A hit harcosa 9789634264088 [PDF]

Zitiervorschau

Bán Mór HUNYADI Nyolcadik könyv A hit harcosa

Gold Book www.goldbook.hu Copyright © Bán János, 2016 Szerkesztette: Békési József Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. Borítókép: Pátzay Pál: Hunyadi lovas szobra (Budapest, Városliget) A kiadóval történt előzetes megállapodás és a kiadó írásos engedélye nélkül tilos a kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy bármely formában, bármely módon közzétenni. A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője a képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt személyekhez való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve. ISBN 978 963 426 409 5 Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

„Íme ez a haza… melynek háromszáz évű sebeit, szívem alatt ezerszer érzem megújulni… E hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba; e hazáért patakzott a Zrínyiek vére… S te mit fogsz érette tenni?” Kölcsey Ferenc Vadállati törvény lett úrrá az országban. Lerombolta a szemérem minden korlátját, felbontotta a törvény minden zaboláját. Rohan az indulat, bizonytalan a sors. A vas hatalma halomra dönt minden jogot. Törvények, szerződések bajhozó zűrzavarba dőlnek. Szabad a bosszú, a zsákmányolás, az ellenséges rablás; sőt fájdalom, helyesebben beszélhetnék rokoni, mint ellenséges rablásról, hiszen a baráti kéz saját kebelét szaggatja, rokoni hadsorok küzdenek egymás ellen. Mindenki fél, senki sincs biztonságban. A jog mérője az erőszak; vakon rohanunk a romlásba. Kevesen vannak a bűnök bosszulói, annál többen elkövetőik. Megtört a hit, nehéz a bizalom, kétes a rokoni kapcsolat – régi szólással: semmi sem biztos, hacsak az nem, hogy a testvér is ellenség. Vitéz János levele Magyarország siralmas állapotáról 1445. április 24.

Ez idáig Isten akaratából sikerült megvédeni az országot a belső háborúságtól. Mérlegelje az apostoli szék: én elhatároztam, hogy szilárdan végrehajtom a dolgot és nem engedek zavargást ebben a hazában. Hunyadi János levele a Szentszék bíborosi kollégiumához 1445. május Nem beszélek sokat: nem szavak teszik vitézzé az embert. A csatasorban ismerszik meg, ki mit ér. Hunyadi János

PROLÓGUS 1. VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK1 10. NAPJA, ALKONYAT A harci szekerek vonala előtt felsorakozik Ulászló király ötszáz testőrző lovagja. Magyarok, lengyelek izgatottan kiáltoznak, mert ami előttük zajlik a harcmezőn, arra már nincsenek szavak. Hunyadi ezen a napon negyedszerre tesz csodát, negyedszerre veri szét a sokszoros túlerőben lévő ellenséges tömböket. A ruméliai hadtest maradéka páni félelemmel takarodik el az északi, ködlepte dombok felé, s a magyar sereg maradéka üvöltve rohan utána. Ulászló sápadtan ingatja fejét. – Krisztus velünk van! Krisztus! Krisztus! Krisztus! Körülötte örömittas nevetés harsan, a magyar és lengyel testőrök egymást ölelgetik. Nincs már a harcmezőn köztük, és a szultáni állások között más, csak a még érintetlen janicsár hadtest. – Szabad javasolnom, királyi felség – hajol közel Ulászló füléhez Cesarini bíboros –, hogy most indítsd meg a rohamot! A király nem érti. – Hunyadi azt mondta, maradjak veszteg, bíboros úr! A pápai nuncius arcán gyűlöletteli kifejezés suhan át. – Ó, ártatlan gyermek! Hát miért hagyod, hogy megint minden babért ez az oláh kutya arasson le? Ulászló elvörösödik. Egész nap csak várakozott,

testőrei borral itatták, hogy lecsillapodjon: hol a rettegés, hol a kétségbeesés, hol pedig a magatehetetlen düh vett erőt rajta attól függően, épp mi történt a harcmezőn. Egész nap tétlenül bámulta, miként viszi végbe egyik csodáját a másik után Hunyadi János. – Már győztünk, felség! – duruzsolja a fülébe Cesarini, és kivonja ékes pallosát, mely ma még nem kóstolt török vért. – Miért maradnánk ki a diadalból éppen mi? Ulászló ereiben fellobban a heves lengyel vér. Igaz! Milyen igaz! Hiszen már minden eldőlt… Senki ne mondja majd, hogy Jagelló Ulászló egész álló nap csak bámészkodott, amíg Hunyadi a vérét ontotta! – Vitézek! – kiáltja bőszen. Minden szempár csodálkozva rászegeződik. – Vitézek! Magyar és lengyel barátaim! – sziszegve kicsusszan a királyi kard a hüvelyéből. – Ott vár a szultán, azon a dombon! Ne várjon hiába! Azzal megsarkantyúzza hátasát, és rikoltva kiugrat a többiek közül. A lengyel urak dermedten bámulják. – De uram! Uram, ne! Késő. Cesarini rájuk vigyorog, Szamatuly Vince és Anderas Tanczin csak most ébrednek rá, hogy mi történik. – Felség, ne! És utána iramlik az ötszáz páncélos lovag. A szekerek előtt egyetlen lovas marad: Giuliano Cesarini, San Angele bíborosa. Jagelló Ulászló teljes harci vértben dübörög a távoli domb felé. A királyi testőrző csapat kétségbeesetten zúdul

utána, pajzsokat tartva az ifjú uralkodó elé. Éppen idejében: már kopognak is azokon a pajzsokon a janicsár nyílvesszők. A távolság vérfagyasztóan gyorsan fogy. Száguld a páncélos ötszáz, a váratlan rohamtól fellelkesülve. Előreszegeződő lándzsák hegyén, kivont pallosok élén csillan a lángvörös alkonyi fény… Velük szemben a szultáni janicsár odzsakok jeges nyugalommal feszítik meg újra íjaikat. 2. A mámoros lelkesülést egyik pillanatról a másikra váltja fel a dermedt rémület. Ahogy száguldanak a domb felé, egyszeriben láthatóvá válik előttük a karóerdő. Késő már lefékezni, késő már visszakozni. Az oláhok által széthajigált selymeken, kelméken áttiporva nekireccsennek az előremeredő karóknak, melyek tucatnyi lovat nyársalnak fel azonnal. A sebzett párák iszonyú nyerítéssel vergődnek, rúgkapálnak, miközben beleik förtelmes loccsanással csorognak rá a karókra. A cövekerdő mögül a janicsárok újabb nyílvessző-felhőt lőnek rájuk; kopognak a nyílhegyek a páncélokon, mint a jégeső. Dühödt kiáltások, szitkozódás. Középütt a tetemeken, vergődő lovakon áttaposva Ulászló és közvetlen kísérete beugrat a janicsárok közé. Meglepetésére az első sor rögvest szétnyílik előtte, aztán a második sor is, és a többi is. A király akadálytalanul törtet tovább, egy pillanatra azt hiszi, megrémültek tőle a törökök, pedig egyáltalán nem erről van szó. Nem veszi észre azt sem, hogy közvetlenül

mögöttük szilárdan összezárul a janicsárok sorfala, és a nyomában törtető lengyel lovagok többsége kívül rekedt. Elkeseredett közelharc tombol hátul, de a páncélos kíséret java része még a karóerdőn sem tudott átvergődni. Nyílvesszők suhognak eszeveszetten, néhány lovas holtan fordul le a király mellett hátasáról – azonnal eltapossák őket a janicsárcsizmák. – Hol vagytok? – zihálja rémülten Ulászló, és próbál megfordulni a nyergében. Amikor rádöbben, hogy csak Andreas Tanczin vergődik mellette, elönti a jeges rémület. – Istenem… De aztán megembereli magát, Hunyadira gondol, és bőszen megforgatja pallosát a feje fölött. Lekaszabol két janicsárt, és pillanatnyi megnyugvással veszi tudomásul, hogy a vértjén kopogó csapások nem tehetnek kárt benne. Tovább vágtat előre a hófehér kecse-tengerben, sisakja szemnyílásán át azonban nem rémült, hanem kárörvendő tekinteteket lát maga körül. Valahol elöl, a távolban megpillantja a dombon a szultánt… – Gospodar Murad! – kiáltja bőszen Ulászló, és fenyegetőn meglengeti kardját. A szultánig nem jut el a kiáltás. A következő pillanatban a király csak azt érzi, hogy lova összerogy alatta; hátborzongató nyerítés harsan, vér fröccsen a gyönyörű páncélra. A janicsárt, aki vicsorogva elkapta a ló kötőfékjét, Khodzsa Hızırnek2 hívják. Nevéhez méltóan – ha púpos nem is volt – hajlott hátú; alaposan le kell hajolnia, hogy harci bárdjával szétroncsolja a harci mén hátsó lábát. Aztán egy elemi erejű sújtás: a ló koponyája kettényílik – ekkor fröccsent a vér a király páncéljára.

– Engedjetek! – üvölti a janicsár. – Az enyém! A király és Andreas Tanczin egyszerre zuhannak a földre. Jagelló Ulászló, Magyarország és Lengyelország királya lélegzete bennszakad, ahogy valaki megragadja a karját, durván lerántja a nyeregből. – Engedjetek! Hagyjatok! Khodzsa Hızır közelről belevicsorog a szemrésbe, bele is köp, aztán két izmos karjával egyszerűen letépi a húszéves fiú fejéről a sisakot. A janicsárok felüvöltenek, egyszerre ezrek mozdulnak a földön tántorgó király felé. Valaki a vaspapucsos lábára tipor, egy térd az ágyékvédője acéljának csattan. Khodzsa Hızır harci bárdja a magasba emelkedik. Ulászló e pillanatban inkább dühöt érez, semmint félelmet. Tétován felemeli a fejét, miközben öklök ütlegelik halántékát. Hirtelen mindenki elengedi, még karját is eltaszítják maguktól. A király egyensúlyozva áll a tömeg közepén. És akkor Khodzsa Hızır harci bárdja lesújt. Tízezer janicsár üvölt fel diadalittasan, amikor a hajlott hátú janicsár egy levágott emberfejet emel a magasba. A nyakból ömlik a vér, a szürkéskék szempár még értetlenül forog szemgödrében. Ez az utolsó pillanat, amit Jagelló Ulászló ezen a világon tölt. Még látja saját testét dülöngélni a gyönyörű páncélban, látja hátasa rúgkapáló lábait a tömegben, de aztán… A sötétség… A csend. A testről dühödt karmok tépik le a páncélt; annak

darabjai még száz esztendő múltán is féltett kincsei lesznek néhány török családnak. Az ifjú királyról előbb a ruha cafatait szaggatják le, aztán darabokra tépik a még meleg testet is. A karokat, lábakat tucatnyian szaggatják ki, aztán késekkel darabolják tovább. Egy zagardzsi3 röhögve emeli a magasba Ulászló kimetszett nemi szervét, azt tolja a többiek pofájába. Azok röhögnek, utálkoznak, és tovább gyalázzák azt a keveset, ami a hullából megmaradt: páros lábbal táncolnak rajta, a vérmocskos sárba tapossák, beleit lándzsáikra tekerik. Khodzsa Hızır ezalatt mámoros örömmel iramlik vissza a hátsó, még tömör janicsár orták sorai mellett. Hajánál fogva szorongatja az engürúsz király fejét. Egy bosztandzsi basi megállítja, s mikor látja, mit visz, megveregeti a hajlott hátú vállát. – Aferim! Aferim! De így mégse viheted a szultán elé! Való igaz, az ifjú szeme még üvegesen mered a semmibe, a janicsár keze csupa vér, csupa gerincvelő. A bosztandzsi basi segítőkészen egy lándzsát nyújt felé. – Erre szúrd! Most már eme győzelmi jelvénnyel robog tovább, fel a dombra Khodzsa Hızır. Murád már messziről látja, és csak ingatja a fejét. – Allah mégis felénk fordította orcáját! Mohamed fölényesen mosolyog, ő az, aki átveszi a janicsár kezéből a lándzsára tűzött koponyát. Átveszi, és áhítatosan leereszti, hogy közelről bámulhasson a hitetlen király szemébe. Ulászló szemhéja utolsót rebben, de ez már csak afféle akaratlan rándulás – a veliaht mégis felkiált rémületében. Murád mosolyogva melléje lép. – Fiam! Ez a te győzelmed! – A szultáni kengyel agái

földig hajolnak tiszteletük jeléül. – Én már feladtam… Mohamed keble büszkén dagad. – Ez a mi közös győzelmünk, apám! Murád magához öleli a fiút, szemében örömkönnyek csillognak. 3. Az alant még harcban álló török csapatok közt diadalittas üvöltés terjed. A domb lábánál hatalmas máglya lobban, s ebben a pillanatban felharsannak a török harci kürtök, a győzelem jelét fújva. Feldübörögnek a dobok is. Persze a harcolóknak sejtelme sincs róla, hogy mi történt. Értetlenül fordulnak a domb felé, de a gyorsan alászálló alkonyi szürkületben nem látják a lándzsára tűzött fejet. Hanem látják a domb közeléből sietősen elhátráló engürúsz páncélosokat, akik hirtelenjében abbahagyták a harcot, és kimerülten robognak vissza a harci szekerek felé. – Mi történt? Mi történt? Immár egy másik, népes engürúsz páncélos csapat is fejvesztve fordul meg, és vágtat visszafelé. A szultáni állásokat őrző janicsár tömb tízezer harcosa nem moccan, de a domb mögül előszáguld egy pihent szpáhi csapat Hasszán Fenarioğlu vezetésével. Aztán a másik oldalról Davut bég vérszomjas hitharcosai avatkoznak ismét a küzdelembe, bosszúra szomjazva, amiért délután oly szégyenletesen megfutottak Hunyadi vértesei elől.

4. Erdély vajdája nem sejt még semmit. Páncélosai keservesen kínlódva űzik a menekülő ellenséget észak felé. A szürkület egyre sűrűbb ködgomolyaggal érkezik, lassan eltakarja a harcmező többi részét. – Állj! Megálljatok! Hunyadi rosszat sejtve visszarántja lovát. – Mi az ott hátul? Szilágyi Mihály csúnyán káromkodik, sisakját leveszi, s véreset köp. – Futnak a mieink! A vajda alig bírja a nyeregben tartani magát. – Miért? Mi történt? Lengyel címert viselő futár vágtat feléjük, falfehér arccal. A bokájából egy nyílvessző áll ki, de lehet, észre se vette még. Ahogy lefékezi lovát mellettük, bosszúsan beletöri a vesszőt a sebbe, de fel se szisszen. – A király! A király! – kiáltja elkeseredve. – Megölték a király! A janicsárok megölték Wladislas őfelségét! Hunyadinak megfagy a vér az ereiben. – Micsoda? Hogyhogy megölték? A ziháló lovagok is értetlenül bámulnak rá, a mögöttük lovukat táncoltatók meg hitetlenkedve kérdezgetik, jól hallották-e. – Hunyadi úr! Hunyadi úr! Jönnek vissza a már elkergetett törökök! A janicsárok megölték őfelségét! Jön vissza minden török! De innen is látni, hogyan száguld elő az alkonyi szürkületből sok ezer bosszúszomjas szpáhi és akindzsi. A vajda lova nyakára zuhan, levegő után kapkod. – Hogyan történhetett? Megmondtam neki…

Megmondtam… Mintha a hírt hallva mindenkinek elszállt volna maradék ereje is, fásultan bámulják a domb előtti porfelhőt. – Vissza! – nyögi Hunyadi erőtlenül. – Nézzük meg, mi történt! – De a törökök… – Utánam! – harsogja rekedten a vajda. – A saját szememmel akarom látni! Nem néz hátra, tudja, hogy nem követi mindenki. Vagy tucatnyian elinalnak a közeli fákig, abban a reményben, hogy talán el tudnak még menekülni innen, mielőtt a törökök nagyobb tömege visszatalál a csatatérre. Hunyadi megállítja egy pillanatra a királyi testőrség halálra vált, pánikba esett páncélosait. – Hol a király? Hol hagytátok a királyt? De azok nem felelnek, megrázzák fejüket, s vágtatnak tovább a huszita szekerek felé, elhajigálva fegyvereiket, páncéljaik darabjait, hogy ezzel is könnyíthessék saját futásukat. A vajda úr a janicsártömbök felé fordítja lovát. Akkor hát nincs más hátra… – Kövessetek, fiaim! Ez az utolsó roham… De ezt még… Ezt még királyunkért… Kövessetek! Ha valóban végeztek Ulászlóval… ki kell ragadnunk a kezeik közül a tetemét… – Minek? – dühöng egy lovag. – Nézd meg, vajda úr! Mindenki fut! – Nincs vége! – De uram… – Azt mondtam, nincs vége! Vagy száz kimerült, reménye vesztett lovag néz vissza rá, egy erő felett végigküzdött nap alkonyán. Szánja őket, de

akkor sem tehet mást… Nekimenni a tízezer janicsárnak ezzel a szedett-vedett százzal? Hunyadi nem mérlegel. Támadni kell! Ezt követeli a becsület. Vágtára fogja a lovát, és reméli, hogy nem egyedül roppan a janicsárok falanxainak. Nincs már mellette zászló, nincsenek itt hű emberei. A kavarodásban aztán mégis felbukkan az egyik: Dengelegi Pongrácz György rikoltoz mellette, dühödten. Épp feléje fordítja a fejét, s kiált valamit, de Jankó nem érti. Aztán a következő pillanatban oldalról nekik száguld egy szpáhi csapat. – György! Az első lándzsa átfúrja Dengelegi koponyáját. A lándzsahegy széjjelloccsantja a dús szőrzetű emberfőt, eltünteti a borvirágos arcot, s nem sokkal Hunyadi képe előtt áll meg. A vajda félreüti a lándzsahegyet pallosával, s oldalra táncoltatja a lovát, hogy fel tudja venni a harcot a szpáhikkal. Pajzsán csapások csapkodnak, nyílvesszők kopognak. – György! Sógorának teste most csúszik le nehézkesen a nyeregből, s a többi ló már rá is tapos. Hunyadi vadul csapdos maga körül, hogy megtisztítsa a terepet, de egyre csak özönlenek felé a törökök. Beletelik néhány percbe, míg a többiek beérik, és lekaszabolják valamennyi szpáhit. De hiába; annyi vágtat már feléjük, mint égen a csillag. – Tovább! – zihálja Hunyadi. – Neki a janicsároknak! – Nem! – Szilágyi Mihály terem ott mellette, és lefogja

a karját. – Semmi értelme, Jankó! Nézzed! A domb mögül tatár lovasok zúdulnak rájuk, s ugatnak, vonítanak, akár a veszett kutyák. Mögöttük vagy tizenötezer szpáhi lándzsaerdeje hullámzik. És ebben a pillanatban megdördül az ég alja. Hunyadi az eszméletvesztés határán felemeli a fejét, azt hiszi, menten zuhogni kezd, de nem eső az. Süvítés… Robaj… Hasszán Danıșmanoğlu megérkezett a szultán által megrendelt ágyúkkal: a dombok tetejére sorban, egymás után görgetik fel a zarbuzánokat, a kisebb öblű mozsarakat. Süvítés… Robaj… Villanások a dombok tetején, vörös pöffetegek bomlanak szikrákra, aztán a füstfelhőkből gyilkos köpetek suhannak egyenest feléjük… Mázsás kőgolyó csap a páncélos lovagok közé. Üvöltés, sikolyok, csontrecsegés. Hunyadi lehunyja a szemét. Vége… Annyi erőfeszítés, annyi kiontott vér… Mindhiába… Remegő kézzel letépi fejéről a sisakot – nyaka, koponyája elviselhetetlenül sajog. A novemberi szél csípi friss sebeit. Szeme lángol, a nyílvessző által szétroncsolt szemöldökcsontja sárgállik a rászáradt vér alatt. Dübörög a föld. Immár húszezer lovas iramlik feléjük. A magyar páncélosok menekülni próbálnak, szétrebbennek a szélrózsa minden irányába. Mindenki fut, Hunyadi mellett csak Szilágyi, Kendeffy és a ki tudja, honnan előkeveredő Vingárti

Geréb János marad. A vajda végigpillant rajtuk. Nem… Nincs ereje már felemelni a kardot. Vége… – Fussatok! Mentsétek az életeteket! A többség engedelmeskedik, és vágtatnak máris, amerre látnak. Legtöbbjük nem éri el az erdőt, sem a mocsarak szélét, sem a tó partját, útközben lecsapnak rájuk a törökök, és egytől egyig lemészárolják őket. Sikolyaik még sokáig verdesnek a sík felett. Hunyadi elhajítja összelapult, agyonhorpadt sisakját. – Nincs más hátra… Utolsó pillantást vet a lemenő nap fénysugaraiban fürdő halálmezőre. Csaknem sikerült… Oly kevésen múlott. Oly kevésen… – Testvéreim! Szilágyi és Vingárti Geréb János két oldalról melléje léptetnek, mind a ketten elhajítják a sisakjukat, a pajzsukat. Ezekre már semmi szükség nem lesz ezen a világon. Hunyadi rájuk vigyorog. Nincs szó szavakra. Egy biccentés. Aztán… A három páncélos lassan, lépésben megindul a szemből hömpölygő húszezer felé. Aztán ügetésre váltanak. A föld hullámzik, dübörög alattuk, a levegőben ágyúgolyók süvítenek a fejük felett. Aztán mindhárman felüvöltenek, és pallosukat az

égnek lökve vágtára fogják hátasaikat. – Hunyadi! Üvöltésüket visszhangozzák a dombok. – Hunyadi! A nap ebben a pillanatban lebukik a dombok mögött. Mindent elnyelő sötétség lopakodik elő a föld mélyéből.

Első fejezet VÉRES ALKONY 1. VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 10. NAPJA, ESTE Alattomban lopakodik elő a nyirkos föld alól a förtelmes éhségű sötétség. Kibontja denevérszárny-leplét, magába szívja, felemészti még a fénysugarak utolsó, halovány szikráit, aztán felfúvódva a dögletes bűztől vériszamós leplét ráteríti a pokoli kíntól vonagló ezrekre, tízezrekre. Hullámzik, féregfészekként nyüzsög az enyészet a lepel alatt. A belső, hideg űrben csócsálja tovább valami irtózatos a húst, csontot, ropogtatja az acélt, a vasat, és lefetyeli egyre a tengernyi vért. Lakomáz a halál. Az égbolt immár fekete esőként szemerkélő szemfedő, csak a távoli magaslatok tetején fel-felbömbölő török ágyúk lobbjai villámlanak, haragvón festve vérsebeket a földre hajló, fekete felleg-emlőkre. Vad éji szél süvölt a mező fölött, mintha a mindent elnyelő sötétség böfögné fel a megemészthetetlen holtak szabadulni vágyó lelkeit; száguldnak, jeges árnyékká fakulnak az árva lelkek a holtak mezeje felett, aztán elomlanak a nemlét árkaiba. Vonaglik az éjlepel, jajgat, üvölt fájdalmában az emésztendő hústömeg. S egyre csak lakomáz a halál.

2. Emitt, a huszita szekerek szétzilált, megtépázott vonalán a harcosok a végítéletre készülnek. Visszafojtott lélegzettel bámulták órákon át az öldöklő küzdelmet, de immár alig akad látnivaló, a halál ólomköpenye lassan ráborul a magaslatokról alázúduló szpáhik ezreire. Dübörög egyre a föld. Reszket, remeg és hullámzik a nyirkos rög alant. Néhány szekér fekete pernye immár, holtak, sebesültek hevernek erre is, arra is, széjjel. Lángnyelvek habzsolják a fát, tűzfal emelkedik az áthatolhatatlan sötétség előtt, nem oltja el azt a dúsan szakadó eső. Nincs már tolongás odakünn, Várna mezején. Ritkul a verejtékben, vérben fürdő embertömeg, széjjelfut a vereséget szenvedett kereszténység, ide-oda nyargal a győzelmében mind bizonyosabb török. Ami helyükben marad: pokolbéli táj. Jajgató, üvöltő sebesülteken tipornak át a lovasok, csontok recsegése, szpáhi kurjongatás hasogatja az éjszakát. Káosz, áttekinthetetlen rendetlenség mindenütt. A keresztbe-kasul vágtatók közt bicegő, térden csúszó, beleiket maguk után húzó sebesültek vonszolják magukat. A harcmező kellős közepén összekaszabolt, felnyársalt magyar és török vitézek kúsznak sajátjaik felé, lanyhuló erővel kapaszkodnak, hullákon másznak át. Eljutnak-e a szekerekig s a díszes török sátrakig, ki tudja? Elnyeli őket az éjszaka, elnyeli őket a halál. Amott, a szultáni állások irányából visszafelé nyargaló páncélos csapat dübörög el egy népesebb szpáhi ezred mellett, de azok túl fáradtak, hogy utánuk iramodjanak. Csak lesik, ahogy a ziháló vértesek elcsörömpölnek a szekerek felé, s még nyílvesszőt sem röppentenek utánuk.

Egyszeriben eláll az eső. A gigászi, vörös fénykörön túl mindent elnyelő sötétségben szentjánosbogarakként szikráznak az imbolygó fáklyafények: sebesülteket fosztogató, a vergődőket szenvedésüktől megszabadító éj-árnyak ezrei. Jajgatás, török, magyar, lengyel, olasz, horvát kiáltások, káromkodás mindenütt… Elhallgattak már az ágyúk a dombok tetején, immár nem látni, mire lőhetnének, kit találnának el a súlyos kőgolyóbisok. 3. A szekerekhez visszavánszorgó magyarok és lengyelek kétségbeesetten rogynak a földre a pillanatnyi menedékben. A halál torkából szakították ki magukat, legtöbb bajtársuk odaveszett vagy hátramaradt, mert sebesülten nem bírta az iramot. Nekik bizonnyal végük, de vajon meddig ád oltalmat a túlélőknek ez a néhány roskatag szekér? S ha oltalmat ád is, innét hová tovább? Hová? A huszita szekerekről aggodalmas kiáltások harsannak: – Hol vannak a számszeríjászok? – Kézi ágyúsokat ide! – Töltsétek meg a mozsarakat! A megroggyant szekerek mögött ezrek és ezrek gyűlnek. Lovagok vérmocskos páncélban, könnyűlovasok agyonkaszabolva, csonkoltan, zihálva, szász puskások kormos képpel, rémült tekintettel. A lovasokat lesegítik a szájtáti apródok – már azok, akik itt maradtak egyáltalán, s nem porzottak el a pihent tartalék lovakon, míg tehették. Sokan megfutottak rögvest azután, hogy odaveszett a király, nyargaltak százával a tenger

felé, s onnét délnek, északnak. Közvitézek, rémült fogatosok, horvát, bosnyák íjászok, székely és kun lovasok, összekeveredett alakulatmaradékok özönlenek minden irányból vissza. Ha a szekerek körbe lennének állítva, erődként állnák a töröknek útját. De most nincsen erőd, egyetlen megritkult, foghíjas védelmi vonal maradt csak; ráadásul valahonnan hátulról, a Devnya-tó és a mocsarak felől török diadalüvöltés harsan hirtelen. Be vagyunk kerítve! Nincsen hová futni! Azazhogy, futni aztán bármerre lehet. A mocsarak felé, a tó felé, a tenger irányába, vagy a Gorna Frangja gerincének a dombokon át, a Planova-tetőn át.4 Arra sűrű az erdő, sűrű az éj… A nyugatra hemzsegő török erőkön tán át lehet még siklani irgalmatlan vágtával, fel, a Duna irányába… Ha Krisztus segít… De futnak sokan Kádi Köj romházai felé is abban a hitben, hogy némi szerencsével az anatóliai hadtest szétzilált sorain át tudnak majd vergődni Indzse Köj falva felé, ahol az éj leple alatt tán… Talán… Ha Krisztus is segít… Kétségbeesett remény, élni akarás… A sok csatát megjárt, tapasztalt vitézek nem futnak sehová. Komótosan letelepszenek a szekerek mögé, isznak, esznek néhány falatot, és bámulnak maguk elé. Nem kötöznek sebet, nem rohangálnak, csak várakoznak. Erőt gyűjtenek mindahhoz, ami rájuk vár. A legifjabbak, legtapasztalatlanabbak a város felé rohannak, s észvesztve igyekeznek elrejtőzni Várna viskóiban, a görög és bolgár házakban. Bújnának pincébe, bújnának padlásra, bújnának dunyha alá, csűrbe, akolba,

bárhova, csak a közeledő oszmánok meg ne találják őket. Ám a lakók már cseppet sem szívélyesek velük, kikergetik őket, még foglyul is ejtenek közülük néhányat, hátha így a hamarosan újra bevonuló törökök szemében jó színben tűnnek fel. Fejetlenség, esztelen kavarodás mindenütt… 4. VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA, SZENT MÁRTON NAPJA, HAJNAL ELŐTT Hunyadi László nekitámaszkodott a Békés szántóvető belső falának. A padló csupa vér, csupa mocsok. A levágott törököket kihajigálták ugyan, de a kiontott beleken egyre csúszkált a katonacsizma. – Mindennek vége… – suttogta a fiú. – Minden elveszett! Kinizsi és Hajna egymásra pillantottak. Sokat megéltek már együtt, sok csatát megvívtak, most mégis elszorult a torkuk. Ahhoz elég sokat láttak, hogy tudják: itt, ezen a mezőn már a Jóisten sem tehet csodát. – A királyi dandárt szétverték… – Lackó nekitámasztotta lüktető homlokát a deszkáknak. – Reggel lerohannak minket is! Kinizsi és Hajna egymásra pillantottak. – Akkor ne vesztegessük az időt!– mormolta az asszony. – Most még talán… – Maradunk! – Lackó szédelegve szembefordult velük. Arca, felsőteste csupa seb volt, egyik szeme bedagadva, szája szélén felhasadt a bőr. – Az apám odakinn van valahol…

Elharapta a szót. Michal Matejčik alig állt a lábán – egy török lándzsa a vállába sebzett, most mégis odavánszorgott a fiúhoz, és mélyen a szemébe nézett. – Miért nem mondtad meg, ki vagy? – Amit kellett, elmondtam. – Jobban vigyáztunk volna rád! Lackó elvigyorodott. – Hát éppen ezért nem… – Életben kell maradnod, úrfi! – Kinizsi kirázta szeméből a vért, és körbepillantott a harci szekér belsejében. – Ki kell törni a gyűrűből! Pero! Szerezz lovakat! Siess! – Az apám odakünn van valahol. Nélküle egy tapodtat sem… – A vajda úrra van, ki vigyázzon! A legderekabb vitézek veszik körül, úgyhogy inkább magad miatt aggódjál, úrfi! – Nekem itt vagytok ti! Matejčik lovag keserűen nemet intett. – Ilyen kutyaszorítóban még mi sem voltunk. Körülöttünk minden irányban sok száz mérföldre ellenséges terület húzódik. Ha sikerülne is egérutat nyernünk, kötve hinném, hogy túléljük! Hunyadi László végigmérte őket. A cseh lovag, a herkulesi termetű Kinizsi István, Hajna, a kaszás özvegy, Silkow, a sziléziai rablógyilkos, és Pero Petar, a rác lovászmester. A harci szekérre beosztott cseh és szász zsoldosok a legutóbbi összecsapás után kereket oldottak; ők maradtak csak, a Békés szántóvető jól összeszokott csapata. No és persze a sarokban, a houfnice csöve mellé kuporodó olasz fiú. Elfehéredve, reszkető szájszéllel pislogott rájuk, tudván, hogy az ő élete is ezekben a pillanatokban dől

el. Lackó lehajtotta a fejét. – Harcolnunk kell! Ezt kívánja a becsület! – Aki itt marad, arra reggel kínhalál vár – mondta egykedvűen Hajna, mintha csak azt állapította volna meg, hogy hajnalban ismét felkel a nap. – Te nem leszel közöttük, az bizonyos, úrfi! – Ne nevezz úrfinak! – Annak nevezlek, ami vagy. A vajda úr fia vagy. Hunyadifi. És élni fogsz, arról én kezeskedem! Pero komoran biccentett a harci szekér parancsnoka felé, azzal lekászálódott a sötétbe, hogy gazdátlan lovakat fogjon össze. Idebenn Kinizsi fáklyát gyújtott és összeszedte a padlón heverő fegyvereket. – Silkow! Török ruhák kellenek! A sziléziai már inalt is. – Kinizsi! Puskapor? Ágyúgolyó? Az egykori molnár fejvakarva kutatott az üszkös deszkák között, de hamar belátta, hogy széjjel kell néznie a többi szekéren is. Matejčik vele ment, úgyhogy Lackó egyedül maradt Hajnával. – Lehet, hogy apád már halott – érintette meg az asszony a fiú arcát. – Ha így van, az embereknek szükségük lesz rád. Te vagy az egyetlen fia… – Van egy öcsém is… – Róla még nem hallottam. Kicsi lehet. – Kicsi. – Úgy csak rád számíthatnak. A Hunyadi név sokak számára az utolsó reménység, Ignác. – Hajna elmosolyodott. – László… A fiú felsóhajtott. Menekülni? Futni innen? Mint egy utolsó, senkiházi?

Mint egy gyáva féreg? A kaszás özvegy mintha csak a gondolataiban olvasott volna: – Ahhoz, hogy tovább harcolhass a török ellen, életben kell maradnod. Lackó a sarokban gubbasztó Paolo Lampanessára pillantott. – És vele mi lesz? Egyidősek voltak, tizennégy esztendősek, de sokat megéltek már mindketten. Ugyan ki gondolná erről a pelyhedző állú taljánról, hogy odahaza feleség, gyermek várja? S ugyan ki gondolná őróla, hogy bebarangolta a fél Török Birodalmat egy cigánykaraván lovászlegényének kiadva magát? Hogy is mondogatta Matkó? Háborús időkben megrövidül a gyermekkor… A gondolat, hogy ő álljon atyja helyébe, megbénította; karjai elnehezültek, sebei eszelősen sajogtak. – Kiviszünk innét! – Hajna kezébe kaparintotta egyik kaszáját; a fegyver éle kicsorbult a török csontokon. – Épen, egészségben visszaviszünk Magyarországra. Ha a mindenható Úristen úgy látja jónak, hogy vajda urunk ne térjen vissza ebből a mészárszékből, akkor te leszel, akinek a megmaradt hadak engedelmeskedni fognak. Lackó sápadtan ingatta a fejét. – Apám él! Tudom, hogy él. Odakint, a haragosan lobogó lángok fényénél rettenetes látvány tárult a szeme elé. A szekerek közül tucatnyi lángolt, hiába próbálták őket eloltani, menthetetlenek voltak. A levegőben fojtogató füst, égett emberhús bűze és a vér nehéz illata lebegett. A fű megfeketedett a kiontott vértől, holtak, sebesültek hevertek mindenütt. Lackó kilesett a szekerek

között: a csatamezőn fáklyák százai imbolyogtak: a törökök már a sebesültjeiket szedegették össze. – Igyekezzünk! – morogta Kinizsi, aki ölre fogva cipelte a szekérbe a környékről összeszedett szablyákat, buzogányokat, fejszéket, lándzsákat. – Ágyúgolyók is kellenek még, és lőpor sem ártana… Amint Pero megjő a lovakkal, rögvest befogunk! Lackónak maradhatnékja volt. Valami azt súgta neki, hogy ezen a véráztatta csatamezőn a helye, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy atyja biztonságban van… vagy arról, hogy halott. A tűz körül ácsorgó vértesekre emelte tekintetét. Úgy bámulták a lángokat, mintha azokból próbálnák kiolvasni sorsuk alakulását. – Tamás? Először nem volt bizonyos benne, hogy ő az valóban: Hunyadi zászlótartója a többiek között állt, egy lándzsára támaszkodva. Csakhogy nem lándzsa volt az, hanem a Hunyadi-bandérium csatalobogója; a véres vászon összetapadva, megszaggatva csüngött a kettétört rúdról. – Tamás! Az ifjú fásultan emelte fel a fejét. – Székely Tamás! Nem ismersz meg? Unokatestvére hitetlenkedve rázta a fejét: – Lackó! Hogy kerülsz te ide? Azt hittem… Megölelték egymást, de a vajdafi felszisszent; vasba öltözött kuzinja alaposan megropogtatta csontjait. – Hol van apám? Láttad-e? – bontakozott ki a vaskarokból. – Kendeffy látta utoljára. Azt mondja, Szilágyival meg Vingárti Gerébbel épp nekirontottak egy szpáhi tömbnek. Tudja, hogy itt vagy?

– Tudja. Székely Tamás szomorúan biccentett a harcmező felé. – Reménykedjünk, Lackó! Sokan áttörték magukat a török vonalakon. Nem üldözik őket, kimerült az ellenség is… Összevissza keveredtek az alakulatok… – Hiszed, hogy atyám is átverekedte magát? A zászlótartó megtörölte véres homlokát. – Hiszem hát. Jankó bátyát nem fogja fegyver. Estére keservesen szétszórtak minket, az igaz, de atyádnak élnie kell! A mellettük álló lovagok elkerekedett szemmel bámulták a vajdafit. Hunyadi kölyke itt volna közöttük? Hát mégiscsak derék gyerek ez! Lám, sebektől rőt a képe, megpörkölődött az a kevés haja, ami van, s a gúnyája is. Ebben a pillanatban két újabb ismerős bukkant fel a tábor irányából. Gyalogosan caplattak a vértől elmocsarasodó fűben, hullákat és sebesülteket kerülgetve. Kendeffy nem lepődött meg Lackó láttán, hiszen találkoztak csata közben, amikor Hunyadit sebesülten a Békés szántóvető menedékébe vitték. – Ki most a parancsnok? – zihálta a mellette érkező Orros György, a temesközi bandérium kapitánya. – Azonnal intézkedni kell, mielőtt mindenki eszetlenül szertefut! – A király halott – felelte Kendeffy István. – Óvatlanul rárontott a janicsárokra. Lefejezték… – Látta valaki? – kérdezett vissza Székely Tamás haragosan. – Látta valaki, hogy őfelségét megölték? A túlélők fásultan merednek a vascsizmás lábuk előtt ropogó tűzbe. – Hozzatok ide valakit a polákok közül! Valaki csak látta, mi történt! Míg néhányan elszédelegtek a távolban gyülekező

lengyelek felé, Kendeffy az ujjain számba vette, ki lehet a rangidős a túlélők közül: – Szilágyi és Vingárti Geréb a vajda úrral voltak. Vagy élnek, vagy holtak, nem tudhatjuk. Dengelegi halott. Báthory halott. A püspök urak… Csodálkoznék, ha túlélte volna bármelyikük is… – Székely Tamás a zászlóhordozó, mostan ő a legmagasabb rangú – vélte az egyik erdélyi lovag. – Amíg elő nem kerül valamelyik vezér, mondja meg ő, mit kell tenni! Székely Tamás a fejét ingatta. – Itt van a vajda úr fia. Vegye át ő a parancsnokságot! Néhányan bólogatni kezdtek, mások hitetlenkedve bámulták a rongyos, csupa seb, csupa vér ifjút. Kendeffy levette sisakját, s hagyta, hogy vértől, verejtéktől összetapadt haja a szemébe hulljon. – Lackó… – Lassan a testtel, urak! – lépett elő a sötétből Hajna, és csípőre tett kézzel megállt a vitézek előtt. – Ezt a fiút a vajda úr a Békés szántóvetőre osztotta be. Nem vesz ő át semmiféle parancsnokságot! Még csak az kéne! Hisz ott az ülepén a tojáshéj! Kendeffy elvigyorodott és perzselő tekintettel végigmérte a kaszás özvegyet. – Ha ezt a napot túléljük, babám, és valahogy hazavergődünk Magyarországra, Isten a tanúm, mátkámmá teszlek! – Hisz van már feleséged! – röhögött Orros György. – Töröknek kellene lenned, ha több feleségre fáj a fogad! – Bolond vagy, nem kell nekem több feleség! Csak ilyen tűzrőlpattant szerető kell, éppen ilyen! – Kendeffy már-már Hajna hátsójára csapott volna, de látva az özvegy elboruló tekintetét, jobbnak látta visszafogni magát.

Az asszony hidegen végigmérte a hátszegi nemes urat. – Napkelte előtt kitörünk a város felé! Ti pedig segíteni fogtok! A lengyel lovagok felől Berekszói Péter közeledett, magával cibálva egy hórihorgas, vagdalt képű litvánt. – Ez ott volt! Mindenki izgatottan köréjük gyűlt, hogy hallja, mit ad elő a lovag. Azt már kevesen vették észre, hogy Berekszói ájultan rogyott össze mögöttük; oly súlyos sebet kapott, hogy a vérveszteségtől elveszítette eszméletét. – Halljuk, testvér! – ragadta meg a litván vállát Kendeffy. – Mi történt őfelségével? Valaki fordított, mire a lovag akadozva, rebegő szájszéllel azt felelte: – A kardinális úr tanácsára őfelsége megrohamozta a janicsárok állásait! Csakhogy a karók felnyársalták lovainkat. A janicsárok megnyitották soraikat, és csapdába ejtették őfelségét és Tanczin lovagot… Orros György magánkívül szentségelt: – Kurva bíborosa! Hogy Belzebub hágná meg a pokol összes ördögével egyetemben, kétágú vaspöccsel! Ezt is Cesarininek köszönhetjük! – És azt láttad-e, testvér, hogy mi lett őfelségével? A litván a fejét ingatta. – Futott vissza, aki még tehette! Csak nagyon kevesen értük el a szekerek vonalát, uram! A többséget körbefogták és egyenként agyonverték a janicsárok. – Tudsz valakiről, aki látta a királyt meghalni? – Mieslaw beszélt egy sziléziai lovaggal, aki tán látta, hogy lefejezik… De kötve hinném, jó uram, hogy lett volna szemtanúja, ha történik ilyesmi. A janicsárok falat emeltek elénk… Nincsen ember, aki azon átverekedhette volna

magát… Kendeffy intett, hogy elmehet, aztán a többiek felé fordult. – Székely Tamás a parancsnok, míg magasabb rangú elő nem kerül. Minden szempár Hunyadi unokaöccsére szegeződött. – Készüljetek az éjszakára! – adta ki első utasítását a zászlótartó. – A török reggelig tán nyugton marad, aztán hajnalban, ha látja, milyen kevesen maradtunk, nekünk zúdul, s beleszorít minket a tengerbe! Lackó nem állta meg: – Össze kell szedni a megmaradt íjászokat, számszeríjászokat, kéziágyúsokat, és őrségbe kell őket küldeni. Rajtunk ne üssön az ellenség éjnek évadján! Kendeffy csak most vette észre a földön heverő Berekszói Pétert. – Nyaláboljátok fel a sebesülteket! Valamennyi kirurgust ide hozzátok, a Békés szántóvető mellé! A tábori ispotály közel esik a tóhoz! Arrafelé túl sok török lófrál. Pero Petar négy rúgkapáló paripával tért vissza, s miután Matejčik meg Silkow nyögve kifordították a szekér rúdját, késedelem nélkül bekötötte őket. Annyi mindent kellett volna egyszerre tenni, annyi mindent kellett volna látni és átgondolni, hogy valamelyest úrrá legyenek a káoszon – a kimerült harcosok azonban rendezetlenül áramlottak vissza a harcmező különböző részeiből. Sokan üvöltöttek a fájdalomtól, s a csatatér felől is egyre visszhangzottak a segítséget kérők kiáltásai. – Apám is ott heverhet valahol… – suttogta Lackó, miután visszakapaszkodott a harci szekérre. A lőrésen át ezer és ezer fáklya imbolygását lehetett látni, minden más fekete massza volt. – Tán az életéért küzd… Tán szomjúhozik…

Vérzik… Egy kezet érzett a vállán. Az olasz fiú volt. – Stiamo andando a morire?5 – kérdezte. Mit felelhetett volna erre Hunyadi László? – Nem mind érjük meg a reggelt, barátom. Imádkozz! És reménykedj! Paolo Lampanessa letérdepelt az arquebus mellé, és szaporán mormolni kezdte a Miatyánkot: – Padre nostro, che sei nei cieli, sia santificato il tuo nome… Silkow belesett a szekér bejáratán. – Ifiúr! Csináljon szaporán helyet az ágyúgolyóknak! 5. Murád szultán, Allah földi helytartója, a világ Uralkodóinak Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura, az Igazhitűek és Hitetlenek Királya, Kelet és Nyugat Császára, az Egész Világ Bajbajutottainak Menedéke és a Földet beborító Mindenható Csend Hangja, Isten Árnyéka a Földön – még mindig hitetlenkedve bámulta az esőtől, vértől áztatott, fekete harcmezőt. Győzelem… Allah megkönyörült az igazhitűek seregén, és az utolsó pillanatban nékik adta a teljes diadalt! De teljes-e valóban? Órákkal az engürúsz király lefejezése után Kazanci Doğan janicsár aga parancsot adott a szultáni magaslat védelmének megerősítésére, mivel a megszalasztott páncélos egységek némelyike még mindig meglepően közel vágtatott el állásaikhoz.

Nem csoda… Várna mezején teljessé vált a káosz. A szétvert keresztény erőket csak néhol üldözték a szpáhik, így azok viszonylag háborítatlanul nyargalászhattak ide-oda. Sokan közülük a menekülést választották, de számosan voltak, akik jobbnak látták visszatérni szekérváruk menedékébe. A szultán egyelőre nem tudhatta, hányadán állnak az ellenséggel. Nem sokkal éjfél előtt beérkeztek az első veszteséglisták. A számok kétségbeejtőek voltak; az anatóliai és ruméliai hadtest lovasalakulatai csaknem teljesen megsemmisültek, és a portai haderőt is alaposan megtépázták Hunyadi bandériumai. – Negyvenezer halott? – bámult Murád döbbenten az előtte térdeplő csauszra. – Az lehetetlen! – A szpáhik közül sokan messzire futottak, fényes tekintetű padisah! – nyögte a perzsa írnok. – Holnapra talán csökken a veszteség mértéke, de ami a lényeget illeti… Murád felnézett a véres vánkosról, melyen ült, a mellette álló Mohamed veliahtra. – Hallottad ezt, fiam? A trónörökös arca rezzenéstelen maradt. – Allah drágán mérte ma a diadalt, apám. De nekünk adta. Örülnöd kellene, nem a holtak miatt siránkozni! – Hát nem látod az igazhitűek tízezreit kiterítve a kísértetek mezején? Levágva hadunk színe-java! Végünk van, fiam, ha gyakran ád Allah ilyen diadalt. Mohamed vállat vont. – Ma döntő vereséget mértünk Hunyadira! Csak ez számít! A szultán lehunyta a szemét és a szakállát simogatta. Csauszai még soha nem látták ilyen kimerültnek.

– Allah megsegített minket! Az engürúsz király feje itt van, lándzsánkra tűzve… de engem jobban érdekel Hunyadi feje! – Többen látták Hunyadit, fényes tekintetű padisah! – hajolt földig Kazanci Doğan janicsár aga. – Könnyen lehet, hogy már ő is holtan hever valahol a sötétben! Reggel átkutatjuk érte az egész környéket! – Meglátjuk, kezünkre adja-e őt is Allah, vagy kegyeskedik biztos menedékbe vezetni. További jelentéseket kérek! Minden parancsnoktól részletes beszámolót várok holnap délig. A megfutott szpáhi ezredekről is tudni akarok. Azokat a parancsnokokat, akik nem tartották állásaikat, az elfogásuk helyén végezzék ki! – Úgy lesz, fényes tekintetű padisah! – Hol van Lala Şahin bég? Él még? Mozgolódás támadt a csauszok között; egy kormos, kun képű harcos hajlongva tolakodott előre a szolgahad sorai közül. A szultán elmosolyodott: Pençyekçioğlu Isa bég egyike volt legfanatikusabb janicsártisztjeinek. – Mit akarsz, Isa bég? Jöjj közelebb bátran! Pençyekçioğlu Isa szinte a földön kúszva közeledett a szultán felé. Kezében, véres rongyokban egy összetörött pengéjű szablya darabkáit hozta. – Az engürúsz démonokkal vívott harcban tört össze, fényes tekintetű padisah! Kérlek, adj új pengét az iszlám hit harcosának, hogy folytathassa a küzdelmet nevedben! Murád nem kedvelte az ilyesfajta törtető, magamutogató pojácákat, de most megbocsátó kedvében volt. – Menj, és keresd meg nekem Lala Şahin béget! Szükségem van rá! Intett csauszainak, akik egy gyémántberakásokkal

díszes szablyát hoztak elő. – Száz arany üti a markod, ha előkeríted Lala Şahint! Alighogy a bég elporzott, a fáklyafénytől derengő félhomályban páncélos lovagok csörtettek el nem messze a dombtól. A közelben ácsorgó janicsárok idegesen meresztgették a szemüket, aztán megeresztettek feléjük néhány nyílvesszőt. – A hitharcosok maradjanak készenlétben egész éjjel! – adta parancsba a szultán. – Hunyadi bármilyen fortélyra képes. Azon sem lepődnék meg, ha összeszedné a szétszórt lovasait, és lecsapna ránk még hajnal előtt! Kazanci Doğan janicsár aga szemét a veliahtra szegezve várta, Mohamed egyetért-e a paranccsal. Murád ajka keserű mosolyra húzódott. – Menj! Most még én vagyok a szultánod. Intézkedj, hogy a dzsemáatok árkolják körül állásaikat! Az aga mélyen meghajolt és elhátrált a lova felé. A szultán lehunyta szemét. Hosszú nap volt, és bizonnyal még hosszabb lesz az éjszaka, ami rájuk vár. De holnap… Holnap talán… – Futárt küldök Edirnébe! – mondta Mohamed, beletartva arcát a korombűzű éjszakai szélbe. – A győzelem híre megnyugtatja majd a lázongókat, atyám! – Cselekedj, ahogy jónak látod, fiam. Murád nyögve feltápászkodott, s csaknem nekiütközött a lándzsahegyre tűzött koponyának. Az engürúsz király feje megfeketedett, talán a koromtól, talán a rászáradt vértől. Egyik szemével bágyadtan bámult a magasba, a másik csukva volt. Aranyszőke haja vérmocskosan csüngött, fél állkapcsa már hiányzott; valószínűleg akkor szakadt le, amikor Khodzsa Hızır

lefejezte. A szultán megborzadt. – Küldj embereket a harcmezőre, keressék meg az engürúsz király testét! Bár esküszegő volt, szeretném illő módon eltemetni. Mohamed ajka megrándult. – A janicsárok széttépték a testét, apám. – Akkor keressétek meg, ami maradt belőle. Uralkodó volt, népek királya. Bátran harcolt. A fejét körbeküldetem a birodalomban, hogy lássák, így jár, aki a hatalmas Oszmán-házra emel fegyvert. De a teste… A teste az nyugodjék békében. Megharcolta már a maga harcát… A veliaht alig észrevehetően biccentett. – Megkerestetem. Murád szultán összehúzta teste előtt dervisköpönyegét. – Attól tartok, még nincs vége, fiam! Amíg nem látom magam előtt kiterítve Hunyadi holttestét, addig tudom: bármi megtörténhet! Az a dzsinnek fattya még megfordíthatja a csata sorsát! A szultán csauszai hajlongva indultak, hogy végrehajtsák a parancsokat. A harcmezőn maradt török erők állig felfegyverkezve visszavonultak állásaikba, és várták, hogy pirkadjon végre. 6. A 64. zagardzsi janicsár orta, amelynek katonái bekerítették és megölték az engürúsz királyt, közvetlenül annak a helynek a közelében táborozott le, ahol a magyar és lengyel lovagokat sikerült tőrbe csalni. A nap ünnepelt hőse természetesen Khodzsa Hızır volt, a hajlott hátú janicsár, aki lefejezte Ulászlót. Az ő vállát veregette mindenki, neki szóltak a szerencsekívánságok, s még a magas rangú janicsár

tisztek is mind arról faggatták, hogyan állította meg a szultáni állások felé törtető uralkodót, hogyan végzett a lovával, és aztán hogyan csapta le a gyaur fejét. A tábortűznél Khodzsa Hızır immár sokadszorra kezdett bele a történetbe. A közelben minden szempár rászegeződött. A harcosok kimerülten hallgatták, elegük volt a vérontásból, szórakozni, enni és inni akartak. A táplálékkal még várniuk kellett, de a diadalmas beszámolót újra meghallgathatták. – Egyszeriben elém toporzékolt az a hatalmas csatamén, csupa vas, csupa ezüst! Rajta egy óriás, talpig páncélban; bizony, mondom néktek, hatalmasabb volt az még az átkozott Yankónál is… Mindenki a szavára figyelt, a sebesültek összeszedését meghagyták a tábori csauszoknak, s igyekeztek nem tudomást venni a jajgatásról. Senki sem vette észre, hogy ötven öllel arrébb lassan megemelkedik a holtak szőnyege. Az összekaszabolt, megcsonkított, megtaposott húskupac alól egy emberi test küzdötte ki magát. Vonásaira vastag vérkéreg száradt, haját kiontott bél mocskolta. Idős volt, vagy fiatal? Úr, vagy szolga? Ki tudta volna azt megmondani… A fájdalom és az eszelős élni akarás hajtotta; továbbés továbbvonszolta magát, ösztönszerűen, akár a közelgő vihar elől menekülő vadállat. Nem sejtette, hol van, nem tudta, mi történt vele. Tudata jótékony ködbe burkolt körülötte mindent, elrejtette előle a valóság iszonyatát. Nem hallotta a közelben röhögő janicsárokat, nem hallotta a török dobokat, melyek alkonyat óta büszkén hirdették Murád szultán diadalát, s nem látta maga körül a tömérdek halottat.

Ha hallja, s látja mindezt, tán mozdulatlanná merevedik a rémülettől… Nyögve kúszott egyre távolabb a helytől, ahol a törökök órákkal korábban lerántották lováról. Vasba öltöztetett teste azonban egyre nehezült, s mikor végképp elfogyott ereje, feje lehanyatlott egy felhasított hasfalú lengyel lovag belsőségeibe. Az élet pislákoló fényei lassan kihunytak tudatában. Nem hallotta a pisszegést. Nem érezte a tapogatózó ujjak érintését. – Él még? – Azt hiszem, igen. – Halkabban. Meghallják… – Óvatosan… Fogd meg a karját… – Várj! – Mi baj? – Nézd meg az arcát… – Nem látom. Sötét van. – Neked nem ismerős? – Mondtam, hogy sötét van. – Szerintem ő az. – Óvatosan! Lassan… A mögött a halom mögött megpihenünk. – Milyen messze vannak a szekerek? – Hajnalig sem érünk oda. – És a mocsár? – Nem tudom. Melyik irányban lehet? – Azt hiszem, arra. – Talán… Addig elvergődhetünk… De nélküle könnyebb lenne… – Nem hagyhatjuk itt! – Miért? Azt sem tudjuk, ki ez.

– Magunkkal visszük! – Meg fognak ölni minket! Ketten hamarabb menekülhetünk! – Azt mondtam, visszük! Ha mégis ő az, az eskünk köt! – Ha valóban ő az… – Reggel meglátjuk. Ha nem ő az, akkor sem hagyhatjuk magára… – Hallgass! Közel vannak! Húzd! Óvatosan! Meghallják! Három árnyalak. Kettő görnyedve, kushadva, a holtak közt lapulva vonszolta a harmadikat. A vértlemezeket lehántották róla, csupán bőrzekéje maradt rajta. Szeme fennakadva bámulta a fekete felhőket. Tán nem is élt már. A harcmező végtelennek tűnt: vérben caplattak, tetemeken tiportak keresztül. Gödrök, halmok adtak menedéket, s hamarosan messze jártak attól a helytől, ahol a janicsárok csapdába csalták őket. Errefelé csöndesebb volt a tetemek mezeje, a haldoklók közt is mind többen feladták már. Itt megpihentek. Friss éjszakai szél söpört végig a mező felett. Sós, tengeri illata volt a szélnek, enyhülést hozott a nehéz vérszag után. – Nem bírom tovább… Hagyjuk itt! – Ha már idáig elhoztuk, tovább kell vinnünk. Nézd! Nézd csak meg az arcát! – Lehetetlen! Ez nem lehet ő! – Nézd csak meg jobban! – Mi lesz, ha a mocsár elnyel minket? – Krisztus segít! Átvergődünk valahogy… Csak arra

mehetünk… Kúsztak tovább, s vonszolták magukkal a harmadikat rongybabaként, magatehetetlenül. 7. Az ég alján villámok cikáztak. A távolból még ádáz harc hangját visszhangozták a Frangja-Kamenar hegyei, de a várnai harcmező már elcsöndesült. – Le kívánsz pihenni, szultánom? Murád nemet intett. A domb lábánál máris százával tolongtak az előléptetésre vágyó, hőstetteikkel dicsekedő parancsnokok és közkatonák. Egymás sarkát taposva próbálták átverekedni magukat a rendíthetetlen janicsár sorfalon, s mind abban reménykedtek, hogy az uralkodó legalább egy pillantásra méltatja őket. S ha pillantásra méltatja, tán nem feledkezik meg jutalmazásukról sem. Egyikük zászlószerű rongyot lobogtatott turbánja fölött. – Őt engedjétek át! – bökött felé Murád. A janicsár valóban egy zászlót szorongatott a kezében. Ahogy Murád elé engedték, vigyorogva mutatta zsákmányát. – Mi a neved? – Uzun Alioğlu, fényes tekintetű padisah! – Azzal remegő kézzel szétterítette a fekete vásznat. A szakadozott, vérmocskos rongyon alig lehetett kivenni az eredeti díszítést. – Honnét szerezted? – kérdezte a veliaht. – Egy páncélos engürúsz démon kezéből téptem ki a rúddal együtt! – Hol harcoltál, Uzun Alioğlu? – A ruméliai hadtesttel, középen, ahol a gyaur kutyák

át akarták törni a védelmi vonalunkat! – Hány ellenséggel végeztél? – Hússzal, fényes tekintetű padisah! A szultán elmosolyodott. – Kié volt hát ez a zászló, barátom? – A dzsinnek fattya Hunyadié, nagyuram! Murád közelebb intette magához perzsa udvari írnokát, aki vaksi szemeihez emelve a véres vásznat a fejét ingatta. – Ez se nem Erdelisztán, se nem Hunyadi zászlaja! Nincs rajta az engürúsz turul, sem a fekete holló! Ez csupán valamelyik bán zászlaja lehet, nagyuram. – Aferim! – csapott a szpáhi vállára a szultán. – Derék harcosom vagy, Uzun Alioğlu! Tíz arany a jutalmad! A harcos földig hajlongva hátrált, s odalenn, a domb alján fűnek-fának elhencegett szerencséjével. Kisvártatva megérkezett az engürúszok üldözéséből visszahívott Lala Şahin pasa. Tíz, tizenkét csupa vér, csupa seb keresztény foglyot vonszolt maga után láncon. A foglyok tehetetlenül tűrték a török katonák gúnyolódásait, köpéseit, ütlegeit. Lala Şahin pasa boldog vigyorral mutatta zsákmányát. – Futnak a hitetlen kutyák, fényes tekintetű padisah! A környező hegyek nyüzsögnek a menekülő engürúszoktól! Ezek itt az egyik bán emberei! – Hunyadi? Lala Şahin ajkáról leolvadt a vigyor. – A föld alól is előkerítem, uram! Élve vagy holtan a színed elé hozom! Murád végigmérte a foglyokat. Lovagok voltak, arcukon reménytelenség és megaláztatás tükröződött. – Megismeritek? – förmedt rájuk Mohamed veliaht, és

Ulászló király lándzsahegyre tűzött fejére mutatott. A magyarok közül néhányan térdre rogytak s zokogni kezdtek. – Megismeritek? – kérdezte Kazanci Doğan aga is. – Ő a ti királyotok? Egy szakállas, széles vállú vitéz közelebb lépett. A homlokát ráncolta, szemét törölgette. – Én csak egyszer láttam Ulászló őfelségét. De neki nem aranyszínű haja volt, mint ennek itt! A janicsár aga felhördült, amikor a tolmács lefordította a szavakat. – Nézd meg jobban! Csupa vér a haja! A vonásait nézzed! Felismered? A szakállas vitéz hetykén a török felé köpött. – Ez itt nem a magyarok királyának feje! Murád szultán és Mohamed veliaht rosszat sejtve figyelték a kihallgatást. A foglyul ejtett lovagok közül néhányan térdre rogytak, és azt kiabálták: – Nem igaz! Nem igaz! Ez bizony itt a magyarok királyának feje! Megismerjük! Ő az! Ulászló, a magyarok és lengyelek felszentelt királya! Jaj, nekünk! Jaj, nekünk! Kegyelem! Egy lengyel lovag könnyezve mutatott a lándzsára tűzött emberfőre: – To isztotnyije jeszty glóva jego viszokoscsi Vlagyiszlava!6 Kazanci Doğan aga a fényes tekintetű padisahra nézett. Na, most aztán kinek higgyenek? – Hozzatok ide még több foglyot! – parancsolta a szultán. A janicsárok egy jókora üstben emberi maradványokat cipeltek. Murád megszédült a förtelmes húscafatok,

csontdarabok láttán. – A katonák csakugyan széttépték az engürúsz király maradványait – jegyezte meg a janicsár aga lesütött szemmel. – Igyekeztünk összekaparni, amit csak lehetett, de nem biztos, hogy ez itt mind egy testből való, uram. Az engürúsz király páncéldarabjainak egy része is itt van, láthatod. Ez a sasszárny a lehçe7 címerből való. – A király lovagjai is Lehistan sasmadarát viselik páncéljukon – ingatta a fejét a szultán. – A szemtanúk szerint kétségtelenül ez az engürúsz lehçe király teste, fényes tekintetű padisah! Murád gyomra háborgott, intett, hogy tüstént vigyék szeme elől. – Temessétek el! Keressetek egy keresztény templomot, és oda földeljétek, a saját hite szerint. Keressetek egy papot, aki imát mond érte! Mohamed arcán megvetés árnya suhant át. – Vajon a gyaur kutyák is ilyen nagylelkűen bántak volna a testünkkel, ha Allah nekik adja ma a győzelmet, atyám? Murád a foglyokat bámulta. – Hunyadi így tett volna. A szultán elgondolkodva a lándzsára tűzött fejhez lépett. Az engürúszok és lehçék királya fiatalember volt. Talán még húszesztendős sem lehetett. Szép vonásai voltak, szemöldöke ívelt, pelyhedző bajusza és gyérecske szakálla ápolt. Fennakadt fél szeme a mennyeket fürkészte, mintha onnét várna még mindig választ az emberi lét értelmetlenségére, a küzdelem hiábavalóságára. – Szegény fiú… – Vigyétek körbe a fejet a harcmezőn! – adta ki a parancsot Mohamed veliaht, megelégelve atyja filozofikus

hangulatát. – Lássák a hitharcosok, hogy így járt a hitszegő király! Lássák, hogy győzedelmes kardunk elvágta a hitetlenek urának élet-ereit. De vigyázzatok rá! Kazanci Doğan aga a szultánra pillantott, s Murád egyetlen fejbólintással jóváhagyta fia utasítását. – Mi legyen a foglyokkal, fényes tekintetű padisah? Ezúttal is az ifjú herceg harsogta a parancsokat: – Ötven erős, fiatal lovag életét kíméljétek meg! Atyám el kívánja küldeni őket szövetségeseink udvarába, tetőtől talpig páncélban, teljes fegyverzetben. Atyám azt akarja, hogy lássák Kairóban, a Krímben és a Karamán piactereken, miféle fenevadak támadtak birodalmunkra. – És a többiek? Mohamed ezúttal hallgatott. Minden szempár az uralkodóra szegeződött. Murád szultán, Allah földi helytartója, a világ Uralkodóinak Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura, az Igazhitűek és Hitetlenek Királya, Kelet és Nyugat Császára, az Egész Világ Bajbajutottainak Menedéke, és a Földet beborító Mindenható Csend Hangja, Isten Árnyéka a Földön – ugyan iszonyodott attól, amit mondania kellett, ám tudta, uralkodóként nem adhat ki más parancsot: – Öljétek meg őket! Mindenkivel végezzetek, aki tizenhárom évesnél idősebb. Fejezzétek le mindet! Azt akarom, hogy a környező völgyek teljenek meg a hitetlen kutyák koponyáival! Mohamed elégedetten mosolygott. A csauszok pedig elhátráltak, hogy teljesítsék a parancsokat; Lala Şahin pasa és Kazanci Doğan aga visszasiettek, hogy tovább üldözzék a menekülő keresztény hadakat. S éjféltájt a völgyek elkezdtek megtelni a beért és

lemészárolt magyarok, lengyelek, szászok és oláhok levágott fejeivel. 8. Lala Şahin pasa ujjongva körbeszáguldott a harcmező peremén a lándzsával, melyre Ulászló király levágott fejét tűzték. A kimerült alakulatok újult erőre kaptak, és harci láztól égve vetették újra küzdelembe magukat – gyorsan feledve, hogy nemrég még a végső kétségbeesés ragadta magukkal őket, s ezrével menekültek el állásaikból, puszta életüket mentve. Kazanci Doğan aga átvette a szultáni janicsár dzsemáatok vezetését, és elsöprő rohamra vezette őket a várnai csatatér Provadijszka felőli, mocsaras szélén feltorlódott, elcsigázott magyarok ellen. A tűzfénynél eszelős vérontás bontakozott ki, a keresztény katonák közül, aki csak tehette, megpróbált visszavergődni a harci szekerek irányába, de Hasszán Fenarioğlu szpáhijai elzárták az útjukat, és lekaszabolták valamennyit. Immár nem érkezett a magyarok segítségére felmentő csapat, nem bontotta meg a török lovasok sorait számszeríjnyílvessző felhő, sem kéziágyúk robajló sortüze. A sokáig tartalékban hagyott, s egyelőre még pihent szpáhi ezredek a hegyek felé menekülő páncélosok üldözésébe fogtak. A Gorna Frangja-Kamenár szikláin szikrákat vetettek a patkók, az éjszakában innen is, onnan is tatárok vonítását, menekülők segélykiáltásait lehetett hallani. A harcmezőn még kábán ide-oda vágtatott néhány száz keresztény harcos, de hamar be kellett látniuk, hogy egyedül a harci szekerek nyújthatnak számukra menedéket.

9. A holtakkal, sebesültekkel borított mezőn törökök ezrei hajladoznak. Fáklyáik fénye az égen ragyogó csillagtenger tükörképe – de míg az égkárpiton mozdulatlanok a csillagok, addig idelenn a fáklyák nyughatatlanul imbolyognak ide-oda. – Hunyadi, neredesin? – Hunyadi! Hunyadi! Hol vagy, Hunyadi? – Hunyadi, neredesin? A ködlepte síkon mocorgó sebesültek magyarul, törökül, csehül, oláhul, németül, lengyelül szólongatják szeretteiket, de a sötétből nem érkezik válasz. A fáklyás emberek nem azért bámulnak bele minden halott és haldokló képébe, hogy túlélőket keressenek. Ha hitetlent találnak, ki még nyöszörög, mocorog, rögvest átdöfik a torkát. A fáklyákkal az arcába világítanak mindenkinek, a halott vérteseknek a pajzsát is megnézik, milyen a címere. – Hunyadi, neredesin? – Hunyadi! Hunyadi! Hol vagy, Hunyadi? – Hunyadi, neredesin? Törökül és magyarul kiáltoznak – ezt a keveset tudják csak az engürúszok nyelvén. Nem is kell mást tudniuk. A szultán tízezer aranyat fizet annak, aki megtalálja a rettegett hadúr, a Hadak Villámának tetemét. – Hunyadi, neredesin? – Hunyadi! Hunyadi! Hol vagy, Hunyadi? – Hunyadi, neredesin? Fáklyák ezrei imbolyognak a holtak mezején. Az árnyak közt árnyak lopakodnak. Az égen elúsznak az ónszínű fellegek, és a mezőt betölti immár a tündöklő félhold fénye.

10. Hajnali háromra a keresztény haditáborban sikerült wagenburg alakzatba állítani a harci szekereket. A kör ugyan kicsinyre sikerült, de nem maradt idő a rendezgetésre; a csapatvezérek úgy vélték, még napkelte előtt várható egy újabb török roham, s erre igyekeztek a lehető legjobban felkészülni. Nem sejthették, hogy a túloldalon éppen olyan nagy a bizonytalanság, mint ideát. A törökök tudták ugyan, hogy szétverték az ellenséges erőket, de abban nem lehettek bizonyosak, hogy hány keresztény bandérium ólálkodik még a környéken, illetve a megszalasztott egységek közül hányan lopakodtak vissza a harcmezőre, ahogy tették a ruméliai és anatóliai szpáhi alakulatok a nagy futásból kijózanodva. Reggelig mindenképpen várni kellett, hogy lássák: valóban teljes-e az oszmán diadal. Szentgyörgyi Székely Tamás, Kendeffy István, Orros György és még néhányan a Hunyadi atyafiságból magukra vállalták a szekértábor védelmének szervezését, de abban a reményben, hogy a környező domboldalakról, erdőkből, mocsarakból csak felbukkan mihamarabb egy-egy zászlósúr, bán, püspök. Hiába igyekezett veszteséglistát kérni, Székely Tamásnak be kellett érnie az egymásnak is ellentmondó híresztelésekkel. Továbbra is sokan állították, hogy Ulászló őfelségét lefejezték a janicsárok, mások látni vélték, hogy csupán Andreas Tanczin lovaggal végeztek, a királynak maradt ideje lebukni lováról. Hunyadinak, Szilágyinak, Vingárti Geréb Jánosnak és Székely János bánnak nyoma sem volt. Ha éltek is, a Planova-csúcson túl, vagy Pasa Köj felé sodorhatták őket az

ellenséges rohamok. Dengelegi Pongrácz György halála kétségtelennek tűnt, Báthory István, a királyi zászlótartó is elesett, ezt is többen megerősítették. Szinte bizonyosra lehetett venni Tamási Henrik és Thallóczi Frank halálát is. De Dominis János váradi püspök holttestét a közelben lelték meg, egy rakás szpáhi hullája alatt – ráismertek páncéljáról, bár egy lópata szétroncsolta az arcát. – Hol van Bánffy pohárnokmester? – füstölgött Kendeffy. – Hol van Albeni püspök? Himfi? Perényi asztalnokmester? Nem látta őket senki. Egy órával pirkadat előtt mintegy háromezer főre duzzadt a megtépázott magyar sereg maradéka. Többségük gyalogos volt, cseh és szász pattantyúsok, a harci szekerek katonái, számszeríjászok, kézi ágyúsok, pár száz könnyűlovas, néhány tucatnyi a püspökök bandériumaiból, akiket a Várnai-tó mocsaraiból szedtek össze, a többi málhás, szekeres, lovász és apród. Székely Tamás elszoruló torokkal nézett végig rajtuk. A harcosok közt alig akadt, aki ne lett volna sebesült. A wagenburg közepén kialakított fedezéknél csaknem ezer mozgásképtelen katonát fektettek sorokba. – Álljatok készen! – adta ki a parancsot Hunyadi zászlótartója. – Egy órán belül kezdődik… Verjétek csapra a maradék bort, igyanak a vitézek, amennyit csak akarnak! A papok adják fel az utolsó kenetet! Fertályóra múlva imához gyűljék mindenki, aki mozogni bír! A veterán hadfiak egykedvűen élesítgették kicsorbult pengéiket, vagy a fűben, a kiégett szekerek roncsai közt keresgéltek használható fegyvereket. Az apródok a nyílvesszőket szedegették össze, a többiek idegesen mormolták imáikat.

Amikor Székely Tamásnak jelentették, hogy a kitörésre szánt szekerek indulásra készen állnak, az ifjú zászlótartó megtörölte homlokát. Hej, nem így képzelte ezt a napot… Kelet felé fordult, arra, amerre a Fekete-tengert takarta a dombhajlat. Hűsítő szél fútt onnét – a kelő nap előhírnökeként. Erősnek kell lennie! Védelmeznie kell a wagenburgot, ameddig csak lehet… Hátha jön felmentő erő a tenger felől… Tán bizánci hajók… Tán a burgundiai herceg gályái… Bárki… Megrázta a fejét. Ugyan! Szembe kell nézni a keserű valósággal! Mindükre keserves halál vár, és minden áldott perc, amíg még lélegeznek, amíg mozdulni tudnak, csak az elkerülhetetlen végzetet késlelteti. – Székely uram! Székely uram! – rohant felé Fekető Ábris, atyja hű familiárisa. – Felénk özönlenek a görögök a városból! – Micsoda? A ködből didergő, mezítlábas férfiak, nők és gyerekek csoportja bontakozott ki. A közelben álló katonák rosszat sejtve felemelték fegyvereiket, de a zászlóhordozó leintette őket. – Adjatok utat nekik! Kisvártatva egy nagy szakállú pópa és néhány halálra rémült görög gyűlt Székely Tamás köré. – Azt mondják, uram, hogy a török előőrsök elérték északról Várna határát, és sorban átkutatják a házakat. Aki gyanús nekik, azt rögvest kardélre hányják, az asszonynéppel erőszakoskodnak, az öregeket ütlegelik… A magyarok arca meg sem rándult.

– Mondd meg nekik – vetette oda a tolmácsnak a zászlótartó –, hogy semmit sem tehetünk értük. Tűnjenek el innét. Menten ránk zúdul a török támadás! – Hová menjünk? – tárta szét a karját a pópa. – A városban halál vár ránk! – Itt is – felelte Székely Tamás. – No és a szekerek? – mutatta göcsörtös botjával az útra kész járműveket a pap. – Mit akarsz te a szekerekkel? Néhány katonám megpróbál rajtuk áttörni a török vonalakon. De nincsen rajtuk hely. Sajnálom… A pópa izgatottan sutyorgott az övéivel, aztán alázatos képpel a magyar parancsnok felé fordult. – Segíthetünk nekik átvergődni az ellenséges gyűrűn. Csak annyit kérünk, nagyuram, hogy legalább a gyermekeinket vigyék magukkal! Nem akarjuk, hogy janicsárokat neveljenek belőlük! A zászlótartó arca megnyúlt. – Hogyan tudnátok ti segíteni? A pópa intett, mire a város felől vánszorgó menekültek egyike egy kordét vonszolt elő. A kordén hosszúkás tárgyak és edények hevertek, pokrócokkal gondosan letakarva. A mindenfelől odasereglő keresztény katonák érdeklődve bámulták az előkerülő puskacsőszerű eszközöket és a különböző színűre festett csuprokat. – A városban lakott egy bizánci tűzmester – magyarázta a pópa. – Fiatal korában Joannész császár flottájában szolgált, de miután Várna, gyalázatunkra, török megszállás alá került, már csak halászattal tengette életét. Ezek az ő régi hajójáról valók, nagyuram! A pincémben őrzöm azóta, hogy meghalt szegény. – Mi az Isten csudája ez? Kéziágyú?

– Görögtűz, nagyuram! Székely Tamás a futólépésben közeledő Jenik z Mečkovára pillantott. – Mit gondolsz, működnek még? A cseh az ajkát biggyesztette. – Veszedelmes jószágok ezek… – Ha Isten is úgy akarja, működnek, nagyuram! Jorgos tudja kezelni őket! – A pópa egy megszeppent, göndör fürtű fiút penderített maga elé. – Könyörgöm, vigyétek magatokkal a gyermekeinket! A zászlóvivő végigpillantott a menekülők sorfalán. A ködből vagy kétszázan bontakoztak ki, köztük húsz-harminc megszeppent kölyök és kislány, de a város irányából újabb és újabb csoportokban közeledtek. – Forduljatok vissza! – ingatta a fejét a zászlótartó. – Itt nagyobb veszélyben vagytok, mint a városban. – Nem, nagyuram! Nem megyünk sehová! Amikor tábort vertetek a városunk mellett, segítettünk rajtatok. Élelmet, bort adtunk nektek – a pópa tehetetlenül széttárta karjait. – A törökök ezt soha nem bocsájtják meg nekünk. Talán nem ölnek meg mindenkit közülünk, de a gyermekeink… A gyermekeinkre kegyetlen sors vár, ha a kezükbe kerülnek… Jenik z Mečkova sokatmondó pillantást vetett Székelyre. – Ide hallgass, öreg! A szekereinknek valószínűleg csak kisebb része jut át a török vonalakon. Ha magunkkal visszük a kölykeiteket, sokan elpusztulnak közülük is! A pópa könnyes szemmel bólintott. – De néhányan talán túlélik, nagyuram! A cseh lovag a kordén heverő rozsdás vascsövekre, állványokra és csuprokra bökött.

– Ez a csodafegyver, ami lángot okád az ellenségre? Mert ha ez valóban bizánci tűz,8 akkor igen nagy hasznát vennénk az elöl haladó szekéren. Tüzes ösvényt vághatnánk magunknak… A pópa szaporán bólogatott. – Évek óta rejtegetem ezeket, nagyuram! Tudtam, hogy egy napon hasznát vesszük majd! Pusztítsatok el minél több törököt vele! Csak mentsétek meg a gyermekeinket! Székely Tamás bólintott. – Minden szekérre két kölyök jut! De aztán mondd meg nekik, hogy húzzák meg magukat! Ha nyavalyognak, rikácsolnak, kipenderítjük őket a törökök közé! A pópa boldogan megcsókolta Székely Tamás kezét, s már fordult is a reménykedő férfiakhoz és asszonyokhoz. A magyar és cseh páncélos vitézek szótlanul figyelték, ahogy az anyák, apák elbúcsúznak gyermekeiktől. Még az előző napi vérontás borzalmaiba belefásult férfiak torka is elszorult a keserves istenhozzádot látva; saját, otthonhagyott gyermekeik jutottak eszükbe. Jenik z Mečkova ezalatt cseh-német-görög-magyar keveréknyelven próbált zöld ágra vergődni Jorgossal, ki pörgő görög-bolgár szavakkal, mutogatva igyekezett elmagyarázni a lovagnak, hogyan kell a különböző színű csuprokból a folyadékot a vascsövek végéhez önteni, s hogyan kell majd az állványokra erősített csövekből kilövellni a lángoló elegyet. – Induljatok, mielőtt a fél város idegyűlik! – adta ki a parancsot Székely Tamás, és már fordult is, hogy saját szemével lássa, a többi szekéren minden rendben megy-e. Főképpen pedig, hogy a Békés szántóvetőn ott van-e unokafivére. Hát, nem volt…

Az indulásra felkészített szekerekre felmálházták a tábori pénztár ládikáit, a királyi sátor legértékesebb holmijait, a két megmaradt királyi hadilobogót és a kancelláriusok által megírt levelek, feljegyzések maradékát. – Ki nyitja a sort? – Jenik z Mečkova táboritái haladnak elöl. A legnagyobb houfnicéket ezekre raktuk. – A Békés szántóvető? – A menet közepén halad majd, uram. – Látni akarom! A wagenburg közelében a katonák gondterhelt arccal köszöntötték a zászlóvivőt. A Békés szántóvető mellett Michal Matejčik álldogált, és bosszúsan fürkészte a sürgés-forgást. Székely Tamás pontosan tudta, mi lehet a baj. – Eltűnt, igaz? A harci szekér oldalsó ajtaján Kinizsi István torzonborz üstöke bukkant elő. – Megkeresem! Menten visszahozom, nagyuram! – Hagyd! Majd én! Székely Tamás ott találta Lackót, ahol a wagenburg katonái a támadás legjavát várták. Gyerőmonostori Ignáccal és Csernátoni Istvánnal, a vajda úr két régi, kipróbált vitézével épp a még használható arquebusokat illesztették a szekerek lőréseibe. – László! A fiú meglepetten fordult meg. – Még nem vagyunk kész! – Ide gyere! Azonnal! Hunyadi László rosszat sejtve sandított a két veteránra. Nem szokott hozzá, hogy erélyesen rivalljanak rá, főképp nem ennyi ember előtt.

– Parancsot adtam, hogy légy a Békés szántóvetőn! – mennydörögte a zászlóvivő, karját összefonva a háta mögött. – A szekerek menten indulnak északnak, és te… – Maradnom kell – vigyorgott Lackó. – Te is tudod, Tamás, hogy nem tehetek mást. Az apám odakint hever tán a holtak közt. Itt a helyem mellettetek! Időközben Orros György és Kendeffy is előkeveredtek, de nem avatkoztak a vitába. Kíváncsiak voltak, hogyan oldja meg a disputát az ifjú Székely. – László! – morogta a zászlótartó ugyanazzal a megrovó hanghordozással, amit atyjától hallott számtalan alkalommal.– Ez egy hadsereg. Hitem szerint a legjobb a keresztény világban. És tudod, miért a legjobb? Mert atyád azzá tette. Ám ezt a csatát elveszítettük. Lehet, hogy egyikünk sem éri meg a reggelt, de ebben a pillanatban én vagyok a maradék sereg parancsnoka. És én azt parancsolom neked, hogy azonnal kapaszkodj fel arra a nyüves harci szekérre! Lackó elkerekedett szemmel bámult rá. Aztán körbepillantott a halálra készülő harcosok karéján, és egyszeriben mindent megértett. – Parancsolom, hogy ezt a lobogót… – Székely Tamás elővonta az övébe hajtogatott rongyos, véres, megtépázott hollós vásznat – óvd meg mindentől és mindenkitől. Ez a zászló ennek a hadseregnek a szíve, a lelke. Nem kerülhet az ellenség kezébe. Értetted, Hunyadi László? Mostantól te vagy felelős ezért a zászlóért. Védd meg! Életed árán is. Vidd haza, szép Magyarországba! Hirdesse Hunyad ormain, hogy nincs még vége a harcnak! Lackó kihúzta magát. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Átvette a megszaggatott vásznat, és a köpenye alá

rejtette, a szíve fölé. Tamás megölelte, aztán, hogy a többiek ne hallhassák, Lackó kezébe csúsztatta a csata alatt a nyakában hordott keresztet. – Ha édesapám valaha előkerülne, add ezt át neki, Lackó! Ha nem kerül elő, add édesanyámnak. Megígéred? Lackó bólintott. – Száznegyven katonával törtök ki. Ha csak egyvalaki jut ki a törökök gyűrűjén, te légy az, Hunyadi László! Ígérd meg! A vajdafi komoran bólintott. – Át fogok jutni! Magadra legyen inkább gondod, Tamás! Ha tudtok, próbáljatok dél felé áttörni, a mocsarakon át! Ha fogságba estek, igyekszünk kiváltani mindőtöket! – Még találkozunk! – Egy utolsó ölelés, aztán László búcsút intett Gyerőmonostori Ignácnak és Csernátoni Istvánnak. – Isten veletek! Ne kíméljétek őket! Valahol a messzeségben, a Fekete-tenger habjai felett egy vékony fénycsík parázslott a horizonton túl. – Készüljetek! – kiáltotta Szentgyörgyi Székely Tamás. – Úgy harcoljatok, testvérek, mintha örökké tartana ez a nap! Abban a pillanatban, mikor a napkorong a látóhatár fölé kúszott, felharsantak a török dobok, és feldübörgött a föld harmincezer szpáhi lovának patái alatt. A szekértábor menedékébe húzódó háromezer magyar számára eljött a végítélet órája.

11. VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA, SZENT MÁRTON NAPJA, HAJNAL A keresztény tábort még pirkadat előtt elhagyó szekerek a Várna felé vezető úton indultak el, szemben a városból mind nagyobb számban áramló, fáklyákat lobogtató bolgárokkal és görögökkel. Immár nem vehettek fel senkit, a harci járművek így is túl voltak terhelve a keresztény tábor értékeivel és a pópa által nyakukba sózott várnai gyermekekkel. – Tartsátok az irányt! – Jenik z Mečkova az élen haladó, hatalmas huszita szekér bakján állt, tetőtől talpig vasban, és a ködös, sötét láthatárt fürkészte. Túl a városon falvak egész sora lángolt: Kestric, Frangia, Sveti Nikola. Onnét már török üvöltést sodort feléjük a szél; a szultán portai seregének egyik szárnya jókora karéjjal igyekezett elzárni a keresztények menekülési útvonalát. – Meg kell kerülnünk a várost! – A menetoszlop vezetője mellett Michal Matejčik lovag kapaszkodott. – Vágjunk inkább neki a hegyoldalnak! Arra talán… – A hegyoldalban, a fák közt nincsen út. Nem bírnák a kerekek! Csak a tengerpart mentén haladhatunk! Készüljetek, Michal! A lovag leugrott a bakról, s az oldalsó ajtón belesve látta, hogy a lőrésekből máris a görögtüzes vascsövek meredeznek kifelé. Matejčik keresztet vetett, és megvárta, míg a Békés szántóvető mellé nem ér. – Mindjárt kezdődik, brati! Odabent a legénység lázasan készülődött az

összecsapásra. A szekér hátsó traktusában három megszeppent görög fiúcska szorongott, egymásba kapaszkodva. Mellettük, egy rézpántos utazóládán Paolo Lampanessa zötykölődött. – A Mindenható, és Jézus Krisztus nevében! – A cseh lovag a houfnice mögé telepedett. – Silkow! Nedvesítsed a marhabőrt! Az út egyszeriben göröngyössé vált. A szekerek billegve hatoltak át az útra szóródott törmeléken – tán a menekültek által széjjelhányt holmin, tán egy szétesett kordé maradványain. Hunyadi Lackó a lőrésen kipillantva keresztény menekülők százait látta: kétségbeesetten igyekeztek minél távolabbra kerülni Várna házaitól abban a reményben, hogy a magyarok szekérvárában menedékre lelhetnek. – Nincs hová futnotok! – mormolta Lackó. – Szegény ördögök… Mi hoztuk rátok a bajt! A görög kölykök anyjukat, apjukat szólongatták, mind kétségbeesettebben. – Paolo! Tudod kezelni az arquebust? Az olasz a fejét rázta, s mindkét kezével lefelé nyomta a pántos utazóláda fedelét. Michal Matejčiknek sehogy sem tetszett ez a mozdulat. – Mi van abban a ládában? Hajna még mindig a kaszáit élesítette. Silkow és Pero a csatatéren összeszedett ágyúgolyókat gurigatta a houfnice közelébe. – Azt kérdeztem, mi van abban a ládában, amico mio? Lackó már-már azon volt, hogy felkúszik a szekér oldalsó palánkjára Kinizsi mellé, de most már maga is kíváncsi volt. Minden szempár az olaszra szegeződött, aki a fejét ingatta, és elhaló hangon motyogott valamit maga elé.

– A király sátrából hozták – jegyezte meg Kinizsi. – Azt mondták, a bíboros levelei vannak benne… Michal lovag a fejét ingatta. – Ha nem leszünk elég gyorsak, meghalunk! Nem maradhat fölösleges súly a szekéren! Tett egy lépést előre, de Lapanessa talpra szökkent, és villámló tekintettel elállta az útját. – Questi sono i messaggi importanti!9 Matejčik bosszúsan tett előre még egy lépést. – El az útból, kölyök! Paolo Lampanessa nagy levegőt vett, s mindenre elszánva terpeszbe állt, öklét felemelte. A pofon, amit kapott, nekipenderítette a szekér hátsó falának. A három görög gyermek egyszeriben abbahagyta a szipogást: összebújva lesték, mi történik körülöttük. – Elég, Michal! Ne bántsd! Nem volt szükség Hajna figyelmeztetésére. A csehnek esze ágában sem volt tovább pofozni Lampanessát; vigyorogva felsegítette, és arrébb is lódította ugyanazon mozdulattal, hogy hozzáférjen a ládához. Ami nem volt lelakatolva. – Ha csak nincs színültig tele arannyal, kihajítjuk innen! Matejčik feltépte a fedelét. A ládában összekuporodva egy ember kuksolt; ahogy a fény behatolt szűk kuckójába, fejét behúzta, mintha máris ütlegek egész sorát várná. – Non fargli del male! Vi prego, non fargli del male!10 A cseh lovag Paolóra emelte tekintetét. – Hát ez meg kicsoda? – Non lo so! Ho pensato che fosse solo lettere!11 A lovag megragadta a bujkáló grabancát, és megpróbálta egyetlen mozdulattal kiemelni a ládából, de a

fickó túlontúl nehéznek bizonyult. – Ej, te istenátka! Mássz ki, de rögvest, különben… – Vitézek! Vitéz magyarok! Kérlek benneteket! Vissza kell jutnom Rómába, hogy jelenthessek őszentségének! – Vitéz vagyok, az igaz, de cseh – vont vállat Michal lovag. – Ráadásul huszita, tehát köpök őszentségére. Pero rác, ő is hasonlóképpen vélekedik. Hajna sajnos nem hisz már semmiféle istenben, így a földi helytartójáért sem rajong. Ami Kinizsi barátomat illeti… – Megölhetem? – kérdezte a palánk magasából a molnárlegény. – Majd inkább én – emelte fel a kezét Silkow. Pero Petar elővonta övéből a tőrét, pillantása kétséget sem hagyott az iránt, hogy hasonlóképp gondolkodik. – Hölgyeké az elsőbbség! – Hajna határozott mozdulattal suhintotta meg a kaszáját. És Giuliano Cesarini, San Angele bíborosa, az egyesített keresztes hadsereg kinevezett fővezére ebben a pillanatban összevizelte magát. No, ezen kerekedett csak el a görög kölykök szeme igazán – a potrohos férfi rimánkodása és megszégyenülése minden másról elterelte figyelmüket. – Várjatok! – Hunyadi Lackó kelletlenül a lovag és a bíboros közé toppant. – Nincs most erre idő! – De igen, van! – vélekedett a palánkról Kinizsi István. – Ez az ember őszentsége a pápa rendkívüli követe. – És ennek az egész katasztrófának az okozója. Ezerszeresen megérdemli a halált! – Igaz. De akkor sem ölhetjük meg. Keresztény katonák vagyunk! Hajna most is tudni vélte a megoldást: – Akkor hajítsuk ki a ládájával együtt! A török majd úgyis elvágja a nyakát, nem?

– Mi történt őfelségével, bíboros? – lépett még közelebb hozzá Michal Matejčik. – Neked látnod kellett, hogy mi történt! Miért támadott a király oly meggondolatlanul? Te ott voltál! Beszélj, kutyafattya! Cesarini hebegve-habogva magyarázott valamit, de izgalmában olaszul. Amikor észrevette, hogy egy szavát sem értik, villámgyorsan átváltott magyarra: – Én kértem őfelségét! Könyörögtem neki, hogy ne cselekedjék meggondolatlant! Én figyelmeztettem! Óvtam mindentől, ami veszélyezteti a nagyságos Hunyadi úr győzelmét! Én időben szóltam… A cseh lovag megvetőn a padlóra köpött. – Jó, nem ölöm meg, de azért kiherélhetem? Ebben a pillanatban valami a szekér oldalának csapódott. Lackó kézbe kaparintott egy hatalmas fejszét. – Kezdődik! Odakint patadobogás, kurjongatás, és az elöl haladó szekerek eldördülő houfnicesortüze jelezte, hogy belebotlottak a város felől száguldó török előőrsökbe. – Húzd meg magad! – sziszegte Matejčik. – Ha átverekedjük magunkat rajtuk, mindenért elszámoltatunk, hitvány féreg! Cesarini vacogva visszakushadt a ládájába; Paolo Lampanessa odakuporodott mellé, és próbálta vigasztalni. Hanem az odakünn elszabaduló pokol zajai az ő figyelmét is rögvest másfelé terelték. A szekér megrázkódott, mintha egy nehéz test zuhant volna az oldalának, aztán az egyik kerék felemelkedett, és zökkent egyet. Lackó kilesett az egyik lőrésen: Várna felől szpáhik nyargaltak feléjük; kilőtt nyílvesszőik záporesőként kopogtak a deszkákon – a görög menekültek fejvesztve futottak szerteszét az útjukból.

– Jézus! Ezek rengetegen vannak! A másik oldalra bukdácsolt: a sötétlő homályon túl, a tenger végtelennek tetsző, szürke tömbje felett halovány fénypászmák jelentek meg. – Virrad! Kapaszkodjatok! Kinizsi megragadta a kampós lándzsa nyelét; a szekerek mellett elnyargaló szpáhik a palánkon egyensúlyozókat célozták, ő viszont a közel merészkedőket próbálta lerántani a nyeregből. A mellkasára, hátára kötözött török pajzsokon vészesen kopogtak, a lánckámzsás sisakon éles csikordulással csúsztak el a nyílvesszők. – Az anyátok kutya úristenit! Gyertek közelebb! Gyertek csak közelebb! A menet egyszeriben lelassult. Valahol elöl, ahol Jenik z Mečkova hatalmas huszita szekere tört előre, az erdőből elébük zúduló szpáhik elzárták az utat: török buzogányok záporoztak a befogott lovak koponyáira. Vérfagyasztó nyihogás, nyerítés, török, cseh és magyar szitokáradat… – Öldürün onları! – Pusztuljatok, tetvesek! – Nedovolte, aby koně ubližit!12 Ahogy a menet lelassult, úgy csapódott mind több és több lándzsa, nyílvessző a szekerek oldalának. A Békés szántóvető bakján, talpig vasban meghúzódó Pero Petar egyszerre két fejszecsapást is kapott a sisakjára a mellette zihálva elcsörtető lovasoktól. Az egyik oly erősre sikeredett, hogy a rác leszédült a magasból, és magatehetetlenül a szekér kerekei alá zuhant. – Pero! A Békés szántóvető nagyot ugrott, ahogy a vasalt

kerekek átzökkentek az emberi testen. A következő szekér lovainak patái a felismerhetetlenségig zúzták a koponyáját, aztán az újabb kerekek, paták sisakostul, vértlemezestül alaktalan hús- és csontkupaccá préselték. – A bakra! Valaki vegye át a lovakat! – harsogta a cseh lovag. Silkow már lódult is, de Matejčik a grabancánál fogva visszarántotta. – Rád szükségem van a houfnicénél! – Majd én! – ugrott Lackó, ám mielőtt felkapaszkodhatott volna a palánkra, Hajna tarkón vágta kaszája nyelével. A fiú térdre rogyott, de nem veszítette el az eszméletét, értetlenül, bosszúsan próbált az özvegy felé fordulni. – Aki nem vigyáz, beüti a fejét! – vigyorgott a magasból Kinizsi, de vigyora azonmód lehervadt arcáról, amikor egy dárda mélyen a combjába fúródott. – A szentségeteket, pogány kutyák! A szekér újra megrázkódott, a kerekek köves, durva talajon zötyögtek. – Levisznek a lovak az útról! – kiáltotta Silkow. – Valakit a bakra! Gyorsan! – Lo faro! Io conduco i cavalli!13 Minden szempár az itáliai írnokra szegeződött. Paolo Lampanessa vörös arccal felemelkedett az utazóláda mellől, melyben Cesarini bíboros kuksolt. – Lo faro! – Megtiltom! – üvöltötte magából kikelve a bíboros. – Gyere vissza! Neked az a dolgod, hogy rám vigyázz! Azonnal gyere vissza! A fiú undorral az arcán elfordult tőle. – Datemi una spada!14

Mivel senki sem mozdult, Lampanessa felkapott egy szablyát a padlón heverő fegyverek közül, s minden ízében remegve felkapaszkodott a palánkra. – Lo faro! Lo faro! – Megállj, talján! Még pajzsod sincsen! De a fiút nem lehetett megállítani: ügyetlenül feltornázta magát, és a feje körül elsuhanó nyílvesszőkkel nem törődve átmászott a bakra. A következő pillanatban a szekér visszazökkent az útra. Hiába; a menet egyszeriben megállt. Az élen haladó huszita harci jármű lovait lenyilazták. S hogy az ék megtorpant, megállt az összes többi szekér is: egymásnak torlódva, kiszolgáltatva a törökök dühének. A szpáhik diadalittasan felüvöltöttek. A város girbegurba utcácskái felől újabb százak és százak özönlöttek lófarkas zászlókat lobogtatva, szablyát forgatva kezükben, széjjelkergetve az előlük futó görögöket és bolgárokat. Halálhörgés keveredett a tenger erősödő morajával – mintha hajnali vihar készülődött volna kitörni a partvidék felett. – Ha nem indulunk tovább azonnal, végünk van! – kiáltotta Kinizsi. A palánk magasából osztogatta döféseit a szakállas lándzsával: akiket nem tudott leszúrni, azoknak öltözékébe akasztotta a lándzsa kampóját, s egyszerűen lerántotta őket a nyeregből. A túloldalon Hajna helyezkedett el a palánknak támaszkodva – a kaszát megsuhintva egy szpáhi fő máris a levegőbe röppent, de a lefejezett lovas törzse dülöngélve a nyeregben maradt. – Tűz! A houfnice felbömbölt, s az egész szekér megrázkódott. – Tölts! Gyorsan! Tölts újra!

A kőgolyó közvetlen közelről csapott az elvágtató lovasok közé. Iszonytató nyerítés, üvöltés harsant. Amikor eloszlott a fojtogató lőporfüst, a jajgató szpáhik fölött fellobbanó „napkelte” vonta magára a figyelmet. A hajnali derengésbe sárgás, vörös lángnyelvek hasítottak. – Uramisten! Lackó talpra vergődött, bár még mindig sajgott a tarkója. – Görögtűz! Elöl, a menetet vezető huszita szekéren pumpálni kezdték a bizánci tűzvetők rézkarjait. A vízzel elegyített kocsonyás gyúanyag kilövellt, és eleven tűzként habzsolta a szpáhik ruháját, turbánját, bőrét. Akárha fémből öntött tűzköpő sárkányok könyököltek volna a lőrésekben: amíg a csuprok ki nem ürültek, folyékony tűz ömlött minden irányba. Megperzselődött emberhús bűze csapta meg a Békés szántóvető katonáinak orrát. – Meg kell fordítani a szekeret! – üvöltötte túl a hangzavart a cseh lovag. – Vissza kell fordulnunk! A három görög kölyök sivított félelmében. Emberi testek csapódtak a szekér oldalának, néhány szpáhi megpróbált felkapaszkodni a palánkon, de Hajna kaszasuhintásai elvették a kedvüket az újabb próbálkozástól – széttárt karokkal zuhantak vissza a porba. – Tűz! Silkow újra elsütötte a houfnicét, de az ágyúgolyó ezúttal ártalmatlanul zúgott bele a tűztengerbe: a szpáhik már elébb szerterebbentek. – Vissza kell fordulnunk! Erre nem jutunk át! Hunyadi Lackó felkapott egy megrepedt török pajzsot, és felhágott a palánkra. A rőt fényben izzó hajnal kiemelte

alakját, amint a magasban egyensúlyoz – a tenger felől erősödő szél belekapott köpenyébe –, aztán egy vakmerő ugrással előrevetette magát a bakra. – Vissza a wagenburghoz! A szekér meglódult, és kifordult jobbra. Átbukdácsoltak néhány szpáhi holttestén, csakhogy hirtelen véget ért az út… A Békés szántóvető vészesen az oldalára dőlt. Silkow az átnedvesített bivalybőrrel próbálta a houfnice csövét hűteni, amikor a szekér oldalsó kerekei lecsúsztak az útról. Egyedül Kinizsi láthatta a jobb palánkon, hogy az elkeskenyedő út mellett szakadék ereszkedik a tengerig – ennek szélén egyensúlyozott a Békés szántóvető. A gyermekek összegabalyodva zuhantak a ládának. A fedél lecsapódott, maga alá zárva Cesarinit. A kölykök ládástól a szekér oldalába csúsztak, ahogy a padlón sodródó kőgolyó, fegyver, kacat is mind oda zúdult, egymás hegyire, hátára. – Lezuhanunk! – bömbölte a palánkról Kinizsi, s fegyvereit elhajigálva próbált megkapaszkodni a szekér oldalában. Nyílvesszők csapódtak a másik palánkba. Dühödt kiáltozás jelezte, hogy a megperzselődött hullákon áttiporva újabb szpáhik közelednek a veszteglő szekerek felé. – El innét! El innét! A bakon Lackó próbálta megtartani egyensúlyát. Annyit észlelt csak a szeme sarkából, hogy Paolo Lampanessa fogcsikorgatva rángatja vissza a lovakat a szakadék szélétől, de egyelőre nem sok sikerrel. Idegességében a karjára tekerte a szíjakat, nehogy a himbálózásban eleressze valamelyiket. Valami fémesen csattant, de Lackónak nem volt ideje

odakapni a tekintetét. A Békés szántóvető jobb első kereke förtelmes csikordulással tiport át egy koponyán, aztán végre megkapaszkodott egy zsíros földdarabban. – Jönnek! A szpáhik nekizúdultak a szekérnek: a nyeregből nekiveselkedve próbálták kijjebb taszigálni, le a mélységbe, a tenger szikláira. – Hajna! Csinálj valamit, az Isten szerelmére! De mielőtt az özvegy megsuhinthatta volna a kaszáját, újra felsziszegtek a bizánci csodafegyver szifonjai, s a rézpumpák zihálva a fémcsövekbe fecskendezték a gyúelegyet. A következő pillanatban eleven tűz csapott hátra. Hajna éppen csak el tudta kapni a fejét: a görögtűz végignyaldosta a harci szekér oldalát, és harsogva, sisteregve ömlött rá a szpáhikra és lovaikra. Olthatatlan, éhes, alattomos lángnyelvek tépték apró cafatokra a húst – a törökök sivalkodva, pokoli fájdalommal birkózva vetették le magukat a nyeregből. – El innét! El innét! Lackónak végre sikerült megragadni az egyik kantárszárat, és odacsördített a lovak közé. A Békés szántóvető nagy nehezen meglódult, és néhány pillanatig még a szakadék peremén egyensúlyozva visszazökkent az úton mélyedő kerékvájatba. – Tűz! Tűz! Tűz! Silkow üggyel-bajjal elsütötte a houfnicét. Az ágyúgolyó a szekér mögött felzárkózó szpáhik közé csapódott. Csontok recsegése, üvöltés, nyerítés… De legalább megint visszafelé haladtak. Lackó boszorkányos ügyességgel kerülgette a mögöttük feltorlódó szekereket. Egyik bakján sem ült már eleven lélek: a szpáhik

valamennyi hajtóval végeztek, odabentről meg senki sem merészkedett ki. Bizonnyal arra vártak, hogy a görögtűz elkergesse a támadókat. Lackó sejtette, hogy arra ugyan hiába várnak. Keskeny hely maradt a szekerek mellett, de ahhoz éppen elég, hogy elférjenek. – Jól van! Gyí, tovább! Gyí! A palánkon csak most enyhült a nyomás. A szekér oldaláról Kinizsi lerugdalta az odacsimpaszkodó törököket, aztán bezuhant a padlóra. Jajgatva combjára tapasztotta két hatalmas tenyerét. – Hogy a Jóisten rogyassza rátok az eget! – sziszegte. – Ezt még nagyon megkeserülitek! Néhány pillanatig úgy tűnt, a menet végénél nem férnek el; itt három huszita szekér torlódott fel, s eltorlaszolták az utat. Nem sok idő maradt hezitálásra; Lackó átugrott a legközelebbi szekér bakjára, és a szakadék felé nógatta a lovakat. – Gyí! Gyí, neki! A másik harci jármű meglódult, a lovak megbokrosodtak az ostorcsapásoktól. – Ugorj már, te eszelős! – harsogta Matejčik a Békés szántóvető lőrésén át. Lackó az utolsó pillanatban vetődött vissza a sajátjára, a megvadult lovak rúgkapálva, prüszkölve vetődtek a szakadékba, maguk után rántva a szekerüket. Kétségbeesett üvöltés – a bennszorult utasok sikolya egy pillanatig még ott visszhangzott a szakadék fölött. Lackó visszahuppant a bakra. Nyolc-tíz ember halálát okozta ebben a pillanatban – de nem volt más választása. Sápadtan Paolo felé fordult, akinek karjára még mindig

szorosan rátekerődtek a szíjak. – Uramisten! Paolo Lampanessa – már ami megmaradt belőle, hátradőlt, két karját magatehetetlenül rángatták a lovak a szíjjal együtt. Feje már nem volt; a fába szorult török handzsár megcsillant a görögtűz lángvörös fényében, épp a nyakánál. Hunyadi László keresztet vetett. Immár szabaddá vált az út: vissza, Várna véráztatta mezeje felé. 12. Murád szultán a csatamező közelében, leghűbb janicsár alakulataitól védve éjszakázott. A falut a törökök Çaşnigir Deresinek hívták, ennek romjai mellett verték fel a padisah díszes sátorát. Pirkadatkor a szultán kialvatlanul megállt előtte, és szemügyre vette a harcmezőt. A novemberi nap tompa derengésében rettenetesebb látványt nyújtott az előző napi pusztítás, mint este, fáklyafénynél. A csatatér hullámzott a mocorgó sebesültektől, akár egy felpüffedt, féregrágta tetem. A levágott harcosok sármocskosak voltak az esti esőtől, a holtak förtelmes masszába süppedtek, csak a sok száz, sok ezer kar, láb moccant a töméntelen húsmasszában. Murád undorodva elfordította a fejét. – Hol a fiam? – Korán kelt, fényes tekintetű padisah! Zaganos pasa és Ibrahim pasa kíséretében elindult megszemlélni a csapatokat! – Helyes! Oruç bég? – A szultáni kengyel agája készen áll az indulásra, uram!

Murád összehúzta teste előtt a durva szövésű posztóköntöst. Ködös, szürke, hideg reggel volt, nyálkás és ellenséges. A levegőben a halál édes, émelyítő bűzét sodorta a sátorpalota felé a szél, s ezt a bűzt az iszfaháni illatos füvek és a kristályedényben gyöngyöző rózsavíz illata sem volt képes semlegesíteni. A reggeli fadzsr ima után a szultán felkészültnek érezte magát. – Végezzük be, igazhitűek, a tegnap megkezdett véres munkát! – Nagy sóhajtással az Oruç bég által féken tartott, csodálatos arabs paripához lépett, és a csauszok segítségével nyeregbe küzdötte magát. – Allah tekintsen úgy ránk, mint akaratának könyörtelen végrehajtóira. Ne kíméljük meg a hitetlenek életét! Adjunk nekik leckét, hogy soha többé ne merészeljék átlépni az iszlám birodalmának határait! Plántáljunk szívükbe rettegést! Emeljük magasra a próféta zászlaját! Készüljetek, fiaim! Kazanci Doğan aga, a janicsár hadtest parancsnoka büszkén feszített a padisah paripája mellett. Minden oka meg is volt rá: harcosai az előző nap ismét helytálltak, rendíthetetlen falat alkotva a szultáni harcállás előtt. Mi több, ők voltak azok, akik végeztek a hitszegő királlyal… Ezen a napon pedig várhatóan mérhetetlen zsákmány jut osztályrészükül: a hitetlen kutyák utolsó védelmi vonalait is elsöprik, és minden, amit a táborukban találnak, az övék lesz. – Az éjszaka visszatértek tegnap megfutott csapataink? – Egy részük, fényes tekintetű szultán! A beérkező hírek szerint sok ezren még mindig Edirne felé menekülnek abban a hitben, hogy az átkozott Yankó vajda győzedelmeskedett. Murád szemügyre vette a ködből kibontakozó ellenséges állásokat. A holtakkal, sebesültekkel tarkálló mező

túlsó végében az engürúszok szekértábora várta a török rohamot. Nyomorúságos szekértábor volt, az előző napi harc során a legtöbb harci járművet már felgyújtották a dicsőséges hitharcosok. – Mennyien lehetnek? – Talán ezren. Kétezren. Nehéz megítélni. De bizonyosan sok a sebesültjük. A haldoklók ott hevernek a szekerek körén belül. – Akkor ne várakoztassuk őket tovább! – A trónörökös, fényes tekintetű padisah! Mohamed veliaht a Devnyai-tó felől vágtatott feléjük, nyomában Zaganos pasával és Ibrahim pasával. A szultán már messziről látta, hogy a fia arca komor és csalódott. Amikor melléjük faroltak, a kíséretükben érkező Ferizbeyoğlu, Nikápoly vitéz agája sokatmondó, bölcs mosollyal táncoltatta lovát az uralkodó lova mellé. – Az ébredő sereg ellenségesen fogadta a vitéz trónörököst, uram! Egyre csak a te neved skandálták! Murád vállat vont. – A győzelem inkább a fiam érdeme, semmint az enyém. – A fiadat alkalmatlannak tartják az uralkodásra. A hadsereg téged akar. A szultán végigmérte Ferizbeyoğlut. A vitéz aga, akinek állhatatossága nagyban hozzájárult a győzelemhez, korántsem alaptalanul mondta, amit mondott. Vélhetőleg az egész hadsereg véleményét tükrözték szavai, és Murád azt is sejtette, az aga miért tartja szükségesnek közölni vele ezt a vélekedést. Az iszlám had – akárcsak az egész államigazgatás, a birodalmi hierarchia egésze – nem akarja, hogy visszaadja a hatalmat fiának. A birodalom őt akarta.

A birodalom ragaszkodott hozzá. Milyen kár, gondolta a szultán, hogy én már nem ragaszkodom a birodalomhoz… Mohamed dühödten fékezte le a lovát. – Meg kell büntetned őket, apám! A katonák lázadoznak! Murád elmosolyodott. – A hitharcosok fényes győzelemre vitték zászlainkat. Légy irántuk türelemmel! Azzal kilovagolt a felsorakozott janicsár dzsemáatok elé. Ebben a pillanatban eget rengető üvöltés harsant, hogy beléremegett a föld. – Murád! Murád! Szultánunk! – Murád! Murád! Szultánunk! Mohamed elsápadt, de mielőtt meggondolatlanságra ragadtatta volna magát, Zaganos pasa elrángatta atyja színe elől. A padisah kivonta gyémántberakásos markolatú szablyáját, és a keresztény szekértábor felé suhintott vele. – Pusztítsátok el őket, fiaim! Feldübörögtek a dobok, s az önbizalmát visszanyert muszlim had üvöltve lendült támadásra. 13. VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA, SZENT MÁRTON NAPJA, REGGEL A vérengzés rövid ideig tartott. Az oszmánok megrohanták a gyengén összetákolt wagenburgot, és egyetlen rohammal bevették. A sebesült, kimerült keresztények képtelenek voltak tartani állásaikat: aki csak tehette, futásnak

eredt dél felé, a Várnai-tó ingoványa és a Devnyai-tó mocsarai felé. A huszita harci járművekre szerelt ágyúk, arquebusok eldördültek néhányszor, de mire újratölthették volna őket a cseh pattantyúsok, a muszlim áradat elözönlötte őket. A védők fehér zászlót tűztek ki, csakhogy ezzel már senki sem törődött. Iszonytató vérfürdő kezdődött. Az aszabok, akindzsik nem kegyelmeztek senkinek, csak néhány gazdagnak tűnő, drága vértbe bújt kereszténynek kímélték meg az életét a padisah szigorú parancsainak engedelmeskedve. A törökök kifosztották a szekereket, aztán megindultak a város lábánál árválkodó magyar haditábor felé, amit addigra csupán apródok és szolgák védelmeztek. A tábor sátraiból hat különböző nyelven rebegték a mártírhalálra készülő keresztény ifjak a Miatyánkot. 14. A török ék szemtanúja volt annak, hogy Várna irányából egy feketére festett harci szekér robog el a tengerparti úton. A wagenburgból futásnak eredő keresztény páncélosok és könnyűlovasok közül sokan csatlakoztak a szekérhez. – Hagyjátok őket! – rendelkezett a szpáhik parancsnoka, visszarendelve a már-már üldözésre lendülő hitharcosait. – Vagy a lápba fúlnak, vagy az anatóliaik karjaiba szaladnak egyenest! Mindenképpen végük van! A törökök inkább a város felé fordultak, abban a reményben, hátha maradt még valami zsákmányolnivaló számukra is.

15. KURTDERE KÖZELÉBEN, TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA, SZENT MÁRTON NAPJA, DÉL Hunyadi János, Erdély társvajdája, Nándorfehérvár társkapitánya, az egyesített keresztes hadak szárazföldi parancsnoka kábán ébredt. Néhány órácskát engedélyezett magának csupán, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, az ébrenlét egyben a sebek okozta pokoli kín ébredését is magával hozta. Moccanni sem tudott. Fél szeme bedagadt, minden vérvörös ködön át derengett előtte: a tisztás, az ájultan szerteszét heverő harcosok, a kipányvázott lovak, a szétszórt fegyverek. – Hol vagyok? – A pokolban. Egy verejtékbűzben úszó, komor férfi gubbasztott mellette. Hunyadi feléje fordította a fejét, s első pillantásra fel sem ismerte sógorát. Szilágyi Mihály arca fekete volt a rászáradt vértől, valaha hollófekete haja összetapadt a mocsoktól. Csak szeme fehérje villogott vadul, de a kimerültség abba a fehérségbe is vérerek vörösét festette. – A törökök? – Akikkel hajnalban összecsaptunk, visszahúzódtak a hegyek felé. A többi itt nyüzsög körülöttünk! Hunyadi bólintott, de az aprócska mozdulatra majd széthasadt a feje. Bőrzekét viselt, páncél alá húzott öltözéke átnedvesedett az egész napos csatában a vértől, verejtéktől, vizelettől. Megvacogtatta a csípős novemberi szél. A tisztásra csak halovány napfény szűrődött le a magasból, mintha

valami félhomályos templomhajó falainál pihentek volna meg. – Hányan maradtunk? Szilágyi a kiszáradt, deres fűben heverő férfiakat nézte. Páncéldarabjaikat, sisakjukat elhajigálták menekülés közben, épp csak egy-egy kardot, fejszét tartottak meg, amivel átvághatják magukat a távoli otthon felé. – Alig hatszázan. Az erdélyi bandériumból való a fele, meg Orros György csapatából. Néhányan mellénk sodródtak Báthory és Bánffy ezredeiből, meg a püspökök bandériumaiból. Lengyelek és oláhok is vannak… – A többiek? – Fut, aki még tud. A környék hemzseg a mieinktől. Sok a sebesült, egyre többen maradnak le. Azoknak vége… Amikor áttörtünk, még láttam Kendeffyt, de aztán elsodródott mellőlünk. Andrási Bertalan a hegygerincen találkozott szász zsoldosokkal. Mägest kapitány vezette őket. – Gyalog? – Zsákmányolt lovakon. – A harci szekerek? – Ott rekedtek. Végük van, Jankó… Hunyadi lehajtotta a fejét. Tudta, hogy a fájdalom, ami a testét kínozza, semmiség ahhoz a lelki kínhoz képest, ami erőt vesz rajta hamarosan. Lehet, jobb lett volna, ha az az utolsó roham valóban az utolsó marad… Hárman vágtattak az ellenséges sorok felé… Őrült, öngyilkos támadásuk azonban kurta véget ért; az előttük szétnyíló szpáhi sorfal csapda is lehetett volna, de amikor oldalról a török tömbökbe csapódtak Losonczi Bánffy Pál, az egyik királyi dandár parancsnokának vértesei, a törökök egyszeriben futásnak eredtek. Hunyadi akkor kapott jókora csapást sisakjára, s mire

újból magához tért, Szilágyi és Vingárti Geréb, két sógora rángatta ki a forgatagból. Közel jártak a Planova-hegy lábához, s mikor a vajda úr megértette, hogy emberei menekíteni próbálják, már nem maradt elegendő ereje tiltakozni. Himfi Péter csanádi püspök és Tasi Rupert hevesi főispán lovasai mentették ki a többi erdélyi lovast az alkony leple alatt a véres csatatérről. – Vissza kell mennünk! Egyszeriben minden szempár feléje fordult a tisztáson. – Halljátok, fiaim? Készüljetek! Szilágyi és Vingárti Geréb két oldalról bámultak az arcába; a képet, akár valami rémséges rámát, vérfoltok szegélyezték. – Jankó! Vége van! Ezt a csatát elveszítettük… Hunyadi lehunyta a szemét. Elveszteni? Mikor oly közel volt a diadal? Ebben az átkozott csatában többször is a kezében érezte a győzelmet, de minduntalan kicsúszott az ujjai közül. Kevesen voltunk… És mégis… Csaknem sikerült. – Nem… – nyelni próbált, de nem sikerült neki, a torkában alvadt vér gyűlt, s mind forróbb gombóccá dagadt. – A török úgy hiszi, vége van! Csak az üldözéssel törődik mostan… Ha összeszednénk az erdőben és a hegyekben futókat, néhány órát pihennénk itt, aztán hajnaltájt, mikor a török alszik még, kis szerencsével visszavághatnánk… Szilágyi dermedten közelebb húzódott hozzá, hogy lássa, eszénél van-e, vagy hagymázas láztól gyötörve beszél. Amit látott, nem nyugtatta meg: a vajda tekintete zavaros volt ugyan, de eltökélt akarat izzott benne.

– Az Isten szerelmére, vadásznak ránk, Jankó! Ilyen túlerővel szemben… – Azt mondtam, visszafordulunk! Kétezer lovas elég volna… Ezer is elég! Még megfordíthatjuk a csata sorát… – Elég ebből! Pihenned kell! Ebben az állapotban fel sem tudsz tápászkodni, nemhogy lóra ülni… Hunyadi tűrte, hogy egy nyereggel felpolcolják fejét. A többiek távolabb húzódtak tőle, mintha ragályosak lennének harcias gondolatai. Rá se mertek nézni, csak bámultak maguk elé, vagy egymás közt pusmogtak meggyötörten, a továbbindulási parancsban remélkedve. Hunyadi nem hibáztatta őket. Emberfeletti küzdelemben maradtak alul… Nem… Akkor sincs vége… A csata még megfordítható… Egy kis szerencsével… Észre sem vette, mikor merült öntudatlan álomba. Túl sok vért vesztett, és a szász felcser, akit Szilágyi előpenderített a semmiből, csak tessék-lássék tudta bekötni sebeit. Fázott, éhezett, és ahhoz is gyenge volt, hogy felálljon fektéből. Maga sem tudta, néhány percet hevert eszméletlenül, vagy talán egy egész órát; amikor sógora felrázta, a kín minden eddiginél elviselhetetlenebb vésőütésekkel sorozta meg belülről koponyáját. – Ébredj, Jankó! Lódobogás mindenünnét! Hunyadi kábán pislogott. – Vissza… Vissza kell mennünk… De Szilágyi csak bágyadtan csóválta a fejét. Egész közel hajolt hozzá, hogy más ne hallja mondandóját: – Isten csudája az, hogy túléltük ezt a napot, én azt mondom! Ne kísértsed a sorsot, Jankó! Hisz az sem bizonyos,

élve túljutunk-e ezen az átkozott erdőn… Lássad, mindenütt török száguldoz a fák mögött! Elvergődünk-e így a Dunáig? S onnét tovább… Hunyadi ajka kicserepesedett; moccant a karja, s Szilágyi tudta jól, az oldalán lógó tömlőért nyúlna. Leoldotta, és sógora ajkára csepegtette utolsó néhány csepp vizét. Jankó undorodva összerándult. – Mocsárból mertem. Más nincs… Hunyadi a fűbe köpte a torkát fojtogató vérrögöt. Tudta, hogy Szilágyinak igaza van; széjjelszórva, megtépázva, éhségtől, hidegtől elgyötörve ki tudja, elérik-e egyáltalán Magyarország határát? S ha el is vergődnek odáig, mi vár rájuk otthon? Most, hogy Ulászló halott… Mi lesz szegény magyar hazával? Ki ül Szent István elárvult trónusába? A vajda kitapogatta fűbe ejtett kardja markolatát. – Nem futunk tovább! Összegyűjtünk annyi embert, amennyit csak tudunk, és hajnalban rácsapunk Murád táborára! – Nem lehet! Mozdulni se bírsz, szerencsétlen! A sebeid? Erre csak vállat vont. Nem merte lehántani magáról a bőrvértet, tartott attól, amit alatta találna. A török szablyák, fejszék okozta vágások, a lándzsák szúrta sebek javát felfogta ugyan az öltözék, de így is számos csapás érte testét. Másfél napja talpon volt már. – Majd, Jankó! Majd visszavágunk nekik! De nem most… Ez a csata elveszett! Szilágyi Mihály megpróbált feltápászkodni, nem bírt. Az oldalából nyílvessző beletörött vége kandikál ki. – Bírod még? – Kutya bajom. Berekszói és Csere Márton viszont

moccanni sem tudnak. A hatszázból legalább a harmada lóra sem tud ülni. – A harmada? – Itt kell hagynunk őket… Nem cipelhetünk senkit magunkkal, mert akkor mindannyiunknak vége… Hunyadi ebben a pillanatban megértette, hogy nincs tovább… – Mi tehát a parancs, Jankó? Nem… Akkor sem lehet így vége… Akkor sem… – Mindenkit magunkkal viszünk. Szedelőzködjetek! Szilágyi nagy nehezen térdre küzdötte magát, de felállni csak úgy bírt, hogy az odaugró Vingárti Geréb János felhúzta. – Jankó… Megsiketültél? Itt kell hagynunk a sebesülteket! Utolérnek minket, ha… Hunyadi még nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy utánozza sógora mutatványát. Ebben a pillanatban az is teljesíthetetlen kihívást jelentett, hogy félig fekvő helyzetből ülőbe küszködje magát. – Elég volt! Felfogtam, hogy nincs értelme a további harcnak… De akkor sem hagyunk hátra senkit. Ez parancs! Az öreg Székely János bicegett feléjük. Két oldalán ott állt Betleni Gergely és Macedóniai Dancs. Egyikük sem volt jó bőrben, az öreg bán bal lábfejét szétroncsolta egy pörölycsapás. – Aszabok! – Honnét? – Mindenhonnét! Hunyadi úgy ugrott talpra, mintha bolha csípte volna meg, feledve minden fájdalmát, fáradtságát. A vér meglódult ereiben; ösztönösen suhintotta meg a levegőben lovagkardját.

– Fedezékbe! De már suhogtak is a nyílvesszők a fák közül, legalább három irányból. Magyar és lengyel káromkodás verte fel a tisztás csendjét. Azok a sebesült harcosok, akik nem bírtak mozdulni, magatehetetlenül tűrték, hogy nyílvesszők beléjük csapódjanak. Aki még emelni bírta karját, nyergét, pajzsát tartotta maga elé, abba kopogjon az „áldás”. Hunyadi – ifjakat megszégyenítő fürgeséggel – a legközelebbi ló hátára pattant. Szőrén ülte meg a harci mént, s máris előreugratta. – Utána! Utána! – bömbölte Szilágyi veszetten. – Védjétek Hunyadit! Védjétek a vezért! Macedóniai Dancs és Vingárti Geréb nyargaltak a nyomában, utóbbi egy török pajzsot próbált a vajda elé tartani – nem sok sikerrel. – Talpra! Talpra mindenki! A tisztáson a kimerült vitézek szédelegve keresték lovaik kantárját. Pillanatokon belül elszabadult a káosz. Hunyadi tudta, hogy lovasrohamra nem vezetheti néhány tucatnyi követőjét. A fák sűrűn nőttek, a lovak pedig alig álltak a lábukon; előző nap reggele óta nem abrakoltak. Prüszkölve rúgkapáltak, s remegő lábakkal kerülgették a földre zuhanó, lekaszabolt törököket. Az erdőben véres csetepaté bontakozott ki. Dühödten szitkozódó keresztény lovagok és lesből íjazó, majd az ellenség közeledtére rögvest megfutó aszabok kavarogtak a rothadó avaron. Nyoma sem volt itt hadrendnek: a küzdők elkeseredetten, szabályokat nem ismerve igyekeztek minél több ellenséggel végezni. – Szedjétek össze a sebesülteket! – rendelkezett Hunyadi, amikor végre sikerült megfutamítani a törököket.

Félő volt, hogy hamarosan még többen térnek vissza. – Ezek nem is törökök – füstölgött Vingárti Geréb János. – Hallottátok? Görögül karattyoltak! – Örülj neki! Nemrég sorozhatták be őket… No, gyerünk! El innen! A mozgásképtelen sebesülteket nyeregbe ültették, aki arra sem volt már képes, hogy ott megmaradjon, annak vesszőkből, ágakból fekhelyet rögtönöztek, s azt kötötték egy-egy ló mögé. – Így nem jutunk messzire! – mormolta Szilágyi, amikor megpillantotta az útra kész, szánalmas menetet. – Ha utánunk eresztik megint a szpáhikat, néhány óra alatt beérnek minket! Hunyadi a fejét rázta. – Nem hagyunk hátra senkit! – Bolond vagy! Ha elfognak, minket megnyuvasztanak vagy rabszíjra fűznek… De téged… A vajda véreset köpött. – Engem nem fognak el. Szilágyi Mihály fújtatott egy nagyot, kézbe kapott egy láncos buzogányt. – No, elég volt a lustálkodásból, legények! Odahaza frissen sült hús és édes kamonci bor vár rátok, meg persze a szeretőtök hófehér valaga! A félholt lovagok felnyögtek. – Indulás! Szaporán! Lépésben hagyták el a tisztást. Északnak vették az irányt, át a dombokon, erdőkön, mezőkön, arra, amerre az őszi ködön túl a messzi-messzi Dunát sejtették. A tisztáson a bolgár parasztok csak napokkal később merték összeszedni és eltemetni a török és magyar halottakat. Az egyik lengyel foglyot éppen akkor vezették rabszíjon a

tisztásra Ferizbeyoğlu katonái, amikor a parasztok a sekély sírhantokat mélyítették a fagyott földbe. A törökök abban a reményben cipelték ide a lengyelt, hogy a hitetlen holtak közt tán felismeri Hunyadi tetemét. Nem ismerte fel, mert Hunyadi akkor már messze járt. Viszont a bolgár parasztok ettől a lengyel lovagtól értesültek róla, hogy a vajda úr személyesen csatázott az ő erdejükben. A tisztáshoz legközelebbi falucskát azóta hívják Voyvodinónak.15 16. A túlélő keresztényekre vadászó muszlimok átfésülték a környék erdeit, s rendre bele is botlottak kisebb-nagyobb ellenséges csoportokba. Ha csak néhány magyart, lengyelt értek utol, habozás nélkül legyilkolták és kifosztották őket. Ha azonban népesebb társaság állta útjukat, villámgyorsan visszavonultak, s inkább könnyebb zsákmány után néztek. A csatát követő éjszaka leírhatatlan volt a káosz. Nem csak az üldöző törökök hajszolták a menekülőket, de gyakran azok is egymásnak estek. A Frangjai-fennsík peremén sok szemtanú összeakaszkodó magyar, oláh lovasokról számolt be. A boszniai püspök, vagy épp az oláh vajda talpasai a gazdagabb lovagokat mészárolták abban a reményben, hátha maroknyi arannyal gyarapodva futhatnak tovább. Minden rend megszűnt, minden korábbi alá-fölé rendeltségi viszony érvényét veszítette azon az éjszakán. Aki egyedül maradt a csapdákkal teli erdőkben, az bizonyosan a halál fia lett. Akik ketten, hárman összekapaszkodva próbálták menteni irhájukat, már nagyobb reménnyel nézhettek szembe a veszedelmekkel. De igazán biztonságban csak azok tudhatták magukat, akik csatlakoztak egy-egy népesebb, jól

felfegyverzett csapathoz. Mert hisz a futásnak indulók közül sokan nem csak páncéljaikat, sisakjaikat és pajzsaikat hajigálták el a könnyebb vágta reményében, de fegyvereiket is. Hamar ráébredtek, hogy ez bizony könnyelműség volt… S noha ezúttal nem maradt lehetőség a hosszú hadjárat végén megtapasztalt szervezett visszavonulásra, azért az első nagy ijedséget követően a kimerült magyarok több, százas csapatokba verődtek, s így már megkockáztattak egy-egy rövidebb pihenőt. A vadon mélye elrejtette őket. A menekülők többsége a Frangjai-magaslatok gerincén a Batovszka-dolina lejtői felé igyekezett. Vlahlar és Kojudzsuk16 falvakon keresztül a Duna irányába vezetett a legtöbb keresztény lovas útja, s erre eredt a nyomukban a legtöbb üldöző is. Mások jóval nyugatabbra sodródtak az éjszakában, sarkukban a csata alatt jórészt tartalékban hagyott szpáhi és akindzsi alakulatokkal. A harcmezőt leghamarabb elhagyó oláh lovasok vágtattak kezdetben a legmesszebbre, de mivel alaposan megterhelték magukat a török táborból elragadott selymekkel, fegyverekkel, ezüsttel, arannyal, így őket érték utol leghamarabb. Nem csak a törökök, a magyarok is. Az éjszakában pengék villantak, s a havasalföldi haramiák két tűz közé szorultak. Mircea vajdafi kísérői közül akadt, kit a bosszúszomjas erdélyiek, s olyan is, kit Murád szpáhijai kaszaboltak össze. Mégis sokan megmenekültek közülük, lévén, hogy jól ismerték a terepet: pontosan tudták, merre vezetnek a legrövidebb, legbiztonságosabb ösvények a havasalföldi határ, a Duna felé. A többiek rendre eltévedtek a Batovszka-dolina hegy-völgyei között, a végeláthatatlan rengetegben, és sokan körbe-körbe bolyongtak a vidéken. Mire megvirradt, egyenest a törökök karjaiba futottak.17

17. Murád szultán fia, Mohamed kíséretében léptetett be a szétvert wagenburg területére. A bűz itt már elviselhetetlen volt: a földön keresztény és török halottak, sebesültek hevertek. A kiégett szekerek közt az elfoglalt járművekből kiszórt ruhák, harci eszközök borították mindenütt a megperzselődött füvet. A szultán borzongva bámulta a holtakat. – Nézd, milyen kevesen voltak! – mutatta a wagenburg maradványai közt heverő keresztények tetemeit. – Nem is értem, hogyan merészeltek itt maradni és bevárni seregünk csapásait! És milyen fiatal volt mind! Egy ősz hajszálat sem látok a fejükön! Mohamed vállat vont. – Éppen azért mertek harcolni ellened, atyám, mert ifjak voltak és tapasztalatlanok. A szekérvár közepén fekvő foglyokat épp ekkor végezték ki az uruk elvesztéséért bosszút álló Güyeğü Karaca bég katonái. Szaporán csattogtak a bárdok, a magatehetetlenül sivalkodó férfiakat lefogták, és sorban, egymás után lefejezték. Egy csausz becsúsztatott egy tönköt a sebesült nyaka alá, a hóhérmunkát végző hitharcos pedig már le is sújtott. – Ide gyűjtsétek össze a foglyokat! – rendelkezett a szultán a levágott fejekből rakott gigantikus halom mellé. – Azt akarom, hogy az életben maradottak és holtak közül is mindenkit vizsgáljatok át! Hunyadit akarom: élve vagy holtan! – Fényes tekintetű padisah! – jelentette izgalomtól elfúló hangon Oruç bég, a szultáni kengyel agája. – Jöjj! Itt van az engürúsz király sátorpalotája!

A keresztény tábor a város falai közelében terült el; Ulászló király díszes hadisátora kimagasodott a többi közül, ormán a sasos lengyel és az árpádsávos magyar zászlót csattogtatta a hideg novemberi szél. Murád szemügyre vette a pompás hajlékot, aztán lekászálódott a nyeregből, és belépett a sátorba. A bejáratnál tizenéves apródok térdepeltek megkötözve; arrébb a földön megerőszakolt fiúk jajgattak térdig letolt gatyában, hátraszíjazott kézzel. – Erre, nagyuram! Erre! A szultán a sátor belső traktusába lépett. – Ezt bizonyosan látni óhajtod, fényes tekintetű padisah! Jagelló Ulászló király faragott trónusszéke állt középen, előtte az asztalon még a sietősen elfogyasztott reggeli maradéka. A sátorfalnál ládákban a király öltözékei, étkezőkészletei, tábori könyvtára: a díszes gerincű kötetek kihányva a vaskos szőnyegekre, a selymek, palástok, bársonypantallók mind szétszaggatva. Murád beleszimatolt a levegőbe: még érezte az engürúsz király illatosító vizének aromáját. Ahogy lehunyta a szemét, egy pillanatra látni vélte maga előtt az alig húszesztendős ifjút, amint hajnalban az apródjai egyenként ráadogatják páncélja darabjait. Biztosan ideges volt… Tartott ettől a naptól… És biztosan győzni akart ő is… Minden áron… A szultán kivonta szablyáját, és mosolyogva a trónusszék fejtámlájára sújtott vele. – Mindened az enyém, hitszegő király! Azzal beleült a trónusszékbe. Fia mélyen meghajolt előtte.

– Allah vezesse lépteidet, dicsőséges szultán! Murád végigmérte Mohamedet, s egyszeriben megundorodott mindentől. A hatalomért reszkető fiától, szemének alattomos villanásától, a sok tízezer mártír kiontott vérétől, a halmokban gyűlő koponyáktól, az egész, mocskos háborútól. Fáradt volt, minden csontja sajgott. – Add parancsba, Mohamed, hogy az értékes foglyokat azonnal indítsák útnak Edirne felé. Tartsatok a harcmezőn annyi hitetlen foglyot, hogy azonosítani tudják a társaikat. És mihamarabb jelentést kérek arról, hogy halad az engürúsz hadak üldözése. Ez a kívánsága hamarabb teljesült, mintsem gondolta volna. Kisvártatva ugyanis Lala Şahin pasa, az ellenséges csapatok nyomába eredt szpáhik parancsnoka loholt vissza a Frangjai-fennsík túlsó oldaláról. Az arca csupa vér volt, palástja, díszes, strucctollal ékes turbánja szakadtan, mocskosan csüngött, csizmája merő sár. A pasa földig hajolt a szultán előtt. – Bocsáss meg nekem! Kénytelen voltam visszarendelni a szpáhikat, fényes tekintetű szultán! – Mit beszélsz? – Az engürúszok páncélosai túlságosan nagy számban verekedték át magukat a vonalainkon! Az alkonyat elrejtette előlünk a valódi számukat, azt hittem, többel végeztünk, de nappali világosságnál látni, hogy a mezőn nem is fekszenek oly sokan… – Mi történt a fennsíkon túl? – Észak felé űztük őket, nagyuram! Kozludža és Kurtdere18 irányába futott a zömük, én is arra vezettem bosszúálló fiaimat! De Kurtdere mellett tőrbe csalták és lemészárolták a lovasaimat!

Murád a tenyerébe temette arcát. – Mennyien lehetnek? – Ki tudja, fényes tekintetű padisah? Kisebb-nagyobb csoportokban vágtatnak, sokan ketten ülnek meg egy lovat. Szinte valamennyien sebesültek, de még mindig úgy verekszenek, mint a palackból kiszabadult dzsinnek! A farkasok völgyében19 legalább ezren, ezerötszázan verődtek össze az átkozottak, és visszavágtak. Csapdába csalták a mieinket. Magam is alig tudtam kikecmeregni a kelepcéből! – Elég volt a vérontásból – A szultán hangja mind meggyötörtebbnek tűnt. – Oruç bég gondoskodik róla, hogy a harcosaid megkapják részüket a zsákmányból! Vezesd őket a táborukba, és köszönd meg a nevemben a helytállásukat. – Visszarendeljem a többi üldöző csapatot is? – Rendeld vissza őket! Még nem vagyunk elég erősek… Ha Hunyadi él, és ő vezeti a menekülők egy részét, akkor bármikor képesek újabb meglepetést okozni. A csapatok térjenek vissza, de zárják el a hágókat és az erdei ösvényeket, nehogy meglepjenek minket a hitetlenek. Mohamed ajka megrándult; dühítette atyja kishitűsége. – Ha óhajtod, én magam állok az üldözők élére! – ajánlkozott. – Diadalunk nem lehet teljes, amíg meg nem semmisítjük a hitetlenek maradékát. Hogyan vehetnénk el a kedvüket a hasonló hadjáratoktól, ha büntetlenül hazatérhetnek? – Itt maradsz! Te a trónörökös vagy, fiam! Ha a hitetlenek végeznek veled… – a szultán elharapta a mondat végét, mert nem tudta volna úgy befezezni, hogy azzal ne sértse meg a veliahtot. Hiszen, ugyan mi történt volna, ha az engürúsz lovagok végeznek Mohameddel? A sereg egy percig sem gyászolta volna, és talán Edirnében sem hullatott volna érte senki bánatkönnyeket. Az igazat megvallva, ő

maga sem… – A győzelmet nélküled nem vívtam volna ki, fiam. Allah megjutalmazott a diadallal, pedig én már feladtam volna a harcot. Ám a győzelem könnyen vereségbe fordulhat – ahogy a hitetlenek kezéből is csak a végső órán csavarta ki a diadal lándzsáját Allah. Itt maradsz velem! – Majd én folytatom az üldözést! – hajolt ismét földig Lala Şahin pasa. – Azt mondtam, nem! – A szultán mennydörgő hangja betöltötte a sátorpalotát. – Vége! Rendeld vissza a csapatokat! Aztán küldj futárt Dracul vajdához! Az engürúszok a Duna felé menekülnek. Itt az idő, hogy Dracul jóvátegye árulását! Zárja el az átkelőket, és végezzen minden engürúsz harcossal, aki át próbál hatolni a területein! Erődjeink és váraink katonái sokszorozzák meg az őrségeket! Aki elfogja Hunyadit, azt gazdagon megjutalmazom! Lala Şahin pasa kihátrált Ulászló sátorpalotájából. A szultán egyedül maradt a trónörökössel. – Meg kell szerettetned magad az alattvalóinkkal, Mohamed – sóhajtotta Murád. – Most gyűlölnek téged. Nem akarják, hogy az uralkodójuk legyél. Sem ma, sem holnap… – Téged is gyűlöltek, amikor trónra kerültél – vont vállat a veliaht. – Majd megtanulnak tisztelni, amikor sárba tiprom Engürúsz országát, és valamennyi nyugati uralkodót. Amikor bevonulok Konstantinápolyba, aztán Rómába, rajongani fog értem az egész iszlám világ. Imádkozom, atyám, hogy megéld azt a napot, és lásd a fiadat a szeretet és feltétlen rajongás dicssugaraiban tündökölni! Murád hosszan fia szemébe nézett. Nem mondott semmit, csak fáradtan rámosolygott. Lehet, hogy most kellene végeznie vele. Talán még megakadályozhatja a tragédiát, s útját állhatná a birodalom bukásának.

Mert ebben a pillanatban bizonyos volt benne, hogy Mohamed vagy az Oszmán Birodalom legnagyobb uralkodója lesz, vagy az utolsó. 18. A várnai csata úgy vonult be a történelembe, mint az Oszmán Birodalom fényes győzelme. Azt persze még egyes török történetírók is hozzáteszik, hogy Murád serege 25-30 ezer katonát veszített, mintegy négyszer annyit, mint a magyarok.20 Ulászló hadából négy-ötezren maradtak holtan a harcmezőn. Háromezren menekülés közben lelték halálukat éhségtől, fagytól, fegyvertől. További ezrek jutottak szolgaságra. Köztük azok a magyar és lengyel urak, akiket talpig páncélban, fényes díszben küldött Murád ajándékba a szövetséges hatalmaknak. Kairó mameluk szultánjának huszonöt keresztény lovagot tizenkét díszes öltözékű apród kíséretében; tizenkét magyar lovagot és huszonnégy apródot a krími kánnak, hat lovagot és hat apródot a karamániai emír udvarába. A fogoly magyar urakat arra kényszerítették, hogy parádézva vonuljanak végig a főutcákon, miközben a nyomornegyedek csőcseléke ürülékkel és sárral dobálta őket. Sorsuk akkor pecsételődött meg, amikor Murád parancsba adta: egyiküket sem válthatják ki rokonaik, kínáljanak értük bármekkora vagyont. Némelyek elpusztultak közülük a barbár udvarokban elszenvedett bántalmazások következtében, mások kénytelenek voltak áttérni az iszlám hitre, és onnantól az oszmán, a mameluk s a tatár hadakban szolgáltak idegen harcmezőkön. Azok a foglyok jártak jobban, akik török földön maradtak. Néhány héttel az ütközet után Murád haragja

enyhülni látszott; engedélyezte, hogy a konstantinápolyi császár által küldött követek tárgyalásokat kezdeményezzenek a magyar, lengyel lovagok kiváltásáról. A tárgyalások elhúzódtak, némelyek éveken át reménykedtek, hogy egy napon visszanyerhetik szabadságukat. A szultán a várnai harctérről Edirnébe vonult. Az engürúsz király levágott, lándzsára tűzött fejét diadalmasan hordták körbe a főváros utcáin – a csauszok azt rivallták mindenfelé: „Így jár az esküszegő! Így jár az esküszegő!” A fejet ezután átvitték Anatóliába, intő jelül a karamánok uralkodójának, s egész népének. A karamán hegyek között napokon át visszhangoztak a csauszok kiáltásai: „Így jár az esküszegő! Így jár az esküszegő!” A fejet Brusza város szubasijának, Dzsube Ali bégnek nyújtották át, aki mézzel kenette be, hogy még hetekre tartósíthassa a már oszlásnak indult koponyát. Brusza lakói vallási áhítatba estek az ellenséges király feje láttán. Hatalmas tömeg verődött össze a Nilufer folyó partján: lemosták Ulászló levágott fejét, és megint lándzsára tűzve végighordozták az egész városon, hogy így ünnepeljék meg a szultán örök időkre szóló diadalát.

