A maffia és a háború 9789636892029 [PDF]

Zitiervorschau

Tim Newark

A maffia és a háború

GABO

A fordítás Tim Newark: The Mafia at War. Allied Collusion with the Mob (Greenhill Books, London, 2007) c. mű alapján készült Fordította: Bihari György Felelős szerkesztő: Rózsa Judit Borítóterv: Czétényi János Műszaki szerkesztő: Haiman Ágnes Tördelés: Simon Attila

Copyright © Tim Newark, 2007 Hungarian translation © Bihari György, 2008 Copyright © Gabo Kiadó Felelős kiadó: Földes Tamás ISBN 978 963 689 202 9 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György

TARTALOM Előszó A könyvben szereplő rövidítések Első fejezet Az égő kos Második fejezet A megaláztatás Harmadik fejezet Ketrecben Negyedik fejezet Fasiszták New Yorkban Ötödik fejezet Nácik Manhattanben Hatodik fejezet A Normandie pusztulása Hetedik fejezet Luciano alkuja Nyolcadik fejezet Orgyilkos Hitler ellen Kilencedik fejezet A maf ia verbuválása Tizedik fejezet Ellenálló maf ia Tizenegyedik fejezet A Husky-hadművelet Tizenkettedik fejezet Egy angol lord a maf ia ellen Tizenharmadik fejezet A maf ia akaratlan akciói Tizennegyedik fejezet Az állhatatos Dickey őrmester Tizenötödik fejezet A szövetségesek megosztása Tizenhatodik fejezet A negyvenkilencedik állam Tizenhetedik fejezet Az ellenség megváltozik Tizennyolcadik fejezet Udvarias vonatrablók Tizenkilencedik fejezet Gyönyörű bandita Huszadik fejezet A mítosz vége Jegyzetek a forrásokról Bibliográ ia

Vicky Newarknak, mert lelkes és kellemes társaság a hosszú vonatutakon

Köszönetnyilvánítás A könyvemhez szükséges kutatásokban nyújtott segítségükért szeretnék köszönetet mondani Peter Newarknak, mert használhattam hatalmas kriminalisztikai könyvtárát és fényképtárát; a National Archives (Kew) és a British Library munkatársainak; Eric van Slandernek és Timothy K. Nenningernek, National Archives & Records Administration (NARA), College Park, Maryland; Mary M. Huthnak, a Rochesteri Egyetem (NY) Rush Rhees Library könyvtárosának; Tamar Evangelestia-Doughertynek, a Herbert H. Lehman-szekció felelősének, Columbia Egyetem, Kézirat és Könyvritkaságok részlege, New York, NY; Richard L. Bakernek az Egyesült Államok Hadtörténeti Intézetétől, Carlisle, Pennsylvania; Maggie E. Birdnek, a New York-i Rendőrség Történeti gyűjteményétől; Susi Rogolnak a londoni nyugállományú rendőrök képes folyóiratától; William Cappnek és Martin Gerrardnak, mert megosztották velem a szicíliai rendfenntartás emlékeit; őkegyelmessége Wellington hercegnek; Michael E. Gonzalesneka 45. gyalogezred múzeumától; Edward Dojutreknek és Carl Q. Topie-nak a 3. gyalogezred emlékbizottságából; Charles T. Pincknek az OSSbizottságból; Malcolm Brownnak a Birodalmi Hadtörténeti Múzeumból; Monica Tavazzaninak, Laura Kurznak, John Whitworthnek a kölcsönzött könyvekért; Lisa Donafee-nek a fordításokért; Rómában Rohan MacCullumnak; Palermóban Lucy Wildmannak a pazar spagettiért; Serena Gambarininak, a rettenthetetlen úrvezető hölgynek, Giada Plataniának, Salvatore Cabasinónak, Maia Mancusónak és a Biblioteca Centrale della Regione Siciliana munkatársainak; Ray Moseleynek, Robert A. Rockawaynek és Christopher Duggannek a tanácsokért, Richard Hammernek, Andrew Robertsnek és Charles Messengernek a kedves szavakért. A Greenhill Booksnál szeretnék köszönetet mondani kiadómnak, Michael Leventhalnak az ihletért és a barátságért, szerkesztőmnek,

Kate Bakernek és munkatársainak.

észak-londoni

irodánk,

a

Mangó

Rooms

Előszó Palermo utcáin máig kísértenek a régi harcok és bűnök fantomjai. A kikötő közelében, a Piazza Fonderiánál láthatók azoknak az épületeknek a romjai, amelyeket 1943-ban bombáztak le a partraszállást előkészítő szövetségesek. A Garibaldi parkban időtlen fügefák között láthatjuk Joseph Petrosinónak, annak a New York-i rendőrnyomozónak az emléktábláját, akit 1909-ben lövetett agyon a maffia egyik keresztapja. Az elegáns Via Romáról beléphetünk a Grand Hotel Et Des Palmesba, amelynek tükrös-márványos pompája keveset változott 1946 óta, amikor Lucky Luciano itt kötött nemzetközi üzleteket a helyi maffiózókkal. Palermóiakkal beszélgetve hamar megtudhatjuk, milyen képeket őriznek a történelmükről. Nem felejtették el, mennyire boldogok voltak a szüleik, amikor a szövetségesek felszabadították őket a fasiszta uralom és a német megszállás alól. Emlékeznek rá, hogy örültek az amerikai katonáktól kapott ételnek és édességeknek – még évekkel később is a helyi piacokon árult amerikai ruhát viselték. De a maffiáról és a szövetségesekről már egészen sajátos képük van. „Ugyanazt a hibát követik el, mindig ugyanazt a hibát követik el – mondja egy palermói, akinek szülei látták a városukra hulló bombákat. – Összeszűrték a levet a gonoszokkal, és azóta is itt ül a nyakunkon a maffia.” De igaz-e ez? Adomák sokasága támasztja alá azt az elképzelést, hogy az amerikai hatóságok lepaktáltak a maffiával, hogy elnyerjék segítségét Szicília meghódításához. A leghíresebb legenda szerint a szövetségi gyalogosok és páncélosok sárga zászlók alatt vonultak be 1943-ban Szicíliába, és a sárga zászlókon a „L” betű Lucky Lucianót, a hírhedt gengsztert jelentette. A Great Meadow börtön cellájából Luciano ördögi szerződést kötött az amerikai kormánnyal, hogy hatékonyabban védhessék a New York-i dokkokat a náci és fasiszta

szabotőröktől. Ennek a paktumnak a következménye, hogy, mint mondják, az olasz csapatok egyetlen lövést sem adtak le Szicíliában a megszálló amerikaiakra. Noha Mussolini sikeres keresztes hadjáratot vezetett a maffia ellen, a negyvenes évek elején a maffia még mindig félelmetes befolyással rendelkezett Európában és Amerikában. Ennek következtében a szövetségeseknek úgymond szükségük volt a maffiára. A háború idején az amerikai kormány állítólag nem ellenőrizhette volna az életfontosságú New York-i dokkokat az alvilág segítsége nélkül. A maffia még azt is elhitte, hogy képes lenne megváltoztatni a háború menetét, ha meggyilkolná Hitlert és főgazembereit. Londoni, washingtoni, New York-i levéltárakban búvárkodtam, elemeztem szövetséges hírszerzők jelentéseit a maffiáról, hogy megtudjam, mi igaz ezekből az állításokból. E jelentések közül számosat még sose publikáltak, nem is idéztek belőlük. Végigjártam hírhedt maffia-bűncselekmények helyszíneit, tanulmányoztam kortárs szemtanúk vallomásait, köztük a leírt események után évtizedekre titkosított Herlands-jelentésbe foglaltakat. Ezek a beszámolók életre keltik az európai háború egyik legfontosabb, mindeddig feltáratlan vetületét. Egyes játékosokat ismerünk. Az kétségtelen, hogy a maffiának a szövetségesek legfelsőbb szintjéhez is voltak kapcsolatai. Vezető amerikai politikusoknak és tábornokoknak – köztük Dwight D. Eisenhower főparancsnoknak – is beterjesztették a maffiával közös munkára vonatkozó javaslatot. Még Churchillt és Rooseveltet is érdekelte az olasz-amerikai kapcsolatok kihasználásának lehetősége. Szerepet játszottak a Hitler és Mussolini elleni háborúban a Lucky Lucianóhoz, Meyer Lanskyhoz, Frank Costellóhoz, Vito Genoveséhez hasonló hírhedt gengszterek, akik egyforma fesztelenséggel mozogtak a két tábor főtisztjei között. Megismerhetünk néhány érdekes új szereplőt is: a kérlelhetetlen Lord Rennellt, aki a saját birodalmukban támadta meg a maffiózókat, és a szerény Orange C. Dickey őrmestert, aki a saját feletteseit is beleértve mindenkivel dacolt, hogy letartóztathasson egy vezető maffiózót. Láthatjuk, hogyan használták ki a szicíliai maffiózók és

banditák a háborús káoszt, hogy saját hűbérbirtokot szakíthassanak ki maguknak a Földközi-tengeren. E történetek közül sokat még sose vizsgáltak meg alaposabban, és nem hoztak nyilvánosságra. Ez itt az első kimerítő beszámoló, amely választ ad a második világháború egyik nagy rejtélyére: valóban kötöttek titkos paktumot a szövetségesek a maffiával? Tim Newark 2007

A könyvben szereplő rövidítések AMG (Allied Military Government) – Szövetséges Katonai Kormányzat AMGOT (Allied Military Government of Occupied Territory) – Megszállt Területek Szövetséges Katonai Kormányzata CIC (Counter Intelligence Corps) – Katonai Elhárítás EVIS (Esercito Volontario Indipendenza Siciliana) – Önkéntes Szicíliai Függetlenségi Hadsereg JIC (Joint Intelligence Committee) – USA Egyesített Hírszerzési Bizottsága JICA (Joint Intelligence Collecting Agency) – Egyesített Hírszerző Iroda MIS (Movimento per l’Indipendenza della Sicilia) – Mozgalom Szicília Függetlenségéért OSS (Office of Strategic Services) – Stratégiai Szolgálatok Hivatala SIS, MI6 (British Secret Intelligence Service) – Brit Titkosszolgálat SOE (British Special Operations Executive) – Brit Különleges Műveleti Osztály

Első fejezet Az égő kos Giuseppe Bonanno a New York-i öt maffiacsalád egyikének feje volt. Amikor hetvennyolc éves korában visszanézett az életére, felidézte szicíliai gyermekkorának színeit és ízeit. Bonanno a segestai antik görög templom közelében nevelkedett: A templom úgy váltotta a színét, ahogy a nap járt az égbolton: délben halványarany volt, alkonyatkor bronz. Narancsszín pipacsok nyíltak a domboldalon. Messzire hallatszott a juhok bégetése, a tehenek bőgése. Esős napokon a templom körül csatangoltam és csigát szedtem, amit öreganyám megsütött fokhagymával. Bonanno maffiacsaládban nőtt fel. Ő ebben a meghatározásban nem talált semmi sértőt, mert neki a maffia, mint jelző, a talpraesettet, a szépet, a tüzest, az elevent, a bátort jelentette. Apja, Salvatore, „tiszteletre méltó férfiú” volt, a két vetélkedő klán egyikét irányította a sziget északnyugati szögletében elterülő Castellammare del Golfóban, egy tengerparti erőd köré épült kisvárosban. Salvatoréból akkor lett családfő, amikor a bátyját agyonlőtték egy istállóban. A vetélytárs klán két tagja az életével fizetett érte. Bonanno Hagyománynak nevezte az alapelveket, amelyek szerint nevelték. Azt mondta, a Hagyomány a szicíliaiak válasza volt az idegen – görög, római, mór normann és angol – megszállás évszázadaira. Mivel a szicíliaiak ki voltak zárva tulajdon országuk irányításából, csak saját népes családjuktól várhattak igazságot és segítséget. Családon belül mindenki barát volt, családon kívül mindenki lehetséges ellenség. Mivel még a gyarmatosítók nyelvét sem értették, a szicíliaiak kialakították a saját törvényeiket és üzleti szokásaikat. Ha valakin sérelem esett, neki és a családjának kellett

gondoskodnia a vétkesek büntetéséről, nem hagyatkozhatott senki másra. Az 1860-as szicíliai forradalomban a Hagyomány emberei szövetkeztek Giuseppe Garibaldival és vörösingeseivel a gyűlölt Bourbonok elkergetésére. Garibaldi úgy látta, hogy ez lépés az egységes Olaszország megteremtésének irányába. A Hagyomány emberei lehetőséget láttak a mozgalomban, hogy nagyobb függetlenséget csikarjanak ki maguknak. Ahogy Bonanno mondta: Az Itália egyesítésétől az első világháborúig eltelt időszak volt az én Hagyományom aranykora. Az új vezetők, cserébe a politikai támogatásért, hajlandók voltak megtűrni a Hagyomány embereit, vagy kiegyezni velük. A maffiózók árnyékkormányt alkottak a hivatalos bürokrácia mellett. Salvatore Bonanno maffiózói és gazdálkodói pályafutásának az első világháború vetett véget. Besorozták az olasz hadseregbe, 1915-ben megsebesült az Isonzónál, minekutána leszerelték. Sebe elfertőződött, súlyosan megbetegedett. Úgy halt meg, hogy karjai között egyetlen fiát tartotta. Giuseppe Bonanno alig tízéves volt ekkor. A család oltalmazójának szerepét jó barátjuk, Stefano Magaddino vállalta magára. Stefano tanította meg Giuseppét arra, hogyan illik viselkednie a férfinak. Ő csepegtette bele a Hagyomány és a harc törvényeit. „Ha az ember harcol, mondta nekem, akkor harcolnia kell a végsőkig.” *** Emlékirataiban Bonanno úgy jellemzi a Hagyományt, mint valami értékes és életerős dolgot, fegyvert, amellyel megvédheti magát és családját a külső elnyomástól. Ám a Bonanno család a győztesek közé tartozott a marhatenyésztő klánok háborújában. Bonanno még azt is képes volt kijelenteni, hogy a maffia elitjének tagjai magasabbak voltak más szicíliai bennszülötteknél, mert bőségesebben ehettek húst. Ám sokkal, de sokkal több szicíliai szenvedett ettől az életmódtól, amelyben a legerősebb folyamatosan szipolyozta a

leggyengébbet. Bonanno elfelejtette bemutatni ennek az állapotnak a szörnyűségét. A Hagyomány egyik legszigorúbb törvénye a hallgatás, az omerta volt. Akin sérelem esett, annak nem volt szabad az államtól várnia igazságot, inkább a helyi maffiózóhoz kellett fordulnia, vagy ami még jobb megoldás, személyesen kellett megfizetnie a vétkesnek. Az omerta szót „férfiasság”-nak fordították, és az igazi férfi maga oldotta meg a problémáit. Aki megtörte az omerta parancsát, magára sütötte az infame bélyegét, és rettenetes büntetésre számíthatott. Egyszer egy pásztortól ellopták a juhait és egy kost. A pásztor nagyon jól tudta, hogy tilos a rendőrséghez fordulni, de mikor meghallotta, hogy a rendőrség lefoglalt néhány állatot két banditától, felismerte benne a sajátjait, és kénytelen volt bejelenteni rájuk az igényét. A rendőrök felajánlották, hogy hazakísérik, de mikor a falu közelébe értek, a pásztor megriadt a lehetőségtől, hogy a falusiak ebben a társaságban láthatják, és kérte, hogy egyedül mehessen tovább. Kisvártatva négy álarcos ember bukkant elő egy patak hídja alól, és fegyverrel elállták a pásztor útját. Egyetlen szó sem hangzott el. A pásztor tudta, miről van szó. Megszegte az omertát. Két fegyveres lefogta, a másik kettő kiszakította a nyájból a kost. Leöntötték az állatot petróleummal, és meggyújtották. Az állat sikoltva-ágaskodva próbált szabadulni a kíntól, de hamarosan összeesett. „Látod, mit csináltunk a kosoddal? – kérdezte az egyik fegyveres a pásztort. – Most ugyanazt fogjuk csinálni veled.” Megöntözték petróleummal a haját és a ruháját, aztán felgyújtották. A pásztor kínhalált halt, a fegyveresek ölbe tett kézzel nézték, aztán elhajtották a juhait. Ez volt a szicíliai igazságszolgáltatás a maffia szerint. Ezt a gyilkosságot Cesare Mori mesélte el, egy, az északolaszországi Paviában született rendőr, akit 1904-ben neveztek ki Szicíliába. Mori tizenkét évet töltött a szigeten, ez alatt az idő alatt a törvény rettenthetetlen képviselője volt, és alaposan tanulmányozta a bűnözőket, akik ellen harcolnia kellett. Bonannóhoz hasonlóan ő is megpróbált magyarázatot találni a maffia szicíliai karrierjére. Ő is az idegen fennhatóság ellen harcoló, lovaggá eszményített rablók

legendájában vélte megtalálni a jelenség gyökerét, ámde, mint Mori mondta: Ez a jelenség idővel kivagyisággal felsallangozott, despotikus, hazug zsarnoksággá fajult, amely parazitaként rászívta magát az országra, és magához vonzotta a sziget összes bűnözőjét, olyan keretbe kényszerítve őket, amely a bűnös kezdeményezések és tevékenységek monopolizálását tekintette céljának. Ennek következtében a bűnözők és a polgárok közötti kapcsolatokban minden téren a maffia vette át az államhatalom szerepét. Mori szerint a szicíliai maffiát a század elején nem lehetett szabályosan megszervezett egyesületnek vagy csoportnak nevezni: Nincsenek ismertetőjelek, mert ezek szükségtelenek. A maffiózók részben tolvajnyelvükről, de főleg ösztönösen ismerik fel egymást. Nincsenek szabályok. Elég az omerta törvénye és a Hagyomány. Nem választanak vezéreket, mert a vezérek maguktól törnek hatalomra, és kikényszerítik, hogy uralják őket. A maffia logikája sajátos, de a maga közösségében érthető: Abból a már-már misztikus fogalomból kiindulva, hogy a bűn létezik és léteznie is kell, mivel Isten teremtette, [a maffia] nemcsak tagadja minden törvényes fellépés hatékonyságát, de… tévedésnek, felesleges erőpazarlásnak, természet elleni cselekedetnek tartja a harcot a bűn ellen… A maffiának az volt a szerepe, hogy a bűnöző és az áldozat között közvetítve mérsékelje a kárt. Nem a bűnöző megbüntetését, hanem a probléma rendezését tekintette céljának. A maffia egyik kedvenc mondása így hangzott: Lepicciotti hanno a vivere! A banditáknak is joguk van élni! Ezzel a filozófiával felvértezve a maffiózó az alábbiak szerint járt el egy bűncselekményben: ha marhát loptak, kiderítette, ki a felelős, aztán felajánlotta, hogy a jószág értékének egyharmadáért

visszaszerzi a károsult tulajdonát. Ha a károsult beleegyezett, visszakapta a marháját, a maffiózó megkapta a közvetítői díjat, amelynek egy részét kifizette a rablónak. Cserébe az illetményért biztosította a károsultat, hogy soha többé nem lopják el a jószágát. Ez persze nem volt más, mint védelmi zsarolás. Gyakran maga a maffiózó szervezte meg a marhalopást. Hát így festett a Hagyománynak az az aranykora, amelyre Giuseppe Bonanno emlékezett. A vádak szerint az ő apja is egy ilyen marhatolvaj maffiózó volt, és Giuseppe valószínűleg követte volna a családi vállalkozás élén, ha Szicília helyzete nem változik meg gyökeresen a világháború alatt és után. A háborútól megtépázott Európa exportpiacainak beszűkülése magával hozta a szicíliai tanyás gazdaságok összeomlását. Még napsütéstől sűrű borát sem adhatta el a katonaságnak, mert az ital túl szeszesnek minősült a bakák számára. A gabonát és a húst rekvirálták, kevés maradt a piacra. A férfiak besorozása meghúzta a lélekharangot a jövedelmező kisbirtokok felett. A bérek zuhantak, az élelmiszer egyre drágult. Még jobban elmérgesedett a helyzet, amikor 1918-ban tízezrével tértek vissza a katonák a háborúból. Amíg ezek a fiatal férfiak az életüket kockáztatták a csatákban, a korosabb maffiózók a zsebüket tömték. Miután a föld bérleti díja nagyon alacsony volt, haszonbérletbe vettek egy-egy darab termőföldet, gabonát termesztettek, állatot tenyésztettek, majd eladták inflációs áron, és megkeresték rajta a bérlet tízszeresét. Végül már a régi arisztokrácia földjeit vásárolták fel, még jobban gyarapítva a befolyásukat. A fiatal, leszerelt katonáknak nem sok lehetőség kínálkozott. Beálltak rablónak, marhát loptak, a polgárok életét fenyegették. Az idősebb maffiózókat sarokba szorította a bűnözésnek ez a hirtelen robbanása. Cesare Morit, aki a háborút Szicíliától távol töltötte, 1919ben visszahívták a szigetre, hogy segítsen megbirkózni a bűnözési hullámmal. Mori, akinek alapos ismeretei voltak a szicíliai bűnözésről és bűnözőkről, kemény kézzel rendet csinált. De nem csak azért jött, hogy a régi rendet – köztük a maffiózókat – védje a dühös fiatalok pusztításától. Néhány éven belül magának a maffiának üzent hadat.

*** Az első világháború sok mindent megváltoztatott Olaszországban. Nemcsak a szicíliai maffiózóknak jelentett fordulópontot, de egy dinamikus fiatalembernek is, aki Észak-Olaszországban lakott, már összeütközésbe került a törvénnyel, és akit így ír le a rendőrségi nyilvántartás. „A doviai szocialista frakció tagja: magassága 1,67 méter, alkata robusztus, haja világos gesztenyebarna, arca sápadt, homloka magas, szeme sötét, orra hajlott, szakálla sötét gesztenyebarna, szája nagy…” A rovott múltú egyént Benito Mussolininak hívták. Nem az anyagi nyereségvágy volt a bűne, hanem a politikai agitáció. Tizennyolc évesen kitüntetéssel vizsgázott, és iskolában tanított, mielőtt követte apját a forradalmi politizálásban. Szocialista gyűléseken tartott beszédeket, Svájcba utazott, ahol szocialista és anarchista körökben forgott. Külsőre maga volt a megtestesült bohém lázadó, és lelkesen vágyott forradalmat kirobbantani, de mikor általános sztrájkra szólította fel a berni munkásokat, letartóztatták és kiutasították. Így kezdődött hosszú priusza. Az első világháború súlyos dilemma elé állította a harmincegy éves Mussolinit. Az olasz szocialisták viharosan tiltakoztak a háború ellen. Mussolini lángoló szocialista volt, de ugyanakkor azt akarta tenni, ami jó a nemzetnek. „Mindenekfölött ott állt a haza – emlékezett önéletrajzában. – Láttam, hogy az internacionalizmus omladozik. Túlságosan széthúzott arcvonalon követelt lojalitást.” Mussolini érvelni kezdett a Németország és a Monarchia elleni háború mellett. Sorsfordító döntés volt. Először is kidobták a szocialista Avantitól, amelynek szerkesztője volt, és kizárták a szeretett pártból. Kevéssel később megalapította a Fascistit, az utcai közvetlen politizálás mellett elkötelezett fiatalok csoportját. A szocialista párton kívül „elevenebbnek, üdébbnek” érezhette magát. „Szabad voltam! Jobban felkészültem harcaim megharcolására, mint mikor politikai dogmák béklyói nyűgöztek.” Amikor Olaszország 1915-ben végre belépett a háborúba, Mussolini azzal vágott vissza ócsárlóinak, akik gyávának gúnyolták, hogy önként jelentkezett a bersaglierik elit alakulatához. Alapított Popolo

d’Italia címmel egy újságot is, amelynek az alpesi lövészárkokból küldött tudósításokat. Bonanno apjához hasonlóan ő is megsebesült az osztrák fronton, habár ő véletlenül: Gránátjaink egyike a mi lövészárkunkban robbant fel. Húszan voltunk ott katonaemberek. Föld és füst borított el, srapnel szaggatott meg. Négyen meghaltak… Súlyos sebek estek rajtam. Az orvosok türelme és tehetsége negyvenöt gránátszilánkot távolított el testemből. Miután Mussolini hazatért a frontról, ő és elvbarátai olyan társadalmi forrongással kerültek szembe Észak-Olaszországban, amely semmivel sem maradt el a szicíliai mögött. Mussolini viszolyogva emlékszik egy milánói napra: Láttam egy szocialista felvonulást megszámlálhatatlan vörös zászlóval, harminc rezesbandával, háborút ócsároló táblákkal… Sok gyűlést tartottak. Lármásan követeltek kegyelmet a katonaszökevényeknek. A haza feldarabolását követelték! A kiszolgált katonákat felháborította a szocialisták viselkedése. Azt szerették hallani a legkevésbé, hogy áldozatuk hiábavaló volt. Arditi és squadristi névre hallgató fegyveres csoportokba szerveződtek, és harcot indítottak a szocialisták ellen falun és városon: az irodáikat, a szerkesztőségeiket felgyújtották, a támogatóikat megverték. Sok ilyen utcai verekedő belépett Mussolini feketeingesei közé. Válaszul a szocialisták sztrájkra szólították fel a munkásságot, megbénítva az ipart és a közlekedést. A munkásokat, akik nem voltak hajlandók sztrájkolni, megtámadták, olykor meg is ölték. Vidéken a szocialisták a nagybirtokok feldarabolását és földosztást követeltek. A középosztály, a gazdag gyárosok és a földbirtokosok halálra rémültek, és kaptak minden kínálkozó segítségen. 1919-ben Mussolini és Arturo Toscanini, a híres karmester a fasiszta párt színeiben indult Milánóban a képviselő-választáson, fogadkozva, hogy véget vetnek a zavargásoknak és a politikai válságnak, amelyet a szocialisták robbantottak ki. Mivel azonban kevesen hitték el, hogy képesek lennének valóra váltani ígéreteiket, csúfos vereséget

szenvedtek a szocialistáktól, akik elsöprő többségre tettek szert a római képviselőházban. A fasiszták viszont be sem kerültek. Megalázó vereség volt ez Mussolininak, de nem volt hajlandó meghátrálni. Vívóleckéket vett, hogy kiállhasson akármelyik politikussal szemben, akit az II Popolo d’Italia éppen sértegetett. Követői az utcai harcokra készülve kézigránátokat tároltak a szerkesztőségben. Tömegével csatlakoztak hozzá az arditók, akik ugyanazt a kemény magot jelentették a feketeingeseknél, mint a volt rohamosztagosok a weimari Németország antiszocialista táborában. Mussolini így kérkedett: Ők voltak a mi rohambrigádjaink, a támadó ék, akik kezükben bombával, dölyfös halálmegvetéssel vetették magukat a harcba, és nemcsak héroszi öntudattól, de törhetetlen akarattól is acélozottan, foguk között tőrrel zengtek magasztos csatadalt! A szocialisták, a fasiszták és a többi párt között egyre jobban elvadult a harc. Feketeingesek motorkerékpáros bandái portyáztak a vidéken, megtámadták, időnként meg is ölték a szocialistákat. Azok visszavágtak, és agyonvertek minden fasisztát, akit elkaphattak. A rendőrség hajlamos volt a fasiszták mellé állni ezekben az összecsapásokban, miután gyűlölte a bolsevikokat. KözépOlaszországban végül a hadsereget is bevetették a felfegyverzett munkások ellen. Mussolini az egekben járt: Bizonyos körülmények között az erőszaknak mély erkölcsi jelentősége van. Szükségszerű volt, hogy erőszakkal, áldozattal, vérrel törjünk utat magunknak; szükségszerű volt bevezetni a rendet és a fegyelmet, amelyet a tömegek áhítottak, de lehetetlen lett volna kivívni lagymatag, rózsavizes propagandával és szavakkal, szavakkal, megint csak szavakkal, a parlamentarizmus és a zsurnalizmus csinált csataterein! A szocialisták parlamenti győzelme nem hozta meg a politikai stabilitást. Mivel a zavargások 1920-ban sem csitultak, egyre többen fordultak Mussolini feketeingesei felé abban a reményben, hogy ők

majd visszahozzák az életbe a rendet. 1921-ben a szocialisták elveszítették a mandátumaik egyharmadát, míg a fasiszták harmincnyolc képviselőt küldhették a parlamentbe. Mussolini is az új képviselők között volt. Az utcai narcok folytatódtak. Bolognában a fasiszták magát a prefektust, vagyis a központi kormány területi képviselőjét támadták meg. Ezt a posztot csak nemrég töltötték be egy irgalmatlanul kemény ember hírében álló rendőrrel, aki egyáltalán nem ijedt meg a kihívásoktól – Cesare Morival. Morinak az előző évben félbe kellett szakítania háborúját Szicíliában a bűnözés ellen. Azért hívták vissza a félszigetre, mert bebizonyította, hogy egyforma elszántsággal védi a közrendet a szocialistáktól és a nacionalistáktól. Amikor Rómában volt questore (rendőrfőnök), egy tiltakozó akció letörése néhány diák életébe került, és ezért bűnvádi eljárást indítottak ellene. Az a tevékeny embertípus volt, amelyet a fasiszták kedveltek, de az ereje kétélű kardnak bizonyult. Nem állhatta a szocialistákat, de az volt a dolga, hogy betartassa a törvényt, ennélfogva egyformán járt el fasisztákkal és szocialistákkal. Ragaszkodott ahhoz, hogy a foglalkoztatás nem függhet a pártpreferenciáktól, és kivívta a fasiszták haragját. 1922 májusában 20 000 fasiszta rohanta meg Bolognát. A tömeges erődemonstráció betetőzéseként körülfogták a városházát, és követelték Mori lemondását. A prefektus nemet mondott, és eltorlaszoltatta az ajtókat. A fasiszták lemondtak az ostromról, inkább azzal mutatták ki lenézésüket Mori iránt, hogy levizelték a városháza falát. Az ütközet után Morit felmentették bolognai állásából, és kinevezték prefektusnak a dél-olaszországi Bariba, ahol a fasiszták csekélyebb mértékben képviseltették magukat. Válaszul a fokozódó erőszakra a szocialisták általános sztrájkra szólítottak fel Észak-Olaszország nagyvárosaiban. A fasiszták brutálisan letörték a sztrájkokat. Több tízezer feketeingese támogatásával Mussolininak most már elegendő önbizalma volt, hogy egy nagyobb falatot is le akarjon nyelni. Nem Bolognát vagy Milanót, vagy Ferrarát foglalta el, hanem Rómát, az olasz kormány székhelyét.

Előtte újságjában biztosította lojalitásáról a hadsereget és a kormányt. 1922 októberében a fasiszták egész Észak-Olaszországban elfoglalták a középületeket és megszerezték a városok fennhatóságát. A hadsereg felkészült az összecsapásra, de általában meglehetős barátsággal viseltetett a közeledő fasiszták iránt. 26 000 fasiszta készen állt Róma ellen vonulni. Október 28-án Viktor Emánuel királyt felkérték, hogy hirdesse ki az ostromállapotot, amit ő a rendbontástól félve nem tett meg. Döntése kikövezte Mussolini útját a hatalom csúcsára. A király kinevezte a fasiszta vezért miniszterelnökké, és megbízta a kormányalakítással. Szicíliában a maffiózók érdeklődve olvasták az újságot, de nem sok lelkesedést éreztek új, fasiszta miniszterelnökük és kormánya iránt. Nekik is voltak gondjaik a szocialista agitátorokkal, de Szicíliában szó sem volt az északihoz fogható általános sztrájkokról és tömeges erőszakról. Szicíliában más alakot öltött a szembenállás a szocialistákkal. A gyárosok és a földesurak félrevonták egy szóra a helyi maffiózót, és a bajcsináló sztrájkvezéreket nemsokára lehetett is temetni. Előfordult, hogy egy-egy ambiciózus helyi maffiózó összeállt a szocialista földosztókkal, aminek köszönhetően nagy népszerűségre tett szert a helyi parasztság körében. Utána megegyeztek a rémült birtokossal, és visszaadták neki a földje egy részét. Ez egy másik változata volt a védelmi zsarolásnak, ezúttal vörös zászló alatt. Giuseppe Bonanno tizenhét éves volt, amikor Mussolini átvette a hatalmat, de nem volt elragadtatva tőle: Mussolini gyáva ember volt, aki megjátszotta a kemény fiút, márpedig azt hiszem, én értek valamit ehhez a témához… Egy igazi kemény fiú akkor is különbnek tudja magát a legtöbb embernél, ha éppen nem értenek egyet vele. A kamu kemény fiúból hiányzik ez a fajta magabiztosság… Mussolini csak hőbörgött. Nem volt igazán kemény fiú. Cesare Mori sem örült a hírnek. Ötvenéves volt, valószínűleg úgy látta, hogy közéleti szerepének most lett vége. A fasiszták uralma

alatt nem számíthatott előléptetésre. 1922 novemberében lemondott a hivataláról, és visszavonult Bariból Firenzébe. A következő tizennyolc hónap azzal telt, hogy első könyvét írta a szicíliai maffiáról. Tra le zagare oltre la foschi (A narancsvirágok között, a ködön át) – a szó virágos cím, jellemző arra az emberre, aki szeretett verselgetni. *** Amikor Mussolini 1922-ben átvette a hatalmat, meg akarta nyugtatni az országot, hogy nem zsarnok. Első kormányában tizenöt minisztert és államtitkárt a fasiszták, a többi tizenötöt más pártok adták. Ám abból nem engedett, hogy fogadalmához híven véget vessen a bizonytalanságnak és az erőszaknak, amely a világháború befejeződése óta mételyezte Olaszországot. 1922. november 16-án többek között ezt mondta a képviselőház előtt tartott beszédében: „Csatatérré változtathattam volna ezt a sivár, szürke csarnokot! Beszögeztethettem volna a parlament ajtóit, és létrehozhattam volna egy kizárólagos fasiszta kormányt! Ilyen dolgokat tehettem volna!” Ám egyelőre nem tette. Helyette azonnal elintézést követelő problémákkal foglalkozott: „Tartást akarunk adni a nemzetnek! – közölte. – Meg is adjuk! Csak ne áltassák magukat tegnapi, mai és holnapi ellenségeink, hogy mi nem maradunk meg a hatalomban!” Mussolini friss eréllyel óhajtott nekiugrani az országos problémák megoldásának. A hadsereg és a különböző rendfenntartó testületek, köztük a paramilitáris carabinieriké, feltétel nélkül támogatták. Feketeinges utcai verekedőit, a világháború veteránjait átszervezték nemzetbiztonsági és védelmi feladatokkal megbízott, önkéntes milíciává. Ezt a tartalék erőt be lehetett vetni mindenhol, ha Mussolini fokozott nyomatékot akart adni politikai kiáltványának. „Ahol a fasizmus fogja a kormánykereket, ott el kell tűnnie mindennek, ami törvénytelen és felforgató!” Kezdetben ez a szocialistákat és a kommunistákat jelentette, ám előbb-utóbb kiterjedt a nemzet más ellenségeire, köztük a maffiára, ahogyan Mussolini mondta a képviselőházban tartott későbbi beszédben:

Uraim, ideje, hogy bemutassam önöknek a maffiát! Ám mindenekelőtt le akarom tépni róla a költői vagy romantikus fátylakat, amelyekre ennek a rablóbandának nincsen semmiféle joga! Senki se emlegesse a maffia nemességét vagy lovagiasságát, hacsak nem akarja megsérteni egész Szicíliát! Mussolini itt a maffia legfőbb vonzerejét támadta. Tudta, hogy a szervezet a külső elnyomás elleni harccal igazolja a létezését, de azzal is tisztában volt, hogy a maffia könyörtelen bűnszövetkezetté fajult. A fasizmus színtere Észak-Olaszország volt, ahol a leghevesebb harcok folytak a szocialisták ellen. Mussolininak nagyon bizonytalan elképzelései voltak a dél érdekeiről. Ám az egész ország miniszterelnöke lévén, kötelessége volt támogatókat szerezni mindenütt. 1924 májusában Mussolini hivatalos látogatásra indult Szicíliába. Alfredo Cucco, a helyi fasiszta vezető körbekalauzolta a szigeten. Május 11-én Mussolini így szónokolt az agrigentói városháza erkélyéről: Megértem, hogy mindenkinek szüksége van valamire! Míg az utcákat jártam, vízről, visszakövetelt földről hallottam, de azt is mondták, hogy nekem kell szavatolnom a város dolgozó népének biztonságát és javait. Így hát most közlöm mindenkivel, hogy foganatosítok minden intézkedést, amellyel megvédhetem az embereket a bűntől! Tűrhetetlen, hogy néhány bűnöző tönkretehessen, nyomorba dönthessen és megalázhasson egy ilyen nagyszerű népet! A szicíliai körút közismert mozzanata szavatolta, hogy Mussolini háborúja a maffia ellen nem fog megállni a szóvirágoknál. Palermótól autóval egy óra járásra van Piana degli Albanesi kisváros, amely akkoriban híres volt a bevándorló albánok közösségéről. Cucco igen kevéssé rokonszenvezett velük, mert fasisztaellenesnek tartotta őket, de Mussolini mindenképpen meg akarta látogatni a városkát. Erős rendőri kíséret vigyázta a Ducét. A biztonsági intézkedéseket az albanesi polgármesterrel, egy Don Ciccio Cuccia nevű maffiózóval is megvitatták, akinek szabad volt beülni Mussolini mellé az autóba.

Mussolini a látogatás után vissza akart térni Palermóba. Don Cicciónak vélhetőleg a fejébe szállhatott a Ducéval közös autózás, mert rábökött a rendőri biztosításra, és azt mondta a diktátornak, hogy nincsen szüksége effajta védelemre. „Excellenciádnak semmitől sem kell félnie, amíg mellettem áll!” – mutatott a saját gégemetszőire. Don Ciccio jó hangosan beszélt, hogy mindenki hallhassa a nyilatkozatát. – „Itt egy haja szála sem, görbülhet Mussolininek, mert ő az én barátom, és a legkülönb ember a világon!” – Ez felháborító és megalázó élmény volt Mussolini számára. A szigeten az ő fasisztáinak kellett volna képviselniük a hatalmat, nem holmi Don Cicciónak. Ettől még jobban megerősödött az elhatározása, hogy leszámol a maffiával. Egy hónappal Mussolini látogatása előtt a szicíliaiak azzal fejezték ki támogatásukat az új rend iránt, hogy hatvannyolc százalékban a fasiszta jelöltekre szavaztak. A szavazatok többségét állítólag a hagyományosan konzervatív földbirtokosok korteskedték össze, de valószínűleg voltak köztük maffiózók is, akik érdemesnek látták, hogy szövetkezzenek az új, erős emberrel. Ez a szimpátia a fasiszták mellett gyorsan elpárolgott júniusban, amikor Giacomo Matteotti baloldali vezetőt meggyilkolták. Öt, autóval érkezett feketeinges elrabolta a lakása elől, agyonverte, majd elkaparta Róma határában. Mussolini rezsimje váratlanul megmutatta a sötét arcát. Akkor, és mert a sziget továbbra is úgy érezte, hogy a központi kormány mellőzi őket, és mert a maffia fellegvárának számító Nyugat-Szicília falvaiban fékezhetetlenül tombolt a bűnözés, sok szicíliai kétségbe vonta a fasizmus hatékonyságát. 1925 augusztusában a helyi választásokra készülődve Vittorio Emmanuele Orlando volt miniszterelnök vérforraló beszédet tartott Palermóban. Igazi csatakiáltás volt ez mindazokhoz, akik még hittek a Hagyományban. A szicíliai születésű Orlando egész Olaszországot bejárta a háború során, és egy asztalnál ült a négy naggyal a párizsi békekonferencián. Sokatmondó szavak voltak: Palermo népe! Ha „maffia’’ alatt a kényes becsületet értjük, a szenvedélyes dacot, amely nem hajlandó hódolni a zsarnok pimasznak,

a fennkölt szellemet, amely nem hőköl a hatalmastól, de oltalmazza a gyengét, a barátaink iránti hűséget, amely erősebb a halálnál – ha ezeket az akár túlzásig tüzesedett tulajdonságokat értjük a „maffia” alatt, akkor az örök szicíliai jellem tekint vissza ránk, én pedig boldogan jelentem ki, hogy akkor én is maffiózó vagyok! Alfredo Cuccot nyugtalanította ez a beszéd, Mussolini is nyugtalan lett tőle, mikor megbeszélték telefonon. Válaszul feketeingeseket ültettek teherautóra, akik a választás napján hazafias dalokat énekelve robogtak Palermo utcáin. Ugyanezen a napon a fasiszták összecsaptak a helyi rendőrökkel, akiket új bikacsökkel szereltek fel az alkalomra. A fasiszták nyertek a választásokon, de jó sok szavazat jutott az ellenzéknek is. A pletykák szerint főleg a maffia szavazott a kormány ellen. Mussolini vakmerő terve, hogy kigyomlálja az olasz létből a fegyelmezetlenséget, láthatólag megfeneklett Szicíliában. A Rómába hívatott Cucco emlékeztette Mussolinit a fogadalmára, hogy véget vet a szigeten a törvénytelenségnek. A találkozást követően Mussolini megbeszélést folytatott Luigi Federzoni belügyminiszterrel. Cucco és Federzoni együtt ebédelt az Ulpia étteremben, amelyből Traianus fórumának ókori romjaira láthattak. Itt beszélték meg a haditervet a maffia ellen. Kockázatos terv volt. Lehetett népszerű a maffia körein kívül álló közemberek körében, de még jobban elidegeníthette a szicíliai vezető réteget, amely a helyi választásokon már kimutatta a szembenállását. Mussolini azonban nem tűrhette tovább a helyzetet. A maffiát térdre kellett kényszeríteni. Mert, mint a Duce mondta később, ez volt a nyitánya egy nagyobb szabású keresztes hadjáratnak a szervezett bűnözés ellen, „könyörtelen harc a szicíliai maffia, a szardíniai banditák és a bűnözés kevésbé ismert formái ellen, amelyek egész vidékeket aláznak meg”. Ebéd közben Cucco és Federzoni megbeszélte, ki vezethetné a háborút a maffiózók ellen. Cucco egy korábbi palermói prefektust javasolt, de ő elérhetetlen volt. Aztán felvetődött Cesare Mori neve. Federzoni nem lelkesedett.

Előző évben Morit elszólították az íróasztal mellől, hogy birkózzon meg a nyugat-szicíliai Trapani tartományban a bűnözéssel. Nem is meglepő módon összeütközésbe került a helyi fasisztákkal, akik panaszt tettek Federzoninál. A belügyminiszter nyugdíjazni akarta Morit. Ám Cucco ragaszkodott hozzá, hogy erre a munkára nagyon tapasztalt rendőr kell. Így született meg – talán a hatóságok kedve ellenére – a döntés, hogy Morit helyezzék át Trapaniból Palermóba.

Második fejezet A megaláztatás „A szabadulás órája elérkezett! – jelentette ki Mori. – A Duce nevében és akaratából a cselekvés mezejére léptünk végre! Mivel a becsület nem engedte ebből kimaradnom, harmadszor is visszatértem Szicíliába.” Alig várta, hogy harcba szállhasson a maffiával. Majdnem két évtizedig tanulmányozta módszereiket, és most tálcán akarta felkínálni Mussolininek a maffiózók fejét. Tudta, hogy nem lesz könnyű. A hallgatásra kényszerített vidék magába zárkózott. A hatóságok azt mondták, lehetetlen fellépni a bűnözés ellen, mert az emberek nemcsak a segítséget tagadják meg tőlük, de maguk a szenvedők is inkább a gonosztevőkhöz húznak, semhogy együttműködjenek az igazságszolgáltatással. Azért tették, mert jobban féltek a maffia bosszújától és megtorlásától, mint az államtól. Ám a Duce hasznos fegyverrel ajándékozta meg Morit. Ez pedig az alkotmányossági finomkodásokkal nem terhelt célratörés volt. „A fasiszta állameszme azt jelentette – így Mori –, hogy a kormány kiemelt jelentőséget tulajdonított a maffia mint antiállam ellehetetlenítésének.” Mori szerint jól jött, hogy a fasiszták eltörölték a választási rendszert, amelynek a maffia helyi befolyásának nagy részét köszönhette. Az 1925-ös kemény palermói választást nem is követte újabb az 1929-es népszavazásig. Miniszterelnökök nem hirdethették magukat többé maffiózónak. 1925-ben és 1926-ban több merényletet kíséreltek meg Mussolini ellen, ami a Ducét még türelmetlenebbé tette az ellenzéki erőkkel szemben. 1926-ban egy angol nő az autója közvetlen közelébe férkőzve sütötte el a pisztolyát, és a lövedék horzsolta a diktátor

orrát. Ha egy centiméterrel arrébb megy, megöli. Pár hónappal később egy fiatal anarchista lőtt rá, amikor autóval jelent meg egy hivatalos eseményen. „A lövés megpörkölte a kabátomat – emlékezett Mussolini – de megint csak nem esett bajom. Ám a felbőszült tömeget nem lehetett visszatartani: sommásan végrehajtották az ítéletet a merénylőn.” Mussolini azonnal utasította a belügyminisztériumot, hogy foganatosítsanak törvényeket a rezsim védelmére. Ezek közé tartozott a független sajtó felszámolása. A fasiszta állam lépésről lépésre kiiktatta a demokrácia ismérveit, amelyeket a maffia eltorzított a maga javára. Mori elégedett volt ezzel a fordulattal. Neki ez puszta akarat kérdése volt. Mindössze tudni kellett túllépni az érzelgősségen, a paragrafusrágáson és a felelősségvállalástól való vonakodáson. Ha a szicíliai maffiózók arra használják a kiforgatott törvényeket, hogy a saját népüket tartsák vele rettegésben, akkor Morit nem tarthatja vissza a törvény betűje a harcban. Habár tiszteletben tartom a törvény szentségét, az volt és az marad a nézetem, hogy helyt kell adni a szabad kezdeményezésnek, természetesen a törvényes kereteken belül, de a törvény a vezérlő elv legyen, és ne a cselekvés gátja. Mori alárendelte a törvényt a magasabb rendű célnak. Az eredmény majd szentesíti az eszközöket. Sem agyafúrt ügyvédek, sem korrupt bírák nem állhatnak az útjába. Nem kételkedhetünk Mori becsületességében, sem abban, hogy a tisztességet fontosabbnak tartotta a törvénynél. Megvesztegethetetlen volt. Bebizonyította már a bolognai esetnél, holott az a karrierjébe került. Ám nyilvánvalóan csodálta Mussolini energiáját, ehhez pedig hozzátartozott, hogy a bűnözők elleni harcban félretegye a demokratikus és törvényes megfontolásokat. Mori úgy érezte, ezzel jó esélye lett győzni a maffia elleni háborúban. ***

Mori haditervének két frontja volt. Egyrészt nagyszabású támadást akart indítani a maffia legfeltűnőbb és legerősebb hadállásai ellen, hogy majd látványosan szemléltethesse az állam hatalmát. Másrészt meg akarta nyerni a szicíliai közemberek szívét-lelkét, ami hagyományos taktikája a felkelések elleni hadviselésnek. Be akarta vonni …a szicíliai népet az akciókba, hogy ezáltal magabiztossággal ajándékozza meg a csalódottakat és az elbátortalanítottakat… és nemcsak belülről jövő, súlyos csapást mérjen a maffiára, de éreztesse vele a környezet ellenségességét is. Kapóra jött az is, hogy Mori impozáns jelenség volt: egészséges, pirospozsgás atléta, aki tudott gyújtó beszédeket tartani népes hallgatóság előtt, jól lovagolt, jó megfigyelő és értelmes ember volt, született vezető, testben szívós, lélekben rettenthetetlen. Mori 1872-ben született az észak-olaszországi Paviában. Hétéves koráig árvaházban nevelkedett, mert szülei csak ekkor ismerték el magukénak. Talán az érzelmi biztonság vágya bírta rá, hogy katonai karrierjét feláldozva feleségül vegye Angelina Salvit, akinek az apja nem tudta letenni a kauciót. Mori a hadsereg helyett Angelina Salvit választotta, akihez élete végéig szerető hűséggel ragaszkodott. Huszonhárom éves korában bátorsági érdeméremmel tüntették ki, mert lefegyverzett egy embert, aki korábban, egy bordélyházban kitört verekedés közben megsebesített pisztollyal egy katonát. Ez az esemény fordította a rendőri hivatás felé. Első helyen végzett egy országos közbiztonsági vetélkedő 107 fős mezőnyében. Első fontosabb beosztását Ravennában kapta, de mivel megmotozott egy politikust, akinél kést gyanított, a kínos incidens után áthelyezték Szicíliába. Mori itt esett át a tűzkeresztségen. Korai pályafutásának leghíresebb haditette a küzdelem volt Paolo Grisafival, a rendőrgyilkos banditával. A zsivány sebezhetetlen hírében állt, a helyiek szentül hitték, hogy maalo, varázslat védi. Mori és egy kis csoport rendőr levadászta a rablót és bandáját.

Mori, ha kilovagolt az embereivel, mindig elegánsan öltözött, úgy, ahogy az ő állásához illett. Keménygallérjához nyakkendőt kötött, jól szabott kabátjának mellényzsebéből ropogósra vasalt zsebkendő fehérlett, lovaglócsizmát, széles karimájú kalapot viselt, és kedvenc Winchester ismétlőpuskáját vitte magával. Mori és csapata beszorította a banditákat egy sciaccai kis, fehér házba. Hajnali fél háromkor vad tűzharc robbant ki. A rendőrség megszórta a házat ólommal. A banditák matracokat állítottak fel az erkélyen, amelynek védelméből pontosabban lőhettek a rendőrökre. A lövöldözés még hajnalban is tartott, és odavonzotta a helyieket. Néhány további sortűz után Mori hallotta, amint a banditák azt ordítják, hogy megadják magukat. Először ügyet sem vetett rájuk, de az ordítások egyre kétségbeesettebbek lettek. A rendőrség végül bevonult a házba, ahol kisebb fegyvertárat talált: Mausereket, pisztolyokat, egy nagy láda lőszert. Akkor hát miért adta meg magát Grisafi? Rám nézett, és nem válaszolt [mondta Mori]. Abban a pillanatban annak az embernek a szemében, aki annyi vért ontott és rettegést keltett az utóbbi tizenkét évben, megláttam a vágóhídra vezetett bika rémületét. Az ehhez hasonló látványos letartóztatások igen hasznos hírnévvel ajándékozták meg a Palermóba érkező Morit 1925-ben. Mulattatta, hogy a szicíliaiak „szőrös szívű embernek” nevezik. Mások nemes egyszerűséggel „vadállatnak” titulálták. Hadjáratának első frontján azzal kezdte a nagyszabású célpont nagyszabású letámadását, hogy tartományközi rendőrséget hozott létre, amelynek tagjait a sziget minden részéből toborozták. Helyi elfogultságoktól mentes, fokozottan mozgékony testületet akart létrehozni, amely a helyi rendőrség bevonása nélkül is lecsaphatott a bűnözőkre. Első számú feladata az volt, hogy pontos adatokat gyűjtsön a legnagyobb bandákról, a második, hogy elsöprő fölénnyel kényszerítse őket megadásra. Annak érdekében, hogy könnyebben mozoghassanak a lakosság körében, Mori utasította embereit, hogy

tisztességesen viselkedjenek, és tartsák tiszteletben a helyi szokásokat. A bűnözők helyváltoztatásának megnehezítésére megkövetelte, hogy minden útlevélben és személyi igazolványban legyen fénykép. *** Az akció nyitányához Mori a madoniei maffiát szemelte ki. A Madonie egy hegylánc a sziget északi szélén, Messina és Palermo között. Harminc éve a banditákkal szövetséges maffiózók uralkodtak benne, államot hozva létre az államon belül. Rátelepedtek a helyi kormányzatra, a gazdálkodásra, gyakorlatilag az élet minden területére. Felfegyverzett, lovas bandák cirkáltak a vidéken, kíméletlen tagliét, adót szedve a parasztoktól. Szicília minden bűnözője a madonieit tartotta a legsikeresebb és leghatalmasabb maffiának. Ha Mori ezt meg tudja törni, megnyílik előtte a sziget. Felderítésétől megtudta, hogy a térségben körülbelül 130 „közkatona” található, akik három bandához tartoznak. A bandákat Nicolo Andaloro, a Ferrarello fivérek, Giuseppe és Nicolo, és a Dino fivérek, Giovanni és Carmelo vezették, csupa jómódú ember, akiknek saját házaik és földjeik voltak. A támadás Gangi hegyi falura összpontosult, amelynek épületeit magából a sziklából faragták. A bandavezéreknek olyan házaik voltak Gangiban, amelyeket különleges rejtekhelyek egészítettek ki, és a hegyoldalt keresztül-kasul átszelő aknák vezettek titkos kijáratokhoz. Mori nehéz munkára számított, mert a faluról nem volt részletes alaprajza. Mori 1925-1926 telét választotta Gangi lerohanására. Emberei lovon bejárták a Madoniét, nem azért, hogy összecsapjanak a bűnözőkkel, hanem hogy figyelmeztessék őket a jelenlétükre, és ilyen módon egyre szűkülő területre szorították őket. Mori kis hadserege tartományközi rendőrökből, carabinierikből, és palermói önkéntes milicistákból állt. Pár nappal később Mori szorított egy kicsit a hurkon Gangi körül. Kezdetben a banditák nem reagáltak: azt hitték, nem őket akarják elfogni, ez csak egy újabb erődemonstráció a helyi lakosok megnyugtatására. Kényelmesen megültek a házaikban, és nagy traktákat csaptak a szomszédjaiktól összerabolt ételből. Mori ekkor

ráuszította hadát a maffia barátainak tanyáira és birtokaira. Rendőrei elfoglalták az épületeket, és a maguk embereit állították őrségbe a Gangiból kivezető ösvényeken és utakon. Addigra a bűnözők tudták, hogy ez több holmi szabványos akciónál, de már késő volt a szökéshez, így a falun belül bújtak el a falakba vagy a padló alá vájt rejtekhelyekre. Mori erre számított. „Miközben várakoztunk – írja visszaemlékezéseiben –, úgy eltűntek a falu bendőjében, mintha egy hatalmas szivacs szívta volna be őket.” Egy rendőrnek jutott a hálátlan feladat, hogy a faluban járőrözzön, ő tájékoztatta a prefektust a bandavezérek eltűnéséről. Január elején Mori körülzáratta embereivel Gangit. Minden készen állt a tűzharchoz, ám Mori nem akart vértanúkat csinálni a maffiózókból. Meg akarta alázni őket. Táviratot küldött Gangi polgármesterének: „Felszólítom az illetékességi területén tartózkodó latitantikat [rebelliseket], hogy tizenkét órán belül adják fel magukat. A határidő lejárta után rendkívüli intézkedéseket foganatosítok.” Egy kikiáltó végigjárta a falu kihalt utcáit, és kihirdette az ultimátumot. Ezután Mori elküldte embereit a banditák házába, hogy dübörögjenek ide-oda a búvóhelyek fölött, de ne rángassák elő a maffiózókat a vackukból. Még egy megaláztatást tartogatott nekik. Összetereltette a jószágukat, levágatta őket, majd a húst eladta bagóért a kiszipolyozott falusiaknak. Azok az emberek, akik valaha pökhendien illegették magukat Gangi utcáin, most lapítottak, mint a patkányok. Hol voltak a fegyvereik? Mori élvezte kínos helyzetüket: Az emberek kezdték kinevetni a rettenetes banditákat, akik, noha bőviben voltak a lőszernek és a fegyvereknek, valaha kitüntették magukat a vérontásban és a rendőrséggel való összecsapásokban, most elbújtak, mint egér a lyukban. Még akkor se merték kidugni az orrukat, amikor a tulajdon vagyonuk pusztult! Állítólag nemcsak a csordákat foglalták le Mori emberei, de az asszonyokat és a gyerekeket is túszul fogták. A vasprefektus ezt nem említi, amikor Gangiról ír, de más ostromokra emlékezve beismeri, hogy a bűnözők családtagjait – férfiakat, asszonyokat, gyerekeket –

teherautóval fuvarozták el a helységekből, amíg a maffiózók meg nem adták magukat. Tudván, hogy elfuserálták a lehetőséget egy hősies, fegyveres ellenállásra, a lapító banditák úgy érezték, nincs választásuk azon kívül, hogy megadják magukat – és sorra előbújtak a csapóajtók alól. Az egyik, rosszullétet mímelve, kiszökött egy titkos járaton a hegyekbe, ám a felbátorodott falusiak önként vállalták, hogy levadásszák, és a maffiózó megadta magát. A megalázás ólomsúllyal nehezedett a banditákra. Egyik vezérük, Giuseppe Ferrarello felakasztotta magát, mihelyt bekerült a börtönbe. Mori látványos győzelme a madoniei maffia fölött nem maradt következmények nélkül. A sziget más banditái feladták magukat a prefektusnak. Az ujjongó Mussolini gratuláló táviratot küldött Morinak 1926. január 6-án: A fasizmus, amely oly sok sebtől meggyógyította Olaszországot, szükség esetén tűzzel és tüzes vassal égeti ki Szicíliából a bűn kelevényét! Ezentúl néhány száz bűnöző nem nyomhat el, nem zsarolhat, nem rabolhat ki, nem szennyezhet be ötmillió dolgos és hazafias szicíliait! Miután Mussolini rámondta az áment, most már a helyi fasiszták is csatlakoztak Mori diadalához, és felvonultak üdvözlésére a palermói Teatro Massimóban. Beszédében a vasprefektus többek között ezt mondta: A most kezdődött offenzívát könyörtelenül végrehajtjuk, és senkire sem leszünk tekintettel! Azoknak, akik a másik oldalon állnak, annyit üzenek kevés és komoly szóval: ne ringassák magukat abban a hasztalan illúzióban, hogy ez csak egy fuvallat, mert pusztító orkán kerekedik belőle, és az gyökeret-ágat elsodor… Ennélfogva semmi sem marad nektek, ti boldogtalanok a másik táborban, csak a könyörtelen választás, amely elé utoljára állítalak benneteket: jóvátétel a tisztességes munka által, vagy halál.

E boldogtalanok egyike a másik táborban Giuseppe Bonanno volt, egy New York-i maffiacsalád leendő feje, aki most úgy érezhette, hogy őt is elkapta a fasiszta orkán. *** Most, hogy apja után az anyja is meghalt, és Stefano „bácsi” idejét lekötötte saját klánjának védelme, Giuseppe Bonannónak döntenie kellett a sorsáról. Castellammare del Golfo szülötte lévén, a tengeren kereste a kiutat. Úgy döntött, hogy hajóskapitány lesz, és beiratkozott Trapaniban a tengerészeti iskolába. Másodéves korában áthelyezték Palermóba. Tetszett neki a nagyváros szabadsága, élvezettel hajkurászta a nőket, és mutogatta magát a tengerészkadétok hófehér egyenruhájában. 1924-ben, amikor tizenkilenc esztendősen éppen elkezdte a harmadik évet az iskolán, összeütközésbe került a fasisztákkal. Palermóban mindent elleptek a Mussolini-képek. Bonanno láthatta, hogyan hatol be a hétköznapok minden területére a totalitárius rendszer. Az iskolában a hallgatóktól elvárták, hogy minden reggel egy fasiszta dalt énekeljenek. Azt mondták nekik, hogy lojalitásuk bizonyítására be kell lépniük a fasiszta pártba, és fekete inget kell viselniük a fehér helyett. Bonanno utálta az egészet. Csatlakozott más diákokhoz, akik ugyancsak tiltakoztak. Az iskola vezetősége fel volt háborodva, amikor ezek a hallgatók továbbra sem voltak hajlandók letenni a fehér inget. Kicsapással fenyegettek meg mindenkit, aki nem öltözik át feketébe. Ezek után csupán hét hallgató makacsolta meg magát, köztük Bonanno és unokatestvére, Peter Magaddino, Stefano bácsi unokaöccse. Bonanno nem hibáztatta a többieket, amiért azoknak fontosabb volt a karrier. Őt és unokatestvérét három hónapra felfüggesztették, és visszaküldték Castellammaréba. Belátták, hogy ha a tengerészkarriert megtagadták tőlük, nem tehetnek mást, mint hogy követik családjuk hagyományait, ám a fasiszták ezt az utat is kezdték eltorlaszolni. Bonanno így emlékezik: Szicília prefektusa Cesar [sic] Mori volt, aki azt állította, hogy a „mafioso” hagyomány miatt a sziget lakossága megragadt a

feudalizmus iszapjában. Mori úgy beszélt, mint egy modern szociológus, de mikor emberekre kellett vadászni, akkor ugyanolyan jól végezte a munkáját, mint egy középkori főinkvizítor. A helyi újságokban Bonanno levadászott és bebörtönzött maffiózók százairól olvashatott. „Állampolgári jogaik legteljesebb mellőzésével fogták perbe és ítélték el őket!” – jegyezte meg Bonanno az irónia legteljesebb mellőzésével. Úgy látta, neki nincs jövője Szicíliában. Unokatestvére egyetértett vele. Eldöntötték, hogy Amerikában kezdenek új életet, ahova Tunisz és Franciaország érintésével akartak utazni. Mivel nem volt amerikai vízumuk, Le Havre-ból Havannába hajóztak, és onnan egy kis halászhajóval mentek tovább a floridai Tampába. Mivel mindenképpen el akartak érni New Yorkba, felszálltak egy jacksonville-i vonatra. Ezzel ki is fogyott a szerencséjük: a határőrök elkapták és rács mögé dugták őket. Bonanno telefonált az anyja fivérének, aki Brooklynban lakott. A nagybácsi telefonált egy másik rokonnak, Stephen Magaddinónak, aki Buffalóban lakott, de ugyancsak Castellammaréból származott. Három nappal később a rokonok lefizettek fejenként ezer-ezer dollárt a két i ú határsértőért, és kiszabadították őket a börtönből. A kapu előtt két ember várt rájuk. Az egyik Willie Moretti volt, üzlettársa annak a Joe Főnöknek, aki a húszas évek közepén a legnagyobb potentátnak számított a New York-i alvilágban. Moretti később Lucky Luciano családjához csatlakozott. Moretti az amerikai szabadság első napjának örömére két prostituáltat rendelt a jövevényeknek egy hotelbe. Igaza volt Stefano bácsinak: fontos, hogy a férfiembernek legyenek barátai! Giuseppe Bonannóból így lett Joe Bonanno. *** A gangi győzelmet újabb razziák – retate – követték. Mori sorra fogatta le a banditákat és maffiózókat, arcul csapva a szicíliai hagyományt. Ettől az omerta törvénye is fellazult; jöttek Morihoz és embereihez a parasztok, és beszámoltak „bosszulatlanul maradt gyilkosságokról, névtelen bánatokról, rettentő veszteségekről,

zsarolásokról, zaklatásokról, igazságtalanságról, iszonyatos lidércnyomásokról”. Mindezt feljegyezték, és félretették a tárgyalásokra. A madoniei területen több mint 150 embert tartóztattak le a gyilkosságtól a zsaroláson és az útonálláson át a marhalopásig terjedő bűnökért, és nemcsak a kis bűnözőket, de a nagyokat is. Elvitték a mistrettai körzet maffiafőnökét, és vele kilencven levelet, amelyek alapján fel lehetett göngyölíteni a hálózatát. A levelek bebizonyították, hogy a maffia úgy viselkedett, mint egy törvényszék, és elítélte azokat a garázda bűnözőket, akik nem voltak hajlandók adót fizetni nekik. A letartóztatási hullámban Mori szívesen lefogatott mindenféle olyan gyanús egzisztenciát is, akikről nagyon jól tudta, hogy bizonyítékok hiányában esetleg nem lesznek perbe foghatók, de velük is csökkent, még ha átmenetileg is, a bűnözők száma a vidéken. Megtörtént, hogy öt faluból háromszáznál is több embert vittek el. Mindez betakarítás idején történt, amikor a parasztokat fokozottan fenyegette a veszély, hogy a maffiózók szekérszám rabolják el a gabonájukat, vagy százasával hajtják el az állataikat. Egyesek azt állították, hogy a gyanúsítottakból kínzással csikarták ki a vallomást, ami nem meglepő, ismerve a fasiszták brutális természetét, de kevés közvetlen bizonyíték van erre. Úgy hírlett, Mori újra bevezette a cassetta alkalmazását. Ez egy deszkaláda volt, amelybe a foglyot belekötözték, míg megkorbácsolták. Kezét és lábát a láda oldalához drótozták [állította Michele Pantaleone szocialista újságíró], majd leöntötték a szerencsétlent sós vízzel, és megkorbácsolták. Az ütések így fájdalmasabbak, de nem hagynak nyomot. Aztán kitépték a haját meg a körmét, megperzselték a sarkát. Áramütéseket kapott, összepréselték a nemi szervét, időről időre tölcsért dugtak a szájába, és addig töltötték bele a sós vizet, míg fel nem püffedt a gyomra. Ám Morinak még vallomásokra sem volt szüksége. Megalkotta a bűnszövetkezet vádját, így még azzal sem kellett fáradoznia, hogy a

konkrét bűnöket bizonyítékkal támasszák alá. A kétes hír elég volt a letartóztatáshoz. Morinak az volt a célja, hogy feltámassza az állam hatalmát és tekintélyét. Nem érdekelte, hány ember akad a hálójába. Sok elítélt bűnözőt a szicíliai part mentén sorakozó börtönszigetekre száműztek. Mori jutalma az volt, hogy elnyerte a vidéki lakosság rokonszenvét, akik úgy hívták, hogy prefetto contadino, a parasztprefektus. A kapcsolat megszilárdítására Mori meghonosította azt a szokást, hogy bátorsági érdeméremmel tüntessék ki a civileket, akik közvetlenül felléptek a bűnözők ellen. Sok szicíliai fizetett az életével azért, mert adatokat szolgáltatott Morinak és a rendőrségnek. Egyszer Mori meglátogatta Palermo közelében Misilmeri városkát, ahol egy Mariano Da Caro nevű fiatalember szembefordult a maffiával, és az életével fizetett a bátorságáért. Néhány diák el merte mondani Da Caro halálának történetét, de a többi misilmeri lakos hallgatott, mert nem akarták kihívni maguk ellen a maffia haragját. Mori emléktáblát akart állítani Mariano Da Caro tiszteletére, és a tábla leleplezését azzal ünnepelte, hogy hangversenyt rendezett a város főterén. A misilmeriek először vonakodtak közeledni a templomhoz, de mikor bealkonyult, és a zongorista játszani kezdett, a sokaság fölengedett, és lelkesen megtapsolta a fellépő művészt. Néhány városi attól félt, hogy a követ azonnal megcsonkítják a helyi bűnözők, de mihelyt közelebbről megnézték a táblát, ezt olvasták rajta: a memoria – ad onore – a monito. Mit jelent a monito1? – kérdezte valaki. Azt jelenti: Ca cu tocca ca ci sata a testa”2 – magyarázta neki egy másik ember. Mori örült annak, amit hallott. Ezek szerint jobban félnek tőle, mint a maffiától. Gazdasági téren még két csapást mért a maffiára. Új billogozási módszert vezetett be, amelynél a gazdák a tulajdonjogukat igazoló hivatalos okmányt kaptak. Ez feltűnően csökkentette a marhalopásokat, viszont felmérgesítette a biztosítótársaságokat, amelyek szépen kerestek a gyakori lopásokon.

Ugyancsak támadást intézett Mori az ellen a széles körben elterjedt zsarolási mód ellen, amikor a maffia szinte ingyen kibérelt egy darab földet a nagybirtokosoktól. Ez tulajdonképpen erőszakos földosztás volt. A maffiózók a haszonbérletüket óriási nyereséggel adták tovább a parasztoknak. Mori a rendőrség és a mezőgazdasági bizottság bevonásával keresztülvitte, hogy a bérleti díj megfeleljen a föld értékének. Egy hálás földbirtokos mesélte Morinak, hogy a birtoka, amelyet harminc esztendeig évi 4000 lírára értékeltek, most már 60 000 lírát jövedelmez. A vidéken mindenki jól járt, viszont a maffia elveszítette egy fontos jövedelemforrását. A Banco di Siciliánál is érzékelték a különbséget. A mezőgazdasági kölcsönök összege, amely 1924-ben 61 millió líra volt, 1928-ban 154 millióra emelkedett. Mori, hogy még jobban megnyirbálja a maffia hatalmát, létrehozott egy 1300 fős, irreguláris egységet fegyveres, lovas önkéntesekből, akik szükség esetén a rendőrség segítségére siethettek. Ezt a csapatot a földbirtokosok fegyveres mezőőreiből, az úgynevezett campierékből toborozta. Egyenruhájuk térdnadrágból, lovaglócsizmából, kabátból és sapkából, coppolából állt. Mori egy Roccapalumba melletti réten eskette fel őket. Az önkéntesek mennydörgő hangon fogadták meg, hogy szolgálni fogják a királyt és az államot, de nem a maffiát. Ha kitüntették magukat földművelő bajtársaik védelmében, Mori egy gomblyukban viselhető, apró rézkitűzővel jutalmazta őket, amely kukoricacsövet ábrázolt két keresztbe tett puska között. Az egyik ünnepségen megkérdezte az egyik kitüntetettet, nem bánja-e, hogy viselnie kell a jelvényt. – Mert mindig viselned kell ám! Mit szólsz majd, ha valaki azt mondja rád, hogy sbirro3? A campiere vállat vont: – Hát akkor majd le kell lőnöm! – Bravó! – mondta Mori. Úgy tűnt, csakugyan meghódította a szicíliaiak szívét-lelkét. *** Mori diadalainak leírásánál nem árt meghallgatni a kívülálló szemtanút. Charlotte Gower amerikai antropológushallgató volt, aki 1928-ban érkezett Szicíliába, hogy egy jellegzetes paraszti közösséget

kutasson. Útja egybeesett Mori keresztes hadjáratának utolsó felvonásával. Charlotte Gowernek nehéz útja volt Miloccáig, a nyugat-szicíliai faluig. Se vasút, se főút nem vezetett oda, az utazónak gyalog vagy öszvérháton kellett közlekednie a rögös csapásokon. A faluban nem volt villany, így kiesett a modern világból. Ez éppen megfelelt Charlotte Gowernek, aki egy teljes évig tanulta a chicagói Fiatal Kutatók Illinoisi Intézetében a nyugat-szicíliai dialektust, és tudta, hogy ezen a helyen kapja a leghitelesebb képet a régi szicíliai szokásokról. Kényes téma volt ez, mert a 20. század első évtizedében sok ezer szicíliai hagyta el a szigetet az amerikai jobb élet reményében – Chicago olasz bevándorlóinak felét a szicíliaiak tették ki –, és fontos volt megértetni az amerikai kormánnyal, hogy a bevándorlók milyen kultúrából érkeztek Cower feljegyezte: Amerika vonzása erős, akik arról álmodnak, meggazdagodhatnak, vásárolhatnak, és attól életét.

főleg a [miloccai] fiatalabb parasztok között, hogy a megszokottnál könnyebb munkából a vagyonukkal hazatérhetnek, földet fogva élhetik a köztiszteletben álló birtokosok

Nem volt még egy része a világnak, amely ennyire csábította volna a szicíliaiakat. Hogy miként látták azt, ami kívül esett a falujukon, arra legyen elég annyit mondani, hogy mindenkit, aki nem volt katolikus, állampolgárságra vagy felekezetre való tekintet nélkül töröknek hívtak. A Palermóba érkező Charlotte Gower először is kapott egy ajánlólevelet Cesare Mori prefektustól. Mori nem sok jót mondott a faluról, de a levele biztosította, hogy az elöljáró elszállásolja a falusi bábaasszonynál a diáklányt, aki tizennyolc hónapot töltött Miloccában. Komor helyen terült el Milocca. „Nyár végén – írta Charlotte – a vidék sárgásfehérre ég, és helyenként hatalmas mészkőkitüremlések

láthatók… Nem kert, hanem holdbéli táj, és a vonatból nézve lakatlannak tűnik.” Milocca közelében volt egy nagy kénbánya, de a helyiek nem ott dolgoztak, hanem a kemény földből csikarták ki a megélhetésüket. Gabonát, lóbabot, olajbogyót, szőlőt, mandulát termesztettek. Főtt tésztát ettek üres paradicsommártással, nagy néha kecskét vágtak. Közvetlenül a világháború után Miloccára is ugyanúgy kiterjedt a szociális forrongás, mint Olaszország többi részére. 1920-ban parasztok százai elfoglalták a távol lévő földesurak birtokát. A helyi közösségek harcba szálltak velük a birtokok visszafoglalására, és a zavargás akkor ült csak el, amikor a miloccaiaknak engedélyezték, hogy birtokba vegyék az elfoglalt földek egy részét. A szocialista lázadókat Don Toto Angilella vezette, egy gazdag kereskedő, aki haragban volt a helyi arisztokráciával. Egy ügyvéd, Angilella üzlettársa még tovább ment. Kikiáltotta a Milocca Független Szocialista Államot, és vörös zászlót tűzött ki a községházára. A kis köztársaság tizenkét órát élt meg, mely idő után megérkeztek a carabinierik, és deportálták a jogászt. Mikor jöttek a fasiszták, Don Angilella behízelegte magát a feketeingeseknél, és jutalmul 1927-ben megkapta a helyi biztos állását. Posztját arra használta, hogy bebörtönöztesse a helyi rivális frakció egyik vezetőjét, akit azzal gyanúsított, hogy maffiózó. De még Mori prefektus előtt hajbókolni sem volt elég. Az elszigetelt Milocca kedvenc menedéke volt a banditáknak. Gower tisztán érezte, hogy a maffia jelen van a faluban. Megfigyelte, hogy a közemberek nagyon félnek. Olyan időszak volt, amikor az asszony nem tudhatta, épségben hazatér-e a férje a mezőről, vagy a tulajdon kapájával verik agyon azok, akik ellopják az öszvéreit… Azok, akiknek nagyobb távolságra kellett utazni, mindig csoportosan mentek, vagy rendőri őrizetet kértek, de még az sem jelentett biztonságot, mert az egyik utazót például meggyilkolták, noha fegyveres őrt fogadott. A törvénytisztelő polgárok nem merték kockáztatni, hogy kiessenek a maffiózók kegyéből. Úgyszólván

mindenki, aki nagyobb birtokkal rendelkezett, arra kényszerült, hogy szívességeket tegyen a maffiának. Háborúja kezdetén Mori a maffia nagyobb erődjeire összpontosított, de 1928 elején a bűnözés kisebb fészkeit is végiggereblyézte, Már akkor kifejezésre juttatta ellenszenvét Milocca iránt, amikor Gower ajánlólevélért fordult hozzá, most pedig a tettek mezejére lépett a kapott intormáció alapján. A feljelentés egy bandita anyjától jött, akinek a fiát megölték valamilyen vitában. A gyászoló asszony bevádolta Miloccát. Gower szemtanúja volt a razziának: A rendőrség éjszaka, nagy erőkkel érkezett, és rögtön elkezdte a letartóztatásokat. Néhány gyanúsítottnak a támadás váratlansága ellenére is sikerült elszöknie, viszont helyettük lefogták a családjukat. Ha a szökevény erre sem tért vissza, elkobozták minden jószágát… Senki sem érezte magát biztonságban. A szánalom keveredett a félelemmel, szánalom a szerencsétlen állatok, a férfi nélkül maradt családok, a letartóztatott férfiak, sőt még a rendőrök iránt is, akiknek megfelelő készletek híján a rémült falusiaktól kellett kenyeret koldulniuk. Körülbelül száz miloccait tartóztattak le. Mivel Gower Moritól hozott ajánlólevelet, a falusiak azt hitték róla, van némi befolyása a prefektusnál, és jól bántak vele abban a reményben, hogy segíthet kieszközölni a foglyok szabadon bocsátását. A falu gyászba borult. Az ünnepeket nem ülték meg a szokott lelkesedéssel. Sok bebörtönzött maffiózó felesége ínségre jutott, és a falu etette őket ingyen. Ám azt Gowernek is be kellett ismernie, hogy a bűnözés csaknem teljesen megszűnt. Noha a helyiek siratták a férfiak elvesztését, paradox módon mégis mindig dicsérték a kormányt, amiért a letartóztatásokkal felszámolja a bűnözést. Bár azt is figyelembe kell venni, hogy Gower mögött ott sejlett Mori árnyéka, és senki se volt olyan bolond, hogy előtte szidja a prefektust. Talán jobban megismerhető az igazság az alábbi szavakból, amelyek a népszavazás idején hangzottak el. Az országos népszavazást a fasiszták tartották 1929-ben, hogy bizonyítsák, mennyire támogatják

a tömegek a rendszert. Ekkor hallotta Gower az egyik miloccaitól: „Úgy fogunk szavazni, ahogy mondják, de csak az Isten tudja, mi van a szívünkben.” A vasprefektus térdre kényszeríthette a maffiát, de most jóval nagyobb kihívással került szembe, mert bíróság elé kellett állítania őket, és még Mori sem szavatolhatta, hogy a szicíliaiak a gyanakvás évszázadai után meg fognak bízni a kívülről jött igazságszolgáltatásban.

Harmadik fejezet Ketrecben Sokáig tartott, amíg bíróság elé állították a maffia gyanúsítottjainak százait. Az is felmerült, hogy jobb lenne Szicílián kívül tartani a tárgyalást, mert így elkerülhetnék a bírák szükségszerű megfélemlítését. Ám Cesare Mori prefektus ragaszkodott hozzá, hogy szicíliai legyen a bíróság. Azzal érvelt, hogy még nagyobb diadal lesz a szicíliaiaknak, ha azt tapasztalják, hogy félelem nélkül ítélhetnek a bűnözők felett. A palermói liberális főügyészt felváltották a keményebb és szókimondóbb Luigi Giampietróval, aki így adta meg a tárgyalásokhoz a hangot: „Az emberséget gyengeségnek tartják, a bűnöző elpimaszodik tőle.” Elsőnek a madoniei banditák kerültek a bíróság elé. A tárgyalóterem egyik oldalát 50 méter hosszan leválasztották vasráccsal, a mögé rekesztették őket. A vádlottakat négy ketrecbe zárták [írta a londoni Times tudósítója]. Minden korcsoport és mindkét nem képviselőit láthattuk közöttük: öregeket, akik iszonyú bűnökben eltelt életet tudhattak maguk mögött, hetyke fiatalokat. Öltözékük változatos volt, de valamennyien sapkát viseltek, amelyet a maffiózók láthatólag előnyben részesítenek a kalappal szemben. Voltak közöttük a villadorói orvoshoz hasonlóan jómódú emberek, míg mások a szegénység bélyegét hordozták. Egy régi templomot alakítottak át bírósággá Termini Imeresében, a Madonie és Palermo között félúton található kikötővárosban. A tárgyalásra majdnem két évvel a bűnözők befogása után került sor; közben két főkolompos meg is halt a börtönben. Egyikük Giuseppe Ferrarello volt, aki öngyilkos lett. De azért maradt elég alvilági figura, hogy életben tartsa a világsajtó érdeklődését, például Giuseppa Salvo,

Andaloróék anyja. A londoni Times csak mint Gangi királynéját emlegette, a New York Times ezt írta róla: A véres sarjak anyja… Hatvankét éves, a haja hófehér, de még mindig keménykötésű, fürge mozgású, egyenes, mint a nád, és viselkedése nem nélkülöz egyfajta méltóságot. Ám baljós nézésétől és örökös gonosz vigyorra húzott szájától meghűl a szemlélő ereiben a vér. Giuseppa világéletében zsiványok között élt. Először az apja, majd a férje, végül az idősebbik fia volt a gangi banda vezére. Ha velük lovagolt, ő is férfiruhát viselt. Könnyen osztogatott halálos ítéleteket, gyakran ő szabta meg az elraboltak váltságdíját. „Lányokat kényszerített, hogy a bandája tagjaihoz menjenek feleségül – tette hozzá a londoni Times –, beavatkozott a parasztok vitáiba, és a döntései ellen nem volt fellebbezés.” Pietro Albanese volt a másik bűnöző, aki magára vonta a közfigyelmet, részben annak a fényképnek köszönhetően, amely kézről kézre járt a tárgyalóteremben. A képen Albanese büszkén ült a nyeregben, banditához illő töltényövvel és puskával. Albanese váltig tagadta az igazságot, azt mondta, a fotó egy mulatságon készült a tanyán, ahol dolgozott. Azt állította, hogy kölcsön kellett kérnie a lovat és a puskát, a ruha meg nem volt több jelmeznél. A bűncselekmények skálája a gyilkosságtól a lopáson és a marhatolvajláson át a zsarolásig terjedt. A legtöbb vádlott tagadta a bűnszövetkezetben való részvételt, ami Mori hasznos gumiparagrafusa volt a maffiózók számára. Néhányan beismerték bűneiket, de a maffiózóhagyományhoz híven erősködtek, hogy csak a rajtuk esett sérelmet torolták meg. A bíróság megismerhetett néhány módszert, amelyekkel a maffia rátelepedett a vidékre. Az egyik az volt, hogy a földbirtokos nyakára ültettek egy maffiatagot mint intézőt 15 000 lírás évi fizetésért, ami irreálisan felduzzasztott összeg volt. Felolvastak a bíróságon egy fenyegető levelet: Nekünk, banditáknak, jogunk van a földesurakból élni. Ha nem teljesíti a kötelességét, megbüntetjük. Felesleges közölnünk, kihez kell

fordulnia, ha meg akar menekülni a tönkremenéstől. Meg fogja találni a bizalmas embereinket, vagy forduljon valakihez ebben a körzetben. Ha a földesúr elengedett a füle mellett egy ilyen felszólítást, meg is gyilkolhatták. A tárgyalás hatalmas munkát jelentett: több mint 300 terhelő tanút kellett meghallgatni. Ám Mori és Mussolini nem akarta, hogy az eljárás a végtelenségig elhúzódjon. A fasiszta igazságszolgáltatás gyors igazságszolgáltatás, mondták, tehát fasisztább ütemre van szükség. Alig három hónap múlva ítéletet hirdettek. Gyakorlatilag mind a 147 vádlottat elítélték bűnszövetkezetben való részvételért. Hét főkolompost életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, további nyolcat 30 évre, Giuseppa Salvo 25 évet kapott, egyik lánya ugyanannyit, a fennmaradó vádlottak többsége 5-10 évet. Csak nyolcat mentettek fel. Ez kiváló eredmény volt Morinak. Mindenki láthatta a fasiszta igazságszolgáltatást. A sajtó csatlakozott az ünnepléshez. Mussolini lapja, az Il Popolo d’Italia kijelentette, hogy a maffia végzetes döfést kapott. „Mussolini rá mert rontani a szörnyre a barlangjában, és sikeresen megfojtotta!” – írta a londoni Times. „Mussolini impozáns teljesítménye, hogy meg tudta törni a maffia gerincét – írta a New York Times. – Mussolini miniszterelnök győzelmét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Szicíliában lehetett megtartani a tárgyalást.” Mori nyert, mikor arra játszott, hogy a szicíliai nép képes lesz ítélni a maffia felett. A New York Times megdicsérte érte: Mori palermói prefektus, aki megtörte a szicíliai maffia gerincét… szabadítóként és supermanként fog bevonulni a történelembe… Morinak az élre kellett állnia, vállalva a folyamatos veszélyt, hogy ő legyen minden késelő vagy robbantó gyilkos célpontja. Módszere, amely jól kifejezte a prefektus lelkierejét és elszántságát, az volt, hogy mindig a fejre célzott. Arnaldo Cortesi újságíró ennél is tovább ment. Mori legenda lett, írta, olyasvalaki, aki ellen fölösleges küzdeni. Egy banda állítólag

elsáncolta magát egy házban, és visszavert minden támadást. Mori vakmerően odament a házhoz, megdöngette az ajtót, és azt kiáltotta a bentieknek, hogy adják meg magukat. „Hát te meg ki vagy?” – kérdezték a banditák. „Mori!” – felelte a prefektus. A maffiózók szó nélkül megadták magukat, annyira hittek benne, hogy hasztalanul harcolnának Mori ellen. Szicíliában kezdtek feltünedezni bombasztikus költemények, amelyek Mussolinit és a maffia elleni harcot magasztalták. A zöme névtelen volt, de az egyiket Salvatore Romano jegyzette. Két versszak talán elég lesz a heroikus stílus szemléltetésére: Áldott a fascio, amelyet megalkottál, S áldott légy te, aki alkotód. Te, ki minden bűnözést kiiktattál, Nincs tolvaj, lator, gengszter ma már. Az is helyes, hogy parancsodra Tőkést tanítanak móresra. Zabola került a tolvajra, Nincs is a vidéken tivornya. Mi, olaszok nem győzzük dicsérni A nagy dolgokat, amelyeket tett Mussolini. Igaz, hogy van lakat, rács és korlát, De erre meg is van az ok, ó, polgárság! Mert helytelen, ha nincs kötelesség, De a jóért munkálkodni tisztesség, Miközben Mussolini vezet, Kit minden engedelmes olasz követ. A rács és lakat emlegetésének ma mintha ironikus felhangja lenne. Egy másik névtelen költemény Mori prefektusnak állít emléket: A prefektus parancsára A törvény jól ki lett találva. Adja a passzust a prefektus, Bele fényképet csinál a fotográfus,

Hogy a gyanúsat felismerhessék. Mert nem táncol, de vigyázzban áll az egér, Ha a karmos macska hazatér. 1927 és 1929 között még tizenöt nagy perre került sor. Maffiózók és a velük összejátszó banditák százait ítélték börtönbüntetésre. Ha a bizonyíték túl gyengének bizonyult még egy fasiszta törvényszék számára is, vagy a tanúk visszavonták a vallomásukat, akkor Mori közbelépett, és a confino büntetést javasolta, amelynek értelmében a gyanúsítottat száműzték valamelyik kopár szigetre Szicília partjainál. Maffiaellenes háborújáról szóló beszámolójának végén Mori prefektus büszkén sorolja a számokat. Palermo tartományban 1922ben 223 gyilkosságot követtek el, 1928-ban csak 5-öt. 1922-ben 246 rablás volt, 1928-ban csak 14. 1922-ben 51 tömeges marhalopásra került sor, 1928-ban csak 6-ra. Mori úgy látta, hogy a szicíliai maffiát legyőzték. A Duce bebizonyította, hogy a fasiszta állam még a maffiánál is erősebb. *** Miközben Mori a szicíliai maffia ellen viselt hadat, a helyi fasiszták Mori ellen harcoltak. Alfredo Cucco, a szicíliai feketeingesek vezére azt állította, személyesen küzdött azért, hogy Morit nevezzék ki Palermo prefektusává. Csakhogy Mori hatáskörét kibővítették, a kormány teljhatalmat adott neki a sziget rendőrsége fölött, és rendeletalkotási joggal is felruházta Ez alaposan megnyirbálta Cucco befolyását, aki azt remélte, hogy valamennyire irányíthatja Morit, és megtarthatja helyét a sziget vezető rétegén belül. Cucco először hangosan dicsérte Morit és kampányát a helyi újságokban, de mikor a madoniei razziánál a helyi családok tőle kértek segítséget, lobbizni kezdett a prefektus eltávolításáért. Rosszabbul nem is időzíthetett volna. Madonie nagy sikert jelentett a római fasisztáknak, Luigi Federzoni belügyminiszter közölte Cuccóval, hogy a kormány nem óhajtja leváltani Morit. Cucco megmaradt a kételkedő szerepében. Így ír a La Fiamma 1926. januári számában:

Valami nyugtalanít minket, nevezetesen az, hogy a gerillaharc akkor is folytatódhat, ha véget ért a háború; hogy miután a bűn hadseregeit megsemmisítették, még mindig megmaradhat, ha csak részben is, a vezérkar, és obskúrus, alattomos manőverekkel fertőzheti Szicília erkölcsi és anyagi erejét. Az ilyen megjegyzések nem használtak Morinak. Kapcsolata Cuccóval fokozatosan romlott az 1926-os évben. Cucco politikai szövetségeseit a maffia cinkosainak bélyegezték. Válaszul Cucco feketeingeseket küldött tüntetni a prefektus irodája elé, ízetlenül visszhangozva a bolognai eseményeket. Mori dühöngött, de a két ember egyelőre mímelte, hogy egységük töretlen. Közösen járták be a szigetet, sőt még hivatalos fotográfiákat is cseréltek egymással. Úgy tűnik, a kulisszák mögött Mori kaphatott egy titkos figyelmeztetést, hogy Cucco rendszeresen küldözgeti az egyik New York-i kapcsolatának az újságcikkeket, amelyek lerántják a leplet a prefektus brutális módszereiről a maffia elleni harcban. Ez már sok volt Morinak. 1927 elején a palermói fasiszta pártot feloszlatták, Cuccot kizárták. Hivatalosan korrupcióval vádolták, vagyis hogy segített volna egyik barátjának megúszni a katonaságot. Cucco próbálkozott a visszavágással, de Mussolinit túlságosan lenyűgözték Mori eredményei ahhoz, hogy változtasson a politikai vendetta eredményén. Cucco távozott, Mori maradt. Mussolini 1927. május 20-án tartott képviselőházi beszédében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ő Morit támogatja: Időről időre fülembe jutnak kételkedő hangok, amelyek olyasmiket pedzegetnek, hogy túl messzire megyünk Szicíliában, hogy kíméletlenül bánunk egy egész régióval, szégyenbélyeget sütünk a legnemesebb hagyományokat hordozó szigetre. Mélységes megvetéssel utasítom vissza ezeket a célozgatásokat, amelyek csakis rossz hírű személyektől származhatnak. Ez az elítélő befejezés Cuccónak és támogatóinak szólt. Cucco bukása után Mori még két évig élvezte Mussolini feltétlen támogatását, de ez sem tarthatott örökké. Ellenségei gyülekeztek, és a

Duce rájuk is figyelt. Antonio Di Giorgio a világháború többszörösen kitüntetett hőse volt, aki hadseregeket vezérelt akkor, amikor Mussolini és Giuseppe Bonanno apja közkatona volt az olasz fronton. A háború után politikával kezdett foglalkozni, és hadügyminiszter lett. Mikor kiesett a fasiszta kormány kegyeiből, 1926-ban visszatért szicíliai szülőhazájába, és az ottani katonaság parancsnoka lett. Di Giorgio támogatta Mori hadjáratát a maffia ellen, és azt mondta Mussolininak, hogy jól tette, amikor megszabadult Cuccótól. Ám 1928 elejére megváltozott a véleménye, és közölte a Ducéval, hogy szerinte a prefektus elveszítette az arányérzékét. A hivatalos adatok 11 000 letartóztatást tartottak számon, és ezt még Mussolini is túlzásnak tartotta. „Az áldozatokat az úgynevezett retate során együtt fogták le a bűnösökkel, kizárólag azért, mert valaha kapcsolatban álltak egymással” – írta a tábornok. Ez elviselhetetlen terhet rótt az igazságszolgáltatásra, és túl sok téves ítélethez vezetett. Ahol az ártatlanokat is megbüntetik a bűnösök mellett, ott, Mori állításaival ellentétben, széles tömegek ábrándulnak ki a törvényből. Az államot az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti a tiszteletet, amelyet több évig tartó, kemény munkával szerzett: A megbilincselt emberek hosszú sorai, akiket teherautókon, vonatokon és állomásokon látni, az esőben várakozó asszonyok és gyermekek vigasztalan tömege a börtönök és a bíróságok előtt, kiváló alkalmat ad becsmérlő megjegyzésekre és a gyűlölet propagandájára. * Mussolini, aki mesterien értett a tömegtájékoztatáshoz és a közhangulathoz, nagyon komolyan vette ezt a jelentést. Vélhetőleg úgy látta, hogy keveset nyerhet, viszont sokat veszíthet Mori kampányának folytatásával. Megkapta a kívánt szalagcímeket, főleg a nemzetközi sajtóban, amelyek mind azt harsogták, hogy ő erősebb a maffiánál. Talán eljött az ideje, hogy befejezzék a fasiszta revüt. Mori ismerte Di Giorgio nézeteit, és tájékoztatták a carabinierik elégedetlenségéről, de volt annyira magabiztos, hogy tárgyalás helyett

megtámadja Di Giorgiót, és leleplezze kapcsolatait a mistrettai maffiával. Di Giorgio fivére egy ottani maffiacsaládba házasodott be. Mussolini a bizonyíték láttán úgy érezte, elárulták. Felkérte a tábornokot, hogy fogadjon el egy Szicílián kívüli állomáshelyet. Erre Di Giorgio nem volt hajlandó, inkább lemondott a rangjáról. Állítólag felelősségre vonta Morit Palermóban, és arcul ütötte a vasprefektust. Szinte hihetetlen módon a prefektus túlélte ezt a legsúlyosabb támadást is a pozíciója ellen, de a napjai meg voltak számlálva. Belátta, hogy Mussolinit elfárasztotta az ő kampánya a maffia ellen, és tudomásul vette, hogy munkája véget ért. A fasiszta kormány, miután hatalmas csapást mért a maffiára, most azzal akarta fenntartani a népszerűségét, hogy a sziget gazdasági élete felé fordult. Közmunkákba, útépítésbe, mocsarak lecsapolásába, a mezőgazdaság és a turizmus fejlesztésébe akarta fektetni a rendőrség költségvetéséből átcsoportosított pénzt. Ezt a profilváltást a maga módján Mori is támogatta, amikor meglátogatta a falvakat, és kitüntette a legsikeresebb gazdákat. Hivatalos látogatásoknál gyakran otthagyta az autóját, és lovon vonult be a faluba. Szeretett parasztprefektus lenni. *** Mussolinit a nemzetközi fórumokon továbbra is dicsérték a maffia fölött aratott győzelemért. Különösen lelkes híve volt az amerikai Richard Washburn Child, egykori olasz nagykövet. Ő találta ki 1928ban, hogy a diktátor mesélje el életének történetét az angol nyelvű közönségnek. Child a fasiszta vezér számos életrajzát olvasta, ámde, mondta a Ducénak, semmi sem vehetné fel a versenyt egy olyan könyvvel, amelyet ő maga ír. Mussolini az asztalára támaszkodott, és meghökkenten nézte a diplomatát. „Én írjam?” – kérdezte. Nincs neki annyi fölösleges ideje. Ám Child tovább erősködött, és megmutatta a papírokat, amelyekre felírta a lehetséges fejezetcímeket. „Jól van – mondta Mussolini angolul. – Megteszem.” A fasiszta vezér lediktálta az életrajzát, majd megmutatta a gépelt kéziratot Childnak. „Mennyire szabad megszerkesztenem?” – kérdezte a diplomata.

