999 fogoly 9789633049761 [PDF]

1942. március 25-én csaknem ezer fiatal, szlovákiai zsidó lány - köztük sok tizenéves - szállt vonatra Poprádon. Tele ka

123 28 4MB

Hungarian Pages [471] Year 2020

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Table of contents :
Első rész
Első fejezet1
Második fejezet1
Harmadik fejezet1
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet1
Hetedik fejezet 1
Nyolcadik fejezet 1
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet1
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Második rész
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet1
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet1
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet1
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet1
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet1
Harmadik rész
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet1
Harminckilencedik fejezet1
Hazatérések
A továbbiak
Zárszó
Köszönetnyilvánítások
Fényképek és illusztrációk
Archívumok
Felhasznált irodalom és források
Jegyzetek
Név- és tárgymutató
Fotómelléklet
Tartalom
Papiere empfehlen

999 fogoly
 9789633049761 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

AZ ELSŐ AUSCHWITZI NŐI TRANSZPORT TÖRTÉNETE

Heather Dune Macadam

A fordítás alapja: Heather Dune Macadam: 999: The Extraordinary Young Women of the First Official Transport to Auschwitz Published by Arrangement with KENSINGTON PUBLISHING CORP., NEW YORK, USA and ANDREW NURNBERG LTD– BUDAPEST All Rights Reserved Copyright © Heather Dune Macadam, 2020 Fordította: © Kenyeres Anna, 2020 Szakmailag lektorálta: Szécsényi András Szerkesztette: Greff András Borítóterv: Dusik Mónika Borítófotó: Friedman családi fotó, Edith Grosman gyűjteményéből A könyvben lévő fotók jogainak tisztázására a kiadó mindent megtett, ám mivel történelmi fotókról van szó, nem minden esetben van egyértelmű jogtulajdonos, a képjegyzékek tartalmazzák a tisztázott jogtulajdonosokat. HVG Könyvek Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős szerkesztő: Krausz Veronika ISBN 978 963 565 050 7 Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni. Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2020 Felelős kiadó: Szauer Péter www.hvgkonyvek.hu

Elektronikus verzió: Ambrose Montanus

Edithnek Lea és Adela emlékére

A történelem nagy részében az „ismeretlen szerző” nő volt.

Virginia Woolf1

Egy társadalomról az árulja el a legtöbbet, hogy miként bánik az asszonyokkal és a lányokkal.

Michelle Obama2

A nőnek kell megírnia magát. A nőnek kell a nőről írnia és a nőket kell beavatnia az írásba […] A nőnek […] kell belépnie a szövegbe éppúgy, mint a világba és a történelembe is.

Hélène Cixous3

Előszó a magyar kiadáshoz Fahidi Éva

A gazdag holokausztirodalom ritka gyöngyszemét tartjuk kezünkben. 2021-ben Auschwitz-Birkenau felszabadulásának 76. évfordulóját ünnepeljük, és az első hivatalos női csoport története, a Szlovákiából elhurcolt kislányoké, most jelenik meg. Eljátszhatnék a gondolattal, lehetett volna más nemzetiségű csoport is az első: francia vagy dán, avagy 1944-ben akár már magyar is, de maradjunk csak a történelmi hűségnél. Az író nagyon alapos munkát végez az igaz történetek feltárásában és megőrzésében, de közben ábrázolni is képes ezeknek a nagy szeretetben, féltő környezetben nevelt kislányoknak az átváltozását, ahogy fokozatosan alkalmazkodnak a körülményekhez, eldurvulnak, és tudomásul veszik, hogy nem a saját életüket élik, hanem fogolyszámot viselnek az alkarjukra tetoválva. Az ő életük nem ez: ők megmaradtak anyukájuk szófogadó, jó kislányának. Az a gonoszság, amellyel fürdéskor elkergetnek maguk közül egy csontsovány gebét – menj innen, nem akarunk látni, olyan ronda vagy –, nem az övék. Mert ők sosem lesznek ilyenek. Ők még csinos, ápolt nők. Egyszer egy héten, amikor a leheletnyi kenyéradaghoz marmeládos margarin a vacsora, az arcukra kenik a margarint. Ők még szépek lesznek, csinos nők. És hazamennek. Nem a kéményen keresztül. És vajon hányadik transzportba tartozott az a szlovák kápó, akivel mi először találkoztunk, aznap, amikor megérkeztünk? A hangosbemondó többször is elismételte délelőtt: „Nyugalom, nyugalom!” Ne nyugtalankodjunk, nincs okunk aggodalomra, mert mire beköszönt az áhított este, a szétszakított családok újra együtt lesznek, minden gyerek a szüleivel, de legalább az egyikkel, az elveszett csomagok megkerülnek, csak nyugalom, nyugalom… Aztán eljött az este. Majd a második, és még mindig nem találkoztunk a szeretteinkkel. A hangosbeszélő pedig egyre csak azt szajkózta: „Ruhe!

Ruhe!” Már két napja nem tudtunk róluk, nagyon nyugtalanok voltunk: hol lehetnek, mi történt velük, és végre kitől tudhatjuk meg az igazságot? Mi voltuk ott, a debreceni kislányok, akiket kirángattak az iskolapadból, hogy ide hurcoljanak, a dögletes levegőbe, ahol nincs víz, és hát a latrina…! Lekopaszítva nem ismertük meg egymást, de magunkat sem. Amikor megláttuk a fizimiskánkat a barakk ablakában, harsány nevetésre fakadtunk. Volt ott egy velünk egyidős kislány, aki „bennfentesnek” látszott, már sokkal jobban berendezkedett, mint mi, úgy viselkedett, mint aki tudja, mi zajlik körülöttünk. Őt kellett megkérdeznünk: – Hol vannak a többiek, akik tegnapelőtt velünk együtt érkeztek a rámpára? A szemünkbe nevetett, és felmutatott a füstre: – Ott – felelte –, nem vettétek még észre, hogy ez egy haláltábor? – Mit vétettünk neked, hogy ilyen rémtörténetekkel traktálsz? Ki hiszi ezt el? Ki tudja elképzelni az anyját, apját, testvérét a füstben? – Pedig éppen ez az igazság. Én 1942 óta vagyok itt. Öten voltunk a testvéreimmel, és már csak én élek közülük. Ti még iskolába jártatok, moziba, színházba, meleg kabátotok volt, csizmátok és kesztyűtök, miközben itt nem volt semmi, egyetlen barakk sem, csak a hó, az SS és a kutyák. El kellett hinni, ez volt az igazság. Vajon ő is az első transzporttal érkezett Szlovákiából, és róla is szól mindaz, ami ennek a könyvnek a lapjain olvasható? Vajon mire emlékezett, látta-e vele együtt érkezett testvéreit, vagy barátnőjét, amint széttépték a kutyák, vagy éhen halt, vagy megfagyott, esetleg tífuszos lett… De bárhogy is mindannyian egyforma borzalmakat éltünk át Birkenauban. Pedig mindnyájan ártatlan babának születünk, és tiszta lappal lépünk az életbe… Volt alkalmam elgondolkodni azon, mi szörnyűbb: ha egyedül kell meghalni, a megszokott szerető család nélkül, kivert kutyaként, vagy legszeretettebb véreim körében, látva a tekintetükben a szemrehányást, hogy nem szerettem őket eléggé, mert nem tudtam megkímélni attól, hogy így kelljen szenvedniük. Hiába kérdeztem a Mindenhatót, az Örökkévalót, az Úristent, Krisztust, Szűz Máriát és összes szentjeit, hol voltak, amikor apámat, anyámat, de még a 11 éves kishúgomat is elgázosították, mi volt az az óriási vétkük, ami miatt így kellett meghalniuk? Hogyan kerültünk mi ide a borzalmaknak ebbe a mocsaras poklába? Egy rettenetes út után. A marhavagon falának repedésén ki lehetett látni.

Minél kisebb szelete látszott a tájnak, annál nagyobb volt az aggodalom, hogy vajon mi az, ami nem látszik. A bizonytalanság a legrosszabb, rosszabb még a biztos rossznál is, hiszen bármi megtörténhet. Auschwitz-Birkenau azonban nem sokáig maradt talány azok számára, akik odaérkeztek. Hamar meg lehetett fejteni, hogy az a rettenetes szag, amely a kéményekből éjjel-nappal áradó fekete füstoszlopot kíséri, az égő emberi hús szaga. De nemcsak a négy krematórium négy kéményéből dőlt a füst, hanem Auschwitz-Birkenau különböző korszakaiban a közvetlen közelből is, amikor több volt a hulla, mint a kemencék kapacitása, és nyílt lángon égették a holttesteket, miután benzinnel lelocsolták őket. Vajon milyen magasra szállt a szag? Vajon érezték-e a szövetséges pilóták, amikor bombáztak bennünket – de nem az Auschwitzba vezető vasútvonalat, amely érthetetlen módon mindvégig sértetlen maradt, valamiért azt nem bombázták a Szövetségesek –, és a tábor gondos üzemeltetői jelző léggömbökkel mutatták a láger határait, nehogy bármi kétség támadjon? Tudom, milyen kinézni a marhavagon falának repedésén, meglátni azt a szeletet a birkenaui rámpából, ahová a vonat begördül, és érezni azt a gyomorszorítást, ami ATTÓL a perctől kezdve hűséges kísérőtársa lesz az embernek. Nem lehet állandó (halál)félelemben élni. De mi a neve annak a rettegésnek, ami szünet nélkül jelen van, az a hidegség az ember gyomra táján, az a sötétség, ami nappal is elkíséri, az a súlytalanság, parttalanság, üresség, ami kiszívja mindenből a tartalmat, ami mindent elront, egy pillanatnyi nyugalmat sem enged. Mindig gondol az ember valamire, nem is tud másra gondolni, csak arra a valamire, ami test nélküli, szín nélküli, értelem nélküli, érzület nélküli, ordítani és zokogni kell tőle, nincs tőle menekvés. Mennyit félt az ember, amíg visszaért Szlovákiába vagy Magyarországra, ha egyszer elvitték Birkenauba? 59 évig egy hangot nem tudtam róla mondani, egy betűt nem tudtam róla leírni. Nem úgy, mint számos, akár ebben a könyvben megszólaló túlélő, akikből már akkor kiszakadt a borzalmas élménytömeg, hogy talán leadjanak valamit a nyomasztó teherből. Aztán nálam is átszakadt a zsilip. Nem volt más szavam, más gondolatom, csak Birkenauról kellett beszélnem, eszelősen, mint egy megszállott. Elfogadni sosem lehetett, ahogyan megérteni sem, pedig már nyolcszor mentem vissza saját akaratomból. Keresek ott valamit, nem tudom, hogy mit, de meg kell találnom, mert így

nem lehet élni, ezzel az el nem hangzó válasszal, a kiürült világgal. Auschwitz-Birkenau óta értelmét vesztette a világmindenség, benne a szépség: a harmónia, a művészet, a virágok illata. Maradt még egyáltalán valami? Talán a gyerekkacaj és a szabadon szálló gondolat. Ha egyszer lesz egy világ, amely el tudta felejteni, amit elkövetett, talán ebből a szárnyaló, szabad gondolatból tud majd újraéledni.

Előszó Caroline Moorehead

Nincsenek és soha nem is lesznek pontos számadataink arról, hány embert deportáltak Auschwitzba 1941 és 1944 között, és hányan pusztultak el ott. A legtöbb kutató egyetért abban, hogy körülbelül egymillió főről lehet szó. Heather Dune Macadam viszont pontosan tudja, hány nő érkezett az első vonaton Szlovákiából 1942. március 26-án a lágerbe. Gondos kutatómunkával és a túlélőkkel készített interjúkból azt is kiderítette, hogy a csaknem ezer zsidó nőt és lányt, akik közül néhányan alig voltak 15 évesek, 1942 tavaszán gyűjtötték össze Szlovákia egész területéről. Azt ígérték nekik, hogy a kormánynak dolgoznak majd Lengyelország megszállt területein, és csak néhány hónapig lesznek távol. Csak nagyon kevesen tértek vissza közülük. Kutatásaihoz az izraeli Jad Vasem Intézet listái mellett felhasználta a USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívumában (USC Shoah Foundation Visual History Archive) tárolt felvételeket, a Szlovák Nemzeti Levéltárban (Slovenský Národný Archív) fellelhető beszámolókat, továbbá felkereste a még élő érintetteket, valamint a túlélők családtagjait és leszármazottait. Így nem csupán az első transzportban szállított nők hátterét ismerte meg, hanem a táborlakók mindennapi életének – és halálának – körülményeit is. Feladatát megnehezítette, és eredményeit még lenyűgözőbbé teszi, hogy sok feljegyzés és dokumentum elveszett, a meglévőkben pedig különféle beceneveken és sokszor eltérő írásmóddal tüntetik fel a deportált nőket. A II. világháború óta eltelt hosszú idő sem kedvezett a kutatómunkának, ahogyan a holokausztról és a haláltáborokról írni sem könnyű, miként a szerző maga is említi. Heather Dune Macadam él az írói szabadsággal, újragondolja az egyes jeleneteket és párbeszédeket, ezáltal közelebb hozza az olvasóhoz a történetet.

Az IG Farben 1940–41 telének vége felé úgy döntött, hogy Auschwitzba telepíti szintetikus gumit és üzemanyagot előállító új gyáregységeit. Előnyt jelentett, hogy a település közel fekszik egy nagyobb vasúti csomóponthoz és több bányához, valamint bőséges vízkészletek álltak rendelkezésre a környéken. Auschwitz ezenfelül feladatul kapta, hogy járuljon hozzá „a zsidókérdés végső megoldásához”: a kényszermunka mellett arra is alkalmassá kellett tenni, hogy a rabokkal minél gyorsabban végezhessenek, és a holttestüktől hasonló hatékonysággal szabadulhassanak meg. Miután szeptemberben az első kísérletben a ciánsav, vagy más néven Zyklon B, hatékonynak bizonyult 850 fogoly elgázosításában, a tábor első parancsnoka, Rudolf Höss úgy vélte, ez jó válasz lesz a „zsidókérdésre”. A láger orvosai biztosították róla, hogy az elgázosítás „vértelen”, így alkalmasnak találta arra, hogy embereit megkímélje a kellemetlen tapasztalatok okozta traumától. Először azonban fel kellett építeni a tábort. Egy dr. Hans Stosberg nevű építészt kértek fel a tervek elkészítésére. 1942. január 20-án a Reichssicherheitshauptamt (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) a wannseei konferencián előadott becslése szerint a megszállt Európában közel 11 millió zsidó élt. Ahogyan az SS-ranglétra második helyén, közvetlenül Heinrich Himmler mögött álló Reinhard Heydrich fogalmazott, „a végleges megoldás folyamán […] megfelelő vezetéssel és alkalmas módon munkára kell fogni” ezeket az embereket.1 Azokat, akik túl gyengék, túl fiatalok vagy túl öregek a munkavégzéshez, azonnali megsemmisítésre ítélték. Az erősebbeket előbb dolgoztatni kívánták, de végül őket is megölni szándékoztak, mivel „kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó”, amely „természetes kiválasztódást mutatva, szabadon bocsátása esetén egy új zsidóság magjának tekinthető”. 2 Az első csatlós állam, amelyből a deportálások megkezdődtek, Szlovákia volt. A terület több mint ezer éven át a Magyar Királysághoz tartozott, majd az I. világháborút lezáró trianoni döntés után Csehországhoz csatolták. „Független” országgá 1939-ben, német protektorátus alatt vált, amikor a birodalom gazdasági támogatásáért cserébe feláldozta autonómiája nagy részét. Egy Jozef Tiso nevű katolikus papot neveztek ki államfővé, aki betiltott minden ellenzéki pártot, bevezette a cenzúrát, létrehozta a nemzetőrséget, és tovább szította az antiszemitizmust, amely már az Anschluss után Ausztriából menekülő zsidók tömeges érkezésekor felütötte a

fejét. Népszámlálási adatok alapján ekkor 89 ezer zsidó élt az országban, ez a lakosság 3,4%-ának felelt meg. A rendelet, amely szerint a 16 és 36 év közötti, férjezetlen zsidó nőknek holmijukkal együtt jelentkezniük kellett egy kijelölt gyülekezőhelyen, eleinte nem keltett aggodalmat, bár néhány előrelátó család kétségbeesetten próbálta elrejteni leányait a hatóságok elől. A felhívást a fiatal nők közül sokan izgalmas lehetőségnek találták, hogy világot lássanak, különösen, mert azt ígérték nekik, hamarosan hazatérhetnek. Naivitásuk miatt még nagyobb sokkot jelentett számukra, amikor a vonat Auschwitz kapujában tette le őket. Az ott rájuk váró szörnyűségekre pedig nem lehetett felkészülni. Velük egy napon 999 német nő érkezett a ravensbrücki táborból, amely elérte 5000 fős kapacitását, és ekkor már nem tudott több rabot fogadni. Őket kimondottan arra válogatták össze, hogy a zsidó foglyok munkáját felügyeljék. A zsidó nők épületek bontásában, az építési terület megtisztításában, ásásban, földés építőanyag-hordásban, a mezőgazdaságban és szarvasmarha-tenyésztésben dolgoztak, felszabadítva a férfiakat a tábor bővítéséhez kapcsolódó, nehezebb fizikai munkákra. A szerető nagycsaládokból érkező fiatal nők, akik finom modorhoz és kényelmes élethez szoktak, hirtelen olyan közegben találták magukat, ahol ordítoztak velük, meztelenre vetkőztették, kopaszra borotválták, minden ok nélkül megbüntették és végkimerülésig dolgoztatták őket; a fagyos hajnali létszámellenőrzéseken a végtelenségig álltak vigyázzban, mezítláb gyalogoltak a sárban, minden falat élelemért meg kellett küzdeniük. Éhesen, betegen, rettegésben teltek a napjaik. A Ravensbrückből átszállított női kápók Rudolf Höss beszámolója szerint „elpusztíthatatlanságban, aljasságban, közönségességben, alávalóságban messze felülmúlták a férfiakat”. 3 1942 végére az első szlovákiai transzporttal érkező nők kétharmada halott volt. Maga Auschwitz viszont egyre csak terebélyesedett. A megszállt Európa minden országából tömegesen deportálták ide a zsidókat: Franciaországból, Belgiumból, Görögországból, Jugoszláviából, Norvégiából és később Magyarországról is. Kétnaponta három vonat érkezett, mindegyik 50 marhavagonból állt, amelyekbe egyenként 80 foglyot zsúfoltak be. 1943 júniusában már négy, naponta 4736 holttest elégetésére alkalmas krematórium állt és működött folyamatosan. Az újonnan érkezők

többségét – köztük egész családokat, csecsemőkkel és kisgyermekekkel együtt – egyenesen a gázkamrába küldték. A még megmaradt szlovákiai nők testben és lélekben megkeményedve próbáltak túlélni: a legundorítóbb feladatokat vállalták el, vagy a környező földeken és a lágerirodákban munkát szerezve menekültek meg a gyengékre, betegekre és leromlott fizikai állapotú foglyokra váró megsemmisítéstől. Macadam szavaival élve „a túlélés mérleghintája” volt ez. A szerencsésebbek a „Kanadában” kaptak munkát – így nevezték azt a helyet, ahol a beérkező deportáltak személyes holmiját válogatták szét. A deportáltaknak ugyanis azt mondták, egy 30–45 kg-os csomagban magukkal vihetik a legszükségesebbeket. Takarók, kabátok, szemüvegek, evőeszközök, orvosi felszerelés, varrógépek, cipők, karórák, kisebb bútordarabok is akadtak a hatalmas raktárépületekben felhalmozott tárgyak között, amelyeket a szerencsésebb vagy élelmesebb foglyok egymást váltó csapatokban szortíroztak és pakoltak fel a Németországba tartó tehervonatokra. Későbbi becslések szerint hetente legalább két egytonnás szállítmány indult Berlinbe a bevagonírozott zsidók értékeivel. A fiatal szlovákiai nők szüleinek sokáig fogalmuk sem volt arról, hová kerültek a lányaik. Időnként kaptak egy-egy levelezőlapot, rejtélyes utalásokkal rég elhunyt rokonokra, amelyek olyan talányosak, olykor olyan furcsák voltak, hogy sokan meggyőzték magukat: a lányok biztonságban vannak, és gondoskodnak róluk. Ám ahogy teltek a hónapok, egyre nőtt az aggodalom, különösen, amikor másokat is deportálni kezdtek. Macadam könyvének egyik legmegrázóbb jelenete, amint a még életben lévő nők megpillantják az új transzporttal érkező családtagjaikat, és pontosan tudják, milyen sors vár szüleikre és testvéreikre. Sokat írtak már Auschwitzról, a túlélésért folytatott küzdelemről, a tífuszról, a gázkamrákról, a mind infernálisabb körülményekről, az éhezésről, a kegyetlenségről – és Macadam sem kerüli el a szörnyű részleteket. Az ilyen könyvekre óriási szükség van: emlékeztetik a mai olvasókat azokra az eseményekre, amelyeket sosem szabad elfelejtenünk. A mű bemutatja a szlovákiai deportálások hátterét, a zsidó közösség háború előtti életét, az üldöztetés kibontakozását, és a lányaikat önként kényszermunkára küldő családok jóhiszeműségét. Felidézi a maroknyi túlélő keserűségét, amikor hazatérve azzal szembesültek, hogy a családjukat kiirtották, üzleteiket feldúlták, házukat és ingóságaikat a szomszédok eltulajdonították. A szlovák zsidóság 80%-a, 70 ezer ember veszett oda, de a

háború után az egypártrendszerben nem lehetett a holokausztról beszélni. Az első transzport tagjai fiatal lányként hagyták el otthonukat, s három és fél évvel később koruknál sokkal idősebbnek látszó nőkként tértek vissza, akik túl sokat láttak, szenvedtek, túl sok mindenen mentek keresztül. Már a puszta túlélés is gyanút keltett: vajon mit követtek el, milyen erkölcsi megalkuvás árán érték el azt, hogy ne pusztuljanak el ők is a többiekkel együtt?

A könyv záróképe hosszú időre beleég az ember tudatába. Az egyik fiatal nő, Linda, aki túlélte Auschwitzot és a sok életet követelő halálmeneteket, a háborútól megtépázott, káoszba süllyedt országon átvándorolva, miután megmenekült a nemi erőszak állandó fenyegetésétől is, végül egy hazafelé tartó vonaton találja magát. A vagonok tömve vannak menekültekkel, így Linda fölmászik a tetőre, onnan nézi a lassan elvonuló tájat, amelyet nem tarkítanak szögesdrótok, őrtornyok, ahol nincsenek fegyveres őrök, és csak ekkor tudatosul benne, hogy szabad, tavasz van, és a fák zöldbe borulnak.

A szerző előszava „Túl kevés, túl későn” – jegyzi meg Ružena Gräber Knieža németül. A telefonvonal recseg. A férjem, aki tolmácsol nekem, megvonja a vállát. Ekkor még Ružena volt az egyetlen túlélő az első auschwitzi transzportból, akit sikerült felkutatnom: az 1649. számú fogoly. Néhány hónapja megegyeztünk, hogy interjút ad az Auschwitzba érkező első nőkről szóló dokumentumfilmemhez, de az egészségi állapotom nem engedte meg, hogy Svájcba utazzam, és személyesen beszélhessek vele. Most pedig ő beteg. Próbálom elmagyarázni neki, hogy főképp Szlovákiáról szeretném kérdezni, és arról, hogyan gyűjtötte össze és árulta el ezeket a lányokat a saját kormányuk. „Nem akarok még ilyen kevéssel a halálom előtt is Auschwitzra gondolni” – sóhajtja. Ki róhatná fel ezt egy 92 éves asszonynak? Köszönőlevelet küldök neki, és megkeresem a beszámolóját a USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívumában. Németül van. Le tudjuk fordítani, de sajnos az alapítvány nem arról kérdezte, amire én kíváncsi lennék. A kérdések már azóta motoszkálnak bennem, amióta 25 évvel ezelőtt, 1992-ben találkoztam és együtt dolgoztam Rena Kornreich Gelissennel, aki szintén az első transzporttal érkezett a haláltáborba. Amióta megírtam a Rena’s Promise: A Story of Sisters in Auschwitz (Rena fogadalma: Két nővér Auschwitzban) című könyvemet,1 az első transzportból több nő családja is megkeresett, hogy elmeséljék unokatestvérük, nagynénjük, édesanyjuk vagy nagyanyjuk történetét. Mindaz, amit tőlük megtudtam, csak még több kérdést vetett fel. A családtagok beszámolóiról hang- és filmfelvételeket készítettem, de amíg nem találtam olyan túlélőt, aki hajlandó lett volna személyesen beszélgetni velem – amihez a családja is hozzájárult –, addig nem kaphattam választ a kérdésekre, amelyek foglalkoztattak. Persze megértem a rokonokat, hogy óvni szeretnék az idős asszonyokat: ha valaki túlélt három évet

Auschwitzban vagy más haláltáborokban, s már betöltötte a kilencvenet, miért akarna visszagondolni a borzalmas élményekre? Senkinek sem szeretnék fájdalmat okozni a múlt kísérteteinek felidézésével, különösen nem ezeknek a csodálatos asszonyoknak. Egy évvel a Ruženával folytatott telefonbeszélgetés után e-mailt küldtem az úgynevezett második generációs családoknak (a túlélők gyermekeinek), amelyben arról érdeklődtem, részt vennének-e egy közös megemlékezésen az első, Szlovákiából induló transzport 75. évfordulója alkalmából. Többen is érdeklődésüket fejezték ki, de végül csak három család jött el: Erna és Fela Dranger fiai (Avi és Akiva) Izraelből; Ida Eigerman Newman családja (Tammy és Sharon, valamint Tammy gyermekei: Daniella és Jonathan) az Amerikai Egyesült Államokból; és Marta F. Gregor lánya (Orna) Ausztráliából. Aztán két héttel a találkozó előtt megtudtam, hogy a 92 éves Edith Friedman Grosman (#1970) lesz a megemlékezési ceremónia díszvendége. Néhány nappal később beszélgettem vele FaceTime-on. Azonnal kölcsönös rokonszenv ébredt bennünk, és azt mondta, szívesen találkozna velem és filmes stábommal Szlovákiában. Két hétre rá már ott ültem vele egy szovjet stílusú, szörnyű ízléssel berendezett hotelszoba piszkosfehér falai között, és végre feltehettem neki azokat a kérdéseket, amelyekről 25 évvel korábban még nem tudtam, hogy meg kellene kérdeznem őket Rena Kornreichtől (#1716). Renához hasonlóan Edith is eleven, gyors észjárású, okos asszony. Apró, madárcsontú teremtés, akinek a jelenléte beragyogja a szobát. A rövid együtt töltött idő alatt gondolatban elrepített a kaszárnyához, ahol őt és társait fogva tartották, és az állomásra, ahonnan deportálták őket. A megemlékezésen jelen volt Szlovákia köztársasági elnöke és miniszterelnöke, Izrael szlovákiai nagykövete és a holokauszt más túlélőinek gyermekei. Könnyekkel és ölelésekkel adóztunk az áldozatok emlékének, és a velem utazó másodgenerációs csoport tagjai hamar megtalálták a hangot a szlovák másodgenerációs családokkal. Egyhetes ott-tartózkodásunk végén a férjem így szólt hozzám: „Erről nem elég egy dokumentumfilm. Könyvet kellene írnod.” Auschwitzról nem könnyű írni. Nem olyan feladat, amelyet félvállról lehetne venni, Edithtel az oldalamon mégis úgy éreztem, szívesen megpróbálnám. Ám nem emlékiratot akartam papírra vetni. Mindenkit bele akartam venni, vagy legalábbis mindazokat, akikről információhoz jutok, és be tudom illeszteni őket ebbe a komplex történetbe. Kanadában találtam egy

újabb túlélőt, Ella Rutmant (#1950), és Torontóba repültem, hogy megszervezzem találkozásukat Edithtel. A két idős nő emlékezett egymásra, de még ennyi esztendővel a hátuk mögött is óvatosak voltak. Miközben szlovákul váltottak néhány szót, Edith szenvedő pillantást vetett rám. Nem volt olyan örömteli a viszontlátás, mint képzeltem: rá kellett jönnöm, hogy Edith annak idején nem kedvelte Ellát. Feszengve és hűvösen társalogtak, amíg egy nagyító elő nem került, amellyel megnézték a számot a bal alkarjukon. „Már nem látom rendesen, annyira megfakult” – jegyezte meg Edith. Az idő múlásával az emlékek is kezdtek halványulni, de az igazság ott volt, csak tudni kellett, hol keressük. Egy nap Edithtel régi fényképeket nézegettünk, amikor az egyiken felismertem Ružena Gräber Kniežát. „Ismerte Ruženát?” – kérdeztem. „Persze! – vágta rá Edith, mintha mi sem volna természetesebb. – Osztálytársak voltunk, és a háború után is jó barátságban maradtunk vele és a férjével, Emil Kniežával.2 Emil is író volt, mint az én férjem. Többször meglátogattuk őket Svájcban.” A kör bezárult.

Az első transzportból sokan ismerték egymást a deportálásuk előtt: egy városban vagy faluban éltek, egy iskolába vagy zsinagógába jártak. A USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívumában azonban ritkán említik őket a lánykori nevükön. A túlélők inkább beceneveket használnak vagy személyleírást adnak, amikor társaikról beszélnek. Így nehéz kinyomozni, hogy az illető is az első transzporttal érkezett-e a táborba. Edith másik iskolatársa, Margie Becker (#1955) visszaemlékezése azon ritka beszámolók közé tartozik, amelyek teljes neveket tartalmaznak. Ennek alapján, a fennmaradt osztályfénykép segítségével Edith név szerint tudta azonosítani a legtöbb lányt. Korábban eszembe sem jutott megkérdezni tőle, ismeri-e Ruženát, mert a deportáltak listáján Ružena lakóhelyeként másik város szerepel. Nem tudtam, hogy fiatal lányként Homonnán lakott. Bárcsak akkor kezdtem volna a kutatást, amikor még mindannyian éltek! Épp az utolsó simításokat végeztem a könyvön, amikor érkezett egy email:

Nagyanyámat az első transzporttal vitték Auschwitzba. Emlékszem a történeteire. Könyvet is írt a deportálásról, de később kidobta, mondván, úgysem hinné el senki. Írásos tanúságtételének első oldala megmaradt, és nálam van. A nagymamámat Kornelia (Nicha) Gelbovának hívták, a szlovákiai Homonnán élt, 1918-ban született. Már nyitottam is meg az Excel táblázatot, amelyben a lányok adatait gyűjtöttem: név, lakóhely, életkor. Megtaláltam Kornelia Gelbovát: a Jad Vasemben őrzött eredeti lista 232. helyén szerepel. Még érdekesebb azonban, hogy Ružena Gräber Knieža beszámolójában Kornelia húgának a neve bukkan fel. Együtt voltak Ravensbrückben. A Gelbova nővérek neve ugyanazon az oldalon található a listán, mint azé a három lányé, akiknek az életébe hamarosan mélyebben is betekintünk: Edith és Lea Friedmané és barátnőjüké, Adela Grossé. Ugyanitt olvasható két másik ismerős név: Rena Kornreich és Erna Dranger. Miközben a könyvet írtam, az egyik legfőbb törekvésem az volt, hogy pontos legyek. Folytonosan amiatt aggódtam, hogy a dátumokat és az időrendet helyesen tüntessem fel, és a bemutatott események is a valóságnak megfelelő sorrendet kövessék. Edith azzal biztatott, hogy ez úgysem sikerülhet tökéletesen. Senki sem képes ilyen pontosan beszámolni a történtekről. Ahhoz túl hatalmas a téma. „Na és akkor mi van, ha nem pontos a dátum? A lényege az, hogy megtörtént.” Csak remélni tudom, hogy így van. Ez a történet több elbeszélésen alapul. A legfontosabbak a tanúkkal, a túlélőkkel és családtagjaikkal készített interjúim, valamint a USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívumában talált beszámolók. A mélyebb kidolgozottság, valamint a kor társadalmi-politikai légkörének megjelenítése érdekében a személyes történetek mellett emlékiratokat, a témához kapcsolódó irodalmat és történelmi dokumentumokat is felhasználtam. Arra törekedtem, hogy amennyire csak lehet, hű képet fessek az Auschwitzba induló első „hivatalos” zsidó transzport lányairól és fiatal asszonyairól. Ennek érdekében a művészi szabadsággal is éltem, ahol ezt dramaturgiai szempontból szükségesnek ítéltem. Amikor idézőjelet használok, ott szó szerint emeltem át a mondatokat a túlélők vagy tanúk személyes beszámolóiból. Más esetekben, a teljesebbé tételük érdekében,

saját belátásom szerint kiegészítettem egyes jeleneteket vagy párbeszédeket, de csakis akkor, ha a megkérdezettek említettek hasonlót, csak nem fejtették ki bővebben. Ilyenkor gondolatjelet használok a szövegben. Mélységes hálával tartozom Edith Grosmannak és hozzátartozóinak, valamint a Gross, Gelissen és Brandel család tagjainak, akik befogadtak maguk közé, és tiszteletbeli rokonként bántak velem. „Olyan vagy nekünk, mintha unokatestvérünk volnál” – mondta Edith, amikor a 94. születésnapját ünnepeltük a fiával, menyével, unokáival és dédunokáival, akik közül egy még csak készült világra jönni. Nagy megtiszteltetés és kiváltság, hogy része lehetek e csodálatos nők életének, és papírra vethetem a történetüket. Tizenévesként kerültek Auschwitzba. Nagyon kevesen tértek haza közülük. Túlélésük krónikája minden lánynak és nőnek szól, az egész világon. Ez az ő történetük.

Főbb szereplők Mivel az első transzporttal több Edith, Magda, Friedman és Neuman is utazott, megkülönböztetésük érdekében némelyikük keresztnevét becézett formában használom. A főszereplőket valódi nevükön, vagy azon a néven említem, amely a deportálási listán szerepelt. (A lányok valami okból gyakran a becenevüket diktálták be, ezért elsősorban a listát vettem alapul.) Az azonos keresztnevek megkülönböztetésére egy általam választott becézett formában utalok az illetőre (például Margaret helyett Mara). Ha kettőnél több személynek ugyanaz a keresztneve, a vezetéknevükkel együtt vagy módosított formában utalok rájuk, például a Magda és az Edith (Edita) is igen gyakori név volt akkoriban. Remélem, a szereplők családja megérti, miért volt szükség ezekre az apró változtatásokra. Természetesen távol áll tőlem, hogy bárkit is megsértsek. A célom, hogy az olvasó egyértelműen azonosítani tudja a szereplőket, és így könnyebben azonosulhasson velük. Az első transzporttal utazó szlovák nők város vagy régió szerint Homonna (Humenné) Edith Friedman, #1970 Lea Friedman, Edith nővére, #1969 Helena Citron, #1971 Irena Fein, #1564 Margie (Margita) Becker, #1955 Rena Kornreich (eredetileg a lengyelországi Tyliczből), #1716 Erna Dranger (eredetileg a lengyelországi Tyliczből), #1718 Dina Dranger (eredetileg a lengyelországi Tyliczből), #1528 Sara Bleich (eredetileg a lengyelországi Krynicából), #1966 Ria Hans, #1980 Maja (Magda) Hans, # ismeretlen Adela Gross, # ismeretlen

Žena Haber, # ismeretlen Debora Gross, nem deportálták Zuzana Sermer, nem deportálták Ružinka Citron Grauber, # ismeretlen Nagymihály (Michalovce) Regina Schwartz (és testvérei Celia, Mimi és Helena), #1064 Alice Ičovič, #1221 Poprád (Poprad) és környéke Martha Mangel, #1741 Eta Zimmerspitz, #1756 Fanny Zimmerspitz, #1755 Piri Rand-Slonovic, #1342 Rose (Edith) Grauber, #1371 Eperjes (Prešov) Magda Amster, #ismeretlen Hartmann Magduska (Magda), #ismeretlen Hartmann Nusi (Olga vagy Olinka), #ismeretlen Ida Eigerman (eredetileg a lengyelországi Nowy Sączból), #1930 Edie (Edith) Friedman, #1949* Ella Friedman, #1950* Elena Zuckermenn, #1735 Katah, Kató (Katarina) Danzinger (a Hertzka-levelekben említett lány), #1843 Linda (Libusha) Reich, #1173 Joan Rosner, #1188 Matilda Friedman, #1890* Marta F. Friedman, #1796* Sztropkó (Stropkov) és környéke

Mara (Margaret) Friedman, #1019 [Nem áll rokonságban Edith és Lea Friedmannal.] Bertha Berkowitz, #1048 Ružena Gräber Knieža, #1649 A második szlovák transzporton utazó nők Dr. Manci (Manca) Schwalbova, #2675 Madge (Magda) Hellinger, #2318 Danka Kornreich, #2775

ELSŐ RÉSZ

Szlovákia térképe az 1942-es országhatárokkal és néhány város feltüntetésével, amelyekből az első auschwitzi transzportra összegyűjtötték a nőket. Rózsahegy (Ružomberok) nem a deportálások miatt szerepel a térképen, hanem azért, mert 1944-ben német bombatámadás érte, amelyben több homonnai család életét vesztette. © HEATHER DUNE MACADAM; RAJZOLTA: VARVARA VEDUKHINA.

Első fejezet1 „Szomorú dolog ez, talán még rosszabb, mint a csillagok, amelyekkel megbélyegeztek minket […] mert ez most a gyermekeinket érinti.”

Ladislav Grosman: Nevesta (A menyasszony)2

1942. február 28., szombat A szóbeszéd úgy indult, ahogyan általában szokott. Csak egy megérzés volt, a gyomor megmagyarázhatatlan összeszorulása. Csak egy pletyka. Mit tehetnek még a zsidókkal? Mintha még az időjárás is ellenük fordult volna. Soha még ilyen zord telet nem láttak, mint akkor. Embermagas hófúvások mindenütt. Ha a kormánynak lett volna egy csöpp esze, megtiltja az apró termetű lakosoknak, hogy kitegyék a lábukat otthonról, nehogy eltűnjenek a hóban. A sok lapátolástól már mindenkinek fájt a dereka. Az utcák játszótérré változtak: a gyerekeknek nem volt ugyan szánkójuk, de vígan csúszkáltak a fenekükön. A szánkázás lett az új nemzeti sport, na meg a jégen hanyatt esés. A hőmérséklet minden hózápor után fagypont alá süllyedt, és viharos széllökések érkeztek a Magas-Tátra felől. A vékony és vastag kabátokon egyaránt áthatoló jeges fuvallat, részrehajlás nélkül, a szegényeket és gazdagokat egyaránt, kíméletlenül megvacogtatta. Még a legjobban szabott ruhák alá is behatolt a varrások mentén, és éles fogaival kegyetlenül a húsba mart. Vörösre és sebesre fújta a kezeket és ajkakat. Az emberek a maradék libazsírjukat kenték az orrukba, hogy ne vérezzen. Ahogy a hideg légáramlat megtalálta az utat az ajtók és ablakok résein át, fáradt szülők és kimerült szomszédok ültek össze a konyhában, hogy megtárgyalják aggodalmaikat a tűzhely mellett – amely sokaknál hideg maradt, mert nem volt könnyű tűzifát szerezni. Néhány zsidó családnak étele sem igen akadt. Mindenkinek rossz volt, de némelyeknek még rosszabb.

A kétség és bizonytalanság fellángolásait igyekeztek észérvekkel kioltani. Ha igaz is a szóbeszéd – mondták a legjózanabbak –, és a kormány valóban dolgoztatni akarja a lányokat, bizonyára nem viszi őket messzire és hosszú időre. Csak a tavasz végéig – feltéve, hogy egyáltalán eljön még a tavasz. Mármint, ha valóban igaz a pletyka. Ez a „ha” olyan súlyos volt, hogy senki sem merte kimondani. Mintha valami átkot hordozna magában, és attól válna igazzá, hogy a szájukra veszik. Nem lehet más, csak üres szóbeszéd. Minek akarna bárki is tizenéves lányokat elvinni?

Odakint szakadt a hó. Kelet-Európa zsidó otthonaiban a családanyák a szombat ünnepére készültek. Emmanuel Friedman tapsolva és énekelve lépett be az ajtón.3 – Sábát sálom! Sábát sálom! Sálom! Sálom! Sálom! Gyermekei csatlakoztak hozzá. Aztán körülállták az ünnepi asztalt, és figyelték, ahogy anyjuk meggyújtja a gyertyákat. Az anya két kezével háromszor körözött a lángok fölött, a szíve felé – mert az asszony feladata az, hogy fényt hozzon a családba. Szemét eltakarva elmondta a szombati áldást: Boruch áto Ádojnoj Elojhénu Melech Hoojlom, áser kidsonu bö micvojszov vöcivonu lehádlik nér sel sábosz kodes. Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta, hogy gyújtsuk a szent szombat fényét! 4 Edith és húga, Lea áhítatos csendben hallgatta a halk imát. Az asszony ezután háromszor pislogott, és kinyitotta a szemét. – Gut sábesz! – ölelték meg a lányok édesanyjukat, aki sorban minden gyermekét megáldotta, homlokon csókolva őket a legnagyobbtól a legkisebbig. Két tizenéves nagylányát, Edithet és Leát kicsit hosszabban ölelte magához. Máskor is terjedt már mindenféle szóbeszéd, aztán mégsem

történt semmi – nyugtatgatta magát. Aznap éjjel pedig titokban azért fohászkodott az Örökkévalóhoz, hogy ez a pletyka is hamisnak bizonyuljon. Odakint emberemlékezet óta nem látott hóvihar tombolt. Mennydörgés morajlott, mintha odafent vadul dobolnának. Villám hasított keresztül az égen. Reggelre lábszárközépig, délre már combig ért a hó. Néhány elszánt alak szokás szerint már ekkor elkezdett lapátolni, úgy okoskodván, hogy jobb kétszer nekiállni, mint megvárni, amíg felgyűlik, mert akkor kétszer nehezebb. A dohánybolt elől nemcsak eltakarították a havat, de a bolt nyitva is volt. Egy erős dohányost még a hóvihar sem tarthat vissza. Szokatlannak számított, hogy a városi kikiáltó szombaton álljon ki a térre – még a téli mennydörgésnél is ritkábban fordult elő. A bejelentéseket általában a pénteki vagy hétfői piacnapra tartogatták. Aznap délután azonban minden kelet-szlovákiai város főterén megperdültek a dobok, és a zord idő dacára néhányan meg is álltak, hogy meghallgassák a kikiáltót. Süvített a szél, és a mély hó elnyelte a hangokat. A figyelemfelhívó dobszó nem jutott el a város déli részén, a folyó mellett fekvő zsidónegyed lakóinak fülébe. Az időjárás – bár időjárás mindig mindenütt van, de aznap a világ e szegletébe valahogy több jutott belőle – nem segített. A kikiáltó körül gyülekező maroknyi ember között ott volt a 21 éves Ladislav Grosman, aki csak maga tudta, miért nem a zsinagógában vagy otthon tartózkodik. A fekete szemű, barátságos arcú fiatalember lényével inkább mosolyt csalt az emberek arcára, mint komorságot, és inkább megnevettetett, mint elszomorított másokat. A lelkében lakozó költő talán egy kis sétára vágyott a családi lakoma után, hogy a makulátlan fehér hótakaróban gyönyörködjön. Ám az is lehet, hogy csak el akart szívni egy szál cigarettát. Bármi okból járt is arra éppen, amikor a kikiáltó dobolni kezdett, a többiekkel együtt ő is közelebb húzódott, hogy meghallgassa a legfrissebb híreket. A kikiáltó általában megvárta, amíg köré gyűlik a tömeg, s csak azután kezdett bele a mondókájába. Aznap viszont rögtön belevágott, mert mihamarabb szabadulni akart abból az átkozott hóesésből, amitől a gallérja már egészen átázott, és a nyaka is fázott. Most már nagy, nedves pelyhekben hullott a csapadék zsidók és keresztények fejére, jelezvén, hogy a viharos idő hamarosan véget ér. Bár némelyek számára még csak most kezdődött. A kikiáltó próbálta túlordítani a szél süvítését.5

„Minden 16 éves vagy annál idősebb zsidó leány figyelmébe! A hajadonok kötelesek jelentkezni a kijelölt hivatalban! Az orvosi alkalmassági vizsgálatról és egyéb részletekről időben tájékoztatunk mindenkit!” A városlakók közül szinte senki sem hallotta a felhívást. Végtére hóvihar volt, vagy micsoda. Csak a néhány megrögzött dohányos fülébe jutott el a hír, akik véletlenül éppen arra jártak. Ám akik hallották, odafordultak a szomszédjukhoz, és így szóltak: – Ugye, megmondtam? Miután sem pontos dátumot, sem helyszínt nem tudott megjelölni, a kikiáltó a védjegyének számító rigmussal zárta mondandóját, egy utolsó dobpergés kíséretében: „És ez minden, emberek, kik hegyeztétek fületek! Itt a vége, Ende, pont, fin, most már ne maradjatok kinn! Ilyen időben a rendesebbike még a kutyáját is otthon tartja…” Ekkor már nem volt több „ha”, „de” vagy „és”: a pletyka igaznak bizonyult. Másnap reggelre pedig már mindenki tudta, hiába álltak a házak félig hó alatt. A felhívás súlyosan hullott a zsidó családok fejére, mint jégcsapok az ereszről, csak még sokkal veszélyesebben.

A zsidók ellen meghozott drákói megszorításokban a szlovák kormány mintha még a németeken is túl akart volna tenni. A fasiszta Hlinka Gárdához csatlakozó suhancok előszeretettel kötöttek bele az utcán a kötelező karszalagot, később sárga csillagot viselő zsidó fiúkba és férfiakba, olykor meg is verték őket.6 A temetőkben felborogatták és összetörték a sírköveket, az üzletek kirakatára antiszemita jelszavakat festettek. A nagyobb városokban vérfagyasztó nacionalista dalokat harsogtak, a ritmusszekciót a kődobálás hangja és a betört ablakok cintányér-csörömpölése adta. A hírlapárusok a Der Stürmer (Rohamozó) című, tudatlanságtól és rasszista ideológiától áthatott propagandaújságot terjesztették, amelynek karikatúráin horgas orrú zsidók ártatlan szlovák szüzeket erőszakoltak meg; gyermekek torkát vágták át, hogy a vérükkel maceszt gyúrjanak; világuralmi törekvéseiket kifejezendő meglovagolták a földgolyót – eközben a hős német katonák bátran küzdöttek a gonosz zsidó, a világ mételye ellen.7 Egyszer egy asszony a piacon még meg is kérdezte Edithtől, hol hordja a szarvát. Szóhoz sem jutott a döbbenettől, amikor a lány megmutatta, hogy lám, a feje tetején bizony nincsen semmi. Hogy lehet valaki annyira ostoba,

hogy elhiszi, a zsidóknak szarvuk nő, a maceszt gyerekek vérével gyúrják, és megölték az Istent? Az ég szerelmére, hiszen az Istent ők találták fel! Hogy veheti be bárki azt a sok maszlagot, amit a propagandalapok összehordanak? 1941 szeptemberében a szlovák kormány megalkotta a zsidótörvényeket tartalmazó Zsidókódexet (Židovský kódex). A törvényeket és rendelkezéseket, amelyeket tartalmazott, azon az őszön el is kezdték bevezetni, mígnem az ember úgy érezte, a kikiáltó naponta újabb zsidóellenes bejelentést tesz közhírré.8 Egyik nap ezt kiabálta: Közhírré tétetik, hogy 24 órán belül minden zsidó köteles regisztráltatni magát és összes családtagját a polgármesteri hivatalban, valamennyi ingatlantulajdonával együtt. A következő nap ezt: A zsidó személyeknek be kell mutatniuk minden hazai és külföldi banknál vezetett betétkönyvüket, és ezentúl tilos a főutcán lakniuk. A főutcai ingatlanjaikat hét napon belül ki kell üríteniük. Egy héttel később: A zsidó személyek kötelesek minden öltözékükön 24 × 24 cm átmérőjű sárga csillagot viselni. Zsidók nem utazhatnak külföldre, belföldi utazáshoz pedig a Hlinka Gárda írásos engedélyét kell beszerezniük, amely 100 koronába kerül.9 Az engedélyt csak az kaphatja meg, akinek kérelmét a Hlinka Gárda indokoltnak ítéli. De melyik zsidónak volt 100 koronája, és melyiküknek olyan ismerőse a Hlinka Gárdában, aki kérelmük indokoltságát igazolta volna?

A zsidók kötelesek 24 órán belül minden ékszerüket leadni a Hlinka Gárda főhadiszállásán. Zsidók nem tarthatnak háziállatot – még macskát sem! Nem birtokolhatnak fényképezőgépet, sem rádiót, hogy ne terjesszék a BBC hazugságait. A zsidóknak le kell adniuk bundáikat a Hlinka Gárda főhadiszállásán. A zsidók kötelesek beszolgáltatni a motorbiciklijüket, autójukat, teherautójukat. Zsidók nem részesülhetnek kórházi ellátásban, nem végezhetnek rajtuk műtéteket. Zsidók nem járhatnak középiskolába, és nem kérhetik ki az iskolai végzettséget igazoló hivatalos dokumentumaikat a hatóságoktól. Edith ma sem tud napirendre térni a törvények felett, amelyek miatt félbe kellett szakítania a tanulmányait. „A testvéreim még elemibe jártak, és a törvény szerint csak ötödik osztályig tanulhattak, viszont az iskola 14 éves korig volt kötelező” – mondja. Ez azt jelentette, hogy addig az ötödik osztályt kellett újra járniuk, szám szerint háromszor! Edith és Lea viszont abban a balszerencsés helyzetben volt, hogy már mindketten elmúltak 14 évesek. Hiába szerettek volna tanulni, és hiába volt meg az eszük is hozzá: a zsidók nem fejezhették be a középiskolát. Aztán jött egy újabb törvény: Zsidók nem léphetnek be közparkokba. Megint egy újabb: Zsidók nem alkalmazhatnak árjákat, nem érintkezhetnek árjákkal, nem látogathatják a színházakat, mozikat, kulturális rendezvényeket; öt főnél többen nem csoportosulhatnak. Éjjel 24 óra után tilos az utcán tartózkodniuk.

Senki sem számított a zsidó vállalkozások árjásítására, amely lehetővé tette, hogy nem zsidók törvényesen átvegyék a zsidók üzleteit, „és az említett üzlet minél gyorsabb átadását az árjásító kizárólagos tulajdonába”. A zsidó tulajdonosok semmilyen anyagi kompenzációban nem részesültek. „Az egyetlen, amit még engedélyeztek a zsidóknak, az öngyilkosság volt” – mondta Ivan Rauchwerger édesanyja.10 Most még a lányaikat is akarják? Nem látszott, hogy az egésznek volna bármi értelme. Miért éppen tizenéves lányok kellenek nekik munkára? A kamaszok köztudottan lusták és szemtelenek. A lányok pedig a legrosszabbak. Egyik pillanatban vihognak, a másikban zokognak. Görcsöl a hasuk, és minden bajuk van. Jobban érdekli őket a frizurájuk és a körmük, mint hogy tisztességes munkát végezzenek. Csak nézzék meg a konyhapadlót, miután Priska elvileg felsöpörte! Vagy nézzék a tányérokat, amelyeken még mindig ott virít a kugli maradéka, mert a mosogatással megbízott leányzó inkább Jákobot, a rabbi fiát bámulta az ablakon át, nem pedig az edényeket suvickolta! Ha az anyjuk nem szorítaná rá őket, hogy tanuljanak meg takarítani és olyan munkát végezni, amelyre büszkék lehetnek, bizony egy szalmaszálat se tenne keresztbe egyik sem! Ugyan melyik tizenévesnek fűlik a foga a munkához? De mégis: mivé lenne a világ lányok nélkül? Ha éppen kedvesek és bájosak, nincs náluk kedvesebb és bájosabb. Ha belénk karolnak, úgy érezhetjük, mi vagyunk a legmegbecsültebb, legszeretettebb lények ezen a világon; olyankor még a csillagok is megtorpannak a pályájukon, és ezt üzenik: „Nézzenek oda!” Függünk tőlük: a lányok fényt, pezsgést és reménységet hoznak életünkbe. És olyan ártatlanok! Ezért volt annyira nehéz elhinni a Szlovákia városaiban és falvaiban terjedő pletykát, amelyből később törvény lett. Miért akarna bárki is fiatal lányokat munkaszolgálatra vinni? Miért nem a fiúkat viszik? Szomorú dolog ez – mindenki azt mondta.

Második fejezet1 „Ahol szlovák ember van, ott énekszó is van.” Szlovák közmondás

Friedmanék olyanok voltak, mint A muzsika hangjából ismert Von Trapp család szlovák zsidó változata. Edith és Lea reggelente énekelve végezték a házimunka rájuk eső részét, így mindig jól kezdődött a nap, akármilyen volt is az időjárás. Ugyan kinek kell a betiltott rádió, ha ilyen dalos pacsirtákat hallgathat? Hanna Friedman lányai énekében gyönyörködve aggodalmasan gondolt arra, hogy hamarosan milyen csend borul a házra, ha a kormány elviteti őket. Ki más tudna olyan pacsirtahangon trillázni, mint Edith, Lea verébcsiripelésétől kísérve? A lányok mit sem sejtve énekelték végig a mosogatást, a konyhapadló felsöprését és felmosását, míg végül kinyitották a bejárati ajtót, hogy beengedjék a friss, hideg levegőt. Már ilyen korán is behallatszott a hóban játszó utcabeli gyerekek önfeledt kiáltozása és kacagása. Friedmanné asszony kirázta a dunyhákat, aztán összehajtogatva az ágyak végébe helyezte, hogy a matracok is átszellőzhessenek. Odakint a hó varázslatos mesevilágot teremtett. A háztetőkről csüngő jégcsapokon átragyogó reggeli fénytől apró szivárványos kristályok csillantak a nagy fehérségben. A fák csupasz, fekete ágait mintha tündérporral hintették volna be. A vékonyodó felhőtakarón halványan ragyogott át a nap, a délkeleti szél fehér fátyolként fújdogálta a friss havat. Egy átlagos piacnapon Edith és Lea, miután végzett a házimunkával, egy nagy kosárral a városközpontba indult volna, hogy bevásároljanak Babi, a nagyanyjuk számára. Útközben megálltak volna egy-egy szomszéddal vagy baráttal csevegni, értesülni a legfrissebb pletykákról, majd a főtérre érve elolvasták volna a hirdetőtáblát. Egy átlagos piacnapon… de ez a nap korántsem volt átlagosnak nevezhető. Először is, valószínűleg nem sok árus lézengett még a piacon, mert egyelőre próbálták magukat kiásni a hó alól. Ha sikerül útnak indulniuk, kevés portékájukat szánon viszik, és minden keményre fagy szállítás közben. De a tél már csak ilyen. Nem is ettől volt ez

a nap annyira más, mint a többi. Aznap az emberek elsősorban azért mentek a piacra, hogy megtudják, hozzátesz-e még valamit a kikiáltó a tegnapi üzenethez – amelyet szinte senki sem hallott, de mindenki kénytelen volt elhinni. A lányok még semmiről sem tudtak. Egyelőre. Miután egy teljes napon át ki sem tudták tenni a lábukat a házból, bizonyára már nagyon várták, hogy találkozhassanak a barátaikkal. Anyjuk előtt rohantak ki az ajtón, Babi nagy kosarát maguk között lóbálva. Ahogy a friss, ropogó hóban haladtak előre, sorra nyíltak és csukódtak az ajtók az utcában. Fiatal férfiak és nők igyekeztek a főtér felé a még csak tessék-lássék megtisztított járdán. Legtöbbjük csupán fél füllel kapott el egyegy szót szülei sustorgásából, és most elindultak, hogy kiderítsék az igazságot. Lea egyik legjobb barátnője, a vörösesszőke haját kötött sapkája alá rejtő Anna Herskovic talán utánuk is kiáltott, és melléjük szegődött ezen a szokatlan piacnapon. Anna vidám, cserfes teremtés volt. Nagy, barna szemével és fehér bőrével a szépek között is szépnek számított. Mielőtt a világ ellenük fordult, Anna és Lea szeretett moziba járni. Nagy filmrajongóként a zsebpénzüket mindig félretették a következő premierre. Amíg ki nem tiltották a zsidókat többek között a filmszínházakból is. A Laborc (Laborec) folyó keskeny partján nyírfák álltak, törzsükhöz színes üvegeket kötöztek, hogy abba gyűjtsék kicsorgó nedvüket. Ilyen hidegben alig csöpögött belőlük valami, de az üvegek várakozásteljes csendüléssel ütődtek a fák törzsének, mert a közelgő felmelegedéssel megtelnek majd tiszta, édes nedűvel. A vasúti sínek mentén a kisfiúk bizonyára erődítményeket emeltek a hóból, hogy falaik mögül dobálhassák egymást hógolyóval, ártalmatlan játékukkal a felnőttek nagy háborúját utánozva. Az ő csatájuk azonban néhány perc múlva fegyverszünettel ér majd véget, egy közös szánkózás erejéig. Az arra járó kislányok, hógolyókkal felfegyverkezve, egyujjas kesztyűs kezükben fenyegetőn lóbálták a muníciót a fiúk felé, hogy meg ne merjék dobni őket. Az idősebb kisasszonyok, mint Edith és Lea, már biztonságban haladhattak át a kis hídon. Balra fordulva tettek egy rövid kitérőt a Štefániková utca irányába, ahol barátnőik, Debora és Adela Gross laktak. A Štefániková utcát a városbeliek csak Gross utcaként emlegették,2 mert 11 házban a gazdag fűrészáru-kereskedő, Chaim Gross leszármazottai

éltek. Ladislav Grosman is ott lakott a családjával, bár ők nem álltak rokonságban a Gross famíliával. Ha Ladislav és bátyja, Martin épp a havat lapátolták, feltehetően köszöntek is Edithéknek, bár a felnőtt fiatalember egy futó pillantásnál aligha méltatta többre a kis fruskákat. A hétvégén a Gross család azzal volt elfoglalva, hogy Martin és Debora hivatalos eljegyzését nyélbe üssék. A Friedman lányok, Anna Herskovic és a két Gross lány találkozásakor bizonyára Debora közelgő menyegzője szolgáltatta a legfőbb pletykaanyagot. Vajon a 19 éves Lea és Debora is olyan lelkesedéssel vetette magát a társalgásba, ahogy két fiatal lány szokta, ha már 24 órája nem beszéltek? Az esküvő hírére bizonyára izgatottan megölelték egymást, és csak úgy harsogott minden a sok mázel tovtól (gratuláció). „Debora a nagyapja miatt is kivételezett helyzetben volt, és most már Martin családja révén is védetté vált, így a legutóbbi rendelet nem érintette” – emlékszik vissza Edith. Ráadásul a felhívás csak hajadonoknak szólt. Vajon Lea fontolóra vette, hogy neki is gyorsan fognia kellene egy férjet, vagy nevetségesnek érezte a gondolatot? Mindenesetre furcsa lehetett, hogy a rossz hír előtt mintegy aperitifként „felszolgálva” egy örömteli eseményről értesültek.

Adela Gross, 1940 körül LOU GROSS GYŰJTEMÉNYÉBŐL

Lou Gross, 1941 körül LOU GROSS GYŰJTEMÉNYÉBŐL

Edith és Adela nem voltak olyan jóban, mint a nővéreik. A 17 éves Edith nem járt egy osztályba Adelával. Két kamaszlány között már egy év korkülönbség is jelentős választóvonal lehet. Adela ráadásul tökéletes, ovális arcával, telt ajkaival és vörös, göndör fürtjeivel feltűnő jelenség volt, míg finom vonásaival Edith kevésbé tűnt ki a tömegből. A házasság számukra szóba sem jöhetett, mert még inkább gyereknek számítottak, mint nőnek. Irena Fein asszisztensként dolgozott a nemrég árjásított fotóműteremben. Visszahúzódó kis könyvmoly volt, aki – talán fotográfusi képességeinek csiszolása érdekében – előszeretettel fényképezte a barátait. Adela egy filmsztár magabiztosságával pózolt, rézszín hajával és alabástrom bőrével ideális alany lehetett. Vajon Irena készítette róla a fenti, szégyenlősen mosolygós fotót a Leicájával, mindössze egy évvel az előtt, hogy a Zsidókódex megtiltotta, fényképezőgép legyen zsidók birtokában? Grossék otthonában aznap délelőtt Adela hároméves unokatestvére, Lou volt az ötödik kerék. A kisfiú a mély hóban próbált odaevickélni a nagylányokhoz, és elérni, hogy játsszanak vele. A csitrik talán nevettek és

megölelgették, de a gyerekvigyázás nem szerepelt a terveik között. Lehet, hogy ez nem átlagos piacnap, de azért mégiscsak piacnap, és terveik mindenképp voltak. A kis Lou bizonyára tartott attól, hogy egyetlen játszótársa a hintalova lesz, így tömzsi lábacskáin unokatestvérei után eredt, legkedvesebb becenevükön kiáltozva utánuk, alsó ajkát drámaian, de eredménytelenül biggyesztve. – Adelinka! Dutzi! – Ljako! – szólt rá a dadus, és visszacipelte a házba, ahol először is alaposan bebugyolálta, mielőtt újra kiengedte a hideg udvarra.

Nem minden, a homonnai piacra igyekvő fiatal lány volt szlovákiai.3 Lengyelország 1939-es német megszállását követően sok zsidó család küldte lányait rokonokhoz a biztonságosabbnak tartott Szlovákiába, ahol a zsidóknak azért megmaradt még néhány joguk, és legalább a nemi erőszaktól nem kellett tartaniuk. Dina és Erna Dranger unokatestvérek voltak, egy valaha álmos kisvárosból, Tyliczből, amely határ menti helyzete miatt immár stratégiai jelentőségűvé vált, és hemzsegett a német katonáktól. Először legjobb barátnőjük, Rena Kornreich szökött át Szlovákiába, majd ők is követték a példáját. Renának és Ernának is volt Pozsonyban dolgozó testvére, és Homonnán is lakott legalább még egy lengyel menekült: Sara Bleich a néhány kilométerre fekvő fürdővárosból, Krynicából származott, ahol többféle gyógyvíz fakad a hegyek mélyéből, és napjainkban is sokan járnak oda különböző bajaikat kúrálni. Feltehető, hogy a Lengyelországból szökött fiatal nők ismerték egymást. Magunk elé képzelhetjük, ahogy Erna és Dina kart karba öltve sétálnak végig a Štefániková utcán, s izgatottan tárgyalják barátnőjük, Rena közelgő esküvőjét. Renának szüksége volt egy új hálóingre a nászéjszakára – ennek említésére a lányok alighanem bokáig pirulva kuncogni kezdtek. A pészách ünnepe is közeledett, és már tervezgették, hogy rég nem látott szüleiknek szárított gyümölcsöt és dióféléket küldenek haza Lengyelországba. A lengyel lányok néhány évvel idősebbek voltak a Friedman nővéreknél, így nem ugyanabban a körben mozogtak. Edith és Lea beleszületett Homonna összetartó zsidó közösségébe, köztiszteletben álló helybéli famíliákból származtak, míg a határ túlsó oldaláról átmenekült fiatal nők kisgyerekes zsidó családoknál vállaltak munkát dadusként, hogy a

megélhetésüket biztosítsák. Grossék háza előtt elhaladva azért feltehetően köszöntötték az ajtó előtt álló lányokat. Adela lángvörös fürtjeit és szeplőkkel pettyezett, mosolygó arcát nehéz lett volna nem észrevenni, és bizonyára ismerték egymást a zsinagógából. Bár a Gross nővérek dúsgazdag családból származtak, eszükbe nem jutott volna lenézni a náluk kevésbé tehetős embereket. Arra nevelték őket, hogy egy kedves, erkölcsös világban éljenek, ahol követendő példa a szükséget szenvedők és az elesettek segítése.

Homonna szlovák neve, Humenné szláv eredetű szó, jelentése „hátsó udvar”. Találóbb nevet nem is választhattak volna neki. „Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Mindenki ismerte egymást. Mindenki!” – meséli Edith. A város valaha fontos kereskedelmi állomás volt Magyarország és Lengyelország között, kulturális csomópont, amely híres volt kézműves termékeiről és vásárairól.4 A főtér végében impozáns palota állt, kovácsoltvas kapuját márványból faragott oroszlánok őrizték. A tér egyébként nem jó szó a hosszú, széles utcára, amely a város központjaként szolgált. A főutcát nem kövezték ki, ló vontatta úthengerrel tömörítették rajta a földet és a kavicsot. Az egyik oldalán facsemeték sorakoztak, a másikon pedig üzletek, s ez volt a város lakóinak fő találkozóhelye, zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt. Az egész városban egyetlen autó közlekedett, egyetlen taxisofőrrel. A főtér egyik szélén, a hóbuckák árnyékában néhány kitartó árus a körülményekkel dacolva felállította standját. A jeges szél belemart a gój hentes kesztyűtlen kezébe, aki épp láncba fűzte a kolbászokat. Egy asztalon a hideg ellen vászonnal letakart sajtkorongok sorakoztak. Friss zöldség még nemigen akadt, csak krumplit, paszternákot és karórépát lehetett kapni. A Hlinka Gárda egyenruhásai fel-alá meneteltek a hókupacok között, mintha a buckák őrzése szolgálati kötelességük lenne. A Tátra és a Kárpátok felől érkező metsző szél ellen állig begombolkozó fiatal fiúk igyekeztek félelmetesnek látszani fekete gyapjúkabátjukban és lovaglónadrágjukban, amelyhez szorosra húzott övet és térdig érő csizmát viseltek. Adela és a többi lány nem ijedt meg a még alig pelyhedző állú ifjoncoktól. Mi okuk lett volna rá? Hiszen együtt nőttek fel. A fiúk pedig mindig is szerettek katonásdit játszani. Most viszont, amikor köszöntek nekik, régi iskolatársaik keresztülnéztek rajtuk, vagy épp ellenségesen meredtek rájuk.

Errefelé kicsi volt a világ: elképzelhetetlennek tűnt, hogy a szomszédok ne üdvözöljék egymást, bár az utóbbi hónapokban a köszönések egyre halkabbak, egyre óvatosabbak lettek, míg „egyszer csak a nem zsidók nem álltak többé szóba velünk – emlékszik vissza Edith. – Anyámnak még akkor sem feleltek, amikor előre köszönt nekik!” Hogyan lehettek az emberek ilyen udvariatlanok a szomszédjukkal? Persze mindenki idegesebb volt a szokottnál. Egy átlagos piacnapon Edith és Lea érkezésekor az ismerős hangok fogadták volna őket a főtéren: a portékájukat kínálgató árusok kántálása és az önfeledten alkudozó vásárlók egyenletes zsibongása. Ez a nap azonban távolról sem volt átlagosnak mondható. A Friedman lányok talán aznap is fesztelenül nevetgéltek barátnőikkel, észre sem véve a járókelők tűnődő pillantását, egy-egy titokban elmorzsolt könnycseppet, vagy az idősödő rendőrt, aki egy pillanatig szomorúan nézte őket, majd zavarba jött a tulajdon érzelmeitől. Amikor a délutáni piacot megnyitották a zsidók előtt, rendszerint megérkezett Edithék édesanyja is, Irena Fein anyjának társaságában, és velük tartott Feinné sógornője, a helyi bába, aki Edithet, Leát és feltehetően az összes Gross-ivadékot világra segítette. Beckerné magával hozta tizenéves lányát, Margitát is. Margie eszes teremtés volt, gyakran szerepelt az iskolai színdarabokban Edithtel és Leával együtt. Családjuk kisboltot vezetett Friedmanék otthonától egysaroknyira. Ennek ellenére a két család nem volt különösebben jóban, mivel legénykorában Emmanuel Friedman és Becker Kálmán ugyanabba a lányba volt szerelmes. „Anyám nemcsak a szépségével hódított – emlékszik vissza Edith –, hanem a legokosabb lány is volt a városban.” Emmanuel Friedman nyerte el a szívét, és összeházasodtak. Az esküvő után Kálmán nem volt hajlandó szóba állni Edith apjával. „Kizárólag jom kippurkor, az engesztelés napján beszéltek, amikor is a kol nidré, a fogadalmak imája után a hagyományok értelmében jó, egészséges, boldog és gazdag évet kívántak egymásnak, majd az év további részében egyetlen szót sem váltottak” – kuncog Edith. Igazi közösség volt az övék. Az emberek összevesztek és kibékültek. Voltak mélyen vallásos és hitüket lazábban kezelő családok, de ez nem számított. A piacon mindenki ismert mindenkit. Friedmanné köszöntötte Rifka Citront, aki elkötelezett cionista hírében állt, és együtt válogattak a szánalmas tél végi zöldségkínálatból. Citronék szegények voltak, egy

szekérderéknyi gyerekkel: voltak közülük, akik már a harmincas éveikben jártak, a kisebbek viszont még épp csak beléptek a kamaszkorba. Szédítően jóképű fiuk, Aron, és nővére, a gyönyörű Helena akár hollywoodi sztárnak is felcsaphattak volna, főleg, ha még énekelni is hallotta őket az ember. Helena nővére, Ružinka nemrég tért haza Palesztinából kislányával, Avivával. A négyéves gyermek, Helena nagynénje után kóborolva, zsidókat és nem zsidókat egyaránt megmosolyogtatott. A göndör, szőke hajú kislány árjábbnak nézett ki az árjáknál. „Hitler nem tudná, mit kezdjen vele” – nevetett Edith anyja. „Tán becsúszott a vérvonalba egy siksze [nem zsidó nő]” – viccelődtek némelyek.5 Friedmanné asszony rámosolygott Helenára, aki tehetségét gyakran kamatoztatta az iskolai színielőadásokon Margie Beckerrel, Edithtel és Leával együtt. Amíg még megengedtek ilyesmit a zsidóknak. Az ifjú gárdisták nem tudták megállni, hogy meg ne bámulják a téren áthaladó csinos lányokat. Helena egyáltalán nem hasonlított kis unokahúgára: sűrű, sötét hajával és egészségtől kicsattanó arcával, virágzó nőiességével nem sokat kellett tennie ahhoz, hogy magára vonja a fiatalemberek figyelmét. Elég volt csak megjelennie. A másik helyi szépség, Adela Gross szégyenlős mosolyával és lesütött pilláival hódított. A kenyereskocsi és a kóser hentesbolt között félúton Edith összefuthatott volt osztálytársával, Žena Haberral, akit rendszerint Margie Becker társaságában talált. Jó volt újra elcsevegni barátnőivel, de a beszélgetés hamarosan félbeszakadt, amint meglátták, hogy plakátok kerülnek a házfalakra, és a kikiáltó fellép az emelvényre. Felpergett a dob, csendre intve a zsidó piac vásárlóit. Az árusok és a vevők abbahagyták az alkudozást. Vajon kapnak-e bővebb magyarázatot annál a közleménynél, ami a tegnapi hóvihar leple alatt elhangzott? A kikiáltó végre kellő számú ember füle hallatára adhatta elő aktuális mondókáját. A fekete-fehérrel nyomtatott értesítőt ezúttal ragasztóval ki is rögzítette, nehogy elvigye a szél. Azok kedvéért, akik nem tudtak olvasni, persze fennhangon fel is olvasta. Kétszer is. Döbbent sikolyok hangzottak fel. Akik eddig nem hitték el a híreket, most rohanvást érkeztek a térre, mert a kikiáltó hangja ezúttal áthatolt a fejekre tekert kendőkön és fülvédőkön, s most már kétség sem férhetett hozzá: a kormány minden 16 és 36 év közötti zsidó hajadont felszólít, hogy március 20-án jelentkezzen egészségügyi alkalmassági vizsgálatra a

középiskola épületében, ezután pedig háromhavi munkavégzésre rendelik ki őket. Ja, és mindenki, legfeljebb 40 kilogrammig, vigye magával a szükséges személyes holmiját.6 Nem egészen két hetük maradt addig.7 Nagy hangzavar támadt. Mindenki – a rabbi, a katolikus pap, a trafikos, a termelők, a vásárlók, a hajadonok – egyszerre kezdett beszélni, kérdezgették a kikiáltót, a rendőröket, a gárdistákat és egymást. Milyen munkáról van szó? Mi lesz azokkal, akik a következő két hétben férjhez mennek? Hová viszik a lányokat? Mit vegyenek föl? Mit csomagoljanak össze? A találgatásba a harag és aggodalom hangjai vegyültek. Ez a rendelkezés nem a háziállatokról vagy az ékszerekről vagy a vásárlásról szólt. Nem találtak benne értelmet. Miért akarja a kormány a lányaikat? Lea átkarolta Edith derekát. Margie Becker Žena Haberra nézett, és a vállát vonogatta. Mi mást tehettek volna? Helena Citron abbahagyta a játékot a kis Avivával, és férjezett nővérére, Ružinkára pillantott. Adela és Debora Gross egymás kezét szorongatta.

Kelet-Szlovákia legnagyobb és leggazdagabb városa, Eperjes mindössze 70 kilométerre nyugatra fekszik Homonnától, ahol a Friedman lányok és barátaik bénultan álltak a piactéren, az életüket örökre megváltoztató rendelkezést hallgatva. Eperjes virágzó zsidó közösségének gyökerei az 1600-as évek elejére nyúltak vissza, a központhoz közeli nagy zsinagóga is hirdette, hogy itt lakott a régió legnagyobb zsidó közössége. A megtévesztően szerény külsejű épület méretében vetekedett a gótikus stílusban épült Szent Miklós-dómmal. Az ezüst- és feketefenyőkkel körbeültetett katedrális égbe nyúló tornyai árnyékában egy szökőkút állított emléket annak a száz évvel korábbi rendeletnek, amely szerint a zsidók immár a városfalon belül is választhattak lakóhelyet. A Neptun-kutat Marcus Holländer, az első zsidó lakos ajándékozta a városnak. Az emlékmű központi helyre került, és népszerű találkozóponttá vált mind a zsidó, mind a nem zsidó fiatalság körében. Azok a boldog idők azonban véget értek. A 16 éves Magda Amster egykor szívesen üldögélt ott a víz csobogását hallgatva, és találkozott a kútnál legjobb barátnőjével, Sara Shpirával. Ám a zsidókat immár kitiltották nemcsak a térről, hanem az egész városközpontból, Sara pedig Palesztinába költözött.8

Napjainkban a városba vezető négysávos Hlavná út végén forgalmas útkereszteződés áll, egy sereg közlekedési lámpával. Az 1940-es években itt tartották a piacot, ahol a szánon vagy szekéren érkező árusok kínálták portékájukat zsidók és nem zsidók számára. Marta F. lánya az egyik gyalogátkelőre mutat: valaha ott állt a ház, ahol édesanyja élt népes családjával. Egy megfakult fényképet vesz elő, amelyen Marta látható 13-14 éves korában, amint a hóban áll egy szűk sikátor előtt. Kísérteties a hasonlóság az Okružná utca mai látképével, amely most is a város zsidónegyedébe vezet. A fiatal Marta szégyenlősen mosolyog a képen, legszebb ünneplőjében, alighanem zsinagógába készül. Furcsa érzés ma ellátogatni Eperjes régi zsidónegyedébe. Egy omladozó, graffitivel kipingált, négy sor szögesdróttal védett fal mögött elhagyatottnak látszó, málló vakolatú, dróthálós ablakú épületek sorakoznak. Nehéz elképzelni, hogy itt valaha három működő zsinagóga, iskola, játszótér, kóser hentes és fürdőház is lehetett. Ahogy Marta F. és Ida Eigerman lányaival sétálgatunk, rábukkanunk a zsinagóga gondnokának házára, és bekopogunk. Jókötésű, szelíd arcú férfi nyit ajtót. A bánatos tekintetű Peter Chudý alig néhány szót beszél angolul. Orna tört szlováksággal elmagyarázza neki, hogy mindkettejük édesanyja a városban lakott, és az első transzporttal vitték el őket Auschwitzba. – Az enyémet is! – kiált fel a férfi. Néhány másodperc múlva már a lakásában vagyunk, és Klara Lustbader fotóját nézzük, aki két fonott copffal, iskolai egyenruhában áll egy osztályképen. Osztálytársai között felfedezzük Magda Amstert. Pár perccel később Peter Chudý nyitvatartási időn kívül beengedett minket a nagy zsinagógába, amely kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy valaha milyen virágzó zsidó közösségnek adott otthont ez a város. A kétszintes, tornyos épület beltere lélegzetelállítóan gyönyörű. A púderkék, boltíves mennyezet alatt geometrikus, mór minták futnak körbe, középen míves bronzkandeláber függ. A nők számára fenntartott karzat fölötti részt aranyszínű Dávid-csillagok díszítik. A földszinten a férfiak egy elegáns, kétszintes tóraszekrény, áron há-kodes előtt imádkozhattak. Itt található az ország legrégebbi zsidó múzeuma. A zsinagógába látogató turisták az emeleten, a nők számára fenntartott karzaton megtekinthetik a Bárkány-gyűjtemény darabjait, és a középkori diaszpórából fennmaradt ereklyéket. Itt állt annak idején Giora Shpira a tóraolvasó asztal, a bimá előtt, hogy bár-micvóján felolvasson a Tórából. Orna Tuckman

édesanyja, Martha talán itt imádkozott a nők karzatán Ida Eigermannal, Glattstein Gizivel, Joan (Jolana) Rosnerrel, Magda Amsterrel és mintegy 225, az első transzporttal Eperjesről deportált fiatal nővel együtt.9 A múzeumban egy könyvet is őriznek, amelyben a holokauszt során meggyilkoltak nevét sorolják fel. Orna Tuckman arca tükröződik a vitrin üvegén, ahogy a könyvet lapozgatja. „Ettől sokkal valóságosabbnak érződik az egész – mondja egy könnycseppet elmorzsolva, amikor rátalál nagyszülei nevére. – Valóban léteztek.”

Magda Amster 1940 körül, Eperjes BENJAMIN GREENMAN CSALÁDJA GYŰJTEMÉNYÉBŐL

Az előkelő családból származó Magda Amster nem az a fajta lány volt, akinek magának kellett intéznie a bevásárlást. A piacnap azonban társasági eseménynek is számított, a hóvihar után pedig egyébként is mindenki kicsit belebolondult már a bezártságba, és alig várta, hogy kimozdulhasson. A

lefegyverzően vidám mosolyú, rózsás arcú Magda kecses nyakát kötött sálba burkolva sietett le a dombtetőn álló házukból, hogy találkozzon Klara Lustbaderrel és néhány más lánnyal az iskolából. Most, hogy a zsidók 14 éves kortól nem járhattak iskolába, a piacnap volt azon ritka alkalmak egyike, amikor a fiúk és a lányok kicsit kötetlenebb formában találkozhattak egymással anélkül, hogy a felnőttek kihallgatták volna minden szavukat. A 14 éves Giora Shpira, Magda legjobb barátnőjének, Sarának az öccse, amolyan tudósalkat volt, aki szívesen szegődött Magda mellé, mert a lány a testvéreként bánt vele. A fiú szeme értelemtől csillogott fekete keretes szemüvege mögött, de az iskolai oktatás lehetőségétől elesvén, ő és öccse, Schmuel nagyrészt otthon tanultak, és különféle kisebb munkákat vállaltak, hogy unalmukban ne adják rosszalkodásra a fejüket. A fiúk tudták, melyik lány milyen okos, és milyen tantárgyakból teljesítettek jól az iskolában. Ismerték a szüleiket és a testvéreiket, és valamikor együtt fogócskáztak ezekkel a gyereklányokkal, akiknek most hirtelen fel kellett nőniük. A nagyzsinagóga előtti téren gyülekeztek a neológ, azaz reform- és ortodox zsidók, de még a haszidok is, akiknek már a délutáni imára, a minchára kellett volna igyekezniük a jeges kövezeten. Mindannyian a pletykáról beszélgettek. Eperjesen hivatalosan egyelőre még nem jelentették be a hírt. Bár a szóbeszéd gyorsan terjedt, azért annyira mégsem, hogy az emberek tudják, mi történt aznap egy másik városban. Kelet-Szlovákiában a híreket a városi kikiáltók szolgáltatták. A városközponttól nem messze, Eperjes zsidónegyede valamivel alacsonyabban feküdt, mint a város többi része, így védettebb volt a hegyek felől fúvó szelektől. A zsinagóga néhány fiatalabb látogatója már elindult a városháza felé, hogy megtudják, lesz-e új bejelentés. Giora és Schmuel is ezzel a céllal kerekedett fel, és gyors lépteikkel megelőzték a térre igyekvő férfiakat. Nehéz volt elhinni, hogy alig néhány hónapja az impozáns, kétszintes épület Giora bár-micvójának színteréül szolgált, utána pedig a fiú Magda Amsteréknél ünnepelte a hagyomány szerinti nagykorúvá válását 40 barátjával és iskolatársával – fiúkkal és lányokkal vegyesen. Amsterék híresek voltak nagylelkűségükről, Giora és Magda szülei pedig különösen szoros kapcsolatot ápoltak leányaik barátsága miatt. Most pedig a szóbeszéd szerint szeretett kislányaikat a munkaszolgálat fenyegeti. Giora az értük érzett aggodalomtól és védelmezőösztöntől vezérelve sietett öccsével a

Hlavná utca felé, elhaladva Glattstein Giziék fűzőboltja előtt, ahol a Lengyelországból átszökött Ida Eigerman is dolgozott. Ida, a családját hátrahagyva, 1940-ben menekült el Újszandec (Nowy Sącz) városából, ahol azóta már gettót alakítottak ki. Először a határ menti Bártfán, a nagybátyjánál húzta meg magát, és a kóser hentesüzletében dolgozott. Az üzlettel szemben, a Kláštorská utcában állt a Bikur Cholimzsinagóga. A nők karzatán Ida talán épp Rena Kornreich mellett ült, aki szintén a saját nagybátyjánál bujkált, egy sarokra tőlük. Bizonyára ismerték egymást, habár Rena később Homonnára költözött. Ida almaarcú teremtés volt, aki egyenes, fekete haját a homlokán tincsekbe göndörítette. Napjai azzal teltek, hogy mértéket vett az eperjesi közép- és felső osztálybeli zsidó asszonyokról, a megfelelő fűző és egyéb alsónemű kiválasztásához. A fűzőbolt mellett elhaladva az ember a székesegyházhoz jutott, ahol a Neptun-kút állt.10 Magda Amster talán ott ácsorgott aznap a tér szélén, mert oda zsidóként már nem léphetett be. Hiányzott neki az iskola és a macskája, amelytől meg kellett válnia. Legjobban azonban a barátnője, Sara után bánkódott, aki annyira eltökélten ki akart jutni Palesztinába, hogy éhségsztrájkba kezdett, amikor az apja megtiltotta neki az utazást. Magdában nem volt meg a hücpe, hogy éheztesse magát, vagy megtagadja apja kívánságait. A bátyja és a nővére már kivándorolt, és ő megértette, hogy édesapja azt szeretné, ha legalább az egyik lánya velük maradna otthon. El is fogadta, hogy mint legfiatalabbnak, neki ez a kötelessége, mégis sóvárgott a testvérei és legjobb barátnője után. Apja megígérte ugyan, hogy néhány év múlva, ha idősebb lesz, meglátogathatja őket Palesztinában, de néhány év egy kamasz számára maga az örökkévalóság. A jeges szél az arcába vágott, és könnyeket csalt a szemébe. Egyedül a domboldalról felé szaladó Giora és Schmuel láttán mosolyodott el, akik papírokat lobogtattak izgatottan. A szél megpróbálta kiragadni a lapokat az ujjaik közül, ahogy Sara legújabb levelét átadták Magda kesztyűs kezébe: Egyszerűen gyönyörű az élet. Olyan tökéletes a világ! Csendes boldogság járja át az embert, ahogy a világgal együtt örvendezik. Örömet lelek a munkámban, mintha minden tagom dalra fakadna közben. Néhány nap eső után az ég újra tiszta, vidám kékben ragyog a szürke házak felett. A kövek közül hirtelen megannyi tarka virág, zöld növény és

árvalányhaj bújt elő. Minden felfrissült és elégedett, a tavasz érintését érezni mindenütt. Boldog vagyok, és imádok élni!11 Az ábrándos pillanatoknak dobpergés vetett véget, és a kikiáltó ugyanazt tette közhírré, amit korábban Edith és barátai hallottak Homonnán. Eperjes zsidó közösségének néhány tagja visszasietett a zsinagógába, hogy tájékoztassák az elöljáróikat a fejleményekről, míg a fiatalok közelebb nyomultak a városházához, hogy a falra ragasztott hirdetményt elolvassák. Szlovákia minden városában ugyanezt a közleményt tették ki, és hirdették fennhangon dobpergés vagy harangszó kíséretében. Csak annyi különbség volt a hirdetmények szövegében, hogy hol kell a lányoknak jelentkezniük: a tűzoltóságon, az iskolában, a polgármesteri hivatalban vagy épp a buszmegállóban. A többi szóról szóra megegyezett: Minden 16 és 36 év közötti zsidó hajadon köteles jelentkezni március 20-án egészségügyi alkalmassági vizsgálatra, amely után háromhavi munkavégzésre rendelik ki őket. Mindenki hozza magával a szükséges személyes holmiját, legfeljebb 40 kilogramm súlyú útipoggyász formájában. „Miért éppen a lányokat?” – kérdezte Giora Shpira. Egész életében hasztalan kereste a választ.

Harmadik fejezet1 „Miért kezdi Hérodotosz a világ történetének leírását egy (a perzsa bölcsek szerint) jelentéktelen eseménysorral, a kölcsönös asszonyrablásokkal?”

Ryszard Kapuściński2

1942. március 13., péntek A pénzügyminisztérium barátságtalan, szürke, oszlopos épülete Pozsony egyik legszebb építészeti remekével átellenben állt. Az 1890-ben emelt art nouveau stílusú építményt az osztrák Josef Rittner tervezte, és az 1940-es években Jozef Tiso elnöksége alatt a Belügyminisztériumnak adott helyet. Eredetileg az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege számára építették, de ekkor a Szlovák Nemzeti Párt főhadiszállása lett. A Dunára néző épület római sisakokkal díszített boltívei és kupolái a Monarchia művészeti gazdagságát hirdették. A Pénzügyminisztérium épületét viszont az 1920-as évek minimalizmusának jegyében dekorálták. E két, merőben különböző épülettől közrefogva a Ferenc József híd ívelt át a Dunán. Ma is láthatunk a parton horgászokat, amint a folyó párájában füstölgő kis tüzek mellett ücsörögnek, miközben fölöttük az utcákon villamosok húznak el csörömpölve. Persze van, ami megváltozott. A Belügyminisztérium a Pénzügyminisztérium régi helyére költözött. Az utca végén bevásárlóközpont épült, meg egy négysávos autóút. A Pénzügyminisztérium egykori épületéhez azonban most is ugyanaz a széles lépcső vezet fel, a tíz méter magas faajtókon ugyanazok a hatalmas sárgaréz kilincsek, és odabent, a márványköves folyosó végén jobbra az 1940-es évek óta bürokratikus hatékonysággal működik a páternoszter. A folyamatosan mozgó fülkékből álló nyitott felvonó a Miatyánkról kapta a nevét, mert az imádság közben morzsolt rózsafüzérhez hasonlóan, véget nem érő körforgásban halad szakadatlanul. A fohászkodás beszállás előtt nem sokat

ér: nem egy ember végtagja vagy akár élete is odaveszett ezen a személyszállító futószalagon, de azokban az időkben így közlekedtek az emeletek között. Az Európában megmaradt kevés páternoszter egyike pedig ebben az épületben működik. Dr. Gejza Konka közlekedési és zsidóügyi miniszter bizonyára tökélyre fejlesztette a mozgó fülkébe bepattanás technikáját, és hozzászokott a deszkák nyikorgásához, amint a szerkezet tiltakozott a súlyos test szállítása ellen. A pénzügyminiszterhez igyekezett, aki épp azt számolgatta, mennyibe kerül a zsidók áttelepítése. A fasiszta Alexander Mach belügyminiszterrel karöltve 1941 nyarán létrehozott Zsidóügyi Osztály vezetőjeként Konka feladata nemcsak az volt, hogy kidolgozza a lányok deportálásának tervét, de vasúti szállításukat is neki kellett megszerveznie.3 A pénzügyi és költséghatékonyság nem az ő reszortja volt, minthogy pedig ez esetben bizonyos kiadásokkal is számolni kellett (élelmezés, szállás, őrség, üzemanyag), gyakran látogatott el a pénzügyminiszter irodájába. A szlovák kormány fejenként 500 birodalmi márkát (mai értéken 60 ezer forintot) fizetett Németországnak, hogy zsidó állampolgárait „áttelepítse” Lengyelországba.4 A wannseei konferenciához köthető eufemizmus, a „kitelepítés” vagy „evakuálás”, ugyanazt jelentette. A Ciklon B (a zsidók és egyéb „nemkívánatos elemek” kivégzésére használt gáz) egyik, öttonnás tételre vonatkozó megrendelőlapján a mérget „a zsidók áttelepítéséhez szükséges anyagok” címen említik.5 Miután 1941-ben a szlovák kormány német követelésre vállalta, hogy 20 ezer munkást küld a Harmadik Birodalomnak, Izidor Koso kancelláriaminiszter javasolta, hogy a zsidó lakosokat küldjék.6 Az eredeti 1941-es terv szerint 18 és 36 év közötti „jó fizikai állapotú személyeket” válogattak volna össze, hogy Lengyelországban építési munkálatokat végezzenek, előkészítendő a zsidók „végleges áttelepítését”. Tudván, hogy ezekkel a feltételekkel nem lesz meg a kívánt létszám, Koso végül 16 évre csökkentette az alsó korhatárt.7 Azt viszont egyik dokumentum sem említette, hogy az első 5000 „jó fizikai állapotú személy” nő legyen. Az 1942. január 20-án tartott wannseei konferencián8 Reinhard Heydrich, a Cseh-Morva Protektorátus helyettes és ügyvezető protektora, és akkori jobbkeze, Adolf Eichmann dolgozta ki részletesen „a világtörténelemben páratlan szervezési feladat” forgatókönyvét. A konferencia részleges feljegyzéseinek filmfeldolgozásában a Schutzstaffel (SS) tagjai és politikusok egy nagy tölgyfa asztal körül ülve rideg érzéketlenséggel

tárgyalják meg az európai zsidóság elpusztítását célzó végső megoldás részleteit. Olyan eufemisztikus kifejezések hangzottak el, mint a zsidók számára biztosított „lehetőség a munkára” – vagyis arra, hogy halálra dolgoztassák őket. Erre a „lehetőségre” kellett Edithnek és barátnőinek jelentkeznie. A hajadon zsidó lányok deportálására vonatkozó döntést valószínűleg zárt ajtók mögött, gyorsíró jelenléte nélkül hozták meg. Vajon kitől származott az ötlet? Adolf Hitlertől és Hermann Göringtől, vagy Heinrich Himmlertől? Biztosan csak annyit tudhatunk, hogy a szlovák deportálások kitervelésében Dieter Wisliceny SS-százados; Alexander Mach belügyminiszter, a Hlinka Gárda egykori vezetője; Vojtech Tuka miniszterelnök; Izidor Koso vett részt és még néhányan mások.9 Dr. Gejza Konkát nem találjuk e válogatott fasiszták között. A kopasz, rideg tekintetű, szigorú arcú férfi nem tűnik fel egyetlen csoportképen sem, és a korabeli beszámolók is csak elvétve említik. A neve azonban épp elég történelmi feljegyzésben és dokumentumban bukkan fel ahhoz, hogy a szerepét illetően kérdések vetődjenek fel. E titkos megbeszélések minden résztvevője egyetértett abban, hogy Szlovákia árjásítása kiemelten fontos feladat, a Szlovák Nemzeti Pártnak azonban bizonyos akadályozó tényezők az útjában álltak: jelesül a jogszabályi keretek és a Vatikán. Mindenekelőtt és legfőképpen, a hazai zsidóság deportálása törvénybe ütközött, mert szlovák állampolgárok voltak. Először is el kellett fogadtatni a Nemzeti Tanáccsal egy erre vonatkozó törvényt, de egyelőre még javaslatot sem terjesztettek elő. A felhívás szövege szerint a lányoknak munkaszolgálatra kellett jelentkezniük. Szó sem volt deportálásról, csak „lehetőséget kaptak”, hogy a kormánynak dolgozzanak. Persze a titkos terveket kidolgozó férfiakat eleve nem túlzottan érdekelte a jogállamiság. Alexander Mach puszta formalitásnak tekintette a nemzeti tanácsi szavazást. Mire a törvényjavaslatot elfogadták, 5000 lány és több ezer férfi már rég megérkezett Auschwitzba. Nem véletlenül nevezték Szlovákiát a Harmadik Birodalom bábállamának. Bár az új törvény szükségessége is jelentett némi hátráltató erőt, a Vatikán tiltakozása sokkal nagyobb problémának számított. A német és szlovák kormány bosszúságára a zsidók munkatáborokba küldésének terve 1941 novemberében kiszivárgott. XII. Pius pápa azonnal útnak indította küldöttjét, Luigi Maglionét, hogy közvetítse a Szentszék üzenetét a szlovák

kormánynak: ne kényszerítsék a zsidó származású szlovák állampolgárokat munkatáborokba, mert az „nem keresztényi” cselekedet.10 Márpedig a Szentszékkel szembemenni komoly dolog. A miniszterek közül többen is hithű katolikusnak vallották magukat. Ugyanakkor a Vatikán a Zsidókódex bevezetése ellen nem tiltakozott valami hevesen, ezért a zsidók deportálásának kitervelői nem különösebben izgatták magukat. Ráadásul a szlovák elnök nemcsak fasiszta volt, hanem katolikus pap is. Mennyire lehetett komolyan venni a Szentszék üzenetét, ha Tiso elnököt nem részesítették hivatalos megrovásban? Tuka miniszterelnök szokásos fájdalmas arckifejezését öltötte magára kerek, fémkeretes szemüvege mögött, amelyben úgy festett, mint aki állandóan meg van lepve (vagy a szelek gyötrik), miközben az ördögien jóképű Alexander Mach fortyogott dühében. Hogy merészeli a Vatikán megkérdőjelezni az intézkedéseiket? A keresztény erkölcs nem a Szlovák Néppárt feladata. Népük vezetője ember és Isten között, nem pedig a zsidók és Isten között közvetít. A reverendás elnök pedig nem szíveli a zsidókat. Az ostoba protokoll a hatékonyság útjába áll. A Vatikán fenyegetően rázta az ujját, és ragaszkodott ahhoz, hogy az átkeresztelkedett zsidókkal tegyenek kivételt, valamint azok, akik a szlovák nemzetgazdaság számára fontos munkát végeznek (gyártulajdonosok, földművesek, mérnökök), szintén mentesüljenek az „áttelepítés” alól. Az úgynevezett keresztényi könyörületesség a szegényebb zsidókra nem vonatkozott. A zsidók munkatáborba küldése állítólag megtakarítást jelentett a szlovák kormánynak, bár a propaganda erősen ellentmondásos üzeneteket közvetített: egyrészt azt hangoztatták, hogy a zsidó lakosság a szegénysége miatt teher az állam számára – másrészt azzal vádolták őket, hogy a nem zsidó szegények kárára gazdagodnak. A vezetőket nem érdekelte, hogy paradox állításokat fogalmaznak meg. A kormányfüggetlen közgazdászok egyértelműen cáfolták a megtakarítás elméletét, de ezzel sem törődtek. Alexander Mach csak a saját szakértőjére, Augustín Morávekre, a Központi Gazdasági Iroda vezetőjére hallgatott, aki manipulálta az adatokat: egyszerűen eltekintett a teljes költségelemzéstől, amelynek tartalmaznia kellett volna nemcsak a zsidók összegyűjtéséhez és szállításához kapcsolódó kiadásokat, de a munkásokról való gondoskodás költségeit is. Mi történik, ha valamelyikük megbetegszik? A dolgozókat etetni is kell, nem igaz? A nők legalább kevesebbel is beérik.

Persze a végső gazdasági árulást Mach és cinkosai akkor követték el, amikor 1941-ben a zsidók elszállítása kapcsán megkeresték a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt. 1942 márciusában Tuka miniszterelnök bejelentette a Nemzeti Tanácsnak: „a német kormány képviselői ígéretet tettek arra, hogy Németország átveszi az összes szlovákiai zsidót”. Az „áttelepítés” költsége fejenként 500 birodalmi márkát tesz ki.11 A németek tehát egy petákot sem fizettek a rabszolgákért, sőt még ők kértek pénzt az átvételükért. Vajon ezt a tételt feltüntették-e a szlovák költségvetésben? A dr. Gejza Konka vezetése alatt álló Közlekedési Minisztérium minden apró részleten fájdalmasan sokáig rágódott, többek között azon is, milyen típusú szerelvények alkalmasak egyszerre ezer „személy” szállítására a nehéz, hajtűkanyarokkal tűzdelt hegyi terepen. A legköltséghatékonyabb választásnak a marhavagonok bizonyultak: a németek már elvégezték a becsléseket, és megállapították, hogy kétszer annyi ember fér el egy-egy ilyen kocsiban, mint ló vagy szarvasmarha. Ezer ember utaztatásához legalább húsz vagonból álló szerelvényre van szükség. Ez már valóban nem egyszerű vonat, hanem szállítóeszköz. A szervezőkre herkulesi feladat várt. Nemcsak a vasúttársaságnak kellett a marhavagonokat forgalomba állítania, hanem arról is gondoskodni kellett, hogy a távolabbi településekről a „személyeket” a központi gyűjtőhelyekre buszoztassák, amelyek elég nagyok a befogadásukra, amíg kellő számban össze nem gyűlnek a költséghatékony transzporthoz. Olyan vasútállomásra is szükség volt, ahol legalább húsz marhavagont mellékvágányra tudnak állítani az indulásig. Kelet-Szlovákiában a poprádi állomás felelt meg ennek a feltételnek. Itt át lehetett szállítani az északkeleti és délkeleti vonalról érkező munkásokat anélkül, hogy a menetrendszerű forgalmat akadályozták volna. Szükség volt egy olyan épületre is, ahol a transzportok utasai az átszállásig tartózkodhatnak. Poprádon volt egy kétszintes, megfelelően bekerített kaszárnya. Probléma megoldva.

Napjainkban a fővonal egyik oldalán viharvert sínpárok kandikálnak ki a gaz és vadszederindák alól. A lányok elszállásolására szolgáló barakkoktól alig fél méterre futó vágány egy elhanyagolt, rozsdás vagonok tárolására használt területre vezet. A távolban a Magas-Tátra hófödte hegycsúcsai nyúlnak az ég felé.

Valószínűleg szándékosan alakították úgy, hogy az első transzport vidékről induljon. Egyfelől az esetleges hibák így kevésbé keltenek feltűnést. Másfelől, ha a művelet netán ellenállásba ütközne, a Hlinka Gárda nagyobb nyilvánosság nélkül kezelheti a helyzetet. A kormány nem akarta borzolni a kedélyeket. Mivel a Nemzeti Tanács ekkor még nem fogadta el a zsidók deportálását lehetővé tevő törvényjavaslatot, igyekeztek minél hétköznapibb színben feltüntetni az eseményeket. Természetesen deportálásról a hivatalos kommunikációban szó sem volt. A lányokra „szerződéses munkásokként” hivatkoztak.12

Mégis, mikor váltak a fiatal, férjezetlen nők célcsoporttá? Kinek a fejéből pattant ki az ötlet? Úgy tűnik, nem lehet egyetlen felelőst megnevezni, de az biztos, hogy férfiak hozták a döntést. Vajon nevettek, amikor megfogalmazták az első transzport hivatalos indoklását: munkásokat szerveznek, akik felépítik a szállásokat a később érkező zsidó munkaerő számára? Kinek jut eszébe 999 fiatal lányt építőmunkásként alkalmazni? Később az a hír járta, hogy a lányok „cipőgyárban” fognak dolgozni. Akkoriban Szlovákia volt a világ egyik legnagyobb cipőexportőre, és a T. & A. Baťa cipőgyár rengeteg embert foglalkoztatott.13 Auschwitz-Birkenauhoz valóban tartozott cipőkészítő üzem is, bár a 999, első transzporttal érkező lány közül egyről sem tudok, aki ott dolgozott volna. Az üzem nyilván Jan Antonín Baťa tulajdonában állt. A gondolat, hogy leányaik cipőkészítéssel foglalatoskodnak majd, sok családot megnyugtatott. A kormány azonban becsapta őket. A következő lépés a kivitelezés volt. A németek már megállapították, hogy nagy tömegeket egyszerre leghatékonyabban állatszállításra tervezett vagonokban lehet mozgatni. Konka és kollégái egyetértettek velük. Vajon elképzelte-e egyikük is, hogy így, kora tavasszal milyen hidegek és huzatosak lesznek ezek a szerelvények a szoknyát viselő fiatal lányok számára – különösen, amikor a Tátrán és a Kárpátokon haladnak át? Kinek jutott eszébe, hogy éppen szombatra hívják be őket? Vagy az, hogy vagononként egyetlen vödör szolgáljon az ivóvíz tárolására, egy másik pedig az ürítésre? Felmerült-e a döntést hozó férfiak bármelyikének fejében, hogy egyes lányok talán épp akkor menstruálnak majd? Persze hogy nem! Hiszen ez is a pszichológiai hadviselés része volt, amelyet hamarosan népirtás követett. Eme nagyszabású logisztikai feladat szervezése közben eszébe jutott-e bármelyik férfinak, hogy neki is van lánya, húga, unokatestvére?

Belegondolt-e, hogy az egész művelet közelről egészen máshogy fest, mint ahogy elképzelte? Hogy milyen visszataszítóan bánnak emberi lényekkel? Hogy itt fiatal lányokról van szó?

A belügyminisztérium ódon épületében nem volt páternoszter, sem egyéb felvonó. Dr. Gejza Konka kénytelen volt a lépcsőn felcaplatni az irodájáig. A tölgyfa borítású irodájában csengetett a titkárnőjének, hogy vigye be a legújabb, aláírásra váró dokumentumokat. A leheletvékony lapokra frissen legépelt utasítások három példányban, karbonpapírral elválasztva kerültek az asztalára, hogy jóváhagyja őket. Konka nem foglalkozott vele, hogy a deportálandó „személyek” nők – sőt ifjú hajadonok –, csak az esetleges elütéseket kereste. Pozsony (Bratislava)–Patrónka, Lemec vasútállomás, 1000 fő befogadóképesség Szered (Sereď): zsidó munkatábor, Szered vasútállomás a Vág (Váh) folyó mellett, 3000 fő befogadóképesség Nyitranovák (Nováky): zsidó munkatábor, Nyitranovák vasútállomás, 4000 fő befogadóképesség Poprád (Poprad): Poprád vasútállomás, 1500 fő Zsolna (Žilina): Zsolna vasútállomás, 2500 fő14 A szlovák kormány eredetileg azt tervezte, hogy mindössze öt nap alatt 5000 zsidó lányt vitet Lengyelországba. Ez monumentális vállalkozás lett volna, amilyen korábban még a náciknak sem sikerült. A Konka által aláírandó dokumentum még ennél is merészebb vállalást fogalmazott meg: 12 ezer „személy” illegális deportálását. Ahogy a tollat a kezébe vette, aggódott-e Konka, hogy mit szól majd a Vatikán? Néhány hónappal korábban magabiztosan foglalt állást a „zsidókérdésben”, de most, hogy az ő neve került a rendelkezés alá, vajon támadtak-e erkölcsi aggályai? Ha a pápa véleménye nem is érdekelte, vajon nem érdekelte Istené sem? A 14-es, Zsidóügyi Osztály mindössze két hetet kapott, hogy előkészítse és megkezdje minden idők legnagyobb deportálási műveletét. De hiszen az Úristen is hét nap alatt teremtette a világot: ez sem volt hát lehetetlen.

A miniszter ablaka alatt ködpára szállt fel a befagyott Duna jegéről. Ahogy felemelte írószerszámát, hogy aláírja a dokumentumot, minden bizonnyal meg volt róla győződve, hogy a karrierje sínen van. Töltőtolla hegyét a papírhoz nyomta, és odavéste: „Dr. Gejza Konka miniszteri aláírásával”. Ezzel megpecsételte több ezer fiatal zsidó nő sorsát. Bár ez az aláírás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Konka neve bekerüljön a világ gonoszainak névsorába, a miniszter heteken belül szinte nyomtalanul eltűnt a színről,15 és a Zsidóügyi Osztály vezetését korábbi helyettese, a hírhedt Anton Vašek vette át: egy öntelt, túlsúlyos és korrupt bürokrata, aki később „a Zsidók királya” gúnynéven vált ismertté. Vašek örömmel fogadott el megvesztegetést, és adott mentességet azoknak, akik a legtöbbet ígérték érte. Ugyanakkor visszatartotta a kedvezményeket mindazoktól a zsidóktól, akik véleménye szerint nem fizettek eleget. Eközben Konka néhány héttel az első transzport elindítása után, eltekintve az aláírásától, köddé vált, mintha sosem létezett volna – hasonlóan a több ezer fiatal lányhoz, akiknek a deportálásáról intézkedett.

Negyedik fejezet „Mit akarhattak tőlük? Hiszen legtöbbjük még gyerek volt.”

Ladislav Grosman: Nevesta1

Emmanuel Friedman büszke volt leányai éles eszére, és értelmiségi pályára szánta őket: Leát jogásznak, Edithet orvosnak, hogy anyagilag független életet élhessenek. A férfiak, akikkel imádkozni járt, többnyire a Talmud ősi tanítását vallották, amely szerint az asszonynak otthon a helye, és az anyaság az egyetlen hivatása. Meg is szólták Friedmant, amiért taníttatni akarja a lányait. Emmanuel viszont abban hitt, hogy a nőknek Isten adta joguk, hogy tanuljanak, így aztán hamar új, liberálisabb zsinagógát keresett a családjának. A Zsidókódex azonban megfosztotta Leát és Edithet attól a lehetőségtől, hogy karrierálmuk valóra váljon. Egy Manci Schwalbová nevű fiatal nő az utolsó vizsgája előtt állt az orvosi egyetemen, amikor a törvény életbe lépett. Mancinak nem engedték meg, hogy letegye a záróvizsgát. Emmanuel és Hanna Friedman aggodalmasan gondolt arra, hogy leányaik már a középiskolát sem fejezhetik be. Hogyan boldogulnak majd az életben, ha még érettségijük sem lesz? És hogyan volnának alkalmasak a kormány megbízásából végzett munkára, ha ugyanez a kormány megfosztja őket a szükséges oktatástól?

Az egyetlen jó hír az volt, hogy a nemzetgazdaság és a háborús erőfeszítések szempontjából fontos tevékenységet végző családok mentesültek a rendelet hatálya alól, és Friedmanék elvileg közéjük tartoztak. Rajtuk kívül még volt egy-két szerencsés család. Chaim Gross unokái, Adela és Debora szintén mentességre számíthattak. Amikor a család úgy döntött, hogy Deborát hozzáadják Martin Grosmanhoz, azt remélték, hogy idősebbik lányuk így kettős védelmet élvez: egyrészt a családjuk kivételezett helyzete,

másrészt a férje révén. A 18 éves Adela viszont még nem élvezhette ezt a kettős biztonságot. Rendkívüli szépsége ellenére Helena Citron egyelőre nem talált férjet magának, a családja pedig szegény volt. Számukra nem volt menekvés. Hacsak nem házasítják ki sürgősen, Helenának be kell vonulnia munkaszolgálatra. Nővére, Ružinka Grauber férjes asszonyként és anyaként biztonságban tudhatta magát. Hanna Friedman a kötényét gyűrögette, és gondterhelten ráncolta homlokát. A nemzetgazdasági szempontból fontosnak tartott családoknak megkönnyebbülést jelentett a mentesség, de mi lesz a szomszédok lányaival, barátnőivel, Edithtel és Leával? Mi vár Žena Haberra, Margie Beckerre, meg a vörösesszőke, törékeny Anna Herskovicra, aki láthatóan nem fizikai munkára termett? És mi lesz a jószívű, dundi Annou Moskoviccal, aki „véletlenül” mindig Friedmanék felé járt azokon a napokon, amikor a ház asszonya kenyeret sütött? Annou imádta Friedmanné kenyerét. Vajon Irena Fein itthon maradhat? Elegendő indok-e rá, hogy a fotóműteremben dolgozik, és a keresete fontos kiegészítés a családja jövedelméhez? Egyébként is, miért nem végezhetnek a lányok munkaszolgálatot itthon? Így zsörtölődött magában Hanna Friedman, míg lányai leszedték a vacsoraasztalt, és elmosogatták az edényeket. Elhatározta, hogy kenyérsütéskor egy kicsit több tésztát dagaszt, és egy egész fonott kalácsot ajándékoz Announak. A „fehér szobában” a kandalló előtt üldögélő Emmanuel a felesége aggodalmas arcát figyelte. A rendelet szerint nem kétséges, hogy a lányaik „elég érettek” a munkához. „Leának van kiutazási engedélye Magyarországra – jegyezte meg Hanna. – Küldjük oda, ott viszonylag nyugodt az élet! Ha megérkezett, Edith majd utánamegy, átszökik a határon. Jobb, ha elmennek, mint ha munkaszolgálatra viszik őket.” Emmanuel azonban törvénytisztelő polgár volt. „Ez a törvény” – felelte. „Dehát ez rossz törvény.” „Akkor is törvény” – kötötte az ebet a karóhoz a ház ura. Ha egy zsidó szegi meg a törvényt, az más súllyal esik latba, mint ha egy nem zsidó teszi. Emmanuel félt a megtorlástól. Friedmanék vitájához hasonló beszélgetés sok ezer zsidó szülő között elhangozhatott aznap este Szlovákia-szerte. Odakint a hó már nem volt

makulátlanul tiszta és fehér: piszkosszürkére váltott. A fenyők a vastag jégréteg alatt meghajoltak, ágaik letöredeztek a kíméletlen szélben. A buckák között kígyóként hullámzott a vihar sodorta hó. Mennydörgés hasított végig az égen, ahogy az ítéletidő a magyar határ és a keleti front felé haladt. Az elkövetkező éjszakákon egyetlen zsidó sem aludt nyugodtan.