Második fejezet KINEK A GYERMEKE? 1. CILLI VÁRA, STÁJERORSZÁG, AUSZTRIA A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 13. NAPJA Összefolytak a nappalok és az éjszakák. Cillei Ulrik csaknem egy hetet töltött abban a szűk, cellaszerű szobában, melyet a legmagasabb körbástya legfelső szintjén alakítottak ki a vár építésekor. A kamra korábban nagyatyja, Hermann nagyúr pihenőhelyiségeként szolgált; akkoriban még kényelmes, vánkosokkal és selymekkel bélelt baldachinos ágy terpeszkedett középen, s ragyogó kilátás nyílt az ablakokon át a hófödte krajnai hegyek csúcsaira. Csakhogy mióta Ulrik úr vette birtokba az erődítményt, az ágy helyébe medvebőrökkel bevont kerevetet helyeztetett, s elébe alacsony, kecskelábú íróasztalt, melyen most szétszórt iratok és térképek sarkait emelgette az ablakhártyák réseinél besüvítő jeges szél. Cillei Ulrik, Cilli és Zagorje ura itt gubbasztott bezárkózva. Ruhát nem cserélt, holott korábban naponta többször forró dézsafürdőt vett, Velencéből hozatott, méregdrága illatosítószereket permetezett hórihorgas testének valamennyi hajlatára. Embert látni sem kívánt. Szolgái rendre felhordták neki az étkeket, de Ulrik úr alig evett – annál többet ivott. Mostanában egyre többször cselekedett ilyesmit: mogorván, a világtól elvonulva szövögette ambiciózus terveit, s forgatta kemény koponyájában újabb és újabb hagymázas elképzeléseit arról, hogyan bírhatná le egyszer s

mindenkorra ellenségeit. Ügyei ugyanis nem alakultak megnyugtató módon. Hiába szerzett magának befolyásos szövetségeseket, hiába ásta alá ellenlábasainak terveit csalárdsággal, fortéllyal, az utolsó pillanatban rendre kudarcot vallott. Hol Habsburg Frigyes hívei gondoskodtak róla, hogy nyugati irányú terjeszkedésének gátat szabjanak, hol Ulászló király, s legfőképp Hunyadi cimborái törtek borsot az orra alá. Ideje volt hát elgondolkodnia a fiaskók okain… Vajon mit ronthatott el újra és újra? Ahogy az ablakhártyák szakadásain keresztül besüvített a szél, a nagyúr megborzongott. Csontig fagytak tagjai, az asztalkán álló kancsóban már rég kihűlt a fertályórával korábban felhozatott forralt bor. Gondolkozz! Gondolkozz! Több hiba nem fogadható el! Cillei kényszerítette magát, hogy felkeljen a medvebőrökről – a külső fal egyik kiugró oszlopközénél tátongó réshez lépett. Az illemhely a létező legprimitívebb megoldással szolgált; a nagyúr megoldotta köpenyét, és guggolva a lik fölé helyezkedett. A jeges szél alulról süvöltött csupasz ülepébe, a hideg szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott. Gondolkozz! Gondolkozz! Miután könnyített magán, vacogva visszabotorkált a fekhelyére. Az asztalkán heverő térképeken a Német-római Birodalom tartományai, a Magyar Királyság területei, Szlavónia és Dalmácia vidékei sorakoztak, mívesen megfestve, cirádás betűkkel feltüntetve a városok, hegyek, folyók nevét.

A nagyúr megdörzsölte kezét. Egy birodalom, melyért érdemes harcolni… Egy, a Rajnától a Fekete-tengerig terjedő birodalom, amiért vért is érdemes ontani – nagyon sok vért… Hisz még nincsen veszve semmi… Hunyadi seregéről hetek óta nem érkezett hír. Az utolsó beszámolók alapján nem lehetett eldönteni, milyen fordulatot vesznek az események a Balkán hegyei között. Az is lehet, hogy Hunyadi már Drinápolyt vívja, tán el is foglalta… Ebben az esetben mindennek vége… Győzedelmes hadvezérként egyenesen Konstantinápolyig hatol előre, és megtisztítja a kontinenst a török hadaktól. Ez pedig végső győzelmet jelent számára és Ulászló király pártja számára. No, de a sors útjai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy Hunyadi hadai elakadtak valahol a Balkán szívében éppen úgy, ahogy az előző hadjárat során… Ki tudja? Talán éppen ezekben az órákban dől el a magyar sereg, Hunyadi János és az egész királyság sorsa… S ezzel együtt az ő sorsa is… Bár megakadályozni nem tudta a hadjáratot, a késlekedés, melyet fondorlatainak következtében a magyar hadak elszenvedtek, akár döntőnek is bizonyulhat. Meg aztán, az elmúlt hónapokban ügyesen összekuszálta a szálakat: a magyar urak közül sokan maradtak távol a hadjárattól. Újlaki vajda és a dunántúli urak leválasztása a keresztény seregtől az egész hadjárat sorsát eldönthetik. És talán Murád szultánnak valahogy mégis sikerül megállítania a magyarokat… Cillei Ulrik nyöszörögve összehúzta magát a medvebőrökön. A kamrában fehér felhőként párállott lehelete. Az ablakokra húzott, szakadozott hártyán át újult

erővel süvített be a jeges hegyi levegő, de a nagyúr szándékosan nem cseréltette üvegtáblákra őket. Egyfajta büntetésnek, aszketikus próbatételnek szánta az itt töltött napokat. Gondolkodnia kellett; mert ha Hunyadi hadai győzedelmesen térnek vissza Magyarországra, az ő helyzete végzetesen megrendül. A dunántúli urak, kik minap még a Habsburgok pártján álltak, egymás után hódolnak be Ulászlónak. A horvát, dalmát területek ismét az átkozott Thallócziak kezébe kerülnek, Újlaki újra elpártol majd tőle, mint ahogy várhatóan a Széchiek és a Garaiak is kénytelenek lesznek beadni a derekukat. Akkor pedig vagy Hunyadi, vagy Frigyes király roppantja el a gerincét… Ha viszont… Amennyiben úgy hozná a sors szeszélye, hogy Hunyadi nem jut el Drinápolyig, vagy ami még ennél is csodálatosabb lenne, vereséget szenved útközben, abban az esetben a belső háborúskodás menten kiújulna idehaza. Sokan még Ulászló hívei közül is megelégelnék a lengyel fiúcska uralmát, és erőskezű, kiszámítható uralkodóra vágynának. Bizonyára nem lenne nehéz lázadást szítani Hunyadi közvetlen környezetében sem… Felkelések, pártütések, árulások… Hamarosan általános bizalmatlanság lenne úrrá az országon, és akkor… Egy kis szerencsével… Cillei újra a térképekre pillantott. Hunyadi félreállításával lépésről lépésre megkaparinthatná magának a vezető szerepet a királyságban; ennek persze csak akkor lenne értelme, ha sikerülne letaszítani Ulászlót a trónról. A lengyel kölyök elűzésével és a gyermek László király hatalomra segítésével rögvest átrendeződnének az erőviszonyok. Szlavónia és Dalmácia felett megszilárdulna a Cillei-uralom, amit azonnal

kiterjeszthetne Boszniára is, egybefüggő szláv királyságot hozva létre magának. II. Tvrtko király tavalyi halála óta ugyanis egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy sikerül érvényt szerezni a nagyatyja, Hermann nagyúr által megkötött örökösödési szerződésnek.21 Ehhez csupán két tényezőnek kellett egyidejűleg teljesülni: Hunyadinak el kell tűnnie a politikai porondról, Brankovics despotának pedig fegyverrel kell segítenie a Cilleiek boszniai terjeszkedését. Amennyiben ez a két tényező megvalósul, úgy a magyar rendeknek nem marad más választása, mint hogy őt, Cillei Ulrikot emeljék a nádori székbe. Az ő királysága ugyanis immár vetekedni fog a Szent Korona országainak erejével, ráadásul a szláv tartományok egyesítésével szilárd védőövet vonhat majd Magyarország köré. Ezen védőöv hatékonyságát, vagyis a török hadak távoltartását – és ez ügyben nem voltak kétségei – a sógorával, Murád szultánnal kötött különbékéje hosszú évekre garantálni fogja. Mostanában a törökök sem mutatkoztak erősnek, néhány esztendőnyi erőgyűjtés számukra is jól jöhetne… Jó… És akkor? Hogyan tovább? Cillei lázasan bámulta a térképeket, s közben jegyzeteire pillantott. Attól tartott, valamit kihagyott a számításból. Amennyiben létrejön boszniai és horvátországi uralma, magyarországi szövetségeseinek birtokai érintkeznek majd saját délvidéki és krajnai, stájerországi területeivel. Újlaki szerémségi és erdélyi vajdasági vármegyéi, a Garaiak birtokai összefüggő egészként állják útját az akár a délről, akár a nyugatról érkező támadásoknak. Ezzel pedig behozhatatlanná teszik fegyveres fölényüket. Északon Giskra huszita haramiái

biztosítják majd az új hatalmat a lázadókkal szemben, a Magyar Királyság nádori széke pedig lehetőséget biztosít számára, hogy néhány év alatt leváltsa posztjáról valamennyi Hunyadi-szimpatizáns kutyát. És aztán? Hogyan tovább aztán? Magyarország, Horvátország, Bosznia és Stájerország elegendő hátteret biztosítanak ahhoz, hogy kinyújtsa karját észak és nyugat felé. Királyi koronával a fején, uralkodói dinasztiák büszke leszármazottaként22 joggal léphet majd fel Csehországban és Ausztriában a trón megszerzése érdekében – ugyan ki állhatna akkor az útjába? A nyomorult, sárvérű Habsburgok? A Jagellók? Ideje, hogy végre erős, német fajú dinasztia egyesítse Európának ezt az örökkön forrongó, nehezen zabolázható, mégis oly értékes részét. Az ausztriai tartományok birtoklása pedig egyenesen elvezet a német-római császári cím megszerzéséig – a nagy célig, amit már nagyatyja, Hermann gróf is dédelgetett álmaiban. Mindehhez nem kell más, csak… Hunyadit halottnak tudni… Mihamarabb… Cilli várának ormain keservesen süvített a szél. Kemény télnek néztek elébe. Nem véletlenül pusmogták a krajnai parasztok, hogy mire kitavaszodik, éhínség lesz úrrá a vidéken… Persze a Cillei-magtárak dugig voltak gabonával. A háromcsillagos címert viselő zsoldosok ezrei álltak állandó készenlétben – olyan erőt képviseltek, amivel európai szintű háborúk sorsát dönthette volna el egymaga… Már csak a megfelelő pillanatra várt. Ha végre kezébe ragadhatja a hatalmat, elhagyja ezt a rideg, hideg stájerországi erődítményt, ezt az örökkön fagyos,

fénytelen sasfészket. Vár rá Buda, Bécs, Prága, a dalmát tengerpart, s majdan Itália napsütötte tartományai… Persze akad még néhány nem kevésbé kényelmetlen tennivalója. El kell tüntetnie az élők sorából nagyatyja és atyja fattyait. A miheztartás végett, ugyebár… Egyikük, Friedrich egy közeli, karthauzi kolostorban tengeti életét. Nagy valószínűséggel azt sem tudja, hogy Cillei-vér folyik az ereiben. A kémek beszámolói szerint jámbor szegény, mégis halnia kell… Aztán ott van Johannes von Cilli, nagyapja másik, vénemberként nemzett fattya; ő aztán nagyon is tisztában van azzal, mely tőből származik, és azzal is, hogy a Cillei-háznak jelen pillanatban nincs fiúági örököse. Legelébb őt kell eltennie láb alól, amíg nem késő. Egyedül atyja leányfattya, Beatrix maradhat életben; neki még hasznát veheti, ha jól házasítja ki. Ulrik úr izgatottan járkálni kezdett a toronyszobában. No és, ha sikerül megszerezni a hatalmat… Hogyan tovább? Hisz a mozaikdarabokból éppen a legfontosabb darabka hiányzott… Mindezt kinek az érdekében teszi? Ki tölti be az így megszerzett, szinte korlátlan hatalmat? Hiszen sápkóros felesége, a vallási tébolyba menekülő Brankovics lány képtelen volt fiút szülni. Törvénytelen fia ugyan akadt, de vérfertőző viszonyból született, saját unokahúgától. Mert akit a világ Habsburg Lászlóként, a trón nélküli, ország nélküli gyermek királyaként ismert, valójában édesgyermeke volt. De erről sem László, sem a világ nem szerezhet tudomást, soha. Elég, ha ő tudja. Amikor – immár nádorként – a királyhoz, saját törvénytelen fiához adja feleségül egyetlen törvényes leányát, Erzsébetet, a frigyből tiszta vérű Cillei-királyok születnek majd, amit nem szennyez tovább semmiféle szláv, magyar,

görög vér. Új dinasztia kerülhet hatalomra Európa keleti felén, amely bevégezheti isteni rendeltetését, s újraépítheti az Ezeréves Birodalmat, amely immár nem kevertvérű, rongy népekből áll majd, hanem kizárólag szorgalmas, tiszta és engedelmes németekből. Valahol a hegyek közt felvijjogott egy madár. S ha Hunyadi felülkerekedik mégis? Cillei Ulrik összehúzta magán kopott köpenyét. Akkor nem marad más megoldás, mint… Odalépett az ablakhoz. Szemét a hártyán keresztül is kápráztatta a hófödte hegyoldalak vakító fehérsége, úgyhogy inkább lehunyta szemét. Hunyadi maga az őserő. Vadállat. De éppen a győztesek legfontosabb tulajdonságai hiányoznak belőle. Az előrelátás. A bölcsesség. A tervezés gondossága, a megfontolt precizitás. A magyarok, a csehek, a rácok, az oláhok, a horvátok… a söpredék népek mind egyformák. Forrófejűek, ostobák és korlátozottak. Élvetegek, hatalomvágyók, a hasuknak és otromba nemi ösztöneiknek élnek. Képtelenek arra, hogy átgondolják, irányítsák saját sorsukat. Kapzsik, reménytelenül megbízhatatlanok – némelyik harcias, némelyik gyáva, ám egyformán lusta mind. Igaz, el kell ismerni, hogy nem mindenben tehetségtelenek. Cillei azonban úgy vélte, művészi hajlamaik ellenére összességében értéktelenek, ezért bármikor feláldozhatók. Egyedül asszonyaik érnek valamit, ha másra nem, hát hogy konyháját izgalmasabbá, ágyát forróbbá tegyék. Dédapja még arra kényszerült, hogy koszos szláv hercegnőcskéknek nemzzen gyermekeket. Kétségtelenül saját vére is felhígult, de ezzel együtt is, egyedül önmagát tartotta alkalmasnak az áhított, új

keleti birodalom felépítésére. Tervezés… Precizitás… Előrelátás… Ha gondosan felkészül a várható eseményekre, végül felülkerekedhet Hunyadin. A többiek nem sokat számítanak. A Habsburgokat sem lesz nehéz legyőzni, ha már Cillei-sarjadék ül a trónjukon, és mindenben úgy cselekszik, ahogy ő kívánja. Cillei Ulrik utolsó pillantást vetett az íróasztalon sorakozó feljegyzésekre, térképekre. Ezúttal körültekintőbb lesz… Elmosolyodott. Elméjében tucatnyi lehetőség, s azok minden szóba jöhető következménye ott sorjázott. Úgy érezte, felkészült mindenre. Megigazította kopott köpenyét, és az ajtó felé indult. Ideje forró fürdőt venni, megborotválkozni, és enni, sokat enni, hogy legyen ereje az előtte álló megpróbáltatásokhoz. Várhatóan napokon belül megérkeznek az első hírek Hunyadi hadjáratának sikerességéről vagy kudarcáról. A hírtől függően azonnal munkához kell látnia. És ezúttal nem tévedhet! Elgémberedett lábakkal csoszogott lefelé a lépcsőn, megborzongva a falakból áradó hidegtől. A várudvaron fegyvercsörgés és kutyaugatás harsant… 2. A zömök tornyok közötti szűkös udvaron Jan Vitovecz gyakorlatoztatta a zsoldosok egy csapatát; Cillei úgy sejtette, pusztán unaloműzésképp. Amíg az utak jegesek és

járhatatlanok voltak, vagyis egészen kora tavaszig, a katonák zöme a Cillei-várakba zárkózott, s várta a nagyúr parancsait, tétlenül, kockajátékkal, borozgatással ütve el az időt. Vitovecz mindkettőt veszedelmesnek ítélte a fegyverforgató nép számára, s úgy vélte, alkalmasint maga teremt hasznos elfoglaltságot embereinek. Vívás, kopjavetés, íjászkodás, teljes vértezetben lovaglás, alakzatban mozgás – a néhai huszita értette a módját, hogyan vegye elejét a fölösleges civakodásnak és a felesleges gondolatoknak. A zsoldosok most éppen összegabalyodva közelharcot imitáltak; sármocskos vértezetben, zihálva csépelték egymást tompa és életlen gyakorlókardjaikkal, kicsorbult fejszéikkel, miközben a tócsákban bokáig merülve, ide-oda csúszkálva igyekeztek megőrizni egyensúlyukat. Vitovecz felfigyelt az aszketikus alakra, s leplezetlen elégedettséggel nyugtázta, hogy a vár ura előkecmergett álló hete tartó visszavonultságából. Szeme sarkából egész az ajtóig követte Cilleit, ekkor azonban mozgolódásra figyelt fel a külső kapu környékén. Lovasok forgolódtak egy szekér körül, melynek bakján egy torzonborz, kézzel-lábbal hadonászó férfi ült. – Hagyjátok abba! Míg ő elindult a kapu felé, Cillei késlekedés nélkül belépett a vár központi épületébe. A dohos falú nagyteremben utasította szolgáit, hogy a nagy kandalló előtt készítsenek forró fürdőt számára. A dézsa hamarosan megtelt gőzölgő vízzel, melybe illatos levendulafőzetet és frissen sajtolt velencei rózsaolajat löttyintettek. A nagyúr kiküldte az idősebb személyzetet a teremből, aztán magához intette szolgálólányait, akiket már egy álló hete nélkülözni kényszerült. Végtére is mindennek megvan a maga ideje…

A pironkodó, alig tizenhat-tizenhét éves krajnai parasztlányok ügyetlenül levetkőztették, némi piszmogás árán melléje telepedtek a dézsában, és munkához láttak. Cillei engedelmesen tűrte, hogy a hátát sikálják, hosszú, csontos karjait szappanozzák, nyirkos, sárszínű haját mossák, miközben a maguk falusias, nehezen érthető nyelvjárásukban pusmogtak maguk között, néha zavartan rávillantva kíváncsiságtól és rémülettől zavaros tekintetüket. A nagyúr élvezte a forró víz simogatását, a puha női kezek érintését. Amikor megunta a fürdőzést, kiválasztott egyet a szolgálók közül, egy fekete hajú, pirospozsgás fiatalkát, aki hófehér, gömbölyded formáit szemérmesen takargatva az ölébe kucorodott. – Hiányoztam? – kérdezte Cillei, miközben göcsörtös ujjaival megdörzsölte a parasztlány mellbimbóit. – Az utóbbi időben hanyagoltalak benneteket… A lány felszisszent a durva ujjak érintésétől, de uralkodott magán. A magafajta csinoska pórok sok-sok nemzedék óta tudták, mi a dolguk, ha a környék ura magához rendeli őket. Cillei elégedetten hátradőlt a dézsában, és lehunyt szemmel tűrte, hogy a parasztlány eleinte ügyetlenül, majd egyre avatottabb mozdulatokkal kényeztesse férfiasságát. Amikor a kopogást meghallotta, dühödten összerándult. – Most nem! Most nem! Parancsára fittyet hányva Vitovecz bukkant fel az ajtóban, és öles léptekkel megindult feléje; saras csizmája mocskos nyomokat hagyott a márványon. – Nem látod, hogy zavarsz, idióta? – A nagyúr eltolta magától a lányt, s gyanakodva méregette Vitoveczet. Ki tudja, kinek a megbízásából, kinek a parancsára… Elöntötte a düh: jól felépített tervei között egy sem akadt, melyben

Vitovecz hűsége megkérdőjeleződött volna. – Egy tapodtat se tovább! De a cseh kezében nem volt fegyver; széttárta karját, s mosolyogva meghajolt. – Vendég jötte, uram! – Vendég? Ki az ördög? – Jól mond. Ördög. Cillei intett a lánynak, hogy egyelőre hagyja őt – a riadalomtól amúgy is elillant elébb még oly hevesen lüktető vágya. – Nem várhattál volna vele egy kicsit, Jan, kedves barátom? – Én várhatna. De vendéged nem. – Vagy úgy… A közelben fogtátok el a jómadarat? Kiféle? Miféle? Ellenség? Jó barát? – Jobb, ha nem ellenség. Jobb lesz barát tudni. Cillei ismerte zsoldos kapitányát, pontosan tudta, hogy Vitovecz nem zavarná nyomós ok nélkül, ugyanakkor azt is tudta, hogy nem fog tudni értelmes szót kihúzni belőle. – Verjen meg az Isten, Jan! Vezesd be! Amíg katonái belökdösték a „vendéget”, Cillei visszaintette magához a dézsa falához húzódó mezítelen szolgálólányt. – Ha nyugton maradsz, nem lesz semmi baj! Gyere csak, gyere! Ide, az ölembe! Az ajtó felől fegyvercsörgés hallatszott; ha nem fogják le két oldalról négyen, a jövevény bizonnyal kitépi magát fogvatartói kezei közül. Ahogy a vele dulakodó zsoldosok a szobába penderítették, a parasztlány felsikkantott a nagyúr mellett, keblei meglebbentek a habos vízben. – Nyugalom, kedvesem! Nincsen semmi baj!

Cillei szemügyre vette a foglyot. Furcsa szerzet volt: hatalmas üstöke, napcserzette arca, busa szemöldöke erdőlakó vademberhez tették hasonlatossá. Hatalmas mellizmai és erőtől duzzadó karjai szöges ellentétben álltak tömpe lábaival, melyek mintha alig bírták volna el a felsőtest roppant terhét. – Eresszetek! Eresszetek, kutyák! – szitkozódott, s mert a zsoldosok erőteljes mozdulattal hátrafeszítették karjait, felüvöltött fájdalmában. – Elég! – harsant Cillei parancsa. – Ha abbahagyod ezt a hiábavaló vergődést, nem esik bántódásod! Ki vagy? A férfi térdre roskadt. – Könyörülj, uram! Nem tettem semmi rosszat! Átutazó volnék! Könyörgöm, eressz el! A nagyúr kérdőn Vitoveczre pillantott. – Jan? A zsoldoskapitány összetekert pergamenköteget nyújtott át neki. Cillei vizes kézzel kibontotta őket, ügyet sem vetve arra, hogy némelyik a dézsába hullik. – Ez meg mi? A jövevény megpróbálta kitépni magát fogvatartói vasmarkából, mindhiába. Sápadtan bámulta, ahogy pergamenjei sorra eláznak a rózsavíztől és levendulától illatozó vízben. – Jézus sebeire! Mi akar ez lenni? Vitovecz a dézsa mellé lépett, és vaskesztyűs kezével rábökött az éppen Cillei által vizsgált pergamenre. – Ágyúk, uram! Behemót ágyúk. – Ágyúk? A pergamenen sűrű vonalakkal telerótt rajzolat bontakozott ki. Értő kézzel pingált tervrajz volt, a lap szélén apró számjegyekkel végzett kalkulációval. A rajz alatti

szöveg egy része magyarul íródott, más része németül. – Mi a neved? – Tüzes Orbán, nagyuram! – hajlongott térdeltében a jövevény; karjait még mindig lehetetlen helyzetbe csavarták hátra fogvatartói. – Szekerén találtak ágyúcsők, puskapor, kén, kátrány – sorolta Vitovecz. – Sok vas. Öntős vas csöve. Ágyúöntős mester ez. Gondoltam, behozatom. Lehet, kém. Lehet, ellenségnek gyűjt hírt. – Nem, nem… – vigyorgott Cillei. – Eresszétek el! A zsoldosok előrelökték Orbánt, aki nyögve elterült a márványpadlón. – Honnan jöttél? – Bécsből, nagyuram! – A fogoly nyögve tapogatta meg jobb csuklóját. – Hazafelé tartok! – Hová? – Erdélybe. – Szász vagy? – Szász és székely ősökkel büszkélkedhetem, uram. – Korcs! – fintorgott Cillei, ám a fogoly ügyet sem vetett a sértésre, alázatosan hajlongott tovább. – Ágyúöntő mester volnék, Szászsebes városából. Szolgálatodra, nagyuram! Szolgálatodra! – Mit kerestél Bécsben? – Nagyuram, a terveim! A terveim! Cillei intett a szolgálólánynak, hogy szedegesse össze a dézsában lebegő pergamenlapokat. Ahogy elnézte őket, már késő volt: a tinta elmosódott rajtuk, a rajzok zavaros foltokba gyűltek. – Miféle ágyúk tervei ezek? Tüzes Orbán véreres szemei elkerekedtek. – Közönséges fegyvermester vagyok, nagyuram…

Ágyúkat, katapultákat, dárdavető masinákat, falromboló bombardákat konstruálok… Semmi különleges nincsen ezekben… – Hazudsz! – vigyorgott szenvtelenül Cillei, és a kezében tartott rajzra bökött. A pergamenre rótt ágyúcső mellett parányi emberalak álldogált, jól szemléltetve a méretarányokat. – Ez az ágyú legalább ötször nagyobb azoknál, amelyeket valaha láttam. Létezik ekkora ágyú? Tüzes Orbán térdre rogyott. Úgy tűnt, mintha azon viaskodna, elmondhatja-e, amit tud, vagy sem. Végül kapzsisága felülkerekedett rettegésén – de mindez túl hirtelen, minden átmenet nélkül történt ahhoz, hogy Cilleit ne tévessze meg. – Nem létezik, nagyuram. Még nem. De én meg tudom önteni. Ennél akár még nagyobbat is! Cillei félretolta maga mellől a dús keblű parasztlányt. – Te bolond! Ekkora ágyút senki sem tud megönteni! – Én igen, uram! Egy ekkora ágyúval bármilyen várfalat le lehet rombolni! Éveken át vándoroltam, uram, hónapokat töltöttem Nürnberg, Milánó, Velence, Köln és Gent ágyúöntő műhelyeiben, mindent alaposan tanulmányoztam, ellestem valamennyi fogást, amit azok a sarlatánok tudnak. A saját szememmel láttam a Faule Metze ágyút Kohlmarktban, a genti Dulle Griet ágyút,23 de én még ezeknél is nagyobbat, messzebbre hordó szerkezetet készítek, ha kell! – Ha jól értem, még soha nem öntöttél ekkorát! – Ehhez rengeteg pénz kell, nagyuram! – Ezért jártál Bécsben… Tüzes Orbán szeme ravaszul megvillant. – Megbízásra volna szükségem. Egy bőkezű mecénásra. Talán nem véletlenül sodort ide a sors, Cilli

városába… – Először Habsburg Frigyesnél kopogtattál… – bólogatott Cillei. – Neki akartad eladni a találmányodat, és nem nekem. Orbán hebegett, habogott. – Az én ágyúmmal, nagyuram, bármelyik sereg legyőzhetetlenné válik. Nincsenek falak, amelyek ellenállnának az ágyúimnak! Bombardáim földig rombolnak minden erődöt, legyenek azok a legmesteribb módon megépítve! – Magabiztos beszéd – jegyezte meg a nagyúr. – No, és milyen választ kaptál Frigyestől? Egyáltalán tudtál beszélni vele? Tüzes Orbánt elöntötte a méreg. – Azt hittem, a németek királya bölcs és megfontolt ember, nagyuram! De ostoba és felfuvalkodott! Szerinte az ausztriai és nürnbergi, kölni, meg a genti ágyúöntő mestereknek nincs párja… Azt hiszi, hogy a Pumhart von Steyr24 a legtöbb, amit emberi elme alkothat… nevetséges! Cillei elmosolyodott, és a dézsa mellett ácsorgó Vitoveczre emelte tekintetét, mintha csak azt kérdezné tőle: no, ehhez mit szólsz? A cseh arca meg sem rándult. – Ágyú ilyen óriási, haszontalanok, uram. Wagenburg-szekér nem bír el, csak kicsi. Nem jó nagy ágyú. Haszontalan. – Ezek ostromágyúk, Jan – legyintett Cillei. – Milyen kár, hogy nincsen szükségem ostromágyúkra. – Azt soha nem lehet tudni, nagyuram – hajlongott Tüzes Orbán. – Nemsokára újra kitör a háború Magyarországon, és akkor bizonyosan jól jöhet néhány behemót bombarda, ha ki akarnád füstölni a fészkeikből a

lázadó kutyákat! Cillei érdeklődve előrehajolt a dézsában. – Tudod, ki vagyok én? – Hogyne tudnám, nagyuram! Cillei Ulrik, a szászok és a tisztességes magyarok utolsó reménysége! Ha sejtenéd, milyen sokan állnak a te pártodon, szerte Erdélyországban! Túlságosan régóta senyvedünk az oláh kutya uralma alatt! A nagyúr elgondolkodva figyelte Tüzes Orbán dühtől vörös képét. – Hunyadiról beszélsz? Az ágyúöntő mester csaknem a padlóra köpött. – Ne is említsd a nevét, uram, kérlek! Ha valaha annak a mocskos féregnek a vára ellen vethetnéd be az én ágyúimat, szavamra, néked olcsóbban megöntöm őket! Egyszer, csak egyszer az életben látni szeretném, uram, ahogy leomlanak Hunyad falai az én behemót bombardáim lövéseitől! – Valami azt súgja nekem, nem kedveled a vajda urat! – vigyorgott Cillei. – Ahogy te sem, uram, ahogy te sem! És ahogy Frigyes király sem! Csakhogy Ausztria ura egy agyalágyult, zsugori tökfilkó! Az én fegyvereimmel egy csapásra felszabadíthatná a dunántúli városokat! Ulászló hívei fejvesztve menekülnének előle Budáig, vagy még messzebb! De nem! Ő sokallta az ágyúim árát! – Mennyibe kerülne egy ilyen behemót, Orbán? – Ó, nagyuram! Rögtön láttam én, hogy éles elméjű államférfiú vagy! Akarsz-e Magyarország legrettegettebb hadura lenni? Zsoldosaid száma, mint csillag az égen, de semmire sem mész velük, ha ellenségeid bezárkóznak a váraikba. De az én ágyúmmal… Akarsz-e az oláh kutya haramiái fölé kerekedni, uram? Ezeknek az ágyúknak egyetlen lövésével félelmet plántálsz a tetvesek szívébe!

Meghasad az égbolt felettük, megnyílik a föld alattuk! – Mennyi? Tüzes Orbán sebesen számolgatni kezdett. Nem mintha nem tudta volna pontosan, mennyit kóstál a behemót ágyú. A kérdés sokkal inkább az volt, mennyit merjen mondani itt és most. – Mennyi? – Másfél ezer arany, uram… Cillei arca elszürkült. – Ezerötszáz? Elment az eszed? – Vedd figyelembe, kérlek, hogy a szokásosnál háromszor nagyobb ágyúöntő műhelyre van szükség, és legalább húsz segédre, akik az öntőmintát elkészítik. A rezet öt aranyért mérik bécsi mázsánként,25 és ami azt illeti, az ón, s a vas sem olcsó. Kell még rengeteg faggyú, gyapot, faanyag. Az ágyúgolyókhoz a legkeményebb gránitra van szükségem. Cserébe legyőzhetetlenné teszlek, uram… A nagyúr a fejét csóválta. Lám, ennyit a gondos tervezésről! Az elmúlt egy hétben aszketikus magányában minden eshetőségre felkészült. Erre most tessék! Amikor már azt hitte, készen áll az újabb megmérettetésekre, és a dézsában kényeztetteti magát, egyik pillanatról a másikra besétál a várkapun ez az erdélyi vadember, és felajánlja neki a létező leghatásosabb fegyvert, amit a világ ismer. A fegyvert, amivel könnyedén elsöpörheti ellenségeit… Cillei elvigyorodott. – Szóval Frigyes kidobott. Aztán, mondd csak, hogyan keveredtél ide, a stájer hegyek közé? Bécsből nem erre visz az út Erdély felé. Tüzes Orbán zavartan nyökögött. – Én csak arra voltam kíváncsi, hogy…

– Ki mondta, hogy Cillibe gyere? – Csak azt feltételeztem… – Ki küldött? – Esküszöm, uram, én nem… Hallottam… Hírét vettem, milyen ádáz gyűlölettel viseltetsz Hunyadi iránt! Nekem mecénás kell! Valaki, aki elegendő pénzt biztosít a baziliszkusz ágyú megöntéséhez! Miért ne lehetnél te az, nagyuram? A nagyúr Vitoveczre sandított. – Alaposan megtévesztettek, Jan! Lépre csaltak, már ha ismered ezt a kifejezést! A huszita unottan vállat vont. – Mindegy énnekem. Akarod, kibeleztetem. Akarod, elszállásolom. Mi legyen? – Mi legyen? Cillei megborzongott; a dézsában hűlni kezdett a víz. Talpra vergődött, és anyaszült mezítelenül kilépett a márványpadlóra. A szolgálólány utána akart mászni, de a nagyúr nem engedte. – Kedvesem, te maradj még. Újdonsült barátunk elég mocskosnak tűnik. Gondolom, kedves Orbán mester, szívesen letisztíttatnád magadról az út porát! Az ágyúöntő nem hitt a fülének. – Maradhatok, uram? – Nagyra értékelem, hogy Frigyes után elsőként engem kerestél meg, még ha nem is voltál teljesen őszinte hozzám. És azt hiszem, igazad van, közös bennünk, hogy mindketten gyűlöljük Hunyadit. Minden bizonnyal találunk megoldást, hogy megönthesd azt az ágyút. Természetesen, ha lenne ezerötszáz aranyam, akkor sem fecsérelném ilyen kockázatos vállalkozásra. De, mint mondtam, találunk majd megoldást! Tüzes Orbán korán ráncosodó arcán elégedett mosoly

terült szét. – Hálás köszönetem, nagyuram! – Fürödj meg! Bűzlesz! – Itt, uram? – Igen, itt! A szolgálólány majd segít… Feltételezem, nem vagy asszonytermészetű férfi…26 – Nem, dehogy, nagy jó uram! Hogyan gondolhatja? – Akkor élvezni fogod azt, ami következik, meglásd! Sajnos a víz kissé kihűlt, de téged, azt hiszem, nem fog zavarni. Tüzes Orbán már le sem tudta venni a szemét a dézsában szorongó parasztlányról. Ritkán hált nővel, s ahogy teltek az évek, egyre jobban idegenkedett az asszonyi öleléstől. Ez a fekete hajú csinoska azonban igen ínycsiklandónak tűnt, ahogy szemérmesen próbálta takargatni magát. – Nem, nem zavar a hideg víz, uram! Vitovecz intett a katonáinak, hogy szedjék össze az elázott pergamenlapokat, és távozzanak. Kifelé haladtában még kérdőn Cilleire pillantott, de az türelemre intette, és valamit a szolgálólány fülébe súgott. A lány elsápadt, de aztán zavartan bólogatni kezdett. – A konyhán kapsz élelmet – köszönt el vendégétől a várúr. – Holnap alkalmasint megbeszéljük a részleteket. Tüzes Orbán hitetlenkedve fejtette le magáról koszos gönceit, s egyre a dézsában sápadozó lányt bűvölte – a hófehéren világító kebleken kívüli világ fokozatosan megszűnt létezni számára. – Jó szórakozást! Amikor Cillei és zsoldosai kiléptek az ajtón, még hallották a lány gyöngyöző kacagását és a fegyvermester hörgő, köhögő nevetését.

– Azt hiszem, van valami sorsszerű abban, hogy éppen most sodorta ide a szél ezt a szerencsétlent! – ingatta a fejét a nagyúr. – Mi legyen ővele? – Vitovecz diszkréten megigazította övén a tőrt. – Azután, hogy evett. Cillei Ulrik széttárta karját; a futva érkező szolgák hermelinköntösbe bújtatták. – Ha kibujálkodta és telezabálta magát, vessétek tömlöcbe! Egy hétig elmélkedjen csak, ahogy én tettem. Ha majd végiggondolta valamennyi lehetőséget, tudni fogja, melyik utat kell választania. A huszita zsoldost nem érdekelték a részletek. Már rég lemondott arról, hogy megértse ura gyakran kiszámíthatatlannak tűnő viselkedését. Abban azonban bizonyos volt, hogy Tüzes Orbán egy hét múlva akár ingyen is elvállalja majd, hogy megönti azt a fene nagy ágyút. Feltéve persze, hogy túléli ezt a hetet. Cilli várának tömlöcei ugyanis nem éppen vendégszeretetükről voltak híresek. 3. Reggel Cilleit azzal ébresztették, hogy futár közeledik a vár felé. A veres gróf izgatottan kapkodta magára ruháit, és futólépésben igyekezett ki a várudvarra, ahol Vitovecz zsoldosai már várták a kimerült lovast. Csakhogy ezúttal is csalódnia kellett: a küldönc nem Brassóból érkezett, s nem a magyar hadak sikeréről vagy kudarcáról hozott hírt. – Újlak várából jövök, uram! – zihálta. – Újlaki Miklós feleségének levelét hozom! – Rozgonyi Máriáét? Cillei remegő kézzel feltépte a levelet, és átfutotta a

kusza sorokat. Vitovecz, a közelben álló zsoldosok és a futár feszülten várták, milyen parancsot kapnak. A levél kihullott Cillei kezéből. – A lovamat! Azonnal! A lovamat! Megszédült, ha nincs mellette a huszita zsoldoskapitány, elvágódik a saras várudvaron. Vitovecz pattogós hangon kiadta az utasításokat, s percekkel később a nagyúr lova felszerszámozva útra készen állt a várkapunál. Vértes testőrök forgolódtak körülötte, hogy a kapitány akaratának megfelelően minden veszedelemtől megóvják urukat a hosszú út alatt. – Ő ne jöjjön! – vetette oda a zsoldoskapitánynak Cillei, amikor nyeregbe pattant. Vitovecz a fejét csóválta. – Nyugodtas vagyok, ha lovagol ő teveled. Cillei a lovát táncoltatta, úgy mérte végig a kíséret vezetőjét. Tisztában volt vele, hogy a fekete bőrvértes, sötét tekintetű férfi a legjobb embereinek egyike, sőt tán a legmegbízhatóbb, de most megfogalmazhatatlan gyanú fészkelte be magát elméjébe. – Azt mondtam, ő itt marad! Cilliben nagyobb hasznát veszed! Vitovecz vállat vont és intett Kamonczi Titusznak, hogy engedelmeskedjen. A néma katona arca rezzenéstelen maradt, megveregette lova nyakát, és visszaügetett az istállók felé. – Küldj üzenetet apámnak, Bécsbe! – kiáltotta utolsó parancsát Cillei. – Szükségem lesz rá, amint visszatérek! Azzal búcsúszó nélkül vágtatott ki az erődítmény kapuján. A kíséret habozás nélkül követte. Vitovecz figyelte őket, míg az utolsó vértes is el nem tűnt a kapu rácsozata mögött, aztán a lábainál, a félig a sárba

merült levélre pillantott. Lehajolt érte, és lassan silabizálni kezdte a sorokat. – Rossz híreket hoztam? – kérdezte a futár szűkölve. A cseh magában szitkozódva felpillantott a vár komor épületére. Az egyik ablaknál mintha egy fekete kísértet állt volna, és mereven őt figyelte a magasból. – Cillei lánya… – sóhajtotta száraz hangon. – Mi van vele? – Haldoklik. 4. ÚJLAK VÁRA, MAGYARORSZÁG A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 16. NAPJA Újlaki Miklós nem sokkal hajnal előtt arra riadt, hogy Csutorásné rázogatja a vállát. Először azt sem tudta, hol van: kábán, vizenyős szemmel bámult a fölé tornyosuló asszonyságra. – Mi az? Mi történt? A kulcsárné arcán baljós kifejezés terült szét. – Erzsébet? – Azt hiszem, eljött az idő, uram. Újlaki összeszedte magát. Sejtelme sem volt róla, hogy mennyit aludt. Az utóbbi napok összeolvadtak előtte. Éjt nappallá téve őrizte a gyermek betegágyát, el sem mozdult mellőle, de mivel Erzsébet láza nem csillapodott, a kimerültség őt is legyűrte. Körbepillantott: a folyosón, a kőpadlóra terített medvebőrön hevert. Nem emlékezett rá, maga támolygott-e ki a szobából, vagy Csutorásné hozatta ki, mint ahogy arra sem, álmodta, vagy valóban látta a vár káplánját feladni az utolsó kenetet

Cillei leányára. – Él még? – Már nem sokáig, uram. Attól tartok, ideje végső búcsút venni tőle. Újlaki az ajtóra pillantott, ami előtt elnyomta az álom. – Megyek… Máris megyek… Zúgó fővel támolygott be a szobába. Az asztalkán gyertya pislákolt, éppen csak megvilágítva az ágyon heverő leány törékeny alakját. Cillei Erzsébet felpolcolt fejjel feküdt, beesett mellkasán imára kulcsolt kézzel, ahogy a halottakat koporsóba tenni szokás. Gyönyörű, hosszú haja szétterült a selyemvánkoson, arcára a láz rózsái festettek beteges pírt. Szeme lehunyva, csak ajkai rebegtek valamit, alig hallhatóan. Miklós szíve elszorult. – Itt vagyok, kincsem! Nem maradtam soká…Újra itt vagyok, veled… A gyermek szakadozottan felsóhajtott, de már nem tudta kinyitni a szemét. Annyi ereje sem maradt, hogy kezét kinyújtsa Újlaki felé. A vár ura leült melléje, és kisimította az izzadt hajfürtöket a szeméből. – Ne add fel! Kérlek, ne add fel! Én itt vagyok veled! Valaki a torkát köszörülte az ajtóban; Újlaki megfordult, s látta, hogy a szávaszentdemeteri apát ácsorog ott, kezében rózsafüzérrel. – Eljött az óra, fiam – suttogta ájtatosan, mintha gyengeelméjűhöz beszélne. – Isten akaratával nem dacolhatsz te sem! Miklós értetlenül bámult rá. Elfogadhatatlannak érezte a gondolatot, hogy elveszítheti a gyermeket. Még soha, senki sem került ilyen közel a szívéhez; amikor napokkal elébb az újlaki vár

káplánja szerette volna feladni a végső kenetet Erzsébetre, dühödten elkergette. Azóta harcoltak ők ketten a halállal, s úgy tűnt, vesztésre álltak. – Az Úr adta… – motyogta az apát, s bizonytalanul előrelépett, abban a reményben, hátha sebtiben elvégezheti a szertartást anélkül, hogy a várúr keresztüldöfné tőrével. – S az Úr most elveszi… – Nem – Miklós makacsul ingatta a fejét. – Nem veszi el, még az Úr sem. Nem engedem. Takarodj innét, csuhás! Az apát felháborodottan hápogott, de Csutorásné jobbnak látta sebesen kituszkolni a szobából Isten emberét. Amikor visszajött, megállt az ajtóban, és végigmérte Újlakit. – Ebből elég! Az Úr szolgáját nem kergetheted el! Nem félsz a Jóisten büntetésétől, fiam? Miklós leverten visszafordult Erzsébet felé. A lány már nem suttogott, ajkai mintha sírásra görbültek volna. – Szembe kell nézned vele! – Csutorásné Újlaki vállára tette a kezét. – Nagy úr vagy, hatalmas úr, de a halálnak te sem parancsolhatsz! Miklós hevesen megrázta fejét. – Maradj itt vele! Ne mozdulj mellőle, megértetted? Lenyomta az öregasszonyt az ágy szélére, s kiviharzott a szobából. 5. Nem volt benne biztos, de úgy sejtette, a Csáki Borbálával megkötött menyegzője óta nem járt a vár kápolnájában. Valószínűleg mások sem sokan, mert a kápolna falain megkoptak az aranyozott díszek, az oltáron vastagon állt a por, a sarkokban pókhálókat lebegtetett a

folyosóról beáramló hideg levegő. Újlaki térdre omlott az oltár előtt. Felpillantott. A festett üvegablakon, aprócska lyukon át tompa fény tűzött be, épp a poros kőlapon nyugvó feszületre. – Itt vagyok – morogta Újlaki, és tekintetét a Megváltó megkínzott arcára szegezte. – Mostanában nem sokat beszélgettünk, te meg én. Elhallgatott. A konyhából és a várudvarról elmosódott hangok szűrődtek be. Valahol fémesen csilingelt egy lánc, lovak nyerítettek a Duna partja felől. – Persze tudom én, tán soha többé nem állsz szóba velem. Valószínűleg most is becsukod a füled a szavaim előtt… Miért is hallgatnál meg, nem igaz? – Lehajtotta a fejét. – Gyakorta letértem utadtól… Messzebb is, mint ami még megbocsájtható lenne… De hát ezt te úgy is tudod. Hiszen mindent tudsz. Jézus arcán apró, sárga-zöld fénypászmák úsztak el; odakint, a Duna felett felhőket sodort a szél. – Szóval, tudom, nekem már késő. Ilyen vagyok… és ilyen is maradok… Reménytelen… bűnös lélek… Itt vagyok, nézz meg jól! Ha a bűneim egy csapásra folyóvá duzzadnának, rögvest ellepne a szennyes ár. Na és mire mentem vele? Mire mentem a hazugságokkal, a gyilkosságokkal, a tengernyi förtelemmel, amit elkövettem? Nincsen senkim… Mindenki meghalt, akit valaha szerettem. Elgondolkodott egy pillanatra, imára kulcsolt kezével megérintette a feszület talpazatát. – Ha szerettem valakit egyáltalán… De most, Uram… itt van ez a lány… Ártatlan, tiszta szívű. Előtte az élet. Nem tudom, milyen sorsot szántál neki… Mint ahogy azt sem

tudom, nekem mit tartogatsz még… De tudd meg… tudd meg… Szünetet tartott. Nem mert felpillantani a feszületre. Mintha attól tartana, hogy a Megváltó figyeli a magasból. S különben is; mit kérjen tőle? Hogyan kérje? Mit ajánljon fel, cserébe a lány életéért? Hogy ezentúl tiszta életet él? Ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Tudod jól, Uram, hogy én már nem változom meg. Bűnös vagyok. Ilyennek teremtettél, csak te tudod, miért. Én igyekeztem… De mondd, miért plántáltál a szívembe hatalomvágyat, ha nem akartad, hogy hatalmam legyen? Miért plántáltál a lelkembe dölyföt, ha nem akartad, hogy mások felett uralkodjak? Miért teremtettél ilyenné? Nekem könnyebb lett volna, ha jó embernek formálsz, sokkal könnyebb. Anyám csak a jót látta bennem. Ő volt az egyetlen… amíg ez a lány… Amíg Erzsébet ide nem jött… Hirtelen előrehajolt, két kézzel ölelve át a Megváltó törékeny testét. – Ez a lány olyannak lát, amilyennek lennem kellett volna! Amilyennek teremtened kellett volna, Uram! Ő az egyetlen az egész világon, aki emberszámba vesz, és ő az egyetlen, akinek a társaságában annak is érzem magam. Jó embernek, érted, uram? Jó embernek! Ő az egyetlen, akinek hiányoznék, ha nem lennék! És ha őt elveszed tőlem… Tudta, hogy hitelesebb lenne mondanivalója, ha könnyeket ontana, de képtelen volt rá. – Mit kérsz tőlem, hogy életben hagyd? Mit akarsz, mit tegyek? Megteszem, bármi legyen is az! Lehunyta a szemét, és átszellemülten a Miatyánkot kezdte mormolni. De nem fejezte be, valami szöget ütött a fejébe. Hitetlenkedve felemelte tekintetét. – Tudom, hogy nem maradhat itt sokáig. Cillei elveszi

tőlem… Nem magamért kérem. Én maradok, ami mindig is voltam: bűnös, aki számára nincs bocsánat. Azonban ő… Mit vétett? Kinek ártott? Ha hallasz, kérlek, kíméld meg őt, kérlek! Ő egy angyal! A te angyalod! Valahol a messzeségben megdördült az ég, sötét felhők úsztak el a színes üvegtáblák előtt. A kápolnában egyszeriben bealkonyult, csak a feszület körvonalai derengtek élesen a félhomályban. Újlaki Miklós megborzongott. – Még soha nem kértem tőled semmit. Most is csak ezt az egyet. Nem tudta, mit mondhatna még. Rövid tétovázás után feltápászkodott és megigazította a poros oltáron a keresztet. A messzeségben újra dörgött az ég, esni kezdett az eső. A vízcseppek hangosan kopogtak az ablaktáblán. Amikor Újlaki Miklós kilépett a kápolna rácsos ajtaján, egy árnyékot pillantott meg a sötétségbe burkolózott folyosón. Csak egy szívdobbanásnyi ideig tartott, bár Miklós meg mert volna esküdni, hogy Csáki Borbála áll ott, halotti fehérségben, oszladozó köpenyben, és vicsorogva néz rá. A jelenség azonnal szertefoszlott, ahogy a folyosó kanyarulatában közelgő fáklyák fénye rebbent. 6. A felesége, Mária volt az. Csoszogva, nehézkesen közeledett Gertrude karjára támaszkodva, mintha őt is valami nyavalya kínozta volna. Amikor megpillantotta a kápolna előtt ácsorgó Miklóst, visszahőkölt. – Hát te? Csak azt ne mondd, hogy imádkoztál! – nevetett gúnyosan. – Mit settenkedsz itt?

– Ez az én váram! – jegyezte meg szárazon Újlaki. – Ott settenkedem benne, ahol akarok! Gertrude valamit a felesége fülébe súgott, s az asszony elmosolyodott. – Jól van, settenkedj csak! Bár jobban tennéd, ha készülődnél! – Ugyan, mire? – Cillei idejön. Napokon belül megérkezik. Újlaki gyomra összerándult Mária szavait hallva. – Ugyan miért jönne ide? – Mert idehívtam. Megírtam neki, hogy megölted a lányát. Miklós hátrált egy lépést. Nem hitt a fülének. – Mit írtál neki? – Hogy megölted azt az ártatlan, kis teremtést. Mit gondolsz, jókedvében lesz majd, amikor lóhalálában megérkezik Cilliből? – De hiszen Erzsébet még él… – hebegte Újlaki. – Valóban? Szerintem napnyugtára kileheli a lelkét. Nem tudom, mit csináltál vele, Miklós, de bármi legyen is az, majd Cilleivel elszámolsz. Mindenki tisztában van vele, milyen vadállat vagy. Valóban gyónni jöttél ide? A vár ura megtántorodott. Mióta feleségét a nevelőanyja hazaráncigálta Budáról, talán ha két szót váltottak. Mit érdekelte őt az asszony, aki soha nem érintette meg a szívét, s aki az utóbbi hónapokban szajhaként szédelgett egyik ágyból a másikba. Újlaki pontosan tudta, hogy családja becsülete többé nem heveri ki azt a megaláztatást, amit Mária okozott; először Ulászló király ágyasa lett, aztán széttárta a lábait az átkozott Hunyadi kölyöknek is… – Takarodj a szemem elől! – sziszegte.

Gertrude megpróbált asszonya elé állni, hogy a testével védje, de Mária nevetve félretolta az útjából, és dacosan tett egy lépést férje elé. A kezében tartott fáklya fényében a szokásosnál is hatalmasabbnak, terebélyesebbnek tűnt. Immár nyomokban sem lehetett benne felfedezni azt a törékeny, igéző szépségű leányt, akit Miklós annak idején megismert. – Különben mi lesz? Velem is elbánsz, ahogy Cillei lányával? – Egy ujjal sem bántottam! – Ezt magyarázd Cilleinek! Mindent megírtam neki! Azt is, hogy együtt háltatok napokon keresztül! Krisztus nevére, Miklós! Hiszen még csak gyermek! Újlaki keze ökölbe szorult. – Elhallgass, világ szajhája! – Gondoskodom róla, hogy mindenki megtudja, mit tettél vele! – sziszegte az asszony. – És tudod, miért? Mert egy senki vagy! Tehetetlen báb! Amikor hozzád mentem, azt hittem, valakihez mentem! Jobban jártam volna, ha a fiatalabb Hunyadi szeretője leszek! Belém volt habarodva! Feleségül akart venni! Újlaki szédelegve állt a két nő előtt. Mária végigmérte, aztán váratlanul arcon köpte. – Látod, még ahhoz is gyáva vagy, hogy megüss! Mitől félsz? Hogy visszaütök? A férfi ekkor vette csak észre a folyosón közeledő harmadik nőt: Honoria volt az, Erzsébet nevelőnője. – Gyerünk! Üss meg! – sziszegte Mária. – Hadd lássa csak ő is, kire bízták szegény kis Erzsébetet! Újlaki agyát elöntötte a vér; mire felfoghatta volna, mit tesz, ököllel Mária arcába sújtott: pecsétgyűrűs ujjai alatt megreccsent az asszony orrcsontja. Gertrude és Honoria egyszerre sikoltottak fel; a

komorna Újlakira vetette magát, és körmeit a férfi szemébe mélyesztette. Honoria is közelebb nyomakodott, hogy testével védje a földre zuhant Máriát. – Eleressz, te boszorkány! – zihálta Újlaki, s csak egy erőteljes rúgással tudott megszabadulni Gertrude-tól. A komorna kétrét görnyedve esett a falnak, hatalmasat nyekkent, koponyája rémisztő csattanással ütődött a köveknek. – Elegem volt belőletek! – fújtatott Miklós, és felvette a földre zuhant fáklyát. – Engem senki sem kérhet számon! Megértettétek? Mária nyögve a hasára tapasztotta kezét. Ahogy Honoria a felesége mellé térdelt, ahogy megpróbálta felsegíteni, s ahogy megpillantotta az asszonya szemében megcsillanó kaján fényt, Miklós előtt egyszeriben minden világossá vált. – Mária… – kinyújtotta a kezét, de ujjbütykeiről még mindig felesége vére csöpögött a padlóra. – Te szerencsétlen kis senki! – zihálta az asszony. – Hát még saját, várandós feleséged sem kíméled? Láttátok, hogy mit tett, igaz? Mind a ketten láttátok? – Várandós… – Újlaki Miklós nehezen vette a levegőt. – Várandós vagy… – Hisz nagyon jól tudod! Áldott állapotban vagyok, kedves férjem uram! – Elrepedt orrcsontjából patakzott a vér cifra ruhájára, de Mária észre sem vette a fájdalmat; az elégtétel gyönyöre minden mást feledtetett vele. – Áldott állapotban! Az Úr akarata szerint! Miklós érezte, hogy nem hazudik. Az asszony teltsége, domborodó hasa, duzzadó keblei mi másról árulkodtak volna? Hogyan nem vette észre eddig? Szinte bujkált előle az elmúlt hetekben. Miközben bezárkóztak Gertrude-dal, és

nyalták-falták egymást… – Kitől van a gyerek? – kérdezte tompa hangon. Mária a képébe nevetett. – Szeretnéd tudni, igaz? – Kitől van? – Hát ki mástól lenne, mint az én hites uramtól? – Neked tudnod kell! – zihálta Újlaki. – Ki a gyerek apja? Ti, nők, pontosan tudjátok az ilyesmit! Az enyém? Vagy a Hunyadi kölyöké? Honoria döbbenten hallgatta az élesedő vitát. Gertrude észbe kapott, betessékelte a nevelőnőt a legközelebbi szobába, és rácsukta az ajtót. – Lássuk csak, lássuk csak – folytatta, miután Honoriát hallótávolságon kívül tudta. – Elvileg sajnos a tiéd is lehet. De persze… Számoljunk csak… Ó, Istenem: lehet, hogy egy Hunyadi-magzatot hordok a méhemben? Micsoda meglepetés volna, nem igaz? Mit is mondanának Budán, meg szerte az országban? Erdély vajdájának felesége áldott állapotban van, csak sajnos a férje képtelen volt gyermeket nemzeni neki, ellenben Hunyadi fiacskájának, akinek egyből sikerült… Világ csúfja lennél, nem igaz, Újlaki Miklós? A várúr leszegte a fejét. – Ne tovább, Mária! – Ennél már csak egy izgalmasabb dolog történhetne! – Az asszony egészen közel lépett hozzá. Karjait a férfi nyaka köré fonta, vérző orrát odatartotta borostás arcához, mintha a félelem bűzét szimatolná rajta. – És ha nem is a te gyermeked, de nem is a Hunyadi kölyöké? Mi van, ha őfelsége, a király fattyát szülöm meg nemsokára? Újlaki elhátrált felesége elől. – Hagyd abba! Veszélyes játékot űzöl, Mária! – Mert nem maradt más választásom! – Az asszony

mintha megelégelte volna a színjátékot. – Egyedül én tudom az igazságot. De biztos lehetsz benne, hogy más is meg fogja tudni. Idejében… Gertrude gyengéden megragadta úrnője karját, és vezetni kezdte visszafelé, a folyosón. Újlaki szédelegve bámulta őket. A kanyarulatból Mária még visszanézett rá. – Tudtalak volna szeretni – mondta szánakozón. – Ha csak egy kicsit is férfi lettél volna… Hosszú percek teltek el. Újlaki még mindig ott állt, a kápolna rácsozott ajtaja előtt. Odabent, a poros oltáron Jézus a távoli mennyeket fürkészte. – Látod, ez sem számít! – legyintett Újlaki. – Nekem már mindegy. Csak őt mentsd meg! Könyörgöm! Csak őt mentsd meg! Odakint szakadt az eső. 7. Drága Szerelmem! Tudom, hogy soha nem olvasod majd ezeket a sorokat, mégis meg kell írnom őket. Amikor neked írok, olyan, mintha itt lennél velem. Magam elé képzellek, látom, ahogy rám nevetsz, hallom, ahogy néhány szóval megnyugtatsz. Vagy éppen felbosszantasz – ahhoz ugyanis nagyon értesz. Szeretném hinni, hogy nincs miért aggódnom, de tudom, hogy nap mint nap veszélyben vagy – mint mindig. Nem tudlak elképzelni úgy, mint mondjuk Vitéz kancellár urat vagy Ferenc deákot, akik legszívesebben a jól fűtött szobákban, a

kandalló mellé telepedve, egy fóliáns és egy kupa bor társaságában érzik jól magukat. Te folyvást odakünn jársz, most is, a hóban, a fagyban, igaz, Erzsébet asszony szerint, amerre atyád a sereget vezeti, talán enyhébb az idő. Jó lenne tudni, merre jártok, jó lenne tudni, nem sebesültél-e meg. Jó lenne látni az arcod, jó lenne ölelni, forrón, szenvedéllyel csókolni téged. Soha nem merném hangosan kimondani ezeket a szavakat… Pedig sokat tudok a szerelemről, ha egy kicsit is nyitott szemmel járok a várban, nem tudom nem észrevenni a szolgálólányok és inasok, meg lovászfiúk üzekedését. Tudom, mit adhat egy nő egy férfinek, és tudom, hogy egy napon minden szerelmem neked adom majd… Édes Istenem, leírtam ezt, és máris elpirultam. Ha tudnád, biztosan gyerekesnek tartanál, amiért leveleket írok neked, és el sem küldöm őket. De mégis, csak így vagyok képes elviselni a távollétedet. Ezerszer elképzelem, milyen lesz, amikor megérkeztek, amikor Hunyadi urunk diadalmasan hazavezeti a sereget. Vajon tudok elég illedelmes maradni, amikor újra meglátlak? Vajon észreveszik rajtam, hogy levegőt is alig kapok, amint megpillantalak? Édesanyád – úgy hiszem, mindent tud. Úgy ismer, mintha nékem is édesanyám lenne. Ismeri minden rezdülésemet. Tudja, hogy valaki után epekedem, s mert igen okos asszony, bizonnyal sejti azt is, hogy ki után. Amikor elhatároztam, hogy mindennap beszámolok róla, mi történik velünk, nem sejtettem, hogy ilyen nehéz lesz. Nem azért nehéz, mert alig történik velünk valami, bár napjaink és éjszakáink csakugyan őrjítő várakozással telnek. Sokkal inkább azért, mert abban a pillanatban elszorítja a torkom a sírás, amikor tintába mártom a tollam. Hiába tanít Vitéz kancellárius úr és Ferenc deák a választékos beszédre,

a szépírásra, latinra, görögre és németre, hiába olvastatnak velem ókori szerzőket, amikor neked írok levelet, nem találom a szavakat…Ezerszer elátkozom a sorsomat, amiért Isten nőnek teremtett, s nem férfinak. Ezerszer inkább lennék ott veled, harcolnék az oldaladon, semmint idehaza számoljam a perceket, a napokat és a heteket. De azért hálát adok Szűz Máriának, amiért mégis nőnek teremtett, hiszen így szerethetlek téged. Ne ijedj meg, egyetlenem, megjegyeztem, amit mondtál. Tudom, hogy soha nem lehetek a feleséged. Atyád és édesanyád bizonyosan az erdélyi vajda fiához méltó mátkát találnak majd neked, s te nem tehetsz mást, engedelmeskedni fogsz. Nagy reményeket táplálnak irántad, és én tudom, hogy nem csalatkoznak majd benned. De én akkor is szeretni foglak. Akkor is, ha a közelemben leszel, akkor is, ha messze tőlem. Ha apácazárda lesz is a sorsom, akkor is szeretni foglak – tiszta szívvel. Vigyázz magadra! Rád gondolok, most is, mindig, örökké… Szeretlek, a te egyetlen Violád Hunyad várában, az Úr 1444. esztendejében,Szent András havának 17. napján Drága Szerelmem! Édesanyádhoz ma este érkezett meg a futár atyád első levelével, amit a hadjárat kezdete óta írt. Ami azt illeti, Hunyadi urunk nem valami nagy levélíró. A kancellárius úr

tucatjával kapta az üzeneteket őfelsége írnokaitól, s csupán ezért tudjuk, merre jár a sereg. Igaz, mostanság ezek a levelek is megritkultak. De most rossz hírt kaphatott a nagyasszony. Amint kézhez vette a levelét, a szobájába zárkózott, és azóta elő sem került. A küldönc Brassóban vette át a hadifutártól, s azt mondta a konyhán, ahol Ferenc deák beszélt vele, amíg vacsorált, hogy a nikápolyi haditáborból keltezték. Váltott lovasok száguldottak vele egészen Erdélyig. Tudtam, hogy Nikápolynál hosszan táboroztatok, Vitéz kancellárius úr mutatta a földabroszon, merre van. A Duna folyik el mellette. Bizonyosan szép hely, de gondolom, számotokra a csúf arcát mutatja, hisz harcolni mentetek oda. Imádkozom, Szerelmem, napjában százszor, ezerszer, hogy ne essen bajod, s ne essen baja Hunyadi urunknak sem. Téged megóv az Anjou-arany, amit adtam neked. Láncra fűzve kell nyakadban viselned, s meglásd, elkerül a balszerencse! Óvjon Isten, Szűz Mária vigyázza lépteidet, Drága Szerelmem! Szeretlek, a te egyetlen Violád Hunyad várában, az Úr 1444. esztendejében,Szent András havának 17. napján Drága Szerelmem! Édesanyád tegnap késő este került elő, s csupán annyit mondott, hogy Hunyadi urunk jó egészségnek örvend. Aztán sírva fakadt. Nem akarta elárulni, mi baj, de Vitéz

kancellárius úr addig faggatta, míg el nem mondta végül. Atyád leveléből az világlott ki, hogy te nem vagy vele, nem vagy a seregnél. Amint írta, maga is aznap látott utoljára, amikor én, vagyis amikor elbúcsúztál édesanyádtól. Hunyadi urunk azt hitte, idehaza maradtál. Édesanyád pedig azt, hogy a sereggel mentél, ahogy Hunyadi urunk parancsolta. Én tudom, mi az igazság. Tudom, hogy ott vagy, akkor is, ha atyád színe elé nem akarsz kerülni valamilyen oknál fogva. Ma reggel eszembe jutott, hogy élelemmel szekereztél a sereg után, így előkerítettem azt a parasztlegényt, aki véled ment. Kibökte némi fenyegetés árán, hogy az élelmet lerakodtatták vele, de te ott maradtál a haditáborban, s ő egyedül jött vissza Hunyadra. Próbáltam tehát vigasztalni a nagyasszonyt, de nem jártam sok sikerrel. Bárcsak gyakrabban kapnánk levelet édesatyádtól! S bárcsak tőled kapnánk néha üzenetet! Szeretlek, a te egyetlen Violád Hunyad várában, az Úr 1444. esztendejében,Szent András havának 18. napján Drága Szerelmem! Rossz előérzet gyötör. Az egész vár felbolydult, akár a méhkas. Édesanyád csomagoltat, mert menni akar Brassóba. Azért oda, mert a határ mentén közelebb lehet, ha futár jő a seregtől. Thuz kamarás urat két emberrel már napokkal elébb előreküldte Havaselvén keresztül, egész az Al-Dunáig, hogy szerezzen híreket, s küldjön vissza mielőbbi híradást a sereg

felől. Senki sem tud semmit, de balsejtelem telepedett az emberek lelkére. Igyekezem azzal nyugtatni a nagyasszonyt, hogy hasonlóképpen volt ez az elmúlt hadjárat során is: hónapokig nem jött hír Hunyadi urunkról, aztán egyszerre csak özönlöttek a híradások. És haza is tért, épen, egészségesen. Az este meghalt az öreg Mészáros várnagy. Valami régi sebe fertezett el, s a kirurgus nem tudta már megmenteni, hiába vágott rajta eret, hiába köpültette, nem sokkal vacsora után jelentették, hogy vége van. Egy hétig nyomta az ágyat, s minduntalan fel akart kelni, de a nagyasszony nem engedte. Ma lesz temetve szegény. A nagyasszony úgy döntött, hogy egyelőre Ferenc deák legyen az új várnagy. Szép ember ez a Ferenc deák, magas a homloka, a haja göndör és gesztenyebarna, és a szeme ragyog, mint a csillag, amikor szónokol. Kedves is, de igen szigorú tud lenni a cselédekkel, ha azok hamiskodnak vele. Velem különösképp kedves, mostanság mind szívesebben veszi át tanításom terhét Vitéz kancellárius úrtól. Azt hiszem, tetszem neki. De nem kell aggódnod, Szerelmem! Nekem csak Te létezel! Nekem csak Te kellesz! De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, meg kell írnom neked, micsoda felfordulást okozott Hunyadon a nagyasszony reggeli parancsa, hogy csomagoljunk mindent, mert rögvest a temetés után indul Brassó városába. A szolgálók egész álló nap a szekerekre rakták a sok holmit, a nagyasszony pedig a karomba nyomta Mátyást, és a várudvaron perlekedett a lusta szolgálókkal. Vitéz kancellárius úr váltig győzködte a nagyasszonyt, hogy maradjon. A környéken haramiák kószálnak, tele van velük az erdő. Néhány nappal azután, hogy Hunyadi urunk

serege elhagyta az országot, máris megszaporodtak a rablások. Az utak mostanára veszedelmessé váltak mindenütt. Oláh haramiák járnak át a Kárpátok túloldaláról, Fogaras környékén lezárták már az utakat is. Mindenhonnét gyilkosságról, erőszakról jönnek a hírek… Az erdőkben cigányok kószálnak, és azt mondják, gyermekeket fogdosnak össze: elrabolják őket, s viszik messze, török földre, eladni rabszolgának, a lányokat meg háremekbe. Igen, igen, ahogyan írtam, a nagyasszony… Délutánra a kancellárius úr meggyőzte őt, hogy maradjunk mégis mindannyian Hunyadon. Azt mondta, ha nem idehaza, a biztos várfalak mögött várja a futárt, könnyen elkerülhetik a hírek. Vacsoránál hallottam, ahogy Ferenc deák elküldte Sásvári Miklóst Dévára, hogy szedjen össze néhány megbízható fegyverest, mert kevesli a Hunyad védelmére maradt vitézeket. Szó se róla, alig tucatnyi íjász vigyázza csupán a falakat. Amikor elindultatok, még ötven fegyveresünk volt, de Thuz kamarás úr elküldött tíz embert a vízaknai sóbánya védelmére, tizenöt lovast a Gyulafehérvár alatti révek vigyázására. Vitéz János Budára menesztett leveleit is tíz lovas vigyázza rendre, mert azok kancellári levelek, némelyik őfelsége írnokaitól érkezik, messzi idegenből. A vége az lett, hogy a dévai uradalom is egyre rimánkodott fegyveresekért, de már nincsen kit küldeni: Vitéz kancellárius úr megírta nekik, hogy védjék meg magukat, bírják ki addig, míg a vajda úr győzedelmesen vissza nem tér Erdélyországba. Jaj, drága Szerelmem! Nehéz a szívem… Tudom, hogy nap mint nap veszedelemben forog az életed! Vigyázz magadra! Félek, egyszerű katonaként tartasz a sereggel. Bizonyosan így kell lennie, ha atyád nem tud ottlétedről. Az

Anjou-arany, amit láncra fűzve neked adtam, szerencsét hoz majd. Nekem is szerencsét hozott. A bánmonostori apácáktól kaptam…Féltelek! Vitéz kancellárius a vacsora végeztével félrevont, s az után érdeklődött, vajon a nagyasszony fülébe is eljutottak a hírek? Kérdeztem, miféle hírek? Hát, mondja, arról, amit Kolozsvárott pusmogtak a piacon az emberek. A török állítólag kétezer magyar lovag fejét vette egy csatában, odalenn, a hadjárat alatt. A levágott fejeket aztán szekerekre rakták, és azokkal vonultak végig a városaikon. Ostobák az emberek, mindenféle híresztelésnek hitelt adnak. Azt feleltem a kancellárius úrnak, hogy a nagyasszony fülébe még nem jutott el mindez. Ha a Mindenható megsegít minket, nem is jutnak… Szeretlek, a te egyetlen Violád Hunyad várában, az Úr 1444. esztendejében,Szent András havának 19. napján Drága Szerelmem! Nagyasszony-édesanyád ezerszer megbánta már, hogy hazaküldte sógornőit, húgait. Az a hír járja a faluban, hogy haramiák járják Küküllő déli részét. Zsitve és Balkács környékén felgyújtottak néhány udvarházat. A nagyasszony húga, Zsófia asszony, és a Vingárti Geréb-ház is veszedelemben forog. Vitéz kancellárius öt lovast küldött el, hogy tudakolják meg, történt-e bajuk. Ha nem, jöjjenek késlekedés nélkül vissza Hunyadra, itt legalább biztonságban vannak.

Drága Szerelmem! Egész nap a láthatárt fürkésszük, az utakat lessük, jő-e már futár, érkezik-e már hír felőletek… Nem szívesen írom le… Szegény Zömök beteg. Voltaképpen azóta bús, mióta elmentél. Nem nagyon megy a közelébe senki, mert félnek tőle. Én járok csak ki hozzá a hidegbe, és próbálom etetni, de nem sok sikerrel. Elemészti a bánat szegényt. Mikor a ketrece előtt gubbasztok, rendre elfog a sírás. Nemcsak Zömököt sajnálom, hanem magamat is. De tudom, annál boldogabb lesz a nap, amikor hazatértek messzi idegenből… Csak jönnél már… Csak jönnél, Szerelmem! Éjjel azt álmodtam, hogy győzedelmeskedtetek. Hunyadi atyánk véres csatában megvívta Drinápoly városát, felszabadította a görögök országát, s most – egész Karácsony havának végéig – a törököt űzitek Ázsia felé, szakadatlan. Tudom, hogy így lesz! Tudom, hogy dicsőség övezi fegyvereitek! Imádkozom érted, imádkozom Hunyadi urunkért, imádkozom a győzelemért! Szeretlek, a te egyetlen Violád Hunyad várában, az Úr 1444. esztendejében,Szent András havának 19. napján Drága Szerelmem! Ma megjött a futár, de ezerszer azt kívánom, bár ne jött volna… Vereség hírét hozta, rettentő vereség hírét. Nem

tudom, élsz-e, haltál-e… Nem tudom, hogyan lesz tovább… Nagyasszonyom rí, ahogy szinte mindenki. Nem tudok írni… Nem tudok…

8. VÁRNA, TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 11. NAPJA, DÉLUTÁN – És most? Hogyan tovább? A kérdésre nem érkezett válasz. Elcsigázottan bámulták a felgyújtott harci szekérből felcsapó lángokat. Szédelegtek a fáradtságtól és a vérveszteségtől, sebeik mindjobban sajogtak, és az éhség elviselhetetlenebbül mardosta gyomrukat. – Innen nem jutunk haza élve – vont vállat Matejčik lovag szinte megkönnyebbült hangsúllyal. – A Békés szántóvető volt az utolsó esélyünk! Hunyadi László leroskadt a földre: hátát a novemberi fagy dermesztette, arcát a lángoló szekérből áradó pokoli hőhullám hevítette, de nem foglalkozott vele. Lehunyta a szemét. Megpróbált néhány pillanatig nem gondolni semmire, de az elmúlt órák vérgőzös képei abban a minutumban megelevenedtek előtte. Őrült hajsza árán jutottak el ehhez az elhagyatott partszakaszhoz. A várnai csatateret elkerülve sikeresen áttörtek ugyan a szpáhi és akindzsi csapatokon, ám a lehető legrosszabbkor értek a magyar haditábor közelébe. Éppen akkor, amikor a végső török roham megindult. Tucatnyi menekülő lovas és kétannyi

gyalogos csatlakozott ekkor a Békés szántóvetőhöz – a gyalogosok hamar lemaradtak, egyenként levadászták őket a török íjászok, vagy kimerülten, sebeiktől kivérezve összeroskadtak, hogy bevárják biztos végzetüket. A lovasok közül is csak azok jutottak ki a gyűrűből, akik elkerülték az oldalról rájuk csapó szpáhik nyílvesszőit, jatagánjait. Jóval dél után jutottak túl a Devnyai-tó mocsaras vidékén, s értek oly távolságra a csatatértől, ahonnan már nem hallatszott a törökök diadalittas ordítása. Egy elnéptelenedett halászfalu27 viskói mellett álltak meg először: a harci szekér elé befogott lovak nem bírták már a hajszát. Habzó pofával, remegő lábakkal tűrték, hogy Matejčik lovag sietősen megvizsgálja, nem vészesek-e a sebeik. Vészesek voltak. Az is csodaszámba ment, hogy idáig elhúzták a Békés szántóvetőt. Még a Várna irányába megkísérelt kitörés során felhasogatták szegény párák oldalát a szpáhik szablyái. – Végük van – állapította meg Hajna. – Jobb is, hogy Petar meghalt. Úgyis megszakadt volna a szíve, ha így látja őket. Új lovak kellenek! Kinizsi megfordult és fásultan szemügyre vette a velük menekülőket. Vegyesen voltak: fele az erdélyi bandériumokból, néhány horvát vitéz, és ketten, hárman De Dominis püspök zászlóaljából. Egyikük hátasa sem tűnt alkalmasnak; erejük végét járta mind. Lackó szédelegve a bakra pillantott; Paolo Lampanessa fej nélküli teteme még mindig ott ült, karjaira fűzve a szíj. – Krisztus sebeire, szedjétek le onnan! Kinizsi elvágta a szíjakat és gyöngéden leemelte az összekaszabolt testet. – Jó lenne eltemetni…

– Nézzétek meg inkább a tengelyt! Az egyik kerék használhatatlan, de ha a két tengely bírja, tovább haladhatunk! Matejčik tartott attól, amit válaszképp hall, ezért amikor Silkow jelentette, hogy a harci szekér új lovakkal sem képes tovább haladni, csak lemondóan legyintett. – Adjunk hálát a Mindenhatónak, hogy eddig elvergődtünk! S bár a törökök bármikor felbukkanhattak a láthatáron, Lackó fásultan ásni kezdett egy sírt. A föld azonban keményre fagyott, fejszével, kardlappal is lassan ment a munka. – Hagyd csak! – legyintett Matejčik. – Úgyis el kell égetnünk a Békés szántóvetőt. Nem fogom hátrahagyni a pogányoknak! Halotti máglyának az is megteszi. – Elégetni? – Hajna megérintette a feketére festett harci jármű oldalát. – Lenne szíved? – A Békés szántóvető nem ez a rakás fa, meg a vas, ami összetartja. Mi magunk vagyunk… Szekeret ácsolnak másikat Hunyadi huszitái, de Perót nem adja vissza senki. Gyerünk! Silkow! Csiholj tüzet! Néhány percen belül fellobbant a máglya. A kimerült vitézek elcsigázottan bámulták a lángokat. Nemcsak az olasz fiú, de egy püspöki lovas teteme is belekerült a szekér belsejébe; épp itt lehelte ki a lelkét szegény. A velük lévő három görög kölyök reszketve bújt egymáshoz; Lackó odalépett hozzájuk, és minden görögtudását összeszedve megpróbálta őket nyugtatgatni. Kinizsi ezalatt fejszével agyoncsapta a lovakat, hogy megkímélje őket a szenvedéstől. – Ideje indulni! – rendelkezett Matejčik, amikor a Békés szántóvető a két holttesttel egyetemben porrá és

hamuvá lett. – Keresünk egy falut, ahol akad valami csónak vagy halászhajó. Csak a tengeren át menekülhetünk el innét. – Ennyien? Hunyadi fia összeszámolta, hányan is vannak voltaképpen. Tizenegy lovas maradt velük, a három görög kölyök, a távolabb húzódó, magában szitkozódó Cesarini érsek, és ők öten, a Békés szántóvető megmaradt legénysége. Matejčik jelentőségteljes pillantást vetett Lackóra, de mielőtt szólhatott volna, Kinizsi üvöltése vonta magára a figyelmét. – Lovat? Még hogy lovat, nyomorult féreg! A saját lábadon jössz, és ha már a lábad nem bírja, akkor a hájadon csúszol-mászol tovább, ha nem akarod, hogy az akindzsik utolérjenek és feldugjanak a seggedbe egy hat láb hosszú lándzsát! Lackó szédelegve Kinizsi és az előle halálra váltan hátráló Cesarini közé lépett. – Hagyd, István! – Miért hagyjam? – Ha megmenekülünk, majd számon kérjük a bíboros urat a bűneiért. De most ne fecséreljük az időt veszekedésre. – Én nem veszekszem! Ez a kurvafattya követelt magának lovat! – Hát akkor adass neki egyet! – Hogy mit? Megőrültél? – Másképpen csak lassítana minket. Majd én gyaloglok. Kinizsi morgolódva leparancsolt egy könnyebben sebesült vitézt a hátasáról, és odavetette a megszeppent Cesarininek a kötőféket. – Ha véletlenül életben maradunk, puszta kézzel öllek meg!

A bíboros morgolódott valamit olaszul az orra alatt, de mielőtt Kinizsi képen törölhette volna, Lackó elrángatta onnét. – Inkább a kölykökre legyen gondod, István! Már így is halálra rémültek szerencsétlenek. Igyekezzünk, az Istenért! Kinizsi zord ábrázattal bólogatott. – Akkor indulás! A menet élén Matejčik lovag haladt két püspöki bandériumi lovassal, akik elég éberek maradtak ahhoz, hogy a láthatárt fürkészve a törökökre ügyeljenek. Hajna követte őket, kezében elmaradhatatlan kaszájával. Az egyik görög fiú belé csimpaszkodott, a másik kettő egy-egy lovas mögül leste, merre haladnak – Lackó és néhány katona gyalogosan igyekeztek tartani velük a lépést. Az út egy ideig a parton vezetett. A Fekete-tenger – nevét meghazudtolva – szürke volt. A horizonton tajtékos hullámokat korbácsolt a szél. – Igyekezzünk! – kiáltotta Matejčik, amikor a távolban ismét feltűnt a tenger. – Ha egy kis szerencsénk lesz, talán még egy erődített görög várost is találunk, valahol a part mentén! Legelébb egy újabb falu28 bukkant fel a ködből. Még el sem érhették a külső kunyhókat, amikor ráncos képű halászok csoszogtak elő házaikból. – Voíthisé me! Voíthisé me! Listés!29 – kiabálták. Matejčik megsuhintotta a levegőben kardját. – Kérdezd meg tőlük, hogy törökök vannak-e a faluban! – intett Lackónak. – Den ítan Toúrkoi! Stavrofóroi! Italoí!30 A cseh lovag képe elsötétült. – Fosztogatnak? – Théloun na lávoun mía apó skáfos mas, Kýrié mou!31

Lackó sokatmondó pillantást vetett Kinizsire. – Fegyverbe! Mindenki! Ám a falu utcáira vagy húszegynéhány, állig felfegyverzett lovag poroszkált be, és vette körül őket. Az olaszok kétségkívül túlerőben voltak. – Smettete! Halt! – kiáltozták németül és olaszul, dárdáikat az érkezők mellkasának szegezve. – Chi sei tu?  32 – Na és ti kik vagytok? – léptetett közelebb Matejčik lovag. De kár is volt kérdezni; cicomás szegélyű köpenyeikről, fényes öltözetükről és fizimiskájukról lerítt, hogy a Cesarinit kísérő római, milánói és genovai kontingens katonáival akadtak össze, akiknek az lett volna a dolga, hogy védelmezzék a pápa őszentségének különmegbízottját az ütközet alatt. – Nézzétek! – morogta Kinizsi rosszat sejtve. – Egy horpadás sincs a páncéljukon! Ezek elő se vonták még a kardjukat! Lackó felemelt kézzel közelebb léptetett az olaszok vezetőjének tűnő, sárga tollforgós sisakot viselő lovaghoz. – Siamo amici, non nemici! Hunyadi seregének katonái vagyunk. Hogy kerültetek ide, signori? Az olaszok heves gesztikuláció kíséretében, fojtott hangon vitatkozni kezdtek, ám ekkor Cesarini lépett elő a többiek mögül, és széttárt karral indult az övéi felé. – Grazie al Signore Dio onnipotente! Mio salvatore! Cari amici!33 A lovagok felhördültek, aztán, ahogy felismerték San Angele bíborosát, körbefogták, ölelgetni kezdték, mintha rég elcsatangolt cimborájuk került volna meg. Cesarini korántsem tűnt ennyire boldognak; dühödten mutogatott a magyarok felé:

– Salvami! Salvami! Questi cani stanno cercando di uccidermi!34 – Készüljetek! – szűrte a foga között Lackó a többieknek. Hajna és Kinizsi önkéntelenül elébe vágtak lovaikkal, hogy ha kell, testükkel védelmezzék. – Mondtam, hogy meg kellett volna ölni! – füstölgött Kinizsi. – De most már késő! A helyzet súlyosnak tűnt: a falucska lakói, néhány tucatnyi, napcserzette arcú görög halász kétségbeesetten próbálták megakadályozni, hogy az olaszok elvegyék csónakjaikat. Az aprócska kikötőben ringó, ütött-kopott lélekvesztők mellett csupán egyetlen nagyobb hajó tűnt utazásra alkalmasnak, egy latinvitorlás bárka. Az itáliaiak fegyvereiket fitogtatva sorra megszállták őket, és lezavarták róluk a helybélieket – aki ellenállt, pillanatok alatt kardélre hányták. A görög asszonyok sikoltásai a víz felett visszhangoztak; a habok vértajtékot hányva nyaldosták az itáliaiak vascsizmáit. – Senki sem mozdul! – adta ki a parancsot Matejčik. – Csak a parancsomra! Értettétek? A magyarok lélegzet-visszafojtva bámulták a rájuk szegeződő lándzsák hegyét. A sárga tollforgós lovag végigmérte őket, aztán egyszeriben elvigyorodott. – Fuori di qui! In nome di Sua Santità cogliere barche!35 – Erre semmi szükség! Mindannyian beférünk a csónakokba! – ingatta a fejét Matejčik. – Ha már az ütközetből idejekorán elillantatok, barátocskáim, most igazán… Nem fejezhette be, mert a sárga tollforgós fenyegetőn megindult feléje, s magasba emelt pallosával kétségtelenné tette, mi a szándéka. Társai ugrásra készen álltak,

fegyvervasuk szinte egyszerre csörrent. Kinizsi és Lackó is mozdultak már – a volt molnárlegény akkora fejszét suhintott elő a nyeregkápából, amekkorával akár egy kisebb csónakot is meglékelhetett volna. – Vissza! Vissza, tetvek! Nem mozdul senki! A sárga tollforgós meglepetten elhátrált Matejčik elől. – Qui il vostro soggiorno! Garantire un posto nel signor Cardinale!36 Emberei a latinvitorlás bárka felé kísérték Cesarinit. A főpap a pallóról gőgös tekintettel visszafordult és végigmérte eddigi fogvatartóit. – Jelenteni fogom őszentségének alávaló viselkedéseteket! Gondoskodom róla, hogy az anyaszentegyház mindannyiótokat kiátkozzon! Egy szavamba kerül! A pokolban fogtok elevenen égni, amíg világ a világ! Kinizsi a kezében tartott fejszére sandított, s azt méricskélte, onnan, ahol áll, eltalálná-e Cesarini koponyáját. – Legalább a gyermekeket vigyétek magatokkal! – kiáltott az olaszok után Lackó. – Ha itt hagyjátok őket, rájuk biztos halál vár! De azok ügyet sem vetettek rá. Először a bárkát töltötték meg, majd a többi csónakot sorban, egymás után. Amikor már látszott, hogy néhány kisebb alkalmatosságra nincsen szükségük, a sárga tollforgós parancsára a fölösleget villámgyorsan meglékelték – a víz sebesen bugyogott befelé a felhasított deszkák között. – Vagy most, vagy soha! – sziszegte Kinizsi. – Támadjunk, amíg nem késő! – Hagyd! – legyintett Lackó. – De hát elviszik a bárkát! Nem hagynak nekünk egyetlen csónakot sem!

– Vigyék csak! Látjátok a túlsó oldalon azt a fehér sávot? Hajna szeme elég éles volt, hogy kivegye. – Egy város. Vagy egy vár? – Mesembria37 erődje… Néhány éve jártam itt Matkóval. Fertályórán belül biztonságban leszünk: a várost konstantinápolyi katonák, magas falak és hadihajók őrzik. – Biztonságban? – ízlelgette a szót Matejčik lovag hitetlenül. – Ilyen közel voltunk a konstantinápolyi területhez? Ilyen messzire jutottunk volna a sereggel? De hiszen akkor… – Ez csupán egy sziget a muszlim tengerben, amit falak védenek, Michal. – Biztonságban… – A cseh lovag vértől iszamós haja a szemébe hullott. – Akár túl is élhetjük, nem igaz? Az itáliaiak közben felhúzták a halászbárka egyetlen vitorláját, és lassan szélirányba állították a hajót. A hozzákötözött tucatnyi rozoga csónak fel-alá bukdácsolva szelte a hullámokat a nyílt tenger felé. A fedélzetről a lovagok harsány röhögése hallatszott: abban a hitben, hogy végképp megmenekültek, csapra verték a falusiaktól elragadott hordó bort. – Ennyien nem jutnak messzire – vélte Silkow. – Az első vihar a tenger fenekére süllyeszti őket! – Ott is a helyük! – vélte Kinizsi. – Nekünk meg a biztos falak mögött! Ám az itáliaiak Cesarinivel még el sem tűntek a fodrozódó tengeren, amikor a szárazföld felől vad kurjongatás harsant. – Toúrkoi!  38 – A görögök fejvesztve rohanni kezdtek az erdő irányába. – Egy utolsó vágta, barátaim! – Lackó az olaszok által

hátrahagyott paripák felé intett. – Rajta! A lovak kipányvázva toporogtak a közelben. Az itáliaiak már az ütközet előtti éjjel kereket oldhattak, megpróbáltak a közeli városba is bekéredzkedni, de a mesembriai őrök nem vonták fel előttük a várkapu rácsozatát. Azóta lapultak itt, Várnától biztos távolságra, s várták, mi lesz az ütközet sorsa. Most pedig, hogy a vereség bizonyossá vált, már a nyílt vízen jártak. A halászbárkák és a mögéjük kötött csónakok sora éppen északnak fordult. – Indulás! Gyorsan! Vágtatni kezdtek a part mentén – a görög halászok közül néhányan követték példájukat, és a megmaradt lovakra pattantak. Lackó csak arra figyelt, hogy a három kölyköt ne hagyják hátra; egy-egy lovas vette őket maga mögé, a nyeregbe. Alig porzottak ki a kunyhók közül, nyílvesszők sziszegtek el mellettük. A közeli erdőből szpáhi csapat rontott elő, dühödt csapásokkal kaszabolva az előlük szétrebbenő falusiakat. A hajsza folytatódott; Hunyadi János fia tekintetét a távolban húzódó fehér sávra szegezte. Mesembria sebesen közeledő falaira… Füle mellett nyílvesszők suhantak és hullottak bele a Fekete-tenger viharosan fodrozódó hullámaiba. 9. EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM, A HIDZSRA 848. ÉVE, SÁBAAN 3. NAPJA39 Mara idegesen várta a híreket, de azok csak akadozva érkeztek. Ráadásul Halil pasa szűkszavú jelentései sem a

biridzsi kádinnak szóltak, sokkal inkább a kishlar agasi40 hivatalának, hogy egy esetleges oszmán vereség esetén a hárem kiürítésére, az értékek és az ágyasok, valamint a szultán gyermekeinek elszállítására elegendő idő maradjon. Mara Brankovics csak belső kémei révén értesült arról, mely útvonalon menetelt a Hunyadi feltartóztatására felkerekedett török sereg, és arról is, hogy a keresztes hadak hogyan sétáltak bele Murád kelepcéjébe a Fekete-tenger partján. Amikor végre megérkeztek az első, győzelemről szóló hírek, a kishlar agasi azonnal széjjelkürtöltette a palotában és szerte a városban Allah fiainak világraszóló diadalát – a biridzsi kádin pedig hirtelenjében nem is tudta, megkönnyebbülést érezzen-e, vagy inkább mélységes elkeseredést. Szívből szerette Murádot, áhította győzelmét, ám a magyarok vereségével hazájának, Szerbiának semmi esélye nem maradt szabadsága megőrzésére. Férje diadala szülőhazája végső rabszolgasorba taszítását jelentette. Bárki kerül ki győztesen az ütközetből, lelke egy része gyásszal és szomorúsággal telik meg. Sokat harcolt azért, hogy ne kerüljön sor erre a hadjáratra, és a fegyverszünetet béke váltsa fel, de Allah nem akarta, hogy óhaja beteljesedjék. Két nappal a várnai ütközet után tucatjával vágtattak be a szultán futárjai, hogy eloszlassák a kósza álhírek keltette félreértéseket, és hogy felkészítsék Edirne lakóit a küszöbönálló győzelmi bevonulás látványosságaira. Persze nem mindenki értesült ilyen gyorsan az iszlám fegyvereinek diadaláról. Thrákiában és Macedóniában hetekig úgy tudták, hogy a magyarok kerekedtek felül. Ezt erősítették a csata első óráiban Hunyadi által megszalasztott, és napokon át fejvesztve menekülő szpáhik egységei, melyek kimerülten, fegyvertelenül szállingóztak a távolabbi

városokba, várakba. Mara hiába igyekezett megtudni, mi lett Hunyadi sorsa, erről is ellentmondásos hírek keringtek. A Tunzsa és a Marica partján azt hallani, hogy Murád személyesen vette az Átkozott Jankó fejét, s azt maga a szultán hozza a fővárosba, hogy minden igazhitű muszlim megköpdöshesse a főtéren. A biridzsi kádin levelet írt Szendrőbe, édesapjának, hogy a despota mihamarabb értesüljön Ulászló és Hunyadi vereségéről, aztán húgának, Katalinnak Cilli várába, hogy Cillei Ulrik és szövetségesei is felkészülhessenek a szükséges lépések megtételére. Ezután még napokba telt, míg a győzedelmes padisah megérkezett Edirnébe. Mara azt remélte, életük visszazökkenhet régi kerékvágásába: Murád ismét uralkodni fog, s ő lesz első ágyasa. De a boldog napok nem tértek vissza soha többé. Murád mégsem rendezett győzelmi menetet. Egy nappal a sereg előtt, álruhában, két lovas kíséretében érkezett meg, s nem akart látni senkit, ágyasait sem. Néhány óráig maradt csupán a fővárosban, amíg a díván41 tagjai előtt hivatalosan le nem mondott újra a trónról fia, II. Mohamed javára. Ezután egyszerű dervisruhában az éjszaka leple alatt elhagyta a palotát. Mara csak másnap értesült mindenről. Úgy érezte, mindennek vége. Összetört szívvel roskadt térdre a szeráj belső udvarán; Murád ugyanis mindent, a hatalmat, a birodalmat, a fővárost, a háremet, és őt magát is önként átengedte Mohamednek. Nem sokkal dél előtt az új szultán fényes diadalmenet élén bevonult Edirnébe a nagyvezír, Halil pasa oldalán. A nép tessék-lássék ünnepelte ugyan, de nem volt nehéz kihallani a csalódottság és a kétség felhangjait az örömittasnak tűnő

morajlás és kiabálás kakofóniájából. Mara Brankovics visszavonult odájába, fürdőt vett, és várta, hogy új ura meglátogassa. Mindenre készen állt, és erősnek érezte magát. Leszállt az éj, a hárem felett csillagok ragyogtak az égen. A birodalom fővárosára hamarosan új hajnal köszönt.

Harmadik fejezet A SÁTÁN MEGTARTJA SZAVÁT 1. ÚTON HAZAFELÉ, HAVASALFÖLD, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 13. NAPJA Mircea fejedelemfi éjt nappallá téve vágtatott, keresztül a némaságba burkolózó tartományon. Csak leghűségesebb testőrei tartottak ki mellette. A többiek – már akik elevenen kijutottak a bolgár hegyek közül – mind lemaradoztak: lelassította őket a magukkal cipelt tömérdek zsákmány. A fejedelemfi nem törődött velük; ha utolérik őket a törökök, hadd érjék! Bár a pokol fenekére küldenék valamennyit! Csak haza! Haza! Mihamarabb! Dühös volt, amiért harcosai fosztogató csürheként viselkedtek a csatatéren, és szégyellte magát, mert mindez Hunyadi orra előtt történt. Annyiszor elképzelte, hogy harc közben bizonyítja rátermettségét az erdélyi vajdának. Hogy egy napon ütközetben adja tanújelét: az ő ereiben is Toktemir kán vére folyik, ősi, kun kenézi vér, a napkelet vad harcosainak vére. De válogatott vitézei farkasfalkaként fosztogattak. Úgy vetették magukat a szultáni tábor poggyászaira, a tevehátakra erősített tömlőkből széjjelömlő aranyakra, mint valami haramiasereg. Aztán zsebüket degeszre tömve kereket oldottak és cserben hagyták bajtársaikat. Haramiák! Szégyenletes, alávaló martalócok…

Csak haza! Haza! Mihamarabb! Baljós némaság vette körül, amerre vágtatott. Havaselve dermedten várta, mi következik – a rossz hír a szélsebes lovasoknál is gyorsabban terjedt. Átvergődtek a csapdákkal teli hegyeken, s végre elérték a Dunát, hogy átkeljenek a tutrakáni révnél. A túlparton, az első havasalföldi faluban már az oszmán győzelem hírével fogadták őket; az oláh halászok lesütött szemmel álltak sorfalat a kimerülten elléptető fejedelemfi előtt. – Most mi lesz, domnule? Jön-e a török? Mink következünk-e mostan? Mircea vizet kért, és válla felett hátrasandított. – Nem jön az! Hunyadi széjjelverte őket, ha csakugyan alul is maradt a végén. A török nem ered egyhamar a nyomába… Az oláhok elégedetten gyűrögették szőrmekucsmájukat. – Sokan haltak-e meg a csatában, domnule? – Tízezrek… Ki tudja, tán ötvenezren is halva maradtak. A bocskorosok vigyorogva hallgatták. – Az jó! Az jó, domnule! Egymást öli halomra a török meg a magyar! Ennél nagyobb baj ne essen meg szegény oláh néppel! Bár ez lenne a világ rendje… Mircea bosszúsan megsarkantyúzta lovát, s vágtatott tovább Tirgoviştébe. Amikor elérte a várost, az alkonyi égbolt alján megpillantotta a vajda parancsára kivégzettek karóinak erdejét. Míg Hunyadi a keresztes hadjáratot vezette a Balkán szívébe, atyja nem vesztegette az idejét: a karókon rángatózó férfiak szinte kivétel nélkül a Dăneşti-párt hívei voltak. Dögbűz, füstszag mindenütt.

Mircea fejedelemfi hazatért Vlad Dracul birodalmába. 2. TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 13. NAPJA A Societas Draconis42 fekete köpenyét viselő nyurga alak magányosan állt a palota bástyáján, és a várost figyelte. Látta, amint a kimerült lovasok megpróbálják átverekedni magukat a nyüzsgő tömegen, s persze felismerte az élükön a fiát. Kellemetlen érzés fogta el; abban a pillanatban jobban örült volna, ha Mircea halálhírével léptetnek be a városkapun a futárok, vagy rögtön kiterített tetemével szekereznek be a Curtea Domnească udvarára. – Hol vannak a katonáid? – kérdezte, amikor fia kimerülten lecsusszant a nyeregből. Mircea felpillantott a bástya magasába. – Lemaradtak. Vagy halottak… Aljas söpredéket adtál mellém, atyám! Vlad Dracul szembogár nélküli szemfehérjén a bástya falára aggatott fáklyák fénye vöröslött. – Söpredék? Csak mert nem rohantak a halálba az átkozott Hunyadi parancsára? A vajdafi nem érzett elég erőt egy újabb vitához. Megállt hát lova mellett, s annak csatakos, verejtékes nyakát simogatva hajtott fejet a vajda előtt. – Katonáink szégyent hoztak a nevedre! Csürheként viselkedtek! Vlad Dracul beletartotta arcát a város felett süvítő éjszakai szélbe. Száraz avarként zörgő nevetése az udvar falai között verdesett néhány pillanatig.

– Az én nevemre ugyan nem hoztak szégyent. Csupán azt tették, amit parancsoltam nekik. A vajdafi megborzongott. – Tessék? – Tényleg azt hitted, hogy a magyarok győzhetnek? Mircea hitetlenkedve ingatta a fejét. Annyi lehetőséget sem kapott a sorstól, hogy egyszer az életben bizonyíthassa, méltó nomád ősei hírnevére? Hogy egy havasalföldi is képes becsülettel harcolni a keresztért, nem csak a magyarok… – Parancsoltad nekik… Parancsoltad, hogy fussanak el az ütközet kellős közepén? Parancsoltad, hogy legyenek hitszegők? Vlad Dracul megbocsájtón mosolygott a magasban. – Egy kis nép uralkodójának nincsen becsülete. Csak érdekei vannak, fiam. Ezt, úgy látszik, soha nem fogod megérteni. Éppen ezért nem engedem, hogy valaha is uralkodj ezen a földön! Mircea vöröslő arccal vezette lovát az istállók felé, de a nagyúr kiáltása megállásra késztette: – Még nem végeztünk! Parancsom van számodra, fiam! Kétezer lándzsással azonnal indulsz vissza a határra! A vajdafi azt hitte, rosszul hall. – Napok óta nem aludtam, atyám! Megsebesültem! Alig állok a lábamon! – Majd megpihensz, ha elvégezted a kötelességed! A magyarok széjjelszórva, kisebb-nagyobb csapatokban próbálnak átkelni a Dunán. A te felelősséged, hogy élve egy se érje el a Kárpátokat! Öld meg mindet! Mindet, egy kivétellel! Hunyadit… ha elvergődik a határig, élve hozod elém! Megértetted? A bástya magasában ebben a pillanatban fehér köpenyes alak bukkant fel, és állt szorosan Vlad Dracul

mellé. Mircea azonnal megismerte: Lala Şahin pasa volt az, a szultán hű embere, s gyakori követe a tirgoviştei udvarban. A török turbánján viselt ékkő élesen csillant a félhold fényében, ahogy csípőre tett kézzel letekintett az udvarra. – Hallottad a parancsot, ifjú herceg! A szultán elvárja, hogy feltétel nélkül engedelmeskedj! Ellenkező esetben… ugyanaz lesz sorsotok, mint az alávaló engürúszoknak! Egyszeriben tucatnyi árnyék vált el az udvar falától. Talpig felfegyverzett, rosszarcú fogdmegek: Vlad Dracul rettegett ítélet-végrehajtói közelítettek Mircea felé. A fáklyák fényében kihegyezett karót cipelő cigányok bukkantak elő a templom mögötti sikátorból. – Ezen a karón vagy te rothadsz el, fiam… – emelte fel a hangját Vlad Dracul –, vagy Hunyadi János. A döntés a tiéd. Téged valamelyest szánnálak, de csak mert vér vagy a véremből… Ne hidd, hogy a haláltusádat nem nézem végig éppoly rezzenéstelen arccal, ahogy… reményeim szerint… Hunyadi vergődését fogom végignézni! Mircea lopva a Curtea Domnească zömök lakóépületére emelte tekintetét. Az egyik ablakban Cneajna hercegnőt pillantotta meg: könnyes arcát az üvegre szorítva figyelte őt. – Atyám, könyörgöm… A karót cipelő cigányok közelebb ólálkodtak, kezükben láncok, szíjak feszültek… Mögöttük a vajda lándzsásai mindenre készen állva szűkítették a kört; valamennyiük lándzsahegye az ifjú harcos mellkasára szegeződött. A vajdafi be volt kerítve. – Indulj, fiam! – mennydörögte szenvtelen hangon Vlad Dracul. – Szeretném, hogy Hunyadi tudja: a halál ígéretét személyesen te hozod el neki!

Mircea ólmos lassúsággal küzdötte magát nyeregbe. A lándzsások habozás nélkül melléje sorakoztak – csak a karót cipelő cigányok tűntek csalódottnak a döntése láttán. – Az Isten megbüntet ezért, atyám! – nyögte Mircea elkeseredetten. – Egy napon minden bűnödért elnyered méltó büntetésed! Vlad Dracul lehajtotta fejét. – Csak a jótettek nyerik el büntetésüket, fiam! A világ gonosz, nem tűri el a gyengeséget, s megveti az esendőket! Eljött az idő, hogy leszámoljunk elnyomóinkkal! Menj, és öld meg a magyarokat! Mircea vajdafi a bástya fokán álló fekete köpenyes szörnyeteget bámulta, majd futó pillantást vetett a mellette kuncogó Lala Şahin pasára. A török szemmel láthatóan remekül szórakozott. – Tegyen boldoggá a tudat, ifjú herceg, hogy te is szultánod szolgálhatod, akárcsak karcsú testű, forró ajkú fivéreid! A vajdafi megrázkódott a gyűlölettől; remegő jobbját szablyája markolatára csúsztatta. Aztán lassan meghajolt. – Elvégzem a kötelességemet! Vlad Dracul komoran bólintott. – Öcséid sorsa a te kezedben van, Mircea! Ha kudarcot vallasz, Vladuţ és Radu kínhalállal halnak. Erre gondolj, mielőtt bármi ostobaságot tennél. A vajdafi néhány perccel később kivágtatott a városkapun, nyomában kétezer lándzsással. A Duna felé vették az irányt, hogy végezzenek a menekülő, kimerült magyarokkal…

3. – Ugye, tudod, hogy meg kell őt ölnöd? – kérdezte szórakozottan a török követ, miután Mircea és lovasai eltűntek a láthatáron. – Régóta tudom – felelte Vlad Dracul. – És meg is teszem, ne aggódj! De előbb vissza akarom kapni a másik két fiamat! – Ezzel lesz egy kis gond – vélte Lala Şahin pasa. – Vlad és Radu hercegek ugyanis már túlságosan megszokták a szultán túláradó vendégszeretetét. Kedves barátom, úgy hiszem, a legjobb szándék mellett sem tudnánk rávenni őket, hogy térjenek vissza ebbe a koszfészekbe. Nézz szembe a tényekkel: ők már mindörökké az iszlám fiai maradnak. A Societas Draconis fekete köpenyét viselő vajda összehúzta maga előtt a fekete szövetet. A vászonra hímzett arany sárkány pofája ördögi vicsorba torzult a hirtelen mozdulattól. – Raduból hímringyót csináltatok – suttogta. – De arról sejtelmetek sincs, mit ébresztettetek fel Vladban a kegyetlenségetekkel. Hallottál a vér pestiséről? Ha egy napon a világra szabadítjátok ezt a rémet… Nincsen földi hatalom, ami megóvhatna benneteket rettenetes bosszújától. Lala Şahin elvigyorodott. – Ne aggódj! Ha a szörnyeteg ébredezni kezd… mi is ott leszünk. És ha úgy tetszik… rászabadítjuk a világra. Ha pedig úgy: saját beleire akasztjuk fel. Vlad Dracul vajda meghajolt a követ előtt. – Add át szívből jövő, alázatos hódolatom a szultánnak! Mondd meg neki, hogy Havasalföld örök időkre az övé! Lala Şahin leköpött a mélybe.

– Megmondom neki. És biztosíthatlak, szultánom mélységesen meg lesz hatva… 4. TUTRAKÁN, TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 15. NAPJA Éjszaka szerettek volna átkelni a Dunán. A bolgár oldalon álmos török helyőrség vigyázta a hadikikötőt, ezért Hunyadi a folyásiránynak felfelé vezette embereit, ahol egy erdő borította szigetnél bolgár halászok kunyhóira leltek. A vajda óvatos előrelátása nem volt ok nélküli: végig a Duna mentén megerősített szpáhi egységek járőröztek. Egy ideig meglapultak a nádasban, aztán, amikor a járőr elhaladt Tutrakán felé, Hunyadi parancsot adott az indulásra. Mindössze öten voltak vele: Szilágyi Mihály, Vingárti Geréb János, a vén Székely János, és Balázs kanonok, egy igen vitéz, harcias pap De Dominis János püspök seregéből. – Mi lesz, ha a halászok nem visznek át? Szilágyi értetlenül nézett sógorára, de Vingárti Geréb csak vállat vont. – Mi lenne? Agyonütöm őket. Balázs kanonok megmarkolta nagyatyjától örökölt Anjou-kori csatapörölyét, melyet menekülés közben nem engedett ki kezéből egy pillanatra se – ezzel is jelezve, hogy maga sem ismer más megoldást. De Hunyadi nem moccant. Egyre a sűrűn gomolygó ködöt fürkészte a nádas felett. – Nem tetszik ez nekem. – Mi nem tetszik? – A csend. Följebb őrjárat. Lejjebb őrjárat. Itt, a

szigetnél csend. Mintha mindenáron ide akarnának csalogatni minket. Szilágyi reszketett a hidegtől és a kimerültségtől. Amúgy sem a türelméről volt híres, de most végképp elvesztette józan ítélőképességét. A parton lobogó tűz felé bökött, mely körül az álmosan gubbasztó halászok ücsörögtek. – A török nem képes az egész folyópartot ellenőrizni. Induljunk már! Hunyadi arra gondolt, tán jobb lett volna, ha mégsem hagyja kisebb csapatokra osztani a túlélők egységeit. Másfél napja döntött úgy, hogy legfeljebb harmincan maradhatnak együtt, s különböző utakon, egymástól távolabb próbálnak keresztülvergődni az ellenséges területen. Legtöbben lóháton, néhányan paraszti gúnyát öltve, gyalogosan, szekéren folytatták útjukat, miután véres csetepaték árán kiverekedték magukat a Várnától északra húzódó hegyekből. Asvatköy falu közelében aztán kénytelenek voltak még többfelé oszlani, mert félő volt, hogy a környékbeli parasztok elárulják őket a törököknek. Hunyadi biztos volt benne, hogy Murád futárjai értesítették a folyó menti erődök katonáit a közeledtükről, és afelől sem maradt kétsége, hogy a havasalföldi oláhok is tudnak már a magyar vereségről. – Induljunk! – nyöszörögte Székely János bán, kinek sebei csúnyán kezdtek elfertőződni. – Megfagyok egy álltó helyemben! Hunyadi belátta, hogy nincs más megoldás: kivonta pallosát, aztán dülöngélve megindult a halászok felé. A többiek követték. A bolgárok halálra rémültek: a sötétségből torzonborz, csupa vér, csupa mocsok emberek támolyogtak elő – zord tekintetük nem sok jót ígért.

– Pomognete mi! – nyújtotta ki feléjük balját Hunyadi. – Bjagáme ot turctye!43 A halászok egymásra pillantottak. – Ungárci li szte?44 – Da! Madjari! Pusmogás, fojtott hangú vitatkozás. Hunyadi fáradtnak érezte magát a vitához, pallosa hegyét a legközelebb álló halász torkának szegezte. – Krisztus nevében, megparancsolom! A bolgár arca rezzenéstelen maradt, de intett társainak, hogy készítsék a csónakokat. A Duna felett csontig hatoló szél süvített, amikor a két lélekvesztő csöndesen kisiklott a ködbe burkolózó túlpart felé. 5. Mocsaras, elhagyatott részen szálltak partra a havasalföldi oldalon. A szél csaknem a fodrozódó víz színéig susogtatta a sást, s csikorgatta a közelben egymáshoz dörzsölődő nyírfák ágait. Dögletes bűz terjengett, ahogy térdig a lápba merülve próbáltak kivergődni a vaksötét partra. Hunyadi visszapillantott a csónakban pihegő, kimerült halászra. – Köszönöm, testvér! A bolgár szűkölve körbekémlelt, de nem mondott semmit, szeretett volna kereket oldani, visszaevezni, amint lehet – csakhogy Szilágyi még a csónak végében állt. Hunyadi ismerte ezt az alattomos tekintetet. – Készüljetek! – mormolta a többieknek. – Csapda! Már várnak ránk! Szilágyi megragadta a bolgár torkát, de a vajda úr

leintette. – Hagyd! Nem volt más választása… – Nem-e? Hát nekem van? Hunyadi a part felé intett pallosával. – Vlad Dracul? A bolgár szaporán vetette magára a kereszteket, de egy szót sem volt képes kinyögni. Amikor Szilágyi komótosan elővonta gyiloktőrét, bele akarta vetni magát a Dunába, de amaz megragadta a grabancánál fogva, és a magasba emelte. – Vlad pribékjei kintebb várnak minket – méricskélte Hunyadi a gomolygó ködöt. – A mocsaras részen túl… – Akkor vissza a bolgár oldalra! – Vingárti Geréb János lemondóan csóválta a fejét. – Majd valahol máshol átkelünk… Feljebb… Vagy lejjebb a folyón… – Már így is túl sok időt vesztegettünk. Székelynek kirurgus kell, különben nem ér haza soha! Szilágyi még mindig a csónak végében egyensúlyozott, kezei között a bolgár kapálózott. – Na és ezzel mit csináljak? A vajda végigmérte a halászt. – Mozses li da zapális ogny sz íszkra?45 A szerencsétlen először nem értette, aztán hevesen bólogatni kezdett. És Hunyadi elmondta neki, mit kell tennie, ha életben akar maradni. 6. Dideregve caplattak előre a térdig érő mocsárban – a szél megújuló rohamai nyálkás tajtékot szórtak arcukba. A talaj csak lassan vált egyenletessé, ám néhány percnyi menetelés után egyszerre ösvényfélét tapodtak. Rekedten

felcsaholt egy kutya. – Itt lesznek! – suttogta Hunyadi. – Készüljetek! Bizonyos volt benne, hogy a közelben egy falu romjaira bukkannak. Annak kunyhói mögött rejtőzhettek el Vlad Dracul pribékjei, hogy lecsaphassanak rájuk. Ha nem lettek volna ennyire kimerültek, nem okozott volna gondot néhány fegyveressel elbánni – így azonban legfeljebb abban reménykedhettek, hogy a sötétséget és a ködöt kihasználva sikerül lovakat zsákmányolniuk és eltűnniük a közelből. A falu valóban ott húzódott a mocsár szélén. Valószínűleg egy évekkel korábbi török portya következtében néptelenedett el, ám a szélső házak romjainál heverő tetemek még ki sem hűltek. – A mieink! – morogta Szilágyi, ahogy hátára fordította egyiküket. Legényképű, pelyhedző bajszú vitéz volt, deréktól lefelé lemeztelenítve, megcsonkítva. – Tetves oláh kutyák! Ezért keservesen megfizettek! Vagy tucatnyi férfi hevert vérbe fagyva; némelyiknek a fejét vágták le, mások testét lándzsákkal ütötték át, fejszékkel vagdalták felismerhetetlenségig össze. – Juttassátok eszembe odahaza, hogy mielőtt megpihennék, azonnal induljak vissza, Havasalföldre! – morogta Hunyadi a ködöt fürkészve. – Sereggel! – Hányan lehetnek? – kérdezte komoran Balázs kanonok. A nagyúr vállat vont. – Mit számít? Áttörünk! Nincs más választásunk! Intésére Szilágyi és Vingárti Geréb a kunyhók közt jobbra került, ő maga és Balázs kanonok balra. A sebesült, ereje végén járó Székelyt egy fal tövéhez ültették, hátát a falnak vetve, azzal az erős ígérettel, hogy nemsokára visszajönnek érte.

Az oláhok ott lapultak a Tirgoviştébe vezető országút szélén. Fertályórája várták, hogy a menekülők felbukkanjanak a kunyhók között. Vezetőjük, egy nyurga, kese hajú hadnagy türelmetlenségében kimászott az árokból, és óvatosan előrelopakodott a házak vonaláig. Szilágyi tőre a torkát döfte át: hang nélkül dőlt el. Néhány villanás az éjszakában, rohanó léptek tompa dübörgése. Fojtott magyar káromkodás, dühödt oláh szitkozódás… A lesben állók tisztában voltak vele, hogy a túlpartról legfeljebb egy-két csónakkal hoznak menekülő katonákat a bolgár halászok. Hogy ennyivel végezzenek, huszonkét tirgoviştei porkoláb éppen elegendőnek tűnt. De huszonkét tirgoviştei porkoláb Hunyadihoz, Szilágyi Mihályhoz és Vingárti Geréb Jánoshoz kevésnek bizonyult – és akkor Balázs kanonokról még szót sem ejtettünk… – Acesta este diavolul însuși!46 – üvöltötte egy oláh lándzsás az árok szélén, amikor az éjszakából elébe toppant Hunyadi János, feje fölé emelt pallosával. Két kezével a sarat kaparva próbált kimászni, de a pallos zúgva lecsapott, végigcsikorgatta a gerincét. Az oláh fejjel a sárba süppedt, s nem mozdult többé. A vajda mellett Balázs kanonok serénykedett; csatapörölye recsegve-ropogva törte ripityára az elébe penderülő porkolábok csontjait – a derék egyházfi imát mormolt ajkai között, miközben öles léptekkel haladt előre, ölnyi területet tisztítva meg minden egyes lépésével. – Hol vannak a lovaik? Hol vannak a lovak? – toporgott dühödten Szilágyi. A maradék hat-hét oláh üggyel-bajjal kimászott az árokból, s futásnak eredt az éjszakában. – Csak nem gyalog jöttek ezek!

– Hallgass! – förmedt rá Hunyadi. A következő pillanatban az országút felől erősödő robajlás ütötte meg a fülüket. – Itt vannak a lovaink! A sötétből oláh lándzsások csapata vágtatott elő. Számszeríjvesszők suhogtak, aztán Vlad Dracul állig felfegyverzett katonái üvöltve rájuk vetették magukat. A paripák idegesen prüszköltek az árokparton; Hunyadi, Szilágyi és Vingárti Geréb, meg Balázs kanonok háttal kört alkotva próbálták távol tartani őket maguktól, de nyilvánvaló volt, hogy nem sok esélyük maradt a túlerővel szemben. Lándzsák hegye meredt mellkasuknak, s néhány lovas számszeríjat emelt rájuk közvetlen közelről. – Prindeţi-le viu!47 – harsogta egy sebhelyes képű, hátasát táncoltatva mellettük. Mást már nem harsoghatott, mert Hunyadi pallosa a ló két mellső lábát egyetlen suhintással szelte ketté. Az állat fájdalmas nyerítéssel rogyott térdei csonkjára, a sebhelyes arcú meg előrebukfencezett, egyenesen Szilágyi kardjának hegyébe. Balázs kanonok csatapörölye ezalatt körbezúgott, de mellkason talált egy lándzsást, aki elkövette azt a hibát, hogy nyergéből leereszkedve gyalogosan próbálta harcképtelenné tenni az egyházfit. Válaszképpen számszeríjnyílvesszők suhogtak, s az egyik Balázs kanonok vállába reccsent, de oly erővel, hogy a pap hátratántorodott, s csaknem feldöntötte Szilágyi Mihályt. – Aruncaţi armele!48 – kiáltotta az egyik oláh. Hunyadi veszett vadként vicsorgott rá, aztán átdöfte pallosa hegyével a lovast, majd egy újabb suhintással lecsapta egy másik fejét. A sötétből azonban újabb katonák vágtattak elő, s a romos falu kunyhói mögül is vagy harminc lándzsás igyekezett feléjük. A harc reménytelennek tűnt – immár Vingárti Geréb

János is sebesülten rogyott a paripák lábai közé, a vállába szakadt nyílvesszőt markolászó Balázs kanonok mellé. Szilágyi kétségbeesetten sógorára villantotta tekintetét: ha Jankó csak egyetlen mozdulattal is a további harcra ösztökéli, minden további nélkül ráront a feléjük vágtató lovasokra. De Hunyadi zihálva leeresztette pallosát. – Elég! Elég volt, Mihály! Az oláhok hadnagya elégedetten melléje táncoltatta lovát, és megvető pillantással végigmérte Erdély vajdáját. – Tu eşti faimosul Iancu de Hunedoara? Predă-te!49 A nagyúr a földbe szúrta vériszamós pengéjű pallosát. – Dacă prietenilor mei se întămplă ceva, te omor!50 A hadnagy közel hajolt Hunyadihoz. A kezében tartott számszeríjat csípőjéhez támasztva egyenesen a vajda arcába célzott. Egy pillanatra úgy tűnt, a mozdulat csak afféle kérkedő fenyegetés, azonban az oláh ujja a ravaszra csúszott, s Hunyadi megértette, hogy Vlad Draculnak a holtteste is elég bizonyíték, amit a szultánnak majd átadhat. Moccanni akart, hogy elhajoljon a nyílvessző elől, de már későn. Egy apró kattanás, a vessző sziszegve kiröppent a húrról – ezzel egy időben az oláh előrebukott és Hunyadira dőlt. A vajda ereiben megfagyott a vér: nem érzett fájdalmat, de a rázuhanó test súlya alatt térdre rogyott. Kiáltások harsantak az éjszakában. Vad sziszegés, nyílvesszőcsapkodás… Lópaták robaja. Egyszerre három kardcsapás suhant Hunyadi arca felé – az egyik elől elhajolt, a másik azonban fekete sörényként lobogó hajába csapott. A penge lecsúszott a fényes fürtökről, és a vajda vállába mélyedt. A harmadik csapás hajszálnyival a feje felett suhant el, de a kard máris újra a magasba lendült, hogy lesújthasson rá. Hunyadi zihálva körbepillantott.

Újabb lovasok vágtattak elő az éjszakából, ám ezek – nem kis meglepetésére – az oláhokra vetették magukat. – Lackó!? Hunyadi dermedten bámulta az érkezők élén lovagló harcost. Az ifjú megsuhintotta szablyáját, hogy mihamarabb Hunyadihoz juthasson. Emberei jelentős létszámfölényben voltak, így a csetepaté hamar véget ért: a frissen érkezők megszalasztották a magyarok életére törőket. – Hunyadi uram! – parolázott Mircea vajdafi, amint bizonyossá vált győzelmük. – Şahinpasa már Tirgoviştében van! A vajda kihúzta pallosát a földből. – Minek köszönhetem a segítségedet? Mircea aggodalmasan körbepillantott, miközben szablyáját visszacsúsztatta hüvelyébe. – Adok lovakat, uram! Kerüld el a városokat, de még a falvakat is! Apám katonái lesben állnak a szorosokban, jobb lenne, ha a Kárpátok erdeiben kelnétek át! Hunyadi végigmérte. – Ebből még bajod lehet, fiam! – Tudom, uram. – Akkor hát miért segítesz? – Mert csak te mentheted meg Havasalföldet a töröktől! – Atyád az életemre tör. – Életed az ő életéért, uram! Könyörülj rajta, kérlek! Hunyadi ziháló társaira pillantott. Nem éltek volna túl még egy rajtaütést. – Emlékezni fogok rád, Mircea! Másodjára mentetted meg a bőrömet! A vajdafi tisztelgésre emelte szablyáját, majd intett embereinek, akik lovakat vezettek elő a sötétből.

– Nincs sok hívem az országban, de ha nyugatnak kerülitek Tirgoviştét, és az Argyas völgyében Argyasudvarhely felé menekültök, keressétek Olteanu logofátot,51 ki nékem jó barátom. Az argyasi kolostor mellett vár rátok, s gondoskodni fog váltás lovakról, élelemről. A segítségével elérhetitek a magyar határt. Hunyadi intett Szilágyinak, hogy segítsen nyeregbe küszködni sebesült társaikat, ám közben szeme sarkából a vajdafi lovasait leste. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az oláhok kelletlenül, mi több, vonakodva hajtották végre Mircea parancsait. – Jobb lesz, ha igyekszünk, Mihály! Még egyszer nem lesz ilyen szerencsénk! Nem sokkal később – immár az öreg Székely bánt is lóra segítve – kimerülten poroszkálni kezdtek észak felé. Egy erdő széléhez érve Hunyadi visszafordult a nyeregben, hogy búcsút intsen Mirceának, de a vajdafit akkorra már körbevették saját emberei. Hevesen vitatkoztak, néhány tisztje egyre a lekaszabolt oláhokra mutogatott, és dühödt szidalmakkal árasztotta el vezetőjüket. – Vágta! – adta ki a parancsot Hunyadi. – És tartsátok nyitva a szemeteket! Hosszú út vár még ránk hazáig! Ám ha sejtette volna, milyen hosszú és keserves is valójában az út messzi Magyarországig, Erdély vajdája tán azonnal visszafordul bolgárföldre… 7. Vágtattak erdőkön, mezőkön keresztül, nem kímélve sem hátasaikat, sem önmagukat. Balázs kanonok és Vingárti Geréb harc közben szerzett sebei azonban súlyosnak mutatkoztak, ezért mind gyakrabban meg kellett állniuk

pihenni, hogy új kötést helyezzenek az erősen vérző sebekre, és inni, enni adjanak az erejük végét járóknak. Székely János hosszú órák óta félig öntudatlanul hánykolódott a nyeregben, s egyre csak fiát, Tamást szólongatta. Mindazonáltal nem voltak egyedül; a havasalföldi folyóvölgyekben rendre a Várnából menekülő magyar, lengyel lovasokkal találkoztak. Eleinte csak három-négy fős, viharvert csoportokat értek be, míg aztán egy Bokoresth nevű jelentéktelen oláh falu közelében a Tasi Rupert hevesi főispán vezette, csaknem kétszáz fős csapatba botlottak. A kimerült magyarok épp lovaikat itatták egy patak partján, és igen megörvendtek, hogy Hunyadit élve láthatják – Himfi Péter csanádi püspök ugyanis úgy hallotta egy cseh zsoldostól, hogy a vajda urat még az ütközet végén elfogták, és egy erdőszéli tisztáson lefejezték a törökök. Hunyadi keserű mosollyal nyugtázta a köré gyűlők hálás, reménykedő pillantásait. – Most már együtt kell maradnunk, barátaim! Vlad Dracul hiénái végig vadászni fognak ránk! Áttörünk rajtuk, és meg sem állunk a Kárpátokig! Kamonyai Miklós, a néhai Simon vitéz unokaöccse úgy morzsolta a szavakat, mintha köveket ropogtatna fogai közt: – Kerüljön csak a kezeim közé a beste oláh kutya! Elevenen nyúzom meg! – Mindent a maga idejében – felelte a vajda sötét hangon. – Elébb épségben haza kell térnünk. Ha király urunk valóban elesett, hamarosan kiéhezett farkasok vetik magukat szegény Magyarországra… Tasi Rupert büszkén mutatta a Duna innenső oldalán zsákmányolt parasztszekereket, amelyekre a sebesülteket fektették.

– A kalimoki mocsaraknál keltünk át a folyón. Az oláh fattyak azonnal ránk rontottak, de mikor rájöttek, hogy sokan vagyunk, megfutottak az átkozottak. Aztán nagyobb csapatot szedtek össze, de a legényekkel átverekedtük magunkat Călugăreniig. A szekereket ott zsákmányoltuk, meg a lovakat is. – Derék! Hány embert vesztettél az átkeléskor? Tasi Rupert lesütötte a szemét. – Húszat, vajda uram… Sebesültek és kimerültek voltak mind… – Több is ott veszett volna, ha nem te vezeted őket! Készüljetek! Nemsokára indulunk tovább! Némi pihenés után felkerekedtek, hogy az Argyas mentén folytassák útjukat, ám a sebesülteket szállító szekerek lelassították haladásukat. Aztán, ahogy nap delelőre ért, újabb oláh támadás érte a menetet. Ezúttal legalább ezer, állig felfegyverzett lovas csapott le rájuk a Dragodana melletti mezőn. Hunyadi a lovát táncoltatva mérte fel az erőviszonyokat. – El kell csalnunk őket a szekerektől! – kiáltotta Szilágyinak. – Úgyis rám vadásznak! Utánam! Azzal megsarkantyúzta lovát. Igaza volt: Vlad Dracul haramiái őt akarták, egyedül őt. Hunyadi vajda, Szilágyi Mihály, Balázs kanonok és Macedóniai Dancs eszeveszett vágtával csalogatták maguk után a megvadult hordát. A főcsapat ezalatt sikeresen elérte az Argyas partját, és késedelem nélkül átúsztatott a folyón. A sebesültek és az őket kísérő katonák bántatlanul folytatták útjukat a magyar határ felé.

8. CAPATINENI, HAVASALFÖLD, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 17. NAPJA – Mit is mondtál, logofát? Milyen messze van a határ? Az oláh a kezét melengette a tűznél, s ahogy felpillantott Hunyadira, tekintetében különös, nyugtalan fény villant. Zúgó vadon vette őket körül, zord, hóterhüktől meghajlott ágú fenyők, és lecsupaszított tölgyek próbáltak ellenállni az észak felől fúvó fagyos szél rohamainak. A Kárpátok sötétlő vonulata ott húzódott a láthatáron, az erdő mögött, mint valami ősidőkben leterített rettentő gigász, melynek hátán a századok alatt fák és sziklák nőttek. – Nincsen messze, nagyuram! Néhány óra alatt elérheted a Fogarasi-hágót. Onnét már csak kőhajítás Szeben városa… Hunyadi tisztában volt vele, hogy utolsó erőfeszítéssel akár napkeltére átkelhetnek az erdélyi részre, de kíváncsi volt, mit felel kérdésére az oláh. Nemrégiben táboroztak le az elhagyatott, nyomorúságos falu romjai közt, s most éppen a Szilágyi által elejtett őz húsát falatozták. – Ismerős ez a hely! – A nagyúr megborzongott; összehúzta magán esőtől, hótól átázott köpenyét. A tűz mellett melegedtek, mégsem érezte, hogy szemernyit is engedne a csontjáig hatoló fagy. – Tán álmomban jártam itt… – Vagy az előző életedben – vetette oda morcosan Szilágyi, ügyet sem vetve Balázs kanonok rosszalló arckifejezésére. Hunyadi körbepillantott. A falu az Argyas völgyében egy szűk, minden oldalról

erdőktől övezett tisztáson állott. Girbegurba falu volt: sok-sok évvel ezelőtt templomocska, s néhány kőház meg tucatnyi vályogkunyhó, fából összeeszkábált hodály állhatott itt. – Mondd csak, logofát, mi a neve ennek a helynek? Iosif Olteanu mohón rágcsálta a frissen sült őzhúst, s csak egy pillanatra gondolkodott el. – Sejtelmem sincs, vajda úr. Bajuszfalva, Magyar-Fehéregyház, Hollós és Magyar-Véghely után már csak Poeniari romvára és Buda falva áll a határ előtt. Sejtelmem sincs, ez a koszfészek mi lehetett valaha…52 Hunyadi csöndesen letette egy fatörzsre a ropogósra sült húsdarabot, s lassan felállt. Lehelete párállott a tűzfénytől vérderes levegőben. – Capatineni… Véghely… Argyasvéghely… – Valami baj van, uram? A vajda intett a többieknek, hogy maradjanak veszteg; kézbe kerítette kardját, és a ropogó hóban elindult előre, mintha csak dolgát végezni menne. A romok sötét falai közt, a tompa holdfényben szinte világított előtte a szőnyegként feszülő hólepel. Botladozva haladt, de mintha valami delejes erő vonzotta volna a falu közepén álló romok felé. Az egyiknél megtorpant: üszkös gerendák, lerombolt kőfalak omladékai közt süvített a szél. A ház előtt valaha tornác állott: a tető egy beomlott része megóvta a hótól. Szétkorhadt hordó, s néhány széjjelrozsdásodott szerszám hevert a megfeketedett deszkák közt. Különös, bizsergő érzés lett úrrá Hunyadin. Lábával beletúrt a rothadó romhalmazba. Reszketett a hidegtől. Valójában végletekig kimerült és elcsigázott volt. Próbálta tartani magában a lelket, ezerszer elismételte magában: nincs

már sok hátra! Nemsokára odahaza leszünk Magyarországon mind, és akkor… És akkor? Sejtelme sem volt, mi vár rá. Őt fogják vádolni a vereségért, az esküszegésért, a sereg elvesztéséért. A rossz hír gyorsabban száguld a csontig hatoló szélnél: odahaza már értesülhettek a bukásról és Ulászló haláláról. Igyekezni kell hát… A király nélküli királyságban sok nagyúrnak áll hadrendben a bandériuma, ugrásra készen. Akiket nélkülözni voltak kénytelenek Várna mezején, Ulászló halálának hírére egymásnak rontanak majd, s akkor drága magyar vér öntözi megint a földet, hisz a király nélküli királyságban egyszeriben minden prédává válik majd. Ahogy annyiszor már… S ugyan miképp akadályozhatná meg ezt? Az országnak új uralkodóra van szüksége. De kire? A gyermek László Habsburg-gyámságban raboskodik. Kölyök még, ugyan, ki hinné, hogy képes sereget vezetni a hitetlenek ellen? Az ő uralma legfeljebb Frigyes malmára hajtaná a vizet, aki lelkiismeret-furdalás nélkül megszállná a nyugat-magyarországi városokat osztrák zsoldosaival. Uramisten… Hunyadi foga vacogott a hidegben. Ha épségben hazatér, egyszerre kell harcolnia az erőre kapó bárói ligák, a Cilleiek, a Garák ellen, s távol tartania a határoktól a Habsburg-haramiákat és Murád diadalittas seregeit. Ugyanakkor egyszer s mindenkorra le kellene számolnia az áruló Dracullal, a vonakodó Brankoviccsal, és mindenkivel, akinek gyávasága, kétszínűsége, hitetlensége a vereséghez vezetett… Ha épségben hazatér… Lehunyta szemét, hátát egy üszkös gerendának vetette.

Lehet, hogy mindennek vége… Erzsébet… Lackó… A fia bizonnyal halott… És emiatt Erzsébetet is örökre elveszíti… Hunyadi felpillantott az égre. A fenyők övezte tisztás felett csillagok pislákoltak a messzeségben. Nagyon szerette volna tudni, ezek a csillagok miféle világra ragyognak le egy hónap múlva. Kardját a hóba szúrta, könnyített magán, s már indult volna vissza a többiekhez a tábortűz mellé, amikor észrevett valamit az egyik moha lepte falon. Sebzett ujjaival kitapogatta: rovás volt. Próbálta megtisztítani, de a holdfényben nem látta jól a girbegurba karcolatot. Gyermekkorában egyedül az ős rovások nyelvét ismerte, mert azt Matkó tanította neki; Esteván, a hunyadvári ferences szerzetes által okított latin betűk jelentését soha nem tudta a fejébe verni. Ahogy a rovásokat silabizálta, hirtelen nesz ütötte meg a fülét. Felegyenesedett, kihúzta a hóba szúrt kardot. Valami moccant a fenyőfák közt. A sötétség összesűrűsödött, aztán lomhán gomolyogni kezdett. Rettentő hideg süvített le a völgybe a Kárpátok felől: porhót szórt a nagyúr szemébe. Hunyadi lélegzete fehéren párállott a feje körül. Tudta, hogy itt vannak. Alattomos, kimért léptekkel közelednek, csizmás lábuk alatt kísértetiesen ropog a hó. A tisztás széléről Macedóniai Dancs kiáltása harsant: – Uram! Vajda uram! Még néhány tántorgó, hátráló lépés. A hó ropogása, a tűz pattogása a háta megett. A sötétség gomolygó

kipárolgása… Lassan közeledtek, tekintetük itt is, ott is parázslott az éjszakában. Hunyadi megtörölte homlokát; tudta, hogy mindennek vége. Körbevették őket. Esélyük sincs a menekülésre, bármennyire közel járnak a határhoz. Hirtelen elmúlt minden görcsössége, s megértette: nincs már vesztenivaló. Amit lehetett, megtett – nem maradt ereje küzdeni a sors ellen. Kiegyenesedett és visszaballagott a tűzhöz. Szilágyi, Balázs kanonok, Macedóniai Dancs és az oláh dermedten pislogtak a sűrű felé. – Itt vannak! – zihálta Szilágyi. – A nyomunkra bukkantak! Hunyadi egyenesen a logofáthoz lépett. – Mennyit kaptál a fejünkért? Iosif Olteanu tekintete rémülten villant, ám ahogy szeme sarkából megpillantotta a fák közül kilépő porkolábot, megvető kifejezés terült szét az arcán. – Ezer arany üti a markomat érted, magyar kutya! De téged egy tallérért is elárultalak volna! Szilágyi vicsorogva kivonta tőrét, és az oláh torkának szegezte – ám mielőtt még elmetszhette volna a gigáját, Hunyadi komoran leintette. – Mit vétettem ellened? – Karóba húztad fivéremet! – sziszegte Olteanu. – Jobbágyaid voltunk, de míg te Itáliában élted világod, mi éheztünk és a török martalócoktól szenvedtünk. Radu bátyám lázadozott, védelemért könyörgött asszonyodhoz, de mikor visszatértél… Ugye, már emlékszel, Hunyadi János? Hunyadi megvetően köpött. – Nem emlékezhetem minden hitvány féregre, akit karóba húztam, Oltyán Iosif!53

A környező erdőkből mind több árnyalak bontakozott ki: lándzsás, pajzsos porkolábok – fegyvereiket markolva bámulták őket. Tán a fák közül közeledő újabb társaikat várták, tán bátorságukat gyűjtötték… – Ez az utolsó esélyed! – figyelmeztette Hunyadi az oláhot. – Ha kijuttatsz innen minket, nem ezer, de ötezer arany üti a markod! Oltyán József szeme mohón villant: kezét dörzsölve mélyen meghajolt Hunyadi előtt. – Az mindjárt más, bán uram! Miért nem ezzel kezdted? Ami azt illeti, van egy titkos ösvény egész Poenari romváráig… Szívesen elvezetlek a határig… Hunyadi megvető arckifejezéssel közelebb lépett, és egyetlen suhintással levágta Oltyán fejét. A koponya pörögve repült a fák közé, vonásaira rádermedt a csodálkozó kifejezés. Balázs kanonok értetlenül bámult a nagyúrra. Hunyadi megvonta a vállát. – Tudni akartam, hogy valóban bosszúból árult-e el… Akkor tán… még meg is bocsájtottam volna… Szilágyi szentségelve mutatott a romos kunyhók között közelgő árnyalakokra. – Itt vannak! Itt vannak a tetvesek! Vlad Dracul vajda fegyveresei közelebb és közelebb lopakodtak. A holdfény fegyverek acélján villant. – Gyertek csak, átkozottak! – sziszegte Macedóniai Dancs, és pallosát megsuhintotta a levegőben. – Ehhez értetek! Négyszázan a négy ellen! Hunyadi elvigyorodott. Egyszeriben nem érezte már sebei kínját, sem fáradtságát, és még a csontig hatoló hideg sem kínozta többé. – Innét nem jutunk tovább, testvérek! – morogta társai felé. – De mielőtt lebírnak minket… – Előreszökkent és

keresztüldöfött egy havasalföldi lándzsást. Capatineni romos kunyhói közt acél csengett. A sötétben a hóra ömlő vér feketének tűnt. 9. ÚJLAK, MAGYARORSZÁG, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 17. NAPJA A várra baljós csend borult. Valkó-Szerém vidékén szakadt az eső, délről mind fagyosabb szelek süvítettek végig a Duna és a Száva közén. Egyelőre senki sem tudott arról, mi történt napokkal korábban Várna mezején, de a Szerbiából, Bolgárföldről érkező vándorok arról számoltak be, hogy eltűntek a török őrjáratok a nagyobb városok környékéről, s mintha az oszmán erők parancsra visszavonultak volna Drinápoly védelmére. Ez akár jót is jelenthetett volna, de a saras utakon szekerező kalmárok beszámolói szerint Murád szultánnak a genovai hajósok árulása révén sikerült átszállítania seregét Anatóliából az európai oldalra. Ez pedig rosszat jelentett. Csutorásné rendre szállította a piacon s a városban keringő híreket a várba, de a vár urát – Erdély társvajdáját, Nándorfehérvár társkapitányát – hidegen hagyták a sereg sorsát érintő híresztelések. Újlaki Miklós ugyanis még mindig virrasztott. Cillei Erzsébet lázban fürdő teste mellett gubbasztott a padlón, fejét térdére hajtotta, s egyre azon járt az esze, miként menthetné meg a lányt. Nem érdekelte, hogy Cillei sebesen közeledett stájerországi sasfészkéből, s az sem, hogy vérontásba is torkollhat atyai dühe – ha a leányt addigra elsorvasztja a kór.