„Amennyire akarja – felelte Mussolini. – Maga ismeri Olaszországot, megérti a fasizmust, engem pedig ugyanolyan tisztán lát, mint akárki.” Child tehát bemutatta Mussolinit a világ angolul beszélő részének: Előbb ismertem, semhogy a nagyvilág Olaszországon kívül hallott volna róla. Ismertem az előtt és az után, hogy a nyeregbe pattant, ismertem azokban a napokban, amikor úgyszólván egymaga takarította ki Olaszországból a káosz hordalékát… Vállalja a felelősséget mindenért – a fegyelemért, a cenzúráért, minden intézkedésért, amelyek elnyomónak, kegyetlennek tűnhetnének, ha nem lenne ennyire égető szükség a vaskézre… Spártai ember, és mai világunknak talán spártaiakra is van szüksége, főleg arra a típusra, amely szívén viseli fajtája hatalmának és boldogságának előmozdítását. Külföldön sokfelé szigorú, de jótékony zsarnokságnak látták a fasizmust, amely akár a megfelelő válasz is lehet a politikai bizonytalanságra, a szervezett bűnözésre, a feltörekvő szocializmusra. A fasizmus távolról se volt még az a nemzetközi ősgonosz, amellyé a harmincas évek közepén és később lett. 1928 végén Mussolini azzal fejezte ki háláját Morinak, hogy szenátorrá tette a vasprefektust. Ám Morinak még egy feladatot el kellett végeznie fasiszta patrónusának megbízásából. 1929 márciusában népszavazást tartottak, amely azt volt hivatva megmutatni a világnak, hogy még ha a fasizmus felszámolta is a demokráciát, az olaszok többsége nagyon elégedett az új rendszerrel. Mori legjobb képességei szerint buzdította az embereket, hogy menjenek minél többen szavazni. Egyértelműen közölte, hogy minden „nem” szavazat árulásnak számít, és ő majd megnézi a választási listákon, hogy ki esett a megingás bűnébe. Charlotte Gower megfigyelhette Miloccában, milyen volt igazából a választás: A fasiszták fel-alá vonultak, hogy felkeltsék az érdeklődést. A választás napján csoportba állították az embereket, majd a szavazóhelyekre masíroztatták őket. Minden miloccai hazafias kötelességének minősült

a szavazás, hogy a falu látványosan kifejezésre juttathassa háláját a fasizmus jótetteiért. A szavazatszámlálás pontosan azzal az eredménnyel zárult, amelyet Mori és Mussolini akart. Palermóban a lakosság 92 százaléka szavazott a fasisztákra, vidéken ez az arány még magasabb volt, elérte a 96 százalékot is. Mori sikeresen váltotta fel az egyik rémuralmat a másikkal. Fogadja őszinte szívből jövő dicséretemet és gratulációmat azért, amit az utóbbi négy évben elért Palermóban és Szicíliában. Ezek az évek eltörülhetetlenül fölvésettek a szigetek legnemesebbikének erkölcsi, politikai és társadalmi újjászületésének történetébe! Mori ötvenhét éves volt. Csalódást okozott neki, hogy ilyen kurtánfurcsán eltávolítják a hatalomból, de nemigen lepődhetett meg. A fasiszta gépezet újabb győzelmek felé törtetett. Mori minden keserűség nélkül ír 1932-ben megjelent visszaemlékezéseiben: kizárólag dicsérő szavakat mond a Ducéról és szerepéről a maffia elleni hadjáratban. Könyve, amelyet a szokott virágos stílusban írt, rossz kritikákat kapott Olaszországban, de sokkal nagyobb sikert aratott, amikor 1933-ban megjelent Orlo Williams szárazabb, izgalmasabb fordításában. Morit kirendelték az Isztriai-félszigetre, az utak, a csatornák építését, a mocsarak lecsapolását felügyelte. Szabad idejében verselgetett. Gyerekei nem voltak, de továbbra is boldog házasságban élt a feleségével, akit viharos élete bajtársának nevezett, és mindig az íróasztalán tartotta a képét. Morit a 33 éves Umberto Albini követte a prefektusságban. Az aranyi ú Albini azzal mutatkozott be, hogy csinos hidroplánnal érkezett Palermóba. Beszüntette a retate gyakorlatát, de továbbfejlesztette a confinót, azaz a Szicília melletti börtönszigetekre deportáltatta a maffiagyanús személyeket. A harmincas években ez volt a leghatékonyabb fegyver a maffiózók ellen. Százakat iktattak ki akár ötéves időszakokra.

Még két tömegper volt 1931-ben és 1932-ben. Az utóbbiban, amelyre Agrigentóban került sor, 244 férfit és nőt ítéltek összesen 1200 év börtönre. A Mori-féle retate továbbra is hatékonynak számított olasz rendőri körökben; mi sem bizonyítja jobban, mint az az 1934-ben összefogdosott 400 bűnöző, akik évekig rettegésben tartották Calabriát védelmi zsarolásaikkal, pénzt és állatokat követelve. A feltételezés szerint olyan maffiózók lehettek, akik megúszták Mori tisztogatásait. „A rendőrség azt hiszi, hogy a banda számos tagja az egykori szicíliai maffiához tartozott – írta az egyik újság és az után szöktek meg a szigetről, hogy Cesare Mori palermói prefektus kiirtotta a banditizmust.” A szalagcímek ellenére Szicíliában megmaradt a bűnözés. Mori sok levelet kapott, amelyekben kérték, hogy jöjjön vissza és tegyen rendet. Ám ezek csak amolyan kiskaliberű bűnök voltak. Úgy látszik, a fasizmus sikerrel váltotta fel az egyik rémuralmat a másikkal. Noha tovább élt a korrupció és a protekcionizmus, a maffia nem páváskodhatott a korábbi időkre jellemző nyíltsággal Ebből elsősorban a nagybirtokosoknak lett haszna, akik biztonságban tudhatták magukat, nem kellett többé átengedniük a földjüket a maffia közvetítőinek. Mindenesetre a köznép, Charlotte Gower feljegyzéseiből ítélve, csak színlelhette a lojalitást a fasiszták iránt. Miloccában azt érzékelte a húszas évek végén, hogy az emberek továbbra sem azonosulnak a félszigettel. A szigetiek elsősorban szicíliaiak, nem olaszok: Az állam egyetlen képviselője, akivel a szicíliai paraszt találkozik, a katonai rendőr. Az átlagos szicíliai nem bízik bennük, mert kellemetlen eseményekkel kapcsolja össze őket. Mikor egy visszavonult rendőr lett Milocca elöljárója, a falusiak egyáltalán nem rokonszenveztek dicséretes erőfeszítéseivel, amelyekkel fel akarta számolni a rablásokat a környéken. Az elöljárót végül meggyilkolták. Noha Mussolini nagyszabású tervekkel akart új életet lehelni a szicíliai gazdasági életbe, a szigetet továbbra is megmételyezte a szegénység és a munkanélküliség. A parasztokat tönkretette a

gazdasági válság, mert a beszűkült exportpiac nem tudta felvenni az olajbogyót, a szőlőt és a citromot. Seregestül vándoroltak el a nagyvárosokba, például Palermóba, és a nyomortelepeken vegetáltak. A helyi sajtó hatékony fasiszta cenzúrája biztosította, hogy még csak ne is jellemezhessék a „maffia” szóval a harmincas évek szicíliai bűnözését, de ez nem azt jelentette, hogy a maffia eltűnt. Szó sincs róla. Amikor a kulcsfigurák visszatértek a deportálásból, feltámasztották a hálózatukat, de feltűnés nélkül tevékenykedtek. A szicíliai maffia illegalitásba vonult, és ott is maradt, amíg a fasiszták voltak hatalmon. Ez pedig szöges ellentétben állt az Egyesült Államokba bevándorolt szicíliaiak bűnöző életmódjával. Amerikában a maffia gengszterei voltak az új antihősök, az újságok és ponyvaregények szereplői, akiket még csak ezután tesznek igazán hírhedtté a New York utcáin dúló nyílt harcok.

Negyedik fejezet Fasiszták New Yorkban Nyári reggel volt 1925-ben. A New Yorkból való, 24 éves Lino Balatie és a newarki, 34 éves Lapolto Petilo gyűlésre készült menni a newarki Springfield sugárúton lévő Laurel Gardensbe. Balatie és Petilo az Észak-amerikai Fasiszta Liga tagja volt. Ezen a délelőttön 32 éves új vezetőjükkel, Ignazio Thaon di Revel gróffal kellett találkozniuk. Di Revel energikus fiatalember volt, aki kitűnő kapcsolatokkal rendelkezett otthon, Olaszországban, de jelenleg tőzsdei ügynököléssel foglalkozott a Wall Streeten. Legutóbbi gyűlésük nagyon jól sikerült. Volt ott néhány antifasiszta is, de a fasisztáknak jó szónokaik voltak, akik sok ingadozó olaszamerikait rábeszéltek a csatlakozásra. Most is hasonló eredményben bizakodtak. Ám amikor negyvenen beléptek a csarnokba, ott egészen más hangulat fogadta őket. Az antifasiszták fegyveresen érkeztek, és rögtön rárontottak a fasisztákra, amiről így számol be a New York Herald Tribüne: „Ott jönnek!” – harsant az ordítás, és mire a fasiszták a csarnok közepére értek, félszáz szocialista üldözte őket, egyesek fegyverrel a kézben. A csarnokban tartózkodó összes ember felpattant, és a helyiség közepére igyekezett. A felek egymásnak estek, késsel, borotvával, bottal, pisztollyal. Többsaroknyira elhallatszott a küzdők alkalmi pisztolylövésekkel tagolt ordítása. A grófnak sikerült ép bőrrel megszöknie. Harcoló emberei védőgyűrűt vontak köréje. Mire a rendőrség befutott hat járőrkocsival, a közönség zöme elszelelt, csak a sebesülteket és a halomba dobált fegyvereket hagyták

hátra. A rendőrség letartóztatta, akit talált. Többségük a Fasiszta Liga tagjának vallotta magát. Azt állították, hogy rögtön rajtuk ütöttek, ahogy betették a lábukat az épületbe. Balatie és Petilo is a hat súlyos sérült közé tartozott, akiket kórházba szállítottak. Mindkettő szúrt sebeket kapott. Benito Mussolini neve felforrósította az indulatokat a keleti part olasz-amerikai közösségében. Még a legtapasztaltabb kommentátorok leghiggadtabban induló vitája is erőszakba fulladhatott. 1928. március 11. estéjén fasiszták és antifasiszták gyülekeztek Manhattanben, a Nyugati 42. utcában található Selwyn moziban, hogy meghallgassák két avatott elemző fejtegetését Benito Mussolini érdemeiről. A vitaindító dr. Vincenzo Nitti, egy hajdani olasz miniszterelnök fia elítélte a Ducét, amiért felfüggesztette Olaszországban a politikai szabadságjogokat. „Mussolini harcias beszédei ugyanolyan hatással vannak Európa békéjére, mint a német császár kardcsörtetése a világháború előtt” – mondta Nitti. A hallgatóság többségét alkotó, a karzaton ülő fasiszták pisszegtek, amikor Nitti leült. Utána Samuel S. McClure amerikai kiadótulajdonos következett, aki az olasz diktátor mellett tört lándzsát. Most tért haza egy másfél éves olaszországi útról, és nagyon imponált neki a fasiszta állam. „Mussolini megoldotta a demokrácia problémáját – mondta McClure. – Dicséret illeti, amiért felszámolta a maffiát, és száz év óta a legfantasztikusabb módszert fejlesztette ki, amellyel valóban működőképessé tette a demokráciát.” Kiadóhoz képest legalábbis meglepő módon McClure magasztalta a Ducét, amiért „udvari szócsővé” alakította a sajtót. „Ez talán a legcsodálatosabb minden teljesítménye között!” Majd sort kerített a leghíresebb Mussolini-közhelyre: egyetlenegyszer sem tapasztalta, hogy késne a vonat, ami arra utalt, hogy „a vasutasok is elégedettek”. A dolgozó ember biztonságban érzi magát Olaszországban és boldog, fejezte be McClure. Ez a kijelentés harsány hahotára fakasztotta a földszint első soraiban ülő antifasisztákat. A fasiszták dühös „Patria!” ordítással válaszoltak.

Midőn dr. Nitti felállt, hogy cáfolja McClure kijelentéseit, a fasiszták lehurrogták. Hazugnak nevezték, azt firtatták, mennyit fizettek neki a ma esti felszólalásáért. A karzaton ökölharc tört ki. Egy ember át akart vetődni a széksorok közötti folyosón, hogy nekiessen ellenségeinek, ám barátai visszarántották, és kicipelték a moziból. McClure-t messze rokonszenvesebbnek találta a közönség. Mikor vége lett a vitának, a vállukon vitték ki a 42. utcára a fasiszta indulókat énekelő, lelkes feketeingesek. McClure a kalapjával integetett a moziba érkező, meghökkent embereknek. Mussolini rendkívül népszerűnek bizonyult a keleti parton. Ő szerepelt az összes címlapon, mikor a New York Timesnak adott interjúban így szurkálta az amerikai demokráciát: A demokrácia azoknak az országoknak a fényűzése, amelyek a jelenben és a jövőben is gazdag erőforrásokkal rendelkeznek. Az Egyesült Államokban azért működik jól a sok tekintetben inkább látszólagos, mint valóságos demokrácia, mert az ország mérhetetlen gazdagsága ellensúlyozza az energiák szétforgácsolását, ami az én szememben a demokráciák velejárója. Olaszország viszont szegény ország, mondta Mussolini, így nem engedheti meg magának energiái szétforgácsolását. Egy szegény országban örökös harc az élet, éppen azért az országot a lehető leghatékonyabban meg kell szervezni, mint egy milíciát, amely egyetlen vesztes csatát sem engedhet meg magának, és feltétel nélkül alá kell rendelni a kormány teljhatalmának. Nem mentegetőzött az olaszok százezrei miatt, akik kivándoroltak az országából. Arra számított, hogy amint megvalósítja grandiózus terveit, még többen távoznak Amerikába. *** Kihasználva az amerikaiak érdeklődését Mussolini iránt, a feketeingesek létrehozták az Észak-amerikai Fasiszta Ligát. Mussolininak már 1921-ben lelkes támogatói voltak New Yorkban, akik meg akarták szervezni Amerikában a saját fasiszta csoportjaikat.

Az alapító tagok zöme Amerikában dolgozó, olasz háborús veterán volt. A fasiszta vezetők gyakran emlegették ezeket a sejteket úgy, mint az ő amerikai gyarmataikat. Gelasio Caetani, Mussolini első nagykövete az Egyesült Államokban, nem nézte jó szemmel ezeket a korai erőfeszítéseket. Tudta, hogy a Duce jó kapcsolatra törekszik az Egyesült Államok kormányával a kölcsönök miatt és a bevándorlási szigorú kvóta enyhítésének reményében, és nem akarja, hogy az amerikai fasiszták kedvezőtlen képet alakítsanak ki a mozgalmukról. Sajnos [jelentette Caetani Mussolininak], gyarmatainkon gyakran a kevésbé értékes elemek a legtevékenyebbek, akik a nyilvános szereplést is vállalják a nemes ügyek előmozdításáért. Caetani azt akarta, hogy az amerikai fasiszta csoportok ne lépjék túl a jótékonysági tevékenység kereteit, és ne vegyenek részt olyan eseményekben, amelyeket az Egyesült Államok fenyegetésként értelmezhet. Ezért Mussolini áldásával megalapította New Yorkban a Fascio Centrale névre hallgató, hivatalos fasiszta mozgalmat. A Fascio Centralét Umberto Menicucci pisai szabó, jelenleg philadelphiai lakos, egykori ardito, világháborús rohamosztagos és Dino Bigongiari, a Columbia Egyetem adjunktusa vezette. Menicucci elbírt a háborús veteránokkal, Bigongiari a megfelelően kulturált arcot mutatta az angolszász vezető rétegnek. A Fascio Centralénak, amelynek a Keleti 14. utca 220. szám alatt volt a főhadiszállása, 800 tagja volt, valamint harminc alapszervezete az Egyesült Államokban, többek között Chicagóban és Detroitban. Caetani azt remélte, ha megfegyelmezi a fasisztákat, ezzel békés szándékáról biztosítja az amerikai kormányt. Csakhogy az amerikai sajtó továbbra is tálalta a hajmeresztő sztorikat a feketeinges mozgalom fenyegetőbb arcáról. Az amerikaiakat még az utcai verekedéseknél is jobban nyugtalanította a fasiszta ideológia. William Green, az Amerikai Munkásszövetség elnöke éles szavakkal illette Mussolinit, kijelentve, hogy mozgalma ugyanolyan

veszélyes, mint a kommunizmus. Aggályait egy levélbe foglalta, amelyet elküldött a szövetség ötmillió tagjának: Nem elégedve meg a diktátori hatalommal Olaszországban, átnyúlt a fasizmus csápjaival más országokba is. Mondása, miszerint „az olasz az hetedíziglen olasz marad”, megakadályozza, hogy az olasz bevándorlók felvegyék az amerikai állampolgárságot. Meg kell maradniuk a fasiszta olasz állam polgárainak. Ha olyan szervezetbe lépnek be, amelynek célja ellentétes a fasizmuséval, olaszországi tulajdonukat elkobozzák. Ebben az országban szervezetek alakultak azzal a céllal, hogy visszariasszák az olasz bevándorlókat az amerikai állampolgárság felvételétől… A fasizmusnak és a kommunizmusnak egyforma tépőfoga van, és ugyanazzal a méreggel akarják bomlasztani nemzetünk politikai életét. A bíráló újságcikkek sokaságából – „A világuralomra törekvő fasiszták lerohanják az Egyesült Államokat!”, rikoltotta a New York Herald. Tribune – Caetani megértette, hogy vesztésre áll a szavak háborújában. Azt tanácsolta Mussolininak, hogy oszlassa fel a Fascio Centralét. Ebben támogatta az Egyesült Államok római nagykövete, Richard Washburn Child is, mondván hogy idegen politikai szervezetek jelenléte Amerikában talán nem feltétlenül üdvös hatású. Sok fasiszta nagyon megharagudott Caetanira, amiért a hivatalos körök nem támogatják a mozgalmukat. Figyelmen kívül hagyva a nagykövet diplomáciai erőfeszítéseit, Menicucci és Bigongiari kijelentette, hogy New York utcáin fognak megvívni a radikálisokkal, vagyis a szocialistákkal, akik között Carlo Tresca volt a leghangosabb. Tresca máris hírneves szocialista agitátornak számított, aki számos sztrájkot támogatott Pennsylvania, Massachusetts és New York államban. Minnesotában, ahol a sztrájkoló bányászokat buzdította, hajszál híján úszta meg a lincselést. Később letelepedett a New York-i Greenwich Village-ben, ahol vezéregyéniségnek tartották. „Tresca azzal büszkélkedhet, hogy ebben az országban már harminchétszer ült börtönben az eszméiért! – írta egy rokonszenvező

helyi lap, a Greenwich Villager. – Carlo Tresca szereti Amerikát. Fiatalnak, vakmerőnek, gyönyörűnek, fejedelminek találja, amelynek lezser nagyszerűsége egyszerűen varázslatos!” „Ez a nekem való csatatér! – jelentette ki Tresca. – Szeretem és gyűlölöm! Azért harcolok, hogy mindenkit boldoggá tegyek!” Caetanit nem tette boldoggá. Tresca újságja, az Il Martello (A kalapács) folyamatosan bírálta a fasisztákat, és Olaszország legaljasabb árulójának nevezte Mussolinit. A nagykövet Trescában látta az amerikai fasizmus legfőbb ellenségét, és közbenjárt az amerikai igazságügyi minisztériumnál, hogy tiltassák be az Il Martellót. 1925-ben sikerült Trescát egy évre börtönbe juttatni trágárságért, de olyan közfelháborodás kerekedett, hogy Tresca már négy hónap múlva kiszabadult. 1926-ban a fasiszták sikertelenül próbálták felrobbantani egy antifasiszta nagygyűlésen. Tresca még évekig volt szálka a fasiszták szemében, amíg a maffia be nem avatkozott, de ez már egy másik történet. Salvatore Cotillo, New York állam szenátora valamilyen kompromisszumos megoldással próbálta enyhíteni az amerikai fasiszták és antifasiszták közötti feszültséget. Ahogy 1923 márciusában mondta: Az olasz származású amerikai polgár legnagyobb gondja jelenleg nem a fasizmus, hanem az amerikanizálodás. A 200 000 főt egyesítő Itália Fiainak Rendje, amelynek csak New York államban 40 000 tagja van, magára vállalta ezt a nagy feladatot… Caetani nagykövet arra buzdította az olaszokat, hogy legyenek amerikai polgárok, továbbá ismételten hangsúlyozta, hogy nem szabad összekeverni az olasz politikát az amerikaival. Meg kell értetnie az amerikai fasisztákkal, hogy Amerika nem veszi hasznukat… Ügyének előmozdítására Cotillo még abban az évben elkísérte Caetanit Rómába, hogy találkozzék Mussolinival. Sokakhoz hasonlóan rá is mély hatást tett a diktátor, akit a végén „a legmagasabb rendű, parancsoló elemi erőnek” nevezett. „Amint visszatérek Amerikába, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne

közönséges banditizmusnak… hanem hazafias hévtől fűtött, erős és törvényes rendszernek tartsák a fasizmust.” Az Amerikába hazatért Cotillót meginterjúvolta Carlo Tresca, aki a szövegösszefüggésből kiragadva idézte, hogy a szenátor „banditizmusnak” nevezte a fasizmust. Mussolini felháborodott, és visszavonta a Szent Móric-keresztet, amellyel már majdnem kitüntette Cotillót. A szenátor azt felelte, hogy Tresca tévesen idézte őt, aki továbbra is „a legnagyobb csodálattal viseltetik” az olaszországi fasizmus iránt, ámde „hasonló szervezetnek vagy egyletnek nincsen helye Amerikában”. Cotillo soha többé nem menekülhetett a fasiszták és antifasiszták dühödt kereszttüzéből. Már beválasztották New York állam Legfelsőbb Bíróságába, de még mindig védekeznie kellett. Amikor Edward East, a Harvard professzora „az itáliai lakosság szennyes üledékének” nevezte az olasz bevándorlókat, Cotillo azzal vágott vissza: „Felelőtlen és ellenséges gondolkodásra vallanak az olyan megjegyzések, hogy »Olaszország jól is teszi, ha kivágja magából« a déli lakosságot, »mint egy rákos daganatot«, mert a déliek »lusták és ostobák«”, majd rámutatott, hogy az olasz bevándorlók segítségével épültek meg New York felhőkarcolói és a földalatti vasút. De Cotillo nem győzhetett. Ahhoz már túlságosan felforrósodtak az indulatok. Az Amerika Fiainak Rendje New York-i alapszervezetének vezetője alig egy hónapja ítélte el Cotillót azért, mert a rend „fasisztának kikiáltott politikáját támadva a kommunisták parancsait teljesíti”. Caetani, akit az elhallgattatásuk miatt dühöngő amerikai fasiszták folyamatosan piszkoltak, ugyancsak nem győzhetett. 1924 októberében feladta a küzdelmet, és lemondott nagyköveti állásáról. 1925 júliusában az amerikai fasiszták szervezete új nevet kapott, Észak-amerikai Fasiszta Liga lett belőle. Támogatóinak száma egyenletesen nőtt, 7000 tagja és 70 alapszervezete volt az Egyesült Államokban. Az Észak-amerikai Fasiszta Liga elnökévé Ignazio Thaon di Revelt nevezték ki. Az i ú arisztokrata világfi egykor a filmiparban dolgozott, de újabban az amerikai kapitalizmusból óhajtott

tapasztalatokat szerezni egy brókerház értékpapírosztályának alkalmazottjaként. Elég komolynak tűnt ahhoz, hogy javíthasson a New York-i feketeingesek reputációján, ám szinte az első perctől kicsúszott a kezéből az irányítás. Egyik erőszakos cselekmény követte a másikat. Di Revel vezette a negyven fasisztát, amikor a Laurel Gardensben kitört a verekedés. A gróf azt állította, hogy a küzdelem során őt is hátba döfték. Csak egy hónapja történt, hogy Staten Islanden, a függetlenség napján egy fasiszta banda összecsapott az antifasisztákkal Rosebankben, a Garibaldi-emlékműnél. Először Carlo Tresca szónokolt szocialista támogatóinak, aztán Itália Fiaira került sort. A rendőrség annyit engedélyezett a 350 fasisztának, hogy elmasírozhatnak az emlékmű előtt, de nem állhatnak meg. Ekkor egy vörös ruhába öltözött asszony odarohant a fasisztákhoz, és ordítani kezdett velük. A fasiszták rázendítettek egy indulóra, az antifasiszták kifütyülték őket. Hogy mi következett, arról a New York Times számolt be: Záporoztak az üvegpalackok meg a kövek, a rendőrség erősítést hívott. Teljes húsz percig tartott a tömegverekedés. A rendőrök derekasan dolgoztatták a gumibotot, majd elterelték a fasisztákat a tompkinsville-i vonathoz, amely elvitte őket a manhattani komphoz. Letartóztattak hét fasisztát, akik közül ketten állítólag újságpapírba göngyölt bunkósbottal voltak fölfegyverkezve. Néhány rendőr szerint megütötték őket valamiféle fegyverrel; az egyik letartóztatott azt mondta, hogy ez csak lovaglópálca, a feketeingesek megszokott tartozéka a felvonulásokon. Az egyik rendőr úgy írta le ezt a lovaglópálcát, hogy nem egyéb hosszú gumibotnál. A New York Herald Tribune a vörösinges radikálisokat kárhoztatta a verekedésért: A nyugalmát mindennek ellenére megőrző kis, feketeinges fasiszta csoport erkölcsi bátorságának köszönhető, hogy ezen a napon végül a törvény és a rend győzedelmeskedett. Ötven háborús veterán nézett

farkasszemet rendületlenül több száz őrjöngő radikálissal a kövek és az üvegpalackok pergőtüzében. A radikálisokat tartóztatták le, írja a Herald Tribune, mert egynél gumibot volt, a másiknak a fegyverét pedig „veszélyes tölgyfa husángnak” minősítette a rendőrség. Még ugyanazon a napon a fasiszták megtámadták Garibaldi felszabadító vörösinges hadseregének egyik volt katonáját. Az öregember Carlo Tresca Il Martello című újságjának a szerkesztőségébe tartott, amikor a fasiszták nekiestek, és le akarták tépni vörös ingéről a kitüntetéseket. Sikerült fölmenekülnie a lépcsőn a szerkesztőségbe, de mögötte elszabadult a pokol. A fasiszta banda zsákutcába került [írták egy riportban]. Az utca felé próbáltak menekülni, de ott addigra összegyűlt a tömeg, soraiban számos vörösinges ellenséggel. A feketék szónokolni kezdtek. Megtörtént az első ütés, amit általános verekedés követett, fogd-aholéred stílusban. Beszálltak a gyerekek és az asszonyok is, akik vagy az embereiket vonszolták volna ki az embergomolyból, vagy bosszút akartak állni a sérelmeikért. Végül a rendőrség állította helyre a köznyugalmat gumibottal. *** Miközben a fekete- és vörösinges olaszok áthozták régi harcaikat az Óvilágból az Újba, más bevándorolt olaszok szépen meghúzták magukat, és kizárólag a gazdagodással törődtek. „A szesztilalom pazar lehetőséget kínált a bevándorlóknak a gyors pénzkeresetre!” – emlékezett Joe Bonanno. 1925-ben a húszéves Bonanno egy nagybácsinál lakott Brooklynban. A bácsi felajánlotta, hogy kitanítja a borbélymesterségre, de Bonannót ez nem érdekelte. Az Egyesült Államokban 1920 óta tilos volt szeszes italt árulni, amiben a fiatal szicíliai rögtön meglátta az aranybányát. Összefogott a népes castellammarei rokonság hasonló gondolkozású i aival, és létrehoztak egy szeszcsempész vállalkozást. Azzal kezdték, hogy lepárlót szereltek össze a pincében, és főzni kezdték az illegális whiskyt. Hiszen ez majdnem olyan, gondolta

Bonanno, mint a finánc nem látta bor megszentelt szicíliai hagyománya. A helyi ír hekusokat könnyű volt lefizetni. Bonanno és barátai hamarosan megengedhették maguknak a nagyvilági életet: autót vásároltak, piperkőc eleganciával öltözködtek, szórták a pénzt a bárokban és a lokálokban. Ez elterjedt szokás volt a New York-i olasz bevándorlók körében. Nem Bonanno volt az egyetlen maffiózó, aki elhagyta Szicíliát a fasiszta razziák miatt. Állítólag Don Vito Cascio Ferro, a palermói maffia főnöke jó ötszáz fiatal gengsztert szöktetett el a szigetről, akik részint Marseille-ből indultak Amerikába, vagy Tuniszból hajóztak Kubába, és onnan Floridába. Nem csak Mussolini rajtaütései elől menekültek: vonzotta őket a hatalmas vagyon, amit a szesztilalmon lehetett keresni. A századfordulón Don Vito rövid ideig lakott New Yorkban, és nagy lehetőséget látott az újvilági bűnözés területein. Szicíliába visszatérve sem szakította meg New York-i kapcsolatait, mert abban bizakodott, hogy egyszer odaát is létrehozhat egy nagyszabású bűnszövetkezetet. 1909-ben Szicíliába érkezett egy Joseph Petrosino nevű New York-i rendőr, hogy felderítse ezeket a kapcsolatokat. Egy éjszakán, amikor a Piazza Marinán járt a Palermói-öböl közelében, több, hátulról leadott lövéssel leterítették a helyi maffiózók. A legenda szerint Don Vito félbeszakította vacsoráját, amelyet egy rangos politikus társaságában költött el, hogy ő adhassa le az utolsó lövést. Petrosino halála nagy felzúdulást keltett New Yorkban. Mivel titokban küldték át Palermóba, hogy gyűjtsön adatokat a gengszterek előéletéről, a rendőrség nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni utazásának célját. Little Italyben több mint 250 000 New York-i nézte végig a 7000 fős temetési menet vonulását. Enrico Caruso, a híres operaénekes Petrosino barátja volt azóta, amióta a nyomozó csapdába csalta a Carusót pénzért zsaroló levél íróját. Don Vito lett Mori prefektus egyik legfényesebb trófeája. 1929-ben tartóztatták le csempészés vádjával. Don Vito a tárgyalás során mindvégig fumigálta a bíróságot, majd mikor bűnösnek találták, e szavakat mondta: „Uraim, mivel önök képtelenek voltak bizonyítékot találni számtalan bűneimre, végül kénytelenek voltak elítélni az

egyetlenért, amelyet sose követtem el.” 1932-ben halt meg a börtönben. Salvatore Maranzano volt az egyik főgengszter, aki a húszas években lépett Amerika földjére. Don Vito egyik legfontosabb szövetségesének mondták, és eleve a nagyon tiszteletreméltó férfiú nimbuszával érkezett. Bonannóhoz hasonlóan Castellammare del Golfóban született, amely számos híres amerikai gengsztervezért adott a világnak, köztük Stefano Magaddinót, Gaspar Milazzót és Joe Aiellót. „A castellammareiek hajlamosak voltak összetartani – mondta Bonanno. – Megvoltak a saját fertályaink, nemcsak Brooklynban és Manhattanben, de Detroitban, Buffalóban és a New York állambeli Endicottban is. Nemcsak ismertük egymást, de gyakran rokonok is voltunk.” Egymás között szicíliai dialektusban beszéltek, alig használták az angolt, és nem kértek szívességet idegentől. Bonanno még Castellammaréból ismerte Maranzanót, aki ott hasznos „katonája” volt Stefano bácsinak. Palermói diák korában Bonanno többször ebédelt együtt vele. Kedvelte a stílusát. Az Amerikába érkező Maranzano úgy öltözött, akár egy üzletember, „a hajszálcsíkos kék diszkrét árnyalataiba”, tartózkodott a csicsás ékszerektől, csak karikagyűrűt és zsebórát viselt. Negyvenes éveiben járó, termetes férfi volt. Bonanno természetes vezetőnek tartotta, és azonnal beállt a táborába. Maranzano megtette egyik végrehajtójává. Egyformán gyűlölték a fasiszta rezsimet, amely száműzetésbe kényszerítette őket. Maranzano késedelem nélkül beszállt a szeszcsempészésbe, vagyont szerzett, ő lett a brooklyni és manhattani castellammareiek klánjának ura. 1928-ban Maranzano és bandája felkeltette Giuseppe Masseria, más néven Joe Főnök figyelmét. Masseria tömzsi, kövér szicíliai volt, aki a húszas évek elejének utcai lövöldözései folytán emelkedett ki az ismeretlenségből. Ő is vagyont szerzett a szeszcsempészeten, sereglettek hozzá New York legkeményebb gengszterjei, köztük Charlie „Lucky” Luciano. Olasz ételektől roskadozó asztalnál kötöttek szövetséget:

Annyi ételt vót azon az asztalon, hogy futotta vóna belőle egy bankettre [emlékezett Luciano]. Folyton azt vártam, hogy mindjárt jön a fele Masseria-banda, és nekiesnek annak az asztalnak. De nem jött senki. Asszem, az étel felét maga Masseria ette meg, leginkább kézzel – hát ha nem olyan vót, mint egy két lábra állott disznó, akkor még sose láttam olyat. A harmincéves Luciano szikár, rosszképű alak volt, akit még visszataszítóbbá tett a jobb orcáján húzódó hosszú sebhely, egy késpenge nyoma. Szicíliában született, de már kisfiú korában eljött a szigetről, és igazából a Lower East Side-on nőtt fel, amely valódi olvasztótégelye volt a bevándorlóknak. Luciano korán – a környezetében élő gyerekek terrorizálásával – kezdte bűnözői pályafutását. Felfedezte, hogy a legvagányabb srácok zsidók, és közülük néhány jó barátja lett. Az olyan híres gengszterek, mint Meyer Lansky és Bugsy Siegel, majd a szövetségesei lesznek. Luciano nagyon New York-i módon állt hozzá a bűnözéshez. Ő azzal dolgozott, aki értette a dolgát, és nem érdekelte, honnan jött az illető. Nem volt ez érvényes Maranzanóra és Masseriára, akik magukkal hozták óvilági előítéleteiket. Mindkettőbe belenevelték a zsigeri katolikus zsidóutálatot, és szívesebben dolgoztak együtt szicíliaiakkal. Luciano nem szerette Masseriát, Maranzanót pedig kifejezetten rühellte. Idegesítő sznobságnak tartotta azt a fölényt, amelyet Bonanno rafináltnak és vonzónak talált Maranzanóban. „Folyton azt akarta mutatni, hogy ő a különb, és senki se ér fel vele! – mondta Maranzanóról. – Nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy minden reggel kilenckor az ő gyűrűjét kelljen csókolgatnom.” A húszas évek végén Masseria kemény kézzel irányította a New York-i alvilágot. Az öt bűnözőklánból legalább háromnak ő parancsolt, és több „katonája” volt az utcákon, mint a castellammareieknek. Ám Maranzano megnyerő egyéniség volt, és a Hagyományt kihasználva szerzett támogatókat. A brooklyni negyedik bűnözőcsaládot az a Joe Profaci vezette, aki Szicíliának ugyanabból a részéből jött 1921-ben. Maranzanónak sikerült rábeszélnie Profacit, hogy maradjon ki az ígérkező véres leszámolásból.

Növelte a feszültséget, amikor Masseria buzdította Al Caponét, hogy költözzön át Brooklynból Chicagóba, legyen konkurenciája a castellammarei Joe Aiellónak, aki már megvetette a lábát a városban. Utána Masseria megpróbálta leválasztani Aiellot castellammarei szövetségeséről, a Detroitban tevékenykedő Gaspar Milazzóról. Ezek a szicíliaiak mindnyájan Bonanno szülővárosának utcáin nőttek fel. Közölték Masseriával, hogy kopjon le. A háború Chicagóban robbant ki, ahol Al Capone kezdte háttérbe szorítani Aiellót és gengsztereit. Aztán 1930-ban Aiellót lőtték le egy detroiti halpiacon. Ez nem sok jót ígért a castellammareieknek, akik haditanácsot tartottak Brooklynban. A tanácsban elnökölő Maranzano kijelentette, hogy Milazzo meggyilkolása hadüzenetet jelent. Mások inkább el akarták simítani a konfliktust, hogy folytathassák az üzletet, de Maranzano nem engedett. Tettekre van szükség, mondta, és a buffalói Stefano Magaddino áldásával ő lett a castellammareiek hadura. „Annyi pisztollyal, puskával, gépfegyverrel és lőszerrel jártunkkeltünk, hogy még egyszer megvívhattuk volna a Bull Run-i csatát’’ – emlékezett Bonanno. Maranzano és legközelibb szövetségesei két páncélozott Cadillackel közlekedtek, amelyeknek oldalát acéllemezekkel erősítették meg, és az ablakuk golyóálló üvegből készült. – „Maranzano az autója hátsó ülésén foglalt helyet, lába között forgattyúra szerelt géppuskával. Luger és Colt is volt nála, az övén a tőrt viselte, amelytől sose vált meg.” Mikor a bronxi Tom Reinát agyonlőtték, mert kifejezte csodálatát Maranzano iránt, a castellammareiek bosszúból megölték harlemi irodájában két emberével együtt Peter Morellót, Masseria jobb kezét. Luciano a történetet másképp mesélte Bonannónak. Azt állította, hogy ő rendelte el Morello halálát, és Albert Anastasia hajtotta végre az ítéletet. Masseria a castellammareieket hibáztatta, és Chicagóban megölette Al Capone bérgyilkosaival Joe Aiellót. A Masseria elleni sikertelen merénylet után Luciano és zsidó szövetségesei fontolóra vették a lehetőséget, hogy maguk vessenek véget a háborúnak. A tervet Maranzano és Luciano megbeszélésén véglegesítették.

A leszámolásra 1931. április 15-én Coney Islanden került sor egy Nuovo Villa Tammaro nevű étteremben. Masseria páncélozott szedánban érkezett a Lucky Lucianóval közös munkaebédre. Hatalmas adag rákos-kagylós spagettit kebelezett be, és chiantival öblítette le. Luciano csak csipegetett, és néhány csepp vörösbort szürcsölt mellé. Evés után kártyáztak, majd Luciano elnézést kért, és kivonult a férfimosdóba. A New York Times így tálalta a sztorit: Délután kettőkor puskaropogás törte meg az öböl melletti utcácska csendjét. Az étteremből két-három ember sietett ki a járda mellett parkoló autóhoz, és elhajtott. Mikor a rendőrség megérkezett, Mr. Tammaro [a tulajdonos] éppen Joe Főnök holtteste fölé hajolt. Joe Főnök a hátán hevert, bal kezében patyolattiszta káró ászt szorongatva. Masseriával Luciano bérgyilkosai – Albert Anastasia, Bugsy Siegel, Vito Genovese és Joe Adonis – végeztek. A mellékhelyiségből előkerült Luciano hívta fel a rendőrséget. Azt mondta, nem látott semmit, mert éppen „kiengedte a fáradt gőzt”. Maranzano és a castellammareiek örvendeztek – és nyilván örvendeznie kellett Masseriának is. „Tele gyomorral halt meg – kommentálta Bonanno –, így azt kell mondanom, hogy boldog halála volt.” Győzelmének örömére Maranzano találkozóra hívta az amerikai maffiózókat, meghatározta az öt bűnözőcsalád új hierarchiáját, amelynek csúcsán ő állt mint Capo di Tutti Capi. Felvázolta elképzelését egy szervezettebb maffiáról, a vezérek, alvezérek, hadnagyok és közkatonák szigorú rangsoráról. Jelen volt az alacsonyabb sarzsik között Joe Valachi, akinek feltűnt Maranzano rendelkezéseinek ódon íze: Csak később tudtam meg, hogy bele volt gárgyulva Julius Caesarba. Direkt tartott egy szobát, ahol semmi más nem volt, csak a Caesarról szóló könyvek! Hát onnan vette az új szervezet elképzelését. Lucky Luciano, mielőtt elutazott volna Chicagóba, ahol Al Caponéval kellett találkoznia, megkérdezte Maranzanót, magával

viheti-e a jobb kezét, Meyer Lanskyt. „De hát Lansky zsidó volt – emlékezett Bonanno – köze sem lehetett a mi Hagyományunkhoz!” Maranzano azt felelte, Lansky utazhat Lucianóval, de nem lehet jelen a találkozáson Al Caponéval. „Egy régi iskola szerint való szicíliainak meg se fordult volna a fejében, hogy odavigye egy zsidó barátját!” – mondta Bonanno. Maranzano és Luciano továbbra is lenézően és gyanakodva leste egymást. Maranzano következetesen alábecsülte a New York-i zsidó gengszterek hatalmát. Luciano elhatározta, hogy kihasználja ezt az óvilági rövidlátást, és kivégzőosztagot szervezett magának kizárólag zsidó gengszterekből Samuel „Vörös” Levine irányításával. Az ohiói Toledóban született Levine mélyen vallásos ember volt, aki simán össze tudta egyeztetni foglalkozását a jámborsággal. Ha Sábátkor volt munkája, jármulkét tett a kalapja alá. A csapat bronxi kiképzését Lansky irányította. Ám közben Maranzano is szervezte a maga osztagát Luciano meggyilkolására. Ennek érdekében ő is felrúgta a szicíliai Hagyományt, és az ír Vincent „Veszett Kutya” Collt fogadta fel, hogy végezzen Luckyval és alvezéreivel. A két fél versenyt futott a pálya végén várakozó vérfürdő irányába. Mikor Luciano hírét vette, hogy neki és Vito Genovesének megbeszélésre kell mennie Maranzano irodájába, gyanút fogott, és beindította a saját tervét. Maranzano irodájába berontott négy ember, akik úgy voltak öltözve, mint az adóhivatal ellenőrei. „Mikor megérkeztem a Park Avenue-ra – mesélte később egy szemtanú – Maranzano és a többiek már arccal a falnak álltak. Nekem is megparancsolták, hogy álljak melléjük.” – Ami ez után történt, azt már csak a gyilkosok látták. Maranzano, aki még ekkor is azt hitte, hogy látogatói az állam törvényes képviselői – a jogászai épp az ilyen villámlátogatásoktól intették –, bement az irodájába két ügynökkel, hogy beszéljen velük. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, a két ügynök kést rántott, hogy zaj nélkül végezzenek vele, ám Maranzano vadul védekezett, és a két zsidó gengszter kénytelen volt a pisztolyát használni. Négy lövést adtak le Maranzanóra, hatszor beleszúrtak késsel, és elvágták a torkát.

Vincent „Veszett Kutya” Coll történetesen éppen Maranzanóhoz igyekezett, amikor lerohantak a lépcsőn Maranzano testőrei, és közölték vele, hogy főnökük meghalt. Coll vállat vont. A Lucianóért kapott 25 000 dollár előleget mindenesetre megtartotta. Maranzano alig öt hónapot ért meg a castellammareiek háborújában aratott győzelme után. Luciano azzal igazolta a gyilkosság jogosságát, hogy ez majd véget vet a további öldöklésnek. Most ő lett a Capo di tutti Capi, aki birodalma irányításában fontosabbnak tartotta a Hagyománynál a brutális hatékonyságot. Bonanno elszomorodott, mikor meghallotta Maranzano halálát, de nem csodálkozott. Még neki, a Hagyomány lelkes hívének is el kellett ismernie, hogy Maranzano stílusa „gyakran nincs összhangban amerikanizálódott munkatársaiéval”. Bonannónak most az életben maradás volt a legfőbb gondja. Találkozott Lucianóval, aki azzal indokolta Maranzano meggyilkolását, hogy az rá akarta uszítani a Veszett Kutyát, de most már békét akar, és örömmel működne együtt a castellammareiekkel. Bonannónak nem volt választása. Elfogadta az ajánlatot, így a maga klánjában ő lett a családfő, a legfiatalabb a maga nemében. Annak örömére, hogy elnyerte a padre rangját, és hogy a castellammarei háború befejeződött, Bonanno megnősült. Felesége, Fay hamarosan megajándékozta egy fiúval, akit Bonanno apjának emlékére Salvatorénak kereszteltek. Sok minden történt azóta, hogy Bonanno elmenekült a szicíliai feketeingesek elől. *** Az olasz gengszterek mellett a fasiszták is hullottak New York utcáin. 1937. május 30-án, a háborús hősök emléknapján tizenöt feketeinges gyülekezett a bronxi magasvasút egyik állomásának lépcsőjénél. Egyikük, a 39 éves Joseph Carisi, szabó és háborús veterán, lemaradt, hogy vásároljon egy olasz újságot. Egy riporter így írja le, mi történt ezután: A Harmadik sugárút 4423. szám alatti Torino étterem közelében lévő oszlop mögül váratlanul előlépett két ember, aki lángvörös nyakkendőt

viselt… Az egyik idegen Carisira nézett, majd futni kezdett feléje, futás közben kést rántva elő a kabátja ujjából. A lábdobogás hallatán Carisi abban a pillanatban fordult meg, amikor előkerült a hosszú késpenge. Segítségért kiáltott, és ahogy fölfelé tekintett bajtársaira, akik addigra a lépcső tetejénél jártak, az idegen hatszor megszúrta. A döfések villámgyorsan követték egymást, és a kulcscsont közelében ugyanarra a párhüvelyknyi területre összpontosultak. A többi fasiszta leszáguldott a lépcsőn, és üldözőbe vette a gyilkost, de elveszítették a nyomát. Ekkor lövést hallottak. Nicholas Amorroso, a huszonkét éves nyomdász az állomástól egysaroknyira tartózkodott, mikor meglátott egy másik idegent, aki feléje rohant. Mielőtt Amorroso megmozdulhatott volna, a futó ember kést rántott, és mellbe szúrta a nyomdászt. A döfés pontosan a szíve felett érte Amorrosót, de nem volt halálos. Ezt látva a gyilkos pisztolyt rántott elő a farzsebéből, és keresztüllőtte Amorroso szívét. Carisi és Amorroso a helyszínen meghalt. Egy másik újság ezt írta: Félreértésből is történhetett a kettős gyilkosság. Az egymással szemben álló olasz csoportok között már egy ideje elmérgesedett a viszony. A rendőrség úgy hiszi, hogy Giacomo Caldorát, a bronxi fasiszta szervezet vezetőjét akarták eltenni láb alól… Caldora közvetlenül Amorroso mögött közeledett, de a négy lövedék egyike sem találta el. Ugyanezen a délutánon további erőszakra került sor a Nyugati 45. utcában. A The World azt írta, hogy megtámadtak egy fasisztát, aki a Liga székháza előtt cigarettázott. A megtámadott segélykiáltására 200 fasiszta dübörgött le az iroda lépcsőjén, és végigkergette a három vörös nyakkendős szocialistát a városon. „A széles téren rohantak az Astor Hotel felé – írta az újság és a megdöbbent járókelők ész nélkül menekültek a lovaglóostorral hadonászó, ordítozó olaszok útjából. A rendőrök sípoltak, az autósok a fékre tapostak.” A címlapsztorira reagálva Ignazio Thaon di Revel, az Északamerikai Fasiszta Liga vezetője azt mondta, hogy Carisi és Amorroso halála nem illeszthető be a fasiszta-antifasiszta harc keretébe, hanem

„közönséges gyilkosság”. Otthon, Olaszországban nem ilyen lagymatag viselkedést vártak a fasiszták. Fel voltak háborodva. Még Mussolini is telegrafált amerikai követének, intézkedéseket követelve az antifasiszták megfékezésére. Ám azt, ami pazar reklám lehetett volna az amerikai fasisztáknak, a per csúfos vereséggé változtatta. Két anarchistát vádoltak a gyilkosságokkal, de Carlo Tresca megszervezte a védelmüket, méghozzá roppant hatékonyan. Az egyik szemtanú felállt, és kijelentette: „Azért léptem ki az Észak-amerikai Fasiszta Ligából, mert az egy bűnbarlang, de mind között az elnök, Ignazio Thaon di Revel gróf a legnagyobb gazember!” Még azt is pedzegették, hogy a feketeingesek belharcainak következménye a kettős gyilkosság. Az anarchistákat felmentették. A gyilkosságok következményeként a New York-i rendőrség a KuKlux-Klan felvonulásai mellett a feketeingesek masírozásait is betiltotta. Újabb újságcikkek feltárták az amerikai fasiszták belső konfliktusait. Thaon di Revel még jobban elmélyítette a válságot azzal, amikor kijelentette, hogy az amerikai olaszok 90 százaléka a fasisztákkal rokonszenvezik. Mussolini most már kezdett felbőszülni. Hasonlóan Lucianóhoz és Bonannóhoz, akik ugyancsak vissza akartak húzódni az árnyékba, hogy zavartalanul bűnözhessenek, a Duce is le akarta zárni az amerikai rossz reklámkampányt. 1929 végén, két nappal karácsony előtt lecsapott a bárd. Az Észak-amerikai Fasiszta Ligát feloszlatták, Di Revel visszament a Wall Streetre. A New Yorkiak végre fellégezhettek volna, mert a fasiszták már nem fenyegették a várost, és úgy tűnt, hogy a szicíliai gengszterek is egymást lődözték agyon, ám ekkor újabb baljós árnyék tűnt fel ÉszakEurópa irányából, egy másik frusztrált háborús veterán árnyéka. Megérkeztek Manhattanbe a nácik.

Ötödik fejezet Nácik Manhattanben Meyer Lansky már várta őket. „A barátaimnak és nekem volt pár jó akciónk a barnaingesek ellen New Yorkban – mondta a gengszter. – Beszerveztem a haverjaimat, például Bugsy Siegelt, mielőtt átment Kaliforniába, és pár fiatal hapsit. Megtanítottuk őket, mire való az öklük, és hogy harcoljanak, és nem viselkedtünk úgy, mint az úriemberek. Lansky nem volt kívánatos ellenség. A jelentéktelen külsejű, alig százhatvan centi magas, barna hajú, barna szemű, vékony emberkének ronda természete volt, és semmitől sem félt. Még kölyök volt, mikor a Lower East Side-on elkapta egy idősebb ír fiúkból álló banda, miközben Lansky egy tányéron ételt vitt haza a családjának. Az ír fiúk ráparancsoltak, hogy tolja le a nadrágját, mert látni akarják, körül van-e metélve. Lansky teljes erejéből odacsapott a tányérral a legnagyobb fiúnak, és majdnem megölte az éles szélű, törött porcelánnal. Mire véget ért a harc, a zsidó fiú talpig véres volt, de nem győzték le. Lucky Luciano, aki ugyanabban a városrészben lakott, megpróbált védelmi pénzt zsarolni a kis zsidótól: Majd egy fejjel magasabb vótam annál a törpénél, de ő csak felnéz rám, nem is pislog, és nem ám, hogy félne, és aszongya: „Menj a picsába!” Hát erre elkezdtem nevetni. Megveregettem a vállát. „Oké, ingyen is megkapod a védelmet!” Hát nem elrántja magát és ordít! „Dugd fel a seggedbe a védelmedet, nem kell nekem az!” Hát elhihetik, hogy rá is jöttem, hogy ténleg nem kell neki. Benny Siegel mellett Meyer Lansky volt a legkeményebb vagány, akit ismertem egész életembe… Így kezdődött egy hasznos kapcsolat. Mire Lansky harmincéves lett, volt egy szövetkezete, amely lopott teherautókkal látott el

bűnözőket, kiválóan vezette gorilláinak csapatát, többször vádolták meg gyilkossággal, kiterjedt hálózata csempészte be Kanadából a szeszt, és megszervezte az első országos gengszterkonferenciát Atlantic Cityben. Lansky, akit egyformán tiszteltek esze és kurázsija miatt, kulcsfigurája volt Luciano alvilági birodalmának. Aranyidők köszöntöttek Lucky Lucianóra és üzlettársaira, mihelyt 1931-ben véget ért a castellammareiek háborúja. Egész New Yorkban ők uralták a prostitúciót, a narkókereskedelmet, az uzsorát, a szerencsejátékot. Amikor 1933-ban feloldották a szesztilalmat, egyszerűen átálltak a csempészésről a legális whiskybehozatal ellenőrzésére. Luciano a legszívesebben ejtette volna az egész Maranzano-féle infrastruktúrát. Jobban szeretett volna egy független egységekből álló, sokkal lazább, kevésbé nagyképű szervezetet, de Lansky rábeszélte, hogy tartsa meg, mert az etnikai hatalmi bázis lehetővé tette, hogy legyőzhessenek más, etnikai alapon szervezett bandákat. Az igazság az volt, hogy akkoriban a zsidó gengszterek valószínűleg felülmúlták létszámban az olasz maffiát. Lansky számos zsidó gengszterbandának rendezett találkozót 1931 novemberében a manhattani Franconia Hotelben. Közvetlen üzlettársán, Bugsy Siegelen kívül jelen volt Louis Lepke, Joseph „Doki” Stacher, Harry „Nagy Zöld” Greenberg, Hyman „Fürtös” Holtz, Harry Teitelbaum és Lewis „Árnyék” Kravitz, csupa alvilági nagymenő. A gengszterek megegyeztek, hogy tiszteletben tartják egymás területét, és az olaszok mellett megszervezik az országos bűnözőszindikátust. Vagy ahogy állítólag Bugsy Siegel megfogalmazta: „A zsidrákok és a digók nem harcolnak többé egymással.” Lanskynak a harmincas években mindvégig sikerült megmaradnia a háttérben, ám a hivalkodóbb Luciano a szervezett bűnözés jelképévé emelkedett New Yorkban, ami viszont felkeltette egy Thomas E. Dewey nevű, ambiciózus fiatal jogasz figyelmét. Dewey 1931-ben épp hogy betöltötte a huszonnyolcat, de már főállamügyészhelyettes volt, ezen a poszton a legfiatalabb. Mivel ilyen állásban – hatvan jogászból álló szövetségi hivatal élén – nem jön jól a gyerekes arc, bajuszt növesztett, hogy öregítse magát. Most, hogy ilyen

hatékony kormánygépezet állt a háta mögött, Dewey átváltott a Wall Street bűnözőinek üldözéséről a gengszterekre. Elsőnek Dutch Schultzot vette célba, egy forrófejű, kisstílű bűnözőt, aki a harlemi illegális lottózókat tartotta a kezében. Dutch Schultz lövette agyon „Veszett Kutya” Collt, akinek Lucianót kellett volna megölnie Maranzano megbízásából. Miután Dewey sorra bezáratta Schultz irodáit, a gengszter esküdözött, hogy kinyíratja az ügyészt. Más se hiányzott Lucianónak és Lanskynak: a rendőrség rögtön ott lihegett volna a nyakukban. Úgy döntöttek, hogy inkább Schultzot kell kinyíratni, és le is lövették a New Jersey Grill Palota férfivécéjében. Az államügyész nem is tudta, hogy hajszál híján úszta meg az orgyilkosságot, és Luciano közbelépésének köszönheti az életét. Ám Dewey egyértelműen közölte, mi a szándéka: Ma a bűn megszervezi magát, és szindikátusba tömörül. Új típusú bűnöző jelent meg, aki a bérenceire és frontkatonáira bízza a konkrét erőszakot, és ő maga ritkán cselekszik nyíltan. A főbűnös egyedül úgy büntethető meg, ha kapcsolatba hozzák az alárendeltek különböző szintjeivel, és a nevükben elkövetett, konkrét bűncselekményekkel. Az ügyész ezzel indokolta az úgynevezett Dewey-törvény bevezetését, amely lehetővé tette a hasonló bűncselekmények egyetlen ítélettel történő, jóval szigorúbb büntetését. Mikor Dewey 1936-ban üldözőbe vette Lucianót, nyolc más gengszterrel együtt fogatta le prostitúcióért. A per után a közvádló a New York Timesban ismertette álláspontját: Ez természetesen nem közönséges bűnper, hanem maffiaper volt. Az elítélt vádlottak irányították többek között a New York-i szervezett prostitúciót. A négy futtató, aki bűnösnek vallotta magát, közönséges beosztott. A prostitúció vádja itt csak eszköz volt ezeknek az embereknek az elítélésére. Véleményem szerint az ügy fővádlottjai, más alárendelt bűnözőkkel együtt, fokozatosan megszerezték a kábítószer-kereskedelem, az uzsorakölcsönök, az olasz lottószindikátusok, az orgazdaság és bizonyos ipari bűnszövetkezetek irányítását.

Lucianót harminctól ötven évig terjedő börtönbüntetésre ítélték. Félelmetes csapás volt ez a New York-i szervezett bűnözésnek. Deweyból azon nyomban híresség lett, a bűnözők ostora. Ezzel a hatalmas diadallal a tarsolyában rövidesen elkezdte politikai pályafutását. 1943-ban New York kormányzója lett, 1944-ben és 1948ban a republikánus párt jelöltje volt az elnökválasztásokon. Hihetetlen módon Lanskynak sikerült megúsznia Dewey támadását, így a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején ő és a délnyugat-olaszországi Calabriából származó Frank Costello irányította a főnök alvilági birodalmát. Rendszeresen meglátogatták Lucianót a börtönben, és továbbították parancsait a szervezet többi részének. Az első pár hét igen keserves volt a dannemorai Clinton Állami Börtönben, New York állam északi részében – „Kis-Szibériában” közel a kanadai határhoz. Lucianót eredetileg a mosodába osztották be, de aztán használni kezdte a befolyását. „Pár hét után mán tuttam, hol kell teríteni a lét! Egykettőre fel is kerültem a könyvtárba, ami tiszta, csendes hely vót, és ahol rendesen lehetett tervezni és gondolkozni.” Lansky később azt állította, hogy ő módolta ki Luciano titkos szövetségét az amerikai haditengerészet hírszerzésével. Tudta, hogy ha Európában kitör a háború, Amerikát sebezhetővé teheti az olaszamerikai fasiszta szimpatizánsok jelenléte a dokkokban. Luciano nevében is beszélt, amikor azt mondta: Mindketten tudtuk, mikor Mussolini beszállt a háborúba, hogy itt, Amerikában néhány olasz ember büszke volt erre. Másodrendű állampolgárok voltak Amerikában – aki szegény, az automatikusan másodrendű. Nagyon fontos volt nekik, hogy Mussolini folyamatosan győz. Büszkék lehettek rá. Az se érdekelte őket, hogy Hitlernek a barátja. Tudnia kell, hogy ez elenyésző kisebbsége volt az olaszamerikaiaknak, de akkor is léteztek – másokat peaig fasiszta ügynökök terrorizáltak. Lansky számára ez is ugyannak a háborúnak volt a része:

Én erős, személyes meggyőződésből működtem együtt [az amerikai kormánnyal]. Azt akartam, hogy verjék meg a nácikat. Számomra már akkor ez volt a legfontosabb, amikor az Egyesült Államok még be sem lépett a háborúba. Zsidó voltam, és sajnáltam azokat a zsidókat, akik Európában szenvednek. A testvéreim voltak. Lansky családja aztán mindent tudott az óvilági antiszemitizmusról. Az életüket fenyegető pogromok elől menekültek, amikor 1911-ben elhagyták az akkor a cári birodalomhoz, ma Belaruszhoz tartozó Grodnót. Ott született Maier Suchowljansky, akinek nevét később amerikanizálták a manhattani iskolában. Lansky nem óhajtott elmenekülni azok elől a nácik elől, akik a harmincas években érkeztek New Yorkba. Míg az olasz-amerikai fasiszta szervezetek a húszas években voltak a legtevékenyebbek, a nácik csak 1933-tól képviseltették magukat nagy számban, amikor Adolf Hitlert kinevezték német birodalmi kancellárrá. 1933 júliusában létrehozták a volt német-amerikai társaságok maradványaiból a Német-amerikai Bundot. Három nagy szervezete, Gauja volt: egy Milwaukeeban, egy Los Angelesben és egy harmadik New Yorkban, amelyet Fritz Kuhn, a detroiti Ford Autógyár egykori alkalmazottja vezetett. Maga Henry Ford is hírhedett antiszemita volt, olyannyira, hogy Adolf Hitlert is megihlette a húszas években. Még a Mein Kampf-ban is hivatkozik rá: „Évről évre többet kaparintanak meg [az amerikai zsidók] a termelés eszközeiből egy százhúsz milliós országban; egyetlen nagy ember van, Henry Ford, aki mérhetetlen dühükre továbbra is megőrzi teljes függetlenségét!” Lanskyt a vezető réteg Fordhoz hasonló tagjainak náci szimpátiái nyugtalanították igazán. „A fontos WASP-ok, ahogy ma neveznénk őket, nyíltan antiszemita kijelentéseket tettek, és egyes újságok még támogatták is őket.” 1938 júliusában Detroitban a német alkonzul a Német Sas-rend nagykeresztjét – a külföldieknek adható legmagasabb német kitüntetést – adományozta Henry Fordnak. A diktátor fájlalta, hogy sok német távozott Amerikába, viszont örömmel finanszírozta az amerikai náci szervezeteket. 1942.

augusztus 6-án vacsora közben kijelentette: „Országunk ma túlnépesedett, holott hihetetlen számban vándoroltak ki németek Amerikába. Bár velünk lehetnének ezek a német-amerikaiak! Ha van még Amerikában tisztességes ember, azok mind német eredetűek.” A Német-amerikai Bund kilencvenhárom Orstgruppe nevű helyi szervezetre oszlott. Az amerikai igazságügyi minisztérium becslése szerint 8000 német-amerikai tagja volt a Bundnak, bár ez a szám százezerre is nőhetett; egy másik forrás szerint a nácik címjegyzékén 250 000 olyan német-amerikai szerepelt, akiknek rokona volt a Harmadik Birodalomban. A Bund négy német nyelvű hetilapot jelentetett meg, német nyelviskolákat működtetett, sőt még több Hitlerjugend-csapatot is szervezett, amelyek huszonkét bundista táborban verték a marsot. 1937 augusztusában a Buffalo melletti Hindenburg-táborban Hans Dieckhoff német követ is megtekintette egy díszszemléjüket. Arlene Stein, aki a harmincas években volt gyerek, leírja, milyen volt a Bund jellegzetes toborzási terepe: Ridgewoodban főleg németek laktak, akik még mindig tartottak néhány óvilági szokást. A szombat délelőtt a takarításnak volt szentelve. Háztulajdonosok és házmesterek takarították a folyosókat és a lépcsőket, tisztára sikálták az utcai verandát, felsöpörték a járdát… Dolgos, törvénytisztelő emberek voltak, akiknél a legfőbb erényeknek számított a tisztaság, a fegyelem, a takarékosság és a becsület. Ám aztán, írja Stein, változtak az idők: Volt egy ház a St. Nicholas úton, amelyről csak suttogva beszéltek az emberek. Ott csaknem mindig le volt engedve a roletta. Nagy ritkán felhúzták, és akkor a túlsó falon látni lehetett Adolf Hitler fényesen kivilágított képét. Ez a harmincas évek végén történt. Országunk még nem háborúzott, de mindenki tudhatta, hogy Európa problémái előbbutóbb éreztetik hatásukat az Egyesült Államokban. A német-amerikaiak többségét kétségbe ejtette, hogy a Bund a közvetlen szomszédságunkban tartja az összejöveteleit. A Bund tagjai főleg tizenévesek és fiatal huszonévesek voltak, akik fehér blúzból és

fekete szoknyából, illetve fehér ingből és fekete nadrágból álló egyenruhájukhoz vörös jelképpel díszített, fekete kalapot viseltek. 1936 márciusában Fritz Kuhn átvette a Bund vezetését. Mozgalmának ambíciói megnőttek; Kuhn a republikánus elnökjelölt Alfred Landon mellett korteskedett. Felszólalt a rádióban dr. Ignatz Griebl mellett, aki az Új Németország Barátai vezetője és náci kém volt. Támogatott a Bund egy szenátort és egy kongresszusi képviselőt is. 1937 októberében tömeggyűlést tartottak a Madison Square Gardenben, ahol 1150 bundista rohamosztagos masírozott náci indulóra. Az ilyen események nagyon nyugtalanították a New York-i zsidó közösséget, amelynek két jeles tagja felvette a kapcsolatot Meyer Lanskyval. Stephen Wise rabbi arra kérte, tegyen valamit a veszélyes fejlemény ellen. Még Nathan Perlman bíró, a törvény embere is Lanskyhoz folyamodott segítségért 1935-ben: Az Egyesült Államokban virágzik a nácizmus. A Bund nem szégyelli a legnagyobb nyilvánosság előtt tartani a gyűléseit. Nekünk, zsidóknak harciasabbnak kellene lennünk. Meyer, lépjenek fel a náci szimpatizánsok ellen! Összeadjuk a pénzt, megadjuk hozzá a törvényes segítséget, mindent, amire szüksége lehet. Megszervezné helyettünk a militáns részét? Tehát már ebben a korai szakaszban is felmerült a titkos szövetség lehetősége az Egyesült Államok vezető rétegének egyik része és az alvilág között. „Saját zsebből fogok harcolni ezek ellen a nácik ellen – felelte Lansky. – Nincsen szükségem a pénzükre. Viszont kérni fogok egyvalamit. Amint akcióba léptünk, maga megpróbálja elintézni, hogy a zsidó sajtó ne kritizáljon engem.” Cserébe, mert szétverték a Bund gyűléseit, még ha nem is ölték meg a bundistákat – elkedvetlenítő korlátozás lehetett a gengszter számára –, Lansky megkapta Perlmantól a bundista vezetők névsorát és a gyűléseik helyét. Bedobta magát még Walter Winchell, a legendás riporter és rádiós személyiség (és Hitler korai bírálója) is, és megtelefonálta Lanskynak az egyik bundista gyűlés helyszínét.

Egy este Lansky egyenesen Yorkville-be, a manhattani német kolónia kellős közepébe állított be Siegel és más zsidó gengszterek kíséretében: Mire odaértünk este, már több száz barnaingest találtunk. A színpadot horogkereszt és Hitler-képek díszítették. A szónokok elkezdték az őrjöngést. Mi csak tizenöten voltunk, de rögtön akcióba léptünk. Nekik mentünk, kihajítottunk párat az ablakon. Kitört az ökölharc. A nácik többsége pánikba esett és elrohant. Megkergettük és úgy eltángáltuk őket, hogy hónapokra harcképtelenek lettek. Igen, brutálisak voltunk. Móresre akartuk tanítani őket. Meg akartuk mutatni, hogy a zsidók nem mindig tűrik fülük-farkuk behúzva a sértegetést. Perlman bíró, Wise rabbi és Winchell mérhetetlenül örült az eredményeknek. Pedig ez még csak a kezdete volt Lansky személyes hadjáratának a keleti parti nácik ellen. Vadászott rájuk New Yorkban és New Jerseyben. Mint mesélte, még olasz gengszter barátai is be akartak szállni: Az olaszok, akiket ismertem, felajánlották, hogy segítenek, de büszkeségből nem fogadhattam el. Sokszor az üzletemet is elhanyagoltam, mert utazgatnom kellett, hogy megszervezzem az ellentámadásainkat. Meg kell mondjam, nagy élvezettel gyepáltam ezeket a nácikat. Előfordult, hogy különleges bánásmódban részesítettük valamelyik bundista vezetőt vagy valami más nagy antiszemitát, de általában csak arra akartuk megtanítani őket, hogy a zsidókat békén kell hagyni. A New York-i lapok beszámoltak az egyik ilyen csatáról, amely 1938 áprilisában zajlott le a yorkville-i kaszinóban, a Keleti 86. utca 210. szám alatt, ahol Hitler negyvenkilencedik születésnapját ünnepelték. Egymást követték a Bund szónokai, köztük Fritz Kuhn felesége, de a szikrát Otto Wegener dobta a puskaporba. Gratulált Hitlernek Ausztria annektálásához, és követelte, hogy Roosevelt elnök ismerje

el az Anschlusst. Ekkor felállt a nézőtéren egy ember, és elordította magát: „Ez most amerikai gyűlés vagy német?” Ez Jean Mathias volt, a 39 éves háborús veterán. „Abban a pillanatban – írta a New York Herald Tribune – valaki megütötte hátulról. Mathias megfordult, birokra kelt támadójával. Más amerikai veteránok siettek a segítségére.” Egyenruhás „rohamosztagosok” rontottak oda hozzájuk, és az övükkel csépelték Mathiast. Erre felemelkedett a széksorokban száz zsidó háborús veterán, feltették az Amerikai Légió kék sapkáját, majd belevetették magukat a küzdelembe. Gustave Elmer, a Bund elnöke azzal próbálta lecsillapítani a kedélyeket, hogy jelt adott a zenekarnak, ám az csak valami bizarr aláfestést szolgáltatott az eseményeknek. A szemtanúk „gumibotot suhogtató, szürke inges karokat” emlegettek. Ekkor „a rohamosztagosok levették az övüket, és a nehéz csatot használták fegyvernek…” Mathiast, miközben a kijárat felé verekedte magát, eltalálták egy székkel, és összevissza zúzták az arcát. Végül a rohamosztagosok csak kidobták a kaszinóból a tiltakozó zsidókat, akik a Német-amerikai Munkásklub és az Amerikai I ú Hazafiak népes R-gárdájával találták szemben magukat, míg az északi járdán a náciellenes tüntetők percről percre dühösebb tömege tolongott. Ahogy meglátták a zsidó veteránok véres arcát, nekilódultak, be akartak törni a csarnokba. Huszonnégy rendőrnek kellett visszatartani őket, de az utcán ettől függetlenül kitört a verekedés. Mikor később a bundisták megpróbálták elhagyni a kaszinót, a dühös tömeg őket is megtámadta. A rendőrkapitánynak ötvenfős erősítést kellett hívatnia, hogy megtisztíthassa az utcát. A négy letartóztatott között volt a náci egyenruhás Otto Geisler tizenhét éves német-amerikai. Keleti 91. utca 302. szám alatti lakos, akit azért vittek be, mert tőr lógott az övén, valamint a 42 éves Jack Caback, zsidó háborús veterán, Keleti 86. utca 334. szám alatti lakos, akit rendbontással vádoltak, mert verekedett a kaszinó előtt. Max Hinkes, aki Zwillmannek, a New Jersey-i gengszternek volt az embere, csatlakozott a Polgárőrség nevű, newarki zsidó ellenállási csoporthoz. A Polgárőrség megtámadott egy bundista gyűlést Newark

német negyedében, a Springfield úti Schwaben Hallban. Hinkes így emlékezik: A náci patkányok az emeleten tartottak gyűlést az egyik este. Nat Arno és én felmentünk, és bűzbombákat dobtunk a szobába, ahol ezek a hányadékok voltak. Ahogy kimenekültek a borzalmas büdösből, és lerohantak a lépcsőn az utcára, a mi fiaink már várták őket baseballütővel és vasrudakkal. Olyan volt, mint egy vesszőfutás, A fiaink felsorakoztak kétoldalt, és püfölni kezdtük őket az ütőkkel meg a vasakkal, ütöttük a fejüket, meg mindenüket, amit értünk. A nácik ordítottak, mint akit nyúznak. Ez volt életem egyik legszebb napja! Még New York polgármestere, a zsidó-olasz-amerikai Fiorello La Guardia is kicsörtetett a küzdőtérre. Az Amerikai Zsidó Kongresszus bankettjén La Guardia polgármester közölte a hallgatósággal, hogy szeretne látni a közelgő Világkiállításon egy panoptikumot, és abban „annak a barnainges eszelősnek a figuráját, aki a világbékét fenyegeti”. A német nagykövetség indulatosan tiltakozott a Führerüket ért sértés miatt. Az Angriff nevű német újság még tovább mérgesítette a helyzetet, amikor „zsidó haramiának” és „New York főgengszterének” nevezte La Guardiát, aki „protezsálja a New York-i gengsztereket és mindent, ami aljas és megvetendő…” A zsidó vezetőréteg, noha titokban örvendezett, hogy Lansky és gengszterei megizzasztják a Bundot, nem állta az ígéretét a sajtókritikák leállítására vonatkozóan. Még a legnagyobb jiddis nyelvű újság, a Morgen Journal is azt írta róla elítélőleg, hogy zsidó gengszter, míg más zsidó lapok Lansky és Bugsy Siegel bandájára célozgattak. Nagy megrázkódtatás volt ez Lanskynek, mert nyilvánosan még sose gengszterezték le. Mikor aztán a szélesebb sajtó is felkapta ezt a meghatározást, Lansky tiltakozott, de azok azt felelték, hogy ha a zsidó riportereknek elég jó ez a szó, akkor nekik is megfelel. Lanskyt kezdte idegesíteni a nagy sajtónyilvánosság. A zsidó vezetőréteget nemkülönben. „Egy nap üzenetet kaptunk Wise

rabbitól, hogy hagyjuk abba – a népek olyanokat mondogatnak, hogy erkölcsileg helytelen ugyanazt az erőszakot alkalmazni, amit a nácik.” Így hát Lansky abbahagyta, de a baj már megtörtént. „Komolyan azt gondolom, hogy akciónk a Bund ellen olyan légkört teremtett, amelyben a nevemet könnyű volt összekapcsolni a gengszterséggel és a maffiával.” Lansky továbbra is hitt ügyének nemességében, de diszkrétebben folytatta harcát a nácik és a fasiszták ellen. Mire kitört a háború, mindent előkészített az egyezséghez Luciano és a haditengerészeti hírszerzés között. Mikor Lansky kelletlenül fegyverszünetet kötött a New York-i nácikkal, már a Bund is hanyatlott. A német kormány már 1937 októberében, a kínos Madison Square-i nagygyűlés után megvonta az anyagi támogatást a Bundtól, mert a továbbiakban rafináltabb eszközökkel óhajtotta manipulálni Hitler amerikai szimpatizánsait. A rendíthetetlen Fritz Kuhn 1939 februárjában újabb impozáns tömeggyűlést hívott össze 22 000 támogatója részvételével a Madison Square Gardensben Washington születésnapjának tiszteletére. Ám még véget sem ért az év, amikor Kuhn már börtönben ült sikkasztásért, mert tetemes összegeket térített el a Bund számlájáról a sajátjára. A következő évben Edward James Smythe fasisztabarát vezető megpróbált összetákolni valami szövetségfélét a Bund és a KuKlux-Klan között, de semmire sem jutott. Smythe ellen később vádat emeltek lázításért, mielőtt átszökött volna Kanadába. *** Abban az időben, amikor Lanskyt arra figyelmeztették, hogy állítsák le magukat a New York-i utcákon, dr. Hans Thomsen, a washingtoni német ügyvivő az amerikai nácikat próbálta nyugalomra inteni. A náci stílusú nagygyűlések csak rossz fényt vetettek Németországra, és az őket kísérő utcai verekedések elidegenítették az amerikai támogatókat. A Bundtól már megvonták a támogatást, Thomsen most a befolyásolás kifinomultabb módszereit kereste. 1940 nyarán, amikor Európában javában dúlt a háború, Thomsen láthatta, hogy Amerikában apad az izolacionisták tábora. A német diplomata „egy jól álcázott, propagandisztikus célú villámhadjárat”

hasznosságát fejtegette, olyan lehetséges vonalak mentén, amelyeknél „a külső szemlélő semmilyen esetben sem gyaníthatná a német befolyásolást”. A lehetőségek közé tartozott egy közismert republikánus képviselő, akit ötven republikánus izolacionista képviselőtársa támogatott. Bizottságuk egyoldalas hirdetést jelentetett meg az összes vezető amerikai napilapban: „Ne engedjétek Amerikát a háborúba!” Thomsen azt javasolta, hogy a náci Németország 43 000 dollárt folyósítson ezeknek az izolacionista republikánusoknak a támogatására. Thomsen továbbá felvette a kapcsolatot a William C. Lengel-féle vezető irodalmi ügynökséggel, és megrendelt öt könyvet, amelyek felhívták az amerikai társadalom figyelmét „a beavatkozás veszélyeire”. Az öt szerző között volt a baloldali Theodore Dreiser és Kathleen Norris bestselleríró és pacifista. „Egyik szerző sem gyanítja, ki áll az ügynökség javaslata mögött”, írta Thomsen. Ehhez a tervhez 20 000 dollárra volt szüksége. Mindenekfölött pedig óva intett bármiféle meggondolatlan szabotázstól amerikai területen. Kérem, tájékoztassa a Brigadeführert [üzente Berlinbe a birodalmi külügyminisztériumnak], miszerint okvetlenül szükséges tartózkodni mindennemű ténykedéstől annak érdekében, hogy az Egyesült Államok kívül maradjon a háborún. Ilyen akciók, tekintve az amerikai nép kiszámíthatatlan természetét, jóvátehetetlen károkat okozhatnának a német hadvezetésnek. Javaslom, hogy vonják vissza mindazokat a titkos ügynököket, akik nem kizárólag adatgyűjtéssel foglalkoznak. Hasonló figyelmeztetést küldtünk a Wehrmachtnak. Egy későbbi táviratban Thomsen bosszúsan konstatálja, hogy a Wehrmacht a figyelmeztetéssel nem törődve továbbra is tart egy aktív ügynököt az Egyesült Államokban. Von Hausberger ügynök, akit Németországban képeztek ki a robbanószerek használatára, ismét kap utasításokat Portugálián át Osten őrnagytól, hogy a birtokában lévő névsor alapján lépjen

kapcsolatba német származású amerikai állampolgárokkal, és képezze ki őket szabotőrökké. Thomsen attól félt, hogy Von Hausberger kapcsolatainak köre kiszélesedik, és ez …folyamatosan növeli a leleplezés kockázatát… nem figyelmeztethetek kellő nyomatékkal ennek a módszernek a veszélyeire. Az 1917-es példa bizonyítja, hogy az amerikai közvélemény harciasságát nem annyira a német tengeralattjáró-hadviselés, mint a vélt és valós szabotázsakciók korbácsolták fel. A példa, amelyre Thomsen célzott, az amerikai ipari célpontok megtámadása volt, amelyeket Franz von Papen, a washingtoni német katonai attasé engedélyezett az első világháború idején. Mivel az első világháborúban amerikai gyárak állították elő a fegyvert és a lőszert az angolok és a franciák számára, a német követségi tisztviselők teljesen törvényes célpontnak tekintették ezeket az üzemeket már jóval előbb, hogy az Egyesült Államok belépett volna a háborúba. 1915 áprilisában Berlin egy tartalékos tengerésztisztet, Franz von Rintelent küldött Amerikába azzal a megbízással, hogy bomlassza a szövetségesek háborús erőfeszítéseit. Von Rintelen megállapította, hogy a New York-i dokkok jelentik a gyenge pontot az utánpótlási láncban, és hamarosan beszervezett dokkmunkásokat, hogy helyezzenek el robbanószereket a szövetséges hajókon. Ahogy ezek kifutottak, rejtélyes tüzek ütöttek ki rajtuk, és a hajók elsüllyedtek a nyílt tengeren. A svájci üzletembernek álcázott Von Rintelen már útban volt hazafelé, mire az összeesküvést felgöngyölítették. Hajója az angliai Falmouthban horgonyzott, amikor letartóztatták a brit hírszerzés emberei. 1915 decemberében kiutasították Amerikából Von Papent és a német követség más tisztviselőit, de a szabotázsakciók folytatódtak. A leglátványosabbra 1916 júliusában került sor, amikor lőszerszállító teherhajók és uszályok robbantak fel a Black Tom szigetnél a New York-i kikötőben. Az anyagi kár 14 millió dollár volt – iszonyatos összeg abban az időben. A szabotázs gyilkos erővel bizonyította, mire

képesek német kémek Amerikában. Olyan fenyegetés volt, amelyet az amerikai védelem telelősei nem felejthettek el. Nem Hans Thomsen volt az egyetlen, aki a német szabotázsakciók megismétlődésétől félt. Miközben a német ügyvivő figyelmeztető táviratokat küldözgetett a birodalmi külügyminisztériumnak, a Szövetségi Nyomozóiroda már kereste a náci szabotőröket a keleti parton. Roosevelt elnök titkos felhatalmazást adott J. Edgar Hoovernek, az FBI vezetőjének, hogy gyűjtsön adatokat az Egyesült Államok területén Németország szimpatizánsairól. Hoover ügynökei beépültek a Német-amerikai Bundba és más nácibarát szervezetekbe. 1940 nyarán bekövetkezett az első jelentős áttörés. William G. Seboldról volt szó, aki Németországban született, a német hadseregben harcolta végig az első világháborút, de 1921-ben kivándorolt. Repülőgépgyártó üzemekben dolgozott az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában. 1936. február 10-én megkapta az amerikai állampolgárságot. 1939 februárjában visszatért Németországba, hogy meglátogassa az anyját. Hamburgban megkereste a Gestapo egyik ügynöke, aki tudott róla, hogy Seboldnak priusza van a németországi rendőrségen. Ezt követte 1939 szeptemberében egy mühlheimi megbeszélés egy bizonyos Gassner doktorral, a német fegyveres erők titkosszolgálatának, az Abwehrnek az ügynökével. Dr. Gassner tájékozódni akart mindenről, amit Sebold tudott az amerikai harci repülőgépekről és felszerelésükről. Utána felszólította Seboldot, hogy kémkedjen az Egyesült Államokban a Harmadik Birodalom javára. Mivel Sebold attól félt, hogy a családján torolják meg, ha nemet mond, ráállt, hogy az Abwehr kéme lesz. Ám előbb pótoltatni kellett az amerikai útlevelét. Elment Kölnben az amerikai konzulátusra, titokban elmondta, milyen szorult helyzetbe került, és kifejezte óhaját, hogy Amerikába való visszatérése után együtt óhajt működni a Szövetségi Nyomozóirodával. A konzulátuson azt tanácsolták, hogy folytassa a kiképeztetését náci ügynökké. Amikor Sebold német titkosszolgálati felettesei úgy látták, hogy ügynökük kellőképpen felkészült, öt mikrofilmen megadták neki az utasításokat, hogy miként küldhet kódolt üzeneteket az Egyesült

Államokból Németországba. Három mikrofilmet az Egyesült Államokban tartózkodó aktív ügynököknek kellett továbbítania. „Harry Sawyer” álnéven 1940 februárjában elhajózott New Yorkba. Az FBI, ahol már tudtak Sebold érkezéséről, késedelem nélkül megszervezte neki a fedőtevékenységet. Kapott „műszaki tanácsadói irodát” a Broadway és a 42. utca sarkán, amelyet bekameráztak, hogy nyomon követhessék a német ügynököket, akikkel Sebold fölvette a kapcsolatot. Frederick J. Duquesne volt az egyik kulcsember, egy délafrikai búr, aki gyűlölte a briteket, és az első világháborúban kezdte a kémkedést. Duquesne, akinek volt egy Légikikötő Társaság nevű vállalkozása, felvette New Yorkban a kapcsolatot Sebolddal. Az első megbeszélésnél még annyira tartott az FBI lehallgatásától, hogy végül egy önkiszolgáló étteremben beszélgettek, de aztán felbátorodott, ellátta Seboldot nemzetvédelmi és technológiai adatokkal, beleértve egy új bombatípus fényképeit és leírását. Állítása szerint az adatok egy részére úgy tett szert, hogy titokban behatolt a DuPoint-üzembe a delaware-i Wilmingtonban, de a többinél megjátszotta az ártalmatlan tudóst, akit puszta kíváncsiság hajt bizonyos folyamatok minél alaposabb megismerésére. Duquesne-t érdekelte az ipari szabotázs, fontolgatta a gyújtogatások lehetőségét, sőt még azt is javasolta, hogy rágógumiból állítsanak elő miniatűr bombákat. Ezeknek az eszmecseréknek nagy részét filmre vette az FBI. A váltás az adatgyűjtésről a szabotázsra megriasztotta az FBI-t. 1941 júniusában lecsaptak Duquesne-re és harminckét más náci kémre. Az ezt követő, nagy nyilvánosságot kapott perben, amely 1941-ben szeptembertől decemberig tartott a brooklyni szövetségi bíróságon, a Sebold-irodában készült többórás film volt a döntő bizonyíték, amelyhez maga J. Edgar Hoover mondta a kísérőszöveget: Az ott Heinrich Clausing, az Argentína gőzös szakácsa. Futárként dolgozott, ő szállította a katonai információkat. A fontoskodó képű ember Hartwig Kleiss, ugyancsak hajószakács. Kleiss itt pénzt ad Sawyernek [Seiboldnak] egy Leica fényképezőgépre, hogy használhassa a kémkedéshez. Ezeken a képeken Kleiss elhozza Sawyernek az

America gőzös alaprajzát. Ezen fel vannak tüntetve a titkos fegyvertárolók. Ez itt megint Duquesne, a hálózat feje, a legóvatosabb. A harminchárom vádlottat több mint 300 év börtönbüntetésre ítélték. Duquesne tizennyolc évet kapott kémkedésért, mellékbüntetésként további két évet és 2000 dollár pénzbüntetést a regisztrációs törvény megsértéséért. Az ítéletek lezárták az amerikai történelem legkiterjedtebb kémhálózatának tevékenységét, és elborzasztották a nemzetbiztonság vezetőit. A harminchárom kém közül huszonöten amerikai állampolgárok voltak. Ha német-amerikaiakat rá lehet venni ilyesmire, akkor mi lehet az olasz-amerikaiakkal, akik még mindig lojálisak Mussolinihoz? Azt az 1938. október 13-án rendezett Columbus-napi gyűlés is bebizonyította, hogy sok New York-i még mindig támogatja a fasiszta diktátort. 35 000 New York-i lehurrogta La Guardia polgármestert, és Mussolinit éltette: A gyűlés résztvevői egyértelmű rokonszenvüket fejezték ki az olaszországi fasiszta rezsim iránt [írta egy újság]. „Viva Mussolini!” – ordították, amikor az egyik szónok megdicsérte az olasz diktátor legújabb lépését a világbéke érdekében. Hans Thomsen épp a Duquesne-hálózat elleni perhez hasonló eseményektől tartott a legjobban. Az amerikai közönség most már tisztán láthatta, hogy a náci Németország ellenség. Bár Thomsen úgyis mindenképpen elkésett az amerikai izolacionisták támogatásának stratégiájával. Még véget sem ért a Duquesne-per, amikor Amerika már hadban állt a Harmadik Birodalommal. Négy nappal az után, hogy a japánok 1941. október 7-én lebombázták Pearl Harbort, Hitler hadat üzent Amerikának. Thomsennek kellett átadnia a hadüzenetet December 14-én reggel nyolckor a német diplomata kilépett a washingtoni nagykövetség vörös téglaépületéből, hogy megvigye Németország hadüzenetét Cordell Hull külügyminiszternek. A minisztériumban közölték, hogy Hull más irányú „elfoglaltsága” miatt

az európai ügyosztály vezetőjének kell átadni a jegyzéket. Hiába volt minden erőfeszítés, amellyel Thomsen kívül akarta tartani Amerikát a háborún. Ugyanazon a napon Benito Mussolini csatlakozott tengelyhatalmi szövetségeséhez, és ő is hadat üzent az Egyesült Államoknak. Amerika most tehát hivatalosan hadban állt Németországgal, Olaszországgal és Japánnal. Kétségbeesett versenyfutás kezdődött a további megelőző csapások kivédésére – ezúttal a keleti parton. Érdekes módon a filmeken szereplő egyik külföldi ügynök, akit kapcsolatba hoztak a Duquesne-hálózattal, nem volt más, mint Takeo Ezima, a japán flotta sorhajóhadnagya. A New York Times később azt állította, hogy „az 1941 júniusában felgöngyölített náci kémhálózatnak volt egy japán tagja is, de ő megszökött”. A sorhajóhadnagy vállalta, hogy amerikai hadianyagmintákat szállít Németországba, a nagyobb biztonság kedvéért Japánon át. „Ezima eljárása – írta az újság – abban állt, hogy az anyagot négy nap alatt átvitte a nyugati partra, ahonnan kéthetente vitték tovább a Japánba induló hajók.” Ám amikor az FBI elkezdte letartóztatni a kémeket, Ezima feltűnés nélkül elhagyta New Yorkot, a nyugati parton felszállt a japán Kamakura-Maru teherhajóra, és hazament. Az ilyen sztorik növelték az amerikai kormány szorongását a fenyegető válságtól, mert úgy festett, hogy egyesített erejű támadástól kell megvédeni az országot. Ráadásul rejtélyes tüzek ütöttek ki a New York-i rakpartokon. 1942. január 9-én volt a legsúlyosabb, amely elpusztította a 83-as mólót és két épületet a 43. utcában, a Hudson folyónál. Később megállapították, hogy baleset okozta a tüzet, de akkor is riasztó fejlemény volt, és a nemzetbiztonság vezetői hajlandók voltak tárgyalni akárki befolyásossal, aki segíteni tud. Charles Radcliffe Haffenden sorhajóhadnagy, a Harmadik Tengerészeti Körzet nyomozati osztályának frissen kinevezett vezetője mondta az egyik szárnysegédjének: Szóba állok akárkivel, pappal, bankigazgatóval, gengszterrel, magával az ördöggel, ha ezzel megszerezhetem a szükséges információt. Ez háború! Amerikai életek forognak kockán! Ez nem főiskolai meccs, ahol

percenként ellenőrizzük könyvből a szabályzatot, és nem egy főhadiszállást vezetünk, ahol betűre be kell tartani a szabályzatot. Munkám van, amit el kell végeznem! Ezzel együtt elég siralmasak voltak a haditengerészeti felderítés első próbálkozásai a New York-i dokkok biztonságának érdekében. „Egész New York azon nevetett, ahogy ezek a naiv ügynökök beállítottak a dokkokba. Odamentek a munkásokhoz, és ahogy a moziban látták, az orruk alatt motyogva faggatták őket, hogy mit tudnak a kémekről” – mesélte Meyer Lansky. Lucianónak még ennyire sem imponáltak. „Ami meg ezt a Haffendent illeti, nem tudott az semmit, csak ült ott tátott szájjal, és azon imádkozott, hogy egyezzek mán bele, hogy segíteni fogok neki meg az irodájának…” Szörnyű katasztrófa kellett hozzá, hogy a két fél komolyan vegye a keleti part védelmét. 1942. február 9-e délutánján történt, amikor kigyulladt a Normandie, a csapatszállítóvá átalakított luxus óceánjáró. 1500 tengerész és civil menekült ki az égő hajóból, amelyből másnapra üszkös héj maradt. Súlyos csapás volt ez az amerikai háborús erőfeszítések szempontjából, de jól jött Lucky Lucianónak, Meyer Lanskynak és a nemzetbiztonsági irodáknak. Küszöbön állt a titkos megegyezés New York alvilága és az amerikai kormány között.

