A Gulag története I-II. 9630776561 [PDF]

Zitiervorschau

Anne Applebaum A GULAG TÖRTÉNETE Anne Applebaum: Gulag: A History Copyright © 2003 by Anne Applebaum Fordította: Tomori Gábor A verseket, versrészleteket – ahol a fordító nincs feltüntetve – N. Kiss Zsuzsa fordította

TARTALOM

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik megírták a történteket.

A rettentő jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki egyszer „felismert”. Akkor a mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva – mert ott mindenki suttogva beszélt – azt kérdezte tőlem: – Meg tudná ezt írni? És én azt feleltem: – Meg. Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának neveztek. Anna Ahmatova: Előszó helyett. Rekviem 1935-1940*

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Igazából nem létezik olyan könyv, amely egyetlen ember munkája lenne, ám ezt a könyvet tényleg nem lehetett volna megírni sokak gyakorlati, intellektuális és filozófiai közreműködése nélkül; a szóban forgó személyek némelyike a legközelebbi barátaim közé tartozik, és akad köztük olyan is, akivel sohasem találkoztam. Jóllehet nem szokványos, hogy a szerzők a köszönetnyilvánításban régen elhunyt írók iránti hálájukról beszéljenek, én mégis szeretnék külön megemlékezni a táborok azon kevés, ám kivételes túlélőjéről, akiknek memoárjait újra és újra elolvastam, miközben e könyvön dolgoztam. Habár számos túlélő tartalmas és mélyenszántó beszámolót írt élményeiről, korántsem véletlen, hogy ebben a könyvben főként Varlam Salamov, Iszaak Filstyinszkij, Gustav Herling, Jevgenyija Ginzburg, Lev Razgon, Janusz Bardach, Olga Adamova-Szljozberg, Anatolij Zsigulin, Alexander Dolgun és természetesen Alekszandr Szolzsenyicin munkáiból olvashatók idézetek. Közülük néhányan a leghíresebb Gulag-túlélők közé tartoznak. Mások nem, de mindannyiuknak van egy közös jellemzőjük. A sok száz, általam olvasott visszaemlékezés közül ezek nem csupán prózájuk erejével emelkednek ki, hanem azért is, mert a mindennapos borzalmak felszíne alá tudtak hatolni, és mélyebb igazságokat tártak fel az emberi létre vonatkozóan. Szintén többet érzek a puszta hálánál a sok-sok moszkvai segítségéért, akik a levéltárakban kalauzoltak engem, túlélőkkel ismertettek össze és egyidejűleg azt is elmesélték, hogy miként gondolkodnak a saját múltjukról. Közülük mindenekelőtt említést érdemel a levéltáros és történész Alekszandr Kokurin – akit egy napon reményeim szerint úgy fognak majd emlegetni, mint az új orosz történelem kutatásának úttörőjét –, valamint Gálja Vinogradova és Alla Borina, akik mindketten rendkívüli buzgalommal segítették a

munkámat. Számos esetben voltak segítségemre a moszkvai Memorial tagjaival, Anna Grisinával, Borisz Belikinnel, Nyikita Petrovval, Szuszanna Pecsorával, Alekszandr Gurjanovval, Arszenyij Roginszkijjel és Natasa Malihinával; a Vozvrascsenyije munkatársával, Szemjon Vilenszkijjel, továbbá az Oleg Hlevnyukkal, Zoja Jerosokkal, Natalja Lebegyeva professzorral, Ljuba Vinogradovával és a moszkvai lengyel nagykövetség egykori alkalmazottjával, Stanisław Gregorowiczcsal folytatott beszélgetések. Ugyancsak végtelenül hálás vagyok annak a sok embernek, akikkel hosszú interjúkat készíthettem, nevüket külön sorolom fel a Bibliográfiában. Hálával tartozom azoknak a Moszkván kívül élő embereknek, akik hajlandóak voltak mindent félretenni, és tetemes mennyiségű időt szánni egy idegenre, aki mintegy a semmiből bukkant elő, hogy naiv kérdéseket tegyen fel nekik olyan témákkal kapcsolatban, amelyeket ők éveken át kutattak. Említést érdemel közülük Nyikolaj Morozov és Mihail Rogacsov Sziktivkarból; Zsenya Hajdorova és Ljuba Petrovna Vorkutából; Irina Sabulina és Tatjana Fokina Szoloviból; Galina Dugyina Arhangelszkből; Vaszilij Makurov, Anatolij Cigankov és Jurij Dmitrijev Petrozavodszkból; Viktor Szmirnov Permből; Leonyid Trusz Novoszibirszkből; Szvetlana Doinyiszena, a helyi történeti múzeum igazgatója Iszkitimből, Venjamin Joffe és Irina Reznyikova, a szentpétervári Memorial munkatársai. Különösen hálás vagyok az arhangelszki Krajevedcseszkaja Bibliotéka könyvtárosainak, akik közül sokan egy teljes napot áldoztak rám és törekvésemre, hogy megértsem régiójuk történelmét, egyszerűen azért, mert úgy érezték, ezt kell tenniük. Sokat köszönhetek a varsói Karta Intézet könyvtárának és levéltárának, csakúgy, mint az Anna Dzieńkiewiczcsel és Dorota Pazióval folytatott beszélgetéseknek. A washingtoni Kongresszusi Könyvtárban David Nordlander és Harry Leich voltak segítségemre. Különösen hálás vagyok a Hoover Intézet munkatársainak, Elena

Danielsonnak, Thomas Henriksonnak, Lora Szorokának, és kiváltképp Robert Conquestnek. Marta Cravieri olasz történész nagyban hozzájárult a táborlakók lázadásaival kapcsolatos ismereteim bővítéshez. Beszélgetéseim Vlagyimir Bukovszkijjal és Alekszandr Jakovlevvel szintén segítségemre voltak abban, hogy megértsem a Sztálin utáni időszakot. Lekötelezettje vagyok a Lynde és Harry Bradley Alapítványnak, a John M. Olin Alapítványnak, a Hoover Intézetnek, a Marit és Hans Rausing Alapítványnak, továbbá John Blundellnek, az Institute of Economic Affairs munkatársának az anyagi és erkölcsi támogatásért. Szeretnék köszönetet mondani azoknak a barátaimnak és kollégáimnak is, akik gyakorlati és történelmi vonatkozású tanácsokat adtak, miközben e könyvet írtam. Közéjük tartozik Antony Beevor, Colin Thurbon, Stefan és Danuta Waydenfield, Jurij Morakov, Paul Hofheinz, Amity Shlaes, David Nordlander, Simon Heffer, Chris Joyce, Alessandro Missir, Terry Martin, Alekszandr Gribanov, Piotr Paszkowszki és Orlando Figes, valamint Radek Sikorski, akinek minisztériumi irattáskája bizony nagyon hasznosnak bizonyult. Külön köszönettel tartozom Georges Burckhardtnak, Kristina Poupolónak, Gerry Howardnak és Stuart Proffitnak, akik ellenőrizték e könyv kéziratát. Végezetül, szeretném megköszönni csodálatos moszkvai házigazdáimnak, Christian és Natasha Carylnak, Edward Lucasnak és Lena Nyemirovszkajának barátságukat, bölcs észrevételeiket, vendégszeretetüket és az ételüket, amit megosztottak velem.

BEVEZETÉS Az élve-boncoló rovancsot ki kellett mindnek állnia, Lett légyen pópa, főparancsnok, kulák vagy népbiztos fia… És gyűlt a bélyeges sereglet, akárha úgy tenyésztenék: S a téboly egyre élesebb lett S az egyre több se volt elég ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ: Az emlékezet jogán*

Ez a könyv a Gulag története: annak a számtalan munkatábornak a története, amelyek hajdanán széltében-hosszában behálózták a Szovjetuniót, a fehér-tengeri szigetektől a Fekete-tenger partjáig, az Északi-sarkkörtől a közép-ázsiai pusztaságokig, Murmanszktól Vorkutáig, Moszkva közepétől Leningrád külvárosáig. A GULAG voltaképpen egy betűszó, amely a Glavnoje Upravlenyije Lagerej, azaz a Táborok Főigazgatósága elnevezés rövidítése. Az idők során a „Gulag” szó már nemcsak a koncentrációs táborok igazgatóságára utalt, hanem egyszersmind magát a szovjet rabszolgamunka rendszerét jelentette, annak minden formáját és változatát: a munkatáborokat, a büntetőtáborokat, a köztörvényes és politikai foglyok táborait, a női táborokat, a gyermektáborokat, az átmeneti táborokat. Még tágabb értelemben a „Gulag” idővel magát a szovjet elnyomó rendszert jelentette, azon eljárások összességét, amelyeket a foglyok egykor „húsdaráló”-nak neveztek, a letartóztatásokat, a kihallgatásokat, a transzportot a fűtetlen marhavagonokban, a kényszermunkát, a családok szétzúzását, a száműzetésben töltött éveket, a korai és szükségtelen halált. A Gulag előzményei a cári Oroszországban a kényszermunkatelepek voltak, amelyek Szibériában működtek a

tizenhetedik századtól a huszadik század elejéig. Ezek az orosz forradalom után szinte azonnal modern és ismertebb formájukban jelentek meg, és integráns részévé váltak a szovjet rendszernek. A valódi és az állítólagos ellenfelekkel szemben alkalmazott tömeges terror a kezdet kezdetétől része volt a forradalomnak – és Lenin, a forradalom vezetője már 1918 nyarán kijelentette, hogy a „megbízhatatlan elemeket” a nagyvárosokon kívüli koncentrációs táborokba kell zárni.[2] Annak rendje és módja szerint számolatlanul hurcolták fogságba az arisztokratákat, a kereskedőket és más, potenciális „ellenség”-nek minősített embereket. 1921-re negyvenhárom közigazgatási egységben már nyolcvannégy tábor létezett, amelyeket jobbára a nép ezen első ellenségeinek „rehabilitációja” céljából hoztak létre. 1929-től a táborok új szerepet kaptak. Sztálin ebben az évben határozta el, hogy kényszermunkára támaszkodva fogja felgyorsítani a Szovjetunió iparosítását, és kiaknázni a Szovjetunió alig lakható északi részének természeti erőforrásait. A szovjet titkosrendőrség is ebben az évben kezdte átvenni a szovjet büntetés-végrehajtási rendszer ellenőrzését, és lassanként az ország valamennyi táborát és börtönét elorozta az igazságügyi szervek fennhatósága alól. Az 1937es és 1938-as tömeges letartóztatások eredményeképpen a táborok a gyors expanzió korába léptek. Az 1930-as évek végére megtalálhatók voltak a Szovjetunió mind a tizenkét időzónájában. A közhiedelemmel ellentétben a Gulag terjeszkedése nem ért véget az 1930-as években, hanem folytatódott a második világháború és a negyvenes évek folyamán is, a legnagyobb méreteket azonban az 1950-es években öltötte. Ekkorra már a táborok központi szerepet játszottak a szovjet gazdaságban. A táborlakók termelték ki az ország aranyának egyharmadát, szenének és fájának jelentős hányadát, valamint jóformán minden egyéb nagy részét. A Szovjetunió fennállása alatt legalább 476 külön táborkomplexum jött létre, amelyek további táborok ezreire oszlottak; ezekben néhány száztól

több ezerig terjedt a fogva tartottak száma.[3] A rabokat szinte minden elképzelhető iparágban foglalkoztatták – a fakitermelésben, a bányászatban, az építőiparban, az üzemekben, a mezőgazdaságban, a repülőgépek és fegyverek tervezésében –, mint olyan szervezet részeit, amely tulajdonképpen államot – már-már elkülönült civilizációt – alkotott az államban. A Gulagnak megvoltak a saját törvényei, a saját szokásai, megvolt a saját erkölcse, még a saját szlengje is. Megszülte a saját irodalmát, a saját gazembereit, a saját hőseit, és rányomta a bélyegét mindenkire, aki rabként vagy őrként élt benne. A Gulag lakói gyakran évekkel szabadulásuk után is képesek voltak felismerni az utcán a hajdani rabokat, egyszerűen a „tekintetük”-ről. Az efféle találkozások nem mentek ritkaságszámba, ugyanis a táborok nagy forgalmat bonyolítottak le. Jóllehet a letartóztatások folyamatosan zajlottak, ugyanez igaz volt a szabadon bocsátásokat illetően is. Kiengedtek rabokat, mert letelt a büntetésük, mert bevonultak a Vörös Hadseregbe, mert betegek voltak vagy kisgyermekes asszonyok, mert fogolyból őrré léptették őket elő. Ennek következtében a táborok lakóinak száma általában kétmillió körül mozgott, ennél azonban sokkal többen voltak azok a szovjet állampolgárok, akik mint politikai vagy köztörvényes foglyok szereztek valamilyen tapasztalatot a táborokról. 1929-től, amikor a Gulag rohamos terjeszkedése megindult, 1953-ig, Sztálin haláláig, a legpontosabb becslések szerint hozzávetőleg tizennyolcmillió ember töltött el hosszabb-rövidebb időt ebben a hatalmas rendszerben. További mintegy hatmilliót küldtek száműzetésbe, deportáltak a kazahsztáni sivatagokba vagy a szibériai erdőségekbe. Az utóbbiak, akiket törvény kötelezett arra, hogy a száműzetésük helyéül kijelölt faluban maradjanak, ugyancsak kényszermunkások voltak, még akkor is, ha nem éltek szögesdrót mögött.[4] A táborok, mint a sok millió emberrel végeztetett tömeges kényszermunka rendszere, Sztálin halála után megszűntek. Noha

Sztálin egész életében azt hitte, hogy a Gulag létfontosságú fényezője a szovjet gazdasági növekedésnek, politikai örökösei jól tudták, hogy a táborok léte valójában elmaradottságot és torz beruházásokat eredményez. Néhány nappal Sztálin halálát követően az utódok hozzáláttak a felszámolásukhoz. A folyamatot három nagy lázadás és számos kisebb, ám nem kevésbé veszélyes incidens siettette. A táborok mindazonáltal nem tűntek el teljesen. Ehelyett továbbfejlődtek. Az 1970-es és az 1980-as évek folyamán jó néhány közülük újra megtelt a polgárjogi aktivisták, a szovjetellenes nacionalisták – és a köztörvényes bűnözők – új nemzedékének tagjaival. A szovjet disszidenseknek és a nemzetközi emberi jogi mozgalomnak köszönhetően, a Nyugat ezekről a posztsztálinista lágerekről rendszeresen híreket kapott. A szovjet táborok fokozatosan szerephez jutottak a hidegháború korának diplomáciájában. Ronald Reagan amerikai elnök és szovjet tárgyalópartnere, Mihail Gorbacsov még az 1980-as években is vitatkoztak róluk. Gorbacsov – maga is a Gulag hajdani foglyainak unokája – csak 1987-ben kezdte el maradéktalanul felszámolni a Szovjetunióban a politikai okból fogva tartottak táborait. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió fennállásának kezdetétől a végéig léteztek, és sok millió ember raboskodott bennük, a Szovjetunió koncentrációs táborairól egészen a közelmúltig egyáltalán nem rendelkeztünk alapos ismeretekkel. Még a fent említett csupasz tények sem épültek be a nyugati köztudatba, noha a szovjet történelem nyugati kutatóinak többsége ma már ismeri őket. Az „emberi tudás – írta egyszer Pierre Rigoulot, a kommunizmus francia történésze – nem úgy halmozódik fel, mint a téglák a falban, amelyeket szabályosan, a kőműves munkája által meghatározott rendben raknak egymásra. E tudás gyarapodása éppúgy, mint stagnálása vagy visszafejlődése, a társadalmi, kulturális és politikai keretek függvénye.”[5] Alighanem elmondhatjuk, hogy a Gulaggal kapcsolatos tudásunk

társadalmi, kulturális és politikai keretei mindmostanáig nem kerültek a helyükre. * Ez a probléma először sok évvel ezelőtt tudatosult bennem, amikor végigmentem a Károly hídon, amely az akkoriban újból demokratikussá vált Prága egyik fő idegenforgalmi látványossága volt. A hídon nyüzsgő emberek között utcai zenészek muzsikáltak, mások öt-hat méterenként pontosan olyan portékát árultak, amire az ember egy ilyen kifejezetten képeslapra kívánkozó helyen számít. Bűbájos utcákról készült festményeket, filléres ékszereket és láncokat „Prága” kulcsaival. A csecsebecsék között szovjet katonai felszerelés is volt: sapkák, jelvények, övcsatok és kicsiny bádogkitűzők, rajtuk Lenin és Brezsnyev képei, amiket a szovjet iskolásgyerekek valaha az egyenruháikon hordtak. A látvány nem csekély meglepetéssel töltött el engem. A szovjet holmikat vásárló emberek többségükben amerikaiak és nyugateurópaiak voltak. Mindannyian még a gondolatától is elborzadnának annak, hogy horogkeresztet viseljenek. Viszont nem volt egyiküknek sem ellenére, hogy egy sarló-kalapácsos pólót vagy kalapot vegyen magának. Apró észrevétel mindez, olykor azonban az efféle apró észrevételek segítenek hozzá leginkább a kulturális hangulat érzékeltetéséhez. Ezúttal a tanulság a napnál világosabb: miközben az egyik tömeggyilkosság szimbóluma iszonyattal tölt el bennünket, a másik tömeggyilkosságé nevetésre késztet. Hogy a Prágát járó turistákból hiányzik a sztálinizmussal kapcsolatos ellenérzés, arra részben magyarázattal szolgál, hogy szintén hiányzik a nyugati tömegkultúrából. A hidegháború megteremtette James Bondot és a kalandfilmeket, valamint azokat az egysíkúan ábrázolt oroszokat, akik a Rambo-filmekben láthatók, ám nem hozott létre olyan igényes alkotásokat, mint a Schindler listája vagy a Sophie választása. Steven Spielberg, aki (akár kedveljük,

akár nem) valószínűleg a legtekintélyesebb hollywoodi rendező, a japán (A nap birodalma), illetve a náci koncentrációs táborokról készített filmeket, és nem a sztálini koncentrációs táborokról. Az utóbbiak nem ragadták meg hasonlóképpen Hollywood képzeletét. A témára a magas kultúra sem volt sokkal nyitottabb. Martin Heidegger német filozófus rövid ideig nyíltan támogatta a nácizmust, s ezzel nagyon sokat ártott a saját reputációjának, igaz, a nácik iránti lelkesedés Hitler legszörnyűbb rémtettei előtt ragadta magával. Másfelől viszont Jean-Paul Sartre reputációja a legkevésbé sem károsodott amiatt, hogy a francia filozófus dühödten állt ki a sztálinizmus mellett a háborút követő években, amikor minden érdeklődő bőséggel hozzájuthatott a Sztálin rémtetteiről szóló bizonyítékokhoz. „Mivel mi nem voltunk tagjai a Pártnak – írta egyszer Sartre –, nem a mi kötelességünk volt, hogy írjunk a szovjet munkatáborokról; szabadságunkban állott felülemelkedni a rendszer természetéről folytatott vitákon, feltéve, hogy nem történtek szociológiai jelentőséggel bíró események.”[6] Egy másik alkalommal ezt mondta Albert Camus-nek: „Önhöz hasonlóan tűrhetetlennek találom ezeket a táborokat, de hasonlóképpen tűrhetetlennek találom azt, ahogyan a burzsoá sajtó nap mint nap hivatkozik rájuk.”[7] A Szovjetunió összeomlása óta megváltozott néhány dolog. 2002ben például a brit regényíró, Martin Amis úgy érezte, hogy egy teljes könyvet kell szentelnie Sztálin és a sztálinizmus témájának. Erőfeszítései nyomán más írókban is felvetődött a kérdés, hogy a politikai és irodalmi baloldal képviselői közül miért foglalkoztak olyan kevesen ezzel a témakörrel.[8] Másfelől viszont, vannak dolgok, amik nem változtak. Még mindig előfordulhat, hogy egy amerikai tudós könyvet publikál arról, hogy az 1930-as évek tisztogatásai hasznosak voltak, mert elősegítették a felfelé irányuló mobilitást, és ezáltal előkészítették a peresztrojkát.[9] Még mindig előfordulhat, hogy egy brit irodalmi szerkesztő azért utasít vissza egy könyvet, mert az „túlságosan szovjetellenes”.[10] Mindazonáltal ennél jóval

általánosabb, hogy az emberek unottan vagy közönyösen viszonyulnak a sztálini terrorhoz. Egy könyvemről, melyet az 1990-es években írtam a korábbi Szovjetunió nyugati köztársaságairól, egy máskülönben becsületes kritikában ez volt olvasható: „Itt tört ki az 1930-as évek borzalmas éhínsége, amely által Sztálin több ukránt pusztított el, mint ahány zsidót Hitler megölt. Mégis, Nyugaton hányan emlékeznek erre? Végül is, a gyilkolás meglehetősen unalmas volt, és látszólag nélkülözte a drámaiságot.”[11] Mindezek apróságok: egy dísztárgy megvásárlása, egy filozófus reputációja, a hollywoodi filmek megléte vagy hiánya. De ha mindezt összeillesztjük, abból kikerekedik egy történet. Az amerikaiak és a nyugat-európaiak intellektuális értelemben tudják, mi történt a Szovjetunióban. Alekszandr Szolzsenyicin híres regényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját 1962-63-ban számos nyugati nyelven kiadták. A szerző szintén számos nyelvre lefordított beszámolója a táborokról, az „oral history” műfajába tartozó A Gulag szigetvilág nagy figyelmet keltett, amikor 1973-ban megjelent. Sőt, a Gulag szigetvilág néhány országban kisebbfajta intellektuális forradalomhoz vezetett, különösképpen Franciaországban, ahol hatására a francia baloldaliak tömegesen helyezkedtek szovjetellenes álláspontra. Az 1980-as években, a glasznoszty időszakában még több dolog derült ki a Gulagról, és ezek szintén kellő nyilvánosságot kaptak. Mindazonáltal sok emberből Sztálin bűnei nem váltanak ki ugyanolyan zsigeri reakciót, mint Hitleréi. Ken Livingstone, hajdani brit parlamenti képviselő, London jelenlegi polgármestere egyszer megpróbálta elmagyarázni nekem a különbséget. Igen, a nácik „gonoszok” voltak, mondta. A Szovjetunió viszont „deformált” volt. Sok ember vélekedik hasonlóan, még azok is, akik nem régi vágású baloldaliak: a Szovjetunió valahol egyszerűen rossz útra tévedt, de alapvetően nem olyan módon volt rossz, ahogy Hitler Németországa. Egészen a közelmúltig lehetséges volt az európai kommunizmus tragédiájával kapcsolatos közérzület hiányát bizonyos körülmények

logikus következményének minősíteni. Az okok egyike az idő múlása: a kommunista rezsimek az évek múlásával csakugyan elviselhetőbbé váltak. Jaruzelski tábornoktól vagy akár Brezsnyevtől senki nem ijedt meg nagyon, noha mindkettejüket komoly pusztításért terhelte felelősség. Szintén az okok közé sorolhatók a kézzelfogható információk, továbbá a levéltári kutatások lehetőségének hiánya. A témát feldolgozó tudományos munka alacsony színvonala hosszú időn át a források elégtelenségéből fakadt. A levéltárak hozzáférhetetlenek voltak. A táborokat tilos volt megközelíteni. Televíziós kamerák soha nem filmezték le a táborokat és áldozataikat úgy, ahogyan ez megtörtént Németországban a második világháború végén. A képek hiányának viszont a megértés szenvedte kárát. De az ideológia is szerepet játszott abban, hogy felemás módon értettük meg a szovjet és a kelet-európai történelmet.[12] A nyugateurópai baloldal képviselői közül némelyek megmagyarázni és néha még mentegetni is igyekeztek a táborokat és a terrort, mely az 1930as évektől létrehozta őket. 1936-ban, amikor már szovjet parasztok milliói dolgoztak táborokban vagy éltek száműzetésben, Sidney és Beatrice Webb brit szocialisták terjedelmes írást tettek közzé a Szovjetunióról, amelyben egyebek közt azt fejtegették, hogy miként „érzékeli fokozatosan a leigázott orosz paraszt a politikai szabadságot”.[13] A moszkvai kirakatperek idején, amikor Sztálin önkényesen ártatlan párttagok ezreit küldte táborokba, a drámaíró Bertolt Brecht azt mondta a filozófus Sidney Hooknak, hogy „minél ártatlanabbak, annál inkább megérdemlik a halált”.[14] Még az 1980-as években is akadtak tudósok, akik továbbra is a keletnémet egészségügyi ellátás előnyeiről vagy a lengyel békekezdeményezésekről beszéltek, aktivisták, akik nehezen viselték el azt a felhajtást és figyelmet, melyet a kelet-európai táborokat megjárt disszidensek keltettek. Ennek talán az volt az oka, hogy a Szovjetunió alapító atyáiként tisztelt filozófusokat – Marxot és Engelst – a nyugat-európai baloldal is a magáénak vallotta. Részben

közösek voltak a kifejezéskészlet elemei is: a tömegek, a küzdelem, a proletariátus, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak, a termelőeszközök magántulajdona. Túlságosan élesen elítélni a Szovjetuniót egyet jelentett volna annak elítélésével, aminek egy részét a nyugati baloldal egykor szintén értéknek tekintette. Nem csak a szélsőbaloldal és nem csak a nyugati kommunisták éreztek kísértést, hogy olyan dolgokat hozzanak fel Sztálin bűneinek mentségére, amilyeneket Hitleréire sohasem hoztak volna fel. A kommunista eszmények – a társadalmi igazságosság, minden ember egyenlősége – egyszerűen jóval vonzóbbak a legtöbb nyugati ember számára, mint a nácik rasszizmusa és azon álláspontja, mely szerint az erőseknek győzedelmeskedniük kell a gyengék felett. Még ha a gyakorlatban a kommunista ideológia valami nagyon különbözőt jelentett is, az amerikai és a francia forradalmak intellektuális leszármazottainak nehezebb volt egy olyan rendszert elítélniük, amely, legalábbis látszatra, hasonlított a sajátjukhoz. Ez talán segít megmagyarázni, hogy a Gulag szemtanúinak beszámolóit miért hagyták figyelmen kívül vagy bagatellizálták el a kezdet kezdetétől ugyanazok az emberek, akiknek eszükben sem volt kételkedni a Primo Levi vagy Elie Wiesel által a holokausztról írt tanúságtételek érvényességében. A szovjet táborokról az orosz forradalomtól kezdődően minden érdeklődőnek rendelkezésére állott a hivatalos információ: a leghíresebb szovjet leírást az első táborok egyikéről, ahol a foglyok a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatornát megépíttették, még angolul is kiadták. A tájékozatlanság önmagában véve nem szolgálhat magyarázatul arra, hogy a nyugati értelmiségiek miért igyekeztek kerülni a témát. A nyugati jobboldal viszont a szovjet bűnök elítéléséért szállt síkra, csakhogy némelykor olyan módszerekkel tette ezt, amelyek tulajdonképpeni céljuk ellen hatottak. Bizonyos, hogy a kommunizmus elleni harc ügyének a legnagyobb kárt az amerikai Joseph McCarthy szenátor okozta. A közelmúltban napvilágra kerül dokumentumokból

kitűnik, hogy vádjainak némelyike helytálló volt, ami nem változtat azon, milyen hatással volt eltúlzott buzgalma, mellyel megtisztítani igyekezett az amerikai közéletet a kommunistáktól: végtére is a McCarthy által a kommunista-szimpatizánsok ellen folytatott nyilvános „perek” a kommunizmus elleni harc ügyét a sovinizmus és az intolerancia gyanújába keverték.[15] Ezek az akciók végső soron semmivel sem szolgálták jobban a tárgyilagos történelmi vizsgálódás ügyét, mint a szenátor ellenfeleinek megnyilvánulásai. Még csak az sem igaz, hogy a szovjet múlt iránti beállítódásunk politikai ideológiákkal kapcsolatos. Nagyrészt inkább a második világháborúról őrzött halványuló emlékeink mellékterméke. Jelenleg szilárd meggyőződésünk, hogy a második világháború egészében véve igazságos háború volt, és kevesen akarják ezt a meggyőződést kétségbe, vonni. Emlékezünk a D-napra, a náci koncentrációs táborok felszabadítására, a gyerekekre, akik ujjongva köszöntötték az utcákon az amerikai katonákat. Senki sem szereti azt hallani, hogy a szövetségesek győzelmének volt egy másik, sötétebb oldala is, és hogy a szövetségesünk, Sztálin táborai pontosan olyan mértékben terjeszkedtek, ahogyan az ellenségünk, Hitler táborai felszabadultak. Annak beismerése, hogy a háborút követő kényszer-repatriálás révén sok ezer oroszt küldtünk a halálba, vagy hogy a nyugati szövetségesek, amikor Jaltában sok millió embert szolgáltattak ki az oroszok uralmának, hozzásegítettek másokat az emberiség elleni bűncselekmények elkövetéséhez, aláásná a korszakról őrzött emlékeink morális tisztaságát. Senki nem akar belegondolni, hogy az egyik tömeggyilkosra a másik segítségével mértünk vereséget. Senki nem akar emlékezni arra, hogy ez a tömeggyilkos milyen jó viszonyban volt a nyugati államférfiakkal. „Igazán kedvelem Sztálint – mondta egyik barátjának a brit külügyminiszter, Anthony Eden –, ő sohasem szegi meg a szavát.”[16] Sok-sok fénykép maradt fenn, amelyeken Sztálin, Churchill és Roosevelt szélesen mosolyogva feszítenek egymás mellett.

Végül pedig a szovjet propaganda nem volt eredménytelen. A szovjetek azon próbálkozásai, hogy kételyeket ébresszenek Szolzsenyicin írását illetően, például oly módon, hogy a szerzőt őrültként, antiszemitaként vagy iszákosként állították be, elértek bizonyos hatást.[17] A szovjetek nyomásgyakorlása a közvéleményre előnytelenül befolyásolta a nyugati tudósok és újságírók tárgyilagosságát. Amikor egyetemistaként az Egyesült Államokban az 1980-as években orosz történelemmel foglalkoztam, ismerőseim azt mondták nekem, a diploma megszerzése után ne folytassam e téma tanulmányozását, mert számos nehézségbe ütközhet: akkoriban, aki „kedvezően” írt a Szovjetunióról, könnyebben nyerhetett bebocsátást a levéltárakba, több hivatalos információhoz férhetett hozzá és hosszabb ideig tartózkodhatott az országban. Összességében, mindezen magyarázatoknak egykor volt némi alapjuk. Amikor 1989-ben, a kommunizmus összeomlásakor először kezdtem komolyan gondolkodni erről a témáról, én magam is láttam bennük logikát: természetesnek, magától értetődőnek tűnt, hogy nagyon keveset tudok Sztálin Szovjetuniójáról, amelyet ez a titokzatosság még érdekesebbé tett. Több mint egy évtized elteltével már másképp érzek. A második világháború immár egy korábbi nemzedéké. A hidegháború is véget ért, az általa életre hívott szövetségek felhagytak az ellenségeskedéssel, a belőle fakadó nemzetközi törésvonalak eltűntek. A nyugati baloldal és a nyugati jobboldal immár más ügyekről vitatkozik. Viszont a nyugati civilizációt fenyegető újabb terrorista veszély egyre inkább szükségessé teszi a nyugati civilizációt fenyegető régi kommunista veszély kutatását. Más szóval, a „társadalmi, kulturális és politikai keretek” immár megváltoztak – csakúgy, mint a lehetőség, hogy hozzáférjünk a táborokra vonatkozó információkhoz. Az 1980-as évek végén Mihail Gorbacsov Szovjetuniójában a Gulaggal kapcsolatos dokumentumok valóságos áradata került elő. Első ízben lehetett olvasni az

újságokban arról, hogy milyen volt az élet a szovjet koncentrációs táborokban. A friss leleplezéseket tartalmazó újságokat elkapkodták. Újrakezdődtek a régi viták a számokról – hányan haltak meg, hány embert börtönöztek be. Az orosz történészek és történeti társaságok, élükön a moszkvai Memorial Társasággal, kezdték megjelentetni a monográfiákat, az egyes táborok és emberek történeteit, a veszteségekre vonatkozó becsléseket, a halottak neveinek listáit. Erőfeszítéseik visszhangra és követőkre találtak a volt szovjet tagköztársaságok történészei között, valamint azokban az országokban, amelyek egykor a Varsói Szerződéshez tartoztak, később pedig nyugati történészek körében is. Számos kudarc ellenére a szovjet múlt feltárására irányuló orosz erőfeszítések ma is folytatódnak. Igaz, hogy a huszonegyedik század első évtizede nagyon különbözik a huszadik század utolsó évtizedeitől, a történelmi kutakodás többé nem foglal el fontos helyet az orosz közbeszédben, és nem is kelt olyan szenzációt, mint egykor. Az orosz és más történészek által végzett munka igazi történészi pepecselés, amely sok ezer különálló dokumentum átrostálásából, hideg és huzatos levéltárakban eltöltött órákból, tények és számok kiderítésével töltött napokból áll. Ám a fáradozás kezdi meghozni a gyümölcsét. A Memorial, lassan és türelmesen, nem csupán összeállította a feljegyzésekben szereplő valamennyi tábor nevét és helyét illetően eligazító kalauzt, de kiadott egy sor úttörő szerepet játszó történelmi tárgyú könyvet is, amellett hatalmas archívumot hozott létre a túlélők szóbeli és írásos elbeszéléseiből. A visszaemlékezések közül néhányat más intézményekkel – a Szaharovintézettel és a Vozvravscsenyije kiadóval – (a név „visszatérés”-t jelent) – közösen jelentettek meg. Az orosz tudományos szaklapok, az egyes intézetek folyóiratai szintén hozzáláttak az új dokumentumokon alapuló monográfiák publikálásához, hasonlóképpen a dokumentumgyűjteményekéhez is. Máshol is folyik hasonló munka, kivált Lengyelországban, a Karta-társaság, valamint Litvániában,

Lettországban, Észtországban, Romániában és Magyarországon a történeti múzeumok, továbbá azon maroknyi amerikai és nyugateurópai tudós jóvoltából, akinek van ideje és ereje, hogy a szovjet levéltárakban dolgozzék. Kutatásaim során az ő munkájukra támaszkodhattam, továbbá két olyan forrásfajtára, amelyek tíz évvel korábban nem lettek volna számomra hozzáférhetők. Az első az a rengeteg visszaemlékezés, amelyek az 1980-as években jelentek meg folyamatosan Oroszországban, Amerikában, Izraelben, Kelet-Európában és másutt. E könyv írása közben igen nagy hasznát vettem ezeknek. A múltban egyes Szovjetunió-kutatók bizalmatlanok voltak a Gulaggal kapcsolatos memoárokkal szemben, mondván, szerzőik politikai okokból eltorzították a történteket, legtöbbjük sok évvel szabadulása után kezdte el az írást, és többen, amikor a saját emlékezetük cserbenhagyta őket, mások történeteiből kölcsönöztek. Miután sok száz emlékiratot elolvastam és beszélgetéseket folytattam mintegy két tucat túlélővel, úgy éreztem, lehetséges kiszűrni azokat, amelyeknek hitelessége kétséges, amelyek másoktól átvett anyagokat tartalmaznak vagy politikai indulatok által torzítottak. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ezek a memoárok, miközben a nevek, dátumok és számok tekintetében nem megbízhatóak, felbecsülhetetlen forrásai másfajta információknak, különösen a táborokban zajló élet létfontosságú aspektusait, a foglyok egymással való kapcsolatait, a csoportok konfliktusait, az őrök és a hivatali személyzet magatartását, a korrupció szerepét, vagy akár a szerelmet és a szenvedélyeket illetően. Nagyon sok esetben tudatosan támaszkodtam egyetlen szerző – Varlam Salamov – írásaira, aki irodalmi formában örökítette meg tábori emlékeit; azért tettem ezt, mert az ő történetei valós eseményeken alapulnak. Amennyiben lehetséges volt, igyekeztem a visszaemlékezéseket többségükben levéltári forrásokkal alátámasztani – amiket paradox módon nem mindenki használ szívesen. Ahogyan a későbbiekből

világossá válik, a Szovjetunióban a propaganda olyan erős volt, hogy gyakorta megváltoztatta magát a valóságérzékelést. Emiatt a múltban a történészek joggal ódzkodtak attól, hogy megbízzanak a hivatalosan publikált szovjet dokumentumokban, amelyek sok esetben kimondottan az igazság elhomályosítását célozták. De a titkos dokumentumoknak – azoknak, amelyeket ma a levéltárak őriznek – más funkciójuk volt. A táborok működtetése érdekében a Gulag igazgatósága kénytelen volt bizonyos feljegyzések vezetésére. Moszkvának tudnia kellett, mi történik a területeken, a területeknek utasításokat kellett kapniuk a központi igazgatástól, a statisztikákat meg kellett őrizni. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az archívumok teljesen megbízhatóak – a bürokratáknak megvolt az okuk arra, hogy még a leghétköznapibb tényeket is meghamisítsák –, ám ha kellő kritikával kezeljük őket, a táborok életének olyan vonatkozásaira világíthatnak rá, amelyekre a memoárok nem képesek. Mindenekfölött kiderül belőlük, hogy miért hozták létre a táborokat – vagy legalábbis az, hogy mit remélt a sztálini rezsim a létrehozásuktól. Az is igaz, hogy az archívumok jóval változatosabbak, mint azt sokan hinnék, és hogy számos, egymástól különböző szempontból láttatják velünk a táborok történetét. Alkalmam nyílt bejutni például a Gulag-igazgatóság archívumába, amely tele van ellenőri jelentésekkel, pénzügyi mérlegekkel, a táborigazgatók által moszkvai felügyelőiknek írott levelekkel, a szökési kísérleteket taglaló beszámolókkal, a tábori színházak zenei előadásainak felsorolásával; mindezeket Moszkvában, az Orosz Állami Levéltárban őrzik. Áttanulmányoztam a párttanácskozásokról szóló feljegyzéseket és olyan dokumentumokat is, amelyek Sztálin oszobaja papka gyűjteményének, „különleges archívumának” részét képezték. Orosz történészek segítségével nyílt lehetőségem rá, hogy felhasználjam a szovjet katonai archívumok néhány dokumentumát és a transzportok őreinek archívumát, amelyekből például olyan dolgokat tudtam meg, hogy mit vihettek magukkal a letartóztatott foglyok és mit nem.

Moszkván kívül bejutottam néhány helyi archívumba is – Petrozavodszkban, Arhangelszkben, Sziktivkarban, Vorkutában és a Szolovki-szigeteken –, amelyekben a tábori élet mindennapi eseményeiről őriznek feljegyzéseket, továbbá a Moszkva-Volgacsatornát építő foglyok számára létrehozott Dmitlag tábor archívumába, amely jelenleg Moszkvában található. Ezek mindegyikében akadnak a táborlakók mindennapi életéről szóló feljegyzések, parancsűrlapok és a foglyoktól származó feljegyzések. A sarkkörtől északra fekvő Inta egyik kicsiny altáborának, Kedovij Sornak az archívumában egy ízben a kezembe nyomtak egy paksamétát, és udvariasan megkérdezték, nem akarom-e megvásárolni. Ezek a források együttesen lehetővé tették, hogy új módon írjak a táborokról. Ebben a könyvben immár nem kényszerültem arra, hogy a maroknyi disszidens „állításait” összevessem a szovjet kormányzat „állításaival”. Nem kellett keresgélnem, hogy vajon hol húzódik a középút a szovjet menekültek beszámolói és a szovjet hatóságok beszámolói között. Ehelyett módom nyílt arra, hogy a történtek leírására több, különböző ember megnyilatkozásait használjam fel, őrökét, rendőrökét, különféle foglyokét, akik különféle időpontokban, különféle okokból kerültek a táborokba. E könyvben a főszerepet nem a szovjet koncentrációs táborok historiográfiáját régóta övező érzelmek és politikai megfontolások játsszák. Helyettük az áldozatok tapasztalatainak jut a főszerep. * Ez a könyv a Gulag története. Azaz a szovjet koncentrációs táborok története: arról szól, hogy miként jöttek létre a bolsevik forradalom idején, miként váltak a szovjet gazdaság meghatározó jelentőségű elemeivé és miként számolták fel őket Sztálin halála után. Szó esik benne a Gulag örökségéről is: nem kétséges, hogy azok a rendszerek és rituálék, amelyek az 1970-es és 1980-as években a szovjet

politikai és köztörvényes foglyok táboraiban tetten érhetők voltak, egyenes következményei a korábbi időszakban létrehozott táborokéinak, és emiatt úgy éreztem, ugyanabban a kötetben kell tárgyalnom őket. Ez a könyv egyidejűleg arról is szól, hogy milyen volt az élet a Gulagban, és ebből kiindulva kétféleképpen mutatja be a táborok történetét. A könyv első és harmadik része kronológiai jellegű. Elbeszélő stílusban írják le a táborok létrejöttét és igazgatását. A középső szakasz a táborokban zajló élettel foglalkozik, mégpedig tematikus rendben. Miközben a középső szakaszban szereplő példák és idézetek zömmel az 1940-es évekre vonatkoznak, arra az évtizedre, amelyben a legtöbb tábor működött, történetietlen módon előre és hátra, más korszakokra is utaltam. A tábori élet bizonyos aspektusai nem tűntek el az idő múlásával, és fontosnak tartottam, hogy ezt megmagyarázzam. Miután elmondtam, miről szól ez a könyv, szeretném azt is elmondani, hogy miről nem szól: ez nem a Szovjetunió története, nem a tisztogatások története vagy általában véve az elnyomás története. Nem a sztálini rezsim története, és nem is a sztálini politbüróé vagy titkosrendőrségé, amelyek igazgatásának bonyolult történetét szándékosan törekedtem a lehetséges mértékig leegyszerűsíteni. Noha jelentős mértékben támaszkodom szovjet disszidensek gyakran nagy nyomás alatt, nagy bátorsággal megírt munkáira, ez a könyv nem tartalmazza a szovjet emberi jogi mozgalom teljes történetét. Egyébként nem is szolgáltat maradéktalanul igazságot a különböző nemzetiségű és kategóriájú – köztük lengyel, balti, ukrán, csecsen, német és japán – hadifoglyoknak, akik szovjet uralom alatt szenvedtek, a táborokon belül és kívül egyaránt. Nem tárja fel teljesen az 1937-38-as tömeggyilkosságokat, amelyekre főként a táborokon kívül került sor, vagy a lengyel tisztek ezreinek Kátyúban és más helyeken történt lemészárlását. Mivel ez a könyv az átlagos olvasó számára készült, és nem feltételezi a szovjet történelem

különösebb ismeretét, mindezekről az eseményekről és jelenségekről szó esik majd. Ám egyetlen kötetben lehetetlen volna mindezeket kellő alapossággal tárgyalni. Ami talán a legfontosabb, ez a könyv nem szolgáltat igazságot a „különleges száműzötteknek”, annak a sok millió embernek, akiket gyakran egyszerre és ugyanabból az okból tereltek össze mint Gulagfoglyokat, de akiket azután nem táborokba, hanem távoli száműzöttfalvakba küldtek, ahol közülük sok ezren pusztultak el az éhezés, a hideg és a kemény munka következtében. Egy részüket politikai okokból száműzték, köztük a kulákokat, illetve a módos parasztokat az 1930-as években. Mások, többek között lengyelek, baltiak, ukránok, volgai németek és csecsenek az 1940-es években etnikai hovatartozásuk miatt kényszerültek száműzetésbe. Sokféle sors jutott nekik osztályrészül Kazahsztánban, Közép-Ázsiában és Szibériában – túlságosan is sokféle ahhoz, hogy átfogó képet nyújthatna róluk egy olyan könyv, amely a táborrendszerről szól. Úgy döntöttem, ami talán sajátosnak tűnhet, hogy megemlítem őket azon esetekben, amelyekben tapasztalataikat a Gulag-foglyokéihoz különösen közel állónak vagy más szempontból lényegesnek éreztem. Ám részletesen taglalni a történetüket, habár az szorosan összefügg a Gulag történetével, egy másik, ugyanilyen terjedelmű könyvet igényelne. Remélem, hamarosan ír majd valaki egy ilyen könyvet. Noha ez a könyv a szovjet koncentrációs táborokról szól, lehetetlen azokat elszigetelt jelenségként kezelni. A Gulag konkrét helyen és konkrét időszakban terjeszkedett és fejlődött, párhuzamosan más eseményekkel – kiváltképp három kontextusban. A Gulag hozzátartozik a Szovjetunió történelméhez; hozzátartozik a börtönök és száműzetések orosz és világtörténelméhez; valamint hozzátartozik ahhoz az intellektuális légkörhöz, amely a huszadik század derekán Európát jellemezte, és amely létrehozta a náci koncentrációs táborokat is Németországban. Azzal az állítással, hogy a Gulag „hozzátartozik a Szovjetunió

történelméhez”, nagyon is konkrét dolgot akarok kifejezni: a Gulag nem a tengerből, kész formájában bukkant elő, hanem inkább visszatükrözte a környező társadalom általános normáit. Annak, hogy a táborok mocskosak, az őrök kegyetlenek voltak, és a munkacsoportok hanyagul dolgoztak, részben az állott a hátterében, hogy a mocskosság, a kegyetlenség és az elhanyagoltság a szovjet élet más területeit is általánosan jellemezte. A táborok szörnyű, elviselhetetlen, embertelen volta és a foglyok magas halandósága aligha volt meglepő. Az élet a Szovjetunióban bizonyos időszakokban szintén szörnyű, elviselhetetlen és embertelen volt, és a halandóság éppoly magas volt a táborokon kívül, mint belül. Természetesen az sem véletlen, hogy az első szovjet táborokat közvetlenül a véres, erőszakos és kaotikus orosz forradalom után hozták létre. A forradalom és az azt követő terror és polgárháború során Oroszországban sokak számára úgy tűnt, hogy maga a civilizáció tört darabokra, méghozzá hosszú időre. „A halálbüntetéseket önkényesen hozták – írta a történész Richard Pipes –, az embereket ok nélkül lőtték agyon, és hasonlóan ötletszerűen engedték szabadon.”[18] 1917-től kezdődően a társadalom egész értékrendje a visszájára fordult: tehertételnek számított az egy életen át felhalmozott vagyon és tapasztalat, a rablást mint „államosítást” dicsőítették, a gyilkosság elfogadott részévé vált a proletariátus diktatúrájáért folytatott küzdelemnek. Lenin, amikor először záratott ezreket börtönbe, egyszerűen azért, mert korábban vagyonnal rendelkeztek vagy arisztokraták voltak, nemigen tett olyasmit, ami különös vagy szokatlan lett volna az akkori viszonyok között. Hasonlóképp a táborokon belüli magas halandóság bizonyos években, részben szintén az országszerte zajló események visszatükröződése. A halálozási ráta a táborokon belül az 1930-as évek elején szökött igen magasra, amikor az egész országban éhínség volt. Ismét megugrott a második világháború folyamán: a Szovjetunió elleni német támadás következtében nemcsak a harctéren pusztultak el

milliók, de a vérhas- és tífuszjárványokban is, továbbá az újból fellépő éhínség miatt, amely egyaránt sújtotta a táborokon kívül és belül élő embereket. 1941-42 telén, amikor a Gulag-foglyok egynegyede éhen pusztult, az élelem hiánya a németek által blokád alá vett Leningrádban is alkalmasint egymillió ember halálát okozta.[19] A blokád krónikása, Ligyija Ginzburg szerint akkoriban az éhség „folyamatos állapot volt… állandóan jelen volt, és mindig éreztette a hatását… a leginkább kétségbeejtő és leggyötrelmesebb dolog egész idő alatt az volt, amikor az ennivaló rettenetes gyorsasággal elfogyott anélkül, hogy jóllakott volna tőle az ember”.[20] Ginzburg szavai, amint az olvasó látni fogja, hátborzongatóan emlékeztetnek azokra, amelyeket a hajdani foglyok használtak. Persze igaz, hogy a leningrádiak otthon haltak meg, miközben a Gulag életeket tépett ketté, családokat döntött romba, gyermekeket szakított el a szüleiktől, és milliókat ítélt arra, hogy távoli, kietlen vidéken éljenek, sok ezer mérföldnyire a családjuktól. Mégis, a foglyok rettenetes élményei joggal hasonlíthatók össze a „szabad” szovjet állampolgárok, például Jelena Kozsina borzasztó emlékeivel, akit 1942 februárjában evakuáltak Leningrádból. Az utazás során Jelena szeme láttára halt éhen öccse, húga és nagyanyja. Miközben a németek közeledtek, ő és az anyja gyalog keltek át a sztyeppén, s ezalatt tanúi voltak a „zabolátlan menekülés és káosz jeleneteinek… A világ ezernyi darabra hullott szét. Mindent füst és szörnyű égésszag járt át; a sztyeppe szűk és fojtogató volt, mintha egy forró, kormos marok szorongatott volna bennünket.” Holott soha nem járt a táborokban, Kozsina még a tizedik születésnapja előtt megismerte az iszonyú hideget, az éhséget és a félelmet, és ezek az emlékek kísértették egész hátralévő életében. Mint írta, „semmi sem feledtetheti el velem, ahogy Vágyik takaróval letakart holttestét kivitték; ahogy Tanya fuldokolt a köhögéstől, ahogy mama és én, akik utolsóknak maradtunk, füst és mennydörgés közepette kutyagoltunk a lángoló sztyeppén keresztül.”[21]