De Erzsébet még élt. A nap, melyre sok esztendővel később is elevenen emlékeztek Újlak városának polgárai, szokatlanul csendesen kezdődött. A hajnalban a piacra induló cselédek arról sugdolóztak, hogy a sápatag leányka délre bizonyosan visszaadja lelkét teremtőjének, hiszen csupa csont és bőr, s napok óta a szemét sem bírja kinyitni. Újlaki kora reggel óta bort vedelt, s mire a nap delelőjére ért, részegen ücsörgött Erzsébet ágya mellett. Tudta, hogy ez lesz az utolsó nap. Innentől más lesz a sorsa, bármi történjék is. Kora délután Erzsébet nyugtalanul hánykolódni kezdett. Megragadta Újlaki vállát, és valamit motyogott maga elé. Csutorásné a kezét tördelve benézett a bűzös szobába, és elsírta magát attól, amit látott. Aztán rendelkezett, hogy fekete vásznakkal borítsák be a szoba egyetlen ablakát és a sarokban álló aprócska velencei tükröt, de Miklós dühödten felpattant, a drága tükröt ripityára törte, a vásznat az ablakról leszaggatta, s a derék kulcsárnét kirugdosta a folyosóra. – Eltakarodjatok, halálmadarak! Az lesz, amit én parancsolok! Ebben a házban a halál nem uralkodik! Erzsébet ebben a pillanatban visszahanyatlott, s nem mozdult többé. Az ajtófélfának zuhant Csutorásné felsikoltott: – Ó, jaj! Vége van, uram! Vége van szegénykémnek! Újlaki értetlenül bámulta a gyermektestet. – Nem… – hörögte. – Itt én parancsolok! Egyedül én! Csak én! Az ajtóban a káplán toporgott, s könyörgőn imára kulcsolta a kezét. – Engedd uram, hogy feladjam rá az utolsó kenetet! Ha bűnösen áll az Úr színe elé, mi lesz akkor, uram…?

Újlaki véreres szemét a papra szegezte. – Mit beszélsz, te ostoba barom? Ez a lány… bűnösen? – A káplán sápadtan hátrált volna, de a nagyúr megragadta a csuháját. – Hogy lenne bűnös, te átkozott, te féreg? Ő? Éppen ő? Ki egyedül bűntelen ebben a nyomorult világban? Akkorát taszított rajta, hogy a káplán nekicsattant a folyosó túlsó falának. Újlaki körbepillantott. A folyosón hű cselédei álltak, remegő lábakkal, alázatosan hajlongva, szemüket a padlóra szegezve. Tudta, hogy nem az ő hibájuk, mégis meg tudta volna őket fojtani, egyiket a másik után. – Nem! – hörögte öklendezve. – Ebben a házban én parancsolok! Nagyúr vagyok! Ha kell… ha kell… szembeszállok én akár… Csutorásné szaporán hányni kezdte magára a keresztet, de megmukkanni nem mert. És Újlaki Miklós, Erdély társvajdája, Nándorfehérvár társkapitánya immáron tudta, ki az egyetlen úr, akivel még megalkudhat a lány életére. Dülöngélve elvergődött a vár kápolnájáig, s egyetlen karsuhintással a földre söpörte az oltáron álló feszületet. Az aranyozott kereszt tompa csilingeléssel zuhant a sarokba. – Jól van! Itt vagyok, te semmirekellő, gonosz Isten! Tudom én, hogy mit akarsz! Hát légy átkozott! Átkozott örökre! Többé nem hiszlek, többé nem hívlak! De hívom én a Sátánt! Jöjj, Belzebub, jöjj Azazel! Jöjjél, és hatalmasodj el az én szívemben, lelkemben! Hívlak téged, Sátán! Te add vissza őt nekem! Add vissza, s én hű szolgád leszek! Követlek, a poklok legmélyebb bugyraiba! Tégy velem, amit akarsz, Belzebub! Vedd el mindenem, Azazel! Ha akarod, pusztító pallosod leszek ezen a világon! De add vissza őt

nekem! Könyörgöm, add vissza! Kiáltások harsantak a folyosóról, léptek robaja, fegyvervasak zörgése visszhangzott az udvarról is, mintha megunva a szemerkélő esőt, egyszeriben hadra kélt volna többtucatnyi katonaember. Újlaki Miklós szédelegve megfordult. A kápolna folyosóján Cillei Ulrik bukkant fel. Veres köpenye repdesett aszott, hórihorgas teste mögött. Vékony csontú arcán bosszúszomj terült szét. Nem viselt fegyvert, ám zsoldosai alabárdokkal, hosszú lándzsákkal és kardokkal felszerelve igyekeztek lépést tartani vele. – Hol van? – mennydörögte Cillei messziről. – Hol a lányom? Újlaki igyekezett kihúzni magát. – Én… én… Cilli és Zagorje ura rávetette magát, és oly szorosan ragadta meg Miklós grabancát, akárha egyetlen mozdulattal akarná kiszorítani belőle a szuszt. – Mit tettél a lányommal, te eszelős barom? Mintha villám csapott volna sajgó, borgőztől felpuhult agyvelejébe. Ez volt az a pillanat, amikor Újlaki Miklós életének keserű folyama egyszer s mindenkorra új mederbe terelődött. Követhetetlenül gyors mozdulattal rázta le magáról a veres gróf kezét, s ugyanazzal a lendülettel mellkason taszította. A vékony test nagyot nyekkent, a kese hajú koponya a hideg köveken csattant. – Ez az én házam, Cillei Ulrik! Összetévesztesz a tetves szolgáiddal! Én Újlaki Miklós vagyok, Magyarország zászlósura, Erdély vajdája! Kezet mertél emelni rám? Cillei zsoldosai erre nem számítottak; mire azonban

fegyvereik után kaphattak volna, a folyosó mindkét végéből Újlaki-egyenruhás katonák özönlöttek elő, és pillanatok alatt lefegyverezték őket. A kőpadlóra vékony itáliai vívótőrök, vaskos német pallosok és alabárdok hulltak csörögve – a stájer-osztrák fegyveresek elképedten hátráltak. Újlaki elvigyorodott. – No, hát, veres gróf! Kezdjük elölről! Cillei csak néhány pillanatra jött zavarba, aztán kelletlenül ingatni kezdte a fejét. – Hol van a lányom, Újlaki? Ugye, nem igaz a hír? Nem hagytad meghalni, igaz? Ha egy haja szála is meggörbült, ezt a várat a földdel tétetem egyenlővé! – Erzsébet beteg. – Miklós egyszeriben eleresztette Cilleit, mintha csak eszébe jutott volna a kegyetlen, megmásíthatatlan valóság. – Jöjj velem! A végét járja szegény. Éppen érte imádkoztam. A veres gróf szeme sarkából a feldúlt kápolnára pillantott. A feszület még mindig ott hevert a sarokban. – Imádkoztál? Kihez, te szerencsétlen? Újlaki Miklós nem felelt, de a szemében felizzó eszelős fény többet mondott minden szónál. 10. A szoba ajtajában Csutorásné és a várkáplán álltak, ám arcukon nem a gyász szomorúsága ült, hanem valamiféle hitetlenkedő értetlenség. – Uram! Uram! – szaladt elébe a kulcsárosné. – Magához tért! Csoda történt! Kinyitotta a szemét, és téged szólított! Újlaki félrelökdöste őket, és berohant a szobába. Cillei követte a házigazdát. Meglepő jelenet tárult a szemei elé:

Erzsébet láztól átizzadt ruhában ült az ágyban, és úgy ölelte magához Újlakit, mintha édesapja lett volna. Valami megfacsarta a veres gróf szívét; ha saját, lefegyverzett katonái nem tartják, el is vágódik menten. – Hát élsz! Hát élsz! – motyogta Újlaki, s egyre csak ölelte a leányt. – Azt hittem, nem éred meg az estét, te kis bolond! Lássad… – mintha kijózanodott volna, szomorúan eresztette el Erzsébetet. – Atyád jött el érted! Erzsébet azonban nem vette le róla a szemét. – Sötét mezőn jártam – suttogta alig hallhatóan. – Ködben, fagyban, mezítláb… Téged kerestelek, de nem volt ott senki, csak a végtelen éjszaka. Cillei tett egy tétova lépést, mire Csutorásné önkéntelenül is visszatartotta. – Aztán… Hangot hallottam a sötétben. Gyönyörű, angyali hangot. Azt mondta, élned kell. S azt is mondta, te könyörögtél értem! Te imádkoztál, s mindent odaajánlottál, csak hogy én éljek! Újlaki Miklóst szíven ütötték a lány szavai. Eltartotta magától Erzsébetet, s elhomályosuló tekintettel próbálta kivenni a vonásait. – Ezt hallottad csakugyan, gyöngyöm? Hisz ez szép álom volt… – Nem – mosolygott haloványan Erzsébet. – Nem álom volt. Cillei megelégelte, amit látott, melléjük lépett és lefejtette Újlaki válláról a leánya kezét. – Itt vagyok, drágaságom! Most már nem lesz semmi baj! Hazaviszlek, ne félj! Erzsébet az atyjára mosolygott, s engedelmesen megcsókolta hosszú, csontos kezét. – Aggódtál értem, apám… Most már nem kell

aggódnod. Miklós megmentett a haláltól… A veres gróf gyanakodva végigmérte Újlakit. Sehogy sem fért a fejébe, mi történhetett: nem ismert a lányára, nem ismert Miklósra, csak abban volt biztos, hogy kettejük között valami megfoghatatlan, pókháló-finomságú érzelmi kötelék alakult ki, melynek mibenlétét meg nem fejthette. – Ugye… ugye nem nyúlt hozzád? – kérdezte reszkető hangon. – Ugye, nem bántott téged? Erzsébet bágyadtan elmosolyodott, és atyja vállára hajtotta a fejét. – Ő soha nem bántana engem… nagyon szeretem őt! Újlaki elfordult tőlük. – Vigyáztam rá, Ulrik… Bármire megesküszöm, mi néked szent, hogy vigyáztam reá! Jobban, mint a szemem fényére… Cillei megenyhült kissé, bár még mindig nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Körbejártatta tekintetét a szobában, s figyelmét nem kerülték el a tükör szétszórt cserepei és az ablakról leszaggatott gyászdrapéria. – A lányom öröklött betegségben szenved… – sóhajtotta szakadozva, s kisimított egy tincset Erzsébet homlokából. – Az orvosok azt jövendölték a születésekor, hogy nem éri meg az egyéves kort sem… Zavartan intett embereinek, hogy kotródjanak ki a szobából. Újlaki a sajátjainak jelzett, mire valamennyi fegyveres engedelmesen kitolatott a folyosóra. Lépteik fémes csattogással távolodtak; Csutorásné és a káplán jobbnak látták követni a példájukat. Amikor hárman maradtak, Cillei a torkát köszörülve fordult Újlaki felé. – A feleséged azt írta… – A feleségem hazug rongy. Annyit sem érdemel, hogy

beszéljünk róla. Cillei nagyot nyelt. – Mi történt? – Láz… Azt hittük… mindennek vége… A veres gróf Erzsébet mellé ült. – Nem szenvedtél semmiben hiányt? – Életemben nem éreztem ilyen jól magam, mint itt, apám. Miklós úr nagyon sokat beszélgetett velem. Szeretem őt hallgatni… – Hazaviszlek, Erzsébet. – Tudom. Majd egy napon vissza akarok jönni ide… Cillei szemöldöke felszaladt homloka közepébe. – Minek? – Mert én leszek Miklós úr felesége. Tudom, hogy még gyermek vagyok. De majd eljön az ideje… Ide akarok tartozni. Hozzá… Újlaki döbbenten fordult felé, s hiába emelte rá szemrehányó tekintetét Cillei, ügyet sem vetett rá: egyedül csak Erzsébet létezett számára ebben a pillanatban. – Miféle butaság ez, gyöngyöm? Hisz nekem van már feleségem… – Így kell lennie – jelentette ki a kislány, és visszahanyatlott vánkosára. – S így is lesz egy napon. Tudom. Nem lehet másképpen. – Ostobaság! – csattant fel Cillei. – Ki beszélte tele a fejed ezekkel a butaságokkal? – Senki. Egyszerűen csak… Így kell lennie… Újlaki homlokán lüktetni kezdett egy ér. A szíve furcsán zsibbadt. – Fáradt vagyok – jelentette ki egyszeriben a lány. – Hagyj most aludni, apám. Holnap… útnak indulhatunk Cillibe… Most pihennem kell.

Cillei betakargatta Erzsébetet, aztán elindult kifelé. Miklós még maradt néhány pillanatig. Erzsébet törékeny volt, szinte elveszett a hatalmas dunyhák között, mégis felnőtt nő tekintete nézett vissza rá, ahogy ráemelte ragyogó szemét. – Szeretlek – mondta halkan Erzsébet. Újlaki Miklós, Erdély társvajdája, Nándorfehérvár társkapitánya maga is meglepődött válaszán: – Én is szeretlek Erzsébet. Várni fogok rád. Azzal kábán kilépett a folyosóra. Nem akart gondolni semmire. Nem vágyott másra, mint hogy hallgathassa az eső monoton kopogását toronyszobája tetőcserepein. Egyedül akart lenni, hogy megtisztuljanak nyüzsgő méhkashoz hasonló gondolatai. De a folyosó végén ott állt köpenyébe burkolózva a veres gróf. – Beszélnünk kell! Miklós tudta, hogy ezt a beszélgetést nem kerülheti el… 11. – Sajnálom – mondta rosszkedvűen Cillei Ulrik. Egy félreeső szobában álltak, ahová találomra nyitottak be a folyosóról. Újlakinak úgy rémlett, valaha éppen ebben a szobában szállásolták el Hunyadi Jánost és Zrednait, amikor előbbi Zsigmond király parancsára e nemes házba érkezett. Mintha ezer évvel ezelőtt történt volna… Holott alig tizenhat éve annak… A felfedezés nem tette különösen boldoggá, legszívesebben máris fordult volna ki a szobából, de nem akart magyarázkodni, maradt hát.

Hunyadi megjelenése a várban új fejezetet nyitott életében. Tizenhat esztendő… Ahogy Cilleire emelte tekintetét, óhatatlanul is arra gondolt, tizenhat esztendővel ezelőtt épp Zsigmond ellen szőttek összeesküvést. Azóta Zsigmond rég váradi kriptájában porladt, királyok jöttek-mentek a trónuson, háborúk, csaták sora öntözte a földet újra és újra, de bizonyos dolgok nem változtak… Most is itt álltak ketten, összeesküvőként, cselszövőként, királyok, országok sorsáról fognak alkudozni, ám céljaiktól éppen olyan távol álltak, mint tizenhat esztendővel ezelőtt… – A lányom zavarodott – folytatta Cillei az aprócska ablak előtt toporogva. – Beteges lélek… Az anyjától örökölte. – A szobában dohos szag terjengett, az ablak sarkánál egy résen át besüvített a szél. A szakadó eső meggyűlt a párkányon, és koszos csíkokban szivárgott lefelé a falon. – A lányod csodálatos teremtés. – Újlaki meglepően határozott, erőteljes hangon válaszolt. – Ezt a tulajdonságát nyilvánvalóan nem tőled örökölte. Cillei feléje fordult, pengevékony ajkán megvető mosoly árnyéka jelent meg. – Nocsak… Istenemre, Miklós, először azt hittem, máshogyan kerültél közel Erzsébethez. Ha így lenne, már nem élnél! De te csak csupán szegény lány szívét zavartad össze… Újlaki közelebb lépett a veres grófhoz. – Ez az én váram, Cillei. Akármit tettem volna Erzsébettel, itt legfeljebb te maradnál holtan, ha ugrálni kezdenél. Ne becsüld túl az erődet! Sokat gondolkodtam a mi kettőnk régi alkujain. Eleinte te ugráltattál engem, akár egy bábut a vásári komédiások. Megaláztál, kihasználtál, úgy

alakítottad az életemet, ahogy neked tetszett. Aztán szövetséget ajánlottál és megszabadítottál egy nyomasztó tehertől. Még a lányodat is a gondjaimra bíztad… – Ha jól emlékszem, nem önként tettem. Ráadásul azt reméltem, hogy a feleséged viseli majd a gondját. – Mária nem viseli a gondját senkinek és semminek. Néhány hónap múlva megszabadulok tőle… Cillei hátrahőkölt. – Ezt hogy érted? – Egyáltalán nem biztos, hogy végzek vele, bár ezerszeresen megérdemelné. Nem tudom, mivel érdemeltem ki a sorstól, hogy olyan emberek vesznek körül, akik el akarnak taposni, akik folyton megaláznak… – Ezért ne engem hibáztass! Mária értékes szolgálatokat tett ügyünknek Budán, ezt ne feledd… – Úgy érted, a király szajhájaként? – nevetett keserűen Újlaki. – Úgy érted, mit számít, hogy a fél világ a szájára vett? Az én bajom, igaz? Hogy elhíresztelte, hogy vadállat vagyok? Hogy az ország egyik része felszarvazott férjként tekint rám, a másik meg elmeháborodott dúvadként? Valóban értékes szolgálatnak tűnik, amit Mária tett. Számodra bizonyosan! Cillei érezte, hogy taktikát kell változtatnia. Valami történt, ami a jelek szerint visszafordíthatatlan változást indított el Újlakiban. – Még semmi sincs veszve – tette kezét Miklós vállára engesztelésképpen. – A veszteségek és megaláztatások ellenére a lehető legjobban áll ügyünk. – Valóban? De hisz a királyról és a seregről még semmi hír! – Ez igaz. Viszont napokon belül tudni fogjuk az igazságot.

– Amennyiben Hunyadi győzedelmeskedett, nekünk végünk! – Ebben nem lennék egészen biztos. Hunyadi akkor is megtépázott, megfogyatkozott sereggel tér majd haza. Szövetségeseink idehaza maradt hadai felülmúlják az erőit. Amennyiben képesek leszünk gyorsan kihasználni a helyzetet… – Eszelős vagy, Ulrik! Ha Hunyadi legyőzte a törököt, mindennek vége. A bárók, a nagyurak fülüket, farkukat behúzva azonnal melléje állanak. Mit gondolsz, miért nem dúl belháború idehaza? Mindenki lélegzet-visszafojtva várja, hogy ki mellé álljon. A győztes mellé könnyű odacsapódni. A kérdés csak az, mi történik, ha Hunyadi mégis vereséget szenved… – Akkor káosz lesz. – Pontosan. És akkor azonnal cselekedni fogunk – morogta Újlaki. Cillei érdeklődve figyelte a vár urát; mindenre számított, csak arra nem, hogy Miklós kész tervvel áll elő. – Vagyis? – Az kerekedik felül a zűrzavaron, akinek erős serege van. És az, akinek a serege a létező legjobb helyen bukkan fel ebben a zűrzavarban. – Nocsak! Mire gondolsz pontosan, Miklós? – Többé nem irányítasz engem, Cillei Ulrik! – felelte Újlaki elégedetten. A délelőtt benyakalt töméntelen bor még mindig elég könnyelművé tette ahhoz, hogy gátlások nélkül beszélhessen. – Több birtokom és katonám van, mint neked. Nagyobb a hatalmam Magyarországon, mint neked. – Kérlek, ne feledd, a vagyonod meg sem közelíti az enyémet… – A lényeg az: ha valamit elérünk, azt ketten, közösen

érjük el. A zsoldos kutyáidat még ma visszavonod Valkóból, Szerémből és a szlavóniai birtokaim közeléből. Nincs több felégetett falu! Ott vannak a Thallócziak falvai meg a többi Hunyadi-kutyáé, azokat fosztogasd! Cillei nagyot nyelt, de szeme villanása elárulta, hogy nagyon is érdekli az alku további része. – Ami engem illet, bandériumaim többségét még ma elindítom Erdélybe – folytatta Újlaki. – Úgy hírlik, egyre több az útonálló arrafelé. Hunyadi hátrahagyott erői éppen hogy elegendőek arra, hogy a saját birtokait védjék. Városok, vármegyék remélnek azonnali segítséget. A déli várvonalat egy héten belül átveszik az embereim. – Végtére te is erdélyi vajda vagy! Nándorfehérvár társkapitánya vagy! – Éppen ezért kötelességem megvédeni a tartományt. Eleget rejtőzködtem ebben a huzatos veremben! Minden mocskot lemosok magamról, amit Mária a szajhálkodásával és a rágalmaival rám kent… – Na és ha… – Amennyiben Hunyadi győztesen tér meg, hálás lehet majd, amiért fenntartottam távollétében a rendet Erdélyben és a déli vármegyékben. Ha vereséggel tér meg, vagy… Uram, irgalmazz, nem tér vissza többé, természetesen Erdély egyetlen megmaradt vajdája gondoskodik a továbbiakban a rend megőrzéséről. Kolozsvárt, Váradot, a sóbányákat, a szász városokat, s magát Hunyad várát is az én csapataim őrzik majd. Ugyanezt az önfeláldozó magatartást tanúsítod te is Szlavóniában és a tengermelléken. Értesítsd dunántúli szövetségeseidet, hogy álljanak készen! Cillei lebiggyesztette ajkát. – Megvallom, nem kis megkönnyebbülés hallanom, hogy nem kívánod felrúgni korábbi megállapodásunkat…

– Ami azt illeti, kissé azért megváltoztatom. – De ami a lényeget illeti… – Ami a lényeget illeti: van egy közös ellenségünk: Hunyadi. Akár győz, akár vereséget szenved, mostantól semmi sem történhet az én beleegyezésem nélkül. Cillei hallgatott néhány pillanatig: – Mindez szép és jó, kedves Miklós. Szabad megkérdeznem, mi az oka újsütetű magabiztosságodnak? Csak még mielőtt meggondolnám magam, vagy kétségeim támadnának az épelméjűségedet illetően… Újlaki végigmérte a veres grófot. – Van valami a kezemben, ami új alapokra helyezi a kettőnk őszinte és sziklaszilárd szövetségét. – Csakugyan? Megtudhatnám, mi volna az? – Egy gyermek. – Miféle gyermek? – Mária gyermeke. Cillei tágra nyílt szemmel bámult Miklósra, aztán zavartan nevetgélni kezdett, majd hirtelen elsápadt. – Ki az apja annak a gyermeknek? Újlaki színlelt búskomorsággal széttárta a karját. – Bámulatos, hogy éppen azt kérdezed te is, amit én kérdeztem, amikor először értesültem a pompás hírről. Ki a gyermek apja? Ki tudná azt megmondani? Talán Ulászló király? Vagy a kis Hunyadi fattyú? Esetleg én? Tartok tőle, hogy a teljes igazságot sosem tudjuk meg. De hadd hívjam fel a figyelmedet, kedves Ulrik, hogy amennyiben a Hunyadi kölyök az apja, úgy dédapja nem lehet más, mint a mi megboldogult királyunk, az áldott emlékezetű Luxemburgi Zsigmond. A nagyatyja pedig az én drága örök barátom és vajdatársam, Hunyadi János. Ugye, nem kell részleteznem, ebben az esetben milyen drámai mértékben átrendeződnek az

erőviszonyok családjaink között? Ha viszont Ulászló az én szeretett hitvesem gyermekének az apja, abban az esetben máris kéznél van egy trónörökös, aki alkalomadtán kész átvenni az uralkodás nehéz terhét a mi szerencsétlen sorsú országunkban, és ki tudja, tán Lengyelhonban is. Hadd kérdezzem meg ezek után, Ulrik, én drága, egyetlen barátom: nem tiszta szerencse, hogy az én gyönyörű, és a jelek szerint sokak számára fölöttébb kívánatos hitvesem menedéket lelt király urunk ágyában, és széttárta neki kövér combjait? Cillei sápadtan bámult rá. – Mi más lenne ez, mint a sors furcsa fintora, Ulrik? Te nemzettél egy gyermeket az unokahúgodnak, akiről a világ azt hiszi, hogy Habsburg László. Én elloptam neki a Szent Koronát, hogy királlyá koronázhassák. A feleségem szül egy másik fattyút, akinek az apja tán maga a törvényes magyar király. Lehet, egy napon kettejük között dől majd el a birodalom sorsa. Cillei kihúzta magát, és szaggatottan levegőt vett, mintha percek óta visszatartotta volna lélegzetét. – Veszedelmes ösvényre léptél, Miklós. Ez nem te vagy! Hagyd meg nekem a cselszövést, mert avatatlan kezekben a legártalmatlanabb gyiloktőr is súlyos önsebzést okoz. Maradj meg annak, aki mindig is voltál. Ha mellettem állsz, révbe érsz. Ne nyújtózz túlságosan magasra, mert… magasról találsz a mélybe zuhanni… Újlaki vállat vont. – Jól tudod, Ulrik, hogy megesküdtem: egy napon királyi korona illeti homlokom. Lehet, hogy sok vér folyik el, amíg be nem töltöm sorsomat, de akkor is így lesz. A veres gróf hosszan a szemébe mélyesztette tekintetét, aztán játékosan megpaskolta Miklós arcát. – Ha megengeded, most pihenni térek. Holnap hosszú

út vár ránk, hazaviszem Erzsébetet Cillibe. Amíg nem érkezik hír Hunyadi seregéről, semmit sem tehetünk. Újlaki vállat vont, és némán figyelte, ahogy Cillei kilép a szobából. Egyedül maradt. Odakint vigasztalanul zuhogott a novemberi eső, hideg szél süvöltött a vár ormai felett. Tudta, hogy sorsfordítóként emlékszik majd vissza erre a napra. A napra, amikor saját kezébe vette sorsa irányítását. Felajánlott mindent a Sátánnak, és a Poklok ura meghallgatta könyörgését. Erzsébet él, és soha nem felejti el az itt töltött napokat. Miklós abban is biztos volt, hogy visszatér majd egy napon. Addig is… Nem lesz többé magatehetetlen barom… A felesége fattya révén felülkerekedik ellenfelein… Újlaki elmosolyodott a szoba félhomályában. Ebből a nyomorúságos odúból egyszer már elindult egy fényes pályafutás. Ideje, hogy elinduljon az övé is… 12. Cilleit a vár legelőkelőbb szárnyában szállásolták el. A teremnek is beillő szobában hajdan Luxemburgi Zsigmond aludt az emlékezetes újlaki menyegző alkalmával. A veres gróf azonban nem érezte magát biztonságban; most már kimondottan sajnálta, hogy nem hozta magával Vitoveczet, leghűbb emberét. Ellenséges környezetbe került, és nem gondoskodott megfelelően a személyes védelemről. Egy ideig fel s alá rótta a hideg, nyirkos szobában, s gondolatai közben egyre azon jártak, amit Újlakitól hallott. Egész ideúton a lányáért aggódott, s most, hogy Erzsébetet életben találta, egyszeriben elpárologtak atyai érzései. A lány

ragaszkodása Újlakihoz éppúgy nem fért a fejébe, mint a vár urának hirtelen öntudatra ébredése. Kezét háta megett összefűzve faltól falig sétált, s közben hallgatta a Duna felett nyargaló szél süvítését. Igaz lehet a hír Mária várandósságáról? Miért is ne? Hiszen hónapokon át szajhálkodott a királlyal és a Hunyadi kölyökkel Budán. S hogyne szajhálkodott volna, amikor éppen ez volt a megbízása – már ami Ulászlót illeti; a Hunyadi kölyök mindössze élveteg ráadás volt a részéről. De ha már teherbe esett… A születendő gyermek Újlaki kezében valóban erős ütőkártya lehet, akárki legyen is a nemzőatyja. Cillei bosszúsan meredt az asztalkán pislákoló gyertya fényébe, aztán az ablakhoz lépett. Az ónkeretes zöld üvegkarikákon át a hömpölygő folyót látta, s azon túl a Duna menti erdők sötét tömbjét. Az égbolton vakító fény cikázott át. A veres gróf elmosolyodott. Létezik egy régi aranyszabály: nem szabad az életet túlbonyolítani. Egy álló hétig törte a fejét, próbált felkészülni minden eshetőségre. S most ez a gyermek keresztbe húzhatja valamennyi számítását. Vagyis… Ki kell küszöbölnie a váratlan tényezőt, hogy helyreálljon a rend. Nincs más megoldás! Csupán az hiányzik, hogy felbukkanjon még egy trónörökös az amúgy is zavaros sakktáblán… Az megengedhetetlen lenne. Cillei kitárta az ablakot, és nagyot szippantott az esőillatú éjszakai levegőből. Tudta, mit kell tennie, és azt is

tudta, hogy gyorsan kell cselekednie! Mennyi lehet az idő? Messze még az éjfél… A szomszédos szobában Erzsébet az igazak álmát aludta; az orvos szerint állapota rohamosan javult, este már néhány falatot is evett Csutorásné kacsaleveséből. Megbízottja nem sokkal éjfél előtt kopogott az ajtaján. Cillei beeresztette. A nő zihált, dús keblei fel s alá hullámoztak a hálóköntös alatt; a veres gróf heves vágyat érzett, hogy az ágyára taszítsa és meghágja, ám tudta, ilyesmire ezen az éjszakán bajosan szakíthat időt. – Miért nem értesítettél? – Nem lehetett! – suttogta a nő. – Újlaki megtiltotta, hogy bárki levelet juttasson ki a várból! – Mióta okoz ez gondot neked? Azt hittem, érted a dolgod! A nő lesütötte a szemét. – Sejtelmed sincsen, uram, mi folyik ebben a várban… – Most már sejtem, hidd el. – Mit tegyek? Cillei értetlenül bámult rá. – Az Isten szerelmére, hogy kérdezhetsz ilyet? Csak egy megoldás van. A nő megreszketett a hidegben. Mellbimbói szinte átütötték hálóköntöse szövetét. – És mi lenne, ha hagynánk megszületni a gyermeket? – Elment az eszed? – Miért? Ha a mi kezünkben lenne Ulászló fattya… – Ulászlónak nem születhet gyermeke! Ennek az egésznek véget kell vetni, méghozzá mihamarabb! Túl nagy a kockázat!

– És ha a Hunyadi kölyök gyermeke lesz? Könnyedén zsarolhatnád Hunyadit az unokája életével! Cillei megvetően lebiggyesztette alsó ajkát. – Hunyadit nem érdekelné egy fattyú, aki talán nem is az ő vére. Ugyan, mire menne vele? Előrehajolt, és csontos kezei közé vette a nő arcát. – Nincs más megoldás. Felejtsük el, hogy csődöt mondtál, felejtsük el, hogy elmulasztottál időben értesíteni arról, mi folyik itt. Azt már nem is említem, hogy elfelejtettél értesíteni, hogy Újlaki milyen sok időt tölt a lányom társaságában. Ha nem vetted volna észre, kialakult közöttük valami… valami roppant zavaró… Szólnod kellett volna, levelet írnod, futárt küldened… A nő remegve megcsókolta a veres gróf tenyerét. – Mit tegyek most? Mit parancsolsz, uram? Cillei egy váratlan mozdulattal magához rántotta éjszakai látogatóját úgy, hogy arcuk csaknem összeért. – Mire felkel a nap, kedvesem… Mire megvirrad, Mária el kell, hogy veszítse a magzatot. Érted? Nem érdekel, hogyan csinálod! Felőlem izzó vassal is kiégetheted a méhéből azt a kis korcsot. Csak az érdekel, hogy mire felnyergeltetek az induláshoz, azzal a jó hírrel kelhessek útnak, hogy Újlaki asszonya elvetélt… vagy, hogy meghalt… A nő reszketett a veres gróf kezei között, mint a nyárfalevél. – Kérlek, uram… Cillei a falnak taszította, fejét a köveknek nyomta, s jobbjával oly erősen megmarkolta a mellét, hogy a nő fájdalmasan felszisszent. – Ez az utolsó esélyed, hogy helyrehozd a hibádat! Megértetted? A másik térdre rogyott, s ösztönösen a veres gróf szűk

harisnyáján kezdett matatni, hogy kiszabadítsa férfiasságát, de Cillei megvetően ellökte magától. – Majd ha teljesítetted a kötelességed! Most takarodj, és végezd el a munkádat! A másik lesütött szemmel hátrált ki a szobából; mezítlábas léptei alig hallhatóan távolodtak a sötét, huzatos folyosón. Cillei becsukta az ajtót, és az ablakra szegezte tekintetét. Az éjszakában vihar gyűjtötte erejét, szél nyöszörgött a vidék felett. Ő pedig arra gondolt, immár semmi szüksége bujálkodásra ahhoz, hogy a feszültsége elpárologjon. Öregszem, gondolta keserűen. Mindenesetre ellenségeinek képzeletbeli névsorára egy újabb nevet vésett fel ezen az estén. Újlaki Miklós nevét… 13. – Te vagy az, Gertrude? Hol maradtál ilyen sokáig? A komorna szégyenlősen belépett a hálókamrába, a baldachinos ágyhoz surrant, és bebújt asszonya mellé a puha paplanok közé. – Túl sok vendég nyüzsög a várban. Óvatosnak kellett lennem. Rozgonyi Mária kisírt szemmel könyökölt fel. – Ugyan, miért? Mindenki tudja, hogy együtt vagyunk. Nem lett volna szabad ilyen sokáig magamra hagynod… Gertrude nem válaszolt. Remegő kézzel igazította meg kibomlott haját, aztán igyekezett szeretetteli, mosolygós arckifejezést ölteni – nem sok sikerrel. – Találkoztál vele? – faggatta az úrnő.

– Nem. Nem tudtam a közelébe férkőzni. Mária erre újra sírva fakadt, arcát vánkosába fúrta. Sokat sírt egész nap. Maga sem tudta, miért, de együtt zokogott az esővel. Egy cseppet sem vigasztalta, hogy férje arcába vághatta az igazságot, mi több, azóta még kutyábbul érezte magát. – Mi baj, egyetlenem? Fájdalmaid vannak? – A komorna feltérdelt, és gyengéden masszírozni kezdte úrnője csupa göröngy, csupa háj hátát. – Hidd el, minden rendbe jön! – Hogy jönne rendbe minden? Miről beszélsz egyáltalán? Egyedül vagyok! Senki sem áll mellettem! – Én itt vagyok! – Nézz csak rám! Úgy nézek ki, mint egy felfújt tehén! – Ugyan! Gyönyörű vagy! Áldott állapotban is gyönyörű vagy. A szülés után pedig majd… Mária leintette. Nedves, vörös orrát törülgetve végül ülő helyzetbe tornázta magát. A terhesség sokkal jobban megviselte, mint azt előre elképzelte; teste eltorzult, arcvonásai – és ezt a kellőképpen jóindulatú velencei tükrök sem rejthették el szeme elől – szétfolytak, akár a csonkig égő gyertya viaszdarabkái az óntálon. Az egyetlen vigaszt csak Gertrude jelentette számára. – Gyere, kedves! Fázom! A komorna átölelte, és igyekezett nem kimutatni viszolygását úrnője érintésétől. Hol voltak már azok a fülledt nyári éjszakák, amikor szinte hajnalig kényeztették egymást… – Gyere, kedvesem! – zihálta Mária, és dús keblei közé húzta Gertrude fejét. – Csókolj! Ölelj! Simogass! A komorna engedelmeskedett, gondosan ügyelve az

úrnő domborodó hasára. Értette a dolgát, ismerte Mária testének minden zegét-zugát. Pontosan tudta, hogyan elégítheti ki a lehető leggyorsabban. Amikor levegő után kapkodva visszahanyatlott saját vánkosára, óhatatlanul az ágy alá rejtett hosszú, vékony tűre gondolt. Megreszketett attól, ami rá várt. Mária szuszogva, a kéj és az önsajnálat fárasztó hullámain ringatózva álomba szenderült. Gertrude szíve egyre hevesebben kalapált. Ha lenne ideje, persze beszerezne valami szert. Az olaszok ismerik a módját, hogyan lehet fájdalom nélkül megoldani az efféle családi nehézségeket. Elég néhány csepp mandragórafőzet, vagy néhány szem darázsfullánkmag gödölye tejébe keverve, és a terhes asszony reggelre elvetél. Csakhogy neki nincsenek ilyen szerei… Csak ez az átkozott tű… Gertrude megvárta, amíg Mária elalszik. Óvatosan felült. Az úrnő szétvetett lábbal, jobbját hatalmas hasára tapasztva aludt, csapzott haja szétterült a vánkoson. Meggyötörtnek tűnt még álmában is, szemhéja vörös volt a sok sírástól. – Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg! Gertrude lassan, nehogy a keret megreccsenjen, az ágy széléhez csúszott, és a tű után tapogatózott. Nem érte el. Le kellett kászálódnia a hideg kőre, s belesni az ágy alá. A tű ott hevert két kőlap résében. Remegő kézzel kiszedte, és felemelkedett. Az asztalkán pislákoló gyertya fényében Mária különösen visszataszítónak tűnt; paráznamód szabadon

hagyva szeméremtestét, hájas idomai szinte szétfolytak kétoldalt. – Én nem akartam, hogy ide jussunk… Én nem ezt akartam… Az úrnő felnyögött, szája szegletén vékony nyálcsík csordult ki telt nyakára. Gertrude kétségbeesetten körbepillantott. A szobában ruhák hevertek mindenfelé; Mária egyiket sem tudta magára erőltetni ezen a reggelen. A kezében tartott tűre meredt. Aztán az úrnő domborodó hasára… Nincs más megoldás? – Kérlek, bocsáss meg! És ha megtagadja a veres gróf parancsát? Ha most azonnal elhagyja a várat, és meg sem áll egy olyan helyig, ahol már nem érheti el Cillei bosszúálló keze? Odakünn megdördült az ég, összerezdült rémületében. Ugyan… Létezik-e hely, ahová a veres gróf keze nem ér el? A kezében szorongatott tűre pillantott. Ha most elbizonytalanodik, az egyet jelent a halállal. Az ő halálával… Közel hajolt hát úrnőjéhez. Mária szabálytalanul szuszogott, időnként horkantott, fejét ide-oda forgatta a vánkoson. Meg kell tenni… Nem lehet másképp… Ahhoz, hogy a magzat elpusztuljon, az asszonynak is halnia kell… Gertrude az úrnő széttárt lábai közé térdelt. Nem tudta, hová kell szúrnia… Egyenest bele, a hasba, keresztüldöfve a gyermeket is?

Lehunyta a szemét. Nem erre vállalkozott, amikor Cillei szolgálatába szegődött. Kémkedés, apró manipulációk, ügyeskedések, néhány férfi elcsábítása, s persze legfőképp Mária behálózása… Mindez nem okozott gondot számára. No de ez… Meggyilkolni egy főúr feleségét, s talán a király gyermekét? Az úrnő összerezzent, megpróbált oldalára dőlni, de nem tudott; elégedetlenül, magában motyogva aludt tovább. Gertrude tudta, hogy nem maradt sok ideje. Odakünn villám cikázott át az égen, a mennydörgés néhány szívdobbanásnyival később megremegtette a falakat. Valahol a közelben csapott be… Egy tűszúrás… Mária fel fog üvölteni fájdalmában. Vérezni fog… Berontanak Újlaki pribékjei… Mit mond majd nekik? Azonnal lefogják… Tán le is kaszabolják dühükben… A tűt mindenesetre ki kell hajítania az ablakon. Nem maradhat bizonyíték… A magzat elhal, és valószínűleg néhány nap múlva Mária is belepusztul. De ő talán megússza… Ha viszont nem cselekszik, és úgy virrad meg, hogy Mária gyermeke életben van, ő biztosan nem éri meg az estét. Nincs kiút… Gertrude a gyertyafényes félhomályban óvatosan kitapogatta a helyet Mária hasán, ahová szúrnia kellett. Ujjai érintésére a magzat mocorogni kezdett az úrnő méhében. A komorna összerezzent. – Krisztusom, segíts! A tű hegye gyengéden benyomta Mária húsát.

Csak egy erőteljes mozdulat… Most… Eget rengető dördülés; a villám a mennydörgéssel egy időben világította be a szobát. A falak újra megremegtek. Mária hirtelen kinyitotta a szemét. – Mi történt? – nyöszörögte. Az úrnő lenézett, s komornáját látta a lábai között térdepelni. Tompán, homályló tudattal bámult rá; nem értette, mit keres ott. – Sajnálom… – nyöszörögte Gertrude könnyes szemmel. – Nincs más választásom… Nyomni kezdte a tűt az asszony hasába, de a mozdulat befejezetlen maradt. Mária valahová a feje fölé meredt, szeme tágra nyílt, a rémület és a felismerés iszonyata ült ki vonásaira. – Miklós…! Gertrude megpróbált megfordulni, de már későn. A pengét nem látta megvillanni a gyertyafényben, és az acél suhogását sem hallotta, csak valami furcsa meleget érzett a hátában. Jobbjában megremegett a tű. Mária felüvöltött, próbálta ülő helyzetbe tornázni magát, de tulajdon súlya visszahúzta az ágyba. – Én… sajnálom… szerelmem… Gertrude értetlenül bámulta a mellkasából előmeredő acélpengét. Aztán jött a fájdalom – elviselhetetlen, hideg kín, mely rögvest felemésztette tudatát. Még hallotta Mária szakadatlan sikolyát, látta, ahogy az úrnő nagy nehezen kikecmereg alóla. Egy kéz durván lenyomta az ágyra; a mellkasából előmeredő penge beleszúródott a verejtékes paplanba.

– Már régen meg kellett volna ezt tennem! Újlaki Miklós nem vesződött azzal, hogy kardját kihúzza a komorna hátából. – Ezzel még tartozom neked, tetves ribanc! Gertrude tudatának utolsó, kihunyó szikráival érzékelte, hogy valaki felhúzza tomporát, és durván beléhatol hátulról. Az egész csak villanásnyi idegrángás volt, majd a mellkasából a fehér paplanra fröcskölő vér mindent beterített, a fájdalom perzselő hullámai lángba borították öntudatának utolsó foszlányait is. Rozgonyi Mária, Magyarország egyik leghatalmasabb zászlósurának hitvese a szoba sarkában kuporogva zokogott. Szerette volna, de nem tudta levenni szemét Újlakiról, aki hörögve, diadalmas kiáltásokat hallatva döfködte halott komornáját. A gyertya abban a pillanatban aludt ki, amikor Miklós beleélvezett az üveges tekintetét a semmibe fúró komornába. A Duna felett vad szél süvített, villám csapkodott a környező mezőkön. Rozgonyi Mária maga alá vizelt félelmében. Úgy érezte, a szobában rajta kívül csak a Sátán tartózkodik; lihegő, diadalittas démon, aki őt bámulja kárörvendő, gonosz tekintettel. És a hajnal még messze volt. 14. ÚJLAK, MAGYARORSZÁG, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 18. NAPJA Cillei Ulrik, Cilli és Zagorje ura azt sem várta meg, hogy előző nap harcképtelenné tett emberei visszakapják

fegyvereiket, rögvest indulni akart hazafelé. Szállása előtt ekkor már Újlaki-zsoldosok őrködtek: nem akadályozták a mozgását, ám udvariasan közölték vele, hogy utazóbatárja útra készen áll a várudvaron. Miért is maradt volna? A kis Erzsébet álmatagon hevert az utazóbatár ülésén. Csak bámult maga elé, és nem felelt Honoria egyetlen kérdésére sem. Nem mintha a német nevelőnő különösebben erőlködött volna, szemmel láthatóan csak az érdekelte, hogy mielőbb kijuthasson erről az átkozott helyről vissza stájer szülőfalujába, ahol örökre elfelejtheti a barbár magyarok országát. – Indulhatunk? Cillei fázósan megdörzsölte a kezét, miközben kilépett a vár komor főépületéből. Felnézett az égre: ónszín hófelhők sodródtak a Duna felett, az éjszakai vihar nyomában zimankót hoztak magukkal a zord északi szelek. – Minden rendben, egyetlenem? Erzsébet bágyadtan ráemelte tekintetét. Mosolyogni próbált, nem sok sikerrel. – Rendben. Majd otthon rendbe jössz, meglásd! Soha többet nem engedlek el magam mellől! Intett kísérőinek, hogy készüljenek fel, aztán aggodalmasan a kaput őrző Újlaki-katonákra pillantott. A házigazdának egyelőre nyoma sem volt, a vendégség íratlan szabályai szerint viszont a kapukat csak a várúr parancsára nyithatták meg. Már-már azon volt, hogy Újlakiért meneszt, amikor Miklós felbukkant az egyik udvarra nyíló ajtóban. – Ilyen korán, Ulrik? Ejnye, de sietős! – Készen akarok állni, bármilyen hírek jönnek is a hadjáratról. Újlaki mellé lépett; arcán önelégült vigyor ült, ahogy

végigmérte távozni kívánó vendégét. – Ugye, nem felejtetted el, amit tegnap mondtam? – Megjegyeztem minden szavad, erről biztosíthatlak. – Nagyon helyes! A csapataim még ma megindulnak Erdély és Szlavónia felé. A familiárisaim bandériumaival együtt legalább ötezer zsoldost hívtam fegyverbe, úgyhogy nem szeretném, ha a tieid részéről bántódás érné őket a határvidéken! Megértetted? Cillei erőltetetten mosolygott. – Ugye, tudod, hogy a kevélység nem éppen bocsánatos bűn, kedves Miklós! – Ahogy a gyilkosság sem az, kedves Ulrik! Főképp, ha ártatlan, meg nem született gyermekek ellen próbálják elkövetni! – Miről beszélsz? – hőkölt hátra Cillei. Miklós még közelebb lépett, finoman leporolta a nagyúr utazóköpenyének gallérját. – No hát, no hát… Nem is hallottál róla… Az éjjel… Sajnos az éjjel rettenetes dolgok történtek a várban. – Fogalmam sincs, miről beszélsz! Újlaki a batárban heverő Erzsébetre pillantott. – Egyszer figyelmeztettelek, Ulrik, hogy az enyéimet hagyd békén, különben… – Mi történt? Miklós felpillantott a vár komor kastélyépületére, melynek tetőcserepein csak most ömlött szét a felkelő nap első fénye. – Valóban nem tudod, veres gróf? Cillei rosszat sejtve az ablakokat fürkészte. – A feleségem gyengélkedik – fűzte a szót Újlaki. – Bizonnyal megbocsájtasz neki, hisz az ő állapotában… Különösen, hogy rosszul viselte a váratlan éjjeli

izgalmakat… Az emeleti ablakok egyikében megjelent egy fehér kísértetalak. Csak egy szívdobbanásnyi időre állt ott, de Cillei így is felismerte Rozgonyi Máriát. Arca márványfehér volt, haja csapzott és kusza. Szemében a kétségbeesés fénye csillant, tán reménytelenségé, vagy lehet, a háborodottak eszelősségéé. – Most már nékem is van egy bezárt kísértetem – mosolygott Újlaki. – Amíg meg nem szüli a gyermeket, hét lakat alatt marad! Utána pedig… Cillei vállat vont. – A te dolgod, Miklós! Mi közöm hozzá? Add át jókívánságaimat Máriának! A csöppséghez sok boldogságot, apai örömöket, a hadi vállalkozásaidhoz pedig sok szerencsét! Hanem aztán, Miklós! Soha ne feledjed, hogy én szövetséget ajánlottam néked! Még egyszer nem nyújtok baráti jobbot! – Dehogynem! – vigyorgott Újlaki. – Abban a pillanatban, ahogy érdekedben áll! Mert hisz továbbra is barátok vagyunk! Nem igaz? Félretolta útjából a veres grófot, és a batárhoz lépett. – Jó légy, kincsem, Erzsébetem! Soha nem feledlek el! – Nem is kell, hogy elfeledj! Hiszen visszajövök! – mosolygott bágyadtan a kislány. – Megígértem! – Ha visszajössz, én várni foglak! Megfogta Erzsébet nyirkos kis kezét, és megcsókolta. – Hanem ha valamiért mégsem látnánk viszont egymást ebben az életben… Akkor se feledjél el! Ígérd meg! – Elég ebből! – Cillei ellökte az ajtótól vendéglátóját, és felkapaszkodott a kocsira. – A kutyáidnak üzenem, hogy ne merjék átlépni a birtokaim határát, mert Vitovecz Újlakig kergeti őket vissza! Meg fogod te látni, Újlaki Miklós, milyen

helyrehozhatatlan hibát követtél ma el! De akkor már késő lesz! Ha Hunyadi vereséget szenvedne, semmi más dolgunk nem lenne, csak felosztani az országot! De így egyedül maradsz! Se te, se én nem érhetjük el céljainkat… S mindez a te hibádból, Újlaki Miklós! A vár ura rácsukta az ajtót a batárra. – S az is meglehet, hogy nélküled is elérem, amit akarok. Nincs rád szükségem! Van elég familiárisom, elég birtokom, elég katonám. Fogsz te még az én kegyeimért rimánkodni, Ulrik! De azt, amire éjszaka vetemedtél, soha nem bocsájtom meg neked! Cillei elsápadt. – Mit tettél vele? Újlaki ellépett a batártól. – Látni fogod, veres gróf! Tudjad majd: a te műved az is! A kocsis a lovak közé csapott, a batár meglódult. Zörögve, nyekeregve kanyarodott a várkapu felé, melynek rácsozatát Miklós egyetlen intésére felvonták. Az utolsó, amit Újlaki látott, Erzsébet könnyes pillantása volt. Mindennek ára van. Alkut kötött. A Sátán megtartotta szavát. Neki is tartani kell… 15. A batár alig hagyta el a várat, s kanyarodott rá a diakóvári országútra, amikor dermedt kiáltás törte meg a keréknyekergés monotonságát. Cillei bosszúsan hajolt ki az ablakon.

– Mi az ördög történt már megint? A kocsis sápadtan mutatott előre ostorával: egy rühes kutya egy kitépett emberi karral a pofájában loholt el a kocsi mellett. – Mi a szentséges… Az országút mellett egy gödörben emberi testrészek hevertek. Először úgy tűnt, több tetem darabjai, de ahogy Cillei borzadva szemügyre vette, látta, hogy egy női test részeit hajigálták oda. – Kegyelmes Krisztusom… Néhány kóbor kutya épp a nő bal lábán marakodott. Végül egyikük letépte a combcsontról a húst, és nyáladzva falni kezdte. – Gertrude… Hogy a komorna lehetett, azt Cillei rögtön sejtette, de bizonyosságot csak akkor nyert, mikor megpillantotta az asszony karóba húzott törzsét és fejét. Cillei jól ismerte mindkettőt. A nő szeméremtestét, a bozontos fanszőrzet és a köldök alatti bibircsók alapján akkor is azonosítani tudta volna, ha a levágott fejet nem tűzik melléje. Gertrude szemei nyitva voltak, üveges tekintetét a semmibe meresztette. Vonásai leírhatatlan borzalomba vicsorodtak – semmi más nem tünteti el onnét a rettenetes kifejezést, csak a gödör felett köröző varjak csőre. – Indulj már, nyomorult! – förmedt a veres gróf a kocsisra. – Mire vársz még? A batár lassan elgurult a gödör mellett. Cillei az ablakból nézte a hulla széthajigált darabjait; úgy érezte, a karóra tűzött, valaha oly szép női fej pillantása immár őt kíséri végig az országúton, míg el nem tűnnek a szelíd dombhajlatokban.

16. TOKAT ERŐDJÉNEK KÖZELÉBEN, TÖRÖK BIRODALOM, A HIDZSRA 848. ÉVE, SABAÁN 8. NAPJA54 A magas sziklacsúcsra épült ottomán erőd fáklyafényei rég belevesztek a sötétségbe, már csak a paták fémes csattogását és az utazóbatár kerekeinek nyikorgását lehetett hallani, amikor Turgul aga először törte meg a kettejük közt feszülő csendet: – Kazıklı bég,55 ugye, tudod, hová tartunk? Vlad Draculea, a havasalföldi vajda fia komoran felpillantott. Egymás mellett poroszkáltak a köves úton, előttük a holdvilágban derengő háztetők csillogtak a csak nemrég csituló esőtől. – Nem tudom, nemes aga. Parancsot kaptam, hogy kövesselek. Hát követlek… Turgul aga gúnyosan mosolygott maga elé. Lám! Lám! Milyen engedelmes és fegyelmezett janicsár tiszt vált a valaha oly fékezhetetlen vlach kölyökből! Mohamed veliaht néhai jó barátja, százak, ezrek karóba húzója, a sárkány vérszomjas fia immár készségesen teljesíti egy közönséges tartományi kormányzó parancsait! – És azt vajon tudod-e, Dracul-oglu, hogy kinek az utasítására viszlek Edirnébe? A vajdafi komoran fürkészte Tokat girbegurba utcáit. Jobbja azonban mindvégig handzsárja markolatára fonódott. Az utóbbi időben külsőre is sokat változott; valaha lányos, angyali vonásai eltorzultak, sűrű, kusza szemöldöke alól sötét tekintet villant, érzéki ajkai helyén pedig csupán egy szűk, akaratosan összepréselt vonal jelezte száját.

– Engem Mohamed Han cselebi parancsára zártak Tokat várába – szólalt meg hosszas hallgatás után; hangja feketén visszhangzott a sűrűn egymásra épített házak falai között, akárha verem mélyéből verdestek volna a felszínre. – Feltételezem, nemes aga, egyedül a veliaht adhat parancsot arra, hogy máshová vigyenek… vagy maga a szultán… Turgul a fejét ingatta. – Ezek szerint nem értesültél róla: immár Mohamed a szultánunk, Dracul-oglu. – Murád? – Úgy látta jónak, hogy az ifjú veliaht vegye kézbe a birodalom kormányzópálcáját. Vlad Draculea egykedvűen bólintott. Megtanulta, hogy ne mutassa ki érzelmeit, különösen ne idegen tisztek előtt. Az elmúlt hónapok, évek szinte tökéletes elszigeteltségben teltek: Tokat sziklaerődje inkább volt börtöne, semmint szolgálatának helyszíne. Felettesei parancsára ugyan időről időre elhagyhatta a várat, de soha nem egyedül – a parancsnoksága alá beosztott janicsár egységek egyszerre voltak beosztottai és kérlelhetetlen őrei. Továbbra is a legszigorúbb katonai kiképzést kapta. Szállásául egy sziklaverem szolgált az erőd kazamatáiban, a legcsekélyebb kényelem nélkül: egyetlen mosdótálka, egy durván szőtt, zsákszerű derékalj, s egy kopott tányér, amelyben vacsoráját belökték az ajtó aljába vágott résen keresztül – mindössze ezt tudhatta magáénak a mécsesfényben is reménytelenül sötétnek tűnő cellában. Fekhelye mellett egy díszes, perzsa festő által illusztrált Korán hevert – ez a tokati kormányzó ajándékaként került ide, s az erődítmény imámja rendszeresen számon kérte a muszlim hit megismerése terén tett erőfeszítéseit. Az ifjú Vlad összeszorított foggal engedelmeskedett.

Mindent megtanult, amit csak kellett; a Korán szúrái gyöngyként peregtek nyelvén, s engedelmes eszközként tette magáévá a tauhíd, az anbija, az angyalok és dzsinnek, a Végső Nap és a kadar tanait.56 Hosszan és ékesszólóan tudott értekezni a Korán mind a huszonöt prófétájáról, de keresztény neveltetése révén muszlim társainál jóval többet tudott a Taurában, a Zabúrban és az Indzsílben57 foglalt isteni üzenetek tartalmáról. Eleinte nem hitte, csak fennhangon hirdette maga is, hogy a Végső Nap eljövetelekor minden teremtett lélek megmérettetik, s az igazhitűek a Dzsenna tündöklő kertjeibe, a hitetlenek és rosszlelkűek a Nár tűzpoklába kerülnek. Eleinte nem hitte, aztán egyre inkább elfogadta, hogy a Teremtő – nevezzék akár Allahnak, vagy Istennek – minden megtörtént és a jövőben megtörténő dolgot felírt az al-Mahfúz tábláira, s az ő megmásíthatatlan akaratán csak az erős, és isteni küldetéssel bíró hősök képesek változtatni – ám ők is csak Allah mennyei beleegyezését és áldását birtokolva terelhetik új mederbe a sors folyóvizét. Abban az egyben hitt fogsága kezdete óta, hogy saját sorsán egyszer még változtathat majd. Makacs akarattal és elszánással újra szabad lehet, s egy napon visszatérhet hazájába. Abban azonban már nem volt, és nem is lehetett biztos, hogy hazatérte után leveti, levetheti-e még magáról újonnan magára öltött hitét, akár a török köntösöket és a sarut, melyet könnyedén kicserélhet otthoni mentére, köpenyre és csizmára. Az erőszakkal rákényszerített új hit makacsul, alattomosan vette birtokba elméjét. Az erőd szigorú imámjai heteken, hónapokon át gyötörték, míg álmából felébresztve el nem tudta ismételni a saháda szent igéit: Ashadu anna lá iláha illá-lláh, va ashadu anna Muhammada raszúlu lláhi.

Az öt kötelező ima, a fadzsr, a dzuhr, az aszr, a magrib és az isá szertartásrendjét már korábbi kiképzése során a fejébe verték, de immár önként, belső szükségletből gyakorolta őket cellai magányában, mert megnyugtatták, s mert nélkülük nem érezte magát tisztának és teljesnek. Eleinte persze makacs elszántsággal tiltakozott, magában ezerszer és ezerszer elismételte a Miatyánkot s azt a néhány szláv meg görög imát, amit odahaza, Tirgoviştében az ortodox atyák megtanítottak neki. A hetek, hónapok, majd évek múltával szomorúan kellett konstatálnia, hogy egyre kevesebb hazai szó jut eszébe, immár a legközvetlenebb, hétköznapi kifejezéseknél is elébb ötlött fel agyában a török vagy a perzsa kifejezés, semmint a vlach vagy a görög. El kellett rejtenie valódi énjét, és minden lelki erejét összeszedve arra kellett összpontosítania, hogy ne törjék meg végleg. Mohamed veliaht jóvoltából hivatalosan egy janicsár dzsemáat parancsnoka maradt, de tisztsége merő formalitásnak bizonyult; az erőd parancsnoka néha őrjáratba küldte, egyszer-egyszer hosszabb küldetésre a környező, lázongó tartományokba, de arra gondosan ügyelt, hogy ne álljon módjában megszökni. S noha a muszlim hit gyakorlását kegyetlen szigorúsággal megkövetelték, közben mindvégig éreztették vele, hogy a szemükben nem egyéb megvetett hitetlennél. A sziklaverem, ahol fogva tartották, hatalmas volt, hideg és nyirkos. Együtt csak napjában egyszer, déltájban ehetett a többi janicsár tiszttel – reggelire semmit, vacsorára a vártömlöc foglyainak emészthetetlen moslékját kapta. Még szükségét is a sziklaverem hátsó fertályában kellett végeznie. Míg fel nem fedezte, hogy cellája hátsó traktusából egy szikla elgörgetésével szűk járatba jut, ami a hegy gyomrába vezet, álmában is elviselhetetlen bűz kínozta.

A járatból azonban friss, vacogtató levegő áradt. Hová vezethetett a járat? Vlad Draculea lázas izgalommal tervezte felfedezni; a szökés mutatkozott ugyanis az egyetlen lehetőségnek ahhoz, hogy valaha hazajuthasson. Nem Anatólia sziklás vidéke felé akart elindulni, hanem a közeli tengerpart felé; Oenóe58 kikötőjéig. Némi szerencsével ott talál majd hajót, amely elviszi valamelyik havasalföldi halászfaluig. Egyébiránt sem a sziklaverem, s nem is a mostoha körülmények miatt szenvedett a legtöbbet. A tokati erődítmény parancsnoka – egy renegát görög – vélhetőleg külön utasítás nélkül is kötelességének érezte, hogy betörje, hogy megtépázza büszkeségét. A veliaht csupán annyit kért, hogy Vlad fogvatartói igyekezzenek megakadályozni a szökését, és ha lehet, bánjanak vele szigorúan. Mohamed nem tudta, és nem is akarta elfeledni a sehirköyi tömeges karóba húzást, mellyel Vlad megtizedelte a Hunyadi seregei elől fejvesztve hátráló oszmán erőket – s noha a havasalföldi vajdafiban komoly szövetségest remélt, mégis elrettentette az annak lelkében tanyázó dermesztő kegyetlenség. Draculea janicsár tisztként tengette napjait Tokatban, s tudta, nem kerülheti el a kormányzó kéj- és bosszúvágyát. Az eset nem sokkal azelőtt történt, hogy Murád átkelt Anatóliába, hogy megleckéztesse a karamán lázadókat. Ebben az időben a tartományi kormányzók különös gonddal ügyeltek a rájuk bízott vidék nyugalmára, így óhatatlanul megszaporodtak a környéken a járőrök. Vlad az egyik éjszaka azt a parancsot kapta, hogy az Amasyát övező falvak rendjét ellenőrizze. Az út feléhez érve az amasyai helytartósági palotában éjszakázott – ott támadtak rá a kormányzó által felbérelt martalócok. Esélye sem volt védekezni: lefogták, megkötözték, s mind a nyolcan megerőszakolták. A

szenvedésekről, melyeket azon az éjszakán ki kellett állnia, soha nem beszélt senkinek, de annak az éjszakának minden pillanata örök időkre emlékezetébe vésődött. Amikor az őrjárat visszatért Tokatba, a kormányzó gúnyos vigyorral fogadta. Vlad földig hajolt, s engedelmesen megcsókolta a pasa saruját. – Életem a tiéd, nagyuram! Rendelkezz velem! A pasa elégedetten megpaskolta Vlad üstökét. Háremében többnyire fiatal fiúk vártak rá, s úgy tűnt, ezentúl Dracul-oglunak is hasznát veheti majd a hosszú és unalmas éjszakákon… – Tanulj a leckéből, ifjú barátom! Ha akarom, naponta végigmegy rajtad a fél sereg! De ha úgy akarom, kényelmessé tehetem a hátralévő napjaidat. Egyedül rajtad múlik! Ahhoz azonban szokj hozzá, hogy itt rohadsz meg az öcséddel együtt, ezek közt a sziklák közt, soha többé nem térhetsz vissza a szultáni udvarba! Gondolkodj! Ami az éjszaka veled történt, csupán jóindulatú figyelmeztetés volt. Most néhány napig a celládban maradsz, étel és ital nélkül! Egyedül rajtad múlik, meddig. Ha készen állsz, hogy hódolatod és szereteted jeléül minden este a kedvemre tégy, szabad leszel. Szép vagy és kívánatos, Dracul-oglu! Meglátod, mi ketten remekül megértjük majd egymást… Vlad felpillantott, s tekintetét látva a pasa jobbnak látta hátrálni egy lépéssel. – Vigyétek! Vigyétek a cellájába! Sziklaodúja magányában örök éjszakába zárva az idő megszűnt létezni Vlad Draculea számára. Sebei nem gyógyultak, ahogy pokoli fájdalma sem csillapodott. A muszlim imák igéi, a gyermekkorából elméjében visszhangzó keresztény fohászok szánalmasan kioltották egymást, s az alig tizennégy esztendős ifjú a nyirkos, hideg magányban

lassan átadta lelkét a Gonosznak. Maga sem tudta, napok vagy hetek teltek el, amikor az első istentelen teremtmény melléje telepedett, hogy fülébe suttogja förtelmes szavait, melyek jelentését fel nem foghatta, mégis bizonyosan tudta, hogy ősibbek mindennél, amit Isten alkotott ezen a világon. Rémálmaiban élőholt sztrigojok, márványfehér arcú frumoasalék59, vérszívó strigák, pikkelytestű vilák, démoni szárnyas teremtmények gyűltek köréje, és kárörvendő vicsorral sugdolóztak egymással: a lelkére alkudtak, gúnyolták, és biztatták, ősi nyelvükön bosszúra ösztökélték. Akármilyen gyenge is volt, ott pislákolt benne a visszavágás engesztelhetetlen vágya. Visszavágni – no de kinek? A tokati pasának, aki megalázta? A törököknek, akik rabszolgasorba taszították népét? Mohamednek, aki ellökte magától? Murádnak, aki egész családját a markában tartotta? Az ifjú Draculea az egész világra haragudott – bosszút forralt mindenki ellen, akinek bármi köze volt sorsának alakulásához. A magyarok ellen, akik éppúgy hazája ellenségei voltak, mint a törökök. Hunyadi ellen, aki az ellenlábas családot, a Dăneştieket választotta a Drăculeştikkel szemben. Az egész nyugati kereszténység ellen, amiért éppúgy tűzzel-vassal pusztította az oláhok ortodox hitét, mint a törökök is. Napok teltek el étlen, szomjan. Úgy rémlett, egyszer rányitották a vasalt tölgyfa ajtót, hogy megnézzék, él-e még. Aztán újra a sötétség, a suttogás, a kénköves bűz… Amikor legközelebb magához tért, ajkán önkéntelenül a hajnali fadzsr ima szavai peregtek, de ahogy tudata kiélesedett, rögvest elhallgatott. Más hatalmakat kell segítségül hívnia, ha túl akarja élni…

Elmosolyodott a sötétben. Hát nem mindegy, kinek a szolgálatába szegődik? Hisz gyermekkora óta sejtette, tudta magáról, hogy nem olyan, mint a többiek. Átok ül rajta, amely fekete felhőként lebeg felette, bárhogy süt is a nap az égbolton… A sötétség… – Jöjj, fogadj magadba! – hörögte, s a köré telepedő árnyak engedelmesen talpra szökkentek. Éhes pillantásokkal kísérték minden mozdulatát, dögletes bűzt árasztó, ősi teremtmények hajoltak földig előtte. Valahol a cella mélyén, ahol sziklajárat nyílt a semmibe, hideg áramlat süvített végig, megcirógatva a vajdafi arcát. – Jöjj, s én engedelmes szolgád leszek, Sötétség Hercege! Mezítelenül állt a puszta sziklákon, s remegve széttárta karját. Lábát, ülepét alvadt vér borította, körmei beszakadtak. Szeme földöntúli fénnyel lángolt a sötétségbe, ahol egyre sűrűsödött a köd. Valami moccant a mélyben: a köd gomolygott, s tekergőző sárkány képét öltötte fel. A sárkány szakasztott olyan volt, mint atyja fekete köpenyén a Societas Draconis sárkánya, csakhogy ennek farka nem saját nyakára fonódott, hanem csápként tapogatózott arca felé. – Légy védelmezőm, poklok bősz Draconisa! A teremtmény pikkelyei megcsikordultak a köveken; feje Vlad arca elé suhant, s a hatalmas sárkányszemek egyenesen belebámultak szemébe. Vlad Draculea állta a tekintetét. – A vér pestise ül rajtad – mennydörögte a sárkány égboltot beszakasztó hangon. – A vér átka kísér utadon! – Vagyok, aki vagyok! Kitaszított! Száműzött! Gyűlölt

szörnyeteg! De egyszer visszatérek közéjük, és szabadjára engedem dühömet! Csak tarts engem életben! Adj ennem, Sötétség Hercege, mert éhezem! Adj innom, Mélység Ura, mert szomjazom! Tarts életben, s én követlek mindenhová! A sárkány szeme felizzott. – Ízleld meg! Idd az életet! Fogadd magadba az ősök ereiben csörgedező fekete vért! Ebből meríts erőt! Ez erősítse új hited! Vakító fénylobbanás, s a következő pillanatban a sziklaodúban mindennél mélyebb sötétség támadt. Vlad zokogva térdre omlott. – Ne hagyj itt! Könyörgöm! Segíts! De a sárkány már nem volt sehol, eltűntek a sztrigojok, a vilák, a frumoasalék, a strigák, és a szárnyas démonok is. Csak ő maradt. Ő. És a Halál. Csaknem elterült a köveken, amikor egy apró állat akadt ujjai közé. Patkány volt, sovány és vaksi, ide-oda tekergett a kezében. Vlad Draculea mohón a szájához emelte, és kettéharapta – a kicsiny gerinc és a csontocskák recsegtek-ropogtak fogai alatt. Friss, bűzös vér fröccsent az arcára, de ez sem érdekelte. Ízleld meg! Idd az életet! Fogadd magadba az ősök ereiben csörgedező fekete vért! Ebből meríts erőt! Ez erősítse új hited! Nyersen falta fel, szőröstül, bőröstül. Néhány óra múlva dörömbölt az ajtón. A fáklyás őrök döbbenten hátráltak el tőle. Dracul-oglu, a veliaht egykori barátja ott állt előttük anyaszült meztelenül, kilátszó bordákkal, arcán, szája körül alvadt vér feketéllett.

– Mondjátok meg neki – hörögte Vlad, fejét oldalra fordítva, ami még rémisztőbbé tette a szemében csillogó, őrült fényt –, hogy azt teszem, amit parancsol! Mindent megteszek… Mindent… A pasa elé vezették, de az undorodva fordította el tőle az arcát. – Vigyétek innét! Bűzlik, mint a trágyadomb! – Megmosdatjuk, uram! Nemsokára illatosabb lesz a legillatosabb hurinál is! De Tokat sziklaerődjének kormányzója nem hitt benne, hogy ezt a belülről táplálkozó, iszonytató bűzt lemoshatja bármi a világon. Vlad Draculea onnantól fogva szinte éjjel-nappal sziklacellájának foglya maradt. Egészen addig a napig, amíg Turgul aga, az ifjú szultán futárja meg nem érkezett Tokatba, és nem közölte a pasával az uralkodó parancsát. A pasa elsápadt a hír hallatán. – Bizonyos, hogy ez a padisah kívánsága? – Egészen bizonyos, uram. – Turgul aga alig tudta palástolni kárörömét a renegát szerencséjének apadása miatt. – Miért kérdezed? Nem bántál talán megfelelően a padisah foglyával? Kellemetlenséget okoztál neki? De hiszen tudod, milyen az uralkodónk! Ifjú és szeszélyes. Sejthetted volna, hogy egy napon a haragja elpárolog, és ismét magához rendeli az ifjú Dracul-oglut és fivérét. A pasa legyintett, mintha csak egy rossz álmot akarna elűzni tudatából. – Máris érte küldetek. – Nincsen talán jó bőrben a szultán barátja? – Beteges. Attól tartok, megháborodott az elméje. A cellájában tartózkodik.

– Hozasd ide, kérlek! Még naplemente előtt indulnom kell vele vissza, Edirnébe! Néhány órával később Vlad Draculea sápadtan, de kifogástalan janicsár tiszti öltözékében állt előtte. Turgul végigmérte, és csak annyit mondott: – Készen állsz, Kazıklı bég? Az ifjú meghajolt, de tekintete vadul villant a kormányzó felé. – Ha ez a parancsod, uram! Amikor útnak indultak, azt hitte, soha többé nem tér vissza ebbe az Isten háta mögötti sziklafészekbe. De ebben tévedett; a sors nem volt hozzá ily kegyes – vagy éppen hogy kegyes volt hozzá, hiszen csak így nyílhatott alkalma arra, hogy bevégezze a pasával személyes ügyeit… 17. Már elhagyták Tokat külvárosát is, és Amasya felé poroszkáltak, nyomukban a lefátyolozott utazóbatárral, amikor Turgul aga újra megpróbált szóba elegyedni vele: – Igaz, hogy a szultánnak közeli bizalmasa voltál, kedves barátom? – Igaz. Még az engürúszok hadjárata előtt. – Melyik hadjáratról beszélsz? A vajdafi kelletlenül utazótársára pillantott. – Hogyhogy melyikre? Amelyikben Hunyadi egészen a balkáni hágókig hatolt. – Nem is tudsz róla, hogy azóta egy újabb hadjárat zajlott? Vlad nem felelt. Bosszúsan fürkészte a sötétséget. – Néhány hete csak, hogy a birodalom megmenekedett a végső összeomlástól. Azt hiszem, minden eddiginél

nagyobb veszedelemben voltunk… – Hunyadi? – Igen, ismét Hunyadi. – Meddig jutott? – Várnáig. – Hogyan történt? Turgul aga elsorolta, amit tudott a hadjáratról, majd hozzátette: – Ifjú szultánunk nem túl népszerű a janicsár ezredek körében, és a portán sincs sok híve. Akadnak persze barátai és támogatói, de Halil nagyvezír sem kedveli. Nincs könnyű dolga, ha érted, mire gondolok. – Értem, nemes aga. – Azt hiszem, a padisahnak szüksége van a segítségedre – folytatta szenvtelenül Turgul. – Én pedig nem kérek mást tőled, csak hogy gondolj majd rám, amikor… s szívből kívánom, hogy erre hamar sor kerüljön… Allah kegyelméből ismét rád mosolyog a szerencse csillaga. – Nem felejtem el előzékenységedet, uram. Némán ügettek néhány percig, aztán Turgul újabb ötlettel állt elő: – Ha óhajtod, uram, visszatérek Tokatba, és végzek azzal a féreggel. Óhajtod, hogy így cselekedjek? – Nem szükséges. Ez a feladat rám vár, nemes aga. Semmi pénzért nem mondanék le az örömről… Turgul vállat vont. – Ahogy óhajtod. A hold a hegyek felett trónolt, a tenger felől szél süvített. – Az előbb mit értettél azon, hogy a janicsár ezredek esetleg fellázadhatnak Mohamed ellen? – kérdezte Vlad kissé barátságosabb hangon.

– Amikor Hunyadi seregei közeledtek Edirne felé, lázadásközeli állapotban volt a hadsereg – felelte Turgul. – Halil nagyvezír mindent megtett, hogy szítsa az elégedetlenkedés parazsát. Az ő ötlete volt, hogy hívják vissza a trónra Murádot. – De Murád most ismét visszavonult… – Az ifjú szultán egyedül lesz kénytelen megküzdeni az uralkodás terheivel. Vlad Draculea elégedetten bólintott. Úgy tűnik, annyi szenvedés, annyi megaláztatás után a szerencse ismét rámosolyog. Mohamed egyedül küzd az egész udvar ellen, a szultán régi tanácsadói, a hatalom kegyeltjei pedig mindent megtesznek, hogy letaszítsák a trónról. – A padisahnak szüksége van rám – jelentette ki Vlad magabiztosan. – Tudtam, hogy ismét eljön az én időm! Turgul aga hallgatott. – Az első utad a bosszú útja legyen – idézte Vlad az ősi kun tanítást. – A bosszúm beteljesítésében néked is szánok szerepet, nemes aga. Tudd meg, hogy Dracul-oglu nem felejti el soha, ki nyújtott neki segédkezet, mint ahogy azt sem, ki állta útját… – Rendelkezz velem, uram! – hajolt meg a nyeregben Turgul. Vlad Draculea tudta, hogy ügyesnek, diplomatikusnak kell lennie, és mindenekfelett türelmesnek. Nem követheti el még egyszer azt a hibát, amit Pirotnál elkövetett: mindvégig meg kell tartania Mohamed bizalmát, mi több, erősítenie kell befolyását a Porta hatalmi körein belül. – Kik élvezik mostanság a szultán bizalmát? Turgul elgondolkodva figyelte a horizontot. – Zaganos pasa és Ibrahim pasa. A padisah csaknem minden döntése előtt velük tanácskozik. Mindketten

renegátok. – Ahogy én is. – Nem úgy értettem, uram… – Semmi baj. Seregünk legdicsőbb egységei janicsárok – ők is kereszténynek születtek. – Allah akaratából, uram. A Boszporusznál egy ütött-kopott genovai hajón keltek át. A parton már várt rájuk Mahmud Kassaboğlu pasa, a szultán személyes futárja, aki mély meghajlással üdvözölte Dracul-oglut. – A padisah türelmetlenül számlálja az órákat találkozástokig! Az utazóbatár, mely egész végig ott zörgött a nyomukban, egy rámpán felhajtott a hajóra, s most ott állt, kiékelt kerekekkel a hajó orrában. Vlad elgondolkodva figyelte a kocsit. – Ki jött velünk? – kérdezte Kassaboğlu pasát. – Ki sem dugta az orrát, mióta elindultunk Tokatból. De a szultán futárja csak mosolygott őszes bajsza alatt. – Tán csak Allah tudja azt… 18. EDIRNE, TÖRÖK BIRODALOM, A HIDZSRA 848. ÉVE, SABAÁN 12. NAPJA60 Kimerülten érkeztek meg a birodalom fővárosába, de pihenésre nem maradt idő, mert Kassaboğlu pasa közölte velük, hogy a szultán azonnal fogadja őket. A következő meglepetés akkor érte, amikor kiderült: várakoznia kell a palota belső termeinek egyikénél. A díszes márványoszlopok közt egy kényelmetlen kerevetre ült le a

párás melegben. A palota visszhangzott, a messzeségből háremhölgyek kacagása és gyermekek kiabálása hallatszott. Az egyik udvaron janicsárcsizmák dübörögtek. Vlad Draculea megigazította tiszti ruháját. Igyekezett minél magabiztosabb arckifejezést ölteni. Megnyerőnek és öntudatosnak kell lennie, ha azt akarja, hogy Mohamed ismét a bizalmába fogadja. Persze ehhez előbb hírekre lesz szüksége; ki kell faggatnia a hadjáratból hazatért török tiszteket a várnai csata részleteiről, hogy alaposan kielemezhesse Hunyadi taktikáját. Visszhangok. Egy pillanatra felrémlett előtte annak a lidérces éjszakának az emléke, ott lenn, a tokati erőd sziklavermében. A sztrigojok, a vilák, a szárnyas démonok suttogása… A sárkány mennydörgése… Az esküje… Elhessegette magától az emlékképeket, és igyekezett az előtte álló találkozásra összpontosítani. A félhomályos teremben kínos lassúsággal vánszorogtak a percek. Az ajtóban, mely közvetlenül a szultáni kihallgatószobák egyikéhez vezetett, két megtermett őr állt. Vlad gyanakodva méregette őket. Várt. Miután azonban már egy óra is eltelt, feltápászkodott a kerevetről és az őrökhöz lépett. – Van valaki odabent a fényes tekintetű padisahnál? Az őrök ügyet sem vetettek rá. Újabb óra telt el. Aztán újabb. Vlad megelégelte a várakozást, felugrott a kerevetről, hogy kiviharozzon a teremből, de a kijáratnál újabb őrök

állták útját. Kezdte kínosan érezni magát, vizelni szeretett volna, zsibbadt mindene. Újabb óra telt el. Már maga sem tudta, mióta várakozik, amikor a fogadóterem ajtaja egyszer csak kitárult. Egy hajlongó csausz a nevén szólította. Vlad szédelegve követte a sötét átkötő folyosón keresztül. Beérve a fáklyák tucatjaival megvilágított terembe, a földbe gyökerezett a lába. A terem közepén egy pompás ágy állott puha selymekkel, baldachinokkal, melyeket kúszónövényekkel befuttatott, ébenfa oszlopokra erősítettek. Az ágyban Mohamed hevert anyaszült meztelenül, karjaiban egy fiúval. – Radu…! A fiú rámosolygott, karjait a szultán nyaka köré fonta. – Drága bátyám! – viszonozta a köszöntést törökül. – Örülök, hogy újra látlak… – Dracul-oglu! – Mohamed elégedetten figyelte, hogyan párolog el egyetlen pillanat alatt Vlad minden megmaradt magabiztossága. – Remélem, a te utad is jól telt! Sajnos az utazóbatárban csak az én kedves szerelmesemnek jutott kényelmes hely! Vlad meghajolt. – Jól utaztam, fényes tekintetű padisah! Hozzászoktam a kényelmetlen nyereghez! – Azért kérettelek ide, hogy a rendelkezésemre állj megint. Amint azt bizonyára hallottad – miközben beszélt, Mohamed gyengéden cirógatta Radu aranyszín fürtjeit –, atyám nagylelkűségének köszönhetően ismét az én vállamat nyomja a birodalom kormányzásának súlya. Fiatal vagyok, s

magad is jól tudod, milyen sokan nézik rossz szemmel, hogy szinte korlátlan hatalomra tettem szert… – Jól tudom, fényes tekintetű padisah! – Vladnak minden lelki erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne törjön ki belőle a megaláztatás lávaszerű hulláma. Látni édestestvérét Mohamed szerelmi játékszereként még akkor is megpróbáltatást jelentett számára, ha tudta, Radu már korábban az asszonytermészetű törökök hálójába került. Nyilvánvalóan Mohamednek is azért fájt rá a foga, mert előtte ellenlábasa, Aleaddin Ali szeretője volt… – Azért kérettelek ide benneteket Tokatból, hogy a közelemben legyetek! Hunyadi él, de reményeim szerint már nem sokáig! Vlad megremegett a hír hallatán. – Fogságban van? – Atyád fogságában, Dracul-oglu. Ha a hírek igaznak bizonyulnak, és atyád valóban átadja nekem Hunyadit, hamarosan mindketten szabadok lesztek! Radu biztatóan a bátyjára mosolygott, de Vlad elfordította tekintetét. – Atyám bölcsen cselekszik, ha kiadja neked a gonosz Yankót, fényes tekintetű padisah! – Addig is… – Mohamed megragadta Radu fürtös fejét, és ágyéka felé nyomta –, mindketten a szolgálatomra lesztek. A kedves kis Radu… Allah oly puha ajkakkal áldotta meg, mely minden férfiember vágyát felkorbácsolja… szóval a kedves kis Radu lesz mostantól személyes tanácsadóm! Vlad megremegett. – Hogyan, szultánom? – Úgy értesültem, már szeretett bátyámnak is számos jó tanácsot adott – folytatta a szultán, miközben Raduban gyönyörködött. A fiú gyakorlott mozdulatokkal ingerelte a

szájával Mohamedet, miközben le sem vette tekintetét a bátyjáról. – Reményeim szerint az én trónomnak is biztos támasza lesz majd azon kívül, hogy éjjel s nappal a gyönyörömre szolgál… Vlad hányingerrel küszködött. Szeretett volna hang nélkül kisurranni az odából, de a szultán kiáltása megállásra kényszerítette. – Egy tapodtat se, Dracul-oglu! Szeretném, ha maradnál! Szeretném, ha újra testvérként bízhatnánk egymásban! Úgy, mint régen! Emlékszel? Amikor a bájos kis Ohrida dzsahangáját töltöttük meg mindketten forró hímtagjainkkal? Azt hiszem, az felfogható volt egyfajta szövetségkötésként is. Vlad nem akarta hallani azt, ami ezután következett. – Lásd, Dracul-oglu, ahogy múlik az idő, dicső elődeimhez hasonlatosan nekem is fel kellett fedeznem a férfiszerelem örömeit. A kisöcséd kerubokhoz hasonlatos gyönyört szerez nekem. Mit szólnál, ha újra megpecsételnénk a mi kettőnk… azaz hármunk szövetségét? Jöjj, kedves barátom! Rád is szükségem lesz! Nehéz feladatok állnak előttünk! Jöjj! Kérlek, Radu, fordulj úgy, hogy felkínálhasd számára… Vlad kihúzta magát. – Nem! – Tessék? – kérdezte gonosz mosollyal az ajkán Mohamed. – Mit mondtál? – Azt, hogy nem! A barátod vagyok és a testvéred! De nem kényszeríthetsz rá, hogy ezt a förtelmet műveljem a saját öcsémmel! Isten és Allah ellen való vétek lenne, magad is tudod! Vedd fejem, fényes tekintetű padisah, de ne kényszeríts ilyesmire… Radu abbahagyta, amit művelt, s száját törölgetve a

szultán fülébe súgott valamit. – Igazad van – mondta komoran Mohamed. – Az első perctől kezdve igazad volt… Vlad nem értett semmit az egészből. – Sajnálom – sóhajtotta a szultán, s ellökte magától Radut. – A bizalom kényes jószág, Dracul-oglu! Egyszer már bebizonyítottad, hogy veszedelmes vagy! A gonosz lakozik benned! További parancsomig itt maradsz Edirnében, fogságban. Radu herceg a személyes tanácsadóm lesz, és mellettem tölti napjait, éjjeleit. Amennyiben atyád valóban elküldi nekem Hunyadit, ígéretemhez híven szabadon engedlek. Imádkozz hát, Dracul-oglu, mert ha nem így lesz… rád keserves sors vár… – Csak mert nem vagyok hajlandó…? – Csak mert nem vagy engedelmes. Aki az én hívem, az gondolkodás nélkül végrehajt minden parancsot! Érted már? Vlad Draculea dühödten szorította össze állkapcsát, fogai csikorogtak a tehetetlenségtől. – Nem értelek, Dracul-oglu – sóhajtotta csalódottan Mohamed, miközben Radu lelkesen mögé penderült, és a nyakát kezdte csókolgatni. – Ha jól tudom, Tokatban már betörtek téged. Mondd csak, nehezedre esett volna egy kicsit a kedvemben járni? Vlad arcán gonosz mosoly jelent meg. – Ismerlek téged, Mohamed! Csak azért kell neked Radu, mert azt hiszed, ha a férfiszerelemnek hódolsz, alkalmasabb leszel uralkodónak… Pedig nem ettől leszel nagy szultán… Azt hiszed, megalázhatsz minket… Az öcsémen már nem segíthetek… De én férfi maradok. Ha tömlöcbe vetsz, vess oda! Ha a fejemet véteted, vétesd csak! De nem alázhatsz meg többé!

Mélyen meghajolt, s kihátrált az odából. Mohamed ezúttal nem tartotta vissza – hosszan, elgondolkodva bámult utána. Amikor feleszmélt, Radu épp a mellkasát kezdte simogatni apró kezeivel. – Hagyj békén! – Oly erőteljesen rúgta el magától, hogy a karcsú fiú lerepült az ágyról. Mohamed szultán, Allah földi helytartója, a világ Uralkodóinak Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura, az Igazhitűek és Hitetlenek Királya, Kelet és Nyugat Császára, az Egész Világ Bajbajutottainak Menedéke, és a Földet Beborító Mindenható Csend Hangja, Isten Árnyéka a Földön – zihálva hanyatlott hátra puha vánkosára. Vajon hogyan tudja meggyőzni az egész birodalmat arról, hogy jó uralkodójuk lesz, ha önmagát sem tudja meggyőzni erről? 19. KISHIDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, KARÁCSONY HAVÁNAK 12. NAPJA Dénes nehezen viselte a csendet. Pedig odahaza a faluban minden néma volt: a romos kunyhók, a kihalt utcák, a temető a sok friss sírhanttal, mind, mind a holtak csendjét árasztották. Kishida fekete faluvá lett a török pusztítása után. A fákon nem daloltak madarak, a közei erdő aljnövényzetében sem surrantak vadak. Minden némává lett, üszkössé és dermedté. Karácsony havának első napjaiban aztán hó hullott, jótékonyan befedve a felsebzett földet, a beomlott háztetőket, az elnéptelenedett utcákat és a szerteszét heverő romokat. A

hódunyha alatt pedig még csendesebb lett minden, mint előtte volt. A török a mohácsi csata után tarolta le a környéket, és úgy tűnt, a vidék nem heveri ki soha többé a sérüléseit. Védtelen volt a nép, a támadók egy hajnalon törtek rájuk, s csak keveseknek volt annyi ideje, s annyi lélekjelenléte, hogy a Balaton nádasaiban keressenek menedéket. Akit csak találtak, az akindzsik leölték, vagy rabszíjra fűzve magukkal hurcolták. Nem maradt fiatal férfi, leány és gyermek a faluban egy sem. Csak halottak maradtak, és az a néhány szerencsés lélek, kik épp távol jártak, vagy idejében az erdőbe, a nádasba futottak ijedtükben. Dénes atyja Enyingre indult az előző nap, ott vette hírét a falu pusztulásának. Mire hazaért, már csak a füstölgő, kormos romokat találta. Tizenkét gyermeke volt, mikor elindult, s mostanra csak egy maradt. Meg egy leégett kunyhója, puszta földecskéje, amibe tavasszal nem lesz mit vetni. Csak temetni lehet mostan a földbe. A ház közelében megtalálta egyik kislánya tetemét. Karóval döfték át kis, kerek arcát, de előtte meggyalázták a török katonák. Aztán a hátsó kertbe dobták, mint egy rongycsomót. A nagyobb leányoknak és feleségének nyoma sem volt. A fiúk közül hármat kaszaboltak le a falu határában. Pedig mind jó kardforgatónak számítottak, a veszprémi püspökség bandériumában szolgáltak pár évet még Beriszló Péter és Várdai Pál püspöksége idején. Egyiknek a fejét is levágták, amikor az akindzsik elszáguldottak mellette. Lászlót, a legfiatalabbat buzogánnyal verték agyon. Két fiúnak nyoma veszett. A faluba napok múlva visszamerészkedők szerint Gyurkát és Imrét rabszíjra fűzve vitték magukkal. A többiekről senki nem tudott semmit.

Amikor Dénes édesapja eltemette a halottakat, az egyetlen fia keresésére indult, akiről még egyáltalán remélhette, hogy életben van. S most, hogy megtalálta, immár ketten hallgatták a csendet. Mert nem csak a természet, a romok hallgattak, de mintha a túlélők sem akartak volna megszólalni többé. A faluban hatan, heten maradtak. A legtávolabbi házakban húzták meg magukat, és elfordították a tekintetüket, ha néhanap megpillantották a másikat. Mintha mindannyian a saját kis temetőjükben laktak volna immár, ahol halottaik szelleme vette körül őket, senki más, semmi más. Mintha nehezteltek volna egymásra, amiért életben merészeltek maradni. Dénes ebbe a naphosszat tartó, süketítő csendbe kezdett beleőrülni: hajnalhasadástól napnyugtáig verejtékezett, segített apjának eltakarítani a sok falmaradványt, az üszkös gerendákat, a hótól iszamós szeméthalmot, hogy tavasszal majd új, takaros kunyhót építhessenek a régi helyén. Addig a szemközti szomszéd – őt is, családját is kardélre hányták – épen maradt csűrjébe költöztek be. Ez volt az egyetlen fedett hely az utcában, ahol meghúzhatták magukat. A munkának soha nem akart vége szakadni. Sok volt a rom, sok a tennivaló a ház körül, a javítandó szerszám, a foltozandó, rongyos ruha. Esténként a puszta földön gyújtott kis tűzrakás mellett kuporogtak, és hallgatták a csendet. Lassan peregtek az órák, és Dénes nem mert megszólalni. Pedig, hej de szeretett volna beszélni, beszélni bármiről, kérdezni, felelni, mesélni, egyáltalán emberi szót váltani apjával.

De az öreg csak hallgatott, és bámulta a tüzet. Mióta eljöttek Székesfehérvárról, jó, ha két szót odavetett neki. Aztán naphosszat csak a csend… Aztán napokon át megint csend… Még sóhajtások sem, káromkodások sem, csak a hallgatás. Dénes eleinte fecsegett még, próbálta elbeszélni neki a szép öregemberrel megélt kalandjait, de az apját nem különösebben érdekelte semmi. Csak verejtékezett, dolgozott, mint egy barom, és összeszorított szájjal hallgatott, mikor végre megpihentek kicsit. Hallgatta a csendet. 20. Dénes igyekezett helytállni. Tudta, hogy apja nem bírja már sokáig, és előbb vagy utóbb rá lesz utalva teljesen. Neki kell ellátnia, neki kell etetnie, mert ha ő nem teszi, senki más nem törődik majd vele. Már most is nehezen mozgott, különösen a karját emelte bajosan. Valaha ő is fegyverforgató volt, bár erről régebben sem szívesen beszélt. Mostanság pedig mindenről hallgatott. Dénes mi mást tehetett volna, magába fordult egészen. Munka közben próbálta felidézni a történeteket, melyeket a szép öregembertől hallott. Szerencsére cókmókjában ott sorakoztak a Fehérváron telerótt pergamenek – esténként a csűrben azokat olvasgatta a tűzfénynél, és magában bosszankodott, mennyi érdekes részletet kihagyott Deér Sólyom István elbeszéléséből, amikor emlékezetből lejegyezte őket. A tüzelőt ő rakta be minden reggel, s egyre messzebbre kellett botorkálnia a hóban, míg egész napra való fát hordott össze a sarokba.

Karácsonyhó második hetének vége felé apja megbetegedett. Láz rázta, s nem bírt talpra állni. Elgyengülten nézett fel rá szalma fekhelyéről, de nem szólt most sem. Csak nézett bágyadtan, nézte a fiát, aki szerzetesnek állt, s most ott térdepelt fölötte halálra rémülten. – Édesapám! Édesapám! Fáj valamije? Mondja már! Mi baj? De az öreg csak nézett szép, szürke szemével, és eltolta magától Dénes kezét. Mintha őt nézte volna, de tekintete valahová nagyon távolra meredt. A homloka lángolt, bőre száraz volt, mint a tapló. Minden ízében reszketett. – Édesapám! Mit hozzak? Kér-e vizet? De az nem intett se nemet, se igent. Nehezen lélegzett, sípolt a tüdeje szegénynek. Dénes elhatározta, hogy keres valakit, aki segíthetne. Tudta, melyik házakban laknak a faluban túlélők, hozzájuk szaladt át hamarjában, mezítláb a bokáig érő hóban. Volt, aki ajtót se nyitott. Aki ajtót nyitott, az se tudott segíteni. A fiú visszarohant a csűrbe, s atyját ugyanúgy találta: rázta a hideg szegényt. Sebtiben tüzet rakott, s bár az éjjel elfogyott már csaknem minden fa, rohant tovább, a szomszéd faluba, hogy segítséget hozzon. Csakhogy a szomszéd faluban nem talált egyetlen eleven lelket. A másodikban és a harmadikban sem. Szentjakab messze volt, de Dénesnek nem sok választása maradt: átgázolt a völgyben a szél által feltorlaszolt havon, és elvergődött valahogy Szentjakabig. Ekkor már dél volt. Itt talált egy papot, aki értett a gyógyfőzetek készítéséhez. Meg is örült, hogy eleven embernek lehet

hasznára – az utóbbi hónapokban csak temetett, reggeltől estig csak temetett. Mire azonban összekotyvasztotta a vadcsomborból, galagonyából és dobronyikából álló főzetét, szürkülni kezdett az ég alja. Dénes egész hazavezető úton rémképeivel küszködött. Látta maga előtt apját megfagyva, megdermedt tagokkal a csűrben heverni. Nem lett volna szabad magára hagynia tüzelő, és élelem nélkül… Nem lett volna szabad… Amikor berontott a csűrbe, megkönnyebbülten látta, hogy atyja ébren van. Mellette aprócska tüzecske égett, inkább csak parázslott. Dénes odarohant hozzá, és kisimította homlokából ősz haját. Érintése forró volt. – Édesapám! Édesapám! Itt van! A szentjakabi pap főzetét hoztam! Ettől jobban lesz, meglássa! Az öreg csak nézett maga elé. Dénes kötelességtudón megitatta, aztán eligazgatta rajta köpenyét, hogy ne fázzon. Rakni kéne a tűzre… Kezd hideg lenni megint! Ahogy a fiú széjjeltekintett a csűrben, egy szál fát sem látott. Mivel tüzelt akkor az öreg, mivel melegedett? Dénes csak valamivel később jött rá, amikor már apja szaggatott sziszogását hallotta. Holmija a földön hevert, de nem volt már benne egyetlen pergamen sem. Elégett mind a tűzben; az öreg napközben eltüzelte őket, hogy kis melegséghez jusson. Dénes hosszan nézte a kihunyó tüzet. Aztán sírva fakadt.

21. KISHIDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, KARÁCSONY HAVÁNAK 26. NAPJA Apja még két hétig élt. Ott temette el a hátsó kertben, kishúga és fivérei sírja mellett. A lelke üres volt, mégis, tudta, hogy egy napot sem szabad tovább ott maradnia. Meg kell keresnie a szép öregembert, bármerre járjon is. Az élete nem telhet ilyen csendben… Szavakra volt szüksége, színes, izgalmas szavakra, melyek történetekké állnak össze. Napokig siratta pergamenjeit, aztán azzal kezdett vigasztalódni lassan, hogy a lényeg már amúgy is ott volt a fejében. A történetek… A legendák és a sok-sok igazság, és persze a hazugságok is… A világ arra várt, hogy elmesélje őket.

Negyedik fejezet A SÁRKÁNY FOGSÁGÁBAN 1. TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 19. NAPJA Bivalyok vontatta kordén hozták őket – rácsok mögött, lemeztelenítve, saját mocskukban, akár az útonállókat. Alkonytájt érték el a várost, amikor már sűrűsödni kezdett a késő őszi köd, és a levegőt amúgy is megülte a kéményekből bodrozódó, fojtó füst. A lándzsás őrök a Brassói kapu feletti toronyban üdvrivalgásban törtek ki, amikor megpillantották az országúton közeledő menetet. Legelöl egy könnyűvértes lovas csőrében keresztet tartó hollós zászlót61 emelt magasba, arcán széles vigyorral, mintha épp most verte volna széjjel egyes-egyedül a szultán seregét. Mögötte Vlad Dracul lovasai léptettek nagyokat kurjongatva, egymás elé vágva, hogy minél hamarabb részesülhessenek a rájuk váró dicsőségből. A rácsos kordét vagy húszan vették körül, no, nem azért, hogy megvédjék a foglyokat a saras úton mellettük szaladó, és lószart, ganét dobáló cigánypurdéktól, szájtáti oláhoktól, sokkal inkább azért, hogy időnként maguk is a rácsokra csapjanak lándzsáik nyelével. – Mocskos kutyák! Mocskos magyar kutyák! Hunyadi János, Erdély társvajdája, Nándorfehérvár társkapitánya, az egyesített keresztes hadak parancsnoka zord tekintettel figyelte a kitáruló kapun túl rájuk váró tömeget. Tirgovişte népe a város főterén egy hatalmas tűzrakás körül

magából kivetkezve őrjöngött, diadaltáncot járt. Amint megpillantották a közeledő menetet, sakálként felüvöltöttek: – Itt vannak! Itt vannak az átkozottak! – Máglyára velük! – Karóra mindet! Hunyadi úgy helyezkedett, hogy testével védhesse a többieket, akik kivétel nélkül rosszabb bőrben voltak nála; Macedóniai Dancs és Balázs kanonok – szerencséjükre – öntudatlan állapotban hevertek a kordé aljába szórt szalmán. Szilágyi Mihály magánál volt, de jobban járt volna, ha sebláza megkíméli a látványtól. Amikor egy cigánykölyök lótrágyadarabot hajított feléjük, s az a nyakára kenődött, eszelős erővel rázni kezdte a rácsokat. – Engedjetek ki, tetves kutyák! Álljatok elém! Mindenkit megölök! Értitek? Mindenkit! Az oláhok röhögtek, válogatott szitkokat szórtak feléje, a lándzsás lovasok egyike pedig jókorát sózott a rácsokat markoló kezére. – Elhallgass, kutya magyar! Majd mi megtanítunk, mikor nyisd ki a pofád! Majd ha Dracul vajda karója a seggedbe hatol, akkor ugass! Szilágyi Mihály a lovasra vicsorgott, s az egyszeriben jobbnak látta elléptetni a kocsitól, és társai mögé besorolni. – Nyughass, Mihály! – intette fojtott hangon Hunyadi. – Mindennek eljő az ideje. Csak figyelj! És ne felejtsd el, amit látsz! Szilágyi kétségbeesetten rápillantott, mintha csak azt kérdezné: ugyan, hogyan tudnám ezt valaha elfelejteni? A Tirgovişte főterén lobogó máglya körül fékevesztett örömünnep alakult ki. A vajda élelmet osztatott, s még délben csapra verette a Curtea Domnească pincéjében elraktározott boroshordók egy részét. A városi csürhe gyorsan

lerészegedett, és alkonyatra már torkaszakadtából üvöltötte: – Halál a magyarokra! Karóba húzni minden magyart! Ez persze nem tetszett mindenkinek. A város kalmárainak, céheseinek jelentős része magyar volt, de legalábbis magyar származék, ezek aggodalmasan szemlélték a nekivaduló csőcselék tombolását. Ők is, szász és oláh polgártársaik is jól tudták, mindegy, miért bátorodik neki a tömeg, előbb vagy utóbb fosztogatás és gyilkolászás lesz a vége. Ezt nem csak ők gondolták így; a vajda katonái nem sokkal alkonyat előtt özönlötték el a város utcáit, hogy biztosítsák a rendet. Ez aztán ideig-óráig visszafogta az elszabaduló indulatokat – ami maradt: az eszelősen táncoló, magából kivetkőző, tombolni kész alja nép. A menet egy időre elakadt, mert a főtérről a Curtea Domnească felé vivő sármocskos utat elözönlötték a város környékéről összegyűlt koldusok és cigányok. Ők is részesedni akartak az ünnep fényéből, és bár sejtelmük sem volt róla, miféle gonosztevőket hoznak a rácsos kordén, sivítva követelték a karóba húzásukat. A még nem teljesen lerészegedett tirgoviştei polgárok már csak mérsékelt jókedvvel bámulták a menetet. Elfogni az erdélyi vajdát? Így megalázni, világnak csúfjára? S noha sokak öntudatos oláh büszkeségét a puszta tény is kellőképpen dagasztotta, hogy a híres-neves magyar hadúr dicső uralkodójuk kezére került, kényre-kedvre kiszolgáltatottan, azért akadtak, akik halkan, szinte suttogva feltették a kézenfekvő kérdést: mi lesz, ha a magyarok megint sereget küldenek rájuk? Mert ha csúnyán el is páholták őket a törökök Várnánál, elébb vagy utóbb összeszedik magukat, s akkor… Jaj, mi lesz akkor? Valamennyi tirgoviştei úgy nőtt fel – atyáikhoz,

nagyatyáikhoz hasonlóan –, hogy alig akadt esztendő, amikor magyar hadak ne dúlták volna Havaselve földjét. Ha nem magyarok, akkor a törökök – voltaképpen másról sem szólt a tartomány históriája, mint a kereszt és a félhold ütközővonalában senyvedni, őrlődni. S ha néha meg is rázta magát az álmos, alázatos ország, s nagy ritkán megszalasztott egy-egy török rablócsapatot vagy magyar bandériumot, az itt élők tudatába kitörölhetetlenül bevésődött: nem jó ómen ujjat húzni sem a szultánnal, sem a magyar királlyal. De nem ezen az estén! Ezen az estén Vlad Dracul vajda világraszóló ünnepséget hirdetett: Tirgovişte apraja-nagyja járta a táncot, s egymást taposva tülekedett, csak hogy egy pillantást vethessen a Curtea Domnească felvonóhídja felé nyikorgó rácsos kordéra. – Ez lenne a híres Hunyadi János? – Ez a vén csataló? – Kötelet neki! Oláhok árulója! – Karóba! Karóba! – Kínpadra velük! Hunyadi János összeszorított foggal figyelte a tömeget, és inkább szánalmat érzett irántuk, semmint dühöt. Ezekért az emberekért is küzdött idegen harcmezőkön, ezeknek az embereknek a szabadságát is a lelkén viselte, most mégis a vérét akarták. Nem először találkozott már a hálátlansággal, mégsem tudott napirendre térni felette. Tisztában volt önnön tudatlanságával, minduntalan rajtakapta tárgyalópartnereit, ahogy bajszuk alatt el-elmosolyodnak egy-egy naiv megjegyzése hallatán. Mások kinevették, vagy egyszerűen csak kétségbe vonták szavahihetőségét. Feleségén és Vitézen kívül senki nem tudta, hogy szavai mögött nincs álnokság, nincsenek mögöttes szándékok. Egyszerű ember volt – tudta

ezt maga is –, de amit mondott, amit cselekedett, azt tiszta szívből mondta és tiszta szívből cselekedte. Most azonban, a tirgoviştei csőcselék estébe forduló örömünnepét látva arra gondolt, ha ezt túléli, szabad utat kell engednie a lelke mélyén szunnyadó, ősi, barbár ösztönöknek. Lelki szemei előtt lángokban látta a várost, lakóit pedig tengernyi kínban fetrengeni. – Most légy bátor, Iancu! – Magyarok kutyája! Áruló! – Karóba a magyarokkal! Hunyadi a kordé szalmáján heverő társaira pillantott. Az utat jobbára végigaludták, de sebeik egyre vészesebbnek tűntek, s igen sok vért vesztettek. Ha órákon belül nem kerülnek megfelelő kezekbe, nem érik meg a reggelt. – Tovább! Tovább! Dracul vajda már várja őket! Amikor az egyik lándzsás lovas előrehajolt a nyeregben és beköpött a rácsok közt, Hunyadi zordan elmosolyodott. – Ugye, tudjátok, hogy meg fogtok halni? Mind! A lovas nyerítve röhögött, és vele röhögtek a közelben állók. – Engedjetek! – törtetett előre egy hordóhasú oláh paraszt. – Hadd hugyozzak a szájába! Megérdemli a piszkos disznó! Az ötlet különösképp elnyerte a csőcselék tetszését, de arra már nem maradt lehetőségük, hogy megkísértsék sorsukat: a palota bejárata felől, a függőhídon fiatal lovas bukkant fel, nyomában ideges pribékekkel. – Utat! Utat Mircea hercegnek! Utat Mircea hercegnek! Hunyadi keze ökölbe szorult. Amikor a vajdafi melléjük ért, kifaroltatta lovát, és dühödten a tömegre förmedt:

– Táguljatok innét, átkozottak! Teljesen elment az eszetek? A szájtáti, vérre szomjazó csürhe háborogni kezdett; a lándzsások ösztönösen közelebb léptettek a herceghez, hogy ha kell, megvédjék az indulatoktól. – Hogy meritek bántalmazni Erdély vajdáját? Van sejtelmetek, ki ez az ember? A tömegből egy újabb trágyadarab röppent fel, de talán véletlenül, talán szándékosan nem a kordét találta el, hanem Mircea lovának szügyét. A vajdafi szitkozódva kardot rántott, de a háborgó sokaság nevetve elsodorta a kordé mellől. A lándzsások nem kívánták megzavarni az ünneplést, s azzal sem különösebben törődtek, hogy a csürhe rázni kezdte a rácsokat. Macedóniai Dancs zúgó fővel felriadt, de nem értette, amit látott. – Hol vagyunk? – A pokolban – morogta Szilágyi, aztán, egy hirtelen mozdulattal elkapta a rácsot rázó egyik oláh kezét, és nemes egyszerűséggel leharapta két ujját. A tirgoviştei felüvöltött fájdalmában; néhányan ezen is jóízűen nevettek. A Mircea mögött érkező pribékek lassan megtisztították az utat a kordé előtt, s a menet elindult a felvonóhíd deszkáin befelé a Curtea Domnească kapuján. Ahogy a rácsozat alá értek, a kaputorony magasában megjelent egy fekete köpenyes alak. A tömeg felüvöltött örömében. – Vlad! Vlad vajda! – Isten éltesse Vlad vajdát! Vlad Dracul megállt a toronybástya két lőrése között, s fejedelmi méltósággal integetett a tömegnek. – Emlékezzetek erre a napra! – szavai visszhangot

keltettek a város falai között. – Emlékezzetek erre a győzedelmes, diadalmas napra! A tirgovişteiek, akik néhányszor már szemtanúi, mi több, tevő résztvevői voltak Vlad Dracul elűzetéseinek, most áhítattal bámulták és hallgatták uralkodójukat. – Ez az ember itt Hunyadi János, a magyar hadak parancsnoka, Erdély vajdája! – Dracul szavaiban megvetés bujkált, amit a csőcselék gúnyos nevetéssel jutalmazott. – Jó szándékú tanácsom és javaslatom ellenére vesztébe vezette a keresztes hadakat! Nem hallgatott rám! – A vajda pillanatnyi szünetet tartott, aztán kiélvezve diadala legédesebb pillanatait, a magasba lökte kezét. – Ennek az embernek a hibájából veszett oda a lengyelek és magyarok dicső királya! Ennek az embernek a hibájából veszett oda annyi hős havasalföldi vitéz, s diadalmaskodott ismét Murád szultán! Ez az az ember, aki miatt fiaitok ezrével kerülnek újra török rabszolgasorba, lányaitok török háremekbe! A tömeg felhördült. – Ez az ember a kereszténység védelmező bajnokának nevezi magát! És ő az, aki miatt Havasalföld oláh fiainak csak szenvedés és kín az osztályrésze! A csőcselék dühödten közelebb nyomakodott, s ismét körbefolyta a kordét, távolabb taszigálva az azt őrző lándzsásokat és pribékeket. A rácsokat rázva szidalmakkal árasztották el a foglyokat. – Míg ő a dicsőség hamis fényében fürdött, én megalázkodtam! – harsogta a magasban Vlad Dracul vajda, s szembogár nélküli, fehér szemei szinte ragyogtak a fáklyafényben. – Tulajdon hős fiaimat adtam a szultán kezére! A saját drága magzatjaimat, csak hogy a magyarok biztonságban hajthassák álomra a fejüket! A tömegből néhányan bosszúért kiáltottak.

– S mi volt a hála mindezért? Mi volt a köszönet? A vajda lehajtotta fejét. – Ez az ember felelős tízezrek haláláért! Oláh volt maga is, vér a vérünkből! De elfelejtette, kik voltak az ősei, s elfelejtette, kiknek köszönheti mindenét! A porkoláboknak minden erejüket össze kellett szedniük ahhoz, hogy megakadályozzák a kordé vizesárokba borítását. Így is veszedelmesen megdöntötték; a sebesültek fájdalmas üvöltését azonban elnyelte a felhergelt sokaság diadalittas harsogása. – Ítélkezni fogunk fölötte! – folytatta Vlad Dracul. – Nem tűröm tovább, hogy népünk szenvedjen. Ha kell, a szultán alattvalói leszünk, de levetjük végre a magyar rabigát! Intésére a lándzsások durván félrelökdösték a tömeget, és a menet végre áthajthatott a palota kapuján. Hunyadi mindent alaposan szemügyre vett. Amikor a kordé elhaladt a kapu rácsozatánál álló, halálra sápadt Mircea mellett, a vajdafi közel hajolt és sajnálkozva széttárta kezét. – Sajnálom, uram! Én… Én nem tehetek róla… Hunyadi nem felelt. Tudta, Mircea sem maradhat életben; ennek a családnak az írmagját is ki kell irtani ahhoz, hogy békesség támadjon mindezek után a lelkében. E pillanatban jobban gyűlölte ezt a csőcseléket, mint a törököt, s arra gondolt, addig semmi másba nem kezdhet, amíg adósságát le nem rója Havasalföld népének. A rácsok sziszegve lecsapódtak, kirekesztve az őrjöngő tömeget. Hunyadi János Vlad Dracul palotájának foglya lett…

2. A Curtea Domnească épületének tróntermében megkettőzött őrség vigyázta a rendet. Vlad Dracul belépett, és késlekedés nélkül elfoglalta helyét a trónusán. Asszonya, Cneajna hercegnő ezúttal nem tartott vele: mindenki sejtette, hogy ami most következik, annak asszonynép jobb, ha nem lesz szemtanúja. A vajda úgy rendelkezett, hogy a fejedelmi udvartartás teljes számban jelenjék meg a foglyok kihallgatásán; végtére is nem túl gyakran esik az meg, hogy hűbérura, a magyar király alattvalóit vonhatja felelősségre saját palotájában. Hunyadit, Szilágyi Mihályt, Macedóniai Dancsot és Balázs kanonokot a trónterem közepére lökdösték: utóbbi elveszítette egyensúlyát, és fájdalmas kiáltással elterült a köveken. Mezítelen testük sebek tucatjaitól tarkállott, s magukon viselték a hosszas hadjárat nélkülözéseinek minden nyilvánvaló jelét. – Talpra! Talpra, kutyák! Az árkádos boltívek alatt álló curtenek, udvari előkelők között néhányan szánakozva felszisszentek. Tudták, hogy ezek az emberek végigharcolták az elmúlt heteket, és hogy elfogásuk felér egy árulással. Mircea tüntetőleg elhúzódott az udvartartás előkelőitől, és egy sarokban állt meg, ahonnét mellkasa előtt összefűzött karral figyelte, mi következik. – Hunyadi János! – Dracul úgy fészkelődött trónusán, mintha a lehető legkényelmesebb, legfejedelmibb testhelyzetben kívánná végignézni a színjátékot. – Hát újra találkozunk… Erdély vajdája gúnyosan elmosolyodott. – Így akarsz beszélni velem, Vlad? Vérben, mocsokban, mezítelen hagyva engem?

A curtenek helyeslőn morgolódtak maguk között, s ez nem kerülhette el Dracul figyelmét. Kelletlenül intett Dumitraşcu logofátnak, aki azonnal intézkedett, s a foglyokra hamarosan egy-egy durva posztóköpenyt terítettek az őrök. – Emlékszel-e, mit mondtam neked Nikápoly alatt? – kérdezte Vlad szokatlanul ünnepélyesen, mindenféle gúnyos felhang nélkül. – Amikor elbúcsúztunk egymástól? – Emlékszem – felelte Hunyadi. – Azt mondtam: ha legközelebb találkozunk, egyikünknek halnia kell! Hogy véget kell vetni ennek a régi történetnek a családjaink között. Nem mi kezdtük, de mi fogjuk bevégezni… Hunyadi unottan vállat vont. – És én azt feleltem: készen állok. Most is ugyanazt mondom neked, Vlad Dracul! Ne légy kíméletes, mert ha innét élve kikerülök, én biztosan nem leszek az veled! Havasalföld uralkodója előrehajolt trónusán, és elégedetten dörzsölte kezét. Tudatában volt önnön megkérdőjelezhetetlen hatalmának: egyetlen intésére a magyar hadak főparancsnoka, Erdély vajdája halott… – Még nem döntöttem a sorsodról, Jancula! – Ne habozz, Vlad! Ölj meg, vagy eressz szabadon! – Eresszelek szabadon? – vonta fel dús szemöldökét a vajda. – Mindazok után, amit tettél? Mindazok után, hogy elveszejtetted a keresztény sereget? Miattad lettek árvák leányaink, özvegyek asszonyaink! Szilágyi Mihály dühödten felhorkant. – Az oláhok asszonyai és leányai legfeljebb gazdagabbak lettek! Az embereid gyáván megfutottak a csata kellős közepén! Fosztogattak és az irhájukat mentették! Minek szaporítod a szót, te oláh eb? Te förtelmes féreg! Most vagy bátor? Sebesült foglyokkal szemben emberkedel?

Harcoltál volna a török ellen, te hitvány… A vajda intésére egy alabárdos őr alaposan gyomorba taszította Szilágyit, ki kétrét görnyedve a padlóra rogyott. Vért köpött, de még a földön is szentségelve szidta az oláhokat, valamennyi albán hegyi pásztor ősükkel, s szeretőikkel, a békésen bégető birkáikkal egyetemben, akikkel hite szerint a havaselvi fajzatot nemzették. – Jól hallottam? – fordult vissza Hunyadi felé a vajda. – Azt követeled, engedjelek szabadon? – Vissza kell térnem Magyarországra. – Neked teljesen elment az eszed? – Vlad körbepillantott udvaroncain. Eustratie postelnic, Wojk clucer, Ioncu Musaţ şătrar igyekeztek kerülni tekintetét, egyedül Radul paharnic osztozott látványosan felháborodásán.62 – Vagy ölj meg most – folytatta rendíthetetlen nyugalommal Hunyadi –, vagy engedj el! Újjá kell szerveznem a sereget. – És mondd csak, nincs más választásom? – nevetett a vajda gúnyosan; szembogár nélküli, fehér szeme tükörként csillogott. – Talán észrevetted már, Jancula, de itt és most az lesz, amit én parancsolok! – Nem parancsolsz te senkinek! Hibát követtél el, Dracul! Amint tehetem, sereggel jövök ide vissza, ezt a várost alaposan megtisztítom a patkányoktól, téged pedig megöllek. A curtenek újra sugdolózni kezdtek, többen kezdték nagyon kockázatos ötletnek tartani Erdély vajdájának fogva tartását, de megszólalni természetesen egyikük sem mert. – Van egy harmadik választásom is. – Dracul mélázva vizsgálgatta koszos körmeit. – Szó se róla, legszívesebben kivégeztetnélek a piactéren. A népem soha nem felejtené el azt a látványosságot! De ami azt illeti, ígéretet tettem, hogy

átadlak egy kedves barátomnak… Ebben a pillanatban Lala Şahin bég lépett ki egy súlyos brokátfüggöny mögül. Hófehér kaftánt viselt széles, gyémántberakásos övvel; görbe szablyája markolatára tett kézzel, dölyfösen állt a vajda trónusa mellé, kezét hanyagul annak támlájára téve. – Az én uram, Murád szultán szívélyes üdvözletét küldi néked, Hunyadi János, engürúsz hadak kapitánya! Remélem, élvezni fogod a padisah vendégszeretetét… legalábbis addig, amíg élsz… Szilágyi rázni kezdte láncait, de Hunyadi arca rezzenéstelen maradt. – Néhány napon belül indulunk Edirnébe – folytatta Lala Şahin bég. – Útközben megállunk majd minden török városban, erődben, ahol… ha persze nincs ellene kifogásod… láncon vezetünk körbe, hogy az igazhitűek láthassák, miféle haramia háborgatta éveken át az iszlám birodalmának nyugalmát. – Csak akkor megyek, ha a szultánt viszontlátogatásra várhatom Budára. A bég a fejét csóválta. – Semmi okod fennhéjázásra, Hunyadi János. Hamarosan az életedért fogsz könyörögni, meglásd! – Ha kiadtok a törököknek, Havasalföldet a földdel teszik egyelővé a magyar hadak! Ugye, tudjátok ezt? – Nincsenek már magyar hadak! – csattant fel Vlad Dracul elvörösödve. – Halottak mind! Aki túlélte a csatát, fut, mint a nyúl! A szultán háromezer magyar foglyot kap tőlem ajándékba, akik rabláncra verve kísérnek el utolsó utadon, Jancula! Hunyadi az oszlopok közt lélegzet-visszafojtott csöndben várakozó udvaroncokra pillantott.

– Gondolkodjatok! Ha Dracul megölet vagy kiad a töröknek, a házaitok, a családotok, mindenetek semmivé lesz. Ezt mind jól tudjátok. Dumitraşcu logofát a torkát köszörülte. – Engedelmet, felség… A magyarok néhány hét, legfeljebb néhány hónap alatt összeszedik magukat. Jól tudjuk, hogy fegyveres erőik csupán töredéke indult el ebbe a szerencsétlenül végződött hadjáratba. Attól tartok, ha Hunyadi vajda urat… hm… bármiféle bántódás érné a te részedről, minden magyar félretenné egymás iránti ellentétét, és ránk zúdulnának haragvó sereggel. – Felesleges aggódnotok! – Lala Şahin bég próbálta ugyan leplezni bosszúságát, de nem éppen sikeresen; hangja remegett az elfojtott dühtől. – A szultán természetesen megvédelmez benneteket! – Ugyan, hogy? – lépett ki az oszlopok árnyékából Radul paharnic. – A szultán talán sereggel készül megszállni Havasalföldet? Egyszeriben csend támadt. Minden szempár a trónon feszengő Vlad Draculra szegeződött, aki egyszeriben megértette, hogy valójában nem Hunyadi esett csapdába, hanem ő maga. – Természetesen a szultán nem kívánja megszállni Havasalföldet – emelte fel békítőleg a kezét. Pohárnoka a lehető legérzékenyebb pontra tapintott. – Emiatt igazán felesleges aggódnotok, barátaim! – Akkor hogyan véd meg minket a magyarok bosszújától? – Ha szükséges, bármikor kész… – Vagy behívod a törököket, vagy nem. – Hunyadi a padló réseit vizsgálgatta. – Ha behívod őket, azonnal elkergetnek vagy megölnek a saját bojárjaid. Végtére is azért

képviseled őket, hogy megvédd az országot a muszlimoktól. Ha nem hívod be a törököt, mi kergetünk el, vagy végzünk veled. – Erdély vajdája mit javasol? – kérdezte Ioncu Musaţ şătrar, ügyet sem vetve Vlad Draculra, aki dühödten emelkedett fel trónusáról. – Azonnal engedjetek szabadon, valamennyi magyarral együtt – felelte Hunyadi. – Ebben az esetben legalább titeket és családotokat megkímél majd a bosszúm. Haddal jövök vissza, és új vajdát állítok Havasalföld élére. Rajtatok múlik, hogy megtarthatjátok-e a hivatalotokat, vagy sem! – Elég! – rivallt rá Dracul. – Mit képzelsz magadról, Hunyadi Jancu? Nem adlak én ki a szultánnak… Magam végezlek ki a piactéren! Karóba húzatlak! Van fogalmad róla, milyen fájdalmakat kell majd kiállanod, mielőtt meghalsz? Hunyadi unottan vállat vont. – Nem mered megtenni, Vlad Dracul. Ahogy Nikápolyban mondtam: lelkedben már rég szolga vagy… Kiölték belőled a büszkeséget… Úgyhogy nézz szembe a következményekkel, és eressz szabadon! Havasalföld vajdája felemelkedett trónusáról, és minden ízében remegve állt ott néhány pillanatig, hol udvaroncaira, hol a foglyokra, hol pedig Lala Şahin bégre pillantva. Amikor belépett a terembe, még azt hitte, csak jó döntések állnak előtte, bármit tesz is, annak kizárólag előnyös következményei lehetnek számára. Most már tudta, hogy esélye sem volt jó döntést hozni… – Vezessétek el! – hörögte végül. – Holnap határozok a sorsa felől… – Az elfogott magyar katonákkal mi legyen, uram? – kérdezte Dumitraşcu logofát. – Folyamatosan hajtják őket a városba a környékről…

Vlad Dracul lehajtotta a fejét. – Kapjanak enni és inni… Az ő sorsukról is holnap döntök majd… 3. A Chindia-torony kazamatáiba zárták őket. Azokba a kazamatákba, melyek mélyen a Curtea Domnească épülete és a Nagypéntek temploma alatt húzódtak, de elágaztak a külső várfalöv időnként vizesárokként működő, időnként kiszáradt, puszta füves térségei alá.63 Amikor a lándzsás őrök letuszkolták a sebesült foglyokat a mélybe, nyilvánvalóvá vált, hogy nem sok kíméletben lesz részük. A falakra aggatott csuklóbéklyók elég magasan függtek ahhoz a falról, hogy a magyarok megértsék: minden itt töltött perc kínszenvedés lesz számukra. Ezúttal Eustratie postelnic kísérte őket. Intésére a porkolábok megragadták Balázs kanonokot, és előbb a balját, majd a jobbját láncolták ki a béklyókhoz. – Sajnálom, Hunyadi uram! – tördelte a kezét Eustratie. – Igyekezni fogok meggyőzni a vajdát, hogy súlyos hibát követ el, ha nem enged szabadon téged, s minden emberedet. Rajtam nem fog múlni, ha érted, mire gondolok… Hunyadi rá sem pillantott, néma megadással tűrte, hogy a porkolábok az ő csuklóit is a béklyókba szorítsák. Teste megfeszült, karjai hátracsavarodtak, de egy szisszenéssel sem árulta el, hogy fájdalmat érez. Letépték róla a köpenyt, ám amikor látták, hogy mennyi seb tarkítja mellkasát, hasát, oldalát, egyikük visszaterítette a vállára. – Add a kanonoknak! – utasította Hunyadi, és a porkoláb engedelmeskedett. – Remélem, holnapra sikerül kieszközölnöm a

szabadságodat, nagyuram! – fontoskodott tovább a postelnic, szenvtelen pillantásokkal nyugtázva Macedóniai Dancs és Szilágyi Mihály kiköttetését. – Semmi mást nem kívánok jobban, mintsem hogy személyes közbenjárásom révén tudjam eloszlatni ezt a rút félreértést… – Félreértést? – nyögött Hunyadi, de a megfeszülő láncok kipréselték a levegőt tüdejéből. – Csupán a szultán követe előtt kellett alakoskodnunk – hajlongott az oláh. – Mindössze erről van szó, uram. Sajnos. De biztosíthatlak, holnapra már minden rendben lesz! Választ várt, azonban Hunyadi szóra sem méltatta. A postelnic intett a porkoláboknak, hogy távozhatnak. Néhány pillanatra egyedül maradt a foglyokkal; felemelt egy fáklyát és közel lépett Hunyadihoz. – Amennyiben úgy alakulna, nagyuram, hogy mégis… hm… rákényszerülnél a vajda elűzésére… Feltételezem, a Dăneştik kerülnek vissza a trónra… – Abban biztos lehetsz! – morogta Szilágyi. – De te azt a napot már nem éred meg… – Csupán azt szeretném, nagyuram – Eustratie lesütötte a szemét, és hímezve-hámozva rátért mondandója lényegére –, hogy ne feledkezzél el rólam, szerény, ám érdemteli szolgádról. Holnapra… Holnapra szabad leszel… Legalábbis mindent megteszek, hogy így legyen… Rajtam biztosan nem fog múlni, és szívből remélem, nem leszel hálátlan a fáradozásaimért… Szilágyi elérkezettnek látta az időt, hogy a szájában összegyűlt alvadt vért kiköpje; arról nem tehetett, hogy Eustratie postelnic éppen ott állt a köpet útjában. Látva a telitalálatot, Szilágyi még tett néhány megjegyzést az albán hegyekből érkezett oláh pásztorok és juhaik szoros lelki-testi kötődéséről, majd miután mindettől sokkal jobban érezte

magát, öblös hangon énekelni kezdett: Életömnek végóráját töltöm az fogdába,Szíp angyalok onnét visznek fényös mennyországba.Az angyalok is azt mongyák odafönn az égbe, hogy:Uram, Isten, e jó borivót vögye kegyelembe! Hangja oly erősen visszhangzott a kazamata járataiban, hogy Eustratie kénytelen volt a fülére tapasztott kézzel kihátrálni az ajtó felé. Azt még hallotta, hogy Hunyadi is rákezdi, öblös, tiszta, már-már felhőtlen hangon: Szíp angyalok, vigyetök föl minél’ magasobbraÉletömnek végóráján fényös mennyországbaDe ottan is jó borokat hordjátok asztalomra, hiszBorok nélkül itt maradok vissza… A zenebonára Balázs kanonok nagy fájdalmasan kinyitotta a szemét, s értetlenül körbepillantott. Érezte, hogy karjainál fogva felkötötték, fájt, sajgott mindene, bár összességében sejtelme sem volt róla, hol lehet. Ám bárhol is volt, hallotta Hunyadit és Szilágyit bömbölve énekelni, hát úgy döntött, oly nagy baj mégse lehet, s visszazuhant a sebláz jótékony önkívületébe. 4. A népünnepély Tirgovişte utcáin majd éjfélig tartott, akkor aztán Vlad vajda lándzsásai széjjelkergették a szájtátiakat, az árkokba hajigálták a részegeket, megsikongatták a szajhákat, aztán, hogy lassan csak elcsöndesedett minden, bezárták a városkapukat. A tartományon keresztül hazafelé menekülő magyar, cseh és lengyel katonák elfogott csapatait odakünn táboroztatták le a városfalakon túl. Élelmet, innivalót kaptak – sokan először falhattak emberi körülmények között a csata előtti este óta. Baljós csend ereszkedett a városra hajnaltájt; zord pernye szitált.

A városba vezető utak mentén, a karóba húzottak vállán, koponyáin gyülekeztek a hollók, és komoran bámulták a ködbe burkolózó várost. 5. TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 21. NAPJA Vlad Dracul napok óta étlen-szomjan virrasztott a Curtea Domnească zömök főépületének kizárólag számára fenntartott belső szobájában. A kandallóban tűz lobogott, de mintha képtelen lett volna átmelegíteni a vastag kőfalakat – a vajda vacogva, mogorván bámulta a tüzet, s éppen azon törte a fejét, hogyan mászhatna ki a saját maga állította csapdából, amikor kopogtak az ajtón. Dumitraşcu logofát várt rá odakünn, kucsmáját gyűrögetve; s két nyomós oka volt, hogy magányában zavarni merészelje a sárkányos urat. Az egyik: a havaselvi bojárok közt mind többen követelték Hunyadi és a fogoly magyarok szabadon bocsájtását. Nem igazán fűlött a foguk egy Magyarország ellen vívott háborúhoz, melynek – várnai vereség ide, vagy oda – a tartomány szempontjából nem lehetett kétséges a kimenetele. – Szóval lázadoznak a dăneşti kutyák? – sziszegte Vlad magatehetetlen dühvel. – Úgy látom, újabb erdőt kell kivágatnom… Dumitraşcu első pillanatban nem értette a fák kivágásának szükségességét, de ahogy Dracul ördögi vigyorba torzult képére pillantott, felfogta egyből. – A karókhoz… Hát persze, nagyuram… A karókhoz… Ugyanakkor legyen szabad megjegyeznem, a

bojárok nem kívánják a Dăneşti-ház visszatérését. Egytől egyig elkötelezték magukat melletted, uram, és ha Dan vajdát a magyarok vissza találnák ültetni Havasalföld trónjára, hát mindannyian futhatnánk, amerre látnánk… – Dan vajda… – morogta Vlad Dracul. – Elnézést, nagyuram… Hogyan? – Dan vajdát mondtál… – Én csak… – Dăneşti Dant te ezek szerint már vajdának tartod… Szerinted ő a tartomány ura, igaz? Én már halott vagyok… Én már a múlt vagyok… Valld csak be: alig várod a Dăneşti-ház visszatérését! Dumitraşcu logofát jól ismerte a sárkányos urat, hirtelen természetét, a vér pestise által örökölt született kegyetlenségét, és azzal is tisztában volt, hogy egyetlen meggondolatlan szavával aláírhatja önnön halálos ítéletét. Ugyanakkor azt is tudta, hogy gyors döntésre van szükség a kialakult helyzetben; igyekezett hát nem tudomást venni a vajda tomboló dühéről, s magabiztosan kihúzta magát. – Mindig melletted álltam, uram. Nagyapám Öreg Mircea vajda jobbkeze volt, apám a te szolgálatodban áldozta életét… A fiam a te apródod, és már megbocsáss, a feleségem és a lányom is a szeretőd… Szolgállak uram, halálomig… Ezt te is jól tudod! Az oktalan vádaskodás nem segít… Most sürgősen cselekednünk kell! Hunyadi fogva tartása… Egyre veszélyesebb, uram… Vlad fáradtan a logofát vállára ejtette kezét. – Az egyetlen, amit tehetek, hogy fogva tartom Hunyadit. Amíg a foglyom, senki sem tehet semmit. Ha kiadom a szultánnak, a magyarok elsöpörnek minket. Ha kivégeztetem, a magyarok és a törökök is nekünk rontanak. Ha engedem, hogy a török megszállja Havasalföldet, tulajdon

népem lázad fel ellenem. Nincs jó megoldás, Dumitraşcu barátom… Amíg azonban Hunyadi itt van a Chindia-torony kazamatáiban, addig mindenki feszülten vár… – Valamit mégiscsak cselekednünk kell, uram… Hunyadi belehalhat a sebeibe… Akkor aztán senki sem mossa le rólunk, hogy… – Ezzel én is tisztában vagyok! – csapott a levegőbe Dracul. – De akkor mégis mit kellene tennem? – Lala Şahin bég nyüszít a türelmetlenségtől, uram. Követeli, hogy a színed elé bocsássuk! Követeli, hogy azonnal add ki neki Hunyadit… – A bég csak várjon! – Északról és délről is aggasztó híreket kaptunk, uram – tördelte a kezét Dumitraşcu szemlesütve; nem volt benne biztos, hogy valóban eljött a pillanat a további rossz hírek közlésére. – Turkunál és Giurgiunál török felderítők keltek át a Dunán. Sorban megszállják a réveket, elkergetik az adószedőinket… – Északon feltételezem… – Magyarok, uram! A Kárpátokon lovasok keltek át és ereszkedtek le a határvidék falvaiba. A csata túlélői után kíváncsiskodtak. Sajnos… ezt nem tudtuk megakadályozni… már találkoztak néhány menekülő magyar és lengyel lovaggal. Tudnak arról, hogy Hunyadit és embereit elfogattad, uram… Vlad Dracul veres, sötét képéből mintha egy csapásra kifutott volna a vér. – Ne engedjétek őket vissza a Kárpátokon! Fogjátok el mindet… – Késő! A lovasok már visszatértek Szebenbe. Kémeink szerint Brassóból és a Vöröstorony-szoros környékéről néhány száz zsoldos készülődik átkelni a

határon. – Kinek a katonái? – Nem tudjuk, vélhetőleg Hunyadi hátrahagyott erőiből valók. Attól tartok, ha a hírek eljutnak Budára, vagy akár csak Hunyad várába, máris küszöbön áll Újlaki vajda vagy Hédervári nádor csapatainak inváziója… Vlad Dracul igyekezett fékezni keze remegését. Amíg Hunyadi a markában van, marad némi mozgástere. Ha kiengedi a markából – akár a törököknek, akár a magyaroknak adja át, vége mindennek. Egyetlen megoldás körvonalazódott, egyetlen halovány megoldás, ami esetleg megmentheti hatalmát. – Van még valami? Dumitraşcu logofát elmosolyodott. – Silistránál elfogtunk néhány bárkát, uram. Itáliai lovagok hajóztak felfelé a Dunán, bizonyosan a várnai csatából menekülve. A hajókat a Fekete-tenger partján zsákmányolhatták, s valamilyen istenkísértő szerencse révén elkerülték a török őrjáratokat. Vlad Dracul értetlenül bámult rá. – Itáliai lovagok? – Cesarini bíboros kísérete, uram – vigyorgott a logofát. – A pápa teljhatalmú megbízottjáé, aki rávette a hadjáratra a magyarokat… – Cesarini? Azt akarod mondani, hogy ő is…? – Ő is a hajókon van, uram. Amikor partra szálltak Silistránál élelemért és vízért, a várnagyod elfogatta őket. Holnap hajnalra megérkeznek velük az embereink Tirgoviştébe. A vajda megkönnyebbült a hír hallatán. – A bíboros értékes túsz lehet… Talán a szultán megelégszik vele…

– Nem, uram – hajtott fejet Dumitraşcu. – A szultánnak Hunyadi kell, senki mással nem éri be… De Cesariniért cserébe talán kaphatunk valamit. Vagy a magyaroktól, vagy Rómától… Vlad Dracul értékelte a logofát buzgalmát, ugyanakkor nem akarta újra elkövetni ugyanazt a hibát, mint amit Hunyadi foglyul ejtésével elkövetett. – Menj, Dumitraşcu, faggasd ki az elfogott magyarokat. Odakünn táboroznak a városfalakon túl. – Mire vagy kíváncsi, uram? – Tud-e valaki arról, hogy Cesarini túlélte az ütközetet? Látták-e elesni, fogságba kerülni? Egyáltalán, mit tartanak felőle? – Kifaggatom őket, uram. És mi légyen a teendő, ha nem tud róla senki? Ha nem látta senki az ütközet óta? Vlad Dracul összefonta háta megett a kezét, és cinikus mosollyal végigmérte a logofátot. – Ha úgy tudja mindenki, hogy a bíboros úr halott, ne okozzunk csalódást nekik. Kivégzése leckeként szolgál majd Hunyadinak… látni fogja, hogy nem rettenek vissza semmitől! Dumitraşcu meghajolt a sárkányos úr előtt. – Úgy lesz, ahogy kívánod uram! Van még valami kívánságod? Vlad Dracul élvezettel kivárt néhány pillanatig. – Említetted a feleséged és a leányodat. Ugye, nincs kifogásod ellene, kedves barátom, hogy időnként együtt hálok mindkettővel? Csak azért kérdezem, mert az imént mintha szemernyi neheztelést hallottam volna kicsengeni a hangodból… Dumitraşcu hebegett-habogott valamit, aztán magatehetetlenül széttárta a kezét.

– Óriási megtiszteltetés számomra, nagyuram, hogy figyelemre méltónak találod házam leányait, asszonyait. A tiéd vagyunk mindannyian! Hűek, a halálig! Ne feledd! – Akkor hát légy oly kedves, és küldd be őket ma éjszaka! A lányodat is, és a feleséged is. A logofát elsápadt. – Nagyuram… Az emberek már így is összesúgnak a hátam mögött. Könyörgöm! A házam, a nevem becsülete… – Holnap itt lesznek velem. Ne aggódj, Dumitraşcu, nem esik bántódásuk. Egészen kezes mindkettő, és szerintem tetszeni fog nekik, amit hármasban teszünk majd… Dumitraşcu mélyen meghajolt, és arcára fagyott mosollyal kihátrált a szobából. Vlad Dracul gúnyosan figyelte, amíg be nem csukta maga előtt az ajtót. Jól ismerte azt a bojárfajtát, amiből a logofátot gyúrták. Az ilyennel folyamatosan éreztetni kellett a hatalmat, az erőt, a fensőbbséget, különben előbb vagy utóbb lázadásra adják a fejüket. A havaselvi fejedelmek régi kiváltságai az utóbbi évtizedekben megkoptak ugyan, de nem mentek végleg feledésbe. Öreg Mircea idejében alig akadt olyan bojárfeleség, leány, akit a vajda legalább egyszer ne hágott volna meg. Némelyik csinosabb asszonykával hónapokig, akár évekig is üzekedett, magához költöztette, öltöztette, felékszerezte őket egészen addig, míg rájuk nem unt. Egy nemzedékkel korábban, Nicolae Alexandru vajda idején még ama vad tatár szokás is dívott az udvarban, miszerint a fejedelem egy-egy jelesebb lakoma során épp használt szeretőit vezértársaival, hű vitézeivel is megosztotta – többnyire a zsírmocskos asztalon, az egész udvar szeme láttára. Radu Voda idején ezt a megalázó szokást megszüntették, túl sok vérbosszúra adott ugyanis okot a szégyenbe hozott bojárcsaládok érthető hevülete. A szokás

lényege azonban megmaradt; számos nemesi famíliába született a mindenkori vajdák (sőt olykor ellenvajdák) révén fejedelmi fattyú, ám ez nem szégyent jelentett, sokkal inkább a família rangját emelő dicsőséget – végtére is vajdai vér, ősi Basarab-vér keveredett immár a ki tudja, milyen eredetű család ereibe. Amikor Dumitraşcu logofát leért a Curtea Domnească nyirkos, hideg alagsorába, gondolataiból Lala Şahin bég éles kiáltása rázta fel. A török az oszlopsorok közül lépett elébe. – Beszélnem kell a vajdával! – Sajnos az most lehetetlen! – Fogalmatok sincsen, mit kockáztattok! – sziszegte a bég. – Ha magatokra haragítjátok a szultánt, elpusztítunk benneteket! Ha kell, seregeink már holnap átkelnek a Dunán! – Valóban? – Dumitraşcu türelmetlenül félretolta útjából. – És ugyan milyen seregetek? Tudtommal Várnánál olyan veszteségeket szenvedtetek, hogy nem vagytok képesek semmiféle hadjáratra. Sem ellenünk, sem más ellen… – Adjátok ki Hunyadit! A logofát megtorpant, végigmérte a béget. – Mindent megteszek, kedves barátom, hogy a szultán megkapja, amit akar. De a vajda… Dracul sajnos nem hallgat rám. Fél a bojárok lázadásától, és ami azt illeti, joggal. A török idegesen pislogott körbe, nem hallgatják-e ki a beszélgetésüket. – Mit javasolsz? – Várj türelemmel, nemes bég. Amíg Hunyadi itt van a tömlöcben, addig nem történhet baj. – És ha Dracul mégis kivégzi, vagy ami még rosszabb, kiadja a magyaroknak? Dumitraşcu széttárta a karját. – Akkor végleg bebizonyosodik, hogy a szultán nem

számíthat rá. Jól tudod, uram, hogy a bojárok jelöltje a Dăneşti-ház egyik sarja, Alexandru. Ő bizonyosan kiadná Hunyadit a szultánnak. Egyéb tanáccsal most nem szolgálhatok… Igyekszem csillapítani a magyarpárti urak hevületét. Ne feledd: ha a magyar nádor és a bárók egyesített hadai most átkelnének a Kárpátokon, mi kénytelenek leszünk melléjük állni, és abban az esetben Murád legalább húszezer fős ellenséges sereggel nézne szembe. Szerinted hány napig tartana, amíg bevesszük Edirnét? Lala Şahin bég szája széle remegett az indulattól. – Értem… Nagyon is jól értem. De ne feledd: a birodalom már túlélt számos megrázkódtatást. Ezt a mostani válságot is túléljük, és akkor… a nyomorult kis országotokat eltüntetjük a föld színéről… Dumitraşcu nagyot sóhajtott. – A magyarok is éppen így vannak ezzel. De minket ne félts, uram! Amíg Hunyadi a kezünkben van, sem ti, sem a magyarok nem tehettek semmit… A bég színlelt udvariassággal, farkasvicsorral az arcán meghajolt. – Béke veled! Imádkozz, hogy ne pártoljon el tőletek az a híres szerencsétek! Mert azon a napon… harci ménjeink oláh vérben fürödnek majd… A török követ léptei már rég eltávolodtak a Curtea Domnească folyosóin, amikor Dumitraşcu logofát még mindig ott állt az oszlopok árnyékában, s elgondolkodva bámult maga elé. Ember legyen a talpán, aki ebben a kényes helyzetben tudja, mit kell tennie, ki mellé kell állnia. Egy azonban bizonyos: Vlad Dracul vajda türelmetlenül várja a feleségét és a leányát… A logofát szaggatottan vette a levegőt, s szégyenpír ömlött végig az arcán.