Hatodik fejezet A Normandie pusztulása 1942. február 9-én délután fél háromkor tűz ütött ki a New York-i kikötő 88-as mólójánál lehorgonyzott Normandie-n. Tűzoltóautók robogtak a 48. utcán a móló felé. Amerikában a háború kezdete óta még sehol sem gyűlt össze ennyi tűzoltóautó. Óriási volt a tét. A Normandie, amelyet nemrég alakítottak át csapatszállítóvá, egyszerre 10 000 amerikai katonát vihetett volna át a hadban álló Nagy-Britanniába, ami hatalmas hozzájárulás lett volna a háborús erőfeszítésekhez. Sokan voltak – köztük a nácik akik örültek volna a hajó pusztulásának. A luxus óceánjárónak épült Normandie-t tíz éve bocsátották vízre a franciaországi St. Nazaire-ben. Az első olyan hajó volt, amelynek hosszúsága meghaladta a 310 métert. A 88-as mólót direkt azért építették, hogy elférjen mellette a Normandie. Fényűző art deco eleganciája méltó volt lenyűgöző méretéhez. A gazdagok és a híresek kedvenc hajója lett. Még Mary Pickford és Bob Hope filmcsillag is a Normandie-n szeretett utazni. Nemcsak gyönyörű, de gyors is volt. Elnyerte a kékszalagot, mert alig négy nap és három óra alatt kelt át az Atlanti-óceánon. Sebessége és befogadóképessége rendkívül értékessé tette. Mikor kitört a háború, a kéjutazások véget értek. A francia tulajdonosok féltek az Atlanti-óceánon portyázó német tengeralattjáróktól, és a Normandiet „naftalinba tették” New Yorkban, a 88-as mólónál. Több mint egy évig csak a minimálisra csökkentett legénység viselte gondját. De mikor 1940-ben a legyőzött Franciaországban hatalomra került a vichyi kollaboráns bábkormány, Roosevelt elnök határozottan intézkedett. 1941 májusában elrendelte, hogy a parti őrség szálljon fel a Normandie fedélzetére, és vegye védőőrizetbe a fontos francia objektumot.

Hét hónappal később Japán megelőző csapást mért Pearl Harborra. Négy nap múltán Hitler és Benito Mussolini olasz diktátor hadat üzent az Egyesült Államoknak. Hitler így fogadkozott a Reichstagban: „Mindig mi fogunk támadni elsőnek! Mindig a mienk lesz az első csapás!” Azonnal el is kezdte összeállítani a lehetséges célpontok listáját az Egyesült Államok keleti partján. A Normandie a lista élén szerepelt. Ha a japánok lecsaphattak Pearl Harborban, akkor a náci Németország New Yorkra fog lesújtani. Mihelyt Amerika belépett a háborúba, a haditengerészet átvette a Normandie-t, és átkeresztelte Lafayette-re. Átfestették szürkére, és munkába állították a dokkmunkások kisebb hadát, hogy alakítsák át csapatszállítóvá. A terv szerint 1942. február 28-ára kellett elkészülnie, és rögtön indult volna Bostonba első szállítmányáért, hogy átvigye Angliába. Szoros volt a határidő, a munkások napi huszonnégy órában dolgoztak, hogy tarthassák – amíg 9-én ki nem ütött a tűz. 1500 tengerész és civil tartózkodott a fedélzeten, de a többséget sikerült gyorsan evakuálni. Legalább 128 volt a sebesültek száma, sokan füstmérgezést szenvedtek, és a 38 éves brooklyni Frank Trentacosta belehalt sérüléseibe. Sokan azon az ingatag tűzoltólétrán menekültek el, amelyet a West Side gyorsforgalmi útról támasztottak oda a hajó orrához. Sok ezer New York-i figyelte az eseményeket a rakpartról. Vastag kék füstfelhő lebegett Manhattan fölött, még a Times Square-t is elsötétítette. Lejött a kikötőbe La Guardia polgármester, és a csöveket kerülgetve közölte: „A tüzet eloltották, mostantól a tengerészek gondja a hajó. Nagyon sérülékeny – nézzék csak, hogy megdőlt! Most az a dolgunk, hogy kiszivattyúzzuk belőle a vizet, és ezt is fogjuk tenni.” Este nyolc órára úgy tűnt, hogy sikerült megfékezni a tüzet. Csak a három felső fedélzet égett, a hajó egészében nem esett túl nagy kár. Ám a lángok elfojtása hatalmas mennyiségű vizet igényelt, és a Normandie megdőlt. Először ennek nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget, de éjfélkor Adolphus R. Andrews ellentengernagy elrendelte a teljes kiürítést.

„Andrews tengernagy azt parancsolja, hogy mindenki hagyja el a hajót!” – bömbölték a hangszórók a 88-as mólón. Az ezt követő magyarázat tompítani igyekezett a parancs drámai hatását: „A tengernagy biztonsági óvintézkedésként rendeli el a kiürítést. Ez nem azt jelenti, hogy sorsára hagyjuk a hajót, vagy lemondtunk minden reményről, de senki sem tudhatja, miként viselkedik a hajó a dagályban.” A Normandie még jobban megdőlt. Két kis palló recsegve-ropogva leszakadt, és a vízbe esett. A tengerészek a kezükben kötéllel várakoztak, hogy hátha az utolsó percben ki kell még menteni valakit. A szemtanúk hallották, ahogy tárgyak csúsznak dübörögve a korlátok felé. A jelenet olyan volt, mint egy háborús katasztrófa [írta a New York Herald Tribune], Az Amerikai Asszonyok Önkéntes Szolgálata és a Vöröskereszt két nagy tábori konyhát állított fel a helyszínen, hogy forró kávét oszthassanak a kimentetteknek és a mentőknek, akik csontig átfagytak a tűzoltófecskendők jéghideg vizétől. Hajnali fél három után öt perccel a reflektorfényben izzó hatalmas Normandie megdöbbentően halkan átfordult a bal oldalára a 15 méter mély, iszapos vízben. A nagy kémények alig háromlábnyira voltak a víz felszínétől. Hajnali háromkor a hátsó kémény mögött ismét fellobbant a láng. Tűzoltóhajó sietett feléje, és egy óra alatt elfojtotta a tüzet, még egyszer elárasztva vízzel a hajót. Lesújtó látvány volt a szürke hajótest a felkelő nap fényében. A helyszínen tartózkodott a New York Times riportere, aki feljegyezte, hogy „ahol a kincstári szürke festék megrepedezett és felhólyagzott, kilátszott a háború előtti Normandie vöröse és feketéje, az egyetlen emlékeztető arra a hajóra, amelyet egyáltalán nem ilyen helyszínhez építettek”. Nem egészen két hónappal az után, hogy Hitler kijelentette, ő fog elsőnek odavágni Amerikának, a szövetségesek egyik legnagyobb csapatszállító hajójának csak a roncsa maradt. Úgy tűnt, a náci Németország elkönyvelhet magának egy jelentős győzelmet – ám a szabotázs emlegetésével gyorsan fel kellett hagyni.

Másnap a hajózási hatóságok egyértelműen közölték, mi okozta a katasztrofális tüzet. A fedélzeten tartózkodott a Greenwich Villageből való Edward J. Sullivan, a hajó átalakításával megbízott kárpitos barátja. Ő látta, hogyan kezdődött a tűz: A nagy szalonban történt, a sétafedélzeten. Az egyik embernél acetilénhegesztő volt, azzal vágott le valami kovácsoltvas díszt. Egy másik pasas körülbelül 2 méteres pajzsot tartott eléje a szikrák miatt. A háttérben több bála fagyapotot tornyoztak fel a csomagoláshoz. Repkedtek a szikrák, de a pajzsba ütköztek, és visszapattantak róla. Később a munkás kikapcsolta a hegesztőkészüléket, de az utolsó eresztés néhány szikrája elrepült a pajzs mellett. A fagyapot lángra lobbant. Valaki elordította magát: „Tűz van!” Szempillantás alatt a plafonig nyúltak a lángok. Henry Wood tengerészhadnagy oltatni kezdte a tüzet, de nem volt elég fecskendője. Csak tizenegy perccel később értesítették a tűzoltókat. Addigra annyira elharapózott a tűz, hogy a munkások és a tengerészek hasztalanul próbálkoztak az oltással. A tűzoltók és a rendőrség mellett az FBI ügynökei és egy, a szabotázsakciókat kivizsgáló osztag is a helyszínen tartózkodott. Andrews ellentengernagy osztotta Sullivan nézetét a tűz okairól: A nagy szalonban kezdődött tüzet az egyik munkás hegesztőkészülékéből kipattant szikrák okozták. A szikrák meggyújtották egy mentőkészülék burkolatát. A tüzet azonnal oltani kezdték, de néhány perc múlva olyan sűrű lett a füst, hogy az embereknek el kellett hagyniuk a helyiséget. Tekintve, hogy a hajó megdőlt, kezdetben az tűnt jobb megoldásnak, ha elsüllyesztik, vagyis megnyitják a zsilipnyílásokat, és beengedik a tengervizet. A hajó nem volt túl messze a tengerfenéktől, és úgy vélték, az lesz a legjobb, ha a súlya lehúzza a tengerfenékre. Később a műszaki szakértők tanácsára úgy döntöttek, hogy nem süllyesztik el. Ehelyett középen vizet szivattyúztak be a jobb oldalába.

Bár a Normandie végső pusztulását látszólag megakadályozták, ettől még tény maradt, hogy Amerikai legnagyobb csapatszállítója használhatatlan lett, és az is maradt a háború végéig. 1946-ban eladták vashulladéknak. Így lett oda egy 56 millió dollárt érő hajó. Az újságírók feltették a kérdést Andrewsnak, hogy szabotázs okozta-e a tüzet. „Csak azt ismételhetem meg – mondta az ellentengernagy hogy tudomásom szerint a tűz a nagy szalonban kezdődött, és az újságírók értesüléseivel ellentétben nekem nincsen tudomásom róla, hogy egyszerre három vagy négy helyen tört volna ki.” Az ezt követő kormányzati vizsgálat megerősítette a tengerészet hivatalos feltételezését. Az FBI és Frank S. Hogan, New York államügyésze húszfős csapatot mozgósított a szemtanúk kikérdezésére. Lamar R. Leahy ellentengernagy tengerészeti vizsgálóbizottságot hozott létre. A zárójelentés szerint a Normandie pusztulását a civilek elővigyázatlansága okozta, és a hegesztőkészülékből kipattant, eltévedt szikra volt a bűnös, amely lángra lobbantotta a közeli mentőkészülékeket. Az igazán végzetes hibát a tűzoltóhajók követték el. Annyi vizet locsoltak a felső fedélzetekre, hogy a hajó elveszítette az egyensúlyát. A szivattyúk nem tudták elég gyorsan eltávolítani a vizet, és a hajó a bal oldalára dőlt. Ahogy Frank Hogan tömören megfogalmazta: „A hanyagság a hatékonyságával szolgálta az ellenséget.” Ez volt a hivatalos kormányjelentés, de sokan nem voltak hajlandók elhinni. A tűz túlságosan pusztító volt, hogy véletlen lehessen. A Normandie kívánatos célpontot jelentett az ellenségnek. Sokak gyanúja szerint náci szabotőrök pusztították el. De valóban képesek lettek volna ilyen súlyos csapást mérni az Egyesült Államokra? *** A német kémek beszivárgása a New York i dokkokba az első világháborúval és Franz von Rintelen támadássorozatával kezdődött. A Duquesne-hálózat, amelyet az FBI göngyölített fel, azt bizonyította, hogy a német szabotőrök visszatértek alig pár hónappal a Normandie katasztrófája előtt. Lehet, hogy egy spion megúszta a tömeges letartóztatásokat, és utolsó dacos gesztusként, a nácik óhajainak

megfelelően felgyújtotta a csapatszállító hajót. Az is lehetséges, hogy más, felderítetlen kémhálózatok is működtek New Yorkban. Talán az FBI ébersége nem olyan lankadatlan, mint amilyennek hirdetik, és kihagyott pár fontos tényezőt. A Duquesne-hálózat felszámolásával még nem ért véget Amerikában a német kémkedés. 1942 májusában, nem egészen négy hónappal a Normandie-n keletkezett tűzvész után két német tengeralattjáró indult el Franciaországból Amerikába. Két csapat magas szintű kiképzést kapott szabotőrt vittek magukkal, olyan németeket, akik Amerikában éltek a háború előtt. Az volt a feladatuk, hogy sújtsanak le az amerikai ipari infrastruktúra létfontosságú elemeire. Ez volt a Pastorius-hadművelet, amely arról a Franz Daniel Pastoriusról kapta a nevét, aki a 16. században az amerikai német bevándorlók első csapatát vezette. A hadművelet szellemi atyja maga Adolf Hitler volt, akit mérhetetlenül megharagított a Duquesne-hálózat felszámolása, és még dühösebb lett, amikor Wilhelm Canaris tengernagy, az Abwehr feje közölte vele, hogy az Egyesült Államokban nem maradt több titkosszolgálati ügynök. Válaszul Hitler azonnal elrendelte a következő szabotázsakciót az Egyesült Államok ellen. Canaris a maga részéről viszolygott ettől a hadművelettől, jobban szerette, ha az ügynökei csak kémkednek, de Hitler ragaszkodott a szabotázshoz. A műveletet Erwin von Lahousen ezredes irányította. „A német admiralitás – írta háborús naplójában 1942 áprilisának közepén – úgy rendelkezett, hogy ügynökeinket az Egyesült Államok keleti partján kell kitenni a tengeralattjárókból. A hadművelet célja az amerikai hadigazdaság számos szűk keresztmetszetének egyike, az Egyesült Államok alumíniumgyártásának szabotálása.” Később a céltáblát kibővítették. Belevettek gyárakat, vasutakat és a Hellgate hidat a New York-i kikötőben. Nyolc ügynököt választottak ki a küldetésre. Az egyik négyfős csoportot a német-amerikai Georg Dasch vezette, aki rövid ideig szolgált az amerikai hadseregben, a másikat Eduard Kerling lelkes bundista. Elsőnek az U-202 tengeralattjáró érkezett meg június 13-án az amerikai parthoz. A náci szabotőrök onnan három mérfölddel

keletebbre, Amagansettnél léptek ki Long Islandre. Miközben hárman nekiláttak elásni a robbanószeres ládákat, vezetőjük, Dasch beleszaladt egy amerikai parti őrbe. Dasch megőrizte a hidegvérét, a parti őrség tagja azt hitte, valamilyen titkos amerikai hadművelethez tévedt oda. Dasch adott neki egy százdollárost, a parti őr elvette, szalutált, majd eltűnt a ködben. A második német tengeralattjáró, az U-584 további négy szabotőrt tett partra június 17-én a floridai Jacksonville közelében. Ezeknek a vezetőjével, Kerlinggel július elején kellett találkoznia Daschnek Cincinnatiben, hogy aztán elkezdjék a gyárak, vasutak és hidak felrobbantását a keleti parttól a középnyugatiig. A szabotőröknek sikerült megúszniuk a lebukást New Yorkig, de amikor Dasch megérkezett a városba, hirtelen meggondolta magát, és úgy döntött, elárulja kollégáit, bár lehet, hogy kezdettől ez volt a szándéka. Németországban kapcsolatban állt balos csoportokkal, amelyek áldozatul estek a Gestapónak. 1942. június 18-án Dasch mindent bevallott az FBI-nak, amelynek már jelentett a meghökkent parti őr. Ezek után gyorsan begyűjtötték a többi szabotőrt. Újabb siker volt ez az FBI számára. De azt is megmutatta, hogy a keleti part még mindig sebezhető. Miután ez az eset nem sokkal a Duquesne-hálózat felszámolása és a Normandie katasztrófája után történt, a gyanakvó közvélemény német szabotázsakciónak tulajdonította a hajó elsüllyedését. A kormánynak és az FBI-nak éppen megfelelt, hogy ezt a kettőt így összekapcsolják. Legalább emlékeztette az amerikaiakat, hogy a kémek folyamatosan fenyegetik a haza földjét. Maga Hoover is erre hívta fel a figyelmet egy nyilvános bejelentésben: „Szabotőrök próbálhatnak meg eljutni partjainkra – mondta. – Meg kell állítani őket. Felkérünk minden polgárt, hogy haladéktalanul jelentsenek minden kémkedésre, szabotázsra vagy Amerika-ellenes tevékenységre vonatkozó adatot a Szövetségi Nyomozóirodának.” Hitler még dühösebb lett, mikor hírét vette a Pastorius-hadművelet kudarcának. 1942. június 3-án az orosz fronton lévő főhadiszállására hívatta Canarist és Lahousent. „Tudni akarom, hogyan következhetett be ez a rettenetes katasztrófa! Ugyanez a förtelem szakadt a

nyakunkba egy éve, amikor árulás miatt a maga harminc ügynökét tartóztatták le Amerikában! Most ugyanez történt! Magyarázatot követelek!” Canaris először hallgatott, aztán rámutatott, hogy náci párttagok is részt vettek az akcióban. Hitlernek egy pillanatra elállt a szava. „Na jó, annál rosszabb, ha így van! – tajtékzott. – Ilyen expedícióra soha többé nem küldhet lojális párttagokat. Legközelebb küldjön zsidókat és bűnözőket!” Ám több német szabotázsakcióra nem került sor az Egyesült Államok ellen. Magától Hitlertől tudjuk, hogy csak két küldetésnek a résztvevőit fogta el az FBI; ezek szerint nem támadhatták meg német szabotőrök a Normandie-t. Ezt persze nem tudták az Egyesült Államokban, így még harminc évvel a tűzvész után is ugyanannyi híve volt a baleset elméletének, mint ahányan a külföldi szabotázs számlájára írták a Normandie pusztulását. Érdekes módon a hajó katasztrófája után egyetlen nagy tűzvész sem pusztított a New York-i dokkokban. A következő három évben a szövetséges hajók minden baj nélkül futottak ki a New York-i öbölből. Az FBI aratott volna ilyen fényes sikert, vagy más tényezőre kell gyanakodnunk? *** 1975-ben megjelent egy sokat vitatott könyv, Lucky Luciano testamentuma Martin Goschtól és Richard Hammertől, amely állítólag a főgengszter vallomásain alapul. Ebben a könyvben Luciano tett egy szenzációs kijelentést: Ott horgonyzott Manhattan nyugati partján az a nagy francia luxushajó, a Normandie, és Tony [Anastasio] meg Albert [Anastasia] úgy hallotta, hogy a kormány megegyezik ezzel a De Gaulle hapsival, hogy átveszik és átalakítják csapatszállítóvá. Albert úgy kalkulál, hogy ha valami történne ezzel a Normandie-val, akkor ténleg mindenki összefosná magát. Hát ez nagy ötlet vót, és úgy gondoltam, hogy nem nagyon ártana a háborús erőfeszítéseknek, mer sehol se vót még a befejezéstől, különben is egyetlen amerikai katonának vagy matróznak se esne baja,

mert egyelőre nem küldték még őket sehova. Úgyhogy megüzentem Albertnek, hogy intézkedjen. Pár nappal később hallom a rádióba, hogy kigyúlt a Normandie, és nem úgy néz ki, hogy meg tudják menteni. Az a rohatt Anastasia, hát ténleg elintézte. Később Albert aszonta, hogy nehogy a lelkemre vegyem mán, ami a hajóval történt. Aszonta, hogy úgy is mint őrmester, mindenképpen rühellette a kurva tengerészetet. Luciano abban tévedett, hogy a tűzvész nem sokat ártott a háborús erőfeszítéseknek – abban viszont igaza volt, hogy a kormány eléggé megriadt, hogy hajlandó legyen egyezséget kötni Lucianóval és a New York-i dokkokat kézben tartó maffiózókkal. Ez az egyezség a levegőben lógott 1941. december 4-e óta, vagy ahogy Luciano megfogalmazta: „Mikor a japcsik megbombázták Pearl Harbort és Roosevelt megüzente a háborút, megkaptam a második sanszomat…” Luciano 1941 decemberében utasította ügyvédjét, Moses Polakoffot, hogy hozzon össze egy találkozót Meyer Lanskyvel és Frank Costellóval a dannemorai börtönben. Luciano felvázolta a tervét. A lényeg, hogy az ő esküdt ellensége, Thomas E. Dewey lesz a New York-i kormányzó. Amikor Dewey hivatalba lép, ő ráveszi Deweyt, hogy engedje ki a börtönből. Hogyan? Úgy, hogy tesz a kormánynak egy nagy szívességet. Olvasta az újságokban, hogy a haditengerészeti minisztériumot idegesítik a szabotázsakciók a keleti parton. Ő az ő szakszervezeti kapcsolataival megígérheti, hogy megvédik a dokkokat minden szabotázstól. „Mikor ezt így elmontam, láttam, hogy Lansky elmosolyodik – mesélte Luciano –, mert elsőnek ő fogta fel, hogy mire akarok kilyukadni. Aszongya: »Charlie, értem, már értem! Szenzációs! Hogy mondhatna nemet Dewey egy hazafias hősnek?«” Frank Costello azt mondta, vannak kapcsolatai a haditengerészeti hírszerzéssel a Church utcában, és összehozhatja a megegyezést. Ám Luciano tisztában volt vele, hogy címlapra való bizonyíték szükséges a tengerészet sebezhetőségéről, mert a kormány csak akkor fogja kérni az ő segítségét. Egy hónapig rágódott a megoldáson, aztán az egyik fő bérgyilkosa előállt a tervvel. Albert Anastasia szorgalmas gyilkosa volt az

alvilágnak. Kora i úságában a brooklyni rakparton dolgozott, kulcsembere lett a Nemzetközi Dokkmunkás Szövetségnek, a keleti parti rakodók szakszervezetének. Posztját akkoriban Tony öccse töltötte be. Anastasia szeretett ölni, és ha úgy nézett ki, hogy vád alá helyezhetik gyilkosságért, önvédelemből eltüntette a szemtanúkat és a családjukat. Mikor Luciano meg akarta öletni riválisát a castellammareiek háborújában, Anastasia kapott az alkalmon, hogy elteheti láb alól Joe Főnököt. Egyike volt a négyfős halálosztagnak. 1942-ben Anastasiát behívták, kiképző őrmester lett egy pennsylvaniai táborban. Szolgálati kitüntetést kapott, sőt 1944-ben még amerikai állampolgársággal is megjutalmazták. De még ez előtt, 1942 januárjában történt, hogy előállt a megoldással Luciano problémájára. Albert és Tony öccse tudta, hogy a tengerészeti felderítés ügynökei járják a rakpartot, és mindenkit figyelmeztetnek a fokozott biztonságra. Akkor talán, okoskodott Anastasia, adjunk nekik valamit, amin igazán izgulhatnak: gyújtsuk fel a Normandie-t! Luciano príma ötletnek tartotta, és áldását adta rá. 1979-es visszaemlékezéseiben (Dennis Eisenberg, Uri Dan, Eli Landau: Meyer Lansky, az alvilág nagymogulja) Meyer Lansky hitelesítette Luciano meséjét: valóban Anastasia volt az, aki felgyújttatta a Normandie-t. A szemébe mondtam, hogy tilos felgyújtani több hajót. Nagyon sajnálkozott – nem azon, hogy felgyújttatta a Normandie-t, hanem hogy nem okozhat több kárt a tengerészetnek. Azt hiszem, a hadseregben utálta meg őket ennyire. „Beképzelt szemétládák!” – csak így hívta őket. A Normandie katasztrófája jeges szélként süvített végig a washingtoni folyosókon. Az Egyesült Államok külkereskedelmének majdnem felét a New York-i kikötő bonyolította le. A kétszáz dokk, raktár és móló majdnem nyolcvan mérföld hosszan szegélyezte

Manhattan, Queens, New Jersey és Brooklyn partját. Ezt meg kellett védeni mindenáron. *** Az 1954-es Herlands-jelentésben le van írva, hogy az amerikai kormány miként kötött egyezséget Lucky Lucianóval és bűntársaival Amerika keleti partjainak védelmében. A nyomozást Thomas E. Dewey rendelte el annak tisztázására, pontosan milyen kapcsolatban állt a haditengerészeti hírszerzés a New York-i gengszterekkel. A tengerészet nem örült az eredményeknek, a jelentést évtizedekig titkolták, és még máig nem publikálták. Tizenkét évvel a jelentésben leírt események után William B. Herlands vizsgálóbiztos mentegette az amerikai kormányt, amiért az szóba állt a legelvetemültebb bűnözőkkel: A hírszerzés különböző szerveit nagyon aggasztotta a szabotázs és a kémkedés. Erősen gyanítható volt, hogy információkat szivárogtatnak ki a konvojok útvonaláról. A Normandie, amelyet Lafayette néven átalakítottak háborús célokra, leégett a New York-i North folyónál. Szabotázsra gyanakodtak. A Herlands-jelentés többször úgy említi a Normandie-t mint fordulópontot az Egyesült Államok belföldi tengerészeti stratégiájában, de csak a külföldi szabotázsokkal összefüggésben. Nincs utalás arra, hogy a maffia gyújtotta volna fel, hogy kiprovokálja a tárgyalásokat. Herlands így folytatja: A kereskedelmi halászflottákat azzal gyanúsították, hogy üzemanyagot és élelmet szállítanak az ellenséges tengeralattjáróknak. Miközben hírszerzésünk kinyomozta a nácibarátok többségét, kevésbé figyelt bizonyos elemekre, akik Mussolinival és a fasisztákkal szimpatizáltak. Később a jelentésben Herlands említi a Pastorius-hadműveletet: Az aggodalmakat fokozta, amikor ugyanannak az évnek a júniusában Amagansettnél szabotázsra kiképzett német ügynökök szálltak ki Long Islanden. Jelentős mennyiségű robbanóanyagot, térképeket és

elpusztítandó, stratégiai fontosságú létesítmények térképeit hozták magukkal. Roscoe C. MacFall százados a hírszerzés parancsnoka volt a New Yorkot és New Jerseyt magában foglaló Harmadik Tengerészeti Körzetben. Az ő ötlete volt, hogy az ügynökök beszéljék meg alvilági kapcsolataikkal, ki tudna segíteni a dokkok biztosításában. MacFallt támogatta ebben Carl F. Espe ellentengernagy, a haditengerészeti hírszerzés igazgatója. A háború kimenetele rendkívül fenyegetőnek tűnt [mondta Espe]. Ezenfelül a legnagyobb aggodalomra adott okot a kikötőkben lehetséges szabotázs. Minden lehetséges eszközt fel kellett használni a megakadályozására. Továbbá meg kellett akadályozni, hogy az ellenséges tengeralattjárókat élelemmel és üzemanyaggal tudják ellátni. De hát semmiféle erkölcsi aggály nem merült fel a haditengerészeti hírszerzésben, amikor közismert bűnözőkkel akart alkudozni? A Harmadik Tengerészeti Körzet Hírszerzési Osztályához beosztott Anthony J. Marsloe hadnagy egyértelműen fogalmazott: Az informátorok felhasználása hátterüktől függetlenül nemcsak kívánalmas [sic], de szükséges, amikor a nemzet a fennmaradásáért küzd. A hírszerzés mint olyan nem rendőrség. Rendeltetése a megelőzés. A megelőzéshez rendszer szükséges, és a rendszernek fel kell ölelnie minden eszközt, amely elejét veheti, hogy az ellenség segítséget kapjon… Ebbe mindenképpen beleértem az úgynevezett alvilágot. Marsloe azt állította, hogy ez a folyamat már 1941 decemberében – még a Normandie égése előtt – elkezdődött: A vita decemberben kezdődött, és átnyúlt 1942 első negyedébe. Különösen sok vitára adott alkalmat az úgynevezett alvilági

személyiségek neve, valamint a körzet hírszerzőié, akiket Haffenden parancsnok kijelölt erre a feladatra. Marsloe fölöttese Charles R. Haffenden volt, aki főszerepet fog játszani a Harmadik Tengerészeti Körzet Hírszerzési Osztályának tervében. Marsloe, mielőtt a Harmadik Tengerészeti Körzethez került, New York megye államügyészi irodájánál dolgozott Dewey kormányzó beosztottjaként. Az 1941. decemberi vitákról Marsloe azt mondta: Haffenden parancsnok nagy vonalakban felvázolta nekem az akciótervet, amely szerint úgynevezett alvilági elemeket vonnának be hírszerzési célból, valamint hogy a Harmadik Tengerészeti Körzet területén megakadályozzák a kémkedést és a szabotázst… Marsloe kezdetben kételkedett abban, hogy ez jó ötlet lenne. „Bizonyos mértékben szkeptikus voltam – emlékezett – mert úgy éreztem, hogy mivel ezek sose voltak tisztességes állampolgárok, kétséges, hogy pozitívan járulnak-e hozzá háborús erőfeszítéseinkhez.” Aztán megbeszélte a tervet egy magasabb beosztású kollégájával, aki az FBI-nál szolgált, és az meggyőzte, hogy a fegyveres erőknek és a kormánynak fel kell használniuk minden rendelkezésre álló eszközt az Egyesült Államok létesítményeinek védelmében. Haffender fölöttesei már ennél is tovább léptek. 1942 március 7-én, egy hónappal a Normandie pusztulása után MacFall százados, a haditengerészeti hírszerzés tisztje találkozott Frank Hogan államügyésszel az utóbbi hivatalában. Hogan, akit állandóan tájékoztattak a dokkokban folytatott nyomozásokról, bemutatta MacFallt Murray Gurfeinnek, a maffiabűnözéssel megbízott ügyészségi osztály vezetőjének. Gurfein egyike volt Dewey legtehetségesebb nyomozóinak, és ahhoz a csapathoz tartozott, amely börtönbe juttatta Lucianót. A háború alatt kettős életet élt. Az államügyésznek végzett polgári munkája mellett az amerikai hadsereg alezredese volt, majd 1944-ben, Normandiában a Szövetséges Expedíciós Haderő Főhadiszállásának Pszichológiai Hadviselési Egységét irányította.

MacFall felvázolta, milyen problémákkal került szembe a haditengerészeti hírszerzés. Különösen attól félt, hogy az ellenséges tengeralattjáróknak üzemanyagot szállíthatnak halászhajók vagy a régebben szeszcsempészésre használt hajók, amelyeknek egykori tulajdonosai ma is megvásárolhatók. Hogan azt felelte, hogy az alvilág valóban előre értesül számos illegális cselekményről, és szerinte ez a jólértesültség hasznos lehet. „De meg lehet bízni ezekben az alakokban?” – kételkedett MacFall. „A legtöbb ilyen gengszter lojális Amerikához – felelte Hogan –, és nem szeretik Mussolinit.” A megbeszélés végén Hogan és Gurfein megígérte, hogy minden tőlük telhetőt elkövetnek, amivel segíthetik MacFallt és a tengerészet hírszerzését. Abban is megegyeztek, hogy Gurfein fogja képviselni az ügyészséget, Haffenden parancsnok pedig, aki nem volt jelen az első megbeszélésen, MacFall és a haditengerészeti hírszerzés nevében fog eljárni. A második, március 25-i megbeszélésen Haffenden találkozott Hogannal és Gurfeinnel. Haffenden, aki akkor múlt ötven, az első világháború veterán tengerésze volt, félelmet nem ismerő, kemény ember, aki élvezettel tárgyalt alvilági alakokkal. Bátorságának bizonyítására Ivo Jima megszállásakor önként jelentkezett kihajózást irányító tisztnek, és itt meg is sebesült. 1942-ben a Körzeti Hírszerző Iroda Nyomozati Osztályát vezette. Haffenden fölvetette a lehetőséget, hogy az alvilág vezérei talán hajlandók lennének hozzájárulni a háborús erőfeszítésekhez azzal, hogy segítenének a haditengerészeti hírszerzés számára használható adatok gyűjtésében. Hogan egyetértett vele abban, hogy ezen a vonalon érdemes lenne elindulni, Gurfein pedig azt javasolta, hogy ha be akarják indítani a műveletet, először is lépjenek kapcsolatba Joseph „Zoknis” Lanzával. Ez egybevág azzal, amit Marsloe állít, vagyis hogy Haffenden az év eleje óta fontolgatta ezt a lehetőséget. Marsloe hamarosan elment Hogan irodájába, ahol

…nagy vonalakban felvázolták a lehetőségeket, és Mr. Hogan közölte, hogy irodája a tengerészet rendelkezésére áll a nevezett egyénektől származó adatok minél előnyösebb felhasználása érdekében. A hasznos „egyének” névsorának élén „Zoknis” Lanza állt, a Fulton halpiac ura. Halászhajó nem köthetett ki úgy New Yorkban, hogy le ne rótt volna neki tíz dollárt, teherautó nem távozhatott úgy a piacról, hogy ne fizetett volna ötvenet. Csúfnevét onnan kapta, hogy megruházott mindenkit, aki az útjában állt. Hatalmas termetű, brutális maffiózó volt, egyébként Luciano szövetségese, és még a cserzett szakszervezeti vezetők is kétszer meggondolták, mielőtt ujjat húztak vele. Murray Gurfein azt ajánlotta, hogy az ügyvédjén, Joseph K. Guerinen keresztül keressék meg Lanzát. Másnap találkoztak az ügyvéd Wall Street-i irodájában. Guerin pillanatnyilag a zsarolás és bűnszövetkezet vádjában képviselte Lanzát az államügyészséggel szemben. Azt javasolta, hogy aznap, valamivel később keressék meg Lanzát. Éjszaka fél tizenkettőkor Gurfein felszedte Guerint és Lanzát a 103. utca és a Broadway sarkán. A taxi elvitte őket a Riverside Parkba, ahol Gurfein egy padon ülve, éjfélkor tartott megbeszélést Guerinnel és Lanzával. Lanza ragaszkodott a titkolózáshoz. Nem akarta, hogy meglássák, amint az államügyészség egyik munkatársával beszél, mert még azt hitték volna róla, hogy informátor lett. Gurfein megismételte Lanzának azt, amit az ügyvédjének már elmondott. Rendkívül sürgős ügy. Számos hajónkat elsüllyesztették az atlanti part előtt. Gyanítjuk, hogy a német tengeralattjárók a mi partjainkról kapnak üzemanyagot és élelmet. Úgy gondoljuk, hogy a halászhajók szállítanak nekik. Maga tudja, kik foglalkoznak kereskedelmi halászattal. Kideríthetné, hogyan kapnak utánpótlást a tengeralattjárók. Lanza bólintott, és azt felelte, megpróbálja megszerezni a kívánt információt. Gurfein megkérdezte, hajlandó-e segíteni a

haditengerészeti felderítésnek. „Persze – mondta Lanza. – Segíteni fogok a háborús erőfeszítésben. Végig az atlanti parton felveszem a kapcsolatot a halpiacokkal, a hajók kapitányaival és a tengerészekkel.” Egy héttel később sor került Lanza és Gurfein második titkos találkozójára, ezúttal fényűzőbb körülmények között, az Astor Hotelben. Kapcsolatuk tengerésztiszti egyenruhát viselt. Haffenden parancsnok volt az, aki három szállodai szobát használt irodának. Mielőtt elkezdődött a tárgyalás, Gurfein tisztázta, hogy Lanza önként ajánlotta fel a segítségét a haditengerészetnek, viszont az államügyész hivatala semmiféle ígérettel nem honorálta az együttműködést. Ezt mindenki helyben hagyta, majd rögtön a tárgyra tértek. „Hallom, hajlandó segíteni nekünk” – kezdte Haffenden. Elmondta, hogy fél az ellenséges tengeralattjáróktól és a gyanús tevékenységtől a dokkokban. Lanza azt felelte, hogy számára nem probléma segíteni a kormánynak, és „szívesen utánajár, hogy mi a helyzet a tengeralattjárók gyanítható ellátásával, és bizonyságot szerez, hogy benne vannak-e ebben a halászhajók”. „Tudassa, hol akar kapcsolatba lépni velem – mondta –, vagy hogy mit akar, és én megcsinálom.” A mindössze harmincöt percig tartó megbeszélés végén Lanza adott Haffendennek egy sor telefonszámot, ahol el lehetett érni. Több nappal később Lanzát felhívták, hogy menjen be Haffendenhez a Church utcai irodába. Egymaga ment, az ügyvédje nélkül. Aláírta a látogatók könyvét, és kapott egy biztonsági jelvényt, hogy beléphessen Haffenden irodájába. „Be akarom juttatni néhány emberünket a halászhajókra” – mondta Haffenden. Ez azt jelentette, hogy szakszervezeti igazolványt kellett szerezni a haditengerészeti felderítés ügynökeinek. Lanza azt mondta, meg tudja csinálni. Attól kezdve Haffenden és Lanza hetenként találkozott. MacFall százados, a haditengerészeti hírszerzés körzeti vezetője később így kommentálta ezt a tervezetet: A nagyobb halászhajóflottáknak volt saját telefon-összeköttetésük egymással meg a parttal, és kódszámaik, amelyekkel elirányíthatták

ugyanannak a flottának a hajóit oda, ahol jó volt a fogás. Ezeket a hajókat és berendezésüket felhasználva, hasonló telefonkészülékeket beszerelve az ilyennel nem rendelkező hajókra, a haditengerészet kidolgozott egy titkos együttműködési megállapodást és kódrendszert a tengeralattjárók figyelésére. Mivel számos olasz dolgozott az ilyen halászflottákban és a vízparti halpiacokon, együttműködésük a haditengerészeti hírszerzéssel igen értékesnek minősült. Haffenden azt mondta, hogy igen aktív volt a munkának ebben a szakaszában, és ebben a tekintetben sokat segítettek kialakított alvilági kapcsolatai. A hadművelet nem állt meg itt. Lanza beszélt Hiram Swezeyvel, aki hétéves kora óta vak volt, de ő irányította a fuvarozóvállalatot, amelynek teherautói Long Islandről szállították a halat a fultoni piacra. Haffenden civil ügynököket akart bejuttatni néhány ilyen teherautóra, hogy gyűjtsenek adatokat. Lanza szerzett nekik szakszervezeti igazolványt, és az ügynökök beálltak Swezeyhez. Swezey a haditengerészet képviselőit ugyancsak megismertette egy csoport halásszal, akiket felkért, hogy jelentsék, ha valami szokatlan dolgot látnak. Olykor-olykor ezek a bárkák hajóroncsokat vagy repülőgépek darabjait, sőt emberi testrészeket halásztak ki. Mindezt jelentették a haditengerészeti hírszerzésnek. Lanza még a Long Islandről, New Jerseyből, Észak-Carolinából, Virginiából és Maine-ből induló halászhajókra is bejuttatott megfigyelőnek civil ügynököket. Segítőnek beszervezte az egyik barátját, egy Ben Espy nevű gengsztert. 1942 nyarán együtt jártak „horgászni” Maine-től ÉszakCarolináig. Közben megálltak Bostonban, New Bedfordban, Nantucketben, Block Islanden és Virginia Beachen, névsort és címlistát állítva össze azokról az emberekről, akiknek Haffenden és ügynökei hasznukat vehetnék. Lanza jól szórakozott. A titkos küldetés segített elterelni a gondolatait a fenyegető vádakról. Lanza nem csak a haditengerészeti hírszerzéssel tárgyalt. Volt annyi esze, hogy tájékoztassa fölötteseit is a maffiában.

„Zoknis” Joe helyesen tette, hogy eljött hozzám – emlékezett Meyer Lansky. – Tudta, hogy tőlem jó tanácsot kaphat. Elmentünk ketten Frank Costellóhoz, aki násznagy volt Joe esküvőjén… Ez a Gurfein még annál is agyafúrtabb volt, mint gondolta, mert Lucky és jómagam ugyancsak közel álltunk Lanzához. Sok csávából kihúztuk fiú korában, és ő sose felejtette el, hogyan segítettünk neki. Lanza ugyanerre a következtetésre jutott. Ha a haditengerészeti hírszerzés igazi győzelmet akar aratni a keleti parton, ahhoz nem elég a halpiac királyának segítsége. 1942. április 16-án Lanza elment az ügyvédjéhez, és tájékoztatta, hogy nehezen tud adatokat szerezni a New York-i alvilág egyes olaszországi születésű alakjaitól. Gyanúja szerint azért nem működnek együtt teljes szívvel, mert tudják, hogy neki a feje fölött lóg az ítélet, és a kérdéseiből arra gyanakszanak, hogy ő beállt informátornak az államügyészhez. Ezután Lanza előhozakodott a nagy ötlettel: Luciano príma segítség lehetne. Ha ő benne lenne a képben, minden segítséget megkapnék New York városában, mert ő üzenne Joe Adonisnak vagy Franknek [Costellónak]. Charlie [Luciano] szavától rögtön sínen lehetnék. Ez egyértelmű üzenet volt. Vegyétek be Lucianót a buliba, és ingyen megőrzik nektek a tengerpartot. Hát ez rágós falat lesz. Luciano volt New Yorkban az Első Számú Közellenség. Thomas E. Dewey legnagyobb diadala volt, hogy 30-50 évre börtönbe juttatta. Valóban képes lenne csak úgy félresöpörni ezt az amerikai kormány, hogy szövetségre lépjen az amerikai maffia vezérével?

Hetedik fejezet Luciano alkuja 1942 elején rosszul álltak a szövetségesek az Atlanti-óceánon. 1942. januártól októberig, tíz hónap alatt 421 szövetséges hajó veszett oda. A tengelyhatalmak tengeralattjáró-kötelékei akadálytalanul közlekedtek az Atlanti-óceán északnyugati részén, és az Egyesült Államok keleti partjának közelében vadásztak. 1942 januárjában egy norvég tartályhajót megtorpedóztak a New York állambeli Montauk-foktól alig 100 kilométerre. Ugyancsak januárban német tengeralattjárók elsüllyesztettek az észak-carolinai part közelében egy amerikai kereskedőhajót, egy lett teherhajót és egy amerikai tartályhajót. És ez csak néhány az abban a hónapban elveszített 21 hajó közül. Februárban a New Jersey állambeli Mayfoknál egy őrjáratozó torpedórombolót megtorpedóztak és elsüllyesztettek. Abban a hónapban még 26 hajó veszett oda. 1942. február 23-án Roosevelt elnöknek be kellett ismernie rádióbeszédében, hogy a helyzet nem biztató. „Valóban elszenvedtünk veszteségeket Hitler tengeralattjáróitól az Atlantióceánon, valamint a japánoktól a Csendes-óceánon, és lesznek még további veszteségeink, amíg meg nem fordul a szél.” A veszteséglista májusban (102) és júniusban (111) érte el a csúcsot. 1942 áprilisában elsötétítést rendeltekek Brooklynban, Queensben és Richmondban mindazokra a partszakaszokra, ahonnan a közvilágítás kilátszott a tengerre. Elérkezett a határozott cselekvés ideje. A haditengerészeti hírszerzésre nagy nyomás nehezedett, hogy minél hamarabb eredményeket mutasson fel a keleti part védelmében. Ám ahogy az ügynökök elhagyták a kérdezősködés során a közvetlen vízpartot, szembesülniük kellett azzal, hogy Joseph Lanza felségterületére

érkeztek. Olyasvalakire volt szükség, aki nagyobb tekintély Lanzánál az alvilágban – és ő kétségtelenül nem más volt, mint Lucky Luciano. Lanza rendkívül értékes volt, ha a különböző mólókon kellett kapcsolatokat létesíteni [mondta Maurice Kelly sorhajóhadnagy]. Mi azonban az egész kikötőért feleltünk, és találtunk helyeket, ahova „Zoknis” Lanzának nem volt közvetlen kapcsolata… Olyasvalakivel kellett együttműködni, akinek a befolyása minden területre kiterjed, mert arra korán rájöttünk, hogy a rakparton uralkodó feltételek meghatározásában legalább akkora, sőt időnként nagyobb befolyása van a szakszervezeti vezetőknek és az illegális tevékenységben érdekelt személyeknek, mint maguknak a hajósoknak. Amikor Howard Nugent rendőrfelügyelő együtt ebédelt Haffenden parancsnokkal, a tengerésztiszt elmondta neki, hogy Lanzától jó információkat kapnak a part menti halászflottáról, de most „okéztatni kell Charlie Luckyval”, hogy Lanza továbbmehessen. Nugent azt tanácsolta Haffendennek, hogy forduljon New York állam büntetőintézeteinek főigazgatójához. Murray Gurfeinre várt a munka, hogy bevonja a buliba Lucianót. 1942 áprilisában Gurfein megkereste Moses Polakoffot, az ügyvédet, aki 1936-ban Thomas E. Dewey ellen védte Lucianót. Polakoff a tengerészeinél szolgált az első világháborúban, megértette jelenlegi gondjaikat, de az első mondata az volt, hogy nem foglalkozik többé a Luciano-üggyel, a továbbiakban nem akar vitatkozni a gengszterről. Gurfein kicsit erélyesebbre fogta. „Ez nagyon fontos, és szeretném, ha bejönne hozzám” – mondta. „Ha így fogalmaz, akkor bemegyek” – felelte Polakoff. Az államügyészségen Gurfein közölte Polakoff-fal, hogy Lanza már dolgozik a haditengerészet hírszerzésének, és ha Lucianót be lehetne vonni, az akció hatósugara is megnőne. „Hálózatot akarunk szervezni informátorokból az olasz lakosság között, akik begyűjtenének minden szabotázzsal kapcsolatos adatot – magyarázta Gurfein. – Azt akarjuk, hogy a halászflottánál dolgozó olaszok jelezzék, ha ellenséges tengeralattjárót észlelnek partjaink előtt.”

„Ilyen körülmények között mindenben szívesen szolgálatára állok magának és a tengerészeinek – mondta Polakoff –, de nem ismerem elég jól Lucianót, hogy szóba hozzam neki a témát. Viszont ismerek valakit, akiben megbízom, akinek patriotizmusa, hazaszeretete a híre ellenére sem hagy kívánnivalót maga után.” – Ez a valaki Meyer Lansky volt. Délután Polakoff felhívta Lanskyt, aztán visszahívta Gurfeint. „Mr. Lansky, aki nálam jobban ismeri Lucianót, vállalja, hogy megtesz minden tőle telhetőt a kívánt eredményért. Lansky örült a telefonhívásnak. Szerinte és Luciano szerint is az egész eddigi procedúra csak tánc volt, hogy a felek közelebb kerülhessenek egymáshoz. Végre ez is megtörtént, amit Lansky így ír le: Felhívott Mr. Polakoff, hogy a haditengerészet hírszerzése nagyon be akar szervezni olyan olaszokat, akik segíthetnék a háborús erőfeszítéseket. Fogadták az államügyészségen, megbeszélést tartott Mr. Gurfeinnel, és azt mondta, vállalná a felelősséget, ha én is beszállnék, és elmennék Charlie „Luckyhoz”, és megkérném, segítsen beszervezni olyan olaszokat, akik a város különböző részein figyelnének a szabotázs jeleire vagy akármi másra, mert ez igazi hazafias viselkedés volna. Gurfein, Polakoff és Lansky összejött reggelizni az 57. utcai Longchamps étteremben, az Ötödik és a Hatodik sugárút között. „Közöltem Gurfeinnel, hogy gyűlölöm Hitlert, és patrióta vagyok – mesélte Lansky. – Hálás vagyok Amerikának, mert otthont adott nekem, és mindezekben az években jó volt hozzám.” Aztán figyelmeztette Gurfeint: „Nagyon óvatosan kell lépnünk, mert Mussolini nagyon népszerű egyes New York-i olasz körökben.” „A kormány fél a szabotázstól – felelte Gurfein. – Azt akarjuk, hogy prominens olaszok is szálljanak be a szabotázs elleni mozgalomba. Ez kötelesség a haza iránt.” – Lansky helyeselt. Ekkor jött szóba Charlie Luciano neve. „Bízhatunk benne?” – kérdezte Gurfein.

„Hogyne bízhatnának! – felelte Lansky, majd tipikus maffiózó észjárásra valló módon hozzátette: – Hiszen itt van az egész családja. Az anyja, az apja, két bátyja, a nővére meg a gyerekeik.” Lansky felajánlotta, hogy ő és Polakoff meglátogatja Lucianót a börtönben, és megbeszéli vele a dolgot. Polakoff megborzongott. „Arrafelé még mindig megmaradt a hó – mondta. – Nehéz közlekedni.” Aztán megbeszélték, hogy Lucianót át kell hozatni egy olyan helyre, ahol könnyebb beszélni vele. A találkozó végén, mesélte Lansky, Gurfein egyértelműen leszögezte, hogy Lucianónak mindezért nem kínálnak semmiféle jutalmat, mert ez hazafias kötelesség. Aztán átmentek az Astor Hotelbe, ahol bemutatták Haffenden parancsnoknak Lanskyt és Polakoffot. Haffenden asztalán ott volt egy dosszié, és benne minden adat Lansky bűnözői pályafutásáról. Haffenden tudta, hogy Lansky az egyik legnagyobb gengszter, de szüksége volt a segítségére. Azt mondta Lanskynak: Arra fogom kérni, hogy tartsa a legszigorúbb titokban, amit most mondok. Rengeteg ember élete forog kockán. Hamarosan indul a tengerentúlra egy nagyon nagy amerikai csapatszállítmány. Garantálni akarom a biztonságukat. Gondoskodnunk kell róla, hogy ebből egy szót se szivárogtassanak ki a dokkokban dolgozó emberek. Haffenden elismerte, hogy még mindig nem heverték ki a Normandie katasztrófáját. Tudta, hogy a maffia parancsol a dokkokban, és a segítségüket kérte. Azt is tudta, hogy Lansky lelkesen verekedett a nácikkal a manhattani utcákon. Azt mondta neki, gondoljon arra, mennyit szenvednek a zsidók Hitler Németországában. Lanskynek nem volt szüksége emlékeztetőre. Megígérte, hogy segíteni fog: Mr. Haffenden elmondta, hol vannak a gyenge pontok. Elmondta, hogy véleménye szerint a kormánynak sok segítségre van szüksége a vízparton a rakodók, a dokkmunkások között. Tudniuk kell a halászhajók mozgásáról. Embereket akart, akik abban segíthetnek, hogy semmit se lehessen kihozni a tengeralattjárókból a partra. Mr.

Haffenden attól félt, hogy a tengeralattjárók az üzemanyaggal együtt tájékoztatást is kapnak a fontosabb rakodásokról. Aztán áttért a szállodákra; ezen a téren is szükségük lehet támogatásra, mert gyanakodnak bizonyos németekre és olaszokra. Itt ahhoz akar segítséget, hogy az alkalmazottak jelentsék a gyanús dolgokat. Lansky készségesen segített, és felhasználta szakszervezeti kapcsolatait a szállodák figyelésének megszervezéséhez. Utasította Frank Costellót és Anastasiát az együttműködésre. Közölte „Zoknis” Lanzával, hogy ezentúl csak a jelentéktelenebb dolgokról tájékoztassa a tengerészetet, a többit elintézik ők. Lanza ekkor megkérdezte, mennyi pénzt kérjen a haditengerészettől a szolgálataiért. „Úgy fogsz viselkedni, mint egy hazafi – felelte Lansky. – Ingyen csinálod. Még a járulékos költségeidet is saját zsebből fedezed.” Lanza tudomásul vette, hogy ez van. Haffenden parancsnok két testvért, Dominick és Felix Sacót fogadta fel Lanza összekötőinek. Lanza egyszer csak akadályba ütközött a dokkokban, amit közölt az ügyvédjével, de Lanskynak is kifejtette: Lanza elmesélte, hogy az olaszok azt hiszik, őt csak az önérdek [a bűnvádi eljárás] hajtja. Nem hitték el neki, hogy ebben a mozgalomban az olaszoknak is részt kellene venniük. Arra kért, vigyem el Charlie Lucianóhoz, mert ha Charlie Luciano üzenne ezeknek az embereknek, akkor az ellenállás is megszűnne. Közben a hivatalos eljárás is elkezdődött, hogy Lucianót átköltöztessék a dannemorai Clinton börtönből a comstocki Creat Meadow-ba. Ez sokkal könnyebben megközelíthető, kényelmesebb börtön volt, ám a hatóságok nem győzték hangsúlyozni, hogy ezzel együtt is maximálisan őrzött fegyintézet. „A Great Meadowban a »meadow« nem minőségjelző!” – figyelmeztetett a Harlandsjelentés.4 New York államban John A. Lyons volt a büntetés-végrehajtási intézetekkel megbízott főigazgató, tőle függött Luciano áthelyezése. Haffenden parancsnok utasította egyik ügynökét, hogy adjon át egy írott kérelmet Lyonsnak, majd semmisítse meg, miután az elolvasta.

Több tanú utólagos állítása szerint a levélben azt írták, hogy az Egyesült Államok érdekében áll Luciano átszállítása, mert a gengszter így könnyebben segítheti információkkal a haditengerészet hírszerzését, és ezzel hozzájárul a háborús erőfeszítéshez. Lyonsnak nem volt ellenvetése. Hajlandó volt engedélyezni az áthelyezést, ha ezzel megakadályozhatja a szövetséges hajók elsüllyesztését, és megmenthet „akár egyetlen amerikai életet is külföldön”. Még tovább is ment. Utasította a Great Meadow parancsnokát, Vernon Morhoust, hogy Luciano látogatóinak esetében mellőzze az ujjlenyomatvétel előírását, és tegye lehetővé, hogy zavartalanul beszélhessenek. A hírverés elkerülésére 1942. május 12-én Lucianót más őrizetesekkel szállították át Dannemorából a Great Meadow-ba. Eljött az idő, hogy személyesen Luciano elé terjesszék az ajánlatot. *** Valamikor 1942. május 15. és június 4. között Lansky és Polakoff felkereste Lucianót, hogy megbeszélje vele a haditengerészeti hírszerzés kérdését. Mivel az ezt követő összes megbeszélés dátumát pontosan feltüntették, meglepő, hogy épp ennek az elsőnek az időpontját nem jegyezték fel. Lansky és Polakoff vonattal ment Albanybe, onnan 100 kilométert vezettek a Great Meadow börtönig. Polakoff és Lansky szerint Luciano kitárta karjait, és azt kurjantotta: „Hát ti meg mi a fenét kerestek itt? Rátok aztán végképp nem számítottam!” Láthatólag fogalma sem volt róla, miért hozták el a Clintonból. A látogatók elmagyarázták, hogy a haditengerészetnek szüksége van a segítségére. Luciano kissé másképp emlékezett erre az első megbeszélésre. Azt állította, hogy Haffenden és valószínűleg Gurfein – „Dewey embere” – jött el a találkozóra, és ő közvetlenül velük tárgyalt. Lansky szerint Luciano a maffiakapcsolataival tárgyalt, utána Lansky továbbította az információt a kormánynak. Abban egyetértenek, hogy Lansky hozott a megbeszélésre egy nagy kosár elemózsiát, amelyre Luciano így emlékezett: Mielőtt egyáltalán annyit mondhattam volna, hogy helló, megláttam egy asztalt, és azon mindenféle felvágottat, pont azokat, amiket Dave

Miller delikáteszének hátsó szobájába szoktunk falatozni annak idején, úgyhogy aszontam „Hát emberek, mán bocsánatot kérek”, azzal rávetődtem arra az asztalra. Lansky ötlete vót, hogy csupa olyan kaját hozzon, amiről tudta, hogy szeretem, de nem felejtette ám ki még a kóser savanyút se, meg a kedvenc Dr. Brown-féle zelleres tonikomat… Annak az ugorkának majdnem olyan finom vót az íze, mint a szabadság. Lansky elmagyarázta, hogy ha Luciano együttműködik a haditengerészet hírszerzésével, elérheti, hogy csökkentsék a büntetését. Különben ki kell várnia 1956-ot, hogy egyáltalán feltételesen szabadulhasson. Luciano azt felelte, örömmel segít a kormánynak. Ismerte a fontos embereket a vízparton, ha ő kéri őket, hogy járuljanak hozzá a háborús erőfeszítéshez, akkor megteszik. De volt egy feltétele. Nem volt amerikai állampolgár, és tudta, hogy ki fogják toloncolni. „Ha innen kikerülök – senki se tudja, hogy alakul a háború szóval, ha kikerülök, szép csendben, felhajtás nélkül történjék, mert nem akarok úgy visszamenni Olaszországba, mint egy bélyeges ember.” Ezt a történetet Lansky is megerősítette. „Meggyőztük Charlie-t, hogy kötelessége segíteni – mesélte. – Charlie beleegyezett, egyetlen feltétellel: tartsák ezt titokban, mert az ítéletéhez csatolták a kitoloncolási végzést, és ha az megtörténik, ott [Olaszországban] akár meg is lincselhetik.” Luciano előre félt a büntetéstől, ami annak jár, aki megszegi az omertát. Haffenden megnyugtatta Lanskyt, hogy kódot használnak. A kapcsolataikat számmal jelölik, nem fog kikerülni semmiféle név. Miután ebben megegyeztek, Luciano felhatalmazta Lanskyt, hogy tárgyaljon New York összes gengszterével. Tudatni kell velük, hogy Luciano szerint oké segíteni a haditengerészeti hírszerzésnek a kikötő biztosításában. A Herlands-jelentésből megtudható, hogy Lansky volt az összekötő Luciano és más maffiózók között. Lansky közölte a haditengerészet hírszerzésével:

New York kikötőjében nem lesznek német tengeralattjárók. Minden ember, aki odalent dolgozik a kikötőben – az összes matróz, az összes halász, az összes dokkmunkás, mindenki, akinek köze van a hajók jövés-menéséhez az Egyesült Államokban az most a nácik elleni harcot segíti. Az ígéretért maga Lucky Luciano állt jót. A Herlands-jelentés legalább húsz megbeszélést tartott nyilván 1942. május 15-étől 1945. augusztus 21-éig Luciano, Polakoff és Lansky között. Ám azt is kijelenti, hogy még ennél is több feljegyzetlen találkozóra került sor Luciano és más üzlettársai között. Meglátogatta Lucianót többek között Lanza, Frank Costello, Mike Lascari, Mike Mirandi és Willie Moretti (az, aki Joseph Bonannót fogadta Amerikában). Polakoff unta a sok utazást a Great Meadow-ba és vissza. „Albanyben vagy Glen Fallsban aludtunk, kora reggel érkeztünk a börtönbe. A látogatások többnyire déli egykor befejeződtek, hogy visszamehessünk Albanybe, és elérjük azt a vonatot, amellyel este nyolc tájban kerültünk vissza New Yorkba.” A látogatások általában fél tízkor vagy tízkor kezdődtek. Polakoff ki volt zárva a suttogva lebonyolított eszmecserékből. Ült egy asztalnál a szoba túlsó végében, és újságot olvasott. Valószínű, hogy Luciano nemcsak a háború megnyerésének módjairól értekezett, de alvilági birodalmát is irányította. Nem csoda, ha Polakoff megkérdezte, nem találkozhatnának-e nélküle is a látogatók Lucianóval. Mereven elutasították – neki azért kellett ott lennie, nehogy sérelem essék a börtön rendtartásán. Ez volt Polakoff hozzájárulása a háborús erőfeszítésekhez. Luciano azt állította, hogy ő sokkal direktebben lépett fel ezeken a tárgyalásokon. Sal Vizzininek, az FBI titkos ügynökének nem is említette 1959-ben Lanskyt: Egy nap a parancsnok hívat az irodájába, és ott van vele egy tengerésztiszt. Azt akarják tudni, összehívnék-e egy gyűlést a fiúknak, összehoznánk-e egy hálózatfélét, amely figyelne minden svarc bulira a

dokkokban. Ott helyben, a parancsnok irodájából gyűlésbe hívtam a dokkmunkás hapsikat, és rögtön megcsináltuk, amit akartak. Ám a Herlands-jelemés szerint ebben a hadműveletben Lansky járt el Luciano nevében. Lansky rendszeresen találkozott Haffendennel New Yorkban, és részletesen megbeszélték, hogyan járulhatna hozzá a maffia a háborús erőfeszítésekhez. Ők beszélték meg, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a ki- és berakodást; hogyan lehetne elejét venni a sztrájkoknak; hogyan lehetne titokban tartani a csapatmozgásokat és biztosítani a helyszínt a szabotázs ellen. Az egyik alkalommal Haffenden arra gyanakodott, hogy ellenséges német és olasz ügynökök szálltak meg bizonyos hotelekben: Azt akarta [mesélte Lansky], hogy megbízható pincérek vegyüljenek el a többiek között a szakszervezeti irodán, és hallgassák ki, beszélnek-e a pincérek olyasmikről, hogy tengerészek vagy másfajta katonák tűntek fel ebben és ebben a szállodában. Arra is gondolt, hogy beszervezhetnénk pincéreket, és beépíthetnénk őket bizonyos vendéglőkbe és szállodákba. A Pierre Hotel volt az egyik ilyen, amit említett. Beszélt egy brooklyni helyről is – ez valami tengerészklub volt –, de ezt sose tudtuk nyélbe ütni, mert megszellőztették az újságok. Lansky kihozatta a börtönből a Johnny „Kancsal” Dunnt, hogy ő legyen az ellenőre a kikötőben. Dunntól mindenki rettegett. Ha a „Kancsal” belépett egy kikötői kocsmába, mindenki befogta a száját. „Kancsal”szavatolta, hogy senki se dumáljon csapatmozgásokról, és ne pofázza ki a titkos megbízások részleteit. Stabil kapcsolatai voltak a fuvarozási szakszervezettel. Egyszer Haffenden olyan információt kapott, hogy valószínűleg német ügynökök szálltak meg egy kikötői hotelben. Dunn odament utánanézni, és a két ember prompt eltűnt. „Ezek se zavarnak minket többé” – mondta Dunn. A haditengerészeti hírszerzés felszólította Dunnt, hogy a jövőben velük egyeztessen, mielőtt ilyen módon rekeszti be az esetleges ellenséges tevékenységet. Ennek dacára, ha hihetünk Lanskynak, Dunn hamarosan közvetlenül Haffendennek dolgozott.

Az volt a dolga, hogy afféle őrkutya legyen a rakparton, hogy megbízható embereket juttasson be a rakodók közé… hogy összebarátkozzon a legénységgel, és kiszedje belőlük, nem lapítanak-e köztük rossz emberek: olyanok, akik esetleg hajlanak a szabotázsra vagy a kiszivárogtatásra. A kikötői kocsmákban is voltak barátai arra az esetre, hogy ha a berúgott matrózok mondanának valami felforgató dolgot, akkor azt jelentsék a „Kancsalnak” vagy a megbízottjának. Dunnt aggasztotta, ahogyan a hajókat kirakodják. Úgy vélte, könnyű lenne bombákat elhelyezni rajtuk. Tájékoztatta az aggályáról Haffendent. John McClue volt a másik lelkes segítő, aki a Sing-Singből szabadult, miután lehúzott tíz évet gyilkosságért. A jobbkeze volt Joseph Ryannek, a Nemzetközi Dokkmunkás Szövetség elnökének. Ha a haditengerészet emberei jelezték, hogy problémák vannak ezekkel és ezekkel a dokkmunkásokkal, McClue eltörte a kezüket vagy a lábukat, hogy a jövőben előzékenyebbek legyenek. Olyan hatékony volt a maffia végrehajtóinak és adatszolgáltatóinak hálózata, hogy Meyer Lansky állítása szerint elsőnek ő értesült a Pastorius-hadműveletről, amikor tengeralattjáróval tettek ki Long Islanden német ügynököket. Mint mondta, megkereste egy olasz halásznak a testvére, és közölte vele, hogy a halász látta, ahogy a négy ügynök kimászik egy tengeralattjáróból, majd kievez a partra. Lansky értesítette Haffendent, aki továbbadta az információt az FBI-nak. A New York-i nácibarátok szemmel tartása érdekében Lansky rábeszélte üzlettársait, akiknek étterme volt Yorkville-ben, fogadjanak fel pincérnek németül beszélő haditengerészeti hírszerzőket, hogy azok belehallgathassanak a beszélgetésekbe. Lansky és Haffenden annyira összehaverkodott, hogy végül már a haditengerészet ügynökei tartották karban a maffia árusítóautomatáit a bárokban. „Tengerészek szedték be a pénzt a maffiának! – mesélte Lansky. – Fillérre leszámolták a pénzt, és mindig becsületesek voltak. Azt hiszem, ez lehetett az egyetlen alkalom, amikor az Egyesült Államok haditengerészete közvetlenül segédkezett a maffiának.” ***

„Zoknis” Lanza tovább segített a haditengerészeti hírszerzésnek az után is, hogy létrejött Lucianóval a kapcsolat. Többször meglátogatta a börtönben, és Luciano az áldását adta a tevékenységére. „Te csak csináld, Joe! – biztatta Luciano. – Én majd odaszólok, és rögtön simábban fog menni a dolog.” Lanza azonnal észrevette a különbséget: „Costello nagyon készséges volt, mert azt mondta, neki teljesen oké, hogy Charlie felhatalmazásával megkeressek embereket.” Mikor Lanza ismertette Costellóval, mit tervelt ki a hírszerzésnek, a maffiózó fontolóra vette, majd azt mondta: „Ez jó dolog, hajtsd végre!” Lanza gyakran mutatott be haditengerész hírszerzőket kikötői ismerőseinek, mondván, hogy „rendes, oké fiúk”, ami azt jelentette, hogy a hírszerzők végezhették a dolgukat – például gyanús személyek figyelését a rakpartokon vagy a hajókon –, és senki sem tett fel kínos kérdéseket. Közéjük tartozott Maurice Kelly sorhajóhadnagy, civilben rendőr, aki felfigyelt rá, hogy a kikötőben kimondottan megváltozott a hangulat, amióta a haditengerészet felvette a kapcsolatot Lucianóval. Határozott és vitathatatlan hajlandóság mutatkozott az együttműködésre. Nem volt mellébeszélés. Ha találkoznunk kellett valakivel a kijelölt mólón, akkor találkoztunk is, úgy, ahogy Haffender parancsnok elrendelte. Kertelés nélkül beszéltek. Segítettek megszerezni a szükséges információt. Megmutatták, kire, milyen rakományra kell figyelni, megmondták, van-e probléma. Szóval feltétel nélkül és lelkesen együttműködtek. Kelly megerősítette, hogy Luciano fellépése előtt …nagyon nehéz volt megbízható információkat szerezni a rakpartokon… Ezek a kikötői munkások a habitusuk folytán gyanakszanak mindenféle nyomozóra, és zsigerből nem voltak hajlandók szóba állni senkivel, háborús erőfeszítés ide vagy oda. A kormány és az alvilág kapcsolatainak korrektsége érdekében engedélyezték Lanza ki- és bemenő telefonjainak lehallgatását a

Meyer Hotelben, a manhattani Fulton Halpiac kellős közepén. A lehallgatások megerősítették, hogy Lanza számos feladatot hajtott végre Haffenden megbízásából. Volt, amelyik kissé groteszkül hangzott. Mivel egy harlemi nyomda felforgató irodalmat készített és terjesztett, Haffenden megkérte Lanzát, segítsen bejuttatni ügynököket a megfelelő helyekre. Így többek között olyan ügynököknek kellett szakszervezeti igazolványt szerezni, akik ruhatároslánynak álcázták magukat egy harlemi kabaréban. Ez a szoros kapcsolat nagyon jól jött a maffiának, mert így jobban a markukban tarthattak különböző vállalkozásokat, továbbá megszilárdították uralmukat a keleti parti rakodómunkások szakszervezetében. Egy ideig fenyegetést jelentett számukra Harry Bridges, a nyugati part dokkmunkásainak szakszervezeti vezetője, akit ugyancsak kemény fából faragtak. Megpróbált kitakarítani a keleti parton, a szóbeszéd szerint még sztrájkot is szervezett. Haffenden telefonált Lanzának. „Mi van ezzel a Brooklyn híddal? – kérdezte, Harry Bridgesre célozva. – Ilyen nehéz időkben nem akarok semmiféle zűrzavart a parton!” „Nem is lesz! – nyugtatta meg Lanza. – Én ezt elintézem. Majd telefonálok.” Bridges szakszervezeti gyűlést akart tartani a Webster Hallban, de oda Lanza érkezett elsőnek. Jól eltángálta Bridgest, aki nem is jött többé keletre. A lehallgatásból tudható, hogy mikor Haffenden ismét telefonált Lanzának, nem firtatta az ügy részleteit. „Hogy állnak a dolgok a brooklyni parton?” „Bridges embereit leállítottuk – felelte Lanza. – Gondunk volt rájuk. Minden a legnagyobb rendben.” „Helyes” – válaszolta Haffenden. „Béke volt a parton – állapította meg Lansky. – Durva eszközökkel tartották fent, de a haditengerészet ezt kérte tőlünk, és ezt kapta.” MacFall százados, aki a haditengerészeti hírszerzés főnöke volt New Yorkban és a keleti parton, tudta, hogy kockázatot vállal, amikor gengsztereket alkalmaz, de úgy gondolta, megéri. Különben is, mint a

Herlands-bizottsággal közölte, a dolog megmaradt az ügyosztályon belül: Az alvilági informátorok és egyének alkalmazását, hasonlóan más, fokozottan bizalmas nyomozási eljárások használatához, nem kifejezetten tártuk fel a parancsnok vagy más főtisztek előtt, mert ez kiszámított kockázat volt, amelyet én, mint a körzeti hírszerzés tisztje, tudatosan vállaltam. Az én feladatom volt, hogy belátásom szerint döntsék, milyen úton-módon szerezhetők meg azok az információk, amelyekben a haditengerészet érdekelt… Haffender sorhajóhadnagy (aki közvetlen alárendeltem volt) időről időre ellátott fontos információkkal a kikötői helyzetről, amelyek az alvilágtól származtak. Néhány informátor korábban tagja volt egy bizonyos Charlie Lucky Luciano nevű, hosszú börtönbüntetésre ítélt, hírhedt gengszter bandájának. Haffenden sorhajóhadnagy arról is tájékoztatott, hogy Lucianónak még mindig van befolyása alvilági szervezeténél, és parancsokat adott embereinek, hogy segítsék a hírszerzés körzeti irodáját… Ha alvilági forrásokat vagy alvilági egyének által felkutatott informátorokat használtunk, nevüket nem iktattuk, és információikat nem foglaltuk írásba, mert tevékenységüket és személyazonosságukat szigorúan bizalmas adatként kezeltük. A Herlands-jelentés, valamint a benne idézett haditengerészeti hírszerzők szavai nem hagynak kétséget, hogy Luciano, Lansky, Lanza és bandájuk támogatással és adatokkal biztosította a keleti parti dokkok hatékony működését. Az első vonalból szállították az adatokat minden ügynökről, akit Hitler vagy Mussolini küldött, hogy szabotálják a szövetségesek hajózását. Ennek eredményeként a szövetséges konvojok eleget tudtak tenni életfontosságú feladatoknak, katonákat és utánpótlást szállítva Európába a háború folytatásához. Igaz, hogy ezt olyan gengsztereknek köszönhették, akik erőszakot és törvénytelen módszereket használtak, de ez nem került bele a kormánynak szóló, hivatalos jelentésbe. Ezt az érintett gengszterek – Lucky Luciano és Meyer Lansky – visszaemlékezéseiből

tudjuk. Ma erkölcsileg kétesnek tűnhet, de akkor, 1942-ben, józan észre vallott. A Herlands-jelentés az alábbi szavakkal zárul: Nem lenne értelme annak a segítségnek a gyakorlati vetületeit vitatni, amellyel Luciano járult hozzá a háborús erőfeszítéshez. E hozzájárulás mindennemű minősítésével szembeszögezhető a kristálytiszta tény, hogy abban az időszakban, amikor „a háború kimenetele rendkívül fenyegetőnek tűnt”, Luciano, üzletfelei és kapcsolatai révén olyan sokoldalú szolgáltatást nyújtott, amely „hasznosnak minősült a haditengerészet szempontjából”. Meyer Lansky a maga módján értelmezte az ügyet. „A maffia – mondta –, ha akarja, megbéníthatta volna a dokkokat.” Megkérdezte Haffendentől, mi történne kényszerű üzemszünet esetén. „Ha nem kiildhetnénk utánpótlást Oroszországba és Nagy-Britanniába – felelte a parancsnok –, sokkal tovább tartana a háború. Akár a háború kimenetelét is megváltoztathatná.” „Ezek szerint végső soron a maffia segített megmenteni az amerikaiak és az európaiak életét” – mondta a visszaemlékezéseiben Lansky. Amikor rákérdeztek a Herlands-bizottság nyomozói, mi jót értek el a Luciano-tervvel, Lansky akadozott egy kicsit. „Konkrét eredményeket nem adhatok, nem tudom, mit sikerült volna megúszni, ha erre nem kerül sor – nem tudom, hány szabotázst akadályozott meg ez. Úgy érzem, sokat kellett megakadályoznia. Úgy érzem, kiváló óvintézkedés volt.” 1943 februárjában Lucky Luciano úgy érezte, ideje kamatoztatni hozzájárulását a háborús erőfeszítéshez. Folyamodványt nyújtottak be New York megye Legfelsőbb Bíróságához, hogy módosítsák ítéletét. Történetesen épp az elé a Philip J. McCook bíró elé került, aki 1936-ban elítélte Lucianót. A bíró elutasította az indítványt, de az összefoglalásban nem tagadott meg minden reményt Lucianótól: Végül elérkeztünk az érvhez, miszerint a vádlott segítette a kormányt a háborús erőfeszítésben. A Metropolitan-ügy által teremtett precedenst

követve kérdést intéztünk az illetékes hatóságokhoz a köz érdekében. Mindezekből a bíróság arra a következtetésre jut, hogy a vádlott valószínűleg megpróbált segíteni nevezett hatóságoknak, vélhetőleg bizonyos sikerrel… Ha a vádlott a továbbiakban is segíti a hatóságokat és a jövőben is példás magaviseletről tesz tanúságot, valamikor a jövőben helyénvaló lehet az elnöki kegyelem. „Továbbra is rejtély, mivel segítette Lucania [sic] a háborús erőfeszítést”, írta a Nem York Times a februári folyamodvány kapcsán: Mr. Wolfnak [Luciano ügyvédje] nem állt módjában feltárni azt, amit ő hadititoknak nevezett, ám azt mondta McCook bírónak, hogy ügyfelét a katonai hatóságok kérték fel együttműködésre, amire a kliens „habozás nélkül vállalkozott, még csak nem is gondolva ellenszolgáltatásra”. Hozzátette, hogy két „magas rangú katonatisztet” fog felkérni tanúskodásra zárt tárgyaláson a bíróság előtt, majd később kijelentette, hogy a nevezettek meg is jelentek McCook bíró előtt, de vallomásuk nem hozható nyilvánosságra.

Nyolcadik fejezet Orgyilkos Hitler ellen A Great Meadow börtönben Lucky Luciano figyelemmel kísérte a háború alakulását. Cellájának egyik falára felragasztotta az európai hadszíntér hatalmas térképét, és bejelölt rajta minden győzelmet, minden vereséget. Rajongója lett az agresszív George S. Patton tábornoknak, és szidta Eisenhower tábornokot, amiért nem ad több hatalmat neki. 1943 elején Luciano legalább olyan türelmetlenül várta, mint Joszif Sztálin szovjet vezér, hogy a szövetségesek megnyissák a második frontot. Ő úgy látta, hogy minél előbb vége a háborúnak, annál hamarabb szabadul a börtönből. Mikor Európában csak nem történt semmi, Luciano kifogyott a béketűrésből. Hívatta két főgyilkosát, Tommy Luchesét és Adonist. „Megmontam, hogy valamit kék kezdeni ezzel a Hitler hapsival. Megmontam, hogy ha valaki lecsapná a strigót, öt perc alatt vége vóna a háborúnak.” A maffiózók komolyan összenéztek, aztán nevetni kezdtek. Luciano a plafonig ugrott: Mi a fenét röhögtök? Nekünk van a létező legjobb gyilkosunk a világon, a Vito Genovese! Az a koszos kis disznó az életét köszönheti nekem, most itt az ideje, hogy meghálálja. Olyan kurva jóba van Mussolinival és azzal a köcsög vejével, azzal a Ciano gróffal, csak közel tud férkőzni Hitlerhez annyira, hogy megcsinálja! Berohant egy börtönőr, hogy mi ez a lárma. Luciano magánkívül volt. Miért ne ölnék meg Hitlert? A maffia meg tud ölni akárkit. Aztán hirtelen meglátta ő is a nevetséges oldalát a dolognak, és lehiggadt. Nem ő volt az első maffiózó, aki a náci vezetők meggyilkolását fontolgatta.

Benjamin „Bugsy” Siegel volt a másik fele a „Bug és Meyer brancsnak”, a zsidó gengnek, amelyet Meyer Lansky hozott össze a Lower East Side-on. Tizenéves korukban együtt hajtottak végre bérgyilkosságokat szeszcsempész bandák megbízásából, és megkeresték a maguk pénzét a szeszcsempészeten. Lansky fokozatosan átállt az adminisztrációra, de Siegel jó szívvel folytatta az öldöklést. Amikor Lansky szövetséget kötött Lucianóval, Siegel lett a főhóhéra. Ő is benne volt a csapatban, amely végzett Joe Főnökkel. Siegel dinamikus egyéniség volt, filmcsillag külsővel, nem csoda, hogy mikor a harmincas évek végén Kaliforniába küldték, hogy Lansky és Luciano gazdasági érdekeit képviselje, kisvártatva feltűnt a hollywoodi körökben, Jean Harlow, Clark Gable, George Raft és Cary Grant társaságában. Számos bűbájos barátnője közé tartozott Dorothy Taylor di Frasso grófné. Di Frasso grófné nagy vagyont örökölt apjától, aki bőrökben utazott. Férjül vett egy ágrólszakadt olasz grófot, akivel nyitott házasságban éltek: a grófné sok időt töltött Kaliforniában, a gróf Olaszországban lakott. Az asszony 1938-ban elhatározta, hogy vagyona egy részét befekteti egy „atomit” nevű új robbanóanyagba. Bugsy Siegel végignézte, amikor az atomitot kipróbálták a sivatagban, és közben arra gondolt: „Csak egy kicsi lett volna nekem ebből a régi napokban!” A grófné felvette a kapcsolatot Olaszországban élő férjével, aki úgy vélte, hogy Mussolinit nagyon is érdekelné az új fegyver. A Ducénak valóban annyira tetszett az ötlet, hogy 40 000 dollár előleget küldött a grófnénak, és felkérte, tartson bemutatót Olaszországban. Di Frasso grófné Bugsy Siegel kíséretében utazott Olaszországba, ahol a Di Frassók otthonában, a Róma melletti Villa Madamában szálltak meg. Sajnos, mikor eljött a nap, hogy az új fegyvert bemutassák Mussolini és miniszterei előtt, csak egy pöffenet füst követte a gombnyomást. Mussolini rettenetesen megharagudott, és visszakövetelte a pénzét. Azzal is megbüntette Di Frasso grófnét, hogy kisajátította férje villájának egy részét. Mialatt Siegel és a grófné a sebeit nyalogatta, új alakok tűntek fel a Villa Madamában, Mussolini vendégei: Hermann Göring és Joseph

Göbbels náci kisistenek. A zsidó Siegel azonnal megutálta a pökhendi nemzetiszocialistákat. Pontosan ilyenek voltak a bundisták, akikkel annak idején verekedett New York utcáin. „Láttam, beszélgettél azzal a kövér disznó Göringgel! – mondta a szeretőjének. – Miért engedsz be ilyeneket a házunkba?” „Régi ismerősöm – mondta a grófné. – Nem mutathatok ajtót neki, ha vizitelni akar.” „Hát én megölöm! – acsarkodott Siegel. – És azt a mocskos Göbbelset is!” „Azt nem teheted!” – rémüldözött a grófné. „De mennyire hogy megtehetem – felelte Siegel. – Szimpla meló.” A grófné azzal érvelt, hogy ha Siegel megteszi, akkor Mussolini agyonlöveti az ő férjét is. Siegel elállt a tervezett kettős gyilkosságtól, pedig ha végrehajtja – és még Luciano is megöleti Hitlert akkor a maffia csakugyan megváltoztatta volna a második világháború történetét. Nem Siegel volt az egyetlen zsidó gengszter, aki meg akarta tenni a magáét a népért és a hazáért. Dave Berman Minneapolisban alapított szerencsejáték-szindikátust, és Bugsy Siegel üzlettársaként egymillió dollárt fektetett be egy Las Vegas-i szállodába. Ám 1942-ben, harminckilenc évesen boldogan otthagyott mindent, hogy harcolhasson a németek ellen. Tíz nácit akart megölni „minden egyes zsidóért”. Az amerikai hadseregbe nem vették be, mert túlkoros volt és rovott múltú, mire jelentkezett a kanadaiba. Olaszországban akció közben megsebesült, 1944-ben kitüntetéssel szerelték le. Vito Genovese, akit Luciano kiszemelt Hitler meggyilkolására, 1913ban, tizenhat évesen érkezett Nápolyból a Lower East Side-ra. Összebarátkozott Lucky Lucianóval, közösen törtek be és raboltak. Amikor Luciano átállt a szervezettebb bűnözésre, Genovese is követte. Bordélyokat működtetett és heroint árult. A heroin viszonylag új drog volt a húszas években. 1874-ben Londonban szintetizálta morfiumból C. R. Adler Wright vegyész, majd 1898-ban hozta forgalomba a német Bayer Gyógyszergyár. A heroin, amíg a gyár fel nem hagyott az előállításával, ugyanolyan védjegye volt a Bayernek, mint az aszpirin. A Bayer a saját munkásain próbálta ki,

akiknek tetszett az anyag. Azt mondták, „heroikusnak” érzik magukat tőle, innen kapta a nevét az új szer. A heroint köhögésre adták. Hihetetlenül hatásos fájdalomcsillapító volt. 1899-ben a Bayer évente egy tonna heroint állított elő, amit huszonhárom országba szállítottak. Különösen népszerű volt az Egyesült Államokban, csakhogy egyre több jelentés szólt olyan használókról, akik reménytelenül rákaptak a szerre. A heroin szabadidős drog lett New Yorkban és az egész keleti parton. A Bayer 1913-ban beszüntette a gyártását. A következő évben az Egyesült Államokban bűncselekménynek nyilvánították a recept nélkül kapható heroin árusítását, 1919-től megtiltották az orvosoknak, hogy felírják. Addigra ezrekre rúgott a heroinfüggők száma, és színre léptek a zsidó és az olasz gengszterek. 1925-re Luciano és Genovese volt New York legfőbb heroinszállítója. Az FBI 1935. augusztus 25-én kelt feljegyzése hivatkozik a Kábítószerügyi Hivatal körlevelére, amely szerint 1930 nyarán Lucky Luciano elkísért egy Jack „Nagylábú” Diamond nevű másik gengsztert a weimari Németországba. Feltételezhetőlen létezett egy bűnszövetkezet [írta az FBI], amely kábítószereket csempészett Európából az Egyesült Államokba. Németországban Diamondot letartóztatták és deportálták. A Kábítószerügyi Hivatal véleménye szerint az ezt követő sajtóvisszhang meghiúsította Diamond, Luciana [sic] és cinkosaik terveit… Három évvel később Hitler és nemzetiszocialistái hiúsították volna meg. A castellammareiek háborújában Vito Genovese Lucianót támogatta, és egyike volt annak a négy gyilkosnak, akik agyonlőtték Joe Főnököt. Röviddel utána Maranzano is meghalt Genovese Lucianóval és szövetségeseivel együtt élvezhette a bűnözési konjunktúra áldásait. 1932-ben Genovese megismerkedett egy Anna Petillo Vernotico nevű, csinos nővel – csakhogy Anna férjnél volt. Pár hét múlva a férjét megfojtották. Aztán a két gyilkost likvidálták. Genovese könyörtelen

volt, akárkit megölt, hogy megszerezhesse, amit akar. Dewey feltűnésével forró lett a New York-i főgengszterek lába alatt a talaj, és Genovese szökési terveket szövögetett. Sok százezer dollárt utalt át egy svájci bankba, és újra felvette a kapcsolatot a nápolyi bűnözőkkel. 1937-ben, amikor Lucianót leültették, a Ferdinand Boccia maffiózó meggyilkolásával vádolt Genovese visszaszökött Olaszországba. Mivel vezető amerikai gengszterként bőven volt szórni való pénze, behízelegte magát a fasisztáknál, sőt még valami barátságfélébe is keveredett Galeazzo Ciano gróffal, Mussolini fiatal külügyminiszterével. Ciano szorgalmazta a Hitlerrel kötendő szövetséget, és 1936-ban ő írta alá a Berlin-Róma-tengelyről szóló megállapodást, de annyira felbőszült, amikor Hitler Olaszország megkérdezése nélkül rohanta le Lengyelországot, hogy megpróbálta távol tartani Mussolinit a háborútól. Aztán Franciaország bukásával elsodorták őket az események, és Mussolini úgy döntött, hogy 1940. június 10-én belép a németek mellett a háborúba. Achille Pisani, a fasiszta párt titkára bemutatta Genovesét Ciano grófnak, aki arra buzdította az amerikai gengsztert, hogy vagyona egy részét ruházza be a Nápoly melletti Nolába tervezett villamos erőműbe. Ezzel a beruházással sikerült rákényszerítenie a helyi üzletembereket, hogy üljenek le vele tárgyalni, ha nem akarják elveszíteni a hatalmukat. Genovese ezenkívül 250.000 dollárt adományozott a fasiszta párt nolai székházának építésére. Ezért a bőkezűségért a gengszter megkapta a commendatore címét – ez volt a legmagasabb rang, amelyet egy civil elérhetett a fasiszta Olaszországban. Luke Monzellinek, a carabinierik hadnagyának jutott a feladat, hogv kövesse olaszországi tartózkodása idején Genovesét: Vito Genovese nyilvánvalóan azért kapta a kitüntetést, mert jelentős összeggel járult hozzá a Mussolini-emlékműhöz Nolában [mondta Monzelli]. A maffiózók sokat jótékonykodnak Szicíliában. Árvaházakat építenek. Ösztöndíjakat létesítenek az érdemdús szegények gyermekeinek. Sok szívességet tesznek az egyháznak.

Természeten elvárják parlamenti képviselőiktől, hogy ők is kerüljenek fel az újévi listára. Ez olyasféle, mint amilyennek alapján az angol királynő szokott címeket osztogatni megbecsült alattvalóinak… Luciano helytelenítette Genovese törleszkedését a fasisztákhoz: Mikor a háború kitört, egyáltalán nem vót való olyan országba lakni, amék ellensége az Egyesült Államoknak. Pénzes embernek rengeteg biztonságos hely van a világon. De [Genovese] mindig olyan rohatt kapzsi vót… Hallottuk, hogy nagyot kaszált az anyagon. Ki nem hagyott vóna ilyen tuti balhét akkor se, ha a tulajdon hazáját kell elárulni hozzá… Luciano erősködött, hogy Ciano gróf kokainista, és annyira rákapott Genovese drogjára, hogy a tulajdon magánrepülőgépén vitette a gengsztert Isztambulba, ahol Genovese beszerzett egy tétel nyersanyagot a milánói finomítóknak. Genovese kiépítette a saját drogszállító útvonalát, amelyen Észak-Afrikán keresztül Amerikába fuvaroztatta a heroint, majd később visszahozatta Európába. Ment is minden, mint a karikacsapás, amíg a térségben Rommel és az Afrika Korps parancsolt, de aztán győztek a szövetségesek, lezárták az utat, és Genovese dühöngött. Hogy még jobban behízelegje magát Mussolininál, úgy döntött, segít annak a New York-i problémának a megoldásában, amellyel a húszas években nem boldogultak a fasiszták: ez pedig Carlo Tresca volt, a fasisztákat ostorozó Il Martello szerkesztője. Mussolininak elborult tőle az agya [mondta Luciano], No és mit tesz arra az a pöcs Genovese? Azt mondja Mussolininak, semmi gond, majd ő, Don Vitone, lerendezi ezt a dolgot. És itt süllyeggyek el, ha nem Olaszországból rendelte el Tresca halálát… A megrendelést eredetileg Tony Bender kapta, aki továbbadta egy Carmine Galante nevű ambiciózus brooklyni bűnözőnek. 1943. január 11-én, este háromnegyed kilenc előtt öt perccel a 68 éves Tresca éppen kilépett a 96. utcában lévő szerkesztőségből. Nagy, fekete kalapot,

hosszú kabátot viselt, és egy száműzött társa, Giuseppe Callabi kísérte. Hirtelen megállt a járda mellett egy négyajtós szedán. „Kiugrott belőle egy ember – írta a New York Times –, és közvetlen közelből három lövést adott le Trescára, majd visszaugrott az autóba, és az elrobogott nyugat felé a 15. utcán. Mr. Callabi fedezékbe menekült.” Trescát a fején és a hátán találták a lövedékek. Néhány tántorgó lépést tett a gyilkos felé, aztán összeesett az Ötödik sugárút csatornájában, a 15. utca északnyugati sarkának közelében. A New York Herald Tribune részletesebben leírta a helyszínt: Az Ötödik sugárút kereszteződése árnyékba borult a részleges elsötétítés miatt. Nemigen volt forgalom, kevés ember járt az utcán. Ahogy Mr. Tresca és Mr. Calabi [sic] kifordult az Ötödik sugarútra, előtoppant a homályból a gyilkos, pisztolyt rántott, és négyszer lőtt. Két lövedék célt tévesztett, ám az egyik eltalálta Mr. Tresca fejét és átütötte az arcát, a másik beleállt a hátába. Összeesett az Ötödik sugárút csatornájában, jellegzetes hatalmas kalapja melléje hullott a földre, és halott volt, mire barátja, Mr. Calabi fölé hajolt. Az orgyilkos a 15. utcán keresztülvágva odarohant egy várakozó autóhoz, amely elrobogott a Union Square irányába. A rendőrség egy üres patront talált a holttest mellett, majd 30 méterrel arrébb, a szemetestartályok sora mögött rábukkantak egy töltött 38-as Coltra. Az árnyékban várakozó második orgyilkosé lett volna? Vagy Trescáé? Tresca 1931-ben pisztolyt viselt, védelmül a fasiszta orgyilkosok ellen, de véletlenül lábon lőtte magát. A sors iróniája, hogy antifasisztának tartotta a maffiát. A teljes sztorit így meséli el a New York Herald Tribune: 1931-ben, amikor Mr. Tresca az itteni olaszok antifasiszta mozgalmát vezette, megkereste egy hajdani szeszcsempész, aki elmondta, hogy felbérelték Mr. Tresca megölésére. A szeszcsempész a törvény elöl menekült, és pénzre volt szüksége, hogy visszatérhessen Olaszországba. Ha Mr. Tresca adna neki pénzt, mondta, elfelejtené a gyilkosságot.