A Gulag lakóinak és a többi szovjet polgárnak a szenvedéseken kívül sok minden másban is osztozniuk kellett. Mind a táborokban, mind azokon kívül ugyanazon nemtörődöm munkamódszerekkel, ugyanazzal az ostoba bürokráciával, ugyanazzal a korrupcióval és az emberi élet ugyanazon rideg semmibevételével lehetett találkozni. E könyv írása közben egy lengyel barátomnak beszéltem a tufta – a teljesítménynorma-csalás – rendszeréről, amelyet a szovjet rabok fejlesztettek ki, és amelyről a későbbiekben még szó lesz. Az illető alig bírta abbahagyni a nevetést: „Azt hiszed, hogy ez a rabok találmánya? Az egész szovjet blokk gyakorolta a tuftát.” Sztálin Szovjetuniójában a szögesdróton belüli és az azon kívüli élet közötti különbség nem annyira lényegbevágó, hanem inkább fokozatbéli volt. Talán ez az oka annak, hogy a Gulagot gyakran szokás úgy leírni, mint a szovjet rendszer kvintesszenciális kifejeződését. A szögesdróton túli világot még a fogolytáborok szlengjében sem a „szabadság” szóval, hanem a bolsaja zona, azaz a „nagy börtönzóna” kifejezéssel illették; ez a zóna nagyobb volt, és kevésbé szörnyű, mint a táboron belüli „kis zóna”, azonban nem volt emberibb – és persze emberségesebb sem. Mindamellett, ha nem is lehet a Gulagot teljesen elválasztani a Szovjetunió többi részének életétől, a táborok története nem különíthető el teljesen a börtönök, a száműzetések és koncentrációs táborok hosszú, nemzeti és kulturális határok fölött átívelő történetétől sem. A civilizációval egyidős az a gyakorlat, mely szerint a rabokat egy távoli helyre száműzik, ahol „megfizethetik adósságukat a társadalomnak”, hasznossá tehetik magukat, és nem fertőznek másokat az eszméikkel vagy a bűnös cselekedeteikkel. Az ókori Róma és Görögország uralkodói távoli gyarmatokra küldték a másként gondolkodókat. Szókratész inkább a halált választotta, mint hogy vállalja az Athénból való száműzetés gyötrelmeit. Ovidiust egy bűzös kikötővárosba száműzték, a Fekete-tenger partjára. A György korabeli Nagy-Britannia Ausztráliába küldte a zsebmetszőit és

tolvajait. A tizenkilencedik századi Franciaországból az elítélt bűnözőket Guyanába küldték. Portugália Mozambikba küldte a nemkívánatos elemeket.[22] A Szovjetunió új vezetése 1917-ben nem kényszerült arra, hogy Grönlandon keressen példát. Oroszországnak a tizenhetedik század óta megvolt a saját száműzetési rendszere: az orosz törvényekben először 1649-ben történt említés a száműzetésről. Akkoriban úgy vélték, hogy a száműzetés új, humánusabb formája a bűncselekmények megtorlásának – sokkal helyénvalóbb, mint a halálbüntetés, a megbélyegzés vagy a megcsonkítás –, és rengetegszer alkalmazták csekélyebb súlyú és főbenjáró vétkek esetében, a tubákolástól és a jövendőmondástól kezdve egészen a gyilkosságig. [23] Az orosz értelmiségiek és írók, köztük Puskin is, tömegesen voltak szenvedő alanyai a száműzetés valamilyen formájának, miközben másokat maga a száműzetés puszta lehetősége tartott rettegésben: 1890-ben Anton Csehov, aki akkor már hírneves író volt, valamennyi ismerősét meglepve felkerekedett, hogy beszámolót készítsen az Oroszország csendes-óceáni partvidéke közelében, a Szahalin-szigeten működő büntetőtelepekről. Utazása előtt ekként magyarázta el döbbent kiadójának az indítékait: Hagyjuk, hogy embermilliók rothadjanak börtönben, rothadjanak értelmetlenül, megfontolás nélkül, barbár módon; tízezrével kényszerítünk embereket arra, hogy sok ezer versztát tegyenek meg bilincsbe verve a fagyban, megfertőződjenek szifilisszel, romlottá váljanak és a bűnözők számát gyarapítsák… és ehhez nekünk semmi közünk, ez egyszerűen nem érdekes… [24] Visszatekintve könnyű számos olyan elemet találni a cári börtönrendszer történetében, amit később a szovjet Gulag gyakorlatában is alkalmaztak. A szibériai száműzetés például a Gulaghoz hasonlóan soha nem kizárólag csak a bűnözőknek jutott

osztályrészül. Egy 1736-os törvény szerint, ha egy faluközösség az állította a saját tagjai közül valakiről, hogy rossz hatással van a többiekre, a falu elöljárói szétoszthatták a szerencsétlen javait, őt magát pedig utasíthatták, hogy költözzék máshová. Ha az illető nem tudott másik lakóhelyet találni magának, az állam száműzetésbe küldhette őt.[25] Sőt 1948-ban Hruscsov egyebek között erre a törvényre hivatkozva szorgalmazta (sikerrel), hogy küldjék száműzetésbe azokat a kolhozba kényszerített parasztokat, akikről úgy gondolják, nem dolgoznak elég lelkesen és keményen.[26] A tizenkilencedik század folyamán mindvégig bevett gyakorlat volt száműzni azokat az embereket, akik egyszerűen nem illettek a többiek közé. George Kennan – az amerikai államférfi nagybátyja – Siberia and the Exile System című könyvében ekként írta le az általa 1891ben, Oroszországban megfigyelt „adminisztratív eljárást”: Az ellenszenves személy talán nem vétkes semmilyen bűncselekményben… de ha a helyi hatóságok véleménye szerint jelenléte egy bizonyos helyen „káros a közrendre nézvést”, vagy „összeegyeztethetetlen a köznyugalommal”, az illetőt figyelmeztetés nélkül letartóztathatják, két héttől két évig terjedően börtönben tarthatják, majd erőszakkal elszállíthatják a birodalom határain belül bárhová, ahol azután egytől tíz évig terjedő perióduson keresztül rendőri felügyelet alatt lesz.[27] Az adminisztratív száműzetés – amely nem igényelt bírósági eljárást, sem ítéletet – eszményi büntetés volt nemcsak a bajkeverők, de a rezsim politikai ellenfelei számára is. Ezek között eleinte nagy számban akadtak lengyel nemesek, akik szembehelyezkedtek országuk és birtokaik orosz megszállásával. Később a száműzöttek között megjelentek a vallási ellenzékiek, valamint a „forradalmi” csoportok és titkos társaságok tagjai, így a bolsevikok is. Jóllehet nem adminisztratív száműzetéssel sújtották – hanem perbe fogták és

elítélték – őket, a legközismertebb tizenkilencedik századi szibériai „kényszertelepesek” szintén politikai foglyok voltak: ők voltak a dekabristák, egy csoportnyi előkelő arisztokrata, akik 1825-ben hamvába holt lázadást kíséreltek meg I. Miklós cár ellen. A cár, egész Európában megdöbbenést keltve, megtorlásul öt dekabristát kivégeztetett. A többieket megfosztotta a rangjuktól, és vasra verve Szibériába küldte őket, ahová nem egyet közülük követett kivételesen bátor felesége is. Csak kevesen éltek elég sokáig ahhoz, hogy harminc évvel később, immár megfáradt aggastyánokként hazatérhessenek, miután Miklós utóda, II. Sándor megbocsátott nekik.[28] Fjodor Dosztojevszkij, akit 1849-ben négyesztendei kényszermunkára ítéltek, ugyancsak hírneves politikai fogoly volt. Miután szibériai száműzetése véget ért, megírta a Feljegyzések a holtak házábólt, amely mindmáig a legolvasottabb beszámoló arról, hogy milyen volt az élet a cári börtönrendszerben. Akárcsak a Gulag, a cári száműzetés-rendszer sem kizárólag a büntetés-végrehajtás egy formája volt. Oroszország uralkodói a száműzötteikkel, a politikaiakkal és a köztörvényesekkel egyaránt, egy évszázadok óta létező gazdasági problémát is meg akartak oldani: miután a távol-keleti és a messze északon fekvő orosz területek gyéren lakottak voltak, az orosz birodalom nem tudta kiaknázni saját természeti erőforrásait. E megfontolásból vezette be az orosz állam a rabok egy része esetében már a tizenkilencedik század elején a kényszermunka intézményét – a büntetésnek azt a válfaját, mely a „kényszeríteni” jelentésű görög kateirgion szóból képzett katorga néven vált ismertté. A katorgának az orosz történelemben régi hagyományai voltak. A tizennyolcadik század elején Nagy Péter elítéltekkel és jobbágyokkal építtetett utakat, erődítményeket, manufaktúrákat, hajókat, és így épült fel maga Szentpétervár is. 1722ben egy még egyértelműbb rendelettel bűnözőket arra kötelezett, hogy feleségeikkel és gyermekeikkel együtt költözzenek a KeletSzibériában lévő Daurja ezüstbányái mellé.[29]

A maga idejében nagy gazdasági és politikai sikernek tekintették Péter intézkedéseit a kényszermunka alkalmazásával kapcsolatban. Sőt, ama sok százezer jobbágy története, akik Szentpétervár építésével töltötték az életüket, óriási hatással volt a későbbi nemzedékekre. Sokan meghaltak az építkezés folyamán – a város viszont a haladás és az Európához való közeledés szimbólumává vált. A módszerek kegyetlenek voltak – az ország viszont jól járt. Péter példája talán magyarázatul szolgál arra, miért vették át az őt követő cárok oly készségesen a katorga intézményét. Nem kétséges, hogy Sztálin is nagy csodálója volt Péter építkezési módszereinek. A tizenkilencedik században a katorga mégis viszonylag ritkán alkalmazott büntetési forma volt. 1906-ban csak 6.000 körül volt a katorga-elítéltek száma; 1916-ban, a forradalom előestéjén sem voltak többen 28.600-nál.[30] Jóval nagyobb gazdasági fontosságot tulajdonítottak a rabok egy másik csoportjának: a kényszertelepeseknek, akiket arra ítéltek, hogy ne börtönben, hanem száműzetésben éljenek az ország gyéren lakott vidékein, melyeket gazdasági potenciáljuk alapján választottak ki. Csak 1824 és 1889 között hozzávetőleg 720.000 kényszertelepest küldtek Szibériába. Sokan közülük családtagjaikkal együtt költöztek. Nem a vasra verve dolgoztatott elítéltek, hanem ők népesítették be fokozatosan Oroszország lakatlan, ásványkincsekben gazdag vidékeit.[31] A telepesekre kiszabott ítéletek nem voltak szükségképpen enyhék, és akadtak olyanok is közöttük, akik úgy gondolták, hogy rosszabb sors jutott nekik, mint a katorga-raboknak. A távoli körzetekben, kietlen földeken, kevés szomszéd között élő emberek közül a hosszú telek során sokan éhen haltak, vagy az unalomtól halálra itták magukat. Nagyon kevés asszony akadt közöttük – számuk soha nem haladta meg a tizenöt százalékot –, még kevesebb könyvük volt, és egyáltalán nem nyílt módjuk szórakozásra.[32] A Szahalinra igyekvő Anton Csehov Szibérián végigutazva találkozott néhány száműzött telepessel, és ekként írta le

tapasztalatait: „Többségük anyagiak dolgában szegény, fizikailag legyengült, gyakorlati téren képzetlen, nincs semmije, eltekintve attól, hogy írni tud, aminek rendszerint egyáltalán senki sem veszi hasznát. Néhányan elkezdték eladogatni a holland lenvászonból készült ingeiket, a lepedőiket, a sálaikat és zsebkendőiket, és két-három esztendő múltán rettenetes szegénységben haltak meg…”[33] De a száműzöttek nem voltak valamennyien nyomorultak vagy degeneráltak. Szibéria messze volt az európai Oroszországtól, és az ottani adminisztráció engedékenyebb volt, a helyi arisztokrácia pedig sokkal vékonyabb réteget alkotott. A tehetősebb száműzöttek vagy hajdani foglyok jókora uradalmakat hoztak létre. A tanultabbak orvosi és ügyvédi praxisba kezdtek vagy iskolákat működtettek.[34] Marija Volkonszkaja hercegnő, a dekabrista Szergej Volkonszkij felesége színházat és koncerttermet építtetett Irkutszkban: noha férjéhez hasonlóan formálisan őt is megfosztották a rangjától, kitüntetésszámba ment meghívást kapni az estélyeire és zártkörű vacsoráira, melyeknek híre Moszkvába és Szentpétervárra is eljutott. [35]

A huszadik század elejére a rendszer korábbi durvasága valamelyest enyhült. A börtönreform divatja, amely a tizenkilencedik században egész Európában elterjedt, megjelent végül Oroszországban is. A kormányzatok visszafogottabbak lettek, szigoruk mérséklődött.[36] Sőt, ellentétben azzal, ami később következett, úgy tűnik, hogy az orosz forradalom majdani vezetői számára a szibériai utazás, ha nem is volt kifejezetten kellemes, nem jelentett súlyos büntetést. A börtönbe zárt bolsevikok bizonyos kedvezményekben részesültek, mivel inkább „politikai” foglyoknak, semmint köztörvényes bűnözőknek tekintették őket, kaphattak könyveket, papírt és íróeszközöket. Ordzsonikidze, a bolsevik vezetők egyike utóbb felidézte, hogy többek között Adam Smith, Ricardo, Plehanov, William James, Frederick W. Taylor, Dosztojevszkij és Ibsen műveit olvasta, miközben a szentpétervári

Schlüsselberg-erőd lakója volt.[37] A későbbi mérce szerint a bolsevikok ráadásul jól tápláltak és jól öltözöttek voltak, még hajukat is szépen rendben tartották. Trockij azon a fényképen, amely 1906ban készült róla a Péter-Pál-erődben, szemüveget, öltönyt, nyakkendőt és szembetűnően fehér gallérú inget visel. Hollétéről csakis a háta mögötti ajtón lévő kukucskálónyílás árulkodik.[38] Egy másik képen, mely 1900-ban, szibériai száműzetése idején készült, szőrmekucsmában és vastag kabátban feszít, ugyancsak csizmásprémkabátos férfiak és nők körében.[39] Mindezek a ruhadarabok fél évszázaddal később a Gulagban ritka luxusnak számítanak majd. Ha a cárizmus idején az élet a száműzetésben elviselhetetlenné vált, mindig nyílt mód a menekülésre. Magát Sztálint négyszer tartóztatták le és küldték száműzetésbe. Háromszor szökött meg, egyszer az irkutszki területről, kétszer pedig a vologdai területről, amely térségben utóbb számos tábor jött létre.[40] Ennek eredményeként a cári rezsim „fogatlansága” iránti megvetése nem ismert határt. Orosz életrajzírója, Dmitrij Volkogonov ekként foglalta össze a véleményét: „Nem kellett dolgozni, azt olvashatott az ember, amit akart, és még meg is szökhetett, amihez az elszánáson kívül nem volt szükség semmi másra.”[41] Így hát hajdani szibériai tapasztalataik olyan példával szolgáltak a bolsevikoknak, amire építhettek – és ezen kívül egy tanulsággal, a kivételesen erős büntetőrendszer szükségességét illetően. * A Gulag éppúgy elválaszthatatlan az európai történelemtől, mint amennyire része a szovjet és orosz történelemnek: a huszadik században nem a Szovjetunió volt az egyetlen európai ország, ahol totalitárius társadalmi rend jött létre, vagy koncentrációs táborok működtek. Jóllehet e könyv nem akarja megvizsgálni a szovjet és a náci táborok közötti hasonlóságokat és különbségeket, a téma nem hagyható – kényelmi okokból – figyelmen kívül. A két rendszer

ugyanazon a kontinensen és nagyjából ugyanabban az időben épült fel. Hitler tudott a szovjet táborokról, és Sztálin tudott a holokausztról. Akadtak foglyok, akik megtapasztalták és leírták mindkét rendszer táborait. A két rendszer alapjaiban rokonságban áll egymással. Rokonságuk mindenekelőtt abban gyökerezik, hogy a nácizmus és a szovjet kommunizmus egyaránt az első világháború és az azt követő orosz polgárháború barbár tapasztalataiból nőtt ki. Az indusztrializált harci eszközök és harci eljárások, melyeket mindkét konfliktusban széleskörűen alkalmaztak, akkoriban rengeteg értelmiségit és művészt késztettek állásfoglalásra. Kevésbé ismert – nem számítva persze az áldozatok millióinak erről való tudását –, hogy a börtönökben szintén általánossá váltak az indusztriális módszerek. 1914-től kezdve szerte Európában mindkét oldalon internáló- és hadifogolytáborokat létesítettek. 1918-ban 2,2 millió hadifogoly volt orosz területen. Az első és a későbbi táborok megszületését az új technológia – az ágyúk és a tankok, sőt a szögesdrót tömeges előállítása – tette lehetővé. Mi több, az első szovjet táborokat tulajdonképpen az első világháborús hadifogolytáborokra építették fel.[42] A szovjet és a náci táborok között azért is áll fenn kapcsolat, mert mindkettő a koncentrációs táborok tág értelemben vett történetébe illeszkedik, amely a tizenkilencedik század végén kezdődött. Koncentrációs táborokon olyan táborokat értek, amelyekbe nem azért zártak embereket, amit elkövettek, hanem azért, mert azok voltak, akik. Eltérően a köztörvényes elítéltek vagy a hadifoglyok táboraitól, a koncentrációs táborokat a nem bűnöző civil rabok egy bizonyos fajtája számára építették, az „ellenséges” csoport tagjainak, vagy legalábbis azoknak, akiket származásuk vagy feltételezett politikai nézeteik miatt a társadalomra veszélyesnek vagy attól idegennek ítéltek.[43] E meghatározás szerint az első koncentrációs táborokat nem Németországban vagy Oroszországban, hanem 1895-ben, az akkor gyarmati sorban lévő Kubában hozták létre. A gyarmattartó

Spanyolország, megkísérelvén véget vetni egy sor helyi felkelésnek, ebben az évben kezdte el a reconcentración politikájának bevezetését, azzal a céllal, hogy eltávolítsa földjükről a kubai parasztokat, és táborokban „rekoncentrálja” őket, ily módon fosztva meg a felkelőket az élelemtől, a menedéktől és a támogatástól. 1900ra a spanyol reconcentración kifejezést már angolra is lefordították, és egy hasonló jellegű angol intézkedést jelöltek vele, amit hasonló okokból foganatosítottak Dél-Afrikában a búr háború során: táborokban „koncentrálták” a búr foglyokat, hogy megfosszák a búr harcosokat a menedéktől és a támogatástól. Az ötlet ekkortól egyre elterjedtebbé vált. Úgy tűnik, hogy a konclager kifejezés először az angol „koncentrációs tábor” fordításaként bukkant fel az orosz nyelvben, alkalmasint Trockijnak köszönhetően, aki ismerte a búr háború történetét.[44] 1904-ben Délnyugat-Afrika német gyarmatosítói is átvették a brit modellt – egy különbséggel. Ahelyett, hogy egyszerűen csak bezárták volna az őslakosokat, a herero nevű törzs tagjait, kényszermunkát végeztettek velük a német gyarmat szolgálatában. Nem egy különös és hátborzongató megfelelés létezik az első német-afrikai munkatáborok és a náci Németországban három évtizeddel később építettek között. Például ezeknek a dél-afrikai munkatelepeknek volt köszönhető, hogy a Konzentrationslager szó először 1905-ben megjelent a német nyelvben. A Deutsche Süd-West Afrika első császári biztosa egy bizonyos dr. Heinrich Göring volt, akinek Hermann nevű fia 1933-ban az első náci táborokat létrehozta. Az is ezekben az afrikai táborokban fordult elő első ízben, hogy a németek orvosi kísérleteket végeztek embereken: Joseph Mengele két mestere, Theodor Mollison és Eugen Fischer a hererákkal kísérleteztek; kettejük közül az utóbbi a fehér faj felsőbbrendűségére vonatkozó elméleteit igyekezett bizonyítani. De korántsem csupán ők képviseltek efféle nézeteket. 1912-ben egy hatalmas példányszámban eladott német könyv, a Német gondolat a világban, ezt állította:

Semmi nem győzheti meg a józanul gondolkodó embereket arról, hogy egy dél-afrikai kaffer törzs megőrzése fontosabb az emberiség jövője szempontjából, mint a nagy európai nemzetek és általában a fehér faj expanziója… a bennszülött emberekről csak akkor mondható, hogy erkölcsi joguk van a létezéshez… ha megtanulnak előállítani valamit, ami értékes a felsőbbrendű faj szolgálata szempontjából.[45] Míg ezt a teóriát ritkán fogalmazták meg ennyire nyíltan, hasonló érzelmek gyakran voltak tetten érhetők a gyarmati gyakorlat felszíne alatt. A gyarmatosítás némely formái természetesen megerősítették a fehér faj felsőbbrendűségének mítoszát, továbbá legitimálták, hogy az egyik faj erőszakot alkalmazzon a másik ellen. Következésképpen kijelenthető, hogy a huszadik századi európai totalitarizmus számára bizonyos európai gyarmatosítók erkölcsromboló tapasztalatai kövezték ki az utat.[46] És nem csupán Európában: Indonézia például egyike azoknak a gyarmati sorból felszabadult államoknak, amelyek vezetői kezdetben éppen úgy koncentrációs táborokba zárták a bírálóikat, ahogyan hajdanán gyarmatosító uraik tették. Az Orosz Birodalom, mikor kelet felé terjeszkedett, kivétel nélkül igen sikeresen hódította meg saját őslakóit.[47] Lev Tolsztoj Anna Karenina című regényében Anna férje – aki hivatalából fakadóan bizonyos felelősséget visel a „bennszülött törzsek”-ért – arról szónokol, hogy a felsőbbrendű kultúráknak magukba kell szívniuk az alsóbbrendűeket.[48] A bolsevikok, mint minden művelt orosz, bizonyos fokig tisztában voltak azzal, hogy az Orosz Birodalom leigázta a kirgizeket, a burjátokat, a tunguzokat, a csukcsokat és másokat. Az a tény, hogy ez nem foglalkoztatta különösebben őket – épp a bolsevikokat, akik annyira szívükön viselték az elnyomottak sorsát –, már önmagában véve is jelez valamit kimondatlan feltételezéseikből. Ám akkortájt nemigen volt szükség a dél-afrikai vagy keletszibériai történelem alapos ismeretére az európai koncentrációs

táborok létrehozásához: az a nézet, hogy egyes embertípusok felsőrendűbbek másoknál, a huszadik század elején eléggé elterjedt volt Európában. Végső soron ez a láncszem köti össze a Szovjetuniót és a náci Németországot a legmélyebb értelemben: részben mindkét rezsim azzal legitimálta önmagát, hogy kitalálta az „ellenség” és az „alsóbbrendű ember” kategóriáit, és az azokba tartozókat tömeges méretekben üldözte és pusztította. A náci Németországban a nyomorékok és a szellemi fogyatékosok voltak az első célpontok. Később a nácik a cigányokra, a homoszexuálisokra és mindenekfölött a zsidókra koncentráltak. A Szovjetunióban az áldozatok először a „korábbi emberek” – a régi rezsim feltételezett támogatói – voltak, később pedig „a nép ellenségei”; ez a tágan értelmezett kifejezés alkalmazható volt nemcsak a rezsim feltételezett politikai ellenfeleire, de egyes nemzetiségi csoportokra és etnikumokra is, ha ezek (szintén igencsak tágan értelmezett okból) veszélyeztetni látszottak a szovjet államot vagy a szovjethatalmat. Bizonyos időszakokban Sztálin tömegesen tartóztattatott le lengyeleket, baltiakat, csecseneket, tatárokat és – közvetlenül a halála előtt – zsidókat.[49] Ezek a kategóriák, noha soha nem teljesen önkényesen alakították ki őket, nem voltak teljesen szilárdak sem. Hannah Arendt fél évszázaddal ezelőtt azt írta, hogy a náci és a bolsevik rezsimek egyaránt „objektív ellenfeleket” vagy „objektív ellenségeket” teremtettek, akiknek „kiléte a fennálló körülményekkel összhangban változik – oly módon, hogy mihelyt az egyik kategória felszámoltatott, hadat lehet üzenni egy másiknak.”* Ugyanígy, tette hozzá Arendt, „a totalitárius rendőrség feladata nem a bűncselekmények leleplezése, hanem az, hogy rendelkezésre álljon, amikor a kormány elhatározza a lakosság egy bizonyos kategóriájának letartóztatását.”**[50] Ismét csak azt látjuk, hogy az embereket nem azért tartóztatták le, amit elkövettek, hanem azért, mert azok voltak, akik. A koncentrációs táborok létrehozása tulajdonképpen mindkét

társadalomban a végső fázisa volt annak a hosszú folyamatnak, melynek során dehumanizálták ezeket az objektív ellenségeket – egy olyan folyamatnak, amely retorikai szinten kezdődött. Hitler a Mein Kampfban leírta, hogyan jött rá hirtelen, hogy a zsidók a felelősek Németország problémáiért, hogy „minden kétes vállalkozás, mindenféle ocsmányság” a közéletben a zsidókkal áll kapcsolatban: „ezt a kelésfajtát megszondázva azonnal észre lehetett venni, mint kukacot egy rothadó testben, egy kis zsidót, aki gyakran vaksin hunyorgott a hirtelen támadt fényben…”[51] Lenin és Sztálin is azzal kezdték, hogy az „ellenségeket” hibáztatták a Szovjetunió számtalan gazdasági kudarcáért: „rongálóknak” és „szabotőröknek” és idegen hatalmak ügynökeinek nevezve őket. Az 1930-as évek végétől, amikor a letartóztatáshullám kezdetét vette, Sztálin szélsőséges retorikai kirohanásokra ragadtatta magát, féregnek, szennyeződésnek, „mérgező gyom”-nak minősítve a „nép ellenségeit”. Ellenségeiről szólván a „mocsok”-ról is beszélt, amelytől „folyamatosan meg kell tisztulni” – éppúgy, ahogy a náci propaganda férgeket, parazitákat, fertőző betegséget emlegetett a zsidókkal kapcsolatban.[52] A démonizálást követően a valóságban is megkezdődött az ellenség törvényes elszigetelése. A zsidókat, mielőtt ténylegesen összegyűjtötték és táborokba deportálták őket, megfosztották német állampolgárságuktól. Megtiltották nekik, hogy közalkalmazottként, ügyvédként, bíróként dolgozzanak; megtiltották, hogy árjákkal kössenek házasságot; megtiltották, hogy árja iskolákat látogassanak; megtiltották, hogy kitűzzék a német zászlót; arra kényszerítették őket, hogy sárga David-csillagot viseljenek; és előfordult, hogy az utcán megverték és megalázták őket.[53] A sztálini Szovjetunióban az „ellenségeket” tulajdonképpeni letartóztatásuk előtt, nyilvános gyűléseken, szintén rutinszerűen megalázták, eltávolították őket az állásukból, kizárták őket a kommunista pártból, házastársaik undorodva elváltak tőlük, gyermekeik haragosan elítélték őket.

A táborokon belül a dehumanizálás folyamata elmélyült és szélsőségesebb formát öltött, részben azért, hogy megfélemlítsék az áldozatokat, részben azért, hogy megerősítsék sanyargatóik hitét cselekedeteik legitim voltában. Gitta Sereny, aki könyvhosszúságú interjút készített Franz Stangllal, Treblinka parancsnokával, feltette a kérdést Stanglnak, hogy miért verték, alázták meg és vetkőztették le a táborlakókat, mielőtt meggyilkolták őket. Stangl ezt válaszolta: „Azért, hogy felkészítsük azokat, akiknek ténylegesen végre kellett hajtaniuk a politikánkat. Hogy lehetővé tegyük számukra, hogy megtegyék, amit megtettek.”[54] Wolfgang Sofsky német szociológus A terror rendje: a koncentrációs tábor című munkájában szintén bemutatta, hogy a náci táborokban a foglyok dehumanizálását miként építették be módszeresen a tábori élet minden aspektusába, a rongyos, egyforma ruházattól kezdve a magánélet lehetetlenné tételéig, a szigorú reguláig, a halállal való állandó fenyegetésig. A szovjet rendszerben a dehumanizáló folyamat szintén megkezdődött a letartóztatás pillanatában, amikor, mint látni fogjuk, a foglyot megfosztották a ruháitól és személyazonosságától, megakadályozták, hogy kapcsolatot tartson a külvilággal, kínozták, kihallgatásnak és nevetséges bírósági eljárásnak vetették alá, már ha egyáltalán bíró elé állították. Az eljárás sajátosan szovjet vonása volt, hogy a foglyokat „kiközösítették” a szovjet életből, megtiltották nekik az „elvtárs” szó használatát, és 1937-től kezdődően elérhetetlenné tették számukra az irigyelt „élmunkás” címet, függetlenül attól, hogyan viselkedtek, vagy milyen keményen dolgoztak. Sztálin portréi, melyek szerte a Szovjetunióban ott függtek az otthonokban és a hivatalokban, sok fogoly beszámolója szerint szinte soha nem voltak megtalálhatók a táborokon és börtönökön belül. Szó sincs persze arról, hogy a szovjet és a náci táborok azonosak lettek volna. Ahogyan e könyv olvasása közben bármely, a holokausztról átlagos ismeretekkel rendelkező olvasó

megállapíthatja, a szovjet táborokban az élet számos, részint nehezen megfogható, részint szembetűnő módon különbözött a náci táborokban zajló élettől. Voltak különbségek a mindennapi élet és a munka megszervezésében, különböztek az őrök és a büntetések, különbözött egymástól a két rendszer propagandája. A Gulag jóval tovább létezett, és fennállása során ciklikusan váltakoztak benne a viszonylag kegyetlen és a viszonylag emberséges periódusok. A náci táborok története rövidebb volt, és kevésbé változatos: egyszerűen egyre kegyetlenebbek és kegyetlenebbek lettek, mígnem a visszavonuló németek felszámolták, vagy az előrenyomuló szövetségesek felszabadították őket. A Gulaghoz ugyancsak igen sokféle tábor tartozott, a gyilkos kolimai aranybányáknál lévőktől a Moszkva melletti titkos „luxus” intézetekig, ahol a fogva tartott tudósok fegyvereket terveztek a Vörös Hadsereg számára. Noha a náci rendszeren belül is különféle táborok léteztek, az eltérés sokkal kisebb volt közöttük. Van azonban két különbség a szóban forgó rendszerek között, amit alapvetőnek találok. Először is a Szovjetunióban az „ellenség” meghatározása mindig sokkal rugalmasabb volt, mint a „zsidó” meghatározása a náci Németországban. Az elenyészően csekély számú kivételtől eltekintve a náci Németországban egyetlen zsidó sem változtathatott a státusán, egyetlen táborba zárt zsidónak sem volt komoly esélye az életben maradásra, és ezzel minden zsidó mindvégig tisztában volt. Miközben szovjet rabok milliói féltek attól, hogy meghalnak – és milliók meg is haltak –, egyetlen olyan kategóriája sem létezett a raboknak, akiknek halálát tökéletesen biztosra lehetett venni. Olykor egyes foglyok javíthattak a sorsukon, ha viszonylag jobb munkakörülmények között dolgoztak mint mérnökök vagy geológusok. Minden egyes táboron belül hierarchia volt a rabok között, amelyben voltak olyanok, akik a mások rovására vagy a mások segítségével előreküzdhették magukat. Máskor – amikor a Gulagban túlságosan sok asszony, gyermek és idős ember

gyűlt össze, vagy amikor a fronton szükség volt katonákra – a foglyokat tömeges amnesztia keretében bocsátották szabadon. Némelykor előfordult, hogy az „ellenségek” teljes kategóriája élvezte a státusában bekövetkezett változás előnyét. Sztálin például 1939ben, a második világháború kezdetén százezrével tartóztattatta le a lengyeleket – és aztán váratlanul kiengedte őket a Gulagból, amikor 1941-ben Lengyelország és a Szovjetunió átmenetileg szövetségesek lettek. Az ellenkezőjére is akadt példa: a Szovjetunióban az elkövetők maguk is áldozattá válhattak. A Gulag-táborok őreivel, igazgatóival, még a titkosrendőrség magas rangú tisztjeivel is megeshetett, hogy letartóztatták és a táborokba zárták őket. Más szóval, nem minden „mérgező gyom” maradt mérgező – és nem létezett a szovjet rabok olyan konkrét csoportja, amelynek tagjai folyamatosan a halál árnyékában éltek volna.[55] Másodszor – amiként a későbbiekben ismét csak nyilvánvalóvá válik – a Gulag elsődleges célja, mind az egyszerű emberek, mind a táborok létrehozóinak nyilvános propagandája szerint, gazdasági jellegű volt. Ez nem jelenti azt, hogy a rendszer emberséges volt. A rendszeren belül úgy kezelték a foglyokat, mint a marhákat, vagy inkább, mint a vasérctömböket. Az őrök tetszésük szerint ingáztatták őket ide-oda, marhavagonokba zsúfolva őket és lerángatva őket onnan, megmérve a súlyukat és a magasságukat, táplálva őket, ha úgy tűnt, hogy hasznuk lehet belőlük, és éheztetve őket, ha úgy tűnt, hogy nem. Marxista kifejezéssel élve, kizsákmányolták, eldologiasították és kihasználták őket. Az életük, hacsak nem termeltek, értéktelen volt az uraik szemében. Tapasztalataik mindazonáltal jócskán különböztek a zsidókéitól és azon foglyokéitól, akiket a nácik speciális, nem Konzentrationslager, hanem Vernichtungslager nevet viselő táborokba küldtek – ezek valójában nem annyira „munkatáborok”, mint inkább halálgyárak voltak. Négy volt belőlük: Belzec, Sobibor, Chełmno és Treblinka. Majdanekben és Auschwitzban munka- és haláltáborok egyaránt

voltak. A rabokat, miután megérkeztek a táborokba, „szelektálták”. Igen csekély hányadukat néhány heti kényszermunkára küldték. A többiek egyenesen a gázkamrákba kerültek, hogy megöljék, majd rögtön utána elhamvasszák őket. Amennyire sikerült kiderítenem, a gyilkolás e speciális formájának, amelyet a Holocaust tetőpontján gyakoroltak, a Szovjetunióban nem létezett megfelelője. Igaz, a Szovjetunió talált más módokat saját állampolgárai százezreinek tömeges elpusztítására. Rendszerint éjszakánként egy erdőbe terelték és felsorakoztatták az embereket, majd miután golyót repítettek a fejükbe, tömegsírokba temették őket, anélkül, hogy egyáltalán közelébe kerültek volna bármiféle koncentrációs tábornak – a tömeggyilkosságnak ez a formája cseppet sem volt kevésbé „indusztrializált” és személytelen, mint amit a nácik műveltek. Ami azt illeti, hallottam történeteket, melyek szerint a szovjet titkosrendőrség kipufogógázt használt a foglyok megölésére, ahogyan a nácik tették eleinte.[56] A Gulagon belül a rabok gyakorta nem a fogvatartóik rátermettsége, hanem rendkívüli alkalmatlansága és hanyagsága következtében haltak meg.[57] Bizonyos szovjet táborokban, bizonyos időkben a halál gyakorlatilag elkerülhetetlen volt azok számára, akiket a téli erdőben való favágásra vagy a kolimai aranybányák legrosszabbjaiban való munkára választottak ki. Az is megesett, hogy addig tartották büntetőzárkában a foglyokat, amíg meg nem fagytak vagy éhen nem haltak, kezelés nélkül hagyták őket elpusztulni a fűtetlen kórházakban, vagy egyszerűen csak önkényesen agyonlőtték őket „szökési kísérlet” közben. Mindazonáltal a szovjet táborrendszert egészében véve nem azért szervezték, hogy hullák tömegét állítsák elő – még akkor sem, ha időnként ez történt. Apró különbségek ezek, de nem lényegtelenek. A Gulag és Auschwitz, jóllehet ugyanahhoz az intellektuális és történelmi tradícióhoz tartoznak, mégis különállóak és jól megkülönböztethetők,

egymástól éppúgy, mint a más rezsimek által létrehozott táborrendszerektől. A koncentrációs tábor eszméje alkalmasint elég általános ahhoz, hogy felhasználható legyen az eltérő kultúrákban és helyzetekben, de még a koncentrációs táborok kultúrákon átívelő történetének felszínes tanulmányozásából is kitűnik, hogy a konkrét részletek – hogyan szervezték meg a táborokban az életet, hogyan alakultak a táborok az idők folyamán, mennyire váltak merevvé vagy szervezetlenné, mennyire voltak kegyetlenek vagy megengedők –, az adott országon, a kultúrán és a rezsimen múltak.[58] Azok számára, akiket a szögesdrót mögé zártak, ezek a részletek életbevágó fontossággal bírtak az élet, az egészség és a túlélés szempontjából. Valójában, azok beszámolóit olvasva, akik mindkettőt megjárták, döbbenetesebbnek találja az ember az áldozatok tapasztalatai közötti különbségeket, mint a két tábor-rendszer közötti különbségeket. Minden történet egyedülálló vonásokat mutat, minden egyes tábor különféle borzalmakat tartogatott a különféle jellemű emberek számára. Németországban belehalhatott az ember a kegyetlenségbe, Oroszországban a hidegbe és a kétségbeesésbe. Auschwitzban meghalhatott az ember a gázkamrában, Kolimában halálra fagyhatott a hóban. Meghalhatott egy német erdőben vagy egy szibériai pusztaságon, meghalhatott egy bányabalesetben vagy egy marhavagonban. Végeredményben azonban minden élettörténet az egyes emberé volt.

első rész A GULAG EREDETE 1917-1939

első fejezet A BOLSEVIK KEZDETEK …de törött gerinced, árva gyönyörűszép századom. Bambán vigyorogva állsz csak, s nézed ádáz, roskatag, hajdan hajlékony vadállat, elhagyott csapásodat* OSZIP MANDELSTAM: Korom[59] Az egyik célom, hogy leromboljam a mítoszt, miszerint az elnyomás legkegyetlenebb időszaka 1936-37-ben vette kezdetét. Úgy gondolom, a jövőben a statisztikák igazolják majd, hogy a letartóztatások, ítéletek és száműzetések hulláma már 1918 elején megkezdődött, még azelőtt, hogy az említett év őszén hivatalosan meghirdették a „Vörös Terror”-t. Attól a pillanattól fogva ez a hullám egészen Sztálin haláláig egyszerűen mind nagyobb és nagyobb lett… DMITRIJ LIHACSOV: Visszaemlékezések[60]

Az 1917-es esztendőben két forradalmi hullám söpört végig Oroszországon, úgy döntve romba a cári orosz társadalmat, mint megannyi kártyavárat. Miután II. Miklós cár februárban lemondott, mindenki számára rendkívül nehéznek bizonyult az események feltartóztatása vagy ellenőrzése. Alekszandr Kerenszkij, a forradalom utáni első átmeneti kormány vezetője később azt írta, hogy a régi rezsim összeomlását követő űrben „az összes létező politikai és taktikai program, lett légyen az bármilyen merész és jól kigondolt, céltalanul és haszontalanul lebegett a semmiben”.[61]

Noha az átmeneti kormány gyenge volt, noha a lakosság széles tömegei elégedetlenek voltak, noha az első világháború okozta vérontás miatti düh hatalmas méreteket öltött, kevesen kívánták azt, hogy a hatalom a számos, még gyorsabb változásért agitáló radikális szocialista csoport egyikének, a bolsevikoknak a kezébe hulljon. Külföldön alig ismerték a bolsevikokat. Egy kétes hitelességű történet jól illusztrálja a külföldiek velük kapcsolatos beállítódását: 1917ben, a fáma szerint, egy hivatalnok rontott be az osztrák külügyminiszter irodájába, és ezt kiabálta: „Kegyelmes uram, Oroszországban forradalom tört ki!” A miniszter felhorkant: „Ki tudott forradalmat csinálni Oroszországban? Talán bizony csak nem az az ártalmatlan Herr Trockij a Café Centralból?” Ha a bolsevikok természete rejtélyes volt, még inkább az volt a vezetőjük, Vlagyimir Iljics Uljanov – az az ember, akit a világ mozgalmi álnevén, Leninként fog megismerni. Leninről, az emigráns forradalmárként száműzetésben töltött hosszú esztendők során, sokan elismerték, hogy ragyogó elme, de nem szerették őt féktelen, viszálykodó magatartása miatt. Gyakran keveredett összetűzésbe más szocialista vezetőkkel, és előszeretettel provokált súlyos vitákat látszólag lényegtelen kérdések kapcsán támadt apró nézeteltérésekből.[62] A februári forradalmat követő első hónapokban Lenin nagyon távol volt attól, hogy kétségbevonhatatlan hatalommal rendelkezzék, még a saját pártján belül is. Leninnek az Ideiglenes Kormány ellen végrehajtandó puccsal kapcsolatos tervét néhány bolsevik vezető egészen 1917 októberének közepéig ellenezte, azt állítván, hogy a párt nem készült fel a hatalom átvételére és még nem rendelkezik kellő tömegtámogatással. A vitát azonban Lenin nyerte meg, és október 25-én sor került a puccsra. Lenin agitációjának hatására a tömeg megrohamozta a Téli Palotát. A bolsevikok letartóztatták az Ideiglenes Kormány minisztereit. Lenin néhány óra leforgása alatt az általa Szovjet-Oroszországnak átkeresztelt állam vezetője lett.

Habár Leninnek sikerült magához ragadnia a hatalmat, bolsevik bírálói nem tévedtek teljesen. A bolsevikok csakugyan nagyon felkészületlenek voltak. Ebből kifolyólag kezdeti döntéseik többségét, köztük azt is, amellyel egypártrendszerű államot teremtettek, a pillanatnyi szükségletek szülték. Tömegtámogatottságuk valóban csekély volt, és szinte azonnal megindították a véres polgárháborút, amit egyszerűen a hatalom megtartásáért vívtak. 1918tól, amikor a régi rezsim Fehér Hadserege újjá szerveződött, hogy harcoljon az új Vörös Hadsereg ellen – melyet Lenin elvtársa, a „Café Central”-beli „Herr Trockij” vezetett –, az Európában valaha látott legkíméletlenebb küzdelem dúlta fel az orosz vidéket. Az erőszak korántsem korlátozódott csupán a csataterekre. A bolsevikok nem sajnálták a fáradságot, hogy megsemmisítsék az értelmiségi és politikai ellenzéket, bármilyen formát öltött is az, és nemcsak a régi rezsim képviselői ellen intéztek támadást, de más szocialisták: a mensevikek, az anarchisták és a szociálforradalmárok ellen is. Az új szovjet államban csak 1921-ben lett viszonylagos béke.[63] A rögtönzés és erőszak eme légkörében születtek meg az első szovjet munkatáborok. Sok más bolsevik intézményhez hasonlóan, ezeket is ad hoc, sebtében, a szükség diktálta rendelkezéssel hozták létre a polgárháború hevében. Ez nem jelenti azt, hogy korábban nem vetődött fel az ötlet. Három héttel az októberi forradalom előtt maga Lenin már felvázolt egy bevallottan bizonytalan tervet a vagyonos kapitalisták számára előírt „munkakötelezettség”-et illetően. 1918 januárjára az antibolsevik ellenállás erőteljes voltán felbőszülve még vehemensebb lett, és azt írta, helyesli, hogy „letartóztattak milliomos szabotőröket, akik első- és másodosztályú vasúti fülkékben utaztak. Azt javaslom, ítéljék őket félesztendei, bányában végzendő kényszermunkára.”[64] A munkatáborokra mint a burzsoá „ellenség” egy sajátos fajtájának speciális büntetési formájára vonatkozó vízió jól illeszkedett Lenin többi, a bűnözéssel és a bűnözőkkel kapcsolatos hiedelméhez.