Gyalázatos démon! Halnia kell, ez kétségtelen! Mielőbb! De ma éjjel… ma éjjel sajnos még a felesége és a leánya melegíti az ágyát… A logofát egyvalamiben reménykedett csupán: abban, hogy a gyilkos tőrt, mely egy napon – remélhetőleg nem túl soká –, végez majd Dracullal, ő döfheti a sárkányos úr hátába… 6. TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 22. NAPJA A megfáradt menet fáklyafényben poroszkált be a Curtea Domnească udvarára, ahol rögvest körébük gyűltek a vajdai udvar szájtáti szolgái. Az itáliai lovagokat szekereken hozták, őket alaposan megbámulták, de a Cesarinit szállító batártól távol tartották őket a vajda lovasai. – Hol vagyunk? Mi ez az istenverte, nyomorúságos hely? A főépület elé érve a bíboros kidugta fejét a batár ablakán, és rosszallva mérte végig a kapuban, az ajtóban felsorakozó havasalföldi lándzsásokat. – Isten hozott Tirgoviştében, nagyuram! – Dumitraşcu széles mosollyal az arcán lépett oda, kitárta az ajtót, és a kezét nyújtotta Cesarininek. – Dracul vajda már türelmetlenül vár a palotában. A bíboros szemében félelemteli szikra lobbant. – Dracul vajda? – Engedelmeddel az embereidet egy kényelmes szállásra kísérjük – folytatta rendületlenül a logofát. – Te magad természetesen a vajda úr vendégszeretetét élvezed e

perctől. – Szívesen folytatnám az utamat most azonnal – tiltakozott Cesarini. – Távol álljon tőlem, hogy háborgassam a vajda nyugalmát! – Dracul úr ragaszkodik hozzá! Kérlek, köves, kardinális! – A honfitársaim! – intett a bíboros az olaszok felé. – Jobb szeretném, ha elkísérhetnének! De a logofát rá se hederített, beterelte Cesarinit a palota komor épületébe. Az ajtóból a bíboros még hallotta az itáliaiak vidám fecsegését, aztán odakünn történhetett valami, lovak nyerítettek, kiáltások harsantak, de Cesarinit ekkor már elnyelték a Curtea Domnească sötét folyosói. 7. A bíboros és a logofát megálltak a hatalmas ágy előtt; a baldachinok leeresztett selyme mögött, a fáklyák aranyló fényében csak három árnyalak körvonalai bontakoztak ki a szoba félhomályából. – San Angele bíborosa, uram! – jelentette be a logofát ünnepélyes hanghordozással. A baldachin mögül fojtott kuncogás hallatszott; a következő pillanatban egy izmos férfikar hajtotta félre a selymet. Vlad Dracul anyaszült mezítelenül térdepelt az ágy közepén; két oldalról egy éltesebb, telt asszony, és egy vézna leány ölelték, indaként fonódva a testére. Cesarini megbotránkozva hátrált egy lépést. – No, de… – Isten hozott szerény hajlékomban! – bókolt vigyorogva Dracul. – Megbocsáss, de Dumitraşcu barátom felesége és leánya ortodox hiten vannak, ha nem veszed

zokon, nem éppen a néked kijáró tisztelettel viselkednek jelenlétedben. A bíboros elvörösödött. – Mondtam már a szolgádnak, hogy semmi kedvem késlekedni. Magyarországra igyekszem, követelem tehát, hogy azonnal bocsáss utamra az embereimmel együtt! A logofát felesége eközben gúnyos pillantást vetett urára, és a vajda férfiasságát simogatva dús kebleit a férfi mellkasához nyomta. – Szemérmetlenek! – háborgott Cesarini, és eltakarta a szemét. – Istenkáromlók! A vajda szánakozva végigmérte. A bíboros bűzlött, akár egy partra vetett vízihulla, cafatokban lógó öltözéke sárés vérmocskos volt. – Biztosíthatlak, hogy az embereid már jó kezekben vannak – magyarázta, réveteg mozdulattal húzva magához mindkét szeretőjét. – És te is hamarosan jó kezekben leszel. Csak látni akartalak még egyszer… Utoljára… Cesarini elsápadt, hátrált volna egy lépést, de Dumitraşcunak ütközve megtorpant. – Vajda uram! – hebegte. – Ha megsértettelek volna bármikor, kérlek, bocsáss meg nekem! Mindig nagyra becsültelek, és biztosíthatlak róla, számtalan alkalommal képviseltem az érdekeidet a Hunyadival folytatott vitákban… – Csakugyan? – Dracul a bíborosra villantotta rémisztő vicsorát. – Ebben az esetben akár folytathatjátok is a vitáitokat! – Jobb szeretnék indulni máris… – Tudni akarom, kinek köszönhetjük a vereséget! – folytatta Vlad. – Neked vagy Hunyadinak? – Hunyadi itt van? – Cesarini mind sápadtabban próbált elhátrálni, de a logofát nem engedte. Nem zavarta

immár sem a vajda mezítelensége, sem a két szajha kihívó viselkedése; valami fojtogatni kezdte a torkát, s egyszeriben megértette, hogy bizony többé nem számíthat senki segítségére. – Vidd őeminenciáját rögvest Hunyadihoz! – parancsolta Dracul, ám amikor látta, hogy Dumitraşcu nem moccan, szemét le sem veszi feleségéről és lányáról, bosszúsan a fejét ingatta. – Ejnye, ejnye, barátom! Talán mégis neheztelsz rám? – Dehogy! – felelte tompa hangon a logofát. – Remélem, asszonyom és leányom a kedvedre vannak, nagyuram! Ugye, nincs rájuk panaszod? Ha igen, példásan megbüntetem őket, ígérem! A vajda magához húzta a két nőt, s átölelve őket, unottan a mellüket markolászta. Aztán gúnyosan elmosolyodott. – Azért lássuk be, járhattál volna sokkal rosszabbul is! Ha Alexandru vajda után Vladislav Vlaicu lépett volna trónra, éppenséggel most te és a fiaid szolgálnák őt ebben az ágyban. Mindannyiunk számára kielégítőbb ez így, nemde, kedves Dumitraşcu? A logofát megragadta a bíboros karját; ebben a mozdulatban már nyoma sem volt a színlelt udvariasságnak. – Jöjj csak, kardinális! Hunyadi türelmetlenül vár rád! Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Dracul vajda a két nőre pillantott. Mindkettő epekedve nézett vissza rá. Készségesek voltak, engedelmesek, és kétségtelenül fáradhatatlanok. Csakhogy… Vlad ellökte magától mindkettőt. Az igazi örömöt nem a testük, és nem a kielégülés okozta, hanem mindaz, amit eközben a logofát szeméből

kiolvashatott. A megalázottság, az alávetettség látványa… Tulajdon felsőbbrendűségének, a hatalom birtoklásának érzete… Anya és lánya megszeppenten bújtak össze az ágy végében. – Mi baj, uram? Mondd, mit tegyünk! Csak mondd, és mi engedelmeskedünk! Vlad Dracul hátrahuppant párnájára, karját feje alá tette, és lehunyta a szemét. Szerette a hatalmat. Hatalma volt ezek felett a kis senkik felett, megkérdőjelezhetetlen hatalma, ám ez a hatalom időnként roppant szánalmasnak bizonyult… Hunyadira gondolt, akit minden bizonnyal szabadon kell majd engednie. Aztán a szultánra gondolt, aki büntető sereget fog vezetni Havasalföld ellen… Aztán a fiaira gondolt, akik tán ugyanilyen szeppenten lesik Murád parancsait, s köztük is Radura gondolt, aki ugyanilyen készséges és engedelmes, mint ezek a nyomorult szajhák itt… – Elmehettek! – sóhajtotta. – Elegem van belőletek! Dumitraşcu lánya szipogni kezdett, aztán elsírta magát. Hiába igyekezett volna? Valamit nem jól csinált? Anyja azt ígérte, hogy minden rendben lesz, csak engedelmeskednie kell, mindenben úgy kell cselekednie, ahogy a vajda úr parancsolja. Még azt is ígérte, hogy a végén élvezni fogja, és voltaképpen igaza is lett. S most mégis… Anyja dühtől rózsás képpel lökdöste ki a szobából, abbéli meggyőződéssel, hogy a lány tapasztalatlansága váltotta ki Dracul nagyúr hirtelen haragját. Amikor a vajda egyedül maradt, úgy, ahogy volt,

mezítelenül az ablakhoz lépett. Odakünn a tompa holdfény élesen kiemelte a városfalon túl emelkedő új karók szálfáit. Az itáliai lovagokat szállító kordé félúton volt már a kivégzőhelyhez… 8. HUNYAD VÁRA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 22. NAPJA Szilágyi Erzsébet méltóságteljesen, egyenes derékkal állt a vendég előtt. Hosszú, szőke haját kontyba fonta s gyöngyös diadémmal ékesítette. Ezen a napon legdíszesebb, meggypiros tafotaruháját öltötte magára, melyben fenséges volt, akár egy alattvalói hódolatát fogadó anyakirálynő. Tudatosan a vár lovagtermében, a férjének faragott, új asztalánál, a falra aggatott csatapallosok előtt fogadta vendégét, hisz tudta, hogy a hivatalos, férfias háttér egyben egyértelmű üzenetet is jelent: Hunyadi távollétében egy személyben ő képviseli a család minden hatalmát. Mellette jobbról Vitéz kancellár állt fontoskodó, feszült ábrázattal, balról Ferenc deák, az új várnagy; mögöttük Viola csitítgatta a kezében szipogó Mátyást. – Minek köszönhetjük a látogatást, kedves Miklós? Erzsébet igyekezett rideg és kimért maradni. Nem remegett a hangja, szeme hideg villanása sem árulta el, milyen kétségbeesett helyzetben van valójában. Mióta az első hírek megérkeztek a magyar sereg katasztrofális vereségéről, szemernyit sem aludt. De még kialvatlanul, meggyötörten is gyönyörű volt; egy érett asszony teljes pompájában tündökölt a lovagterem gót ívű ablakain beáradó napsütésben. Újlaki Miklós csatakosan, a hosszú út porától

mocskosan állt az úrnő előtt, s egyelőre a szava is elakadt annak szépségétől. Egyáltalán nem így emlékezett rá. Szilágyi Erzsébet szürke, jellegtelen leányként élt benne; valamikor, réges-régen, ama rossz emlékezetű menyegző előtt heteket, hónapokat töltött Újlakon. Örökös gyászruhát viselt, ami óhatatlanul is az apácákra jellemző távolságtartást juttatta mindenki eszébe. Akkor még szürke volt és jellegtelen… Most pedig… – Azért jöttem, Erzsébet, hogy megbizonyosodjak róla, nem vagy-e veszélyben? Hiszen vészterhes időket élünk… A vereség híre… Sajnos… Erzsébet arcán megrándult egy ideg. A vereség híre… – Köszönöm előzékenységedet, kedves Miklós! De biztosíthatlak felőle, a férjem kellőképpen gondoskodott a védelmemről. Hunyad várát jelenleg is megfelelő számú fegyveres őrzi… – Csakugyan? – Újlaki elvigyorodott. Még az is kedvére való volt, ahogy a ház úrnője kimérten viselkedett vele. Formás fehércseléd volt, de be kellett látnia, leginkább az Erzsébetből áradó hitvesi hűség feltörhetetlennek tűnő kihívása izgatta fantáziáját. – Engedd meg, hogy kételkedjek a biztonságodat illetően. Már csak azért is, mert idefelé jövet nem találkoztunk egyetlen hollós címeres katonával sem a Tiszától egészen Hunyadig. Annál inkább mindenféle haramiával, fosztogató, hitvánnyal… Fel is kötöttük mindahányat, akit utunkba sodort a szél… – Nos… – A nagyasszony a kezét tördelte, de igyekezett továbbra is megőrizni higgadtságát. – Való igaz, megszaporodtak erdeinkben a rablók. A férjem hálás lesz, ha

megtudja, hogy segítettél felszámolni néhány haramiacsapatot… Miklós közelebb lépett, s az asszony orrát megcsapta a bőrvértje alól áradó átható verejtékbűz. – Én mindenesetre kötelességemnek éreztem azonnal idesietni, hogy gondoskodjak a személyes védelmedről, kedves Erzsébet – Újlaki megragadta az asszony jobbját, és mit sem törődve annak ellenkezésével, az ajkához emelte, hogy forró csókot leheljen rá. – Bármi történjék is az én kedvelt János barátommal, tudnod kell, hogy én itt vagyok! És itt is maradok! Szilágyi Erzsébet arcán undor suhant át. Kirántotta kezét Újlaki kérges tenyeréből, szoknyája redőibe törölve Miklós rákenődött nyálát, majd hátrált egy lépést. A Viola kezében csitítgatott Mátyás ebben a pillanatban felsírt, hogy csak úgy visszhangzott belé a lovagterem. – A környékbeli mezőkön nyüzsögnek a katonáid – szólalt meg Ferenc deák, látva úrnője zavarát. – Azt a hírt kaptam a közeli falvakból, hogy az embereid fosztogatnak, élelmet, bort és zabot követelnek, nőkkel és leányokkal erőszakoskodnak… Újlaki figyelme egyszeriben az új várnagy felé irányult. A fiatal férfi megszeppent, ahogy a nagyúr lassan eléje lépett, félretolva útjából Violát és a kisgyermeket. – Aljas rágalom! Ki terjeszt ilyesmit? – Hagyjuk az alakoskodást, Újlaki! – Vitéz bosszúsan méregette a vendéget. – Ha Hunyadi visszatér, ezért szíjat hasít a hátadból! – Ha hazatér… – jegyezte meg Miklós. – Az én drága barátomról azonban nem sok biztató hírt hallani… Azután, hogy vágóhídra vezette a sereget, és hagyta elveszni a királyt…

– Hallgass! – sziszegte Erzsébet. Egy pillanatra úgy tűnt, ráveti magát Újlakira és kikaparja a szemét. – Nem a férjem hibája, hogy… – Azt majd meglátjuk, kinek a hibája! Amennyiben túléli, és haza talál keveredni, az országgyűlés előtt felel majd tetteiért… Mondom: amennyiben túléli… Ha viszont nem… Nos, kedves Erzsébet, ha a férjed nem térne vissza többé, akkor én vagyok az egyetlen, aki megvédelmezhet téged és a gyermekeidet! Újlaki, mintha csak most venné észre a Viola kezében sivító Mátyást, odalépett hozzá, és negédesen megpaskolta pirospozsgás arcát. – Ó, milyen bájos gyermek! A szívem szakadna meg, ha nélkülözések és háborgatások közepette kellene felnőnie… – A Hunyadi-ház kiterjedt szövetséggel rendelkezik – figyelmeztette Vitéz bosszúsan. – Ha a ház urával bármi történne, az ifjú Mátyás neveltetése akkor is biztosítva lenne… – Én csak segíteni akarok! – hajolt meg Újlaki mélyen, arcán letörölhetetlen vigyorral. – A seregem egy része holnap megszállja Kolozsvárt és Gyulafehérvárt. Egész a határig megtisztítom Erdélyt, visszaállítom a rendet, ami a férjed könnyelmű kalandja nyomán, sajnálatos módon elveszett. A nagyasszony szeme sarkában könnycsepp gyűlt, de hangja ezúttal kemény és határozott maradt: – Ha ennyire a szíveden viseled a biztonságukat, kedves Miklós, kérlek, lépd át a határt, amint teheted! A csatából még mindig özönlenek vissza a menekültek, és a hírek szerint az oláhok sorra fogják el őket. Lehet, hogy a férjem is Dracul vajda fogságába esett… Néhány ezer lovassal játszva kiszabadíthatod őket… Újlaki hosszan, elgondolkodva figyelte Erzsébet finom

vonásait, aztán egy pillanatra lesütötte a szemét, s már-már bűnbánó hangon válaszolt: – Szívem szerint azonnal indulnék, kedves Erzsébet, hogy minél több hazánkfiát megmenthessek… Igen, valóban ez lenne minden vágyam, csak sajnos… Amint azt talán te is tudod, az országgyűlés nem hatalmaz fel arra, hogy a királyt a határon túl szolgáljam. Erdélyi vajdaként Erdély biztonságára kell ügyelnem… attól tartok, a férjednek is ez lett volna a dolga, s nem kockázatos kalandokba bocsátkozni… Nem léphetem át a határt, különösen annak tudatában, hogy a férjed tíz évre békét kötött a törökkel… – A szultán megszegte a békét! – figyelmeztette Vitéz, de Újlaki leintette. – Ennek megítélése nem az én feladatom, kancellár úr! Mint ahogy az sem az én feladatom, hogy Hunyadi tetteit minősítsem. A keresztény világ majd ítéletet hoz az esküszegés és a keresztény sereg elveszejtése ügyében is, arról biztosíthatlak… Engem azonban köt az adott szó és a becsület. A határon át érkező menekülteket oltalmamba veszem, de eszem ágában sincs Havasalföldre könnyelműen, kalandor mód betörni… – A hírek szerint – váltott hangnemet Vitéz – a török erők végzetesen meggyengültek a csatában. Kevésen múlott, hogy nem sikerült teljesen szétverni Murád hadait… A te seregeddel mélyen behatolhatnánk az ellenséges területekre, és akkor talán… – Nem, nem, kedves kancellár úr, hisz éppen az ilyesfajta forrófejűség vezetett a katasztrófához… A király halott! A püspökök java része halott! Akik elkísérték Hunyadit erre az eszement hadjáratra, szinte mind halottak! Ideje, hogy az észszerűség és a haza józan, megfontolt szolgálata legyen most már vezérlő elvünk. Elmondom, mi

fog történni! A seregem egy része itt marad, hogy vigyázza Hunyad várát! Kedves Erzsébet, ettől a pillanattól fogva én felelek a biztonságodért, és a kis… – Mátyás… – A kis Mátyás életéért is. Szavamat adom, hogy egyetlen hajszálad sem görbülhet mostantól. Vége a kockázatos kalandoknak, eljött a tudatos építkezés, a gondos tervezés ideje… Az én időm… Szilágyi Erzsébet kétségbeesetten pillantott a kancellárra, de Vitéz csak széttárta a kezét. Ebben a világban annak van igaza, akinek serege van – mintha az ő szánakozó pillantása is erre az örök igazságra emlékeztette volna. Ebben a pillanatban csak Újlaki Miklósnak volt számottevő ereje közel s távol – nem maradt hát más választás, mint… – Köszönettel elfogadom a felajánlott védelmedet – húzta ki magát Erzsébet, fejét felemelve, egyenesen Újlaki szemébe nézve. – A férjem bizonyosan hálás lesz gáláns ajánlatodért… Azonban arra kell, hogy kérjelek, kíméld a környék népét. Katonáid nem fosztogathatnak, nem erőszakoskodhatnak, különben… – Különben? – kérdezte Miklós önelégült arckifejezéssel. – Különben mi lesz? Ugyan! Mindössze annyit ígérhetek, kedvesem, hogy a kelleténél nagyobb tehertételt nem kell elviselniük. De azt neked is be kell látnod, hogy a had élelmezése és elszállásolása mindennél fontosabb… Szeretném, ha ezeket a dolgokat rám bíznád… Könnyen lehet, hogy a gyászszertartás után… – Még nem vagyok özvegy! – csattant fel Erzsébet. – Ó, hát persze! És imádkozni fogok, hogy az én nagyszerű barátomat épségben vezéreljék haza az angyalok… De háború van, és úgy hallom, az üldöző török erők csúnya mészárlást végeztek a menekültek soraiban. Nem is beszélve

oláh barátainkról, Dracul vajdáról, akit Hunyadinak sikerült vérig sértenie a haditanácsban. A hírek igen gyorsan terjednek… A férjed már minden bizonnyal halott! Soha többé nem fog hazatérni, és ezt a szíved mélyén te is tudod! Szilágyi Erzsébet átvette Mátyást Violától, és magához szorította. A fiúcska csodálatos módon elhallgatott, szipogva bámult felfelé, édesanyja arcába. – A férjem él, Újlaki Miklós – jelentette ki a nagyasszony halkan, de nem megtörten. – És hazatér hamarosan… – Amennyiben mégsem… – a vendég gúnyos parolával jelezte, hogy részéről a kihallgatásnak vége. – Úgy gondolkodj el arról, kedves Erzsébet, miképpen tudjuk egyben tartani azt, amit mások néhány nap alatt széthordanának… Azzal kihátrált a lovagteremből. A várudvaron Újlaki-zsoldosok röhögtek, odalentről, a Cserna túlsó partjáról dévaj mulatozás hangját sodorta a szél. A nagyasszony elgondolkodva nézte Mátyás vonásait; Vitéz és Ferenc deák meg sem mertek mukkanni a háta mögött. – János! Azonnal indulsz Budára! – Erzsébet határozott mozdulattal átnyújtotta a kicsit Violának. – Jelentsd a nádor úrnak, hogy a király a hírek szerint elesett! A férjemről semmi hír, és a sereg nagy része megsemmisült… Azonnal értesítse a dunántúli és szlavóniai szövetségeseinket… A Cilleiek és a Habsburgok rögvest támadni fognak, amint hírét veszik a vereségnek. Fel kell készülni tán Buda védelmére is… Vitéz komoran fejet hajtott. – Nem szívesen hagylak most itt, Erzsébet… – Tudok vigyázni magamra! Inkább arra legyen

gondod, hogy útközben el ne fogjanak… A kancellár zavartan köhintett, s szeme villanásával jelezte Ferenc deáknak, hogy hagyja őt magára a nagyasszonnyal. – Jöjjél, Viola! – mosolyodott el a várnagy. – Nézzük meg, készül-e már az ebéd! Hozzad Mátyást is, kedves! A leány a nagyasszonyra függesztette kérlelő tekintetét, de az csak biccentéssel jelezte, hogy eriggyen nyugodtan. Mikor ketten maradtak, Vitéz a kezét tördelve Erzsébet elé állott. – Tudod jól, mit akar! Rátenni a kezét az egész Hunyadi-vagyonra! Meg akar szerezni mindent, ami… – És ugyan mit tehetnénk ellene, János? Nézz ki az ablakon! Újlaki-zsoldosoktól tarkállanak a rétjeink! Az útjainkon Újlaki-páncélosok poroszkálnak Erdély belseje felé! És tudod, mit mondok én erre? Végre katonákat látok magam körül! Erdélyt meg kell védeni! A kancellár tátogva hátrált egy lépést, mint aki nem hall jól. – De Erzsébet! Hogyan mondhatsz ilyet? – Ha a férjem halott, valakinek át kell vennie a helyét! Valakinek meg kell szerveznie a tartomány védelmét, a határok ellenőrzését! Valakinek újjá kell építenie a sereget, különben… – De éppen Újlakinak? Ugye, nem hiszed komolyan, hogy ő valaha is képes lesz… – Mondj mást! Mondj bárkit, aki itt és most képes magához ragadni a hatalmat! – A bátyád, Mihály! – Igen? Hol van Mihály? Él-e még egyáltalán? – A rokonságunkból valaki… Bárki…

– Pontosan ki? Hiszen senki sincs itt! Azt sem tudjuk, hányan vészelték túl az ütközetet! Már döntöttem, János! Indulsz Budára, és jelented Hédervárinak, amit hallottál. A nádor gondoskodjon a királyi székhely védelméről, és ha kell, kérjen lengyel segélyhadakat a Dunántúl megtartásához. A törököt Újlaki talán képes lesz feltartóztatni, ha be akarnának törni Erdélybe… Hogy Cilleit és Habsburg Frigyest ki állítja meg, arról sejtelmem sincs! – Ha híre megy a király halálának, káosz lesz úrrá az országban! – Akkor ne menjen híre! Te vagy a kancellár, találj ki valamit! Vitéz megilletődötten állt néhány pillanatig, nézte Erzsébet kemény arcvonásait, és ebben a pillanatban értette meg, hogy az a lány, akit valaha szeretett, nincs többé. Akit maga előtt látott, egy élet által megedzett, akaratát tűzön-vízen át érvényesíteni tudó, tántoríthatatlan asszony volt, aki viszont soha nem lehet már az övé. – Azt hittem, Erzsébet… Azt hittem, hogy ha egyszer… Ha egy napon… – Mit akarsz még? Miért nem indulsz már? Vitéz nagyot nyelt. – Nehéz erről beszélni, Erzsébet… Azt hittem, ha Jankóval egyszer valami történik… Ne hidd, hogy valaha is ezt kívántam volna… Szeretem, mint testvéremet… De mégis… miattad… Azt hittem, egy napon talán… Szilágyi Erzsébet értetlenül rázta a fejét. – Hát te semmit sem értesz az egészből? Lehet, hogy a férjem halott! László fiam vele volt, tán ő sem élte túl a hadjáratot! Itt maradtam mindennel, a földekkel, a várakkal, sok tízezer emberrel a hátam megett, akik már ma mind azt kérdik tőlem, hogyan tovább? Mit mondjak nekik? Mit

tegyek, ha a török megjelenik a határon? Mivel védjem meg ezt a földet? Itt van az egyetlen fiam, Vitéz, akit jelenleg biztonságban tudhatok! Itt van Mátyás! És itt van Erdély! A vajda asszonya vagyok, kötelességem tehát… – Újlaki is vajda… Neki is kötelessége… – Pontosan! Ezért most nincsen idő és nincsen mód érzékenykedni… – A nagyasszony dacosan kihúzta magát. – Nem hagyom, hogy amit a férjem felépített, farkasok lakomája legyen! Ha Jankó él, hazahozom, bárhol tartsák is fogva! Ha halott, illő módon meggyászoljuk, és másnap már felőlem… – Megváltoztál, Erzsébet – ingatta a fejét Vitéz. – Mikor történt mindez? Mikor keményítetted így meg a szíved? – Mindig ilyen volt. – A nagyasszony intett, hogy a vitát lezártnak tekinti. – És jobban teszed, ha a tiédet is megkeményíted! Eriggy! Tedd, amit parancsoltam! – Te nekem nem parancsolsz! A király kancellárja vagyok! – A király halott! Menj! Mentsük meg az országot! Most csak ez számít! Vitéz János leforrázva állt ott, szíve mégis jégbe dermedt. Tehetetlenül figyelte, ahogy Szilágyi Erzsébet felemelt fejjel kiviharzik a teremből. Egyedül maradt. A falakon csatapallosok, pajzsok, lándzsák, a töröktől zsákmányolt hadizászlók tucatjai függtek díszes elrendezésben, hirdetve a Hunyadi-ház dicsőségét és hatalmát. Lehet, hogy ez már csak a múlt? Lehet, hogy alig kezdődött el, máris véget ért mindaz, amiről annyit álmodoztak Jankóval?

Nem tehetett róla, de amikor Vitéz rogyadozó lábakkal elindult kifelé a lovagteremből, szemét elöntötték a könnyek. 9. Még aznap este útnak indult Budára. Két Hunyadi-lándzsás kísérte; amikor kilovagoltak a vár felvonóhídján, a Cserna partján heverésző Újlaki-zsoldosok gúnyosan felröhögtek láttukon. – Ott futnak a fekete madárkák! – Hová, hová, hollós komák? – Hunyadi temetésére siettek tán? A kancellár a fejébe húzta kámzsáját, és komor tekintetét maga elé szegezve vágtára ösztökélte lovát. Útjuk felgyújtott, kifosztott falvakon vitt keresztül. Zokogó, árván maradt gyermekek ríttak az utak mentén, kezüket könyörgőn nyújtogatva feléjük. Temetetlen férfiak mellett meggyalázott nők bámultak maguk elé, kifejezéstelen tekintettel. De ők nem álltak meg, vágtattak tovább Budának. A szemből érkező Újlaki-bandériumok mindenütt üszköt, s romokat hagytak maguk után, de nyomukban újabb és újabb egységek meneteltek kitartóan kelet felé, hogy megszállják Erdély legnagyobb városait, és elzárják a Kárpátok szorosait az ellenség – és persze a hazatérni vágyó magyar, s lengyel menekültek elől. Vitéz kancellár kezdte felfogni, hogy ugyanez a kép fogadja majd mindenütt, szerte az országban, ha nem sikerül idejében útját állni az elharapódzó anarchiának…

10. HUNYAD VÁRA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 23. NAPJA Nem sokkal éjfél után felköltötték a nagyasszonyt. Erzsébet nem értetlenkedett, fegyelmezetten magára kapkodta ruháit, Mátyást a szomszédos szobában alvó Viola gondjaira bízta, s máris követte Ferenc deákot az Aranyházba. Thuz várt rá ott, oláh jobbágyruhába bújva. Első pillanatban fel sem lehetett ismerni; a gyertyák imbolygó fényében Erzsébet csupán egy zilált, csupa mocsok, csupa seb férfit látott az asztalra borulni. – Alszik? A várnagy megrázta a sáfár vállát, mire az szűkölve, motyogva felpillantott; először nem értette, hogyan került ide, aztán felismerte Erzsébetet, és halványan rámosolyodott. – Júda! – A nagyasszony melléje térdelt, és két keze közé fogva az arcát mélyen a szemébe nézett. – Hol van Jankó? Mi történt vele? Él? Ugye, él? Beszélj, kérlek! Thuz kábán bólintott. – Él, él! Túlélte a csatát, asszonyom! – Hála legyen a magasságosnak! Hol van? Egészséges? – Dracul vajda ejtette fogságba… Tirgoviştében raboskodik, a palota kazamatáiban… a bátyáddal, és még néhány emberrel együtt… Erzsébet megkönnyebbülten felsóhajtott, s megcsókolta a sáfár kezét. – Áldjon meg téged a Jóisten, drága Thuz! Az a fontos, hogy Jankóm él! Él! Jó egészségben van-e? Láttad-e? Te hogy kerültél haza? – A csata előtt… János úr parancsára a kancellária

írnokait, néhány főpapot… és engem… csónakba tettek… Hogy véletlenül se essék bajunk. A többiek a bárkákon jönnek, lemaradva, ezer viszontagság közt… Még hetek múlva se érnek haza, ha így haladnak… Én… János urunk kémei segítségével… lóhalálában… Havasalföldön át száguldottam… Ott hallottam, hogy fogságba esett a mi drága jó urunk! – Mit tudsz még? Mindent mondj el! Mindent! – Azt beszélték a városban, férjed urad már csaknem elérte a Kárpátokat, amikor árulás áldozata lett. Körbevették, lebírták… Aztán diadalmenetben cipelték végig Dracul haramiái egész Tirgoviştéig. Az oláhok szerint a vajda kivégeztetni készül Hunyadi urunkat… – Kivégeztetni? – Vagy a töröknek kiadni… Szilágyi Erzsébet elgondolkodva bámult a gyertya lángjába. – Meg tudjuk még akadályozni? – Asszonyom… Lehet, azóta már bekövetkezett a legrosszabb… Havasalföldön vadásznak most a magyarokra… Dracul pribékjei a csatából menekülőket fogdossák össze… Rabláncra vetnek mindenkit, akit a kezeik közé kaparintanak… A nagyasszony arcára újabb, mély ráncokat barázdált a fájdalom. – Mikor voltál ott? – Három napja… De aztán futnom kellett, nehogy felismerjenek… Aki most Hunyadi urunk híve, arra rossz világ jár Havasalföldön! – Hol jöttél át? – A Vöröstorony-szorosnál… A határ közelében az erdő nyüzsög szegény menekült katonáktól. Sokan

átvergődnek már a magyar oldalra… A szerencsések… Brassóban adtak számukra szállást, ott látják el sebeiket… – A brassóiak nem csapnak át a határon? – Ismered a szászokat, nagyasszonyom… Csak saját városuk védelme érdekli őket… Egyedül Hunyadi urunk szigora lenne képes őket kimozdítani a falaik mögül… Erzsébet felállt és a sáfár vállára tette a kezét. – Hány embert tudnál összeszedni, Thuz? – Mire, asszonyom? – Egy Tirgovişte elleni támadáshoz! – Néhány tucatot, esetleg néhány százat… Nincsenek erőink, semmit sem tehetünk! Szilágyi Erzsébet hitetlenkedve rázta a fejét. – Olyan nincsen, Thuz! Mindig tehetünk valamit! Ezt igazán megtanulhattad volna már az uram mellett… – De asszonyom… Az úrnő néhány pillanatra lehunyta a szemét, aztán megrázta magát, és a várnagy felé fordult. – Hol szállásoltad el Újlakit? Ferenc deák megszeppent a kérdésen. – A vendégszárnyban, asszonyom! Erzsébet felragadott egy gyertyát az asztalról, és kiviharzott a szobából. – Mindennek vége… Mindennek vége… Thuz visszaroskadt a székre, s egyre a fejét csóválta. A várnagy rápillantott, aztán rosszallón megveregette a vállát. – Igyon, egyen kegyelmed… Készíttetek egy forró fürdőt is… A deák intézkedett, aztán sietett a nagyasszony szállása felé, hogy megnézze, Viola bír-e a kis Mátyással, nincsen-e szüksége valamire. Aggódott a leányért, újabban egyre csak körülötte jártak gondolatai.

Az eszébe sem jutott, hogy bizonnyal őröket kellett volna állítania a nagyasszony mellé… 11. – Ébredj, Miklós! Ébredj! Erzsébet megrázta Újlaki vállát, mire az hangos horkanással riadt fel részeg álmából. Kardja után kapott volna, de csak a sötétséget markolta maga körül – az ijedségtől egy pillanatra szívverése is elállt. – Csak én vagyok, ne félj! Figyelj rám, Miklós! Beszédem van veled! A férfi hunyorogva ráemelte tekintetét. – Erzsébet? Az úrnő tisztességesen felöltözött ugyan, de a gyertyafény sejtelmesen látni engedte kebleinek dús halmait, ahogy a vendég fölé hajolt. Újlakinak ez fenemód tetszett. – Nocsak, nocsak… Minek köszönhetem ezt a kései látogatást? Vagy inkább korai ébresztést? – Jankót elfogta Dracul vajda – suttogta Erzsébet. – Kérlek, segíts őt kiszabadítani! A férfi pislogott néhányat, aztán elégedetten hátradőlt. Az ágyban feküdt, anyaszült mezítelenül – a vastag dunyha épp derékig takarta. Egy pillantás az asszony háta mögé: egyedül jött, nem kísérte senki. – Tedd le azt a gyertyát, és gyere közelebb! – Nem hallottad, mit mondtam? Jankó Dracul vajda fogságában van. Néhány ezer lovassal kiszabadíthatnánk… – Ha Dracul elfogta a férjedet, akkor már nem tehetünk semmit. Kivégezteti, mire odaérnénk, úgyhogy kár a fáradságért…

Erzsébet engedelmesen letette a gyertyát a kis asztalkára, majd letérdelt az ágy mellé, s megragadta Újlaki kezét. – Könyörgöm, Miklós! Most az egyszer segíts! Jankó örök életre hálás lesz neked, ha megmented az életét! – És te vajon hálás leszel-e? Erzsébet nagyot nyelt. – Ne játszadozz velem! A kezedben vagyok, jól tudod. Egyedül te segíthetsz most! Újlaki élveteg pillantással méregette az ágya mellett térdeplő nőt. Izmos karját a feje alatt nyugtatta, és érezte, hogy olyan vágy vesz erőt rajta, amilyet régen érzett már. Merevedését meg sem próbálta titkolni, lábával arrébb lökte a dunyhát, hogy az asszony is láthassa, mije van, ám Erzsébet erélyes mozdulattal visszatolta rá. – Szóval… Mit akarsz a segítségedért cserébe, Miklós? – Elég nyilvánvaló, nem? A nagyasszony elmosolyodott. – Olcsón adod a sereged, ha csak a testem kell… Ugyan, mire mennél most velem? Egyetlen éjszaka, egyetlen ölelés… Reggelre el is felejtenéd az egészet… – Ebben nem lennék olyan biztos… Meg aztán… Hunyadi asszonyával együtt hálni? Édes Istenem, ez bizony sok mindenért kárpótolna. Ugye, emlékszel, mit művelt Jankó az én imádott első jegyesemmel? Van miért bosszút állnom… – Öreg vagyok már, Miklós! Két gyermeket szültem… De ha akarod, még most, az éjjel válogatott szépségeket küldök a szobádba. A legigézőbb leányokat, akiket csak el tudsz képzelni… Jó lesz így? Újlaki a fejét ingatta. – Attól tartok, drága Erzsébetem, félreismersz

engem… Nem érdekelnek a falusi szajháitok… Én téged akarlak… Szilágyi Erzsébet elpirult a félhomályban. – Bármi mást kérhetsz. Bármit… Újlaki hirtelen mozdulattal előrehajolt és megragadta az asszony karját. – S mi lenne, ha én ajánlanék neked valamit, kedves? – Segítesz hát? – Csak gondold meg, Erzsébet! Mi lenne, ha maradnék veszteg… Ahogy mondtam, én ugyan nem léphetem át a határt… Vlad Dracul gyűlöli a férjedet, ha engem kérdezel, már régen karóba húzta… Szerintem Jankó életét semmiképpen nem menthetjük meg. Erzsébet a fejét rázta, s dühödten vette tudomásul, hogy szemében újra könnycseppek gyűlnek. – Jankó él. És meg kell mentenünk… Mindent megteszek, ha elindítod a sereged Havasalföldre! – Akkor feküdj ide mellém… – Azt mondtad, inkább te ajánlanál valamit. – Kíváncsi vagy rá, hogy mit, igaz? No, csak figyelj, Erzsébet… A férjed vereséget szenvedett, miatta veszett oda a király… – Ez nem igaz… – Igaz, vagy sem, voltaképpen egyre megy. Mindenki ezt fogja gondolni szerte Európában. Jankó jobb is, ha odavész, jobb, ha Dracul végez vele… Ezt a szégyent nem élné túl… Erzsébet fel akart állni, de Miklós acélos szorítással maga mellett tartotta. – Maradj csak, kedvesem! Gondoljuk tovább! Az országban hamarosan elszabadul a pokol. A bárók egymás torkának esnek, és higgy nekem, a nemesek, a városok, a

parasztok… mindenki követni fogja a példájukat. Te itt maradsz a gyermekeiddel… Védtelenül. A Hunyadi-birtokokat egymás után ragadják majd ki a kezedből, s végül semmid sem marad. Jó, ha az életedet és a kölykeidet megmentheted… – Eleressz! A nagyasszony megpróbálta kitépni magát Újlaki kezéből, de az egyetlen erőteljes rántással maga mellé kényszerítette. – Gyere csak! Nem is sejted, milyen éjszaka vár rád… Megragadta Erzsébet derekát, s vaskos ujjai máris feljebb siklottak a kebleire. – Ne ficeregj! Tisztességes alkut ajánlok! A nagyasszony belátta, hogy semmit sem tehet, legfeljebb segítségért kiálthat; Ferenc deák, vagy valamelyik tisztje tán idejében iderohannának, de a várudvaron vagy kéttucatnyi Újlaki-zsoldos szunyókált, nem is beszélve a környező mezőkön táborozó százakról, ezrekről – vérontás lenne a vége a ribilliónak bizonyosan… Zihálva elfordította a fejét, és tűrte, hogy Miklós mindkét mellét végigsimítsa a tafotaruha alatt. – Figyelj rám, te tüzes kis szuka! – nevetett Újlaki. – Többet ajánlok neked, mint gondolnád! A gyászév letelte után hajlandó vagyok feleségül venni téged! A mi frigyünkkel hatalmas terület kerülhetne közös irányítás alá! Országnyi birtok! Az Újlaki- és a Hunyadi-földek egyesülhetnének… Újjáépíteném Erdélyt… Seregeink megvédelmeznék az egész országot… Érted, miről beszélek? – Kérlek, eressz el! – Ahogy óhajtod! Újlaki engedelmeskedett, s gáláns mozdulattal mutatott helyet maga mellett az ágyon.

– Lásd be, mindenkinek így lesz a legjobb! – Nem mehetek hozzád – suttogta fáradtan Erzsébet, és tenyerébe temette az arcát. – Jankó él! És néked feleséged van! – Ó, csakugyan? Csak hogy tudd, a feleségem gyermeket vár a fiadtól! Erzsébet néhány hosszú pillanatig nem is fogta fel, mit hallott. Mélyen Újlaki szemébe nézett. – Micsoda? – László fiad felcsinálta a feleségemet! A nagyasszony tekintetében egyszeriben engesztelhetetlen gyűlölet lobbant. – Hazudsz! – Bár hazudnék… Te semmiről nem hallasz itt, a világ végén? Egész Buda erről beszél hónapok óta; a feleségem a király szeretője volt, de közben talált alkalmat arra is, hogy összefeküdjön a fiaddal! – A fiam még csak tizennégy éves… – Na és? Én tízéves korom óta hálok nőkkel. Ha engem kérdezel, László is elég korán kezdte… – A feleséged… – A feleségem meg a világ szajhája… Nem is lesz már sokáig a feleségem. Úgyhogy semmi akadálya nincsen, hogy… Szilágyi Erzsébet megrázta a fejét. – Ez túl sok nekem… – Ugyan! Tovább kell lépni! Élni kell! Én biztonságot, hatalmat és befolyást ajánlok! Te meg én mindent elérhetünk együtt, amit csak akarunk! – Soha nem leszek a tiéd – ingatta a fejét kimerülten Erzsébet. – Szeretem a férjemet!

– Jankó már halott! Ő a múlt. Én vagyok a jövő! Csend ereszkedett közéjük, hallani lehetett a novemberi szél süvítését a tornyok közt. – Na, látod, gyönyörű kedvesem, ez az én ajánlatom. És ez sokkal fontosabb számomra, mint hogy most, azonnal meghághassalak. Bár szívem szerint… Erzsébet megrázta a fejét, de könnyeit nem tudta kirázni a szeméből. – Jól van, Miklós! Értem minden szavad. És elfogadom az ajánlatodat… Most Újlakin volt a meglepetés sora. Előredőlt, értetlenül közelebb húzta a nagyasszonyt. – Elfogadod? – Egy feltétellel – Szilágyi Erzsébet elszántan szembefordult a férfivel, megoldotta tafotaruhája mellrészét, s csaknem teljesen látni engedte kebleinek hajlatát. Újlaki visszanyerte korábbi magabiztosságát, és közel hajolt hozzá, hogy megcsókolja őket. – Mi legyen az a feltétel? Most bármit kérhetsz, teljesítem! Erzsébet elhúzta magát a férfitől, mutatóujját figyelmeztetőleg annak szájára tette. – Minden úgy lesz, ahogy akarod, Miklós. Ha Jankóval valóban végzett Dracul vajda, a gyászév letelte után hozzád megyek. Erre akár meg is esküszöm, ha akarod. És arra is, hogy a menyegző napján a nevedre íratom valamennyi Hunyadi-birtokot. Mindenben engedelmeskedni fogok neked, azt teszem, amit parancsolsz. Újlaki szeme felparázslott a félhomályban. – Ugye nem a bolondját járatod velem? – Mindenre megesküszöm, ami szent, hogy így lesz, Miklós. Megkapsz mindent, egyedül a fiam nevelésébe nem

hagyok beleszólást. – Rendben. Ez lenne tehát a feltételed? – Ennél sokkal többet kérek tőled. A nagyúr hátradőlt ágyán, és izgatottan méregette az asszonyt. Álmában nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan, gond nélkül eléri, amit akar. Hacsak… Hacsak az a fránya feltétel nem lesz teljesíthetetlen… – Reggel a sereged egy részével elindulok Havasalföldre – jelentette ki Erzsébet. – Legalább háromezer vértes lovasra van szükségem. – Mondtam már, hogy nem léphetem át a határt… – De én igen. Hunyadi-zászlók alatt vezetem őket, nem kell aggódnod… – De minek? Értsd meg, nincs értelme… – Ha Jankó még életben van, meg kell próbálnom… – Csak nem képzeled, hogy ehhez segítő kezet nyújtok? – De igen. Nem tehetsz mást. Néhány nap az egész; ha Jankó él, kiszabadítjuk Tirgoviştéből. – Eszem ágában sincs sereget adni melléd! Erzsébet! Hát nem érted? Csak akkor léphetek előre, ha Hunyadi már halott! Ha élve keveredik haza, én… én maradok az, aki voltam… – Nem egészen – a nagyasszony nagy levegőt vett, és közelebb húzódott Újlakihoz. – Figyelj rám, Miklós! Nagyon figyelj! Ha élve találom Jankót, és sikerül a segítségeddel kiszabadítanom, a férjem örök életre hálás lesz neked! – Nekem nem a hálája kell, hanem a vagyona! – Hallgass végig! A király valószínűleg halott. Hónapokba, évekbe is beletelhet, mire a bárók megegyeznek az új király személyéről. Ha Jankó él és újjászervezi a

sereget, mit gondolsz, ki lesz a legnagyobb hadúr az országban? Ki dönt majd arról, mi legyen a félretaszított bárók birtokaival? Azokból bőségesen kárpótolhatunk majd téged… Újlaki nem hitt a fülének. – Ez lenne az ajánlatod? Hogy továbbra is Hunyadi árnyékában szedegethessem össze az asztalról lehullott morzsákat? – A királyság második emberének a sorsa nem oly sanyarú… – Második emberének? – Ez az, amit kínálok. – Csakhogy én az első akarok lenni. Tudom, hogy egy napon korona illeti a homlokom, Erzsébet. Erre születtem. És el is érem, amit akarok, így, vagy úgy! Erzsébet tisztában volt vele, hogy elfogyott az ideje, mint ahogy kifogyott az érvekből is. Kockázatos játszmába kezdett, és ahogy Újlaki sértett, felháborodott arcára pillantott, rájött, hogy minden megalázkodása ellenére is veszített anélkül, hogy a legcsekélyebb esélye lett volna a győzelemre. – Reggel elindulok Havasalföldre – suttogta végső kétségbeesésében. – Akár adsz mellém sereget, akár nem… – Őrültség – próbálta meg átölelni Miklós. – A halálodba rohansz, Erzsébet! Vagy ami még rosszabb, Dracul téged is elfogat, és akkor… Hát nem sokkal jobb az én hitvesemnek lenni, az ország első asszonyának lenni, semmint Dracula szeretőjének? Erzsébet elmosolyodott. Most már tudta, hogy mit kell tennie. – Látod, ezért nincs más választásod, Miklós. Mindenképpen elindulok hajnalhasadtával. Ha adsz mellém

sereget, azzal. Ha nem, akkor Thuz néhány tucatnyi lovasával… Ebben az esetben nem sok esélyem marad, igaz… Vagyis nem lesz kit feleségül venned, és így biztosan búcsút mondhatsz a Hunyadi-vagyonnak. – Ez őrültség… Így csak mindenki vesztene… – Vesztene bizony. Ha viszont adsz mellém sereget, két dolog történhet. Későn érkezünk, Jankót már nem menthetjük meg: akkor az asszonyod leszek, s te mindent elnyersz, amit csak akarsz. Ha Jankó még él, és kiszabadítjuk, hálából a királyság második emberévé emel. Más választásod nincsen… Újlaki a fejét ingatta, de szeme sarkából ezúttal cinkos fény villant. – Látod, Erzsébet, nekem éppen ilyen okos asszonyra lenne szükségem! Rád! Kellesz nekem! – Add ide a sereged! – Megkapod – simította meg az asszony arcát Újlaki. – Viheted mindet! Elfogadom az ajánlatodat. Egy feltétellel… Szilágyi Erzsébet boldogan pattant fel az ágy széléről, de a férfi utánanyúlt, és gyengéden megsimította a karját. – Elfogadom, hogy talán csak második maradok még egy ideig… De ma éjjel… Én akarok lenni az első… és az egyetlen! – Nem tehetem, Miklós… Hű maradok a férjemhez. – Akkor menj csak egyedül az oláhokra! Így aztán nem nyerek semmit, de végtére is veszteni sem vesztek! Erzsébet nem lepődött meg, abban a pillanatban tudta, hogy mindenképpen ez lesz az alku vége, ahogy belépett ebbe a szobába. – Nincs más módja? – Mi más módja lenne, az Isten szerelmére? Újlaki felállt és hozzádörgölődzött. Ágaskodó

férfiassága majd átdöfte a kemény tafotaszövetet. – Ez az egyetlen esélyed Hunyadi kiszabadítására! Az egyetlen! De figyelmeztetlek! Ma éjjel nem két széttárt, hideg combra van szükségem, kedvesem! Odaadó, forró, engedelmes asszonyt akarok! Téged akarlak! Erzsébet remegve oldotta meg ruháját; keblei immár szabadon kibuggyantak az öltözék szorításából. Lesütötte a szemét, még arcát is elfordította, hogy ne kelljen látnia a férfit, amint férfiasságát felhúzott szoknyája alatt a combjához dörzsöli. Újlaki durván megragadta az arcát és maga felé rántotta. – Azt mondtam, engedelmes nőt akarok ma éjjel! Olyat, aki minden percét élvezi annak, ami következik! Hajnalig sok időnk van… Ezalatt mindent megadsz nekem, amit asszony adhat egy férfinak… Mindent… Erzsébet nem felelt, megadón tűrte, hogy Újlaki keze végigtapogassa, majd egyetlen mozdulattal letépje róla a ruha maradékát. Ott állt, anyaszült meztelenül Miklós előtt. Férjén kívül még soha nem volt másik férfivel, és ebben a pillanatban úgy érezte, menten elnyeli a föld. De azt is tudta, hogy nincsen más választása. – Mondd, mit kell tennem! – suttogta megadóan. Újlaki elégedetten elheveredett az ágyon, és azon kezdte törni a fejét, mivel is kezdje. Ötlete akadt éppen elég, csak hát a lehetőség túlságosan hirtelen tárult fel előtte, egyszeriben nem is tudta, hogyan élje ki magát legelébb. – Jöjj, kedves! Állj ide elém! Úgy… Nem, ne takargasd magad! Látni akarlak, teljes valódban! Hadd gyönyörködjem benned! Nézte, szinte falta szemével ezt a pompás, gyönyörű női testet, és úgy érezte, soha életében nem látott még ilyen szépet. Szilágyi Erzsébet pőrén, megalázottan állt előtte, s

ami igazán széppé, ami igazán kívánatossá tette a szemében, éppen az volt, hogy magától soha nem tett volna ilyet. Most azonban rákényszerült… Most mindenre hajlandó volt, még ha csak egy éjszakára is. Aztán… Ki tudja… Ha kis szerencséje lesz, tán ezután is, minden éjjel. Asszonyává teszi ezt a büszke, elérhetetlen nőt, aki eddig ádáz ellenfele felesége volt. Ennél izgatóbb dolgot nem tudott volna elképzelni. – Jól van, Erzsébet! Most jöjj ide! Megmondom, mit kell tenned! És Újlaki Miklós ebben a pillanatban úgy érezte, határozottan érdemes volt alkut kötni a Sátánnal. 12. Hajnalban, amikor a szégyenpírtól vörös, összekuszált hajú asszony kisurrant az ágyából, Újlaki magához rendelte bandériumainak hadnagyait. – Azonnal nyergeltek, és Szilágyi nagyasszony vezetésével megindultok Havasalföld felé. Akit csak tudtok, vigyetek magatokkal. Hány ember áll most fegyverben? – Itt a vár alatt kétezer, uram. – Kolozsváron? – Össze tudunk szedni három-négyezret. A többi… – Nem kell több! Dracula vajda ellen mentek, és kiszabadítjátok Hunyadi Jánost a fogságából! Megértettétek? A hadnagyok értetlenül egymásra néztek. – Kiszabadítjuk? – Ha kell, leromboljátok azt a koszos oláh

patkányfészket! Senkit se kíméljetek! A hadnagyok vállat vontak: abban hiba nem lesz! – Eriggyetek! Intett, hogy a bandérium parancsnoka, Zimai Imre – széles vállú, sebhelyes arcú zalai legény – maradjon még egy szóra. – Mi a parancsod, uram? Újlaki szórakozott pillantást vetett a feldúlt ágyra, és elmosolyodott. – Azt akarom, Imre fiam, hogy Hunyadi… már ha életben találjátok egyáltalán… ne érjen haza soha Magyarországra… Zimai hadnagynak az arcizma sem rándult. – Lehet, hogy késve érkeztek. Mindenkinek az lenne a legjobb, érted? De ha nem, ha Hunyadi még él… Akkor tudd, mi a teendőd! A holttestét hozhatjátok haza, mást nem! De arra ügyelj, hogy Szilágyi nagyasszony lássa: mindent elkövettek a vajda úr megmentéséért. Lássa, hogy a szíveteket kiteszitek érette! Zimai bárgyún urára emelte tekintetét. – Szenvedjen? Újlaki szerette az ilyen embereket – voltaképpen csak az ilyen emberekkel volt megelégedve. – Felőlem szenvedhet is, nem igazán érdekel! A lényeg, hogy biztosra menjetek! Ha álmában éri őt a halál, ha egyenesen Gábriel arkangyal emeli a mennyekbe, én azt sem bánom… De a tetemét látni akarom! Érted? És a nagyasszony nem gyaníthat semmit! Legyen kéznél néhány oláh, akiket az orgyilkosság vádjával a helyszínen felkoncoltok! A hadnagy hanyag mozdulattal biccentett, és már osont is kifelé az ajtón. Újlaki egyedül maradt.

Elgondolkodva bámulta az ágyat: mindent sikerült elrendeznie, amit akart. Mindent. Mostantól néhány hét nyugta lesz; az első napot új birtokai megtekintésével tölti. Fütyörészve indult kifelé a folyosóra. A legjobb, ha a várat szemléli meg legelébb. Idejében el kell döntenie, hol legyen a hálóterme, amikor már ezt a helyet nevezheti otthonának… 13. A hajnal első fénysugara vasba öltözött lovasok páncélzatán csillogott. Friss északi szél fújt, kibontotta a bandériumok fölött csattogó zászlókat. Újlaki parancsára nem hollós lobogókat vittek magukkal, hanem saját jelvényeiket; a fehér bástyát ábrázoló vásznak büszkén feszültek az ébredő szélben. Már csak egyvalakire vártak. A nagyasszony kényelmes lovaglóruhában lépett ki a várudvarra; arcát sírás és fáradtság pírja festette vörösre, de semmiféle tanújelét nem adta az elcsigázottságnak. Lendületesen felpattant a Zimai hadnagy mellett féken tartott ló nyergébe. – Készen álltok? – Indulhatunk, asszonyom! Szilágyi Erzsébet felpillantott Hunyad várának tornyaira, bástyáira. Tudta, hogy csak akkor tér vissza, ha a vár urát oldalán tudhatja majd. Ha nem… Búcsút intett az otthonának. Az egyik ablakban magányos leányalak körvonalai homálylottak. Ha Erzsébet nincsen elfoglalva tulajdon fájdalmával, talán észreveszi, talán eszébe jut, hogy Viola ezen a hajnalon milyen szótlan, milyen sápadt volt. Egy szót sem szólt búcsúzóul, s Mátyást is oly lelketlenül dajkálta,

mint eddig soha. De Szilágyi Erzsébet nem vette ezt észre. Nem is vehette: lelke, teste összetörve, a remény és a reménytelenség zavaros vizein sodródva nem látott mást, csak a távoli horizontot, nem hallott mást, csak férje messziről jövő, elhaló kiáltását. – Indulás! Megsarkantyúzta lovát, s oly vadul ugratott előre, hogy a páncélos vitézeknek elakadt a lélegzete. Zimai hadnagy intett, s nagyot kurjantva követte a nagyasszony példáját. Újlaki serege robogva megindult a havasalföldi határ felé… 14. Viola kábán, üveges tekintettel bámulta az elvonuló hadat. Még hosszú percekkel azután is ott állt, mozdulatlanul, hogy a láthatáron rég elült a felvert por, tekintetét a letarolt mezőre szegezte. – Viola, kedves… Mi baj? Ferenc deák türelmesen várakozott, s nagyon remélte, hogy senki sem nyit rájuk. Mégiscsak különös látványt nyújtottak volna ketten, így együtt; a leány, akire a nagyasszony a kisfiát bízta, az ablaknál állt, kisírt szemekkel, s a várnagy, kezében Mátyással, aki persze egyáltalán nem tűnt megértőnek, és nyöszörögve próbálta kiszabadítani magát izmos karjai közül. – Viola, kedves! Hallasz egyáltalán? A lány megrázkódott. Lassan fordult meg, mint valami holdkóros, és noha Ferenc deákra nézett, tekintete valahová nagyon messzire, a

háta mögé szegeződött. – Mennem kell, kedves… Átadnám a kicsit most már… Viola megtörölte az arcát, de a könnyek tovább patakzottak szeméből, mintha soha többé nem akarná abbahagyni a sírást. A deák kezdett megrémülni. Ezerszer elátkozta már magát, hogy hagyta az éjszaka kellős közepén a szobából kiosonni a lányt, s még azt sem kérdezte, hová tart. Szégyellte volna persze, ha más is megtudja, hogy ő vigyázott a csöppségre, és azt is, hogy Hunyad várának frissen kinevezett várnagyát egy közönséges dajka bábuként rángatja zsinóron. De volt más is, ami halálra rémisztette Ferenc deákot. Amikor – még jóval hajnal előtt Viola visszatért a szobájába, az arca falfehér volt, s bárhogy faggatta, egy szót sem árult el mindabból, mit látott, mit hallott. Az ifjú várnagy nem volt ostoba, tudta jól, hogy a lány az asszonya után osont a sötétben, s azt is sejtette, hová. De ott vajon mit csinált? Hallgatózott Újlaki ajtaja előtt? S ha igen, mit hallhatott, amitől valóságos kísértetté változott? De Ferenc deák egyetlen értelmes szót sem tudott kihúzni a lányból. Sem akkor, sem hajnalban. – Amint tehetem, visszajövök, kedves… Csak nyugodj meg, kérlek! Átnyújtotta az izgága kölyköt Violának, s már rohant volna a dolgára; fölöttébb aggasztotta, milyen állapotokat hagytak maguk mögött az Újlaki-zsoldosok. Viola lehajtott fejjel követte – amikor kiléptek az ajtón, csaknem beleütköztek Újlaki Miklósba. A nagyúr feltűnő jókedvvel, kidüllesztett mellel sétált a gót ívű ablakokkal szegélyezett folyosón. Végigmérte őket; Viola láttán hetyke mosollyal

közelebb lépett, hogy megpaskolja az arcát, ám hirtelen mozdulatlanná dermedt. A lány arca… Szakasztott olyan volt, mintha… – Ki vagy te, kedvesem? Viola réveteg tekintettel bámult rá, de vélhetőleg meg sem hallotta a nagyúr kérdését. Mielőtt Újlaki folytathatta volna, Ferenc deák tolakodott eléje, és dühtől vörös képpel választotta el a lánytól. – Miben állhatunk szolgálatára, uram? Miklós végigmérte a deákot. – A várnagyot keresem. – Én vagyok! – Nagyszerű. Vezess körbe a várban, aztán a környékbeli birtokokon! – Tessék? – Mit nem értesz? Vezess körbe! Szeretnék mindent alaposan megnézni magamnak… – Nem tehetem, uram! Kegyelmed vendég ebben a házban. Nem vezetem körbe, mert ez a Hunyadi család otthona, ezek a Hunyadi család birtokai. Nem illetéktelenek szemének valók! Újlaki arcáról leolvadt a vigyor. – Illetéktelen? Tudod te, kivel beszélsz? – Tudom, uram. Nagyon is jól tudom… – Akkor… Viola ebben a pillanatban kilépett mögülük, és továbbra is alvajáróként lépdelve megindult a lépcsők felé, karján Mátyással. – Viola! – kapott utána Ferenc deák. – Még megfázik az a gyermek! De a lány nem hallotta, karján hanyagul tartva a kicsit,

tekintetét előre szegezve lépdelt tovább. Mátyás hálóruhájába máris belekapott a szél, gyér, barna haját összekócolta. A kicsi felsírt. – Mi ütött ebbe a lányba? Ferenc deák elnyomott magában egy káromkodást, s máris utánavetette magát, nehogy leszédüljön a gyermekkel együtt a lépcsősor tetejéről. Újlaki a fejét csóválta, először utánakiáltott volna a várnagynak, de aztán megint a lányra terelődtek gondolatai. Krisztusra… Ez az arc… Szakasztott, mint szegény Veronika arca… Közben Ferenc deák utolérte Violát, kikapta a kezéből Mátyást, és elindult vele vissza az Asszonyházba, baljával maga után rángatva a lányt is. Újlaki jobbnak látta félreállni az útjukból. Valami derengeni kezdett az emlékezetében, valami, ami roppant nyugtalanító gyanú formájában szökkent szárba rögvest. Lehetséges volna? Veronika gyermeke… Tulajdon unokahúga… Itt, Hunyadon? Kezdte úgy érezni, sokkal több titkot rejt ez a vár számára, mint eleinte feltételezni merte.

15. BUDA VÁRA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1444, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 30. NAPJA Szakadt a jeges eső, a budai királyi vár szürke függöny mögé rejtőzött. A Duna fölött köd gomolygott, a kéményekből vastagon dőlt a füst – ilyen időben senki nem dugja ki az orrát háza melegéből, hacsak nem kényszeríti erre valami igen nyomós indok. Buda utcái üresek is voltak ezen a kora reggeli órán – csupán az őrség lándzsásai birkóztak a széllel a tornyok árnyékában. A közelgő tél zord süvöltéssel köszöntött be, végigsöpört a girbe-gurba utcácskák között, megtépázta a királyi palota lobogóit, és magával sodorta a piacos kofák Szent György téren kinn hagyott vásznait. Hédervári Lőrinc nádor vacogva összehúzta maga előtt vastag hermelinbundáját. A Friss Palota színes üvegablakának ólomkarikáján át figyelte a várudvaron tébláboló szolgákat; figyelmét nem kerülhette el, hogy az apródok összesugdolóznak egymás közt, s még a strázsák váltására indult őrjárat katonái is szokatlan fegyelmezetlenséggel pusmognak a fegyvertár ajtajában. – Tudja még valaki a városban? – kérdezte a nádor fáradtan. – Reményeim szerint senki. Épp csak hajnalban érkeztem, uram. – Akkor gondoskodj róla, Vitéz, hogy ne is tudja meg senki emberfia. Nem akarom, hogy idejekorán elszabaduljon a pokol… Amíg nem tudunk biztosat őfelsége sorsáról… A kancellár ezzel mélyen egyetértett. A szóbeszédet azonban így sem állíthatta meg senki, és sajnos már idejövet, a városkapunál megütötte a fülét, ahogy két posztókereskedő

a vereségről sutyorog egy kapatos őrtiszttel. – Az emberek közt óhatatlanul terjed a király halálának híre, uram… Valamit tennünk kellene… A nádor összefonta háta megett a kezét, a szemközti ablakhoz sétált, s hosszan bámulta az ónkarikákon túl hömpölygő Duna szürke szalagját, s Pest nyomorúságos házainak egybeolvadó foltjait. Vitéznek támadt egy kényelmetlen érzése, miszerint Hédervári ezekben a percekben fogta fel, hogy immár egy személyben ő a királyság legfőbb vezetője – odakünn a mai naptól kezdve az ő városa terült el. – A csatából hazatérőket semmi szín alatt nem szabad Budára engedni – dörmögte. – Amíg ki nem derül bizonyosan, hogy él-e a király, maradjanak Brassóban, Szebenben és Gyulafehérváron. Te felelsz érte, Vitéz, hogy egy nyavalyás túlélő se tegye a lábát a Tisza innenső oldalára! – Az urakat hogyan tartóztathatjuk akaratuk ellenére? – Ez parancs, Vitéz! Senki sem hagyhatja el Erdélyt közülük! Senki! Egyáltalán ki élte túl? Tudunk már neveket? A kancellár a kezében tartott pergamenre pillantott. – Berekszói Péterről most jött hír. Súlyos sebet kapott, a bal kezét csaknem levágták, de a lova hazahozta. Szekereken hozták Brassóba Székely János bánt, Andrási Bertalant, Bánffy Pált. – A püspök urak? – Egyelőre semmi hír felőlük. De Dominis bizonyosan halott, többen látták elesni. Az aradi és a szabolcsi alispán Gyulafehérváron várakoznak, a váradi püspök két hadnagya Szebenben. Közkatonából hazatért vagy kétszáz, főképp az erdélyi bandériumokból. De a hunyadi várnagy levele szerint folyamatosan szivárognak át a határon most is:

lerongyolódva, étlen és szomjan… – Hunyadi vajda úr? – Megerősített hírek szerint Vlad Dracul fogságában… Hédervári megfordult és gondterhelt képpel végigmérte Vitézt. – A királyt… senki sem látta életben a csata után? Nem lehet esetleg, hogy valahogy mégis sikerült neki… – Senki sem látta… – Akkor esetleg… – Nádor uram, Erdélyben kóbor parasztok fosztogatnak! A határon bármikor átcsaphatnak a török előőrsök… – Mondj valami újat, Vitéz! Cillei haramiái délen, a Habsburg-zsoldosok nyugaton… Mindenki forrong, harcra készen, ugrásra készen áll… Ha a király valóban halott, néhány napon belül átcsapnak a fejünk felett a hullámok… És ugyan ki lenne képes megakadályozni ezt? Kopogtak az ajtón, s válaszra sem várva három udvaronc tódult be falfehér arccal, remegő szájszéllel. – Nádor úr! Nádor úr! Rettentő hírek! A király halott! Őfelsége elesett! Hédervári széles mosollyal fordult feléjük, mintegy ölelésre tárva a karját. – Urak! Urak! Szamarat csináltak belőletek a kofák meg a cserfes szolgálólányok! Épp most kaptam az örömteli értesítést Erdélyből, hogy a Mindenható végtelen kegyelmének köszönhetően király urunk él, és egészséges! Az udvaroncok értetlenül egymásra pislogtak. – De uram, mindenki azt beszéli a városban, hogy… – Mondd meg nekik, Vitéz! – intett a pergamen felé Hédervári. – Mondd meg nekik, milyen megnyugtató híreket kaptunk ma reggel!

A kancellár nagyot nyelt, ádámcsutkája majd átszúrta bőrét. – Néhány napig mi is erősen aggódtunk őfelsége életéért… De a Jóisten kegyelméből aggodalmaink fellegeit elfújta a bizonyosság frissítő szele. Őfelségét immár többen is látták… méghozzá életben! Az udvaroncok arcára bárgyú vigyor ült ki. – Él tehát? Valóban él? – Kérlek, kedves barátaim, kezeljétek ezeket a híreket bizalmasan! Amíg őfelsége biztonságban haza nem tér Magyarországra, jobb, ha mindannyian vigyázunk a szánkra! – Hol van most őfelsége? A nádor Vitéz vállára tette a kezét, és ragyogó arccal közelebb hajolt az udvaroncokhoz. – Őfelsége jelenleg Konstantinápolyban tartózkodik, természetesen álruhában, a császár vendégeként. Pontosan úgy járt, mint szegény Zsigmond királyunk a nikápolyi ütközet után… hű vitézei az utolsó pillanatban kimenekítették a csata poklából, és hosszas, nem épp dicsteli futás után Bizánc falai közé vitték. Rövid pihenés után őfelsége a császár hajóján érkezik majd Raguza városába, ahonnét díszes kísérettel indul haza Budára. Az udvaroncok szívéről szemel láthatóan hatalmas kő esett le. – És ez még nem minden – folytatta könnyed hangon a nádor. – Legfrissebb híreink szerint Hunyadi vajda úr áttört a sereg java részével Havasalföldre, és néhány héten belül újraszervezi erőit a Dunánál, és újabb hadjáratra indul. Kérlek, kancellár, készítsd elő a hadba hívó parancsok szövegét, melyet haladéktalanul kiküldünk majd híveinknek! Vitéz engedelmesen bólintott. – Nyomatékosan kérem – tárta szét megint a karját

Hédervári –, mindez egyelőre maradjon köztünk, drága barátaim… Fontos, hogy a hírek ne juthassanak idejekorán illetéktelen fülekbe… Az udvaroncok kikotródtak a szobából, s a füle hegyéig elvörösödött Vitéz döbbenten bámult a nádorra. – Uram, ez túlságosan kockázatos… – Tartsd a kapcsolatot Hunyadi családjával! – legyintett a nádor. – Értesíts, ha újabb hírek érkeznek Tirgoviştéből! – Nem teszünk semmit? – Mégis, mit tehetnénk? – Ki kell szabadítanunk Hunyadit! – Nincsen hozzá elegendő erőnk! Jelenleg tehetetlenek vagyunk, de később talán… A kancellár csalódottan meghajtotta fejét. – Intézkedem, uram! De szabadjon megjegyeznem, hogy amennyiben Dracul kivégzi vajda urunkat, nekünk bizonyosan végünk van… Hunyadi az egyetlen, aki képes megvédelmezni az országot a töröktől! Hédervári elmosolyodott, mintha csak egy gyermek oktalan beszédét hallaná. – Ennek az országnak a zsíros földje bármikor képes új hősöket teremni! Te csak ne aggódj! Eriggy inkább! Hajtsd végre a parancsokat! Odakinn, a Friss Palota felett újult erővel süvített a november végi szél – mintha ezer és ezer özvegy jajongott volna valahol a Duna partján… 16. A vereség híre mintha a kora téli széllel száguldott volna végig az országon. Széchy Dénes esztergomi érsek Hédervári nádorral egy időben értesült a várnai

eseményekről, s rögvest levelet fogalmazott legfőbb szövetségesének, Habsburg Frigyesnek. Ebben arról számolt be, hogy tudomása szerint mind a magyar, mind a török sereg teljes egészében megsemmisült. Nem titkolta abbéli örömét, hogy egynémely szemtanúk állítása szerint Ulászló király holtan maradt a csatatéren, ám bizonyosságot majd csak hetek múlva szerezhetnek efelől. Amennyiben a király valóban odaveszett, elérkezett az idő a Habsburg-párt hívei számára az ország megszerzésére – jó, ha erre Frigyes király felkészíti seregét. Az érsek tudta, mi lenne Frigyes első kérdése, ezért sietett leszögezni, hogy a hírek szerint Hunyadi János és Cesarini bíboros is túlélték a várnai mészárlást, bár egyelőre nem tértek haza Magyarországra. A Dunántúlon december elején mozgolódni kezdtek a Habsburgok hívei, és felkészültek a lengyelpárti urakkal való mielőbbi leszámolásra. Forrongott immár Erdély is, a határszélen állandósultak a felkelések, fosztogatások. Uralkodó, s a hadsereg vezére nélkül Hédervári nem sokat tehetett. Hogy enyhítse a bajt, híresztelni kezdte, hogy végre levelet kapott Ulászló királytól, melyben őfelsége megírta: pillanatnyilag már úton van egy konstantinápolyi gálya fedélzetén Kilia kikötőjébe, ahonnét Moldván keresztül siet majd Lengyelországba. A híresztelés terjesztésében a kancellária is alaposan kivette a részét, így nemsokára már Buda-szerte beszélték, hogy őfelsége jelentős lengyel haderőt gyűjt, s annak élén tér majd vissza diadalmasan. Az udvarban a nádor színe előtt tucatnyi szemtanú tett esküt a maga, s családja lelki üdvére, hogy menekülés közben görög földön személyesen találkoztak őfelségével, aki nem csupán hogy kiváló egészségnek örvendett, de újra harcra készen állt, s valósággal forrt benne a visszavágás iránti engesztelhetetlen

vágy. Vitéz arról is gondoskodott, hogy a kancellárián az okleveleket továbbra is Ulászló nevében állítsák ki; így aztán hetekkel, hónapokkal szegény ifjú lefejezése után még mindig az ő pecsétje alatt keltek a nádori rendeletek. A bárók azonban gyanakodni kezdtek. Erdély városaiban immár két-háromezerre duzzadt a Várnából kalandos úton hazatértek száma, s bármennyire is igyekezett a kancellária vezetője, lehetetlen volt megakadályozni szétszéledtüket. Hamarosan az egész országban tudtak arról, hogy micsoda tragédia vetett véget az őszi keresztes hadjáratnak. Habsburg Frigyes és Cillei egyaránt elérkezettnek látták az időt a Magyarország elleni támadáshoz. Nem volt nyoma sem Ulászlónak, sem Hunyadinak – a határokat pedig nem őrizte senki. A korábban ingadozó nagyurak sorban behódoltak, s december közepére úgy tűnt, küszöbön áll egy átfogó invázió a Dunántúl ellen. Hédervári nádor, akinek az események alakulása láttán egyszeriben elpárolgott a kedve a hatalom birtoklásától, immár szívesen szabadult volna a felelősségtől. De mit tehetett volna? Havasalföldről nem érkezett hír Hunyadiról, és Hunyad várából is hiába vártak újabb leveleket. Vitéz, hogy még egy kis időt nyerjen az Ulászló-párt számára, a levélhamisítás rút eszközéhez folyamodott. Hunyadi János vajda nevében – a Gallipoli melletti haditáborból címezve valóságos diadaljelentést írt Guti Országh Mihálynak és Szentmiklósi Pongrácznak. Ebben a hamisítványban beszámolt a magyar sereg fölényes diadaláról, s arról, milyen könnyedén verték szét Murád szultán seregét, majd az ellenük küldött tatár segédhadakat is.64

A levél néhány hétre lehűtötte a kedélyeket, mi több, gyorsan szárnyra kelő híre elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az ausztriai határszélen, és lenn, Szlavóniában a Habsburg- és a Cillei-zsoldosok lelassították előkészületeiket az átfogó támadáshoz. Mindenki várakozott, lélegzet-visszafojtva lesve az újabb híreket. Európa is döbbent csöndben várakozott. Olyannyira bíztak a Cesarini bíboros és Hunyadi által vezetett szárazföldi erők és a burgundiai-pápai flotta által közösen végrehajtott hadműveletekben, hogy immár a végső győzelemről szóló jelentésre áhítoztak, ám ehelyett egymásnak ellentmondó hírek érkeztek csupán.65 Habsburg Frigyes udvarában azt terjesztették, hogy Ulászló biztosan halott. Lengyelországban még bizakodtak; Zsófia anyakirályné – hasonlóan a magyar kancelláriához – fűnek-fának újságolta, hogy fia igenis él, és nemsokára hazatér Krakkóba. A lengyel rendek mindenesetre küldöttséget menesztettek Konstantinápolyba, hogy friss híreket szerezzenek királyukról, aki állítólag a császár vendégeként ott várta sorsa jobbra fordulását. De nem jártak eredménnyel: Konstantinápolyban még csak nem is hallottak Ulászlóról…

Ötödik fejezet LÁNGOLÓ NAPKORONGOK 1. HAVASALFÖLD, A. D. 1444, KARÁCSONY HAVÁNAK66 15. NAPJA Vastag hólepel borította a tartomány síkságait, hegyeit-völgyeit, jótékonyan takarva el a várnai csatából menekült, éhen halt, legyilkolt keresztény katonák rothadó tetemeit az erdők mélyén, patakok partján. A Duna és a Kárpátok között élő parasztok általában fellélegezhettek ilyenkor, hiszen a hadak télvíz idején messze kerülték Havaselve falvait, városait. Ezen a télen azonban nem így történt. Valamivel több mint egy hónappal a várnai ütközet után az immár II. Mohamed néven trónra lépő ifjú szultán – hallgatva bizalmasai sugalmazására – megparancsolta a ruméliai beglerbégnek, hogy indítson sereget Havasalföld megszállására. Ez volt az első olyan uralkodói döntése, melyben nem kérte ki atyja, Murád véleményét. Murád visszavonultan élt, felváltva maniszai palotájában, ajdini és szaruhani birtokain, és – ahogy a török krónikás oly találón feljegyezte –, filigrán hölgyeinek kertecskéit ápolgatta, bárhol is lakott éppen. Új háremet hozott létre ifjú görög és perzsa leányokból, fiúkból, ám sokak meglepetésére első asszonya és legfőbb bizalmasa, Mara Brankovics jelenlétére nem tartott többé igényt. Amikor az új szultán mellé rendelt Halil pasa nagyvezír titokban értesítette Murádot Mohamed váratlan döntéséről, a leköszönt

szultán csak annyit üzent vissza: „Immár a fiam a ti uralkodótok, s nem én. Immár ő Isten árnyéka a földön, és Allah akaratából tudja, mikor mit kell tennie. Ha úgy akarja, hogy az iszlám seregei végleg leigázzák a vlachok tartományát, akkor annak úgy is kell történnie. Több üzenetet ne küldjetek…” Halil pasa, aki gyűlölte az ifjú szultánt, titokban tanácsot hívott össze a díván minisztereivel és Hüszrev kádiaszkerrel,67 és javasolta, hogy a janicsár ezredek bevonásával sürgősen szervezzenek lázadást Mohamed ellen, hogy megakadályozzák az esztelen kalandot. A miniszterek – noha ők is gyűlölték Mohamedet –, csak lesütötték szemüket, de nem feleltek semmit. Túlontúl sok megrázkódtatás érte a birodalmat az elmúlt esztendőkben, főképp Hunyadi hadjáratainak „köszönhetően”, s most, hogy végre sikerült feltartóztatniuk az engürúsz hadurat, nem fűlött a foguk egy véres és fölöttébb kétes kimenetelű felkeléshez. A nagyvezír belátta hát, hogy nincs mit tenni, engedelmeskednie kell, ha meg akarja tartani hivatalát. December közepén, Ramadhán 5. napja körül Murad Malkoçoğlu – Plovdiv és Chirmen szandzsákbégjének és Zaganos pasának, Mohamed jó barátjának vezetésével hétezer fős szpáhi és janicsár egységekből álló sereg kelt át Tutrakánnál a Dunán, hogy vágtában közelítsék meg Tirgoviştét. Parancsuk úgy szólt, hogy szállják meg Havasalföld városait, várait és kikötőit, és a Vlad Dracul által fogva tartott Hunyadi Jánost – élve vagy holtan – hozzák Edirnébe. Mohamed szultán ezzel egy időben gondoskodott róla, hogy csauszai készítsék elő az ifjú Vlad és Radu hercegek szabadságlevelét…

2. TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD, A. D. 1444, KARÁCSONY HAVÁNAK 22. NAPJA Hosszú hetek teltek el eseménytelenül; a foglyokat immár a Curtea Domnească egyik félreeső szegletében, egy, a főépülethez tapadó fűtetlen, dohos szobában őrizték. A helyiség a palota hátsó udvarába ékelődött be, közel a trágyagyűjtő gödrökhöz. A hideg szél és a gödrökből áradó, gőzölgő bűz azonban még mindig elviselhetőbbnek tűnt, mint a kazamaták pokoli levegője. Ott alig néhány napot töltöttek, majd – ki tudja, miért, ki tudja, kinek a parancsára – ebbe a nyomorúságos hodályba hozták őket. Az őrök különös gondot fordítottak arra, hogy senki ne érintkezhessen velük a napjában kétszer ételt hozó szolgákon kívül. A szobának egyetlen, keskeny ablaka volt, azon szűrődött be halovány fény a csupasz kőpadlóra hányt szalmára, ami fekhelyükül szolgált. A sarokba egy favedret hajítottak, dolgukat abba végezhették. Hunyadi biztos volt benne, hogy itt sem kell sokáig raboskodniuk, Dracul vajda előbb-utóbb kénytelen lesz hazaengedni őket – ám a napok, a hetek egyre csak teltek, s ők még mindig a vajda foglyai voltak. A hirtelen beköszöntött tél viselte meg őket leginkább. A hodály kőfalának résein át csontig hatoló szél süvített be. Szakadt gönceik egyáltalán nem védték meg őket a hidegtől. De legalább pihenhettek, enni és inni kaptak, ha nem is bőségesen. Balázs kanonok és Szilágyi sebei gyógyultak a leglassabban, de Hunyadi biztos volt benne, hogy ha szükséges, már ők is lóra tudnak ülni. Márpedig szükséges volt: Erdély vajdája úgy vélte, minden elvesztegetett óra,

elvesztegetett nap végzetes lehet. Azon a reggelen, amikor lándzsás őrök érkeztek Dumitraşcu logofát vezetésével, Hunyadi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mi tartott ilyen sokáig? Azt hittem, hamarabb megjön Vlad Dracul esze… A logofát sunyin lesütötte a szemét. – Attól tartok, vajda uram, nem erről van szó… Ismét az Alkonytoronyba kerültök… – Micsoda? – Rossz híreim vannak – hajolt közelebb Dumitraşcu. – A szultán megszállja Havasalföldet… Dracul vajda török seregeket kért a tartomány védelmére… Szilágyi feltápászkodott a szalmáról, és ökölbe szorított kézzel közelített a logofát felé, tán, hogy ott, helyben felöklelje. De Macedóniai Dancs és Balázs kanonok is meglehetősen vehemensen lökték el magukat fekhelyükről; az oláh őrök rögvest a mellkasuknak szegezték lándzsáik hegyét. – Vissza! Vissza mindenki! Hunyadi leintette embereit. – Mekkora sereget küldött a szultán? – Néhány ezer szpáhit, janicsárt… De most annyi is elég, uram! A bojárok meg sem mernek nyikkanni, ha Mohamed megszállja az országot… A vajda lehorgasztotta a fejét. – Mohamed… Tehát egy gyerek. Immár egy gyerek uralkodik a törökök fölött… – Ez a gyerek a világ legerősebb hadseregének parancsol – tárta szét a karját Dumitraşcu. – Ha pedig a szpáhik ideérnek Tirgoviştébe, néked és a tieidnek, attól tartok…

Hunyadi sápadtan nézett társaira. – No, barátaim! Mozgalmas napunk lesz ma! – Amennyire mozgalmas egy karó hegyében csak lehet – morgolódott Szilágyi. – Bánom is én, ha előtte kitekerhetem annak a démonnak a nyakát! – Indulás! – a logofát intett a lándzsások tisztjének; a katonák lökdösni kezdték őket kifelé a havas udvarra. Hunyadi még megkapaszkodott az ajtófélfában, és hátranézett a bűzös, dermesztően hideg szobára, ahol heteken át tétlenségre késztették. Emlékezni akart erre a helyre, emlékezni akart minden kövére, hogy tudja, honnét meríthet elég gyűlöletet, ha lankadna a harcban… Mert hogy a harc számára nem ér ma véget, abban biztos volt. 3. A Chindia-torony kazamatáiban fáklyák tucatjai lobogtak a falakon, pokoli rőt fénnyel festve meg a falra láncolt ember szánalmas alakját. A kínzókamrába lépve Szilágyi megborzadt; először fel sem ismerte a férfit. Nem csoda: az eltelt hetek alatt alaposan lefogyott, arca beesett, és vonásait szinte eltüntették a tüzes vaskampó billogai. A férfi mezítelenül nyöszörgött, a csuklóbéklyói alól szivárgó vér és a förtelmes, nyílt seb arról tanúskodtak, hogy elfogása óta mindvégig itt őrizték fogvatartói. Félig eszméletlenül mocorgott, karjai kicsavarodva, a falhoz láncolva, feje előrebukott, de ahogy az újonnan érkezetteket közelebb lökdösték a lándzsások, reszketve felemelte megint. – Bíboros úr! – kiáltott fel Balázs kanonok döbbenten. – Cesarini bíboros úr! Hunyadit, Szilágyi Mihályt, Macedóniai Dancsot és a

kanonokot a lándzsások felsorakoztatták a kínzókamra közepén. Erdély vajdájának figyelmét nem kerülte el, hogy Dumitraşcu logofát nem ereszkedett le velük a lépcsőn: megállt odafönn, és ott hallgatózott. – Az én drága magyar barátaim! Végre-valahára! – A kínzókamra falánál várakozó férfi, aki eddig az árnyak közé húzódott, most vigyorogva lépett elő. Mindkét keze véres volt, jobbjában az áttüzesedett billog markolatát lóbálta; az izzó vas sziszegve, szikrákat hányva írt le egy kört a sötétben. – Kerüljetek csak beljebb bátran! Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha lemaradnátok a mai örömünnepünkről! Hunyadi igyekezett megőrizni magabiztosságát és méltóságát, de tudta, hogy ez egyre nehezebben fog menni. – Ez az utolsó lehetőség, hogy meggondold magad! – szeme villámokat szórt a fáklyafényben. – Ha a magad bőrét nem is, de az ártatlanokét még megmentheted! – Késő már ehhez, kedves barátom! – Vlad Dracul közelebb lépett a bíboroshoz és szórakozott mozdulattal annak oldalába nyomta az izzó billogot. Cesarini már nem tudott üvölteni: megduzzadt, cserepes ajkait csak szánalmas nyöszörgés hagyta el, de teste azért megrándult, ahogy a billog mélyen a bőrébe sütötte a vajda sárkányos jelét. Égett hús bűze töltötte be a kamrát, elnyomva a bíboros alatt sötétlő székletkupac szagát. – Felelősségteljes vezetőként talán kicsit sokat hezitáltam a sorsotokat illetően. De az élet mindig, mindent megold… Nincs más dolgunk, mint idejében felismerni a megnyíló lehetőségeket, és cselekedni, mielőtt ellenségeink cselekszenek helyettünk… Intésére a porkolábok megragadták a négy foglyot, és a Cesarini két oldalán csüngő bilincsekbe szorították karjaikat. – Könyörgöm… – suttogta a bíboros, mintha valami mély álomból ébredt volna. – Könyörgöm, vajda…

kegyelmezz! Kegyelmezz életemnek! Vlad Dracul a vállára vetette az izzó billogot, s még közelebb lépett. – Mit mondtál? – Kegyelmezz, uram! Kegyelmezz! Nem tehetek semmiről! Ártatlan vagyok! Hunyadi zord pillantást vetett a mellette vergődő bíborosra. – Miért nem végzel vele? Mi szükség a kínzásra? – Tudod, kedves barátom – magyarázta Vlad Dracul kajánul –, egy kivégzés is lehet borzasztóan hosszadalmas folyamat. Főképp errefelé, ahogy mi szeretjük: a karóba húzás példának okáért nem tartozik a gyors és kegyelemteljes eljárások közé. A kínzás egyfajta ráhangolódásként szolgál, kérlek, nézd el nekem, mindannyiunknak megvannak a magunk esendő szokásai. A tiéd, hogy hősnek képzeled magad. Az enyém, hogy kiélvezem, amit csak lehet, az utolsó cseppig. – Akkor élvezd, mert nem sokáig élvezheted! – Hunyadi gondolatai lázasan forogtak, igyekezett kapaszkodót találni szorongatott helyzetében. – Mert a megtorló hadjárat nem késik már soká… – Valóban? És kinek a seregére számíthatunk, ha nem veszed zokon a kérdést, kedves barátom? A magyar nádor levelet küldött ugyan, de üres fenyegetőzésen kívül másra nem telt tőle… Éppen elég baja, hogy megállítsa a Habsburg-zsoldosokat Buda előtt… Egyszóval: vége… Vége, vajda uram! Néhány porkoláb újabb serpenyőket és billogvasakat cipelt be az ajtón; egy aszott, boszorkányszerű öregasszony a tűzzel piszmogott. – Ogme anyó, akarsz kicsit elszórakozni a kedves

vendégeinkkel, mielőtt a jelemet beleégetem a testükbe? Az öregasszony vihogott, legalábbis fogatlan, rothadó száját vihogásszerű hang hagyta el. – A bíboros urat, aki mellesleg a nagyvilág számára már réges-régen halott, ha tudni akarod, éppenséggel a fejvesztve menekülő magyar katonák gyilkolták meg a tutrakáni révnél – folytatta Vlad Dracul. – Szóval a bíboros úr ma este egy csinos kis karón végzi. Bőségesen kiérdemelte a büntetést az ortodox hívek ellen elkövetett bűntettei miatt, valamint, úgy vélem, a keresztes hadjárat kudarcának egy részét is az ő nyakába varrhatjuk… Cesarini nyöszörgött, kínlódva felemelte a fejét, és véraláfutásos szemét a vajdára szegezte. – Nem… nem én voltam… Hunyadi hibája! Az egész Hunyadi hibája volt… Dracul nevetett. – Ezt beszéld meg Hunyadival! Micsoda szerencse, hogy ő is itt van velünk! A bíboros összerándult: a vén boszorkány odacsoszogott hozzá, és egy jókora késsel a kezében méregetni kezdte petyhüdt férfiasságát. – Ne aggódj, kedves bíboros! Arra a nevetséges micsodára már úgysem lesz szükséged ebben a földi siralomvölgyben! Ogme anyó gyűjteményében azonban bizonyosan kitüntetett helye lesz. Cesarini sikítani próbált, mert a vénasszony kése lassan, komótosan belevágott ágyékának puha húsába. – No, azért csak vigyázz vele! – figyelmeztette a boszorkányt a vajda. – Ma este még élnie kell, amikor karóba húzzuk! A vénség vihogva folytatta; kimélyítette a bemetszést, aztán szakavatott mozdulattal lemetszette a bíboros heréit.

Cesarini megkínzott testén fájdalmas rángás hullámzott végig, de a korábbi kínzások túlságosan sok erejétől megfosztották már; szája szélén nyállal keveredett vér habzott az állára és a nyakára. Szilágyi Mihály a vajda felé köpött, és csak kevésen múlott, hogy nem találta el a Societas Draconis rend fekete köpenyét. – Te förtelmes féreg! A saját kezemmel nyúzom le az arcbőrödet, és tömöm a szádba, esküszöm a Szent Szűzre! A kezeim közt fogsz meggebedni! Vlad Dracul Szilágyi elé sétált, és mélázva végigmérte izmos, robusztus testét. – Neked szerettem volna adni egy utolsó esélyt… Egy ilyen emberre nekem is szükségem lett volna… De ezek után… Szilágyi elképedt: – Hogy neked szolgáljak? Egy ilyen utolsó, hitvány pondrónak? Akkor már inkább a kínhalál! – Bárcsak mindenki kívánságát ilyen könnyen teljesíthetném! – vont vállat Dracul, aztán Hunyadihoz lépett. Cesarini bíboros öklendezve, saját vérét nyeldekelve rángatózott a bilincsekben; csuklóját már csontig kimarta a vaskarika. – Ma estére megérkeznek a szultán katonái. Végleg megszállják a tartományt, és ezzel Magyar-Havasalföld története egyszer s mindenkorra véget ér… – A bojárjaid tudják már, hogy eladtad az országot? – A bojárjaim valóban sok fejtörést okoztak nekem – vont vállat Dracul. – Azt várják a vajdájuktól, hogy tartsa távol tőlük a magyarokat és a törököket egyaránt. Ez nyilvánvalóan lehetetlen, ezért éppen ideje volt, hogy végső megoldást találjunk a helyzetre. A magad módján te okoztad,

hogy az egyensúly felborult: a felfuvalkodottságod, az önhittséged miatt elbukott hadjáratod… Most Mohamed az új szultán… Azt kell mondanom, különösen eszes fiú… Alkut ajánlottam neki, és ő elfogadta. – Ha a török megszállja Havasalföldet, téged karóba húznak a saját bojárjaid! – Magam is ettől tartottam. Ezért kénytelen leszek karóba húzatni a saját bojárjaimat, amint Zaganos pasa serege megérkezik Tirgoviştébe. Nagy vérengzés lesz, de utána legalább alkalmam nyílik új bojárságot létrehozni, ha úgy tetszik, a lovászaimból, a szolgáimból, a bocskoros parasztjaimból… – Az első adandó alkalommal visszafoglaljuk Havasalföldet… – Ez már nem az én gondom lesz! – nevetett Vlad Dracul. – Megegyeztem a szultánnal: kapok egy tartományt Anatóliában… Oda vonulok vissza, saját háremem lesz, és ezt az országot végre átadhatom Vlad fiamnak! Hunyadi szeme sarkából az agonizáló Cesarinire pillantott. A bíboros már nem volt képes értelmes szavakat kinyögni, feje mellkasára esett, mintha kasztrált férfiasságát bámulta volna. Ogme anyó eközben magában motyogva valami fojtó bűzű, kénsárga masszával kente vastagon be a sebet, majd rongyokból kötést helyezett rá. – A bíboros úr lesz a ma esti fő látványosság a piactéren… Szeretném, ha a népem látná, hogy szigorúan megbüntetjük a pápista kutyákat, akik ortodoxokat gyilkolnak ezen a vidéken… Holnap pedig… Holnap… – Mi jövünk, igaz? – Megegyeztem Mohameddel. Neki elég a holttested, tőlem pedig megkap mindent, ami csak marad belőled. Most megbélyegezlek, Hunyadi János, hogy életed utolsó napján a

fájdalom emlékeztessen rá, kinek a foglyaként végzed! Legyen ez az én aprócska elégtételem egy egész élet megaláztatásaiért… Holnap a főtéren téged és a barátaidat húzzuk karóba. Ismered a módszert, tudod jól, hogy hosszas kínhalál vár rád… Ha egy kis szerencséd lesz, szétzúzza a koponyádat egy eldobott kő… bár remélem, az én kedves népem nem követ el ilyen könnyelműséget… – A többieket engedd el! – mondta megtörten Hunyadi. – Kérlek, Vlad… Ők csak parancsot teljesítettek! – Nem tehetem – tárta szét teátrálisan a kezét Dracul vajda. – Ahogy a katonáid sem térhetnek többé haza. Az egészségeseket, teherbírókat magukkal viszik a törökök rabszolgának. A többit kivégezzük… Tudod, kell, hogy mindenki lássa, új korszak köszönt erre az országra… Aztán… talán már jövőre, talán néhány év múlva immár a török sereggel törünk Magyarországra… nagyon remélem, hogy Hunyad vára az enyém lehet majd… A feleségeddel, a gyermekeiddel, a háznépeddel, mindeneddel egyetemben! Hunyadi elfordította a fejét. – Halott leszel, Vlad! Már réges-régen aláírtad a halálos ítéletedet! A vén boszorkány közben befejezte a matatását a bíboros sebén, s érdeklődve a többiek felé fordult. – Holnap, nem sokkal a karóba húzás előtt ti jöttök! – nevetett a vajda. – Ogme anyó gyűjtőszenvedélye nem ismer határokat. Hunyadi a lépcső felé nézett; a feljárónál egy árnyék vált el a faltól. Csak remélni merte, hogy Dumitraşcu logofát az. – Teljesíted az utolsó kívánságomat, Vlad? A vajda meglepettnek tűnt, de aztán vállat vont. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tisztellek,

Iancu! Megharcoltad a harcodat… Mi legyen hát az az utolsó kívánság? – Gyónni szeretnék… Utoljára, hogy tisztán állhassak a mennyei ítélőszék elé. Vlad Dracul arcán egy izom rándulása arról tanúskodott, hogy másra számított, s hogy Hunyadi kérése csalódást keltett benne. – Felőlem… A városban akad még néhány ferences szerzetes… Ha téged ez boldoggá tesz, kerítek egyet neked… Közben a porkolábok sikeresen felhevítették újra a billogot. Ogme anyó kiemelte a tűzből, és odanyújtotta gazdájának. – Most pedig, kedves rokon… Hunyadi megfeszítette testét. Felkészült a fájdalomra, felkészült mindenre, akár a halálra is. Hallotta Szilágyi és Macedóniai Dancs fújtatását, s egyszeriben Cesarini is nyüszíteni kezdett megint. – Nem az én bűnöm… Hunyadi tehet róla… Mindenről Hunyadi tehet! Ebben a pillanatban odafönn, valahol a Curtea Domnească egyik bástyáján kürtök harsantak. Vlad Dracul bosszúsan pillantott katonáira. – Mi történt? Nézzetek utána! Az egyik porkoláb zihálva tért vissza: – Uram! A török sereg! A török sereg előőrsei felbukkantak a távolban! – Nagyszerű. De minek ez a zenebona? Elég lesz megünnepelni őket, amikor Zaganos pasa megérkezik majd. – Csakhogy északról is felbukkant egy sereg, uram! A Vlad Dracul kezében tartott izzó billog felsistergett a félhomályban. – Miféle másik sereg?

– Északról, uram… A Kárpátok felől… Havasalföld vajdája visszaejtette a billogot a serpenyőbe, és fekete köpenyét maga után vonva felszökellt a lépcsőn. – Ezek a mieink lesznek… – röhögött a falhoz láncolt Szilágyi elégedetten. – Csak tudnám, hol késtek ilyen sokáig… Hunyadi összeszűkült tekintettel figyelte, hogy a lándzsás őrök sietősen követik urukat. Egyedül maradtak a vinnyogó Cesarinivel és a zavartan motyogó Ogme anyóval. – Ha a mieink azok, akkor bizony soron kívül megkapjuk a karóba húzásunkat! – ingatta a fejét Balázs kanonok. – Pedig Isten a tanúm, nem vágytam a bíborossal együtt táncolni egy-egy karó tetején. – Hallgassatok! – hurrogta le őket Hunyadi. – Halljátok? Odaföntről, a Curtea Domnească külső falai felől zavart kiáltozás, lódobogás visszhangzott. – Akárhogy is – vigyorgott Szilágyi Mihály. – Ez lesz az utolsó napunk Tirgoviştében… 4. Zaganos pasa, a szultán személyes jó barátja gyanakodva fogta vissza lovát a város kapuihoz érkezve. A szultáni erők előőrsével vágtatott idáig annak reményében, hogy talán még életben találja Hunyadi Jánost. Látni akarta, mi több, ki akarta hallgatni, mielőtt Vlad Dracul karóba húzza a hadurat. Sokat hallott már a Hadak Villámáról, a törökök rettenetétől, s bár úgy vélte, a híresztelések nyilvánvalóan túlzóak, volt valami a beszámolókban, ami egyszerűen nem

hagyta nyugodni. Zaganos fiatal janicsár tisztként került Mohamed közvetlen környezetébe, és hamar megszerettette magát a veliahttal. Jómaga kereszténynek született, egyszerű görög paraszt fiaként cseperedett fel addig a napig, amíg az oszmánok be nem sorozták a janicsár ezredeik egyikébe. S mint oly sok keresztény, Zaganos is fanatikus muszlim hívő lett, egyike a legjobb janicsár tiszteknek. Szerencsecsillaga akkor kezdett igazán meredeken emelkedni, amikor Allah különös kegyelméből az ifjú Mohamed mellé osztották be, hogy segítse annak katonai kiképzését. Hamar összebarátkoztak, s amikor egyértelművé vált, hogy a veliaht követi a trónon Murád szultánt, Zaganos előtt lassan körvonalat öltött a jövő látomása. Ebben a látomásban nagyvezírként állt az ifjú szultán mellett. Addig azonban hosszú út várt még rá… – Indulhatunk, uram? – kérdezte a személyes védelmét ellátó janicsár tiszt. – A lovaink fáradtak… Zaganos hátrapillantott. A Havasalföldet megszálló szultáni sereg előőrse alig kétszáz szpáhiból állt; nem különösebben jelentős erő, de arra éppen elég, hogy érvényesítsék Mohamed akaratát az örökkön lázongó székvárosban. – Induljunk! A vajda palotájába! Megsarkantyúzták hátasaikat, és a kíséret élén beügettek Tirgovişte utcáira. A lándzsás kapuőrök mogorván félreálltak az útjukból, a járókelők viszont leplezetlen megvetéssel figyelték minden mozdulatukat. Zaganos pasa, a szultán barátja vágtára sarkallta ménjét: sietett, hogy magától Hunyadi Jánostól tudja meg, mi igaz a híresztelésből. Azokból a szultáni udvarban csak suttogva továbbadott híresztelésekből, miszerint Mohamed és

a magyar vezér közeli vérrokonságban állnak egymással. Mert ha ez igaz… Ha csak szemernyi igazság is van ebben, akkor Zaganos olyan titok birtokába juthat, ami egy csapásra megnyit majd olyan ajtókat, melyek különben mindörökre zárva maradnának előtte. 5. Vlad Dracul rosszat sejtve sietett fel a Curtea Domnească bástyájára, ahonnét beláthatta a városon túli vidéket. A látvány, ami itt fogadta, egyáltalán nem nyugtatta meg: észak felől a behavazott hómezőkön burjánzó, fehér felhő jelezte a közeledő förgeteget. – Magyarok? – Magyarok, uram. – Dumitraşcu logofát kiismerhetetlen nyugalommal állt mögötte, s ha Dracul megfordul e pillanatban, még a szája szegletébe kiülő halovány mosolyt is láthatta volna. – Újlaki báró zászlait hordozzák. – Újlaki zászlóit? – Vlad hitetlenkedve ingatta a fejét. – Mit keresne itt Újlaki serege? Ennek semmi értelme! Megfordult és a bástya túlsó oldalához rohant. Dél felől a török főerők még fel sem bukkantak a láthatáron, csupán egynéhány százfős szpáhi előőrs várakozott a városfalakon túl. – Ördögök! – sziszegte a vajda. – Átkozott, magyar ördögök! – Mi a parancsod, uram? – kérdezte a logofát. Vlad Dracul még soha életében nem volt ennyire tanácstalan. Talán, ha a két sereget sikerülne valahogy egymásnak ugrasztani… Azzal időt nyerhetne… És igaz, a

magyarok előbb-utóbb úgyis küldenének újabb hadat, de addigra a szultán megerősíthetné a tartomány védelmét… – A bíborost végezzétek ki haladéktalanul! – rendelkezett a vajda. – Őt már úgyis halottnak hiszik… – És Hunyadival mi legyen? Dracul dühödten fordult a logofát felé, akinek esze ágában sem volt eltüntetni a képére kiülő önelégült kifejezést. – Vigyázz, Dumitraşcu! Azt hiszed, nem tudom, mire készülsz? – Csak arra készülök uram, hogy végrehajtsam a parancsaidat. A vajda a hideg kövekre tenyerelt, és lehunyta szemét. – Milyen messze vannak a törökök? – Messzebb, mint a magyarok. – Az erőviszonyok? A logofát elmélázott egy pillanatra, aztán széttárta karját. – Az erőviszonyok kiszámíthatatlanok, uram. A bojárok szószólójaként azonban kötelességem, hogy emlékeztesselek rá, mi már hetekkel ezelőtt követeltük az erdélyi vajda szabadon bocsájtását. Nem hallgattál ránk… A következményekért egyedül téged terhel felelősség! Vlad Dracul a fejét ingatta, tekintetét a sebesen közeledő hóförgetegre szegezte. – Fegyverbe mindenki! – Ki ellen, uram? – A magyarok ellen… – És a törökök? – Amint ideérnek, megnyitjuk előttük a kapukat… A logofát mélyen meghajolt, gúnyos mosolya ráfagyott az arcára, de szeme villanása elárulta a bensőjében tomboló indulatot. Ő is tudta, a vajda is tudta, hogy a vérengzés immár

elkerülhetetlen: Tirgovişte utcáin nemsokára ismét elszabadul a pokol… 6. Zimai hadnagy a hófödte várost figyelte. A városfalak jelentéktelennek tűntek ugyan, de azzal tisztában volt, hogy ostromeszközök nélkül beletelne néhány napba, amíg bejutnak Tirgoviştébe. A maga részéről egy cseppet sem bánta: egyáltalán nem volt sietős számára ez erdélyi vajda kiszabadítása. – Uram! Uram! – két felderítője lóhalálában vágtatott vissza a főcsapathoz, már messziről integetve, ordítozva. – Uram! Török előőrsök! Zimai Imre nem volt épp gyáva ember, de egyetlen porcikája sem kívánta a csetepatét. Leginkább azzal lett volna elégedett, ha kiderül, Hunyadi már rég halott, s fordulhatnak is vissza íziben. De hogy török csapatokba botoljanak, alighogy ideértek? Ehhez egyáltalán nem fűlött a foga… – Mennyien vannak? – Néhány száz fő, uram! A déli városkapu környékén várakoznak! Zimai a feje búbját vakarta, hátrasandított a hóban pihegő seregre. A lovak háta párállott a hidegben, az emberek kimerültek voltak az éjjel-nappali vágtától. – Visszahúzódunk, emberek! Vissza az erdőbe! – Nem! Szilágyi Erzsébet előreugratta lovát, és feszülten szemügyre vette a városfalakat. Nem sok mozgást látott, amott szemben mindössze néhány lándzsás bóklászott a felvonóhíd magasában. – Ötszáz lovas előre! Szét kell verni az előőrsöt!

Mindenáron tartanunk kell a déli városkaput! Zimai magában szentségelt. – Ugyan minek? Ha ez valóban csak előőrs, hamar ideérhet a főcsapat is! – Éppen ezért nincs idő fejtörésre! Utánam! Vágtára ösztökélte lovát, s a hóban előregázolva már inalt is Tirgovişte falai felé. Zimai értetlenül bámult utána, még kiáltani is elfelejtett. – Eszelős nőszemély! Aztán különös dolog történt; néhány tucat vértes lovas a háta mögül kiugratott, és parancs nélkül, ösztönösen a nagyasszony után vágtatott. – Hová a tetves úristenbe mentek? De már nem lehetett megállítani a többit sem – Zimai mellett sorra dübörögtek el, ökölnyi hódarabokat hányva a megrökönyödött hadnagy képébe. – A többi itt marad! Mit volt mit tenni, csúf káromkodás kíséretében követte embereit, és igyekezett nem lemaradni a zömüktől. Nem ötszáz, de legalább ezer páncélos lovas suhant előre a hóban, hogy lendületből zúzza szét a déli városkapunál várakozó török előőrsöt. 7. A lándzsás őrök kíméletlen mozdulatokkal leemelték Cesarinit a falról, csontig sebzett karjait szinte kitépve a bilincsek szorításából. – Hová viszitek? – kérdezte Hunyadi, bár pontosan tudta a választ. Amazok nem is feleltek, durván a lépcsőfeljáró felé

lökdösték a bíborost, aki lépni sem tudott az elgémberedett tagjait béklyóba verő fájdalomtól. – Engedjétek el, ha Istent ismertek! – Minek? Hadd vigyék csak! – nevetett Szilágyi Mihály. – Ezerszeresen megérdemli a halált! Még el sem értek a lépcsőig, amikor egy ferences szerzetes bukdácsolt lefelé velük szemben. Dumitraşcu logofát néhány lépéssel lemaradva követte, kezében fáklyával. Amint megpillantotta a lándzsásokat, szigorúan rájuk parancsolt: – Ne a főtérre vigyétek! A templom mögötti udvaron már várja a hóhér! Igyekezzetek! Ott nyomban temessétek is el a trágyakupac alá, nyom ne maradjon utána! Hunyadi a közeledő ferences atyát méricskélte; valójában Thuzra számított, de ez a pap itt egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Lehet, hogy a végén még csalódnia kell az embereiben? – Itt az utolsó lehetőség, hogy meggyónjatok! – mondta a logofát, a fáklyával egyenként az arcukba világítva. – Dracul vajda benneteket is ki akar végeztetni! A karótól megmenekültök, nincs idő az ilyesfajta látványosságra. Marad számotokra a bakó! Hunyadi a fejét ingatta. – Mire vársz még? Ha a törökök megérkeznek, mindennek vége! – Hallgass ide, uram! – Dumitraşcu megbizonyosodott róla, hogy a lándzsások áldozatukkal egyetemben kiléptek már a Chindia-torony ajtaján. Egyedül volt ugyan a foglyokkal, de tudta, alig néhány perc áll rendelkezésére, hogy cselekedjék. – Újlaki báró serege itt áll a falainknál! Kijuttatunk hozzájuk! A szerzetes segíteni fog! Hunyadi gyanakodva figyelte a logofát arcának

rángását; vajon hihet-e neki? Vagy talán egy újabb csapda készül ellene? – Csak annyit kérek, uram, hagyd itt a sereget! Űzd el Dracul vajdát, egyszer s mindenkorra! Könyörgünk, uram! Te maradtál az utolsó reménységünk! – Amint tehetem, visszatérek – ígérte Hunyadi. – És nem felejtem el a szolgálataidat, Dumitraşcu! A logofát összerezzent, mert odakünn, a falakon elsütöttek egy ágyút. – Kezdődik! Az Úristen legyen kegyes veled, uram! Azzal feliszkolt a lépcsőn, magára hagyva a foglyokat és a tirgoviştei ferences papot. Az nem habozott, odalépett Hunyadihoz, remegő kézzel elővont egy rozsdás kulcsot, és kinyitotta a fémbilincs szárait. – Igyekeznünk kell! Nemsokára ideérnek a törökök! Ketten kiszabadították a többieket, amilyen gyorsan csak tudták, de mire visszanyerték mozgásképességüket, újabb, végtelennek tűnő percek teltek el. – Ki tudsz vezetni a városból? A férfi a ferences csuhában szaporán bólogatott, de szeme villanása elárulta, hogy páni félelem uralja elméjét. – Gazdagon megjutalmazlak! – mondta Hunyadi. – Tudom, hogy mit kockáztatsz értünk! – Nem! Sejtelmed sincs, mi mindent… – suttogta a csuhás. – Ha feljutunk, lapuljatok szorosan a falhoz, uram! Van egy rejtekajtó a keleti városfalon, pontosabban a fal alatt. Megpróbállak odavezetni benneteket… Hunyadi végigpillantott társain: Szilágyin, Macedóniai Dancson és Balázs kanonokon. Mindőjük égett a vágytól, hogy kijusson végre innét, de legalább annyira, hogy bosszút álljon a sok megaláztatásért. Hunyadi úgy sejtette, utóbbira

még egy ideig várniuk kell. – Indulhatunk! A ferences nyárfalevélként reszketve elindult felfelé a lépcsőn. Még a második fokra sem tette a lábát, amikor hideg fuvallat áramlott lefelé odafentről. Fegyvercsörgés és lábak dobogása visszhangzott a falak között… 8. Zaganos pasa visszarántotta lovát. Valami piactérfélén torpant meg; útját rossz arcú, alattomos tekintetű oláhok állták el – némelyikük fegyvert szorongatott a kezében, de egyelőre nem mertek feléje mozdulni. – Tisztuljatok! – kiáltott rájuk törökül, de azok ügyet sem vetettek rá. Zaganos riadtan pillantott hátra; kísérői lemaradtak ugyan, de máris kivont szablyával próbálták átverekedni magukat a csőcselék varázsütésre szaporodó sorain. – Takarodjatok az utamból! Valahol felmorajlott egy ágyú, és a pasa egy pillanatra azt hitte, őket lövik egy közeli falszakaszról, de aztán rájött, hogy nyilván kifelé sütötték el őket. Lövik az ő kint maradt szpáhijait? Mi történik itt? Eközben az emberek lassan, fenyegetőn megindultak feléje. A közeli sikátorok alattomos tekintetű csürhét okádtak magukból, mintha mind arra vártak volna az elmúlt órákban, hogy ő gyanútlanul bevágtasson ebbe a kelepcébe… – Ide! Ide! – kiáltotta Zaganos a szpáhiknak, de azok mind messzebb sodródtak tőle; lovaik rémülten nyerítettek, rúgkapáltak az idegen bűztől, a tömeg közelségétől.

A pasa rádöbbent, hogy végzetes hibát követett el; Tirgovişte vajdája ugyan behódolt a szultánnak, de népe minden jel szerint nem osztja ura elkötelezettségét. Nem sok esélye maradt, valaki máris megragadta lova zabláját, és húzni kezdte egy közeli házfal felé. Az ablakmélyedésben megvillant egy fegyver, és valami elsuhant Zaganos feje mellett. Egy kő… Acél csendült a háta mögött, az oláhok dühödten szitkozódtak. A pasa kétségbeesetten kereste a kiutat, az egyetlen lehetőség a szemközti házak közt nyílt, vélhetőleg az a szűkös út, mely a vajda palotájához vezetett. De hogyan jut el odáig? A tömeg eleven falként állta útját… – Segítség! Segítség! A válságos pillanatban nyílvesszők suhogtak a magasból és csapódtak a pasához legközelebb állók testébe. A férfiak összegörnyedve, megpördülve terültek el a sármocskos hóban. Zaganos ide-oda kapta tekintetét, hogy felfedezze az íjászok elhelyezkedését, de nem látott semmit – ellenben a szemközti utcából lovasok dübörögtek elő, és bősz kardcsapásokkal tisztították meg maguknak az utat. – Jöjj, uram! Mostantól Dracul vajda védelme alatt állsz! A pasa fellélegzett. Szpáhijait ugyan elsodorta a menekülő sokaság, de ő legalább biztonságban érezhette magát. Sápadtan tűrte, hogy Vlad lovasai elvezessék a piactérről, és íjászaik fedezete mellett a Curtea Domnească felé vigyék. – A sárkányos úr már vár rád, nemes pasa!

– Hunyadi? – zihálta Zaganos. – Ugye, él még? Nem kapott választ, s ezt a szultán barátja nem vette különösen jó jelnek. 9. – Kik ezek? Az üdvözlésünkre érkeznek? De minek ez a sietség? Murad Malkoçoğlu, Plovdiv és Chirmen szandzsákbégje gyanakodva méregette a hóban feléjük vágtató páncélos lovasokat. Már az is meglepte, hogy az oláhok vérteseket küldenek ki a városfalakon túlra, az meg végképp felkészületlenül érte, hogy ilyen vad vágtában közelítenek feléjük. A szultáni sereg komótosan araszolt a hómocskos úton; parancsnokuk számításai szerint délre érhették volna el Tirgoviştét, és verhettek volna tábort a falakon túl. – A mieinket üldözik! – mutatta egy fiatal, éles szemű janicsár tiszt. – Nézd, uram! A nyomukban vannak! Malkoçoğlu azonban hiába meresztgette a szemét, csak a tompa, téli napfényben csillogó páncélokat látta hullámzani a vakítóan fehér hómező felett. – Ezek magyarok! – morogta a háta mögött egy veterán szpáhi, aki fél életét a szerbiai és bolgárországi határvidéken töltötte. – Ezek magyarok, uram! Plovdiv és Chirmen szandzsákbégje gúnyosan nevetett a felvetés hallatán: – Ostobaság! Hogy kerülnének ide magyarok? Ezek Dracul vajda emberei lesznek… Kétségtelen, hogy… De ebben a pillanatban már ő is látta. A páncélosok előtt néhány szpáhi nyargalt, eszelős buzgalommal hajszolva paripáját, nyilván a láthatáron

kibontakozó török főerők oltalmában bízva. A vértesek – lehettek vagy ezren – őket üldözték nekilelkesedve. – Felsorakozni! – nyögte Malkoçoğlu döbbenten. – Harcra! De már késő volt. A kimerülten menetelő janicsárok jószerivel fegyvertelenek voltak. A pajzsokat, lándzsákat, íjakat, buzogányokat szállító szekerek jóval lemaradva döcögtek a tengelyig érő sárban; a Tirgoviştébe vezető országút, a kétoldalt húzódó bokros, erdős terület pedig alkalmatlan volt arra, hogy sorokba rendeződjenek. – Felkészülni! Az egész villámgyorsan történt. A menekülő szpáhik zihálva elvágtattak mellettük, némelyik arca csupa vér volt, mások fegyvertelenül, megtépázva kapaszkodtak lovaik sörényébe. És már jöttek is a vértes magyarok… Dübörögve, vérszomjas üvöltéssel rontottak rájuk, s mire pallosaik, fejszéik éle megvillanhatott volna a sápadt napsütésben, az első janicsár századok már jajongva menekülőre fogták. Amazok olyan lendülettel, olyan indulattal roppantak a gyalogos menetbe, mintha a dagadó sárba akarták volna taposni őket. Sokaknak valóban ez a sors jutott; a habzó pofájú mének patái alatt koponyák reccsentek; sikoltozás, üvöltés harsant, bugyborékoló vér örvénylett a hómocskos masszába. Az első sorok szétrebbentek, sokan a fák között kerestek menedéket, mások fejvesztve nyomultak hátra, átgázolva mindenkin, aki az útjukba került. Végül persze beleütköztek a mögöttük érkezőkbe; kavarodás, lökdösődés támadt, s noha a lovasok lendületét lefékezte a magatehetetlen embertömeg, ami ezután következett, az kegyetlen mészárlás volt, nem egyéb. Murad Malkoçoğlu, Plovdiv és Chirmen

szandzsákbégje megkísérelte a lehetetlent. Feje fölött forgatott szablyával próbálta megállásra késztetni a futásban menedéket lelőket, de azok ügyet sem vetettek rá. Amikor észrevette, hogy egyetlen tisztje sincs már a közelében, egyszeriben elfogta a pánik. Oldalról vértes magyarok robogtak feléje előreszegezett kopjákkal, vérszomjas tekintettel. A szandzsákbég véresre sarkantyúzta ménje véknyát, s már inalt is, keresztülgázolva saját katonáin. – Rajta! Rajta! Öljétek őket! – harsogta egy megtermett páncélos magyar, és bőszen osztogatta csapásait az egymást taposó tömegben. Malkoçoğlu még egyszer hátrasandított a válla felett, mielőtt oldalra táncoltatva ménjét beugratott volna egy bokros, erdős részbe, ahol szerencséjére tisztának tűnt előtte az út. Ekkor pillantotta meg a harcos amazont: a kibomlott, hosszú, szőke hajú asszonyt, ki láncos buzogánnyal tört magának utat a tömegben. A látvány önmagában is álomszerű volt: Malkoçoğlu soha életében nem látott még ilyen szépet. Hanem amitől vére jéggé fagyott ereiben, az az amazon páncéljára festett címerkép volt. A gyilkos asszony vértjén holló feketéllett, csőrében gyűrűvel. Malkoçoğlu már jóval a messzeségből, a háta mögül hallotta emberei sikolyát. – Hunyadi! Hunyadi! S bár mindenki tudta, hogy ez a pusztító indulattal előretörő nő nem lehet a rettegett vajda, a holló látványa és a Hunyadi név országút felett verdeső visszhangja egyszeriben véget vetett a szórványos, elkeseredett ellenállásnak. Mohamed szultán hétezer fős seregének első oszlopai fejvesztve menekültek vissza, a Duna irányába. A mögöttük érkező ezredek már csak a süvöltést hallották:

– Hunyadi! Hunyadi! Azt sem várták meg, hogy az út hajlatában felbukkanjanak az első ellenséges lovasok, rendezetlenül, gyáván futni kezdtek vissza, amerről jöttek. 10. A lépcső tetején Dracul vajda strázsái várták őket. Lándzsahegyek villantak a fáklyafényben; mielőtt az elöl haladó ferences szerzetes felkiálthatott volna meglepetésében, egy lándzsa mélyen a torkába döfött. Vér fröccsent az Alkonytorony falaira. – Átkozottak! – Szilágyi félrelökte az előtte tébláboló Balázs kanonokot, megragadta a feléje szúró lándzsát, és kicsavarta a strázsa kezéből. Megfordítani azonban nem tudta, ahhoz túlságosan keskeny volt a járat, így a fegyver nyelével ütötte homlokon a lándzsa gazdáját. – Ki kell jutnunk! – Hunyadi elkeseredett kísérlete, hogy sógorához hasonlóan fegyvert szerezzen magának, rögvest kudarcba fulladt. A lépcső tetejéről tucatjával nyomakodtak lefelé a vajda emberei, úgyhogy néhány szívdobbanással később újra foglyok voltak mindannyian. – Dracul vajda várja őket! – parancsolta látható megkönnyebbüléssel a strázsák hadnagya. – A hátsó udvarba velük! Gyorsan! 11. A Nagypéntek temploma mögötti szűk, belső térre vezették őket, ahol a városfal kanyarulata és az ortodox templom komor tömbje közötti udvarban már tucatnyi sötét árnyék sorakozott fel fogadásukra.

Hunyadit hátrakötött kézzel lökdösték a terecske közepére; a bokáig érő sárban Cesarini fetrengett. Képtelen volt feltápászkodni a dagonyából, a lándzsások röhögve minduntalan visszalökték. – Segíts, Hunyadi! Könyörgöm, segíts! Szilágyi egyvégtében szitkozódott, csak az szegte szavát, hogy megpillantotta a falnak támaszkodó, fekete csuklyát viselő hóhért. – Hagyd abba a vinnyogást, bíboros! Egyszer az életben légy férfi! – mordult Erdély vajdája Cesarinire. – Valóban kevés az időnk, Iancu! Én magam sem így terveztem. Lassú halált szántam neked, aminek minden pillanatát kiélvezhetem – lépett elő az árnyak közül Vlad Dracul. Arcán nyoma sem volt gúnynak, inkább dühről és feszültségről tanúskodtak vonásai. – Ugye, készen állsz? Hunyadinak arcizma sem rándult. – Itt vannak a magyar hadak a falakon túl! Most még elkerülheted a vérontást! Engedj minket szabadon! Csak ekkor vette észre a vajda mellett álló török férfit, aki kíváncsian méregette. Valamit súgott Dracul fülébe, de az türelmetlenül legyintett. – Nem kockáztathatok! Ha most nem ölöm meg, ki tudja, lesz-e még rá alkalmam ebben az életben? Zaganos pasa feszülten pislogott hol a vajdára, hol Hunyadira. – Ki kell hallgatnom! Dracul válasz helyett intett a hóhérnak, aki hatalmas pallosát vállára vetve előrelépett, és megragadta Cesarini grabancát. – A szultánnak holtan is jó! – jelentette ki Dracul. – Megüzente! Így szólt az alkunk! – Csakhogy nekem beszélnem kell vele!

Az északi városfalon ismét eldördült egy ágyú, aztán még egy. A Nagypéntek temploma tornyában valaki kiabált, de szavait elnémították a félrevert harangok. Néhány udvaronc közelebb lépett Dracul vajdához – az arcukra kiülő rettegés többet mondott mindennél. Vlad elhessegette őket, mintha nem lenne jelentősége az egésznek. – Kezdjük már el! A hóhér segédei – két zavaros tekintetű cigány – megragadták a bíboros karjait, hátracsavarták őket, s térdükkel a hátába támaszkodva a sárba nyomták felsőtestét. Egy harmadik fatuskót tett a feje alá. – Krisztus nevére! Ne tegyétek! Drága testvéreim! Ne tegyétek ezt velem! Hunyadi lehunyta a szemét. Próbált a falon túlról érkező hangokra összpontosítani, de a távoli kiáltásokat ő sem hallotta jól. Magyarul rikoltottak? Oláhul? Vagy törökül? – Siessetek már, az Istenért! A hóhér Cesarini hájas nyakát méregette: kereste a helyet, ahová lesújthat. – Könyörgöm, ne bántsatok! Könyörgöm! A bíboros próbálta a vajdára emelni tekintetét, de a cigányok könyörtelenül lenyomták, egyikük gyér haját húzva próbálta a tönkön tartani a fejét. A hóhér megelégelte a piszmogást, és hatalmas lendülettel feje fölé emelte a pallost. A fegyver zúgva lesújtott. Vlad Dracul izgatottan előrehajolt, hogy jobban lásson, de amit ezúttal látott, az rettenetesebb volt mindennél, amire számított. A hóhér elvétette a csapást, mivel az utolsó pillanatban Cesarininek sikerült oldalra fordítania a fejét: a pallos

lecsúszott a kövér, redős nyakról, és mélyen belemélyedt a váll csontjába, húsába. A bíboros sikoltozott, üvöltött, vére forró sugárban permetezett a közelben állókra, főképp a hóhérsegédekre, akiket teljesen beterített. – Újra! A hóhér mozdulatain bizonytalanság látszott, de amikor megint a magasba lendítette pallosát, inkább dühödtnek tűnt az iménti fiaskó miatt. Suhogás, éles csattanás: a penge ezúttal is megcsikordult a csontokon, de ezt a hangot förtelmes cuppanás is kísérte, amint a fegyver éle mélyen a nyakba süppedt. Cesarini megrándult, emberfeletti erőfeszítéssel kitépte magát a segédek kezei közül. Fél térdre emelkedett, és bömbölve próbált feltápászkodni – igen ám, de félig lemetszett feje oldalra bukott, mintha hirtelen elbóbiskolt volna. Balázs kanonok hangosan imádkozni kezdett, Zaganos pasa a Nagypéntek templomának falának dőlve okádott a sárba. – Öljétek meg! – mordult az oláhokra Hunyadi. – Öljétek már meg, ha kegyelmet ismertek! A hóhér bénultan bámulta a tántorgó bíborost, de senki sem mert hirtelenjében megmoccanni. Dracul vajda kapott először észbe, s dacolva a szertefröccsenő vérrel, elővont szablyájának egyetlen suhintásával lecsapta Cesarini fejét. Az pontosan Szilágyi lába elé röppent: egy végtelennek tűnő pillanatig a bíboros és ő egymást bámulták, aztán az olasz szemhéjai rebegve, szinte megkönnyebbülten lecsukódtak. – Most a többit! – parancsolta Dracul vajda. – Eljött az időd, Iancula! Hunyadi előrelépett. De még nem állt készen…

12. Zimai hadnagy a török főerőkre rontó csapattal tartott, hátramaradt helyettesei azonban úgy döntöttek, este a városban, tűz mellett, szajhák ágyában melegszenek fel. Kimerültek a szakadatlan vágtától, a hideg pedig sehogy sem volt ínyükre – ki hallott már olyat, hogy télvíz idején hadakozzék az ember?68 Ezért – nemes egyszerűséggel – rohamot intéztek Tirgovişte ellen. Az Újlaki-sereg mintegy két és fél ezer zsoldosa üvöltve lendült neki, s csak a falakhoz érve döbbentek rá, hogy legfeljebb fegyvereiket rázhatják dühödten, a városba itt be nem jutnak. Néhányan elvágtattak a falak mentén erre is, arra is, hogy felderítsék a várfal gyenge pontjait. A zűrzavart fokozta, hogy a közelben elsütöttek egy ágyút, de senki sem látta, ki és mire célzott. A csapat java része dühösen nyargalászott fel s alá, cifra szitkokat szórva a falon fejüket kidugó oláh őrökre. Nagy megkönnyebbülésükre egy veres képű, szilaj legény azzal a hírrel vágtatott vissza, hogy a déli városkapu, ahol a szpáhikat megszalasztották Zimai emberei, tárva, nyitva áll. Nosza, több sem kellett nekik – hujjogva, üvöltve nekieredtek. Néhány perccel később az Újlaki-bandérium első lovasai berobogtak Tirgovişte utcáira.

13. A Nagypéntek-templom háta mögötti traktusba nem vezetett közvetlen út a Curtea Domnească udvaráról. A magyar vértesek soha nem találták volna meg az árkot, amelyre pallót fektetve átugrathattak a belső várfal övezetébe, ha a felvonóhídnál gyülekező bojárok nem vezetik oda őket. – Nicsak! Váratlan vendégek! – jegyezte meg epésen Szilágyi Mihály, amikor az első páncélosok becsörtettek a magas falak közé. A lehető legjobbkor jöttek: Hunyadit épp legyűrni készültek a hóhérsegédek, mindannyian belékapaszkodtak, hogy fejét a tönkre szorítsák. A patadübörgés hallatán rögtön elengedték; a vajda megrázta magát és talpra vergődött. – Ide! Ide! Ide, hamar! Dracul lándzsásai nyomban felsorakoztak, hogy védjék urukat, de amikor megpillantották Dumitraşcu logofátot, Constantin vornikot és Eustratie postelnicet, bizonytalanul egymásra néztek. – Tegyétek le a fegyvert! – parancsolta Dumitraşcu. – A várost megszállják a magyarok! Nincs értelme az ellenállásnak! Vlad Dracul mord tekintettel végigmérte udvartartásának legfőbb támaszait, aztán sötét átkokat szórva rájuk eltűnt a templom hátsó kapujának árnyékában. Az egész olyan gyorsan történt, hogy a strázsák észre sem vették, voltaképpen már nincs is kit védeniük. Tekintetük idegesen rebbent a magyar lovasokra, az udvaroncok vérszomjas ábrázatára, és a foglyokra, akik feszülten álltak hóhérjuk előtt. – Gyorsan! Fogjátok el Dracult! – harsogta a havasalföldi hadak parancsnoka, de a lándzsások csak egy

helyben toporogtak – túlságosan rettegték a vajda hatalmát ahhoz, hogy ilyesfajta utasításnak engedelmeskedjenek. Zavartan közelebb húzódtak egymáshoz, felkészülve az esetleges közelharcra. Közben a pallón, a városfal és a templom közti keskeny átjárón újabb lovasok nyomultak be, de a hátsó traktus hamar megtelt forgolódó, idegesen prüszkölő, nyerítő paripákkal. – A templomba! Utána a templomba! – kiáltotta Dumitraşcu, bár a lelke mélyén tudta, hogy Draculnak bőségesen elegendő volt ennyi idő ahhoz, hogy kereket oldjon. Végtére is jobban ismerte mindenkinél a palota rejtett, föld alatti járatait, melyek keresztül-kasul behálózták a főbb épületek pincéit. A logofát – igyekezve kikerülni a vértesek harci ménjeit – üggyel-bajjal keresztülverekedte magát a tumultuson, és odalépett Hunyadihoz. – Siettem, ahogy tudtam, uram! Nem esett bántódásod? – Derék ember vagy, Dumitraşcu! – Ha nem fogjuk el Dracult itt és most, később meggyűlik vele a bajunk, uram! Kérlek, adj embereket az üldözésére! – Mi a helyzet a városban? – A várost a bojárok fegyveresei uralják, és köszönhetően Újlaki seregének, immár nem kell tartanunk a török támadástól. Engedélyt adsz, uram, hogy Dracul feleségét és fiát elfogjuk? Hunyadi nem felelt, komoran bámulta a lándzsásokat lefegyverző magyar lovasokat. Szilágyi Mihály ezalatt komótosan odaballagott a hóhérhoz, aki igyekezett a falhoz lapulni, de hatalmas pallosát még mindig kesztyűs kezében szorongatta. A segédei már régen elillantak a közelből.

– Elkérhetném ezt a micsodát? – kérdezte udvariasan Szilágyi, de mivel a hóhér nem tudott magyarul, kicsavarta kezéből a pallost. Aztán már villant is a fegyver, és a fekete csuklyás fej hangos csattanással csapódott a templom falának. A hóhér teste állva maradt néhány szívdobbanásnyi ideig: a nyakból szerteszét spriccelt a vér, vörös maszkot fröccsentve Szilágyi elégedett ábrázatára. – Jobb lenne biztonságos helyre húzódni! – kérlelte Dumitraşcu a magyarokat, mikor látta, hogy néhány vértes lovas kaszabolni kezdi az oláh lándzsásokat. – Meg kellene akadályoznunk a vérengzést! Hunyadi ügyet sem vetett rá. Odalépett az egyik vérteshez, és megragadta a ló zabláját. – Kinek az emberei volnátok? – Az erdélyi vajdáé! Hát te? – Hunyadi János vagyok. A vértes szeme elkerekedett, s azon nyomban ugrott is a nyeregből, hogy meghajolhasson előtte. – Megbocsáss, uram… – Újlaki küldött benneteket? Itt van ő is valahol? – Nem, nagyuram! Szilágyi Erzsébet nagyasszony vezetett idáig! Az ő kérésére engedett minket Újlaki úr… Hunyadi arcán megfeszültek az izmok. – Mennyien jöttetek? – Három-négyezren, uram. – Átveszem a parancsnoklást! Tisztítsátok meg a palotát a fegyveresektől! Azután a hadnagyaitokat várom a felvonóhídhoz! A vértes meghajolt, s már inalt is, hogy kivezesse a szűk udvarból az embereit. Hunyadi komoran figyelte őket; s bizony nem volt nehéz észrevennie a különbséget saját harcosai meg ezek

között. Csakhogy neki éppen nem voltak itt a katonái… Ezekkel kellett hát beérnie. – Kaparjátok el a ferences templom mellett! – mutatott Cesarini lefejezett testére a vajda. – Kapjon tisztességes keresztényi szertartást! Szilágyi, Macedóniai Dancs és Balázs kanonok közelebb húzódtak az intésére. – Soha senkinek nem beszélhettek arról, hogy életben láttátok a bíborost a csata után… Megértettétek? Soha! Szilágyi a hóhérpallost fél kézzel pörgetve követte a páncélos lovasokat a Curtea Domnească udvarára. Itt már vagy százötven Újlaki-vértes gyülekezett: ők voltak a későn érkezők. A többiek javában fosztogatták a palota épületét – odabentről üvöltés, asszonyi sikoly, edények csörömpölése hallatszott. – Hol a feleségem? – Hunyadi egymás után állította meg a magyar lovasokat, de azok csak a vállukat vonogatták. Az egyiküknek végre rémlett, hogy mintha Zimai hadnagy csapatával a törökre ment volna a nagyasszony a városfalakon kívül. Hunyadi felpillantott a palota zord épületére, a sötét ablakokra. – Készüljetek! – vetette oda társainak. – Indulunk! De mielőtt lóra pattanhatott volna, Dumitraşcu loholt felé. Lándzsásai egy gyönyörű nőt és egy megkötözött ifjút kísértek ki a palotából az Újlaki-katonák izgatott morajlásától kísérve. – Uram! Uram! Dracul vajda felesége és fia! – zihálta a logofát alázatos hajlongások közepette. – Mostantól mindketten a te foglyaid! Tégy velük, amit akarsz! Hunyadi odalépett Mirceához, és megoldotta a kezét béklyóba verő köteléket.

– Menj! Vidd anyádat biztonságos helyre! Kapsz húsz páncélos lovast! A vajdafi könnyes szemmel pillantott körbe az udvaron. – Kérlek, uram! Kíméld meg a város népét! Erdély vajdáját a lehető legkevésbé sem érdekelte Tirgovişte népe; az asszony felé fordult és megcsókolta a hercegnő hófehér kezét. – Nézd el nekem, asszonyom, külsőmet, de a férjed fogságában elvadultam kissé. Hagyd el a várost, és ne térj vissza soha! – Hol a férjem? – kérdezte Cneajna hercegnő reszkető hangon. – Nem tudom, de ha a kezembe kaparintom, keserves kínok között hal meg – felelte Hunyadi. – A legtöbb, amit tehetek, hogy fiad és a te életed megkímélem! Dumitraşcu közelebb somfordált Hunyadihoz, és a fülébe súgta: – Nem engedheted el, uram! Ha néked nem kell, könyörgöm, add nekem! Bosszút akarok állni a feleségemért és a lányomért… Ha sejtenéd, mi mindenen mentem át azért, hogy most… Erdély vajdája zord pillantásával végigmérte a logofátot, s az jobbnak látta hátrébb lépni egyet. – Egy ujjal sem nyúlhatsz hozzá, megértetted? És más sem! Ha csak egy haja szála is meggörbül, az egész családodat karóba húzatom! – Természetesen, nagyuram! Bocsánatodért esedezem! Itt akarsz lakni a palotában? Egy órán belül tűzre vetjük Dracul minden holmiját, és azonnal beköltözhetsz! Hunyadi félretolta az útjából, és az Újlaki-katonákat figyelte. Fegyelmezetlen népség benyomását keltették

továbbra is; az udvar közepén már halomban állt a palotából kihordott tömérdek ruha, edény, fegyver, s más rabolt holmi. A falak visszhangoztak a megerőszakolt cselédek, szolgálólányok sikolyaitól. – Kutassátok fel valamennyi Drăculeşti-kutyát! – Karóba húzni mindet! Öljétek őket! Hunyadi és nemrég még a kivégzésükre várakozó társai ruhát, sodronyinget és fegyvereket hozattak. Csak akkor érezték magukat biztonságban, amikor újra harcra készen álltak: karddal a kezükben, csatamén nyergében, ahogy férfihoz illik. – Bort! – rendelkezett a vajda, s bár éhség is mardosta gyomrukat, tudta, hogy ilyesmire nem jut most idő. – Bort mindenkinek, aztán utánam! Kiléptettek a felvonóhídon a városba; Tirgoviste addigra már mészárszékké változott. De nem az Újlaki-zsoldosok öldökölték a lakókat, hanem azok egymást. Régi sérelmeket megtorlandó Drăculeşti- és Dăneşti-hívek hajkurászták a másik párt híveit a házak között, fáklyákat vetve az ellenség otthonaira. A magyar lovasok egy ideig nézték, aztán csak legyintettek: ahhoz nem voltak elegen, hogy mindkét párttal megbirkózzanak, hagyták hát, hadd gyilkolják egymást kedvükre. – Hol a feleségem? – Hunyadi magához rendelte a fosztogató csapatok tisztjeit. – Hol a parancsnokotok? Azok azonban bárgyún bámultak vissza rá. – Valami török csapatra mentek, uram… – Kerítsétek elő őket! Tüstént! Ott álltak, harcra készen, a városkapuban, de sejtelmük sem volt, merre kellene nekivágniuk. Kisvártatva török foglyokat vezettek elébük. – Ez a jómadár a szultáni udvarból jött! – lökdösték

Hunyadi lova mellé a lesütött tekintetű Zaganos pasát. – Úgy hírlik, a szultán jó barátja… – Csakugyan? – A vajda végigmérte a törököt. – Igaz ez? – Igaz – hajtott fejet Zaganos. – Mohamed váltságdíjat fizet értem! Gazdagon megjutalmaz, ha megkíméled az életemet! – Nem kell a pénze! Sok jó katonám esett Várnánál a fogságába. Alkalmas leszel cserének! Zaganos felpillantott és kíváncsian végigmérte a vajdát. – Kérdezhetek tőled valamit, uram? Hunyadi szeme villanása volt a válasz: kérdezhetsz, de gyorsan! A pasa kivonta karjait az oláh porkolábok kezéből, és kaftánja ujjából egy rongyos, megfakult szövetdarabot húzott elő. – Csupán azt szeretném tudni, ismered-e ezt a jelet, uram? Hunyadi lenyúlt érte a nyeregből, és alaposan szemügyre vette. Egy alig látható napkorong rajza volt, melynek sugarai szinte kivehetetlenül belefakultak a szövetbe. – Honnan szerezted ezt? – A szultán ruháját díszítette gyermekkorában. Feltételezem, ismered ezt a jelet. Talán a családod is, amely használta évtizedekkel ezelőtt… Hunyadi a sodronyinge alá gyűrte a vásznat és intett a porkoláboknak. – Jól őrizzétek ezt az embert! Nem szökhet meg! Értitek? Valahonnan a messzeségből, a behavazott látóhatár

peremén túlról tompa morajlás kélt. – Ágyúk? – Lovasok? Hunyadi szédült a kimerültségtől és az átélt szenvedések borzalmától, de azzal tisztában volt, hogy a közelben jelentős török sereg ólálkodik. Tudni akarta, merre vannak pontosan, mikor érhetik el Tirgovişte falait… 14. Zimai hadnagy még életében nem látott asszonyt harcolni. Az a féktelen indulat, amivel Szilágyi Erzsébet kaszabolta a fejvesztve menekülő janicsárokat, férfiembernek is becsületére vált volna. Hanem a vad vágtából egyszer csak megtorpanás lett, aztán hátrahőkölés, végül óvatos hátrálás. Az országút mentén sorakozó fák mögül ugyanis váratlanul egy népes janicsár csapat bukkant fel, olyan egység, amely már harcra készen, sorokba rendeződve várta a magyar páncélosok érkezését. – Vissza! Vissza, hé! – mennydörögte Zimai, s hogy maga is példát mutasson, hátrarántotta lovát. A vértesek egy emberként engedelmeskedtek, mert hisz egy dolog az ész nélkül futó gyalogosok kaszabolása nyeregből, s megint más egyenest nekirontani egy felsorakozott, felfegyverzett janicsár ezrednek. A lovak közt bukdácsoló menekülők pillanatnyi egérutat nyertek, s úgy tűnt, az üldözés ezennel véget is ért. Igen ám, de egyvalaki nem torpant meg, vadul vágtatott tovább. Szilágyi Erzsébet volt az. Zimai szentségelt, és mivel tudta, hogy Újlaki soha nem bocsátaná meg neki, ha szem elől tévesztené, vagy

hagyná török fogságba esni, jobb híján utánaeredt. Sebesebb lova volt, ő maga pedig ügyesebb lovasnak számított az asszonynál, így nem csoda, hogy még azelőtt utolérte, hogy az veszélyes közelségbe került volna az út két oldalán szétterülő gyalogossorokhoz. – Asszonyom! Vissza! A halálba rohansz! Szilágyi Erzsébet csak az éles kiáltásra kapta fel a fejét, mintha önkívületből ébredt volna; kibomlott, szőke haja vérmocskosan, összetapadva verdesett halántéka mellett. – El innét, amíg nem késő! Hátuk mögött az Újaki-zsoldosok már sebtiben távolodtak Tirgovişte irányába, nem törődve azzal, hadnagyuk követi-e őket, vagy sem. Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, a nagyasszony nem hallgat rá: tekintete ide, oda rebbent a török sorok és a visszafelé áramló magyar vértesek között. – Könyörgöm, asszonyom! A férjedet jöttünk megmenteni! Ez volt a varázsszó; Szilágyi Erzsébet megfordította lovát, ám ebben a pillanatban a legelső janicsár sorok nyílvesszőket röppentettek ki íjaikból. Suhogva, sziszegve hullottak alá a vesszők, és csapkodtak körülöttük, akár a jégeső. Egyik-másik hegye a nagyasszony sodronyingén csikordult, de komolyabb kárt nem tettek egyikükben sem. – Vissza! Vissza! Felmorajlott a föld, s valahonnét a janicsárok mögül ágyú dördült. – Na, már csak ez hiányzott! – Zimai Imre sebtiben lehagyta a nagyasszonyt, és inalt emberei után, ügyet sem vetve a szemközt még mindig botorkáló, kimerülten menekülő janicsárokra. – Vissza mindenki!