A fenyegetésről értesültek a helyi maffiózók, akik tudták, hogy otthon, Szicíliában a maffia igen sokra tartja Tresca harcos antifasizmusát. Trescát meglátogatta egy gengszter, és meghívta a helyi bűnözők konferenciájára. Ahogy Tresca belépett a szobába, elsőnek a bérgyilkosjelöltet látta meg, aki térden állt és reszketett. A gengszterek ráparancsoltak, hogy csókoljon kezet Trescának, és soha többé ne fenyegesse. Tresca így egyelőre a maffia védelme alá került. Mussolini és Tresca vendettája a század elején kezdődött, a szocialista mozgalomban találkoztak a svájci száműzetésben. Csúnyán összevesztek, és ily búcsúszavakkal váltak el: „Nos, Tresca elvtárs, remélem, hogy Amerika igazi forradalmárt farag belőled!” „Remélem, Mussolini elvtárs, hogy te meg abbahagyod a pózolást, és megtanulsz harcolni!” Amerikában híres forradalmár lett Trescából. Szakállával, szemüvegével, széles karimájú kalapjával, malaclopójában olyan volt, amilyennek a karikaturisták képzelik a bombákkal dobálózó anarchistát. Harminchatszor tartóztatták le, és ha gyanús robbanás történt, rögtön őt kereste meg a rendőrség robbantási csoportja. „Kérdezik, mit tudok – mesélte Tresca –, de én sose tudok semmit. Aztán iszunk rá bort.” Több mint ötezer ember kísérte utolsó útjára Trescát, akit világi szertartás szerint temettek a 34. utcán lévő Manhattan Centerben. Antifasiszták és antikommunisták egyaránt dicsérték az elhunytat. Kezdetben a kommunistákat gyanúsították, mert Tresca az utóbbi években kíméletlenül támadta Sztálin rémuralmát. Megtiltotta, hogy kommunistákat felvegyenek az antifasiszta Mazzini Társaságba és az Olasz-amerikai Győzelmi Tanácsba. Ám Roland J. Sala rendőrbíró alig két nappal a merénylet után kijelentette, hogy Trescát kétségtelenül Mussolini ügynöke gyilkolta meg. Ugyanazon a napon letartóztatták a 35 éves Carmine Galantét. Egy hónappal később Philip J. McCook, a Legfelsőbb Bíróság bírája elé vezették, és közölték vele, hogy továbbra is őrizetben marad, mert tartani lehet a szökésétől. A rendőrségnek időre van szüksége, hogy összeállítsa a vádemelési javaslatot. Majd a bíró közölte, hogy

bevonulása miatt az ügyet átutalják egy másik kollégiumhoz, mire Galante elkiáltotta magát: „Remélem, bíró, nyesni fogja a japcsikat!” Ám a rendőrség nem tudott közvetlen bizonyítékot felmutatni, így Galante szabadon távozott a tárgyalásról. A következő négy évben lehallgatták a telefonját, de így sem tudtak meg semmit. Genovesét sose vonták felelősségre azért, mert elrendelte Tresca meggyilkolását. A Herlands-vizsgálat idején egy Charles Siragusa nevű tanú azt állította, hogy van egy forrása a New York-i államügyészi hivatalban, tőle tudja, hogy Lucky Luciano ismerte Tresca három gyilkosának személyazonosságát. A forrás szerint Luciano „felajánlotta, hogy megnevezi a három gyilkost, ha cserébe feltételesen szabadlábra helyezik, és Amerikában maradhat. Mr. Deweynek engedélyezték, hogy visszautasítsa az ajánlatot.” *** Joseph Bonanno másképp állt hozzá a háborúhoz, mint Luciano és Lansky. Neki nem kellett hazafias érdeklődést tanúsítania a háború iránt, mert nem volt abban a helyzetben, hogy alkut kelljen kötnie az amerikai kormánnyal. Meglapult, és a háború egy részét családja körében vészelte át az arizonai Tucsonban, ahol nem volt nagyobb kényelmetlensége a jegyre adott benzinnél és élelmiszernél, és az volt a legnagyobb bosszúsága, amikor a felesége elveszített egy kávéfőzőt. Bonannónak az volt a véleménye, hogy ez nem az ő háborúja. A szicíliai óhazában a Hagyomány emberei nem kedvelték a nacionalizmust. Évszázadok óta harcoltak az olaszok és más idegenek uralma ellen. „A mi küzdelmünk személyes, közvetlen, őszinte” – mondta Bonanno. Jelentkezett sorozásra, de azt mondta, nem hívták be, mert volt egy tejgazdasága. 1945-ben megkapta az amerikai állampolgárságot. A Brooklynban rendezett ünnepségen megkérdezte tőle a szövetségi biztos: „Most, hogy amerikai állampolgár lett, mit tenne, ha olaszok ellen kellene harcolnia?” „Kötelességem, hogy harcoljak a hazámért” – felelte az óvatos Bonanno. De ha Olaszországba küldenék?”

„Teljesíteném a kötelességemet – erősködött Bonanno, ám közben azt gondolta: – De azért fájna a szívem, hogy olaszokat kell ölnöm.” Ami persze önellentmondás. Az olaszok idegennek számítottak egy szicíliainak – akiket különben is a legnagyobb nyugalommal öldökölt egy bandaháborúban. Bonanno a maga jellemző szicíliai stílusában arra célzott, hogy nem helyesel semmiféle nemzeti háborút. Ő csak a maga érdekében háborúzik. Ebben a leghatározottabban ragaszkodott az ószicíliai hagyományhoz, amelyet más újvilági gengszterek elhagytak. *** Joseph Valachinak alacsony sarzsija volt az alvilágban, Vito Genovese egyik „katonája”. Bérgyilkos volt, aki uzsorából és illegális lottóból szerzett vagyont. Harminckilenc éves volt, amikor kitört a háború. Az átállás a hadigazdaságra ugyanolyan érzékenyen érintette, mint a New York-i maffia többi tagját. Számos beosztottja, „futára” többet kereshetett a hadiüzemekben, és elbitangoltak a bűnözés útjáról. Mivel bőven lett pénz és állás, a közösség szegényebb tagjai már nem kölcsönöztek Valachitól, és nem is játszottak illegális lottót. Ebül szerzett pénzének egy részét Valachi beruházta egy varrodába, amely elnyert egy megbízást egyenruhák gyártására. Valachinak ez nem volt elég. Körülnézett, hogy miféle disznóságból lehetne pénzt keresni. Fontolgatta, hogy heroint árul, de lehetséges üzlettársait letartóztatták, amikor Mexikóból próbáltak behozni morfiumot. Talált viszont egy új eszközt, hogy tarolhasson a feketepiacon: a háborús üzemanyagjegyet. „Filléres üzletnek tűnt – mondta először. – Aztán rájöttem, hogy lehet fialtatni a filléreket.” A helyi garázs tulajdonosa tudott róla, hogy Valachinak vannak kapcsolatai, és megkérte, szerezzen neki benzinjegyet. Valachi felkeresett egy másik piti gengsztert, Frank Lucianót (nem állt rokonságban Luckyval), és szerzett tőle 45 000 liter értékű benzinjegyet. Valachi mint közvetítő nyert rajta 189 dollárt. Nem volt nagy összeg, de nem is kellett sokat dolgoznia érte. A következő üzletén tízszer ennyit keresett, úgyhogy társult Frank Lucianóval. A jegyeknek, amelyeket piacra dobtak, valódiaknak kellett lenniük. Nem passzolhattak el hamisakat, mert ugyanolyan feltűnést keltettek

volna vele, mint a hamis pénzzel. Viszont rengeteg benzinjegyre tehettek szert úgy, hogy betörtek az Árhivatal helyi irodáiba. Ezt általában rablóbandákra bízták, akik aztán átadták a jegyeket a maffiának. Az Árhivatal egyes tisztviselői ettől fogva bankban helyezték el a jegyeket, ám mások fellelkesültek a konjunktúrától, és maguk adták el a jegyeket a gengsztereknek. Volt, amikor becslések szerint egyetlen nap alatt 1 millió liter benzinnek megfelelő jegy kötött ki a feketepiacon, és a kormány kénytelen volt országos kiáltványban figyelmeztetni: „Egyenruhás fiaink élete múlik a gázolajon!” Valachit ez nem érdekelte. Kezdett dőlni a pénz. Ha éppen kockázatos volt számozott jegyeket tartani, rásózták őket a mit sem sejtő közvetítőkre. Egyetlen nap alatt 40 millió liternek megfelelő jegy cserélt így gazdát. Az irdatlan mennyiségű üzemanyagjegy átmeneti pangást idézett elő a piacon, a kereskedők veszítettek egy csomó pénzt, de Valachi nem tartott attól, hogy panaszkodnának. Mire véget ért a háború, több mint kétszázezer dollárt keresett az üzemanyagjegyekkel a feketepiacon. „Ez volt életem legjobb üzlete – mesélte Valachi. – Pár nagymenő milliókat söpört be rajta. Kitartott addig, amíg a japcsikra ledobták az atombombát.” Lucky Luciano volt az egyik legnagyobb benzinjegy-kereskedő. A cellájából irányította az üzletet Meyer Lansky és Frank Costello közvetítésével. Az üzemanyag mellett megkaparintották a húspiacot is, amire Luciano így emlékezett: Tommy Lucchese átvett egy csomó éttermet, amik korábban a [Dutch] Schulzé vótak, és a társaság nemcsak húst szállított, de élelmiszerjegyet is árult nekik, hogy legyen miből húst venniük. Frank [Costello] mesélte, hogy jó sokat nyertünk azon a négyszáz benzinkúton is, ahova New Yorktól le Louisianáig vásároltuk be magunkat. 1945-ben egy újság végre kitálalt az Árhivatal és a gengszterek titkos háborújáról. A hamisított jegyeket már a háború elején kiszűrték ultraibolya fénnyel és vegyvizsgálatokkal. A lopott, de

valódi jegyeket volt a legnehezebb nyomon követni. Ezeket a benzinkutakról vagy az elosztókból rabolták, ahova az olajtársaságok beszolgáltatták a feketepiacon „tombolának” nevezett papírlapokra ragasztott, használt jegyeket. Mint az újság írta: Egyes feketéző bandák – a faragatlanabbak – gőzzel választották le a jegyeket a papírlapokról, amelyeket embereik loptak, vagy szabadúszó tolvajoktól vásároltak. Ezeket a jegyeket hívták „gőzölteknek” a szövetségi ügynökök, akik később kiszúrták őket az Árhivatal ellenőrző központjában tartott rutinvizsgálatokon. Ahogy ezt megtudták, az okosabb maffiózók rögtön rájöttek, hogy a gőz kémiai változásokat idéz elő a bélyegekben, amelyeket a kormány szakértői könnyen észrevesznek. A feketepiac valamelyik „agytrösztje” a fizika törvényeit használta a jegyrendszer törvényeinek megtörésére. A nagy hideg úgy hat az enyvre, hogy a bélyeg magától lepattan a papírról. Így születtek meg a „pattanós” bélyegek. Mivel a házi frizsiderek nem voltak elég hidegek ehhez a művelethez, a gengszterek fagyasztószekrényeket használtak a bélyegek azonnali leválasztására. Az Árhivatal nyomozói ezt is meghiúsították, mert rájöttek, hogy a gyorsfagyasztás alig észrevehető változásokat idéz elő a bélyegek méretében, így megfelelően finom mérőműszerekkel kimutathatók a bűnös üzelmek. Saját állítása szerint az Árhivatal ezzel a csúcstechnikával több mint három év alatt 105 000 000 liter gázolajat mentett meg, amely különben a feketepiacra került volna. Ez a győzelem valószínűleg nagy újság lehetett a maffiának, amely rettentően örült a háborús jegyrendszerből besöpört profitjának. „Jó üzlet vót, míg háború vót” – kommentálta Luciano.

Kilencedik fejezet A maf ia verbuválása Szicília megszállásáról 1943-ban döntöttek a marokkói Casablancában. A döntést Winston Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke és Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke hozta. Roosevelt azt akarta, hogy Sztálin szovjet vezető is vegyen részt a konferencián, de őt túlságosan lefoglalta a sztálingiádi csata. Ez volt a második világháború fordulópontja. Churchillnek is megvolt a maga győzelme két hónapja Észak-Afrikában, ahol El-Alameinnél megverték Rommel Afrika Korpsát. „Alamein előtt sose győztünk – írta Churchill. – El-Alamein után sose győztek le.” Mivel a Csendes-óceánon is születtek sikerek, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa addig akarta ütni a vasat, amíg meleg, és végre akarta hajtani a régóta szorgalmazott franciaországi inváziót. Már egy éve készen álltak rá, de Churchill elővigyázatosságból az észak-afrikai partraszállás mellett érvelt. Roosevelt egyetértett. Casablancában az amerikai vezérkari főnökök ismét elővették a tervet, mert alig várták, hogy a náci Németország elleni közvetlen támadással győzelmet arathassanak Európában. Roosevelt tudta, hogy Sztálin szorgalmazza a második frontot Európában, ami enyhítené a csapataira nehezedő nyomást, de ismét Churchill és a brit vezérkari főnökök mellé állt, akik azt hangoztatták, hogy több idő kell a szövetséges erők kiépítéséhez. Ők inkább a tengelyhatalmak Achilles-sarkát, Mussolini Olaszországát akarták megtámadni. A vita tíz napig tartott a konferencián. Ernest King tengernagy, az amerikai haditengerészet főparancsnoka azt mondta, hogy ha Franciaországot nem támadják meg, minden amerikai erőt át kell csoportosítani a Csendes-óceánra. George Marshall tábornok követelésére végül megegyeztek abban, hogy fel kell állítani egy tervezőcsoportot, amely előkészíti Franciaország megszállását, de

erre a hadműveletre majd csak 1944-ben kerül sor. Győzött Churchill, Roosevelt és a brit vezérkari főnökök. Ez volt az utolsó alkalom, amikor az határozta meg a szövetségesek stratégiáját, hogy Churchillnek befolyása volt Rooseveltre. Ahogy Albert Wedemeyer tábornok, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa tervezőcsoportjának parancsnoka összefoglalta: „Úgy is fogalmazhatnánk, hogy jöttünk, hallgattunk, és legyőztek.” Miután a szövetségesek elfoglalták Tuniszt és győztek az északafrikai hadszíntéren, rögtön le kellett rohanni a tengelyhatalmak térségét a Földközi-tengeren. De pontosan hol sújtsanak le? Churchill így ír háborús emlékezéseiben: Jómagam biztos voltam benne, hogy Szicíliának kell a következő célpontnak lennie, és ugyanez volt a nézete a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának. Viszont a tervezők és Lord Mountbatten úgy érezték, inkább Szardíniát kellene megtámadni, és nem Szicíliát, mert úgy gondolták, hogy azt három hónappal korábban el lehetne kezdeni… Megmakacsoltam magamat, és a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának egyhangú támogatásával ragaszkodtam Szicíliához. A tervezők tisztelettel, de csökönyösen azt hangoztatták, hogy ez nem végezhető el augusztus 30. előtt. Ekkor személyesen vettem át velük a számokat, majd az elnök és én azt az utasítást adtuk, hogy a Dnapnak júliusban, sőt lehetőség szerint júniusban kell lennie. Január 24-én, amikor véget ért a casablancai konferencia, Roosevelt elnök ezt nyilatkozta a sajtónak: „Csak a német és a japán haderő teljes kiküszöbölésével hozható el a világnak a béke…” Ez azt jelentette, hogy a szövetségesek csak a feltétel nélküli megadást fogadják el Németországtól, Olaszországtól és Japántól. Churchill támogatta ezt a nyilatkozatot, amelyet mások bíráltak, mondván kitolta a háború befejezését, és a német erők úgy érezték, semmit sem veszíthetnek azzal, ha tovább harcolnak. Vagyis Európa megszállása esetén a szövetségesek erős ellenállásra számíthattak a kontinens minden pontján, Szicíliát is beleértve. Ennélfogva igen

értékes lehetett minden segítség, amely csökkenthette ennek az ellenállásnak a hevességét. *** Az amerikai tengerészet mindig meg volt győződve arról, hogy a háború a Csendes-óceánon dől el, és parancsnokait idegesítette, ha Európával zavarták őket. Ez az érdektelenség az európai hadműveleti terület iránt azzal járt, hogy nem voltak ismereteik a Földközi-tenger térségéről. Ezt W. S. Pye ellentengernagy is beismerte beszédében, amelyet 1944. március 16-án tartott a New York-i Haditengerészeti Iskola végzőseinek: Hírszerzési szempontból a mostani háború jelentősen különbözik az előzőtől, különösen a Csendes-óceán térségében. Az Atlanti-óceánon, különösen Észak-Afrikában, valamint Olaszországban azzal szembesültünk, hogy kevés adatunk van a hatékony tervezéshez. Ne ítéljük meg túlságosan kritikusan ezt az információhiányt, mert három éve vagy még annál is kevesebb ideje senki sem sejthette, hogy az észak-afrikai és olasz partokról lesz szükségünk adatokra. Egyszerűen nem számítottak arra, hogy a Földközi-tengeren kell harcolniuk. Ez hagyományosan a brit haditengerészet terepe volt. A casablancai konferencia után az amerikai haditengerészet hírszerzésének keményen és sokat kellett dolgoznia, hogy összeszedje a szükséges adatokat egy sikeres megszálláshoz. Pye érdekes módon egy másik okkal, a sznobsággal is mentegette a hírszerzés felkészültségének hiányát: Nincs elég tiszt, a kiterjedt hírszerző hálózat sokba kerül, és sok amerikai úgy érzi, hogy a hírszerzés valamiben hasonlít a kémkedéshez, ennélfogva békeidőben méltatlan és alantas foglalkozás. Ennek ellenére az amerikai haditengerészet hírszerzése gyorsan és ötletesen látott neki a szicíliai megszállás – a Husky-hadművelet – előkészítéséhez. A küldetéshez ugyanabból a Harmadik Tengerészeti Körzetből válogatták az embereket, akik Haffendennek és MacFallnak segítettek a New York-i dokkok biztosításában. Nem véletlen, hogy

mindkét műveletnél bűnszövetkezetek olaszul beszélő tagjaival kellett kapcsolatba lépni. Anthony J. Marsloe hadnagyot, négy haditengerészeti hírszerzőből álló csoportja élén, 1943 májusában küldték Észak-Afrikába, hogy részt vegyen a Husky-hadműveletben. A St. John’s Egyetem jogi karán végzett Marsloe 1942 februárjától a Harmadik Tengerészeti Körzet hírszerzésénél szolgált MacFall parancsnoksága alatt, és mindent tudott a Lanzával és Lucianóval fenntartott kapcsolatokról. Azt a koncepciót képviselte, hogy a cél érdekében szóba kell állni a maffiával, mint ezt a Herlands-bizottságnak is kifejtette: Haffenden parancsnok elmélete helyes volt. Igen, helyes elmélet volt, mert semlegesítette azt a lehetőséget, hogy az ellenség használhassa fel az alvilágot; és az alvilágot úgy használták, mint az adatszerzés lehetséges eszközét háborús erőfeszítéseink segítésére. Rendkívüli körülmények között, válsághelyzetben vagy háborúban jogos felhasználni minden lehetséges adatforrást, amelyekkel megismerhetők és megelőzhetők a várható vagy valóságos veszélyek. Marsloe csoportjának három tagja ugyancsak a Harmadik Tengerészeti Körzet hírszerzésének tisztje volt: Joachim Titolo hadnagy, Paul A. Alfieri hadnagy, és James F. Murray tengerészzászlós. Titolo gyakorló jogász volt, aki az Árhivatal körzeti helyettes vezetőjeként vett részt az üzemanyagjegyekkel feketéző gengszterek elleni harcban. Dicséretet is kapott az Amagansettnél partra szálló német szabotőrök nyomozásában játszott szerepéért. Alfieri lesz a vezető nyomozója a New York-i kikötőben vizsgálatokat folytató bizottságnak. Valamennyien igen jártasak voltak a New York-i alvilág működésében. 1943 május 24-én Haffenden parancsnok közvetlen részese lett az inváziónak, amikor kinevezték a Harmadik Tengerészeti Körzetben annak az F-szekciónak – más néven Célpont-szekciónak – a parancsnokává, amelynek az volt a feladata, hogy stratégiai jelentőségű információkat szerezzen Szicíliáról és Olaszországról.

Ez a folyamat nem hivatalosan 1942 vége felé kezdődött, amikor Haffenden rájött, hogy most, amikor az amerikai erőket hamarosan bevetik a Földközi-tenger térségében, még fontosabb lesz adatokat szerezni az olaszul beszélő New York-iaktól. 1942 novemberében, a Fáklya-hadművelet keretében több mint 50 000 amerikai gyalogos szállt partra Észak-Afrikában. A szövetséges megszálláshoz készülve számos szicíliai születésű és származású olasz segítségét vették igénybe [írja a Herlands-jelentés], hogy Haffender parancsnoknak és munkatársainak adatokat szolgáltassanak a szicíliai terepről, kikötőkről stb. Ezeken a kapcsolatokon és adatszolgáltatókon keresztül összegyűjtötték és a szicíliai hadjáratban fel is használták a barátságos szicíliaiak, sőt a szicíliai alvilág és maffia megbízhatónak minősíthető szereplőinek nevét is. Haffenden parancsnok később azt mondta a szervezett bűnözéssel foglalkozó Kefauver Szenátusi Bizottság előtt, hogy ez hatalmas munka volt: 146 nyomozó gyűjtötte az adatokat a források ezreitől. Marsloe így írja le saját szerepét a kutatásban: Emlékezetem szerint a B-7, más néven Elhárítási szekció és a Vizsgálati szekció folyamatosan nyomozott az ellenségre vonatkozó logisztikai adatok után, mivel pedig én személyesen ismerem Szicíliát és a szicíliai nyelvjárásokat, Haffenden parancsnok időnként különböző ismeretlen embereket küldött hozzám. Ezeket az embereket kihallgattuk, majd a fényképeket, dokumentumokat és egyéb fontos anyagokat beszedtük és továbbítottuk Haffenden parancsnoknak… Haffenden parancsnokkal folytatott beszélgetéseimből azt a következtetést vontam le, hogy ez az általa kidolgozott terv része volt, és ezeket az embereket az ő alvilági kapcsolatai küldték. Részt vett ebben a folyamatban Meyer Lansky is, aki számos olaszt vitt el Haffendenhez az Astorba és a Church utcai főhadiszállásra. „Szicíliai támadásunk előtt a beszélgetések arról folytak, mennyire ismerik a partvonalat és a bentebbi terepet” – mondta Lansky.

Haffenden mindent tudni akart a sziget melletti csatornákról. Hozatott Lansky olasz ismerőseinek egy nagy térképet, hogy mutassák meg rajta a falujukat, és mondják el, mit tudnak a környékről. A haditengerészet be akart gyűjteni az olaszoktól minden összeszedhető képet valamennyi szicíliai kikötőről és csatornáról [mesélte Lansky]. Továbbá el kellett hozniuk olyan embereket, akik nemrég jártak Olaszországban, és ismerték a partvonalakat, hogy a tengerészetnél beszélhessenek velük. Lansky elhozott fontos menekülteket, köztük egy nagyobb szicíliai város egykori polgármesterét. „Azok az úriemberek közvetítették, akik látogatóban jártak Charlie Lucianónál – mesélte Lansky. – Kérték a támogatását, ő pedig mindenképpen segíteni akart, és hajlandó volt másokat is elhozni. Én vittem be a haditengerészeti hírszerzéshez a Church utca 90. szám alá.” „Zoknis” Lanzát is felszólították, hogy kerítsen olyan olaszamerikaiakat, akik hasznos felvilágosításokkal szolgálhatnak Szicíliáról. Közéjük tartozott Vincent Mangano, egy olasz-amerikai export-import vállalkozás vezetője. Joe Adonis – Joe Főnök négy gyilkosának egyike – kísérte el Haffenden irodájába Manganót, ami azt sejteti, hogy némi erőszak is lehetett a dologban. Lansky nyíltabban fogalmaz a visszaemlékezéseiben: Bizonyos szicíliaiak néha nagyon idegesek lettek. Joe [Adonis] ilyenkor csak megemlítette Lucky Luciano nevét, és annyit mondott, hogy az ő parancsára kell beszélniük. Ha a szicíliaiak továbbra is vonakodtak. Joe abbahagyta a mosolygást, és így szólt. „Lucky nem fog örülni, ha azt hallja, hogy nem segítettél!” Adonis sok hasznos kapcsolatot szerzett, akik adatokat szolgáltattak Szicíliáról. Egyszer „mondhatni” elrabolt egy embert, aki polgármester volt Szicíliában. Lansky szerint Mangano volt a fő kapcsolat az Egyesült Államokban prosperáló maffia és szicíliai testvérszervezete között. „Joe [Adonis] tényleg nagyon keményen

dolgozott, hogy megmutassa, milyen jó amerikai hazafi – állapította meg Lansky. – Talált néhány olyan olaszt, akiről azt se tudtuk, hogy létezik.” Befogták Moses Polakoffot is, aki ugyancsak elhozta olasz kapcsolatait. Azokat, akik csak olaszul beszéltek, továbbadták Haffenden tolmácsainak. A nyelvi osztályt Marsloe hadnagy vezette, aki beszélt olaszul, franciául, spanyolul, és megértett számos szicíliai nyelvjárást. Valamikor félidőben, 1943 januárjában Lanzát kiszakították a csapatból. Letartóztatták és 7,5-15 évre ítélték zsarolásért és bűnszövetkezetben való részvételért. Az volt ellene a fő vád, hogy panamázással akarta megkaparintani a szakszervezeti alapokat. Elég nagy megrázkódtatás volt ez a gengsztereknek, akik azt képzelték, hogy lelkes hozzájárulásuk a háborús erőfeszítésekhez megvédi őket az efféle büntetésektől. *** Mikor „Zoknis” Lanza odaállt James Garrett Wallace bíró elé, egy szó, de még egy célzás sem hangzott el háborús tevékenységéről. Ügyvédje enyhítésért folyamodott, azzal érvelve, hogy Lanza fontos tagja volt a társadalomnak, de mikor azt kezdte fejtegetni, milyen keményen dolgozott Lanza a szakszervezetért – ugyanazért a szakszervezetért, amelyet ki akart fosztani –, Wallace bíró a szavába vágott: „A lehető legnagyobb terhet jelentette a társadalomnak.” Kezdettől fogva világos volt, hogy Lanza munkáját nem honorálják elnézéssel, sok barátjának mégis megkeseredett a szája. A haditengerészeti hírszerzés addigra vélhetőleg úgy érezte, hogy Lanzából nem lehet többet kifacsarni. Lansky meg volt győződve arról, hogy Thomas E. Dewey munkája volt az egész. Dewey akkor lett New York kormányzója, és azzal akarta bizonyítani maffiaellenességét, hogy börtönbe küldte a szervezet egyik vezérét. Lanza eltávolítása ellenére is folytatódott a munka. Sok gengszternek nem volt választása, továbbra is segédkezniük kellett, főleg ha kapcsolatban álltak Lucianóval, aki ebben látta az egyetlen esélyt börtönbüntetése megrövidítésére.

Roscoe MacFall századost, a Harmadik Tengerészeti Körzet parancsnokát mindenben tájékoztatták a kutatásokról, és ő megdicsérte az adatgyűjtést irányító Haffendent: Az amerikai erők észak-afrikai partraszállását megelőző és követő időben a Körzeti Hírszerzési Osztály erőinek jelentős része foglalkozott az észak-afrikai színtérre és a Földközi-tenger medencéjére vonatkozó, stratégiai fontosságú adatok gyűjtésével… Úgy vélték, hogy mivel Mussolini sok szicíliait kényszerített a sziget elhagyására, a szicíliai származású személyek talán hajlandók lennének segíteni a haditengerészeti hírszerzésnek. Ez egyértelmű célzás volt Cesare Mori maffiaellenes hadjáratára, és azokra a maffiózókra, akik a húszas években átköltöztek az Egyesült Államokba. A haditengerészeti hírszerzés, mondta MacFall, ezeket az embereket akarta megszólaltatni: Haffenden gyakran jelentette nekem, hogy ő és alárendeltjei számos itáliai születésű emberrel beszéltek, és ezek közül az informátorok közül sokan Luciano buzdítására fordultak a haditengerészeti hírszerzéshez. Minden adatot felvezettek a nagy térképre, amelyet Lansky látott Haffenden irodájában. A civil George Tarboxnak kellett feldolgoznia őket. Átlátszó anyagra csináltatott egy hatalmas térképet Olaszországról és Szicíliáról, hivatkozási számmal ellátott rajzok mutatták a számtalan forrásból származó információt. A fakeretre szerelt kész térkép 1,5 méter széles és 2 méter magas volt. Más térképekkel együtt ezt is megsemmisítették a partraszállás után. Sok hasonló adatot [fejezte be MacFall] továbbítottak Washingtonba a Haditengerészeti Hírszerzés Főparancsnokságának. Míg az informátorok bizonyos kategóriáinak – pl. bankok munkatársainak, üzletembereknek – nevét feljegyezték, nem tartották szükségesnek vagy kívánatosnak az alvilági informátorok vagy az általuk közvetített személyek neveinek megőrzését.

Mindezeket az információkat Washingtonban Wallace S. Wharton százados, a Haditengerészeti Hírszerzés Elhárítási Osztályának parancsnoka vette át, akit különösen érdekelt az olaszországi lehetséges kémkedés és a szabotázsakciók. Mint elmondta, Haffenden havonta legalább egyszer személyesen jelentkezett nála: Amikor Haffenden parancsnok neveket adott meg nekem, közölte, hogy ezeket alvilági kapcsolataitól szerezte. Az utólagos ellenőrzés és a személyes tapasztalatok azt bizonyították, hogy a megbízhatónak mondott szicíliaiak 40%-a felelt meg ennek a minősítésnek. A másik fontos értesülés, amelyet Haffenden adott át Whartonnak Washingtonban, azoknak a szicíliaiaknak a neveit tartalmazta, akik a megszállás esetén barátságosan fogadhatják az amerikai hadsereget. A kutatás során rendszeresen felmerült Luciano neve, mint azé a segítőkész emberé, aki az olasz-amerikaiak részéről biztosította a szabad információáramlást. Maga Luciano tagadta, hogy a háború idején ilyen szoros szövetségben állt volna az amerikai kormánnyal: Ami azt illeti, hogy én segítettem a kormányt, vagy hogy a következő évben én segítettem megnyitni Szicíliát azzal, hogy rábeszéltem a maffiás hapsikat, hogy támogassák az amerikai csapatokat, hát ez az egész egy nagy lószar. Könnyű lenne azt mondanom, hogy vót benne valami, mer évek óta ezt hajtogassák az emberek, én meg rájuk hattam, de nem vót. Ami azt illeti, hogy én segítettem a hadseregnek partra szállni Szicíliában, el ne felejcse, hogy mennyi is vótam, mikor eljöttem. Kilenc? Az egyetlen pasi, akit igazán ismertem odaát, az a kis pöcs Vito Genovese vót, aki még csak nem is szicíliai. Akkoriban különben is Rómába élt a mocskos kis féreg, de úgy ám, mint egy király, és csókolgatta Mussolini seggit. Ez ellentmond egy korábbi kijelentésnek, amelyben Luciano idézett Genovesének a hozzá intézett leveleiből: „A legfontosabb, amit mondott, hogy Szicíliában úgy emlegetik a nevemet, mint egy királyét… Szicíliában komolyan azt tartsák rólam, hogy én vagyok a

numeró unó. Ettől pedig elkezdtem gondolkozni, hogy mivel adhatnék Deweynek törvényes ürügyet, hogy kiengedhessen.” Luciano komolyan azt gondolta, hogy szicíliai hírneve előnyt jelent az amerikai kormány szemében. Meyer Lansky másképp látta Luciano szerepét: Lucky előállt egy tervvel, amelyet elég vadnak tartottam, de azért továbbítottam Haffendennek… csatlakozni akart az inváziós hadsereghez. Azt gondolta, hogy mehetne úgy, mint közkatona, majd pedig lehetne afféle összekötő vagy felderítő. Azt mondta, kész indulni az első csapatokkal. Úgy gondolta, hogy a jelenléte szavatolná a szicíliaiak együttműködését. Nem akarta, hogy bárki is azt gondolja, csak a börtönből akar kijutni; készen állt a bőrét is kockáztatni az igazáért. Azt mondta, készen áll arra, hogy ejtőernyővel ledobják a szigetre… Lansky csak nevetett ezen. Elképzelte Lucianót, amint egy templom tetején landol. Finomított Luciano ajánlkozásán, de azért továbbította Haffendennek, mondván, hogy esetleg tengeralattjáróból kitehetnék. Haffenden közölte az elképzelést Washingtonnal, de azt mondta, a fölöttesei elutasították. Wharton százados később tanúsította, hogy valóban volt ilyen ajánlat: Haffenden azt mondta, hogy Szicíliai inváziója esetén Luciano hajlandó Szicíliába menni és felvenni a kapcsolatot az ottani lakosokkal, és megnyerni őket, hogy támogassák az Egyesült Államok háborús erőfeszítését, mindenekelőtt a partraszállás során. Wharton szerint Haffenden erősen szorgalmazta, hogy Luciano Szicíliába mehessen. Azt mondta, kijárja Dewey kormányzónál a kegyelmet Lucianónak, aki egy semleges országon, például Portugálián keresztül utazhatna Szicíliába. Azt is mondta, hogy Luciano szerint a legjobb hely Szicília megszállására Palermo közelében Castellammare, számos maffiavezér otthona. Wharton fontolgatta az ajánlatot, de aztán elutasította. Dicsérte Haffenden lelkesedését és képzelőerejét, de néha úgy érezte, hogy

ötleteit nem mindig támogatja meg kellő mértékben a józan belátás. A haditengerészeti hírszerzés örült a Lucianótól kapott adatoknak, de nem akarták magukra vonni a figyelmet azzal, hogy az első számú közellenséget kiengedik a börtönből egy titkos küldetésre. Lansky legalábbis ezzel magyarázta az elutasítást. Ha egyszer elhangzott ez a bizarr ajánlat, utána miért tagadta Luciano, hogy bármi köze lett volna Szicília tervezett megszállásához? Ahhoz a felismeréshez lehetett köze, hogy ha kiengedik a börtönből, ki fogják utasítani Olaszországba, és nem akarta, hogy ott egy idegen megszálló hatalom kollaboránsának nézzék, akármilyen barátságos legyen az a megszálló hatalom. George White-tól, a Kábítószerügyi Hivatal szövetségi ügynökétől tudjuk, hogy Frank Costello egy másik úton próbálta kicsempészni Lucianót a börtönből. Azt vallotta 1950-ben, a szervezett bűnözést vizsgáló Kefauver Szenátusi Bizottság előtt, hogy megkereste egy August Del Grazio nevű drogcsempész, azt állítva, hogy két ügyvéd és Frank Costello megbízásából jár el. Ez a Del Grazio mondta Whitenak, hogy Luciano az egyik legnagyobb maffiózó, akinek sok hasznos kapcsolata van az olasz alvilágban. „Azt az alkut ajánlották – mondta Kefauver szenátor, White tanúskodására hivatkozva, hogy Luciano a maffiában betöltött szerepét kihasználva kapcsolatokat szervez meg amerikai titkos ügynököknek, és így sokkal könnyebb lesz megszerezni Szicíliát.” Luciano ezért azt kérte, hogy helyezzék feltételesen szabadlábra, utána Szicíliába utazik, és megszervezi, amit kell. Lansky tagadta, hogy bármelyik úriembernek köze lenne a „Luciano-tervhez”. „Sose ismertem George White-ot – mondta –, arról pedig fogalmam sincs, ki az az August Del Grazio.” *** 1943 májusában, számos hónapig tartó előkészítés után Haffenden munkacsoportjának fel kellett állnia a New York-i íróasztaltól, és csatlakozniuk kellett a katonákhoz Észak-Afrikában. „Eljött New Yorkba R. Thayer parancsnok [emlékezett Marsloe], és beszélt egy küldetésről. Ehhez olyan csoport kellene, amelynek tagjai

megfelelő nyelvtudással és bőséges bűnüldözési tapasztalatokkal rendelkeznek, különös tekintettel Olaszországra. A csoport csatlakozna a harcoló egységekhez, és életfontosságú feladatokat hajtana végre.” Marsloe két órával később elutazott Washingtonba, hogy megkapja a további eligazítást. Csatlakozott hozzá Titolo, Alfieri és Murray, csupa fiatal haditengerészeti hírszerző, akik szívesen felcserélték a manhattani utcákat egy kis igazi akcióra külföldön. Két másik tiszt tartott velük, akik beszélték a nyelvet. Két napot töltöttek Washingtonban a jelentések tanulmányozásával, majd május 15-én elrepültek Newfoundland és Izland érintésével Skóciába, onnan pedig a Mediterráneum térségébe. Az észak-afrikai Mers-el-Kebirben intenzív elhárítói kommandós kiképzésben részesültek, és ismertették velük a legfrissebb információkat Szicíliáról. „ÉszakAfrikában a fejünkbe verték a térségről szóló amerikai és brit monográfiákat”, emlékezett Marsloe. Eddig ez a történet arra összpontosított, hogy mekkora része volt az amerikaiaknak a maffia és a szövetséges hírszerzés kapcsolatában – vagyis meddig volt hajlandó elmenni a haditengerészeti hírszerzés a háborús erőfeszítések segítésében. Hangsúlyoznunk kell, hogy nem az amerikaiak voltak az egyetlenek, akik az ördöggel is hajlandók voltak lepaktálni a győzelemért. A britekről is elmondható ugyanez. Az egyik brit jelentés, amelyet Marsloe és csapata elolvasott, a Politikai és hírszerzési kézikönyv volt, amelyet 1943-ban állított össze a Brit Titkosszolgálat (SIS, másik nevén MI6) észak-afrikai ágazata. Ennek a könyvnek az anyagát változatos forrásokból, többek között a tengelyhatalmak hadifoglyainak kihallgatásából merítették. A jelentésben felsorolt szicíliai kulcsemberek között, akikkel a szövetségesek felvehetik a kapcsolatokat, szerepelt Vito La Mantia. La Mantiát „egy maffiacsoport vezetőjének” nevezi a brit titkosszolgálati jelentés, aki „azért úszta meg Mori razziái idejében a letartóztatást, mert követői nem voltak hajlandók beszélni”. A jelentés úgy írja le La Mantiát, mint „szenvedélyes antifasisztát”, aki, ha még él, „értékes adatokkal szolgálhat. Tanulatlan, de befolyásos. Utoljára a

maffia egyik házának gondnoka volt a palermói Notarbartolo utcában”. Ugyancsak befolyásos a Le Pape-nek nevezett ember. „Ismert, független gondolkodású jogász. Maffiózókat szokott védeni, Palermóban lakik.” Ebből úgy tűnik, a briteknek nem voltak aggályaik, ha szicíliai vezető maffiózókkal kellett kapcsolatot teremteni az invázió támogatásához. Nem csak az amerikaiaknak jutott eszébe ez a gondolat. Ugyanez a jelentés elég szkeptikusan ítélte meg Mori razziáinak eredményességét. „Ami a maffiát illeti, vannak arra utaló jelek, hogy nem teljesen számolták fel Mori kíméletlen tisztogatásai…” Ezt a nézetet támasztja alá az USA Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa Közös Tervezőcsoportjának 1943. április 9-én készült jelentése, a Rendkívüli tervezet a szicíliai pszichológiai hadviseléshez. A Közös Tervezőcsoport új amerikai tanácsadó testület volt, amelyben képviseltette magát a szárazföldi, a tengerészeti és a légi haderő. Ők állították össze a tervet a Szicíliában tartózkodó tengelyhatalmi erők felmorzsolására. A Közös Tervezőcsoport nagy súlyt fektetett Amerika és Szicília társadalmi kapcsolataira, hivatkozva az első világháború Szicíliában élő, olasz-amerikai veteránjaira. „Az Amerikában élő szicíliaiak és Szicíliában maradt rokonaik kapcsolatait a kölcsönös segélyegyletek őrzik, amelyek általában annak a városnak a nevét viselik, ahonnan a szervezet alapítói kivándoroltak” – írja a tervezet. Voltak továbbá jelentések a maffia feléledéséről. A tervezet „a bosszúállás titkos szervezetének” nevezi a maffiát. A következő mondatban egy egész szicíliai faluról van szó, amelynek lakosai fellázadtak a fasizmus ellen. Olyan sokan vettek részt a zendülésben, hogy a fasiszták egyszerűen nem tartóztathatták le őket. „A szicíliaiak lelkileg fogékonyak pszichológiai hadviselésünkre – vonja le a következtetést a tervezet. – Belefáradtak a háborúba, és a körülmények érettek a felkelésre.” A tervezetben felsorolt cselekvési irányvonalak között szerepelt a másképp gondolkodó elemek tevékeny ellenállásának megszervezése. Ennek megvalósítására olasz-amerikaiakat kell beépíteni Szicíliában, akik tájékozódnak a polgári lakosság és a katonaság állapotáról,

valamint kapcsolatot kell létesíteni Szicília és az észak-afrikai főhadiszállás között. Ehhez a küldetéshez volt szükség Marsloe-ra és tengerészeti hírszerző csapatára, továbbá más, „megfelelő nyelvtudással rendelkező” személyekre, akiket az Egyesült Államokban és ÉszakAfrikában képeztek ki „szervezésre, bujtogatásra és akciókra a gerillahadviselés keretében”. A Rendkívüli tervezet a szicíliai pszichológiai hadviseléshez részletesen ismertette, hogyan kell felkészíteni a másképp gondolkodó szicíliaiakat a tevékeny ellenállásra. Leírta, hogyan kell „kapcsolatot teremteni a szeparatista csoportok vezetőivel, a munkanélküliekkel, a titkos radikális csoportokkal, például a maffiával, megadva nekik minden lehetséges segítséget”. A segítséghez tartozott a fegyverek és lőszerek becsempészése a fentiekben felsoroltak részére, a gerillacsoportok megszervezése és utánpótlása, ők és családtagjaik ellátása élelmiszerrel. A Közös Tervezőcsoport láthatólag erősen szorgalmazta a szicíliai maffiózók felfegyverzését, és szabotázsakciókra akarta buzdítani őket hidak, vasutak, katonai létesítmények ellen. Ez így utólag szenzációs leleplezésnek tűnhet, de akkor a maffiát csak egynek tartották a másképp gondolkodó csoportok között. A tervezetet elküldték jóváhagyásra a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának Washingtonba. A jelentés címzettjei között az első helyen állt George Marshall tábornok, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke. A titkos terv ismeretében nem mondhatjuk azt, hogy az amerikai kormány legfelső szintjén senki sem tudott volna a javasolt együttműködésről a maffiával. A dolog nem maradt meg a haditengerészeti hírszerzés viszonylag alacsony szintjén. Ismerték és javasolták a csúcson is, mégpedig a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsában. A Rendkívüli tervezet a szicíliai pszichológiai hadviseléshez 1943. április 15-én nyerte el Washingtonban a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának jóváhagyását, ezután továbbították Algírba az északafrikai hadszíntér hadseregtábornokának, Dwight D. Eisenhowernek.

Az üzenet egyértelmű volt. A maffiát be kell vonni Szicília meghódításába.

Tizedik fejezet Ellenálló maf ia A SIS 1943-as kézikönyvéből egyértelműen megtudható, hogy amerikai szövetségeseikhez hasonlóan a britek is szívesen szóba állnak a szicíliai maffiával, ha ez elősegíti ügyüket. A Közös Tervezőcsoport 1943-as jelentése, a Rendkívüli tervezet a szicíliai pszichológiai hadviseléshez kilátásba helyezte a maffia felfegyverzését és támogatását egy gerillaháborúban a tengelyhatalmak erői ellen. De vajon volt már akkor titkos háború Szicíliában a megszállók ellen? A szicíliai hadifoglyok erőszakos incidenseket említettek. Egy 1943. május 28-án Palermóban kelt brit kihallgatási jegyzőkönyvben egy hadifogoly azt mondta, hogy hallotta, amint részeg német katonák ordítva szidalmazzák a helyieket. Verekedések törtek ki, amelyekben időnként meglőttek szicíliaiakat. A Palermóban tartózkodó német katonák állítólag zaklatták a szicíliai nőket. A Rendkívüli tervezetben mást is olvashatunk: Zavarok keletkeztek a német katonák és a szicíliai lányok kapcsolatából. A német tiszteket és katonákat megölték vagy megsebesítették, úgyhogy a németek ma már csak három- vagy annál is több fős csoportokban mennek ki éjszaka az utcára. A fenyegetettségnek a bizonyítéka az olaszországi német erők 1943 júniusában elfogott főparancsnokának, Albert Kesselringnek a parancsa: A szicíliai német erők kizárólag csoportokban hagyhatják el a szállásukat, az oldalfegyver viselése kötelező. A csapatokat kellő részletességgel tájékoztatni kell arról, hogy (1) tilos provokálni a szicíliai lakosságot – épp ellenkezőleg, minden segítséget meg kell adni nekik viszont (2) a polgári lakosság minden esetleges német katonák

elleni támadását a legerélyesebb eszközökkel, szükség esetén fegyverrel is, vissza kell verni. „A németek kamatostul visszaadták a feléjük áradó ellenszenvet – írta a SIS kézikönyve és csak mint »barátságtalan, primitív vadembereket emlegették a szicíliaiakat.” A brit külügyminisztérium levelezése 1941 decemberében fölvetette a lehetőséget, hogy Szicília megtámadása egy ellenállási mozgalom részét képezheti. A levél egy Szicíliában élő, névtelen lengyel informátortól jött: Szicíliában az emberek a Union Jacket viselik a kabátjuk hajtókája alatt, és türelmetlenül várják a brit partraszállást. Kapcsolatukat a központi hatalommal szemlélteti a tény, hogy egyetlen, a szicíliai nyelvjárást nem beszélő olasz tiszt vagy tisztviselő sem léphet ki éjszakánként az utcára, ha nem akarja, hogy hátba szúrják. A hatóságok tisztában vannak ezzel, és azzal akarják megtörni az általuk „szicíliai ellenállásnak” nevezett jelenséget, hogy minden szicíliai katonát és közalkalmazottat áthelyeznek Lombardiába vagy az alpesi tartományokba. A szervezett elégedetlenség újabb bizonyítéka 1941 októberében a brit külügyminisztérium távirati jelentése a miniszterelnöknek és a vezérkari főnököknek. A távirat szerint Palermóban a dühös tömeg széttépte az élelmiszerjegyeket, és felgyújtotta a városházát. A szicíliaiak azzal magyarázták a súlyos élelmiszerhiányt, hogy az ennivalót Németországba szállítják. A demoralizált Szicília képét erősíti meg ugyanabban a hónapban az USA Egyesített Hírszerzési Bizottságának washingtoni jelentése a Londoni Háborús Kabinetirodához. A jelentés a római brit nagykövetségre hivatkozva közölte azt a vélekedést, hogy a szicíliai lakosság szívesen fogadhatná a partra szálló brit erőket. A Brit Politikai Hadviselési Hivatal 1942 augusztusában kelt, a szicíliai helyzetről és politikáról írt feljegyzése arról szól, hogy maga a maffia is részt vesz egy ellenállási mozgalomban. A jelentést később továbbították a külügyminisztériumnak.

Noha a maffiát Mussolini „hivatalosan” felszámolta 1929-re, az újabb jelentések szerint ma is tevékeny. Sforza gróf, a volt olasz külügyminiszter szerint Szicíliában úgyszólván naponta megölnek egy német katonát… Hozzátette, hogy az olaszok közül nem szednek túszokat, és nem lövik agyon őket, mert Hitler és Mussolini fent kívánja tartani a „jó kapcsolatok” látszatát. Carlo Sforza gróf 1942 júniusában találkozott Washingtonban Dean Acheson külügyminiszter-helyettessel. Sforza a Szabad Olaszok vezetőjeként mutatkozott be, és azt állította, hogy a királyságbeli olaszok közül sokan hajlandók csatlakozni egy földalatti mozgalomhoz. A maffia szervezte ellenállás lehetőségét említette Vanni BuscemiMontana is, a New Yorkban élő neves antifasiszta, az Amerikai Szicíliaiak Társaságai Szövetségének alelnöke. 1942 júliusában benyújtott az amerikai kormánynak egy ötoldalas jelentést, amelyet továbbítottak az OSS-nek. Buscemi-Montana különbséget tett a szigeten élő maffiózók két nemzedéke között: Mussolini háborúját a régi maffia ellen támogatta a fiatal maffia politikai és gazdasági okokból, mert az immár fasiszta egyenruhát viselő fiatal maffia ki akarta szorítani a régit, hogy ne legyen konkurenciája a bűnözésben. Buscemi-Montana azt írta, hogy a régi maffia tagjai kivándoroltak Tunéziába és Amerikába, de Szicíliában maradtak illegális fasisztaellenes csoportok a nagyvárosokban: Palermóban, Trapaniban, Castellammaréban, Caltanissettában és másutt. Ezek a csoportok, a régi maffia és a vidéken bujkáló katonaszökevények ezrei öldöklik Szicíliában a németeket… Olaszországon belül ma Szicíliában a legerősebb az ellenállás és a gyűlölet a nácik és a fasiszták iránt. Buscemi-Montana felvetett egy lehetséges akciótervet az olaszamerikai csoportok részvételével. Szervezhetnének rádióadásokat,

amelyekben buzdíthatnák a szicíliaiakat, hogy indítsanak gerillaháborút a német megszállók és az olasz fasiszták ellen. Méltó lenne a híres középkori szicíliai vecsernye szelleméhez, amikor a szigetiek fellázadtak francia uraik ellen. A Politikai Hadviselési Hivatal arra következtetett, hogy ilyen fokú elégedetlenség könnyen ölthet politikai jelleget: 1941 szeptemberében kelt bizalmas jelentések egy szicíliai szeparatista mozgalomra céloznak… A német iga alatt élő szicíliaiak haragja a szeparatista mozgalomban kristályosodott ki. El akartak szakadni a nemzettől, amely kiszolgáltatta őket ennek az alárendeltségnek. Arra készültek, hogy az első kínálkozó alkalmat megragadva fellázadjanak, és kikiáltsák függetlenségüket Olaszországtól. Az idézet egy bizalmas jelentésre céloz, amely szerint megkísérelték kikiáltani a független szicíliai köztársaságot egy meg nem nevezett kisvárosban. A katonaság alig néhány nap után elfojtotta a lázadást. Ez alátámasztotta azokat a jelentéseket, miszerint 1941 augusztusában Mussolini lesújtott a szicíliai kormány másképp gondolkodó tagjaira, amit a szicíliai köztisztviselőknek a félszigetre való tömeges áthelyezése követett: A szicíliai szeparatizmusnak egyfajta serkentőerőt jelentett Olaszország hadba lépése [fejezte be a SIS kézikönyve]. A szicíliaiak, azonfelül hogy nem kedvelték a központi hatalom képviselőit, viszolyogtak attól, hogy belerángassák őket a háborúba. Egyes források szerint a szicíliaiak még örülnének is a szövetségeseknek, mivel az ő jelenlétük megkönnyíthetné a függetlenség kivívását. Ám ezt az állítást semmi sem igazolja. Ezt alaposan alábecsülte az angol titkosszolgálat. A szeparatista mozgalom hatalmas erőnek bizonyul a háborús Szicíliában – és a maffia áll majd mögötte. *** A szicíliai közember mindennapjaiban az általános élelmiszerhiány volt az egyik legszörnyűbb velejárója a háborúnak. Egyes szicíliaiak

nyomorúságos helyzetbe kerültek. „Akinek nincs pénze, éhesen fekszik le aludni – mondta egy asszony, akire a Politikai Hadviselési Hivatal jelentése hivatkozik. – A gyerekek sírnak, és nekik ezt nem lehet megmagyarázni. Nem tudja elképzelni, milyen helyzetben vagyok. Naphosszat az utcákon futkosok, azt nézve, hol juthatok ennivalóhoz.” Ezt a helyzetet, akárcsak az Egyesült Államokban az üzemanyaghiányt, ugyancsak a maffia használta ki a feketepiacokon, amely még inkább felszította a haragot a tengelyhatalmi megszállók iránt. Bár akaratán kívül, a maffia ezzel is hozzájárult az elszakadási törekvések erősítéséhez. A brit SIS kézikönyve idézi egy 1942. november végén leszerelt szicíliai paraszt szavait: Nem fogok vetni se búzát, se zabot, csak lóbabot. Tönkretettek ezzel a katonáskodással. Most már nem fogom halálra dolgozni magamat. Az öszvérért, amit 5000 líráért adtam el, amikor behívtak, most 16 000 vagy 18 000 lírát kellene fizetnem. Ma 1000 lírát kell fizetni azért, ami valamikor százba került. A szicíliai foglyok élelmiszerhiányra panaszkodtak, azt állították, hogy a németek elszállítják vidékről az ennivalót. 1943 júliusában a londoni Observerben egy névtelen szicíliai Mussolinit hibáztatja, aki nem tudott megbirkózni az alapvető mezőgazdasági problémákkal: Ez nem az első szomorú alkalom, amikor a szicíliaiak megismerhetik a fasiszta blöff igazságát. Mussolini… vizet ígért az aszálytól szenvedő parasztoknak, de a parasztok csak az újságban láthatták az öntözési terveket. Agrárreformot ígért, hogy felszámolja Szicíliában a máig élő hűbériséget, de mikor hivatalosan el kellett volna kezdeni a nagy munkát, Mussolini hadat üzent, és Szicíliából háborús terület lett. Szicília félfeudális rendszere híven tükröződik a híres maffia különböző bandáiban, amelyeknek felszámolásával a fasizmus először teledicsekedte a világot, aztán egyszerűen fasizálta őket. A „maffiózók” a feudális nagyurak személyi testőrségének túlélői, és máig

ragaszkodnak egyfajta törvénytelenség szeretete.

becsületkódexhez,

amelyet

átitat

a

Ha a maffiózók beálltak is fasisztának, mint a szerző állítja, az csak átmeneti jelenség volt. Miután Mussolini már nem tarthatott igényt a szicíliaiak tiszteletére, a maffia visszavette a hatalmat. A brit és az amerikai hírszerzők alig várták, hogy felmérhessék a szicíliai forrongó légkört. A britek azt remélték, hogy hasznát vehetik hagyományos befolyásuknak az idősebb, angolul is beszélő arisztokrácia és polgárság körében, de az idők megváltoztak. A SIS kézikönyve elismeri, hogy sok szicíliainak van családi kapcsolata az amerikai kivándorlókkal, akik közül számosan hazatértek, hogy szülővárosukban vagy szülőfalujukban ruházzák be a pénzüket. Az amerikaiak erre a kapcsolatra játszottak. Az FBI 1941-ben meghallgatott egy bajor jogászt, aki hat évig élt Olaszországban, mielőtt New Yorkba költözött: Az olaszok szeretik és csodálják az amerikaiakat [mondta dr. Conrad H. a háromórás meghallgatás közben, amelyre a Madison sugárúton került sor]. Sokan éltek Amerikában, ahonnan visszatértek Olaszországba, miután szert tettek némi szerény vagyonra, amelyet most családi körben költenek el. Az olasz utca embere azt képzeli, hogy Amerika azért nem lépett be a háborúba, mert tudja, hogy Hitler fog győzni; ám amint Amerika csatlakozik a szövetségesekhez, az olaszok azt fogják gondolni, hogy Hitler esélyei jelentősen romlottak. Két évvel később a Közös Tervezőcsoportnak határozott tervei voltak az amerikai kapcsolat és a szicíliai gazdasági káosz kiaknázására. Hangsúlyozták, hogy Olaszország háborús szerepvállalása veszélyesen meggyengítette Szicília mezőgazdaságát. A kormány egyre több élelmiszert követelt, ám az általában ÉszakAfrikából érkező műtrágya híján kevés volt a termés, ezért a szegényebb parasztok inkább felhalmozták árujukat, hogy drágábban adhassák el a feketepiacon. Ha ezért letartóztatták és megbüntették őket, zavargások törtek ki.

A Közös Tervezőcsoport úgy akart fegyvert kovácsolni ebből, hogy azt javasolta, „terjesszék el a szigetlakók között, hogy az Amerikában élő szicíliaiak több millió dollárt gyűjtöttek Szicília megsegítésére, és hitessék el velük, hogy élelmiszer-szállító hajók várakoznak az indulásra”. Cinikus javaslat volt, bár semmivel sem cinikusabb a maffia felfegyverzésénél. Ilyen információkat adtak át minden Észak-Afrikában állomásozó szövetséges hírszerzőnek. Marsloe hadnagyot és haditengerészeti hírszerzőit, más szövetséges hírszerzőtisztekkel együtt, mindenről tájékoztatták. Alig várták, hogy elkezdhessék a munkát. A szicíliai maffiózók úgy érezték, hogy végre itt az alkalom, amikor önálló birodalmuk lehet. Egy maffiakirályság a Földközi-tenger közepén! Ám egyelőre azzal is beérték, hogy csatlakozzanak az amerikaiakhoz és a britekhez a Hitler elleni háborúban. *** Míg a szövetségesek a szicíliai invázióra készültek, nagy viták folytak arról, hogy mi történik majd, ha legyőzték a tengelyhatalmak csapatait, és nekik kell kormányozniuk a szigetet. A Földközi-tenger stratégiai fontosságú területet jelentett a britek számára, ahol régi támaszpontjaik voltak, és itt vezetett a birodalmi út a Szuezicsatornán keresztül Indiába. A brit arisztokraták legalább 200 éve ápoltak kapcsolatokat a szicíliaiakkal. Ám az amerikaiaknak ugyancsak jelentős érdekeltségük fűződött a térséghez, és nem csupán a britek birodalmi ambícióinak féken tartása miatt. Amerikában rengeteg olasz-amerikai bevándorló élt, és ez számtalan aggódó szavazót jelentett. Egy amerikai tervezet, amelyet 1943 májusában osztottak ki a szövetséges diplomaták között, azt javasolta, hogy Szicíliában a Megszállt Területek Szövetséges Katonai Kormányzatának (AMGOT) parancsnoka brit, a helyettese viszont amerikai legyen. A javaslat így folytatta: Tekintve, hogy Olaszország sok polgára barátságot tanúsít az Egyesült Államok iránt, és figyelembe véve az olasz származású amerikai állampolgárok nagy számát, az elnöknek az a véleménye, hogy a

Szövetséges Katonai Kormányzatban, főleg az alsóbb szinteken, minél magasabb arányban képviseltesse magát az amerikai személyzet, hogy megkönnyítsék a szövetséges háborús erőfeszítéseket a Huskyhadműveleten belül és más, később elfoglalandó területeken. Ennek a javaslatnak egy példányát elküldték Washingtonba Lord Halifax brit nagykövethez, aki a saját megjegyzéseivel ellátva továbbította a brit külügyminisztériumnak: A New York-i olasz közösségek máris kezdtek határozott követeléseket támasztani Olaszország közigazgatasával kapcsolatban. Az itteni olasz közösségek szoros kapcsolatokat ápolnak a mélyrehatóan ismert Huskylanddel [Szicíliával], és jelentéktelen kinevezéseknek is nagy lehet az itteni visszhangja (például valószínűleg azonnal tudnák, hogy valamelyik „antifasiszta” jelöltünk a maffia embere-e, vagy sem). Churchill és Roosevelt között már 1943 áprilisában szó volt arról, hogy amerikai hangsúlyokat adjanak a szövetséges megszállásnak. Egy április 14-én kelt táviratban Roosevelt elnök jóváhagyta, hogy a brit Alexander tábornokot nevezzék ki Szicília szövetséges katonai kormányzójává, ám nyomatékosan megismételte: Tekintve, hogy Olaszország sok polgára barátságot tanúsít az Egyesült Államok iránt, és figyelembe véve az olasz származású amerikai állampolgárok nagy számát, véleményem szerint jelentősen enyhítene katonai nehézségeinken, ha a Szövetséges Katonai Kormányzatnak annyi amerikai jelleget adnánk, ami gyakorlatilag kívánatos. Ez legalább részben megvalósítható azzal, hogy a Szövetséges Katonai Kormányzat hivatalaiba nagy számban nevezünk ki amerikaiakat. Hiszem, hogy a katonai kormányzatnak határozottan együttműködőnek és szövetségesnek kell mutatkoznia a világ szemében, ahol nem lehet „vezető”. Másnap Churchill miniszterelnök így válaszolt:

Feltétlenül egyetértek Önnel abban, hogy a legnagyobb mértékben ki kell használni Amerika kapcsolatait Olaszországgal, hogy a Szövetséges Katonai Kormányzatot legalább felerészben amerikai tiszteknek kell alkotniuk, továbbá ha bármely esetben vagy területen hasznosabbnak tűnhet a közös ügy szempontjából az amerikai túlsúly, akkor haladéktalanul ebben az értelemben kell intézkedni. A két lobogót mindig egymás mellett kell felvonni, egységes és töretlen frontot kell mutatnunk minden irányban. A fentiek természetesen nem kérdőjelezhetik meg, hogy az Egyesült Államoké a vezető szerep egész Francia Észak-Afrikában, én pedig továbbra is az ön helytartója vagyok. Remélem, elégedett a válaszommal. A szokatlanul alázatos Churchill ügyesen egyensúlyozott, ám igazi érzelmei az amerikai túlsúly kapcsán abban a korábbi dorgatóriumban mutatkoztak meg, amelyeket közel-keleti miniszteréhez, Harold Macmillanhez intézett. Macmillan szerette volna tompítani a külügyminisztérium hivatkozásait a birodalmi aggályokra a Földközi-tenger térségében. „Őszintén szólva – írta Macmillan egy 1943. február 28-ai táviratban – nekem nem tetszenek a 4. bekezdés kifejezései a létfontosságú brit érdekekről a Földközitenger térségében. Ez az a régi birodalmi dolog, amelyet [az amerikaiak] annyira utálnak. Amit akarunk, elérhetjük úgy is, hogy nem taposunk a tyúkszemükre.” Churchill erősen helytelenítette Macmillan nyúlszívűségét: Ami az ön 2. bekezdését illeti, véleményem szerint nagy hiba azon szemérmeskedni, hogy az amerikaiakkal együtt védjük (idézőjel kezd) a létfontosságú brit érdekeket a Földközi-tenger térségében (idézőjel bezár). Nem tetszik az ön (idézőjel kezd) régi birodalmi dolog (idézőjel bezár) kifejezése sem, mert mentegetőző íze van. Tapasztalatom szerint a fontos amerikaiak azokat az angolokat tisztelik, akik nem haboznak határozottan védelmezni országuk és a brit birodalom jogait.

Noha Churchill alázatos hajbókolással Roosevelt „helytartójának” mondta magát, szíve mélyén megmaradt vén birodalmi harcosnak. A lappangó rivalizálást bizonyos amerikai hírszerző irodák okozták a szicíliai inváziót megelőző hónapokban. *** 1942-ben huszonegy éves volt az amerikai-szicíliai Max Corvo, aki a connecticuti Middletownban lakott. Apja 1923-ban hagyta el Szicíliát, mert nem volt hajlandó behódolni a fasiszta rezsimnek. Kapcsolatba lépett a chicagói és a New York-i antifasiszta olasz közösséggel, majd beindította egész Connecticutban olvasott antifasiszta újságját. Max Corvo még Pearl Harbor előtt jelentkezett katonai szolgálatra, mert folytatni akarta apja antifasiszta küzdelmét. Először irodai munkát kapott a virginiai Camp Leeben. Később sikerült meggyőzni feletteseit, hogy vannak elképzelései a szicíliai földalatti hadviselésről, mire felküldték Washingtonba, ahol bemutatták különböző katonai hírszerzések tisztjeinek. Háromnapos washingtoni tartózkodása végén Corvo belépett az OSS épületébe. Az OSS William Donovan államügyésznek, az első világháború bátorság érdeméremmel [Medal of Honor – nincs magyar fordítása] kitüntetett veteránjának elmeszüleménye volt. A harmincas években Donovan egyik ügyfele volt Winston Churchill, akkor még csak egyszerű parlamenti képviselő, ám 1940-re ez az ismeretség előnyös helyzetbe hozta Donovant, aki a különleges nagykövet szerepét játszotta Roosevelt és Churchill miniszterelnök között. A háborús Londonban Donovannek bejárása volt a brit titkosszolgálathoz, és megismerkedett a parancsnokával, Sir Stewart Menzies vezérőrnaggyal. Mire Donovan visszatért az Egyesült Államokba, ott már eldöntötték, hogy kinevezik az új hírszerző szuperiroda élére, amely átfogja az egész Földet, és mélyen beépül az ellenséges területekre. Égető szükség volt egy ilyen szervezetre, de máris támadt ellenzéke J. Edgar Hoovernek, az FBI igazgatójának személyében. Hoover, aki javában építette ki hírszerző birodalmát külföldön dolgozó ügynökökből, körülbelül annyira becsülte Donovant, mint egy kiváltságos amatőrt.

Donovan, aki ugyanolyan gyakorlott volt diplomatának, mint hírszerzőnek, tapintatos kompromisszumot javasolt. Új irodája nem fogja letaposni az otthoni feladatokat ellátó FBI tyúkszemét, nem is igyekszik felváltani a szárazföldi hadsereg vagy a haditengerészet hírszerzését. Hoovernek láthatólag megfelelt a kompromisszum. 1941 júliusában Roosevelt kinevezte Donovant egy új külföldi hírszerző ügynökség élére információs koordinátornak. Egy évvel később, miután Amerika már belépett a háborúba, és Donovan bevonult katonának, kinevezték az OSS vezetőjévé. Ebből az OSS-ből lesz majd a CIA. Az OSS indulása nem volt mentes a zökkenőktől. Mivel Donovannek létfontosságú információkra volt szüksége Észak-Afrika szövetséges megszállásának – a Fáklya-hadműveletnek – a megkönnyítéséhez, engedélyezett több betörést a washingtoni spanyol nagykövetségre. Hoover tombolt, mikor megtudta, hogy erre az akcióra az országhatárokon belül – az ő terepén – került sor. A Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának kellett megvédenie Donovant az FBI dühétől. Donovan keményen visszavágott: „Az Abwehr, a német titkosszolgálat különb elbánást kap az FBI-tól, mint mi!” Ezzel kezdődött az amerikai hírszerző irodák csatáinak sorozata. Max Corvo kissé idő előtt érkezett 1942 júliusában az OSS-hez, Észak-Afrikát és a Földközi-tenger térségét akkor még a britek problémájának tekintették, ám Corvo kapcsolatai különböző New York-i antifasiszta csoportokkal felkeltették az OSS munkatársainak érdeklődését. Engedélyt kapott, hogy New Yorkba utazzon, és további adatokat gyűjtsön. Egy hónappal később visszahívták Washingtonba, hogy lépjen be az OSS Olasz Titkosszolgálati Részlegébe. Corvo megkapta ugyanazt az alapfokú kommandóskiképzést, mint a brit különleges ügynökök. Mihelyt visszatért az íróasztalához, elsőnek azzal bízták meg, hogy még több olaszt szervezzen be az OSS-be. Ebben versenyt futott a brit titkosszolgálattal, mert az ugyancsak toborzott New York antifasiszta száműzöttei között. Corvo a következő hónapokban kapcsolatba lépett az Egyesült Államok területén élő antifasiszta vezetőkkel. Együtt dolgozott a szocialista Girolamo Valentivel, a La Parola szerkesztőjével. Beszéltek

mindenféle száműzöttel: akadémikusokkal, jogászokkal, szakszervezeti vezetőkkel, de nem álltak szóba senkivel, akinek az alvilághoz köze volt. Már akkor eldöntöttük, hogy tilos a kapcsolat mindenkivel, aki a bűnszövetkezetekhez tartozik [emlékezett Corvo], amikor az OSS gazdasági osztálya ismételten szorgalmazta, hogy találkozzak Lucky Lucianóval, aki akkor a dannemorai börtönben ült, és felajánlotta, hogy a kormány rendelkezésére bocsátja szicíliai kapcsolatait. Minden alkalommal elmagyaráztam Brennannek (az OSS olasz részlegvezetőjének), hogy nem nyerhetünk semmit egy ilyen kapcsolatból, amely kínosnak bizonyulhat a jövőben. Rámutattam, hogy Mussolini gyakorlatilag kiirtotta a maffiát… A Lucianóval való találkozást egy bizonyos White őrnagy javasolta, aki korábban a gazdasági osztályon szolgált, és egyszerűen csak továbbította az információt, hátha hasznát vesszük. Brennan tudomásul vette, hogy Corvo szerint nem vehetik hasznát Lucianónak meg a maffiának, és arra buzdította a fiatalembert, hogy dolgozzon tovább Valentivel. William Donovant, az OSS főnökét Corvóhoz hasonlóan nem érdekelte a kapcsolat a maffiózókkal. Nem akart gengszterekkel közösködni, és a maffiát „a társadalmon kívül álló bűnszövetkezetnek” tekintette, amely „nem lojális az Egyesült Államokhoz”. 1942 szeptemberében Corvo találkozott New Yorkban Lisa Sergióval, a zsidó-olasz rádióriporterrel. Sergio valamikor a fasisztáknak dolgozott, angolul közvetítette Mussolini beszédeit, de 1938-ban, a zsidótörvények idején elhagyta Olaszországot. Mihelyt Corvo visszatért a szállodájába, két fegyveres rávetette magát. Megmotozták, hogy van-e nála fegyver, aztán közölték, hogy ők a fegyveres erők elhárításának az ügynökei. Corvót, akit fasiszta kémnek néztek, elvitték a Church utca 90. alá, a haditengerészeti hírszerzés központjába. Corvo kihallgatása egy nap és egy éjszaka hosszat tartott, majd bejött az OSS egyik munkatársa, és legorombította, amiért Corvo

nem tájékoztatta őt a megérkezéséről New Yorkba. Egy évvel később Corvo kapcsolatba került Joachim Titolo hadnaggyal, a haditengerészet felderítésének tisztjével, aki elmagyarázta az incidens hátterét. Titolónak ismerőse volt Lisa Sergio, aki azt mondta a hadnagynak, gyanakszik Corvóra, mert lehet, hogy fasiszta kém, akit azért küldtek, hogy őt kinyomozza. Titolo tehát tájékoztatta az elhárítást, akik bevitték Corvót kihallgatásra. Corvo így látja, ami történt. Ám az is lehet, hogy a haditengerészeti hírszerzés mutatta meg az öklét egy olyan területen, amelyet a sajátjának tekintett, pláne New Yorkban. Azt is megsúghatták nekik, hogy Corvo hivatalból elutasította a Luciano-kapcsolat kihasználását, vagyis tulajdonképpen helyteleníti a tengerészeti hírszerzés módszereit. Ahogy közeledett 1942-ben a szicíliai invázió lehetősége, Corvo is részt vett a kampányszerű kutatásban, amelynek az volt a célja, hogy lehetőleg minél több adatot szerezzenek Szicíliáról. Még a Brit Admiralitás 18. századi mappáit is elővették, hogy minél pontosabb domborzati térképet állíthassanak össze a szigetről. Kapcsolatba léptek első világháborús veteránokkal, a spanyol polgárháború Garibaldi Brigádjának önkénteseivel, egyetemi tanárokkal. Ebben a folyamatban az a figyelemre méltó, hogy Corvo és az olasz részleg meg akarta magának teremteni a brit felderítéstől és az amerikai haditengerészettől független, saját adatbankot. Ugyanakkor mindenáron csökkenteni akarták a brit befolyást a megszállás utáni Olaszországban. Corvo attól félt, hogy ha a britek létrehoznának Tripoliszban egy száműzött kormányt Sforza gróf vezetésével, az súlyosan csorbítaná az amerikai érdekeket a térségben, és keményen igyekezett megfúrni ezt a tervet. Örömére sikerült is csökkentenie a brit befolyást New Yorkban az olasz menekültek között. 1943 októberében az OSS olasz részlege azon dolgozott, hogy titkos ügynököket telepítsen Szicíliába. Adatokat gyűjtöttek a szicíliai biztonságos kapcsolatokról és a szabotázsakciók lehetséges célpontjairól. Az OSS légiót akart szervezni szicíliai dialektusban beszélő csapatokból – köztük antifasiszta önkéntesekből és észak-

afrikai hadifoglyokból –, akik a támadó ék szerepét játszanák a szövetségesek partraszállásánál. Ez volt az OSS első hadműveleti terve – amely kihagyta stratégiájának kulcselemei közül a maffiát. William, Max Corvo fia, aki mélyrehatóan tanulmányozta apja háborús pályafutását, nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az OSS-nek nem volt köze a maffiához: Ezt a tényt igazolják a Max Corvo-archívum dokumentumai, köztük az olaszországi és az afrikai OSS rádióbeszélgetéseinek átirata. Ezek a sorszámozott, keltezett okmányok átfogják a szicíliai megszállás idejét, és egyértelműen bizonyítják, hogy az OSS-nek nem volt kapcsolata az úgynevezett „maffia” vezéreivel. 1943 márciusában William Donovan parancsára Észak-Afrikába küldték az OSS első tizenegy fős csoportját. Max Corvo hadnagy május végén érkezett Algírba. William Eddy ezredes volt az OSShadművelet parancsnoka, de Corvo volt a helyettese minden Szicíliába tervezett akciónál. Corvo nagy bosszúságára a helyszínen kiderült, hogy az OSS-ügynökök szállítása teljes mértékben a britektől függ. Közeledett a Husky-hadművelet. Az OSS továbbra is az inváziós erők előtt akarta átdobni a szigetre az ügynökeit, ám a szövetséges főhadiszállásnak más tervei voltak. Az Egyesült Államok külügyminisztériumának Marshall tábornok és Roosevelt elnök által jóváhagyott memoranduma már 1943 áprilisában elvetette a szicíliaiamerikai légió ötletét: A hadművelet során kerülendő a száműzött olaszok önkéntes egységeinek vagy Amerika tagországai bármelyikében honosított olaszok önálló egységeinek használata. Gyanút keltenének a jelenleg külföldi lakos olaszok szemében (sőt árulónak is tarthatnák őket), ha a megszálló erők külön egységeként térnének vissza Olaszországba… ugyanezen okból nem kívánatos még az amerikai erők keretén belül sem a külön olasz egységek létrehozása.

Néhány nappal a Husky előtt Corvóval közölték, hogy az OSS akcióját lefújták, mert riaszthatná az ellenséget. „Szomorú voltam – mondta Corvo –, mert a szállítási eszközök és az operatív támogatás hiánya megfosztott minket a lehetőségtől, hogy hírszerző tevékenységünkkel könnyítsünk a szövetséges megszálló erőkre nehezedő terheken.” Aztán megtudták, hogy még a partra szálló erők első hullámában sem lesznek benne: Fel nem foghattam, hogy az OSS miként kaphatott ilyen gyér információt Szicília megszállásának tervezéséről és végrehajtásáról. Különösen nehéz volt megérteni annak fényében, hogy az amerikai hadseregben egyedül mi rendelkeztünk olyan élő erővel, amely egyaránt ismerte a nyelvet és a terepet, és a tervezésben is előrehaladtunk. Corvo és ügynökei tehát lemaradtak a partraszállási versenyfutásban. Az Egyesült Államok hírszerző irodái közül a legkevésbé ismert elhárítás (CIC) képviseltette magát a legnagyobb arányban Szicília szövetséges megszállásánál. Nyugat-Szicíliában az ő ügynökeik léptek be elsőnek sok faluba és kisvárosba, ahol a maffia uralkodott. A CIC ügynökei, többségükben friss diplomás fiatalok haladtak a harcoló egységek előtt. Körülbelül nyolcvanan vettek részt a Huskyhadműveletben. Örültek, hogy együtt dolgozhatnak más hírszerző irodákkal, köztük a brit titkosszolgálattal, és nem nagyon törődtek az OSS-szel. Az OSS emberei „önállóan dolgoztak, és céljaik gyakran keresztezték a mieinket – mondta Edward L. Ray őrnagy, a CIC parancsnoka. – Teljesítményeik a hírszerzés területén elhanyagolhatónak, sőt a semmivel egyenlőnek voltak nevezhetők.” Az amerikai hírszerzés e két irodájának vetélkedése tehát Szicíliában kezdődött. Minden tudásukat – és a tengerészeti hírszerzését is – szakítópróbának veti majd alá a közelgő hadművelet.

Tizenegyedik fejezet A Husky-hadművelet Az 1943. július 9-éről 10-ére virradó éjszakán elkezdődött a Huskyhadművelet. 2500 hajóból és deszantjárműből álló hatalmas flotta közeledett Szicília délkeleti csúcsához. Az armada 181 000 katonát szállított: George S. Patton tábornok 7. hadseregét és Sir Bernard Montgomery tábornok brit és kanadai 8. hadseregét. Gerald Wellesley alezredes a brit kontingensben volt: A támadás éjszakáján senki sem feküdt le aludni, mert az első támadó egységek reggelije 0.30-kor volt, és ahogy várakoztunk egy-két kilométernyire a parttól, láthattuk, hogyan ágyúzzák Szicília keleti partján a kisvárosokat, ami általában a partraszállások bevezetője. Az első csapatok kb. 3-kor szálltak partra, és hallottuk a visszatérő deszantos személyzettől, hogy csekély ellenállásba ütköztek, a kevés veszteséget a szárazföldi aknák okozták. 3.45-kor reggeliztem, és kb. 9kor ugrottam ki a partra teljes szerelvénnyel, amit még kb. 2 kilométer hosszan hurcoltam hegynek felfelé, a kiindulási körletig. Ez egy szép mandulaliget volt, tele nagy sziklákkal. Az egész partraszállás úgy ment, mint a karikacsapás. Csodálatos volt nézni a tankokat és a nagy teherautókat, ahogy legördülnek a rámpákról, majd eltávolodnak a parton. Az éjszakai szélvihar már lecsendesült, és a britek partraszállása feltűnően jól sikerült. Gyorsan kiszállították minden csapatukat és felszerelésüket a hajókból. Wellesley így emlékezik: A németek rájöttek, hol szálltunk partra, és a délután hátralévő részében gránáttal és gépfegyverből lőttek. Időnként kénytelen voltam elhagyni kellemes fedezékünket, hogy tájékozódjak a csata állásáról,

mert parancsom úgy szólt, hogy Siracusa eleste után minél előbb vonuljak be a városba. Siracusa volt Montgomery első számú célpontja. Katonái gyorsan közeledtek a városhoz. Ezt részben a vitorlázó repülőgépekkel szállított élcsapatnak köszönhették, amely a kulcsfontosságú Ponte Grande közelében ért földet. Több mint kétszáz, légi úton szállított katona megfulladt, mert gépeiket túlságosan korán bocsátották fel, és belezuhantak a tengerbe. A megmaradt hetvenhárom közül, akik elértek a hídig, hatvanheten elestek vagy megsebesültek, amíg tartották a hidat a közeledő szárazföldi erőkre várva. Wellesley így írta le a jelenetet: Az út mentén még minden bunkernél hevertek a holtak, ami szörnyű látvány annak, aki nem szokott hozzá a csataterekhez. Másnap pirkadatkor hallottam, hogy csapataink előző este 9-kor bevették Siracusát. Lestoppoltunk egy teherautót, reggel 9-kor találkoztam a polgármesterrel és a prefektussal, és átvettem a város parancsnokságát. Wellesley a később röviden csak AMG-nek ismert AMGOT-nak – a Megszállt Területek Szövetséges Katonai Kormányzatának – az egyik tisztje volt. Francis Rodd dandártábornoknak, Rennell bárójának parancsnoksága alatt ez a szervezet fogja kormányozni a következő hat hónapban Szicíliát, ez áll majd a szövetségesek és a maffia tárgyalásainak frontvonalában. *** Az amerikai erők a britektől nyugatra, a dél-szicíliai Licatánál, Gelánál és Scoglittinél szálltak partra. Herbert White, az Associated Press haditudósítója Licatánál érkezett Szicíliába az első hullámmal: Apám, hogy milyen szuperek voltak a mi hadihajóink – szétlőtték azok a szárazon az összes bunkert! A gyalogság partra szálló járműve körülbelül 2.45-kor indult, és a tengerészeink megszórtak minden bunkert, amelyik keménykedni próbált. Ahogy megláttam a parton egy

torkolattüzet, rögtön fütyülni kezdtek a fejem fölött a gránátok, és szétverték az ellenséget. Jöttek a sötétségben az ellenséges bombázók, szórták a fáklyákat, mielőtt rákezdték a bombázást, de nem találtak el semmit… Nappal kimentem a partra, hogy lássam az én hajómból kirakott felszerelést, és valóban a hatékonyság szép példája volt az a rengeteg üteg, jármű és készlet, amely olyan szabályosan jött ki a tengerből a szárazra, mintha egy detroiti futószalagon közlekedne. Estig White összesen négy amerikai veszteséget számolt össze: két halott katonát és két halott matrózt. A partra szálló támadó egységek első hullámával érkezett a New York-i haditengerészet hírszerző egysége: Anthony Marsloe, Paul Alfieri, Joachim Titolo hadnagyok és James Murray tengerészzászlós. Kétszer két fős csoportokra oszlottunk [mesélte Alfieri], Titolo hadnagyot és engem Licatához osztottak be, Marsloe hadnagyot és Murray tengerészzászlóst Gelához. A hírszerzők, mesélte Marsloe, rögtön használták is az adatokat, amelyeket New Yorkban szedtek össze Lucianótól és gengsztereitől: Óriási segítséget jelentett a partraszállást követően, mert rögtön beleláthattunk ezeknek a szicíliaiaknak a szokásaiba és erkölcseibe: láthattuk politikai ideológiájuk megnyilvánulását az alacsonyabb szinteken, láthattuk anyagi kultúrájuk fogaskerekeit, ami lehetővé tette, hogy megvalósítsuk küldetésünk céljait. Alfieri még tovább megy, és elmagyarázza, miként használta maffiás kapcsolatait: Az egyik legfontosabb feladat az volt, hogy lépjünk kapcsolatba olyan személyekkel, akiket deportáltak valamilyen bűncselekmény miatt az Egyesült Államokból szicíliai szülőföldjükre. Ennek köszönhettem egyik első sikeremet a licatai partraszállás után. Ezek az emberek rendkívül készségesnek mutatkoztak, és sokat segítettek, mert

nemcsak a vidék nyelvjárását ismerték, de beszéltek angolul is egy keveset. Később Meyer Lansky azt mesélte, hogy Alfieri egyik első kapcsolata egy olyan ember volt, akit Lucky Luciano mentett meg a villamosszéktől. Az illető tizenhat éves fejjel úgy meglőtt a Lower East Side-on egy rendőrt, hogy az belehalt. A fiú anyja, aki unokatestvére volt Lucianónak, kétségbeesetten könyörgött, hogy mentsék meg a gyerekét. Luciano Kanadán át küldte haza New Yorkból Szicíliába, ahol a rendőrgyilkos a helyi maffia főnöke lett, és kapcsolatot tartott az Államokból kitoloncolt bűnözőkkel. Alfieri ezzel az emberrel találkozott, amikor partra szállt Licatában. „Mint hallottam, a »maffia« és a »Luciano« voltak a jelszavak – mesélte Lansky. – Lehet, hogy eszelősen hangzik a háború kellős közepén… de később mondta az egyik ügynök, hogy ezek voltak a varázsigék. Az emberek elmosolyodtak, és utána könnyen ment minden.” Alfieri azt mondta kapcsolatának, hogy el akar jutni az olasz haditengerészeti parancsnokság főhadiszállására, amely a parttól távolabb, egy nyaralóban rejtőzött. A helyi maffiózó összegyűjtötte a puskásait, megtámadták a főhadiszállást, megölték az előtte álló német őröket. Alfieri bement, és felrobbantott egy széfet, amelyben értékes dokumentumok voltak. A szé en talált alaprajzokat a sziget német és olasz védműveiről, továbbá rádiós rejtjelkönyveket, és ami még ennél is fontosabb: adatokat a tengelyhatalmak flottáiról a Földközi-tengeren! A térképeken fel volt tüntetve, hol aknásították el a tengert, és hol lehet átjutni az aknák között. Páratlanul becses zsákmány volt ez, mert rengeteg szövetséges katona életét mentette meg. A maffia segítségével végrehajtott akcióért Alfieri megkapta a vitézségi érdemérmet. „Leleményességével, vakmerőségével, rendíthetetlen kötelességtudásával – szólt az elnöki dicséret – értékes adatokat szerzett a későbbi hadműveletek tervezéséhez, jelentősen hozzájárulva inváziós haderőink sikeréhez.” Később a Herlandsbizottságban megkérdezték Titolótól, hogy Szicília megszállásánál

létesítettek-e kapcsolatot a maffia alvilágával. „Igen, uram!” – felkelte Titolo kertelés nélkül. Az olasz haditengerészeti okmányok megszerzésétől mámoros csapatnak vissza kellett zökkennie a helyi adatgyűjtés szürkeségébe. Felhasználták a New York-i kikötőben szerzett tapasztalataikat, hogy a maguk javára fordítsák a helyi halászflottákat. Alfieri meséli: Ennek a szicíliai halászflottának az amerikai haditengerészet parancsnoksága alatt eredetileg az volt a rendeltetése, hogy élelemmel lássa el az olaszokat ott, ahol már végbe ment a megszállás, ám Titolo hadnagy arra utasította kapitányaikat, hogy jelentsenek bizonyos, hírszerzési szempontból nagyon értékes adatokat, amelyek nagy segítségünkre voltak a megszállás első, zaklatott napjaiban. A halászok főleg az aknamezőkre és a botlódrótos aknákra hívták fel a figyelmet az öblökben és a parton. A csoport ezután továbbment a szárazföld belseje felé a 7. hadsereggel. Licatát elhagyva olasz foglyok százai mellett haladtak el. „Az összeterelt olasz katonák mogorván gubbasztottak a domboldalon – mesélte Herbert White. – Úgy figyelték, hogyan robog tova mellettük az amerikai hadsereg, útban a második frontra. 300350 olasz lehetett abban a csapatban.” *** Ahogy haladtak Szicília belseje felé a szövetségesek, a harci morál legteljesebb hiányát tapasztalták a szicíliai és olasz csapatoknál. A kihallgatott fogoly katonák vallomásai lehangoló képet rajzoltak a tengelyhatalmak erőiről. A szövetséges főhadiszállás 1943. július 27-ei jelentésében ez áll: A harci morál nagyon alacsony, még a tunéziai hadjáratban fogságba esett katonákénál is rosszabb. A legtöbb hadifogoly mélységesen megcsömörlött a háborútól, és örült, hogy az amerikaiak vagy a britek elfogták. Néhányan még örültek is az inváziónak. Egyes hadifoglyok azzal dicsekedtek, hogy egyetlen lövés vagy minden ellenállás nélkül megadták magukat. A hadifoglyok panaszkodtak az élelmiszerhiányra,

és kijelentették, hogy a németek minden ennivalót elrabolnak a vidékről. Az amerikai 7. hadsereg nyugat-szicíliai frontjáról jött üzenetben azt olvashatjuk, hogy az olaszok sokfelé megadják magukat, helyenként fel is lázadnak német parancsnokaik ellen. Egy másik jelentés Algírból július 20-án a szövetséges főhadiszállásról az európai hadszíntér vezérkari főnökeinek, köztük Eisenhower tábornok főparancsnoknak így foglalja össze a sziget helyzetét: Bizonyított tény, hogy nemcsak a szicíliai parti hadosztályok, de a nápolyi egységek és a livornói hadosztályok is tömegesen adják meg magukat. A megszállás előtt 20 000 000 röplapot dobtak le Szicíliára, amely felpuhította a harci morált, és úgy tűnik, rájátszott a szicíliai helyi lakosság és az olasz csapatok eleve meglévő rokonszenvére a szövetségesek iránt… A német foglyok kihallgatásának első eredményei olyan alacsony harci morálra mutatnak, amelyhez foghatóval még nem találkoztunk német csapatoknál. A németek, akik eddig is lebecsülték az olasz katonákat, most még jobban megvetik őket, mert elárulták pozícióikat az ellenségnek. A németek reménytelennek tartják Szicília védelmét. Tunéziához hasonlóan most is azt érzik, hogy fölöslegesen áldozták fel őket, és abban reménykednek, hogy a Német Legfelsőbb Hadvezetés nem akarja megtartani Olaszországot. Egyelőre nincs parancsmegtagadás, mert a tiszteknek még mindig feltétlen tekintélyük van. A németek mindenesetre megsemmisítő véleménnyel voltak olasz szövetségesük értékéről. A Hermann Göring Panzerdivision hadijelentése nem fukarkodik a bírálattal: Szicíliában az olaszok gyakorlatilag sose harcoltak, és feltételezhetően a félszigeten sem fognak harcolni. Sok egység, akár tisztjeik vezetésével, akár önhatalmúlag, elhagyta állását anélkül, hogy egyetlen lövést leadott volna. Értékes, tökéletesen ép felszerelések kerültek az ellenség kezébe. Senkit se tévesszen meg néhány parancsnok jó

szándéka, egyes tisztek és altisztek jó megjelenése: az olasz hadsereg 90 százaléka gyáva, és nem akar harcolni. Mivel a németek ilyennek látták tengelyhatalmi szövetségesüket, nem csoda, ha sok olasz nem volt hajlandó értük elesni. A július közepén Rómában sugárzott rádiós kormánynyilatkozat mutatja, hogy maguk a fasiszták is tisztában voltak a harci szellem vészjósló hanyatlásával: Ellenségeink ismét fenyegetésekhez folyamodtak. Roosevelt és Churchill felhívást intézett az olaszokhoz: azt akarják, hogy lázadjanak fel az olasz kormány ellen. Olaszokat arra buzdítanak, hogy árulják el az ügyet, és szolgáltassák ki magukat kényre-kedvre a megszállónak. Ám ha Olaszország megadja magát, ez nem azt jelenti, hogy rögtön visszanyeri a békét. Az olasz nép továbbra is háborúzni fog – arra szólítják majd fel őket, hogy fordítsák fegyvereiket Németország ellen… Tehát országunknak továbbra is szenvednie kell a háború borzalmaitól. Míg az amerikaiak viszonylag könnyen haladtak előre a szigeten, ugyanezt nem lehet elmondani a britekről és a kanadaiakról. A Catania felé tartó 8. hadsereg erős ellenállásba ütközött. A németek mindenáron meg akarták védeni cataniai repülőtereiket, és bevetették az elit Hermann Göring Panzerdivisiont, köztük több Tigris tankot. „Az ellenség kíméletlenül, időnként már-már fanatikus elszántsággal küzdött” – jelentette W. I. T. Watson, a durhami könnyűfegyverzetű gyalogság alezredese. Láttak német ejtőernyősöket, akik agyonlőttek szövetséges sebesülteket és hordágyvivőket. Amikor ugyanezeket a németeket elfogták, ők feltépték mellükön a zubbonyt, várva, hogy agyonlőjék őket, és azt ordították: „Mein Führer!” Harold Alexander tábornok főparancsnok-helyettes július 22-én jelentést küldött a harcokról Winston Churchillnek. Catania körül heves harcok dúlnak, az ellenség állásai nagyon alkalmasak a védekezésre, de máris sokat megöltünk. A 8. hadsereg

Adranót támadja 30 alakulattal, hogy északról bekeríthesse őket. Ehhez segítséget fog nyújtani az USA 1. hadosztálya… A 7. hadsereg fennmaradó része nagyon jó ütemben halad Palermo felé… Jelentések szerint az olasz tisztek megszöknek a hadseregből, civil ruhát öltenek és eltűnnek, ami nagyon jó. Ezekkel az urakkal később is foglalkozhatunk. Úgy értesültem, hogy a németek semmi áron sem fogják feladni a messinai félszigetet, ezért meg kell szereznem kikötőnek Palermót, ahonnan utánpótlással láthatom el a 7. hadsereget. Alexander tábornok tudta, hogy Szicíliából a németek minél több katonájukat evakuálni akarják a szárazföldre, vagyis minél tovább távol akarják tartani a briteket Messina kikötőjétől. A sziget többi részét magára hagyták, boldoguljon, ahogy tud, ezért az amerikaiak könnyebben jutottak előre Palermóig, ám ott rögtön kelet felé kellett fordulniuk, hogy elinduljanak Messinába. A 15. hadseregcsoporttól július 25-én kelt jelentést idézzük: „Nyugat-Szicíliában az olasz hadsereg utolsó maradványait is felszámolták. Tegnap estig a 7. hadsereg 42 000 hadifoglyot ejtett.” Ugyanebből a jelentésből megtudjuk, hogy a 7. hadsereg „2. Hadseregcsoportja elfoglalta Gangit, és kelet felé tart az országúton… Trapani és Castellammare elfoglalásával megszilárdították NyugatSzicília szövetséges fennhatóságát.” A sziget északi részében található Gangi adott otthont a hírhedt maffiának, amely fölött Mori prefektus fényes győzelmet aratott, és Castellammaréban született a New York-i alvilág számos vezére, köztük Joseph Bonanno. A szövetséges főhadiszállás július 27-én kelt jelentése tájékoztatta Londonban a hadügyminisztériumot, hogy Nyugat-Szicíliában megszűnt minden ellenállás, de hozzátette, hogy a briteknek, akik lassan, ám kitartóan nyomulnak előre a keleti parton, még mindig meg kell küzdeniük a német utóvédharcokkal. Kétségtelenül a britek és a kanadaiak húzták a rövidebbet, és sok veszteséget szenvedtek a nehéz úton Messina felé. ***

Ahogy az amerikaiak elfoglalták Nyugat-Szicíliát, bekerültek a maffia birodalmába, amely mindig a sziget nyugati részén és közepén volt a legerősebb. Látva a tankkal érkező amerikaiakat, a maffiózók először meglapultak. Jack Foisie őrmester, az amerikai hadsereg hetilapjának, a Yanknak a tudósítója így ír le egy találkozót Pollina faluban, amely egy hegyoldalon bújik meg a Mazzara völgye fölött: „Addig mentünk a dzsippel, amíg az út át nem változott lépcsővé. Kiszálltunk, és az út hátralévő részét gyalog tettük meg. Többször le kellett hajolnom, hogy be ne verjem a fejemet a festői erkélyekbe, pedig nem vagyok túl magas.” Az oldalán kardot viselő helyi carabiniere köszöntötte, majd elkísérte őket a faluházhoz. Ott találkoztak a helyi plébánossal és a régi fasiszta elöljáróval, aki most „kissé mísznek” tűnt. Ám a faluban töltött idejüket hamarosan kisajátította egy Mauro Poliotto nevű ember. Kifejtette, hogy ő járt Amerikában, és vörösborral, mandulával, sajttal kínálta az amerikaiakat. „Elnézést kért, amiért ilyen szerény a kóstoló – meséli Foisie és megmutatott egy kis doboz babkávét. »Ez minden kávénk négy évre! – mondta. – Én is csak egy csészével iszom évente, január 27-én, a védőszentem napján!«” Foisie megfigyelte, hogy valami vetélkedésféle van a plébános meg a fasiszta között, és a tömeg, amely körülvette az amerikai katonákat, ezt a két embert figyelte. Foisie kijelentette, hogy ők csak újságírók, ám Poliotto önhatalmúlag közölte a plébánossal és a fasisztával, hogy Foisie csak szerénykedik, mert minden amerikai „nagymenő”. Poliotto azzal próbálta mutatni Foisie-nak a saját tekintélyét, hogy tovább pusmogott az amerikainak. „A polgármester nem jó! – mondta. – Szabadulj meg tőle!” Aztán kivált a tömegből egy szálas ember, valóságos óriás az alacsony szicíliaiak között. Odaadott Foisie-nak egy levelet, amelyet a kaliforniai Alhambrába címeztek. „Átadná ezt a bátyámnak, ugye?” – kérdezte a magas ember. Poliotto nyomban gyanút fogott, és megkérdezte Foisie-tól: „Miféle leveleznivalója lehet ennek a két embernek?” A pollinai polgárok rögtön a magas emberre kezdtek figyelni.