Egyfelől a szovjet vezető ambivalens érzelmeket táplált a hagyományos bűnözők – tolvajok, zsebmetszők, gyilkosok – bebörtönzésével és megbüntetésével kapcsolatban, akiket potenciális szövetségeseinek tartott. Felfogása szerint a „társadalmi kilengés” (azaz a bűnözés) alapvető oka „a tömegek kizsákmányolása” volt. Az ok megszüntetése, vélte, „a kilengés elsorvadásához fog vezetni”. Ezért nincs szükség semmilyen különleges büntetésre a bűnözők elrettentéséhez: idővel maga a forradalom fogja eltüntetni őket. A bolsevikok első büntető törvénykönyvének bizonyos részei így hát a legradikálisabb, legprogresszívebb nyugati büntetőjog-reformerek szívét is melengették volna. A törvénykönyv egyebek között deklarálta, hogy „nem létezik egyedi bűn”, és, hogy a büntetést „nem szabad megtorlásnak tekinteni”.[65] Másfelől Lenin – akárcsak az őt követő bolsevik jogteoretikusok – azt is feltételezte, hogy a szovjet állam megteremtése egy újfajta bűnöző, az „osztályellenség” fellépéséhez vezet majd. Az osztályellenség szemben állt a forradalommal, és nyíltan, vagy még gyakrabban titokban az elpusztításán ügyködött. Az osztályellenséget nehezebb volt azonosítani, és sokkal nehezebb volt jó útra téríteni, mint egy közönséges bűnözőt. Az osztályellenségtől, eltérően egy bűnözőtől, soha nem lehetett arra számítani, hogy megbízhatóan együttműködik a szovjet rezsimmel, és ezért őt keményebb büntetéssel kellett sújtani, mint a közönséges gyilkost vagy tolvajt. Következésképp 1918 májusában az első bolsevik „Dekrétum a megvesztegetésről” ekként fogalmazott: „Ha a kenőpénz elfogadásában vagy felajánlásában vétkes személy a vagyonos osztályokhoz tartozik, és arra használja a megvesztegetést, hogy tulajdonjoggal összefüggő kiváltságokat szerezzen vagy tartson meg, az illető a legkeményebb és legmegalázóbb kényszermunkára ítélendő és minden vagyonától megfosztandó.”[66] Más szóval, az embereket a szovjet állam legelső napjaitól fogva nem azért ítélték el, amit elkövettek, hanem azért, mert azok voltak,

akik. Sajnos soha senki nem írta le világosan, hogy miként kell kinéznie egy „osztályellenségnek”. Ebből következően a bolsevik puccs után drámai mértékben növekedett a letartóztatások száma. 1917 novemberétől a véletlenszerűen verbuválódott „támogatók” alkotta forradalmi törvényszékek megkezdték a forradalom véletlenszerűen kiválasztott „ellenségeinek” elítélését. Börtön-, kényszermunka-, sőt még halálbüntetéseket is kiszabtak bankárokra, kofaasszonyokra, „spekulánsokra” – a kifejezés mindenkire vonatkozhatott, aki önálló gazdasági tevékenységet folytatott –, a korábbi cári börtönök őreire és mindenki másra, aki gyanúsnak látszott.[67] Annak meghatározása, hogy ki az ellenség és ki nem az, helytől függően változott, s némelykor átfedések mutatkoztak a „hadifogoly” meghatározásával. Egy-egy város elfoglalása után Trockij Vörös Hadserege rendszeresen túszként kezelte a burzsoá foglyokat, akiket agyon lehetett lőni, ha a Fehér Hadsereg visszatért, ami, a front állandó mozgása következtében, gyakran megtörtént. A köztes időszakokban a túszokat kényszermunkára lehetett fogni; ez gyakran lövészárokásást és barikádépítést jelentett.[68] A politikai foglyok és a közönséges köztörvényes bűnelkövetők közötti különbségtétel hasonlóképpen önkényes volt. Az ideiglenes bizottságok és forradalmi törvényszékek tanulatlan tagjai például váratlanul úgy dönthettek, hogy egy ember, akit azon kaptak, hogy jegy nélkül utazik a villamoson, bűnt követett el a társadalom ellen, és az illetőt politikai bűncselekményért ítélték el.[69] Végső soron, sok ilyen döntést a letartóztatást végrehajtó rendőrök és katonák hoztak meg. Feliksz Dzerzsinszkij, a Cseka – azaz a Lenin titkosrendőrségeként működő és a KGB elődjének tekinthető szervezet – alapítója személyesen vezetett egy kicsiny, fekete jegyzetfüzetet, amelybe azon „ellenségek” nevét és címét firkantotta be, akikre véletlenszerűen bukkant munkája során.[70] Ezek a különbségtételek egészen a Szovjetunió nyolcvan évvel

későbbi összeomlásáig bizonytalanok maradtak. Mindazonáltal a foglyok két – „politikai” és „köztörvényes” – kategóriájának létezése mély hatást gyakorolt a szovjet büntetőrendszer kialakulására. A bolsevik uralom első évtizedében a két fogolytípusnak megfelelően még a szovjet börtönök is két csoportra oszlottak. Az elválás spontán módon jött létre, reakcióként a fennálló börtönrendszert jellemző káoszra. A forradalom legelső napjaiban valamennyi fogoly a „hagyományos” igazságszolgáltatási szervek, először az Igazságügyi, később a Belügyi Népbiztosság határozata alapján került rács mögé, majd a „közönséges” börtönrendszerbe. Azaz belökték őket a cári rendszerből megmaradt, rendszerint mocskos, komor kő-épületekbe, amelyek minden nagyobb város központjában megtalálhatók voltak. Az 1917-től 1920-ig tartó forradalmi években ezeket az intézményeket a teljes fejetlenség jellemezte. A csőcselék megrohamozta a börtönöket, önjelölt biztosok elkergették az őröket, a foglyok pedig széles körű amnesztiában részesültek vagy egyszerűen kisétáltak a kapun. Mire a bolsevikok átvették a vezetést, a még működő kevés börtön túlzsúfolt volt, és nem tudott megfelelni a rendeltetésének. Mindössze néhány héttel a forradalom után maga Lenin követelt „rendkívüli intézkedéseket a petrográdi börtönök élelmiszer-ellátásának javítására”. [71] [72] Néhány hónappal később a moszkvai Cseka egy tagja ellátogatott a Taganszkaja-börtönbe, és „szörnyű hidegről és mocsokról”, valamint tífuszról és éhségről tett jelentést. A kényszermunka-ítéletek többsége nem volt végrehajtható, mert a raboknak nem volt ruhájuk. Egy újságcikk szerint az 1.000 elítélt befogadására tervezett Butirka-börtönben már 2.500-an raboskodtak. Egy másik újság azt tette szóvá, hogy a vörösgárdisták „ötletszerűen emberek százait tartóztatják le nap mint nap, és azután nem tudnak mit kezdeni velük”.[73] A túlzsúfoltság „kreatív” megoldásokat szült. Az új hatóságok, jobb ötletük nem lévén, alagsorokba, padlásokra, üres palotákba és

régi templomokba zárták a foglyokat. Egy túlélő később arról számolt be, hogy egy elhagyott ház pincéjébe vitték, ahol ötvenen voltak rajta kívül; nem volt bútor, és kevés volt az élelem: akik nem kaptak a rokonaiktól csomagot, egyszerűen koplaltak.[74] 1917 decemberében egy Cseka-bizottság ötvenhat rab – „tolvajok, iszákosok és különféle politikaiak” – sorsáról tárgyalt, akiket Lenin petrográdi főhadiszállása, a Szmolnij Intézet alagsorában tartottak fogva.[75] Nem mindenki szenvedett a kaotikus körülményektől. Robert Bruce Lockhart brit diplomata, akit kémkedéssel vádoltak (történetesen helytállóan), 1918-ban került fogolyként a Kreml egyik szobájába. Azzal foglalta el magát, hogy pasziánszozott, Thuküdidészt és Carlyle-t olvasott. Egy hajdani cári inas jóvoltából rendszeresen kapott forró teát és újságokat.[76] A még megmaradt hagyományos börtönökben is összevisszaság uralkodott, és a börtönőrök tapasztalatlanok voltak. Az északoroszországi Viborg városában egy rab azt vette észre, hogy a mindenestül felfordult, forradalom utáni világban az ő egykori sofőrje börtönőr lett. A férfi örömmel segített korábbi munkaadójának jobb, szárazabb cellába jutni, végül pedig megszökni.[77] A Fehér Hadsereg egyik ezredese ugyancsak felidézte, hogy 1917 decemberében a petrográdi börtön foglyai tetszésük szerint ki-be járkáltak, miközben a cellákban éjszakánként hajléktalanok aludtak. Visszatekintve erre az időszakra egy szovjet tisztviselő úgy emlékezett, hogy „kizárólag azok nem szöktek meg, akik túlságosan lusták voltak”.[78] A fejetlenség következtében a Cseka kénytelen volt új módszerekkel előállni: a bolsevikok nemigen engedhették meg, hogy „valódi” ellenségeik a hagyományos börtönrendszerbe kerüljenek. A kaotikus börtönök és a lusta őrök talán megfeleltek a zsebtolvajoknak és a fiatalkorú bűnelkövetőknek, ám a szabotőrök, paraziták, spekulánsok, fehér katonatisztek, papok, burzsoá kapitalisták és mások esetében, akiket a bolsevikok képzelete oly nagyra növesztett,

hathatósabb megoldásokra volt szükség. * Már 1918. június 4-én találtak egyfajta megoldást, amikor Trockij azt indítványozta, hogy lázongó cseh hadifoglyok egy csoportját fegyverezzék le és zárják konsztlagerbe: azaz koncentrációs táborba. Tizenkét nappal később, a szovjet kormányhoz intézett memorandumában Trockij ismét szót ejtett a koncentrációs táborokról, azaz a szabadtéri börtönökről, melyekben „a városi és falusi burzsoázia… mobilizálandó és nem fegyveres zászlóaljakba szervezendő, kétkezi munka (barakkok, táborok, utcák takarítása, lövészárokásás stb.) céljából. Akik erre nem hajlandók, azokat pénzbírsággal kell sújtani, és fogva kell tartani, amíg a bírságot meg nem fizetik.”[79] Augusztusban már Lenin is használta ezt a kifejezést. Egyik táviratában, melyet Penzába, egy bolsevikellenes felkelés helyszínére küldött, az ottani komisszárokat felszólította a „tömeges terror alkalmazására a kulákok (gazdag parasztok), papok és fehérgárdisták ellen”, valamint arra, hogy „a megbízhatatlanokat zárják a városon kívüli koncentrációs táborba”.[80] A létesítmények már készen álltak. 1918 nyarán – a breszt-litovszki békekötés után, amellyel Oroszország részvétele befejeződött az első világháborúban – a rezsim kétmillió hadifoglyot engedett szabadon. Az üres táborokat azonnal a Cseka rendelkezésére bocsátották.[81] A Cseka akkoriban bizonyosan eszményi testületnek tűnt arra, hogy átvegye az „ellenségek” „különleges” táborokba zárásának feladatát. Ez a teljesen új szervezet, melyet azért hoztak létre, hogy a Kommunista Párt „kardja és pajzsa” legyen, nem tartozott a hivatalos szovjet kormány vagy valamelyik minisztérium fennhatósága alá. A Csekában nem volt semmilyen hagyománya a törvényességnek, a testület tagjainak nem kellett követniük a fennálló jogszabályokat, nem kényszerültek konzultálni a rendőrséggel, a bíróságokkal vagy az

igazságügyi népbiztossal. A puszta elnevezés – Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs elleni Harcra – a testület különleges jogállására utalt; a Rendkívüli Bizottság orosz rövidítése Cse-Ka, azaz Cseka volt. Pontosan azért volt „rendkívüli”, mert fölötte állt a „közönséges” törvényeknek. Jóformán alapításával egy időben a Cseka rendkívüli feladatra kapott megbízatást. 1918. szeptember 5-én Dzerzsinszkijt arra utasították, hogy szerezzen érvényt a Lenin által meghirdetett vörös terrornak. Ez a korábbi hónapok véletlenszerű terrorjánál szervezettebb terrorhullám – letartóztatások, bebörtönzések, gyilkosságok –, melyet egy Lenin elleni merényletkísérlet indított el, valójában fontos összetevője volt a polgárháborúnak, és egyenesen azok ellen irányult, akiket azzal gyanúsítottak, hogy a „hazai fronton” a forradalom eltiprásán munkálkodnak. Véres volt, embertelen és könyörtelen – mivel kivitelezői azt akarták, hogy ilyen legyen. A Krasznaja Gazeta, a Vörös Hadsereg lapja ezt írta: „Irgalom nélkül, kímélet nélkül, számolatlanul fogjuk megölni az ellenségeinket. Pusztuljanak ezrével, fulladjanak bele saját vérükbe. Lenin véréért… ömöljön a burzsoázia vére – ömöljön még több vér, amennyi csak lehetséges…”[82] A vörös terror döntő szerepet játszott Lenin hatalomért folytatott küzdelmében. A koncentrációs táborok, az úgynevezett „különleges táborok” pedig döntő szerepet játszottak a vörös terrorban. Említés történt róluk a vörös terrorról szóló első dekrétumban, amely nemcsak „a burzsoázia, a földbirtokosok, a gyárosok, a kereskedők, az ellenforradalmi papok és szovjetellenes tisztek fontos képviselőinek” letartóztatását és bebörtönzését, de „koncentrációs táborokban való elszigetelését” is előirányozta.[83] Jóllehet a foglyok számát illetően nem rendelkezünk megbízható adatokkal, 1919 végén Oroszországban huszonegy tábort tartottak nyilván. 1920 végére már százhét volt belőlük, tehát a számuk megötszöröződött.[84] Ám ugyanakkor ebben az időszakban a táborok célja még nem

volt egyértelműen tisztázott. A raboknak dolgozniuk kellett – de mi végre? Az volt a munka rendeltetése, hogy általa átneveljék a foglyokat? Netán a megalázásukat célozta? Vagy az új szovjet állam felépítését kellett segítenie? Különböző szovjet vezetők és különböző intézmények különböző válaszokat adtak. 1919 februárjában maga Dzerzsinszkij ékesszóló beszédet mondott, amelyben a táborok célját a burzsoázia ideológiai átnevelésében jelölte meg. Az új táborok, jelentette ki, … hasznosítják majd a letartóztatott személyek munkáját; azon urakét, akik elfoglaltság nélkül élnek, és azokét, akik képtelenek dolgozni anélkül, hogy kényszerítenek őket. Ilyen büntetést kell alkalmazni azokkal szemben, akik szovjet intézményekben dolgoznak, és a munkához lelkiismeretlenül, lustán stb. viszonyulnak… Ily módon fogjuk megteremteni a munka iskoláit.[85] Amikor azonban 1919 tavaszán megjelentek a különleges táborokra vonatkozó első hivatalos dekrétumok, úgy látszott, hogy némiképp eltérő prioritások jutnak érvényre.[86] A dekrétumok, e meglehetősen hosszadalmas szabály- és ajánlásgyűjtemények azt szorgalmazták, hogy minden területi székhelyen hozzanak létre egy tábort nem kevesebb mint 300 ember részére, „a város határában vagy közeli épületekben, például kolostorokban, uradalmakban, gazdaságokban stb.” Nyolcórás munkanapot írtak elő, a túlórákat és éjszakai munkát csakis „a munka törvénykönyvével összhangban” engedélyeztek. Élelmiszercsomagokat a rabok nem kaphattak. Közvetlen családtagjaikkal szabad volt találkozniuk, de csak vasárnapokon és ünnepek alkalmából. A szökéssel próbálkozó rabok büntetését a tízszeresére lehetett növelni. A második szökési kísérlet halállal volt büntethető – ez rendkívül szigorú dolog volt, összehasonlítva a cári rendszer szökésre vonatkozó szabályainak lazaságával, melyet a bolsevikok nagyon is jól ismertek. Ami még ennél is fontosabb volt, a dekrétumok világossá tették, hogy a foglyok dolgoztatása nem az átnevelésüket célozza, hanem azt, hogy így fizettessék meg velük a

tábor fenntartásának költségeit. A fogyatékosságban szenvedő rabokat más helyekre küldték. A táboroknak önfinanszírozóknak kellett lenniük. Alapítóik optimista módon azt remélték, hogy a táborok el fogják tartani magukat.[87] Az állami juttatások akadozásának következtében a táborok irányítói gyorsan érdekeltté váltak az önfinanszírozás gondolatának megvalósításában, vagy legalábbis abban, hogy gyakorlati hasznát vegyék foglyaiknak. 1919 szeptemberében egy Dzerzsinszkij elé tett titkos jelentés felpanaszolta, hogy az egyik átmeneti táborban az egészségügyi viszonyok „kritikán aluliak”, főleg azért, mert miattuk nagyon sok fogoly túl beteg lett a munkavégzéshez: „A nedves őszi időszakban ezek nem olyan helyek lesznek, ahol összegyűjthetjük az embereket, és hasznosíthatjuk a munkájukat, hanem inkább járványok és más betegségek melegágyai.” A szerző egyebek között azt indítványozta, hogy a munkára képteleneket küldjék máshová, így a tábor hatékonyabbá tehető – olyan taktika volt ez, amelyet a Gulag vezetősége a későbbiekben sokszor alkalmazott. Már ekkor megmutatkozott, hogy a táborokért felelős személyek csak annyiban aggódtak a betegségek és az éhség miatt, amennyiben a beteg és éhes foglyok nem voltak hasznos foglyok. Méltóságuk és ember voltuk, nem is beszélve a túlélésükről, a vezetőket különösebben nem érdekelte.[88] A gyakorlatban nem minden táborparancsnok törődött az átneveléssel vagy az önfinanszírozással. Ehelyett az foglalkoztatta őket, hogy megbüntessék az egykori gazdagokat, megalázzák őket és megízleltessék velük a dolgozók sorsát. Miután a Fehér Hadsereg átmenetileg visszafoglalta az ukrajnai Poltava városát, egy vizsgálóbizottság arról tett jelentést, hogy a bolsevik megszállás idején a burzsoá foglyoknak olyan munkát adtak, melynek „célja az emberek megcsúfolása, lealacsonyítása volt. Például egy letartóztatottat… arra kényszerítettek, hogy kézzel takarítsa fel a mocskos padlót borító vastag koszréteget. Egy másiknak pedig azt

mondták, hogy pucolja ki az illemhelyet, és… egy abroszt adtak neki a munka elvégzéséhez.”[89] Igaz, hogy ezen apró eltérések a szándékokat illetően a sok tízezer fogoly szempontjából csekély jelentőséggel bírtak, hiszen ok nélküli letartóztatásuk puszta ténye éppen elég megalázó volt számukra. Valószínűleg nem gyakoroltak hatást a foglyok életkörülményeire sem, amelyek egyszerűen megdöbbentőek voltak. Egy pap, akit a szibériai táborok egyikébe küldtek, később belsőségekből készült levesekről, a villany nélküli és telente gyakorlatilag fűtetlen barakkokról számolt be.[90] Alekszandr Izgojev, a cári korszak jelentős politikusa egy Petrográdtól északra fekvő táborba került. Útközben azt a csoportot, amelynek ő is tagja volt, Vologdában megállították. Az előzőleg beígért meleg étel és fűtött szállások helyett, a rabokat egyik helyről a másikra masíroztatták, abban a reményben, hogy sikerül menedéket találniuk. Semmilyen átmeneti tábort nem készítettek elő számukra. Végül egy hajdani iskolába zsúfolták be őket, amelyben csak „padok álltak a csupasz falak között”. Akiknek volt pénzük, végül maguk vásároltak élelmet a városban.[91] De ez a kaotikus bánásmód nem csupán a raboknak jutott osztályrészül. A polgárháború kritikus hónapjaiban a Vörös Hadsereg és a szovjet állam sürgős szükségletei minden mást háttérbe szorítottak, az átnevelést éppúgy, mint a bosszút vagy a méltányossági megfontolásokat. 1918 októberében az északi front parancsnoka üzenetében útépítésre és lövészárokásásra 800 munkást követelt sürgősen a petrográdi katonai bizottságtól. Emiatt „számos, a korábbi kereskedő osztályokhoz tartozó polgárt hívtak be a szovjet székházába, állítólag azért, hogy nyilvántartásba vegyék őket egy lehetséges későbbi munkakötelezettség céljából. Ezeket a polgárokat, miután a nyilvántartásba vétel végett megjelentek, letartóztatták, és a Szemjonovszkij-laktanyába küldték, ahonnan utóbb a frontra irányították őket.” Amikor még így sem gyűlt össze elegendő munkás,

a helyi szovjet – a helyi kormányzótanács – egyszerűen bekerítette a Nyevszkij proszpektnek, Petrográd fő bevásárlóutcájának egy részét, letartóztatott mindenkit, akinek nem volt párttagsági, vagy olyan igazolványa, amely bizonyította, hogy tulajdonosa kormányzati intézményben dolgozik, majd a közeli laktanyákba vitték őket. Később a nőket elengedték, a férfiakat viszont északra zsuppolták: „az ilyen sajátos módon mozgósított emberek egyikének sem engedték meg, hogy rendezze családi ügyeit, elbúcsúzzon hozzátartozóitól vagy megfelelő ruházatot és lábbelit szerezzen be.”[92] Az incidens, noha a letartóztatott járókelőket természetesen elképesztette, a petrográdi munkások számára nem tűnt annyira rendkívülinek. A „kényszermunka” és a rendes munka közötti határvonal már a szovjet történelem eme korai szakaszában is elmosódott. Trockij egyenesen arról beszélt, hogy az egész országot a Vörös Hadsereggel vállvetve küzdő „munkások hadseregévé” kell alakítani. A munkásokat már a kezdeti időszakban is arra kényszerítették, hogy vétessék nyilvántartásba magukat a központi munkaügyi hivataloknál, ahonnan az ország bármely részébe el lehetett irányítani őket. Különleges dekrétumok születtek, amelyek bizonyos munkásoknak – például a bányászoknak – megtiltották munkahelyük elhagyását. A forradalmi káosz ezen időszakában a szabad munkásoknak sem jutottak sokkal jobb életfeltételek, mint a raboknak. Kívülről nézve nem volt mindig könnyű különbséget tenni a munkahelyek és a koncentrációs táborok között.[93] Ám ez is csak előfutára volt a későbbi történéseknek: az elkövetkező évtizedben jókora zűrzavar jellemezte a „tábor”, „börtön” és „kényszermunka” meghatározását. A büntetésvégrehajtási intézmények ellenőrzése szakadatlanul új és új kezekbe került. Vége-hossza nem volt a felelős intézmények átnevezésének és átszervezésének, miközben különböző hivatalnokok és népbiztosok megpróbálták ellenőrzésük alá vonni a rendszert.[94] Mindazonáltal a polgárháború végére az alapokat kétségtelenül

lefektették. A Szovjetunió ekkorra már nyilvánvalóan kifejlesztett két különálló börtönrendszert, különálló szabályokkal, különálló hagyományokkal és különálló ideológiákkal. Az Igazságügyi Népbiztosság, később pedig a Belügyi Népbiztosság által felügyelt „rendes” börtönök főleg a szovjet rezsim által „bűnözők”-nek minősített elemekkel foglalkoztak. Habár a gyakorlatban ez a rendszer szintén kaotikus volt, az ebbe tartozó rabokat hagyományos börtönökben őrizték, és ez utóbbiak vezetőinek kinyilvánított célja, amiként az egy belső használatra szánt memorandumból kitűnik, tökéletesen érthető volt a „burzsoá” országokban is: átnevelő munkával megjavítani a bűnözőt – „a raboknak dolgozniuk kell, hogy olyan készségeket sajátítsanak el, amelyek birtokában becsületes életet élhetnek” –, és megelőzni azt, hogy a rabok további bűncselekményeket kövessenek el.[95] Ezzel egy időben a – később GPU-nak, majd OGPU-nak, NKVDnek és végül KGB-nek átnevezett – Cseka fennhatósága alatt működött egy másik börtönrendszer, amelyet kezdetben a „különleges lágerek” vagy „rendkívüli lágerek” rendszereként ismertek. Noha a Cseka velük kapcsolatban használta az „átnevelési” vagy „átkovácsolási” retorika bizonyos elemeit, nem volt szükséges, hogy ezek a táborok hasonlítsanak a rendes büntetés-végrehajtási intézményekre. Nem tartoztak más szovjet intézmények hatáskörébe, és el voltak rejtve a nyilvánosság elől. Különleges szabályok vonatkoztak rájuk, a szökést keményebben büntették, a rendjük szigorúbb volt. A bennük élő rabokat szükségképpen nem ítélte el rendes bíróság, már ha egyáltalán bíróság elé állították őket. Ezek a szükségintézkedéssel létrehozott táborok végül, ahogyan az „ellenség” meghatározása kitágult, és a Cseka hatalma növekedett, egyre nagyobbak és még befolyásosabbak lettek. És amikor a két büntetés-végrehajtási rendszer, a rendes és a rendkívüli végül egyesült, az egyesülés az utóbbi szabályai szerint ment végbe. A Cseka felfalta riválisait.

* A „különleges” börtönrendszernek kezdettől fogva az volt a feladata, hogy különleges foglyokat fogadjon be: papokat, egykori cári hivatalnokokat, burzsoá spekulánsokat, az új rend ellenségeit. A „politikaiak” egy kategóriája azonban jobban érdekelte a hatóságokat, mint a többi. Ebbe a nem bolsevik, forradalmi szocialista politikai pártok tagjai tartoztak, főként az anarchisták, a bal- és jobboldali szociálforradalmárok, a mensevikek és mindenki más, aki harcolt a forradalomért, de nem volt eléggé előrelátó ahhoz, hogy csatlakozzék Lenin bolsevik frakciójához, és nem támogatta teljes mellszélességgel az 1917 októberében végrehajtott puccsot. Ők, akik egykor szövetségesek voltak a cári rezsim elleni küzdelemben, különleges bánásmódot igényeltek. A Kommunista Párt Központi Bizottsága számos alkalommal tárgyalt a sorsukról egészen az 1930-as évek végéig, amikorra a még életben lévők zömét letartóztatták vagy agyonlőtték.[96] A foglyok e különleges kategóriája részben azért okozott fejfájást Leninnek, mert az összes kizárólagosságra törekvő szekta vezetőjéhez hasonlóan ő is a hitehagyottakat gyűlölte leginkább. Egy jellemző szóváltás során szocialista bírálóinak egyikét a „csaló”, a „vak kutyakölyök”, a „burzsoázia talpnyalója”, valamint a „vérszívók és csirkefogók bólogatójánosa” elnevezésekkel illette, mondván, az illető csakis a „renegátok pöcegödrébe” való.[97] Sőt Lenin jóval a forradalom előtt tudta, mit fog tenni a vele szemben álló szocialista elvtársaival. Forradalmár társainak egyike később felidézett egy beszélgetést ezzel kapcsolatban: „Így szóltam hozzá: „Vlagyimir Iljics, ha hatalomra kerül, rögtön másnap hozzá fog látni a mensevikek felköttetéséhez.” És ő rám pillantott, és ezt mondta: „Az első menseviket csak azután akasztjuk fel, hogy felakasztottuk az utolsó szociálforradalmárt.” Aztán összevonta a szemöldökét, és

felnevetett.”[98] Ám azokat a foglyokat, akik a „politikaiak” különleges kategóriájába tartoztak, ellenőrizni is jóval nehezebb volt. Többen közülük éveket töltöttek a cári börtönökben, és tudták, hogyan szervezzenek éhségsztrájkokat, hogyan gyakoroljanak nyomást a foglárokra, hogyan kommunikáljanak a börtöncellák lakóival, hogy kicseréljék az értesüléseiket, és hogyan szervezzenek közös tiltakozó akciókat. Ami ennél fontosabb, azt is tudták, hogyan tarthatnak kapcsolatot a külvilággal, és hogy kivel érdemes kapcsolatot tartani. Oroszország legtöbb nem bolsevik pártjának – jobbára Berlinben vagy Párizsban – még működtek az emigráns részlegei, amelyek súlyos károkat okozhattak a bolsevikok nemzetközi megítélésének. 1921-ben, a Kommunista Internacionálé harmadik gyűlésén, a szociálforradalmárok – tehát a bolsevikokhoz ideológiailag legközelebb álló párt (tulajdonképpen e párt néhány tagja rövid ideig együttműködött a bolsevikokkal) – emigráns részlegének képviselői hangosan felolvastak egy levelet, melyet Oroszországban bebörtönzött elvtársaik írtak. A levél szenzációt keltett a Kongresszuson, főként azért, mert azt állította, hogy a forradalmi Oroszországban a börtönviszonyok rosszabbak, mint a cári időkben voltak. „Az elvtársaink az éhhalál szélén állnak – szólt a levél –, sokan közülük hónapok óta börtönben vannak, anélkül, hogy találkozhatnának hozzátartozóikkal, leveleket írhatnának, testmozgást végezhetnének.”[99] Az emigráns szocialisták agitálhattak és agitáltak is a foglyok érdekében, éppúgy, ahogy a forradalom előtt. Rögtön a bolsevik puccs után számos neves forradalmár, köztük Vera Figner, aki memoárt írt életének a cári börtönökben töltött időszakáról, és Jekatyerina Peskova, az író Makszim Gorkij felesége újraindították a Politikai Vöröskeresztet, amely a forradalom előtt illegálisan munkálkodott a foglyok megsegítésén. Peskova jól ismerte

Dzerzsinszkijt, és rendszeresen szívélyes hangú leveleket váltott vele. Az ő kapcsolatainak és presztízsének köszönhetően a Politikai Vöröskereszt felhatalmazást kapott arra, hogy látogatást tegyen a börtönökben, beszéljen a politikai foglyokkal, csomagokat küldjön nekik, sőt kérvényezze a betegek szabadon engedését; ezeket a kiváltságokat a szervezet az 1920-as évek java részében megőrizte. [100] Az 1937-ben bebörtönzött író, Lev Razgon olyannyira valószerűtlennek találta e tevékenységeket, hogy második feleségétől a Politikai Vöröskeresztről hallott történeteket – az asszony édesapja a szocialista rabok közé tartozott – mint „hihetetlen tündérmesét” hallgatta.[101] A nyugati szocialisták által keltett negatív hírverés és a Politikai Vöröskereszt módfelett bosszantották a bolsevikokat. Sokuk évekig élt száműzetésben, és ezért reagált érzékenyen régi külföldi elvtársai véleményére. Ráadásul sokan közülük még mindig azt hitték, hogy a forradalom bármely pillanatban továbbterjedhet nyugatra, és nem akarták, hogy a kommunizmus ügyét a rossz sajtó hátráltassa. 1922ben már jócskán aggódtak a nyugati sajtójelentések miatt ahhoz, hogy első ízben kíséreljék meg a kommunista terrort a „kapitalista terror” támadásával leplezni; ezt a későbbiekben számos hasonló próbálkozás követte. Ugyanezen célból hoztak létre egy „alternatív” fogolysegélyező társaságot: a Forradalom Áldozatainak Nemzetközi Segélyszervezetét – az orosz rövidítés alapján ez MOPR néven vált ismertté –, amely a „kapitalizmus 100.000 rabján” volt hivatott segíteni.[102] Noha a Politikai Vöröskereszt berlini tagozata tüstént azzal vádolta a MOPR-ot, hogy megpróbálja „elfojtani az orosz börtönökben, koncentrációs táborokban és a száműzöttek tartózkodási helyéül kijelölt településeken haldoklók nyögéseit”, mások bedőltek a mutatványnak. 1924-ben a MOPR azt állította, hogy négymillió tagja van, és még meg is tartotta első nemzetközi konferenciáját, az egész világból érkezett képviselők részvételével.[103] A propaganda nem

maradt hatás nélkül. Romain Rohand francia író, amikor felkérték, hogy mondjon véleményt egy nyomtatásban megjelent levélgyűjteményről, melynek szerzői oroszországi börtönökben raboskodó szocialisták voltak, azt válaszolta, hogy „Szinte ugyanilyen dolgok zajlanak Lengyelország börtöneiben; ezt látni a kaliforniai börtönökben, ahol az IWW munkásaiból vértanúkat csinálnak; ezt látni az Andaman-szigeteken lévő angol tömlöcökben is…”[104] A Cseka azzal is igyekezett javítani a rossz sajtón, hogy a problémás szocialistákat a kapcsolataiktól messzebbre küldte. Néhányukat, adminisztratív rendelkezéssel, távoli száműzetésbe irányították, ahogyan egykor a cári rezsim tette. Másokat a messzi északon fekvő Arhangelszk melletti táborokba vittek, elsősorban abba a táborba, amelyet a korábbi Holmogori-kolostorban hoztak létre, sok száz mérfölddel északra Petrográdtól, a Fehér-tenger közelében. Mindazonáltal még a legmesszebbre zsuppolt száműzöttek is megtalálták a kommunikáció módját. A Szibéria távoli részén lévő Narim kicsiny koncentrációs táborából „politikaiak” egy apró csoportjának levelet sikerült eljuttatnia egy emigráns szocialisták által szerkesztett újsághoz, felpanaszolva, hogy „olyan szigorúan elszigetelték őket a külvilágtól, hogy csak olyan leveleknek, melyekben a saját egészségükről vagy a hozzátartozóik egészségéről esik szó, van esélyük elérni a címzetteket. Semmilyen más üzenet… nem érkezik meg.” Mint írták, köztük volt Olga Romanova, egy tizennyolc esztendős anarchista, akit a térség egy különösen távoli részébe küldtek, „ahol három hónapon át kenyéren és meleg vízen tartották”.[105] A távoli száműzetések sem garantáltak nyugalmat a foglárok számára. A szocialista rabok, akik hozzá voltak szokva ahhoz a privilegizált bánásmódhoz, amelyben a cári börtönökben a politikai foglyok részesültek, szinte mindenütt újságokat, könyveket, sétálási lehetőséget és korlátlan levelezési jogot követeltek, mindenekfölött

pedig azt, hogy megválaszthassák saját szóvivőjüket, ha elintéznivalójuk akad a hatóságokkal. Amikor az értetlen helyi Csekaügynökök – akik aligha tudták, mi a különbség egy anarchista és egy gyújtogató között – megtagadták a követelések teljesítését, a szocialisták időnként nagyon is vehemensen tiltakoztak. A holmogori táborról fennmaradt egyik beszámoló szerint a foglyok egy csoportja úgy vélte, hogy …meg kellett küzdeni a legelemibb dolgokért, például azért, hogy a szocialisták és az anarchisták számára biztosítsák a politikai foglyokat rendesen megillető jogokat. Ebben a küzdelemben el kellett szenvedniük az összes ismert büntetést, például a magánzárkát, a verést, az éheztetést, a kikötözést, az épület katonasággal való lövetését stb. Elég az hozzá, hogy az év végére a holmogori foglyok többsége a már meglévő priusza mellett harminc-harmincöt napi éhségsztrájkkal is büszkélkedhetett… [106] Végül a foglyoknak ugyanezt a csoportját Holmogoriból elvitték egy másik táborba, egy Petrominszk közelében lévő kolostorba. A hatóságoknak küldött későbbi petíció szerint, ott „durva kiabálással és fenyegetésekkel” köszöntötték őket, és hatosával zárták be a hajdani szerzetesek aprócska celláiba, melyekben a fekhelyek „teli voltak élősködőkkel”, lehetetlenné tették számukra a testmozgást, megtagadták tőlük a könyveket és az íróeszközöket.[107] A petrominszki parancsnok, Bacsulisz elvtárs, hogy megtörje a rabokat, megvonta tőlük a világítást és a fűtést – és időről időre lövetett az ablakaikra.[108] Válaszképpen a foglyok újabb végeérhetetlen éhségsztrájkba kezdtek, és sorra írták tiltakozó leveleiket. Végül azt követelték, hogy vigyék el őket magából a táborból, mivel azt állításuk szerint malária sújtotta.[109] Más táborparancsnokok is hasonló viselkedésű foglyokról

panaszkodtak. Egyikük azt írta Dzerzsinszkijnek, hogy az ő táborában magukat politikai foglyoknak érző fehérgárdisták megalakították a „bátrak csoportját”, lehetetlenné téve az őrök munkáját: „becsmérlik az igazgatóságot, befeketítik a nevét… megvetik a szovjet munkás tisztességes és jó nevét”.[110] Egyes őrök önhatalmúlag intézkedtek. 1921 áprilisában a petrominszki rabok egy csoportja megtagadta a munkát, és nagyobb élelmiszer-fejadagokat követelt. A fegyelemsértéseket megelégelő arhangelszki regionális hatóságok mind az 540 főt halálra ítéltették. A foglyokat annak rendje és módja szerint agyonlőtték.[111] Másutt a hatóságok ezzel ellentétes taktikát alkalmazva igyekeztek fenntartani a békét, és a szocialisták valamennyi követelését teljesítették. A szociálforradalmár Berta Babina utóbb úgy emlékezett a moszkvai Butirka-börtön „szocialista” szárnyába való megérkezésére, mint a barátaihoz való örömteli csatlakozásra, akiket „a szentpétervári földalatti mozgalomból, az egyetemi éveimből és abból a sok különböző városból ismertem, ahol megfordultunk vándorlásaink során”. A foglyok szabadon irányíthatták a börtön életét. Reggeli tornát szerveztek, zenekart és kórust alapítottak, külföldi újságokkal és egy jó könyvtárral felszerelt „klubot” hoztak létre. A forradalom előtti időkbe visszanyúló hagyománynak megfelelően minden fogoly hátrahagyta a könyvtárát, miután szabadlábra került. Mindenkinek a foglyok tanácsa utalta ki a cellákat, amelyek némelyikében szőnyegek díszelegtek a padlón és a falakon. Egy másik fogoly visszaemlékezése szerint „úgy lófráltunk a folyosókon, mintha holmi bulvárok lettek volna”.[112] Babina számára a börtönélet valószerűtlennek tűnt: „Lehetséges, hogy komolyan nem is csuktak le bennünket?”[113] A Cseka vezetését ugyanez a gondolat foglalkoztatta. Egy Dzerzsinszkijnek szóló, 1921 januárjában kelt jelentésben az egyik börtönfelügyelő dühösen panaszolta, hogy a Butirka-börtönben „a férfiak és a nők együtt sétálnak, a zárkák falaira anarchista és

ellenforradalmi jelszavak vannak kifüggesztve”.[114] Dzerzsinszkij szigorúbb rendszabályokat ajánlott – amikor azonban szigorúbb rendszabályokat vezettek be, a foglyok ismét tiltakoztak. A butirkai idillnek nem sokkal később vége szakadt. 1921 áprilisában a szociálforradalmárok egy csoportja által a hatóságoknak írt levél szerint, „hajnali 3 és 4 között egy csapat fegyveres lépett a zárkákba, és támadásba lendült… a nőket karjuknál, lábuknál és hajuknál fogva ráncigálták ki a celláikból, másokat megvertek”. Későbbi jelentéseiben a Cseka lázadásnak minősítette ezt az „incidenst”, amely kicsúszott az ellenőrzés alól – és amelynek a megoldása az lett, hogy soha többé nem engedtek Moszkvában olyan sok politikai foglyot összegyűlni.[115] 1922 februárjára a Butirka-börtön „szocialista szárnyát” felszámolták. Az elnyomás nem járt eredménnyel. Az engedmények nem jártak eredménnyel. A Cseka még saját különleges táboraiban sem tudta kordában tartani különleges foglyait. Azt sem tudta megakadályozni, hogy hírek jussanak ki róluk a külvilágba. Nyilvánvalóan valami más megoldásra volt szükség, mind számukra, mind az összes többi nehezen kezelhető, a különleges börtönrendszerben összegyűjtött ellenforradalmár számára. 1923 tavaszára megtalálták a megoldást: Szolovkit.

második fejezet A GULAG ELSŐ TÁBORA Szerzetesek és papok Mellé kurvák, tolvajok, Sőt herceg, báró soka, Csak veszve a korona. A szigeten földönfutó a gazdag is, Kastély meg palota nincs. ISMERETLEN FOGOLY VERSE, íródott a Szolovkiszigeteken, 1926-ban[116]

Az ódon Szolovki-kolostor sarkán magasodó harangtoronyból lepillantva még ma is látni a szolovki koncentrációs tábor körvonalait. A Szolovki Kremlt, a kolostor tizenhatodik században emelt épületeinek és templomainak központi tömbjét még mindig vaskos kőfal veszi körbe; később itt alakították ki a tábor főigazgatóságát és központi barakkjait. Közvetlenül nyugatra fekszik a jelenleg néhány halászhajónak otthont nyújtó kikötő, amely egykor, a messzi észak rövid ideig tartó hajózási szezonjában zsúfolásig megtelt a hetente, néha naponta érkező rabokkal. A kikötőn túl az egykedvűen hullámzó Fehér-tenger leiül el. Innen többórányi hajóúttal lehetett eljutni Kembe, a szárazföldön lévő átmeneti táborba, ahol hajdanán a rabok behajózása történt. Arhangelszkbe, a legnagyobb fehér-tengeri kikötővárosba és regionális székhelyre az utazás egy egész éjszakát vesz igénybe.

Észak felé tekintve még éppen látni lehet a Szekirka elmosódott körvonalait; a dombtetőn magasodó templom pincéiben voltak egykor a hírhedt szolovki büntetőzárkák. Keleten a rabok által épített, még ma is jócskán kihasznált villamos erőmű áll. Közvetlenül mögötte húzódik az a földdarab, amely hajdanán a botanikus kertnek adott helyet. A tábor fennállásának korai időszakában néhány fogoly kísérletképpen növényeket ültetett ide, megpróbálván kideríteni, hogy létezik-e bármi, ami a haszon reményében termeszthető a messzi északon. Végül, a botanikus kerten túl fekszik a Szolovki-szigetcsoport többi tagja. A Fehér-tengerben szétszórtan található Bolsaja Mukszalma, ahol a rabok annak idején ezüst-fekete rókákat tenyésztettek a prémjükért; Anzer, ahol a betegeket, kisgyermekes anyákat és egykori szerzeteseket befogadó különleges tábor volt;

Zajackij Osztrov, ahol a női büntetőtábort alakították ki.[117] Szolzsenyicin nem véletlenül választotta a „szigetek” metaforát a szovjet táborok leírására. Szolovki, az első szovjet tábor, amelyet tartós működésre terveztek és építettek, egy valódi szigetcsoporton jött létre, és növekedése során, szigetről szigetre terjeszkedve, birtokba vette egy hajdanvolt szerzetesi közösség ódon templomait és más épületeit. A kolostor épületegyüttese korábban is börtönként szolgált. A szolovki szerzetesek, a cár hűséges szolgái, a tizenhatodik századtól kezdődően segédkeztek uruk politikai ellenfeleinek – köztük a csökönyös papoknak és egyes rebellis arisztokratáknak – fogva tartásában. [118] A világtól való elzártság, a magas falak, a hideg szelek és a sirályok, melyek egykor vonzerőt gyakoroltak a magányos szerzetesek egy bizonyos fajtájára, a bolsevikok képzeletét is megragadták. A kormány lapjának, az Izvesztyijának arhangelszki kiadásában már 1920 májusában megjelent egy cikk, amely a szigeteket ideális helynek minősítette a munkatábor számára: „a kietlen környezet, a munkarend, a természet erőivel való küzdelem jó iskola lesz minden bűnöző elemnek”. Még ugyanazon év nyarán megérkezett a foglyok első, kis létszámú csoportja.[119] A szigetek más, magasabb rendfokozatú személyek érdeklődését is felkeltették. Úgy tűnik, maga Dzerzsinszkij vette rá a szovjet kormányt, hogy az elkobzott kolostori birtokot a petrominszki és a holmogori kolostorokkal együtt 1923. október 13-án átadja a Csekának – amelyet ekkor már GPU-nak, utóbb pedig OGPU-nak, azaz Egyesített Politikai Főigazgatóságnak hívtak. A létesítményeket a „különleges fontosságú táborok” megjelöléssel illették.[120] Később „különleges fontosságú északi táborok”, azaz Szevernije Lageri Oszobovo Naznacsenyija, röviden SZLON néven váltak ismertté. A SZLON szó jelentése oroszul „elefánt”. A név rövidesen humor, irónia és fenyegetés forrásává vált. A túlélők folklórjában Szolovki mindig úgy élt, mint „a Gulag első

tábora”.[121] Habár a kutatók a közelmúltban kiderítették, hogy ebben az időben számos másik tábor és börtön is létezett, Szolovki nyilvánvalóan különleges szerepet játszott nem csupán a túlélők, de a szovjet titkosrendőrség emlékeiben is.[122] Szolovki voltaképpen nem az egyetlen börtön volt a Szovjetunióban az 1920-as években, de ez az ő börtönük volt, az OGPU börtöne, ahol az OGPU először szerzett tapasztalatokat arról, miként lehet hasznosítani a rabszolgamunkát. Naszedkin elvtárs, a rendszer akkori főigazgatója egy 1945-ben, a táborok történetéről tartott előadásában nemcsak azt állította, hogy a táborrendszer eredete 1920-ban, Szolovkin keresendő, de azt is, hogy „a kényszermunka mint átnevelési módszer” egész szovjet rendszere 1926-ban ott vette kezdetét.[123] Ez a kijelentés elsőre különösnek tűnik, mivel a kényszermunka 1918-tól elfogadott büntetési forma volt a Szovjetunióban. Kevésbé tűnik azonban különösnek, ha megnézzük, hogyan alakult ki a kényszermunka fogalma magán Szolovkin. Ugyanis, noha a szigeten mindenki dolgozott, a rabokat eleinte nem szervezték meg, nem volt semmi olyan, ami akár csak távolról „rendszer”-re hasonlított volna. Arra vonatkozóan sincsen bizonyíték, hogy a munkájuk bármiféleképpen kifizetődő lett volna. Először is, a Szolovki-szigeteken a két fő fogolykategória egyike kezdetben egyáltalán nem dolgozott. E csoportot az a hozzávetőleg 300 szocialista „politikai” alkotta, akik ténylegesen 1923 júniusában jöttek a szigetre. A petrominszki táborból, valamint a Butirkabörtönből és más moszkvai és petrográdi börtönökből küldött foglyokat érkezésük után azonnal a kisebb Szavvatyevo-kolostorba vitték, amely több kilométerre északra terült el a központi épületegyüttestől. A szolovki őrök ott biztosítani tudták, hogy a jövevények ne érintkezhessenek a többi rabbal, és ne fertőzhessék meg őket az éhségsztrájkok és tiltakozások iránti rajongásukkal. A szocialisták számára eleinte garantálták azokat a „privilégiumokat”, amelyeket oly hosszú időn át megköveteltek

maguknak: újságokat, könyveket és egy szögesdróttal elkerített területen belül a szabad mozgás lehetőségét; továbbá nem kellett dolgozniuk. A jelentős politikai pártok – a baloldali szociálforradalmárok, a jobboldali szociálforradalmárok, az anarchisták, a szociáldemokraták és később a szocialista cionisták – mindegyike saját vezetőt választott, és külön helyiségekkel rendelkezett saját szárnyában az egykori kolostoron belül.[124] Az egyik fiatal baloldali szociálforradalmár, Elinor Olickaja számára, akit 1924-ben tartóztattak le, Szavvatyevo eleinte „egyáltalán nem látszott börtönnek”, és egészen döbbenetes élményt jelentett a Moszkvában lévő, sötét Lubjanka-börtönben töltött hónapok után. Zárkája, egy hajdani szerzetesi cella, mely a szociálforradalmár épületszárny női traktusában helyezkedett el, … világos, tiszta, frissen volt meszelve, két nagy, széles, nyitott ablakkal. A cellába bőségesen jutott fény és levegő. Az ablakokon természetesen semmiféle rács nem volt. A cella közepén egy apró, fehér terítővel letakart asztalka állt. A fal mentén négy, lepedőkkel takarosan megvetett ágy húzódott. Mindegyik ágy mellett egy kicsiny éjjeliszekrény állt. Az éjjeliszekrényeken könyvek, jegyzettömbök és tollak hevertek. Miközben Olickaja a körülményeken álmélkodott, teáskannákban teát és egy cukortartóban cukrot szolgáltak fel; zárkatársai elmagyarázták neki, hogy a foglyok szándékosan teremtettek ilyen kellemes atmoszférát: „emberi lények módjára akarunk élni.”[125] Hamarosan rájött, hogy a szolovki politikai foglyok, noha tuberkulózisban és más betegségekben szenvednek, és ritkán kapnak elegendő élelmet, meglehetősen jól szervezettek; minden cellában egy-egy „rangidős” felelt az étel tárolásáért, főzéséért és elosztásáért. Mivel még mindig megvolt különleges „politikai” státusuk, a foglyok egyaránt kaphattak csomagokat rokonaiktól és a Politikai

Vöröskereszttől. Jóllehet a Politikai Vöröskeresztnek egyre inkább nehézségei támadtak – 1922-ben rajtaütöttek az irodáin, és elkobozták a vagyonát –, vezetője, Jekatyerina Peskova, remek kapcsolatainak köszönhetően még mindig segíthette a politikai foglyokat. 1923-ban Peskova egy egész vasúti kocsira való élelmiszert küldött a szavvatyevói politikai foglyok részére. Ugyanazon év októberében egy hajó ruhaneművel megrakodva indult északnak.[126] Akkoriban ez volt a megoldás a politikaiak ügye iránt érdeklődő nyilvánosság problémájára: többé-kevésbé megadni nekik, amit akarnak, de mindenki mástól olyan távol elhelyezni őket, amennyire csak emberileg lehetséges. Ez a megoldás nem bizonyult tartósnak: a szovjet rendszer nem sokáig tolerálta a kivételeket. De addig is könnyű volt csalatkozni az illúzióban – ugyanis Szolovkin létezett a raboknak egy másik, sokkal nagyobb csoportja is. „Szolovec földjére lépve azt éreztük mindannyian, hogy egy új, különös szakasz kezdődik az életünkben – írta az egyik politikai fogoly. – A köztörvényesekkel folytatott beszélgetésekből megtudtuk, milyen döbbenetes szabályokat alkalmaz velük szemben az igazgatóság…”[127] * A Szolovki Kreml központi barakkjai, jóval kevesebb pompa és ceremónia közepette, szintén gyorsan megteltek foglyokkal, akiknek státusa eleve kétes volt. Ezek száma 1923-ban még csak néhány száz fő volt, ám 1925-re 6.000-re növekedett.[128] Akadtak köztük fehértisztek és szimpatizánsok, „spekulánsok”, hajdani arisztokraták, tengerészek, akik részt vettek a kronstadti matrózlázadásban és hétköznapi köztörvényes bűnözők. E barakkok lakóinak sokkal nehezebb volt teáskannában felszolgált teához és cukortartóban kínált cukorhoz jutniuk. Vagyis egyeseknek nehezebb, másoknak könnyebb volt; ugyanis a szolovki „köztörvényes” barakkok életét ezekben a nagyon korai években mindenekfölött az irracionalitás és már az

érkezés pillanatában megkezdődő kiszámíthatatlanság jellemezte. A táborban töltött első estéjükön, írja visszaemlékezéseiben az egykori fogoly, Borisz Sirjajev, Nogtyev elvtárs, Szolovki első táborparancsnoka üdvözölte az újonnan érkezetteket. „Köszöntöm magukat – mondta nekik olyan hanghordozással, amit Sirjajev „ironikus”-nak minősített. – Mint tudják, itt nincsen szovjet fennhatóság, csak Szolovki-fennhatóság van. Elfelejthetnek minden jogot, amivel korábban rendelkeztek. Nekünk itt saját törvényeink vannak.” A kijelentés, miszerint „itt nincsen szovjet fennhatóság, csak Szolovki-fennhatóság”, újra és újra elhangzott, amiként azt számos memoár szerzője megerősítette.[129] Az elkövetkező néhány nap és hét folyamán a rabok többsége úgy tapasztalta meg a „Szolovki-fennhatóságot”, mint a bűnös hanyagság és az ötletszerű kegyetlenség kombinációját. Az átalakított templomokban és szerzetesi cellákban az életkörülmények primitívek voltak, és vajmi keveset törődtek azzal, hogy javítsanak valamit rajtuk. Szolovki barakkjában töltött első éjszakáján Oleg Volkov író egy szplosnije narin kapott fekhelyet, ami voltaképpen egy deszkák alkotta tákolmány volt (később még többet hallunk róla), melyen több ember aludt sorban, egymás mellett. Alighogy lefeküdt, poloskák hullottak Volkovra, „egyik a másik után, akárha hangyák lettek volna. Nem tudtam aludni.” Az író kiment a szabadba, ahol azonnal rázúdultak a „szúnyogok felhői… irigykedve bámultam azokat, akik mélyen aludtak, miközben ellepték őket az élősködők.”[130] A központi épületegyüttesen kívül csak valamivel volt könnyebb az élet. A SZLON hivatalosan kilenc tábort tartott fenn a szigeteken, ezek mindegyike további részlegekre oszlott. Néhány rabot azonban még primitívebb körülmények között őriztek az erdőben, közel a favágók munkahelyeihez.[131] Dmitrij Lihacsov, aki később Oroszország egyik legnevesebb irodalomtörténészévé vált, kiváltságosnak érezte magát, mert nem kellett az erdőben lévő névtelen táborok valamelyikébe mennie. Az egyikbe eljutott, írta, „és

belebetegedtem az iszonyatba, amikor megláttam: az emberek árkokban aludtak, amelyeket nap közben, némelykor puszta kézzel ástak ki”.[132] A távolabb eső szigeteken a központi táborigazgatóság még kevésbé gyakorolt ellenőrzést az egyes őrök és táborparancsnokok magatartása fölött. Egy Kiszeljov nevű fogoly visszaemlékezésében beszámolt egy táborról, amely Anzeren, a kisebb szigetek egyikén feküdt. Az ugyancsak csekista Vanyka Potapov által irányított tábor három barakkból és az őrök szállásául szolgáló régi templomépületből állt. A rabok megállás és pihenő nélkül fákat vágtak ki, és kevés élelmet kaptak. Mivel kétségbeesetten sóvárogtak néhány napi pihenő után, levágták a kezüket vagy a lábfejüket. Ha hihetünk Kiszeljovnak, Potapov ezeket a „gyöngyszemeket” egy jókora halomba gyűjtötte, és mutogatta a látogatóknak, akiknek azzal is elhencegett, hogy személy szerint ő saját kezűleg több mint négyszáz embert gyilkolt meg. „Onnan senki nem tért vissza”, írta Kiszeljov Anzerről. Tudósítása, még ha esetleg túlzott is, arról tanúskodik, hogy a külső táborok valódi borzalmakat tartogattak a rabok számára.[133] A katasztrofális higiénés viszonyok, a túlhajszoltság és a szegényes élelmezés valamennyi szigeten betegségekhez, mindenekelőtt tífuszhoz vezettek. 1925-26 telén, egy különösen pusztító járvány következtében a SZLON által 1925-ben fogva tartott 6.000 rabnak mintegy negyedrésze meghalt. Egyes becslések szerint a számok továbbra is ilyen magasak voltak: minden évben a foglyok negyedefele veszítette életét a tífusz, az éhezés és más járványok miatt. Egy dokumentumból kiderül, hogy a (szóban forgó időben már sokkal nagyobb) SZLON-táborokban 1929-30 telén 25.552 tífuszos megbetegedés fordult elő.[134] Egyes foglyok számára azonban Szolovki rosszabbat jelentett a puszta kényelmetlenségnél és a betegségnél. A szigeteken a rabok olyasfajta szadizmusnak és értelmetlen kínzásoknak voltak kitéve,

amire ritkán akadt példa a Gulagban a későbbi években, amikor – Szolzsenyicin szavával élve – „a rabszolgamunka átgondolt rendszerré vált”.[135] Noha e cselekedetekről számos visszaemlékezésben szó esik, a legalaposabb leírás abban a jelentésben olvasható róluk, melyet egy Moszkvából küldött vizsgálóbizottság készített az évtized vége felé. Vizsgálódásaik során az elszörnyedt moszkvai tisztviselők kiderítették, hogy a szolovki őrök telente rendszeresen hagytak meztelenre vetkőztetett, egyetlen darab kötéllel a hátuk mögött összebéklyózott kezű-lábú rabokat a székesegyház régi, fűtetlen harangtornyaiban. Más foglyokat „padra” tettek, ami azt jelentette, hogy olykor tizennyolc órán keresztül arra kényszerítettek egyeseket, hogy cölöpökön mozdulatlanul üljenek, és esetenként súlyokat kötöztek a lábukra, ami nem érinthette a földet; ilyen testhelyzetben az áldozatok bizonyosan nyomorékká váltak. Az is megesett, hogy csikorgó fagyban meztelenül hajtották a foglyokat a két kilométerre lévő fürdőkbe. Vagy szándékosan romlott húst adtak nekik. Vagy megtagadták tőlük az orvosi segítséget. Előfordult, hogy a rabokkal értelmetlen, szükségtelen munkát végeztettek: például hatalmas mennyiségű havat kellett cipelniük az egyik helyről a másikra, vagy hidakról folyókba kellett ugrálniuk, valahányszor egy őr ezt kiáltotta: „Delfin!”[136] A szigeteken alkalmazott jellegzetes kínzások egy másik fajtája, amelyről a levéltári dokumentumokban és a memoárokban egyaránt szó esik, a „szúnyogokhoz küldés” volt. Egy Klinger nevű fehértiszt, azon kevesek egyike, akiknek később sikerült Szolovkiról megszökniük, leírta, hogy egy ízben látta, amint így kínoztak meg egy foglyot, azért, mert felpanaszolta, hogy egy hazulról küldött csomagját elrekvirálták tőle. A dühödt börtönőrök válaszul pőrére vetkőztették az illetőt, még az alsóneműjét is lerángatták róla, és kikötözték egy póznához az erdőben, amely az északi nyarakra jellemző módon tele volt szúnyogokkal. „Félórán belül a szerencsétlen egész testét duzzadt csípésnyomok borították” – írta Klinger. Végül a férfi a

fájdalomtól és a vérveszteségtől elájult.[137] Úgy tűnik, tömeges kivégzésekre szinte véletlenszerűen került sor, és számos fogoly felidézte, mennyire rettegett attól, hogy esetleg önkényesen megölik. Lihacsov azt állítja, csak egy hajszálon múlt, hogy 1929 októberének végén nem vált tömeggyilkosság áldozatává. A levéltári dokumentumokból valóban kitűnik, hogy a kérdéses időben mintegy ötven embert (nem háromszázat, ahányról ő írt) kivégeztek, azon vád alapján, hogy lázadást próbáltak szervezni.[138] A tényleges kivégzésnél nem volt sokkal jobb, ha valakit a Szekirkába küldtek, abba a templomba, amelynek pincéi voltak a szolovki tábor büntetőcellái. Noha sok történet keringett arról, mi zajlik a templom pincéiben, a Szekirkából olyan kevesen tértek vissza, hogy nehéz pontosan kideríteni, milyenek is voltak ott valójában a körülmények. Egy szemtanú ekként írta le az onnan munkába menetelő brigádok egyikét: „megfélemlített, állatokhoz hasonló emberek, egyesek rongyokban, egytől egyig mezítláb, szoros őrizet alatt…”[139] A Szolovkin született legenda szerint a Szekirka-templom dombjáról meredeken levezető, 365 darab, fából készült lépcsőfoknak szintén megvolt a maga szerepe – a csoportos gyilkosságokban. Amikor egyszer a tábori hatóságok megtiltották a szekirkai rabok agyonlövését az őröknek, azok „baleseteket” rendeztek – és letaszították az embereket a lépcsőn.[140] A szolovki rabok leszármazottai a közelmúltban fakeresztet állítottak a lépcsősor alján, ott, ahol ezek a rabok állítólag meghaltak. A hely immár békés és igen szép – olyan szép, hogy az 1990-es évek végén a Szolovki történeti múzeum a Szekirkát, a lépcsősort és a keresztet ábrázoló karácsonyi képeslapot jelentetett meg. Miközben az 1920-as évek elején az irracionalitás és kiszámíthatatlanság folytán ezrek haltak meg a SZLON táboraiban, ugyanez az irracionalitás és kiszámíthatatlanság másokat hozzásegített nemcsak életben maradáshoz, de – a szó szoros értelmében – tánchoz