Ágyúgolyó zúgott a közelben, aztán tompa dobbanással becsapódott Zimai és a vágtató vértesek közé a mezőre, hóval kevert sárkupacot és fűcsomókat hányva az égre. A hadnagy hátrapillantott: a janicsárok megindultak előre, s nyomukban a dombok lankáin újabb és újabb sorok bukkantak fel. Az erdő mögül vadul kurjongató szpáhik vágtattak elő, s vették üldözőbe őket. 15. Amikor jelentették Hunyadinak, hogy jelentős török erők közelednek Tirgovişte felé, jobbnak látta haladéktalanul maga elé hozatni a foglyul ejtett Zaganos pasát – arra ugyanis már nem maradt idő, hogy felderítőket küldjön ki az ellenség felmérésére. – Hány embert küldött Havasalföld megszállására a szultán? – Hétezret – ismerte be a török. – Többet nem tudtunk összeszedni a csata után. A vajda bólintott. – Az bizony kétszeres túlerő… – Ha a mi lovasainkról lenne szó, azt mondanám, kétszeres túlerő meg se kottyan! – mormolta Szilágyi, és kiköpött a városkapu mellett gyülekező, zsákmányolt holmit cipelő Újlaki-zsoldosok felé. – De ezekkel? Ezekkel öngyilkosság lenne még megpróbálni is… Hunyadi a láthatárt fürkészte. Gondolatai sebesen száguldottak. Visszanyerte áhított szabadságát, de még ellenséges földön állt, ráadásul a megmentésére küldött, igen csekély katonai erő is veszélyben volt. És persze…

Erzsébet… – Készüljetek fel a város kiürítésére! – Szilágyi és Balázs kanonok egyetértőn bólogattak, ám a város felől lóháton közeledő bojárok népes csapata éppen azért jött, hogy ennek ellenkezőjéről győzze meg Erdély vajdáját. – Könyörgöm, uram, ne hagyj magunkra! – esdekelt Dumitraşcu logofát. – Mi a te érdekedben fogtunk fegyvert és szembeszálltunk tulajdon vajdánkkal! Ha most magunkra hagysz minket, Vlad Dracul visszatér a törökökkel, és nekünk végünk! Szilágyi felelni akart valami fenemód epéset, de Hunyadi leintette. – Visszatérek, Dumitraşcu, és szavamat adom, hogy egyszer s mindenkorra elűzöm erről a földről Dracult és török barátait! De most nem vagyunk elegen ahhoz, hogy feltartóztassuk őket… – A mi fegyvereseinkkel együtt talán… – Ugyan! Ti oláhok vagytok! – legyintett Hunyadi. – Abban a pillanatban, hogy a törökök felbukkannak a láthatáron, átpártoltok hozzájuk. A véretekben van az árulás! A havasalföldi udvaroncok egymásra pillantottak; Eustratie postelnic felhúzott orral fészkelődött a nyeregben. – Már megbocsáss, uram, ha jól tudom, magad is havasalföldi származék vagy, s ráadásul oláh! – Ebben tévedsz! – felelte csöndesen Hunyadi. – Magyar vagyok, és éppen ezért tartom a szavam. Visszatérek, új vajdát ültetek a trónra. Tartsatok ki addig ti is; aki nem bírja, Erdélyben, nálam menedéket talál. Isten legyen veletek! A láthatáron már felbukkantak a visszafelé nyargaló Újlaki-zsoldosok. Csaknem oly fejvesztve menekültek, mint ahogy előlük futottak az első janicsár egységek, akikbe belebotlottak.

Hunyadi szíve egyszeriben hevesebben kezdett dobogni. Erzsébet… Erzsébet… – Fegyverbe! – kiáltotta bőszen. – Fegyverbe, mindenki! Elhagyjuk a várost! Aki nem útra kész, az itt marad! Dumitraşcu logofát, Eustratie postelnic és Constantin vornik sértetten eltáncoltatták tőlük lovaikat, s már porzottak is vissza a városba, hogy megszervezzék családjaik menekülését Tirgoviştéből. Egyikük sem óhajtotta bevárni, hogy Vlad Dracul visszatérjen a janicsárok élén és hegyeztetni kezdje rettegett karóit… 16. A városfaltól néhány száz ölnyire találkoztak. A visszafelé hömpölygő zsoldosok már eldübörögtek Hunyadi mellett, amikor nagy sokára megpillantotta a leghátul vágtató két alakot. Még soha nem látta feleségét talpig fegyverben, sodronyingben, lóháton. Ahogy fokozatosan kibontakozott a messzeségből, szíven ütötte az asszony szépsége és a belőle áradó szilaj erő. Csak akkor lepődött meg, amikor közelebb érve ráébredt, hogy Erzsébet zokog. Eléje vágtatott, s az utolsó pillanatban fékezte le lovát az asszony ménje mellett. Erzsébet arca véres volt, a vörös maszkot könnyek mosta csíkok szabdalták. Szeme azonban ragyogott, s ahogy magához szorította a férfit, egyszeriben megszűnt körülötte a világ. Ott álltak, az országút közepén, összefonódva, két egymás mellé simuló ló nyergében – Zimai csak legyintett és

faképnél hagyta őket. – Ugye, nem fognak elkezdeni csókolózni? – kérdezte elhűlten Macedóniai Dancs a városkapunál. – Ott gyün mögöttük a török! – A húgomnál nem lehet tudni. – Szilágyi Mihály északnak fordította a lovát, és maga elé emelte a hóhértól elvett hatalmas pallost. – Ami engem illet, éppen ideje, hogy kipróbáljam a pogányon is ezt a derék vasat! Néhány pillanattal később Hunyadi és Erzsébet is vágtattak vissza. – Indulás hazafelé! – kiáltotta a vajda már jó messziről. Újlaki zsoldosai közül alig kétezer indult sebesen északnak; a többi hátramaradt fosztogatni, s még akkor is Tirgovişte utcáin téblábolt, amikor a Murad Malkoçoğlu vezette szpáhik megérkeztek. 17. Nem üldözték őket. A tartományt megszálló török sereg maradéka gyengének érezte magát ahhoz, hogy a Kárpátok hágói felé űzze a magyarokat. Tartottak a csapdáktól, s persze Hunyadi veszedelmes visszacsapásait is szerették volna elkerülni. A bevonulást megelőző megfutamodásuk szégyene sötét árnyékot vetett tirgoviştei megjelenésükre – Malkoçoğlu biztos lehetett benne, hogy annak híre eljut majd Mohamed fülébe. S noha a szultán parancsa egyértelműen Hunyadi elfogása vagy megölése volt, a szandzsákbég úgy vélte, legalább Zaganos pasa kiszabadításáért hálás lesz majd a fényes tekintetű padisah. Végtére is az engürúsz hadúr még Vlad Dracul fogságából oldott kereket, közvetlenül azelőtt, hogy ő egyáltalán elérhette volna a várost.

Tirgoviştében a törökök megjelenése után még napokig forrtak az indulatok, egészen addig, míg Vlad Dracul vajda vissza nem tért a török fegyverek védelme alatt. Másnap – ahogy arra mindenki számított is – megkezdődtek a kivégzések. 18. CAPATINENI, HAVASALFÖLD, A. D. 1444, KARÁCSONY HAVÁNAK 24. NAPJA Szél jajongott a fák közt; az a fajta, csak télen fúvó, jeges szél, melynek kísérteties zokogása leginkább a falvak szélére kitett, fattyú csecsemők sírására hasonlít. A naplemente előtti utolsó órában érték el a völgyet, amikor az égbolt alja olyan kék, akár a Márvány-tenger indigószín mélye, de rohamos gyorsasággal szürkül, majd feketedik bele a mindent leigázó éjszakába. – Induljunk tovább! – fanyalgott Szilágyi, amikor megismerte a helyet. Ugyanannak a falunak a romjai mellett táboroztak le, ahol hetekkel korábban elfogták őket Vlad pribékjei. – Én ugyan még hugyozni sem állok meg itt! De aztán csak lekászálódott a nyeregből, mert az előőrs katonái szarvast sütöttek, és a porhanyós vadhús illata megcsiklandozta az orrát. Meg aztán, tudta ő jól, hogy ezúttal nincs mitől tartani; Újlaki emberei alaposan felderítették a környéket – közel s távol nem kószáltak sem oláh, sem török csapatok. Esteledvén újabb és újabb tüzek gyúltak a táborban. A zsoldosok a lángok közé vetették az egykori falu házainak maradékát, már amit nem itatott át teljesen a nedvesség: a korhadt deszkákat, a beroskadt kunyhók gerendáit.

Hunyadi János egy kidöntött fa törzsén ült, és a lábainál lobogó tüzet piszkálta kardja hegyével. A katonák hordták folyamatosan a tüzelőt, s amikor közvetlenül elébe hajították az egyik tornácnál talált fakorongot, rajta az alig kivehető nap karcolatával, önkéntelenül elmosolyodott. Benyúlt láncinge alá, és előhúzta a Zaganos pasától kapott szövetdarabkát. Nézte egy darabig, aztán a tűzben pattogó fakorongot nézte. Ugyanaz a rajz. Behajította hát a megfakult rongyot is a mindent elemésztő lángok közé. – Mi volt az? – kérdezte Erzsébet bágyadtan. Az elmúlt napok feszültsége, fáradtsága csak most ütközött ki rajta; szemét alig tudta nyitva tartani, nekidőlt férje vállának, s csaknem aludt is már. – Mit égettél el? – Valamit a múltból… – felelte a férfi. – Valamit, aminek már semmi jelentősége a világon… A nagyasszony lassan kiegyenesedett, s kihúzott derékkal ő is a tűzbe bámult. – Azt hiszed, magunk mögött hagyhatjuk? – Mit, Erzsébet? – A múltat… Hogy nem kísért soha? Hogy nem bukkan elő egy napon valami a múlt ködéből… hogy szétzúzzon mindent? Hogy megölje a jövőt… A férfi vállat vont. – Ezt én nem tudhatom. Csak azt, hogy minden történet elkezdődik valahol… Az én történetem pedig éppen itt vette kezdetét… – És vajon hol fog végződni, kedvesem? Hunyadinak sehogy sem tetszett ez a sejtelmes beszéd. – Mi bánt, Erzsébet? A nagyasszony a férjét nézte. A hadjárat, a vereség, a menekülés, a fogság nem csak

hogy megviselték, de meg is törték. Arca megnyúlt, ráncai mélyültek, különösképp a pofacsontja alatt az a két kemény vonal… Szeme, az a szép, szelíd szeme pedig mintha folyton nedves lenne, akár a siratóasszonyoké. S milyen csúnya, aszott lett az a valaha oly büszke sasorr… Meggyérült a dús oroszlánsörény, a nem is oly rég még hollófekete üstök ni, galambőszen lengedező hajcsomókból áll csupán… Mikor öregedett meg ez az ember? S ahogy ül, ahogy gubbaszt a fatörzsön, ahogy fázósan összehúzza magán köpenyét, s még az is, ahogy kardja markolatgombját szorongatja cserzett kezével… Hol van az a daliás ifjú, akit megszeretett? Mi lett vele? A férfival, aki kidüllesztett mellkassal tűrte a szél tombolását a legnagyobb viharban is, akinek a szeme villanása acélpenge-élességgel vágott, akinek az izmai kidagadtak a láncing alatt. Csak a mosolya… Csak a szép, tiszta mosolya maradt a régi… – Mi bánt, kedves? Szilágyi Erzsébet megrázta a fejét. Még mindig nem hitte el, hogy itt van vele. Hogy él… Hogy hozzábújhat, hogy magához ölelheti. S most? Most mi lesz? Hogyan tovább? Tudta, hogy igen hamar eljő ez a pillanat, és rettegett is tőle, de most, amikor valóban itt volt, amikor valóban ki kellett volna mondania azokat a szavakat, egyszerűen megbénult. Csak ült a férje mellett, szorította a kezét, és szemébe mélyesztette tekintetét. – Itt vagy… Tulajdonképpen csak ez számít… Semmi más… Hunyadi elmosolyodott; a szarkalábak a szeme sarkába

gyűrődtek, s ettől a zord, csontos arcon egyszeriben melegség áradt szét. – Nincsen a földkerekségen asszony, aki ezt megtette volna értem… Szilágyi Erzsébet szívébe mintha tőrt döftek volna; a tűz oly közel lobogott, ő mégis reszketett a hidegtől. – Eljöttem érted… Csak ez számít… Jankó letette maga mellé a kardot, és lassan, öreges mozdulattal átölelte hitvesét. – Megtetted már… Eljöttél értem Milánóba is… Eljöttél Budára is… Valahányszor messze sodort tőled a szél… Te mindig utánam jöttél… A nagyasszony a könnyeit nyelte, de azért mosolygott. Tudta, hogy menthetetlenül elsüpped a hazugság mocsarában, ha nem mondja el itt és most, mégis… Képtelen volt rá: nem tudta elmondani… Voltaképpen belekezdeni sem tudott… – Odahaza minden rendben? Erzsébet csak legyintett: hogyne lenne rendben. Mi baj lehet odahaza, ahol nem dörögnek az ágyúk, ahol nem csapnak össze sok tízezres seregek, ahol nem öntözi vitézek vére bőséggel a földet? Ahol csak asszonyi szívek szakadnak meg, ahol a szenvedés sóhajait elnyeli az éjszaka csendje… – Mátyás fiam? – Szépen cseperedik. Okos fiú… – Már az elején láttam én – Jankó bajsza megrándult, valahányszor befelé mosolygott. – Pap lesz tán belőle… – Azt nem hiszem… Ahhoz túl makacs… Egyáltalán nem engedelmes… Ha nem úgy alakul, ahogy ő akarja, kő kövön nem marad… Hunyadi széjjeltekintett a táboron. Nyugodtabb lett

volna, ha már odaát járnak, túl a határon, de ezúttal nem lehettek kétségei afelől, hogy reggel gond nélkül átkelnek majd a Vöröstorony-szoroson. Pedig otthon tán még nehezebb idők jönnek… Úrrá lenni a káoszon… Sereget szervezni megint… Rendet tenni az elárvult országban… – Ha hazaérünk, Erzsébet… Megint sokat leszek távol… – Igen, tudom… – Ígértem neked, hogy másképp lesz… De lássad, most újra kell mindent kezdeni. S mert király urunk halott, én pedig élek, nékem kell elvégezni a nagy munkát… Erzsébet alig észrevehető bólintása azt is jelentette: tisztában van vele, hogy élete hátralévő része magányosan telik majd. Mondd meg neki… Meg kell mondanod neki! De nem vitte rá a lélek. Hallgatott, Jankó kezét szorongatta, próbálta átmelegíteni, mert a tűz közelsége arra sem volt elég, hogy enyhítsen a jeges érintésen. Hát lehet tovább élni akkor is, ha a lángok elemésztenek minden emléket? – Beszélnem kell Zimaival! – sóhajtotta Jankó. – Még azt sem tudom, hogy az ördögbe jutott eszébe Újlakinak sereget küldeni a kiszabadításomra… – Zimaival én majd beszélek – tápászkodott fel Erzsébet. Minden porcikája sajgott, de pontosan tudta, hogy ezt az utolsó akadályt még le kell küzdenie, mielőtt elérnék a határt… Jankót ott hagyta a tűznél, ő maga pedig a hadnagy keresésére indult. A bandérium tisztjei röhögve mutatták, hogy épp a szükségét végzi, várnia kell… De Erzsébet nem várt, a fák

közé surrant, és megkereste. A férfi ott guggolt egy bokor tövében, és nagyokat nyögött. Összerezzent, amikor meghallotta a hó ropogását Erzsébet lába alatt: – Mi a szentséges úristent zavarsz itt, nagyasszonyom… A nő közelebb lépett, és mielőtt a hadnagy észbe kaphatott volna, az övéből elővont tőrrel elvágta a torkát. Zimai hörögve, saját vérétől fuldokolva előrebukott. Lába veszettül rángott, rúgkapált, saját székletét a szűz hóba kenve szét, aztán szeme kidülledt, s végül egész teste megmerevedett. Vádló, értetlen tekintetét eközben mindvégig Erzsébetre függesztette, mintha onnan várna választ élete utolsó talányára: Miért? A nagyasszony összerázkódott a hidegtől és a borzalomtól. Vége van… Ezzel még tartozott, ezt még meg kellett tennie. Biztos volt benne, hogy Újlaki nem akarhatja, hogy Jankó épen, egészségesen hazatérjen Magyarországra… S ki másra bízhatta a parancsot, mint saját bizalmas hadnagyára… Visszasietett a táborba és riasztotta az őrséget. Újlaki katonái egész éjjel az orgyilkos után kajtattak az erdőben. Mivel a nyomok nem voltak egyértelműek, s ráadásul igyekezniük is kellett a határ felé, reggel elkaparták a hadnagyot a régi falu romjai között, s azzal felszedelőzködtek. Hunyadinak elég volt egy pillantást vetni Erzsébet arcára, hogy tudja, valami váratlan dolog történt. De hiába faggatta, az asszony egy bosszús legyintéssel elintézte a dolgot. – Rossz ember volt. Megérdemelte a halált!

Alig néhány órával később Hunyadi János és a sereg maradéka magyar földre lépett… 19. TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD, A. D. 1444, KARÁCSONY HAVÁNAK 24. NAPJA Tirgovişte népe sok mindent megélt már. Magyarok, törökök dúlták, pusztították az országukat, hol egyik, hol másik hatalom szállta meg seregeivel, s mindkettő hátrahagyta a vajdai trónuson a neki tetsző, neki szolgáló uralkodót. Voltak esztendők, amikor mindkét birodalom hadat vezetett a tartományba, s akadtak olyan évek is, melyek viszonylagos békességben teltek, sem a magyar királynak, sem a török szultánnak nem jutott ideje a közéjük ékelődött kicsiny szomszéd ügyeibe beavatkozni. Az Úr 1444. esztendeje nem tartozott az eseménytelen évek közé. A magyarok utolsó, nagy keresztes hadjárata kudarccal végződött, s a hazafelé menekülő Hunyadi Jánost elfogta és palotája tömlöcébe vettette Vlad Dracul vajda. Néhány napig úgy tűnt, történelme során először Havasalföld maga diktálhatja a feltételeket, s mindkét nagyhatalom kénytelen lesz a kegyeit keresni. Ám a pillanatnyi előny hamar elillant, s mindkét birodalom a lehető legbrutálisabb választ adta a szemtelen kihívásra. A Hunyadi elfogását követő események zűrzavarát utóbb sokan, sokféleképpen próbálták értelmezni és magyarázni. A bojárok, akik kétségbeesetten keresték a béke lehetőségét, úgy vélték, Dracul vajda túl messzire ment. Igazuk lehetett, s hogy mennyire végzetes lépésnek bizonyult Hunyadi bebörtönzése,

azt a következő hónapok eseményei fényesen be is bizonyították – tengernyi szenvedést zúdítva a tartomány népére. Magyarországon eleinte zavart és mély szégyenérzetet keltett a vereséget követő fogság híre. A törökverő vajda végtére is egy alávetett tartomány rossz hírű uralkodójának rabjaként töltött heteket, miközben élete folyamatosan veszélyben forgott. A várnai csatatérről hazafelé menekülő magyar és lengyel katonák elfogása, éheztetése és sok esetben meggyilkolása szintén döbbent felháborodást váltott ki a tragédia híréből alig ocsúdó országban. Az oláhok árulása heves indulatokat keltett, de korántsem olyan heves indulatokat, mint a vereség nyomán fellángoló belső ellentétek, melyek hamarosan lángba borították egész Magyarországot. Hunyadi János valamikor karácsony havának végén érkezett Hunyad várába. Az átkos emlékezetű 1444-es esztendő utolsó napját odahaza töltötte, de attól a minutumtól, hogy lovával átléptetett a felvonóhídon, leginkább a Vlad Dracul vajda elleni bosszúhadjárat terve foglalkoztatta. A határon hazafelé vánszorgó, vagy épp az Újlaki-katonák által kiszabadított magyar katonák közül alig néhány száz szolgált korábban Hunyadi zászlai alatt. Villámgyorsan újjá kellett tehát szervezni a sereget; ezt a feladatot Szilágyi Mihály és Vingárti Geréb János kapták. A bosszúhadjárathoz Hunyadi természetesen szerette volna Újlaki bandériumait is felhasználni, de hazatértének hírére Miklós váratlanul összecsomagoltatott és hazautazott Újlak várába. Igen sietősen távozott, meg sem várta serege maradékát, Erdélyt pedig – magától értetődő módon – azonnal átengedte vajdatársának.

S bár Hunyadi János az ő közbelépésének köszönhette kiszabadulását, vajdatársa mégsem kívánt a szeme lé kerülni. 20. EDIRNE, TÖRÖK BIRODALOM, A HIDZSRA 848. ÉVE, SHAVVAL HÓNAP 6. NAPJA69 A szultáni székváros fáklyafényei rég belevesztek a sötétségbe, már csak a paták fémes csattogását és az utazóbatár kerekeinek nyikorgását lehetett hallani, amikor Turgul aga gúnyos hangja először törte meg a kettejük közt feszülő csendet. – Kazıklı bég, ugye, tudod, hová tartunk? Vlad Draculea, a havasalföldi vajda fia komoran felpillantott. Egymás mellett poroszkáltak a köves úton, előttük a holdvilágban derengő háztetők csillogtak a téli holdfényben. – Tudom, nemes aga. Turgul aga gúnyosan mosolygott maga elé. Lám! Lám! A neves sárkányos úr fia… Tegnap még a szultán közvetlen környezetének befolyásos tagja volt… Most pedig… – És azt vajon tudod-e, Dracul-oglu, hogy kinek az utasítására viszlek vissza Tokatba? A vajdafi komoran fürkészte az Edirnéből Ázsia felé vezető országutat. Hogy kinek a parancsára? – Csupán egyvalaki van, ki dönthet a sorsom felől, nemes aga! Nem tiltakoztam… Nem ágáltam a sorsom miatt, ezt magad is tanúsíthatod! Csupán azt szeretném tudni, hogy mi történt… Miért kell visszatérnem abba az átkozott patkányfészekbe?

Turgul aga gőgös pillantással végigmérte a mellette ügető tisztet, és olyan válaszon törte a fejét, amivel tovább mélyítheti a sebet, amit a szultán parancsa ütött a lelkén. – Sejtelmed sincs? – Ha tudnám, nem kérdezném… Mit vétettem? – Én nem sokat tudok – vont vállat az aga. – Azt mindenki hallotta Edirnében, hogy ellenszegültél a szultán akaratának. Ellentétben a bájos Raduval, te vonakodtál… megtenni bizonyos dolgokat… – A szultánnak hűséges segítőkre van szüksége, nem pedig egy újabb szeretőre. De őszintén szólva csodálkoznék, ha ez lenne az oka… – Nem is – vigyorgott Turgul. – Sokkal inkább az, hogy atyád kudarcot vallott… – Atyám? – Draculea hiába is igyekezett volna palástolni izgatottságát. Edirnében Mohamed parancsára elzárták minden hír forrásától. A szultáni palota egyik szárnyában tartották fogva; sorsa annyiban változott a tokati erődben töltött évekhez viszonyítva, hogy nem egy sziklabarlangban, hanem fejedelmi körülmények között őrizték. Ettől függetlenül túsz maradt: játékszer a birodalom urának kezében. – Ugyan mi köze mindehhez atyámnak? – Nagyon is sok! Atyád megígérte a szultánnak, hogy az átkozott Hunyadit a kezére adja élve vagy holtan… – De hisz fogságba is vetette… – Igen ám, de nem tudta teljesíteni az ígéretét! Hunyadi valahogy kiszabadult, és híreink szerint újra odahaza szervezi a hadseregét ellenünk. Sejtheted, Mohamed szultán nem volt épp jókedvében, amikor a hír megérkezett hozzá Havasalföldről! – Nem lehet apám hibája… – Megelégedtünk volna Hunyadi fejével is. De atyád

hagyta kisétálni a tömlöcéből, és hagyta, hogy újra visszatérjen a hazájába. A sárkányos úr fia mindent értett. Hunyadi miatt tehát újra fogoly lesz, ki tudja, meddig, ki tudja, milyen sanyarú körülmények között. Hunyadi miatt a hazája újra szolgasorba süllyed… – Kérnék tőled valamit, nemes aga! Turgul megvető pillantást vetett rá. – Nem hiszem, hogy lenne bármi is, amiben segíthetnék neked, Dracul-oglu! A parancsom úgy szól, hogy adjalak át Tokat kormányzójának azzal az üzenettel, hogy további parancsig nem hagyhatod el a sziklatömlöcödet! Draculea szíve elszorult már a gondolatra is. Alig néhány hét adatott meg számára, amit viszonylagos kényelemben tölthetett, de ez a néhány hét elegendőnek bizonyult arra, hogy önmagát újra fontos tényezőként láthassa. Akár Edirnében, a szultán belső köreiben, akár odahaza, Tirgoviştében… És ennek az álomnak most vége… – Edirnébe menet felajánlottad segítségedet… És én biztosítottalak róla, hogy nem leszek hálátlan… Az aga fintorogva elfordította a fejét. – Ne felejtsd el, kivel beszélsz! Én nem ajánlottam fel semmiféle segítséget! Mit képzelsz? A szultán foglya vagy! Egyetlen intésemre láncra vernek, mint egy rühes kutyát! A vajdafi nem felelt és nem szólt többet. Némán ügetett az aga mellett, összeszorított ajkakkal, résnyire szűkült tekintettel fürkészve a környéket. Az előttük és a nyomukban poroszkáló szpáhik számából ítélve esélye sem volt a szökésre, mégis, ha arra gondolt, hogy újabb évek, vagy akár évtizedek várnak rá a sziklatömlöc foglyaként, inkább vállalta volna a reménytelen kísérletet, semmint a

biztos, keserves elsorvadást. – Az öcsém? Radu? – kérdezte jóval később, megtört hangon. – Radu herceg természetesen a szultán ágyasa marad. Biztos helye van Edirnében, már csak azért is, mert esze ágában sem lett volna visszatérni atyád udvarába. Ő már hozzánk tartozik… A sárkányos úr fia felpillantott az égkárpitra függesztett holdsarlóra. Halovány, sejtelmes fénye szétáradt a Marica völgye felett. Távolodtak Edirnétől, távolodtak a Dunától, Havasalföldtől, mindentől, ami számára jelentett valamit, és minden lépéssel közelebb kerültek a vad anatóliai sziklákhoz. – Egy napon uralkodó leszek, nemes aga! – mondta Draculea, amikor elértek egy gázlót, és sorban leereszkedtek a folyó partjára. – És ha élsz még akkor, én a sötétség démonaira esküszöm, hogy megkereslek és megöllek! Torgul harsányan felröhögött az éjszakában. Sejtelme sem volt róla, hogy sok-sok év múlva pontosan ez a sors vár majd rá. Mint ahogy azt sem tudhatta, hogy pusztulására még évszázadok múlva is emlékezni fog a világ. 21. TOKAT, TÖRÖK BIRODALOM, A HIDZSRA 848. ÉVE, THAV AL-KIDAH HÓNAP 7. NAPJA70 Rémálmaiban élőholt sztrigojok, márványfehér arcú frumoasalék, vérszívó strigák, pikkelytestű vilák, démoni szárnyas teremtmények gyűltek köréje, és kárörvendő

vicsorral sugdolóztak egymással: a lelkére alkudtak, gúnyolták és biztatták, ősi nyelvükön bosszúra ösztökélték. Napok, hetek teltek el lázas, öntudatlan állapotban. Kínzói minduntalan attól rettegtek, hogy elviszi a láz, s akkor magyarázkodniuk kell majd a szultán előtt. Mégsem tehettek semmit. A fogoly nem mozdulhatott ki a cellájából, s bár enni, inni bőséggel kapott, a titokzatos láz minduntalan legyűrte aszott testét. Vlad Draculea, a sárkányos úr fia persze jól tudta, hogy életben marad: megtartják őt sötétségben lapuló szövetségesei, táplálják, éltetik, és nap mint nap erősítik a lelkét a kiúttalan reménytelenségben is. Ritkán tért teljesen öntudatához. Ilyenkor felült a sziklacellájában és a sötétségbe bámult. Várta a jelet, várta az ébredést… Valahol a cella mélyén, ahol sziklajárat nyílt a semmibe, hideg áramlat süvített végig, megcirógatva a vajdafi arcát. – Jöjj, Sötétség Hercege! Valami moccant a mélyben: a köd gomolygott s tekergőző sárkány képét öltötte fel. – Légy védelmezőm, poklok bősz Draconisa! A teremtmény pikkelyei megcsikordultak a köveken; feje Vlad arca elé suhant, s a hatalmas sárkányszemek egyenesen belebámultak szemébe. Vlad Draculea állta a tekintetét. – Készen állsz a visszatérésre? – mennydörögte egy hang a fiú fejében. – Készen állok, démonok ura! A sárkány szeme felizzott. – Minden nap s minden éjjel készen kell állanod…

Napok, hetek, évek múlva bármikor eljöhetek érted… Bármikor is legyen az a nap… Te készen kell, hogy állj… A vajdafi megremegett a csontig hatoló hidegtől. – Mégis… mikor jő el az én időm, uram? A sárkány irdatlan, pikkelyes nyaka tekergőzni kezdett a sötétségben, csak pokoli szemei izzottak a magasból rá. – Azt csak a holtak tudják… Csak a holtak… S ő türelemmel várt. Napokig, hetekig… Évekig… S ahogy múltak a keserves esztendők, lassan mindenki megfeledkezett a havasalföldi vajda fiáról, ki Tokat sziklavermeiben tengette szánalmas életét. Azokban a sziklavermekben, ahol időről időre életre kelt a gonosz…

Hatodik fejezet HÉT KAPITÁNY 1. MAGYAR KIRÁLYSÁG, A. D. 1445, BOLDOGASSZONY HAVA71 Baljós csend telepedett az országra az új esztendő első heteiben. Korán leesett a hó, elnémult minden, s a vastag dunyha alatt alig mutatott életjelet a világ. Az országutakon nem zörögtek szekerek, csak zsoldos seregek vasai csörögtek, fegyvervasak acélja csilingelt itt is, ott is. Feketévé aszott fák s felégetett falvak üszkös romjai törték meg a csillogó hólepel egyhangúságát. Aki csak tehette, városokba költözött, jól védett falak mögé, hisz nem lehetett tudni, mi történik majd az elkövetkező hetekben. Egyre bizonyosabbnak tűnt, hogy nem csak a sereg java veszett oda, de a király haláláról szóló elbeszélések is igazak lehetnek. A királyi palotába valamikor Boldogasszony havának közepén érkeztek meg azok a szerencsések, akiket Ulászló őfelsége parancsa alapján közvetlenül a várnai csata előtt ültettek bárkákba. A kancellária és a közvetlen királyi kíséret előkelői, Mikolaj Lasoczki, a krakkói egyetem dékánja, Grzegorz z Sanoka, Ulászló néhai nevelője, Olesnicki püspök, és az íródeákok lefogyva, meggyötörten meséltek a hazaút során átélt nélkülözésekről. A havasalföldi Duna-szakaszon szerencsésen átevickéltek ugyan, de Galambóc közelében rájuk támadtak a sziklazátonyok menedékében megbúvó vízi haramiák, s kíméletlenül

kifosztották bárkáikat. Hédervári nádor igyekezett fenntartani azt a látszatot, miszerint a király életben van, de egyre többen akadtak, akik ezt immár hangosan is kétségbe vonták. A hónap közepén a pápai udvarból érkezett sürgető üzenet a kancelláriára, erősítsék meg, vagy Isten segedelmével cáfolják a híreszteléseket őfelsége halálát illetően. Rómában ekkor még mindenki hitt a keresztény fegyverek győzelmében. Az általánosan eluralkodó, örömteli hangulatban Eugenius pápa már a Rodoszt fenyegető babilóniai szultán ellen tervezett egy újabb flottát felállítani, melynek parancsnokául Márk alexandriai pátriárkát nevezte ki. Hédervári nádor elérkezettnek látta az időt, hogy legalább a Szentszékkel tudassa az igazságot. Január végén érkezett Rómába részletes beszámolója a csata túlélőinek beszámolói alapján. A pápa döbbenten vette tudomásul a magyar sereg pusztulásának hírét, de még ennél is jobban földre sújtotta, hogy a tömérdek pénzből felállított hadiflottája az égvilágon semmiféle szerepet nem volt képes betölteni a hadjáratban. Eugenius dühödten a színe elé rendelte Andrea Donatót, a velencei nagykövetet, hogy számonkérje a flotta fiaskója miatt. Velencében persze már tudtak az eseményekről, de úgy vélték – teljes joggal egyébiránt –, hogy a kudarc legfőbb oka Genova kalmárainak hitvány árulása volt; nem maradhatott titokban, hogy a genovai hajósok fejenként egy aranyért szállították át az európai partra Murád szultán csapatait. A pápa újabb részleteket követelt, s az elkövetkező hetekben sorra futottak be a jelentések a velencei, konstantinápolyi, lengyel, s magyar forrásokból. Február végén a bíbornoki consistorium előtt sorra

olvasták fel a jelentéseket a várnai hadjáratról, s ezek alapján egyértelműen megállapították, hogy a kudarc a genovaiak árulása és a Velencei Köztársaság haditengerészeinek hanyag magatartása miatt következett be. A részletekről újabb jelentés érkezett Konstantinápolyból, ahová ekkoriban érkeztek meg a török fogságból néhány genovai kereskedő által kiváltott magyar lovagok. Ők beszélték el a csata kimenetelét, és számoltak be a király haláláról is. Cesarini halála különösen megviselte őszentségét. A hírek szerint San Angele bíborosa magyar katonák keze által veszett oda a tutrakáni révnél, bár Hédervári jelentésében havasalföldi oláh haramiák szerepeltek elkövetőként. Az, hogy a bíboros agyonkínzott, lefejezett teste ekkor már hetek óta a tirgoviştei ferences kolostor udvarában porlott, örök időkre titok maradt; sírját sem akkor, sem azóta nem jelzi semmi, még egy kő sem. A hadiflotta kudarca és a velencei tisztek és tengerészek mindezekért történő felelősségre vonása persze nem maradt következmények nélkül. A Signoria arisztokratikus sértettséggel elrendelte hajói azonnali hazarendelését Konstantinápolyból. Utasították Ser Alvisio Loredano admirálist, az egyesített keresztény flotta főparancsnokát, hogy Velence nevében kezdjen rendkívüli béketárgyalásokat a szultáni udvarral72 annak érdekében, hogy a városállam újra kereskedhessen az Oszmán Birodalommal. Ezen felül haladéktalanul gondoskodnia kell a hadigályák egy részének hazatéréséről. Loredano rögvest szélnek eresztette a tengerészek javát, maradék hajóival pedig Tenedosz szigete, majd Negroponte felé vitorlázott, hogy az ottani velencei kereskedelmi telepek védelmét biztosítsa. Útközben

Gallipolinál húszfős török követség állította meg hajóját, és egy lezárt, erősen bűzlő, szalmával kitömött kosárban levágott emberfejet mutattak neki. A török követ szerint a fej Jagelló Ulászló magyar–lengyel királyé volt. Loredano hitte is, meg nem is, a fej szőkésbarna hajúnak tűnt, s ő korábban úgy hallotta, hogy a derék ifjú fekete hajúnak született. Nem mintha lett volna jelentősége az ilyesfajta részleteknek; a megfáradt, beteg velencei minél hamarabb szerette volna elfelejteni az egész átkozott hadjáratot, semmint hogy holmi levágott fejek hajszínével foglalkozzon. A pápának jelentették azt is, hogy Raguza is békét kért a portától, tekintettel arra, hogy ura, a magyar király sorsáról a városállam szenátusa nem kapott megnyugtató híreket, viszont el akarják mindenképpen kerülni egy oszmán tengeri támadás lehetőségét. A pápai hajók egy része visszafordult, néhány gálya parancsnoka azonban – Condolmieri bíboros szenvedélyes helyeslése mellett – Konstantinápolyban telelt a burgundiai hajókkal egyetemben. Utóbbiak parancsnoka, Waleran de Wavrin admirális úgy döntött, nem hajózik haza, a telet Pera kikötőjében tölti. Február elején itt csatlakozott hozzá a Joffroy de Thoisy vezette négy hajóból álló flottakötelék, mely addig a Földközi-tenger szigetei között kalandozott, a rodoszi lovagoknak próbálva segítséget nyújtani szorongatott helyzetükben, így aztán alaposan lekésve a Dardanellák elzárásának tervezett időpontját. A zord tél eseménytelen hetei, hónapjai közepette kapta kézhez de Wavrin admirális a pápa levelét, melyben őszentsége, IV. Eugenius új utasításokat közölt vele és Condolmieri bíborossal. A flotta parancsnokai ebből a levélből értesültek arról, hogy a keresztény sereg fővezére, Hunyadi János életben van,

sőt immár odahaza, Magyarországon toborozza új seregét, és szervezi az új hadjáratot. A flotta hajóinak ezt a hadjáratot kell majd segítenie Hunyadi kérésének megfelelően. A hadszíntér ezúttal az Al-Duna lesz, Havasalföld és Bulgária határvidéke. Hunyadi Erdélyből vezet sereget a nyár folyamán, keresztültör Vlad Dracul tartományán, és a Dunánál találkozik a folyón felúszó pápai-burgundiai hadigályákkal. De vajon hajózható a nehéz hadigályák számára a Duna? Az admirális magához rendelte a török fogságból kiváltott magyar lovagokat, és megkérdezte őket, vajon fel tud-e navigálni folyásiránnyal szemben, a Fekete-tengerről egész Belgrádig. A magyar lovagok sok mindent tudtak a világ dolgairól, de a hajózásról éppen semmit, úgyhogy de Wavrin kénytelen volt görög tengerészeket kérdezgetni, akik biztosították róla, hogy ha a török hadigályák képesek erre, akkor a nagyszerű burgundiai és velencei hajók is képesek lesznek. De Wavrin admirális megkönnyebbült a hírek hallatán, addig ugyanis nem kívánt hazatérni hazájába, amíg a Boszporusznál elszenvedett szégyenfoltot le nem mossa magáról és a parancsnoksága alá rendelt flottáról. Ezúttal is minden az időzítésen múlott. A Hunyadi és a pápa közötti sűrű levélváltásból kiderült, hogy a hadúr minél hamarabb útnak akart indulni az oláhok és a törökök megbüntetésére. Hogy a hadjárat egyre csak késett, az végképp nem rajta múlott. Mire kitavaszodott, Magyarország megint lángba borult, és senkinek sem állt már szándékában – Hunyadin kívül – az áruló Dracul vajda megbüntetésére vagy a törökök feltartóztatására sereget küldeni. Minden fegyverforgatóra idehaza volt szükség, hogy

régi jó szokás szerint a magyar urak egymás birtokait prédálhassák. 2. A FEKETE-TENGER PARTVIDÉKE, TÖRÖK HATÁRVIZEK, A. D. 1445, BÖJTMÁS HAVA73 A tavasz beköszöntével Waleran de Wavrin admirális – fogadalmát betartva – kihajózott maradék flottájával Konstantinápoly kikötőjéből, és a Boszporusz-szoroson átkelve északnak vitorlázott. A szoros legkeskenyebb pontján, ahol az Anadolu Hisarı és a Yenihisar erődítményeinek komor ágyúi őrizték az átjárót, ezúttal akadály nélkül siklottak át – az oszmánok nem ítélték veszedelmesnek a hónapokkal korábban csúfos kudarcot vallott hadihajók parádéját. Menjenek csak, ahová akarnak, végtére is a hadjáratnak vége, a keresztények pedig – Allahnak hála – katasztrofális vereséget szenvedtek. A burgundiai és a megmaradt pápai hadigályák így akadály nélkül kijutottak a Fekete-tengerre. A kora márciusi derengésben a Jean sans Peur siklott az élen, mögötte a téli tétlenség alatt kijavított és alaposan felfegyverzett többi gálya büszkén lobogó zászlókkal, melyek természetesen őszentsége és a burgundiai herceg színeiben pompáztak. A tenger – nevével ellentétben – egyáltalán nem tűnt feketének, sokkal inkább olajoszöldnek, zavarosnak. A velencei és konstantinápolyi tengerészek jól ismerték ezeket a vizeket, de a burgundiai lovagok nem győztek csodálkozni a szokatlan színeken, fényeken, és a víz színe felett lebegő hínáros-sós illaton.

– Urak! Urak! Mindenki ide! Az admirális ezen a reggelen megbeszélésre hívta tisztjeit a hátsó fedélzetre. Talán a friss levegő, talán a szívet, lelket melengető tavaszi napsütés volt az oka, de nem tiltakozott senki; a lebontott tatvászon helyén, a napsütésben hunyorogva állták körbe az asztalkát, melyre De Wavrin a Fekete-tenger abroszát terítette ki. – Hol van Joffroy? – kérdezte az admirális felvont szemöldökkel, amikor észrevette, hogy négy hajójának parancsnoka hiányzik az urak közül. Pedro Vasquez de Saavedra lovag jobbnak látta, ha kertelés nélkül közli vele az igazságot, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatja, hogy De Wavrin szívszélhűdést kap a hír hallatán. – Az éjjel – kezdte óvatosan –, az éjjel de Thoisy kapitány úgy döntött, hogy kelet felé hajózik, Trapezunt partjainak… – Micsoda? – Ugyanis Trapezunt császárától remél felvilágosítást, uram… – Az ég szerelmére, miről? Vasquez elnémult, csak a szeme sarkából pislogott a többiekre. Gauvain Quiéret, Dreuil ura, és Willem van Cettendijk lapos pillantásokat vetettek az admirálisra. – Az aranygyapjút keresi, uram! De Wavrin mindenre számított, csak erre nem. – Az aranygyapjút? Jászón királyfi aranygyapjúját? – Azt, uram. De Thoisy kapitány azt olvasta, hogy a görög legendák szerint itt kell lennie valahol a Fekete-tenger partvidékén… Waleran de Wavrin elfordult tisztjeitől, s oly erősen markolta meg a gálya díszesen faragott tatkorlátját, hogy

belefehéredtek az ujjai. – Ki engedte meg neki? Ki adott erre parancsot? A lovagok megint egymásra sandítottak. – Gyerünk! Ki vele! Mit tudtok? Mondjátok el, bármi legyen is az! – Uram – hebegte Vasquez. – A kapitány úgy véli, nem vagy alkalmas a flotta vezetésére, és teljesen hiábavaló Hunyadi úr kérésének eleget tenni és folytatni ezt a hadjáratot. Azt is mondta… – elakadt, mert úgy látta, az admirálist most már a guta kerülgeti. – Folytasd csak… – parancsolta síri hangon De Wavrin. – Szóval… de Thoisy kapitány szerint a törököket úgysem lehet megállítani, felesleges hát tovább kísérteni a sorsot… A magyaroknak vége van… Több értelmét látta, uram… hogyan is fogalmazzak… több értelmét látta, ha nekivág az ismeretlen vizeknek, és megkeresi Jászón királyfi aranygyapjúját. A kapitány elmélete szerint Kolkhisz ott van valahol Trapezunt közelében… esetleg Kaffa környékén… Az admirális nagyokat lélegzett, hogy legyűrje a gyomrából feltóduló savas hullámot. – Úgy… Elment az aranygyapjút keresni… Hát ez igazán csodálatos fejlemény! Mégis, mit gondol? Ott csüng azóta is, valami istenverte fára felaggatva? Hogy az aranyra éhes görögök meg a törökök nem szaggatták már rég le onnan? Ez az ember teljesen megőrült? – Szerinte mi vagyunk az őrültek, hogy folytatjuk ezt az utat! – jegyezte meg halkan Bertran Pinchon hajókáplán, de rögvest lesütötte ő is a szemét. – Úgy… És ti mit gondoltok? Halljam! John Hugh és Adam de Picarde szinte egyszerre dobbantottak csizmás lábukkal a fedélzet deszkáin.

– Azt gondoljuk, hogy tovább, uram! Megesküdtünk a Szent Keresztre, hogy folytatjuk a harcot! Nem tudtunk segíteni a magyaroknak, de még a hasznukra lehetünk! Tovább! Fel, a Dunán! – És ti? Anderea Contarini, a hadigálya lombarderója74 óvatosabban fogalmazott: – Amennyiben esélyét látod, uram, a további harcnak, úgy valóban érdemes megvizsgálni annak lehetőségét, tehetünk-e valamit a közös ügy érdekében. Ami engem illet, úgy hiszem, komolyabb tengeri hadműveletekre már nem vagyunk képesek. A hajók többsége nincs a kötelékkel. A velenceiek, De Thoisy négy gályája,75 és persze a raguzaiak nélkül esélyünk sincs egy eredményes ütközet megvívására. A legtöbb, amit tehetünk, hogy a Fekete-tenger partvidékén kutatunk túlélők után. Talán szegény Ulászló királyra is rábukkanunk valahol… Az admirális kecskeszakállát simogatta. – Vasquez? A spanyol lovag – mint mindig – ezúttal sem rejtette véka alá véleményét: – Én azt mondom, harcoljunk, uram! Az utolsó ágyúgolyóig, harcoljunk! Elég nagy szégyent hoztunk a zászlónkra, hercegünkre és hitünkre! Köszörüljük ki a csorbát, admirális! Azt javaslom, Hunyadi úr kérésének megfelelően hajózzunk fel a Dunán, és a mindenható jóisten segedelmével folytassuk a magyarokkal a közös hadműveleteket! Waleran de Wavrinnak tetszett ez a hozzáállás. – Jól van! Készülj, Vasquez! Még ma kiteszünk a partra. Álruhában indulsz Budára, hogy beszélj Hunyadi úrral! Ha a magyarok készek a harc folytatására, ám legyen!

Mi itt vagyunk, és a magunk részéről mi is készen állunk! A haditanács véget ért, s a tisztek eloldalogtak a dolgukra. Ez többnyire kockajátékból, kártyából és ivászatból állt – az admirális jó ideje nem tiltotta a bor fogyasztását; ahhoz túlságosan sok mindenen keresztülmentek már. Abban persze egyáltalán nem voltak biztosak, hogy ezt a kalandot túlélhetik – a láthatáron egyre, másra bukkantak fel a török őrnaszádok. Egyelőre egyik sem óvakodott közelebb, azonban mindvégig szemmel tartották a keresztény flotta szánalmas maradékát. 3. HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYAR KIRÁLYSÁG, A. D. 1445, SZENT GYÖRGY HAVÁNAK76 1. NAPJA Ahogy az utazóbatárja bezörgött Hunyad várának szűk udvarára, Ferenc deák sietett elébe a sárból kiemelkedő köveken szökellve, s nyitotta ki örömest a kocsi ajtaját. De hamar leolvadt arcáról a mosoly, ahogy végigmérte egykori mentorát; Vitéz képe nyúzott volt, szeme vörös, mint aki napok óta szemernyit sem aludt, alatta tekintélyes táskák duzzadtak a sok éjszakai levélkörmöléstől. Mióta király nélkül maradt a királyság, a kancellária csak úgy ontotta magából a hivatalos iratokat, s bizony a munka oroszlánrésze reá hárult megint. – Hozta Isten Hunyadon, kancellár úr! – Ne bámulj úgy, mintha máris halott lennék, a szentségit neki, mert menten visszafordulok Budára! Ennyire pocsékul néznék tán ki?

– Ami azt illeti, igen! – vigyorgott a várnagy. – Rá se rántson, kegyelmed, itt majd a jó levegőn helyrepofozzuk hamar! Hát ez meg kicsoda? Vitéz a batárban mellette ülő, kissé telt képű fiúcskára pillantott. – Az én kedves kis unokaöcsém! János a szentem, Csezmicéről! Üdvözöld a várnagy urat! A fiú komor ábrázattal fejet hajtott, és motyogott valamit az orra alá. – No, majd hangosan is megtanul köszönni, ahogy errefelé szokás – biztosította Vitézt az ifjú. – Jöjjék kegyelmed, a vajda úr már igen türelmetlenkedik reggel óta, hogy hol késik. – Késik az ördög! Csak estére ígértem magam! – A vajda urat ez nem érdekli! Napok óta bőszen sétál fel s alá a lovagteremben, és egyre csak diktál, leveleket, meg hadi parancsokat… A kancellár gyulladt szemeit forgatta. – Akkor menjünk, ne várakoztassuk! Az udvarból azonban mégse a lovagterembe vitték léptei, hanem ösztönösen az Aranyházba vezető lépcsők felé. Ferenc deák nem is kérdezett semmit, kézen fogta Csezmiczei Jánost, és maga után húzta a felvonóhíd tornya felé. – Jöjj csak, megmutatom az őrség szobáját! Csuda alattomos fegyvereket tartunk ottan! Akarod látni őket? S bár a fiú egy cseppet sem tűnt lelkesnek, azért engedelmesen szedte a lábát a várnagy után.

4. – Erzsébet? Mivel a kopogásra nem jött válasz, Vitéz türelmesen várt odakint – aztán egy idő után benyitott nagy óvatosan. A szoba végében, az ablak előtt Szilágyi Erzsébet ült magában; egy háromlábú állványon vászonra festett képmást nézett egészen közelről, kezét az ölébe ejtve. – Erzsébet! Kedves! Csak én vagyok! A nagyasszony nem fordult meg, egyetlen gesztussal sem jelezte, hogy észrevette volna az érkezőt. Vitéz pillanatnyi habozás után mégis belépett a szobába. Az ablakon beáradó friss tavaszi levegő az asszony hosszú, szőke haját borzolta, s a kancellár arra gondolt, Erzsébet szívfájdítóan szép így, rendezetlenül, magára hagyottan is. – Hideg van itt! Akarod, hogy becsukjam az ablakot? A nő most sem felelt, tekintetét a festményre szegezte, s a kancellár nem kis ijedségére ajkán halovány mosolyféle ült. A kép Hunyadi Lászlót ábrázolta, meglepően élethűen, még kölyökként, meggypiros mentében, vállára omló gesztenyeszín hajjal. Ahogy Vitéz futó pillantást vetett a portréra, Lackó gyermekmosolya fájdalmas emlékeket ébresztett benne is – meg tudta érteni, mit érezhet most az anya, aki világra szülte. – Mindennap imádkozom érte – mondta, szinte csak magának, mert tudta, Erzsébet ma nem válaszol semmilyen kérdésre. – A lelkem mélyén hiszem, hogy életben van valahol… Talán fogságban… talán messzi utakon csatangol, mint néhány éve is… Hazajő, Erzsébet, meglásd! Egy napon hazajő tehozzád… A nagyasszony továbbra is halovány mosollyal

fürkészte gyermeke vászonra festett arcvonásait, haját arcába kavarta a Kárpátok felől áradó szellő. Vitéz megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy rosszkor mondom, Erzsébet, de könyveket is hoztam… Tavaly nyomtatták őket Firenzében… Poémák… Hisz tudod, ezúttal is magam válogattam őket a kedvedre… Valahol a várudvaron Ferenc deák nevetett harsányan – a kancellár úgy döntött, jobb, ha nem várakoztatja tovább a ház urát. – Visszajövök még, Erzsébet! Látni akarlak, mielőtt visszaindulnék. Maga sem tudta, miért, az asszony vállára tette a kezét – ennél tovább soha nem merészkedett volna –, s összerezzent, amikor Erzsébet váratlanul felnyúlt, és lázas, forró ujjaival megérintette a kezét. Pillantása továbbra is a képre szegeződött, de az érintés valósággal delejezte Vitézt. Ott toporgott még néhány percig, várta, adja-e bármi egyéb jelét néhai szerelme annak, hogy észrevette egyáltalán. Aztán gyengéden kihúzta kezét, és kisietett a szobából. 5. Hunyadit először látta, mióta hazatért a hadjáratból, s egyáltalán nem volt felkészülve arra, ami a lovagterembe lépve fogadta. Jankó hajlott háttal rótta fel, s alá a hatalmas ablakok előtt, tekintetét mereven a kőpadlóra szegezve. Észre sem vette, hogy Vitéz belépett, csak az asztalnál gubbasztó Thuz és Filipesi Albert pattantak fel, mintha rugóra járna a lábuk. – Kancellár úr! Isten hozta! A vajda felemelte fejét, és öregesen az érkezőre

hunyorgott. – Hol az Isten csudájában bóklásztál idáig, Zrednai? Éppen most, amikor szükségem volna rád! Vitéz elmosolyodott. – A királyi kancellária protonótáriusa vagyok, Jankó. Megbocsáss, de néha akad más feladatom is, mint hogy ugorjak, valahányszor füttyentesz! Thuz a szemét forgatta, Filipesi azonban lehajtotta a fejét. – Albert itt hagy engem – morogta Hunyadi. – Búcsúzni jött! De üsse kánya, nem sok hasznát láttam az elmúlt esztendőkben. Azóta, hogy… – Meg kell keresnem a feleségem és a kisfiam! – mondta halkan az írnok, és könnyes szemmel nézett fel Vitézre. – Nem tudok élni nélkülük… Nem láttam őket hosszú évek óta, kancellárius úr… – Csak nem akarsz visszamerészkedni a törökök közé? – Ha törik, ha szakad, mindenképpen megkeresem őket! – Filipesi szemmel láthatóan röstellte magát, de arcáról lerítt, hogy nincsen földi hatalom, amely eltéríthetné a szándékától. Hunyadi rosszalló pillantást vetett rá, aztán csak rótta tovább fel, s alá a terem két vége között. – No, ki vele! Legalább te jó híreket hoztál, Vitéz? A kancellár sokatmondó pillantást vetett a sáfárra, aztán az asztal lapjára helyezte a vaskos iratcsomót, amit magával hozott. – Azt éppen nem mondhatnám. A helyzet az, hogy megint végveszélyben vagyunk! – Mikor nem voltunk? – Ez most más… A király halála óta… – Ulászló még előkerülhet. Nincsen rá

megcáfolhatatlan bizonyíték, hogy… – Ulászló halott. Szavahihető szemtanúk egybehangzó állítása szerint lefejezte egy janicsár. A kémeink jelentése alapján azt is tudjuk, hogy a levágott fejet az elmúlt hónapokban végighordozták az Oszmán Birodalom nagyobb városaiban. Hunyadi fújtatott egyet. – Akkor meg kell várni, amíg a rendek új királyt választanak! – Ezért lapulsz idehaza? Ezért nem látsz végre munkához? – Parancsra várok, Zrednai! Katona vagyok, nem cselekedhetek belátásom szerint! – Ostobaság! Eddig is a saját fejed után mentél! – Meg is lett a következménye – fogta halkabbra Hunyadi, és megtorpant, közvetlenül a kancellár előtt. – Odaveszett a sereg, odaveszett a király… – De odavész az egész ország, ha most nem állsz csatasorba megint! – Amint parancsot kapok, megteszem, amit meg kell tennem! Addig idehaza vágok rendet; Erdély hemzsegett a rablóktól, a fosztogatóktól! A sereg toborzása valójában még el sem kezdődött… Vitéz nagy levegőt vett, és egyenként felemelte az asztal lapjáról a sűrűn telerótt pergameneket. – Néhány nap múlva ott kell lenned Rákoson, az országgyűlésben! A haza lángokban áll, Jankó, és mindenki tőled várja a hatalmaskodók megzabolázását. – Királyi parancs nélkül ugyan kit zabolázhatnék én meg? – A haza érdeke úgy kívánja, hogy… – Igen? És ki mondja meg, hogy mi a haza érdeke? Te?

Vagy én? Elfelejtetted, mennyit papoltál nekem, Zrednai, a római diktátorokról, akik feledve a szenátusnak tett esküjüket, fegyverrel kaparintották meg maguknak a hatalmat? Azt akarod, hogy engem is azzal vádoljanak, hogy… – Azt akarom, hogy véget vess az anarchiának! – Nincs rá felhatalmazásom! – De van! Ha kidugnád az orrod a fészkedből, hallanád, hogy a Lajtától a Kárpátokig érted zokog a nép! A te neved sikoltják, amikor felperzselik a falvaikat, amikor a hatalmaskodók sanyargatják őket! A neved foglalják imáikba, hogy fékezd meg az elnyomóik kapzsiságát! A te neved harsogják a városok, a céhesek, a kalmárok, a kunok, a jászok, a horvátok, a székelyek! A te neved kiáltják a meggyalázottak, az árvák és az özvegyek! És te? Itt sétálgatsz a termeidben, és hőzöngsz, hogy nem kapsz senkitől parancsot! Hunyadi indulatosan megragadta a kancellár grabancát, és alaposan megcibálta. Vitéz nem számított rá, hogy ilyen fizikai erő lakozik még mindig a vajda karjaiban; az öreges látszat őt is megtévesztette. – Elég bajt okoztam már az önfejűségemmel! Esküszegő lettem! Én beszéltem rá Ulászlót a hadjáratra! Én vezettem a sereget a pusztulásba! Talán itt az ideje, hogy nálam érdemtelibb és eszesebb férfiak mondják meg, hogyan tovább! Világos? – Te megbolondultál? – Vitézből szinte kirobbant az üvöltés, még a feje is belevörösödött. – Túl erősen kólintottak fejbe a törökök? Hát nem érted, hogy mi itt a tét? Elveszünk, ha tovább nyalogatod a sebeidet, te Isten barma! Hunyadi döbbenten nézett vele farkasszemet, aztán lassan elvigyorodott.

– Hiányoztál, barátom! Azzal alaposan megropogtatta a csontjait. Léptek csoszogtak a küszöbön, mindketten odakapták a tekintetüket. Vitéz unokaöccse állt az ajtóban, félszegen, erőst megkapaszkodva a cirádás kilincsbe. Szeme elkerekedett, éppen szemtanúja volt az előző jelenetnek, s most ijedten várta, hogy mi következik; azon sem csodálkozott volna, ha az az őszülő üstökű ember egyszerűen kettétépi az ő elpuhult, csupa derű, csupa kedvesség nagybátyját. – János! Ez itt Erdély vajdája! – morogta Vitéz. – Ez meg itt az én egyetlen unokaöcsém! – Eriggy innen! – hessegette el Hunyadi bosszúsan. – Fontos dolgokról kell beszélnünk az agyalágyult nagybátyáddal! Csezmiczei János már inalt is, ahogy a lába bírta. A lehetőséget Filipesi is megragadta, kioldalgott, valami olyasmit motyogva, hogy fel kell készülnie a hosszú útra. Senki sem tartóztatta. – Szóval, ki vele! Mekkora a baj? – sóhajtotta Hunyadi, amikor hármasban maradtak. A kancellár beletúrt az iratokba. – Teljes a káosz! Rosszabb a helyzet, mintha a török végigperzselte volna az országot! – Ne túlozz! – Egyáltalán nem túlzok. Jankó, falvak néptelenednek el, vármegyék válnak a lángok martalékává! Mindenki hadakozik, fegyverkezik, acsarkodik mindenki ellen! Nincsen hatalom, ami megfékezné őket. A nyugati határszélen Habsburg Frigyes magyar városokat ostromol, fosztogat, sarcol! Egyébként is úgy viselkedik, mintha koronázott királyunk volna!

– Így igaz – helyeselt Thuz. – Minap kaptam hírt Brassóból, hogy immár őket is utasítgatja!77 – Kurva anyját a németnek! – sziszegte Hunyadi. – Dracul után első dolgom lesz őket is móresre tanítani! – Csak lassan a testtel! Most, hogy Ulászló halott, szembe kell nézni a ténnyel, hogy az országnak van egy másik, törvényesen megkoronázott királya is, Habsburg László. Schlick kancellár egyre küldözgeti a leveleket Hédervárinak, dicsérve a gyermek király erényeit, nyíltan utalva rá, hálás lenne, ha a nádor behódolna előtte. – Hédervári nem akar német királyt! – Hédervári nyugalmat akar, ahogy mindenki más is. Ha a gyermek király uralma nyugalmat biztosítana, akkor azt sokan elfogadnák. – Már hogy biztosítana nyugalmat egy kölyök uralma? Zrednai, neked tényleg elment az eszed? – Várj egy kicsit! Ha elfogadnánk Habsburg Lászlót királynak, mit gondolsz, hogyan uralkodna Magyarország felett? – Nem ő uralkodna, hanem az a hájas disznó Frigyes! Vagy ami még annál is rosszabb, Cillei! – Az attól függ! És mi van akkor, ha a magyar rendek kikötnék, hogy László felnőtté válásáig egy kormányzótanács vezetné Magyarországot? Hunyadi elképedt az ötlet hallatán. – Miféle kormányzótanács? – Miféle? Miféle? Hát miben egyeztél meg Hédervárival? Hogy az országgyűlés ideiglenesen hét főkapitány kezébe teszi le a hatalmat. Az egyik te magad vagy, ne tégy úgy, mintha nem sejtenéd, mire gondolok! – Ideiglenesen! – emelte fel mutatóujját figyelmeztetőleg a vajda. – Csak addig, amíg a törvényesen

megválasztott király… – Van már törvényesen megválasztott királyunk… – Kell az ördögnek az a Habsburg kölyök! – Akkor kit akarsz trónra emelni? – Tudom is én! A francia királyfit! A burgundiai herceg fiát! Az aragóniai királyt! Milánó hercegét… Bárkit, akinek serege van! Bárkit, aki képes megállítani a törököt! – Egyedül te vagy rá képes. De hogy értsd: nincs idő azon vitatkozni, hogy kit hozzunk be a trónra! Az urak egymást tépik, gyilkolják, rabolják! Giskra a felsővidéki vármegyékben újabb vérengzéseket rendez, immár László király főkapitányának titulálva magát!78 – Giskrára szükségünk van – ismerte be Hunyadi morogva. – A kurva huszitái kézben tartják a bányavárosokat és a körmöci aranyverőt. – Akkor el kellene venni tőlük! – Hogyne! Mi sem könnyebb annál! Egyszerre viseljünk hadat Giskra ellen, Cillei ellen, Frigyes ellen, meg a török ellen is, mi? Így képzeled? Vitéz a feje búbját vakargatta. – Éppen erről beszélek, Jankó! Rosszul áll a szénánk! Cillei tíz év után újra visszaszerezte a szlavón báni címet. A Thallóciak elbuktak, familiárisaik sorban állnak át Ulrik úrhoz! – Mit beszélsz? A kancellár megakadt lendületében. – Krisztusra! Te még nem is tudod? – Micsodát? – Cillei kivégeztette Thallóczi Jovánt… Thallóczi Matkó elesett egy összecsapásban, amit a Cillei-zsoldosok ellen vívott. Hunyadi sápadtan hátrált.

– Jován… Matkó… Ez ugye, nem igaz? – Mindketten halottak… A vajda arcán megfeszültek az izmok. Thallóczi Jován… A haza hőse, aki hat hónapon át védte Nándorfehérvár erődjét Murád szultán százezres muszlim serege ellen… Ki érdemeivel soha nem kérkedett, ki jutalmat soha egyébtől nem remélt, mint Krisztustól… És Matkó… Drága Thallóczi Matkó… Olyan rongy gyilkoltatta meg őket, mint Cillei Ulrik? Aki a kisujjukkal nem ért fel? Hunyadi mindig is atyai jó barátjaként gondolt ezekre az emberekre, s most egyszerűen nem fogta fel, hogy nincsenek többé. – A többi Thallóczi? Frank? Péter? – Frank épségben hazatért Várnából, odahaza, Horvátországban harcol a Cilleiek ellen. Péterről semmit nem tudok… – Az országgyűlésen össze kell szednünk a bárói bandériumokat! Nem is Dracul ellen megyünk elébb! Kiverjük az országból Frigyes német söpredékét, aztán eltakarítjuk az útból Cillei haramiáit! Isten a tanúm, Zrednai, bosszút állok a Thallóciak haláláért! Vitéz a fejét ingatta. – Semmit sem értesz, Jankó! Nem tudod összeszedni a bárói bandériumokat! Az urak ugyanis egymást irtják! Guti Országh Mihály főkincstartó úr éppen magánháborút folytat Rozgonyi Sebestyén ellen Nagyszombat birtoklásáért! A várost azóta, hogy visszavetted a huszitáktól, zálog címén tartották megszállás alatt, de az urak nem tudtak megegyezni a kiváltás összegén… Mindennaposak a fosztogatások, gyújtogatások… – Pedig a Rozgonyiak csapatai nélkül semmire sem megyünk!

– Felejtsd el! A rozgonyiak nemcsak Országh Mihállyal háborúznak, hanem egymással is.79 – Majd valaki megfékezi őket! Nincs idő most egymással piszmogni! – A naivitásod egy gyermekével vetekszik, Jankó! Mostan mindenki egymással piszmog ahelyett, hogy összefognánk végre! Az urak egyházi birtokokat meg a szomszédaikat fosztogatják. Mindenki foglal, mindenki zsákmányol! Mint aki a végítélet előtt az utolsó lehetőségét látja a szerzésnek! Újlaki példának okáért… – Újlakit csak ne bántsd! Ő mentett meg a fogságból! – Újlaki Miklós parancsára – folytatta szenvtelen hangon Vitéz – a gesztesi várnagy feldúlta Rozgonyi János gerencséri birtokait, elhajtotta a jobbágyok marháit, aki pedig ellenállni merészelt, azt leölette! Perényi János most tett panaszt a kancellárián, amiért Újlaki ahelyett, hogy esküjéhez méltón a fosztogatásokat meggátolná, maga jár élen azokban! Ő is a hét kapitány egyike lesz, te is tudod! Hunyadi füstölögve hallgatta, de nem felelt. – Gyarmati Miklós elfoglalta és erőddé alakította a sági kolostort, onnan fosztogatja a környékbeli falvakat! Felégeti a jobbágyházakat, sorra sarcolja a védtelen népet. Pálóczi főlovászmester és Perényi tárnokmester úr egymás birtokait dúlja, gyilkolja egymás familiárisait! – Intézkedni fogok, hogy legalább az egyházi javak védelme biztosítva legyen! – Remek! Az egyház nagyjai úgyis élen járnak a pusztításokban! Az aradi káptalan malmokat, szántókat ragad el a tordai polgároktól! Az esztergomi érsek várnagya a nyitrai püspökség birtokait fosztogatja, jogtalanul szedi azok adóját! Még a jámborságukról híres nyúlszigeti apácák is megvadultak, látva a féktelen szerzési tébolyt, ami az

országban eluralkodott! Arra utasították soltszéki jobbágyaikat, hogy foglalják el a szomszédos falvak szántóit és rétjeit! Haraszti udvarbírájuk nyíltan, útszéli haramia módjára rabolja a pécsi káptalan viaszát, fosztogatja a jobbágyait! Hunyadi dermedten bámult maga elé. – Itt mindenki megőrült? – Ezeket csak találomra említettem, Jankó Ugyanez a helyzet az egész országban! Mindenütt öldöklés, rablás, önkényeskedés… Nincsen erős kéz, ami megfékezné őket! Ezek rablók, gyilkosok, mind egy szálig! – S nincs, ki megvédje a gyengét… – Csak te teremthetsz rendet, értsd meg! Szerencsétlen Mátyás püspök minden jövedelme felét kínálta fel Györgyi Bodó Miklósnak, a bácsi prépostnak, ha az fegyverrel védelmezi a püspökség birtokait! Ott tartunk, hogy egymástól remélnek védelmet a kiszolgáltatottak… – Bodó vitéz ember! – Az, csak éppen ő is rablólovag lett az utóbbi hetekben! De nem kell messzire mennünk, az Isten szerelmére! Az erdélyi domonkosok birtokait elfoglalva tartják hónapok óta a szomszédos urak, s köztük az erdélyi püspök várnagya! A vajda erre hatalmasat csapott az asztalra, hogy nagyot szökkentek a pergamenek. – Hát senkiben sincsen szemérem? Senki nem állja útját a tetveseknek? Thuz a kancellárra pillantott, mintha tőle várna segítséget, előálljon-e a rossz hírekkel maga is? A vajda úrnak tán tudnia kellene, hogy saját várnagyai közül is sokan látták elérkezettnek az időt a fosztogatásokra, s ez ügyben egyre-másra érkeznek a panaszok a kisebb birtokosoktól, az

aradi préposttól és a kolozsmonostori konventtől. De Vitéz szigorúan nemet intett a fejével, így a sáfár inkább csöndben maradt. – Az elmúlt napokban tucatnyi levelet írtál – mutatott fel egy csomó pergament a kancellár pillanatnyi hallgatás után. – Én? – Te hát! – Miféle leveleket? – A pápának, De Wavrin admirálisnak, a burgundiai hercegnek, Milánó hercegének… Az admirálist például arra kérted a pápa közbenjárásával, hogy hajózzon fel gályáival a Dunán. – Minek? – Hogy fedezni tudja az átkelést, amikor nyáron újabb hadjáratra indulsz a török ellen. Ezt a levelet pedig egyenesen őszentségének írtad! Hunyadi szeme elkerekedett. – A pápának ugyanis tudnia kell – folytatta rendületlenül Vitéz –, hogy egyedül te vagy képes megálljt parancsolni a határon túl a töröknek, idehaza pedig a békétleneknek! – S mit írtam én a pápának? Vitéz olvasni kezdte: – Vadállati törvény lett úrrá az országban, szentatyám! Lerombolta a szemérem minden korlátját, felbontotta a törvény minden zaboláját. Rohan az indulat, bizonytalan a sors. A vas hatalma halomra dönt minden jogot. Törvények, szerződések bajhozó zűrzavarba dőlnek. Szabad a bosszú, a zsákmányolás, az ellenséges rablás; sőt fájdalom, helyesebben beszélhetnék rokoni, mint ellenséges rablásról, hiszen a baráti kéz saját kebelét szaggatja, rokoni hadsorok

küzdenek egymás ellen. A testvér is ellenség… Mindenki fél, senki sincs biztonságban. A fegyverek hatalma szinte teljesen összezavarja a jogrendet… Széjjelnézünk szegény magyar hazánkban: ahány tagunk, mind sebtől vérzik; a jogot is az erőszak mérlegén osztogatják, és felizzik egyre a vérre menő versengés. Vakon rohanunk a romlásba. Kevesen vannak a bűnök bosszulói, annál többen elkövetőik. Hunyadi elhűlten hallgatta, aztán csak a fejét csóválta. – Mit vársz tőlem? Egyszer már beleavatkoztam a véres belháborúba… Gyűlölöm, mikor magyar ontja a magyar vérét… Megint azt akarod, hogy saját fajtám ellen hadakozzam? – Valakinek rendet kell teremtenie! – Csak törvényes felhatalmazással vagyok hajlandó… Most Vitézen volt a dühöngés sora: egyetlen mozdulattal lesöpörte az asztalról az összes pergament. – Ebből elég! Ébredj már fel, te szerencsétlen! Az ország a felbomlás szélén áll! Amit annyi éven át kitartóan építettünk, most összeomlik, széthullik, mint a kártyavár!80 Habsburg Frigyes támadásával több dunántúli megyét próbálnak kitépni az ország testéből! Cillei elszakítja tőlünk Horvátországot! Mi lesz, ha Mohamed és Vlad Dracul egyesített hadai megjelennek a határon? Amíg nincs biztosítva a rend és a nyugalom az országban, nem harcolhatunk a törökkel! – Mit tegyek szerinted? – Hunyadi megállt az ablak előtt, és a messzeségbe bámult. – Ki mellé álljak? Vitéz végre elérkezettnek látta az időt; összeszedegette a földre hullott iratokat. Tudta, hogy ami most következik, az sorsdöntő lehet az ország jövőjére nézve. – Szerintem inkább az a kérdés, melléd ki álljon…

– Én csak katona vagyok… – Régóta több vagy egyszerű katonánál. A trón támasza vagy… A királyság legfontosabb zászlósura… A nép reménysége… – Abban állapodtunk meg Hédervárival, hogy amíg a trón betöltetlen, hét kapitány veszi kézbe az ország vezetését. Véget vetünk az engedetlenkedésnek, és békét teremtünk… – Szép terv, Jankó! Csakhogy a hét kapitányból hat maga is rabló és gyilkos… Egyedül te gondolod komolyan, hogy van még remény az egység megteremtésére. – Ez nem igaz! Ez puszta gyalázkodás! – De igaz! És azt hiszed, Hédervári önzetlenségből osztja meg a hatalmat másokkal? Egyetlen oka van rá, hogy a kapitányokra bízza a tartományok kormányzását: semmiképpen nem akarja, hogy Habsburg kézbe kerüljön az egész királyság! – Ezt éppen én sem akarom. – Helyes! Ezt Újlaki és a többi legtöbb báró sem akarja. A következő kérdés tehát, hogy László király felnőtté válásáig… ami legalább tizenkét, tizenhárom esztendő… kinek a kezébe kerüljön a hatalom… Hunyadi felhúzta a szemöldökét. – Sejtettem, hogy ezen töröd a fejed. – Hallgass rám! Beszéltem Hédervárival! Az ország válságban van, az ellenségeink éppen széttépni készülnek a Magyar Birodalmat. Nincs királyunk, és valójában én nem hiszek abban, hogy a francia királyfi vagy a burgundiai herceg, vagy akár a babilóniai szultán megmentheti szegény hazánkat a török veszedelemtől. Hanem ha valaki a bárók közül… az egyik legerősebb, az egyik leggazdagabb… szövetséget teremt, okos diplomáciával, kellő bölcsességgel és belátással, akkor talán…

– Egy diktátor? – Ez nem Róma… Itt nem lesznek diktátorok soha, mert a magyar túlontúl nyakas nép… Nem engedné… Bár ha egy az egyenlők közül kiemelkedne… Akit a többi is elfogad, akiben megbízik, akiről elhiszi, hogy nem harácsolni, a saját zsebét tömni akar, s nem még több hatalomra vágyik csupán… – Te rám gondolsz. De engem soha nem fogadnának el a tisztelt báró urak, nemhogy náluk előkelőbbnek, de még egyenrangúnak sem… Jól tudod, hogy apám egyszerű katona volt, a nagyapám meg barbár kun kenéz… – Na és? A világ változik, Jankó! Itt az ideje, hogy te is észrevedd! A bárók már kezdik pedzegetni! Az az igazság, hogy remekül megvagyunk király nélkül is… Az országnagyok maguk is el tudják kormányozni az országot… – Te mi az ördögről beszélsz? – Egy nemesi köztársaságról. Egy Isten által megáldott szent respublikáról, ahol a rendek az igazság és a törvény szellemében kormányozzák a hazát, ahol minden teremtett lélek a Szent Korona alattvalója, aki a magyar nemzet tagja, s akinek kötelessége védeni az országot… Hunyadi mélyen barátja szemébe nézett. – Álmodozó vagy, Zrednai, és én őszintén féltelek! Éppen az ilyen álmodozókat küldik máglyára előbb vagy utóbb! – Pedig csak most jön a java! – nevetett a kancellár. – Ennek a nemesi respublikának81 te lennél a királyt helyettesítő kormányzója! A te seregeid védenék a Magyar Birodalmat a Habsburgoktól, a törököktől… A te seregeid szabadítanák fel végleg a Balkánt a muszlim rabiga alól. A mi respublikánk terjesztené a rendet és az igazságot az elnyomott népek körében egész Konstantinápolyig, s tán

Jeruzsálemig… Hunyadinak már nem volt kedve nevetni, egyszerűen csak legyintett az egészre. – Attól tartok, ennek a nagyszerű tervnek a végrehajtására nemhogy tizennégy, de száznégy esztendő is kevés lenne… – Csak el kell kezdenie valakinek! Gondolj a nyomorgó parasztokra, a kizsigerelt jobbágyokra, akik éhezve gyűltek a zászlaid alá az első hívó szóra Vaskapunál! Gondolj a városokra, a céhesekre, akik szívesen megoldanák pénzes erszényüket, ha olyan sereget építenénk, ami őket is védelmezi… Emlékezz csak! Itáliában hol látsz királyokat, császárokat? Velence respublika, és bölcs kormányzás alatt nagyhatalom! Az Adria innenső oldalán Raguza csak jelképesen a magyar király alattvalója, valójában büszke és független köztársaság! Tudomány, művészet, igazság… Ezek a szent respublika jellemzői, Jankó! Ez Isten országa, a mennyei Jeruzsálem, amit nekünk kell felépítenünk, itt, a Kárpátok között! – Igazság… Tudomány… Művészet… – Hunyadi elgondolkodva vette szemügyre a falon függő pallosokat, pajzsokat, lándzsákat. – Jónak mondod! Katona vagyok, aki csak a gyilkoláshoz ért! – Álmodni a gyilkos is tud! Álmodd, hogy a fiadért harcolsz! Álmodd, hogy a fiad építi tovább a nagy művet! Jankó arca egyszeriben elkomorult. – Jól tudod, hogy nincs hírünk Lackó felől már hónapok óta… – Én Mátyásra gondoltam! – ismerte be Vitéz. – Őt más fából faragták… – Ejh, mit tudod te, csuhás! Csecsemő még… – Ó, nem, barátom! Látom, amit látok! Belőle csuda

ember lészen, a szavamat rá! De tudom, joggal nevezel álmodozónak! Az vagyok, büszkén vállalom! S vajh, nem az álmodók viszik előre a világot? Nem a nagyot merészelők váltják meg önnön sorsukat, s mind a százezreket? Hunyadi lehajtotta a fejét. – Hédervári mit mond? – A nádor is benned látja a jövőt. Nem akar Habsburg-gyámkodást. Nem akar vérontást, anarchiát! Rendet akar, erős országot akar, mit te vezetsz. Benned megbízik. Tudja, hogy te nem lopsz. – Pedig lehet, lopnom kellene… Nem állnék itt üres kincstárral, sereg nélkül, Vitéz… Hogy mondtad? Kormányzó legyek? Mivel? Hogyan? Harcosom alig… Az új had még sehol… A kancellár mintha csak erre várt volna. Odalépett a sáfárhoz, és a vállára tette a kezét. – Thuz előkészített már mindent. A tavaly megkötött megállapodás értelmében a tiéd Brankovics despota valamennyi magyarországi birtoka. Át kell venned őket! Azok bevételei bőségesen elegendőek egy új sereg felállítására. Mellesleg: az új területeid a már meglévő birtokaiddal együtt az ország leggazdagabb földesurává tesznek! Összefüggő birtoktömbök láncolata a Tisza és a Maros mentén! Hatalmas területek! Erdély csaknem egésze, a Tiszahát… Tiéd az ország a Tiszától keletre, és egyre erősebb vagy a Duna–Tisza közén és a Dunántúlon is! Hunyadi arcán bosszús kifejezés suhant át. – Azokat a földeket azért íratta a nevemre Brankovics, mert… – Mindegy, miért tette! A tiéd mind. A despota szembefordult hűbérura, a magyar király akaratával, nem vett részt a várnai hadjáraton, ezzel hozzájárult a későbbi

vereséghez. Úgyhogy nincsen joga immár semmihez ebben az országban! Thuz előkészítette az iratokat, s ha akarod, elkísérlek magam is. Mielőtt az országgyűlésen tiszteletünket tesszük, végiglátogatjuk az új birtokaidat. Meglásd, mire Rákos mezejére érkezünk, mágnásként fognak ünnepelni. Mellesleg, csak hogy tudd: a kancellárián benyújtásra kész az országgyűlési petíció. Hivatalosan is elkobozzuk és a nevedre íratjuk valamennyi Brankovics-birtokot. Az ok: a Szent Korona iránti hűtlenség, árulás és a törökkel való cimborálás. Thuz előhúzott egy listát. – Munkács, Debrecen, Böszörmény, Nagyvárad… – Elég! – intett Hunyadi. – Tudom, mely birtokokról van szó… Te komolyan azt gondolod, Zrednai, hogy a rendek felruháznának valamiféle kormányzói jogkörrel, ha… – Abban az esetben, ha leszámolsz az ellenségeinkkel, akkor benned látják majd egyetlen megmentőjüket. Semmi mást nem kérek, Jankó, csak gondold ezt át! Hunyadi lehuppant a székébe, és fejét a tenyerébe temetve hallgatott egy darabig, aztán meggyötört arccal felpillantott: – Fáradt vagyok… Megbocsáss, zúg a fejem a sok zagyvaságtól, amit összehordtál nekem! Vitéz beleegyezőn bólintott. Tudta, hogy így lesz, mint ahogy azt is, hogy Thuzzal egész éjjel a Brankovics-birtokok jövedelmi listáit állítják össze. Hajnalra készen akart lenni vele, hogy legkésőbb reggeli után indulhassanak a birtokok átvételére…

6. HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYAR KIRÁLYSÁG, A. D. 1445, SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 2. NAPJA Mindössze másfél órát aludt, csaknem elkésett a reggeliről. A konyhán a szolgálók mondták neki, hogy kivételesen a lovagterembe siessen, a vajda úr ott vár rá. Amikor benyitott, a kis Mátyást az asztal tetején pillantotta meg: hatalmas papucsában épp végigcsoszogott a tálak és serlegek között, s ezt roppant szórakoztató mulatságnak találta. Hunyadi jóízűen eszegetett, asztaltársaság gyanánt Thuz, Ferenc deák és az unokaöccse szolgáltak. – Erzsébet? – szaladt ki száján meggondolatlanul a kérdés, kiváltva a várnagy haragos pillantását. – A feleségem ma sem tart velünk! – legyintett a vajda úr. – Mi már végeztünk, de ha nagyon akarsz, gyere, egyél te is! Amíg Ferenc deák kivitte a várudvarra unokaöccsét, és Thuz is kisomfordált karikás szemmel, rogyadozó léptekkel, Vitéz falni kezdett. Mintha csak erre várt volna, Jankó közel húzódott hozzá. – Zrednai! Te engem régóta ismersz! Néked nem hazudnék soha! Te jól tudod, hogy engem folyton feszít a tenni akarás… Nem nyughatom! És nem emlékszem, hogy valaha is meghátráltam volna a kihívások elől. Csakhogy életem végéig kísérteni fog a várnai kudarc, az esküszegés vádja… Mindig látni fogom az ott veszett ifjak arcát magam előtt… tán még most is élnének, ha én akkor, ott… Nem, ne

hidd, hogy önmagam marcangolom csupán… Tudom, mások többet hibáztak, mások bűnösebbek énnálam, de akkor is… Most bizonyosan válaszúthoz értem… El kell döntenem, merre tovább. Te arra kapacitálsz, hogy lépjek még előbbre, hogy legyek több, mint ami valaha lenni akartam… Ifjúkorunktól fogva többet látsz bennem, ahogy Erzsébet is egy álomképet lát valóm helyett, egy bálványt, aminek csak árnyéka tudok lenni tán. Dracul foglyaként akadt sok időm gondolkodni, s azt hiszem, az egész életem erről szól: hogy néked és Erzsébetnek megfeleljek valahogy. Hogy az legyek, akit bennem látni véltek. Nem tudom, igazatok volt-e valaha is felőlem, talán igen. Talán szerencsecsillagom éppen azt a dicsfényt bocsájtotta rám, amiben ti előre lefestettetek engem… Meglehet. De hogy igyekeztem egész életemben, hogy bennem ne csalódjatok, az bizonyos… Hogy rám büszkék voltatok, az minden dicsőségnél számomra fontosabb. S most… Zrednai, hogy az ördög vinne el, tegnap olyasvalamit kértél tőlem, ami túlmegy a határon, amit elképzelni tudtam én… Hogy király helyett kormányzó legyek? Hogy első az egyenlők között? – Mi ott leszünk veled… Mindenben melletted! Hunyadi feltápászkodott, s maga a görnyedt mozdulat is többet elárult megtörtségéről, testi és lelki fáradtságáról. – Ti? Nem, barátom… Te, talán… Csakhogy Erzsébet többé nem… Bennem nem lát már bálványt, sem hőst, sem apát… Vitéz zavartan az asztal tetején tébláboló Mátyásra pillantott. – Mindenki tudja… Mióta hazatértünk, asszonyom álomkóros lett… Árnyékember csupán… Engem kerül… Zrednai! Hazatértem óta nem hált velem… Érted ezt? Miért? Egyre Lackót siratja, de lelkem látja az ég, a fiam él, én

biztosan tudom! Rossz pénz el nem vész, de nékem ezt már nem hiszi el. Engem okol? Hisz szeret! Utánam jött, mint egy életre kelt amazon, Havasalföldön halomra ölte a törököt! Értem jött! Megmenteni engem… – Beszéltél vele? – Próbáltam ezerszer… Tudod jól, én ebben suta vagyok. Mit mondhatnék neki? Rimánkodjak, hogy ágyamba kövessen, hitvesi helyét ott foglalja el? Hogy szeressen, mint rég? Szégyen lenne tőlem az! Te jól ismersz, tudod, nékem más asszony ölelése nem kell, csak övé! Meg ne szólalj, igen, volt másképp is, emlékezem! Valaha már rég… Most megint szeretőket szöktetek be éjjel szobámba, s odakünn a mezőn, ha hajlongó parasztlányt látok, istenemre, megkívánom, s ott helyben a fák közé űzöm, s az avarba terítem, hogy kedvem töltsem benne… Nem vagyok ahhoz még eléggé öreg, hogy lemondjak a szerelemről! Vitéz zavartan krákogott, aztán az asztallapon feléje közeledő Mátyásra mosolygott. – Véle sem törődik, mint rég… Az a nyurga dajkalány is, mint valami bolond, egyre sóhajtozik, egyre csak mereng… Ki érti ezt? Ferenc deák törődik ezzel a kölyökkel, s szégyenemre, én férfiként… A kancellár megfogta Mátyás kezét, mire az dacosan kitépte a szorításából, és egy könnyed mozdulattal felrúgott egy borral teli kupát. – Valami történt, barátom… Valami, aminek nem lett volna szabad… Próbáltam beszélni Erzsébettel arról, hogy szerinte mit kell, tegyek! De nem felelt… Állapota napról napra rosszabb, újabban Lackó képit bámulja naphosszat, s ki se jő szobájából… Ez mondd, mit jelent? – Nem tudom, Jankó… Bárcsak segíthetnék… – Ő volt eddig legfőbb támaszom. Nem mindig úgy

döntöttem, ahogy ő akarta, mégis meghallgattam mindig én. A másik támaszom te vagy. Ha belevágunk ebbe a nagy kalandba, rád vajon végig számíthatok? A kancellár csodálkozva nézett rá. – Miért kérded ezt? Hát nem így volt eddig is? – Ezt gyűlölöm bennetek, művelt tintanyalókban: kérdéssel feleltek, ha kérdezek. Elég volt egy pillanatnyi figyelemkihagyás: a kis Mátyás ezt a pillanatot használta ki arra, hogy egy tál sáfrányos húst öntsön Vitéz nyakába. A szósz barna foltokban csorgott a kancellár nyakán, hájasodó tarkóján. Hunyadi elvigyorodott. – Lehet, hogy lassan nevelő kéne mellé… – Akkor jó hírem van – felelte fintorogva Vitéz. – Szánoki Gergely82 uram beadta a derekát, szívesen jönne már Hunyadra, ha fenntartod még ajánlatod… A vajda bólogatott. – Jöjjék csak… Ez a gyerek megérdemli… Mindent belegyúrtunk, mi bennem, s Erzsébetben jó… – Akkor? – kérdezte Vitéz sokatmondó hangsúllyal. – Döntöttél? Hunyadi felkapta a fiát az asztalról, és úgy, ahogy volt, csurig mocskosan, szószosan, lerakta a kőpadlóra. – Őérette, Vitéz! Hogy az ő országa már olyan legyen, amilyet te megálmodtál… Az igazság, a tudomány és a művészet hona… Ezért érdemes harcba szállni… S figyelmeztetlek: nem lesz könnyű, tán elbukunk útközben… A kancellár lebiggyesztette ajkait. – Az bizony lehet… Bár ha meg sem próbáljuk… Hunyadi a hátára csapott, hogy csak úgy recsegtek-ropogtak a csigolyái. – Akkor egyél, tömd magad, mert rögvest indulunk! Te

ördög! Remélem, nem bánom meg, hogy törvényszegővé teszel megint! – De én… – Tudom, ismerlek, mint a rossz pénzt! Viszont jót akarsz, ezért mindent megbocsájtok, ne aggódj! Thuz szerint már mindent kiszámoltatok. Irány Debrecen, Munkács, s a többi új birtokom… Ti számoljátok a tömérdek aranyat, én meg építem új seregem! Aztán irány Buda! Rendet teremtünk, te meg én! Vitéz megkönnyebbülten folytatta a falatozást, ám mint kiderült, arra már nem maradt idő; Ferenc deák beloholt, és jelentette, hogy felnyergelték a lovakat. Épp csak felhörpinthetett egy csodálatos mód ki nem löttyintett serlegnyi bort, aztán rohant is, hogy utazóbatárjába ugorva követhesse a felvonóhídon kirobogó lovasokat. Csak Dévához érve jutott eszébe, hogy ígéretével ellentétben nem búcsúzott el Erzsébettől… 7. A nagyasszony őket figyelte az Aranyház ablakából. Nem sírt, arcizma sem rándult, némán nézte, ahogy elül az országút pora a távozók után. Lehajtotta a fejét. Valahol a kerengőn Mátyás óbégatott, aztán hirtelen felkacagott – Ferenc deák lónyerítést utánzó hangja ott visszhangzott a falak között, aztán belevegyült néhány cselédlány nevetésébe. Mátyás fennhangon rikácsolt valamit – ügyesen, szépen beszélt már. A legtöbb szolgának tudta a nevét. Szilágyi Erzsébet elfordult az ablaktól. A szobában nyomasztó csend volt, a levegőben apró

porszemek csillogtak az ablakon beáradó, ragyogó tavaszi napsütésben. Szépek voltak a fények, fájdalmasan szépek, és a nagyasszony arra gondolt, történhet bármi rossz a világban, a fények ugyanolyan szépek maradnak verőfényes áprilisi reggeleken. Öltözködni kellene… Készülni… A fekete lepellel letakart festményt már kivitette a szobából, és behozatta lovaglóruháját. Ma új nap kezdődik számára is; elég volt az önsanyargatásból, elég volt az önmarcangolásból. Behívatta Violát, és segítségével öltözködni kezdett. Nem szóltak egymáshoz, ahogy hónapok óta hallgattak egymás társaságában – Erzsébet sejtette ugyan, mi lehet az oka a lány konokságának, de egyetlenegyszer sem próbálta megtörni a lány önkéntes némasági fogadalmát. Amikor befejezte az öltözködést, megfogta Viola kezét, és maga felé fordította sápatag, beesett arcát. – Az élet megy tovább – mondta halkan. – Jegyezd meg jól, kincsem! Soha semmi nem ér véget, sem a szerelem, sem a gyűlölet, egyedül a halál vet véget mindennek, fellebbezhetetlenül… Mindenen változtathatsz, csak a halállal nem alkudozhatsz soha. Viola nem értette, kifejezéstelen tekintettel nézte a nagyasszonyt. – Az élet sokszor fájdalommal jár. A gyengéket felőrli a fájdalom, nem képesek ellenállni, megadják magukat neki… Csak az erősek élnek túl mindent. Te erős vagy, még ha nem is sejted, mennyire, Violám… Azt akarom, hogy most velem gyere. Túl sokáig engedtük tombolni a kín poklát a lelkünkben. Minden hajnalhasadáskor új nap kezdődik, úgyhogy meg kell ráznunk magunkat, és a napsütésbe kell

tartani az arcunkat. Isten nem szólít hiába minket… – Hová tartasz, asszonyom? Erzsébet nevetett. – A férfiak ma megint elindultak, hogy megküzdjenek a lehetetlennel. Ez a szokásuk, meg kell bocsássuk nekik az esendőségüket. A nők számára csak a szürke hétköznapokkal való viaskodás marad. Elindulok, végiglátogatom a Hunyadi-birtokokat. A nép sokat szenvedett, elkél a segítő kéz, a jó szó. Velem tartasz? Viola halványan elmosolyodott – először azóta a sötét éjszaka óta. – Mindjárt összekészülök – mondta, és kirohant a szobából. Mielőtt lóra szálltak volna, még az udvar hátsó traktusában álló istállókhoz sietett, hogy enni adjon Zömöknek. A medve azonban nem mozdult, magányosan kuporgott az akol sarkában. Éjjel kimúlt szegény. 8. BUDA, MAGYAR KIRÁLYSÁG, A. D. 1445, PÜNKÖSD HAVÁNAK83 3. NAPJA Vitéznek igaza lett: A Brankovics-birtokokat sebtiben végiglátogató Hunyadit ünnepélyes hódolat fogadta, amikor útja végén Budára érkezett. Ez a megkülönböztetett tisztelet egyrészt az utóbbi hetekben összeszedett háromezer páncélos lovas megjelenésének, másrészt az ország immár legnagyobb földbirtokosának szólt. A Hunyadi-lovasok páncélzatát – a várnai gyász

jelenként – a vajda úr hirtelen ötlettől fogva éjszínűre festette. Mikor ez a komor, fekete sereg dübörögve bevonult a királyi vár udvarára, minden szájtáti nézelődőnek elszorult a torka. A vasba öltözött gyászmenet, a fejük felett csattogó hatalmas fekete lobogók látványa egyszerre volt rémisztő és megindító; a derék budai polgárok, a palota siserahada kirohant a házakból, hogy egymás lábát tiporva közelebb férkőzhessen, látni ezt a csudát. Fekete vértesei élén a vajda úr a Friss Palotába ügetett, amelynek gót ívű kapujában Hédervári nádor már repesve várt rá. – Johannes! A kegyelmes Úristen vezérelt haza téged! Mindennap éretted imádkoztunk, s lám, itt vagy! Immár nincs mitől tartanunk! Hunyadi megölelte az öreget. – Sok munka vár ránk, Lőrinc bátyám! Azt se tudom, hol kezdjük el! – Mindenekelőtt holttá kell nyilvánítani szegény jó Ulászló királyunkat – duruzsolta fülébe a nádor, miközben Hunyadiba karolva felfelé vezette a palota széles lépcsőjén. – Azután mihamarabb dönteni kell az új király személyéről. Feltételezem, nem ragaszkodsz a Habsburg kölyökhöz… Jankó egyelőre próbálta nem kiteregetni a lapjait, amúgy sem tudhatta, Vitéz mennyit osztott meg hagymázas terveiből a nádorral. – Persze hogy nem ragaszkodom hozzá. De ismer kegyelmed alkalmas személyt a trón betöltésére? – Hát hogyne ismernék! – a lépcsőfordulóban csak úgy visszhangzott Hédervári kacagása. – Téged, Johannes! A vajda megtorpant. – Ne tréfálkozzon, Lőrinc bátyám! – Eszem ágában sincs tréfálkozni. Eleget lapítottunk,

eleget nyeltünk Zsigmond alatt, Albert alatt, s néked őszintén megvallom, én nem kedveltem különösképpen a lengyel kölyköt sem… Jó volna immár erős kezű, kemény tökű királyt szolgálni! Hunyadi méltatlankodva végigmérte az öreget. – Jog és Isten törvénye ellen való, amit mond kegyelmed. – Ejh, érdekel is engem, hogy mi ellen való! Az országnak érdeke volna, hogy oltalmazzad, védjed! Tudsz alkalmasabbat tenálad? – Csak olyat tudok… Kegyelmed bolondabb még Vitéznél is! Hédervári hátba vágta a vajdát, s már tessékelte is be a trónterembe. Jankó mindig megilletődötten lépett be ide, azóta a nap óta, hogy anyja először hozta az akkor újonnan emelt épületbe Zsigmond király színe elé. – Mielőtt nekikezdünk a munkának, akad egy kis dolgod, édes fiam! – zsörtölődött a nádor. – Valami kóbor lovag vár téged! Nem értettem pontosan, hogy mit akar, de mindenáron véled akar beszélni. Annak az istenverte hadiflotta admirálisának a követe… Hunyadi le sem vette poros, éjszín köpenyét, feketére festett vértjét, úgy, ahogy volt, intett az ajtónállóknak, hogy eresszék a színe elé követet. A szinte már uralkodói mozdulattól eszébe jutott, amit Vitéz, meg amit Hédervári mondott: lám, máris úgy rendelkezik, mintha… Vasquez lovag katonás léptekkel csattogott végig a márványlapokon, s elébük érve a madridi Alcázarban84 elsajátított cifra parolát mutatott be. Hunyadi nem követte a példáját, egyszerűen a kezét nyújtotta, amit a spanyol mosolyogva elfogadott. – Isten nevében üdvözlöm Johannes Hunyadit, a dicső

magyarok kapitányát! Engedd meg, hogy közvetítsem a parancsnokom, Waleran de Wavrin admirális szívből jövő jókívánságait és tiszteletteli hódolatát! Pedro Vasquez de Saavedra vagyok, őfelsége, a burgundiai herceg szolgálatában… természetesen állok mindenben rendelkezésedre! Jankó biccentett; mivel a lovag ékes olasz nyelven beszélt, minden szavát értette. Úgy gondolta, neki nem kell bemutatkoznia, a mellette toporgó Hédervárit pedig fölöslegesnek tartotta bemutatni. – Meg kell mondanom, kedves lovag, csalódottan vettük hírét, hogy az eredeti haditerveknek megfelelően a flotta nem volt képes elzárni a tengerszorosokat a török hadak elől – tért rögtön a tárgyra Hunyadi. – Ez pedig katasztrofális következményekkel járt seregünkre nézve… – Tisztában vagyok vele. – Vasquez a Budáig tartó hosszú út alatt felkészült az ilyesfajta fogadtatásra; az oláhok gyanakvó távolságtartását magyar földre érve gyűlöletteli megvetés váltotta fel, mihelyst megtudták róla, hogy a nevezetes keresztény flotta admirálisának követe. – Ámde bízom benne, hogy nagyságod értesült azon leküzdhetetlen nehézségekről, melyeket flottánk tengerészeinek kellett elszenvednie a Hellészpontoszhoz érkezve. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, de sajnálatos módon nem állott rendelkezésünkre elegendő hadigálya, és a meglévők felszereltsége is hagyott kivetnivalót maga után… Hunyadi türelmetlenül legyintett. Az eltelt hetekben részletes jelentést kapott már a burgundiai és pápai gályák által végrehajtott manőverekről – pontosan tudta, kit milyen mértékben terhel felelősség azért, hogy Murád át tudta hajózni teljes seregét az európai oldalra. – Ami elmúlt, elmúlt – mondta komoran. – A kérdés

csupán az, hajlandó-e az egyesített keresztény flotta admirálisa folytatni a közös hadműveleteket ezen a nyáron? Vasquez meghajtotta fejét. – Waleran de Wavrin admirális mély tisztelettel üzeni, hogy készen áll bármilyen hadművelet megindítására. S mely hadszínteret választja kegyelmed, ahol hajóink ágyúival segíthetjük erőfeszítéseit? Hunyadi földabroszt hozatott az ajtónállókkal – egy újabb uralkodói mozdulat. – Ahogy azt már tudattam az admirálissal, a Fekete-tengerről könnyedén felhozhatja gályáit a Dunán – mutatta a kanyargó kék szalagot. – Én a nyár folyamán megindítom újjászervezett seregemet Havasalföld vajdája ellen. Szándékaim szerint meg sem állok a Dunáig, ahol ostrom alá veszem ezeket a török erődöket… – Engedelmet – feszengett Vasquez. – Úgy tudtam, Havasalföld vajdája a szövetségesünk… – Nem tesz semmit! Aki valaha is az oláhok szövetségese volt, vagy lesz, az jobb, ha vigyáz, mert tőrt kaphat a hátába! Egyszer s mindenkorra megelégeltem Vlad Dracul önkényeskedéseit és árulásait… A spanyol lovag nem mondott erre semmit, egyre a térkép pirossal jelölt pontjait vizsgálgatta. – Ezek a várak tehát jelenleg török kézen vannak… – A flotta hajói a Dunáról lőhetnék a falakat, mi pedig a partról vennénk ostrom alá őket. Lássa, lovag uram, ez itt Nikápoly vára, itt szeretnék átkelni a Dunán török területre… A burgundiai herceg atyja ezen vár mellett harcolt ama emlékezetes ütközetben sok-sok évvel ezelőtt, miképp az én atyám is. Vasquez mosolyogva bólintott. – Sokat hallottam arról a csatáról. Remélem, ezúttal

több szerencse kíséri a keresztény hadak fegyvereit! – Képes tehát az admirális ide felhozni a hajóit? – Biztos vagyok benne, nagyuram! Mindössze egy hónapra van szükségünk ehhez, talán annyira sem… már most a Fekete-tenger partjai mellett cirkálnak gályáink. – Akkor számítok kegyelmetek hajóira és ágyúira. Leghőbb vágyam, hogy bebizonyítsuk a világnak, közös hadműveleteink képesek átütő sikert elérni a muszlimokkal szemben. Vasquez egy pillanatra elbizonytalanodott, vajh, megkérdezze-e, mi nyomta a szívét, de végül csak előállt a farbával: – Nagyuram, talán nem veszi tolakodásnak, s legfőképp nem veszi zokon, ha megkérdem, nyárra sikerül valóban új sereget toboroznia? Úgy értesültünk, hogy Várna mezején a magyar haderő gyakorlatilag megsemmisült… – Szerencsére nem teljesen – felelte Hunyadi. – Sokan hazavergődtek, igaz, áldatlan körülmények között. A toborzás hetek óta tart, bizonyos lehet benne, uram, hogy mire eljő az idő, legalább akkora, ha nem erősebb sereget vezetek a Duna felé, mint amekkorával ősszel nekiindultunk. A lovag udvariasan mosolygott. – Ezt örömmel hallom, uram. Feltételezem, futárok útján tartjuk a kapcsolatot a hadműveletek megindításáig… Hunyadi biccentett, ami bármely fejedelmi királyi udvarban egyet jelentett az audiencia végeztével. – Mikor indul vissza a flottához, uram? – Szándékaim szerint holnap. – Ma este felkeresi egyik tisztem a részletek egyeztetése miatt. Utána a vendégünk a palotában, az ünnepi lakomán. Remélem, ott véglegesíthetjük a tennivalók sorát… Pedro Vasquez de Saavedra meghajolt. Tetszett neki a

magyar hadak kapitánya; miképp az emberiség története során mindig és mindenkor megismeri egymást a katonaember, úgy a lovag is felismerte a vajdában a született harcost. – Remélem, este alkalmam kínálkozik megkóstolni a híres-neves magyar borokat is, uram! – Abban nem lesz hiba. Csak bírd majd szusszal, uram! Mi, magyarok, csak akkor iszunk sokat, ha örömünk van vagy bánatunk… Most sok ezer hű bajtársunkat gyászoljuk, ugyanakkor ünneplünk is. Ünnepeljük az ország feltámadását! A lovag meghajolt, s peckes léptekkel távozott. Hédervári néhány pillanatig elgondolkodva bámult utána, aztán úgy fordult Hunyadi felé, mintha valami vásott kölyköt kapott volna csínytevésen. – Ugye, ez csak valami megtévesztés akar lenni? – Hogy érti ezt? – Remélem, Johannes, eszed ágában sincs hadjáratot indítani Vlad Dracul ellen… – Már hogyne lenne! Feltett szándékom. Csak nem képzeli kegyelmed, hogy megtorlatlanul hagyom az engem és seregemet ért sérelmeket? Nem, Lőrinc bátyám! Bőségesen megfizetek Dracula árulásáért! A nádor úgy nézett rá, mint egy gyengeelméjűre. – Azt hittem, érted a helyzetünket, Johannes! Az országban elszabadult a pokol! A káoszt kell megfékezni, nem a csip-csup kis sérelmek megtorolgatásáról álmodozni… De Hunyadi hajthatatlannak tűnt: – Mindent a maga idejében. Immár itt vagyok, Lőrinc bátyám! Heteken belül tízezres sereg áll újra hadrendben zászlaim alatt. Készen állok az újabb harcra, Isten lássa lelkemet, készen az utolsó csepp véremig!

Hédervári motyogott valamit ritkás bajsza alatt, aztán egyszeriben elvigyorodott. – Jól van, no, kedves Johannesem! Úgy lesz minden jó, ahogy te akarod! Ha valóban tízezres sereget állítasz össze… sejtelmem sincs, hogyan leszel rá képes, de amilyen állhatatos ember vagy, meg is teszed… hát nem lesz hiba itt semmivel. Csak tedd a dolgod, és én is teszem az enyémet. Most pedig jöjj! Beszéljünk arról az istenverte listáról… A vajda komoran bólintott. – Szeretném, ha Vitéz kancellár is részt venne a tárgyaláson, Lőrinc bátyám. Bízom a szavában és bölcs tanácsában. Hédervári vállat vont. – Felőlem! Aki néhány hónap alatt tízezer fegyverest teremt elő a semmiből, az akár magát a villás farkú Lucifert is hozhatja tanácsadónak… Hunyadi az ajtóban megtorpant és visszafordult. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha nemrég ugyanerről a mozdulatról álmodott volna; aztán rájött, hogy az nem álom volt, hanem valóság. Csakhogy akkor tirgoviştei fogságának sanyarú helyszínén kapaszkodott az ajtófélfába, s amire visszatekintett, a rohadt szalma, a bűzhödt, fénytelen hodály volt… Most pedig a magyar királyok palotájának tróntermében állt, ahol az ablakokon beáramló arany májusi napsütésben az uralkodó üresen álló trónusa állt magányosan. Hunyadi János eddig is tudta, hogy a szerencse bizony forgandó – de ezúttal a sors olyan leckével bizonyította a régi igazságot, amit soha nem felejtett el többé.

9. BUDA, MAGYAR KIRÁLYSÁG, A. D. 1445, PÜNKÖSD HAVÁNAK 4. NAPJA Nem sokkal éjfél után, a palotában rendezett bőséges lakoma kellős közepén Hédervári Lőrinc nádor – persze alaposan felöntve a garatra – ünnepélyesen kijelentette Pedro Vasquez de Saavedra előtt, hogy a magyar rendek szívesen látnák a trónon a burgundiai herceg fiát. A lovag ezen igencsak meglepődött, de mivel addigra már ő is tömérdek kamonci bort megivott, nem volt egészen biztos benne, hogy jól hallotta-e az ajánlatot, úgyhogy elütötte a felvetést egy vaskos és egyáltalán nem odaillő tréfával. Pedig Hédervári komolyan gondolta. Biztos volt benne ugyanis, hogy Hunyadi János soha nem fogadja el a feléje nyújtott Szent Koronát. És valahol a lelke mélyén tisztelte is ezért az állhatatosságért – Hunyadi volt az egyetlen magyar főúr, aki nem tartotta magát méltónak erre a tisztességre… 10. Aznap este hallatlan pompával vonult be Budára Újlaki Miklós. Bandériumának minden egyes katonáját ünnepi díszbe öltöztette, s oly látványos parádé közepette masíroztatta végig őket a kopott utcákon, mintha győzedelmes hadjáratból megtért uralkodó volna. A nép ünnepelte, sejtelmük sem volt róla, hogy a báró voltaképpen részt sem vett a várnai hadjáratban – arról viszont mindenki hallott, hogy csapatait küldte a szorongatott

helyzetben lévő Hunyadi János kiszabadítására. Ennyi is elegendőnek bizonyult a népszerűség újabb fellángolásához: Újlaki Miklós a budai polgárok szemében az önfeláldozás, a baráti hűség példaképének tűnt ezekben a napokban. S ahogy az lenni szokott, ezt már-már maga az érintett is kezdte elhinni. Újlaki illő szerénységet magára kényszerítve, bölcs mosollyal az ajkán közlekedett a várban, s Rákoson, az országgyűlésnek helyt adó roppant mezőn, a tarkabarka sátrak között. Bőkezűen vendégelte meg familiárisait, cimboráit, s gyűjtött új rajongókat. Mindenkihez volt egy-egy kedves szava, amikor véleményét kérdezték, hosszan, homlokát ráncolva gondolkodott a legbölcsebb válaszon, s bármit mondott is, a kérdezők igyekeztek megfontolni tanácsait. Mindenki úgy tudta, ő Hunyadi János legjobb barátja, s éppen ezért a közelgő „osztozkodás” során az egyik legzsírosabb falat éppen az ő ölébe hullik majd. Miért ne törleszkedtek volna hát hozzá? Miért ne hitték volna el, hogy a sok fényes jelző, a sok magasztalás mind igaz is? Ő maga is csak akkor bizonytalanodott el, amikor – nem sokkal a várnai áldozatokra emlékező gyászlakoma előtt – Hunyadi magához hívatta a trónterembe. Mert ekkor Újlaki Miklós gyomra egyszeriben görcsbe rándult… 11. – Gyere csak, Miklós! Ne állj ott! Újlaki széles mosollyal az arcán, de mint valami lopakodó fenevad, lassan, óvatosan tette be a lábát a trónterembe. Szemben a trónus előtt Hunyadi állt, ünnepi díszben,

meggypiros mentében, hermelinszegélyes, hófehér köpennyel a vállán. Mellette Vitéz egy asztalka fölé hajolt, melyen jelentések, számadások tucatjai tornyosultak. A kancellár nem nézett fel, de még a pergameneket lapozgatva is komoly erőfeszítést igényelt tőle, hogy eltüntesse a vonásaira kiülő mély ellenszenvet. – Szeretnék beszélni veled, mielőtt elkezdődik a tor – Jankó arcáról aztán nem lehetett kiolvasni semmit, hanem, ahogy Újlaki mégis közelebb ólálkodott, egyszeriben ölelésre tárta a karját. – Köszönöm, Miklós! Újlaki gyanakodva araszolt még előrébb, szája szegletén kínos, görcsös vigyorral. – Ugyan már… Jankó barátom… Nincs mit… Te is bizonyosan megtetted volna értem… Hunyadi megragadta és férfiasan megölelte, hogy csak úgy recsegtek belé vajdatársa csontjai. Figyelmét persze nem kerülte el az alattomos óvatoskodás, és az, hogy Miklós minden izma megfeszült, mikor meglapogatta, mintha azt várta volna, mikor döfik a hátába a tőrt. Hunyadi egyenes ember volt, de nem ostoba. Még ha bizonyos aggasztó apróságokat el is hessegetett gondolatai közül az elmúlt hónapokban, Újlaki viselkedése újra lángra lobbantotta legbelsőbb gyanakvását. Ismerte Miklóst, mint a rossz pénzt, tudta, hogy gátlástalan, megbízhatatlan törekvő, aki játszi könnyedséggel tapos el mindent és mindenkit, ami és aki az útjába kerül, de azt mégsem feledhette el, hogy neki, pontosabban seregének köszönheti az életét. – Szerettem volna már Hunyadon is megköszönni, amit értem tettél – folytatta tompa hangon. – De oly hamar

elillantál, barátom! – Épp eleget időztem Erdélyben. – Újlaki lesütötte a szemét, és beszéd közben kínosan feszengett, tekergőzött, mint egy csapdába csalt kígyó. Hunyadi sokatmondó pillantást vetett a kancellárra. – Nem maradok senki adósa. Beszéltem Hédervárival. Kapitányokat nevezünk ki, akiknek az lesz a feladata, hogy visszaállítsák a rendet a különböző országrészekben. Számítok rád, Miklós! Újlaki szeme kapzsin megvillant. – Köszönöm, kedves barátom… Mindenben állok rendelkezésedre… Annyi csupán, hogy… sajnos a bandériumaim gyalázatos állapotban vannak… Sokan ott maradtak Havasalföldön, sokan elestek a határvillongásokban. Hunyadi türelmetlenül bólintott. – Tisztában vagyok vele, hogy súlyos áldozatokat hoztál értem. A kancellár úr kiállított a nevedre néhány adományozó oklevelet. Kérlek, fogadd el szerény köszönetképpen segítséged fejében! Újlaki csapdát szimatolt; úgy nyújtotta ki kezét a pergamen felé, mintha mérgezett lenne, s már az érintésétől is holtan esne össze. – Köszönet? – Két vár és tíz falu – mondta Jankó. – A rendteremtés után is számítok a segítségedre. Különösen a Cilleiekkel való leszámolásnál… Mert ugye, tudod, hogy az elkerülhetetlen? – Tudom, kedves barátom! Rám mindig és mindenkor számíthatsz… – Újlaki alázatos hajlongása tovább mélyítette Jankó gyanakvását. – Még nem is gratuláltunk – vette át a szót a kancellár. – Csak most értesültünk róla, hogy asszonyod nemrégiben

egészséges fiúgyermeknek adott életet. Ez csodálatos hír! Hunyadi meg sem próbált mosolyogni. – Fogadd jókívánságaimat, Miklós. Egy fiúgyermek mindig Isten ajándéka. Boldogságot és egészséget kívánok néki. Mi a neve? Újlaki arcán megmerevedtek a széles mosoly szabta éles vonalak. – A neve? A neve Ladislas. – László… – Vagy éppen Ulászló, végtére is a kettő voltaképpen ugyanaz, nem igaz? Szóval, László, miképp a fiad is… – Ahogy kiejtette a szavakat, észbe is kapott rögvest: – Megbocsáss! Tudom, tudom, szegény fiú… Nyoma veszett… Imádkozni fogok ahhoz, aki engem megsegített, hogy segítse őt is. Bizonyosan előkerül még egy napon… Hunyadi egyre erősödő belső zavart érzett, ahogy fokozatosan elhatalmasodott benne a ragacsos utálat ez iránt az ember iránt. – Még egyszer köszönöm, Miklós. A lakománál találkozunk! Újlaki parolázott és kihátrált a trónteremből. Hosszú ideig ketten álltak a trónus előtt, csendben, önmaguk gondolataiba merülve, aztán Hunyadi a kancellár felé fordult, és megérintette a vállát. – Mi történt? Tudsz valamit, Zrednai? Vitéz elfordította a fejét. – Miről? – Mi történt, amikor Újlaki Hunyadon tartózkodott? Történt valami, amiről tudnom kellene? – Honnan sejthetném én azt? Erzsébet éppen Hédervárihoz küldött alkudozni, utasításokat közvetíteni… Nem voltam ott, nem tudok semmit, de ha engem kérdezel…

– Hagyjuk! – legyintett Jankó. Nem akartra újrakezdeni a vitát, amit az előző napokban már annyiszor lefolytattak. Vitéz lépten-nyomon hangozatta, hogy Újlaki nélkül, a pénze nélkül, a hatalma, és serege nélkül nincs semmi esélyük a béke megteremtésére. A nyugati határszélen Frigyes és Cillei zsoldosainak feltartóztatására máris jelentős erőket kellene összevonni – erre pedig jelen pillanatban egyetlen zászlósúr volt csupán képes. – Szükségünk van Újlaki Miklósra… Akkor is, ha elkövetett valamit… – Mi az ördögre gondolsz? Ki vele, akad-e mégis valami, bármi, amit tudnom kellene? – Nincsen – hazudta Vitéz, és biztatóan barátjára mosolygott. – Az égvilágon semmi. Csak a feladatokra összpontosíts, melyek előttünk tornyosulnak, könyörgöm! Igazán nagy fába vágtuk a fejszénket! Hunyadi mogorván biccentett. Bárhol szívesebben lett volna, akármelyik harctéren, haditáborban, mint itt, ezek között a sikamlós bőrű kígyók között. De már késő volt ezen sopánkodni. Elkötelezte magát, és mint mindenben, Hunyadi ebben is csak végleteket ismert. Amit elhatározott, azt végbe akarta vinni. Mindenáron… Valami azonban már ott motoszkált gondolatai legmélyén: lehet, hogy ezúttal az ár, amit fizetnie kell, súlyosabb lesz mindennél…

12. Újlaki Miklós még aznap lemondott Erdély társvajdaságáról és a Temesi ispánság feléről Hunyadi javára, ezzel végleg kivonva magát a keleti országrész ügyeinek intézéséből. Busás ellentételezésre számított, és voltaképpen nem is kellett csalódnia. Még az országgyűlési alkudozások során áruba bocsájtotta a szintén általa birtokolt szörényi báni címet, amit végül Himfi Basus és Zalai János vásároltak meg tőle. Újlaki készen állt, hogy hatalma alá vonja a Duna–Tisza közét és az egész Dunántúlt. 13. Aznap délután folytatódtak az országgyűlésre érkezett Ulászló-párti főurak tárgyalásai. Mindenki lázasan kereste a megoldást, a kiutat az áldatlan állapotokból. Egy dologban a többség egyetértett: Hunyadi serege lehet az egyetlen biztosítéka a tartós békének és az áhított egyetértésnek. Senki sem kérte számon a várnai vereség miatt, senki nem merte hangoztatni (legalábbis nem hangos szóval) esetleges felelősségét Ulászló halála ügyében. A hazavergődött túlélők ugyanis oly egybehangzón állították, hogy Hunyadi herkulesi erőfeszítéssel csaknem négyszer megfordította egymaga a csata sorsát, hogy legádázabb rosszakarói sem hozakodtak elő koholt vádakkal – ráadásul a nép úgysem hitt volna nekik. Még ha tudták is, hogy Hunyadi lenne képes egyedül megszüntetni az anarchiát, nyíltan nem sokan álltak ki mellette. Hédervári igen, ahogy Rozgonyi György országbíró és Perényi János tárnokmester is. Más nem nagyon.

Már csak ezért sem, mert a sok békére áhítozó főúr maga is békebontó volt, szomszédháborúk káoszának okozója. Látszólag mindenki fegyvernyugvást akart, csak épp nem saját háza táján; mindenki kárhoztatta a fosztogatókat, a nép sanyargatóit, de erősen zokon vette, ha a fosztogatásait és a sanyargatásait rajta is számonkérték. Szinte csodával határos módon az országgyűlés mégis eredményesen zárult. Ebben Vitéz kancellár szervezőképességének, valamint Szilágyi Mihály személyes „meggyőző erejének” is komoly szerepe volt. Hédervári nádor javaslatára kormányzótanács85 állt fel, melynek rajta kívül Hunyadi János, Újlaki Miklós, Rozgonyi György országbíró, Pelsőczi Imre főkapitány, Garai László macsói bán, Széchy Dénes esztergomi érsek, Péter váci, László nyitrai püspök voltak a tagjai. Ezzel voltaképpen megvalósult Vitéz dédelgetett álma, a nemesi respublika. Az országnak volt ugyan királya – a gyermek László – csakhogy ő Habsburg Frigyes gyámsága alatt, valahol Bécs környékén nevelkedett. Az országgyűlés végül megszavazott mindent, amit a nádor és Hunyadi szükségesnek tartott megszavazni. S bár a szemtanúk egybehangzó állítása szerint nem férhetett kétség Ulászló halálához, a biztonság kedvéért úgy döntöttek, várnak a pünkösd utáni második vasárnapig, vagyis a Szentháromság ünnepe utáni nyolcadik napig; addig igyekeznek újabb, megbízható jelentéseket begyűjteni a király sorsáról. S bár Hédervári és Hunyadi is szívesen láttak volna a magyar trónon francia, burgundi vagy aragóniai királyi sarjat, a jelenlévő Habsburg-párti urak nyomásának és a törvényesség látszatának kényszerűen engedve törvénybe foglalták, hogy amennyiben Ulászló király halálát nem sikerül egyértelműen cáfolni, úgy a rendek el fogják ismerni

megválasztott uralkodójuknak a kisded Habsburg Lászlót – azzal a feltétellel, hogy Frigyes kiadja őt, a Szent Koronával egyetemben. Amennyiben ez nem történik meg, az országgyűlésnek jogában áll szabadon, minden kötöttség nélkül olyan új királyt választani, aki az országot minden külső és belső ellenséggel szemben képes megoltalmazni. A sok civakodó nagyúr abban is megállapodásra jutott, hogy a pünkösdöt követő második vasárnapig86 mindenkinek vissza kell szolgáltatni a zűrzavaros időszakban elfoglalt birtokokat. Emellett szent esküvéssel fogadták, hogy le fogják rontani az időközben egymás pusztítására emelt várakat, kivéve a török ellen alkalmas erősségeket.87 Aki ezt az egyezséget megszegi, hűtlennek minősíttetik, s azokat fegyverrel kényszerítik a határozatok megtartására – végső soron a megátalkodott békebontókra fővesztés vár… Hanem dönteni kellett arról is, mi legyen a királyi kincstárba befolyó adókkal… Hogy, hogy nem, a bárók úgy látták jónak, hogy a királyi jövedelmek a saját fizetésükre, az általuk felfogadott katonák zsoldjára költendők, no meg – Hunyadi határozott követelésére ezt is hozzákanyarították a listához – a határok védelmére. Ha a báró urak valamicske pénzt a kincstárban találnának hagyni, azt a rendelet szerint félre kell tenni az eljövendő király majdani költségeinek fedezésére. Ezzel a lehetőséggel azonban egyik nagyúr sem számolt komolyan, tartották magukat olyan ügyes pénzköltőnek, akik nem hagynak a kincseskamrában egy dénárt sem másnak. Hunyadi erősen szerette volna megbüntetni azokat a főurakat, akik minden ígéretük ellenére sem jelentek meg a tavalyi várnai hadjáratban, de végül csak azokat fenyegették, akik komolyabb összegeket is felvettek őfelsége kincstárától bandériumaik kiegészítéséhez, ám a végén katonástul otthon

felejtették magukat. Erdély vajdája nem kért sokat, csak azt, hogy döntsön az országgyűlés a török veszedelem ügyében tett intézkedésekről. Ennek megfelelően törvénybe foglalták, hogy minden nemes és városlakó polgár egyaránt köteles személyesen hadba vonulni, ha a jő a török. Ez a kötelezettség természetesen kiterjedt a főurakra, főpapokra, és azok valamennyi bandériumára is – Hunyadi egyértelműen a tudtukra adta, hogy személyesen számol le mindenkivel, aki gyáván kihúzza magát a hadakozás alól. Amikor hozzátette azt is, hogy már a nyáron támadást indít Mohamed szultán ellen, a bárók, a főurak sorra hátba veregették, és sok sikert kívántak ehhez a vakmerő vállalkozáshoz. A határon túl magyar nemes nem köteles királyát szolgálni, király híján holmi jöttment oláh uracskát – ha mégoly magasra vitte is a jóisten a dolgát – meg pláne nem! A vajda persze pontosan tudta, addig nem is álmodhat török elleni háborúról, amíg idehaza nem teremt rendet. Még az országgyűlés ideje alatt oklevelet állíttatott ki a zászlósurakkal, melyben közös akarattal, egymás iránt érzett testvéri szeretettől hajtva megbékítik egymással Pálóczi Simon főlovászmestert és Perényi János tárnokmestert. Kezdetnek ez is megtette: a két nagyúr megölelte egymást a többiek előtt, kölcsönösen testvérükké fogadták a másikat, s egy hajnalig tartó, borgőzös lakomán lapogatták egymás bordáját nagy egyetértésben. Hazatértük után aztán ugyanúgy folytatták egymás birtokainak prédálását, mint korábban. Talán még egy kicsit vehemensebben is…

14. BUDA, MAGYAR KIRÁLYSÁG, A. D. 1445, PÜNKÖSD HAVÁNAK 7. NAPJA Hátra volt még egy igen fontos kérdés. Mert ugyan hiába dönt a kormányzótanács mindenféle szép dolgokról, hiába hoz törvényt az országgyűlés, ha a törvény szava írott malaszt marad, s a koronatanács határozataival meg begyújtanak a kastélyok, várak kandallóiba. Nem lehetett megkerülni a legkeményebb feladatot: ki kényszeríti ki a harcias uracskáktól, a vármegyéket dúló haramiáktól a fegyvernyugvást? Hédervári erre is tudta a receptet, és mivel hónapok óta erről egyeztetett az érintettekkel, könnyedén el is fogadtatta javaslatait. Fel kell osztani az országot! Anjou Caroberto király idején helyi kiskirályok uralták az országrészeket – most majd föntről nevezik ki őket! Majd ezek a kiskirályok – nevezzük őket kapitányoknak – garantálják a béke fenntartását. Kiderült hamar, milyen mély egyetértésben tud dolgozni Ulászló-párti és Habsburg-párti úr, ha megvan az a közös nevező, ami biztosítja mindannyiuk zsebének degeszre tömését. Megbízásuk arra szólt, hogy ha kell, a fegyverek erejével kényszerítsék ki a rendet, s példásan büntessék meg – immár országgyűlési felhatalmazással – a fosztogatókat, a birtokfoglalókat. Az sem volt kérdés, hogy ki lesz a legnagyobb hatalmú kapitány: Hunyadi Jánosra rábízták Erdélyt és valamennyi vármegyét a Tiszától keletre. Ez önmagában országnyi rész volt, de hát, gondolták a bárók némi kajánsággal, mégiscsak neki lesz a legkönnyebb dolga:

ugyan ki merne békétlenkedni a Hunyadi János vaskezével kormányzott országrészben? Ebben igazuk is lett: a vajda úr már Budára menet, a Brankovics-birtokokat végiglátogatva „elcsendesítette” az önkényeskedő uracskákat. No de mi legyen az ország többi részével? Hédervári természetesen értesült arról, hogy Jankó Újlaki seregének köszönheti kiszabadulását Vlad Dracul fogságából, ezért evidenciának tekintette, hogy a két erdélyi vajda a legnagyobb egyetértésben dolgozik együtt ezután is; Újlaki Miklós kapta a Duna–Tisza közének és a Dunántúlnak felügyeletét. A felső-magyarországi megyékben, ahol Giskra lovag huszitái tomboltak, különös megoldást agyalt ki a nádor úr: a Vág vidékét az Ulászló-párti Guti Országh Mihályra és Hunyadi rablólovagként elhíresült barátjára, Szentmiklósi Pongráczra, a túróci királyra bízta. Odatette még a Felvidékre Rozgonyi Györgyöt és Pelsőczi Bebek Imrét, segítsék a rendteremtést. De mivel mindenki tudta, hogy ezek együtt sem tudnak megbirkózni Giskra haramiáival, a lehető legpraktikusabb megoldást választotta: kinevezte Giskrát is országos kapitánynak. A huszita rablóvezér ennek hírére egészen elérzékenyült, és feladatát komolyan veendő rögvest végigdúlta megint Eperjes és Kassa környékét. A felsővidéki országkapitányok közös leveleket írogattak s küldözgettek szerteszét, békére szólítva fel a hadakozókat, fővesztéssel fenyegetve a vonakodókat, de ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta őket, hogy odahaza, a maguk országrészében a lehető leglelkesebben folytassák a tombolást. Horvátországban a dalmát–szlavón bán feladata maradt a kormányzás, amihez Cillei kaján örömmel hozzá is látott,

tűzzel-vassal irtva a Thallócziak birtokait, s időnként bele-beleharapva Újlaki területeibe is. Hunyadi az országgyűlés után is vaskézzel, példás gyorsasággal folytatta a rendteremtést. Erdély és a Tiszántúl lett az ország egyetlen biztonságos része, ez persze azt is jelentette, hogy folyamatosan úton volt, hadakozott, tárgyalt a széthúzókkal, a békétlenkedőkkel; emiatt nem tudott jelen lenni a kormányzótanács ülésein, ahol rendre Újlaki báró és a többi országnagy érdekei érvényesültek. 15. VÁRKONY, MAGYAR KIRÁLYSÁG, A. D. 1445, PÜNKÖSD HAVÁNAK 25. NAPJA A tiszai révnél megpihentek; kora nyári, füllesztő idő volt, a mocsaras parton csak úgy hemzsegtek a bogarak, röpdöstek a szúnyogok, az apró testű vízimadarak. A fekete vértes férfiak verejtékeztek, mint a kutya, de a vajda úr ezúttal is megtiltotta nekik, hogy könnyítsenek ruházatukon. Úton hazafelé legalább féltucatnyi földesúr birtokát kellett még útba ejteniük, s egytől egyig azért, hogy megrendszabályozzák őket. Most éppen Nagymihályi György birtokainak lefoglalását kellett nyélbe ütniük; s a vértesek hadnagya, Salgai Török Pál is jól tudta, hogy olyan vétek miatt mennek rá, amit Hunyadi úr amúgy is megbocsájthatatlannak tart. Nagymihályi ezerötszáz aranyforintot vett fel tavaly katonaállításra azzal az ígérettel, hogy hadba száll Ulászló oldalán, de mint oly sokan, ő is elfelejtette teljesíteni nemesi kötelességét. Salgai Török Pál maga is rühellte az ilyen férgeket. Nem számított komolyabb ellenállásra: a vajda úr jó előre

megizente Nagymihályinak, miért jön, s mostanság bizony nem sokan mertek vele ujjat húzni, főképp nem fegyvert rántani. – Jöjjél, Zrednai! Igyál bort! Hunyadi egy parti fűznek támasztotta hátát, míg a révre vártak, és hatalmasakat kortyolt a jóféle kamonciból. A kancellár a homlokát törölgette, és sóvár pillantásokat vetett az egyre apadó borostömlőre, magában azon tanakodva, egyáltalán hagy-e benne egy cseppet is Jankó. Hagyott, de nem sokat. Azt a keveset egy kortyintásra felhajtotta. – Tudod, mire gondoltam? – kérdezte bajszát törölgetve Hunyadi. – Arra, hogy hagysz szomjan veszni? – Nem. Arra, hogy váradi püspököt csinálok belőled. Vitéz legyintett. – Miért nem rögtön esztergomi érseket? Annak jobban örülnék. – Nem, nem… Komolyan gondoltam. Rozgonyi György már megkapta az egri püspökség javait, de ő nem pap, legfeljebb kezelheti a pénzt. Székely Tamás öcsémnek a vránai perjelséget szánom. Szegény Thallóczi Jován helyébe alkalmasabbat el sem tudok képzelni nála. Te meg éppen jó leszel De Dominis helyett váradi püspöknek! Vitéz csak most döbbent rá, hogy barátja komolyan beszél. – Ezt meg hogy képzeled? A püspököket nem te nevezed ki, hanem őszentsége… – Most mit csodálkozol? Te a királyságból nemesi respublikát akarsz csinálni, belőlem meg engedelmes katonából egyenest királyi kormányzót. Én tán nem kreálhatok a barátomból mindjárt püspököt? Azt ne mondd,

hogy ellenedre volna! Persze ne gondold, hogy önzetlenségből teszem. Szükségem van Biharországra, és Bihar a váradi püspökség nélkül keveset ér. Te leszel ott legfőbb támaszom, így nyugodtan alhatok, bizonyos lehetek benne, hogy a püspökség adói is befolynak a hadikincstárba. Vitéz csak hápogott meglepetésében; próbált ugyan felháborodott arckifejezést ölteni, de tudta, hogy ez úgysem fog menni. – Mégis, hogy képzeled? – Egész ide úton ezen forgattam a gondolataim. Hozzál csak tollat, tintát! Diktálok! A kancellár loholt, izgatottan, hogy majd elbotlott egy kacskaringós gyökérben, s bele nem zúgott a szőke Tiszába pergamenestül, tollkészletestül egyetemben. Remegő kézzel elhelyezkedett a fűz előtt, törökülésben, ölébe véve az írótáblát. – Ki a címzett? – Ki, ki? Hát őszentsége a római pápa! Írjad csak! Néhány pillanatig elgondolkodott, aztán arcát a fűzfalom résein áttűző májusi napsütésbe tartva diktálni kezdett: – Címzés, bevezetés, ahogy szoktad… Bla-bla-bla… Írsz pár sort az elvesztett hadjáratról, aztán… Írjad! A várnai csatában nem annyira erőink, mint inkább szerencsecsillagunk hanyatlását kellett elszenvednünk. Nem panaszkodom, Szentatyám, nem is vádaskodom, Isten majd megítéli azokat, akik felelősek a kudarcért. A küzdelmet folytatnunk kell! Úgy vélem, csak bele kell fognunk újra, mert ha elmulasztjuk tovább terjeszteni a kereszténység határait, eddigi eredményeinket is elveszíthetjük… Reménykedéssel telve buzdítom, intem, sürgetem és alázatosan kérem Szent felségedet, segítsen és oltalmazzon veszedelmünk

eltávoztatásában.Mióta hadban, fegyverrel intézni kezdtem az ügyeket a hit és a haza ellenségei ellen, gyakran biztattak, fordítsam munkásságomat az ország belső állapotára is. Volt ebben jogos indok, mégis, mindig helyénvalóbbnak tartottam, ha ezektől az ügyektől mentesülve, intézésüket másokra hagyva, magamnak elsősorban azt tartom fent, amiért mindig lelkesedtem: hogy erőimet a mi örök ellenségeink, a török hódítók ellen fordítsam. Mindazonáltal, ami az én vezetésemre bízott területeket illeti, úgy igyekeztem, hogy azok a belső küzdelmektől is mentesek és sértetlenek maradjanak. Ezt tettem eddig. Most azonban, az új háború után, melyet nagyobb veszteséggel végeztünk, mint az előzőeket, az a fő, hogy pótoljuk elvesztett erőinket, s teljessé téve megőrizzük az ország belső békéjét. Így a hazai békétől megerősödve, a külügyek előbbre vitelére is képesebbé fogok válni. Vitéz alig győzte lendülettel, Hunyadi gondolatai folyamként áradtak – a kancellár magában elégedetten vette tudomásul, hogy barátja egészen kezdi beleélni magát az államférfiúi szerepbe. Hanem a java csak ekkor következett: Meg akarjuk óvni hazánk békéjét, ezért írunk most Őszentségének a váradi egyház ügyében olyan értelemben, amint azt mind mondott egyház, mind a mi békességünk szempontjából helyesnek láttuk. Becsületbeli ügynek tekintem, hogy a kérdés, melyet megvitattam e haza megyésispánjaival és nemeseivel, kedvező elintézést nyerjen, mivel a váradi egyház az én gondjaimra bízott erdélyi részek kapuja. A török elleni védelem szempontjából sem közömbös, kinek a kezére kerül. Az a haza, melyben ez a püspökség kiemelkedő, nagymértékben egységesen áll mellettem, s támogat abban, hogy új erőket gyűjtsek a gonosz törökök ellen. Ez idáig Isten akaratából sikerült megvédeni a belső háborúságtól.

Azonban a szóban forgó püspökség és végvárai úgyszólván az erdélyi részek torkában fekszenek. Semmiképpen sem távozhatom tehát a hazából, nem járhatok el szabadon a törökök ellen, ha ebbe a püspökségbe olyan valaki kerül, aki békebontással gyanúsítható velem, vagy a hazával szemben. Mérlegelje az apostoli szék: én elhatároztam, hogy szilárdan végrehajtom a dolgot és nem engedek zavargást ebben a hazában. Támogat engem csaknem minden prelátus és báró szavazata, mármint azoké, akik a békét szeretik. – De hát ez nem igaz! – csattant fel Vitéz. – Nem támogat ebben senki! Az Isten szerelmére, nem is tud senki erről az őrültségről! – Majd fog! – Jankó! Nem írok le egy betűt sem többé ebből a zagyvaságból, ha nem figyelsz rám! Eugenius nem fog kinevezni! Humanista vagyok, a pápa hatalmának korlátozását pártoló zsinati mozgalom híve. Magad is jól tudod, hogy magyar egyházat akarok a római dominancia helyett. Hunyadi úgy legyintett, mintha említésre sem méltó apróságról lenne szó csupán. – Megbocsáss, Zrednai, magadra ne vedd, de most, ha azt kérném, hogy Őszentsége egy sánta, szakállas kecskét nevezzen ki váradi püspöknek, akkor elvárnám, hogy ki is nevezze! Rendre és biztos hátországra van szükségem, ebből a szempontból édes mindegy, hogy humanista vagy, ilyen zsinat híve, olyan zsinat híve voltál, leszel. Tudtommal nem minősülsz pogánynak, legalábbis nálam pogányabbnak biztosan nem, ismered a katekizmust, pap is vagy, legalábbis valami olyasmi, préposti címet viselsz, mi a fenét akarsz még? Írjad csak, Zrednai, ne nyafogj! És Zrednai írta tovább:

Őszentsége bizonyosan egyetért majd velem, hogy nem leszek képes a haza belső és külső ellenségeivel kellő eréllyel fellépni, s ezáltal a kereszténység egyetemes ügyét híven, legjobb tudásom szerint szolgálni, ha eme munkálkodásomhoz nem kaphatom meg a legfőbb támogatást, amit Szentatyám nékem megadhat. Mert a sors kegyelméből úgy látjuk, e pillanatban a Szentatya kezében a lehetőség, amivel a jövőnkért folytatott küzdelmet közösen javunkra fordíthatjuk.Amit kérek, egy nem éppen csekély, ámde a Szentszék szempontjából nem is jelentős pozíció betöltése. A váradi püspökségről van szó, melynek kiváló, érdemteli birtokosa, Johannes de Dominis a szerencsétlen kimenetelű várnai ütközetben áldozta életét a kereszténység ügyéért, a haza szolgálatában.Az ily módon megüresedett posztra nem tudok alkalmasabbat, mint az én kedves, jó barátomat, harcostársamat, Johannes de Zrednait, kit hazánkban Vitéznek neveznek állhatatossága, a kereszténység ügyének tántoríthatatlan képviselete miatt. Johannes Vitéz neve nem lehet ismeretlen Szentatyám előtt, hiszen a megboldogult emlékű Cesarini bíboros úr számára is felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott annak rövid, de áldásos emlékű magyarországi tartózkodása alatt.Kérem tehát Szentségedet, a szokásos ügymenet felesleges lassúságát ezúttal félretéve, tegye meg a szükséges lépéseket az új váradi püspök kinevezése ügyében… Vitéz felpillantott, a keze begörcsölt a levél végére. – Nem írhatsz ilyet a pápának! – Én nem, mert nem tudok írni. De te igen. Csak arra kérlek, az én nevem kanyarítsd alá a végén! A kancellár elképedve figyelte, hogy a tiszai hajósok milyen ügyesen manőverezik a parthoz a fatörzsekből összeeszkábált révet.

– Ezt mikor fundáltad ki? – Mondtam már: idefelé jövet. Tisztázd le a levelet, és még ma küldj véle futárt Rómába! Vitéz a fejét csóválta, de aztán csak legyintett az egészre. – Miért is ne? Lennék olyan jó püspök, mint amilyen De Dominis volt! – Ahhoz kicsit többet kellene innod, de feltétlenül több asszonnyal kellene hálnod, és káromkodni is meg kellene tanulnod tisztességesen! – figyelmeztette Hunyadi, miközben a lovasainak első csoportja rámerészkedett a révre. – Indulhatunk? Vitéztől csak egy sóhajra futotta. Tudta, hogy hosszú út áll még előttük. 16. SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYAR KIRÁLYSÁG, A. D. 1527, KARÁCSONY HAVÁNAK 27. NAPJA – Látod, fiam, akkoriban még akadtak olyan emberek széles e hazában, akik nem mindenáron akartak több hatalmat, pénzt, befolyást maguknak. Akik előbbre valónak tartották a haza ügyét a saját zsebük tömködésénél. Persze félre ne értsd, nem azt akarom mondani ezzel, hogy ma nincsen ilyen, ki a kondér közelében tülekszik, mégsem csak a maga hasznát lesi – ítéld meg tenmagad, van-e köztük, ki felér Hunyadi urunk nagyságához, vagy sem… A szép öregember az ifjúra kacsintott, arra számítva, hogy az érteni fogja a célzást, de a szerzetes csak unott arccal nézett vissza rá. – Nem értesz valamit tán?