„Otthagytuk őket, hadd kerepeljenek – mondta Foisie. – Nem lennék meglepve, ha ez a Poliotto lenne a következő pollinai polgármester.” Elképesztő élmény lehetett végignézni ezt a rafinált zsonglőrködést a hatalomért. Az is kitetszik belőle, milyen fontosak voltak az amerikai kapcsolatok a fasizmus utáni Szicíliában. Hogy aztán ezek között az emberek között volt-e valaki maffiózó, azt már sose tudjuk meg. *** Villalbában durvábban mutatta meg magát a maffia hatalma. Michele Pantaleone szocialista politikustól és újságírótól, akinek a családja Villalbában lakott, származik a híres sztori, amelyet Szicília szövetséges megszállásáról mesélnek. Pantaleone szerint a német és olasz ellenállás Közép-Szicíliában a Monte Cammarata köré összpontosult. A hegy lejtőjén a tengelyhatalmak gyalogságát félelmetes 88 mm-es páncéltörő lövegek és egy német páncélos osztag támogatta. Norman Lewis, aki majd angolul adja tovább a történetet, kiegészítette azzal a részlettel, hogy ezek Tigris tankok voltak. Tehát a tengelyhatalmak ellenőrizték az észak felé, Palermóba vezető utat, és tökéletes pocízióban voltak ahhoz, hogy lecsapjanak az úton közeledő amerikai konvojra. Két nagyobb falu volt a közelben: délkeleten Mussomeli, keleten Villalba. Július 14-én, négy nappal a szövetségesek partraszállása után amerikai vadászgép szállt el Villalba felett. „Olyan mélyre ereszkedett – mesélte Pantaleone –, hogy majdnem súrolta a háztetőket, és valamilyen fura zászló lobogott a pilótafülke mellett. A zászló aranysárga selyemből készült, a közepére nagy, fekete L betűt festettek.” A gép ledobott egy nejlonzsákot a faluban a plébános háza mellett. A zsákot átadták Angelo Riccioli carabinierének, aki kinyitotta. Apró sárga zászló volt benne, rajta fekete L – ugyanolyan, mint a repülőgépen. A másik zsákot Don Calogero Vizzini tanyájának közelében dobták le. Pantaleone szerint a Don Calónak nevezett Vizzini az egész szicíliai maffia feje volt. Más szaktekintélyek ezt kétségbe vonják, de az vitathatatlan, hogy Vizzini valóban befolyásos maffiózó volt a

vidéken. A második zsákot Don Calo egyik szolgája, Carmelo Bartolomeo szedte föl, és bevitte a gazdának. Végignézte, ahogy Don Calo kinyitja. A zsákban, mesélte Bartolomeo, „selyemkendő volt, olyan, mintha aranyból lenne, ugyanolyan színű, mint ami a repülőgépről lógott”. Don Calo tudta, ez mit jelent. A selyem zsebkendő hagyományos eszköze volt a maffia kapcsolattartásának. Olyan volt, akár egy kód, és a L betű Lucky Lucianót jelentette. Válaszul Don Calo állítólag rejtjelezett levelet írt Giuseppe Genco Russónak, a környék második legfontosabb maffiózójának. „Huszadikán, csütörtökön Turi, az intéző felmegy a cerdai vásárra a borjakkal – írta Don Calo. – Ugyanazon a napon én is elindulok a tehenekkel, az ökrös fogattal és a bikával. Készítsed a rőzsét a sajtcsináláshoz, és gondoskodj karámról a juhoknak!” A „tehenek” az amerikai hadsereget jelentették, az „ökrös fogat” a tankokat, a „bika” az amerikai parancsnokot. Don Calo azt üzente Genco Russónak, tegyen meg mindent, hogy az amerikaiak jól érezzék magukat. Este lovas ember vitte az üzenetet Mussomeli faluba, ahol Russo lakott. Öt nappal később, július 20-án egy névtelenséget kérő szicíliai azt mondta, hogy látta, amint amerikai tankok jönnek a Villalbához vezető úton: Lefutottam a lépcsőn, és odakiáltottam a falusiaknak: „Jönnek az amerikaiak! Jönnek az amerikaiak!” Akkor kimentünk fogadni a tankokat. Fogtam egy seprűnyelet meg egy fehér párnahuzatot, tehér zászlót csináltam – belőle, és lementem, hogy fogadjam a tankokat a falu bejáratánál. A tankok közeledtek a faluhoz, és egy kongó hang azt mondta: „Hívják Don Calo Vizzinit, hívják Don Calo Vizzinit!” Három amerikai tank vonult be Villalba faluba. Az egyiknek a lövegtornyán a fekete L betűs sárga zászló lobogott. Mikor a tankok megálltak a főtéren, az egyik lövegtoronyból kimászott egy amerikai tiszt, és helyi szicíliai nyelvjárásban érdeklődött a 66 éves Don Calo után.

Előkerült Vizzini [meséli Pantaleone], ingujjban, karjára vetett zakóval, szájában szivarral, majdnem a teknőckeretes szemüvegéig lehúzott kalapban. Átkönyökölte magát a tömegen a szokott lomha módján, mintha potrohának súlyától nem tudna elég gyorsan menni. Don Calo szó nélkül odaadta sárga zászlóját az amerikainak. Egyik unokatestvére kísérte, aki élt Amerikában. „A lövegtorony kinyílt – emlékezett a névtelen szicíliai. – Don Calo és az unokaöccse bemászott a tankba, minket meg otthagytak a faképnél. Miközben elmentek, marékszám dobálták a cukorkát és a cigarettát.” – Az i ú szicíliait kissé irritálta, hogy a falu oltalmazója eltűnik az amerikaiakkal. Másnap a palermói út fölött magasodó Monte Cammaratán, ahol Salemi alezredes abban reménykedett, hogy ízzé-porrá zúzhatja az amerikaiakat, a csapatok kétharmada cserbenhagyta a parancsnokot. Az ott maradt németek úgy döntöttek, visszavonulnak a tankjaikkal. Később néhány olasz katona azt állította, hogy éjszaka felkeresték őket a maffia ügynökei, azt mondták, reménytelen helyzetben vannak, jobb lenne, ha elmennének. Civil ruhát kínáltak nekik, és minden segítséget megígértek, hogy hazajuthassanak a családjukhoz. A következő napon Salemit feltartóztatta a maffia, és fogolyként vitte a mussomeli községházára. A camma- ratai csatát egyetlen lövés nélkül megnyerték – legalábbis ezt állítja Pantaleone –, hála a maffia közbelépésének. Az amerikaiak továbbnyomultak Palermo felé. *** Kik voltak azok az amerikai katonák, akik magukkal vitték Don Calót a tankon? A legkézenfekvőbb válasz, hogy az elhárítás (CIC) ügynökei lehettek, akik szokásuk szerint a főerő előtt haladtak. A CIC, amely az amerikai hírszerző irodák közül a legnagyobb létszámmal vett részt a megszállásban, kezdettől főszerepet játszott, mert ő teremtette meg a biztonságot az inváziós erők számára az észak-afrikai kikötőkben. Az elhárítók tíz osztaga az első hullámban szállt partra, és gyorsan elindult a sziget belsejébe. Az első szicíliai kisvárosokban, ahova megérkeztek, elfoglalták a közhivatalokat,

összeszedték a hírszerzéshez használható eszközöket, például a jelkönyveket és a térképeket, majd azonnal elkezdték helyreállítani a törvényes rendet. Mint a CIC hivatalos krónikájában olvashatjuk: A tisztviselőket őrizetbe vették, informátorokat toboroztak; a plébánosok révén elnyerték a lakosság támogatását, és felolvastatták velük a kiáltványokat. Kikiáltókat és falragaszokat is használtak a katonai rendelkezések ismertetésére. Úttorlaszokat állították fel, a fegyvereket begyűjtötték, a fosztogatást megfékezték, a bordélyokat ellenőrizték… Mivel gyakran a CIC ügynökei vonultak be elsőnek a helységekbe, kénytelenek voltak más, a civil szférába tartozó feladatokat is elvállalni. A CIC-ügynökök nagy vonalakban megkapták utasításaikat, de a rendteremtés az elfoglalt kisvárosokban gyakran a katonák önálló akcióin múlott. A július 17-én elesett Agrigentóban Jack B. Cameron hadnagynak civil problémák egész sorával kellett megbirkóznia. Július 31-én kelt havi jelentésében felsorolja, mi mindent végzett el a CIC: felszámolták a rendzavarást és a fosztogatást, összeterelték a megmaradt carabinieriket, és befogták őket rendőri munkára, megparancsolták a helyi tűzoltóknak, hogy gyűjtsék össze a holttesteket, felkérték a helyi általános érseki helynököt, hogy nyugtassa meg a civil lakosságot; felderítették és őriztették az élelmiszer- és üzemanyagraktárakat. A katonák életfontosságúak voltak a közbiztonság fenntartásához, Cameron szerint minél többre lett volna szükség: A biztonság szintje több mint 50%-ot romlott, ha nem alkalmaztuk a katonákat, és azokra az egységekre kellett hagyatkozni, amelyek éppen a területen tartózkodtak. Viszont mindig a taktikai helyzet hullámzásától függött, hogy ezek az egységek a CIC rendelkezésére bocsátották-e az embereket. Néha a CIC tisztjei arra kényszerültek, hogy az őr szerepét játsszák, holott elhárító tevékenységüket kellett volna folytatniuk. Az első napon, amit Termini Imeresében töltöttek, kilenc feketézőt

tartóztattak le, és a carabinieriket utasították, hogy fogjanak le mindenkit, aki problémát okozhat. Érthető módon a CIC alig várta, hogy átadhassa az ügyeket az AMGOT tisztjeinek. A CIC ügynökei, akik bevonultak Villalbába, vagy a 45., vagy a 3. gyalogoshadosztályhoz tartozhattak, amelyeknek mindegyike ebben az időben Nyugat-Szicília középső részén tartózkodott. A brit kormány amerikai és brit hadijelentéseken alapuló hivatalos beszámolójában Szicília szövetséges megszállásáról az áll, hogy az amerikai 3. hadosztály július 19-én elfoglalta Mussomelit, aztán július 2-án elfoglalta a magaslatokat Mussomelitől északra, beleértve a Monte Cammaratát. Onnantól északnyugatnak vonult, és július 21-én elfoglalta Corleonét. Ugyanebben a forrásmunkában olvashatjuk, hogy a 45. hadosztály legyőzött Vallelungánál egy olasz zászlóaljat és két tankot. Vallelunga falu Villalba északi szomszédja, ami azt jelenti, hogy a szomszédban az amerikai 3. hadosztálynak kellett tartózkodnia. Július 21-én a 3. hadosztály járőrei elérték a 121-es főutat Lercara Fridditől északra, és kapcsolatba léptek a 45. hadosztállyal. A hadosztályok láthatólag nagyon közel voltak egymáshoz, tehát bármelyiknek az előőrse bevonulhatott Villalbába. A CIC hivatalos, az ötvenes évek elején írásba foglalt története a szicíliai hadjáratról nem említi a maffiát, és szó sincs benne a villalbai epizódról. Az Amerikai Hadtörténeti Intézetben végzett kutatások azt igazolják, hogy a 180. gyalogezred (a 45. gyalogoshadosztály része), közelebbről a 45-ös könnyűpáncélos felderítőcsapat tartózkodott Villalba körzetében. Az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az ő tankjaik vonultak be Villalbába, és szólították fel Don Calót, hogy csatlakozzon hozzájuk. A 45-ös könnyűpáncélos felderítőcsapat naplója említi, hogy bevonultak Villalbába, de ezenkívül nem jegyeztek fel semmi különöset. A július 19-ei bekezdés szerint „parancsot kaptak, hogy derítsék ki, milyen ellenséges erő tartózkodik Vallelunga közelében” – kb. 15 kilométerre Villalbától. Az ellenséges erőt 200 német katonában és 5 tankban állapítják meg. Később azt az utasítást

kapták, hogy derítsék fel az ugyancsak Villalbától északra lévő Valladolmát. Nincs szó más nagyobb összecsapásról vagy ellenséges csapatról. A következő napon – 20-án, 13 órakor – a napló megemlíti, hogy „kapcsolat Villalbában a 3. hadosztály őrjáratával. (Két kis hátrahagyott olasz tank megsemmisítése.)” Mostanra Villalba rendesen elmaradt a többi kisváros mögött, ahova ugyancsak bevonultak az amerikai katonák és biztonságosnak találták őket. Kora reggel a Villalbától kb. 75 kilométerre északra fekvő Caltavurturóba vonult be a 45-ös felderítők 3. szakasza. Ezt a Caltavurturót a 300 ellenséges katona jóval az amerikaiak érkezése előtt elhagyta. A tengelyhatalmak hátráltak, a német ellenállási vonal visszahúzódott Messina felé, a sziget keleti részébe. A 45-ös felderítőcsapat naplójában a 19-ei és 20-ai bejegyzésben minimális ellenállásról és hadifoglyokról olvashatunk. Villalba és Monte Cammarata a 45-ösök naplójából ítélve nem olyan terület volt, ahol a tengelyhatalmi ellenállást csak a helyi maffia segítségével lehetett volna legyőzni. A Pantaleone által említett időben az amerikai katonák rég elhagyták ezeket a kisvárosokat, és útban voltak Palermo felé. Az egyetlen feljegyzett konfliktus a villalbai térségben Vallelungától északra történt, és mindössze 200 ellenséges katonával kellett megütközni, akiket hamar legyőztek. Hasonló történet rajzolódik ki a 3. gyalogoshadosztály felderítési naplóiból. Ez a gyalogoshadosztály, mint a 45-ösök naplója említette, ugyancsak Villalba közelében tartózkodott. A 3. könnyűpáncélos felderítőcsapat ezt írja július 21-én kelt jelentésében: „15 órakor a hadosztályparancsnok elrendelte, hogy az 1. szakasz derítse fel a Cammarata-S. Stefano utat. A szakasz 15.45-kor elindult, teljesítette a feladatot, 20 órakor visszatért, és jelentette, hogy az út tiszta.” Ez az út keletről nyugat felé halad a Monte Cammarata északi lejtőin, és valószínűleg ez lett volna egy olyan tengelyhatalmi rajtaütés célpontja, mint amire Pantaleone célzott. Az út San Stefanónál elágazik, az egyik ága észak felé tart Corleonéba és Palermóba, a másik nyugatnak megy.

Csak San Stefanótól északra ütközött kisebb olasz ellenállásba a 2. szakasz, amely Corleonéig felderítette az utat, de megfutamították az ellenséget. A hadművelet elbeszélése a felderítők naplójában kiegészíti néhány részlettel ezt a bekezdést: Günter hadnagy a 2. szakaszból belefutott néhány olaszba, akik késleltető hadállást próbáltak létesíteni San Stefano közelében. Ez ismét olyan eset volt, amikor előbb láttuk meg az ellenséget, mielőtt az észrevett volna minket. Günter hadnagy letért járműveivel az útról, és rádión tájékoztatta a hadosztályparancsnokot, hogy a harcérintkezés minden percben bekövetkezhet. A bokorugrók csatarendbe álltak és támadtak. Sikeres rajtaütés volt. Az olaszokat megtizedelték és felmorzsolták, mielőtt harcolhattak volna. A következő bekezdés a hadműveleti naplóban július 21-22-én arról szól, hogy az 1. szakasz vesztegel defekt miatt, miközben a 2. szakasz 120 kilométerre jár Cammaratától északnyugatra. Schiusa Sclafani közelében aknavetővel, géppuskával támadták őket. Az amerikaiak viszonozták a tüzet, szétlőtték az ellenség néhány védelmi állását, harmincnégy foglyot ejtettek. Innentől kezdve tiszta volt a corleonei út. Ez a történet is tiszta utakról és gyors haladásról szól, helyenként győzelemmel végződő összecsapásokkal. Az amerikai hadijelentések szerint tehát nem volt számottevő tengelyhatalmi harcállás a Monte Cammarata északi lejtőin, amely hátráltathatta volna az amerikaiak haladását Palermo felé. Luigi Lumia, Villalba egykori polgármestere megírta a helység krónikáját, amelybe belefoglalta annak a napnak az eseményeit. Ez is azt támasztja alá, hogy az amerikaiak érkezése július 20-án Villalbába nem lehetett több rutinellenőrzésnél, és semmi köze sem volt egy nagyszabású összeesküvéshez, amely a maffiát akarta felhasználni a hadjáratban. Július 20-án délután 2 tájban három amerikai tank gördült be Villalba városába. Katonák bújtak elő a lövegtornyokból, és a gyerekek boldog visongását nagy nehezen túlkiabálva kérdezték, ki itt a felelős személy

– il capo del paese. Hamarosan valóságos menet indult feléjük, az élen Calogero Vizzinivel, hangosan kántálva: „Éljen Amerika! Éljen a maffia! Éljen Don Calo!” Az amerikaiak megkérdezték, vannak-e német csapatok a közelben, és hallván, hogy nincsenek, felvették a tankra il capo del paesét [Don Calót], és vele tolmácsnak Damiano Lumiát, ám a tankok nem távozhattak egykönnyen. A katonáknak cukorkával, rágógumival, sőt cigarettával kellett rábírni a gyerekek tucatjait, hogy lemásszanak a tankokról, és megtisztítsák az utat a tömegtől, amely odarohant, hogy megbámulja őket. Miután végre lerázták Don Calo legelszántabb híveit, akik a szó szoros értelmében kapaszkodtak a tankba, sikerült elindulniuk. A két embert elvitték Turrume-Tudiába, ahol egy amerikai hivatalos személy kihallgatta őket. Kiderült, hogy egy amerikai őrjáratot pár napja megtámadtak egy kereszteződésnél, nem messze Villalbától. Egy amerikai katonát megöltek, és a támadókról azt hitték, hogy olasz katonák, akik az olajfák között bujkálnak Lumera falucska mellett. Az amerikai gyalogság viszonozta a tüzet, és a lövedékek felgyújtották a kiszikkadt mezőt. A tűz gyorsan átterjedt a lőszerre, amelyet a sebesen visszavonuló olaszok hátrahagytak. Minél több lőszer robbant fel, annál inkább azt hitték az amerikaiak, hogy jelentős ellenséges erő támadja őket. Lumia szerint ennek hatására küldtek be az amerikaiak három tankot Villalbába. Úgy tűnik, Lumia forrása az unokaöccse, Vizzini tolmácsa volt. A tolmács szerint Don Calo azt mondta az amerikaiaknak, hogy az olaszok elmenekültek, és a felrobbanó lőszer keltette a tűzharc benyomását. A maffiózó megnyugtatott mindenkit, hogy errefelé nincs ellenségük, de a kihallgató nem érte be ezzel a válasszal. Azt mondta Don Calónak, hogy az ki van zárva, hogy vaklárma volt az egész, és a dühét olyan folyamatos káromkodással vezette le, amit a szegény tolmács egyszerűen nem bírt lefordítani. Aztán a haragtól vörösen azt ordította: „Kifelé, kifelé!” – de mint egy őrült. „Gyalog?” –

kérdezte a tolmács. „Gyalog! Gyalog!” – üvöltötte az amerikai, aki szerette volna minél előbb lezárni az eszmecserét. Az egyik fél részéről hosszas ordítás, a másikéról hosszas könyörgés után az amerikai lecsillapodott egy kicsit, és úgy döntött, hogy visszakíséri dzsippel il capo del paesét oda, ahonnan jött. Addigra beesteledett. A fáradt és megalázott Calogero Vizzinit letették a házánál, félúton az amerikaiak és a falu között. Azt mondta a tolmácsának, ne árulja el senkinek, ami történt, aztán ledőlt az ágyára, és elaludt. Az amerikai csapatok vonultak tovább. Hát ennyi történt Luigi Lumia szerint. Az amerikaiak azt akarták megtudni, milyen ellenállásra számítsanak, és bizonyosan nem tanúsítottak semmiféle hódolatot Don Calo iránt. Don Calo tulajdonképpen mélységesen szégyellte a történteket. Nincs itt szó semmiféle előzetes egyezségről. Ennyit a nagy összeesküvésről. A Luciano Vizzini-mese legfőbb kútfeje Michele Pantaleone, ő pedig, lévén Don Calo ellensége, igencsak elfogult kútfő. A háborús OSS-dokumentumokból tudjuk, hogy családja perben állt a Vizziniklánnal egy helyi ingatlan miatt. Ha hozzávesszük, hogy Pantaleone kommunista volt és Vizzini politikai vetélytársa, akkor ez nagyon kétessé teszi a történetet. Ennek ellenére Don Calo legendája lelkes csócsálással szállt szájról szájra, főleg Norman Lewis tett ki magáért a terjesztésben, aki megismertette a történettel az angol olvasót. Holott láthatólag sose történt meg. *** A brit szektorban elsőként a biztonsági különítmény katonái léptek be az elfoglalt olasz városokba. J. H. Bickerton Edwards százados, aki ennek a különítménynek a tisztje volt az 51. skót hadosztálynál, így írja le szicíliai tapasztalatát: Ha egy város az AMGOT kezére került, az volt a politika, hogy gabonát, ételt, cigarettát és minden jót kellett osztogatni, amitől a szicíliaiak az utóbbi öt évben meg voltak fosztva. A biztonsági különítmény több nappal, sőt több héttel az AMGOT képviselői előtt

érkezett; ennélfogva a civil közigazgatás összes feladata a nyakukba szakadt… Elképesztő élmény volt a fegyverek begyűjtése a civil lakosságtól. Egyedül Vizziniben kétszáz puskát szolgáltattak be, őskori kovaköves példányoktól modern tizenkettes kaliberű darabokig. Több ezer, otthon barkácsolt patront, gránátot, aknát és a legváltozatosabb kaliberű pisztolyokat szedtünk össze abban a városban. Az egyetlen megfelelő raktár, amelyet a fegyvereknek találtunk, a körletben volt, és egy emlékezetes alkalommal a biztonsági tiszt, akinek helyhiány miatt a fegyverek között kellett aludnia, óvatlanul felgyújtotta az ágyát, mert égő cigarettával a kezében aludt el. Volt néhány izzasztó pillanat, amíg el nem oltották a tüzet! Az amerikai szektorhoz hasonlóan itt is hamar beszervezték a carabinieriket, hogy tartsák fenn a törvényes rendet a szövetséges fennhatóság alatti területen. Hallgassuk meg Edwards kapitányt: A helyi CC.RR [carabinieri reali] megtarthatta a fegyvereit, de csak a puskájukat, és utasították őket, hogy folytassák szokott rendőri tevékenységüket. Készségesen vállalták, hogy segítenek, de az esetek többségében használhatatlanok és lusták voltak. Nem lehetett maradéktalanul megbízni bennük; többségüknek rokona és kapcsolata volt a körzetben, és sokszor gyanítottuk – bár egyszer sem szerezhettünk bizonyítékot rá –, hogy ők maguk értesítettek néhány „körözött” személyt… Sok önjelölt „titkos ügynök” és „kém” jelentkezett, hogy felajánlja szolgálatait. Az esetek többségében ezek is csak személyes sérelmeikért akartak bosszút állni, sose vettük túl nagy hasznukat. Az egyik ember úgy mutatkozott be, hogy Egyiptomban dolgozott mint brit ügynök, holott kábítószert csempészni járt Egyiptomba… Kétségtelenül vannak bűnszövetkezetek, amelyek a feketepiacokat tartják kézben, és virágzanak. Ilyen a szicíliai szemlélet. Második természetük a bűnözés. Vagy nem caltanissettai volt Al Capone? Igazság szerint Al Capone családja Nápolyból jött, de a célzás a kapcsolatokra az amerikai szervezett bűnözéssel félreérthetetlen. A

britek kétségtelenül tudtak a maffiáról, de nem szövetséget akartak kötni vele, hanem fel akarták számolni az üzelmeit. *** Szicília megszállásának idején Max Corvo úgy találta, hogy az OSSt félreállították, amiért szokása szerint a briteket hibáztatta. Habár a Husky angol-amerikai hadművelet volt, a britek voltak túlsúlyban a tervezőcsoportokban, a Whitehall akarta irányítani és vezetni az európai első támadás különböző szakaszait, főleg egy olyan térségben, amelyet politikai és gazdasági szempontból elsőrendű brit érdekszférának tekintettek. Ez az elfogultság meglepte volna a briteket, Churchillt is beleértve, aki Szicília elfoglalásánál hajlandó volt háttérbe húzódni az amerikaiak mögött. Corvo szabatosabban meghatározta az OSS problémáinak okait, amikor más amerikai hírszerző irodákra hivatkozott: Az amerikai oldalon az olyan hagyományos hírszerző szolgálatok, mint a G-2, a CIC és a haditengerészeti hírszerzés, gyakran leplezetlen rosszindulattal viselkedtek az OSS iránt, mert nem értették meg munkáját és céljait. Volt persze ebben egy adag sznobság. Az OSS-ről azt tartották hogy a felső középosztályból toboroz. Manley brit alkonzul mesél egy érdekes történetet az OSS és ügynökeinek első napjáról a szigeten. A szicíliai szeparatizmust – a maffia támogatását élvező, a sziget függetlenségéért küzdő politikai mozgalmat – ismertető jelentésében írja, hogy a szeparatisták hívei azt állították, a gelai partraszállás idején kapcsolatba léptek a szövetségesekkel. „Az olasz hadsereg szicíliai szökevényei, kezükben a sárga-vörös szicíliai zászlóval – idézi szeparatista forrásait Manley –, megadták magukat a szövetséges hatóságoknak.” Az alkonzul kételkedett ebben, és a maga módján értelmezte az eseményeket:

Azt hiszem, valójában az történt, hogy Gela mellett néhány napig a 7. amerikai hadsereggel érkező OSS foglalta el a Falconara-kastélyt. Ez a kastély Frassini Bordonaro báróé, aki Lucio Tascának, az egyik szeparatista vezérnek a rokona… Mivel abban az időben a Frassini Bordonaro család egyes tagjai a kastélyban tartózkodtak, valószínűleg kapcsolatba kerültek az OSS tisztjeivel, akik bizonyára megbeszélték velük, mi a helyzet a környéken. Max Corvo csakugyan meglátogatta a kastélyt, de azt állította, hogy a báró családja elutazott, ő csak a gondnokkal beszélt, nem találkozott semmiféle szeparatistával. Az olasz katonák támaszpontnak használták a kastélyt, de elmenekültek az amerikaiak elől. Corvo elfoglalta a kastélyt, és megtette az OSS első szicíliai főhadiszállásává. Lucio Tasca a maffia egyik kulcsembere volt. Lehet, hogy ilyen korán felvették a kapcsolatot egymással? *** Mikor Palermo július 22-én elesett, az amerikaiak kelet felé fordultak, hogy csatlakozzanak a britekhez és a kanadaiakhoz. Azok még mindig heves harcokat vívtak a németekkel, akik megszállva tartották Cataniát és a Messinába vezető utat az Etna mellett. Az amerikaiak az északi parton több kisebb hadműveletet hajtottak végre kétéltű járművekkel, így sikerült bekeríteni a németeket. Patton és az amerikaiak augusztus 17-én érkeztek Messinába, mindössze két órával előzve meg Montgomery tábornokot. Az amerikaiak jelentős veszteségeket szenvedtek Szicíliában, 9213 volt az elesettek és sebesültek száma. A britek és a kanadaiak 12 572 embert veszítettek. A tengelyhatalmak veszteségei sokkal súlyosabbak voltak (156 000), bár ennek többségét az elfogott olasz katonák alkották. A német hátvéd addig tartóztatta fel a szövetségeseket, amíg 53 000 katona, 50 tank és 9800 más jármű átmenekülhetett a félszigetre. Ilyen nagy ellenséges haderő sikeres evakuálása a háború folytatását jelentette. Ez beárnyékolta a szicíliai hadjárat általános sikerét. Annál nagyobb siker volt viszont, hogy a szicíliai hadjárat véget vetett Benito Mussolini uralmának Olaszországban. 1943. július 24-e

éjszakáján a Fasiszta Nagytanács szavazást tartott, és megvonta a bizalmat Mussolinitól: Viktor Emánuel királyhoz fordult, hogy segítse ki az országot a válságból. Másnap a király a római Villa Savoia ajtajában egy kurta kézszorítással elmozdította Mussolinit a hatalomból, és a volt diktátort géppuskás carabinierik kísérték a Podgora kaszárnyába. A Duce 21 éves uralma véget ért. Viktor Emánuel Pietro Badoglio marsallt bízta meg, hogy alakítson új és fasisztamentes olasz kormányt. Badoglio azonnal tárgyalni kezdett a szövetségesekkel, szeptember 3-án titkos fegyverszünetet kötött, és beleegyezett a feltétel nélküli megadásba. Ezt csak 8-án hozták nyilvánosságra, mert a szövetségesek azt képzelték, hogy sima útjuk lesz fölfelé a félszigeten, ám a németek egykettőre megerősítették csapataikat, a királynak és Badogliónak egy korvetten kellett menekülnie a szövetséges fennhatóság alatti, déli területre. Hitler tombolt, és elrendelte egész Olaszország megszállását. Kinevezte az olaszországi hadsereg főparancsnokává Albert Kesselring hadseregtábornokot, aki összefogdostatta az olasz katonaszökevényeket, és lágerbe csukatta őket. Hitler követelte, hogy az új olasz kormány bocsássa szabadon Mussolinit, mert vissza akarja ültetni a hatalomba. Az olaszok ezt megtagadták, és elszállították Mussolinit az Abruzzókba, a Gran Sasso egyik üdülőhelyére, ami elég eldugott zug volt. Ők legalábbis ezt gondolták. Hitler utasította szuperkommandósát, a nehéz ügyek megoldására tartalékolt Otto Skorzenyt, hogy szöktesse meg Mussolinit. Skorzeny összeállított egy kommandót német ejtőernyősökből és különítményesekből, vitorlázó repülőgépekkel leszállt a hegytetőre. Megrohanták a fogvatartók csapatát, és Mussolinit beültették egy kisgépbe. A 2 méter 20 centi magas Skorzeny ragaszkodott hozzá, hogy begyömöszölje magát a kabinba Mussolini mellé. A repülőgép ledobta magát a meredélyről, és majdnem lezuhant a völgybe, de a pilótának sikerült felhúznia, és meg sem álltak a náci Németországig. Hitler utasította Mussolinit, hogy alapítson egy új fasiszta államot az észak-olaszországi Salóban, a Garda-tó partján. Badoglio és kormánya október 13-án hadat üzent Németországnak. Hitlert rosszul érintette a hír. Egy éve, amikor Raeder nagyadmirálissal vacsorázott,

Hitler fölényesen kijelentette: „Egy nagyon érdekes tényt lehet megfigyelni ebben: az az oldal, ahol Olaszország áll, mindig győz!” Ebben igaza volt. Cesare Mori, a maffia ostora sose adott sok esélyt Mussolininak a szövetségesek elleni háborúban. Mikor elkezdődött a háború, lelkiismeretesen nyomon követte az eseményeket, vélhetőleg angol újságokban. Ha nagy ritkán belátogatott Rómába, osztotta a britek álláspontját a háborúról, mire megbélyegezték defetizmusért. Ez volt az utolsó alkalom, amikor szerepelt a közéletben. Mori felesége 1942 elején meghalt, ő pedig júliusban, néhány hónappal később utánahalt a bánattól. Halála nem vert fel nagy port, egy elmúlt kor hőse volt. Pedig az erő, amelynek legyőzésében Mori tagadhatatlan teljesítményeket mutathatott fel, most éppen elszabadulással fenyegetett. A szövetségeseknek kellett megküzdeniük a szörnyű Hidrával, amelyet Mori kis híján lekaszabolt.

Tizenkettedik fejezet Egy angol lord a maf ia ellen Az AMGOT majdnem azonnal megalakult, hogy a szövetségesek elfoglalták Szicíliát. A partraszállást követő napon Gerald Wellesley alezredes lett Siracusa parancsnoka. Újabb háromheti kemény harcba került, hogy átvehesse Catania, a hasonló nevű tartomány fővárosának kormányzását a sziget keleti részén. Wellesley aknamezőre került. Cataniának normális esetben negyedmillió lakosa van [írta Wellesley]. Három hétig támadták levegőből, tengerről, szárazföldről. 60 000 ember lakta, mikor átvettem a paiancsnokságot. 12 000-en hatalmas, föld alatti óvóhelyeken éltek villany és csatornázás nélkül. A városban nem volt étel, 20 000 ház lakhatatlanná vált. Kezdetben volt víz, de a visszavonuló németek elvágták a fővezetéket, ami 24 órán belül használhatatlan lett. Wellesley rögtön megszervezte, hogy 50 tonna gabonát szállítsanak a városba. Az utászok nekiláttak megjavítani a vízvezetéket, a szerelők visszakapcsolták az elektromosságot. A városból elmenekült cataniaiak visszatérése iszonyú terhet rótt Wellesleyre. Olyan barakkokban kellett elhelyeznie az embereket, amelyeket a saját katonái nem használtak, mert túl egészségtelennek találták őket. Az utcákon hegyekben állt a szemét, komolyan tartani kellett a tífusz kitörésétől. Közben Montgomery követelte, hogy Wellesley tisztítsa meg az utakat, hogy a tankok és a teherautók elindulhassanak észak felé a németek nyomán: Nekem Cataniában 6 tisztből álló segédcsapatom volt [mesélte Wellesley], továbbá utászok és villanyszerelők, akik megjavíthatták a vízvezetékeket és az elektromosságot. De képzeljenek el egy fiatal és

tapasztalatlan AMGOT-tisztet, aki egy szót se beszél olaszul, és egyedül odakerül egy elfoglalt városba! Több száz holtat kell eltemettetnie, élők ezreit kell etetnie. Nincs világítás, nincs élelem, gyakran víz sincs, és csak minden ötödik ház lakható. Az AMGOT tisztjei ugyanezzel a kihívással kerültek szembe egész Szicíliában. Szerencsére a sziget közepén és nyugati részén sokkal kisebb volt a háborús pusztítás, mint a keleti parton. Ott nem annyira a menekültek, mint a törvényes rend felborulása jelentette a fő gondot. Wellesley ezt azzal orvosolta Siracusában, hogy megengedte a carabinieriknek a fegyverviselést, és odaállította őket az élelmiszerraktárak védelmére a fosztogatók ellen. Még a város érseke is panaszkodott az általános fosztogatás miatt, mert az ő autóját is ellopták. Tenni kellett valamit a sorban állások ellen, el kellett rendelni a kijárási tilalmat, és Wellesleynek meg kellett birkóznia a sírásók sztrájkjával. Ráadásul a szicíliai politikai pártok máris egymás ellen intrikáltak az AMGOT előtt. Siracusában az antifasiszták látogatták meg Wellesleyt, Cataniában a város érseke, „nagyon kellemetlen öregember. Azt kérte, hogy azonnal engedjék el az összes internált fasisztát. Olyan udvariasan viselkedtem, amennyire bírtam, de nagyon nehéz volt megszabadulni tőle.” A legnagyobb munkában Wellesley magas lázba esett. Megállapították, hogy leishmaniázisa van. Rövid ideig pihent, aztán makacsul dolgozott tovább. Közben az unokaöccse elesett Salernónál, amikor szeptember 9-én a szövetségesek partra szálltak Olaszországban. Mivel nem maradt utódja, Wellesley örökölte a hercegi címet. Mint Wellington hetedik hercege, rövidesen elhagyta szicíliai állomáshelyét, és visszatért Angliába. Fia, a jelenlegi Wellington herceg, sorban a nyolcadik, Olaszországban maradt, és 1944-ig harcolt. Mielőtt Wellesley távozott, részt vett augusztus végén az AMGOT főtisztjeinek megbeszélésén a palermói főhadiszálláson. Optimista összefoglalót tartott a cataniai tartomány helyzetéről: „A

szövetségesek népszerűsége egészen rendkívüli” – mondta. Látta, amikor ujjongás kísérte a zászlófelvonást, és ez mély hatást tett rá. Beszámolt róla, hogy az összes fasiszta iratot elégették. Az AMGOT egy másik adminisztrátora azt közölte, hogy Szicíliában már alakulnak a politikai pártok. Irish alezredes, a sziget déli részén lévő Caltanissetta tartomány felelőse mondta, hogy a szokott szeparatista mozgalmon kívül kapcsolatba került egy másik szervezettel, „akik kereszténydemokratáknak nevezik magukat. Egyik vezetőjük, akivel személyesen találkoztam, nem tett rám sem keresztény, sem demokrata benyomást.” Nem Wellesley volt az egyetlen angol főrend, aki Szicíliában szolgált. Július 4-én megérkezett a szigetre Francis Rodd dandártábornok, Rennell bárója, az AMGOT szicíliai parancsnoka. Rennell és Wellesley jól ismerték egymást. Rennell apja, a volt római nagykövet a keresztapja volt Wellesley fiának. Rennell felettese Sir Harold Alexander volt, a földközi-tengeri hadszíntér szövetséges haderőinek helyettes főparancsnoka. Ő lett Szicília főkormányzója, de Rennell volt a megszállt területek polgári főbiztosa, akitől azt várták, hogy felügyelje a sziget mindennapi életét. Az amerikai F. J. MacSherry dandártábornokot nevezték ki Rennell helyettesévé. A 48 éves Lord Rennell impozáns alak volt, aki a következő hónapokban erős kézzel kormányozta a szigetet. Nem szerette az ostobákat, és könnyen legorombította a kollégáit. Ugyanakkor nagylelkű ember volt, és szívesen dicsérte azokat, akik keményen és jól dolgoztak. Rennell Etonban és Oxfordban tanult, az első világháborúban a tüzérségnél szolgált, később hírszerző lett Olaszországban. 1919-ben lépett diplomáciai szolgálatba, Róma és Szófia volt az állomáshelye. 1924-ben otthagyta a diplomáciát, kipróbálta a bankszakmát és a tőzsdét a Cityben. Ebben az időszakban kezdte érdekelni a felfedezés. Kétszer járt a Szaharában. Tanulmánya a nomád tuaregek életéről 1929-ben elnyerte a Királyi Földrajzi Társaság kitüntetését. A külügyi szolgálat és a kalandozás hagyomány volt a Rennell családban. Apja, James Rennell Rodd, Rennell első bárója vezető

állású diplomata volt Rómában és Brit Kelet-Afrikában, ugyanakkor régészettel foglalkozott, versei jelentek meg, bejáratos volt London bohém köreibe, barátja volt James Whistlernek. Egyik őse, James Rennell, akit az oceanográfia atyjának neveztek, számos más teljesítménye között a 18. század végén és a 19. elején feltérképezte a Golf-áramlatot. Lord Rennellnek szüksége is lesz családjától örökölt diplomáciai tehetségére, azonkívül felfedezésekben edzett személyes bátorságára, hogy elbírjon a bűnözés erőivel, amelyekkel 1943-ban szembetalálta magát Szicíliában. *** 1943 elején a szövetségesek szicíliai közigazgatásában körözték az amerikai hadügyminisztérium polgári ügyosztályától származó utasítástervezetet, amelyet véleményezésre küldtek át a brit háborús kabinetnek. A tervezet politikai cél gyanánt azt írta elő, hogy minden nagyobb szicíliai településen fel kell váltani szövetséges katonatisztekkel a prefektusokat és polgármestereket. A helyi fasiszta pártot fel kell oszlatni, a teljes fasiszta vezetőséget el kell mozdítani. Ettől természetesen politikai vákuum keletkezik, és az üresen maradt helyre beözönlik a maffia. Gazdasági szempontból a direktíva előírta a jegyrendszert, a létszükségleti cikkek árának maximálását, a feketézés és az árufelhalmozás szigorú büntetését. A feketepiac felszámolására irányuló minden törekvés szükségszerűen a maffiával fordította szembe a szövetségeseket, így legalább két fronton nagyszabású összecsapás volt várható. Amikor Lord Rennell megérkezett a szigetre, legfontosabb feladatának a feketepiac felszámolását tekintette. Ugyancsak korlátozta a civilek mozgását, mert bevezette az engedélyek rendszerét. Autót csak engedéllyel lehetett vezetni az utakon. Az AMGOT főhadiszállása Palermóban volt. Kilenc tartományi közigazgatási egység [öt amerikai és négy brit) tartozott Lord Rennell hivatalához, amelyeket a polgári ügyosztály tisztjei irányítottak. Palermóban Charles Poletti alezredes volt az illetékes hivatalnok. Poletti megfigyelte, hogy Nyugat-Szicíliában az amerikaiak nem egyformán működtetik a polgári ügyosztályt:

A 45. hadosztály főparancsnoka az első perctől felismerte annak fontosságát, hogy polgári ügyosztályt vigyen a vezérkarával, és az elfoglalt városok ne maradjanak irányítás nélkül… A 3. hadosztály tábornoka kissé más eljárást alkalmazott. Nem zavarta, ha maga mögött kellett hagynia a vezérkart, és a partról tartotta a kapcsolatot az előretolt állásokkal… Időnként a polgári ügyosztály tisztjei voltak az elsők, akik beléptek egy elfoglalt szicíliai városba. 1943. július 31-én Poletti büszkén írta, milyen közel járnak a fronthoz: A hadműveletek során a polgári ügyosztály tisztjeinek egy része kint volt a fronton. Ha a csapatok gyorsan nyomultak előre és kihagytak bizonyos helységeket, a polgári ügyosztály tisztjei előbb vonultak be a településekre, mielőtt a csapatok hivatalosan elfoglalták őket. Ilyen módon szoros közelségbe kerültek a helyi maffiával. A polgári ügyosztály egyik angol tisztjének nehéz feladat jutott: neki kellett érvényesítenie a szövetségesek fennhatóságát a hírhedt maffiafészekben, Corleonéban és környékén. Először is a feketepiacot akarta letörni azzal, hogy közvetlenül a parasztokkal hozatta a helységbe a gabonát, kikapcsolva a helyi maffia közvetítőit, akik felhalmozták volna a gabonát, hogy drágábban adhassák el. A szállításhoz kaptam egy dzsipet és egy amerikai katonát mint szárnysegédet és tolmácsot [írta]. Összehívtam a termelőket, elmagyaráztam a helyzetet, felszólítva őket az együttműködésre. Sokan azt felelték, hogy jó, míg mások elengedték a fülük mellett a szavaimat… Ha felszólítottuk őket, hogy nyissák ki a tanyán a zárt ajtókat, általában azt válaszolták: „Sehol sem találom a kulcsot.” Mi azt feleltük, hogy három percet kap, és ha akkor sem nyitja ki, betörjük a dzsipen hozott fejszével. Az esetek többségében nagy mennyiségű elrejtett gabonája bukkantunk.

A brit tiszt kiábrándítónak találta a helyi carabinierik teljesítményét. Nagyrészt a maga erejére kellett hagyatkoznia, miközben amerikai segítője a feketepiaccal küzdött, és elrejtett fegyverek után kutatott. Minden szombaton rögtönítélő bíróságot tartott Corleonéban. A feketézést börtönnel büntették. Az angol nem volt elégedett körzete polgármestereinek teljesítményével. Néhányat le kellett váltani. Ám a térségben nem ő volt a szövetséges hatalom egyetlen képviselője. Így írta le az amerikai hírszerzés egyik akcióját: A palermói CIC (7. hadsereg) valamilyen balestratei agitátorok ténykedése miatt tudtomon kívül lecsapott erre a tengerparti falura, némi felületes kihallgatás után a helyi börtönbe zárta a polgármestert és titkárát, és új tisztviselőket nevezett ki. Az új polgármester négy nap után lemondott. A carabinierik parancsnoka, aki beszámolt erről a sommás akcióról, azt is közölte, hogy az amerikai hadsereg katonái odajöttek, és kiengedték a korábbi polgármestert és a titkárát. Tájékoztattam Poletti ezredest, hogy mi történt az én felhatalmazásom nélkül, és magyarázatot kértem. Az eset magasabb szintre került, kiderült, hogy a CIC túllépte a hatáskörét, amiért megkapta a kellő megrovást. Poletti tisztában volt a szövetségesek nézeteltéréseivel, amit meg is említett július 31-i jelentésében: Fennáll annak a komoly veszélye, hogy sok önhatalmú akcióra kerül sor az AMGOT tisztjei körében. Ebből félreértés lesz, a felelősség szétforgá- csolódik. Véleményem szerint a tartományi közigazgatást meg kell erősíteni. A korábban Rómában betöltött funkciókat az érintett tartományokba kell kihelyezni. Ez a javaslat zene volt a maffia által támogatott szicíliai szeparatisták fülének. *** Lord Rennell a French ezredeshez intézett, 1943. augusztus 3- án kelt bizalmas levélben tette meg első részletes jelentését a szicíliai szövetséges kormányról:

Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy itt bármi is összeomlott, bár tisztában vagyok vele, mennyire közel jártunk az összeomláshoz… Az egyetlen, ami nem omlott össze, vagy eddig nem mutat erre utaló jeleket, az az angol-amerikai kapcsolat. Az AMGOT amerikai tagjai nagyon jó teljesítményt nyújtottak. Ez ugyanúgy vonatkozik a fiatalabbakra, mint az idősebbekre. Vállalkozó szelleműek, leleményesek és hihetetlenül lelkesek. Általában felülmúlták a várakozásokat. A fiatal brit tisztek általában megfelelnek az elvárásoknak. Az idősebbek kiábrándítóak, és kezdenek letörni. Van egy tartományi felelősöm, akinek máris sikerült első osztályú zűrzavart csinálnia, amivel az egész szigeten kompromittálta a gabonaárakat. Ez az élet nem öregembernek való. A brit alsóházban a munkáspárti tisztviselők nyíltan bírálták a közigazgatást, amelyet a szövetségesek hoztak létre Szicíliában. Kétségbe vonták, hogy az AMGOT-nak a carabinieriket kellene alkalmaznia a rendőrség szerepére, mert azt hitték, hogy azok a fasiszta rendszer ügynökei. Lord Rennell határozottan tagadta ezt. Ő a carabinieriket tekintette legfőbb fegyverének a maffia elleni harcban: Egy olyan országban, mint Szicília, ahol a maffia távolról sem halt ki, a helyi viszonyok olyan alapos ismerete szükséges, amellyel csak a carabinierik rendelkeznek, hogy meg tudjuk fékezni a maffiát; ugyanis a maffia általános feléledése figyelhető meg annak következtében, hogy a megszállást követő első napokban a carabinieriket lefegyverezték, mire a garázda elemek, amelyekről Szicíliai hírhedett, rögtön elhitték, hogy a helyi rendőrséget feloszlatták. Ennek ellenkezője megakadályozta azt, ami komoly veszélyt jelentett és jelent a jó közigazgatásra. Én és tisztjeim, köztük a londoni rendőrség, valamint a 7. és 8. hadseregek tisztjei, általában elégedettek vagyunk a carabinierik viselkedésével. Ám Lord Rennell beismerte, hogy kezdetben hibákat követtek el, amikor új polgármesterekkel váltották fel a közösségek régi, fastszta vezetőit:

A „podesta” szót eltörölték, és bevezették helyette a régibb „sindaco” címet… Sajnos az AMG tisztjeit épp az a buzgóság csalta csapdába, amellyel elcsapni akarták a fasiszta podestákat: a legtolakodóbb és legerőszakosabb személyeket nevezték ki helyettük polgármesternek, akik bizonyos esetekben gyaníthatólag a maffia vezetői voltak. Szicília egyes részem úgyszólván kétségtelen, hogy egyhangúlag a helyi maffia vezetőjét választják meg sindacónak. Sokáig fog tartani, amíg a Szövetséges Katonai Kormányzat kigyomlálja a jó közül a rosszat. Meg vagyok győződve róla, hogy még ha keresztülvihetők lennének is a helyhatósági választások, csakis káosz lehetne belőle. A londoni külügyminisztériumhoz intézett, 1943. augusztusában kelt titkos jelentésében Lord Rennell felhívja a figyelmet a sziget ingatag politikai helyzetére. Szicíliai tartózkodásának kezdetétől tisztában volt vele, hogy bizonyos elemek a sziget elszakítására törekszenek: Pár nappal Palermo elfoglalása után megalakult a Szicíliai Függetlenségi Bizottság. Kinyomtattak röplap formájában egy kiáltványt, plakátokat ragasztottak az utcákon. Ezt a tevékenységet leállítottuk, és az érintett személyeket figyelmeztettük, hogy a politikai tevékenység minden formája tilos… A mozgalom tagjai között találhatók, mint ez várható volt, a Tasca család tagjai, akiknek nevét mindig a szicíliai elszakadással kötötték össze, és ugyancsak mindig fasisztaellenesek voltak. A szicíliai születésű Finocchiaro Aprile, aki a fasiszták előtt volt helyettes államtitkár, ugyancsak a mozgalom élvonalában található. A fasiszták előtti olasz kormányokban a hadügyminisztérium és a pénzügyminisztérium tagja volt. Szószátyár és nem valami tehetséges ember… Személyesen figyelmeztettem Alessandro Tascát és Finocchiaro Aprilét, de nem hízelgek magamnak azzal, hogy megszívlelték volna a szavaimat. A vezetők szempontjából ez most egyértelműen az a helyzet, amikor egy percet sem szabad elvesztegetni, ha el akarnak érni valamit.

Manley brit alkonzul is feljegyezte, hogy a szeparatisták begyorsítottak. Lucio Tasca maffiakapcsolatokkal rendelkező, közismert szeparatista volt. Cesaro hercegnével karöltve hamar felvette a kapcsolatot a palermói szövetséges hatóságokkal, köztük Polettivel. Tasca a palermói polgármesterséget szemelte ki magának, szeparatista barátai más közhivatalokra számíthattak. Lord Rennell nem áltatta magát azzal, hogy ebből a mozgalomból kimarad a maffia. Súlyos problémának látta ezt a társaságot – nem volt hajlandó megadni magát a díszvacsorás offenzívának – és bizonyosan nem óhajtott együtt dolgozni velük: A másik elem, amelynek komoly jelentősége lehet, a maffia. Sokaknak, akiket hosszú évekre ítéltek Mori idején, most járt le a börtönbüntetése, és valószínű, hogy számos fogoly ismét szabadon van. Azok, akiket nem helyeztek szabadlábra, vélhetőleg továbbra is börtönbüntetésüket töltik, vagy száműzetésben vannak a szigeteken. Feltételezhetőleg és a valóságban is a fasiszták ellenségei; de nem olyan emberek, akikre aggály nélkül kiterjeszthető a kegyelem azzal az indoklással, hogy a fasizmustól kellett szenvedniük. A maffia elsősorban zsarolásra és rablásra szakosodott bűnszövetkezet, de korábban jelentős politikai szerepe is volt a választásokon. Nem lepődnék meg, ha kapcsolatban állna a szicíliai függetlenségi mozgalommal. Lord Rennell hangneméből egyértelműen kiviláglik, hogy szerinte a szövetségesek semmivel sem tartoznak a maffiának az invázió idején nyújtott bárminemű segítségért, amelyről tudnia kellett, hiszen ő volt a polgári ügyek legfőbb felelőse. Ezt érdemes hangsúlyozni. Elsősorban a törvényes rendet fenyegető erőt látott a maffiában, nem pedig segítséget a törvény és a rend fenntartásában. Vannak rá bizonyítékok, hogy a maffia tevékenysége erősödik. Egy földbirtokost meggyilkoltak, és ez is a maffiára utal. A háború utóhatása, a központi és tartományi kormányzat összeomlása jó táptalajt nyújt a vírusnak.

Az egyetlen erő, amely kellő támogatás mellett felveheti a harcot a maffiával, a carabinieriké. Ők a polgári közigazgatás tisztjeivel és a katonai járőrökkel együtt képesek lehetnek féken tartani a feléledő maffiát. Szándékosan használom a „lehetnek” szót, mert az „omerta”, a szicíliai becsületkódex, amely kizárja, hogy a sértettek akár gyilkosság esetén is a kormányhoz forduljanak, nagyon megnehezíti a terhelő bizonyítékok szerzését, de még azt is, hogy valaki hajlandó legyen vádat emelni. Egy 1943 októberében kelt jelentésben Lord Rennell ismételten kifejtette, hogy szerinte a szövetségesek túlzott buzgalommal irtották ki a fasizmus minden nyomát, és nem törődtek vele, ki veszi majd át a szicíliai városok igazgatását. Attól is félek, hogy tisztjeim, akik mámoros lelkesedéssel távolították el a mezővárosokban a fasiszta podestákat és elöljárósági tisztviselőket, néha tudatlanságból „maffiafőnököket” neveztek ki helyettük, vagy hagyták, hogy ezek a maffiafőnökök javasoljanak kellőképpen kezes személyeket. Az én legnagyobb problémám a szicíliai „omerta” becsületkódexe. Nem kaphatok kellő felvilágosítást még a helyi carabinieriktől sem, akik az eldugott vidéki őrsökön joggal érezhetik úgy, hogy okosabb befogni a szájukat és vigyázni a bőrükre, ha a katonai kormányzat helyi képviselője úgy dönt, hogy egy maffiózót nevez ki, nehogy az AMGOT fasiszta szimpátiákkal vádolhassa őket. A helyi maffiózók, akik természetesen nem szeretik a rezsimet, amely üldözte a maffiát, gyorsan megvádolják saját ellenségeiket az ilyesmivel. A Lord Rennell által felsorakoztatott bizonyítékokból láthatjuk, hogy a szövetségesek a legkevésbé sem esküdtek össze a maffia visszajuttatására a hatalomba. Félreértések és hatásköri túllépések miatt tűrték el, hogy visszatolakodjon. Ám ennek kijavítására is születtek lépések. Palermo tartományban, írta Lord Rennell, „az első hetekben kinevezett nemkívánatos személyeket eltávolították a közhivatalokból, mert gyaníthatólag több

maffiózót és kétes egyént neveztek ki sindacóvá. Néhányukat a jövőben kell eltávolítani.” Lord Rennell azt is látta, hogy a maffia megerősödése nyomán elharapóztak a gyilkosságok: Az a helyzet, hogy a feketézést nem számítva a közönséges bűncselekmények megmaradnak viszonylag tűrhető szinten, sőt Trapani tartomány kivételével a legtöbb helyütt csökkenő tendenciát mutatnak, viszont minden tartományban ugrásszerűen megnőttek az állítólag a maffiózók számlájára írható gyilkosságok. Többségüket tipikus maffiamódszerekkel követték el, vagy a maffiára utaló előzményeik vannak. Ezekben az esetekben ritkán történik letartóztatás, és nem lehet bizonyítékot szerezni. Agrigento tartományban hat gyilkosság történt, négy esetben került sor letartóztatásra, de csak egy esetben sikerült terhelő bizonyítékot szerezni. Ennek az esetnek az összes tanúját elzártuk, hogy biztonságban legyenek. A gyors elintézés érdekében az ügyet áttették a szövetségesek bíróságához, amelynek olasz ülnökei nem szicíliaiak. Egy sikeres ítélet jelentős hatással lehet az ebben a tartományban nagyon elharapózott maffiára. A fasiszta razziák következtében sok maffiózó még mindig börtönben ült vagy internálásban volt a Szicília partjai melletti büntetőszigeteken. Lord Rennell tisztában volt ezzel, és vigyázott, hogy ne kövessen el több tévedést. Megvizsgálták minden fogoly esetét, és elengedték azokat, akik kisebb bűncselekmények miatt vártak ítéletre. Ám azzal felhagytak, hogy tömegével bocsássák szabadon a komolyabb vádak miatt lefogott maffiózókat. „Jelen körülmények között nem éri meg vállalni a kockázatot, hogy vizsgálat nélkül elengedjük a maffiózókat” – írta bölcsen Lord Rennell. Ugyanilyen gyanakvó volt a maffiával szemben D. S. Duff, aki a brit kormánynak írt összefoglalót Szicília megszállásáról Hivatalos beszámoló az olaszországi polgári közigazgatásról címmel. Duff abban látta a gyenge láncszemet, hogy az amerikaiaknak kapcsolatuk van a maffiával:

Az első napokban számos maffiózónak sikerült beépülni a közigazgatásba, mert korábban (gyakran nem saját jószántukból) az óceán másik partján laktak, és értik az amerikai gengszterek tolvajnyelvét. Bevették őket a [szövetséges] közigazgatásba, mert egyes, olaszul nem értő amerikai tisztek megtudták ezektől az angolul elég elemi szinten beszélő emberektől, hogy fasisztaellenes nézeteik miatt gyakran száműzték őket Olaszországba is. Közvetlenül a partraszállás után szünetelt a maffia tevékenysége, de nagyon hamar felütötte rút fejét… A helyiek jelentéseiből ítélve a maffia tevékenysége újrakezdődött a fasiszták távozása után. Már a kezdet kezdetén határozott álláspontra kellett helyezkedni. A tartományokban a maffiózók egy részét szabadon engedték, de mások még börtönben ülnek. Felmerült, hogy minél több maffiózót kell deportálni. Legalábbis a briteknél egyértelműen láthatjuk, hogy a maffia a szövetségesektől nem számíthatott barátságra. *** A londoni Times egyik tudósítója, aki Szicíliában tartózkodott 1943 szeptemberében, így írja le a hangulatot a frissen felszabadult utcákon: Palermo, Szicília fővárosa máris olyan látszatot kelt, mintha visszatért volna a normális élet, de ez nagyrészt illúzió. A boltok például látványos kirakatot rendeznek be olcsó és ízléstelen árukból. A fő utcák tele vannak emberekkel, de valójában a lakosságnak csak a fele tért vissza. Bizonyos éttermekben egész jó ételt lehet kapni, de az általános élelmezési helyzet nem jó, élelmiszerhiány van, ami egyre rosszabb lesz, minél több ember tér vissza. A Times tudósítója megfigyelte, hogy a szicíliaiak általában nem bíznak a kormányban, jöjjön az a kormány akárhonnan. „A sziget belsejében általában sokkal jobban viszolyognak mindenféle kormányzástól, mint az anyaországban, mert a maffia szelleme még nem halt ki.”

Mivel az ennivaló és az alapvető cikkek hiányoztak, Palermóban és másutt ugrásszerűen terjeszkedett a feketepiac a maffia pártfogásával. Kemény lépésekre volt szükség, és ezeket a lépéseket az AMGOT-nak kellett megtennie. 1943. szeptember 10-én a New York Times szenzációs sztorit közölt a szövetségesek és a maffia összecsapásáról Palermo közelében: A maffia, a zsarolásra szakosodott szicíliai bűnszövetkezet, amelyet a fasizmus évekig próbált kiirtani, aztán kooptált bűnöző segédcsapatai közé, a legfelső szintjén kapott ütést. Két hírhedt főkolomposát, Domenico Tomasellit és Giuseppe Pirainót, valamint tizenhét körzeti főnökét kapcsolták le egy közös brit-amerikai akcióban, amelybe a Scotland Yard is beszállt. Miután ezek a gengszterek rács mögé kerültek, a szövetséges hatóságok újabb nyomokhoz jutottak, és fel is akarták göngyölíteni a tartományok más vezető maffiózóihoz vezető szálakat: A már lakat alá tett maffiózók és azok, akik most csatlakoznak hozzájuk, uralták a feketepiacot, amely még mindig fojtogatja a szicíliai életet. Ebből következik, hogy a maffia megtörésével meg fog törni a feketepiac. Az újság azt írja, hogy a szövetségeseket más maffiózók segítették, akik fasisztaellenesek voltak, és véget akartak vetni a fasiszták támogatásával folyó harácsolásnak. Persze az igazság az lehetett, hogy valamelyik maffia át akarta venni a térségben a feketepiacot, és besúgta azt a maffiát, amelyik összejátszott a fasisztákkal. Klasszikus stratégia volt egy kívülállót alkalmazni a piszkos munka elvégzésére. A maffia se Szicíliában, se Amerikában nem vonakodott a hatóságok felhasználásával kiütni egy vetélytársát. A katonai fellépés a maffia ellen akkor kezdődött, amikor az amerikai 3. hadosztály Messina felé tartott, és Castel d’Acciát választotta utóvédje főhadiszállásául. Castel d’Accia Trabiától valamivel beljebb fekszik a szárazföldön, kb. 35 kilométernyire Palermótól. Az újság a kaliforniai Stocktonból való Louis Bassi „technikust” dicséri, amiért rájött, hogy a parányi falucska

igazából a maffia erődje. Maga nyomozta ki, majd amikor elég bizonyítéka volt a gengszterek ellen, átadta őket az ezredesének. A New York Herald Tribune, amely ugyancsak lehozta az Associated Press sztoriját, még meg is toldotta egy dimenzióval: „Ugyancsak jelen volt a kritikus pillanatban egy őrnagy, aki segítségére volt Mike Fiaschettinek New Yorkban annak idején, mikor rajta kellett ütni a piaci maffiákon…” Michael Fiaschetti – közismert nevén „Gyepálós” Mike – tapasztalt maffiaellenes nyomozója volt a New York-i rendőrségnek. Felügyelőhelyettes korában, 1935-ben ő verte szét az articsókamaffiát. Az AMGOT láthatólag elég komolyan vette a szicíliai feketepiac problémáját ahhoz, hogy a rendőrség különleges egységeitől kérjen segítséget. Erről így ír a sajtó: Talán meglepnek minket a Szicíliából érkező tudósítások a maffia vezéreinek és alvezéreinek letartóztatásáról. Azt hittük, hogy a hatalmas bűnszövetkezetet kivonta a forgalomból a tavaly elhunyt Cesare Mori szicíliai prefektus… Most azt halljuk, hogy a maffia irányítja a feketepiacot. A fasiszták nem irtották ki, hanem annektálták. Pontosan nem tudjuk, milyen alapon, de feltételezhetőleg a terület és a profit megoszlása szerint. Kissé hajlamosak is vagyunk sajnálni a maffiát, amiért rossz társaságba keveredett. Sajnos, ezek az újságcikkek reménytelenül optimisták voltak. A szövetségesek nem törték meg a maffia hatalmát a szicíliai feketepiacokon. Felváltották a maffiózók egyik csoportját a másikkal, amelyik jobban parírozott. Castel d’Accia maffiafészek lerohanásánál a New York Times és a Herald Tribune egyaránt említi a Scotland Yard szerepét. A londoni Times tudósítója azt is megörökítette, hogy londoni bobbykat látott Palermo utcáin. „Minden osztályt azonos számban láttak el amerikai és angol rendőrökkel – írta. – A brit rendőrök majdnem kizárólag a fővárosi állományból valók.” Az AMGOT a bűnözés elleni harcra 65 londoni rendőrt toborzott, hogy az utcákon járőrözzenek. Az AMGOT rendcsinálási terve a

hivatalukba visszahelyezett carabinieriket tekintette a sziget fő rendőri erejének. A katonai rendőrség bevetése ellentétes lett volna az AMGOT legfőbb célkitűzésével, vagyis hogy a rendet anélkül kell fenntartani, hogy a hadseregtől vonnak el erőket. A 65 londoni bobby azokkal a különleges kiképzést kapott szövetséges tisztekkel működött együtt, akik az olasz rendőrséget felügyelték. „A londoni rendőrség csoportja döbbenetes sokoldalúságról tett tanúságot a közrend fenntartásában, az utánpótlásban és minden adminisztratív feladatban, amellyel megbízták őket – mondta C. R. S. Harris, aki Szicíliában az AMGOT-nál szolgált, és később könyvet írt a témáról. – Nem lenne túlzás azt mondani, hogy mindenkinél fontosabb szerepet játszottak az AMGOT sikereiben.” Lord Rennellre is mély hatást gyakoroltak a londoni rendőrök: Különösen elégedett vagyok a 8. körzettel, a rendőrtisztjeim munkájával, akiket többségükben Londonból hoztak. A nyelvi nehézségek dacára, és bár nem voltak külföldi tapasztalataik, rugalmasnak, hatékonynak mutatkoztak, jól kijöttek a carabinierikkel és az amerikai tisztekkel. Egy későbbi brosúra, A londoni rendőrség a háborúban, így ír: „Elvégzendő munkáik zöme kívül esett megszokott tevékenységi körükön… Ám úgy látszik, a brit bobby valódi ezermester, és általános vélemény szerint rendkívül hatékonyan teljesítették feladataikat.” A Szicíliába küldött rendőrök többsége idősebb ember volt, akik már az első világháborúban is teljesítettek katonai szolgálatot. Közéjük tartozott Bertram Hefford. A Scotland Yard 47 éves felügyelője volt, amikor felesége nagy bosszúságára jelentkezett a munkára, és Palermóba utazott egy közeli munkatársával. A londoni rendőrség tagjai a rendfokozatuknak megfelelő rangot kaptak az AMGOT-nál, sőt Heffordot még alezredessé is előléptették. Szicília után Genovába ment, ahonnan főfelügyelőként tért haza, majd 1956ban visszavonult. Heffordék családja büszke tulajdonosa két darab,

egyenként félméteres szobornak, amelyeket a hálás carabinierik ajándékoztak neki. A szobrokon ez a felírás olvasható: Az olasz carabinierik VI. brigádja mélységes hálával tartozik Bertram J. Hefford őrnagynak, amiért fájdalmas és nehéz pillanatokban is tudta, hogyan kell segíteni, és újból magabiztossággal és erővel töltötte el őket. Szicília, 1943. július – 1944. február. Több fiatal londoni rendőrt egyenesen a hadseregbe soroztak be. William Capp tizedes 24 éves rendőr volt Islingtonban, amikor választás elé állították, hogy vagy lövész lesz a légierőnél, vagy kommandós a hadseregnél. A skóciai kommandóskiképzés után Capp 1943 augusztusában érkezett Szicíliába a 2-es kommandóval, amely a német vonalak mögött hajtott végre rajtaütéseket. „Scalettában [a Messina felé vezető úton] fel kellett tartóztatnunk egy német vonatot – emlékezett Capp. – Pár havert eltaláltak a mesterlövészek.” Szicíliából Salernóba ment, és részt vett abban a partraszállásban, ahol az akkori Wellington herceg elesett. „A parti sétányon felállított tankokból lőttek minket. Bementünk 350 emberrel, és mire elfoglaltunk egy parti dombot, hetvenhárman maradtunk.” ÉszakOlaszországban Capp elfogott egy Tigris tankot – „egy lövedék átütötte a csövet, a személyzet elfutott. Máig megvan a horogkeresztes zászló arról a tankról”. Még több rajtaütés után, amelyet a dalmát parton hajtottak végre a német vonalak mögött, Capp visszatért Nagy-Britanniába 1946-ban, és harminc évet húzott le rendőrként. Ezekben a szicíliai rajtaütésekben a német vonalak mögött dolgozott-e valaha is együtt a maffiával? „Nem, még csak nem is hallottam róluk!” – mondta határozottan Capp. Mivel a szicíliai carabinierik katonai egyenruhát viseltek, a szövetségesek először olasz katonáknak nézték őket. Néhányat elfogtak, és mint hadifoglyot áthajózták Észak-Afrikába. Az AMGOT közbelépésére elengedték, átöltöztették őket civilbe, de rendőri karszalagot kellett viselniük. Majd azzal kezdték helyreállítani a harci szellemüket, hogy megszervezték a szövetséges katonai erőkkel közös

őrjáratokat, ami emelte tekintélyüket a szicíliai nép előtt. Poletti ezredes így írta le a folyamatot július 31-ei jelentésében: A megszállás kezdetén lassan haladt a carabinierik és a helyi rendőrök újrafelfegyverzése. Aztán kiadták a parancsot, hogy haladéktalanul fegyverezzék fel őket, mert az emberek kevésbé tisztelnek egy olyan rendőrt, akinek nincsen fegyvere. Az volt a gyakorlat, hogy egy tábori csendőr kísért két carabinierit, hogy katonáink megszokják őket. „A carabinierik harci szellemének helyreállítása a londoni rendőrök érdeme volt –, jelentette ki C. S. R. Harris –, akiknek nemcsak a szakmai tiszteletet, de, ami ennél is fontosabb, a személyes lojalitást is sikerült felébreszteniük olasz kollegáikban.” Ugyanez nem mondható el az Agenti di Sicurezza Pubblica ügynökeiről, akik a bűnügyi nyomozók voltak az olasz rendőrségen belül. Közel álltak a fasiszta rezsimhez, ezért a szicíliai lakosság mérsékelten tisztelte őket. Tisztjeik nagy részét a szövetségesek deportálták. A törvény tisztelete jelentősen csökkent. [állapította meg Harris]. Ez először a számokban mutatkozott meg, az erőszakos bűncselekmények és rablások számának megugrásában és a feketepiac hatalmas megnövekedésében, később pedig, ami még ennél is sokkal fontosabb, a maffia feléledésében… A fasizmus vasmarkának eltűnésével könnyebben kaptak az emberek a késhez és a pisztolyhoz, és ezt az AMGOT képtelen volt megakadályozni. Lord Rennellnek időnként személyesen kellett fellépnie, hogy megtörje vidéken az omerta törvényét. Genuardo bárót, egy agrigentói gazdag földbirtokost öt lövéssel és tizenhét késdöféssel ölték meg. A gyilkossággal a helyi maffiát gyanúsították, a carabinierik letartóztattak két gyanúsítottat. Hogy a helyi bíróságot ne félemlíthessék meg, Lord Rennell áttetette az ügyet egy szövetséges katonai bírósághoz. A gyilkosokat halálra ítélték, és rögtön agyon is lőtték. Ez egyértelmű és csattanós üzenet volt a többieknek. Az angol lord az első csapást mérte a maffiára.

Tizenharmadik fejezet A maf ia akaratlan akciói A polgári közigazgatás tisztjeinek korai jelentései bizonyítják, hogy a maffia ismét színre lépett Szicíliában. Az AMGOT palermói főhadiszállásán 1943. szeptember 8-án egy Smith nevű őrnagy rövid beszédet tartott a maffiáról. „A helyiektől kapott információk szerint a maffia tevékenysége újrakezdődött a fasiszták távozásával. A tartományokban számos maffiózót szabadon engedtek, míg mások még börtönben vannak.” Felvetődött, hogy ezek közül minél többet deportáljanak. A második gyűlésen, amelyet egy hónappal később hívtak össze, azt javasolták, hogy az egész szigetre kiterjedő jelenségként kezeljék a maffiát. Minden velük kapcsolatos adatot a Szövetséges Katonai Kormányzat főhadiszállására kell továbbítani, hogy összehangolt választ adhassanak rá. Teljesebb képet ad a maffia szicíliai tevékenységéről egy jelentés, amelyet az amerikai katonai hírszerzés tisztje, W. E. Scotten százados készített 1943. október végén. Scotten három évig volt amerikai alkonzul Palermóban, és a Szövetséges Katonai Kormányzat Közbiztonsági Ügyosztálya vezetőjének felkérésére készített jelentést arról, mennyiben veszélyezteti a maffia az AMGOT feladatainak végrehajtását. Az ügyosztály vezetője bizonyítékot akart, amelyet fel lehet terjeszteni egy felsőbb hatóság elé, hogy teljes támogatást kaphassanak a maffiával szemben. Scotten memorandumának másolatát átnyújtották MacSherry tábornoknak, Lord Rennell amerikai helyettesének és Harold Macmillannek, aki a brit rezidens miniszter volt az algíri szövetséges főhadiszálláson. Hatoldalas memorandumában Scotten részletesen taglalja a szicíliai maffia történetét, megindokolva, miért tartja hatalmában a szigetet:

Bármi volt is a szükségszerűsége vagy igazolása bármely időszakban, mostanra bűnszövetkezetté fajult, amelynek célja a büntetlen zsarolás és lopás. Ehhez felhasznál minden módszert és eszközt a fenyegetéstől és a terrorizálástól a gyilkosságig, a gyújtogatásig, az emberrablásig és a megcsonkításig. Önvédelemből a maffia szövetséget földbirtokosokkal, és így belefolyt a politikába:

kötött

a

nagy

A maffiának a fasizmus eljövetele előtt sikerült elérnie, hogy ő legyen a hatalmi mérleg nyelve Szicíliában. Képes volt irányítani a választásokat, ezért politikusok és pártok udvaroltak neki. Cesare Mori nem tudta kigyomlálni a maffiát. Támadása főleg a szervezet alsóbb szintjei ellen irányult, a hírhedtebb zsiványokat és bandáikat akarta megsemmisíteni. Az ilyesmikből garantáltan szalagcím lett. Ám a maffia felsőbb szintjét nem érte különösebb támadás. Sok komoly szicíliai véleménye szerint a vasprefektusra ráparancsoltak Rómából, hogy fogja vissza a lendületét, amikor azt látták, hogy egy teljes nagytakarítás túlságosan sok magas állású értelmiségit, üzletembert, sőt befolyásos párttagokat is érintene… Azt is el kell mondani a maffiáról, hogy a fasizmus idején csak illegalitásba vonult, de sose szűnt meg… Továbbá tudom, hogy számtalan kisebb-nagyobb bűncselekmény történt, amelyeket a fasiszta rezsim vagy eltűrt, vagy nem volt képes megakadályozni. Úgy tűnik, a rezsim beérte a szervezet felháborítóbb megnyilvánulásainak eltüntetésével, ennélfogva nem volt hajlandó hivatalosan beismerni, hogy a maffia tovább létezik a szigeten. Éles szemű, árnyalt elemzés volt ez a maffia és a fasizmus viszonyáról. Kutatásai során Scotten tárgyalt elhárítókkal, az AMGOT politikai hírszerző irodáival, helyi szicíliaiakkal. Úgy látta, hogy a maffia kezd kilépni az illegalitásból:

Folyamatosan érkeznek a jelentések, főleg az elhárítás ügynökeitől, hogy sok területen egyre merészebb lesz a maffia. Már a mi bíróságaink is kénytelenek voltak kirívó törvénysértésekkel foglalkozni Agrigento tartományban. Még mindig volt egy lehetőség a gengszterek kiiktatására. Scotten gyors és hajthatatlan intézkedéseket javasolt, mielőtt a maffiózók visszanyernék régi erejüket. Attól félt, hogy felszerelik magukat modern fegyverekkel, amelyeket az elhagyott csataterekről szednek össze. Ezek között voltak gépfegyverek, aknavetők, szárazföldi aknák, rádiók, még könnyűtüzérségi ütegek is, minden darab gondosan elrejtve barlangokba, titkos raktárakba. Scotten azt az aggasztó véleményét hangoztatta, hogy a magas rangú szövetséges tisztek közül sokan máris a maffia hatása alá kerültek. A helyiek szerint sokan vannak szicíliai származású tisztjeink és tolmácsaink között, akiket családi kapcsolataik elkerülhetetlenül közelítettek a maffia köreihez. [A szicíliaiak] hangoztatják, hogy magasabb rangú tisztjeinket levette a lábáról a maffiakapcsolatokat ápoló földbirtokos nemesség hízelgése… Azt állítják, hogy tisztjeinket olyan mértékben félrevezetik és becsapják a korrupt vagy befolyásolható tolmácsok és tanácsadók, hogy az a veszély fenyegeti őket, hogy öntudatlanul eszközei lesznek a maffiának. Ennek következtében a szicíliaiak már nem bíztak benne, hogy a szövetségesek megbirkózhatnak a maffiával. Ez felbátorította a maffiát, hogy még vakmerőbb bűnökre vetemedjék, például élelmiszert és egyebeket lopjon a szövetséges raktárakból. Ördögi kör volt ez, a bűnöket a katonák orra előtt követték el. Scotten úgy látta, sok szicíliainak rosszabb dolga van a szövetségesek alatt, mint a fasiszták idején. A fasizmus idején volt élelmiszerhiány, jegyrendszer és feketepiac, de a jegyre mindig lehetett ennivalót kapni, és a feketepiacot legalább részben féken tartották, de ma többnyire semmi sem kapható a jegyre, a feketepiac pedig teljesen elvadult… a fasizmus idején, ha nem is

számolták fel, de legalább keményen féken tartották a maffiát, most viszont ijesztő ütemben terjeszkedik, és még kiváltságokat is élvez a Szövetséges Katonai Kormányzatnál. Scotten azzal fejezte be, hogy a maffia jelenti a szövetségesek legégetőbb problémáját, egy olyan helyzetet, amelyet csak az érthet meg, aki élt a szigeten. De miként kezelhetnék a szövetségesek a maffiát? Scotten hite szerint erre három válasz lehetséges: közvetlen és kemény akciók a maffia megzabolázására; fegyverszünet a maffiavezérekkel; vagy fel kell hagyni minden próbálkozással a gengszterek megfékezésére, és védett enklávékat kell létrehozni a szövetséges támaszpontok körül. Azért bátorításul hozzátette: Az első megoldás az egyetlen, ami összhangban lenne a katonai kormányzat kifejezett céljaival. Ez igényelné a legóvatosabb, legbizalmasabb előkészítést, a carabinierik megerősítését szövetséges katonasággal, 500-600 vezető maffiózó összehangolt egyidejű letartóztatását, tekintet nélkül a személyekre és a politikai kapcsolatokra, és deportálásukat a háború hátralévő idejére. Cesare Mori büszke lett volna az amerikai katonai hírszerzés tisztjére. A harmadik megoldás lényege a kisebb ellenállás. Ez a gyengék útja, és így is fogja értelmezni az ellenség, vagyis Olaszország többi része, más, ellenséges megszállás alatt álló országok, amelyek figyelik a Szövetséges Katonai Kormányzat kísérletét, továbbá az otthoni lakosság. Ez azt jelentheti, hogy hosszú időre átengedjük a szigetet a bűnözők uralmának, másrészt ez bizonyos sikerre is számot tarthat. Scotten egyértelmű kiállása az első mód mellett csatakiáltás volt a szövetségeseknek, hogy cselekedjék a helyes dolgot, és indítsanak keresztes hadjáratot a szicíliai maffia ellen. De ez sose történt meg. A csapatokra a németek és nem a maffia elleni harcban volt szükség. A szövetségesek sose fordították volna erőforrásaikat a bűnözés elleni nagyszabású hadjáratra. Nem ez volt a dolguk, hanem az, hogy

megnyerjék a háborút. Lehet, hogy Scottennek csalódást okozott a hivatalos érdektelenség, amellyel javaslatát fogadták, de azért ebből is látszik, hogy a szövetséges hírszerzés viszolygott a maffiától, és semmi esetre sem akart egyezkedni vele. Scotten javaslata Lord Rennell nézeteit tükrözte. *** Egy amerikai hírszerzői jelentés 1943. december 3-án felhívta a figyelmet a sziget elmérgesedő politikai problémáira: Szicília politikai helyzete fenyegető. A közelmúltban tüntetések és zavargások voltak több nagyvárosban. A zavargók nem a szövetségesek, hanem a szélsőséges pártok, a kommunisták vagy a fasiszták iránti rokonszenvüket hangoztatták. Palermóban, Monrealéban, Trebiában, Agrigentóban, Licatában, Termini Imeresében, Canicattiban és Raffadaliban az élelmiszerhiány robbanthatta ki a tüntetéseket, de a népharag könnyen felhasználható politikai célra. Szicília Szövetséges Katonai Kormányzatának másik problémája a törvényes rend összeomlása volt. A jelentés ennek egyik okát abban látja, hogy nem tisztelik azt a kormányt, amelynek látszólagos támogatásával maffiózók foglalják el a hatalmi pozíciókat. Ezek szerint a helyi lakosság nem népi kezdeményezésnek, hanem aggasztó fejleménynek tekintette, hogy a maffia betolakodik a hatalomba. A támogatás hiányának ellensúlyozására a maffia kijátszotta a szicíliai függetlenség kártyáját. „A szeparatisták nemrég hívtak össze nagygyűlést Palermóba – folytatja az amerikai elemző –, de a jelentések szerint nem sikerült valami nagyra, mert a szeparatisták egyelőre nem szerezték meg a lakosság széles rétegeinek támogatását.” A többi politikai csoportosulás másképp látta a helyzetet. A baloldali Munkásfront és a centrista kereszténydemokraták az erőszak és a törvénytelenség elharapózását panaszolták. A Munkásfront sürgette a szövetségeseket, hogy „távolítsa el a

fasisztákat, a maffia tagjait és a királypártiakat a hatalmi pozíciókból”. A baloldal jellegzetes jobboldali problémának tekintette a maffiát. A szövetséges hatóságoknak többek között azért nehéz fenntartaniuk a törvényes rendet, írja a hírszerzői jelentés, mert nincs elegendő forrásuk a helyi rendőrség számára. A carabinierik hetente kb. 175 lírát, azaz 1,75 dollárt kapnak. Egy kis vekni kenyér ára a feketepiacon 50 cent, a rendszeres kenyérosztás kivitelezhetetlen. Következésképpen a rendfenntartóknak is meg kell szegniük a törvényt, ha élni akarnak és el akarják tartani a családjukat. Ez természetesen ahhoz vezet, hogy nem tisztelik a törvényes rendet, és azoknak a politikai pártoknak a malmára hajtja a vizet, amelyek a saját javukra akarják fordítani a zavargásokat. 1943 decemberében gyűlést tartottak Palermóban a Szövetséges Katonai Kormányzat tisztjei. A gyűlésnek egyetlen témája volt: Nyugat-Szicília közbiztonsága. R. A. Snoook alezredes a Közbiztonsági Ügyosztályról (amely megrendelte Scotten memorandumát) bevezetőjében összefoglalta a problémákat, amelyekkel a kormány szembesül: A közbiztonságra nézve a legnagyobb fenyegetés az élelmiszerhiány, ami általános nyugtalansághoz vezet, és ezt a bűnözők és a politikai pártok kihasználják. Egyelőre a carabinierik féken tartják a népet. A carabinieriket meg kell erősíteni, és fel kell készíteni lehetséges súlyos zavargásokra. Csapatokat akkor vetünk csak be a zavargások letörésére, ha a carabinierik már nem képesek megbirkózni a helyzettel. Ám a carabinieriknek is megvoltak a maguk bajai. Korlátozott összeköttetési és közlekedési lehetőségeik voltak, vagyis sürgős eseteknél nem tudtak megfelelő számban kiszállni a helyszínre. Nem volt elég fegyverük. „A közbiztonság fenntartását nehezíti – figyelmeztetett Snook –, hogy civilek juthatnak hozzá robbanószerekhez kézigránátok stb. formájában.” A fenyegető problémák elhárítására a Szövetséges Katonai Kormányzat kialakított egy hírszerző hálózatot, hogy az jelentsen a

bűnözésről, a politikai mozgalmakról, mindenről, amiből zavargás lehet. Snook mindenkit figyelmeztetett, hogy az AMG betiltott mindenféle politikai tevékenységet, ehhez tartsák magukat. Szó volt arról, hogy a kereszténydemokraták pártja elsősorban a gazdagokat és az értelmiségieket, valamint a volt fasisztákat vonzza. A pártot hivatalosan nem ismerte el az AMG, a köztisztviselőket továbbra is egyéni érdemük és nem párttagságuk alapján választották. Ám a gyűlés egy másik résztvevője elismerte: „Ez a párt van a legjobb viszonyban a kormányzattal.” A Független Szicília pártját viszont azért bírálták, mert ez volt az egyetlen, amely kiáltványban szólított fel a nyugalomra és a Szövetséges Katonai Kormányzat támogatására. Akármennyire nem akarta ezt az AMG, fokozatosan belevonták a politikai ingoványba. 1943. december 10-én Scotten százados benyújtotta második elemzését Szicília politikai és bűnügyi helyzetéről, ezúttal a palermói hírszerzési alosztálynak címezve: A fasizmust megelőző korszak politikusai kevesen vannak, öregszenek, cinikusak… óvatosak, nem kötelezik el magukat, kivárják, merre fordul a szél. Néhányan a régi politikusmaffia maradványaival kacérkodnak. Néhányan már elkötelezték magukat a kereszténydemokraták mellett. Scotten ezután leírta, milyen szerepet földbirtokosok a szövetséges megszállás után:

játszottak

a

nagy

Habár kevesen vannak, félelmetes fegyverük van a maffia alakjában, amelynek időtlen idők óta kényszerű szövetségesei. A maffia politikai meghatározása helyett legyen elég annyit mondanom, hogy úgy lehet leírni, mint aminek felső szintjei a politikai szervezett bűnözésre, alsóbb szintjei a közönséges szervezett bűnözésre szakosodtak. Scotten annak jeleit észlelte, hogy a földbirtokosok és szeparatisták szövetséget készítenek elő a maffiával. Ez egyelőre korai stádiumban tartott, mert Scotten úgy gondolta, a régi maffiavezérek nem akarnak rossz lapra tenni, és más pártokkal, köztük még a baloldallal is tárgyalnak.