és énekhez is. 1923-ra egy maroknyi fogoly már megkezdte a tábor első színházának szervezését. Eleinte a „színészek”, akik közül sokan naponta tíz órákat töltöttek favágással az erdőben, mielőtt a próbákra érkeztek, nem rendelkeztek szövegkönyvekkel, ezért emlékezetből játszották a klasszikusokat. A színház jelentős fejlődésen ment keresztül 1924-ben, amikor egykori hivatásos színészek egész csoportja érkezett a táborba (mindannyiukat egyazon „ellenforradalmi” mozgalom résztvevőiként ítélték el). 1924-ben Csehov Ványa bácsi-ját és Gorkij egyik darabját, A nap gyermekei-t tűzték műsorra.[141] Később operákat és operetteket mutattak be Szolovki színházában, amelyben akrobatikus produkciók és filmvetítések is zajlottak. Egy zenés est keretében egy zenekari, egy kvintettre írt, valamint egy kórusművet adtak elő, továbbá áriákat egy orosz operából.[142] 1924 márciusára a repertoár kibővült egy Leonyid Andrejev-darabbal (a szerző Danyiil nevű, ugyancsak író fia később maga is raboskodott a Gulagban), egy Gogol-darabbal és egy Sarah Bernhardt-emlékesttel. [143]

Nem a színház jelentette a kultúra egyetlen hozzáférhető formáját. Szolovkin volt könyvtár, amely végül már 30.000 kötettel rendelkezett, amellett botanikus kert, ahol a rabok sarkvidéki növényekkel kísérleteztek. A szolovki foglyok, akik között sok volt az egykori szentpétervári tudós, létrehozták a helyi növény- és állatvilág, művészet és történelem múzeumát is.[144] Bizonyos, előkelőbb rabok számára működött egy „klub”, amelynek – legalábbis a fényképek tanúsága szerint – kifejezetten burzsoá légköre volt. Az igen bensőséges hangulatot árasztó felvételeken zongora, parketta és Marxot, Lenint meg Lunacsarszkijt, az első szovjet kultuszminisztert ábrázoló képek láthatók.[145] A szerzetesektől megörökölt régi litográfus felszereléssel a szolovki rabok havonta megjelenő folyóiratokat és szatirikus karikatúrákat, gyötrő honvágyról tanúskodó költeményeket és

meglepően szókimondó novellákat közlő újságokat adtak ki. A Szoloveckije Osztrova (a név „Szolovki-szigetek”-et jelent) 1925. decemberi számában az egyik novella egy hajdani színésznőről szólt, aki Szolovkin arra kényszerült, hogy mosónőként dolgozzék, és képtelen volt megszokni az új életét. A történet ezzel a mondattal végződik: „Szolovki el van átkozva.” Egy másik novellában egy hajdani arisztokrata, aki egykor „meghitt estéket töltött a Téli Palotában”, új helyzetében csak azzal tud vigasztalódni, hogy meglátogat egy másik arisztokratát, akivel a régi időkről beszélgetnek.[146] A szocialista realizmus kliséi ekkoriban még nyilvánvalón nem voltak kötelezőek. Nincs minden történetnek olyan derűs vége, mint ami később megkerülhetetlen elvárás lett, és a bennük szereplő foglyok közül nem mindenki alkalmazkodott szívesen a szovjet valósághoz. A szolovki újságokban tudományos cikkek is megjelentek, például Lihacsov elemzése a bűnözők között dívó szerencsejáték-etikettről, vagy a szolovki templomromokat művészi és építészeti szempontból vizsgáló írások. Sőt 1926 és 1929 között a SZLON nyomdájából a Szolovki Tudományos Társaság munkáinak huszonkilenc száma került ki. A társaság foglalkozott a szigetek állat- és növényvilágával, különös tekintettel bizonyos fajokra – az északi szarvasra és a helyi növényekre –, és cikkeket közölt a téglagyártásról, a széláramlatokról, az ásványkincsekről és a prémtermelésről. Ez utóbbiban bizonyos foglyok olyannyira érdekeltté váltak, hogy 1927ben, amikor a sziget gazdasági tevékenysége a legvirágzóbb volt, egy csoportjuk ezüst-fekete „tenyészrókákat” hozatott Finnországból, javítandó a helyi állomány minőségét. A Tudományos Társaság többek között elkészített egy geológiai felmérést, melynek eredményeit még ma is használja a sziget történeti múzeumának igazgatója.[147] A kiváltságosabb foglyok részt vehettek az új szovjet rítusokban és az ünnepségeken is, amelyekből a táborlakók későbbi nemzedékeit

szántszándékkal kirekesztették. A Szoloveckije Osztrova 1925. szeptemberi számának egyik cikke leírja a sziget első május elsejei ünnepségét. Fájdalom, az időjárás rossz volt: Május elsején az egész Szovjetunióban virágoznak a növények, de Szolovkin a tenger még mindig jéggel van tele, és temérdek a hó. Mindazonáltal készülünk a proletariátus ünnepének megtartására. A barakkokban kora reggeltől izgatottság érzékelhető. Egyesek mosnak. Mások borotválkoznak. Van, aki a ruháit javítgatja, van, aki a lábbelijét fényesíti… [148] Ennél is meglepőbb – a későbbi évekből visszatekintve hogy a szigeteken sokáig fennmaradtak a vallási ünnepek. Egy hajdani pap, V. A. Kazacskov így emlékezett 1926 „grandiózus” húsvétjára: Nem sokkal az ünnep előtt a részleg új főnöke kijelentette, hogy mindenki, aki templomba akar menni, nyilatkozatban köteles ezt közölni vele. Először szinte senki nem cselekedett így – az emberek féltek a következményektől. Közvetlenül húsvét előtt azonban rengetegen tettek nyilatkozatot… Hosszú, tömött sorokban vonultak az emberek az Onufrij-templom, a temetői kápolna felé. Természetesen mindannyian nem fértünk be a kápolnába. Az emberek odakünn álltak, és a későn érkezők még csak nem is hallhatták a liturgiát.[149] Még egy másik börtönújság, a Szoloveckoj Lageram vezércikkírója is óvatos, de pozitív hangvételű fejtegetésbe bocsátkozott a húsvét, ezen „ősi tavaszköszöntő ünnep” kapcsán, amely „vörös zászló alatt még mindig megtartható”.[150] A vallási ünnepekkel együtt, számos rab meglepetésére, a hajdani szerzetesek egy maroknyi csoportja is megmaradt egészen az évtized második felének végéig. Ennek tagjai „szerzetes-tanárok” módjára

tevékenykedve feltehetően átadták a raboknak azokat az ismereteket, amelyek szükségesek voltak a korábban sikeres gazdálkodáshoz és halászathoz – a szolovki heringekből valaha a cár asztalára is került –, akárcsak a sziget templomait évszázadok óta összekötő bonyolult csatornahálózat titkait. A szerzetesekhez az évek során szovjet papok és az egyházi hierarchia tagjainak tucatjai csatlakoztak, ortodoxok és katolikusok egyaránt, akik helytelenítették az egyházi javak kisajátítását, vagy nem tartották be „az állam és az egyház szétválasztásáról szóló dekrétum”-ot. A papság, nagyjából a szocialista politikai foglyokhoz hasonlóan, elkülönülten élhetett a Kreml egyik barakkjában, és a hajdani temető kicsiny kápolnájában egészen 1930-3l-ig bemutathatta a liturgiát – ami, különleges alkalmaktól eltekintve, a többi fogoly számára tilalmas fényűzés volt. Úgy tűnik, hogy ezek a „privilégiumok” bizonyos ellenérzést váltottak ki, és alkalmanként feszültségekhez vezettek a papság és a közönséges rabok között. Egy női fogoly, akit az Anzer szigetén lévő különleges kismamatelepre vittek, miután gyermeket szült, felidézte, hogy a szigeten a szerzetesnők „távol tartották magukat tőlünk, nem hívőktől… dühösek voltak, nem szerették a gyermekeket, bennünket pedig gyűlöltek”. Más papok, amiként számos visszaemlékezésből kitűnik, ettől nagyon is eltérő módon viselkedtek, aktív evangelizációs és szociális munkát végeztek a köztörvényesek és a politikaiak között egyaránt.[151] Akiknek volt pénzük, elérhették azt is, hogy ne kelljen az erdőben dolgozniuk, és elkerüljék a kínzásokat és a halált. Szolovkin működött egy étterem, amelynek szolgáltatásait a rabok (illegálisan) igénybe vehették. Azok, akiknek futotta a szükséges megvesztegetésekre, ételt is hozathattak maguknak.[152] A táborigazgatóság egy időben még „boltokat” is üzemeltetett a szigeten, ahol a rabok ruhaneműt vásárolhattak, a normális szovjet boltok árainak kétszereséért.[153] Számos visszaemlékezésben (igen változatos írásmóddal) feltűnik egy hetvenkedő személy, bizonyos

„Violaro gróf neve, aki állítólag pénzzel váltotta meg magát a szenvedésektől. A gróf, akit rendszerint „Mexikó egyiptomi nagykövete”-ként emlegettek, elkövette azt a hibát, hogy közvetlenül a forradalom után meglátogatta a felesége családját Szovjet-Grúziában. Mind őt, mind az asszonyt letartóztatták, és a messzi északra deportálták. Noha először bebörtönözték őket – és a grófnőt mosodai munkára osztották be –, a tábori legendárium szerint a gróf 5.000 rubel segítségével kimódolta, hogy mindketten egy külön házban lakhassanak, továbbá lovat és szolgát tarthassanak.[154] Mások egy gazdag indiai, közelebbről bombayi kereskedőre emlékeztek, aki később a moszkvai brit konzulátus segítségével távozott. Az emigráns sajtó utóbb megjelentette az illető visszaemlékezéseit.[155] Az említett és más gazdag – jól élő és korán kiszabaduló – foglyok példája olyan visszatetszést keltett, hogy 1926-ban a kevésbé kiváltságos rabok egy csoportja levelet írt a Kommunista Párt Központi Bizottsága elnökségének, kifogásolva a „szolovki koncentrációs táborban uralkodó káoszt és erőszakot”. A kommunista vezetés ízléséhez szabott kifejezésekkel elpanaszolták, hogy „akiknek van pénzük javíthatnak a helyzetükön, s ezért az összes teher azon munkások és parasztok vállaira nehezedik, akiknek nincs pénzük”. Miközben a gazdagok megvásárolták maguknak a könnyebb munkát, írták, „a szegények napi 14-16 órát dolgoznak”.[156] Mint kiderült, nem ők voltak az egyetlenek, akiket elégedetlenséggel töltöttek el a szolovki táborparancsnokok szeszélyes intézkedései. Ha az ötletszerű erőszak és a méltánytalan bánásmód a rabokat zavarta, a szovjet hierarchia magasabb szintjein némiképp más ügyek váltottak ki helytelenítést. Az évtized közepére nyilvánvalóvá lett, hogy a SZLON táborai, hasonlóan a „közönséges” börtönrendszer többi részéhez, nem teljesítik a legfontosabb kinyilvánított célt: nem önfenntartóak.[157] Valójában a szovjet koncentrációs táborok, a „különlegesek” és a „közönségesek” egyaránt, nemcsak hasznot nem hajtottak, de parancsnokaik ráadásul egyre több pénzre tartottak

igényt. Szolovki e tekintetben nem különbözött a korszak többi szovjet börtönétől. A foglyok és az őrök különleges helyzetéből fakadóan a szigeten a kegyetlenség és a kényelem szélsőségei jóval szembetűnőbbek voltak, mint másutt, ám ekkoriban szerte a Szovjetunióban ugyanezen szabálytalanságok voltak megfigyelhetők más táborokban és börtönökben is. Elméletben a rendes börtönrendszer szintén magában foglalt gazdaságokhoz, műhelyekhez és gyárakhoz kapcsolódó „munkatelepek”-et, és ezek gazdasági tevékenysége ugyancsak rosszul szervezett és ráfizetéses volt.[158] Egy 1928-ban készült, a vidéki Karéliában lévő – ötvenkilenc rabot, továbbá hét lovat, két sertést és huszonegy tehenet befogadó – táborra vonatkozó felügyelői jelentés nehezményezte, hogy csak a foglyok felének volt takarója; hogy a lovak legyengült állapotban voltak (és egyet engedély nélkül eladtak egy cigánynak); hogy a többi lovat az őrség a saját céljaira vette igénybe; hogy a táborban korábban raboskodó patkolókovács szabadulásakor magával vitte az összes szerszámot; hogy egyetlen tábori épületben sem volt fűtés, de még szigetelés sem, kivéve a főigazgató szállását. Ami még rosszabb, ugyanez a főigazgató hetente három-négy napot töltött a táboron kívül; gyakran engedély nélkül, a kelleténél korábban bocsátott szabadon foglyokat; „makacsul megtagadta”, hogy a rabokat mezőgazdasági ismeretekre oktassa; és nyíltan kifejezésre jutatta, hogy „haszontalannak” tartja a foglyok átnevelését. Egyes rabok feleségestül éltek a táborban; másoknál hosszas látogatást tettek az asszonyok, akik férjükkel együtt eltűntek a fák között. Az őrök „csipcsup ügyek miatt hajba kaptak, és részegeskedtek”.[159] Nem csoda, hogy a felsőbb hatóságok 1929-ben felelősségre vonták a helyi karéliai kormányzatot, mondván, „nem érti meg a kényszermunka mint a társadalom védelmében alkalmazott eszköz fontosságát, valamint hasznosságát az állam és a társadalom számára”.[160] Az ilyen táborok nyilvánvalóan nem hoztak hasznot, és ahogy a

feljegyzésekből kitűnik, így volt ez már a kezdet kezdetén is. A Belorussziában lévő Gomel Cseka-vezetői már 1919 júliusában levélben követeltek Dzerzsinszkijtől sürgős, 500.000 rubeles támogatást: a helyi tábor építése pénzhiány miatt elakadt.[161] Az elkövetkező évtized folyamán a fogolytáborok fölötti ellenőrzés jogáért versengő különféle minisztériumok és intézmények éppúgy marakodtak az anyagi erőforrásokért, mint a hatalomért. Időről időre amnesztiákat hirdettek, hogy tehermentesítsék a börtönöket; a legtöbb rabot 1927 őszén, az októberi forradalom tizedik évfordulóján bocsátották szabadon. Több mint 5.000 embert engedtek ki a közönséges börtönökből, nem kis részben azért, hogy enyhítsék a zsúfoltságot és pénzt takarítsanak meg.[162] 1925 novemberére belátták a legfelsőbb szinten is, hogy a „foglyok jobb kihasználására” van szükség. Pjatakov, egy számos befolyásos gazdasági pozíciót birtokló bolsevik, ekkoriban ezt írta Dzerzsinszkijnek. „Arra a következtetésre jutottam, hogy a munkakultúra legelemibb feltételeinek megteremtése céljából bizonyos régiókban kényszermunkatelepeket kell létrehozni. Az ilyen telepek mérsékelhetik a börtönök zsúfoltságát. A GPU-nak tanulmányoznia kellene ezt a problémát.” Ezután négy térséget sorolt fel, mint olyanokat, amelyek sürgős fejlesztést igényelnének, később ezek mindegyikében – a távol-keleten Szahalin szigetén, messze északon a Jenyiszej folyó torkolatánál, a kazah sztyeppén és a szibériai Nyercsinszk város körzetében – táborok létesültek. Dzerzsinszkij egyetértett az emlékeztetővel, és átadta két kollégájának, hogy dolgozzák ki a teendőket.[163] Eleinte nem történt semmi, talán azért, mert maga Dzerzsinszkij nem sokkal ezután meghalt. Ugyanakkor azonban az emlékeztető a változások előfutárának bizonyult. A szovjet vezetés egészen az 1920-as évek derekáig nem döntötte el pontosan, hogy a börtönök és táborok elsődleges célja a foglyok átnevelése, a foglyok megbüntetése, avagy a rezsim számára haszonnal járó munka legyen-

e. Most a koncentrációs táborok sorsának alakulásában érdekelt számos intézmény lassacskán konszenzusra jutott: a börtönöknek önfenntartóknak kell lenniük. Az évtized végére a forradalom utáni szovjet börtönök zűrzavaros világa átalakul, és a káoszból új rendszer emelkedik ki. Szolovki nemcsak szervezett gazdasági egység, de egyszersmind mintatábor is lett, olyan példa, amelyet később szerte a Szovjetunióban sok ezerszer másoltak le. Még ha akkor nem tudatosult is senkiben, Szolovki fontossága visszatekintve egyre nyilvánvalóbbá válik. Később, 1930-ban egy Uszpenszkij nevezetű helyi parancsnok egy szolovki pártgyűlésen kijelentette, hogy „a szolovki tábor munkájának tapasztalatait megismerve, döntött úgy a Párt és a kormány, hogy a börtönrendszert Szovjetunió-szerte át kell alakítani javító-nevelő munkatáborok rendszerévé”.[164] E változások némelyikére, amint azt a Dzerzsinszkijhez intézett memorandum igazolja, a legmagasabb szinten kezdettől fogva számítottak. Mégis, az új rendszer technikáit – a táborok irányításának, a foglyok és munkarendjük megszervezésének új módszereit – magán a szigeten fejlesztették ki. Lehet, hogy az 1920-as évek közepén Szolovkin káosz uralkodott, de ebből a káoszból született meg a későbbi Gulag-rendszer. * A SZLON változásának hogyanjára és miértjére a magyarázat legalábbis részben Naftali Aronovics Frenkel, egy olyan rab személyiségében rejlik, aki egyre magasabb rangra emelkedve egyike lett a legbefolyásosabb szolovki parancsnokoknak. Egyfelől, Szolzsenyicin a Gulag szigetvilágban azt állítja, hogy a terv, miszerint a rabok élelmezését munkájuk minőségének kell meghatároznia, személyesen Frenkeltől származott. Ez a szörnyű munkarend, amely néhány hét leforgása alatt végzett a gyengébb rabokkal, mint látni fogjuk, később számtalan ember halálát okozta.

Másfelől meglehetősen sok orosz és nyugati történész vitatja Frenkel fontosságát, és puszta legendának minősíti a Frenkel mindenhatóságáról szóló számos történetet.[165] Valójában Szolzsenyicin némiképp túlértékelte Frenkel szerepét: a korábbi, Szolovki előtti bolsevik táborok foglyai szintén beszámolnak arról, hogy több munkáért több élelmet kaptak, és ez az elképzelés bizonyos értelemben kézenfekvő, és nem szükségképpen egyetlen ember elmeszüleménye.[166] A közelmúltban kutathatóvá vált levéltárak azonban, kivált a karéliai regionális archívumok – Karéliának hívták azt a szovjet tagköztársaságot, amelyhez Szolovki annak idején tartozott –, fölöttébb nyilvánvalóvá teszik Frenkel személyének fontosságát. Még ha nem Frenkel eszelte is ki a rendszer valamennyi módszerét, ő ismerte fel, miként lehet egy fogolytábort látványosan jövedelmező gazdasági intézménnyé alakítani, és fellépésének ideje, helye és módja nagyon is alkalmas lehetett arra, hogy felkeltse Sztálin érdeklődését az ötlet iránt. De nem meglepő a zűrzavar sem. Frenkel neve számos, a táborrendszer korai időszakáról írt visszaemlékezésben felbukkan, és ezekből világosan kitűnik, hogy az említett férfiú kilétét már saját életében mítoszok övezték. A hivatalos fényképfelvételekről egy számító és vészjósló tekintetű, bőrsapkát és gondosan nyírott bajuszt viselő ember néz ránk; az egyik emlékiratíró szerint „úgy öltözött, mint egy piperkőc”.[167] Az egyik munkatársa, aki tagja volt az OGPU-nak, módfelett csodálta Frenkel tökéletes memóriáját és fejszámoló-tehetségét: „Soha semmit nem írt le papírra.”[168] Később a szovjet propaganda is hasonlóképpen magasztalta „memóriája hihetetlen kapacitását” és „a fakitermelő és erdei munkával kapcsolatos kimagasló tudását”, mezőgazdasági és mérnöki szakértelmét, valamint széles körű általános műveltségét: Egy napon például beszélgetésbe elegyedett a szappant, illatszert és kozmetikumokat gyártó tröszt két munkásával. Ezek nagyon hamar elszótlanodtak, amint megmutatkozott óriási tudása

az illatszereket illetően, és még az is kiderült róla, hogy a világpiac szakértője, továbbá azt is tudja, hogy milyen fajta illatokat kedvelnek és nem kedvelnek a Maláj-szigetek lakói![169] Mások gyűlölték őt, és féltek tőle. A szolovki pártalapszervezet 1928-ban egy sor különleges gyűlést tartott, amelyeken kollégái azzal vádolták Frenkelt, hogy saját kémhálózatot szervezett, hogy „mindenről mindenki másnál korábban szerezzen tudomást”.[170] A vele kapcsolatos történetek, még 1927-ben, Párizsba is eljutottak. A Szolovkiról szóló első könyvek egyikében egy francia antikommunista azt írta Frenkelről, hogy „az ő rettenetesen érzéketlen kezdeményezéseinek eredményeként szerencsétlen emberek milliói végeznek szörnyű munkát, égbekiáltó szenvedések közepette”.[171] Kortársai szintén keveset tudtak Frenkel származásáról. Szolzsenyicin „konstantinápolyi születésű török zsidó”-nak nevezte. [172] Mások azt állították, hogy „magyar gyáros”.[173] Sirjajev szerint Odesszából jött, mások úgy vélték Ausztriából való, vagy Palesztinából, vagy hogy egykor Amerikában dolgozott a Fordgyárban.[174] A kuszaságban valamelyest rendet teremt Frenkel fogoly-nyilvántartási lapja, amelyen egyértelműen az áll, hogy 1883ban született Haifában, az akkor az Ottomán Birodalomhoz tartozó Palesztinában. Innen (talán Odesszán, talán Ausztria-Magyarországon keresztül) került a Szovjetunióba, ahol „kereskedőnek” adta ki magát. [175] 1923-ban a hatóságok illegális határátlépésért letartóztatták, ami annyit jelenthet, hogy olyan kereskedő volt, aki hébe-hóba csempészéssel is foglalkozott, vagy hogy egyszerűen kereskedő volt, aki a Szovjetunió által tolerált mértéknél sikeresebben üzletelt. Tízesztendei kemény, Szolovkin letöltendő kényszermunkára ítélték. [176]

Ugyancsak rejtély, hogy pontosan miként volt képes Naftali Frenkel fogolyból táborparancsnokká előlépni. A legenda szerint rögtön a táborba érkezésekor olyannyira megdöbbent a siralmas szervezés, a pénz- és munkaerőpazarlás láttán, hogy leült, és nagyon részletes

levelet írt, precízen kifejtve, mi a baj a táborban folytatott tevékenységekkel, köztük az erdészettel, a gazdálkodással és a téglagyártással. A foglyok „panaszládájába” bedobott levél magára vonta egy hivatalnok figyelmét, aki érdekességként elküldte az irományt a titkosrendőrség ranglétráján akkoriban nagy sebességgel egyre feljebb emelkedő és végül a testület első számú vezetőjévé váló Genrih Jagodának. Jagoda állítólag azonnal találkozni akart a levél szerzőjével. Egy kortárs (továbbá a forrása kilétét elhallgató Szolzsenyicin) szerint Frenkel maga állította, hogy egyszer csak Moszkvába vitték, ahol Sztálinnak és Kaganovicsnak, Sztálin egyik pribékjének is előadta az elképzeléseit.[177] A legenda ezen a ponton homályosabbá válik: noha a feljegyzésekből kiderül, hogy Frenkel az 1930-as években valóban találkozott Sztálinnal, és noha a pártbéli tisztogatások éveiben Frenkel élvezte Sztálin védelmét, ez idáig egyetlen olyan feljegyzés sem került elő, ami az 1920-as években történt találkozóra utalna. Ez nem jelenti azt, hogy a dolog nem történt meg: lehet, hogy a források egyszerűen elvesztek.[178] Ezeket a történeteket egyes közvetett bizonyítékok is alátámasztják. Például, Naftali Frenkel még a SZLON-t jellemző kaotikus viszonyokhoz képest is meglepően rövid idő leforgása alatt lépett elő fogolyból őrré. 1924 novemberében, amikor Frenkel még egy éve sem volt a tábor lakója, a SZLON igazgatása már kérvényezte idő előtti szabadlábra helyezését. A kérvényt végül 1927-ben elfogadták. Mindeközben a tábor igazgatósága rendszeresen szuperlatívuszokban nyilatkozott az OGPU számára írott jelentésekben Frenkelről: „a táborban olyan kivételesen tehetséges munkásként viselkedett, hogy elnyerte a SZLON igazgatóságának bizalmát, és tekintélyt vívott ki magának… egyike a ritka, felelősségteljes munkásoknak”.[179] Azt is tudjuk, hogy Frenkel szervezte meg, majd irányította az Ekonomicseszkaja kommercseszkaja csasztyot, a SZLON Gazdasági-Kereskedelmi Részlegét, és hogy ebben a minőségében kísérelte meg a szolovki táborokat nem csupán a koncentrációs

táborokra vonatkozó dekrétumnak megfelelően önfenntartóvá, de ténylegesen nyereségessé is tenni – egészen addig a pontig, hogy a szolovki rabok elvették a munkát más vállalatoktól. Jóllehet ezek nem magáncégek, hanem állami vállalatok voltak, az 1920-as években még léteztek a szovjet gazdaságban a verseny bizonyos elemei, és Frenkel ezt használta ki. 1925 szeptemberére a SZLON, melynek gazdasági részlegét Frenkel irányította, már elnyerte a jogot 130.000 köbméter karéliai fa kitermelésére, ugyanis jobb árat kínált egy polgári erdészeti vállalatnál. A SZLON emellett részvénytulajdonossá vált a Karéliai Közösségi Bankban, és versenyben volt, hogy megszerezze a Kemet a messze északon fekvő Uhta városával összekötő út építésének jogát.[180] Mindezen tevékenységek kezdettől fogva különösen azért bőszítették a karéliai hatóságokat, mert eleinte magát a táborépítést is ellenezték.[181] Később a panaszok egyre hangosabbá váltak. Egy, a SZLON expanzióját megvitatni hivatott tanácskozáson a helyi hatóságok felpanaszolták, hogy a tábor tisztességtelen módon jut olcsó munkaerőhöz, és emiatt a közönséges erdészek munkanélkülivé válnak. A későbbiekben az értekezletek hangulata megváltozott, és a jelenlévők komolyabb ellenvetésekkel hozakodtak elő. A Karéliai Népi Komisszárok Tanácsának – a Karéliai Köztársaság kormányának – egyik ülésén, 1926 februárjában számos helybéli vezető azért támadta a SZLON-t, mert túl magas árakat szab, és mert túl sok pénzt követel a Kernből Uhtába vezető út építéséért. „Nyilvánvalóvá vált – összegezte mérgesen Juzsnyev elvtárs –, hogy a SZLON egy kommerszant, egy nagykereskedő, jókora, ragadozó manccsal, és alapvető célja a haszonszerzés.”[182] A karéliai kereskedelmi vállalat, mint állami cég, szintén ellenezte a SZLON azon döntését, hogy saját üzletet nyit Kémben. Az állami vállalat nem engedhette meg magának hasonló üzletek nyitását, a SZLON viszont, amely hosszabb munkaidőt kényszeríthetett az általa dolgoztatott rabokra, és sokkal kevesebbet – tulajdonképpen semmit

sem – fizetett nekik, megtehette ezt.[183] Ennél is rosszabb, panaszkodtak a hatóságok, hogy a SZLON, az OGPU-val ápolt különleges kapcsolatainak köszönhetően figyelmen kívül hagyhatta a helyi törvényeket, és nem kényszerült pénzt befizetni a regionális költségvetésbe.[184] A nyereségességgel, hatékonysággal és a rabok dolgoztatásának tisztességes voltával kapcsolatos viták az elkövetkező negyedszázadban folytatódtak (a későbbiekben e könyv alaposabban foglalkozik ezzel a témával). Azonban az 1920-as évek közepén a karéliai helyi hatóságok nem álltak nyerésre. A szolovki tábor gazdasági viszonyaira vonatkozó beszámolójában 1925-ben Fjodor Ejhmanns elvtárs – aki ekkor, noha később a tábor vezetője lett, még csak Nogtyev helyettese volt – kérkedve sorolta fel a SZLON gazdasági eredményeit, kijelentve, hogy a korábban „nyomorúságos állapotban” lévő téglagyár most virágzik, a fakitermelési ágazat túlteljesítette az éves tervet, az erőmű elkészült, és a halászat teljesítménye a kétszeresére növekedett.[185] Később e jelentések felbukkantak különféle változatokban mind a szolovki újságokban, mind a Szovjetunió más részein a közvélemény tájékoztatása céljából kiadott lapokban.[186] Gondos számításokat tartalmaztak: egy beszámoló becslése szerint az átlagos napi fejadag 29 kopekba került, a ruházat ára 34 rubelre és 57 kopekra rúgott. Az egy fogolyra fordított teljes költség, orvosi ellátással és szállítással együtt évente állítólag 211 rubel és 67 kopek volt.[187] Habár a tábor a valóságban még 1929-ben is 1,6 millió rubel veszteséget halmozott fel[188] – könnyen lehet, amiatt, hogy az OGPU lopott a pénztárból –, Szolovki vélt gazdasági sikerét még mindig széltében-hosszában propagálták. Ez a siker hamarosan az egész szovjet börtönrendszer átalakítását szorgalmazók központi jelentőségű érve lett. Senki sem törődött sokat azzal, hogy az eredmény elérése érdekében a foglyoknak kisebb fejadagokkal és rosszabb életkörülményekkel kell beérniük.[189] Az sem érdekelt senkit, hogy megromolhat a kapcsolat a helyi

hatóságokkal. Magán a táboron belül kevesek voltak olyanok, akik kétségbe vonták volna ezen állítólagos siker kovácsának kilétét. Frenkelben mindenki azt az embert látta, aki elüzletiesíti a tábort, és sokan határozottan meggyűlölték. 1928-ban a szolovki kommunista pártszervezet egyik értekezletén – amely olyannyira viharos volt, hogy az értekezlet jegyzőkönyvének egy részét túl titkosnak minősítették ahhoz, hogy levéltárra lehessen bízni, és ezért hozzáférhetetlen – egy táborparancsnok, bizonyos Jasenko elvtárs felpanaszolta, hogy a SZLON Gazdasági-Kereskedelmi Részlege túl nagy befolyásra tett szert: „minden a kompetenciájába tartozik”. Támadta Frenkelt is, ezt a „hajdani rabot, akit háromévi munka után szabadon engedtek, mert abban az időben nem volt elég ember [őr] a táborban végzendő teendők ellátására”. Frenkel olyan fontossá vált, panaszkodott Jasenko (akinek szóhasználata erős antiszemita indulatokról árulkodik), hogy „amikor lábra kapott a szóbeszéd, hogy esetleg távozik, az emberek ezt mondták: »nem tudunk dolgozni nélküle«„. Jasenko annyira gyűlölte Frenkelt, hogy, mint bevallotta, a meggyilkolását is fontolóra vette. Mások azt firtatták, miért jár Frenkelnek, egy hajdani rabnak, soron kívüli kiszolgálás és kedvezményes ár a SZLON boltjaiban – mintha ő lenne a tulajdonos. Megint mások arról beszéltek, hogy a SZLON annyira üzletiessé vált, hogy megfeledkezett eredeti feladatáról: a táborban leállt mindennemű átnevelő munka, és a rabok kénytelenek megfelelni a méltánytalan munkakövetelményeknek. Amikor a foglyok a teljesíthetetlenül magas normák ellen öncsonkítással védekeztek, az ügyeket nem vizsgálták ki.[190] Ám ahogyan a SZLON-nak óhatatlanul felül kellett kerekednie a karéliai hatóságokkal folytatott vitában, ugyanúgy – talán moszkvai kapcsolatainak köszönhetően – Frenkelnek is meg kellett nyernie a SZLON-on belül zajló vitát arról, hogy miféle tábor legyen Szolovki,

és hogy miként dolgozzanak és milyen bánásmódban részesüljenek benne a foglyok. * Mint már említettem, valószínűleg nem Frenkel találta ki a hírhedt „úgy eszel, ahogy dolgozol”-munkarendet, amelynek alapján a foglyok az elvégzett munka arányában kaptak élelmet. Mindazonáltal döntő szerepe volt e rendszer kialakulásában és virágzásában; a szisztéma eleinte csupán annyit jelentett, hogy a munkáért olykor élelemmel „fizettek”, majd ebből megszületett az élelemelosztás és munkaszervezés nagyon precíz, szabályozott módszere. Frenkel rendszere valójában meglehetősen egyszerű volt. Fizikai erőnlétük alapján három csoportra osztotta a SZLON foglyait: azokéra, akik képesnek látszottak nehéz munka végzésére, azokéra, akik könnyű munkára tűntek alkalmasnak, és a betegekére. Mindegyik csoport különböző feladatokat kapott, és eltértek a teljesítendő normák is. Aztán ennek megfelelően zajlott az élelmezés – és a fejadagok közötti különbségek igen drasztikusak voltak. Egy 1928 és 1932 közötti adatokat mutató táblázat szerint fejenként 800 gramm kenyeret és 80 gramm húst kaptak az első, 500 gramm kenyeret és 40 gramm húst a második, és 400 gramm kenyeret és 40 gramm húst a harmadik csoport tagjai. Más szóval, a legalacsonyabb kategóriába sorolt munkások feleannyi élelmet kaptak, mint a legmagasabba soroltak.[191] A gyakorlatban a rendszer nagyon gyorsan életben maradókra és életben maradásra képtelenekre különítette el a foglyokat. A viszonylag jól táplált erős rabok még erősebbek lettek. Az élelemtől megfosztott gyenge rabok tovább gyengültek, és végül megbetegedtek vagy meghaltak. A folyamatot gyorsította és még szélsőségesebbé tette, hogy a normákat gyakorta nagyon magasan határozták meg – bizonyos foglyok, kivált a városokból érkezett emberek számára, akik azelőtt sosem bányásztak tőzeget vagy vágtak fát, lehetetlenül

magasan. 1928-ban a központi hatóságok megbüntettek néhány őrt, mert a norma teljesítése érdekében 128 embert arra kényszerítettek, hogy télvíz idején egész éjszaka dolgozzanak. Egy hónappal később a rabok 75 százaléka még mindig súlyos fagyási sérülésektől szenvedett.[192] Frenkel alatt a SZLON-munka jellege is megváltozott: őt nem érdekelték az olyan haszontalanságok, mint a prémesállat-tenyésztés vagy a különleges sarkvidéki növények termesztése. Ehelyett útépítésekre és fakitermelésekre küldte a rabokat, kihasználva, hogy a SZLON bővelkedett a képzetlen ingyenmunkásokban.[193] A munkajellege gyorsan megváltoztatta a tábor vagy inkább táborok jellegét, tudniillik a SZLON immár a Szolovki-szigeteken kívül is terjeszkedni kezdett. Frenkel többé nem törődött részletekbe menően azzal, hogy a foglyokat börtönépületekben, szögesdrót mögött őrzik-e. Az egész Karéliai Köztársaságba és az orosz szárazföld arhangelszki régiójába is küldött elítélt munkásokból álló csoportokat, több ezer kilométerre Szolovkitól, mindenhová, ahol nagy szükség volt rájuk. [194]

Mint valami menedzsment-konzultáns, aki kezébe veszi egy gyengélkedő vállalat ügyeit, Frenkel a tábori élet más aspektusait is „racionalizálta”, lassanként elvetve mindent, ami nem szolgálta a tábor gazdasági hatékonyságát. Az átnevelésre vonatkozó minden hivatkozás rövidesen a múlté lett. Amiként bírálói panaszolták, Frenkel megszüntette a tábor folyóiratait és újságjait, és véget vetett a Szolovki Tudományos Társaság gyűlésezéseinek. A szolovki múzeum és színház folytatta működését, de kizárólag azért, hogy lenyűgözze az idelátogató nagykutyákat. Ezzel egyidejűleg a véletlenszerű kegyetlenkedés visszaszorulóban volt. A Sanyin-bizottság, az OGPU különleges csoportja 1930-ban érkezett a szigetre, hogy a foglyokkal való rossz bánásmóddal kapcsolatos rémhírek ügyében vizsgálódjék. A vizsgálat megerősítette azokat a történeteket, melyek szerint a szigeten

túlságosan gyakran fordult el verés és kínzás. Az addigi politikával elképesztő ellentétben a bizottság halálra ítélte és kivégeztette az OGPU tizenkilenc tagját.[195] Az efféle magatartás immár elfogadhatatlan volt egy olyan intézményben, amelyben a trudoszposzobnoszty – a „munkaképesség” – mindenekfölötti fontossággal bírt. Végül Frenkel vezetése alatt a „politikai fogoly” fogalma is megváltozott. 1925 őszén a köztörvényes bűnözők és az ellenforradalmi tevékenységért elítéltek közötti mesterséges elválasztó vonal már nem létezett, és mindkét csoportot együtt küldték a szárazföldre, hogy részt vegyenek a Karéliában zajló hatalmas fakitermelési és fafeldolgozási munkálatokban. A SZLON többé nem ismert kiváltságos foglyokat, inkább az összes rabot potenciális munkásnak tekintette.[196] A szavvatyevói barakkok szocialista lakói nagyobb problémát jelentettek. A szocialista politikusok nyilvánvalóan nem illettek bele semmilyen gazdasági hatékonysággal kapcsolatos elképzelésbe, ugyanis elvi alapon megtagadták, hogy bármiféle kényszermunkát végezzenek. Még arra sem voltak hajlandók, hogy a saját tűzifájukat kivágják. „A kormányzat száműzött bennünket – panaszolta egyikük –, és a kormányzatnak kell gondoskodnia mindenről, amire szükségünk van.”[197] A tábor igazgatósága korántsem meglepő módon visszatetszőnek találta ezt az álláspontot. Jóllehet 1923 tavaszán személyesen tárgyalt a petrominszki politikaiakkal, és személyesen ígérte meg nekik, hogy Szolovkin nagyobb szabadságban lesz részük, amennyiben hajlandók szépszerével odamenni, Nogtyev parancsnok a jelek szerint különösen bosszús volt az örökös követelőzés miatt. Összekülönbözött a politikaiakkal a mozgásszabadságot, az orvosi segítség igénybevételének lehetőségét és a külvilággal való levelezés jogát illetően. Végül 1923. december 19-én, amikor a foglyokra vonatkozó kijárási tilalom folytán a helyzet különösen elmérgesedett, a szavvatyevói barakkokat őrző katonák tüzet nyitottak a politikaiak

egy csoportjára, és hat embert megöltek. Az incidens külföldön nagy felzúdulást keltett. A Politikai Vöröskereszt a lövöldözésről szóló beszámolókat csempészett át a határon. A nyugati sajtó még az oroszországit is megelőzően tudósított az esetről. A Kommunista Párt vezetése és a sziget között szinte égtek a távíródrótok. A tábori hatóságok eleinte védelmükbe vették a lövöldözést, mondván, a foglyok megsértették a kijárási tilalmat, és a katonák háromszor figyelmeztették őket, mielőtt tüzet nyitottak. Később, 1924 áprilisában a táborigazgatóság, habár még mindig vonakodott beismerni, hogy a katonák teljesen elmulasztották a figyelmeztetést – e tekintetben a rabok egybehangzóan nyilatkoztak –, alaposabb elemzéssel szolgált a történtekről. A politikaiak, szólt a jelentés, az őrzésükre kijelölt katonáktól „különböző osztályt” alkottak. A foglyok könyvek és újságok olvasásával töltötték az idejüket; a katonáknak nem voltak könyveik és újságjaik. A foglyok fehér kenyeret, vajat és tejet fogyasztottak; a katonáknak semmi efféle nem jutott. Ez „abnormális helyzet” volt. A mondott helyzet természetesen neheztelést szült, a munkások nehezteltek a nem dolgozókra, és az, hogy a foglyok dacoltak a kijárási tilalommal, elkerülhetetlenül vérontáshoz vezetett.[198] Következtetéseik alátámasztására a táborvezetőség tagjai a Kommunista Párt Központi Bizottságának moszkvai ülésén felolvasták a foglyok leveleit: „Jól érzem magamat, rendesen étkezem… most nincs szükségem ruha- és élelmiszercsomagokra.” Más levelek a gyönyörű látnivalókat részletezték.[199] Amikor néhány e levelek közül később megjelent a szovjet sajtóban, a foglyok némelyike azt hangoztatta, hogy csakis azért festettek ilyen idilli képet a szigeten zajló életről, hogy csillapítsák rokonaik aggodalmait.[200] A felháborodott Központi Bizottság akcióba lépett. A koncentrációs táborokért felelős OGPU-főnök, Gleb Bokij vezetésével bizottság látogatott a szolovki táborokba és a Kémben lévő átmeneti börtönbe. 1924 októberében az Izvesztyija

cikksorozatot közölt. „Akik azt hiszik, hogy a Szolovki egy nyomasztó, komor börtön, ahol az emberek zsúfolt cellákban ülve vesztegetik az időt, súlyosan tévednek – írta Ny. Kraszikov. – A tábort egy 3.000 munkásból álló hatalmas gazdasági szervezet alkotja, amelyben a legkülönfélébb ágazatokban folyik termelés.” A szolovki ipar és mezőgazdaság dicséretét zengő Kraszikov ezután leírta, miként élnek a szocialisták a szavvatyevói barakkokban: Az életvitelük az anarcho-intellektuális jelzővel illethető, amely magában foglalja a létezés eme formájának valamennyi negatív aspektusát. Folyamatos tétlenség, politikai elégedetlenkedés, családi veszekedések, frakcióviszályok, mindenekelőtt pedig agresszív, ellenséges beállítódás általában a kormánnyal és különösen a helyi igazgatósággal, valamint a Vörös Hadsereg katonáival szemben… mindezek következtében ez a háromszáz-egynéhány ember ellenségesen viszonyul a helyi hatóságok minden olyan intézkedéséhez és arra irányuló kísérletéhez, hogy rendet és szervezettséget vigyen az életükbe. [201]

Egy másik folyóiratban a szovjet hatóságok azt állították, hogy a szocialista foglyok jobb élelmezésben részesültek, mint a Vörös Hadsereg katonái. Az említett foglyoknak emellett szabad volt találkozniuk a rokonaikkal – máskülönben hogyan csempészhettek volna ki információkat? –, és rendelkezésükre állt számos orvos, több, mint egy átlagos, munkások lakta falunak. A gúnyos hangvételű cikkben arról is szó esett, hogy ezek a foglyok „ritka és költséges, újfajta készítményeket” követeltek, például aranykoronákat és aranyhidakat a fogaikra.[202] Ez volt a vég kezdete. Egy sor vitát követően, amelyek során a Központi Bizottság fontolóra vette és elvetette a politikaiak külföldre való száműzésének lehetőségét – többeket aggasztott, hogy vajon

milyen hatással lenne ez a nyugati szocialistákra, mindenekelőtt a brit Munkáspártra –, megszületett a döntés.[203] 1925. június 17-én a hajnali órákban katonák vették körbe a szavvatyevói kolostort. A foglyok két órát kaptak a csomagolásra. Azután a kikötőbe vezették, hajókra zsuppolták, és a távoli Közép-Oroszország – a nyugatszibériai Tobolszk és az Uraiban lévő Verhnyeuralszk – zárt börtöneibe szállították őket, ahol a Szavvatyevóban megszokottaknál sokkal rosszabb körülmények vártak rájuk.[204] Az egyik rab ezt írta: cellákba zártak [bennünket], a levegőt megmérgezi a kübli bűze; a politikaiakat elválasztották egymástól… a fejadagjaink kisebbek, mint Szolovkin voltak. A börtönigazgatóság nem hajlandó elismerni a sztarosztánkat [a csoport vezetőjét]. Nincsen kórház, sem orvosi ellátás. A börtön két szintből áll: az alacsonyabb szinten lévő cellák nyirkosak és sötétek. Ezekben tartják a beteg elvtársakat, akik között van, aki tüdőbajos… [205] Noha továbbra is küzdöttek a jogaikért, leveleket küldözgettek külföldre, üzeneteket kocogtattak egymásnak a börtön falain keresztül, és éhségsztrájkokat szerveztek, a bolsevik propaganda elfojtotta a szocialisták tiltakozásait. A régi fogolysegélyező társaságok Berlinben, Párizsban és New Yorkban egyre nagyobb nehézségekbe ütköztek, amikor pénzt próbáltak gyűjteni.[206] „A december 19-i események idején – írta a rabok egyike Oroszország határain kívül élő barátjának, arra a lövöldözésre utalva, amelynek során hat fogoly 1923-ban életét vesztette – szubjektíve úgy tűnt számunkra, hogy »görcsbe rándul majd a világ« – a mi szocialista világunk. De azt láttuk, hogy nem vesz tudomást a Szolovkin történtekről, és a tragédia ezután nevetésbe fulladt.”[207] Az 1920-as évek végére a szocialista politikai foglyoknak immár nem volt különleges státusuk. Bolsevikokkal, trockistákkal és közönséges bűnözőkkel zárták őket közös cellákba. A politikaiak – vagy inkább „ellenforradalmárok” – kevesebb mint egy évtized múltán nem kiváltságos, hanem alsóbbrendű foglyoknak minősültek,

akik a tábori hierarchiában a köztörvényesek mögé szorultak. Megszűntek azok a jogok, amiket a politikaiak védelmeztek, és a rabtartóikat ők is csak annyiban érdekelték, amennyiben munkaképesek voltak. És csak akkor kaptak annyi ételt, amennyi az életben maradáshoz kellett, ha képesek voltak dolgozni.

