőben velős, modern stílus kombinálódik archaikusabb formákkal. Ez a nyelvezet jól illik a kortárs latin vagy normann francia források fordításaihoz. Ezek a fordítások meglepően modernnek hatnak (például) a Tudor korabeli régi angol nyelvű forrásokhoz képest. A Tudor-témájú könyveimet ismerő szerzők talán felfigyeltek arra, hogy Sir Thomas Wyatt versének áttöltésével „kölcsönöztem” abból a korszakból. A „Ha az egész világ enyém volna”, a német minnesänger által énekelt dal része volt a középkori daloskönyvnek, amelyet Carl Orff felhasznált a hangszerekre, szólóénekesekre és kórusokra írt profán dalokat tartalmazó, Carmina Burana című gyűjteményében, amelynek bemutatására 1937-ben került sor. A részletekre fogékony szemű olvasók talán csodálkoznak, miért ábrázolja Eleonórát az Anglia királynéjaként töltött éveiről szóló

könyv borítója a francia királyi címert idéző liliomokkal hímzett kék ruhában. Jóllehet a liliom Eleonóra első férje, VII. Lajos jelképe volt, és már a sötét középkorban megjelent a frank királyokhoz kapcsolódó ábrázolásokban, használata nem korlátozódott kizárólag Franciaországra, és 1211-ig ott sem szerepelt az uralkodói címerekben. Valójában talán nem is liliomábrázolás ez; vita folyik arról, vajon nem rekettyevirágról, a planta genistáról van-e szó, amelyről II. Henrik dinasztiája nyerte a nevét. Mivel a heraldika a 12. században még gyerekcipőben járt, és a liliom akkoriban közkedvelt szimbólum volt az európai dinasztiák körében, valószínűsíthető, hogy Aquitániai Eleonóra is hordott ilyen ruhát. Az olvasók talán arra is felfigyelnek, hogy beiktattam a szövegbe a doveri vár nagy tornyának helyiségeiről szóló leírásokat, ahol a borítófotók készültek. A fejezetcímek előtt látható címerpajzsot, amelyen Eleonóra poitoui oroszlánja is megjelenik, II. Henrik használta. Amikor az Eleonóráról készülő életrajzomhoz végeztem kutatásokat és először ötlött fel bennem a gondolat, hogy regényt írjak, igazából Eleonóráról akartam írni. Nyilvánvaló okokból ezt akkor nem tehettem meg, és ezért úgy döntöttem, hogy inkább Lady Jane-ről írok. Ez 1998-ban történt, több mint egy évtizeddel ezelőtt, és örülök, hogy végül sikerült valóra váltani az eredeti célomat. így lett kerek egész a dolog! Szándékosan nem írtam fikciót Eleonóra egész életéről. Az ihlet elsődleges forrása ismét csak Az Oroszlán télen című, páratlanul jó film volt számomra, ebben a regényben pedig igazából Eleonóra és II. Henrik házasságát akartam feltárni – nem csupán egy viharos indulatok jellemezte karácsonyt, hanem a harminchét évet átívelő kapcsolatuk egészét illetően. Úgy vélem, eközben sikerült ráéreznem, hogy mi romolhatott el közöttük, és elmagyaráznom, mi indította őket arra, hogy úgy cselekedjenek, ahogy cselekedtek. Ez volt az igazi kihívás. Szeretném meleg hálámat és mély nagyrabecsülésemet kifejezni ragyogó szerkesztőimnek, a Hutchinson and Arrow-t képviselő Anthony Whittome-nak, Kate Eltonnak és Caroline Gascoigne-nak, valamint a New York-i Ballantine munkatársának, Susanna Porternak

az óriási segítségért, amelyet kaptam tőlük, miközben ez a könyv készült; az ügynökömnek, a mindig csodálatosan kedves és bátorító Julian Alexandernek; Sarah Eastallnak és Garry Newingnak, amiért megengedték, hogy borítófotókat készítsünk a doveri vár nagy tornyában, és oly szívesen fogadtak bennünket; továbbá az egész családomnak és valamennyi barátomnak, amiért elviseltek egy eszeveszett bolondot, aki látszólag örökösen a határidők teljesítésének feladatával van elfoglalva! Végül pedig köszönettel tartozom neked is, Rankin, drága férjem. Sokszor mondtam, de hát ez a színtiszta igazság: nélküled nem tudtam volna megcsinálni. Alison Weir Carshalton, Surrey

2009. augusztus {1}

A FitzEmpress – „császárné fia” – név arra utal, hogy Henrik anyja, Matild német-római császárné volt, mielőtt Gottfried gróf felesége lett – a ford. {2} {3}

Felmentés bizonyos jogszabályok alól – a szerk. Ide hozzám! (francia) – a szerk.