Az elemzés sápadt visszhangja volt Scotten korábbi aggályainak, amelyeket erélyesebben és közvetlenebbül fejezett ki az októberi, közvetlen akciót sürgető memorandumban. „A szicíliaiak úgy látják – írta korábban hogy az AMG körülvette magát szeparatista barátokkal és tanácsadókkal, és vagy kimondott szeparatistákat, vagy a szeparatistákkal rokonszenvező egyéneket nevezett ki a közhivatalokba.” Scotten példákat is hozott fel: ilyen volt a palermói prefektus és a polgármester. „Egyes források szerint ebben a térségben az AMG által kinevezett tisztviselőknek legalább 80 százaléka ilyen, aminek következtében az AMG nemcsak hátrányos helyzetbe hozta magát a maffiával szemben, de odáig ment, hogy egyenesen a maffia kezére játszik.” Ám két hónappal később Scotten sokkal bágyadtabban bírálta a szövetségesek viszonyát a maffiához, és a javaslatai is ellangyosodtak. Vagy talán az történt, hogy segítőit, akik főleg az AMG Közbiztonsági Ügyosztályán dolgoztak, a háttérbe szorították Charles Poletti alezredes és más olasz-amerikaiak politikai játszmái? *** Miközben a szövetséges kormányzat munkatársainak többsége tisztában volt a fenyegetéssel, amit a maffia jelent, és igyekezett tenni ellene, egy kis szövetséges ügynökség machiavellistább módon nézte a dolgot. Ez az ügynökség az OSS volt. A hadjárat vége felé az OSS is beszámolt a szigeten végzett tevékenységéről – de kizárólag az OSS ügynökeinek, Algírban. A beszámolót a G-3 Kísérleti Ügyosztálynak címezték, ami az OSS fedőneve volt. Íróját nem jelölték meg, de valószínűleg Joseph Russo volt az. A connecticuti újsághó a palermói iroda vezetője lett, miután a harcok véget értek a szigeten, és a G-3 Kísérleti Ügyosztály képviseletében jelent meg a gyűléseken. A Palermóban 1943. augusztus 13-án írott jelentés két politikai pártról szól: az egyiket, amely az Itáliától való teljes elszakadás híve, Finocchiaro Aprile vezeti, a másik, az Akciópárt, a regionális képviseletre helyezi a hangsúlyt. Az OSS az utóbbival rokonszenvezett. „Gyanítjuk, hogy a szeparatista mozgalmat részben a britek szponzorálják – közli a jelentés. – Véleményünk szerint az

Akciópártnak józanabb platformja és tagjai vannak… A britek eddig nem épültek be ebbe a csoportba.” Ezt ismét Max Corvo visszhangozza, aki szerint az amerikaiaknak a britek okozzák a legnagyobb problémát a Mediterráneum térségében. Ezután a jelentés áttér a maffiára: Minden szicíliai fejlemény elemzésénél észben kell tartani, milyen fontos szerepet játszik a maffia. Két rétegre oszlik: a felsőre, amely diplomásokból és entellektüelekből áll, és az alsóra, amelyben olyan elemek (köztük bűnözők és kisszerű tolvajok) találhatók, akik hajlandók elvégezni a munka erőszakos részét. Kizárólag a maffia lenne képes felszámolni a feketepiacot, és hatást gyakorolni a lakosság többségét képező „contadinire”. Az OSS azzal a szenzációs bejelentéssel folytatja, hogy a zsebében van a maffia: Az Akciópárt és a maffia a miénk. Tanácskoztunk a vezetőikkel, és szerződést kötöttünk velük, hogy azt fogják tenni, amit mi mondunk vagy javasolunk. Errefelé nem egykönnyen szegnek meg egy szerződést. Ennyit Max Corvónak arról az állításáról, hogy az OSS nem áll szóba a maffiával. A jelentés így folytatódik: Jóhiszeműségük bizonyítására átadták nekünk vezetőik névsorát… Együttérzőn hallgattuk panaszaikat, és biztosítottuk őket, hogy a magunk szerény eszközeivel mindent megteszünk a segítségükre. Sokukat alkalmaztuk informátornak. Néhányan semmiféle ellenszolgáltatást nem voltak hajlandók elfogadni. Amint helyreáll a közlekedés, hírszerző hálózatot alakítunk ki belőlük a szigeten. A legnagyobb titokban jártunk el, csak öt személy ismer minket. Az nem kétséges, hogy az OSS többi tagja nem tudott erről az üzletről. Ám az OSS dicsekvése elég üresen kong, mert ma már tudjuk, hogy a maffia nem az akciópártot, hanem a szeparatista mozgalmat támogatta. Dőre optimizmus volt azt képzelni, hogy egy maroknyi OSS-ügynök parancsolhat a maffiának.

A jelentés ezután visszatért az OSS kedvenc foglalatosságához – hogyan lehet túljárni a britek eszén és azt fejtegette, miért hasznos az OSS stratégiájában a maffiával kötött szerződés: A brit politika miatt rendkívül fontosnak tartjuk, hogy fenntartsuk kapcsolatainkat nemcsak Szicíliában, de mindenütt, ahova megyünk. A britek politikája abban áll, hogy téglát építenek be minden – politikai és egyéb – szervezetbe. Tudjuk, hogy ezt tették és teszik azzal a céllal, hogy irányítsák és befolyásolják a politikai tevékenységet Olaszországban… Továbbá a szicíliaiak az amerikaiakat szeretik, azt akarják, hogy az amerikaiak maradjanak itt, ne a britek. Ez utóbbi kijelentésünkben nincsen semmi elfogultság. Hát persze hogy nincs! Végül az OSS kemény szavakat mond Palermo amerikai kormányzójáról: Akár parancsot teljesít Poletti alezredes, akár nem, itt most nem New York városát vagy New York államot irányítja. Nem érti a szicíliai helyzetet, a népet, a belpolitikát. Amíg hivatalban marad, továbbra is hibákat, méghozzá komoly hibákat fog elkövetni. Más viszont azt mondaná erre, hogy Poletti nagyon is értette a szicíliaiakat. Ezután az OSS megpróbálta indokolni tulajdon kemény szavait: „Személyes megfigyelésekből tudjuk, milyennek látja Poletti ezredes a szicíliai helyzetet. Nem azt mondjuk, hogy a rosszindulat vezeti, inkább nem érti.” Poletti és az OSS jóval a háború után is folytatta a hátbaszurkálósdit. 1993-ban egy BBC-tévéinterjúban Joseph Russót megkérdezték, ki a felelős azért, hogy Szicília-szerte maffiózókat neveztek ki kulcspozíciókba. Russo egyetlen névvel válaszolt: „Poletti!” Ebben az interjúban Russo nyíltan beszélt a saját kapcsolatáról a maffiával: Mikor Szicíliába kerültem, elsőnek rögtön a malaviti – a bűnözők – iránt érdeklődtem, és kiderült, hogy zömmel maffiózók. Tetszett nekik

a nevem, tetszett nekik, hogy apám Corleonéban, a maffia tűzfészkében született. Megismertem ezeket az embereket – a magas rangú maffiózókat és ezek tényleg nagyágyúk voltak. Annak kellett lenniük. Nem tartott soká, hogy újracementezzék szolidaritásukat. Ismertem őket az utolsó szálig… Russo azt állította, hogy a főmaffiózók, köztük a villalbai Don Calogero Vizzini, havonta legalább egyszer meglátogatták az irodájában. Meg akarták beszélni a sziget politikai helyzetét, és érdeklődtek, hogy akarnak-e tenni valamit az amerikaiak a kommunisták ellen. Russo azt felelte, hogy a kommunisták most már az ő szövetségeseik a háborúban, ennélfogva nem terveznek semmit. Ez kiábrándító válasz volt a maffiafőnököknek, és valószínűleg ez sarkallta őket, hogy kidolgozzák a saját megoldásukat. A BBC interjújában Russo nyilván sokkal többet hallgatott el, mint amennyit hajlandó volt kiteregetni. Ötven évvel az események után is észben tartotta, hogy egyes háborús maffiakapcsolatai még élnek, és nem akarta megsérteni őket. Ilyen szoros volt az összeköttetés a maffia és az OSS között. *** A szigeten az élelmiszerhiányt és a feketepiacot hibáztatták a bűnözés megugrásáért, ám 1943 végére a szövetségesek komoly erőfeszítéseket tettek az ellátás javítására. Naponta osztottak kenyeret a szicíliaiaknak. Minden piacon lehetett kapni zöldséget, gyümölcsöt, sőt még egy kevés húst is. Ez kissé enyhítette a feszültséget a szigeten, ám ennek ellenére tovább virágzott a feketepiac. Szicíliában Byron R. Switzer ezredes volt az Egyesített Hírszerző Iroda (Joint Intelligence Collecting Agency, JICA) vezetője. Switzer ezredes fel akarta mérni, mi folyik a szigeten. Olaszul beszélő csapata számos vezető állású szicíliait keresett fel, köztük a kereszténydemokraták egyik regionális elnökét. Az 1943. december 30-án kelt Heti jelentésben a JICA dicsérte a szövetségesek erőfeszítését, amellyel ételt szereznek a lakosságnak, de ezzel nem kerekedhetnek felül a szicíliaiak törvénytelen vállalkozói ösztönein:

A feketepiac tovább virágzik, gyakorlatilag a szicíliai lakosság mást se csinál, mint ad és vesz. Jelentették, hogy vidéken a parasztok többsége vásárolt és elrejtett gabonát, amelynek mennyisége eléri akár a háromnégy mázsát. Egyszerre ennek csak egy kis hányadából sütnek kenyeret, amit a parasztok vagy maguk visznek a nagyvárosokba, vagy eladják másoknak, akik a városba indulnak. Kora reggel Palermo piacain és vasútállomásain feltűntek a feketézők, hónuk alatt tucatnyi kenyérrel. Árulták mindenkinek, beleértve a rendőröket. Miután eladták a kenyeret, hozzáláttak napi munkájukhoz. A parasztok örültek a kiegészítő jövedelemnek. A szicíliai kénbányák munkásai nem voltak ilyen szerencsések. A kénbányák vidékén [jelentette a JICA] rendkívül rossz a gazdasági helyzet. Sok bányát leállítottak a gépek hiánya miatt, ami a legtöbb családot nyomorba döntötte. A jelentések szerint ezen a vidéken magasabbak a bűnözés mutatói, mint az ország más vidékein. 1943 decemberének első hetében magas rangú olasz kormánytisztviselő látogatta meg Szicíliát, maga Reale belügyminiszter. Azért jött, hogy első kézből kapjon híreket a sziget politikai helyzetéről. Az egész napot a szállodájában töltötte, és a szeparatista mozgalmat képviselő szicíliaiakkal tárgyalt. Odakint más szicíliai pártok képviselői várakoztak, akik a szeparatisták leleplezésére egyesültek a Szabadság Frontban. Szocialisták, reformpártiak, monarchisták tartoztak közéjük. Ezeket a politikusokat Reale egész nap várakoztatta. Ennél jobb bizonyíték nem is kell arra, hogy kiket tekintett igazán fontosnak. Mikor végül Reale színe elé bocsátották a Szabadság Frontot, ők azzal vádolták meg a szeparatistákat, hogy „vulgáris politikusok a nagy földbirtokosok zsoldjában, csupa volt fasiszta, reakciós és a maffia protektora”. A Szabadság Front különösen azon háborgott, hogy Palermo prefektusát, Francesco Musottót javasolták Szicília főbiztosának. Azzal vádolták Musottót, hogy szeparatista. A JICA mindezt jelentette. Egyelőre nem sietett leírni Musottót, aki fennen hirdette, hogy ő nem szeparatista, bár sok barátja van

közöttük. A JICA elismerte, hogy a szicíliai főbiztos tisztségének létrehozását úgy értelmezték, mint félhivatalos lépést az AMGOT által bátorított szeparatizmus felé. Csúnya melléfogás volt. Az ilyen lépések csak további tápanyagot adtak a szeparatista ügynek, és azoknak, akik mögöttük állnak, vagyis a maffiának, vonta le a következtetést a JICA. Politikai téren minden párt egyesült a szeparatisták ellen. Noha számban kevesen vannak, a szeparatisták kivétel nélkül olyan gazdagok, hogy fondorlatos eszközökkel megpróbálnak olyan benyomást kelteni, mintha széles táboruk lenne. Ez a csoport lehet a legkártékonyabb, mert abban a helyzetben vannak, hogy vezető szerepet tölthetnek be minden esetleges forradalmi mozgalomban. A maffia épp ezt akarta. Blöfföléssel, a kulisszák mögötti intrikálással elérték, hogy a Badoglio-kormány komolyan vegye őket. Most már ideje volt fokozni a szövetségesekre gyakorolt nyomást – ami még több erőszakot jelentett. 1943 karácsonyán Szicíliának megvolt az oka az ünneplésre. Mussolini fasiszta rezsimje összeomlott, a sziget megszabadult a háborútól, amely áttevődött az anyaországba. A szövetségesek véres harcot vívtak Salernónál az ádázul védekező németekkel, majd elkezdték lassan visszaszorítani őket. Mire véget ért az év, a szövetséges offenzíva kifulladt egy hegynél, amelyről a Monte Cassino nevű, ezeréves monostor tekintett le rájuk. Palermóban és más szicíliai városokban a szövetségesek feltöltötték a boltokat élelmiszerrel. Azt tervezték, hogy az új évben hetente egyszer ingyen főtt tésztát osztanak a lakosságnak. Az AMG parancsának értelmében búzalisztet tilos volt süteményre pazarolni, ám a karácsony közeledtével a kenyérboltokban megjelentek az édes sütemények hegyei, és a hatóságok nem csináltak belőle ügyet. A Szicíliában állomásozó amerikai és brit katonák valószínűleg békés karácsonyban reménykedtek. Ők legalább nem az olasz fronton fagyoskodtak. Ám a bűnözők sose vesznek ki szabadnapot.

Óév utolsó napján egy olasz osztag őrizte a szövetségesek benzinés dízelolajraktárát. Miközben a sötétben diskuráltak, hogy elűzzék az őrszolgálat unalmát, kézigránátot dobáló banditák támadtak rájuk. A katonák fedezékbe menekültek, viszonozták a tüzet, mire a tolvajok elszeleltek. Talán fölösleges mondani, hogy az üzemanyag a feketepiacra került volna. Az őrségeket megerősítették, az eset nem ismétlődött meg, mindazonáltal dermesztő demonstrációja volt a bűnözők erejének. A gengszterek katonai fegyverzet birtokában voltak, és nem féltek összecsapni a hadsereggel. Komor előjele volt az 1944-es évnek.

Tizennegyedik fejezet Az állhatatos Dickey őrmester Ahogy a szövetségesek egyre följebb értek a félszigeten, Vito Genovese köpönyeget fordított. New York főgengsztere letette a commendatore címét, és elfordult fasiszta barátaitól. Mikor a szövetségesek 1943 őszén megérkeztek Nápoly mellé az ő nolai birodalmába, Genovese felajánlotta segítségét tolmácsként és idegenvezetőként. E. N. Holmgreen amerikai őrnagyra, a polgári ügyek nolai biztosára olyan mély hatást tett Genovese, hogy 1943. november 8-án ajánlólevelet írt neki: Ennek a levélnek a bemutatója Vito Genovese amerikai állampolgár. Mikor megérkeztem Nolába mint a polgári ügyek biztosa, Genovese úr fogadott, és több mint egy hónapig tolmácsként szolgált mellettem. Nem volt hajlandó elfogadni fizetést; maga fedezte a kiadásait; éjjelnappal dolgozott, és a legértékesebb segítséget nyújtotta a Szövetséges Katonai Kormányzatnak. Ezzel a szabad akaratomból tett nyilatkozattal óhajtom kifejezni elismerésemet nevezett személy önzetlen szolgálataiért. Az nem nagy meglepetés, hogy Genovese megengedhette magának az önzetlenség látszatát, hiszen most talált magának újabb aranybányát: a feketézést az amerikai hadifelszereléssel! Az FBI adataira hivatkozó államügyészi jelentésből idézünk: A háború idején tolmács volt az amerikai katonai kormányzat több tisztviselője mellett, és ugyanakkor tevékeny szerepet játszott a feketepiacon, amihez hozzátartozott az amerikai katonai teherautók ellopása. A teherautókkal a raktárakhoz hajtottak, feltöltötték őket liszttel, cukorral és más élelmiszerekkel, majd elhajtottak egy rejtekhelyre, kirakodtak, utána a teherautókat megsemmisítették.

Genovese vagyont keresett. Hogy az amerikai tiszteknek nem volt tudomása erről a kettős életről – vagy tudtak róla, de szemet hunytak fölötte azt bizonyítja egy másik áradozó ajánlólevél, amelyet az amerikai Charles J. Dunn százados, a nolai tartományi biztos írt 1944. július 9-én: Ezzel igazolom, hogy Vito Genovesét személyi tolmácsként alkalmaztam 1944. január 28-ig. Felbecsülhetetlen szolgálatot tett nekem: hajthatatlanul becsületes ember, a megvesztegetés és a feketézés számos esetét leplezte le az úgynevezett megbízható polgári alkalmazottak között. Éles eszű ember, úgy ismeri az olaszokat, mint kevesen. Hűséges polgára fogadott hazájának, az Amerikai Egyesült Államoknak, és lojális az amerikai hadsereghez. Genovese azért jelentett fel más feketéző gengsztereket az amerikai hadseregnél, hogy lecsukathassa őket, és átvehesse az üzletüket. Luke Monzelli, a carabinierik hadnagya, akinek az volt a dolga, hogy Genovesét kövesse a gengszter olaszországi tartózkodása alatt, így írta le Genovese bűnszövetkezetét: Amint beindult a feketepiac, rögtön fontosak lettek Genovese nolai kapcsolatai. A villanytelep mellett ő irányította a munkaerőpiacot, azonkívül elnyerte a nápolyi camorra bizalmát, amelynek tagjai régen eldöntötték, hogy szövetkeznek a maffiával. Volt Szicíliában egy Calogero Vizzini nevű capo, egy nagy hatalmú ember, aki Villalbában lakott. Nola és Villalba, illetve Vizzini és Genovese között létesült egy titkos út, és azon közlekedett minden, ami elképzelhető. Vizzini teherautószám küldte Genovesének az élelmiszert, mindegyikhez mellékelve a fuvarlevelet, amelyet a megfelelő hivatalos személyek, a Vizzini és Genovese szolgálatában álló maffiózók hitelesítettek. „Semmi idő alatt majdnem egymillió lenyomozhatatlan dollárt keresett kápé – állapította meg Lucky Luciano. – Az a sunyi tetű pénzért árult a tulajdon olasz véreinek amerikai dolgokat, hogy jóllakhassanak, vagy egyáltalán életben maradjanak. Egy vagyont

keresett penicillinen, cigarettán, cukron, olajon, liszten meg amit akar.” Norman Lewis az angol hírszerzés olaszul beszélő tisztje volt. 1944ben Nápolyban állomásozott mint a biztonsági különítmény tagja az amerikai 5. hadsereg kötelékében, és a saját szemével láthatta akcióban a feketepiacot. „A feketepiac úgy virágzik, mint még soha” – írta a naplójába 1944. április 18-án. Idézte a Pszichológiai Hadviselési Osztály becslését, amely szerint a nápolyiak jövedelmének 65 százaléka lopott amerikai készletek árusításából származik, valamint hogy a szövetségesek Olaszországba hozott felszerelésének és készleteinek egyharmada a feketepiacon tűnt el. Az amerikai felszerelés minden egyes darabját, kivéve a fegyvert és a lőszert, amelyet, mint mondják, pult alól árulnak, nyíltan kínálják a Forcella piacon. Megfigyelték, hogy a San Carlo Opera megnyitására minden felső- és középosztálybeli asszony olyan kabátban érkezett, amelyet lopott kincstári takaróból szabtak. Ezt alátámasztja az Egyesített Polgári Ügyosztály tisztjeinek ugyanabban a hónapban kelt jelentése az angol hadügyminisztériumhoz: A feketepiac utánpótlásának egyik fő forrása a behozatal, pontosabban a kincstári felszerelés. Az áruk eredetét nem lehetett ellenőrizni. Becsléseik szerint a piacra került katonai felszerelésnek a 45%-át, a civil holmiknak a 30%-át lopták. Lewis azt hitte, viszonylag könnyű lenne eljutni a lopott holmik nyomán a szállítókhoz, de a fölöttese közölte vele, hogy ne foglalkozzék a feketepiaccal. Ahogy tovább nyomozott, rájött, hogy a feketepiacnak nagyon magas rangú pártolói vannak: Úgyszólván köztudott, hogy a feketepiacnak magas rangú pártfogói vannak a Szövetséges Katonai Kormányzatban. Habár sok beosztottat letartóztatnak és hosszú börtönbüntetésre ítélnek, a fölötteseikhez nem férhet hozzá a törvény.

A Szövetséges Katonai Kormányzal (AMG) parancsnoka Charles Poletti ezredes, aki tanácsadóként alkalmazza Vito Genovesét, az amerikai maffia egykori főnökét. Genovese egy Nápoly melletti faluban született, fenntartotta a szoros kapcsolatot az itteni alvilággal. Ma már világos, hogy a környék kisvárosaiba kinevezett camorrista sindacókat Genovese jelölte. Ezeket a tényeket, amelyek egykor államtitkok voltak, Nápolyban ma már az utca embere is ismeri, mégsem tesznek ellenük semmit. Habár sok leleplező cikk jelent meg az AMG magas rangú tisztjeinek tevékenységéről, maradnak ott, ahol vannak. *** Charles Poletti New York kormányzója volt Thomas E. Dewey hivatali idejében; rövid 29 napig még az államot is kormányozta, mielőtt Dewey felváltotta. Az alig 39 éves Poletti az első, kizárólag olasz felmenőkkel rendelkező tisztviselő volt ezen a poszton. 1943-ban kinevezték Palermóban a polgári ügyosztály vezetőjévé. Palermói szolgálata után Rómában lett a Szövetséges Katonai Kormányzat vezetője. Később, egy 1993-as BBC-interjúban tagadta, hogy szolgálata idején bárminemű kapcsolata lett volna a maffiával. „Egyáltalán nem voltak problémáink a maffiával – erősködött Poletti. – Senki még csak nem is hallott róla. Amíg ott voltunk, senki sem hallott róla. Még csak nem is beszélt róla!” Két legfontosabb döntése palermói állomáshelyén az volt, hogy támogatta Lucio Tasca – vezető szeparatista és a maffia barátja – polgármesterségét, és azt szorgalmazta, hogy Francesco Musotto legyen Szicília főbiztosa. Mind Musottót, mind Tascát szeparatizmussal és maffiabarátsággal vádolták. Poletti erre azt felelte, hogy az ő választásaiban „a rátermettség az egyetlen vezérfonal”. Charles Poletti azon a megbeszélésen ismertette véleményét a szicíliai helyzetről, amelyet 1944. január 7-én folytatott a brit külügyminisztériumot képviselő Harold Macmillannel, a későbbi miniszterelnökkel, aki 1942-ben a brit kormányt képviselte az algíri szövetséges főparancsnokságon. Poletti, mint a palermói polgári ügyosztály vezetője, kijelentette Macmillannek, miszerint rég

esedékes, hogy a szövetségesek átruházzák a hatalmat egy olasz kormányra, méghozzá minél hamarabb. „Poletti ezredes azt mondta, hogy Szicíliában nagyon hevesek a szeparatista érzelmek – jegyezte fel Macmillan de ezt le lehet csillapítani azzal a javaslattervezettel, hogy legyen a szigetnek egy főbiztosa kilenc beosztott prefektussal.” Megállapította, hogy „Poletti ezredes lendületesen és magabiztosan beszélt. Az világos, hogy nagy lelkesedéssel végezte szicíliai munkáját, habár… a Tammany Hall némi árnyékot vetett a szigetre.” (A Tammany Hall a hatalom hírhedten korrupt központja volt a 19. századi New Yorkban.) Macmillan megmutatta jelentését Lord Rennellnek, aki ugyancsak hozzáfűzte a maga megjegyzéseit: Palermo tartományban volt minden idők legnépesebb apparátusa. Poletti mindig hajlamos volt szövetséges tiszteket alkalmazni olaszok helyett, amiért folyamatosan kárhoztatták. Poletti ezredes szereti, ha sok beosztottja van, mert ettől fontosnak érzi magát. Lord Rennell nem érte be ennyivel: Én már kifejtettem a véleményemet arról a javaslatról, hogy Poletti ezredes legyen a Szövetséges Ellenőrző Bizottság Parancsnokságának adminisztratív igazgatója. Rendkívül alkalmatlannak tartom erre a tisztségre. Nem rokonszenves egyéniség, habár Mr. MacMillan [sic] tetszését rövid ismeretség alatt is sikerült elnyernie. Én régebbről ismerem. Van igazgatási tapasztalata, de azzal ellentétben, amit Mr. MacMillannek mondott, sohasem volt az ő kizárólagos felelőssége Szicília irányítása. Javaslom, hogy Mr. MacMillan és mások kérjenek tanácsot bizonyos amerikai tisztektől, mielőtt megtörténik ez a kinevezés. Rennell tudta, hogy Poletti még a saját tisztjei között sem népszerű. Egy korai jelentésben, amelyet 1943 júniusában írt, feljegyezte, hogyan reagáltak Polettire az amerikaiak ÉszakAfrikában:

George Patton tábornok vezérkara nagyon hidegen fogadta [Poletti ezredest]. McSherry dandártábornoknak minden tekintélyére szüksége volt, hogy egyáltalán elviselhető legyen a helyzet. Az amerikai 1. hadosztály nyersen közölte, hogy önállóan is el tudják látni a polgári ügyeket, nem akarják, hogy ezt akár brit, akár amerikai tisztekre bízzák Poletti ezredes irányítása alatt. Ezek az egyértelmű állásfoglalások nem hátráltathatták Poletti karrierjét az olasz félszigeten. 1944 áprilisában benyújtotta saját jelentését a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak a feketepiacról. Ebben az időszakban a Nápolyt is magában foglaló Campania tartomány regionális biztosa volt: A legégetőbb probléma az úgynevezett „feketepiac”. Megtörtént az élelmiszerosztás átszervezése, és most már a saját szállítóeszközeinkkel hozzuk el az árut a kikötőből a kerületi raktárházakba. A rendőrséget megerősítették, most már jobb munkát végeznek. Néhány hírhedt bűnözőt letartóztattak, remélhetőleg gyorsan sor kerülhet a tárgyalásra és az ítéletre. Ez természetesen nem vonatkozott Vito Genovesére, aki a nápolyi térség leghírhedtebb bűnözője volt. „A helységekben polgárőrségek alakultak, hogy megmutassák a lakosságnak, becsületesen is lehet viselkedni” – kérkedett Poletti. Lucky Lucianónak megvolt a maga véleménye, hogy mire lehetett volna használni Polettit Olaszországban: A hadsereg Charlie Polettit, az egyik jó barátunkat nevezte ki Olaszország kormányzójává, és ő elég sokáig csinálta ezt a munkát… Vito lett a hivatalos tolmács. Ha elölről kezdhetném, asszem, megszervezném, hogy Poletti katonái állítsák falhoz Vitót, és lőjék le. Norman Lewisnak van egy adomája a katonai kormányzatnál uralkodó korrupcióról. Volt egy olasz gyáros, akit lecsuktak egy évre, mert a szövetségesektől lopott holmival kereskedett. „A felesége elment a »Világítótoronyba«, a legjobb nápolyi bordélyba, és

kölcsönvette a legokosabb lányt. Felöltöztette a saját legelegánsabb ruhájába, ráadta az ékszereit, és 4000 lírát fizetett neki, hogy személyesítse meg őt. A lány elment a katonai kormányzathoz, ahol eljátszotta a gyárosnét, és könyörgött »férje« szabadságáért. A látogatás sikeres volt – folytatja Lewis. – Két nappal később a Poggio Reale börtön kapuját szélesre tárták a gyáros előtt. A nápolyi utca annyit mondott erre a tipikusan nápolyi történetre: »Kár, hogy nem egy szifilitikus lányt küldött maga helyett.«” Vito Genovese 1944 augusztusáig fölözte le a nápolyi feketepiac hasznát. Luke Monzellitől tudjuk, hogy az olasz hadsereg egyik fiatal őrmestere nyomozott egy gabonával és sóval tömött, titokzatos tehervagon ügyében, amely Nola közelében ácsorgott egy mellékvágányon. Az őrmester feltárta a Vizzini-kapcsolatot, de leintették, hogy felejtse el, ez hadititok. Később ezt az őrmestert és Monzellit is elvezényelték a körzetből. Egy amerikai őrmesterre, a 24 éves Orange C. Dickeyre vár a feladat, hogy lebuktassa Genovesét. *** 1945 szeptember 1-jén Dickey őrmester így számol be George Beldock államügyész brooklyni irodájában arról, hogyan nyomozott Olaszországban Vito Genovese után: 1943. december 19-én érkeztem Olaszországba mint hírszerző őrmester. Február 2-án neveztek ki bűnügyi nyomozóvá. Először 1944 áprilisának végén találkozott Vito Genovese nevével. „Akkoriban az olaszországi olívaolaj és gabona feketepiacával foglalkoztam Foggia és Nápoly között.” Dickey szerencséjére a camorra egyik volt vezetője feleségül vett egy amerikai lányt, és kivásárolta magát a szervezetből. Ez az ember dobta fel Vito Genovesét azzal, hogy ő a dél-olaszországi maffia főnöke. Május első felében Dickey egyszemélyes nyomozást folytatott Vito Genovese után Nápolytól keletre, a nolai körzetben: Június másodikán elmentem egy Nolától körülbelül 4 kilométerre elterülő szőlőskertbe San Gennaro falu mellett, és ott több kiégett

amerikai katonai teherautót találtam. A teherautók sorszáma és más adatai alapján megállapítottuk, hogy a nápolyi kikötőből lopták őket, majd elnajtottak velük a hadsereg egyik raktárához, ahol megrakták őket főleg liszttel és cukorral, utána elhajtottak velük oda, ahol megtaláltam őket, a rakományt átrakták autókba, elvitték a közeli kisvárosokba, ahol eladták, a teherautókat pedig felgyújtották. Röviddel ez után a felfedezés után Dickey letartóztatott két kanadai katonát, aki elhagyta őrhelyét, hogy a lopott teherautókat vezesse. „Vallomásuk legfontosabb mozzanata, hogy azt mondták nekik, a célállomáson azzal kell jelentkezniük: »Genovese küldött.« Leparkolták a teherautókat, felvették a fizetésüket, majd távoztak.” Dickey tovább gyűjtötte a bizonyítékokat, aztán beterjesztette a feletteseinek, akik jóváhagyták, hogy letartóztassa Genovesét. Genovese letartóztatásának napján Poletti irodája megkapta a Rómától északra található Viterbo Szövetségi Tartomány közbiztonsági osztályvezetőjének levelét. Poletti, aki értesült a gengszter küszöbönálló letartóztatásáról, pontosan tisztázni akarta, milyen kapcsolatban álltak Genovesével. A viterbói jelentésben ezt olvashatta: A Szövetségi Katonai Kormányzat tartományi állománynyilvántartásának alapos átvizsgálása után kétséget kizáróan megállapítható, hogy a nevezett személy [Vito Genovese] nem állt a tartományi szervezet alkalmazásában. Ez aligha meglepő, miután Genovese Viterbótól délre, Nápoly környékén tevékenykedett. A jelentés azonosítani próbálta a gengsztert egy másik kétes egyénnel: A Questore nyilvántartásában szerepel egy Vito Genovese di Giuseppe nevű személy, született 1888. július 12-én Avignanóban, több évig amerikai lakos, akit 1935. július 9-én egy nápolyi katonai bíróság elmarasztalt dezertálás bűnében, minekutána katonai fegyintézetben

letöltendő egy év szabadságvesztésre ítélték. Csúfneve „Mafrita”, és azonos lehet a keresett személlyel. De nem volt az. Majdnem tíz évvel idősebb volt Genovesénél, és börtönben ült Olaszországban, miközben a gengszter egy alvilági birodalmat igazgatott Amerikában. Ugyanez a jelentés azonban elismerte, hogy Genovesét alkalmazta Holmgreen őrnagy, valamint három más amerikai tiszt. Ez az utóbbi volt az igazi Genovese. Azt már sose fogjuk megtudni, hogy ez a jelentés csakugyan azonosítani próbálta a gengsztert, vagy csak el akarta ködösíteni kapcsolatát az amerikai adminisztrációval. Pontosan azon a napon postázták ugyanis, amelyen Genovesét letartóztatták. 1944 augusztus 27-én Vito Genovese megjelent a nolai polgármester irodájában, hogy utazási engedélyt kérjen. Miközben a maffiózó testőre leparkolta az autót, Dickey akcióba lépett: Két angol katonával odamentem Vito Genoveséhez, és felszólítottam, hogy kövessen a nolai katonai rendőrségre, amit ő meg is tett… Rögtön Vito Genovese letartóztatása után elmentem Nola belvárosába, és elkoboztam Genovese gépkocsiját, egy Fiat 1500 olasz autót. Átkutattam a járművet, és az első ülés támlájában kialakított rekeszben találtam két olasz fegyvert, egy 9 mm-es Berettát és egy 7,65 Victoriát, mindkettőt tele tárral. Néhány órával Genovese letartóztatása után megérkezett az AMG nápolyi hivatalába Nicola Cutuli római questore, az olasz bűnügyi nyomozók legfőbb parancsnoka, és követelte, hogy Genovesét engedjék el, hogy átszállíthassák Rómába. Az amerikaiak ezt megtagadták. Később Genovese lakásán találtak egy papírlapot, amelyre rá volt írva Cutuli neve. Miközben Dickey a letartóztatás papírmunkájával fáradozott, egyik nolai informátora adott neki egy könyvet, amelynek az volt a címe: Gengszteruralom New Yorkban. Craig Thompson és Raymond Allen írta, 1940-ben adták ki. A könyvben Dickey megtalálta Genovese fényképét, és ráismert benne Lucky Luciano korábbi üzlettársára. Dickey megmutatta a fényképet a fogolynak. „Persze – mondta

Genovese –, ez én vagyok New Yorkban.” Mikor Dickey rákérdezett az olaszországi feketepiac irányítására, Genovese egyes bűnöket tagadott, másokat beismert. Dickey felvette a kapcsolatot az FBI-jal, akik tájékoztatták, hogy Genovesét körözik egy New Yorkban elkövetett gyilkosságért. Valamivel korábban, 1944. augusztus 9-én ezt írta egy New York-i újság: A [Ferdinand Boccia meggyilkolásáért körözött] hat személy tartózkodási helye állítólag ismeretlen, ám érdekes véletlen folytán Genovese nemrég Olaszországban ügyködött az ottani Szövetséges Katonai Kormányzat tolmácsaként. „A katonai közigazgatás vissza fogja küldeni – mondta Thomas Hughes brooklyni államügyész. – Hogy mikor és hogyan, azt nem tudom.” Miután Genovesét letartóztatta, Dickey átkutatta a gengszter nolai lakását, és talált egy köteg dokumentumot: Volt közöttük egy apró darab papír, és rajta egy szám, amelyben könnyen fel lehetett ismerni egy amerikai katonai teherautó számát. A szám alá azt írták: „A pajta.” Egy korábbi esetből tudtam, hogy a pajta nagy föld alatti tároló, amelyben a csempészett gabonát rejtegetik. Dickey továbbment Genovese nápolyi lakásába, ahol hatalmas mennyiségben talált szappant, cukorkát, cigarettát, továbbá egy nagy hatósugarú rádióvevőt. Ezen közölték az értékes csempészáruk érkezését. Genovese lakásán dokumentumokat és számos névjegykártyát talált, amelyek arra utaltak, hogy kapcsolatban állt a környék jelentős üzletembereivel, bírákkal, a nolai polgármesterrel, a Nápolyi Bank igazgatójával és az AMG tisztjeivel. Volt kilenc, a kormányzat által kiállított, valamint számos kitöltetlen hivatalos utazási engedély. Ez is mutatta, mekkora a befolyása Genovesének a kormányzatnál. Az engedélyek még arra is felhatalmazták tulajdonosukat, hogy amerikai üzemanyaggal tankoljon. Az egyiket egy helyi olaj kereskedőnek állították ki. Kettőn

az aláíró kormányzati tisztviselő felhatalmazta Genovesét amerikai élelmiszer átvételére, amit a szabályzat egyébként tiltott. Az egyik névjegy Innocenza Monterisié, Genovese egyik szeretőjéé volt, aki Dickey szerint nőket is szállított a szövetséges tiszteknek. Sehol sem volt jelentősebb mennyiségű pénz. Dickey arra gyanakodott, hogy a nolai Banco del Lavoro szé ében lehet. Genovese tagadta, hogy szé e vagy szé ulcsa lenne. Dickey tudta, hogy Genovese egyik bérence elment a bankba azon a napon, amelyen a főnökét letartóztatták. A bank nyilvántartása szerint a széf a gengszteré volt, de egy nápolyi bíróság megtagadta Dickeytől az engedélyt, hogy felnyittathassa. Genovese még 1944 novemberében is katonai őrizetben volt. Dickey várta Amerikából a letartóztatási végzést, de senki se akart dönteni, hogy mi legyen Genovesével. Nem javasolták, hogy Olaszországban vonják felelősségre feketézésért. „Akkoriban a hadsereget nem nagyon látszott érdekelni, hogy visszajuttassa ezt az embert az Államokba – mondta Dickey. – Nekem azt mondták, cselekedjek belátásom szerint, a magam uram vagyok.” Genovese cinkosai az amerikai hadseregben és a hadseregen kívül nyilvánvalóan minden befolyásukat latba vetették az ügymenet lassítására, abban a reményben, hogy Dickey előbb-utóbb torkig lesz az egésszel, és elengedi a gengsztert. Lehet, hogy akkor is ezt a taktikát alkalmazták, amikor Dickey Rómába utazott, hogy beszéljen Charles Poletti ezredessel, az olaszországi Szövetséges Katonai Kormányzat főbiztosával. „Tőle akartam megtudni, próbálkozzak-e a polgári hatóságoknál, esetleg az AMG akarja bíróság elé állítani – mondta Dickey. – Egyáltalán a hadsereg illetékes ebben az ügyben? Szóval mit kezdjek Genovesével?” Délelőtt 10 órakor érkezett Poletti hivatalába, ahol közölték vele, hogy egyenesen menjen a parancsnoki irodába. Dickey boldog volt, hogy végre kap valamilyen tanácsot. Berontott az irodába, de egyetlen értelmes szót sem tudott kihúzni az ezredesből. „Mintha aludt volna – emlékezik Dickey. – Összekulcsolta a karját az asztalon,

és ráhajtotta a fejét.” Az őrmester aznap még kétszer tért vissza, de egyetlenegyszer sem tudott beszélni Polettivel: Mindkét alkalommal dugig volt az irodája… Mindkét alkalommal sokáig váratott. Miután többször is hiába próbáltam beszélni vele, eljöttem… Poletti csak járkált, parancsokat osztogatott a lányoknak, de nem azért csinálta, mert olyan fontos dolgok lettek volna, hanem mert ezzel szórakozott. Poletti tenyérbe mászó viselkedésének persze az volt a magyarázata, hogy nem akart belefolyni a Genovese-ügybe. Az iroda előtti folyosón Dickey összefutott William O’Dwyerrel, aki a brooklyni államügyészi irodából vonult be az olaszországi hadseregbe. O’Dwyer kívülről ismerte a Genovese-ügyet, de főnökének, Polettinek politikáját követve távol tartotta magát tőle. Azt tanácsolta Dickeynek, kerülje meg a feletteseit, és tárgyaljon közvetlenül Thomas Hughesszal, a brooklyni államügyésszel. O’Dwyert később hivatali kötelességmulasztás miatt állították bíróság elé, mert nem emelt vádat Albert Anastasia ellen. Dickey visszatért Rómából Nápolyba, és jelentette Poletti viselkedését a fölöttesének. „Nem nagyon érdekelte – emlékezik Dickey. – Azt mondta, hallott már ilyen pletykákat, és néhány felületes megjegyzéssel elintézte az egészet, aztán nem esett több szó Genoveséről. Összeszedtem minden erőmet, és verekedtem tovább a kiadatásáért.” Genovese közben kezdett kétségbeesni. 250 000 dollárt ajánlott Dickeynek, hogy felejtse el az egészet, és engedje futni. Az őrmester akkoriban havi 210 dollárt keresett. „Idefigyeljen, maga fiatal – győzködte Genovese. – Vannak dolgok, amelyeket nem ért. A világ ilyen. Vegye el a pénzt. Élete végéig nem lesz gondja. Úgyse érdekel senkit, hogy mit csinál. Minek töri magát?” Mikor Dickey visszautasította a pénzt, a gengszter kimutatta a foga fehérét, és életveszélyesen megfenyegette az őrmestert és a családját. Dickey nem hagyta, hogy megfélemlítsék.

Végül 1945 januárjában Dickey megkapta azt a hírt, amelyre várt. A brooklyni államügyészi hivatal a hadügyminisztérium segítségével elindította a kiadatási eljárást. A hír szárnyakon járt. Hét nappal később akcióba léptek Genovese amerikai gengszter barátai. A Boccia-gyilkosság egyetlen tanúja, Peter La Tempa börtönben ült. Genovese barátainak ez nem jelentett akadályt. 1945. január 15-én La Tempa kegyetlen epegörccsel ébredt. Az értékes szemtanúnak ezután olyan erős nyugtatókat adtak, ami „nyolc lovat megölt volna”. Luciano később azt állította, hogy Frank Costello és üzletfelei szervezték meg a gyilkosságot. Miután Genovese egyetlen terhelő tanúja eltűnt, a gengszter már nem félt visszatérni az Egyesült Államokba. Sőt még örült is az ingyen utazásnak. „Fiacskám – mondta Dickeynek –, maga olyan nagy szívességet tesz nekem, mint még senki! Hazavisz! Vissza az Államokba!” Dickeyt jelölték ki Genovese őrének, amíg keresztülszelték az Atlanti-óceánt. Összebilincselt kézzel szálltak fel a James Lykes gőzhajóra, amely 1945. június 1-jén reggel futott be New Yorkba. Dickeyt és gengszter foglyát senki sem várta a kikötőben. Neki kellett valahogy megszervezni a közlekedést, hogy délutánra beérjen Brooklynba, az államügyész hivatalába. Jelentkezett az ügyeletes rendőrnél, mire lejött hozzájuk Edward A. Heffernan helyettes államügyész. Felismerve a Dickeyhez láncolt gengsztert, azt súgta a fiatalember fülébe: „Már meg ne sértődjön, de meg vagyok döbbenve! Ezt nem vártuk, hogy még itt láthatjuk ezt a fiút!” Heffernant később a főnökével, O’Dwyerrel együtt helyezték vád alá az Anastasiaügyben tanúsított mulasztásokért. Genovese 1946 júniusában került bíróság elé, ahol bizonyítékok hiányában minden ellene szóló vádat elejtettek. „A tanúk terrorizálásának, elrablásának, sőt meggyilkolásának alattomos eszközeivel maga ismét kijátszotta az igazságszolgáltatást” – mondta a bíró. Genovese csak állt elegáns, kétsoros kék öltönyében, fehér ingben, gesztenyeszín nyakkendővel, és mosolygott. Szabad volt, folytathatta bűnözői pályafutását Amerikában, kiaknázva kapcsolatait a régi szicíliai maffiával.

Dickey minden hősies erőfeszítése hiábavaló volt.

Tizenötödik fejezet A szövetségesek megosztása A maffiának az volt az első kis győzelme a Szicília függetlenségéért folytatott háborúban, amikor sikerült megosztania a szövetségeseket. Egyes amerikaiak kezdtek neheztelni a brit szövetségesekre. 1944. január 12-én gyűlést tartottak Palermóban a hírszerző irodák ügynökei. Jelen voltak többet között a JICA és az OSS képviselői. Ott volt Joseph Russo, az OSS palermói irodájának (fedőnevén a G-3 Kísérleti Ügyosztálynak) a vezetője. A gyűlés jegyzőkönyvéből érezhető a hírszerző irodák kölcsönös elhidegülése. Elfoglalták a szigetet, de nem tudták pontosan, mi legyen a következő lépés. A Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa engedélyezte, hogy január elsejétől folytatódjék a szigeten a politikai tevékenység. Akkor most mi legyen? Az a baj Szicíliában a hírszerzéssel [panaszkodtak az ügynökök], hogy nem határozták meg a politikai irányvonalat… Nem tudjuk, miféle polgári kormányt támogatnának vagy legalább bátorítanának a szövetségesek. Ha nincs politikai szándéknyilatkozat, tehetetlenek vagyunk az olyan szóbeszédek ellen, hogy a britek autonóm Szicíliát akarnak, az amerikaiak nem. A szeparatista politikusok erre a széthúzásra játszottak rá. Andrea Finocchiaro Aprile volt a szeparatista mozgalom élharcosa, a maffia és a szicíliai arisztokrácia kedvenc jelöltje. Egy misilmerei beszédében azt állította, hogy Anthony Eden brit külügyminiszter megjegyzéseiből arra lehet következtetni, hogy a szicíliai szeparatizmust támogatja. Ez kínos helyzetbe hozta az amerikaiakat. Egyetértsenek a britekkel vagy sem? Az amerikai hírszerzők palermói gyűlésén tapintható volt a sértődöttség. A JICA képviselője előadta, hogy beszéltek Finocchiaro

Aprilével, aki tájékoztatta őket, hogy a teljes függetlenség egy bizonyos időszaka után hajlandó lesz fontolóra venni az uniót Olaszországgal, feltéve hogy az olasz kormány nem lesz monarchista, nem lesz kommunista, és nem áll a katolikus egyház irányítása alatt. Nem mintha a szeparatisták között egység uralkodott volna. Az amerikai hírszerzés még két szeparatista pártot azonosított az Aprilefélén kívül. Az egyik a La Giovanna Sicilia volt, amelyet Salomone herceg vezetett, aki szakított az általa opportunizmussal vádolt Finocchiaro Aprilével, és inkább az amerikai hatósághoz közeledett volna. Aztán volt egy kisvállalkozókból álló csoport, amely haragudott, hogy adót kell fizetni a központi kormánynak, amikor nekik ebből nincs semmi hasznuk. Ám a szövetségesek legfőbb ellensége a kecskeszakállas, elegáns, 65 éves Finocchiaro Aprile volt. A jogvégzett akadémikus és rendkívül képzett szónok 1913-ban kezdett politizálni. Corleone körzetet, a maffia egyik fellegvárát képviselte. A harmincas években következetes antifasiszta volt, még védte is az észak-olaszországi üldözött zsidókat, ugyanakkor azzal cselezte ki Mussolini dühét, hogy dicsérte a Duce külpolitikai sikereit. Mussolinihez fűződő kapcsolata később hiteltelenné tette számos amerikai szemében 1941-ben Finocchiaro Aprile lett az elnöke a korai szeparatisták Sicilia e Liberta nevű antifasiszta csoportjának. A következő évben magukba olvasztották a többi szeparatista pártot. Aprile felszólította a szicíliaiakat, hogy készüljenek a szövetséges megszállásra és a győzelemre. Vezetőként büszke volt rá, hogy sokszínű szervezet élén áll, és a szeparatisták támogatói között találhatók konzervatívok, liberálisok, szocialisták és kommunisták. Ennélfogva sohasem ígért konkrétabbat annál, minthogy a függetlenség után minden szicíliainak jobb élete lesz. Noha gyakran kifejezte azon meggyőződését, hogy a szövetségesek támogatják a független Szicíliát, ez nem akadályozta meg abban, hogy leglármásabb kritikusuk legyen. Lapja, a L’Indipendenza Siciliana személyeskedve támadta a Szövetséges Katonai Kormányzat tisztjeit, ezért a második szám után a szövetségesek betiltották a lapot, bár szívesebben vették, ha a prefektusok gyakorolták a politikai

cenzúrát. Az is aggasztotta a szövetségeseket, hogy a helyi könyvtárakból kölcsönözhetők a szeparatizmusról és a fasizmusról szóló könyvek. A JICA stabilitási jelentése 1944. januárban beszámol arról, hogy a feketepiacon valamivel csökkentek az árak. A JICA szemében ebben rejlett az egész szicíliai helyzet kulcsa: A nemrég behozott gabona, a jegyre szabályszerűen kapható kenyér, végül a javasolt száraztésztajegy hatására a gabonaspekulánsok jelentősen leszállították áraikat. Ha az élelmiszerek feketepiacát felszámolhatnák, az óriási javulást eredményezne, mert az átlagembert (a munkást és a parasztot) jobban érdekli az étel, mint a politika. Ez az elmozdulás a helyes gazdasági irányba azonban már elkésett. Már nem változtathatott a szeparatista politikai hangulaton: A szeparatista mozgalom láthatólag erősödik [mondta a JICA], Rendkívül agilis emberek vezetik, akik nagy anyagi és társadalmi támogatottságot élveznek. Propagandájuk elterjedt egész Szicíliában, és mindenfelé vonzza az új tagokat. 1943 novemberének elején az OSS Kutató és Elemző Osztálya úgy látta, hogy magának a Szövetséges Katonai Kormányzatnak a szicíliai jelenléte bátorítja a szeparatista mozgalmat: Több mint elegendő alapunk van azt hinni, hogy ha mi – a szövetségesek – akarnánk, úgyszólván akármit megtehetnénk Szicíliában. Ha akarnánk, akár teremthetnénk egy független Szicíliát, és még csak látszat szerint sem lennénk felelősek a fejleményért. Az OSS-jelentés lényege nem volt más, mint Lord Rennell és a szeparatizmusról szóló jelentésének kritikája, amelyet az OSS pontatlannak és informálisnak tartott. Sejthetővé vált viszont az, hogy a britek hajlandók lennének eltűrni a szeparatista Szicíliát azon az áron, ha nyerhetnének vele egy független brit támaszpontot. Ez a

gyanú összevágott a szeparatisták vezetőinek azon meggyőződésével, hogy a szövetségesek támogatják őket. 1944. január 23-án Finocchiaro Aprile beszédet tartott Corleonéban, a maffia fellegvárában egy 2000 fős tömegnek, azt állítva, a szicíliai születésű amerikaiak követelni fogják, hogy kormányuk támogassa a szicíliai függetlenséget. Megismételte azt az állítását, hogy Anthony Eden brit külügyminiszter kijelentette, kormánya úgy tudja, a legtöbb szicíliai el akar szakadni Olaszországtól. Még a szicíliai kereszténydemokraták pártja is úgy gondolta, hogy ehhez a mozgalomhoz érdemes lesz csatlakozni. Egy januárban osztogatott röpiratban bírálták a királyságot, és követelték, hogy a sziget kapjon önrendelkezései jogot védelmül a kommunizmus és a diktatúra ellen. A szeparatisták a kereszténydemokratákat tartották fő vetélytársuknak a konzervatív szavazókért folytatott küzdelemben. Bizonyíték rá egy nagygyűlés május 14-én a palermói Bellini Színházban. Jelen volt egy olasz újságíró, aki jelentést küldött a JICAnak. Tőle tudjuk, hogy elsőnek egy Di Martino nevű szeparatista lépett a szónoki emelvényre: Di Martino azzal kezdte, hogy támadta a kereszténydemokrata pártot. Kifejtette, hogy a kereszténydemokrata párt közvetlen leszármazottja az egykori Partito Popolarénak [Néppárt], amely egyedüli felelőse a fasizmus hatalomra jutásának, majd közölte, hogy a kereszténydemokrata párt fasisztákat tűr meg a tagságában. „Minden egykori fasisztát, akit semmiféle pártba nem vesznek be, tárt karokkal fogadnak a kereszténydemokrata pártban” – mondta Di Martino. A kereszténydemokraták, akik ugyancsak jelen voltak a gyűlésen, harsányan tiltakoztak. Valaki elordította magát, hogy ugyanannyi volt fasiszta van a kommunisták között is, ami meg a kommunistákat hozta dühbe. „Ez nem igaz” – mondta Di Martino, majd azzal folytatta, hogy támadta Salvatore Aldisio kereszténydemokrata belügyminisztert, amiért „megtartotta a

nemzetbiztonsági iroda vezetői tisztében Senisi szenátort, aki ugyanezt a funkciót töltötte be a fasiszta rezsim idején…” Ezek szerint a szeparatisták szívesebben nyújtottak kezet a kommunistáknak, mint a kereszténydemokratáknak, miközben élvezték, hogy a megosztott szövetségesek kínos helyzetbe kerültek. *** 1944. február 11-én a szövetségesek visszaadták Szicília igazgatását az olasz kormánynak, de a szövetséges testületek a helyükön maradtak, és erős befolyást gyakoroltak a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon át. Az anyaországban Nápoly megmaradt a katonai kormányzat enklávéjénak 1945 decemberéig, amikor a szövetségesek végre távoztak az országból. A szövetségesek kineveztek egy szicíliai születésű kormányzót, Francesco Musottót. Az OSS így kommentálta a választást 1944. január 10-én: „A szeparatistákat is beleértve minden frakció javasolt kormányzójelöltet. Végül a maffia konzervatívjainak (nem az úgynevezett bűnöző rétegnek) a jelöltje győzött.” A különböző pártok Poletti elé terjesztették a jelöltjeiket. Finocchiaro Aprile pártjának egyik prominens tagját javasolta, ám az OSS szerint Poletti már döntött: Úgy tűnik, Poletti jóval előbb kiválasztotta Musottót. Minthogy szoros kapcsolatban áll a felső osztályokhoz tartozó gazdag családokkal, a maffia vezető körei feltételezték, hogy Musottót ez a réteg javasolta. Mostanáig Poletti Musottót támogatja, akinek kinevezése biztosra vehető. Francesco Musotto korábban Palermo prefektusa volt, aki kiesett Mussolini kegyeiből. A húszas években az OSS szerint visszatért ügyvédi foglalkozásához. …ügyfélköre a maffiából került ki. Mussolini idejében a védőügyvéd szerepét látta el a maffiaperekben. Kapcsolatai a maffia krémjével jók, és az alsóbb réteggel is bizonyosra vehetők. Hátterét és összeköttetéseit tekintve okos döntés volt őt választani.

A szicíliaiak az ilyen hálózatban persze csak az újabb bizonyítékát látták annak, hogy a maffia beépült az AMG-be. A brit haditengerészetnek is megvolt a maga hírszerzése. 1944 februárjában ez a hírszerzés jelentést készített a sziget keleti részének helyzetéről. „Az olaszok fokozatosan birtokba veszik Szicíliát – mondta H. F. Waigth százados. – Csapatok érkeznek, hogy átvegyék az őrszolgálatot stb.” Waight századost nagyon aggasztotta, hogy milyen sors vár a szicíliaiakra: Az egész szigetet a simli irányítja. Semmi érzékük a becsülethez. Mindenkit meg akarnak vesztegetni. A brit kormány készleteit közprédának tekintik, nagyon elterjedt a raktárak fosztogatása, kirablása, amelyben a brit személyzet is részt vesz. V. L. Mason sorhajóhadnagy ugyancsak felhívta a figyelmet a közbiztonság és a törvénytisztelet hanyatlására: A lopás, a fosztogatás egyre gyakoribb. A parancsnokság növekvő aggodalommal szemléli a közelmúltban elkövetett, nagyszabású bűncselekményeket. Az egyik esetben a garázda tömeg megpróbált betörni egy szertárba, az őrségnek tüzet kellett nyitnia. Egy támadót megöltek és kettőt megsebesítettek, mire a tömeget fel lehetett oszlatni. Ezeket a bűncselekményeket egy szervezett banda követheti el, de eddig lehetetlen volt kinyomozni a főkolomposokat. *** Egy 1944 áprilisában bekövetkezett incidens mutatta, hogy a lakosságban mennyire felgyűlt az ellenszenv a szigeten tartózkodó szövetségesek iránt. 1300 francia ejtőernyős érkezett a Xitta nevű kisvárosba, amely a sziget legnyugatibb csücskén lévő Trapani közelében található. Az ejtőernyősök nem vertek fel maguknak sátrakat, hanem rekvirálni kezdték a házakat, hogy legyen hol aludniuk. A xittaiak és a közeli Trapani lakosai azt állították, hogy a franciák otrombán viselkedtek. Nem voltak hajlandók kifizetni a

vendéglői számlájukat. Nem csinálták végig a rekvirálás törvényesen előírt eljárását, hanem csak beköltöztek a házakba. Ha berúgtak, hajkurászták a nőket. Válaszul a szicíliaiak sértegették és kővel dobálták a katonákat. Április 9-én bekövetkezett a robbanás. Este hatkor néhány francia katona erőszakoskodni akart egy helyi asszonnyal. A férfiak közbeléptek, és pár perc múlva már zúdultak is a franciákra a lövések, ők legalábbis ezt állították. Az ejtőernyősök elmenekültek, de másfél óra múlva visszajöttek, pisztolyokkal, puskákkal, géppisztolyokkal. Eszeveszetten lövöldözni kezdtek a levegőbe, és egy eltévedt lövés megölt a hálószobájában egy fiatal férfit. Utána négy ejtőernyős betört Michele Schifano házába. Schifano azt állította, hogy egész idő alatt betegen feküdt, a felesége és a családja pedig elmenekült a katonák elől. Signora Schifano egy szekrénybe bújt, de az ejtőernyősök belelőttek a szekrény ajtajába, és az asszony meghalt. A fegyveres megtorlástól tartó franciák megrohanták a városkát, és bevezették az ostromállapotot. Úttorlaszokat építettek Xitta két végén, géppuskákat állítottak fel a stratégiai pontokon. A helyi rendőrséget kizavarták Xittából. Húsz embert túszul tartottak fogva a lakosságból, akiket összevertek. Az amerikai elhárítók kiszabadították a foglyokat, és kiparancsolták a franciákat a városból. Kétszer kellett felszólítani őket, hogy engedelmeskedjenek. Azt javasolták nekik, hogy aludjanak sátorban a város mellett, de néhány nap múltán feloldották a tilalmat. Mintha a híres 13. századi szicíliai vecsernye visszhangzana az incidensben, amikor a szicíliaiak lemészárolták a francia megszállókat. A maffia gyakran hivatkozik rá, a dacos és véres eseményig vezeti vissza gyökereit. Xittában és Trapaniban a szövetséges francia ejtőernyősök brutális viselkedése felkorbácsolta a kollektív sértettséget, amelyért csak a maffia állhat bosszút. *** Miközben a szövetségesek azon vitatkoztak, mitévők legyenek a szeparatistákkal, Finocchiaro Aprile folytatta a kampányát. Beutazta a szigetet, nagygyűléseket tartott, szónokolt. 1944 júliusában a

szövetségesek partraszállásának első évfordulóján azzal korbácsolta fel a szenvedélyeket, hogy levelet intézett Winston Churchill miniszterelnökhöz. Van szerencsém kifejezni önnek a szicíliai nép egészét képviselő Nemzeti Bizottság nevében szívből jövő tiszteletemet és legmélyebb hálámat. Engedje meg közölnöm, hogy sohasem fogjuk elfelejteni az értékes segítséget, amelyet Nagy-Britannia nyújtott Szicíliának. Miután letudta a nyájaskodást, Finocchiaro Aprile gyorsan a tárgyra tért: Megismétlem, amit már korábban is közöltem önnel, hogy Szicília nem akar és nem maradhat egységben Itáliával. Túl sok sérelmet, túl sok erőszakot, túlkapást és visszaélést kellett elszenvednünk 1860 óta. Elhatároztuk, hogy akár fegyvert ragadva is kivívjuk függetlenségünket, és szuverén szicíliai államot hozunk létre köztársasági államformával. Finocchiaro Aprile azt remélte, hogy a britek feltétel nélkül támogatni fogják függetlenségi törekvéseiket, ám azért kilátásba helyezte a fenyegető lehetőséget, hogy a szicíliaiak brit támogatás híján háborúzni fognak. Churchill válaszának másolata nincs meg a brit külügyminisztérium irattárában. Pár nappal később nagy öröme lehetett Finocchiaro Aprilének, mert egy általában pozitív hangvételű cikket olvashatott a londoni Timesban Szicíliáról és a szeparatista mozgalomról. A riporter „megnyerő egyéniségű, koros úriembernek” nevezte Finocchiaro Aprilét, majd azt írta. „Ha megkérdezik a szeparatistákat, hogy véleményük szerint milyen helyet foglal majd el a független Szicília a jövő Európájában, őszintén közlik, hogy boldogan elfogadnák a brit védelmet.” Ha ilyen cikkek jelenhettek meg a londoni Timesban, nem csoda, ha egyes amerikaiak és olaszok azt hitték, hogy a britek tevékenyen támogatják a szicíliai szeparatizmust. Sir Noel Charles, Róma brit főbiztosa tárgyalt az olasz külügyminisztérium helyettes államtitkárával, és kapott egy kínos

helyzetértékelést. „Visconti márki azt ismételte meg, amit már számos forrásból hallottam – írta Sir Noel Charles az angol külügyminisztériumnak küldött táviratban. – E szerint a szeparatisták azt állítják, hogy mozgalmuk bírja Nagy-Britannia és az Egyesült Államok támogatását; azt mondják, a szövetségesek csak a háború miatt nem támogathatják nyíltan őket.” Visconti márki közölte Sir Noellel, az olasz kormány természetesen tudja, hogy a szövetségeseknek semmi közük a szeparatistákhoz, de a szicíliai tudatlan köznép továbbra is ebben hisz. Ennek az volt a burkolt jelentéstartalma, hogy üdvös lenne valamilyen közlemény a szóbeszéd elfojtására. A fenyegetés komolyságának hangsúlyozására Visconti márki hangot adott meggyőződésének, miszerint a szeparatisták szövetkeztek a maffiával, és a parasztokat terrorizálással kényszerítik az ügy támogatására. Hat nappal később Sir Noel részletesebb jelentést küldött Churchill külügyminiszterének, Anthony Edennek. Idézte Finocchiaro Aprilét, aki azzal dicsekedett olasz újságoknak, hogy a szövetségesek védelmét élvezi. „Közhírré akarom tenni a tényt – így Aprile –, hogy amikor Bonomi [miniszterelnök] le akart tartóztatni, a szövetséges hatóságok nevettek. Azért vagyok ma itt, mert a szövetségesek így óhajtják!” A fejvesztett levelezés Olaszország és az angol külügyminisztérium között egy hosszas memorandummal tetőzött, amely A szicíliai szeparatista mozgalom címet viselte, és Harold C. Swan nápolyi főkonzul volt a szerzője. A szabad Szicília tervének első számú, ha ugyan nem egyetlen motorját a nagybirtokosok jelentik… A politikai pártok újjászületésétől felbátorodott szeparatista mozgalomnak a palermói Finocchiaro Aprile ügyvéd és a cataniai Delmonte báró vezetésével minden reményük megvan arra, hogy megszerzik a vezető szerepet a szigeten, és ígéretekkel magukba olvaszthatják az új politikai képződményeket… Véleményem szerint a földbirtokos nemesség most is támogatja a terrorista szervezet újjászületését…

Riasztó elemzés volt. Swan úgy érezte, hogy a szövetségesek felelősek a szeparatisták bátorításában. Szerinte kevés kétség fér hozzá, hogy a szeparatista mozgalom kapott támogatást egyes amerikai tisztektől, akik még azt is megengedték, hogy a katonai támaszpontokon tartsák gyűléseiket. Ezeknek az összejöveteleknek hangsúlyozottan szövetségesbarát ízük volt, az amerikai és az angol lobogót tüntetően kitették az emelvényre, a beszédek állandó eleme volt az Egyesült Államok iránti hűséges barátság hangoztatása. Az amerikai tisztek jelenléte a gyűléseken némi igazságtartalmat kölcsönöz az olasz kormány azon állításainak, hogy a szövetségesek védik és segítik a szeparatistákat… Tehát az amerikaiak meg voltak győződve róla, hogy a britek bátorítják a szeparatistákat, míg a britek az amerikaiakat támogatták. Swan legfőképpen Poletti ezredest gyanúsította, de nem volt bizonyítéka. „Nem tudtam megerősíteni azt a szóbeszédet – írta Swan –, hogy az egész mozgalmat Poletti ezredes szítja…” Bár látta volna Lucio Tasca 1944. augusztus 31-én kelt levelét, amelyben a szeparatista vezető és maffiózó hálálkodik Polettinek: „Legdrágább barátom, köszönöm a segítségedet és támogatásodat, amelyet hazánknak nyújtottál, és amelyet, remélem, akkor sem vonsz meg tőlünk, amikor kivívjuk, hogy megvalósuljon legnagyobb álmunk, a függetlenség!” A levél hangneme egyértelműen bizonyítja a két ember szoros barátságát. Swan úgy találta, kevés bizonyíték van arra, hogy a briteknek szerepe lenne a mozgalomban. Megjegyzi, hogy egyes főtisztek betiltották a szeparatista gyűléseket. Igazi brit külügyminisztériumi arroganciával próbálta megindokolni, miért vonzódnak az amerikaiak a szeparatistákhoz: Kissé nehezen érthető, miért kegyelik ennyire az amerikaiak a mozgalmat. Csekély kereskedelmi érdekük fűződhet a dologhoz… Valószínűleg nem elhanyagolható tényező az ösztönös rangkórság, amely sokszor arra bírja az átlag amerikait, hogy a hangzatos címek viselőinek társaságát keresse, márpedig a szicíliai földbirtokosok gyakran dicsekedhetnek régi és imponáló címekkel.

Az OSS viszont minden, a szicíliai szeparatistáknak nyújtott brit segítséget egy nagyobb szabású stratégiai terv részének tartott, amelynek az a célja, hogy Olaszország megmaradjon gyengének. Mint az OSS 1944. augusztusban kelt jelentésében olvashatjuk: A brit politikának általában az a célja, hogy Olaszország katonailag, politikailag és gazdaságilag is Nagy-Britanniától függjön, mert így soha többé nem jelenthet fenyegetést a Földközi-tengerről a Vöröstengeren át az Indiai-óceánra vezető brit birodalmi útvonalon. Az OSS szerint Britannia a cél érdekében képes szövetkezni Olaszország királypárti-konzervatív erőivel. Tökéletesen vakon a közelgő hidegháború problémáira, az OSS azt javasolta, hogy a britek tanúsítsanak több elfogulatlanságot, hasonlóan az amerikai és a szovjet kormányhoz, „amelyek pártatlanabbul viselkednek az olasz ügyekben… Kétséges, hogy Oroszország kommunista állammá akarná alakítani Olaszországot.” A szovjetekkel szembeni naivitás persze jelentősen meg fog változni, de akkor is döbbenetes, mennyire nem látta még 1944-ben sem az OSS a szovjet fenyegetést, és inkább a briteket gyanúsította. *** Miközben Finocchiaro Aprile a következő lépést tervezte, Szicíliában tovább hanyatlott a közrend és a szövetséges hatóságok iránti tisztelet. Hatalmas bűnözési hullám söpört végig a szigeten. Palermo tartományban a gyilkosságok száma az 1943-as 84-ről 1944ben 245-re, míg a rablásoké 146-ról 646-ra ugrott. „Szicíliában új és erőszakos arcát mutatja a maffia nevű, feltámadt bűnszövetkezet – írja 1944. október 30-án egy amerikai újság. – A palermói legfrissebb jelentésekből úgy tudjuk, hogy mindennapos a fegyveres útonállás és az emberrablás.” Olyan komoly a helyzet, hogy a szicíliaiak félnek éjszaka közlekedni, mert a banditák feltartóztatják az autókat, elszednek pénzt, ékszert, gyakran még le is vetkőztetik az áldozatokat. A palermói rendőrség nyolc nagy és önálló maffiabandát azonosított. Példaként idézték Vittorio di Salvót, a gazdag helyi

földbirtokost, akit elraboltak és hat napig tartottak fogva, amíg ki nem fizette a 2 500 000 líra váltságdíjat. Di Salvo feltételezte, hogy, mint a régi időkben, a fizetés megmentette a további támadásoktól. Szó sincs róla, válaszolta a banda, ők önállóan működnek, nem ígérhetnek védelmet a többi gengsztertől. Október 19-én súlyos incidens történt Palermóban. Négy napja tartó forrongás és tiltakozás után nagy tömeg verődött össze a város központjában, és a prefektusi hivatalhoz indult. A tömeget főleg a helyi közigazgatás alkalmazottai alkották, akik kenyeret és magasabb béreket követeltek. A prefektúránál köveket kezdtek dobálni, és több ablakot betörtek. Ez volt a jel, amelyre az olasz katonák vártak. Tüzet nyitottak a tömegre. Géppuskát és kézigránátot is használtak. Joseph Russo, az OSS palermói irodájának vezetője ezt a jelentést küldte a Szövetséges Erők Főhadiszállására: Hivatalosan 162 főre becsülik a hétfői palermói vérfürdő áldozatainak számát. A halottak száma 16, de ez még nőhet. 137 civil és 11 olasz katona sebesült meg. Az áldozatok 50%-a gyermek. Ezekben a számokban nem szerepelnek azok, akiket letapostak. A sebek zömét a menekülőket eltaláló repeszek okozták, amelyek többeket lefejeztek. Russo elszabaduló erőszakot jósolt, mert a maffiózók megígérték, hogy bosszút állnak a felelősnek tartott katonákon. Ha nem a palermói maffia bujtogatta a tömeget, akkor lehet bízni benne, hogy kamatostul megfizetnek a vérontásért. Ha beleolvasunk a JICA jelentésébe egy kulcsfontosságú szeparatista találkozóról, láthatjuk, hogy a szeparatisták és a maffia elérkezettnek látta az időt az összehangoltabb akcióra: Október 26-án Finocchiaro Aprile, a szicíliai szeparatista mozgalom vezetője találkozott más szeparatista vezetőkkel, köztük Lucio Tascával, Pamedurival, a cataniai Dott Gallóval, Atty Arrigóval és Varvaróval – utóbbinak a palermói irodájában. A jelentések szerint ezen a megbeszélésen úgy döntöttek, hogy eljött az ideje a korábbinál erélyesebb lépéseknek a szeparatista elvek szolgálatában.

A szeparatisták megegyeztek abban, hogy az egész szigeten mozgósítani fogják erőiket. Erre többek között a palermói zavargás bátorította őket, amely megszerezte ügyüknek a baloldal támogatását. Továbbá Lucio Tasca jelezte, hogy reggel beszélt a palermói rendőrfőnökkel, és megtudta tőle, hogy a questore parancsot kapott, hogy tartóztassák le az állam biztonságának fenyegetésével vádolt szeparatista vezetőket. Finocchiaro Aprile félbeszakította Tascát, és azt mondta. „Eljött az idő!” A JICA arra figyelmeztetett, hogy tíz napon belül valami puccsféle várható. Ellery Stone amerikai sorhajókapitány, a Szövetséges Erők Főparancsnokságának főbiztosa elég fontosnak tartotta a fenyegetést ahhoz, hogy továbbítsa Ivanoe Bonominak, az új olasz miniszterelnöknek: Jelentések szerint a szeparatista vezetők eldöntötték, hogy miután letartóztatásuk küszöbön áll, jobb lesz szarván fogni az ördögöt, és kierőszakolni a de facto függetlenséget, mielőtt az egységpártiak további fegyveres erőt hozathatnának a szigetre. Állítólag a szeparatisták arra is játszanak, hogy gyakorlatilag nem maradt szövetséges katonaság a szigeten, és a hírek szerint a szövetségesek nincsenek is abban a helyzetben, hogy rend- fenntartó csapatokat küldjenek Szicíliába… Nem szabad elfelejteni, hogy a szeparatisták időnként tudatosan terjesztenek álhíreket tervezett akcióikról az indulatok szítására és a rendfenntartó szervek összezavarására. Hogy a fentiek csak ennek a taktikának egy újabb példáját vagy komoly lépéseket jelentenek, azt majd csak az idő döntheti el. Tehát vagy Cézár (azaz vagy a szeparatisták és az őket támogató maffia), vagy semmi. A fegyveres lázadás ideje elérkezett.

Tizenhatodik fejezet A negyvenkilencedik állam A Villalbában, Don Calogero Vizzini szülőfalujában történtek is mutatják, mekkora hévvel támogatta a maffia a szeparatistákat. Don Calo volt az a maffiózó, aki állítólag nagyon hasznosnak bizonyult a Cammarata felé közeledő szövetségeseket fenyegető tengelyhatalmi csapatok eltávolításában. 1943 késő júliusa óta polgármester volt, hála a szövetségesek kinevezésének. „Mikor Don Calo Vizzinit megtették polgármesternek, az egész lakosság összegyűlt a főtéren – meséli egy névtelen tanú. – Az amerikai hadnagy annyit mondott rossz olaszsággal: »Ez az uratok!«” Punktum. Mindig Don Calo volt a kisváros ura, de ezt most hivatalossá is tette a katonai kormányzat és a hálás amerikaiak előtt. Az egész szigeten ezzel fejezték ki a szövetségesek háláját. Lord Rennell később elismerte, hogy ez súlyos hiba volt a szövetséges kormánytól: Miután a nép hangosan ujjongott, hogy megszabadult a fasiszta podestától, sok tisztem beleesett abba a hibába, hogy a legtolakodóbb önreklámozót választotta, vagy követte önjelölt tolmácsának tanácsát, aki megtanult valamennyire angolul amerikai tartózkodásának idején. Az eredmény nem mindig volt szerencsés. Kivétel nélkül mindig a helyi maffiafőnököt választották, vagy a strómanját, akik közül minden második az amerikai alvilágban járta ki az iskolát. Ezekről annyit mondhatunk el, valóban fasisztaellenesek voltak, de egyébként semmiféle szempontból sem kívánatosak. Aki egy kicsit is elgondolkozik ezen a kérdésen, meg fogja érteni, milyen nehezen mérheti fel a megszállás első napjaiban az idegen erő képviselője a honi tényezők jelentette veszélyeket. Luigi Lumia villalbai lakos egyetértett ezzel. „Azokban a napokban – emlékezik – amikor széthullott minden szervezett hatalom, a

szövetségesek a maffiát látták az egyetlen erőnek, amely képes gondját viselni a népnek.” 1944. szeptember 2-án Don Calo, Villalba polgármestere vendégül látta Finocchiaro Aprile szeparatista vezért. A Piazza Madricén, a főtéren Finocchiaro Aprile szónoklatot tartott a függetlenség szépségéről és a sok évszázados idegen uralom galádságairól. A szónoklat végén Aprile hívei jelvényeket osztogatta, amelyen a 49. szám azt mutatta, hogy Szicília lehet az Egyesült Államok 49. tagállama. Más jelvények Szicília zöld sziluettjét ábrázolták a csillagos-sávos lobogó közepén. Szeptember 16-án egészen más fogadtatást kapott egy másik politikai párt. Ezek kommunisták voltak, köztük Michele Pantaleone, akinek családja a főtérre néző házban lakott. Don Calo csak azzal a feltétellel engedélyezte a beszédeket, ha nem hozzák szóba a földreformot, a nagybirtokokat, a maffiát, és parasztoknak sem volt szabad a térre jönniük, hogy hallgassák a kommunistákat. Hogy ne kerüljön sor semmiféle renitenciára, a botra támaszkodó Don Calo kiállt a tér közepére, míg puskásai a környező házakat támasztották. Girolamo Li Causi volt a legfőbb szónok, aki 1944 óta a szicíliai kommunisták pártját vezette, és úgy fel tudta tüzelni hallgatóságát, hogy ezzel csak Finocchiaro Aprile vetekedhetett. Bár a kommunisták kezdetben a szeparatistákat támogatták, Li Causi megválasztása óta szembefordultak velük, és az autonómia pártjára álltak. Li Causi minden tilalomra fittyet hányva szidalmakat szórt a szicíliai parasztokat megnyomorító terhekre, akiknek helyzetén csak ront a maffia. „Nehogy félrevezessenek ezek a földesurak, akik egy nadrágszíjparcellát kínálnak a támogatásotokért!” – mondta Li Causi. Don Calo papja a polgármester parancsára meghúzatta a harangokat, hogy harangzúgásba fojtsa Li Causi szónoklatát, de a zenebona csak odacsalta a kíváncsi parasztokat meg a városiakat, és a tér egyre jobban megtelt, Li Causi pedig tovább őrjöngött, túlüvöltve a harangokat. Ez már sok volt Don Calónak. „Ez hazugság!” – ordította a maffiavezér. Emberei ezt jelzésnek vették a gyűlés berekesztésére. Lőni kezdték a felszólalókat és a tömeget. A

kommunisták pisztollyal viszonozták a tüzet, és kézigránátokat dobtak. Tizennégy ember sebesülten esett össze. „Hagyjátok abba, nyomorult férgek!” – bömbölte Li Causi, de térden lőtték, és ő is összeesett. Michele Pantaleone feldobta a vállára a sebesült politikust. Ahogy rohant kifelé a térről, mögötte lövedékek szaggatták a vakolatot. Pantaleone a közeli bank sarkánál előrántotta saját pisztolyát, és háromszor a levegőbe lőtt. Aztán a helyi carabinierik közbeavatkoztak, és helyreállították a rendet. Ez fordulópont volt a fiatal baloldali Pantaleone életében. Ekkor kötelezte el magát életre-halálra a maffia elleni harcban. A villalbai vérengzést Carlo Levi meséli el Pantaleone A maffia és a politika című könyvéhez írt előszavában. Az OSS, amely ugyancsak beszámolt az incidensről, más szempontból ítélte meg az összecsapást: A Farina-Vizzini és Pantaleone családok régi ellenségek voltak. A két család rossz viszonya még jobban megromlott, amióta mind a kettő ki akarta bérelni Trabia hercegnétől a volt Micciche-birtokot. Ez az ingatlan nagyon kívánatos, tekintve hogy közel esik a városhoz. A vitában a Farina-Vizzini család javára döntöttek. A döntés felbőszítette a Pantaleone famíliát, és attól fogva politikai ellenfél is lett a két család. Michele Pantaleone a Vizziniekre remélt csapást mérni azzal, hogy meghívta Li Causit, tartson beszédet a városukban. Az OSS szerint odáig ment, hogy rávette Causit, hozza szóba a Micciche-affért. Ettől a célzástól ordította el magát Don Calo: „Ez hazugság!” Ennélfogva az OSS nem politikai konfliktusnak, hanem törzsi háborúnak tekintette a villalbai esetet. „Üdvös lenne minél kisebb reklámot csinálni az incidensnek” – tanácsolta az OSS. Erre Pantaleone nem volt hajlandó, és halhatatlanná tette az esetet a könyvében. Persze azt sem szabad feltételezni, hogy az OSS pártatlanul számolt be a Villalbában történtekről. Az ő változatuk túlságosan elfogult Vizzini iránt. Don Calo jó kapcsolatokat ápolt az OSS palermói irodájával. Egyáltalán, már az, hogy az OSS hajlandó

volt Vizziniék szemével nézni az esetet, bizonyítja, hogy közel álltak a maffiához, és hajlamosak voltak őket védeni. Pantaleone szerint a maffiakapcsolat tökéletesen szolgálta a szeparatisták céljait: Pár hónappal Szicília felszabadítása után a maffia úgy döntött, hogy a szeparatista mozgalom jobbszárnyát fogja támogatni. Ennek egyik oka az volt, hogy a szicíliai-amerikaiaknak volt befolyásuk a maffia főnökeire, akikkel szoros és hasznos kapcsolatokat építettek ki. Mellesleg a maffia attól félt, hogy egy nemzeti demokratikus kormány megváltoztathatja a sziget társadalmi felépítését, míg a szeparatisták győzelme azt jelentené, hogy a maffia beolvadhat a sziget uralkodó osztályába. Pantaleone szerint a maffiózók jelen voltak már a szeparatisták első gyűlésén is, amelyet 1943. december 9-én tartottak Palermóban. A megjelent huszonnyolc maffiavezér egyetértett abban, hogy ha szükség lesz rá, erőszakkal zavarják meg a rivális politikai pártok gyűléseit. 1944 elején Pantaleone jelen volt egy bagheriai gyűlésen, amelyen Finocchiaro Aprile szónokolt. A gyakorlott orátor levelekből idézett, amelyeket ő írt volna a „kedves Winnie”-hez és a „kedves Delanóhoz”, beszámolva a szövetségesek vezetőinek arról, hogy Szicília lakosainak függetlenségre van szüksége. Aztán tisztázta saját helyzetét a régi maffiózókhoz képest. „Ha nem lenne maffia, ki kellene találni – szólt Finocchiaro Aprile. – A maffia barátja vagyok, habár személyesen ellenzem a bűnözést és az erőszakot.” Ez a beszéd, Pantaleone szerint, roppantul tetszett a palermói maffiózóknak, és meggyőzte őket, hogy csatlakozzanak a szeparatista mozgalomhoz. Don Calo ugyancsak 1943 végén kezdett közeledni a szeparatistákhoz, amikor részt vett egy cataniai konferencián. Antonio Varvaro, a baloldali szeparatista betolakodónak tekintette Don Calót, és megkérdezte, milyen jogon állítja magát a caltanissettai régió képviselőjének. „Nem kéne ennyit bajmolódni a tagkönyvekkel – mondta Don Calo. – Ha uraságod kacsint egyet, porig égetem én a

tartomány összes szakszervezeti irodáját!” Miután a maffia csatlakozott a mozgalomhoz, engedélyezte Finocchiaro Aprilének a beszédeket az olyan hűbérbirtokain, mint Caltanissetta és Agrigento. Aprile ellenlábasai számíthattak a goromba fogadtatásra. Mikor az olasz kormány egyik minisztere 1944 márciusában meglátogatta Palermót, hogy az egység mellett érveljen, megdobálták rohadt gyümölccsel és zöldséggel. És ez még viszonylag szelíd elbánás volt. Villalbában lőhettek is. *** Manley brit alkonzul és Salvatore Aldisio szicíliai főbiztos 1944. decemberi megbeszélése igazolta a szövetségesek gyanúját, hogy a maffia szoros kapcsolatban van a szeparatistákkal. „Aldisiótól azt hallottam – mondta Manley –, hogy egyes rablóbandákat maffiózók támogatnak, akik a szeparatistákat is támogatják, és a szeparatisták úgy gondolják, hogy a maffia támogatásának révén szükség esetén bevethetik a bandákat.” A JICA 1945-ben kelt jelentése mélyrehatóbb elemzést készít a maffia és a szeparatisták kapcsolatáról. Ezek szerint Finocchiaro Aprilét meglátogatta több magas rangú maffiózó, köztük Piana dei Greci polgármestere, ugyanaz a Don Ciccio Cuccia, aki megszégyenítette 1924-ben a Szicíliába látogató Ducét, majd akit Mori börtönbe záratott. Ebben a pillanatban elmondható [folytatta a JICA jelentése], hogy a maffia prominensei azt jelentik a szeparatistáknak, mint amit a katolikus papság a kereszténydemokratáknak. Más szavakkal a mezővárosokban a maffia vezetői propagálják a szeparatizmust. Ez megmagyarázza, miért dicséri gyakran a maffiát Finocchiaro Aprile, és miért hangsúlyozta a különbséget a maffia és a bűnözés között. Ezután a JICA bírálta a szeparatistákat, amiért támogatóként akarják feltüntetni a szövetségeseket. A JICA hallott olyan szóbeszédet, hogy titokban a britek pénzelik a szeparatistákat, mert mindenáron ők akarják ellenőrizni a máltai csatornát, de nem találtak bizonyítékot erre a feltételezésre. Hasonlóképpen az

amerikaiak érintettségét azzal magyarázták, hogy volt egy olyan kampányjelvény, amely Szicília sziluettjét ábrázolta az amerikai zászló hátterén. Válaszul az amerikai külügyminisztérium titokban felkérte az olasz hatóságokat, hogy tiltsák be a jelvény használatát. A szeparatista mozgalom egyik feltételezett vezetője egy bizonyos Don Calogero Vizzini, Caltanissetta állítólagos maffiafőnöke [folytatja a JICA], Továbbra is tisztázatlan, milyen kapcsolatban áll Finocchiaro Aprilével, és hogy szimpatizál-e vele. Finocchiaro Aprile és Don Calo kapcsolatáról többet elárul valamivel később az amerikai tengerészeti hírszerzés jelentése, amelyben az olvasható, hogy 1945. január 30-án több szeparatista képviselő érkezett Palermóba, és sürgősen beszélni akartak Finocchiaro Aprilével. Közölték velük, hogy vezérük nem tartózkodik a székházban, mert vacsorameghívása van Calogero Vizzinihez és más maffiózókhoz. Úgy látszott, a szeparatizmus és a maffia összeolvadóban volt. *** 1944 decembere nem sok jót hozott a szicíliai kormánynak. A szeparatista fenyegetések drámaian közeledtek a megvalósuláshoz. A korábbi zavargásoktól hiszterizált palermóiak most már valósággal éheztek egy nagyszabású támadásra a hatóságok ellen. December 11étől 17-éig az egyetemisták mindennap tüntettek. Dühüket főleg az szította, hogy az olasz kormány felszólította a szicíliaiakat, lépjenek be a hadseregbe, és segítsenek a szövetségeseknek a háborúban. „Szicíliaiak, egykori katonák! – kiáltotta egy falragasz. – Ne jelentkezzetek katonának! Ne tűrjétek, hogy a Zsoldos nevét is felróják az Áruló és az Eltűnt mellé… Szicíliaiak, itt az idő, hogy megmutassátok, nem vagytok már birkák!” December 11-én Palermóban felgyújtották az adóhivatalt. Az iratok elsöprő többsége megsemmisült. Kézigránátokat dobtak a városházára, a távirati és a telefon-összeköttetés megszakadt. A carabinierik helyreállították a rendet, de azt állították, hogy lőttek rájuk a tömegből.

December 14-én az Agrigento tartományban lévő Palma di Montechiario kisvárosban ezerfős tömeg vonult fel puskákkal, géppisztolyokkal, kézigránátokkal. A jól megszervezett zendülők elfoglalták a városka stratégiai pontjait, elvágták az összeköttetést, aztán megrohanták az elöljáróságot, felgyújtották az irodákat, és gondosan megsemmisítették az aktákat, köztük a telekkönyvet. A zendülők a bíróságon folytatták, elrabolták az ott tárolt fegyvereket, aztán felgyújtották az adóhivatalt, megsemmisítették a Banco di Sicilia és a postahivatal dokumentumait. Végül feltartóztattak egy Agrigentóból jött buszt, és kirabolták az utasokat. Kiraboltak egy száraztésztát szállító teherautót is. Később megérkezett az erősítés a rendőrségtől és a katonaságtól, de képtelenek voltak megfékezni a garázdákat, noha néhány polgár még a házába is behívta őket, hogy az ablakukból lövöldözzenek a bűnözőkre. Órákig tartott a lövöldözés, a főteret csak másnap sikerült megtisztítani, de a harcok 17-éig eltartottak. A fegyveres tiltakozók néhánya vörös zászlót lobogtatott, de nagyon lehet, hogy ezt is a maffia eszelte ki saját szerepének az álcázására. A kisváros sose állt törvénytisztelő hírben, s mindez Agrigento tartományban, a maffia feudumában történt. Onnan északnyugatra másik súlyos incidens történt Alcamóban, Castellammare del Golfo közelében. A szövetségesek bezárattak a térségben több malmot és sütödét, hogy letörjék a helyi gabonaspekulációt. Ennek nyomán kétszeresére nőtt a kenyér ára a feketepiacon. Talán bosszúból a malomtulajdonos maffiózókra mért csapás miatt egy szeparatista agitátor, egy Milazzo néven ismert egyetemista beszédet tartott más egyetemistáknak, amelyben tiltakozott az olasz kormány által tervezett kötelező katonai szolgálat ellen. Milazzo kiállt a tömeg elé a Piazza Giullón, a főtéren. „Le a királysággal! Le a hadsereggel! Nem megyünk a háborúba – mondta Milazzo –, amíg nem tudjuk, miért megyünk! Torkig vagyunk a háborúval! Anglia, Amerika, Oroszország, Németország táborai tömve vannak a mi hadifoglyainkkal! Nem vonulunk be!” Utána Milazzo tiltakozott a malmok bezárása ellen. A tömeg mennydörögve

helyeselt, követelte a kenyeret és a malmok azonnali megnyitását. A rendőrkapitány közbeavatkozott, megpróbálta csitítani a tömeget, de Milazzo csak annyit felelt, hogy másnap újra találkoznak a téren. Miraglia carabinieri kapitány zavargásra számított, és éjszaka erősítést kért Trapaniból. A trapani prefektus másnap reggel elrendelte a malmok megnyitását, de már elkésett. December 18-án reggel nyolckor hatezer fős tömeg gyűlt össze az alcamói főtéren. Cassara ügyvéd, a Szeparatista I úsági Szövetség alcamói elnöke kiállt egy erkélyre a tér felett, és hergelni kezdte a tömeget. Elítélte a helyi adóztatást, mire a nép azt ordította: „Gyújtsuk fel az adóhivatalt!” Miraglia kapitány könyörgött Cassarának, hogy csillapítsa le a tömeget, de a helyzet akkor már kezelhetetlen volt. A dühös tömeg megrohanta a városházát és az adóhivatalt. Kidobálták és felgyújtották a bútorokat meg az aktákat. Ezután a Magazini Granai del Popolo ellen vonultak, kifosztották a magtárat, vitték a műtrágyát és az amerikai konzervet. Utoljára a tartományközi rendőrséget akarták megostromolni, de itt a carabinierik Miraglia kapitány vezetésével megfékezték őket. A tömeg rálőtt a rendőrökre, és kézigránátokat dobált rájuk. A rendőrség viszonozta a tüzet. A sokaság szétszóródott. Később rendőrség és katonaság érkezett erősítésül Trapaniból. A csapatok biztosították a várost, őrjáratoztattak, és több embert letartóztattak. Az amerikai haditengerészeti hírszerzés így számol be az alcamói zendülésről Palermóban kelt jelentésében a szövetséges főparancsnokságnak: Lehetetlen eltúlozni a jelenlegi szicíliai helyzet súlyosságát. Senkinek sincsen még javaslata sem arra, miként lehetne kézben tartani a helyzetet. Ha a szicíliaiak besorozásával egy időben beváltják a fenyegetést a lisztutánpótlás beszüntetéséről, nincs az a konstruktív lépés, amely összebékíthetné a szicíliai és itáliai érdekeket. Az lesz az egyetlen megoldás, ha a katonai kormányzat tartja fenn a rendet a térségben.

A szövetségeseknek nem volt kedvük katonákat visszavezényelni Szicíliába. Épp elég munkát adott Hitler legyőzése NyugatEurópában. A maffia és a szeparatisták persze tisztában voltak ezzel. 1945 még több erőszakot hozott, ezzel próbálták megnyerni függetlenségi háborújukat. *** 1945 január első hetében Ivanoe Bonomi olasz miniszterelnök kénytelen volt római minisztertársai elé tárni a szicíliai zavargásokat. „A rendbontás okai a szeparatisták és a szigeten rejtőző fasiszták számlájára írhatók – mondta. – Most látszólag nyugalom van, de továbbra is nagy a feszültség. A legkisebb provokációra is kirobbanhatnak újabb összecsapások.” Ki is robbantak. 1945 elején új szavak jöttek divatba a szicíliai erőszakcselekmények leírására. Az amerikai haditengerészet hírszerzése „felkelőknek” és „lázadóknak” nevezte a garázdákat és a rendbontókat. Egyre több lett az erőszak, egyre több az áldozat. A tengerészeti hírszerzés 1945 januárjában kelt jelentése a főhadiszálláshoz a támadások eszkalálódásáról számol be. Az egész szigeten zavargások voltak, mindenütt az olasz katonákat vezényelték ki az erőszak letörésére. Ragusában egy tisztet, egy altisztet és két katonát agyonlőttek, tizenöt megsebesült, kilenc eltűnt. Tíz felkelőt megöltek, ötvenet megsebesítettek. Csak egy tüzérezred, egy tank és egy páncélozott jármű érkezése csillapította le az indulatokat. Comisónál egy Sabatini nevű századost elraboltak a lázadók, és egy olasz gépfegyveres hadoszlopnak tűzzel kellett utat nyitnia magának a kisvárosba. Úgy tűnt, kezd megvalósulni Finocchiaro Aprile és a maffia által támogatott szeparatisták 1944. október 26-án tett ígérete. Ugyanebben a hónapban megérkezett Szicíliába Castellana tábornok, hogy átvegye a reaktivált Aosta hadosztály parancsnokságát. A tábornok nagyon szókimondó volt, amikor a palermói OSS tisztjeivel beszélt. „Castellana tábornok meg van győződve arról – írta az OSS –, hogy a legnagyobb politikai erő, amellyel számot kell vetni, a maffia. A tábornok rendkívül fontosnak tartja, hogy szívélyes kapcsolatot alakítson ki a maffia legfőbb vezetőivel.”