Az eperjesi Adolf Amster biztos volt benne, hogy vállalkozásának nemzetgazdasági jelentősége révén családja mentesül a rendelet hatálya alól, és legkisebb lánya, Magda nincs veszélyben.2 Hartmannéknak tehenészetük volt, így ők is kivételezett státuszra számíthattak. Az itt-ott hallott beszélgetésekből arra lehetett volna következtetni, hogy mindenki mentességet kap valamilyen jogon. Gyártulajdonosok, képzett szakemberek, földművesek – ha egy családnak volt a szlovák kormány számára valamilyen fontos és életképes vállalkozása, bizonyára engedélyt kapnak, hogy otthon tartsák lányaikat. A mentességet biztosító dokumentumok terjedelmesek voltak, és a pozsonyi minisztérium szorgos titkárnői bizonyára sok példányt gépeltek ezekből, de az engedélyezés folyamata távolról sem volt egyszerű. A hivatali ügyintézés, amely sosem a hatékonyságáról volt híres, most még jobban lelassult. Amikor a munkaszolgálat híre eljutott Rómába, a Vatikán újabb követet küldött még márciusban, hogy közbenjárjon a zsidók érdekében.3 A Szentszék nyomásgyakorlását ellensúlyozandó, Eichmann Pozsonyba küldte a jobbkezét, a „zsidóügyi szakértő és tanácsadó”4 Dieter Wisliceny SSszázadost, hogy gondoskodjék az első „hivatalos” zsidó transzport5 zökkenőmentes elindításáról. A kövérkés Wisliceny felhívta Konka figyelmét arra, milyen nehézségekre számíthat az első ezer lány deportálása kapcsán, de Konkának meggyőződése volt, hogy grandiózus terve, amely szerint öt nap alatt 5000 nőt szállítanak el, működni fog.6 A mentességgel kapcsolatos ügyintézési káoszról mit sem sejtő szülők bíztak abban, hogy a kormány idejében eljuttatja hozzájuk az ígért papírokat, még mielőtt a lányoknak munkára kell jelentkezniük. Hanna Friedman mindennap izgatottan leste a postást. Időnként váratlanul magához ölelte lányait, megsimogatta Lea haját, megpaskolta Edith arcát, és együtt énekelt velük a konyhában, míg a ház körüli teendőket végezték. Chaim Gross megbízta beosztottait, hogy folyamatos telefonhívásokkal ostromolják a Belügyminisztériumot. Debora esküvőjét előrehozták. A lány ifjúkori ízületi

gyulladásban szenvedett, így bizonyára úgyis alkalmatlannak ítélnék a munkaszolgálatra. De mi lesz Adelával? Homonna polgármestere támogatta a város számára fontos zsidó családok mentességét, de a hivatalos papírok nélkül ő is tehetetlen volt. Emmanuel Friedman személyesen ismerte a regionális hivatal több dolgozóját, de ők sem igazodtak el a mentességi dokumentumok dolgában. Senki sem tudta, mikorra várható a megérkezésük. Csak egy biztos pont volt: a városszerte újra meg újra kihirdetett szigorú figyelmeztetés: annak, akinek a neve szerepel a listán, a megadott időpontban és helyen meg kell jelennie, különben őrizetbe veszik. Névjegyzék is volt? Volt bizony.

A lányok Homonna városi névjegyzéke, születési idejükkel és lakcímükkel. Lea és Edith 15-ös és 16-os sorszámmal szerepel. A pipa azt jelöli, hogy munkára jelentkeztek JURAJ LEVICKÝ GYŰJTEMÉNYÉBŐL

Amikor Németország megszállta Szlovákiát, zsidó tanácsokat alakítottak, látszólag azért, hogy a közösségük érdekeit képviseljék. Valójában azonban semmilyen hatalmuk vagy felelősségük nem volt, mindössze arra szolgáltak, hogy információt gyűjtsenek a zsidó lakosságról. Kezdetben ezek az összeírások ártalmatlan bürokratikus papírmunkának tűntek, de az adatgyűjtést mögöttes szándék vezérelte: ez tette lehetővé, hogy a Hlinka Gárda később mozgósítsa erőit a zsidó lakosság ellen. Adathalászat az 1940es évek stílusában, állami megrendelésre. A régiók szerint lefektetett listákon ábécérendben tüntették fel a neveket, mellettük a születési dátumot és a lakcímet. Ha egy lány nem jelent meg a kihirdetett időpontban, a rendőrségnek csak meg kellett jelennie a névsorban feltüntetett házban vagy lakásban, és letartóztatni – kivéve, ha a nevét hivatalosan kihúzták.7 1942. március 20-án reggel Brody Sloboda egyszerre lépett ki a háza ajtaján nem zsidó köztisztviselő szomszédjával.8 „Nem jó nap ez a zsidóknak” – jegyezte meg a szomszéd. „Miért nem?” – kérdezte Brody. „Látja ezt? – mutatott fel egy listát a szomszéd. – Ma ezeket a zsidó lányokat munkatáborba viszik.” Brody a lista elején megpillantotta egyik unokatestvére, Judita Hassová nevét. „Tenne nekem egy szívességet? – kérdezte a szomszédot. Kihúzná a kedvemért ezt a nevet?!” A szomszéd erre elővette a ceruzáját, és áthúzta Judita nevét. 75 évvel később Judita fia, Ivan Sloboda még mindig azon tűnődik, vajon ez volt-e az oka annak, hogy csak 999 lányt vittek el. Talán az ő anyja lett volna az ezredik? De az is lehet, hogy a létszámot szándékosan állították be 999-re.

Ötödik fejezet Tet: Számértéke 9: a rejtett, visszás jótéteményt jelképezi

Az okkult miszticizmus megszállottjaiként a Harmadik Birodalom vezetői bármilyen eszközt hajlandók voltak megragadni a győzelem érdekében. Himmler lelkesedett az asztrológiáért. Goebbelst lenyűgözték Nostradamus jövendölései, és ezekkel kapcsolatos saját értelmezését megosztotta a Führerrel is, aki nagy érdeklődést mutatott mondandója iránt. Az 1940-es évekre a birodalom „tudós” asztrológusokat és parapszichológusokat alkalmazott, Nostradamus írásait pedig egy valóságos részleg elemezte, amely arra a következtetésre jutott, hogy a próféciák megjövendölték Franciaország és egész Európa bukását. „Vigyázzanak! Senkinek se mutassák meg Nostradamus jóslatait!” – figyelmeztette Goebbels a bizalmasait.1 Érdekesség, hogy a híres jövendőmondó megemlíti művében a 999-es számot: „Ha a végítéletkor 999-en vádolnak is egy embert, de egyvalaki szót emel mellette, megmenekül.” A 999 lányért viszont senki nem akadt, aki szót emelt volna. Jól dokumentált történelmi tény, hogyan használta fel Hitler a tömegek manipulálására a pogány mitológiát. Minél több „kozmobiológus” támogatta a náci ideológiát, a vezetőknek annál inkább meggyőződésük volt, hogy tanaikat követve „természetfölötti erők mozgósíthatók”. 2 Himmler az asztrológiát „tudományosan igazoltnak és abszolút pontosnak” tartotta.3 Ennek fényében nem meglepő, hogy saját külön bejáratú asztrológusa is volt: Wilhelm Wulff, akire idővel olyannyira támaszkodott, hogy 1944-ben például már a csillagok állása határozta meg a katonai döntéseket és stratégiákat. A birodalom végnapjaiban az SS külföldi hírszerzésének vezetője Wulffot kereste fel, ha meg akarta tudni, mire készül Himmler 4 – akiből addigra a birodalom második embere lett. A numerológiát már Püthagorasz is alkalmazta az ókori Görögországban, de gyökerei még régebbre, az ősi Babilon káldeus hagyományaihoz nyúlnak vissza.5 Az asztrológusok gyakran használják a

számmisztikát. Ismerve a náci rezsim kötődését Nostradamushoz, a pogány mitológiához és az asztrológiához, nem alaptalan felvetés, hogy a 999-es számnak talán lehetett köze ezek valamelyikéhez, vagy épp mindegyikéhez. Különösképpen, mivel az első, Auschwitzba induló női transzportot maga Himmler rendelte el személyesen. 1942. március 3-án Himmler Ravensbrückbe látogatott, hogy az ottani munkatábor vezetőjével, Max Koegellel egyeztessen a wannseei konferencián született legújabb döntésről, amely szerint megsemmisítő táborokat hoznak létre a zsidóság likvidálására. Miért éppen Koegelt kereste fel? Ravensbrück volt az egyetlen nők számára épített náci koncentrációs tábor, és bár nincs konkrét bizonyíték arra, hogy a döntés értelmében először a fiatal nőket akarták volna deportálni, Himmler akkor már tudta, vagy épp maga határozott úgy, hogy az első, Szlovákiából érkező transzport lányokból álljon. A probléma az volt, hogy Ravensbrückben már akkor is 5000 nő raboskodott, és nem tudtak többet fogadni. Új női tábort kellett felépíteni – Auschwitzban. Miután Himmler tervéről tájékoztatták, Auschwitz új parancsnoka, Rudolf Höss elrendelte, hogy az 5-östől a 10-es blokkig ürítsék ki a tábort. Ezekben korábban több mint 20 ezer orosz hadifoglyot őriztek, a nagy többségük még március előtt meghalt, vagy kivégezték őket. Az életben maradt mintegy 900 főt áthelyezték öt kilométerrel odébb, a lengyel lovasság megürült istállóépületeibe. Ezután már csak annyi teendő maradt, hogy kerítéssel elválasszák a leendő női altábort a férfiakétól, és találjanak egy női táborvezetőt. A 42 éves SS-tag Johanna Langefeld tökéletes jelöltnek mutatkozott.6 Langefeld 1939 óta dolgozott Ravensbrückben, így több éve munkakapcsolatban állt Himmlerrel, aki tudta, hogy a női altábor kialakításában számíthat az asszony kiváló szervezőkészségére. Langefeld meggyőződéssel vallotta, hogy a foglyok megnevelésének leghatékonyabb eszköze a szigorú testi fenyítés, amelyet ma már a kínzás kategóriájába sorolnánk. Ugyanakkor azokért a rabokért mindent megtett, akik mellette dolgoztak, és akiket megkedvelt. A wannseei konferencia és Himmler által meghozott új döntéseket nem titkolták az SS tagjai elől, így Langefeldnek tudnia kellett, hogy az irányítása alá tartozó zsidó nőket addig fogják dolgoztatni, amíg alkalmatlanná nem válnak a munkára, akkor pedig kivégzik őket. Bár ez a gyakorlat ellenkezett vallási meggyőződésével, a zsidókat nem szerette, így az új megbízatással járó előléptetést örömmel

fogadta. Ravensbrückben nemegyszer összeütközésbe került Max Koegellel, ezért örült, hogy végre teljesen önállóan irányíthat egy egész altábort, és bizonyíthatja rátermettségét Himmler előtt. Legalábbis ebben reménykedett. Langefeldről, úgy tűnik, mindössze egyetlen auschwitzi fotó maradt fenn: egy tömör kerítés mellett halad el Himmler és három másik Gestapotiszt nyomában – a kerítés tetején szögesdrót –, valószínűleg Ravensbrückben. Himmler megy az élen, két kesztyűjét egyik kezében tartva. A talajt hó borítja, az óriás termetű gestapósok mögött Langefeld szinte eltörpül. Keskeny katonasapkája alatt őszes haja szigorú kontyba fogva. Egyszerű szabású, állig gombolt kabátján nem látható rangjelzés. Megereszkedő tokája fölött szája szigorúan összezárva, nyúzott arcával besavanyodott, korosodó matróna benyomását kelti. Az auschwitzi szolgálat csak felgyorsítja idő előtti öregedését. Mindössze három hete maradt, hogy felkészüljön az első női transzport fogadására, és rengeteg volt a teendő. Himmler elrendelte, hogy válogasson össze női felügyelőket az SS kötelékéből, valamint a ravensbrücki rabok közül 999 nőt, kápónak az új táborba.7 Miért nem kereken ezret? Vajon véletlen egybeesés, hogy itt is 999 nőt kellett összeszedni? Egyáltalán, a „véletlen” szó szerepelt-e Himmler szótárában? A hagyomány szerint a numerológia és asztrológia arra hivatott, hogy az ezekből származó bölcsesség segítsen eligazodni a kaotikus univerzumban. Minden számnak megvan a maga jelentése és ereje, de háromszori ismétlésükkel erejük megtriplázódik. Tehát egy ilyen numerikus hármas valamilyen határozott célt szolgálhat.8 A püthagoraszi rendszerben a számok ciklusokat jelölnek. Az 1-es a kezdés, a 9-es a tetőpont. A kiteljesedés. Három 9-es egymás mellett egy határozott végpontra utal, míg a 10 és az 1000, amelyek a 9-et és a 999-et követik, egy új kezdetet (millennium) képviselnek. Ha a 9-es úgynevezett árnyékszám (ez a kifejezés arra utal, hogy a számjegy másodlagos, negatív jelentést hordoz, mondja Molly McCord asztrológus és numerológus), a számmisztika szakértői a szám használatának mögöttes szándékát keresik.9 A holokauszt esetében a 999-es szám arra az egyértelmű vágyra utalna, hogy valaminek véget akartak vetni. A 9-es matematikai értelemben véve is különleges, hiszen minden 9-cel osztható szám számjegyeinek összege 9. 9 + 9 + 9 = 27; 2 + 7 = 9

A püthagoraszi számmisztika művelői a dátumokat – éveket, hónapokat, napokat – is számjegyekre bontják, majd a kapott számjegyeket addig adogatják össze, amíg egy egyjegyű számot nem kapnak. Ezt a módszert alkalmazva 1942. március 26-ára ezt kapjuk: 1 + 9 + 4 + 2 + 0 + 3 + 2 + 6 = 27; 2 + 7 = 9. A püthagoraszi rendszerben a betűk is rendelkeznek számértékkel. A Heinrich név betűinek számértéke 9, csakúgy, mint Himmler középső nevéé (Luitpold) és vezetéknevéé. A születési dátuma, 1900. október [10. hó] 7-e, szintén 9-re jön ki. Talán Himmler a végső megoldás hivatalos kezdőpontján a számmisztika felhasználásával akarta az okkult erőket segítségül hívni a zsidóság megsemmisítésére? Babonás hite szerint a siker garanciája a csillagok állásában és a számok megfelelő megválasztásában rejlik. Így a zsidókérdés véglegesen, teljes mértékben eldől. Persze konkrét bizonyítékok, például naplóbejegyzések híján nehéz megmondani, mi járhatott Himmler fejében. Tény azonban, hogy az első transzporttal nem 1500 „személyt” küldtek Auschwitzba, mint ahogy abban a dokumentumban szerepelt, amelyet Konka 1942. március 13-án írt alá. Hanem 999-et – pontosan ugyanannyit, ahány nőt Himmler néhány nappal korábban Ravensbrückből odarendelt. Itt érdemes megnéznünk a lányok érkezése napjának asztrológiai vonatkozásait. Az asztrológia elkötelezett híveként Himmler 1928 óta bújta a horoszkópokat.10 Molly McCord szerint Himmler horoszkópja „egészen rendkívüli”.11 Úgy kértem fel az elemzésre, hogy csak a születési dátumot árultam el neki, azt viszont nem, hogy az egyik leghírhedtebb náci vezetőé. „A ritka együttállások szerint éles eszű személy, aki nagy dolgokra képes, jelentős hatalomra tesz szert, és kiemelkedő vezető” – következtetett a szakértő. A náci rezsim értékítélete szerint mondhatjuk, hogy valóban nagy dolgokat vitt véghez. Ahogy az SS-ranglétra egyre magasabb fokára hágott, Himmler mérhetetlen hatalomvágya kemény versenytárssá és politikai ellenféllé tette. A ravasz játszmák és a manipuláció mestereként mindig arra törekedett, hogy ellenlábasait sakkban tartsa, és nyerő pozícióból minél nagyobb befolyásra tegyen szert. A horoszkópot meghatározó négy elem a levegő (intellektus), a tűz (energia), a föld (stabilitás) és a víz (érzelmek). „Egy önmaga körül forgó személy képe rajzolódik ki, akit az érdekei vezérelnek, és a vágy, hogy ő legyen az első – folytatja McCord. – A Hold és a Kos csillagkép születéskori

együttállása könyörtelen egyénre utal, aki nem sok együttérzéssel viseltetik embertársai iránt.” Lehetséges, hogy a 999-es szám Himmler sajátos, különböző hiedelmek egyvelegéből összeálló világnézetéhez kapcsolódik. Ez a feltételezés nem olyan légből kapott, mint amilyennek elsőre hangzik. Goebbelsről tudjuk, hogy hajlamos volt a maga szája íze szerint értelmezni Nostradamus jóslatait.12 Ha a 999-es számnak van bármilyen numerológiai jelentősége, az nagyon is beleillene Himmler játszmáiba, amelyeket a végső megoldás kivitelezése érdekében folytatott. A nőket sakkbábuként mozgatta. Ha a Ravensbrückből áthelyezett kápók toborzását szánta első lépésnek a nagy sakktáblán, talán a 999 lány deportálása volt a második? És vajon szándékosan választott olyan dátumokat e lépések megtételére, amelyek a csillagok állása szerint a lehető legjobban elősegítették a végső győzelmet? Robert Wilkinson történeti asztrológus szerint a transzport időzítésében több tényező is arra utal, hogy „sorsszerű útelágazásnak” szánták. Az asztrológiában ugyanis, mint elmondta nekem, „a szeptilis sorozat mindig olyan időpontokat jelöl, amikor a meghozott döntések végérvényesen és visszavonhatatlanul meghatározzák a jövőt”.13 Bárhogy értelmezte és manipulálta is a jeleket Himmler, nagyon valószínűtlen, hogy március 20-át és 26-át találomra húzta volna ki egy kalapból – legalább annyira, mint az, hogy véletlenül éppen 999 ravensbrücki rabot választott, és nem kereken ezret. Ahhoz túlságosan is irányításmániás volt, és a Harmadik Birodalom más vezetőihez hasonlóan minden kis – esetében asztrológiai – előnyt ki akart használni, amely hite szerint hozzásegíthette a sikerhez. Az estét, amikor az első Auschwitzba tartó szerelvény kigördült a poprádi vasútállomásról, a csillagok bonyolult együttállása összekapcsolta Himmler ravensbrücki látogatásának dátumával, valamint azzal a júliusi nappal 1941-ben, amikor Göring felhívása elhangzott „Európa zsidó népességének teljes megsemmisítésére”.14 Ez a felhívás indította el a folyamatot, amelynek nyomán a wannseei konferencián megszületett a végső megoldás terve, néhány héttel később pedig gyors gyakorlatba ültetése folyományaként az első 999 fiatal lányt deportálták Szlovákiából. A dátumok és időpontok a horoszkóp meghatározó elemei. Tudjuk, hogy a vonat 20 óra 20 perckor hagyta el a poprádi vasútállomást.15 Mint Wilkins rámutat, ez összekapcsolható Himmler ravensbrücki látogatásának időpontjával. Másnap reggel, amikor a két transzport Auschwitzba ért – egyik a kápókkal, a másik a szlovákiai lányokkal –, a Mars az Ikrek

csillagképben állt, ahogy az 1942. március 3-i holdfogyatkozáskor is: azon a napon, amikor Himmler Ravensbrückben járt, hogy 999 kápót toborozzon az auschwitzi táborba. Az említett holdfogyatkozáskor úgynevezett változó kvadrát alakult ki, amelyről úgy tartják, nagyon erőteljes konfiguráció, és fókuszált konfliktust teremt. A kvadrát a Mars által vezérelve nagy változó keresztet hozott létre, ami „súlyos feszültséget” jelent. Ha ezek „ellentétes irányba húznak, a hatásuk rendkívül romboló lehet”.16 És így is lett. Még egy érdekesség: a városi kikiáltó március 20-án pontban reggel 8 órakor hirdette ki, hogy a lányoknak jelentkezniük kell munkaszolgálatra és egészségügyi alkalmassági vizsgálatra. A Nap ekkor Himmler Holdjegyében, a Kos csillagképben állt. A Kos az első állatövi jegy, a háború és erőszak istenének jelképe, a hatalom és a kezdeményezés jellemzi. Ez azt jelenti, hogy Himmler számára tökéletesnek tűnhetett az időzítés az akcióterv elindítására. Háborús idők jártak, Himmler pedig, oldalán a csillagokkal, támadásba lendült – ártatlan, fiatal zsidó nők ellen.

Hatodik fejezet1 „Nem hibáztatom a szüleimet. Nem tudhatták, hogy ez a végzetem.”

Rose (Edith) Goldman, #1371 A Zsidóügyi Osztály vezetőjének, Gejza Konkának az ötlete volt, hogy a behívóparancsokat nagyon röviddel a deportálások előtt kézbesítsék, így az érintetteknek nem marad idejük megszökni vagy elrejtőzni2 – habár a vonatkozó közlemény már két héttel az első transzport előtt megjelent. Talán Konka meggondolta magát, amikor látta, hogy nem is lesz olyan könnyű a vállalt létszámokat teljesíteni. Utódja hivatali idejében viszont volt, hogy órák leforgása alatt levezényeltek egy-egy deportálást. A falvakban élő, 20 fősnél kisebb zsidó közösségek tagjai mit sem sejtettek arról, mi történik a városokban. A munkaszolgálatra behívott lányokról szóló hírek még nem jutottak el hozzájuk. Ezeken az eldugott településeken a mentesség igénylésének lehetőségéről sem tudtak – nem mintha amúgy elég tehetősek vagy a nemzetgazdaság számára elég hasznosak lettek volna, hogy esélyük legyen a kedvező elbírálásra. Homonna polgármesterének ígérete ellenére, amely szerint a Friedman lányok és más, „fontos” helyi családok megkapják a mentességi okmányokat, a papírok még mindig nem érkeztek meg. A törvénytisztelő állampolgárok nehezen szánják rá magukat szabályszegésre, így aztán március 20-án a legtöbben elvitték leányaikat a kijelölt helyre, ahol munkaszolgálatra kellett jelentkezniük. A Friedman család is engedelmeskedett a felszólításnak. „40 kilogrammos poggyászt engedélyeztek, de mi nem vittünk annyit magunkkal” – emlékszik vissza Edith. Ő és Lea összehajtogatták a legjobb ruháikat – egy pulóvert, egy szoknyát, meleg harisnyát –, mert így csomagol az ember, ha elutazik. Anyjuk egy vekni házikenyeret konyharuhába tekert, és betette Lea kézitáskájába. A lányok igyekeztek jó képet vágni a dologhoz: meggyőzték magukat, hogy hazájuk szolgálatában ez kötelességük. Előbb

Lea, majd Edith csókolta arcon édesanyjukat. Aztán elhagyták a házat, abban a szent hitben, hogy néhány órán belül újra otthon lesznek. Sokan a vallásos, védelmező közegben felnövekvő lányok közül rémisztőnek találták a gondolatot, hogy három hónapra elszakadjanak a családjuktól. Giora Shpira emlékszik, hogy édesanyjuk mindig esővízzel mosta a lányok haját, hogy hosszú fürtjeik selymesek és tiszták legyenek. Körülrajongott, szeretetteljes türelemmel nevelt gyermekek voltak, akikért szüleik mindent megtettek volna. Mások úgy gondolták, kalandos utazásra indulnak. Margie Becker bevallja, hogy amikor úgy döntött, hátrahagyja a családját, hogy „cipőgyárban dolgozzon”, életében először mondott ellent az anyjának. „Anyám azt mondta, nem kell mennem. De én a barátnőimmel akartam tartani. Abban az életkorban nagyon fontosak a barátok. Nem szerettem volna kimaradni.”3 Adela és a barátnője, Gizi is hasonlóan vélekedett.4 Nem ijedtek meg a munkától. Úgy gondolták, itt a lehetőség, hogy bebizonyítsák a szlovákoknak és a németeknek, hogy a zsidók is érnek valamit. Majd ők megmutatják nekik, milyen erősek a szlovákiai zsidó lányok! Aznap reggel Piri, Eta, Rena, Fanny, Olga, Marta, Ida és Szlovákiaszerte több száz másik lány a tükör előtt fésülködött, és ezt mondogatták maguknak: minden rendben lesz, csak néhány hónap az egész, utána hazajövök, férjhez megyek, befejezem az iskolát, és élem az életemet… Miért is kételkedtek volna a hatóságok ígéretében?

A „regisztráció” nem feltétlenül vonja magával, hogy azonnal be is kell vonulniuk, így a lányok azt hitték, sábátra már otthon is lesznek. Konka ravaszul kitervelt csapdája volt ez: mindennél fontosabbnak tartotta a meglepetés erejét. A regisztrációs folyamatról a különböző településekről behívott nőknek más-más emlékeik maradtak. Az egyetlen közös vonás, amelyet mindanynyian megemlítenek, hogy a bejelentkezésre kijelölt épületekben – Homonnán az iskolában, Eperjesen a tűzoltóságon, Bártfán a városházán – furcsa, szürreális légkör fogadta őket. Nem tudván, milyen eljárásra számíthatnak, de bízván abban, hogy helyesen cselekszenek, ha a törvénynek engedelmeskednek, sok szülő el sem kísérte a lányát. Hogyha mégis, odakint kellett várakozniuk az épület előtt a szemerkélő március végi esőben,5 amely elolvasztotta a februári hóviharból még megmaradt utolsó buckákat.

A szomszédos falvakból szekéren vagy gyalog érkeztek a lányok, csizmájukra hó és sár tapadt. Szüleik vagy fivéreik kíséretében hajnalban indultak, hogy időben a városban legyenek. A helyi lányokhoz hasonlóan ők is legjobb szombatnapi ruhájukat viselték. Nem mind voltak idegenek a városlakók számára: többeknek voltak köztük rokonaik. Nem egy szegény vidéki család még örült is, hogy leányaik munkalehetőséget kapnak. A városi kisasszonyok, akik otthon mesterfokra fejlesztették az időhúzás művészetét, most igencsak iparkodtak, hogy a megadott időpontra odaérjenek. Az édesanyák kint álltak az utcákon, és integettek az elhaladóknak. Ott sietett el előttük Atlasz Klári (a jómódú rabbi lánya), a nyurga Žena Haber, a gyönyörű Helena Citron, az izgága Margie Becker, a szoborszerű Ria Hans és húga, a göndör hajú Maja; Lea barátnői, Anna Herskovic és Annou Moskovic, aki Friedmanné ajándék kalácsát is magával vitte. Edith és Lea sok-sok lánnyal együtt vonult, akikkel alighanem egész életükben ismerték egymást. A vasúti síneken átkelve közeledtek egykori iskolájukhoz. A kapu előtt egy helyi rendőr állt, és utasította a szülőket, hogy odakint várakozzanak. A lányok libasorban léptek be az épületbe, ahol immár több mint egy éve nem engedték tanulni őket. A rendőr a többségüket már akkor ismerhette, amikor még az anyjuk szoknyája körül tipegtek – elvégre Homonnán mindenki ismert mindenkit. Vajon a hatósági közeg többet tudott náluk arról, mi történik valójában? Ha igen, akkor sem árulta el. Az ablakokon lehúzták a redőnyt, hogy ne lehessen belátni. Magunk elé képzelhetjük, ahogy a lányok engedelmesen belépnek az épületbe: a vörösesszőke Anna Herskovic, a hollófekete Helena Citron és a rézvörös hajú Adela Gross, ápolt fürtjeik fényesen bodorodnak elő téli sapkájuk alól. Adela kicsit elveszettnek tűnt a nővére nélkül. Edith óvatosan nézett körül, de nem mozdult Lea mellől. Egész életében csak egyszer volt távol hazulról, amikor a nagybátyjáékat látogatta meg Sztropkón. Rettegett a gondolattól, hogy most három egész hónapot kell a családjától külön töltenie. De legalább ott lesz vele a nővére és a barátaik. „Fiatalok és erősek vagyunk, semmi nekünk ez az egész” – hetvenkedett Adela egyik barátnője.6 Ifjonti öntudatosságával bizakodást ébresztett társnőiben is. A lányok egymás közt sugdolózva álltak a sorban, míg a két hosszú asztalhoz nem értek, ahol bemondták a nevüket, és előadták az alaposan betanult szöveget, hogy miért is nem vonatkozik rájuk a rendelet. A jobb

módú családok sarjai öntudatosan kijelentették, hogy nekik mentességet ígértek. A szüleik bármelyik pillanatban beállíthatnak az ezt igazoló dokumentumokkal. Meggyőződéssel hitték, hogy családjuk megbecsült státusza miatt tisztelettel fognak bánni velük, ezért kétségeiket és aggodalmaikat a magabiztosság álarca mögé rejtették. A szegényebb lányok vagy beletörődtek a sorsukba, vagy alázatosan kérték a hivatalnokokat, hogy engedjék haza őket, átnyújtva valamiféle igazolást arról, hogy jövedelmük feltétlenül szükséges a család megélhetéséhez. Az ügyintézőket azonban sem a könyörgés, sem az eléjük járuló gazdag lányok apjának társadalmi rangja nem hatotta meg. Ha valakinek volt oka a magabiztosságra, az a város legbefolyásosabb zsidó családjának leánya volt. Adela Gross büszkén felszegett fejjel járult a hivatalnokok elé, felvont szemöldöke alól számonkérő tekintettel nézett a többiek szemében félelmetesnek tűnő férfiakra, és közölte, hogy az ő nagyapja Chaim Gross, az ismert iparmágnás. Maga Tiso elnök ígért neki mentességet. Az ügyintézők azonban keresztülnéztek rajta. – Jöhet a következő! Van a férfiaknak egy bizonyos pillantásuk, amellyel azt kívánják kifejezni, hogy fikarcnyit sem érdekli őket a gyengébbik nem fecsegése. Olyan lekezelően néznek ilyenkor, hogy a nők egyből láthatatlannak és jelentéktelennek érzik magukat. Ezzel a tekintettel találkoztak most a lányok. Sokan most először tapasztalták életükben, hogy nem veszik emberszámba őket. Edith észrevette, hogy a hivatalnokok mellett egy másik asztalnál a Hlinka Gárda néhány tagja és egy SS-tiszt ül. Ez meglepte. Mit akarhat tőlük az SS? Jogos kérdés. Ha tudták volna rá a választ, a szüleik, a szomszédaik és az egész közösség talán hevesebb ellenállást tanúsítanak. De nem tudták, és bár Edith észrevette, hogy valami nincs rendben, több esze volt annál, mint hogy firtatni kezdje az okát. Úgysem mondták volna meg neki. Ugyan ki felelne egy fruska kérdéseire? Amikor kipipálták a nevüket a listán, megkérdezték, mi a foglalkozásuk: varrónő, háztartásbeli, kalapkészítő, gyári munkás? A még szüleikkel lakó tizenéves lányokat háztartásbeliként tüntették fel.7 Senkinek a neve mellé nem írták azt, hogy „gyermek”. Több mint százan gyűltek már össze az épületben, amikor utasították őket, hogy vetkőzzenek le az orvosi vizsgálathoz. A lányok megdermedtek.

Soha, egyikük sem mutatkozott ruha nélkül férfi előtt. A hivatalnokok láthatóan szórakoztatónak találták a fiatal nők szemébe kiülő jeges rémületet. Az őrök üvöltve ismételték meg a parancsot. Edith és barátnői lassan, vonakodva kezdték kigombolni a blúzukat és kicipzárazni a szoknyájukat. Margie Becker két kabátot is viselt, mert fázott: egy világosszürke felöltőt és alatta a legjobb drapp kabátját. Divatosan öltözött, de nem jobban, mint bármelyik jómódú helybéli lány. Gondosan összehajtogatta csodaszép kék ruháját, de nem akarta letenni a sáros padlóra. A többiek is tanácstalanul néztek körbe, hova akaszthatnák a holmijukat. – Orvosi vizsgálat! Mindent levenni! – ordította az egyik ügyintéző. A lányok egy szál fehérneműben, vékony karjukat maguk köré fonva reszkettek a hidegben. „Mérhetetlenül szégyelltük, hogy ruhátlanul kell mutatkoznunk férfiak előtt” – meséli Edith. Egy gój orvos járkált fel-alá a sorok között, és szemrevételezte a lányok fejlődőben lévő testét. – Kinyitni! – parancsolta, hogy belenézzen a szájukba. – Nyelvet kinyújtani! „Nem nevezném valódi orvosi vizsgálatnak” – horkan fel Edith az emlék hatására. „Az egész csak arra volt jó, hogy olcsó és léha élvezetet nyújtson az utasításra levetkőző lányok látványa” – írta évekkel később Ladislav Grosman. „Ha meg akarták nézni egy lány mellét, ráparancsoltak, hogy vegye le a melltartóját is – erősíti meg Edith. – Az enyémre nem voltak kíváncsiak.” Az orvos mögött egy asszisztens lépkedett, aki a listát lapozgatva bejelölte, melyik lányt nézték meg. Feljegyzéseket is kellett volna írnia a nevek mellé, de „az egész vizsgálat hazugság volt”. Nem számított, hogy egészségesek-e, vagy sem. Csak a látszatot akarták megőrizni, de a valóság senkit sem érdekelt. „Hogy érzi magát?” – kérdezte az asszisztens Edithtől. „Gyakran szédülök.” „Minden hónapban?” – vigyorgott a férfi. Edith úgy érezte, inkább haszonállatként kezelik, mint emberi lényként. A birkanyáj módjára összeterelt lányok reszkettek a férfiak vizslató pillantása alatt. Hol voltak egykori tanárnőik, hogy megvédjék őket a bámész tekintetektől? Miért nem lehettek velük a szüleik? Egyetlen vigaszuk

az volt, hogy hamarosan beköszönt a szombat, véget ér ez a tortúra, ők hazatérhetnek édesanyjuk karjaiba, és hallgathatják a szombati gyertyák fölött elmondott áldást. Edith mindennél jobban vágyott arra, hogy fülébe csendüljön apja éneke: „Sábát sálom”, és erős, vigasztaló ölelésében megnyugvást leljen. Odakint az épület előtt a szülők toporogva próbálták kirázni a zsibbadást a lábujjaikból. Órák teltek már el, és a város minden zsidó és jó néhány nem zsidó lakosa az iskola előtt járkált fel-alá, ki zavarodottan, ki kétségbeesve. A szóbeszéd immár valósággá vált, de még mindig rengeteg kérdés maradt megválaszolatlan. Mit csinálnak a lányaikkal? Mi tart ennyi ideig? Még ebédszünetet sem tartottak! Az emberek nyugtalanul beszélgettek egymás közt: – Mi lesz a lányainkkal? – Dolgozni viszik őket. – Miféle munkára? – Azt hallottam, cipőgyárba. – Nem lehet, hogy egyetlen gyárba ennyi munkás kell. – Mennyi időre viszik el őket? – Három hónapra. – Mégis, hol van az a gyár? Senki sem tudta.

Odabent a Friedman lányok ott álltak társnőik mellett, akikkel kiskoruk óta ismerték egymást. Mindkettejüknek voltak köztük barátnői. Mindenki ismert mindenkit a piacról, a zsinagógából, a nyári folyóparti pancsolásokról. Volt még ott több mint száz olyan fiatal nő is, akiket nemigen láttak eddig: ők vidékről érkeztek. A férfiak élvhajhász tekintete alatt a lányok között új, kimondatlan kötelék formálódott. Egymás sápadt, rémült arcába nézve önmagukat látták. A rettegés egyenlővé tette, a társadalmi rang már nem osztotta meg őket. A lengyel menekültek közül Rena nem vitte magával a bőröndjét: annál a családnál hagyta, ahol dadusként dolgozott. „Valaki majd elkíséri érte” – ígérte a rendőr. Erna unokatestvére, Dina úgy döntött, elbújik, de délután a Hlinka Gárda tagjai vitték be az iskolába a kócos hajú, szégyenében égő arcú lányt. Megtalálták és elfogták. Az elhúzódó eljárás türelmetlenné és ingerültté tette a fiatalokat. Azután újra őrölni kezdtek a bürokrácia fogaskerekei. Végre felöltözhettek,

és a tömeg megindult. A hatósági emberek – egytől egyig férfiak – utasításokat kiabáltak. – Mindenki fogja meg a holmiját! – Sorakozó! – Indulás! A számukra szokatlan, nyers hangnemtől megrémült lányok szaporán kapkodták magukra a ruháikat, és egymásnak ütközve indultak egy nyitott ajtó irányába. Fegyveres őrök kíséretében kiléptek a szürkületbe. Az iskola előtt valaki elkiáltotta magát, hogy a lányokat a hátsó vészkijáraton terelik kifelé. A tömeg sietve megkerülte az épületet. Néhány anya hazaszaladt, hogy feltegye a vacsorát, mert hamarosan bizonyára elengedik a gyerekeiket, akik nyilván farkaséhesek lesznek. Mások a vonuló lányok után rohantak, és a nevüket kiabálták. Újabb kérdések röpködtek a levegőben: Hová viszik őket? Mikor jönnek vissza? Margie Becker jól ismerte az egyik gárdistát, és megkérdezte tőle, hazamehetne-e elbúcsúzni az édesanyjától. A fiatalember észrevétlenül kiterelte a sorból, és elkísérte a házukhoz. Anyja az egyik szomszédjuk – szintén rokon – mellett állt az ablakban, és a függönybe kapaszkodott. Nem akarta elsírni magát a gárdista előtt, pedig kisfiú kora óta ismerte. Hogy lehet, hogy éppen ő viszi el tőle a lányát, akivel ráadásul gyerekkori barátok? Könnyeit nyelve súgta oda Margie-nak: „Nem szerzem meg neki azt az örömöt, hogy sírni lásson!” Frissen sült szombati kalácsot és fasírtot nyomott lánya kezébe, és búcsúzóul megcsókolta. Margie ezután három évig nem ehetett kóser ételt, és soha többé nem látta az édesanyját. A sorba visszatérve Margie társai mellett vonszolta csomagját végig a főutcán, elhaladva a Gross utca mellett. A nehéz bőröndök neki-nekiütődtek a vádlijuknak, felhorzsolták a bokájukat. Fogantyújuk fájdalmasan vájt a tenyerükbe. Edith poggyásza csaknem olyan nehéz volt, mint ő maga. A testvérei mindig azzal viccelődtek, hogy egy erősebb szél simán elfújhatja. Lea megfogta a bőröndjét, és ketten cipelték tovább. Edith szemébe könnyek gyűltek. Valami nagyon nincs itt rendjén. A csontjaiban érezte. De már túl késő volt a meneküléshez. A velük menetelő felnőtt nőkre nézett, megnyugvást remélve, de csak a kétségbeesést látta rajtuk. A városban futótűzként terjedt a hír, hogy a lányokat egyenesen a vasútállomásra viszik, és a teljes lakosság a Ševčenková utcára tódult, hogy odaérjenek a vörös-sárga épülethez, még mielőtt túl késő lenne.

A Hlinka Gárda sötét ruhás, komor arcú, felfegyverzett tagjainak gyűrűjében a fiatalabb lányok elpityeredtek. A gárdisták visszalökték a leányaikat utoljára megölelni igyekvő édesanyákat. Edith kétségbeesetten kereste a tömegben a szüleit. Amikor megpillantotta őket, csak még jobban rátört a zokogás. Aggódó kiáltások szálltak a levegőben. Fivérek szólongatták húgaikat, szülők gyermekeiket, nagynénik és nagybácsik, unokatestvérek, nagyszülők, barátok ijedt hangját sodorta a szél. Nevek és imádságok törtek fel az ajkakról. Hány lány menetelt ott? Több mint kétszáz. Hány könnycsepp hullott? Megszámlálhatatlan. „Mi lesz velünk? Annyira rettegtünk, hogy gondolkodni sem tudtunk” – idézi fel Edith. – Körülöttünk a lányok mindannyian zokogtak.” Jajszó, könnyek, integető kezek körös-körül. Integető kezek és könnyek. A hegyek felől erőteljesen süvített a márciusi szél. Lea megfogta a húga kezét, nehogy elrepüljön a rothadó őszi falevelekkel és a jajkiáltásokkal együtt. Az állomáson személyvonat várta őket. A lányok feltették csomagjaikat, és felmásztak a meredek fémlépcsőkön. Az ablakokhoz tódulva búcsút intettek szüleiknek és rokonaiknak. Lou Gross még túl kicsi volt, semhogy emlékezzen az állomásra és az integetésre, de Adela és az egész család magasra emelt kézzel köszönt el egymástól. „Legközelebb, amikor találkozunk, már férjes asszony leszek! – kiáltotta Debora. – Hiányozni fogtok! Adela! Lea! Anna!” Az utazók kihajoltak az ablakon, és így búcsúztak: – Ne féljetek, hamarosan itthon leszünk! Szeretünk titeket! Edith a szomszédok, barátok és Homonna egész lakosságának feje fölött is meghallotta anyja hangját: „Lea miatt nem aggódom, ő erős. De Edith… ő, szegénykém, olyan semmi kis lány.” A vonatfütty elnyomta a kiáltásokat. A szerelvény meglódult. Ahogy a város lassan eltűnt a láthatáron, Margie Becker megpróbálta oldani a feszültséget, és néhányan csatlakoztak erőfeszítéseihez. Atlasz Klári, aki kicsit idősebb volt a többieknél, bátorító beszédet tartott, és emlékeztette a nagyobb lányokat, hogy nekik kell támogatniuk a kisebbeket, mert mostantól mindnyájuknak felnőttként kell viselkedniük. Ziegler Gizi Adelát cukkolta, valaki pedig énekelni kezdett. Helena tiszta szoprán hangján csatlakozott hozzá. A lányok a fiatalságra jellemző megújuló optimizmussal tekintettek a rájuk váró kalandok elé. Elindultak világot látni. Együtt voltak a barátaikkal.

Arra kérték őket, hogy dolgozzanak a hazájukért. Ők már nem kislányok többé. Hamarosan mindenki izgatottan, bizakodva nézett az ismeretlen jövő elébe. Még az a tény is, hogy a zsidó vallási törvények tiltása ellenére szombatnapon utaztak, erősítette bennük a felnőttség tudatát. Az ünnep jegyében Margie és többen mások megosztották ételüket barátnőikkel és azokkal, akik nem csomagoltak semmit, s ezért reggel óta koplaltak. A sínek éles kanyarral fordultak Kelet-Európa legmagasabb hegyei közé. A lenyugvó nap sugarai földöntúli ragyogásba vonták a fenséges fehér vonulatokat. A lányok kihajoltak az ablakokon, és izgatottan kiáltozták, hogy látják a Gerlachfalvi-csúcsot. Néhányan a parasztlányok közül még sosem jártak a Magas-Tátrában. Hazafias érzelmektől felbuzdulva énekelni kezdték a szlovák nemzeti himnuszt. Edith és Lea csengő hangja túlharsogta a kerekek kattogását. A Tátra fölött villám, vad mennydörgés csattan. Állj meg, testvér, elmúlik a veszély, a szlovák újraéled. A mi Szlovákiánk oly sokáig aludt. Villámok, dörgések ébresztik fel, hogy felkeljen már.8 Már alkonyodott, amikor a vonat begördült a poprádi állomásra. A bőröndjeikkel vidáman lekászálódó lányokat a Hlinka Gárda fekete egyenruhás tagjai fogadták, lovaglóostorral a kezükben. Ezek már nem a gyerekkori pajtásaik voltak, mint odahaza, hanem kőkemény arcú, erőszakos férfiak, akik ostorukkal a hátukat csapkodva ordítozták, hogy mozogjanak már. A Tátra csipkés csúcsai, amelyek az imént még énekszóval és hazaszeretettel töltötték meg a szívüket, most fenyegető komorsággal tornyosultak föléjük. Minden, ami eddig furcsa volt, most még furcsább lett. Egy üres, kétszintes kaszárnyába terelték őket.9 A kimerült és lelkileg elgyötört Edith arra gondolt, most legalább végre tájékoztatást kapnak, és tudni fogják, mire számíthatnak. De nem volt fogadóbizottság, sem eligazítás, sem semmiféle szervezettség. A lányok tanácstalanul kémleltek körül az elhagyatott épületben, nézték, hol is térhetnének nyugovóra. Miután senki nem mondta meg, addig keresgéltek, amíg néhány hevenyészve felaggatott függőágyat nem találtak. A termek lassan sötétbe borultak, a csendben csak a magukat álomba síró lányok hüppögését lehetett hallani.

Hetedik fejezet 1 „A nők az élet hordozói, a világ világossága.” Kabbala

1942. március 21., sábát Mikor lehetne biztosabban otthon találni egy fiatal, jól nevelt zsidó hajadont, mint sábátkor? Azzal, hogy a regisztrációt pénteki napra tették, a hatóságok gondoskodtak róla, hogy könnyű legyen felkutatni azokat a lányokat, akik esetleg nem kívántak élni a munkavégzés lehetőségével, és elrejtőztek valahol. Elég, ha másnap reggel bekopogtatnak a szüleik házába. A rejtőzködés bizonytalan helyzetet teremtett, de nem sok más lehetőség maradt, különösen egy kamaszlány számára. Némely családok a rendelet kihirdetése utáni heteket azzal töltötték, hogy férjezetlen s így közvetlen veszélybe kerülő leányaikat sürgősen kiházasítsák. Mások a szomszédos Magyarországra küldték őket rokonokhoz. Azok viszont, akiknek a hivatal mentességet ígért, nem látták szükségesnek ezeket az óvintézkedéseket. Amikor aztán a dokumentumok mégsem érkeztek meg, csak két választásuk maradt: vagy engedelmeskednek a törvénynek, és átadják leányaikat, vagy sem. Grossék és Friedmanék az előbbit választották. Az Amster család az utóbbit. Március 21-én reggel a helyi rendőrség megjelent Amsterék villája előtt, a Hlinka Gárda néhány tagja kíséretében. Amikor megzörgették az ajtót, a család rögtön tudta, hogy ilyen korai órán ez csak egy dolgot jelenthet. Magda édesanyja rohant a lánya szobájába, és azonnal felküldte „a padlástérben kialakított búvóhelyre”. Amster úr a szemét dörzsölgetve, a tőle telhető legártatlanabb képpel nyitott ajtót. Amivel szembetalálta magát, nem volt túl barátságos. Giora Shpira emlékszik rá, hogyan gyűjtötték be korábbi osztálytársai, a Hlinka Gárda tagjai a hozzájuk hasonló korú fiatal lányokat, akik valaha a

pajtásaik voltak. Saját volt osztálytársaikat tartóztatták le. Valószínű tehát, hogy amikor Adolf Amster ajtót nyitott, olyan suhancok fogtak rá fegyvert, akik pattanásos kamaszként még együtt játszottak a lányával. Mondta nekik, hogy felesleges volt odafáradniuk, mivel a kormány mentességet ígért az Amster családnak. A fekete egyenruha jelentette hatalomtól megrészegült fiúk kirángatták az utcára, és gumibottal összeverték. Talán azért támadtak neki, és akarták nyilvánosan megalázni, mert bosszantotta őket a vagyona? A szomszédok kiszaladtak, és elszörnyedve nézték a jelenetet. A vérrel és zúzódásokkal borított Amster esedezett a fiúknak, hogy hagyják abba. Annyira azért nem volt gazdag vagy fontos ember, hogy méltatlannak érezné magához a könyörgést. – Milyen lány hagyja, hogy agyonverjék az apját? – ordították a gárdisták. – Ha Magdában volna egy csöpp szeretet, megmentené! Miféle gyerek az, aki elnézi szülője szenvedését? Magdát a szeretettel csalták csapdába. Nem bírta elviselni, hogy a füle hallatára verik félholtra az apját. A szelíd arcú, légies lány kilépett az utcára. Apja átölelte, és kérlelni kezdte a gárdistákat, hogy ne vigyék el. Ő az egyetlen itthon élő leánya. Szükség van rá a háznál. Hiszen ő maga már annyi szolgálatot tett a kormánynak! A gárdisták kinevették, gúnyolták Amsteréket. A törékeny Magdát elrángatták, és a többi lány közé lökték, akik azt hitték, elrejtőzhetnek a törvény elől. A jó kislányokat nem nehéz megtalálni.

Néhány kilométerrel arrébb, Eperjes határában, a gárda megérkezett a Rosner család otthonához, és két órát adtak Joan nevű leányuknak, hogy összepakoljon. A Sebeskellemes (Šarišské Lúky) városrészből összeszedett 23 másik lánnyal együtt „egy kisteherautó rakterébe zsúfolták őket”, és elszállították a tűzoltóság épületébe, ahol egy listán ellenőrizték a nevüket. Délelőtt 10 órakor már több mint 200 fiatal nőt gyűjtöttek itt össze. A kora reggeli időpont ellenére Giora Shpira és az öccse hallotta, mi történt Amsterék háza előtt, és a tűzoltósághoz siettek, hogy megtudják, mi lesz a lányok sorsa. Amikor egyszer csak mindenkit kitereltek az épületből, a fiúk a vonuló fiatal nők után futottak, Magda és Klára nevét kiáltozva. Sábát reggele lévén, sok zsidó lakos nem is tudott róla, hogy a lányokat közönséges bűnözőkként hajtják végig a városon a vasútállomás felé, megfosztva őket még attól is, hogy utoljára megcsókolhassák szeretteiket. Giora még ma is látja maga előtt a lányok zavarodott, ijedt arcát. „A

legrosszabb az volt, ahogy letartóztatták és összeterelték előrevetítette mindazt a gonoszságot, ami később következett.”2

őket…

Giora Shpira (Amir), egykor és napjainkban GIORA AMIR GYŰJTEMÉNYÉBŐL

Az a tény, hogy leányaik személyvonatra szállnak, megerősítette a szülőket abban az illúziójukban, hogy valóban állami szolgálatra viszik őket a haza érdekében. Talán ez némileg csökkentette szívükben az afölött érzett aggodalmat, hogy gyermekeiket elragadták tőlük. A reggeli napsütésben a lányok kihajoltak az ablakokon, csókot dobáltak családtagjaiknak, és elkapták a levegőben feléjük röppenő csókokat. Kiáltozva búcsúztak szüleiktől – már akinek ott voltak a szülei. Imádságok szálltak az ég felé, de csak kevés talált meghallgatásra közülük. Ida Eigerman csak a nagynénjének integethetett. Azon tűnődött, mi lehet anyjával és apjával odaát Lengyelországban. Ha tudta volna, talán elszökik a vasútállomásról. Alig néhány nappal később szülővárosában, Nowy Sączban összeterelték az idős zsidó lakosokat, valamint több zsidó és

nem zsidó cégtulajdonost, a zsidó temetőbe vitték, és agyonlőtték őket. Nagy valószínűséggel ott lelték halálukat Ida szülei, és hasonló sorsra jutott Rena Kornreich anyja és apja is Tyliczben. Orna Tuckman későbbi anyját, Marta F.-et népes családja búcsúztatta az állomáson. Vele egy fülkében ült három barátnője: Minka, Margita és egy másik Marta. Húszas éveik elején járó fiatal nőként ők kicsit máshogy éreztek az utazással kapcsolatban, mint a tizenéves lányok, akik először szakadtak el szüleiktől. Többen közülük már dolgoztak, és önállóan éltek. A három hónap munkaszolgálat azonban súlyos terhet rótt a családjukra, amelyet jövedelmükből támogattak. Házasulandó korú hajadonokként egyéb aggodalmaik is voltak. Hogyan ismerkedhetnének meg alkalmas férjjelölttel, ha három hónapig a kormánynak kell dolgozniuk külföldön? Melyik fiatalember hajlandó ilyen sokáig várni egy lányra, akivel most elmaradnak a közös séták, a meghitt beszélgetések? Vajon a cipőgyárban dolgoznak-e helyes zsidó fiúk is?

Nyolcadik fejezet 1 „A szexizmus olyan, mint a rasszizmus. Erősen dehumanizáló.”

Wilma Mankiller cseroki indián törzsfőnök2

A poprádi kaszárnyában Edith és Lea egy új valóságban ébredt. Nem volt reggeli, sem éneklés, sem Anya. Edith szeme majd’ leragadt az előző nap zűrzavarától, a könnyektől és a kialvatlanságtól. Mindennek a tetejébe még a vérzése is megjött. Ahogy Leával a folyosón bolyongtak, a többi lány léptei és szavai visszhangzottak a hatalmas üres épület falai között. Az őket érő sokktól a túlélők egy része nem tudja pontosan felidézni a poprádi kaszárnyában töltött időt. Margie Becker emlékszik, hogy krumplit kellett hámoznia, és néhány falatot kicsempészett az egyik barátnőjének. „Annyira sajnáltam, hogy nem adhattam kóser ételt neki” – mondja. Vacsorára párolt káposztát főzettek velük, és azt az utasítást kapták, hogy minden lánynak pontosan 150 gramm (öklömnyi) kenyeret mérjenek ki. Másokat takarításra osztottak be. Edith és Lea könnyes szemmel, négykézláb sikálta a padlót és a falakat. „Senki sem mondta el, miért vagyunk ott – meséli Edith. – Csak a kezünkbe nyomták a felmosórongyot, és ránk parancsoltak, hogy takarítsunk ki. Így hát takarítottunk. Közben azon tűnődtünk, vajon ez az a munka, amire kirendeltek minket? Nem is lett volna olyan rossz, de elég furcsának tűnt, hogy több száz lányt utaztatnak csak azért, hogy üresen álló katonai épületeket takarítsanak. Minek ehhez ennyi ember? Nem tudtunk semmit.” Aztán érkezett még 224 lány Eperjesről, közülük 74-en még csak tizenévesek voltak, így Magda Amster is. „Nehéz elmagyarázni, mit éreztünk – meséli Edith. – Egy tizenéves lány természeténél fogva sokkal optimistább, mint egy idősebb ember. Minden félelmünk és bizonytalanságunk ellenére, ez az optimizmus ott volt bennünk.” Ő és a többiek az utasítások hallatán azt gondolták, talán valóban csak dolgozniuk kell, és nem is olyan rettenetes vagy nehéz ez a munka.

„Nem tudtuk, de honnan is tudhattuk volna? Akkor még senki sem hallott Auschwitzról. Hiszen még nem is létezett!” Az Eperjesről érkezők között volt két középkorú nő is: Fanny Grossmann és Wildfeur Etel, mindketten 45 évesek – és bár nem lehetünk biztosak benne, elképzelhető, hogy a 18 éves Ružena Grossmann és a 19 éves Wildfeur Márta édesanyjáról van szó. A kormányzati hirdetményből világosan kiderül, hogy csak fiatal, férjezetlen hajadonokat vártak munkaszolgálatra. Mit keresett akkor Fanny, Etel és a hét végéig összegyűlő további 27 középkorú asszony az első transzporton? Ráadásul nem ugyanabból a közösségből származtak: heten Eperjesről jöttek, négyen Homonnáról, hárman Lőcséről (Levoča), egyikük pedig busszal érkezett Sztropkóról. Néhányan talán összebeszéltek, de nem ismeretes, hogy előre eltervezett módon lányuk vagy unokahúguk helyébe léptek-e, vagy épp vele tartottak, hogy ne egyedül, védtelenül keljen útra. Az is lehet, hogy koruk ellenére nem mentek férjhez, és egyik fiatal lánnyal sem álltak rokonságban. Egyszerűen nem tudjuk. Az a meglepő, hogy egyáltalán ott voltak. A nevük szerepel a listán, talán lázadók maroknyi csoportját jelölve, akik megtették, amit a férfiak nem tehettek meg. Az apák és fivérek nem jelentkezhettek a lányok helyett. Más nők viszont igen. Amikor pedig bőröndjeikkel megjelentek a vasútállomásokon és a buszmegállókban, az őrök nem küldték vissza őket. Felmerül a kérdés: ha az eredeti listán nem szerepeltek, vajon a lányuk vagy a megmenteni kívánt családtagjuk nevét használták-e? Vagy a saját nevüket, és egyszerűen önként jelentkeztek a behívott lányok helyett? Bárhogy történt is: tény, hogy a listát legépelték, a kvótát betöltötték – és nem küldték vissza a korhatár fölöttieket. Ezek az istenfélő, vallásos asszonyok megálltak a Hlinka Gárda fegyveresei előtt, és bediktálták a nevüket és életkorukat. Eta Galatin, 40; Margita Glück, 45; Lenka Neuman, 42; Fanny, Paula, Ilona, Rézi…3 A legidősebb köztük, az 58 éves Etela Jager teljesen egyedül volt: senki más nem viselte ezt a vezetéknevet az első transzportban, kis faluja ma már a térképen sem szerepel.4 Mit kereshetett ott? Talán az unokája helyett jelentkezett. Nem tudhatjuk, hogy a kormányrendeletet akarták-e kijátszani, vagy szolidaritásból tartottak lányaikkal. Csendes bátorságuk azonban a nőkben

rejlő hatalmas lélekről árulkodik, és illő, hogy megemlékezzünk róluk. Egyikük sem maradt életben. Az első transzporthoz kapcsolódik egy másik, sokkal jobban dokumentált ellenállási kísérlet is.5 A határ menti Bártfán 300 lánynak kellett volna munkaszolgálatra jelentkeznie március 20-án a zsidó iskola épületében. Március 19-én azonban Levi rabbi kockázatos ötlettel kereste fel a két helyi orvost, dr. Grosswirthet és dr. Atlasz Miklóst. Arra kérte őket, adjanak be néhány lánynak kétszeres dózist a tífusz elleni védőoltásból, hogy másnap reggelre belázasodjanak. A doktorok ezt meg is tették, és reggel bejelentették, hogy tífuszjárvány tört ki a városban. A helyi hatóságok Bártfa egész zsidónegyedét karantén alá helyezték, és a városhatáron belül élő összes lányt azonnali hatállyal felmentették a bevonulás kötelezettsége alól. Be se tehették a lábukat a feliratkozásra kijelölt iskolába. Szombat reggel, az iskolaépületben töltött éjszaka után, a környező falvakból összegyűjtött mintegy 200 lányt személyvonattal vitték Poprádra. Bártfai lakos egy sem volt közöttük. Konka még nem teljesítette a kvótát, márpedig vállalása értelmében kevesebb, mint egy hét alatt 5000 főt kellett „leszállítania”. Ez magyarázatot adhat arra, miért jelentek meg hirtelen a kikiáltók a kisebb településeken is. „A kikiáltók nem mindig a kommunikáció leggyorsabb formáját képviselték – magyarázza Edith. – Járták a falvakat nagy dobpergéssel, de sok helyet kellett felkeresniük, így a hírek néha csak napok múltán jutottak el az emberekhez.” Az első bejelentés óta két hét telt el. Most, hogy Bártfán nem lett meg a létszám, Konkának és embereinek máshonnan kellett deportálható zsidó hajadonokat kerítenie.

1942. március 22., vasárnap Míg a nagyobb városokban, például Eperjesen és Homonnán, a családoknak volt némi idejük felkészülni vagy esetleg elmenekülni, a kisebb településeken élő lányokat szinte teljesen váratlanul vitték el – később ezt a módszert az illetékesek igen hatékonynak találták. Sztropkó lakosságának csaknem fele zsidó volt. A kisváros saját zsinagógával, rabbival és jesivával büszkélkedhetett, és bár a vidéken általános volt a szegénység, itt forgalmas

piac működött. A környező völgyek eldugott kis falvaiban gyakran mindössze egy vagy két zsidó család lakott. Mara szó szerint mindenkit ismert szülőfalujában, Kövesen (Kolbovce), hiszen mindannyian rokonságban álltak egymással. Bátyjai azon a vasárnapon komor ábrázattal tértek haza a munkából. Beszámoltak róla, hogy a kikiáltó megjelent a faluban, és közleménye értelmében Marának másnap munkaszolgálatra kell jelentkeznie. A jó hír, biztosították a fiúk a szülőket, hogy munkája fejében számíthatnak valamicske illetményre. A családnak jól is jött volna némi pluszbevétel, mert nehéz idők jártak, főleg a zsidók számára. Minden kis segítségre szükségük volt. Vajon aznap este, miután összepakolta a holmiját, Mara megállt-e egy pillanatra, hogy a tükörben megvizsgálja az arcát, és eltöprengjen, milyen felnőttesnek tűnik hirtelen? Megpróbálta-e sűrű fekete haját lesimítani, hogy elegánsabbnak látsszék? Még sohasem utazott egyedül, de a gondolattól, hogy anyagilag támogathatja a családját, most nagyon érettnek és felelősségteljesnek érezte magát. Akárcsak a kamaszok általában, a felnőtté válást izgalmas dolognak tartotta, amit nem lehet eléggé siettetni. Már alig várta az előtte álló kalandot.

Ugyanazon a vasárnapon egy Sztropkó környéki másik faluban a helyi rendőr, listával a kezében, megjelent Berkowitzéknál, akik már elbújtatták a lányaikat. Az asszony azt hazudta, hogy elutaztak rokonlátogatóba. A hatósági közeg azonban már eleget hallotta ezt a kifogást, és letartóztatással fenyegette meg Berkowitz urat, ha legalább az egyik lánya nem kerül elő. A szülők megkérdezték a rendőrt, hová viszik a lányaikat, és mit kell nekik ott csinálni – de melyik szülő ne szerette volna tudni? „Cipőgyárban fognak dolgozni” – hangzott a felelet, és ők úgy gondolták, ez nem is olyan borzasztó. Berkowitzné szólt idősebbik lányának, Berthának, hogy jöjjön elő. A kisebbik, Fany a búvóhelyen maradt. „Ne aggódj, elkísérlek a feliratkozásra!” – biztatta Berthát az édesanyja. Míg a rendőr az ajtó előtt várakozott, együtt bepakolták a lány néhány holmiját egy táskába. Amikor Bertha kilépett a nappaliba, apja intett neki, hogy üljön le egy székre. Könnyei potyogtak, miközben két kezét gyermeke fejére tette, és így fohászkodott: „Az Örökkévaló segítsen meg, leányom! Nemsokára hazatérsz.”

Bertha azelőtt sosem látta az apját sírni. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket hallott tőle. Ahogy útnak indultak, anyja még visszakiáltott a fiainak: „Ne felejtsétek el beszedni a ruhát!” A szárítókötélen a keményre fagyott zoknik és ingek furcsa istenhozzádként integettek a szélben. Berkowitzné és a rendőr elkísérte Berthát és legjobb barátnőjét, Pesi Steinert a legközelebbi nagyobb városba, Kapisóra (Kapišová), ahol az éjszakát töltötték. Azt mondták nekik, reggel busz veszi föl és viszi tovább őket. Berta és Pesi egy ismerősüknél szálltak meg néhány más lánnyal és a szüleikkel együtt, akik a környező falvakból érkeztek. A padlón éjszakázó lányok álmát feszült, aggodalmasan suttogó hangok zavarták meg. „Nem aludtam valami jól – meséli Bertha. – Anyám pedig egész éjjel ébren volt. Tíz évet öregedett egyetlen éjszaka alatt.”

Maráék házánál hétfő reggel megjelent egy rendőr. Anyja szendvicseket és egy kis édességet csomagolt neki az útra, a lány pedig búcsúzóul megölelte bátyjait és szüleit. Meleg sáljába burkolózva vidáman intett, és elindult a nagy kalandra. A völgyből csak gyalogosan, egy keskeny földúton lehetett kijutni. A csúcsokat fehér hó borította, a talaj keményre fagyott. A nap citromsárga korongja lassan előbukkant a hegyek fölött, a fák közé űzve a szürkület árnyait. A következő településen, Borosnyán (Brusnica) a 21 éves Anna Judová csatlakozott hozzájuk. Mindkét lány keresztény szomszédok között nőtt fel békés kis szülőfalujában, és nem sokat tudtak a nagyvilágról. Mara széles mosollyal haladt előre, sötét hajtömegére sapkát húzott a hideg ellen. Egy órával később megálltak, hogy maguk mellé vegyék Ružena Kleinmant.6 A három lány táskáját lóbálva, vidáman csevegve sétált a friss reggeli levegőn. A sztropkói buszmegállóban 40 másik fiatal nő várakozott már, amikor odaértek. Mind arról beszélgettek, vajon milyen munkával bízza meg őket a kormány. Berthához hasonlóan néhányuknak azt mondták, cipőgyárban fognak dolgozni. Másoknak azt, hogy a földeken. A buszvezető kedves fickó volt, mosolyogva fogadta a felszálló utasokat, de csak annyit tudott, hogy Poprádra kell fuvaroznia őket. Már csak egy hét volt hátra pészáchig, és a lányok azt latolgatták, vajon széderestére hazaengedik-e őket. Hiszen Poprád alig néhány órányira van tőlük.

Berkowitzné Pesi Steinert is saját gyermekeként szerette. Ahogy a fiatalok szálltak fel a buszra, megfogta a lánya barátnőjének kezét, és mélyen a szemébe nézett. A többi ismerős lány körülállta őket. „Ígérjétek meg nekem, hogy vigyázni fogtok egymásra! – kötötte a lelkükre az asszony. – Ne feledjétek: Bertha a legkisebb köztetek. Bánjatok vele úgy, mintha a saját húgotok lenne!”7 Abban a pillanatban mindnyájan szent fogadalmat tettek magukban, és testvériségre léptek. Ahogy Bertha búcsúzóul megcsókolta az édesanyját, úgy érezte, egyszeriben valami megváltozott benne. „Hirtelen felnőtt lettem” – meséli. A busz motorja köhögve-pöfékelve beindult. A rozsdás kipufogó orrfacsaró fekete füstöt eregetett. A lányok izgatottan csicseregtek, legtöbbjükön nyoma sem látszott szomorúságnak. „Senki sem gondolta, hogy utoljára látjuk a szüleinket. Azt hittük, egy kis időre elmegyünk, de hamarosan visszatérünk” – emlékszik Bertha. „Nevetgéltünk és nótáztunk – meséli Mara. – Kalandnak fogtuk fel az egészet. A buszvezető nagyon kedves volt, és anyukánk csomagolt nekünk szendvicset az útra. Mintha csak kirándulni indultunk volna!” A sofőr még viccelődött is velük.8 Két órája lehettek úton, amikor a táj kezdett megváltozni: a távolban megjelentek a Magas-Tátra hófödte sárkányfog formájú csúcsai a jégkék ég előterében. Homonnai társaikhoz hasonlóan a fenséges hegyvonulatok láttán ezeket a lányokat is hazafias érzelmek ragadták magukkal, és dalra fakadtak.9 A poprádi kaszárnyához érve a buszvezető kinyitotta az ajtókat, és utasai vidám lelkesedéssel özönlöttek ki a járműből. Érdeklődve néztek körül, és mosolyogtak a feléjük közeledő fekete egyenruhás férfiakra. „Amint leszálltunk, minden megváltozott – idézi fel Mara. – A gárdisták ordítoztak velünk, és a korbácsukkal ütlegeltek bennünket.” A durva, erőszakos férfiak gyűrűjében a megrökönyödött lányok segélykérően pillantottak a buszvezetőre. Mi ez az egész? Miért viselkednek így velük? A sofőr legalább olyan döbbentnek látszott, mint ők. A helyzet abszurditása csak tovább fokozta zavarodottságukat. Lelkesedésük és vidámságuk egy csapásra elpárolgott. A kaszárnya lassan sötétbe borult, estére járt az idő. A szendvicseket megették a buszon, és az édesanyák nem csomagoltak több elemózsiát, mert azt hitték, vacsorát már kapnak a lányok. Az újonnan érkezőknek azonban

nem jutott élelem. Edith és társai már elfogyasztották a hétfőre rendelt adagjukat: fejenként 150 gramm krumplit. Egész napra csak ennyit kaptak.10 Az életerős sztropkói parasztlányok szembetalálták magukat egy sereg üres tekintetű, az éhségtől és a rémülettől eltorzult arcú másik lánnyal, akik már két napja a kaszárnya falai között sínylődtek. Amióta pénteken megérkeztek, a homonnaiaknak naponta mindössze 15 deka köles, káposzta, hüvelyes vagy kása volt a fejadagjuk, és egy darabka kenyér. Nehéz volt elhinni, hogy néhány nappal korábban ugyanezek a fiatalok hazafias dalokat zengtek útban Poprád felé. Már senkinek sem volt kedve énekelni. A 16 éves Ivan Rauchwerger a 24 kilométerre fekvő Iglóról (Spišská Nová Ves) utazott Poprádra két barátjával, hogy megtudja, mi lett közössége leányaival. Megdöbbent, amikor kihirdették, hogy a szerelmét és volt iskolatársnőit behívják munkaszolgálatra. Miért nem a fiatal zsidó férfiakat rendelik be, hiszen ők sokkal erősebbek és alkalmasabbak a feladatra? Miért nem őt viszik?

Ivan Rauchwerger gyerekként IVAN JARNY GYŰJTEMÉNYÉBŐL

Ahogy a zsidó közösség tagjait általában, Ivan szüleit is aggodalommal töltötte el a hirtelen jött hivatalos felszólítás. „Az ország figyelmét sem kerülte el, ami történik – emlékszik vissza Ivan. – Több keresztény üzletember is megkereste Pozsony püspöki karát, és kérte, járjanak közben Tiso elnöknél zsidó barátaik érdekében. Hiszen az egyedülálló fiatal lányok deportálása szemben állt a kereszténység minden tanításával, főként a felebaráti szeretettel.” Aznap, hétfő reggelén Ivan édesanyja megkérte a fiát, hogy nézzen utána, mi lett a szomszéd lányokkal, akiket elvittek. Ivan egyik barátja

kölcsönkérte nagybátyja autóját, és néhány más fiúval együtt a poprádi kaszárnyához hajtottak. A vágányoktól mindössze félsaroknyira emelkedő kétszintes épületet nem volt nehéz megtalálni. Bár be volt kerítve, és a bejáratnál gárdisták álltak, a fiúknak sikerült rábeszélni az őröket, hogy engedjék be őket. Azonnal egy csomó rémült lány sereglett köréjük. „Az arcuk fekete volt az elkenődött szemfestéktől. Könyörögtek, hogy hozzunk nekik ételt és gyógyszereket. Borzalmas volt ilyen állapotban látni őket. Teljesen kétségbe voltak esve.” „Állandóan sírtunk – idézi fel Edith. – Mit keresünk itt? Mi lesz velünk? Az őrök nem árultak el semmit.” Másnap, amikor még több fiatal férfi érkezett, hogy tudakozódjanak húguk vagy unokatestvérük felől, a gárdisták már nem engedtek be senkit. Joan Rosner bátyja, Luddy újra és újra megpróbált bejutni, mindhiába. Emil Knieža, egy keresztény barátjától kölcsönkért katonai uniformisban elérte, hogy meglátogathassa ifjú feleségét, Ružena Gräbert, Edith iskolatársát. Ružena próbálta kijárni, hogy elengedjék, hisz férjes asszonyként nem tartozott a rendelet hatálya alá, de a hatóságokat az ilyen apróságok nemigen érdekelték. A fiatalok a drótkerítés résein át fogták egymás kezét, és kétségbeesetten beszélgettek. – Lengyelországba visznek titeket – figyelmeztette Ruženát Emil. Egyikük sem tudta, hogy ez valójában mit jelent. Odabent a kaszárnyában a lányok egyre nyugtalanabbak és türelmetlenebbek lettek. Úgy tűnt, mintha várnának valamire, de senki sem tudta, mire. Közben egymás után érkeztek az újabb buszok az ország távoli vidékeiről.

A Hartmann-gazdaságot két unokatestvér vezette, akik olyan közel álltak egymáshoz, mint a testvérek.11 Egy magyar arisztokrata származású nőtől bérelték a földet és a rajta álló tágas parasztházat. Hartmann Béla és Gyula mindent megosztott egymással. A ház két szárnyában külön lakrész jutott mindkét családnak, saját konyhával és hálószobákkal, középen pedig a közös nappaliban gyűlhettek össze: a gyerekek itt énekeltek, játszottak vagy olvastak gyertyavilág mellett. Sem az elektromos áram, sem a víz nem volt bevezetve, de ez akkoriban nem számított ritkaságnak, és nem tekintették nehézségnek. Hartmannék otthonát hat gyermek népesítette be. Béla lánya, Magduska sötét hajú, komoly teremtés volt, mosolya Mona Lisáéra emlékeztetett. Béla

feleségén még fiatal anyaként megjelentek a szklerózis multiplex tünetei. A háború előtt, amíg a Zsidókódex életbe nem lépett, ápolására keresztény asszonyokat béreltek fel. Miután azonban a törvény megtiltotta, hogy a zsidók árjákat foglalkoztassanak, elsősorban Magduskára hárult anyjának gondozása. Nem volt könnyű feladat az asszonyt mosdatni, fürdetni, etetni, segíteni abban, hogy a szükségét ellássa. Magduska vállát tizenéves kora ellenére hatalmas felelősség nyomta, ami talán megmagyarázza barna szemének átható, komor tekintetét, amivel az emberekre nézett. Magduska 15 éves öccse, Jenő (Eugene) szintén felelősségteljes fiú volt, aki apja oldalán jócskán kivette a részét a mezei munkából. Unokatestvérük, Olga terhei kicsit könnyebbek voltak, de Gyula legidősebb gyermekeként rendszerint rábízták a kisebbeket: Biankát, Valériát és a kis Bandit (András), aki legszívesebben a gyümölcsösben töltötte idejét, a fák tetején szemezgetve a cseresznyét. A 16 éves Nusi – ahogy a családban mindenki becézte – rajongott a nála valamivel idősebb Magduskáért. A kerek arcú, csupa mosoly lány és sötétebb bőrű, mindig szomorúbb unokatestvére nem is különbözhettek volna jobban egymástól. Nusi mindig úgy festett, mintha épp viccet mondana; Magduska meg úgy, mint akinek valami súlyos titka van. De eltérő természetük ellenére úgy szerették egymást, mint a testvérek. Pelenkás koruktól fogva együtt játszottak, és együtt dolgoztak szüleik mellett a gazdaságban, amióta elég idősek lettek ahhoz, hogy begyűjtsék a tojásokat a tyúkok alól. A hatszázas lélekszámú, zömében parasztok lakta Roskoványban (Roškoviany) mindössze három zsidó család élt. A gazdálkodók körében nem voltak jelei az antiszemitizmusnak, hiszen az embereknek mind a betakarításkor, mind a szűkösebb időkben szükségük volt egymás segítségére. Bandi és Jenő zsidó és keresztény gyerekekkel egyformán játszott és barátkozott. Hartmannék kiterjedt gazdasága sok helyi lakosnak adott munkát a tehenészetben és a földeken, ahol búzát, zabot, kukoricát és szénát termesztettek. Birkákat is tartottak, a tejükből juhtúrót készítettek, gyümölcsöseikben cseresznye-, alma- és körtefák sorakoztak. A két család a legközelebbi város, a három kilométerre fekvő Lipány (Lipany) kis zsinagógájába járt imádkozni. Mivel vidékre csak az utolsó pillanatban jutott el a hír a lányok munkaszolgálatáról, Hartmannék csak hallomásból tudtak a rendeletről. Nusi húga, Bianka már majdnem 15 éves volt, ezért Gyula elővigyázatosságból elküldte éjszakára az egyik keresztény

barátnőjéhez. Friedmanékhoz hasonlóan Hartmannék sem akarták megszegni a törvényt. Nusi tehát otthon volt, amikor a helyi rendőr megérkezett, hogy begyűjtse a lányokat. Bandi nézte, ahogy a nővére összecsomagol. „Olyan volt, mintha csak nyári táborba indulna” – emlékszik vissza. Nusi bepakolt egy kulacs vizet, egy összecsukható poharat, amely akár a zsebében is elfért, fogkefét és fogkrémet; meg tollat és ceruzát, hogy tudjon haza levelet írni. Strapabíró cipőt is csomagolt a munkához, a legjobb kabátját, egyujjas kesztyűt, sálat, sapkát, pizsamát és egy váltás ruhát. Magduska nem pakolt össze semmit. A rendőr jól ismerte a családot, tudta, hogy ő ápolja beteg édesanyját, ezért azt mondta: „Ó, csak beviszem ide a városba, de biztos vagyok benne, hogy úgyis hazaküldik.” Csak Béla is tartson velük, és magyarázza el a helyzetet a hatóságoknak. „Rendben, akkor ezt tesszük” – felelte Béla, és vette a kabátját. Magduska megcsókolta édesanyját, összeborzolta öccse haját, és így szólt: „Nemsokára visszajövök.” „Épp csak odavetett köszönés volt, hiszen csupán a szomszéd városba indult” – meséli Jenő. Senki sem aggódott. Hiszen csak egyet fordul, és már otthon is lesz. A gyermekét és unokahúgát elkísérő Béla a városba érve látta, hogy már 17 másik lányt is összegyűjtöttek. Mindegyiket ismerte, de Ellie és Kornelia Mandel a lányok közeli barátnői voltak. Béla megkönnyebbült, hogy Nusi ismerősök között lesz, hiszen Magduska nem tart vele. Nusi oda is ment beszélgetni a Mandel lányokhoz, Béla pedig kézen fogta a lányát, és egyenesen a névsort ellenőrző hivatalnok elé lépett. Elmagyarázta, milyen fontos szerepet tölt be Magduska nagybeteg édesanyja ápolásában.

Az aktakukac értetlenül nézett rá. „Nem az anyát viszik el, hanem a lányt” – mondta. „Nem tehetik! – erősködött Béla. – A családunk nagy gazdaságot vezet, amely fontos szerepet játszik a hadsereg élelmezésében. A fiamnak a földeken kell dolgoznia, így nincs más, aki ápolná a feleségemet, ő pedig ágyhoz kötött beteg.” „Ez nem a mi problémánk.” „Kérem! Magduska nélkülözhetetlen segítség. Nem tudom egyszerre vinni a gazdaságot és ápolni a feleségemet! Hogyan fejjük meg a teheneket

és a birkákat, hogyan vessük el a búzát és a zabot, ha közben egy nagybetegről is gondoskodnunk kell? Magduska nélkül nem boldogulunk.” „Akkor keressenek más segítséget. A lánynak a rendelet értelmében három hónap munkaszolgálatra kell mennie.” Magduska látszatnyugalma erre szertefoszlott. Sötét szeme megtelt könnyel. Mi lesz a családdal nélküle? El sem búcsúzott tőlük rendesen! Nusi és a Mandel lányok próbálták vigasztalni. Béla hatalmas karjával szorosan átölelte egyetlen leányát, és meghagyta neki, hogy írjon mihamarabb. Amint megtudják a címét, küld majd ruhát és pénzt, hogy Nusi megvehesse, amire még szüksége van arra az időre, amíg a gyárban dolgozik. A többieket is megkérte, hogy tartsák a kapcsolatot. A lelkükre kötötte, vigyázzanak egymásra, és ne feledjék, az Örökkévaló velük van. Meglátják, az idő oly gyorsan elrepül, hogy csak kettőt pislognak, és már otthon is ünneplik a rós hásánát.12 Béla bátorító szavaitól a lányok arca felderült. Amikor két szemét és homlokát megcsókolva megáldotta a leányát, vajon azt gondolta-e magában, hogy amikor legközelebb látja, már 17 éves lesz? Őértük nem jött busz. A begyűjtött lányok utolsó, mintegy 40 fős csoportjának csak egy teherautó jutott. Béla felsegítette a lányát és unokahúgát a platóra, és búcsúzóul mindkettejüket homlokon csókolta. Poprádig valamivel több mint száz kilométert kellett utazni. A lányok összekuporodva próbáltak védekezni a menetszél ellen. Köztük volt a 18 éves Linda Reich, aki így emlékszik vissza: „Békésen ültünk otthon a családommal, amikor a Hlinka Gárda dörömbölt az ajtón. Épp befejeztük a vacsorát.” Linda és szülei zavarodottan nézték a csendes estéjüket megzavaró fegyvereseket, és nem értették, mi a csuda folyik, de az egyik gárdista azt mondta: „Németországba küldünk dolgozni, hogy segíthesd a hátramaradó családodat, és támogathasd őket.” „Ó, az nagyszerű lenne! – felelte Linda ártatlanul. – Már így is ínséges idők járnak ránk.” A Reich családnak már ételre és tüzelőre is alig jutott. Linda bátyjai idénymunkát vállaltak a földeken, de a zsidók nehezen jutottak élelemhez, és kemény tél állt mögöttük. Sok más lányhoz hasonlóan, akivel együtt utazott, ő is úgy gondolta, a legkevesebb, amit a családjáért megtehet, hogy él a felajánlott munkalehetőséggel, és támogatja őket. „Így legalább küldhetünk nekik haza egy kis pénzt” – mondta a többieknek.

Magduska és Nusi hallgatott – az ő családjuk nem szenvedett hiányt sem pénzben, sem élelemben. A lányok egymásnak kocódva rázkódtak a kátyús, burkolatlan országúton Poprád felé haladó teherautó platóján. Éjfél elmúlt, mire megérkeztek.

1942. március 24., kedd Történetünknek ezen a pontján csak elképzelni tudjuk, mi történhetett, mert az egyetlen rendelkezésre álló bizonyíték a lányok névsora, 1942. március 24-i keltezéssel. A dokumentumot a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet őrzi. Az időtől megsárgult, pöndörödő szélű lapok olyan sérülékenyek, hogy csak cérnakesztyűben érinthetők meg. Az összes lány neve rajta van a listán. A túlélők leszármazottai megkereshetik édesanyjuk nevét, a soha haza nem térő áldozatok rokonai pedig elvesztett nagynénjükét, nővérükét vagy unokatestvérükét. A kaszárnyában és a poprádi „táborban” töltött napok emléke legjobb esetben is ködösnek mondható. Vannak lányok, akik még arra sem emlékeznek, hogy egyáltalán ott voltak. A megrázkódtatást, hogy elszakították a családjuktól és egyenruhás gárdisták őrizték őket, a puszta földön vagy hevenyészett függőágyakban kényszerültek aludni, és épp csak az éhenhaláshoz elég élelmet kaptak, az ezt követő borzalmak fényében az agyuk már nem tartotta érdemesnek megőrizni. Ez a néhány, Poprádon töltött nap valahogy elveszett, a túlélők beszámolóiban csak nagy ritkán jelenik meg, és az összeírás ténye a feledés homályába vész. Senki nem emlékszik rá, akivel beszéltem. Lehet, hogy akkor készült, amikor a babvacsorát kiosztották, vagy amikor reggel katonai alakzatban felsorakoztatták a lányokat. Az is elképzelhető, hogy a már meglévő helyi listákból, Eperjes, Bártfa és Homonna gépelt és Sztropkó kézzel írt névsorából másolták össze. Nem tudjuk biztosan. A lista azonban alapvetően fontos bizonyíték, mert enélkül nem tudnánk, kik utaztak az első transzporttal, és emlékük örökre eltűnne a történelem süllyesztőjében. Akár a poprádi kaszárnyában diktálták be a lányok a nevüket, akár a helyi regisztrációs listákból állították össze, a 34 oldalas, 1942. március 24-i keltezésű dokumentum valahogy megszületett.

Szükségképpen az utolsó csoport érkezése után kellett keletkeznie, amellyel Hartmann Nusi és Magduska, valamint Linda Reich is megérkezett. Magunk elé képzelhetjük az asztalt, amelyen egy fekete Erika vagy Mercedes márkájú írógép mögött egyenes háttal, éberen ül a gépíró, balfelől üres lapok, jobbról az elkészültek, lefelé fordítva. Az első leütés az oldalszám: 1, alatta: Soznam darujúcich zmlúv. Itt álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg, mit jelent ez a néhány szó. Soznam darujúcich zmlúv annyit tesz: „Szerződött önkéntesek”. Az államvezetés nem akarta, hogy kiderüljön: a lányokat valójában rabszolgamunkára viszik, ezért a hivatalos dokumentumokban úgy állították be, mintha önként jelentkeztek volna, hogy idejüket a kormánynak felajánlva ingyen dolgozzanak. Így találtak jogi kiskaput, hogy deportálhassák a zsidókat. A következő sorba ez került: Tábor Poprad, azaz poprádi tábor.13 A gépíró ezután oszlopokat alakít ki, címet ad ezeknek, majd sűrűn gépelt kötőjelekkel aláhúzza a címsorokat. Minden jól szervezett és hatékony. „A dolgozó sorszáma.” Következő oszlop. „Családi és utónév.” Következő oszlop. „Születési év.” Következő oszlop. „Lakhely.” Következő oszlop. Kész. Eleinte a dokumentumban még látható valamiféle szervezési elv. Az első lány a listán, Zlata Kaufmann Malcóról (Malcov), utána két nővér következik a közeli Bélavézséről (Beloveža). Az első oldalon feltüntetett lányok mind egymástól 20-30 kilométerre, a lengyel határ közelében fekvő városokból érkeztek, nem messze a tífuszjárvány hírét terjesztő Bártfától. A továbbiakban aztán egyre több a rendezetlenség. Néha a barátok és rokonok neve egymás mellett szerepel, máskor nem. Többoldalnyi homonnai vagy eperjesi név közé hirtelen egy-egy, távoli faluból származó lány neve keveredik. Az utolsók között Poprádra érkező Linda Reich 582-es sorszámmal szerepel, a névsor közepén. Annyit tehát tudhatunk, hogy a nevek nem érkezési sorrendet tükröznek. Valamiféle rendszer tetten érhető ugyan, de nem követték szigorúan; ez magyarázza, hogy Dina Drangert miért nem az unokatestvére, Erna mellett tüntették fel, míg Adelát, Edithet és Leát viszont igen. A 8. oldalig a gépíró már több mint 200 nevet rögzített.

A gépelés kicsit ferde, mintha a másolópapír miatt a lap elcsúszott volna az írógépben. A gépíró bizonyára sietve tekerte bele az újabb és újabb oldalakat a masinába, és pötyögte a tetejükre: T-á-b-o-r-szóköz-P-O-P-R-AD, aláhúzás: _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ A 8. oldal tetejéhez közel, 211-es sorszámmal szerepel Lea barátnője, az aggodalmas tekintetű, vörösesszőke Anna Herskovic. Utána két menekült lengyel lány következik. A nevek rögzítése valahogy így történhetett: – Vezetékneve? – D-r-a-n-g-e-r-o-v-a. – Keresztneve? – E-t-e-l-a. Miért mutatkozott be Erna Etelaként? A barátnői mind Ernaként emlegetik. Zavart tudatállapotban lehetett, vagy szándékosan álnevet használt? Nem tudjuk. – Születési év? – 1-9-2-0. Katt. – Lakóhelye? – Humenné. A billentyűzet az ékezetes betűhöz szükséges kombináció lenyomásakor beragadhatott, mert é helyett egy 2-es szerepel a városnév végén, de az írnok nem foglalkozott azzal, hogy kijavítsa. – Következő! Erna Dranger félreáll. Rena lép az asztalhoz, és barátnőjét utánozva, ő sem a rendes nevét, hanem a becenevét adja meg . – Rifka Kornreich. Ezúttal nem ragadnak be a billentyűk, és a városnév végére odakerül az é betű. Aztán a gép teker egyet a papíron. Következő sor. Következő szám. A papír lassan kicsúszik a gépből. Következő sor. Következő szám. Tekerés. Következő sor. Következő szám. Lea 236-os sorszámmal, Edith 237-essel, Adela Gross a 238-as. Az írnok lendületes mozdulattal kihúzza a befejezett lapokat a gépből, és a két takaros köteg tetejére helyezi: egyik az eredeti példányoké, a másik

a másolatoké. Elővesz két üres lapot, közéjük teszi a karbonpapírt, beilleszti a gépbe, szépen, egyenesen, és a görgőt tekerve befűzi őket. Leüti a sorközt, majd a 9-es számot. Sorköz. T-á-b-o-r-szóköz-szóköz-P-O-P-R-A-D. Balra tolja a kocsit, és gondosan aláhúzza a fejlécet: _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ 2-3-9-.-szóköz-B-e-r-k-o-v-i-c-o-v-a-szóköz-J-o-l-a-n-a-szóköz-szóköz1-9-2-5 . . . Órákig tarthatott. Tartalmi szempontból az oldalak szinte teljesen egyformák, a „Poprádi tábor” felirat viszont hol középre kerül, hol erősen jobbra csúszik, ami sietségről árulkodik – arról a nyomásról, amint a lányok sorban, egymás után léptek az asztalhoz, és diktálták be a nevüket, születési idejüket és lakhelyüket. Ha a listát egy csendes irodában gépelik le, a formázás valószínűleg egységesebb lenne, a hibákat pedig nem kézzel javították volna ki. Az írógép festékszalagját egy ponton kicserélhették, mert a betűk egyre halványabbak, aztán hirtelen újra sötétebbek és élesebbek lesznek. Az is lehetséges, hogy két írnok dolgozott, két különböző írógépen. Néhány lap tetejéről hiányzik a fejléc, és egyes oldalakon ferdébb az írás, mint másokon. A hibák számán jól nyomon követhető, hogyan fáradt el egyre inkább a gépíró. A 377-es és 595-ös sorszám hiányzik, vagyis valójában csak 997 lány került az első transzportba, nem 999. A 16. és 17. oldalon tollal javították a hibákat: egy félregépelt névben a hp-t ph-ra írták át, egy város nevét pedig kitörölték, és macskakörmöt írtak a helyére, jelezve, hogy azonos a fölötte lévővel. A 26. oldalhoz érve a gépíró, akinek már nagyon fájhattak az ujjai, és káprázhatott a szeme, szinte minden számot elírt, miután 754-ről rögtön 765-re ugrott. A következő lap tetején, amikor a 790et gépelte, valaki észrevehette a hibát, és fekete tollal sorra kijavította a számokat: 755, 756, 757, egészen a lap aljáig. A 27. oldal elején a 790-ben géppel javították a 9-est 8-asra. Utána haladt tovább a sor: 780, 781, 782. A 30. oldalon egymás után szerepelnek a Hartmann unokatestvérek, Magduska és Nusi (aki az Olga keresztnevet adta meg), kis falujuk, Rozskovány (Rožkovany) egyedüli képviselőiként. Néhány sorral lejjebb a Guttman nővéreket összekeverik a Birnova testvérekkel, ezért a gépírónak vissza kell tekernie a lapot, hogy kihúzza és újragépelje a rosszul írt nevet.

Ennyire fontos volt a sorrend, hogy nem lehetett benne senkit felcserélni? Végül az utolsó papírlap kerül az írógépbe, és a két utolsó lány is bediktálja az adatait: a 19 éves Hermina Neuwirth és 25 éves nővére, Gizela, Sztropkóról. Késő délutánra járhatott az idő, amikor az írnok legépelte az utolsó számot, helytelenül: 9-9-9.

Kilencedik fejezet „A történelem szinte minden hétköznapi embert cserben hagyott.”

Min Jin Lee1

Poprád, 1942. március 25., szerda Konka irodája kiküldte a „sürgős és bizalmas” táviratot „Pozsony és Eperjes minden kerületi kormányzójának, rendőrfőnökének és vezetőjének, saját kézbe”, hogy a módosító 255. §-ban2 részletezett feltételeknek megfelelő zsidókat „előzetesen mentsék fel a munkaszolgálat alól”. Ennek alapján többek között Edithnek és Leának, Adela Grossnak, Magda Amsternek, valamint a Hartmann lányoknak, Magduskának és Olgának is meg kellett volna menekülnie. Valószínűsíthető, hogy a rendelkezésre hivatkozva felmentést kérelmező zsidók számára engedélyezték a munkavégzést [kiemelés a szerzőtől], így a kérelem benyújtása ellenére felvették őket a listára. A kormányzók ez esetben tudnak róluk, mivel a felmentési kérelmeket egyenesen a kormányzói hivatalokba vagy az elnöki hivatalba kellett elbírálásra küldeni. Arra kérem a hivatali vezetőket (elnököket), hogy ezeket a zsidó lakosokat ne hívják be, és nevüket töröljék a listáról, mivel tévedésből kerültek fel rá.

Fegyverbe! A miniszter nevében. Dr. Konka3 Micsoda eufemizmus: a zsidóknak „engedélyezték” a munkavégzést! A táviratból az is kitűnik, hogy Tiso elnök ekkor még egyetlen kérelmet sem hagyott jóvá. A 255. §-ban meghatározott feltételek szerint a nemzetgazdaság számára fontos munkát végző zsidók helyi listáit a különböző térségek polgármesterei és kormányzói talán már benyújtották Pozsonynak, de az elbírálás folyamata igen lassú lehetett, mert minden egyes esetben Tiso elnök maga döntötte el, kinek „engedélyezett” a munka. Homonna polgármestere tehát, aki Friedman úrnak korábban azt mondta, hogy leányainak jelentkezniük kell munkaszolgálatra, mivel ez a törvény, most épp az ellenkező utasítást kapta: töröljék őket a listáról. Addigra azonban a névsort már rég legépelték, a lányokat összegyűjtötték. Először csak egy válasz érkezett Konka üzenetére: a lőcsei Zsidótanács táviratozott Konkának, kérvényezve, hogy engedjék el három lakosukat. Ivan Rauchwerger ismerte mindhármukat. Az elmúlt 75 évben a távirat szövege elmosódott, a dátum alig kivehető. A gyűrött távírószalag csíkjait egy téglalap alakú papírlapra ragasztották, amely már maga is foszladozni kezdett, a pecséteknél is szakadt. 14-es Osztály [sic!] Lőcse Magdalena Braunová, született 1926. március 28. 16. életéve betöltése előtt Poprádra szállították, hogy munkaszolgálatra kötelezzék. Hermina Jakubovicová, született 1921. augusztus 14.

Egy 1942. február 26-i orvosi vizsgálaton munkára alkalmatlannak találták; ennek ellenére 1942. 03. 23-án a poprádi táborba szállították. Lenka Szenesová (leánykori név: Singerová) férjezett személy, szintén Poprádra szállították. A fent nevezett három személyt tévesen kötelezték munkaszolgálatra, ezért kérjük, hogy a listák helyesbítése után küldjék haza őket. A lőcsei Zsidótanács4 Hamarosan azonban kétségbeesett zsidók tömegesen kezdték táviratokkal ostromolni a minisztériumot. Eközben a poprádi kaszárnyában egészen másfajta előkészületek folytak. Azon a csütörtökön vacsoraidőben a három lőcsei nő (a 15 éves Magdalena, a mozgássérült Hermina és a férjezett Lenka) egy gulyásnak nevezett, de leginkább moslékra emlékeztető löttyért áll sorba, amely az utasítás szerint fejenként 10 deka húst tartalmazott (ez kevesebb, mint egy doboz macskatáp), az egész heti húsadagjukat. Az elkövetkezendő három évben – legalábbis annak, aki megért ennyit – ez volt az utolsó valamirevaló étkezése. Délután az őrök felszólították őket, hogy szedjék a cókmókjukat, és sorakozzanak az épület előtt. A lányok furcsa megkönnyebbülést éreztek. A bizonytalanságban töltött hosszú napok vihar előtti csendje után végre elindultak valamerre. Türelmetlenül várták, hogy elhagyhassák a kaszárnyát, és csináljanak valamit. Sietve kapkodták össze azt a keveset, amijük volt, és mint mindig, találgatásba kezdtek: most indulnak a gyárba? Hamarosan munkába állnak? Ott majd többet kapnak enni? Ezer ember mozgatása ritkán megy minden fennakadás nélkül. A lányok kiáltoztak, a nővérek vagy unokatestvérek egymást sürgették. Elég nagy káosz keletkezett. Senki sem hozott magával túl sok holmit. Legtöbben még ugyanazt a ruhát viselték, amelyben érkeztek. Gyapjúkosztüm, strapabíró cipő, gyapjú lábszárvédő, a városi lányokon esetleg finomabb harisnya. A falusiak kézzel kötött pulóvert és hosszabb szoknyát viseltek. Egyesek fején elegáns kalap, másokén nagykendő.

Aznap korábban legalább két zsidó orvos jelentkezett Poprádon, miután parancsot kaptak, hogy kísérjék el az ezer lányból álló transzportot. Összesen heten kellett volna lenniük. Amikor dr. Weiszlovits megérkezett, azt mondták neki, hogy a szolgálataira mégsem tartanak igényt, és hazaküldték. A hatóságok ezt azzal indokolták, hogy már elegendő orvossal rendelkeznek a transzporthoz. Valójában csak egyetlen orvost vittek magukkal: dr. Izak Kaufmannt. Ezek szerint úgy gondolták, az egyfős egészségügyi személyzet elegendő 999 fiatal nő ellátására. Dr. Kaufmann jelenlétét illetően a transzportban van némi kavarodás. Egyesek szerint a listán szereplő utolsó lány, a 25 éves Gizela Neuwirth helyét vette át, de a Jad Vasem adatai mást mondanak. Nem létezik, hogy titokban tartózkodott a kaszárnyában, egy férfi jelenléte nagyon is feltűnő lett volna. A túlélők közül azonban senki sem említi, hogy orvos is lett volna velük az épületben. Edith egész biztosan egyszer sem látta. Amikor a fiatal Ivan Rauchwerger ott járt, hogy meglátogassa a szerelmét, a lányok arra kérték, vigyen nekik gyógyszert. Ha van elérhető orvos, miért lett volna erre szükség? Dr. Kaufmannt is csak megtévesztés céljából hívták oda, és valószínűleg dr. Weiszlovitshoz hasonlóan csak az elutazás napján érkezett meg. A neve nem szerepel a 999 lány március 24-én összeállított névsorában. Egy külön listán találhatjuk meg, 99 lány között. A neve melletti feljegyzés tanúsága szerint ő volt a közel ezer elszállított „személy” mellé rendelt egyetlen orvos.5

Mennyi időbe telik, amíg csaknem ezer nő felkapaszkodik egy marhavagonokból álló szerelvényre? Vajon világos volt-e még, amikor a legutolsó is kilépett a friss hegyi levegőre, hálát adva az égnek, hogy kiszabadult abból a szörnyű kaszárnyából? A megkönnyebbülés érzése hamar szerteoszlott, amint az őrök ordítozni kezdtek: siessenek az épület mellett futó vágányokhoz! Edith még sosem látott ilyen hosszú vonatot. Még a marhákat is rövidebb szerelvényeken szállították a piacra. A lányok rémülten nézték a vagonok sorát. „Először nem gondoltuk, hogy ezt nekünk szánták” – mondja Linda Reich. A gárdisták azonban elhúzták a kocsik ajtaját, és rájuk parancsoltak, hogy szálljanak be.

Ép ésszel ki utazna szívesen tehervagonban? Még rámpa sem segített a felszállásban. Az a marháknak járt, de emberi lényeknek ezek szerint nem. Hogyan másszanak be? Szoknyában nem lehet olyan magasra fellépni, hát még csomagokkal. Senki sem tudta, hogyan kapaszkodjanak fel, de nem is nagyon akarták tudni. Még a gondolattól is irtóztak. Az őrök egyre csak szitkozódtak és ordibáltak: „Zsidó ribancok! Zsidó ribancok!” 6 Regina Schwartz, három testvér közül a legkisebbik, ártatlanul megkérdezte: „Hová visznek bennünket?” „A frontra, hogy a német katonáknak legyen egy kis szórakozásuk!” – röhögtek a gárdisták. Ezeket a rideg, szívtelen férfiakat nem hatotta meg, amikor a lányok sírni kezdtek. A női könnyek legjobb ellenszerének a korbácsot tartották. Margie Becker felidézi, ahogy egy SS-tiszt rámeresztette a szemét. „Olyan volt, mint egy állat. Sosem felejtem el a kék szemét, az átható, hideg tekintetét. Kiöltötte a nyelvét, és lihegett. Aztán németül azt mondta: »Nemsokára a ti nyelvetek is így fog lógni!«” Fenyegetés és jóslat volt egyszerre: hamarosan az éhségtől és a szomjúságtól valóban így érezték magukat. „Borzalmas volt.” Bár az első transzport titokban, az éj leple alatt húzott ki a poprádi állomásról, egy héttel később, a harmadik transzporthoz már több szülő bérelt autókkal érkezett. „Az utolsó pillanatig szeretett gyermekeikkel akartak lenni. Kétségbe voltak esve, hogy elszakítják őket tőlük. A lányokat marhavagonokba terelték. Mindegyik ajtaján felirat állt: »8 ló« vagy »40 személy«. A családok ekkor látták utoljára gyermekeiket – emlékszik vissza Ivan Rauchwerger. – A lányok zaklatottak és zavartak voltak, sokan könnyeztek.” Ezeket a nőket valószínűleg már nem ütötték korbáccsal, és nem kényszerítették erőszakkal a felszállásra, mivel szemtanúk is voltak. Rengetegen érkeztek a poprádi állomásra, zsidók és nem zsidók egyaránt, hogy lássák az indulást. „Próbáltuk hölgyekhez méltó módon megoldani a felszállást, de szoknyában lehetetlen volt olyan magasra lépni” – mondja Edith. Hogy a korbácsot elkerüljék, egymást segítették fel a vagonba, és a bőröndjüket is maguknak kellett felemelni. A férfiak a kisujjukat sem mozdították, hogy megkönnyítsék a dolgukat. Az érettebb fiatal nők igyekeztek megőrizni a tartásukat, de a tizenéves lányok hisztérikus zokogásban törtek ki. Hiszen ők soha nem vétettek senkinek. Apáik is tisztelték a törvényt, és befizettek

minden adót. Kormányuk felszólítására engedelmesen jelentkeztek munkaszolgálatra, holott legtöbbjük azelőtt még egy napra sem hagyta el soha az otthonát. Miért terelik a kedves, jó kislányokat olyan vagonokba, amelyekben állatokat szállítanak a vágóhídra, és amelyek most is trágyától, vizelettől és a félelem szagától bűzlenek? Edith és a nővére nem engedte el egymás kezét, de ezenkívül Edith nem sokra emlékszik a vonatútból. Az agy befogadóképessége véges, és a sok megaláztatás után egyszerűen nem tudta már feldolgozni a további szörnyűségeket. A valóság rémálommá vált, amelyből nem tudott felébredni.

Bár szolgálataira nem tartottak igényt, dr. Weiszlovits nem hagyta el rögtön a poprádi állomást. Elszörnyedve figyelte, ahogy a fiatal nőket poggyászukkal együtt marhavagonokba tuszkolják. Hazaszaladt, és azt mondta a feleségének: Szlovákia „nem megfelelő hely egy gyermek számára”. 12 éves fiukat, Istvánt ki kell onnan juttatniuk, mielőtt még túl késő nem lesz. Istvánt Magyarországra szöktették, ahol a háború végéig bujkált. Ő túlélte a holokausztot. A szülei nem.7

Ahogy a lassan leereszkedő sötétségben az utolsó lány is felszállt, az őrök végiggyalogoltak a vonat mellett, és ellenőrizték, hogy minden kocsit bezártak-e. A vagonokból sírás, jajveszékelés hallatszott. A gárdisták megdöngették az ajtókat, és integetve jelezték, hogy a szerelvény indulásra kész. A kalauz megfújta a sípot. A jelzőlámpa zöldre váltott. A motor felzúgott. A bakter átállította a váltót, és a transzport csikorogva rágördült a fővágányra. A kocsik jobbra-balra imbolyogtak, mivel a szállított súly kevés volt a stabilizálásukhoz. Az állomásmester feljegyezte a nyilvántartásba: az indulás időpontja: 20 óra 20 perc.

Tizedik fejezet1 „Szinte még gyerekek voltak, akik tele naivitással érkeztek anyjuk szoknyája mellől, és fogalmuk sem volt róla, milyen sors vár rájuk.”

Dr. Manci Schwalbová2 Konka táviratával együtt 1942. március 25-én néhány mentességet igazoló dokumentum is megérkezett Eperjesre. Amint Adolf Amster meghallotta a hírt, azonnal hívatta a sofőrjét, és a kormányzó irodájába hajtatott, hogy elhozza a papírt, amely szeretett lánya szabadságát biztosítja. Nyomban indultak is tovább Poprádra. Ha minden jól megy, Magda néhány órán belül már otthon is lesz, biztonságban.3 Napjainkban az Eperjes–Poprád távolság a négysávos autópályán egy óra alatt megtehető. Már a régi, kétsávos utat is leaszfaltozták, bár néha ma is járnak rajta szamárháton vagy kézikocsival. 1942-ben mindössze egysávos volt, és egyes szakaszait csak kavics vagy kátrány borította. A rekordhideg tél is jelentősen rontott az útviszonyokon: több kilométeres szakaszokon hepehupássá tette a burkolatot, amelyet veszélyes kátyúk is tarkítottak. Nem Adolf Amster volt az egyetlen apa, aki versenyt futott a végzettel. A Hartmann unokatestvérek szintén kézhez kapták a mentességi papírokat, és egy barátjuk teherautóján igyekeztek Poprád felé, hogy Nusit és Magduskát kiszabadítsák. Bizonyára mások is – fűrészáru-kereskedők, bankárok, gazdálkodók – megpróbálták megmenteni a leányaikat. Más családokhoz még heteken át nem érkeztek meg a szükséges papírok. Így jártak Friedmanék és Grossék is. Homonna polgármestere személyesen biztosította Edith apját, hogy a dokumentumok már úton vannak; de nem érkeztek meg időben. A bürokrácia malmai a szokásosnál is lassabban őröltek. A napkorong lassan a Magas-Tátra csúcsai mögé ereszkedett, ahogy Amsterék kocsija az országúton Poprád felé száguldott. Adolf Amster türelmetlenül szorongatta kezében a pecsétes iratot. Gyötrelmesen teltek a napok, amióta nem láthatta lánya aranyos mosolyát a reggelizőasztalnál,

nem hallgathatta szellemes megjegyzéseit, amint anyjával beszélget, nem érezhette gyengéd csókját az arcán. A felesége nyugtalanul járkált fel s alá a házban, ki-kibámulva az ablakon a fenekestül felfordult világra. Az esővel együtt az ő könnyei is mindig eleredtek, mert eszébe jutott, hogy Magda haját meg kellene mosni az összegyűjtött vízzel. Mindennél jobban vágyott rá, hogy a kandalló előtt ülve fésülgethesse gyermeke selymes fürtjeit. Sikeres és magabiztos üzletemberként Adolf Amster egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy el tudja intézni Magda szabadon bocsátását. Utána majd kárpótolja azzal, hogy mégis elengedi Palesztinába a nővéréhez, a bátyjához és a legjobb barátnőjéhez, Sara Shpirához. Az északi országhatárt jelölő hegység jeges csúcsai fölött bíborszínben és narancssárgában pompázott az ég, és Amster még nagyobb sebességre ösztökélte sofőrjét. Perceken belül szürkébe borult a táj. A jármű időnként közel sodródott az úttest füves szegélyéhez. A kopár mezőn egy sakál épp becserkészett egy mezei nyulat.

A bűzös marhavagonban ijedt lányok szólongatták egymást a vaksötétben. A deszkák között beszűrődő halványsárga fénysugár először rózsaszínre, aztán lilára, majd szürkére váltott, végül eltűnt. A szerelvény imbolygott alattuk. Terhe annyival könnyebb volt, mint a szarvasmarhák, amelyeket általában a vágóhídra szállított, hogy a kocsik ide-oda dülöngéltek a síneken. Az érzékenyebb emésztésű lányok addig hánytak a latrinául szolgáló vödrökbe, amíg savon kívül nem maradt más a gyomrukban. Amúgy sem volt benne sok ötnapi éhezés után. Ahogy a vonat gyorsított, hideg menetszél süvített keresztül a réseken. A lányok reszkettek, foguk összekoccant. Sírtak és rettegtek valamennyien. „És még mindig nem tudtuk, hova visznek minket” – mondja Edith. Hangja még 75 év után is élesen cseng a felháborodástól.

Mire Adolf Amster sötétedés után a poprádi kaszárnyához ért, az épületet üresen találta. A hátrahagyott fiatal gárdisták, feltehetően helybeli fiúk, látták, milyen kaotikus körülmények között zajlott a beszállás, és Amstert arról tájékoztatták, hogy a lányokat Zsolnára vitték. Az apa visszarohant a kocsijához, és a sofőrrel nyugatra indultak, a cseh–lengyel határ előtti utolsó nagyobb állomás felé.

Mielőtt a keleti vasútvonal különböző irányokba elágazott volna, megkerült egy nagy fennsíkot. Errefelé nem voltak vasúti átkelők. Még lámpa sem jelezte a vonat közeledését a síneken áthaladó autósok számára. A mezőn legelésző őzek felkapták a fejüket, szemük zölden világított a fényben, amint Amsterék kocsija elszáguldott mellettük. A reflektorok lyukat ütöttek a sötétségbe, a jármű pedig lassan elhagyta a mezőket, és fokozatosan emelkedő terepen haladt tovább a jégbordás úton, fenyőerdők és hóbuckák között. A Zsolna felé vezető országút több helyen keresztezte a vasutat. A sínek hol a sofőr oldalán, hol az utasoldalon bukkantak fel, hol alacsonyabban, hol magasabban, mint az úttest. Ha elég közel lettek volna, Amster talán még a mozdony lámpájának fényét is láthatja a Vág folyó kacskaringós partjaira vetülni. A szurdokból köd gomolygott. A vonat a hegyek lábánál haladt az ősfákkal borított lankák között, az éles kanyaroknál lassítva, domboldalakon felkapaszkodva és leereszkedve, majd Ruttka (Vrútky) után a Kis-Fátra veszedelmes hágóihoz érve a vágány egy darabig párhuzamosan futott az országúttal. Aztán a mozdonynak könnyebb dolga lett: bement a hegy alá, fénye eltűnt az alagútban. Az idő a hajtűkanyarokkal küzdő Adolf Amsterék és más autósok ellen dolgozott. A szerelvény legalább fél órát nyert az alagúttal, és már csak 20 percre volt a zsolnai vasúti kereszteződéstől, jóval a kétségbeesett apák előtt járva. Egy személyvonat sokkal gyorsabban haladt volna, de a tehervagonok jelentősen lelassították a szerelvényt, így Amsternek és sorstársainak még volt némi reményük. Ugyanakkor nem voltak fel- és leszálló utasok. Így a vonatnak elegendő volt lelassítania a csorbai (Štrba), liptószentmiklósi (Liptovský svätý Mikuláš) és ruttkai állomáson, míg végül Zsolnán megállt.