A fiú vállat vont. – Szívesen vitatkozom veled – próbálkozott Deér Sólyom István, és valóban örömmel latolgatta volna a szerzetes érveit, ha lettek volna. – Figyeltél egyáltalán arra, amit mondtam? A prépostság kertjében sétáltak, a virágágyásokat vastag hó lepte. Ködös félhomály derengett a város felett, mintha a török a napot is elrabolta volna az égről. A kerítés tetejéről havat söpört az arcukba egy-egy újabb széllökés. – Bemehetnénk végre, uram? – vacogott a szerzetes. – Szerintem eleget fagyoskodtunk már idekinn. Nem sokkal később, a prépostság konyháján a szép öregember forralt fűszeres bort szürcsölgetett, és a fiút nézte. Az első napokban különös örömét lelte abban, hogy megint szólhat valakihez, hogy megint megoszthatja történeteit, csakhogy ez a legény itt nem bizonyult értő hallgatóságnak. Rendre elszunyókált a hosszú históriákat hallgatva, amikor meg némi erőfeszítés árán mégis sikerült ébren maradnia, unott képpel hallgatta a hosszas körmondatokat. – Sokáig tart még, uram? Deér-Sólyom István letette a konyha asztalára a kupát. – Nem érdekel a történetem? A szerzetes grimasza mindent elárult. – Ezek az emberek már rég halottak – sóhajtotta aztán. – Kit foglalkoztat, mit csináltak, mit akartak, mit nem? Úgyis egyformák mind. – Hát ezt meg hogy érted? – A szép öregember leginkább azon lepődött meg, hogy a fiú egy mondatnál többet nyögött ki egyszerre. – Az urak. Egyformák mind. És hiába magyarázza nekem kegyelmed, hogy Hunyadi ilyen volt, meg olyan volt… szerintem csak megszépíti az egészet. Az urak

harácsolnak, a saját zsebüket tömik, soha nem is voltak másmilyenek, és soha nem is lesznek. – Te már csak tudod! – Nem mondhatnám, hogy különösebben érdekelne, uram – ismerte be a szerzetes –, de nincsen a világon olyan ember, mint amilyennek maga Hunyadit lefesti. Hallgatom, és egyre jobban dühít, ahogy megszépíti a valóságot… – Hogy ezt ilyen bátran kijelentsd, nem ártana ismerni a múltat, fiacskám! Mert ugyan mihez képest szépítek én meg bármit is? – Elég volt! – a szerzetes feltápászkodott. – Ami engem illet, csak Szerémi káplán úr kérésére hallgatom magát. De unom. Maga olyasmin járatja az eszét, aminek semmi értelme. Nem látja, hogy már másféle világ jár? Nézzen már körül! Itt mindenki a jövőt építi… Hagyja a múltat a csudába! Csak emészti magát vele! A szép öregembert mindig meglepte, ha valaki zsenge kora ellenére ilyen önteltségről ad tanúbizonyságot. Valahogy azt feltételezte ilyenkor, hogy az illető tud valamit, amit ő nem, különben hogyan lehetne olyan magabiztos? Az esetek java részében azonban rá kellett jönnie, hogy éppen azok a legmagabiztosabbak, akik a legkevesebb tudással rendelkeznek a világ dolgairól. – Kedves fiam, a múlt alapos ismerete nélkül nem birkózhatnánk meg a jövő emberpróbáló feladataival. Ha azt hiszed, hogy haszon nélküli tanulmányozni az elmúlt… – Ide hallgasson! – a szerzetes felkapott egy almát egy tálkából, és harsányan beleharapott. – Ha már itt tartunk! Az se tetszik nekem, ahogy ezek minden pozíciót a családtagjaiknak osztogatnak szét. Sógor, koma, jó barát… No, persze! Ismerem én az ilyet! Még hogy váradi püspököt csinálni egy érdemtelen, felkapaszkodott senkiből! Egyik

jöttment segíti a másikat! Minden pozíciót maguknak akarnak! Mert ezeknek a világ összes pénze se lenne elég! Tudja, mit? A sok mese az ország védelméről, a hazáról csak maszlag! Az urak találják ki, hogy az egyszerű ember ne lázadozzon, ne sirassa sorsát… Tolvajok ezek egytől egyig! – Hunyadi? Tolvaj? – Az hát! Hiába próbálja mentegetni, értek én a ki nem mondott szóból is! Elharácsolja Brankovics birtokait! Ne is tagadja, hiszen egy esküszegőről beszélünk! Elvesztett egy csatát, és még sajnáljam is? – Fiam, hallottál te a nándorfehérvári diadalról? – Én csak a nándorfehárvári vereségről hallottam! – Miről? – Most, pár éve, mikor az urak elvesztették Nándor Albát! Annak a hírét ismerem… – És Thallóczi Jován neve mond-e valamit néked, hékás? A nagy 56-os ostrom históriája? – Nem érdekelnek ezek a dolgok, mondtam már! A gyomrom forog az egésztől! És azt hiszi, nem vettem észre, hogyan feketíti be az oláhokat ebben a gyermekded mesében? Nem tudom, miért utálja őket ennyire, de kötve hinném, hogy ily hitványak lennének! – Hány oláhot ismersz, lelkem? – Egyet se! De tudom, amit tudok! Maga egy gyűlölködő ember, egy megkeseredett vénség, aki tapasztalatlan fiatalok fejét tömi tele a hazugságaival! Megmondom Szerémi káplánnak, hogy keressen önnek más hallgatóságot! Ha meg nem sértem, uram! Azzal az almacsutkát a sarokba hajítva kiviharzott a konyhából. A szép öregember ott maradt, erősen elcsodálkozva. Egy szemernyi dühöt sem érzett, mostanság kezdett

hozzászokni az ilyesmihez – az viszont meglepte, hogy a sokáig csak ásítozó, tökéletes érdektelenséget mutató szerzetes milyen vehemenciával fakadt ki. Mit tehetett volna? Kiballagott a behavazott utcára, és dideregve szállása felé fordult. Kutyamód hiányzott neki Dénes…

Hetedik fejezet A ZSARNÓI VÉRENGZÉS 1. ÚJLAK, MAGYARORSZÁG, A. D. 1445, PÜNKÖSD HAVÁNAK UTOLSÓ NAPJA Újlaki Miklós elégedetten tekintett végig birodalmán. Vára lovagtermében állt, ahonnét az ablakból pompás kilátás nyílt a Duna kékesszürkén hömpölygő szalagjára, a környék dús, a zöld minden árnyalatában pompázó erdőire. A túlparton emberei már javában irtották a fákat, hogy helyet csináljanak az új malomnak, a gabonaraktáraknak és a sókereskedők számára létesített lerakóhelynek. Lent a parton vagy száz mesterember szorgoskodott az új kikötő mólójának építésén. A kora nyári levegőben fejszék, ácskalapácsok csattogtak, valahol egy itáliai énekelt szívhez szólón, áradón. Emitt, közvetlenül a várfalak tövében zsoldosai gyakorlatoztak; acél csilingelt, fém csikordult fémen, ahogy egymásnak akaszkodtak a fegyvervasak, pengék csattantak a pajzsok fatábláin, lópaták dübörögtek a vívótér homokjában. Miklós nagyot kortyolt a kezében tartott kupából. Ezen a küzdőtéren győzte le Hunyadit – igaz, ez ama átkozott menyegzőnek a napján történt… Az volt az első, de reményei szerint nem az utolsó diadala a felkapaszkodott oláh lovagocska fölött, s most, hogy ismét nyeregben érezte magát, nagyon remélte, nem várat soká magára a következő, végső győzelem sem. Egyelőre minden jól alakult…

Sáfárjai és várnagyai nem győzték számlálni a pénzt, amit a király nevében a Dunántúlon és a Duna–Tisza közén beszedetett. S bár ennek a pénznek minden aranyát a királyi bandériumok felállítására kellett volna költenie, Újlaki úgy vélte, elébb kárpótolnia kell magát az elmúlt esztendőkben elszenvedett veszteségeiért. Végtére is a gabonaraktárak, a sólerakó helyek, a malom mind, mind a nép érdekét, az ország ügyét szolgálják, még ha közvetlen hasznát ő látja is a jövőben. Serege kiegészítése, az új bandérium toborzása pedig mi más célt szolgálna, mint a haza védelmét? S különben is, ami Újlaki báró érdeke, az mostantól talán nem a haza érdeke is egyben? Még egy korty a jó kamonciból; gondolatai bizsergető ígéretek felé sodródtak. Mit is mondott Hédervári, amikor bizalmas kettesben tárgyaltak? A hét kapitány nem lesz képes sokáig fenntartani a rendet, nemsokára szükség mutatkozik egy erőskezű kormányzó kinevezésére, aki a gyermek király helyett gyakorolhatja majd a hatalmat. Királyi kormányzó… Ez a cím ugyan nem kecsegtetett koronával, de minden mással igen. Az uralkodói jogokat, a teljhatalmat a Magyar Birodalom és valamennyi tartománya fölött… Igaz, ezeket a jogokat egyelőre a Habsburg kölyök nevében gyakorolhatja majd, aki egyébiránt bizonyosan Cillei zabigyereke, de hát a hatalom akkor is csak hatalom, nemde? Meg aztán, a kölkök mostanság úgy hullanak a különféle betegségektől, buta balesetek következtében, mint a legyek az első őszi fagyok idején – miért pont a Habsburg kölök lenne kivétel ez alól? Kölkök… Újlaki egy pillanatra elkomorult. Ami azt illeti, akadt egy kölök, aki egyre több fejtörést okozott neki.

A saját kölke… Pontosabban a felesége gyermeke – az apa kiléte ugyebár ebben az esetben fölöttébb kétségesnek tűnt. S ami néhány hónapja még nagyszerű lehetőségnek ígérkezett, most kezdett egészen fenyegető színben mutatkozni. A csöppség épen, egészségesen jött a világra, Újlaki nyomban Csutorásné gondjaira bízta, hozasson hozzá szoptatódajkát a környékbeli falvakból. Cseperedett is szépen, nem szenvedett hiányt semmiben; a káplán engedelmesen Újlaki László néven jegyezte be az egyházi regestrumba. Csakhogy… Most, hogy Ulászló halála egyre bizonyosabbá vált, s fokozatosan kibontakozott az anarchia ködéből a kormányzótanács, valamint a hét kapitány szerepe, a lehetőség, hogy Ulászló zabigyereke esetleg életben van, kezdett egyre kínosabb végkimenetellel kecsegtetni. Nem… nincsen már szüksége élő Jagelló-örökösre. Miért is lenne, hiszen ha hihet Hédervári kecsegtető ajánlatának, akár kormányzót is faraghatnak belőle nemsokára. Ha megkapja a királyi jogokat, s az ország legfőbb ura lesz, Ulászló kölke csak problémát okozna, nemkívánatos bonyodalmak egész sorát indítva el. Viszont azoknak, akik nem látnák szívesen az uralmát, nagyszerű hivatkozási alapot teremtene az ellenállásra, a Jagelló-igények megújítására. Például Hunyadi számára… Persze, ha a kis Hunyadi kölyök a gyermek apja, az megint más… Mielőtt az utolsó kortyokat is kihörpintette volna a kupából, kopogtak az ajtón. Újlaki kelletlenül odaförmedt, hogy beléphet, bárki

legyen is az. – A kicsi, nagyuram… Látni óhajtottad! Csutorásné karjában ott nyújtózkodott az alig néhány hónapos csecsemő – vörös képpel fintorgott, ahogy a kulcsárasszony közel emelte a báróhoz. – Nocsak! Nem tetszik a bor illata? – nevetett Újlaki. – Pedig jobb, ha megszokod, fiam, ebben a házban! Ahogy kimondta, már meg is bánta, egyből oly vörössé vált a képe, mint a gyermeké. Fiam… Milyen ostobaság… Ez csak egy fattyú… A szajha felesége kölke, aki boldog-boldogtalannak széjjeltárta a lábát, amikor meg nem, akkor épp azzal az átkozott komornával nyalták-falták egymást… Fiam… Hétről hétre magához rendelte a kölyköt, hogy lássa, van-e, lehet-e bármi köze hozzá… Akármi… – Hadd lássalak! Mutasd magad! A gyűrött, csupa ránc, csupa fintor pofa egyre tisztább vonásokat öltött. A markáns gödröcske a szája szegletében, a két elálló fül, az orr, a szemek vágása. Már legutóbb is feltűnt neki, de most már határozott sejtelem ébredt Miklós elméjében. – No, Csutorásné, mit gondolsz? A kulcsárasszony bölcsebb volt annál, hogy egyenes választ adjon egy ilyen nyilvánvalóan veszedelmes kérdésre. – Én azt mondom, tiszta anyja, uram! Miklós bosszúsan eltolta magától a nyökögő kölyköt. – Tudod jól, mire vagyok kíváncsi! Néked tudnod kell! Te szoptattál, te dajkáltál, mikor ekkora voltam, ni, mint ez az izé itt, a karodban… Hasonlít rám bármiben is ez a gyerek? Csutorásné ringatni kezdte a kis Lászlót, mert az a

nyökögésből lassan nyöszörgésre váltott át. – Hasonlít, hát már hogy az Isten csudájába ne hasonlítana! Ennek is két szeme van, két keze, meg két lába… De még a fütyköse is meglepően olyan, mit a tiéd volt, alig látható, uram, ha meg nem sértelek! Újlaki a fejét csóválta. – Réges-régen el kellett volna hogy zavarjalak a várból, ugye, tudod? – Aztán miért? Azt várja tőlem az úr, hogy olyasmire adjak feleletet, amire még a szentem édesanyja sem tudna? Hát mi vagyok én? Kuruzsló? Jós? – Látnod kellene! Nézd meg jól! – erősködött Miklós, és a kölyök képébe nyomta az öregasszony arcát. – Csak feltűnne, ha lenne bármi közös vonás bennünk, nem? A kulcsárasszony a szemét forgatta. – Uram… Akárki is az apja, ennek az ártatlan léleknek van egy anyja, akire igen nagy szüksége volna… Kérlek, engedd, hogy odaadjam a nagyasszonynak. Keserves kínok közt szülte meg, és még csak egy pillantást sem vethetett rá eddig. Kérlek, uram… Légy könyörületes! Miklós az asztalhoz dülöngélt és teletöltötte kupáját. – Nem! És erről nem akarok hallani többé! A feleségem bezárva marad, senki nem látogathatja, senki nem beszélhet vele! Amíg én élek, nem veheti kézbe a gyermeket… Csutorásné bosszúsan csóválta a fejét; tudta jól, hogy így lesz, de már a szíve szakadt meg Mária asszony zokogásától. No, persze, a nagyasszony szobája az ő szobája közelében volt, messze a báró úr hálótermétől. Az egész éjjel tartó, keserves sírás-rívás miatt ő nem tudott aludni, míg Újlaki zavartalanul húzhatta a lóbőrt szajhái karjában. – S mi lesz, ha kiderül?

– Micsoda, te boszorkány? – Hogy ki az apja valójában? Ha az világlik ki egy napon, hogy nem a te gyermeked, uram. Akkor mi lesz? Kitekered ennek a csöpp emberkének a nyakát? Ez nem egy játékszer, amit kidobhatsz, ha megunod, vagy terhessé válik a jelenléte… Ez egy gyermek! Újlaki vállat vont. – Mit érdekel engem! Én csak azt az egyet akarom tudni, lehet-e az én vérem, vagy sem. Mert ha igen… Isten látja a lelkemet… Ha igen, ha van egy fiam, Csutorásné, ha van egy hús-vér kisfiam, akkor… A kulcsárasszony folyamatosan a kicsit csitítgatta, de most egyszeriben úgy nézett Miklósra, mint valamikor réges-rég, amikor őt ringatta ilyen szeretetteli mozdulattal. – Mit számít, hogy te vagy-e az apja, ha nem lehet soha édesanyja szegénynek? Előre sajnálom a kis szentemet, amiért félig árvaként kell felnőnie… – Az anyja szajha… Újra fogok nősülni, Csutorásné! – Tudom én azt. És azt is, hogy szegény Mária asszony nem húzza már sokáig. El fog sorvadni, ahogy minden teremtett lélek elsorvadna bezárva, elvágva mindentől, ami széppé tehetné az életét… – Eriggy! Vidd innét ezt a csúf varangyot! – mordult rá Újlaki. – És ne feledd! A fejeddel felelsz azért, hogy Mária bezárva maradjon élete végéig! Csutorásné zsörtölődve kihátrált a lovagteremből. A szállása felé haladtában kénytelen volt elsietni a várkápolna mellett, ahol azóta a viharos nap óta nem engedett rendet rakni Miklós úr, még a káplánnak sem. A feszület a sarokban hevert, az oltár feldúlva, a gyertyatartók szanaszét gurulva. Az öregasszony keresztet vetett, és magában elmormolta a Miatyánkot.

Egyáltalán nem csodálkozott, hogy a karjaiban tartott csöppség sivalkodni kezdett. Ebben a kénköves bűzben legszívesebben ő is sírt volna… 2. ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1445, SZENT IVÁN HAVÁNAK88 ELSŐ NAPJAI Hunyadi János visszatért Erdélybe, de már a Királyhágónál rossz hírt kapott. A Kárpátokat őrző székelyek jelentették, hogy a Vöröstorony-szorosnál, valamint a Tömösi-szorosnál szinte mindennapossá váltak a török betörési kísérletek – és mit ad Isten, a szpáhik oldalán rendre Vlad Dracul oláh fosztogatói tűntek fel segítőnek, felderítőnek. A derék székelyek kitartottak ugyan, sorra visszaverték a támadókat, de napról napra erősödött rajtuk a nyomás. A vajda segítségét kérték, aki megizente nekik, hogy már úton az erősítés. Sürgetővé vált tehát a határok megszilárdítása, de Hunyadinak szembe kellett néznie azzal a nem várt fejleménnyel is, hogy Szilágyi Mihály és Vingárti Geréb János a szokottnál lassabban haladtak az új seregrészek verbuválásával. Immár csengő aranyakért sem akaródzott zsoldosnak állni senkinek – a valamirevaló kardforgatókat pedig régen szolgálatukba állították a nagyurak és a püspökök. Nyár elején még aggasztóbb hírek érkeztek a Balkánról Hunyadi egyre hasznosabban tevékenykedő kémjeitől. Az ifjú szultán elhatározta, hogy még az esztendő folyamán végső csapást mér a díván egységes álláspontja szerint véglegesen megrendült magyar államra, és Halil

nagyvezírnek parancsba adta, hogy készítse fel az oszmán seregek egy részét a támadásra. Az invázió küszöbön állt. Hunyadi végső kétségbeesésében sorra íratta Rómába a katonai segítséget kérő leveleket. „Szentatyám!Megfontolva a háború természetét, melyben életemet kora ifjúságom óta töltöm, úgy találom, hogy közös sorsa a hadviselőknek: hol nyerni, hol veszteni, a mennyei Gondviselő akarata szerint. Ítéljen Isten azok fölött, kik nékünk segítséget ígértek, és ígéreteikkel cselt vetettek. Bennem a fájdalom, melyet érzek, csak növelni fogja a bátorságot… Az, aki a bűnösöket megbünteti, az igazságtalanságot megbosszulja, a töredelmes szenvedőktől nem fogja megvonni irgalmát, rá fogja bírni Szentségedet is, hogy a keresztény népnek megfogyott, de meg nem törött erejét segítségével mielőbb felélessze.Bocsánatot kérek, ha merészebb vagyok, mint talán illenék. De az, aki régóta ezen ügynek szenteli életét, talán fel van jogosítva arra, hogy a szerénységet félretegye. Azért tehát tanácsolom, felhívom, kérem, intem Szentségedet, nyújtson segítséget! A vallás, a kereszténység ügyéről van szó, melynek szolgálatában megvetem az életet és halált. Végső leheletemig nem fogok felhagyni törekvésemmel, hogy hazámon segítsek, s lemossam róla a gyalázatot.” Vitéz János biztatására Hunyadi leveleket íratott az itáliai fejedelmeknek, Eleterinus Teutinus Baptistának, az aquilaeai bíborosnak, Thaddeus mesternek, a pápa udvari orvosának,89 Cesarini bíboros fivérének, Giorgio Cesarininek, VII. Károly francia királynak, és a bíborosok kollégiumának is. VII. Károly, Franciaország királyának válasza gyorsan megérkezett, ám roppant kiábrándító volt; abban ugyanis az állt, hogy amíg nem köttetik fegyverszünet az angolokkal,

addig a francia sereg sajnos nem nyújthat érdemi segítséget a török ellen vívott heroikus küzdelemben. A pápa őszentsége válasza sem késett sokat. Őszentsége, IV. Eugenius ebben biztosította Hunyadit, hogy a maga részéről már felszólította a keresztény fejedelmeket, segedelmet adjanak a végveszélybe került magyar nemzetnek. Ezen túlmenően a vajda úr kérésének megfelelően utasította Francesco Condulmaro bíborost és De Wavrin admirálist, hogy a flotta maradék hajóival hajózzon fel a Dunán, és legyen Hunyadi segítségére tervezett nyári hadjáratában. Körlevelében mindezeken felül felhívta a keresztény országok figyelmét, hogy azon lovagok, katonák, apródok, akik elkísérik Hunyadi vajda urat az újabb hadjáratra, az anyaszentegyház egyetemes bűnbocsánatában részesülnek minden, valaha elkövetett vétkeik után. Ám hiába a bűnbocsánat ígérete, senki nem kívánt csatlakozni a magyarok újabb, elkeseredett kísérletéhez, hogy visszaverjék az egész Európát fenyegető muszlim inváziót. Magyarország újra magára maradt. 3. KOLOZSVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1445, SZENT IVÁN HAVÁNAK 5. NAPJA Hunyadi János fáradtan, aggodalmakkal telve érkezett Kolozsvárra, s abban a tudatban tért nyugovóra Méhfi Jakab borkereskedő házában, hogy másnap a szokásosnál kicsit tovább alhat. Csak délutánra tervezte útja folytatását a Vöröstorony-szoros felé, hogy ott rázza kissé gatyába a határvédő csapatokat. A sors azonban úgy akarta, hogy egy óránál többet

ezúttal sem pihenhetett. Nem sokkal éjfél előtt ugyanis futár riasztotta. Szerencsétlen flótás lóhalálában érkezett Nándorfehérvárról, s amikor az álmot a szeme sarkából kidörzsölő vajda úr elé vezették, elcsigázottan, reszketeg hangon közölte vele, hogy hatalmas török sereg tűnt fel a vár közelében. Hunyadi dermedten bámult maga elé. Nándorfehérvár gyakorlatilag védtelen volt ezen a nyáron. 4. Még a hírtől kábán kereste fel sógorát, Szilágyi Mihályt annak kolozsvári szállásán. Az eredeti terv szerint Mihály ezúttal nem tartott volna vele a Kárpátokba, mivel erélyes asszonya, Báthori Margit ellentmondást nem tűrve ráparancsolt, maradjon legalább egyszer veszteg a fenekén, és hagyja, hogy Jankó egyedül vigye vásárra a bőrét. Maradt volna szegény, ha nem is szívesen; hisz, mint azt mindenki tudta róla, sokkal jobban tartott a házsártos Margit asszonytól, mint Erdély vajdájától. Felesége úgy vélte, igazán ildomos lesz, ha Mihály néhány hetet a csöppség Jusztinia mellett tölt, hogy a leányuk legalább megismerje az apját, ha néhanap meg találja pillantani két hadjárat között. Ezzel az érveléssel a törökök által Kara Mikhálként rettegett férfiú nem akart, s nem is mert ellenkezni. Úgyhogy amikor Jankó és a még mindig csipás szemmel kóválygó Vitéz János megjelentek a Kovácsok bástyája melletti takaros háznál, melynek kapuját előbbi vaskesztyűs keze döngette erősen, nem kis meglepetésükre Szilágyi Mihály nyitott ajtót, kezében a süvöltő Jusztiniával.

A leányka szemmel láthatóan édesanyjára ütött, mert zsenge kora ellenére máris akkora volt, mint egy ötéves, a hangja meg öblösebb, mint három markotányos asszonyságé egybevéve. – Mit akarsz? – kérdezte sápadtan Szilágyi, nem kevés aggodalommal a hangjában. – Indulunk, öltözz! Török pusztítja Nándor Alba környékét! Sógora az üvöltő gyermeket csitítgatta, s csak foghegyről vetette oda: – Nem lehet. Mostan itthon kell maradnom. Hunyadi a homlokát ráncolta. – Nem mondom még egyszer, Mihály! Öltözz! Indulunk! Szilágyi érezte, hogy kutyaszorítóba került, szűkölve pillantott hátra az ajtóból, a ház belseje felé. – Ha akarod, majd én megmondom neki! – sürgette Jankó. – Hol találom? – Azt nem lehet! – Szilágyi teljesen feleslegesen suttogott, hisz Jusztinia falrepesztő módon bömbölt. – Aluszik a lelkem! – Akkor majd felébresztem! – Azt te nem akarhatod! – szeppent meg még jobban sógora. – Nem is sejted, milyen, ha álmából felverik! Vitéz vihogott Hunyadi háta mögött, mire az észbe is kapott rögvest, megtalálván az egyetlen szóba jöhető megoldást. – Akkor hagyjuk csak aludni! Add át a gyereket Zrednainak, és gyere! Ne is csörömpölj a páncélokkal, fegyverekkel, majd útközben kerítünk neked is valamit! No, gyerünk, mi a csudára vársz még? Szilágyi elvörösödve nyújtotta át a rúgkapáló

csöppséget Vitéznek, aki nem jutott szóhoz, s ugyan tiltakozni akart, de Jankó szigorú pillantása beléfagyasztotta a szót. Jusztinia sikoltozva ficánkolt kicsit a kezében, aztán nemes egyszerűséggel lepisálta a kancellárt. Szilágyi csizmát húzott és kilopakodott a házból. – Mit mondjak, ha felébred a feleséged? – kérdezte kétségbeesetten Vitéz, igyekezve elkerülni a cséphadaróként járó pufók karok ütéseit, s próbálva lerázni a lábán végigcsorgó pisit. – Nem hagyhattok csak így itt! – Dehogynem! – nyerített Szilágyi, megérezvén odakünn a szabadság mámorító levegőjét. – Mondjad meg az én Margitomnak, hogy végveszélyben a haza! Azt is mondjad meg, hogy én nem akartam menni, de a sógorom kényszerített. Azt is mondhatod, hogy vasba veretett, vagy mondjál, amit akarsz! Mielőtt Vitéz bármit tehetett volna, Hunyadi és Szilágyi futni kezdtek a Kovácsok bástyája előtt várakozó apródok és lovaik felé. Néhány pillanattal később elporoztak, neki a városkapunak, mintha ott sem lettek volna soha. Ő pedig maradt. Kezében az üvöltő, fickándozó Szilágyi Jusztiniával, összehugyozva, reménytelen helyzetbe sodorva. Valahonnan a ház mélye felől mintha ébredő sárkány süvített volna fel. – Mihááááááááály? Hol vagy? Miiiiiiiiháááááááááály! Vitéz János kancellár nagyot nyelt. Irigyelte Hunyadit és Szilágyit: nekik végtére is szokásos módon csupán egy sokszoros túlerőben lévő török hadsereggel kellett szembenézniük, és nem azzal a kimondhatatlan fenyegetéssel, ami immár döngő léptekkel közeledett feléje a hálószoba irányából.

5. MESEMBRIA, TÖRÖK HATÁRVIDÉK, A. D. 1445, SZENT IVÁN HAVÁNAK 6. NAPJA – Miféle kikötő ez? – kérdezte De Wavrin admirális fásultan. – Jól látom, hogy a konstantinápolyi császár zászlaja leng azon az erődítményen? John Hugh, a Jean sans Peur fedélzetén szolgáló angol íjászok parancsnoka életében soha nem volt képes megkülönböztetni egymástól a keresztény országok sasoktól, oroszlánoktól, griffektől és medvéktől hemzsegő címereit, ezért most is csak vállat vont. – Az biztos, hogy nem félholdas zászló, uram! A magam részéről más nem érdekel… Az admirálisnak is bőven elegendő volt ennyi. – Kikötéshez felkészülni! A láthatáron kibontakozó partvidék dús növényzete szinte afrikai vegetációra emlékeztetett; a mélyen az öbölbe nyúló sziget hófehér falú házai, a parton emelt erőd, és a kikötő azonban nyilvánvalóan görög stílusra vallott. A legénység ujjongva fogadta a hírt; az elmúlt hetek eseményei után rájuk fért már egy kis pihenő. Úgy vélték mindannyian, éppen ideje lesz friss húst, kenyeret és zöldséget enniük és hideg, kristálytiszta vizet inniuk a fedélzeten tárolt büdös mócsing, az ehetetlenné száradt cipók és a víznek csúfolt, poshadt, húgybűzű lötty helyett. Ahogy a matrózok és a zsoldosok a kibontakozó várost fürkészték, lelki szemeik előtt – közvetlenül a bőséges étkezés álomképe után –, telt keblű, barnára sült bőrű leányok, szolgálatkész asszonyok jelentek meg. Abban bíztak, hogy ez a kikötő végre minden vágyukat teljesíteni

fogja, olyan vágyakat, melyek a nyílt tengeren beteljesítetlenek maradtak. Mióta kifutottak Pera kikötőjéből, a szerencse végleg elpártolt mellőlük – nem mintha korábban a legcsekélyebb mértékben is mellettük állt volna. Pedro Vasquez de Saavedra lovagot valahol a Duna-deltában rakták ki, Kilia erődje közelében, aztán sebesen visszafordultak a Fekete-tenger belső térségei felé, akadt ugyanis egy kis feladatuk, amelyre sem az admirális, sem Condulmaro bíboros nem voltak különösebben büszkék, ám a szükség törvényt bont alapon nem válogathattak az eszközökben a hadjárat folytatása érdekében. A tél folyamán a konstantinápolyi kikötőben ki kellett javítani a hadigályák kötélzetét, a török ágyúgolyóktól megrongálódott fedélzeteket, a korlátokat, az árbócokat, pótolni kellett a hiányos fegyverzetet, és foltozni, és a hidegre való tekintettel kiegészíteni a zsoldosok, a muskétások, íjászok és tüzérek ruházatát. A tél így is tucatnyi fagyást, majd a fagyás következtében elkerülhetetlen amputációt eredményezett. A munkálatok szép summát emésztettek fel, és a De Wavrin admirális által zálogba vetett drágaköves ruhák ára – ezer dukát – ennek a költségnek a töredékét sem fedezte. Condulmaro bíboros mindvégig reménykedett benne, hogy Jóannész császár elengedi ezek ellentételezését, ám az imperátornak esze ágában sem volt elengedni bármit is. Némi alkudozás után egyedül abba egyezett bele, hogy ne kelljen azonnal fizetniük, ráérnek azzal később is, amikor a hadjárat végeztével remélhetően bőséges hadizsákmánnyal térnek vissza a kikötőbe. Ez viszont azt jelentette, hogy előbb vagy utóbb pénzt kellett szerezniük – márpedig hogyan szerezhet pénzt egy hadiflotta?

Hát például úgy, hogy kirabol néhány kereskedőhajót. Igaz, az ilyesmit a világ civilizált és kevésbé civilizált részein is egyaránt kalózkodásnak hívták, ám a bíboros és De Wavrin admirális egyetértettek abban, hogy a cél szentesíti az eszközt. Másrészt eltökélték, hogy elsősorban török és ortodox görög hajókat igyekeznek kifosztani – ha pedig genovai gályát találna útjukba sodorni a szél, úgy vélték, megkettőzött örömmel vetik rá magukat. Azzal nem számoltak mindössze, hogy a Fekete-tengeren nem hemzsegnek a gazdag rakománnyal vitorlázó hajók. Elébb két, Kaffába tartó, gabonát szállító karavellát tartóztattak fel és raboltak ki. A gabonát azonban csak nyomorúságos garasokért tudták eladni Kaffában, kénytelenek voltak hát más zsákmány után nézni. Idejük bőven akadt, hiszen Vasquez visszatértéig Magyarországról nem sok tennivalójuk volt. Kisebb halászhajók ijesztgetése után ráfanyalodtak néhány török falu kifosztására, hogy feltöltsék élelmiszer- és vízkészletüket. Nem sokkal június beköszönte után Kaffában kaptak hírt a flottakötelék „elkóborolt” egységeiről, melyek Joffroy de Thoisy kapitány vezérlete alatt – egy ideig legalábbis – náluk sokkal sikeresebben kalózkodtak a Fekete-tenger déli partjainál. Az „aranygyapjú lovagjai”, ahogy magukat nevezték, néhány török halászfalu és kisebb bárka megtámadása után érkeztek meg Trapezuntba, ahol százhatvannégy dukátért adtak el öt gyönyörű rabszolganőt, akiket az előző napokban zsákmányoltak. A trapezunti görög császár – fennhatósága jószerivel csak a városra, a kikötőre és néhány négyzetmérföldnyi területre terjedt ki – jóindulatúan figyelmeztette De Thoisyt, hogy tőlük keletre már csak keresztény települések találhatók, azokat jobban tenné, ha nem fosztogatná. A derék lovag erre

úgy felelt, hogy a pápától kapott megbízása kiterjed a szkizmatikus ortodoxok megbüntetésére, s arra, hogy igyekezzen őket az egyetlen igaz, katolikus hitre áttéríteni. Ráadásul tudomása szerint keletre, a georgiai90 partok mentén értékes selymet szállító hajók útja halad, melyek ára bőségesen fedezné adósságaikat Konstantinápolyban. A trapezunti görögök persze figyelmeztették a georgiaiakat, akik így felkészülten várták De Thoisy gályáit. Amikor azok megközelítették Poti kikötőjét, a helyiek fegyverrel a kézben fogadták őket, és sokat megöltek a burgundiai és velencei tengerészek közül, De Thoisy kapitányt pedig fogságra vetették. Waleran de Wavrin ennek hírét véve kénytelen volt közbelépni. De Thoisy legénységének legmagasabb rangú tisztjét, Sir Renauld de Confide lovagot küldte Trapezunt császárához, hogy az segítsen közvetíteni a kapitány szabadon bocsájtása ügyében. A császár azonnal cselekedett, és elérte a georgiaiaknál, hogy bűneit megbocsájtva, eresszék el de Thoisyt. A lovag azzal a feltétellel nyerte vissza szabadságát, hogy megesküdött rá, felhagy a kalózkodással. Thoisy ünnepélyesen megesküdött, majd Kaffa felé vitorlázva kirabolt néhány görög halászhajót. Sajnos Kaffából is sebesen kellett távozniuk, mert a genovai hatóságok le kívánták tartóztatni az „aranygyapjú lovagjainak” kapitányát közönséges kalózkodás és rablógyilkosság vádjával.91 Mivel a Fekete-tenger keleti medencéje kezdett forróvá válni az egyesített keresztény flotta számára, Kaffából de Wavrin admirális parancsára gyorsan visszatértek a nyugati partokhoz, abban a reményben, hogy Vasquez lovag majd csak visszatér Hunyadi Jánostól, és jelenti, lesz-e hadjárat vagy sem. Élelmen, vízen kívül emberekre is szükségük volt,

mert a Poti kikötőjében lemészárolt tengerészeket pótolni kellett ahhoz, hogy De Thoisy gályái ismét teljes harckészültséget láthassanak el. – Ez bizony konstantinápolyi lobogó! – vigyorgott Bertran Pinchon hajókáplán, amikor olyan közel értek már a kikötőhöz, hogy felismerte Jóannész császár kétfejű sasos birodalmi zászlaját. – Hála legyen a Magasságosnak! – Mesembria városa! – jelentette Christoforo di Cocco, a földabroszt silabizálva. – Keresztény erőd! Fortuna végre ránk mosolygott, drága barátaim! 6. Jószerivel ki sem vethették a pasarellát a móló mohos köveire, a város kormányzója, egy bizonyos Basileos máris elébük sietett, fölöttébb idegesen, egyre a kezét tördelve. – Kérlek benneteket, urak, mielőbb hajózzatok tovább! – Vízre és élelemre van szükségünk! – jelentette ki De Wavrin admirális a Jean sans Peur tatjáról. – És pihenni is szeretnénk. Rettenetes kalandok állnak mögöttünk, kimerültek vagyunk, elcsigázottak. Mielőtt folytatnánk utunkat, partra szállnánk néhány napra. – Jobb szeretném, ha a hajóitokon maradnátok! – Meg kell, hogy mondjam, nem ilyen fogadtatásra számítottunk! Basileos csak hebegett-habogott. – Sajnálom, uram! A Várnánál megvívott csata óta a törökök elzártak minket a szárazföldi utaktól, és most is ott táboroznak a falakon túl. Nem tehetek semmit értetek, nem akarom még jobban magunkra haragítani őket! – Tehát nem segítesz nekünk? – Menjetek el! Kérem!

– Ebben az esetben ágyúimmal tüzet nyitok a házakra és az erődre! Mit gondolsz, a törököknek tetszene, ahogy porrá zúzom Mesambria falait? A kormányzó dühödten tárta szét a karját. – Ez zsarolás, uram! Nem méltó ilyesfajta viselkedés a keresztény flotta parancsnokához! – Ahogy az sem méltó egy keresztény város kormányzójához, hogy megtagadja a segítségnyújtást Krisztus katonáitól… A görög jobbnak látta elnyomni az ajkára tóduló cifra káromkodást. – Rendben! Kaptok vizet és élelmet, kapitány. Egy feltétellel! A városba menekült a csata után vagy kéttucatnyi magyar. A törökök az ő kiadatásukat követelik; igen nagy szolgálat lenne városomnak, ha elvinnétek őket innét valahová. Bárhová. Visszahajóztok Konstantinápolyba? – Nem szolgálhatok részletekkel az úti célomat illetően – dörmögte De Wavrin. – Viszont emberekre szükségem volna, mi tagadás. Teljesítem a kérésedet, azonban egy éjszakát itt töltünk, a kikötőben. Áll az alku? Basileos kormányzó mi mást tehetett volna, beleegyezett. Némi izgalmat az élelem berakodásakor az okozott, hogy Jean Bayart szerint – aki, ki tudja, kitől hallotta, honnan vette – a városban bújtatott magyar menekültek közt akad egy titokzatos nemes ifjú, akit társai feltűnő odaadással védelmeznek. Ki lehet az? Lehetséges volna, hogy megtalálták a csatából elmenekült Ulászló királyt? Amikor a flotta pénztárnoka jelentette értesüléseit az admirálisnak, az is rögvest lázba jött. – Tudtam én, éreztem én, hogy a sors nemhiába vezetett minket ide! Amint a fedélzetre lép ez a bizonyos ifjú,

értesítsetek! Azonnal látni akarom! Nem sokkal naplemente előtt a görög katonák sorfala között megérkeztek a kikötőbe a csata után a városba menekült magyarok. Rongyosak voltak, ám tekintetük kedélyesen csillogott, ahogy szemügyre vették a móló köveihez simuló nyolc hadigályát. A Jean sans Peur legénysége teljes létszámban felsorakozott a fedélzeten a fogadtatásukra, De Wavrin és De Thoisy legszebb díszruhájukat öltötték fel, hogy a parancsnoki hídon köszönthessék a titokzatos vendégeket. A magyarok fölöttébb csodálkoztak a nyalka fogadóbizottságon. Elsőként egy megtermett, torzonborz férfi lépett a pallóra, mely a súlya alatt vészesen meghajolt. A fedélzetre lépve gyanakodva körbepillantott, s jelentőségteljesen megmarkolta a kezében tartott csatapörölyt. Őt egy patkányképű, cingár alak követte, kinek övéből gyiloktőrök tucatjainak nyele kandikált ki. Elegáns, szarvasbőr kesztyűt viselő lovagféle következett, aki nem mulasztotta el a rangjuknak kijáró parolát a taton várakozó tisztek felé. – Ő lenne az? – Nem… Őfelsége feltűnően fiatal… Ez öregebb… Nézze, uram! Talán az lesz ott, a nő mögött! Egy kezében érthetetlen módon kaszát tartó, fekete ruhás asszony következett. Ahogy körbepillantott, a görög és velencei tengerészek ösztönösen keresztet vetettek, és védőszentjük nevét rebegték. A zord tekintetű amazont néhány magyar katona kísérte, végül egy izmos, jó kiállású fiú lépett a fedélzetre. Tekintete derűs volt, tartása büszke. Az admirális szíve hevesen megdobbant. Krisztus nevére… Lehetséges volna?

– Üdvözlöm, uram, a Jean sans Peur fedélzetén! – hajolt meg mélyen hódolata jeléül. A fiú elvigyorodott, és ékes olasz nyelven válaszolt: – Társaim nevében köszönöm, uram, hogy segítségünkre vagy. Megtudhatom a becses neved? De Wavrin bemutatkozott, majd leereszkedve a tat lépcsőin megállt az ifjú előtt. – Feltételezem, uram, inkognitóban kívánsz utazni a továbbiakban is. – Eltaláltad, admirális. A seregben az Ignatio de Veczele nevet használtam, bár társaim jól tudják, hogy ki vagyok valójában. Bizonyára megérted, ha nem kívánom felfedni magam, hidd el, megvan rá az okom. S mielőtt elragadtatnád magad, ki kell, hogy ábrándítsalak, sajnos nem az vagyok, akinek hiszel. Őfelsége hat évvel idősebb volt nálam, és sokan látták őt elesni Várna mezején. Bárcsak ő lenne most itt, és nem én… hidd el, ezt kívánom mindannyiunknak. De Wavrin szelíden mosolygott. – Köszönöm, uram. Megtéveszthettél volna minket, mégsem tetted. Ez nemes jellemre vall. – Megkérdezhetem, merre tartotok, admirális? Mi csak akkor szegődhetünk mellétek, ha segítségetekkel esélyünk lesz hazatérni magyar hazánkba. – Akkor jó hírrel szolgálhatok! Hunyadi vajda úr kérésére nemsokára felhajózunk a Dunán. – A vajda tehát életben van? És új hadjáratra készül? – villant az ifjú tekintete. A megtermett, csatapörölyös harcos és a kaszás amazon közelebb húzódtak hozzá, és széles vigyorral az ajkukon a hátát veregették. De Wavrin számára fölöttébb furcsának tűnt az egész jelenet. – Tudomásom szerint a vajda úr épségben hazatért, és

már szervezi az új seregét. Kisboldogasszony napjára92 ígérte, hogy Nikápoly erődjéhez érkezik a közös hadműveletek megindítására. A fiú váratlanul megölelte az admirálist. – Őszinte leszek, uram! Amikor hírét vettük, hogy a hajóidnak nem sikerült elzárni a tengerszorost Murád elől, puszta kézzel meg tudtalak volna ölni! De most hálásan köszönöm ezt a jó hírt! Úgy hallottam, szükséged van dolgos kezekre a gályákon! Az embereimmel készen állunk szolgálni téged! De Wavrin végigpillantott a szedett-vedett társaságon, aztán zavartan csak annyit mondott: – Úgy tűnik, leginkább fegyverforgatáshoz értetek. Magammal viszlek! Aznap este a burgundiai és pápai hajók legénysége partra szállt és a mesambriai csapszékben múlatta az éjszakát. Az admirális és De Thoisy a titokzatos ifjú és az erőd kormányzója kíséretében felhágtak a külső városfalakhoz, hogy szemügyre vegyék az odakünt táborozó török erőket. – Amint láthatjátok, szorongatott helyzetben vagyunk – ismerte el Basileos. – A valaha oly dicsőséges konstantinápolyi birodalom területe néhány városkára apadt. Mesambria beékelődött az oszmán partvidékbe, s attól tartunk, valójában csak névleges a függőségünk. A törökök egyetlen rohammal áttörhetnék a falainkat, ha igazán akarnák. Híreink szerint éppen erre tart egy néhány ezres sereg Drinápolyból, hogy a városba menekült magyarok kiadatását erélyesebben követelhessék. Ha megtudják, hogy a magyarok már nincsenek itt, talán eltekintenek az ostromtól. Az admirális a fejét csóválta a török tábortüzek százai láttán. – Szégyen és gyalázat! Meddig tűrjük még ezt?

– Az utolsó reményünk Hunyadi vajda úr – felelte szomorúan a kormányzó. – Amikor hírét vettük, hogy a magyar sereg már itt van, a szomszédban, azt hittük, eljött végre a szabadulásunk órája. Aztán a vereség híre… Tudom, uram, hogy a katasztrófa részben neked és a tengerészeidnek köszönhető. Hagytátok, hogy Murád átkeljen a szorosokon… De Wavrin vörös képpel tiltakozni próbált, viszont Basileos leintette. – Nem neheztelek rád. Lehet, ez volt az utolsó lehetőségünk, hogy keresztények maradhassunk. Nézd meg jól ezt a várost! Ha legközelebb erre jársz, elképzelhető, hogy a Szent Szófia-templom helyén, ott, ni, a szigeten, már minaret tornyát látod magasodni. Kérlek, gondolj akkor ránk, szerencsétlen görögökre. Muszlimok leszünk, uram… lányaink háremhölgyek vagy rabszolgák, akik már török kölyköket szülnek férjeiknek. Fiaink a szultán janicsárjai, és lehet, egy napon ők foglalják majd el a te hazádat is. Az admirális vonásai megkeményedtek. – Tudom, hogy hibát követtünk el. Mégsincs veszve minden! Hunyadi úr és a hadigályák… Basileos csak legyintett. – Isten legyen veled és a legénységeddel, remélem, sikerrel jártok odafenn, a Dunánál. Ha találkoztok Jóannész Hunyadival, mondjátok meg neki, hogy Mesambria népe mindennap imádkozik érte! A fiú, aki Ignatio de Veczele néven mutatkozott be, illőn elköszönt a kormányzótól, és embereivel elhelyezkedett Joffroy de Thoisy gályáján.93 Reggel kifutottak a tengerre; a mólónál csak a magyarok által Várnából megmentett görög gyermekek integettek utánuk. A keresztény flotta nyolc gályája friss széllel hajózott a

Duna-delta irányába. 7. NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1445, SZENT IVÁN HAVÁNAK 10. NAPJA Alig négyszáz lovassal érték el a Dunát. A túlparton ott húzódtak Nándorfehérvár büszke falai. A tornyok szinte az égen alacsonyan sodródó bárányfelhők párahasát súrolták. A csúcsukon lobogó hadizászlók veres-fehér sávjai néha felderengtek a felhők közt áttűző nap sugaraiban, néha komoran elsötétültek a lomha árnyékok közt. – Átkelünk, uram? – kérdezte Orros György, Hunyadi temesközi bandériumának parancsnoka. – A sajkások készen állnak! Azonban a vajda komoran nemet intett. – Eszünk ágában sincs bevenni magunkat a várba! Nem ostromra készülünk, György fiam! Támadni akarunk, nem védekezni, hogy szakadna az égbolt az összes nyüves törökre, aki csak a világon van! Igen ám, de nem azokra szakadt, hanem rájuk. Pillanatokon belül kerekedett olyan zuhé, hogy bőrig áztak; a sodronyingek alatt, a hátukon csordogált a hideg esővíz, s a kifáradt, ötnapos vágtában elpilledt sereg szentségelve várta, mi lesz Hunyadi újabb parancsa. – Mihály! Küldj ki felderítőket! Tudni akarom, pontosan mennyi török tanyáz a túlsó parton, és hogy mire készülnek! Szilágyi az ilyesmit nem szerette másra bízni, inkább maga mellé vett néhány megbízható legényt, aztán átvitette magát a Nagy-hadisziget túlsó oldalánál a zimonyi partra.

Amíg távol járt, Hunyadi hagyta embereit letáborozni, és engedte azt is, hogy elfogyasszák szegényes vacsorájukat. Ugyan a katonák mind abban reménykedtek, hogy estére Nándor Alba biztonságos falai közt ehetnek, ihatnak – ám tessék, most itt falatozzák azt a keveset, ami Erdélyből jövet még az iszákjukban maradt. Jankó is szalonnát vágott, és a keményre szikkadt cipót fogai közt őrölve nekilátott. A kamonci meleg volt ugyan a kulacsában, meg is pimpósodott tán egy kicsit, de katonaember ilyesmire amúgy sem ad, egy hajtásra kiitta, amit még a tömlőben talált. A legényeket figyelte sátra vászonfedele alól. A legjobbak voltak most vele, a temesi, erdélyi bandérium veteránjai, akik egytől egyig ott harcoltak az oldalán Várna mezején. Ezek, a legkeményebb vitézei, igazi túlélők, akik végigküzdöttek vele több hadjáratot, s akik közül egy sem akadt, kinek testét ne szabdalták volna keresztbe-kasul sebek tucatjai. Nézte a szakadó esőfüggönyön át a fekete páncélokban nehezen mozgó, sodronyingben falatozó embereit, nézte a tábori élettől napcserzette, korán ráncosodó arcokat, és arra gondolt, ezek a férfiak vajon a halálba is követnék-e a vesztett ütközet után? Két óra múlva visszatért Szilágyi a felderítőkkel. – Legalább öt-hatezer török! Odaát táboroznak Zsarnó vára alatt. – Miféle csapatok? – A fele reguláris szpáhi a ruméliai seregből. A többi mindenféle söpredék: akindzsik, aszabok. Fosztogatók ezek, nem hiszem, hogy ostromra készülnének. Jankó a lehetőségeket mérlegelte. – Nándor Albára tehát nem jelentenek veszélyt… És

mi a helyzet a környékbeli falvakkal? – Ha átkelnek a Száván, felperzselhetik az egész Szerémséget! Meg nem állítja őket akkor senki! Hunyadi legyintett. – Nekünk csak négyszáz vértesünk van… Ez testvérek közt is több mint tízszeres túlerő… Igaz, a mieink válogatott vitézek… Mit gondolsz, Mihály? – vigyorgott a sógorára. – Mit tegyünk most velük? Szilágyi kivette a kezéből a hatalmas darab szalonnát, és egy falatra legyűrte a torkán. – Ismersz! Menjünk rájuk hamarvást! Ám csak sötétedés után. Ha nem látják, milyen szánalmasan kevesen vagyunk, és elég hangosan ordibálunk, még tán meg is ijednek! Hunyadi nem találta elvetendőnek az ötletet. – Készüljetek! Átkelünk a túlsó partra, de nem itt, hanem Zimonynál! A maroknyi fekete sereg némán engedelmeskedett, vezetni kezdték lovaikat lefelé a Duna partjára, ahol már vártak rájuk a környékbeli rác sajkások. 8. Vaksötétben érték el a Jankó által kijelölt pontot a Száva innenső partján. A török tábortüzek ott ragyogtak a nyári égbolt alatt, Zsarnó várának lábánál, körös-körül mindenütt. Mintha az égen szikrázó miriád csillag fényének tenger tükörképe lenne a látvány – Hunyadi szíve még mindig megdobbant, ha ilyesmi tárult a szeme elé. – No, legények! Mutassuk meg nekik, hogy tüzet mi is tudunk gyújtani, mégpedig sokat ám! – Elég lesz néhány tűzrakás, uram – vélte Orros

György. – Alig bújtunk ki a vasakból, ebben a fene nagy melegben senki sem akar még jobban izzadni a kelleténél! – De bizony, gyújtsátok csak meg őket! Közvetlen a folyó partján táboroztak le, és Jankó parancsára órákon át hordták a fát a tüzekhez. Merthogy akkora területen gyújtottak fényeket, mintha legalább tízezer lovas érkezett volna velük. Amikor elkészültek, csak úgy ragyogtak, szikráztak a júniusi éjszakában az ő tábortüzeik is. A legények kimerülten dőltek el mellettük, s valóban ömlött róluk a víz, ám ekkor Hunyadi parancsba adta, hogy öltsék fel újra fekete vértjeiket. – Mi a csudának? – értetlenkedett Orros. – Ugye, nem akarod, hogy páncélban aludjanak? Ennyire nem szabadna tartanunk azoktól a pogány kutyáktól! Jankó tiszta szívből nevetett. – Nem is tartok én tőlük, és Isten a tanúm rá, hálásak lehetünk, amiért ők sem tartanak tőlünk. Merthogy, György, ma éjjel nem alszunk egy szemernyit sem! – Nem-e? Kötve hinném! Két napja le sem hunytuk a szemünket! – Majd a csata után pihenünk. – Milyen csata után? Az éjszaka kellős közepe van! Most akarsz csatát vívni, uram? – A legények igyanak bort, aztán sebesen nyergeljenek! A lovak patáira kössetek rongyokat, gyolcsot, bármit, amit csak tudtok. Egy óra múlva indulunk! – Mégis, hová a csudába? – Majd meglátod, György! Aki elalszik, azt ostorral ébresztem fel!

9. Míg a túlsó parton a török táborban már rég elült az izgatott morajlás, látva a megszámlálhatatlan magyar tábortüzet, s lassan minden muszlim az igazak álmát aludta a másnapi csatára készülve, addig Hunyadi négyszáz lovasa – a paripákat kötőféken vezetve délnek indult. Legalább egy mérföldet caplattak a fűben, s csak ott kerestek gázlót maguknak. A csillagok fényében keltek át a Száván, éppen olyan halkan, mint eddig, északnak fordultak, egyenest a Zsarnó lábánál táborozó törökök felé véve az irányt. Hajnalhasadás előtt három órával közelítették meg a legszélső tüzeket. 10. ZSARNÓ VÁRA, MAGYAR–SZERB HATÁRVIDÉK, A. D. 1445, SZENT IVÁN HAVÁNAK 11. NAPJA, HAJNAL Hunyadi hosszan, mozdulatlanul figyeli az ellenséges tábort. A török seregnek valóban a fele lehet jól kiképzett, portai alakulat, a ruméliai hadtest legkiválóbb szpáhi és janicsár ezredeiből. Ezeknek rendes sátra van; a többi görög és rác renegát, kizárólag fosztogatásra, gyújtogatásra alkalmas balkáni söpredék – ezek a puszta ég alatt alszanak, fej alá vetett nyereggel. – Mindenki készen áll? – kérdi suttogva Szilágyitól, mire az csak komoran bólint. – Akkor hát Isten segedelmével…

Lassan harci ménjéhez lép; vértje minden mozdulatnál csörren halkan, s ahogy az erdő vonalában valamennyi magyar lovag ugyanezt teszi, baljós fémcsilingelés visszhangzik innen is, onnan is. Kardok, pallosok, szablyák sziszegnek elő hüvelyükből. Nyeregbe tornázzák magukat a vitézek, ólmos, fáradt mozdulattal, fásultan. Minden porcikájuk sajog a kimerítő lovaglástól s a nyári hőségtől. A balzsamos illatú éjszakában pompás látvány tárul a szemük elé; emitt a török tábor ezernyi sátra, köztük a lassan kihunyó tábortüzek – amott, a Száva túlsó partján az ő tüzeik sokasága. Tudják, a fémcsörömpölés, acélcsilingelés már ébresztgeti a törököt; nincs sok idő, menni kell rájuk hamar! Hunyadi az élre táncoltatja csataménjét, mely hangos horkanással jelzi, hogy készen áll. – Legények! – kiáltja a vajda úr – Most csak mink vagyunk! Nincsenek püspöki bandériumok, nincsenek gyávák, nincsenek szájhősök közöttünk, mint Várnánál! Csak mink vagyunk! Mutassuk hát meg nekik! Rajta, fiaim! Azzal megsarkantyúzza lovát. A csatamén patáival hatalmas földrögöket hányva nekirugaszkodik, és dübörögve előront az erdőből. A négyszáz páncélos vitéz üvöltve követi a vezért. – Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi! – Rajta! Rajta, legények! – Öljétek őket! 11. Megrendül a föld, hullámzik a mező körülöttük. Nehéz vasakba bújtatott harcosok zihálnak a nyergekben, a paripák erőlködve, megfeszülő izmokkal inalnak neki a még csak

ébredező tábornak. Mintha a föld morajlana alattuk, rázkódik, akár a kitörni kész vulkán oldala. A török őrök már messziről óbégatnak, fegyvereiket rázzák, üvöltenek, ahogy a torkukon kifér. A muszlim hadinép álmosan ébredez, de nem is az ordításra figyel fel, hanem arra, hogy mozognak a sátrak, zörögnek a földre hányt fegyverek, csörög, robajlik minden körülöttük. Földrengés? Tétova kezek nyúlnak a szablyák után, de még sötét van, nem pirkad az ég alja. Tapogatva keresik a ruháikat, a csizmáikat, a szíjaikat, egymásba botolnak a kijáratnál, a sátrak közt kifeszített kötelekben elbukva botorkálnak a kimerészkedő janicsárok a sötétben tovább. Amott, ahol a szpáhik és az akindzsik paripáit őrzik, ideges nyerítések harsannak; a lovak rúgkapálnak, a szekérhúzó hátasok fejüket kapkodva rángatják az istrángot. – Silahlara! Silahlara!  94 – Hunyadi! Hunyadi! – bömbölik a magyar vértesek előreszegezett kopjákkal, magasba emelt pallosokkal, harci fejszékkel. A törökök vaksin bámulnak körbe, várják a támadást, csak nem tudják még, honnan jön. A sötétben nem sokat látnak, csak hallják, egyre közelebbről hallják a dobhártyaszakasztó morajlást, innen is, onnan is, mintha félkörben akarna rájuk zúdulni valami pokolbéli förgeteg. Amikor hirtelen meglódul az éjszakai szél, megrebbenti a tábortüzek lángját, a fénykörébe szinte berobban az első páncélos hullám. Úsznak a levegőben a csatamének, horkanva, nyerítve, mintha ezzel is hozzá akarnának járulni az általános pánikhoz. Ahogy a földre huppannak a sátrak között, máris

lesújtanak az acélpengék. Koponyák csontjába csikordul a vas, förtelmes, érett tök hasadásához hasonló csattanással válnak ketté a turbános, kontyos emberfők; itt egy csákány lékeli meg az egyiket, ott egy fejsze hasítja ketté a másikat, amott egy csatapöröly zúzza össze a harmadikat. Sziszegnek, suhognak a szablyák, búgva sújtanak le a nehéz pallosok. Láncos buzogányok göbjei hasítják a levegőt, és loccsannak arcokba, koponyatetőkbe, zúzzák össze a sebtiben felvett sisakok vasát. – Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi! Most már minden oldalról elővágtatnak a sötétből a vértes lovasok; micsoda látvány az, a feketére festett páncélos férfiak, hátuk megett lobogó köpennyel, ahogy üvöltve, tomboló démonként osztják csapásaikat a tábortüzek rőt világában. Vér fröccsen szerteszét, beteríti a sátrak vásznát, az egymásban botladozó törököket, az előrerontó magyar harci paripák szügyét. – Hunyadi geliyor! Hunyadi geliyor! Hu… – sikoltja egy szakállas akindzsi, de torkára forrasztja a szót egy éles szablya pengéje. Mintha csak szavait akarná igazolni, hatalmas harci lobogó csattog át a forró levegőben, egy nyurga ifjú emeli a magasba nyergéből: a tűzfény fekete hollót világít meg azon a zászlón, csőrében gyűrűt tartó hollót. – Hunyadi geliyor! Hunyadi geliyor! – Öljétek őket! Öljétek őket, fiaim! Elöl maga a vajda úr dübörög, fekete páncélján címere, sisakján veres tollforgója, amiről messze megismerik – ezúttal is takarodik útjából, aki csak teheti, fejvesztve fut, mintha meg sem akarna állani a világ végéig. Csatapallost suhogtat, baljában pajzs, azon csapkodnak a tétován kilőtt nyílvesszők, záporoznak a jatagáncsapások.

– Szorítsátok őket a Szávába! Hajrá! Előre, fiaim! Szilágyi ott forgolódik mellette, hatalmas harci fejszével hasítva ketté az elé penderülő törököket. Sem felemelt pajzs, sem acélsisak, sem kard pengéje nem állja útját annak a fejszének, újra és újra a magasba emelkedik, és lesújt. A támadás alig néhány perce tart csupán, de máris teljes a káosz a török táborban. A földön heverő akindzsik, a balkáni söpredék fejvesztve fut a folyó felé, abban a reményben, hogy képes lesz átevickélni a túlsó partra, ám ekkor oldalba roppantja őket vagy kéttucatnyi magyar vértes. Az előreszegezett lándzsák rángatózó emberi testeket öklelnek fel, a kardok szélsebes csapkodása nyomán sorra buknak a lovak lábai alá az álmukból felvert harcosok, ahol menthetetlenül szétzúzzák koponyáikat, kitapossák beleiket a vasalt paták. – A sátrakat! – kiáltja Hunyadi kiszáradt torokkal. – Gyújtsátok fel a sátrakat, fiaim! Azokat nem kell biztatni, máris szétrúgatják a tábortüzek parazsát; néhányan leugranak a nyeregből, és a zsarátnokból kaparnak ki acélkesztyűs kézzel lángoló fahasábokat, hogy a vásznakra hajítsák őket. Hamarosan belobbannak a sátorlapok, éhesen széjjelharapózva habzsolnak minden útjukba kerülőt a lángnyelvek. Eleven vörös fényfalak lobbannak itt is, ott is, elválasztva egymástól a fejvesztve helyüket keresgélő törököket. A rőt derengést egyszeriben vakító, pokoli izzás váltja fel. Szerencsére a törököknek sejtelmük sincs, hányan támadhattak rájuk – nem is lehet, minden, amit látnak, hogy erről is, arról is újabb és újabb, fekete páncélos ördögök ugratnak elő a sötétség fala mögül, és vetik magukat a hitharcosok közé.

– Kaçmak yok! Kaçmak yok!95 – harsogja egy megtermett szpáhi tiszt, de ez az utolsó, amit közölni tud a világgal; a következő pillanatban egy lándzsa járja át a mellkasát, és végleg a szavát szegi. Négyszáz magyar vértes űzi, gyilkolja az öt-hatezer muszlim harcost – két órán keresztül. A szultán számára készített beszámoló szerint nem is csata volt ez, sokkal inkább vérengzés, melynek következtében a Nándorfehérvár környékére küldött iszlám hadsereg csaknem teljes egészében megsemmisült. Amikor a hajnal első sugarai felbukkantak keleten, a Száva partján már vagy háromezer halott hevert. A magyar vitézek jóval később fejezték be munkájukat – a mező vereslett a tömérdek kiontott vértől, egymáson, halomban feküdtek az összekaszabolt, felnyársalt, agyonzúzott tetemek. A páncélosok még szerte dübörögtek a zsarnói vár lábánál, űzték, hajszolták a futásban menedéket remélő törököket. Délre be volt végezve az a munka is. Hetvenegynéhány magyar maradt holtan Zsarnó mezején, s vagy négyezer török. Hunyadi János egynapi pihenőt engedélyezett embereinek, aztán, kíméletlenül űzve őket, indult vissza Erdélybe, hogy felkészítse serege többi részét a Havasalföld elleni hadjáratra. 12. BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1445, SZENT JAKAB HAVÁNAK96 ELSŐ NAPJAI Miközben Hunyadi eszelősként vágtatott egyik határszéltől a másikig, nem kímélve embereit, s önmagát

sem, Budán, a királyi palotában a kormányzótanács többi tagja tehetetlenül tűrte, hogy az anarchia tovább pusztítsa a hátországot. Tanácskoztak, üléseztek, meghányták-vetették a problémákat, s parancsokat fogalmaztak meg a hét kapitány számára, de békességet sehogy sem sikerült hozniuk a meggyötört országrészekbe. Rozgonyi György és Pelsőczi Bebek Imre az Abaúj vármegyei Szinára hívtak össze gyűlést a kapitányi kerületeikhez tartozó nemesek és városok képviselői számára, hogy kellő eréllyel utasítsák rendre a még mindig zabolázatlanul fosztogató Giskrát. A huszita rablólovag természetesen nem tette tiszteletét az ülésen, elküldte viszont maga helyett késmárki kapitányát, Dobrai Berczal Miklóst, képviselje az érdekeit. Amikor számonkérték, vajh, miért nem rombolták le a Felvidékre betelepedő cseh husziták az erősségeiket, ahogy azt az országgyűlés megszabta minden békétlenkedő számára, Dobrai Berczal Miklós csak annyit válaszolt, nincs felhatalmazása erről a kérdésről tárgyalni. Aztán a két „erélyes” kapitány arra a következtetésre jutott, hogy az újonnan épített erődöket meg lehet hagyni, abban az esetben azonban, ha a várnagyok és csapataik megszegnék a többi országgyűlési végzést is, személyesen Giskra büntesse meg őket, ha kell, kapitánytársainak, a környékbeli nemeseknek és a városlakóknak a segítségével. Amikor ennek a határozatnak Giskra hírét vette, hosszan hahotázott – mindig tudta, hogy a magyarok mesterei a végrehajthatatlan és értelmetlen határozatok, törvények megalkotásának, de ezt még tőlük is túlzásnak vélte. Még hogy ő büntesse meg saját várnagyait, amiért végrehajtják a parancsait? Ki hallott már ilyet? Úgy döntött, csak jó dolog országos kapitánynak lenni

– így legalább nyugodtan folytathatja üzelmeit a szerencsétlen felvidéki magyarok rovására. De nem nyughattak a többi országnagyok sem. Alighogy Hunyadi János lóhalálában visszavágtatott Kolozsvárra, jelentették neki, hogy ezúttal éppen Újlaki Miklós tört rá néhány falujára s várára, miután sietősen birtokba vette azokat a várakat és falvakat, melyeket éppen Jankó íratott a nevére köszönetként. A vajda úr bizonyos volt benne, hogy tévedés lehet a dologban, de a biztonság kedvéért haragos hangvételű levélben figyelmeztette Miklóst, hogy várnagyai sürgősen szolgáltassák vissza a tőle jogtalanul elfoglalt jószágokat, javakat. S miközben az ország ellenségei egyre csak szaporodtak, egy korábbi barát is kezdett fölöttébb barátságtalanul viselkedni. A lengyel határról baljós hírek érkeztek Budára. Lengyel oldalról mind több fosztogatást, betörést jelentettek, a lengyel kereskedők felrúgták az érvényes megállapodásokat, és fegyveres támogatás mellett megtagadták a felvidéki városok árulerakási kiváltságait. A harmincadokat egyszerűen elmulasztották befizetni. Noha Giskra üzelmeivel kapcsolatban semmiféle eredménnyel nem jártak, a két felvidéki kapitány, Rozgonyi György országbíró és Pelsőczi Bebek Imre panaszt emeltek az éppen Visliczén gyűlésező, Krakkó környéki nemesség előtt. Szent Jakab havának huszadik napján meg is kapták a polákok válaszát: eszerint roppant mód sajnálják a kihágásokat, de nem tehetnek semmi érdemlegeset. Szerintük a tettesek és a renitens kalmárok által felfogadott zsoldosok egyaránt Zsófia királyné emberei lehettek. Ígérték, a kereskedelmi panaszokat igyekeznek orvosolni, főképp a lublói harmincad rendes fizetésének ügyét, de gyors eredményt ezzel kapcsolatban sem ígértek.

A következő hír szintén erős rosszallást keltett a kormányzótanácsban. A lengyel rendek Szent Bertalan napján Ulászló öccsét, Jagelló Kázmért emelték trónra Piotrkowban97 megtartott országgyűlésükön. Eszerint ők már nem számoltak a király hazatérésével – ezzel lassan Budán is szembe kellett néznie mindenkinek. Ennél is aggasztóbbnak ítélték azonban a nyugati határszélről érkező híreket. III. Frigyes egyre erőszakosabban lépett fel Magyarországgal szemben – a gyermek László nevében önmagát tekintette az ország kizárólagos urának, sorra írogatta utasításait a magyar városoknak.98 Ezen is túllépve fegyveres támadást indított a nyugati vármegyék ellen. Először Kőszeg, majd Szarvkő várát ostromolta meg, majd más végvárakra is rávetette magát azzal az indokkal, hogy ezekből a viperafészkekből zaklatják egyes magyar urak az osztrák tartományok népét. Kőszeg városát elfoglalva bírói ítélet nélkül, találomra kiválasztott nyolcvan magyar ifjút, és felakasztatta őket, mintegy büntetésül a város engedetlensége miatt. Ezt követően erős őrséget hagyott hátra, és serege többi részét más magyar várak ostromához rendelte.99 Ausztria ura pontosan tudta, hogy érdemben egyetlen ember állhatna az útjába a Magyarország feletti hatalom megszerzésében. Ez az ember Hunyadi volt. Mindenki mást megfélemlíthet, megvehet, megzsarolhat, megölethet, félreállíthat magyar hívei segítségével. Hunyadival szemben azonban ezen eszközök semmit sem értek. Levelet írt tehát Stefan Tomasevics bosnyák királynak, biztatva őt, fogjon össze mihamarabb a Cilleiekkel, és bátran szálljon harcba Hunyadi délvidéki hívei ellen. Felvette a kapcsolatot Brankovics despotával is, álnok módon tudakolva tőle, ugyan

hogyan tudná segíteni küzdelmét a birtokrabló, garázda Hunyadival szemben. E levél a lehető legérzékenyebb pontján sajgott Brankovicsnak, hisz Hédervári nádori rendelete alapján már bejegyezték a tőle elkobzott uradalmakat Hunyadi nevére. Kisasszony havának100 elején Brankovics hódolatát fejezte ki a III. Frigyesnek küldött válaszlevelében, s kötelezte magát, hogy senki mást nem ismer el Magyarország törvényes királyául, csakis V. Lászlót. Egyben Habsburg Frigyestől kért hivatalos, törvényes megerősítést elkobzott magyarországi birtokaihoz, nem titkoltan katonai segítségben is bízva azok végleges visszaszerzéséhez. Frigyes levélfordultával megerősítette a szerb despotát egykori javaiban, törvénytelennek minősítve Hunyadi minden lépését. Immár a Felvidéktől a Délvidékig, a nyugati határszéltől a Kárpátokig lángoltak a magyar falvak, és miközben Habsburg Frigyes és Cillei osztrák zsoldosai, Giskra cseh huszitái, a lengyel rablólovagok, rác haramiák, a szultán és Vlad Dracul oláh katonái, s maguk a magyar urak is esztelen tombolással rombolták az országot, az egyedüli Hunyadi kevésnek bizonyult a káosz-förgeteg megállítására. S hogy utolsó szövetségeseit is leválasszák a vajdáról, Schlick Gáspár, Frigyes kancellárja szorgosan irkálta leveleit az ellentábor urainak, hogy meggyőzze őket, nincs értelme egy követ fújni Hunyadival. Futár útján biztatta Thallóczi Pétert és Hédervári nádort, hogy fogadják el végre Frigyes szempontjait, és álljanak át az ő oldalára.

13. HOFBURG, BÉCS VÁROSA, ALSÓ-AUSZTRIA, A. D. 1445, SZENT JAKAB HAVÁNAK 8. NAPJA Nem csak Schlick kancellár, de Aenas Sylvius Piccolomini, Habsburg Frigyes titoknoka is mindent elkövetett, hogy diplomáciai erőfeszítéseivel segítse a Hunyadi-ellenes koalíciót. A térképre nézve nem volt nehéz rájönniük, hogy a nyugati országrészt dúló osztrák zsoldosok mellett a Felvidéket rettegésben tartó Giskra teheti a legnagyobb szívességet uruknak, a német királynak – Ausztria hercegének. Meghívták hát a huszita haramiavezért Bécsbe, a Hofburgba, hogy az – személyesen is hódolhasson a gyermek László király előtt, végtére is az ő nevében viseli felvidéki főkapitányi címét. Giskra kapva kapott az alkalmon, hiszen Aenas Sylvius soraiból az is kitetszett, hogy Frigyesnek bizonyos pénzösszeget bőségesen megér, ha közös ellenségeik, elsősorban Hunyadi János elleni fellépésüket sikerül kellőképpen összehangolniuk. A találkozóra néhány napon belül sor került. A még mindig ruganyos léptű cseh vitéz nehéz, vasalt csizmában, áporodott bűzt árasztó mentében jelent meg az alig öt és fél esztendős gyermek előtt. A kis László sápadt, nyeszlett kölyök volt, s a vak is láthatta, hogy vonásai leginkább Cillei Ulrik vonásaival mutatnak feltűnő hasonlatosságot. Az ifjú királyt csipkés, német módi szerint szabott öltözékbe bújtatták. Minden mozdulata az udvari etikett szabályainak megfelelően kecses és kimért volt. Mögötte szépen felsorakoztak nevelői, tanácsnokai, akik reggeltől estig a gyermek király testi és lelki épülésén fáradoztak.

Giskra parolázott, aztán az egyszerűség kedvéért fél térdre ereszkedett a fiúcska előtt. – Köszöntlek, királyi felség! – szlávos akcentusú német nyelven fogalmazott. – Tudod-e, ki vagyok én? Habsburg László félénken végigmérte, s szemmel láthatóan rémülettel fordult a szorosan mögötte ácsorgó tanácsadók felé. Ungnád János főkamarás valamit a fülébe súgott, mire a gyermek kihúzta magát, s bátortalanul így felelt: – Tudom, ki vagy, Giskra lovag. Üdvözöllek udvaromban, köszönöm, hogy megtetted ezt a hosszú utat az én kedvemért. A huszita elvigyorodott – mindig is különös képessége volt ahhoz, hogy megértesse magát a Lászlóval egykorú kölykökkel. – S azt tudod-e, királyi felség, mennyi áldozatot hoztam már érted hosszú szolgálatom alatt? Bizony nem könnyű a lázadó természetű magyarokat megzabolázni, megakadályozni, hogy ne rabolják szét törvényes örökséged. De biztosíthatlak, uram, amíg én uralom Felső-Magyarország vármegyéit, érdekeid nem szenvedhetnek csorbát. Hű katonád vagyok, és utolsó leheletemig védelmezlek téged! A kisfiú láthatóan izgalomba jött. – Harcoltál háborúban? – De még mennyiben, királyi felség! – Megsebesültél már? – Nézzed csak, felség! – Giskra felhúzta mentéjét, és megmutatta az oldalát és hátát szabdaló vágásokat, szúrt sebek nyomát. A fiúcska vonásain az undor és a csodálkozás elegye jelent meg. – Igazi csatában szerezted ezeket?

– Ezt a sok fájdalmas sérülést mind a te szolgálatodban szereztem. És most, engedelmeddel… – A cseh intett a terem ajtajában várakozó embereinek, akik odasiettek egy bársonnyal bevont dobozkával, amit Giskra ünnepélyes mozdulattal nyújtott át. – Fogadd el tőlem ezt a csekélyke ajándékot! Egy aprócska, olcsó díszkard volt, de ahogy leemelte a selyemvánkosról, László arca egyszeriben felderült. – Ez az enyém? – Ki másé lenne, uram? Egy napon átveszed a királyság irányítását, és seregeinket dicsőséges háborúkba vezeted. Ugye, nem akarod azt mondani, hogy ez az első kardod? – De igen, ez! Gyámapám, Ausztria hercege, a német király nem engedi, hogy fegyvert tartsanak a közelemben… – Nos, ez fölöttébb józan bölcsességre vall, felség! Sebaj! Hamarosan eljő az idő, amikor senki sem korlátozhatja majd akaratodat. Emlékezz rá, hogy tőlem kaptad első fegyvered, uram! A fiú haloványan elmosolyodott. – Köszönöm, kedves lovag. – No, és felséges úr, hadd kérdezzem meg, mikor és hogyan kívánod vén szolgád hűségét megjutalmazni? – Megjutalmazni? Hisz én még csak gyermek vagyok… – Nem, nem, királyi felség! – nevetett Giskra, és László királyt megcsapta a szájából áradó bor- és hagymabűz. – Úgy értem, mikor adod ki zsoldomat? Tudom, hogy gyermek vagy még, de lássad, én meg már öregszem. Bárcsak addig élhetnék, amíg hűségem elismerésére érdemben is képes leszel! Ungnád főkamarás lehajolt a gyermekhez, és röviden

megmagyarázta neki, hogy a cseh lovag kitartó szolgálata bizonyosan jutalmat érdemel, ez így szokás, különösen Magyarországon, ahol gyilkosok és gonosztevők próbálják őt jogos királyi örökségéből kizárni. V. László oldalra fordította fejét, aztán benyúlt csipkés német öltözéke zsebébe, és előkotort onnét néhány rézgarast. – Ez minden pénzem, uram. Alamizsnára kaptam a gyámapámtól, ezt osztom szét a szegények között reggelente, templomba menet. De most mindenemet neked adom, és azt kívánom, bárcsak többet adhatnék! Azzal a hat rézpénzt Giskra kérges tenyerébe nyomta. A huszita motyogott valamit a bajsza alatt, rápillantott a garasokra, és hirtelen, legnagyobb meglepetésére könnyek szöktek a szemébe. – No hát, királyi felség… Mindened nekem adod… Nem marad néked semmi. Visszaadom inkább a felét! Ám a gyermek eltolta a feléje nyújtott hatalmas kezet, és némi üggyel-bajjal a garasokra zárta a vaskos ujjakat. – Megérdemled, kedves lovag. Nekem nincsen már édesanyám, se édesapám. Árva vagyok, és igen szigorúan nevelnek itt. De arra megtanítottak, hogy nyitott szívvel viseltessek mindenki iránt, aki velem jót tesz. Giskra térdeltéből felpillantott Ungnád János kamarásra, és csak annyit mondott: – Igazán szép munkát végeztek, uram! Ebből a fiatalemberből még nagyszerű uralkodó lesz egy napon. Én pedig esküszöm mindenre, ami szent, hogy híven fogom szolgálni őt, utolsó leheletemig! Isten engem úgy segéljen! A fiúcskára mosolygott, megcirógatta a fejét, és talpra vergődött. Az audiencia véget ért; Giskra elégedetten távozott, különösen, mert a hat rézpénz mellé III. Frigyes

kincstárnokától hatvanezer aranydénárt is kapott, hadikiadásainak fedezetére. A hatvanezer aranydénár hamar elment, elköltötte újabb zsoldosokra, ágyúkra, felszerelésekre, szekerekre. De a hat rézpénz, az megmaradt: hat aranykeretbe foglalva, láncra függesztve élete végéig a nyakában hordta őket. 14. BÉCSI VÁROSKAPU, ALSÓ-AUSZTRIA, A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK101 30. NAPJA Bécs városa régen nem látott olyan pompázatos eseményt, mint amilyen a magyar követek bevonulása volt Szent Jeromos napján. Egy ideje tudvalévőnek számított városszerte, hogy jönnek, s Frigyes király nem akart szégyenben maradni előttük. Parancsára megtisztították az utcákat, eltakarították a koldusokat, a szajhákat, és áristomba záratták a zsebmetszőket, még a mutatványosokat is kiebrudalták a városkapu és a Hofburg közötti utakról, hogy semmi ne zavarja a magyarok érkezését. Amikor eljött az idő, az ősi szokásoknak megfelelően102 Frigyes katonai parádé kíséretében kivonult a keleti városkapuhoz, hogy illő módon fogadja a rebellis hangulatban lévő magyar urakat. Öccse, Zsigmond főherceg is elkísérte, emelendő az esemény fényét, no meg hogy tanuljon azokból a diplomácia csűrcsavarokból, melyek széles tárházának Frigyes – ő maga legalábbis úgy vélte – bőségesen a birtokában volt. A magyarok közeledtének híre megelőzte az első lovasok érkezését. Már a határt átlépve sorban érkeztek a futárok, hogy jelentsék: ilyen gazdag, ilyen fényűző követség

ki tudja, mikor járt legutóbb Bécs városában… Úgyhogy Habsburg Frigyes is kitett magáért. Nem mintha bármiben is versengeni akart volna az érkezőkkel. A legkevésbé sem érdekelte a magyarok hivalkodó pompaimádata, mely nézete szerint csupán elfedni kívánta az ország valódi állapotát, az elharapódzó káosz és a határokon dúló vérengzések okozta bizonytalanságot. Meg aztán, pontosan tudta azt is, mit akar tőle ez a nyalka, kifent-kikent delegáció. A kölyköt akarták és a drágalátos Szent Koronájukat. Csakhogy nem fogják megkapni egyiket sem! Hiszen a gyermek László király jelentette számára az egyetlen biztosítékot, hogy a Habsburg-érdekek érvényesülni fognak a jövőben is Magyarországon – a kezében lévő Szent Korona pedig az e világi és szakrális hatalom tökéletes tárgyi megtestesülése volt. A magyarok nem fogadnak el más koronaékszerrel megkoronázott uralkodót törvényes királynak – akarhatott volna ennél több biztosítékot magának a jövőre nézve? Amikor felbukkant a küldöttség keltette irdatlan porfelhő, Frigyes király felöltötte nyájas ábrázatát, és megköszörülte torkát. – Figyeld csak meg, kedves öcsém, eleinte fenyegetőzni fognak. Aztán megsértődnek, és a végén könyörögnek majd a megegyezésért. Rendszerint úgy viselkednek, mint a gyerekek, akik időnként katonásdit játszanak, másszor meg csak ábrándoznak a világ dolgai felől. Csakhogy nálam van a királyuk, és nálam van a koronájuk! Én döntöm el, mi lesz az országuk sorsa, egyedül én! Zsigmond főherceg szaporán bólogatott. Egy ideje óvatos távolságtartással figyelte bátyja diplomáciai

manővereit – nem csak azokat, melyek a nyilvánosság előtt zajlottak, de titkos ügyeit is, melyek sokszor hatékonyabban, gyorsabban vezettek célhoz a nyílt eszközöknél. – Krisztus a kereszten! – nevetett Frigyes, amikor a porból kibontakoztak a küldöttek. A menet élén ötszáz, fényes páncélba bújtatott lovas ügetett, a magyar birodalmi tartományok zászlóit emelve a magasba. Frigyes nem mulasztotta megemlíteni a főhercegnek, hogy ezen tartományok jelentős része már régen nem képezik az állam részét. Valahol mégis, szentimentális módon meghatónak találta a magyarok ragaszkodását a rég elvesztett, vagy akár a valóságban soha nem birtokolt országrészeik után. A páncélos menet nyomában kétszáz, szintén vértet viselő gyalogos érkezett, majd huszonnégy felcicomázott utazóbatár a küldöttség titkáraival, s magukkal a küldöttekkel, s egy külön hintó a hazavinni vágyott gyermek királynak és egy a Szent Koronának. No, az a két hintó üresen is megy vissza, gondolta Frigyes epésen. Legelébb Széchy Dénes esztergomi bíbornok gazdagon aranyozott kocsija gördült a városkapu elé, majd Garai László bán kényelmes utazóbatárja érkezett, nyomában az Újlaki Miklós személyes holmiját szállító négy hintóval. Aztán a többieké: Mátyás veszprémi püspöké, Marczali Imre volt főudvarmesteré, és sorra az alacsonyabb rangú uraké – címeres hintóik egymás után zörögtek a városkapuhoz. – Nézd! – mutatta Habsburg Frigyes az emelvény magasából az öccsének. – Látod azt a délceg lovast, ott, aranyozott páncélban? No, ő Újlaki Miklós! Vele még meggyűlik a bajunk… Ha Hunyadival már leszámoltunk, alighanem ő lesz a következő! Zsigmond főherceg kaján mosollyal figyelte a szilaj

ménjét táncoltató, görög hadiistent megszégyenítő pompában tündöklő alakot. A nyomában tüsténkedő, díszruhás apródok kosárkákból frissen vert körmöci aranyakat szórtak a szájtáti nép közé; a bécsiek hangos éljenzése végighullámzott a páncélosok sorai felett. Akinek nem jutott pénzérme, dühödten próbált közelebb nyomakodni. Frigyes intésére alabárdos őrei avatkoztak közbe, hogy agyon ne nyomják egymást nagy igyekezetükben. – Mint valami krőzus! – nevetett Zsigmond főherceg. – Ez egészen egyszerűen nevetséges! – No, no! – intette Frigyes bosszúsan. – Újlaki a királyi jövedelmek egy tekintélyes részét szórja most szét a tetvesek között! Az a pénz a mi pénzünk, kedves öcsémuram! A menet megtorpant a városkapunál felállított, selymekkel borított emelvény előtt. Frigyes király kihúzta magát, és barátságos mosollyal integetett az érkezőknek. A ceremóniarend úgy kívánta, már itt köszöntsék egymást. Az utazóbatárokból sorra kászálódtak ki a hosszas úttól megviselt országnagyok, püspökök. Volt, ki lova nyergéből ereszkedett alá, hogy felsorakozva a tribünnél, egyszerre hajoljanak meg őfelsége a német király és Ausztria hercege előtt. Széchy Dénes bíbornok volt, ki a szalutációt levezényelni szándékozott. Megvárta, míg az urak melléje állanak, s csak akkor kezdett bele a parolába. Hanem épp csak, hogy belekezdett, amikor Marczali Imre megragadta a vállát: – Várjon kegyelmed! Újlaki még lóháton ül! A bíboros bosszúsan megfordult, s látta, hogy a báró még valóban nyergében pöffeszkedik, csípőre tett kézzel, feltolt sisakrostéllyal, s úgy szemléli a nyüzsgő bécsi sokaságot, mintha mindenki egyedül az ő kedvéért sereglett

volna ki a város határába. Apródjai kosárkáiból épp kifogytak az aranyak, de a tömeg még mindig eszelős igyekezettel nyújtogatta feléje a kezét. Újlaki gúnyosan mosolygott, integetett. – Miklós! – sziszegett rá a bíboros vörös képpel. – Szállj le a magas lóról! De Újlakinak esze ágában sem volt leszállni, pökhendi arckifejezést magára öltve közelebb léptette a lovát, és így állott be a felsorakozott tisztelgők falába Garai bán mellé. – Miklós! – Széchy érsek képe egyszeriben falfehérré változott, mikor felfogta, hogy a báró nyeregben kíván maradni, felrúgva a legelemibb ceremoniális szabályokat is. – Hogy az ég szakadjon rád, Újlaki! Bezzeg néhány napja nem volt még ilyen pökhendi az úr! El se mert indulni a tárgyalásokra, reszketett, mint a nyárfalevél, hogy Frigyes lefogatja, bebörtönzi, mint néhány éve Garait. Csak a Schlick Gáspár kancellár és az Ulrich von Schauenburg báró által kiállított bátorságlevél győzte meg, hogy jöhet nyugodtan Bécsbe. Most meg ott pöffeszkedett aranyozott páncéljában, a bécsi plebs ünneplésétől övezve, és várta, hogy Ausztria hercege köszöntse a magyar küldöttséget. – Ugye, megmondtam? – sziszegte a fogai között Habsburg Frigyes, és kelletlenül előrelépett az emelvény széléhez. – Ezzel a pimasszal még sok bajunk lesz! Kisütött a nap, ragyogtak a páncélok, szikrázott a sok arany, ezüst, a kifényesített fegyveracél. Zászlók csattogtak a szélben, megfeszült a városkapu felett a hatalmas veres-fehér-veres osztrák lobogó. Birodalmi sasos zászlók sokasága itt, árpádsávos hadijelvények sokasága ott. Frigyes belekezdett tekervényes köszöntőbeszédébe, mely barátságról, keresztényi szeretetről és egyetértésről

szólt, no meg a jövő közös építéséről és a bölcs államférfiak egyetemleges felelősségéről. A magyar delegáció nyájas képpel hallgatta, egyedül Újlaki ásítozott a nyeregben, néha a háta mögé köpve a porba. A tribünön a vén Schlick Gáspár kancellár és Aenas Silvius Piccolomini sápadtan hápogtak a példátlan tiszteletlenség láttán. Pedig, ha tudták volna, hogy ez még csak a kezdet… 15. HOFBURG, BÉCS VÁROSA, ALSÓ-AUSZTRIA, A. D. 1445, MINDSZENT HAVÁNAK103 ELSŐ NAPJA A tárgyalások kezdetén senki sem remélt még konkrét megegyezést egyik vitapontban sem, de arra végképp nem számított senki, hogy kis híján vérontásba fajuló dulakodás nyitja a napot. Amikor a magyar követek beléptek a bécsi palota külön erre a célra felcicomázott termébe, s megpillantották tárgyalópartnereik oldalán helyet foglaló honfitársaikat, rögvest felforrtak az indulatok. Frigyes ugyanis maga mellé ültette Giskra lovagot, aki pedig mégiscsak az országgyűlés megbízásából lehetett a Felvidék egyik főkapitánya. De ott ült még György corbáviai gróf, és a mindig ügyesen helyezkedő Rozgonyi Osvald is, széles vigyorral az arcán. – Kit képvisel ez a huszita haramia? – kérdezte indulatosan Újlaki, még helyet sem foglalva. – Mi ugyan nem hívtuk ide! – Giskra lovag az ifjú László király főkapitánya, kedves báró – magyarázta tudálékosan Schlick Gáspár. – Eddig is híven védelmezte őfelsége érdekeit, és az udvar

reményei szerint ezután is így fog cselekedni. – Tiltakozom! – morogta Garai bán. – Giskra úr minden törvényt megszegve megszállás alatt tart magyar vármegyéket, pusztítja, sarcolja a népet, megfosztva jogos bevételeitől az államkincstárat! Követeljük, hogy azonnal veresse vasra felséged ezt az imposztort! Habsburg Frigyes komótosan leült a tárgyalóasztal közepén kialakított trónusszerű székébe, és a bánra emelte tekintetét. – Illetlenség lenne vasra verni leghűbb emberünket, uram. Kérem, csillapodjék! A tárgyalások megkezdéséhez nyugodt idegekre lesz szükség! – Én ezzel a féreggel egy asztalhoz nem ülök! – jelentette ki Újlaki dacosan. – Csakugyan? Milyen különös! Úgy tudom, a törvénytelenül életre hívott és törvénytelenül működő budai kormányzótanácsban már több alkalommal is sikerült egy asztalnál elosztani a királyi jövedelmeket Giskra lovaggal, kedves Újlaki – vélte Aenas Sylvius. – Akkor bizonyára nem csípte a szemét oly nagyon cseh barátunk jelenléte! S amikor az országgyűlésük arról döntött, kapitányi tisztet ad Giskra lovagnak, vajon nem jutott az urak eszébe a sok megszállt vármegye? Miért csak itt emlegetik? Miért nekünk vetik a szemünkre? Miklós dühödt horkanását beleegyezésnek vették a tárgyalások megkezdésére. Mindenki leült a helyére – mielőtt azonban Schlick belekezdhetett volna köszöntőjébe, Giskrából bukott ki egy visszatarthatatlan megjegyzés: – Tudod, Újlaki, ebben a teremben kétféle férfi ül az asztalnál. Vannak, akik mindvégig kitartottak, s kitartanak törvényes királyuk mellett, mindvégig hűséggel, odaadással szolgálták ügyét. Meg aztán akadnak köpönyegforgató

kutyák, akik hol innen, hol onnan remélnek koncot. Te most Hunyadi asztaláról szedegeted a morzsákat, és erőst csodálkozol, hogy nem simogatja meg újra meg újra a buksidat az a vad oláh! Újlaki szentségelve kardot rántott, és az asztalra ugorva rávetette volna magát a huszita hadúrra, ha a palotaőrök nem teremnek ott, abban a minutumban, és le nem fogják. Miklós így az asztal tetejéről vicsorgott magatehetetlenül, hátracsavart karral Giskra képbe: – Ezért megöllek, te cseh disznó! – Uraim! Uraim! Viselkedjenek civilizált ember módjára! – intette őket Schlick reszketeg, öreges hangján. – Mi itt a béke ügyét jöttünk előmozdítani, személyeskedéssel csak rontunk a helyzeten! Kérem, uraim! Az őrök nagy nehezen lecibálták Újlakit az asztal tetejéről; a fehér selymen azonban ott maradtak lótrágyás csizmájának nyomai. Giskra fintorogva hajította rá a köpenyét, hogy ne kelljen egész nap azt bámulnia és szagolnia. Mikor elcsendesültek az indulatok, a kancellár békéről, megértésről és keresztényi szeretetről szóló beköszöntője után Garai bán emelkedett szólásra. – Követelésünk roppant egyszerű – mennydörögte az egykori koronaőr. – Ulászló királyunk halála után a nemzet akaratából, az országgyűlés döntése által felhatalmazva kérjük felségedet, hogy az ifjú László királyt adja ki nekünk, hogy országunk, nemzetünk ősi szokásai szerint megkoronázhassuk őt Szent István koronájával. Mivel a korábbi, háborús esztendőkben úgy tapasztaltuk, felséged is ifjú gyámfia trónra emelése mellett kardoskodott, vélhetőleg most sem lesz akadálya az olyannyira áhított megegyezésnek. A magunk részéről mindent előkészítettünk, Budán már

várják László királyt, és természetesen a Szent Koronát. Frigyes gúnyosan mosolygott, s mutatóujjának egyetlen rezdülésével jelezte kancellárjának, hogy most ő következik. Schlick feltápászkodott, és jegyzeteibe pillantva feltolta orrnyergére okuláréját. – Kedves barátaink! Mi itt mind a megegyezést keressük, hiszen ez országaink és a kereszténység egyetemes érdeke is. Ámde néhány részlet tisztázása nélkül bajosan juthatunk el a gondok és ellentétek forrásához. Örömmel halljuk, hogy magyar barátaink megértették: a királyi jogaiból törvényt és erkölcsöt sárba tipró módon kirekesztett ifjú László az ország egyetlen és kizárólagos királya Ez valóban örvendetes, még ha Ulászló őfelsége tragikus, és mélységesen fájdalmas halála vezetett is ennek a felismeréséhez. Ezúttal is fogadják, kérem, őfelsége Frigyes király szívből jövő részvétét a Várna mezején elesett keresztény hősök áldozatáért! – Őfelsége bizonyára vigasztalhatatlan! – jegyezte meg Újlaki, de Garai leintette. – Tudnotok kell, kedves barátaink, hogy óriási jelentősége van annak, hogyan, miképp fogalmazunk, miközben a kiutat keressük bajaink útvesztőjéből – folytatta a kancellár. – V. László királyunk a születése jogán, atyja, Habsburg Albert uralkodói jogán, a Magyar Királyság sok évszázados törvényei szerint örökös királya az országnak, nincs szükség tehát sem megválasztásra, sem koronázásra… már csak azért sem, mert utóbbi régen megtörtént. Éppen kegyelmed – mutatott Széchy bíborosra –, éppen kegyelmed helyezte a koronát esztergomi érsekként a kisded fejére. Másrészt hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a fiúcska gyenge még, sok törődést, odafigyelést igényel, s erre a

legjobb mód s alkalom itt kínálkozik. Egyenesen elhunyt édesanyja, Luxemburgi Erzsébet végakaratával ellenkezne a kiadatása, hiszen a megboldogult királyné kizárólag Frigyes őfelségére bízta a kisdedet, szigorúan meghagyva, hogy Bécsben nevelkedjék, távol a polgárháború pusztításától, hogy a pártoskodás dühe Magyarországon ne árthasson neki. – Őfelsége sajátos eszközökkel vette rá erre Erzsébetet – vetette oda Újlaki. – Mind jól tudjuk, mit művelt szegénnyel! De nem is erről van itt szó! Ami elmúlt, elmúlt! Mind követtünk el hibákat, amikre nem vagyunk utóbb különösképpen büszkék. A lényeg mégis az, hogy mi, magyarok, Anjou Lajos királyunk halála óta magunk választjuk királyainkat. Való igaz, kancellár úr, hogy a gyermek László… atyja jogán… törvényes, felkent uralkodóként megkoronáztatott Székesfehérvárott. Én magam is ott voltam, én magam avattam lovaggá a kisdedet. Csakhogy azóta sok víz lefolyt ám a Dunán! A rendek új királyt választottak, s Jagelló Ulászló uralkodásával kétséget kizáróan megszakadt a Habsburg-ház trónfolytonossága. Ezért elengedhetetlenül szükséges László megválasztása és újbóli megkoronázása, mégpedig a Szent Koronával, hogy soha többé senki se vonhassa kétségbe uralkodói jogait. Amennyiben ugyanazt akarjuk… márpedig ugyanazt akarjuk, ne vonakodjék őfelsége, ne hátráltassa a döntés meghozatalát, mert azt ellenséges lépésként fogjuk értékelni, és meg fogjuk tenni a szükséges ellenintézkedéseket. Ugyan hogyan feledhetnénk, hogy még arra a levélre sem volt hajlandó válaszolni, melyben a magyar rendek nevében kértük, ne háborgassa az országot a török ellen tervezett hadjárat ideje alatt! Most nem esik róla szó, de nem felejtjük el őfelsége vérengzését Kőszeg városában, és a nyugati határszélen végbevitt hatalmaskodásairól és foglalásairól is

megemlékezünk majd alkalmas időben és alkalmas eszközökkel! Frigyes magához intette a kancellárt és titkárát. Néhány pillanatig sugdolóztak, aztán Schlick derűs képpel a követek felé fordult: – Őfelsége hajlandó beleegyezni az ifjú király és a Szent Korona kiadatásába, amennyiben az esetleges újrakoronázás előtt a magyarok megesküsznek rá, hogy az első koronázás is érvényesnek tekintendő. Most a magyar urakon volt a tanakodás sora. Széchy érsek ugyan boldogságtól áradó képpel helyeselt, de Újlaki és Garai még vitatkozott valamin. A piszmogást kihasználva Aenas Sylvius emelkedett szólásra. – Még valami, kedves barátaim! László király uralomra jutásával helyreállana az a szent egység, melyet áldozatos eleitek oly sok munkával, igyekezettel kovácsoltak egésszé. Mert hisz ki tagadhatja, hogy uralma révén Magyarország újra közös korona alatt egyesülhetne Csehországgal és Ausztriával! Ez a szent egység minden veszedelemben megoltalmazhatná országotokat a pogány hódítók fegyvereitől! Egyedül, magára hagyva Magyarország már nem sokáig lesz képes ellenállni a szultán seregeinek. Jól tudjátok ti is, hogy még a hős Hunyadi sem tudja megakadályozni az elkerülhetetlent! Várna fényesen bebizonyította, hogy önfejűségetek, makacs ellenállástok nem vezet sehová. Magyarország csak Európa segítségével óvhatja meg határait a veszedelmektől! Ismerem persze szabadságszerető lelketek minden rezdülését, és tisztellek, csodállak érte benneteket, kedves barátaim! De népetek és hazátok biztos pusztulását idézitek elő, ha nem találunk kielégítő megoldást közös ügyeinkre! Széchy érsek mellett most már Garai bán is kitartóan

bólogatott. – Tudom, hogy szívetek szerint nemzeti királyt választanátok – folytatta a titkár, mert úgy érezte, rátapintott a vendégek valódi érzékenységére. – Meg is értelek benneteket. Köztetek számos alkalmas, érdemteli férfiú viselhetné méltó módon Szent István koronáját homlokán. De kérdelek benneteket, hová vezetne ez az önfejűség? Mire mennétek nélkülünk? Pénzügyeitek, kereskedelmetek szánalmasan fejletlen. Politikátok… meg ne sértődjetek, kedves barátaim… forrófejű, hőzöngő gyermekek civakodása. Mi szívesen nyújtunk segítő kezet… német elme és szervezőkészség nélkül Magyarország a jövőben nem létezhet. Ha nemzeti királyt választotok, egyszerre kell szembenéznetek a török veszedelemmel, és… ne legyenek kétségeitek felőle… a német szomszédokkal és a művelt Európa közvéleményével is. Mi ugyanis nem fogjuk hagyni, hogy felrúgjatok jogot és törvényt! – Csak nehogy fordítva legyen! – intette Újlaki bosszúsan. – Ha egy napon mégis a magunk véréből választunk magunknak királyt, akkor aztán összeszarhatja magát a szultán is, és Frigyes őfelsége is, a drágalátos német csőcselékével együtt! Majd amikor Bécset is Magyarországhoz csatoljuk, majd akkor visszatérünk ezekre a dolgokra, titkár úr… Aenas Sylvius Piccolomini dühödten csapott az asztalra. – Értem én a báró urat! Egy követ fúj Hunyadival és azzal az elmeháborodott Vitéz kancellárral, akit Hunyadi nevetséges módon püspöknek akar kineveztetni a pápával! Azt hiszik az urak, nem tudjuk, mire megy ki a játék? Széchy bíbornok és Garai bán kissé távolabb húzódtak Újlakitól.

– Azt hiszik az urak, nem látjuk, hogy egyesek elmeháborodott rajongásukban és nemzeti büszkeségükben egy köztársaság megalkotásáról ábrándoznak? Megvesztek maguk? Teljesen elvette az eszüket ez a két szélhámos? Ne higgyenek Hunyadinak, se a kancellárjuknak! A maguk hatalmát csak a királyság tarthatja fenn! És fordítva is igaz: a királyi trón legfőbb támasza a nemesi rend és az egyház! Sírja volna a mi világunknak az a respublika, amit hagymázas álmaikban maguk előtt látnak, mert ekkor csak a polgár, a kézműves és a kereskedő uralkodnék a világ felett.104 A döbbent csendben Schlick vette át a szót, nyájas hangon fordulva a hüledező Széchy érsek és Garai bán felé. – Barátaim! Kissé elkanyarodtunk a tárgytól! Ugyan mi értelme holmi köztársaságról beszélni, amikor az ennél az asztalnál ülőknek eszébe sem jutna ilyen csacskaság? Ennél józanabbnak ismerem magunkat, még Újlaki báró úrtól sem feltételezem, hogy ennyire elvetné a sulykot. Térjünk hát vissza tárgyalásunk eredeti kerékvágásába, hisz az előbb már körvonalazódott egy fölöttébb józan megállapodás! Széchy és Garai maradéktalanul egyetértettek ezzel. – Akkor tehát őfelsége kiadja a gyermek királyt. Kiadja a Szent Koronát, és hozzájárul, hogy a magyar rendek Székesfehérvárott újra megkoronázzák Lászlót – összegezte a bán. Frigyes kelletlenül bólintott. – Önök pedig megesküsznek, hogy mindeme, szerintem felesleges cirkusz ellenére az első koronázást is érvényes aktusnak tekintik, melyet csupán megerősítenek az újabb ceremóniával. Garai az érsekre pillantott, s az beleegyezőn biccentett. – Akkor megegyeztünk! Frigyes szeme elkerekedett.

– Lehetséges volna? Győzött a józan belátás? – elégedetten felkelt az asztaltól. – Ebben az esetben a kancellár úr megszövegezi a konkordátum passzusait. Örülök, hogy megjött az urak esze! Kérem, jelöljék meg, a koronázás után mikor kerül vissza a Szent Korona Bécsbe, és azt is, az ifjú király mikor folytathatja tanulmányait Lachsenburgban. – Tessék? – Mit nem értenek az urak? Garai azt hitte, ez valóban valami tréfa akar lenni. Már ő is és a küldöttség többi tagja is talpon volt, de ez az utolsó mondat valahogy tőrt döfött a szívükbe. – A koronázás után őfelsége… Budán nevelkedik – hebegte Garai. – Hiszen immár ismét ő a magyarok királya… A Szent Korona pedig… – Sajnálom, urak! – rekesztette be a tárgyalást Frigyes. – A koronázást követően, egészen felnőtté válásáig a gyermek itt marad mellettem. Én vagyok a gyámapja. Az én felelősségem, hogy kellő eréllyel és erkölccsel felruházott uralkodó váljék belőle. A Szent Korona pedig… nos, uraim, magamnál kell tartanom, bizonyára megértik, hiszen az önök országában dúló belháborúk pusztításaitól meg kell kímélnem e becses ereklyét… Meg aztán… nagyon nem szeretném, hogy egy napon valami elmeháborodott Hunyadi fejére találja illeszteni. Vagy mondjuk valamelyik fia fejére… Újlaki talpra szökkent és vörös képpel kiviharzott a teremből. A többiek ott topogtak még néhány pillanatig, aztán követték. A király fintorogva intett, hogy kiszellőztethetik a termet – a szolgák engedelmesen kitárták a hatalmas ablakokat.

– Nos, kedves öcsém! – fordult Frigyes a nagyherceghez. – Igazam volt, ugye? Először fenyegetőztek, utána halálra sértődtek, majd alkudozni kezdtek… – És mikor fognak könyörögni? – kérdezte Zsigmond. – Nemsokára… meglátod, nemsokára… 16. Habsburg Frigyes „aprócska” feltétele egyet jelentett azzal, hogy a gyermek király helyett ő kíván uralkodni Magyarország felett, s persze Ausztria és Csehország felett is. Ebbe még az esztergomi érsek és Garai sem egyezhettek bele anélkül, hogy idehaza ne kötötték volna fel őket az első fára. Nem mintha az ausztriai urak ne tettek volna meg mindent a meggyőzésük érdekében. Giskra után Garait kezdték puhítani, meghívták a német miniszteri tanácsba, ahol nagy komolykodva kikérték a véleményét fontos birodalmi ügyekben is, lépten-nyomon érzékeltetve, hogy mennyire nagyra becsülik, mennyire fontosnak tartják, mit gondol, mit javasol. Onnantól Garai is, Széchy érsek is rendszeres résztvevő lett Frigyes király és bizalmas körének vacsoráin, ebédjein. Ausztria hercege minden lényeges kérdést megtanácskozott velük, még azt is, hogyan viszonyuljon a bécsi céhesek legújabb követeléseihez, és egyetlen alkalommal sem mulasztotta el kifejezni aggodalmát Magyarország sanyarú sorsa miatt. Most már csak Újlaki meggyőzése maradt hátra. Jól tudták, amit ez a küldöttség megállapodásként elfogad, azt odahaza is kénytelen lesz a nemesi közvélemény s az országgyűlés kész tényként elfogadni. Schlick és Aeanas Sylvius duruzsolni kezdték Miklós gróf fülébe, milyen

bőséges jutalomra számíthat majd, ha László király eléri a felnőttkort. Bizonyosan meg fog emlékezni őfelsége a bíboros érsekről, ki őt megkoronázta, a veszprémi püspökről, ki már atyjának is hűséges szolgálatokat tett, és persze hogyan feledkezne meg Újlakiról, ki őt lovaggá ütötte ama nevezetes koronázási ceremónián… Garait, ki az ifjú királlyal amúgy is rokonságban állt, magas posztra emeli majd, a mindig hű és pártját fogó Giskrát, a tisztes Marczalit, ki már nagyatyjának, Zsigmond császárnak is kedves szolgája volt – szintén kegyeibe emeli. Vajon mi elégíthetné ki Újlaki igényeit az új birodalmi rendben? Mondja csak ki bátran, s bizonnyal értő fülekre talál majd őfelsége tanácsadói körében. A leplezetlen ígéretek mellett a nyílt vesztegetéstől sem riadtak vissza. Eleinte csak szemérmetlen dicséretek hangoztak el, sajnálkozások, amiért ilyen nagyszerű emberek ilyen alattomos, törvénytelen ügy szószólóivá kellett hogy váljanak Hunyadi János galádsága miatt. Végül – utolsó érvként – meghívták őket, látogassák meg Lachsenburgban az ifjú királyt. Ezt a javaslatot mindenki boldogan elfogadta – egyedül Újlaki morgolódott. Ő egyáltalán nem vágyott arra, hogy egy nyálas szájú kölyök előtt hajlongjon. 17. LACHSENBURG, ALSÓ-AUSZTRIA, A. D. 1445, MINDSZENT HAVÁNAK 9. NAPJA – Óh, nemes gyermek! Leszek-e oly szerencsés téged valaha hazám szeretett földjén látni? Míg élek, nem tagadtatik meg tőled a korona, élj, és növekedjél, kedves

gyermek! A veszprémi püspök térdre rogyva zokogott László előtt. A fiúcska ezúttal magyaros mentében virított, de tán a szokottnál is sápadtabb volt. Néha-néha eddig is elővezették, hogy főpapoknak, katonáknak, nagyuraknak mutogassák, mint valami vásári majmot: íme, itt van Ausztria, Magyarország és Csehország eljövendő ura! Nézzétek, nézzétek! Hát nem bájos? Hát nem elragadó? Most azonban vagy tucatnyi férfiember vette körül elhomályosuló tekintettel, zokogva, amitől neki is sírnia kellett. Lapogatták, a hátát veregették, ölelgették, akár egy játék babát. Legszívesebben kirohant volna a teremből, de ezt Schlick Gáspár és Ungnád János kamarás úr úgysem engedték volna. Széchy Dénes térdepelt most elébe, és ragyogó tekintettel végigmérte. – Megismersz-e, felséges úr? A felséges úr nem ismerte meg – alig néhány hetes volt, amikor a bíbornok a fejére tette a Szent Koronát – mégis, hogy a csudába ismerte volna meg? – Jó uram, ezt néked hoztam! – Széchy egy kisebb vagyont érő ládikát helyezett a gyermek lábai elé: arany, ezüst, az érseki kincstár legféltettebb ékszerei hevertek abban a ládikában. – Ha sejtenéd, uram, minő nehézségeken mentem keresztül, mely veszteségeket tűrtem miattad, mely veszélyek közt forogtam éretted! De mindezzel most nem gondolnék, csak tisztelhetnélek téged hazámban, mint királyomat! László bágyadtan nézte a bíbornok göcsörtös képét, és megint elfogta a sírhatnék. – Éhes vagyok! Sorra hódoltak előtte a magyar urak, szinte úgy

imádták, mint a háromkirályok a kisdedet a betlehemi jászolnál. Már csak egyvalaki maradt hátra; minden tekintet Újlaki felé fordult, aki még csak fejet sem hajtott a gyermek előtt. – No, Miklós! Te nem is mondasz semmit? A báró dacosan odavetette: – Én csak törvényes királyom előtt bókolok! Erről a kölyökről még nem tudhatom, lesz-e fejedelem belőle egyáltalán, vagy sem. Menjünk! Hagyjuk békén játszani a fakockáival! Különös módon a gyermeknek tetszett mindez, tétován Újlakira mosolygott. – Te máskor is eljöhetsz! Ha akarsz, játszom veled! Schlick dühödten terelte kifelé őket a teremből: – Az audiencia véget ért, urak! 18. HOFBURG, BÉCS VÁROSA, ALSÓ-AUSZTRIA, A. D. 1445, MINDSZENT HAVÁNAK 12. NAPJA A tárgyalások folytatódnak, de egyre kevesebb sikerrel kecsegtettek. Frigyes új javaslattal állt elő. Eszerint nem ellenzi az új koronázást, ehhez kiadja majd a Szent Koronát, és a herceget is, de a koronázás után mindkettőt vissza kell vinni. Mivel a magyar urak hallani sem akartak róla, hogy László a továbbiakban is Bécsben nevelkedjen, esetleg hajlandó beleegyezni abba, hogy az ifjú király ezentúl Pozsony várában rendezze be udvartartását, ide költöznének nevelői és védelmezői is. Ez az ötlet elfogadható kompromisszumnak tűnt a

magyarok számára, ám ekkor Frigyes újra előállt egy „aprócska” feltétellel. Pozsony várát ebben az esetben persze át kell adni neki – azt ő László nevében majd osztrák zsoldosokkal rakja meg. A kis királyt az engedélye nélkül sehová nem vihetik onnét. László felnőtté válásáig az országgyűlés is Pozsonyban ülésezhetne, viszont azon Frigyes akarata nélkül nem hozhatnak semmiféle döntést. Folyt a vita, továbbra is sértések és vádak röpködtek a levegőben. Újlaki dühödten kérte számon városa, Székesfehérvár jövőjét – tekintettel arra, hogy azt még mindig Frigyes zsoldosai tartották megszállva. A király végül beleegyezett, hogy a koronázás után visszaadja a várost Újlakinak. Addig azonban szilárdan a kezében kívánta tartani – a miheztartás végett, ugyebár… Újlaki dühbe gurult, és közölte Frigyessel, hogy a magyar rendek soha nem egyeznének bele, hogy Pozsonyt átengedjék Ausztriának. Akkor hol neveljék a királyi gyermeket? Győrben, javasolta Frigyes. De hisz az is Frigyes zsoldosainak kezén van! Nem jó! Akkor neveljék Hainburgban – így Schlick. Az sem jó! Az meg már Ausztria! S mi lesz, ha – Isten ne adja – szegény gyermek el találna halálozni, mielőtt elérné a nagykorúságot? Ebben az esetben – egyezett bele Aenas Sylvius Piccolomini – őfelsége lemond a magyar trónra vonatkozó Habsburg-igényekről, és visszaadja a nemzetnek a Szent Koronát is. A felek Mindszent havának 13. napján megegyezés nélkül álltak fel a tárgyalóasztaltól. A magyarok feltételeit Frigyes király utasította el, Frigyesét meg a magyarok. A követeket az illendőség kedvéért Ausztria hercege a városkapuig kísérte – a gyermekért és a Szent Koronáért érkező hintók csakugyan üresen tértek haza Magyarországra.

A kudarcnak két ember örült igazán: Giskra lovag és Cillei Ulrik – az ő érdekeiknek felelt meg a legjobban, hogy maradjanak a háborús, zűrzavaros állapotok országszerte. Pedig Habsburg Frigyes nem csak a magyarokkal alkudozott a gyermek király sorsa felől, hanem a csehekkel is. Bár a cseh rendek neki személyesen is felajánlották az ország vezetését, Frigyes ezt álszent módon visszautasította. Ellenben azt javasolta, abban az esetben költözne a gyermek Lászlóval Prágába, ha a csehek kibékülnek a Szentszékkel. Ez a feltétel persze teljesíthetetlen volt: ezt a csehek is jól tudták. A magyar rendek azonban – tudomást szerezvén annak zavaró lehetőségéről, hogy a birodalmi székhely esetleg Prága lehet, fölöttébb idegesen reagáltak ezekre a hírekre. A diplomáciai tárgyalások között a magyar uraknak nem jutott különösebben ideje azzal törődni, hogy Hunyadi ismét levelekkel bombázta őket: katonákat kért a tervezett al-dunai hadjárathoz, hogy végleg megszabadítsa az országot a török veszedelemtől. Ugyan kinek volt ideje ilyen csekélységekről gondolkodni? Aenas Sylvius borúlátóan írta Schlick Gáspárnak november végén, egy esztendővel a várnai csata után: „Alig hiszem, hogy Magyarország békét lát a mi életünkben.”

Nyolcadik fejezet ÁGYÚDÖRGÉS A DUNA FELETT 1. HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 2. NAPJA Eljött hát az idő, amire Hunyadi több mint fél éve várt. S bár ez alatt a fél esztendő alatt szemernyi nyugalma sem volt, soha, egyetlen pillanatra sem felejtette el, mit ígért Vlad Draculnak. Serege szépen gyarapodott, de ehhez az is kellett, hogy Szilágyi Mihály immár erőszakkal toborozza az embereket az erdélyi urak birtokain. Tiltakozni senki sem mert, ha pedig valaki mégis megpróbált ellenállni, Hunyadi erélyes fellépésének köszönhetően hamar felhagyott a hiábavaló kísérlettel, és kényszeredetten beállt a sorba. A kiképzést igyekeztek felgyorsítani, amennyire csak lehetett, de gondok mutatkoztak a fegyverek utánpótlásával és a lovak beszerzésével is. Thuz János éjt nappallá téve írt, intézkedett, szervezett, hogy a vajda úrnak tett ígérete szerint felállíthassák nyár végére az új hadsereget. Július derekára Erdélyben csaknem négyezer zsoldos állt készen az indulásra, de még ez is kevésnek tűnt. Ahhoz, hogy Havasalföldet megtisztíthassák az ellenségtől, legalább nyolc-tízezer páncélos lovasra lett volna szükség. Tanulva a várnai hadjárat keserű leckéjéből, Hunyadi ezúttal nem kívánt jelentős gyalogos erőt, sem harci szekereket magával vinni. Csak a vértes nehézlovasság kellett neki, valamit a székely és kun íjász könnyűlovasok, akik

villámgyors hadmozdulataikkal eldönthetik majd az ütközetek sorsát. Pedro Vasquez de Saavedra lovagnak azt ígérte, Fecskehajtó Kisboldogaszszony napjára az Al-Dunához, Nikápoly várához érkezik haderejével – ehhez azonban legkésőbb augusztus közepén útnak kellett volna indulnia. Tovább hajszolta hát embereit, toborozzanak újabb egységeket, és sebtiben képezzék ki őket. Dühödten küldözgette leveleit a zászlósuraknak, küldjenek neki katonákat, de sem Újlaki Miklós, sem Hédervári, sem a felvidéki urak nem küldtek senkit. Azt üzenték vissza, nekik is kevés a fegyveresük a birtokaik és a rájuk bízott területek megoltalmazásához. Hunyadi János Kisasszony havának első napjaiban eltökélte, hogy ha kell, akár négyezer lovassal is nekivág az útnak; történjék bármi, kiveri Havasalföldről a török erőket, és példásan megbünteti az áruló Vlad Dracul vajdát. A tomboló augusztusi hőségben kapta a hírt, hogy Murad Malkoçoğlu, Plovdiv és Chirmen szandzsákbégje minden seregével elhagyta Havasalföldet, és visszavonult a Duna déli oldalára, az Oszmán Birodalom területére. Vlad Dracul tehát magára maradt. Másnap Hunyadi elindult Hunyad várából a Havasalföld és Törökország elleni hadjáratra. 2. Mielőtt felnyergeltetett volna, összeszedte minden lelki erejét és az Aranyházba sietett, hogy utoljára még beszéljen Erzsébettel. Azelőtt is előfordult, nem is ritkán, hogy összeszólalkoztak valamin – csekélységen, vagy fontos dolgon, egyre ment –, többnyire Lackó nevelésén, vagy azon,

hogy túlságosan sok idejét emészti fel a sereg, a mindig épp soron következő hadjárat szervezése. Való igaz, az elmúlt években többet, jóval többet volt távol a Hunyadtól, mint amennyit otthon tartózkodott. Ezúttal azonban tudta, itt valami másról van szó… Az elmúlt hónapokban Erzsébet egyszerűen csak kerülte. Nem haragudott, nem neheztelt rá a legcsekélyebb mértékben sem, nem duzzogott, ahogy az asszonyok duzzognak, ha megorrolnak férjükre. Viszont kivonta magát az életéből. Ha tehette, már kora reggel felnyergeltetett és útnak indult; mostanában sokat törődött a környékbeli falvak népével, a kifosztottakkal, a magukra maradókkal, a sereg árváival, a sebesültek ápolására létesített dévai ispotállyal. Hitvesi ágyuk továbbra is érintetlen maradt, az asszony udvariasan, de határozottan visszautasította a kezdetben még játékos, dévaj invitálásokat, később pedig szótlan maradt akkor is, amikor Jankó nyers egyenességgel próbálta megtudni, mi ütött asszonyába. Nem felelt, csak a távolba bámult, mintha a messzeség adná meg a választ a legsötétebb rejtélyekre is. Hunyadit viszont nem olyan fából faragták, aki könyörög bárkinek, még a feleségének sem. A visszautasítás tagadhatatlanul mély sebet ütött a szívén, pedig kezdetben nem törődött vele, elkönyvelte az élet újabb igazságtalanságai közé. Egyébiránt is nehezen találta lelki egyensúlyát, noha határozottnak, mi több, egyre akaratosabbnak, nemritkán erőszakosnak mutatkozott. Egyesek szerint türelmetlenné vált, pedig legbelül csak saját démonaival birkózott. A várnai vereség volt az első seb, amiről tudta, soha nem gyógyul be igazán. Erzsébet csöndes, tapintatos elhúzódása volt a másik. A kettő együtt soknak bizonyult.

Az első sebnek ismerte a gyógyírját: győztes csatákra vágyott, olyan diadalokra, melyek visszaadhatják önbizalmát és helyreállítják a beléje vetett hitet. Nem mintha utóbbira igazán szüksége lett volna: a nép továbbra is rajongott érte. Bizonyos értelemben jobban szerették a hatalmaskodó urak megfékezéséért, mint a török ellen folytatott hadjárataiért. Ha valami mégsem úgy alakult, ahogy a vajda úr szerette volna, azt hű népe rendre mások ármánykodásának tudta be. Nem akarták látni, nem akarták felfedezni, hogy ő is csak ember, gyarlóságokkal, hibákkal, esendőségekkel. Ő azonban tudta, hogy a várnai vereség – részben mindenképp – rajta is múlott. A zsarnói villámhadjárat sikere a szívét melengette. Azon a csillagfényes éjszakán dühödt tombolással vetette magát a harcba, élvezte az öldöklést, jobban, mint valaha. Ám azt is tudta, hogy senkit nem téveszthet meg a néhány ezer fős fosztogató had szétverésével – legfőképp nem saját magát. Az igazi győzelem, a végső bizonyítás még váratott magára, és ő készen akart állni, hátha a sors ismét lehetőséget ad rá. A másik sebre viszont akkor sem találta volna a gyógyírt, ha az ott virít az orra előtt, a nyílt mezőn. Sejtelme sem volt, mi lelte Erzsébetet, de a tudata mélyén nehezen megfogalmazható gyanakvás formálódott. Ha arra az időre gondolt, amíg Vlad Dracul fogságában senyvedett, rögvest eszébe jutott, mi minden történhetett azalatt idehaza. Bármi történt is, megváltoztatott mindent. Egy dologban azonban biztos volt: ha egy napon meg kell tudnia az igazságot, sokkal rosszabbá válik minden – az igazság birtokában soha többé nem kaphatja vissza régi életét. De vajon volt-e esélye valaha is arra, hogy

visszakapja? Nem veszítette-e el kettejük boldogságát már régen, valamelyik csatatéren, valamelyik hadjáratban? Nem hamvadt-e el valahol menet közben az a tűz, amiről azt hitte, örökké ég, de legalábbis szelíden parázslik majd? Tulajdonképpen mikor történt? Mikor fordult át a sok jó, a vágyakozás, a teljesség – bosszúságba, idegenkedésbe, értetlenségbe? Miért nem maradhatott úgy, ahogy régen volt, amikor minden rosszat feloldott egy ölelés, egy szívből jövő mosoly, egy szenvedélyes, vad szeretkezés az erdő mélyén, a vár elhagyatott, huzatos folyosóján? S egyáltalán, elkerülhető lett volna, hogy kialudjon a tűz? Az idő könyörtelenül, érzéketlenül, lassan zabál fel mindent, ami szép, ami fontos. Legelébb a fiatalságot, az erőt, a szenvedélyt. Aztán a hitet… Legvégül a lélek tisztaságát… Hunyadi nem ismerte az itáliai poétákat, melyeket Vitéz oly előszeretettel olvasott fel, és küldözgetett bekötve Erzsébetnek. Amikor nagy ritkán belehallgatott a kandalló mellett barátja szenvedélytől fűtött felolvasásába, zavarba jött, különösen Erzsébet tűzfénytől megvilágított, kipirult arcának szépségétől. Más volt ez a szépség, földöntúli, éteri, egészen más, mint amikor ők ketten ölelkeztek. Ilyen szépséget az ő csókjai, az ő közelsége soha nem tudott Erzsébet arcára varázsolni. Igen… Erzsébet érezte, értette a szavak titkos jelentését, mely őt elkerülte, érintetlenül hagyta. Most mégis a szavakhoz kénytelen folyamodni.

Minden mást megpróbált már, hasztalan. Suta ölelési kísérletei, hozzá nem illő törleszkedése hatástalanok maradtak. Valamit mégis tennie kellett… Most még, amíg lehetett. Amíg volt még némi esély… Ha volt egyáltalán… Erzsébet nem durván, de mindig határozottan kisiklott a kezei közül, és elkomorulva eltűnt a közeléből, valahányszor közeledni próbált hozzá. De hát az ég szerelmére, mi történt? Mivel érdemelte ki ezt? S ha történt is valami, nincsen-e joga legalább tudni róla? Ez volt a legrosszabb az egészben; a hallgatás, a leplezés, az érezhetően jótékony ködgomoly, ami mégis mind sűrűbb és sűrűbb fellegekben vette körül azt a bizonyos titkot. Hónapok teltek el így, s a vár népe úgy tett, mintha nem tudna és nem látna semmit. Mindenkinek megvolt a maga baja az életben, de mert szerették és tisztelték a vár urát és úrnőjét, a szívük szakadt meg, látva a két ember közt épülő áthatolhatatlan falat. Mindenki tudott a vajda úr nap mint nap mélyülő magányáról, és szemérmesen elnézték neki, hogy cselédlányok, parasztasszonyok ölében keres mind kétségbeesettebben menedéket. Mi mást tehetett volna? Férfi volt, harcos, akit ezúttal a legsebezhetőbb pontján támadtak meg. Ott, ahol nem tudott védekezni, ott, ahol csak vereség várhatott rá, semmi más. Hunyadi János ismét háborúba készült. A testét szabdaló sérülések, vágások, szúrások java része szépen gyógyult, de a lelkét marcangoló két seb még

pokoli kínnal égett. Hosszan állt, várakozott, mielőtt kopogtatott volna az ajtón. Erzsébet nem felelt, de azért benyitott. Felesége az ablaknál állt, és a messzeséget fürkészte. – Búcsúzni jöttem – szólt a férfi. A nagyasszony lassan feléje fordult. Fekete ruhát viselt, még mindig Lackót gyászolta, de így is igézően szép volt, a finom vonású arcát behálózó, egyre észrevehetőbb ráncok ellenére is. Fejedelmi tartással állt ott, mégis megtörten. – Búcsúzni? Elszorult a szíve attól, amit látott. Jankó oly magányosan állt az ajtóban, mint amilyen magányosnak megismerte, sok-sok évvel ezelőtt, Újlak várában. Magányos volt akkor is, még ha szeretők tucatjai melegítették fekhelyét, ahogy melegítik mostanság is… Erzsébet a kezét tördelve közelebb lépett. – Vigyázz magadra, János! Nem bírod már úgy a megpróbáltatásokat, ahogy rég bírtad… Hunyadi bosszúsan elfordította a fejét. Enélkül is tudta, hogy öregszik, nem hiányzott, hogy most is emlékeztessék rá – de legalább szóba állt vele felesége. – Nem köszönök el Mátyástól. Ha most bemennék hozzá, nem engedne el soha… A nagyasszony szelíden elmosolyodott. – Hozzád ragaszkodik legjobban a világon. Hunyadi tudta ezt: rövid otthon tartózkodásainak immár szinte egyetlen öröme Mátyás volt. A fiú boldog ragaszkodással nyargalt felé, valahányszor megpillantotta, és tíz körömmel kapaszkodott a vállába, amíg Viola vagy a felesége erővel le nem szedték róla. Már persze, ha hagyta…

– Csak azt szeretném tudni, Erzsébet, hogy vajon mi vár rám, amikor visszajövök… A nagyasszony pontosan tudta, mire kíváncsi a férje. – Neked kell eldöntened. János. Néha mindent tűzre vethetünk, mindent, ami a múltra emlékeztet, ahogy ott, abban a völgyben, mikor elégetted azt a szövetdarabot… Neked kell tudnod, hogy mit akarsz, hogy számodra mi fontos és mi nem… Néha nincs fájdalmasabb az igazságnál, mégis, csak az igazság adhat erőt ahhoz, hogy továbblépjünk. De lehet, hogy bizonyos dolgokat össze kell törnünk és tűzre kell vetnünk, különben lélegezni sem tudunk már a fojtogató gondolatoktól. Néha maga az igazság fojt meg minket… Én nem tudom, melyik út a könnyebb… Ha tudnám, én magam kértelek volna, hogy együtt induljunk el azon az úton… – Apám mindig azt mondta… – Jankó szerette volna megölelni Erzsébetet, de tudta, hogy az most még biztosan elhúzódna tőle –, hogy ahány ember, annyiféle igazság létezik… Hogy előfordulhat, kicsit mindenkinek megvan a maga igazsága… – A kérdés csak az, létezik-e egy mindenkién felül álló, örök igazság, János. Szerintem létezik. És én mindig is ehhez az igazsághoz hűen cselekedtem, egész életemben. Hunyadi kihúzta magát. – Szóval én döntöm majd el. – Amikor visszajössz… – Te itt leszel? – Várlak, ahogy mindig is vártalak, és ahogy, azt hiszem, életem végéig várni foglak. A döntés azonban a tiéd. Egyedül a tiéd, ebben sajnos nem segíthetek. – Akkor alaposan meg kell fontolnom, igaz? Erzsébet újra mosolygott; most már erre is képes volt a férje jelenlétében.

– Éppen csak az életünk múlik rajta. A férfi bólintott, s már fordult volna ki, amikor még egyszer visszanézett, hogy utoljára szemügyre vegye a nőt, aki nélkül nem tudta elképzelni az életét. – Csak arra felelj, szeretsz-e még engem? Úgy tűnt, mintha Erzsébet megrémült volna a kérdéstől, pedig csak feltóduló könnyeit próbálta visszatartani. Semmi szín alatt nem akart gyengébbnek mutatkozni annál, amilyen gyenge valójában volt. – Szeretlek, János. Mindig, minden pillanatban, amióta először megláttalak. Bárhogy legyen is, ezt tudnod kell. Jankó szelíden állt ott, nézte kedvesét, és remélte, hogy így talán könnyebb lesz. – Várj rám, Erzsébet! Visszajövök, és akkor elégetünk minden haszontalan kacatot, amit a múlt árnyai itatnak át. Szabadon akarok lélegezni megint. Engem nem érdekel az igazság. Nekem a szerelmed kell. Szilágyi Erzsébet megrendülten állt. Nem felelt. Szótlanul nézte, ahogy Hunyadi kilép az ajtón, s hallgatta, hogy elhalnak léptei az Aranyház lépcsőin. És tudta, hogy várni kell. Megint várni… És abban is biztos volt, hogy soha életében nem telt még olyan lassan néhány hónap, mint ahogy most telik majd…

3. EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM, A HIDZSRA 849. ÉVÉBEN, RABI AL-THÁNI HÓNAP 27. NAPJÁN105 Mohamed szultán sokat tanult, sokat tapasztalt az elmúlt hónapokban. Mindenekelőtt megtanulta azt, hogy egyedül semmire sem megy – még nem akadt olyan, önállóan meghozott döntése, melyről utóbb ne derült volna ki, hogy használhatatlan, és katasztrófába torkollik a végrehajtása. Éppen ezért megtanulta időben kikérni mások véleményét: Halil pasáét, az öreg fővezírét, és Hüszrev mollahét, a kazasker kádiét azért, hogy tudja, mit nem szabad tennie, Zaganos pasáét és Ibrahim pasáét, a két feltörekvő renegátét pedig azért, hogy tudja, mit igen. Két ambiciózus, gátlásokat nem ismerő, ha kell, a szokásjogot páros lábbal felrúgó híve éjt nappallá téve őrködött érdekei felett, így az ifjú szultán hamar elfogadta rendíthetetlen hűségüket. Ha Mohamed szerencsecsillaga emelkedik, akkor Zaganos és Ibrahim szerencsecsillaga is emelkedik – ha az ifjú uralkodó bármiért elbukik, ők is vele buknak; mióta világ a világ, ennél erősebb szövetségi kapcsolat nem létezett… Éppen ezért, amikor az éjszaka kellős közepén jelentették Mohamednek, hogy Havasalföld megbízhatatlannak ítélt fejedelme, Vlad Dracul érkezett lóhalálában Edirnébe, és kér tőle rögvest bebocsátást, Mohamed nem habozott két bizalmi emberét berendelni a palotába, hogy vegyenek részt ők is a kihallgatáson. A vlach vajda sokat változott, mióta legutóbb látták. Ezúttal is a Societas Draconis fekete köpenyét viselte,

de valaha oly dús, hollófekete üstöke megőszült, vonásai összeaszottak, amitől arca még félelmetesebb kifejezést öltött. Dús szemöldöke alól szembogár nélküli szeme fehérlett gonoszul, megborzongatva az ifjú szultánt. Arra gondolt, micsoda szerencse, hogy a gyönyörű Radut nem rendelte ide; a fejedelem bizonyára nehezen türtőztetné magát, ha látná, milyen bájos, kifestett, asszonynak öltöztetett bábut csinált a kisfiából… – Nos, vajda? – dőlt előre teknőspáncéllal és márványszín gyöngyházakkal díszített trónusán Mohamed. – Mi olyan sürgős, hogy reggelig sem ér rá? Vlad Dracul arcán ördögi vigyor jelent meg. – Jól tudod, uram, hogy számomra egyedül az iszlám hit védelme a legfontosabb. Elköteleztem magam, szakítottam a kereszténységgel és a birodalom oltalmába ajánlottam szánandó sorsú országomat… – Tudtommal megtartottad a vallásod – igazította ki a trónus mellett álló Zaganos pasa. Amíg él, nem felejti el azt a rettenetes éjszakát Tirgoviştében, amikor Hunyadit kiszabadították a magyar vértesek… Káosz, lángok, rettegés… A kivégzés abban a hátsó udvarban, az itáliai bíboros levágott feje, a sár, a vér… Zaganos megremegett még a gondolatára is. Egy hajszálon múlott, hogy Dracul emberei az utolsó pillanatban ki tudták szabadítani a magyarok karmai közül. Soha többé nem akart átélni semmi hasonlót… Vlad Dracul a kezét tördelve fordult felé. – Legyek képmutató, nemes pasa, mint mások? Ugyan, miért tenném? Tudok muszlim módra imádkozni, el tudnám hitetni bárkivel, hogy Allah nevével az ajkalom kelek és fekszem. De nem teszem. És tudod, miért nem? Mert nincs rá szükségem. Nem hiszek Istenben, nevezd akár Allahnak, akár

Jahvénak, akár Mindenhatónak, bánom is én… Amiben én hiszek, arról te hallani sem akarsz, nemes pasa, hidd el nekem! Azonban mit számít, kiért, miért imádkozom, amikor szívvel-lélekkel szolgálom a birodalmat! Országomat kiszolgáltattam néktek! Oláh népem ifjai százával, ezrével soroztatnak be a janicsár hadtestekbe! Leányaink háremeitekben kötnek ki, esetleg rabszolgáitokként végzik… Szpáhijaitok, janicsárjaitok a földünket tapossák, most is a Kárpátokban fürkészik Hunyadi csapatainak mozgását… Én mindent megadtam nektek… Bojárjaim egy kanál vízben meg tudnának folytatni, mert elvettem tőlük maradék szabadságukat is! Fiaim a foglyaitok… Felséges úr, fényes tekintetű padisah! Radu fiam a tiéd, ágyasod, vágyaid kiszolgálója. Vlad fiamról azt sem tudom, él-e egyáltalán… Mivel bizonyíthatnám még, hogy hűséges vagyok hozzád? Azzal mélyen meghajolt, és hasra vetette magát a szultán előtt, a földön kúszva egészen a sarujáig, amit szenvedélyesen megcsókolt. Mohamed elégedetten nézte, de ahogy észrevette, hogy a vajda érdes nyelve végigkaristolja mezítelen lábfejét, elrántotta a lábát. – Mit akarsz? – Jó híreim vannak! – Dracul talpra vergődött, s mozdulataiból valami öreges küszködés áradt. – Néhány héten belül tálcán hozom neked Hunyadi János fejét, fényes tekintetű padisah! – Csakugyan? – Egy spanyol lovag keresett fel nemrég Tirgoviştében. Hunyadinál járt követségben, Budán, és visszafelé tartott, a burgundiai hadigályák parancsnokához, akit híven szolgál. – Flotta? – vonta fel szemöldökét Mohamed. – Miféle flotta? Csak nem…?

– De igen, uram! Az a szerencsétlen hajóhad, amely tavaly megpróbálta atyád útját állni a tengerszorosoknál… Nem hajóztak haza, ahogy az várható lett volna, hanem felvették a kapcsolatot Hunyadival… – Mire készülnek? – Saavedra lovag azért jött udvaromba, hogy bevonjon a küszöbönálló hadjárat részleteibe – folytatta Vlad Dracul. – És én örömmel egyeztem bele, hogy minden harcosomat a rendelkezésükre bocsássam… – Tessék? – Hunyadi legkésőbb augusztus közepén átlépi a határt. Nyilvánvalóan vissza akarja szerezni Havasalföldet, és persze meg akar büntetni engem, amiért foglyul mertem ejteni a várnai csata után… Bojárjaim megváltóként várják a magyar csapatokat, úgyhogy arra számítok, úgy hatolnak át a tartományon, mint kés a vajon… – Különös, hogy mindezt ilyen derűs nyugalommal meséled – jegyezte meg Ibrahim pasa epésen. – Tenni is szándékozol valamit? – Hogyne, uram… Hunyadi természetesen nem bízik bennem, de a burgundiaiak igen. Hadigályáik a tervek szerint felhajóznak a Dunán, fényes tekintetű padisah! Mohamed tanácsadóira pillantott. – Lehetséges ez? – Sodrással szemben nehéz, de nem lehetetlen – vélte Zaganos. – Megfigyelőink jelentettek néhány hajót a Fekete-tenger különböző pontjairól… Trapezunt… Mesambria… Feltűntek már egyszer a Duna-deltában is… De miért úsznának fel a Dunán? Mire mennének azzal? – Niğbolu váránál106 találkoznak a Havasalföld területén lefelé ereszkedő Hunyadival – folytatta a vajda. – Az a tervük, hogy ott kelnek át török területre, a gályák

segítségével, azok ágyúinak fedezete alatt. Mohamed csettintett, térképet kért – Zaganos már hozta is a kihallgatóterem hátsó traktusában álló asztalkáról. – Mutasd meg, hol! Zaganos mutatta. A szultán elhűlve hátradőlt trónusán, és alig pelyhedző, nevetségesen gyér szakállát simogatta. – Azt hittem, Hunyadi még a sebeit nyalogatja… Honnan szerzett egy újabb hadsereget? – Hát éppen ez az! Nem hiszem, hogy jelentősebb erőket képes mozgósítani, uram. A célja csupán zavarkeltés, hogy megmutassa, őt nem lehet még leírni! Átkel Niğbolunál, és felperzseli a bolgár határvidéket… Félelmet kíván plántálni az igazhitűek szívébe, a tudatukba akarja égetni, hogy a magyarok még legyőzetve is veszedelmesek! Miután elpusztította Bulgária északi részét, visszavonul majd, mint aki jól végezte dolgát, és onnantól atyád várnai győzelme végérvényesen a feledés homályába merül, és ami megmarad, az csupán a rettentő Jankó legendája lesz… Mohamed a fejét ingatta. Néhány héttel ezelőtt Dal-ul Jihad vára alatt Hunyadi – mindenki meglepetésére – szétvert egy hadsereget, melyet Halil pasa a magyar végek zaklatására küldött. Sok ezer hitharcos halála szárad tehát Halil lelkén, aminek elvileg örülhetett volna, hisz ellensége kudarcát jelentette, ám a vereség híre kellemetlen következményekkel is járt. Edirnében, és a birodalom többi részében megint Hunyadi legyőzhetetlenségéről kezdtek suttogni, mintha Várna mezején csupán egy jelentéktelen botlás érte volna a magyar hadvezért. – És te? Te mit fogsz tenni? Vlad Dracul széttárta karját.