Az amerikai hadsereg Pszichológiai Hadviselési Egységének nem voltak kétségei, ki áll a lázadás mögött. A főhadiszálláshoz küldött, 1945. január 10-én kelt jelentésben felsorolja a lázadás okait: a szicíliaiak félnek, hogy a távol-keleti frontra viszik őket, és továbbra is jegyre adják a kenyeret meg a száraztésztát. „Az indulatokat a szeparatisták, a fasiszták és a MAFFIA szítja.” Bár a szövetséges hírszerző tiszteknek 18 hónap után is voltak még kapcsolataik maffiózó segítőkkel, most már nem annyira megoldást, mint problémát láttak a maffiában. A Pszichológiai Hadviselési Egység elismerte, hogy rafináltabb propagandamódszerei nem arattak sikert, és erélyesen sürgette az olaszokat, hogy razziákkal, amelyek során fasisztákat és maffiózókat fognak el, állítsák helyre a tekintélyüket. Vagyis arra szólították fel őket, hogy térjenek vissza Cesare Morihoz és a retate módszeréhez. A Pszichológiai Hadviselési Egység azt is tisztázni akarta, hogyan állnak hozzá a szövetségesek a szicíliai szeparatizmushoz. „Londont, Washingtont új nyilatkozatra kérjük. Csőcseléket elítélni, szeparatizmus támogatását kategorikusan tagadni.” Miközben a szövetségesek azon vitatkoztak, mi legyen a következő lépés, Nyugat-Szicíliában fegyveres bűnbandák csatlakoztak a lázadáshoz, és portyázni kezdtek a vidéken. 1945. január 27-én negyven fegyveres feltartóztatta a camastrai Contrada Saladinónál az Agrigento-Licata vonalon közlekedő vonatot. Kirabolták az utasokat, aztán eltűntek. Egy másik vonaton, amelyen gyanú szerint a lázadóknak szállítottak fegyvereket, 17 embert tartóztattak le. Találtak náluk 14 puskát, egy pisztolyt, két kézigránátot és egy láda lőszert. Január 15-én Sciaccában négy ember rálőtt három járőröző carabinierére. Az egyik meghalt, a támadók elfutottak. A hatóságnak kevés választása volt azon kívül, hogy feleleveníti Mori taktikáját. Február 10-én egy agrigentói razzián 74 szicíliait szedtek össze és tartóztattak le fegyverviselés és a camastrai vonatrablás gyanúja miatt. Február 15-én jelenti az amerikai haditengerészet hírszerzése: „A palermói tartomány ügynökeitől tudjuk, hogy láthatólag háborúra készülő, állig felfegyverzett bandák tartanak Corleone

helység felé.” Corleone a helyi maffia hírhedt központja volt. *** A kereszténydemokrata Salvatore Aldisio, Szicília főbiztosa így foglalta össze a szigeten történt eseményeket az olasz belügyminisztériumhoz intézett, 1945. február 21-én kelt titkos jelentésében: A decemberi zavargások januárban fegyveres lázadásba csaptak át Agrigento és Ragusa tartományban… január 13-án mindenütt helyreállították a rendet. Néhány összecsapás a csapatok és a lázadók között elkerülhetetlen volt, amelynek következtében Ragusánál 12 carabinieri, 1 tiszt, 1 altiszt és 2 katona meghalt, 15 katona megsebesült. A lázadók között 13 halottról és 50 sebesültről tudunk… Az utolsó lázadás a palermói Adriano-palotánál tört ki január 25én, ahol 700 lázadó géppuskából lőtte a carabinierik laktanyáját, súlyos károkat okozva a környező házakban. A rendőrség kíméletlenül visszavágott, és megakadályozta, hogy a lázadók elfoglalják a kaszárnyát. Aldisio ezért az erőszakcselekményért a szeparatistákat hibáztatta. A vérszemet kapott szeparatista mozgalom január 15-én és 16-án konvenciót hívott össze palermói székházában. A konvenció közleményben követelte, hogy a sziget igazgatását vegyék el az olasz kormánytól, és adják át nekik, vagy legalábbis a szövetséges hatóságoknak. Jelentésében Aldisio burkolt célzást tesz a maffiára: Nem csekély kapitalista érdekeltségről van szó… Köztudottan azért támogatják a mozgalmat, hogy a saját kezükben összpontosíthassák a hatalmat, és megmaradhassanak Szicília urainak abban az esetben, ha megszakadnak a kapcsolatok a központi kormánnyal. Ez pedig antidemokratikus kiváltságokon alapuló, hűbéri rendszerhez fog vezetni, ahol egyedül a szponzorok fölözhetik le a hasznot.

Az élelmiszerhiány és a törvénytelenség olaj a tűzre, mondta Aldisio. A bűnözők elpimaszodnak, megtámadják a vonatokat és a távolsági buszokat. Aldisio attól félt, hogy egykori foglyokból összeálló, állig felfegyverzett bandák fognak garázdálkodni a szigeten. Végül megnevezte az egyik főkolompost, aki hite szerint felelt a helyzet rohamos romlásáért. „Továbbra is háborítatlanul pusztít Giuliano bandája, amely számos bűncselekményt követett el a partinicói térségben.” Salvatore Giuliano. Olyan név, amelytől mindenki rettegett a szigeten. Még a maffia is.

Tizenhetedik fejezet Az ellenség megváltozik Salvatore Giuliano az első számú szicíliai gengszter volt a szövetséges megszállás alatt és után. 1943. szeptember 2-án, még sihederként csapott fel banditának. Lopott egy zsák lisztet, amelyet el akart adni a feketepiacon. Egy carabiniere feltartóztatta, és megparancsolta, hogy adja át a lisztet. Giuliano inkább a rendőrt ölte meg. Attól fogva űzött vadnak számított. Mire bűnözői pályafutása véget ért, 73 carabinieri és 27 más rendőr volt a rovásán. Giulianóék családja nem volt szegény. Apja kivándorolt az Egyesült Államokba, és annyi pénzt keresett Minnesotában, hogy Szicíliába visszatérve vásárolhatott némi földet és egy házat Monteleprében, a Palermo közelében magasodó hegyek között. Ez lett Giuliano birodalma. Kevesen mehettek át itt úgy, hogy nem fizették meg neki a vámot. Monrealéból szökött foglyokból bandát szervezett, és rettegésben tartotta Palermo környékét. A földesuraktól pénzt és élelmet rabolt, amiből adott egy keveset a helyi parasztoknak, hogy szeressék, féljék és védjék a hatóságoktól. Giuliano semmitől sem félt, és pályafutása első hónapjaiban nem tanúsított tiszteletet a maffia iránt. A Castellammare del Golfo felé vezető úton úgy találtak rá egy agg maffiózóra, hogy az arcát bekenték tehéntrágyával, és a nyakában egy cédula fityegett: „Így bánik Giuliano a maffiával!” Valamikor régen a maffia dirigált a banditáknak: kapcsolatot építettek ki a bandákkal, kitervelték az akcióikat, osztoztak a bűnök hasznában. Illetményért cserébe védelmet kínáltak a földesuraknak a rablók ellen. Ám hatalmuk megcsappant a fasizmus óta, és a vidéket a háború idején elárasztották a bandák, amelyeknek nem parancsolt a maffia. Ezek a több szövetséges jelentésben szerepelő zsiványok elraboltak gazdag helyi lakosokat, megtámadtak buszokat és

vonatokat, kifosztották az állami raktárakat, csatáztak a carabinierikkel és az olasz hadsereggel. Giuliano túlságosan erőszakos egyéniség volt ahhoz a maffia szívéhez közel álló vidéken, hogy sokáig kimaradhasson köreikből. Valamikor 1944-ben megkereste Concetto Gallo, a maffia Önkéntes Szicíliai Függetlenségi Hadseregének parancsnoka. Ez a számos bandát egyesítő hadsereg, amely a szeparatisták feltétlen támogatását élvezte, volt hivatva katonás tekintélyt adni a felkelésnek. Gallo Bellolampónál, Palermo peremén találkozott Giulianóval, és ezredesi rangot ajánlott neki az EVIS-ben. Megígérte, hogy miután a szeparatisták kivívták a függetlenséget, Giuliano lehet az egész sziget rendőrfőnöke. Giuliano még húsz se volt ekkor, és hízelgett neki az élvonalbeli maffiózók és szeparatisták figyelme. Az ezt követő találkozáson Giulianót és százfős csapatát hivatalosan bevették az EVIS-be. Egy valamivel későbbi rendőri jelentésből egyértelműen kitetszik Giuliano kapcsolata a politikával: Giuliano és a szeparatista vezetők jól felfegyverzett banditák jelenlétében találkoztak Ponte di Saganánál. Megbeszélték, milyen taktikával lehet megragadni a hatalmat, és kiirtani a kommunizmust. Giuliano ismertette támadási tervét Monreale, Montelepre és Particino térségében, majd 10 millió lírát kért a megvalósításához. Carcaci herceg és La Motta báró eléggé zavarba jött. Egy másik bandita felvetette, hogy emberrablásokból és a gazdagok megzsarolásából lehetne összeszedni a szükséges pénzt. Ezt a javaslatot elfogadták… Giuliano csatlakozása megnövelte az EVIS étvágyát. Vezetői még azt is fontolgatták, hogy Palermo ellen vonulnak, és elfoglalják a sziget fővárosát. Ám sose számláltak pár száz főnél többet, tevékenységük 1945 elején megmaradt a rablótámadásoknál: néhány maroknyi bandita rohanta meg a rendőrségeket, és fosztotta ki a lőszerraktárakat. Ez fölveti a kérdést: valóban volt-e annyi támogatója a lázadást szító és felfegyverző szeparatistáknak, hogy kivívják a győzelmet? Túlléphettek volna valaha is a közönséges banditizmuson?

*** Róma 1944 végétől 1945 elejéig szigorú hírzárlatot rendelt el a szicíliai szeparatista felkelésről, amely így csak 1945. február 1-jén került be a nemzetközi sajtóba, amikor Herbert L. Matthews, a New York Times veterán riportere ezzel a szalagcímmel vezette fel a sztorit: „Szicília a zendülés karmaiban!” Egy szót sem tudott róla senki, mert a római kormány hírzárlatot rendelt el a szicíliai zavargásokról. Miután véget ér, jön majd egy gondosan cenzúrázott nyilatkozat, amelynek pontossága a politikai helyzettől függ, de inkorrektsége is annak lesz köszönhető, hogy képtelenség megtudni az igazságot. Matthews Szicíliában tartózkodott, és tőle telhetőleg igyekezett összefoglalni a legfőbb zavargásokat az 1944. október 19-ei palermói eseményektől az 1945 januárjában Ragusában és Agrigentóban kirobbant zendülésig. „A római szocialisták és kommunisták szívesen fogják ezt és a többi szicíliai problémát a fasisztákra – írta Matthews. – Egyetlen jó szó létezik ennek a vádnak a jellemzésére, és az a badarság.” Matthews inkább Finocchiaro Aprile szeparatistáit és a maffiát vádolta: A maffia egyike az ismeretlen tényezőknek egy rendkívül bonyolult helyzetben. Felső szintje természetesen szeparatista, először mert érdekei hagyományosan a földbirtokosokhoz fűzik, másodszor pedig, mert előnyösebb a számára, ha azok a politikusok, akiket kiválaszt és támogat, ott vannak kéznyújtásnyira Palermóban, nem pedig Rómában, ahol kevésbé irányíthatók. Ami a bűnözési hullámot és a vidéket pusztító banditizmust illeti, Matthews meggyőződése szerint ezzel a maffia dob kesztyűt a hatóságoknak: A maffia nem fog kiállni a szervezetlen bűnözésért, amely most tombol a szigeten. Vagy be kell olvasztania és meg kell fegyelmeznie a garázda elemeket, vagy fel kell vennie ellenük a harcot, és meg kell semmisítenie

őket. Sajnos a jelek eddig arra utalnak, hogy a maffia inkább beolvasztani, mint megtámadni igyekszik a bűnözőket. Ez okos és pontos helyzetkép volt. Matthews talán a palermói hírszerző irodáktól kapta az adatokat. Talán épp azért szivárogtatták ki az információt a riporternek, hogy egy kis nemzetközi nyomás nehezedjék az olasz kormányra. Matthews második cikke megfenyegette az olasz kormányt, hogy ha nem rendezi a helyzetet, a szövetségesek közbe fognak avatkozni: A szicíliai szeparatisták rá akarják kényszeríteni a szövetségeseket, hogy jöjjenek vissza, foglalják el ismét a szigetet, és hatalmukban is áll ezt kikényszeríteni. Olaszország legsúlyosabb problémája, a szicíliai függetlenségi mozgalom attól, hogy Róma bagatellizálni igyekszik, még nem fog elmúlni. Ez nagyon úgy hangzott, mint a szövetségesek figyelmeztetése az olasz miniszterelnöknek. Matthews összehasonlította a helyzetet Indiáéval, ahol a muzulmánok akartak egy különálló Pakisztánt. Az újságíró úgy vélte, hogy ez legalább annyira a szövetségesek problémája, mint az olaszoké. „Szicília volt az első hely Európában, amelyet felszabadítottunk, és jól példázza, milyen félelmetes erőket hoz felszínre a felszabadulás ebben az óvilágban, ahonnan népünk származik.” Matthews megismételte a vádat, hogy „mélyen benne van a dologban a maffia is, ez a jellegzetes szicíliai intézmény, mondhatni árnyékkormány.” *** Salvatore Aldiso, Szicília főbiztosa azt találta ki az elharapózott törvénytelenségek felszámolására, hogy felállít egy különleges carabinieri zászlóaljat. A baj csak az volt, hogy az ellenfélnek több fegyvere volt, mint nekik. A hatóság olyan biztonsági intézkedéseket foganatosított 1945. március 31-én Palermóban a szicíliai vecsernye évfordulójára, amely világosan mutatja, milyen rettenetesen tartott az állam az erőtől, amellyel szemben állt. Páncélozott járművek posztoltak a város stratégiai pontjain, rendőrök, katonák, carabinierik állomásoztak minden kormányépületnél, egész gyalogos- és

hegyivadászszázadokat rendeltek ki a város különböző pontjaira, carabinierik őrködtek a háztetőkön a szeparatista főhadiszállás közelében, torlaszokat állítottak fel a Palermóba vezető utakon a fegyveres szeparatistákat szállító teherautók áthaladásának megakadályozására. Mindezt egy olyan ünnep miatt, amely mindössze 200 szicíliait vonzott! Finocchiaro Aprile, az este házigazdája elégedett lehetett a biztonsági pánikkal. Lucio Tasca, a másik szeparatista vezér vérforraló beszédet tartott. „Szeretném, ha a szövetséges megfigyelők felfognák – mondta Tasca –, hogy addig nem lesz béke a Földközitenger térségében, amíg nem szavatolják a szicíliai törekvések megvalósulását. Meg fogjuk védeni függetlenségünket! Szicília órája közel!” A hatóság szégyellte, hogy ennyire elárulta az idegességét. A szeparatizmust ellenző tényezők talán elcsodálkoztak vagy felbátorodtak azon, hogy minden rendzavarás nélkül zajlott le az évforduló (majd pedig egy hónap múlva a szeparatista kongresszus), mindenesetre most ők mentek át offenzívába. Az OSS egyik jelentéséből tudjuk, hogy a kereszténydemokraták és a kommunisták büntetőakciókat sürgettek az olasz kormánynál a szeparatista mozgalom ellen. Odáig mentek, hogy Palermóban megtámadták a szeparatisták székházát. Egy brit biztonsági tiszt így írja le az eseményt: [1945.] április 21-én kisfiúkból és diákokból álló 200 fős tömeg vonult a palermói Via Liberián olyan olasz zászlóval, amelyen leragasztották a Savoia-ház [Savoya-ház?] címerét. A fiatalok Trieszt átengedése ellen tüntettek. A város közepén más csoportok is csatlakoztak hozzájuk, a létszám majdnem kétezerre duzzadt. Ez a tömeg carabinierik és rendőrök kíséretében megindult a Via Ruggero Settimón a szeparatisták székháza felé, ahova 11 óra körül érkeztek. A székházban negyven-egynéhány fiatal támogató tartózkodott. Páran kiálltak az ablakba, és kölcsönösen szidalmazták egymást az utcán álló tömeggel. Váratlanul kőzápor zúdult a

székházba, és berontottak a tüntetők. Az épületben kitört a verekedés. A tüntetők papírokat, székeket, írógépeket dobáltak ki az emeleti ablakokból, és összeverték a szeparatista fiatalokat. Néhány szeparatistának sikerült kimenekítenie a szicíliai zászlót, amellyel visszavonultak. A szicíliai zászlót kicserélték az olaszra, a nap hátralévő részében az lobogott az egyik emeleti ablakban. A szeparatisták visszavonulása után motoros carabinierik jelentek meg a helyszínen, és megtisztították az utcát. Déli 12 órára helyreállt a nyugalom. Szövetséges alkalmazottak nem vettek részt az incidensben. Lehet, hogy a tömeg eredetileg azért tüntetett, hogy Trieszt maradjon meg olasznak, de hamarosan a szeparatisták ellen fordult. Finocchiaro Aprilét megrendítette, hogy ez fényes nappal, a hatóságok közbeavatkozása nélkül is megtörténhet. Hát hol volt az ő hadserege? Egy helyi újság lecsapott az eseményre. „Nem az a benyomásunk, hogy ez a tüntetés a »palermói polgárok« spontán indulatkitörése volt a szeparatizmus ellen – írta a Giornale di Sicilia –, inkább a központi kormány szervezhette, hogy közvetett módon kiaknázza a szeparatisták kínos helyzetét.” „A tüntetés – jelentette az angol biztonsági tiszt – váratlanul érte a szeparatistákat, mert az incidens idején nem tartózkodtak felelős vezetők a székházban. Az április 21-22-ei hétvégén a sebeiket nyalogatták és bosszút esküdtek.” Ugyanezen a napon Finocchiaro Aprile fullánkos levelet írt Stone tengernagynak, a szövetségesek római főbiztosának. Az államot hibáztatta a támadás miatt: Az olasz kormány, hogy lekicsinyellje mozgalmunk második kongresszusának kivételes jelentőségét, bűnözőkből és iskolás fiúkból ezerfős bandát szervezett a mozgalmunk ellen. Carabinierik és rendőrök dúlták fel palermói székházunkat. A székházban alig húsz, fegyvertelen fiatal tartózkodott, akiket brutálisan bántalmaztak és letartóztattak. Ez az aljas és a szövetségesek érdekeit is sértő cselekedet mélyen megrendítette a polgárságot.

Finocchiaro Aprile csattanós választ ígért, de igazából a szövetségeseket akarta szembefordítani az olasz kormánnyal – épp akkor, amikor a szövetséges csapatokat kivonták a szigetről. „Részemről megismétlem azt a kérésemet – írta Aprile –, hogy Szicíliát, az ennél is súlyosabb atrocitások megakadályozására, ismét foglalják el a szövetségesek.” Manley brit alkonzul szerint: Miután egész Szicíliában bezárták a MIS [Mozgalom Szicília Függetlenségéért! regionális székházait, a mozgalom illegalitásba vonult. A fiatal tagság egy része állítólag elszökött a hegyekbe, és beállt a bandákba, nehogy letartóztassák őket. Köztük volt Concetto Gallo, a MIS cataniai bizottságának tagja. Ez még egy lehetséges kapcsolat a MIS meg a banditák, következésképpen az EVIS [maffia] között. A politikai vetélytársak megérezték a gyengeséget, és körözni kezdtek a szeparatista párt körül. Lehet, hogy a szeparatisták magánhadserege volt az EVIS, de az csak vidéken működött. A városi harcokban sebezhetők voltak. Április végén királypártiak keresték fel Don Calogero Vizzinit, hogy a támogatását kérjék. Don Calo elutasította őket, ám az ilyen manőverezés elültette a kételyt a Finocchiaro Aprile mögött álló vezérmaffiózók fejében. Miután fegyveres felkelésük nem borította lángba az egész szigetet, és a hatóság pimaszul meg merészelte támadni palermói székházukat, a szeparatisták nagyon úgy néztek ki, mint akik vesztésre állnak. Bizonyosan gyengének tűntek, és a maffia nem kockáztathatta félelmetes hírét azzal, hogy ilyeneket támogat. Tartsanak ki tehát a szeparatisták mellett, vagy ejtsék őket? *** Túl a szicíliai partokon, Európa többi részében befejezéséhez közeledett a háború. 1945. április 30-án Adolf Hitler agyonlőtte magát a szétlőtt Berlin romjai alatt a bunkerben. Két nappal előbb még hallhatta, milyen szégyenletesen végezte fasiszta elvbarátja, Benito Mussolini. Valószínűleg ez győzhette meg Hitlert, hogy inkább az öngyilkosságot válassza, mint a fogságot kockáztassa.

Április 27-én egy német konvoj elindult Mussolinival észak felé, a svájci határ irányába. Mussolini át akart szökni abba az országba, amely fiatal politikus korában is menedéket adott neki, ám az olasz partizánok megtámadták a konvojt, és az egyik teherautó platóján megtalálták a pokróccal letakart Ducét. Német sisakot, a Luftwaffe egyenkabátját viselte, a németek azt állították, hogy egy részeg bajtársuk, de a partizánokat nem tehették lóvá. Mussolinit bezárták egy eldugott kunyhóba a hegyek között. Szeretőjét, Clara Petaccit és más fasiszta foglyokat a közeli Dongo városházába vitték. Dan Polier amerikai őrmester, a Yank tudósítója beszélt azzal a két partizánnal, akik a 62 éves diktátort őrizték az utolsó éjszakán. Mussolini bizakodott: „Tudom, mi vár rám. Átvisznek a comói San Donino börtönbe, onnan pedig a milánói San Vittoréba. [Fiatal balos agitátor korában a Duce a San Vittoréban ült.] Lesz majd per, és akkor elmondom a világnak, hogy kilencszer árultak el – utoljára Hitler.” „Miért mondta a népnek, hogy Németország fogja megnyerni a háborút?” – kérdezte Giorgio Buffeli, az egyik partizán. „Édes fiam – felelte Mussolini –, tudhatná, hogy Hitler Gestapója annyira a nyakamon ült, hogy csak az ágyamban lehettem egyedül.” „Most már belátja, hogy egy őrült volt a szövetségese?” – kérdezte Buffeli. „Hitler bolond volt – felelte a Duce. – Tudnia kellett volna, hogy egy ember nem lehet a világ ura. Minden emberi erőnek van határa. A fa nem nőhet az égig.” Mussolini didergett a hideg kunyhóban. Az egyik partizán felajánlotta neki a luftwaffés kabátot, amelyet az elfogásakor viselt. „Basta tedeschi!”5 – morogta Mussolini, és ellökte a kabátot. Később Petaccit is áthozták a kunyhóba. Mussolini rossz jósnak bizonyult. Másnap a partizánok rövid tárgyalást tartottak, és délután 4 óra 10 perckor agyonlőtték őket. Éjszaka a tetemeket elvitték teherautóval Milánóba, és kidobták őket a Piazza Loretón, azon a téren, amelyet korábban a partizánok kivégzésére használtak. A tömeg összeverte a hullákat, aztán fejjel lefelé fölakasztotta őket egy benzinkút előtt egy vaskerítésre.

Hitler nem akarta így végezni. Két nappal később agvonlőtte magát. Előtte úgy rendelkezett, hogy a hulláját égessék el. 1945. május 8-án Európában véget ért a háború. Ugyanezen a napon New Yorkban Moses Polakoff, Lucky Luciano ügyvédje benyújtotta a kegyelmi kérvényt. Luciano nem vesztegette az idejét most, hogy vége lett a háborúnak. Ő megtette, amit vállalt, és most szabadulni akart. Az újságok nem szépítettek, a New York Timesban ezt olvashatjuk: Mivel Charles (Lucky Luciano) Lucania, az alvilág királya, aki 30-tól 50 évig terjedő börtönbüntetését töltötte, két éve segített a katonai hatóságoknak a Szicília megszállásához vezető előkészületekben, ügyvédje, mint tegnap közölte, kegyelmi kérvényt nyújtott be Dewey kormányzónak, aki 1936-ban elítélte Lucianót. A folyamodvány most a feltételes szabadlábra helyezési kérelmeket elbíráló bizottság előtt van. Moses Polakoff, Luciano ügyvédje közölte a meghallgatáson, hogy Luciano szolgálatait egy bizonyos Murray Gurfein, a katonai hírszerzés őrnagya vette igénybe. Aztán elmondta, hogy Luciano 1942-ben a Great Meadow börtönből üzent annak a „számos szicíliai születésű olasznak, akik a fegyveres erők számára hasznos adatok sokaságával szolgáltak”. Ez nagyon egyértelmű, egyenes beszéd volt, az elkövetkező évtizedekben mégis ellentmondások és titkok sokasága ködösítette el a tényt, hogy mivel is járult hozzá Luciano az ország háborús erőfeszítéseihez. *** 1945 nyarának végén Szicília általános helyzete kissé javulni látszott. Az amerikai katonai cenzúra elfogott egy levelet, amelyet a cataniai Enrico Sorrentino írt augusztusban. Másolatait eljuttatták a Szövetséges Erők Főparancsnokságára és a brit hadügyminisztériumhoz. A benzin ára természetesen emelkedik [panaszkodott Sorrentino]. Jelenleg 150 líra, és ez is egyre nő. Rómától északra más a helyzet. Velünk itt mindig ugyanúgy bánnak, nem csoda, ha a szeparatisták teret hódítanak. Canepa professzort, a szeparatisták itteni vezetőjét

megölték egy összecsapásban a rendőrséggel, utódja kiadott egy harcias nyilatkozatot, hogy küszöbön áll a felkelés. Ha ez így lesz, ismét vér fogja áztatni ezt a szerencsétlen földet. Sorrentino sivár képet festett a háború utáni Szicília életéről: Hazánk ma nagyon szomorú látványt nyújt. Rengeteg a tűzfegyver, minden ürügyet megragadnak az öldöklésre. Mindenki önhatalmúlag szolgáltat igazságot. Egy esküdtbíróság előtt egy carabiniere, egy volt partizán maga lőtte agyon az általa őrzött foglyot, meg sem várva az ítéletet. Mindenütt ugyanez megy: mindennapos a rablás, a fosztogatás, a fenyegető levelek, az emberrablás stb. A rendőrség tömegesen tartóztatja le az embereket, a zsúfolt börtönökben lázadások törnek ki, gyújtogatnak, mindenféle bűnöket követnek el. Sorrentinótól eltérően a Szövetséges Erők Főparancsnoksága úgy érezte, most nagyobb a nyugalom, mint az év elején. Az amerikai helyettes vezérkari főnök hivatalához beosztott G. E. Monstell alezredes szeptemberben kijelentette, hogy Szicília általános helyzete nem ad okot félelemre forradalmi vagy a szövetségesek ellen irányuló tevékenységek miatt. Jobban aggasztotta őket a Szicíliai Kommunista Párt. Bár a kommunista tevékenységről nincs megbízható információnk, az Olasz Kommunista Párt kétségtelenül szoros kapcsolatban áll a Szicíliai Kommunista Párttal, és megpróbálja más területekre is kiterjeszteni a befolyását. A szövetséges hírszerzés szerint a szicíliai kommunista párt taglétszáma 48 000 fő volt, a szocialistáké 29 000. A szeparatisták nyilvántartott tagjainak száma 30 000-re rúgott, a konzervatív kereszténydemokratáké 45 000-re. Szicíliában felismerhető törésvonal húzódott a jobb- és a baloldal között. Monsell úgy látta, hogy ez veszélyezteti a legjobban a stabilitást. 1946-ban választásokat kellett tartani Szicíliában, minden párt máris erre készülődött. „A bűnözés növekszik – mondta Monsell –, amihez valószínűleg egyformán köze

van a gazdasági nehézségeknek és az ingerlékeny nemzeti karakternek, de 1945 júniusa óta nem jelentettek felforgató tevékenységet vagy nagyobb incidenseket.” Beköszöntött az ősz. A római kormány úgy döntött, hogy megindíthatja az utóbbi hónapokban kellően legyengített szeparatisták ellen a végső támadást. 1945. október 2-án az állam területi épsége és függetlensége ellen szőtt összeesküvés vádjával vezető szeparatista politikusokat tartóztattak le, köztük Finocchiaro Aprilét, Andrea Varvarót és Francesco Restucciát, és Ponza börtönszigetre deportálták őket. Kockázatos játszma volt, mert utcai zavargásokat robbanthatott volna ki a városokban és fegyveres felkelést a vidéken, ám a szicíliai vecsernye évfordulója óta eltelt hónapok szordínósabb összecsapásai más kimenetelt sejtettek. A palermói újságok többsége pozitívan reagált a hírre, üdvözölte a kormány határozottságát. Az Orbis hírügynökség szerint a szicíliaiak zöme higgadtan és közömbösen fogadta az eseményt. A kereszténydemokraták újságja, a Sicilia del Popolo azt mondta, ők csak azért támogatták a szeparatistákat, mert azt hitték, azok is bírják a szövetségesek bizalmát. Nem voltak utcai zavargások. A kormány megszondázta a szicíliai lakosság hangulatát, és nem tévedett. A maffia azzal válaszolt a letartóztatásokra, hogy kivonult Finocchiaro Aprile mögül. Már látták, hogy az utca nem támogatja – bebörtönzése nem robbantott ki tömeges tüntetéseket, sztrájkokat –, és most, hogy véget ért a háború, a szövetségeseket kevésbé érdekelték a szeparatisták. A hidegháború hajnalán a szövetségeseket jobban nyugtalanította, hogy a Szovjetunió a kelet-európai országok után a Földközi-tenger térségére is kiterjeszti a befolyását. Azt akarták, hogy Szicília egy erős, egységes, kommunistaellenes Olaszország része legyen, amihez biztosabb volt kijátszani a kereszténydemokrata kártyát. Ezt kezdte belátni a maffia többsége is. A kereszténydemokraták a regionális autonómia mellett törtek lándzsát, és azt hangoztatták, hogy a kommunizmus legyőzésére fognak összpontosítani. A maffia és a szövetségesek azt tekintették Szicíliában a legnagyobb ellenségnek, nem pedig a kommunista pártot.

Ám volt egy kisebbség a maffián belül, amely, Calogero Vizzini vezetésével, még mindig hitt a szeparatizmus forradalmi vetületében. Vizzini és Lucio Tasca kapcsolatban állt Salvatore Giulianóval és az EVIS-t alkotó más bandákkal. Ők azt tekintették céljuknak, hogy folytassák az állam ellen a gerillaháborút. Egy 1945 decemberében kelt hírszerzői jelentésből tudunk a rendőrség és az EVIS súlyos összecsapásáról a cataniai San Mauro di Caltagironéban. „A banditák körülvettek egy vidéki házat – írja a jelentés. – Khaki egyenruhát viseltek, és német járművekkel jöttek. Fegyvert használtak, megöltek több rendőrt, köztük egy altisztet.” A rendőrség Concetto Gallót, az EVIS fővezérét akarta elfogni, aki felszólította Giulianót, hogy csatlakozzék hozzájuk. 250 carabinieri és 350 olasz katona harcolt 150 szeparatista banditával több óra hosszan. Az állam erői végül aknavetővel törték meg az ellenállást, és elfogták Gallót. Az EVIS-t megtörhették a sziget keleti részén, de Giuliano dacosan kitartott nyugaton. Az ő megsemmisítése sokkal nagyobb szabású hadműveletet – és a maffia közreműködését – követelte.

Tizennyolcadik fejezet Udvarias vonatrablók Milyen érzés lehetett olyan vonaton utazni, amelyet kirabolt Salvatore Giuliano bandája? R. J. Gillingham, az angol légierő hadnagya tudta, milyen érzés. 1946. február 23-a délutánján Palermóba utazott vissza a trapani légitámaszponton tett látogatásból, amikor a szerelvény recsegve-ropogva megállt Partinico közelében, egy alagút előtt. Két hangos csattanás hallatszott, gondolom azért, mert sziklát tehettek a vágányokra. Abban a pillanatban az utasok szinte egyszerre bújtak fedezékbe. Jobboldalt lövöldöztek. A mozdonyvezető sietve megállította a szerelvényt. Lövedékek röpködtek a vagonok felett. Fegyveresek rohantak fel a vonatra, és némi olasz nyelvű beszéd után az utasok elkezdtek leszállni. Utolsónak én hagytam el a szerelvényt, ahol csak a nők maradtak. Ahogy kiszálltam, közöltem az egyik banditával, hogy angol vagyok. Elmagyarázta nekem, hogy maradjak, ahol vagyok, és tett valami „Inglesi buono”-nak hangzó megjegyzést. A többi férfi utast 100 méterrel arrébb vitték, és elszedték a pénzüket meg az értékeiket. Aztán a bőröndöket dobálták ki a vonatról a töltésre, és azokat is kifosztották. „Mivel az én bőröndöm még mindig a vonaton volt – meséli Gillingham –, megértettem az egyik banditával, mi a helyzet, mire ő elmutogatta, hogy menjek át a vonat túlsó oldalára, ahol a kezembe nyomták a bőröndömet, aztán visszaküldték a jobb oldalra.” A bőröndök végigzabrálása után közölték az utasokkal, hogy visszaszállhatnak a vonatra. Ám a mozdony annyira megsérült, hogy meg kellett várniuk egy másikat, amely eltolta őket a legközelebbi állomásig.

A palermói szállodájába visszakerült Gillinghamet megkereste az amerikai haditengerészeti hírszerzés egyik ügynöke, aki mindent tudni akart a vonatrablásról. Gillingham a brit konzulátust is tájékoztatta tapasztalatairól. „Csak annyit szeretnék hozzátenni – mondta a hadnagy –, hogy a banditák udvariasan bántak velem, főleg az után, mikor megtudták, hogy angol vagyok. Azt se tudták, hogy udvariaskodjanak velem, már amennyire telt tőlük.” A banditák azért viselkedtek udvariasan, mert Salvatore Giuliano bandájához tartoztak, és szeparatisták lévén abban reménykedtek, hogy a szövetségesek közbenjárnak az érdekükben a központi olasz kormánynál. *** 1946 elején sok szövetséges hírszerző iroda figyelmét felkeltette a Szicíliában tomboló törvénytelenség. Gabriel B. Celetta és Saverio Forte különleges ügynök az amerikai katonai elhárítás nápolyi kirendeltségének dolgozott. Tanulmányt készítettek a szicíliai szeparatisták erőszakosságáról, a melynek során megdöbbentő maffiakapcsolatokra bukkantak. Két fő bandát azonosítottak a szigeten. Az egyik száz-egynéhány szeparatistából állt. Köztük volt Carcare herceg, az EVIS egyik vezetője és szárnysegédje, Giuseppe Tasca, annak a Lucio Tascának a fia, aki Palermo első polgármestere volt a szövetséges megszállás idején. A másik a Giuliano-féle banda [írta Celetta és Forte], amely körülbelül nyolcvanfős, és Salvatore Giuliano a vezérük. Ez a csoport összeállt a szeparatistákkal, akik azt ígérték nekik, hogy a győzelem után az összes bandatag amnesztiában részesül, és bőkezű jutalmat kap hozzájárulásáért a „szabadságharchoz”. Ez az első banda a sziget nyugati végében garázdálkodott. Keleten volt egy második, amelyet Concetto Gallo irányított, de ez jelentéktelenné vált, miután Gallót 1945 végén letartóztatták. A lázadó bandák alaposan el voltak látva korszerű amerikai, brit, német és olasz puskákkal, gépfegyverekkel, kézigránáttal, és több aknavetővel. Rádió adóvevőkkel hangolták össze hadmozdulataikat.

Ám ezeket a félelmetesen felfegyverzett maffiózókat, mint Celetta és Forte megfigyelte, már nem érdekelte a lázadó szeparatisták támogatása. Azt szeretnék, ha az olasz kormány engedélyezné, hogy az EVIS félrevezetett tagjai visszatérjenek az otthonukba. Alulírott ügynökök megbízható forrásokból tudják, hogy amennyiben ez megtörténne, maga a maffia számolná fel sürgősen mind a Niscemi-csoport [a keletiek] maradványait, mind a Giuliano-bandát. A maffia köztudottan képviselteti magát Szicília minden városában, falujában és tanyaközpontjában. Celetta és Forte szerint a maffia vissza akarta venni az uralmat a szicíliai banditizmus felett, és ezért hajlandók voltak megölni azokat, akik nem engedelmeskednek nekik és a kormánynak. Ezzel az elhárítók közvetve elismerték, hogy néhány fontos maffiózó továbbra is rokonszenvezik a szeparatisták ügyével. Említették Don Calogero Vizzini szoros kapcsolatait Lucio Tascával, akinek a fia a lázadó banda tagja volt. „Vizzini feltétlenül hisz Lucio Tascában – írták az ügynökök. – Fennáll tehát a maffia és a szeparatista bűnözők szövetsége, amely nehezen kezelhető kombinációt eredményezne.” Celetta és Forte megbeszélést folytatott Amedeo Branca tábornokkal, a szicíliai carabinierik főparancsnokával és Armando Calabro ezredessel, a palermói carabinierik parancsnokával, akik elmondták, hogy fegyverzetük gyengébb a rablóbandákénál. A carabinierik parancsnokai azt akarták, hogy a kormány vagy adjon amnesztiát a bűnözőknek, vagy küldjön az anyaországból jelentős erősítést, többek között 6000 embert, egy tucat páncélozott járművet és 50 dzsipet. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a lázadók kívülről is kaptak fegyvereket. „Megbízható forrásokból tudjuk – mondták a CIC ügynökei –, hogy Calabriából amerikai fegyvert és lőszert csempésznek be a lázadóknak. Az EVIS egyes tagjai amerikai vagy brit egyenruhát viselnek.” Még olyanokat is pletykáltak, hogy szövetséges ügynökök visszatértek a gyökereikhez, és beálltak harcolni a szeparatistákhoz.

Többek között átpártolt volna hozzájuk egy bizonyos Oliver őrnagy, a brit hírszerzés palermói irodájának szökött tisztje. A szövetségesek mindenképpen el akarták tussolni a kínos tényt, hogy az ő tisztjeik fennakadhattak a maffia és a szeparatisták hálójában. Nem ez volt az egyetlen hajmeresztő titkos összeköttetés, amelynek Celetta és Forte a nyomára bukkant: Alulírott ügynökök azt az információt kapták, hogy egy Nicola Gentile nevű olasz, a maffia tagja, akit 1937-ben kitoloncoltak az Egyesült Államokból, Rómából Palermóba történt hazatérése után azt mesélte, hogy Rómában felkereste egy amerikai ezredes, aki az Egyesült Államokból ismerte Gentilét. Az amerikai ezredes elvitte Gentilét Umberto herceg trónörököshöz is. Ott közölték Gentilével, hogy vigyen el egy üzenetet a szicíliai maffiához, miszerint közös erőfeszítésük a királyság visszaállításának érdekében kívánatos. Az amerikai ezredes azt mondta Gentilének, hogy az Egyesült Államok is a királyság visszaállítását óhajtja. Ez nagyon megriasztotta Celettát és Fortét. Azonnal ki akarták nyomozni, mi az igazság ebben az állításban, és azonosítani akarták az amerikai ezredest. Lucky Luciano ismerte Nick Gentilét, és ismerte Poletti ezredest, akik a törvény két partján munkálkodtak a háború előtti New Yorkban. Gentile a castellammareiek háborújában Lucianónak dolgozott. Polettivel találkozott volna Rómában? Izgalmas lehetőség. Poletti római szolgálata 1945 novemberében véget ért. Róma után egy manhattani ügyvédi iroda egyik vezetője lett. 1946-1947-ben a New York-i ruhaiparban felmerült munkajogi vitákban volt döntőbíró. 1946 januárjának végén a még mindig Palermóban tartózkodó Celetta és Forte azt a hírt kapta, hogy Giuliano bandája átállt a vonatrablásról és a buszok kifosztásáról a stratégiai létesítmények támadására. A Bocca di Falco repülőteret szemelték ki, alig egy-két kilométerre a város központjától, amelyet közösen használtak amerikaiak és olaszok:

A banda egyik célja a repülőtéren található hárommotoros olasz gépek megsemmisítése lehet, mert attól félhetnek, hogy felhasználják ellenük felderítésre vagy arra, hogy a repülőgépekről vegyék tűz alá őket. Többször is megpróbáltak hozzáférni az olaszok gépparkjához és kommunikációs berendezéseihez. A rablások mellett Giuliano rajtaütéseket is vezetett a carabinierik ellen. A január 7-éről 8-ára virradó éjszakán megtámadtak egy őrsöt, három rendőrt megöltek, tizenötöt megsebesítettek. Egy másik kaszárnyából elhurcoltak hat rendőrt. Január végére a veszedelmes megvalósuláshoz közeledett a Vizzini-féle frakció és a lázadók szövetsége, amelytől Celetta és Forte elhárító tiszt tartott. Vizzini, a maffia egyik vezére és dühös szeparatista kilátásba helyezett letartóztatása miatt a maffia azzal fenyegetőzött, hogy mozgósítja tagjait az EVIS és a törvényen kívüli bandák mellett. Közismert hatalmuk miatt ez igazi polgárháborút jelentene Szicíliában. Vizzini letartóztatását állítólag azért helyezték kilátásba, mert az EVIS egyik lázadója azt vallotta volna, hogy személyesen Vizzini toborozta a carabinierik elleni harcra. Aldisio szicíliai főbiztos megpróbálta elhárítani a veszélyt, tudva, hogy Vizzini kompromisszumra törekszik a kormánnyal. Letartóztatás helyett közölték Vizzinivel, hogy térjen vissza Palermóból Caltanissettába. Celetta és Forte február elején megbeszélést tartott Aldisióval, akitől megtudták, hogy az olasz kormány kizárólag erőpozícióból fog tárgyalni az EVIS-szel. Ennek nyomatékosítására majdnem ezer katona érkezett a szigetre a Garibaldi-ezredből páncélozott járművek kíséretében. Ezt Celetta és Forte is megerősíti: Alulírottak látták, amint a Garibaldi-ezred több százada végigmenetelt Palermo utcáin. Edzett katonáknak tűntek, brit puskákkal és automata fegyverekkel voltak felszerelve, brit terepruhát viseltek, de a hegyivadászok jellegzetes fejfedőjével. Olaszokra nagyon nem jellemző

módon a palermóiak nem éljenezték meg őket; úgy hallgattak, mint a sír. A CIC ügynökei beszéltek Calabro ezredessel, a palermói körzet rendőrparancsnokával is, akitől megtudták, hogy a carabinieriket segíti egy szövetséges katonai tanácsadó, egy brit őrnagy is, aki máris újabb egyenruhát, fegyvert és járműveket igényelt a rendőrségnek. A kormány nem tréfált. Összesen húsz napot hagyott az újonnan érkezett csapatoknak, hogy visszatérjenek az anyaországba. *** Miközben a Garibaldi-ezred készült a harcra a maffiával, néhány tagja összeverekedett az utcán a szövetséges katonákkal. 1946. február 9-én, este 20 óra körül [jelentette Celetta és Forte] négy amerikai tengerész vélhetőleg ittas állapotban verekedést kezdeményezett egy palermói utcán, amelybe a Garibaldi-ezred katonái… és polgári személyek is belekeveredtek. Az olasz rendőrség a levegőbe lőtt, a szokásos „ismeretlen” eldobta a kézigránátot, és két civil megsebesült. A Giornale di Sicilia részletesebben beszámolt a verekedésről a Via Román: A nyilvánvalóan részeg tengerészek nápolyi nyelvjárásban szidalmazni kezdték az olasz katonákat, mire azok megkérdezték, minek sértegetik őket. Válaszul a tengerészek megütötték őket. Előre megfontolt szándékkal készülhettek a verekedésre, mert leoldották az övüket, és rátekerték az öklükre úgy, hogy a csat szabadon legyen. A négy katona közül csupán egy tudott elmenekülni, bár neki pisztolya is volt, míg a többiek védekezni próbáltak az ütlegek ellen. Több száz fős tömeg verődött össze, néhány civil megpróbálta elmenekíteni a balszerencsés katonákat, de őket is megverték. Csupán akkor maradt abba a verekedés, amikor megérkezett a rendőrség és a tengerészet parti őrjárata. Celetta és Forte kivizsgálta az esetet, és megpróbálta tompítani a sajtóbeszámolók hangvételét.

Az olasz katonák bosszúval fenyegették az amerikai tengerészeket. Tartani lehetett tőle, hogy ez újabb incidenseket és politikai feszültséget okozhat. Celetta és Forte azt a lehetőséget is figyelembe vette, hogy az egész verekedést előre megrendezték, mert valakik haragot akarnak a szicíliaiak és az amerikaiak között. *** Február második hetében megindult a kormány offenzívája Giuliano és banditái ellen. A támadás a monteleprei hegyekre, Giuliano bázisára összpontosult. Az amerikai katonai hírszerzés február 14-én kelt jelentéséből idézünk: Nagy erők – a Nembochi hadosztály, az Aosta dandár, a Folgore hadosztály és a Garibaldi-hadosztály katonái – vesznek föl legyezőállást, a kezdeti eredmények kitűnőek. Ma négy bombázó és felderítő repülőgépet is bevetettek. Állítólag lángszórókat is használtak, hogy kiugrasszák búvóhelyeikről a lázadókat, bár ez vitatott. Több mint száz banditát letartóztattak, a lefoglalt felszerelésben voltak lovak, öszvérek, rengeteg fegyver az ócska 1891-es flintáktól a lopott germán puskákig, számos láda lőszer. Egy kormányszóvivő később tagadta a lángszórók használatát. Február 21-én jelentették, hogy Palermo tartományban elfogták Mazola kapitányt, a közismert banditát, az EVIS egyik vezérét. Vele együtt letartóztattak legalább 300, banditizmussal gyanúsított személyt, lefoglaltak puskákat, gránátokat és 200 könnyűkarabélyt. Február 27-én a Szövetséges Erők Főparancsnokságának jelentése megemlíti, hogy a hadsereg a Prizzi-Bivona-Licara térségben letartóztatott újabb 300 gyanúsítottat, lefoglalt két 47 mm-es löveget, géppuskákat és kézifegyvereket. A banditákra folyamatos nyomás nehezedett. Jelezték, hogy mozgásba lendült az EVIS 200 fős csapata egy Avila nevű bandita és a szeparatista, „Ágyú” Nino vezetésével. Laktanyákat akartak megtámadni. Március elején biztosították a Palermótól délre eső területeket. Egy szövetséges jelentésből tudjuk, hogy a Garibaldi-hadosztály és a

carabinierik megindították a corleonei térségben a tisztogatást, amelynek eredményeként letartóztattak 50 bűnözőt, lefoglaltak puskákat, gépfegyvereket, kézigránátokat és más katonai felszereléseket. Az EVIS mint hadsereg, az utolsókat rúgta. Giuliano és követői egyelőre szabadlábon voltak, ám az EVIS más vezéreinek letartóztatásáról szóló jelentések nem sok jót ígértek a szeparatistáknak. Finocchiaro Aprile és elvbarátai, miután hadseregüket szétverték, már csak a 1946 júniusára kitűzött választásokban bízhattak. Márciusban kiengedték őket a börtönből, de keserves harc várt rájuk. Májusban az olasz kormány azzal járt túl az eszükön, hogy nagyobb hatáskört adott a szicíliai főbiztosnak, és létrehozta a szicíliai társadalom különböző rétegeit képviselő, 24 tagból álló regionális közgyűlést. Az autonómia ajándékának sikerült alámosnia a szeparatizmus vonzását. Finocchiaro Aprile június 2-án szenvedte el a végső megaláztatást. A Szicíliában megválasztott 49 képviselő között csak négyen voltak szeparatisták: Finocchiaro Aprile, Antonio Varvaro, Concetto Gallo és Attilio Castrogiovanni. Az utóbbi kettő, lévén EVISparancsnok, börtönben ült a választás idején, de kiengedték őket a mentelmi jog miatt. A szeparatista párt a leadott 166 609 szavazatnak mindössze 8,71 százalékát kapta, bár a választások előtt azt állította, hogy 600 000 tagja van. Gabriel Celetta, az elhárítás különleges ügynöke júniusban visszatért Szicíliába egy új társsal, Frank de Santisszal, hogy felmérje a választást követő politikai és bűnügyi helyzetet. Az elején elhanyagolható tényezőnek látták a szeparatistákat, később még annyinak sem: A szeparatista mozgalom súlyos válságban van. A tagság kiábrándult és elégedetlen… Állítólag Finocchiaro Aprilét hevesen bírálták kétszínűségéért, amelyet a június 2-ai választás előtt, alatt és után tanúsított.

A szigeten és Itáliában fölényesen győztek a kereszténydemokraták, és ez nagy pofon volt azoknak a maffiózóknak, akik még mindig hittek a szeparatizmusban. Gyorsan be is álltak patrónusnak és intrikusnak a kereszténydemokratákhoz, és meg is maradtak mellettük. Most már csak két ló futott versenyt Szicíliában a hatalomért: a kereszténydemokraták és a kommunisták. A maffia, miután megszabadult a szeparatista szövetségestől, igyekezett érvényesíteni hatalmát és befolyását a szigeten. „A maffia ismét él, nagyobb és veszélyesebb, mint valaha” – állapította meg Celetta és Santis 1946. júliusi jelentése. Ám azt is megfigyelték, hogy az erőszakosabb gengszterek új nemzedéke elvitatja az öregektől a hatalmat: Azok, akik napjainkban maffiózónak vallják magukat, senkitől sem fogadnak el parancsot, a maguk szakállára dolgoznak, és megtartják az összes zsákmányt. A régimódi maffiózók, akik a fasizmus bukása után visszatértek korábbi „törvényes” ügyködésükhöz, szemben állnak ezzel az új maffiával. A rendőrség gyakran talál rejtélyes körülmények között megölt embereket. A jelenlegi maffiózók gyakran katonaviselt emberek, és alaposan fel vannak fegyverkezve. A szövetséges katonai hírszerzés júniusi összefoglalója alátámasztotta ezt az állítást. A maffia gengszterei állítólag sorra leölték a rivális pitiáner bűnözőket, minden éjszaka négyet-ötöt. Még Palermo szocialista polgármesterét is feltartóztatták és kirabolták a maffiózók, bár pár perccel előbb egy királypárti társaság bántatlanul elhaladhatott ugyanott, ami talán összefüggésbe hozható Nick Gentile királypárti kelletőzésével Rómában. Noha az év elején sikeres volt a hadjárat a szeparatista EVIS ellen, Celetti és Santis azt jelentette, hogy a banditizmus továbbra is súlyos gondot jelent a szigeten: Giulianóé a leghírhedtebb és a legnépesebb banda, amely Palermo szomszédságában garázdálkodik. A banda tagjai még Palermóba is beszivárognak, és elrabolnak gazdag kereskedőket, akiket gyakran meg is gyilkolnak, ha nem fizetik ki értük elég gyorsan a váltságdíjat.

Giuliano sikere egyrészt annak köszönhető, hogy Szicíliában valóságos hőskultusz övezi a vakmerő gonosztevőket, másrészt annak, hogy a 23 éves bandita „Robin Hood”-i módszerekkel dolgozik, azaz gyakran ad pénzt az ínségeseknek, akik figyelmeztetik, ha valakik el akarják fogni őt és bandáját. De a CIC jelentése szerint nemcsak a szicíliai szegények rajongtak Giulianóért: Híre-neve még a Palermóban állomásozó amerikai tengerészethez is eljutott. Hallották, amint a tengerészek nyíltan dicsérik Giulianót, hogy ő a legkülönb ember a szigeten, neki kellene Szicília első elnökévé lenni, mert helyes dolog elvenni a hadigazdagok pénzét, és odaadni egy jó nagy részét a szegényeknek. Az olasz hadsereg lángszóróit túlélő Giuliano, fején egynémely szövetséges tengerészek babérkoszorújával, készen állt, hogy átlépjen a szeparatista gerillavezér talapzatáról az antikommunista hős talapzatára. *** 1946 január 3-án Thomas E. Dewey kormányzó kiutasításra változtatta át Lucky Luciano és vele együtt hat, az Egyesült Államok börtöneiben fogva tartott idegen állampolgár büntetését. Luciano 48 éves volt. Lucianót Olaszországba kell kitoloncolni [írta Dewey a törvényhozásnak]. Amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba, a fegyveres erők igénybe vették Luciano szolgálatait, hogy másokkal együtt adatokat szolgáltasson a lehetséges ellenséges támadásokról. Úgy tűnik, hozzájárult a háborús erőfeszítéshez, bár információinak tényleges értéke nem tisztázott. A börtönben közmegelégedésre szolgáló viselkedést tanúsított. Moses Polakoff megismételte a sajtónak, hogy az akkor Dewey hivatalában, különleges nyomozóként alkalmazott Gurfein felkérésére

Luciano teljes két éven át segített a fegyveres erőknek a szicíliai partraszállás előkészítésében. A kiutasítás épp egy hónapot vett igénybe. Február 2-án Lucianót kihozták a börtönből, és elhelyezték egy cellában Ellis Islanden, ahol meglátogatta Frank Costello és Polakoff. „Be volt zárva, és őnzték – mondta Lloyd H. Jensen, Ellis Island fogdájának parancsnoka. – Costello elhozta a poggyászát, és más használati tárgyakat. Cellája ugyanolyan egyszerű volt, mint a többi abban a szárnyban: szék, asztal, toalett. Costello komppal érkezett, és a következővel távozott.” Meyer Berger, a New York Times újságírója mindazonáltal több szenzációval szolgált a Luciano kiutasításáról szóló 1946. február 6-i cikkében: Lucianót harminctól ötven évig terjedő börtönbüntetésre ítélték, ám Dewey megkegyelmezett neki a segítségért, amelyet az OSS-nek nyújtott az olaszországi invázió előtt. Úgy tudjuk, Luciano megadta a katonai hírszerzésnek a szicíliai és a nápolyi camorra tagjainak nevét. Számos olyan olaszt küldtek vissza szülőhazájába, akiket az Egyesült Államokban elítéltek különböző bűncselekményekért, hogy segítsenek legyőzni Olaszországban az ellenséget. Berger nyilvánvalóan téved, ami az OSS-t és a katonai hírszerzést illeti – a haditengerészeti hírszerzést kellett volna mondania. Ezzel együtt még ő is tudta, hogy valamiféle egyezség született a kormány és a gengszter között. Érdekes, hogy az újságíró feltételezte a nápolyi kapcsolatot, ami logikus is lenne, mert Luciano, Vito Genovese közvetítésével, kapcsolatba léphetett volna a nápolyi alvilággal. A haditengerészet hírszerzése sose említett ilyet. Február 9-én az amerikai Bevándorlási Hivatal két ügynöke felkísérte Lucianót a 7000 tonnás Laura Keene teherhajóra, amelynek másnap reggel kellett kifutnia a brooklyni Bush termináltól. Az újságírók egymást taposták a rakparton, úgy könyörögtek, hogy adjon interjút. Luciano egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni. „Láttam eleget a sajtóból” – morogta. Nehogy valamelyik újságíró

betörhessen a hajóra, a maffia őrséget állított bálázóhoroggal fölfegyverkezett, fenyegető képű dokkmunkásokból. Állítólag a hajó kizárólag lisztet szállított Lucianón kívül. A sajtópletykák szerint azonban az indulás előtti éjszakán Luciano adott egy spagettiből és borból álló búcsúvacsorát, amelyen hatan lettek volna ott, köztük Frank Costello és Albert Anastasia. Meyer Lansky, a fedélzeti búcsúvacsora vendége, az újságoknál pontosabban emlékezett: Pazar vacsora volt, mindenféle friss tengergyümölcse a Fulton halpiacról, spagetti, bor és egy csomó kóser édesség. Hatalmas kosarakban hozták, és mellé ládaszám a francia pezsgőt… Lucky azt is kérte, hogy hozzunk néhány lányt, hadd ne legyen egyedül. Szóltam Adonisnak, hogy intézkedjék… Joe talált három görlicét a Copacabana bárban, és simán feljuttatta őket a fedélzetre. A hatóság még ebben is együttműködött. Senki száműzöttnek nem volt még jobb búcsúztatója. Lansky szerint a meghívottak között volt Bugsy Siegel, William Moretti, Frank Costello, Tommy Lucchese, Joe Adonis, Stefano Magaddino, Albert Anastasia és Joe Bonanno. Mialatt Luciano pezsgőt szopogatott, eltréfálkoztak a régi szép időkről, amikor illegálisan csempészték át a szeszt az óceánon. Bár Bonanno tagadta, hogy egyáltalán ott volt a búcsúpartin. „Nem árulták el, hogy Luciano Genovában, a hajó első kikötőjében száll-e partra – spekulált egy újság –, vagy megy tovább Szicíliába. Alvilági pletykák szerint a gengszter rövidesen elhagyja szülőföldjét, és egy olyan támaszpontra kerül, amely közelebb van az Egyesült Államokhoz.” A New York Herald Tribune darabosabb stílusban tálalta Luciano távozását. „Luciano 3500 tonna liszttel indul Olaszországba” című cikk idézte La Guardiát, New York egykori polgármesterét: „Sajnálom Olaszországot, hogy visszakapja ezt a strigót!” La Guardia azért is dühös volt, hogy Frank Costello, a közismert gengszter meglátogathatta egy héttel az indulás előtt Lucianót az Ellis Island-i

fogdában. „Tulajdonképpen meddig terjed Costello hatalma ebben a városban?” – kérdezte egy rádióinterjúban a New York-i rendőrkapitánytól. *** Tizenhét nap múltán, február 28-án a Laura Keene befutott Nápolyba. Lucky Luciano nyomban elment a rendőrségre, és közölte, hogy rövid időt Nápolyban tölt egy rokonánál, aztán Szicíliába utazik más rokonokhoz. Aztán olaszországi körutat tervezett. Egy újságíró megkérdezte, miben segített az amerikai kormánynak, amitől idő előtt kiengedték. Luciano pontosan ettől félt. Nem akarta tudatni egész Olaszországgal, hogy együttműködött az idegen megszállókkal. „Nagyon jól tudja, hogy nem beszélhetek ezekről a dolgokról” – mondta, és nem is beszélt. Tizenöt évvel később így emlékezett a szabadság első hónapjaiban szövögetett terveire: Ellis Island utolsó napján összeültünk Lanskyvel, csak mi ketten. Mondtam neki, amit addig egyetlen másik hapsi se tudott, hogy mán felvettem a kapcsolatot Olaszországgal, hogy szerezzenek vízumot az igazi nevemre, Salvatore Lucaniának, olyat, ami jó lesz Kubába, Mexikóba és még eccsomó országba Dél-Amerikába… Persze más okból is választottam Havannát. A háborúnak vége, dőltek oda az emberek, kapuk tárva-nyitva, jó lapjárás, és a bukszák gyönyörűk. Ilyen kombó mellett Lansky és Batista haverjai gennyesre keresték magukat, és nem óhajtottam, hogy ebből kihaggyanak… A 7500 kilométert, amelyet Dewey iktatott be a gengszter és New York közé, Luciano le óhajtotta rövidíteni arra a százötvenre, amely Miamit választja el Havannától. Szicíliában Luciano meglátogatta szülővárosát, Lercara Friddit, amely Palermótól 25 kilométerrel beljebb található a szárazföldön. A polgármester az állami ünnepeknél szokásos vörös szalagot öltötte fel a bűnöző tiszteletére, és megkérte, írja alá a vendégkönyvet. Mindenki megéljenezte. Előlépett egy unokatestvér, és bemutatta Lucianót a család többi tagjának. Este hosszú asztalokat állítottak fel

a főtéren, és minden asszony hozott egy fazék ételt. A hozzávalókat napokig spórolták össze sovány fejadagjukból. Luciano letelepedett a hatalmas spagetti marinarához. Annyira megindította a fogadtatás, hogy pénzt osztogatott, és elajándékozta néhány ruháját a családtagoknak. De az volt a legjobb, hogy saját pénzéből átalakíttatta az egyik ház egy részét mozivá, ahol először láthatott filmeket a város. Az első film, amit néztünk, a Kis Cézár, hát én olyan nagy ember lettem attól, hogy el se hinné. Jöttek oda hozzám az emberek, és a kezemet csókolgatták, nemcsak azért, mert hoztam filmeket, de meg akarták mutatni, hogy mennyivel szuperebb vagyok, mint a Kis Cézár. Tisztára Salvatore Maranzanónak éreztem magamat. Luciano sokáig berzenkedett volt főnökének hagyományos szicíliai stílusa ellen, de Lercara Friddiben megadta magát a közhangulatnak. Pár nappal később visszatért Palermóba. A brit konzulátuson feljegyezték a megjelenését. Luciano, a volt szicíliai gengszter, akit nemrég utasítottak ki az Egyesült Államokból, a Hotel delle Palméban [a város legtekintélyesebb szállodájában] lakik. Megbízható forrásokból tudom, hogy a maffia több vezetője nem csak egyszer látogatta meg a szállodában. Azt pletykálják, hogy valakinek a zsoldjában dolgozik a kommunisták ellen. A bandita vagy exbandita nagyon nagy lábon él. Két amerikai luxusautója van; drágán öltözik, szórja a pénzt, és gyakran mutatkozik egy elegáns, de közönséges olasz-amerikai nő társaságában. Érdekes ez a célzás, hogy Lucianót felfogadták a kommunisták elleni munkára. Arra utalna, hogy még mindig voltak kapcsolatai a haditengerészeti hírszerzéssel, de már új, hidegháborús stílusban? Nem lenne meglepő, miután bűnözői pályafutása nagy részében kétélű viszonyt ápolt a hatóságokkal, felhasználva őket saját céljaira, riválisainak legyőzésére.

Palermo után Luciano felment Nápolyba és Rómába. A feketepiac, ahol amerikai holmit adtak-vettek, ugyanolyan bőven tejelt, mint Vito Genovese alatt. Luciano összeállt a szicíliai és az anyaországi gengszterekkel, 1946 őszére feltöltötte pénzesládáját, és készülődött vissza az amerikai bűnözés világába. Egy szót sem szól Don Calogero Vizziniről, annál többet a „Báróról”, egy vezető szicíliai maffiózóról, Riccardo Baronéról. 1946 októberében érkezett meg Havannába, Kuba fővárosába, és berzenkedve bár, de fölvette a Capo di tutti Capi címét. Decemberben gyűlésbe hívták Meyer Lanskyvel a vezető amerikai maffiózókat a Nacional Hotelba. Lejött repülővel Frank Sinatra, hogy énekeljen nekik. Beállított Luciano fejedelmi rezidenciájába Vito Genovese is, és rögtön ki is derültek az ambíciói: azt pedzegette, hogy a szicíliainak vissza kéne vonulnia. Mikor Luciano erre nem volt hajlandó, Genovese az olaszországi feketepiac felét követelte. „Azt én indítottam be! Én szerveztem meg a feketepiacot, a teherfuvarozást Németországba, mindent!” „Te meghülyültél! – förmedt rá Luciano. – Nem megyek vissza Olaszországba. Kubába maradok.” „Én másképp tudom – vitatkozott Genovese. – Mint hallottam, Washingtonban tudják, hogy Havannában vagy, és meg fogják mogyorózni a kubai köcsögöket, hogy rúgjanak ki innen.” „Te kibaszott kapzsi disznó!” – ordította Luciano. „Ahogy ott üvöltöztünk egymással – emlékezett Luciano –, hirtelen eszembe jutott, hogy miket művelt ez a faszkalap a háború alatt… hogy Olaszországba csontig benyalt az ellenségeinknek és a náciknak… Hát akkor ott olyat csináltam, mint még soha… A falnak löktem, és ronggyá vertem … megmondtam neki, hogy kicsoda… egy amerikai tetűláda, aki a tulajdon hazája ellen fordult, mint egy kibaszott áruló…” Pedig a ronggyá vert Genovese igazat mondott. Az amerikai kormány nyomására a kubaiak csakugyan kirúgták Lucianót, 1947 áprilisában mehetett vissza Olaszországba. Genovese lett a New Yorki alvilág királya.

Tizenkilencedik fejezet Gyönyörű bandita Lucky Luciano nem szerette a kommunistákat. 1947-ben a Vezúv lábánál pénzt adott egy falusi plébánosnak, hogy támogassa harcát a helyi kommunisták ellen. „Később láthattam, hogy be is jött – emlékezett Luciano. – Olyan büszke vótam, hogy a tiszi a szart is kirugdossa az ottani kommunistákból!” Lucky úgy foglalta össze a háború utáni Szicília helyzetét, hogy a kommunisták jelentik a legnagyobb fenyegetést az olasz kormánynak, amelyet csak az amerikaiak pumpálnak fel. Nem járt túl messze az igazságtól. 1947-ben az OSS-t átnevezték Központi Hírszerző Irodává, és attól kezdve CIA-ként felelt minden külfödön zajló amerikai hírszerzés összehangolásáért. Jelentésében az 1947-es Olaszországról főleg a kommunizmus miatt aggódik: Életbevágó stratégiai érdek fűződik annak megakadályozásához, hogy Olaszország kommunista uralom alá kerüljön. Ez nagyban megkönnyítené a kommunizmus behatolását Franciaországba, Spanyolországba és Észak-Afrikába. Ha a Szovjetunió támaszpontokra tenne szert Szicíliában és Dél-Olaszországban, az katonailag veszélyeztetné az összeköttetéseket a Földközi-terger térségében. Olaszország fuldokolt. A CIA úgy látta, hogy a gazdasági és politikai összeomlás szélén áll. Nyugat-Európától nem várhatott segítséget. Nagy-Britannia importálta az olasz gyümölcsöt és zöldséget, de sem pénzzel, sem szénnel nem tudott fizetni érte. Olaszország pénzügyileg az Egyesült Államoktól függött. A siralmas gazdasági helyzet kedvezett a bűnözésnek. Az olasz kormány képtelen volt letörni az inflációt és a virágzó feketepiacot. Az amerikai és brit erők egyelőre Olaszországban tartózkodtak, de 1947

decemberében ki szándékoztak vonni őket. A CIA nemigen bízott az olasz hadseregben: Az olasz fegyveres erők képtelenek nagyszabású hadműveletekre. Általában értenek a belső rend fenntartásához, de kínos helyzetbe kerülnének, ha egyszerre kellene védeniük a határokat, és letörni a határokon belüli felkeléseket. Ebben a helyzetben, az 1948-ban esedékes országos választások közeledtével az Egyesült Államok teljesen jogosnak érezte, hogy hatalmas tőkeinjekciókkal fejtsen ki gazdasági nyomást: Az áprilisi választások eredménye nem az egyes segélyeken, hanem az európai újjáépítési program sikerének kilátásain fog múlni… A kedvezőtlen fejlemények és az ebből következő kiábrándulás növelik a kommunisták választási győzelmének lehetőséget. Szicíliában az 1947. áprilisi választásokon a kommunisták és a szocialisták a szavazatok 30 százalékát, a kereszténydemokraták a szavazatok 21 százalékát kapták. A konzervatívok megdöbbentő visszaesése azt tükrözte, hogy a szicíliai átlagember sehol sem érzi a gazdasági helyzet javulását. A szeparatisták alig valamivel szerepeltek jobban az előző évnél, és ezzel jelenlétük meg is szűnt a politikában. A következő évben, további választási balsikerek után Finocchiaro Aprile lemondott a párt vezetéséről. Számára szertefoszlott a szicíliai függetlenség gyönyörű álma. Lucio Tasca és néhány szövetségese még kitartott a vártán, de már nagyon kevés embert lelkesített az ügy. A kereszténydemokraták regionális autonómiája vonzóbbnak bizonyult a szeparatizmusnál, aminek örült a maffia, ám a baloldal választási sikerei azzal fenyegettek, hogy baj lesz a kereszténydemokratákkal. A maffia akcióba lendült, és ehhez az akcióhoz Salvatore Giuliano rablóvezér volt a legfélelmetesebb fegyverük. Az EVIS kimúlása óta Giuliano politikailag átszegődött az antikommunista zászló alá, és készséges végrehajtója lett a maffiának. 1947 május 1-jén Palermo közelében három falu baloldali parasztsága összegyűlt ünnepelni a Portella delle Ginestre melletti

dombokon. Kitették a földre terített abroszokra a kenyeret, sajtot, lóbabot, és várták Palermóból a politikai szónokokat, de senki sem jött. Miután órákig főttek hiába a perzselő napfényben, egy szocialista cipész felkapaszkodott egy sziklára, hogy ő tartson beszédet. Abban a pillanatban éles ropogás hallatszott. Voltak, akik azt hitték, hogy petárdák azok, és nem mozdultak, holott lövések voltak, és a Monte Pizzuta lejtőjéről jöttek. Vérző emberek és állatok zuhantak a földre. A lövöldözés három percig tartott. Tizenegyen meghaltak, ötvenhatan megsebesültek. A lövéseket Salvatore Giuliano és bandita katonái adták le. Ez volt az ő hadüzenete a szicíliai baloldalnak. A hadüzenetet terrorhadjárat követte. Palermo és Trapani tartományban Giuliano és több száz banditája megrohanta a parasztszövetségeket és a baloldali pártok irodáit. A géppisztollyal, kézigránáttal és Molotov-koktéllal felfegyverzett banditák megöltek több kommunistát. Giuliano többször próbálta meggyilkolni Girolamo Li Causit, a szicíliai kommunista párt vezetőjét, akit Don Calogero Vizzini le akart lövetni a villalbai főtéren. Giulianónak ez keresztes hadjárat volt. 1947-ben egyértelműen közölte szándékait az alábbi sajtóközleményben: Szicíliaiak! Ütött a döntés órája! Azoknak, akik nem kívánnak könnyű prédája lenni a vörös gengsztereknek, akik, miután elárultak, félrevezettek és besároztak minket a nemzetközi színtéren, most azt próbálják elpusztítani, ami még megmaradt nekünk, és amit megvédünk minden áron: családjaink becsületét – dönteniük kell! Azokkal, akik, ha törik, ha szakad, oda akarnak vetni minket a rettenetes Oroszországnak, ahol agyrém a szabadság, és mese a demokrácia, harcolni kell! Ebben a szóvirágos, jellegzetesen maffiózóstílusban hívott Giuliano harcba a minden szicíliai szemében legdrágább becsület védelmére. Akciói hamarosan felkeltették a világsajtó figyelmét, amiben persze az is közrejátszott, hogy feltűnően jóképű fiatalember volt. A hollóhaj, a markáns áll a világsajtót bejárt fényképen jobban illene

egy filmsztárhoz, mint egy zsiványhoz. Az angol külügyminisztérium egyik tisztviselője egészen megdöbbent, mikor megküldték neki Giuliano fényképét. „Tulajdonképpen sose tudtam, hitelesnek tartsam-e azokat a fényképeket és interjúkat – mélázott. – Gyanúm szerint bőven vannak fiatal szicíliaiak, akik boldogan eljátsszák Giulianót bármelyik újságírónak vagy fotósnak.” Úgy tűnik, a külügyminisztériumban rajongói klubja volt a bandavezérnek. „Mi Giulianóra fogadunk!” – mondta ugyanez a tisztviselő. A római brit nagykövetség jelentéséből ítélve Giuliano úgy viselkedett szicíliai birodalmában, mint egy középkori uralkodó: Habozás nélkül közli a háztulajdonosokkal, hogy erre és erre az éjszakára náluk fog megszállni. Az így értesített házigazda feltölti az éléskamrát, aztán családostul eltűnik hazulról, tudva, hogy visszatérése után a legnagyobb rend és a kandallópárkányon egy 10 000 lírát tartalmazó boríték várja. A szájról szájra járó történetek egyre mitikusabbá fényezték Giuliano tetteit: Annyit legyen elég elmondanunk [folytatja ugyanaz a követségi jelentés], hogy nemrég egy vidéki rendőrfőnököt, akit rejtjelezett rádióüzenettel hívattak Palermóba, az úton tőrbe csaltak, és öt emberét megölték. Később kiderült, hogy a palermói rendőrség nem üzent semmit, mert Giuliano bandája készítette és adta le a kódolt parancsot… Más alkalommal Giuliano kitiltotta egy busztársaság járatait a birodalmából addig, amíg nem fizettek neki adót. Elrabolt többek között egy herceget, egy volt polgármestert, egy gazdag üzletembert és két földesurat, akikért 20-50 millió líra között mozgó váltságdíjat követelt. Az összeget megduplázta egy helyi arisztokratánál, aki titokban szerette volna tartani, hogy akkor kapták el, amikor kilépett a nyilvánosházból. Az olasz kormány 3 millió líra vérdíjat tűzött ki Giuliano fejére, amivel a szicíliai pártok a legkevésbé sem voltak elégedettek, és

erélyesebb akciót követeltek. Li Causi bírálta a kormány gyengeségét, ami bátorítja a törvénytelenséget. Egy másik kommunista vezető bosszút kiáltott Giuliano áldozataiért, különben nehéz lesz megfékezni a munkások haragját. A szakszervezetek általános sztrájkra szólítottak fel. A belügyminiszter a carabinierik országos főparancsnokát küldte Szicíliába, hogy fogja el Giulianót. Katonák járták a szicíliai hegyeket, de a bandita simán elszelelt előlük. 1947 novemberében baloldali zavargások hulláma söpört végig Olaszországon. A dél-olaszországi Cerignolában fegyveres kommunista csoportok támadtak géppisztollyal és kézigránátokkal a carabinieri-laktanyára. A rendőrfőnök halálos sebet kapott. Rómában az általános sztrájk miatt fegyveres carabiniere ült a buszon a sofőr mellett. Palermóban zavargások törtek ki. Az újságok Palermo népe elpusztítja a demokrácia ellenségeinek barlangjait! szalagcímmel jelentek meg. Sok olaszt nagyon emlékeztettek az események a húszas évek politikai csatározásaira, mielőtt Mussolini széttaposta a baloldalt, és átvette a hatalmat. Szicíliában a káosztól még inkább vérszemet kaptak azok, akik támogatták Giuliano gyilkos hadjáratát a baloldal ellen. Az 1948-as – a CIA által perdöntőnek tartott – választás mutatta meg igazán Giuliano sikerét. Abban a térségben, ahol zsiványai terrorizáltak a baloldalt, több mint kétszeresére nőtt a kereszténydemokraták szavazatainak száma. A kereszténydemokraták immár biztosan fogták Szicília kormányrúdját, a baloldal csúfos vereséget szenvedett. A maffia ujjongott. Giuliano, miután leszállította a választási győzelmet, várta a fizetséget: kegyelmet, esetleg politikai pozíciót. Miután ez elmaradt, Giuliano a támogatói ellen fordult. Vezető kereszténydemokrata politikusokat lődöztek le. 1949 júniusára Giuliano még jobban elszemtelenedett. Monteleprei búvóhelyének közelében emberei rajtaütöttek egy rendőrjárőrön, és öt rendőrt megöltek. A New York Timesban egy ennél is arcátlanabb támadásról olvashatunk:

Szicíliai banditák a hajnali sötétség leple alatt kézigránátokkal és géppisztolyokkal támadtak két carabinieri-laktanyát Partinico kisvárosban, vélhetőleg azért, hogy feltöltsék fegyver- és lőszerkészletüket. A támadás kudarcba fulladt, mert a carabinierik feltartóztatták a banditákat addig, amíg a közelből teherautókkal megérkezett az erősítés. A banditák ellen alkalmazott rendőrségi taktika Cesare Moriból merített. Az egyik újságcikk tömeges razziáról számol be, amelynek során több mint ezer, állig felfegyverzett és páncélozott járművekkel érkező rendőr letartóztatott a monteleprei térségben 200 személyt, gyaníthatólag Giuliano bandájának tagjait. A tömeges akciók sebezhetővé tették a rendőrséget. Augusztusban Giuliano emberei megtámadtak egy rendőrségi oszlopot Bellolampónál, nem messze Palermótól. Harckocsiaknákkal, kézigránátokkal hét carabinierit megöltek, még többet megsebesítettek. Egész Olaszország beleremegett a merényletbe. Az ilyen pökhendiség kínos helyzetbe hozta a kormányt, és sok szicíliai konzervatívot a bandita ellen fordított. Ami sok, az sok! Még a maffiának is. *** Alcide de Gasperinek, a frissen megválasztott kereszténydemokrata miniszterelnöknek meg kellett szakítania hegyvidéki vakációját Sella da Borgóban, hogy kifejtse a véleményét Salvatore Giulianóról: Senki sem tagadhatja, hogy a szicíliai banditizmus elhatalmasodását meghatározott politikai-társadalmi helyzet tette lehetővé, és a kormány természetesen nem gondolja, hogy ezt a problémát kizárólag megtorló intézkedésekkel lehet megoldani, de ma rablótámadások tanúi vagyunk, lövöldöznek, emberek halnak meg. A belügyminisztérium első számú feladata, hogy visszaverje a támadást, óvja az emberek biztonságát, és kötelezzen mindenkit a törvény hatalmának és uralmának elfogadására. Válaszul a belügyminiszter 1500 fős carabinieri elitalakulatot hozott létre a banditaellenes harc veteránjainak parancsnoksága alatt. A

fegyveres Kommandó a Banditizmus Felszámolására nevet kapta, és Ugo Luca ezredes vezette. Luca ezredes a Mori-módszert alkalmazta, és válogatás nélkül összefogdostatott mindenkit, aki a leghalványabb gyanúba került, hogy együttműködik Giulianóval. Letartóztattak és több napig tartottak fogva a kaszárnyában egy angolt is, aki csak őgyelgett a monteleprei hegyekben. Amióta ez a falka kergette Giulianót, jelentősen beszűkült a bandita mozgástere. Luca ezredes nem az utakon járőröztetett, ahol könnyű lett volna rajtuk ütni, hanem rádiókapcsolatban álló tízes csoportokban küldte ki embereit árkon-bokron át, hogy fésüljék át a vidéket. 1949 októberében Luca ezredes interjút adott a Messaggerónak Giuliano üldözéséről: A múltban az olaszországi, főleg pedig a szicíliai zavaros helyzetnek köszönhetően Giulianónak voltak politikai kapcsolatai; néhány rokona időnként a díszvendégeknek kijelölt helyen ült a „szeparatisták” rendezvényein… ám mostanra elszigetelődött. Most már gyűlöl minden pártot, pszichotikusan vérengző lelkiállapotban van… Palermo körül nagyon nehéz a terep, mert a számtalan természetes barlang mellett a banditák igen ügyes mesterséges búvóhelyeket is kialakítottak az utóbbi években… Giulianónak két hatalmas szövetségese van: a félelem és a pénz. Nehéz megmondani, hol ér véget a félelem, és hol kezdődik a tudatos „omerta”. Az bizonyos, hogy Giulianótól nagyon félnek. Valaki azt mondta a nyilvánosság előtt a monteleprei főtéren: „Mikor lesz már vége ennek? Mire várnak, miért nem tartóztatják le?” Néhány óra múlva holtan találták a falu egyik utcájában. Luca derűlátó volt, hitt benne, hogy carabinieriei iránt kezd felengedni a helyi lakosság, amely addig Giulianót és banditáit támogatta. A Messaggero újságírója nem volt olyan biztos benne. Egy plébánosra hivatkozott, akit felkértek, hogy áldja meg Luca carabiniereit. A szabadtéri misén a pap a rendőrökből álló gyülekezet felé fordult, és hátborzongató beszédet tartott nekik:

Kedves fiaim, itt vagytok Szicíliában, e kopár hegyek között, ahol veszély és csapdák lesnek rátok. Azért jöttetek ide, hogy a sziget javát szolgáljátok… és az életeteket kockáztatjátok a törvényért. Nos, hogy meg- könnyítsem munkátokat, rögtön közölnöm kell veletek a kellemetlen igazságot… gyűlölnek benneteket. Halálos csend lett. A pap folytatta: A falvak lakói nem oltalmazónak tekintenek benneteket, hanem olyan törvények irgalmatlan végrehajtójának, amelyek nem ebből a szigetből fakadtak. Érkezéseteket a falvakba nem a szabadítónak járó örvendezés fogadja, hanem a gyász, mert ahova mentek, ott emberek százait tartóztatják le, motozzák meg, vetik börtönbe. És ha csak tíz embert tartóztattok le egy faluban, akkor is az egész helységet csapjátok arcul, mert nálunk mindenki compari [szövetséges], és a compare valamivel több, mint a vérrokon. Döbbenetesen szabatos meghatározása volt ez az omertának, olyasvalakinek a szájából, akitől ez a legkevésbé várható. Ám a plébános tudta, hogy jó lesz visszahátrálnia a törvény megfelelő oldalára, és a folytatásban már arra buzdította a rendőröket, hogy viselkedjenek barátságosan az ő comparijaival: Tetteitekkel be kell bizonyítanotok nekik, hogy barátai, és nem ellenségei vagytok a népnek, el kell feledtetnetek velük zöldesszürke egyenruhátokat, hogy a föld népe azt érezhesse, velük egyenlők vagytok, benneteket is anya szült, és kimutathassa a bizalmát irántatok. Csak így sikerülhet széttépnetek a hallgatás hálóját, amely bizonyosan körülveszi munkátokat… Jó tanács volt, de Luca addigra már tudta, hogy gerillaháborút folytat, amelyben kizárólag akkor győzhet, ha a nép a rablóvezér ellen fordul. Ha Giulianót végső soron az omerta védi, ugyanúgy el is veszejtheti. Sir Victor Mallett felhívja a figyelmet erre az összefüggésre levelében, amelyet Clement Attlee miniszterelnöknek küldött a római nagykövetségről:

Őfelsége konzulja azt mondja, hogy kevés olyan szicíliai földesúr van, aki ne fizetne sarcot a maffiának vagy a banditák ügynökeinek; számos neves szicíliai családot aggasztana, ha a banditizmus felszámolására indított akció a sokak számára hasznos maffiát is sértené. Ehhez már túl messzire mentek. Giuliano miatt a szégyen már nemzetközi méreteket öltött az olasz vezetők számára. Az ellenzéknek könnyű célpontot kínált a belügyminiszter, aki képtelen letartóztatni a saját szicíliai földijét. A folyamatos megaláztatás hatására a kormány egyre inkább azt fontolgatta, hogy feleleveníti a fasizmus idejének népszerűtlen, ámde hatásos módszereit. Giulianónak és bandájának talpa alatt egyre forrósodott a talaj. Fontolgathatták, hogy külföldre szöknek, amit az alábbi furcsa történet is bizonyít. Élt a londoni Sohóban egy Harry Arduino nevű, máltai születésű pitiáner tolvaj, aki konyhai kisegítőként dolgozott a sohói éttermekben. A második világháború idején Indiában szolgált a légierőnél, miután hazajött, sehogy sem találta a helyét. Elkezdett hamis útlevelekkel kereskedni, és 1949 decemberében úgy érezte, hogy valami nagyon nagy üzletet csinált. „Harry szólt egy este, hogy mondani szeretne valamit – vallotta a rendőrségen a barátnője, Anne Braithwaite Young. – Figyelmeztettem, hogy ne szóljon semmiről, amit később megbánhat, mire azt felelte: »Hát pedig csak megmondom. Tudod te, ki az a Giuliano?« Mondom: »Ki?« – Ő pedig azt felelte: »A szicíliai bandita. Már meg is beszéltük, mikor találkozunk.« Figyelmeztettem, hogy vigyázzon, inkább szálljon ki ebből a buliból, de ő csak nevetett. Harry azt mondta, vastag bakancsot és zubbonyt kell vásárolnia, mert felmennek a hegyekbe. Én adtam neki rá a pénzt.” 1949. december 8-án Anne Young kíkísérte Harryt és üzlettársát, Edward Franette-et a Victoria pályaudvarra, ahol felszálltak a kikötőbe induló vonatra. „Ekkor láttam utoljára” – mondta a nő. Pontosabban legközelebb egy rendőrségi fényképen látta Arduino hulláját, amely félmeztelenül támaszkodott egy szicíliai pajtához, és golyó ütötte hatalmas lyuk feketéllett a nyakán. Meggyilkolásával

Franette-et vádolták, akit ki kellett volna adni Olaszországnak, de valami miatt Londonban felmentették minden vád alól, és szabadlábra helyezték. Arduino gyerekkori barátja, Ernest Zahra később elmondta a máltai rendőrségnek tett vallomásában, mit művelt Arduino Szicíliában: Valamikor 1949-ben Harry Arduino közölte velem, hogy hamis útlevelekkel kereskedik, és beszerzett egy nagyobb tételt Londonban élő máltaiaktól, és most utazik Szicíliába, hogy eladja őket a Giulianobandának. Később azt hallottam tőle, hogy járt Szicílián, eladta az útleveleket, és másodszor is megy ugyanolyan célból. Legközelebb azt hallottam róla, hogy megölték Szicíliában. Arduino üzlete tehát befuccsolt. Csakugyan megkapta Giuliano és bandája az útleveleket? Amilyen nyomás nehezedett rájuk, bizonyos, hogy kerestek valamiféle kiutat. Nyolc hónappal később beérett Luca ezredes ravaszságának és türelmének gyümölcse. Kapott egy tippet, hogy Giuliano DélnyugatSzicíliában, a kis Castelvetrano városkában tartózkodik, távol északi erődjétől. Mintha csak menekülni próbálna a szigetről. Maga Luca ezredes vezette az akciót. A carabinierik elitegysége álcázott katonai teherautón hajtott be Castelvetranóba. Követték a zsiványvezért egy nyilvánosházig, ahonnan Giuliano 1950. július 5-én, hajnali háromkor lépett ki. A carabinierik követték egy barátja házáig, és mikor Giuliano belépett az udvarba, megrohanták a házat. Giuliano azonnal tüzet nyitott rájuk [írja a londoni Times], de hamarosan összeesett a golyózáporban. Holtteste mellett találtak egy géppisztolyt, egy német revolvert és egy teleszkópot. Egyik ujján nagy gyémántgyűrűt, derekán aranycsatos övet viselt. A banditát udvarba, írta beszélt Luca eszeveszetten

akkor kerítették be, amikor hajnal előtt bement egy a New York Herald Tribune riportere, aki telefonon ezredessel. A rendőrség azt állította, hogy Giuliano lövöldözött, kénytelenek voltak sortüzet adni le rá,

amely a mellkasát és a fejét találta. Miután a hivatalos vizsgálat megállapította a személyazonosságát, a banditát délben már el is temették. Giuliano alig 27 évesen halt meg hét évig tartó uralkodás után, amely a korszak leghíresebb banditájává tette. Felemelkedése párhuzamos volt a szeparatista mozgaloméval, halála az utolsó szög volt a maffia által támogatott szeparatista tervek koporsójában. „Giuliano elsősorban a szicíliai regényességnek köszönhette, hogy sokáig elmenekülhetett az igazságszolgáltatás elől” – idézte Luca ezredest a New York Herald Tribune. Sok szicíliai afféle Robin Hoodnak tekintette a fiatalembert… Egyszer úgy akarta megtorolni sérelmeit, hogy párbajt ajánlott a kormány tíz legfontosabb tagjának. Mindössze a nemzetközi megfigyelők jelenlétéhez ragaszkodott, akik szavatolnák, hogy tisztességes elbánásban részesüljön. „A zsiványkirály majd elfoglalja a helyét a bábszínházakban, amelyeket sose unnak meg a gyerekek; festett képe ott lesz a szicíliai szamaras kordékon” – jegyezte meg egy vezércikk. Michele Pantaleone és még néhányak szerint Giulianót a castelvetranói ágyában a tulajdon banditája lőtte főbe Benedetto Minasola monrealei maffiózó parancsára. Egy későbbi cikk, amely bandája két tagjának haláláról számol be, mintha azt sejtetné, hogy Giulianót maga a maffia dobta fel: Salvatore Passatempót, Giuliano hírhedt bandájának utolsó tagját holtan találták péntek éjszaka Palermótól 30 kilométerre délnyugatra egy kihalt helyen. Közelében hevert Emanuele De Manának, egy kisstílű bűnözőnek a holtteste. Mindkettőt gépfegyverrel terítették le hátulról. Senki sem tudta, ki ölte meg a két embert, de a környék földbirtokosai és tanyás gazdái megkönnyebbülten fogadták a hírt. „Egyesek feltételezhetőleg annyira elviselhetetlennek találták a banditának és cinkosának a követeléseit, hogy maffiózókat fogadtak

ellenük – írta az újság. – Az áldozatokat vélhetőleg másutt ölték meg, és már csak a holttestüket hozták oda, ahol megtalálták őket.” Klasszikus maffiamódszer volt, üzenet a környék lakosságának. A maffia, miután éveket kellett töltenie Giulianónak és zsiványainak rémítő árnyékában, jelezte, hogy visszavette a környéken az uralmat. 1955-ben Giuseppe Guido el Schiavo magas rangú olasz bíró kijelentette, hogy a rendőrség és a maffia egymás kezére játszik. „Az emberek azt mondják, hogy a maffia nem tiszteli a rendőrséget és az igazságszolgáltatást – mondta a bíró. – Ez nem igaz. A maffia mindig tisztelte a bírákat és a bíróságokat. A banditák és törvényen kívüliek üldözésére… még szövetkezett is a rendőrséggel.” Hátborzongató jövőkép volt. *** Pontosan harminchárom évvel az után, hogy a fasiszták elűzték, Joseph Bonanno visszatért Szicíliába. 1957 őszén az óvárosi Piazza Politeama divatos étterméből gyönyörködött Palermo látványában. Rég volt, mikor még ő is ezeket az utcákat járta. Azóta sok minden megváltozott. Mussolini, Mori és a feketeingesek rég eltűntek. Volt egy világháború, a szigetet megszállták, tankok dübörögtek országútjain. Néhány gengszter barátja meghalt. De Bonanno túlélte, és meggazdagodott. Most egy New York-i maffiacsalád feje volt, és ki akarta terjeszteni vállalkozását az egész világra. Ebben Szicília volt az egyik kulcsfontosságú támaszpont. Mint mesélte, először nem akart visszamenni. A következő évre tervezett egy olaszországi utazást a feleségével, de aztán egy kiadói barátja rábeszélte, hogy csatlakozzon hozzá 1957 októberében egy árvaház avatási ünnepségre. A római Fiumicino repülőtérre érkező Bonannót egy régi castellammarei barátja, Bernardo Mattarella fogadta, jelenleg a kormányzó kereszténydemokrata párt külkereskedelmi minisztere. Palermóban régi helyettese, Frank Garofalo üdvözölte, aki ide vonult vissza egy másik családtaggal, John Bonventrével együtt. Az egyik napon néhány tiszteletre méltó férfiú meghívta városnézésre, és Bonanno végignézte a műemlékeket, amelyekre emlékezett. Aztán

elvitték ebédelni a Politeama térre. A vendéglős áradozva üdvözölte a maffiózókat, kezet csókolt nekik, és az áldásukat kérte. Bonanno egy percre egyedül maradt az asztalnál, és ekkor egy kancsó vizet kért a pincértől, de jégkocka nélkül. A pincér kihozott egy jéggel töltött kancsót. Bonanno reklamált, a pincér az orra alatt motyogott valamit a helyi nyelvjárásban, gondolván, hogy az amerikai úgysem érti. Mekkorát tévedett! Bonanno felkapta a kancsót, és a pincér fejéhez vágta. Fröcskölt a vér és az üvegszilánk. Aztán a helyi nyelvjárásban a sárga földig leteremtette a földön kushadó pincért. Visszajött a többi maffiózó, a pincér reszketve könyörgött az életéért. Bonannónak nem volt kedve a további erőszakhoz, és megnyugtatta a vendéglőst, hogy nincs semmi baj, sőt az ebéd végén még a pincér is kapott tőle bőkezű borravalót. Ez volt Bonanno szicíliai látogatásának legemlékezetesebb epizódja. Elment szülővárosába, Castellammaréba is, megnézte a segestai görög templomot, amelyet úgy szeretett, virágot vitt a szülei sírjára. Pár héttel később megbetegedett, és örömmel tért haza új otthonába, Amerikába. Igazság szerint a szicíliai utazás nem holmi kellemes kiruccanás volt, hanem egy nagyszabású hadművelet egyik stratégiai lépése. Bonanno igazi célja az volt, hogy az amerikai maffia hatékony leányvállalatává szervezze a palermói és nyugat-szicíliai maffiát. Bizottságba akarta egyesíteni őket, ugyanolyanba, mint amilyen Amerikában hangolja össze a vezető maffiacsaládok vállalkozásait. Bonanno és helyettese, Garofalo, aki egyáltalán nem volt nyugdíjas, épp ellenkezőleg, roppant szorgalmasan szőtte a kapcsolatokat a szicíliai maffiózókkal, összehívta a tiszteletre méltó férfiakat a Grand Hotel Et Des Palmesba a Via Román, Palermo közepén. A szicíliaiakat Don Giuseppe Genco Russo vezette, az az ember, akit Don Calogero Vizzini állítólag felkért, hogy segítsen a szövetségeseknek a Monte Cammaratánál. Megbeszélték a Sala Wagner aranyfüstös-tükrös belle époque ragyogásában (a zeneszerző a szállodában komponált meg egy részt a Parsifalból), miként építsék ki Szicíliát az Európából Amerikába tartó heroinszállítmányok fő tranzitállomásává. Az északnyugat-szicíliai

kis parti városok, például Castellammare del Golfo élelmiszerexportőr cégei kiváló fedőtevékenységet biztosítanának a drogcsempészéshez. Bár Lucky Lucianóhoz, Meyer Lanskyhoz és Vito Genoveséhez képest Bonanno nagyon csekély szerepet játszott a második világháborúban, ahhoz kiválóan értett, hogy hatalmas hasznot húzzon a rendszerből, amelyet ők segítettek kiépíteni a háború utáni Szicíliában. A szigetet a kereszténydemokraták kormányozták, akik alkalmazkodtak a maffiához, hogy legyőzhessék a kommunistákat. Mindezt az amerikai kormány áldásával. Bonannónak nem is lehetett volna szebb kilátása abból a palermói étteremből. Mint hódító hérosz tért vissza szigetére. Az eltelt harminc évben egyszer sem volt még ilyen erős az amerikai és a szicíliai maffia. Nagyon jónak látszott minden, de a következő hónapban a dolgok nagyon rosszra fordultak. *** Bonanno nem azért tért vissza Amerikába, mert beteg vagy fáradt volt, hanem mert jelentenie kellett szicíliai megállapodásairól a többi maffiózónak egy nagyszabású összejövetelen, amelyet 1957 novemberében tartottak egy Apalachin nevű kisvárosban, New York állam felső részében. Az alvilági konferencia fő szervezője Vito Genovese volt, aki nemrég likvidálta Albert Anastasiát, és most magát tekintette a Főnökök Főnökének. Csakhogy az amerikai maffia fősodrából Olaszországba kiszorított Lucky Luciano tartogatott még egy utolsó pofont a riválisának. Vélhetőleg Luciano, Frank Costello és Meyer Lansky közös erővel fújta be az apalachini konferenciát a rendőrségnek. Burleszkbe illő jelenet volt, ahogy a maffia királyai az erdőbe futottak el a törvény elől. Óriási szenzáció volt, amikor a sajtó lehozta az apalachini találkozó résztvevőinek névsorát, köztük Bonannóval. A lista mindennél meggyőzőbben igazolta, hogy az amerikai szervezett bűnözés zászlóshajója a maffia. Luciano pedig hátradőlhetett nápolyi villájában, és nevetgélhetett, hogy micsoda kínos helyzetbe hozta Apalachinben Genovesét, akit

néhány hónap múlva olyan furfangosan beugratott valami narkóüzletbe, hogy Genovese börtönben halt meg. Apalachin megrázta Joseph Bonanno világát is. „Széthullottunk, szét, szét, szét!” – írta. Apalachin kikényszerítette az árnyékból, és az amerikai nyomozók attól fogva egy pillanatra sem szakadtak le róla. Annyira megtetszett neki az, ahogy Genovese és Luciano uralkodott az alvilágon, hogy ő is akart építeni magának egy birodalmat, de öt éven belül a családját szétszabdalta a „banánháborúként” emlegetett gyilkos vetélkedés, és Bonanno kénytelen volt visszavonulni. Mikor 1983-ban megjelentette emlékiratait, az amerikai kormány ezt akarta használni egy maffia-összeesküvés bizonyítékának. Mivel Bonanno nem volt hajlandó válaszolni a vádesküdtszék kérdéseire, börtönbe csukták. 2002-ben, kilencvenhét éves korában halt meg. Lucky Lucianóval szívroham végzett 1962-ben a nápolyi repülőtéren. Meyer Lansky 1970-ben visszavonult Izraelbe, miután óriási vagyont keresett kubai és Las Vegas-i kaszinóin. Jelenléte annyira feszélyezte az izraelieket, hogy Lanskynek vissza kellett térnie Amerikába, ahol megvádolták adócsalással, de bizonyíték hiányában elejtették a vádat. Lansky Floridába visszavonulva is folytatta a pénzcsinálást. A zsidó gengszterek többségéhez hasonlóan és az olasz-amerikai gengszterek többségétől eltérően távol tartotta feleségét és gyerekeit az üzlettől, amely vele halt a sírba. Nem lett örököse a bűnnek. Lansky életének egyik legbüszkébb pillanata volt, amikor második fia, Paul, századosi rangban végzett a West Point-i akadémián. Paul Lansky az első amerikai katonai tanácsadók között volt, akiket 1962ben Vietnamba küldtek. „Feltétel nélkül hitt az amerikaiak vietnami szerepvállalásában – mondta Lansky. – Most, hogy már nem vagyunk benne, az emberek kezdik tisztábban látni az igazságot. Paulnak igaza volt, én mindig egyetértettem vele, ami a vietnami szerepünket illeti.” West Pointban Eisenhower tábornok egyik közeli munkatársának, Freeman ezredesnek a fia volt Paul Lansky egyik szobatársa. Mikor a tábornokból elnök lett, Meyer Lansky is kapott meghívót a

beiktatásra. A meglepett Lansky azt hitte, tévedés lesz, az ezredes nyilván nem tudja, kicsoda ő. Udvariasan elhárította a meghívást. De Freeman ezredes valami olyat válaszolt: „Okvetlenül eljöjjön ám a beiktatásra! Vagy nem tudja, hogy a klubjainkban ugyanolyan játékautomaták vannak, mint a maga kaszinóiban, és annak idején a maga csempészett whiskyjét ittuk?” Hát erre már elmosolyodtam. De aztán ismét csak megköszöntem és kimentettem magamat. Az ilyen nagy nyilvános felhajtás nem az én stílusom. Lansky 1983-ban halt meg. Lucky Lucianónak és gengsztereinek kora végre véget ért.