Zsolna ma is jelentős vasúti csomópont, ahol a keletre (Poprád felé), nyugatra (Csehország és Németország felé), délre (Pozsony és Budapest felé), valamint északra (Lengyelország felé) tartó vonalak találkoznak. Itt lehet személy- vagy teherszállító kocsikat lecsatolni vagy hozzácsatolni a szerelvényekhez, és vágányt váltani a mellékvonalakról a fővonalakra. A végső megoldás megvalósításának kezdetétől a zsolnai állomás forgalma egyre nőtt, mivel a Szlovákiából és később Magyarországról induló deportálások fő tranzitpontjává vált. Ide futottak be a transzportok, hogy aztán észak felé irányítsák őket.

A vágányváltás nem gyors folyamat, főleg a hosszú, lomha tehervonatok esetében. A szerelvénynek oldalirányba kell letérnie egyik sínpárról a másikra: először lassan visszatolat, hogy a váltót átállíthassák, majd újra előredöcög, hogy immár másik pályán folytassa útját. Attól függően, hogy hány váltón kell áthaladnia, cikcakk irányú táncát többször is megismételheti. A lányok a deszkák résein kilesve figyelték, amint a vonat átzötykölődik a váltóknál egymást keresztező síneken – ismeretlen célállomás felé.

A német és lengyel vasút közreműködése nélkül a holokauszt nem lehetett volna olyan pusztító.4 2000 vonatra volt szükség ahhoz, hogy az európai zsidóság kétharmadát megsemmisítsék. 1944-ben mindössze 147 szerelvénnyel szállítottak el 450 ezer magyar zsidót. Az Oświęcim városát és az auschwitzi haláltábort érintő vasútvonal a térség egyik legforgalmasabb vonalává vált, 619 vonat közlekedett rajta szakadatlanul. Az egész német vasútnál egy árva hivatalnok sem akadt, aki akár egyetlen transzport átengedését is megtagadta volna. A Deutsche Reichsbahn (a Német Birodalmi Vasút) minden deportált zsidó után fejpénzt kapott az SS-től, és külön költséget számítottak fel a vagonok transzport utáni takarításáért. A felnőttek és tíz év feletti gyerekek után négy pfennig (a márka váltópénze) járt kilométerenként; a négy év alatti gyermekeket ingyen szállították. A szlovák határátkelőtől, Csaca (Čadca) állomástól a lengyelországi Oświęcimig tartó körülbelül 106 kilométeres szakaszra tehát a vasút személyenként mintegy 1300 forintnak megfelelő összeget kapott. Néhány héttel később, amikor a Szlovákiából, majd Franciaországból érkező transzportok sűrűbbé váltak, a zsidó „rakomány” kapta a legalacsonyabb prioritást a menetrendben. Elsőbbséget élveztek a katonákat, az ellátmányt, a gyógyszereket, valamint a fizető utasokat szállító vonatok, sőt még az üres szerelvények is. Valószínűleg ez az oka annak, hogy Edithékkel is csak 20 óra 20 perckor gördült ki vonat a poprádi állomásról. A teherszállításra az éjszaka a legalkalmasabb, ráadásul a sötétség elősegítette, hogy a művelet minél inkább rejtve maradjon. A lányokat már épp eléggé traumatizálta, hogy elszakították őket a családjuktól, úgy bántak velük, mint közönséges bűnözőkkel, és éheztették őket. A poprádi kaszárnyában töltött idő az első lépés volt a „kulturátlanítás” pszichológiai folyamatában. Az azonban, hogy marhavagonokba zárták és

áruként kezelték őket, már többről szólt, nem csupán kulturális identitásuk lerombolásáról: az emberi mivoltukat kérdőjelezte meg. Senki sem tudta már, mit higgyen. A tehervonat nehéz kerekei minden reményüket porrá zúzták.

A zsolnai állomás peronján végigrohanó Adolf Amster az Örökkévalót átkozta. A lányok vonata már kifutott. Amster dühvel és aggodalommal telve, kétségbeesetten állt meg az üres peron végén. Apaként kudarcot vallott: nem tudta megvédeni és megmenteni a gyermekét. Mi lesz vele az ő kis Magdája nélkül?

40 perccel az után, hogy kigördült a zsolnai állomásról, a szerelvény csikorogva fékezett. Odakintről durva német férfihangok hallatszottak. Linda Reich, akit álmából ébresztett fel a hirtelen támadt zaj, kilesett a deszkák résein, és felismerte a határátkelő fényeit. Az aprócska, alig több mint 40 kilós fiatal nő megkérte néhány magasabb társát, emeljék fel a szellőzőablakhoz, hogy kinézhessen. Odakint a Hlinka gárdisták épp dokumentumokat adtak át az SS-nek. Lengyel anyanyelvű lévén, Linda el tudta olvasni a táblákat, és tájékoztatta a többieket, akikkel aztán megpróbálták kitalálni, hová tartanak. Rena Kornreich ugyanezt tette egy másik vagonban. „Lehet, hogy Lengyelországon át Németországba visznek dolgozni?” – találgatott Linda. Nem tudhatta, hogy a szlovákok az egész transzportot átadták a németeknek. Szabad jelzést kaptak, és a vonat átgördült a határon. Ahogy a sorompó leereszkedett mögöttük, sorsuk végleg megpecsételődött.

A vonat tovább zötykölődött a végtelen éjszakában, utasainak maradék méltósága pedig minden kilométerrel egyre csak fogyott. Úti céljukhoz nem vezetett közvetlen vasútvonal. Poprádról Oświęcimbe napjainkban is hat órába telik vonattal eljutni. Míg a lányok nyugtalan álmukat aludták, a táj lassan változni kezdett. A hegyeket huzatos, szegénységtől és háborútól letarolt pusztaság váltotta fel. Immár idegen szél vacogtatta az utasok amúgy is csontig átfagyott testét. Nővéreikhez, unokatestvéreikhez és barátaikhoz odabújva próbáltak melegedni és némi kényelmet találni, miközben a vagon

szurokfekete sötétjét bámulták. A vonat időnként lassított, amikor kis városokon haladt át, amelyekről sohasem hallottak – Zwardoń, Żywiec, Bielsko-Biała, Czechowice-Dziedzice –, hogy aztán még lassabban araszoljon nyírfa- és fenyőerdőkbe érve, ahol combig ért a hó. Aztán elérkezett a hajnal, de a réseken átszűrődő gyér fénye alig-alig világította meg a lányok sápadt arcát. Akárcsak az Újvilágba tartó hajók gyomrába zsúfolt afrikaiak, ezek a fiatal nők is egy újonnan felvirágzó rabszolga-kereskedelemnek estek áldozatul. Az 1800-as évek elején minden nagyobb európai ország és NagyBritannia is törvényben tiltotta meg, hogy embereket tulajdonként kezeljenek, és a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet felszámolták. Több mint száz évvel később Németország megszegte saját, rabszolgaságot tiltó törvényeit, és súlyosan megsértette ezeknek a lányoknak az emberi jogait. Persze, ahogy egykor az afrikai feketéket, most a zsidókat sem tekintették egészen embernek, így az emberi jogokkal kapcsolatos aggályokat is figyelmen kívül hagyták. A háború végéig a rabszolga-kereskedelem eme ördögi formája csak Auschwitzból több mint 60 millió birodalmi márkát jövedelmezett (mai értéken ez közel 39 milliárd forintnak felel meg).5 A zsidó foglyok mégis értéktelennek számítottak, így senki sem foglalkozott az adásvételükkel.

Délelőtt 11 óra felé járhatott az idő, amikor a vonat megállt egy olyan településen, amelynek nevét a lányok többsége még életében nem hallotta. A kacskaringós Soŀa folyó mellett fekvő bájos kisváros, Oświęcim fölött festői szépségű középkori kastély emelkedett, a nagy zsinagóga és a Boldogságos Szűzanya Mennybemenetele-katedrális (Wniebowzięcia Najświętszej Maryi Panny) egymás mellett állt a parton. A városka fehér épületekkel körbevett főterét nem díszítette szobor vagy szökőkút, de volt egy második katedrálisa és még legalább egy zsinagógája. Az istenfélőknek volt miből válogatniuk. A zsidó és keresztény lakosok együtt munkálkodtak a közösség javára, és a német megszállást követően nem volt ritka az ellenállás. A lázadó helyi lakosok egy részét a hatóságok a közeli börtöntáborba zárták, míg másokat a megszálló németek segítségével kényszerítettek munkára ugyanott. A várostól nem messze több hektár sík területen földművelés és legeltetés folyt. A település elég jómódúnak számított: virágzó iparral rendelkezett, és kaszárnyákat is építettek a lengyel hadsereg számára. A megszállás után a hadi- és politikai foglyok bezárására helyet kereső

németek választása Oświęcim megürült katonai barakkjaira esett, a városhatártól néhány kilométerre, amelyek ideálisnak bizonyultak fogolytábor számára. 1942-ben, amikor a megszállók a tábor kiterjesztése mellett döntöttek, a környékbeli kisebb falvak lakóit kitelepítették, otthonaikat pedig lerombolták.

A vonat megállt, de mintha a semmi közepére érkezett volna. A haláltábor hírhedt kapuja még nem volt sehol: a pusztítás ezen elhíresült szimbólumát akkor még meg sem tervezték. Birkenau helyén mindössze egy-két istálló magasodott a mocsaras talajon. A marhavagonok ajtaja kinyílt, és az utasok szeme elé szürke égbolt és homokszínű síkság tárult. A horizonton hó fehérlett. Sötétszürke, világosszürke, barnásszürke, feketésszürke árnyalatok uralkodtak. A táj olyan szürreális volt, mintha Edith és társai egy Mark Rothko-festménybe léptek volna bele. A minden képzeletet felülmúló, végtelen semmi gyakorlatilag elnyelte őket. A fiatal nők pupillája összeszűkült. Éles fény és fájdalom. Fájdalom és fény. „Semmi nem volt ott – meséli Edith. – Semmi!” Lengyelországban fellelhető egy féldrágakő, amely úgy keletkezik, hogy az országban elterjedt mészkőkristályok szélsőséges körülmények között, erős nyomás hatására teljesen átlátszóvá, szinte láthatatlanná válnak. A mészkőben szürke és fehéres sávok keletkeznek, és ha az ásványokat megcsiszolják, absztrakt expresszionisták miniatűr alkotásaira emlékeztető kristályokat kapnak. A spiritiszták szerint ezek a kövek meggyógyítják azok lelkét, akiket a múlt szellemei kísértenek – de Edithnek és barátnőinek először is túl kellett élniük a borzalmakat. Ők is erős nyomás alá kerültek, hogy megkeményedjenek – vagy porrá zúzódjanak. Az SS-tisztek férfi foglyokat parancsoltak a lányok leszállítására. Férfiak ordítottak, kutyák ugattak, korbácsok suhogtak. „Raus! Raus!” (Kifelé!) A vagonok ajtaján üres tekintetű férfiak bámultak befelé, rabruhájuk csíkos pizsamára emlékeztetett. Lengyelek voltak, akiket kisebb-nagyobb vétségekért fogtak el, a röpcédulázástól a szabotázsig. Nem láttak nőt, amióta ide kerültek – és voltak, akik már két éve raboskodtak. Most pedig több száz fiatal nő nézett vissza rájuk, mind jól öltözött, a frizurájuk némileg megviselt ugyan, de azért még bőven elfogadható. A lányok pislogtak az

erős fényben, és a csomagjaikat babrálták. Nem tudták, mit tegyenek, ezért mozdulatlanul álltak a vagonok ajtajában. A döbbent férfiak először ösztönösen a kezüket nyújtották, hogy lesegítsék a lányokat, de az SS-tisztek ütlegelni kezdték azokat, akik nem mozogtak elég gyorsan, vagy túl kedvesen viselkedtek. A vonat platója magasan volt, ráadásul a sínek mellett árok húzódott. Szűk szoknyájukban a lányok nem tudták eldönteni, hogy lemásszanak-e, vagy ugorjanak. Csak álltak ott dermedten. Az SS-őrök egyre hangosabban üvöltöztek. Végül néhány fiatal nő ledobta a bőröndjét, és vonakodva leugrott az egyméteres mélységbe. A többiek követték a példájukat, akár a bárányok a nyájban. Földet érve lesimították a szoknyájukat. Az idősebb városi lányok ellenőrizték, hogy a harisnyájukon nem futott-e fel a szem. Szlovákul kérdezgetni kezdték a férfi foglyokat, akik lengyelül suttogva próbálták figyelmeztetni őket, mi vár rájuk. A transzporttal érkező néhány lengyel lány a nyelv ismerete révén azonnal előnybe került. Az utasításokat azonban mindannyian németül kapták.

A káosz közepette dr. Izak Kaufmann leugrott a vonatról, és válaszokat követelt az illetékes SS-tiszttől. Hol vannak? Miért nem biztosítottak takarókat a lányoknak? És élelmet? Vizet? Alighanem minden orvos ugyanezeket a kérdéseket tette volna fel.6 Az SS-tiszt kinevette, a doktor pedig egyre idegesebb lett. Linda Reich nézte, ahogy a feldúlt orvos fel-alá rohangál, és próbálja megakadályozni, hogy az SS-esek ütlegeljék a lányokat, miközben felháborodottan tiltakozik a borzalmas körülmények ellen. Követelte, hogy nevezzék meg, ki a felelős a történtekért, és adjanak rá magyarázatot, hogyan engedhette meg mindezt Tiso elnök. Az SS-esek először kigúnyolták, aztán korbáccsal ütni kezdték a hátát, a lábát és a fejét. A doktor próbált védekezni, de nem volt esélye. A földre rogyott, az őrök pedig agyonrugdosták.7 Dr. Kaufmann fel sem került a táborba regisztrált rabok listájára. A neve nem tűnik fel az Auschwitz áldozatait felsoroló történelmi dokumentumokban, de ő volt az első zsidó transzport első halálos áldozata. Vagy talán a második?

„Tudjuk, hogy az egyik nő nem élte túl a vonatutat” – mondja az első transzporthoz kapcsolódó események legjobb ismerője, Pavol Mešťan történészprofesszor. Az első deportált nők tiszteletére rendezett megemlékezés után a professzor irodájában ültünk le beszélgetni, A Zsidó Kultúra Múzeumában (Múzeum židovskej kultúry), Pozsonyban. Dr. Mešťan 2001 óta ideje jelentős részét azzal tölti, hogy megőrizze történetüket az utókor számára. Erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a szlovák kormány emléktáblákat helyezett el a poprádi vasútállomáson és az egykori kaszárnya (most iskola) falán. Az asztalon előttem ritka dokumentumok fekszenek, amelyeket a professzor az évek során a Szlovák Nemzeti Levéltár dohos aktái között fedezett fel: többek között az élelmezési protokoll és egy számla az SS-től, amely igazolja, mennyit fizetett a szlovák kormány a zsidók deportálásáért. Asszisztense, dr. Stanislava Šikulová tolmácsolásával megkérdezem, ismerjük-e az elhunyt fiatal nő nevét. A professzor a fejét rázza. Az a szóbeszéd járta, hogy az egyik lány kiugrott a vonatból, amikor az Magyarországon haladt át (az akkori országhatárok egészen máshol húzódtak, így nem lehetetlen, hogy a transzport útvonala valóban érintett magyar ellenőrzés alatt álló területeket). A vonat azonban semmiképp sem lehetett azonos a Poprádról Auschwitzba tartó szerelvénnyel. Edith hozzám hasonlóan biztos benne, hogy ha megesett is ilyen, annak még Poprád előtt kellett történnie. Minden lány, aki ott felszállt a vonatra, meg is érkezett Auschwitzba március 26-án. Ezt két névsor is bizonyítja: egy szlovák és egy német. A Jad Vasem archívumában őriznek egy szlovák dokumentumot, amely említést tesz, név nélkül, az úton meghalt nőről.8 A dokumentumban lábjegyzetben szerepel egy csak 99 főt tartalmazó lista, amely szerint a lányok különféle városokból származtak: hárman Lengyelországból (egyikük Krakkóból!), ketten Budapestről érkeztek – bár a teljes névsor szerint deportálásuk idején mindannyian Szlovákiában laktak. Mind a 99 nő szerepel az első transzport eredeti, 1942. március 24-i névsorában. Ez a rövidebb lista március 25-i keltezésű, de kiderült, hogy valójában „egy amatőr történész” állította össze, „aki 2003-ban az első poprádi megemlékezés szervezésében segédkezett”. Jozef Šebesta, aki a „Szlovákiában működő Cseh Társaságnál dolgozott, rengeteget kutatott az archívumokban és beszélgetett túlélőkkel”, hogy minél több információt gyűjtsön össze a transzportról – magyarázza dr. Šikulová és Mešťan

professzor. Akkor tehát Šebesta a háború után gyűjtött adatokat a túlélőkről, és így jött létre ez a lista; vagy próbálta összeszedni, kik voltak az első transzportban, még mielőtt az eredeti német névsor előkerült volna? A professzor szerint nem kétséges, hogy valaki valóban meghalt az úton, mivel több túlélő is említi. Šebesta is bizonyára az egyiküktől hallotta.9 Rengeteg nő haláláról nem maradt fenn feljegyzés. Az auschwitzi Sterbebücher (halottaskönyvek) lapjain azonban szemet szúr az egyik név: Jolana Sara Grünwald 1917. június 14-én született, és a halotti bizonyítvány szerint 1942. március 27-én hunyt el, egy nappal az első transzport érkezése után. 25 éves volt. Jozef Šebesta ezt írja az általa összeállított hatoldalas lista aljára: Ezer nőt deportáltak Poprádról, de csak 999 érkezett meg Auschwitzba. Egyikük ugyanis útközben meghalt. A táborban a nők 1000-től 1998-ig kaptak fogolyszámot. Az 1000-es számot a velük együtt deportált egyetlen orvos, dr. Izak Kaufmann kapta, aki 1892. február 4-én született Bélavézsén. Aláírás: Jozef Šebesta Van itt még egy eltérés: valójában csak 997 nő indult útnak Poprádról. Egy 1942. március 28-án kelt német listán, amely ábécérendben tartalmazza a neveket, ugyanez a 997 lány szerepel. Rágépelték volna olyasvalaki nevét, aki már az úton meghalt?

Tizenegyedik fejezet „Amikor a legnagyobb a veszély, Isten akkor van a legközelebb.”

Eta Zimmerspitz (#1756) édesapja

A lányokat erőltetett menetben hajszolták a kietlen, ködbe burkolózó lengyel sztyeppén valamiféle „pislákoló fényű dobozok” felé, ahogy Linda Reich fogalmazott. Közelebb érve szögesdróttal körülvett, kétszintes téglaépületeket pillantottak meg. Farkasordító hideg volt. Orkánerejű szél száguldott végig a síkságon, hófúvásokat hagyva mindenütt. A hőmérséklet fagypont körül járt. Edith reszketve bújt a nővéréhez. Ha ezt a szüleik tudnák… Ó, ha tudnák! A lányok a földúton bizonytalanul lépegetve érkeztek meg az apokalipszis színterére. Úgy botorkáltak a számukra idegen, fagyos földön, mintha sem testben, sem lélekben nem lennének egészen jelen. Előttük felemelkedett egy piros-fehér csíkos határsorompó, ők pedig, mint minden Auschwitzba érkező fogoly, átbotladoztak az öntöttvasból írt hazugság alatt: Arbeit Macht Frei, „A munka szabaddá tesz”. Egyikük sem vette észre, hogy a felirat „b” betűje fejjel lefelé áll. Így hegesztették oda a feladattal megbízott lengyel rabok még 1940-ben – apró lázadásként a hely ellen, amely annyi életet emésztett el. Egy magas kéményű, hatalmas téglaépület láttán Linda odasúgta az egyik barátnőjének: „Ez biztosan a gyár, ahol dolgozni fogunk.” Valójában az egyik, még beüzemelésre váró gázkamra volt. A négy Zimmerspitz nővér és három unokatestvérük tétován lépett a létesítmény területére. „Mi aztán nem maradunk itt” – fogadkozott halkan Frida, a legidősebb.

Nem mindenki érkezett idegenből. Ironikus módon azok a lányok, akik Lengyelországból menekültek a biztonságosnak tartott Szlovákiába, most fogolyként tértek vissza hazájukba. Honfitársaik előtt elhaladva arra

gondoltak, a férfiak leginkább elmegyógyintézetből szökött ápoltakra emlékeztetnek. Valójában ezek a rabok lengyel ellenállók voltak, akiket az ország 1939-es megszállása után az elsők között tartóztattak le a németek. Sokan bármit megtettek volna, hogy segítsenek az újonnan érkező fiatal nőknek, főleg a lengyeleknek. Szlovák férfiak akkor még nem voltak a táborban. A kétszintes téglaépületek között vezető Lagerstrassén, azaz a tábori úton végigmenetelve a lányok egy szögesdróttal megerősített téglafalhoz és újabb kapuhoz értek. Amikor áthaladtak rajta, ezen az elkerített részen más nőket is láttak. Regina Schwartz és a húgai számára, akiknek korábban azt mondták, hogy a frontra viszik őket a német katonák szórakoztatására, ez bizonyára megkönnyebbülést jelentett. Legalább nem szexrabszolgának hurcolták el őket. Ezektől a nőktől azonban nem sok jóra számíthattak. Alig néhány órával a zsidó lányok előtt érkeztek. Ők voltak az első 999, akiket Himmler Németország legkeményebb női börtöntáborából, Ravensbrückből válogatott össze. Gyilkosok, csalók, politikai foglyok (kommunisták és antifasiszták), „bibliamolyok” 1 (köztük sok Jehova tanúja), prostituáltak és „aszociális elemek” (leszbikusok, akiket a többiek „buzi mamáknak” 2 neveztek) egyaránt akadtak közöttük. Bár ma már elképesztőnek tűnik, hogy némelyiküket milyen „bűnökért” ítélték el, a náci Németország szemében ezek mind súlyos gaztettnek minősültek, és „elkövetőiket” a legszigorúbban büntették. A most érkező zsidó lányoknak csak annyi volt a bűnük, hogy megszülettek. Az egyik Ravensbrückből áthelyezett politikai fogoly, Bertel Teege azt remélte, Auschwitzban jobb körülmények várják, és könnyebb lesz ott letöltenie büntetését. Keserű csalódás érte. Teege arca jellegzetesen aszimmetrikus volt: a szeme és a szája sem állt egyenes vonalban – de ez egy igaz ember arca volt, egyszerre fegyelmezett és elveszett. Egy arc, amelyről nem lehetett letörölni mindannak a nyomát, amit látott: ami a legtöbb ember számára felfoghatatlan lenne. Legközelebbi bizalmasa és barátnője, a 36 éves, szintén kommunista Luise Mauer komoly mosolyáról és vesékbe látó tekintetéről volt ismert. Nem sok dolog akadt a világon, amitől félt – még öt, Ravensbrückben töltött év után sem. Auschwitzba érve Teegét reménységgel töltötte el a „hat, egyenként ezer ember befogadására alkalmas kőépület” látványa. Itt aztán elég hely jut

minden fogolynak. Néhány órával később döbbenten látta, hogy több száz fiatal zsidó nő érkezik, akik „mind jól öltözöttek voltak, bőröndjeik tele drága ruhákkal, pénzzel, ékszerekkel, gyémántokkal és étellel. Azt mondták nekik, hogy három hónapig dolgoznak majd itt, ezért hozzanak magukkal mindent, amire ez idő alatt szükségük lehet. Ők pedig ezt is tették, mert elhitték a nácik hazugságait.”3 Az illemtudó, könny áztatta arcuk ellenére láthatóan mindeddig jól táplált, egészséges fiatal lányok látványa új, Ravensbrückből hozott felügyelőik némelyikében sajnálatot, másokban gyűlöletet és szadista késztetéseket ébresztett. A köztörvényes elítéltek prédára leső ragadozóként figyelték őket. A lányok mit sem tudtak arról, mi vár rájuk. A ravensbrücki rabok bezzeg tudták. Ezúttal a kínzás elszenvedőiből kínzókká léphettek elő. Az ártatlanság bemocskolása különös élvezetet jelent a perverz, eltorzult jellem számára. Márpedig a ravensbrückiek között szép számmal akadtak ilyen nők, és mostantól szabad kezet kaptak, hogy kedvük szerint büntessék, dolgoztassák, verjék és gyilkolják a zsidó lányokat. Nem épp irodai munkára vitték őket Auschwitzba. Rudolf Höss így ír a női felügyelőkről: „Azt hiszem, Ravensbrückben akkoriban valóban a »legjobbakat« válogatták ki Auschwitzba. Elpusztíthatatlanságban, aljasságban, közönségességben, alávalóságban messze felülmúlták a férfiakat. Általában többszörösen büntetett utcalányok, gyakran visszataszító némberek voltak, akiket hosszú időre ítéltek el. Érthető volt, de meg nem akadályozható, hogy ezek a bestiák az alájuk rendelt foglyokon éljék ki aljas vágyaikat […] Ezeknek aztán nem volt lelki bánatuk.” 4 Höss természetesen elfelejti megemlíteni a maga lelketlenségét, ahogyan az SS-es cimboráiét szintén.

Az 1990-es évek előtt a 999 fiatal nő Auschwitzba szállítását a szlovákok és az egykori rabok „az első transzportként” emlegették. Később aztán a történészek kivették a lányokat ebből a kategóriából, és helyettük azt az egyvagonnyi, 40 zsidó férfit kezdték első transzportként emlegetni, akiket a Gestapo kisebb törvényszegésekért tartóztatott le, és 1942. február 15-én a Ciklon B kísérleti felhasználásával végeztetett ki. A lányokat még „az első női transzport” címétől is megfosztották, amelyet azokra a reichsdeutsch, azaz birodalmi német foglyokra ruháztak át, akiket Ravensbrückből szállítottak át, és kápóként alkalmaztak. Miért adták „az első, nőkből álló

auschwitzi transzport” titulust a német felügyelőnőknek, akik közül sokan halomra gyilkolták a zsidó lányokat? Bár a transzport szó általános jelentése valóban „áru vagy személyek mozgatása egyik pontból a másikba, valamilyen szállítási rendszer segítségével”, a náci Németországban, a végső megoldás kontextusában ez a szó más jelentéstartalmat hordozott. Egész pontosan 1942. március 26-a volt az a nap, amikor a transzport szó új jelentést nyert. Az áru attól a naptól fogva a zsidókat jelentette, a transzport pedig a halált. Ennek ellenére nem sok olyan, a holokausztról szóló történeti összefoglaló és weboldal létezik, amely akár csak lábjegyzetben is megemlítené e könyv főszereplőit. A szlovákok ugyanakkor megadják a lányoknak a történelemben őket megillető helyet. Az Auschwitzba tartó első női transzport utasaiként emlékeznek meg róluk, a nekik kijáró tisztelettel. Az auschwitzi haláltáborral foglalkozó történészek „az első tömeges, regisztrált zsidó transzportként” utalnak rájuk. 1942-ben a zsidók ügyeit intéző és „kivándoroltatásukat” szervező IV B4 szekció az eichmanni végső megoldás első „hivatalos” zsidó transzportjaként említi ezeket a fiatal nőket.5 Vitathatatlan, hogy mindenkinek így kellene megemlékezniük róluk.

Ahogy a lányok végigmentek a táboron, át a téglafallal, szögesdróttal és zárt kapuval elkülönített női részlegre, azon tűnődtek, miért van szükség ennyi biztonsági intézkedésre. Vajon azért van a szögesdrót, hogy megvédje őket a fal túloldalán lakó szerencsétlen, elmebeteg férfiaktól? Eszükbe sem jutott, hogy a kerítés az ő szökésüket hivatott megakadályozni. Hiszen csak néhány hónap munkára érkeztek. A kapu túloldalán arra utasították őket, hogy tegyék le, egy kupacba, a csomagjaikat.6 A szabályzat szerint Ravensbrückben a raboknak át kellett adniuk személyes tárgyaikat, de csupán ellenőrzésre, s miután átkutatták, visszakapták őket. Ezért most a ravensbrücki felügyelők sem értették a helyzetet. Hogyan találják meg később az újak a holmijukat, ha mindent egy halomba hordanak össze? Néhány zsidó lány ezt meg is kérdezte, de csak életveszélyes fenyegetéseket kaptak válaszul. Akinél még maradt valami élelem, azt is a kupacba kellett raknia. Ez különösen kegyetlen utasítás volt annak fényében, hogy a lányok az előző este óta nem kaptak enni, és nem úgy nézett ki, mintha mostanában bárki foglalkozni kívánna ilyesmivel. Ők

azonban engedelmes, törvénytisztelő leányok voltak, ezért úgy tettek, ahogy parancsolták nekik. Egy normális világban ilyen hosszú utazás után az ember arra számít, hogy vécére mehet, letusolhat, átöltözhet, és kap legalább egy tányér meleg levest. Ehelyett a lányoknak órákon át a hidegben és hóban kellett állniuk, míg az új táborparancsnok, Johanna Langefeld és női SS-felügyelői maguk is próbáltak eligazodni a helyzetben. Láthatóan senki sem tudta, mi a feladata, és a fejetlenséget valószínűleg tovább tetézte, hogy a Poprádon legépelt névsort elszámozták. Újra és újra megszámolták őket, és 999 helyett mindannyiszor 997 lett a végeredmény. Nem tudták, ki hiányzik. Megszökött volna két fogoly? Aztán valaki végre észrevehette a hibát, és piros ceruzával ráírta a poprádi névsor fedőlapjára: wäre zu nummerieren und alph. zuordnen („megszámozni és ábécérendbe tenni”). Március 28-án gépelték le az új, rendbe szedett névsort, amely megerősítette, hogy pontosan annyi nő érkezett meg Auschwitzba, ahányan Poprádon felszálltak a vonatra. A táborba tehát az első transzporttal 997 zsidó nő érkezett, nem 999. Amikor a sorakozó nagy sokára véget ért, a kápók – ahogyan az új ravensbrücki őröket itt hívták – kinyitották az 5-ös blokkot, és az SS-esek beparancsolták a lányokat az épületbe. A csontig átfagyott, kétségbeesett fiatal nők az ajtókhoz iramodtak, és mind egyszerre próbáltak átpréselődni, miközben a kápók ütlegelték őket. „Mindenki sikoltozott és tülekedett. Borzasztóan hideg volt – emlékszik vissza Linda. A lányok lökdösődve, egymás lábán taposva igyekeztek befelé. – Szomjasak voltunk. Vécére kellett mennünk.” Mindenki mielőbb be akart jutni a melegbe, de odabent nem voltak se lámpák, se ágyak, se fűtés. A padlóra szórt koszos szalma szolgált fekhelyül. Összesen tíz vécé jutott csaknem ezer lányra. Vizet csak a pincében találtak, egy vízvezetékből csöpögött. Aki inni akart, annak a koszos csövet kellett nyalogatnia. Kimerülten, kiszáradva, a lányok türelmük végére értek. Irena Fein és barátnője, Grummer Gizi leült a kevés pad egyikére, mások az asztalokra. Fáradtak voltak, és pihenni akartak. „A kápók ránk parancsoltak, hogy a földre feküdjünk, a koszos szalmára.” Mihelyt a mocskos, véráztatta padlóra ereszkedtek, „millió és millió bolha borította el a testünket, a fejünk búbjától a lábujjaink körméig. Már ez is elég volt, hogy az őrületbe kergessen. Fáradtak voltunk, és semmi másra nem vágytunk, csak egy kis pihenésre.” 7

A bolhák mellett ágyi poloskák is a lábukra másztak. A földre rogyó lányok azonnal felpattantak, és sikoltozva csapkodták a testüket ellepő vérszívókat. Mindez olyan volt, mint a sorscsapások, amelyeket az Örökkévaló küldött Egyiptomra Mózes idején. „Tíz csapás egyetlen nap alatt” – mondja Helena Citron.8 Egyikük olyan hisztérikus állapotba került, hogy odaszaladt az ajtóban álló SS-tiszthez, aki rezzenéstelen arccal nézte a jelenetet. „Egy perccel sem akarok tovább élni! – üvöltötte az arcába a lány. – Már látom, mi vár itt ránk!” A férfi lenézett az ordítozóra. A tekintete láttán a többiek azonnal elhallgattak. Még a legkétségbeesettebbek is hátrébb húzódtak. Az SS-es intett a lánynak, hogy kövesse. A lány hátrálni kezdett. A tiszt a nyitott ajtóra mutatott. „Akinek egy csöpp esze volt, tudta, hová mennek – mondja Helena Citron. – Az biztos, hogy nem valami jobb helyre. Ő lett az első áldozat.”9 Nem tudjuk a nevét, lehetett Jolana Grünwald vagy Marta Korn, akik az auschwitzi halottaskönyv feljegyzései szerint márciusban hunytak el. Bárki volt is, sosem látták többet. A rettegéstől nem tudtak aludni. „Féltünk, hogy a kápók vagy a tisztek álmunkban megölnek – emlékszik vissza Edith. – Senki sem volt hajlandó elárulni, mi lesz velünk.”10 A bizonytalanságtól mindnyájan az őrület határán táncoltak. Abból az éjszakából Edith csak arra emlékszik, hogy a menstruációs rongyait a kályha fölé, egy tégla tetejére rejtette, hogy később megtalálja. Egyébként az agya átugrotta az akkor történteket, ahogy az ember átugrik egy sáros pocsolyát, hogy a ruháját – vagy ez esetben az elméjét – be ne szennyezze. A sírás ellenére aztán valahogy, nagy nehezen mégis elnyomta az álom.

Tizenkettedik fejezet „Nem mondhatjuk, hogy minden ember egyforma. Úgy gondolom, mindig vannak kivételek. A szenvedések közepette is találhatunk kedvességet. Nem is lehet másképp. Minden pokolból vissza kell térnie valakinek.”

Martha Mangel (#1741) Hajnali négykor tompa puffanások verték ki a szemükből az álmot. A kápók berontottak a barakkba, és ütlegelni kezdték azokat, akik nem keltek fel azonnal. Zählappell! Zählappell! Névsorolvasás! Névsorolvasás! Raus! Raus! Mindenki fejvesztve rohant ki a Lagerstrasséra. Ott ötös sorokba parancsolták őket, és a rituálé, ami következett, azontúl tábori létük meghatározó eleme lett: megszámlálták őket. Az Appel órákon át tartott. A napfelkelte előtti derengésben Edith fogai összekoccantak a félelemtől, teste reszketett a kimerültségtől. Amikor kivilágosodott, az első sorokban álló ötven lányt bevezényelték az egyik épületbe. A többiek kint várakoztak. Odabent beindultak a folyamatok (rabosítás). Először is levettették velük a ruháikat. Mindent, még az alsóneműt és a melltartót is egy kupacba kellett lerakni, majd egy asztalnál minden ékszerüket le kellett adniuk. Az egyik őr odalépett melléjük, és így szólt: „Fülbevalókat, karórákat, nyakláncokat, gyűrűket levenni! Ezekre már nem lesz szükség.”1 A lányok engedelmeskedtek. „Még mindig azt gondoltuk, hogy nincs semmi gond, majd a megkeresett pénzből veszünk másikat – emlékszik vissza Laura Ritter. – Miénk volt a világ. Még mondogattuk is egymásnak: »Na és? Tudok én dolgozni!«”2 Hamarosan azonban már nem volt olyan vidám a hangulat, amikor azok a lányok, akiknek még csecsemőként fúrták ki a fülüket, nem tudták kivenni a fülbevalójukat. Edith is így járt. Az egyik kápó odanyúlt, és kiszakította a cimpájából. Edith nyakára csorgott a vér. Lea odaugrott, hogy megvédje a húgát, de mit tehet egy csupasz tizenéves lány egy csapat felfegyverzett felnőttel szemben? Még megnyugtatni sem maradt ideje, amikor egy lány sikoltozni kezdett.

„És akkor kezdődött a rémálom” – mondja Edith. A fiatal, többségükben konzervatív vagy ortodox zsidó családokban nevelkedett szűz lányok számára már az is megrázó volt, ha más nők előtt kellett levetkőzniük. De hogy férfiak előtt, ráadásul már másodszor a héten? Hallatlan dolog! A helyzet azonban még rosszabbra fordult. A ravensbrücki fogolytábor rutinja szerint a felvételkor nemcsak megmotozták és levetkőztették a rabokat. Az első 200 lányra durva hüvelyi vizsgálat is várt, amelyet egy csirkét kizsigerelő hentes érzékenységével végeztek el. A 16 éves Bertha Berkowitz a 48. volt a sorban. Amikor arra a pillanatra emlékezik, csak szomorúan megvonja a vállát – ennél többet nem mond. Mások még az említését is kerülik megbecstelenítésüknek. „Senkinek sem beszéltem erről, mert annyira szégyelltem – vallja be Joan Rosner (#1188) több mint 50 évvel később. – Amikor az SS-tisztek benyúltak oda, tulajdonképpen megerőszakoltak… Véreztünk. Kétszáz lánnyal csinálták meg. Aztán abbahagyták. Ékszert kerestek, de senkinél nem találtak, ezért a többieket már békén hagyták. – A legtöbb lányhoz hasonlóan Joan is eltitkolta a vele történteket. – Túlságosan szégyelltem elmondani. De most már, így vén fejjel, arra gondolok, hogy miért nekem kellene szégyellnem magam? Ők tették ezt velem. Véreztünk, és belülről felsértettek a gyűrűik, mert ők persze nem vették le.” A beszámolók különböznek abban, hogy egyesek szerint egy férfi orvos, mások szerint több ravensbrücki női felügyelő is részt vett a hüvelyi motozásban, ékszerek után kutatva. Talán mindkettő igaz. A meggyalázott lányok combján csorgott a vér. A vizsgálatokat abbahagyták, amikor az úgynevezett orvos felmordult: „Minek strapáljuk magunkat? Ezek mind szüzek.” Szavait a ravensbrückiek harsány röhögése kísérte.3 Az ártatlanságuktól megfosztott lányok sírva sántikáltak tovább a következő állomásra. „Mi is velük sírtunk” – emlékszik Irena Fein. Mintha nem lett volna elég szörnyű a női felügyelők durva bánásmódja, a lányoknak most férfi rabok előtt kellett meztelenül állniuk, akiket borbélynak osztottak be. A lengyel férfiakat ugyanúgy megrázta a dolog, de már tudták, hogy ha nem engedelmeskednek, kiverik belőlük az ellenállást. Így hát tették, amit parancsoltak nekik: először a fiatal nők fejét nyírták meg; utána a hónaljszőrt, a szeméremszőrzetet és végül a lábukat borotválták le. A lányokat kisszékre állították, hogy a borbélyok könnyebben dolgozhassanak. Az SS-esek kedvükre bámészkodhattak, és remekül szórakoztak a

kiszolgáltatott nőkön, míg a férfi foglyoknak épp szemmagasságba került a lányok szeméremtájéka. Amikor Adela Gross belépett a helyiségbe, minden szempár rászegeződött. Fenséges, göndör, vörös, dús haja az arcába hullott. Margie Becker így idézi fel a jelenetet: „A barátnőm volt, szinte a testvérem. Gyönyörű vörös haja volt, az őrök pedig átkutatták, nem rejtett-e bele borotvapengét, kést vagy más ilyesmit.” Miközben egy SS tiszt csipeszt dugdosott a fürtjei közé, Adela a megalázó helyzet ellenére büszkén felszegett fejjel állt. Amikor végzett, a tiszt átható pillantást vetett a lány vörös szeméremszőrzetére. Ráparancsolt, hogy álljon fel egy székre, így az ágyéka egy vonalba került a megborotválására kijelölt férfi szemével. Néhány pillanat alatt megfosztották egyedi szépsége jegyeitől, s immár ugyanúgy festett, mint a többi tizenéves rab körülötte. Csak a szeplői maradtak emlékeztetőül. Ezután a lányokat kiterelték az épületből, és hogy fertőtlenítsék, a térdig érő hóban meztelenül állatták őket. A hideg márciusi szélben reszketve fonták össze karjukat csupasz mellük előtt. Leborotvált lábuk libabőrzött. Alsónemű és higiéniai kellékek híján jól látható volt, melyikük menstruál éppen. „Úgy tűnt, szinte mindenkinek egyszerre jött meg a vérzése. Alattunk vöröslött a hó” – idézi fel Edith. Az elöl állók mezítláb taposták a havat, ahogy a sor lassan egy hatalmas, fertőtlenítőtartály felé haladt. Miért kell minket fertőtleníteni, méltatlankodtak a lányok. „Ti, zsidók, tetveket hoztatok a táborba” – vetette oda az egyik SS-tiszt. „Mi sosem voltunk tetvesek! – kiáltja felháborodva Irena Fein. – Hogy is lettünk volna? Hiszen csak akkor érkeztünk.” De teljesen hasztalan lett volna ilyesmivel érvelni. Az SS szótárában a „koszos zsidó” alapvető sztereotípiaként szerepelt. Mennyi ideig álltak a hidegben? Túl sokáig. Talpuk alatt előbb megolvadt, majd visszafagyott a hó. A tartályba egyszerre ötven lánynak kellett bemásznia, akár véreztek, akár nem. A fertőtlenítő marta frissen borotvált bőrüket. Mire az első száz lány megfürdött benne, a fertőtlenítős víz elszennyeződött – de nem cserélték ki. Miután kimásztak a tartályból, egy másik épületbe hajtották őket, ahol orosz katonai egyenruhák álltak halmokban, ezeket kellett felvenniük. Az anyaguk merev volt a rászáradt vértől és széklettől, és golyók ütöttek lyukakat rajtuk. Alsóneműt nem kaptak, ami megvédte volna érzékeny

bőrüket. Néhány egyenruhán még látszott a halott katonának, egykori viselőjének cirill betűs monogramja. Lindának egy férfiing jutott. „Olyan nagy volt rám, hogy a földön húztam – meséli. A lovaglónadrág pedig a feje búbjáig ért. – Nem adtak semmit, amivel felköthettem volna.” Csak az utolsó harminc lány kapott másféle öltözetet. Edithnek, Leának, Adelának és Helenának csíkos női rabruhát osztottak ki. Ezek vékony anyagból készültek, és nem adtak hozzájuk harisnyát vagy gyapjúzoknit, hogy a lábukat melegen tartsa, sem pedig alsóneműt. Aztán egy halom lábbeli várt rájuk. Néhány fogoly klumpának nevezte őket, de ez eufemikus kifejezés volt a lapos fatalpra szögelt bőrszíjakból álló alkalmatosságra. Mint felemás pár Scholl szandálok – egyetlen azonos méretű pár sem akadt –, harántemelő és a bőséget beállító csatok nélkül. Férfi foglyok készítették őket, és valószínűleg fogalmuk sem volt, kik számára, ezért nem sokat fáradoztak azzal, hogy a kisebb, érzékenyebb női lábakhoz igazítsák a kialakításukat. A sor elején állók több szerencsével jártak: ők még turkálhattak a halomban, hogy megfelelőbb méretet találjanak. Az utolsóknak már csak a maradék jutott. Végül mindenki kapott egy fehér, téglalap alakú textildarabot, rajta egy számmal és sárga csillaggal. Az első szám az 1000-es volt, a következő lány lett az 1001-es, majd 1002-es és így tovább. Egy írnok a lányok neve mellé feljegyezte a regisztrációs számukat. A tanúk úgy emlékeznek, hogy a Homonnához közel fekvő Modra (Modra nad Cirochou) községből érkező Frida és Helena Benovic az elsők között kapott számot. Mara – akinek két órát kellett gyalogolnia a sztropkói buszmegállóig – lett az 1019-es, a 16 éves Bertha Berkowitz az 1048-as. Első feladatukként a számot fel kellett varrniuk elöl a ruhájukra, utána lefotózták őket. A regisztráció és a „munkaruhák” kiosztása után mindenki kapott egy piros tálkát és egy kanalat, kiterelték őket a hidegbe, és sorba kellett állniuk. Ötös sorokba. Egy sorban öt ember. A szabad, polgári életükből kiszakított lányok hamar automata üzemmódban működő robotokká váltak. Akik elsőként végeztek a regisztrációval, odakint sorban állva láthatták azokat a társaikat, akik még csak most léptek be az első épületbe, legjobb ruhájukban, lábukon erős csizmával, sapkában, kesztyűben, kabátban. Figyelmeztető kiáltások röppentek feléjük. „Dobjátok el az ékszereiteket!” 4 Azok, akiket még nem nyírtak meg, nem tudták, kik ezek a kopasz, szakadt katonai egyenruhát viselő, facipős szerencsétlenek, akik a hóban

állva kiabálnak nekik. Felismerhetetlenné váltak mindnyájan. Ekkor társaik a nevüket kezdték kiáltozni, és a lányok ráébredtek: hamarosan maguk is ilyen kopasz szerencsétlenek lesznek. Rena Kornreich letépte a karóráját, és beletaposta a sárba – inkább, mint hogy a náciknak adja. A homonnai lányok többsége a sor végére került. Sara Bleich az 1966os számmal csak hárommal állt az 1969-es és 1970-es számú Lea és Edith előtt. Helena Citron lett az 1971-es. Mire az utolsó lány is kilépett a Lagerstrasséra, már bealkonyodott, de létszámellenőrzésre még egyszer fel kellett sorakozniuk. Ekkor álltak utoljára sorszám szerint. És ekkor voltak utoljára mindannyian életben.

#1474, név nélkül. Az egyetlen ismert fotó az első transzporttal érkező egyik lányról, amelyet közvetlenül a táborba kerülése után készítettek, 1942. március 28. körül AZ AUSCHWITZ-BIRKENAU ÁLLAMI MÚZEUM (AUSCHWITZ-BIRKENAU PAŃSTWOWE MUZEUM) ARCHÍVUMÁBÓL

Ahogy leszállt az éj, a lányokat a női tábor túlsó végén álló 10-es blokkhoz vezényelték. Egymást lökdösve tülekedtek befelé a viszonylagos melegbe. Amint kétségbeesetten tolakodtak és taszigálták egymást, emberi jóérzésük már kezdett alaposan megkopni. Az udvariasságnak leáldozott, vagy csak a közeli barátoknak és családtagoknak járó kiváltsággá vált. „Jó erős a könyököm” – említi Linda Reich (#1173) többször is beszámolójában. Odabent a barakkban aztán, az őröktől és kutyáktól megszabadult lányok barátaik nevét kezdték kiáltozni, egymást keresték a tömegben. – Adela! Magda! Lea! Edith! Gizi!

Kopasz fejek, férfiuniformisok. Senki sem emlékeztetett önmagára. „Rá sem ismertünk egymásra – meséli Helena Citron. – Aztán ahelyett, hogy sírva fakadtunk volna, röhögni kezdtünk. Hisztérikus vihogásban törtünk ki, mert mást nem tehettünk. Nevettünk, mert a könnyek ezen a ponton már kevésnek bizonyultak.”

Órákkal a megalázó regisztrációs procedúra után Edith visszalopózott az 5-ös blokkba, hogy elhozza a menstruációs rongyokat, amelyeket a kályha fölé rejtett. Már nem voltak ott. „Nem mintha szükségem lett volna rájuk: a háború végéig nem jött meg többé a vérzésem.” Ez általános jelenség volt a lányok körében: a rendszeres menstruációhoz szükség van egy bizonyos százalék testzsírra. Mivel a napi élelmük 1000 kalóriánál kevesebbet tartalmazott, nem maradt annyi zsír a testükön, hogy a női ciklust fenntartsa. Ráadásul a teájukba minden reggel nyugtatót kevertek, hogy engedelmesebbek legyenek, és eltompuljanak. „Úgy éreztük magunkat, mint valami zombik. Brómot kaptunk, hogy ne működjön az agyunk. Gondolkodásra úgyse kellett használnunk” – meséli Edie (#1949). A brómnak emellett nemi vágyat csökkentő és a havi vérzés elmaradását okozó hatása is van. Akadt néhány huszonéves nő, akik még néhány hónapig menstruáltak, de textilbetéthez csak úgy lehetett hozzájutni, ha bementek a rabkórházba, és megmutatták az orvosnak, hogy véreznek. Rena Kornreich ezt a megalázó helyzetet úgy kerülte el, hogy eldobott újságpapírt használt. Távolról sem volt higiénikus, de legalább megőrizhette a titkát. Egyes fiatalabb lányok, akiket így megfosztottak a nővé válás egyik legjelentősebb tapasztalatától, kezdték megkérdőjelezni identitásukat. Ha többé nem nők, akkor micsodák? Talán nem is emberek? „Higiéniai szempontból jobb volt, hogy nem jött meg [a vérzésünk] – mondja Edith. – Hiszen higiénia mint olyan nem létezett Auschwitzban, és a mindennapos tisztálkodás lehetősége híján az ember nem szeretett volna menstruálni. Enélkül viszont úgy éreztük, mintha nem is lennénk nők.” Persze az SS nem is akarta, hogy nőknek érezzék magukat. Valószínűleg ezért öltöztették őket halott orosz katonák egyenruhájába.

A 10-es blokk kétszintes téglaépülete mögött egy udvar terült el, egyik oldalán téglafal futott végig. Szemközt állt a hírhedt 11-es blokk, amelyet a férfi rabok śmierci, vagyis halálblokk néven emlegettek. Itt őrizték

magánzárkában és kínozták a politikai és hadifoglyokat, ellenállókat és kémeket, és az udvaron lőtték agyon őket. Nem volt könnyű napról napra végignézni a kivégzéseket. Rena (#1716) a 10-es blokk udvar felőli oldalán, a bedeszkázott ablakok alatt aludt. Éjszakánként kilesett a deszkák között, és látta, amint kivégzik az orosz hadifoglyokat. Az egyik férfi rab később elárulta a lányoknak, hogy a kivégzettektől származik az egyenruhájuk. A női barakkal szemben, a fal túloldalán a lengyel férfiak blokkja állt.5 A lányok az emeleti ablakokból beszélgettek velük. A férfiak átszóltak az új jövevényeknek, mert éheztek valami kis hírre a kinti világból, és szívesen hallgatták a változatosság kedvéért a dallamosabb női beszédet. Nem voltak zsidók, de szívesen segítettek honfitársnőiknek. Mélységesen vágytak a hazai szóra és az emberi kapcsolatokra, hiszen többen már 1940 óta raboskodtak itt. Rendszeresen dobáltak át egy kis kenyeret, a nadrág felkötéséhez használható madzagot, vagy épp szerelmes üzeneteket. A szlovák lányoknak nem akadtak ilyen rajongóik.

Másnap hajnali 4 órakor a lányok teát kaptak, egyes túlélők szerint kávét – annyira rossz volt, hogy nem lehetett biztosan megállapítani, mit. Mindössze ennyit adtak nekik „reggeli” gyanánt. Az érkezésük után nem sokkal Edith és Lea rájött, hogy a teával meg tudják mosni a fogukat. Persze nem köpték ki a „nagyon, nagyon értékes” folyadékot, bármilyen szörnyű íze volt is. „Az éhség nagyon tud fájni. Nagyon-nagyon. De még rosszabb, ha inni nem kap az ember. A szomjúság elviselhetetlen” – mondja Edith. Ennek ellenére ő és a nővére elhasznált egy kis teát „hogy kezet és arcot mossunk”. Miután a teára és a vécére kaptak néhány percet, a lányokat ötösével felsorakoztatták. Álltak és álltak. Mozdulatlanul. A rituálé bevésődött az agyukba. A nap első sugarai halvány derengésbe vonták a barakkok tetejét, a szögesdrótot és az őrtornyokat, miközben az SS-tisztek és a kápók számolták a foglyokat. A létszámellenőrzést követően a 996 lányt arra utasították, hogy takarítsák ki a barakkjukat. Az idősebbek közül néhányat megtettek blokkfelügyelőnek. Bár zsidóként továbbra is alárendelt helyzetben maradtak, ezek a nők, akik elsőként jutottak némi hatalomhoz, azonnal feljebb léptek a tábori ranglétrán, egy fokkal magasabbra, mint a söpredék. Az ő feladatuk volt, hogy fenntartsák a rendet, reggel ők ébresztették a társaikat, ők osztották ki az élelmet. Ők döntötték el, aznap ki maradhat bent takarítani; kinek kell kimenni dolgozni; és ki kap több kenyeret. A 10-es

blokk első vezetője egy Elza nevű fiatal nő lett. A vezetéknevére senki sem emlékszik. Szigorú rendet tartott, és néhány nap múlva mindenki tudta, hogy aki nem jelenik meg időben a sorakozón, vagy az útjába kerül, verésre számíthat. Amikor engedélyt kapott, hogy kinevezzen egy segédet maga mellé, a húgát jelölte a pozícióra. De hibáztathatjuk-e ezért? Ki mást választott volna?

A 10-es blokk ma nem látogatható, de külön engedéllyel a túlélők, hozzátartozóik, illetve kutatók megtekinthetik. Tiszteletteljes csendben léphetünk be az oldalsó bejáraton a betonpadlós első szintre, és sétálhatunk végig a folyosón, amelynek két oldalán a lányok hálótermei sorakoznak az emeletes fekhelyekkel. Elöl vizesblokk, ahol néhány törött, mocskos vécécsésze sorakozik, velük szemben egy szobában hosszú vályú szolgált mosakodásra. Szappant a rabok nem kaptak. A barakk közepén kémény, itt állnak a két szint fűtésére szolgáló fatüzelésű kályhák. Széles lépcső vezet fel az emeletre. A tetején két kisebb szoba, ezekben aludt a blokkfelügyelő és segédje, a blokkírnok. Ezeken kívül az egész felső szint egy nagy, nyitott helyiség, amelyet középen fal választ ketté. Valaha fából eszkábált emeletes ágyak sorakoztak itt vékony szalmazsákokkal és még vékonyabb gyapjútakarókkal felszerelve. A lányok a barátnőik mellett aludtak, és kisebb, egymást támogató klikkekbe tömörültek. Szinte mindenkinek volt ott környékbeli ismerőse. Éjjelente néhányan ételekről, az otthonukról és a szüleikről beszélgettek. Mások némán feküdtek a sötétben. A legtöbben álomba sírták magukat. A friss házas Ružena Gräber Knieža (#1649) keservesen zokogott az ágyán, mire az egyik kápó, Annie Binder odalépett hozzá, és csehül ezt mondta: „Ne sírj! Gyermekem, nem szabad sírni! Erősnek kell lenned! Meg kell próbálnod túlélni.” 6 A ravensbrücki rabokból lett felügyelők a történelem lapjain többnyire szörnyetegekként jelennek meg. Ružena beszámolója szerint azonban „voltak köztük csodálatos asszonyok is”. Egyikük Annie Binder volt. Két másik kápó, a prostituált Emma és egy Orli Reichert nevű kommunista nő, akit később „Auschwitz angyalaként” emlegettek, több túlélő visszaemlékezéseiben is megjelenik, nagyon sokan köszönhetik nekik az életüket. Mivel a kápók maguk is rabok voltak, már megtapasztalták, mit jelent fogolynak lenni a nácik uralma alatt. Néhányan próbálták figyelmeztetni a lányokat, mire számíthatnak. „Több német kápó is sokat segített azzal, hogy

odasúgták [figyelmeztettek]: ha nem dolgozol, nem tartanak meg.” 7 Senki sem értette, milyen nagy veszély leselkedik rájuk, és fogalmuk sem volt, mit jelent az, hogy „megtartanak” valakit. Még nem tudták, hogy Auschwitz valódi célja a zsidók megsemmisítése. A rettenetes körülmények és bánásmód ellenére a lányok még mindig azt hitték, hogy három hónap múlva hazamehetnek. „És akkor elkezdtek sorra meghalni” – mondja Edith vészjósló arccal.

MÁSODIK RÉSZ

Birkenau (Auschwitz II) térképe. Amikor a nőket 1942 augusztusában átköltöztették, a tábor nagy része még nem épült fel. 1943 közepéig nem volt halálkapu, a tábor területére vezető vágány és a rámpa pedig csak 1944-ben készült el. © HEATHER DUNE MACADAM; VARVARA VEDUKHINA RAJZA

Tizenharmadik fejezet 1942. március 28. Dr. Konka, Minisztérium, Pozsony Liptószentmiklós Kérem a liptószentmiklósi likőrgyár főkönyvelőjének, Alzbeta Sternovának ideiglenes mentesítését a munkaszolgálatra behívó rendelet hatálya alól. Sternová kisasszony engedéllyel dolgozik a gyárunkban, mivel nem áll rendelkezésre megfelelő képzettségű árja munkaerő, aki átvehetné a helyét.1

Ahogy Magdalena Braunová esetében, úgy itt is túl későn érkezett meg a távirat, hogy megmentse Alzbetát. Az Auschwitzba deportált Magdalenának a családja körében kellett volna ünnepelnie 16. születésnapját, ehelyett végignézte, ahogy Alzbeta és 768 másik fiatal nő a második transzporttal megérkezik a táborba. Az első csoporthoz hasonlóan ezeket a lányokat is először egy vasútállomáson gyűjtötték össze, ahol a kormány által előírt fejadagokkal napokig módszeresen éheztették őket.2 Amikor ez a szerelvény megállt Zsolnán, még két marhavagont csatoltak hozzá, amelyekben 100, a keleti régióból összeszedett nő utazott. Köztük volt Manci (Manca, Margita) Schwalbová (#2675) és Madge Hellinger (#2318) is. Manci jólelkű, gyakorlatias teremtés volt. Jegyben járt egy fiatalemberrel, és remélte, hogy így mentesül a munkaszolgálat alól. Edith és társai nagy szerencséjére nem így történt. Manci volt az a fiatal orvostanhallgató, akinek a Zsidókódex rendelkezései miatt nem engedték letenni az utolsó vizsgáját – de Auschwitzban nem kellett diploma ahhoz, hogy orvosi feladatokat lásson el. Szinte azonnal engedélyezték, hogy praktizáljon, és mindenki csak dr. Manci Schwalbováként ismerte. Madge Hellinger óvónő volt, és felmentést kapott a munkaszolgálat alól. Amikor azonban visszautasította egy helyi rendőr szexuális közeledését, a férfi bosszúból eladta a mentességi igazolását egy másik zsidónak, zsebre vágta érte a pénzt, őt pedig Auschwitzba küldette. A határozott fellépésű Madge később blokkfelügyelő lett, de soha nem élt vissza a hatalmával, igyekezett mindenkivel igazságosan bánni.

Rena Kornreich húga, Danka (#2779) is ezzel a transzporttal érkezett, ahogy sok más lány testvére vagy unokatestvére is. Ennek a viszontlátásnak azonban senki sem örült. Renához hasonlóan a többiek is rettegve figyelték, nincs-e valamelyik rokonuk az újonnan érkezők között, akik viszont a kopasz, zavart tekintetű táborlakókat elmegyógyintézeti ápoltaknak nézték. Nem ismerték fel saját családtagjaikat és barátaikat. „Azt hittük, talán az lesz a munkánk, hogy ezekről a szerencsétlen betegekről gondoskodjunk” – mondja Madge Hellinger. Többórás sorban állás után a második transzporttal érkezőket megint csak az 5-ös blokkba terelték – úgy látszik, a véráztatta szalma része volt az újoncok „beavatásának”. Ezek a lányok is pánikba estek, és kétségbeesetten kiáltozva csapkodták magukon a bolhákat, ágyi poloskákat és tetveket. Ha ez nem lett volna elég, a ravensbrücki kápók úgy döntöttek, megtréfálják egy kicsit az újoncokat, és azt mondták nekik, hogy a levesbe és a teába mérget kevertek. Talán mert pedagógus volt, és a legtöbb lánynál valamivel idősebb, Madge Hellinger vállalta, hogy megkóstolja az ételt. „Rémes kotyvalék volt, de azt ajánlottam mindenkinek, hogy egyenek belőle. Emlékeztettem a fiatalabbakat, hogy ki vannak száradva, és a túléléshez szükségük van folyadékra.” Sajnos a brómos teán kívül csak a hó alól, a fagyos földből kikapart „rothadt zöldségekből” készült levessel csillapíthatták szomjukat, amelybe az orosz fronton elhullott csatalovak húsát főzték bele. „Ehetetlenül rossz volt” – mondja Edith is. Sok ortodox lány nem volt hajlandó megenni a nem kóser, tréfli ételt. Margie Becker (#1955) „egy kanállal sem tudott lenyelni belőle”. A többiek befogták az orrát, hátha úgy nem kezd el öklendezni a langyos főzet undorító szagától, de ez sem segített. „Annyira irigyeltem őket, amiért nekik sikerült [megenni], én pedig képtelen voltam rá.” Egyszerűen túl érzékeny volt a szaglása, és az első hetekben, bármilyen éhes volt is, kénytelen volt másnak adni a levesét. Volt még egy oka, hogy talán jobban is járt, aki nem evett a kotyvalékból: mindenkinek fájt tőle a gyomra, és hasmenésük támadt. Csak a kenyér tudta csillapítani a tüneteiket, de kenyérből alig valamicske jutott. Miután gyakorlatilag már a Poprádon töltött öt napban is éheztek, a lányok nagyon legyengültek. Az újonnan érkezők kinéztek az 5-ös blokk ablakán, és odakint vadul hadonászó őrülteket láttak, akik azt kiáltozták: „Ha van felesleges zoknitok

vagy sálatok, dugjátok el nekünk!” „Azt mondták, majd megkeresik őket, amikor takarítani jönnek.” Sálak és zoknik? „Azt hittük, elmebetegek.”3 Miért kellene elrejteniük a ruháikat? Nevetséges gondolatnak tűnt – másnapig, amikor a második transzport lányaitól is elkobozták mindenüket, és már ők is vágyakozva gondoltak a lábukat melegítő zoknikra és a sálakra, amelyekbe kopaszra nyírt fejüket bugyolálhatnák. Az új lányokat csak az után engedték a többi táborlakó közelébe, hogy őket is levetkőztették, kopaszra nyírták és fertőtlenítették. Csak ekkor ismertek rá nővéreikre és unokatestvéreikre a korábban őrültnek gondolt rabokban, és ekkor értették meg, mit jelent Auschwitz „szögesdróttal bekerített, torz világa” 4 – ahogyan dr. Manci Schwalbová nevezte.

Volt-e lényeges különbség aközött, hogy valaki az első vagy a második transzporttal érkezett? Edith szerint mindenképpen. „Mi semmit sem tudtunk arról, mi vár ránk. Akik utánunk érkeztek, már hallhatták tőlünk. Mi elmondtuk nekik. Amikor mi megérkeztünk, semmire és senkire nem támaszkodhattunk. Akik később jöttek, beszélhettek velünk. Elmondtuk nekik, amit mi már megtudtunk, hogy nekik ne kelljen annyira félniük az ismeretlentől. Persze számukra is rémisztő volt, de nem annyira, mint nekünk. Amikor mi megérkeztünk, semmit sem tudtunk. Egymás után értek az újabb és újabb váratlan szörnyűségek. Alig néhány nap múlva meg már mi voltunk a vén rókák. – Persze, ahogy mondja: – Furcsa ezt segítségnek nevezni, hiszen igazán segíteni nem tudtunk. Csak annyit mondhattunk az újaknak, hogy legyenek óvatosak, húzzák meg magukat, és ezt vagy azt semmiképp ne tegyék. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy körbeültünk, és csoportos eligazítást tartottunk. Nem volt idő bájcsevegésre. Folyamatosan dolgoztunk, mindig fáradtak voltunk. Nem társalogtunk zenéről, könyvekről vagy az iskoláról. Arról beszélgettünk, hogy mi lesz velünk, hogyan tudnánk magunkon segíteni, hogyan lophatnánk egy kis kenyeret vagy egy takarót. Jó családból származó, jól nevelt lányok próbálták megtanulni, hogyan lehet a többi jó családból érkező, jól nevelt lánytól lopni. Nem épp emberséges viselkedés, de minket megfosztottak emberi mivoltunktól. Arra kényszerítettek, hogy a túlélés érdekében saját véreink ellen forduljunk.”

A zsidók úgy tartják, hogy b’celem Elohim, azaz Isten képére és hasonlatosságára teremtettek, ezért a többségük nem tetováltatja magát: mivel a testük nem az övék, hanem az Örökkévaló tulajdona. Auschwitzban viszont minden további nélkül megfosztották őket méltóságuk utolsó foszlányától is – attól a bizonyosságtól, hogy Istenhez és a nekik csecsemőként nevet adó szüleikhez tartoznak. Auschwitz volt az egyetlen tábor, ahol a rabszámot rátetoválták a foglyokra. A táborlakók életre szóló megjelölése a regisztrációs folyamat része volt, ezért is nevezik a történészek az első hivatalos zsidó deportálást „az első regisztrált tömeges transzportnak”. A legkorábban érkező lányokat nem azonnal tetoválták, de a különböző beszámolókból nem teljesen egyértelmű, hogy mikor. Egyesek szerint a bekerülést követő napon, mások szerint a második transzport érkezésekor történt. Rose (#1371) úgy emlékszik, hogy édesapjának egyik szlovák barátja tetoválta a számot az alkarjára, ami azt jelentené, hogy csak hetekkel az érkezésük után végezték el a műveletet. Annyit biztosan tudunk, hogy mihelyst rávarrták a számot az egyenruhájukra, a nevük helyett a számukat használták, és később a bőrükre is ezt tetoválták. Akinek nem egyezett a szám az alkarján és a ruháján, azonnal agyonlőtték. A lányokat beterelték egy asztalokkal teli szobába, lelökték egy-egy székre, erős férfiak előrántották a bal karjukat, felhúzták rajta az inget, és lefogták őket. „Gyorsan!” – üvöltözték az SS-felügyelők. Nem volt idő a hiúságra: a durván és kapkodva felkarcolt számjegyek távolról sem voltak művésziek. Az 1-esek inkább 7-esre hasonlítottak. A hibákat egyszerűen áthúzták, és alájuk írták a javítást. A számokat az alkar belső oldalára, a könyökhajlat alá tetoválták. Még a legbátrabb lányok szemébe is könnyek gyűltek, ahogy a hegyes tű érzékeny bőrükbe karcolt. Minden egyes szúrás égetett, és beszennyezte az Örökkévaló parancsolatát. A tetoválásnak, habár lábbal tiporta az emberi méltóságot, más értelme is volt, amit az újonnan érkező rabok akkor még nem sejthettek: akit megszámoztak, azt életre ítélték. Talán bizonytalan, röpke kis életre, de mégiscsak életre.

Egy reggel, nem sokkal a második transzport megérkezése után, az egyik fiatal nő odaugrott a munkára induló menetoszlopok elé, és így kiáltott: „Ne

dolgozzatok a náciknak! A végén úgyis mindnyájunkat megölnek! Inkább lőjenek le most!” Lövés dördült, és a lázadó a földre zuhant. A hevenyészett rabkórházba vitték, ahol Manci Schwalbovát már munkába is állították. A sebesült lányt fölfektették egy asztalra. „A golyó a tüdején és a hasán haladt át” – írja Manci. Az SS-orvos nem engedte, hogy megpróbáljon segíteni rajta. Manci tehetetlenül nézte végig, ahogy a szeme láttára vérzik el. Sosem tudta meg a nevét. A rabok többféle módon is megpróbáltak ellenállni, de mindig eredménytelenül. Egy Lia nevű lány, aki a második transzporttal érkezett, tiltakozásul a táborban uralkodó viszonyok ellen, éhségsztrájkba kezdett.5 Másutt ilyesmivel talán felhívhatta volna magára a figyelmet, de itt úgy gondolták, csak egy gonddal kevesebb. A rabokat már így is éheztették, emellett a cél amúgy is az volt, hogy a zsidók meghaljanak, az már teljesen mindegy, hogy mitől. Ezeket a tiltakozó akciókat a történelem lapjain ritkán jegyzik fel, de a túlélők emlékezetébe örökre bevésődtek azok a lányok, akik „a reménytelenség határán úgy érezték, ennek az életnek nincs értelme, és már nem hittek abban, hogy egyszer majd jobb lesz”.6 Pedig ezenkívül nem sok mindenben lehetett hinni. A tábor életéről, a halálesetekről, gyilkosságokról, elgázosításokról kezdettől végig naponta beszámoló Auschwitz Chronicle: 1939–1945 (Auschwitzi krónika, 1939–1945)7 nem említi sem Lia, sem Jolana Grünwald vagy Marta Korn nevét. Nem maradt fenn semmilyen dokumentum, amelyben az SS megemlítette volna bármelyik lány halálát, egészen 1942. május 12-ig, amikor egy női rab holttestét az elektromos kerítésen fennakadva találták: öngyilkosságot követett el. A feljegyzések szerint egy hónappal később, június 17-én újabb nő végzett magával ily módon. Ha férfiak haltak volna meg, a nevüket és a rabszámukat feltüntették volna a dokumentációban. A nők azonban névtelenek maradtak. Az 1942 augusztusa előtti időszakból szinte semmit sem tudunk a női altábor haláleseteiről, kivéve, ha a túlélők vagy szemtanúk valamelyike megemlékezett róluk. Míg a férfiak halálozási adatait naponta feljegyezték és havonta összesítették, a nőkről sem feljegyzés, sem összesítés nem született. Legalábbis nem maradt fenn ilyen dokumentum. Azt pontosan, hónapokra lebontva tudjuk, hány férfi rab volt a táborban 1942 márciusa és augusztusa között, és hányan haltak meg közülük. A nőknek csak a regisztrált nevüket és fogolyszámukat ismerjük, ezenkívül egyedül a túlélők

beszámolói tanúskodnak arról, hogy – bár nem készültek feljegyzések – a lányok közül egész biztosan sokan meghaltak.8 Marta Korn esete nemcsak azért figyelemre méltó, mert ő volt az auschwitzi haláltábor első dokumentált női áldozata, hanem azért is, mert az első hónapokban ő volt az egyetlen nő, akinek a halálát feljegyezték. Vajon arról a lányról van szó, aki Helena Citron beszámolója szerint hisztérikus rohamot kapott, és az SS-tiszt kivezette a barakkból? Vagy valaki másról? Sosem tudhatjuk meg biztosan. A kutatók úgy vélik, hogy a női rabok halotti kivonatait az orosz csapatok közeledése miatt 1945 januárjában, számos más dokumentummal együtt, elégették. Ugyanakkor a női altábor Ravensbrück irányítása alá tartozott, így a halálozásokat is az ottani irodának kellett volna vezetnie. Az 1942-es év elejére vonatkozóan viszont onnan sem került elő semmiféle dokumentáció az auschwitzi női rabokról.9 Egyedül Jolana Grünwald és Marta Korn neve tűnik fel a Sterbebücher, azaz a halottaskönyvek lapjain. A táborban töltött első hetekből kizárólag ezt a két, az első transzporthoz kapcsolható halálesetet jegyezték fel, a halál okának feltüntetése nélkül. A népirtás terjedelmes archívumában a 25 éves Jolana Grünwald és a 21 éves Marta Korn talán csak statisztikai adat, de ők voltak Auschwitz első női áldozatai.

A női altábor dokumentumainak elpusztítása önmagában is sokatmondó, mert nem kétséges, hogy voltak női áldozatok. 1942 februárjában, az első női transzport érkezése előtt a feljegyzések szerint 11 472 férfi rab volt a táborban, és 1515-en haltak meg abban a hónapban. Márciusban 2740 férfi és 1767 női fogoly érkezett. Ugyanakkor, bár összesen 4507 új rab került be, a férfi altábor létszáma 10 629 főre csökkent. Márciusban 2977 rab vesztette életét.10 Az első női transzport érkezése előtt a halottak száma havonta 1500 és 1800 fő között változott. Márciusban ez csaknem duplájára nőtt. Vajon azért, mert hozzáadták a női áldozatokat is? Áprilisra a tábor összlétszáma 14 642 fogolyra gyarapodott – ebből 5640 nő volt –, de a halálozás a korábbi átlagra csökkent.11 Vajon a nők érkezése körüli káoszban először a közülük elhunytakat is hozzáadták a statisztikához, aztán áprilistól kezdve kivették belőle? „A női foglyokról nincsenek adatok” – írja Danuta Czech történész, Auschwitz krónikása. Aztán zseniális megoldással mégis ad támpontot a

halottak számára nézve: a férfiakra vonatkozó dokumentáció alapján, amely viszont megmaradt. Az 1942. április 17-én befutó hatodik szlovák transzporttal 973 zsidó érkezett, többségük fiatal férfi. Czech lábjegyzetben hozzáteszi: „1942. augusztus 15-ére mindössze 88-an maradtak életben, vagyis 17 hét leforgása alatt 885 ember halt meg.” A hatodik után két nappal érkezett meg a hetedik szlovák transzport, 464 fiatal férfival és 536 nővel. „1942. augusztus 15-én a férfiak közül csak 10-en voltak még életben.” 12 Czech újra és újra megjegyzi, hogy 1942 első hónapjaiból nincs feljegyzés a zsidó nők halálozásáról, de ha kicsit is hasonló tendenciát követett, mint a zsidó férfiaké, akkor tömegesen vesztek oda. Fontos kiemelni, hogy eleinte minden áldozat halálát éhezés, betegség vagy bántalmazás okozta – a gázkamrák, amelyek a tömeges megsemmisítést lehetővé tették, ekkor még nem üzemeltek. Az első Auschwitzba érkező zsidó nők sorsáról csak Czech zsidó férfiakra vonatkozó adatai alapján sejthetünk valamit.

Tizennegyedik fejezet „[Az Exodus története] az emberi szolidaritás fontosságára tanít minket: hogy nem élvezhetjük a terített asztal bőségét, amíg mások az elnyomás kenyerét eszik.”

Jonathan Sacks: The Jonathan Sacks Haggada1

Április 2-án, egy csütörtöki napon futott be Auschwitzba a harmadik transzport 965 férjezetlen zsidó nővel. Az elsőként érkező lányokhoz hasonlóan őket is Kelet-Szlovákiából gyűjtötték össze, és először a poprádi vasútállomáson várakoztak. Sokan közülük az első transzporttal deportáltak rokonai vagy barátai voltak. Velük érkezett a 16 éves Elsa Rosenthal is, aki később Edith legjobb barátnője lett. Ahogy a nap alászállt a látóhatáron, az őrtornyok sötét, fenyegető árnyékában az 5-ös blokk ismét megtelt lányokkal, akiket azonmód megtámadtak a bolhák és ágyi poloskák. Aznap volt egy hete, hogy az első transzport befutott, egyben pészách első estéje. Az ünnep tiszteletére az SS mindenkit kivezényelt dolgozni „egy hatalmas, nyirkos gödörbe, amilyet ember még nem látott” – mondja Margie Becker. A mocsárkülönítmény feladata az volt, hogy a tábor körüli lápos területeken megtisztítsa a patakokat és tavakat a hordaléktól. Később leginkább büntetésből küldték ide a rabokat, de aznap, pészáchkor a „kulturátlanítás” jegyében tették ezt. „Az egyik lány, Ružena Gross, csuromvizes lett. Visszamentünk a barakkba és lefeküdtünk, de nem volt takarónk, semmink. Reszkettünk, mint a nyárfalevél.”2 A 26 éves Atlasz Klári, egy homonnai rabbi lánya, aki maga is teljesen átázott, felkelt, és bátorító beszédet mondott a többieknek, akik dideregve, sírva bújtak össze a priccseken. Próbált lelket önteni beléjük, ahogy a vonaton is tette. „Otthon már mindannyian tüdőgyulladást kaptunk volna. Az Örökkévaló megsegít minket, meglátjátok. Senki sem fog megbetegedni.”3 Szenvedélyesen szónokolt, ahogy az apja szokott. Arról beszélt, hogy Isten megszabadítja őket, ahogy őseiket Egyiptomból. Az Úr megvédte övéit a tíz csapástól, és most is megteszi. Lesújt elnyomóikra, ahogy ősatyáik idejében. Csak be kell hívniuk Illést (Elijahut) a szívükbe. Bárcsak elég poharuk

lenne, hogy a hagyomány szerint egyet kint hagyjanak a prófétának! Bárcsak kinyithatnák neki az ajtót, ahogy az ünnepen szokás, anélkül hogy főbe lőnék őket érte! Klári rendíthetetlen hite erőt adott nekik, és hamarosan többen kis szédert rendeztek az ágyukon. Mások egyszerűen csak álomba merültek. Bertha Berkowitz (#1048) valahogy hozzájutott egy héber nyelvű imakönyvhöz. Kóser boruk nem volt, keserű füvekre pedig nem volt szükség, hiszen a rabszolgaság keserű ízét most a nyelvükön érezték. Bertha suttogva olvasta fel a Hággáda szövegét Pesi Steinernek és néhány otthoni barátnőjüknek, akik körbeültek az ágyon. Apjuk és bátyjaik távollétében maguknak kellett levezetniük a szertartást, és elmondani a szívükbe íródott, hagyomány megszentelte áldást a borra, a kádest.4 Néhányan felemelték a sötétben piros tálkájukat, és úgy suttogták: Ho láchmo ánjo di ácholu ávhoszono böáro döMicrojim… hosáto ávdé lösono háboo böné chajrin. „Ez a sanyarúság kenyere, amit őseink ettek Egyiptom földjén… most még mint rabszolgák, jövőre mint szabad emberek.” – Miben különbözik ez az este minden más estétől? Nehéz elképzelnünk, hogyan válaszolhattak a liturgia szerint feltett kérdésre. A sötétben csendben peregtek a könnyeik. Nem volt kovásztalan kenyerük, amelyet megtörhettek és megehettek volna – az ünnep többek között emiatt sem lehetett teljes –, de a mélyen vallásos lányok, mint Bertha is, egy egész hétig nem ettek kovászos kenyeret. „A szüleim tiszteletére cselekedtem így. Ez volt az egyetlen lehetőségem az ellenállásra, az egyetlen dolog, amit értük tehettem.” Valamit persze muszáj volt ennie, ezért a híg, tréfli lóhúslevest elfogyasztotta, miközben imádkozott az Örökkévalóhoz, hogy bocsásson meg neki érte. Az ünnephez kapcsolódó rituálé része, hogy meghatározott kérdéseket tesznek fel, amelyek segítségével a zsidó nép törvényeire, erkölcsi alapelveire és történetére tanítják a következő nemzedéket. A kérdéseket Izráel négy fiának kell megválaszolnia. De a barakkban csak Izráel leányai voltak jelen. Így aztán az első kérdést – „Mik ezek a tanúságtételek, törvények és parancsok, amelyeket Örökkévaló Istenünk előírt nektek?” – a „bölcs fiú” helyett a „bölcs leánynak” kellett feltenni. Azután a „gonosz leány” kérdése következett: „Miféle szertartás ez nálatok?” Itt álljunk meg egy percre, mert a mi lányaink között nem voltak gonosz leányok – legalábbis egyelőre. Később aztán lettek. A kérdésbe rejtett tanítás emlékeztette Berthát, Pesit és a többieket arra, hogy sose forduljanak el

azoktól, akiket szeretnek; ne legyenek ridegek és gyűlölködők; és ne zárkózzanak el egymástól. A szabadság kivívásához a közösségnek össze kell tartania, és segíteniük kell egymást. Aki megtartja ezeket a parancsolatokat, Auschwitzban is nagyobb az esélye a túlélésre. Az utolsó két kérdés arra emlékezteti a hallgatóságot, hogy vannak, akikből hiányzik a bölcsesség, ezért a válaszok megtalálásában a család és az Örökkévaló segítségére szorulnak, hogy megszabaduljanak a rabságból. Bárcsak ma is ilyen egyszerű lenne! 1942-ben a soá még nem bontakozott ki, így csak a II. világháború után került be a széderesti szertartásba még egy ötödik kérdés és egy ötödik fiú, aki a holokausztban odaveszett gyermekeket jelenítette meg. Azon az estén, amikor a vészkorszak története még íródott, sok olyan lány ünnepelte titokban a szédert Berthával vagy más barakkokban, akikből később ilyen elveszett, ötödik gyermek lett… és ők már akkor feltették a kérdést – Miért? –, de nem érkezett válasz.

A mocsártisztítástól, épületbontástól, hóeltakarítástól, trágyahordástól és árokásástól kimerült 997 lány többségét rég elnyomta az álom, mire a pészáchi imádság befejeződött. Széderestén ez nem szokatlan jelenség: a gyerekek közül sokan elalszanak az ünnepi asztalnál, olykor még a felnőttek is el-elbóbiskolnak. Néhányan voltak csak ébren a barakkban, akik halkan sorolták a tíz csapást, ujjukat a tálkájuk alján megmaradt pár csepp vízbe mártva, vagy legalább elképzelve a szertartásos loccsantást a csapások megemlítésekor – azok emlékezetére, akik most is szenvednek a világban. De szenvedett-e bárki is jobban, mint éppen ők? Helena Citron jól mondta: Auschwitz olyan volt, mint ha a „tíz csapás egyetlen nap alatt” érné az embert. A sötétben néhány fáradt lány halkan, az ünnepen szokásos öröm vagy lelkesedés nélkül belekezdett a Dájénu című dalba. A szó jelentése „már az is elég lenne nekünk”, de az újonnan rabszolgasorba taszított lányok lelki sebeire most nem jelentett gyógyírt az ősi dallam. Egy hagyományos széderen az imádság végére mindenki olyan éhes (és sok esetben kapatos), hogy jó étvággyal vetik rá magukat az ünnepi vacsorára. Auschwitzban az imádság végén csak a korgó gyomor maradt, és a szívfacsaró vágyakozás a család után. „Az életünket is odaadtuk volna, hogy csak egyetlenegyszer láthassuk még a szüleinket” – mondja Bertha. Az ajtót nem lehetett kinyitni, hogy Illést beengedjék. Különben is, melyik épeszű próféta sétálna be Auschwitzba? Néhányuknak talán még

maradt annyi energiája, hogy a Messiás eljövetelén elmélkedjenek, de legtöbben mély, kimerült álomba zuhantak. Bertha lágy hangon mondta el az alvók fölött az apjától tanult imádságot: Szeretem az Urat, mert meghallgatja esedezéseim szavát. Mert az ő fülét felém fordítja, azért segítségül hívom őt egész életemben. Körülvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem; nyomorúságba és ínségbe jutottam. És az Úrnak nevét segítségül hívám: Kérlek, Uram, szabadítsd meg az én lelkemet! 5 A 10-es blokk komor csendjét fegyverropogás verte fel. Odakint a sötét éjszakában 11 lengyel foglyot lőttek agyon a kivégzőfalnál. Másnap reggel – nagypénteken – befutott a negyedik transzport, 997 férjezetlen zsidó lánnyal. „Húsvét vasárnap 89 rab és 31 orosz hadifogoly vesztette életét.”6 Nem tudjuk, hogy a 89-ből hányan voltak nők, vagy egyáltalán beleszámolták-e őket. De az mindenki számára kezdett világossá válni, hogy a nácik szemrebbenés nélkül gyalázzák meg nemcsak a zsidó, de a keresztény vallás szentségeit is.

Tizenötödik fejezet „Én akarok lenni az utolsó lány a világon, aki ilyen dolgokat élt át.”

Nadia Murad: Az utolsó lány (The Last Girl)1

Odahaza a szülők egyre jobban aggódtak. Elutazásuk óta semmit sem tudtak gyermekeikről. Ráadásul néhány nappal az után, hogy a vonat kigördült Poprádról, ismeretlen tájak felé robogva, egy helyi vasutas üzenetet hozott az egyik lánytól. Nem tudni, hogyan juttatta el hozzá a lány a kis kartondarabra írt néhány sort, de a férfi ismerhette őt, és lehetett számára annyira fontos, hogy a lebukás kockázatát vállalva kézbesítse üzenetét a családjának. Bármi történjék is, ne hagyjátok, hogy elkapjanak és deportáljanak benneteket! Itt megölnek minket. A lány aláírása a figyelmeztetés alatt állt. Megdöbbenve a hírtől, néhány tisztességes keresztény polgár azonnal zsidó felebarátai segítségére sietett. Poprádon a 19 éves Ernej Valikát a család barátai befogadták, és hamis papírokat szereztek neki. „Stefánia Gregusová, született: 1923. március 24-én”2 a háború végéig bujkált Jan Kadleciknél és családjánál. Poprádról a szomszédos falvakba is eljutott a figyelmeztetés, és több család igyekezett elrejteni a gyermekeit, vagy Magyarországra küldeni őket. Azokat, akik túl messze laktak, hogy értesüljenek az üzenetről, szintén balsejtelmek gyötörték. Csak remélni tudták, hogy lányaik biztonságban vannak, és valóban cipőgyárban dolgoznak. Aztán jöttek a tábori lapok.

A lányokat először egy szombati napon kényszerítették arra, hogy írjanak a családjuknak. Sábát lévén, Bertha Berkowitz erre nem volt hajlandó. Egyik barátnője írta meg nevében a lapot. Előre lediktált, hazug szavakat kellett papírra vetniük, hogy a még otthon lévő leendő áldozatok és családjaik félelmeit eloszlassák, és hamis biztonságérzetet keltsenek bennük. Minden rendben, bőségesen kapnak enni. Hamarosan látjuk egymást… Addigra már minden lány tudta, mit jelent valójában az utolsó sor: hamarosan a családtagjaikat is Auschwitzba deportálják. Egyikük sem akarta, hogy ez megtörténjen. A margóra sokan írtak figyelmeztetést szlovákul, magyarul, lengyelül vagy jiddisül, remélve, hogy a németek nem tudják elolvasni. Nem minden család kapott tábori lapot. Az egyik kápónak, Bertel Teegének, miután több száz megírt üzenetet beszedett, parancsra ki kellett dobnia őket.3 Magduskáé és Nusié is köztük lehetett: Hartmannék sosem kaptak lapot a lányaiktól. Néhány héttel később a foglyokkal egyszerre több lapot is megírattak, különböző keltezéssel: három, hat és kilenc hónappal előre. Ezzel a trükkel akarták biztosítani, hogy a Szlovákiában maradt családok úgy higgyék, a lányaik élnek és jól vannak. Így aztán, ha bárkitől ezzel ellentétes hírt kaptak, azt mondták: Hogy volna ez lehetséges? Hiszen most kaptunk tőle levelet! Azok, akik kaptak lapot, tűnődve nézték a bélyeget. Mit keresnek a lányok Lengyelországban? Miért írnak olyan szűkszavúan, hiszen ez nem jellemző rájuk? Mégis, hol van ez az Oświęcim? A megnyugtatásul szánt üzenetek ellenére sok édesanya bizonyára a lelke mélyén tudta, hogy valami nincs rendben, és kezdett úrrá lenni rajtuk az aggodalom és kétségbeesés. Tudományosan bizonyított tény, hogy a gyermek DNS-e születése után is megtalálható az anya agyában. Kivel ne fordult volna elő, hogy az édesanyja megérezte, ha bajba került, felzaklatta valami, vagy tilosban járt? Pillanatokkal az után, hogy rossz hírt kaptunk, baleset ért, vagy összetört a szívünk, anyukánk sms-t ír, vagy felhív. Csak úgy eszembe jutottál. Jól vagy? Véletlen egybeesésnek tűnik, de ahogy a tudomány egyre több érdekességet tár fel az emberi agyról és DNS-ről, felmerülhet bennünk, hogy talán egyszer erre a láthatatlan kapocsra is magyarázatot ad majd.4 Gondoljunk csak a bambusznádra! Nagyon ritkán, 60–100 évenként virágzik, de amikor az anyanövény virágot hoz, az utódai is ugyanezt teszik,

bárhol legyenek is a világon.5 Talán ilyen az anyai megérzés is: bármerre sodor minket az élet, anyánkkal mégis összekapcsolódunk valahogy. Ahogy az édesanyák Szlovákia-szerte leányaikért imádkoztak azon a távozásuk utáni első szombaton, agyuk mikrokimerikus sejtjein keresztül eljutott-e az imádság távolba szakadt gyermekeikhez, erővel és bátorsággal felvértezve őket? A lányoknak bizony minden kitartásukra és elszántságukra szükségük volt, mert csak most kezdődtek a lágerlét – és a robot – igazi megpróbáltatásai. Értelmes feladatok helyett olyan munkát végeztettek velük, amely a test, a lélek és az elme megtörésére irányult. Ezt a lányok eleinte még nem tudták. Amikor felsorakoztatták, hogy különítményekbe osszák őket, azt mondták nekik, hogy a mezőgazdasági munka, az építkezés, a főzés vagy a takarítás közül választhatnak. Madge Hellinger (#2318) lelkesen jelentkezett a mezőgazdasági különítménybe, mert úgy gondolta, legjobb a földeken dolgozni. Az egyik német kápó azonban, aki megkedvelte, azonmód kirángatta a sorból, arcul csapta, és közölte, hogy neki a táborban van rá szüksége. A pofon után Madge először nem bízott a kápóban, aki szobafelelősnek nevezte ki: takarítania kellett a szobákat és kiosztani a teát, kenyeret. Csak akkor jött rá, milyen jót tett vele, amikor a nap végén a többiek visszatértek a munkából. Linda Reich (#1173) elmondása szerint a mezőgazdasági különítményt mocskos, megalázó és kimerítő robotra kényszerítették. Puszta kézzel szórták szét a marhaürüléket, hogy megtrágyázzák az átfagyott földeket, nyitott „facipőjükben” bukdácsolva a hóban. Edith és Lea a táborban talált újságpapírba tekerte a lábát, abban a reményben, hogy az majd valamelyest melegen tartja, de esett a hó,6 és a nedves papír hamar szétmállott. Az undorító trágyacipelés után még tisztálkodásra sem volt lehetőségük. A legnagyobb különítmény „építési munkálatokat” végzett. Mi volt a feladatuk? Épületeket kellett elbontani, szó szerint puszta kézzel. Azokat a házakat, amelyeket lengyel parasztoktól vettek el, hogy a láger területét megnöveljék. „Mi voltunk a gépek, amelyeknek a földdel kellett egyenlővé tenni ezeket az építményeket” – mondja Helena Citron (#1971). Miután a férfi rabok robbantással meggyengítették a házak szerkezetét, a lányok feladata volt, hogy „hosszú, nehéz vasrudakkal addig üssék a falakat, amíg le nem omlottak” – erősíti meg Bertel Teege. Egy-egy ilyen „faltörő kost” 50 lány tudott megtartani.7 A rúdra fémkarikákat,

„fogantyúkat” hegesztettek, ezek segítségével emelhették meg a vasrudat, és „ütötték vele a falat” a lányok – meséli Helena Citron. „Amikor a fal összeomlott, az elöl álló lányokat a törmelék maga alá temette, és meghaltak.” Néha a nőket két csoportra osztották: az egyik felment a tetőre, és onnan dobálták le az elbontott téglákat és cserepeket, a többiek pedig összeszedték a földről, miközben próbálták elkerülni, hogy a lehulló darabok fejen találják őket. „Ha valaki túl óvatosan dobálta a téglákat [hogy az odalent dolgozók ne sérüljenek meg], a kápó jó eséllyel megváltoztatta a beosztását, és leküldte a tetőről hulló törmelékesőbe.”8 A tégla elszállítása szintén a különítmény feladata volt. A nők kocsikra rakták a törmeléket, aztán a nehéz rakományt több kilométernyire, egy elhagyatott területre kellett húzniuk, ahol fabódékban néhány életben hagyott orosz hadifogoly lakott. A lányok ekkor még nem tudták, hogy az elbontott építőanyagból újabb barakkokat emelnek a később érkező női transzportok számára, egy nyírfaerdő melletti sík terepre kiterjesztve a láger területét – ez lett Birkenau.9 A bontási munkálatokat erős, izmos férfiaknak kellett volna végezniük, nem pedig fiatal nőknek, akik közül többen 150 centis, alig 40 kilós, törékeny teremtések voltak. Esténként a különítmény tagjai tele sebekkel és zúzódásokkal tértek vissza a barakkjukba. Azoknak volt a legnagyobb esélyük arra, hogy ebbe a csoportba osszák be őket, akik a reggeli sorakozónál elöl álltak. „Képesek voltunk a legjobb barátnőinket is előrelökni, mert élni akartunk – ismeri be Helena Citron. – Nagyon hamar olyanok lettünk, mint az állatok. Mindenki csak magával törődött. Ez végtelenül szomorú volt.” Persze a többi „munkalehetőség” sem volt sokkal különb. Bertha Berkowitz (#1048) emlékezete szerint öt kilométert gyalogoltak el odáig, ahol árkot kellett ásniuk. „Fogalmam sincs, mire használták az árkokat, de ez volt a munkánk, mindennap reggeltől estig.” A legrosszabb az volt, hogy a felügyelők a legrövidebb szünetet sem engedélyezték. Már azért is korbács vagy még súlyosabb büntetés járt, ha csak felállt valaki, hogy kiegyenesítse a derekát, miközben a kemény, agyagos lengyel talajt lapátolta. Juana Borman, az egyik SS-felügyelő, előszeretettel uszította rá német juhászkutyáját azokra, akik csak egy másodpercre is leálltak a munkával. „Nagyon kemény volt. Folyamatosan ásnunk kellett” – mondja Linda Reich.

Az utakon még annyi volt a hó, hogy néhány lányt az eltakarítására osztottak be. A mezőgazdasági munka után Edith és Lea ebbe a különítménybe került. „Nem kaptunk seprűt, sem lapátot. Csak a kezünket használhattuk – idézi fel Edith. – Puszta kézzel kotortuk a havat kartonlapokra és régi újságpapírra, és úgy hordtuk az út szélére.” Esténként kimerülten, elcsigázva zuhantak a szalmazsákjukra. „Annyira átfagytunk és elfáradtunk, hogy még a kenyérért sem akartunk elmenni.” Lea, aki szívósabb volt a húgánál, végül őt is rávette, hogy tápászkodjon fel, és álljon sorba az adagjáért. Élelem nélkül nem maradhattak életben, és Edith már eleve vékonydongájú volt. Leának tartania kellett a lelket a húgában, még akkor is, ha csak száraz, ízetlen, a foglyok feltételezése szerint fűrészporral kevert lisztből sütött kenyeret etethetett vele. A fő betevőjükből, a kenyérből csupán körülbelül 8 centiméternyi vastag, kisebb női tenyér méretű darabot kaptak. A nőknek naponta egyszer osztották ki ezt az adagot, míg a férfiak kétszer kaptak ugyanennyit. Néhány lány próbálta úgy beosztani, hogy a felét este ette meg, a másik felét pedig másnap reggel. A mindössze teából álló sovány reggelit így sikerült valamelyest feljavítani, hogy legyen valami szilárd étel a gyomrukban, mielőtt dolgozni indulnak. A hó eltakarítása közben Edithnek és nővérének legalább valamicske élvezet jutott: összeszedegették az SS-tisztek eldobott csikkjeit, és a maradék dohányból meg régi újságpapírból cigarettát sodortak maguknak. Esténként a kályha tüzénél meggyújtották, és elszívták. A dohányzás nem puszta luxust jelentett a rabok számára, hanem gyakorlati célt szolgált: „Az ember kevésbé érezte az éhséget.” Az erős testalkatú Joan Rosnert (#1188) konyhai munkára osztották be. A lány örült a lehetőségnek, remélve, hogy így könnyen hozzájuthat egy kis pluszélelemhez. Nem így történt. Az SS-felügyelő árgus szemmel figyelte a rabok minden mozdulatát, és verést kapott mindenki, aki akár csak egy répapucolás közben leesett nyesedéket is bekapott. A munkaidő is kegyetlen volt: a konyhásoknak hajnali 1 órakor kellett kelniük, hogy megfőzzék a teát. A reggeli ital és a leves hatalmas üstökben készült. A lányoknak létrán kellett felmászniuk, hogy a kannákat megtöltsék. Egyikük a folyadékot merte, másik kettő pedig a kannát tartotta. A súlyos fémkannát nem volt könnyű egyensúlyozni: miközben a hosszú merőkanalakkal telemerték, folyton megégették magukat. A teli kannával azután le is kellett ügyeskedni a létrán. Sziszifuszi munka volt, és a várható tragédia hamarosan be is

következett. Az egyik lány a létra tetején megégette magát a kanna oldalával: ijedtében egy pillanatra elvesztette a fogást rajta, és a forró folyadék rázúdult az alatta állóra. Az agyonforrázott lány sikolyai még az SS-felügyelőket is megrázhatták, mert azonnal kijelentették, hogy ez a munka túl nehéz a nőknek, és azontúl „a fiúk dolgoztak ott”. Az épületek bontása közben még több baleset történt. A tetőn dolgozó egyik lengyel lány, Sara Bleich (#1966) megcsúszott egy meglazult téglán, és a mélybe zuhant. A törmelék tetején feküdt, az eget bámulta, és azon tűnődött, most jött-e el a vég. Nem tudott mozdulni, és eltörött a jobb keze. Több esze volt annál, semhogy sírni, jajgatni kezdjen. Csendben várta, hogy egy SS-felügyelő agyonüsse, vagy széttépesse a kutyájával. Szerencsére az egyik emberségesebb kápó az újonnan kialakított gyengélkedőre, avagy rabkórházba szállíttatta. Ott dr. Manci Schwalbová begipszelte a karját, a hátára pedig 15 percenként váltva helyezett jeges és forró borogatást. Hat hétbe telt, mire Sara újra járni tudott. Addigra már több ezer fiatal zsidó nő érkezett Auschwitzba, és kezdték szállítani a munkaképes korú férfiakat is. Sérülései ellenére Sarát újra bontási és építési munkálatokra osztották be. „Nehéz fizikai munka volt, férfiaknak való. Embertelenség volt hozzám hasonló lányokkal végeztetni.” Néhány héttel később már nem bajlódtak a tetőről leesett munkások kezelésével. Miközben az SS-felügyelő ordítva sürgette gyorsabb mozgásra és munkára őket, két másik lány is megcsúszott és lezuhant. Az egyik SS-őr odalépett a fájdalmukban vonagló foglyokhoz, és elővette a fegyverét. „Eltávot kapunk jutalmul, ha lepuffantjuk őket” – mondta, és lelőtte az egyiket. A másikkal a kollégája végzett.10

Tizenhatodik fejezet „A nők elhúzódó rabszolgasága az emberiség krónikájának legsötétebb lapja.” Elizabeth Cady Stanton1

Elegáns levélpapíron, céges fejléccel, kézzel írott levelezőlapon és gépelve is érkeztek. Némelyikhez ajánlásokat is csatoltak keresztény üzleti partnerektől, szomszédoktól vagy papoktól. A rabbik sorra körmölték a nyilatkozatokat, hogy közösségüknek ez vagy az a tagja nemzetgazdasági szempontból mennyire fontos munkát végez, aztán megírták saját mentességi kérelmüket is. Amióta azon a viharos február végi napon bejelentették, hogy a hajadon zsidó nőknek munkaszolgálatra kell jelentkezniük, a Belügyminisztériumot elárasztották a zsidó családok folyamodványai, hogy a kormánytól kivételezettségi igazolványt, výnimkát kapjanak. Ezek a hivatalos dokumentumok egész családokat mentettek fel a munkaszolgálat és „áttelepítés” alól. Ahogy az emberek szembesültek a valósággal, hogy már több ezer zsidó lányt elvittek, és most a fiatal férfiakon a sor, egyre inkább terjedt a szóbeszéd, hogy hamarosan egész családokat fognak kitelepíteni – és még több kérelem érkezett a Belügyminisztériumhoz. Már kormányzati tisztviselők is írtak ajánlásokat. Jozef Sivak oktatási és nemzeti kulturális miniszter például ismert volt arról, hogy igyekezett segíteni zsidó kollégáinak és barátainak. A Szlovák Nemzeti Levéltárban többdoboznyi kérelmet őriznek, amelyekben az emberek munkájuk elismeréséért, igazságos bánásmódért, de leginkább az életükért esedeznek. A szabadságnak ára volt akkor is, ha valaki a mentességre ajánlott szerencsések között tudhatta magát.2 Meglehetősen abszurd volt, hogy a zsidóknak ki kellett vásárolniuk magukat a rabszolgaságból. Ebben az új gazdasági rendben ugyanazok a fasiszták voltak mindennek a haszonélvezői, akik deportálták a zsidókat, és elkobozták az üzleteiket, vagyonukat. Az első transzport nem éppen úgy alakult, ahogy Konka eltervezte. Sem a második, a harmadik vagy a negyedik. Több ezer lány begyűjtése nehezebbnek bizonyult, mint képzelte, főleg a falvakból. Alexander Mach

fortyogott dühében, amikor Konkának nem sikerült öt nap alatt 5000 zsidót „leszállítania”. De még öt transzporttal sem. Mit gondolnak most róluk a németek? Konkát azonnal menesztették.3 A 14-es Osztály új vezetője, Anton Vašek hamarosan elnyerte a „Židovský král” a (Zsidók királya) gúnynevet. A pókhasú, sunyi tekintetű hivatalnokot csak a pénz és a hatalom érdekelte, és hamarosan jutott is neki bőven mindkettőből. Naponta több köteg kérvény került az asztalára, és a kedvező döntés reményében sokan hajlandók voltak busás összegeket a zsebébe csúsztatni. A kérelmek elbírálása többé nem a régiók kormányzóin és a polgármestereken vagy a beérkezési sorrenden múlott – hanem azon, hogy ki fizetett többet és gyorsabban. Vašek kisebb vagyont halmozott fel a mentességek értékesítéséből, de sokszor mégsem adta át a szükséges iratokat a családoknak, akiktől a pénzt átvette. A kérelmek a családok számára életbevágóan fontosak voltak, a Tisokormány hivatalnokai azonban nem siettek az elbírálásukkal. Az eleve lassú folyamat kenőpénz nélkül még tovább tartott. Vajon ezért kapta meg a gazdag Amster család hamarabb az igazolást, mint Friedmanék? Nem mintha jelentősége lett volna, mert ahhoz mindkét esetben túl késő volt, hogy megmentsék a lányaikat. Úgy tűnt, Emmanuel Friedmannak egyáltalán nem is jutott eszébe, hogy megvesztegetéssel próbálkozzon, ahogy arra sem gondolt, hogy leányainak biztonsága adásvétel tárgya lehet. Március elején talán még nem is volt kötelező kenőpénzt csúsztatni a hivatalnokoknak. Májusra azonban az új vezető, Vašek már beárazta a mentességet. Az igazolás érdekesen nézett ki.4 Az üres részeket végig kötőjelekkel töltötték ki, hogy ne lehessen utólag beleírni semmit. A tetején csupa nagybetűvel az állt, hogy ez egy hiteles dokumentum a Belügyminisztériumtól, utána feltüntették a megyét és a várost, majd az illetékes osztály számát. A zsidóügyekért a 14-es Osztály felelt. A következő sorban a családfő neve, foglalkozása, lakcíme és születési ideje szerepelt, majd egy hivatkozás a vonatkozó jogszabályra (22. §), mely szerint az igazolás tulajdonosának engedélyezett, hogy Szlovákiában maradjon. Alatta a dátum, majd a Heil Hitler szlovák verziója, amelyet minden kormányzati kommunikációban használtak: Na stráž! Vagyis: „Fegyverbe!”, avagy „Légy résen!”. Végül a Belügyminisztérium bélyegzője és a miniszteri aláírás. A későbbi igazolásokon már Anton Vašek neve tűnik fel ebben a sorban. Dr. Gejza Konka aláírása csak a március elején kelt dokumentumokon látható.

Az igazolás következő fontos része a családtagok felsorolása, akikre a kivételezettség szintén kiterjed. A nevük mellett feltüntették a születési dátumot és azt, hogy milyen rokonsági kapcsolatban állnak a családfővel. Ez alá iktatószám és újabb Na straž! került. Ezt a részt a Belügyminisztérium illetékese külön hitelesítette, majd az egészet elküldték a megyei kormányzónak vagy polgármesternek, akinek szintén jóvá kellett hagynia. Az igazolásokon tehát három fontos dátum szerepelt: felül, a Belügyminisztérium pecsétjével ellátott részen az az időpont, amikor a dokumentum keletkezett, Pozsonyban. Az alsó részén, a polgármester jóváhagyása mellett újabb dátum tűnik fel. Majd a kormányzat pecsétjére még rábélyegezték a jóváhagyást, egy utolsó dátummal, szignóval és a megye pecsétjével. Egy výnimka kiadásának átfutási ideje 1942 júliusában legalább egy hét volt, de csak akkor indították el a folyamatot, ha a hivatalos kérvényt már befogadták, és az adott zsidó család árja ajánlásokkal is alá tudta támasztani nemzetgazdasági jelentőségét. Márciusban még gyakrabban fordulhattak elő késések, mivel a hivatalok még nem gyakorolták be az ügymenetet. Ezért mondhatta Homonna polgármestere Friedmanéknak, hogy ne aggódjanak, mentességi dokumentumaik kiállítása már folyamatban van. A legérthetetlenebb azonban az, mennyi idő telik el a megyei bélyegző és a polgármesteri aláírás melletti dátum között, hiszen mindkettőnek egy épületben, ha ugyan nem egy irodában kellett a dokumentumra kerülnie. Az is rejtély, hogy miért kapták meg Amsterék és Hartmannék hamarabb az iratokat – néhány nappal a lányok begyűjtése után, és órákkal az előtt, hogy Poprádról elszállították volna őket –, míg Friedmanék és Grossék csak hetekkel később. Homonna népes zsidóságából mintegy 400 fő kapott végül mentességi igazolást munkájuk gazdasági jelentősége miatt; vagy azért, mert 1941 előtt katolikus hitre tértek át.5 Emmanuel Friedman üvegesüzletét, sok más zsidó vállalkozáshoz hasonlóan, árjásították. Egy kedves keresztény ember, Baldovsky úr vette át az irányítását, akinek azonban nem volt hozzá képesítése. A német és szlovák kormánynak viszont továbbra is szüksége volt Emmanuel Friedman szakértelmére, szigorúan titkos feladatra, bármilyen furcsán hangozzék is ez. Ugyan mi lehetett olyan fontos egy üveges munkájában, hogy bekötött szemmel szállították dolgozni, a kormány alkalmazásában álló sofőr közreműködésével? Az óvintézkedéseket az indokolta, hogy rendszeresen egy titkos repülőtérre vitték a városon kívülre, ahol napszámra

bombázórepülők szélvédőjét kellett javítania. Eközben Baldovsky felelt a hétköznapibb tevékenységekért. Friedmanék az ígért výnimkát csak pészách után kapták meg. Emmanuel Friedmannak valahogy sikerült kinyomoznia, hová vitték a lányait – vagy a tábori lapra nyomott postai bélyegzőből, vagy kormányközeli kapcsolatai révén. Ezután olyat tett, ami Adolf Amsternek és Hartmannéknak nem jutott eszükbe: megkérte Baldovskyt, hogy menjen el Oświęcimbe, és szabadítsa ki Edithet és Leát. A legtöbb szülőhöz hasonlóan Emmanuel Friedman is szentül hitte, hogy a lányok a szlovák kormány számára végeznek munkát, és három hónap múlva elengedik őket. Ő és a felesége azonban nehezen viselték Edith és Lea távollétét. Miért ne mutathatnák be személyesen mentességi igazolásukat a munkavégzés helyszínén a megfelelő hivatalnokoknak, hogy hazajöhessenek? Talán Adela Grosst is elengednék.6 Baldovsky és Emmanuel Friedman azért nem volt annyira naiv, hogy ne legyen vészforgatókönyvük. Ha nem sikerül elintézni, hogy hazaengedjék a lányokat, Baldovsky kapcsolatba lép velük, és segít nekik megszökni. Ha sikerül feljutniuk egy vonatra, egy árja kíséretében a mentességi igazolásukkal már biztonságban hazautazhatnak. Ez volt a terv. Baldovsky azonnal fel is szállt a Zsolnára induló vonatra, ott pedig átszállt, és a lengyel határ felé folytatta útját.

Az őrtornyok komor óriásként magasodtak a tábor fölé a hóviharban. A szögesdróton megült a hó. Az SS-tisztek sötét árnyékként vonultak a pásztázó keresőfények alatt. A sűrűn hulló pelyhek rátapadtak a lányok szempilláira, ahogy tétován kiléptek a barakkból a reggeli sorakozóra. Senki nem akart kint lenni a hirtelen támadt áprilisi télben: sem az SS emberei, sem a kutyáik, sem a kápók. Az új foglyok még kevésbé. Csupasz lábuk a facipőben bokáig süllyedt a hóba. A szél befújt a rongyos zubbonyok golyó ütötte lyukain, vagy a fedetlen lábszárak mellett a csíkos rabruhák alá. Arcukat és kopaszra nyírt fejüket marta a jeges hideg. A sűrű hóesésben pislogó lányok, amennyire csak lehetett, egyenes sorokba fejlődtek, és igyekeztek nem reszketni, ahogy maga Rudolf Höss járkált előttük arrogáns felsőbbrendűséggel. Ritkán látogatott személyesen a női altáborba. Az ő magas szárú csizmájába bezzeg nem került be a hó. Ridegen nézett a boldogtalan kápókra és a hajnali sötétségben ácsorgó nyomorult rabokra. „Még számoltak minket, amikor hallottam, hogy az SS-es nő [Johanna

Langefeld] azt mondja neki: »Ilyen ítéletidőben nem küldhetjük ki őket dolgozni.« Höss toppantott a csizmájával, és azt üvöltötte: »A zsidók számára nem létezik időjárás!«”. Ezzel el is volt intézve. Edith a vihar tombolását nézte. Miért nem takaríthatják a barakkokat, vagy valami ilyesmi? Hogy lehet valaki ennyire szívtelen? Vagy Höss csak azért ilyen elutasító, mert a parancsnoknő javasolta, hogy maradjanak bent? Kettejük hatalmi harca a női altábor felett még csak akkor kezdődött. Azon a reggelen nemcsak Langefeld veszített, de vele együtt a rabok is. A lányok a hóbuckák között botorkálva dolgozni indultak. Hogy a főparancsnok pozícióját még jobban megerősítse, a kapunyitó SS-tiszt ráripakodott a lányokra: vegyék le a facipőjüket, mert idegesíti a hang, ahogy a talpa a sarkukhoz csapódik. Nehéz elhinni, hogy a süvítő szélben bármit is hallhatott volna, de mindent megtehetett, amit csak akart. Ha Höss parancsnok munkára vezényelhette a lányokat, ő is megparancsolhatta, hogy menjenek mezítláb. Az egész a hatalomról szólt, abból pedig a zsidóknak semmi sem jutott. A lányok levették a „cipőjüket”, és némán meneteltek, visszafelé, át a jelmondat alatt: ierF thcaM tiebrA. Ezentúl mindig le kell venniük a facipőt, valahányszor ki-be mentek a tábor kapuján. Az idő hamarosan melegebbre fordult, így legalább már nem hóban kellett gyalogolniuk. Nem mintha a jeges sár jobb lett volna. A földeken dolgozó lányok új problémával szembesültek: a nedves, agyagos talaj szinte beszippantotta a facipőjüket. A „cipő” elvesztése viszont egyenértékű volt a halálos ítélettel. Lindáé az olvadás első napján odalett. A többiek azontúl inkább levették a magukét, és mezítláb hordták a trágyát a hideg, ragadós sárban.