– Megértettem a spanyol lovaggal, hogy Hunyadi és én… khm… nem különösebben szívleljük egymást, és hogy az ütközet után akadt némi nézeteltérésünk… Éppen ezért nem kívánok személyesen találkozni vele, viszont minden segítséget megadok, amire csak szükségük van… Élelmet, bort, fegyvereket szállítok Brăilába… Katonáim részt vesznek a burgundiai hajók hadműveleteiben… Bárkákat bocsájtok a rendelkezésükre, ha kell, török erődöket ostromlok meg velük együtt… Zaganos és Ibrahim értetlenül bámultak rá. – Mindezt egyetlen okból teszem majd, fényes tekintetű padisah! Mint ahogy Hunyadi útjába sem gördítek semmi akadályt! Nem próbálom feltartóztatni, ahogy átlépi a határt, fejvesztve menekülök majd a Duna felé. Mindent meg fogok tenni, hogy Hunyadi minél gyorsabban elérje Niğbolut, és átkeljen a folyón. Akkor ugyanis… Ott ugyanis… Ti fogjátok várni, uram! A birodalom válogatott seregei állítanak neki csapdát a Dunától délre… A szultán kifürkészhetetlen arccal bámult rá. Mennyire bízhatok ebben a vlach kutyában? Bízhatok-e egyáltalán? Mintha csak gondolatait olvasná, a vajda alázatos mozdulattal ismét Mohamed lába elé vetette magát. – Én jobban gyűlölöm Hunyadit, mint te, uram… Könyörgöm, higgy nekem! Végeznünk kell vele! Ki akarom köszörülni a csorbát! Egyszer már a kezemben volt, jól tudom, akkor kellett volna megölnöm! Nem fogom újra elkövetni ugyanezt a hibát, uram! Zaganos valamit a szultán fülébe súgott. – Jól értettem, amit mondtál? Török erődöket vesztek ostrom alá? – Fontos, hogy a burgundiaiak bízzanak bennem. De

mondd csak, fényes tekintetű padisah, nem éri-e meg neked néhány száz katonád élete Hunyadi fejét? Csapataim ott lesznek a Duna déli oldalán, a te seregeddel. Arra várnak majd, hogy átkeljen a folyón… Azt akarom, hogy magyar koponyákkal szegélyezhesd a Niğbolutól Edirnéig vezető országutat! Mohamed fontoskodva összefűzte ujjait az álla előtt. Mindannak, amit a vlach elmondott, volt némi értelme. Már csak meg kellett bizonyosodnia róla, hogy kémeik jelentése alátámasztja-e a híreit. Ha igen… – Néhány napig itt maradsz! – jelentette ki az ifjú szultán. – Addig kiderül, igazat szóltál-e. Ha igen, azonnal megkezdjük csapataink kivonását az országodból, hogy Hunyadi minél gyorsabban elérhesse a Dunát! Azt fogja hinni, hogy megrettentünk tőle, s ez önbizalommal tölti majd el! Ezzel egy időben felvonultatjuk erőinket Niğbolu várához! Vlad Dracul elégedetten bámult rá, s Mohamed kénytelen volt elfordítani tekintetét a fehéren izzó szemekről. – Menj! Hívatlak, amikor meghoztam végleges döntésemet! A vajda azonban tudta, hogy a kölyök már meghozta a döntését. És a maga részéről fölöttébb elégedett volt vele…

4. VÖRÖSTORONY-SZOROS, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 14. NAPJA Hunyadi útközben gondoskodott róla, hogy mire eléri a határt, mellette lovagoljon a Dăneşti-ház trónkövetelő vajdajelöltje, III. Dan. Őt kívánta Vlad Dracul helyébe ültetni, s ezzel véget akart vetni a Dăneştik és a Drăculeştik közt több nemzedéke dúló háborúskodásának, mely, végtére is, sok-sok évvel ezelőtt saját családja menekülését is előidézte Havasalföldről. – A bojárokkal vigyázz! – intette az ifjú oláhot, amint lassan poroszkáltak a Vöröstorony-szoros felé vivő országúton. – Egyik sem hűséges a halálig, de nem is hagy cserben, ha hagyod őket békésen tollasodni. Tele vannak gyűlölettel Dracul és családja iránt, bár téged is meggyűlölnek majd, ha rosszul uralkodsz felettük! Dăneşti Dan igyekezett eltökélt kifejezést erőltetni vonásaira, azonban szemmel láthatóan rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy haza kell térnie szülőföldjére. Élete nagy részét Erdélyben töltötte, biztos menedékben, ahová a Drăculeşti-ház hatalomra jutását követően futott családja. – Mekkora sereget hagysz Tirgoviştében, uram? – kérdezte bizonytalanul. Hunyadi nevetve nézett vissza rá. – Semekkorát, Dan. Neked magadnak kell megszervezned a tartomány védelmét. A Duna vonalát mindenáron tartanod kell, ehhez talán tudok némi segítséget nyújtani, ha szükséges, hadihajókkal őrizzük a partvidéket. De Havasalföld a te felelősséged!

A vajdajelölt nagyot nyelt. – No és honnan szerezzek katonákat? Azt gondoltam, uram, legalább a kezdeti időszakra Tirgoviştében hagysz néhány ezer lovast a védelmemre. Később már talán én is… – Bárcsak megtehetném! De láthatod, Dan, ez a kis sereg itt mögöttem, milyen nehezen verbuválódott össze. Minden erőnkre szükség lesz az elkövetkező években. Ha rám hallgatsz, azzal kezded a rendteremtést, hogy kivégezteted az összes Drăculeşti-kutyát, akit csak a kezeid közé tudsz kaparintani. A bojárok logofátja, bizonyos Dumitraşcu a segítségedre lesz mindenben. A többi udvaronc azonnal átáll hozzád, amint bevonulunk Havasalföldre, egyet azonban ne felejts el! Ennek a hadjáratnak csak részben Vlad Dracul elűzése és a te trónra helyezésed a célja! Az igazi feladatunk, hogy a hadigályák segítségével átkelve a Dunán betörjünk az oszmánok területére… Dăneşti Dan keserűen felsóhajtott. A Vöröstorony-szoros felett alászállni készült a napkorong. A hajnal már bizonnyal Havasalföldön éri őket. Az ellenség földjén… A torkában dobogott a szíve még akkor is, amikor a határőrző székely és szász katonák üdvrivalgása megremegtette a hegyek oldalát. – Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi! Az erdélyi vajda csapatai nem sokkal éjfél előtt lépték át a havasalföldi határt.

5. DUROSZTOL VÁRA (SZILISZTRA), TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 10. NAPJA Nyolc hadigálya horgonyzott a Duna északi partján. Hajnalodott, s a folyó menti erdők egyszeriben életre keltek. Madárcsicsergéstől, rikácsolástól volt hangos a derengő égbolt, szarvas bőgésétől visszhangzott a dús vadon. Waleran de Wavrin admirális sem vonhatta ki magát a természet ébredésének szépsége alól, kilépve a fedélzetre áhítattal bámulta a partvidék zöld bujaságát, a Duna színéig hajló faágak közt rebbenő szárnyasokat, az aljnövényzetben surranó apróvadaktól rezzenő bokrok ingását. Az összképet legfeljebb az oláhok bárkáinak sokasága rontotta némileg; a szállítóhajók környékén kucsmás, lapos pillantású havasalföldi katonák moccantak lomhán: épp szegényes reggelijüket fogyasztották, fegyvereiket élesítették. Az admirális nagyot sóhajtott. Ezen a napon megindítják hát a dunai hadjáratot, mely Isten segedelmével elhozza a diadalt az egyesített keresztény flotta számára. Régóta várt erre a napra, apródjával este a legszebb ruháját készíttette ki. Napkelte előtt néhány órával már talpon volt, hosszan imádkozott, megborotváltatta magát, gyérülő, őszes haját kifésültette, s fejébe nyomta legújabb divat szerint készült brüsszeli kalpagját. Jöjjön hát, aminek jönnie kell! Alig egymérföldnyire a helytől, ahol horgonyoztak, Silistra erődje állta útjukat; az első török vár, amely a Duna hadiútját őrizte. Vlad Dracul vajda tanácsára éppen ezt fogják

megostromolni: a vízen a flotta nyolc hajója úszik majd a vár közvetlen közelébe, míg a Duna jobb partján – török területen – az oláh harcosok lendülnek támadásra. Fölöttébb izgalmas napnak ígérkezik a mai! Az admirális elégedett volt a dolgok állásával, noha akadt néhány zavaró tényező, mely egyszerűen nem hagyta nyugodni. Sehogy sem tetszett neki példának okáért az oláhok vajdája… Vlad Dracul folyton vigyorgó képében volt valami ördögi, valami végtelenül nyugtalanító. Vasquez szerint Tirgovişte határában, a vajda székvárosában karóba húzottak százai szegélyezik az utakat, a tetemek ott rothadnak heteken, hónapokon át, dögletes bűzt árasztva. Amennyire eddigi, rövid útjuk során megismerték őket, Havasalföld népe alázatos, folyton hajlongó, ám alattomos tekintetű parasztokból állt. Katonáik sem voltak épp bizalomgerjesztőek: sunyi képű haramiáknak tűntek, akikről minden további nélkül el tudta képzelni, hogy az első ágyúlövésre kereket oldanak majd. De hát mit volt mit tenni, az ember nem mindig válogathatja meg a szövetségeseit… A kapitányi kabinban már terítettek, oda várta tisztjeit, s különösképp az előző este visszatért Vasquez jelentésére volt kíváncsi. A spanyol lovag elképesztő távolságokat tett meg az elmúlt hónapokban: kétszer küldte már Magyarországra, s Vasquez mindkétszer a havasalföldi udvart ejtette útba visszafelé jövet. Most pedig, mintegy utolsó feladatként, elhajózott Konstantinápolyba, hogy elhozza a török trónkövetelőt, akit a hadjárat végén remélhetőleg az oszmán trónra emelhetnek majd. De Wavrin benyitott a kapitányi kabinba; a lovag urak már vártak rá, talpra szökkentek, és köszöntötték.

– Szép jó reggelt mindenkinek! Az admirális végighordozta rajtuk a tekintetét. A szemében ezek voltak a világ legkiválóbb harcosai: Vasquez lovag, Gauvain Quiéret, Martin Alfonso di Oliveira, Dierik van Vienne, Willem van Cettendijk, Bertran Pinchon, John Hugh… A legjobbak, kétségtelenül… – Szerencsésnek nevezhetem magam, uraim, amiért ilyen férfiak kísértek el erre az utazásra! Ma végre megmutathatjuk, mennyit érünk! A lovagok helyeslőn bólogattak, s nyomban fel is emelték borospoharaikat. – Az admirálisra! Éljen! Miután felhörpintették szíverősítőjüket, De Wavrin komótosan helyet foglalt az asztalfőn. – Reggeli után megindítjuk a támadásunkat, kedves barátaim! A vajda fiával, Mircea herceggel este mindent alaposan megbeszéltünk! Először mi szedjük fel a horgonyt, és Silistra váráig felevezünk. Sajnos a szél ezúttal sem kedvez, sodrásiránnyal felfelé haladunk mindvégig. A bíboros úr őexcellenciája egy órával később követ minket. Amint minden gályánk felsorakozik az erőddel szemben, tüzet nyitunk valamennyi hajóágyúnkból. Oláh barátaink pedig megindítják az általános rohamot Silistra falai ellen! A tisztek arca feszült volt, s ahogy tétován egymásra pillantottak, az admirális megértette, hogy valami nem egészen világos számukra. – Ki vele! Mi nyomja a szíveteket? – Uram, engedelmet – kezdte Vasquez –, de Dracul vajda emberei édeskevesen vannak. Kötve hinném, hogy ennyien képesek lesznek bevenni a várat… Még ha mi a Dunáról szüntelenül lőjük is a falakat… – Mit akarsz ezzel mondani, Pedro? Van talán valami

javaslatod? – Nem értem, uram, miért nem hajózunk tovább? Hunyadi szeptember elejére ígérte magát Nikápoly falai alá… Miért nem ott várjuk be a magyarokat? Mi szükség van ostromra, és főleg itt, ahol semmi keresnivalónk? De Wavrin elgondolkodva hordozta végig tekintetét a lovagok során. – Nos, kedves barátaim, ami azt illeti, ez az ostrom kimondottan Dracul vajda kérése volt… A magam részéről nem láttam akadályát… Miért is ne segítenénk oláh barátainkon? Rengeteg időnk van még Hunyadi érkezéséig… – Nem tudom, uram… Ez az egész csapdának tűnik… Az admirális intett apródjának, hogy töltse újra a kupáját. – Ostobaság! Keresztény katonák vagyunk, Vasquez, kötelességünk mindent megtenni elnyomott keresztény testvéreink megsegítéséért! A vlachok dicső fejedelme pedig… – Uram, ahogy mondtam már, a magyarok nem sok jót említettek Dracul vajdával kapcsolatban… Hunyadi elfogása például… – Erről hallani sem akarok! – emelte fel mutatóujját De Wavrin. – Semmi közünk a magyarok és a vlachok egymás közti, ki tudja, mióta tartó torzsalkodásaihoz… A mi feladatunk, hogy az elnyomottak segítségére legyünk! Erről pedig nem nyitok több vitát! Ingerülten talpra szökkent, és az asztalra csapta kesztyűjét. – Ha az uraknak nem fűlik a foga a harchoz, kérem, jelezzék! A Hellészpontosznál szégyent hoztunk hercegünkre, tengerészbecsületünkre és hősi nevünkre! A Boszporusznál vitézül próbálkoztunk, de sajnos kudarcot vallottunk!

Krisztus urunk kegyelméből kaptunk egy újabb esélyt, és én szavamra mondom, nem hagyom ezt is elillanni! Míg Hunyadi csapatai átmasíroznak Havasalföldön, mi sorra elfoglaljuk a Duna menti török erődöket, uraim! Silistra, Tutrakan, Giurgiu, Rusçuk… Elfoglaljuk őket, és visszaadjuk mindet Vlad Dracul vajdának, jogos tulajdonosuknak! – De admirális, ezen erődök egy része a Duna török oldalán fekszik! Silistra, Tutrakan, Rusçuk… Ezek soha nem voltak Dracul vajda várai… De Wavrin elbizonytalanodott. Számára ezek a keleti tartományok éppoly ismeretlenek voltak, mint Samarkand, vagy a mesés Kína… – Ahogy már említettem, semmi kedvem beleavatkozni a helyiek csip-csup határvitáiba… Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy szövetségesünk kérését teljesíthessük… Jó étvágyat, uraim! Nekem sajnos elment az étvágyam! Persze gondoskodott róla, hogy a többieknek is elmenjen; néhány perccel azután, hogy magára hagyta tisztjeit, elrendelte az általános harci riadót, és felszedette a Jean sans Peur horgonyát. A flotta zászlóshajójának evezői lomhán megmozdították a gályát. Waleran de Wavrin admirális reggel öt órakor megindította a támadást. 6. Voltaképpen csak a szerencsének köszönhették, hogy a Hunyadinak megígért nyolc gálya megérkezett a Dunára. A kalózkodásért halálra keresett Joffroy de Thoisy, az „aranygyapjú lovagjainak” nagymestere jobbnak látta, ha Konstantinápolyból egyenesen hazatér Burgundiába, mielőtt

a genovai nagytanács bérgyilkosokat küld rá. De hátrahagyta unokaöccsét, Jacot de Thoisyt, aki azonnal átvette négy gályájának parancsnokságát, és a rodoszi Renauld de Confide lovag segítségével, a hívó parancsnak engedelmeskedve sürgősen De Wavrin hajói után vitorlázott. Condolmaro bíboros pápai vezérhajója is készen állt, így Pedro Vasquez de Saavedra lovag sikeresen teljesítette küldetését, néhány újonnan öntött ágyúval, lőporral és ágyúgolyókkal megrakodva tért vissza a Fekete-tenger nyugati partjainál cirkáló burgundiai flottakötelékhez. Nem egyedül érkezett persze: Hunyadi tanácsára magával hozott Konstantinápolyból egy igen értékes embert, akitől sokat vártak a hadjárat végeztével. Saudzsi herceg száműzetésben élt a bizánci császár oltalmában, önmagát I. Murád szultán unokájának nevezte – egyébiránt joggal –, és feltett szándéka volt, hogy keresztény segítséggel szerezze meg magának az ottomán trónt. De Thoisy rendelkezésére bocsájtotta egyik hajóját: Saudzsi ugyanis nem egyedül utazott, mintegy harminc szolgáló, apród és testőr kísérte. Kérésének megfelelően az őt szállító burgundiai gálya árbócára félholdas zászlót húztak fel, amit megpillantva viszont De Wavrin kapott minduntalan szívszélhűdést… 7. Ezen a reggelen, amikor a Jean sans Peur lassan evezett felfelé a Dunán, a burgundiai és velencei tengerészek, zsoldosok lélegzet-visszafojtva várták, hogy felbukkanjon a szeszélyesen kanyargó folyó mentén az első török erőd. Készen álltak a harcra, a hosszú, téli tétlenséget követően most nem holmi görög halászhajók ellen kellett hadakozniuk,

most maga a török haderő várt rájuk a folyó kanyarulatán túl. Pedig az előjelek nem voltak éppen kedvezőek… Előző este az admirális hosszas vitát folytatott Condulmaro bíborossal. Amin összevesztek, nem kimondottan katonai kérdés volt, sokkal inkább zászlóügyi. A flotta hivatalos parancsnokának a pápai megbízásból a bíboros számított, aki a vacsora végeztével ünnepélyesen felhatalmazta az admirálist, hogy a Szentszék zászlaját vigye majd a másnapi csatában. Igen ám, de akkor ki hordozza a burgundiai herceg lobogóját? Ezen egy kicsit összekaptak, túl sok volt a jelentkező. Az admirális szíve szerint maga vitte volna, mindig is úgy képzelte, egyszer, a burgundiai hercegi palota nagytermében, a róla készült hatalmas festményen éppen azt a pillanatot örökítik meg, amint a hercegség zászlajával a kezében, elsőként hág fel valami pogány erődítmény legfelsőbb bástyafokára. De hát nem volt mit tenni, Őszentsége zászlaja sem megvetendő, azt is vinni kell valakinek! Szerencsére Renauld de Confide lovag magára vállalta, hogy az admirális helyett a magasba emeli a burgundiai hadilobogót a csatában, s ezzel az ügy látszólag meg is oldódott. De az esti rossz hangulat rányomta a bélyegét a reggelre is. Alighogy a Jean sans Peur elérte a Silistra-erődöt, a tisztek idegesen kezdtek hátrafelé pislogni, mikor bukkan fel a láthatáron a bíboros vezette flottakötelék. Maga az erőd meglehetősen félelmetes volt, különösen, hogy azt hitték, valami kezdetleges cölöpvár lesz csupán – ehhez képest zömök tornyokkal, bástyákkal megerősített építmény fogadta őket, mely közvetlenül a Duna partján őrizte az amúgy jelentéktelen városkát. – Mire megyünk ezek ellen az ágyúinkkal? –

hüledezett Andrea Contarini, a gálya lombarderója. – Még csak meg sem karcoljuk őket innét… Kisvártatva felbukkantak a parton a havasalföldi katonák. A szárazföldön haladtak, gyalogosan, lóháton, vélhetőleg egész éjszaka meneteltek, s most kimerülten táboroztak le, biztonságos távolságban a falaktól. – Nem úgy tűnik, mintha ostromra készülnének! – biggyesztette az ajkát John Hugh. – Azt hittem, egyszerre indítjuk meg a támadást! Az admirális a felkelő napra pillantott. – Reggel hatkor támadniuk kellene, ahogy nekünk is! – Mégis, hogyan? Nincsenek faltörőik! Nincsenek ostromágyúik! Az Isten szerelmére, uram, hisz még létrákat sem hoztak magukkal! De Wavrin a feje búbját vakargatta. – Ami azt illeti, én sem értem… Úgyhogy a reggel hat órára tervezett első roham érdeklődés híján elmaradt; a Jean sans Peur-t lehorgonyozták, s míg vártak a bíboros késlekedő hajójára, a partról egy bárkán néhány havasalföldi evezett a békésen ringó gályához. – Itt van az admirális? – kérdezte egy nyurga, jó kiállású ifjú, felkapaszkodva a fedélzetre. – Itt vagyok, kedves barátom! – mosolygott De Wavrin a tat magasából, s újra meg kellett állapítania magában, hogy Mircea vajdafi kísértetiesen hasonlít arra az ifjú magyar lovagra, akit Mesambria kikötőjében vettek De Thoisy egyik hajójának fedélzetére. – Megtudhatnám, miért nem rohamoztok? – Mi nem rohamozunk? – nevetett fáradtan Mircea. – Hisz nincs sehol a többi gálya… Hol vannak a bíboros hajói? Nélkülük semmire sem megyünk!

De Wavrin nem vitatkozott, idegesen pislogott hátra, mikor bukkannak már fel a folyókanyarulatban a flotta egységei. – Késnek! – jegyezte meg Vasquez. – A kardinális úr a jelek szerint a kelleténél hosszasabban reggelizik! – Mindig ez történik, ha egy papra bízzák a vezetést! – dörmögte Willem van Cettendjik, és sejtelme sem volt róla, hogy ezúttal mennyire fején találta a szöget. Újabb két óra telt el, mire a Dunán végre felbukkant Condulmaro hajója és az azt kísérő többi gálya. Addigra De Wavrin idegei valóságos kötéltáncot jártak. Utasítására a Jean sans Peur visszacsorgott a pápai hajó mellé. – Eminenciád késett! – ordított át, azonban a gálya orrában álló Condulmaro csak széles mosollyal és barátságos integetéssel válaszolt. – Átmegyek! – szitkozódott az admirális – Átmegyek, és kitekerem a nyakát őeminenciájának! Hanem, mint kiderült, alapos oka volt a késlekedésnek. Kora hajnalban ugyanis a bíboros hajóját kísérő oláh bárkák egyikének legénysége elfogott egy, a parton halászgató törököt. Legott ki is hallgatták, és némi szorongatás hatására a rémült kontyos elárulta, hogy Silistra erődjében csapdát állítottak a flottának. Legalább harmincezer szpáhi érkezett néhány nappal ezelőtt az erődbe – hebegte a török, és kihallgatói szerint név szerint fel tudta sorolni a Bulgária északi részéről idesereglett szubasikat.107 – Csapdát állítottak nekünk! – hüledezett De Wavrin. – Ezek, ha kitörnek a várból, le fogják mészárolni szerencsétlen vlachokat! Igen ám, de mégsem mészárolták le őket, mert hogy, hogy nem, a havasalföldiek kiszimatolták a csapdát, és

hamarosan belevesztek az erdőbe, jó messzire kikerülve a török erődöt. Az angol íjászok megvetően köpdöstek a vízbe, mert, mint mondták, mindez azelőtt történt, hogy bárki megsejthette volna a parton, hogy mi a valódi helyzet. – Egyszerűen megfutottak, uram – morogta John Hugh. – Én nem szeretném, ha ezek harcolnának az oldalamon! Az admirális részben megkönnyebbült, ám amikor Silistra falain eldördültek a török ágyúk, dühödten ökölbe szorította a kezét. – Kezdődik! – suttogta. – Távolodjunk el a lőtávolukból! Az egyesített keresztény flotta mind a nyolc hajója óvatosan visszahúzódott. Silistra ostroma elmaradt. 8. Saudzsi herceg tett még egy kísérletet, hogy meggyőzze a város török alattvalóit. Fehér lobogó alatt kieveztetett egy bárkán, és teljes ünnepi pompába öltözve, testőreinek, csauszainak kíséretében partra szállt. Ott ünnepélyes hangon, felséges arckifejezést magára öltve, kissé leereszkedve közölte az erőd parancsnokával, hogy azonnal nyissa meg előtte a vár kapuit. Hozzátette, törvény szerint ő, ama nevezetes I. Murád szultán unokája az egyetlen örököse az Ottomán Birodalomnak, nem pedig a trónt bitorló, gyermekkorú Mohamed, aki nyilvánvalóan Allah akarata ellenére kormányozza a törökök jobb sorsra érdemes népeit. A parancsnok tisztelettel meghallgatta mondanivalóját, s amikor végzett, azt felelte, nem kevésbé ünnepélyes hangon: – A mi urunk Mohamed szultán, Allah Földi

Helytartója, a Világ Uralkodóinak Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura, az Igazhitűek és Hitetlenek Királya, Kelet és Nyugat Császára, az Egész Világ Bajbajutottainak Menedéke, és a Földet beborító Mindenható Csend Hangja, Isten Árnyéka a Földön. Te, uram, lehet, hogy ama dicső I. Murád szultán unokája vagy, de ha egy percen belül nem takarodsz vissza a hitetlenek hajójára, ahonnét jöttél, hát Allah nevére, tulajdon kezemmel kaszabollak le a tieid szeme láttára, a testedet négyfelé vágatva, darabjait Silistra négy tornyára tűzöm ki! Érthető voltam, ó, uram? Saudzsi szedte lábát, ahogy csak bírta; nem is hiába, mert egy perc múlva felbömböltek a török ágyúk Silistra falain, s az ágyúgolyók hatalmas víztölcséreket keltve csobbantak a Dunába a távolodó bárka körül. A következő pillanatban a gályák ágyúi is eldördültek, megsorozva az erőd palánkjait – sem itt, sem ott nem esett kár semmiben. Ezzel Silistra „ostroma” az egyesített keresztény flotta részéről véget is ért azelőtt, hogy igazán elkezdődött volna. Vlad Dracul vajda még aznap este elküldte embereit a gályákhoz, hogy Saudzsi herceget meginvitálja kényelmes tirgoviştei palotájába. A herceg a meghívást készséggel el is fogadta, hiába tiltakozott ez ellen De Wavrin. Az admirális emelt hangon figyelmeztette a trónörököst, hogy Hunyadi szigorúan a lelkére kötötte: csak neki adja ki Saudzsit, és semmiképpen ne engedjen a havasalföldiek hízelkedésbe oltott ármányainak. Ám mit volt mit tenni, Saudzsi menni akart… Az admirális kényszeredetten elbúcsúzott hát tőle, azzal az ígérettel, hogy legkésőbb szeptember közepén találkoznak majd Nikápoly alatt, az átkelési ponton. Soha többé nem látták Saudzsit.

Vlad Dracul vajda szerint sajnálatos módon nem érkezett meg hozzá Tirgoviştébe, bizonyára haramiák csaptak le rá valahol útközben. Waleran de Wavrin admirális egészen mást gondolt erről… Úgy sejtette, a trónkövetelő herceg ott heverhet elkaparva, valahol a Duna mellett, nem messze Silistra erődjétől, ahol hiú reményekkel partra szállt, hogy visszakövetelje soha nem birtokolt birodalmát… 9. TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD, A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 18. NAPJA – Könyörgöm, hadd gyújtsam fel! – könyörgött Szilágyi Mihály. – Kérlek, Jankó! Nem tart sokáig az egész! Csak odavágtatok pár emberemmel, és lángra lobbantom a szélső házakat! A többit a szél elvégzi majd helyettünk! Ne mondd, hogy nem gyönyörködnél a látványban te is szívesen! Nézzed, épp alkonyul, egészen szépen festene, ahogy a sötétségben égne az egész… – Nem! Még nem! Hunyadit szórakoztatta sógora vehemenciája, és ha igazán őszinte akart lenni, legszívesebben ő maga vetette volna az első fáklyát Tirgovişte házaira. Mégis le kellett higgasztania Mihályt, bármennyire szívesen perzselte volna fel az egész tartományt. – Azért jöttünk, hogy átadjuk Havasalföldet Dan hercegnek, nem azért, hogy a földdel tegyük egyenlővé. – Pedig annak több értelme lenne! – jegyezte meg Szilágyi, és bizalmasan közelebb hajolt Jankóhoz. –

Szavamra, ez a Dan is meglehetősen furcsa szerzet! Jelentős summával fogadnék rá, hogy az első adandó alkalommal ez is átpártol a törökhöz! Hunyadi sóhajtott egyet. Tudta ezt ő maga is, mégsem látott más lehetőséget; Magyarországnak szüksége volt egy többé-kevésbé megbízható vajdára ezen a földön, aki útját állja a muszlim terjeszkedésnek. Meg aztán, volt még egy ok, ami miatt igyekezett minél gyorsabban keresztülvágtatni Havasalföldön. – Ha időben oda akarunk érni Nikápoly várához, nem vesztegethetjük az időnket, Mihály! A burgundiai flotta… – Ott egye meg a fene a burgundiai flottát! – bosszankodott Szilágyi. – Egyszer már a vesztünket okozták… Tudod, mit mondok, én Jankó? Ha odaérünk Nikápolyhoz, szívem szerint azokat az átkozott gályákat is felgyújtanám mindet! Hunyadi elmosolyodott. – Tüzes kedvedben vagy ma, Mihály! – Tüzes kedvemben vagyok én mindig! Hát elfelejtetted, mit művelt velünk Vlad Dracul? A vajda szeme összeszűkült. Nem felelt semmit, ám sógora látta rajta, hogy éppen ez az utolsó dolog a világon, amit képes lenne elfelejteni. – Szóval… Ha gondolod, hogy mégis jobb lenne felgyújtani a várost, most még nagyon könnyen visszafordulhatnánk… – Tovább! Szilágyi szemmel láthatóan nem értett egyet ezzel a döntéssel, de tudta, hogy feleslegesen apellálna. Amit sógora egyszer a fejébe vett, azon már úgysem változtathat senki emberfia. – No és visszafelé? Hazafelé menet felgyújthatom?

– Hazafelé menet lehet, hogy én magam gyújtom fel. Kara Mikhál úgy örült, mint copfos leánygyermek az első kócbabájának. Elügettek a város mellett, s mind megborzongtak a Dracul vajda által karóba húzottak sokaságán. A délről porzó felderítők már messze, a városon túl jelentették Hunyadi Jánosnak, hogy Vlad Dracul erői lóhalálában hátrálnak előlük a Duna felé, Nikápoly felé… – Nemsokára találkozunk! – suttogta Jankó, aztán vágtára sarkallta a lovát. – Nemsokára, kedves rokon! 10. TUTRAKÁN VÁRA, TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 17. NAPJA A keresztény flotta néhány nappal később már a tutrakáni rév közelében, a bolgár oldalon épült vár ostromához készült. Nem messze innen keltek át a magyar és lengyel lovagok Várna mezejéről menekültükben. Pontosan ott, ahol maga Hunyadi és a kíséretében lévő vitézek áteveztek a bolgár halászok ladikjain kilenc hónappal korábban, most a burgundiai hadigályák horgonyoztak a mocsaras parthoz húzódva. Már önmagában az is csodaszámba ment, hogy a legtöbb hadihajó épségben eljutott idáig. A kardinális úr gályája ugyanis még nem volt sehol. Történt ugyanis, hogy Silistrától horgonyt húzva, alig néhány száz öllel feljebb homokzátonyra sodródott a pápai hajó, és sem evezővel, sem széllel nem lehetett onnét elmozdítani. A legénység kénytelen volt a gálya terheit kihordani a partra, hogy úgy megkönnyebbítve talán lesodródhatnak a

homokgerincről. A törökök ezt látva az erődben erősen gondolkodóba estek. Mit csinálhatnak azok ott, a túlsó parton? Ez valami ördöngös csel akar lenni? Vagy csupán néhány szerencsétlen keresztény katona kísérlete arra, hogy megússza a mészárlást? Valójában ez utóbbi lett volna a kézenfekvő válasz, ám a törökök ennél gyanakvóbb természetű emberek voltak, és arra a következtetésre jutottak, hogy ravasz csapdát állítottak nekik. Bizonyára azt tervezik, hogy amíg a várból kirontó szpáhik az elöl haladó gályák nyomába erednek a parton, addig ők zátonyra sodródást mímelve kivárják, amíg Silistra csaknem védtelen marad, és akkor indítanak elsöprő erejű támadást ellene. Így aztán az erőd védői nem vették aznap üldözőbe De Wavrin hajóit, és a pápai hajóra sem mertek rácsapni. Némi ügyetlenkedés árán Condulmaro embereinek sikerült lesodródni a homokhátról, így folytathatták útjukat: soha nem értették meg, miképp úszhatták meg az esetet. Amíg azonban ők úton voltak, Tutrakán várát a havasalföldi csapatok ostrom alá vették. Mostanra megérkezett Vlad Dracul vajda ötezer lovasa, ostromszerszámok kíséretében, így a vállalkozás nem tűnt teljesen reménytelennek. A gályák ágyúi szakadatlanul lőtték a zömök erőd falait, az oláhok pedig lanyha kísérletet tettek a bejutásra. Waleran de Wavrin, akinek három gályája ekkor már régen ott horgonyzott a közelben, támadást rendelt el a legénységnek, hogy segítségére legyenek a havasalföldieknek. A harc rövid volt. A védők – nem voltak sokan, hisz alig néhány száz török maradt a várban, a többit Zaganos pasa parancsára néhány nappal korábban kivonták onnét – hősiesen

ellenálltak, amíg ellenállhattak. Az oláhok megsegítésére a burgundiai zsoldosok is partra szálltak, és véres közelharcban sikerült áthágniuk a falakon és bejutniuk a vár területére. A maroknyi védősereg egy toronyba zárkózott, ám az oláhok felgyújtották a tornyot, hagyva, hogy a törökök benn égjenek vagy kiugráljanak a torony ablakain. Az ostrom fényes győzelemmel ért véget, de a harc csak ekkor kezdődött igazán. Waleran de Wavrin legnagyobb megdöbbenésére ugyanis az oláhok fékevesztett fosztogatásba kezdtek: először a néhány életben maradt törököt fogták el, és csuklójukhoz szíjazták őket abban a reményben, hogy jó árat kaphatnak majd értük valamelyik genovai telep rabszolgapiacán. Aztán a lángoló épületek kirablása következett; mire szegény burgundiai zsoldosok annyit mondhattak volna, hogy habakukk, az oláhok már mindent elloptak. Hanem ekkor felhorgadt a jogos düh és elkeseredés a derék tengerészekben, hiszen ők is a vérüket ontották Tutrakán elfoglalásért, miért kellene hagyniuk, hogy Vlad Dracul emberei minden zsákmányt megszerezzenek maguknak? Úgyhogy még az utolsó ellenálló janicsárt agyon sem verték, amikor a keresztény ostromsereg katonái egymásnak estek. A véres közelharcban többen sebesültek meg, mint magában az ostromban. Az admirálisnak minden befolyását és ügyességét latba kellett vetnie, hogy rendet teremtsen és szétválassza az egymással civakodókat. Eközben maga is megsebesült a karján, ámbár a seb súlyossága csak később lett nyilvánvaló. Miután a harcképtelenné váltakat úgy, ahogy ellátták, s a halottakat is ki-ki elvonszolta saját táborába, Waleran de Wavrin tárgyalásra hívta Mirceát. A vajdafi roppantmód szégyenkezett honfitársai gyalázatos viselkedése

miatt, ám megjegyezte, a burgundiaiak is lehettek volna elővigyázatosabbak, amikor az oláhokra támadtak. Nem volt már mit tenni, abban állapodtak meg, hogy a következő török erőd ostrománál majd jobban figyelnek az osztozkodás igazságos menetére. Leszállt az éj, a burgundiaiak visszavonultak csekélyke zsákmányukkal a hajóikra, és szomorúan figyelték a hatalmas lánggal égő erődöt. A pikárdiai zsoldosok szerint ilyen szép tüzet még odahaza, Szent Iván éjjelén sem gyújtanak soha. Az oláhok ezalatt harsány ünnepséget rendeztek a parton felállított sátraikban, boldogan számba véve a tömérdek, törököktől rabolt holmit. Reggelre aztán két kellemetlen dologra világlott fény az admirális számára. Az egyik, hogy Silistrából megérkezett vagy ötezer szpáhi, s most ott sorakoztak mind a Duna partján. A másik, hogy ezzel egy időben az oláhok csodálatos módon kereket oldottak – ehhez a jelek szerint nagyon értettek –, mintha ott sem lettek volna soha. De Wavrin parancsot adott, hogy a gályák óvatosan távolodjanak el a még mindig lángoló erőd közeléből. Ekkor tűnt fel a láthatáron Condulmaro bíboros hajója, mely a homokpadon elszenvedett kaland után csak csigalassúsággal volt képes haladni felfelé a Dunán. Lett is haddelhadd, mikor kiderült, hogy az admirális engedély nélkül foglalta el és gyújtotta fel Tutrakán erődjét! A bíboros tombolt dühében, árulással vádolva De Wavrint, megígérve neki, hogy ezért kiátkoztatja a pápával, és nem mulasztja el megírni a burgundiai fejedelemnek sem, hogy milyen gyalázatos bűnt követett el a drágalátos admirálisa. Végtére is, ő, a bíboros volt az expedíció parancsnoka, senkinek nincs joga az ő határozott utasítása

nélkül elfoglalni semmiféle erődöt! De Wavrin megszeppent, de mert a karsebe kezdett pokolian fájni, s mert reggel óta heves láz gyötörte, nem törődött különösebben a fenyegetőzéssel. Hadd dühöngjön őeminenciája, ha nincs jobb dolga! Majd legközelebb idejében a hadszíntérre ér a nyavalyás gályájával! A nap igen nyomasztó hangulatban telt, a tengerészek mindvégig farkasszemet néztek a túlsó parton felsorakozó szpáhikkal. Nemsokára megérkezett Vlad Dracul vajda üzenete, miszerint bizonyos okok miatt sietősen el kellett hagynia Tirgovişte városát, és immár a lehető leggyorsabban közeledik a Duna felé, hogy a keresztény flotta végső segedelmére legyen. Arra kérte egyúttal a bíborost és az admirálist, hogy haladéktalanul lássanak hozzá Giurgiu ostromához, mely vár Tutrakántól alig egynapos hajóútra feküdt, a Duna havasalföldi oldalán, egy szigeten. Pedro Vasquez de Saavedra lovagnak a legcsekélyebb mértékben sem tetszett a vajda kérése. – Azt ígértük Hunyadi úrnak, hogy késedelem nélkül elhajózunk Nikápolyig. Miért kezdünk egy újabb, teljesen felesleges ostromba, ami egyedül a vlachoknak fontos? Mielőbb el kell érnünk az átkelési pontot! Valakinek dönteni kellett volna az ügyben, de nem döntött senki. A bíboros úgy vélte, katonai kérdésekben nem illetékes, az admirális pedig úgy, döntsön csak a bíboros úr, ha már úgyis ő a fővezér. A napot azzal töltötték, hogy futárokat küldözgettek egymáshoz csónakon, a végső választ követelve a nagy kérdésre: Giurgiu vagy Nikápoly? Szerencsétlen evezősök tenyere kimarjult a sok evezőhúzástól, de érdemi választ nem kaptak egyik gályán sem. Hajnalban aztán a Jean sans Peur horgonylánca

elszakadt, és a gálya lassan sodródni kezdett visszafelé, Tutrakan irányába. Nyomban felébresztették a lázas, nagybeteg admirálist, aki parancsot adott az evezősöknek a hajó ellenáramlatba állítására. Ezt némi üggyel-bajjal teljesítették, viszont a többi hajón úgy vélték a látvány alapján, hogy a döntés megszületett, s a hajóhad elindulhat végre Giurgiu irányába, úgyhogy ők is evezni kezdtek utánuk. Waleran de Wavrin erre csak legyintett: legyen hát meg Isten akarata! Azzal visszahanyatlott ágyába, és elveszítette eszméletét… 11. GYURGYEVÓ (GIURGIU) VÁRA, TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 19. NAPJA Napok óta hasztalan dübörögtek a bombardák. A havasalföldiek két ágyút hoztak magukkal, egyet pedig a Jean sans Peur fedélzetéről szereltek le, és ástak be a hatalmas erődítménnyel szemben. Merthogy Giurgiu vára jóval nagyobb, vastagabb falú vár volt akár Silistránál, akár Tutrakánnál, a lövedékek látszólag nem sok kárt okoztak a bástyákban, a zömök tornyokban. A bombardák fülsiketítő dördülését követően a gránit- és mészkő lövedékek zúgva csapódtak a masszív falakba, hatalmas porfelhőt keltve. Reggeltől estig lőtték a várat, de hasztalan. Az ágyúk csövét folyamatosan hűteni kellett, hogy ne hevüljenek túl; a tüzelések szünetében a számszeríjászok és az angol íjászok próbálkoztak leszedni a

falakon felbukkanó, vagy a lőrések közelébe merészkedő törököket – egyelőre szintén kevés sikerrel. Pedig Giurgiut a hírek szerint alig háromszáz török védte, és mivel – ennek a hírnek az admirális még betegen is nagyon megörült – a silistrai szpáhik dolguk végezetlenül visszatértek várukba, így az ostromot nyugodt körülmények között folytathatták. A harmadik napon aztán előkelő vendég érkezett a táborba. Vlad Dracul lovasai élén robogott be, hogy rövid időre átvegye az irányítást a keresztény sereg felett. 12. – Engedjék be! – köhécselte De Wavrin, és próbálta ülő helyzetbe tornászni magát. Jobbja erősen vérzett, átvérezte már a felcser által gondosan rábugyolált kötést. Láza sem csillapodott, mostanra úgy érezte, mindene sajog, feje zúgott, és délután óta elhomályosult a látása. – Ébren vagyok még… Ez nem volt igaz, a kopogás ébresztette eszméletére, ám az udvariasság úgy kívánta, hogy azonnal fogadja a vendéget. Az ajtóban Vlad Dracul tornyosult, sárkányos köpenyében, többnapos borostával az arcán. – Admirális! Örülök, hogy itt vagy, de mélyen lesújt, hogy betegen kell viszontlássalak! – Semmi baj… – De Wavrin intett szolgájának, Dyerick van Vyanne-nek, hogy hamar töltsön bort a nemes vendégnek. Dracul helyet foglalt a kapitányi székben, és szembogár nélküli, fehér tekintetét az admirálisra szegezte. – Giurgiut mindenképpen el kell foglalnunk! –

szögezte le, rögtön az elején. – Még mielőtt Hunyadi megérkezik! – Lehet… – az admirálist köhögőroham rázta –, sajnos, könnyen lehet, hogy fel kell hagynunk az ostrommal. A magyarok már bizonyára közelednek Nikápolyhoz! Nem szeretném lekésni a találkozót Hunyadival! Ezt meg kell értened, uram! – Én sajnos nem lehetek ott a nagy találkozáskor! – mosolygott Dracul vajda negédesen. – A kötelesség hazám egy távolabbi, mostoha szegletébe szólít, de seregem természetesen a rendelkezésedre áll továbbra is, admirális! – Az átkelési pont… – hörögte De Wavrin. – Biztonságos? – Teljesen biztonságos. Amint elérjük Turnut… ez az erődítmény a mi oldalunkon van, Nikápollyal szemben… rögtön megkezdjük az átkelést. Bízom benne, hogy gályáid segítséget nyújtanak ebben. Hunyadi érkeztével fel kell gyorsítani a hadműveleteket, szeretném, ha három nap alatt átvihetnénk valamennyi csapatunkat a török oldalra. – A törökök… nem sejtenek semmit? A vajda elmosolyodott. – Hogyan sejtenének bármit is? Véleményem szerint meg vannak róla győződve, hogy pusztán a Duna menti erődök megtámadása a célunk. Kémeim jelentése szerint a Nikápoly mögötti bolgár terület teljesen védtelen. Amint a túlpartra tesszük a lábunkat, szabad az út Trákia felé, uram… A törökök most nem számítanak támadásra, és amint hírét veszik az inváziónak, bizonyosan kitör a felkelés a gyermek szultán uralma ellen. Soha ilyen szerencsés csillagzat nem ragyogott a keresztény fegyverek felett, admirális! Waleran de Wavrin láztól elhomályosuló szemmel nézte a vajdát. Az ágyában könyökölt, és most különösen

védtelennek érezte magát. Elemi erővel lett úrrá rajta megint a félsz; nem tudta volna megfogalmazni, miért, de Vlad Dracul társaságában valami ősi gonosz jelenlétét érezte a kabinban. Apródja fel akart kéredzkedni a fedélzetre, hogy a dolgát végezze, azonban az admirális nem engedte. Semmilyen körülmények között nem akart kettesben maradni a vajdával. – Holnap megszemlélem az ostrom menetét – ígérte Vlad Dracul. – Különösen szívemen viselem ennek a várnak a sorsát, uram… Az atyám, Öreg Mircea vajda építette. Én magam is sokszor tartózkodtam benne, míg a török el nem ragadta a kezemből… De Wavrin a torkát köszörülte. – Egyvalamit… egyvalamit magyarázz meg nekem, kérlek! – Bármit, ha meg tudok felelni! – Miért… Miért fogtad el Hunyadit, amikor szegény hazafelé menekült a csatából? Ez az egy sehogyan sem fér a fejembe… Hisz úgy tudtam, szövetségesek vagytok… Miért kellett akkor…? Miért? Vlad Dracul lassan feltápászkodott a kapitányi székből. Arca – kegyetlen kifejezésbe merevedő maszk immár. Szeme fehéren világlik, ahogy egyszeriben kicsapódik a kapitányi kabin ablaka, és hűvös szél süvít be rajta, kioltva az asztalkán pislákoló mécses fényét. Most már csak a fehér szemek világlanak, földöntúli fénnyel. A hang mintha a tenger alól bugyborékolna fel: – Vannak küzdelmek, admirális, melyek az idők kezdete előtt már dúltak, és amelyek még akkor is tartanak majd, amikor a világ megszűnik létezni. Ezt te nem értheted… De hidd el, boldog lennék, ha együgyű

porszemként élhetném én is életemet… Waleran de Wavrin ismét elveszítette az eszméletét. Amikor kora reggel felriadt, és apródját hívatta, megkérdezte tőle, mikor távozott a vajda úr. Dyerick van Vyanne csodálkozva nézett rá. – Vlad Dracul vajda? – Hát persze, ki más? – A vajda csak most, reggel érkezett a táborba, uram – Az lehetetlen. Itt járt nálam, éjszaka… Te ébresztettél fel! Az apród a szemét meresztgette. – Én… uram? – Hát persze hogy te! Emlékezz, mihaszna! Nem engedtelek kimenni hugyozni… Dyerick van Vyanne lassan bólogatott. – Hozom az öltözékét, admirális… Addig takarózzon be! Nem akarom, hogy még jobban megfázzon! Odakünn felrobajlottak a bombardák. Az ostrom változatlan hevességgel tombolt. 13. VALENI, HAVASALFÖLD, A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 26. NAPJA – Teljesen elment az eszed, Jankó? – Szilágyi oly felháborodottan bámult rá, mintha azt kérte volna tőle, hogy helyben merítkezzen meg egy pocsolyában, aztán tűzzön a seggébe egy lengedező strucctollat. – Mi az Isten csudájáért osztanánk ketté a hadat? Hunyadi nyugodtan teleszívta a tüdejét a forró augusztusi levegővel.

– Mert ez a parancs, Mihály! – Csakhogy ez egy elmeháborodott parancsa! – Tudom, hogy mit csinálok, ne aggódj! – És ha véled csak kétezer vértes megy? Annyival rá se érdemes csapni a törökre… Széjjelszórnak, elsöpörnek, azt se veszed észre, mikor taposnak a földbe! – Sebaj! Majd csak lesz valahogy! Valahogy mindig van… – És én? Én ugyan mire megyek a másik kétezerrel? Minek forduljak északnak? Ott aztán biztosan nincsenek törökök! – Megkerülöd Tirgoviştét, Mihály! Ott tábort versz, és vársz! A többit időben megtudod. Futárt menesztek, amikor nyergelni kell. Szilágyi kedvtelenül bámulta a kietlen havasalföldi tájat. – Én ezt az egészet nem értem… – Majd megérted idejében! Ha Dan vajdának segítségre van szüksége, nem segítesz, meg sem mozdulsz! A legjobb lenne, ha senki nem észlelné, hogy ott lapultok a város fölött! Látod, ezért nem baj, hogy nem vagyunk többen… No, eriggy már, mire vársz? Szilágyi Mihály a fejét ingatva megfordította a lovát. – Azt hittem… – Ha mindenben a parancsom szerint cselekszel, esetleg felgyújthatod Tirgoviştét, ha végeztünk! Sógora arca felderült. – Megígéred? – Megígérem! Szilágyi már bőszen integetett is a gondjaira bízott csapatok hadnagyainak: – Forduljatok, fiaim! Vissza! Ti velem jöttök!

Az egyébként is elenyésző számú magyar had Valeni falvánál kettévált. Egyik része Hunyadi vezetésével tovább poroszkált Nikápoly felé, a másik azonban visszafordult Tirgoviştének… ahol ekkor már hetek óta Dăneşti Dan próbálta berendezni udvartartását. 14. Másnap Vlad Dracul átvette a burgundiai bombardák feletti parancsnokságot, ám ennek csak az lett a következménye, hogy túlságosan sűrűn töltette őket újra, nem hagyott elég időt a csövek hűtésére, így az egyik ágyúcső felrobbant, megölve két tüzért és három ott segédkező zsoldost. A vajda dühöngött, de Sir Renauld de Confide még jobban őrjöngött. A lövetésnek azonban egyszer s mindenkorra véget vetett, mert nem látta sok értelmét pazarolni a lőport és az ágyúgolyót, amikor a falakban kisebb repedéseken kívül nem tudtak több kárt okozni. – Gyújtsuk fel a várat, miképp Tutrakan erődjét! – javasolták a burgundiai zsoldosok, így aztán nemsokára hatalmas mennyiségű fát hordtak a falak alá, és készen álltak rá, hogy lángba borítsák Giurgiut is. Amikor a tűz fellobbant, hatalmas üdvrivalgás támadt a gályák fedélzetén. A törökök kétségbeesett próbálkozása, hogy ellentüzeket gyújtsanak, kudarccal végződött. Köteleken eresztettek le ugyan fémtálcákat, benne kisebb tüzekkel, hogy a magasodó farakásokat felgyújtsák, mielőtt azok túl magasak lesznek, de a kötelek is lángra kaptak, és a tűz azokról a gyilokjárókra terjedt. Giurgiu lángjait egynapi járóföldre is látni lehetett. A vár szubasija ekkor követet menesztett Vlad

Draculhoz, és szabad elvonulás fejében felajánlotta a vár átadását. Most már a vajdának lett sürgős a tűz eloltása; mind az ötezer lovasa azon fáradozott, hogy valahogy sikerüljön megfékezni a lángokat, mielőtt az erőd teljesen használhatatlanná válik. Sikerrel jártak, a törökök pedig ígéretükhöz híven megadták magukat. Kérésükre Condulmaro bíborostól kaptak szabad elvonulási passzust. Összeszedegették hát szegényes holmijukat, és lehajtott fejjel elhagyták Giurgiu erődjét. A burgundiai tengerészek szótlanul figyelték őket. A törökök Trákia felé vették az irányt. A lázasan heverő admirálisnak apródja jelentette nagy ujjongva, hogy a keresztény sereg újabb fényes győzelmet adatott. Az csak reggel jutott Waleran de Wavrin tudomására, hogy Vlad Dracul, és fia, Mircea vajdafi – az általuk is garantált szabad elvonulási passzust megszegve – kétmérföldnyire a vártól háromezer lovassal csapdát állítottak a mintegy kétszáz életben maradt töröknek. Mind egy szálig lemészárolták őket. 15. RUSZE (RUSÇUK), TÖRÖK BIRODALOM, A. D. 1445, KISASSZONY HAVÁNAK 29. NAPJA Rusze erődjének török védői be sem várták a flotta érkezését, maguk gyújtották fel az erődöt és a várost, és elfutottak még a környékről is. A meglepő győzelemnek kiszámíthatatlan következményei lettek: az elkövetkező napokban a sekély gázlónál ezrével jelentek meg a török

uralom alól szabadulni vágyó bolgár parasztok, és könyörögve kérték a bíborost, az admirálist és Vlad Dracult, engedjék, hogy keresztény területre léphessenek. Mindenki hozta azt a csekély vagyonkáját, amije még maradt – lesoványodott marháikat, kecskéiket. De Wavrin elrendelte, hogy a gályák is segítsék a menekülést; három éjjel és három nap tizenkétezer bolgár kelt át a Dunán, és lelt menedéket havasalföldi területen. 16. NIKÁPOLY, TÖRÖK BIRODALOM – TURNU, HAVASALFÖLD, A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK108 11. NAPJA Vlad Dracul a nikápolyi erőd legmagasabb tornyában állt, és a túlpartot figyelte. A Duna szemközti oldalán terült el az országa; innen még soha nem láthatta a szelíd dombokat, a végtelennek tetsző erdőket. – Mennyi embert hozhat? – kérdezte a háta mögött, a kereveten terpeszkedő Zaganos pasa. E pillanatban különösen jól érezte magát, hiszen két pompázatos testű bolgár leány kényeztette, a lehető legszemérmetlenebb módon. Zaganos úgy vélte, felelősségteljes hivatalának messzemenőkig kijár az ilyesfajta gondoskodás, amivel az erődítmény parancsnoka próbált kedvében járni. – Kicsoda? – Hát Hunyadi, ki más? – Nem sokat – biggyesztette le ajkát Dracul. – Legfeljebb ötezret. Őszintén szólva többre számítottam, de végtére is mindegy, nem? Várna mezején annyi magyart öltetek halomra, hogy egy ideig nem lesznek képesek

komolyabb sereget kiállítani. A lényeg, hogy most a kezeitek közé kaparinthatjátok Hunyadit is! – Csak várjuk ki a végét! – nyögte Zaganos, és gyönyörködve figyelte, ahogy az egyik ébenfekete hajú bolgár szépség a nyelvével cirógatja férfiasságát. – Hunyadi egy ördög! Ezt már mind a ketten megtapasztaltuk! Vlad Dracul elfordult az ablaktól. – Azért valahogy csak elbírtok vele, nem? A pasa felkacagott. – Húszezer janicsár és szpáhi áll készenlétben a vár udvarán, kedves barátom… További harmincezer ér ide néhány napon belül Silistréből. Az összesen ötvenezer harcos! Esélye sincs! Vlad Dracul ebben biztos volt. – A fiam vezeti a havasalföldi csapatokat – mondta pillanatnyi tűnődés után. – Ötezer lovast hoztam… Azt akarom, hogy Mircea részt vegyen Hunyadi legyőzésében; ez talán örökre kiábrándítja belőle… Zaganos most épp nem tudott figyelni; a háremhölgyek valami olyasmit műveltek vele, amiről eddig még csak nem is hallott. – Nagyon fontos, hogy engedjétek átkelni az utolsó emberét is a folyón – folytatta Vlad, amikor a pasa nagy nehezen elélvezett, és elterült a két kimerült huri között. – És még akkor sem rohanjátok le… Hadd hatoljon be mélyen az oszmán területre… Hadd higgye, hogy övé a világ! Bárcsak láthatnám az arcát, amikor rádöbben, hogy csapdába esett! – Akkor maradj, barátom! Szerintem pompás látvány lesz, amikor legyűrjük a szánalmas kis seregét… – Sajnálom! – különös kifejezés jelent meg a vajda arcán. – Vissza kell térnem Tirgoviştébe. A magyarok a nyakamra ültették azt az átkozott Dăneşti kutyát! Amíg ti

Hunyadi fejét veszitek, én karóba húzatom Hunyadi ölebét! Zaganos fásultan vállat vont; most, hogy a szépségek már nem kényeztették, hirtelenjében elveszítette érdeklődését a világ dolgai iránt. – Ahogy akarod, Dracul-oglu! Ahogy akarod! Vlad a túlparti Turnu falait figyelte; milyen jelentéktelen kis koszfészeknek tűnt Nikápolyhoz képest… – Ugye, tudod, Zaganos, hogy ha tálcán szállítod Hunyadi fejét a szultánnak, hamarosan nagyvezír leszel? Zaganos farkasvicsorából kiderült, hogy tudja. Nagyon is jól tudja… 17. NIKÁPOLY, TÖRÖK BIRODALOM – TURNU, HAVASALFÖLD, A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 12. NAPJA A flotta végre elérte az áhított célt, Nikápoly erődjét. A város és a fölé tornyosuló vár méretei megdöbbentették a burgundiaiakat. Már Giurgiu is félelmetes erődítménynek tűnt, de ez itt felülmúlta minden várakozásukat. Az alsóvár előtt hat kisebb hajót süllyesztettek el a törökök a Dunában, hogy a vízből kikandikáló roncsok megakadályozzák a gályák közelebb férkőzését a védművekhez – így meglehetősen távolról tudtak csak biztonságban tüzet nyitni a falakra. A bástyákról hatalmas ágyúk torka sötétlett, s ahogy a keresztény hajóhad közelebb úszott, zengzetes össztüzet zúdítottak rájuk. Néhány ágyúgolyó beszakította a fedélzeteket, megtépázott néhány vitorlát, elszaggatott pár kötelet, de emberéletben szerencsére nem esett kár.

De Wavrin szeretett volna felvergődni a fedélzetre, de nem tudott már annyi erőt sem összeszedni, hogy a lépcsőre tegye a lábát. Kénytelen volt odalenn imádkozni, a kabinjában. Este elrendelte, hogy Pinchon hajókáplán tartson ünnepi gyászmisét a Nikápolynál elesett burgundiai hősök emlékére. Az admirális nem kis meghatottsággal idézte fel magában, hogy ezen a szent helyen harcolt Félelemnélküli János herceg, a jelenlegi burgundiai herceg édesatyja, akiről nem mellesleg a vezérgálya is a nevét kapta. – Milyen messze lehetnek a magyarok? – kérdezte a fedélzeten Vasquez, mert meg volt róla győződve, hogy Hunyadi serege már itt lesz, mire ők ideérnek. A flotta kereken négy napot késett Nagyboldogasszony ünnepéhez képest, de lám, a magyaroknak még se híre, se hamva. – Nekem azt jelentették – felelte Vlad Dracul elgondolkodva –, hogy Hunyadi már másfél, két nap közelségben jár… De nem kell aggódnod, nemes lovag, a csapatok átszállítását már reggel megkezdhetjük; először amúgy is az én embereim kelnek át a túlsó oldalra. A spanyol elgondolkodva figyelte a masszív tornyokat, falakat. – Hányan védhetik most Nikápolyt? Tudod, vajda, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy Silistre várába miért fészkelt be harmincezer szpáhi… Aztán Tutrakant és Giurgiut miért védte csak néhány száz? S vajon ha itt is belebotlunk egy népesebb török seregbe? Mi lesz akkor? Vlad Dracul gúnyosan végigmérte. – Úgy látom, lovag uram, belefáradt az örökös hadakozásba, ide-oda futárkodásba… Bátorság, de szerencse is kell a jó harcosnak! Ha örökkön csak aggodalmaskodnánk, ki tudja, csatasorba állanánk-e egyáltalán?

Pedro Vasquez de Saavedra magában végiggondolta mindazt, amit a dunai hadjárat során a havasalföldi népségről megtanult, és inkább elharapta a nyelvére tóduló választ. Másnap mindenesetre Vlad Dracul ötezer lovasa megkezdte az átkelést a nikápolyi partra a gályák segítségével. A hajók ingajáratban szállították őket lovastul, reggeltől estig. Közben a török ágyúk egyfolytában dörögtek – egyrészt igyekeztek távol tartani a keresztény hajókat a falaktól, másrészt próbálták megakadályozni a csapatok átszállítását. Ez utóbbit eredménytelenül; a hajók valamivel lőtávolukon kívül jöttek, mentek a két part között. Két nappal később Vlad Dracul ötezer lovasa már a török oldalon volt Mircea fejedelemfi vezetésével, és várta, hogy megérkezzenek a magyarok is. 18. NIKÁPOLY, TÖRÖK BIRODALOM – TURNU, HAVASALFÖLD, A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 15. NAPJA Azon a hajnalon magányos lovas vágtatott ki a Turnu melletti keresztény haditáborból. Vlad Dracul vajda egyedül az admirálistól búcsúzott el, azzal, hogy néhány nap múlva visszatér legalább ezer újabb havasalföldi katonával, és a Duna túlpartján majd csatlakozik a hadjárathoz. De Wavrin nem gyanakodott, különben is minden figyelmét lekötötte saját nyomorúsága. Napközben eret vágtak rajta, köpülték, a székletét elemezgették a flotta kirurgusai, de hiába; a láza nem akart csillapodni. Már éppen azon törte a fejét, nem lenne-e ideje megkérni Pinchon

káplánt, adja fel rá az utolsó kenetet. Nem óhajtott ugyanis elkárhozni, ha már itt kell halnia, ebben a barbár, idegen országban… 19. Dél körül haragos dübörgéssel megérkeztek a magyar csapatok. Hunyadi János vezette őket; amint a gályák fedélzetén szorgoskodó burgundiaiak, velenceiek megpillantották ragyogó ezüstpáncéljában, hatalmas éljenzéssel köszöntötték. Erdély vajdája előretáncoltatta lovát a Duna partjáig, és kivont pallossal tisztelgett a hadihajók tengerészeinek. Újabb üdvrivalgás… Vasquez elébe sietett, és nem kis megkönnyebbüléssel ölelte meg, mintha rég nem látott barátról lenne szó. – Ezt nevezem előőrsnek, vajda uram! Micsoda vértesek! – Csakhogy ez nem előőrs, ez az én egész seregem! A spanyol elsápadt ennek hallatán. – Ne tréfálj velem! Ez alig kétezer ember! – Annyi is bőven elég lesz! – legyintett Hunyadi. – Láthatnám az admirálist? Sürgősen beszélnem kell vele! Úgy hallottam, beteg szegény. – Súlyos az állapota, uram. A vezérhajón megtalálod, de kérlek, légy vele kíméletes! Hunyadi elvigyorodott. – Utatok itt véget ért, uram… De ne bánkódj; Burgundiai flotta ilyen messzire még nem jutott Burgundiától! Vasquez nem tudta eldönteni, hogy ez bók vagy gúnyolódás akar lenni.

– Az lehet, de ami engem illet, én kasztíliai vagyok, vajda úr… Azért remélem, a spanyol flotta messzibb vizekre is eljut majd! – Úgy legyen, uram! Úgy legyen! Hunyadi egy csónakkal a Jean sans Peur fedélzetére vitette magát, hogy haladéktalanul beszéljen az admirálissal. A kabinajtón azonban nem fért be a hatalmas páncéljában, kénytelen volt a vértdarabokat a fedélzeten egyenként levetni. Amikor végre bejutott a szűkre szabott ajtón, örömtől sugárzó arccal odalépett az ágyában kókadozó De Wavrinhoz, és hatalmasat csapott annak ép vállára. – No, ez a nap is eljött, admirális! Hogy, s mint vagyunk? Szerencsétlen megpróbált felülni, de nem tudott. Ám ekkor már hozták is le a lépcsőn a vajda ajándékait egy ládikában. – Egy kis hordó kamonci bor – szolgált eligazítással Hunyadi, letelepedve arra a kapitányi székbe, melyben néhány nappal ezelőtt De Wavrin még Dracul vajdát látta hagymázas lázképként. – Mi, magyarok, úgy tartjuk, ez mindenre jó! Idd meg, jó uram, és meglátod, jobban leszel. Azt nem mondom, hogy meg is gyógyulsz tőle, mert ahhoz bizony ez is kelleni fog! Az apródja hagymafüzéreket helyezett az asztalra; a kabint máris erős, mindent átható illat töltötte be. – No, ettől viszont meggyógyulsz! Nem hoztam szakácsot, viszont a legényeim közt bizonyosan találunk majd valakit, aki főz olyat, hogy mind a tíz ujját megnyalod utána! Úgy látom, rád fér, admirális úr! De Wavrin kínosan mosolyogni próbált, de csak torz grimaszra futotta az erejéből. – Tudod mit, ne is várjunk vele! – Hunyadi a tőrével

leszelt egy hagymadarabkát, és mint egy gyerek szájába az orvosságot, az admirális fogai közé erőltette. – Nyeld le szépen! Ne ellenkezz velem, mert megnézheted magad! No, ez az! Ugye, máris jobban vagy? Dyerick van Vyanne, az admirális apródja nem osztotta Hunyadi véleményét, szaladt vízért, hogy a lába bírta, mert nagyon úgy tűnt neki, hogy a gazdája menten megfullad. Való igaz, De Wavrin arca elvörösödött, aztán egyszeriben elsápadt. – Ne vizet adjál neki, nem hal ez! Nesze, édes fiam! Itt ez a hordó! Ebből tölts neki! Az apród pillanatnyi habozás után engedelmeskedett, s a kristálypohárban máris ott gyöngyözött a jóféle kamonci bor. Ennek már az illata is tetszett az admirálisnak, egy huzamra kiitta az egészet. – Te bizonyára Hunyadi János vagy, uram! – krákogta azután. – Hát ezt eltaláltad, uram! – csapott a térdére a vajda. – Persze nem volt nehéz! Ki a csuda jönne ide kétezer páncélossal, nem igaz? No, jobban érzed magad? Waleran de Wavrin csodálatos módon valóban jobban érezte magát; igaz, hogy a nyelőcsövét széjjelégette a nyers hagyma, de a magyar bor hűs gyógyírként cirógatta bensőjét. – No, akkor! – Hunyadi oldalra igazította roppant pallosát, hogy ne akadjon a szék kecskelábába minduntalan. – Mikor indulsz vissza, admirális? – Hová? – meresztette rá a szemét de Wavrin. – Csak néhány napja értünk ide… És boldog vagyok, hogy végre… – Tartozom egy vallomással! – komorult el Hunyadi képe. – Tudom, hogy nem fogsz neheztelni rám, és ha neheztelsz is, őszintén szólva köpök rá!

Az admirális felült az ágyában, látása, hallása mintha kiélesedett volna. – Nem tudlak követni, vajda úr! – Pedig egyszerű. A ti utatok most véget ért. A dolgok nem egészen úgy állanak, ahogy gondoltad, admirális úr. – Hogy érted ezt? – A hadjáratról beszélek. – A hadjáratról, igen… Én is, uram… A törökök… – Nem, admirális. Töredelmesen be kell valljam, hogy ez a hadjárat nem a török ellen indult. Nem tagadom, szívesen vezettem volna ellenük is, de most kivételesen nem ez volt a célom. Mentségemre legyen szólva, nem én voltam az egyetlen, aki becsapott téged. Te is becsaptál engem, amikor megígérted, hogy nem engeded átkelni Murád seregét Európába… Hát, láttuk, mi lett belőle! Sok ezer jó emberem porlik most Várna mezején… No, de fátylat rá! Ahogy már említettem, egy kicsit megváltoztak az eredeti haditervek… Jól figyelj rám, admirális! 20. A kétezer magyar vértes még aznap munkához látott. Tessék-lássék ostromhoz készülődtek, de mintha maguk sem gondolták volna komolyan az erőfeszítéseiket: rőzsefalat emeltek, holott nyilvánvaló volt, hogy nem tudnak akkora rakást készíteni, ami tűzvészt okozhat a váron belül. Aknát ástak, holott nyilvánvaló volt, hogy nincs annyi robbanóanyaguk, amennyivel akár csak megrengetni tudnák a falakat. A hadiflotta tengerészei csalódottan figyelték készülődéseiket, s azt tudakolták, mikor óhajt Hunyadi úr átkelni a túlsó partra ezzel a seregével.

A vajda úr közölte velük, hogy másnap reggel. Csakhogy másnap reggelre Hunyadi kétezer lovasának már nyoma sem volt. 21. Mircea a sátrából kilépve rögvest észrevette, hogy Turnu mezőiről eltűntek a magyar vértesek; sátrastul, lovastul, felszerelésestül. Elsápadt. Ezek szerint Hunyadi mégsem szívesen dugja a fejét önként a hurokba! A havasalföldi hadnagyok izgatottan rohangáltak fel s alá a háta mögött, a vállát rángatták, tőle kérdezgették, most ugyan mi lesz. A vajdafinak fogalma sem volt róla. A burgundiai flotta hajói ott ringtak a túlsó part közelében, de Mircea számára úgy tűnt, mintha ők is induláshoz készültek volna. Mi az ördög? Rögvest átvitette magát egy csónakon a túlsó partra, hogy megtudja, mi folyik itt. Turnu fövenyénél Pedro Vasquez de Saavedra fölöttébb mogorván fogadta. – Néhány kedves barátom szeretne megismerkedni veled, uram! – kiáltotta már jó messziről. Mircea intett a csónakból kikászálódó testőreinek, hogy zárkózzanak fel mögé, de már késő volt. Nyílvesszők szisszentek a közelből, és az evezősök a testőrökkel egyetemben holtan zuhantak a habokba. – Isten hozott, Mircea! – A szikla mögül a vajdafi tükörképe lépett elő, s lévén maga is vajdafi, széles vigyorral az arcán megölelte. – Ne vágj már ilyen fancsali képet! A lovad felnyergelve vár. Atyám a lelkemre kötötte, hogy nem

eshet bántódásod. Mircea dermedten bámulta a Hunyadi László mellé felsorakozó különös figurákat. A megtermett, bivalyerősségű férfit, a patkányképűt, a kaszás amazont és a piperkőc lovagot. – Az embereim? – kérdezte halkan. – Szabadon távozhatnak? – Igen, a pokolba – morogta Kinizsi, és megpörgette a kezében szorongatott csatapörölyt. – Máshová sajnos nem… – Indulhatunk? – Lackó a lovak felé intett. – Ami engem illet, szeretnék mihamarabb otthon lenni. Ez az utazás is hosszabbra sikeredett a tervezettnél. Mircea lehajtotta a fejét. – Otthon… nekem nem lesz többé otthonom… – Ebben tévedsz, testvér! Apám úgy rendelkezett, hogy velünk gyere Hunyadra. Téged is fiaként tekint ezentúl. Az életét köszönheti neked… Mircea meglepetten felnézett rá. – Ezt ő maga mondta? – Ő maga. – Sajnálom – ingatta a fejét Mircea. – Nemrég még ez volt szívem minden vágya… Mégsem lehet! Apám vére vagyok, nem árulhatom el őt… Döntöttem, László! Osztozni akarok a sorsában! – Mindenképpen indulnunk kell! – sürgette őket Hajna, ideges pillantásokat vetve a túlparton nyüzsgő havasalföldi katonákra. – Mégpedig most! Lackó gyorsan búcsút vett Vasqueztől, aztán nyeregbe pattant. Egymás oldalán vágtattak ki a haditáborból Mirceával. Nyomukban a Békés szántóvető megmaradt legénysége nyargalt. Joffroy de Thoisy hadigályájáról díszlövéssel

búcsúztak tőlük, a burgundiai és velencei tengerészek hosszan lengették kalpagjukat, egészen addig, míg a lovasok bele nem vesztek a messzeségbe. Mindannyian tudták, hogy soha többé nem látják egymást. A díszlövés viszont mintha csak jelzés lett volna: ebben a pillanatban felbömböltek a nikápolyi erődítmény ágyúi. A törökök várták az ostromot. De az ostrom csak nem akart megindulni. 22. A vár környékén teljes volt a zűrzavar. A keresztény flotta gályái nem sokkal dél előtt felszedték horgonyaikat, és sodrásirányban megindultak vissza, a Fekete-tenger irányába. – Hová mennek? Mi ütött ezekbe? A török parton rekedt ötezer havasalföldi lovas megrökönyödve bámulta őket; előbb a magyarok tűntek el, s most a burgundiai hadigályák is elhagyják az őrhelyüket… Mi készül itt? A vár legfelsőbb tornyában Zaganos pasa sem értett semmit. Az eredeti tervek szerint Hunyadi csapatainak már régen ezen az oldalon kellett volna lennie, hogy megkezdjék az ostromot az oláhokkal együtt. Zaganos nem sejthette, hogy Hunyadi csapatai már kora reggel óta ezen az oldalon voltak, s ebben a pillanatban is szélsebesen közeledtek Nikápoly felé. 23. Förgetegként rontottak elő az erdőből. Egyetlen, gyilkos csapásra volt csupán idejük, ha nem akarták, hogy a török védősereg észbe kapjon és kirontson a várból – akkor

ugyanis az erőviszonyok végzetesen felborultak volna, és körülöttük végleg bezárul a csapda. Hunyadi mindent pontosan kiszámított; még hajnal előtt nyugatnak vezette kétezer vértesét, és néhány mérföldnyire Turnu Magurelétől átkelt a Dunán. Szélsebes vágta következett, s egy kisebb vargabetűt leírva a magyar sereg oldalról roppant bele a parton tétován várakozó, értetlen havasalföldi hadba. Az egész néhány percig tartott; a páncélosok dübörögve lerohanták őket, az oláhoknak arra sem maradt idejük, hogy szokásukhoz híven futásban keressenek menedéket. Pallosok, fejszék, cséphadarók osztották a halált, halálsikolyok, fájdalomüvöltések visszhangoztak Nikápoly falainál. A fekete páncélosok halálos hatékonysággal taposták el az ötezer könnyűlovast, és máris visszafelé nyargaltak az erdő felé, ahonnan előbukkantak az imént. Mire a törökök leeresztették Nikápoly felvonóhídját, s mire az első szpáhi egységek kirobogtak rajta, már elnyelte őket a messzeség. A mezőn a földbe taposva, széjjelverve, csaknem teljesen megsemmisítve ott pihegett Vlad Dracul seregének szánalmas maradéka. 24. VALENI, HAVASALFÖLD, A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 18. NAPJA Hunyadi nem vesztegetett egy percet sem, miután visszaúsztatta seregét a Duna északi oldalára, menetből vágtatott tovább. Néhány sebesültön kívül nem szenvedtek

veszteséget; őket hátrahagyták Turnuban egy felcserrel, maguk pedig száguldottak vissza, ahogy a lovaik bírták. Hunyadi az élen, fekete köpenye denevérszárnyként lobog az alkonyi égen. Homlokát ezüstdiadém szorítja le, csontos arcára rászáradt az elpusztított oláh katonák vére. Most nem érzi korát, nem érzi a fáradtságot, most pontosan az a pusztító hadisten, akinek ellenségei hiszik. Tekintete vadul villan a félhomályban, bőszen fürkészi a láthatárt. – Tovább, fiaim! Tovább! Tovább! A kétezer fekete páncélos üvöltve ösztökéli gyorsabb haladásra hátasát. Reng a föld alattuk, s ahogy rátérnek a Tirgoviştébe vezető országútra, lassan aláereszkedik az éj. Sötétben száguld a fekete sereg, s halált hoz, bármerre jár… 25. CILLI VÁRA, STÁJERORSZÁG, AUSZTRIA A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 18. NAPJA Összefolytak a nappalok és az éjszakák. Cillei Ulrik ismét csaknem egy hetet töltött abban a szűk, cellaszerű szobában, melyet a legmagasabb körbástya legfelső szintjén alakítottak ki a vár építésekor. Itt gubbasztott bezárkózva, pontosan úgy, ahogy csaknem egy esztendővel ezelőtt is. Ismét magányra volt szüksége, tökéletes magányra. Ruhát nem cserélt, holott általában naponta többször forró dézsafürdőt vett, Velencéből hozatott, méregdrága illatosítószereket permetezett hórihorgas testének valamennyi hajlatára. Szolgái rendre felhordták neki az étkeket, de Ulrik úr alig evett – annál többet ivott. Mostanában egyre többször cselekedett ilyesmit: mogorván, a világtól elvonulva

szövögette ambiciózus terveit, s forgatta kemény koponyájában újabb és újabb hagymázas elképzeléseit arról, hogyan bírhatná le egyszer s mindenkorra ellenségeit. Ügyei még mindig nem alakultak megnyugtató módon. Legfőképpen Újlaki pálfordulása zavarta – történt valami azzal az emberrel, amit egészen egyszerűen nem tudott megmagyarázni. Elveszítette két fő szövetségesét Miklós közvetlen környezetében: Gertrude-ot és Máriát… Nélkülük egyelőre süket volt és vak, el sem tudta képzelni, mire készült éppen Újlak ura… Abban azonban biztos volt, hogy ha Hunyadinak sikerül őt maga mellé állítania, neki bizonyosan vége van… Ugyan mi másra vallana, hogy az az eszement a saját seregével mentette ki Vlad Dracul fogságából Hunyadit? Erre ugyan mi szükség volt? Cillei néha meg volt róla győződve, hogy az emberek cselekedeteinek mozgatórugói józan ésszel felfoghatatlanok. Az sem tetszett neki, hogy Hunyadi hatalma és befolyása napról napra nőtt. A bárók jelentős része még mindig nem vette komolyan, még mindig felkapaszkodott oláh lovagocskának tartották, akit előbb vagy utóbb utolér majd elkerülhetetlen végzete. De Hunyadi minden őt ért csapás után megrázta magát, és sokkal erősebben került ki a viharból, mint amilyen erős azt megelőzően volt… Hihetetlen… Reménytelen… Az átkozott Habsburg Frigyes is ügyesen manőverezett, jelenleg Ausztria felett megkérdőjelezhetetlen hatalommal bírt, és sajnos mint szövetséges, nem jöhetett számításba… Még Giskra is az ő befolyása alá került, szinte lehetetlenné téve, hogy Cillei a saját érdekeinek megfelelően mozgassa a szálakat a Felvidéken.

Kire számíthatna? Kire építhetné újabb stratégiai elképzeléseit? Egyáltalán, mit ronthatott el újra és újra, hogy még mindig ott tart, ahol korábban tartott? Ahogy az ablakhártyák szakadásain keresztül besüvített a szél, a nagyúr megborzongott. Csontig fagytak tagjai, az asztalkán álló kancsóban már rég kihűlt a fertályórával korábban felhozatott forralt bor. Gondolkozz! Gondolkozz! Több hiba nem fogadható el! Cillei kényszerítette magát, hogy felkeljen a medvebőrökről – a külső fal egyik kiugró oszlopközénél tátongó réshez lépett. Könnyíteni akart magán, csakhogy ezúttal nem ment: gyomra émelygett, de a görcsös fájdalom szinte elviselhetetlennek tűnt bensőjében. Gondolkozz! Gondolkozz! Kétrét görnyedve visszabotorkált a fekhelyére. Az asztalkán heverő térképeken a Német-római Birodalom tartományai, a Magyar Királyság területei, Szlavónia és Dalmácia vidékei sorakoztak, mívesen megfestve, cirádás betűkkel feltüntetve a városok, hegyek, folyók nevét. A nagyúr megdörzsölte kezét. Egy birodalom, melyért érdemes harcolni… Egy, a Rajnától a Fekete-tengerig terjedő birodalom, amiért vért is érdemes ontani – nagyon sok vért… Hisz még nincsen veszve semmi…

26. Elnyomta a buzgóság, s amikor Vitovecz felébresztette, azt álmodta éppen, hogy ég a ház. Talán azért, mert a zsoldoskapitány kezében fáklya lobogott, azt tolta egészen az arcába – megcsapta a faggyú bűze és a sercegő láng melege. – Mit akarsz, hogy vinne el az ördög? A cseh vigyorgott, kivillantva csorba, pudvás fogait. – Thuz Osvát… Jött fontos hírrel… Cillei nyomban kidörzsölte az álmot savószín szeméből. – Miféle hírrel? – Csak neked mond, uram… Állítja, fontos! Állítja, ez mindent megváltoztat… A nagyúr vacogva magára kanyarította a medvebőrt, amin eddig hevert, és némi erőfeszítés árán ülő helyzetbe tornázta magát. – Hozd ide elém! Most! A zsidó alázatos hajlongások közepette lépett be a szobába, de arcára volt írva, hogy nem biztos benne, mi fogadja itt: dicséret vagy büntetés? – Nagyuram? – Jöjj csak, nyugodtan. Úgy hallom, halaszthatatlan híreid vannak, fiam. Talán csak nem Hunyadról? Thuz Osvát a zágrábi püspökség nótáriusaként csuhát viselt, tonzúrájának hajcsomói kesze-kuszán hajladoztak a marhabőr résén át beáramló hideg szélben. Szeme azonban egy ragadozó szemeként villant a szűkülő fáklyafényben. – De bizony Hunyadról, nagyuram… A fivérem levelében… megírta nekem… – Ne vacogj már, hogy az ég áldjon meg! Kérsz bort? –

Válaszra sem várva telelöttyintett egy koszos kupát, és a szerzetes orra elé tolta. – Igyál csak, zsidó! Thuz nyeldekelve itta a kamonci nedűt, és szemmel láthatólag némileg életre is kapott tőle. – Ki vele, fiam! Mit tudsz? És a szerzetes beszélni kezdett: – Emlékezel rá, jó uram, hogy tavaly Újlaki úr saját sereget küldött Havasalföldre, hogy kiszabadítsa Hunyadit a fogságból. – Hogyne emlékeznék rá – felhősödött el Cillei homloka. – Bolondnak tartottuk ezért… nem értettük, miért teszi, amit tesz. Nos, uram, a fivérem levele sok érdekes részlettel szolgál az esettel kapcsolatban… – Ki vele! Ne csigázz tovább, vagy Vitovecz levisz a kazamatákba, és ő húz csigára hamarost! – Mondom már, uram! Mondom már! Nos, a fivérem Hunyadi úr sáfárjaként mindenkit jól ismer a várban. Úgy is fogalmazhatnék, nem történhet semmi Hunyad falai közt, amiről ő előbb vagy utóbb ne szerezne tudomást… Azon az éjszakán, amikor Újlaki Miklós a várban szállt meg… Azon az éjszakán történt valami, amiről alig mernek beszélni a szolgálók… A várnagy… egy dajka… és még néhányan tudnak róla csupán, pontosabban sejtenek felőle valamit… A fivérem utánajárt… És megírta nekem. Ha tudná pedig, hogy én minden hírt azonnal megosztok nagyurammal… De nem tudja, és nem is értené… Elvette az eszét az oláh szörnyeteg… – Hallgatlak! – dobolt türelmetlenül az ujjával Cillei, és tekintete elárulta, hogy nem sokáig lesz már türelmes. – Nagyuram! – derült fel Thuz Osvát képe. – Hunyadi úr felesége, és Újlaki báró… Azon az éjszakán…

– Mit nyögdécselsz itt nekem? Beszélj értelmesen! És Thuz Osvát a nagyúr füléhez hajolt, hogy elmeséljen mindent, amit csak tudott; Vitovecz hiába meresztgette a füleit, egyetlen szót sem hallott belőle. De amikor a zsidó végzett, Cillei pergamenszín képe egyszeriben élettel telt meg. Harsányan felnevetett, talpra szökkent, és Thuzt is felrángatva eszelős táncra perdült vele. A zsoldoskapitány sok furcsasághoz hozzászokott már ebben a várban, ám ez most még őt is alaposan meglepte. – Ezt komolyan mondod? Nem hiszem el! – harsogta Cillei, bár az arcára kiülő boldogság azt sugározta, hogy igenis elhiszi. – Hiszen ez csodálatos! S mondd csak, drága, egyetlen barátom… Van valami a fivéred kezében? Bármi? Bármiféle bizonyíték? – Éppen ez az, uram! Nincsen szükség bizonyítékra… Elegendő a gyanú… A gyanú pusztítóbb, rombolóbb mindennél… Akár igaz sem kell, hogy legyen a történet… Elég, hogy hihető… Elég, hogy mindenki el fogja hinni, mert ez utólag is mindent megmagyaráz… Érted már, uram? Cillei áhítatos pillantást vetett a szerzetesre. – Tehetséges fiú vagy! Még sokra viszed, Thuz Osvát! – Szívből köszönöm, nagyuram! Téged szolgállak, életem végéig, ne feledd! Számítok háládra és feltétlen támogatásodra… Azonban Cillei már nem törődött vele. Megragadta Vitovecz grabancát, és boldogan a képébe fröcsögte: – Él még az a gazember? – Melyik, uram? – Az ágyúöntő mester… Tüzes Orbán… Él még? – Legutóbb… tömlöcben járok, élt. – Hozd ki onnan! Most már tudom, mit kell tennünk! Minden egészen világossá vált! Minden tiszta és egyértelmű,

Jan! Érted? Hozd ki a tömlöcből azt a nyomorultat, és ébreszd fel azt a néma emberedet is… Azt a sötét képű fickót, akitől valahányszor kiráz a hideg, amikor ránézek… – Felébresztem, uram! – Egy óra múlva a nagyteremben várlak benneteket! – nevetett rájuk Cillei. – Milyen egyszerű most már minden… Milyen tökéletesen tiszta és világos… Az ajtóhoz szökellt, onnan még visszanézett rájuk: – Vannak emberek, akiket valóban nem fog a vas, a tűz… Jól látod, Osvát fiam, van, ami erősebb fegyver a vasnál és a tűznél… A gyilkos szó… A pontosan célba találó, jól időzített, gyilkos szó! 27. KONSTANTINÁPOLY, A. D. 1445, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK109 1. NAPJA Az egyesített keresztény flotta gályái Mindszentek napján érkezett vissza Konstantinápolyba. A császár parancsára a városban hősökként ünnepelték őket, s noha nem sok eredményt tudtak felmutatni, VIII. Ióannész boldogan jutalmazta meg őket Jézus Krisztus palástjának egy kicsinyke darabjával, melyet állítólag a Szent Szűz saját kezével szőtt Betlehemben. Waleran de Wavrin könnyekig meghatódva ölelte magához a becses relikviát. Hunyadi fokhagymája és kamonci bora már régen meggyógyította, de visszanyert egészsége nem nyújtott elég vigaszt elkeseredésére. A parancsnoksága alá rendelt burgundiai hadihajóknak ugyanis haladéktalanul vissza kellett térnie villefranche-i kikötőjükbe.

Élete nagy kalandja ezzel véget ért. Az admirális tudta, hogy soha többé nem lesz olyan boldog, mint ezekben az emberpróbáló hónapokban, amikor a Jean sans Peur kapitányi hídján, őfelsége, Jó Fülöp, Burgundia hercege megbízásából szent háborúba vezethette tengerészeit. Csakhogy a jó idők mindig elmúlnak. Waleran de Wavrin még harminc esztendőt élt a várnai csata után, mégis, soha, egyetlen nap sem telt el az életében, hogy ne marcangolta volna az önvád: 1444 novemberében az ő hibájukból veszett el az utolsó keresztes hadjárat döntő ütközete. Utolsó gondolata is ez volt. Halála előtti órában, amikor az utolsó kenetet felvette, kihunyó tudata utolsót parázslott: – Várnak rám! – ült fel rémülten halálos ágyán. – Ott várnak rám mind… A ködben, a sötétben… Páncélban, némán, vádlón rám néznek… Koponya az arcuk… csontvázkezükben kardok… Felém tartanak… Értem jöttek el… Hátrahanyatlott, és lehunyta szemét. 28. SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYAR KIRÁLYSÁG, A. D. 1527, KARÁCSONY HAVÁNAK UTOLSÓ NAPJA Süvített a szél a város utcáin, csapkodta az ablakok fatábláit, az épületek falához hordta a havat. Mindenki, aki tehette, behúzódott a házakba, hogy a jól fűtött szobákban vészelje át az ítéletidőt, békésen borozgatva, a kandalló tüzét bámulva. Akik a jeges éjszakát arra szánták, hogy

átgondolják, mennyi szörnyűség történt velük az esztendő folyamán110, bizony siralmas eredményre jutottak. Az 1526-os év mindent megváltoztatott az életükben… A szép öregember azonban még mindig az utcákat rótta. Kutyául érezte magát, a magány és a fáradtság kínozta. Napok óta megint azon járt az esze, hogy bizony jobb lett volna ott veszni Mohács mezején, s ettől még inkább elfacsarodott a szíve. Elszokott már az önsajnálattól, most sem tudott mit kezdeni a hitvány érzéssel. Leginkább azt fájlalta, hogy idegennek érezte magát már ebben a városban is. Idegennek, és nagyon öregnek… Nem sokkal éjfél előtt, elvetvén az ötletet, hogy egy csapszékben költse el utolsó garasait, hazabotorkált szállására. Végtére is, megfagyni ott is tud… Amikor kinyitotta az ajtót, a szíve hevesen dobbant. Valaki várta odabent. A tűzhelyen vidám lángok táncoltak, fényénél egy ifjú hevesen körmölt az asztalnál. – Dénes! A szerzetes felnézett és rávigyorgott. – Hol kóborolt ilyen sokáig, uram? Már azt hittem, nekem kell kikaparnom valahonnan a hó alól! A szép öregembernek könny szökött a szemébe. – Hát visszajöttél! – Vissza bizony… Majd elmondom annak is a sorát, de legelébb – a fiú boldogan felkelt, és megölelte az öreget. – Legelébb hadd mondjam el… Elég időm volt gondolkodni rajta. – Min? – Tudom, hogy kicsoda kegyelmed! – nevetett Dénes. – Most már tudom!

A szép öregember arcáról lehervadt a mosoly. – Tudod az ördögöt! – Megfejtettem a titkát – a fiú lenyomta Deér-Sólyom Istvánt a székbe. – És mostantól az egész története kicsit más színben tűnik majd fel a szememben! Ebben az öreg is egészen biztos volt. – Sok van még hátra belőle – figyelmeztette a szerzetest. – A legfontosabb részek bizonyosan csak most jönnek! – Én ráérek – Dénes elhelyezkedett a tűz előtt. – Felőlem kezdheti is!

EPILÓGUS 1. TIRGOVIŞTE, HAVASALFÖLD, A. D. 1445, SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 20. NAPJA Vlad Dracul lekászálódott a nyeregből, és a harmatos fűre rogyva szemügyre vette szeretett városát. Végre! Visszatért, és ez lesz az a nap, amikor végleg leszámol minden ellenségével… Ezen a napon új korszak köszönt országára… Ezúttal bezárul a kör, és nem nyílik meg soha többé… A hajnali égen minden torony, minden magas épület sziluettje lebegni látszott a hőségtől elmosódott, vibráló horizonton. A Curtea Domnească zömök falai kiemelkedtek a polgárházak egymásra hajigált sokaságából; zord atyaként őrizve a város rendjét. Amott a Nagypéntek templomának harangtornyán tűzött át a felkelő nap fénye. Tirgovişte ébredezett. A vajda kivonta szablyáját, és ujjával megtapintotta az előző este gondosan megélezett pengét. Mire ez a nap lemegy, elszámol mindenkivel, akinek még adósa volt. Mindenkivel… Hunyadi bizonnyal halott ebben az órában. Odalenn, Nikápolynál ötvenötezer harcos várta, hogy a gályák átszállítsák nyomorúságos, szánalmas seregét. Zaganos pasa szalmával kibélelt dobozzal készült, hogy Erdély vajdájának fejét Edirnébe szállíthassa. Az a doboz azóta már nem üres… Vlad elmosolyodott a gondolatra. Azt sajnálta csak, hogy nem lehetett jelen, mikor

Hunyadi megértette: csapdába csalták. Mint ahogy azt sem láthatta, ahogy Zaganos személyesen csapja le a fejét Nikápoly várudvarában. Nem lehetett ott, pedig szívesen belerúgott volna abba a még vérző koponyába, mielőtt Zaganos gondosan a dobozkájába tehette volna. Viszont az elszalasztott pillanatokért bőségesen kárpótolni fogja majd mindaz, ami Tirgoviştében vár rá… Számításai szerint Dăneşti Dannak legfeljebb egy-, kétezer katonája lehetett a városban. Tirgovişte megvédéséhez ez persze édeskevés. Neki máris több ember állt a rendelkezésére: Turnu Magurelétől északnak vágtatva néhány hű bojár csatlakozott hozzá, remélve, hogy a régi-új vajda hálás lesz majd szolgálataikért. Négyezer lovas… Vlad Dracul lehunyta a szemét. Ennyi éppen elég lesz! Mircea odalenn bizonyítja épp a törököknek örökös hűségüket, Hunyadi immár a múlté, és ezen a napon a Dăneşti-kutyák is mind karón végzik… Tirgovişte egyszer, s mindenkorra Drăculeşti-kézben marad, Havasalföld pedig török vazallusként a szultán védelmét élvezi az idők végezetéig… A vajda kinyitotta szemét. A város csöndbe burkolózott, nem is sejtve, hogy mi vár rá… Dan vajda biztosan az igazak álmát alussza még… Aludj csak, féreg! Nem sokáig alhatsz már! – Készen állunk, uram! Óhajtod, hogy megindítsuk a támadást? Eustratie postelnic, Wojk clucer teljes harci felszerelésben álltak meg előtte. Mindketten elszántnak, vérszomjasnak tűntek. Vlad Dracul a szedelőzködő seregre pillantott.

– Nagy nap lesz a mai, barátaim! Azok ketten összenéztek és egymásra mosolyodtak. – De még milyen nagy, uram! A sárkányos úr nem vette észre a bojárok hangjában bujkáló gúnyos felhangot – persze ha észreveszi is, már késő. Ez a verőfényes szeptemberi reggel volt az utolsó, amit saját szemével látott. 2. A négyezer oláh megindult a város ellen. Tirgovişte kapui tárva-nyitva, mintha csak reá vártak volna időtlen idők óta. Vlad Dracul visszarántotta a lovát a déli városkapunál. Túl nagy volt a csend… Dan vajda már biztosan értesült a jöttükről, mostanra az utcákat fejvesztve futkosó embereknek kellett volna megtöltenie… Túl nagy a csend… Lassan hátrafordult a nyergében. Bojárjai kárörvendő nyugalommal szemlélték, kezükben fegyverek – de ezek a fegyverek most mind reá szegeződtek. – Készen állsz, sárkányos úr? – kérdezte Dumitraşcu logofát, előléptetve a többiek mögül. – Mert mi készen állunk! – Hát te honnan az ördögből kerültél elő, féreg? A Curtea Domnească felől páncélos lovasok bukkantak fel az utcákon. De ezek nem Dan vajda emberei voltak, vértezetük túlságosan aprólékos kidolgozottságú, a fejük felett lobogó hadizászlók pedig… – Magyarok… Vlad Dracul szívverése elállt egy pillanatra.

– Isten hozott, kedves vajda! – harsogta Szilágyi Mihály kedélyesen a csapat élén. – Már vártunk rád! Ugye, vendégül láthatunk egy kis lakomára? Dăneşti Dan és a többi bojár mind ott lovagoltak Szilágyi oldalán. – Elárultatok… – hörögte Vlad, és megpróbálta megfordítani lovát, de Dumitraşcu elkapta a kötőféket, és maga felé cibálta a habzó pofájú paripát. – Elárultatok, tetves kutyák! A logofát közelről bámult az arcába. – Ma este elszámolunk, sárkányos úr… Mindenért megfizetek! A feleségemért! A lányomért! A becsületemért! Dühödt, eltorzult arcok kavarogtak Vlad Dracul szeme előtt. – Ne bomoljatok! Árulók! A magyarokkal cimboráltok? Összefogtok ellenem? Énellenem? Szitkok záporoztak feléje: megerőszakolt asszonyok, janicsárnak elcipelt fiúk, megalázott férjek, összetört életek szitkai. Vlad Dracult lerángatták lováról, és hajánál húzva vonszolni kezdték a Curtea Domnească irányába. 3. Bivalyok vontatta kordén hozták őket – rácsok mögött, lemeztelenítve, saját mocskukban, akár az útonállókat. Végtelennek tűnő ütlegelés után délben érték el a főteret, amikor a forró szeptemberi nap éppen a tetőfokára hágott. A lándzsás őrök a Curtea Domnească kaputornyában üdvrivalgásban törtek ki, amikor megpillantották a közeledő menetet. A kordé mögött Dăneşti Dan lovasai léptettek nagyokat kurjongatva, egymás elé vágva, hogy minél

hamarabb részesülhessenek a rájuk váró dicsőségből. Vagy húszan vették körül a kocsit, no, nem azért, hogy megvédjék a foglyokat a saras úton mellettük szaladó, és lószart, ganét dobáló cigánypurdéktól, szájtáti oláhoktól, sokkal inkább azért, hogy időnként maguk is a rácsokra csapjanak lándzsáik nyelével. – Mocskos kutyák! Mocskos Drăculeşti-kutyák! Vlad Dracul, Havasalföld vajdája zord tekintettel figyelte a tömeget. Tirgovişte népe magából kivetkezve őrjöngött, diadaltáncot járt egy hatalmas tűzrakás körül. – Máglyára velük! – Karóra mindet! Dracul úgy helyezkedett, hogy testével védhesse a fiát. Mirceát alig néhány perce taszították be mellé a kordéba, lemeztelenítették és összevissza verték. A vajda elsápadt, amikor megpillantotta. – Hogy kerülsz te ide? A fiú nem felelt. – Akkor ez azt jelenti, hogy… A pribékek megtisztították az utat előttük, s a menet elindult a felvonóhíd deszkáin befelé a Curtea Domnească kapuján. Ahogy a rácsozat alá értek, a kaputorony magasában megjelent egy fekete köpenyes alak, köpenyén csőrében gyűrűt tartó holló képével. A tömeg felüvöltött örömében. – Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi! – Isten éltesse Hunyadi vajdát! Erdély ura megállt a toronybástya két lőrése között, s fejedelmi méltósággal integetett a tömegnek. – Emlékezzetek erre a napra! – szavai visszhangot keltettek a város falai között. – Emlékezzetek erre a győzedelmes, diadalmas napra!

A tirgovişteiek, akik alig egy esztendővel ezelőtt szemtanúi, mi több, tevő résztvevői voltak Hunyadi megalázásának, most áhítattal bámulták és hallgatták a hadurat. – Ez az ember Vlad Dracul, a vajdátok! Ő az, aki eladta Havasalföldet a töröknek, ő az, aki rettegésben tartotta népét, aki elárulta keresztény hitét! A tömeg felhördült. – Döntsetek a sorsa felől! Azt kapja majd büntetésül, amit ti akartok! Rátok bízom ennek a féregnek a sorsát! A csőcselék dühödten közelebb nyomakodott, s ismét körbefolyta a kordét, távolabb taszigálva az azt őrző lándzsásokat és pribékeket. – Halál! Halál! Halál! 4. A Nagypéntek temploma mögötti szűk, belső térre vezették őket, ahol a városfal kanyarulata és az ortodox templom komor tömbje közötti udvarban már tucatnyi árnyék sorakozott fel fogadásukra. Vlad Dracult és Mirceát hátrakötött kézzel lökdösték a terecske közepére. Nem rimánkodtak, nem kértek kegyelmet senkitől. Szilágyi úgy intézte, hogy ugyanazok a cigány hóhérsegédek várják a néhai vajdát, akiket annak idején az ő kivégzésükre iderendeltek. Csak hóhérnak kellett keresni újat – a régi fej híján nem tölthette már be hivatalát. – Nesze, komám! Most már élesebb, mint legutóbb! – lendítette az új jelentkező felé az irdatlan hóhérpallost Szilágyi. – De csak csínján vele! Ezúttal tán nem is lesz rá szükség!

Hunyadi komoran állt a fia mellett, és kétségeivel vívódott. Dracul ezerszeresen megérdemelte a halált, no de Mircea? Lackóra pillantott, az elértette gondolatait, és a vajdafihoz lépett. – Nem kell így végezned… Velünk jöhetsz! Együtt harcolhatunk a török ellen, ahogy mindig is szeretted volna… Mircea szelíden lehajtotta a fejét. – Kicsi ország a miénk, testvérem. Két nagyhatalom közt soha nem választhatunk jól… Ki az áruló? Ki a hős? Mindig csak nézőpont kérdése… Talán te megérted… Azok vagyunk, aminek születtünk. Letagadhatjuk… Új köntösbe bújhatunk, mégis azok maradunk mindig, aminek születtünk. – Fájdalmas halál lesz – suttogta Lackó megrendülten. – Nem ezt érdemled! De Mircea hajthatatlan maradt. – Mindig szerettem volna apámnak bizonyítani… Ahogy tán te is… Soha nem értett meg, soha nem szeretett… És most már nincs visszaút… Nem tagadom meg őt. Vele maradok, mindhalálig! Hunyadi alig észrevehetően biccentett; Lackó kénytelen volt hátrébb lépni. A hóhérsegédek munkához láttak; kocsikerékhez kötözték mindkettejüket, majd egy éles nyúzókéssel bemetszették homlokukon az arcbőrt. – Amit ígértem, úgy is lesz! – mennydörögte Szilágyi Mihály felettük. Iszonytató üvöltés harsant: apa és fia földöntúli fájdalomtól marcangolva tépkedte köteleit, csakhogy már nem volt menekvés. A hóhérsegédek szakavatott mozdulattal letépték mindkettejük arcbőrét.

Vlad Dracul és fia arca vörös, vériszamós húscsomóként csillogott a közel tartott fáklyák fényében. – Amit ígértem, úgy is lesz! – Szilágyi kitépte az egyik hóhérsegéd kezéből Vlad Dracul arcbőrét, és a vajda szájába tömte. – Zabálj, kutya! Zabálj! Hunyadi eleget látott. Átölelte Lackó vállát, és elindult vele a Curtea Domnească zömök főépülete felé. Fáradt volt, pihenni vágyott. A sátáni üvöltés azonban még hosszú ideig a fülében visszhangzott, pedig akkor már csend volt a palota hátsó udvarában. Vlad Dracul és Mircea még nyöszörögtek, még éltek, amikor elföldelték őket a trágyakupac alá. 5. HUNYAD VÁRA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1446, BOLDOGASSZONY HAVÁNAK111 1. NAPJA Hunyadi serege karácsony előtt tért haza Erdélybe, miután Havasalföldön megerősítették Dăneşti Dan hatalmát. A vajda úr ezután megpihent. A legsürgetőbb adósságait rendezte már, de még nem végezte el dolgát mindenkivel. Nem türelmetlenkedett: megtanulta rég, hogy idővel mindenki azt kapja, amit megérdemel. Újév napja volt, Hunyadi magányosan állt lovagterme ablakai előtt, és a künn szállingózó havat bámulta. Gyűjtögette erejét, azt latolgatta magában, képes lesz-e megbirkózni a reá váró feladatokkal. Úgy hitte, igen. Vitéznek igaza lehet, gondolta a vajda úr, miközben

apródai gondosan felcsatolták rá vértezete darabjait. Aki egyszer elindul az úton, nem torpanhat meg. Végig kell haladni az ösvényen, és soha nem szabad hátranézni. Amikor ott állt, teljes csatapáncélban, oldalán irdatlan pallosával, amivel még sok ellenségére sújt le Isten segedelmével, a hit harcosa azt a szót ízlelgette, amit Vitéztől mind gyakrabban hallott: Kormányzó… Isten kegyelméből Magyarország, Horvátország, Dalmácia királyi kormányzója, a csatolt részek ura, a magyar hadak főparancsnoka… Tetszett neki ez a szó. Egyre jobban tetszett…

FÜGGELÉK I. DRAMATIS PERSONAE A regényben szereplő karakterek döntő többsége létező személy volt. Az itt következő felsorolás elsősorban a regény szereplőit sorolja fel, természetes hát, ha köztük fiktív vagy létező, azonban a valóságostól eltérő, más tulajdonságokkal bíró karaktereket is találunk. A teljes egészében fiktív szereplőket dőlt betűvel szedtük. Ugyancsak dőlt betűvel olvashatják azokat az információkat a szereplőkről, melyek történelmi tényekkel nem bizonyíthatóak. A HUNYADIAK, ROKONSÁGUK, FAMILIÁRISAIK Hunyadi János Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia. Ősei havasalföldi kun kenézek voltak, rokonságban a fejedelmi Basarab-családdal. Pályafutása során előbb szörényi bán volt, később erdélyi vajda (1441–46), nándorfehérvári kapitány, temesi ispán, majd Magyarország kormányzója (1446). Ifjúkorában Stefan Lazarevics szerb despota apródjaként szolgált Nándorfehérvárott, majd Zsigmond hívására tért haza, és többek között Ozorai Pipó és a Csáki família szolgálatában állott. A galambóci ostromot követően rövid időre az Újlakiak udvarában találjuk, majd a király zsoldjában lovagként Budán. 1431-től 33-ig a milánói Filippo Maria Visconti herceg seregének condottierije a Velence ellen vívott háborúban. Részt vett Zsigmond magyar király

császárrá koronázási ceremóniáján Rómában. Hazatérte után az uralkodó a csehországi és észak-magyarországi hadszíntérre vezényelte a husziták elleni harcokba. A királyi tanácsban is helyet kapott. 1439-től szörényi bán. Habsburg Albert király halála után a lengyel Jagelló Ulászló megválasztásáért harcolt Albert utószülött gyermeke, László király ellenében. Ulászló bizalmasaként legyőzte az ellenpárt seregét Cikádornál, aminek jutalmaként Újlaki Miklóssal közösen erdélyi vajda és temesi ispán lett. 1441-ben vereséget mért a Szerbiában fosztogató törökökre, majd Szendrőnél megverte Iszhák béget. 1442-ben kora tavasszal jelentős török erők törtek Erdélyre. Mezid bég először legyőzte Hunyadi sebtiben összegyűjtött kisszámú erőit Marosszentimrénél, ám ezt követően Szeben mellett, a Vaskapu-szurdoknál a vajda a fegyverbe szólított parasztok segítségével megsemmisítette a török hadakat. Ugyanebben az évben Havasalföldön is legyőzte a törököt, melyet ezúttal Seháb ed-Dihn beglerbég vezetett. 1443. július 22-én Hunyadi vezetésével indult meg a balkáni hadjárat, mely célul tűzte ki a törökök Európából való kiűzését. A csaknem fél éven át tartó, ezért többnyire „hosszú hadjáratként” emlegetett katonai vállalkozás során a magyar sereg jelentős szerb és bolgár területeket szabadított fel, több csatában verte meg a törököket. A Zlatica-hágónál azonban Hunyadi erői nem tudtak áttörni, ezért kénytelenek voltak visszavonulni. A hazaút alatt még többször mért vereséget Hunyadi az őt üldöző oszmán hadakra. 1444-ben a pápa által megszervezett nemzetközi szövetségben, az utolsó európai keresztes hadjárat vezéreként Hunyadi János mintegy 18–20 000 fős sereget vezetett a Balkánra. A cél ezúttal is a török kiűzése volt a kontinensről. A vesztes várnai csata után hosszas viszontagságokat

követően tért haza; előtte Havasalföldön Vlad Dracul vajda vetette fogságba. Magyarországra visszatérve az országgyűlés a rend fenntartására hivatott hét kapitány közé választotta. 1445 nyarán Zsarnó mellett szétvert egy fosztogató török sereget. A nyár végén az al-dunai hadjáratra indult, melyen a Waleran de Wavrin admirális vezette keresztény flotta és Vlad Dracul is részt vettek. Horogszegi Szilágyi Erzsébet Hunyadi János felesége, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin leánya. 1410 körül születhetett, valószínűleg Horogszegen. Családja a Garázda nemzetséghez tartozik, így távolabbi rokonságban állt Vitéz János későbbi esztergomi érsekkel és Janus Pannonius költővel is. Bátyja, Szilágyi Mihály, a Hunyadi család tagja, Hunyadi híres hadvezére. Másik fivére, Osvát Galambóc 1428-as ostrománál Hunyadi János kezétől lelte halálát. 1428 körül mehetett nőül Hunyadi Jánoshoz, akinek két fiút szült, Lászlót és Mátyást. Hunyadi László (Lackó) Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. Gyermekkorát Hunyadon töltötte, javarészt atyja távollétében, később a kun Matkó felügyelete alatt a Temes-szigeten. Nándorfehérvár 1440-es ostroma után esztendőkön át barangolt a török területeken. A hosszú hadjárat idején érkezett haza Magyarországra. Hunyadi Mátyás Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. 1443-ban született Kolozsváron. Atyja halála után 1457-től magyar király. Hunyadi Iván Hunyadi János öccse, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzsébet fia. Bátyja oldalán harcolt az 1430-as évek második felében, és az 1440-es évek első felében. Ő is szörényi báni

címet viselt, karrierje bátyjáéval együtt emelkedett. Az 1442-es marosszentimrei ütközetben veszítette életét. Hunyadi Vajk Both fia Csorba fia, Hunyadi János atyja. Ő kapta Zsigmond királytól Hunyad várát 1409-ben. Hunyadi Vajk Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia, János és Iván öccse. Gyermekként meghalt. Hunyadi Vajk Hunyadi Iván és Ecsellő fia. Horogszegi Szilágyi Mihály Szilágyi Erzsébet bátyja, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin fia, Hunyadi harcostársa egész életén át, hadainak, bandériumainak vezetője. A törökök Kara Mikhálként, a szerbek, horvátok Cserni Mihalként (Fekete Mihály) is ismerték. Hunyadi János életében nem töltött be magasabb tisztséget. Báthori Margit Báthori István országbíró és Rutkai Borbála lánya, horogszegi Szilágyi Mihály hitvese. Horogszegi Szilágyi Ilona Jusztinia Horogszegi Szilágyi Mihály és Báthori Margit leánya. (A történelmi valóság szerint valószínűbb, hogy Szilágyi Osvát lánya volt.) Zrednai Vitéz János Zrednamelléki Gelét fia Dénes és Garázda Borbála fia, Hunyadi János barátja. A királyi kancellária írnoka, később a királyi titkos kancellária protonotáriusa, zágrábi őrkanonok, majd váradi püspök, végül esztergomi érsek. A Hunyadi fiúk, László és Mátyás nevelője, a humanista kultúra lelkes híve és terjesztője. 1445 végétől váradi püspök.

Hunyadi Klára Hunyadi János húga, Dengelegi Pongrácz György felesége, a későbbi Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda édesanyja. Hunyadi Erzsébet Hunyadi János húga, Szentgyörgyi Székely János felesége. Az ő fiuk, Szentgyörgyi Székely Tamás Hunyadi zászlóhordozója, majd 1450 és 1462 között várnai perjel, a magyarországi johanniták vezetője volt. Hunyadi Mária Hunyadi János húga, Argyesi Manzilla, havasalföldi bojár felesége. Férjét a Hunyadi-párti urak végezték ki politikai okból. Unokája, Oláh Miklós, neves humanista történész, esztergomi érsek. Dengelegi Pongrácz György Káta nembéli nemes család leszármazottja, felesége Hunyadi János húga, Klára volt. A Hunyadi família oszlopos tagja, a vajda hadjáratainak egyik jeles vezére. Sógora megtette alvajdának, a korábbi alvajdával, vízaknai Miklóssal együtt. Az ő familiárisa volt Egyed fia Nagy Simon, talmácsi várnagy, Mátyás király későbbi híres hadvezére. Az 1444-ben megvívott várnai ütközetben esett el. Szentgyörgyi Székely Tamás Székely János és Hunyadi Erzsébet fia, Hunyadi bandériumának zászlótartója, később magyar főúr. 1445 után horvát-szlavón bán, 1450 és 1462 között vránai (aurániai) perjel, a magyarországi johannita lovagok vezetője. Szentgyörgyi Székely János Ismert még Banovics Szekula, Székely János bán néven is. Székely Tamás zászlótartó apja. Felesége Hunyadi Erzsébet volt. Hunyadi oldalán küzdött a vajda legtöbb hadjáratában.

Dengelegi Pongrácz János Dengelegi Pongrácz György és Hunyadi Klára fia. Mátyás idején három alkalommal is betöltötte az erdélyi vajda tisztségét, emellett szörényi bán, temesi ispán és királyi asztalnokmester is. Bátyja halálát megbosszulandó 1463-ban ostrom alá akarta venni Kolozsvárt is, de unokatestvére, Mátyás király lebeszélte erről. 1476-os halála pontosan egybeesett Mátyás és Aragóniai Beatrix esküvőjével, és ez alkalomból udvari gyászt rendeltek el. Dengelegi Pongrácz László Dengelegi Pongrácz György és Hunyadi Klára fia, a későbbi erdélyi vajda, Péter bátyja. Egyetemi tanulmányait követően a kolozsmonostori bencés apátság kormányzója. A kolozsvári polgárok egy vitás birtokügy miatt 1463-ban megölték. Dengelegi Pongrácz Borbála Dengelegi Pongrácz György és Hunyadi Klára leánya, a későbbi erdélyi vajda, Péter húga. Férje Rozgonyi Sebestyén királyi főlovászmester, erdélyi vajda, valamint pozsonyi ispán volt. Dengelegi Pongrácz András Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda fia. Királyi pohárnokmester volt, 1464-ben veszítette életét a boszniai háborúban. Dengelegi Pongrácz Katalin Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda lánya. Férje Újlaki Lőrinc, Újlaki Miklós fia volt. Rozgonyi Sebestyén Királyi főlovászmester, erdélyi vajda, valamint pozsonyi ispán. Felesége Dengelegi Pongrácz Borbála volt. Rozgonyi László Rozgonyi Sebestyén erdélyi vajda és Dengelegi

Pongrácz Borbála fia. 1481-ben nándorfehérvári kapitány. Vingárti Geréb János A Hunyadi família oszlopos tagja, 1458 és 1459 között erdélyi alvajda. A Kacsics nembéli nemesi család leszármazottja. Az Anjou királyok idején lettek szász gerébek, innen a család neve is. A XIV. század elején Küküllő megye délnyugati részén, Zsitvén, Balkácson voltak birtokosok, de később, kikopva ezen birtokaikból, a megye távolabbi részeibe húzódtak. Kiterjedt rokonságuk, ismeretségük jelentette a Hunyadi-párt egyik legstabilabb oszlopát Erdélyben. Geréb János felesége horogszegi Szilágyi Zsófia, Szilágyi Erzsébet húga volt. Rokonságukba tartoztak a Harinnai Farkasok, a Farnasi Veresek, a Peresek, a Gerendiek, a Kecsetiek, az Agmándiak, a Szilvásiak. 1441. május 14-én Hunyadi neki adományozta Tárnok Demeter több Fejér megyei birtokrészét is Újfalu, Bece, Nádverem településeken, holott ezeket korábban Kamonyai Simonnak szánta. Részt vett Hunyadi döntő ütközeteiben, s a vajda, később a kormányzó feltétlen párthívei közé tartozott. Utóbb Hunyadi görgényi várnagya lett, valamint a székely perek intézésével megbízott bírója. Horogszegi Szilágyi Zsófia Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin leánya, Vingárti Geréb János felesége. Nővére a kormányzó, Hunyadi János felesége volt. Vingárti Geréb István Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia. Vingárti Geréb Lőrinc Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia – gyermekként meghalt.

Vingárti Geréb Péter Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia. Mátyás az 1471-es összeesküvés idején rábízta a Felvidék katonai kormányzatát, 1478–79 között bárói rangra emelte, és kinevezte erdélyi vajdának. 1486–89 között ajtónállómester. 1489-ben a király felmentette a tisztségei alól, ezért fivérével, Mátyással 1490 után szembefordultak Corvin Jánossal. 1500-tól haláláig, 1503-ig az ország nádora volt. Vingárti Geréb Mátyás Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia. Horvát-szlavón bán volt 1483–89 között. A király 1489-ben őt is felmentette tisztségei alól, ami oda vezetett, hogy a király unokatestvérei szembefordultak Corvin Jánossal. Vingárti Geréb László Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia. Erdélyi püspök (1475–1501), majd kalocsai érsek (†1501–1502). Horogszegi Szilágyi Orsolya Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin leánya. Férje Rozgonyi János erdélyi vajda, később országbíró volt. Házasságából két fiú és egy leány született. Szilágyi Orsolya vélhetően még Mátyás trónra lépése előtt elhunyt, két fiuk pedig korán meghalt. Rozgonyi János Horogszegi Szilágyi Orsolya férje. Többször töltötte be az erdélyi vajdai címet, később országbírói rangra emelkedett. Rozgonyi Apollónia Rozgonyi János és Horogszegi Szilágyi Orsolya leánya. Férje Csáki Ferenc székely ispán, majd bihari ispán volt.

Oláh István Hunyadi Mária és a havasalföldi vajdai családból származó Argyesi Manzilla fia. A Hunyadi család híve és támogatója, Szászváros királybírája, az erdélyi sóbányák, a sókamara vezető tisztviselője. Testvére, Máté szintén szászvárosi királybíró volt. Oláh Máté Hunyadi Mária és a havasalföldi vajdai családból származó Argyesi Manzilla fia. A Hunyadi család híve és támogatója, szászvárosi királybíró, István fivére. Oláh Miklós (latinul Nicolaus Olahus) Nagyszeben, 1493. január 10. – Pozsony, 1568. január 15. Humanista történész, esztergomi érsek, Hont vármegye főispánja, királyi helytartó, Németalföld régense. Oláh István és Huszár Borbála fia. Apai nagyatyja a havasalföldi vajdai családból származó Argyesi Manzilla, nagyanyja Hunyadi Mária. Édesanyja, Huszár Borbála szintén a Hunyadiakkal rokon famíliákkal, a Bogáthiakkal és Gerendiekkel volt családi kapcsolatban. Vízaknai Miklós Hunyadi-párti főúr, már Hunyadi vajdaságát megelőzően is erdélyi alvajda. Ő felelt az erdélyi sókitermelés és kereskedelem biztonságáért. Élete végéig kitartott Hunyadi hűségén, intézte az erdélyi vajdaság ügyeit. 1447-ben az országnak tett hű szolgálataiért birtokadományban részesült. Thuz János Pozsonyi születésű zsidó, Feuer Júda néven látta meg a napvilágot. A huszita háborúk idején került Hunyadi környezetébe, kikeresztelkedett, birtokainak sáfárja lett. Később Laki Thuz János néven magyar főúr, horvát bán. Thuz Osvát

Thuz János testvérbátyja, Vitéz János neveltje, később Laki Thuz Osvát néven zágrábi püspök. Thuz Dávid Thuz János és Osvát öccse, Konstantinápolyban nevelkedett Mose ben Jahmun házában. Filipesi Albert Itáliai születésű, Hunyadi János íródeákja. Anyja a Bihar megyei Tordai család tagja volt, atyja olasz zsoldos. Nándorfehérvár 1440-es ostroma után másfél évig török fogságban tolmács. Kamonyai Simon Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa, Vajk vitéz barátja. Ő felelt a Hunyadi fiúk katonai neveléséért. A krónikák szerint az 1442 tavaszán vívott vaskapui ütközetben Hunyadi vértjét magára öltve vállalta a biztos halált a vezér életben maradásáért cserébe. Hőstette nemcsak Hunyadi életét mentette meg, de ezáltal a győzelmet is elhozta a magyarok számára. Kamonyai Miklós Vélhetően Kamonyai Simon unokaöccse. 1452-ben gyulai várnagy. Matkó Az ulas kunok utolsó, Erdély földjére szakadt bégje, Turgony és Orgond vezérek leszármazottja. Hunyadi Vajk és János, majd László nevelője. Idős korára Hunyadi engedélyezte számára, hogy a Temes-szigeten telepedjen le. Itt, mostoha körülmények között nevelte az ifjú Hunyadi Lászlót. Nándorfehérvár 1440-es ostroma után Lászlóval éveken át Törökországban kóboroltak. Hazatérte után 1444-ben halt meg Hunyadon. Ecsellő A makszondi kun törzsek kenézének leánya, Hunyadi

Iván nomád szertartással, tehát nem törvényesen elvett felesége, gyermekének, Vajknak édesanyja. Farnasi Veres Dénes Befolyásos, vagyonos erdélyi család vezető alakja. Kiterjedt birtokokkal rendelkeztek, főképp Kolozs és Torda megyékben. Előbbiben harminc helység volt a nevükön. Rokonságukba tartoztak a Gyerőmonostori Kemények, a Tuzsoni Bolgárok, a Nagyvölgyiek, a Peresek, a Gerendiek. 1437-ben a parasztfelkelők elleni nemesi had egyik hangadója, a parasztokkal folytatott béketárgyalások nemesi résztvevője. Albert király halála után Erzsébet királyné küküllővári várnagya. 1440 áprilisában Erzsébet királynétól birtokadományt kap várnagyi szolgálataiért. 1441 elején Ulászló király hűtlennek nyilvánítja, mivel kétségtelenül a királyné pártján áll. 1441 tavaszán Hunyadi fegyverrel és meggyőzéssel kényszeríti Ulászló, illetve a saját pártjára. Ennek következtében 1441 áprilisában Ulászló visszavonja azon birtokadományait, melyeket Farnasi Veres Dénes és rokona, Nagyvölgyi László, illetve feleségeik birtokaira (összesen 17 falu) korábban tett másoknak, mivel meggyőződött feltétlen hűségükről, Nagyvölgyi László például jó szolgálatokat tett neki a koronázás óta. Hunyadi ennek ellenére rögtön az erdélyi vajdai címének átvételekor megszállta Farnasi Veres Dénes három faluját: Harit, a Kolozs megyei Ölyvest és a Fejér megyei Buzásbocsárdot, sőt mint a károsult panaszolta, még a királynétól hozott felmentő levelekkel sem törődött. (Hunyadi később Ölyvest visszaadta Farnasi Veres Dénesnek, Bocsárd ellenében viszont a két Fülpöst engedte át a Veres-Kecseti atyafiságnak). Ezek után Farnasi Veres Dénes részt vett és

hősiesen harcolt a marosszentimrei és a Vaskapu-szurdoki csatákban. 1443 tavaszán – a hosszú hadjárat előkészítésekor – egy rokonával, Gerendi Lászlóval együtt Hunyadi kíséretében Budán volt elfoglalva, s éppen ezért közmegegyezéssel elhalasztották birtokosztályra vonatkozó egymás közti tárgyalásaikat. Ulászló király 1444. január 25-én, Nándorfehérvárban kelt okleveléből kiderül, hogy Farnasi Veres Dénes folyamatosan részt vett a vajda törökellenes harcaiban. „Több csatában, melyet vajdánk a vad törökkel mindig győzedelmesen vívott, mindenkor a vajda oldalán vett részt, legutóbb, a hosszú hadjáraton annak minden egyes csatájában János vajda zászlóját hordozta… s eközben két sebet kapott.” Vitézi tetteiért mind a királytól, mind Hunyaditól több birtokadományban részesült. Monoszlai Csupor Ákos Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János parancsnoka és jótevője. Kendeffy István A Hunyadiak familiárisa. Hátszeg környéki birtokos családjának több tagja Hunyadi hű tisztje volt. Rusori Ioan (Medveölő Ioan) Hunyadi hű katonája, a későbbi hadjáratok egyik hőse. Andrási (Andrássy) Bertalan Szentgyörgyi várnagy, Hunyadi páncélos lovasságának alvezére. Részt vett az 1441-es szerbiai harcokban, majd az 1442-es marosszentimrei, majd vaskapui ütközetekben. Az ugyanezen év őszén megvívott havasalföldi (jalomicai) csatában súlyos sebet kapott, és egyes feljegyzések szerint ebben az összecsapásban fojtotta meg Musztafa török vezért. 1448-ban, a második rigómezei csatában is Hunyadi oldalán

küzdött, és itt kapott halálos sebet. Mészáros István Hunyad várnagya. Csolnokosi Jariszló Hunyad megyei oláh kenéz, Hunyadi Vajk özvegyének, Erzse asszonynak a későbbi férje. Kacskakezű Ioan A Csolnokosi rokonság tagja, Jariszló unokaöccse. Enyed fia Nagy Simon Talmácsi várnagy, Hunyadi híres kun származású hadvezére. Mátyás király későbbi híres hadvezére. Dóczi Mihály Korábban a Thallócziak familiárisa volt, majd 1440 után, amikor Hunyadi átvette Nándorfehérvárat, a család familiárisa lett. A beszedett hadiadókkal sáfárkodott. Enesei Mihály Hunyadi adószedője. Nagydobai Csere Márton Hunyadi vitéze, Szilágyi Mihály révén távoli rokona. Cserei Lukács Hunyadi kiváló hadnagya, számos hadjárat résztvevője. Ő vágta le a Vaskapu-szurdoki csatából menekülő Mezid béget és annak fiát, Ibrahimot. Bizerei Miklós Temes megye déli részén birtokos nemes, Hunyadi al-dunai hadjáratainak résztvevője. Temeseli Péter fia László és Dés Erdélyi nemesek, Hunyadi régi fegyvertársai a Szörény vidéki hadjáratok óta. Dés a huszita harci szekereken szolgált Vladek Hradski parancsnoklata alatt. Mihalinci Menyhért Hunyadi fegyvertársa az 1440-es évek eleje óta.

Sári Péter mester Hunyadi kormányzó kancellárja, miután Vitéz János váradi püspök a titkos királyi kancellária vezetője lett. Csornai Mihály Hunyadi híve és Hunyad megyei rokona – szörényi bán. Györgyi Bodó Gergely Hunyadi familiárisa. 1443-ban tolnai adószedő. 1444-től erdélyi társvajda, 1451-ben Hunyadi budai várnagya. Györgyi Bodó Gáspár Györgyi Bodó Gergely erdélyi társvajda fia, együtt nevelkedett Hunyadi Mátyással, vele együtt esett V. László fogságába. Később Mátyás király főlovászmestere. Györgyi Bodó Miklós Fehérvári prépost, Mátyás király titkos kancellárja. Szepesi László 1448-ban Hunyadi budai várnagya Szobi Jánossal együtt. Szobi János 1448-ban Hunyadi budai várnagya Szepesi Lászlóval együtt. Temesközi Bálint Pozsonyi várnagy. 1445-ben a Rozgonyiak familiárisa, 1450 körül már Hunyadi familiárisa. 1452-ben nyitrai ispán és nagyszombati kapitány, 1454-ben volt hűbérurával, Rozgonyi Sebestyénnel, valamint Szilvai Miklóssal együtt Hunyadi János országos főkapitány erdélyi kapitánya. Temesközi János Hunyadi „kedvelt familiárisa”. 1448-ban Karácsonfalvai Pállal és Megykereki Istvánnal kap Erdélyben birtokot Hunyaditól.

Szilvai Miklós Hunyadi familiárisa, Temesközi Bálinttal és Rozgonyi Sebestyénnel együtt Hunyadi megbízásából erdélyi kapitányok 1454-ben. Karácsonfalvai Pál Hunyadi familiárisa. Temesközi Jánossal és Megykereki Istvánnal egy időben kap Hunyaditól 1448-ban Erdélyben birtokot. Megykereki István Hunyadi familiárisa. Temesközi Jánossal és Karácsonfalvai Pállal egy időben kap Hunyaditól 1448-ban Erdélyben birtokot. Szilasi Vince Hunyadi követe 1445-ben a burgundiai és franciaországi udvarokban. Közvetítette Hunyadi segélykérését a török elleni háborúhoz, de „szép szavakon kívül egyebet nem kapott”. Balai Vince Hunyadi követe 1445-ben a pápai udvarban. Bajomi István Mátyás királytól 1458-ban birtokot kapott, az atyja oldalán a török elleni harcokban tapasztalt érdemeire tekintettel. (Lehet, hogy azonos Bajoni Istvánnal, ki a váradi püspök hadnagya volt Várnánál.) Csapy István Hunyadi vitéze, familiárisa. A muraközi Újdombró várnagyaként szerzett érdemeket. Balázs deák Hunyadi Solymos vári várnagya. Hunyadi 1444-ben utasítja, hogy adja vissza a cseri barátoknak a solymosi rácok által ellopott nyolc ökröt.

Hunyadi Ferenc deák Hunyadi várnagya Vajdahunyadon. Sásvári Miklós deák Hunyadi máramarosi sókamarása. Földeáki Ambrus deák Szegedi sókamarás. Nagy vagyona volt, Csongrádot ezer aranyért vette zálogba. Fejéregyházi János deák Hunyadi familiárisa, adóbeszedő tiszt. Korábban temesi alispáni címet viselt. 1452-ben Hunyadi utasítja, hogy a rendkívüli adó után szedje be a lucrumot is. Ha hazatér, „más familiárisai mintájára vele is szerződést fog kötni”. Addig pedig 52 arany segélyben részesíti. Fejéregyházi Bálint Hunyadi familiárisa, adóbeszedő tiszt. Pócsai László Temes megyei alispán 1452-ben. Dancs Péter Szörényi albán az 1450-es években. Saját költségén újítja fel Szörényvár falait, cserébe birtokokat kap Hunyaditól. Moga vajvoda de Halmágy Hunyadi egyik délvidéki rác hadnagya, török elől menekülőket hoz magával. 1451-ben erősíti meg Hunyadi az általa régóta használt Zaránd megyei birtokában. Pwry-beli Pancha Hunyadi köznépbeli tisztje. 1445-ben kap birtokot Turd kerületben. Varjasy János A Hunyadiak szentandrási ispánja. 1463-ból maradt fenn Szilágyi Erzsébet neki szóló utasítása, melyben a szentandrási ménes lovaiból adat két csikót Nadányi

Andrásnak. Modrár András Hunyadi „specialis familiarisa”. Nagyszombati kereskedőcsaládból származik. Neve egy, Hunyadi Lászlónak 1455 márciusában kelt pozsonyi sóügyletével kapcsolatban maradt fent. Modrár Pál Nagyszombati származású körmöci polgár, hitelügyletei lévén nyújtott segítséget Hunyadinak, később a Hunyadi-párt egyik kimagasló alakja. Giskrával szemben ötvenezer aranyra rúgó követelése volt. Megszerezte Nagyida várát, leányát Perényi tárnokmester fia vette feleségül. 1457-ben az ifjú Hunyadi Lászlóval és Mátyással együtt került fogságba. Barnabás A Hunyadiak pórkáldi juhásza. 1464-ből maradt fenn Szilágyi Erzsébetnek neki szóló utasítása, miszerint ötven juhot kell átadnia bárányaikkal együtt a „haza szükségletére” Varjasy Jánosnak, a szentandrási ispánnak. Lukács A Hunyadiak erdőispánja, Szilágyi Erzsébet leváltotta. Vince A Hunyadiak munkácsi várnagya. Kulcsár Demeter A Hunyadiak debreceni születésű erdőispánja. Szilágyi Erzsébet utasítása szerint debreceni ispánja adjon ki Kulcsárnak (Kwchar) három hízót, gabonát és pénzt, mivel bizonyos Lukács helyett erdőgondnoknak nevezte ki, hogy „az erdőket jó rendben őrizze és a kitermelt fát növelje és gyarapítsa”. Eylhard Hunyadi asszonypatakai (nagybányai) bányakamarása

1446-ban. Malomvizi Kenderesi Mihály Hunyadi János alispánja Szatmár vármegyében, helytartója Máramarosban. Simon Szebeni pénzverő, aranymosó telepe volt az Arad–Zaránd vidéki Körösbányán. Hunyadi 1446-os oklevelében felszólítja a maróti vár gazdatisztjét, hogy ne háborgassa Simont, mert az illető neki dolgozik. Gerendi László A Farnasi Veres família rokonságába tartozó erdélyi nemes. Kitüntette magát a törökellenes csatákban, különösképp a hosszú hadjáratban, amelyért Ulászló királytól birtokadományban részesült. „In comitiva fidelis nostri magnifici Johannis de Huniad vayvode nostri Transsyvani in conflictibus cum saevissimis Thurcus”. Gerendi Gersón Erdélyi nemes, Gerendi László rokona. Lakomák ceremóniamestereként szerzett hírnevet. Berekszói Péter A török- és Habsburg-ellenes harcok hőse. 1448-ban Hunyadi címert adományoz neki. Várnánál a janicsárokkal vívott csatában súlyos sebet kapott, majd Ausztriában újabb sebet szerzett. Megrokkant, így lett sópecsétőr az erdélyi dési sókamaránál. Juan de Bastida Az 1456-ban Nándorfehérvárra küldött zsoldosok spanyol kapitánya. Geszti János Az 1456-ban Nándorfehérvárra küldött magyar katonák kapitánya, vicebán. Tüzes Orbán

1438-ban Hunyadi szolgálatába állt szászsebesi ágyúöntő mester. Az 1438-as Tábor-hegyi ostromnál az általa szerkesztett katapulta lövései megsemmisítették a cseh–lengyel sereg szekereinek egy részét. Nándorfehérvár 1440-es ostrománál ő tervezte meg a török sereg egy részét megsemmisítő ellenaknát. Oltean Radu Hunyadi János hátszegi jobbágya. A bábolnai parasztfelkelés híve, lázító. Hunyadi karóba húzatta. Asztalos Gábris A dél-erdélyi királyi futárszolgálat tisztje. Déván. 1440-ben meggyilkolták. A BÉKÉS SZÁNTÓVETŐ LEGÉNYSÉGE Silkow Sziléziai rablógyilkos. Megölte a boroszlói bírót, ezért menekülnie kellett. Lengyelországban, Csehországban, Felső-Ausztriában halálra ítélték. A tűzfegyverek kezelője. Kinizsi István Bihari molnár, aki az 1437-es parasztfelkelés idején behajította a malomárokba a váradi püspök adószedőit, ezért el kellett bujdokolnia. Rajtaütöttek a házukon és felgyújtották, kislánya és felesége benn égett. Kinizsi kegyetlen bosszút állt az adószedőkön. Fia, Kinizsi Pál 1445-ben született. Hajna Családját lemészárolták a törökök; kisfiát janicsárnak vitték, leányát rabszolgának. Szüleit és férjét felkoncolták. A levágott török fejeket a szekér hátuljára fűzi a hajuknál fogva. Pero Petar Nándorfehérvár környéki rác sajkás volt, a törökök

1440-ben kivágták a nyelvét. Ő ül a bakon, pajzsok között, ő viseli gondját a lovaknak, azokhoz más nem nyúlhat. Michal Matejčik Cseh huszita lovag, a Békés szántóvető parancsnoka. HUNYADI RÉGI, HŰ FAMILIRÁIS VITÉZEI Kecseti Izsór, Harinnai Farkas Tamás, Sipők Miksa. Szakács Ádám, Kothvicz Majkó, Tordosi Domokos, Kiséllyédi Tót András, Gyóni István. HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES, FAMILIÁRIS CSALÁDOK A Harinnai Farkas, Bogáti, Peres, Gerendi, Kecseti, Agmándi, Szilvási, Nagyvölgyi, Farnasi Veres, Gyerőmonostori Kemény, Tuzsoni Bolgár, Nagyvölgyi, Szentiványi-Székely, Héderfájai, Hidvégi, Csernátoni, Harai, Hosszúmezei, Kémeri, Szentgyörgyi, Belényesi, Fekető, Pakosi családok. HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES TEMES, KRASSÓ, SZÖRÉNY ÉS HUNYAD MEGYEI OLÁH KENÉZEK Fejérvizi család, Bajesdi Ungor Miklós és családja, Temeseli, Csulai, Demsusi, Farkadini, Borbátvizi, Szacsali, Branyicskai, Russori, Szálláspataki, Barcsai családok. HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES KELET-MAGYARORSZÁGI FAMÍLIÁK Pestyéni András: 1444-ben Ulászló adományoz neki

három Hunyad megyei oláh falut. Pestyéni Mihály: Hunyadi aulicusa. Pestyéni János: 1451-ben Hunyadi máramarosi megye- és sókamarai ispánja. Kállai Lőkös János: Hunyadi familiárisa, az 1453-as országtanács kinevezi szabolcsi főispánnak. Korábban Gyorgye Brankovics bizalmi embere volt, magyarországi birtokainak ügyintézője. Pogány Miklós tordai polgár, Hunyadi hadnagya, részt vett az 1442-es erdélyi és havasalföldi hadjáratban és a hosszú hadjáratban is, ahol másokkal közösen „vérüket ontották s javaikat vesztették”, ezért 1447-ben birtokadományban részesültek. Később Zyndi imrével közösen tordai sókamarásként működött, sikeresen tette a sóbányát jövedelmezőbbé. Hunyadi felmentette a királyi adók alól tordai házát, malmát, szőlőjét, s megengedte ennek fejében, hogy évi négy forintot levonjon a város negyvenforintos cenzusából. E kiváltságát Mátyás király is megerősítette. Hunyadi végül – polgári származása ellenére – címeres nemeslevelet adott számára. Zyndi Imre (Szindi Imre) tordai polgár, Hunyadi hadnagya – több hadjáratában vett részt, így az 1442-es erdélyi és havasalföldi hadjáratban is, és a hosszú hadjáratban is, ahol másokkal közösen „vérüket ontották s javaikat vesztették”, ezért később, 1447-ben birtokadományban részesült. Később tordai sókamarásként működött, sikeresen tette a sóbányát jövedelmezőbbé. Hunyadi felmentette a királyi adók alól tordai házát, malmát, szőlőjét, s megengedte ennek fejében, hogy hogy évi négy forintot levonjon a város negyvenforintos cenzusából. E kiváltságát Mátyás király is megerősítette. Hunyadi végül – polgári származása ellenére – címeres nemeslevelet adott számára.

Lábatlani (Dédi) Gergely Hunyadi vitéze, 1444-ben Várnánál török fogságba esett. Orros György aradi alispán, 1444-ben a vránai csatában a temesközi bandérium parancsnoka. Bolgár László: 1443-ban csatlakozik a vajda seregéhez. Salgai Török Pál: Hunyadi vitéz hadnagya. Hozzá adják Császár Katát, II. Murád szultán testvérének leányát Budán. Valószínűleg 1456-ban halt meg Nándorfehérvárnál. Liptai Nagy János: Császár Kata második férje, Mátyás korában. Rozgonyi Lőrinc: Hunyadi kapitánya, elesett a csehek elleni harcban. Ugocsai Kántor család. Sásvári család (A máramarosi olasz sókamarások közvetítésével kerültek Hunyadival kapcsolatba). Váti család: Váti Mihály, később Hunyadi kancellárja, majd pozsonyi kapitánya. A Bihar megyei Tordai család (Az ő rokonuk Filipesi Albert, Hunyadi kancellárius jegyzője). Zari Pál Zsoldos vitéz. Sogan László Zsoldos vitéz. Crepiol Hunyadi familiárisa, Nándorfehérvár kapitánya 1446-ban. Klobusiczky család Hunyadi felvidéki familiárisai. 1451-ben az „országnak és azután neki tett szolgálatok fejében” új adományként kapják a Trencsén megyei birtokok királyi jogát.

Podmaniczky család Hunyadi felvidéki familiárisai. 1451-ben az „országnak és neki tett szolgálatok fejében” új adományként kapják a Trencsén megyei birtokaikban rejlő királyi jogot. Podmaniczky László Hunyadi János familiárisa, majd Hunyadi László, Szilágyi Mihály fegyveres kíséretében teljesít szolgálatot, később Mátyás király udvarában toborzótisztként szolgál. CSEH ÉS NÉMET ZSOLDOSOK HUNYADI SZOLGÁLATÁBAN Jurek Hradski Cseh huszita fegyverkovács, 1434-ben szegődött Hunyadi szolgálatába. Vladek Hradski Cseh huszita fiú, apjával együtt 1434-ben állt Hunyadi szolgálatába. Néhány évvel később hazatért hazájába. Jenik z Mečkova: cseh huszita zsoldos. Kothvicz: Már Vajknak is familiárisa volt. Hunyadi több megbízással küldi Nezsiderbe, Pozsonyba. Igor Chapcho: cseh huszita zsoldos a hosszú hadjárat alatt. Peter de Jarahow Hunyadi lengyel zsoldos tisztje. A Giskra ellen 1447-ben vívott összetűzésekben szerzett érdemeket. Hunyadi birtokot adományozott neki, Budán is volt háza. Frodnokar Hunyadi szolgálatában álló német vitéz. Mägest János Erdélyi szász zsoldoskapitány. Giovanni Manini, Papa Manini, Odoardo Manini

Dési, máramarosi sókamarások; 1424–1458-ig töltik be hivatalukat. Hunyadi a szolgálatába fogadta őket, de saját bizalmi embereit ültette melléjük, hogy a sókamarai bevételeket biztosítsa. AZ URALKODÓCSALÁDOK ÉS ROKONSÁGAIK Jagelló Ulászló I. Ulászló (lengyelül: Władysław III Warneńczyk) 1424 októberében született Krakkóban. III. Ulászló néven lengyel király. 1440. január 1-jén a budai országgyűlés I. Ulászló néven választotta magyar királlyá. Címei lengyelül: Z Bożej Łaski król Polski, Węgier, Dalmacji, Chorwacji, Raszki, Bułgarii, Slawonii, ziemi krakowskiej, sandomierskiej, łęczyckiej, sieradzkiej, Kujaw, pan i dziedzic Pomorza i Rusi, najwyższy książę Litwy. Luxemburgi Erzsébet Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Barbara leánya, Habsburg Albert felesége. Férje halála után utószülött László fia érdekeiben hadban áll Jagelló Ulászlóval. Amikor 1443-ban megbékél Ulászlóval, titokzatos módon halálát leli Győrött. Habsburg Albert Luxemburgi Erzsébet férje, 1438. január 1-től magyar király. Meghalt 1439-ben, Neszmély mellett. Habsburg (Utószülött) László Hivatalosan Habsburg Albert magyar király és Luxemburgi Erzsébet királyné gyermeke, valódi nemzőatyja azonban (regényünk szerint) Cillei Ulrik. Születése után néhány héttel Székesfehérváron megkoronázzák az ellopott Szent Koronával. Később Frigyes német király rendelkezik nevelése felől.