Huszadik fejezet A mítosz vége Valóban lepaktáltak a szövetségesek a maffiával, hogy megnyerjék a szicíliai háborút? Kellemes gondolat az összeesküvés-elméletek rajongóinak – főleg azoknak, akik régóta kifogásolják az amerikai külpolitikát. Nekik ez csak egy újabb bizonyíték az amerikai suskushoz. Utánanéztem ennek az állításnak, és annyit mondhatok, hogy nem igaz. Sőt távol áll tőle. Az amerikai, a brit és a kanadai hadsereg imponáló logisztikai szervezettséggel és kemény harccal győzött a szicíliai harctéren. Bizonyítja ezt a szövetséges haderő sok ezer elesett katonája. Szicília megszállása nem volt sörmeccs. A sziget nyugati részében viszonylag zökkenőmentes, ám a keleti felén véres harcokat követelő hadjárat menetét nem a maffia szabta meg, hanem a tengelyhatalmak döntései. Az olaszok nem voltak hajlandók csatározni, a németek minél több csapatukat és járművüket akarták evakuálni az anyaországba a háború folytatásához, ezért egyfolytában harcolva vonultak vissza a keleti parton. Igen, az igaz, hogy az amerikai hírszerzés egyik részlege – a haditengerészet hírszerzése – alkut kötött Lucky Lucianóval és maffiózó bérenceivel, mindenekelőtt azért, hogy védjék Amerika keleti partját az ellenséges szabotázsakcióktól. Akkoriban a szövetséges hajóknak súlyos károkat okozott a tengelyhatalmak tengeralattjáró-hadviselése; náci szabotőrök követtek el merényleteket az amerikai partokon. New York bevándorló közösségeiben jelentős tábora volt a fasizmus és a nácizmus támogatóinak. Mindez bizonyított tény, és indokolja a tengerészeti hírszerzés aggodalmait. Az Egyesült Államok kormányának és az alvilágnak az együttműködését később kiszélesítették Szicília megszállásának

előkészületeire, a gengszterektől is begyűjtve minden hasznosnak gondolt információt. De mikor elkezdődött a partraszállás, az amerikai haditengerészeti hírszerzésnek négy, mindössze négy ügynöke volt jelen az invázió első napjaiban. Hozzájárulásuk a partraszálláshoz elenyésző volt, habár hasznos, de az semmiképpen se mondható, hogy nagyban befolyásolta volna a hadjárat folytatását. Ezt az elenyésző hozzájárulást aránytalanul felfújták, elsősorban a Herlands-bizottság több száz oldalra rúgó tanúkihallgatási jegyzőkönyveinek köszönhetően, holott a hadjáratban az amerikai hadsereg 80 elhárító ügynöke játszotta a legfontosabb szerepet. Arra pedig semmiféle bizonyíték sem utal, hogy az elhárítás a hadjárat előtt vagy alatt bárminemű kapcsolatban állt volna a szicíliai maffiával. Az OSS hasonlóképpen presztízskérdést csinált belőle, hogy se a hadjárat előtt, se közben ne használjon maffiás kapcsolatokat. A hadjárat után az OSS palermói ügynökei csakugyan összeköttetésben voltak a helyi maffiózókkal, de ez már egy másik kérdés, noha kulcsfontosságú az amerikaiak és a maffia viszonyának későbbi elemzéséhez. Ugyanez érvényes a britekre. A harcban semmiféle előnyt nem jelentett számukra a kapcsolat a helyi maffiózókkal. A szövetséges csapatok leghíresebb találkozását a maffiával – az állítólag a maffiának köszönhető cammaratai/villalbai győzelmet – nagyrészt Michele Pantaleone író találta ki. Pantaleone, noha rettenthetetlen ellenfele a maffiának, elfogultan látja az eseményeket. Meséjét semmiféle amerikai katonai dokumentum nem igazolja. Don Calogero Vizzini mesebeli közbeavatkozásának idején az amerikai csapatok kilométerekre jártak mind Villalbától, mind Cammaratától, miután biztosították az utat a tengelyhatalmak minimális ellenállást tanúsító katonáival szemben. Igen, van rá legalább két bizonyíték, hogy a britek és az amerikaiak csakugyan javasolták a kapcsolatfelvételt a helyi maffiával a sziget tervezett megszállásának elősegítésére – és az amerikai javaslatra, mármint hogy fel kellene fegyverezni a maffiát, valóban magas szinten mondták rá az áment – ám úgy tűnik, hogy e javaslatoknak, amelyek a hadjárat előtt születtek, egyikét sem valósították meg. Nem

volt rá szükség. Az események sokkal sebesebben és egészen más irányban mozogtak, mint azt bármiféle hírszerzői jelentés előre jelezhette volna. *** Mi van a másik súlyos váddal? Vagyis hogy a maffia a szövetségeseknek köszönhetően ragadhatta vissza szicíliai hatalmát. Ez már sokkal bonyolultabb kérdés, olyan problémát vet fel, amellyel minden megszálló hatalom szembekerül. Egy hozzánk sokkal közelebb eső időben ugyanez okozott gondot a koalíciós erőknek a Közel-Keleten: miként lehet lebontani egy korrupt rendszert úgy, hogy egyidejűleg fennmaradjon a törvényes rend is? Nagyon nehéz felmérni, mennyiben volt sikeres Mussolini és Mori hadjárata a maffia ellen a húszas években. Egyrészt sok maffiózót elfogtak és bebörtönöztek, sok elmenekült külföldre, másrészt a maffia igazi vezérei megúszták a letartóztatást, és tovább gyarapodtak „illegalitásban” folytatott üzelmeikből, vagy kiegyeztek a fasiszta hatóságokkal. A „maffia” szó valóban ritkán jelent meg a harmincas évek szicíliai bűnügyi krónikáiban, de ez nem a fasiszták igazi diadalát jelentette, csak egy illúziót, amit talán sose szántak propagandakampánynál többnek. Úgy tűnik, a maffia túlélte a tisztogatásokat, és a fasiszták azzal leplezték a feléledését, hogy egyszerűen nem beszéltek róla. Mire a szövetségesek 1943-ban megérkeztek Szicíliába, az egész szigeten újjáépült a maffia hálózata. A szövetségesek, amikor eltávolították a helyi hatóságokból a fasisztákat, hatalmi vákuumot hoztak létre, amelyet játszva betöltötték a helyi maffiózók. A szövetségesek nem ezt akarták, nem is hibáztathatok érte. Bizonyosan nem egy előre kitervelt brit-amerikai összeesküvés támasztotta fel a maffiát. Nem kellett annak külső segítség. Lord Rennellnek és alárendeltjeinek számos jelentése bizonyítja, hogy a szövetséges megszálló erők kártékony gócnak – ahogy Lord Rennell mondta, vírusnak – tekintették a maffiát, amelyet ki kell irtani. A szövetségesek tisztában voltak a maffia szerepével a helyi bűnözésben, és nagyon kemény munkával igyekezték felszámolni az

élelmiszerhiányt és a feketepiacot. Ez utóbbiban gazdagodtak meg a gengszterek a háborút követő években. Lord Rennell sok szempontból nagyon sikeres adminisztrátora volt Szicíliának. Tántoríthatatlanul kiállt a törvényes rend mellett. Gyorsan felismerte a problémákat, a felelősöket, és azzal igyekezett erősíteni a szövetséges közigazgatást, hogy maximálisan felhasználta a helyi rendőrséget. Fáradságos munkával próbálta újjáépíteni a carabinierék önbizalmát és tekintélyét a szigeten. Ügyes sakkhúzás volt. Noha Lord Rennell és alárendeltjei legjobb tudásuk szerint próbálták fékezni a bűnözést és megtörni a feketepiacot, amelynek során számos kisstílű maffiózót letartóztattak, úgy tűnik, hogy a polgári közigazgatással megbízott szövetséges tisztek közül nem mindenki állt ugyanazon az oldalon. Voltak, akik kihasználták a helyzetet, hogy pénzhez jussanak. Maffiózókat vettek maguk mellé munkatársnak, hogy a szövetséges raktárkészleteket hatalmas tételekben téríthessék el a feketepiacra. A feketéző gengszterek leghírhedtebbike Vito Genovese volt, aki számos magas rangú amerikai tiszt, köztük Poletti ezredes pártfogását látszott élvezni. Polettit többször bírálták más szövetséges tisztek – elsősorban Lord Rennell –, mert silány munkát végzett Palermóban, és közel állt a helyi maffiózókhoz. A leginkább terhelő bizonyíték Poletti ellen az a tökéletes és elképesztő érdektelenség, amellyel megtagadta a segítséget Orange C. Dickeytől, aki hősiesen küzdött Vito Genovese ellen. Látva Lord Rennell kezdeti sikereit a törvényes rend helyreállításában, a vezető maffiózók úgy döntöttek, inkább a politikán keresztül folytatják harcukat a hatalomért. Kezdetben a szeparatista mozgalmat támogatták, mert az független birodalmat ígért nekik, jó messzire a központi olasz állam tolakodásaitól. A maffia és a szeparatisták zsíros pecsenyét sütöttek maguknak a szövetségesek állítólagos támogatásából, habár az utóbbiak gyakran tagadták ezt a méregkeverő állítást. A britek és az amerikaiak sose bátorították komolyan a független Szicília ötletét, amely nekik teremtett volna lehetőséget egy szövetséges támaszpont létrehozására

a Mediterráneum térségeben. Egyedül az OSS hisz rendületlenül egy ilyen összeesküvésben, ám az OSS elfogultsága a britekkel szemben mindegyre tetten érhető. Érdekes módon az OSS ebben az időben sokkal jobban félt a brit birodalomtól, mint a Szovjetuniótól. A szicíliaiak hálája a szövetséges felszabadítók iránt hamar elmúlt, és a sziget visszaesett a maffiák és a szeparatisták pártolásának hagyományos nyavalyájába. Az általános közérzet körülbelül az volt, hogy lehet, hogy rosszul éltünk a fasizmus idején, de akkor legalább rend volt. Mihelyt a szövetségesek 1944 elején továbbmentek más csataterekre, az olaszoknak kellett fenntartaniuk a rendet, ami erejüket és felfegyverzettségüket meghaladó feladatnak bizonyult. A tengelyhatalmi és szövetséges harceszközökkel állig felfegyverzett bűnbandák a hatalmukba kerítették a szigetet. A hátrahagyott szövetséges adminisztrátoroknak tehetetlenül kellett nézniük a közbiztonság romlását. Ők bizonyosan nem bátorították ezt a folyamatot. 1944 és 1947 között a szövetségesek véget akartak vetni a maffia szította zűrzavarnak, és vissza akarták állítani az erős olasz államot. A szeparatizmus a maffia támogatásával csak a központi hatalmat gyengítette, így azt nem pártolhatták. Az EVIS és más bandák tevékenysége megriasztotta őket. Az 1947-es helyi választásokon aratott fölényes baloldali győzelem jelentős változást idézett elő a szövetségesek – vagyis inkább az amerikaiak – viselkedésében a maffiával szemben. Az előző évben a szeparatisták csúfosan elbuktak a választáson, és megszűntek hatalomnak lenni a szigeten. A maffia ezek után ejtette őket, és odaállt az egyetlen megmaradt konzervatív politikai erőhöz, a kereszténydemokratákhoz. Ez az átállás megváltoztatta a szövetségesek nézőpontját. Addig törvényen kívüli bűnbanda volt a maffia, attól fogva szerves része lett a nyugat stratégiájának a kommunizmus ellen. Talán az is segített, hogy néhány palermói OSSügynök szoros kapcsolatot alakított ki helyi maffiózókkal. Az OSS-ből 1947-ben CIA lett, és attól kezdve ez lett az amerikai kormány mellett a hidegháborús fenyegetések fő értelmezője. Most olyanná festette át a maffiát, mint amely gyakorlatias végrehajtója

csupán azoknak a konzervatív kereszténydemokratáknak, akiket az USA a baloldalnál minden esetben szívesebben látott az olasz kormányban. Giuseppe Alessi, a szicíliai kereszténydemokrata párt egyik alapítója idézte egyik elvbarátját, akinek az volt a véleménye, hogy a kereszténydemokratáknak is szükségük van fegyveres támogatásra. „A kommunisták ugyanilyen erőszakosan viselkednek velünk, megakadályozzák a nyilvános gyűléseinket. Erős emberekre van szükségünk, hogy gátat vethessünk a kommunisták erőszakosságának” – mondta ez a kereszténydemokrata. Alessinak nem tetszett, de nem látott más lehetőséget. A kereszténydemokratáknak le kellett győzniük azokat a kommunistákat, akiknek pártját Sztálin pénzelte a háborút követő években, és ehhez megvolt a leghatalmasabb támogatójuk: a hidegháborús Amerika. „Kisebbségben maradtam – emlékezett Alessi –, és a csoport [a maffia] tömegesen betódult, és elfoglalta a pártot.” Az Egyesült Államok támogatta a kereszténydemokratákat pénzzel, befolyással, és a maffiának megengedték, hogy segítsék győzni a pártot az 1948-as szicíliai választásokon. Ez alapozta meg a maffia és a kereszténydemokraták majdnem félszáz éves szövetségét, ami az amerikai antikommunistáknak tökéletesen megfelelt. Nagyrészt ebből ered a legenda, hogy a második világháború idején Amerika ravaszkodta ki a maffia feltámadását. Ez nem igaz, de a végeredmény az. *** Hogy az itáliai szempont se maradjon ki, érdemes megismerkednünk a maffia két kiemelkedő történészének, a cataniai egyetemen tanító Salvatore Lupénak és Francesco Renda professzornak a véleményével. Mindketten szkeptikusan szemlélik azt az elképzelést, hogy a szövetségesek összeesküvése juttatta vissza a maffiát a hatalomba. Gyakran feltételezték [mondja Lupo], hogy újjászületését és sikereit a maffia annak az egyezségnek köszönheti, amelyet az 1943-ban partra szálló szövetségesekkel kötött. A hozzáférhető források nem igazolják

ezt az álláspontot, inkább arra mutatnak, hogy a szövetséges közigazgatás, a maffia, a helyi üzleti élet vezetői, az egyház és a politikai osztály között kialakult kapcsolatok folyamatos átrendeződésben voltak. A mítoszt, mondja Lupo, részben azért nehéz kiiktatni, mert: … az amerikai összeesküvés mítosza főleg azért hosszú életű, mert az „idegen összeesküvés” elmélete szépen leveszi az olaszok válláról a felelősséget, hogy ötven évig egy ilyen pártra szavaztak, mint a kereszténydemokraták, vagy olyan ellenzéki pártokat támogattak, amelyek teljességgel képtelennek bizonyultak a fennálló hatalmi rend megváltoztatására. Az igaz, hogy a Lucky Lucianóhoz, Vito Genoveséhez és Joseph Bonannóhoz hasonló gengsztereknek köszönhetően az amerikaiak kapcsolatai a szicíliai maffiózókkal hozzájárultak ahhoz, hogy a maffia nemzetközi bűnszervezetként támadhasson fel a háború után. Talán meghökkennének az amerikaiak, akik megszokták, hogy szicíliai importként gondoljanak a maffiára [mondja Lupo], ha azt hallanák, hogy sok olasz a második világháború után amerikai importnak tekintette a maffiát, amely Amerikában elsajátította a gengszterek módszereit, és így egészen más lett, minta régi őslakos maffia: sokkal veszedelmesebb. Alapművében, a Szicília történetében Renda professzor ugyancsak tagad mindennemű szövetséges összeesküvést: A maffia és a szövetséges katonai erők teljesen spontánnak tűnő módon épültek be Szicília közigazgatásába… Semmiféle bizonyíték nem mutat előre kitervelt összeesküvésre, akkor sem, ha a megszálló erők gyakorlatilag átnyújtották a Szicília fölötti uralmat a maffiának. Ez azért történt így, mert a szövetségesek sohasem akartak pár hónapnál hosszabb ideig maradni. Addig akarták igazgatni Szicíliát, amíg megvalósítják háborús célkitűzéseiket. A maffia azért került

hatalomra, mert az összes többi pártnál, főleg a kommunistáknál, sokkal hatékonyabban uralkodott a helyi közigazgatáson. A sorsdöntő választáson alkalmazott erőszak segítségével (amelyre Salvatore Giuliano volt gyakori hasznos eszközük) visszaverték és megfélemlítették a kommunista mozgalmat, amely ebben az időben teret hódított számos európai országban. Azon lehet vitatkozni, hogy ez jót vagy rosszat tett-e a szicíliai népnek. Helyes volt-e erkölcsileg, hogy az amerikai hírszerzés egyik irodája lepaktált egy Lucky Lucianóhoz hasonló bűnöző lángésszel? Jellegzetesen 21. századi kérdés. Akkoriban a haditengerészeti hírszerzésnek nem okozott hasonló gondokat a tetteik mentegetése. Azt tesszük, amit tennünk kell, hogy győzzünk. Ha filozófiai szintre helyezzük a kérdést, egy kormánynak kétségtelen erkölcsi kötelessége úgy háborúzni, hogy közben a lehető leghatékonyabban védelmezze a polgárokat. Ez az alapvető erkölcsi kötelesség félresöpörhetett mindenféle aggályt a cél eléréséhez szükséges eszközöket illetően. Britek és amerikaiak az utóbbi hatvan évben a legsötétebb alakokkal szövetkeztek világszerte a győzelemhez. Mindjárt a legjobb példa rá Joszif Sztálin, akinél gyilkosabb gengszter nem létezik a közelmúlt történelmében. Általában elmondható, hogy az erkölcsileg legrosszabb eredmény a veszteség. Esetünkben az úgynevezett ördögi paktum Lucianóval csekély lábjegyzetecske, és nem világrengető botrány a második világháború történetében. A szövetségesek nem kérték és nem igényelték a maffia segítségét a szicíliai hadjárat sikeréhez. A sokkal fejlettebb ipar és gazdaság, a katonai szakértelem győzte le Európában a tengelyhatalmakat. Ebben nem volt szerepe a maffiának. Ahogy ez lenni szokott, a becsületes katonák önfeláldozása nyerte meg a szövetségeseknek a háborút.

Jegyzetek a forrásokról

Rövidítések NA – British National Archives, Kew NARA – US National Archives and Records Administration, College Park, Maryland 1-3. fejezet A Mori-idézetek Mori: Con la mafia ai ferri corti című, Olaszországban 1932-ben megjelentetett emlékiratából valók. A Gangiban aratott győzelemről szóló más beszámolókat lásd Petacco: Il prefetto di ferro, 85-99. o.; Spano: Faccia a faccia con la mafia. A Mussolini-idézetek többsége az önéletrajzból való. Az Előszó szerzője Richard Washburn Child volt amerikai követ, állítása szerint ő bátorította Mussolinit a My Autobiography megírására. Bár az is felvetődött, hogy az önéletrajzot Mussolini fivére, Arnaldo írta, lásd Ridley: Mussolini, 188-189. o. Mussolini rendőrségi aktájáról említést tesz De Begnac: Vita de Benito Mussolini, II. k., 291-294. o. Agrigentói beszédét lásd Opera Omnia de Benito Mussolini, XX. k., 264. o. Az Orlando-beszéd: L’Ora (szicíliai lap), 1925. július 29. Idézi Duggan: Fascism and the Mafia, 117. o. Duggan professzor könyve a legjobb angol nyelvű beszámoló a maffia és a fasiszták harcáról a húszas években; lásd még Biok: The Mafia of a Sicilian Village, 1860-1960. A Cuccóval kapcsolatos beszámolók Cucco A.: Il Mio Rogo (kiadatlan önéletrajz), 2. fej., 2-3. o. A Don Ciccio Cuccia-történetét lásd Pantaleone: The Mafia and Politics, 47-48. o.; Norman Lewis megismétli a The Honoured Societyben (59- 60. o.). Pantaleone: Mafia e Politica (Torino, 1962) a legjobb maffiasztorik forrása, amelyeket Lewis mesél el a The Honourable Societyben. Denis Mack Smith ezt írja a Pantaleonekönyvről az angol kiadás előszavában: „Autentikus, eredeti alapmű. Mr. Norman Lewis, noha ezt nem mondja ki, nyilvánvalóan derekasan merített a Pantaleone-könyvből.” Pantaleone vádjait a fasiszta kínzásokról megismétli a The Honourable Society (62. o.), és azóta is számos más, maffiáról szóló könyvben megismételték

őket. Lewis könyve először cikksorozat formájában jelent meg a The New Yorkerben. Érdemes megjegyezni, hogy Mori keresztes hadjáratához nagyon kevés dokumentált halálesetet kapcsoltak. Ha ez a náci Németországban történt volna, bizonyára több maffiózót lőnek le, mielőtt elérik a tárgyalótermet. Duggan professzor ezt mondja: „A hadművelet célja (a régimódi nacionalista) Mori szerint bizonyosan az volt, hogy bebizonyítsák, az állam erősebb és erkölcsileg magasabb rendű a maffiánál. Az állami erőszak alkalmazása általában csúnyán visszaütött Szicíliában. Másodszor a rendőrségi vallomásokat csak olyan ügyeknél fogadták el perdöntőnek, amelyek nem szorultak túlzott bizonyításra. És a legfőbb vád a bűnszövetkezet volt, nem a konkrét bűncselekmények.” (Levelezés a szerzővel.) Minden Bonanno-idézetet lásd Bonanno-Lalli: A Man of Honour. Ami a palermói diák Bonanno tiltakozását illeti a fekete ing ellen, ennek a ruhadarabnak a fontosságát alátámasztja 1937-ben Salvatore Cabasino. „Csináltatnom kellett egy fekete inget – emlékezik Cabasino –, különben nem kaptam volna diplomát. Volt egy barátom, a fasiszta párt tagja: ő látott el fasiszta tagsági igazolvánnyal a diplomához. Máig megvan.” (A szerző interjúja.) Charlotte Gower összes idézetét lásd Gower Chapman: Milocca: A Sicilian Village. Továbbá lásd King-Patterson: A Sicilian Village in the Fascist Era: Milocca Revisited. A Mussolinit és Morit magasztaló verseket idézi Gower Chapman, 248-250. o. A nemzetközi sajtó idézetei: „Mussolini and the Mafia”, Times, 1928. január 20., 14. o.; „Sicilian woman, 62, Led Band of Mafisti [sic]”, New York Times, 1928. január 16., 5. o.; „Mori háborúja a maffia ellen”, New York Times, 1928. január 17., 28. o.; Cortesi, A.: „The Mafia is Dead, a New Sicily is Born”, New York Times, 1928. március 4., 87. o. Jó beszámoló Petrosino pályafutásáról: Radin, E. D.: „Detective in a Derby-hat”, New York Times, 1944. március 12., 17. o. 4. fejezet Ez a beszámoló a fasiszták tevékenységéről a húszas évek New Yorkjában főleg a korabeli újságcikkeken alapul. Az idézeteket az

alábbi cikkekből vettük. „27 sebesülttel járt a New York-i fasiszták támadása a szocialista gyűlésterem ellen”, New York Herald Tribune, 1925. augusztus 17., 4. o.; „Hat leszúrt egy fasiszta zavargásban”, New York Times, 1925. augusztus 17., 32. o.; „Verekedéssé fajult a Mussoliniról folytatott vita”, New York Times, 1928. március 12., 2. o.; „Mussolini kételkedik demokráciánkban”, New York Times, 1926. Január 4. 11 o.; „Green figyelmezteti a munkásságot a fasiszta veszélyre”, New York Times, 1925. december 23., 1. o.; Tucker, M.: „Carlo Tresca”, The Greenwich Villager, 1922. április 22., 1-3. o.; „Sajnálatos fasizmus”, New York Times, 1923. március 26., 3. o.; „Mussolini rendreutasítja Cotillót”, The World, 1923. október 30., 10. o.; „A rendőrség akadályozta meg Garibaldi házánál az olaszok csatáját”, New York Herald Tribune, 1925. július 5., 6. o.; „Fasiszták és vörösök kettős zavargása Garibaldi ünnepén”, New York Times, 1925. július 5., 1-3.; „Két fasiszta halála Bronxban”, New York Times, 1927. május 1-7. o.; „Kettős halál a bronxi fasiszta viszályban”, The World, 1927 május 31., 1-3. o. A szemtanúk kritikája Ignazio Thaon di Revel grófról idézet Cannistraro kitűnő, rövid korrajzából: Blackshirts in Little Italy, 86. o. A Bonanno-idézeteket lásd Bonanno-Lalli: A Man of Honour, 62., 64., 70., 104-105., 127. o. A Luciano-idézeteket lásd Gosch-Hammer: The last testament of Lucky Luciano, 94-96. o. A Valachi-idézetet lásd Maas: The Valachi papers, 96. o. Újságcikkek idézetei: „Racket Chief Slain by Gangster gunfire”, New York Times, 1931. április 16., 1-15. o.; „Witnessed Gangster Killing”, New York Times, 1931. Szeptember 26., 4. o. A szemtanúk beszámolói mellett jó áttekintés található a castellammarei háborúról és Luciano felemelkedéséről Sifakisnál (The mafia file) és Shortnál (Crime Inc.). 5. fejezet Lansky-idézetek: Eisenberg-Dan-Landau: Meyer Lansky, Mogul of the Mob, 181., 184-185. o. Lásd még Lacey: Little Man: Meyer Lansky and the gangster life. Luciano-idézetek: Gosch-Hammer: The Last Testament of Lucky Luciano, 31., 265. o. Dewey-idézetek: Hughes: Thomas E. Dewey, Attorney for the People, 86. o., és „Elítélték Lucianát és nyolc bűntársát”, New York Times, 1936. július 8., 8. o.

Hitler Fordról mondott szavait idézi Lacey: Ford: The Men and the Machine, 218. o. Lásd még Wallace: The American Axis. Más Hitleridézeteket lásd Trevor-Hoper: Hitler’s Table-Talk, 618. o. Az amerikai nácikról lásd Hoke: IFs a Secret, 299. o.; Heym: Nazis in the USA, 8. o.; Stein, A.: „More Fond Memories of Menahan Street”, Times Newsweekly, Ridgewood NY, 2004. július 29.; „Veteránok verekedtek a városi nácikkal Hitler születésnapján”, New York Herald Tribune, 1938. április 21., 1-7. o.; „Hét sebesült a náci gyűlésen”, New York Times, 1938. április 21.; „Németország tiltakozik a polgármester »sértései« miatt”, New York Times, 1937. március 5. Lásd még Lawrence: The Corning American Fascism, Higham: American Swastika és Arad: America, its Jews, and the Rise of Nazism. Max Hinkes sztorija a newarki verekedésről a bundistákkal: Rockaway: But he Was Good to His Mother, 231-232. o. Rockaway a zsidó történelem professzora a tel-avivi egyetemen. Másképp vélekedtek-e a második világháború idején az olasz és a zsidó gengszterek a hazafias kötelességről? „Ne feledjük, hogy Olaszország a második világháborúban Németország szövetségese volt – magyarázza Rockaway. – Mikor Mussolini hatalomra került a húszas és a harmincas években, sok olasz-amerikai nagyon büszke volt rá, és őt támogatta. Mussolini lehetőséget adott nekik, hogy büszkék legyenek, mert olyannak tudta mutatni Olaszországot, mintha nagyhatalom lenne. A háború kitörése sok olaszamerikaiban okozott meghasonlást. Ennek ellenére sem vonták ki magukat a fegyveres szolgálat alól, és csodálatra méltóan harcoltak. A zsidóknak egyértelmű volt, hogy milyen Hitler és Németország. Gyűlölték, a pusztulását kívánták, látni akarták a rezsim bukását. Mindenki tudta, micsoda brutális antiszemitizmus tombolt Németországban attól fogva, hogy Hitler hatalomra került. A zsidó gengszterek összecsaptak a német bundistákkal Amerikában, a zsidók önként jelentkeztek katonának vagy szakszolgálatosnak, hogy harcolhassanak Hitler ellen.” (Levelezés a szerzővel) Thomsen nagykövet erőfeszítéseit, hogy mérsékelje az amerikai nácik tevékenységét, azokból a táviatokból ismertem meg, amelyeket

1940. március 27-én, 1940. május 21-én, 1940. június 12-én, 1940. június 13-án küldött a Birodalmi Külügyminisztériumnak. A táviratokat idézi a Documents on German Foreign Policy. A Duquesne-kémhálózat ismertetése az USA igazságügyi minisztériumában található IC 65-8946 sz. FBI-jelentésen alapul. Az FBI által titokban készített, megvágott filmet 1942-ben mutatták be The FBI front címmel. Lásd még: „Japanese Is Linked to Nazi Spies in Pre-Pearl Harbor Piots Here”, New York Times, 1942. szeptember 21., 17. o., és „Columbus Day Crowd Boos Mayor and Shouts »Vivas« for Mussolini”, New York Times, 1938. október 13., 1. o. Haffenden idézetét lásd Eisenberg- Dan-Landau: Meyer Lansky, 181. o. 6-7. fejezet Lucky Luciano és a haditengerészeti hírszerzés kapcsolatának legfőbb forrása az 1954-es Herlands-jelentés. Eredeti példánya a New York állambeli Rochesteri Egyetem könyvtárának Thomas E. Deweyarchívumában található. A jelentést titkosították, sohasem hozták nyilvánosságra. New York állam nyomozó főbiztosa, William B. Herlands vezette a vizsgálatot, amelyet Dewey kezdeményezett, hogy tisztázzák a Luciano idő előtti szabadon bocsátását övező szóbeszédeket. 57 tanú tett eskü alatti vallomást, amelynek 2883 oldalra rúgó jegyzőkönyvét a függelékekkel együtt 110 oldalas jelentésre rövidítették. Ez a beszámoló a Herlands-jelentésen alapul, a főszereplőkkel (Haffenden, MacFall, Espe, Marsloe, Cincotta, Wharton, Kelly, Titolo, Alfieri, Murphy, Hogan, Gurfein, Lyons, McCook, Polakoff, Lanza, Lansky és Luciano) kapcsolatos idézetek zöme az eskü alatt tett vallomásokból, a lehallgatások átiratából és a Herlandsbizottság más bizonyítékaiból való. A Herlands-bizottság előtt 1954. április 13-án meghallgatott Lansky emlékezését a Haffendennel folytatott megbeszélésre lásd 3-23. o.; értékelését a „Lucianotervről” lásd 29. o. Ami Marsloe állítását illeti, hogy már a Normandie 1941. decemberi pusztulása előtt szó volt arról, hogy a haditengerészeti hírszerzés használja fel az alvilágot, lásd Marsloe

meghallgatását a Herlands-bizottság előtt 1954. június 3-án, 8-9. o.; Marsloe kételyeit a maffiával való együttműködésről lásd 18. o. Lásd még Campbell: The Luciano Project (Campbell szerkesztette Dewey visszaemlékezéseit); valamint Block: „A Modern Marriage of Convenience: A Collaboration Between Organized Crime and US Intelligence”. Luciano és Lansky önálló kommentárjai más nézőpontot tükröznek. Idézeteik forrása: Gosch & Hammer: The Last Testament of Lucky Luciano, és Eisenberg-Dan-Landau: Meyer Lansky: Mogul of the Mob. Gosch & Hammer könyve azokon az interjúkon alapul, amelyeket Olaszországban készítettek az öregedő gengszterrel, egy évvel Luciano halála előtt. Az interjúkat nem vették magnóra, a könyvet kézzel írott jegyzetekből állították össze. Emiatt és kétségtelenül azért is, mert itt Luciano emlékezett, egyes epizódok nem egészen úgy hangzanak, mint ahogy mások leírták. Egyes történészek nagyon kritikusan nézik az alkotást, lásd Lacey: Little Man, 451. o. Tony Scaduto New York-i újságíró kamunak tartotta az egészet, és 11 oldalas kritikát szentelt neki, lásd Scaduto: Lucky Luciano, 197-208. o. Ám a maffia más fontos krónikásai – többek között Claire Sterling, Robert Rockaway, Salvatore Lupo – szívesen idéznek belőle. A Meyer Lansky: Mogul of the Mob azokon az interjúkon alapul, amelyeket a hetvenes években Izraelben és másutt készítettek Lanskyval. Első alkalommal Dan Uri háromrészes sorozatában – „Meyer Lansky Breaks His Silence”, Ma’ariv, 1971. július – jelentek meg. A könyv jobban egybevág a Herlands-bizottság jelentésével, bár ebben is vannak érdekes kiegészítő információk. Az interjúkat nem vették magnóra, a beszélgetéseket a szerzők valamelyike folytatta, aztán átírta. Ezekből a könyvekből tudhatjuk meg a leghitelesebben, hogyan is beszélt igazából a korszak két főgengsztere. A Normandie pusztulásának leírását lásd: „12-Hour Fight Vain”, New York Times, 1942. február 10., 1-7. o.; „Giant Vessel Afire at Pier, is Kept Afloat”, New York Herald Tribune, 1942. február 10., 1-2. o. Ami a hajó pusztulásának többi leírását és fotóit illeti, lásd Braynard: A

Picture History of the Normandie, 90-101. o. Továbbá lásd MaxtorneGrahame: The Only Way to Cross és Harvey: Normandie: Liner of Legend. Luciano állítását, hogy Anastasia gyújtotta fel a Normandie-t, lásd Gosch-Gammer, 261. o. Lansky erre vonatkozó szavait lásd Eisenberg-Dan-Landau, 189-190. o. Lahousen, Canaris és Hitler szavait a Pastorius-hadműveletről lásd Lahousen titkos háborús naplójában, idézi Wighion-Pies: They Spied on England, 195-273. o. Lansky állítását, hogy ő is tudott a Pastorius-hadműveletről, lásd Eisenberg-Dan-Landau, 197-198. o. Vizzini beszámolóját a Luciano-paktumról lásd Vizzini-Fraley-Smith: Vizzini, 76-77. o. Újságcikk Luciano kegyelmi kérvényéről: „Luciano Aid in War Cited in Legal Plea”, New York Times, 1943. február 9., 17. o. 8. fejezet Luciano javaslatát, hogy megöleti Hitlert, lásd Gosch-Hammer, 270. o. Siegel merényletét Göring és Göbbels ellen lásd Jennings: We Only Kill Each Other, 74-77. o.; a forrás Di Frasso grófné beszélgetése Jack Warner hollywoodi mogullal. Lásd még Carpozy: Bugsy: The Godfather of Las Vegas, 76-77. o., Freid: Rise and Fall of the Jewish Gangster, 246. o. A Berman-idézetet lásd Rockaway: But He Was Good to His Mother, 189. o. Luciano és Jack Diamond drogüzlete a weimari Németországban egy 1935. augusztus 28-án kelt FBI-feljegyzésből való, iratszám: 39-2141, 1. szekció. A Monzelli-idézetet lásd Hanna: Vita Genovese, 64. o. Genovese olaszországi tartózkodását lásd még Orange C. Dickey vallomásában, idézi Reid: Mafia, 185-186. o. Luciano sztoriját (Gosch-Hammer, 271-272. o.), hogy Genovese kábítószert szállított volna Cianónak, egyetlen más forrás sem támasztja alá. A Cianóról született legfrissebb és legalaposabb tanulmány – Moseley: Mussolini’s Shadow – még csak nem is említ drogokat, sem Ciano kapcsolatát Genovesével. „Nagyjából mindent elolvastam, amit valaha írtak Cianóról, beszéltem rengeteg emberrel, akik ismerték, de erről először hallok – mondja Moseley. – Szerintem Luciano sületlenségeket beszél. Ha igaz lenne, Ciano ellenségei okvetlenül

felhánytorgatták volna emlékezéseikben vagy másutt.” (Levelezés a szerzővel.) Tresca meggyilkolását lásd „Assassin slays Tresca, radical, in Fifth Avenue”, New York Times, 1943. január 12., 1-14. o.; „Carlo Tresca assassinated on Fifth Avenue”, New York Herald Tribune, 1943. január 12., 1-3. o.; „Death of Carlo Tresca”, New York Times, 1943, január 12., 22. o.; „Tresca Slaying still a Mystery”, New York Times, 1943. január 13., 1-12. o.; „5000 Pay Tribute to Carlo Tresca”, New York Times, 1943. január 17., 40. o.; „Galante case adjourned”, New York Times, 1943. február 6., 28. o. Lásd még Gallagher: All the Right Enemies és Pernicone: Carlo Tresca. Ami Charles Siragusa állítását illeti, hogy Lucky Luciano ismerte Tresca gyilkosainak személyazonosságát, és hajlandó is lett volna eladni ezt az információt, lásd a Herlands-jelentésben Marsloe meghallgatását, 1954. július, 3-4. o. Bonanno háborús idézeteit lásd Bonanno-Lalli: A Man of Honour, 199 – 300. o. Valachi idézeteit lásd Maas: The Valachi Papers, 169-174. o. Luciano szavait a jegyrendszerről lásd Gosch-Hammer, 266-267. o. Lásd még Grutzner, C. Jr.: „Black Markets in Gas and Fuel Oil Foiled Here by Scientific Methods”, New York Times, 1945. augusztus 21., 25. o. 9. fejezet Churchill-idézetek Szicíliáról a saját könyvéből, The Second World War rövidített kiadásából, megjelent 1959-ben, Londonban, 645. o. A casablancai konferencián folytatott vitáról és annak stratégiai vetületeiről lásd Weinberg: A World at Arms, 437-441. o. és Stoler: Allies and Adversaries, 103-113. o. A Wedemeyer-idézet Stolertől, 103. o. A beszámoló Haffenden F ügyosztályáról és szicíliai hírszerzéséről, beleértve Haffenden, MacFall, Wharton, Marsloe, Polakoff és Lansky idézeteit, a Herlands-jelentésen alapul. Pye ellentengernagy beszédét lásd Herlands-jelentés, V. függelék. Wallace bíró Lanzáról mondott szavait lásd „»Socks« Lanza gets 7 to 15 Year Term”, New York Times, 1943. január 10., 17. o. Ami Marsloe kijelentését illeti, hogy a haza védelmére minden eszköz jó, beleértve az

együttműködést az alvilággal, lásd Marsloe meghallgatását a Herlands-jelentésben, 1954. június 3., 29-30. o.; saját szerepét a Szicília-kutatásban lásd 19-20. o.; beszámolóját az észak-afrikai küldetésről lásd 22-23. o. Lansky emlékeit a Szicília-kutatásról lásd Lansky meghallgatása a Herlands- bizottság eiőtt, 1954. április 13. Luciano azon állítását, hogy nem volt köze a szicíliai hadművelethez, lásd Gosch-Hammer, 267. o.; ugyanakkor lásd 259. o. Lansky sztoriját arról, hogy Luciano ejtőernyővel akart leugrani Szicíliában, lásd Eisenberg-Dan-Landau, 108-109. o. A Kefauver- és Del Grazioidézeteket lásd Kefauver: Crime in America, 37. o., az 1950-es Kefauver Szenátusi Bizottság előtt tett tanúvallomások alapján. Wharton állítását, hogy Luciano hajlandó lett volna személyesen segíteni Szicíliában a háborús erőfeszítéseket, lásd Wallace S. Wharton százados írásos vallomása a Herlands-bizottság előtt 1954. június 23., 5. o. Lansky állítását, hogy White-nak és Del Graziónak nem volt köze a Luciano-paktumhoz, lásd Herlands-bizottság, Lansky meghallgatása, 1954. április 13., 29. o. A bizonyítékot, hogy a briteket is érdekelte a kapcsolatfelvétel a maffiával, a Politikai és hírszerzési kézikönyvből (1943, 7-12. és 40. o. [NA: WO 220/403]) vettük. Hogy az amerikai köröket érdekelte a maffia felfegyverzése és gerillahadseregként történő bevetése, lásd az USA Közös Tervezőcsoportjának 1943. április 9-i jelentését a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsához: Rendkívüli tervezet a szicíliai pszichológiai hadviseléshez (48-62. o. [NA: WO 204/3701]). 10. fejezet A szicíliai jelentéseket a németekkel való heves összecsapásokról lásd Rodd G. G. R.: „British Interrogation Report of Sicilian PsW”, 1943. Május 28., 3. o. (NA: WO 208/4542). Kesselring elfogott parancsa, amely szerint a német katonák kizárólag csoportosan és oldalfegyverrel közlekedhetnek Szicíliában, 1943. június 5. (NA: HW 1/1717). Az angol külügyminisztérium jelentése a szicíliai ellenállásról három névtelen, Szicíliában élő lengyel 1941. december 12-én elküldött leveléből (NA: FO 371/29931). Lásd még a külügyminisztérium 1941. október 22-ei táviratát a széttépett élelmiszer jegyekről és

Olaszország belső helyzetéről, külügyminisztériumi jelentés, 1941. október 5., mindkettő: NA: FO 371/29930.”. USA Egyesített Hírszerzési Bizottság jelentése a londoni háborús kabinetnek, hogy Szicíliában szívesen fogadnák a brit partraszállókat, elküldve Washingtonból 1941. október 28-án (NA: FO 371/29931). „Sforza says Italy is Ready to Rebel”, New York Times, 1942. Június 3. 6. o. „Sicilians in the United States”, Vanni BuscemiMontana 1942. július 15-ei jelentése az OSS-hez a maffia ellenállásáról (NARA: RG 226). A szicíliai szeparatista érzelmekről lásd a Brit Politikai Hadviselési Hivatal 1942 augusztusában kelt Memorandum on conditions and politics in Sicily (NA: FO 871/35220); „Mussolini Neglected the Sicilians”, London Observer, 1943. július 11., újságkivágás egy hadügyminisztériumi aktában (NA: WO 208/4542). Bajor jogász meghallgatása az FBI-nál lásd US JlCjelentés, 1941. október 20. (NA: FO 371/29931). Az amerikai javaslatot a szicíliai katonai közigazgatásban érvényesítendő amerikai jellegről lásd annak a táviratnak a mellékletében, amelyet Anthony Eden külügyminiszter küldött 1943. május 22-én Lord Halifax washingtoni nagykövetnek. Halifax távirata az olasz-amerikai érdeklődésről Szicília iránt 1943. június 2án. Roosevelt távirata Churchillhez a katonai közigazgatás amerikai jellegéről 1943. április 14-én, Churchill válasza 1943. április 15-én. Macmillan megjegyzései a brit érdekekről a Mediterráneum térségében 1943. február 28-án, Churchill dorgatóriuma 1943. március 4-én. Mindezek a dokumentumok megtalálhatók NA: PREM 3/229. Max Corvo, és fia, William Corvo összes idézetét az OSS-ről lásd Corvo: OSS Italy, 1942-1945, xvi., 22., 61-65. o. Donovan nézetét a maffiáról idézi Dunlop, Donovan. America’s Master Spy, 398. o.; egyéb megjegyzéseket az OSS-ről és a maffiáról lásd d’Este: Bitter victory, 627-629. o. Az amerikai külügyminisztérium feljegyzését, miszerint nem vetnek be amerikai-olasz egységeket, idézi D. S. Duff: „Narrative for Official History of Civil Affairs in Italy (the Sicily Campaign)”, 1946,1. fej., II. rész, 13. o. (NA: CAB 44/171).

Ray elhárító őrnagy nézetét az OSS-ről lásd: „The CIC in the Sicilian Campaign”, History of the Counter Intelligence Corps, XI. k., 106. o. A CIC 1953-1955 között kiadott, harminckötetes történetének ezt a részét teljes egészében átveszi Mendelsohn: Covert Warfare. A bevezetőben Mendelsohn ezt írja: „Az európai hadszíntéren meglehetős versengés volt az OSS és a katonai elhárítás (CIC) között. AZ OSS magához ragadta az elhárítást, a CIC főleg terepmunkát végzett.” 11. fejezet Gerald Wellesley beszámolója a Husky-hadműveletről kiadatlan leveléből és naplójából származik, 1943. július 10-étől augusztus 12éig (NA: WO 220/295). Herbert White beszámolóját lásd „Capture of Licata cost US 4 Lives”, New York Times, 1943. július 13., 3. o. A beszámoló az amerikai haditengerészeti hírszerzés tevékenységéről a Herlands-bizottság tanúmeghallgatásaiból: Marsloe, 1954. július 3., 25-26. o., Paul A. Alfieri, 1954. június 8., 19-20. o., és Joachim Titolo, 1954. június 8., 7. o. Lansky történetét Alfieriről lásd Eisenberg-Dan-Landau, 211-234. o. A Szicília szövetséges megszállásáról szóló, 1943. július-augusztusi jelentés egyik aktájában találhatók a szövetséges hírszerzés beszámolói arról, hogy az olaszok megadják magukat; ETOUSAkivonat, Alexander levele Churchillhez (NA: CAB 121/589). Lásd még: „Italian Surrender in Hundreds”, London Times, 1943. július 21., 4. o. „Report of Panzer Division Hermann Göring on the Sicilian Campaign”, a 14. sz. jelentés C függeléke, fordítás, Főhadiszállás Történeti szekciója, „The Sicilian Campaign – Information from German Sources” (NA: CAB 44/285). A fasiszta olasz rádió adását idézi „Allied Rule in Sicily”, London Times, 1943. július 19., 4. o. A dühödt német ellenállás leírását lásd W. I. Watson alezredes: „Notes on Recent Operations, 6th Battalion, The Durham Light Infantry”, 1943. augusztus 24. (NA: WO 231/14). Jack Foisie amerikai őrmester sztoriját lásd „Tales from the Sicilian Front”, Yank, The Army Weekly, New York, 1943. augusztus 15., 4-5. o.

Don Calo Vizzini (Luciano) L betűs zsebkendősztorijának forrása: Pantaleone: The Mafia and Politics, 54-59. o.; Lewis átveszi: The Honoured Society, 12-15. o.; lásd még Lewis, N.: „Mafia wins Sicily for the US Army”, Sunday Times Magazine, 1972. május 28., 18-22. o. Pantaleone meséjének valószerűségéről lásd Schneider-Schneider: Reversible destiny, 49. o.: „Ma már számos kutató kétségbe vonja ennek a történetnek a valóságtartalmát, ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy az amerikaiak és a maffia viszonya jóval bonyolultabb volt a kibontakozó hidegháborúban.” A névtelen villalbai szemtanúra az 1993. január 13-i Allied to the Mafia BBCdokumentumfilmben hivatkoztak. A katonai elhárítással kapcsolatos idézeteket lásd „The CIC in the Sicilian Campaign”, History of the Counter-lntelligence Corps, XI. k., 82., 86-91. o. Az információ a 3. és 45. hadosztályról Villalba térségében a Szicília szövetséges megszállásáról szóló hivatalos beszámolóból származik, 4. szekció, D fejezet, F. Jones őrnagy: „The Advance on the Etna Line”, 1943. július 14-21. (NA: CAB 44/125). Köszönöm Richard L. Bakernek az Amerikai Hadtörténeti Intézettől (Carlisle, PA), hogy segített megkeresni a pontos hivatkozást a július 19-20-án Villalba térségében tartózkodó, 45. könnyűpáncélos felderítőcsapatról. Hivatkozások: Fisher: The Story of the 180th Infantry Regiment; Garland: Sicily, and the Surrender ofltaly. Köszönöm Eric Van Slandernek (Modern Miltary Records, NARA, College Park, Maryland), hogy segített felkutatni a 45. könnyűpáncélos felderítőcsapat naplóját, a 3. könnyűpáncélos felderítőcsapat műveleti beszámolóját és a 3. motorizált felderítőcsapat műveleti beszámolóját. „A History of the 45th Cavalry Reconnaissance Troop May to 9 Sept.” 1943. július 5-ei bejegyzésében (NARA: RG 407) nincs említés a maffiához hasonló helyi adatforrások igénybevételéről. Luigi Lumia visszaemlékezését Don Calo kihallgatásáról lásd Lumia: Villalba, storia e memoria, II. k., 428-430. o. Ugyancsak idézi Lupo: The Allies and the Mafia, 25. o., bár ő nem tulajdonít neki kellő súlyt.

A brit biztonsági ügynökök tapasztalatainak forrását lásd H. Edwards százados: „Security Work by the Highland Division FS Section during the Sicilian Campaign”, 1943. október 1.; „A day in the Life of a FSO”, 1943. október 29. (mindkettő NA: WO 204/824A). Max Corvo beszámolóm szicíliai megérkezéséről lásd Corvo: OSS: Italy, 73.o. Egy másik történet az OSS-ről, lásd Manley brit alkonzul: „Report on Sicilian Separatism and the Movimento per l’Indipendenza della Sicilia”, Róma, 1946. április 17., 3. o. (NA: FO 371/67786); Max Corvo változatát lásd Corvo, 70-71. o. A szövetségesek és a tengelyhatalmak szicíliai veszteségeit lásd d’Este: Bitter Victory. Hitler megjegyzését, hogy Olaszország mindig a győztes oldalon áll, lásd Trevor-Roper: Hitler’s Table-Talk, 1942. augusztus 26- bejegyzés. 12. fejezet Wellesley leírása a Szicíliában töltött idejéről 1943. július 10. és augusztus 12. közötti kiadatlan leveleiből és naplójából származik. Számos részletet egyeztettem a jelenlegi Wellington herceggel: „Apám 1972-ben, 86 éves korában halt meg – írta a herceg. – Azért választották [be az AMGOT-ba], mert folyékonyan beszélt olaszul, és római nagykövetségünkön szolgált az első világháborúban (történetesen én is Rómában születtem, ugyanabban az időben).” Wellesley megjegyzéseit a cataniai helyzetről és a caltanissetai kereszténydemokratákról lásd „Minutes of meeting of SCAOs and AMGOT’s Headquarters Staff held at HQ AMGOT”, Palermo, 1943. augusztus 20-21. (NA: FO 371/31317). 1943. május 1-jén kelt titkos, rejtjelezett távirat: a szövetséges szicíliai közigazgatás utasítástervezete, 2-5. o. Lord Rennell a Sicily gazette 1943. október 20-i 3. számában ismertette a szövetséges kormányzat törvényeit. Lásd még Szicília katonai kormányzójának, Alexander tábornoknak a kiáltványát, amelyet teljes terjedelmében közöl az 1943. július 19-i Times: „Allied Rule in Sicily”, 4. o. Poletti ezredes 1943. július 15-én kelt jelentését idézi Duff: „Narrative for Official History of Civil Affairs in Italy (the Sicily campaign)”, 2. fejezet, II. rész, 7. o. (NA: CAB 44/171), lásd még a brit CAO corleonei jelentését, idézi D. S. Duff, 2. fejezet, II. rész, 18-21. o. Poletti ezredes 14 oldalas, 1943.

július 31-én kelt jelentése: „Memorandum to Fifteenth Army Group – AMG – Siracusa”, megtalálható a Poletti-ügyiratok és -levelek között, Herbert H. Lehman-szekció, Columbia Egyetem, Kézirat és Könyvritkaságok részlege, New York (AMG akta, S3). Lord Rennell első részletes jelentése a szicíliai szövetséges kormányzatról a French ezredeshez intézett, 1943. augusztus 3-án kelt bizalmas levélben; Rennell 1943. augusztus 20-án kelt második titkos jelentése, másolat a hadügyminisztériumnak, Whitehall; mindkét dokumentum: BA: WO 220/312. Rennell feljegyzése: „Reply to Points Made in House of Commons Debate”, 1943. augusztus 3., NA: FO 371/37327. Rennell aggályai a maffiával kapcsolatban: „Monthly Report for August 1943 on the Administration of Sicily”, 1943. október 27., 5-6., 8-17. o. (NA: CAB 122/442). Rennell életének részleteit lásd gyászjelentés, The Times, 1978. március 16., 20. o. Manley alkonzul célzása a szövetséges tisztviselők és a vezető szeparatisták szoros kapcsolataira: „Report on Sicilian Separatism and the Movimento per l’Indipendenza della Sicilia”, 4. o. (NA: FO 371/ 67798). Two enemies to be faced in Sicily – idézet Dufftól, op. cit., 2. fedezet, 1. rész, 12. o., lásd még 3. fejezet, 49-50. o. NA: CAB 44/171. A London Times jelentése a palermói háborús helyzetről. Forrás: „AMGOT facing its Task”, 1943. szeptember 21., 5. o. A szövetségesek támadását a Castel d’Accia-i „maffiaerőd” ellen lásd „Maffia Chiefs caught by Allies in Sicily”, New York Times, 1943. szeptember 10., 4. o.; „Allies Smash Mafia Society, Bane of Sicily”, New York Herald Tribune, 1943. szeptember 10., 4. o.; lásd még „Mafia in Sicily”, New York Times, 1943. szeptember 11., 12. o. A feketepiacot a maffiával összekapcsoló jelentést lásd „Report by Mission to AFHQ for Information of CSO’s for Civil Affairs Headquarters COSSAC”, 1943. november, 5. o. (NA: WO 204/2823). A londoni rendőrség Szicíliában tartózkodó tagjait illetően lásd Harris: Allied Military Administration of Italy, 1943-1945, 43. és 5253. o. Lásd még Howgrave-Graham: The Metropolitan Police at War, 59. o. (NA: MEPO 2/7030). Az AMGOT jelentésének a rendőrségről

szóló rövid bekezdése ezzel zárul: „Kalandjaikat és teljesítményeiket érdemes lenne elmondani, de ez nem fér bele ennek a jelentésnek a keretébe.” A NA/MEPO-aktákban nincsen más hivatkozás. A szerző 2006. március 6-án interjút készített William Capp-pel. Köszönöm Martin Gerrardnak a nagyapjáról, Bertram Heffordról elmesélt emlékeket. 13. fejezet W. E. Scotten százados hatoldalas memoranduma. „The Problem of Mafia in Sicily”, 1943. október 29. (NA: FO 371/37327). Scotten százados második elemzése a szicíliai maffiáról és politikáról: Question relating to political, social and economic forces in Sicily and South Italy, a palermói AMG Biztonsági és Hírszerzés Alosztálya számára, 1943. december 10. (NA: FO 371/43918). Jegyzőkönyv a tartományi rendőrségnek az AMGOT palermói parancsnokságán, 1943. szeptember 8-án és 1943. október 6-án tartott üléséről (NA: FO 371/37327). Amerikai EFOOO hírszerzés, kétoldalas jelentés a carabinierik siralmas helyzetéről, 1943. december 3. (NA: WO 204/12615). Jegyzőkönyv a szigeti főparancsnokságon 1943. december 3-án Snook alezredes részvételével tartott ülésről: Nyugat-Szicília közbiztonságának megvitatása (NA: WO 204/827). Az OSS tevékenysége, a palermói G-3 kísérleti ügyosztály 7 oldalas jelentése (1943. augusztus 13.) elismeri a szoros kapcsolatot az OSS és a maffia között (NARA: RG 226.). Russo interjúja egy BBCtévéműsor számára: Allied to the Mafia. „Italy, Government, Political Parties in Sicily, Mafia and Separatist Movement”, USA haditengerészeti hírszerzés jelentése, 1943. december 10. NARA: RG38/C-10-Í/9632-H). JICA heti stabilitási jelentése az 1943. december 10-17. közötti időszakról, Szicília nem szűnő problémáiról, a maffia és a szeparatisták kapcsolatáról, 1943. december 20. (NA: WO 204/12615). 14. fejezet Az FBI beszámolója Genovese olaszországi feketepiaci tevékenységéről, forrás: FBI 58-7146 sz. akta. Dunn és Holmgreen ajánlóleveleit Vito Genovesének, Monzelli beszámolóját Genovese

és Vizzini kapcsolatáról idézi Hanna: Vito Genovese, 69-74. o. Lásd még Reid: Mafia, 169-170. o. Luciano kijelentését Genovese egymillió dolláros keresményéről lásd Gosch-Hammer, 273. o. A feketepiaci értékesítés céljából ellopott szövetséges készletek mennyiségét lásd a közigazgatással megbízott katonatisztek hadügyminisztériumoknak szóló válaszaiban, 1944. április 19. (NA: MAF 83/1338). Lewis történetei a feketepiacról, Poletti és Genovese nápolyi tartózkodása – forrás: Lewis: Naples ‘44, 119-121. o. Poletti megjegyzései az Allied to the Mafia c. BBC-dokumentumfilmből valók. Macmillan elbeszélgetését Polettivel lásd a táviratban, amelyet az algíri rezidens miniszter küldött a külügyminisztériumnak 1944. január 16-án; továbbá lásd Rennell megjegyzéseit Macmillan táviratáról, mindkettő NA: FO 371/43918. Rennell jelentését az Észak-Afrikában tartózkodó Polettiről idézi Duff op.cit. I. fejezet, III. rész, 29. o. (NA: CAB 44/ 171). Poletti a feketepiacról: lásd „Extract from Report of Headquarters Allied Control Commission”, 1944. április 14. (NA: MAF 83/1338). Luciano megjegyzéseit Polettiről lásd Gosch-Hammer, 272. o. J. Kane százados, a szövetségesek viterbói közbiztonsági tisztje 1944. augusztus 27-ei jelentése, amely azonosítani próbálja Vito Genovesét egy másik bűnözővel, a Columbia Egyetem Könyvtárában elhelyezett Poletti-iratokból származik (AMG akta 59). Dickey tanúvallomását Genovese ügyében folytatott olaszországi nyomozásáról lásd csaknem teljes terjedelmében Reid Mafia c. könyvének mellékletében, 163-184. o.; lásd még 85-95. o. Újságcikkek Genoveséről: „Prisoner’s Story »Breaks« 4 Murders by Brooklyn Ring”, New York Times, 1944. augusztus 9., 1. o.; „AMG Aide in Italy held in Murder Here”, New York Times, 1944. november 25., 5. o. A Genovese lakásán talált dokumentumok listáját Dickey állította össze második tanúvallomásában 1945. szeptember 6-án. A listát teljes terjedelmében idézi Reid: Mafia, 184-189. o. Hogy Genovese pénzt ajánlott Dickeynek, és

hálálkodott, amiért az őrmester hazaviszi, lásd Maas: The Valachi Papers, 179. o. 15. fejezet A JICA és az OSS bevonásával a szeparatistákról tartott szövetséges hírszerzői megbeszélés jegyzőkönyve, 1944. január 12. (NA: WO 204/ 827). A JICA stabilitási jelentése a feketepiacról, 1944. január 22-28. (NA: WO 204/12615). „Sicilian Separatism with particular reference to the report of Lord Rennell of Rodd”, az OSS kutatási és elemzési osztályának jelentése, 1943. november 19., 15. o. (NARA: RG59, R&A- jelentés 15219). A JICA jelentése a palermói szeparatista gyűlésről, 1944. május 18. (NA: WO204/12618). A korszak legjobb angol nyelvű tanulmánya a szicíliai szeparatizmusról Finkelstein: Separatism, the Allies and the Mafia. „Selection of a Native Governor”, OSS-jelentés, említi a maffiát, amely megnyerte az első palermói kormányzóválasztást, 1944. január 10. (NARA: RG 226/55277). A szicíliai törvénytelenségeket lásd a tengerészet titkos jelentésében, amelyet Waight százados és Mason alezredes küldött az altengernagynak Máltára, 1944. február 11-én (NA: FO 371/43918). A JICA katonai felderítésének jelentése a xittai francia incidensről, 1944. április 15.; a nyomozást Paul De Mare elhárítótiszt vezette (NA: WO 204/12660). Radford és Munro (USA Pszichológiai Hadviselési Egység) 3 levele a szeparatizmus veszélyéről a Szövetséges Erők Algíri Főhadiszállására, 1944. június 28., július 3., július 8. (NA: WO 204/6250). Finocchiaro Aprile levele Churchillhez, 1944. július 6., csatolt levél különböző külügyminiszterekhez, 1944. július 20., mindkettőt lásd NA: FO 371/43918. „War Recedes From Sicily… for and against separatism”, Times, 1944. július 15., 5. o. Finocchiaro Aprile OSS által elfogott levelei az olasz kormányhoz 1944 szeptemberében (NA: WO 204/ 2168). Sir Noel Charles jelentése a külügyminisztériumnak 1944. október 6án Visconti márkival folytatott megbeszéléséről a maffia és a szeparatisták kapcsolatainak tárgyában, lásd még jelentés Charles

Edennek, 1944. október 12.; mindkettőt lásd NA: FO 371/43918. „Sicilian Separatist Movement”, Harold C. Swan nápolyi brit főkonzul memoranduma 1944. október 23-án (NA: FO 371/43918). LucioTasca 1944. augusztus 31-én kelt levele, amelyben a szeparatista vezér és maffiózó megköszöni Polettinek a szeparatista mozgalomnak nyújtott segítségét; a Poletti-papírok között található a Columbia Egyetem Könyvtárában (AMG akta 59). „British Policy in Italy”, OSS-jelentés, megszokott OSS-gyanakvás a britekre, kutatási és elemzési osztály, 1944. augusztus 15., iv-v. és 23. o. (NARA: RG59 R & A, 2318. jelentés). A palermói bűnözés növekedésének számadatait lásd Blok: The Mafia of a Sicilian Village, 190. o. „New Hydra-Headed Mafia Called Rampant in Sicily”, New York Times, 1944. október 31., 8. o. Russo 1944. október 19-ei jelentése a palermói zavargásokról a Szövetséges Erők Főparancsnokságra részére (NA: WO 204/4458). A JICA 1944. november 2-i jelentése a szeparatisták október 26-i gyűléséről és akciótervéről; Ellery W. Stone tengernagy figyelmeztető levele Ivanoe Bonominak, 1944. október 3.; mindkettő NA:WO 204/2168. 16. fejezet Rennell beismerését, hogy az AMG hibázott, amikor maffiózókat nevezett ki polgármesterré, lásd Harris: Allied Military Administration in Italy, 63. o. Rennell első jelentésének hasonló kitételeit lásd a 12. fejezetben. A névtelen villalbai szicíliai tanúskodását Don Calo polgármesteri kinevezéséről lásd a BBC dokumentumfilmjében: Allied to the Mafia. Pantaleone véleményét a villalbai vérfürdőről Carlo Levi meséli el Pantaleone The Mafia and Politics c. könyvéhez írt előszavában, 1213. o. A másik véleményt lásd az OSS 1944. október 2-án, Palermóban kelt jelentésében: „Family Feud Officially Blamed in Communist-Separatist Clash at Villalba” (NARA: RG226/100643). Lásd még Finkelstein: Separatistm, the Allies, and the Mafia, 95-97. o. Pantaleone leírását a maffia és a szeparatisták kapcsolatáról lásd The Mafia and Politics, 66., 73. és 75. o. Manley alkonzul jelentése – „Report on Sicilian Separatism and the Movimento pert l’Indipendenza della Sicilia” – említi a maffia

kapcsolatait a szeparatistákkal, 5. o. (NA: FO 371/67786); lásd még JICA: „Comprehensive Outline of the Sicilian Separatist Movement”, 1945. január 17., 3-4. o. (NA: WO 204/12618). Vizzini vacsoráját Finocchiaro Aprilével lásd USA haditengerészeti hírszerzés 1945. február 15-én Palermóban kelt jelentése (NA: WO 204/12618). USA hírszerzés tengerészeti parancsnoksági osztályának jelentése a palermói és Palma di Montechiaró-i zavargásokról, 1945. január 10.; USA haditengerészeti hírszerzés jelentése az alcamói zavargásokról, 1944. december 30 ; Bonomi miniszterelnök beszéde a szicíliai helyzetről a JICA jelentésében, 1945. január; mindhárom dokumentum NBA:WO 204/12660. USA haditengerészeti hírszerzés jelentése Palermóból a Szövetséges Erők Főparancsnokságának a ragusai felkelésről 1945. január 8-án (NA: WO 204/4459). General Castellana Seeking Mafia Accord, OSS-jelentés, 1944. október 13. (NARA: RG226/103050). USA Pszichológiai Hadviselési Egység jelentése a szicíliai felkelésről, 1945. január 10. (NA: WO 204/4459). Fegyveres vonatrablást jelenti Szövetséges Közbiztonsági Bizottság 1945. február 16-án (NA: WO 204/12660). Corleonéhoz közeledő fegyveres bandák az USA haditengerészeti hírszerzés jelentésében, Palermo, 1945. február 15. (NA: WO 204/12618). Salvatore Aldisio szicíliai főbiztos jelentése a szicíliai eseményekről az olasz belügyminiszternek, 1945. február 21. (NA: WO 204/1261). 17. fejezet Az 1946. március 7-én kelt rendőrségi jelentést Salvatore Giuliano és a szeparatisták találkozásáról idézi Pantaleone: The Mafia and Politics, 134-135. o. Giuliano rövid életrajzát lásd „Giuliano and Sicilian Banditry”, Sir Victor Mallet irányításával készült memorandum a római brit nagykövetségen, 1949. október 7. (NA: FO 371/79312). H. L.Matthews két cikke a New York Timesban: „Sicily in Throes of Civil Disorder”, 1945. február 1., 8. o., és „Separatist Crisis in Sicily is Acute”, 1945. február 4., 16. o. „Separatists Celebrate Anniversary of Sicilian Vespers”, OSS-jelentés, Palermo, 1945. április 14.;

„Communist and Christian-Democratic Parties Demand Government Action against the Separatist Movement”, OSSjelentés, Palermo, 1945. május 1.; a szeparatista székház elleni támadást jelenti a brit biztonsági szolgálat 51. szekciója, Palermo, 1945. április 22. (az utolsó jelentés, mert a BBSZ-t április végén kivonták Szicíliából); mindhárom dokumentum NA: WO 204/12618. Az illegalitásba vonuló szeparatistákat említi Manley alkonzul: „Report on Sicilian Separatism and the Movimento per l’Indipendenza della Sicilia”, 6. o. (NA: FO 371/67786). „Monarchy Seeks Support of Separatist Movement”, OSS-jelentés, Palermo, 1945. május 3. (NA: WO 204/12618). A beszámolót Mussolini utolsó éjszakájáról lásd Yank: The GI Story of the War, 232-235. o. „Luciano plea cites his aid to US Army”, New York Times, 1945. május 23., 7. o. „Situation in Sicily Reported Improved”, New York Times, 1945. május 27., 14. o. „Landowners ask Permission to form their own Police Force”, OSS-jelentés, Palermo, 1945. május 15., „Broadcast alleging future control of Italian territories”, JICA-jelentés, 1945. május 19.; mindkét dokumentum NA: WO 204/12518. Enrico Sorrentino levele, amelyet az amerikai katonai cenzúra elfogott és másolatban továbbított a Szövetséges Erők Főparancsnokságának és a hadügyminisztériumnak, 1945. október 18.; Monsell alezredes jelentése, Szövetséges Erők Főparancsnoksága, a vezérkari főnök helyettesének irodája, 1945. szeptember 20., mindkét dokumentum NA: WO 204/ 12615. „Reaction to the arrest of Sicilian Separatist Leaders”, G-2 jelentés, 1945. október 30.; „Separatism in Sicily”, biztonsági hírszerzési összefoglaló, 1945. december hónap; mindkét dokumentum NA: WO 204/12619. 18. fejezet J. H. Gillingham sorhajóhadnagy levele Giuliano vonatrablásáról a palermói brit konzulátusnak, 1946. január 24. (NA: FO 371/60655). Gabriel B. Celetta és Saverio Forte különleges ügynökök négyoldalas memoranduma az USA katonai elhárítás nápolyi részlegének. „Sicilian Separatist Disturbances”, 1946. január 29. A jelentésben

szerepelnek hivatkozások Nick Gentilére és az amerikai ezredesre, valamint a szeparatisták ellen harcoló brit tisztviselőre (NA: WO 204/12619). Luciano hivatkozását Gentilére lásd Gosch-Hammer, 93. és 95. o. Poletti életének részleteit lásd gyászjelentés, New York Times, 2002. augusztus 10. CIC memoranduma: „Political situation in Sicily”, 1946. január 31.; a carabinierik harci szellemének romlása, „Security Intelligence Summary: Month of January”, 1946. február 7.; Vizzini kilátásba helyezett letartóztatása, CIC-memorandum: „Sicilian Political Situation”, 1946. február 4.; amerikai tengerészek és olasz katonák palermói utcai verekedését lásd CIC-memorandum: „Sicilian Political Situation”, 1946. február 11. Mind a négy dokumentumot lásd NA: WO 204/ 12618. A jelentéseket a hadsereg támadásáról Giuliano ellen 1946 februárjában lásd „Daily Digest of World Broadcast and Rádió Telegraph Services”, 1946. február; Szövetséges Erők Főparancsnokságának jelentése, 1946. február 27., Szövetséges Erők Főparancsnokságának jelentése, 1946. március 9.; „Daily Digest of World Broadcast and Rádió Telegraph Services”, 1946. március 9.; biztonsági hírszerzési összefoglaló, 1946. március 16. Valamennyit lásd NA: WO 204/12619. „Present Political Situation in Sicily”, CIC-memorandum, 1946. július 15.; 1946. augusztus 26-án kelt CIC-jelentés; „Public Security”, szárazföldi erők hírszerzői összefoglalása, 1946. június 27.; mindkét dokumentum NA: WO 204/12617. Dewey határozatát Luciano kiutasításáról lásd Herlands-jelentés, 2. o.; lásd még „Dewey commutes Luciano sentence”, New York Times, 1946. január 4., 25. o. Berger, M.: „Deportation set for Luciano today”, New York Times, 1946. február 9., 15. o.; „Luciano taken on ship”, New York Times, 1946. február 10., 12. o.; „Luciano Departs for Italy with 3500 Tons of Flour”, New York Herald Tribune, 1946. február 11., 17. o.; „Pardoned Luciano on his way to Italy”, New York Times, 1946. február 11., 26. o. Lansky leírását Luciano búcsúvacsorájáról lásd Eisenberg-Dan-Landau, 223-224. o.;

Bonannónak azt az állítását, hogy nem volt jelen a vacsorán, lásd Bonanno-Lalli, 165. o. „Luciano reaches Naples”, New York Times, 1946. március L, 1. o. Luciano Havannáról, Szicíliáról és Genoveséről mondott szavainak forrása Gosch-Hammer, 284., 299., 318-320. o. A hivatkozást a Palermóban látott Lucianóra lásd A. E. Watkins, a palermói brit konzulátus munkatársának feljegyzésében, 1947. július 5. (NA: FO 371/67786): a feljegyzés megemlíti, hogy Luciano palermói tartózkodása egybeesett Salvatore Giuliano hadüzenetével a kommunizmus ellen, és fontolóra vette a lehetőséget, hogy a kettőnek köze van egymáshoz. 19. fejezet Luciano nézeteit a kommunizmusról lásd Gosch-Hammer, 327-328. o. A CIA hidegháborúval kapcsolatos kijelentéseit lásd The Current Situation in Italy, Central Intelligence Agency, 1947. október 10., 14. o. Giuliano kommunistaellenes sajtóközleményét lásd „Sicilian gangster opens war on Reds”, New York Times, 1947. június 24., 14. o. Külügyminisztériumi feljegyzés Giuliano fényképéről 1949. november 4-én (NA: FO 371/79312). Giuliano tetteit lásd a római brit nagykövetség „Giuliano and Sicilian Banditry” feljegyzésében, 1949. október 7., 4. o. (NA: FO 371/79312). „Sicilian outlaws anger the Italians”, New York Times, 1949. július 6., 13. o. „200 in Sicily Seized in Round-up”, New York Times, 1949. május 8., 5. o. Az olasz miniszterelnök véleményét Giulianóról lásd az ANSA olasz hírügynökségnek adott interjúban, idézi a római brit nagykövetség (NA: FO 371/79312). Luca interjúját és a plébános beszédét lásd Messagero, 1949. október 28.; A cikket a római brit nagykövetség lefordíttatta a külügyminisztérium részére, és elküldte egy 1949. november 5- én kelt levélben (NA: FO 371/79312). Sir Victor Mallet levele a római brit nagykövetségről Attlee miniszterelnöknek, 1949. október 13. (NA: FO 371/79312). Arduino esetét lásd az Ann Braithwaite Young 1951. június 8-án kelt vallomását tartalmazó Londoni Rendőrség Bűnügyi Nyomozati Osztálya 1964. február 14-én kelt jelentésében és Ernest Zahrának a

máltai rendőrségen tett vallomásában, 1964. április 11. (NA: MEPO 2/ 9107). Giuliano halála: „Sicilian Bandit Shot Dead”, London Times, 1950. Július 4. ; „Bandit Giuliano Slain in Sicily”, New York Times, 1950. július 6., és „Police Kill Sicily’s Bandit King”, New York Herald Tribune, 1950. július 6., 1., 10. és 22. o. Pantaleone állítását, miszerint a maffia ölte meg Giulianót, lásd The Mafia and Politics, 149-150. és 156. o.; továbbá Schneider-Schneider, 54. o. Pantaleone rosszul tudja Giuliano halálának napját, mert július 14-t mond. Pantaleone azt állítja, hogy Luca ezredes összedolgozott a maffiával Giuliano ellen (154. o.). Giuliano bandája utolsó két tagjának meggyilkolását lásd „Two Sicilian Bandits Found Shot”, London Times, 1952. augusztus 11. Giuseppe Guido Lo Schiavo bírót idézi Stille: Excellent Cadavers, 20. o. Bonanno elbeszélését szicíliai látogatásáról lásd Bonanno, 196-201. o. Bonanno palermói maffiózókonferenciájának jó leírását lásd Sterling: Octopus, 82-86. o. Tommaso Buscetta szicíliai maffiózó később azt állította, hogy 1957 októberében együtt vacsorázott a palermói Spano étteremben Lucky Lucianóval és Joe Bonannóval, hogy megbeszéljenek különböző maffiás ügyeket, lásd Sterling, 8485. o., lásd még Arlacchi: Addio Cosa Nostra: la vita di Tommaso Buscetta. Lansky szavait a fiáról lásd Eisenberg-Dan-Landau, 230-231. o. Lásd még Rockaway, 202-203. o. 20. fejezet Giuseppe Alessi szavait a maffia beépüléséről a kereszténydemokrata pártba idézi Stille: Excellent Cadavers, 19. o. Jó angol nyelvű útmutató a maffia történetéhez a második világháború után. Lásd még Dickie: Cosa Nostra, jó átfogó történet a szicíliai maffiáról. Lupo idézeteit lásd Lupo: „The Allies and the Mafia”, 21., 29., 30. o. Renda idézeteit lásd Renda: Storia della Sicilia dal 1860 al 1970, III. k., 95. o.

Bibliográ ia KÖZZÉ NEM TETT FORRÁSOK A pontos hivatkozásokat lásd a Jegyzetek a forrásokról c. fejezetben. London National Archives (NA), Kew WO – hadügyminisztérium archívuma FO – külügyminisztérium archívuma CAB – kabinet archívuma PREM – miniszterelnöki hivatal archívuma HW – kormány kommunikációs irodájának archívuma MEPO – Metropolitan Police Office archívuma MAF – mezőgazdasági és élelmiszer-ipari minisztérium archívuma Washington D. C. Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma, Szövetségi Nyomozóiroda, Pennsylvania Avenue FBI-akták Lucky Lucianóról, Vito Genoveséről, Meyer Lanskyról National Archives & Records Administration (NARA), College Park, Maryland RG 38 – a Tengerészeti Hadműveleti Parancsnokság archívuma RG 59 – a külügyminisztérium archívuma RG 165 – a hadügyminisztérium archívuma RG 226 – Office of Strategic Services archívuma New York E. Dewey-archívum, Rochesteri Egyetem Könyvtára, NY, Herlandsjelentés, 1954. Herbert H. Lehman-szekció, Columbia Egyetem, Kézirat és Könyvritkaságok részlege, New York, NY; Poletti-ügyiratok és levelek, WW2. KÖZZÉTETT FORRÁSOK Arad, G. N.: America, its Jews and the Rise of Nazism, Bloomington, 2000. Arlacchi, P.: Addio Cosa Nostra: La vita di Tommaso Buscetta,

Milano, 1994 Begnac, I. de: Vita di Benito Mussolini, Milano, 1936-1940. Block, A. A.: „A Modern marriage of Convenience: A Collaboration Between Organized Crime and US Intelligence”, Organized Crime: A Global Perspective, szerk. R. J. Kelly, New Jersey, 1986. Blok, A.: The Mafia of a Sicilian Village 1860-1960, New York, 1974. Bonanno, J. – Lalli, S.: A Man of Honour, London, 1984. Braynard, F. 0.: A Picture History of the Normandie, New York, 1987. Campbell, R.: The Luciano Project, New York, 1977. Cannistraro, R V.: Blackshirts in Little Italy, West Lafayette, 1999. Carpozi, G., Jr.: Bugsy: The Godfather of Las Vegas, New York, 1973. Caruso, A.: Arrivano i nostri, Milano, 2004. Chandler, D. L.: The Criminal Brotherhoods, London, 1976. Chapman, C. G.: Milocca: A Sicilian Village, London, 1973. Central Intelligence Agency: The Current Situation in Italy, Washington, 1947. Corvo, M.: OSS Italy 1942-1945, New York, 2005. Dickie, J.: Cosa Nostra, London, 2004. Documents on German Foreign Policy, D sorozat, IX. k., London, 1956. Duggan, C.: Fascism and the Mafia, New Haven-London, 1989. Dunlop, R.: Donovan: America’s Master Spy, Chicago, 1982. Eisenberg, D. – Dan, U. – Landau, E.: Meyer Lansky: Mogul of the Mob, New York-London, 1979. D’Este, C.: Bitter Victory: The Battle for Sicily, London, 1988. Faenza, R. – Fini, M.: Gli americani in Italia, Milano, 1976. Feder, S. – Joesten, J.: The Luciano Story, New York, 1956. Finkelstein, M. S.: Separatism, the Allies, and the Mafia. The Struggle for Sicilian Independence, 1943-1948, Bethlehem-London, 1998. Fisher, G. A.: The Story of the 180th Infantry Regiment, Texas, 1947. Follain, J.: Mussolini’s Island, London, 2005. Frasca, D.: Ring of Crime: The Story of Vito Genovese, Mafia Czar, New York, 1959. Freid, A.: Rise and Fall of the Jewish Gangster, New York, 1994. Gallagher, D.: All the Right Enemies: the Life & Murder of Carlo Tresca, New Jersey, 1988.

Garland, A. N.: Sicily and the Surrender of Italy, Washington D. C., 1965. Gosch, M.-Hammer, R.: The Last Testament of Lucky Luciano, London, 1976. Grennan, S. & others: Gangs, New Jersey, 2000. Guercio, F. M.: Sicily, London, 1938. Hammer, R.: Playboy’s Illustrated History of Organized Crime, Chicago, 1974. Hanna, D.: Vita Genovese, New York, 1974. Harris, C. R. S.: Allied Military Administration in Italy, 1943-1945, London, 1957. Harvey, C.: Normandie: Liner of Legend, Stroud, 2001. Heym, S.: Nazis in the USA, New York (American Committee for Anti-Nazi Literature), 1938. Higham, C.: American Swastika, New York, 1985. Hoke, Henry: It’s a Secret, New York, 1946. Howgrave-Graham, H. M.: The Metropolitan Police at War, London, 1947. Hughes, R.: Thomas E. Dewey: Attorney for the People, London, 1940. Jennings, D.: We Only Kill Each Other, New York, 1968. Kefauver, E.: Crime in America, London, 1952. King, R.-Patterson, G.: A Sicilian Village in the Fascist Era: Milocca Revisited, Dublin, 1990. Lacey, R.: Little Man: Meyer Lansky and the Gangster Life, London, 1991. Ford: The Men and the Machine, London, 1986. Lawrence, D.: The Corning American Fascism, New York, 1936. Lewis, N.: The Honoured Society, London, 1964. Naples ’44, London, 1978. Lumia, L.: Villalba, storia e memoria, Caltanissetta, 1990. Lupo, S.: Storia della mafia siciliana, Róma, 1993. „The Allies and the Mafia”, Journal of Modern Italian Studies, Vol. I. no. 1. Spring 1997. Lyttelton, A.: The Seizure of Power: Fascism in Italy 1919-1929, London, 1973.

Maas, P.: The Valachi Papers, New York, 1968-London, 1969. Mangiameli, R.: „La regione in Guerra (1943-50),” La Sicilia, Le Regioni dall’Unita o oggi, Torino, 1987, 485-600. o. Maxtorne-Grahame, J.: The Only Way to Cross, New York, 1972. Maxwell, G.: God Save Me from my Friends, London, 1956. Mendelsohn, J. (ed.): Covert Warfare, New York, 1989. Mori, C.: The Last Struggle With the Mafia, London-New York, 1933. Moseley, R.: Mussolini ’s Shadow: the Double Life of Count Galeazzo Ciano, New Haven-London, 1999. The Last Days of Mussolini, Stroud, 2006. Mussolini, B.: My autobiography, London, 1939. Nicolosi, S.: Il bandito Giuliano, Milano, 1977. Pantaleone, M.: The Mafia and Politics, London, 1966. Pernicone, N.: Carlo Tresca: Portrait of a Rebel, New York, 2005 Petacco, A.: II prefetto di ferro: Cesare Mori e la Mafia, Milano, 1978. Porch, D.: The Path of Victory: The Mediterranean Theater in World War New York, 2004. Reid, E.: Mafia, New York, 1964. Renda, F.: Storia della Sicilia dal 1860 al 1970, III. k., Palermo, 1987. Ridley, J.: Mussolini, London, 1997. Rockaway, R. A.: But He Was Good to his Mother: The Lives and Crimes of Jewish Gangsters, Jerusalem, 2000. Santino, U.: Storia del movimento antimafia; dalia lotta di classes aVimpegno, Róma, 2000. Sayer, I. – Botting, D.: America’s Secret Army: Untold Story of the CIC, London, 1989. Scadutn, T.: Lucky Luciano, London, 1975. Schneider, J. C. – Schneider, P. T.: Reversible Destiny: Mafia, Antimafia and the Struggle for Palermo, Berkeley, 2003. Short, M.: Crime Inc, London, 1984. Sifakis, C.: The Mafia File, New York, 1987. Spano, A.: Faccia a faccia con la mafia, Milano, 1978. Sterling, C.: Octopus: The Long Reach of the International Sicilian Mafia, New York-London, 1990. Stille, A.: Excellent Cadavers, London, 1995.

Stoler, M. A.: Allies and Adversanes: The Joint Chiefs of Staff, the Grand Alliance, and US strategy in World War II, Chapel HillLondon, 2000. Susmel, E. & D. (ed.) Opera Omnia de Benito Mussolini, Firenze, 35 k., 1951-1962. Talese, G.: Honor Thy Father, London, 1972. Trevor-Roper, H. R. (ed.): Hitler’s Table-Talk, Oxford, 1988. Vizzini, S. – Fraley, O. – Smith, M.: Vizzini: The Secret Lives of America’s Most Successful Undercover Agent, London, 1974. Wallace, M.: The American Axis: Henry Ford, Charles Lindbergh and the Rise of th e Third Reich, New York, 2003. Weinberg, G. L.: A World at Arms, Cambridge, 1994. Wighton, C. – Pies, G.: They Spied on England, London, 1958. Wolf, G. – DiMona, J.: Frank Costello: Prime Minister of the Underworld, New York, 1974. Yank újság munkatársai: The GI Story of the War, New York, 1947. Az újságcikkeket lásd a forrásokról szóló jegyzetekben.

Megjegyzések [←1]

figyelmeztetés

[←2]

Úgy nyúlj hozzá, hogy levágják a fejed!

[←3]

A rendőr csúfneve.

[←4]

A meadow virágos rétet jelent, patak vagy tó partján. (A fordító)

[←5]

Kurva németek! (olasz)