Baldovsky, megérkezvén Oświęcim vasútállomásra, útbaigazítást kért, és egyenesen Auschwitz kapujához ment. Amikor SS-ek megállították, közölte, hogy a vezetővel akar beszélni. Az őrök hitetlenkedve bámultak rá. – Mégis ki maga? Baldovsky bemutatkozott, és elővette a mentességi igazolásokat. – Azért jöttem, hogy a homonnai Edith és Lea Friedman hazaengedése felől intézkedjem. Tévedésből hozták ide őket munkaszolgálatra. Itt vannak a mentességüket igazoló dokumentumok. Az őrök nevettek. – Milyen nyelven van ez?

– Szlovákul. – Mi németek vagyunk. Baldovsky elmagyarázta, mi áll az igazoláson. – Mentességet kaptak a munkavégzés alól! – kiáltotta. – Talán Szlovákiában igen, de most a Nagy-Németországban vagyunk. Amúgy sem tudták, mégis, kikről beszél ez a jöttment idegen. Edith meg Lea Friedman? Ez talán valami vicc? – Mi a számuk? – Számuk is van? – Mindenkinek van száma! Az őröket kezdte bosszantani a dolog, ezért kibiztosították a puskájukat, és Baldovskyra szegezték. Megfenyegették, ha nem húz el onnan, lelövik. Baldovsky visszavonulót fújt: ideje átállni a vészforgatókönyvre. A Friedman lányokat jól ismeri, Adela pedig vörös hajával kitűnik a többiek közül. Ha őt megtalálja, Edith és Lea is a közelben lesz. Végigment az úton, nagy távolságban a téglabarakkokat körbekerítő szögesdróttól. A földeken furcsa alakokat látott, amint mezítláb mászkáltak a hóban és a sárban, puszta kezükben trágyát cipelve. Nem rájuk szabott ruházatuk szétnyílt a szélben, és látni engedte, hogy nem viselnek alsóneműt. Csaknem kopasz fejüket nem fedte kendő vagy sapka. Kétségkívül nőnemű lények voltak, de inkább a héber mitológia gólemjeire emlékeztettek, mint hús-vér emberekre. Láttukra Baldovskynak a hideg futkosott a hátán. Egész biztosan nem lehetnek köztük a Homonnáról ismert, jól nevelt lányok. A sápadt földeket és szürkés látóhatárt fürkészve közel s távol senki és semmi mást nem látott. Ez az Auschwitz valamiféle bolondokháza lehet. Emmanuel Friedman bizonyára tévedett. Kizárt, hogy Edith és Lea itt legyen, ebben a pokolban. Mivel küldetése nem járt sikerrel, visszatért Homonnára, és azt mondta a Friedman szülőknek: „Edithet és Leát valahova máshova vihették. Kizárt, hogy Auschwitzban vannak. Az nem munkatábor, hanem elmebetegeket tartanak ott.”7 Mit gondolt volna, ha az építési munkálatokra beosztott lányokat is látja, amint téglákat dobálnak egymás fejére? Edith felsóhajt. „El lehet képzelni, mi jut egy hétköznapi ember eszébe egy csomó kopasz lány láttán, akik félig csupaszon mászkálnak a hidegben. Még harisnya sincs rajtuk, mezítláb taposnak a hóban. Milyen benyomást

keltenek benne? Biztosan nem arra gondol, hogy normális emberi lényeket lát.”

Baldovsky következtetése, amely szerint Auschwitz csak bolondokháza lehet, egyre közelebb állt a valósághoz. Sok lány elméje kezdett megbomlani. A trauma, hogy szerető, gondoskodó szüleiktől elszakítva hirtelen ilyen kegyetlen bánásmóddal találják szembe magukat, sokaknál tudathasadásos állapotot eredményezett. Identitásuktól és emberi méltóságuktól megfosztott, érzelmileg meggyötört, kimerült, fizikailag és verbálisan bántalmazott lányok közül még az erős lelkűek is nehezen őrizték meg a józan eszüket. Talán meghaltak, és ez már a túlvilág? Lehet, hogy a mocsarakat takaró ködön túl nincs semmi? Madge Hellinger éjjelente odafeküdt a legsebezhetőbb lányok mellé, és anya vagy testvér módjára vigasztalta őket, amikor rémálmoktól gyötörve hánykolódtak a priccsen, és félrebeszéltek. Amikor felriadván a megelevenedett rémálomban találták magukat, kedves, bátorító szavakkal biztatta őket. Ez a támogatás életbevágóan fontos volt azoknak, akiknek nem volt sem testvérük, sem unokatestvérük a lágerben. Egy náluk valamivel idősebb nő gondoskodása segített csökkenteni az első hetek sokkhatását és rémületét. A trauma erkölcsi meghasonláshoz is vezetett. Mélyen vallásos lányok is kezdték feladni értékrendjüket, ahogy egyre keményebben kellett küzdeni a túlélésért. Auschwitz az SS-felügyelők és a kápók kisded játékának színterévé vált, akik közül sokan élvezettel ugrasztották egymásnak a foglyokat. A lányok próbálták segíteni egymást, de ahogy a családtagokból és barátokból álló klikkek kialakultak, némelyek a körön kívülre szorultak. Nemcsak a legerősebb, hanem a legszerencsésebb túléléséről is szólt a küzdelem, amely főként a legszűkösebb forrásért folyt: az élelemért. Minden lány szigorú vallási erkölcs szerint nevelkedett, de a táborban töltött néhány hét után lopni kezdtek egymástól: ételt, takarót, és „bármit, ami nem volt a testedhez erősítve”. „Egymás ellen fordítottak bennünket. Rettenetes volt – mondja Edith. – Nemcsak az életünk volt állandó veszélyben, de a lelkünk is. Minél több időt töltöttünk ott, annál közelebb kerültünk a lelkünk elvesztéséhez. Az erkölcs olyan, hogy ha elég mélyen gyökeret vert, lehetetlen kiirtani, bármilyen alantas életre kényszerítik is az embert. Azt hiszem, egyes lányok inkább a

halált választották, mintsem hogy gonoszul bánjanak társaikkal.” Másoknak ez nem jelentett problémát. Edie (#1949), aki a nővérével, Ellával érkezett, kertelés nélkül beismeri: „Elloptam, amit csak lehetett”.8 Amikor a Vöröskereszt egyszer ételcsomagokat vitt a foglyoknak, a szétosztásukkal megbízott Edie – akinek ugyanaz volt a vezeték- és keresztneve, mint Edithnek – úgy döntött, hogy mivel két csomagon is az ő neve szerepel, mindkettőt megtartja magának. Edithnek így semmi nem jutott. „Senki sem tudhatja, mire képes a túlélésért, amíg olyan helyzetbe nem kerül, hogy választania kell az éhenhalás és az evés, a megfagyás és a meleg, az imádkozás és a lopás között. Legfeljebb imádkozik az ember, mielőtt lopna. »Istenem, bocsáss meg, hogy elveszem ennek a lánynak a takaróját, mert valaki az enyémet is elvette. Bocsáss meg annak a lánynak, aki ellopta a vöröskeresztes csomagomat, hogy többet ehessen, míg én éhen maradtam.«” 94 évesen Edith érdekesen gondolkodik az esetről. „Ennyi év után még mindig neheztelek arra a lányra. Ő evett. Én nem. Mindketten 17 évesek voltunk. Mindketten túléltük. Öregkorunkra sem felejtjük el a minket ért sérelmeket, de örömmel mondhatom, hogy most már elég idős vagyok ahhoz, hogy ne érdekeljen… Lakva ismerszik meg az ember, vagy a mi esetünkben együtt raboskodva. Nemcsak a másikról tudjuk meg, milyen ember valójában, hanem önmagunkról is. De ne feledjük, hogy akkor mi még szinte gyerekek voltunk, tizenévesek, elég fiatalok ahhoz, hogy néha hisztizzünk, lusták legyünk, kibújjunk a feladatok alól, vagy sokáig akarjunk aludni. Alig egy hónappal korábban még otthon vihorásztunk és pletykálkodtunk a többiekkel, ekkor pedig sorra haltak meg körülöttünk a velünk egykorú lányok, akiknek mind tisztes öregkort kellett volna megérniük, mint nekem. Ilyen körülmények között mindenkiben felmerül a kérdés: rám is ez a sors vár? Hamarosan én is halott leszek?” Van még valami, amit Edith nem tudott megbocsátani. Amikor a blokkfelügyelőket kinevezték, valószínűleg még egyenlően osztották el az ételt. Ahogy azonban teltek a napok, saját korgó gyomruk parancsára sokan lopni kezdtek maguknak, családtagjaiknak és barátaiknak. „A Blockältester [blokkfelügyelő] feladata volt, hogy a vekniket négyfelé vágják – meséli Edith. – De idővel kivágták a kenyerek közepét. Ha tehát egy blokk száz veknit kapott, a vezetőnek lett száz középső szelete. Ezt vagy ő ette meg, vagy adott belőle a rokonainak és barátainak is. Mi pedig még jobban éheztünk.”

De vethetünk-e rájuk ezért követ? Mi vajon jobbak lennénk a helyükben? Ha az unokatestvéreink éheznének, törődnénk-e az idegenekkel? Még ezekkel az ügyeskedésekkel is mindenki folyton éhes volt. „Nem volt zsidó Auschwitzban, aki egyszer is jóllakott volna – mondja Edith. – Aki még sosem éhezett, nem is tudja, mi mindenre lenne képes egy másik emberi lénnyel szemben.”

Minél nehezebb munkára osztották be őket, a rabok szervezete annál hamarabb legyengült a tápanyaghiánytól. A hideg is égeti a zsírt és a kalóriákat, így az első hetekben szabad ég alatt dolgozó lányok vészesen lefogytak. A túlélés azon múlt, sikerül-e beltéri munkát, vagy legalább kevésbé megterhelő kinti feladatot kapni, de az egyetlen benti munka a barakktakarítás volt, azt pedig a blokkfelügyelők és szobafelelősök végezték. A többi lány csak az épületbontás, trágyahordás és úttakarítás közül választhatott. „Nagyon hamar olyanok lettünk, mint a cérnaszál. Én nem nyomhattam többet 30 kilónál” – mondja Edith. Mivel a táplálék volt a túlélés kulcsa, isteni szerencse volt, ha olyan ételosztóhoz került az ember, aki időnként megkavarta a levest, hogy a lóhús és a zöldség a felszínre kerüljön – még ha mindkettő rothadt volt is. Az egyik túlélő emlékszik, milyen örömmel kiáltottak fel a lányok: „Van hús a levesemben!”, ha véletlenül akadt egy szilárd falat a tányérjukban. Linda Reich (#1173) büszke rá, hogy ő mindig jól megkeverte a levest, ha neki jutott az ételosztás feladata; de voltak, akik lekanalazták a tetejéről a lét, hogy a sűrűje nekik maradjon. Néha jobban jártak, akik hátrébb álltak a sorban, bár az utolsóknak nem biztos, hogy egyáltalán jutott valami. Linda emlékszik, hogy „ebédszünetben” mindig hanyatt-homlok rohantak sorba állni, mert aki túl lassan mozgott, azt lelőtték. A halál bármikor, bárkire minden ok nélkül lecsaphatott, gyakran figyelmeztetés nélkül. Ez az eltorzult világ nem egy regényíró fejéből pattant ki: ez volt az igazi éhezők viadala.9 Alkonyatkor, amikor végre befejezték a munkát, a lányoknak ismét sorakozót vezényeltek, mielőtt visszatérhettek volna a barakkjukba. „Az utolsóknak kellett a táborba visszavonszolni a holttesteket, mert azokat is megszámolták.”10 Senki sem akart hátul állni, főleg nem az építési különítményben, ahol mindig volt halott, nem is egy. Az egész napos kimerítő robotolás után azoknak, akiknek még a holttesteket is cipelniük kellett, jártányi erejük sem maradt. A földön vonszolt halottak „hátáról

gyakran teljesen lejött a bőr – meséli Linda szomorúan. – Az út mindig véres volt.” Az esti létszámellenőrzések után Linda és a többiek észrevették, hogy azok, akik megsérültek, nem tértek vissza a barakkba. Soha többé. „Nagyon furcsa volt – mondja Edith. – Ha valaki megbetegedett, vagy mondjuk, megvágta a lábát, elkülönítették, elvitték, és nem láttuk többet.” Hova tűntek? Eleinte senki sem gondolt arra, hogy megölték őket. Az 1945-ös ravensbrücki tárgyalásokon Luise Mauer politikai fogoly és auschwitzi kápó tanúvallomásában elmondta, hogy „akkorra a gyilkológépezet már teljes gőzzel beindult. Akit munkára alkalmatlannak ítéltek, vagy elbújt a barakkban, és a parancsnok [Johanna Langefeld] megtalálta, azonnal kivégezték.” Mauernek és Bertel Teegének megparancsolták, hogy válogassák ki azokat, akik már nem képesek dolgozni, és küldjék őket a „szanatóriumba”. Utóbbin az immár üzembe helyezett gázkamrát értették. A két nő úgy döntött, „inkább meghalunk, semhogy a fasiszta gyilkosok kezére játsszunk”, és a főnökükhöz, Johanna Langefeldhez fordultak.11 Langefeld, aki maga is őrlődött evangélikus vallásának parancsolatai és munkájának erőszakos kívánalmai között, tisztelte Mauer és Teege erkölcsi meggyőződését. Az együttérzés ritka pillanatában nem tett jelentést a kápók engedetlenségéről, ezzel alighanem megmentette az életüket. Miután a „szanatóriumba” küldendő lányok válogatása így már másokra hárult, Mauer és Teege „suttogókampányba” kezdett: titokban arra biztatták a blokkfelügyelőket, hogy mindenkit küldjenek ki dolgozni, vagy a betegeket osszák be benti feladatokra. Azt már nem merték elmagyarázni, miért kell a gyengélkedőket is munkára fogni. Nem árulhatták el, hogy a „szanatórium” a kivégzést jelenti, mert ha kiderül, rájuk is ez a sors várt volna. A megbetegedett lányok így kegyetlennek hitték a blokkfelügyelőket, amiért nem hajlandók a „szanatóriumba” küldeni őket, és voltak, akik mindenáron oda akartak kerülni.12 Ezeket a rabokat akkor vitték el, amikor a többiek odakint dolgoztak, és többé nem látta őket senki.

Április végéig 6277 fiatal, többségében zsidó nőt regisztráltak Auschwitzban,13 ebből 197-en csehek voltak, néhányan Szlovákiába átszökött lengyelek, a többiek mind szlovák állampolgárok. Ez több, mint a ravensbrücki tábor lakóinak száma összesen. De hányan éltek még közülük,

azaz hány fő volt ekkor az auschwitzi női altábor fogolylétszáma? Nem tudjuk.14 Erna Dranger húga, Fela április 23-án érkezett a nyolcadik szlovák transzporttal, akkoriban, amikor újabb munkakülönítményt hoztak létre a lágerben. Fela a 6030-as rabszámot kapta. Ő és a nővére is bekerült az új csoportba, amelyet főleg „veteránokból” állítottak össze, arra a feladatra, hogy a beérkező foglyok holmiját átválogassák. Magda Amster is köztük volt – az a lány, akinek az édesapja egész éjjel autózott, hogy kiszabadítsa. Amióta Linda Reich elvesztette a facipőjét, a sorakozókon mindig leghátul bujkált, hogy ne küldjék szabadtéri munkára. Amikor beosztották az új különítménybe, rögtön lopott is magának egy pár cipőt. A legtöbb lány nem feledkezett meg a barátairól, és hamar megtalálták a módját, hogyan csempészhetnek ki a többieknek is néhány holmit. Ezt a tevékenységet „organizálásnak” nevezték. A cipőkre volt a legnagyobb szükség. Lindához hasonlóan mások facipője is elmerült a sárban, márpedig a mezítlábasság egyenes út volt a másvilágra. Más ruhadarabok is beszivárogtak a barakkokba: alsóneműk, melltartók, kendők, zoknik – ezek abban is segítettek, hogy a lányok kicsit újra nőnek érezzék magukat. A különítményben dolgozók számára a csempészés egyfajta csendes lázadást is jelentett parancsolóik ellen. A kulturális identitásuk megőrzéséhez is hozzájárult, hogy megmentettek néhány zsidó ruhadarabot a zsidók számára, ahelyett hogy minden a németeké lett volna. Eleinte még semmit sem kértek cserébe ezekért az ajándékokért. Csak segíteni akartak a többieknek, ahogy tudtak. „Volt egy lány a mi transzportunkból, aki mindig hozott nekünk valamit a konyháról, valami főtt ételt, mondjuk, egy darab krumplit – emlékszik vissza Edith. – Valahogy megoldotta, hogy az őrök ne vegyék észre, pedig mindenkit ellenőriztek, főleg azokat, akik a konyhán dolgoztak, vagy a ruhákat válogatták.” Valamennyi túlélő mesél hasonló történeteket arról, hogyan csempésztek nekik a barátaik fontos ruhadarabokat vagy élelmet. Ahogy a föld alatt rejtőző lengyel hegyikristály megkeményedik a nyomás alatt, úgy erősítette meg élni akarásukat egymás támogatása, és kovácsolta őket egységbe. A holmikat válogató különítmény ekkor még kis létszámú volt, de már az első hónapokban is sok élet megmentéséhez járult hozzá. A fedett helyen végzett munka miatt mindenki leginkább ebbe a csoportba akart bekerülni. A feladat viszonylag könnyű volt, nem kellett odakint dolgozniuk a hidegben,

ráadásul a ruhák zsebében néha elemózsia is lapult, amelyből titokban bekaphattak egy-két falatot, ha az őrök épp nem néztek oda. Persze akit rajtakaptak, 20 korbácsütéssel büntették, és mehetett ki a hidegbe dolgozni. De megérte a kockázatot. A ruhákat az egyik blokkban halmozták fel, ahol Linda és társai tízesével hajtogatták és csomagolták össze a blúzokat, szoknyákat, kabátokat és nadrágokat. A csomagokat ezután egy másik épületbe vitték, ahol raktározták, majd üres marhavagonokba pakolták, és Németországba küldték. A zsidókkal érkező vasúti kocsiknak így nem kellett üresen visszatérniük: a zsidók javait szállították. A vagonokra kiírták: „A családoknak, amelyek fiai a fronton harcolnak.”15 Néhány lány jóhiszeműen cédulákon kis üzeneteket rejtett a ruhák közé, remélve, hogy a csomagokat felbontó német családok értesítik a hatóságokat arról, hogyan bánnak itt a munkásokkal. „Achtung! Koncentrációs táborból származó zsidó ruhák.” Nem sejtették, hogy a hatóságok már régen tudnak a dologról.

Ahogy tavaszodott, a korábban megtrágyázott földet most felszántották, és krumplit vetettek bele. Edithet és Leát új különítménybe osztották be: a környező patakok és tavak szeméttel teli medrét kellett megtisztítaniuk, ahonnan néha emberi csontok is előkerültek. A vízben gázolva kiemelték és a partra vitték, ahonnan később elszállították a hulladékot. „Nyáron nem is volt olyan rossz munka, de kora tavasszal és késő ősszel meg lehetett fagyni. Vizesen feküdtünk, és vizesen keltünk. Sose száradtunk meg.” Voltak, akiket időközben más blokkba helyeztek át.16 Irena Fein a 8-as blokkba került, ahol Edie nővére, Ella (#1950) blokkfelügyelő vagy szobafelelős lehetett. Ella nem említi ugyan, hogy ilyen pozíciót töltött volna be, de húga volt a blokkírnok, ami valamekkora hatalommal ruházta fel, és kicsit magasabbra helyezte őket a foglyok „rangsorában”. Ekkorra már a harmadik transzporttal a legkisebb húguk, Lila is a táborba érkezett. Ha Ellát megtették blokkfelügyelőnek vagy szobafelelősnek, az előnyös helyzetbe hozhatta. 21 évesen Ella nemcsak érettebb volt a lányok többségénél, de titkárnői képesítéssel is rendelkezett, ami hozzásegítette, hogy idővel még fontosabb pozícióhoz jusson. Az olyan fogoly „funkcionáriusoknak”, mint a blokkfelügyelők és szobafelelősök, később már nem borotválták le a hajukat.

A borotválás és tetűirtás minden negyedik vasárnap volt esedékes. Néhány lánynak már a saját bátyja vagy apja előtt kellett meztelenül állnia a procedúra alatt. A nagy sietségben a férfiak akaratlanul is felsértették a nők érzékeny bőrét, miközben az elektromos borotvával megnyírták őket – különösen az intim testtájakon, mert igyekeztek minél gyorsabban végezni a kínos feladattal. A fertőtlenítőszeres „fürdő” mindig a borotválás után következett. A lányok hosszú sorban álltak ruhátlanul a tartály előtt, hogy aztán pár percig áztassák magukat benne. Egész hónapban ez volt az egyetlen fürdési lehetőségük, de a fertőtlenítős víztől nem lettek tisztábbak, csak a bőrüket égette.

Tizenhetedik fejezet „A történelem fájdalmas eseményeit nem lehet meg nem történtté tenni, de ha bátran szembenézünk velük, nem kell újra átélnünk.” Maya Angelou1

Szlovákiában mind a zsidókat, mind a keresztényeket egyre inkább felzaklatták a deportálások. 1942. április 26-án nem zsidó lakosok gyülekeztek a zsolnai tranzittábor előtt, ahol a fiatal zsidó férfiak és nők a továbbszállításukra vártak. „Tiltakozni kezdtek a zsidók [ottani] összegyűjtése és deportálása ellen. Majdnem valódi tüntetés lett belőle. A [Hlinka] Gárda tagjai, akiket a zsidók őrzésére rendeltek ki, nem tudták, mit kezdjenek a tömeggel.”2 Ez azon kevés alkalmak egyike volt, amikor keresztények nyíltan tiltakoztak a zsidók üldözése ellen. Voltak azonban csendesebb, személyesebb, a gárdisták vagy a rendőrség figyelmét kisebb valószínűséggel felkeltő ellenállási akciók is. Ivan Rauchwerger számára az apja egy bőrgyárban talált állást. Az üzem egy régi iskolatársáé volt, majd az árjásításkor egy zsidóbarát evangélikus férfi tulajdonába került. A háborús erőfeszítések szempontjából immár fontos munkát végző Ivant így nem fenyegette a deportálás veszélye, „de mind a kormány, mind a katolikus egyház módszeresen dehumanizált bennünket”. A mentességnek érzelmi szempontból is meg kellett fizetni az árát. A 16 éves Ivan látta a szerelmét felszállni az első vonatra, amely „dolgozni” vitte a zsidó lányokat. Most pedig gyerekkori barátait hurcolták el. „Mi, akik otthon maradtunk, gyakorlatilag senkikként, örömtelenül éltünk tovább.” Ivan egyik barátja, Hegyi Zsuzsi3 így fakadt ki, amikor egy áprilisi napon fel kellett szállnia a vonatra: „Nem csináltam semmi rosszat! – kiabálta a gárdistáknak. – Még nem is éltem, és most megölnek?” Ivan sosem látta többé Zsuzsit. 1942. április 29-éig tíz illegális transzporttal 3749 fiatal zsidó férfit és 6051 nőt szállítottak Szlovákiából Auschwitzba.4 Egész családokat akkor még nem deportáltak. A lengyel zsidók helyzete egészen máshogy alakult.

Május elején egy reggeli sorakozón Edith és Lea észrevette, hogy a Lagerstrasse közepén hatalmas sátrat állítottak fel. A sorok szélén álltak, és egy férfi kápó sétált el mellettük. „Emlékszem, hogy a köztörvényes bűnözőket jelölő zöld háromszöget viselte. Odaszólt nekünk: »Tudjátok, mi van a sátorban? Egy csomó gyerekcipő. És tudjátok, hol vannak a gyerekek? Látjátok a füstöt? Azok ott a gyerekek.«” „Miért mondott ekkora őrültséget? – súgta Edith a nővérének. – Hiszen nem is voltak gyerekek a táborban. Nagyon furcsa volt, amit hallottak. Egy normális ember agyában meg sem fordul ilyesmi.” Egyszerűen nem tudták elhinni. A 10-es blokk ablakait bedeszkázták, hogy a lakói ne láthassák, mi történik a 11-es blokk udvarán, a kivégzőfalnál. A deszkákból azonban kinyomkodták a csomókat, így ki lehetett lesni a lyukakon. Egyik nap, amíg a lányok dolgozni voltak, Elza, a blokkfelügyelő odament a kápó Luise Mauerhez, és azt mondta, mutatni akar neki valamit. A lyukon kikémlelve látták, ahogy a 10-es és 11-es blokk között a vértől vöröslő udvaron az SS „irgalom nélkül lövöldözött nőkre és gyerekekre, akár meghaltak már, akár még éltek”.5 Nem ez volt az egyetlen eset, amelynek Luise Mauer és Berta Teege a szemtanúja volt. Egyik nap, miután parancsra az összes rabot elküldték a Lagerstrasséról, a két nő visszatért Johanna Langefeld irodájába, és kilesett az ablakon. „A tábor főutcáján mintegy 300 nő, férfi és gyerek haladt végig, fiatalok, idősek, egészségesek és betegek vegyesen, némelyek mankóval. Egy föld alatti folyosóhoz terelték őket, amely leginkább egy hatalmas krumplihámozóra emlékeztetett, szellőzőnyílásokkal. Aztán láttuk, hogy két, gázálarcos SS-tiszt dobozokat nyit fel, és a tartalmukat beöntik a nyílásokba. Később jöttünk rá, hogy az a bizonyos Ciklon B volt a dobozokban: a méreg, amellyel milliókat öltek meg. Borzalmas sikoltozás hallatszott – legtovább a gyermekeké –, ami később nyöszörgéssé halkult. 15 perc múlva csend lett. Ebből megértettük, hogy azt a 300 embert meggyilkolták.” Valójában sokkal többen voltak. A lengyelországi transzportokkal május 5. és 12. között érkező 6700 zsidó férfit, nőt és gyermeket egyenesen az újonnan beüzemelt gázkamrákba küldték. Ezek voltak az első tömeges kivégzések Auschwitzban. A krematóriumok még nem épültek fel, ezért az áldozatokat hatalmas tömegsírokba temették.6

Amikor Langefeld visszatért az irodájába, „sápadt volt, és zaklatottnak tűnt”. Mauer és Teege bevallotta neki, hogy látták, mi történt. Langefeld azt mondta, „fogalma sem volt róla, hogy itt embereket fognak gyilkolni, és figyelmeztetett, hogy senkinek ne szóljunk arról, amit láttunk, mert az életünkkel játszunk”.7 Ez a kijelentés jól szemlélteti az auschwitzi gyilkosságok kettős ellentmondását.

Eközben Szlovákiában egyre nőtt a felháborodás nemcsak amiatt, hogy zsidó hajadonokat ragadnak ki szüleik védőszárnyai alól, hanem a családok szétszakítása miatt is.8 Az áprilisi zsolnai tiltakozáshullám után kevesebb transzport indult, Tiso elnök pedig biztosította népét, hogy „jó és emberséges személy lévén leállítja a férjezetlen zsidó lányok deportálását”. Ezt minden rádióadón, minden újságban és minden nyilvános rendezvényen elismételte. „A keresztény hit alapelve, hogy a családokat nem szabad szétválasztani. A zsidókat ennek szellemében fogjuk új lakhelyükre küldeni.”9 Mindenki, még a Vatikán is elhitte (vagy talán csak hinni akarta) hazugságait. Valójában Tiso csak arra várt, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács elfogadja a zsidók „áttelepítését” legalizáló törvényt. A testület 1942. május 15-én vitatta meg a tervezetet. A szavazás légköre leginkább a „nyomasztó” jelzővel írható le. A Hlinka Gárda felsorakozott a honatyákkal szemben, hogy kellőképpen megfélemlítse azokat, akiknek a törvénytervezet vallási vagy erkölcsi következményei miatt aggályaik támadnának. Mire szavazásra került a sor, a képviselők többsége már nem volt jelen, inkább kivonultak a teremből.10 Így ment át a törvény. Ezentúl legálisan deportálhatták a zsidókat, s ha már egyszer deportálták, elvesztették állampolgárságukat és minden vagyonukat. Immár nem kellett „önkéntesként” feltüntetni őket. Csak azok voltak biztonságban, akik mentességi papírokkal rendelkeztek. A Belügyminisztériumot újabb kérelmek árasztották el. Miután a deportálások ezzel legálissá váltak, Adolf Eichmann személyesen látogatott el Pozsonyba, hogy biztosítsa a szlovák kormányt: „a kitelepített zsidók boldogan végzik munkájukat új otthonukban”.11 A következő hónapokban 20 ezer szlovákiai zsidót szállítottak Auschwitzba.12 Tiso elnök ígéretéhez híven a családokat együtt deportálták. Csak a halál választotta el őket egymástól – amint Auschwitzba vagy Lublinba értek. Ahogy letelt a három hónap, amelyre eredetileg „szerződtek”, a lányok egyre növekvő kétségbeeséssel figyelték az újabb és újabb szlovákiai

transzportokat. Egészen más történt, mint amit bárki feltételezett. Már nem csupán a fiatal nőket deportálták. Néhány lány döbbenten tapasztalta, hogy immár nem kell nélkülöznie édesanyja társaságát: most már együtt szenvedhetnek. „A reménytelenség teljesen letaglózott minket – írja dr. Manci Schwalbová. – A lányoknak végig kellett nézniük, amint az anyjukat ütlegelik, és lassan összeroppan a nehéz munka és embertelen körülmények súlya alatt.”

Homonnán Lou Gross szaladt volna, hogy segítsen barátja nagyanyjának a bőröndjét cipelni, de a dajkája visszarángatta a házba a sírva tiltakozó kisfiút. A néhány rövid hónap alatt, amióta Adelát elvitték, Lou négyéves koránál évekkel vált érettebbé. Apja munkájának köszönhetően Giora Shpira a szerencsés kivételezettek közé tartozott, de a 14 éves fiúnak végig kellett néznie nemcsak azt, ahogy egész utcák ürülnek ki Eperjesen, hanem azt is, hogy a hátramaradó családokat összeterelik a téren, és agyonlövik őket. „A K. utca szinte minden lakója erre a sorsra jutott” – írja. A mentesség ellenére Giora apja tartott attól, hogy a fiúk így is veszélybe kerülhetnek, ezért Magyarországra szöktette őket. Giora öccsét egy árvaházban rejtették el, ő pedig villanyszerelő-segédként dolgozott. Rozskoványban Hartmannék folytatták a munkát a földeken és a tejüzemben, próbálták a megszokott rendben élni az életüket. Jenő vállát kettős teher nyomta: mozgássérült apjának is segített, és anyját is ápolta. Magduskáról azóta sem kaptak hírt. Bélát nyugtalanította, hogy ígérete ellenére nem küldött a lányának csomagot, de nem tudta, hova címezhetné. Mivel Hartmannék mentességet kaptak az ország élelmiszer-ellátásában betöltött fontos szerepük miatt, több rokonuk is odaköltözött hozzájuk. Unokatestvérük, Hertzka Lenke Eperjesen maradt, és júniusban váratlanul deportálták. Szerencsére a húga, Lilly, az unokaöccse és az anyja (Magduska nagynénje) már a tanyán voltak, biztonságban. Auschwitzban viszont senki sem érezhette magát biztonságban. Lenkének mégis szerencséje volt: az egyik magas rangú gestapós titkárnője lett, így sok kedvezményt élvezhetett – többek között írhatott a családjának. Júliusban Hartmannék levelezőlapot kaptak Lenkétől. Végre volt cím, ahova csomagot küldhettek Magduskának és Nusinak. Azonnal postára adtak egy levelezőlapot is, amelyen megkérdeztek mindent, ami a családot régóta aggasztotta:

Hogy lehet, hogy Lenke írt nekik, de a két lány nem? Igaz, hogy Lenke idősebb és érettebb, de hát Magduska is mindig felelősen viselkedett. Talán túl elfoglalt, nem ér rá írni a családjának? Vagy valami baja van? Más lányoktól, akikkel együtt vitték el őket, érkezett lap a szüleiknek. Mindenki másnak volt ideje, csak nekik nem? Hartmannék az ártatlanság mikrovilágában éltek, ami azt sugallja, hogy sok más család is hasonlóan gondolkodhatott: azt hitték, a lányok valamiféle kollégiumban laknak, rendszeresen beszélnek egymással, együtt étkeznek, és kaphatnak otthonról csomagot – ételt, ruhákat, pénzt, ágyneműt – és persze levelet is. Nem sejtették, hogy szinte mindent, amit küldenek, elkoboz az SS.

Egy Lublin felé tartó marhavagonban Rudolf Vrba, aki később arról lett híres, hogy sikerült megszöknie Auschwitzból, a szomszédai beszélgetését hallgatta.13 A lányoktól érkező tábori lapokról volt szó. Zachar, aki kis zöldségesstandot működtetett, tizenéves lánya mellett kuporgott, aki elmélyülten reszelgette a körmét. A lány felnézett a manikűrözésből, és ezt mondta: „Az unokatestvérem az első transzporttal utazott. A múltkor levelet kaptam tőle. Azt írta, hogy minden rendben, jó az ellátás, és a munka nem túl nehéz. – A fruska szeplős arca egy pillanatra elkomorult. – Egy dolgot nem értettem. Azt írta, hogy az anyukája üdvözletét küldi. De az anyja már három éve meghalt.” Erre egy csecsemőjét szoptató asszony is felkapta a fejét. „A húgom is valami furcsát írt – jegyezte meg. – Tudatta velem, hogy az öreg Jakob Rakow remek formában van. De Jakob réges-rég meghalt autóbalesetben.” „A kétség szálai ökörnyálként úsztak a levegőben” – írja Vrba. Az utasok sorra nyitották ki a táskájukat, és keresték elő a lengyelországi munkatáborokból érkezett lapokat. Sokan találtak bennük különös utalásokat „régen halott rokonokra vagy soha meg nem történt eseményekre”. Miért írnak ilyen sületlenségeket? Amíg csak a saját tábori lapjukat látták, ezek a sorok egyszerű furcsaságnak tűntek, amikor azonban mások is hasonlókat olvastak fel, rossz érzésük támadt: elgondolkodtak azon, hogy talán kódolt üzenetet hordoznak. Aztán gyorsan megnyugtatták magukat: nincs semmi ok az aggodalomra. Sajnos várható volt, hogy nem fogják tudni értelmezni a burkolt figyelmeztetéseket, nyílt megfogalmazásra pedig nem adódott lehetőség. Könnyebb volt elhinni Tiso hazugságát, hogy csak áttelepítik őket, mint azt, hogy meg fognak halni, akárcsak Jakob Rakow az autóbalesetben. Hiszen az

elnök betartotta az ígéretét, hogy a családok együtt maradhatnak, és nem szakítják el a lányokat a szüleiktől, mint márciusban.14 Amikor ez a tömeges deportálási hullám elkezdődött, Ivan Rauchwerger ismét a poprádi kaszárnyához ment, hogy segítsen a bezárt családoknak.15 Szívszorító nyomorúságot és emberi mivoltuktól megfosztott, kétségbeesett lényeket láttam. A hölgyek sminkje elkenődött, vizet alig néhány csapból nyerhettek, a vécék jelentős része nem működött. A férfiak borostásak és idegesek voltak, a gyerekek sírtak. Nem volt elég fekhely, amelyre lepihenhettek volna. Azonnal körbevett egy csomó nő, és könyörögtek: „Menj be, kérlek, a dolgozószobámba, ott hagytam az íróasztalon a diplomámat. Orvos vagyok, lehet, hogy szükség lesz a munkámra.” „Szükségem van a szemüvegemre. Alig látok nélküle, és az éjjeliszekrényen felejtettem. Kérlek, hozd el nekem!” „Cukorbeteg vagyok, és otthon maradt az inzulinom. Az életem függ tőle.” „A fürdőszobában maradtak az egészségügyi betéteim. Szükségem van rájuk.” Visszarohantam a városba, de a házaikat a hatóságok már lezárták. Csak annyit tehettünk, hogy vittünk nekik némi ételt, vécépapírt és egészségügyi betéteket. A zsidók otthonai és minden ingóságuk a Hlinka Gárda felügyelete alá került. „Láttuk, ahogy a gárdisták vidáman besétálnak a barátaink házaiba, és ágyneműkkel, ruhákkal és terítőkkel megrakodva jönnek ki. Aztán vitték a festményeket, egyéb műtárgyakat, szőnyegeket, este pedig szekerekkel érkeztek a bútorokért. Egy hónappal később megkapták az ingatlanok tulajdonjogát is.” Amikor Ivanék városába tábori lap érkezett Auschwitzból, hasonló dolgok álltak benne, mint a többiben. „A németek jól bánnak velünk. Dolgoznunk kell, de a munka nem túl nehéz. Elegendő élelmet kapunk, és tiszta barakkokban szállásoltak el. A családunknak már majdnem minden tagja megérkezett, csak Malach Hamowet bácsit várjuk még. Reméljük,

hamarosan ő is ideér.” Héberül a Málach ha-mávet jelentése: a Halál Angyala. Hegyi Zsuzsinak igaza volt. 1942. május 28-án Ivan tanúja volt, ahogy egyik iskolatársát, Steint és édesapját átterelték a városon. Ott vonultak, a megengedett személyes holmijukkal együtt. Budy apja építész volt, német zsidó: 1934-ben szökött át Szlovákiába, miután a nácik átvették a hatalmat, és a Harmadik Birodalom egyre veszélyesebb hellyé vált. Steinék szép házat építettek Iglón Ivanék szomszédságában. Most fekete ruhás gárdisták fogtak fegyvert rájuk. A város lakói kirajzottak az utcára, hogy megnézzék, hogyan vonszolódnak a zsidók bőröndjeiket cipelve a kavicsos úton „új otthonuk” felé. Ahogy Tiso elnök megígérte. „Sosem felejtem el Budy pillantását. Hogy lehet, hogy engem kitelepítenek, te meg itt maradsz? A mai napig kísért az arca” – mondja komoran a 93 esztendős Ivan Rauchwerger. Budy 17 éves volt, éppen annyi, mint Ivan. A Stein családból senki sem tért vissza. Egy nagy transzporttal Lublinba vitték őket. A Lublin utáni következő megálló Auschwitz volt.

Tizennyolcadik fejezet „Ily célnak vinni terheit Sisiphus bátorsága kéne: de a bátorság is mit érne? A munka nagy, a nap rövid.”

Charles Baudelaire: Kár (Le Guignon) [fordította Babits Mihály]1

Július 4-én – az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének napján – hajtották végre az első szelekciót Auschwitzban2 „a vasúti rámpán, miközben az SS őrsége készenlétben állt a vonat körül”. Az ezzel a transzporttal érkező szlovákiai zsidók összlétszámát nem jegyezték fel, de mindössze 108 nőt és 264 férfit regisztráltak közülük „munkára”. A deportáltakat nemek szerint különválasztották, majd elvonultatták őket az SS orvosa és a tábor más vezetői előtt, akik eldöntötték, ki elég fiatal és erős közülük, hogy dolgozzon. „Az időseknek, gyerekeknek, kisgyermekes anyáknak és terhes nőknek azt mondták, hogy a táborba mennek.”3 Miután így elválasztották családtagjaiktól, teherautókra rakták őket, onnan integettek a munkára kiválasztottaknak. „Egyenesen Birkenauba szállították és azonnal a gázkamrába küldték valamennyiüket.” A többiek átestek a szokásos „beavatáson”: megborotválták, fertőtlenítették és tetoválták őket. A rámpán végzett szelekciókor általában előnyben részesítették a férfi foglyokat. Ennek magyarázata nyilvánvaló. Egyrészt az anyák gyermekeikkel akartak maradni, másrészt az SS-nek fizikailag erős foglyokra volt szüksége. A nők testfelépítése kevésbé ideális a rabszolgamunkára. De volt még egy ok: a női altábor túltelítődése. Bár nem állnak rendelkezésre adatok a női rabok pontos létszámáról, sem arról, hányan haltak meg, annyit tudunk, hogy 1942. május 12-éig több mint 8000 nőt (zsidókat és nem zsidókat) regisztráltak Auschwitzban, és még 5000-en érkeztek utánuk. Viszont csak öt blokk volt, egyenként 1000 fekhellyel. A többiek elhelyezésére katonai bádogbarakkokat emeltek a

kétszintes téglaépületek között. A vécélehetőségeket viszont nem bővítették, így a már addig is problémás higiéniai feltételek még tovább romlottak. A lányok nemcsak a több ételért és a jobb munkákért harcoltak, hanem egy láthatatlan ellenség ellen is, amely gyorsabban csapott le, mint az SS korbácsai: a tífusszal. A havi egy fertőtlenítő fürdőn kívül semmilyen módjuk nem volt védekezni a bolhák és tetvek ellen, amelyek a fertőzést terjesztették. A halálos kór végigsöpört mind a férfi, mind a női altáboron, és válogatás nélkül gyilkolt – még az SS egyik orvosa, dr. Siegfried Schwela, és legalább két ravensbrücki kápó, Gertrude Franke és Helene Ott is áldozatául esett. A feljegyzések alapján a férfi foglyok körülbelül 77%-a tífuszban halt meg az első hónapokban. Azt nem tudjuk, a nők közül hány áldozatot szedett, csak azt, hogy a női altáborban is tarolt a betegség.4 „Amikor Szlovákiából elkezdtek érkezni a zsidó szállítmányok, a [női] tábor néhány napon belül zsúfolásig megtelt”5 – írja Rudolf Höss a naplójában. A körülmények borzalmasak voltak, sokkal rosszabbak, mint a férfiaknál. A rabok dugig megtöltötték az épületeket. Minden feketéllett a tetvektől. A nők állapota jelentősen gyorsabban romlott, mint a férfiaké. „A nőknek minden sokkal nehezebb, sokkal nyomasztóbb, sokkal érzékelhetőbb volt, mert a női táborban általában sokkal rosszabbak voltak az életkörülmények. Jobban össze voltak zsúfolva, mint a férfiak, a tisztálkodási és higiénés körülmények sokkal rosszabbak voltak […] A kezdettől fogva zsúfolt női tábor a foglyok számára egyenlő volt a lelki összeomlással, amit előbb vagy utóbb követett a testi összeroppanás.”6 „A női táborban kezdettől fogva nem lehetett igazán rendet teremteni a rettenetes zsúfoltság és annak következményei miatt.”7 A megfelelő rend hiányáért Höss természetesen nem saját magát, hanem a női altábor vezetőjét, Johanna Langefeldet okolta. A tábor vezetési struktúrája nyilvánvalóan erősen férfiközpontú volt, amire Langefeld gyakran panaszkodott feletteseinek és beosztottainak egyaránt. Höss azt talán beismerte, hogy a nők „jobban össze voltak zsúfolva, mint a férfiak”,8 de felelősséget már nem volt hajlandó vállalni a női tábor túltelítettségéért és embertelen körülményeiért. Sőt magukat a női foglyokat hibáztatta: „Ha a nők egyszer elérik azt a bizonyos nulla pontot, akkor teljesen elhagyják magukat.”9 Milyen ironikus, hogy az az ember, aki a borzalmas körülményekért felelős volt, a szenvedők szemére vetette, hogy miért nem néztek ki jobban

haldoklás közben. A rabok hibáztatása ékes példája a tábor nőelnyomó rendszerének és a nőkkel szembeni általános megvetésnek. A zsidókat nem tekintették embernek – a zsidó nőket még annyira sem. A náci Németország férfiközpontú ideológiája különösen nehéz helyzetbe hozta a nőket Auschwitzban. Höss előszeretettel bírálta a női SStiszteket, kápókat és rabokat. Arra viszont egyetlen megjegyzése sem ad magyarázatot, hogy miért volt olyan hiányos a női foglyok halálozási adatainak dokumentációja. „Alig volt nap, hogy az ellenőrzés során ne lettek volna eltérések a létszámban. A felügyelőnők ebben a felfordulásban úgy szaladgáltak ide-oda, mint a riadt csirkék, és fogalmuk sem volt róla, hogy mit kellene csinálniuk.”10

Tizenkilencedik fejezet1 „Egy új katona érkezett a barakkba. Szomorú volt, és nagyon félt. Ahogy ott ült reszketve, látta, hogy a többi katona jókedvűen énekel. Megkérdezte tőlük: »Ti nem féltek?« »Már hogyne félnénk.« »Akkor hogy énekelhettek ilyen vidáman?« »Már hozzászoktunk, hogy félünk.«”

Ilja Ehrenburg – Edith elbeszélésében A foglyok lassan megszokták a „tébolyító körülményeket”,2 és kezdték úgy érezni, hogy a tábori élet is egyfajta élet. Még a barakkjukra is az „otthon” szót használták. „Tudtuk, mikor érdemes a mosdóba menni, mert olyankor üres, és tudtuk, mikor takarítják. Megtanultuk, hogy csak annyi munkát végezzünk, amennyi feltétlenül szükséges, hogy lássák: dolgozunk, de közben spóroljunk az erőnkkel – mondja Edith. – Hozzászoktunk a félelemhez, és megtanultuk, hogyan lehet együtt élni vele.” Az újak mindezt még nem tudták. Olyan forró nyár következett, hogy a nők kopaszra borotvált fejét hólyagosra égette a nap. A fatalpú, nyitott cipőktől feltört és vízhólyagos lett a lábuk. Az aszály miatt mindent befedett a por. A verejték sötétbarna csíkokat festett a bőrükre, ahogy földet lapátoltak, házakat bontottak, és az elmaradhatatlan tetveket szedegették magukról. Ahogy a családok deportálása elkezdődött, már nem fért hozzá kétség, hogy valami történik a beérkezőkkel, mert a táborban egy gyermeket sem lehetett látni. A legtöbb nő és az összes gyerek azonnal eltűnt, amint leszálltak a vonatról. A rabok között gyorsan és hatékonyan terjedtek a hírek, így tudta meg Helena Citron (#1971), hogy az öccse is ott van a táborban. „Munka után várj a barakkotok ablakában, és a kerítés túloldalán ő is az ablakba áll majd” – súgta oda neki egy férfi rab, amint elhaladt mellette. Az esti létszámellenőrzés után Helena addig várakozott, amíg az öccse meg nem jelent a szemközti barakk emeleti ablakában. Helena még így messziről is le

tudta olvasni az arcáról, mennyire megdöbbent a külseje láttán. Igazán ennyire megöregedett ilyen rövid idő alatt? „Miért nem bujkáltál tovább?” – kérdezte Aront. – Azt hittem, ha idejövök, valahogy megmenthetlek. Öccse elmondta Helenának, hogy a szüleiket Lublinba deportálták. A nővérük, Ružinka árja papírokkal él, a férjével, aki mérnök Pozsonyban. A hírfoszlányok átszálltak a levegőben a szögesdrót felett. Július 25-én reggel, sorakozó előtt Edith és Lea kilépett a barakkból, és meglátták Aron testét, fennakadva az elektromos kerítésen. Szökési kísérletért agyonlőtték. A lányok idegesen néztek körül, aggódtak Helenáért: mi lesz, ha meglátja szegény öccsét? A felkelő nap különös ragyogásba vonta a kusza drótok között csüngő holttestet. „A sorakozó végéig ott hagyták, intő jelül minden zsidó számára.” A Friedman lányok attól tartottak, hogy Helena a hír hallatán esetleg öngyilkosságot kísérel meg, így elhatározták, hogy eltitkolják előle a történteket. Ám amikor dolgozni indultak, az egyik szlovákiai férfi odakiáltotta Helenának: „Az öcséd már nem él!”3 Hamarosan a Lublinba deportált családok is kezdtek megérkezni. Helena és a többiek kétségbeesetten hallgatták a híreket a csomagok cipelésére és szétválogatására beosztott férfi foglyoktól, akik figyelmeztették őket, hogy némelyikük szüleit a táborba hozzák. De mi lett azokkal, akiket nem hoznak a táborba? A lányok rettegve gondoltak az eshetőségekre. Egyszer csak „éles, szinte eget rengető sikoly hallatszott. A szüleim és kisebb testvéreim úton voltak a krematórium felé – mondja Helena. – De ők legalább nem szenvedtek tovább egy-két óránál. Vannak helyzetek, amelyeknél még a halál is jobb.” Helenának most már senkije sem maradt a nővérén, Ružinkán, és az unokahúgán, Aviván kívül, akik valahol Szlovákiában bujkáltak.

1942. július 17-én az SS-Reichsführer, Heinrich Himmler birodalmi vezető ellátogatott kedvenc halálgyárába, hogy személyesen ellenőrizze a létesítmények működését, és meghallgassa a bővítésre vonatkozó terveket.4 A pocokképű férfi álla 42 évesen már kezdett megereszkedni. Kerek pápaszemével és kis bajuszkájával inkább úgy nézett ki, mint egy stréber éltanuló, akit osztálytársai gyakran zaklatnak, nem pedig úgy, mint egy tömeggyilkos. Ám most ő volt a zaklató: bejárta a birodalom újonnan

meghódított területeit, és felmérte a koncentrációs táborokat, amelyekből addigra már sok felépült. Auschwitz–Birkenau volt a legnagyobb közülük. Érkezése előtt Johanna Langefeld megígérte öt kedvenc ravensbrücki elítéltjének, hogy kérelmezi Himmlertől büntetésük csökkentését, mert meg akarta kérni Himmlert, helyeztesse vissza Ravensbrückbe. Tudta, ha ő elmegy, ezeknek a nőknek rosszabbra fordul a helyzetük a táborban, mivel az új vezetőnek bizonyára meglesznek a maga új kedvencei. Ez a tette alighanem az életét mentette meg: Emmy Thoma, Tilly Lehmann, Luise Mauer és Bertel Teege az 1947-es ravensbrücki tárgyalásokon a háborús bűnökkel vádolt Langefeld mellett tanúskodott. Himmler látogatásának napján két transzport érkezett Hollandiából: 1303 férfi és fiú, valamint 697 nő és leány. Egy, négy másik tiszt részvételével tartott megbeszélésen Höss röviden összefoglalta a komplexum jelenlegi helyzetét, majd átadta a szót Hans Kammler SS-fegyvernemi tábornoknak (SS-Obergruppenführer und general), aki modellek és tervrajzok segítségével bemutatta, hogyan kívánják bővíteni a tábort új épületekkel, hulladékkezelő létesítményekkel és gázkamrákkal. Azután körbevezették Himmlert, aki megtekintette a mezőgazdasági területeket, a konyhákat, a gyengélkedőket, ahol a tífuszos betegeket állítólag ápolták, és a vasútállomást, ahol a vonatról nemrég leszállított holland zsidó deportáltak álltak, hosszú kaotikus sorokban a bőröndjeikkel. Himmler és társai megfigyelték a szelekció folyamatát, amelynek során 1251 férfit és 300 nőt ítéltek munkára alkalmasnak. A többieket – 399 nőt és lányt, valamint 50 férfit és fiút – a 2-es bunkerben elgázosították. Mivel a krematóriumok még nem működtek, Himmlert különösen érdekelte, hogyan viszik ki a holttesteket a gázkamrából, és szállítják a tömegsírokba, hogy aztán elföldeljék őket. Igazán eseménydús napja volt. Este fogadást rendeztek Himmler tiszteletére, hogy minden SS-tiszt találkozhasson az ő Reichsführerükkel, és koccinthasson az egészségére. Utána díszvacsora következett az Oświęcimtől 36 kilométerre északra fekvő Krakkóban, az SS-dandártábornok Gauleiter Fritz Bracht házában. Ezen a feleségek is részt vettek. A szokásoknak megfelelően az asszonyok egy idő után visszavonultak, hogy a férfiak szivarozva és whiskyt iszogatva átbeszélhessék az aznapi eseményeket, és megtervezhessék a következő napot, amelynek első programpontja a női altábor meglátogatása volt. Másnap reggel a lányok felsorakoztak a hőségben a szokásos létszámellenőrzéshez, amikor kinyílt a kapu, és maga Himmler lépett be

rajta.5 A női altábor ekkorra már annyira túlzsúfolt volt, hogy „át kellett lépni az odakint ülőkön, ha az ember ki akart jutni a barakkból” – emlékszik Linda Reich. Több száz új fogoly a földön kényszerült aludni, és a tífusz szedte áldozatait. Langefeld nem volt az a fajta nő, aki hajbodorításra pazarolná az időt. Most is egyszerű, szigorú kontyot viselt a sapkája alatt, a csizmája viszont fényes feketére suvickolva csillogott a szoknyája alatt. Bár már ilyen korán is nagy volt a hőség, őt nem izzasztotta meg a helyzet. Nem az ő hibája, hogy Höss parancsnok annyi nőt engedett a már eleve túltelített altáborba, amelynek befogadóképessége csak 5000 fő lett volna. Most Himmler maga is láthatja, milyen nehézségekkel kell itt megküzdenie minden áldott nap. A lányok figyelték, ahogy rettegett kápóik idegesen rendeződnek ötös sorokba. Kihúzott vállal, felszegett állal, egyenesen előre néző tekintettel álltak vigyázzba, tudván, hogy bár a zsidó foglyoknál magasabban helyezkednek el a hierarchiában, mindenki másnál viszont alacsonyabban: bűnözők, akiktől ugyanolyan gyorsan szabadulhatnak meg, mint bármelyik zsidó rabtársuktól. Ahogy Himmler szemrevételezte a ravensbrückieket, Langefeld elmondta, ki milyen kategóriába tartozik: prostituált, gyilkos, kommunista. Aztán elhaladtak az első sor előtt, ahol az altáborvezető kedvencei álltak. Bertel Teege, Luise Mauer és a három másik nő elé érve Langefeld megállt, és a Reichsführerhez fordult. – Herr Himmler, volna egy kérésem. A jelen lévő férfiakat talán megdöbbentette ez a vakmerőség, de Langefeld és Himmler egykorúak voltak, és az SS-vezető mindig is nagyra értékelte bajtársnője szervezőkészségét. Langefeld rámutatott öt kedvencére, és így szólt: „Ezek itt a legrégebbi rabok. Keményen dolgoztak, és úgy hiszem, tisztességgel, becsülettel leszolgálták az idejüket. Mindig számíthattam rájuk, és soha nem adtak okot panaszra. Kérem, tekintse a büntetésüket letöltöttnek.”6 Luise Mauer el sem akarta hinni, hogy Langefeld beváltja az ígéretét. 1935 óta raboskodott, és nem gondolta, hogy a Harmadik Birodalom fennállása alatt szabadulhat. Kommunistaként hazaárulónak tekintették. Himmler egyenesen ránézett a pápaszemén keresztül, és megkérdezte: „Miért ítélték el?”. Mauer kihúzta magát, és őszintén válaszolt: „1933-ban tartóztattak le először. A férjem a KPD (Kommunistische Partei Deutschlands, Német

Kommunista Párt) tagja volt Hessenben. 1935-ben újra letartóztattak, és árulásért négy év börtönre ítéltek. A tárgyalás után Ravensbrückbe küldtek, ez év tavaszán pedig Auschwitzba jöttem.” „Szóval kommunista volt – jegyezte meg Himmler undorral. – Még mindig az?” A várható következmények ellenére Mauer bátran azt felelte: „Igen!” A közelben álló SS-tiszt, Maximilian Grabner megdöbbent a válaszon, de Himmler folytatta a kihallgatást. „És mit gondol most nemzetiszocialista államunkról?” „Mivel 1933 óta börtönben vagy koncentrációs táborban tartanak, a nemzetiszocialista államról csak negatív véleményem lehet.” „Akkor most lehetőséget kap, hogy jobban megismerje. Visszaadom a szabadságát!” Mauer hitetlenkedve nézett Langefeldre és a körülötte álló SS-tisztekre. „De Herr Himmler! – fakadt ki Grabner. – A fogoly javíthatatlan, és politikailag nem megbízható!” Himmler hunyorogva nézett rá, aztán megtörölgette a pápaszemét. „Ennek ellenére elengedem. De előtte még a Waffen-SS főhadiszállásán kell dolgoznia. – Még feltett néhány kérdést Langefeldnek, aztán újra a fogolyhoz fordult. – A felügyelője azt mondja, maga szakács. Ezentúl ebben a minőségében teljesíthet szolgálatot.” Ez afféle próbaidő volt. Az öt kápóból négy még egy vagy két évig nem lett ténylegesen szabad. Egyedül Bertel Teegét engedték el azonnal. Ahogy Teege kilépett az Arbeit Macht Frei feliratú kapun, jól tudta, hogy kivételes helyzetben van: azon kevesek közé tartozik, akik „megdolgozhattak” a szabadságukért.

A női altábor megtekintése fontos része volt Himmler látogatásának, de a sorakozó aznap nem a szokásos rendben zajlott. Miután átestek az ellenőrzésen, a kápók az SS-felügyelőnőkkel együtt ordítva utasították a lányokat, hogy vetkőzzenek meztelenre a Reichsführer előtt. A vonakodókat korbáccsal ösztökélték engedelmességre. Miután a rabok kibújtak mocskos orosz egyenruháikból, rájuk kiáltottak: „Mozgás! Lépés indulj!”, és végig kellett vonulniuk Himmler, Höss és a többi férfi SS-tiszt előtt. – Bal kart fel! Egyenesen előre! A lányok túlságosan rémültek voltak, semhogy szégyenkezzenek. Maguk elé meredve, fogat összeszorítva engedelmeskedtek, és tenyérrel

felfelé kinyújtották a bal kezüket. „Ha a jobb kezünket kellett volna kinyújtanunk, engem megölnek” – mondja Joan (#1188). A jobb tenyerén ugyanis „egy nagy fekély” volt. Végül aznap csak húszan vesztették életüket a női rabok közül: azok a Jehova tanúi, akiken a legújabb korbácsolástechnikát mutatták be. Miután agyonverték őket, Himmler engedélyt adott e büntetési módszer alkalmazására a női altáborban.7 Sikerrel közbenjárván Himmlernél öt kedvenc kápója érdekében, Langefeld megragadta az alkalmat, hogy visszahelyezését kérje Ravensbrückbe. Ezt nemcsak a Höss és közte fennálló véleménykülönbséggel indokolta, hanem azzal is, hogy nem tapasztalja a rangjához méltó tiszteletet a férfi SS-tisztek részéről. Höss a naplójában többször is panaszkodik Langefeldre, és valószínűleg Himmlernek is jelezte elégedetlenségét. Himmler megtagadta Langefeld kérését, és még jobban aláásta a pozícióját, amikor utasította Hösst: adjon engedélyt a női kápóknak, hogy „indulataikat a foglyokon vezethessék le”.8 A kápók egy részét eleve emberölésért ítélték el, és ezentúl a Himmlertől kapott felhatalmazás alapján újra szabadon gyilkolhattak – zsidókat. Langefeld tehát a maradék kis ellenőrzését is elvesztette e rosszindulatú nők fölött, amit azonban a zsidó foglyok szenvedtek csak meg igazán.

A nap végén a Reichsführer négyszemközt beszélte meg a további teendőket Hössel. Utasította a parancsnokot, hogy semmilyen körülmények között ne függessze fel a biztonsági rendőrség, a Sipo (Sicherheitspolizei) tevékenységét, főleg pedig ne tegye ezt függővé a tábor befogadóképességétől. Elrendelte Birkenau teljes kiépítését, és a munkára alkalmatlan összes zsidó fogoly kivégzését. Végül szorgalma és eredményei elismeréseképpen előléptette Hösst SS-alezredessé (SSObersturmbannführer).9 A 999 lány, akik érkezésének Bertel Teege is tanúja volt – vagy legalábbis a még életben lévők – nem jártak olyan szerencsével, mint ő. Nekik maradniuk kellett. Miután az orosz hadifoglyok nagy részét már kivégezték, és az új téglabarakkok építése csaknem befejeződött, Höss alezredes megszolgálta előléptetését. Három héttel Himmler látogatása után bejelentette, hogy Birkenau készen áll a női rabok fogadására.

Huszadik fejezet „1942. augusztus 1.: A reggeli létszámellenőrzés adatai szerint Auschwitz-Birkenauban ekkor 21 421 férfi rab volt, ebből 153 orosz hadifogoly. A női altábor létszáma nem ismert, a vonatkozó dokumentumok hiányában nem állapítható meg.”

Danuta Czech: Auschwitz Chronicle (Auschwitzi krónika), 1939–19451

Amikor augusztus 8-án a nap sugarai megcsillantak a reggeli sorakozóra gyülekező női rabok kopasz fején, már tombolt a hőség. Legyek döngték körül a foglyok egymásnak préselődő, mocsoktól ragadó testét. A nap ugyanúgy indult, mint máskor. A lányok orosz katonai egyenruhás alvajárókként csatlakoztak a munkakülönítményekhez, az őrkapu túloldalán azonban egy egész sereg nőt másfelé tereltek, mint a szokott útvonaluk. A többiek rettegve figyelték barátaikat és családtagjaikat, amint elmasíroznak a földúton. Nem tudták, látják-e még őket valaha. A vonulók érzékszervei riadókészültségbe kapcsoltak. A krumpliföldek mellett elhaladva átmentek a vasúti síneken, majd jó 30 perces menetelés után egy kerítés körvonalai tűntek fel a távolban. Arrafelé tartottak. Fölöttük károgva varjak köröztek.

Manapság Auschwitz és Birkenau között felüljáró vezet át a vasúti sínek fölött, amelyek Oświęcim állomásához tartoznak, nem messze az Auschwitz–Birkenau Állami Múzeumtól (Państwowe Muzeum Auschwitz– Birkenau). A látogatókat buszok és taxik szállítják a két helyszín között, hogy megkíméljék őket a 40 perces gyalogút fáradalmaitól. Legalább ugyanennyi időbe telik keresztülmenni a birkenaui táboron. Sok rabnak naponta kétszer is meg kellett tennie ezt a távot, amikor dolgozni indultak, illetve visszatértek onnan. Emellett napi 10-12 óra nehéz fizikai munkát végeztek. Nem volt náluk kulacs vagy müzliszelet. Egy darabka kenyérrel,

poshadt teával és romlott lóhúsból meg rohadt zöldségekből főzött levessel kellett fenntartaniuk magukat. A felüljáróról lenézve nehéz elképzelni, milyen kopár volt a vidék errefelé 1942-ben. A krumpli- és egyéb földek mellett, amelyek már valószínűleg akkor is megvoltak, napjainkban házakat is láthatunk. Az egyhangú tájból a történelem sötét mementójaként kiemelkedő halálkapu előtt ma autók és járókelők haladnak el. 1942-ben, amikor az első csapat lányt átirányították Birkenauba, az a téglaépítmény, amelyet azóta a táborral azonosítanak, még nem is létezett. A szél végigsöpört a pusztaságon, ahogy beléptek a rácsos kapun. Itt nem volt Arbeit Macht Frei felirat, csak néhány fából emelt őrtorony. Három sorban 15 téglaépület állt az egyébként nagyrészt üres területen, amelyet sok kilométernyi szögesdróttal vettek körül. Volt még néhány földszintes irodaépület az SS-tisztek és funkcionáriusaik számára, de leginkább csak tégla- vagy fabarakkokat lehetett látni. A következő két évben Birkenau egyre csak terjeszkedett, míg végül minden idők legnagyobb megsemmisítőtáborává vált. A 319 futballpályának megfelelő nagyságú komplexum mérete még ma is felfoghatatlan.2 A levegőből az egész inkább egy hatalmas Monopoly-táblára hasonlít, rendezett sorokba igazított barna műanyag házikókkal, mint haláltáborra. Kimerítő már csak átsétálni is rajta, de Edith és társai naponta többször is megtették az utat – például, ha a részlegükből vécére kellett menniük, élelmet akartak szerezni, vagy titokban meglátogatták a később megépített rabkórházat. A nők számára fenntartott rész, amelynek mielőbbi kialakítására Himmler utasítást adott, a kaputól balra helyezkedett el. A bejárattól jobbra sorakozó zöld fabarakkokban azokat a férfiakat szállásolták el, akik Auschwitzban – amelyet immár Auschwitz I-nek neveztek – már nem fértek el.3

Az i-es táborban maradt lányok aggódtak eltűnt társaikért. Hová vitték őket? Visszajönnek-e még? Az emberségesebb kápók titokban elárulták nekik, hogy egy másik táborba vitték őket. Másnap reggel, amikor újabb csoport indult el ugyanabba az irányba, a hátramaradók megnyugodtak, bár továbbra is gyanakodtak. Négy nap alatt a teljes női altábort átköltöztették. Linda meséli, hogy azoknak, akik túl gyengék voltak a gyalogláshoz, felajánlották, hogy teherautóval viszik át őket. „Ők voltak az elsők a lányok

közül, akiket [hivatalosan] elgázosítottak, 1942 augusztusában.” Halálukat nem dokumentálták. A költözéskor némi zavar támadt a számozási rendszerben.4 Az újabb szlovák transzportokkal érkező lányokat rögtön Birkenauba regisztrálták, de a júliusi deportáltak közül még volt, akit Auschwitz I-ben számoztak meg, és így egyes rabszámokat duplán osztottak ki. Beletelt néhány napba, mire a sorrendet helyreállították, és a kétszer szereplő számok problémáját megoldották – azt nem tudjuk pontosan, hogyan. Talán a régi számot áthúzták, és újat tetováltak alá, de erről nem készült feljegyzés. Valószínűbb, hogy az azonos számmal ellátott rabok közül a később érkezőket egyszerűen eltávolították a rendszerből – azaz kivégezték.

Birkenau maga volt a kopárság. „Teljesen kietlen terület volt – meséli Linda. – Nem voltak utak, csak csupa por mindenütt. Az ember közel s távol egyetlen zöld levelet sem látott. Semmit.” Az előttük ott raboskodó orosz hadifoglyok lelegelték a füvet. Hamarosan a lányok is enni kezdték, ami még megmaradt belőle. Az agyagos talaj a nyári forróságtól úgy megkeményedett, mint a beton. Ha esett az eső, felázott, és beszippantotta az arra járók lábát, kificamítva a bokákat, elfertőzve a sebeket, vagy még rosszabb. Facipőjükben a holland lányok élelmet kerestek a konyha környékén, ahol veszedelmesen mély volt a sár. „Belefulladtak – mondja Margie Becker. – Senki a kisujját se mozdította értük. Csak elmerültek, és megfulladtak. Túl törékenyek, túl szépek voltak”, semhogy túléljék Auschwitz-Birkenaut. A 13-as blokkban több homonnai lány is lakott: többek között Edith, Lea, Helena Citron (#1971) és Irena Fein (#1564). Bertha Berkowitz (#1048) a 27-es blokkban kötött ki legjobb barátnőjével, Pesi Steinerrel együtt. Ekkor még valószínűleg nem ismerte a Homonnáról származó Margie Beckert (#1955), sem a poprádi Elena Zuckermennt (#1735), de hamarosan jó barátnők lettek, és együtt dolgoztak. Új „otthonukban” Edithéket földpadló fogadta, fekhely gyanánt „egy kis szalmával megszórt deszkák” szolgáltak. „Nyáron levettünk magunkról néhány ruhadarabot, hogy párnának használjuk.” Ki gondolta volna, hogy még visszasírják a vékony, kényelmetlen auschwitzi szalmazsákokat és szakadt pokrócokat? Most már csak rongyok jutottak nekik, alighanem a néhai orosz hadifoglyok hagyatéka, akik ezeket a sírboltokat téglából építették.

A blokk közepén válaszfal futott végig. Két oldalán, a lóboksz méretű beugrókban három-három kojának nevezett fapolcot erősítettek a falakra. A blokkok alaprajza megegyezett a lengyel lovasság egykori istállóiéval, amelyekben korábban az orosz hadifoglyok laktak. Eredetileg minden istállót 18 ló számára terveztek. A bejárat mellett két nagyobb szoba nyílt, az egyik a lószerszámok, a másik a csutakoláshoz és takarításhoz használt eszközök tárolására szolgált. Most pedig emberi lényeket szállásoltak el bennük. A két első szobát a blokkfelügyelők és szobafelelősök foglalták el, akik reggel és este kiosztották az ételt, valamint a kisebb feladatokat, például a blokktakarítást. Továbbá pontos nyilvántartást kellett vezetniük a blokkban élő – és meghaló – lányokról. Eleinte 500 fogoly lakott egy blokkban, de nemsokára hat helyett már tízen nyomorogtak egy-egy koján, és a blokkokban ezren vagy még többen zsúfolódtak össze. A hideg, nyirkos épületekben életbevágóan fontos volt, hogy az ember minél közelebb aludjon valamelyik vaskályhához, mert a hőmérséklet a téli hónapokban akár –30 fok is lehetett. Bármilyen borzalmas volt is Auschwitz I, ott legalább létezett valamiféle közösségi érzés, és némileg emlékeztetett egy kisvárosra. Birkenaut ezzel szemben pusztaságnak érezte az ember, és az is volt. A Lagerstrasse végén, a kerítés mögött elterülő nyírfaerdőn kívül, amelyről a tábor a nevét kapta, nem volt semmi. Más dolgok is rendelkezésre álltak Auschwitz I-ben, amelyek most hiányoztak: a pincében csöpögő vízvezetékek, és a néhány mosdókagyló meg vécé a barakkokban. Most viszont annak, akinek szüksége támadt, át kellett vágnia a táboron az úgynevezett latrinához, amely egy nyitott pöcegödör fölé fektetett hosszú deszkákból állt, rajtuk 58 lyukkal. „El lehet képzelni, hogy ha több ezer lány egyszerre mehet ki a latrinához, és kevesebb mint öt percet kapnak a dolguk elvégzésére, ne akarnának kimenni? Mindenki ki akart menni!” Mosakodni egy hosszú, 90 csappal felszerelt fémvályúnál lehetett, de a víz szennyezett volt, és aki ivott belőle, vérhast kapott. Később tíz barakkban mosdókat és vécéket alakítottak ki, de az elején ezek építése még folyt. Auschwitz I túltelítettsége átmenetileg enyhült, de ugyanez a rossz higiéniai körülményekről nem mondható el. Éjjel tilos volt kimenni a latrinára, ezért sürgős esetben a lányok kénytelenek voltak a piros tálkát használni, amelyet aztán reggel megpróbáltak földdel kisúrolni, mielőtt a teát kiosztották. Ha az ember még a reggeli sorakozó előtt ki akart jutni a latrinára, kora hajnalban kellett felkelnie, hogy hamarabb érjen oda, mint a tömeg. „Borzalmas volt.

Se vécékagyló, se papír, semmi. Néha a ruhánkból téptünk le egy kis darabot, hogy meg tudjuk törölni magunkat. Szürreális volt az egész.”5 Az újak, akik az előttük érkezőkhöz hasonlóan emésztési gondokkal küzdöttek a rossz levestől, már női rabruhát kaptak. Alsónemű és könnyen elérhető illemhelyek hiányában „a hasmenéses széklet végigfolyt a lábukon”. 6 Aki maga alá piszkított, a kivégzést kockáztatta, de a „baleseteket” nehéz volt megelőzni. Minden új transzport azt jelentette, hogy több száz újabb lány rohan egyszerre a latrinára. Volt, aki a nagy sietségben átesett a lyukon, és belefulladt a pöcegödörbe. Az Auschwitzban lehetséges sokféle halálnem közül Bertha a latrinába zuhanástól félt a legjobban. Sok lány számára Birkenau jelentette a végső csapást. Bármilyen rémes volt is Auschwitz, ott még pislákolt bennük valamicske remény, amelyet vallásos hitük is táplált. Mostanára azonban minden reménységük odalett. Auschwitz I-ben azok, akik feladták, kiugrottak a barakk első emeleti ablakából. Birkenau földszintes épületei már erre sem adtak lehetőséget. Egyetlen kiút maradt azoknak, akik már nem bírták tovább. „Sokan végeztek magukkal úgy, hogy nekimentek az elektromos kerítésnek – mondja Edith. – Reggelre a szögesdrót olyan lett, mint egy karácsonyfa. Emberi testek függtek róla, feketére égve.”7 Birkenau poklához képest Auschwitz I csak tisztítótűz volt.

Huszonegyedik fejezet „Tanulnak-e a férfiak a nőktől? Gyakran. Beismerik-e ezt nyilvánosan? Nagyon ritkán, még napjainkban is.” Elena Ferrante1

Holics (Holíč) a kontinentális Európa legkeletibb városa, ahol ősi menhireket tártak fel. Nevezhetjük a szlovák Stonehenge-nek is. Az 1940-es évek elején 360 fős lélekszámú kis zsidó közösség lakta, akiket az 1942. augusztus 15-i aratásünnep idejére már valószínűleg mind „áttelepítettek”. Mi másért döntött volna úgy Tiso, hogy ebben a közepes méretű határ menti városkában üli az ünnepet, nyolc kilométerre Pozsonytól? Vastag bulldognyakával és tokája alá szoruló papi gallérjával Tiso marcona és karizmatikus jelenség volt. A parasztok az ünnep tiszteletére kukoricát és búzakévéket vittek a templom elé. Fehér csipkekötényes, hímzett szoknyás, hosszú copfos, pártát viselő lányok sorakoztak az út mentén, és náci karlendítéssel üdvözölték az elnököt. Még a férfiak is népviseletbe öltöztek. Az év kedvezően alakult: nőtt a jólét, és Tiso tudatni akarta az ország keresztény lakosságával, miért mennek olyan jól a dolgok. A pódiumra lépve nyájas, atyai tekintettel nézett végig odaadó népén. „Az emberek azt kérdezik, hogy ami most történik, keresztényi-e? Emberséges-e? – harsogta az egybegyűlt holicsiaknak, akik nemrég szabadultak meg zsidó szomszédaiktól.2 – Nem csupán szabadrablás folyik? – A mikrofon recsegett. – Én viszont azt kérdezem: nem keresztényi-e, hogy a szlovák nemzet le akarja győzni örök ellenségét, a zsidókat? Ez ne volna keresztényi? Az is Isten parancsolata, hogy szeressem önmagamat, és ez a szeretet arra indít, hogy mindent távolítsak el, ami árthat nekem, ami veszélyezteti az életemet. Azt hiszem, senkit nem kell meggyőznöm arról, hogy a szlovákiai zsidóság mindig is ilyen fenyegetést jelentett az életünkben, mert ez vitathatatlan tény!” A hallgatóság erre üdvrivalgásban tört ki, és örvendezve lengették a búzakévéket.

„Nem volna-e rosszabb a helyzetünk, ha nem tisztítjuk meg magunkat tőlük? Isten parancsolata szerint cselekedtünk. Szlovákok, vágjátok ki magatokból e borzalmas fekélyt! […] Mit ígértek a britek a zsidóknak az I. világháború előtt, csak hogy egy kis pénzt csikarjanak ki belőlük? Országot ígértek nekik, de semmit sem kaptak cserébe. Hitler semmit sem kért tőlük, mégis új országot ad nekik!” „Országon” a lengyel haláltáborok értendők. Az álhírek nemcsak hogy megszaporodtak: immár nem is léteztek másféle hírek. Csak a Hlinka Gárda propagandaújságjához, a Gardistához lehetett hozzáférni. 1942 novemberében megjelent egy cikk „Ako žijú Židia v novom domove na východe?”, azaz „Hogyan élnek a zsidók új, határvidéki otthonukban?” címmel. A hozzá tartozó fotón fiatal zsidó nők mosolyognak ropogós fehér kötényben, kendővel a fejükön. „Nem mondhatni, hogy halálosan zavarba jöttek” – mondja a képaláírás.3 A következő hasábban „egy zsidó rendőr büszkén feszít a fényképezőgép előtt”. A megfogalmazás annyira manipulatív volt, hogy még a kevésbé hiszékenyek is nagyrészt bedőltek neki – talán azért is, mert ezt könnyebb volt elhinni, mint azt, hogy anyagi gyarapodásuknak zsidó szomszédaik és barátaik balsorsa volt az ára. Egy keresztény nyugdíjast annyira meggyőzött a propagandaszöveg, hogy még levelet is írt Alexander Mach belügyminiszternek, amelyben elpanaszolta: a zsidó időseknek jobb soruk van, mint neki, és velük egyenlő bánásmódot követelt.4 Nem csak az 1940-es évekre jellemző, hogy az emberek hisznek a kormánynak, amikor azt állítja, hogy kisebbségekkel szembeni intézkedései nem rasszisták vagy igazságtalanok. Más modern rezsimek is sikeresen tálalták a népirtást bevándorlási politikaként, vallási meggyőződésükből fakadó kötelességként, illetve az etnikai tisztaság miatt vagy épp gazdasági okokból szükséges lépésként. A közös vonás, hogy a célcsoporton belül az első áldozatok mindig a legsebezhetőbbek, legkevésbé „értékesek” közül kerülnek ki. 1945. augusztus 15-ére több ezer nőt és gyermeket gyilkoltak meg az új gázkamrákban. Csak a legerősebb és „legszerencsésebb” nők voltak még életben. Ugyanazon a napon, amikor Tiso elnök vállon veregette magát, hogy mekkora keresztény, 2505 lengyel és holland férfi, nő és gyermek érkezett Auschwitzba. Közülük csak 124 férfit és 153 nőt regisztráltak a dolgozók közé. A Birkenauba költözést követő tíz napban közel 2000 fővel növekedett

a női altábor népessége. Megérkeztek az új rabszolgák, hogy felváltsák a „veteránokat”, akik már lassan öt hónapja húzták az igát.5

Az Auschwitz Chronicle nem említ konkrét dátumot, hogy mikor történt a regisztrált női rabok első szelekciója, de a túlélők beszámolóiból kiderül, hogy nem sokkal a Birkenauba költözés után. A halottaskönyvekből azt is tudjuk, hogy augusztus 15-én legalább 22 nő halt meg az első transzporttal érkezők közül.6 Ez az első alkalom, hogy egy konkrét napon ennyi elhunyt nőt jegyeztek fel, és bizonyítéknak tekinthető arra, hogy a női foglyok első szelekcióját augusztus 15-én végezték, rögtön a reggeli létszámellenőrzés után. A lányok sorain suttogás hulláma szaladt végig. Miért nem küldik őket dolgozni? Mi folyik itt? Jó-e vagy rossz, ami történik? Senki sem tudta, mit jelent a „szelekció”. Mire szelektálják őket? A tűző napon álltak órákon át. Érezték, hogy árnyék híján égett fejbőrükön és tarkójukon egyre több hólyag keletkezik, a lábukat váltogatták, és körbenéztek. Sokan közülük, akik március óta a táborban voltak, „már nem tudtak egyenesen állni, vagy sebek, zúzódások borították a testüket” – idézi fel Linda. Aztán le kellett vetkőzniük. Ezt a tényt sok túlélő – még az emlékiratok szerzői is, mint Rena Kornreich – gyakran csak homályos utalásként említi, vagy egyáltalán sehogy. A szelekció ruhátlanul történt. Így esélyük sem volt, hogy eltakarják a nyílt sebeket, éhezéstől kiálló csontokat, vagy a kiütéseket. Frida Benovicová egy iskolába járt Edithtel. A 18 éves lány és 23 éves nővére, Helena, az első sorba került. Rena Kornreich (#1716), aki pár sorral mögöttük állt, hallotta, amint az SS-tiszt az egyiket jobbra, a másikat balra küldi. „Kérem, ne szakítsanak el a testvéremtől!” – könyörgött térdre hullva az egyik nővér. Senki sem tudta, mit jelent a két irány. A két lány minden körülmények között együtt akart maradni. Az SS-tiszt lenézett az esdeklő Fridára, és intett neki. A lány a nővére után szaladt, és szorosan átölelte. Kézen fogva, meztelenül indultak a nyitott teherautó felé, amelyre felterelték őket. Rena nem tudta a nevüket, de azt igen, hogy ők is az első transzporttal érkeztek, és úgy emlékezett, hogy az 1000-es és 1001-es számot viselték. Bárhova vitték is őket, sejtette, hogy „jót nem jelenthet”.7 75 év után sikerült rátalálnom a családjukra, és megtudni a nevüket.

Huszonkettedik fejezet „A szavamat hallod. De meghallod-e az érzéseimet?”

Gertrud Kolmar: „Die Dichterin” (A költőnő)1

Birkenau igazolta a lányok félelmeit: a helyzetük nem lesz jobb. Csak úgy menekülhetnek meg, és menthetik meg egymást, ha sikerül valami jobbfajta munkát szerezniük. Persze a „jobbfajta” munkák kellemetlenek és akár veszélyesek is lehettek. Margie Becker hallotta, hogy önként jelentkezőket keresnek a Leichenkommando elnevezésű különítménybe, amelynek a holttestek elszállítása a feladata. Barátnőjéhez, Hinda Kahanhoz, az egyik homonnai haszid rabbi 17 éves lányához fordult tanácsért. Amikor megkérdezte tőle, szerinte rendjén van-e, ha halottak cipelésével járó munkát vállal, Hinda hitetlenkedve nézett rá. „Neked meg mi bajod van? Képzeld azt, hogy téglát viszel. A többivel ne törődj!” Margie már éppen jelentkezett volna a feladatra, amikor Hinda jobb ötlettel állt elő. Edita Engelman, aki szintén az első transzporttal Homonnáról érkezett, dr. Manci Schwalbovával együtt dolgozott a rabkórházban, és hallotta, hogy új embereket keresnek a varrodába. Mivel Hindát ismerte még otthonról, segíteni akart neki azzal, hogy beajánlja. Varrónőként dolgozni az életet jelenthette. Az volt benne a legjobb, hogy fedett helyen folyt a munka, és a szelekció alól is mentesültek. – Ma maradj a barakkban! Megpróbállak beszervezni a varrodába – mondta Edita Hindának. Dicséretes a jó szerencsét másokkal is megosztani, így hát Hinda felajánlotta Margie-nak is: „Miért nem maradsz itt velem? Elbújunk a barakkban, később pedig jelentkezünk a varrodában.” Margie szólt még egy barátnőjüknek. Kicsit olyan volt, mint lógni az iskolából, csak épp a lebukás járt volna sokkal súlyosabb következményekkel. A lehetőség azonban, hogy bekerüljenek a varrodába, megérte a kockázatot.

El is bújtak, de a létszámellenőrzés végén a kápók keresni kezdték a hiányzókat. Margie-t és a barátnőjét elkapták, Hindát nem. A két lány az utolsó különítménybe került aznap, amelyet az egyik legkegyetlenebb, „gyilkos” kápó felügyelt, aki puszta élvezetből verte és ölte meg a rabokat. Az volt „a legrosszabb különítmény”. Mivel pedig utolsónak csatlakoztak hozzá, leghátulra kerültek az oszlopban. Az SS-felügyelő rájuk engedte a kutyáját, és korbáccsal verte őket büntetésből, amiért megpróbáltak elbújni. A 12 órás műszak alatt végig az SS-tisztek és kutyáik fenyegetésében kellett dolgozniuk. „Egész nap sírtunk” – mondja Margie. Az esti sorakozó után a két lány visszatért a barakkba, és megtudták, hogy aznap is volt szelekció. Akiket „otthon” találtak, egyenesen a gázkamrába küldték. Hindát nem látták többé. „Edita Engelman szívességet akart neki tenni a rabbi [Hinda apja] miatt, és mert a földije volt. Nagyon akart segíteni, de ez lett a vége.” Most pedig Hinda halott. „Így volt megírva” – mondja rá Margie. De vajon ami Auschwitzban történt, abból meg volt-e írva bármi is? Margie-nak muszáj volt hinnie benne. Különben hogyan élhette volna túl? Az ő felfogásában fontos szerep jut a hitnek: neki az volt megírva, hogy túlélje, és elmesélje, mi történt Hinda Kahannal. Aznap halálosan komoly leckét kaptak. Margie a következő reggelen megcsipkedte az arcát, hogy egészségesebbnek látsszék, amikor önként jelentkezik „a kiváltságos hullavivői feladatára”. Egyik ismerőse, aki szintén be akart jutni a különítménybe, kendőt kötött a fejére, hogy jobban fessen – „de a szeme fel volt dagadva, és már eleve jelölt volt: nem is maradt meg”. A túlélők gyakran használják a (gázkamrába küldésre) a jelölt kifejezést, és beszámolóik néha úgy hangzanak, mintha valamiféle vetélkedőről vagy versenyről beszélnének. Ez nem is áll távol a valóságtól: a túlélésért folytatott küzdelemben csak a legerősebbek és legszerencsésebbek jutottak el a célvonalig, ami az életet jelentette.

Bertha Berkowitz (#1048) is a hullaszállító különítménybe jelentkezett. Bertha mindig is nagyon fázós volt. Tudta, hogy nem éli túl a telet, ha nem szerez jórészt beltéri munkát. Még csak 16 éves volt, de elég érett és okos ahhoz, hogy kidolgozza a túlélés tervét. Magában mérlegelte a Leichenkommando előnyeit és hátrányait. Elég erős-e ahhoz, hogy hullákat

emelgessen? El tudja-e viselni, ha ismerős lányok holttestét kell cipelnie? Megéri-e ez a munka a plusz egy kenyér fejadagért? Érzelmileg és lelkileg alkalmas-e a feladatra? A döntésében nagy súllyal esett latba, amikor végignézte az első szelekciót, és megtudta, hogy a Leichenkommando tagjait nem szelektálják. Ez a munka valóban a túlélést jelenthette. Ugyanakkor „borzalmas volt”. Berthával együtt jelentkezett még a különítménybe Margie Becker (#1955), Elena Zuckermenn (#1735), és valószínűleg gyerekkori barátnője, Pesi Steiner is. A halottszállítás volt a legrosszabb a „jobbfajta” fizikai munkák között. Ha a lányoknak lett volna esélyük, hogy a varrodába, a mosodába, a mezőgazdasági, a csomagoló- vagy a postakezelő különítménybe kerüljenek be, bizonyára inkább ezek valamelyikét választják. A mezőgazdasági különítmény a haszonállatokról gondoskodott, ami fizikailag és lelkileg is kevésbé lett volna megerőltető, de a brutális „felvételibe” akár bele is lehetett halni. Rose (#1371), aki finom vonásaival és friss arcbőrével valóban rózsára emlékeztetett, sötétszőke haját hosszú fonatokban viselte, amíg kopaszra nem nyírták. Nem látszott valami erősnek, de tanyán nőtt fel, és tudott dolgozni. Amióta megérkezett, Harmęże mellett végzett mezőgazdaságiépítési munkát, néhány kilométerre a két tábortól. A különösen kemény különítményt egy férfi SS-tiszt felügyelte, aki egyenruha helyett fehér öltönyt szeretett viselni. Mindenki rettegett tőle, mert az volt a kedvenc szórakozása, hogy áthajított valamit a táborhatáron túlra, és valamelyik lánynak megparancsolta, hogy hozza vissza. Ezt a helyzetet nem lehetett jól megoldani: ha a lány nem engedelmeskedett, parancsmegtagadásért lőtte agyon; ha teljesítette a parancsot, a határ átlépéséért és szökési kísérletért. Nem ő volt az egyetlen, aki ennek a „sportnak” hódolt. Juana Bormann, „a kutyás nő” is ezzel szórakozott, csakhogy ő nem lelőtte, hanem a németjuhászával tépette szét a lányokat.2 Miután Harmęże istállói elkészültek, az SS-tisztek erőpróbának vetették alá a lányokat, hogy megállapítsák, ki elég szívós ahhoz, hogy ott dolgozhasson. Rose beszámolója szerint egész nap a szabad ég alatt kellett állniuk, mozdulatlanul. Aznap különösen hideg volt, nekik pedig időről időre további fizikai próbákat is előírtak. Például mindkét kezüket hosszan kinyújtva maguk előtt kellett tartaniuk. Akinek remegni kezdett vagy lehanyatlott a karja, már vitték is a gázkamrába. A nap végén még át kellett

ugraniuk egy árkot. Akik minden próbatételt kiálltak, jutalmul beköltözhettek az újonnan épült barakkba, és az állatokkal dolgozhattak. Rose a nyulakat és fácánokat gondozta. Tudta, hogy szerencsés, amiért oda került. Még a kápó is a kedvesebbek közül került ki. A legjobb azonban az volt, hogy Harmężében kisebb és melegebb barakkban lakhatott a munka helyszínén. Ráadásul táplálóbb ételt kaptak. Rose elmondása szerint leginkább élénkzöld Nässelsoppa, azaz csalánleves került a tányérjukba, amely tele van vitaminokkal.

Az egyszerű „munkás”, speciális képességekkel nem rendelkező lányoknak leginkább a válogatókülönítmények jelentették az életmentő lehetőséget. Az ott dolgozókat piros- vagy fehérkendősöknek nevezték. Ahogy egyre több transzport érkezett szerte Európából, mind több szétválogatásra váró holmi gyűlt össze, és mind több lányra volt szükség a feladat elvégzéséhez. Csak valahogy be kellett jutni a különítményekbe. Az „egyenruhájuk” fehér vagy piros fejkendő volt. Annak, aki szerezni akart egyet, vagy el kellett lopnia, vagy elcserélhette kenyérért. A legjobb munkákhoz speciális készségekre volt szükség. A „funkcionáriusok” azok közül kerültek ki, akik tudtak gépelni, gyorsírni, különösen szép volt a kézírásuk, vagy több nyelvet beszéltek – ezekkel a készségekkel a parasztlányok és tizenévesek többnyire nem rendelkeztek. Az elsők között a táborba érkező, a többi zsidó lánynál tapasztaltabb szlovákiai nők közül soknak sikerült titkárnői munkát szereznie. Előnyt élveztek az idősebbek és akik érettségivel is rendelkeztek. Az olyan tizenéves lányokat viszont, mint Edith, Adela, Magda Amster vagy Hartmann Nusi és Magduska, épp a rendszer fosztotta meg attól, hogy középiskolai tanulmányaikat befejezzék. Ha nem sikerült bekerülniük a varrodába, az istállókhoz vagy a válogatókülönítménybe, csak a nehéz fizikai munka maradt nekik.

Eugene [Jenő] Hartmann által ajándékozott levél Lenke Hertzka emlékére ZSIDÓ ÖRÖKSÉG MÚZEUMA, NEW YORK

Nem sokat tudunk Magduska és Nusi unokatestvéréről, Lenke Hertzkáról, aki az egyik magas rangú gestapós titkárnőjeként dolgozott. Annyi bizonyos, hogy ő küldhetett rendszeresen lapot és levelet a családjának és barátainak, sőt maga is kaphatott tőlük küldeményeket. Levelei, tábori lapjai és táviratai gyakran egészen hétköznapi dolgokról szólnak, illetve ételcsomagot kér bennük. Emellett kódolt üzenetben értesíti szeretteit rokonaik és barátaik sorsáról. Lenke leveleiben nem azok az előre lediktált hazugságok állnak, mint a többiek tábori lapjain, gyakran nem is cenzúrázták őket. A család és barátok válaszleveleiből kitűnik, hogy sokszor értetlenül olvasták sorait, és tele voltak kérdésekkel, amelyeket nem lehetett megválaszolnia. Lenke és Hartmannék levelezése két éven át folytatódott. Egyik válaszlevelét unokaöccsétől, a nyolcéves Milantól kapta. Kedves Lenke! Miután már mindenki írt neked, most én is megpróbálom. Mindannyian egészségesek vagyunk. Csak a nénikénk [Lenke] hiányzik. Folyton emlegetünk téged meg Magduskát. Csókoltatunk mindnyájan: Unokaöcséd, Milanko3 A titkársági dolgozókat, mint Lenke Hertzkát, a szögesdrót kerítésen kívül, a Stabsgebäude, az SS-tisztek szolgálati épülete pincéjében szállásolták el. Mivel ilyen közel éltek és dolgoztak a tisztekhez, tisztának, jól öltözöttnek és csinosnak kellett lenniük, így nekik megengedték azt is, hogy megnövesszék a hajukat. „Volt, aki még harisnyát is hordott.”4 Bár munkájuk fizikailag nem volt megterhelő, mégis kaptak pluszadag kenyeret. Egyikük-másikuk még fel is szedett pár kilót. A nehéz fizikai munkát végző raboknak nem volt könnyű látni, ahogy néhány lány, akikkel márciusban egyszerre érkeztek, most ott parádézik közöttük bodorított hajjal, felszegett fejjel, a többi zsidótól elkobzott civil ruhákban. „Láttuk, hogy egyeseknek egy kicsit jobban megy a soruk, mint nekünk – mondja Edith. – Voltak, akik cipőket és ruhákat javítottak, vagy irodában dolgozhattak.” Ők voltak a szerencsés kiválasztottak, már ha Auschwitzban bárkit is szerencsésnek lehetett nevezni. Egyes funkcionáriusok a szögesdróton belül dolgoztak, például a blokkfelügyelők és szobafelelősök, illetve némelyik írnok. „Munkába menet énekelnünk kellett. Nekünk akkor is muszáj volt menni, ha lázasak voltunk,

ők meg bent maradhattak – panaszolja Edith. – A blokkfelügyelők közül mindenki túlélte. Mind, egytől egyig.” Azért a blokkfelügyelőknek sem volt könnyű dolguk: meg kellett felelniük az SS, a kápók és rabtársaik elvárásainak. Sokszor arra kényszerültek, hogy megbüntessék a blokkjukba tartozó lányokat – olyanokat is, akikkel együtt nőttek fel. Edith is „kapott néhány verést” a blokkfelügyelőjétől, akivel egy vonaton érkeztek. A blokkfelügyelőnek és a húgának borzalmas híre volt a rabok között, de 75 évvel később Edith még mindig vonakodott elárulni a nevüket, mert nem akart rájuk szégyent hozni gyermekeik és családtagjaik előtt. „Az az igazság, hogy aki túlélte az első transzportot, annak valami rendkívülit kellett tennie, és nem mindig szép dolgokat.” A funkcionáriusoknak „fontos volt, hogy olyan helyre, olyan posztra jussanak, amely kiemeli őket a tömegből, különös előnyökkel jár a számukra, és ahol legalább bizonyos mértékig védve vannak a véletlenszerű meghalástól, és ahol a létezés fizikai feltételei kedvezőbbek” – árulja el Höss a naplójában.5 Auschwitz már így is vérre menő küzdelem színtere volt, ami a funkcionáriusok körében is kegyetlenné válhatott. Elég volt egyetlen kis hiba, hogy az embert azonnal megfosszák pozíciójától, és visszakerüljön Birkenauba, vagy még rosszabb történjen vele. Höss beszámolója szerint „nem volt olyan megvetendő eszköz, amivel ne éltek volna a biztos hely megszerzéséért vagy éppenséggel a megtartásáért. Többnyire az győzött, aki a leggátlástalanabb volt […] »A szükség leleményessé tesz« – és itt tényleg az életükről volt szó.” 6 Ha valaki tisztséget viselt, az megmenthette az életét, minthogy azonban semmit sem tehettek mások – különösen a szeretteik – megmentéséért, súlyos pszichés terhet rótt a vágyott tisztségek betöltőire.7 Rena (#1716) például azért nem élt a lehetőséggel, hogy szobafelelős legyen, mert nem tudta volna elviselni a hatalmi helyzet erkölcsi kétértelműségét. „Nem vehetem el a kenyeret azoktól, akik ugyanolyan éhesek, mint én; és nem üthetem meg azokat, akik ugyanúgy szenvednek, mint én.” Bármilyen posztot töltött is be valaki Auschwitzban, akár munkás volt, akár blokkfelügyelő és szobafelelős, avagy titkárnő az SS-irodán, mindenképp „a közömbösség kemény páncélját kellett magára növesztenie a túléléshez”.8 „Gyakran előfordult, hogy a biztos posztokon lévők egyszerre csak kezdtek leépülni, tönkremenni, amikor legközelebbi családtagjaik haláláról értesültek. Annak ellenére, hogy ennek semmiféle testi oka nem volt, sem

betegség, sem a rossz életkörülmények.” Höss mindezt a zsidó faj gyengeségének tudta be. „A zsidókban általában erős a családi érzés. A legközelebbi hozzátartozó halálakor az életben maradottak is úgy érzik, hogy már nem érdemes élniük, már nem éri meg harcolniuk.” 9 Meglepő módon több volt az olyan funkcionárius, aki mindezek ellenére sem adta fel. A pozíció lehetővé tette, hogy a lányok segítsenek a többieknek, de az is előfordulhatott, hogy társaik megorroltak rájuk. Miért is ne tették volna? A funkcionáriusok több ételt kaptak, kevesebb órát dolgoztak, és mentesültek a szelekció alól. Ugyanakkor az erkölcsi meghasonlás fenyegette őket: azt a rendszert kellett kiszolgálniuk, amely megsemmisítette családtagjaikat, kultúrájukat, egész közösségüket. Bár pozíciójukat sokan arra használták, hogy segítsenek, ahol csak tudnak, a szomorú igazság az, hogy néhányan sutba dobták az etikát. Ők okkal váltak rabtársaik gúnyolódásának és megvetésének tárgyává. Auschwitzban a túlélés és az erkölcs gyakran nem fért össze egymással. Dr. Manci Schwalbová így ír azokról a lányokról, akik az első transzportokkal érkeztek, és magasabb pozícióba jutottak: „Gyakran egészen fiatalok voltak, és a teljes családjukat kiirtották. Ezért néhányan gátlástalanná váltak, mivel gyakorlatilag eszüket vesztették a súlyos trauma hatására. Némelyek élvezettel éltek vissza a nekik jutott hatalommal. Szerencsére csak kevesen voltak ilyenek.” Rögtön hozzáteszi azonban: „mindenütt voltak olyanok, akik habozás nélkül kockára tették az életüket, hogy másokat megmentsenek”.10 Dr. Manci Schwalbová is közéjük tartozott. Létfontosságú volt, hogy a zsidó orvosok élelemhez és gyógyszerhez jussanak, különben nem tudtak volna segíteni a foglyoknak a túlélésben. A nyári hónapokban tomboló malária kezeléséhez kininre, a tífusz kiheveréséhez pedig sok pihenésre és folyadékra volt szükség. A citromos víz volt az egyetlen, amit valahogy beszerezhettek. Létrejött egy titkos ellenálló szervezet, benne sok olyan funkcionáriussal, akik életük kockáztatásával csempésztek élelmet és gyógyszert a rabkórházba. Ebben kulcsszerepet játszott „a postai küldeményeket feldolgozó különítmény, amely a már rég halott raboknak érkező csomagok tartalmát válogatta”.11 Az itt dolgozók kicsempészték a „gazdátlan” élelmiszereket és orvosságot, és eljuttatták a gyengélkedőbe, hogy a betegek gyógyulását segítsék. A blokkfelügyelők szintén csempésztek gyógyszert a barakkjuk lakóinak. Ők persze nem adtak semmit ingyen, és sok lány inkább éhen

maradt, csak hogy hozzájusson olyan egyszerű dolgokhoz, mint a sebkenőcs, amellyel megakadályozhatták sérüléseik elfertőződését. Már semmit sem adtak ingyen. Leginkább azok a lányok szenvedtek, akiknek nem sikerült feljebb jutni a „ranglétrán”, könnyebb munkát szerezni, és továbbra is a szabadban dolgoztak: épületeket bontottak, utat építettek, vagy agyagot ástak téglakészítéshez, téglát készítettek. Edith és Lea, még mindig az egyik legrosszabb különítményben, mocsarakat és vízelvezetőket tisztított, térdig a vízben. Ahogy beköszöntött az ősz, és az idő hidegebbre fordult, Edith nem múló fájdalmat érzett a térdében.

Huszonharmadik fejezet „A haláltábor Birkenauval kezdődött igazán.”

Edith Grosman Szeptember 2-án az egyik, tífuszban megbetegedett német orvos helyettesítésére a táborba érkezett dr. Johann Paul Kremer, a Münsteri Egyetem genetikusa és anatómiaprofesszora – egy rendkívül előnytelen külsejű, eszelős tekintetű, kopaszodó szörnyeteg. Első munkanapján tájékozódásul megfigyelte a rabok fertőtlenítését, a Ciklon B-vel végzett tetűirtást az egyik blokkban, a beteg foglyok fenolinjekciós kivégzését, továbbá 545 francia férfi és fiú, valamint 455 nő és lány elgázosítását.1 A naplóját mindig lelkiismeretesen vezető Kremer aznap este új lapot nyitott, és a következőket jegyezte fel: „Ma hajnali háromkor először voltam jelen egy különleges, a szabad ég alatt zajló műveletnél, amelyhez képest Dante Pokla szinte komédia. Nem véletlenül nevezik Auschwitzot megsemmisítő tábornak!”2 Soraiból nem tűnik úgy, mintha a történtek különösebben megrázták volna. Néhány nappal később déli 12 órakor dr. Kremer és Thilo alhadnagy, katonai felcser a 25-ös blokkba látogatott, amelynek udvarán csontsovány nők ültek a földön. Rongyos, mocskos orosz katonai egyenruhát viseltek. Az üres tekintetű szellemalakok láttán elborzadó dr. Thilo így szólt Kremerhez: „Ez itt az anus mundi (a világ ánusza).”3 Képes volt így beszélni nőkről. A 25-ös blokk előtt ülő „élőholtakat” tábori nyelven Musselmennek, azaz muzulmánnak nevezték: a rasszista kifejezés azt fejezi ki: reményvesztett nyomorultak. Ezeket a beteg, csontsovány férfiakat és nőket már inkább félték, mint sajnálták. Senki sem akart a közelükbe kerülni, mert a puszta létük is arra emlékeztetett, hogy bárki végezheti így: modern kori zombi, gólem válhat belőle, olyan emberi lény, aki levetkőzte emberi mivoltát. A hatalomtól megrészegült SS-tisztek, akiknek megvolt a lehetőségük arra, hogy minden méltóságuktól megfosszanak és elpusztítsanak másokat, azt mondták rájuk: „borzalmas látvány”, „az

utálatosak között a legutálatosabbak”. A rabtársak, akiket ugyanígy elborzasztott e csontvázszerű lények közelsége, próbáltak finomabban fogalmazni: „Nem egészen élők, de nem is egészen holtak” – írták le őket.4 A foglyokban mélységes rettegés élt, hogy egyszer fizikailag ők is ennyire elesett, lelkileg ennyire tönkretett állapotba kerülhetnek, és olyanok lesznek, mint akikből „teljesen kiszívták az Isten lelket adó leheletét”.5 Attól féltek, hogy ez az állapot ragályos. A betegségek valóban fontos szerepet játszottak a folyamatban. Dr. Kremer tanúja volt, ahogy ezeket a félholt lényeket teherautókra zsúfolják, és a női altáborból a gázkamrákhoz szállítják. Még annyi méltóságot sem hagytak meg nekik, hogy bemenjenek a vetkőzőbe, ahol a többi zsidó levetette a ruháit, mielőtt „zuhanyozni” küldték őket. Nekik odakint a szabadban kellett levetkőzniük, hogy kupacba hordott orosz egyenruháikat azonnal elégessék, mert fertőtleníteni már nem lett volna értelme. Néhányukba ezen a ponton visszatért valamicske küzdőszellem, és könyörögni kezdtek az életükért. – Szánjanak meg! – esedeztek a körülöttük álló férfiaknak. Az SStisztek azonban „[m]indenkit behajtottak a kamrába, és rájuk eresztették a gázt”.6

„Mindennap tucatjával vagy százával haltak meg lányok” – meséli Edith. Már járni sem tudtak, de akkor is meg kellett jelenniük a reggeli sorakozón, mielőtt elvitték őket a gázkamrába. „Emlékszem egy homonnai lányra, akit kiskocsin toltak ki a barakkból, olyanon, amilyet téglaszállításra használtunk.” Edith a lány nevét már elfelejtette. Ha valaki nem tudott felkelni a sorakozóhoz, a blokkfelügyelők vagy a szobafelelősök ütlegelni kezdték. Egyszer egy lány nem kelt fel, amikor dolgozni kellett menni, ezért megverték, aztán ott hagyták az ágyon ülve. Létszámellenőrzéskor őt is megszámolták: nem vették észre, hogy meghalt. Napokon át „ott ült nyitott szemmel” – mondja Margie Becker. Senkinek nem tűnt fel, hogy már nem él. A viharos őszi szél végigvágtatott a kopár pusztaságon, és bevette magát Birkenau barakkjaiba, amelyeknek még rosszabb volt a szigetelésük, mint az auschwitziaknak. Bebújt a falak repedésein, és az alig öltözött foglyok bőrébe mart. A sík terepen akadálytalanul száguldó szél süvítése megzavarta kimerült álmukat. A rongyos takarók, amelyekből hármukra jutott egy, nem sok védelmet nyújtottak. Ahogy szorosan összebújva

próbáltak melegedni, elég volt egyetlen köhintés, hogy megfertőzzék egymást. A tetvek átmásztak egyik alvóról a másikra, előítéletek nélkül terjesztve a betegséget – a foglyok és őrzőik között egyaránt szedve áldozataikat. A tífusz háború, éhínség és katasztrófák idején terjed a leggyorsabban, Auschwitz pedig tökéletes színtér volt egy járványhoz: a túlzsúfoltság, a higiénia hiánya és a ruhatetű elszaporodása egyaránt kedvezett a kórokozónak. „Állandó harcot vívtunk a rovarokkal, a halálos ellenségeink lettek” – emlékszik vissza Luise Mauer kápó. Fürdési vagy zuhanyozási lehetőség nem volt, és a mocskos egyenruhákat sem tudták hol tisztítani, így a rabok ki voltak szolgáltatva a vérszívók támadásának. A havonta elvégzett tetűirtás ellenére a tífusz megállíthatatlanul terjedt a patkányokról a rabokra, a rabokról a társaikra és végül fogvatartóikra is. „Auschwitzban egész utcákat döntött le a lábáról a tífusz – írja dr. Kremer a naplójában. – Schwartz főhadnagy is elkapta.”7 „Különösen sokat szenvedett a női tábor […] a nők [lányok] teljesen eltetvesedtek” – írta másfél évvel később Rudolf Vrba és Alfréd Israel Wetzler az Auschwitzi jegyzőkönyvben.8 A foglyok létszámához képest rendkívül kevés szaniter állt rendelkezésre. Iható vizet egyedül „egy kis mosdóhelyiségből lehetett szerezni, ehhez azonban az egyszerű rabok nem férhettek hozzá”.9 A betegek és haldoklók annyian voltak, hogy hely hiányában sokan a rabkórház mögött hevertek a puszta földön. Onnan úgy szedték össze őket, mint megannyi farönköt, hogy a krematórium tüzét táplálják velük.10 Egy napon, nem sokkal az után, hogy átköltöztek Birkenauba, Margie Becker a nevét hallotta a tűző napon fekvő haldoklók felől. „Vizet… kérek…” Az osztályképen, amely az 1938–39-es tanévben készült homonnai iskolájukban, Žena Haber középen áll a leghátsó sorban, az összes többi lány fölé magasodva. Görnyedt tartásán látszik, hogy zavarja langaléta termete. Akkoriban bizonyára nem volt divat mosolyogni a fényképeken, mert mindenki komoly képet vág. Kezüket vagy a hátuk mögött, vagy maguk előtt kulcsolják össze, kivéve Edithet, aki az előtte ülő lány vállára teszi a kezét. A lány nevére már nem emlékszik. A göndör szőkés hajú, leszegett állú Žena mintha haragosan bámulna az objektívbe, de a szája sarka úgy áll, mint aki mindjárt elvigyorodik.

„Gyönyörű, magas lány volt” – emlékszik Margie. Egykori iskolatársa és barátnője, egy hozzá hasonló tizenéves lány, most a szeme előtt haldoklott. Nagy volt a hőség, a nap kíméletlenül ostorozta őket. Žena testét kelések borították, ajkán fekély éktelenkedett. Nem volt víz. Nem volt kegyelem. Csak egy szép, fiatal lány, aki betegségtől és szomjúságtól gyötrődve haláltusáját vívja, és a világ rá sem hederít. Margie tehetetlenséget és bűntudatot érzett: nem tudott mit adni barátnőjének, nem tehetett érte semmit. Megérinteni pedig nem merte. Mi lesz, ha elkapja a betegséget? A túlélés ősi ösztöne és a segíteni vágyás között őrlődve bocsánatot kért Ženától, és elsietett.

A tífusz hirtelen vette le a betegeket a lábukról, gyakran épp munka közben. Joan Rosnernek váratlanul annyira fájni kezdtek az ízületei, hogy abba kellett hagynia az ásást. Az ásó nyelére görnyedve úgy érezte, mindjárt leszakadnak a végtagjai. „Húzd ki magad!” – figyelmeztette súgva egyik barátnője. Joan (#1188) megpróbálta, de túl gyenge volt. „Támadj!” – kiáltotta az SS-felügyelőnő. Rohanó mancsok hangja hallatszott a sárban. A kutya forró, bűzös lehelete Joan arcába csapott, ahogy rávetette magát. Éles fogaival a karjába mart, amelyet a lány ösztönösen maga elé emelt, hogy védje a torkát. A felügyelőnő ismeretlen okból lábhoz hívta az állatot, így az nem végzett Joannal. A lány vérző karral és nyakkal, őrült tempóban ásni kezdett. Leszegett fejjel csak ásott. Nem állt meg. Nem törődött a fájdalommal. A halántékában lüktetett a vér, teste égett a láztól. Csak ásott tovább. Valahogy sikerült megúsznia, hogy az esti sorakozónál félrehívják, aztán fekhelyére zuhanva azonnal elaludt, még a kenyéradagját sem hozta el. Az éjszaka közepén felült az ágyon. „Én most hazamegyek” – közölte, és kezdett lekászálódni a kojáról. „Joan, hova mész?” – szólt rá az egyik barátnője. „Anyám vár a kocsiban” – felelte tárgyilagos hangon, és kisétált. Takarodó után veszélyes volt kimenni, de Joan priccsszomszédja felébresztett néhány másik lányt, és a kockázat ellenére utána szaladtak. A beteg egyenesen az elektromos kerítés felé tartott: azt hitte, az a kocsi. A többiek megragadták, és próbálták visszatartani. Lázas önkívületében Joan viaskodott velük. – Hol az anyám? – kérdezte. – Ti meg mit kerestek itt?