harmadik fejezet 1929: A NAGY FORDULAT A bolsevikok, amikor hatalomra kerültek, szelíden és finoman bántak az ellenségeikkel… azzal kezdtük, hogy hibát követtünk el. Ez az engedékenység bűn volt a dolgozó osztályok ellen. Ez rövidesen nyilvánvalóvá vált… JOSZIF SZTÁLIN[208]

A Gleb Bokij nevű hajó 1929. június 20-án kötött ki a Szolovki Kreml alatt lévő kicsiny öbölben. A foglyok nagy várakozással figyelték odaföntről a jelenetet. A néma, csont és bőr rabok helyett, akik általában leléptek a Gleb Bokij fedélzetéről, most egy csoport egészséges, erőteljes férfi – és egy nő – társalgott és gesztikulált, ahogy a partra sétált. Az aznap készített fényképfelvételek alapján úgy tűnik, hogy zömük egyenruhában érkezett: akadt köztük néhány magas rangú csekista, például maga Gleb Bokij. A jövevények között volt egy vastag bajuszos, a többieknél magasabb, egyszerűen öltözött, lapos munkássapkát és hétköznapi felöltőt viselő férfi. Ő volt Makszim Gorkij, a regényíró. Dmitrij Lihacsov, az ablakból figyelő rabok egyike, néhány másik utasra is emlékezett: „Látni lehetett a dombot, ahol Gorkij hosszú ideig állt egy másik, különös külsejű személy társaságában, aki bőrkabátot, bőr lovaglónadrágot, magas szárú csizmát és bőrsapkát viselt. Az illető Gorkij menye, Makszim nevű fiának felesége volt. Nyilvánvalóan igyekezett olyan ruhába öltözni, ami szerinte egy igazi „csekistához” illett. A csoport azután felszállt a hajdani kolostor kocsijára, amelyet „egy isten tudja honnan szerzett ló” vontatott, és elindult, hogy bejárja a szigetet.”[209]

Amiként azt Lihacsov jól tudta, Gorkij nem közönséges látogató volt. Életének ebben a szakaszában Gorkij a bolsevikok sokat dicsért, sokat ünnepelt tékozló fiújának számított. Elkötelezett szocialista létére, a Leninhez egykor közelálló Gorkij azonban ellenezte az 1917-es bolsevik puccsot. Későbbi cikkeiben és beszédeiben folyamatosan rendkívül elítélően szólt a puccsról és az azt követő terrorról; Lenint „őrült politikus”-nak nevezte, Petrográdról pedig azt állította, hogy „pöcegödörré” vált. Végül 1921-ben emigrált, Oroszországból Sorrentóba távozott, ahonnan eleinte továbbra is elmarasztaló hangú, haragos leveleket küldözgetett otthon maradt barátainak. Az idő múlásával változtatott a hangnemen, olyannyira, hogy 1928ban, nem teljesen világos okokból, a hazatérés mellett döntött. Szolzsenyicin meglehetősen gonoszul úgy vélekedik, hogy azért tette ezt, mert Nyugaton nem vált olyan híressé, mint remélte, és egyszerűen kifogyott a pénzből. Orlando Figes szerint mérhetetlenül boldogtalan volt a száműzetésben, és nem állhatta a többi orosz emigráns társaságát, akiknek többsége nála még fanatikusabb antikommunista volt.[210] Lett légyen bármi az indítéka, miután meghozta döntését a hazatérésre vonatkozóan, a jelek szerint elhatározta, amennyire lehetséges, támogatni fogja a szovjet rezsimet. Szinte azonnal diadalmas utazásokra indult a Szovjetunióban, szándékosan útba ejtve Szolovkit is. A börtönökkel kapcsolatos régi keletű érdeklődése saját, fiatalkorú elítéltként szerzett élményeiben gyökerezett. Számos memoár szerzője felidézi Gorkij Szolovkin tett látogatását, és valamennyien egyetértenek abban, hogy azt gondos előkészületek előzték meg. Néhányan úgy emlékeznek, hogy a tábor szabályait aznapra megváltoztatták, a férjek találkozhattak feleségeikkel, feltehetően azért, hogy vidámabbnak látsszanak.[211] Lihacsov azt írta, hogy a munkatelep köré kifejlett fákat ültettek, enyhítendő a hely komorságát, a rabok egy részét pedig elvitték a barakkokból, hogy

azok kevésbé tűnjenek zsúfoltnak. Az emlékiratírók azonban különbözően számolnak be arról, hogy tulajdonképpen mit csinált Gorkij, miután megérkezett. Lihacsov szerint az író átlátott a becsapására irányuló valamennyi kísérleten. Miközben körbevezették a kórházban, ahol a személyzet minden tagja új köpenyt viselt, Gorkij elfintorodott, „nem szeretem a parádékat”, és továbbment. A munkatelepen mindössze tíz percet töltött – ha hinni lehet Lihacsovnak –, majd félrevonult egy tizennégy éves rabfiúval, hogy az „igazságot” hallja. Negyven perccel később tűnt fel ismét, és sírt. [212]

Ugyanakkor viszont Oleg Volkov, aki Gorkij látogatásakor szintén Szolovkin tartózkodott, azt állítja hogy az író „csak azt nézte meg, amit megmutattak neki”.[213] És bár a tizennégy éves fiú története máshol is megjelenik – egy változat szerint a gyereket Gorkij távozása után rögtön agyonlőtték –, mások úgy emlékeznek, hogy egyetlen rabot sem engedtek az író közelébe.[214] Úgy tűnik, hogy a foglyok Gorkijnak írott leveleit később elfogták, és a források egyike szerint a szerzők közül legalább egyet kivégeztek.[215] V. Kanyen, egy kegyvesztett OGPU-ügynök, aki maga is rab volt, egyenesen azt állítja, hogy Gorkij ellátogatott a szekirkai büntetőzárkákba, és aláírta az ottani börtönnaplót. A Gorkijt elkísérő moszkvai OGPUfőnökök egyike ezt írta: „Szekirkába látogatván mindenhol olyan rendet találtam, amilyennek lennie kell.” A bejegyzéshez Kanyen szerint Gorkij hozzáfűzte: „Azt mondanám – ez kiváló.”[216] Noha nem tudhatjuk biztosan, tulajdonképpen mit csinált és látott a szigeten Gorkij, elolvashatjuk az utóbb, útirajz formájában írott esszéjét, melyben dicsérőn szólt a szigetek természetes szépségéről, és a festői épületeket, valamint azok festői lakóit ecsetelte. A hajóúton a sziget felé még néhány öreg szolovki szerzetessel is találkozott. „És hogyan bánik az igazgatóság a szerzetesekkel?”, kérdezi őket. „Az igazgatóság azt akarja, hogy mindenki dolgozzék. Mi dolgozunk”, válaszolják a szerzetesek.[217]

Gorkij ugyancsak csodálattal ír az életkörülményekről, nyilvánvalóan azt szeretné megértetni az olvasókkal, hogy a szovjet munkatábor egyáltalán nem olyan, mint a kapitalista munkatábor (vagy mint a hajdani, cári munkatáborok), hanem egy teljesen újfajta intézmény. A helyiségek némelyikében, írja, „négy vagy öt ágy [látható], mindegyik személyes holmikkal díszítve… az ablakpárkányokon virágok vannak. Az élet nem látszik túlszabályozottnak. Nem, semmi nem emlékeztet egy börtönre, inkább úgy tűnik, mintha ezeket a helyiségeket egy süllyedő hajóról kimentett utasok laknák.” Odakünn, a munkahelyeken lenvászon inget és strapabíró bakancsot viselő „egészséges legényekre” bukkan. Találkozik néhány politikai fogollyal is, és őket „ellenforradalmároknak, érzelgős fajtáknak, monarchistáknak” titulálja. Amikor elmondják neki, hogy törvénytelenül tartóztatták le őket, úgy vélekedik, hogy hazudnak. Egy helyütt célzást tesz a tizennégy éves fiúval való legendás találkozására. Miközben meglátogatott egy csoport fiatalkorú elítéltet, írja, egyikük átadott neki egy tiltakozó levelet. A gyerekek erre „harsányan kiáltoztak”, és „nyafogónak” nevezték a fiatalembert. Gorkij leírásában azonban nem csak az életkörülmények tették Szolovkit új típusú táborrá. Lakói, a „kimentett utasok” nem csupán boldogok és egészségesek voltak, de fontos szerepet játszottak egy hatalmas kísérletben is; melynek célja a bűnöző és antiszociális személyek hasznos szovjet polgárokká való átalakítása volt. Gorkij újraélesztette Dzerzsinszkij azon elképzelését, hogy a táboroknak nem csupán büntetés-végrehajtási intézményeknek kell lenniük, hanem a „munka iskoláinak” is, amiket külön arra terveztek, hogy kikovácsolják az új szovjet rendszer igényeinek megfelelő munkásfajtát. Felfogása szerint a kísérlet végső célja a „börtönök megszüntetése” volt – és úgy vélte, ez sikerrel jár majd. „Ha az úgynevezett kulturált európai társadalmak bármelyike venné magának a bátorságot egy olyan kísérlet folytatására, mint ez a telep – állítja

végezetül Gorkij –, és ha ez a kísérlet olyan eredményeket hozna, mint a mienk, az az ország trombitazengés közepette hencegne a teljesítményével.” A szovjet vezetőket, vélekedett, kizárólag az őket jellemző „szerénység” akadályozta meg abban, hogy így cselekedjenek. Később Gorkij állítólag azt mondta, hogy „a cenzorok tolla” a Szolovkiról írott esszéje egyetlen sorát sem hagyta érintetlenül. Valójában nem tudjuk, hogy naivitásból írta-e, amit írt, avagy tudatosan torzított-e, vagy esetleg a cenzorok nyomásának engedelmeskedett.[218] Bármi volt is az indítéka, Gorkij 1929-es esszéje Szolovkiról fontos alapkövévé vált mind a közvélemény, mind a hivatalos beállítódás formálásának az ugyanezen évben eltervezett új és sokkal kiterjedtebb táborrendszert illetően. A bolsevik propaganda korábban szükséges, ámde ideiglenes rosszként, a megtisztulást szolgáló átmeneti eszközként védelmezte a forradalmi erőszakot. Gorkij viszont úgy állította be a szolovki táborok intézményesített erőszakát, mint az új rend logikus és természetes részét, és hozzájárult ahhoz, hogy a közvélemény beletörődjön az állam növekvő totalitárius hatalmába.[219] * Mint kiderült, az 1929-es év Gorkij esszéje mellett számos egyéb dolog miatt is emlékezetessé vált. A forradalom ekkorra érett be. Majdnem egy évtized telt el a polgárháború befejezése óta. Lenin rég halott volt. Különböző gazdasági kísérleteket – az új gazdaságpolitikát [NEP], a hadikommunizmust – próbáltak ki, és vetettek el. Ahogyan a Szolovki-szigeteken lévő rozzant koncentrációs táborból kinőtt a táborok SZLON néven ismert hálózata, a Szovjetunió első éveit jellemző ötletszerű terror alábbhagyott, és helyébe a rezsim vélt ellenségeinek szisztematikusabb üldözése lépett. 1929-re a forradalom élén is egy másfajta vezető állt. Az 1920-as

évek folyamán Joszif Sztálin legyűrte vagy megsemmisítette a bolsevikok ellenségeit, majd a saját ellenségeit is, részben azzal, hogy önmagát tartotta egyedül illetékesnek a Párt személyi kérdéseiben, részben pedig azzal, hogy önkényesen használta fel a számára a titkosrendőrség által gyűjtött információkat, amelyek iránt különleges érdeklődést mutatott. Tisztogató akciókat indított a párton belül, ami eleinte a pártból való, érzelmes, kölcsönös vádaskodások közepette zajló tömeggyűléseken bejelentett kizárásokat jelentett. E tisztogatások 1937-ben és 1938-ban gyilkos formát öltöttek: a pártból való kizárást gyakorta kényszermunka-büntetés vagy kivégzés követte. Sztálin figyelemre méltó ravaszsággal intézte el Lev Trockijt is, aki a legfontosabb riválisa volt a hatalomért vívott küzdelemben. Először mindenféle rosszat terjesztett Trockijról, majd deportáltatta őt egy szigetre, a török partok közelébe, azután pedig arra használta, hogy példát statuáljon vele. Amikor az OGPU egyik ügynöke, Jakov Bljumkin, aki Trockij odaadó híve volt és meglátogatta hősét törökországi száműzetésében – visszatérve pedig üzenetet hozott tőle a híveinek –, Sztálin halálra ítéltette és kivégeztette. Ezzel jelezte, hogy az állam nem csupán a szocialista pártok és a régi rezsim ellen kész használni teljes erejét és elnyomó szerveit, hanem magán a bolsevik párton belüli elhajlókkal szemben is.[220] Sztálin 1929-ben még nem az a diktátor volt, akivé a következő évtized végére vált. Jobban megfelel a valóságnak, ha úgy fogalmazunk, hogy az említett évben alapozta meg azt a politikát, amellyel a saját hatalmát végül szentté és sérthetetlenné tette, a szovjet társadalmat és gazdaságot pedig egyidejűleg a felismerhetetlenségig átalakította. A nyugati történészek sokféle címkével illették ezt a politikát, nevezték „felülről végrehajtott forradalomnak” vagy „sztálini forradalomnak”. Maga Sztálin a „nagy fordulat” kifejezést használta. Sztálin forradalmának mozgatórugóját egy új, rendkívül – szinte

hisztérikusan – gyors iparosítási program jelentette. Abban az időszakban a szovjet forradalom a legtöbb ember életében még mindig nem eredményezett valódi anyagi gyarapodást. Ellenkezőleg, a forradalom, a polgárháború és a gazdasági kísérletezés évei még nagyobb elszegényedéshez vezettek. Sztálin most, talán mert érzékelte a lakosság növekvő elégedetlenségét a forradalommal szemben, hozzálátott az egyszerű emberek életkörülményeinek radikális megváltoztatásához. Ennek érdekében a szovjet kormány 1929-ben elfogadta az új ötéves tervet, azt a gazdasági programot, amely szerint az ipari teljesítménynek évente húsz százalékkal kellett növekednie. Ismét bevezették az élelmiszerjegyeket. Szakítottak egy időre a hétnapos (öt munka- és két pihenőnap×) héttel. Ehelyett a munkások váltott műszakban dolgoztak, hogy a gyárakban soha ne álljon le a termelés. A legfontosabb beruházásokban nem volt ritka a harmincórás műszak, és akadtak munkások, akik havonta átlagosan 300 órát töltöttek a munkahelyükön.[221] A korszak lelkületére, amelyet felülről diktáltak, az alsóbb szinteken pedig lelkesen elfogadtak, valamiféle kivagyiság volt jellemző, minek folytán a gyárak vezetői, bürokraták, munkások és hivatalnokok versenyeztek egymással a terv teljesítésében, túlteljesítésében, vagy legalábbis a terv túlteljesítését szolgáló újabb és gyorsabb módszerek bevezetésében. A terv bölcsességét ugyanakkor senkinek nem volt szabad megkérdőjeleznie. Ez igaz volt a legmagasabb szinteken: azok a pártvezetők, akik kétségbe vonták az erőltetett iparosítás helyességét, nem maradtak sokáig a hivatalukban. És így volt a legalacsonyabb szinteken is. A korszak még élő tanúinak egyike felidézte, hogy amikor óvodás volt, a teremben körbe-körbe masíroztak, és kezükben kis zászlócskával ezt skandálták: Ötöt négy, Ötöt négy, Ötöt négy

És nem öt év alatt! Sajnálatos módon e szavak jelentését – jelesül azt, hogy az ötéves tervet négy év alatt kellett teljesíteni – az illető egyáltalán nem fogta fel.[222] Az összes fontos szovjet kezdeményezéshez hasonlóan, a tömeges iparosítás a bűnözők teljesen új kategóriáinak létrejöttét eredményezte. 1926-ban a szovjet büntető törvénykönyvet módosították, minek következtében a szövegbe egyebek között bekerült az 58. cikkely kiterjesztett, az „ellenforradalmi” bűncselekményekre vonatkozó meghatározása. A korábban csupán egy-két paragrafusból álló 58. cikkely immár tizennyolc alfejezetet tartalmazott – és az OGPU alkalmazta is valamennyit, kiváltképp azért, hogy műszaki szakembereket tartóztasson le.[223] A változás irama, előre megjósolható módon, nem volt tartható. A túl gyorsan bevezetett kezdetleges technológia hibákhoz vezetett. Bűnbakot kellett találni. Ez volt az oka a „rongálok” és a „szabotőrök” letartóztatásának, akik gonoszul arra törekedtek, hogy megakadályozzák a szovjet gazdaságot a propagandisztikus célkitűzések teljesítésében. Az első kirakatperek némelyike – a Bánya-per× 1928-ban, az Ipari párt pere 1930-ban – valójában mérnökök és műszaki értelmiségiek ellen folyt. Ugyanez volt a helyzet az 1933-as Metro-Vickers-perrel, amely komoly nemzetközi érdeklődés közepette zajlott, tudniillik az érintettek között nemcsak orosz, de brit állampolgárok is voltak; mindannyiukat azzal vádolták, hogy „kém- és szabotázstevékenységet” folytattak Nagy-Britannia javára.[224] De a fogolyállomány más forrásokból is gyarapodott. 1929-ben a szovjet rezsim a vidék kényszerkollektivizálásának folyamatát szintén felgyorsította, melynek bizonyos tekintetben még az orosz forradalomnál is nagyobb káosz lett a következménye. A vidéki komisszárok hihetetlenül rövid idő alatt parasztok millióit

kényszerítették arra, hogy kicsiny földbirtokaikról lemondva lépjenek be a kollektív gazdaságokba; e cél érdekében gyakorta a családjuk által évszázadok óta művelt földről kergették el őket. Az átalakítás tartósan meggyengítette a szovjet mezőgazdaságot, és 1932-ben, valamint 1934-ben Ukrajnában és Dél-Oroszországban rettenetes, pusztító éhínségekhez vezetett – olyan éhínségekhez, amelyeknek hathét millió ember esett áldozatul.[225] Ezenkívül a szövetkezetesítés örökre széttépte az orosz falut a múlttal összekötő szálakat. Milliók szegültek szembe a kollektivizálással, pincékbe rejtették a gabonát, megtagadták az együttműködést a hatóságokkal. Ezeket az ellenállókat kulákoknak, azaz gazdag parasztoknak bélyegezték, amely kifejezés jelentése (a „rongáló” meghatározásához fölöttébb hasonlóan) olyan tág volt, hogy jószerével mindenkire alkalmazni lehetett. A szokványosnál eggyel több tehén vagy eggyel több hálószoba birtoklása, vagy akár egy irigy szomszéd feljelentése elegendő volt ahhoz, hogy a kifejezetten szegény parasztokat kulákká nyilvánítsák. A kulákok ellenállásának megtörése céljából a kormány újjáélesztette az adminisztratív deportáló parancs régi cári tradícióját. Egyik napról a másikra egyszerűen teherautók és vagonok jöttek a falvakba, és egész családokat szállítottak el. Némely kulákokat agyonlőttek, másokat letartóztattak és kényszermunkára ítéltek. Végül azonban a kormány a többségüket deportálta. 1930 és 1933 között több mint kétmillió kulák-parasztot száműztek Szibériába, Kazahsztánba és a Szovjetunió többi, gyéren lakott területére, ahol mint „különleges” száműzöttek élték le életük hátralévő részét, és tilos volt elhagyniuk a tartózkodási helyüknek kijelölt falvakat. További 100.000 főt letartóztattak, és a Gulagba zártak.[226] Amikor beköszöntött a csapadékszegény időszak súlyosbította éhínség, további letartóztatások következtek. A falvakból az utolsó szem gabonát is elvitték, és a kulákokat élelem nélkül hagyták. Azok is börtönben végezték, akik jelentéktelen mennyiségeket loptak el, még akkor is, ha a gyermekeiknek próbáltak

ennivalót szerezni. Egy 1932. augusztus 7-én elfogadott törvény halállal vagy hosszú, táborban végzendő kényszermunkával büntette mindezen, „az állami tulajdon sérelmére elkövetett bűncselekményeket”. A táborokban nem sokkal ezután megjelentek a „gyűjtögetők”: parasztasszonyok, akik, hogy életben maradjanak, felszedegették a földeken elszóródott gabonát. Csatlakoztak hozzájuk mások is, például azok az éhezők, akik tízéves büntetéseket kaptak fél kiló krumpli vagy pár szem alma ellopásáért.[227] Ezek a törvények magyarázatot adnak arra, hogy az 1930-as években miért a parasztságból került ki a szovjet táborok foglyainak túlnyomó többsége, és hogy Sztálin haláláig miért alkották parasztok a börtönpopuláció tekintélyes részét. E tömeges letartóztatások óriási hatással voltak a táborokra. A táborigazgatók szinte az új törvények hatályba lépésével egy időben szorgalmazni kezdték az egész rendszer gyors és gyökeres felülvizsgálatát. A „közönséges” börtönrendszer, amelyet még mindig a Belügyi Népbiztosság irányított (és amely még mindig sokkal nagyobb volt, mint az OGPU irányította Szolovki), az előző évtized folyamán mindvégig túlzsúfolt, rosszul szervezett és túlságosan költséges maradt. A helyzet országos viszonylatban annyira rossz volt, hogy a Belügyi Népbiztosság egy ponton úgy kísérelte meg csökkenteni a rabok számát és enyhíteni a táborok túlterheltségét, hogy több embert ítéltetett „szabadságvesztés nélküli kényszermunkára” – azaz dolgoztatták, de nem csukták le az elítélteket.[228] Ahogy a kollektivizáció üteme gyorsult és az elnyomás erősödött – miközben kulákok millióit lakoltatták ki otthonaikból –, az ilyen megoldások politikai szempontból egyre alkalmatlanabbak lettek. A hatóságok ismételten úgy döntöttek, hogy az ilyen veszélyes bűnözőknek – azoknak, akik ellenzik Sztálin nagyra törő kollektivizációs szándékait – még biztonságosabb elzárásra van szükségük, és az OGPU felkészült e szükséglet kielégítésére.

Tudván, hogy a börtönrendszer a foglyok számának növekedésével egyenes arányban veszít hatékonyságából, a Kommunista Párt Politikai Bizottsága 1928-ban létrehozott egy bizottságot a probléma kezelésére. A látszólag semleges bizottságban a Belügyi és az Igazságügyi Népbiztosság, valamint az OGPU is képviseltette magát. A testület vezetője Janszon elvtárs, az igazságügyi népbiztos lett. A bizottság feladata az volt, hogy „az OGPU-táborokban szokásos elvek szerint szervezze meg a koncentrációs táborok rendszerét”, és az erre vonatkozó elképzelések világos határok között mozogtak. A költői sorok ellenére, melyeket Makszim Gorkij a munkának a bűnözők átnevelésben betöltött szerepéről írt, a tagok mindegyike sarkosan gazdasági nyelvezetet használt. Valamennyien ugyanazt, a Jövedelmezőség” körül forgó gondolatokat hangoztatták, és előszeretettel beszéltek „a munkaerő racionális kihasználásáról”.[229] Igaz, hogy a jegyzőkönyvben, amelyet a bizottság 1929. május 15-i ülése után készítettek, szó esik néhány gyakorlati ellenvetésről a tömeges táborrendszer létrehozásával kapcsolatban: a táborokat túlságosan nehéz lesz felépíteni, hiányoznak a messzi északra vezető utak és így tovább. A munkaügyi népbiztos úgy vélte, nem helyénvaló, hogy a kis formátumú bűnözőket ugyanúgy büntessék, mint a visszaesőket. Tolmacsov, a belügyi népbiztos rámutatott, hogy a rendszer külföldön rossz benyomást keltene: a „fehérgárdista emigránsok” és a külföldi burzsoá sajtó azt állítanák, hogy „a rabokat javító-nevelő munkával átformáló büntetés-végrehajtási rendszer kiépítése helyett csekista erődöket hozunk létre”.[230] Ámde ő is azzal érvelt, hogy a rendszer rossz benyomást keltene, és nem azzal, hogy rossz. A jelenlévők egyike sem ellenezte a „szolovki típusú” táborokat amiatt, hogy azok kegyetlenek és halálosak. Azokat az alternatív kriminológiai elméleteket sem említette senki, amelyekért Lenin olyannyira lelkesedett, és amelyek lényege az volt, hogy a bűnözés eltűnik majd a kapitalizmussal együtt. Egyáltalán senki nem beszélt a rabok átneveléséről, az „emberi

természet átalakításáról”, amit Gorkij a Szolovkiról írott esszéjében magasztalt, és ami oly fontos volt, mikor az első táborokat a nyilvánosság elé tárták. Ehelyett Genrih Jagoda, aki az OGPU-t képviselte a bizottságban, világosan megfogalmazta a kormány valódi álláspontját: Immár lehetséges és teljes mértékben szükséges is, hogy oroszországi fogva tartási helyükről elvigyünk 10.000 foglyot, akiknek munkája jobban megszervezhető és hasznosítható. Azonkívül értesítést kaptunk, hogy az ukrajnai köztársaság börtönei szintén megteltek. A szovjet politikai irányelvek nyilvánvalóan nem teszik lehetővé új börtönök építését. Senki nem fog pénzt áldozni új börtönökre. Ugyanakkor viszont a nagy táborok létrehozása – olyan táboroké, amelyekben megvalósul a munkaerő ésszerű kihasználása – más elbírálás alá esik. Számos tényező nehezíti, hogy munkásokat északra csábítsunk. Ha sok ezer rabot küldünk oda, kiaknázhatjuk az Észak erőforrásait… a szolovki tapasztalatok megmutatják, hogy mit lehet tenni ezen a területen. Jagoda folytatásképpen kifejtette, hogy a telepítés tartós lenne. A foglyok, szabadon engedésük után, helyben maradnak: „különböző, részben gazdasági, részben adminisztratív intézkedésekkel arra kényszeríthet]ük a kiszabadult foglyokat, hogy északon maradjanak, miáltal külső régióink benépesülnek”.[231] Az elképzelés, hogy a rabok telepesekké váljanak – a cári mintához nagyon is hasonlóan –, korántsem csupán mellékesen vetődött fel. Miközben a Janszon-bizottság tanácskozott, a szovjet kormány egy másik bizottsága szintén foglalkozni kezdett az északi területek munkaerőválságával, és a probléma alternatív megoldásaként munkanélküliek vagy kínai bevándorlók északra küldését indítványozta.[232] Mindkét bizottság ugyanabban az időben,

ugyanazon problémára keresett megoldásokat, és nem véletlenül. Sztálin ötéves tervének teljesítése érdekében a Szovjetuniónak hatalmas mennyiségű szénre, gázra, olajra és fára volt szüksége, amelyek mindegyikét Szibériából, Kazahsztánból, valamint a messzi északról lehetett beszerezni. Az országnak továbbá arany is kellett az új külföldi gépek megvásárlásához, és geológusok nemrégiben aranyra bukkantak Kolima északkeleti területein. A csikorgó hideg, a kezdetleges életkörülmények és a megközelíthetetlenség ellenére, ezeket a forrásokat nyaktörő sebességgel ki kellett aknázni. Az egyes minisztériumok közötti, késhegyig menő rivalizálás légkörében Janszon először azt javasolta, hogy az ő népbiztossága vegye át a rendszert, és hozzon létre egy sor fakitermelő tábort, a Szovjetunió számára fontos valutaforrást jelentő faexport növelése érdekében. Ezt a tervet elvetették, valószínűleg azért, mert nem mindenki akarta, hogy Janszon elvtárs és igazságügyi bürokratái ellenőrzést gyakoroljanak fölötte. Sőt, amikor 1929 tavaszán ez az elképzelés váratlanul ismét terítékre került, a Janszon-bizottság némiképp eltérő következtetésekre jutott. 1929. április 13-án a bizottság javaslatot tett egy új, egységes táborrendszer megteremtésére, immár mellőzve a „közönséges” és a „különleges” táborok közötti különbségtételt. Ami ennél lényegesebb, a bizottság az új, egységes rendszer közvetlen ellenőrzésének feladatát egyenesen az OGPU-ra ruházta.[233] Az OGPU döbbenetes sebességgel ragadta magához a szovjetunióbeli rabok ellenőrzését. 1927 decemberében 30.000 fogoly, az összes börtönlakó hozzávetőleg tíz százaléka tartozott az OGPU Különleges Részlege alá, túlnyomórészt a szolovki táborokban. Alkalmazottaik száma nem haladta meg az ezret, költségvetése alig volt több az állam összes kiadásának 0,05 százalékánál. Ezzel szemben a Belügyi Népbiztosság börtöneiben 150.000 rabot őriztek, felemésztve az állami büdzsé 0,25 százalékát. 1928 és 1930 között azonban a helyzet a visszájára fordult. Miközben

az állami intézmények lassan megváltak foglyaiktól, börtöneiktől, táboraiktól és a hozzájuk kapcsolódó ipari vállalatoktól, az OGPU hatáskörébe tartozó rabok száma 30.000-ről 300.000-re duzzadt.[234] 1931-ben a titkosrendőrség megszerezte az ellenőrzést a „különleges száműzöttek” milliói – többségükben deportált kulákok – fölött is, akik valójában kényszermunkások voltak, tudniillik halálbüntetés vagy letartóztatás terhe mellett tilos volt távozniuk kijelölt tartózkodási és munkahelyeikről.[235] Az évtized közepére a Szovjetunió temérdek kényszermunkásának mindegyikével az OGPU rendelkezik. Hogy megbirkózzék az új feladatokkal, az OGPU átszervezte, majd Átnevelő Munkatáborok és Munkatelepek Főigazgatóságának nevezte át a táborokkal foglalkozó Különleges Részlegét. Utóbb ezt az otromba megjelölést Táborok Főigazgatóságára, oroszul Glavnoje Upravlenyije Lagerejre rövidítették. Az ebből származó betűszó lett az a név, amelyen a részleg, és végső soron maga a rendszer ismertté vált: GULAG.[236] * A rabok és a krónikások a szovjet koncentrációs táborok nagyarányú elszaporodásának kezdete óta vitatkoznak azon, hogy milyen indítékok húzódtak a megteremtésük mögött. Véletlenszerűen, mintegy a kollektivizáció, az iparosítás és az országban zajló többi folyamat járulékos következményeként jöttek létre? Avagy Sztálin gondosan kitervelte a Gulag kiterjesztését, mintegy előre elhatározva sok millió ember letartóztatását? Régebben néhány kutató úgy vélekedett, hogy a táborok alapítása mögött nem húzódott semmiféle nagyszabású terv. James Harris történész azt állította, hogy nem a moszkvai bürokraták, hanem a helyi vezetők szorgalmazták az új táborok építését az uráli régióban. Az ötéves terv lehetetlen követelményeit egyfelől teljesíteni kényszerülő, másfelől viszont súlyos munkaerőhiánnyal szembesülő uráli

hatóságok a kör négyszögesítése céljából fokozták a kollektivizáció ütemét és kíméletlenségét: valahányszor egy kulákot eltávolítottak a földjéről, szert tettek egy újabb kényszermunkásra.[237] Egy másik történész, Michael Jakobson hasonló megfontolások alapján úgy véli, hogy a tömegesített szovjet börtönrendszer eredete „banális”: „A bürokraták megvalósíthatatlan célokat kergettek a börtönök önfenntartását és a rabok átnevelését illetően. A hivatalnokoknak munkaerő és pénzeszközök kellettek, ezért fennhatóságuk kiterjesztésével próbálták elérni irreális céljaikat. Az igazgatók és az őrszemélyzet kötelességtudóan kikényszerítette a szabályok és rendelkezések betartását. Az elméleti szakemberek racionalizáltak és jogalapot gyártottak. Végül mindent a visszájára fordítottak, módosítottak vagy elvetettek.”[238] Sőt, ha a Gulag véletlenszerűen jött volna létre, az sem lett volna meglepő. Az 1930-as évek elején a szovjet vezetés általában és különösen Sztálin folyamatosan változtatta az elképzeléseit, bevezetett, majd visszavont intézkedéseket, és a valóság leplezésének szándékával tett nyilvános bejelentéseket. A korszak történelmére vonatkozó forrásokat olvasva nem könnyű nyomára bukkanni Sztálin vagy bárki más agyában megfogant gonosz tervnek.[239] Maga Sztálin például, miután meghirdette a kollektivizálást, 1930 márciusában látszólag meggondolta magát, amikor támadást indított a „sikertől megszédült”, túlbuzgó vidéki hivatalnokok ellen. Bánni volt is a szándéka ezzel a kijelentéssel, a valóságban alig volt hatása, és a kulákok kiirtása éveken át változatlanul folytatódott. Úgy tűnik, hogy kezdetben sem a Gulag terjeszkedését tervező OGPU bürokratái, sem titkosrendőrei nem rendelkeztek határozott elképzelésekkel a végső célokat illetően. Maga a Janszon-bizottság hozott bizonyos döntéseket, majd visszavonta azokat. Az OGPU által hozott intézkedések is ellentmondásosnak tűntek. Az 1930-as évek folyamán például az OGPU a börtönök és táborok túlzsúfoltságát csökkentendő, rendszeresen hirdetett amnesztiát. Az amnesztiát

minden alkalommal az elnyomás újabb hullámai és újabb táborok építése követte, mintha Sztálin és pribékjei sosem tudták volna biztosan, hogy akarják-e a rendszer terjeszkedését vagy sem – vagy, mintha különböző emberek különböző időpontokban különböző utasításokat adtak volna. Hasonlóképpen a táborrendszer számos cikluson ment keresztül: egyszer megtorlóbb volt, azután kevésbé, majd ismét egy megtorló szakasz következett. Még 1929 után is, amikor a táborok céljaként egyértelműen a gazdasági hatékonyságot jelölték meg, fennmaradtak a rendszerben bizonyos anomáliák. Sok politikai foglyot például még 1937-ben is a börtönökben tartottak, ahol kimondottan tilos volt számukra a munkavégzés – s ez a gyakorlat ellentmondani látszott az általánosan követett hatékonysági elvnek.[240] A bürokratikus változtatások közül sok ráadásul hallatlanul értelmetlen volt. Habár az 1930-as években a titkosrendőrség és a nem titkos rendőrség táborai közti hivatalos megkülönböztetésnek vége szakadt, a különbségtétel csökevényes formában fennmaradt a vélhetően veszélyesebb bűnözők és politikai foglyok számára tervezett „lágerek”, valamint a rövidebb időre elítélt, jelentéktelen bűnözők számára fenntartott „telepek” között. A gyakorlatban szerfölött hasonlított egymásra a munkaszervezés, az élelmezés és a mindennapi élet a lágerekben és a telepeken. És mégis – immár egyre általánosabb az egyetértés abban a kérdésben, hogy maga Sztálin, ha nem rendelkezett is gondosan kidolgozott tervvel, mindenesetre nagyon szilárdan hitt a munkatáborok roppant hasznos voltában, és ez a hite élete végéig nem változott. Vajon miért? Néhányan, például az egykor titkosrendőrként tevékenykedő Ivan Csuhin, aki utóbb a táborrendszer korai időszakának történetét kutatta, felvetik, hogy Sztálin azért támogatta a Gulag első, túlméretezett építkezéseit, mert azok öregbítették a saját hírnevét. Abban az időben Sztálin, noha hosszú és elkeseredett hatalmi harc

után az ország vezetőjévé vált, még nem rendelkezett megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel. Talán azt képzelte, hogy az új eredmények, amelyeket az iparosítás terén a foglyok rabszolgamunkájára támaszkodva ér el, segítségére lesznek hatalma megszilárdításában.[241] Sztálin alkalmasint ihletet merített egy régebbi történelmi példából is. Robert Tucker és mások bőséges bizonyítékok alapján azt állítják, hogy Sztálin megszállottan érdeklődött Nagy Péter cár iránt, aki jobbágyok és rabok tömeges munkájával ért el kimagasló mérnöki és építészeti eredményeket. 1928-ban, a Központi Bizottság előtt mondott beszédében, éppen akkor, amikor ipari programja elindítására készült, Sztálin csodálattal jegyezte meg, hogy Amikor Nagy Péter, a fejlettebb nyugati országokkal kapcsolatba lépve, lázas lőpormalom- és manufaktúraépítésbe kezdett a hadsereg ellátása és az ország védelmének erősítése érdekében, különleges erőfeszítéseket tett, melyek azt célozták, hogy egyetlen ugrással behozza a lemaradását.[242] A dőlt betűs kiemelés tőlem származik: azt a kapcsolatot hivatott hangsúlyozni, ami Sztálin „Nagy Fordulat”-a és tizennyolcadik századi elődjének politikája között fennáll. Az orosz történelmi tradíció Pétert egyszerre tartja számon nagy és kegyetlen uralkodóként, és ebben nincs szükségszerűen ellentmondás. Végső soron senki nem emlékszik arra, hány jobbágy pusztult el Szentpétervár építése közben, ellenben mindenki csodájára jár a város szépségének. Sztálin voltaképpen nagyon is megszívelte Péter példáját. Csakhogy Sztálin koncentrációs táborok iránti érdeklődésének egyáltalán nem kellett, hogy racionális forrása legyen: Sztálin megszállott érdeklődése a nagyszabású építkezések és a kényszermunkások gürcölő csapatai iránt talán valamiképpen

összefüggött a rá sajátosan jellemző, őrült megalomániával. Mussolini egyszer azt mondta Leninről, hogy „művész, aki úgy formálta az embereket, mint mások a márványt vagy a fémet”.[243] Ez a leírás alighanem inkább Sztálinra illik, aki a szó szoros értelmében élvezte a tökéletes összhangban menetelő vagy táncoló emberi testek nagy tömegének látványát.[244] Odavolt a balettért, a zenés tornabemutatókért és az olyan díszszemlékért, ahol névtelen, kicsavarodott emberi alakok alkotta óriási piramisokban gyönyörködhetett.[245] Akárcsak Hitler, Sztálin is imádta a mozit, kiváltképp a hollywoodi musicaleket, amelyekben rengeteg énekes és táncos szerepelt. Eltérő, de rokonjellegű örömöt találhatott a rabok óriási tömegében, akik az ő parancsára ástak csatornákat és építettek vasútvonalakat. Bármi volt is az indítéka, lett légyen az politikai, történelmi vagy pszichológiai természetű, nyilvánvaló, hogy Sztálin a Gulag első napjaitól fogva mély, személyes érdeklődéssel viseltetett a táborok iránt, és hatalmas befolyást gyakorolt a fejlődésükre. Szinte bizonyosan Sztálin rendelkezésére született meg például az a rendkívüli jelentőségű döntés, amelynek értelmében az összes szovjetunióbeli tábort és börtönt kivették a rendes igazságügyi rendszer kezéből, és átadták az OGPU-nak. 1929-re Sztálin rendkívüli érdeklődést tanúsított ezen intézmény iránt. Figyelemmel kísérte a magas rangú titkosrendőrök pályafutását, és gondja volt arra, hogy az említetteknek és családtagjaiknak kényelmes házak épüljenek.[246] Ezzel szemben a Belügyi Népbiztosság börtönigazgatóságát korántsem szívelte: a testület vezetői Sztálin ellenzékét támogatták a párton belül akkoriban zajló elkeseredett frakcióküzdelemben.[247] Mindezen részletekkel a Janszon-bizottság valamennyi tagja tökéletesen tisztában volt, ami alighanem elég lett volna ahhoz, hogy a börtönöket az OGPU kezére adják. Sztálin azonban közvetlenül is beavatkozott a Janszon-bizottság munkájába. A kusza tanácskozások

során egy ízben a Politikai Bizottság tulajdonképpen visszavonta saját korábbi döntését, kijelentve, hogy szándékában áll a börtönrendszert ismét elvenni a titkosrendőrségtől, és visszaadni a Belügyi Népbiztosságnak. Ez a kilátás felháborította Sztálint. Egy levelében, melyet 1930-ban intézett közeli munkatársához, Vjacseszlav Molotovhoz, az elképzelést a „minden porcikájában rothadt” belügyi népbiztos „intriká”-jának bélyegezte. Utasította a Politikai Bizottságot az eredeti döntés végrehajtására és a Belügyi Népbiztosság teljes kizárására.[248] Sztálin azon döntése, hogy a táborokat az OGPU-nak adja át, meghatározta azok jövőbeni jellegét. Kivonta őket a rendes igazságügyi felügyelet látóköréből, és határozottan a Cseka titokzatos, törvények fölött álló világából kisarjadt titkosrendőrségi bürokrácia fennhatósága alá helyezte őket. Noha erre nézvést nem állnak rendelkezésre egyértelmű bizonyítékok, az is lehetséges, hogy a „szolovki típusú táborok” építésének szükségességét ugyancsak Sztálin nyomására hangsúlyozták állandóan. Mint korábban említettük, a szolovki táborok soha nem voltak jövedelmezőek, sem 1929-ben, sem később. Az 1928 júniusa és 1929 júniusa közötti egy évben a SZLON még mindig 1,6 millió rubeles támogatást kapott az állami költségvetésből.[249] Noha a SZLON talán sikeresebbnek látszott a többi helyi vállalatnál, mindenki, aki járatos volt a gazdaságban, tudta, hogy eredményeit nem éppen tisztességes módon érte el. A rabokat foglalkoztató fakitermelő táborok például mindig termelékenyebbnek tűntek a rendes fakitermelési vállalatoknál, egyszerűen azon oknál fogva, hogy az utóbbiak által alkalmazott parasztok csak télen dolgoztak, amikor nem végezhették a gazdaságuk körüli teendőket.[250] Mindamellett a szolovki táborok jövedelmezőnek látszottak – vagy legalábbis Sztálin jövedelmezőnek látta őket. Sztálin azt is elhitte, hogy a táborok kifejezetten Frenkel „racionális” módszerei – azaz az elvégzett munka arányában történő rabélelmezés és a szükségtelen

„sallangok” lenyesegetése – miatt jövedelmezőek. Az eredmények igazolják, hogy Frenkel rendszere a legmagasabb szintről kapott támogatást: nemcsak maga a rendszer terjedt el nagyon gyorsan országszerte, de Frenkelt is kinevezték a Fehér-tenger-Balti-tengercsatorna építésének, azaz a Sztálin kori Gulag első jelentős vállalkozásának vezetőjévé, ami egy hajdani rab számára rendkívül magas pozíció volt.[251] Később, mint látni fogjuk, Frenkel a legmagasabb szintű közbeavatkozásnak köszönhetően menekült meg a letartóztatástól és az esetleges kivégzéstől. Arra vonatkozóan, hogy Sztálin a kényszermunkát többre tartotta a hagyományos munkánál, szintén bizonyítékul szolgál szakadatlan érdeklődése a táborok igazgatásának apró részletei iránt. Sztálin egész életében elvárta, hogy rendszeresen tájékoztassák a táborokban dolgozó „fegyencek termelékenységének” szintjéről, gyakran részletes statisztikákat követelt: mennyi szenet és olajat termeltek ki, hány rabot foglalkoztatnak, hány kitüntetést kaptak a főnökeik.[252] Kiváltképp érdeklődött a dalsztroji aranybányák, az északkeleti Kolima térségében fekvő táborkomplexum iránt, és rendszeresen részletekbe menő információkat várt el Kolima geológiáját, a Dalsztrojban alkalmazott bányászati technológiát, valamint a kibányászott arany pontos minőségét és mennyiségét illetően. Biztosítandó, hogy rendelkezéseit a távolabb fekvő táborokban is végrehajtsák, felügyelőbizottságokat küldött ki, sőt meglehetős gyakorisággal Moszkvába hívatta a táborparancsnokokat.[253] Amikor egy konkrét tervezet keltette fel az érdeklődését, Sztálin néha még erőteljesebb beavatkozásra szánta el magát. A csatornák például megragadták a képzeletét, és olykor úgy tűnt, mintha egyre csak csatornákat akarna ásatni. Jagoda egy ízben arra kényszerült, hogy levelet írjon Sztálinnak, és udvariasan megfogalmazza ellenvetéseit főnöke irreális vágyával kapcsolatban, miszerint rabszolgamunka alkalmazásával csatornát kellene építeni Moszkva központjában.[254] Amint Sztálin szorosabb ellenőrzés alá vonta a

hatalmi szerveket, munkatársait is arra kényszerítette, hogy összpontosítsák figyelmüket a táborokra. 1940-re a Politikai Bizottság szinte minden héten foglalkozott egyik vagy másik Gulagtervezettel.[255] Sztálin érdeklődése azonban nem csupán elméleti jellegű volt. Kifejezett érdeklődést mutatott a lágerek munkájában részt vevő emberi lények iránt is: kiket tartóztattak le, mennyi időre ítélték el őket, miként alakult a sorsuk. Személyesen olvasta el és olykor kommentálta a foglyok és feleségeik által írott szabadulási kérvényeket, s gyakran egy-két szóval meg is válaszolta azokat („továbbdolgoztatni” vagy „szabadon engedni”).[256] Később rendszeres tájékoztatást követelt az őt érdeklő rabokról vagy rabok csoportjairól, például a nyugat-ukrajnai nacionalistákról.[257] Arra is van bizonyíték, hogy Sztálin érdeklődése az egyes foglyok iránt nem volt mindig pusztán politikai jellegű, és nem csak személyes ellenségeire terjedt ki. Már 1931-ben, hatalmának megszilárdulása előtt, Sztálin keresztülvitt a Politikai Bizottságon egy határozatot, amely óriási befolyást biztosított számára meghatározott műszaki szakemberek letartóztatását illetően.[258] A mérnökök és a különleges szakértők letartóztatása ebben a korai időszakban – nem véletlenül – arra utal, hogy az intézkedések mögött valamiféle magasabb szintű elképzelés húzódott. Nem tekinthető merő véletlennek, hogy azon foglyok között, akiket legelsőként küldtek a kolimai aranybányáknál lévő új táborokba, hét jól ismert bányászati szakember, két munkaszervezési szakember és egy tapasztalt vízimérnök is akadt.[259] És talán az sem volt véletlen, hogy az OGPU-nak, mint látni fogjuk, a legkiválóbb szovjet geológusok egyikét közvetlenül egy olyan expedíció előtt sikerült letartóztatnia, amelyet a Komi Köztársaság olajforrásai közelében létesítendő táborok építése céljából indítottak volna.[260] Az efféle véletleneket nem tervezhették meg a pillanatnyi kényszerekre reagáló helyi pártvezetők.