Habsburg Frigyes Stájer herceg, karintiai herceg, karniolai herceg. Vas Ernest osztrák herceg, Alsó-Ausztria, Belső-Ausztria urának és felesége, Masoviai Cymburgis fiaként látta meg a napvilágot. 1435-ben húszévesen Frigyes vette át atyja örökségét. Elzarándokolt Jeruzsálembe, ahol az Üdvözítő sírjánál lovaggá üttetett. 1440-től német király. Folyamatosan hadban állt a magyar királlyá koronázott Jagelló Ulászlóval. Habsburg Anna (Annácska) Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya (regényünk szerint a vér szerinti apja Újlaki Miklós). Neveltetését később Frigyes német király irányította. Habsburg Erzsébet (Lisabetha) Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya. Neveltetését Frigyes német király irányította. MAGYAR FŐURAK ÉS ROKONAIK Újlaki Miklós Magyarország bárója, Újlaki László bán és Stiborici Jachna fia. Később macsói bán, erdélyi vajda, nándorfehérvári kapitány, majd Bosznia királya. (Neve német nyelvterületen Nicolaus von Freistadsky de Vlag, vagy von der Freinstadt Waidamiclosch, horvát nyelvterületen Nicola Iloicki.) Csáki Borbála Az erdélyi Csáki család oldalági leszármazottja, Újlaki Miklós első felesége. Rozgonyi Mária Újlaki Miklós második felesége. Rozgonyi István örökös temesi ispán és Szentgyörgyi Cicelle nevelt leánya.

Cillei Ulrik Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Frigyes és Modrusi Frangepán Erzsébet grófnő fia, Cillei Barbara királynő unokaöccse. Garai László Magyar főúr, Garai Miklós nádor fia, macsói bán, anyja, Cillei Anna révén a Cillei-liga oszlopos tagja, a királyné, Erzsébet nagybátyja. Rozgonyi István Magyar főúr, pozsonyi és temesi főispán. Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicelle Rozgonyi István felesége, a galambóci ostrom asszonyhőse, a király megmentője. Keresztanyja Újlaki Miklósnak. Rozgonyi Simon Rozgonyi István fivére, előbb veszprémi (1428–1439), majd egri püspök (1440–1444). Vetélytársa, Széchy Dénes esztergomi érsekké kinevezése után az Erzsébet-ellenes főúri liga egyik vezéralakja. 1441–44 között főkancellár. A várnai csatában hal meg 1444-ben. Rozgonyi György Magyar főúr, országbíró, pozsonyi főispán. Rozgonyi Sebestyén Hunyadi erdélyi tisztje, 1454-ben volt familiárisával, Temesközi Bálinttal, és Szilvai Miklóssal együtt Hunyadi erdélyi kapitányai. Rozgonyi János Magyar főúr, 1449-től erdélyi vajda Újlaki Miklóssal, és székely ispán a testvéreivel, Renolddal és Osváttal. Rozgonyi Renold Magyar főúr, 1449-től székely ispán a testvéreivel, Jánossal és Osváttal.

Rozgonyi Osvát Magyar főúr, 1449-től székely ispán a testvéreivel, Jánossal és Renolddal. Guthi Országh Mihály Paraszti származású főúr, 1438 és 1439 között asztalnokmester Bánffy Pállal együtt. Pálóczi György Esztergomi érsek (1423–1439), Garai Miklós halála után rövid ideig a nádori teendőket is ellátta. Pálóczi Simon Magyar főúr, főlovászmester. Báthori István Országbíró, szatmári főispán. Ecsedi Báthori János és szántói Pető Katalin fia. Zsigmond király alatt már a Sárkány-rend tagja. Az uralkodó környezetéhez tartozott. Diplomataként a gelderni herceggel és a holland–hennegaui grófokkal folytatott tárgyalásokat. 1416-ban elkísérte Zsigmondot Angliába a canterburyi szövetség megkötésére, és utána vett részt a Wittelsbach Vilmossal folytatott tárgyalásokon. 1419-től 1431-ig asztalnokmester, 1435 márciusától 1440 májusáig országbíró. Albert király halála után Erzsébet királyné leváltotta. Ulászló híve lett, 1442-től országnagy volt. A várnai csatában esett el mint királyi zászlótartó. Leánya, Báthori Margit Horogszegi Szilágyi Mihály felesége volt. Losonczi Bánffy Pál Pohárnokmester, 1444-ben az egyik királyi dandár parancsnoka a várnai csatamezőn. Széchy Dénes Nyitrai püspök (1438–1439), majd egri püspök (1439–1440), majd Esztergomi érsek (1440–1465). Ghattalóczi Mátyás

Váci püspök (1438–1439), majd veszprémi püspök (1440–1457), Erzsébet királyné kancellárja, volt királyi kancellár. Buondelmonte János Kalocsai érsek (1425–1435) és (1438–1447). Benedek Győri püspök (1439–1440). Albeni Henrik Pécsi püspök (1421–1444). Korcsulai (Curzolai) János Váradi püspök (1435–1440). De Dominis János Zenggi püspök (1440-ig), majd váradi püspök (1441–1444). A várnai csatában esett el. Himfi Péter Csanádi püspök (1438–1457), részt vett az 1444-es várnai csatában. Kecseti Agmánd Péter Váci püspök (1440–1450). Piacenzai Jakab Szerémi püspök (1419–1457). Lévai Cseh Péter Magyar főúr, lovászmester, macsói bán, később Erdély társvajdája a Budai Nagy Antal-felkelés idején. Hédervári Lőrinc Magyar főúr, nádor. Hédervári Imre Magyar főúr, macsói bán. Hédervári László Magyar főúr, egri püspök 1449-ben. Thallóczi Máté (Matkó) Raguzai származású magyar főúr, horvát és szlavón

bán, Nándorfehérvár kapitánya. Testvére, Frank szörényi bán, majd horvát-szlavón bán (†1445. jan.): „Raguzai” Lukács fia, Thallóczi Péter, Frank és Jován testvére, felesége Lévai Margit; rokonai Curzolai János váradi, Curzolai Ábel zágrábi püspök. 1413 körül kereskedőként került Raguzába, ahol háza nem volt, polgárjogot sem szerzett. 1419: saját házában élt Nándorfehérváron, ahol 1425-ben konzul, 1426-ban a két választott bíró egyike. Brankovics Györggyel került Magyarországra, 1428 júniusában a Galambóc ostroma utáni meneküléskor a dunai átkelésnél segítette Zsigmond királyt, amiért öccsével, Frankkal együtt 1429. szeptembertől 1435-ig kevei és krassói ispáni megbízást kapott. Később kevei várnagy, nándorfehérvári kapitány volt. Utóbbi várat megerősítette. 1430–31-ig csanádi ispán, 1431 őszén Zsigmond király magával vitte őt és legfiatalabb öccsét itáliai útjára, Tallóc (Verőce vármegye) adományozásával névadója a családnak; Matkónak szerepe volt Zsigmond császári koronázásában. 1433–38-ig és 1441–44-ig Zágráb város és a zágrábi püspökség kormányzója, 1433-ban nagykemléki kapitány, 1434-től a kunok bírája. Részt vett II. Tvartkó István bosnyák király uralomba visszahelyezésében. Visszafoglalta a bosnyák királyi várakat (köztük Jajcát). 1435 tavaszán Pozsonyban Tvartkóval és főuraival hűségesküt tétetett Zsigmondnak. 1434-tól a váradi püspökség kormányzója, 1434–39 között az auránai perjelség kormányzója. 1435–45 között szlavón bán, 1436–45 között dalmát–horvát bán. 1440-ben részt vett a Krakkóba menesztett magyar küldöttség munkájában Ulászló királlyá választását támogatta, amiért Erzsébet királyné fogságba vetette. 1439. június: megvédte Nándorfehérvárt egy török ostromtól. 1445 januárjában halt meg a Cilleiek ellen vívott harcokban.

Thallóczi Jován Raguzai származású magyar főúr, Matkó, Frank és Péter bátyja, aurániai (vránai) perjel, az 1440-es ostrom idején Nándorfehérvár kapitánya és megmentője. „Raguzai” Lukács fia, Thallóczi Matkó, Péter és Frank testvére, rokonai Curzolai János váradi, Curzolai Ábel zágrábi püspök. 1438–40: nándorfehérvári kapitány, 1438–45: auránai perjel. 1440 áprilisától II. Murád szultán több hónapos ostromával szemben eredményesen védte meg Nándorfehérvárat. Cillei Ulrik birtokszerző rajtaütésekor elesett 1445-ben. Thallóczi Frank Raguzai származású magyar főúr, Matkó és Jován fivére, szörényi bán. A Kurzola (ma Korcsula, Horvátország) szigetéről származó „Raguzai” Lukács fia, Thallóczi Matkó, Péter és Jován testvére, rokonai Curzolai János váradi, Curzolai Ábel zágrábi püspök. Bátyja, Matkó révén 1431-ben jutott a család a névadó Tallóc birtokába, akivel 1429–40: nándorfehérvári kapitány, 1429–39: kevei és krassói ispán, kevei várnagy, 1432-ben csanádi ispán. 1433. május 15. és 1436. december 17. között a kalocsai érsekség kormányzója. 1436–39-ig szörényi bán, 1438–39 között máramarosi ispán, 1444–46 között dalmát–horvát és szlavón bán. 1444. november 10-én részt vett a várnai csatában, ahol a báni bandérium vezére volt. 1445-ben a váradi püspökség kormányzója, 1448-tól országnagy. A rigómezei csatában esett el. Tallóci Péter (Petko) Dalmát–horvát bán. „Raguzai” Lukács fia, Thallóczi Matkó, Frank és János testvére. Neje Kusalyi Jakcs Ilona. Rokonai Curzolai János váradi, Curzolai Ábel zágrábi püspök. 1435-ben bátyjával, Matkóval részt vett a Frangepánok elleni hadjáratban. 1436. február 12-től 1438.

május 18-ig a zágrábi püspökség kormányzója, 1437–52 között dalmát–horvát bán. 1452/53 táján halt meg. Váraskeszi Lépes Lóránd Erdélyi alvajda több vajda idején, az 1437-es parasztfelkelés egyik leverője. György püspök testvére. Kusalyi Jakcs Mihály Székely ispán, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője. Losonczi Dezső Erdélyi főúr, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője, később Erdély vajdája. Schlick Gáspár (Caspar Schlick) Német birodalmi főkancellár, magyar főúr, Zsigmond király német-római császár hű udvari embere, személyes jó barátja. Később Albert király kancellárja, majd Frigyes német király bizalmi embere. Kórógyi János Magyar főúr, macsói bán, országbíró, 1439–1440. A Keled nemzetságből származó Kórógyi család egyik őse nemzeti hagyomány szerint részes volt Szent Gellért megöletésében 1046-ban. Ősi fészkük az Eszéktől délre eső Kórógy (most Kologyvár). Korábban a Garaiakkal és Marótiakkal kapcsolatban álló délvidéki nagybirtokos család. Atyja Kórógyi Fülöp, anyja Jolsvai Rátóti Ilona; felesége Garai Bánfi Erzsébet. Kórógyi János 1447. március 30-án tett bevallása szerint Hunyadi sok jót tett vele, ezért, valamint hogy barátságukat erősbítse, neki adja bács megyei veresegyházi birtokát. Kiskorú fiával, Kórógyi Gáspárral bandériuma élén Hunyadin kívül az egyedül jelen levő főnemes, aki részt vett a nándorfehérvári győzelemben. Hunyadi János erről így írt V. Lászlónak szóló jelentésében: „Tudja meg felséged, hogy velünk csak a keresztes nép volt

és Kórógyi János.” A Kórógyi család utolsó tagja, György 1526. augusztus 29-én áldozta életét a hazáért sokakkal egyetemben Mohács mezején. Perényi János Magyar főúr, tárnokmester 1438–1458. Perényi Miklós Asztalnokmester, az 1444-es várnai csatában halt meg. Tamási Henrik Magyar főúr, Cillei híve, Garai László oldalán részt vett a cikádori (bátaszéki) csatában, az 1444-es várnai csatában halt meg. Betleni Gergely Részt vett az 1444-es várnai csatában. Haraphi Bothos András Garai László ispánja, részt vett a cikádori (bátaszéki) csatában. Lendvai Bánffy István Magyar főúr, seregei súlyos vereséget szenvedtek Vitovecz csapataitól a horvátországi Samobor mellett. Olnódi Czudar Simon Magyar főúr, főpohárnokmester. Tasi Rupert Hevesi főispán, részt vett az 1444-es várnai csatában. Tornai Szilveszter Tornai főispán, részt vett az 1444-es várnai csatában. Macedóniai Dancs Részt vett az 1444-es várnai csatában. Jánosi István Aradi alispán, részt vett az 1444-es várnai csatában. Szakolyi Pál Szabolcsi alispán, részt vett az 1444-es várnai csatában.

Bajoni István A váradi püspök hadnagya. Gecsei Sebestyén fia György A váradi püspök hadnagya. Szentmiklósi Pongárcz A túróci királyként is emlegetett felvidéki tartományúr, ki a huszitákkal cimborálva kegyetlenkedett az északi vármegyékben. Zimai Imre Újlaki Miklós hadnagya, az 1444. decemberi, Havasalföld elleni villámhadjáratban vesztette életét. HUSZITÁK, HUSZITÁKBÓL LETT ZSOLDOSKAPITÁNYOK Jan Giskra Cseh–morva, s részben magyar származású hadvezér. Ifjúkorában Velence zsoldjában katonáskodott, később a husziták kapitányaként harcolt Zsigmond seregei ellen. Lipany után átpártolt Zsigmondhoz. Később Erzsébet királyné hű zsoldoskapitánya, felvidéki önkényúr. Jan Vitovecz Huszita kapitány, Lipany után szegődött a Cilleiek szolgálatába. A Délvidéken, Szlavóniában hamar hírnévre tett szert gátlástalan módszerei miatt. Samobornál legyőzte Ulászló magyar király hadait. Axamit Giskra hadnagya, később a Szepesség kormányzója. Talafus Giskra hadnagya, később Kassa kormányzója. Jan Sunkowski (Smykowsky) Zdiara Cillei szolgálatában álló cseh zsoldosvezér. Korábban

még Albert király zsoldjában állott. Részt vett az Ulászló csapatai ellen vívott Győr környéki harcokban. Henryk Zeczene (Czeczko) Pokomericzi Cillei szolgálatában álló cseh zsoldosvezér. Korábban még Albert király zsoldjában állott. Részt vett az Ulászló csapatai ellen vívott Győr környéki harcokban. LENGYEL LOVAGOK, UDVARI EMBEREK ULÁSZLÓ KÖRNYEZETÉBŐL Jan Sienkiewitz püspök Ulászló nevelője és legfőbb tanácsadója. 1440-ben lelte halálát a Hernád habjaiban, Rozgony-Viszlónál. Olesnicki Sbignew krakkói érsek Részt vett Ulászló székesfehérvári koronázásán. Szánoki Gergely Grzegorz z Sanoka – Gregorius Sanoceus (1406–1477) lengyel humanista költő, lvovi érsek, Ulászló kíséretében érkezett Magyarországra mint az ifjú király nevelője. Dunajówi rezidenciájában tartotta fenn az első lengyel főúri-főpapi humanista udvart. Szamatuly Vince Lengyel lovag, Ulászló kiváló hadvezére, visegrádi várnagy. Tanczin András (Andreas Tanczin) Lengyel lovag, hadvezér. Bobritz Lesko Lengyel lovag, hadvezér. Sandivoj Ostrogog Lengyel lovag, hadvezér. Jan Czapek Lengyel lovag, hadvezér.

Zaramba Lőrinc Lengyel lovag, hadvezér. Scora Miklós Lengyel lovag, hadvezér. Niclaus A budai lengyel testőrség kapitánya. NÁNDORFEHÉRVÁRI SZEREPLŐK Stipe Obranovics A Nándorfehérvár környéki rác sajkások hadnagya. Leontije metropolita Nándorfehérvár rác papja, a Szűzanya Mennybemenetele székesegyház metropolitája. Jelena Markovics A néhai Olivera hercegnő szolgálója. KAMONCI, SZILSZEGI, CSERÖGI, SZERÉMSÉGI SZEREPLŐK Kamonczi Titusz Újlaki jobbágyaként született, de hamar árvaságra jutott. Dugovics Mihály nevelte fel Kamoncon. Az Újlaki-adószedők az esküvője napján rabolták el menyasszonyával együtt. Onnantól a Cilleiek katonája. Ismert Néma Titusz néven is. Váradi Veronika A cserögi molnárné leánya. Valódi apja az idős Újlaki báró volt. A Kamonczi Titusszal kötött esküvője napján rabolták el. Később Erzsébet királyleány udvarhölgye, Anna hercegnő nevelője. Kamonczi Viola

Kamonczi Titusz és Váradi Veronika házasságon kívül született leánya. A bánmonostori apácák nevelték. Eufrozina A bánmonostori apácakolostor rendfőnök asszonya. A RÁC DESPOTA ÉS FAMÍLIÁJA Brankovics György Rácország (Szerbia) despotája, Brankovics Mara (Murád szultán felesége) és Brankovics Katalin (Cillei Ulrik felesége) atyja. Brankovics Mara (Mara hatun) Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Murád szultán felesége. Brankovics Katalin Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Cillei Ulrik, Magyarország bárójának felesége. Brankovics Grigor Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő 1439-es ostroma után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba vitette fogolynak. Brankovics Stefán Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő 1439-es ostroma után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba vitette fogolynak. Brankovics Lázár Brankovics György, Szerbia despotájának legkisebb fia. Szendrő 1439-es ostroma után atyjával Magyarországra menekült.

TÖRÖK SZEREPLŐK Murád A Török Birodalom szultánja, II. Mohamed atyja. II. Mohamed (Mehmed) Murád szultán és Hümai hatun (Eszter) fia, később a török birodalom szultánja. Aleaddin Ali Murád szultán és a tekkei emír lányának fia, trónörökös. Ali bég, Evrenosz fia Murád 1430-ban nevezte ki a ruméliai sereg szipeszalarjává (csapatvezér). Ohri szandzsákbégje, majd az 1438-as Erdély elleni török hadjárat egyik vezére. Sikertelenül ostromolt több szász várost. Eszter (Hümai hatun) Mose ben Jahmun konstantinápolyi zsidó kereskedő és egy rabszolganő leánya, Murád szultán felesége. Iszhák bég Szendrői bég, katonai parancsnok, 1439–41 között Hunyadi ellenlábasa a déli határvidéken, több alkalommal megalázó vereséget szenvedett a szörényi bántól. Mezid bég Bodonyi (vidini) török katonai parancsnok, a szultáni kengyel agája. Az 1442-es erdélyi hadjárat vezére. Fiával együtt elesett a Vaskapu-szurdoki csata után, menekülés közben. Ibrahim Mezid bég fia, elesett a Vaskapu-szurdoki csata után, menekülés közben. Halil nagyvezír Murád szultán hadainak főparancsnoka.

Hasszán al Bakr Murád janicsár agája. Seháb ed Dihn Rumáéiai beglerbég. Karamán-Oğlu Ibrahim A szövetséges karamán törzsek emírje. Emad ed Dihn Zenki A szövetséges szeldzsuk-török Zulkadir emírje. Aydit Ollari A tekke-szeldzsuk törzsek emírje. Kara-Dzsál Anatóliai beglerbég. Mahmud Cselebi A szultán sógora, Halil pasa nagyvezír fivére. Hunyadi foglyul ejtette a hosszú hadjáratban. Később hatalmas váltságdíj fejében engedték szabadon. Khászim Ruméliai beglerbég, Hunyadi egyik fő ellenfele a hosszú hadjárat során. Turakhan bég Thesszáliai szpáhi parancsnok, Hunyadi egyik ellenfele a hosszú hadjáratban. Szinán bég Kruseváci bég. Hunyadi egyik ellenfele a hosszú hadjáratban. Iskender bég (Kasztrióta György) Gjon Kastrioti neves albán arisztokrata fia. Atyja felkelésének bukása után, 1423-ban esett török fogságba kilencéves korában. Török tisztet neveltek belőle, de Hunyadi ellen nem akart harcolni. A nisavai ütközet alatt háromszáz albán lovassal megszökött és hazatért Albániába. Musztafa

Szófiai bég, részt vett Seháb ed-Dihn 1442-es havasalföldi hadjáratán. Oszmán Thesszaloniki bég, részt vett Seháb ed-Dihn 1442-es havasalföldi hadjáratán. Firiz aga, Jakib bég, Omer bég Részt vettek Seháb ed-Dihn 1442-es havasalföldi hadjáratán. Sarudzsa pasa Görög származású szandzsákbég, részt vett az 1443-as harcokban. Ezer megbízható szpáhival csatlakozott a szultánhoz Plovdivnál, és végigharcolta uralkodója oldalán a Balkán-hegységben megvívott csatát. Fazlullah pasa Az 1443-as hosszú hadjárat után kegyvesztett lett. Bűne a mozgósítási parancs hiányos végrehajtása mellett az is volt, hogy őt hibáztatták az Oszmán Birodalom tíz éve tartó, agresszív terjeszkedési politikájának kudarcáért. Elfogásakor ötvenezer aranyat és negyvenezer ezüstöt találtak palotájában. Baltaoğlu Szülejmán Murád szultán követe Ulászló királyhoz 1444-ben. Ar-Rasid Az egrigözi szolak dzsemáat agája. Abdullah jajabasi Az egrigözi szolak dzsemáat kiképzőtisztje. Tirgut Az egrigözi szolak dzsemáat janicsárja. Ilyas Efendi Szerb származású iszlám mollah, Mohamed sehzáde nevelője. Ahmed Gürani

Legendás hírű mollah, Mohamed sehzáde nevelője. Kara Hizir pasa Mohamed sehzáde bizalmi embere. Őt végezték ki az Aleaddin Ali ellen elkövetett merénylet miatt. Hüszrev mollah Kazasker kádi, vagyis hadbíró. A birodalom legfőbb vallási méltóságainak egyike. Zaganos pasa Mohamed veliaht bizalmi embere. Ibrahim pasa Mohamed veliaht bizalmi embere. Mahmud Kassaboğlu pasa Halil pasa futárja Murád szultánhoz. Kümülüoğlu bég Hunyadi ellen harcolt a várnai hadjáratban. Ferizbeyoğlu bég Hunyadi ellen harcolt a várnai hadjáratban. Çavuș bég Veterán hadvezér, Edirne védelmének egyik szervezője. Saruça aga Topcsi-basi, akinek ágyúi fedezték Murád anatóliai seregének átkelését a Boszporuszon. Isa Hassanbeoğlu Zamboli szandzsákbég. Hızır bég Karnobati szandzsákbég. Murad Malkoçoğlu Plovdiv és Chirmen szandzsákbégje. Davut bég Szpáhi parancsnok. Hasszán Danıșmanoğlu

Murád hadibeszerzője a várnai csata előtt. Khodzsa Hızır Janicsár, aki végzett Ulászló királlyal a várnai csatában. Oruç bég A szultáni kengyel agája a várnai csatában. Kazanci Doğan aga Janicsár hadtestparancsnok a várnai csatában. Turgul aga Mohamed szultán futárja. Hyeronimus Schmidt Német pattantyúsmester Murád szultán szolgálatában. Ő ásatta a Nándorfehérvár falai alá nyúló roppant alagútrendszert. Petre Moldvai származású janicsár, az egrigözi szolak dzsemáat katonája, Vlad Draculea barátja. Josip Szerb származású janicsár, az egrigözi szolak dzsemáat katonája, Vlad Draculea barátja. ITÁLIAI, EGYHÁZI SZEMÉLYEK IV. Eugenius (IV. Jenő) Pápa, Zsigmond király római császárrá koronázója. Giuliano Cesarini San Angele bíborosa, pápai legátus, a husziták elleni háború egyik szervezője, a bázeli zsinat kimagasló egyházi személyisége. Marchiai Jakab Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor. Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent János)

Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor. Jacob Reicher atya Bázeli inkvizítor, a pápa küldötte, aki Dél-Magyarországon a török fogságból szabadult magyar foglyok ellenőrzését és szűrését végezte. HAVASALFÖLDI FEJEDELMI CSALÁDOK Vlad Dracul (Tepes), Karós Vlad Öreg Mircse (Mircea cel Mare), Havaselve fejedelmének fia, a Basarab-dinasztia leszármazottja, 1436-tól Havaselve fejedelme. Hazájában kegyetlen rémuralmat vezetett be, kíméletlenül leszámolt politikai ellenfeleivel. Egyszerre próbálta távol tartani országától az iszlámhívő törököket és a római katolikus magyarokat. Mivel politikáját alapvetően a török érdekek kiszolgálására építette, a magyar csapatok 1442 tavaszán, Hunyadi János vaskapui győzelme után elűzték trónjáról. Később visszatért, és a várnai csatából menekülő Hunyadi Jánost 1444-ben fogságba ejtette. A Hunyadi által támogatott Dan (Vladislav) vajda bojárjai végezték ki brutálisan, fiával, Mirceával együtt. Vlad Draculea (Vladuţ) Vlad Dracul és egy erdélyi nemesasszony fia, később Havaselve fejedelme. A vaskapui csata után a magyarbarát II. Basarab elűzte a Dracul családot Havasalföldről, a kis Vlad és öccse, Radu a szultán foglyaként kerültek a birodalomba. Vlad hamarosan Mohamed trónörökös bizalmába férkőzött. Később Tokat várában őrizték fogolyként. Mircea Vlad Dracul vajda elsőszülött fia. Mezid bég 1442-es veresége után apja rövid időre kinevezte ugyan Havasalföld vajdájává, de egy percig sem rendelkezett valódi hatalommal.

1444-ben négyezer havasalföldi lovassal részt vett Hunyadi várnai hadjáratában. A Hunyadi által támogatott Dan (Vladislav) vajda bojárjai végezték ki brutálisan, apjával, Dracul vajdával együtt. Radu (Szép Radu – Radu cel Frumos) Vlad Dracul vajda és Cneajna hercegnő fia. Amikor a magyarbarát II. Basarab elűzte a Dracul családot Havasalföld trónjáról, Radu és a kis Vlad a szultán foglyaként kerültek a birodalomba. Radu Aleaddin Ali herceg, majd Mohamed szultán szeretője lett. Cneajna hercegnő Vlad Dracul vajda felesége, a moldvai Musat uralkodócsalád leszármazottja. Kettejük frigyéből született Szép Radu, a később III. Radu néven uralkodó havasalföldi vajda. II. Basarab (Dan Basarab) Havasalföld magyarbarátnak titulált vajdája. Vlad Dracul elűzése után Hunyadi helyezte vissza a trónra 1442 tavaszán. 1443 végén azonban Dracul vajda visszatért a tartományba, és török csapatok élén elűzte. Argyesi Manzilla herceg II. Basarab vajda fia. Felesége Hunyadi Mária volt, aki két fiúgyermeket szült neki. A Hunyadi ellen elkövetett árulása miatt a magyarok kivégezték. Stoian Basarab Magyar nevén Oláh István. Argyesi Manzilla herceg és Hunyadi Mária fia. Az ő fiaként látta meg a napvilágot később a nevezetes historikus, Oláh Miklós. Dimitrie bojár Basarab-párti nemes a havasalföldi udvarban. A magyar szövetségnek és Hunyadinak is pártolója volt, részt vett az erdélyi vajda több csatájában.

Constantin vornik Vlad Dracul udvarának bojárja, a dunai hadak parancsnoka. Dumitrascu logofat Vlad Dracul udvarában a bojárok első szószólója. Eustratie postelnic Vlad Dracul udvarában a hadak parancsnoka. Ioncu Musat satrar Vlad Dracul vajda sátrainak gondozója, vagyis hadifelszereléseinek felügyelője. Radul paharnic Vlad Dracul vajda pohárnoka. Wojk clucer Vlad Dracul vajda kulcsárja, vagyis sáfárja. Ogme anyó Bábaasszony és boszorkány Vlad Dracul udvarában. Nvena Bojárlány, Vlad Dracul vajda fattyával esett teherbe. Caspare Munteanu kapitány Hunyadi János erdélyi vajda havasalföldi ügynöke, követeinek kísérője. Nicolaus Bergmeister Hunyadi János erdélyi vajda havasalföldi ügynöke. A VÁRNAI HADJÁRATTAL KAPCSOLATOS SZEREPLŐK A SZÖVETSÉGES URALKODÓK Ulászló magyar és lengyel király. IV. Eugenius pápa. Jó Fülöp

Philippe de Bon – Burgundia fejedelme. VIII. Jóannész Palaiologos Konstantinápoly császára. Konstantin despota A konstantinápolyi császár öccse, Morea ura. V. Alfonz Aragónia, Szicília, Nápoly, Valencia, Szardínia, Mallorca királya és Barcelona grófja. A FLOTTA VEZETŐI, TENGERÉSZEI Francesco Condulmaro Bíboros, a Vatikán alkancellárja, IV. Eugenius pápa unokaöccse, az egyesített keresztény flotta főparancsnoka. Ser Alvisio Loredano A Szent Márk-székesegyház prokurátora, az egyesített keresztény flotta tengerészeti parancsnoka. A JEAN SANS PEUR KATONÁI, LEGÉNYSÉGE Waleran de Wavrin admirális A burgundiai flotta parancsnoka, Wavrin, Lillers és Malannoy ura. Az 1444-es keresztes hadjárat tengernagya. Pedro Vasquez de Saavedra Kasztíliai lovag. Gauvain Quiéret Dreuil ura, francia lovag. Martin Alfonso di Oliveira Spanyol lovag. Dierik van Vienne Németalföldi lovag. Willem van Cettendijk

Németalföldi lovag. Bertran Pinchon Hajókáplán. John Hugh Az angol íjászok parancsnoka. Jean Bayart A burgundiai flotta pénztárnoka. Adam de Picarde Francia lovag. Andrea Contarini Lombardero – ágyúmester. VELENCEIEK A BURGUNDIAI HAJÓKON Girolamo Morosini Antonio Loredano Christoforo di Cocco Pietro Zorzi Sotapatrón – másodtiszt, másod-vitorlamester. TENGERÉSZEK Francesco Musatello Genovai származású evezősmester, kalandor. Joffroy de Thoisy kapitány A burgundiai flotta négy hajójának parancsnoka. Renauld de Confide Rodoszi lovag, Thoisy kapitány helyettese. Amarillo Velencei kötélverő mester. Giovanni da Bucchia A Sveti Stefan nevű raguzai gálya kapitánya.

Ivan Kisilicič Az egyik raguzai gálya kapitánya. TOVÁBBI SZEREPLŐK Cyriaco de Ancona Itáliai tudós, utazó, régész. A mediterráneum ókori örökségének felfedezője, a pápa ügynöke, diplomatája. Személyes leírásai komoly támpontot adnak a várnai hadjárat megismeréséhez. Paolo Lampanessa Római ifjú, Cesarini bíboros apródja. A várnai hadjárat során veszítette életét. Giovanni dei Reguardati A Velencei Köztársaság magyarországi követe. Stefano Doria A Genovai Köztársaság magyarországi követe. Theodore Karystinos Konstantinápoly magyarországi követe. Francesco da Carrara Olasz lovag Cesarini csapatában. Andreas de Palatio Bíboros, pápai legátus Lengyelországban. Részt vett az 1444-es várnai csatában. Jóannész Archmiteosz Murád szultán ügynöke Konstantinápolyban. Francesco Draperio Genovai kalmár, bányatulajdonos, Murád szultán ügynöke. Raffaele Castiglione Genovai kalmár, Murád szultán ügynöke. Alexius Dishypatos admirális

Bizánci haditengerész. Basileos Mesembria görög kormányzója. BRANKOVICS KÖVETEI A SZULTÁNHOZ Stojka Gisdanič Hivatalosan Ulászló követe volt. Vitislav zsupán Hivatalosan Hunyadi követe volt. Atanasij Frašak Szendrői metropolita, Brankovics despota követe. Bogdán Frašak metropolita titkára, Brankovics despota követe. Méhfi Jakab Kolozsvári borkereskedő. Az ő házában született 1443. február 24-én Hunyadi Mátyás. Méhfi Jakabné Rozália A kolozsvári borkereskedő felesége. Jelen volt Mátyás király születésénél. Méhfi Orsolya és Margit A kolozsvári borkereskedő lányai. Mátyás király később gazdagon megjutalmazta őket. Roska Márton Kolozsvári plébános, Mátyás király megkeresztelője. Mose ben Jahmun Konstantinápolyi zsidó kalmár, a bizánci császár titkos követe. Kiváló kapcsolatokat ápolt a szultáni udvarral is, gyakran adott el a Balkánról, Magyarországról származó értékes katonai információkat a portának. Az ő rabszolgasorba kényszerült lányától született Murádnak Mohamed nevű fia, a későbbi szultán.

Kottanner Jánosné (Wolfram Ilona) Luxemburgi Erzsébet magyar királyné nevelőnője, főkomorna a királyi udvarban. Vén Regös Vándor történetmondó, énekmondó. Az utolsó ősmagyar sámán leszármazottja. Megjövendölte Szilágyi Erzsébetnek Hunyadi Mátyás születését. Geszthy Andorás Újlaki Miklós újlaki várnagya. Izsák A csáki vám bérlője. Török portyázók ölték meg. Salánki Ágoston Erzsébet királyné kancellárja és V. László híve, győri püspök. 1439-ben kolozsi főesperes és erdélyi kanonok volt. A bolognai egyetemen jogi tanulmányokat végzett és megkapta a doktori fokozatot. Újlaki Imre Cikádori (bátaszéki) apát, Újlaki Miklós féltestvére. Keseő fia Estván Garai László bán gyalogoskatonája, megsebesült a cikádori csatában. Maestro Paolo Santini Milánói építészmester, Hunyad felújításának irányítója. Márton Gerzson Volt királyi futár, később kőművesmester Hunyadi szolgálatában. Hrisztosz atya Mara Brankovics görög futárja atyjához és Cillei Ulrikhoz. Heinrich atya A Cillei család káplánja Cilli várában.

Gertrude Rozgonyi Mária komornája, kivel bűnös viszonyt folytat – valójában Cillei Ulrik ügynöke. Honoria Cillei Erzsébet nevelőnője. Zrednai Borbála Vitéz János húga, Janus Pannonius édesanyja. Janus Pannonius Vitéz János unokaöccse. Csezmiczei János néven látott napvilágot. A KERETTÖRTÉNET SZEREPLŐI Dénes Bátmonostori szerzetes. Somogyi Dénes néven született 1508 körül. Atyja bízta az apátság gondjaira, ám a mohácsi csatát követően Dénes elhagyta a rendet, és Deér-Sólyom Istvánnal tartott. Az agg főúr maga mellé vette, s később gondoskodott németországi taníttatásáról is. Deér-Sólyom István Úrmező és Móriczhida ura, a néhai Mátyás király hű kísérője. 1457-ben született Kölkeden. Kora ifjúkorában került Mátyás udvarába, neki köszönhette felemelkedését. Később Corvin János híve. Csaknem hetvenesztendősen részt vett a mohácsi csatában, súlyosan megsebesült. A kölkedi parasztok Bátmonostorba vitték. Itt kezdte elbeszélni a Hunyadiak történetét Dénesnek. Enyingi Török Bálint Magyar főnemes, hadvezér (1502–1550). Enyingi Török Imre nándorfehérvári bán és Parlaghy Krisztina fia. Apja halála után már tizenkilenc éves korában nándorfehérvári bán. 1521-ben a török elfoglalta Belgrádot.

A kudarcért sokan őt okolták, menekülnie kellett. 1523-ban feleségül vette a királyné legkedvesebb udvarhölgyét, báró Pemmflinger Katalint. A mohácsi csatában a királyi testőrség egyik parancsnokaként vett részt. Nem sokkal az ütközet után hatvanhét lovassal megtámadta a Szabadkát elfoglaló szerb fosztogatókat. Pemmflinger Katalin Enyingi Török Bálint úr hitvese, Mária királyné kedves udvarhölgye. Szapolyai János (Zápolya János) Erdélyi vajda, 1526. november 11-től haláláig I. János néven Magyarország választott királya. Az 1505. évi rákosi országgyűlés óta a köznemesi párt uralkodójelöltje. 1511-től erdélyi vajda. Dózsa György felkelésének leverése fűződik nevéhez. 1522-ben ő segítette trónra Havasalföldön Radu de la Afumatit, aki hűséget esküdött rajta keresztül a magyar királynak. 1526-ban I. Szulejmán közeledésének hírére elindult csapataival Mohács felé, de a csatatérre nem érkezett meg. Serege, mely egyes becslések szerint negyvenezer főt számlált, Szegednél vesztegelt, Szapolyai országgyűlést hívott össze, majd november 1-jén bevonult Budára. A székesfehérvári országgyűlés 1526. november 10-én Jánost királlyá választotta, s november 11-én meg is koronázták. Werbőczy István Jogtudós, királyi ítélőmester, királyi személynök, majd Magyarország nádora. Szerémi György Kamonci születésű jobbágycsaládból származott, atyja Corvin János szolgálatában állt. A Corvinok birtokán, Gyulán tanult, ahol kórusvezető, majd papi felszentelése után káplán lett. 1520-ban a királyi udvarba került. 1521-ben Báthori András, 1522-ben Bánffy Jakab káplánjaként a Délvidéken

élt. A mohácsi csata után csatlakozott Szapolyai János pártjához. Batthyány Ferenc (horvátul Franjo Bacan) Magyar főúr, horvát bán. Az udvarban együtt nevelkedett II. Lajossal. 1514-ben a Dózsa György-féle parasztfelkelés leverésében vett részt. A mohácsi ütközetben a magyar jobbszárny parancsnoka volt és egy négyezer fős dandárt irányított. A mohácsi vész után részt vett Szapolyai János királlyá koronázásán Székesfehérvárott. Perényi Péter Perényi Imre nádor és Báthori Magdolna fia. Koronaőr, Szapolyai királlyá koronázása után erdélyi vajdai címet kap. Petar Petrovics Gazdag délvidéki úr, Szapolyai János rokona. Homonnai Drugeth Ferenc Magyar főúr, Szapolyai János nővérének fia. Drágffy Gáspár Oláh származású magyar földesúr, a Tiszántúl egyik legnagyobb birtokosa, Szapolyai János rokona. Bodó Ferenc Szapolyai János párthíve és szószólója. Frangepán Kristóf Horvát-szlavón bán Szapolyai alatt. A mohácsi csatából elkésett, de az ütközet után többször lecsapott a törökökre. Kanizsai Dorottya Perényi nádor özvegye. A mohácsi csata után háromszáz jobbágyával ő temetette el a magyar hősöket. Nevelt fia, Perényi Péter Szapolyai első „kormányában” erdélyi vajdai címet kapott. Czettritz Ulrik Királyi kamarás II. Lajos udvarában. A mohácsi

csatavesztést követően együtt menekült a királlyal, és szemtanúja volt halálának. Tagja volt a Lajos tetemét kereső csapatnak. Sárffy Ferenc Győri várkapitány, ő vezette a Lajos király holttestét felkutató csapatot a mohácsi síkra. Patonnai Gábris Szapolyai tőzsére, egy ideig budai kincstárnoka. Cserni Jován (Fekete Ember, más néven fekete cár) Szerb népfelkelő, korábban Szapolyai János lovásza. A hagyomány szerint Lippán vagy a Délvidéken született. Paraszti sorból nőtt ki, de magáról azt állította, hogy szerb fejedelmek leszármazottja. A mohácsi csata után Szapolyai Jánostól, korábbi urától kért engedélyt, hogy a kihalt bácskai területekre szerb betelepülőket vigyen. Az engedélyt megkapta, azonban Cserni Jován a hazatérő magyar menekültek körében végbevitt tömegmészárlásai miatt kegyvesztett lett. Hosszan tartó rác felkelését Szapolyai hívei katonai erővel verték le.

II. KRONOLÓGIA 1444 November 10–11.: A várnai csata. November 12.: Reggel a török sereg rohamot intéz a szekérvár ellen, és lemészároltat mindenkit. November közepe: A hazafelé menekülő magyar és lengyel katonák közül sokakat elfognak a havasalföldiek. Hunyadi János Vlad Dracul vajda foglya lesz. November második fele: Murád szultán visszatér Edirnébe, ahol az udvar legnagyobb meglepetésére bejelenti, hogy lemond a trónról Mohamed javára. Megtartja személyes birtokait az ázsiai Mentese, Ajdin és Szaruhan területén. November 30.: Magyarországon Széchy Dénes esztergomi érsek először kap hírt a várnai vereségről. Levelében III. Frigyesnek azt írja, hogy tudomása szerint mindkét sereg csaknem teljesen megsemmisült. Ulászlóról nincs biztos hír, de Hunyadi és a bíboros életben maradtak. November vége: Hédervári Lőrinc nádor híreszteli, hogy Ulászló életben maradt, sőt hamis tanúkat is állít, akik eskü alatt vallják, hogy látták Ulászlót Konstantinápoly felé menekülni. Az okleveleket még továbbra is Ulászló nevében állítják ki. A lengyel rendek mindenesetre küldöttséget menesztenek Konstantinápolyba, hogy megtudjanak valamit Ulászlóról. De csak bizonytalan hírekkel tértek vissza. December 1.: Mohamed elfoglalja az Oszmán Birodalom trónusát II. Mohamed szultán néven. December első fele: Omar bég, thesszáliai basa

Boeotia területét dúlja. December 13.: Aenas Sylvius levele Filippo Maria Visconti milánói herceghez. Nem tud semmi biztosat Ulászló király sorsáról, de úgy véli, valószínűleg soha nem tér már haza Magyarországra. 1445 Január eleje: Rómában még mindenki meg van róla győződve, hogy a magyar sereg győzelmeket aratott, és a keresztény flotta sikeresen zárta el a tengerszorost a szultán előtt. IV. Eugenius pápa már a Rodoszt fenyegető babilóniai szultán ellen tervez újabb flottát felállítani, melynek parancsnokául Márk alexandriai patriárkát nevezi ki. Január vége: Megérkezik a hír Rómába: a magyar sereg megsemmisült Várnánál, és a flotta sem tudta ellátni feladatát. A pápa dühödten maga elé rendeli és számonkéri Andrea Donato velencei nagykövetet. Január közepe: Zbigniew Oleśnicki azt állítja, hogy Ulászló király vagy Konstantinápolyban van, vagy „bujkál szégyenében: messzi útra indul, napnyugatnak, túl a tengereken”. Ennek nyomán híresztelések kelnek szárnyra: Ulászló túlélte a csatát, és két lengyel, valamint két magyar lovaggal átszökött a tengeren. Sebeit gyógyítja, elindult már haza, de viharok tartóztatják fel, ismeretlen helyen rejtőzködik, mert a török fejvadászok éjjel-nappal keresik. Január–február: Halil pasa több üzenetet küld Maniszába Murád után, könyörögve, hogy térjen vissza a trónra. Megérkeznek Alexandriába azok a magyar páncélos lovagok, akiket a szultán Egyiptom szultánjának küldött ajándékba. December közepe–január közepe: Hunyadi János kiszabadul Vlad Dracul fogságából, és hazatér Erdélybe.

Február eleje: Konstantinápolyban Ser Francesco Loredano admirális leszerelteti a velencei gályákat, a tengerészeket szélnek ereszti. Néhány megmaradt hajóval Tenedosz-sziget felé indul a velencei kereskedelmi telepek védelmét biztosítani. Február 8.: Hédervári nádor és az országnagyok (Széchy Dénes érsek, Mátyás veszprémi püspök, Újlaki Miklós, Hunyadi János) Székesfehérváron válságtanácsot tartanak. Áprilisra országgyűlést hívnak össze Budára. Február vége: Esztergomban a Habsburg-párti főurak döntenek az áprilisi országgyűlésen való megjelenésről és az esetleges megbékélésről. III. Frigyes mellett az öccse, Albert is várakat foglal: Vilmos fraknói gróf fraknói, kaboldi és lanzséri uradalmait szállja meg zálog címén. Rómában a bíbornoki consistorium előtt sorra olvassák fel a jelentéseket a várnai hadjáratról, s ezek alapján egyértelműen megállapítják, hogy a hadjárat kudarca Velence hajóinak hanyag magatartásának tudható be. III. Frigyes levélben inti Brassó városát, hogy ne zavarják a mártonhegyi rektort a templomot illető földek használatában Schlick Gáspár kancellár levélben értesíti Hédervári nádort, hogy görög és velencei forrásokból biztosan tudja, Ulászló halott. Jan Giskra lovag főkapitányként és sárosi ispánként intézkedik, a meggyérült lakosságú Eperjesnek harmincadmentességet adományoz, megerősítve a polgárok önkormányzati jogait. Március–április: Hunyadi János átveszi azokat a várakat, városokat, melyeket előző évben íratott a nevére Brankovics despota. A birtokokat az országgyűlés hivatalosan is elkobozza Brankovicstól hűtlenség és törökkel

való cimborálás címén, hiszen nem vett részt a várnai hadjáratban, elárulta királyát. Április 4.: Hunyadi János a tokaji vár alatti pihenőjén írt levelében említi a csehek ellen folyó hadjáratot. Április: Hunyadi átveszi Nagyváradot és Böszörményt. Április 14.: Hunyadi Munkács városának szabad királyi városokat megillető vásárjogot adományoz Böszörményben. Április 24.: Hunyadi levele a pápának a Magyarországon tomboló káoszról. Vitéz János levele: „…Vadállati törvény lett úrrá az országban. Lerombolta a szemérem minden korlátját, felbontotta a törvény minden zaboláját. Rohan az indulat, bizonytalan a sors. A vas hatalma halomra dönt minden jogot.” Május 11.: A velencei signoria utasítást ad Ser Francesco Loredano admirálisnak, hogy azonnal kezdjen béketárgyalásokat a törökkel. Raguza is békét kér a portától. A pápai hajók egy része visszafordult, a többi a burgundiai hajókkal Konstantinápolyban – Perában – telelt. Itt csatlakozott hozzájuk a másik burgundiai flottarész Joffroy de Thoisy vezetésével. A pápa (Hunyadi kérésének megfelelően) utasítja Condulmaro bíborost, és Waleran de Wavrin admirálist, hogy hajózzon a burgundiai hajókkal az Al-Dunához, és mindenben támogassa a magyarok szárazföldi hadműveleteit. Az admirális a Fekete-tenger partvidékén cirkál. Joffroy de Thoisy gályái ezalatt genovai hajókkal ütköznek meg, és az aranygyapjú felkutatásába fognak. Május második fele: Waleran de Wavrin admirális elküldi követét, Pedro Vasquez de Saavedra lovagot Budára,

hogy Hunyadival tanácskozzon a török elleni újabb hadmozdulatokról. Április–május: Országgyűlés Budán. Hunyadi János tárgyalásai Saavedra lovaggal, a burgundiai flotta követeivel. Megállapodnak abban, hogy ősszel együttes erővel indítanak támadást a Dunán a török ellen, és Konstantinápolyból elhozzák az odamenekült Saudzsit, a trónkövetelő herceget. Az országgyűlés egy kormányzótanácsot állít fel. Tagjai: Hunyadi János és Újlaki Miklós – erdélyi vajdákként királyi helyettesek, Széchy Dénes esztergomi érsek és bíbornok, Péter váci, László nyitrai püspök, Hédervári Lőrinc nádor, Rozgonyi György országbíró, Pelsőczi Bebek Imre főkapitány, Garai László macsói bán. Az országgyűlés országos kapitányokat is választ a törvények betartatásának biztosítására. A kapitányok: Hunyadi János (Tiszántúl és Erdély), Újlaki Miklós (Dunántúl és a Duna–Tisza köze), Rozgonyi György, Guti Országh Mihály, Szentmiklósi Pongrácz, Pelsőczi Bebek Imre és később Jan Giskra (Felvidék). Május 5.: Hunyadi és az országnagyok oklevele, melyben megbékítik Pálóczi Simon főlovászmester és Perényi János tárnokmester háborúskodását. Saját familiárisaikat maguk kárpótolják, egymásnak mindenben megbocsátanak. S nehogy a háborúság az ország kárára újra kezdődjék, kimondják, hogy amelyikük megszegi a megállapodást, azt hűtlenség bűntettében marasztalják el, s a bárók sem vérrokonság, sem szövetség címén nem segítik. Május 7.: Kihirdetik az országgyűlés határozatait. A bevezetés hangsúlyozza: „Magyarország a kereszténység védőbástyája, belső megoszlás és belháborúk szítása következtében ez időkben kezdett meginogni és fájdalom, igen

veszélyes állapotba jutott.” Az országgyűlés döntéseinek főbb pontjai: Ulászló királyról: pünkösd utáni második vasárnapig, vagyis a Szentháromság ünnepe utáni 8. napig meg kell tudni, mi történt vele. Ha nem él, Habsburg Lászlót ismerik el királynak, feltéve, hogy III. Frigyes kiadja őt. Ha nem, más királyt választanak, aki az országot minden belső és külső ellenség ellen képes lesz megoltalmazni. A pünkösdöt követő második vasárnapig (május 30.) vissza kell adni a zavarok idején elfoglalt birtokokat. Le kell rontani az időközben emelt várakat, kivéve a török ellen használhatókat. Az Albert király halála óta tett királyi adományok érvénye függőben marad az új király koronázásáig. Aki ezt megszegi, hűtlennek minősíttetik, őket fegyverrel kényszerítik a határozatok megtartására. A királyi jövedelmek a bárók fizetésére, a katonák zsoldjára és az országhatárok védelmére valók, senki sem sajátíthatja ki magának. Ezeket az országgyűlés döntése értelmében a határok védelmére, a végvárak felszerelésére kell költeni. A hatalmaskodási perek haladékot szenvednek, míg nem lesz új király – kivéve emberölés, birtokfoglalás, oklevélrablás, becstelenítés. A dúlókra fővesztés vár. A zavarok alatt elkövetett gonosztettek pereit az első nyolcados törvényszéken kell tárgyalni. Jószágvesztés és fővesztés vár azokra, akik a hadjárat előtt pénzt vettek fel az ország védelmére, és ennek fejében semmi szolgálatot sem tettek az ország hasznára. Ha a török, mint hírlik, támad, minden nemes és polgár

köteles személyesen hadba vonulni. Ez a kötelezettség kiterjed a főurak, főpapok bandériumaira is. A jobbágyok Zsigmond törvénye értelmében a földbér és más jogos terhek lerovása után szabadon költözködhetnek. (Erdélyben a helyi szokások és törvények érvényesek). Az Albert király által emelt vámokat eltörlik. A harmincadok helyzetét rendezik. A bárói birtokfoglalások során elvett egyházi javakat vissza kell adni. Sem egyháziak, sem világiak ne vigyék pereiket Rómába, hanem a hazai bíróság előtt indítsák el azokat. A megüresedett egyházi posztokat mihamarabb be kell tölteni, mégpedig magyarokkal, nem külföldiekkel. Elrendelik Magyarország kettős keresztes pecsétjének, az első bírói pecsét elkészítését, hogy a jogalkotás folytatódjék az új király megkoronázásáig. A pecsét a nádornál van. Május 7.: Az országgyűlés követeket küld Lengyelországba, hogy híreket kapjon Ulászló esetleges életben maradásáról. Május 11.: Hunyadi levelet írat a pápának Vitéz János váradi püspökként való kinevezése érdekében. (A levelet Balázs kanonok, a váradi püspök embere viszi Rómába). Május 11.: Hunyadi felszólítja az ország összes hatóságát, ne szedjenek vámot a bártfaiaktól. Május 12.: Nodler Mihály budai polgár panaszolja, hogy az országgyűlési határozatok ellenére a lendvaiak elfoglalva tartják Fejér megyei birtokait. Május 25.: Hunyadi felhatalmazást kér az országtanácstól, hogy lefoglalhassa Nagymihályi György birtokait, aki előző évben 1500 aranyat vett fel katonaállításra, de nem szállt táborba.

Nyár eleje: Hunyadi János zsarnói hadjárata. Június 28.: Hunyadi János levélben figyelmezteti Újlaki Miklóst, hogy még nem adott vissza minden, a zavaros időkben tőle elfoglalt várat. Július 8.: Rozgonyi György országbíró és Pelsőczi Bebek Imre Szinán (Abaúj vármegye) gyűlést tartanak a kerületükhöz tartozó nemesek és városok képviselőinek – meghívták Giskrát is. Július 14.: III. Frigyes levélben figyelmezteti a bártfaiakat, hogy továbbra is legyenek hűek László királyhoz és főkapitányához, Giskrához. Június–július: III. Frigyes megostromolja és elfoglalja Kőszeg várát és Szarvkőt (Sopron vármegye), és az ország más, határ menti várait azzal az indokkal, hogy a környékről magyarok zaklatják az osztrák tartományokat. Július 15.: A felvidéki városok, nemesek a Visliczén gyűlésező Krakkó vidéki nemesség előtt panaszt emelnek a lengyel betörések ellen. Július 20.: A Krakkó környéki lengyel nemesek válasza a felvidéki városok panaszaira. Lengyelországban a rendek Ulászló öccsét, Kázmért emelik trónra. Augusztus: Nádori rendelet alapján bejegyzik Hunyadi számára a Gyorgye Brankovicstól elkobzott uradalmakat. Augusztus 4.: Brankovics hódolatát fejezi ki levélben III. Frigyesnek, kötelezi magát, hogy csak V. Lászlót fogadja el Magyarország királyának, s egyben Frigyestől kér megerősítést elkobzott magyarországi birtokaiban. Augusztus–szeptember: Hunyadi János al-dunai hadjárata. A burgundiai gályák havasalföldi segítséggel Silistrát rohamozzák – sikertelenül. Turtakant beveszik. Szeptember 12.: Az egyesült burgundiai–pápai–havasalföldi csapatok megkezdik Nikápoly

ostromát. Szeptember 15.: Hunyadi Turnuig tör előre. Nikápoly ostroma kudarcot vall. Továbbvonulnak a Zsil torkolatáig, ahol átszállítják a sereget a Duna déli oldalára. A törökök visszavonulnak. Hunyadi üldözi őket egy darabig, de a török mindent felperzselve húzódik vissza az ország belsejébe. Hunyadi visszavonul, a gályák visszatérnek Konstantinápolyba. Szeptember 16.: Schlick Gáspár és Ulrik Schauenburg bátorságlevelet állítanak ki Újlaki Miklós erdélyi vajda, székely és temesi ispán számára, hogy Bécsbe utazhat bántódás nélkül. Szeptember 30.: A magyar rendek követei Széchy Dénes esztergomi bíbornok, Garai László macsói bán, Újlaki Miklós vezetésével tárgyalásokat kezdenek Bécsben III. Frigyes német királlyal a gyermek V. László és a Szent Korona kiadatásáról. November 23.: Aenas Silvius borúlátóan írja Schlick Gáspárnak: „Alig hiszem, hogy Magyarország békét lát a mi életünkben.” Október 13.: Megszakadnak a tárgyalások Bécsben. 1447 Január: Hunyadi sereget vezet Vlad Dracul ellen, mert „az elmúlt nyáron a törökkel szövetségben végrehajtott vállalkozása során megközelítőleg 4000 keresztényt taszított ismét rabszolgaságba”. Kiszorítja Havasalföldről az ott táborozó kisebb török sereget. Közeledtének hírére Dracul menekülőre fogja, de a magyarok által a helyére ültetett vajda – Dan Vladislav – elfogatja, és brutális módon kivégezteti.

A KERETTÖRTÉNET KRONOLÓGIÁJA 1526 Augusztus 29.: A mohácsi csata. Augusztus 30.: Estefelé megérkezik Budára a vereség híre. Mária királyné gályákkal menekül, s magával viszi a kincstár egy részét Pozsonyba. Pécs városát megtámadják, kifosztják a törökök. A várba nem tudnak behatolni. Augusztus 31.: Czettrich Ulrik kamarás utoléri Mária királyné hajóját Neszmélynél, és beszámol neki Lajos király haláláról, aminek szemtanúja volt. Szeptember 1.: Báthori István nádor és Batthyányi Ferenc a Mecsekben megtámadja és kifosztja a menekülő pécsi püspökség kincseit szállító szekereket. A királyné hajóit Esztergomnál Kun Pál várnagy megtámadja és kirabolja. Az udvarhölgyek egy részét megerőszakolják. Szeptember 2.: Frangepán Kristóf horvát–szlavón bán seregei váratlan rajtaütéssel hátba támadják és megsemmisítik a Székesfehérvár környékén fosztogató egyik török sereget. Szeptember 3.: A menekülő Mária királyné megérkezik Pozsonyba. Szeptember 5.: Szulejmán serege tábort bont Mohácsnál, és elindul észak felé. Szeptember 6.: Habsburg Ferdinánd Innsbruckban értesül a magyarok mohácsi csatavesztéséről. Arról győzködi a protestáns német rendeket, hogy támogassák tervezett török elleni hadjáratát, valójában az így összegyűlt pénzből a bátyját, V. Károlyt indul megsegíteni sereggel Észak-Itáliába. Szeptember 8.: A török előőrsök felbukkannak Buda környékén. Kifosztják és felégetik a pálosok szentlőrinci és a ciszterciták pilisi monostorát. Szeptember 9.: Ferdinánd hírt kap II. Lajos haláláról.

Szeptember 12.: Szulejmán hadai bevonulnak az őrizetlenül hagyott Budára. Szeptember 13. után: A török csapatok Győrig dúlják és pusztítják a Dunántúlt. Szeptember 13–25.: A török minden irányba rabló hadjáratokat indít Budáról. Székesfehérvár, Miskolc, Muhi vonaláig jutottak. Szeptember 15.: A török háromnapos ostrom után beveszi és elpusztítja a pilismaróti szekérvárat. A feljegyzések szerint huszonötezer magyar lelte halálát az öldöklésben. Szeptember 17.: Fazio de Savoya velencei hírszerző jelenti a velencei tanácsnak, hogy Mohácsnál Lajos király elesett, lova menekülés közben ingoványba süllyedt. Szeptember 19.: A török sereg az általa veretett hajóhídon megkezdi átvonulását a pesti oldalra. Szeptember 20.: Mária királyné testvére, Ferdinánd osztrák főherceg Innsbruckban bejelenti trónigényét Magyarországra. Főtitkárát, Nádasdy Tamást bízza meg, hogy járjon el ügyében. Szeptember 23.: Frangepán Kristóf horvát-szlavón bán alig ötszáz lovassal újabb sikeres rajtaütést hajt végre egy török sereg ellen Székesfehérvár előtt. A Frangepán Kristóf által összehívott szlavón rendi gyűlés Kaproncán védelmezőjének és kormányzójának választja Frangepánt, és felszólítják, hogy seregét vezesse a Dráva–Száva közébe. Csatlakozik Zala, Somogy, Baranya és Pozsega vármegye is, Frangepán oltalma alá helyezve magát. Szeptember 25–26.: Szulejmán felgyújtatta Pest városát, s megindul seregével dél felé. A Corvina könyvtár egy részét, a templomok arany, ezüst kegytárgyait, a budai palota szobrait, valamint a Hunyadi János által

Nándorfehérvárnál zsákmányolt török ágyúkat hajóra rakatja és elviteti. A gyors kivonulási parancs miatt a Mátrában fosztogató, hátramaradt török sereget a lakosság a jászok segítségével megtámadja és megfutamítja. Október eleje: A nagyvezír csapatai elfoglalják Szegedet a szinte puszta kézzel védekező lakóitól. A török elpusztítja Baját, Kalocsát, Bodrogmonostort, Czoborszentmihályt (Zombor). Szabadka sikeresen védekezik. Radics Bosics rác sajkásai és Perényi Péter magyar lovasai sok törököt ölnek meg a környéken. Bács vára is megpróbál ellenállni, de a törökök beveszik és felgyújtják a várost. Bodrogvár is megsemmisül. Október 6.: A tételi fennsíkon és Palona mocsarainál is egy-egy megerősített szekérvárat semmisítenek meg a törökök. A muszlim krónikások elismerőn szólnak a magyarok halálmegvető bátorságáról. Elesik a janicsár aga és sok török tiszt is. A törökök a mocsár nádasát gyújtják fel, elevenen égnek el. Október 8.: A török megostromolja a Pétervárad közelében hevenyészett sáncok mögött védekező magyarokat. Nyolc nap harc után az Alapy György vezette védő hadat lekaszabolják. Október 10.: A török Nándorfehérvárnál átkel a Dunán, és jórészt kivonul az országból, csak a szerémségi várak egy részében hagy őrséget. Október 10. körül: Mária királyné megbízásából Győrből elindul Sárffy Ferenc győri kapitány, Czettrich Ulrik királyi kamarás és tizenkét lovas, hogy felkutassák Lajos király tetemét. Október 14. körül: Sárffy kapitány és Czettrich megtalálják a Csele-patak árterében az elhantolt Lajos királyt. A holttesttel elindulnak Székesfehérvárra.

Október 14.: A tokaji várban összeül a Szapolyai-párti rendek országgyűlése. Habsburg Ferdinánd (V. Károly öccse) ausztriai főherceg és húga, Mária özvegy magyar királyné megbeszéléseket folytatnak Hamburgban. Az 1515-ös házassági szerződésre hivatkozva követelik a magyar koronát. Október 15.: Tokajban megjelenik Cserni Jován, a Fekete Ember, hogy engedélyt kérjen szerbek letelepítésére az elhagyatott, felperzselt Bács megyébe. Szapolyai írásos engedélyt ad. Cserni Jován hatszáz fős testőrséget szervez, tizenkétezer fős martalóc sereget állít fel. Először a Temesköz magyarságára veti magát, és tűzzel-vassal pusztítja őket, majd a Duna–Tisza közére zúdul hordáival. Egyedül Lugas és Sebes áll ellen keleten. Október közepe: Szapolyai parancsára Marjai Lukács szászsebesi kapitány betör a Szörényi török területekre, és érzékeny veszteségeket okoz a szultáni sereg utánpótlási vonalaiban. Október 17.: Szapolyai János erdélyi vajda és a Tokajban összegyűlt rendek királyválasztó országgyűlést hirdetnek november 5-re Székesfehérvárra. Október 19.: Czettrich Ulrik és Sárffy kapitány Székesfehérváron hagyják Lajos király maradványait, és tovább indulnak Győrből Pozsonyba, jelentést tenni az özvegy királynénak. Október 23.: Ferdinánd ausztriai főherceget a cseh rendek királlyá választják. Október 24. után: Mária királyné és Báthori István (október 9-i hamis keltezéssel) országgyűlést hirdetnek november 25-re Komáromba. Október 27.: Szapolyai vajda kétszáz lovasa előrenyomul az üres, elhagyatott Budára.

Október 28.: Szapolyai és hívei megindulnak Tokajból. Október 29.: Szapolyai serege Szerencsen, az apátságnál táborozik. Október 30.: Szapolyai serege Egernél táborozik Várday Pál püspök udvarában. Október 31.: Szapolyai serege Hatvanban táborozik. Október vége: Ferdinánd és Mária elküldi Székesfehérvárra Tahy Jánost, a vránai perjelség kormányzóját azzal, hogy a város ne engedje be Szapolyait és híveit. Felszólítják arra is őket, hogy fogadjanak be egy kétszáz fős cseh őrséget. Székesfehérvár elutasítja a kérést. November eleje: Enyingi Török Bálint hírét veszi, hogy Cserni Jován szerb martalócai bevették magukat Szabadkára, az ő birtokába, ott iszonyatos vérengzést vittek végbe a magyarok közt. Hatvanhét lovassal megindul Enyingről, hogy elkergesse a rácokat, de csaknem minden embere ott marad halva a város határában. November 1.: Szapolyai és kísérete bevonul az üres, kifosztott, felégetett Budára. Dermesztő látvány fogadja őket. November 8.: Szapolyai és kísérete elindul Székesfehérvárra. Ráskay Gáspár lovasai elfoglalják Komáromot és Gútát. November 9.: Székesfehérváron eltemetik II. Lajos király maradványait a székesegyház kriptájában. November 10.: A székesfehérvári országgyűlésen elkergetik Habsburg Ferdinánd követét, aki bejelenti ura igényét a magyar trónra. Werbőczy kortesbeszéde dárdára tűzve az 1505-ös rákosi végzés pátense: csak magyar királyt választanak. A megjelent rendek Szapolyai János erdélyi vajdát választják királlyá. November 11.: Szapolyai Jánost magyar királlyá

koronázza Podmaniczky István nyitrai püspök és Várday Pál egri püspök. November 11–15.: Szapolyai János király megszervezi kormányát. Kancellár: Werbőczy István jogtudós; erdélyi vajda: Perényi Péter temesi főispán (1527-ben Ferdinánd oldalára áll); horvát–szlavón–dalmát bán: Frangepán Kristóf (megh. 1527); esztergomi érsek: Várday Pál volt egri püspök (1527-ben Ferdinánd pártjára áll.)

III. CSALÁDFÁK

BIBLIOGRÁFIA Akták és levelek Erdély- és Magyarország Moldvával és Havasalföldével való viszonyához = Acta et epistolae relationarum Transylvanie Hungariaeque cum Moldavia et Valachia. Kolozsvár – Budapest, Stephanum, 1914. XII., 342. p. Andrásfalvi-Faragó Zoltán: Öt íjász Salgótarján, Dióhéj műhely, é. n. Andrić, Stanko: Kapisztrán Szent János csodái Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Bp. 2009. Asena, Orhan: Hürrem szultána (Igazságos Szulejmán szultán) Ankara: A Török Kulturális Minisztérium Kiadványai/1992. Augustyn, Michael: Vlad Dracula – The Dragon Prince New York, Universe, 2009. Babinger, Franz: Mehmed the Conqueror and His Time Princeton: Bollingen Series XCVI Princeton University Press, 1992. Baddeley. Gavin–Woods Paul: Vlad the Impaler Son of the Devil, Hero of the People London, Ian Allan Publishing, 2010. Balogh F. András (közreadó): A Drakula-történetek kezdetei Bp.: Littera Nove, 2008. Barta Gábor: A Sztambulba vezető út (1526–1528) Bp.: Magvető, 1983. (Gyorsuló Idő sorozat) Bedécs Gyula: Magyar emlékek és látnivalók

Szerbia a Vajdasággal, Bosznia és Hercegovina Szombathely, B. K. L. Kiadó, 2006. René marquis de Bellaval: Gauvain Quiéret: Seignerur de Dreuil, et sa famille Paris, J. –B. Dumoulin Éditeur, 1866. Benda Kálmán–Fügedi Erik: A magyar korona regénye Bp.: Magvető, 1979. Bertényi Iván: A címertan reneszánsza Tanulmányok Bp.: Argumentum, 2010. Bertényi Iván: A magyar korona története Bp.: Kossuth K., 1978. Bessenyei György: Hunyadi Bp.: V. ker. Berzsenyi Dániel R. Gimnázium, 1929. Bessenyei József: A Héttorony foglya – Török Bálint Bp.: Helikon K. 1986. (Labirintus könyvek) Bíró András: Liliomok, hollók, félholdak Bp.: Kairosz K., 1999. Black, Jeremy: Hadvezérek – A harcmező urai Bp.: Totem Kiadó, 2009. Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei = Rerum Hungaricarum decades Bp.: Balassi Kiadó, 1995. Bonfiglio Dosio, Giorgetta (a cura di) Ragioni antique spettanti all’arte del mare et fabriche de vasselli. Manoscritto nautico del XV secolo. Comitato Pubblicazione delle Fonti relative alla Storia di Venezia, Venezia, 1987 Bottyán János: A magyar Biblia évszázada Bp.: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1982. Brodarics István: Igaz leírása a magyaroknak a

törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról Bp.: Magvető, 1983. (Gondolkodó magyarok) Burány Nándor: Keselyűlegelő Nándorfehérvár megvédésének igaz története Újvidék, Forum K., 1979. Burány Nándor: Kamanci Balázs Újvidék: Fórum, 1977. 484. p. (Jugoszláviai magyar regények) Burány Nándor: Megtorlás Újvidék: Fórum, 1984. Buzás Gergely (szerk.): A visegrádi királyi palota kápolnája és északkeleti épülete (Visegrád régészeti monográfia 1.) Visegrád: Mátyás Király Múzeum, 1994. Buzás Gergely (szerk.): Visegrád Altum Castrum: A Visegrádi Mátyás Király Múzeum füzetei 5. Visegrád: 2005. Cibula, Václav: Prágai regék Bratislava: Madách; Bp.: Móra, 1979. Crowley Roger: City of Fortune How Venice Won and Lost Naval Empire London: Faber and Faber, 2011. Crowley Roger: Tengeri birodalmak A kereszténység és az iszlám harca a Földközi-tenger feletti uralomért (1521–1580) Park Könyvkiadó, Bp. 2013. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, 5. kötet Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1913. Cseh Valentin: Nándorfehérvár ostroma 1456 Keszthely: Compactor K., 2007.

Csillag a holló árnyékában Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon. Az OSZK kiállítása. Bp.: Országos Széchényi Könyvtár, 2008. Csoma József: A magyar heraldika korszakai Gödöllő–Máriabesnyő: Attractor, 2008. 134. p. Reprint. Csomor Lajos: Magyarország Szent Koronája Vaja: Vay Ádám Múzeum Baráti Köre, é. n. Csorba Csaba: Erdélyi várak Várak, várkastélyok, erődített városok, templomvárak Debrecen, T. K. K. 2010. Csorba Csaba: Esztergom hadi krónikája Bp.: Zrínyi K. 1983. Cvetkova, Bisztra: A várnai csata Bp.: Gondolat, 1988. Czuczor Gergely: Hunyadi János és három más történet Bp.: Unikornis, 2002. 371. p. (A magyar próza klasszikusai. 93) Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete Máriabesenyő–Gödöllő: 2010. Darkó Jenő: Népességi mozgalmak Erdélyben és környékén a középkorban Máriabesnyő – Gödöllő: Attraktor, 2010. Darvas József: A törökverő Bp.: Szépirod. K., 1973. De Lange, Nicholas: A zsidó világ atlasza Bp.: Helikon, Magyar Könyvklub, 1996. (Képes atlasz) Decsényi Gyula: Olaszországi történelmi kutatások Századok. 1892. 26. p. 467–475.

Délvidéki S. Attila: Lángoló temetők Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai 1268–1868 1. köt. Fejezetek a rácjárások történetéből. Tataháza: Szerzői kiad., 2009. Demény Lajos: Parasztfelkelés Erdélyben 1437–1438-ban Bp.: Gondolat, 1987. (Közös dolgaink) Dienes Dénes: A kereszténység Magyarországon 1526 előtt 2. átdolg. kiad. Sárospatak: Sárospataki Ref. Koll. Theológiai Akadémiája, 2001. Dougherty, Martin J.: Középkori harcosok Fegyverek és harci technikák 1000–1500 Bp.: Ventus Libro K., 2010. A Duna helyszínrajza Dévénytől Orsováig. Térképmellékletekkel Bp.: M. Kir. Országos Vízépítési Igazgatóság vízrajzi osztályának felvételei alapján, 1918. Dümmerth Dezső: A két Hunyadi Bp.: Panoráma, 1985. 277. p. (Utazások a múltban és jelenben) Dvoráková, Daniela: A lovag és királya Pozsony: Kalligram K., 2009. Eickhoff, Ekkehard: Velence, Bécs és a törökök A nagy átalakulás Délkelet-Európában (1645–1700) Európa Könyvkiadó, Bp. 2010. Elekes Lajos: Hunyadi Bp.: Akadémia K., 1952. Elekes Lajos: Hunyadi hadserege Bp.: Magyar Történelmi Társaság, 1951. Elekes Lajos: A Hunyadi-kérdés

In: Mátyás király-emlékkönyv születésének 500. évfordulóján. 1. köt. Bp.: Franklin Társulat, 1940. Engel Pál: Honor, vár, ispánság Válogatott tanulmányok. Bp.: Osiris, 2003. Engel Pál–Kristó Gyula: Magyarország története 1301–1457 Bp.: Tankönyvk., 1989. Erdély és a Részek térképe és helységnévtára: Készült Lipszky János 1806-ban megjelent műve alapján. Szerk. Herner János. Szeged: JATE, 1987. Reprint. Erdélyi László: A magyar lovagkor társadalma és művelődése 1205–1526 Gödöllő–Máriabesnyő: Attraktor, 2005. Reprint. Erdődy János: A szárnyas oroszlán Bp.: Athenaeum Ny., 1967. (Kozmosz könyvek) Erősítsd testvéreidet! Magyar vonatkozású pápai üzenetek 1456-ból és 1956-ból Bp.: Szent István Társulat, 2006. Európa védelmében Kapisztrán Szent János és a nándorfehérvári diadal emlékezete HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Line Design, Bp. 2013. Faroqhi, Suraiya: Subjects of the Sultan Culture and Daily Life in the Ottoman Empire London–New York: I. B. Tauris, 2011. Farkas Jenő, Sz.: Drakula vajda históriája Bp.: Akadémiai K., 1989.

Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció Bp.: Gede Testvérek, 1999. Fényes Elek: A török birodalom leírása Heckenast Gusztáv kiadása, Pest, 1854 Fodor Pál: Szülejmán szultántól Jókai Mórig Tanulmányok az oszmán–török hatalom szerkezetéről és a magyar–török érintkezésekről MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Bp. 2014. Földi Pál: Hunyadi János a hadvezér Bp.: Anno, 2004. Földi Pál: Janicsárok szép napjai Bp.: Anno, 2007. Fraknói Vilmos: Egyháznagyok a magyar középkorból Bp.: Révai, 1932. Bp.: Élet, 1916. (Bibliotheca vitae) Fraknói Vilmos: Vitéz János esztergomi érsek Bp.: Szent István Társulat, 1879. (Házi könyvtár. 30.) Fráter Lénárt: Hunyadi magyar származása oklevelekben Bp.: 1937. Freeley, John: A szultánok magánélete Bp.: General Press, 2006. (Különleges könyvek) Freeley, John: The Grand Turk Sultan Mehmet II. London – New York, 2009. Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok: A középkori magyar arisztokrácia fejlődése Bp.: Magvető, 1986. Fügedi Erik (ford.) Kimondhatatlan nyomorúság Két emlékirat a 15–16. századi oszmán fogságról Bp.: Európa K., 1976.

Fügedi Erik: Uram, királyom A XV. századi Magyarország hatalmasai Bp.: Sas K., 2004. Fülöp Árpád: Hunyadi Hősköltemény 48 énekben. Bp.: Arany János Ny., 1943. Gaál Mózes: Hunyadiak Történelmi elbeszélések a régi időkből Bp.: Stampfel K., 1906. Gajdács Pál: A Hunyadiak Költői elbeszélés Bp.: Kultúra, 1918. Generál Tibor: Allah serege Az oszmán-török haderő kialakulása és fénykora Bp.: Zrínyi K., 1987. Generál Tibor: Kelet Pompadourjai Nőuralom az Oszmán Birodalomban Bp.: Tinta K., 2000. Generál Tibor: Mohácstól Mekkáig Történelmi lektűr Bp.: Tinta K. 2005. Gerevich László–Kosáry Domokos: Budapest története, 2. köt. Budapest története a későbbi középkorban és a török hódoltság idején Bp.: Akadémiai K., 1975. Gerő László: Mátyás király budai palotája Kiskőrös: De Csejte, 1994. (Középkori Magyarország) Goodwinm Godfrey: The Janissaries London: Saqi Essentials, 2006. Granasztói György: A középkori magyar város Bp.: Gondolat, 1980. (Magyar história)

Gulácsi Irén: Fekete vőlegények Bp.: Kentaur könyvek, 1986. Gyárfás István: A jász-kunok története I–IV. Kecskemét: Szilády Károly, 1870. Hajdan volt Magyarország Jelen és múlt Főszerk.: Halmos Ferenc. Bp.: Gesta, 2000. „Halandó, ezeket megmondjad!” Magyar nyelvű imádságok a XV–XVI. századból Válogatta és a szöveget gondozta Dömötör Adrienne, Haader Lea Bp.: Tinta K., 2012. Hankó Ildikó: A magyar királysírok sorsa (Géza fejedelemtől Szapolyai Jánosig) Bp. 1987. Harris Jonathan: The End of Byzantium Yale University Press, New Haven and London, 2010. Hegedűs Géza: Az erdőntúli veszedelem Bp.: Móra, 1962. Hegedűs Géza: Megkondulnak a harangok Bp. Szépirod. K., 1962. (Kincses könyvek) Héjj Miklós: A visegrádi királyi palota Bp. Corvina, 1970. Held, Joseph: Hunyadi: Legend and reality New York: Columbia Univ. Press, 1985. (East European Monographs, Boulder) Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól Bp.: Helikon, 1981. (Bibliotheca historica) Hogyan éltek elődeink? Beszélgetések a magyar művelődés nagy korszakairól /Benda Kálmán et al.

Bp.: Gondolat, 1980. Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet 2. bőv. kiad. Bp.: Egyetemi Ny., 1936. Horváth Henrik: Zsigmond király és kora Zsigmond király halálának 500. évfordulóján Bp.: Székesfőváros, 1937. Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása Magyar humanizmus Bp.: Akad. K., 1988. (Az Akadémiai Kiadó reprint sorozata) Hóvári János: A rettegett Drakula: Vlad Tepes In: Koronás portrék. Bp.: Kozmosz, 1987. Humphreys, C. C.: Vlad – The Last Confession London, Orion Books, 2009. Hunyadi énekek Bp.: Katonai K., 1956. Hunyady József: A fekete lovag Bp.: Móra, 1976. Hunyady József: Hollós vitéz Bp.: Zrínyi, 1957. Hunyady József: Oroszlán és gödölye Bp.: Kossuth, 1970. Ipolyi Arnold: A magyar Szent Korona története Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1886. Imber, Colin: The Crusade of Varna 1443–45 (Crusade Text sin Translation) Ashgate, Burlington, 2006 Iván László: A visegrádi vár története A kezdetektől 1685-ig. Visegrád: 2004. Jankovich Júlia: Budavári kapuk, falak

Bp: Magvető, 1973. Jászay Magda: Velence és Magyarország – Egy szomszédság küzdelmetes története. Bp.: Gondolat, 1990. Jefferson, John: The Holy Wars if King Wladislas and Sultan Murad (The Ottoman-Christian Conflict from 1438–1444) Brill, Leiden–Boston, 2012. Jenkins, Robert Charles: The Last Crusader or the Life and Times of Cardinal Julian, of the House of Cesarini – A Historical Sketch – Kessenger Legacy Reprints; Original: London, Richard Bentley, New Burlington Street, 1861. Jósika Miklós: A tudós leánya Bp.: Heckenast, 1855. I–III. köt. Julier Ferenc: Magyar hadvezérek Bp.: Stádium, 1930. Kadare, Ismail: A fellegvár Bp.: Zrínyi K., 1982. Kalmár János, dr., Régi magyar fegyverek Bp.: Natura, 1971. Karczag Ákos–Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei Várak, várkastélyok, városfalak, barlangvárak, sáncok és erődítmények a honfoglalástól a 19. századig. Bp.: Semmelweis K. 2010. Katona Tamás (szerk.): A korona kilenc évszázada Történelmi források a magyar koronáról. Bp.: Európa K., 1979. Katus László: Európa története a középkorban Kronosz Kiadó, Pécs, 2014.

Kaufmann, J. E.–Kaufmann H. W.: Középkori várak Debrecen, 2004. Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairól Bp.: Magvető, 1983. (Gondolkodó magyarok) Kéri Katalin: Allah dicsősége Bevezetés az iszlám középkori nevelés- és művelődéstörténetébe. Pécs: Pannónia könyvek, 2010. Kilényi Mária: Könnyek és korona Bp.: Magyar Téka Kiss-Béry Miklós: Mária, Zsigmond és Albert Magyar királyok és uralkodók 11. kötet Bp.: Duna International, 2011. Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok Bp.: Panoráma, 1988. (Utazások a múltban és jelenben) Kiss Gábor (szerk.) Török hadak Magyarországon 1526–1566 Kortárs török történetírók naplórészletei Panoráma K., 1984. Kiss Károly: Hunyadi János utolsó hadjárata Bolgár és Szerbországban 1454-ben, s Nándorfejérvár fölmentése a török táboritásaitól 1456. (reprint) Pest, 1857. London: British Library, Historical Print Editions, 2013. Klusch, Horst: Az erdélyi szászok betelepedéséről Kolozsvár: Kriterion, 2009. Komjáthy István: Hunyadi Elbeszélő költemény Bp.: Ifjúsági K. 1951. Konstam, Angus–Bryan, Tony

Renaissance War Galley 1470–1590. London: Osprey Publishing, 2002. Kós Károly: Budai Nagy Antal históriája/ Varjúnemzetség Bukarest: Új Magyar K., 1955. Kottanner Jánosné: A korona elrablása Kottanner Jánosné emlékiratai 1439–1440. Bp.: Magyar Helikon, 1979. Kovács Péter, E.: Hétköznapi élet Mátyás király korában Bp.: Corvina, 2008. Kovács Péter, E.: A Hunyadi-család In: Hunyadi Mátyás: Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Szerk. Rázsó Gyula. Bp.: Zrínyi K., 1990. Kovács Péter, E.–Szovák Kornél (szerk.): Infima Aetas Pannonica Stidies in late medieval Hungarian History Bp.: Corvina, 2009. Kovai Lőrinc: Tűzkehely Bp.: Szépirod. K., 1965. Kovai Lőrinc: Vaskapu Bp.: Móra F. K., 1971. Kőnig Frigyes: Várak és erődítmények a Kárpát-medencében Bp.: Helikon, 2002. Kővári László: A magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából Ráth Mór, Bp. 1860. Kubinyi András: Buda története 1541-ig Bp.: TIT Budapesti Szervezetének Történelmi Szakosztálya, 1969.

Kubinyi András: Vitéz János a jó humanista és rossz politikus. In: A magyar történelem vitatott személyiségei. 2. Bp.: Kossuth, 2002. Kulcsár Péter: Kapisztrán János Bp.: Gondolat, 1987. (Magyar história. Életrajzok) Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban Nyugat-Európa a XI–XV. században. Bp.: Gondolat, 1967. Lampérth Géza: Hunyadiak Bp.: 1926. László János: Magyar várak Bp.: Anno K., 2008. Lázár Gyula: Az ozmán birodalom fénykora és hanyatlása Máriabesnyő–Gödöllő: Attraktor, 2011. Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció Bp.: Gondolat, 1981. Magyar kódex. 2. Lovagkor és reneszánsz. Magyarország művelődéstörténete 1301–1526. Bp.: Kossuth K., 1999. A magyar nemzet története Szerk. Szilágyi Sándor 3. köt. Az Anjou-ház és örökösei 1301–1439. Bp.: Athenaeum, 1895. Magyarország történeti kronológiája I. A kezdetektől 1526-ig Bp.: Akadémia K., 1986. Magyar Zoltán: Hunyad megyei népballadák Marosvásárhely, Mentor K. 2009.

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–1437 Bp.: Gondolat, 1984. Mazahéri, Aly: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig Bp.: Európa, 1989. McNally, R. T.–Florescu, R.: In search of Dracula: true history of Dracula and vampire legends Greenwich, Conn: New York Graphic Society, 1972. Medium regni Középkori magyar királyi székhelyek. Szerk. Buzás Gergely. Bp.: Nap Kiadó, 1996. Mihailovič, Konstantin: Memoirs of a Janissary Princeton: Markus Wiener Publishers, 2011. Miller, Elizabeth: Dracula New York: Parkstone Press, 2000. Miskolczi Gyula: Hunyadi János török hadjáratai Hadtörténeti Közlemények. 1914. 14. évf. 3. sz.–4. sz. Moczar, Diane: Islam at the Gates – How the Christendom Defeated the Ottoman Turks – Sophia Institute Press, Manchester, New Hampshire, 2008. Mohács Szerk. Szabó János. Bp.: Osiris, 2006. (Nemzet és emlékezet) Mohács emlékezete A mohácsi csatára vonatkozó legfontosabb magyar, nyugati és török források. Bp.: Helikon, 1976. Möller István: A vajdahunyadi vár építési korai Bp.: Franklin Ny., 1913.

Mureşanu, Camil: Iancu de Hunedoara = John Hunyadi defender of Christendom. Iaşi – Oxford Portland: The Center for Romanian Studies, 2001. Müncheni kódex 1466 A négy evangélium szövege és szótára Bp.: Európa, 1985. Nagy Géza–Nemes Mihály–Tompos Lilla: A magyar viseletek története Bp.: Mercurius, 2002. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal Pest: Friebeisz István, 1857. 1–13. köt. Nemeskürty István: A Hunyadiak In: Mi magyarok: Történelmünk ezerszáz éve Bp.: Dovin, 1989. Nemeskürty István: Ez történt Mohács után 3. kiad. Bp.: Magvető, 1975. Németh Zsolt: A Szent Korona Szombathely, BKL Kiadó, 2007. Newark, Timothy: Medieval Warfare London: Jupiter Books, 1979. Nicolle, David–McBride, Angus: Armies of the Ottoman Turks 1300–1774 London: Osprey Publishing, 1983. Nicolle, David: Cross and Cresent in the Balkans The Ottoman Conquest of Southeastern Europe Barnsley: Pen&Sword Military, 2010. Nicolle, David: Nicopolis 1396. – The Last Crusade London: Osprey Publishing, 1999. Nicolle, David–McBride, Angus: Hungary and the

fall of Eastern Europe 1000–1568 London: Osprey Publishing, 1988. Nicole, David–Hook, Christa: The Janissaries Oxford: Osprey Publishing, 1995. Nicolle, David–Rothero, Christopher: The Venetian Empire 1200–1670 London: Osprey Publishing, 1989. Djuvara, Neagu–Oltean, Radu: Mircea cel Mare (zis „Cel Bătrân”) și luptele sale cu turcii Humanitas Junior, București, 2010. Ordas István: A fekete cár Bp.: Móra K. 1974. Ordas István: Tomori, büszke vezér Bp.: Móra K. 1981. Oszvald Arisztid: Hunyadi ifjúsága Történelmi Értekezések 1916. 10. sz. Özer, Mustafa: The Ottoman Imperial Palace in Edirne (Saray-ı CedÎd-i Âmire) Bagçeșehir University Press, 2014. Palacký, František: A huszitizmus története Bp.: Európa, 1984. Passuth László: Tört királytükör Bp.: Szépirod. K., 1974. Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században Bp. História, MTA történettudományi Intézete, 2011. Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig. 1396–1526 Bp.: Zrínyi, 2005. Pálosfalvi Tamás: A Hunyadiak kora 1437–1490 Magyarország története 7. kötet

Bp.: Kossuth, 2009. Paviot, Jacques: La politique navale des ducs de Bourgogne: 1384–1482 Press Universitaires de Lille, 1995 Penzer, N. M.: The Harem Inside the Grand Seraglio of the Turkish Sultans Dover Publications, Inc. Mineola, New York, 2005. Perjés Géza: Mohács Bp.: Magvető, 1979. Piccolomini, Aenas Silvius: Pápa vagy zsinat? Válogatott levelek Bp.: Magyar Helikon, 1980. Pivárcsi István: Drakula gróf és társai. Nagy vámpírkönyv Bp.: Palatinus, 2003. Pór Antal: Hunyadi János Élet- és korrajz. Bp.: Szent István Társulat, 1873. (Házi könyvtár 14.) Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes millenniumi arcképcsarnok 100 portré a magyar történelemből. Bp.: Rubicon: Aquila, 1999. Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes milleniumi hadtörténet Ezer év a hadak útján Bp.: Rubicon: Aquila, 2000. Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században Bp.: Helikon, 1986. Razin, E. A.: A hadművészet története Bp. Zrínyi, 1964. Régi magyar öltözködés

Viseletek dokumentumok és források tükrében Összeáll. Benyóné Mojzsis Dóra Bp.: Magvető, 1988. (Magyar hírmondó) Rex Invictissimus Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori Magyarországon Szerk. Veszprémy László Bp.: Zrínyi, 2008. 255. p. Ruffy Péter: Koronánk könyve Bp.: Móra K. 1981. Ságvári György: Magyar uniformisok A honfoglalástól napjainkig Bp.: Kossuth K.–Hadtörténelmi Intézet és Múzeum. 2010. Sebestyén Károly: A magyar zsidók története a vegyes házból származó királyok alatt (1301–1526) Kohn Sándor könyve nyomán In: A zsidók egyetemes története. Szerk. Szabolcsi Miksa Bp.: Phönix, 1908. Selmeczi László: Őseink nyomában A magyarországi kunok Olas nemzetsége és Kolbaz-széke 1243/46–1686 Kisújszállás, 2013. Spufford, Peter: Hatalom és haszon Kereskedők a középkori Európában Bp.: Scolar K., 2007. Szabó János, B.: A honfoglalóktól a huszárokig A középkori magyar könnyűlovasság Bp.: Argumentum, 2010. Szabó János, B.: A mohácsi csata Bp.: Corvina, 2006.

Steier, Lajos: There in no czech culture in Upper Hungary Bp.: Wodianer and Sons, 1920. Száz rejtély a magyar történelemből Főszerk. Halmos Ferenc. Bp.: Gesta, 1999. Székely György: Népek, rendek, dinasztiák Tanulmányok Közép- és Kelet-Európa hadtörténetéből Bp.: Argumentum, 2010. Szendrei László: Erdélyi vajdák és fejedelmek Nyíregyháza: Pro-Book, 2009. Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és Hunyadi Bp.: Szépirod. K., 2007. Szerémi György: Magyarország romlásáról Bp.: Szépirod. K., 1979. (Olcsó könyvtár) Szombathy Viktor: Csehszlovákia Bp.: Panoráma, 1981. Szőcs Tibor: Egy „legendás” hős: Dugovics Titusz története Hadtörténeti Közlemények. 2009. 122. évf. 1. sz. Szőnyi Miklós: Fekete szivárvány Hunyadi János regényes életrajza Magánkiadás, é. n. Szűcs Jenő: Hunyadi János Bp.: Hazafias Népfront Országos Tanácsa, 1956. Tar Lőrinc pokoljárása Középkori magyar víziók. Vál. V. Kovács Sándor. Bp.: Szépirod. K., 1985. (Magyar ritkaságok) Tarczai György: Magyar legendák Bp.: Laude, 2000. Reprint. Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten Bp.: Akadémiai, 1971.

Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora Bp.: Gondolat, 1980. Teke Zsuzsa: Velencei–magyar kereskedelmi kapcsolatok a XIII–XV. században Bp.: Akadémiai K., 1979. (Értekezés a történeti tudományok köréből. 86) Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. I. Pest: Emich és Eisenfels, 1952. XXVIII. Tercüman, Mahmud: Magyarország története. Tárih-i Üngürüsz vagyis Üngürüsz története Madzsar Tárihi. Ford. Blaskovics József. II. Nagy Szitty Történelmi Világkongresszus Szerk. Geönczeöl Gyula Thúróczy János: A magyarok krónikája Ford.: Horváth János Bp.: Helikon, 1986. Reprint Török hadak Magyarországon 1526–1566 Kortárs török történetírók naplórészletei Bp.: Panoráma, 1985. Török József: A tizenötödik század magyar egyháztörténete Bp.: Mikes K., 2006. Történelmi atlasz Bp.: Magyar Földrajzi Intézet, 1931. Turnbull, Stephen: The Ottoman Empire 1326–1699 Oxford: Osperey Publ., 2003. Turnbull, Stephen–McBride, Angus: The Hussite Wars Oxford: Osperey Publ., 2004. Vajay Szabolcs: „Győztünk Mohácsnál” Bp.: Háttér, 2003. Váralljai Csocsány Jenő: A magyar monarchia és az

európai reneszánsz Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2005. Dr. Várkonyi Tibor: Négy király, egy szultán Tarsoly Kiadó, Bp. 2014. Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig Bp.: Könyvért, 1986. (Tudománytár) Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon. Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon Bp.: Argumentum, 2008. Villalón, Christóbal De: Törökországi utazás Bp.: Európa, 1984. Wells, Florian Stone: The Sword and the Shield of the Realm Sapientus (USA), 2008. Zay ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót és így esött Bp.: Magyar Helikon, 1980. Zolnay László: Buda középkori zsidósága Bp.: TIT, 1968. Zolnay László: A budai vár Bp.: Gondolat, 1981. (Gondolat zsebkönyvek) Zolnay László: Az elátkozott Buda – Buda aranykora Bp.: Magvető, 1982. Zolnay László: Fény és árnyék a középkori Magyarországon Bp.: Kozmosz, 1983. (Az én világom) Zolnay László: Kincses Magyarország Középkori művelődésünk történetéből Bp.: Magvető, 1978.

Zolnay László: A középkori Buda királyi várpalotája és gótikus szobrai Bp.: Budapesti Történeti Múzeum, 1984. Zolnay László: A középkori Esztergom Bp.: Gondolat, 1983. Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorból Bp.: Kozmosz, 1986. (Az én világom) Zolnay László: Ünnep és hétköznap Budán Bp.: Gondolat, 1975.

JEGYZETEK Hunyadi János Középkori latin: Ioannes Corvinus, vagy Ioannes de Hunyad Horvátul: Janko v. Ivan Hunjadi Németül: Johann Hunyadi Románul: Iancu v. Ioan de Hunedoara Szerbül: Сибињанин Јанко, Угрин Јанко војвода, Јанкула војвода, Мађар Јанко од Ердељ крајине Szlovákul: Ján Huňady Törökül: Hunyadi Yanoş A hónapok régi katolikus keresztény elnevezése Január: Boldogasszony hava Február: Böjtelő hava Március: Böjtmás hava Április: Szent György hava Május: Pünkösd hava Június: Szent Iván hava Július: Szent Jakab hava Augusztus: Kisasszony hava Szeptember: Szent Mihály hava Október: Mindszent hava November: Szent András hava December: Karácsony hava

ULÁSZLÓ, A REMETEKIRÁLY LEGENDÁJA Ulászló király: természetesen az uralkodó sorsa izgatta leginkább az ország közvéleményét. A hírek ellentmondásosak voltak. Az ütközetet túlélt lengyel, litván lovagok egy része látta, amint a janicsárok körülveszik és lefejezik a királyt, mások úgy vélték, hogy a török gyalogosok csapdájába esett támadó ék körül bezárul a gyűrű, és nem sokkal később egy lándzsán egy levágott fej emelkedett a tömeg fölé – de az a fej nem feltétlenül volt a királyé. A csata után hónapokkal továbbra is ellentmondásos információk érkeztek Magyarországra. Lengyelhonban, Németországban általánosan elterjedt volt a hír, miszerint Ulászló túlélte az ütközetet, és Konstantinápolyban, Velencében, Moldvában, vagy éppen Havasalföldön tartózkodik. Hiába próbált Hédervári nádor, vagy a lengyel szejm követeket küldeni Konstantinápolyba, a görögöktől sem érkezett megbízható hír Ulászló sorsáról. A lengyel követek, Jan Rzesovsky és Tadeus Suchodolsky végigutazták Szerbiát, Bolgárországot és Görögországot, hogy Ulászló sorsáról megbízható hírt szerezzenek, de üres kézzel kellett hazatérniük. Tény, hogy Kázmér, Ulászló öccse még 1446 elején sem óhajtotta elfoglalni bátyja trónját, mivel reménykedett abban, hogy Ulászló életben van. A magyarok is hasonlóképpen gondolkodtak; három évvel később, 1447-ben is élt a remény a magyar urak egy részében, hogy Ulászló előkerülhet és visszaveheti az ország kormányzását – lásd a magyar rendek által 1447. február 27-én a lengyel országgyűléshez intézett levele. Zbigniew Oleśnicki sokáig azt állította, hogy Ulászló király vagy Konstantinápolyban van, vagy a tengeren túli

földeken. Bujkál szégyenében, és messzi útra indul, napnyugatnak. Több országban is híresztelések kaptak szárnyra: Ulászló túlélte a csatát, és két lengyel lovaggal, valamint két magyar lovaggal átszökött a tengeren. Sebeit gyógyítja, elindult már haza, de viharok tartóztatják fel, ismeretlen helyen rejtőzködik, mert a török fejvadászok éjjel-nappal keresik. A legmesésebb, máig élő legenda Ulászlót mint a vereség miatt érzett szégyene okán önkéntes száműzetésbe vonuló királyt örökíti meg. Eszerint az ifjú, alig húszesztendős uralkodó súlyosan megsebesült az ütközetben, de a janicsárok a kavarodásban nem őt, hanem egyik hűséges testőrét fejezték le. A török fogságba esett lovagok némelyike valóban nem ismerte fel a levágott fő vonásaiban Ulászló vonásait. De hogy mi történt akkor a királlyal? Leopold Rozmitál cseh úr 1465–67-es nyugati útjáról feljegyzés készült. Ez a mű a stuttgarti könyvtárban fellelhető, és egészen izgalmas motívummal egészíti ki az Ulászló-legendáriumot. Eszerint Rozmitál úr Spanyolországban járva Medina del Campo és Canta la Piedro között értesült arról, hogy egy zord remete él a környéken, akiről a helybéliek azt tartják, hogy nem más, mint Ulászló lengyel király, aki bűnei miatt vezekel egy elhagyatott kunyhóban az erdő mélyén. Rozmitál egy lengyel zarándokot kért meg, hogy kísérje el. Úgy tudták, Ulászló királynak van egy rendkívüli ismertető jegye: egyik lábfején hat ujjal született. Felkutatták hát a titokzatos remetét, aki először nem akart velük szóba elegyedni. Rozmital felszólította, hogy mutassa meg mezítelen lábát. A remete vonakodott, de végül engedett, és megmutatta lábát. S valóban, egyik lábfején hat ujj találtatott! A cseh úr lengyel

kísérője ebben a pillanatban a lábaihoz borult, s őt királyának, urának nevezi. A remete elhárította ezt, és azt mondta: „Illy tisztelet engem nem illet, én csak egy bűnös ember vagyok, ki vétkes tettemért engesztelést ezen vadonban óhajtok eszközölni, ha Isten bátorságomat megtartja.” E szavakkal zokogva eltávozott és kunyhójába vonult. Más hagyomány szerint a szóban forgó remete egy szigeten éldegélt a spanyol partok mentén, s a cseh, lengyel utazók itt keresték őt fel. Ulászlót állítólag néhai testőrei őrizték remeteségében is. A történet mesés fordulattal ér véget. A remete idősebb korában a városba költözött, és gyermeket nemzett egy helybéli leánynak. A gyermek felcseperedvén a spanyol király és királyné szolgálatába állott, és Kolumbusz Kristóf néven elindult, hogy felfedezze a nyugati utat Indiába. Tény, hogy Kolumbusz származása erősen kérdéses, több elmélet is makacsul tartja magát ezzel kapcsolatban.

A KERESZTÉNY VEZÉREK SORSA A VÁRNAI CSATA UTÁN A magyar sereg előkelőiről, a püspökök, nagyurak, seregvezérek sorsáról ellentmondásos hírek kaptak szárnyra az ütközetből végül szerencsésen hazatértek között. Giuliano Cesarini bíboros: vele kapcsolatban is sokan tudni vélték, hogy az ütközet utolsó szakaszában elesett. Mások szerint a környező hegyekben, a menekülés közepette magyarok verték agyon bosszúból, mivel szerintük a hadjárat Cesarini miatt vallott kudarcot. Egy szemtanú szerint Mircea futásnak eredt oláhjai kaszabolták össze; a holttestét lemeztelenítve, mindenétől megfosztva látták egy erdőben, amint vadállatok marcangolják. Túróczi tudomása szerint az ütközet után, a szekérvár elfoglalásakor vagdalták össze a törökök. Callimachus krónikája alapján úgy tudni, gyűlölségből vagy pénzért rablók által, futás közben gyilkoltatott meg. Dlugoss krónikája tudni vélte, hogy a bíboros egy ideig Hunyadival menekült a csatatérről, később tőle elvált, és végül a Dunán való átkelés során egy oláh halász gyilkolta meg, mivel megpillantotta a bíborosnál lévő aranyakat, s azokat tőle elorozta. Bonfini krónikája és Chalkondylasz csak annyit tudott a bíboros végzetéről, hogy menekülés közben, vélhetőleg török üldözők érték utol, és végeztek vele, ismeretlen helyen. Tény, hogy a pápa még egy esztendővel az ütközet után is kételkedett Cesarini halálában. A bíboros egyik szolgája, aki túlélte a csatát, 1477-ben azt vallotta, hogy ura túlélte az ütközetet, török fogságba esett, sőt a szultán elé vezették és kihallgatták. Tudni vélte azt is, hogy Cesarinit a törökök kínpadra vonták, és az iszlámra való áttérés kikényszerítése érdekében kegyetlenül megkínozták – a bíboros azonban haláláig kitartott keresztény hite mellett.

Egy másik, legalább ennyire regényes forrás ezt abban a változatban adja elő, miszerint Cesarinit Drinápolyban halálra korbácsolták és megnyúzták. A források jelentős része azonban nem próbált belőle keresztény mártírt csinálni, sőt nyíltan kárhoztatta őt amiatt, hogy a királyt hitszegésre biztatta. De Dominis János, váradi püspök: Túróczi szerint a szekérvár mögött vagdalták össze a törökök, Bonfini és Dlugoss viszont úgy tudják, hogy közvetlenül a csata első szakaszában esett el, mikor is a törökök a mocsarakig üldözték egységeit, s ott a püspök megfulladt. Rozgonyi Simon egri püspök: Egyes hírek szerint Galata felé menekült, de a szpáhik beérték és levágták. Bonfini évtizedekkel a csata után úgy értesült, hogy Rozgonyi csupán megsebesült, rabságba jutott, és mint juhász végezte életét. Dlugoss és Callimachus tudni vélték, hogy a püspök Várna városa felé menekült, de a görögök nem fogadták be, ezért visszatért a harcmezőre, és harcolva esett el. Túróczi azt is tudni vélte, hogy a szekérvárnál koncolták fel. Általában a menekülőkkel kapcsolatban a krónikák szinte mindegyike megjegyzi, hogy a fagy, a nélkülözés legalább annyi áldozatot szedett köztük, mint a török. Sokakat az oláh parasztok gyilkolták meg, amikor Havasalföldön haladtak keresztül. Állítólag egyesek egészen Szkander bég seregeig is elverekedték magukat, aki – miután a tartóztatására rendelt szerb erőkön áttört – Hunyadi segítségére sietett, ám igen valószínű, hogy ez a közlés a rigómezei csata utáni eseményekre utal. Fogságba sokan estek, de mivel a csatát túlélt, és szerencsésen hazatért magyarok nem tudták, ki veszett oda és kit fogtak el a törökök, kevesekről lehetett bizonyosan tudni,

hogy mi lett a sorsuk. Medgyesi János és a fiatalabb Lábatlan Gergely hosszú idő után szabadultak meg fogságukból. A források szerint különösen sokat szenvedtek a lengyelek. Állítólag csak két lengyel lovag vergődött haza Várnából. Tizenkét lengyel apródról Dlugoss tudni véli, hogy Murád ágyasának jelölték ki őket. Az ő históriájuk igen különös, a krónika feljegyezte, hogy a tizenkét lengyel apród összeesküdött, hogy bujálkodás közben végeznek Muráddal, de egy, szintén fiú ágyas, egy bolgár ifjú elárulta tervüket, ezért a tizenkét lengyel – a kínhaláltól való félelmében – egymást szúrta le.

KRÓNIKÁSOK, AKIK HUNYADIT GYÁVASÁGGAL VÁDOLTÁK A várnai csata után akadtak krónikaírók, akik szerint az ütközet Hunyadi miatt veszett el. Természetesen nem minden politikai ok nélkül; Aenas Sylvius, Frigyes császár titkára, a Hunyadiak egyik legnagyobb politikai ellenfelének hű embere, és Dlogoss, a Mátyás király ellenségének számító lengyel udvar írnoka egyértelműen Hunyadit okolták a vereségért. Aenas Sylvius a következőket írta: „Poterat tamen pugna restitui, poterat Turcus vinci et pelli, si Joannes de Huniad et Hungarorum cohors examplum eius (regis) secuta pronior ad bonam spem quam ad fugam fuerit. (Hajlandóbb volt a futásra, mint a jó reménnyel teli harcra). Dlogoss még rá is tesz egy lapáttal: Joannem de Huniad commentatorem et plurimos Hungarorum neque revocavit pudor, neque animavit metus, ne deserti regis ignominia notarentur. In duabus diebus et noctibus ad ripam Danubii … evolavit, ad quam in decem vel octo ad minus diebus communiter equitando vix perveniri potest. (Sem a király gyáva elhagyásának szégyene, sem az ezen vádtóli félelem nem voltak képesek őt visszatartani, két nap alatt futotta el azon távolságot, melyet 8 sőt 10 nap alatt is alig lehet lóháton megtenni.) Másutt azt írja: Félénkségből és gyávaságból Hunyadi mindjárt az ütközet elején több ezer harcosával kivonta magát a csatából. De azt még Aenas Sylvius is feljegyzi, hogy a lengyel beszámolóval ellentétben a csata szerinte is azért veszett el, mert Ulászló és lengyel lovagjai nem hallgattak Hunyadi szavára, és meggondolatlan támadást intéztek a janicsár sorfalak ellen. A két, a magyarokkal, különösképp a Hunyadiakkal

szemben kimondottan ellenszenvet tápláló krónikás szavainak egyébiránt valamennyi keresztény és muszlim forrás ellentmond, és a csata leírását, Hunyadi hősies helytállását egyezően adja elő. A beszámolók közös eleme, hogy Hunyadi a csata minden válságos pillanatában személyesen jelen volt, ahol a legnagyobb szükség volt. A jelenség tanulsága mindenesetre az, hogy már félezer évvel ezelőtt is megvolt a lehetősége a korabeli „médiának” az események tökéletes eltorzítására, politikai megrendelés alapján.

GÖRÖG TŰZ – KONSTANTINÁPOLY TITKOS FEGYVERE Az égő anyagok harci alkalmazását tökéletesítő Kallinikos a hódító arabok elől menekült Konstantinápolyba a szíriai Heliopolisból (ma a libanoni Baalbek), ott fejlesztette ki a kelet-római hadihajók, a dromonok félelmetes támadó eszközét. A kőolaj vagy aszfalt, esetenként gyanta, kén és égetett mész, illetve a X. századtól salétrom összetételű, kocsonyás gyúanyagot lángszóróként működő bronzpumpával, a szifonnal fecskendezték, vagy agyagedénybe töltötték és bombaként katapultálták. Államtitoknak számított, elárulásától bronztábla óvott a birodalom legszentebb helyén, a Hagia Szophia-templomban. Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom kormányzásáról című könyvében – mely a korai magyar történelemnek is becses kútfője – említ egy legendát, eszerint a „folyékony tüzet” Isten angyala ajándékozta az első keresztény császárnak, Nagy Konstantinnak. E fegyverrel uralta a bizánci flotta évszázadokon át a Földközi-tenger keleti medencéjét, és vert vissza több ízben Konstantinápolyt ostromló hajóhadat (674–78, illetve 717–18-ban az arabokat, a X. században pedig az oroszokat). A nyugati keresztesek pusztítása után többé nem említik a források.

ANARCHIA A VÁRNAI CSATA UTÁN Hunyadi kiszabadulása Vlad Dracul fogságából esélyt teremtett a feudális anarchia megfékezésére. A helyzet 1445 első hónapjaiban valóban elkeserítő volt. Guti Országh Mihály főkincstartó úr éppen magánháborút folytatott Rozgonyi Sebestyénnel Nagyszombat városának birtoklásáért. A várost zálog címén tartották megszállás alatt, de az urak nem tudtak megegyezni a kiváltás összegén… Gyarmati Miklós fiai még 1443-ban elfoglalták és erőddé alakították a sági kolostort, innen a környékbeli falvakat fosztogatták, a jobbágyok házait felégették, őket sanyargatták, adóztatták, és az egész birtokot Kékkő nevű várukhoz csatolták, összesen kb. 8000 arany kárt okoztak. Ulászló idején az esztergomi káptalan kivizsgálta az ügyet, de a hatalmaskodókat nem büntették meg. A gyarmatiak 1445-ben is folytatták üzelmeiket. Fehér megye hatósága jelentette, hogy a gesztesi várnagy Újlaki Miklós úr parancsára feldúlta Rozgonyi János Gerencsér nevű birtokát, és elhajtotta az ott élő jobbágyok állatait. Perényi János később panaszt emelt Újlaki Miklós ellen, amiért az mit sem tett a zavaros időkben elfoglalt várak visszaszerzésére, holott ez, mint kapitánynak kötelessége lett volna. Pálóczi Simon főlovászmester és Perényi János tárnokmester kölcsönösen feldúlták egymás birtokait, megölték, megsebezték, fogságra vetették egymás familiárisait. A Szerechen család officiálisainak a ceglédi kereskedőjobbágyok ellen elkövetett hatalmaskodásai miatt csak hat évvel később, 1451-ben indult vizsgálat Hunyadi

parancsára.

A ROZGONYIAK HÁBORÚJA A Rozgonyi család ágainak háborúja kevéssé ismert történelmi tény: György, Sebestyén, István fiai János, Renold és Osvát, valamint János fia János között elmérgesedő örökösödési harcok bontakoztak ki a várnai csatát követően. Bár a felek többször megállapodtak rokonaik közvetítésével, a harcok minduntalan kiújultak. István fia János a váci káptalan előtt panaszolta, hogy rokona, György országbíró az ő összes Pest, Heves, Bars és Sáros megyei birtokát elfoglalva tartja, és ezeken minden hasznot, s a rendes jövedelmek mellett igen súlyos, elviselhetetlen rendkívüli adókat is hajtatott be és facsart ki magának, amivel a birtokok igen nagy pusztulását okozta. Rozgonyi György ugyan az országnagyok pesti ülésén megígérte, hogy visszaadja a birtokokat, de csak ezek felét adta át, azt is nehezen, a többit magának kívánta kisajátítani. János a káptalan előtt eltiltotta őt és másik rokonát, Sebestyént a hatalmaskodásoktól. Nem kapván elégtételt, János fegyverrel tört Sebestyén birtokaira. A leleszi konvent jelentette, hogy helytálló Rozgonyi Sebestyén panasza, mely szerint rokona, János feldúlta és felégette Csicsva várához tartozó kúriáját, és tűzvésszel elpusztította az ott felhalmozott nem csekély mennyiségű gabonát. Továbbá némely hozzá csatlakozott csehekkel feldúlta és kifosztotta Sebestyén úr Váralja és Henchatz nevű birtokait, elhordatta és lerombolta az ott lévő házakat s a várhoz tartozó malmot, más birtokait pedig, így Varannó mezővárost feldúlta és kifosztotta.

EGYHÁZIAK FOSZTOGATÁSAI Csupán néhány a feljegyzett hatalmaskodások közül, melyeket az országos kapitányoknak kellett (volna) megfékezni: Csákán László tordai polgár egyházfalvai (káptalani birtokon fekvő) malmát az aradi káptalan elfoglalta. Hunyadi János évekkel később perbe idézte a káptalant, s egyidejűleg elrendelte Csákán visszahelyezését a malom birtokába. A káptalan sem a perben, sem a Tordán tartott törvénynapon nem jelent meg, az alvajdák Hunyadi utasítására pervesztettnek nyilvánították, és felhatalmazták Csákánt a malom egész jövedelmének élvezetére, egyben védelmükről biztosítva őt a káptalan esetleges újabb erőszakosságaival szemben. Majléthi Gergely, az esztergomi érsek nyitrai várnagya elfoglalta a nyitrai püspökség birtokait, behajtotta ezen a Szent György-napi cenzust, valamint a püspök úr által a jobbágyokra kirótt adót. A nyúlszigeti apácák arra utasították soltszéki jobbágyaikat, hogy foglalják el a szomszédos Déd község határához tartozó szántókat és réteket. Harasztibeli udvarbírájuk nyílt úton rabolt el 40 forint értékű viaszt a pécsi káptalan egy gradistyei jobbágyától, megakadályozta a káptalani jobbágyok közlekedését, egyiküktől öt forintot, másikuktól száz darab sót vet el. Egyes papok védelemért fizetnek: Mátyás veszprémi püspök minden jövedelme felét adta Györgyi Bodó Miklós bácsi prépostnak a katonai védelemért cserébe. A püspök coadiutornak fogadja maga mellé a prépostot, aki befolyásos családszövetség tagja volt. A prépost a püspökség birtokpereit is intézte, várak gondozását, csapatok vezetését is

ellátta. A szerződést még 1443 nyarán kötötték. Az erdélyi domonkosok birtokait különböző egyházi és világi hatalmasok elfoglalva tartották. A domonkosok panaszát IV. Eugenius pápa 1444. május 13-án elrendelt vizsgálata is napirendre vette. Még Hunyadi birtokain is előfordulnak hasonló esetek: 1444-ben solymosi várnagyának, Balázs deáknak rendelte, adja vissza a nyolc ökröt, melyet „cum quibusdam scismaticis et rascianis” vett el a cseri barátoktól. Az aradi káptalan eltiltja Hunyadit a Fehér megyei Fugad és Asszonynépe birtokok használatától, melyeket más birtokokért állítólag azzal a kötelezettséggel cseréltek el, hogy Hunyadi megvédi a káptalant a cserebirtok használatában és meghagyja a birtokok jövedelméből származó kamarai hasznot. Azonban szerintük nem hagyta meg, és a káptalant sem védelmezte meg a birtokok használatában. A káptalan végül elállt a pertől. Az egyháziak másik nagy panasza a szekularizáció volt, vagyis hogy egyes, hosszabb ideig betöltetlen egyházi főtisztségek birtokait és javadalmait világiak védnökség, kormányzóság címén elfoglalják. Például Újlaki Miklós az erdélyi püspökség „kormányzója és különleges védelmezője” címen foglalta le a püspökség adóit, javait 1443-ban. Védnökség címén bírták a Thallócziak a vránai perjelség és Vitéz János kinevezéséig a váradi püspökség javait is. A dömösi apátság olaszországi szerzetesei az áldatlan állapotok miatt – félelmükben – hazatértek Itáliába, s a pápa előtt lemondtak az apátságról. (Dömös Zsigmond király alatt lett prépostságból apátság.) Gyakran előfordult, hogy különböző főurak a váraikban megőrzésre elhelyezett értéktárgyakat vagy

birtokjogi szempontból fontos okleveleket egyszerűen eltulajdonítottak. Ismeretes Szerdahelyi Ders panasza Dombai Frank örökösei ellen, akik a zavaros időkben rájuk bízott, s Dombó várában elhelyezett 12 000 forint értékű ezüstművet s értékes leveleket nem adtak vissza.

VITÉZ JÁNOS, A VÁRADI PÜSPÖK Hunyadi hazatérése után immár a hét országos főkapitány egyikeként látott hozzá hatalma megszilárdításához és a békétlenségek felszámolásához. Mivel az országgyűlés a teljes, a Tiszától keletre fekvő országrészt a gondjaira bízta, részben mint immár egyedüli erdélyi vajdaként – számára létfontosságú volt, hogy ezeken a területeken megkérdőjelezhetetlen legyen befolyása. Az április–májusi országgyűlésen hivatalosan nem csak vajdai minőségében, hanem Bihar vármegye küldötteként is részt vett. A megyei nemesek még áprilisban a következőképpen fogalmaztak a megyegyűlésre írott levelükben: „A megelőző időkben, midőn Magyarországon belső zavarok támadtak, ez a mi megyénk és hazánk teljesebben részesült a békéből, mint az ország más részei; ebben a mostani gyűlésben, melyet János vajdával, Isten után legfőbb védelmezőnkkel e tárgyról tartottunk, elhatároztuk és esküvel erősítettük, hogy együttesen támadjuk meg mindazokat, akik ezeken a részeken netán zavargásokat vagy zsákmányolásokat kísérelnének meg. ” Biharország biztonsága, nyugalma azonban elképzelhetetlen volt anélkül, hogy a váradi püspöki szék, a püspökség javai ne baráti, szövetségesi kézben legyenek. S noha a püspökök kinevezése nem világi jogkör, a várnai csata utáni zűrzavarban előfordult, hogy egyes zászlósurak, bárók által preferált jelölteket a pápa aggályoskodás nélkül kinevezett. Cillei Ulrik a zágrábi püspök kinevezése ügyében kardoskodott, igaz, ő legalább ügyelt a törvényesség látszatára, hiszen pecsétes pátenst szerzett még Erzsébet királynétól a szlavóniai főkegyúri jog gyakorlására. A zágrábi püspök kinevezése ügyében persze később súlyos harcok is alakultak

ki közte és az Ulászló-párt főurai között. Hunyadi Vitéz János váradi püspöki kinevezését tekintette szívügyének. Hivatalosan Bihar megye nemességével közösen folyamodott a pápához Vitéz kinevezése érdekében. Levelében, melyet Balázs kanonok vitt Rómába, így fogalmaz: „Meg akarjuk óvni hazánk békéjét, ezért írunk a pápa úrnak a váradi egyház ügyében olyan értelemben, amint azt mind mondott egyház, mind a mi békességünk szempontjából helyesnek láttuk. Kérjük azért, hogy ebben a részben az érdekeltek iránti kedvezést félretéve, legyenek békénk szerzői és járjanak el a pápa úrnál, hogy az ügy a kívánt elintézést kapja.Becsületbeli ügynek tekintem, hogy a kérdés, melyet megvitattam e haza megyésispánjaival és nemeseivel, kedvező elintézést nyerjen, mivel a váradi egyház az én gondjaimra bízott erdélyi részek kapuja. A török elleni védelem szempontjából sem közömbös, kinek a kezére kerül. Az a haza, melyben ez a püspökség kiemelkedő, nagymértékben egységesen áll mellettem, s támogat abban, hogy új erőket gyűjtsek a gonosz törökök ellen. Ez idáig Isten akaratából sikerült megvédeni a belső háborúságtól. Azonban a szóban forgó püspökség és végvárai úgyszólván az erdélyi részek torkában fekszenek. Semmiképpen sem távozhatom tehát a hazából, nem járhatok el szabadon a törökök ellen, ha ebbe a püspökségbe olyanvalaki kerül, aki békebontással gyanúsítható velem, vagy a hazával szemben. Mérlegelje az apostoli szék: én elhatároztam, hogy szilárdan végrehajtom a dolgot és nem engedek zavargást ebben a hazában. Támogat engem csaknem minden prelátus és báró szavazata, mármint azoké, akik a békét szeretik. ” Amikor a pápai kinevezés megérkezett, Vitéz a következő sorokat írta IV. Eugeniusnak: „Életünk és vagyonunk nagyobb veszedelmeiből

megszabadulva, olyan korba jutottunk, melyben a rokonok fegyverének minap keletkezett hatalma, erőiből kifogyva elcsendesült; örültem, hogy szabadságunk végre ilyen rendet kapott…”

HUNYADI ZSARNÓI ÉS AL-DUNAI HADJÁRATAI A várnai csatát követően meglepően kevés feljegyzés szól Hunyadi két hadi vállalkozásáról. A vajda 1445 késő tavaszán, kora nyarán villámgyors hadmozdulatokkal szétvert egy, a Nándorfehérvár környékén felbukkanó török sereget. A Zsarnó vára (ma Avala) alatt táborozó oszmán erők létszáma nem lehetett túl nagy, de csaknem teljes megsemmisítésük lélektanilag fontos tényezőnek számított. A szintén ennek az esztendőnek késő nyarán, kora őszén Havasalföldön keresztül a Dunáig, s azon is túl vezetett hadjárat nem jelentett fordulópontot a magyar–török háborúk történetében, mivel Hunyadi nem tudott mélyen betörni az oszmán területekre. A burgundiai–pápai hajóhad valóban felúszott a Dunán, és Condulmaro bíboros, valamint Waleran de Wavrin admirális parancsnoksága alatt több török kézen lévő erőd ostromával kísérletezett. Erről a haditengerészeti vállalkozásról Jean de Wavrin, az admirális unokaöccse zseniális, rendkívül részletes emlékiratot állított össze, nyilvánvalóan nagybátyja elbeszélései alapján. Az Anciennes Chroniques d’ Angleterre című, felbecsülhetetlen forrásértékű munka idehaza ritkán hivatkozott mű, tudomásom szerint magyar fordításban nem jelent meg, de ide vonatkozó fejezetei angol nyelven elérhetőek a Colin Imber által szerkesztett The Crusade of Varna, 1443–45 című forrásgyűjteményben. Kedvenc jelenetem, amikor Hunyadi megérkeztekor Nikápoly várához meglátogatja a nagybeteg de Wavrint a kabinjában. Ez a jelenet teljes egészében hiteles leírás alapján történt; a teljes vértet viselő Hunyadi csakugyan nem fért be a kabinajtón, és beszélgetése az admirálissal is

hasonló stílusú volt, ahogy az a regényben megjelenik. Ajándékainak leírásakor azonban nyilvánvalóan „csaltam” kicsit. Az al-dunai hadjáratot a regényben egy kicsit másképp ábrázoltam a valóságos eseményekhez képest. Hunyadi valóban keresztültört Havasalföldön, de zavarba ejtő módon a források nem utalnak arra, hogy ekkor bármilyen ellenérzéssel viseltetett volna Vlad Dracullal szemben, dacára az alig néhány hónappal korábbi, megalázó fogságának. A Dunán átkelve a törökök kitértek előle, és Hunyadi csak azért volt kénytelen visszafordulni, mert (joggal) tartott az utánpótlási vonalai elvágásától. A Vlad Dracullal való leszámolást néhány korábbi forrás ennek a hadjáratnak a közvetlen folytatásaként írja le, de nagy valószínűséggel arra csak 1447 januárjában került sor. A két eseményt dramaturgiai szempontból közelebb hoztam egymáshoz – azonban Vlad Dracul és Mircea kivégzése nagyjából hiteles módon történt.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Munkám során folyamatos segítséget kapok ismerősöktől és ismeretlenektől egyaránt. Elsősorban és mindenekfelett feleségemnek, Rákász Juditnak tartozom köszönettel, aki kezdetektől alakítója, formálója, és első szerkesztője ennek a mind kiterjedtebb történet-folyamnak. A kutatómunkában, háttérmunkában, fordításban nyújtott nélkülözhetetlen segítséget Nagy Atilla Tas, dr. Szeberényi Gyula Tamás, Róna Tamás, Bökös Borbála. Biztatásukért, az általuk nyújtott inspirációért köszönetet mondok dr. Csengery Attilának, Szakács Árpádnak, dr. Rákász Évának, Bíró Szabolcsnak. Köszönet illeti Halász Istvánt az általa lehetővé tett néhány nap alkotó nyugalomért. És mint mindig, köszönet jár a Juhász, a Gaál, a Kazy és a Csengery család minden tagjának. „Ha valahol penig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok, és kérlek titöket, énnéköm megbocsássatok. Ha penig azt értöm, hogy az én munkám jónak és kellemetösnek tetszik tinéktök, ezután is ajánlom énmagamat, míg az Úristen éltet ez világba” Tinódi Lantos Sebestyén krónikája 1

 November.  Khodzsa Hızır: a név jelentése púpos Hızır. 3  Zagardzsik: a janicsárok 64. ortájának tagjai, régi hivatásuk alapján a vadászkutyák nevelői. 4  A keresztény sereg menekülésének útvonalát Karel Vaclav Škorpil cseh-bolgár régész tárta fel és dokumentálta a 2

XIX. században még fellelhető fegyver- és felszerelésmaradványok alapján. 5  Meg fogunk halni? 6  Ez bizony Ulászló őfelsége feje! 7  Lehce: lengyel. Lehistan: Lengyelország. 8  A görögtűz vagy bizánci tűz a korabeli konstantinápolyi császárság talán leghatékonyabb fegyvere volt. A bizánci katonák egy kéziágyúszerű csőből olyan folyékony elegyet lövelltek közelről az ellenséges hajók fedélzetére, mely egyfajta lángszóróként tűzzel borította be a hajó fedélzetét. Az elegy valószínűsíthető összetétele a következő volt: korom, salétrom, mész, kén, kősó. Sextus Tulius Africanus római császári mérnök így írja le a hozzávaló alapanyagokat: salétrom, nafta, kén, szurok, égetett mész, gyanta, kardamoniai pirit. Más források szerint olaj, salétrom, petróleum, kén, égetett mész és foszfor volt benne. A folyékony elegyet egy gyújtóforráson keresztül pumpálták az ellenségre, akit még a vízbe ugrás sem mentett meg a tűzhaláltól. 9  Ezek fontos levelek! 10  Ne bántsatok! Könyörgöm, ne bántsatok! 11  Nem tudom! Azt hittem, csak levelek! 12  Öljétek meg őket! (török), Ne engedjétek a lovakat bántani! (cseh). 13  Majd én! Vezetem a lovakat! 14  Adjatok egy kardot! 15  Voyvodino, vagyis Vajdafalva. A település neve törökül Paşa Yiğit. 16  Vlahlar – ma Dolniste, Kojudzsuk ma Debrene Bulgáriában. 17  Palacio feljegyzése szerint: „A havasalföldieken kívül senki sem tudta, hogy hová megy. Mindenki arra ment,

amerre a félelem vitte vagy a sors vezette. Úgyhogy a sok éhezés, a fagy és a vergődés több embert pusztított el közülünk, mint a török kard.” 18  Kozludža, ma Suvorovo, Kurtdere, mai, bolgár nevén Vǎlči Dol. 19  Kurtdere nevének fordítása: Farkaspatak. 20  A rendelkezésre álló adatok itt is ellentmondásosak. A magyar veszteségeket Dlogoss krónikája alig ötezer főre teszi, vagyis a kb. 20 ezer harcos negyedére. Chalkokondylasz valamivel több mint 6 ezer magyar és lengyel halottról tud. Egyes források 8, mások 9 ezer áldozatról számolnak be. Bonfini 16 ezer halottról ír. Sajátos módon a krónikák egészen 40 ezer magyar halottig elmennek, ami nagyjából a kétszerese lenne a had teljes létszámának. A török veszteséglista a keresztény krónikák szerint 40 ezer és 80 ezer között lehetett. Mindkettő túlzó adatnak tűnik a tények ismeretében. 21  A szóban forgó örökösödési szerződés jelentette az egyetlen jogalapot a Cillei család boszniai trónigényére az 1440-es évek közepén. 1425-ben, az anyai ágon Kotromanić-házból származó Cillei Hermann nagyúr békét közvetített veje, Luxemburgi Zsigmond és II. Tvrtko bosnyák király között. A béke egyben hosszú távú szövetséget is jelentett a török ellenében a két ország számára. Hálából a nőtlen és gyermektelen II. Tvrtko király 1426. szeptember 2-án, vélhetőleg udvariassági gesztusból a nála húsz esztendővel öregebb unokafivérét, Cillei Hermannt tette meg általános örökösévé. Cillei Hermann – ahogy az várható is volt – előbb halt meg, mint Tvrtko. A Cillei-örökösödés jogalapja hosszú időre feledésbe merült, ám amikor II. Tvrtko meghalt 1443-ban, Cillei, Frigyes és fia, Ulrik elérkezettnek látták az időt, hogy érvényesítsék igényeiket.

22

 A Cilleiek éppen a Kotromanics-dinasztia lévén bírtak királyi ősökkel. A bosnyák uralkodóház közvetlen rokonságán kívül vérségi kapcsolatban álltak a szerb Nemanja-házzal is, hiszen Kotromanics Katalin apai nagyanyja, Nemanja Erzsébet Dragutin István szerb király lánya volt. Erzsébet anyja pedig V. István magyar király lánya, Katalin hercegnő – így csekélyke Árpád-házi vér is csörgedezett a Cilleiek ereiben. 23  Faule Metze: a középkor egyik első „szuperágyúja”, a németországi Brunswickban öntötte Henning Bussenschutte 1411-ben. Az ágyú Kohlmarkt piacterén állt, 67-80 cm átmérőjű, 322 és 423 kg (710 és 933 font) közötti súlyú kőgolyókat volt képes kilőni. Egy-egy lövéshez 24-33 kg (53-73 font) súlynyi lőpor szükségeltetett. A hatalmas ágyúval a történelem során mindössze 12 alkalommal lőttek, utoljára 1717. november 1-én, amikor egy 341 kg (752 font) súlyú kőgolyót 2442 méter messzire lőttek ki vele (8012 láb). A Faule Metze ágyúból 1787-ben több, kisebb méretű ágyút öntöttek. A Dulle Griet ágyúját a gentiek Oudenaarde sikertelen ostromakor használták, és szintén a kor egyik ismert „szuperágyúja” volt. 24  A Pumhart von Steyra a középkori Stíria csodafegyverének számított. A legnagyobb kovácsoltvas bombarda volt, mintegy nyolc tonnát nyomott, de csöve alig 2,5 méter rövid volt. A fennmaradt feljegyzések szerint kb. 80 cm átmérőjű, 690 kg súlyú kőgolyót lőtt ki 600 méter távolságra. Megtöltéséhez 15 kg lőpor szükségeltetett. 25  Egy bécsi mázsa: kb. 56 kg. 26  Asszonytermészetű férfi: a homoszexualitás korabeli megnevezése. 27  Ez a falu minden bizonnyal Akdere volt, mai nevén Byala. Görög halászokból álló lakói közvetlenül az ütközet

előtt elmenekültek Nesabria városába. 28  A falu bizonnyal Kücük Manastir volt; ma Sveti Vlas. 29  Βοήθησέ με! Βοήθησέ με! Ληστές – Segítsetek! Segítsetek! Haramiák! 30  Δεν ήταν Τούρκοι! Σταυροφόροι! Ιταλοί! – Nem törökök voltak! Keresztesek! Itáliaiak! 31  Θέλουν να λάβουν μία από σκάφος μας, Κύριέ μου! – El akarják vinni az egyetlen hajónkat, nagyuram! 32  Megálljatok! Kik vagytok? 33  Hála a mennybélinek! Megmentőim! Drága barátaim! 34  Mentsetek meg! Mentsetek meg! Ezek a kutyák meg akarnak ölni! 35  Tűnjetek innen! Őszentsége nevében a csónakokat lefoglalom! 36  Itt maradtok! Biztonságba helyezzük a bíboros urat! 37  Mesembria: ma Neszebar, Bulgária – népszerű turisztikai központ a Fekete-tenger partján. 38  Τούρκοι! Τούρκοι! – Törökök! 39  1444. november 13. 40  Biridzsi kádin: a szultán első felesége, kedvenc ágyasa. Kishlar agasi: a hárem fekete (szerecsen) eunuchjainak főnöke. 41  Szultáni tanács. 42  Societas Draconis: Sárkányos Rend – A Luxemburgi Zsigmond király által életre hívott lovagrend, melynek 1431 óta Vlad Dracul vajda is tagja volt. 43  Помогнете ми! Бягайки от турците! – Segítsetek! A török elől menekülünk! 44  Унгарците сте? – Magyarok vagytok? 45  Можете ли да запали огън? – Tudsz tüzet

csiholni? 46  Ez maga az ördög! (román) 47  Élve fogjátok el őket! (román) 48  Tegyétek le a fegyvert! (román) 49  Te vagy a híres Hunyadi János? Add meg magad! (román) 50  Ha a társaimnak baja esik, megöllek! 51  Logofát: a havasalföldi, moldvai vajdai udvarokban a bojárok szószólójának hagyományos tisztsége. 52  Bajuszfalva: Mustâţeşti; Magyar-Fehéregyház: Albeştii Ungureni; Hollós: Corbeni; Magyar-Véghely: Căpăţānenii Ungureni; Buda falva: Buda a jelenkori román írásmód szerint. 53  Radu Olteanu kivégzéséről a Hunyadi – Második kötet: Az üstökös lángja című kötetben olvashattunk. 54  1444. november 18. 55  Kazıklı bég: Karóbahúzó bég; Vlad Draculea török ragadványneve. 56  Tauhíd: egyistenhit, a muszlim vallás alapvetése; anbíja: a muszlim hit prófétái; kadar: elrendeltetés. 57  Taura: Tóra; Zabúr: Zsoltárok; Indzsíl: Evangéliumok – vagyis a keresztény Biblia könyvei, melyeket a muszlimok is elfogadnak isteni kinyilatkoztatásnak, ám azzal a kitétellel, hogy ezek a könyvek eltorzultak, hiányosak, a zsidók és a keresztények által meghamisítottak, ezért az igazhitű muzulmán kizárólag a Korán tiszta forrására támaszkodhat. A Korán ilyen módon érvénytelenné teszi a korábbi isteni kinyilatkoztatásokat. 58  Oenóe: ősi görög kikötő, mai török neve Ünye. 59  Frumoasalék: az oláh népi hitvilág tündérarcú, démoni teremtményei. 60  1444. november 22.

61

 Havasalföld címere: csőrében keresztet tartó holló vagy sas. 62  Postelnic: a hadak főparancsnoka; clucer: kulcsár; şătrar: a vajda sátrainak gondozója, vagyis hadifelszereléseinek felügyelője; paharnic: pohárnok. (A legtöbb középkori havasalföldi, moldvai oláh udvari tisztség megnevezése magyar eredetű.) 63  Chindia-torony: Turnul Chindiei – Alkony-torony. Nagypéntek temploma: Biserica Sfânta Vineri. 64  A hamis levél valóban létezik, 1444. november 20-ai keltezéssel, Hunyadi János nevében állították ki. 65  December 13-i keltezéssel Aenas Sylvius írt levelet Filippo Maria Visconti milánói herceghez, Hunyadi egykori fegyvertársához. Ebből kiderül, hogy nyugaton még mindig nem tudtak semmi biztosat a magyar uralkodó sorsáról. Egyes hírek szerint fogságba esett, mások úgy tudták, súlyos fejsebet kapott; abban azonban csaknem mindenki egyetértett, hogy valószínűleg soha nem tér már haza Magyarországra. 66  December. 67  A Török Birodalom európai tartományainak legfőbb hadbírája. 68  Legfeljebb csak azok a katonák vettek részt korábban téli harcokban, akiket Újlaki Hunyadi parancsnoksága alá rendelt a hosszú hadjárat idejére, de azok közül kevesen voltak ott a havasalföldi villámhadjáratban. 69  1445. január 15. 70  1445. február 14. 71  Január. 72  Loredano admirális közvetítésével a velencei–török békét 1445 szeptemberében írták alá. Érdekessége a béketárgyalási folyamatnak, hogy a signoria ragaszkodott

Murád aláírásához is, nem elégedett meg az új szultán, Mohamed kézjegyével. A békekötéssel a keresztény szövetség egyik legértékesebb tengeri hatalmát vesztette el. 73  Március. 74  Lombardero: ágyúmester. 75  Joffroy de Thoisy kapitány hajói – miközben valóban az aranygyapjút keresték a Fekete-tenger partján, több genovai gályával is megütköztek, és elsüllyesztették őket, mintegy bosszúból a Boszporusznál történt fiaskó miatt. 76  Április. 77  Frigyes király egy ma is olvasható oklevélben inti Brassó városát, hogy ne zavarják a mártonhegyi rektort a templomot illető földek használatában – vagyis teljes jogú uralkodóként avatkozik be erdélyi(!) birtokügyekbe. 78  Ulászló haláláról értesülve Giskra csakugyan folytatta teljhatalma kiépítését a Felvidéken. Főkapitányként és sárosi ispánként intézkedett, a meggyérült lakosságú Eperjesnek harmincadmentességet adományozott, megerősítve a polgárok önkormányzati jogait. Az adókat magának hajtotta be, azokon újabb cseh zsoldosokat fogadott. 79  A Rozgonyi család ágainak háborújáról lásd a könyv végi jegyzeteket. 80  Ezt nem csak Vitéz gondolta így. Aenas Silvius a következőképpen írta le a várnai csata utáni állapotokat: „A magyar állam megrendült, összeomlott, részekre szakadozott, s a részek közt alig van kapcsolat. (Status regni Hungariae… confractus, quassatus… Regnum Hungariae… sic dissipatum est, ut vix inter se partes cohaereant.)” 81  A Vitéz által elmondottak nem légből kapottak. Várna után valóban felmerült a király nélküli királyság gondolata. Nem véletlen, hogy Aenas Silvius, Frigyes király bizalmi embere egyre gyakrabban írt leveleket a magyar

báróknak, éles hangon figyelmeztetve őket a „köztársasági” államforma veszélyeire. Természetesen – ahogy az Vitéz szavaiból is kitetszik – ez a köztársaság nem a modern demokratikus államforma megfelelője, sokkal inkább egy rendi szerveződésű, de mégis feudális alapokon nyugvó állam eszménye. 82  Természetesen a lengyel Grzegorz z Sanoka mesterről van szó. 83  Május. 84  Alcázar: a spanyol királyi udvar, palota, 1737 karácsonyán leégett. 85  A történészek általában átsiklanak a kormányzótanács (Commissio Praelatorum, Baronum, et Procerum) jelentősége felett, s többnyire a hét országkapitány személyére koncentrálnak. Holott jelentősége abban áll, hogy ebben – a korábbi régenstanáccsal ellentétben – nem a király ideiglenes távollétében létrejött szűk kör döntött, ellenben kiterjedt jogkörű országos helyettesek (vicarious regni) hozták a legfontosabb döntéseket. A hét kapitány a kormányzótanács megbízásából próbálta a hatalmaskodásokat megszüntetni. A felsoroltakon kívül a kormányzótanácsban tanácskozási joggal részt vett még: Marczali Imre, a veszprémi püspök, Pelsőczi István, Olnódi Czudar Simon, Thuri Rupert, Serkei Lórándfi György. 86  Május 30. 87  Ilyen kivételnek számítottak az országgyűlési határozat szerint Újlaki Miklós Palota, a Pelsőcziek Pelsőc, Marcali, Verőce, valamint Kompolti János Nána nevű erősségei. 88  Június. 89  Thaddeus mester hajdan megfordult Magyarországon, egy ízben gyógyította Hunyadit is.

90

 Georgia: Grúzia régebben és újonnan is használatos keresztény elnevezése. A Grúzia név szláv, és a szovjet idők befolyása miatt terjesztették el mesterségesen. 2011 óta hivatalosan ismét a Georgia név használatos idehaza is. 91  Joffroy de Thoisy akciói miatt a genovai–burgundiai diplomáciai kapcsolatok mélypontra süllyedtek, miután Genova hiába követelt kártérítést a kapitány kalózkodása miatt a burgundiai hercegtől. 92  Szeptember 8. 93  De Wavrin hajói valóban a fedélzetükre vettek Mesambriában néhány, a csatát túlélt magyart; az is történelmileg hiteles tény, hogy egyikükről, egy ifjú lovagról azt feltételezték, hogy talán az ütközetet túlélt Ulászló király lehet. 94  Fegyverbe! Fegyverbe! 95  Ne meneküljetek! Ne meneküljetek! 96  Július. 97  Piotrkow: régi magyar neve Petrikó. 98  Július 14-én III. Frigyes például levélben figyelmeztette a bártfaiakat, hogy továbbra is legyenek hűek László királyhoz és annak főkapitányához, Giskrához. 99  Frigyes a kezén lévő magyar városokat immár birodalma részeként kormányozta. Kőszeget 1446-ban megerősítette kiváltságaiban, új címert adományozott a településnek. 100  Augusztus. 101  Szeptember. 102  A német-római császárok szokása szerint az előkelő diplomáciai vendégek, többnyire uralkodók fogadása a városkapunál történt. Ez az udvariassági gesztus egészen V. Károly uralkodásáig dívott. 103  Október.

104

 Aenas Sylvius kifakadását csaknem szó szerint

idéztük. 105

 1445. augusztus 2.  Niğbolu: Nikápoly török neve. 107  Szubasi: rendfenntartó, katonai parancsnok. 108  Szeptember. 109  November. 110  Az újévet csak 1691-től ünneplik január 1-jével. Korábban december 25-én vagy január 6-án ünnepelték. 111  Január. 106