Aztán körbenézett. Látta az őrtornyokat és a keresőfényeket. – Hol vagyok? Társai a sötétség leple alatt becsempészték Joant a rabkórházba. Sebkenőcsre és gyógyszerekre volt szüksége a kutyaharapás miatt, és hideg borogatásra, hogy levigyék a magas lázat, amelytől hallucinált. A szelekció ekkor még viszonylag ritka gyakorlatnak számított, így a lányok valószínűleg nem tudhatták, hogy Joanra kivégzés várhat a betegsége miatt. Csak annyit tudtak, hogy ha másnap dolgoznia kell, abba biztosan belehal. Itt került a képbe dr. Manci Schwalbová, aki a szlovákiai lányok sorsát különösen a szívén viselte, és mindent megtett, hogy segítsen nekik. A zsidó betegek ellátására azonban egyedül széntabletta állt rendelkezésre. „Mindent széntablettával kezeltek” – emlékszik Joan. Szerencséje volt, hogy legalább ehhez hozzájuthatott, mert októbertől már semmilyen orvosi beavatkozásban nem részesülhettek.11 A kórház gyógyszerekkel nemigen szolgálhatott ugyan, de Joan legalább igazi ágyban pihent, és elegendő folyadékhoz jutott. A láza alábbhagyott, a sebei kezdtek behegedni. Auschwitzban azonban az ember sohasem tudhatta, megéri-e a holnapot. Már majdnem felgyógyult, amikor a kórteremben megjelent egy orvos, és kiválasztott tíz lányt, köztük Joant, akiken kísérletezni akart. Szerencsére éppen elment az áram, amikor a kísérleti laborba értek. Az orvos visszaküldte őket a kórházba, és azt mondta, másnap jelenjenek meg ugyanott. Joan annyira azért nem volt beteg, hogy ezt megvárja. Jól tudta, az életébe kerülhet, ha visszatér a kórházba, így egyenesen a barakkjába ment, ahol csendben beleolvadt a többezres tömegbe. A pihenő segített talpra állnia, de a barátnőinek még hetekig el kellett terelniük róla az SSfelügyelők figyelmét, akik keselyűként köröztek a tábor kapuja körül, hogy a betegnek látszó lányokat azonnal gázkamrába küldjék. Öt barátnőjére minden körülmények között számíthatott. Mindig együtt voltak, és segítették egymást. Beszámolójában a nevüket nem említi. „Nagyon fontos volt, hogy legyen valaki, aki vigyáz rád – mondja Martha Mangel (#1741). – Mindenki vigyázott valakire.” Marthára például legidősebb unokatestvére, Frances Mangel-Tack figyelt, aki a negyedik transzporttal érkezett, és hamar megtették blokkfelügyelőnek, ahogy az ő unokatestvérét, Frida Zimmerspitzet is. Mindketten mutatós, okos és ravasz lányok voltak. Eta Zimmerspitz (#1756) meséli, hogy nem sokkal érkezésük után Frida panaszkodott az egyik SS-tisztnek, hogy a kápók ellopták az

ételét, erre a férfi sonkát vitt neki. „Könnyek között ugyan, de megettük” – mondja Eta. Fridát megtették a 18-as blokk felügyelőjévé, ő pedig mindhárom húgát kinevezte szobafőnöknek vagy írnoknak. Unokatestvérük, Frances nem maradt sokáig blokkfelügyelő. Azon kevesek közé tartozott, akikből zsidó létükre kápók lettek, ezzel hírhedtté vált rabtársai körében.

Ősszel elérkezett a rós hásáná, a zsidó újév és az áhítat napjai. A nyírfák megsárgult levelei a földre hullottak, aranyló takarót terítve a tömegsírokra. Seregélyrajok vonultak csivitelve dél felé, a szenvedők feje fölött. A régi táborlakók az újonnan érkezőktől értesültek arról, mikor kezdődik abban az évben a jom kippur. Ahogy a nap alászállt az őrtornyok mögött, sok lány az éhezéstől korgó gyomra ellenére megkezdte a böjtöt. „Mire fel böjtöltem? – kérdi Bertha Berkowitz (#1048). – Gyakorlatilag egész évben mást se csináltunk, de azért elkezdtem a böjtöt.” A lányok hitét megerősítette, hogy betartották a vallási előírásokat, és felvértezte lelküket, hogy ellent tudjanak állni a kétségbeesésnek. Bár naponta rettenetes atrocitásokat kellett elszenvedniük, a hitüket az SS nem tudta elvenni tőlük. Az SS a zsidó ünnepeken általában még keményebben büntette a rabokat, és meggyalázta szent napjaikat. Jom kippur után néhány héttel következik a sátoros ünnep, a szukkót. Hagyományosan vidám időszak ez, amikor örvendeznek az aratás bőségének. Tökéletes alkalom az SS-nek, hogy a zsidók között arassanak. Október 1-jétől kezdve három napon át a női altábor lakói nem dolgoztak. Ehelyett reggeltől estig vigyázzban álltak, meztelenül, arra várva, hogy elvonuljanak a szelekciót végző bizottság előtt, amely életről és halálról döntött: balra vagy jobbra irányította őket. Szukkót végéig 5812 nőt küldtek gázkamrába. A rabkórház teljesen kiürült.12

Huszonnegyedik fejezet „Ezek között a nők között eltéphetetlen kötelék alakult ki. Kivételes emberek voltak mindannyian. Megmentették egymás életét.”

Orna Tuckman, Marta F. Gregor (#1796) lánya

A Leichenkommandóban dolgozni érzelmileg és fizikailag is kimerítő volt. Barátai meg is kérdezték Berthától: „Miért akarsz ilyen munkát végezni?” „Félek a téltől” – felelte Bertha. Volt is rá oka. A hullaszállító különítmény tagjaként legalább nem kellett látástól vakulásig a szabad ég alatt dolgoznia. Dupla adag ételt kapott, és mentesült a reggeli és esti sorakozókon órákig tartó ácsorgás alól. A 27-es blokkban, a rabkórház épülete mellett szállásolták el, így közeli barátságba került dr. Manci Schwalbovával és a többi zsidó orvosnővel. Ők külön rajta tartották a szemüket a Leichenkommando tagjain, mivel a munka igen nagy kockázattal járt. Szerencsére az egyik SS-orvos beleszeretett az egyik zsidó doktornőbe, aki rávette: engedélyezze, hogy a halottszállítók kesztyűt hordjanak. Arról is meggyőzte, hogy a lányoknak szappanos kézmosásra van szükségük, így bemehettek a tábor egyetlen mosdójába, ahol ivóvíz folyt a csapból. Miután egész nap holttestekkel dolgoztak, a tisztálkodás elengedhetetlen volt egészségük megőrzéséhez. Bertha emlékezetében azonban nem ezek a higiéniai óvintézkedések hagyták a legmélyebb nyomot. Miután egész nap halottak között forgolódott, a krematóriumok kéményéből dőlő füsttől és hamutól, meg a teherautók kereke alól felverődő portól zsíros koszréteg vonta be az arcát. Legjobban arra emlékszik, milyen jó volt a nap végén tiszta vízzel megmosakodni. „Az ember nem is tudja, milyen sokat jelenthet egy alapos arcmosás.” Margie Becker (#1955) valahogy organizált egy ibriket, és megtöltötte vízzel. „Hazavitte” a barakkjába és elrejtette, hogy mindennap megmoshassa vele a kezét és az arcát – ennyire fontos volt neki, hogy tisztának érezhesse magát. „Aztán nem volt szívem hozzá. A lányok körülöttem majd meghaltak

a szomjúságtól. Nem pazarolhattam arcmosásra a vizet.” Inkább szétosztotta kevésbé szerencsés társai között. A Leichenkommando tagjainak napi rutinja jelentősen eltért a többiekétől. Reggelente a Stubenmädchen – a „szobalányok” – sorakozó előtt kivitték az új holttesteket a barakkok elé, hogy a felügyelők összeszámolhassák a halottakat. Miután a különítmények dolgozni indultak, Bertha és a Leichenkommando többi tagja összeszedte a tetemeket, és a 25ös blokk mögötti, hullaháznak (Leichenhalle) nevezett raktárépületbe vitték, ahonnan később a férfi rabok teherautóval szállították el őket a krematóriumba. A női foglyok halálozását augusztustól kezdték el jegyezni, nem sokkal Birkenauba költöztetésük után. A Leichenkommando tagjait írnok kísérte, aki felírta a halottak rabszámát, hogy kihúzhassák őket a nyilvántartásból. A következő létszámellenőrzéskor az SS-felügyelők így már pontosan tudták, hány fogoly él és dolgozik még a táborban. Azok holttestét, akik éjszaka nekimentek az elektromos kerítésnek, csak akkor tudták összeszedni, amikor a különítmények már elhagyták a tábort, és az áramot lekapcsolták. Miután így már biztonságosan végezhették a dolgukat, Bertha és társai lefeszegették a kerítésről a hullamerev ujjakat, és kiszabadították barátaik, rabtársaik megégett holttestét a drótok közül. Az öngyilkosok hullái, mint valami bábfigurák, groteszk pózokba merevedtek. Nem lehetett őket elrendezni a húzós kocsikon, végtagjaik furcsa szögben meredeztek, és nem engedtek a hajlítgatásnak. Habár a Talmud elítéli az öngyilkosságot, Auschwitzban sokan vetettek véget önkezükkel az életüknek. „Sok barátom halt meg az elektromos kerítésen” – mondja Linda Reich (#1173). Bár rossz volt látni, hogy így végezték, társaik nem hibáztatták őket, amiért ezt a kiutat választották. A táborban nem sok más módja volt az önrendelkezésnek – így legalább a haláluk körülményeiről maguk dönthettek.

Amikor a gázkamrák elérték befogadóképességük határát, a betegeket a szigorúan őrzött 25-ös blokkba vitték. Többnyire legyengült nőkkel és lányokkal volt tele, akiknek nem jutott hely a kórházban, vagy megpróbáltak elbújni, hogy ne kelljen dolgozniuk. A betegek blokkja valójában a halál blokkja volt. A hullaszállító különítményben végzett munka legnehezebb részének az bizonyult, amikor barátok vagy családtagok holttestére talált az ember, vagy

ami még rosszabb, a 25-ös blokk haldoklói között találkozott velük. A halálgyár futószalagja mellett dolgozó Bertha és társai minden tőlük telhetőt megtettek, hogy valamelyest megadják a végtisztességet elhunyt barátaiknak. „Nagyon óvatosan bántunk a testükkel. Mielőtt felraktuk őket a halottszállító teherautóra, bocsánatot kértem tőlük” – mondja Bertha. Eleinte még próbálta megjegyezni, melyik ismerőse mikor hunyt el, „ha esetleg én túlélem, megmondhassam a családjuknak, hogy megemlékezhessenek a haláluk évfordulójáról”. A Leichenkommando tagjai azonban nem cselekedtek mindig a legdicséretesebben. Margie bevallja, hogy néha levett a halottakról egy-egy ruhadarabot, és kenyérre vagy margarinra cserélte a pulóvereket, cipőket vagy zoknikat. Egyik nap, amikor a holttesteket vitte ki a 25-ös blokkból, Atlasz Klári hangját hallotta a haldoklók között. „Nincs takaróm” – panaszolta neki Klári. Alig lehetett ráismerni a rabbi lányára, aki megingathatatlan hitével próbált lelket önteni beléjük az első napokban. Klári szeretetteljes együttérzéssel emelte tekintetét Margie-ra, és azt suttogta: „Annyira sajnálom, hogy odahaza nem ismertelek.” Bár Homonna zsidó közössége összetartó volt, Klári és Margie másmás társadalmi rétegbe tartoztak, ezért nem sok lehetőségük adódott, hogy megismerkedjenek. Korban is távolabb álltak egymástól, ráadásul Klárit a szülei egy budapesti magániskolában taníttatták, míg Margie be sem fejezhette a gimnáziumot. „Két külön világban éltünk, és útjaink sosem keresztezték egymást.” Immár egyenlők lettek a megfosztottságban. A halálban nem számít a rang vagy a társadalmi osztály. Margie nem menthette meg Klárit, ezért azt a keveset adta neki, amije volt. Takarót sem tudott szerezni, hogy enyhítse a társát gyötrő hidegrázást. Csak annyit tehetett érte, hogy elmondta neki: ő is sajnálja, hogy nem barátkoztak össze, amíg még szabadok voltak; és halála előtt még megadta neki egy másik emberi lény közelségének vigaszát.

Miután

reggel

összeszedték

az

éjszaka

elhunytakat,

a leichenkommandós lányok ebédszünetet tartottak, és megkapták a plusz kenyéradagjukat a leves mellé. Délután 2 órakor megérkeztek a férfiak a teherautókkal a 25-ös blokk mögé, hogy kiürítsék a hullaházat. A sofőrök megvárták, amíg a lányok odacipelik és a platóra emelik az összegyűjtött holttesteket. Gyorsan dolgoztak. A Leichenhalle nem az a fajta hely volt, ahol az ember szívesen elidőzik, de ha egy-egy halottban barátjukra

ismertek, mindig megálltak imádkozni. „Bocsánatot kértünk, és jiddisül elmondtuk a testük fölött a Káddist, mielőtt a krematóriumba vitték őket.” Utolsó műszakjuk a nap végére esett, amikor a különítmények visszatértek a táborba. Azokat, akik munka közben meghaltak, megsérültek, vagy akiket megöltek, kint hagyták a kapu előtt, hogy a számukat felírhassák. Utána vagy egyenesen a krematóriumba vitték őket, vagy a Leichenhalléba. Ekkor már „állandóan” volt szelekció. „Akár kifelé, akár befelé meneteltünk, szelektáltak. Nem kellett kimagasodni a tömegből. Nem számított, hogy jól viselkedtél-e. Elvitték, akit csak akartak.”1 Az SSfelügyelők néha egészséges lányok egész csoportjait küldték gázkamrába, csak mert megtehették.

A hullavivők dupla adag élelmet kaptak, és a szelekció alól is mentesültek, de pozíciójuk a tífusztól nem védhette meg őket. A 25-ös blokkban tombolt mindenféle járványos betegség, és bár a Leichenkommando tagjai megmosakodhattak, a tífuszt terjesztő tetvek álmukban támadták meg őket. Egyik nap Margie elhaladt egy üvegablak előtt, és megakadt a szeme a tükörképén. „Mintha kétszáz éves lettem volna. Nem is nézhettem volna ki öregebbnek. Alig tudtam elhinni, hogy én vagyok.” Amikor a tífusszal járó láz és émelygés levette a lábáról, a barátnői rejtegették. „Persze odaadtam nekik a kenyeremet, mert úgysem tudtam enni.” Szerencsére a munkája védelmet biztosított számára, így volt lehetősége felépülni. Később Margie viszonozta a segítségüket, és támogatta őket, amikor ők szorultak rá.

Huszonötödik fejezet „A barakkban mostanság mindenféle nemzetiségű nők zsúfolódnak össze, állandó a hangzavar, a lárma, a veszekedés. Zsidó nők Lengyelországból, Görögországból, Szlovákiából. Lengyelek, barna bőrű cigányasszonyok, sötét hajú, apró termetű horvátok. Nem értik egymás szavát. Harcolnak a helyért, a takarókért, a tálakért, egy pohár vízért. Folyamatos az idegen nyelvű kiáltozás és szitkozódás. Képtelenség elaludni.”

Seweryna Szmaglewska (#22090)1 A

holmik

szétválogatását

1942-ben

Auschwitz I-ben, az „anyatáborban”2 végezték, egy helyett immár négy barakkban. A raktár annyira „megtelt az egész Európából érkező ruhadarabokkal”, hogy a kapacitását folyamatosan növelni kellett. Mivel a ruháscsomagokat elszállították a táborból, a rabok a válogatóbarakkokat maguk között „Kanadának” nevezték el – egy békés hátországról, amely távol esik a háború sújtotta Európától. Egy országról, amely még szabad. Miután a férfiak bevitték a transzportoktól összegyűjtött poggyászt, a fehér és piros kendős lányok kinyitották a bőröndöket, és szortírozni kezdték a tartalmukat. A fehérkendősök általában a kabátokat válogatták, a piroskendősök pedig minden mást. Linda Reich (#1173) a fehérneműt válogatta, és egyszerre akár ötöt is „haza” tudott csempészni Birkenauba – erről volt híres –, hogy a lányok kicsit megfelelőbben és kényelmesebben öltözhessenek. Szerzeményét szétosztotta blokktársai között, de „tudod, mennyit lehet egyszerre elhozni? Mondjuk hármat, több ezer nőre. Azért mindenkinek próbáltam adni, aki kért.” A kenyér addigra már fizetőeszközzé vált, és a kétségbeesett lányok szívesen feláldozták napi adagjukat, hogy alsóneműhöz jussanak. Linda azon kevesek egyike volt, akik nem kértek élelmet cserébe. Mások nem voltak ilyen nagylelkűek, kivéve persze a földijeiket. Habár a kenyér aranyat ért, a barátság az életet jelentette. A túléléshez mindkettőre szükség volt.

A női rabok körében Birkenauba költözésük után ugrásszerűen megnőtt a halálozások száma, nemcsak a veszedelmesen rossz higiéniai körülmények miatt, hanem azért is, mert hetente volt egy vagy két nagyobb szelekció. „Holnap reggel a sorakozón állj a fehérkendősök közé, mert az egyikük haldoklik!” – súgta Helena Citronnak egy régi barátja, és a kezébe csúsztatott egy kendőt. „Reggelre kiteszik a holttestét a barakk elé.” Normális körülmények között egy ilyen értesülés elszomorítja azt, aki hallja, de Auschwitzban jó hírnek számított – legalábbis Helenának. Sorakozó után gyorsan felkötötte fejére a fehér kendőt, és a Kanadakommandó gyülekezőhelyére sietett. Néhányan rábámultak, de nem szóltak semmit. A lány, akinek a helyébe lépett, már emlék volt csupán. Birkenautól Auschwitz I-ig három kilométert kellett megtenni. A fehér és piros kendős lányok minden reggel kiléptek a kapun, és az „anyatáborba” meneteltek, ahol sötétedésig válogatták a ruhákat és egyéb holmikat, majd három kilométert gyalogoltak vissza Birkenauba. A „Kanadában” dolgozó férfi rabok megfigyelték, hogy „mindennap új lányok állnak azok helyébe, akik eltűntek”.3 A kapun túl, az aszfaltozott úton Helena egy ütemre lépett társaival. Fejét felszegte, vállát kihúzta. Pontosan olyan volt, mint a többi, egyvalamit kivéve: fatalpú cipőt viselt. A facipő elárulta, hogy nem tartozik a különítménybe, és hangos csattogása felkeltette a kápó figyelmét. „Ki vagy te?” – vonta kérdőre Helenát. Helena megmutatta neki az alkarjára tetovált számot. – 1971. – Te nem tartozol ide! Jelenteni fogom! – mondta Rita, a kápó. Helena idegei pattanásig feszültek. Fatalpának minden csattanása a velejéig megrázta, ahogy a kápó figyelmét is rá irányította. Amikor megérkeztek a raktárba, újabb létszámellenőrzés következett. Utána Rita megparancsolta Helenának, hogy kövesse az irodába. A különítményt felügyelő SS-tiszt az íróasztalánál ült: Rita tájékoztatta arról, hogy az 1971es számú rab titokban, engedély nélkül csatlakozott a különítményhez. SS-Unterscharführer (szakaszvezető) Franz Wunsch dühbe gurult. Szemrehányást tett a kápónak, amiért nem végezte rendesen a munkáját, és nem küldte azonnal vissza Birkenauba a renitens foglyot. Úgy beszéltek, „mintha valami kéjutazáson lennék potyautas” – mondja Helena. „Már úton voltunk, amikor észrevettem” – védekezett Rita.

„Miből jött rá?” „Facipőben van!” – mutatott Helena lábára a kápó. A lány gyomra összeszorult. „Holnap a mocsárba osszák be!” – kiáltotta a felügyelő. A mocsárkülönítmény, amelyben Edith és Lea gyötrelmes napjai teltek, lassan afféle „büntetőszázaddá” vált. A holttesteket és hamvakat rejtő mocskos iszapban dolgozó lányok előbb-utóbb életveszélyes fertőzést kaptak. Helena a feje fölött lebegő halálos ítélettel tért vissza a válogatóasztalhoz. A többiek megsajnálták, megmutatták neki, mit kell csinálni, és próbáltak lelket és reményt önteni belé, hogy ne adja át magát a zokogásnak. Amint a ruhakupac előtt állt, Helena érezte, hogy elhatalmasodik rajta a kétségbeesés, de közben próbált a kabátok hajtogatására figyelni. Hogy lehet, hogy egy jelentéktelen kis textildarab, egy fehér kendő miatt az életével kell fizetnie? Ő csak arra vágyott, hogy tető legyen a feje fölött, és ne kelljen esőben, szélben és fagyban odakint dolgoznia. Csak olyan munkát szeretett volna, ahol ruhát hajtogathat, és nem kell téglát gyártani, agyagot ásni, húzós kocsit vonszolni a sárban, vagy a mocsárban gázolni a lassú, de biztos halálba. Körülötte mindenki elrakott egy-egy falatot a kabátzsebekben talált élelemből. Merjen ő is lopni? Hiszen úgyis meg fog halni. Mit számít már, ha legalább egyszer kicsit többet ehet? Az idő ólomlábakon járt. Helena hajtogatás közben végig meredten bámult maga elé. Fel sem mert nézni a többiekre. Délben megérkezett a leveses kondér, és a lányok felsorakoztak piros edénykéjükkel. Innentől a történteket kétféleképpen mesélik.4 Az első változat szerint Wunschnak születésnapja volt, és Rita szerette volna egy kis énekléssel meglepni. Wunsch azonban március 21-én született, Helena viszont a maga és a szemtanúk beszámolói szerint 1942 őszén állt be a fehérkendősök közé. Mi történhetett valójában? Íme, egy lehetséges magyarázat. Az SS-tisztek szórakoztatása bevett szokás volt, ha egy-egy kápó jó pontokat akart szerezni magának. Lehetséges tehát, hogy Rita, aki a reggeli fejmosás után szeretett volna visszakerülni Wunsch kegyeibe, kigondolta, hogy egy kis előadást szervez neki. Ezért ebédnél kihirdette, hogy énekelni és táncolni tudó lányokat keres, és utasította őket, hogy gyorsan egyék meg a levest, hogy még elpróbálhassák a produkciót, mielőtt meglepik a tiszt urat az irodájában.

Barátai tudták, hogy Helenának nagyon szép hangja van, és segíteni akartak neki, hogy köztük maradhasson. Szóltak hát a kápónak, hogy Helena tud énekelni. Rita végigmérte Helenát. „Tényleg tudsz énekelni?” Helena kitartóan nézte a padlót. „Nem.” „Énekelj!” – bátorították súgva a barátai. „Énekelni fogsz!” – parancsolta Rita, és ezzel el is volt intézve. „Helena gyönyörű lány volt, és nagyon, nagyon szépen énekelt. Mint mindenki a családjából” – mondja Edith, és mivel neki magának is csodálatos a hangja, ez a dicséret igazán sokat elárul. Helena a táborban német zsidó raboktól megtanult egy szerelmes dalt, és elhatározta, hogy azt adja elő. Amíg néhányan táncoltak, ő oldalt várakozott. Aztán csend támadt. Helena megköszörülte a torkát, és lágy hangon énekelni kezdett. Ugyan mit jelentett a szerelem ott, ahol a halál volt az úr? Mit jelentett az élet? Mindennek ellenére Helena szívét-lelkét beleadta a dalba. Az utolsó hang még ott rezgett a levegőben, ő pedig könnytől fátyolos szemmel igyekezett erőt venni magán, hogy ne reszkessen a férfi előtt, aki néhány órával korábban halálra ítélte, amikor a mocsárba küldte. „Wieder singen – még egyszer énekelje el!” – mondta Wunsch, aztán olyasmi csúszott ki a száján, amit még senki sem halott tőle. „Bitte! – kérem.” Helena felemelte a tekintetét, látta a rangjelzést a férfi egyenruháján, és a fényesre csiszolt rézgombokat, amelyekben visszatükröződött az arca. Nem jött ki hang a torkán. „Kérem, énekelje el újra!” Elénekelte. A nap végén Helena sóhajtva hajtogatta össze az utolsó kabátokat. Ennyi volt. Elbúcsúzhat az életétől. Ekkor egy árnyék vetült rá, ahogy az SSUnterscharführer elhaladt mögötte. Egy cédula hullott az asztalra. Az állt rajta: Liebe. Szerelem. Aztán Wunsch utasította Ritát, hogy az 1971-es számú fogoly másnap is a különítményben dolgozzon. A parancs úgy csattant a levegőben, akár egy korbácsütés. A kápó nem szállhatott szembe az utasítással. Helena a fehérkendősök között maradt, akár akarta még, akár nem.

Akárcsak az SS-tisztek többsége, Wunsch is erőszakos, kiszámíthatatlan természet volt. Helena gyűlölte és rettegett tőle. Ha viszont visszautasítja, sokkal rosszabbul jár – meg is öletheti őt –, mint ha eltűri a közeledését. A rémült Helena szép feje fölött aznap este egy új, másfajta halálbüntetés fenyegető réme lebegett. Most állt csak igazán nehéz döntés előtt. „Azt gondoltam, inkább meghalok, mint hogy egy SS hozzám érjen – mondja. – Sokáig csak gyűlöletet éreztem. Rá sem bírtam nézni.” A Helenánál egy évvel fiatalabb, vonzó, gyerekarcú, érzelmes tekintetű Wunsch bizonyára bármelyik német lány fejét könnyen elcsavarta volna. Miután az orosz fronton megsebesült, Auschwitzba osztották be. Könnyű volt felismerni, mivel „egyik lába rövidebb volt a másiknál”,5 ezért sántított. A következő néhány hétben csak egy-két szót váltottak. „Néha látta, hogy feldagadt a szemem, mert nagyon megvertek. Akkor odasúgta: »Mi történt veled?« Olyan volt, mintha kést döfnének az agyamba.” Helena sosem felelt a kérdésre, mert félt, hogy ha elárulja, ki bántotta, őt hibáztatják majd, és büntetésből a gázkamrába küldik. Wunsch nyilván nem marasztal el egy kápót vagy egy másik SS-tisztet olyasmiért, ami neki is a feladatkörébe tartozik – hiszen más rabokkal szemben ő is megtette ugyanazt. Az ember elgondolkodik, vajon milyen árat kellett fizetnie annak a lánynak, aki elutasította egy SS-es férfi – vagy nő – szexuális közeledését. Bizonyára kevesen voltak, akik csontsoványan, kopaszra borotválva is megőrizték vonzerejüket, de szépségük maradványai kéretlen figyelemnek és illetlen próbálkozásoknak tehették ki őket. Rejtély, hogy pontosan mi történt a gyönyörű, vörös hajú Adela Grossszal. Azon az őszön, amikor Adela egy szelekció alkalmával az SS önjelölt istenségei elé járult, az egyikük ellene döntött. A bizottság nem demokratikus elvek szerint működött: már egyetlen tagjának kedvezőtlen ítélete is a halált jelentette. De miért küldte az a férfi Adelát gázkamrába? Fiatal, egészséges lány volt, akinek szép termetén még némi hús is maradt. „Ha úgy tartotta kedvük, akár csapatnyi egészséges lányt is a gázba küldhettek.” 6 Lehetett puszta véletlen? Egyes tisztek előszeretettel szelektálták ki a szép és egészséges lányokat. Vagy lehetséges, hogy visszautasította egy SS közeledését, és erkölcsi tartása az életébe került? Rena Kornreich (#1716) sosem felejti el, ahogy Adela büszkén, emelt fővel vonult át a halálraítéltek közé, akik már szálltak is fel a teherautók platójára. Vigasztalta a rettegőket, talpra segítette azokat, akiknek a

félelemtől összecsuklott a térdük. Méltóságteljes viselkedése örökre beleégett Rena emlékezetébe. Nem tudjuk, mi volt Adela rabszáma. Nem ismerjük halálának időpontját. „Nem sokkal a Birkenauba költözés után történt” – mondja Edith, de ő nem látta, amikor kiválasztották. Több ezer nő lakott a táborban, nem lehetett mindenki mindennek szemtanúja. A túlélésért folytatott küzdelem amúgy is az összes energiájukat lekötötte. Egy nap rájött az ember, hogy az egyik barátját már egy ideje nem látta, és innen sejtette, hogy meghalt. Az előbb még ott volt, aztán eltűnt. Hogy hogyan, abba inkább nem gondoltak bele. A hová viszont nem volt kérdéses. Lou Gross 70 év után tudta meg, mi történt a nővérével, Adelával.

Bár őszre az első transzportokkal érkező lányok közül többeknek sikerült „jobbfajta” munkát szerezniük, Edith és Lea nem volt a szerencsések között. Ők továbbra is az utakat és tavakat takarították. A lábuk fázott, a bőrük kirepedezett. Aztán Edithnek tönkrement a facipője. „Levált a talpa, s miközben a köveken jártam, még csak fel sem jajdulhattam, nehogy az SSfelügyelők meghallják.” Kétségbeesésében Helenát kérte meg, hogy csempésszen ki neki egy pár cipőt. „Nem tudom, hogy csináljam – felelte Helena. – Nagyon félek.” Edith azt javasolta, hogy kérjen segítséget egy férfi rabtól. „Ha megteszem, a háború után majd feleségül kér, csak mert neked cipő kellett!” „Helena már csak ilyen volt. Mindig csak magára gondolt” – csóválja a fejét enyhe undorral Edith. Úgy döntött hát, inkább Margie Beckerhez fordul. Margie nemcsak cipőt szerzett Edithnek meg Leának, de még zoknit is. A kinti világban a cipő talán csak kényelmi kérdésnek tűnt, de Auschwitzban életet menthetett. Nyomban elviselhetőbbé és biztonságosabbá tette a szabadban végzett munkát. A testvérek lába immár védve volt a törmeléktől és a sérülésektől, és a tél közeledtével a hótól és a fagyásveszélytől is, amely facipős társaikra leselkedett. A lányokat egyre inkább este szelektálták, amikor visszatértek a munkából. A Birkenau kapujában álló SS-tisztek figyelték, ahogy elvonulnak előttük, és a legkisebb sérülés vagy hiba is okot adhatott arra, hogy kiemeljenek valakit a sorból. Rémisztő volt, ahogy a szelekció mind esetlegesebbé vált. Ha valaki csak ráemelte a tekintetét Maria Mandelre, a

női altábor új parancsnokára, már mehetett is a gázba. A régiek mind lesütötték a szemüket. Az újak közül, aki felnézett, nem élte túl. Ám akkor sem voltak biztonságban, ha túljutottak a kapun. Egy este az egyik lány, aki még az első transzporttal érkezett, egyszerűen csak ment visszafelé a blokkjába, amikor egy arra járó SS-tiszt rákiáltott: „Te, ott!”. „Egészséges volt, de ez nem érdekelt senkit – idézi fel Edith. – Megragadtak mindenkit, aki csak arra járt, hogy teljesítsék az aznapi kvótájukat.” Kvóta is volt? Volt bizony.

Huszonhatodik fejezet

Tábori lap fotója, készült az Eugene Hartmannal folytatott 1996-os interjú során USC SOÁ ALAPÍTVÁNY – VIZUÁLIS TÖRTÉNELMI ÉS OKTATÁSI INTÉZET

Nyolc héttel a keresztény értékekről szóló augusztusi beszéde után Tiso elnök úgy döntött, lassítja a deportálásokat.1 Persze addigra már a szlovákiai zsidóság több mint kétharmada vagy halott volt, vagy rabszolgaként dolgozott valamelyik szlovák, avagy lengyel koncentrációs táborban, az állam pedig milliókkal tartozott a Harmadik Birodalomnak az „áttelepítésükért”. Ez a kiadás, mint a Szlovák Nemzeti Tanács később rájött, „súlyosan érintette a nemzeti költségvetést” és a gazdasági fejlődést.2 A deportálások leállítása megkönnyebbüléssel töltötte el azok szívét, akiket még nem hurcoltak el: abban bíztak, hogy mentességük megvédi őket.

A tanyájukon biztonságban élő Hartmannék továbbra is leveleztek Lenke Hertzkával. Lenke egyik első tábori lapja ceruzával íródott, és a Führert ábrázoló lila bélyeget ragasztottak rá. A piros postai bélyegzőn ez áll: Auschwitz Oberschlesien (Felső-Szilézia, Lengyelországnak az a régiója, ahol Auschwitz található). 1942. november 28. Drágáim, Először is születésnapi jókívánságaimat küldöm, bár kicsit korán, de a jókívánságoknak az idő csak jót tesz. Kívánok nektek jó egészséget és sok örömöt. Az Úr adjon erőt munkátokhoz. Itt már nyakunkon a tél, és gondolom, hamarosan tifelétek is így lesz. Esténként gondolatban a városban járok, és szeretettel emlékszem az ismerős helyekre. Lenke Az írás annyira elmosódott, hogy az üdvözlő sor alig kivehető, de a címzett Ivan Rauchwerger nagybátyja, Adolf. Ivan nem tudja, honnan ismerte Lenke a nagybátyját.

A Kanada-kommandó tagjait sem kerülte el a betegség és a halál, de a gyengélkedőket könnyebb volt elrejteni. Néha egy rövidebb pihenő is elegendőnek bizonyult a felépüléshez. Ida Eigerman (#1930) is a kendős különítményben dolgozott, amikor tífuszos lett. Aki beteg volt, úgy tudott észrevétlenül elvonulni az őrök előtt, ha két barátja közrefogta, és támogatták. Így ezek a rabok elkerülhették az SStisztek pásztázó tekintetét, akik a betegekkel és gyengékkel igyekeztek napi elgázosítási kvótájukat feltölteni, hogy a kihullottak helyét átvehessék a francia, belga, görög és holland gettókból érkező új kényszermunkások. A válogatóbarakkban Idát a barátnői egy ruhakupac alá rejtették, hogy átaludhassa a napot, és visszanyerhesse erejét. Felváltva ellenőrizték az állapotát, és vittek neki egy kis vizet vagy kabátok zsebében talált ételt. A nap végén, amikor a felügyelők nem néztek oda, kisegítették a ruhák alól, Birkenau kapujához érve pedig támogatták, hogy megússza a szelekciót. Ha

ők nem védelmezik egymást, ki más tette volna meg? Csak így lehetett túlélni. A lányok tehát segítették nőtársaikat, de még a férfiakat is. 1942 őszén Rudolf Vrba bőröndöket hordott az állomásról a válogatóbarakkba, ahol már több fehér és piros kendős lánnyal megismerkedett. A férfi- és női táborban egyaránt tomboló tífusz őt is utolérte. A betegség akkor csapott le rá, amikor épp a csomagokat cipelte. Barátai három napon át jövet-menet közrefogták, hogy az SS-őrök ne vegyék észre, mennyire rosszul van. Amikor a válogatóbarakkokhoz értek, a szlovákiai lányok gondjaira bízták. A lányok Rudit is ruhakupac alá rejtették, ahogy Idával tették. A láztól és kiszáradástól gyötört fiatalember nem sokat észlelt belőle, de a lányok egész nap felváltva jártak hozzá, és kis citromos-cukros vízzel itatták. Még valamiféle tablettákat is szereztek neki. A tífusz túlélése leginkább az orosz rulettre hasonlított, mert minden szabályszerűség nélkül ragadta el, akit akart. Néhány nappal később Rudi a gyengélkedőre került, és igazi gyógyszert kapott. A lelkét azonban a szlovákiai lányok ápolása erősítette meg annyira, hogy feltámadjon benne a maradék küzdőszellem.

Fejfájással kezdődött és olyan izommerevséggel, hogy Edith alig tudott mozdulni. Émelygett, és egyik pillanatban a hideg rázta, a másikban meg égett a láztól. Ha az SS-felügyelők ráparancsolnak, hogy nyújtsa ki a nyelvét, láthatták volna rajta a típusos foltokat, és azonnal a gázba küldik. Nem tudott enni, és a kábaság eluralkodott rajta. Mindene fájt, még a szemgolyója is. „Annyira élénken él az emlékezetemben, hogy valahányszor beszélek róla, újra érzem a fájdalmat. Látom magamat, ahogy Lea felrángat, mert dolgozni kell menni, és rám parancsol, hogy húzzam ki magam.” Csak a folyadék maradt meg a gyomrában, ezért Lea neki adta a teáját és a levesét, ő pedig megette a húga kenyéradagját. „Lehetett vagy 41 fokos a lázam, és aznap téglát kellett hordanom az építkezésen.” Edith szervezete heteken át küzdött a kórral, aztán egy reggel arra ébredt, hogy visszatért belé az élet. A láza elmúlt. Egyszeriben farkaséhesnek érezte magát, és szilárd ételre vágyott. Felnézett maga fölött az emeletes priccs csupasz deszkáira, és azon tűnődött, milyen hónap lehet. A megkönnyebbüléstől halványan elmosolyodott, és sietett közölni nővérével a jó hírt: „Lea, éhes vagyok!” Lea sápadtan, üveges tekintettel nézett rá. „Én viszont nem vagyok.”

Szerepet cseréltek. Most Edith adta nővérének a teáját és a levesét, és ette meg helyette a kenyeret. A tífusz nem emberről emberre, hanem a tetvek csípésével terjed. A betegségnek több fajtája is van. Birkenauban mindhármat könnyen elkaphatta az ember, mert mindhárom hordozó jelen volt: a tetvek, a patkányok és az atkák. A következő két hétben Edith támogatta a nővérét, amikor dolgozni indultak. Még maga is gyenge volt a betegségtől, de minden reggel leemelte Leát a fekhelyükül szolgáló polcról, tartotta a sorakozó alatt, és eltámogatta a mocsárhoz, ahol dolgozniuk kellett. A különítmény, amely Helenának a büntetést jelentette volna, Edith és Lea számára a mindennapok valósága volt, és nagyon megviselte őket. A hideg vízben papírhulladék és palackok után kutatva begörcsölt a lábuk és a kezük. Hogyha esett, és lehűlt az idő, felkötötték a ruhájukat, de olyan mélyre kellett gázolniuk, hogy így is elázott. Mire hazaértek, jégcsapok lógtak róluk. És a tél még előttük állt. Néha meg lehetett úszni a munkát úgy, hogy a legfelső priccsen elbújt az ember a vékony takaró alatt. Ha szerencséje volt, a blokkfelügyelő és a szobafelelős nem háborgatta. Ha viszont nem volt szerencséje, az SS-tisztek átkutatták a barakkot, és vagy a 25-ös blokkba, vagy egyenesen a gázkamrába küldték a rejtőzködőket, ahogy Hinda Kahannal is történt. Lea már két hete betegeskedett, de nemhogy erősödött volna, egyre gyengébb lett, és mind nehezebben engedelmeskedett Edith kitartó unszolásának, hogy keljen fel, és induljon dolgozni. Aztán egy reggel már a fejét sem tudta felemelni. Feladta a harcot. Mindenki, aki volt már súlyos beteg, ismeri az érzést: a test ólomnehézzé válik, az ember semmit sem akar csinálni. Semmit sem tud csinálni. A pihenés luxusa azonban a zsidóknak nem volt megengedett. Edith rémülten kérlelte nővérét: „Lea, muszáj felkelned! Gyerünk!” Leának még arra is alig volt ereje, hogy ingassa a fejét tiltakozásul. „Talán tehettem volna még valamit érte” – emészti magát még ma is Edith. De csak egy kamaszlány volt egy ellenséges világban, amelyet a pusztításra hoztak létre. Nem tudta, mit tehetne még azon kívül, hogy Leának adja a teáját. A levesét. Az imádságait. Az ő fiatal elméjének logikája szerint Leának fel kellett épülnie. Hiszen kettejük közül mindig ő volt az erősebb. Edith pedig a „semmi kis lány”, akiért az anyjuk aggódott. Helena és még néhány lány a Kanada-kommandóból szintén a 13-as blokkban lakott, mint Edith és Lea. Egyikük megszánhatta Edithet, és

szerzett neki egy fehér kendőt, hogy beállhasson a ruhaválogató különítménybe. Mivel már volt rendes cipője, amiatt sem kellett aggódnia, hogy a kápó, Rita felfigyel a facipője csattogására. Edithnek nagy szüksége volt rá, hogy könnyebb munkát végezhessen, és így visszanyerhesse az erejét. Talán a nővérének is szerezhet egy kis élelmet, esetleg fehér kendőt is. Ha bejuttathatná Leát a Kanadakommandóba, biztos felépülne. Versenyt futottak az idővel. Ha egy SSfelügyelő felfedezi a barakkban rejtőző Leát, mindennek vége. Edith másnap reggel tervekkel és reményekkel telve indult munkába Helena oldalán, és egész nap kabátot válogattak Auschwitz I-ben. Legalábbis az egyikük. Edith hallott pletykákat arról, hogy az egyik lánynak viszonya van egy SS-tiszttel. Ahogy ott állt a hosszú asztalnál, és sorra ürítette ki a kabátzsebekből az élelmet és egyéb holmit, észrevette, hogy Helena szenvedélyes pillantásokat vált a munkájukat felügyelő jóképű tiszttel. Amikor aztán egyszer csak abbahagyta a hajtogatást, és eltűnt a ruhakupacok között, mindenki a munkájába temetkezett, és úgy tettek, mint akik semmit nem vettek észre. Valamivel később Wunsch követte a lányt. Edith megdöbbent, mivel a Citron család szigorú ortodox erkölcsök szerint élt. De ki ő, hogy ítélkezzen? „Szerette azt a férfit – mondja. – Szerelmesek voltak egymásba.” Fennmaradt egy fotó Helenáról, aki csíkos rabruhában mosolyog a kamerába. Sűrű, sötét haja a válláig ér. Arca telt, nélkülözésnek, éhezésnek nyoma sincs rajta. A háttérben Auschwitz látható. Ez lehet az egyetlen kép, amelyen egy fogoly szívből mosolyog Auschwitz-Birkenauban. Helena szemében nemcsak boldogság, de szerelem is tükröződik.

Edith a zsebében néhány falat ételt csempészett a nővérének, Leának azonban élelemnél többre volt szüksége: gyógyszerre, amit zsidó rabok számára még dr. Manci Schwalbová sem tudott egykönnyen beszerezni. Amikor visszatért a barakkba, Edith tele volt ötletekkel, hogyan segíthetne a nővérén. Talán az ételt, amit hozott, elcserélhetné egy citromra vagy tiszta ivóvízre. Talán bele tud diktálni egy kis kenyeret. Ám Leának csak hűlt helyét találta. Rémülten futott Gizihez, a blokkfelügyelőhöz, és a húgához. „Hol a nővérem? Hol van Lea? „A 25-ös blokkba vitték.” „Hogy tehették? Miért nem akadályoztátok meg?” – kiabálta Edith.

Ez volt Auschwitz egyik nagy dilemmája. A blokkfelügyelők és szobafelelősök megengedhették a lányoknak, hogy elrejtőzzenek a munkavégzés elől. De ha a kápók vagy SS-tisztek átkutatták a barakkot, és találtak valakit, tehetetlenül kellett végignézniük, amint a bujkálókat a 25-ös blokkba viszik. Onnan pedig nem volt visszaút. Ha egyszer valakinek a 25ös blokkba regisztrálták a rabszámát, többé nem menekülhetett. Az, aki be vagy ki akart jutni, nem kerülhette el az SS-őröket és a blokkfelügyelőt. Hogyan jutott hát be Edith mégis a 25-ös blokkba, aztán vissza – kétszer is? „Megvoltak a magunk trükkjei – mondja. – De az biztos, hogy Cilka segítségére nem számíthattam!” Cilka a 25-ös blokk felügyelője volt. Mindössze 15-16 éves lehetett, de a kíméletlenségéről vált ismertté. Ő is azok közé tartozott, akikről dr. Manci Schwalbová azt mondta, hogy a fejükbe szállt a hatalom. Cilka nem volt az a fajta lány, aki bárkinek is szívességet tenne. „Talán valaki a Leichenkommandóból kölcsönadta a karszalagját” – tűnődik Edith. Ha igen, valószínűleg Margie Becker volt az, de az évek során annyi apró segítséget kaptak egymástól a lányok, hogy nehéz mindet számon tartani. „Lehet, hogy a csíkos ruhám és a fehér kendőm miatt elég fontosnak látszottam ahhoz, hogy beengedjenek.” Az az igazság, hogy Edith már nem emlékszik arra, hogyan jutott be. A 13-as és a 25-ös csak egyblokknyira volt egymástól, így Edithnek nem kellett messzire gyalogolnia. Az éj leple alatt besurrant a betegek barakkjába. Sötét, nyomasztó, hideg helyen találta magát. Mindenütt holttestek hevertek, és szenvedők jajgattak. Edith a nővérét szólongatta, és hallgatózott. Lea a padlón feküdt. „Fogtam a kezét. Megcsókoltam az arcát. Tudom, hogy hallott engem.” Lea szemébe könnyek gyűltek, ahogy Edith a homlokát törölgette. „Csak ültem mellette, a gyönyörű arcát néztem, és arra gondoltam, nekem kellene ott feküdnöm helyette. Én is beteg voltam, de jobban lettem. Ő miért nem gyógyul meg?” A kivilágítatlan épületben patkányok fekete árnyai suhantak el mellettük a sötétben. A levegőben a halál és hasmenés bűze terjengett. Rettenetesen hideg volt. Edith próbálta megetetni Leát, de a nővére egy falatot sem tudott lenyelni. Edith odafeküdt mellé, és a testével melengette. Addig maradt, amíg mert, aztán visszalopakodott a saját barakkjába. Aznap éjjel nyugtalanul, éberen aludt.

Huszonhetedik fejezet „Az a helyzet, hogy amikor vérzik a szív, sokszor nem is tudja, hogy vérzik.”

Cipora Tehori, született: Helena Citron (#1971)

1942. december 1-jén „Auschwitz-Birkenau női altáborának rablétszáma 8232 fő”.1 Ugyanezen a napon az újonnan érkezőkre 26 273-tól 26 286-ig tetováltak számot. Hova tűntek a többiek? Októberben három nap alatt több mint 6000 nőt küldtek gázkamrába, de mivel nem áll rendelkezésre pontos adat a tábor hó végi népességéről, nem tudjuk, december előtt hány női rab volt Birkenauban. Ha az Auschwitz Chronicle lapjain közölt rablétszám megfelel a valóságnak, ami ezután történt, gyakorlatilag lehetetlen. 1942. december 5-e hanuka sábátja volt a zsidó naptár szerint – a keresztény kalendáriumban Szent Miklós napja, amikor megajándékozzák azokat a gyerekeket, akik jól viselkedtek abban az évben. A hanuka sábátja különleges jelentést hordoz, „mély kabbalisztikus jelentősége az ünneplők lelki energiáit tükrözi”.2 A szertartás a hanukai gyertyák meggyújtásával kezdődik, még a szombat bejövetele előtt, mert sábátkor tilos tüzet gyújtani, vagy bármiféle munkát végezni. A sábát „az embert ünnepli a pihenés által”.3 A hanuka viszont a fény ünnepe, amikor a zsidók a Templom visszafoglalásáról emlékeznek meg, és arról, hogy az Örökkévaló megszabadította népét a pusztulástól. Edithnek és Leának most valódi hanukai csodára lett volna szüksége. Reggel sorakozó előtt Edith ismét az életét kockáztatta, és beosont a 25ös blokkba a nővéréhez. Várta a munka, de nem volt szíve csak úgy otthagyni a testvérét. „Lea az ágyak alatt hevert, még mindig a koszos padlón. Egyre gyengébb lett. Rettenetesen hideg volt. Addigra már kómába esett.” Edith azt sem tudta, Lea hallja-e még őt, ahogy hozzá beszél, és ahogy az Örökkévalóhoz könyörög, hogy mentse meg a nővérét. Nem messze tőlük ott hevert a sötétben Giora Shpira gyerekkori barátja, Adolf Amster lánya,

Magda. Ő is tífuszban haldoklott, teljesen egyedül. Még egy vigasztaló testvéri csók sem jutott neki.

Amíg Edith a kiváltságos piros- és fehérkendősök csoportjával dolgozni indult Auschwitz I-be, a női altábor többi lakója még mindig sorakozott. Alighogy a Kanada-kommandó tagjai kitették a lábukat a táborból, a hátramaradókra ráparancsoltak, hogy vetkőzzenek le, és meztelenül kellett tovább állniuk a hóban. Birkenau elfeledett, fagyos világában az SS-tisztek a tífuszfertőzöttek tömeges szelektálására készültek. Borzalmasan hideg volt. „Azok a szegény, szerencsétlen lányok – mondta Moses Sonenschein, egy lengyel rabbi fia Rudolf Vrbának. – Agyonfagynak. A kihűlés végez velük.” 40 teherautó várakozott, hogy a kiszelektáltakat a gázba vigye. A lányok között, akiket egész nap meztelenül állattak a hóban, legalább hárman voltak az első transzportból: Rena és Danka Kornreich, valamint Dina Dranger. Rena a minden részletre kiterjedő, kitűnő emlékezete dacára egy szóval sem említi beszámolóiban, hogy milyen hideg volt, sem azt, hogy ruhátlanul kellett sorakozniuk. Talán azért hallgatta el ezeket a részleteket, mert zavarba ejtőnek találta? Vagy túlságosan szörnyű élmény volt, ezért nem tudta felidézni? Az elme néha így védekezik a trauma ellen. A kegyetlen időjárás ellenére alkonyatig kellett ott állniuk, amíg az utolsó halálra szánt lányt is ki nem választották. Ahogy a teherautók elindultak a gázkamrák felé, „eszelős kiáltás” hangzott fel a pusztulásra ítélt tömegből, „dobhártyaszaggató tiltakozás, amelyet csak a halál tudott elhallgattatni”. Aztán egy lány leugrott a platóról, és egy másik követte. Nem akartak úgy menni a halálba, mint birkák a vágóhídra. Utolsó erejükkel megpróbáltak elmenekülni. Az SS-tisztek kutyákkal és korbáccsal eredtek a nyomukba. „Nincs Isten! – kiáltott fel Moses Sonenshein. – De ha mégis van, legyen átkozott! Legyen átkozott!” 4

Az éhező ember nem képes tisztán gondolkodni és összpontosítani, de Edith munka közben végig csodáért imádkozott, hogy nővére megmeneküljön. Ahogy a meggyilkolt zsidók kabátjainak zsebeit és béléseit nézte át, mindvégig hitt a különleges szent nap erejében, mert hanuka arról

szól, „hogy vannak dolgok, amelyekért érdemes harcolni; hogy a háború és zsarnokság egyszer véget ér”. Sábátkor pedig „a harc nélküli világot, a munka utáni megpihenést és a szolgaságból való megváltást” ünneplik.5 Edith belekapaszkodott a sábát és a hanuka üzenetébe, de ha a nővére meghal, az ő hite is megsemmisül. Leának életben kell maradnia. Edithnek nem volt gyertyája, amelyet fiatal életének e legsötétebb óráján meggyújthatott volna. Csak egy kis szikrányi reménye maradt, hogy csoda történik. A téli alkonyat szürkületében Linda, Helena, Edith és a többi ruhaválogató lány visszaindult Birkenauba. A kapuban az SS-őrök rájuk parancsoltak, hogy vetkőzzenek le. „Meztelenül kellett átmennünk a kapun, aztán végig a táboron.” A lányok a csípős hidegben ruhátlanul, mezítláb, egyenként haladtak el az SS-tisztek előtt, akiket hosszú, fekete gyapjúkabát, csizma, sapka és bőrkesztyű tartott melegen. A reszkető rabokat közrefogva a flekktífusz árulkodó kiütései után kutattak a bőrükön. A vizsgálat igen alapos volt, és akin a legkisebb pörsenést is találták, jobbfelé, az adminisztrációs barakkba küldték. Ott az írnokok feljegyezték a számukat, aztán „teherautóra rakták és a gázkamrába vitték őket”. Balfelé a női altábor és az élet várta a többieket. „Már ha a rabszolgamunka életnek nevezhető – sóhajt Linda. – Akiken kiütést találtak, kimerültnek látszottak, vagy már nem emlékeztettek emberi lényre”, jobbra küldték. Ha volt még jártányi erejük, sikítva tiltakoztak elkerülhetetlen sorsuk igazságtalansága ellen. „A csirkéket is többre tartották, mint az embereket” – mondja Martha Mangel (#1741).6 Edith szerencséjére a kiütései már elmúltak, és az SSfelügyelők átengedték. Gyorsan belebújt csíkos rabruhájába, és cipőjével a kezében, mezítláb rohant végig a táboron a 25-ös blokkig. A növekvő sötétségben valami furcsát érzékelt. Mi lehet az? Nem állt meg gondolkodni. Meg kellett találnia Leát. A blokk kapuján könnyűszerrel átjutott. Nem volt ott sem SS-őr, sem Cilka. Az udvar üres volt. Az ajtó nyikorgott, ahogy benyitott az épületbe. Egyetlen lány sem feküdt az ágyakon vagy a földön. Edith megpördült, és kiszaladt. Befordult a sarkon, és végigpásztázta Birkenau máskor mindig zsúfolt utcáit. Üresek voltak. Edith egész testében reszketni kezdett, és minden tagját átjárta a fájdalom. A fogai összekoccantak a hidegtől és a félelemtől. Hová tűnhettek? Egyszer csak Cilka lépett elő a szürkületből. „Hol vannak?” – vonta kérdőre Edith.

„Elvitték őket. Mind.” Amikor Linda visszatért a barakkjába, csak néhány holtsápadt arc meredt rá a sötétben. Az ezer lányból, aki reggel még a blokkban lakott, mindössze húsz maradt. A ruhaválogató különítmény tagjai mind üres barakkokba tértek vissza aznap este. Lindának kilenc barátnője maradt életben. Edithnek csak egy. Lea nem volt többé. Bertha Schachnerová, 27 éves. Meghalt. Lea Feldbrandová, 19 éves. Meghalt. Alice Weissová, 21 éves. Meghalt. A hattyúnyakú, szépséges Magda Amster, 19 éves. Meghalt. A testükből lett hamuval Sara Shpira gondolatait sodorta a szél. „Egyszerűen gyönyörű az élet. Olyan tökéletes a világ!” Bárcsak Sara világában élhettek volna!

A női altáborban 1942. december 5-én végzett szelekció azon ritka esetek egyike volt, amelyről feljegyzés készült, de jóllehet a nácik híresek voltak a dokumentumok pontos, részletes vezetéséről, az SS rögzített adatai és a túlélők beszámolói ellentmondanak egymásnak. A történelmi feljegyzések szerint körülbelül „kétezer fiatal, ép és egészséges nőt” gázosítottak el. A túlélők viszont, férfiak és nők, egymástól teljesen függetlenül, hosszú évekkel az események után, egybehangzóan állítják, hogy aznap tízezer nő és lány halt meg. A szemtanúk közé tartozik Rudolf Vrba és barátja, Moses Sonenschein, akik a férfiak táborából látták az eseményeket; Rena és Danka Kornreich, akik túlélték az egész napos sorakozót és a szelekciót; valamint mintegy háromszáz nő a Kanadakommandóból, akiket a munkából visszatérve a kiürült tábor fogadott. „A tábor túlzsúfolt volt, az SS, a nácik pedig új transzportokat vártak. Ezért meg kellett szabadulniuk tőlünk – mondja Linda tárgyilagosan. – Másnap reggel, amikor felébredtünk, a tábor szinte teljesen üres volt. Azt hallottuk, hogy az éjjel tízezer lány testét égették el. Kimentünk sorakozni. Néhány ismerőst láttunk.” 7 Csak néhányat. Mivel a nőkre vonatkozó adatokat nagy valószínűséggel megsemmisítették, talán sosem fogjuk megtudni, pontosan hányan haltak meg a hanuka sábátján végzett szelekció után. Kinek higgyünk? Az SS nőkkel kapcsolatos notóriusan pontatlan feljegyzéseinek, vagy a túlélőknek és a szemtanúknak?

Bármi legyen is az igazság, annyi bizonyos, hogy nyolc hónap leforgása alatt közel húszezer női fogoly vesztette életét, többségük 1942. augusztus 15-e és december 5-e között. Dr. Manci Schwalbová szerint csak a rabkórházból hétezer nőt és fiatal lányt küldtek a gázba. „Azok a lányok, akik még ezek után is életben voltak az első transzportból, többnyire már meg is maradtak” – mondja Edith. Már ha nem vitte el őket a tífusz, és a végén túlélték az erőltetett menetet. A decemberi volt az utolsó olyan tömeges szelekció, amikor az első transzportból gázkamrába küldtek lányokat. 1943 januárjában ugyanis Maria Mandel, aki a női altábor új parancsnokaként Johanna Langefeld helyébe lépett, úgy rendelkezett, hogy a négyjegyű rabszámot viselőket, különösen, akiknek a száma 1-essel kezdődik, kíméljék meg a szelekciók során. Kivéve persze, ha súlyosan megbetegedtek. „Ez kedves volt tőle, mert addigra az ezer lányból csak háromszázan voltunk életben” – véli Bertha Berkowitz. Valószínűleg ez volt az egyetlen kedves dolog, amit Mandel valaha is tett.

Huszonnyolcadik fejezet

Eugene Hartmann ajándéka Lenke Hertzka emlékére ZSIDÓ ÖRÖKSÉG MÚZEUMA, NEW YORK

1942. december 12. Kedves Lenke! Bizonyára csak az én levelezőlapjaimat kaptad meg, ezért mindenki nevében hetente írok majd neked. Ezt a levelet mind együtt küldjük. Mostanában gyakrabban van itt társaság. Lélekben veletek vagyunk, mindnyájatokkal. Magduska sorait türelmetlenül várjuk. Elsőként édesapjának írjatok! Itt mindenki egészséges, és igen elfoglalt. Üdvözlettel: M (Mama)

A Stabsgebäude, azaz az SS nagy, háromszintes, fehér téglás szolgálati épülete közvetlenül Auschwitz I mellett, a táboron kívül helyezkedett el. Mögötte volt a konyha és a tésztagyár. Ez a két épület ma is áll, üresen és elhagyatottan. Betört ablakaik egy kis sík területre néznek, amelyet Trockenplatznak neveztek, mert ott teregették ki a tisztek egyenruháit. A főhadiszállás épületében most középiskola működik, lépcsőin kamaszgyerekek szaladgálnak fel s alá. Egykor a zsidó lányok egészen más körülmények között lépdeltek rajtuk. A pincében mosoda, varroda és emeletes ágyakkal teli lakószobák voltak, itt szálltak meg az ezekben a részlegekben és a gépírócsapatban dolgozó lányok. Itt kapta kézhez Lenke Hertzka a Hartmann-gazdaságból érkező levelezőlapokat, és olvasta örömmel unokaöccse, húga és anyja sorait. A nyolcéves Milanka azt írta, Lenke tábori lapja volt a legszebb születésnapi ajándéka. Bárcsak Magduska is írt volna! Zsenge kora ellenére a kisfiú érezte, mennyire hiányzik a családnak a komoly, sötét szemű lány és vidám unokatestvére, Nusi. Bizonyára hallotta a felnőtteket róluk beszélgetni, amikor esténként összeültek a napi munka után. Lenke édesanyja megemlíti az egyik ünnepi üdvözlőlapon, hogy 250 koronát küldtek a két lánynak és Lenkének.1 Kinek jutna eszébe pénzt küldeni Auschwitzba? Bizonyára azt hitték, a lányok elkölthetik a kantinban, ahogy az államilag kiszervezett munkások általában szokták. Világos, hogy a családnak sejtelme sem volt arról, miféle helyre kerültek a lányaik és Lenke. Elterjedt volt az a téves vélekedés, hogy Tiso elnök ígéretének megfelelően mindenki együtt maradhatott. Úgy hitték, Lenke és unokatestvérei egymás közelében dolgoznak, és ebédidőben találkoznak az étkezdében. Lenke nem írhatta meg a fájdalmas valóságot, Magduska és Nusi pedig sosem küldött lapot. Időközben más családok és barátok is Lenkének kezdtek írni, amikor meghallották, hogy rendszeresen levelezik a hazaiakkal. „[Anyánk] tudatta velem, hogy sok rokonunkkal vagy ott együtt. Légy oly kedves, és írd meg, kérlek, hogy találkoztál-e Aliskával, Renkával, Markus B.-vel, és más rokonokkal!” – írja Lenkének a bátyja, Herman. Mit csinálnak? Egészségesek? Josef Erdie feltehetően Erdei, a Jad Vasem adatbázisban szerepel egy Josef/Jozef Erdei, 1920as születéssel, ő is ott volt, de már valószínűleg távozott, ez utóbbi hírt tegnap tudtuk meg az unokatestvérünktől,

Roberttől, aki az ácsműhelyben dolgozik. Robert azt írta, hogy nagyon jól van, csak azt szeretné tudni, hol lehet a felesége… Mondd meg Magduskának, hogy Mark megházasodott. Szeretettel üdvözöllek és csókollak. Herman Hertzka2 Robert, amikor azt írta Josef Erdie-ről, hogy „távozott”, valószínűleg azt akarta megüzenni a családjának, hogy elgázosították. Bár ha újonnan érkezett a táborba, és még nem volt tisztában a valósággal, hihette azt, hogy Josefet áthelyezték máshová. A feleségére vonatkozó kérdés is arra utal, hogy még nem tudta, mi a helyzet. Herman egy Mark nevű fiút is említ, aki tetszhetett Magduskának, de időközben megnősült. Auschwitzban a lány egy csókról sem álmodhatott, nemhogy életre szóló szerelemről. Mark házasságának híre talán összetörte volna a szívét, ha Lenke elmondja neki, de a jelek szerint még nem találkozott unokatestvéreivel. Első tábori lapjain egyszer sem említi Magduskát vagy Nusit. Bizonyára nem az SS-szállón laktak, mint ő. Hartmannék nem értették a dolgot. Magduskáék hónapokkal Lenke megérkezése előtt kezdtek Auschwitzban „dolgozni”. Igazán annyira elfoglaltak, hogy nem érnek rá írni a családjuknak? 1943. január 1. Kedves Lenke, megkaptam gratulációdat, nagyon köszönöm. Idehaza jól mennek a dolgok. Milan csizmáját is teleraktuk [ajándékkal]. Most ismét mindenki nevében írok. Időközben te is biztos megkaptad a Rozskoványból küldött lapunkat. A lányok [Magduska és Nusi] példát vehetnének rólad végre. Segíts nekik ebben! Küldünk pénzt Magduskának is. Szeretettel üdvözlünk és ölelünk mindenkit. Mama3 Az üzenetek tanúsága szerint az aprócska Rozskovány melletti, világtól elzárt tanyájukon Hartmannék egyfajta álomvilágban éltek, legalábbis egyelőre. Nyilvánvalóan hallottak róla, hogy egész családokat deportáltak

Eperjesről, mivel azonban minden nagyobb településtől távol laktak, sosem kellett végignézniük a megrázó jeleneteket. Bizonyosan tudtak a zsidók összegyűjtéséről, mivel sok eperjesi rokonuk az ő tanyájukon keresett menedéket. Hartmannék gazdasága nélkülözhetetlen szerepet töltött be a szlovák nép és hadsereg élelmezésében, de még így sem engedélyezték nekik, hogy nem zsidókat foglalkoztassanak. Szükségük volt rokonaik segítségére, cserébe mindig volt étel az asztalon. Hartmannék a lányaiknak és a velük együtt deportált barátnőiknek, Ellie és Kornelia Mandelnek is küldtek csomagban juhsajtot és más tartós élelmiszert a táborba.

Mindenki tudta, hogy a 25-ös blokkból csak egyféleképpen lehet kijutni – ha hordágyon vagy kézikocsin viszik ki az embert, majd felhajítják a gázkamrákhoz induló teherautóra. Csak a tábori írnokoknak és a Leichenkommando tagjainak volt szabad bejárásuk. A blokk biztosítása végett azok, akiknek engedélyezték a belépést, speciális karszalagot viseltek. Dr. Manci Schwalbová és társai azon dolgoztak, hogy a blokkba bekerült beteg, de még menthető lányokat kicseréljék „olyanokra, akik más barakkokban haltak meg, mert csak a létszámnak kellett egyeznie”. Ella (#1950) nem beszél róla, hogy részt vett volna ilyesmiben, de könnyen lehet, hogy írnokként ő is segített dr. Manci Schwalbovának átírni a listákat. Ella ma már 95 éves, törékeny, idős asszony, de még vannak tiszta pillanatai. Amikor erről kérdezem, bevallja: „Megmentettem néhány lányt.” Egyikük Irena Fein (#1564) volt. Irena lábujjai megfagytak, és a 25-ös blokkba küldték, mert sántított. Az udvaron ácsorgott, nem akart bemenni a fertőző betegek és haldoklók közé, miközben azon tűnődött, hogyan szabadulhatna meg onnan. Bertha, Margie és a Leichenkommando más tagjai épp ekkor érkeztek szokásos napi vizitjükre. Margie ismerte Irenát még Homonnáról, és látta, milyen szorult helyzetbe került. Ella is felismerte a lányt, mert – mint Irena elmondta – még Auschwitz I-ben ő volt Irena blokkfelügyelője. Az első transzporttal érkező nők között amúgy is különleges kötelék alakult ki. Ha Irena súlyos beteg lett volna, nem tudják megmenteni, de egészséges volt, csak sántított egy kicsit. Mivel Ellának az volt a feladata, hogy a 25-ös blokkba újonnan átküldött rabok számát felírja, megtehette azt is, hogy valakit nem ír fel. Ella „tudott egy halottról – mondja Irena. – Behozták a holttestet, engem pedig kivittek.”

Ella a halott lány számát jegyezte fel Irenáé helyett. Már csak ki kellett csempészniük Irenát. Mivel épp kivittek egy holttestet, Irena is megfogta a hordágyat, és kisétált velük. „Persze egyikünk sem szólt egy szót sem” – meséli Berta. Az SS-őrök pedig nem vették észre, hogy eggyel több lány cipeli a hordágyat. Irena segített feltenni a halottat a teherautóra, de még nem volt túl a veszélyen. Időre volt szüksége a felépüléshez, anélkül hogy a felügyelők észrevennék, vagy valaki jelentené. Ella a saját blokkjába küldte, ahol a húga, Edie (#1949) volt az írnok. Az ő feladata volt, hogy vezesse a blokk létszámadatait, és jelentse, hányan mentek ki dolgozni, és hányan tértek vissza. „Csak annyi volt a dolgom, hogy jelentést tegyek” – magyarázza. Auschwitzban persze semmi sem volt egyszerű, de Edie-nek volt lehetősége, hogy segítsen másokon, ha akart. Irena biztonságban ott maradhatott, amíg újra rendesen járni nem tudott. Még egy problémája azért maradt: mindkét kislábujja üszkösödni kezdett. A részleges lábujj-amputáció nem bonyolult műtét – de honnan tudta Irena, hogyan csinálja? Talán az egyik orvos segített neki? Nem valószínű, mert nem sebészi eszközökkel dolgozott. Éjszaka, takarodó után kiosont, keresett egy elég nagy, megmarkolható üvegcserepet, majd ráharapott egy rongyra, hogy fel ne kiáltson fájdalmában, és levágta lábujjairól az üszkös részeket. A sebeit újságpapírral fedte be, hogy begyógyulhassanak.4 Néhány héttel később, amikor fatalpú cipőjében dolgozni indult, a lába még mindig újságpapírba volt tekerve. Anton Taube – a kegyetlen, gyilkos hajlamú SS-tiszt, aki azzal szórakozott, hogy tornagyakorlatokat végeztetett a rabokkal, majd a fejükre lépett, és belefullasztotta őket a sárba – rögtön megállította. „1564-es, mit rejtegetsz?” „Viszketett a lábam, és elvakartam, ezért tettem rá a papírt” – hazudta Irena. „Ha a következő szelekcióig nem gyógyul be, a kéményen át távozhatsz!” – felelte Taube. Néhány perccel később a sorakozónál egy másik, Dreschler nevű női SS-tiszt is észrevette Irena becsomagolt lábát, és a botjával akarta kitolni a sorból, hogy a gázba küldje. Irena mutatta a rabszámát, hátha megkegyelmez neki, látva, hogy az első transzportból való. „SS Taube azt mondta, ha nem gyógyul meg, legközelebb mennem kell. De nem most!”

Dreschler gonoszul elfintorodott, de engedte, hogy Irena a sorban maradjon. Egyvalami biztos volt: Irenának meg kellett kérnie egy fehérkendőst, hogy szerezzen neki cipőt, amely megvédi a lábát az elemektől és az SStisztek figyelő tekintetétől. Valahogy hozzá is jutott egy pár csizmához. A legkisebb szívesség is megváltoztathatta valaki életét, vagy akár többekét is. Talán ez is sorsszerű volt, ahogy Margie Becker hitte? Ha igen, Edith megmeneküléséhez szükséges volt, hogy Irena életben maradjon.

Azok, akiknek sikerült magukat tartani valamilyen erkölcsi mércéhez, erőt merítettek belőle a szörnyűségek közepette. Bertha és más lányok is abba a hitbe kapaszkodtak, hogy pozíciójuk jóvoltából segíthetnek a többieknek. Néha ez azt jelentette, hogy annak, akinek sebkenőcsre volt szüksége, kenyeret adtak, amelyet aztán elcserélhetett; olykor azt, hogy a teherautókat a krematóriumhoz vezető férfi foglyoknak adtak kenyeret, mert éhesek voltak. Máskor azt, hogy vigasztalást és érzelmi támaszt nyújtottak valakinek. Néha pedig azt, hogy a magukét osztották meg valakivel. Ahol ennyi a szükséget szenvedő, lehetetlen mindenkin segíteni. A lányok leginkább a közeli barátaikkal törődtek, de néha egy-egy ismeretlen is megjelent, hogy szívességet kérjen. Ilyenkor az ember mintegy Isten kinyújtott karjává válhatott. Hányan segítettek idegeneknek is, akik megtehették? Csak remélhetjük, hogy mindannyian, de több ezer segítségre szoruló mellett néhány ember apró jó cselekedetei elmerültek a feledés tengerében.

Nővére elvesztése után Edithet elnyelte a kétségbeesés. Lea halála miatt megannyi kérdés gyötörte, és nem látta többé értelmét az életnek. Miért ő maradt meg, és nem Lea? „A nővérem meg tudott menteni engem, én pedig nem tudtam megmenteni őt, ezért elvesztettem. Leírhatatlan ez a fájdalom. Túlságosan gyötrelmes még az emléke is. Én voltam a kisebb, a gyengébb. Mégis én vagyok most itt.” Felfoghatatlan az egész, de hát Auschwitzban minden az volt. Nehéz volt reggel felkelni, nehéz volt engedelmesen állni a létszámellenőrzésen, nehéz volt enni, nehéz volt élni. Meghalni viszont könnyű lett volna Auschwitzban. A pusztulás mindig karnyújtásnyi távolságra volt: az elektromos kerítés, az őrök, a kutyák, a korbácsütések, a

tetvek, a gázkamrák által. Elég lett volna kilépnie a sorból, hogy lelőjék. Edith azonban nem akart meghalni. „Mélységesen szerettem a nővéremet, és annyi időt töltöttem vele, amennyit csak lehetett. De bántam-e, hogy élek? Nem. Nagyon is örültem, hogy életben maradtam. Ez az igazság. Néha azt kérdezik, miféle lélek adott erőt a túlélőknek? Én nem hiszem, hogy Istennek köze volt a holokauszthoz. Nem hiszek Isten mint személy létezésében sem. A túlélőkben viszont hiszek.” Valamiféle belső mozgatórugó hajtotta előre Edithet, de itt több kellett akaraterőnél. Emberi kapcsolatokra volt szüksége. Elsa Rosenthal lett Edith „lágertestvére” – így nevezték a foglyok azokat a társaikat, akikhez a vérségi kötelékhez hasonló szoros szálak fűzték őket. Mert egyedül senki sem élhette túl. Margie Becker elmeséli, hogy az egyik távoli unokatestvérét gázkamrába küldték, miközben a húgát életben hagyták. A Bernovicová nővéreket még engedték együtt meghalni, de most már „a szadizmus olyan fokra hágott”, hogy az SS-tisztek gyakran szándékosan szakítottak el egymástól testvérpárokat, egyiküket halálra, másikukat életre ítélve. Margie unokanővérei egészségesek voltak, de az SS-eseknek úgy hozta úri kedvük, hogy a fiatalabbikat „minden nyilvánvaló ok nélkül, puszta kegyetlenségből” a gázba küldendők közé sorolták. A kerítés túloldalán, míg húga a teherautók mellett a sorsára várt, az unokatestvér Margie-hoz szaladt. „Legyél a nővérem!” – könyörgött. A testvér elvesztése felért egy végtag vagy egy létfontosságú szerv elvesztésével. A nővérek nemcsak fizikai támogatást, de mély spirituális köteléket, lelki kapcsolatot jelentettek egymásnak. Közös gyökérről egy száron növő virágok voltak. Lelki kapaszkodó nélkül pedig nem lehetett túlélni Auschwitz örvénylő poklát. Margie tudta ezt, és azonnal lágertestvérévé fogadta rokonát, akárcsak Elsa Edithet. Mi értelme volt Edith életének Lea nélkül? Elsának azonban szüksége volt rá. Mindennap rávette, hogy induljon munkába a fehérkendősökkel. Mellette aludt, és védelmezte a kétségbeesés jeges fuvallatától. Letörölte a könnyeit, és belediktálta az ételt. Rászólt sorakozónál, hogy húzza ki magát. Emlékeztette rá, hogy ha feladja, mindketten odavesznek. – Nem élem túl nélküled – mondta Elsa Edithnek. Együttérzése és kitartó biztatása meghozta a kívánt eredményt: valahol a lénye legmélyén

Edith meglelte a bátorságot, hogy tovább éljen. Hamarosan újabb okot is talált rá.

A ruhaválogató lányok újabban valami kötény- vagy munkaköpenyfélét is viseltek, amelyen a rabruhájukhoz hasonlóan rajta volt a számuk és a sárga csillag. Éppen Belgiumból deportált zsidók holmiját szortírozták, amikor Edith egy fekete kasmírszövet kabát bélésében kitapintott valamit. Először nem foglalkozott vele, aztán eszébe jutott, hogy talán valami értékes dolog, amit kicsempészhetne. Feltépte a varrást, és egy lapos kis dobozkát talált. Épp nem volt felügyelő a közelben, ezért felnyitotta, és belepillantott. „Hatalmas, csiszolt gyémántok” ragyogtak a félhomályban. Edith szíve hevesen kalapált. „Egész biztosan milliókat értek.” Ha rajtakapják, a gázban végezheti, de ha sikerül kicsempésznie, valamelyest elégtételt vehet Lea haláláért. A doboz jól elfért a köténye zsebében, egy kicsit sem állt ki. Szombat volt, a munkahét utolsó napja. Délután Helena visszatért a ruhakupacok mögül, ahol ekkoriban ideje nagy részét töltötte Wunsch társaságában. „Neki már nem kellett dolgoznia” – mondja Edith, de a létszámellenőrzésen ő is fölsorakozott, mielőtt visszaindultak Birkenauba. Ahogy ott álltak, az SS-felügyelők rájuk parancsoltak, hogy akasszák fel a kötényeiket a fogasra, és hagyják ott hétvégére. Az új eljárás megdöbbentette a rabokat: a zsebekben rejtőző szerzeményekre gondoltak, amelyeket vissza akartak vinni a táborba, hogy kenyérre és egyéb szükséges cikkekre cseréljék. – A kötények ezentúl itt maradnak! – jelentette ki az egyik tiszt. Az intézkedéssel a lopást és a fertőzéseket akarták megelőzni. Edith próbált erőt venni keze remegésén, ahogy kötényét felakasztotta, de nem tudta kivenni a dobozt. Az illegális kereskedelmi hálózatnak várnia kell hétfőig. A gyémántok ott maradtak. Másnap délben, amikor a férfiak hozták a leveses kondérokat, egyikük odasúgta Edithnek: „Az SS átvizsgálta a kötényedet, és megtalálták a gyémántokat. Biztosan kivallatnak.” Edith reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Most mit csináljon? Akit rajtakaptak, hogy akár csak egy szem krumplit is elrejtett, 25 korbácsütéssel büntették. Mi járhat annak, aki gyémántot lop? Hogy lehetett ilyen ostoba? Ám ifjonti naivitása ellenére Edith édesanyja éles eszét örökölte: ravasz volt és józan gondolkodású. Fogolytársa nemhiába figyelmeztette. Ki kellett találnia egy történetet, amely hihető az SS számára.

Beköszöntött a hétfő reggel. Munkába menet Edith bal lába nehezen akart mozdulni, a rettegés ólomsúlyként nehezedett rá. A válogatóbarakk előtt fel kellett sorakozniuk, hogy kikérdezzék őket. Még Helenának is ott kellett várnia. Nem Wunsch fogadta őket, hanem a felettese, Ambros SSfelügyelő. Egyenként olvasták a rabszámukat, és be kellett menniük az irodába, ahol zárt ajtók mögött folyt a kihallgatás. Egyesével jöttek ki: némelyek dolgozni indultak, mások az ellenkező irányba. Nem Edith volt az egyetlen, akinek a zsebében találtak valamit. Minden önuralmára szüksége volt, hogy térdei össze ne koccanjanak. Ő maradt utoljára. Eljött hát a lehetőség, hogy a nővére után menjen. – 1970! Edith belépett a kihallgatószobába, és megállt vigyázzban a szigorú arcú SS-tiszt előtt. „Találtunk egy dobozt a kötényedben. Miért nem adtad le?” „Nem akartam az őrökre bízni.” „Miért nem?” „Mert elég nagy doboz, és gondoltam, fontos lehet. – Itt Edith egy kis hatásszünetet tartott. – Reméltem, hogy ha magának adom, kapok cserébe egy darab kolbászt vagy valamit. Magának tettem félre.” „Ha hazudsz, mész a gázba!” Edith biccentett. „Megnézted, mi van benne?” „Igazat beszélek. Magának tettem félre, hogy első legyen, aki kinyitja” – hazudta Edith szemrebbenés nélkül. „Észreveszem, ha hazudsz!” Edith újra biccentett. A felügyelő átható pillantást vetett rá, aztán tetőtől talpig végigmérte. Kislányos külseje ezúttal előnyére szolgált. Hogyan jelenthetne egy ilyen aprócska teremtés bármiféle fenyegetést, még ha koszos zsidó is? „Látszik rajta, hogy igazat mond – állapította meg Ambros. – A kicsi ártatlan.” „Mindenkit meglepett, hogy nem küldtek egyenesen a gázkamrába, de sosem felejtem el Ambros tekintetét. Sütött belőle a mohóság. Nem Németországnak akarta a gyémántokat, hanem saját magának. A következő héten eltávot kért, hazament, és vett egy gyárat.” Kolbászt bezzeg nem adott.

A Kanada-kommandó olyan népszerű lett, hogy mindenki kendőt akart organizálni, hogy bejusson. Néha még Lindát is kitúrták, aki a kezdetektől ott dolgozott, és azzal dicsekedett, hogy „jó erős a könyöke”. Az aprócska Edithtől még könnyebb volt elvenni a helyét, és túlságosan rossz lelkiállapotban volt, semhogy megpróbálja visszaszerezni. Nem volt ereje harcolni, ezért újra a szabad ég alatt találta magát, puszta kézzel takarította a fagyott utakat. A tél veszedelmes volt arrafelé. Gyakoriak voltak a fagyási sérülések, és az SS továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy „a zsidók számára nem létezik időjárás”. Az első transzportból már csak nagyon kevesen dolgoztak a szabadban. Edithen és Elsán kívül közéjük tartozott még Rena Kornreich és húga, Danka; barátnőjük, Dina Dranger; valamint Joan Rosner. „Nem volt zoknink, se kabátunk, se semmink – mondja Joan (#1188). – Ha találtunk valami rongyot, rögtön magunkra tekertük, hogy valami meleget adjon. Ezer lány lakott egy blokkban, és egymástól lopkodtuk a takarókat. El sem lehet mondani, milyen rettenetes volt. Lefagyott a lábam, a lábujjaim. A fejünk fedetlen volt. Esőben is dolgoznunk kellett, olyankor vizes ruhában feküdtünk le aludni.” A tífuszjárványt megfékezendő vasárnaponként fertőtlenítésre összeszedték a rabok egyenruháit. Az előírás szerint le kellett vetkőzniük, és a ruhákat el kellett vinniük a mosodába, ahol kifőzték őket. Mivel nem volt mit felvenniük, a barakkban meztelenül bújtak össze a vékony takarók alatt, hogy melegen tartsák egymást. Télen a ruhák lassan száradtak, és általában keményre fagytak, mire visszakerültek hozzájuk. Az egyik ilyen januári vasárnapon Edith kínzó fájdalomra ébredt. A térde akkorára duzzadt, mint egy léggömb. „Nem tudtam ráállni a lábamra.” Vasárnap lévén volt idő cselekedni, mielőtt egy SS-felügyelő meglátja. Elsa elrohant a rabkórházba dr. Manci Schwalbováért. Manci csak rápillantott Edith feldagadt térdére, és a fejét csóválta. „Edith, nem tudom, mit mondhatnék neked, de ez tuberkulózis.” A betegség még a legjobb körülmények között is a halálos ítéletet jelentette. „Nagyon, nagyon beteg vagy. Nem tudom, hogy az itteni feltételek mellett meg lehet-e gyógyítani. De figyelj ide, tegnap volt szelekció a kórházban, most egy ideig nyugalom lesz. Odaviszlek, és megoperállak. Aztán meglátjuk, meddig tudlak ott tartani.” A vasárnap délutáni csendben Manci felszúrta Edith térdét, hogy csökkenjen a nyomás az ízületen. Érzéstelenítés persze nem volt, ezért Elsa

és egy nővér fogta le a pácienst, hogy fájdalmában ne ránduljon meg. A duzzanatból gennyes váladék ürült. Manci húzókötést tett a sebre, hogy tovább tisztuljon. Edith végre békésen, mélyen alhatott, és az ellenállási mozgalom jóvoltából nagyobb adag élelmet kapott. Még csak három napja feküdt benn, amikor Manci az éjszaka közepén felkeltette: „Gyorsan, gyorsan! Ki kell jutnod innen, mert holnap jönnek, és elviszik a betegeket!” „Mit tegyek, hogy ne bicegjek? Nap közben csillagokat látok a fájdalomtól!” „Tégy meg mindent, hogy rendesen járj. Nehogy sántíts! – figyelmeztette Manci. – Nincs más választásod.” Elsa sietett Edith segítségére. Támogatta a kapunál, ahol az SS-őrök mindig árgus szemmel figyelték, van-e a munkába vonulók között beteg, sebezhető fogoly. Talán Maria Mandel utasítása védte meg „a kicsit”, de valószínűbb, hogy Edith egyszerűen csak olyan apró volt, hogy elcsúszott az SS-őrök szemradarja alatt. Három napig dolgozott, amíg dr. Manci Schwalbová újra ágyat nem tudott adni neki. Mintha valami libikókán ült volna: három-négy nap pihenő, aztán szökés a kórházi szelekció elől. Az SS-irodákban dolgozó raboknak döntő szerep jutott a kórházi páciensek túlélésében: az ellenállási mozgalmon keresztül továbbították a szelekciók hírét az érintettekhez. Amikor megkapták a figyelmeztetést, dr. Manci Schwalbová és a többi zsidó orvos „gyorsan elrejtette a legveszélyeztetettebb betegeket, vagy kórházi dolgozónak álcázták őket”. Edith is nemegyszer így menekült meg. Dr. Manci Schwalbová ki sem látott a munkából. Nemcsak a tífusszal és a tuberkulózissal kellett megküzdenie, de a legfiatalabb női foglyok között agyhártyagyulladás-járvány is pusztított. Orvosként nehéz döntéseket kellett meghoznia: próbálta elrejteni a még menthető pácienseket, miközben a reménytelen eseteket kénytelen volt átengedni dr. Kremernek és a kevésbé ismert dr. Claubergnek, akinek a sterilizáció volt a „szakterülete”. A végső megoldáshoz hozzátartozott a zsidók sterilizálása is. 1942 decemberétől dr. Clauberg különféle gyors és költséghatékony módszereket próbált ki fiatal nők meddővé tételére. Alanyainak egészsége vagy felépülése nemigen érdekelte, ezért kevesen élték túl a kísérleteket.

Huszonkilencedik fejezet1

Eugene Hartmann ajándéka Lenke Hertzka emlékére ZSIDÓ ÖRÖKSÉG MÚZEUMA, NEW YORK

A két levél útja keresztezte egymást. Lenke édesanyja aggodalmát fejezte ki a kézbesítést illetően – nem tudván, hogy Auschwitzban már önmagában az is kivételes, ha valaki levelet kaphat. 1943. március 8. Kedves Lenke! Tíznaponta küldünk levelet a postával és a Zsidó Tanácson keresztül is. Csak két levelezőlap megérkezését nyugtáztad. Nem kaptuk meg a januári lapodat, sem a február 15-én

postázott leveledet. Örülnénk, ha küldhetnénk valamit. Sokat emlegetünk, amikor asztalhoz ülünk, meg máskor is. Küldünk neked pénzt, és Magduskának is. Magduska és Nusi szüleit elszomorítja, hogy a lányok nem adnak életjelet magukról. Már az is elég lenne, ha csak pár sort hozzáírnának a te leveledhez… Ha megengedett, kérjük, írj a rokonaidról és ismerőseidről! Mi mindnyájan egészségesek vagyunk. Türelmetlenül várjuk leveleidet, és csókolunk. Csókollak: Milan Csókollak. Opa Én is: Mama2 Lenke is kifejezte a posta megbízhatóságát illető kétségeit. Bár a legmagasabb rangú Gestapo-tisztnek dolgozott a táborban, ami több kiváltsággal is járt, nem mindig kapta meg a leveleit. 1943. április 2. Drágáim, először is még sok boldog születésnapot kívánok, Mama, ha megkésve is. Mindnyájatoknak jó egészséget és szerencsét kívánok, és azt, hogy a következő születésnapot együtt ünnepelhessük. Ezúttal sajnos ajándékot nem küldhetek, de remélem, megbocsátjátok ezt nekem. Megkaptam Lilly március 9-én kelt lapját. Azóta is türelmetlenül várom az újabb leveleket, de sajnos mindhiába. Miért nem írtok gyakrabban? Kis csomag kolbászt és sajtot megengedett küldenetek. Itt nincs semmi újdonság: dolgozom, mint eddig, és Istennek hála jó egészségnek örvendek. Sok szeretettel ölelek mindenkit. Lenke3

A lányok Poprádra érkezésének első évfordulója egyben Franz Wunsch születésnapja is volt. 21 éves lett. Pontosan egy évvel korábban a lányok könnyek között hagyták el otthonukat, mert elszakították őket a családjuktól. Most szinte már arcizmuk sem rándult, ahogy figyelték a legújabb, Görögországból befutó, 2800 férfit, nőt és gyereket számláló

transzport érkezését – közülük 2191 főt azonnal elgázosítottak. Az aznap regisztrált 192 női rabot 38 721-től 38 912-ig számozták; a 417 férfi számozása 109 371-nél kezdődött.4 A görögök ruháinak és egyéb holmijának válogatása közben Rita, a kápó bejelentette, hogy előadóművészekre van szüksége. Bazári majmokra. Rabszolgákra, akik a munka mellett még szórakoztatják is uraikat. Visszautasítani nem lehetett. A fellépők között csak egyvalaki volt, aki őszintén énekelte a hagyományos születésnapi dalt, és szívből éljenezte az ünnepeltet. „Milyen jó, hogy megszülettél, másként hiányoznál. Milyen jó, hogy együtt vagyunk! Boldog születésnapot!”5 Ahogy Helena a többiekkel együtt, mindenki füle hallatára énekelt Franz Wunschnak, vajon úgy érezte-e, hogy e sorok titkos üzenetet hordoznak? Valóban boldog volt, hogy együtt lehetnek, és hogy a férfi megszületett? El tudta volna képzelni az életét nélküle? A Stockholmszindróma fogalmát akkoriban még nem ismerték, de a jelenség nyilván létezett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Helena őszintén beleszeretett az ifjú SS-tisztbe, és a fiatalember is szerelmes volt belé. Haláláig a tárcájában őrizte a fotót, amelyet a lányról készített. De kapcsolatuknak tagadhatatlanul meghatározó eleme volt a hatalom – amely kizárólag a férfi kezében összpontosult. Helenának nem volt választása. Legalábbis, ha túl akart élni. Persze Wunsch rajongása Helenát a többi rab fölé emelte. „Ha kértem volna, [Franz] megvédett volna bárkitől. A többi nő háborgott a kapcsolatunk miatt. Meg is volt rá az okuk. Csak egy szavamba került volna, hogy a negyedük eltűnjön.6 De nem éltem a lehetőséggel.” Szokatlanul nagy hatalom egy fogolynak – még szokatlanabb, hogy nyíltan be is ismerje. Ugyanakkor Helena tagadja, hogy testi kapcsolat is lett volna köztük Wunschsal. Korai beszámolóiban azt állítja, csak egy-két szót váltottak egymással. Később azonban beismeri: „a végére már őszintén szerettem”. 7 Amikor megkérdeztem Edithtől, hogy látta-e Helenát dolgozni, felnevetett. „Hát nem sokszor. A fiú sem a feladatával volt elfoglalva. A ruhakupacok fölött, a magas polcokon bújtak el. Helena csak magával törődött, és azzal, hogy milyen szerelmes.” Helena kritikusai úgy vélik, csak Wunsch miatt „maradt életben”, de a férfi nem volt mindig jelen, hogy megvédje. „Húszezerszer is meghalhattam volna valahol máshol” – mondja Helena. Wunsch súlyos büntetést kockáztatott, ha kapcsolatuk híre felettesei fülébe jut. Helena pedig nyilván

az életével fizetett volna. A foglyok azonban maguk között nem kezelték éppen hadititokként a románcot. Sok túlélő megemlíti Wunsch és Helena kapcsolatát. „Mindnyájunkat dühített” – mondja Eta Zimmerspitz (#1756). Mire megérkezésük első évfordulóján túlhaladtak, a lányok szervezete már „beletanult” a túlélésbe, magyarázza Edith. „Nem mintha a külső tényezők javultak volna, a testünk viszont kezdett mindenhez hozzászokni – az időjáráshoz, az általános életkörülményekhez. Amikor megérkeztünk, még nem tudtunk semmit, de ekkor már tudtuk”, hogyan kell túlélni. Az éhezés gyengíti a testet és tompítja az elmét, de ha a szervezet hozzászokik a táplálékhiányhoz, képes alkalmazkodni hozzá, és kevesebből is fenntartani magát – legalábbis egy darabig. A női altábor népessége ekkor valamivel több mint 15 ezer fő volt, de az újonnan regisztráltak számozása már közel járt a 40 ezerhez. Egy év alatt több mint 24 ezer regisztrált nő halt meg a táborban, a legtöbben zsidók. Az aktuális létszámot kitevő 15 ezer nő közül 10 ezer fő besorolása „munkára nem hasznosított” volt, 2369 nőt „fizikailag alkalmatlan” jelzővel láttak el. Utóbbiak valószínűleg a rabkórházban és a 25-ös blokkban fekvő betegek lehettek. Így, hogy már minden hónap végén feljegyezték a női altábor halálozási adatait, történetük elmosódott lapjai kicsit tisztábban láthatók. Az 1943. márciusi adatok súlyos veszteségekről árulkodnak: 3391 nő halt meg a táborban, közülük 1802 gázkamrában. Ez azt jelenti, hogy 1589-en betegség, éhezés, orvosi kísérletek vagy erőszakos cselekmények következtében vesztették életüket.8 A még mindig tomboló tífuszjárvány miatt Höss parancsnok elrendelte, hogy a rabokat szállító járműveket rendszeresen fertőtlenítsék. A táborból elszállított foglyok ruháit is ki kellett főzni.9 A sorok között olvasva egyértelmű, hogy a rabokat a gázkamrákba vivő teherautókról van szó. Mi mással lehetne magyarázni, hogy a ruhák fertőtlenítését előírja, de a viselőikről nem tesz említést?

A teherautókat a női altáborból ki- és bevezető, a Leichenkommandónak segítő lengyel férfiak mindig ételt kértek a lányoktól, Bertha és a többiek pedig nagylelkűen megosztották velük, ha egy kis pluszélelemhez jutottak. A férfiak mindig tudtak valamit a kinti világról, és a tél vége felé tájékoztatták a lányokat, hogy néhány hét múlva elérkezik a pészách. Érthető módon ekkorra már többen elvesztették a hitüket. „Kinek volt szüksége a vallásra azon a helyen? – veti fel Edie (#1949). – Nem is

engedték, hogy gyakoroljuk a hitünket. De miután minden mástól is megfosztottak, kit érdekelt?” Berthát például érdekelte. Néhány barátnőjével elhatározták, hogy vállalják a veszélyt, és megtartják a szédert. A 27-es blokk többi lakójának is szóltak, és elkezdték beszerezni az ünnepséghez az ételeket. Az egyik lánynak sikerült mazsolát csempésznie a „Kanadából”, egy másik pedig citromot és cukrot organizált a konyhásoktól. Így a víz kivételével megvolt minden hozzávaló ahhoz, hogy mazsolabort készítsenek. A Leichenkommando tagjai hozzá tudtak jutni tiszta ivóvízhez, de kellett valami edény. Valószínűleg Margie-ét használták. Az éj közepén a lányok az épület közepén álló fatüzelésű kályha tetejére rakták az edényt a hozzávalókkal, és vártak. Azt mondják, ha figyeljük a fazekat, sosem forr fel a víz – ha közben az ember az életét is kockáztatja, még lassabbnak tűnik a folyamat. A birkenaui éjszaka vihar előtti csendjét mindig megtörte egy-egy pisztolylövés, egy rémálmoktól gyötört rab nyögése, halálhörgés, vagy egy elsurranó patkány neszezése. Azon az éjjelen azonban a 27-es blokkban a misztérium rezgett a levegőben. Ez az Örökkévaló műve volt: hitük tiltott gyakorlásától úgy érezték, érdemes élni. Az ellenállás erősíti a lelket. Amikor nagy sokára felforrt a víz, beledobták a mazsolát, hozzáadták a citromot és a cukrot, és egy kendővel lefedték az edényt, hogy ne hulljon bele a por. Az egyik koja legmagasabb polcára rejtették, hogy a patkányok ne másszanak bele. A bornak most már csak forrnia kellett, így hát nyugovóra tértek.10 Valaki 24 óránként megkavarta a főzetet a kanalával. A második napon megjelent néhány buborék, a harmadikon a mazsolák a felszínre úsztak, és kezdtek kifehéredni. A folyadék halvány borostyánszínt öltött. Működött! Egy hét után a bor sötétbarnára váltott – nem a leggusztusosabb szín, de mégiscsak bor volt. A lányok tiszta ruhán át a táljaikba szűrték, aztán vissza az edénybe. Lefedték, és visszatették a rejtekhelyre pészáchig. Dr. Claubergnek más elképzelései voltak a húsvét megünnepléséről.11 Kiválasztotta Peggyt és „még négy-öt lengyel lányt, akik szintén már régóta voltak a táborban” a sterilizációs kísérleteihez. „Gyönyörű csíkos ruhába öltöztettek, csinos háromnegyedes hosszú kabátba, és csodaszép kendőt köthettünk a fejünkre. Már egy kis hajam is volt.” Reggel ott álltak az ajtó előtt, amikor Erna, az egyik szlovákiai doktornő, aki Manci Schwalbovával dolgozott, meglátta őket.

„Mit kerestek itt?” – kérdezte. „Nem tudom, miért vagyunk itt” – felelte Mara. Erna azonnal bement dr. Clauberghez, hogy beszéljen vele. „Nem azokon kellene kísérleteznie, akik már egy éve Auschwitzban vannak – mondta az orvosnak. – Rajtuk már nincs mit kísérletezni. Nekik már menstruációjuk sincs. Semmi. Jobban jár, ha az újakkal próbálkozik, a legutóbbi transzportokból.” Tíz perccel később kiment a várakozókhoz, és így szólt hozzájuk: „Lányok, indulás vissza a blokkotokba! Dolgozni fogtok.” Az Eperjesről származó, gyönyörű, formás Martha F. (#1796) nem volt ilyen szerencsés. 1942. április 1-jén Höss parancsnok kijelölte a 10-es blokk épületét dr. Carl Clauberg professzor, tartalékos SS-vezérőrnagy (Gruppenführer der Reserve) számára, hogy ott folytassa női pácienseken végzett sterilizációs kísérleteit.12

Abban az évben a szédereste más volt, mint az előzőben, amikor a lányok spontán módon imádkozni kezdtek. A zsidók szerte Európában titokban ülték meg az ünnepet a lágerekben, gettókban és rejtekhelyeken, vagy a látszólagos szabadságban.13 Az ősi hagyomány összekötötte Berthát és barátait egy tágabb világgal: egy láthatatlan, spirituális dimenzióval. Nem voltak egyedül Auschwitzban. A szertartás hitsorsosaik ezreivel kapcsolta össze őket, akik közül sokan hasonló, vagy még rosszabb helyzetben voltak, mint ők egy évvel korábban. Mégis imádkoztak. „Az életünkkel játszottunk – magyarázza Bertha –, de megérte.” Ha már úgyis azért büntetik őket, mert zsidók, miért ne viselkedjenek zsidóként? Ahogy a nap alászállt, és odakint az árnyékok hosszúra nyúltak, a 27-es blokk lakói összeültek fekhelyeiken. Egyikük hébertanár volt, ő magyarázta el a rituálét és vezette az imádságot, ahogy otthon a rabbi szokta. A házi készítésű mazsolabort kitöltötték piros tálkáikba, és a fejük fölé emelték. Az egyik lány becsempészett néhány szem burgonyát. Maceszük persze nem volt, de micsoda ínyencségnek számított az a kis krumpli! A szertartás lelki táplálékul szolgált számukra, és szenvedéseikben közelebb hozta az Örökkévalót. Ha az Úr kivezette őseiket Egyiptomból, csak nem hagyja az övéit most rabszolgaságban? „A sötétben a szabadulásért fohászkodtunk.”

Harmincadik fejezet

Levelezőlap fotója, készült a Eugene Hartmannal folytatott 1996-os interjú során USC SOÁ ALAPÍTVÁNY – VIZUÁLIS TÖRTÉNELMI ÉS OKTATÁSI INTÉZET; SFI.USC.EDU.

1943. május 6. Kedves Lenke! Ma kaptuk meg a lapodat. Hetente felváltva írunk neked – és hidd el, nagy szeretettel tesszük! Útnak indítok majd egy csomagot is, de sajnos mostanában minden olyan bizonytalan és nehéz. Ruhákat és harisnyát küldök neked. Egyébként minden rendben. Csak miattatok aggódunk. Jött valami Nusitól [olvashatatlan], de Magduskától semmi! Olvastuk a

Wahrmannová lányok [szintén az első transzporttal vitték el őket Eperjesről] tábori lapjait is, szüleikkel gyakran találkozunk. Kérlek, add át nekik jókívánságainkat! CSÓKOLUNK! Pipapio [Nagypapa], Lilly, Milan

Ezzel egy időben Lenke levelet küldött a bátyjának, Simonnak, amely bepillantást enged abba, milyen volt az élete funkcionáriusként.1 Megírja, hogy a foglyoknak pénteken osztják ki a postát, és sajnálkozik: „decemberben nem tudtam írni”, mert „beteg voltam egypár hétig”. Az a tény, hogy beteg volt, mégis visszatérhetett a munkájához, sokat elárul arról, milyen magas pozíciót töltött be a láger lakói között. „Van itt még néhány lány Eperjesről, akikkel néha együtt töltjük a szabadidőnket – számol be. – Sok új barátot is szereztem.” Nem csoda, hogy a család nem értette a helyzetet. Ha sok lánnyal találkozik Eperjesről, az unokatestvérei hogyhogy nincsenek köztük? Ez az első levele, amelyben rejtélyes dolgot említ: „Nusi és Zola az unokatestvérünkkel, Zsenkával vannak.” Mama és Lilly szinte azonnal válaszolt. „Magduska anyja [Irma] nagyon beteg, Béla sokat sír Magduska után, és haragszik rád, hogy egy sort sem írtál róla. Nusi anyja is szeretné tudni, mi van… Ki az a Zsenka?”2 A rabok sokszor olyan óvatosan fogalmaztak, hogy szeretteiknek nem sikerült megfejteni kódolt üzeneteiket. De a fentiekből sejthetjük, hogy 1943 májusára a sugárzó arcú Hartmann Nusi már halott volt. A családjának küldött tábori lapot alighanem vele is előre megíratták, és amikor elküldték, ő már nem volt az élők sorában. Magduska sorsát még mindig homály fedte.

„Dreschler ronda volt”3 – mindenki ezt mondta. Nagy kapafogai akkor is kilátszottak, ha megpróbálta becsukni a száját. Rendszeresen verte és minden módon zaklatta a rabokat, akik egyszerre gyűlölték és féltek tőle. Senki sem szerette volna hallani, hogy az ő számát ordítja, dühösen, mintha a halálos ítéletét mondaná ki. Edith és Elsa egy nap mégis meghallották. Edithnek már Dreschler rikácsolásától is felállt a szőr a hátán. Most akkor mi lesz? – 1970! Még mindig a szabadban? A legundorítóbb SS-tiszt hangja Damoklész kardjaként függött a fejük fölött. Elsa rémülten pillantott fogadott testvérére. Merjenek a rettegett

felügyelőnő színe elé járulni, vagy inkább fussanak? De ugyan hová futhatnának, főleg Edith, aki még sántít is? Edith lassan, szemét lesütve megfordult. Dreschler rájuk mutatott, és a botjával majdnem megütötte a blokkfelügyelőt. „Hogy engedheted, hogy az ilyen rabok külső munkán dolgozzanak? – bökött Edith aprócska arca és Elsa rémült ábrázata felé. – Már régóta itt vannak. Kiérdemelték, hogy valami könnyebb munkát kapjanak, ne kelljen esőben-hóban-fagyban robotolniuk! Adj nekik jobb munkát!” Gizi, a blokkfelügyelő, aki szintén az első transzporttal érkezett, és nem épp arról volt híres, hogy nagyon kedves vagy becsületes, megvetően pillantott a lányokra. – Most! – üvöltötte Dreschler egyenesen Gizi arcába. – Te! 1970-es! Stubendienst! – kiáltott Edithre Gizi. Edith tétovázott. Elsa sem mozdult. – Te is! – intett a blokkfelügyelő Elsának. – Befelé! Edith és Elsa sietve kiállt a sorból, és bementek a barakkba, mielőtt még Dreschler felügyelőnő meggondolná magát. A fehérkendősök között töltött rövid időtől eltekintve Edith már majdnem másfél éve a szabadban dolgozott. Kevesen élték túl ilyen sokáig a kinti munkát, különösen nem az első transzportból. Edith el sem akarta hinni a szerencséjüket. Az életük hirtelen sokkal jobbra fordult. Többé nem kellett minden percben az SStisztek és kutyáik árgus szeme előtt, a szeszélyeiknek kitéve robotolniuk. Igaz, pár héttel később Dreschler akkora pofont kevert le Edithnek, hogy elrepült, és centiméterekkel az elektromos kerítés mellett kötött ki. Annyira azért most sem voltak biztonságban. A takarítói munka „mintha egy egészen új korszak kezdetét” jelentette volna. Stubendienstként, barakkszolgaként nagyon korán keltek, hogy átvegyék a teherautón érkező hatalmas teásbödönöket. Sorakozó előtt kitöltötték a teát, utána rendbe tették a barakkot és a kojákat, kiszedték a kályhából a hamut, felsöpörték a földpadlót, este pedig kiosztották a kenyeret a munkából visszatérő lányoknak. Első, új beosztásukban töltött estéjükön az egyik takarító behívta őket a blokkfelügyelő szobájába, és adott nekik egy kis pluszkenyeret. Megmutatta nekik, hogyan vágják úgy négyfelé a veknit, hogy a közepe megmaradjon a blokk funkcionáriusainak. Edith olyan sokáig végzett nehéz fizikai munkát,

hogy a szíve most is azokhoz húzott, akik odakint robotoltak. Miért járna a könnyebb munkáért több étel? „Nekem nem kell! – fakadt ki. – Lopott kenyeret nem eszem! Lehet, hogy emiatt hal éhen valaki. Ez a kenyér nem az enyém. – Aztán ránézett az őket kínáló lányra, aki húsosabb volt, mint bárki más a blokkban. – És neked sincs szükséged rá.” „Micsoda? – kiáltott rá felháborodva a lány. – Azt hiszed, azzal, hogy nem eszed meg ezt a falat kenyeret, bárkin is segítesz? Nem tehetsz semmit!” „Neked kell elszámolnod a lelkiismereteddel – sziszegte Edith. – A te döntésed. Ez meg a miénk.” Elsa bólintott. „Nem kell ez a kenyér.” Beérték a nekik járó fejadaggal, és nem engedték, hogy a többiek szerencsés pozícióval járó mohósága megfertőzze őket. Mások talán nehezen tudtak volna ellenállni a kísértésnek, de Edith és Elsa számára ez is a lázadás egy formája volt. Újabb példa arra, hogy ennyi embertelenség közepette hogyan próbálták fiatal nők mégis megőrizni emberi méltóságukat és értékrendjüket. Vasárnap, amikor a férfiak hozták a leveseskondérokat, Edith és Elsa segített kiosztani az ebédet a piros tálakba. Most először voltak olyan pozícióban, hogy segíthettek másokon. A többiek hamar rájöttek, hogy ők megkavarják a levest, így zöldség- és húsdarabok is jutnak a tányérokba. Megindult a sustorgás a sorok között. „Edith és Elsa megkeveri a levest. Álljunk át hozzájuk!” Többen át is álltak, és megköszönték nekik, hogy egyenlően osztják el az ételt. Az éhezés fukarrá teszi az embereket, ugyanakkor minden kis sérelmet jól az emlékezetükbe vésnek. A túlélők pontosan fel tudják idézni, ki lopott tőlük, de azt is, hogy ki adott nekik egy falattal többet. Stubendienstként dolgozni eleinte talán megkönnyebbülést jelentett, de a táborban mindig történt valami, amiből a rémálmok táplálkozhattak. Egyik délután Edithnek elintéznivalója akadt, és amikor visszatért a 13-as blokkba, Elsa fuldokolva zokogott az ágyon. Az egyik nő a terhessége ellenére keresztülment a regisztráción. Néha előfordult az ilyesmi. A hasa még nem volt akkora, hogy az érkezésekor feltűnjön az SS-nek, aztán pedig a rabruha eltakarta, és épp nem tartottak szelekciót, hogy felfedezhették volna. A nő vajúdni kezdett, és Elsa rohant dr. Manci Schwalbováért. A lágerben veszélyes dolog volt gyermeket szülni. A sírás magára vonhatta az SS vagy

az egyik besúgójuk figyelmét. Bárki, aki segített a kismamának, a gázban végezhette. Csak egyféleképp lehetett megmenteni az anyát: ha megszabadulnak az újszülöttől. Kora délután volt – még nem érkeztek meg a teherautók, hogy elvigyék a barakkok elé kihordott holttesteket. Elsának kellett a kisbabát a hullák alá rejtenie, hogy az SS-felügyelők észre ne vegyék, mert azonnal vizsgálatot indítottak volna. A baba sírt, amikor ott hagyta. A könnyektől vörös szemű, hisztérikusan levegő után kapkodó Elsa elmondta Edithnek, mi történt. Egymást átölelve zokogtak. Az anya a középső polcon feküdt, bénultan az elszenvedett sokktól. Melléből csöpögött a tej, amelyet nem adhatott oda a kisbabájának. Edith most is könnyezik, amikor felidézi a történteket. „Hogy élhettem túl mindezt ?” – kérdezi zokogásba fúló hangon. Hogy volt erre képes bárki?