Végezetül létezik a bizonyítékoknak egy teljesen közvetett, mindazonáltal érdekes csoportja, amely arra utal, hogy az 1930-as évek végén és az 1940-es években a tömeges letartóztatásokra részben szintén azért került sor, mert Sztálin rabszolga-munkaerőre tartott igényt, nem pedig azért – amit a legtöbben feltételeztek –, hogy megbüntesse vélt vagy potenciális ellenfeleit. A táborokról írt orosz nyelvű, mindmáig leginkább mérvadó monográfia szerzői rámutatnak, hogy „a táborok sikeres gazdasági tevékenysége és az oda küldött foglyok száma között tényleges kapcsolat” állt fenn. Bizonyosan nem véletlen, állítják, hogy a jelentéktelen bűncselekményekre kiszabott büntetések éppen akkor lettek sokkal súlyosabbak, amikor a táborok terjeszkedőben voltak és sürgősen több kényszermunkásra volt szükség.[261] Néhány elszórtan fellelhető levéltári dokumentum ugyancsak erre utal. 1934-ben például Jagoda levelet írt ukrajnai alárendeltjeinek, 15.000-20.000, kivétel nélkül „munkára alkalmas” rabot követelve tőlük: ezekre a Moszkva-Volga-csatorna befejezéséhez volt sürgősen szükség. A levél március 17-én kelt, és Jagoda arra is utasította a helyi OGPU-vezetőket, hogy a rabok megérkezését, legkésőbb április 1-jéig „rendkívüli intézkedésekkel” biztosítsák. Azt azonban nem fejtette ki világosan, hogy honnan kellene előteremteni ezt a 15 00020 000 foglyot. Netán azért kellett letartóztatni őket, hogy Jagoda kívánsága teljesüljön?[262] Vagy – miként a történész Terry Martin feltételezi – Jagoda egyszerűen arra törekedett, hogy biztosítsa a munkaerő egyenletes áramlását a táborrendszerbe, amit valójában sosem ért el? Amennyiben az volt a letartóztatások célja, hogy benépesítsék a táborokat, akkor nevetségesen rossz eszköznek bizonyultak. Martin és mások is kimutatták, hogy a táborparancsnokok, akiket teljes meglepetésként ért minden tömeges letartóztatási hullám, a gazdasági hatékonyságnak még a látszatát is csak nehezen tudták fenntartani. A letartóztatásokért felelős tisztviselők ráadásul nem ésszerűen

választották ki áldozataikat: ahelyett, hogy csak az egészséges fiatalembereket hurcolták volna el, akik a messzi északon a legjobb munkások lettek volna, nagy számban börtönöztek be nőket, gyermekeket és öregeket.[263] Már pusztán a tömeges letartóztatások ésszerűtlen volta is cáfolni látszik a gondosan kitervelt rabszolgamunkával kapcsolatos elképzelést – ezért sokan arra a következtetésre jutnak, hogy a letartóztatásokra elsősorban Sztálin vélt ellenségeinek kiiktatása, és csak másodsorban Sztálin táborainak feltöltése érdekében került sor. Végső soron a táborok növekedésére vonatkozó magyarázatok egyike sem zárja ki teljesen a másikat. Sztálinnak a letartóztatásokkal éppúgy szándékában állott megszabadulni az ellenségeitől, mint rabszolgamunkásokhoz jutni. Meglehet, hogy paranoiája és a regionális vezetők munkaerőigénye egyaránt motiválták. Az igazság talán így fejezhető ki a legjobban: Sztálin javasolta a titkosrendőrségnek a koncentrációs táborok „szolovki modelljét”, Sztálin jelölte ki az áldozatokat – alárendeltjei pedig készségesen engedelmeskedtek neki.

negyedik fejezet A FEHÉR-TENGER-BALTI-TENGERCSATORNA Álmos a víz, mohos a szikla, De dicső munka majd kivívja, Hogy gyárakat láthat a sarkkör, Városok nőnek ki a földből. Az észak egére merészen Felkúszó kémények tövében Könyvtár, színház, klub garmadája Sziporkázik majd kapu-tárva. MEDVEGYKOV, a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna építésén dolgozó rabok egyike, 1934[264]

Végül a Janszon-bizottság ülésein elhangzott ellenvetések közül csupán egy okozott további gondot. Noha bizonyosra vették, hogy a nagyszerű szovjet nép képes lesz megbirkózni az utak hiányával, és noha nemigen voltak aggályaik a foglyok rabszolgaként való dolgoztatását illetően, Sztálin és pribékjei változatlanul szerfölött érzékenyek voltak arra, hogy külföldön miként vélekednek a kényszermunkatáboraikról. Valójában – a közhiedelemmel ellentétben – a szovjet kényszermunkatáborokat ekkoriban meglehetősen gyakran emlegették külföldön. Az 1920-as évek végén Nyugaton általában igen sokat tudtak a szovjet koncentrációs táborokról, úgy tűnik, még többet, mint az 1940-es évek végén. Hosszú cikkek jelentek meg a szovjet börtönökről a német, francia, brit és amerikai sajtóban, különösen a

baloldali lapokban, amelyek kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeztek a bebörtönzött orosz szocialistákkal.[265] 1927-ben egy Raymond Duguet nevezetű francia író Un Bagne en Russie Rouge (Egy börtön a Vörös Oroszországban) címmel publikált egy meghökkentően pontos könyvet Szolovkiról, melyben leírt mindent, Naftali Frenkel személyiségétől kezdve egészen a szúnyogokkal való kínzás borzalmáig. Sz. A. Malszagov, grúz származású fehértiszt, akinek sikerült megszöknie Szolovkiról, 1926-ban, Londonban jelentetett meg egy másik, Szolovkiról szóló beszámolót, amely a Szigetpokol címet viselte. A szovjetunióbeli rabok kényszermunkájával kapcsolatos híreknek köszönhetően a Brit Rabszolgaság-ellenes Társaság még vizsgálatot is indított az ügyben, és jelentésében sajnálkozva szólt a skorbutra és a rossz bánásmódra vonatkozó bizonyítékokról.[266] Egy francia szenátor sokat idézett cikket írt az orosz menekültek elbeszélései alapján, összehasonlítva a szovjetunióbeli helyzetet a Népszövetség felkérésére a libériai rabszolgaság ügyében végzett vizsgálat megállapításaival.[267] A lágerek 1929-1930-ban végbement terjeszkedését követően azonban megváltozott a nemzetközi érdeklődés iránya, mivel a külföldet a szocialista foglyok sorsa helyett egyre inkább az a gazdasági veszély foglalkoztatta, amelyet a táborok jelentettek a nyugati üzleti érdekekre nézvést. A fenyegetésnek kitett vállalatok és szakszervezetek szervezkedésbe kezdtek. Egyre nagyobb nyomást gyakorolva igyekeztek elérni, különösen Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, hogy bojkottal sújtsák az állítólag kényszermunkával előállított olcsóbb szovjet árucikkeket. A bojkott követelése az orosz forradalmat még mindig támogató nyugati baloldal szemében paradox módon az egész ügyre árnyékot vetett, kivált Európában, noha vezetőinek többsége aggódott szocialista testvérei sorsa miatt. A brit Munkáspárt például azért ellenezte a szovjet árukkal szembeni tilalmat, mert az ezt szorgalmazó vállalatok indítékai gyanakvást ébresztettek benne.[268]

Az Egyesült Államokban viszont a szakszervezetek, élükön az Amerikai Munkaföderációval, a bojkott mellett foglaltak állást. Hamarosan el is érték a céljukat. Amerikában az 1930-ban elfogadott Tariff-törvény előírta, hogy „Semmilyen… elítéltek munkájával és/vagy kényszermunkával bányászott, termesztett vagy gyártott áru… nem nyerhet bebocsátást az Egyesült Államok egyetlen kikötőjébe sem”.[269] Erre hivatkozva az amerikai pénzügyminisztérium megtiltotta a szovjet farost és gyufa importját. Jóllehet az amerikai Külügyminisztérium nem támogatta a mindössze egyetlen hétig érvényben lévő tilalmat, az ügy továbbra is terítéken maradt.[270] 1931 januárjában a Kongresszus költségvetési bizottsága ülésén bizonyos, „oroszországi elítéltek munkájával előállított termékek tilalmára vonatkozó” törvénytervezeteket vett

fontolóra.[271] 1931. május 18-án, 19-én és 20-án a londoni Times meglepően részletes cikksorozatot közölt a szovjetunióbeli kényszermunkáról, és végezetül szerkesztőségi cikkben ítélte el a brit kormány közelmúltban hozott döntését a Szovjetunió elismerésére vonatkozóan. Az Oroszországnak folyósított kölcsönök, szólt a cikk, „még több hatalmat adnának azok kezébe, akik nyíltan a kormány megbuktatásán és a Brit Birodalom elpusztításán munkálkodnak”. A szovjet kormányzat nagyon komolyan vette a bojkottra vonatkozó fenyegetést, és számos intézkedést hozott, hogy elejét vegye a keményvaluta beáramlása megzavarására irányuló lépéseknek. Ezen intézkedések némelyike kozmetikai jellegű volt: a Janszon-bizottság például végül felhagyott a konclager, azaz „koncentrációs tábor” kifejezés használatával. 1930. április 7-től a szovjet koncentrációs táborok az összes hivatalos dokumentumban iszpravityelno-trudovije lagerja (ITL), azaz „átnevelő munkatáborok” néven szerepeltek. A jövőben semmilyen más megjelölést nem használnak majd.[272] A tábori hatóságok más kozmetikai jellegű változtatásokat is életbe léptettek, különösen a fakitermelés terén. Az OGPU módosította a Karellisz-szel, a karélai fakitermelési konszernnel kötött szerződését, hogy úgy tűnjék, mintha többé nem rabokkal végeztetne munkát. Ekkor 12.090 foglyot gyakorlatilag „eltávolítottak” az OGPU táboraiból. Valójában tovább dolgoztatták őket, jelenlétüket azonban bürokratikus ügyeskedéssel leplezték.[273] A szovjet vezetés ismét nem a valósággal, hanem a látszattal törődött elsősorban. Másutt a fakitermelő táborokban dolgozó rabokat ténylegesen szabad munkások váltották fel – vagy, még gyakrabban, száműzött „telepesek”, kulákok, akiknek e tekintetben nem volt több választásuk, mint a raboknak.[274] A visszaemlékezések szerint ezek a váltások néha úgyszólván egyetlen éjszaka leforgása alatt történtek meg. George Kitchin finn üzletember, aki négy évet töltött az OGPU táboraiban, mielőtt a finn kormány segítségével kiszabadult, leírta, hogy közvetlenül egy külföldi küldöttség látogatása előtt

Titkos, rejtjelezett távirat érkezett a moszkvai főhivataltól, amely arra utasított bennünket, hogy három nap alatt teljesen számoljuk fel a táborunkat, méghozzá úgy, hogy ne maradjon semmi nyoma… valamennyi munkaállomásra táviratokat küldtek, melyek értelmében huszonnégy órán belül be kellett fejezni a működésüket, össze kellett gyűjteni a fegyenceket az evakuációs központokba, meg kellett semmisíteni a büntetőtáborokra utaló jeleket, például a szögesdrót kerítéseket, az őrtornyokat és jelzőtáblákat; minden tisztviselőnek civil ruhába kellett öltöznie, az őröknek le kellett adniuk a fegyvereiket, és várniuk kellett a további utasításokra. Kitchint sok ezer rabtársával együtt kimasíroztatták az erdőből. A finn úgy vélte, hogy ekkor és más éjszakai evakuációk során több mint 1.300 fogoly veszítette életét.[275] 1931 márciusára Molotov, aki akkor a Népbiztosok Tanácsának elnöke volt, biztosra vette, hogy egyetlen rab sem dolgozik többé a szovjet fakitermelésben – vagy ha mégis, akkor nem szembetűnő módon és meghívta az összes érdeklődő külföldit, hogy személyesen látogassanak a helyszínre.[276] Néhányan már ott voltak: a Kommunista Párt karéliai levéltárában feljegyzés található két amerikai újságíró, „Durant elvtárs és Wolf elvtárs” látogatásáról, akik az új szovjet hírügynökség, a TASZSZ, valamint „radikális” lapok amerikai tudósítóiként tevékenykedtek. E két férfit a munkáshimnusznak számító Internacionálé előadásával köszöntötték, és Wolf elvtárs megígérte, hogy „elmondja az amerikai munkásoknak, miként élnek a Szovjetunióban a munkások és miként teremtenek egy új életet”. Nem ez volt az utolsó, ilyen módon megrendezett esemény. [277]

Mégis, noha a bojkottot szorgalmazó nyomás 193l-re erejét vesztette, a szovjet rabszolgamunka ellen irányuló nyugati kampány

nem maradt teljesen hatás nélkül: a Szovjetunió igen érzékeny volt és maradt arra, még Sztálin idejében is, hogy milyen kép él róla külföldön. Néhányan, köztük Michael Jakobson történész most úgy vélik, hogy a bojkott veszélye tulajdonképpen egy másik, még nagyobb jelentőségű változáshoz vezetett. A fakitermelés, amihez sok képzetlen munkás szükségeltetett, eszményi módja volt a rabok hasznosításának. A faexport azonban a Szovjetunió keményvalutabevételének egyik fő forrása volt, s ezért vele kapcsolatban nem lehetett megkockáztatni egy újabb bojkottot. A rabokat máshová kellett küldeni – olyan helyre, ahol nem volt szükséges leplezni a jelenlétüket, sőt inkább dicsekedni lehetett vele. Lehetőségekben nem mutatkozott hiány, ám ezek egyike Sztálin szemében különös vonzerővel bírt: a Fehér-tengert a Balti-tengerrel összekötő hatalmas csatorna építése, a túlnyomórészt tiszta gránit alkotta vidéken keresztül. * A Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna – oroszul Belomor-kanal, vagy rövidebben Belomor – a maga idejében nem volt egyedülálló. Mire az építkezés elkezdődött, a Szovjetunió már számos hasonlóan nagyszabású, hasonlóan munkaigényes vállalkozás megvalósításához látott hozzá; ezek közé tartozott a világ legnagyobb acélüzeme Magnyitogorszkban, de folyt már óriási traktor- és autógyárak építése és hatalmas, új „szocialista városoké” is, melyeket mocsaras vidékek közepére telepítettek. Mindazonáltal a Fehér-tenger-Balti-tengercsatorna még az 1930-as évek más gigantomán beruházásai közül is kiemelkedett. Először is, a csatorna – sok orosz véleményével egybehangzóan – egy régi álom megvalósulását jelentette. Az építésére vonatkozó első terveket a tizennyolcadik században készítették, amikor a cári kereskedőket az a kérdés foglalkoztatta, hogy miképpen tudnák a Fehér-tenger hideg vizeiről a balti-tengeri kereskedelmi kikötőkbe

juttatni a fát anélkül, hogy 370 mérföldet kelljen hajózniuk a sarkvidéki óceánon lefelé, a hosszan elnyúló norvég partok mentén. [278]×

Ráadásul rendkívüli, sőt egyenesen vakmerő volt ez a terv, ami talán megmagyarázza, hogy korábban miért nem próbálkozott senki a megvalósításával. A csatornát 141 mérföld hosszan kellett kiásni, öt duzzasztógátat és tizenkilenc zsilipművet kellett építeni hozzá. A szovjet tervezőmérnökök a létező legalacsonyabb szintű technológia alkalmazásával számoltak, egy ipar nélküli, sarkvidéki térségben, amelyet soha nem vizsgáltak át megfelelően, és amely, Makszim Gorkij szavával élve, „hidrológiailag terra incognita” volt.[279] Mindennek bizonyára része volt abban, hogy a tervezet elnyerte Sztálin tetszését. Sztálin műszaki diadalra vágyott – olyanra, amit a régi rezsimtől sohasem lehetett várni –, méghozzá a lehető leggyorsabban. Nem csupán azt követelte, hogy építsék meg a csatornát, de azt is, hogy húsz hónapon belül építsék meg. Úgy volt, hogy elkészülte után a vízi út az ő nevét fogja viselni. Sztálin volt a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna ügyének fő támogatója – és Sztálin kifejezetten azt akarta, hogy a csatornát kényszermunkások építsék meg. Az építkezés előtt haragosan ledorongolta azokat, akik azt firtatták, hogy a Fehér-tenger viszonylag csekély forgalmát figyelembe véve, vajon szükség van-e egy ilyen költséges létesítményre. „Azt hallottam – írta Molotovnak –, hogy Rikov és Kviring meg akarják fúrni az északi csatorna ügyét, szembehelyezkedve a Politikai Bizottság határozatával. Le kellene törni a szarvukat, és móresre kellene tanítani őket.” A Politikai Bizottság egyik, a csatorna kérdésével foglalkozó ülésén Sztálin sebtében lefirkantott egy dühös hangú jegyzetet, amely a fegyencmunkába vetett hitéről árulkodik: „Ami a csatorna északi szakaszát illeti, én bízom a GPU-ban [kényszermunkában]. Ugyanakkor muszáj kijelölnünk valakit, hogy számítsa ki még egyszer az első szakasz építésének költségét… Túlságosan magas.”[280]

Sztálin óhaja nem maradt titokban. Miután a csatorna elkészült, az építkezés legfőbb vezetője Sztálint dicsőítette egyrészt a „bátorságáért”, amely e „hidrológiai óriás” megépítéséhez kellett, valamint méltatta azt a „csodálatos tényt, hogy ezt a munkát nem közönséges munkaerővel végezték el”.[281] Sztálin befolyása a sebességen is érzékelhető, amellyel az építkezés kezdetét vette. Az építkezésre vonatkozó határozat 1931 februárjában született, és mindössze hét hónapi mérnöki munkát és előzetes vizsgálódást követően a munkálatok szeptemberben már meg is kezdődtek. A Fehér-tenger-Balti-tenger-csatornához kapcsolódó első táborok adminisztratív, fizikai, de még pszichológiai szempontból is a SZLON-ból nőttek ki. Az építkezésen dolgozók táborait a SZLONmodell alapján szervezték, a SZLON felszerelését használva és a SZLON kádereit alkalmazva. A vezetők már a kezdet kezdetén számos fegyencet irányítottak át a SZLON szárazföldi és szolovki táboraiból, hogy az új vállalkozáson dolgozzanak. A régi SZLON és az új Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna bürokratái egy ideig talán még versengtek is a tervezet ellenőrzéséért – de az utóbbiak győztek. A SZLON végül megszűnt mint független entitás. A Szolovki Kremlt átalakították szuperbiztos börtönné, a Szolovki-szigetek pedig egyszerűen csak a „Belbaltlag” néven ismert Belomor-Baltyiszkij (Fehér-tengeri-Balti) Javító-Nevelő Tábor részlegeinek egyike lett. Sok őr és magas rangú OGPU-tisztviselő a SZLON-tól szintén a csatornához került. Köztük volt Naftali Frenkel, aki 1931 novemberétől a befejezésig irányította a csatornaépítés mindennapi munkálatait.[282] A túlélők visszaemlékezéseiben a csatorna építését kísérő káosz már-már mitológiai jelleget ölt. A pénzmegtakarítás kényszere következtében a rabok fát, homokot és követ használtak fém és cement helyett. A kanyarulatokat ahol csak lehetett, kiegyenesítették. Hosszas vita után a csatornát csupán tizenkét láb mélységűre ásták, ami tengerjáró hajók számára alig volt elegendő. Bizonyos műszaki

újdonságok túl drágák vagy elérhetetlenek voltak, amely hátrányt a csatorna tervezői a képzetlen munkások hatalmas tömegeinek alkalmazásával igyekeztek kiegyenlíteni. A több mint huszonegy hónapig tartó munkában részt vevő, hozzávetőleg 170.000 rab és „különleges száműzött” faásókat, csorba kézifűrészeket, csákányokat és talicskákat használt a csatorna kiásásához és a hatalmas duzzasztógátak, valamint zsilipművek felépítéséhez.[283] Az akkor készített fényképeken ezek a szerszámok kezdetlegesnek tűnnek, de csak közelebbi szemrevételezés után látni igazán, hogy mennyire kezdetlegesek. Néhány közülük még ma is megtekinthető a hajdan a csatorna kapujának és a Belbaltlag „fővárosának” számító Medvezsegorszkban. Medvezsegorszk, ez az azóta elfeledett karéliai falu csupán óriási, ürességtől kongó, csótányokkal teli szállodájáról és kicsiny helytörténeti múzeumáról nevezetes. A kiállított csákányok tulajdonképpen alig megélezett fémdarabok, amelyeket bőrszíjakkal vagy zsineggel fanyelekre erősítettek. A fűrészeket durván fogazott fémlapok jelentették. A nagyméretű sziklákat dinamit helyett a rabok törték szét, „kalapácsokkal” – fanyelekre rögzített fémdarabokkal –, oly módon, – hogy vasrudakat vertek a kőbe. Mindent kézzel készítettek, a talicskáktól az állványokig. Egy fegyenc úgy emlékezett, hogy „nem volt semmiféle technológia. Még a közönséges automobil is ritkaságszámba ment. Mindent kézzel csináltunk, néha lovak segítségével. Kézzel ástuk ki a földet, és talicskákon hordtuk el, a hegyeket is kézzel fúrtuk keresztül, és elhordtuk a köveket.”[284] A szovjet propaganda még hencegett is azzal, hogy a köveket a csatornától „Belomor-Fordokkal… négy apró, farönkökből készült keréken guruló súlyos teherjárművekkel” cipelték el.[285] A szükségmegoldások az életkörülményekre nem kevésbé voltak jellemzőek, dacára az OGPU részéről a tervezetért politikai felelősséget viselő Genrih Jagoda erőfeszítéseinek. Jagoda őszintén hinni látszott abban, hogy a rabok csak akkor készülhetnek el

idejében a csatornával, ha rendes életkörülményeket biztosítanak számukra, és szónoklataival rendszeresen buzdította a táborparancsnokokat, hogy bánjanak jobban a foglyokkal, „fordítsanak maximális gondot a rabok megfelelő élelmezésére, ruházatára és lábbelijére”. A parancsnokok eszerint jártak el, ezt tette 1933-ban a csatornaberuházás szolovki divíziójának vezetője is. Ő többek között arra utasította alárendeltjeit, hogy szüntessék meg az esti étkezések előtti sorban állást, vessenek véget a tolvajlásoknak a konyhán, az esténkénti létszámellenőrzések időtartamát pedig szorítsák le egy órára. Általában véve az élelmiszernormák hivatalosan magasabbak voltak, mint néhány évvel később, az ajánlott termékek között például kolbász és tea is szerepelt. Elméletben a foglyok minden esztendőben egy rend új munkaruhát kaptak.[286] Persze a rendkívüli sietség és a tervezés hiánya elkerülhetetlenül sok szenvedéshez vezetett. A munka előrehaladtával új táborokat kellett építeni a csatorna nyomvonala mentén. Ezeket a kijelölt helyeken a rabok és száműzöttek kényszerültek létrehozni – a semmiből. A munka megkezdése előtt fából barakkokat kellett építeniük maguknak, és meg kellett szervezniük a saját élelmiszerellátásukat. Eközben előfordult olykor, hogy a karéliai tél hidege még azelőtt végzett velük, hogy befejezték volna a feladatukat. Egyes számítások szerint több mint 25.000 rab halt meg, noha ebbe a számba nem tartoznak bele azok, akik betegség vagy baleset miatt visszanyerték szabadságukat, és nem sokkal később haltak meg.[287] Az egyik rab, A. Loszev azt írta a feleségének, hogy igazából visszavágyik a Butirka-börtön mélyébe, mivel itt olyan zsúfolt priccseken kényszerül hálni, hogy „ha az éjszaka folyamán egyik oldaláról a másikra fordul az ember, legalább négy-öt másiknak is meg kell fordulnia”. Még nagyobb kétségbeesésről árulkodik egy fiatal fiú későbbi beszámolója, akit összes, száműzött kuláknak minősülő hozzátartozójával együtt deportáltak a csatorna mellett újonnan felépült telepek egyikére:

Egy barakkban kötöttünk ki, ahol két sorban húzódtak a priccsek. Mivel velünk kisgyermekek is voltak, a mi családunk az alsó sorban kapott helyet. A barakkok hosszú, hideg hodályok voltak. A kályhákban napi huszonnégy órán át égett a tűz, annak köszönhetően, hogy Karéliában bőséggel volt tűzifa… apánk és fő élelemforrásunk valamennyiünk ételét felvette, egy harmad vödör zöldes levest, aminek sötét levében két-három zöld paradicsom vagy egy uborka és pár szem fagyott krumpli úszkált, összekeverve 100-200 gramm árpával vagy csicseriborsóval. A fiú felidézte továbbá, hogy apja, aki a munkások elhelyezését szolgáló új házak építésén dolgozott, mindehhez kapott még 600 gramm kenyeret. A nővére 400 grammot kapott. Az összesen kilenctagú család ennyivel kényszerült beérni.[288] A problémák némelyikéről az akkori és későbbi hivatalos jelentésekben is szó esett. A Kommunista Párt Belbaltlag-i alapszervezetének 1932. augusztusi gyűlésén felpanaszolták a rosszul szervezett élelmiszer-elosztást, a piszkos konyhákat és a skorbutos megbetegedések növekvő számát. A párttitkár borúlátóan ezt írta: „Nincs semmi kétségem afelől, hogy a csatorna nem fog időben elkészülni…”[289] A többség számára azonban a kételkedés szóba sem jöhetett. Ugyanakkor a csatornaépítkezés vezetői által a munkálatok idején írott levelek és jelentések rendkívüli pánikhangulatról árulkodnak. Sztálin úgy rendelkezett, hogy a csatornának húsz hónap alatt el kell készülnie, és az építők jól tudták, hogy a megélhetésük és alkalmasint az életük függ attól, hogy befejezik-e a munkát húsz hónap alatt. Az építkezést felgyorsítandó, a táborparancsnokok bevezették a „szabad” munka világában már használatban lévő módszereket, például a munkacsapatok közötti „szocialista versenyt” – amelynek az volt a tétje, hogy kik teljesítik a normát, mozdítanak meg egy követ, vagy

ásnak ki egy gödröt elsőként, vagy ki vállalkozik az egész éjszakás „rohammunkára”, melynek során a rabok „önként” dolgoztak huszonnégy vagy negyvennyolc órát egyhuzamban. Az egyik rab felidézett egy esetet, amikor villanykörtéket függesztettek ki a munkahely körül, hogy napi huszonnégy órán keresztül dolgozhassanak.[290] Egy másik rab 10 kiló lisztet és 5 kiló cukrot kapott jutalmul a jó munkájáért. Az illető a tábori pékeknek adta a lisztet. Azok számos cipónyi fehér kenyeret sütöttek neki, amit egy ültében, egymaga evett meg.[291] A versenyek mellett a hatóságok az udarnyik-, avagy „élmunkás”kultuszt is igyekeztek felhasználni. Az élmunkásokat később „sztahanovisták”-nak is nevezték, egy Alekszej Sztahanov nevű, komikusan kiváló hatékonysággal dolgozó bányász tiszteletére. Az udarnyikok, azaz a sztahanovisták olyan rabok voltak, akik túlteljesítették a normát, és ezért a szokásosnál több élelmet és különleges privilégiumokat kaptak, például (ez a későbbi években már elképzelhetetlen lett volna) jogosultak voltak minden évben egy új öltönyre, továbbá minden hat hónapban egy új rend munkaruhára. [292] A kimagaslóan teljesítők ráadásul lényegesen jobb élelmezésben részesültek. Az étkezőkben külön asztaloknál ettek, olyan plakátok alatt, melyeken ez a felirat volt olvasható: „A legjobb munkásoknak a legjobb ételt.” A rosszabbul dolgozók asztalainál lévő plakátok felirata így szólt: „Akik rosszabb ételt kapnak: munkamegtagadók, naplopók, semmittevők.”[293] Végül az élmunkásokat hamarabb engedték szabadon: minden három, százszázalékos normateljesítéssel ledolgozott nap után egy napot elengedtek a rabok büntetéséből. Amikor a csatomat 1933 augusztusában időben felépítették, 12.484 fogoly nyerte vissza a szabadságát. Mások érdemérmet és jutalmat kaptak.[294] Az egyik rab hagyományos orosz módi szerint, kenyér és só bemutatásával egybekötött ceremóniával ünnepelte szabadulását, miközben a nézők ekként kiáltoztak: „Éljenek a csatornaépítők!” A pillanat hevében a

férfi csókolózni kezdett egy ismeretlen nővel. Utóbb a csatorna partján együtt töltötték az éjszakát.[295] * A Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna építése számos tekintetben párját ritkította: az elképesztő káosz, a rendkívüli sietség, valamint fontossága miatt, amelyet Sztálin tulajdonított neki. A tervezethez kapcsolódó retorika igazán egyedülálló volt: a Fehér-tenger-Baltitenger-csatorna volt az első és az utolsó, valamint az egyetlen olyan Gulag-beruházás, aminek a szovjet propaganda bel- és külföldön egyaránt maximális hírverést szentelt. És nem másnak, mint Makszim Gorkijnak jutott a feladat, hogy a Szovjetunióban és a világ többi részén megindokolja, reklámozza és igazolja a csatornaépítést. A választás nem volt meglepő. Ekkorra már Gorkij a sztálini hierarchia stabil és megbízható részévé vált. Miután Sztálin 1933 augusztusában gőzhajóval diadalmasan végigjárta a csatornát, százhúsz szovjet író, Gorkij vezetésével hasonló expedícióra indult. Az írók annyira izgatottak voltak (vagy annak mondták magukat), hogy alig tudták kézben tartani jegyzetfüzeteiket: az ujjuk „remegett a csodálkozástól”.[296] Majd ezután úgy határoztak, hogy könyvet írnak a csatorna építéséről, tetemes anyagi támogatásban is részesültek, amelyben benne foglaltatott egy „pompás, büféasztalos ebéd az Astoriában”, a cári időkben épült nagyszerű leningrádi szállodában, ahol megünnepelték a vállalkozásban való részvételüket.[297] Az erőfeszítéseik nyomán született könyv – Kanal imenyi Sztalina (A Sztálin-csatorna) – még a szocialista realizmus alacsony nívójához mérten is arról a rendkívül romboló hatásról árulkodik, amelynek ki voltak téve az írók és az értelmiségiek a totalitárius társadalomban. Akárcsak Gorkij Szolovkiról szóló írása, a Kanal imenyi Sztalina is a menthetetlent mentegeti, és nem csupán azt kívánja sugallni, hogy a rabok lelkileg a homo sovieticus tündöklő példáivá váltak, de egyszersmind egy újfajta irodalom teremtésére

törekszik. Noha a bevezetést és a befejezést Gorkij írta, a könyv java része nem egyetlen ember, hanem a harminchat író alkotta kollektíva munkája. A szerzők áradozva, a tényeket hol felnagyítva, hol finoman elkenve, közösen törekednek az új korszak lelkületének megragadására. A könyvben lévő képek egyike szinte magába sűríti az egész szöveget: egy rabruhába öltözött asszony nagy eltökéltséggel forgat egy fúrót. A kép mellett ez olvasható: „A változó természetben az ember megváltoztatja önmagát.” Mindez élesen elütött a Janszonbizottság által használt hidegvérű nyelvezettől és az OGPU gazdasági célkitűzéseitől. Akik nem ismerik a műfajt, némiképp meglepőnek találhatják a szocialista realizmus jegyében fogant Kanal bizonyos szempontjait. Példának okáért, a könyv nem törekszik az igazság teljes elkendőzésére, hiszen kitér a megfelelő technológia és a képzett szakemberek hiányából fakadó problémákra. Egy helyütt a Gulag akkori parancsnoka, Matvej Berman szavait idézi: „Kap ezer egészséges embert – mondja Berman az egyik OGPU-s beosztottjának: – A szovjet kormány különböző büntetésekkel sújtotta őket. Ezekkel az emberekkel kell elvégeznie a munkát. – De engedelmet kérek, hol vannak az őrök? – kérdezte válaszul az OGPU-s férfi. – Az őrzést ott helyben fogja megszervezni. Maguk közül választanak majd őröket. – Nagyszerű, csakhogy én semmit nem tudok az olajról. – Az egyik rab Gyukanovics mérnök, támaszkodjék az ő segítségére. – Mire megyek vele? Az ő szakterülete a fémek hengerlése. – Mit akar? Zárjuk koncentrációs táborba azokat a professzorokat, akikre magának szüksége van? A büntető törvénykönyvben nem szerepel ilyen tényállás. És mi nem

vagyunk az Olajszindikátus. Berman ezekkel a szavakkal küldte dolgára az OGPU-ügy-nököt. „Elképesztő eset”, jegyzik meg a Kanal szerzői. „Egy-két hónap” múlva azonban az OGPU-s férfi és kollégái eldicsekedtek egymásnak, hogy milyen sikereket értek el a jöttment foglyaikkal. „Van egy ezredesem, aki a legjobb favágó az egész táborban”, kérkedik az egyik: „Nálam dolgozik egy mérnök a kubikosok között, egy hajdani sikkasztó”, mondja egy másik.[298] Az üzenet világos: az anyagi feltételek nehezek voltak, az emberanyag szedett-vetett – ám a mindentudó, soha nem hibázó szovjet politikai rendőrségnek minden várakozással szemben sikerült jó szovjet polgárokká alakítania őket. A tulajdonképpeni tényeknek – a technológia kezdetleges voltának, a hozzáértő szakemberek hiányának – az a szerep jutott, hogy valószerűvé tegyék a tábori élet máskülönben fantázia szülte leírását. A könyv tetemes részét valójában szívmelengető, már-már vallási áhítatot tükröző történetek teszik ki, olyan rabokról, akik a csatornaépítési munkálatok során „átkovácsolták” önmagukat. Az így újjászületett rabok közül sokan bűnözők, de nem valamennyien. Gorkij esszéjétől eltérően, amelyben nem, vagy csak szőrmentén esett szó a politikai foglyokról, a Kanalban olvashatunk néhány hírneves politikai elítélt megtéréséről. „Maszlov gépész, egy hajdani »rongáló«, aki kasztelőítéletek” rabja volt, megkísérli „vassal leplezni a lelkiismerete átalakításának azokat a sötét és mély folyamatait, amelyek szakadatlanul zajlanak benne.” A munkásszármazású Zubrik gépész, korábbi szabotőr, „tisztességgel kivívta a jogot, hogy visszatérjen azon osztály kebelére, amelynek szülötte”.[299] De korántsem csak a Kanal imenyi Sztalina volt az egyetlen irodalmi mű akkoriban, amely a táborok átalakító erejének dicséretét zengte. Nyikolaj Pogogyin darabja, az Arisztokraták – egy komédia,

mely a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatornáról szól – ugyancsak nevezetes példa, nem utolsósorban azért, mert a korai bolsevikok egyik kedvenc témájával foglalkozik: a tolvajok „szeretetreméltóságával”. Pogogyin darabjában, amelyet először 1934 decemberében mutattak be (és amelyből végül Rabok címmel film is készült), nem esik szó a kulákokról és politikaiakról, akik közül a csatornát építő fegyencek többsége kikerült, a szerző ehelyett a tábori banditák (a címben szereplő „arisztokraták”) vidám évődését mutatja be, a börtönszleng igen enyhe változatát használva. Igaz, egykét baljóslatú célzás azért elhangzik a darabban. Egyszer az egyik bűnöző lányt „nyer” kártyán, ami azt jelenti, hogy a vesztesnek szereznie kell egy lányt, és arra kell kényszerítenie őt, hogy odaadja magát a nyertesnek. A darabban a lány elmenekül; a való életben bizonyára nem lett volna ilyen szerencsés. Végül azonban mindenki bevallja hajdani bűneit, meglátja a fényt, és lelkesen dolgozni kezd. Az egyik dalbetét így szól: Gonosz garázda voltam, bizony, Loptam, rajtam volt a munkaiszony, Az én fekete pokolbugyorom. De elhoztak ide a csatornához, Már csak rossz álom a múlt, az átkos, Ám újjászületésem szín-valódi, Dolgozni akarok, élni, dalolni… [300] Akkoriban az ilyesfajta dolgokat ünnepelték a színház új és radikális formájaként. Jerzy Gliksman, egy lengyel szocialista, aki 1935-ben, Moszkvában látta az Arisztokratákat, így írta le a benyomásait: A színpad, ahelyett, hogy a szokványos helyén lett volna, a nézőtér közepére került, és a közönség körbeülte. A rendező célja

az volt, hogy közelebb hozza a közönséget a darab cselekményéhez, és áthidalja a színész és a néző közötti teret. Nem volt függöny, és a díszletek rendkívül egyszerűek voltak, szinte olyanok, mint egy Erzsébet kori színházban… a téma – a tábori élet – önmagában véve figyelemfelkeltő volt.[301] Az efféle irodalom a lágereken kívül kettős funkciót töltött be. Egyfelől az volt a szerepe a folyamatosan zajló kampányban, hogy igazolja a kényszermunkatáborok számának gyors növekedését a szkeptikus külföldi közönség előtt. Másfelől, valószínűleg a szovjet polgárok megnyugtatását is célozta, akik között riadalmat keltett a kollektivizációt és az iparosítást kísérő erőszak; a vidám végkifejlet azt sugallta: még a sztálini forradalom áldozatai is lehetőséget kapnak, hogy a munkatáborokban újraépítsék az életüket. A propaganda nem maradt hatás nélkül. Az Arisztokraták megtekintése után Gliksman kérvényezte, hogy ellátogathasson egy igazi munkatáborba. Amikor rövidesen elvitték a Moszkvától nem messze lévő bolsevói „kirakat”-táborba, némileg meglepődött. Későbbi visszaemlékezésében „szép fehér ágyak és ágyneműk, fehérre meszelt szobák” szerepeltek. „Minden makulátlanul tiszta” volt, és Gliksman találkozott egy csapatnyi fiatal fogollyal, akik ugyanolyan felemelő személyes történeteket meséltek el neki, mint amilyenekről Pogogyin és Gorkij beszámoltak. Gliksman találkozott egy fiatal tolvajjal, aki immár gépésznek tanult. Találkozott egy huligánnal, aki belátta viselt dolgai helytelen voltát, és most a tábor raktárát vezette. „Milyen szépséges lehetne a világ!”, súgta Gliksman fülébe egy francia filmrendező. Sajnálatos módon öt évvel később Gliksman egy zsúfolt marhavagon padlóján találta magát, útban egy tábor felé, amelynek semmi köze nem volt a bolsevói kirakattáborhoz, olyan rabok társaságában, akik jócskán különböztek a Pogogyin darabjában szereplőktől.[302] A táborokon belül hasonló propaganda folyt. A tábori közlemények

és „faliújságok” – a foglyok számára olvasnivaló gyanánt hirdetőtáblákra kitűzött lapok – hasonló történeteket és verseket tartalmaztak, mint amilyenekkel a kívülállókat traktálták. Tipikus a Perekovka („átkovácsolás”) címet viselő, a Fehér-tenger-Baltitenger csatorna „sikere” nyomán tervbe vett Moszkva-Volga-csatorna építésén dolgozó fegyencek által írott és szerkesztett újság. Az élmunkások dicséretével és az ő kiváltságaik leírásával („Nem kell sorban állniuk, a pincérnők egyenesen az asztalukhoz viszik az ételt!”) teli Perekovka a Kanal imenyi Sztalina szerzőinél kevesebb helyet szentel a lelki átalakulás előnyeiről szóló himnuszoknak, de annál többet a fegyencek által kemény munkával megszerezhető konkrét privilégiumoknak. A lap a szovjet rendszer magasabb rendű igazságosságát illetően sem nagyon ügyel a látszatra. Az 1933. januári számban olvasható Lazar Kogan, az egyik táborparancsnok beszéde: „Nem ítélhetjük meg, hogy valakit vajon helyesen vagy tévesen csuktak le. Ez a vádhatóság feladata… Maguknak az a kötelességük, hogy valami értékeset teremtsenek munkájukkal az államnak, nekünk pedig kötelességünk olyan emberekké változtatni magukat, akik értékesek az állam számára.”[303] Ugyancsak figyelmet érdemel a Perekovka nyílt és rendkívül őszinte „panasz”-rovata. A rabok azért írtak ebbe, hogy panaszkodjanak a női barakkokból hallható „civakodás és szitkozódás”, valamint „zsoltáréneklés”, a teljesíthetetlen normák, a lábbelik és a tiszta alsónemű hiánya, a lovak indokolatlan verése, a táborparancsnokság székhelyéül szolgáló Dmitrov központjában működő, feketepiaci portékákat forgalmazó bazár és a gépek helytelen használata („nincsenek rossz gépek, csak rossz vezetők”) miatt. Az efféle nyíltság a tábor problémáival kapcsolatban később eltűnt, és kizárólag a táborfelügyelők, valamint moszkvai uraik közötti magánlevelezésben jelent meg. Az 1930-as évek elején azonban az ilyesfajta glasznoszty eléggé szokványos volt a táborokon

kívül és belül egyaránt. Természetes része volt a türelmetlen, eszeveszett törekvésnek, amely a körülmények javítására, a munkateljesítmény fokozására és – mindenekfölött – a sztálini vezetés hagymázas követeléseinek teljesítésére irányult.[304] A Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna partján sétálva ma már nehéz megidézni azt a szinte hisztérikus atmoszférát. 1999 augusztusában, egy eseménytelen napon látogattam el oda, néhány helyi történész társaságában. Povenyecben rövid időre megálltunk, hogy megnézzük a csatorna áldozatainak kisméretű emlékművét, amelyen rövid felirat állt: „Az ártatlanoknak, akik a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna építése közben haltak meg, 1931 és 1933 között.” Amíg ott álltunk, egyik társam ragaszkodott hozzá, hogy ünnepélyesen elszívjon egy „Belomor” cigarettát. Kifejtette, hogy évtizedeken át kizárólag a „Belomor”, a Szovjetunió egykori legnépszerűbb cigarettamárkája szolgált a csatorna építőinek emlékművéül. A közelben álló régi trudposzjolok, azaz „száműzött-telep” immár gyakorlatilag lakatlan volt. A jókora, hajdan erős, karéliai stílusban épült faházakat körbedeszkázták. Néhány közülük már omladozni kezdett. Egy helybéli férfi, aki eredetileg Belorussziából érkezett – még lengyelül is beszélt egy keveset –, elmondta nekünk, hogy néhány évvel korábban megpróbálta megvásárolni az egyik házat, de a helyi kormányzat nem adta el neki. „Most meg esik szétfele”, mondta a férfi. A háza mögötti kicsiny kertben tököt, uborkát és bogyós gyümölcsöket termesztett. Megkínált bennünket házilag készített pálinkájával. Azt mondta, hogy a kertje és az 550 rubeles nyugdíja – akkoriban ez havi 22 dollárra rúgott – elegendő számára a megélhetéséhez. A csatornánál természetesen nem volt semmilyen munka. És ez nem is csoda: magát a csatornát gyerekek használták, úszkálásra és kődobálásra. Tehenek gázoltak a sekély, sötét vízben, a betonon támadt repedésekből gyomnövények nőttek ki. Az egyik zsilipműnél, egy kívülről rózsaszínű függönyökkel és az eredeti,

Sztálin kori oszlopokkal ékeskedő apró bódéban a vízszint emelkedését és süllyedését irányító magányos asszony elmondta nekünk, hogy naponta legfeljebb hét hajó szokott áthaladni arra, néha pedig csak három vagy négy. Ez több volt, mint amennyit Szolzsenyicin számolt össze 1966-ban, amikor egy egész napot töltött el a csatorna partján, és két, tűzifát szállító uszályt látott. Akkoriban, akárcsak manapság, a legtöbb árut vasúton szállították – és, amint a csatornánál dolgozók egyike Szolzsenyicinnek elmondta, a víz olyan sekély, hogy még tengeralattjárók sem haladhatnak át önállóan; uszályokra kell tenni őket.[305] A Balti-tengert a Fehér-tengerrel összekötő vízi útra a jelekből ítélve végső soron mégsem volt olyan sürgősen szükség.

ötödik fejezet A TÁBOROK TERJESZKEDÉSE Mögöttünk lépte vidám-szapora, A brigádunk halad, A sztahanovisták diadala Mutat már új utat. Nem is ismerünk régit, úgy ám, Mi börtöntöltelékek, A sztahanovista győzelem útján Remélünk, szabad élet. Bizakodván, hogy egy szabad élet felé tartunk… a Szazlagban kiadott, Kuznyica nevű újságból, 1936[306]

Politikailag a maga korában a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna volt a legfontosabb Gulag-beruházás. Sztálin személyes beavatkozásának köszönhetően az összes létező forrást az építkezés szolgálatába állították. Az ömlengő propaganda a csatorna sikeres elkészültének világgá kürtöléséről is gondoskodott. Jóllehet a csatorna nem számított tipikusnak a Gulag új vállalkozásai között; nem a legelső volt, és nem is a legnagyobb. Valójában az OGPU már a csatorna építésének kezdete előtt csendben, országszerte elkezdte a kényszermunka alkalmazását, jóval kevesebb felhajtással és propagandával. Az 1930-as évek közepére a Gulag-rendszernek immár 300.000, hozzávetőleg egy tucat táborkomplexumban és kisebb helyeken szétszórva elhelyezett fegyenc állt rendelkezésére. A Dallagban, a Távol-Kelet új táborában 15.000 ember dolgozott. Az Urál nyugati oldalán, a Vislagban egy vegyi üzem építése és működtetése több mint 20.000 rabnak adott munkát, egy olyan táborban, amelyet a SZLON viserszkiji részlegéből

hoztak létre. A nyugat-szibériai Sziblagban a rabok vasutat építettek, téglát égettek és fát vágtak, miközben a SZLON 40.000 rabja útépítéseken dolgozott, exportra szánt fákat vágott ki, továbbá becsomagolta a fehér-tengeri halászat gyümölcsének 40 százalékát. [307]

A Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna táboraitól eltérően ezek az új táborok nem kirakati célt szolgáltak. Noha a Szovjetunió gazdasága számára természetesen fontosabbak voltak, egyetlen író sem járta be őket, hogy leírást készítsen róluk. A létezésük nem – még nem – volt teljesen titkos, de nem is verték nagydobra: a Gulag „valódi” eredményeit nem külföldi, de nem is hazai fogyasztásra szánták. Ahogyan terjeszkedtek a lágerek, az OGPU természete is megváltozott. A szovjet titkosrendőrség változatlanul folytatta a kémkedést a rezsim ellenségei után, az elhajlással gyanúsítottak kihallgatását, valamint a „cselszövések” és „összeesküvések” leleplezését. 1929-től kezdődően a Szovjetunió gazdasági fejlesztése is részben a titkosrendőrségre hárult. Sőt az elkövetkező évtizedben az OGPU tagjai amolyan úttörők lettek, akik megszervezték a Szovjetunió természeti erőforrásainak felderítését és kiaknázását. Geológiai expedíciókat terveztek és szereltek fel, amelyek szén, olaj, arany, nikkel és más fémek után kutattak a Szovjetunió északi, sarkvidéki és ahhoz közeli térségeinek fagyott tundrája alatt. Ők határozták meg, melyik hatalmas erdőt vágják ki legközelebb, biztosítandó az értékes nyers-fa exportját. Annak érdekében, hogy az eszközök eljussanak a Szovjetunió nagyvárosaiba és ipari központjaiba, hatalmas közúti és vasúti hálózatot létesítettek, melynek kezdetleges pályái sok ezer kilométer hosszan vezettek keresztül a lakatlan vadonon. Esetenként személyesen vettek részt ezekben a vállalkozásokban, súlyos prémkabátokba és vastag csizmákba öltözötten vonultak a tundrán, majd felfedezéseiket táviratban közölték Moszkvával. A foglyok, akárcsak fogva tartóik, új szerepeket kaptak. Jóllehet sokan továbbra is szögesdrót mögött gürcöltek, szenet bányásztak,

árkot ástak, mások az 1930-as évek első felében az északi sarkkörön túli folyókon a geológiai kutatóexpedíciók csónakjainak evezősei lettek, felszerelést cipeltek és előkészítették a terepet az új szénbányák vagy olajkutak számára. Felépítették az új táborok barakkjait, szögesdrót kerítéseit és őrtornyait. Létrehozták a nyersanyagok hasznosításához szükséges finomítókat, részt vettek a vasúti jelzőpóznák kitűzésében, az utak aszfaltozásában. Végül pedig belőlük lettek az újonnan feltárt területek telepesei, akik benépesítették a szűz földet. Később a szovjet történészek a szovjet történelemnek ezt az epizódját költőien „a messzi észak megnyitása” névvel illették, és valóban, ez az esemény igazi szakítást jelentett a múlttal. Még a cári uralom utolsó évtizedeiben, amikor a megkésett ipari forradalom végre Oroszországban is lezajlott, sem próbálta meg senki ilyen intenzitással felderíteni és lakottá tenni az ország legészakibb régióit. Az éghajlat túl rideg, a vállalkozással járó emberi szenvedés túl nagy, az orosz technológia túl kezdetleges volt. A szovjet kormányzatot mindez kevésbé feszélyezte. Bár a rendelkezésére álló technológia nem volt sokkal jobb, vajmi keveset törődött azoknak az embereknek az életével, akikre a „megnyitás” végrehajtását bízta. Ha néhányan odavesztek – nos, nem voltak pótolhatatlanak. Rengeteg tragédiára került sor, kivált az új korszak legelején. Az egyik különösen szörnyű, a túlélők folklórjának hosszú ideje részét képező esetre nemrégiben a novoszibirszki levéltárból előkerült dokumentumok egyike szolgált bizonyítékul. A nyugat-szibériai Narim pártbizottságának előadója által 1933 májusában aláírt és személyesen Sztálinnak elküldött szöveg pontosan leírja, miként érkezett meg egy csoport deportált – „hátramozdító elemekének nevezett – paraszt az Ob folyó Nazino nevű szigetére. A parasztok száműzöttek voltak, és mint ilyeneknek, az volt a feladatuk, hogy letelepedjenek és feltehetően gazdálkodjanak a szóban forgó vidéken:

Az első szállítmánnyal 5.070 a másodikkal 1.044, összesen 6.114 ember érkezett. A transzport körülményei döbbenetesek voltak: a kevés élelem ehetetlen volt és a deportáltakat szinte teljesen levegőtlen helyeken zsúfolták össze… Ennek következtében naponta 35-40 fő halt meg közülük. Ezek az életkörülmények azonban fényűzőnek bizonyultak azokhoz képest, amelyek Nazino szigetén vártak a deportáltakra. Nazino szigete teljesen lakatlan hely, nincs rajta semmilyen település… Nem voltak semmiféle szerszámok, nem volt gabona, nem volt élelem. Így kezdődött a jövevények új élete. Az első konvoj érkezését követő napon, május 19-én ismét esni kezdett a hó, és feltámadt a szél. Az éhező, az elégtelen táplálkozástól csonttábőrré soványodott, menedékkel és szerszámokkal nem rendelkező emberek… csapdába kerültek. Még arra sem voltak képesek, hogy tüzet gyújtsanak a hideg elleni védekezésül. Egyre többen és többen haltak meg… Az első napon 295 embert kellett eltemetni. A hatóságok csak a konvoj szigetre érkezését követő negyedik vagy ötödik napon küldtek hajóval egy kevéske lisztet, amiből valójában csak néhány kiló jutott fejenként. Az emberek, mihelyt megkapták nyomorúságos fejadagjukat, a folyópartra rohantak, és a kalapjukban, nadrágjukban vagy kabarjukban megpróbáltak némi lisztet vízzel összekeverni. Legtöbbjük rögtön igyekezett megenni, amit kapott, és néhányan közülük meg is fulladtak. A deportáltak a szigeten tartózkodásuk teljes ideje alatt nem kaptak mást, csak ezeket a parányi lisztadagokat… Három hónappal később, augusztus 20-án a pártfunkcionárius azt írta, hogy az eredetileg érkezett 6.114 „telepesből” közel 4.000-en meghaltak. A túlélőket az tartotta életben, hogy ettek halott társaik húsából. Egy fegyenc szerint e túlélők, akiknek némelyikével a tomszki börtönben találkozott, úgy néztek ki, „mint járkáló

holttestek”, és mindannyian letartóztatásban voltak – [308] kannibalizmussal vádolták őket. Még akkor is, amikor a halálozási arány nem volt ilyen szörnyen magas, a Gulag legismertebb első táborai közül sokban az életkörülmények szinte elviselhetetlenek lehetettek. A BAMlag, az a tábor, amelyet az orosz Távol-Keleten lévő – a transzszibériai vasúti hálózathoz tartozó – Bajkál-Amur-vasútvonal építése kapcsán szerveztek, jellemző példával szolgált arra, hogy milyen rosszul alakulhatnak a dolgok egyszerűen csak a tervezés hiányosságai miatt. A Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna építéséhez hasonlóan a vasútépítést is nagy sietség jellemezte, előzetes felkészülésre egyáltalán nem került sor. A tábor tervezői egyszerre végezték a terep felmérését, a vasút tervezését és építését; a kivitelezés még a vizsgálódás vége előtt megkezdődött. A földmérőknek még így is négy hónapnál rövidebb idő alatt kellett elkészülniük egy 2.000 kmes pályaszakasszal, miközben nélkülözték a megfelelő lábbeliket, ruházatot és eszközöket. A rendelkezésükre álló térképek gyatra volta miatt olyan hibákat követtek el, melyek nagy költséget vontak maguk után. Egy túlélő szerint a „két munkacsoport [mindkettő egy-egy különálló pályaszakaszt vizsgált] úgy találta, hogy nem tudnak egyesülni és végezni a munkával, mivel a két folyó, amelyek mentén haladtak, csak a térképeken közeledett egymáshoz, a valóságban viszont egyre nőtt köztük a távolság”.[309] Mihelyt a munka kezdetét vette, megállás nélkül érkeztek a transzportok a Szvobodnijban (a név jelentése: „Szabadság”) lévő táborparancsnokságra. 1933 januárja és 1936 januárja között a rabok száma néhány ezerről 180.000 fölé emelkedett. Sokuk már érkezéskor gyenge volt, mezítlábas és hiányos öltözetű, skorbutban, szifiliszben, vérhasban szenvedett; akadtak köztük olyanok, akik átélték a Szovjetunió falvaiban az 1930-as évek elején pusztító éhínséget. A tábort ez teljességgel készületlenül érte. A jövevényeket érkezésükkor hideg, sötét barakkokba zárták, és poros kenyeret adtak

nekik. A BAMlag parancsnokai, amint az a Moszkvába küldött jelentéseikből kiderül, képtelenek voltak megbirkózni a káosszal, és kivált nem rendelkeztek a legyengült rabok kezelését szolgáló eszközökkel. Ennek következtében azok, akik túl betegek voltak a munkához, egyszerűen büntető fej adagot kaptak, és éheztek. Egy huszonkilenc tagú csoportból az érkezést követő harminchét napon belül mindenki meghalt.[310] Mire a vasútvonal elkészült, nagy valószínűséggel több tízezer rab vesztette életét. Hasonló történetekre országszerte akadt példa. Arhangelszktől északkeletre, a Gulag szevlagi vasútépítő táborában a mérnökök 1929-ben kijelentették, hogy a munkálatokban részt vevő rabok számát hatszorosára kellene növelni. A szóban forgó év áprilisa és októbere között annak rendje és módja szerint jöttek a fogoly szállítmányok – és nem találtak ott semmit. Az egyik rab így emlékezett: „Nem voltak sem barakkok, sem falu. Oldalt sátrak álltak, az őrök és a felszerelés számára. Nem volt sok ember, úgy másfél száz. Többségükben középkorú parasztok, egykori kulákok. És köztörvényesek. Senki nem nézett ki értelmiséginek.”[311] Noha az 1930-as évek elején alapított táborok mind rosszul szervezettek voltak – és egyikük sem volt felkészülve az éhínség sújtotta körzetekből érkezett, csonttá-bőrré soványodott rabok befogadására –, nem mindegyik maradt meg ilyen végzetes, kusza állapotában. Megfelelő körülmények – viszonylag kedvező terepadottságokkal párosuló erős moszkvai támogatás – mellett egyes táborok képesnek mutatkoztak a növekedésre. Meglepő gyorsasággal szilárdabb bürokratikus struktúrát hoztak létre, tartósabb épületeket húztak fel, még a helyi NKVD-elit kialakulásában is szerepet játszottak. Néhány közülük hatalmas területet foglalt el, óriási börtönökké alakítva egész régiókat. Az ekkoriban alapított táborok sorából kettő – az uhtyinszkiji és a Dalsztroj Tröszt – méretét és státusát tekintve végül ipari birodalommá vált. Keletkezésüket érdemes közelebbről is megvizsgálnunk.