{4}

Tekintve, hogy az inkvizíció első (episzkopális) formája is csak bő három évtizeddel később jött létre, a szerző itt kissé anakronisztikus mondatot ad Eleonóra szájába – a ford. {5} {6} {7} {8} {9}

A középkorban Európa-szerte elterjedt ázsiai eredetű vonós hangszer – a szerk. A középkori provanszál költészet politikai vagy erkölcsi tartalmú műfaja – a szerk. Változó számú húrral felszerelt ógörög pengető hangszer – a szerk. Gáspár Endre fordítása – a ford. Gáspár Endre egyéb Ovidius fordítása alapján – a ford.

{10} {11}

Zsolt. 45:10-12 Ide hozzám! (francia) – a szerk.

{12}

Az angol szövegben maize szerepel, de kukoricáról nem lehet szó, hiszen az csak jóval később, Amerikából került Európába – a ford. {13} {14}

Vigyázzatok a vízre! (francia) – a szerk. kegyelemdöfés (francia) – a ford.

{15}

Az idézet valójában nem valamelyik evangéliumból, hanem Pál apostol Korinthusiakhoz írt első leveléből (1 Kor 2,9) való; a levél szóban forgó részlete pedig Izajás könyvének ega mondatára (Iz 64,3) utal – a ford. {16} {17}

A Szentivánéji álomban Puck néven szereplő pajkos tündérről van szó – a ford. Harc, összeütközés (francia) – a ford.

{18}

Az Eleonóra által Jézusnak tulajdonított mondat valójában Alexander Pope Esszé a kritikáról című művéből származik. – a ford. {19}

A The Lion in Winternek létezik 2003-as változata is – a ford.

Tartalom Első rész Oroszlánok házassága 1151-1154 1. PÁRIZS, 1151 AUGUSZTUSA 2. A LOIRE VÖLGYE, 1151. SZEPTEMBER 3. PÁRIZS, 1151. SZEPTEMBER 4. BEAUGENCY-SUR-LOIRE, 1152 5. BLOIS ÉS PORT-DE-PILES, 1152 6. POITIERS, 1152 7. A FONTEVRAULT-I APÁTSÁG, 1152 8. AQUITÁNIA, 1152 9. ANGERS ÉS POITIERS, 1153 10. POITIERS ÉS ANGLIA, 1154 11. ROUEN, 1154 12. ROUEN, 1154 13. NORMANDIA ÉS ANGLIA, 1154 Második rész Ez az engedetlen pap 1155-1171 14. WESTMINSTER, 1155 15. WALLINGFORD, 1156 16. ROUEN, 1160. - NÉGY ÉVVEL KÉSŐBB 17. DOMFRONT, 1161 18. BAYEUX, 1161 19. FALAISE, 1162 20. WOODSTOCK, 1163 21. WESTMINSTER, 1163 22. BERKHAMSTED, 1163 23. CLARENDON, 1164 24. NORTHAMPTON, 1164 25. MARLBOROUGH VÁRA, 1164-65 26. ROUEN ÉS ANGERS, 1165 27. BREDELAIS VÁRA, A WALESI HATÁRON, 1165 28. A WOODSTOCKI PALOTA, 1165 29. ANGERS, 1165 30. WOODSTOCK, 1165-66 31. ANGERS, 1166 32. CHINON, 1166 33. RENNES, 1166 34. WOODSTOCK ÉS OXFORD, 1166 35. ARGENTAN, NORMANDIA, 1167. 36. FONTEVRAULT, 1168

37. LUSIGNAN ÉS POITIERS, 1168 38. CAEN, NORMANDIA ÉS POITIERS, 1170 39. ROCAMADOUR, 1170 40. CHAUMONT-SUR-LOIRE, 1170 41. BURES, 1170 42. ARGENTAN, 1171 Harmadik rész A kölykök felébrednek 1172-1173 43. LIMOGES, 1172 44. CHINON, 1172 45. LIMOGES, 1773 46. POITIERS, 1173 Negyedik rész Szegény fogoly 1173-1189 47. ROUEN, 1173 48. BARFLEUR, A LA MANCHE CSATORNA ÉS SOUTHAMPTON, 1174 49. SARUM, WILTSHIRE, 1175 50. SARUM, 1175-76 51. WINCHESTER, 1776 52. A GODSTOW-I APÁTSÁG, 1176 53. WINCHESTER, 1180 54. WINCHESTER, 1181 55. CAEN, 1182 56. SARUM, 1183 57. SARUM ÉS NORMANDIA, 1183 58. NORMANDIA ÉS ANGERS, 1183 59. BERKHAMSTED, WOODSTOCK ÉS WINCHESTER, 1184 60. WESTMINSTER, 1184 61. WINDSOR, 1184-85 62. NORMANDIA, 1185 63. BORDEAUX, 1186 64. WINCHESTER, 1186 65. SARUM, 1188 66. WINCHESTER, 1188-89 Ötödik A sasmadár örvendezik 1189 67. WINCHESTER, 1189 AJÁNLÁS: WINCHESTER, 1189 EPILÓGUS: A FONTEVRAULT-I APÁTSÁG, 1204. ÁPRILIS 1. A SZERZŐ JEGYZETE