Frida Zimmerspitz (#1548), ígéretéhez híven, megérkezése óta azt tervezgette, hogyan szökjön meg Auschwitzból a húgaival.4 Legkisebb húga, Margit négy unokatestvérükkel együtt egy későbbi transzporttal került a táborba. „Nagy családunk volt a lágerben, és nem akartuk, hogy bármelyikünk is hiányt szenvedjen, ezért néhányan [például a zsidó kápó, Frances Mangel-Tack] olyan pozíciót szereztünk, amely védelmet biztosíthatott a többiek számára – meséli Eta Zimmerspitz (#1756). – Nehéz elmagyarázni…” Megérteni viszont nem nehéz. A családtagok segítették egymást. Frances Mangel-Tack elintézte, hogy azok, akik nem kaptak tisztséget, a „Kanadában” dolgozhassanak. Eta és húga, Fanny (#1755), valamint egy másik unokatestvérük, Martha (#1741) egy blokkban lakott unokatestvéreikkel, a Zimmerspitz nővérekkel. Ennek előnyükre kellett volna szolgálnia, de a négy nővér összezárt, és még az unokatestvéreiket sem engedték be a köreikbe. Frida úgy irányította az egész blokkot, mintha a Zimmerspitz-klán hűbérbirtoka lett volna. Azt is tudták, hol kell behízelegniük magukat. „Igen népszerűek voltak” – mondja róluk unokatestvérük, Frances Mangel-Tack. SS-körökben talán igen, de a rabok között semmiképp. Fridáról azt gondolták, hogy az SS-nek kémkedik. „Nem voltak valami kedvesek” – mondja róluk Ružena Gräber Knieža (#1649). Egyikük egyszer rákiáltott Ruženára, miközben toppantott a

lábával: „Hát te még élsz? Még mindig itt vagy? Azt hittem, már ezer éve meghaltál!” Eta Zimmerspitz beszámolója szerint a nővérek a lecsippentett pluszkenyeret sem osztották meg velük. A legrosszabb fajta funkcionáriusok közé tartoztak, akik hatalmukat fitogtatták a szerencsétlenebbek előtt, és a megszerzett javaikkal kereskedtek a Kanada-kommandón keresztül, az ételt aranyra, gyémántokra és ékszerekre cserélték. Az SS-nek „tetszett, hogy [Frida] kémkedik nekik – magyarázza Frances Mangel-Tack a USC Soá Alapítványnak adott nyolcórás interjúban. – De valójában ellenük kémkedett.” Frances beszámolója szövevényes és zavaros. Úgy beszél, mintha a hallgatóság minden említett szereplőt ismerne, és nehéz követni, hogy éppen kiről beszél. Ha azonban az általa elmondottakat összevetjük unokatestvérei és más túlélők beszámolóival, világosabb képet kapunk arról, miben mesterkedtek Fridáék. Az egészet a kapzsiság mozgatta. Az SS-tisztek csempészáruhoz akartak jutni a „Kanadából”, hogy hazaküldjék a családjuknak. A nővérek kiterjedt cserekereskedelmet folytattak a fehér- és piroskendősökkel, ételt ajánlottak az értéktárgyakért. Az így összegyűlt áruért pedig különengedményeket kaptak az SS-tisztektől. A Kanada-kommandó tagjai életüket kockáztatva csempészték ki az értékeket a zsebükben vagy a cipőjükben, aztán felkeresték Zimmerspitzék blokkját, ahol ételre vagy gyógyszerre cserélték szerzeményüket. „Undorító volt, amit műveltek – mondja Ružena Gräber Knieža. – Kenyeret árultak az éhezőknek.” Az aranyat azonban nem lehet megenni, ezért Auschwitzban kevesebbet ért, mint a kenyér. Végül egy magas rangú SS-tiszt fülébe jutott, hogy az egyik nővér a rabok illegális hálózatának dolgozik. „Volt egy német nő Ravensbrückből, aki a bordélyházat vezette, és Margit […] kikotyogott neki valamit – meséli Frances Mangel-Tack. A madám pedig kétségkívül beárulta az SS-nek. – Nagyon komoly dolgok derültek ki.” Ám annál még sokkal komolyabb szervezkedés folyt, mint azt a madám vagy az SS sejtette volna. A nővérek nemcsak az ellenállási mozgalmat segítették: közben a saját szökésüket is előkészítették. Mielőtt munkába indultak volna a Kanada-kommandó éjszakai műszakjába, Frida, „akinek a legnagyobb volt a szája”, behívta unokahúgait, Marthát, Etát és Fannyt a blokkfelügyelői szobába. A nővérek leültették a három lányt, és a lelkükre kötötték, hogy vigyázzanak egymásra és magukra. Különös pillanat volt,

mintha megnyitnák a szívüket előttük. Eta és Fanny örült, hogy unokanővéreik végre érdeklődést mutatnak irántuk, hiszen korábban mindig elutasítóan, sőt néha kimondottan durván bántak velük. Eta, a húga és Martha unokatestvérük aznap este bizakodva indultak dolgozni, hogy mégiscsak megbirkóznak majd a lágerélet nehézségeivel. Reggelre Frida, Ružena, Malvina és Margit eltűnt. A lányok a blokkban zavarodottan néztek körbe. Hova lettek? Felsorakoztak a teaosztáshoz, aztán a létszámellenőrzéshez, de valahogy semmi sem volt a megszokott. Az SSfelügyelők ingerülten járkáltak fel-alá, és mindenkivel ordítoztak. Aztán az egyikük az unokatestvérekre mutatott, és a számukat kiáltotta. – 1755-ös és 1756-os, ki a sorból! Azonnal jelentkezniük kellett Auschwitz I-ben. „Azt hittük, valaki eljött a családunkból, és elintézte, hogy elengedjenek” – emlékszik vissza Eta. Egy kápó kíséretében épp a kapu felé tartottak, amikor unokatestvérük, Frances Mangel-Tack odarohant hozzájuk. „Be ne valljátok, hogy kik az unokatestvéreitek! – figyelmeztette őket szlovákul. – Mindenkit kivallatnak, akit Zimmerspitznek hívnak.” „Miért, mi történt?” – tudakolta Fanny. „Csak tartsátok a szátokat! – intette Frances. – Senkinek egy szót se!” Azzal otthagyta őket. Figyelmeztetése befészkelte magát Eta tudattalanjába. Az anyatáborba vezető úton volt elég idejük aggódni és idegeskedni. Miért mondta Frances, hogy ne vallják be, kik a rokonaik? Eta és Fanny némán vonult át Auschwitz I-be, ahol a 11-es blokkba, a Gestapo-irodába vezették őket. Az épületet halálblokként is emlegették, mert itt vallatták a rabokat. Általában csak politikai és orosz hadifoglyokat, de most négy fiatal lány állt odabent. Etát és húgát csak Frances figyelmeztető szavai menthették meg a kivégzéstől. A kihallgatószobából fájdalmas sikoly hallatszott. Női hangnak tűnt. A fekete, fényes rézgombokkal díszített egyenruhát viselő SSkihallgatótiszt végigmérte az előtte álló lányokat, és megkérdezte, ismerik-e a Zimmerspitz nővéreket. Eta szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Mintha megnémult volna. – Egy blokkban laktunk – felelte Fanny. – És?

– És ennyi. Ők voltak a blokkfelügyelőink és szobafelelőseink. Borzalmasan bántak mindenkivel. – Nem vagytok rokonok? – Nem. „Hogy mondhatod, hogy nem vagytok rokonok? – bökött a tiszt Etára. – Pontosan úgy nézel ki, mint Rosa.” Minden Fannyn múlott. Eta még mindig nem tudott megszólalni. „Ugyanaz a vezetéknevünk, de nincs köztünk vérségi kötelék – hazudta Fanny. – Auschwitz-Birkenauban sok a Zimmerspitz. Ahogy a Friedman is.” – Még csak egy falat kenyeret sem kaptunk tőlük soha – érvelt tovább Fanny. – Kérdezzen meg bárkit! Eta bólintott. Ez igaz volt. Soha, egy falat kenyeret sem. A nővérek fukarságának híre bizonyára eljutott az SS fülébe is, mert ez az érv hatott. Világos volt, hogy a lányok semmit sem tudnak. Visszamehettek Birkenauba. Még senki nem örült ennyire, hogy visszatérhet a földi pokolba.

Hogyan kapták el a Zimmerspitz nővéreket? Ružena Gräber Knieža úgy tudja, egy lengyel fogoly árulta be őket az SS-nek, abban a reményben, hogy cserébe enyhítik a büntetését. Frances szerint a madám volt a besúgó. Eta azt mondja, évekkel a háború után találkozott egy lengyel férfival Izraelben, aki azt állította, ő volt az összekötő, aki kintről próbálta segíteni a szökést. Ha így volt, a lányok ravaszul kitervelték a dolgot, mert mindenki tudta, hogy az SS-tisztek gyakran elfogadják a megvesztegetést – aztán mégis elárulták a szökni próbáló rabokat. A szokásos történet: a szabadságért le kellett fizetni egy SStisztet vagy valakit a táboron kívül. De ha egy tiszt lefülelt egy szökési kísérletet, vagy elkapott egy menekülni próbáló foglyot, jutalmul egy hét kimenőre, vagy akár előléptetésre is számíthatott. Bármi történt is, egyik lány sem jött rá, hogy a nővérek azért bántak velük ilyen kegyetlenül, hogy megvédjék őket: ha valakivel kicsit is kedvesek, veszélybe sodorják, és kiteszik a kínvallatás kockázatának. Úgy óvták meg unokatestvéreiket és a többieket, hogy undokul viselkedtek velük. Az értéktárgyak, amelyeket megszereztek, mind az ellenállási mozgalmat gazdagították. Ők csak szabadságra vágytak. Nem tudjuk, hogy szökésükről, elfogásukról vagy kivégzésükről miért nem készült feljegyzés. Csak a családtagok és rabtársak beszámolóira

támaszkodhatunk. Talán az SS túl kínosnak találta az ügyet, ezért inkább elhallgatták? Végtére is négy fiatal zsidó lány túljárt az eszükön. Nagyon keveseknek sikerült megszökni Auschwitz-Birkenauból. A zsidó nők közül szinte senki meg sem próbálta. A férfiak szökési kísérletei rabszámukkal és nevükkel együtt szerepelnek az Auschwitz Chronicle lapjain, de a Zimmerspitz nővérek szökéséről vagy kivégzéséről egy szó sem esik. A Jad Vasemben sincs róluk feljegyzés, kivéve egy áthelyezési listát az Új-Berlin nevű táborrészre. Az auschwitzi halottaskönyvekben sincs semmi. A Zimmerspitz nővéreket mintha kifelejtették volna a történelmi dokumentumokból. Hallótávolságon belül, hogy egymás szenvedésétől megtörjenek, a nővéreket „borzalmasan megkínozták. Gyakorlatilag darabokra vágták őket. Rettenetes volt” – mondja Frances. Taube a beszámolók szerint összeverte Fridát, és sorakozónál a rabok elé hurcolta, hogy példát statuáljon vele. A Zimmerspitz nővéreket azonban kemény fából faragták. Az SS semmit sem tudott kiszedni belőlük. Még a nagyszájú Frida is hallgatott. Négyük közül őt végezték ki utoljára.

Harmincegyedik fejezet1

FOTÓ A JAD VASEM HOLOKAUSZT EMLÉKKÖZPONT ARCHÍVUMÁBÓL

1943. szeptember 16. Lilly, mint mindig, vidám lapot írt, sok apró pletykával, amelyeknek számunkra nincs sok jelentőségük. Házasságkötések, egészségügyi problémák, egyéb hírek. Ezek arról árulkodnak, hogy Kelet-Szlovákia zsidó közössége élte tovább hétköznapi életét, annak ellenére, hogy sok rokonuk és barátjuk sorsa rosszra fordult. Hartmannék továbbra is gazdálkodtak, de „nincs semmilyen segítségünk” – panaszkodik Lenke anyja. A posta is nehezen juttatta célhoz a küldeményeket. Lenke két levele, „a július 15-i és

az augusztus 15-i”, szinte egyszerre érkezett. A cenzúra sokkal aktívabbá vált. A tábori lapok közepéből vagy széléből darabokat vágtak ki, így az üzenetek egyes részei nehezen értelmezhetők. A naiv mondatot azonban, „Reméljük, visszatérsz közénk!”, gyakran átengedték.

Dr. Manci Schwalbovának sok lány köszönhette az életét, de más zsidó orvosok és nővérek is segítették rabtársaikat. A lengyel Sara Bleich (#1966) viszonylag könnyű munkát kapott a piroskendősöknél, habár „a rabok ruhájának válogatása nem volt épp kellemes feladat, mert csupa vér és piszok volt az összes”. Idához hasonlóan Sara is elkapta a tífuszt. 1943-ban máshogy kezelték a betegséget, mint az előző évben. Sara befeküdhetett a kórházba, ahol három hétig ápolták, aztán megjelent „maga az ördög”: egy új orvos, aki májusban érkezett Auschwitzba. Végigsétált a kórteremben, és kiválogatta, kit küldjenek a gázba. Egy zsidó doktornő kirángatta Sarát az ágyából, és elbújtatta egy hordóban, amelynek pokrócot dobott a tetejére. „Ezzel megmentette az életemet.” Sara egyike az első lányoknak, akik megmenekültek dr. Josef Mengele karmaiból. A rabkórház betegei közül nagyon kevesen maradtak volna életben az ilyen bátor és talpraesett zsidó orvosnők nélkül, akik elrejtették őket a fehér köpenyes sorozatgyilkosok elől. „Mengele olyan szép férfi volt, hogy az embernek nehezére esett elhinni, milyen szörnyűségekre képes – mondja Eta Zimmerspitz (#1956). – Fiatal fiúkat közösülésre kényszerített egymással, ő meg nézte.” A modern kori Frankensteint, aki örömét lelte ártatlanok kínzásában, és előszeretettel kísérletezett férfiakon, nőkön és ikreken, mindenki igyekezett elkerülni. Voltak azonban funkcionáriusok, mint például Ella (#1950) és a nővére, Edie (#1949), akiknek rendszeresen találkozniuk kellett vele. Ella titkárnői tapasztalata és szép kézírása rögtön felkeltette a rettegett orvos figyelmét, és „előléptette” írnokká a „szaunába” – így nevezték azt a helyiséget, ahol az új foglyokat regisztrálták: meztelenre vetkőztették, fertőtlenítették és (1943-tól) tetoválták. Feladata az új női rabok nevének és számának feljegyzése volt. Dr. Mengele oldalán Ella mindennap szembesült azzal, milyen törékeny az élet Auschwitzban. Gyöngybetűkkel írt, rendezett listáin fel kellett tüntetnie a kivégzésre és kísérletekre kiválasztott nők rabszámát is. Egy idő után újra előléptették, és tetováló lett belőle. Mindig „nagyon kicsi és szép” számjegyeket rajzolt, és próbálta az alkar belső oldalára, kevésbé látható helyre felvinni a tintát.

Ella nem beszél arról, hogyan birkózott meg a lelki teherrel, amikor Mengele mellett kellett dolgoznia. Még Edie is, aki pedig ritkán fogy ki a szóból, nehezen találja a szavakat, ha eszébe jut az a szörnyeteg. „Mindenki reszketett, amikor Mengele belépett [az irodába]. El sem tudom mondani [milyen volt]. Ha ránézett az ember, látta rajta a fojtott dühöt. Ezt a sötét… sötét ürességet. Borzalom.” Ria Hans (#1980) a kórházban dolgozott Mengele érkezésekor. A doktor folyamatosan szidalmazta és sértegette, miközben arra kényszerítette, hogy halálos fenolinjekciót adjon be a muzulmánnak nevezett, csonttá aszott raboknak. Edith elmondása szerint Riát tetten érték, amikor egy női fogolytársán próbált segíteni. „Büntetésből a 11-es blokk állócellájába zárták, hat hónapra.” Évekkel később, amikor a túlélők kárpótlást igényelhettek a német kormánytól, egyikük, aki névtelen kívánt maradni, leírta, hogyan kísérletezett rajta dr. Horst Schumann és dr. Josef Mengele. „Vírusokat fecskendeztek belém, hogy tanulmányozzák, hogyan reagál a szervezetem. Vért vettek, és figyelték, ahogy szenvedek. A beinjekciózott maláriától nem betegedtem meg, de a tífuszos lázat és több más betegséget is elkaptam, amelyeknek még a nevét sem tudom. Ebből a hat hónapig tartó időszakból csak homályos emlékeim maradtak, mivel folyamatosan rosszul voltam.”2

Az 1943-as év előrehaladtával több olyan lánynak, aki az első transzporttal érkezett, és még mindig a szabadban robotolt, sikerült jobb munkát találnia. Ružena Gräber Knieža, Rena és Danka Kornreich, valamint Dina Dranger immár a mosodában dolgozhatott, az SS szolgálati épületének pincéjében. Ugyanebben a házban lakott és végezte munkáját Lenke Hertzka és a többi titkársági funkcionárius. Mivel viszonylagos elszigeteltségben éltek, a mosodában és varrodában dolgozó lányok nem voltak kitéve a láger területén élő rabokat tizedelő járványoknak. Kilátástalan életükben reménysugár csillant. Ezekbe a különítményekbe bekerülni akkora szerencsét jelentett, aminek könyörületre és jóindulatra kellett volna ösztönöznie a kiváltságosokat. Így aztán Ružena Gräber megdöbbent, amikor egy vasárnap délután az egyikük anyja belopózott a pincébe, ahol a mosodai dolgozók pihentek. Szegény nő térdre rogyott, és kinyújtotta kezét 27 éves lánya felé. „Kint vagyok, és sírokat ások!” – panaszolta. Nyomorúságos látványt nyújtott. Ócska rongyok lógtak rajta, bőrét Birkenau mocska borította. A lány, Theresa undorodva hőkölt hátra a csont

és bőr lény elől, aki még nem volt ugyan muzulmán, de már nem sok választotta el tőle. – Ki vagyok én, hogy segíthetnék neked? – kiabálta. – Tűnj el innen, mielőtt elkapnak, és mindkettőnket megölnek! Azzal kidobta a saját anyját. „Nem tudom, lett volna-e módja vagy bátorsága segíteni neki – mondja Ružena. – De láttam, hogyan bánt vele. Rettenetes még csak rágondolni is. Normális körülmények között minden bizonnyal ő is kedves lány volt. De lám, milyen mélyre süllyedhet az ember, vagy kénytelen süllyedni.”

Ha valaki segített másoknak, nagyon megkeserülhette. Rose (#1371) több mint másfél éve dolgozott már a harmężei gazdaságban. Fácánt és nyulat nevelt, takarította a ketreceket és a szárnyasok udvarát. Büszke volt a munkájára, és szorgalmasan végezte. Egyszer még a kápót is helyettesítette, akinek el kellett mennie valahova. Egy nap meglátogatta a birkenaui rabkórházat, és az egyik nővér megkérte, hogy juttassa el a levelét a farmon egy másik fogolynak. Rose a cipőjébe rejtette a papírt. Egy ukrán besúgó észrevette, és azonnal beárulta az SS-nek. A lány kifelé tartott a kapun, amikor meghallotta az SS-őr vérfagyasztó kiáltását: – 1371, halt! Rose megdermedt. – Cipőt levenni! A levelet az ellenállás egyik tagja írta egy másiknak. Rose-t azonnal letartóztatták, és a śmiercibe, azaz a 11-es blokkba zárták, ahol a politikai foglyokat, ellenállókat és a Zimmerspitz nővérekhez hasonló szökevényeket vallatták, kínozták és végül általában kivégezték. Hónapokat töltött ott, s csak 1944 októberében engedték ki.

Irena Fein (#1564) hat másik lánnyal együtt az SS-tisztek családi otthonait járta, ahol a feleségek ház körüli munkákat végeztettek velük.3 Néha mostak, máskor egy-egy kiköltöző család után takarítottak. A megürült házak rendbetétele volt a legjobb munka: amíg dolgoztak, az SS-őrök odakint várakoztak, ők pedig rájárhattak a kamrában hagyott ételekre. Az éhezők minden gondolata az étel körül forog, és szinte minden túlélő aszerint értékelte a lágerben végezhető munkákat, hogy közben mennyi élelemhez juthatott hozzá, vagy járt-e érte pluszfejadag.

Irena meséli, hogy egyszer az egyik házban a háziasszony épp „krumplis káposztát főzött”. Míg a többiek elmentek takarítani és mosni, a ház úrnője megkérdezte tőle: „Segítenél felakasztani a függönyöket?” „Ja, gnädige Frau. Igen, asszonyom.” Irena felmászott a létrára, az asszony feladogatta neki a függönyöket, ő pedig felcsíptette őket a karnisra. „Milyen a táborban? Jól érzed magad ott?” – érdeklődött a nő. Irena tétovázott. Hogy hiheti ez a nő, hogy bárki jól érezheti magát Auschwitzban? „Kérem, ne kérdezze!” – felelte aztán. „Miért? Kíváncsi vagyok, milyen lehet. Nem engedik, hogy megnézzük.” „Nem beszélhetek róla.” „De miért nem?” „Mert elmondja a férjének, és akkor engem kivégeznek. Sajnálom.” „Miért, annyira rossz?” Irena nem válaszolt. Végzett az utolsó függönnyel, és lemászott a létráról. Már egy ilyen beszélgetés is elég volt ahhoz, hogy gázkamrában végezze, de a német nő mit sem sejtett erről. Keserű felismerés volt. „Még a feleségeik sem tudták, mi folyik a táborban.” A családi házak falain túl, alig néhány méterre tőlük, nőket és gyerekeket öltek halomra a gázkamrákban, vagy égettek el elevenen. Ez az asszony pedig egy olyan világban élt és nevelte a gyermekeit, ahol a tömeggyilkosságról mit sem tudtak, vagy kimagyarázták, hogy ne kelljen bűncselekménynek tekinteni. Hogyan élhetett valaki a holtak füstjét okádó kémények árnyékában úgy, hogy fogalma sem volt róla, milyen szörnyűségeket követ el a férje, a kollégái és az egész rendszer? Vajon azért nem tudták, mert ennyire ártatlanok voltak, vagy egyszerűen nem akarták elhinni az arcukba ordító igazságot? Az asszonynak nem kellett megköszönnie a segítséget, mégis megtette. Irena nem gondolta, hogy őszintén teszi, de azért biccentett, és rávágta: „Bitte”.

Lenke postacíme megváltozott, erről értesítette is a családját. Az újabb tábori lapokon „Új-Berlin” szerepelt, talán azt a területet jelölve, ahol az új blokkokat emelték 1944-ben a mosodai dolgozók számára.4 Lenke

rájöhetett, hogy a leveleit cenzúrázzák, és 1943. október 15-én valahogy sikerült táviratot küldenie a nagybátyjának és nagynénjének. Köszönöm kedves soraitokat, nagy örömet szereztek nekem. Nagyon várom az ígért csomagot. Csak dobjátok fel a vonatra! Olyasmit küldjetek, ami nem törékeny és nem romlandó, például kolbászt, szalámit, savanyú káposztát vagy halkonzervet. Tudtok portugál szardíniát küldeni az UZ postával? Ha írtok a nénikémnek, üzenjétek meg Papának, hogy ő is írjon nekem, mert rég hallottam felőle. Sajnos nem egy helyen dolgozunk [valószínűleg Magduskával], de tudom, hogy ő is ír majd nektek. Úgy hallottam, Nusi nem látogatott Herz tetébe.5 Lenke még mindig próbálta tudatni a családdal, hogy Nusi meghalt, a Hertz (szív) szóval a saját nevére utalva. Üzenete világos. Lenke szinte rögtön ez után kapott egy levelet Ernest Glattsteintől, aki családja és szomszédai után érdeklődött. Hálás lennék, ha tudatnád velem, hogy nővérem, Ilone Grunwald, sógorom, Marcel Brody, nagybátyám, Zeig Lefkovits és fia Robert, valamint dr. Kraus Béla – aki veletek szemközt lakott – együtt van-e Reginával és Dundival, és hogy a fent említettek mindnyájan Nusival érkeztek-e?6 Csak Nusi említésével kérdezhette meg feltűnés nélkül, mi történt a rokonaival. Néhány sorral lejjebb több nevet is megemlít az első transzportból. „Kérlek, üdvözöld a nevemben ismerőseimet: Wachs Sarát, Wahrmann Margitot, Ella Friedmant [#1950], és Edie Friedmant [#1949].”7

Decemberben tábori lap érkezett Hartmannékhoz Ellie és Kornelia Mandeltől, akik Nusival és Magduskával együtt utaztak. Ez a lap azon kevesek egyike, amelyek nem maradtak meg, de Magduska öccse, Jenő (Eugene), minden sorára emlékszik.8

Kedves Hartmann Úr! Köszönjük a kis csomagot, amelyet küldött. Jól vagyunk. Üzenetet kaptunk lányától, Magduskától és unokahúgától, Nusitól, gan ‘ednből [ , héberül mennyországot jelent]. Jól vannak. Kérik, hogy gyakran látogassák meg Káddis bácsit. Magduska tehát halott. Béla teljesen összetört. Jenő egészen megzavarodott. Magduska anyjának meg sem mondták. Bűntudat gyötörte őket, hiszen többször hibáztatták a lányokat, amiért nem írtak. Mit gondolhat róluk Lenke? Tud egyáltalán Magduskáról? A tábori lapokon alig említette, de nem is tehette volna. Mióta halottak a lányok? Hogyan haltak meg? Senki sem tudta. Életük és haláluk rejtélye örök kérdőjelként lebeg családtagjaik feje fölött, amelyre Auschwitz csonthalmai nem adnak választ.

Harminckettedik fejezet

FOTÓ A JAD VASEM HOLOKAUSZT EMLÉKKÖZPONT ARCHÍVUMÁBÓL

1943. december 1. Kedves Lenke! Remélem, megkaptad Vili levelét és Milan képét. Ott volt a csomagban a kabát, a szalámi és a gyógyszerek mellett. Tegnap küldtünk cipőt és kolbászt. Reméljük, hamarosan megkapjuk válaszodat, hogy sikerült-e odaadnod Katónak [Katarina Danzinger (#1843)]. Novemberben küldtünk ruhákat és 500 koronát, mostanára már oda kellett érniük. Az egyik csomag 3,5, a másik 2 kiló volt, alig bírtuk cipelni – megkaptad őket? Kérdezősködj Kató felől! Vili

reméli, hogy a sógornője meglátogatott téged. Béla nagyon beteg, Magduskát siratja. Sokat gondolunk rád. Kitartás! Csókol: Lilly1

Miután

Bertha

és

barátai

15 hónapot ledolgoztak a Leichenkommandóban, dr. Manci Schwalbová2 azt tanácsolta nekik, hogy keressenek másik különítményt. A veszélyes munkát nem mindenki élte túl ilyen sokáig, de Pesi Steiner, Elena Zuckermenn és Margie Becker a szerencsések közé tartozott. Dr. Manci Schwalbová élt a kevéske hatalommal, amely adatott neki, és elintézte, hogy a lányok átkerülhessenek a „Kanadába”. Megérdemelték, hogy a holttestek cipelése után valami könnyebb munkát végezhessenek. Ám a „Kanada” sem volt mennyország, hiába vágyott mindenki oda. „Igaz, hogy nap közben is kaptunk enni, viszont volt szelekció – mondja Bertha. – Az első napon sikerült kificamítanom a bokámat, és hordágyon vittek vissza a lágerbe. Azt hittem, hamarosan megyek is a krematóriumba.” Dr. Manci Schwalbová egyik kedvenceként Bertha végül megmenekült, és tovább dolgozhatott. A ruhaválogatáshoz nem kell járni – amíg meg tudott állni a lábán, és mozgott a keze, életben maradhatott. Berthának azonban „nem volt szerencséje a Kanadában”. A táborban összebarátkozott egy francia lánnyal, és elhatározta, hogy kicsempész neki egy kis ajándékot. Látta, hogy más lányok magukra húznak egy-egy ruhadarabot, és gond nélkül kisétálnak benne. Mennyire lehet ez nehéz? Bertha a műszak vége előtt gyorsan a ruhája alá gyömöszölt egy blúzt, és ment sorakozni. – 1048! – kiáltotta az egyik SS-felügyelő. Bertha tiszta, becsületes arca mint a nyitott könyv: amint meghallotta a számát, elvörösödött. A tisztnek ennyi elég is volt, hogy megbizonyosodjon, jó nyomon jár. – Egyenruhát levenni! Bertha lassan lehámozta a zubbonyát és az ingét, és az alatta rejtegetett, gyűrött blúz a földre esett. Szerencséje volt, hogy őrá nem mértek 25 korbácsütést, mint Joan Rosnerre, amikor egyszer rajtakapták. Benne azonban még mindig ott élt az a tizenéves, hiú kislány, aki valójában volt, és a kiszabott büntetést még ennél is súlyosabbnak érezte. Leborotválták a haját.

Mindaddig összesen hétszer nyírták kopaszra. A Leichenkommando tagjaként ugyanis mentesült a havi borotválás alól. A rabok között a haj státuszszimbólumnak, a kivételezettség jelének számított. Bertha fején most nem maradt más, mint néhány ottfelejtett, tüskeként meredező hajcsomó. Rondának érezte magát. Mi több: az is volt! A borotválás azonban komolyabb következménnyel is járt: megtörte a lelkét. „Nem tudtam abbahagyni a sírást” – mondja. Átadta magát a teljes kétségbeesésnek. Ez volt „az egyetlen alkalom, amikor tényleg fontolgattam az öngyilkosságot”. A mélyen vallásos zsidó lányok számára a haj leborotválása a házasságkötésükhöz kapcsolódó rituálé része. Bertha azon lányok közé tartozott, akiket Auschwitzba érkezésükkor brutális testüregmotozásnak vetettek alá, és megfosztottak a szüzességüktől. Számára a kopaszra nyírt fej megerőszakolásának és szégyenének nyilvános jelképe volt. A haja 15 hónapon át szabadon nőhetett, így most elemi erővel tört rá a lágerben töltött első nap minden borzalma. A fájdalom. A vér. A körülötte sikoltozó lányok. A saját sikolyai. Mindent elvettek tőle. A családját, az otthonát, a szüzességét. A haja jelentette az utolsó szalmaszálat. Vigasztalhatatlanul zokogott. Arra gondolt, hogy nekirohan a szögesdrótnak, és véget vet minden szenvedésnek. Pesi sietett a segítségére: átölelte és vigasztalta. Szeretetével megmentette az öngyilkosságtól. Egy 1981-es dokumentumfilmben Bertha a 27-es blokkban áll, egykori priccsének támaszkodva, ahol Pesi mellett aludt. „Itt mentette meg Pesi Steiner az életemet” – mutatja. Hangjában mélységes bánat rezeg, minthogy ő nem tudta megmenteni Pesi életét. „Nagyon, nagyon beteg volt.” Csak ennyit mond. Amikor Pesi halálosan megbetegedett, bizonyára rögtön segítségül hívták dr. Manci Schwalbovát, de Auschwitzban ritkán történtek csodák. Nem mindenkit lehetett megmenteni a sokféle rettegett kórtól – köztük az agyhártyagyulladástól –, amelyek minden mocskos sarkon ott leselkedtek a rabokra. Pesi és Bertha olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Gyerekkori barátnője halálával Bertha életében újra beköszöntött „a lélek sötét éjszakája”.3 Akárcsak Edith, ő is társai között talált vigasztalókra. Egyikük Elena Zuckermenn (#1735) volt. Berthának „nem volt szerencséje” a Kanada-kommandóval, de Margie Beckernek igen. Született csempész volt, „művésze szakmájának” – mondja, szemében csibészes csillogással. „Egyszer egy pongyolát csempésztem ki a

cipőmben! Majd’ meghaltam, úgy szorította a lábamat!” Hamarosan egész kis feketepiacot működtetett, szerzeményeit ételre cserélve. A barátainak viszont ingyen adta a kincseket. Megismerkedett egy lánnyal, aki egy másfajta jiddist beszélt, s miközben a nyelvjárások különbségeit elemezték, közeli barátokká váltak. A lány megkérte Margie-t, segítsen neki jobb munkát szerezni. „Vittem neki gyapjúnadrágot és kötött pulóvert.” Nem sokkal később hallotta, hogy az egyik SS-tiszt felvette szobalánynak a családja mellé. Csak azért, mert szép ruhát viselt. „Ilyen sokat jelentett, ha valaki jól öltözött volt. Szerették, ha egy rabnak gondozott a megjelenése – mondja Margie fejcsóválva. – A tetvek.” Margie egyszer még egy aranygyűrűt is talált. A lábujján csempészte ki, aztán elcserélte kenyérre és margarinra, amelyeket megosztott a barátaival. Az efféle apró értéktárgyak hozzájárultak a kendős különítményekben dolgozó lányok túléléséhez, hacsak el nem bízták magukat, és le nem buktak. Joan Rosner (#1188) látta, amint egy lányt homlokon lőttek, miután rajtakapták, hogy ékszereket rejteget a zsebében.

Dr. Manci Schwalbová hallotta, hogy Berthának nem megy jól a sora a „Kanadában”, ezért megtette kórházi küldöncnek, hogy szemmel tarthassa és megvédhesse. Bertha a két láger között szállított dokumentumokat és üzeneteket, és napjai nagy részét a kórterem ajtajában töltötte, utasításra várva. Feladatai közé tartozott még, hogy segítsen az ételosztásban az ágyban fekvő betegeknek, és munkájáért „kicsit többet kapott enni”. A kézbesítés volt az utolsó munka, amit Auschwitz-Birkenauban végzett, és ekkor látta utoljára a Kanada-kommandóba átkerült régi barátait. Újév után a „Kanadában” dolgozó lányokat elkülönítették a többi rabtól. A különítményt már régebben áthelyezték Birkenauba, hogy a kapacitást a korábbi néhány épületről 20 barakkra bővíthessék. A ruhaneműk és értéktárgyak kicsempészésének megakadályozására a fehér- és piroskendősöket közvetlen SS-parancsnokság alá helyezték, és átköltöztették a „Kanadán” belüli két blokkba. A „Kanada” körül nem volt elektromos kerítés, „csak sima szögesdrót. Az első két barakkban laktunk mi, a többi 18ban folyt a munka. A másik oldalon állt egy barakk a férfiaknak. A többi rabtól teljesen elzártak bennünket. Többé semmiféle kapcsolatunk nem volt velük” – magyarázza Linda Reich (#1173).4

Harmincharmadik fejezet „Néhányan úgy gondolják, az angyaloknak szárnyuk van. Az enyémnek lába volt.”

Edith Friedman Az első transzport érkezésének második évfordulója táján a „Kanadába” beosztott lányok 12 órás váltott műszakban dolgoztak, de a munkaidő leteltével engedélyeztek nekik egy kis sétát. Ida Eigerman úgy gondolta, ha már ilyen közel vannak a „szaunához”, belopózik egy zuhany erejéig. Teljesen egyedül. A meleg vizet úgy feltekerte, hogy szinte égette. Addig dörzsölte a bőrét, és lélegezte be a forró gőzt, amíg úgy nem érezte, teste és tüdeje megtisztult a zsíros kosztól és a haláltól. Engedte, hogy a víz végigfolyjon a homlokán, a haján, a mellén, a csípőjén. Olyan testrészeit is megmosta, amelyeket sosem mert volna az SS-tisztek figyelő tekintete előtt megtisztítani. Csodálatos érzés volt a csend, az egyedüllét, a víz békés csobogása a lába alatt a betonpadlón. Odakint megkongatták a takarodót jelző kolompot. Nem volt törölközője, amellyel megszárítkozhatott volna. Gyorsan magára rántotta az egyenruháját, és kiszaladt. „Mit csinálsz?” – kiáltott rá egy SS-felügyelőnő. Ida haja vizes volt. A ruhája nedves, az arca tiszta. Két férfi SS-tiszt lépett oda hozzájuk. „Ekkora kezük volt. Életemben nem láttam ilyen nagy kezeket.” Az egyik olyan pofont kevert le neki, hogy összekoccantak a fogai. – 1930! Ezért huszonöt jár! – ordította a felügyelőnő. Vagyis 25 korbácsütés. Ida rettegve várta a másnap reggelt, amikor megérkezik a parancsnok, és a rabszámát kiáltva kihívja a sorból, hogy megbüntesse. „Közben Schmidt kápónak szüksége lett néhány küldöncre, akiket az SS-szállásra szalajthat.” Ida jelentkezett, így megúszta a korbácsolást. A Stabsgebäude alagsorában találkozhatott egy régi ismerősével. Rena Kornreich (#1716) és ő négy évvel korábban szöktek át a lengyel határon Szlovákiába, ahol mindketten

nagybátyjuknál rejtőztek el, Bártfán. Nagybátyjuk, nagynénjük már nem élt. A szüleiket is meggyilkolták, és a legtöbb unokatestvérük is odaveszett. Hogy lehet, hogy ők, akik az elsők között érkeztek Auschwitzba, még mindig élnek?

Birkenau szeles terei fölött most már ott tornyosult a halálkapu. Ahol két éve még üres pusztaság terült el, most a vasúti sínek egészen a lágerig értek, és elhaladtak a halálkapu alatt, hogy emberi rakományukat egyenesen a pokol tátongó szájába szállíthassák. A férfiak számozása már 175 ezernél járt, a nőké 76 ezernél. Nem kétséges, hogy a nőket jóval kisebb valószínűséggel választották ki munkára a gázkamra helyett. Az év áprilisában a feljegyzések szerint 21 ezer női fogoly dolgozott Birkenauban, míg a férfiak létszáma 46 ezer volt a két altáborban összesen.1 Április 7-ére kettővel kevesebben lettek. Alfréd Wetzler és Rudolf Vrba híres szökésükre készültek.2 Csak maroknyi fogolynak sikerült élve kijutnia a táborból, de közülük is ők a legismertebbek, mert ők tájékoztatták először a világot a haláltábor pontos felépítéséről, a gázkamrák és a krematóriumok elhelyezkedéséről és az elgázosított zsidók hozzávetőleges számáról. Jelentésükben elsőként említik a legkorábbi transzportokkal érkező lányokat; a borzalmakat, amelyeket az első hónapokban el kellett szenvedniük, és hogy „[V]égül is számuk az eredeti létszám 5%-ára csökkent. Jelenleg […], kb. 400-an vannak életben…”.3 Tragikus módon nemcsak a történészek feledkeztek meg később a lányokról, de a szövetségesek sem cselekedtek, amikor Wetzler és Vrba átadta nekik az információkat. Hiába küldték el a jelentést Svájcba, az Egyesült Államokba, Nagy-Britanniába és a Vatikánba, a szövetségesek nem gondolták, hogy a vágányok és a krematóriumok bombázása „értékelhető mértékben hozzájárulna az áldozatok megmeneküléséhez”.4 Nem volt igazuk. A zsidókat járulékos veszteségként kezelték a globális háborúban, Auschwitz pedig ekkor már igazi halálgyár volt, amelynek krematóriumaiban naponta 20 ezer ember holttestét tudták elégetni. Miközben Rudolf Vrba és Alfréd Wetzler abban reménykedett, hogy jelentésük megmenti a magyar zsidóságot a pusztulástól, Magyarországról elindult az első, „40-50 tehervagonból álló” transzport, „vagononként mintegy száz fővel”. A közülük meggyilkolt férfiak, nők és gyermekek

számát nem jegyezték fel. Ám ennél sokkal látványosabb módon mégis megörökítették tragédiájukat. Bernhard Walter SS-Hauptscharführer (törzsőrmester), az auschwitzi fotólabor vezetője, és asszisztense, Ernst Hofmann SS-Unterscharführer (szakaszvezető) fényképeket készített arról, ahogy a magyar zsidók leszállnak a Kárpátaljáról érkező vonatról.5 A vágányok mellett hömpölygő embertömeget, a krematóriumok előtt és gázkamrák melletti nyírfaerdőben álldogáló gyerekeket, a „Kanadában” nevetgélve ruhákat válogató lányokat ábrázoló fotókat a Vöröskeresztnek szóló jelentésbe szánták, annak bizonyítására, hogy a rabokkal jól bánnak, és eloszlassák a megsemmisítőtáborról szóló híreket. A tömeggyilkosságok hátborzongató albumát maguk a gyilkosok készítették el. Linda Reich fehér blúzban, sötét nadrágban és övvel a derekán egy halom fazekat és serpenyőt válogatott, amelyeket a gázkamrák felé vonuló új foglyoktól gyűjtöttek be. Elszörnyedve nézte a szétválogatandó halmok mellett egész reggel halálba menetelő magyar zsidók tömegeit. – Mosolyogni! – ordított rá Walter SS-törzsőrmester a fényképezőgép mögül. Hogyan vághatott Linda olyan arcot, mintha épp egy jó viccet hallana, miközben pisztolyt szegeztek rá? A fogai megvillantak. A fényképezőgép rögzítette a képet. Az SS fotósa továbbállt. Linda úgy érezte, mintha ellopták volna a lelkét. Az ő arca nem vékonyodott el az éhezéstől, frizurája rendezett volt, ruhája tiszta. Úgy nézett ki, mint egy közönséges emberi lény, aki edényeket válogat – nem pedig úgy, mint egy rabszolga, aki olyan emberek holmiját nézegeti, akik mindössze 15 méterre tőle, a fotós háta mögött épp mérges gáztól fuldokolnak. A „Kanadában” válogató lányok bénultan nézték végig, ahogy a magyarok a halálba menetelnek. Mindnyájukat megviselte, hogy ilyen közel kell a gázkamrákhoz dolgozniuk. Néhányan figyelmeztették a fiatal anyákat, hogy adják oda gyermekeiket az idősebb asszonyoknak. Azt nem magyarázták el, hogy miért. A Kanada-kommandó sok túlélője, köztük a lengyelországi Tyliczből származó Erna és Fela Dranger, egész hátralévő életükben képtelenek voltak beszélni arról, amit átéltek. A gázkamrák tőszomszédságában dolgozni és élni olyan rettenetes volt, hogy szavakkal nem tudták kifejezni. „Négy krematórium állt egymás mellett, és úgy 15 méterre tőlük a 40 válogatóbarakk” – magyarázza Linda. Ott dolgozott vele együtt Helena,

Irena, Marta F., Erna, Fela, Mara, Mira Gold és még sokan mások. A gázkamrákat nem vette körül fal. „Vörös téglaépület volt, körülötte szép, gondozott udvar, zöld pázsittal.” A „Kanadában” dolgozó lányok akaratlanul is csapdába csalták a halálukba tartó gyanútlan áldozatokat: a jól látható helyen tevékenykedő, szépen öltözött ifjú nők emberi lénynek néztek ki, nem pedig rabszolgának, akik valójában voltak. Bizonyos szempontból olyan volt ez, mint a kanyargós terelőfolyosók, amelyeket dr. Temple Grandin később a vágóhidakhoz tervezett. Az ötlet arra épül, hogy a szarvasmarhákat megnyugtatja az előttük békésen haladó társaik látványa, így nem bokrosodnak meg. Hasonlóképpen a vagonokból kiszálló, halálba vonuló zsidók a „Kanadában” dolgozó lányokat megpillantva azt gondolhatták: „Hamarosan mi is ezt csináljuk majd.” A valóságban „95 százalékuk egyenesen a gázkamrába ment”. A lányok látták, hogy „éjjel-nappal magasra csapnak a lángok… a szag és a füstfelhő megült a tábor fölött, a hamu fekete, zsíros rétegként rakódott az arcunkra.”6 A Magyarországról érkező transzportokkal megnőtt a válogatásra váró holmik mennyisége, így további 300 nőt állítottak munkába. Immár 600 lány dolgozott a „Kanadában”, váltott műszakban. A férfiak hordták be a rámpákról a bőröndöket, és szó szerint hegyeket emeltek belőlük. A lányoknak alaposan át kellett vizsgálniuk a tartalmukat, mert „nagyon sok élelem volt a csomagokban. [A zsidók] mindenféle értéktárgyakat rejtettek el a holmik között. Ezért mindent ki kellett rámolnunk, és át kellett kutatnunk.” Semmit sem volt szabad kidobniuk, még a törött szemüvegeket sem. „A jó cuccokat, mint például a szalámit, sajtot, tartós élelmiszert, édességeket, ilyesmit, az egyik oldalra kellett tennünk.” A törött holmit, mint a szemüvegek, cserépedények és hasonlók, a másik oldalra pakolták. Az a szóbeszéd járta, hogy az üvegszilánkokat megőrölték, és belesütötték a birkenaui rabok kenyerébe. Linda figyelte az SS-tiszteket, akik fel-alá járkáltak a magyar zsidók holmija között, és kiválogatták maguknak, amit akartak. A „Kanada” olyan volt nekik, mint édességbolt a gyerekeknek. A többnyelvű Linda jól az emlékezetébe véste, kik azok, akik szőrméket és ékszereket vettek magukhoz, és megfogadta, ha túléli, gondoskodik róla, hogy mindenért megfizessenek.

1944 júliusára még mindig nem valósult meg Eichmann terve, hogy naponta négytranszportnyi zsidót gázosítsanak el, de a szállítmányok száma

nőtt, és a kivégzések megszaporodtak.7 Ahogy beköszöntött a kánikula, mindenki egyre feszültebb lett. „A tömeg, a hőség, a végeláthatatlan sorok. Szó szerint nem lehetett látni a végüket – emlékszik vissza Linda. – Az emberek kimerültek voltak. Magyarul kiabáltak nekünk: »Vizet! Vizet!«” A „Kanadában” dolgozók, a többi rabtól eltérően, hozzáfértek tiszta ivóvízhez. „Az egyik lány nem bírta tovább nézni a szenvedésüket. Talált egy palackot a holmik között, megtöltötte a csapnál, és átdobta a kerítésen. Egy kisgyerek futott érte.” A 23 éves, jóképű Gottfried Weise nem úgy nézett ki, mint aki képes hidegvérrel ölni. Közel ülő szemével és szigorú orrával őszinte, komoly ember képzetét keltette. A gyerek után vetette magát, kiragadta a palackot a kezéből, és elhajította. Aztán feldobta a kisfiút, és a levegőben átdöfte a puskája szuronyával. Végül megragadta a karját, „és a fejét a falhoz csapta”. Egy asszony felsikoltott. Néma csönd támadt. „Ki volt az? – ordított a lányokra. – Ki merészelt vizet adni a koszos zsidóknak? – Berontott a válogatóbarakkba, fegyverét a lányokra fogta, és felsorakoztatta őket. – Ki volt az?” – üvöltötte újra. Senki nem szólalt meg. „Ha nem lép ki, minden tizedik lányt lelövöm! A haláluk az ő lelkén szárad!” Senki sem mozdult. Weise lelőtte az első lányt a sorban. „Ki volt az?” Tett tíz lépést, és lelőtte a következőt. „Ki adott vizet a koszos zsidóknak?” Csend. Tíz lépés. Lövés. 60 lányt végzett ki egyetlen palack víz miatt. Másnap 60 új lány állt munkába a „Kanadában”. Egyikük a serdülőkorú Birnbaum Júlia lehetett, aki nem sokkal korábban látta, ahogy a szüleit és a testvéreit a gázkamrába terelik. 1944. május 24-én érkezett, az A-5796-os számot kapta. Amikor leszálltak a vonatról, apja ránézett, és így szólt: „A lengyelek nem hazudtak. Ez az a hely.”8 Anyja azt ígérte, mindig együtt maradnak, de aztán egy nyájas, kifinomult férfi odalépett hozzájuk, ujját egyenruhája egyik rézgombja köré tekerte,9 és megkérdezte: „Hány éves vagy?” „15” – hazudta Júlia, maga sem tudta, miért. Dr. Mengele intett neki, hogy lépjen ki a sorból. Júlia a regisztráció után egyenesen a „Kanadába” került. A 14 éves új lány érkezése első napjától Lindával, Helenával és a többi „veteránnal” dolgozott együtt.

Harmincnegyedik fejezet1 „Néhány ember élete már az előtt véget ér, hogy meghalnának, és attól fogva csak kísértetként járnak közöttünk. Te két napja tetted meg utolsó lépéseidet… most már megtaláltad az örök harmóniát.”

Dr. Manci Schwalbová búcsúja Alma Rosétól, az auschwitzi női zenekar vezetőjétől, aki 1944. április 5-én vesztette életét.

Helena Citronnak megjelent álmában az édesapja. Azt mondta neki, hogy nővérét, Ružinkát, aki hamis papírokkal bujkált, elkapták. Másnap délben Irena és más homonnai lányok a válogatóbarakk ablakán kinézve megpillantották Helena nővérét. Furcsa volt, mert aznap Magyarországról érkezett transzport.2 Bizonyára a kis Aviva tejfölszőke haja tűnt fel nekik, aztán meglátták az anyját is, egy újszülöttel a karján. „Helena! Gyere gyorsan! Ott jön Ružinka!” – kiabáltak Helena barátnői. Az álom igaznak bizonyult. Helena aggodalmában és félelmében megbújt egy ruhakupac mögött. Nem akarta látni a nővérét, ahogy a halálba vonul. Mi értelme lett volna? Szívében és elméjében ádáz csata dúlt. Hogyan éli túl még ezt a csapást is? „Tudtam, hogy mennyi embert kivégeztek már, köztük az egész családomat: a három öcsémet, a szüleimet, az idősebbik nővéremet három drága gyermekével együtt. Már csak egy nővérem maradt.” Aztán valami történt a lelkében, és undorral gondolt saját gyávaságára. Minek bujkál itt? Nem értette magát. Odarohant az ablakhoz. Meglátta Aviva szőke fejecskéjét. Ružinka a kislány kezét fogta, másik karjában csecsemő. Helena újabb gyerek nagynénje lett, és még csak nem is tudott róla. Testének minden sejtjét elárasztották az érzelmek. Hiszen nem állat ő, hanem emberi lény! És lelke emberi részének „biztatására” odafutott a gázkamrát rejtő barakkhoz, és dörömbölni kezdett az ajtaján. „Mit jelentsen ez?” – nyitott ajtót dühösen az egyik SS-őr. Számára Helena csupán az 1971-es számú fogoly volt.

Az overált viselő Helena könyörögni kezdett. „Kérem, ne lőjön le! Láttam, hogy bejött ide a nővérem. Évek óta itt vagyok már, és most szeretnék vele együtt meghalni.” Az őr arcán döbbenet tükröződött, de ugyan mit törődött ő egy rabbal? Intett neki a puskájával, hogy mehet. Helena a vetkőzőhelyiséghez futott. Az ajtó előtt dr. Kremer és dr. Mengele állt. Ružinka és Aviva épp eltűnt odabent, amikor egyikük rákiáltott Helenára: „Mit csinálsz te itt?” A rabszámából nyilvánvaló volt, hogy nem a mostani transzporttal érkezett, olyan fogoly pedig nem létezett, aki élve visszatért volna a gázkamra ajtajából. Helena megállt hat lépés távolságra – ahogy a szabály előírta. Aki SStiszthez hat lépésnél közelebb megy, lelövik. Helena jól megtanulta ezt. Most azonban nem félt a haláltól. „Már évek óta itt vagyok – mondta a két doktornak. – Sok mindent megéltem már, és most a nővérem… – Itt elcsuklott a hangja. – Úgyis itt égünk el valamennyien. Engedjék, hogy legalább együtt halhassak meg vele!” Hogy is akarhatna élni, ha senki sem marad a családjából? „Jó vagy?” – kérdezte Mengele. Vajon mit értett ezen? Helenának fogalma sem volt róla. „Nem” – felelte. „Akkor egyikőtökre sincs szükségünk” – röhögött a két férfi, elővették a pisztolyukat, és ráfogták a lányra. Abban a pillanatban megjelent Franz Wunsch, és ráordított a rangban felette álló orvosokra: „Ez az én foglyom! – Azzal megragadta Helena karját. – Évek óta nekem dolgozik, szükségünk van rá! Nem sokan vannak itt ilyen régóta, értékes munkaerő!”3 A földre lökte Helenát, és szidalmazni kezdte. – Mit keresel itt, te zsidó? Tilos ide bejönni! Indulás vissza dolgozni! Úgy tett, mintha ütlegelné, és elvonszolta a lányt a pisztolyok csöve elől. Közben odasúgta neki: „Gyorsan mondd meg, hogy hívják a nővéredet, mielőtt túl késő nem lesz!” „Nem tudsz segíteni. Két kisgyerekkel jött.” „Gyerekekkel? Az más. Gyerekek itt nem élhetnek.” A tárgyilagos hangon közölt kegyetlen igazság belehasított Helena szívébe. „Ružinka Grauberová” – suttogta. – Mars vissza dolgozni! – ordította Wunsch.

Aztán megtette, amit csak egy SS-tiszt tehetett meg. Elment Kremer és Mengele mellett, és eltűnt a gázkamra előtti vetkőzőhelyiségben. Vajon látta-e korábban a saját szemével azt, ami odabent fogadta? A több száz meztelen nőt, akik gondosan összehajtogatják ruháikat, és sürgetik gyermekeiket: – Vedd le szépen egyedül a cipődet! Add ide a kabátodat! Fogd meg, légy szíves, a kistestvéredet, amíg levetkőzöm! „Ružinka Grauberová! – kiáltott a tömeg feje fölött. – Ružinka Grauberová lépjen elő!” Ružinkának ugyanolyan ovális arcformája és sötét, mandulavágású szeme volt, mint a húgának. Bárhol ráismert volna. A fiatalasszony már ruhátlan volt, és épp Avivának segített levetkőzni. A törékeny kislány a fiatalemberre emelte a tekintetét. Wunsch intett Ružinkának, hogy keljen át hozzá a nők és gyerekek tömegén. Persze hogy először hátrahőkölt. Mit akar tőlük az ellenség? Gyermekeit szorosan magához ölelve közelebb lépett a jóképű SS-tiszthez, aki visszahívta a „zuhanyzó” elől. Végigsimított kislánya szőke fürtjein. A kisbaba felsírt. Ružinka telt mellére helyezte az újszülöttet, és Avivát kézen fogva átküzdötte magát a zuhanyozók felé igyekvő testek között. A férfi szenvtelen, tekintélyt parancsoló hangon közölte, hogy a húga odakint várja. A fiatalasszony kétségbeesettnek és zavarodottnak látszott. Körülöttük káosz és zsibongás. Ružinka teljesen kimerült lehetett. Néhány perc múlva az „öltöző” kiürül, és megérkezik a Sonderkommando.4 Ha nem viszi ki onnan azonnal, hamarosan túl késő lesz. Hogyan nézhet Helena szemébe, ha nem menti meg a nővérét? – Ha látni akarja a húgát, azonnal velem kell jönnie. – Nem találkozhatok vele később? – Nem. – Menj csak, anyu! Addig vigyázok a babára – ajánlkozott Aviva. Ružinka a hétéves lánya karjába tette pár napos csecsemőjét, azzal nyugtatgatva magát, hogy néhány percig biztos elboldogul vele. Megkért egy mellettük álló asszonyt, hogy figyeljen rájuk. A nő biccentett. Ružinka megcsókolta nagyobbik gyermeke könnyes arcát. – Légy jó kislány! Wunsch Ružinkára terítette fekete köpönyegét, és kikísérte a helyiségből. Aviva bevitte a kisöccsét a zuhanyzóba. Az ajtó becsukódott mögöttük.

Miután sikerült Ružinkát megmenteni a gázkamrától, Wunsch elvezette őt Kremer és Mengele mellett. „Erre itt szükségem van” – mondta nekik, azzal a „szaunába” kísérte Ružinkát. Ez hallatlan merészség volt, még Helena is elismerte, hogy a férfi „átlépett egy határt”. Wunsch azonban bármit megtett volna szerelméért, és ezt most be is bizonyította. Amikor a férfi belépett a szortírozóbarakkba, minden szem Helenára szegeződött. A köztük támadt szenvedélyes fizikai vonzalom valami sokkal komolyabb dologgá fejlődött: elátkozott szerelmükön immár élet és halál múlhatott. Helena ellépett a válogatóasztal mellől, és lassan a szoba közepe felé indult. A láger zajai – a ruhák surrogása, a lábdobogás, a szipogás – elhalkult, ahogy elrejtőztek egy kupac mögött. Wunsch elsimított egy hajtincset Helena arcából, és ajkával a fülét súrolva megsúgta neki, hogy a nővérét épp most regisztrálják a dolgozók közé. Helena szeméből forrón peregni kezdtek a megkönnyebbülés és gyász könnyei. A nővére életben maradt. De az unokahúga és az unokaöccse épp a gázban fuldoklik. Reszketve simult a férfihoz. Az ő kapcsolatuk nem az égben, hanem a földi pokolban köttetett. Kettejük sorsát és Helena nővérének sorsát egy csókkal pecsételték meg.

A „szaunában” a nyugtalan és zavarodott Ružinka hiába kereste a húgát. Csak SS-tiszteket és sorban álló nőket látott, akiket regisztráltak és fertőtlenítettek. Ella Friedman (#1950) egyike volt azoknak, akik a regisztrációt és tetoválást végezték.5 Ružinka kétségbeesett. Hol van Helena? Becsapták? Az SS-tiszt, aki ide kísérte, azt ígérte neki, hogy a regisztráció után láthatja a húgát. Elnehezült melléből csöpögött a tej. – Mikor érkeznek a gyerekeim? – kérdezte a körülötte álló nőktől. Senki sem felelt. Ružinka pánikba esett, és meztelenül, ketrecbe zárt állatként fel-alá rohangált a helyiségben. Meg kell szoptatnia a kisfiát. Hol van Aviva? Hol a baba? Választ követelt a kérdésekre, amelyekért bármelyik másik zsidó azonnal golyót kapott volna a szeme közé. De Ružinka Franz Wunsch személyes védelme alatt állt. Nem merték bántani. Nem tudni, pontosan mikor került Ružinka a „Kanadába”. Általában az új rabokat először karanténba helyezték. Amikor megjelent a húga

barakkjában, a többiek bizonyára eltűnődtek, micsoda hatalma lehet Helenának, aki a halál kapujából vissza tudta hozni a nővérét. Új rabruhájában, a tetoválástól vérző karral, Ružinka szinte eszét vesztette az aggodalomtól és kimerültségtől. Azt ígérte a gyermekeinek, hogy csak percekre hagyja el őket, de előbb órák, majd napok teltek el. Hogy hazudhatott nekik? Ahogy az épp csak bimbózó virágait elvesztő bambusznád, lénye legmélyén bizonyára ő is érezte, hogy kicsinyei nincsenek többé. A DNS-ük már nem válaszolt az édesanyjuk sejtjeiből kiáramló üzenetre. Elnémult köztük a láthatatlan forródrót. De Ružinka még nem ismerte Auschwitz valóságát, hogyan is hitt volna az ösztöneinek? – Hol van Aviva? Hol a baba? A húga képtelen volt elárulni neki. „Nagyon nehéz volt, mert először nem tudta, hogy a gyermekeit meggyilkolták, és beletelt egy kis időbe, mire átköltöztették hozzánk. Én pedig azt mondogattam neki, hogy a gyerekek életben vannak” – vallja be Helena. Ružinka egyfolytában arról beszélt a húgának, hogy mekkorát nőtt Aviva, és hogy majd meglátja, milyen édes az unokaöccse. Olyan kis gömbölyű, és folyton éhes! Biztos most is sír szegény. Nézze csak meg Helena, mennyi teje van! Egyenruhája már a baba puszta említésére is átnedvesedett a mellénél. Aviva biztos meg van rémülve. Már napok óta nem evett. Vajon kapott már enni valamit? Ki fogja megszoptatni a babát? A többiek Helenát bámulták, hogy mondjon már valamit. Bármit. „Meg kell mondanod neki!” – kiáltott rá valaki. Ružinka a lányok arcát fürkészte a sötétben. A bőrük sápadt volt, a szemük könnytől fénylett. Egyiküket sem vitte rá a lélek, hogy kimondják az igazat. Wunsch „nagy dolgot tett” – vélekedik Helena. Ružinka számára azonban mindez egészen mást jelentett, mint a húgának. Fájdalmas zokogásának hallatán megszakadt érte a többiek szíve. Többségük nem volt még férjnél, nem voltak gyermekeik, de mélyen átérezték az anya veszteségét, és azt, hogy milyen rettenetes döntést kellett meghoznia Helenának. Irena is gyászolta a nővérét, de legalább a nővérének nem kellett gyászolnia a gyermekeit. Ružinka betegen, önkívületben töltötte a következő két hetet. Nem beszélt. Alig evett. Megállás nélkül zokogott. A melle fájt, ahogy a tej lassan elapadt benne. Helena megtette érte, amit tudott: ételt csempészett neki a

gázba küldött zsidók zsebeiből. Ölébe vette a fejét, és próbált belediktálni egy-két falatot. Imádkozott érte. Imádkozott önmagáért. Vajon önző volt, hogy megmentette a nővérét? Képes lett volna tükörbe nézni, ha meg sem próbálja? Ez olyan dilemma, amellyel emberi lénynek nem volna szabad szembesülnie. Ružinka sokkos állapotban, üveges tekintettel meredt a csupasz gerendákra a feje fölött. A sötétségből kislánya arca nézett vissza rá. Belélegezte a levegőben szálló hamvait. Aviva szelleme mindenütt jelen volt.

Harmincötödik fejezet

FOTÓ A JAD VASEM HOLOKAUSZT EMLÉKKÖZPONT ARCHÍVUMÁBÓL

1944. július 13. Kedves Lenke! A lányunk már két hónapos. Jól vagyunk. Várjuk régóta tervezett látogatásodat. Van egy házunk Besenyőfalun, de még nem tudjuk, mikor [költözünk be]. Mindenki a gazdaságban dolgozik. Irma [Magduska anyja] kórházban van. Lisa gyakran meglátogatja. Megkaptad a csomagjainkat? Egészséges vagy? Szeretnénk tudni. Írj! Ella címét nem tudjuk. Csókol:

Lilly1

Ez az 1944. július 13-án kelt levelezőlap volt az utolsó, amelyet Lenke a nővérétől, Lillytől kapott. Nyáron a deportálások újraindultak Szlovákiából, és most már azok a családok sem voltak biztonságban, amelyek korábban mentességet kaptak. Hartmannékat a helyi rendőr figyelmeztette a veszélyre, és elmenekültek a tanyáról. Lenke családja – az anyja és a nővére, Lilly a két gyermekével – addigra már másik városba költözött. Nem volt idő, hogy Hartmannék őket is figyelmeztessék, mielőtt elrejtőztek. Béla és Gyula különváltak. Nusi apját, Gyulát, a feleségét és egyik lányukat elkapták. Nem élték túl. Nusi két másik testvérét, Biankát és Bandit egy nagynénjük mentette meg, aki családjával az erdőben bujkált, és magukkal vitték a két gyereket. „Egymás hegyén-hátán, mint a szardíniák”, egy föld alatti bunkerben, más családtagokkal együtt vészelték át a következő három és fél hónapot. Béla felesége, Irma éppen kórházban volt, így a családból egyelőre csak ő nem volt veszélyben – az SS a kórházakban nem kutatott zsidók után. Béla és Jenő (Magduska apja és öccse) a hegyekbe menekült. Egy falusi pap, aki „mindenkiről tudta, hol rejtőzik”, vasárnaponként azt prédikálta a gyülekezetének: „»Etessétek a szükséget szenvedőket.« Sosem mondta ki, hogy a zsidókra gondol, de mindenki tudta. És valóban, az egész falu segítette is a zsidókat” – idézi fel Jenő (Eugene). Homonnán Adela öccsét, az immár hatéves Lou Grosst az éjszaka közepén keltették fel a szülei, és egy rétre vitték, ahol elrejtőztek. „Kiváltságos családba született” gyerekként, főleg ilyen fiatalon, a kis Lou nehezen fogta fel, hogy most hirtelen „valami láthatatlan ellenség elől kell bujdosni, aki ránk vadászik”. Miközben apja a partizánok oldalán harcolt a nácik ellen, anyja időről időre felpakolta a családot, és biztonságba menekítette őket – mindig csak egy lépéssel a katasztrófa előtt. Ahogy az orosz hadsereg egyre közeledett Szlovákiához, és átlépte Lengyelország keleti határát, a szlovák partizánok – zsidók és nem zsidók, kommunisták és nem kommunisták – tovább folytatták ellenálló harcukat a Tiso-rezsim ellen. 1944. augusztus 29-én fellázadtak. Ez a nap a szlovák nemzeti felkelés néven vonult be a történelembe. Több ezer katona dezertált Tiso seregéből, és állt át a partizánok oldalára.2 Kelet-Szlovákiában szörnyű pusztítás dúlt. A keleti fronton a német hadsereg a Tátra és Kárpátok közé szorította vissza a partizánokat, ahol Ivan

Rauchwerger és barátai már két éve készítették elő a barlangokból kialakított fedezékeket és búvóhelyeket. A fiatal szlovák férfiak, sőt nők is, mint Edith volt osztálytársa, Zuzana Sermer, nélkülözhetetlen segítséget jelentettek a szovjetek előnyomulásában, mivel jól ismerték a hágókat, és összehozták az oroszokat olyan helybéliekkel, akik készek voltak felkelni a nácik ellen. A német megtorlás először a zsidókat vette célba: törvényt fogadtak el, amely kimondta, hogy a keleti határ közelében nem élhet zsidó. Ez volt Tiso utolsó próbálkozása, hogy Poprádtól nyugatra költöztesse a zsidókat, és „koncentrálja” őket, mielőtt belekezd saját végső megoldásának kivitelezésébe. Emmanuel Friedman, aki még mindig a szlovák kormány viszonylagos védelme alatt állt, továbbra is stratégiai jelentőségű munkáját végezte: bombázók szélvédőjét javította. A kitelepítési rendelet azonban mindenkire vonatkozott, ő pedig nem kockáztathatta, hogy még több gyermeke a németek kezébe kerüljön. Ki tudja, mi történt Edithtel és Leával? A szlovák felkelők az ország közepén ellenőrzésük alá vontak egy kisebb területet. Homonna maradék zsidósága oda menekült. 1944. szeptember 5-én Friedmanék és Ladislav Grosman családja felszálltak a Liptó megyei Rózsahegy felé tartó vonatra. Ladislav egy munkaszolgálatos alakulatban dolgozott – „fekete egyenruhát viseltek, de fegyverük nem volt” –, ezért nem tartózkodott Homonnán, amikor a családjának mennie kellett. A két család több más homonnai zsidóval együtt menekültként érkezett Rózsahegyre, és fogalmuk sem volt, hogyan tovább. Nem várta őket sem fogadóbizottság, sem a Vöröskereszt. Edith kishúga, Ruthie, miközben az állomás ponyvateteje alatt álltak, megrángatta anyja blúzának ujját. „Szomjas vagyok” – nyafogta. Friedmanék átmentek a helyi cukrászdába, ahol útbaigazítást is kérhettek a helybeliektől. Percekkel az után, hogy elindultak, a németek lebombázták az állomást. Ladislav Grosman családjának 22 tagja holtan hevert a romok alatt. Friedmanékat Ruthie szomjúsága mentette meg. A következő hónapokban a család többekkel együtt a hegyekben bujkált. Bár még alig kamaszodott, Edith öccse, Herman beállt a partizánok közé. „Esténként a gyerekek [Hilda, Ruthie és Ishtak] lementek a faluba, hogy ételt kérjenek a lakosoktól, akik tudták róluk, hogy zsidók, és szívesen segítettek.”

Magyarország német megszállása után Giora Shpira és öccse visszatért Eperjesre a családhoz. Shpiráék nagy szegénységben és kétségbeejtő helyzetben éltek. Az idősödő Adolf Amster, a Magda elvesztésével immár gyermektelen házban, szárnyai alá vette a rászoruló családot. Hálából Giora és öccse mindenben segítette Amsteréket, amikor nyugatra kellett költözniük. Az őszi utolsó deportálásokat sikerült megúszniuk, de 1945 telén mindkét család – ahogyan korábban Hartmannék és Friedmanék is – kénytelen volt az erdőben meghúzni magát. A rövid életű felkelést a németek és a Hlinka Gárda véres megtorlása követte. „A katonák a helyi gárdistáktól kísérve végigjárták a falvakat, és minden, párja nélkül egyedül élő asszony házába bekopogtak. Ha valaki nem tudta bizonyítani, hogy a férje Tiso seregében szolgál, vagy szerződéses munkásként dolgozik Németországban, kihallgatták, megkínozták, de sokakat meg is öltek – mondja Ivan Rauchwerger. Aztán szarkasztikus éllel hozzáteszi: – A Waffen-SS nem volt ennyire vérszomjas. Ők általában csak lelőtték a zsidókat, néha egész családokat; meg persze a partizánokat is. Saját szememmel láttam, amikor 1945 júniusában föltártak egy tömegsírt, benne legalább 20, erősen oszlásnak indult holttesttel, a szülővárosom, Igló melletti katonai reptér közelében. Vagy 20 asszony állt ott, lesújtva, a közeli falvakból: mindannyian zokogtak. Gondolom, a férjeik – az áldozatok – partizánok lehettek, vagy támogatták a felkelőket.” „A Wehrmacht, a reguláris hadsereg szigorúan a szabályok szerint járt el. A partizánokat agyonlőtték. A zsidókat elfogták, és átadták a helyi fasisztáknak. Ezért az 1944 októbere és 1945 februárja között kézre került zsidók közül sokan szintén koncentrációs táborokban kötöttek ki.” Ez történt Ivan édesanyjával, húgával és a család többi tagjával is. A hegyek sűrűjében a partizánokkal harcoló Ivan nem tudta, hogy deportálták őket. Édesanyja, Eugenia Ravensbrückben halt meg, 16 éves húga, Erika túlélte.3 Szeptemberben, a Hlinka Gárda és a Sicherheitspolizei, a német biztonsági rendőrség, utolsó kétségbeesett kísérletként a szlovákiai zsidóság maradékának kiirtására, minden zsidót letartóztatott, akit csak ért. A következő két hónapban mintegy 12 600 főt deportáltak, „többségüket Auschwitzba”.4 A felkelést megtorlandó, szinte nem is akadt köztük, akit a dolgozók közé regisztráltak volna. A magyar zsidókhoz hasonlóan, mintegy 2000 fős csoportokban nyelték el őket a gázkamrák.

A szemük előtt soha nem szűnő áradatként hömpölygő, halálba vonuló tömegek látványa mindenkit megváltoztatott a „Kanadában”. Még a legvallásosabbak hite is megfogyatkozott. Azok, akik két évvel korábban érkeztek, már nem imádkoztak olyan rendszeresen, mint az elején. Amikor 1944-ben elérkezett rós hásána, az első transzporton utazók közül senki sem böjtölt jom kippurkor. Az újak közül többen viszont igen, köztük Birnbaum Júlia is.5 Jom kippur napján alkonyatkor a zsebébe tette a kenyerét. Másnap két kenyere lesz, most pedig böjtölni fog az Úrért, a szüleiért és a népéért. Finom vonásaival és magas arccsontjával Júlia még akkor is szép nő volt, amikor a beszámolóját filmre vették. A szemét behunyva felidéz egy jelenetet, amely láthatóan élénken él az emlékezetében. A böjtölő lányok a kojájukon ülve davenoltak, azaz imádkoztak, a szokásoknak megfelelően előre-hátra hajladozva.6 Az ima közepén berontott a barakkba Franz Wunsch. „Egészen megvadult. Hisztérikussá vált.” „Idióták! – üvöltötte. – Még mindig hisztek? Azok után, amit a tűzben láttatok?” Előkapta a korbácsát, és ütni kezdte őket, „jobbra-balra csapkodott”. Lerángatta a fejükről a kendőt, és darabokra tépte. „Habzott a szája. Nem volt normális.” A lányok a földre kuporodtak, hogy elkerüljék az ütéseket. Wunsch végül kirohant. Helena mindig is fenntartotta állítását, hogy a szerelmük megváltoztatta a férfit, akinek meglágyult a szíve a népük iránt. Vajon ezt csak Helena akarta így látni, vagy Wunsch parancsot kapott aznap éjjel, hogy büntesse meg az imádkozókat? Alig néhány hónappal Helena nővérének megmentése után a férfi fiatal nőket ütlegelt vallásuk gyakorlásáért, és hamarosan súlyosabb bűnt is elkövetett, amely a háború után is kísértette. Bármi állt is a jom kippur estéjén tanúsított viselkedése mögött, Wunsch SS-tiszt volt, ami járt bizonyos kötelezettségekkel, és a zsidók iránti együttérzés nem tartozott a munkaköri leírásába.

Harminchatodik fejezet1 1944. szeptember 30-a volt.2 A „Kanadában” dolgozó szlovák férfiak, akiknek a rámpákról kellett a válogatóbarakkokba hordaniuk a bőröndöket, családtagjaikat látták leszállni a vonatokról. Barátokat. Egykori szomszédokat. Csaknem két év szünet után újraindultak a deportálások Szlovákiából. A tömegben ott volt Lenke Hertzka nővére, Lilly, a kisbabájával és Lenke kétéves unokahúgával, akit soha nem ismerhetett meg. Lenke édesanyjával együtt – aki oly gyakran írt bátorító leveleket és küldött halkonzervet meg virtuális csókokat – most ott álltak a gázkamra felé kígyózó sorban. A kis Milan valamiért nem volt velük. A „Kanadában” dolgozó szlovákiai lányok számára kínszenvedés volt végignézni, ahogy utolsó megmaradt családtagjaik – akik az egyetlen reményt jelentették, hogy lesz hova hazatérni – a biztos halálba menetelnek a kerítés túloldalán. Irena Fein látta a nővérét a gyerekeivel. Vajon azt kívántae magában, hogy bárcsak megmenthetné a testvérét, ahogy Helena tette? Meg merte volna tenni, ha van rá lehetősége? Irena tehetetlenül nézte, ahogy családtagjai belépnek a téglaépületbe, ahonnan nincs visszatérés. Elég volt felpillantani egy ismerős arcra, hogy ő is észrevegye az embert. A lányok tépelődtek, hogy elbújjanak inkább, vagy még utoljára lássák a rokonaikat, barátaikat és szomszédaikat. Felváltva lesték az elvonuló tömeget. Ha felismertek benne valakit, fájdalmas volt a viszontlátás, az egyoldalú találkozás. A gázkamrákat rejtő épület előtt sorakozva Atlasz Klári szülei meglátták Margie Beckert, amint ruhákat válogat. „Jól nézel ki, Margitka!” – kiáltott oda neki a rabbi. Margie kék munkanadrágot és csinos blúzt viselt. A haja már megnőtt, és majdnem a válláig ért. „Láttad a lányunkat, Klárit?” Természetes volt, hogy ezt megkérdezik. Tudták, hogy egy vonattal érkeztek annak idején. Margie megdermedt, nem tudott válaszolni. „Ó, talán már nem él?” – kérdezte Klári apja szomorúan.

„Csak két lépésre álltak a krematóriumtól.” Margie rájuk nézett, és gondolatban elmondta nekik, hogy néhány perc múlva ők is csatlakoznak a lányukhoz a túlvilágon.

1944. október 7-én korán reggel, amikor az éjszakai műszak felsorakozott, hogy átadja helyét a nappalosoknak – előbbiek aludni, utóbbiak munkára készültek –, hatalmas robbanás rázta meg a „Kanada” környékét. A levegő megtelt füsttel és törmelékkel. Ez egyszer nem az elégetett emberi holttestek hamuja hullott az égből, hanem a betonpor. Az egyik gázkamrát robbantották fel. Milyen nehéz volt megállni, hogy ne éljenezzék meg „a sonderkommandós fiúkat”! Még mosolyogniuk sem volt szabad, bár a szívük dalra fakadt a szirénák vijjogása közben. Perceken belül több száz SS-katona ugrott le terepjárók és teherautók platójáról, berontottak a „Kanadába”, és körülvették az épületeket. A menekülő fiúk fák között cikázó háta fehéren világított, mint az őzek farka. Az SS golyói célba találtak. Néhány férfi a válogatóbarakkokba menekült, ahol a ruhahalmok alá rejtőztek. Az SS-ek fegyvert fogtak a lányokra, miközben társaik átkutatták a kupacokat. Körös-körül kiabálás, ordítozás, kutyaugatás és morgás. A fiatal nők ahhoz szoktak hozzá, hogy az emberek csendben távoznak a másvilágra. Ezek a fiúk hangosan haltak meg. Mintha minden egyes golyó a lányok együttérző szívét is átjárta volna. A sonderkommandós rabok kivégzése szilánkokra törte a reggelt. Egyetlen vigaszuk az volt, hogy a golyótól jobb meghalni, mint a gáztól. A válogatóbarakkok átkutatása közben az SS-esek szuronyukat beledöfködték a ruhakupacokba. Franz Wunsch megtalált egy fiút a kabátok alatt, Otto Graf megtalált egy másikat. Kirángatták őket az épületből, a földre lökték, és addig ütötték-rúgták őket, amíg összetört testükből el nem szállt az élet. „Most már tudtuk, hogy végünk van – mondja Linda. – Nincs tovább.” Túl sokat láttak. Csak idő kérdése, hogy a sonderkommandós fiúkhoz hasonlóan őket is örökre elhallgattassák, és Auschwitz titkai velük együtt merüljenek el a szürke talaj csöndes hamujában. Kizárt, hogy hagyják őket élve elmenni. Másnap reggel a teáskondérokkal a suttogva terjesztett lágerhírek is megérkeztek. Négy lányt elkaptak. Egyikük a „Kanadában” dolgozó Roza

Robota volt. Hiába kínozták őket órákon át, senkit sem adtak föl. Az ellenállási mozgalom többi tagját nem fenyegette veszély. A lányok az állott teát kortyolgatva továbbadták egymásnak a hírt, mosolyukat piros tálkájuk mögé rejtve. A fiatal nők története, akik puskaport csempésztek a Sonderkommandónak, minden női rabot büszkeséggel, bátorsággal és csendes daccal töltött el. Talán mind meghalnak, de legalább tettek valamit. Ez a maroknyi férfi és nő az ő nevükben is cselekedett, és ezzel mindannyiuk szívét megérintették. Talán valahogy mégis sikerül túlélniük. Talán egyszer megtudja a világ az igazságot. Sajnos az ellenállás csak az egyik gázkamrát semmisítette meg, így a gyilkos gépezet tovább döcöghetett a végső megoldás útján.

HARMADIK RÉSZ

Az Auschwitzból gyalogosan induló férfi- és női halálmenetek útvonalainak térképe. Kinagyított részlet: Az első transzporttal Auschwitzba érkező nők által gyalogosan, erőltetett menetben megtett, német és osztrák lágerek felé vezető útvonalak térképe, 1945. © HEATHER DUNE MACADAM, VARVARA VEDUKHINA RAJZAI.

Harminchetedik fejezet „Az tesz legyőzhetetlenné, hogy őszintén beszélek a fájdalmamról.”

Nayyirah Waheed: Salt (Só)1

Rose (#1371) ősszel szabadult a 11-es blokkból, de már nem dolgozhatott a harmężei gazdaságban. Ehelyett a felrobbantott gázkamrához rendelték romeltakarításra. Nehéz munka volt, de Rose szerencsésnek érezhette magát, hogy élve kijutott a śmierci-blokkból. Ahogy a szovjet front közeledett, egy esetleges evakuálásra készülve az SS elkezdte átköltöztetni a foglyokat közelebb Németország belső területeihez. Október 28-án Berthát 1038 rabtársával együtt BergenBelsenbe vitték. Valószínűleg azzal a transzporttal utazott egy holland kislány is, akiről akkor még senki sem hallott: Anne Frank. Bergen-Belsen „volt a legrosszabb hely. Jártányi erőnk sem maradt, az étel borzalmas volt, és nem volt mit dolgozni.” Bertha azért így is kapott munkát: megint a rabkórházba helyezték, ahol „hegyekben álltak a holttestek”. Néhány héttel később Joan (#1188), Ella (#1950) és Ella húgai, Edie (#1949) és Lila (#3866), az Auschwitztól mintegy 200 kilométerre fekvő németországi Reichenbachba kerültek, ahol fegyvergyár működött. Auschwitzban a hátramaradó foglyok az „odakint, a világban” zajló eseményekről csak a szájról szájra terjedő hírekből értesültek, amelyek együtt érkeztek a reggeli teával. A fémtartályokat cipelő férfiak súgták meg őket az italt osztó lányoknak, akik aztán továbbadták sorban álló társaiknak. „Azt mondták, vannak embereik, akik kapcsolatban állnak az ellenállással” – emlékszik vissza Linda. A legfontosabb üzenetük ez volt: „»Ne adjátok fel! Tartsatok ki!« Talán mi leszünk azok a szerencsések, akik kikerülünk innen.”2 Egyértelmű változásokat lehetett észrevenni. A rabok nem tudtak ugyan róla, de Himmler elrendelte, hogy „állítsák le a Ciklon B-vel történő kivégzéseket az auschwitzi gázkamrákban”.3 Transzportok sem érkeztek már, de „a gyilkolás tovább folytatódott, csak más módon. Lelőtték az

áldozatokat. Hoztak pár embert, mondjuk 30-40-et, akiket megöltek. Néhányat pedig beengedtek. A tömeges megsemmisítés viszont megszűnt.”4 A lányok a „Kanadában” továbbra is napi 12 órában válogatták a ruhákat és egyéb holmikat. De hirtelen nagy lett a nyüzsgés: az SS-esek egymás után osontak be, és „ruhákat, ékszereket és értéktárgyakat loptak maguknak. Igazi kincsesbánya volt nekik.” Mint a télire gyűjtögető mókusok, az SS-tisztek „mindent összeharácsoltak, amit csak tudtak”, hogy gondoskodjanak a jövőjükről.5

1944 telén újra fagyos sarkvidéki levegő áramlott Európába. Némelyik lány hitetlenkedve szembesült azzal, hogy már a harmadik telet tölti Auschwitzban. A szürke látóhatáron gyülekező fellegek között felcsillant némi remény. „Imitt-amott találtunk eldobott újságpapírdarabokat. Ezekből megtudtuk, hogy a háború a végéhez közeledik.” Európa nagy része már a szövetségesek ellenőrzése alatt állt, és szüntelenül repülőgépek zúgtak el a tábor fölött. „Sokszor dobtak le bombákat is, de [magára] a táborra sosem – mondja Linda. – Pedig imádkoztunk érte.” Annak ellenére, hogy 1943 tavaszán Rudi Vrba és Alfréd Wetzler részletes leírást és alaprajzot is adott a táborról, a szövetséges gépek csak két épületet bombáztak le, amelyekben egyszerű német katonák, „barnaingesek” laktak, akik nem tartoztak az SS kötelékébe.6 Ezek a fiatal fiúk odáig merészkedtek, hogy még flörtöltek is a zsidó lányokkal, és finom német kenyérrel kínálták meg őket, amilyen jót már évek óta nem ettek. Percekkel az után, hogy a kenyeret odaadták, a barakkjaik megsemmisültek. A rabokat elszállásoló blokkokban nem esett kár. Az SS-főhadiszállást, az elektromos kerítést, a síneket, a krematóriumokat és gázkamrákat mind érintetlenül hagyták. A foglyok rémülten gondoltak arra, hogy mire a háború véget ér, nekik már talán túl késő lesz. „Esküszöm – mondta egy SS-tiszt Lindának és társainak –, ti csak egyféleképp juthattok ki innen: a kéményen át.”

Eközben Edith hallotta, hogy „a varrodában dolgozik néhány homonnai lány, és mondtam Elsának, hogy meg kellene próbálnunk bejutni oda”. Az ösztönei jól működtek. Bár blokkszolgaként benti munkát végeztek, a legokosabb ötlet volt, hogy kikerüljenek Birkenauból, mert a lágerben egyre nőtt a feszültség a kápók és SS-tisztek körében. Minél rosszabbul állt a

szénájuk a harctéren, a németek annál kegyetlenebbül bántak a foglyokkal. Egyik barátjuk segítségével Edith és Elsa bekerült a varrodai különítménybe, ahol „többnyire egész nap zoknit stoppoltunk”. Edith két homonnai barátnője, Gelb Kornélia és Etelka is ott dolgozott. Ez volt az utolsó munkájuk Auschwitzban.

Nem sokkal karácsony előtt a „Kanadában” Linda és a többiek az éjszakai műszak végén épp felsorakoztak, hogy átadják a munkát a nappalosoknak. „Az első öt lánynak oda kellett járulnia egy asztalhoz”, ahol a nővérek vért vettek tőlük. A németek vérkészletei elfogytak, és most a rabszolgáik vérére volt szükségük. A lányok összerezzentek, amikor a tű az alkarjukba fúródott, és nézték, amint kémcsövekbe gyűjtik a vérüket, hogy ellenségeik életét megmentsék vele. Miután annyi éven át érinthetetlen, alantas lényekként kezelték őket, és azt sulykolták beléjük, hogy nem számítanak embernek, a vérük hirtelen mégis alkalmas lett arra, hogy árja vérrel keveredjen, és német életeken segítsen? „Fokozatosan kifacsarták belőlünk az életet, és most még a vérünket is kipréselték.” Jutalmul egy vekni kenyeret és egy kis szalámit kaptak. Linda az egészben egyetlen pozitívumot látott: a háború most már igazán a végéhez közeledhet, mi más okból fanyalodnának rá a németek a zsidók vérére? Egyik lány sem adta volna önként a vérét a német katonáknak, állítja Linda. A nácik vérszívónak nevezték a zsidókat. „Ki is volt hát a vérszívó? – kérdezi. – Nem a zsidók. Szó szerint kiszívták a vérünket. Méghozzá erőszakkal.”

Karácsonyeste egy SS-tiszt lépett a barakkba, és bejelentette: „Ma este különleges meglepetésben lesz részetek.” Hangosan tapsolt, és megparancsolta, hogy mindenki induljon a „szaunába”. Linda, Mara és a többiek vonakodva hagyták el blokkjuk viszonylagos biztonságát, mivel meggyőződésük volt, hogy a biztos halálba mennek. A „szauna” szolgált a rabok fertőtlenítésére és regisztrációjára, de az 5-ös krematórium felrobbantása óta az a szóbeszéd járta, hogy titokban gázkamrát is kialakítottak benne. A lányok félelemmel a szemükben néztek egymásra. „Ennyi volt” – gondolta Linda. Legalább együtt halhat meg Marával (#1019), aki az egyik legjobb barátnője lett.

A nagy, üres vetkőzőhelyiségben színpad állt. „Nagyon szépen megcsinálták.” A rabok csodálkozva és értetlenül néztek körül. Az SStisztek a színpad előtt sorba rendezett székeken ültek. Ott volt dr. Mengele, dr. Kremer, a hírhedt SS-felügyelő Irma Grese, és a női altábor parancsnoka, Maria Mandel. A lányok csendben a terem végében helyezkedtek el. Ha itt az SS is, legalább biztosan nem gázzal ölik meg őket. Ekkor két görög lány lépett az emelvényre, Susie és Lucia, akik szintén a „Kanadában” dolgoztak. Estélyi ruhájukban szinte rájuk sem lehetett ismerni. Susie megköszörülte a torkát, és dúdolni kezdett, majd Lucia is csatlakozott hozzá. Aztán Suzie kinyitotta a száját, és felcsendült az ének. Che bella cosa na jurnata ’e sole… Hangjuk átszállt a termen, és átjárta rabtársaik szívét. Linda és a többiek talán nem beszéltek olaszul vagy nápolyi nyelven. Bizonyára nem értették a dal szövegét. Talán azt sem, hogy a szerelemről szól. Ám ahogy Susie Luciára nézett, aki csatlakozott a refrénhez, a lányok megértették, hogy nekik énekelnek. Ma n’atu sole Cchiù bello, oi ne’. ’O sole mio… Az SS-felügyelőket és zsidó foglyaikat egyaránt körülvette a zene. Ugyanazt a levegőt szívták, ugyanaz a vér folyt az ereikben, ugyanazt a dallamot hallgatták, és ugyanazt a pillanatot élték át. A két szoprán rabtársainak címezte az üzenetet, mert ők jól tudták, miről szól és mit jelent a dal. Hány év telt már el azóta, hogy utoljára azt gondolták: „Milyen csodálatos a napsütés!”, vagy utoljára élvezhették a nyári zápor után felfrissülő levegő illatát? Elvesztették testvéreiket, barátaikat, szüleiket, nagybátyjaikat és nagynénjeiket, unokatestvéreiket, gyermekeiket. A terem megtelt szeretteik emlékével, lelki szemük előtt megjelentek mindazok, akik elmentek. Vajon Ružinka is látta-e maga előtt Aviva angyali arcocskáját? Helena titokban ránézett-e Franz Wunschra? Kire gondolt vágyakozva Linda – vagy talán már el is felejtette, milyen a romantikus álmodozás? Vajon megéri-e bármelyikük is, hogy egyszer még, éjszaka, a szerelme arcába nézhessen?

Az énekesek hangja egyre magasabbra szárnyalt, magával ragadva a lányok szívét és reményeit. Arcuk felderült, énekük távoli tájakra ragadta társaikat. Azon a helyen, ahol meghal minden szerelmes dal, az O sole mio mégis élt.

Szilveszter éjjelén az SS-tisztek ittak és mulattak, amíg foglyaik lélegzet-visszafojtva vártak. Ha közel a vég, mennyi még az idő? Vajon 1945 fiatal életük utolsó éve, vagy inkább egy új korszak kezdete lesz? Az újévet az SS azzal ünnepelte, hogy az 5-ös krematórium romjai előtt agyonlőttek száz fiatal lengyel nőt és száz férfit – mindannyian politikai foglyok voltak, és valószínűleg részt vettek a varsói felkelésben.7 Az éjszakai műszakban válogató lányok összerezzentek a puskaropogásra. Az alvók felébredtek. A sötét égbolt baljóslatúan borult föléjük. Még több kivégzés várható. Még több áthelyezés. Még több halál. Újév napjától január 4-ig a női altábor népessége több mint ezer fővel csökkent. Valószínűleg más táborokba szállították őket, de a feljegyzésekből nem derül ki, pontosan hova, és sokszor az „átszállítás” szó is egészen mást jelentett. Bár az amerikai légierő már rendszeresen végzett felderítéseket a térségben, odafentről fényképezve a tábort, Auschwitz rémálma nem ért véget. Január 6-án, késő délután a varroda és a mosoda dolgozóit felsorakoztatták létszámellenőrzésre. Edith és Elsa mellett ott volt még Rena Kornreich és a húga, Danka; barátaik, Dina Dranger, Ida Eigerman, Ružena Gräber Knieža és mások is az első transzportból. Minden szokatlan esemény riadalmat keltett, ezért amikor Auschwitz I felé terelték őket, bőven volt okuk az aggodalomra. Az akasztófa előtt álltak meg. Két üres hurok várta áldozatait. A női altábor négy lázadója közül végeztek ki aznap kettőt: ők csempésztek puskaport a gázkamrát felrobbantó sonderkommandós fiúknak. Edith nem emlékszik, a tölténygyár melyik két munkását vezették fel az emelvényre, de Ella Gartner, Regina Safir és Estera Wajsblum közül kerülhettek ki. Az SS-tiszt azt ordította: „Most pedig végignézitek, hogy lássátok: így jár az, aki bármivel is próbálkozik ellenünk!” Halállal fenyegették, aki csak félrefordítja a tekintetét. Miután felolvasták az ítéletet, és a kötelet a lányok nyakára akasztották, Franz Hössler SS-Obersturmführer und Schutzhaftlagerführer (alezredes és a védőőrizetes tábor parancsnoka) elbődült: „Így pusztul el minden áruló!”8

„»Éljen Izrael!« – kiáltották a lányok, és fennhangon héber imádságba kezdtek” – idézi fel Rena Kornreich (#1716). Hangjukat a nyakukra szoruló hurok némította el, ahogy kirúgták alóluk a széket. Néhány órával később a fehérkendős különítménybe tartozó Roza Robotát és a negyedik lányt a „Kanadában” dolgozó lányok előtt végezték ki.9 Linda, Mara, Margie, Helena, Erna és Fela Dranger és a többiek, akik együtt válogatták Rozával a ruhákat, vele ettek, mellette aludtak – most érte sírtak. De talán ő volt a szerencsés. A bitófa jobb, mint a gáz, az agyonverés vagy az éhhalál. Akit felakasztanak, legalább egyénként hal meg. Az a tény, hogy fiatal lányok szembeszegültek az SS-szel, és segédkeztek a gázkamrák ellen elkövetett sikeres támadásban, nagyobb félelmet keltett az elnyomókban, mint a megtorlás a foglyokban. „Példaképként tekintettünk a lányokra” – mondja Edith.

A bontási különítmények kezdték leszerelni a krematóriumokat és a női altábor néhány barakkját. Az SS megparancsolta a titkársági funkcionáriusoknak, hogy „a rabok dokumentumait, a halotti bizonyítványokat és aktákat pakolják be egy autóba”.10 A hosszú januári éjszakák sötét égboltját vörös és narancsszínű fény ragyogta be a fellegek alatt. 60 kilométerrel odébb Krakkó városa égett. „A háború egyre közelebb ért. Már hallani lehetett a lövéseket.” A front közeledtével a „Kanadában” dolgozó lányok attól féltek, hogy utolsóként még őket is beterelik a gázkamrába, vagy agyonlövik, mert túl sokat láttak. Jobb egészségi állapotban voltak, mint a rabok többsége, elegendő ételhez jutottak, és tető alatt dolgozhattak. A némán őrt álló kormos kémények alatt azonban nehéz volt hinni a szabadulásban. Mégis attól, hogy a szövetséges repülőgépek immár állandóan ott pásztáztak a tábori égbolton, feltámadt bennük a remény, hogy meglátják a holnapot, és a holnap talán jobb lesz. A reggeli teával most is megérkeztek a suttogva átadott hírek. „Készüljetek!” Mindenki arról beszélt, hogy hamarosan kiürítik a tábort, aztán az egészet felgyújtják. „Aki bent marad, elevenen égetik el.” „Az SS körbelocsolja a területet benzinnel, bekapcsolja az áramot, bezárja a kaput, és felgyújtja a tábort.” Miközben az SS-esek arra készültek, hogy a rabokat élő pajzsként gyalog hajtsák Németország felé, az auschwitzi ellenállási mozgalom utolsó hírként még közzétette:

Kitört a káosz és a pánik a részeg SS-katonák között. Mindent megteszünk, hogy az elvonulás minél elviselhetőbb legyen, és hogy megakadályozzuk a hátrahagyott betegek kivégzését. A halálmenetek útvonalát a tábori hatóságok jelölték ki, de a parancsok állandó változásának közepette csak egyvalami volt biztos: „Egy ilyen evakuálás a rabok legalább felének megsemmisítését jelenti.”11

Harmincnyolcadik fejezet1 „Ha az óceán tinta volna, az ég pedig papír, akkor sem tudnám leírni mindazt a borzalmat, amit átéltem.” Egy lengyel fiú írása a krakkói gettóból2

A titkársági funkcionáriusok már bepakolták az autókba az iratokkal teli dobozokat, és most „különféle tábori dokumentumokat” vittek ki az SSirodákból, hogy máglyára vessék őket. Több százezer rab fotóit semmisítették meg így, valamint a női altáborról vezetett dokumentáció nagy részét: létszámadatokat, halálozási statisztikákat, a szelekciók napját és az elgázosított rabok számait, illetve az egyéb kivégzéseket rögzítő feljegyzéseket.3 Ahogy terjedt a szóbeszéd a láger kiürítéséről, dr. Manci Schwalbová igyekezett mindenkin segíteni, aki járásképesnek bizonyult. Helena épp a kórházban tartózkodott, amikor Wunsch figyelmeztette, hogy az evakuáláskor feltétlenül tartson a távozókkal. Az efféle információ gyorsan terjedt a rabok között: ha Wunsch azt tanácsolta Helenának, hogy menjen, akkor mindenkinek érdemes követnie a példáját, aki csak teheti. Új figyelmeztetés járt szájról szájra: „Ha lábra tudsz állni, menj!” Senki sem akart Auschwitzban maradni, amikor bezárják, és felgyújtják, hogy maga is hatalmas krematóriummá váljon. A Kanada-kommandó tagjai üres leveseskondérokban csempészték ki a ruhákat. Rena Kornreich és a mosodában dolgozó barátnői csizmát, kesztyűt, meleg kabátot és cukrot kaptak tőlük. Wunsch gondoskodott róla, hogy Helenának és nővérének legyen télikabátja és megfelelő cipője. Ez volt az utolsó „jó” cselekedete, amelyet szerelméért megtehetett. „Én most visszamegyek a frontra, ti pedig elindultok. Ha fordul a kocka, és elveszítjük a háborút, megígéritek, hogy ti is segítetek nekem, ahogy én segítettem nektek?” Helena megígérte. A nővére nem.

Dr. Manci Schwalbová és a kórházi dolgozók igyekeztek mindent megtenni járásképtelen betegeikért is, de a zsidó orvosok és a nővérek már nem voltak fontosabbak a többi rabnál. Ők is csak golyófogóul szolgáltak, mint mindenki más. A foglyok kétségbeesetten igyekeztek összeszedni a túlélésükhöz szükséges holmikat, mielőtt az SS egy utolsó nagy kísérletet tesz az elpusztításukra. Aki rongyokban indult az erőltetett menetre, arra a biztos halál várt. A „Kanadában” dolgozó férfiak és nők mindent megtettek, hogy másokat is ellássanak megfelelő ruházattal. A konyhások cukrot, kenyeret és más tartós élelmiszert csempésztek ki barátaiknak. Eközben a hatalmas máglyákról szálló pernye feketével pettyezte a hó borította tájat, ahogy a tűzre dobott nyilvántartások sorra az enyészeté lettek.

Edith biztos volt benne, hogy nem élheti túl az erőltetett menetet. „Hogyan gyalogolhatnék tuberkulózisos lábbal több száz kilométert a hóban? Nem tudom megcsinálni” – mondta Elsának. „Ha te nem mész, én sem megyek” – makacskodott a barátnője. „Kérlek, Elsa, menj! – Edith térdre hullva esedezett volna, de nem tudta behajlítani a lábát. – Menekülj! Menj! Te jól vagy! Indulj!” „Nélküled nem megyek!” Így hát Edith beállt Elsa mellé, és megfogadta, hogy megpróbálja. Január 18-án hajnali egy órakor utoljára vezényeltek sorakozót a táborban. A betegeit hátrahagyni kényszerülő dr. Manci Schwalbová immár névtelen rabszámként foglalta el a helyét a tömegben Edith, Elsa és Irena Fein (#1564) mellett. Más lányok is lehettek ott az első transzportokból, akik a kiürítés előtt az új blokkokban dolgoztak, és valószínűleg Edithékkel azonos csoportba osztották be őket: Ružena Gräber Knieža, Rena és Danka Kornreich, Dina Dranger, Ida Eigerman és nagy valószínűséggel Lenke Hertzka is. A „Kanadában” dolgozó lányok egy másik menetoszlopba kerültek: Linda, Mara, Ida, Helena, Margie, Regina Schwartz és húgai, Celia és Mimi, Elena Zuckermenn, Eta és Fanny Zimmerspitz és unokatestvérük, Martha Mangel, és még sokan mások. „Ott voltunk Auschwitz nyitásakor és zárásakor” – mondja Edith.

A halálmenet sok, első transzporttal érkezett lány életének utolsó felvonását jelentette. Egyikük számára pedig már az előtt legördült a függöny, hogy a menet útnak indult volna. Ria Hans (#1980) a rabkórházban dolgozott, ahol sokszor segített a betegeknek kiszökni, nehogy az SS karmai közé kerüljenek. Január 18-án a húga, Maja is a bent fekvők között volt. Tuberkulózist kapott, és „annyira rosszul volt, hogy egy lépést sem tudott megtenni”. Hogyan hagyhatta volna, hogy a kishúga elevenen elégjen a felgyújtott táborban? Nem engedték, hogy mellette maradjon, és legalább együtt haljanak meg. Ria ellopott egy üveg morfiumot, és végzetes adagot fecskendezett Maja karjába, hogy megkímélje a szenvedéstől. Ez volt a lehető legemberségesebb cselekedet – az egyetlen, amit tehetett érte. Amikor beállt Edith, Manci és a többiek mellé a sorba, képtelen volt a szemükbe nézni. A homonnai lányok a fejüket forgatták. Hol van Maja? Ria nem tudott megszólalni. Bár sokan még mindig csak tizenévesek voltak, kénytelenek voltak felnőni. És megint el kellett veszíteniük egy társukat. Maja még a 20. születésnapját sem érte meg. Ria szívét mázsás kőként nyomta tettének súlya. Hogyan indulhatott el? Hogyan tehetett egyetlen lépést is? Hogy verekedhette át magát a hófúvásokon e fájdalmas veszteség után? Hogyan élhetett azok után, amit tett? „Mindenki iszonyúan haragudott rá – mondja Edith. – De ő csak a szenvedéstől akarta megkímélni Maját. Honnan tudhatta volna, hogy az SS végül mégsem gyújtja fel a tábort? És vajon az oroszok időben érkezve megmenthették volna-e?” Egy egész napba beletelt, hogy megszervezzék a kiürítést, így mire kiadták a parancsot az indulásra, a foglyok már eleve kimerültek voltak az ácsorgástól és várakozástól. Zuhogott a hó, és most már nem is bokáig, hanem térdig ért. A kísértetiesen föléjük magasodó őrtornyok árnyékában a nők menetoszlopai egymás után indultak útnak, fegyveres SS-tisztek kíséretében. A férfiak már korábban elhagyták a lágert, kitaposva előttük az utat a mély hóban. Sosem volt még aktuálisabb Höss kijelentése, hogy „a zsidók számára nem létezik időjárás”. A nők első csoportja belegyalogolt a hóviharba. Ahogy „kihajtottak minket a lágerből”, Irena a dokumentumok elégetésére gyújtott máglyákról azt hitte, már a tábort égetik fel a hátramaradókkal együtt. A valóságban Auschwitz kiürítése még jó pár napot igénybe vett, és a parancs ellenére, hogy „likvidálja” a beteg rabokat, Franz Kraus SS-őrnagy

végül nem vette elő a gyufásdobozt, hogy lángra lobbantsa a tábor köré locsolt benzint.4 A kerítés mellé aknamezőt is telepítettek, de ez sem akadályozta meg, hogy a felszabadító csapatok kilenc nappal később bejussanak Auschwitzba.

A távolból lövések hallatszottak, de a rabok az ellenkező irányba meneteltek, távolodva a közeledő orosz fronttól és a szabadulás reményétől. „A hó már több mint egy méter mély volt, talán kettő is – mondja Linda. Felemás cipőben gyalogolt. – Nem érdekelt. A lényeg, hogy volt cipőm.” Még zokni is melegítette a lábát. Sokaknak nem volt semmijük. „Akik a táborban [Birkenauban] laktak, azt a vékony nyárias rabruhát viselték, meg facipőt.” Esélyük sem volt túlélni a hideget. Az egyes menetoszlopok különböző irányokban indultak el a német határ felé. Ezért a lányok beszámolói is eltérnek abban, hogy hány napig gyalogoltak a hóban. „Az elöl vonulók taposták ki az utat a többieknek. Az SS-katonák kétoldalt kísérték a menetet.” Néhány SS-tiszt lovon ült, fegyverét a rabokra szegezve. „Aki nem bírt tovább gyalogolni, azonnal lelőtték.” Linda, Mara és Mira Gold (#4535) olyan messzire elmaradt a csoporttól, amennyire csak lehetett. „Holttesteken lépdeltünk át – idézi fel Linda, hangja megremeg a felkavaró emléktől. – Ha egy halotton találtunk valami használhatót, cipőt vagy pulóvert, levettük róla. De ahhoz nem volt erőnk, hogy elhúzzuk a testeket az útból. Ezért, nos, rájuk léptünk. Az utat beborították a hullák.” Lindáék menetoszlopa tette meg az egyik leghosszabb utat, észak felé, Lengyelországon át a hegyekbe. Egy hétig gyalogoltak. A többiek nagyrészt nyugati irányba indultak. „A hó vörös volt, mint amikor először Auschwitzba értünk – emlékszik vissza Edith. – Csak akkor a menstruációnktól volt véres, most pedig a lőtt sebektől.” Ahogy leszállt az este, a hóvihar nem csendesült, és a vérrel áztatott hó jéggé fagyott a lábuk alatt. Dr. Manci Schwalbová megcsúszott és elesett. Edith és Elsa gyorsan talpra segítette, mielőtt az SS lelőné. Kicsit később meglátták a földön dr. Rose-t, aki szintén a kórházban dolgozott, és sokat segített Edithnek. Agyonlőtték. Meggyilkoltak egy orvost. Többé nem számított a táborban betöltött pozíció. „Azok senkit nem tartottak tiszteletben.” „Alig bírtam kiemelni a lábamat a hóból – meséli Ružena Gräber Knieža. – Átnedvesedett a lábam, és belesüppedt a hóba.” Ria Hans

„halálosan fáradt” volt. Léptei elnehezültek a gyásztól. A holttesteken átbotorkáló lányok egymás nevét kiáltozták, mert nem találták társaikat a sötétben és a sűrű hóesésben. – Hol vagy? Hallasz engem? Hangjuk test nélküli, láthatatlan szellemként szállt a viharos szélben. „Hallottuk, hogy a barátainkat…” Helena nem tudja befejezni a mondatot. „Ružinka is teljesen kimerült – emlékszik vissza. – Nem volt már férje, sem gyermekei. Kétszer is leült. Már én sem tudtam hatni rá. Nem volt kiért élnie. Nem akart felkelni.” Ružinka felnézett a húgára, és így szólt hozzá: „Te még fiatal vagy. Menj! Nekem nincs miért élnem. Menj!” Mindazok után, amin együtt keresztülmentek, bármennyire szerette is a nővérét, Helena abban a pillanatban így érzett: „Nem tudtam gondolkodni. Nem voltak gondolataim. Olyasmivé váltunk, amire nincsenek szavak. Elegünk volt.” Az SS-őröket csak egy sor választotta el a hóban ülő Ružinkától, aki várta, hogy a megváltó lövedék a koponyájába hatoljon. Bár már nekik is alig volt erejük, barátnői talpra rángatták Ružinkát, és magukkal vonszolták. Ahogy sok más nőnek a menetben, társai segítsége megadta neki azt a néhány percet, amire szüksége volt, hogy visszanyerje a lelkierejét – és ahogy a lelke újjáéledt, a teste is erőre kapott. Hogyan élte túl Edith a halálmenetet? Maga sem tudja elhinni, hogy sikerült. „A fájós lábamon sántikálva hogyan maradhattam életben, amikor oly sokan meghaltak, akiknek pedig minden tagjuk ép volt? Ez valami csoda, amit nem tudok megmagyarázni. Szerintem Isten segített.” Isten ereje munkálkodhatott Irena Feinben is. „Egy homonnai lányt vonszoltam magammal. Fiatal volt. Nem tudott járni. »Nem megy! Nem megy! Ne tedd ezt velem!« – hajtogatta. »Márpedig gyalogolni fogsz! Nekem lefagyott a lábujjam!«” – kiáltotta Irena, és emlékeztette rá, hogy két évvel korábban amputálnia kellett a saját kislábujjait. Ha ő tud gyalogolni, más is tud. Húzta maga után a lányt, kényszerítette, hogy menjen tovább. „Ha nem teszem, lelőtték volna” – mondja. Az a lány Edith volt.

„Nem volt semmi élelmünk, csak havat ehettünk. Fagyott, nedves havat.” Az első két éjszakán tanyák mellett elhaladva istállóépületekben húzták meg magukat, ahol pár órás pihenőt engedélyeztek nekik. A szalma melegítette

őket, de a ruhájuk merő víz volt. Akiknek nem jutott hely az istállóban, a hóban aludtak. „Átáztunk, összekuporodtunk. Aztán minden ránk fagyott. Volt, akinek elfagyott az orra vagy a lábujja. Nem mertem levenni az átnedvesedett cipőmet, mert utána nem tudtam volna visszahúzni a lábamra – meséli Linda. – A harisnyám is vizes volt. Minden vizes volt.” Rena Kornreich (#1716) odalopózott egy parasztházhoz, és bezörgetett a hátsó ajtón. „A húgommal nagyon éhesek vagyunk. Tyliczből jöttünk. Ha volna egy felesleges krumplija, megfelezhetném vele. Ha kettőt ad, mindkettőnknek jut egy.” A gazdasszony két szem meleg krumplit és két főtt tojást adott Renának. A Regina Schwartz (#1064) beszámolójáról készült felvételen jól látható, milyen súlyos traumát jelentett számára a halálmenet. A kezét tördeli, zaklatottá és feszültté válik. A szemébe kiül a rettegés, arckifejezése zavarodott. A kérdező tovább faggatja, pedig ilyenkor csendre volna szükség. Miközben a túlélők történetét hallgatjuk, néha jobb, ha befogjuk a szánkat, megszorítjuk a kezét, és együtt sírunk vele. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen túl fájdalmas felidézni. Minden túlélő átélt olyasmit, amiről képtelen beszélni. Hogy mit, az mindenki számára más és más. Ezért olyan fontosak Edith és Linda visszaemlékezései a halálmenetről – mert ők elmondják azt is, aminek a felidézése mások számára elviselhetetlen, és nem is szabad erőltetnünk, hogy beszéljenek róla. Ahogy a hóvihar lassan csillapodott, orosz rakéták világították be az égboltot, „mint golyózápor a fejünk fölött”. A front egyre közeledett, de a rabokat elhajtották az útjából, mind távolabb a szabadságtól. Nem csoda, hogy oly sokan leültek a hóba, és egy lépést sem tettek többet. A nők menetoszlopai – a választott útvonaltól függően – kettőtől hét napig gyalogoltak, ezért a túlélők történeteit meglehetősen bonyolult kibogozni. Az első csoport január 20-án érkezett a német határhoz közeli Wodzisław Śląskiba. A vasútállomás mellett, a szabadban kellett éjszakázniuk. Több nem zsidó lengyel is volt köztük. Másnap több ezer újabb nő csatlakozott hozzájuk. „Reggeltől késő estig rakták össze a nyitott tehervagonokból álló szerelvényeket, amelyekre felrakták a félholt, eszméletlen, lázas rabokat.” A lányok kimerülten, éhesen rogytak a szeneskocsik fekete porral borított padlójára. A fém elszívta testükből a hőt. Amikor újra havazni kezdett, Rena Kornreich a kocsi pereméről szedegette le a friss havat, hogy folyadékhoz jusson. Sokan már ehhez is túl gyengék voltak. Próbálták

összebújva melegíteni egymást, de kevés sikerrel, mert a ruhájuk teljesen átázott. A gyengébbek és azok, akik a kocsik fémfalának támaszkodtak, agyonfagytak menet közben. A vasútállomáson a nagy zűrzavarban sok lány elszakadt a barátaitól, mert a vonatok négy irányba indultak, négy különböző tábor felé: GrossRosenbe, Sachsenhausenbe, Ravensbrückbe és Buchenwaldba. A Gross-Rosenbe érkező, 2000 nőt szállító transzportot a tábor parancsnoka helyhiányra hivatkozva visszafordította, és ugyanez történt velük Sachsenhausenben is. Végül január 27-én, öt nap utazás után érkeztek meg Ravensbrückbe. Buchenwald szintén nem fogadta az oda érkező transzportot, hanem továbbküldték Bergen-Belsenbe. Irena Fein ezen a vonaton volt. A Wodzisław Śląskiba utolsóként induló női menetoszlop, köztük Rose (#1371), január 22-én botorkált be a városba. Amikor megérkeztek, azt mondták nekik, hogy keressenek szállást a házaknál, és reggel gyülekezzenek az állomáson. Különös utasítás volt ez. Miért nem szöktek meg? Bizonyára sokan megpróbálták, de az SS piros festékkel keresztet mázolt a ruhájukra. Nagyobb volt az esély, hogy elkapják és agyonlövik őket, mint az, hogy sikerül elmenekülniük. Aznap éjjel Rose azt álmodta, hogy az SS megölte őt, a barátait és a szállásadóikat. Félelmében, hogy feltűnő rabruhájukban elkapják őket, meggyőzte társait, hogy mindannyian jelenjenek meg az állomáson, ahogy parancsolták nekik. Vajon az évek során beléjük vert engedelmesség bizonyult erősebbnek, mint a szabadságvágy, vagy a halálfélelem munkált bennük? Bármi volt is az oka, nem ragadták meg az alkalmat a szökésre. Lehet, hogy túl fáradtak és éhesek voltak, és egyszerűen nem tudták, hogyan csinálják. Rose négy barátnőjével megérkezett az állomásra, és tévedésből egy férfi rabokkal tömött szenesvagonra kapaszkodtak fel. A lányok megrémültek, de a férfiak kedvesek voltak velük; azt tanácsolták nekik, mondják azt, hogy a felügyelők parancsolták fel őket a vagonba, amikor a vonat megállt. Rose megállapította, hogy déli irányba haladnak, és remélte, hogy Szlovákiába tartanak. Valóban áthaladtak Szlovákia északi csücskén, de a szerelvény azután továbbzötyögött Ausztriába, és a mauthauseni koncentrációs táborban tette le őket. Rose elkeseredett. Hát már sosem lesznek szabadok?