* A kevésbé éber utazó számára nemigen érdekes autóval végighajtani a málladozó betonúton, mely Sziktivkarból, a Komi Köztársaság adminisztratív központjából vezet Uhtába, Komi fontos ipari központjainak egyikébe. A kétszáz kilométeres út végtelen fenyőerdőket és mocsaras mezőket szel át. Jóllehet keresztez néhány folyót, a környező táj képe nem sok változatossággal szolgál: ez a tajga, az a tündökletesen egyhangú vidék, amelyről Komi (és tulajdonképpen egész Észak-Oroszország) a leginkább ismert. A látvány nem különösebben érdekes, ám ha közelebbről szemrevételezzük, fény derül néhány furcsaságra. Ha tudja az ember, hová nézzen, közvetlenül az út mellett bizonyos helyeken horpadásokat fedezhet fel a földben. Mindössze ezek maradtak meg a hajdan az út mentén terpeszkedő táborból, és a rabokból, akik az utat építették. Minthogy az egyes munkahelyek ideiglenesek voltak, a rabokat gyakran nem barakkokban szállásolták el, hanem zemljankiban, azaz földbe vájt odúkban; ez szolgál magyarázattal a horpadásokra. Egy másik útszakasz mellett egy jelentősebbnek kinéző tábor maradványai találhatók, amely egykor egy kicsiny olajmezőhöz kapcsolódott. A helyet mára gyom borítja, ám a növények alól, ha félretoljuk őket, korhadó – alkalmasint a rabok bakancsairól rájuk került olaj konzerválta – deszkák és szögesdrót darabjai bukkannak elő. Itt nincs emlékmű, habár Bograzgyinóban, az út mentén feljebb lévő átmeneti táborban, ahol olykor akár 25.000 fogoly is volt, van egy. Bograzgyinónak nem maradt semmi nyoma. Egy másik helyen, szintén az út mentén – egy modern benzinkút mögött, amely a jelenkori orosz olajipari vállalat, a Lukoil tulajdona –, egy régi, fából készült őrtorony áll, körülötte fémtörmelék és rozsdás drótdarabok hevernek. Ha olyan társaságban utazik az ember Uhtába, amely jól ismeri a várost, a hely történelmének titkai gyorsan kiderülnek. A településre

vezető összes utat egykor rabok építették, akárcsak az Uhta központjában lévő hivatali és lakóépületeket. A város kellős közepén van egy park, amelyet az ott raboskodó mérnökök terveztek és építettek; egy színház, amelyben az ott raboskodó színészek játszottak; a környék zömök faházaiban pedig hajdanán a táborparancsnokok találtak otthont. A Gazprom, egy másik új szovjet vállalat vezetői ugyanabban a fák szegélyezte utcában, modern épületekben laknak. Uhta a Komi Köztársaságban sem számít egyedülállónak. Noha első pillantásra nehéz észrevenni, a Gulag nyomai mindenfelé megtalálhatók Komiban, ebben a hatalmas, tajga és tundra borította régióban, mely Szentpétervártól északkeletre és az Urál hegységtől nyugatra fekszik. A köztársaság valamennyi fontos városát rabok tervezték és építették, nemcsak Uhtát, hanem Sziktivkart, Pecsorát, Vorkutát és Intát is. Rabok építették az itteni utakat és vasutakat, akárcsak az eredeti ipari infrastruktúrát. Azon fegyencek számára, akiket az 1940-es és 1950-es években küldtek ide, Komi egy hatalmas tábornak tűnt, semmi egyébnek – aminthogy az is volt. A helybéliek sok falut még mindig a Sztálin-kori nevükön emlegetnek: „Chinatown”-ban például kínai rabok egy csoportját őrizték; „Berlin”-t hajdan német hadifoglyok lakták. E hatalmas, börtönök alkotta köztársaság eredete az OGPU legelső expedícióinak egyikéig, az uhtai expedícióig nyúlik vissza, amelyet 1929-ben indítottak az akkor lakatlan vadon feltárására. Szovjet mérce szerint az expedíció viszonylag jól előkészített volt. Számos szakember akadt a résztvevők között, zömük már a szolovki rendszerben is raboskodott: csak 1928-ban hatvannyolc bányamérnököt küldtek a SZLON-nak, az akkor zajló, „rongálók” és „szabotőrök” ellen folytatott hadjárat áldozatait, akik állítólag hátráltatni igyekeztek a Szovjetunió iparosítását.[312] 1928 novemberében, rejtélyesen jó időzítéssel, az OGPU letartóztatta Ny. Tyihonovicsot, a közismert geológust is. Azonban miután bezárták a moszkvai Butirka-börtönbe, nem vetették őt alá a

szokványos kihallgatásnak. Ehelyett egy tanácskozásra vitték, amelyen a készülő expedíció terveivel foglalkoztak. Tyihonovics később úgy emlékezett, hogy a jelen lévő nyolc fő – kilétüket nem közölték vele – minden bevezetés nélkül azt kérdezte tőle, hogyan kell előkészíteni egy Komiba induló expedíciót. Milyen ruhákat vinne, ha ő menne? Mennyi élelmet? Miféle szerszámokat? Miképpen utazna? Tyihonovics, aki először 1900-ban járt a térségben, két útvonalat ajánlott. A geológusok mehetnek szárazföldön, gyalog és lóháton a tajga erdőségein és mocsarain keresztül Sziktivkar faluig, amely akkor a régió legnagyobb települése volt. Mehetnek vízen is: Arhangelszk kikötőjéből indulva, a Fehér-tengeren a kontinens északi partvonala mentén a Pecsora folyó torkolatáig, majd a Pecsora mellékfolyóin a szárazföld belsejébe. Tyihonovics az utóbbi útvonalat ajánlotta, arra hivatkozva, hogy a csónakokkal több felszerelést lehet szállítani. Javaslatára az expedíció a tengert választotta. A még mindig rabnak minősülő Tyihonovics a kutatócsoport főgeológusa lett. Nem vesztegették az időt, és nem garasoskodtak, a szovjet vezetés ugyanis nagy fontosságot tulajdonított az expedíciónak. Májusban a moszkvai Gulag-igazgatóság két magas rangú titkosrendőrt nevezett ki a csoport vezetőjéül: E. P. Szkaját – aki a forradalom idején a Lenin főhadiszállásául szolgáló Szmolnij Intézet biztonsági főnöke volt, később pedig magában a Kremlben látott el hasonló feladatot – és Sz. F. Szidorovot, az OGPU első számú gazdasági tervezőjét. Nagyjából ugyanekkor az expedíció vezetői kiválasztották a „munkaerőt” – 139 főt a SZLON Kemben lévő átmeneti táborának erősebb, egészségesebb foglyai közül, politikaiakat, kulákokat és köztörvényeseket. Két hónapi készülődés után elérkezett az indulás ideje. 1929. július 5-én, reggel hét órakor a rabok hozzáláttak, hogy bepakolják a felszerelést a SZLON gőzhajójára, a Gleb Bokijra. Kevesebb mint huszonnégy órával később elhagyták a kikötőt. Az expedíció, amint az várható volt, számos akadályba ütközött.

Úgy tűnik, az őrök közül többen fagysérülést szenvedtek a lábukon, egyikük pedig lelépett, amikor Arhangelszkben megálltak. Az út különböző pontjain a foglyok kis csoportjainak is sikerült megszökniük. Amikor végül az expedíció résztvevői megérkeztek a Pecsora folyó torkolatához, kiderült, hogy nem könnyű helyi útikalauzokat találni. Komi őshonos lakosai nem akarták beleártani magukat a rabok és a titkosrendőrség dolgaiba, és hiába ajánlottak fizetséget nekik, nem voltak hajlandók segíteni a hajó kormányzásában a folyó fentebbi szakaszán. Végül azonban, hét hét után, az expedíció résztvevői megérkeztek. Augusztus 21-én felépítették az alaptáborukat Csibju faluban – amely később az Uhta nevet kapta. A fárasztó utazás után az általános hangulat bizonyára rendkívül komor volt. Hosszú utat tettek meg – és hová érkeztek? Csibju nem sok kényelmet kínált. A fogoly szakemberek egyike, egy Kulevszkij nevű geográfus így idézte fel az első benyomásait: „Összeszorult a szív a vad, lakatlan vidék, a lehetetlenül nagy, fekete, magányos őrtorony, a két szegényes viskó, a tajga és a sár láttán.”[313] Kulevszkijnak nem sok ideje maradt a további szemlélődésre. Augusztus végén már érezni lehetett a levegőben az ősz közeledtét. Nemigen volt vesztegetni való idő. A rabok, mihelyt megérkeztek, hozzáláttak a napi tizenkét órás munkához, hogy felépüljön a tábor és a munkahelyük. A geológusok útnak indultak, hogy megtalálják az olajkitermelésre legalkalmasabb helyeket. Késő ősszel még több szakember érkezett. Az 1930-as „szezon” folyamán újabb rabok is jöttek, előbb havonta, aztán hetente. Az expedíció első évének végére a rabok száma megközelítette az ezret. Az első időszakban a körülmények, az előzetes tervezés ellenére, a rabok és a száműzöttek számára egyaránt rettenetesek voltak, akárcsak bárhol másutt. Miután híján voltak a barakkoknak, a legtöbbjük sátrakban kényszerült lakni. Nem volt elegendő téli ruha és lábbeli, és sehol a közelben nem akadt elég élelem. A liszt és a

hús a megrendeltnél kisebb mennyiségekben érkezett, és ugyanez volt a helyzet az orvosságokkal is. Amiként az expedíció vezetői egy későbbi jelentésükben beismerték, egyre emelkedett a beteg és legyengült rabok száma. Az elszigeteltséget sem volt könnyű elviselni. Ezek az új táborok olyan távol voltak a civilizációtól – olyan távol voltak az utaktól, nem is beszélve a vasútvonalakról –, hogy Komiban egészen 1937-ig nem használtak szögesdrót kerítést. A szökést értelmetlennek tartották.

Mégis, egyre csak jöttek a rabok – és további expedíciók indultak ki az uhtai alaptáborból. Ha sikeresek voltak, ezek az expedíciók mind létrehoztak egy új alaptábort – egy lagpunktot –, néha olyan helyeken, amelyek lehetetlenül távol, többnapi vagy – heti járóföldre feküdtek Uh-tától. Az új alaptáborokból további altáborok nőttek ki, amelyek lakói utakat építettek vagy kollektív gazdaságokat hoztak létre, kielégítendő a rabok szükségleteit. Ily módon a táborok gyorsan

növő gyomok módjára terjedtek a lakatlan komi erdőségekben.

Az expedíciók némelyike ideiglenesnek bizonyult. Ez lett a sorsa az egyik első próbálkozásnak, amely Uhtából indult 1930 nyarán a Sarki-tengeren fekvő Vajgacs-szigetre. A korábbi geológiai expedíciók már találtak ólom- és cinklelőhelyeket a szigeten, habár a később Vajgacs-expedícióként ismertté vált vállalkozás résztvevői között is jelentős számban akadtak geológus rabok. A geológusok közül néhányan olyan példamutató teljesítményt nyújtottak, hogy az OGPU megjutalmazta őket: megengedték nekik, hogy feleségeik és gyermekeik is velük élhessenek a szigeten. Annyira távol voltak mindentől, hogy a táborparancsnokok, mivel nem kellett szökéstől tartaniuk, hagyták, hogy a foglyok szabadon, tetszésük szerint járjanak-keljenek a többi fogoly és a szabad munkások társaságában, minden különösebb engedély vagy irat nélkül. A „sarkvidéki élmunkások”-at ösztönzendő, Matvej Berman, a Gulag akkori főnöke, a Vajgacs-szigeti rabok büntetéséből minden ilyen módon

végigdolgozott nap után két napot elengedett.[314] 1934-ben azonban a bányát víz árasztotta el, és az OGPU a következő esztendőben eltávolította a szigetről a rabokat meg a felszerelést.[315] Más expedíciók tartósabbnak bizonyultak. 1931-ben egy huszonhárom fős csapat indult el Uhtából csónakkal a szárazföld belsejében húzódó vízi utakon északnyugati irányba, azzal a szándékkal, hogy megkezdi a hatalmas kőszénkincs kiaknázását – a vorkutai szénmedencében –, amelyet az előző évben fedeztek fel a Komi északi fertályát borító sarkvidéki tundra alatt. Mint mindig az ilyen expedíciók során, a szakmai irányítás a geológusok kezében volt, a csónakokban a rabok eveztek, és egy kicsiny OGPUkülönítmény vezette a vállalkozást, amelynek résztvevői vízen és gyalogszerrel küzdöttek előre magukat a tundrát a nyári hónapokban ellepő szúnyogok között. Az első éjszakákat szabad ég alatt töltötték, azután valahogy felépítettek egy tábort, átvészelték a telet, és a következő tavaszon létrehoztak egy kezdetleges bányát: a Rudnyik 1et. A foglyok csákányokat, lapátokat és fából készült taligákat használva, mindenfajta gépi segítség nélkül kezdtek szenet bányászni. Mindössze hat év alatt a Rudnyik 1-ből kinőtt Vorkuta és a vorkutlagi táborparancsnokság, az egész Gulag-rendszer legnagyobb és legkeményebb táborainak egyike. 1938-ra a Vorkutlagban 15.000 rab volt, és 188.206 tonna szenet hoztak felszínre.[316] Komi új lakói közül a szó szoros értelmében nem volt mindenki fogoly. 1929-től a hatóságok „különleges száműzötteket” is küldözgettek a térségbe. Ezek eleinte szinte kivétel nélkül kulákok voltak, akik feleségestül-gyermekestül érkeztek, és azt a feladatot kapták, hogy teremtsék elő a mindennapi betevőt. Maga Jagoda jelentette ki, hogy a száműzöttek részére biztosítani kell „szabadidőt”, amikor kötelesek kertészkedni, sertést nevelni, halászni és felépíteni a saját házaikat: „kezdetben a tábori fejadagon élnek majd, azután önfenntartók lesznek”.[317] Mindez ugyan fölöttébb kecsegtetően hangzott, ám az a közel 5.000 száműzött család – több mint 16.000

ember –, amely 1930-ban érkezett, szokás szerint jóformán semmit nem talált. A szóban forgó év novemberére felépült 268 barakk, csakhogy legalább 700-ra lett volna szükség. Három-négy család osztozott minden egyes helyiségen. Nem volt elegendő élelem, ruhanemű és téli lábbeli. A száműzöttek falvaiban nem volt sem tisztálkodási lehetőség, sem út, postai szolgáltatás és telefonvezeték. [318]

Noha többen meghaltak, és sokan megpróbáltak elmenekülni – július végéig 344-en kíséreltek meg szökést – a komi száműzöttek tartósan betagozódtak a komi táborrendszerbe. Az elnyomás későbbi hullámaival még többen kerültek a térségbe, különösen lengyelek és németek. Ezért nevezik a helybéliek a komi falvak némelyikét a „Berlinnek”. A száműzöttek nem szögesdrót kerítés mögött éltek, de ugyanazt a munkát végezték, mint a rabok, gyakorta ugyanazokon a helyeken. 1940-ben a fakitermelő tábor száműzöttfaluvá vált – ami bizonyos értelemben azt igazolta, hogy a csoportok felcserélhetők. Arra is számos példa akadt, hogy korábbi száműzöttekből őrök vagy táborigazgatók lettek.[319] Idővel a földrajzi terjeszkedés a táborok elnevezésében is tükröződött. 1930-ban az uhtai expedíciót Uhto-Pecsorszkij Átnevelő Munkatábornak, avagy Uhtpecslagnak keresztelték át. Az elkövetkező két évtizedben az Uhtpecslag számos alkalommal kapott új nevet – miközben nem egy átszervezésen és felosztáson ment keresztül –, változó földrajzi helyzete, növekvő hatalma és terebélyesedő bürokráciája jeléül. Az évtized végére az Uhtpecslag immár korántsem egyetlen tábor volt. Valóságos táborhálózat sarjadt ki belőle, melynek összesen két tucat tagja közül említést érdemel az Uhtpecslag és az Uhtizsemlag (olaj- és szénbányászat); az Usztvimlag (fakitermelés); Vorkuta és Inta (szénbányászat); valamint a Szevzseldorlag (vasútépítés).[320] A későbbi évek folyamán Uhtpecslag és származékai ráadásul egyre zsúfoltabbak lettek, új intézményekre és épületekre volt

szükség, hogy meg tudjanak felelni a szakadatlanul növekvő igényeknek. A táborigazgatók, hogy kielégítsék a szükségleteket, kórházakat építtettek, és megszervezték a rabok között a nővér- és gyógyszerészképzést. Az élelemellátás biztosítása érdekében létrehozták saját kollektív gazdaságaikat, saját raktáraikat és saját elosztási rendszerüket. A villanyáramot a helyben épített erőművekben állították elő. Az építőanyagok a helybéli téglagyárakból kerültek ki. Mivel képzett munkásokra is szükség volt, a rendelkezésükre álló embereket taníttatták. A hajdani kulákok jelentős hányadáról kiderült, hogy majdnem vagy teljesen írástudatlan, ami komoly problémát okozott a némi műszaki ismeretet igénylő munkák kapcsán. A táborigazgatóság ezért műszaki iskolákat létesített, amelyekhez viszont új épületekre és új káderekre, matematika- és fizikatanárokra volt szükség, valamint „politikai instruktorokra”, akik felügyelték az előbbiek munkáját.[321] Az 1940-es évekre Vorkuta – az örök fagy birodalmában épült város, ahol az utak minden évben újraburkolást, a vezetékek minden évben javítást igényeltek – geológiai intézettel, egyetemmel, színházakkal, bábszínházakkal, uszodákkal és óvodákkal büszkélkedhetett. Az Uhtpecslag terjeszkedése, noha nem kapott nagy nyilvánosságot, nem esetleges módon történt. A tábor parancsnokai kétségkívül igyekeztek elősegíteni a növekedést, hiszen az saját presztízsüket is növelte. Számos új táborrészleget nem a központi tervezés nyomán, hanem a sürgős szükség hatására hoztak létre. Mégis, a szovjet kormányzat igényei (legyen egy hely, ahol elzárhatja ellenségeit) és a térség szükségletei (minél több ember vegyen részt a fakitermelésben) szerfölött egybevágtak egymással. Az például, hogy 1930-ban Moszkvából írásban javasolták száműzött telepesek küldését, nagy örömmel töltötte el a helyi vezetőket.[322] A tábor sorsáról a lehető legmagasabb szinten is megbeszélések folytak. Említést érdemel, hogy 1932 novemberében a Politikai Bizottság –

Sztálin jelenlétében – majdnem egy egész ülést szánt az Uhtpecslag jelenlegi állapota és jövője megvitatására, meglepő részletességgel taglalva az ellátási kérdéseit. Az ülés jegyzőkönyvei alapján úgy tűnik, mintha minden döntést a Politikai Bizottság hozott volna, vagy legalábbis mintha egyetlen fontos döntés sem született volna meg a testület jóváhagyása nélkül: mely bányákat fejlessze a tábor; mely vasútvonalakat építse meg; hány traktorra, autóra és hajóra van szüksége; hány száműzött család befogadására képes. A Politikai Bizottság pénzt is elkülönített a tábor építkezéseire: több mint 26 millió rubelt.[323] Nem lehet véletlen, hogy e határozatot követően három év alatt a rabok száma majdnem a négyszeresére nőtt; 1932 közepén 4.797-en dolgoztak a táborban, 1933 közepén már. 17.852-en.[324] Valaki a szovjet hierarchia legmagasabb csúcsain nagyon óhajtotta az Uhtpecslag növekedését. Tekintettel a hatalmára és presztízsére – ez az illető csakis maga Sztálin lehetett. Ugyanúgy, ahogyan a köznapi emlékezetben Auschwitz az összes többi náci tábort jelképezte, a „Kolima” szó a Gulag legnagyobb kínszenvedéseit sűríti magába. „A Kolima – írta egy történész – egy folyó, egy hegyvonulat, egy tájegység és egy metafora.”[325] A Szibéria távoli, északkeleti csücskében, a Csendes-óceán partvidékén fekvő, ásványi kincsekben – és mindenekelőtt aranyban – gazdag, hatalmas kolimai régió alighanem Oroszország legbarátságtalanabb része. Hidegebb Kominál – telente a hőmérséklet rendszeresen mínusz 17 fok alá süllyed –, és még nehezebben is megközelíthető.[326] A kolimai táborokba küldött rabok vonattal utaztak végig az egész Szovjetunión – ez olykor három hónapig tartott – Vlagyivosztokig. Az út maradék hányadát hajóval tették meg, elhaladva Japán északi partjai mellett, átszelve az Ohotszki-tengert, mígnem megérkeztek a Kolima folyó völgyének kapuját jelentő Magadan kikötőjébe. A Kolima első parancsnoka a Gulag történetében szereplő

legextravagánsabb személyiségek közé tartozik. A régi bolsevik Eduard Berzin egykor az Első Lett Lövészhadosztály parancsnoka volt, amely 1918-ban a Kremlben teljesített őrszolgálatot. Később részt vett a Lenin szocialista ellenzékeként fellépő szociálforradalmárok szétzúzásában, és Bruce Lockhart „brit összeesküvésé”-nek leleplezésében.[327] 1926-ban Sztálin utasítást adott Berzinnek a Vislag, az egyik legelső tömegméretű tábor megszervezésére. Az óriási lelkesedés, amellyel Berzin munkához látott, arra indította a táborral foglalkozó történészek egyikét, hogy Berzin vislagi tartózkodását a Gulag „romantikus korszaka” csúcsaként értékelje.[328] Az OGPU a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatornával egy időben építette fel a vislagi tábort, és úgy tűnik, hogy Berzin nagyon fogékony volt Gorkij börtönreformmal kapcsolatos elképzeléseire (vagy legalábbis igyekezett lelkesedést mímelni). A paternalista jóindulattól sugárzó Berzin filmszínházakat, vitaklubokat, könyvtárakat és „étteremre hasonlító” étkezőket létesített a fegyencei számára. Kialakíttatott egy növényekkel teli parkot, amelyben szökőkutakon kívül egy apró állatkert is volt. Tetejébe rendszeresen fizette a rabokat, és a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna táborparancsnokaihoz hasonlóan ő is alkalmazta a „jó munkáért korábbi szabadulás” politikáját. Nem mindenki élvezte ezeket az előnyöket: a gyatra munkásnak minősített vagy egyszerűen csak szerencsétlen rabok könnyen a számos kicsiny vislagi lagpunkt egyikében találhatták magukat a tajgán, ahol a körülmények rosszak, a halálozási mutatók magasabbak voltak, a rabokat pedig nyíltan kínozták, sőt akár meg is gyilkolták.[329] Mégis, Berzinnek legalább az volt a szándéka, hogy a tábora tiszteletre méltó intézménynek tűnjék. Mindez, első pillantásra úgy látszik, kivételesen alkalmassá tette őt arra, hogy a kolimai régióvá fejlődő Északi Építésügyi Igazgatóság – a Dalsztroj – a „tröszt”, vagy alvállalat első vezetője legyen. A Dalsztroj alapításának

körülményeiben ugyanis nem volt semmi, ami különösebben romantikus vagy idealisztikus lett volna. Sztálin érdeklődése a térség iránt 1926-ig nyúlt vissza, amikor egy mérnököt az Egyesült Államokba küldött, hogy tanulmányozza az ottani bányászati technológiát.[330] Később, 1931. augusztus 20-a és 1932. március 16a között a Politikai Bizottság nem kevesebb mint tizenegy ízben foglalkozott Kolima geológiájával és földrajzával – és a vitához maga Sztálin is rendszeresen hozzászólt. Ahogyan a Janszon-bizottság tette a Gulag szervezésekor, eme viták során a Politbüró, a történész David Nordlander szavaival, „nem a szocialista építés idealisztikus retorikáját, hanem a befektetési prioritások és a pénzügyi megtérülés gyakorlatias nyelvezetét” használta. Sztálin a Berzinnek írott számos levelét a kvóták és a termelékenység kérdéseinek szentelte, miközben egyszer sem érintette a börtönreformra vonatkozó elképzeléseket.[331] Másfelől, a szovjet vezetés alkalmasint éppen Berzin azon tehetségére tartott igényt, amellyel képes volt rózsaszín képet festeni a közvélemény számára. Ugyanis, noha a Dalsztroj később közvetlenül a Gulag-igazgatóság alárendeltségébe került, a trösztöt kezdetben mindig úgy emlegették – nyilvánosan –, mintha külön entitás volna, egyfajta üzleti konglomerátum, amely egyáltalán nem kapcsolódik a Gulaghoz. A hatóságok szép csendben létrehozták a Szevvosztlagot, azt a Gulag-tábort, amely elítélteket adott bérbe a Dalsztroj-trösztnek. A két intézmény a gyakorlatban soha nem versengett egymással. A Dalsztroj főnöke egyszersmind a Szevvosztlag főnöke is volt, és ebben senki nem kételkedett. Papíron azonban nem volt közük egymáshoz, és a nyilvánosság előtt két külön entitásként jelentek meg.[332] Volt egyfajta logika abban, hogy ezt így intézték. Először is a Dalsztrojnak vonzania kellett az önkénteseket, kivált a mérnököket és a szülni képes nőket (Kolimában ezek is, azok is mindig kevesebben voltak a kelleténél), és Berzin számos toborzást szervezett azzal a céllal, hogy „szabad munkásokat” vegyen rá a térségbe költözésre;

Moszkvában, Leningrádban, Odesszában, Rosztovban és [333] Novoszibirszkben még irodákat is nyitott. Sztálin és Berzin vélhetően kizárólag emiatt törekedtek arra, hogy Kolimát ne kösse túl sok látható szál a Gulaghoz, attól tartottak ugyanis, hogy ez a kapcsolat elriaszthatja a potenciális újoncokat. Noha erre nézvést nem rendelkezünk közvetlen bizonyítékkal, a machinációk bizonyára a külvilágnak is szóltak. Akárcsak a szovjet fát, a kolimai aranyat szintén egyenesen a Nyugatnak adták el, és az árán technológiát és gépeket vásároltak, amelyekre óriási szükség volt. Ez megmagyarázza, miért akarta a szovjet vezetés, hogy a kolimai aranybányászat a lehető legteljesebb mértékben úgy nézzen ki, mint egy „normális” gazdasági vállalkozás. A szovjet arany bojkottja sokkal súlyosabb kárt okozott volna a szovjet fa bojkottjánál. Mindenesetre Sztálin személyes részvétele Kolima ügyeiben kezdettől fogva rendkívül erőteljes volt. 1932-ben Sztálin naponta jelentéseket követelt az aranykitermelésről, és, mint láttuk, részletekbe menően érdeklődött a Dalsztroj kutatásai és kvótateljesítései iránt. Felügyelőket küldött a táborokba, és elvárta, hogy a Dalsztroj vezetői rendszeresen Moszkvába utazzanak. A Politikai Bizottság, amikor pénzt különített el a Dalsztroj számára, pontosan előírta, hogy miként kell a pénzt elkölteni, ahogyan tette azt az Uhtpecslag esetében is.[334] A Dalsztroj „függetlensége” mindazonáltal nem volt egészében fikció. Berzin, jóllehet nagyon is megfelelt Sztálin elvárásainak, egyszersmind képes volt arra is, hogy rajta hagyja a keze nyomát Kolimán, olyannyira, hogy a „Berzin-korszakot” később bizonyos nosztalgiával emlegették. Úgy tűnik, Berzin meglehetősen egyszerűen fogta fel a feladatát: az volt a dolga, hogy a lehető legtöbb aranyat bányásztassa a rabokkal. Nem fűződött érdeke éheztetésükhöz, gyilkolásukhoz vagy megbüntetésükhöz – csak a termelékenységet jelző számok bírtak jelentőséggel. A Dalsztroj első főnökének idejében a körülmények korántsem voltak olyan nehezek, mint

amilyenné később váltak, és a foglyok korántsem éheztek. Részben ennek volt az eredménye, hogy a Dalsztroj működésének első két évében a Kolimában bányászott arany mennyisége a nyolcszorosára növekedett.[335]

Kolima, 1937 Igaz, az első éveket ugyanolyan káosz és szervezetlenségjellemezte, mint ami más helyeken uralkodott. 1932re majdnem 10.000 rab dolgozott a térségben – köztük mérnökök és egyéb szakemberek, akiknek képzettsége pontosan egybevágott az előttük álló feladatokkal –, több mint 3.000 önkéntes „szabad munkás”, azaz fegyencnek nem minősülő tábori munkás társaságában. [336] A magas számok magas halálozási rátával jártak együtt. A 16.000 fogoly közül, akik a Berzin uralma alatti első évben Kolimába indultak, csupán 9.928 érkezett meg élve Magadanba.[337] A többieket megfelelő ruházat és védelem nélkül hajtották ki a téli viharba: a túlélők később azt állították, hogy az első év végére a társaságnak csak a fele maradt életben.[338] Mégis, miután a kezdeti káosz megszűnt, a helyzet fokozatosan javulásnak indult. Berzin kemény munkával igyekezett javítani a körülményeken, nyilvánvalóan azon ésszerű feltételezésből kiindulva, hogy a raboknak melegre és rendes táplálékra van szükségük ahhoz, hogy nagy mennyiségű aranyat bányásszanak. Ennek eredményeként egy Thomas Sgovio nevű amerikai, aki fogolyként megjárta Kolimát, utóbb azt írta, hogy a „veterán” táborlakók meleg szavakkal beszéltek Berzin időszakáról: „Amikor a hőmérséklet 60 fok alá süllyedt, nem küldték őket dolgozni. Havonta három pihenőnapot kaptak. Az élelem elegendő és tápláló volt. A zekek (rabok) kaptak meleg ruhát – szőrmesapkát és nemezcsizmát…”[339] Varlam Salamov, Kolima egy másik túlélője – akinek a sztálini lágerekről szóló elbeszélései a műfaj legkeserűbb alkotásai közé tartoznak – szintén úgy írta le a Berzin-érát, mint a kitűnő étel, a telente négy-hat, nyaranta tízórás munkanap [időszakát], amikor az elítéltek magas fizetést kaptak, amelynek köszönhetően jómódú emberekként tértek vissza otthonukba,

amikor letelt a büntetésük… Az akkoriban létesült temetők száma oly csekély volt, hogy Kolima első lakói a később érkezettek szemében halhatatlanoknak tűntek.[340] Nemcsak az életkörülmények voltak jobbak, mint később, hanem a táborparancsnokság is emberségesebben bánt a rabokkal. Abban az időben az önkéntes szabad munkások és a rabok közötti határvonal elmosódott. A két csoport általában keveredett egymással; a fegyenceknek olykor megengedték, hogy kiköltözzenek a barakkjaikból, és a szabad munkások falvaiban lakjanak, és az is megesett, hogy fegyveres őrré, geológussá, mérnökké léptették őket elő.[341] Marija Joffe, aki az 1930-as években száműzöttként élt Kolimában, engedélyt kapott, hogy könyveket és papírt tartson magánál, utóbb pedig felidézte, hogy a száműzött családok többsége együtt maradhatott.[342] A fegyencek bizonyos mértékben részt vehettek a kor politikai eseményeiben is. Akárcsak a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna, Kolima is kitermelte a maga élmunkásait és sztahanovistáit. Az egyik rabból egyenesen „a Dalsztroj sztahanovi munkamódszereinek instruktora” lett, és azok a fegyencek, akik jól dolgoztak, egy apró jelvényt kaptak, amely tanúsította, hogy ők „kolimai élmunkások”.[343] Az uhtpecslagihoz hasonlóan a kolimai infrastruktúra is gyorsan gyarapodott. Az 1930-as években a rabok nemcsak bányákat hoztak létre, de megépítették a magadani kikötő dokkjait és hullámtörőit is, csakúgy mint a térség egyetlen fontos útvonalát, a kolimai főutat, amely Magadanból egyenesen északra vezet. A Szevvosztlag táborainak többsége ezen út mentén helyezkedett el, és nemegyszer a nevük is a Magadantól való távolságukra utalt (például „Negyvenhetedik kilométer-tábor”). Ugyancsak rabok építették magát Magadan városát, ahol 1936-ban 15.000-en éltek; a lakosság száma az idő múlásával emelkedett. Jevgenyija Ginzburg, aki 1947-ben tért vissza a városba, miután hét esztendőt távolabbi táborokban töltött,

„majdnem elájult a meglepetéstől és csodálkozástól” Magadan gyors növekedése láttán: „Csak pár hét elteltével jöttem rá, hogy a nagy épületeket a kezén meg tudja számolni az ember. De akkor ez számomra valóságos metropolis volt.”[344] Ginzburg valójában azon kevés rab egyike volt, akik felfigyeltek egy sajátos paradoxonra. Különös, de igaz: Kolimában, akárcsak Komiban, a Gulag lassanként elvitte a „civilizációt” – ha lehet ebben az összefüggésben ezt a szót használni – a távoli vadonba. Olyan vidékeken épültek utak, ahol korábban csak erdőség volt; a mocsaras talajból házak nőttek ki. Az őshonos népeket kiszorították, hogy helyet csináljanak a városok, gyárak és vasutak számára. Évekkel később egy asszony, aki egy hajdan az isten háta mögötti Lokmicslagban, Komi egyik fakitermelő táborában alkalmazott szakács leánya volt, felidézte nekem, milyen volt az élet a táborban, amikor az még működött. „Ó, volt egy egész raktár a zöldségeknek, a mezőkön bőven termett a tök – nem volt minden olyan kopár, mint manapság.” Az asszony elfintorodva az aprócska falura mutatott, amely az egykori tábor helyén állt, a büntetőzárkákra, melyekben most is laktak emberek. „És igazi villanyizzók égtek, és a főnökök szinte minden nap ki-be jártak a nagy autóikkal…” Ugyanezt az észrevételt Ginzburg még ékesszólóbban fogalmazta meg: Milyen furcsa az emberi szív! Egész lelkemből átkoztam azokat, akik kitalálták, hogy város épüljön az örök fagy birodalmában, ahol ártatlan emberek vére és könnye olvasztja fel a földet. Mégis, egyszersmind valamiféle nevetséges büszkeség töltött el… Mennyire megnőtt, mennyire kicsinosodott hétesztendei távollétem alatt a mi Magadanunk! Szinte rá sem lehetett ismerni. Megcsodáltam minden utcai lámpát, minden aszfaltozott útszakaszt és még a plakátot is, mely azt hirdette, hogy a Kultúrházban bemutatják a Dollárhercegnő című

operettet. Kincsként őrizzük életünk valamennyi töredékét, még a legkeserűbbet is.[345] 1934-re a Gulag terjeszkedése Kolimában, Komiban, Szibériában, Kazahsztánban és másutt a Szovjetunióban ugyanazt a mintát követte, amit Szolovki esetében láttunk. Kezdetben az összevisszaság, a káosz és a rend hiánya szükségtelenül sok ember halálát okozta. Még ha nem beszélhetünk is kimondott szadizmusról, a foglyaikat háziállatokként kezelő őrök meggondolatlan kegyetlensége sok gyötrelem forrása volt. Mindazonáltal az idő múlásával úgy látszott, hogy a rendszer többé-kevésbé a helyére került. Az 1933-as csúcsot követően a halálozási ráta javulni kezdett, ahogyan enyhült az egész országot sújtó éhínség, és a táborok egyre inkább szervezetté váltak. 1934-ben a hivatalos statisztikák szerint 4 százalék körül mozgott a halandóság. [346] Uhtpecslag olajat termelt, Kolima aranyat, az arhangelszki régió táboraiban fakitermelés folyt. Szerte Szibériában utak épültek. Bőséggel akadt példa hibákra és szerencsétlen helyzetekre, ez azonban mindenütt így volt a Szovjetunióban. Az iparosítás sebessége, a tervezés és a jól képzett szakemberek hiánya elkerülhetetlenül balesetekhez és felesleges kiadásokhoz vezetett, amivel a nagyberuházások vezetői bizonyosan tisztában voltak. Az OGPU a kudarcok ellenére gyorsan az ország egyik legfontosabb gazdasági tényezőjévé vált. 1934-ben a Dmitlag, az a tábor, amely a Moszkva-Volga-csatornát építette, majdnem 200.000 rabot foglalkoztatott, többet, mint ahányan előzőleg a Fehér-tengerBalti-tenger-csatorna építésén dolgoztak.[347] 1934-re a Sziblag is 63.000 fogollyal kérkedhetett, míg az alapítása óta eltelt négy esztendő során négyszeresére növekedett Dallag 1934-ben 500.000 rabnak adott munkát. Szovjetunió-szerte sorra jöttek létre a táborok: az üzbegisztáni Szazlag, ahol a rabok kollektív gazdaságokban dolgoztak; a Leningrád közelében fekvő Szvirlag, ahol fát vágtak és

faárukat készítettek a város számára; és a Karlag Kazahsztánban, ahol a mezőgazdaságban, a gyárakban, sőt még a halászatban is alkalmaztak rabokat.[348] 1934-ben ismét sor került az OGPU átszervezésére és átnevezésére, részben a testület új státusának és szélesebb feladatkörének következményeként. Az említett évben a titkosrendőrséget hivatalosan Belügyi Népbiztossággá alakították – amit a nyilvánosság, egy új rövidítést használva, NKVD-ként emlegetett. Az immár NKVD néven ismert szervezet több mint egymillió rab sorsa fölött gyakorolt ellenőrzést.[349] A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig. A rendszer hirtelen egy olyan, mindent felforgató forradalom küszöbére jutott el, amely válogatás nélkül pusztítja majd az urakat és a rabszolgákat egyaránt.

hatodik fejezet A NAGY TERROR ÉS KÖVETKEZMÉNYEI Akkortájt csak a halott mosolygott, mert örült, hogy békességre lel, és Leningrád hányt-vetett kolonc volt börtönei közt, fölös teher. Elítéltek, ezrével vonulva, vitték kínba dermedt életük, mozdonysípok felsikoltó, kurta búcsúszava röppent csak velük. Ártatlan vergődött Oroszország, nézte némán halál-csillagát. Testét szörnyeteg csizmák taposták. Egy-egy sötét rabkocsi megállt… ANNA AHMATOVA: Rekviem 1935-1943[350]*

Az objektív vizsgálatok szerint nem 1937 és 1938 – a Nagy Terror éveiként emlegetett periódus – volt a táborok történetének legszörnyűbb időszaka. A táborok terjeszkedése sem ekkor volt a legintenzívebb: a rabok száma az elkövetkező évtizedben jóval magasabb volt, és az általános hiedelemmel ellentétben a tetőpontot sokkal később, 1952-ben érte el. Jóllehet a rendelkezésre álló statisztikák hiányosak, annyi nyilvánvaló, hogy a táborok halálozási rátája magasabb volt mind az 1932-1933-as vidéki éhínség idején, mind pedig a második világháború legválságosabb periódusában, 1942-ben és 1943-ban, amikor a kényszermunkatáborokban, börtönökben és hadifogolytáborokban raboskodó emberek száma

hozzávetőleg 4 millióra rúgott.[351] Egyes nézetek szerint az 1937-es és 1938-as esztendő történelmi fontosságát korábban eltúlozták. Még Szolzsenyicin is panaszkodott amiatt, hogy azok, akik a sztálini túlkapásokat ostorozták, „folytonfolyvást azokon az éveken kérődznek, amelyek a torkunkon akadtak, ‘37-en és ‘38-on”, és ez a panasz bizonyos értelemben jogos.[352] A Nagy Terror végső soron két évtizeden át tartó elnyomás után következett. 1918-tól fogva rendszeresen folytak tömeges letartóztatások és tömeges deportálások, amelyek kezdetben, az 1920as évek elején az ellenzéki politikusokat, majd az 1920-as évek végén a „szabotőrök”-et és az 1930-as évek elején a kulákokat sújtották. A tömeges letartóztatások mindezen epizódjait rendszeresen a „társadalmi zavarok” felelőseinek összegyűjtése kísérte. A Nagy Terrort is még több letartóztatás és deportálás követte – azoké a lengyeleké, ukránoké és baltiaké, akik az 1939-ben megszállt területeken éltek; a Vörös Hadsereg „árulóié”, akik az ellenség fogságába estek; egyszerű embereké, akik az 1941-es náci támadás után a front rossz oldalán találták magukat. Később, 1948-ban újra letartóztatták a hajdani táborlakókat, és még később, közvetlenül Sztálin halála előtt, a zsidókat sújtotta tömeges letartóztatás. Noha 1937 és 1938 áldozatai talán közismertebbek, és többé nem került sor olyan látványos eseményekre, mint a szóban forgó évek „kirakatperei”, a Nagy Terror letartóztatásai nem annyira az elnyomás csúcsát jelentették, mint inkább az elnyomás szokatlanul nagy hullámát, amely Sztálin uralma idején az országot jellemezte: ez a hullám érintette az elit jelentős részét – a régi bolsevikokat, a hadsereg és a párt vezetőit – lényegében a lakosság szélesebb körein söpört végig, és szokatlanul sok kivégzést vont maga után. A Gulag történetében azonban 1937 igazi vízválasztót jelöl. Ugyanis ebben az évben a szovjet lágerek rosszul igazgatott börtönökből, amelyekben az emberek véletlenül haltak meg, átmenetileg valódi haláltáborokká váltak, ahol szántszándékkal

dolgoztatták halálra a rabokat, vagy ténylegesen meggyilkolták őket, sokkal nagyobb számban, mint a korábbi időszakban. Az átalakulás persze korántsem volt következetes, ami pedig a táborokban folyó borzalmakat illeti, 1939-ben ismét enyhülésre került sor – a háborús és ideológiai hullámverés függvényében váltakozva hol javultak, hol romlottak a halálozási mutatók egészen Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig –, a Nagy Terror mindenesetre a táborok őreinek és foglyainak mentalitásán egyaránt rajta hagyta a bélyegét. [353]

Akárcsak az ország más lakói, a Gulag foglyai is érzékelték a küszöbönálló terrorra figyelmeztető első jeleket. 1934 decemberét, a leningrádi pártvezető, Szergej Kirov rejtélyes meggyilkolását követően, Sztálin egy sor olyan rendeletet hozott, melyek az addiginál sokkal nagyobb hatalommal ruházták fel az NKVD-t a „nép ellenségeinek” letartóztatását, perbefogását és kivégzését illetően. Két nevezetes bolsevik – Kamenyev és Zinovjev – korábban mindketten Sztálin ellenlábasai – heteken belül áldozata lett az újonnan bevezetett intézkedéseknek; velük együtt támogatóik és feltételezett támogatóik ezreit tartóztatták le, köztük sok leningrádit. Ezután tömeges kizárásokra került sor a Kommunista Pártból, jóllehet számuk kezdetben nem haladta meg jelentősen az évtized korábbi szakaszában történt kizárásokét. A tisztogatás lassanként egyre véresebbé vált. 1936 tavaszán és nyarán Sztálin pribékjei megdolgozták Zinovjevet és Kamenyevet, s velük együtt Lev Trockij hajdani csodálóinak egy csoportját is, ily módon készítve fel őket arra, hogy „vallomást” tegyenek a nagy, nyilvános kirakatperben, amelyet augusztusban annak rendje és módja szerint meg is rendeztek. Utóbb, számos rokonukkal egyetemben, valamennyiüket kivégezték. Menetrendszerűen követték egymást újabb és újabb bolsevik vezetők perei, köztük a karizmatikus Nyikolaj Buhariné. Nem kímélték a vádlottak családtagjait sem. A letartóztatási és kivégzési mánia végigsöpört a párthierarchián és a társadalmon. Legfelülről, Sztálin kezdeményezésére indult, aki

arra használta, hogy likvidálja az ellenségeit, megteremtse az új, lojális vezetők osztályát, terrorizálja a Szovjetunió lakosságát – és megtöltse a koncentrációs táborait. 1937-től kezdődően olyan, a regionális NKVD-vezetőknek továbbított parancsokat írt alá, amelyek felsorolták az egyes régiókban letartóztatandó emberek kvótáit. Voltak, akiket az „első büntetési” kategóriába tartozó – halálos – ítélettel kellett sújtani, míg másoknak „második kategóriás” – nyolctól tíz évig terjedő, koncentrációs táborban letöltendő – büntetés járt. Az utóbbiak közül a „leggonoszabbak”-at különleges politikai börtönökben kellett elhelyezni, vélhetően azért, hogy ne fertőzzenek meg más fegyenceket. Egyes kutatók azt gyanítják, hogy az NKVD szintén kvótákat határozott meg az ország különböző részeire, annak függvényében, hogy mely térségekben tételezte fel az „ellenségek” legnagyobb koncentrációját. Másfelől viszont az is lehetséges, hogy nem létezett semmiféle korreláció.[354] Ezek az utasítások olyan benyomást keltenek, mintha egy bürokrata utasításai lennének az ötéves terv legfrissebb változatára vonatkozóan. Példaként íme egy 1937. július 30-án kelt felsorolás: Első Második Összesen kategória kategória Azerbajdzsáni SZSZK 1.500 3.750 5.250 Örmény SZSZK 500 1.000 1.500 Belorusz SZSZK 2.000 10.000 12.000 Grúz SZSZK 2.000 3.000 5.000 Kirgiz SZSZK 250 500 750 Tádzsik SZSZK 500 1.300 1.800 Türkmén SZSZK 500 1.500 2.000 Üzbég SZSZK 750 4.000 4.750 Baskír ASZSZK 500 1.500 2.000 Burját Mongol 350 1.500 2.000 ASZSZK