Eközben Linda és két-háromezer társa még mindig menetelt. „Körülbelül egy hétig gyalogoltunk.” Végül ők is Wodzisław Śląskiban kötöttek ki, és nyitott szeneskocsikra rakták őket. A szomjúságtól gyötört lányok közül néhányan odamásztak, ahol a mozdony csatlakozott a szerelvényhez. Ott nemcsak melegebb volt, de egy csapból forró víz is csöpögött. „Ezenkívül semmit nem kaptunk.” Linda és társai mohón itták a kevéske forró vizet. Miután egy hétig hóban-fagyban szinte étlen-szomjan gyalogoltak, a legtöbb lány végzetesen legyengült. Százasával zsúfolódtak össze a vagonokban, így csak állóhely jutott. „Sokan meghaltak.” Akik életben maradtak, nem engedhették meg maguknak, hogy kegyeleti kérdésekkel foglalkozzanak. Nem volt más választásuk: kidobták a halottakat a kocsiból. Szívtelen cselekedetnek tűnhet, de a holttestek elszívták az élőktől a hőt. „Persze, amit lehetett, előbb levettünk róluk.” Lindáék hitték, hogy halott társaik is azt akarnák: vegyék magukhoz mindazt, ami csak hozzásegítheti őket a túléléshez. „Nem tudom megmondani, hány napig utaztunk. De az éhség… fogalmuk sincs… mennyire tud fájni. – Linda hangja elcsuklik, szemét elfutja a könny. – Rosszabb, mint a betegség. Az éhség rettenetesen fájdalmas. – Időbe telik, amíg összeszedi magát. Oldalra néz, nagyot nyel, és sírva így folytatja: – Ez… az utazás a vonaton Wodzisławból Ravensbrückbe, a legrosszabb volt, amit valaha átéltem. A fagyoskodás, és hogy ki kellett dobnunk a halott társainkat, akik három évet túléltek Auschwitzban.” Mindezt azért, hogy eljussanak Ravensbrückbe, ahol nem volt hely számukra. Sem étel. Sem más.

Január 27-én, ugyanazon a napon, amikor Lindáék transzportja megérkezett Ravensbrückbe, az orosz csapatok bevonultak AuschwitzBirkenauba. Néhány nappal korábban „felgyújtották a 30, raktárépületként használt barakkot” a „Kanadában”, amelyek még akkor is füstöltek, amikor a katonák megérkeztek. „A hat megmaradt, részben leégett barakkban […] több mint egymillió darab férfi és női felsőruházatot találtak.” Emellett „több mint 600 nő és férfi holttestét, akiket az előző napokban lőttek agyon, vagy akik egyéb okból haltak meg”.5 A még élő 5800 fogolyból 4000 volt nő. Nem tudjuk, akadt-e köztük olyan, aki az első transzporttal érkezett.

A túlélés szempontjából alapvetően fontosnak bizonyult, hogy melyik táborba került az ember. Ezen a ponton mind közül Bergen-Belsen volt a leghalálosabb. „Nagyon rossz láger volt – mondja Irena. – Mindenki beteg volt, és mindannyiunknak a földön kellett aludnunk. Minden a földön volt. Kaptunk egy kis vizet és egy darabka kenyeret, de semmi mást.” Irena szerencséjére egy régi barátja, aki szintén az első transzporttal került annak idején Auschwitzba, és valószínűleg Berthával együtt még októberben helyezték át, felismerte őt, és becsempészte a szobájába. Ružena Borocowice 19 éves volt, amikor 1942-ben Auschwitzba deportálták.6 Ez a jó cselekedete alighanem megmentette Irena életét.

Ivan Rauchwerger húgát, Erikát Ravensbrückből hajtották át BergenBelsenbe. Beszámolójában elmondja, hogy a rabok a hó alól kiásott fagyott füvet ették. A táborban két, a szülővárosából származó nő mentette meg az életét. Az egyik a konyhán dolgozott, és vitt neki három szem főtt krumplit. „A másik, Erika elemi iskolai tanítójának felesége, elintézte, hogy Erika átkerüljön a gyerekek barakkjába.” Ezzel a lány mentesült a hajnali sorakozók alól, ahol az SS-tisztek gyakran nekiestek a raboknak, és megölték őket. Ami még fontosabb: a gyerekek blokkjában nem volt annyi beteg. Mindkét jólelkű asszonyt a tífusz vitte el, „alig egy héttel az után, hogy segítettek Erikának”. A gyerekek barakkjában ott volt Milan is, Lenke Hertzka unokaöccse.

Január végéig 9000 nő érkezett a ravensbrücki női koncentrációs táborba. Az egyik csoport – valószínűleg Lindáé – két hét alatt 300 kilométert gyalogolt, mielőtt felszálltak a Ravensbrückbe tartó nyitott szenesvagonokra, amelyeket aztán 24 órán át várakoztattak a kapu előtt, „mert nem volt hely számukra”.7 Lindának és megmaradt barátainak még egy sátor sem jutott. „Azt hittük, itt a vég. Nem kaptunk enni, se semmi mást. Ennek ellenére tovább özönlöttek a foglyok a táborba.” Amikor végül sikerült bezsúfolódniuk egy sátorba, „csupa sár volt az egész”, és lefeküdni már nem volt hova. Edith V alakban szétnyitja a lábát, mutatva, hogyan ültek a rabok „egymás lábai között a hideg földön, a hátunkat a mögöttünk ülőnek támasztva”.

„Ravensbrückben fizikai képtelenség volt élni. Szó szerint olyanok voltunk, mint heringek a hordóban. Nem tudtunk lefeküdni. Nem volt hely, mert annyian jöttek a kiürített lengyelországi lágerekből. Több ezer ember zsúfolódott össze, messze meghaladva a tábor befogadóképességét. Nagyon kemény volt. Az a rengeteg mosdatlan, ápolatlan rab. Azt sem tudom, kaptunk-e egyáltalán enni. – Edith egy pillanatra elhallgat. – Nem látom magam előtt a képet, hogy ételért mentünk volna.” Már a halálmenetet is szinte lehetetlen volt túlélni, most pedig még az éhezéssel is meg kellett küzdeniük. A helyzet egyre kétségbeejtőbbé vált. Amikor a táborba érkező kiéhezett menetelők megrohanták a leveseskondérokat, a kápók nem tudták visszatartani őket, és a leves kiborult a fagyos talajra. Linda sírva meséli, hogy ekkor a földre vetették magukat, és „az ételt a jégről” nyalták fel. Akadt azért néhány örömteli rövid találkozás és gyengéd pillanat is. Gelb Etelka például felfedezte Ružena Gräber Knieža anyósát, akiből „megtört öregasszony lett”. Ružena elérzékenyült, amikor megpillantotta rokonát, azt hitte, sosem látja többé. „Nagy volt az öröm, de még nagyobb a gyász.” Anyósa megölelte, megsimogatta Ruženát, és áldást mondott rá. „Ha túléled, légy boldog!” Másnap a gázkamrába vitték az asszonyt. Ez a rövidke találkozás azonban erőt adott Ruženának. „Az áldás hatott valahogy.” „Figyelj csak, Elsa! – szólt Edith fogadott testvéréhez. – Ha önként jelentkezőket keresnek valami munkára, mi megyünk. Nem azért éltük túl a menetelést, hogy itt haljunk éhen.” Elsa rémülten csimpaszkodott bele. „De mi van akkor, ha az önkéntes munka a gázkamrát jelenti?” „Ugyan már, Elsa! Szerintem ennél még a gázkamra is jobb.” Hamarosan teherautók érkeztek a táborba, és ezer lányt szállítottak fel rájuk. Vajon a gázba viszik őket? Most már Elsát sem érdekelte. Mint kiderült, Ravensbrück környékén több kisebb altábor fogadni tudta az új rabokat, köztük Retzow (ahova Edithet és Elsát vitték), Malchow és Neustadt-Glewe. Ružena Gräber Knieža (#1649), Alice Ičovič (#1221) és Ida Eigerman (#1930) Malchowban kötött ki, ahol tíz kisebb barakkban eredetileg ezer nő számára alakítottak ki helyet. Most ötezernek kellett beférnie.8 Malchowban talán az volt a legjobb, hogy az auschwitzi rabkórház vezető kápója, Orli Reichert (#502) is oda került. Orli az első transzport lányaival egy napon, 1942. március 26-án érkezett Auschwitzba. Kommunista nézeteiért 22 éves

kora óta raboskodott. Hosszú, sötét pillák keretezte, kifejező barna szemével és fehér arcbőrével gyönyörű fiatal nő volt, aki mindent megtett, ami az erejéből telt, hogy segítsen a zsidó foglyoknak a túlélésben. Amikor a lányok meglátták a sokak által „Auschwitz angyalaként” emlegetett jótevőjüket, tapsolni kezdtek, és ujjongva kiáltották: „A mi Orlink újra velünk van!” Neustadt-Glewe mintegy 120 kilométerre feküdt Ravensbrücktől, nyugati irányban. Az első transzport lányai közül többen ide kerültek. A Neustadt-Glewe felé induló teherautóra olyan sietve kellett felszállni, hogy sokan elszakadtak barátnőiktől. Linda Reich és Dina Dranger például lemaradt. Margie Becker, Mara, Helena és Ružinka, Eta és Fanny Zimmerspitz, unokatestvérük, Martha Mangel; Regina Schwarz és húgai, Celia és Mimi; Birnbaum Júlia (#A-5796), Magda Moskovic (#1297); valamint a lengyel lányok közül Sara Bleich, Rena Kornreich és húga, Danka viszont ott zsúfolódtak a nyitott platón. Nekik nem volt okuk az ujjongásra, amikor megérkeztek. Rájuk nem „Auschwitz angyala” várt, hanem maga az ördög: a kapafogú Dreschler felügyelőnő. Bár ezeket a kisebb lágereket nem haláltábornak szánták, sokan mégis ott lelték halálukat. Nem volt elég élelem, és a rabok jutottak hozzá utoljára mindenhez. Sokan viszont az erőszaknak estek áldozatul. Az egyik vezető kápó, egy gyilkosságért elítélt nő élvezettel taposta agyon azt, aki ételt merészelt lopni. Az élelem azonban olyan kevés volt, hogy megérte a kockázatot. Amikor Rena Kornreich megpróbált elemelni három szem krumplit, a gyilkos kápó deszkával a kezében kergette, hogy agyonverje. Rena bemenekült az egyik barakkba, ahol egy lány – valószínűleg az első transzportból – elrejtette az ágyában, s ezzel megmentette az életét.

Amikor Lindát és néhány társát elvitték Ravensbrückből, egy üres, bútorozatlan barakkba terelték őket, és rájuk zárták az ajtót. Nem volt mire leülni. Amint kattant a zár, a lányok pánikba estek. „Biztosra vettük, hogy gázkamrába kerültünk.” Kitörték az ablakokat, kiugrottak, és az erdő felé menekültek. Egy auschwitzi SS-felügyelőnő utánuk szaladt, és azt kiáltozta: – Gyertek vissza! Nem akarunk megölni! Ha elfognak, agyonlőnek titeket! Nem tudták, elhiggyék-e, de valamiért végül bizalmat szavaztak neki, és lassan visszaszállingóztak. Az SS-tiszt kivételesen igazat mondott. Nem

ölték meg őket. Nem tudjuk, pontosan mikor történt ez a szökési kísérlet, de Himmler akkoriban kezdett tárgyalásokat a svéd kormánnyal a „túszok” átadásáról, és márciusban elrendelte: „ne öljenek meg több zsidó foglyot, és tegyenek meg mindent a halálozás csökkentése érdekében”.9 Lehet, hogy ez a parancs mentette meg Lindát és társait. Retzowba helyezték át őket, ahol Edith és Elsa már egy hónapja dolgozott. A Ravensbrücktől délre fekvő Retzownak reptere is volt, nem messze Berlintől. Katonai célpontként állandóan bombázták, hogy a német gépek ne tudjanak leszállni és üzemanyagot felvenni. A női raboknak kellett a krátereket feltölteniük, a törmeléket és a fel nem robbant bombákat eltakarítaniuk. Veszélyes munka volt, de még mindig jobb amerikai bombáktól meghalni, mint az SS-esek kezétől. Ráadásul, amint az SSfelügyelők behúzódtak a bunkereikbe, a lányok szabadon mozoghattak a táborban, beleértve a konyhát is. Edith és társai három év után először ehettek valamit, ami nem leves vagy kenyér. Amint megszólaltak a légvédelmi szirénák, és megjelentek az égen a szövetséges bombázók, az SS-őrök rohantak a bunkereik biztonságos fedezékébe. A rabok pedig a konyhába. „Szóval javult a helyzetünk. Volt mit enni. Néha még tejbegríz is jutott. Tiszta vízben mosakodhattunk.”

Elsőként Bergen-Belsen szabadult fel. A haláltáborban szörnyű tífuszjárvány pusztított, amely ezrek életét követelte. Április 15-én, 15 nappal az után, hogy Anne Frank belehalt a betegségbe, Bergen-Belsent hivatalosan is átadták a 13-án megérkező brit-kanadai csapatoknak. Délután négy óra felé járt az idő, amikor megszólalt a hangosbemondó: „Itt vagyunk. Itt vagyunk. Azért jöttünk, hogy felszabadítsunk titeket.” A rabok alig mertek hinni a fülüknek. „Este hét órára a tábor tele volt élelemmel.” Az éhezéstől és a tífusztól azonban sokan olyan súlyos állapotba kerültek, hogy a szervezetük nem bírta, amikor hirtelen belakmároztak a szövetséges hadsereg ellátmányából. Berthának az volt a szerencséje, hogy egy falatot sem tudott lenyelni. Február óta 28 000 fogoly vesztette életét a táborban. A szövetséges katonák válogatott büntetéseket eszeltek ki az SS-felügyelők és a kápók számára: például nekik kellett a holttesteket a tömegsírokhoz cipelniük. Dr. Fritz Kleint és a tábor parancsnokát, Josef Kramert arra kényszerítették, hogy másszanak át a temetetlen hullahegyeken. A környékbeli lakosokat

beterelték a táborba, és megnézették velük a több ezer oszlásnak indult emberi tetemet.10 Egész blokkokat gyújtottak fel, hogy elpusztítsák a betegséget terjesztő tetveket. Zuhanyzókat állítottak fel a nők számára, és rovarirtó porral szórták be őket. Richard Dimbleby, a BBC riportere így írja le a tábort: „Egyholdnyi földterületen tömegével hevertek a holtak és haldoklók. Nem lehetett megkülönböztetni őket egymástól… Ez a nap Belsenben életem legszörnyűbb napja volt.”11 Bertha és Irena számára viszont a legcsodálatosabb. Bertha szeme megtelik hálával és könnyekkel, ahogy felidézi a felszabadító katonákat. „Olyan kedvesen bántak velünk. Olyan együttérzők és megértők voltak.” A BBC egyik felvételén a szoknyát és tiszta, fehér blúzt viselő Bertha épp két ápolt brit katonát vezet ki a krematórium épületéből. Ahogy együtt sétálnak, elhaladnak a Lagerführer mellett. „Most ő volt a fogoly, én pedig szabad. Átható tekintetével a klasszikus szépségű Bertha nem hat áldozatként. Olyan fiatal nő tekintete ez, aki tanúja volt, milyen az, amikor az emberiség a legmélyebbre süllyed – de túlélte, és ez a tény mérhetetlen erővel ruházta fel.

Himmler 1945 márciusában már egy ideje tárgyalt Svédországgal a zsidó foglyok kiváltásáról. A tárgyalásokat a svédek részéről Folke Bernadotte gróf, a Svéd Vöröskereszt elnökhelyettese vezette, aki a zsidók mellett több ezer svéd, dán és norvég fogoly kiszabadításán is fáradozott. Himmler nárcizmusa és önáltatása már többször megakadályozta az egyezséget, de hogy mentse az irháját, nagy szüksége volt a pénzre. A megállapodás érdekében felajánlotta a svédeknek, hogy szabadon enged ezer női rabot – ha azonban az üzlet meghiúsul, megöli őket. Többek között Ella (#1950), Edie (#1949), Lila (#3866), Joan (#1188), valószínűleg Erna (#1715) és Fela (#6030) Dranger, valamint talán Matilda Friedman (#1890) szabadsága is a tárgyalás tétje volt. Joan egy hegy gyomrában dolgozott Porta Westfalicában: bányaliften eresztették le a föld mélyére, ahol bombákat és lőszert gyártottak. Ez volt a „legrémületesebb” munka, amit valaha végzett. „Azt hittük, sosem jutunk ki onnan.” Legfőbb félelme az volt, hogy örökre ott maradnak a barlang fogságában, és soha senki nem tudja meg, hová lettek, és mi történt velük. Míg Joan a föld alatti lőszergyárban dolgozott, és Ella, Edie meg Lila árkot ásott Porta Westfalica külterületén, egyszer csak megjelent maga a

mókusképű tömeggyilkos. Ezer női rabot marhavagonokba zsúfoltak, és észak felé indították a szerelvényt. Aztán a vonat megállt, és visszafordult. A rajta utazó lányoknak fogalmuk sem volt, mi történik. Nem sejtették, hová tartanak, sem azt, hogy Himmler és a Svéd Vöröskereszt között túsztárgyalás folyik, és róluk szól. A vonat oda-vissza közlekedett, s ez felőrölte az idegeiket. „Nem tudták, mit csináljanak velünk” – mondja Joan. Ment a kötélhúzás, kötél helyett nőkkel. Bernadotte gróf nem teljesíthette Himmler minden követelését, ő pedig minduntalan meggondolta magát, s ezzel szinte lehetetlenné tette a megállapodást. Amikor a tárgyalások újra holtpontra jutottak, az SS-őrök kinyitották a marhavagonok ajtaját, és fegyverükkel hadonászva ordították: „Raus! Raus! Kifelé! Kifelé!” Mintha 1942 megismétlődött volna. A fiatal nők kikecmeregtek a kocsikból. Úgy hitték, a semmi közepére kerültek, de valójában nem voltak messze a ludwigslusti kastélytól. Nekiszorultak a vagonok falának, szemben az SS-őrök áthatolhatatlan sorfalával, akik géppuskájukat hol rájuk fogták, hol a földre szegezték. Így álltak ott – a nők a kivégzőiket, az SS-esek rémült áldozataikat bámulva – álló napon át. Múltak az órák. „Azt hittük, elérkezett a vég” – zokog fel Joan.12 Délután, amikor az SS már arra készült, hogy hidegvérrel lemészároljon ezer nőt, egy német katona dudálva, fehér zászlót lengetve száguldott feléjük a mezőn át. „Halt! Ne lőjenek!” – kiabálta. Himmler végül engedett. Bernadotte gróf és a svéd kormány megvásárolhatta a lányok szabadságát.13 A transzport felügyeletét most a reguláris hadsereg, a Wehrmacht barnaingesei vették át. Kezüket nyújtották, visszasegítették a lányokat a vonatra. Ezek a német férfiak mosolyogtak, megérintették a kezüket, kenyeret adtak nekik, és megígérték, hogy legközelebb, amikor kinyílnak a vagonajtók, már Németország határain túl lesznek. Szabadon. Nehéz volt hinni bármiféle egyenruhásnak. Amikor a vonat a hamburgi állomáson megállt, Joan meghallotta a hírlapárus kiáltását: „Hitler ist tot! Hitler halott!” A réseken kilesve látta az újság fekete keretes főcímét. Igaz volt hát. „El sem tudtuk hinni.” Néhány óra múlva, ahogy a német katonák ígérték, az ajtók kinyíltak. Megérkeztek Dániába. „Apácák fogadtak minket és a Vöröskereszt. Az

emberek kenyeret dobáltak az ablakokból.” „Szabadok vagytok! – kiáltozták. – Szabadok vagytok!” Beletelt néhány percbe, amíg a szemük hozzászokott a felszabadulás fényéhez. Az agyuknak sokkal tovább tartott. Ahogy az utcán elhaladtak az ünneplő tömeg előtt, „csokoládét, szivart és fehér kenyeret osztogattak nekünk. Rettenetesen rosszul lettünk tőle!” A frissen szabadult túszok elszállásolására sátrakat állítottak fel. Azonnal orvosok és nővérek vették kezelésbe őket. A legsürgősebb teendő a tetűvel fertőzött ruhadarabok eltávolítása volt. Ezt az eljárást már jól ismerték. Levetkőztek, és várták a vizsgálatot. A Vöröskereszt munkatársainak eszükbe sem jutott, hogy érzéketlenül bánjanak a túlélőkkel, de amikor a levetett ruháikat benzinnel locsolták le, majd felgyújtották, a lányok pánikba estek, és menekülni kezdtek. Sikoltoztak, zokogtak, reszketve kapaszkodtak egymásba. „Meztelenek voltunk. Azt hittük, legközelebb minket vetnek a tűzbe. Nem tudtunk svédül, ezért nem értettük, mit beszélnek hozzánk… nem tudtuk elhinni, hogy a tüzet nem nekünk szánták.” A jó szándékú vöröskeresztesek elterelték a lányokat a máglyák közeléből, hogy lezuhanyozzanak, de ezzel csak még nagyobb riadalmat keltettek bennük. Honnan tudhatták volna, hogy ezeknek a nőknek, akik három évet éltek túl Auschwitzban, a leghétköznapibb dolgok is a halált jelentik? Végül valaki németül elmagyarázta nekik, hogy a zuhanyrózsákból csak víz jön, és a gőz, amit látnak, csupán forró vízpára, nem mérges gáz. A még mindig félelemtől reszkető lányok végül beálltak a zuhany alá. Utána fertőtlenítették őket, hogy megöljék a maradék tetveket. Végül friss, tiszta ruhákat kaptak, amelyeken nem éktelenkedtek börtöncsíkok. Egy orvos németül megértette velük, hogy a gyomruk összeszűkült az éhezéstől, nem szabad hirtelen túl sokat enniük, mert belehalhatnak. A felszabadítók tanultak a bergen-belseni tapasztalatokból, és már ügyeltek arra, milyen és mennyi ételt adnak a hosszú ideje éhező túlélőknek. Először is vitamint és gabonapelyhet kaptak. Forró zabkását és tejbegrízt. „Mennyei volt.”

Az első transzportból még sokak számára nem érkezett el a szabadság. Amikor a retzowi repteret bezárták, és a tábort felszámolták, Linda egy olyan csoportba került, amelyet Berlin felé tereltek. Edith és Elsa menetoszlopát más irányba hajtották. Akkor már a civilek is menekültek az orosz csapatok elől. A szövetséges bombázók élelmiszercsomagokat dobtak

le. Persze a rabok nem vehettek belőlük, az SS mindent megtartott magának. Linda „csak egy nagy darab szappant” kapott. „Sem ételt, sem más egyebet.” Az egész napos gyaloglás után Edith és Elsa lemaradt a többiektől. Az SS-őrök messze előttük jártak, az árnyékok kezdtek hosszúra nyúlni, amint az est leszállt. Egy kis magányos kunyhó állt az út szélén. Edith, Elsa és kilenc másik lány összenézett, és döntöttek: elég volt. Nem volt nehéz a döntés: „Ez az utolsó hely, ahova rabként lépünk be. Most már szabadok leszünk.” Leroskadtak a kis ház padlójára, és mély álomba zuhantak. Edith halk zümmögésre ébredt. Verdeső szárnyak legyezték az arcát. Az ablakokon beragyogó reggeli napsütésben barátságos kis rovarok döngicséltek. Egy méhészkunyhóban aludtak. Kintről léptek zaja hallatszott. Nyílt az ajtó. Széles arcú, szakállas német férfi lépett be rajta, nem sejtve, hogy betolakodókra talál. Edith felült, és a szemét dörzsölte. „Mit keresnek maguk itt?” – kérdezte az ember. „Aludtunk” – felelte Edith. „A csoportjuk már elment. Megmutatom, merre indultak, hogy utolérhessék őket” – mondta a méhész. A lányok vigyáztak, hogy fel ne zavarják a méheket, és kióvakodtak az épületből. A méhész megmutatta, merre mentek a többiek, és a kis csapat ráérősen elindult arrafelé. Amint eltűntek a férfi szeme elől, elrejtőztek egy árokban. A reggel csendjét puskaropogás verte fel. Az SS lőtt a foglyokra, vagy az oroszok az SS-re? A lányok addig kuporogtak az árokban, amíg a lövöldözés véget nem ért. Ketten, egyikük az első, másikuk a második transzportból, vállalták, hogy körülnéznek, míg a többiek rejtekükben maradtak. Jó hírrel tértek vissza. „Találtunk egy üres istállót, szalma is van benne.” Tökéletes búvóhelynek bizonyult. Egész nap ott maradtak, és a piros festékkel felkent kereszteket próbálták levakarni a ruhájukról. Az élénk színű, vastagon felvitt festék könnyű célponttá tette őket a szökevények után kutató SS-katonák számára. Majdnem sötétedésig kaparászták az ingük hátáról és a nadrágjuk oldaláról. Aznap éjjel visszalopóztak a méhész tanyájára, és elloptak egy csirkét. Az orosz csapatok elől menekülő német gazdák őrizetlenül hagyták jószágaikat és házaikat, így a lányok megfejték a teheneket, és tojást

kerestek a baromfiólban, aztán leültek az első szerény vacsorájukhoz, amelyet szabad emberként fogyaszthattak el. Másnap reggel az egyik SS-felügyelő elbiciklizett az istálló mellett: nem állt meg, hogy benézzen, csak kerekezett tovább. A szomszéd tanyán dolgozó két lengyel férfi meglátta a lányokat, amint vizet húznak a kútból, és odaszóltak nekik: „Éhesek vagytok?” Edith azt hitte, már sosem érzi magát többet jóllakottnak, de a lengyelek annyi ételt vittek nekik, hogy meg sem bírták enni az egészet. Szerencsére Retzowban hozzájutottak zabkásához és hasonlókhoz, ezért a gyomruk elbírta a nagy lakomát. A végén mozdulni sem tudtak, csak élvezték, hogy végre tele a hasuk. A beszűrődő fényben pollen és porszemek keringtek a levegőben. Odakint egy női hang azt kiáltotta: „Der Krieg ist vorbei! A háborúnak vége!” Edith az ablakhoz szaladt, és egy német asszonyt látott arra biciklizni, fehér zászlót lengetve. „Szabadok vagyunk! Szabadok! Frei! Zadarmo! Fray!” – kiáltották a lányok három különböző nyelven, és összeölelkeztek. Sírtak örömükben. Aztán bánatukban.

Harminckilencedik fejezet1 Ha ez regény volna, itt érne véget: azontúl mindenki boldogan, biztonságban élt, és hazautaztak, hogy együtt legyenek a szeretteikkel. Az irodalom képes erre, a valóság azonban nem. A háborúk nem így érnek véget. Hőseink sebezhető fiatal lányok voltak egy fegyveres férfiak uralta világban, akik a hosszú, nehéz harc után meg akarták kapni a jutalmukat. Egyetlen nő sem volt biztonságban. Az orosz katonák elbeszélése szerint a női rabokkal közösülni a testvéri szeretet megnyilvánulásának számított – az élet ünneplésének. A német nőkkel szemben viszont a bosszúállás eszközének. De akár foglyokkal tették, akár kápókkal, németekkel vagy zsidókkal, lengyelekkel, szlovákokkal, franciákkal, hollandokkal vagy olaszokkal – valójában nemi erőszakot követtek el. Miután „Auschwitz angyala”, Orli Reichert (#502) elmenekült Malchowból, őt és az összes, vele tartó társát megerőszakolták a felszabadító Vörös Hadsereg katonái. „Tehát szabadok voltunk, mégsem egészen azok – magyarázza Edith. – Nem voltak vonatok, autók vagy hidak. Mindent szétbombáztak és leromboltak. A katonáknál fegyver volt, nálunk meg semmi. Nagyon féltünk. Csak a rabszámot mutogathattuk a karunkon, de őket más testrészeink érdekelték.” Találtak a földön egy horogkeresztes zászlót, és puszta kézzel darabokra tépték. A piros részből sálat készítettek maguknak, abban a reményben, hogy mint kommunistákat az oroszok jobban tiszteletben tartják őket. Aznap este 11 orosz katona többvödörnyi főtt ételt, tejet és tojást vitt nekik. Először vidámak és kedvesek voltak, de aztán kezdett kínossá válni a helyzet. A férfiak csak ültek, és nézték, ahogy a lányok esznek. „Amikor befejeztük, nem tudtuk, mit csináljunk, és fáradtak voltunk, ezért mondtuk, hogy le akarunk feküdni.” „Mi is” – kuncogott az egyik katona, és – ahogy ő gondolta, csupa jó szándékból – megfogdosta az egyik lányt.

A lány elütötte a kezét, és nemet mondott. „De enni adtunk nektek!” „Még sosem voltunk férfival. Lányok vagyunk.” „De enni adtunk nektek!” Ilyen a katonák férfilogikája. Megpróbálták rávenni a lányokat, hogy aludjanak velük, de ők egységfrontba tömörültek. Végül az orosz tiszt felállt, és ráparancsolt az embereire: „Tűnés innen! Hagyjátok őket békén!” A lányok megkönnyebbült sóhajjal nézték, amint a katonák eltűnnek az éjszakában. Akkor a tiszt visszafordult, és rájuk mosolygott. „Szóval, ki akar velem lenni?” „Most zavarta el a többieket!” „Igen, de én tiszt vagyok, nekem több jogom van” – magyarázta a férfi. „Mi viszont akkor is lányok vagyunk, ha maga tiszt – vágta rá a legidősebbikük. – Magának is mennie kell!” Vonakodva, de ő is távozott. A lányok bereteszelték az istálló ajtaját, és szorosan összebújtak a szalmában, mint egy alom kiskutya. Reggel elmesélték a lengyel napszámosoknak, mi történt. „Visszajönnek ők még. Ha először nem sikerült, visszajönnek másodszor, harmadszor, mindaddig, amíg el nem érik, amit akarnak – figyelmeztették őket a lengyelek. – Nem maradhattok itt tovább.” A két férfi elhatározta, hogy elkísérik a lányokat a lengyel határra, egy vasútállomásra. Szekér elé fogtak két igáslovat, és felsegítették őket. A kocsi farában Edith felnézett a tiszta kék égre, ahol már nem zúgtak el bombázók. Körülöttük virult a tavasz. A színek élénkebben ragyogtak, mint valaha. A zöld zöldebben, a piros pirosabban. A virágok is édesebben illatoztak. Az egész föld maga volt a csoda, minden fuvallat, minden aroma, minden árnyalat különleges élményt nyújtott. A három év megfosztottsága után a fiatal lány most egész lényével magába szívta a sok szépséget, míg testének minden sejtje dalra nem fakadt. A lengyelek egy cseresznyéskertben kifogták és megitatták a lovakat. A lányok felmásztak a fákra. Edith leült egy ágra, kinyújtotta a kezét, és leszedte a szabadság első gyümölcseit. Ujjait, ajkát és fogait vörösre színezte, az állán is végigcsorgott a cseresznyelé. Tréfából a többiekre köpködte a magokat. Nevetés harsant. Ők nevettek. Döbbenten hallgattak el, egymásra néztek, aztán még jobban kacagtak. Mintha csak az életet szedné

marokszám, Edith teletömte, a száját, a zsebeit és a két kezét cseresznyével, amíg már nem fért több. Egy orosz katonatiszt ügetett el mellettük, miközben visszaültek a szekérre, és a lányokra nézett. „Zsidók?” – kérdezte. Bólintottak. „Éjszakára rejtőzzenek el – figyelmeztette a lengyel férfiakat –, nehogy megerőszakolják vagy megöljék őket!” Így is tettek. Minden este kerestek egy istállót az út mentén, ahol elbújtak a szalmában, és ott aludtak. Végül elérték a vasútállomást, de itt újabb probléma merült fel. Hogy jussanak haza iratok és pénz nélkül? Egész Európában menekültek ezrei ugyanezzel a kérdéssel szembesültek. A másik kérdésre, amire válaszolniuk kellett: egyáltalán hazamenjenek-e, sok zsidó túlélő nemmel felelt. „Egyetlen másod-unokatestvérem kivételével nem maradt senkim – zokog Joan évekkel később. – Ehhez nem lehet hozzászokni.” Volt még egy anyai nagynénje Bronxban, és ő tudta a címét. Írt neki Svédországból, és a lányok közül az elsők között vándorolt ki az Egyesült Államokba. A lengyel lányok úgy döntöttek, hogy nem térnek haza. Tudták, hogy nincs kihez. Rena Kornreich és a húga, Danka Hollandiába ment, Erna és Fela Svédországban maradt, Dina Dranger Franciaországba költözött. Sara Bleich végül Argentínába emigrált. Margie Beckernek volt egy nagynénje Amerikában, aki száz dollárt küldött neki, amint megtudta, hogy életben van. Margie vett magának egy rendes ruhát, és útra kelt Szlovákia felé. A vonaton találkozott a szintén lágerből hazafelé tartó Solomon Rosenberggel, aki később a férje lett.

A hazatérők utazása kész odisszea volt: egyik akadállyal kellett megküzdeniük a másik után. Stoppoltak, potyautasként vonatoztak, szekerekre kéredzkedtek fel, vagy hosszú kilométereken át gyalogoltak. Edithnek át kellett kelnie egy imbolygó függőhídon a tavaszi olvadástól megáradt Vág folyó fölött. Néhány lány, köztük Lenke Hertzka eperjesi barátnője, Kató (#1843), kapott igazolást a Vöröskereszttől, így ingyen utazhatott a vonaton. Mások, mint például Edith, nem kaptak semmit. Linda zokogva emlékezett arra a pillanatra, amikor a nemzetközi küldöttség megérkezett a menekülttáborba, ahol barátnőivel együtt

karanténba kerültek, és bejelentették, hogy ők most már „világpolgárok”. Olyan vízummal látták el őket, amellyel bármelyik országban letelepedhettek volna. Ők azonban haza akartak menni Szlovákiába. „Tudtam, hogy az ikerbátyámat, a nővéremet és a többi fivéremet is mind megölték. De akkor is haza akartam menni.” Hetente egyszer indult vonat Prágából Pozsonyba. Linda és barátnői gyalog tették meg a 318 kilométeres utat Berlintől Prágáig. Amikor megérkeztek, a vonat már annyira megtelt menekültekkel, hogy Linda, Mara és mások felmásztak a tetőre. „Miért ne utazhattam volna a vonat tetején? Fiatal voltam.” És élt. Onnan a magasból kitárult előttük a világ. A távoli látóhatáron zöldellő hegyek és az azúrkék égbolt maga volt a szabadság. Auschwitz szürkéshomokszín sávjai elhalványultak a viharoktól tisztára mosott horizont fényében. Sehol egy szögesdrót vagy őrtorony. A szabadság susogott a hajukat lobogtató szélben, az édes illatú tavaszi levegőben, a virágzó fák ágai között. A nap átmelegítette megfáradt csontjaikat, munkától, éhezéstől és a félelemtől merev izmaikat. A testük feszültségét elnyelte a vonat fémteteje. Amikor falvakon vagy városokon haladtak át, a menekültek integettek az ablakokból és a tetőről. A lakosok éljeneztek és visszaintegettek. Ahogy három évvel korábban, a lányok most is dalra fakadtak. Ezúttal azonban nem a szlovák himnuszt énekelték.

Hazatérések Ria hans (#1980) gyalog tette meg az ezer kilométert Németországtól Homonnáig. 1945 augusztusában, amikor hazaért, mindössze 39 kilogrammot nyomott, pedig szabadulása óta már hízott is egy kicsit. „Nagyon beteg voltam. A bőröm úgy összeaszott, hogy még injekciót sem lehetett nekem beadni. A testem teljesen kiszáradt. Anyám kókuszolajfürdői hoztak rendbe.” Ria azon szerencsés kevesek közé tartozott, akiknek életben maradtak a szülei. Apjának volt egy tanyája, és amikor „a városban felforrósodott a talaj”, kiköltöztek oda. Szlovák parasztok módjára öltözködtek, és a gyerekeiket misére járatták. A pap jó barátjuk volt. Lou Grosshoz hasonlóan, Ria kistestvérei is megtanulták a Miatyánkot, és katolikusnak adták ki magukat. Így élte túl a Hans család a háborút. Ivan Rauchwerger húga is csak 38 kilót nyomott, amikor BergenBelsen felszabadult. Miután két hónapot töltött egy brit katonai kórház rehabilitációs osztályán, „hazajött, de még mindig csupán 40 kilósan. A haja és a fogai kihullottak.” Ivan rá sem ismert. Egész hátralévő életében egészségügyi problémákkal küzdött, „több műtéten és bőrátültetésen esett át, a veséje nem működött”. Nagyon kevés lányt vártak odahaza. Mara tudta, hogy a húga és a fivérei az auschwitzi gázkamrában lelték halálukat, mégis remélte, hogy talál otthon valakit vagy valamit. Két órát gyalogolt Sztropkóról kis szülőfalujába, de csak a teljes pusztulás fogadta. A tanyájuk porig égett. A visszautat Sztropkóra még hosszabbnak érezte a gyász és az emlékek súlya alatt. Amikor utoljára erre járt, úgy búcsúzott el a családjától, hogy nem sejtette: sosem látja viszont őket. Anna Judová (#1093) és Ružena Kleinman (#1033), akikkel egykor együtt indult útnak, szintén túlélték, de most merre járnak? Sztropkó ürességtől kongó egykori zsidónegyedében ültek a járda szélén, és sírtak. Marának nem volt pénze, se otthona, se családja. Egyedül volt a világban. Egy fiatal zsidó özvegy, akit a férje elrejtett egy bunkerben ikerlányaikkal együtt, állt meg mellette, és megkérdezte, mi a baj. „Nem tudom, mit kezdjek az életemmel!” – zokogta Mara.

„Van egy ágyam és egy kanapém – mondta az özvegy. – Alhatsz a kanapén az egyik kislányommal, én pedig az ágyon a másikkal.” Mara így új családra lelt, később ő lett a kislányok dadusa, és lassan visszatért az életbe. Amikor Linda azon a nyáron megállt a szülei háza előtt, minden pontosan úgy nézett ki, ahogy hátrahagyta. Remélte, hogy valakit életben talál, és bekopogott a nagy fakapun. Egy rideg arcú ukrán férfi nyitott ajtót, és ellenségesen bámult rá. „Mit akarsz?” Hogy lehet valaki ilyen goromba egy törékeny, kedves fiatal lánnyal? „Ez a mi házunk – hebegte Linda bizonytalanul. – Szeretnék hazaköltözni.” „Most már az enyém. Egy dollárért vettem – felelte az ukrán. – Menj vissza oda, ahonnan jöttél!” Azzal becsapta a kaput az orra előtt. „Hát így fogadtak otthon… úgy éreztem magam, mint egy kísértet, aki kikelt a sírból.”1 Az Auschwitzban tapasztalt sok szörnyűség – kegyetlenség, halál, gyilkosság – sem döbbentette meg Lindát annyira, mint az, hogy a Hlinka Gárda elvette a családja bútorait, a gyerekkori emlékeit, az anyai örökségét és még az otthonát is. Nem maradt családja, sem öröksége. Egyebe sem maradt, csak homályos emlékei, amelyeket a rabszolgaság évei nem koptattak ki a tudatából. Visszatért Pozsonyba, ahol néhány barátnőjét hagyta, és ott megtudta, hogy a húga hamis papírokkal mint katolikus túlélte a háborút. Azután kenyérért állt sorba, amikor megismerkedett Fred Brederrel, akivel 1946-ban összeházasodtak. Már nem volt egyedül a világban. 20 évbe telt, amíg a családi otthont visszaszerezték, de Linda úgy harcolt érte, ahogy annak idején a túlélésért. Persze mire újra a birtokukba került, már kiköltöztek az Amerikai Egyesült Államokba.

Alice Ičovič (#1221) több társával együtt szekéren érkezett haza Szlovákiába. Egy tanya mellett elhaladva Alice a szokásos szlovák köszöntéssel üdvözölte a gazdát: „Dobrý deň k požehnanému Ježišovi Kristovi. Jó nap ez, hogy Krisztus Urunktól megáldassék.” „Navždy! – felelte a gazda. – Mindörökké.” Jó érzés volt visszatérni szülőhazájába, és újra az anyanyelvén beszélni. Rámosolygott a gazda feleségére, aki kijött megnézni, ki jár arra. „Kérem, tudnának adni egy kis tejet? A koncentrációs táborból jövünk, és nagyon megszomjaztunk” – mondta Alice.

A pár arcára kiült a rémület. „Jóságos ég! Hiszen a zsidókat elgázosították, aztán elégették! Hányan jönnek még vissza?” „Elfelejtettem, hogy Szlovákiában járok – csóválja a fejét Alice. – Nem mondhatnám, hogy országunk büszke lehet történelmének e pillanataira.” Ő és a barátnői sarkon fordultak, és „még a port is lerázva lábukról”, távoztak.2 Néhány nappal az után, hogy hazatért, Edith hasonló fogadtatásra talált. A piacon egy asszony felismerte. „Többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek” – jegyezte meg.

Mások több szerencsével jártak. Ida Eigerman (#1930) a németországi Pockingba került, menekülttáborba. Ide a cseh kormány buszokat küldött, hogy a cseh és szlovák állampolgárokat hazautaztassa. „Az volt életem legszebb napja. Sikerült elmenekülni a halál elől. A csehek pedig olyan kedvesek voltak! Az úton tejet adtak, süteményt, kenyeret, szalámit, meg amit csak akartunk. Ki tud ennyi mindent megenni? Aki sokáig éhezett, annak nem sok fér a gyomrába.” Eta és Fanny Zimmerspitz (#1756 és #1755) és unokatestvérük, Martha Mangel, szintén eljutott Prágába, csakhogy ők gyalog. A vonatok zsúfolásig tele voltak, szinte lehetetlen volt feljutni rájuk, de a lányok megtudták, hogy egy lengyel és szlovák férfiakból álló csapat kíséretet biztosít túlélő nők számára Szlovákiáig. A több mint 300 kilométeres utat gyalog kellett megtenniük, de legalább biztonságban voltak. A férfiak megvédték őket, és gondoskodtak róluk. A Poprád óvárosához vezető meredek domboldalon felkapaszkodva Martha, Eta és Fanny, családjuk utolsó túlélőiként, üres, romos házakba tértek vissza. Martha szomszédja kinézett a hátsó ajtón, és intett neki. „Van itt neked valami” – mondta. Fogott egy ásót, és a hátsó udvarra vezette Marthát, ahol kiásott a földből egy sáros pokrócot. Martha édesanyja kérte meg, mielőtt elvitték, hogy „őrizze meg ezeket Marthának, ha hazatérne”. „Tessék, itt van” – adta át a szomszéd a családi örökséget. Martha reszkető kézzel bontotta ki a pokrócot, és megtalálta benne a patinás ezüst sábáti gyertyatartókat. Ez volt minden, ami maradt neki. Lánya, Lydia ma is ezeket használja. Eta hasonló történetet mesél. Amikor hazatértek Poprádra, egy keresztény ismerősük odalépett hozzájuk. „Beszélnem kell veletek.” A lányok apja a háború előtt kölcsönadott a férfinak 20 ezer koronát. „Már

nem kell nekem ez a pénz” – mondta az ember, és kamatostul visszafizette adósságát.

Bergen-Belsen felszabadítása után egy katonai lelkész segítségével Bertha (#1048) megtalálta a húgát, Fanyt egy közeli táborban. Amikor találkoztak, ömlött a könny a szemükből. „Egyszerre boldog és szomorú pillanat volt… Három és fél éve nem láttuk egymást.” Fany elmesélte, hogy a németek hogyan rontottak be a házba, ahol a nővérükkel, Magdával meghúzták magukat. Magda bebújt egy szekrénybe. Megtalálták. Fany az ágy alá rejtőzött. A németek lenyomták a matracot, hogy van-e alatta valaki, de Fany meg sem mukkant. Csak 1944-ben kapták el. Magdát egyenesen a gázba küldték. Bergen-Belsenben az amerikaiak mindenkit igazolvánnyal láttak el, és teherautót szereztek azoknak a túlélőknek, akik Prága irányába tartottak. Berthának és Fanynak nem volt pénze, de amikor felmutatták a rabszámukat, felengedték őket a vonatra. A peronon Fany észrevette egy ismerősét, Mike Lautmant, aki hamis papírokkal menekült meg a deportálástól. Bemutatta neki Berthát, és hárman együtt folytatták útjukat Szlovákiába. Pozsonyban az American Jewish Joint Distribution Committee (Amerikai Zsidó Közös Segélyosztási Bizottság, JDC) „elszállásolt minket egy hotelban. Nem épp a Hiltonban, de azért jó kis hely volt! Még kóser konyhát is vezettek.” A lányok más menekültektől megtudták, hogy egyik bátyjuk a háború alatt a partizánokkal harcolt, és életben van. Küldtek neki levelezőlapot. Néhány nap múlva Emil is megérkezett Pozsonyba, és azontúl ő gondoskodott a húgairól. „Anyánk helyett anyánk, apánk helyett apánk lett, mi pedig az ő kislányai.” Bertha és Fany egy hónapig mást se csináltak, csak igyekeztek felépülni. Mike Lautman gyakran beugrott hozzájuk, megnézte, jól vannak-e. „Néhány év múlva ő lett a férjem” – mosolyog Bertha. Az esküvői fotójukon Elena Zuckermenn (#1735) áll a menyasszony mögött. Amikor Ružena Gräber Knieža Pozsonyba ért, egy időre az ismerőseinél szállt meg. Emil, a férje, az ország átellenes végében megtudta, hogy életben van, és azonnal felszállt a Pozsonyba tartó éjszakai vonatra. Másnap reggel 8 órakor már meg is érkezett Kornfieldék lakásába. Ružena még aludt. „Nagyon fáradt és gyenge voltam. Bevezették a szobába, ahol pihentem. Ő felébresztett, aztán egyikünk sem tudott megszólalni. Egyszeriben minden lejátszódott a szemem előtt, a hosszú idő, az évek… Aztán eleredtek a könnyeink.”

Egy hónapig tartó hosszú odisszeájának utolsó szakaszán Edithet már csak 35 kilométer választotta el Homonnától, amikor a vonat megállt Nagymihályban, és úgy tűnt, már sosem indul el újra. Ott lakott Alice Ičovič meg Regina Schwartz és húgai. Alice szekéren tartott hazafelé, a Schwartz lányok Stuttgartban lábadoztak. Edith egyedül volt. Türelmetlenül járkált fel-alá a peronon, várta, hogy megszólaljon a felszállásra figyelmeztető síp. Oly közel, mégis oly távol volt még az otthonától. Azon gondolkozott, ne induljon-e el inkább újra gyalog. „Te nem Emmanuel Friedman lánya vagy?” Edith lenézett az arcába bámuló, hitetlenkedve pislogó zsidó emberre – a kevés megmaradtak egyikére. „De igen.” „Az apád itt van a zsinagógában!” Hát ma sábát van? Edith oly régóta nem tartotta a szombatot, vagy egyáltalán bármiféle pihenőnapot, hogy már teljesen el is feledkezett róla. „Megtenné, hogy elmegy a zsinagógába, és szól apámnak, hogy a vonaton vagyok?” – kérte, mert nem akarta elhagyni az állomást, hátha hamarosan indulnak. A férfi elsietett, majd a zsinagóga ajtaján berontva elkiáltotta magát: „Emmanuel! A lányod, Edith, visszajött a táborból!” Emmanuel rohant, ki a zsinagógából, végig az állomás felé vezető úton, ahol a vonat még mindig indulásra várt, ki tudja, meddig. „Papa” – szaladt oda hozzá Edith, várva az ölelést, amely véget vet a rémálomnak, és végleg hazahozza őt, az elveszett gyermeket. Apja nem tudta megérinteni. Vagy nem akarta. Megdermedt köztük a levegő. Emmanuel egyetlen szót se szólt. Ez volna a hazatérés? „Papa, miért viselkedsz ilyen furcsán?” Apja mintha tartana a saját gyerekétől. „Nem vagy tetves?” – kérdezte. Emmanuel szívére mázsás súlyként nehezedett a bűntudat, hogy annak idején elengedte leányait „dolgozni”, és most képtelen volt hazatérő gyermeke szemébe nézni. A háború mélységes szakadékot vont közéjük. Edith tudta, hogy apja legbelül sír. Szavát vette a bánat, ezért nem tudja, mit mondjon a lányának. Idegen lett számára. „Ne félj, papa! Nincs semmi baj. Gyere velem haza! Lepjük meg a mamát!” „Sábát van. Nem utazhatok.”

Edith hitetlenkedve nézett rá. „Papa, én megjártam a poklot, és tudom, hogy nyugodtan velem jöhetsz. Az Örökkévaló nem foglalkozik ilyesmivel.” Intett neki, hogy szálljon fel. Emmanuel fellépett a lépcsőn, de még mindig nem ért hozzá. Ahogy a vonat végre elindult, apa és lánya nyugtalanul zötyögtek az ülésen. A szerelvény csigatempóban gördült végig a vágányon, mintha még a mozdonyt sem érdekelné, Edith mennyire szeretne már hazajutni. Útjának legrövidebb szakasza érződött a leghosszabbnak. Gyerekfejjel ment el, és felnőttként tér vissza – megtört felnőttként. Vajon az anyja is olyan furcsán viselkedik majd, mint az apja? Fogalma sem volt, mire számíthat. Valahol, mélyen eltemetve, még ott pislákolt benne a remény, hogy minden a régi lesz. Homonna azonban kongott az ürességtől. A valaha ott élő kétezer zsidó családból jó, ha száz maradt.3 Eperjesen Giora Shpira megtudta, hogy volt osztálytársai közül vele együtt összesen hárman élték túl a háborút. A kormánytól kapott igazolványán a 15-ös sorszám szerepelt. Eperjes négyezres zsidó lakosságából csak 14-en tértek vissza őelőtte.

A fegyverletételt követően Homonnára hazatérők között ott volt Lou Gross és családja is. Amikor végigmentek a Štefániková utcán, a kis Lou, aki két éven át mint keresztény a hegyekben bujkált, már hatéves fejjel is felfogta, hogy soha többé nem fogják Gross utcaként emlegetni. Túl kevés Gross maradt. Csodák csodájára a nagyapja, Chaim életben volt. Történetét még ma is meséli a család a pészáchi asztal mellett. A vén Chaim a háza előtti lépcsőn ült, amikor a Hlinka gárdisták érte jöttek, hogy felrakják az Auschwitzba tartó vonatra. Az öreg a vállára terítette gyönyörű elefántcsontszínű, kék és ezüst csíkos imasálját, és lecövekelt a család otthona előtt. „Márpedig én nem megyek sehova” – jelentette ki. Amikor megfenyegették, hogy lelövik, vállat vont. – Csak nyugodtan! A gárdisták még kakaskodtak egy ideig, aztán ott hagyták az öregembert, mondván, „nem éri meg a töltényt”. Az imasálat Lou kapta örökségül, és különleges alkalmakkor ma is viseli.

Friedmanék már nem ugyanott laktak, mint a háború előtt. Beköltöztek egy többlakásos házba, ahol korábban Ladislav Grosman nővére is élt, mielőtt a bombatámadásban csaknem az egész család odaveszett. Délutánonként Ladislav gyakran álldogált a ház előtt: szüleit, nővérét, unokatestvéreit, nagynénjeit és nagybátyjait siratta. Akkor is ott állt, amikor vonatfütty hallatszott, és Hanna Friedman kirohant az ajtón. „Friedman néni, hová szalad?” – kiáltott utána a fiatalember. „Úgy érzem, Edith hazajön!” Ki hitt volna neki? Hanna percekkel a füttyszó után már az állomásra ért. Átvágott a peronon várakozó tömegen, Edith nevét kiáltozta, és kétségbeesetten kereste arcát a sokaságban. Amikor Edith leszállt a vonatról, el sem akarta hinni, hogy végre Homonnára érkezett. Ahogy a nyakát nyújtogatva nézelődött, észrevette az anyját, és vadul integetni kezdett. „Mama! Mama!” Hanna ájultan rogyott össze a peronon.

Amikor magához tért, egyre csak kislánya arcát simogatta. A haját. A karját. Megcsókolta az ujjait és a tenyerét. Lecsókolta a könnyeit. Hálát adott az Örökkévalónak, és csak csókolta, csókolta gyermekét. Egymást átkarolva sétáltak a főutca felé. A nap hőse egy tizenéves, a 20. születésnapja előtt álló lány volt. Hazajött a háborúból, testi és lelki sebekkel borítva, sántán – de élve. A családból, a barátai közül túl sokan nem térhettek vissza. A zsidónegyedben üresen tátongtak a kirakatok. A kertek. Az utcák. Az otthonok. Üresen, bedeszkázva állt a kávézó, ahol Margie Becker szülei egykor péksüteményt árultak. Margie családja odaveszett. Ott volt Moskovicék háza, ahol Annou lakott. Annou soha többé nem jön át a kenyérsütés napján, és nem eszik Edith anyjának szombati kalácsából. Anna Herskovic otthona. Anna sem jön többé Leáért, hogy együtt moziba menjenek. Többé nem libben a szélben Adela vörös haja, és nem pózol Irena fényképezőgépe előtt. Žena Haber már nem szed fel egy kis húst hirtelen nőtt termetére. Hinda Kahan és Atlasz Klári nem megy férjhez, nem lesz gyermekük, nem érnek meg szép öregkort. Helena unokahúga, a kis Aviva nem ünnepelheti meg nyolcadik születésnapját. Minden sarkon az elveszett gyermekkor árnyai kísértettek.

Ahogy sebesült katona módjára hazafelé sántikált, Edith furcsán, töredékesen észlelte a valóságot. Valóban az anyja karját érzi a derekán? Igazán az ő hangját hallja? Új házuk kapuja előtt az ifjú Ladislav úgy bámult rá, „mintha tanulmányozni akarná, hogy néz ki egy hús-vér lány”. Olyan kevés lány maradt, hogy ezen nem volt mit csodálkozni. Mire gondolt, amikor az utcán álldogáló jóképű fiatalemberre nézett? Sejtette talán, hogy ő lesz a férje? Vagy egyszerűen csak köszönni akart neki? „Üdv, Grosman! Téged ismerlek.” „Én is téged.” Aztán még jobban megismerték egymást.

A továbbiak „Ha van valami, amit ezek a nők üzenhetnek nekünk, az az, hogy inkább a jövőbe tekintsünk, ne a rövid távú megoldásokat keressük. Gondoljunk a gyermekeinkre és az unokáinkra.”

Kara Cooney: When Women Ruled the World: Six Queens of Egypt (Amikor a nők uralták a világot: Egyiptom hat királynője)1

„Ő volt életem szerelme.” Három olyan év után, amikor bármelyik nap lehetett az utolsó, Edith most végre visszanyerte szabadságát, életben volt, és szerelmes lett Ladislav Grosmanba. „Annyira tele voltam reménnyel. Bizakodva tekintettem a világra, az emberiségre, a jövőnkre. Azt gondoltam, most már biztosan eljön a Messiás. A világ jobb irányba fordul. Minden megváltozik… Nos, nem egészen úgy alakult, ahogy elképzeltem.” Először is, rettenetesen beteg volt. Fiatal életéből még három évet vett igénybe, hogy egy svájci szanatóriumban felépüljön súlyos tuberkulózisából. Miután megműtötték a térdét – amelyet többé nem tudott behajlítani –, az orvos halkan megsúgta Ladislavnak, hogy Edith olyan rossz állapotban van, jobb volna, ha „hagyná csendben elmenni”. Edith azonban nem az a fajta nő volt, aki bármit is csendben szokott csinálni. Amikor megkérdezte Ladislavot, zavarja-e, hogy a felesége örökre sánta marad, a férfi így felelt: „Csak az zavarna, ha a lelked lenne sánta.” Edith szíve dalra fakadt. Ladislavval 1949-ben házasodtak össze. Miután sikeresen meggyógyult a tuberkulózisból, Edith befejezte középiskolai tanulmányait, aztán egyetemre ment, ahol biológiát hallgatott. Végül nem lett belőle orvos, hanem kutatóként dolgozott. Eközben Ladislav filozófiából doktorált, és könyveket, színdarabokat és forgatókönyvet írt. Prágában éltek, amikor a Ladislav forgatókönyvéből készült Üzlet a korzón (Obchod na korze) megnyerte az 1965-ös Oscar-díjat a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Nem sokkal később barátjuk, Rudolf Vrba bejelentette, hogy „hosszú vakációra” indul. „Nektek is ajánlatos lenne mielőbb mennetek” –

figyelmeztette Grosmanékat. Kockázatos vállalkozás volt, de ahogy Ladislav mondta Edithnek: „Ha a nácik nem tudták Rudit Auschwitzban tartani, a szovjetek sem fogják tudni bezárni őt Csehszlovákiába.” Grosmanék követték barátaikat egy tartósnak bizonyuló vakációra Izraelbe, ahol mindkét család letelepedett. Ladislav folytatta írói munkásságát. Nem sokkal a halála előtt a család haifai otthonában meglátogatta a Nobel-díj Bizottság, nyilván azért, mert esélyesnek tartották az irodalmi díjra. Sajnos néhány nappal később szívinfarktust kapott, és anélkül halt meg, hogy megkapta volna a nagyon is megérdemelt nemzetközi elismerést. Nevesta című műve segített jobban megértenem és megragadnom az első transzport drámai jelentőségét a kisvárosok életében, a könyvem elején bemutatott jelenetekhez tőle merítettem ihletet és információt. „A szüleim prágai barátai mind jellegzetes középosztálybeli zsidó értelmiségiek voltak – mondja George Grosman, Edith és Ladislav fia, aki a család művészi vonalát követve jazz-zenész és komponista lett. – Nyelvészek, szociológusok, írók, orvosok. Hétvégenként meglátogattak, vagy mi mentünk át hozzájuk. Gyakran vendégeskedtünk egymásnál. A sokadik török kávé után, az olcsó cigaretták állandó füstfelhőjében üldögélve – akkoriban mindenki dohányzott – a beszélgetés szinte mindig a háborúra terelődött. A mi családunkból általában apám vitte a szót, de az ő élményei – bár megrázóak voltak – meg sem közelítették azt, amin anyám ment keresztül. Később megtudtam, hogy a háború utáni első évtizedekben apám nem szerette, ha anyám Auschwitzról beszél. Amíg Prágában, a kommunista Csehszlovákiában éltünk, sosem hallottam anyámtól Auschwitzról. Bár a részletekbe nem avatott be, láttam a karján a számot, és éreztem, hogy fölötte és mindnyájunk feje fölött ott gomolyog a kimondhatatlan borzalmak fekete fellege. Biztos vagyok benne, hogy ez nagyban hozzájárult az egész életemet végigkísérő egzisztenciális szorongáshoz. Az érzéshez, hogy valami nincs rendjén, hogy a világ nem teljesen az, aminek látszik, hogy a levegőben mindig ott leselkedik a veszély, bár senki sem beszél róla. Azt hiszem, másodlagosan mi is túlélők vagyunk.”

Dr. Manci Schwalbová (#2675) hazament Szlovákiába, ahol továbbra is orvosként praktizált. A vőlegényéhez viszont nem tért vissza. A jegyese a koncentrációs táborok egyikében beleszeretett egy férfi rabtársába. Mancinak is viszonya volt az egyik női kápóval, aki politikai fogolyként került Auschwitzba. Edith nevetve mondja, hogy bár Hitler legalább annyira

gyűlölte a homoszexuálisokat, mint a zsidókat, „Manciból és a vőlegényéből sikerült homoszexuális zsidót csinálnia!”. Edith egy másik, kevésbé ismert részletet is megoszt velünk Mancival kapcsolatosan. Még amikor Auschwitzban voltak, 1943-ban, Mancinak felajánlották, hogy szabadon távozhat Palesztinába. Manci azt felelte, hogy rá ott van szükség, ezért maradni akar. Ha másként dönt, ez a történet is más véget ért volna. Manci a prágai Károly Egyetemen fejezte be orvosi tanulmányait, és 1947 februárjában szakvizsgázott. A Pozsonyi Egyetemi Gyermekkórházban dolgozott, valamint professzorként gyermekgyógyászatot oktatott. 1948-ban kiadott Vyhasnuté oči (Kihunyt szemek)2 című emlékirata az első publikált beszámoló az első transzportról. Egy másik könyvet is írt, amelynek címe: Žila som životy druhých (Mások életét éltem).3 Egyiket sem fordították le angolra. Manci 2002. december 30-án hunyt el Pozsonyban. Sajnos a túlélők a többi orvosnő nevét nem említik beszámolóikban, így nem sokat tudunk róluk, vagy arról, hogyan segítettek a lányoknak a borzalmas körülmények átvészelésében. Linda Breder (Linda Reich, #1173) legalább két perben tanúskodott egykori SS-tisztek ellen. Az első Franz Wunsch és Otto Graf 1969-es bécsi tárgyalása volt. Az esemény feszültséget keltett a túlélők körében, mivel Helena Citron, aki akkor már férjes asszonyként, Cipora Tehori héber nevén élt Izraelben, repülőn utazott Bécsbe, hogy Wunsch védelmében tegyen vallomást.4 „Sosem tudtam neki ezt megbocsátani” – mondja Eta Zimmerspitz Neuman (#1756). Edith szerint Helena legnagyobb félelme az volt, hogy kollaboránsnak fogják tartani, és kiutasítják Izraelből. Majdnem bizonyos, hogy Linda tudott Helena részvételéről a tárgyaláson, mégsem említi egy szóval sem a USC Soá Alapítványnak adott beszámolójában. A bíróság sem Wunscht, sem Grafot nem találta bűnösnek. „Szadista alakok voltak – mondja Linda. – Ezt többedmagammal együtt tanúsítottam, de a bíróságot nem érdekelte… szabadon engedték őket. Nem kellett börtönbe vonulniuk. Az Auschwitzban összeharácsolt milliókból tíz ügyvédet fogadtak, akik kimosdatták őket.” Húsz évvel később az a németországi tárgyalás, amelyen Linda tanúskodott, máshogy alakult. A vádlottak padján Gottfried Weise SSUnterscharführer und Aufseher (szakaszvezető és felügyelő) ült. A rabok annak idején Tell Vilmosként emlegették, mert céllövő-gyakorlatként kisfiúk

fején és vállán szeretett eltalálni konzervdobozokat. A végén mindig főbe lőtte a gyerekeket. Linda szemtanúja volt az egyik ilyen esetnek, és azt is látta, amikor szuronnyal ledöfött egy magyar kisfiút, akinek a Kanadakommandóból valaki átdobott egy vízzel teli palackot, majd a felsorakozó lányokat is megtizedelte. „Nagyon furcsa volt – mondja Linda lánya, Dasha Grafil. – Kint voltak a tévécsatornák, az újságírók, még középiskolás diákok is eljöttek, hogy meghallgassák anyám tanúvallomását.” A vádlott „úgy festett, mint egy gazdag gyáros – ránézésre senki nem gondolta volna róla, hogy embereket ölt”. Linda aggódott, hogy ez a tárgyalás is úgy végződik, mint Wunsch és Graf pere. Ahogy Bécsben, úgy itt is azzal kezdődött, hogy Lindát 3-4 órán keresztül faggatták a tanúk emelvényén. A bíró és az ügyvédek keresztkérdésekkel bombázták, de nyilvánvaló volt, hogy a teremben senki sem tud nála többet Auschwitzról. „Pontosan emlékszem mindenre, ami 55 évvel ezelőtt történt, de arra már nehezen, hogy mi volt tegnap, vagy mit ettem ebédre” – jegyezte meg Linda a rá jellemző fanyar humorral. Mivel a „Kanadában” dolgozott, Linda szemtanúja volt, hogyan loptak ki onnan az SS tagjai mindenféle értéktárgyakat a maguk gazdagodására. A legtöbb szlovákiai lányhoz hasonlóan ő is tudott németül, ezért értette, mit beszélnek egymás között a tisztek. A tárgyaláson az ügyvéd azzal próbálta összezavarni, hogy megkérdezte, reggel-e vagy este látta a vádlottat. „Azt nem tudom megmondani, hogy este volt-e vagy reggel, mert a gázkamrák folyamatosan üzemeltek. De azt tudom, hogy tél volt-e vagy nyár, a talajból áradó bűz alapján” – felelte Linda. Végül a bíró megkérdezte, akar-e még mondani valamit. Ez volt Linda nagy pillanata. Az aprócska, ősz hajú asszony, a mi Linda Reichünk felállt, és végignézett az egybegyűlteken. „Igen, szeretnék néhány szót szólni mindnyájukhoz – mondta. – Egész életemben erre a pillanatra vártam. Hogy itt álljak mindenki előtt, és rámutathassak a bűnösre. – Azzal odalépett Weise elé, és rászegezte a mutatóujját, hogy mindenki jól láthassa. – És most már senki sem tehet ez ellen semmit!” Azzal kisétált a tárgyalóteremből. A lánya hangja elcsuklik, ahogy elmeséli a történetet. „A német gimnazista gyerekek utánamentek, ölelgetni kezdték, és azt mondták neki: »Ne tessék félni, ez soha nem ismétlődhet meg újra!«”

Weisét bűnösnek találták, de miután az előzetes letartóztatásból óvadék ellenében kiengedték, Svájcba menekült. 12 héttel később elfogták, és 1997ig börtönben ült, amikor egészségi állapotára tekintettel szabadult. 2002-ben halt meg.

Nem sokkal az után, hogy az 1950-es években megérkezett Izraelbe, Ria Hans Eliast (#1980) egy másik túlélő feljelentette, azzal, hogy Ria a táborban megverte. Riát letartóztatták, és a rabok bántalmazásával vádolták a bíróságon. Edith ezt nagyon igazságtalannak tartotta, mert ha valaki segített a többieknek, Ria volt az. „Ria a jó emberek közé tartozott.” Az ügy viszont komoly volt. Nem csak azzal vádolták Riát, hogy megütött egy rabot; a keresetben az is szerepelt, hogy „lehetetlen – mutatja Ria az alkarját –, hogy zsidó volnék, mert ilyen alacsony számot csak a németek kaptak”. Valójában nem egy olyan túlélő élt akkoriban Izraelben, akit az első transzporttal deportáltak – például Helena Citron. De 1944-ben, amikor a szlovákiai zsidók többsége Auschwitzba érkezett, az SS már betűjelet is tett a karjukra tetovált számsor elé, ezért a feljelentő azt hitte, Ria négyjegyű, 1essel kezdődő száma arra utal, hogy kápó volt. Auschwitz túlélői között különös testvériséget teremt a rabszámuk. Az alacsonyabb szám magasabb státuszt jelent, és tiszteletet ébreszt, de egyben gyanút is kelthet. Mindig ott motoszkál az emberekben a kérdés: Mit tett az illető, hogy túlélte? Ria ügyvédet fogadott, és sikeresen tisztázta magát a vádak alól. Felmentették, de addig is börtönben ült Izraelben. Furcsa fintora ez a sorsnak, azok után, hogy Auschwitzban is raboskodott. 47 évvel később, amikor a USC Soá Alapítvány filmre vette Ria beszámolóját, az idős asszony bevallja, hogy számára is zavaros a történet. „Egy vagy két héttel ezelőtt még megesküdtem volna, hogy nem… nem vertem meg. Ma már nem vagyok olyan biztos benne, [mert] amikor visszagondolok rá, mi is történt [Auschwitzban], akkor én belül… halott voltam.” Edith kitartóan védelmezi Riát. „Ha megütött is valakit, csak azért tehette, hogy megvédje. Az új lányoknak fogalmuk sem volt arról, hogyan kell viselkedni, nem ismerték a veszélyeket. Ria viszont igen. Lefogadom, hogy megmentette annak a nőnek az életét, és ő még csak nem is tudott róla.”

Mara Friedman Kulik (#1019) és Linda Breder (Reich) időskorukig közeli barátnők maradtak. Linda lánya, Dasha emlékszik, hogy anyja és „kanadás” barátnői nevetve elevenítették fel, hogyan csempésztek ki különféle dolgokat az SS orra előtt anélkül, hogy rajtakapták volna őket. Vannak, akik azt gondolják, hogy a túlélők sohasem nevetnek. De annyi év bánat és rettenet után megérdemlik a vidámságot. Minden túlélő, akivel valaha találkoztam, kiváló humorérzékkel rendelkezett. Fiatalkori fotóin Mara olyan lánynak látszik, aki a háborúban és azután elszenvedett sok nehézség ellenére mindig mókás arcot vág. Mint ezeknek a nőknek általában, Marának is nehéz volt teherbe esnie, illetve gyermeket kihordania. Szinte minden túlélő szenvedett el vetélést, vagy egészségügyi okból abortuszt, mert a terhesség az életüket veszélyeztette. Mara ikerbabáit vesztette el. Két fiút. „Az egyik férfi SS-felügyelő hátba rúgott, amitől roncsolódott a méhem.” Végül egyetlen fia született, négy héttel a kiírt időpont előtt. Mivel ők maguk szinte mind nagy családban nevelkedtek, ezeket a nőket különösen fájón érintette, hogy csak egy vagy két gyermekük születhetett. Utódaik életében másfajta űr is tátongott. „A mi nemzedékünk nagyszülők nélkül nőtt föl – mondja Sara Cohen, Danka Kornreich Brandel (#2779) lánya, Rena unokahúga. – Nagynénink, nagybácsink és unokatestvéreink is csak kevesen voltak. Addig nem is tudtam, milyen egy igazi nagy családi összejövetel, amíg meg nem házasodtam, és nem találkoztam a férjem tucatnyi nagynénjével, nagybátyjával és számtalan első unokatestvérével. Amikor megszülettek a gyermekeim, és láttam, mennyi feltétel nélküli szeretetet és bölcs tanácsot kapnak a nagyszüleiktől, akkor döbbentem rá igazán, hogy mindez mennyire hiányzott az én gyerekkoromból.” Bertha Berkowitz Lautman (#1048) az Ohio állambeli Clevelandbe emigrált. Egy fia született, Jeffrey Lautman, akivel többször ellátogatott Auschwitzba. Bertha egész életében sokat tett azért, hogy a felnövekvő nemzedéket megismertesse a holokauszttal. „Nagyon fontos, hogy a fiatalok ellátogassanak, túlélők kíséretében, a lágerekbe, és lássák, hogy a holokauszt nem kitaláció. A következő generációnak a lehető legtöbbet meg kell tanulnia a történtekről. Át kell venniük tőlünk a stafétabotot, és aktív szerepet vállalni az ezzel foglalkozó szervezetekben. Ha én meghalok, minden feledésbe merül. Ki fog rá emlékezni?” – mondja. A kedves Olvasó. Ő emlékezni fog.

Bertha sok lánnyal tartotta a kapcsolatot a túlélők közül. Alig néhány sarokra lakott tőle egyik legjobb barátnője, Elena Grunwald Zuckermenn (#1735). Elena volt a második, akivel az első transzportról beszélgettem, és mindent megerősített, amiről Rena Kornreich Gelissen a poprádi transzporttal kapcsolatosan beszámolt Rena’s Promise című könyvünkben. Nem tudtam, hogy vannak még más túlélők is. Rena két legjobb barátnője, Erna és Dina akkor már nem élt. Elena életében névtelen kívánt maradni, és az évek során elvesztettem vele a kapcsolatot. Épp amikor készültem befejezni ezt a könyvet, a lánya megkeresett e-mailben, és fotókat küldött, amelyeken édesanyja Berthával látható középiskolás lányként, kezükben tankönyvekkel. „Az öcsémmel mindig úgy gondoltuk, hogy anyánk rettentő kritikus velünk, a választásainkat és a döntéseinket illetően – mondja Elena lánya. – Néha Vasladynek neveztük. Végül rájöttünk, hogy így akar megvédeni és egy jobb, több lehetőséget tartogató élet felé terelni minket. Nem kétséges, hogy az átélt trauma komoly hatással volt rá, ami megnyilvánult gyakorlatiasságában, félelemmel teli világszemléletében, és abban, ahogy a szeretteihez ragaszkodott. 17 évesen a családjából elsőként vitték el, túlélte a lágerben őt ért szörnyűségeket és nélkülözést, a szabadulása után pedig megtudta, hogy a kiterjedt rokonságból egyedül ő maradt életben. Anyám szakadatlanul aggodalmaskodott, de szorongását hasznos tevékenységekben vezette le, gondoskodott a családjáról, és széles, túlélőkből és menekültekből álló baráti kört tartott fenn. Mindig is úgy éreztem, hogy mások vagyunk, talán különlegesek is, a szüleinket ért trauma és rokonaik elvesztése miatt. Olvastam a generációkon átívelő traumáról, de úgy hiszem, a túléléshez szükséges erő és elszántság is öröklődik.” Az 1940-es és 1950-es években még nem ismerték a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) fogalmát vagy magát a jelenséget, de attól még a túlélők nagyon is szenvedtek tőle. Joan Rosner Weintraub (#1188) megrendítő szavakkal foglalja össze, hogyan hatottak az átélt szörnyűségek egész további életére. „Félek az árnyékoktól. Ha autót vezetek, és rendőrautó sorol mögém, reszketni kezdek. Attól félek, engem üldöz. Ha egyenruhát látok, halálra rémülök.” „Normális embereknek nézünk ki, de nem vagyunk azok – mondja Edith. Hogyan is lehetnénk? – Megfosztottak a tanulás lehetőségétől. Nagyon fájt, hogy ezt ellopták tőlem. Elvették az egészségemet. Megtört

testtel tértem haza. Elsa testben egészséges maradt, de mindentől rettegett. Végül a félelem ölte meg.” A félelem Edithben is ott munkál. Csak ő jobban tudja leplezni, többnyire legalábbis. De elég egy váratlan helyzet, hogy pánikba essen. A családja ma is emlegeti „a gombás sztorit”, amely jól mutatja, hogy a túlélők sosem szabadulnak meg a trauma hatásaitól. Egy alkalommal Edith, a férje és fia épp Izraelbe készültek, hogy meglátogassák a Friedman szülőket, akik az 1950-es években alijáztak. A hírekben bemondták, hogy Izraelben egy család elment gombászni, és véletlenül mérges gombát ettek. Mindannyian meghaltak. A híradások az áldozatok nevét nem közölték. Prágából többnapos utazást követően Editék felszálltak a Szentföldre tartó kompra. „Amikor azonban beértünk a kikötőbe, senki sem várt minket – emlékszik vissza George. – Anyám pánikba esett. Teljesen kiborult.” Edithnek meggyőződése volt, hogy az ő családjuk halt meg gombamérgezésben. Hisztérikus zokogását George és az apja hiába próbálta csillapítani. Azt hitte, az egész családja odaveszett. „Aztán egyszer csak megjelent a teljes Friedman-klán!” – meséli George. Defektet kaptak az autópályán. Persze volt nagy öröm és nevetés, de az eset jól mutatja, milyen súlyos traumát szenvedett Edith és a többi túlélő, bármennyire próbálták is ezt később elrejteni szeretteik elől.

A lengyelországi Tyliczben járok Erna és Fela Dranger (#1718 és #6030) fiaival. Izraelből jöttek, hogy körülnézzenek a környéken, és megtudják, hogy a ma már síparadicsomként ismert faluban maradtak-e távoli rokonaik, vagy egyáltalán zsidók. A sípályák hangszóróiból az 1980as évek amerikai slágerei szólnak. „Nagyon különleges túlélők leszármazottai vagyunk. Aki azon a szörnyű helyen ilyen sokáig életben tudott maradni, nem lehet akárki. – Avi magas, szelíd, lágy tekintetű ember. – Tudom, hogy amikor megszülettem, [anyja, Fela] ideg-összeroppanást kapott.” A szeme megtelik könnyel. Unokabátyja megpaskolja a térdét. Ők ketten olyanok egymásnak, mint a testvérek, mivel Avit kétéves koráig nagynénje, Erna nevelte, amíg anyja vissza nem nyerte mentális egészségét. „Amikor 14 éves voltam, kapott még egy ideg-összeroppanást. – Avi hangja elcsuklik. – Többször kirohant az előszobába, és azt sikoltozta, hogy jönnek érte, megverik és megölik.”

„Az én anyám erősebb volt” – mondja Erna fia, Akiva. – Sosem láttam megtörni, vagy sírni. Soha.” Erna senkinek sem mesélt a táborban átéltekről. Valóban igaz, hogy a gyermekek másodgenerációs túlélők.5 „Mind betegek vagyunk – erősíti meg Edith. – Testi betegségeinkből felépültünk, de a lelki sérülések sokkal súlyosabbak, mint a fizikaiak. A seb, amelyet a szívünkön ejtettek, soha, de soha nem heged be. Megváltoztatták azt, ahogy a világra és az emberekre nézünk. Ez a legnagyobb pusztítás, amelyet a háború végzett rajtunk.” A túlélés az érzelmek komplex szövevényét teremti meg, amelyekhez bonyolult pszichológiai magyarázatok és találgatások kapcsolódnak. „Sosem éreztem bűntudatot – jelenti ki Rena Kornreich. – Miért is éreztem volna? Én nem csináltam semmi rosszat. Ők tették! Ők a bűnösök.” Ezzel szemben Edith azt mondja, „a túlélőket örökké mardossa a bűntudat”. Igaz, Edith elvesztette a nővérét. Rena nem. „Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék Leára. Mindent érte teszek. Mindig is így volt. Látni nem lehet őt. Senki sem tudja, hogy itt van, pedig itt van. Mindig itt van, bent a gondolataimban, a szívemben.” Edith törékeny kezével a mellkasára mutat, és szomorúan ingatja a fejét. Esküdni mernék, hogy az ablakon beszűrődő fényben látom Lea szellemét, amint a húga mögött áll. A bűntudat a túlélés egyik nagy rejtélye. Edith biológusként logikus, tudományos magyarázatot keres a túlélésre, amikor felveti a kérdést: „Mi van, ha azért maradtam életben, mert a DNS-emben volt egy kis rész, amely a nővéremben nem volt meg? Mi van, ha létezik túlélőgén?” Úgy tűnik, sok túlélőt egyfajta belső fogadalom hajtott. Rena például mindent, ami vele történt, alaposan az emlékezetébe vésett, hogy egy napon beszámolhasson róla az édesanyjának. Amikor megtudta, hogy az édesanyját meggyilkolták, azért tartotta életben az emlékeit, hogy valakinek valamikor elmesélhesse őket. Ez a valaki én lettem. „Hogyan is emlékezhetnék minden apró részletre? – kérdezi Joan Rosner Weintraub. – Ez emberileg nem lehetséges. Hányszor vertek meg? Ha bármit csináltunk, ami nem tetszett nekik, 25 korbácsütésre ítéltek. Túl lehet élni 25 korbácsütést? Én már csak a lányomért és az unokáimért élek.” Sok túlélő életének a gyermekei adtak értelmet. Avi szemébe ismét könnyek gyűlnek, ahogy édesanyjáról beszél. „Nagyon büszkék vagyunk anyáinkra, hogy túléltek egy ilyen hihetetlenül nehéz időszakot. Mindenkire büszkék vagyunk, akik túlélték, és akik nem.

Mindannyian megtettek minden tőlük telhetőt, hogy emelt fővel csinálják végig. Akiknek sikerült életben maradni, sok leszármazottat hagynak maguk után: gyerekeket, unokákat, dédunokákat és ükunokákat.” Ella Friedman Rutman (#1950) és a nővére, Edie Valo (#1949) Szlovákiába visszatérve megtudta, hogy öt nagybátyjuk túlélte a háborút, de rajtuk kívül más nem maradt a családból. Egy ideig Szlovákiában éltek, aztán Kanadába költöztek – az igaziba –, ahol Ella lett Edie gyermekeinek dadája. „Én magam sosem akartam gyereket – mondja Ella. – Ott, a táborban mindig azt hittem, hogy meg fogok halni. Aztán arra gondoltam, ha mégis túlélem, nem lesz gyerekem, mert nem akartam, hogy nekik is hasonlókon kelljen keresztülmenniük. – Harmincas éveiben járt, amikor váratlan ajándékot kapott a sorstól – egy kislányt. – Ez volt életem legszebb meglepetése. Rosette nélkül nem is lenne igazi az élet.” Ella és Edie unokatestvére – ő is Magda (#1087) – volt Donna Steinhorn édesanyja. „Már kisgyerekkoromban rájöttem, hogy a szüleim mások, mint a többi ember – mondja Donna. – Emiatt mindig meg akartam védeni őket. Begyógyítani a mély sebeket, amelyeket megpróbáltak elrejteni előlem. Megtenni mindent, hogy boldogok legyenek.” Hasonlóképpen, az anyák is mindent meg akartak tenni gyerekeik boldogságáért, ezért sokan nem beszéltek nekik a holokausztról. Bár többen így tettek, ismerek olyat is, akinek túlságosan fiatalon mindent elmondtak, s ezzel súlyosan traumatizálták. A népirtást nem lehet elfelejteni. A túlélőket egész életükben kísérti, de azokra is komoly hatással van, akik velük élnek, és szeretik őket. Orna Tuckman édesanyja, Marta F. Gregor (#1796) sosem beszélt családjának arról, ami vele történt. Ezért Orna 2016-ban maga kezdett kutatni, így lett útitársam Szlovákiában és Auschwitzban. Az első transzport indulásának 75. évfordulóján végiglátogattuk a városokat, ahonnan a lányokat begyűjtötték. Elmentünk a régi zsinagógákba és a városházákra, hogy megmaradt családtagok után tudakozódjunk. Végigjártuk a Poprádról Auschwitzba vezető utat. A 10-es blokk ürességtől kongó hatalmas emeleti termében álltunk, ahol a lányokat érkezésükkor elszállásolták, majd később sterilizációs kísérleteket végeztek itt. „Azt hiszem, anyámat is itt tették meddővé – árulja el Orna. – Örökbe fogadott gyerek vagyok.” Orna csak anyja halála után tudta ezt meg. Marta minden túlélőtársa hűen őrizte titkát. A gyermekvállalás lehetett a túlélés és gyógyulás legfőbb mérföldköve. A Brown Egyetem pszichológushallgatói egyszer megkérdezték Renát, mit tett a háború után a lelki felépülés érdekében. „Gyerekeket szültem” –

felelte. Első terhessége vetéléssel végződött, ezért lánya, Sylvia születését csodaként élte meg. A kezében tartotta a kisbabát, és örömtől sugárzó tekintetét a férjére emelte. „Szeretlek, John! – mondta neki. Aztán ránézett az orvosra és a nővérre. – Magát is szeretem, doktor úr, és magát is, nővérke. Az egész világot szeretem, még a németeket is.” Gyermeket szülni. Részt venni a teremtés csodájában. Ebben volt az ő igazi erejük. Átadhatták a túlélés örökségét. Nem csoda, hogy Marta F. Gregor örökbe fogadta Ornát.

Marta F. magával vitte történetét a sírba, és sok más társához hasonlóan, valószínűleg sosem tudjuk meg teljes egészében, mi mindenen ment ő keresztül. Ugyanakkor nem egy túlélő a művészetben vagy az írásban találta meg a megfelelő kifejezési formát. Dina Dranger (#1528) Franciaországba emigrált, és egy híres ellenállóhoz, Vajda Emilhez, egy Nagyváradról származó magyar zsidóhoz ment feleségül. Provence-ban nevelték kisfiukat. Dina terjedelmes feljegyzésekben rögzítette tapasztalatait, amelyeket lengyelül vagy tört franciasággal írt le. Emellett hátborzongató, felkavaró vízfestményeket alkotott. Dina fia, Daniel Vajda igen közel áll Izraelben élő unokatestvéréhez, viszont úgy érzi, anyja múltjához nehéz kapcsolódnia. Tudjuk, hogy az egész családomat deportálták, és nem sokan maradtak közülük életben. Anyám halála után teljesen elszigeteltnek éreztem magam. Mintha én is bevándorló lennék ezen a földön. A Jad Vasem oldala sem nyújtott nekem túl sokat. Próbáltam a jegyzeteimből névsort összeállítani, de nagyon rövid, és különböző darabokból kellett összeraknom. Fiatalkoromban nem volt bátorságom a kutatáshoz, most, 68 évesen pedig már erőm sincs hozzá.6 Matilda Hrabovecká Friedman (#1890) Ruka s Vytetovanym Cislom (Karra tetovált szám)7 címmel írt könyvet, és róla szól a La Dernière femme du premier train (Az utolsó nő az első transzportból)8 című dokumentumfilm és színdarab. Persze nem ő volt az utolsó. Matilda 2015-ben hunyt el. Még ma

is legalább hatan életben vannak az első transzportból. Lehet, hogy többen is. Magda Hellinger Blau (Madge, #2318), akit a második transzporttal deportáltak, Ausztráliába költözött, ahol kiadta emlékiratait.9 És persze Rena Kornreich velem közösen megírta a Rena’s Promise-t, most pedig Edithtel együttműködve megszületett ez a könyv, és egy dokumentumfilm. Amikor belekezdtünk, Edith azt mondta, „ennek a könyvnek mindnyájunkról kell szólnia, nem csak rólam”. Így is lett. Az első néhány transzporttal deportált szlovákiai zsidó túlélők szinte felfoghatatlanul nehéz terhet cipelnek. Eta Zimmerspitz (#1756) lánya, Ariela Neuman elmondja, hogy „Izraelben pusztán azért megvádolták a szlovákiai nőket, mert túlélték”. Így inkább senkinek sem beszéltek róla. „Amikor mégis szóba hozták, felkiáltottunk: »Jaj, ne, már megint Auschwitz?« Ma már bűntudatunk van emiatt. Mostanra majdnem mind elmentek, és már nincs kit megkérdezni.” Ezért is olyan fontos a USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívuma, ahol nagyon sok történetet megtalálhatunk, még ha nem mindent sikerült is tökéletesen rögzíteni. Az idősebb túlélők hajlamosak ideoda ugrálni az időben, az interjúkészítők pedig gyakran alapvető részletekre nem kérdeznek rá, például arra, hogy az említett nőknek mi volt a lánykori nevük vagy a rabszámuk. Vagy mi volt az interjúalany rabszáma. Auschwitzban a rabszám rengeteg mindent elárult: melyik napon, melyik transzporttal érkezett valaki, hányan voltak összesen, és hányukat küldték gázkamrába? Számok nélkül nem tudjuk a túlélőket és áldozatokat elhelyezni a történelmi dokumentációban, amelyet Danuta Czech fáradságos munkával gyűjtött össze Auschwitz Chronicle című könyvében.

Az érintettekhez a posztumusz kapcsolatok a kívülállók számára nehezen érthető terhet jelentenek. Andrew Hartmann lányának, Susan Hartmann Schwartznak a nagynénje lett volna Nusi, ha túléli. „A holokauszt kapcsán többnyire hatmillió áldozatról beszélnek – írja Susan. – Néha ilyenkor, ahogy ott ülök, arra gondolok: az első transzporton az én nagynéném volt az egyik lány. Nusi nemcsak egy volt a hatmillióból, vagy a félmillió gyerekből, de még az első transzporton utazó 999-ből sem. A nagynéném volt. Apám testvére. Szeretett leány. Egyéniség, emberi lény. Neki is voltak álmai, mint minden 16 évesnek. A szülei nem tudták, mit jelent az a bizonyos első transzport. Vajon ő tudta? 16 évesen mennyire lehetett

megrémülve? Mondtak-e neki valamit a németek, és ha igen, mit? Összebarátkozott-e valakivel a vonaton? Kötődött-e valakihez unokatestvérén, Magduskán kívül? Volt-e, aki legalább egy kicsit tudott enyhíteni a félelmén? Nem hagy nyugodni a mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha csak egy kicsivel idősebb? Túlélhette volna? Milyen lett volna a kapcsolatunk, ha életben marad? Hiányzik, aki Nusi szerintem lehetett volna.” Nekem is. Sok túlélő kapott valamekkora anyagi kárpótlást a német államtól. Ehhez azonban igénybejelentést kellett tenniük. Ennek tartalmaznia kellett a személyi számukat, mellékelniük kellett orvosi papírjaikat, és egy nyilatkozatot arról, mi történt velük. Az egyik túlélő családja a halála után megtalálta a beadványhoz csatolt egészségügyi dokumentációt, amely tartalmazta, hogy öngyilkossági gondolatok és depresszió miatt pszichiátriai kezelés alatt állt. A férje ezt eltitkolta a gyerekeik előtt. A háború után Szlovákiába visszatérő és ott is maradó túlélők nem kérvényezhették a német kárpótlást, mint Nyugaton élő sorstársaik. Mire Edithéknek például sikerült elhagyniuk a kommunista Csehszlovákiát, az igénylési határidő már lejárt. Mivel maradandó egészségkárosodást szenvedett, méltányossági keresetet adott be. A német bíróság elfogadta ugyan, hogy járna neki a kárpótlás, de azt mondták, a törvényen nem tudnak változtatni. Edith újra egy „rossz törvény” miatt húzta a rövidebbet. Amikor lánya Ida Eigerman Newman igénybejelentőjét töltötte ki, a német hivatalnok kifakadt: „Ilyen alacsony számmal [#1930] senki sem élte túl Auschwitzot!” De bizony, voltak, akik túlélték, és bár néhányan meg is kapták a kárpótlást, mások nem akartak a papírmunkával bajlódni; vagy Edithhez és Lindához hasonlóan kommunista országban éltek, és nem folyamodhattak jóvátételért. Az összeg egyébként nem volt olyan nagy: ledolgozott óránként körülbelül 100 forintnak felelt meg. „Nem tudják visszafizetni, amit elvettek tőlünk – mondja Mara Kulik Friedman (#1019). – Mindent elvettek, apámtól és tőlem is. Ezt sosem fogják visszaadni. Nem tudják visszafizetni mindazt, ami apámé volt, ami az enyém volt. 38 hónapot töltöttem koncentrációs táborban. Fizettek ott a munkámért? Nem. Egy fillért sem láttam soha.” Ráadásul elvesztette az ikerbabáit is. Sok túlélő soha többet nem tért vissza Auschwitzba vagy Lengyelországba. „Anyáink nem akarták, hogy ellátogassunk

Lengyelországba” – mondja Akiva Koren (Erna Dranger fia). Mások, mint Helena Citron és Bertha Berkowitz, fiatalokból álló csoportokkal járták be a tábort. Túlélővel megismerkedni és beszélgetni páratlan élmény, hát ha még a táboron vezet végig minket, az életre szóló tapasztalat. Ott laktak közel három éven át. Úgy ismerik, mint a tenyerüket. Többek számára azonban túl nagy megrázkódtatást jelentett a visszatérés. Készült egy fotó Renáról 1990-ben, amelyen az Arbeit Macht Frei felirat alatt áll, és ugyanolyan elveszettnek és kétségbeesettnek látszik, mint amilyen akkor lehetett, amikor először tette be a lábát Auschwitzba. El akart látogatni Birkenauba, és bemenni egy gázkamrába, hogy elmondja a Káddist a szüleiért, de a halálkapu árnyékában összeomlott. „Vigyél haza!” – kérte a férjét. A következő járattal hazautaztak Amerikába, és Rena nem tért vissza többé. Kívánságát én teljesítettem helyette, 2017-ben. Az egyik kérdés, amely újra és újra felmerül az emberben, hogy miért élhették túl némelyek, míg mások odavesztek. Sokat számított, hogy jó helyen voltak jó időben; illetve nem voltak rossz helyen rossz időben. De a szerencsén kívül más magyarázatot nemigen találni, és ezzel is vannak problémák. „Hogy mondhatnám, hogy nekem szerencsém volt, másnak meg nem? Talán Isten rám vigyázott, míg arra a másik lányra nem? Ez lehetetlen! Semmivel sem voltam jobb másoknál, miért élhettem túl éppen én?” – elmélkedik Rena Kornreich. Vannak, akik szerint így rendeltetett. A sors akarata. „Alacsonyak voltak! – mondja Lydia Marek, Martha Mangel (#1741) lánya, a Zimmerspitz nővérek unokahúga. A gondolat egyszerre vicces és meglepő – ilyen egyszerű lenne? – Anyám mindössze 142 centiméter volt, és egyik unokatestvére sem nőtt magasabbra 150 centinél” – magyarázza. A kisebb test kevesebb táplálékot igényel, és az alacsony lányok nem fogytak le olyan gyorsan, látványosan, mint a magasabbak. A szelekciók során a kisebb termetű nők a felügyelők szemmagassága alatt maradtak, így kevésbé vonták magukra az SS-tisztek figyelmét. Ráadásul minél kisebb volt valaki, annál ártalmatlanabbnak látszott. Persze a kisebb termet nem lehet az egyedüli magyarázat a túlélésre, mivel a betegségekből, balesetekből, verésekből, fagysérülésekből és számtalan más veszélyből mindenkinek ugyanúgy kijutott. A magasság mégis fontos tényező lehetett. A túlélők gyermekei, akikkel beszéltem, mind megemlítik, hogy édesanyjuk milyen aprócska asszony volt. Rena is mindig azzal viccelődött, hogy a maga 157 centijével ő az égimeszelő a családban.

Orna más szemszögből közelíti meg a kérdést. „Ezeket a nőket eltéphetetlen kötelék fűzte egymáshoz. Megmentették egymás életét.” A legsötétebb órán a legnemesebb értelemben vett testvériség jött létre köztük. Fay Shapiro és Jeffrey Lautman is így gondolja. „Anyámra [Magda Friedman] és Bertha Berkowitzra mindig azt mondtam, hogy »lelki testvérek« – írja Fay egy e-mailjében. – Megesküdtek, hogy ha mindketten túlélik, életük minden boldog pillanatában ott lesznek egymásnak. Így is tettek. Gyerekként az egész sleppel bevágódtunk egy Greyhound kisbuszba, és elmentünk Clevelandbe, vagy ők jöttek át Baltimore-ba. [Attól a pillanattól fogva, hogy anyámék újra együtt lehettek], mintha összenőttek volna.” A földgolyó túloldalán, Ausztráliában élő Orna hasonló tapasztalatokról számol be. „Anyám szerencsés volt, hogy több túlélőtársával is közeli kapcsolatot ápolhatott. Heten közülük nem messze laktak tőlünk Melbourneben. Rendszeresen találkoztak, és bár nem tudtam pontosan, miről folyik a társalgás (mert olyan nyelveken beszéltek, amelyeket nem értettem), arra emlékszem, hogy gyakran Auschwitzra terelődött a szó. Bár a témát sokszor megkönnyezték, a mai napig megdöbbent, milyen gyakran nevettek, kuncogtak azon, hogyan jártak túl az SS eszén, és maradtak életben. Már gyerekként is lenyűgözött, hogy megjárták a poklot, mégis tudnak nevetni.” Lehet, hogy csak azok tudtak nevetni az emlékeiken, akik a „Kanadában” dolgoztak – Rena sosem említette, hogy barátnőivel vicces történeteket meséltek volna egymásnak, és Edith sem mondott ilyesmit. A „Kanada” nagyon különbözött a tábor többi részétől, s mivel az ott dolgozó lányok az SS orra előtt, rendkívül leleményesen csempészték ki a különféle holmikat rabtársaik számára, szívesen emlékeznek ezekre a lázadó cselekedetekre. Hányan mondhatják el magukról, amit Margie Becker – hogy sikerült egy pongyolát a cipőjükbe gyömöszölniük?

A „Kanada” már rég porig égett. Csak a betonalapok maradtak meg a mezőn, ahol valaha a válogatóbarakkok álltak, s ahol a túlélők közül annyi nő dolgozott és próbált mindvégig kitartani. Az 5-ös krematórium helyén a puszta föld. Nem messze tőle a „szauna” még megvan, ahova Ida Eigerman egyszer belopózott, hogy lezuhanyozzon. A „Kanada” egykori helyén Tammy és Sharon – Ida lányai – azon tűnődnek, melyik betondarab jelzi azt az épületet, ahol anyjuk aludt, és melyik azt, ahol dolgozott. A „szauna” épületében megemlékeznek a

zuhanyról, amelyért az életét kockáztatta. Épp az emlékfalra kifüggesztett fotókat nézegetik, amikor svéd gimnazistacsoport érkezik, és a helyiség hirtelen megtelik fiatal hangokkal és arcokkal. „Az ő édesanyjuk az első auschwitzi transzport egyik túlélője – mondom a tanároknak. – A vonaton 297 tizenéves lány is utazott, annyi idősek, mint a maguk tanítványai.” A gyerekek azonnal a két nővér köré sereglenek. A szőke svédek közé afrikai menekültek is vegyülnek, akik megölelgetik a két asszonyt, és együtt könnyeznek velük. Hiszen az ő szüleikhez hasonlóan Ida is megélte az elnyomást, majd a háború után menekültként került egy másik országba. Néhány órával később a 25-ös blokkban csatlakozunk Orna Tuckmanhez és Ida unokájához, Danielához. 1942-ben Bertha, Elena és Margie innen szállította el a rengeteg holttestet. Itt mentette meg Ella Irena életét. Itt sírt Edith a haldokló Lea fölött. A Káddishoz – a zsidók halotti imájához – hagyományosan tíz férfira van szükség. A minján most nőkből áll.10 Megfogjuk egymás kezét, és belekezdünk az imádságba Lea Friedmanért, Magda Amsterért, Adela Grossért, Hartmann Nusiért és Magduskáért – mindazokért a fiatal nőkért, akik az első és további transzportokkal érkeztek, és Auschwitzban lelték halálukat.

Zárszó Kedves Olvasó! Nagyon kérem, sose felejtse el: a háborúban nincsenek győztesek! A győztes fél is elveszít gyermekeket, házakat, anyagiakat, elveszít mindent. Ez nem győzelem! A háború a legrosszabb, ami az emberiséggel történhet! Szeretnék segíteni abban, hogy a szívükkel is megértsék, ne csak a fülükkel hallják, mi is történt azokban a szörnyű években. Könyvek ezreit lehetne írni a holokausztnak nevezett katasztrófáról, de teljes egészében még így sem lehetne bemutatni, soha. Én ott voltam. Több mint 78 éve része az életemnek. Én átéltem. Láttam, hogyan küzdött mindenki a maga módján. Ki volt elég erős ahhoz, hogy reménykedjen, egyszer jobbra fordulnak a dolgok. Ki nem adta fel a harcot – nem fizikailag, hanem lélekben. Egyáltalán hogyan élhettük mindezt túl szellemileg, lelkileg? Őszintén megvallom, én nem hittem, hogy túlélem. De azt mondtam magamnak: azért megteszek mindent, amit tudok. És még mindig élek.

Edith Friedman Grosman (#1970)

Köszönetnyilvánítások

A Grosman és Gross család (balról jobbra): Ladislav Grosman, Debora Gross (Adela nővére), Edith Grosman (#1970), Anna Grosman (Debora lánya), Zuzka (Ladislav húga) és férje, dr. Spiegel Béla, Juraj Grosman (Debora fia) és George Grosman (Edith fia) A GROSMAN ÉS A GROSS CSALÁD GYŰJTEMÉNYÉBŐL

A hála rövidke szó egy ilyen hatalmas érzelemhez, és alig-alig fejezi ki mélységes elismerésemet minden leszármazott és rokon iránt, akik

édesanyjuk, nagynénjük vagy épp unokatestvérük történetét megosztották velem. Nagyon köszönöm, hogy megtiszteltek ezzel. Amikor 1992-ben Rena Kornreich Gelissent megismertem, nem gondoltam volna, hogy 25 évvel később találkozni fogok Adela Gross családjával, hallok a Benovicová nővérekről, vagy vállalkozom még egy holokauszt témájú könyv megírására. Ez a mű nem születhetett volna meg Edith Grosman nélkül. Kutatásomhoz és az íráshoz az ő bátorsága adott teremtő erőt. Nemcsak vissza mert tekinteni a múltba, de hozzájárult, hogy filmre vigyük a történetét, melyet számtalan interjúban is megosztott velem. A 95 évesen is fáradhatatlan és borotvaéles elméjű Edith türelmesen válaszolt kérdéseimre, és sok túlélőtársáról hiánypótló információkkal szolgált. Örökké hálás leszek ezekért a mély, könnyekben, nevetésben és énekszóban gazdag beszélgetésekért. Köszönöm, hogy beengedtél az otthonodba, az életedbe és a családodba. Bár Edith férjét, Ladislav Grosmant már nem ismerhettem, neki is szeretném megköszönni a szülővárosáról szóló regényeit, amelyek oly érzékletesen mutatják be a városka lakóinak lelkivilágát, és az első fejezetek megírásában engem is inspiráltak. Adela Gross története és unokatestvérének, Lounak a megismerése indított el 2012-ben azon az úton, amely e könyv megírásához vezetett. Köszönettel tartozom Lou feleségének, Joannak, aki a Rena’s Promise olvasása közben bukkant rá Adela nevére, és felvette velem a kapcsolatot. Ha Isten keze bárhol is „belenyúlt” az eseményekbe, az itt történt. Így tudta meg Lou és a Gross család 70 év után, mi történt gyönyörű, vörös hajú rokonukkal. Hálás köszönetem Ivan Jarnynak, aki 92 évesen felcsapott segédkutatómnak, és három éven át dolgozott velem. Fiatal diákot akartam találni erre a feladatra, ehelyett találtam egy idős, de tanulni kész segítőt, aki fáradhatatlanul járt az igazság nyomában lakóhelye, Melbourne Holokausztközpontjában. Szorgalmának hála, sikerült fényt deríteni néhány homályos részletre, különösen dr. Gejza Konkával kapcsolatosan. Az Ivan gyűjteményéből származó személyes anyagok és Giora Amir emlékiratai rendkívül fontos bizonyítékok, és könyvemhez kiemelkedően értékes forrásként szolgáltak. 2016-ban volt szerencsém találkozni dr. Pavol Mešťannal és kitűnő asszisztensével, a mérhetetlenül segítőkész dr. Stanislava Šikulovával, a pozsonyi Zsidó Kultúra Múzeuma (Múzeum židovskej kultúry v Bratislave) munkatársaival. Együttes tudásuk és rálátásuk lényegi segítséget jelentett a

politikai játszmák, megtévesztések és árulások bonyolult szövevényének kibogozásában, a törvények és rendeletek megismerésében, és persze a lista eredetének felkutatásában. Köszönöm, hogy meghívtak a jubileumi megemlékezésre. Fogadják elismerésemet mindazért, amit évről évre tesznek Poprádon, hogy a lányokat ne felejtsék el, és tisztelettel adózzanak emléküknek! A könyv megalkotásának folyamatát minduntalan különös véletlenek mozdították előre. Sosem kezdtem volna bele az írásba, ha nem futok össze ügynökömmel, Scott Mendellel Velencében, az ottani zsidó gettó létrehozásának 500. évfordulóján, és nem mutat érdeklődést az első transzport története iránt. Néhány évvel később csodás szerkesztőm, Michaela Hamilton és a Kensington’s Citadel Press egész csapata lelkesen támogatta a könyv megjelenését, hogy megtudja a világ, kik voltak ezek a lányok. Köszönöm a nemzetközi terjesztési csoportnak, hogy segítettek más országokba is eljuttatni ezt a történetet. Arthur Maiselnek pedig hálás vagyok minden részletre kiterjedő figyelméért a nyomdai munkálatok fázisában. Hálával gondolok a néhai Irena Strzeleckára és az auschwitzi női altáborral kapcsolatos kutatásaira, valamint a The Tragedy of the Jews of Slovakia (A szlovák zsidóság tragédiája) című esszégyűjtemény összeállításában vállalt szerepére, amelyhez én és Rena is hozzájárulhattunk. Dr. Ivan Kamenec irányított Jan Hlavinka és Michala Lônčiková történészekhez, de emellett hálás vagyok neki az első transzporttal kapcsolatos korai kutatásaiért is, mivel támpontul szolgáltak ahhoz, hogy milyen dokumentumok után kutassak a Szlovák Nemzeti Levéltárban. Hálás vagyok a Wiener Holocaust Libraryban talált, a Belügyminisztérium és a Tiso-kormány dokumentumait összegyűjtő többkötetes katalógusért, amelyet a pozsonyi Comenius Egyetem Általános Történelmi Tanszékének professzora, Eduard Nižňanský állított össze diákjaival. Ennek segítségével sikerült fontos történelmi dokumentumokra rálelnem a Szlovák Nemzeti Levéltárban. Köszönet illeti Dr. Marek Púčikot, aki türelmesen adogatta egyik dobozt a másik után az archívumban, és időnként a fordításban is segítséget nyújtott. Nem sok minden tesz boldogabbá, mint egy nagy halom régi dokumentum. Ezeken találtam meg egyszer-egyszer a rejtélyes Gejza Konka aláírását. Mélységes hálával tartozom az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum kutatóinak és levéltárosainak: dr. Piotr Setkiewicznek, aki 2012-ben fogadott

az irodájában, és személyesen mutatott meg olyan, a nagyközönség számára nem látogatható helyeket Auschwitzban, amelyeket a könyv szempontjából fontos volt látnom. Hálás vagyok Doreta Nycznek, aki először vezetett be a 10-es blokkba; Wanda Hutnynak, aki 2017-ben beengedte oda a túlélők gyermekeit, akikkel együtt utaztam – anyáikat itt szállásolták el közvetlenül a megérkezésük után. Továbbá köszönöm Magdalena Gabryś és Katarzyna Kolonko közbenjárását, hogy filmezhessünk a múzeum területén. Hálás vagyok Crispin Brooksnak a USC Soá Alapítványtól, aki 2012ben a túlélők beszámolóiról készült felvételek között az első transzporttal deportáltak után kutatott, és ennek alapján a kezembe adott egy 22 névből álló listát, valamint a lányokról készült, háború előtti fotókat. Ez a rövid névsor volt a magocska, amelyből könyvem szárba szökkent. Köszönöm Georgiana Gomeznek, a USC Vizuális Történelmi Archívum hozzáférési biztosának, hogy segített a beszámolók és fényképek közléséhez kapcsolódó engedélyek beszerzésében, így a kedves Olvasó megismerheti főszereplőim arcát. Hálás vagyok a Jad Vasem Intézet munkatársainak, akik az évek során segítségemre voltak: Reut Golaninak, Marisa Fine-nak, és Alla Kucherenkónak, aki megmutatta az eredeti listát Ornának és fiának, Gideonnak. Köszönöm Liliya Meyerovichnak, az Amerikai Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma munkatársának, hogy a rengeteg kérdésemre mindig olyan gyorsan válaszolt. Igen nagyra értékelem a Jad Vasem angliai központját vezető Simon Bentley jóakaratát, támogatását, és csodálatos munkatársait. Senki sem volt fontosabb ebben a nagyszabású vállalkozásban, mint maguk a túlélők, a gyermekeik, a velük történtekről tanúságot tevők, valamint az áldozatok családtagjai. Az ő jóvoltukból fedezhettem fel a még el nem mondott történeteket, és ez a folyamat még most sem ért véget. A családom részének érzem őket, és olyan mélyen megérintették a szívemet, hogy szavakkal ki sem fejezhető az irántuk érzett szeretetem és tiszteletem. A könyv megírásával kapcsolatos egyik legmeghatározóbb emlékem, amikor Sir Martin Gilbert könyvtárában ültem özvegyével, Lady Esther Gilberttel, és a második generációs túlélő Ivan Slobodával. Ivan épp a lányok étrendjét tartalmazó történelmi dokumentumot fordította le nekem. Sir Martin könyveitől körülvéve, miközben régi ismerősként emlegettünk olyan neveket, mint Rudi Vrba, meg kellett csípnem magam, nem álmodome. Ki gondolta volna, hogy a michigani Birminghamből származó lány, aki a történelemórákat kiváló alkalomnak tekintette egy kis szundikálásra, egyszer

még a holokauszttörténet ilyen óriásaival találkozhat? Mélyen megérintett Sir Martin Gilbert támogatása, amikor a Rena’s Promise új kiadásán dolgoztam, és Lady Esther Gilberté, aki folyamatosan bátorított, hogy vessem papírra az első transzport lányainak történetét. Remélem, hogy olyan munkát sikerült kiadni a kezemből, amelyre Sir Martin és Rudi is büszkék lennének. Szeretném megköszönni Orna Tuckmannek, Tammy Forstaternek, Sharon Newman Ehrilchmannek, Avi Korennek, Akiva Isarinak, valamint Daniella és Jonathan Forstaternek, hogy bejárták velem Szlovákiát és Lengyelországot, és utunk végén ellátogattak velem Auschwitz-Birkenauba. Hálás vagyok Stephen Hopkins – becenevén Hobbit – rendezőnek, operatőrnek és kedves barátomnak, aki utazásunkat megörökítette, és dokumentumfilmünkkel emléket állított a lányoknak. A köszönöm kevés, hogy kifejezzem elismerésemet kitartó fáradozásáért és lankadatlan kutatómunkájáért. A következő korsó sört én fizetem! Köszönöm a drága Isabel Morosnak, hogy a lőcsei Martina Mrazová személyében fordítót szerzett nekem, aki épp mesterképzésen vett részt, mégis szakított rá időt, hogy rengeteg szlovák anyagot lefordítson. Köszönöm a többi fordító és gépíró: Kathleen Furey, Gabriel Barrow, Esther Mathieu, Johnny Baeur, Pedro Oliveira, Sekar Gahlot és persze Avi csodálatos felesége, a héber nyelvű beszámolókat fordító Sara Isari munkáját is. Sara Gordon lekötelezett azzal, hogy elolvasta könyvem nyers változatát. Köszönet illeti Oliver Payne-t a National Geographic magazintól, és kedves feleségét, Cindy Leitnert, akiktől sok támogatást kaptam, és bemutattak kitűnő korrektoromnak, Kitry Krause-nak, aki a nap 24 órájában dolgozott, hogy kijavítsa a még megmaradt hibákat. Köszönetet kell mondanom az első transzporttal utazó lányok rokonainak, akik sok történettel és fényképpel járultak hozzá, hogy olyannak ismerhessük meg a lányokat, amilyenek 1942-ben voltak: fiatalnak és ártatlannak. Ők Beni Greenman (Magda Amster unokatestvére); Peter Chudý (Klara Lustbader fia); Andrea Glancszpigel (Sara Bleich unokája); Dasha Grafil (Linda – Libusha – Reich lánya); Ilanna Lefkovitz (Serena Lefkovitz lánya); Donna Steinhorn (Marta Friedman lánya); Celia Pretter és Belle Liss (Regina Schwartz lányai); Judith Gold (Perel Fridman lánya); Jeffrey Lautman (Bertha Berkowitz fia); Naomi Ickovitz (Bertha Berkowitz unokahúga, Fany lánya); Ruth Wyse (Elena Zuckermenn lánya); Vera Power (Regina Wald lánya); Rosette Rutman (Ella Friedman lánya, Edie és Lila

unokahúga); Pavol Hell (Gertrude Kleinberger unokaöccse); Eva Langer (Frida és Helena Benovičová unokahúga); Ivan Sloboda (Judita fia); Sylvia Lanier, Joseph és Robert Gelissen (Rena Kornreich gyermekei); Susan Hartmann Schwartz (Hartmann Nusi unokahúga, Eugene Hartmann lánya); Diane Young (Hartmann Magduska unokahúga, Andrew Hartmann lánya); Alena Giesche (Ružena Gräber Knieža barátnője); Cheryl Metcalf (a Koplowitz és Ziegler család képviseletében); Maya Lee (Magda Hellinger lánya); Sara Cohen és Norman Brandel (Danka Kornreich Brandel gyermekei); és Zuzana Kovaciková (dr. Manci Schwalbová unokahúga). Köszönöm, hogy megosztották velünk az életüket! Sajnálom, hogy nem fért bele még több történet a könyv kereteibe.

A legnehezebb feladat az volt, amikor azokról a lányokról kellett írnom, akik nem élték túl. Amikor nyomasztóvá vált a teher, Anita Thorn valahogy mindig a legmegfelelőbb pillanatban küldött bátorító lelki üzeneteket. Annyira szerettem volna kideríteni, mi történt Hartmann Nusival és Magduskával, de ők is a több százezer – vagy inkább millió – emberi sors közé tartoznak, amelyeket immár örök homály fed. Köszönöm Molly McCord és Robert Wilkinson asztrológusoknak, hogy segítettek jobban megértenem Himmler okkultizmus iránti rajongásának jelentőségét a történetben, és hogy komolyan vették ezzel kapcsolatos megérzéseimet. Robert Wilkinson még az általam megadott dátumokon túl is kutakodni kezdett, visszamenve egészen a végső megoldásra vonatkozó bejelentéséig, sokkal mélyebb asztrológiai összefüggésekre rávilágítva, mint amelyekre gondoltam volna. Köszönöm mindkettőjük elkötelezettségét, amellyel a lányok emlékét szolgálták. A könyv megírása érzelmileg időnként kemény próbatételt jelentett, és nagyon hálás vagyok írócsoportom tagjainak: Sukinak, Feliciának és Connie-nak, valamint barátnőimnek: Laurennek, Nicolette-nek és Tamarának támogatásukért. Köszönöm a bátyámnak, aki a családomból elsőként lépett írói pályára, hogy elnézte nekem, amikor tíz hónapon át az íróasztalom mögött léteztem, semmi és senki mással nem törődve. Köszönöm folyamatos bátorítását, és hogy mindig hitt bennem. Édesapámnak is köszönöm, hogy bár nem mindig érti pontosan, mit csinálok, mégis támogat. Először írótársam, barátom és férjem, Simon Worral ösztökélt, hogy írjam meg a könyvet. Később aztán ezt időnként megbánta. Köszönöm, hogy

lefordította nekem a német nyelvű átiratokat, beszélt a nevemben a ravensbrücki levéltárosokkal; hogy az első olvasóm, szerkesztőm és szószólóm volt; vacsorát főzött, elmosogatott, eltűrte a hangulatingadozásaimat, amikor az asztalomat körüllengő gyászt papírra vetettem, és ami a legfontosabb: hogy „az idők végezetéig táncol velem”. Végül, de nem utolsósorban, elismerésem két kedvenc tizenévesemnek a jövő nemzedékből: Josie Perlnek, aki 14 évesen épp most fejezte be első regényét, és ma petite Donna Snydernek, aki mindig elkápráztat a tehetségével, eredetiségével és kitűnő bizonyítványaival. Többet jelentenek nekem, mint gondolnák, és mindig büszke leszek arra, akik ők, és akik lesznek.

Fényképek és illusztrációk Szlovákia 1942-es térképe: a Szlovák Nemzeti Archívumban talált eredeti térkép alapján rajzolva. Archív állomány: Ministerstvo vnútra, 1938– 1945; Lou Gross engedélyével; Benjamin Greenman engedélyével; Eperjesi Zsidó Hitközség (ŽNO) elnöknője, Prešov, és Juraj Levický, Homonnai Archívum; Giora Amir engedélyével; Ivan Jarny engedélyével; Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum; Zsidó Örökség Múzeuma, New York, gyűjtemény: 2000.A.368; USC Soá Alapítvány Vizuális Archívuma, Eugene Hartmann beszámolója, 1996; Zsidó Örökség Múzeuma, New York, gyűjtemény: 2000.A.390; Zsidó Örökség Múzeuma, New York, gyűjtemény: 2000.A.389; USC Soá Alapítvány Vizuális Archívuma, Eugene Hartmann beszámolója, 1996; Jad Vasem, dokumentumgyűjtemény: iktatószám: O.75, állomány: 770, No. 33; Jad Vasem, dokumentumgyűjtemény: iktatószám: O.75, állomány: 770, No. 70; Jad Vasem, dokumentumgyűjtemény: iktatószám: O.75, állomány: 770, No. 55; Edith Grosman és családja engedélyével Fotómelléklet képjegyzéke Friedman családi fotók, Edith Grosman gyűjteményéből Hartmann családi fotók, a Schwartz és Young család gyűjteményéből;

Magda Hans képe: Ria Elias interjújából, 1997, USC Soá Alapítvány – Vizuális Történelmi és Oktatási Intézet; sfi.usc.edu; Annou Moscoviková és Zuzana Sermerová fotója, Juraj Levický gyűjteményéből; Ziegler Rozália és Terézia fotója, a család gyűjteményéből Lea Friedman és Anna Herskovic fotója, Edith Grosman gyűjteményéből; Adela Gross fotója, Lou Gross gyűjteményéből; Irena Ferenčik interjújából, 1996, USC; Magda Amster és osztálytársai fotója, Benjamin Greenman és Peter Chudý gyűjteményéből Helena Citron fotója Cipora Tehori interjújából, 1997, USC; Irena Fein fotója Irena Ferencik interjújából, 1996, USC; Ria Hans fotója Ria Elias interjújából, 1997, USC; Beit Jakov Iskola fotója Margaret Rosenberg interjújából 1996, USC; 1939es osztálykép, Edith Grosman gyűjteményéből Dranger-fotók, a Koren, Isari és Vajda család gyűjteményéből; Ida Eigerman fotója, Sharon Neuman Ehrlich gyűjteményéből; Kornreich-fotók, a Gelissen és Brandel család gyűjteményéből; Sara Bleich fotója, Andrea Glancszpigel gyűjteményéből Magda Moskovic fotója Magda Bittermannová interjújából, 1996, USC; Joan Rosner fotója Joan Weintraub interjújából, 1996, USC; Matilda Friedman fotója Matilda Hrabovecká interjújából, 1996, USC; Ružena Gräber Knieža fotója Ružena Knieža interjújából, 1997, USC; Perel Kaufman fotója Perel Fridman interjújából, 1997, USC; Klara Lustbader fotója, Peter Chudý gyűjteményéből Magda Friedman fotója, Donna Steinhorn gyűjteményéből; Bicikliző lányok fotója, a Rutman család gyűjteményéből; Minka Friedman fotója, Bernard Weiss gyűjteményéből; Marta Friedman Gregor fotója, Orna Tuckman gyűjteményéből; Klara Herz fotója Klara Baumöhlová interjújából, 1996, USC; Katarina Danzinger fotója Katharina Princz interjújából, 1996, USC; Linda Reich Breder fotója, Dasha Grafil gyűjteményéből A Berkowitz család fotója, Jeffrey Lautman gyűjteményéből; Mara Friedman fotója Margaret Kulik interjújából, 1997, USC;

Regina Wald fotója, Vera Power gyűjteményéből; A Kleinmann család fotója, Peter Guttman gyűjteményéből Fanny és Eta Zimmerspitz fotója, a Zimmerspitz család és Lydia Marek gyűjteményéből; Editah Rose Goldman fotója, Eva Zilberman gyűjteményéből; Martha Mangel Marek fotója, Lydia Marek gyűjteményéből; Piri Randová-Slomovicová fotója Piri Skrhová interjújából, 1996, USC Regina Schwartz és családja fotója, Regina Pretter interjújából, 1996, USC; Alice Ičovič fotója Alice Burianová interjújából, 1996, USC Dr. Manci Schwalbová fotói, Zuzana Kovačik gyűjteményéből; Orli Reichert fotója, az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum gyűjteményéből Linda Reichnek a „Kanadában” készült fotója, Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma gyűjteményéből; Csoportkép Prágában, Ariela Neuman gyűjteményéből Bertha Berkowitz fotója Bergen-Belsenből, Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma gyűjteményéből; Ida Eigerman fotója, az American Jewish Joint Distribution Committee archívumából Elena Zuckermenn Grünwald és barátai fotója Ruth Wyse gyűjteményéből; Tetovált rabszám, kisbaba fotója, Tsiporah Tehori interjújából, USC; Margie Becker esküvői fotója, Margaret Rosenberg interjújából, 1996, USC; Bertha és Elena diákkori fotója, Ruth Wyse gyűjteményéből; Marta F. Gregor és barátai fotója, Orna Tuckman gyűjteményéből Ružena Gräber Knieža gyermekkel, Ružena Knieža interjújából, 1997, USC; Három régi barátnő egy lakodalomban, Margaret Kulik interjújából, 1997, USC; Perel Kaufman kisbabával, Perel Fridman interjújából, 1997, USC; Svédországi fotók, Rosette Rutman és Regina Valo gyűjteményéből; Svédországi szállás fotója, Rosette Rutman és Regina Valo gyűjteményéből. Friedman és Grosman családi fotók, Edith Grosman, Hannah Murray és családjuk gyűjteményéből

A Szerző mindent megtett, hogy a fotókon szereplő személyeket azonosítsa. Sajnos nem mindenki kilétét sikerült tisztázni. Ha az Olvasó felismerne valakit a képeken, a Szerző örömmel fogadja ezzel kapcsolatos üzenetét, amelyet a www.renaspromise/education-form.php weboldalon keresztül küldhet el. Az információt a Szerző megosztja a képen szereplő személyek családtagjaival és más érdekeltekkel. ÁTIRATOK: Heather Dune Macadam hálásan köszöni a USC Soá Alapítványnak, hogy engedélyezte a következő beszámolók átiratának felhasználását: Linda Breder, 1990 és 1996; Ružena Knieža, 1997; Katharina Princz, 1996. További információ: sfi.usc.edu. FORDÍTÁSOK: Heather Dune Macadam hálásan köszöni a USC Soá Alapítványnak, hogy engedélyezte a következő beszámolók fordításának felhasználását: Ružena Knieža, 1997; Katharina Princz, 1996; Cipora Tehori, 1997. További információ: sfi.usc.edu.

Archívumok Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma (United States Holocaust Memorial Museum) Archiv Mahn- und Gedenkstatte Ravensbrück Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum (Państwowe Muzeum AuschwitzBirkenau) Royal Holloway University of London The Wiener Holocaust Library, London Imperial War Museum, London Jad Vasem Intézet – Holokauszt Emlékközpont (Jad Vasem – The World Holocaust Remembrance Center), Jeruzsálem Szlovák Nemzeti Levéltár (Slovenský Národný Archív) USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívuma (University of Southern California Shoah Foundation Visual History Archive, USC), hozzáférés: Columbia Egyetem, NY

Felhasznált irodalom és források Heather Dune Macadam hálásan köszöni a USC Soá Alapítvány – Vizuális Történelmi és Oktatási Intézet hozzájárulását a következő túlélői interjúk felhasználásához: Alice Burianová, 1996; Bertha Lautman, 1996; Edita Valo, 1996; Edith Goldman, 1995; Ella Rutman, 1996; Andrew Hartmann, 1995; Eugene Hartmann, 1996; Ida Newman, 1996; Irena Ferencik, 1996; Joan Weintraub, 1996; Katharina Princz, 1996; Klara Baumöhlová, 1996; Linda Breder, 1990 és 1996; Magda Bittermannová, 1996; Margaret Kulik, 1997; Margaret Rosenberg, 1996; Matilda Hrabovecká, 1996; Perel Fridman, 1997; Piri Skrhová, 1996; Regina Pretter, 1996; Regina Tannenbaum, 1996; Ria Elias, 1997; Ružena Knieža, 1997; Cipora Tehori, 1997; Frances Kousal Mangel, 1996; Samuel Zimmerspitz, 1997; Margaret Odze, 1995; Julia Klein, 1998. További információ: sfi.usc.edu. Adler, David: „Two Kinds of Light: The Beauty of Shabbat Chanukah”, Chabad.org. Chabad-Lubavitch Media Center. Amsel, Melody: „The Jews of Stropkov, 1942–1945: Their Names, Their Fate”. In: Between Galicia and Hungary: The Jews of Stropkov. Bergenfield, Avotaynu, Inc, 1999–2018. JewishGen, Inc. jewishgen.org/yizkor/stropkov1/stropkov.html. „Auschwitz-Birkenau: The Death Marches”, Jewish Virtual Library, 1998, www.jewishvirtuallibrary.org/the-death-marches. Auschwitz: The Nazis and „The Final Solution.” Rendezte Laurence Rees és Catherine Tatge. Riporterek: Linda Ellerbee, Horst-Gunter Marx, Klaus Mikoleit. United Kingdom: BBC-2, 2005. Televíziós dokumentumfilm, 2005. december. bbc.co.uk/programmes/p00tsl60/ episodes/guide. 2. rész: Korrupció. Belt, Pierre et al.: Actes et documentes du Saint Seige reltifs a la seconde guerre mondiale. Vol. 8. Liberia Editrice Vaticana, 1974.

Blau, Magda: 19 441. sz. interjú, 39–59. szakasz. Visual History Archive, USC Shoah Foundation, 1996. Breitman, Richard: „Plans for the Final Solution in Early 1941”, German Studies Review, 1994, 17/3. 483–93. Cesarani, David: Final Solution: The Fate of the Jews 1933–1949. London, Macmillan, 2016. Collingham, Lizzie: The Taste of War: World War Two and the Battle for Food. New York, Penguin, 2012. Conway, John S.: „The Churches, the Slovak State and the Jews 1939– 1945”, The Slavonic and East European Review, 1974, 52/126. 85– 112, jstor.org/stable/4206836. Dimbleby, Richard: „Liberation of Belsen”, Home Service, 1945. április 19., BBC News Archive, 2005. április 15., news.bbc.co.uk/2/hi/in_depth/4445811.stm. Dallas, Ian (producer): „Richard Dimbleby Describes Belsen”, Home Service, 1945. április 19., BBC News Archive, bbc.co.uk/ archive/ holocaust/5115.shtml. Drali, Rezak – Brouqui, Philippe – Raoult, Didier: „Typhus in World War I”, Microbiology Society, 2014. május 29., microbiologysociety.org/publication/past-issues/world-wari/article/typhus-in-world-war-i.html. Eisen, Yosef: Miraculous Journey. Philadelphia, Chabad-Lubavitch Media Center, 1993–2017. Eizenstat, Stuart. „Imperfect Justice: Looted Assets, Slave Labor, and the Unfinished Business of World War II”, PublicAffairs, 2004. május 26. Öt tábori lap, amelyeket Bertha Berkovitz küldött Birkenauból Emmanuel Moskovicnak Rabócra (Hrabovec), illetve Salamon Einhornnak Kapisóra, valamint Nathan Weisz 1946-os, Pozsonyból küldött levelezőlapja Bertha Berkovitznak. O.75/1749, Jad Vasem Intézet – Holokauszt Emlékközpont, Jeruzsálem, Izrael. Gilbert, Martin: Atlas of the Holocaust. New York, William Morrow & Co, 1993. Gilbert, Martin: Endlösung: Die Vertreibung und Vernichtun der Juden – Ein Atlas. Reinbeck/Hamburg, 1982, 110–12. Glancszpigel, Sara (Sara Bleich): Családi feljegyzések. Buenos Aires, Argentína. 1971. december 30.

Hertzka, Lenke levelezése Auschwitzban, ismerősei hogylétéről és a csomagküldés lehetőségeiről. O.75/770, Jad Vasem. Hoffmann, Gabriel – Hoffmann, Ladislav: Katolícka cirkev a tragédia slovenských židov v dokumentoch. Simony, Vydavatelstvo G-print, 1994. Isenberg, Madeleine: „Poprad”. In: Encyclopaedia of Jewish communities, Slovakia. Jerusalem, JewishGen, Inc.; Yizkor Book Project, 2003. Kamenec, Ivan: Holokaust na Slovensku 2. Prezident, vláda, Senát Slovenskej republiky a Štátna rada o židovskej otázke (1939–1945). Pozsony, Nadacia Milana Simecku, 2003. Langbein, Hermann: Menschen in Auschwitz. Hamburg, Europa Verlag, 1999. Lasker-Wallfisch, Anita: Inherit the Truth, 1939–1945: The Documented Experiences of a Survivor of Auschwitz and Belsen. London, Giles De La Mare, 1996. Lautman, Bertha: Tomorrow Came Much Later: A Journey of Conscience. Producer: Alan R. Stephenson; narrátor: Ed Asner. Lawrence, KS. WVIZ, Cleveland, OH, Centron Films. 1981, DVD. Lautman, Bertha: „Oma’s Journey” (Michael Naftali Unterberg), 2011. április 17., youtube.com. Mandel, Louis: The Tragedy of Slovak Jewry in Slovakia. American Committee of Jews from Czechoslovakia, New York, 1950., www.jewishgen.org/yizkor/Slovakia/slo002.html. Marek, Lydia: videóinterjú, 2018. október 12. Marek, Marta: interjú, Virginia Holocaust Museum, 2016. február 22., www.youtube.com. Születési neve: Mangel, Martha (#1741), a Zimmerspitz nővérek unokatestvére. Ministerstvo vnútra (Belügyminisztérium), állomány: 166.1942, 14. oddelenie, doboz: 179; ministerstvo vnútra, állomány: 562.1942, 14. oddelenie, doboz: 205; ministerstvo vnútra, állomány: 807.1942, 14. oddelenie, doboz: 214; ministerstvo vnútra, állomány: 807.1942, 14. oddelenie, obeznik MV z 23.3.1942, doboz: 214; ministerstvo vnútra, állomány: 876.1942, 14. oddelenie, doboz: 215. Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony, Szlovákia. Národný súd (Nemzeti Bíróság), állomány: 17/46 A. Vasek, Tnlud, doboz: 110 és 111. Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony, Szlovákia.

Newman, Ida: 23 821. sz. interjú, 1–5. felvétel, USC Shoah Foundation, 1997. Newman Ehrlich, Sharon: személyes interjú anyjáról, Ida Eigermanról. Eperjes és Oświęcim, 2017. március 20–27. Nižňanský, Eduard (ed.): Holokaust na Slovensku, Obdobie autonómie (6.10.1938–14.3.1939). Pozsony, Nadacia Milana Simecku, 2003. Pretter, Regina: 19 099. sz. interjú, 1–6. felvétel, USC, 1996. Princz, Katharina: 8300. sz. interjú, 1–4. felvétel, USC, 1996. Rokytka, Roman: „Kolbasovská tragédia: večné memento o nezmyselnosti ľudskej nenávisti”, Dolný Zemplín Korzár, 2004. szeptember 28., dolnyzemplin.korzar.sme.sk/c/4560457/kolbasovska-tragedia-vecnememento-o-nezmyselnosti-ludskej-nenavisti.html#ixzz4z9RF7M3m. Rotkirchen, Livia: The Destruction of Slovak Jewry. Jerusalem, Jad Vasem, 1961. Scheib, Ariel: „Slovakia: Virtual Jewish History Tour”, Jewish Virtual Library: A Project of AICE, American-Israeli Cooperative Ent., 1998– 2017, jewishvirtuallibrary.org/slovakia-virtual-jewish-history-tour. Špiesz, Anton – Ladislaus J. Bolchazy – Dušan Čaplovič: Illustrated Slovak History: A Struggle for Sovereignty in Central Europe. Mundelein, Bolchazy Carducci, 2006. Strzelecki, Andrzej: Marsz Śmierci: przewodnik po trasie OświęcimWodzisław Śląski. Katowice, Towarzystwo Opienki nad Oświęcimiem – Auschwitz Preservation Society, 1989. Szlovák származású náci háborús bűnösök bírósági tárgyalásainak dokumentációja, Szlovák Állami Törvényszék, Pozsony, 1946. október 31. – 1947. március 5., M.5/136, 188, Jad Vasem. Tuckman, Orna: Interjúk édesanyjáról, Marta Friedmanról. Eperjes és Oświęcim, 2017. március 24–27. Twenty Years of Jewish Women Association Ester (film). Rendezte: L’uba Kol’ová. Slovakia, International Council of Jewish Women (ICJW), 2016. DVD. Urad Propagandy (A Hlinka Gárda propagandairodája): zsidóellenes kijelentések, bejelentések, füzetek, 1938–1945. M.5/46 Jad Vasem. Vajda, Daniel: személyes interjú anyjáról, Dina Drangerováról. Franciaország, 2014. március 14.

Van Pelt, Robert Jan – Dwork, Debora: Auschwitz: 1270 to the Present. London, Yale University Press, 1996. Viets, Jack: „S. F. Woman’s Return to the Holocaust: Testimony at Nazi Trial in Germany”, San Francisco Chronicle, 1987. június 11. Vrba, Rudolf – Wetzler, Alfréd Israel: Auschwitzi jegyzőkönyv. A szöveget közli és a kísérő tanulmányt írta: Haraszti György. Budapest, Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 2005. WIZO Anniversary. DVD. Múzeum židovskej kultúry v Bratislave [A Zsidó Kulturális Örökség Múzeuma], Pozsony, 2012. Zimmer, Carl: „Bamboo Mathematicians”, National Geographic, 2015. május 15., nationalgeographic.com/science/. Zimmerspitz, Samuel: 35 662. sz. interjú, 1–6. felvétel, USC, 1997.

Jegyzetek Mottók 1Átfogalmazott idézet. Woolf, Virginia: Saját szoba (A Room of One’s Own). Ford.: Bécsy Ágnes, N. Kiss Zsuzsa (versbetétek), Budapest, Európa, 2017, 51. 2Obama, Michelle: US election: Read Michelle Obama speech in full. (Kampánybeszéd Hillary Clinton mellett). BBC News, 2016. 3Cixous, Hélène: A medúza nevetése (LeRire de la Méduse). Ford.: Kádár Krisztina. In: Kis Attila– Kovács Sándor – Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv II. Szeged, Ictus, 1997. (A Szerk.)

Előszó 1Antifasiszta Ellenálló Harcosok Német Demokratikus Köztársaságban Működő Bizottsága (összeállította és kiadta): Akcióban az SS – az SS bűntettei a bizonyítékok tükrében (SS im Einsatz). Ford.: Szegő István, Budapest, Zrínyi Kiadó, 1960, 124. 2Uo., 124. 3Höss, Rudolf (közreadta: Martin Broszat): Auschwitz parancsnoka voltam: Rudolf Höss emlékiratai (Kommandant in Auschwitz). Ford.: Kajtár Mária, Budapest, Jaffa, 2017, 326.

A szerző előszava

1Gelissen, Rena – Macadam, Heather Dune: Rena’s Promise: A Story of Sisters in Auschwitz. Boston, Beacon Press, 2015. 2Emil F. Knieža művei: Šiestý prápor, na stráž! (Hatos zászlóalj, vigyázz!). Bratislava, Vyd. polit. lit., 1964; Kóšer rota (A kóser zászlóalj). Bratislava, Vyd. polit. lit., 1966; Mušketieri žltej hviezdy (Sárga csillagos muskétások). Bratislava, Vyd. polit. lit., 1967. Knieža a partizánokkal együtt harcolt a háborúban.

Első fejezet 1Homonna leírásához Ladislav Grosman műveit, Edith Grosman elbeszéléseit (személyes interjúk, 2017–2019, Szlovákia és Toronto), régi fényképeket, Lou Gross memoárját, Rena Kornreich beszámolóit, valamint saját 2016-os látogatásom során Juraj Levický zsidó történész idegenvezetésével tett városnéző körutam benyomásait vettem alapul. 2Grosman, Ladislav: Nevesta. Pozsony, SNM – Múzeum židovskej kultúry, 2017. 3A szerző interjúja Edith Grosmannal, 2018. július 20. 4„Gyertyagyújtás”, zsido.com EMIH Chábád Lubovics, zsido.com/gyertyagyujtas/. 5Grosman: Nevesta, 30. 6Jarny, Ivan: „To Explain the Unexplainable”, Személyes feljegyzések. Melbourne. Ivan vezetékneve eredetileg a „német eredetű” Rauchwerger volt, jelentése tímár. „Ez nem tetszett nekem, és angolul is furcsa a hangzása. A nevem egyszer komoly veszélybe is sodort.” A háború után Ivant majdnem agyonlőtték az oroszok, akik azt gondolták, ilyen névvel csakis német kém lehet, nem pedig zsidó partizán. A barátai mentették meg. Ezután megváltoztatta a nevét. 7I. m., Jarny 8Több túlélő személyes beszámolója alapján: Giora Amir, Edith Friedman, Ivan Jarny. 9I. m., Jarny

10Ivan Jarny (Rauchwerger) édesanyja, Eugenia Rauchwerger szavai, Jarny beszámolója alapján. Jarny, Ivan: beszélgetések és e-mailek, 2016–2019.

Második fejezet 1A homonnai piac leírásakor több forrásból merítettem: történelmi dokumentumokból, Rena Kornreich és Edith Grosman személyes beszámolóiból, valamint Ladislav Grosman Obchod na korze (Üzlet a korzón; Praha, Mladá fronta, 1965), illetve Nevesta című könyvéből. Annak érdekében, hogy az olvasó megismerhesse a lányokat, akik később az első transzportba kerültek – és akik együtt nőttek fel –, és megértse, milyen összetartó volt Homonna zsidó közössége, több forrás alapján rekonstruáltam egy félig-meddig átlagos piaci napot. 2Gross, Louis: Flight for Life: The Journey of a Child Holocaust Survivor. Ed. by Denise M. Woods, USA, Lou Gross, 2012. 3A szerző személyes interjúja Rena Gelissennel (Rena Kornreich). 4Šimkulič, Marián – Šimkuličová, Anna – Schichman, Viliam: Zvečnené V Slzách a Pote Tváre: Návrat Rodáka Ladislava Grosmana. Homonna, ADIN, 2016. 5Rena Gelissen, személyes interjú. 6Edith Grossman, személyes interjú. 7Március 5-én és 6-án a rabbik folyamodványt írtak Tiso elnöknek, amelyben kegyelemért könyörögtek – még mielőtt a lányokat munkára behívó kiáltvány elhangzott volna. Pavol Jantausch nagyszombati püspök levélben fejezte ki támogatását. „Tiso megtagadta a választ. […] A Belügyminisztérium a beadványra válaszul az aláírók közül némelyeket kihallgatásnak vetettek alá, hogy kiderítsék, honnan tudtak a deportálások tervéről.” Bauer, Yehuda: Jews for Sale: Nazi-Jewish Negotiations 1933–1945. New Haven, Yale University Press, 1996, 65. és 267.; YV.–M–5/46(3) és M–5/136, 188. 8Amir, Giora: A Simple Life. Amazon Media, 2016. A szerző magánlevelezése Benjamin Greenmannel, 2012–2019. Giora Shpira, ahogy sokan mások, a háború után megváltoztatta a nevét. Benjamin Greenman anyja Irena Amster (Magda Amster

nővére). Irena és bátyjuk, Sanyi 1942-ben Palesztinában voltak, így megmenekültek a holokauszttól. Giora Shpira nővérét teljes nevén Magdalena (Magda) Sara Shpirának hívták, Izraelben Irena Zur néven élt 2018-as haláláig. 9Eperjesen akkoriban élt egy liberálisabb szemléletű neológ zsidó közösség is. Giora Shpira családja inkább a Konštantínová utcai neológ zsinagógát látogatta (a zsinagóga nem maradt fenn, épületében ma áruház működik). Nagyobb ünnepekkor és jelentősebb eseményekkor viszont Giora és sokan mások inkább a nagyobb zsinagógát látogatták. 10A szerző interjúi Tammy Forstaterrel (Ida Eigerman lánya) a szlovákiai Eperjesre és a lengyelországi Oświęcimbe (Auschwitz) tett látogatás során, 2017. március 20–27. 11Amir

Harmadik fejezet 1A fejezet megírásához több információforrást használtam fel: kutattam a Szlovák Nemzeti Archívumban, tanulmányoztam régi fényképeket, meglátogattam történelmi épületeket, végigjártam Pozsony utcáit, és beszélgettem dr. Pavol Mešťannal és dr. Stanislava Siklovával. További források: Kamenec, Ivan, Dr.: „The Deportation of Jewish Citizens from Slovakia, 1942”, The Tragedy of the Jews of Slovakia, 1938–1945: Slovakia and the „Final Solution of the Jewish Question”. Oświęcim-Besztercebánya, AuschwitzBirkenau Állami Múzeum – Museum SNP, 2002, 111–38.; Bauer; Uncovering the Shoah: Resistance of Jews and Efforts to Inform the World on Genocide. Konferencia, Žilina, 2015. augusztus 25– 26. http://vrbawetzler.eu/img/static/Prilohy/Proceedings_from_Confer ence_Zilina_2015.pdf; Jarny 2Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal (Podróże z Herodotem). Ford.: Szenyán Erzsébet, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2008, 83. 3A szerző interjúja dr. Pavol Mešťannal, 2018. március 28., Kamenec, 111– 38.; Die Wannseekonferenz (A wannseei konferencia). Film. Rendezte:

Heinz Schirk; producer: Siegfried B. Glökler; forgatókönyv: Paul Mommertz. München, Infafilm, 1984. 4„Zsidónként 500 birodalmi márka a 90 ezer szlovák zsidóra összesen 45 millió birodalmi márkát tett ki, ami a zsidóktól származó éves adóbevétel 80%-ának felelt meg. Cinikusan szemlélve, tisztán gazdasági szempontból tehát a szlovák kormány semmit sem nyert az ügyleten.” Bauer, 67. 5Az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeumban megtekinthető egy Ciklon B tárolására szolgáló doboz, mellette az eredeti, aláírt megrendeléssel. 6Bauer, 65. 7Bauer, 66. 8Die Wannseekonferenz. 9Kamenec, 120.; Fiamová, Martina: „The President, the Government of the Slovak Republic, and the Deportations of Jews from Slovakia in 1942”. In: Uncovering the Shoah, i. m., 66. 10Kamenec, 120.; Fiamová, 66. 11Bauer, 66. 12A zsolnai tranzitállomáson keresztül Lengyelországba deportált szlovákiai zsidók listája, 1942. március–október, M.5/110; 42–76, Jad Vasem. 13Dwork, Deborah – Van Pelt, Robert Jan: Holocaust: A History. New York, W. W. Norton, 2002; Engle Schafft, Gretchen: From Racism to Genocide: Anthropology in the Third Reich. Champaign, University of Illinois Press, 2004. 14Szlovák Nemzeti Archívum. 15Az első transzport nem teljesen a tervek szerint zajlott, és a kudarc 1942 elején személyi változásokhoz vezetett. Feltehetően Alexander Mach vált meg Gejza Konkától a deportálások sikertelen megszervezése miatt, mivel például a Patrónkai Gyűjtőállomásról induló második transzporttal csak 770 nőt sikerült elszállítani a németek által elvárt „1000 személy” helyett. Rajcan, Vanda: „Anton Vašek, Head of the Interior Ministry’s 14th Department, His Responsibility, and Information about the Deportees”. In: Uncovering the Shoah, i. m. Fiamová.

Negyedik fejezet 1Grosman: Nevesta 2Greenman: személyes levelezés; Amir: A Simple Life és beszélgetés a szerzővel. 3Kamenec, 120. 4Kamenec, 120.; Bauer, 68. 5Helm, Sarah: Ravensbrück: Life and Death in Hitler’s Concentration Camp for Women. New York, Nan A. Talese, 2015, 181. 6Fiamová, 125. 7Fiamová, 125. 8A szerző interjúja Ivan Slobodával, London, 2016. április 15.

Ötödik fejezet 1Goebbels naplója, 1939. november 23. In: Kurlander, Eric: Hitler’s Monsters: A Supernatural History of the Third Reich. New Haven, Yale University Press, 2017, 198–217. 2Uo., 134. 3Uo., 137. 4Uo., 289. 5A szerző telefonos interjúja Molly McCord asztrológussal, 2018. július 10. Weboldala: con sciouscoolchic.com. 6Helm, 181. 7Helm, 181. 8Kurlander 9McCord 10Longerich, Peter: Heinrich Himmler: Biographie. München, Pantheon Verlag, 2010, 77–80.; McCord 11McCord 12Kurlander, 122–23.

13Wilkinson, Robert: „Astrology Class in May 2016: The Mutable T-square Is About to Become the Great Fracturing of 2016, part 2”, Aquarius Papers.com, 2016. május, aquariuspapers.com; A szerző személyes megbeszélése Robert Wilkinsonnal, 2018. 14Wilkinson: „A március 25-i transzport Mars-állása közel volt a Hold március 3-i állásához, amikor is Himmler Ravensbrückbe látogatott; a Nap pedig pontosan ugyanott haladt el a Mars (a háború istenéről elnevezett bolygó) mellett, mint 1941. július 10-én.” 15Mešťan 16Wilkinson

Hatodik fejezet 1Az iskola épületében lezajló jelenetet Ladislav Grosman Nevesta című regénye alapján rekonstruáltam, ő pedig nyilván a felesége elbeszéléséből merített. Nem sok egyéb információ áll rendelkezésre az ott történtekről, mivel a legtöbb túlélő nem említi meg beszámolójában. A lányok jellemzésében családjuk és barátaik emlékeire, valamint a USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívumában talált fényképekre támaszkodtam. 2Kamenec, 123.; Bauer, 65. 3Margaret (Becker) Rosenberg, 14 650. sz. interjú, 1–6. felvétel, USC, 1996. 4Beszélgetés Jurai Grossal, Adela Gross unokaöccsével, 2017. március 26. 5Grosman: Nevesta. 6Uo. 7Hamis papírok Stefania Gregusova névvel, Valika Ernejovának kiállítva; valamint a Poprádról Auschwitzba deportált fiatal nők listája. O.7/132, Jad Vasem. 8„Tanuljunk nyelveket! – a szlovák himnusz”, Felvidék.ma, 2010. március 5., felvidek.ma/2010/03/tanuljunk-nyelveket-a-szlovak-himnusz/. 92017. március 25-én Szlovákia miniszterelnöke fogadta Edithet a kaszárnya előtt, és felavatta az épület oldalára helyezett plakettet, amely a deportálásuk előtt ott összeterelt lányokról emlékezik meg.

Hetedik fejezet 1A fejezet nagy része a Giora Amirral és Benjamin Greenmannel folytatott személyes kommunikáció alapján íródott. 2Amir

Nyolcadik fejezet 1A fejezet megírásához több túlélő – Magda Bittermanová (Moskovic), Linda Breder (Reich), Kató (Katarina) Danzinger, Mara (Margaret) Friedman és Bertha Lautman (Berkowitz) – a USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívumában található beszámolójából merítettem; valamint a Giora Amirral (2017. március. 30., Izrael) és Edith Grosmannal készített személyes interjúkból. 2Mankiller, Wilma: Mankiller: A Chief and Her People. New York, St. Martin’s Griffin, 1999. 3Deportáltak listája, M.5/110; 42–76., Jad Vasem. 4Ez nem ritkaság: a tiszta zsidó lakosságú aprófalvakat gyakran teljesen lerombolták, más kisebb falvak pedig a háború utáni években beolvadtak a környező nagyobb településekbe. 5Amir; Személyes beszélgetés Bártfa bejárása közben dr. Peter Hudekkel, 2017. március 21. A Bártfáról nem deportált lányok listája 2017-ben, a transzport 75. évfordulója alkalmából megjelent a helyi újságban. Vagy elbújtatták őket, vagy átszöktek Magyarországra. Sajnos nem tudjuk pontosan, mi lett velük. Néhányukat később valószínűleg elfogták és deportálták, mások viszont túlélték a holokausztot. 6Anna Judová és Ružena Kleinman: 2019 júniusában épp az utolsó simításokat végeztem a könyvön, amikor Ružena Kleinman (#1033) fia írt nekem, és küldött egy fényképet anyjáról és apjáról. Tájékoztatott, hogy Anna Judová (#1093) is túlélte a háborút. És kitől hallott rólam? Nem mástól, mint Mira Gold lányától, aki jó barátságban állt Marával, azaz Margaret Friedman Kulikkal (a fotójuk, amelyen Linda Reich Breder is szerepel, benne van a könyvben). Ružena fényképe a 999 weboldalán látható: 999thebook.com/.

7Bertha Lautman (Bertha Berkowitz), 22 590. sz. interjú, 1–5. felvétel, USC, 1997. 8Margaret Rosenberg, USC. 9Ua. 10Az 1942. március 11-én kelt élelmezési dokumentumot dr. Pavol Mes’tan és dr. Stanislava Šikulová mutatta meg nekem. Szlovák Nemzeti Archívum, 14-D4-582/1-1942. 11Andrew és Eugene Hartmann beszámolói: Andrew Hartmann, 4916. sz. interjú, 3, 27, 34, 59–63. szakasz. USC, 1996; Eugene Hartmann, 17 721. sz. interjú, 8, 59, 60, 79, 120–27. szakasz. USC, 1996; továbbá a lányaiktól kapott információk alapján. Gyula nevét Amerikában élő családja így írja: Dula. 12Rós hásáná, azaz a zsidó újév szeptember környékére esik. (A Ford.) 13Deportáltak listája, M.5/110; 42–76., Jad Vasem.

Kilencedik fejezet 1Petrella, Christopher: „Min Jin Lee: History has Failed Almost Everybody Who is Ordinary” (Interjú), The Guardian, 2018. augusztus 2. 2Wiener Library, London. 3Konka távirata: Szlovák Nemzeti Archívum. 4Szlovák Nemzeti Archívum 5„Pod poradovým číslom 1,000 bola deportovaná jedina lekárka Izak Kaufmann nar.” Vagyis: „Az 1000 fővel egyetlen orvost, dr. Izak Kaufmannt deportáltak.” Forrás: Hamis papírok, O.7/132, Jad Vasem. 6Linda Breder (Linda Reich): 53 071. sz. interjú, 1–4. felvétel, USC, 1990; illetve Linda Breder: 22 979. sz. interjú, 1–9. felvétel, USC, 1996. 7Nők Nemzetközi Cionista Szövetsége (WIZO). Weiszlovits István Yehuda Lahav néven világhírű újságíró lett, többek között a Sebhelyes élet (Scarred Life, Budapest, Makkabi, 2003) című könyv szerzője. (A Szerk.)

Tizedik fejezet 1Benjamin Greenman és Giora Amir elmesélte nekem, hogyan próbálta Adolf Amster utolérni a vonatot. A Hartmann család leszármazottai is emlékeznek, hogy apáik történetei között szerepelt hasonló. A jelenetet ezekből a beszámolókból raktam össze, felhasználva saját élményemet, amikor magam is végigvezettem az utat Poprádtól Zsolnáig. 2Schwalbová, Manca: Vyhasnuté oči (Kihunyt szemek). Bratislava, Albert Marenčin – Vydavateľstvo PT, 2011, 205. 3Benjamin Greenman így ír Magdáról 2017. február 13-án kelt e-mailjében: „Magdalena (Magda) Miriam Zirl 1923. december 8-án született Eperjesen, Adolf Abraham és Ethel Amster gyermekeként. Magda jószívű, nagylelkű, nyugodt természetű lány volt. Nagyon jól tanult. Március 20-án a Hlinka Gárda elkezdte begyűjteni a 16 év feletti fiatal zsidó lányokat, a Pozsonyból küldött lista alapján. Magda a házuk padlásán rejtőzött, de amikor a gárdisták ütlegelni kezdték az apját, mert nem árulta el, hol a lánya, Magda lement, és feladta magát. Az eperjesi és környező falvakból érkező lányokat a tűzoltóság udvarára terelték [aztán Poprádra küldték]. Ott március 25-ig tartózkodtak, majd vonattal Auschwitzba vitték őket. Magda apjának sikerült mentességi igazolást szereznie, amely biztosította volna lánya szabadságát, de mire az állomásra ért, a vonat már elment. Autóval követte a szerelvényt Zsolnáig, de nem sikerült megelőznie… Magda a tábor Kanada elnevezésű részlegében dolgozott, ahol a krematóriumba küldött deportáltak holmiját válogatták szét. Augusztusban tífuszjárvány tört ki a táborban. A betegséget Magda is elkapta, és 1942. december 5-én belehalt.” 4Gigliotti, Simone: The Train Journey: Transit, Captivity and Witnessing the Holocaust. Oxford, Berghahn, 2009. 5Gigliotti 6Több beszámoló alapján: Peter Hudek, Linda Breder, Kaufmann. Jad Vasem és WIZO. A Jad Vasem „Hősök és Áldozatok” formanyomtatványát 1977-ben dr. Kaufmann egyik rokona kitöltötte, ebben tévesen az szerepel, hogy dr. Kaufmannt gázkamrában végezték ki, mivel nem volt hajlandó részt venni a szelekciókban. 1942 márciusában azonban a gázkamrákat még csak építették és tesztelték, és

szelekció sem volt. A beérkező deportáltak azonnali szelekciója csak 1942 júniusában kezdődött. 7Linda Breder, USC. Az övé az egyetlen szemtanúi beszámoló, amely dr. Kaufmann halálának körülményeiről is tartalmaz információt. 8Hamis papírok, O.7/132, Jad Vasem. 9Dr. Pavol Mešťan és dr. Stanislava Šikulová e-mailje, 2019. július 19.; Šebesta listáján több túlélő is szerepel: például Edith Rose (#1371), Elena Zuckermenn (#1735), valamint Eta és Fanny Zimmerspitz (#1756 és #1755); de szerepelnek rajta az 1943-ban kivégzett Zimmerspitz nővérek is: Frida, Rosalia és Malvina.

Tizenegyedik fejezet 1Höss, 326. 2Margaret Kulik (Margaret „Mara” Friedman): 36 221. sz. interjú, 1–4. felvétel, USC, 1997. 3Teege, Bertel: „Hinter Gitter und Stacheldraht”, Archiv Mahan-undGedensstatte, Ravensbrück, 647. 4Höss, 326. 5Helm, 181. 6Edith Grosman és Linda Breder, USC; Helm, 180. 7Linda Breder 8Cipora Tehori (Helena Citron): 33 749. sz. interjú, 1–7. felvétel, USC, 1997. Ford.: Sara Isari. 9Cipora Tehori 10Edith Grosman

Tizenkettedik fejezet 1Špániková (Ritterová), Laura in: Cuprik, Roman: „We Were Joking Before the Trip, Women From the First Transport to Auschwitz Recall”, Slovak

Spectator, 2017.03.27., spectator.sme.sk/c/20494128/we-were-jokingbefore-the-trip-women-from-the-first-transport-to-auschwitz-recall.html. 2Uo. 3Zilberman, Raquel: „Edith Goldman”, Hans Kimmel Competition essays: 1979–2007. Eds. by Russell Stern, Sophie Gelski. Darlington, N.S.W., Australian Jewish Historical Society, 2011. 4Rena Gelissen 5Rena Gelissen 6Annie Binder politikai fogolyként került Ravensbrückbe, és onnan vitték Auschwitzba kápónak. A nácik Prága elfoglalásakor tartóztatták le, mert Beneš külügyminisztériumában dolgozott titkárnőként. Túlélte a háborút, és egész életében szoros barátságot ápolt Ružena Gräber Kniežával. 7Manci Schwalbová

Tizenharmadik fejezet 1Szlovák Nemzeti Archívum 2A második transzport a Pozsony melletti Patrónka állomásról indult. 3Malvina Kornhauser (Mira Gold), USC (nincs megjelölve, hányadik interjú). 4Schwalbová, 204. 5Edith Grosman 6Uo. 7Czech, Danuta: Auschwitz Chronicle: 1939–1945. New York, Henry Holt, 1989, 151. 8Auschwitzi halottaskönyvek [Sterbebücher]. „Prisoner Records”. Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum, auschwitz org/en/museum/auschwitz-prisoners. 2014-ben elemeztük az eredeti dokumentumokat, és összehasonlítottuk az auschwitzi adatokat a Jad Vasem listáival. Lehetséges, hogy azóta előkerültek újabb feljegyzések. 9Kutatásai során Danuta Czech sikertelenül kereste az auschwitzi női altábor halálozási adatairól szóló feljegyzéseket Ravensbrück archívumában és

múzeumában, semmilyen erre vonatkozó, átfogó dokumentációt nem talált. 10Czech. A 2977 halottból 580 fő orosz hadifogoly volt. 11Czech, 151. A létszámból 1305 fő volt orosz hadifogoly. 12Czech, 157.

Tizennegyedik fejezet 1Sacks, Jonathan, rabbi: The Jonathan Sacks Haggada. Jerusalem, Koren Publishers, 2013. 2Margaret Rosenberg, USC. Ružena Gross 26 éves homonnai nő volt. 1942. október 18-án halt meg. A tábor politikai részlegén vezetett halottaskönyvek csak „részben maradtak fenn”. A fennmaradt 46 kötet 69 ezer „regisztrált rab nevét tartalmazza, akik 1941. július 29. és 1943. december 31. között hunytak el”. Az ő nevük megtalálható az AuschwitzBirkenau Állami Múzeum honlapjáról hozzáférhető, kereshető adatbázisban. 2014-ben minden lány nevét begépeltük az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum és a Jad Vasem adatbázisába, aki az 1942. március 25-én kelt poprádi listán szerepel. 3Margaret Rosenberg, USC 4A kádes vagy kidus az ünnep megszentelése vörösborral. A széder folyamán minden résztvevő összesen négy pohár bort fogyaszt el, ebből a kádes vagy kidus az első. (A Szerk.) 5Károli Gáspár (ford.): Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás. Budapest, Magyar Bibliatársulat, 2005, 116. Zsoltár 2–3. 6Czech, 153.

Tizenötödik fejezet

1Murad, Nadia: Az utolsó lány: küzdelem az Iszlám Állam ellen [egy szexrabszolga igaz története] (The Last Girl – My Story of Captivity, and My Fight Against the Islamic State). Ford.: Todero Anna. Budapest, Libri, 2018. 2Hamis papírok, O.7/132, Jad Vasem. 3Helm, 185. 4Az anyák testében jelen lévő magzati mikrokimerizmust a 2000-es években fedezték fel. Források: Martone, Robert: „Scientists Discover Children’s Cells Living in Mothers’ Brains”, Scientific American, 2012. december 4.; Zimmer, Carl: „A Pregnancy Souvenir: Cells That Are Not Your Own”, The New York Times, 2015. szeptember 10.; Yong, Ed: „Foetal Cells Hide Out in Mum’s Body, but What Do They Do?” National Geographic, 2015. szeptember 7. 5Zimmer, Carl et al.: „Bamboo Flowering from the Perspective of Comparative Genomics and Transcriptomics”, Frontiers in Plant Science, 2016. december 15. 6Linda Breder, USC 7Cipora Tehori, USC 8Bleu, Magda (Magda „Madge” Hellinger): From Childhood to AuschwitzBirkenau. Melbourne, saját kiadás, 1990, 20. 9A Birke szó németül nyírfát jelent. (A Ford.) 10Irena Ferencik (Irena Fein): 14 682. sz. interjú, 1–4. felvétel, USC, 1996.

Tizenhatodik fejezet 1Stanton, Elizabeth C. – Anthony, Susan B. – Gage, Matilda J.: History of Woman Suffrage I. 1848–1861. Rochester, Susan B. Anthony, 1889, 14. 2Mešťan 3Jarny; Rajcan. Amikor a háború után a bírósági tárgyalásán megkérdezték Alexander Machtól, miért bocsátotta el hivatalából Konkát, azt felelte, „egészségügyi okok miatt”. Ugyanakkor Dieter Wisliceny, Eichmann jobbkeze, akinek a feladata a szlovákiai „zsidókérdéssel” kapcsolatos tanácsadás volt, 1946-os tanúvallomásában kijelentette: „Amennyire én

tudom, Konkát váratlanul menesztették. Állítólag korrupciós ügyekbe keveredett, amelyek kivizsgálása küszöbön állt.” (Rajcan) 4A zsolnai Stein családnak kiállított, 25. VII. 1942. keltezésű výnimka alapján, amelyet maga Anton Vašek, a 14-es Osztály vezetője, „a Zsidók királya” írt alá. A dokumentumot Peter Svitak, a Stein család egyik túlélő tagjának unokája bocsátotta a szerző rendelkezésére (személyes levelezés, 2018. március–december). 5Šimkulič, 117. 6Nem bizonyított, de valószínű, hogy Grossék megkérték Baldovskyt, hogy Adelát is próbálja megmenteni. A két család nagyon közel állt egymáshoz. A szerző interjúja Edith Grosmannal, 2018. január 8. 7Személyes interjú Edith Grosmannal, 2018. január 8. 8Edith Valo (Edith „Edie” Friedman): 17 457. sz. interjú, 1–5. felvétel, USC. 9Collins, Suzanne: Az éhezők viadala (The Hunger Games). Ford.: Totth Benedek. Budapest, Agave Könyvek, 2019. 10A túlélők megerősítik, hogy a halottakat is megszámlálták. Az adatok azonban nem maradtak fenn. 11Luise Mauer tanúvallomása, Helm, 189. 12Uo. 13Posmysz, Zofia: Chrystus oświęcimski. Oświęcim, Fundacja na rzecz MDSM w Oświęcimiu, 2014. Zofia Posmysz, a 7566-as számú rab, lengyel keresztény nő volt Oświęcimből, akit náciellenes röplapok osztogatásáért internáltak 1942 júniusában. Visszaemlékezéseiből sokat megtudunk Auschwitz nem zsidó rabjairól. 14Czech, 161. 15Linda Breder, USC 16Irena Ferencik, USC

Tizenhetedik fejezet 1Angelou, Maya: On the Pulse of Morning: The Inaugural Poem. New York, Random House, 1993. (Angelou verse, amelyet Clinton elnök beiktatására írt.)

2Bauer, in Institut für Zeitgeschichte (IfZ), MA 650/1, T75–517. Német Titkosszolgálati Jelentés, 1942. április 3Hegyi Zsuzsi 1924-ben született. 18 éves korában, 1942. május 28-án deportálták Lublinba. Jad Vasem Archívum, No. 12 013. 4Czech, 148–60. Megj.: Czech 999 zsidó nőt említ az első transzporttal kapcsolatban, az összesítéskor mi 997-et vettünk figyelembe. 5Mauer Helm, 189.; Czech, 161.: „1942. április végére 14 624 férfi fogoly volt Auschwitzban: 3479 szlovákiai zsidó, 1112 francia zsidó, 287 cseh zsidó és 186 orosz hadifogoly. A maradék 9500 nem zsidó rab nagy része politikai fogoly volt.” 6Gilbert, Martin: Auschwitz and the Allies: A Devastating Account of How the Allies Responded to the News of Hitler’s Mass Murder. New York, Rosetta, 2015, 45–46. 7Helm, 189. 8Jarny 9Vrba, Rudolf: I Escaped Auschwitz: Including the Text of the Auschwitz Protocols. London, Robson, 2002, 52. 10Wiener Library; Kamenec, 127–28. 11Uo. 12Mešťan; Kamenec 13Vrba, 52–55. A Vrbával egy transzportban utazó nőket a majdaneki koncentrációs táborba (Lublin, Lengyelország) érve elválasztották családjuktól, és Bełżecbe szállították, ahol kipufogógázzal végezték ki őket, majd holttestüket nyitott gödrökben égették el. „A krematóriumoknak akkor még csak a terveik voltak meg” – írja Vrba. 14Tisót 1946-ban – a Vatikán és az Egyesült Államok tiltakozása ellenére – felakasztották. 15Jarny

Tizennyolcadik fejezet 1Arcanum Kézikönyvtár Verstár – ötven költő összes verse. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-

kolto-osszes-verse-2/babits-mihaly-17F97/forditasok-18FDE/charlesbaudelaire-1951B/kar-1959C/. Irène Némirovsky francia írónő idézi ezeket a sorokat Francia szvit (Suite française – ford.: Sashegyi Gábor, Budapest, Gabo, 2015) című művében, amelynek kéziratát lánya, Denise Epstein találta meg, és adatta ki 64 évvel anyja deportálása után. Némirovsky 1942. július 11-én ezt írta naplójába: „Körülöttem fenyők. A kék kardigánomon ülök a tegnapi záportól ázott levéltenger közepén, felhúzott lábbal, akár egy hajótörött a tutajon. Barátaim, a méhecskék igen elégedettnek tűnnek magukkal, hangosan és komoran zümmögnek a fülembe. Egy-két pillanat múlva felkerekedem, hogy megleljem a rejtett tavat.” Pillanatokkal ezután letartóztatták. 1942. augusztus 17-én halt meg Birkenauban. 2A nácik előszeretettel választottak nevezetes dátumokat rémtetteikhez. Mint korábban láthattuk, a zsidó ünnepek különösen veszélyes időszaknak számítottak. Ironikus, hogy az első, rögtön a vasúti rámpán végrehajtott szelekció éppen az Egyesült Államok függetlenségének ünnepére esett. Czech azt is megjegyzi, hogy „1948. augusztus 15-ére már csak 69 férfi maradt életben, hat héttel később pedig kétharmaduk halott volt”. 3Schwalbová, 207.; Czech, 192.: „A nők 8389–8496-ig kaptak rabszámot, a férfiak 44 727–44 990-ig.” 4Elling, Hanna: Frauen in deutschen Widerstand, 1933–1945. Frankfurt, Roderberg, 1981, 137.; Mauer tanúvallomása. 5Höss, 330. 6Höss, 325–26. 7Uo., 325. 8Uo. 9Uo. 10Uo., 332.

Tizenkilencedik fejezet 1Ez a fejezet nagyrészt túlélők – Edith, Helena, valamint Luise Mauer és Bertel Teege – beszámolóin alapul, valamint Sarah Helm Ravensbrück

című könyvén. 2Edith Grosman 3Aron Citron 1942. június 30-án érkezett Auschwitzba, 400 másik férfival együtt, akiket Lublinból szállítottak át. Czech az Auschwitz Chronicle 189. oldalának alján megjegyzi: „1942. augusztus 15-ére, azaz hat és fél héttel később már csak 208-an voltak életben közülük. A deportáltak mintegy fele, 192 fő meghalt.” Helena a USC-nek adott interjújában a Moshe nevet használja, de az auschwitzi halotti bizonyítványokban Aron Citron (#43 934) szerepel, halálának időpontja 1942. július 25. Aron 18 éves volt. 4Több forrásból rekonstruálva: Czech, 198.; Helm; Longerich. 5Több túlélő beszámolója alapján: Joan Weintraub (Joan Rosner): 20 213. sz. interjú, 1–4. felvétel, USC, 1996; Linda Breder, USC; Edith Grosman; valamint Bertel Teege és Luise Mauer kápók. 6Mauer tanúvallomása. Mauert csak 1943 végén engedték el. Czech, 199. 7Czech, 199. 8Helm, 238. 9Czech, 85, 237–38.

Huszadik fejezet 1Czech (oldalszámot nem ad meg) 2Birkenau 171 hektáron terült el. Forrás: Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum. 3Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum, Anna Tytoniak (#6866) visszaemlékezései, 22B blokk. 4Czech, 211. 5Linda Breder, USC 6Személyes interjú Edith Grosmannal; Bertha Lautman, USC. 7Személyes interjú Edith Grosmannal.

Huszonegyedik fejezet 1Elena Ferrante’s Blog, page 2, 2018. október 26., www.goodreads.com/author/show/44085.Elena_Ferrante. 2Ward, James Mace: Priest, Politician, Collaborator: Jozef Tiso and the Making of Fascist Slovakia. Ithaca, Cornell University Press, 2013. 3Fialu, Fritza: „Ako žijú Židia v novom domove na východe?” Gardista (Bratislava), 1942. november 7. 4Szlovák Nemzeti Archívum. 5Czech, 217–18. 6Csehszlovák dokumentumok, Jad Vasem, No. 12 013. 7Rena Kornreich Gelissen Rena’s Promise című memoárjában beszámol az első szelekcióról. Frida és Rena unokahúga, Eva Langer 2017-ben Rena könyvét olvasva összekapcsolta a benne szereplő történetet azzal, amit egy másik túlélő mesélt, aki emlékezett Frida és Helena nevére (személyes levelezés 2017–2018).

Huszonkettedik fejezet 1Hahn, Ulla (Auswahl und Nachwort): Gertrud Kolmar: Gedichte. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1983. Gertrud Kolmar németországi zsidó költőnő 1943-ban halt meg Auschwitzban. 2Gelissen 3Zsidó Örökség Múzeuma, New York, gyűjtemény: 2000.A.368. 4Edith Grosman 5Höss, 324. 6Uo. 7A táborban funkcionáriusként dolgozó túlélők többsége a háború után, a kiközösítéstől tartva, nem beszélt élményeiről és betöltött pozíciójáról. Azok, akik kitelepültek Izraelbe, különösen óvatosak voltak. 8Schwalbová, 206. 9Höss, 325.

10Schwalbová (a szerző nem írja, melyik könyve) 11Schalwobová (a forrás ismeretlen)

Huszonharmadik fejezet 1Czech, 232. „Az 1942. szeptember 2-án, a franciaországi Drancyból érkező 1000 nő, férfi és gyermek közül 12 férfit és 27 nőt regisztráltak a táborban.” 2Idézetek Kremer naplójából, Czech, 230–37. 3Uo. 4Leitner, Isabella in: Shik, Naama: „In a Very Silent Screams [sic!] – Jewish Women in Auschwitz-Birkenau Concentration Camp”, SemanticScholar.org, 2011, 5. 5Gelissen, 139. 6Kremer vallomása a krakkói Auschwitz-perben, in: Czech, 233. 7Czech, 230–37. 8Magyarul megjelent: Vrba, Rudolf – Wetzler, Alfréd Israel: Auschwitzi jegyzőkönyv. A szöveget közli és a kísérő tanulmányt írta: Haraszti György. Budapest, Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 2005, 44. (A Szerk.) 9Vrba, 361.; Schwalbová, 208.; Joan Weintraub, USC. 10Schwalbová, 204. 11Schwalbová, 204. 12Schwalbová, 204.

Huszonnegyedik fejezet 1Edith Grosman

Huszonötödik fejezet

1Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum, visszaemlékezések, 22B blokk. 2Vrba szóhasználata 3Vrba 4A túlélők gyakran rosszul emlékeznek a dátumokra. A foglyoknak nem volt naptáruk, és ahogy teltek az évek, az események időrendje néha felcserélődött emlékezetükben. Ez nem azt jelenti, hogy beszámolóik kevésbé hitelesek, csak az időpontokat keverik össze, az események maguk azonban megtörténtek. 5Személyes interjú Eta Neumann-nal (Eta Zimmerspitz, #1756). 6Edith Grosman

Huszonhatodik fejezet 1Mešťan, személyes interjú 2Kamenec; Bauer

Huszonhetedik fejezet 1Czech. Az elgázosítás mellett a tífusz, agyhártyagyulladás és fizikai erőszak is szedte áldozatait a rabok között. 2David Adler rabbi e-mailje a szerzőnek. 3Ironikus, hogy eközben a zsidók halálra dolgoztatására felépített munkatáborok jelszava az volt: „A munka szabaddá tesz”. David Wirtschafter rabbi személyes e-mailje a szerzőnek, 2018. június 14. 4Vrba, 171–72. 5Uo. 6Martha Marek (Martha Mangel), családi archívum. 7Linda Breder, USC

Huszonnyolcadik fejezet

1Zsidó Örökség Múzeuma, New York, gyűjtemény: 2000.A.371. 2Jad Vasem, 17–18. kép 3Zsidó Örökség Múzeuma, New York, gyűjtemény: 2000.A.382. 4Frankel, Adam, MBBS, PhD: „Toe Amputation Techniques”, Medline, 2020. május 28.

Huszonkilencedik fejezet 1A fejezet több túlélő beszámolója alapján íródott: Edie Valo (#1949), USC; Ella Rutman (Edie nővére, Ella Friedman, #1950): 17 381. sz. interjú, 1– 4. felvétel, USC, 1996; Joan Weintraub (#1188), USC; Sara Bleich, USC; Sara Bleich, Ria Elias (Ria Hans): 25 023. sz. interjú. Átiratok: 94, 100–125, 150, 199. szakasz, USC, 1997; Manci Schwalbová és Edith Grosman (#1970). 2Zsidó Örökség Múzeuma, New York, gyűjtemény: 2000.A.377. 3Jad Vasem, iktatószám: O.75, állomány: 770, 67. kép; 4. szöveg 4Czech, 356. 5Edith az egyik olyan túlélő, aki emlékszik rá, hogy Helena már 1942-ben is a „Kanadában” dolgozott. Ez azt jelenti, hogy Franz Wunsch 1943. március 21-i születésnapja nem lehetett az első nap, amikor a fehérkendősök közé beállt, és akkor már szerelmes volt a férfiba. Mivel nagy valószínűséggel többször is énekelt Wunschnak, ezt a jelenetet Helena beszámolója alapján rekonstruáltam, amelyben megemlíti, hogy születésnapja alkalmából dallal köszöntötték a férfit. A kápók és SStisztek előszeretettel kényszerítették a rabokat arra, hogy különféle műsorszámokkal szórakoztassák őket, ezért megalapozott a feltételezés, hogy Helena is többször fellépett. Megjegyzendő, hogy a rabok általában megalázónak érezték a helyzetet, szégyenkezve amiatt, hogy olyan helyen kell vidám műsorszámokat előadniuk, ahol tömegek szenvednek és halnak meg. Rena Kornreich személyes tapasztalata is alátámasztja ezt. 6Helena itt azokra a „Kanadában” dolgozó nőkre céloz, akik tudtak a viszonyukról.

7Auschwitz – A nácik végső megoldása (Auschwitz: The Nazis and the Final Solution). Rendezte: Laurence Rees – Catherine Tatge. BBC dokumentumfilm-sorozat, 2005. Ehhez a részhez további információt szolgáltattak a USC Soá archívumában őrzött, filmre vett túlélői beszámolók és átirataik. 8Czech, 361. 9Uo. 10Egy interneten talált kóser recept alapján megkíséreltem magam is elkészíteni a bort. Kéthetes erjesztés után sajnos csak ecetet sikerült előállítanom. Kipróbáltam egy másik receptet is, de megint csak ecetet kaptam. 11Margaret Kulik, USC 12Czech, 366. 13A varsói gettóban egy föld alatti bunkerben tartották a szédert. Az az este nemcsak pészách első estéje volt, hanem a gettó likvidálásának napja is.

Harmincadik fejezet 1A bekezdés két, hasonló tartalmú levelezőlapból idéz. Jad Vasem, iktatószám: O.75, állomány: 770, No. 21 és 33, levelek Simon Hertzkának (Lenke fivére). 2Jad Vasem, iktatószám: O.75, állomány: 770, 70. kép; 48. szöveg 3Edith Grosman 4A Zimmerspitz nővérek szökési kísérletének történetét Eta Neuman Zimmerspitz beszámolójából; a lányával, Ariela Neumannal folytatott telefonbeszélgetés (2018. október 28.) alapján, valamint a következő beszámolókból rekonstruáltam: Ružena Knieža: 33 231. sz, interjú, 1–6. felvétel, USC, 1997. Frances Kousal Mangel (Frances Mangel-Tack): 19 894. sz. interjú, 36, 37, 43, 55. szakasz. USC, 1996.

Harmincegyedik fejezet

1A fejezet több, a USC archívumában található beszámoló, a túlélőkkel készített személyes interjúk, valamint az Eugene Hartmann által a New York-i Zsidó Örökség Múzeumának ajándékozott Hertzka-levelezőlapok fordítása alapján íródott. 2Egy anonimitást kérő túlélő beszámolójából. 3Irena Ferencik, USC 4Ezek a későbbi bombázások során megsemmisültek. 5Jad Vasem. Lenke apja meghalt, de a család titkolta előle. 6Jad Vasem, 48. sz. levelezőlap. Ernest feltehetően Glattstein Gizi rokona volt. 7Wachs Sári 30 éves volt, amikor az első transzporttal deportálták. Wahrmann Margit 26 éves volt. A két másik említett lány Ella Rutman (Friedman, #1950), Edie Valo (Friedman, #1949). 8Eugene Hartmann, USC

Harminckettedik fejezet 1Jad Vasem 2Habár Bertha csak „egy szlovák orvosnőt” említ, feltételezem, hogy dr. Manci Schwalbováról van szó, mivel ő különösen sokat segített a szlovákiai lányoknak. 3„A lélek sötét éjszakája”. In: Magyar Katolikus Lexikon, lexikon.katolikus.hu 4Breder Linda (Reich), USC

Harmincharmadik fejezet 1Czech, 604. 2Czech, 607. 3Vrba, 361. Az idézet az 1944-es Auschwitzi jegyzőkönyvből származik, 44. A későbbi források ettől eltérő adatokat tartalmaznak, de mint láttuk, a

nőkkel kapcsolatos lágerfeljegyzések a legjobb esetben is pontatlanok. Megjegyzendő, hogy Vrbáék jelentése az összes korai, szlovákiai nőkből álló transzportra vonatkozik, nem csak az elsőre. Ez mintegy 6000 főt jelent. Vrba nagy valószínűséggel az első tíz, Szlovákiából érkező transzportra utal, amelyek 1942. április végéig 6051 szlovákiai és 197 csehországi nőt szállítottak Auschwitzba. 4Gilbert, 279. 5Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma 6Linda Reich 7Czech, 563. 8Uo., 632. 9Schwalbová

Harmincnegyedik fejezet 1A jelenetet, amikor Wunsch kihozza Ružinkát a gázkamra öltözőjéből, több forrásból rekonstruáltam, többek között Helena Citron és Margaret Odze beszámolójából (Margaret Odze: 2553. sz. interjú, 49–52. szakasz, USC, 1996.), illetve személyes beszélgetésekből Edith Grosmannal; valamint a Há-Jáffá Bá-Násim (A legszebb nő) című dokumentumfilm készítőjével, Májá Szárfátival (Facebook chat, 2018. június 10.). Eredetileg úgy hitték, Ružinka 1944 októberében, egy szlovák transzporttal érkezett Auschwitzba gyermekeivel. De később a Claims konferencia egyik, az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában (The United States Holocaust Memorial Museum) talált anyaga megerősítette, hogy Ružinkát (Rosa Citron Grauberová) 1944 májusában egy magyarországi transzporttal deportálták. Próbáltam kapcsolatba lépni Helena és Ružinka gyermekeivel, hogy megerősítsék ezt az információt. 2Ornsteinová dokumentáció, az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma. 3Helena nem emlékszik, mi történt ezután. A USC-nek adott beszámolójában így fogalmaz: „Nem is fogtam fel semmit a körülöttem zajló eseményekből, én csak a nővéremmel akartam lenni. Gondolatban teljesen máshol jártam.” A történteket Helena a USC-nek és a BBC-nek

adott interjúiból, valamint Májá Szárfáti Há-Jaffá Bá-Násim című filmjéből rekonstruáltam. 4A férfi rabokból álló Sonderkommando feladata volt a gázkamrák kiürítése és a holttestek elégetése a krematóriumokban. 51944-ben újfajta számozást vezettek be. A Magyarországról érkezett női rabok sorszáma A-val kezdődött. Ugyanakkor 1942. október 19-én 113, a szlovákiai Szeredről érkező női fogoly is A-val kezdődő rabszámot kapott – A-25 528 – A-25 640. Czech, 375. Ružinka számát nem ismerjük, így az nem szolgálhat bizonyítékul érkezése dátumára.

Harmincötödik fejezet 1Jad Vasem, iktatószám (record): O.75. állomány (file): 770, 55. levelezőlap – az értelmezés megkönnyítése végett átfogalmazva. 2A következő rész több forrás alapján íródott: beszélgetések dr. Pavol Mešťannal és dr. Stanislava Šikulovával (2017–2018); Bauer, Gross és Amir írásai; Eugene és Andrew Hartmann USC-beszámolói; beszélgetések Edith Grosmannal; valamint Ivan Jarny személyes feljegyzései és e-mailjei. 3Ivan anyja és húga 1945 januárjában Ravensbrückbe került. „Anyámat félholtra verték, és egy barakkban lábadozott. A húgom megpróbált neki kötszert vagy elsősegélykészletet szerezni, de nem járt sikerrel. Amikor visszaért a barakkba, anyánk több más rabbal együtt már nem volt sehol. Erikának elmondták, hogy dr. Fritz Klein járt ott, és fenolinjekciót fecskendezett közvetlenül áldozatai szívébe. Amikor a fenolból kifogyott, benzint használt helyette.” Ez 1945. február 25-én történt. Míg Ivan a hegyekben harcolt a partizánok között, családja egy barlangban bujkált. „Nagyon nehezen viselték. Nem gyújthattak tüzet, nem tudtak tisztálkodni, mély hóban gázolva kerestek alkalmas helyet, hogy a szükségüket elvégezhessék. Télikabátban aludtak. Odakinn –15 fok járta” – mondja Ivan. Találkozott egy erdésszel, aki hajlandó volt háromnégy napra szállást és élelmet biztosítani a családjának. Ivan visszatért a feladatához: összekötőként szolgált az oroszok és a franciák között. „Miután lejárt az aznapi szolgálatom, egy zsák szennyest akartam vinni anyámnak, aki megígérte, hogy kimossa nekem.” Az erdészlak kertjének

hátsó kapuja nyitva állt. Két német őrizte, akik rákiáltottak Ivanra: „Mutassa a papírjait!” Ő elszaladt. Anyját és húgát elfogták, és azonnal deportálták őket. 4Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma. 5Julia Klein: 37 605. sz. interjú, 1–6. felvétel, USC, 1998. 6„Amikor az Örökkévalót dicsérjük, egész lényünkkel tesszük ezt: elménkkel és szívünkkel, ajkaink mozognak, ahogy mondjuk az imádságot, és testünk többi része is mozog. Minden porcikánkkal Teremtőnkhöz kapcsolódunk” – írja Rafe Konikov rabbi.

Harminchatodik fejezet 1Ez a fejezet több USC-beszámoló és a Hertzka-levelezőlapok fordítása alapján íródott. 2USC-beszámolók: Margaret Rosenberg; Linda Breder; Irena Ferencik.

Harminchetedik fejezet 1Waheed, Nayyirah: Salt. Scotts Valley, CreateSpace, 2013. 2Linda Breder, USC 3Czech, 743. 4Linda Breder, USC 5Linda Breder, USC 6Személyes interjú Rena Gelissennel. 7Czech, 773. 8Uo., 775.; Gelissen, 223. 9Sem Rosa Robota, sem a másik három kivégzett lány rabszámát nem jegyezték fel. 10Czech, 784. 11Uo., 783.

Harmincnyolcadik fejezet 1A fejezet több USC-beszámolóra; Danuta Czech, az eseményeket napról napra, néhol óráról órára követő munkájára, a Rena Gelissentől 1993ban kapott térképekre; valamint Andrzej Strzelecki Marz śmeirci: przewodnik po trasie Oświęcim-Wodzisław Śląski (Katowice, Towarzystwo Opienki nad Oświęcimiem – Auschwitz Preservation Society, 1989) című könyvére támaszkodik. 2Egy lengyel kisfiú szüleinek írt leveléből. A kisfiú a krakkói gettóba került, és elszakadt a családjától: „Itt vagyok ezen a rettenetes helyen. Nincs cipőm. Éhes vagyok. A ruháim – a ruháim rongyosak. Éhes vagyok. Csak arra vágyom, hogy veletek lehessek, de nem tudok sokat írni. Ha az óceán tinta volna, az ég pedig papír, akkor sem tudnám leírni mindazt a borzalmat, amit átéltem.” Zsidó Örökség Múzeuma. 3Czech, 784. 4Czech, 800–01. 5Czech, 805. 6Ružena 19 éves volt, amikor 1942-ben deportálták. Száma ismeretlen. Lea Friedmannal is jó barátságban voltak. Jad Vasem archívum, No. 12 013. 7Czech, 801.; lásd még a listát uo., a 784. oldalon. 8Uo., 801. 9Longerich, 724. 10Knoch, Habbo (ed.): Bergen-Belsen: Wehrmacht POW Camp 1940–1945, Concentration Camp 1943–1945, Displaced Persons Camp 1945–1950. Az állandó kiállítás katalógusa. Wallstein, 2010. 11Imperial War Museum, London 12Joan Rosner; Edith Grosman 13Márciusban több ezer – elsősorban skandináv – lágerlakót kimentettek a Bernadotte-mentőakció keretében több táborból is. Lásd még: Persson, Sune: Escape from the Third Reich: Folke Bernadotte and the White Buses. London, 2009.

Harminckilencedik fejezet

1A túlélők és családtagjaik beszámolói, valamint fotói alapján összeállított fejezet.

Hazatérések 1Reich, Linda: Recollection of Holocaust: Part I (beszédek), 1995, 2005, 7. 2Bibliai utalás: A Máté evangéliuma 10:14-ben olvashatunk erről. Ószövetségi zsidó szokás volt, hogy pogány városokból távoztukban a zsidók leporolták a lábukat. 3Šimkulič; Edith Grosman

A továbbiak 1Cooney, Kara: When Women Ruled the World: Six Queens of Egypt. Washington, National Geographics, 2018. 2Schwalbová: Vyhasnuté oči. 3Schwalbová, Manca, dr.: Žila som životy druhých. Bratislava, Nadácia Milana Šimečku, 2001. 4Margaret Odze a USC-nek adott beszámolójában elmondja, hogy egy barátnőjét szintén tanúnak hívták a Wunsch–Graf-tárgyalásra, tőle hallotta: „Helenát a tanúk emelvényére hívták. Wunsch a feleségével és a fiával ült ott. Helena gyönyörű volt. Wunsch sírva fakadt, amikor meglátta.” 5Személyes interjú Akiva Korennel és Avi Isarival anyjukról, Erna, illetve Fela Drangerról. Tylicz, 2017. március 21. 6„Vous savez que toute ma famille a été déportée, et les survivants étaient très peu nombreux. Après leur disparition, je me retrouve totalement isolé, immigrant sur Terre. Même le site de Yad Vashem ne m’apporte pas grand-chose. J’ai essayé de retrouver les noms à partir de diverses notes que j’avais prises. C’est vraiment très court. À voir en pièces jointes. Toutefois, je n’ai pas eu le courage d’effectuer dans ma jeunesse, et que je n’ai plus l’énergie de reprendre à 68 ans. Amitiés.” (Angolra fordította: Simon Worrall.)

7Hrabovecká, Hilda: Ruka s Vytetovanym Cislom. Bratislava, Albert Marenčin - Vydavateľstvo PT, 1998. 8La Dernière femme du premier train. Dokumentumfilm, rendezte: Daniel Friedmann; szereplő: Hilda Hrabovecká. Paris, Éditions Montparnasse, 2015. 9Blau, Magda: From Childhood to Auschwitz-Birkenau. Melbourne, Australia, 1990. 10Minjánnak nevezik a 10 férfiból álló gyülekezetet. Ez a létszám szükséges a szentnek tartott vallási szertartások elvégzéséhez. (A Ford.)

Név- és tárgymutató Ambros, Otto American Jewish Joint Distribution Committee (Amerikai Zsidó Közös Segélyosztási Bizottság, JDC) Amster, Adolf Amster, Magda Angelou, Maya antiszemitizmus ágyi poloskák árjásítás árokásás asztrológia Atlasz Klári Atlasz Miklós Auschwitz, lásd még: Birkenau átköltözés Birkenauba dokumentumok megsemmisítése ellenállás és szökések első nap a táborban első transzport építés fejadagok felszabadítás funkcionáriusi pozíciók halálozási adatok Himmler látogatása Langefeld parancsnoksága lányok érkezése

létszám második nap a táborban megalázó rabosítás munkakülönítmények pészách ünneplése Sonderkommando szövetséges felderítése tél tetoválások és jelvények trauma Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum (Auschwitz-Birkenau Państwowe Muzeum) Auschwitz Chronicle „áttelepítés” Baldovsky bambusznád Bárkány-gyűjtemény Bártfa (Bardejov) Baťa cipőgyár Baťa, Jan Antonín Baudelaire, Charles Becker, Kálmán Becker, Margita „Margie” (#1955) Benovicová, Frida Benovicová, Helena Bergen-Belsen Bergen-Belsen felszabadítása Berkowitz, Bertha (#1048) Berkowitz, Fany Bernadotte, Folke Bikur Cholim Zsinagóga Binder, Annie Birkenau átköltöztetés Auschwitz I-ből

építés felszabadítása halálozási adatok létszám mosdók és latrinák munkakülönítmények szökési kísérletek térkép Birnbaum, Júlia Birnova nővérek Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) Bleich, Sara (#1966) Blokk 5-ös Blokk 8-as Blokk 10-es Blokk 11-es Blokk 13-as Blokk 25-ös Blokk 27-es blokktakarítás Bormann, Juana Borocowice, Ružena Borosnya (Brusnica) Brandel, Danka – lásd Kornreich, Danka Braunová, Magdalena Buchenwald Chudý, Peter Ciklon B Citron, Aron Citron, Helena (#1971) lásd még Tehori, Cipora átköltöztetése Birkenauba első napja Auschwitzban éneklése érkezése Auschwitzba

erőltetett menet jelentkezése munkára későbbi élete munkakülönítmények napjai Homonnán nővére, Ružinka megmentése orvosi vizsgálata (és) Wunsch Citron, Rifka Clauberg, Carl Cohen, Sara Cooney, Kara Czech, Danuta csempészés Dánia Danzinger, Kató deportálások Szlovákiából lásd szlovákiai transzportok Deutsche Reichsbahn Dimbleby, Richard dohányzás Dranger, Dina (#1528) Dranger, Etela „Erna” (#1718) Dranger, Fela Dreschler, Margot Duna Ehrenburg, Ilja Eichmann, Adolf Eigerman, Ida (#1930) Elias, Ria lásd Hans, Ria első transzport lány (első regisztrált tömeges zsidó transzport) 1942. március 21., szombat 1942. március 22., vasárnap 1942. március 24., kedd 1942. március 25., szerda

999-es szám jelentősége egyéves évforduló egy lány halála elrejtőzés érkezés Auschwitzba főbb szereplők idősebb nők jelentkezés munkára kezdeti tervek lányok listája lányok valós száma (997) második évforduló második transzporthoz hasonlítása mentesség orvosi vizsgálat poprádi kaszárnya Elza Emma (prostituált) éneklés az SS-nek Engleman, Edita Eperjes (Prešov) Erdie, Josef Erna „facipő” Fein, Irena (#1564) Feldbrandová, Lea fenol Ferenc József híd Ferrante, Elena fertőtlenítés főbb szereplők Frank, Anne Franke, Gertrude Friedman, Edith (#1970)

akasztás szemtanúja átköltöztetése Birkenauba barátsága Elsával deportálása első napja Auschwitzban első transzport halálmenet érkezése Auschwitzba gyémántok megtalálása hazatérése jelentkezése munkára későbbi élete kiszabadítási kísérlet Lea meglátogatása a 25-ös blokkban Lea tífuszfertőzése napjai Homonnán nővére, Lea halála orvosi vizsgálata poprádi kaszárnyában Porta Westfalicában Retzowban (és) Ria Hans szökés Lengyelországba szökés Retzowból tanulmányok abbamaradása trauma tuberkulózis Friedman, Edith „Edie” (#1949) áthelyezés Reichenbachba első napja Auschwitzban fogolycsere Svédországgal későbbi élete (és) Mengele munkakülönítmények

vallásossága a táborban Friedman, Ella (#1950) áthelyezés Reichenbachba blokkfelügyelői pozíció fogolycsere Svédországgal (és) Irena és későbbi élete (és) Mengele munkakülönítmények Friedman, Emmanuel Friedman, Hanna Friedman, Lea (#1969) Friedman, Lila Friedman, Margaret „Mara” (#1019) első napja Auschwitzban halálmenet hazatérése későbbi élete Neustadt-Glewe sterilizációs kísérlet Friedman, Marta F. (#1796) Friedman, Matilda (#1890) Friedman, Ruthie Galatin, Eta Gartner, Ella gázkamrák Gelbová, Etelka Gelbová, Kornelia „Nicha,” Gelissen, Rena Kornreich lásd Kornreich, Rena Glattstein, Ernest Glattstein, Gizi Glück, Margita Goebbels, Joseph Goldman, Edith lásd Grauber, Edith „Rose”

Göring, Hermann görög transzportok Gräber Knieža, Ružena (#1649) Grabner, Maximilian Graf, Otto Grafil, Dasha Grauber, Aviva Grauber, Edith „Rose” (#1371) halálmenet munkakülönítmények Gregor, Marta F. Gregusová, Stefánia Grese, Irma Grosman, George Grosman, Ladislav Grosman, Martin Gross, Adela Gross, Chaim Gross, Debora Gross, Lou Gross, Ružena Grossmann, Fanny Grossmann, Ružena Gross-Rosen Grosswirth, dr. Grummer Gizi Grunwald, Elena lásd Zuckerman, Elena Grünwald, Jolana Sara Guttman nővérek gyémántok Haber, Žena Hággáda Hamowet, Malach Hans, Magda „Maja”

Hans, Ria (#1980) Hanuka sábátja harmadik transzport Harmęże Hartmann-gazdaság Hartmann, Andrew (Bandi) Hartmann, Béla, Hartmann, Bianka Hartmann, Eugene (Jenő) Hartmann, Gyula Hartmann, Irma Hartmann, Magduska „Magda” halála jelentkezése munkára mentessége Hartmann, Milan Hartmann, Nusi „Olga” Hartmann, Valéria hasmenés Hassová, Judita hatodik transzport Hegyi Zsuzsi Hellinger, Magda „Madge” (#2318) Herskovic, Anna Hertzka, Herman Hertzka, Lenke Hertzka, Lilly Hertzka, Simon Heydrich, Reinhard Himmler, Heinrich fogolycsere-tárgyalás látogatása Auschwitzban numerológia iránti érdeklődése Hitler, Adolf

pogány mitológiai hiedelmek hó eltakarítása Hofmann, Ernst Holics (Holíč) holland transzportok Holländer, Marcus Homonna (Humenné) homoszexualitás Höss, Rudolf Hössler, Franz Hrabovecká, Matilda lásd Friedman, Matilda Içoviç, Alice (#1221) Igló (Spišská Nová Ves) Izrael Jad Vasem Jager, Etela Jakubovicová, Hermina Jarny, Ivan lásd Rauchwerger, Ivan Jehova tanúi jom kippur Jonathan Sacks Haggada Judová, Anna Kabbala Káddis Kadlecik, Jan Kahan, Hinda Kammler, Hans „Kanada” Kapisó (Kapišová) kapu Kapuściński, Ryszard Károly Egyetem kárpótlás Kaufmann, Izak

Kaufmann, Zlata keleti front kenyér Kihunyt szemek (Schwalbová) kinin Klein, Cilka Klein, Fritz Kleinman, Ružena Knieža, Emil Koegel, Max Kolmar, Gertrud Konka, Gejza lányok munkára jelentkezése távirat transzport első tervei transzport megvalósítása Koren, Akiva Korn, Marta Kornreich, Danka (#2775) Kornreich, Rena (#1716) (és) Adela akasztás szemtanúja blokkfelügyelői poszt visszautasítása deportálása első napja Auschwitzban első transzport halálmenet Hollandiában későbbi élete munkakülönítmények munkára jelentkezés napjai Homonnán Neustadt-Glewe Rena’s Promise

trauma Koso, Izidor Köves (Kolbovce) Krakkó krakkói gettó Kramer, Josef Kraus Béla, dr. Kraus, Franz Xaver Kremer, Johann Paul Kulik, Peggy lásd Friedman, Margaret „Mara”” kulturátlanítás La Dernière femme du premier train (Az utolsó nő az első transzportról, dokumentumfilm) Laborc (Laborec) folyó Lagerstrasse Lahav, Yehuda lásd Weiszlovits István Langefeld, Johanna Lautman, Bertha lásd Berkowitz, Bertha Lautman, Jeffrey Lautman, Mike Lee, Min Jin Lehmann, Tilly Leichenkommando lengyel zsidó menekültek Szlovákiában Lengyelország német megszállása levetkőzés Levi, Rabbi Lipány (Lipany) Lucia Lustbader, Klara Mach, Alexander Maglione, Luigi magyar transzportok malária

Malchow Mandel, Ellie Mandel, Kornelia Mandel, Maria Mangel, Martha (#1741) Marek, Lydia Mauer, Luise Mauthausen mazsolabor második transzport főbb szereplők McCord, Molly Mengele, Josef menhirek menstruáció mentesség (výnimka) Mešťan, Pavol mezőgazdasági különítmény Morávek, Augustín Moskovic, Annou Moskovic, Magda mosodai különítmény munkaszolgálatra kötelezés 255. § kiegészítés ellenállás elrejtőzés „kitelepítés” kezdete kivételezett helyzet lányok jelentkezése munkára lányok listája lányok orvosi vizsgálata Vatikán tiltakozása Murad, Nadia Musselmen – muzulmán

Münsteri Egyetem Na straž! (Fegyverbe!) náci Németország végső megoldás wannseei konferencia zsidók „áttelepítése” Lengyelországba nagy változó kereszt Nagymihály (Michalovce) negyedik transzport Német Kommunista Párt német vasút német vérkészletek németjuhász kutyák nemi erőszak Neuman, Ariela Neuman, Lenka Neustadt-Glewe Neuwirth, Gizela Neuwirth, Hermina Nevesta (A menyasszony, Grosman) Newman, Ida lásd Eigerman, Ida Nobel-díj Nostradamus Nowy Sącz, Lengyelország numerológia nyolcadik transzport okkult miszticizmus Okružná utca (Eperjes) orosz front közeledése orosz hadifoglyok Oświęcim Osztrák–Magyar Monarchia Ott, Helene öngyilkosság

Palesztina pészách Pius pápa, XII. pogány mitológia Poprád (Poprad) 1942. március 21., sábát 1942. március 25., szerda első transzport érkezése élelem és fejadagok figyelmeztető üzenet egy lánytól főbb szereplők hazatérések lányok listája poprádi állomás és kaszárnya Porta Westfalica poszttraumás stressz szindróma (PTSD) Pozsony (Bratislava) Pozsonyi Egyetemi Gyermekkórház (Bratislava) Prága rabszolgaság Rakow, Jakob Rand-Slonovic, Piri (#1342) Rauschwerger, Adolf Rauchwerger, Erika Rauchwerger, Eugenia Rauchwerger, Ivan Ravensbrück Himmler látogatása és terve ravensbrücki tárgyalások Reich, Libusha „Linda” (#1173) átköltöztetése Birkenauba első napja Auschwitzban első transzport halálmenet

élelem és fejadagok érkezése Auschwitzba front közeledése hazatérése Himmler látogatása későbbi élete munkakülönítmények Neustadt-Glewe Retzowban vérvétel visszatérése Szlovákiába Reichenbach Reichert, Orli Rena’s Promise (Rena fogadalma, Gelissen és Macadam) részleges lábujj-amputáció Retzow Rita (kápó) Ritter, Laura Rittner, Josef Robota, Roza Rosé, Alma Rosenberg, Solomon Rosenthal, Elsa Roskovány (Roškoviany) Rosner, Joan (#1188) Rosner, Luddy Rothko, Mark Rózsahegy (Ružomberok) ruhaválogató különítmények Ruka s Vytetovanym Cislom (Karra tetovált szám, Matilda Hrabovecká Friedman) Ruttka (Vrútky) sábát sábáti gyertyák

Sachsenhausen Safir, Regina sárga csillag Schachnerová, Bertha Schmidt, Ms. Schumann, Horst Schutzstaffel (SS) Schwalbová, Manca „Manci” (#2675) (és) Bertha halálmenet későbbi élete kórházi munka második transzport SS kijátszása szülés levezetése a táborban Zsidókódex és tanulmányai Schwartz, Celia Schwartz, Helena Schwartz, Mimi Schwartz, Regina (#1064) Schwartz, Susan Hartmann Schwela, Siegfried Sebeskellemes (Šarišské Lúky) Šebesta, Jozef Sermer, Zuzana Shapiro, Fay Shpira, Giora Shpira, Sara Shpira, Schmuel Šikulová, Stanislava Sivak, J. Sloboda, Brody Sloboda, Ivan Soła folyó

Sonderkommando Sonenschein, Moses Soznam darujúcich zmlúv Stabsgebäude Stanton, Elizabeth Cady Stein, Budy Steiner, Pesi Steinhorn, Donna sterilizáció Sternová, Alzbeta Stockholm-szindróma Stubendienste Stubenmädchen Susie (görög lány) Svéd Vöröskereszt Svédország, fogolycsere széder szelekció Szenesová, Lenka Szent Miklós-dóm (Eperjes) széntabletta szexuális közeledés a rabokhoz szlovák Belügyminisztérium mentességi igazolások (výnimka) szlovák nemzeti felkelés szlovák nemzeti himnusz Szlovák Nemzeti Levéltár Szlovák Nemzeti Párt Szlovák Nemzeti Tanács Szlovák Néppárt szlovák transzportok a 999-es szám választásának okai dátum és időpont kitűzése deportálások újraindulása (1944–45)

ellenállás elrejtőzés első transzport lásd első transzport lány főbb szereplők harmadik hatodik lányok regisztrációja második lásd második transzport mentesség negyedik nyolcadik orvosi vizsgálatok szóbeszéd a transzportokról tervezése városi kikiáltók bejelentései Vatikán tiltakozása Vrba a transzporton Szlovákia antiszemitizmus árjásítás deportálások lásd szlovák transzportok lengyel zsidó menekültek szóbeszéd terjedése a lányok deportálásáról térkép Zsidókódex szövetséges felderítés és bombázások Sztropkó (Stropkov) Szukkót Talmud Taube, Anton Teege, Bertel Tehori, Cipora lásd Citron, Helena terhesség a táborban tetoválás

tetvek Thilo alhadnagy Thoma, Emmy tífusz Tiso, Jozef beszéde a keresztény értékekről deportálások legalizálása mentességi igazolások titkársági dolgozók a rabok között transzport szó használata Trockenplatz tuberkulózis Tuckman, Orna Tuka, Vojtech túlélők bűntudata USC Soá Alapítvány Üzlet a korzón (Obchod na korze, film) Vág (Váh) folyó Vajda, Daniel Vajda, Dina lásd Dranger, Dina Vajda Emil Valo, Edie lásd Friedman, Edith „Edie” varrodai különítmény varsói felkelés Vašek, Anton végső megoldás Vöröskereszt Vrba, Rudolf Vyhasnuté oči (Kihunyt szemek, Manca Schwalbová) Wajsblum, Estera Walter, Bernhard wannseei konferencia Wehrmacht Weintraub, Joan lásd Rosner, Joan

Weise, Gottfried Weissová, Alice Weiszlovits, dr. Wetzler, Alfréd Israel Wildfeur, Etel Wildfeur, Marta Wilkinson, Robert Wisliceny, Dieter Wodzisław Śląski Wulff, Wilhelm Wunsch, Franz (és) Helena Citron Ružinka megmentése tárgyalása Ziegler, Gizi Zimmerspitz, Eta (#1756) Zimmerspitz, Fanny (#1755) Zimmerspitz, Frida Zuckermenn, Elena (#1735) Zsidó Kultúra Múzeuma (Pozsony) „zsidókérdés” Zsidókódex (Židovský kódex) Žila som životy druhých (Mások életét éltem, Manca Schwalbová) Zsolna (Žilina)

Fotómelléklet

Lea és Edith Friedman között két év korkülönbség volt

„Valamilyen ünnepnap volt, valószínűleg pészách – mondja Edith. – Körülbelül 14 évesnek néznek ki, tehát 1936-ban készülhetett.” A képen látható lányok Edith barátnői voltak, de nem emlékszik mindegyikük nevére. Balról jobbra: ismeretlen, Anna Herskovic, ismeretlen, Lea Friedman, Debora Grosman (Adela nővére)

„Nagy család voltunk.” A Friedman gyerekek 1936 körül, balról jobbra: Hermann, Edith, Hilda, Ruthie, Lea, Ishtak

In memoriam

Hartmann Magduska a család tanyáján nőtt fel unokatestvéreivel és öccsével, Jenővel (Eugene)

Magda (Maja) Hans, Ria Hans húga. Riának tragikus döntést kellett hoznia, hogy megóvja Maját a kínhaláltól

Annou Moscoviková (balra) egy utcában lakott Edithtel és Leával, és a kenyérsütés napján rendszerint beállított hozzájuk. Zuzana Semerová (jobbra) Annou és Edith barátnője volt. A háború alatt bujkált, és a nácik ellen harcoló partizánokat segítette

Magduska unokatestvérei: legidősebb unokatestvére és legjobb barátnője, Olga, akit Nusinak becéztek (jobb szélen), és testvérei: Bandi (Andrew) (elöl), Bianka (bal szélen) és Valika (hátul középen). Olga, Valika és a szüleik nem élték túl a háborút

Ezt a fényképet családtagok kapták az Amerikai Egyesült Államokban. Ziegler Rozáliáról és Teréziáról semmit sem tudunk, azon kívül, hogy az első transzporttal deportálták őket, és a szűk családból senki sem élte túl a holokausztot

A vörös hajú Adela Gross. Családja csak 70 év után tudta meg, milyen sorsra jutott Auschwitzban

Lea Friedman (balra) és Anna Herskovic szeretett moziba járni

Ez a fotó egy eperjesi magán-leányiskolában készült 1938 körül. A hátsó sorban álló második lány Klara Lustbader. Az első sorban a jobb szélen ül Giora Shpira gyerekkori pajtása, Magda Amster. A többi lányról nem tudjuk, kicsoda, de többen közülük az első transzporttal utazhattak

1945. december 6-án az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) egyik alakulata a szlovákiai Végaszónál (Kolbasov) kegyetlenül meggyilkolt 15 zsidó lányt. Köztük volt Grümmer Gizi is (középen) az első transzportból. Ezen a háború előtti fotón Irena Fein baloldalt látható

Homonnai nők

Irena Fein (#1564; Ferencik) gyerekkorában fényképész akart lenni. Jó barátságban állt Adela Gross-szal, Margie Beckerrel, Edithtel és Leával

Helena Citron (#1971; Tehori) és nővére, Ružinka Grauber (Ornstein) 1945 novemberében kivándoroltak Palesztinába. Rómán átutazva olasz katonákkal fotózkodtak

Edith (#1970; bal szélen) karba tett kézzel áll. Mellette Margie Becker (#1019) ül. A fehér blúzos tanárnő jobbján Lea látható, fátyollal az arca előtt. A lányok a Beit Jakov iskola éves színielőadásának szereplői voltak. Homonna, 1940 körül

Edith osztályképe. Az ide járó kilenc zsidó lányból csak hárman élték túl a háborút. Hátsó sor, balról jobbra: Edith balról a második, Žena Haber a középen álló magas lány, Lenka Treil jobbról a második. Középső sor: balról a második Margita Anis, jobb szélen Zuzana Sermer, mellette Eicherl. Első sor: bal szélen Srulovic, pöttyös ruhában Ružena Boruchovic, a tanár mellett jobbra Irena Greenberger. (A többi lány nem zsidó.)

Ria Hans (#1980; Elias) hat hónapot töltött állócellában a 11-es Blokkban (halálblokk), mert megpróbálta megmenteni egy rabtársát

Lengyel nők

Rena megígérte édesanyjának, hogy vigyáz a kishúgára. Danka és Rena Kornreich (#2775 és #1716; Brandel és Gelissen) Hollandiában, néhány hónappal felszabadulásuk után

Sara Bleich (#1966; Glancszpigel) Krynica fürdővárosában nőtt fel. A háború után Argentínába vándorolt ki. Unokája ezt írja: „Sosem láttam így mosolyogni. Mintha nem is ő lenne ez a lány. Ezzel a fényképpel szeretnénk tisztelegni az emléke előtt.”

Dina Dranger (#1528; Vajda) provence-i kertjében a háború után. Dina Erna és Fela Dranger unokatestvére volt

Fela Dranger (#6030; Isari) a háború után többször kapott ideg-összeroppanást

A Tyliczben élő lányok hét kilométert gyalogoltak Krynicába gyógyvízért. Balról jobbra: Danka Kornreich, Dina Dranger, Medve, Rena Kornreich (1938 körül)

Erna Dranger (#1718; Koren) volt Rena legjobb barátnője Tyliczben

Ida Eigerman (#1930; Neuman) Nowy Sączból származott, és a Kanada-kommandóként ismert válogatókülönítményben dolgozott

Eperjesi nők

Magda Moskovic (#1297; Bittermanová) a háború után visszatért Szlovákiába, és ott telepedett le

Klara Lustbader (#1808; Chudy) a háború után az eperjesi nagy zsinagóga szomszédságában lakott

Ružena Gräber Knieža (#1649) a férjével, az író Emil Kniežával a háború után. Homonnán Ružena egy iskolába járt Edithtel

Joan Rosner (#1188; Weintraub) egyike volt azoknak a zsidó raboknak, akiket Folke Bernadotte gróf és Heinrich Himmler megállapodása után engedtek szabadon

Matilda Friedman (#1890; Hrabovecká) írta a Ruka s Vytetovanym Cislom (Karra tetovált szám) című könyvet

Perel Kaufman (#1461; Fridman) dr. Mengele orvosi kísérleteinek alanya volt, maláriát és más kórokozókat injekcióztak a testébe

Magda Friedman (#1087; Ziegler) Ella és Edie Friedman unokatestvére volt

Minka Friedman (#1174; Weiss) Marta F. (#1796; Gregor) közeli barátnője volt

Marta F. (#1796; Gregor) a rajta végzett sterilizálási kísérletek miatt meddő lett. Lányát, Orna Tuckmant örökbe fogadta

Kató (Katarina) Danzinger (#1843; Prinz) a férjével és kislányukkal a háború után

Linda Reich (#1173; Breder) szülei, nővére és három fivére (egyikük az ikerbátyja volt) gázkamrában vesztek oda

A fotón (balról jobbra) Edie Friedman (#1749; Valo), Ella Friedman (#1750; Rutman) és két másik lány látható szülőfalujukban, Kapiban (Kapušany), 1938 körül

Klara Herz (#1354; Baumöhlová) Bertha Berkowitzhoz hasonlóan Bergen-Belsenbe került. A háború után közeli barátságot ápolt Klara Lustbaderrel

Fiatal nők Sztropkóról és környékéről

A Berkowitz család és barátaik maceszt készítenek pészáchra, 1940. A fényképen szereplők közül csak ketten élték túl a háborút. Bal szélen fehér kötényben Bertha legjobb barátnője, Pesi Steiner látható. Bertha (#1048) mögötte áll. A mellette álló négy fiatal nőből az első nevét nem tudjuk, a következő kettő Bertha két nővére, Lily és Magda, kissé előttük pedig Pesi nővére fehér kötényben, sodrófával. Előttük áll Bertha édesanyja feketében, mellette Pesi anyja. Az első sorban a nagy tállal a kezében Bertha kisöccse, Volvi ül. Berthán kívül csak a középső sorban jobb szélen álló szürke sapkás, csintalanul mosolygó Herschel Einhorn menekült meg. Bertha egyetlen megmaradt lánytestvére, Fany, és bátyja, Emil nincsenek rajta a képen.

Regina Tannenbaum (#1397; Wald) esküvője volt szülővárosában az első zsidó menyegző a háború után

A Kleinman család Alsónyíresden (Dolná Breznica), 1935 körül. Hátsó sor, balról jobbra: Ružena (#1033; Guttmann), aki Marával együtt gyalogolt be a városba, amikor regisztrálniuk kellett az első transzportra. A háború után is tartották a kapcsolatot. Ružena mellett áll öccse, Josef, Tonci Berkovitz, Max, Malvina és Adolf. Első sor: szüleik, Aron és Ester. Adolf és a képen nem szereplő másik testvér, Irving túlélték a háborút

Ezen az 1935 körül készült fotón Mara Friedman (#1019; Kulik) látható, elöl középen ülve. Családjából csak ő maradt életben

Poprádi nők

Fanny és Eta Zimmerspitz (#1755 és #1756) méreginjekciót hordtak a cipőjükbe rejtve, arra az esetre, ha gázkamrába akarnák küldeni őket. Eta annyira hasonlított Rozára (lentebb), hogy unokatestvéreivel együtt majdnem őt is elítélték. Ez a fotó 1946 körül készült

Roza Zimmerspitzet (#1487) 1943-ban három leánytestvérével együtt kivégezték

A Zimmerspitz lányok megpróbáltak megszökni Auschwitzból, de elfogták és kivégezték őket. Balról jobbra: Malvina, Margit, Frida. Előttük Hector, a kutyájuk. 1926 körül

Martha Mangel (#1741; Marek) háború előtti fotója. Egyik szomszédja elrejtette a család ezüst gyertyatartóit, és a háború után visszaadta őket Marthának. A család ünnepekkor ma is ezeket használja

Ezen a háború előtti fotón Edith „Rose” Grauber (#1371; Goldman) 15 éves lehetett. Haját két copfban viseli, előtte unokatestvérei, nagybátyjai és nagynénjei, anyja, Hermina pedig a jobb szélen. Szűkebb családjából senki sem maradt életben

Piri Randová-Slomovicová (#1342; Skrhová) Lőcsén (Levoca) lakott, 8 km-re Ivan Rauchwerger szülőfalujától. 16 éves volt, amikor deportálták

Nagymihályi nők

A Schwartz gyerekek korán elvesztették édesanyjukat. Ez a kép az asszony sírjánál készült a háború előtt. Balról jobbra: Magda (Mimi), Celia, Helen, Ignác, Regina (ülve). Helen és Ignác nem maradt életben

Regina Schwartz (#1064; Pretter) 16 éves volt, amikor deportálták

Alice Ičovič (#1221; Burianov) a családjával. Alice jobb szélen áll. A családból csak ő maradt életben

Dr. Manci (Manca) Schwalbová (#2675) minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen a női raboknak Auschwitzban. Az 1960-as években készült fotón egy kis beteget vizsgál (a kislány az unokahúga) a Pozsonyi Gyermekkórházban

„Auschwitz angyala”, Orli Reichert (#502; Wald) 1936-os letartóztatása után kilenc éven át raboskodott politikai fogolyként. Arra kényszerítették, hogy Mengelével dolgozzon. Németországban két, róla szóló könyvet is kiadtak. A háború után súlyos depressziótól szenvedett, többször kísérelt meg öngyilkosságot

Ezen a propaganda célú fotón „Az Aufräumungskommando [rendrakó különítmény] Kárpátaljáról érkező zsidóktól elkobzott holmikat válogat Auschwitz-Birkenauban”. Linda Reich (#1173, középen) a holmik fölé hajolva látható. Az SS fotósa ráparancsolt, hogy mosolyogjon, mert a fotót a Vöröskeresztnek akarta bemutatni

A képen látható csoportot két prágai férfi, František és Bedřich szervezte, hogy a Szlovákiába hazaigyekvő női túlélőknek kíséretet biztosítson, és megvédjék őket a nemi erőszaktól. A csoportban ott volt Fanny és Eta Zimmerspitz (#1755 és #1756, jobb szélen a harmadik és ötödik sorban) és unokatestvérük, Marta Mangel (#1741, jobb szélen az első sorban). Mások is lehetnek a képen az első transzportból. A fotó 1945 májusában vagy júniusában készült

A fotó Bergen-Belsen felszabadításakor, 1945. április 15-én készült. Középen Bertha Berkowitz (#1048; Lautman) látható

Középen, fehér galléros fekete ruhában Ida Eigerman (#1930; Newman) kötöget a németországi Pockingban felállított menekülttáborban. „Anyánk mindig kötögetett” – mondják a lányai

Marta (vezetékneve nem ismert), talán Sara Bleich (#1966; Glancszpigel) és Elena Zuckermenn (#1735; Grunwald) a háború után

Margie Becker (#1019; Rosenberg) egy menekülttáborban ment férjhez Braunauban („Éppen Hitler szülővárosában” – mondja)

A képen látható túlélő nők minden hónapban összeültek az ausztráliai Melbourne-ben. Balról jobbra: Magda Blau (#2318; Hellinger), Jozefa Schnabelová, Marta Friedman (#1796; Tuckman); Minka Friedman (#1174; Weiss), Vera Reich (#1967), Miriam Leitner és Magda Reich (utóbbi kettőt a második transzporttal deportálták)

Helena Citron (Cipora Tehori) elsőszülött gyermekét fogja

Sok tizenéves korú túlélőhöz hasonlóan Bertha Berkowitz (#1048; Lautman) és Elena Zuckermenn (#1735; Grünwald) a háború után befejezte középiskolai tanulmányait

Ružena Gräber Knieža (#1649) kisfiával Prágában. Edith és ő a háború után is jó barátságban maradtak

A képen a Friedman nővérek, Lila (elöl), Ella és Edie (#3866, #1949 és #1950) láthatók, tíz nappal felszabadulásuk után. A lányok az ezer női rab között voltak, akiket Folke Bernadotte gróf közbenjárására elengedtek, és Svédországba küldtek

Perel Kaufman (#1461; Fridman) elsőszülött gyermekével. Perel a háború után kivándorolt Izraelbe

„Együtt voltunk Auschwitzban. Mind a hatan az első transzporttal utaztunk.” Hátsó sor, balról jobbra: Serena (talán Sternová), Roza (Lievermann vagy Amsel), Mara Friedmann (#1019; Kulik). Középen: a menyasszony, Lily Friedman. Első sor: Malka Tannenbaum (Getz), a mellette ülő nő nevét nem tudjuk, és „a városból az egyetlen zsidó gyerek, aki túlélte a háborút”. A fotó 1948-ban készült

Margaret Friedman (#1019; Kulik), Linda Reich (#1173; Breder) és Mira Gold (#4535) Margaret konyhájában, Montrealban, valamikor az 1970-es években

Ez a Friedman család fotóalbumából származó kép abban a svédországi kollégiumban készült, ahol a lányok két hetet töltöttek karanténban. Bal szélen az emeletes ágy mögött áll Joan Rosner (#1188; Weintraub).

Edith Friedman (#1970) három évet töltött egy svájci szanatóriumban, tuberkulózisból lábadozva. Térdműtétje után nem tudta többé behajlítani a lábát. Edith aggódott, hogy Ladislavot zavarni fogja a sántasága. „Csak az zavarna, ha a lelked lenne sánta” – mondta neki Ladislav. Edith és Ladislav Grosman esküvői fotója, 1948

Edith 2015-ben 90. születésnapját ünnepli unokái, Hanna és Naomi, valamint fia, George Grosman társaságában

A Friedman család 1963-ban, balról jobbra: Herman, Edith (nyelvét nyújtva), Margita (Edith legidősebb nővére), Ruthie, Hilda, Ishtak. Középen a szülők, Hanna és Emmanuel

Edith és dédunokái, Elias (12 éves) és Atlas (két hónapos), 2019-ben

Tartalom Előszó a magyar kiadáshoz Előszó A szerző előszava Főbb szereplők Első rész Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Második rész Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet Huszonötödik fejezet Huszonhatodik fejezet Huszonhetedik fejezet Huszonnyolcadik fejezet Huszonkilencedik fejezet Harmincadik fejezet Harmincegyedik fejezet Harminckettedik fejezet Harmincharmadik fejezet Harmincnegyedik fejezet Harmincötödik fejezet Harminchatodik fejezet Harmadik rész Harminchetedik fejezet Harmincnyolcadik fejezet Harminckilencedik fejezet Hazatérések A továbbiak Zárszó Köszönetnyilvánítások

Fényképek és illusztrációk Archívumok Felhasznált irodalom és források Jegyzetek Név- és tárgymutató Fotómelléklet

Forgalmazza: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu Felhasznált betűtípus IM Fell French Canon – SIL Open Font License Noto Serif – Apache License 2.0

Table of Contents Első rész Első fejezet1 Második fejezet1 Harmadik fejezet1 Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet1 Hetedik fejezet 1 Nyolcadik fejezet 1 Kilencedik fejezet Tizedik fejezet1 Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Második rész Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet1 Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet Huszonötödik fejezet Huszonhatodik fejezet Huszonhetedik fejezet Huszonnyolcadik fejezet Huszonkilencedik fejezet1 Harmincadik fejezet Harmincegyedik fejezet1 Harminckettedik fejezet

Harmincharmadik fejezet Harmincnegyedik fejezet1 Harmincötödik fejezet Harminchatodik fejezet1 Harmadik rész Harminchetedik fejezet Harmincnyolcadik fejezet1 Harminckilencedik fejezet1 Hazatérések A továbbiak Zárszó Köszönetnyilvánítások Fényképek és illusztrációk Archívumok Felhasznált irodalom és források Jegyzetek Név- és tárgymutató Fotómelléklet Tartalom