Dagesztáni ASZSZK Karéliai ASZSZK Kabardin-Balkar ASZSZK Krími ASZSZK Komi ASZSZK Kalmük ASZSZK Mari ASZSZK Stb.[355]

500 300

2.500 700

3.000 1.000

300

700

1.000

300 100 100 300

1.200 300 300 1.500

1.500 400 400 1.800

Nyilvánvaló, hogy a tisztogatás semmilyen értelemben nem volt spontán: az új rabok számára már előre létrehozták az új táborokat. A tisztogatás nem is ütközött nagy ellenállásba. A moszkvai NKVDigazgatóság elvárta, hogy vidéki alárendeltjei lelkesedést mutassanak, és azok buzgón igyekeztek e kívánalomnak megfelelni. „Engedélyt kérünk további 700 ember agyonlövésére a Dasnak bandákból és más szovjetellenes elemek közül”, kérvényezte az örmény NKVD Moszkvától 1937 szeptemberében. Sztálin személyesen írt alá egy hasonló folyamodványt, amit ő vagy Molotov számos egyéb esetben is megtettek: „A krasznojarszki régióban 6.600-ra emelem az első kategóriás rabok számát.” 1938 februárjában egy Politbüró-ülés engedélyt adott az ukrajnai NKVDnek további 30.000 „kulák és más szovjetellenes elem” letartóztatására.[356] Akadtak olyanok a Szovjetunióban, akik helyeselték az újabb letartóztatásokat: a hirtelen hatalmas számban, nemritkán a párt legmagasabb köreiből előkerülő „ellenségek”, kétségkívül magyarázattal szolgáltak arra, hogy Sztálin nagy fordulata, a kollektivizáció és az ötéves terv ellenére miért volt a Szovjetunió még mindig olyan szegény és elmaradott. A legtöbben azonban, hallván a hírneves forradalmárok vallomásait és látván szomszédaik

éjszakai eltűnését, túlságosan megrettentek és összezavarodtak ahhoz, hogy az eseményekről egyáltalán véleményt nyilvánítsanak. A Gulagban a tisztogatás először a táborparancsnokokat érintette – oly módon, hogy sokuk bele is pusztult. Ha a század hátralévő részében 1937-re úgy emlékeztek, mint arra az évre, amikor a forradalom felfalta saját gyermekeit, a táborokban azt az emléket őrizték meg róla, hogy a Gulag ekkor fogyasztotta el saját alapítóit, köztük elsőként mindjárt a legmagasabb polcon lévőt, akinek a táborrendszer terjeszkedésében a legnagyobb része volt; Genrih Jagodát, a titkosrendőrség főnökét; 1938-ban perbe fogták és agyonlőtték, hiába könyörgött az életéért a Legfelsőbb Szovjethez intézett levelében. „Nehéz dolog meghalni – írta az a férfiú, aki oly sok embertársát küldte a halálba. – Térdre hullok a Nép és a Párt előtt, és arra kérem, bocsássanak meg nekem, kíméljék meg az életemet.”[357] Jagoda utóda, a törpe növésű Nyikolaj Jezsov (mindössze százötven centi magas volt) azonnal megkezdte Jagoda barátainak és alárendeltjeinek eltávolítását az NKVD-től. Támadást indított Jagoda családja ellen is – amiként mások családját is meghurcoltatta –, letartóztatta feleségét, szüleit, nővéreit, unokaöccseit és unokahúgait. Az utóbbiak egyike később felidézte, miként viselkedett Jagoda anyja, az ő nagyanyja, azon a napon, amikor őt és egész családját száműzetésbe küldték. „Bárcsak látná Gena [Jagoda], hogy mit tesznek velünk” – mondta csendesen valaki. Nagymama, aki soha nem szokta megemelni a hangját, hirtelen az üres lakás felé fordult, és hangosan ezt kiáltotta: „Legyen átkozott!” Átlépte a küszöböt, és az ajtó bevágódott. A csapódás, ahogyan ez az anyai átok is, visszhangzott a lépcsőházban.[358] A Jagoda által kinevelt és előléptetett táborparancsnokok és vezető

tisztviselők közül számosan osztoztak mentoruk sorsában. Más szovjet állampolgárok százezreihez hasonlóan hatalmas összeesküvések vádjával tartóztatták le és hallgatták ki őket, sok száz embert érintő, bonyolult ügyekben. Az egyik legközismertebb eset Matvej Bermané volt, aki 1932 és 1937 között irányította a Gulagot. A párt szolgálatában töltött esztendők Bermannak – aki 1917-ben csatlakozott a bolsevikokhoz – egyáltalán nem szolgáltak a javára. 1938 decemberében az NKVD azzal vádolta meg, hogy egy „jobboldali-trockista terrorista és szabotázsszervezet” vezetője volt, amely „kiváltságos körülményeket” teremtett a táborokban bizonyos raboknak, szándékosan gyengítette a tábori őrség „katonai és politikai készültségét” (ez szolgált volna magyarázattal a szökések magas számára), és szabotálta a Gulag építkezéseit (ennélfogva azok lassan haladtak). Berman nem egyedül bukott meg. Szerte a Szovjetunióban egy csapásra sok lágerparancsnokot és csúcsvezetőt ugyanazon „jobboldali-trockista szervezet”-hez tartozónak minősítettek és elítéltek. Az ügyeikre vonatkozó dokumentumok egyszerűen szürreálisak: mintha a megelőző évek összes – a teljesítetlen normák, a rosszul épített utak, a rabok építette, alig működő gyárak miatti – frusztrációja valamiféle tébolyodott tetőpontban csúcsosodott volna ki. Alekszandr Izrailjev, az Uhtpecslag helyettes vezetője például azért kapott büntetést, mert „hátráltatta a szénbányászat teljesítménynövekedését”. Alekszandr Poliszonovot, aki a Gulag azon részlegében dolgozott, amelynek alárendeltségébe a fegyveres őrök tartoztak, azzal vádolták, hogy „lehetetlen körülményeket” teremtett a beosztottai számára. A Gulag vasútépítési szekcióját vezető Mihail Goszkinnak azt vetették a szemére, hogy „irreális terveket” készített a Volocsajevka-Komszomolec-vasútvonalat illetően. Iszaak Ginzburgot, a Gulag egészségügyi részlegének vezetőjét a rabok magas halálozási rátájával kapcsolatban vonták felelősségre, és

megvádolták, hogy más, ellenforradalmár raboknak különleges körülményeket biztosított, és lehetővé tette számukra, hogy betegségre hivatkozva korábban szabaduljanak. Ezeket az embereket többségükben halálra ítélték, noha sokan közülük végül börtönbe vagy táborba kerültek, és még olyanok is akadtak, akik megérték az 1955-ös rehabilitációt.[359] A Gulag első vezetőinek megdöbbentően nagy hányada jutott ugyanerre a sorsra. Fjodor Ejhmannszt, a SZLON egykori főnökét, aki utóbb az OGPU különleges osztályának feje lett, 1938-ban lőtték agyon. Lazar Kogant, a Gulag második főnökét, 1939-ben. A Bermant a Gulag élén követő Izrail Pliner csupán egy évig töltötte be a hivatalát, és 1939-ben őt is agyonlőtték.[360] Olybá tűnt, mintha a rendszemek magyarázatra lenne szüksége arra nézve, hogy miért működik olyan rosszul – meg kellett találni a felelősöket. Vagy talán a „rendszer” félrevezető kifejezés: talán magának Sztálinnak kellett magyarázat, hogy a szépen kitervelt, rabszolgamunkán alapuló beruházásai miért haladnak olyan lassan és felemás eredménnyel. Akadt néhány, kuriózumnak számító kivétel az általános megsemmisítés alól. Sztálin ugyanis nemcsak azt döntötte el, hogy kiket tartóztassanak le, de némelykor azt is, hogy kiket ne. Érdekes tény, hogy Naftali Frenkelnek, noha szinte az összes hajdani kollégáját agyonlőtték, sikerült elkerülnie a kivégzőosztaggal való találkozást. 1937-ben a Távol-Kelet egyik legkaotikusabb és legveszélyesebb táborát, a Bajkál-Amur-vasútvonal építésén dolgozó BAMlagot vezette. Amikor viszont 1938-ban a BAMlag negyvennyolc „trockistá”-ját letartóztatták, ő valamiképpen nem volt közöttük. Hogy Frenkel nem szerepelt a letartóztatottak listáján, még különösebbé teszi a következő tény, hogy a tábori újság támadást intézett ellene, nyíltan szabotázzsal vádolva meg őt. Ám az eljárást Moszkvában rejtélyes módon megakadályozták. A helyi BAMlagügyész, aki Frenkel ügyében a nyomozást vezette, érthetetlennek

találta a késlekedést. „Nem értem, miért helyezték ezt a nyomozást »különleges rendelkezés« alá, vagy hogy kitől származik ez a »különleges rendelkezés«„, írta Andrej Visinszkijnek, a Szovjetunió legfőbb ügyészének: „Ha a trockista-diverzionista kémeket nem tartóztatjuk le, akkor kiket kellene letartóztatnunk?” Úgy tűnik, Sztálin nagyon is képes volt arra, hogy megoltalmazza a barátait.[361] 1937 talán legdrámaibb lágerparancsnok-története az év vége felé játszódott le Magadanban, és a Dalsztrojt vezető Eduard Berzin letartóztatásával vette kezdetét. Mint Jagoda közvetlen beosztottja, Berzin sejthette volna, hogy a pályafutása hamarosan véget ér. Akkor is gyanakodhatott volna, amikor decemberben fogadta az NKVD egész csoportnyi „megbízott”-ját, köztük egy bizonyos Pavlov őrnagyot, aki magánál Berzinnél magasabb rangú volt. Noha Sztálin gyakorta ismertette össze ilyen módon kegyvesztés előtt álló tisztviselőit az utódaikkal, Berzin nem adta jelét annak, hogy bármire gyanakodna. Amikor a baljós nevű Nyikolaj Jezsov, új munkatársaival a fedélzetén befutott a Nagojevo-öbölbe, Berzin rezesbandát szervezett a köszöntésükre. Ezután napokat töltött azzal, hogy megmutassa a tábort az új „stáb” tagjainak – habár azok gyakorlatilag levegőnek nézték őt –, mielőtt felszállt volna a Nyikolaj Jezsovra. Vlagyivosztokba érkezvén, Berzin a szokásos módon folytatta útját, azaz felszállt a Moszkvába tartó transzszibériai expresszre. Noha első osztályon kezdte meg az utazást, Moszkvába már fogolyként érkezett. Mindössze hetven kilométerrel Moszkva előtt, Alekszandrov városában a vonat megállt. 1937. december 19-e éjszakáján a vasútállomás peronján – a fővároson kívül, hogy elkerüljék a felhajtást Moszkva központjában – Berzint letartóztatták, majd a Lubjankába, Moszkva központi börtönébe vitték kihallgatásra. Rövidesen „ellenforradalmi szabotázstevékenység” miatt emeltek vádat ellene. Az NKVD azt állította, hogy „trockista kém- és diverzánsszervezetet hozott létre Kolimán”, amely állítólag a

tengeren át aranyat szállított a japán kormányzatnak, és abban mesterkedett, hogy az orosz Távol-Keletet a japánok kezére játssza. A vádak között az is szerepelt, hogy Anglia és Németország javára kémkedett. A Dalsztroj-főnök nyilvánvalóan roppant serény ember volt. 1938 augusztusában lőtték őt agyon a Lubjanka-börtön alagsorában. A vádak abszurditása nem késleltette az eljárás lefolytatását. December végére a nagy tempót diktáló Pavlov letartóztatta Berzin egykori munkatársainak többségét. I. G. Filippov, a Szevvosztlagtábor parancsnoka, miután megkínozták, részletes vallomással szolgált, amely jószerével valamennyiükre nézve terhelő volt. Bevallotta, hogy 1934-ben „szervezte be” Berzint, továbbá, hogy „szovjetellenes” szervezetük a szovjet kormányzat megdöntését tervezte, egyebek között „a kolimai szovjethatalom elleni fegyveres felkelés előkészítése… a Kommunista Párt és a szovjet kormány vezetői elleni terrorcselekmények előkészítése és végrehajtása… az őshonos lakosság megnyerése… és kiterjedt rongálások bátorítása” révén. Berzin első helyettese, Lev Epstejn utóbb azt is bevallotta, hogy „titkos információkat gyűjtöttek Franciaország és Japán számára, miközben szabotázst, diverziót és rongálásokat folytattak”. A magadani kórház főorvosát azzal vádolták, hogy „kapcsolatot tart fenn ellenséges és kétkulacsos elemekkel”. Mire az eljárás véget ért, a Berzinhez korábban kötődő emberek százai, geológusoktól hivatalnokokig és mérnökökig, vagy halottak voltak, vagy maguk is rács mögé kerültek.[362] Ami a későbbieket illeti, nem a kolimai elit volt az egyetlen hatalmas hálózat, amelynek 1937-ben és 1938-ban pusztulnia kellett. Az említett esztendő végére Sztálin tömegével tisztította meg a Vörös Hadsereget jeles vezetőitől; utolérte a végzet többek között a hadügyi népbiztos helyettesét, Tuhacsevszkij marsallt, Jon Jakir hadseregparancsnokot és Uborevics hadseregparancsnokot, valamint feleségeiket és gyermekeiket is; zömüket agyonlőtték, de akadtak

néhányan, akik táborba kerültek.[363] A Kommunista Pártra is hasonló sors várt. A tisztogatás nem csupán a Sztálin potenciális ellenségeinek számító pártvezetőket érintette, de a vidéki pártelitet is, az első titkárokat, a helyi és regionális tanácsok, valamint a fontos gyárak és intézmények vezetőit. Bizonyos helyeken és bizonyos társadalmi csoportokon olyan erőteljesen söpört végig a letartóztatási hullám, írta később Jelena Szidorkina – őt magát 1937 novemberében tartóztatták le –, hogy „Senki nem tudta, mit hoz a holnap. Az emberek féltek beszélni, vagy találkozni egymással, különösen olyan családokkal, amelyekben az apát vagy az anyát már »elkülönítették«. Azok a kevesek, akik elég vakmerőek voltak ahhoz, hogy szót emeljenek a letartóztatottak mellett, automatikusan »elkülönítendőnek« minősítették önmagukat.”[364] Nem halt meg azonban mindenki, és nem tűnt el minden tábor. Valójában az alacsonyabb rangú lágerparancsnokok még valamivel jobban is jártak az átlagos NKVD-tisztnél. Ezt mutatja V. A. Barabanov, Jagoda egyik protezsáltjának esete. Barabanovot, aki 1935-ben a Dmitlag helyettes parancsnoka volt, kollégájával együtt tartóztatták le, miután „leittasodott állapotban” érkeztek meg a táborba. Az ügy következményeként Barabanov elveszítette az állását, továbbá csekély börtönbüntetést kapott, és 1938-ban, amikor Jagoda pribékjeinek tömeges letartóztatására került sor, egy félreeső, északi táborban dolgozott. A káoszban megfeledkeztek a létezéséről. 1954-re meg: bocsátották neki az alkohol iránti vonzalmát, és miután újból végigjárta a ranglétrát, az egész Gulag-rendszer helyettes vezetője lett.[365] 1937 a táborok népi emlékezetében nem csak a nagy terror esztendejeként kapott kiemelt helyet; ebben az évben ért véget a bűnözők átnevelését dicsőítő propaganda és ömlengés is. Mindez részben talán annak a következménye volt, hogy azok, akik a legszorosabban kötődtek a kampányhoz, meghaltak vagy letartóztatták

őket. Jagoda, akinek nevét a közvélemény még mindig a Fehér-tengerBalti-tenger-csatornával kapcsolta össze, már nem élt. Makszim Gorkij 1936 júniusában hirtelen meghalt. I. L. Averbahot, aki Gorkij munkatársaként szerepet vállalt a Sztálin-csatorna című műben, majd önállóan írta meg A bűntől a munkáig című, a Moszkva-Volgacsatorna építésének szentelt könyvet, 1937 áprilisában egy feljelentés alapján mint trockistát letartóztatták. Hasonló sors jutott osztályrészül számos más írónak, aki Gorkijjal végighajózott a Fehér-tenger-Baltitenger-csatornán.[366] A változásnak azonban mélyebben gyökerező okai is voltak. Ahogy a politikai retorika radikalizálódott, ahogy intenzívebb lett a politikai bűnözők utáni hajsza, a veszélyes politikaiakat befogadó táborok státusa is megváltozott. A paranoia és a kémhisztéria hatalmába került országban az „ellenségek” és „rongálok” őrzését szolgáló táborok puszta léte, ha nem is titok (az 1940-es években mindennapos látványt jelentettek az utak és lakóházak építésén dolgozó rabok), de legalábbis nyilvánosan feltétlenül kerülendő téma volt. Nyikolaj Pogogyin Arisztokraták című darabját 1937-ben betiltották, és csak 1956-ban, jóval Sztálin halála után tűzték újra műsorra, akkor is csupán rövid időre.[367] Gorkij Sztálin-csatornája mindmáig tisztázatlan okokból szintén a betiltott könyvek listájára került. Talán az NKVD új vezetőinek gyomra nem bírta el többé a kegyvesztett Jagoda ömlengő dicséretét. Vagy talán az „ellenségek” sikeres átnevelésének pompás leírása értelmét vesztette egy olyan korban, amikor szakadatlanul új ellenségek bukkantak fel, és amikor, nem vesződve az átnevelésükkel, százezrével végezték ki őket. A könyvben szereplő udvarias, mindentudó csekisták képét bizony nehéz volt összeegyeztetni az NKVD-ben zajló tömeges tisztogatásokkal. A Gulag moszkvai parancsnokai, kerülni kívánván azt a látszatot, hogy nem üldözik kellő buzgalommal a rezsim ellenségeit, új belső titoktartási rendszabályokat is életbe léptettek, amelyek hatalmas

költségeket vontak maguk után. Immár minden levelet különleges futárral kellett a címzetthez eljuttatni. Az NKVD-futároknak csak 1940-ben huszonötmillió titkos csomagot kellett kézbesíteniük. Akik a táborokba írtak leveleket, immár kizárólag csak postafiókra címezhették azokat, ugyanis a táborok helyét titkosítottak. Maguk a táborok eltűntek a térképekről. Még az NKVD belső levelezésében is eufemisztikusan a „különleges objektumok” (szpecobjekti) vagy az „alszekciók” (podrazgyelenyija) kifejezésekkel illették őket, hogy elleplezzék valódi tevékenységüket.[368] A táborok és a bennük raboskodók tevékenységének konkrétabb megjelölése céljából az NKVD aprólékos, nyílt táviratokban is használható kódrendszert használt. Egy 1940-ben született dokumentum felsorolta ezeket a kódneveket, amelyek némelyike sajátos kreativitásról árulkodik. Az állapotos asszonyokat „Könyvek”-nek nevezték, a gyermekes anyákat pedig „Nyugták”-nak. A férfiak ezzel szemben „Számlák” lettek. A száműzöttek „Szemét”, a kihallgatásnak alávetett rabok „Borítékok” voltak. A táborok a „tröszt” nevet kapták, az egyes táborrészlegeket „Gyámként emlegették. Az egyik tábor fedőneve „Szabad” volt.[369] A táborokban használt nyelv ugyancsak megváltozott. 1937 őszéig a hivatalos dokumentumok és levelek gyakorta foglalkozásuk szerint utaltak a foglyokra, például egyszerűen „favágók”-nak titulálták őket. 1940-re egyetlen rab sem volt többé favágó, csak rab: a legtöbb dokumentumban zakljucsonnij, vagy z/k – aminek kiejtése zek.[370] A foglyok egy-egy csoportját bürokratikus, személytelen kifejezéssel mint kontingenst („kontingens” vagy „kvóta”) említették. A rabok az irigyelt sztahanovista címet sem érdemelhették ki: egy táborparancsnok felháborodott hangú levélben utasította alárendeltjeit, hogy a keményen dolgozó rabok megjelölésére az „élmunkásként dolgozó rabok” vagy a „sztahanovista munkamódszerek szerint dolgozó rabok” körülírást alkalmazzák. A „politikai fogoly” kifejezés bármiféle pozitív csengésű

használatának természetesen régen vége szakadt. A szocialista politikaiak kiváltságai megszűntek, amikor 1925-ben elszállítottak őket Szolovkiról. Mostanra azonban a „politikai” jelző teljes átalakuláson ment keresztül. Minden olyan személyre alkalmazták, akit a hírhedt 58. cikkely alapján ítéltek el, amely vonatkozott az összes „ellenforradalmi” bűncselekményre – és kifejezetten negatív tartalommal bírt. A politikaiak – akiket olykor KR-eknek (kontrevoljucionyer – ellenforradalmár), kontráknak vagy kontrikoknak hívtak – egyre gyakrabban szerepeltek a vragi naroda, azaz „a nép ellenségei” címkével.[371] Ezt a jakobinus eredetű, elsőként 1917-ben, Lenin által használt jelzőt Sztálin élesztette újra 1927-ben, hogy Trockijt és követőit illesse vele. 1936-ban bővülni kezdett a jelentése, miután egy titkos – Dmitrij Volkogonov, Sztálin orosz életrajzírója szerint „Sztálintól származó” – körlevél érkezett a Központi Bizottságtól a regionális és köztársasági pártszervezetekhez. A levél arról szólt, hogy a nép ellensége, miközben „szelídnek és békésnek” látszik, megtesz mindent, ami lehetséges, hogy „lopva beférkőzzön a szocializmusba”, jóllehet „titokban nem fogadja el azt”. Más szavakkal, az ellenséget többé nem lehet nyíltan képviselt nézetei alapján felismerni. Az NKVD későbbi vezetőinek egyike, Lavrentyij Berija szintén gyakran idézte Sztálint, kijelentvén, hogy „nemcsak az a nép ellensége, aki szabotázst követ el, hanem az is, aki kételkedik a Párt irányvonalának helyességében”. Ebből következően „ellenség” lehetett mindenki, aki bármilyen okból szembehelyezkedett Sztálin uralmával, még akkor is, ha nem vállalta nyíltan cselekedetét.[372] A táborokban a „nép ellensége” kifejezés immár hivatalos dokumentumokban használt hivatalos szólammá vált. Asszonyokat tartóztattak le, mint „a nép ellenségeinek feleségeit”, miután egy 1937-es NKVD-rendelet lehetővé tette az ilyen letartóztatásokat, és ugyanez vonatkozott a gyerekekre is. Hivatalosan „CSSZVR”-ként, azaz „a Forradalom ellenségének hozzátartozója”-ként ítélték el őket.

[373]

Számos „feleséget” a közép-oroszországi Mordovia Köztársaságban lévő, Tyemlag néven is ismert tyemnikovszkiji táborba zártak. Anna Larina, a kegyvesztett szovjet vezető, Buharin felesége később felidézte, hogy ott „Egyenlővé váltunk a bajban – Tuhacsevszkijék és Jakirék, Buharinék és Radekék, Uborevicsék és Gamarnyikék: »A megosztott baj fél baj!«„[374] A Tyemlag egy másik túlélője, Galina Levinszon úgy emlékezett, hogy a tábor rendje viszonylag liberális volt, talán azért, mert „bennünket nem ítéltek el, mi csak »feleségek« voltunk”. A táborban élő asszonyok többsége, jegyezte meg, mindaddig „teljes mértékben szovjet ember” volt, és még mindig biztosra vette, hogy a letartóztatását a párton belül működő, valamiféle titkos, fasiszta szervezet machinációjának köszönheti. Sokan azzal töltötték az idejüket, hogy nap mint nap levelet írtak Sztálinnak és a Központi Bizottságnak, dühösen felpanaszolva az ellenük szőtt ármányt.[375] Eltekintve a hivatalos szóhasználattól, a „nép ellensége” kifejezés 1937-re egyszersmind becsmérlő jelentést is kapott. A táborok tervezői és létrehozói a szolovki időktől kezdődően azon elképzelésre alapozták a rendszert, hogy a rabok nem annyira emberi lények, mint inkább „munkaegységek”: a Fehér-tenger-Balti-tengercsatorna építésének idején még Makszim Gorkij is „félig állatok”ként jellemezte a kulákokat.[376] A propaganda azonban immár a kétlábú marhákhoz képest is jóval alacsonyabb szintre helyezte az „ellenségek”-et. Az 1930-as évek végétől Sztálin a „féreg”, a „szenny” és a „mocsok” szavakkal kezdte nyilvánosan illetni a „nép ellenség”-eit, néha pedig egyszerűen „gyomok”-nak nevezte őket, amelyeket gyökerestül ki kell irtani.[377] Az üzenet világos volt: a zekek, ha egyáltalán embereknek tekintették őket, többé nem minősültek a Szovjetunió teljes értékű állampolgárainak. Az egyik rab felfigyelt arra, hogy egyszerűen ki lettek „közösítve a politikai életből, és nem volt szabad részt venniük annak liturgiáiban és szent rítusaiban”.[378] 1937 után egyetlen őr sem

használta többé a tovariscs, azaz az „elvtárs” szót a rabok megszólítására, és a rabok verést kaphattak, ha így nevezték az őröket, akiket grazsdanyinnak, azaz „polgártárs”-nak kellett szólítaniuk. A táborokban és börtönökben eltűntek a falakról a Sztálint és más vezetőket ábrázoló fényképek. Az 1930-as években még viszonylag hétköznapi látvány – egy rabokat szállító vonat, amelyet Sztálin-portrék és az utasok sztahanovista voltát hirdető plakátok díszítenek – 1937 után már elképzelhetetlenné vált. Ugyanerre a sorsra jutottak a május elsejei ünnepségek, amelyeket hajdanán például a Szolovki Kreml-ben is megtartottak.[379] Számos külföldit meglepetéssel töltött el, milyen nagy hatással van a szovjet rabokra ez a „kiközösítés” a szovjet társadalomból. Egy francia fogoly, Jacques Rossi, a tábori élet enciklopédikus kalauzának mondható Gulag-kézikönyv szerzője azt írta, hogy az „elvtárs” szó képes volt felvillanyozni azokat, akik régóta nem hallották: „Egy brigád, mely éppen befejezett egy tizenegy és fél órás műszakot, hajlandó volt folytatni a munkát még egy műszakon keresztül, csak mert a főmérnök… ezt mondta a raboknak: „Kérem, hogy tegyék meg, elvtársak.”[380] A „politikaiak” dehumanizációját egy nagyon markáns és néhol bizony drasztikus változás követte az életkörülményeket illetően. Az 1930-as években a Gulag általában rosszul szervezett, gyakorta kegyetlen és gyakran elviselhetetlen volt. Mindazonáltal az 1930-as években egyes helyeken és néhol még a politikaiaknak is felkínálták a megjavulás valódi lehetőségét. A Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna építőmunkásai olvashatták a Perekovkát, azt az újságot, amelynek a neve „átkovácsolás”-t jelentett. Pogogyin Arisztokraták című darabja egy hajdani szabotőr „megtérésével” végződött. Flora Leipman – akinek anyja, egy skót asszony orosz férfihoz ment feleségül, és miután Szentpétervárra költözött, hamarosan rács mögé került kémkedésért – 1934-ben meglátogatta az anyját egy északi fakitermelő táborban, és úgy találta, hogy „még mindig volt valami

emberséges elem az őrök és a rabok viszonyában, mivel a KGB még nem volt olyan kifinomult és pszichológiailag orientált, mint amilyenné néhány évvel később vált”.[381] Leipman tudta, hogy miről beszél, hiszen „néhány évvel később” belőle is rab lett. 1937 után ugyanis változott a hozzáállás, kivált azokkal szemben, akiket „ellenforradalmi bűncselekményért”, a Büntető törvénykönyv 58. cikkelye alapján tartóztattak le. A táborokban a politikaiakat eltávolították az általuk korábban betöltött tervezői és mérnöki munkakörökből, és visszakényszerítették őket a „közönséges munkába”, ami nem volt más, mint képzettséget nem igénylő, bányákban vagy erdőkben végzett fizikai munka: az „ellenségek” többé nem tölthettek be semmilyen fontos pozíciót, mivel a rabtartók szabotázstól tartottak. Pavlov, a Dalsztroj új vezetője írta alá azt a parancsot, amely szerint az egyik geológus rabot, I. Sz. Davidenkót „közönséges munkásként kell alkalmazni, aki semmi szín alatt nem dolgozhat önállóan. Davidenko munkáját szükséges gondosan ellenőrizni és napi rendszerességgel megfigyelni.”[382] Egy 1939 februárjában kelt jelentésben a Belbaltlag parancsnoka is az állította, hogy „elkergetett minden, politikailag megbízhatatlan munkást”, kiváltképp „az összes egykori rabot, akit ellenforradalmi bűncselekményért ítéltek el”. A jövőben, fogadkozott, az adminisztratív és műszaki teendők a „kommunisták, komszomoltagok és a megbízható szakértők” részére lesznek fenntartva.[383] A gazdasági hatékonyság nyilvánvalóan nem tartozott többé a táborok elsődleges céljai közé. A táborok rendje országos szinten szigorúbb lett a köztörvényes és politikai rabok számára egyaránt. Az 1930-as évek elején a napi kenyér fej adagok nagysága még azok esetében is elérhette az egy kilogrammot, akik nem teljesítették száz százalékban a normát, a sztahanovisták pedig akár két kilogrammot is kaphattak. A Fehértenger-Balti-tenger-csatorna fontosabb lagpunktjaiban havonta tizenkét alkalommal szerepelt hús az étrendben.[384] Az évtized

végére a kenyérfejadag a felénél is kisebbre, 400 és 450 gramm közé csökkent, míg azoknak, akiknek sikerült a normát százszázalékosan teljesíteniük, további 200 gramm járt. A büntetésben lévők fejadagjai 300 grammra csökkentek.[385] A szóban forgó időszak Kolimájáról Varlam Salamov ezt írta: Egy egészséges fiatalembernek, aki a tiszta, hideg levegőben megkezdi pályafutását az aranybányában, a lyukas vászonsátorban töltött, mínusz hatvanfokos éjszakák mellett mindössze húsz-harminc, rongyos ruhában, rendszeres éhezéssel és pihenés nélküli munkával töltött napra van szüksége ahhoz, hogy „dögrovásra” jusson… az aranybányászati szezont megkezdő brigádokból egyetlen személy sem fog életben maradni, kivéve magát a brigádvezetőt, a brigádküldöncöt és a vezető néhány közeli barátját.[386] A körülmények azért is romlottak, mert a rabok száma, néhány helyen döbbenetes gyorsasággal emelkedett. Igaz, a Politikai Bizottság, megpróbálván előre felkészülni a hullámra, 1937-ben arra utasította a Gulagot, hogy a Komi régióban kezdje el öt új fakitermelő tábor létesítését és további táborokét „Kazahsztán távoli területein”. Az építkezést gyorsítandó a Gulag még „10 millió rubeles előleget” is kapott az új táborok megszervezésére. Ráadásul a Védelmi, az Egészségügyi és az Erdészeti Népbiztosságot utasították, hogy haladéktalanul keressenek a Gulagban végzendő munkára 240 parancsnokot és politikai munkást, 150 orvost, 400 ápolót, 10 kiváló erdészeti szakembert és „50 személyt, akik a leningrádi Erdészeti Akadémián szereztek diplomát”.[387] A meglévő táborokba azonban megint túlságosan sok új rab érkezett, és megismétlődött az 1930-as évek elejének túlzsúfoltsága. A Sziblag, a szibériai fakitermelő tábor egyik 250-300 főre tervezett táborának túlélője 1937-ben úgy vélte, hogy a rabok száma

meghaladja a 17.000-et. Még ha a valós szám ennek csak a negyede volt is, a túlzó becslés azt jelzi, milyen mértékűnek érzékelték a foglyok a zsúfoltságot. Mivel nem volt kellő számú barakk, a rabok zemljankit, földbe vájt viskókat építettek; még ezek is annyira zsúfoltak voltak, hogy bennük „az ember nem moccanhatott anélkül, hogy ne lépett volna valakinek a kezére”. A rabok nem voltak hajlandók kimenni a szabadba, mert attól tartottak, hogy elveszítik a padlón birtokolt helyüket. Nem volt edény, kanál, ételosztáskor pedig hosszú sorban állásra kényszerültek. Vérhasjárvány tört ki, gyors pusztítást végezve a foglyok között. Egy későbbi pártgyűlésen még a sziblagi táborigazgatóság is komor hangon emlékezett meg az „1938-as szörnyű leckéről”, nem utolsósorban a válság idején „elveszített munkanapok száma” miatt. [388] Az összes táborra vonatkozó hivatalos adat szerint 1937-ről 1938-ra megkétszereződött a halálos áldozatok száma. Nem állnak rendelkezésre az összes hely statisztikái, de a halálozási ráta valószínűleg sokkal magasabb volt a távoli északon lévő táborokban – Kolimában, Vorkutában, Norilszkban –, ahová nagy számban küldtek politikai foglyokat.[389] A rabok azonban nem csak az éhezés és a túlhajszoltság következtében pusztultak. Az új légkörben rövidesen elégtelennek tűnt az ellenség bebörtönzése: jobbnak látszott, ha egyáltalán nem létezik. Így hát 1937. július 30-án az NKVD kibocsátott egy utasítást az „egykori kulákok, tolvajok és más szovjetellenes elemek”-kel kapcsolatban – az utasítás kivégzési kvótákat tartalmazott a Gulagban és másutt raboskodó foglyokat illetően.[390] 1937. augusztus 25-én Jezsov aláírt egy másik parancsot, melynek értelmében ki kellett végezni a szuperbiztos börtönökben őrzött politikai foglyokat. Az NKVD-nek, jelentette ki, „két hónapon belül végeznie kell a legaktívabb ellenforradalmi elemek likvidálásával… akiket kémkedésért, diverzióért, terrorizmusért, forradalmi tevékenységért és banditizmusért ítéltek el, továbbá azokkal, akik szovjetellenes

pártok tagjai”.[391] A politikaiakhoz hozzáadta azokat a „banditákat és bűnöző elemeket” is, akik az ekkorra szintén gondosan őrzött politikai börtönné alakított Szolovkin raboskodtak. Megállapítást nyert a Szolovkira vonatkozó kvóta: 1.200 fegyencet kellett agyonlőni a még mindig Szolovkin raboskodó rabok közül. Egy szemtanú így idézte fel a napot, amelyen néhányukat elvezették: Váratlanul mindenkit kiparancsoltak a Kreml nyitott celláiból egy általános létszámellenőrzésre. A számlálás közben hosszasan sorolták fel azok neveit – több százat –, akiket utóbb elvittek. Két órát kaptak a felkészülésre, és azután újra a központi téren kellett gyülekezniük. Rettenetes zűrzavar támadt. Voltak, akik szaladtak összeszedni a holmijukat, mások a barátaiktól búcsúzkodtak. Két óra múltán az elszállítandók többsége már a helyén állt… sorban meneteltek ki a rabok bőröndjeikkel és hátizsákjaikkal… [392] Néhányan nyilván kést is vittek magukkal, majd később, Karélia északi részén, Szandormok falu közelében megtámadták és súlyosan megsebesítették azokat, akik lőni kezdtek rájuk. Az incidenst követően az NKVD az összes rabot kivégzés előtt alsóneműre vetkőztette. Az akciót irányító NKVD-tiszt az archívumok bizonysága szerint utóbb a derekas helytállásért, melyet a feladat végrehajtása során tanúsított, „értékes ajándékot” kapott jutalmul. Néhány évvel később őt is agyonlőtték.[393] Úgy tűnik, Szolovkin véletlenszerűen választották ki a kivégzendő foglyokat. Egyes táborokban azonban az igazgatóság arra használta fel ezt az alkalmat, hogy megszabaduljon a különösen problémás raboktól. Ez lehetett a helyzet Vorkután is, ahol a kijelölt foglyok többségükben hajdani trockisták voltak – Trockij igaz hívei, akik közül néhányan tábori sztrájkot és más lázadást szerveztek. Egy

szemtanú úgy vélte, hogy 1937-38 telének elején a vorkutai táborigazgatóság mintegy 1.200 embert, főként trockistákat, valamint más politikaiakat és egypár köztörvényest internált egy elhagyott téglagyárba és több nagyméretű, zsúfolt („agyontömött”) sátorban. Meleg ételt a rabok egyáltalán nem kaptak: „a napi fejadag mindössze 400 gramm, félig száraz kenyérből állt”.[394] Az internálás március végéig tartott, amikor Moszkvából NKVD-tisztek új csoportja érkezett. A tisztek „különleges bizottságot” alkottak, és negyvenfős csoportokban vezettették elő a rabokat. Azt mondták nekik, hogy elszállítják őket. Mindegyiküknek adtak egy darab kenyeret. A sátorban maradt foglyok hallották, amint a társaikat elvezetik – „és utána a lövések zaját”. A sátrakban pokoli volt a hangulat. Egy paraszt, akit „spekuláció” vétsége miatt börtönöztek be – eladta a piacon a saját malacát –, nyitott szemmel feküdt a priccsén, és nem reagált semmire. „Mi közöm nekem hozzátok, politikaiakhoz?”, nyögött fel időről időre. „Ti rangért, hatalomért küzdöttetek, én meg csak élni akarok.” Egy másik férfi a szemtanú szerint öngyilkosságot követett el. Ketten megháborodtak. Végül, amikor már csak mintegy százan maradtak, a lövöldözésnek vége szakadt, éppen olyan hirtelen és megmagyarázhatatlanul, mint ahogyan elkezdődött. Az NKVDfőnökök visszatértek Moszkvába. A megmaradt rabok visszatértek a bányákba. A táborban körülbelül 2.000 foglyot gyilkoltak meg. Sztálin és Jezsov nem mindig kívülállókat küldtek Moszkvából az efféle feladatok elvégzésére. Az NKVD, hogy az egész országban felgyorsítsa a folyamatot, trojkákat is szervezett, amelyek a táborokon belül és kívül egyaránt tevékenykedtek. A trojka az volt, amire az elnevezés utal: három ember, rendszerint a körzeti NKVD-főnök, a területi párttitkár és a helyi ügyészi hivatal vagy kormányzat képviselője. Együtt volt joguk a rabok fölött a távollétükben ítélkezni, mellőzve a bíróságot, az esküdtszéket, az ügyvédeket és a tárgyalást.[395]

A trojkák, ha egyszer munkához láttak, gyorsan dolgoztak. 1937. szeptember 20-án, egy átlagos napon a Karéliai Köztársaság trojkája 231 rabot ítélt el a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna táborában, azaz a Belbaltlagban. Tízórás, szünet nélküli munkanapot feltételezve kevesebb mint három percet szántak egy-egy rab sorsának eldöntésére. Ezeknek az elítélteknek a többsége az eredeti büntetését sokkal korábban, az 1930-as évek elején kapta. Most olyan új bűncselekményekkel vádolták őket, amelyek rendszerint rossz magaviselettel vagy a tábori élethez való helytelen hozzáállással voltak kapcsolatban. Akadtak köztük hajdani politikaiak – mensevikek, anarchisták, szociáldemokraták – és egy korábbi szerzetesnő is, aki „nem volt hajlandó a szovjet hatóságok számára dolgozni”, továbbá egy kulák, aki a tábor szakácsa volt. Az utóbbit azzal vádolták, hogy elégedetlenséget szított a sztahanovista munkások körében. Szándékosan úgy intézte, fogalmaztak a hatóságok, hogy „hosszú sorokban kelljen állniuk, miközben a közönséges rabok hamarabb kaptak ételt.”[396] * A hisztéria nem tartott sokáig. 1938 novemberében mind a táborokban, mind az ország többi részében a tömeges kivégzéseknek hirtelen vége szakadt. Lehet, hogy a tisztogatás még Sztálin ízléséhez képest is túlzó méreteket öltött. Talán egyszerűen csak elérte azt a célt, amelyet el kellett érnie. Az sem kizárt, hogy túlságosan nagy kárt okozott a még mindig törékeny gazdaságnak. Bármi lett légyen is a magyarázat, Sztálin 1939 márciusában azt mondta a Kommunista Párt kongresszusán, hogy a tisztogatást „a várhatónál több hiba” kísérte. [397]

Senki nem kért bocsánatot, senki nem sajnálkozott és szinte senki nem kapott büntetést. Néhány hónappal korábban viszont Sztálin az összes NKVD-főnöknek egy körlevelet küldött, amelyben dicséretét fejezte ki „a külföldi titkosszolgálatok kémkedő-felforgató

ügynökeire mért megsemmisítő vereség” és az „ország felforgató, lázongó és kémkedő káderektől való megtisztítása” kapcsán. Csak ezután ejtett néhány szót az akció „fogyatékosságairól”, például a „leegyszerűsített nyomozati eljárásokról”, a tanúk és a megerősítő bizonyítékok hiányáról.[398] Magán az NKVD-n belül sem ért véget teljesen a tisztogatás. Mindezen „hibák” állítólagos felelősét, Nyikolaj Jezsovot Sztálin 1938 novemberében elmozdította a hivatalából – és halálra ítéltette. A kivégzésre 1940-ben került sor, miután Jezsov éppen úgy könyörgött az életéért, mint előzőleg Jagoda tette: „Mondják meg Sztálinnak, hogy az ő nevével az ajkamon fogok meghalni.”[399] Jezsov protezsáltjainak szintén befellegzett, ahogyan néhány évvel korábban Jagoda cimboráinak is. Jevgenyija Ginzburg egy napon arra lett figyelmes, hogy eltűnt a cellája faláról a börtönszabályzat. Amikor visszakerült, a bal felső sarkában lévő szöveget, amely ekként szólt: „Jóváhagyva. Jezsov, belügyi népbiztos”, egy fehér papírdarabbal leragasztották. A változások azonban ezzel nem értek véget: „Először Weinstock [a börtönparancsnok] nevét festették le, hogy az Antonovét írják föléje; majd az Antonové is eltűnt, és a helyére ez került: Börtön-Főigazgatóság. »Ezzel megtakarítják a további módosítgatást«, nevettünk.”[400] A táborrendszer termelékenysége változatlanul rohamosan csökkent. Uhtpecslagban a tömeges kivégzések, a beteg és legyengült rabok növekvő száma és a szakértelemmel rendelkező rabok elvesztése folytán 1937-ben és 1938-ban meredeken romlott a teljesítmény. 1938 júliusában egy különleges Gulag-bizottság alakult az Uhtpecslag által felhalmozott tetemes deficit okainak vizsgálatára. [401] A kolimai aranybányák termelékenysége szintén csökkent. Még az új rabok erőteljes beáramlása sem volt képes a korábbi időszak szintjén tartani a kibányászott arany mennyiségét. Bukása előtt Jezsov több pénzt kért, hogy modernizálja a Dalsztroj korszerűtlen bányászati technológiáját – mintha ez lett volna a valódi probléma.

[402]

Mindeközben a Belbaltlag parancsnoka – ő volt az, aki oly kérkedőn újságolta, hogy milyen sikeresen szabadult meg a táborigazgatóság a politikai foglyoktól – panaszkodva tette szóvá, hogy „sürgős szükség [mutatkozik] adminisztratív és műszaki személyzetre”. A tisztogatás politikailag természetesen „egészségesebbé” tette a tábor műszaki stábját, írta óvatosan, de „növelte a hiányosságokat” is. A tizennegyedik táborrészlegben például 12.500 rab volt, és ezek közül csak 657-en voltak politikaiak. Többségük azonban nagyon súlyos büntetést kapott, ami kizárta őket az adminisztratív vagy szakértelmet igénylő munkakörökből, míg 184-en írástudatlanok voltak – és csak hetvenen maradtak, akiket alkalmazni lehetett irodai vagy mérnöki munkára. [403]

Összességében az NKVD-táborok forgalma a hivatalos statisztikák szerint az 1936-os 3,5 milliárd rubelről 1937-ben 2 milliárd rubelre csökkent. Ugyancsak zuhant a táborok teljes ipari termelékenysége, 1,1 milliárd rubelről 945 millió rubelre.[404] A legtöbb tábor ráfizetéses és rendkívül rosszul szervezett volta, továbbá a beteg és haldokló rabok növekvő száma nem maradt észrevétlen Moszkvában, ahol a központi Gulag-igazgatóság pártszervezetének ülésein a táborok gazdasági ügyeit illetően nagyon őszinte vitákra került sor. 1938 áprilisában az egyik ülésen egy hivatalnok a komi táborokra Jellemző káosz és fejetlenség” miatt panaszkodott. A norilszki tábor parancsnokait azzal is megvádolta, hogy „rosszul tervezett” nikkelüzemet létesítettek, aminek óriási pénzpazarlás lett a következménye. Figyelembe véve az új fakitermelő táborokra fordított pénz mennyiségét, dohogott egy másik hivatalnok, „Többet várhattunk volna el. A táboraink rosszul szervezettek. Jókora épületeket emeltek ingoványos talajon, és most át kell helyezni őket.” 1939 áprilisára a panaszok súlyosbodtak. Az északi táborokban „az élelmiszer-ellátás terén különösen nehéz helyzet” alakult ki,

minek következtében „rendkívül megnőtt a legyengült munkások aránya, rendkívül megnőtt az olyan munkások aránya, akik nem voltak képesek dolgozni, és nagyon magas volt a halálozási, valamint a megbetegedési ráta”.[405] Ugyanebben az évben a Népbiztosok Tanácsa elismerte, hogy a táborokban raboskodók hatvan százaléka pellagrában vagy más, alultápláltság okozta betegségben szenved.[406] Mindezen problémákat természetesen nem lehet kizárólag a Nagy Terror számlájára írni. Mint említettük, igazából még Frenkel Sztálin által olyannyira csodált fakitermelő táborai sem voltak soha nyereségesek.[407] A kényszermunka mindig sokkal kevésbé volt – és lesz – termelékeny, mint a szabad munka. Ezt a leckét azonban még nem tanulták meg. Miután 1938 novemberében Jezsov megbukott, az ő feladatkörét átvevő Lavrentyij Berija szinte azonnal hozzálátott a tábori szabályzatok megváltoztatásához, az eljárások ésszerűsítéséhez, csakis azért, hogy visszahelyezze a táborokat oda, ahol Sztálin szerint lenniük kellett: a szovjet gazdaság középpontjába. Berija – egyelőre – nem ismerte fel, hogy maga a táborrendszer az, ami természeténél fogva meddő és ráfizetéses. Ehelyett azt képzelte, hogy a táborok vezetői nem értették a dolgukat. Most eltökélte, hogy a táborokat a szovjet gazdaság hatékonyan működő részeivé teszi, ezúttal ténylegesen. Berija sem akkor, sem később nem engedett szabadon nagy számban ártatlanul vádolt rabokat a táborokból (jóllehet az NKVD börtöneiből néhányan kiszabadultak). A táborok sem akkor, sem később nem lettek egy árnyalatnyit sem emberségesebbek. A táborok őreinek és vezetőinek szóhasználatában egészen Sztálin haláláig tetten érhető volt az „ellenség” dehumanizálására való törekvés. A politikai foglyok, ahogyan az összes többi fogoly is, változatlanul rossz bánásmódban részesültek. 1939-ben a kolimai urániumbányákban dolgozó első rabok gyakorlatilag semmiféle védőfelszerelést nem kaptak a sugárzás ellen, s ezzel Berija tökéletesen tisztában volt.[408] Berija csak egyetlen ponton módosított

a rendszeren: felszólította a táborparancsnokokat, hogy tartsanak több rabot életben, és használják ki jobban a munkaerejüket. Noha a célkitűzések sohasem voltak egyértelműek, a táborok műszaki munkaköreit illetően Berija a gyakorlatban megszüntette a mérnöki, tudományos vagy műszaki képzettséggel rendelkező politikai foglyok „alkalmazásának” tilalmát. A lágerparancsnokok továbbra is óvatosan bízták rá a „szakmunkát” a politikai foglyokra, és e tekintetben nem változott a helyzet az 1950-es évek derekáig, a Gulag felszámolásáig. A biztonsági szolgálatok különböző részlegei még 1948-ban is azon vitatkoznak, hogy szükséges-e vagy sem eltiltani a politikai foglyokat a szakértelmet igénylő munkáktól; némelyek azt hangoztatták, hogy ez politikailag veszélyes, mások úgy vélték, hogy a táborokat nehéz lenne nélkülük működtetni.[409] Berija, jóllehet soha nem oldotta meg teljesen ezt a dilemmát, az NKVD-t a szovjet gazdaság jövedelmező tényezőjévé akarta tenni, és ezért nem tűrhette, hogy a Gulag valamennyi legfontosabb tudósa és mérnöke fagysérülések miatt veszítse el végtagjait a messzi északon. 1938 szeptemberében hozzálátott, hogy különleges, saraska néven ismert műhelyeket és laboratóriumokat szervezzen a raboskodó tudósok számára. Szolzsenyicin, aki maga is dolgozott egy saraskában, A pokol tornáca című regényében leírta ezt a „szupertitkos kutatóintézetet, amelyet hivatalosan csak egy kódszámmal jelöltek”: Egy tucat rabot hoztak a táborokból ebbe a Moszkva külvárosában lévő régi házba, amelyet annak rendje és módja szerint szögesdróttal kerítettek körbe… akkoriban a rabok nem tudták pontosan, hogy miféle kutatások kedvéért hozták őket Mavrinóba. Szorgosan csomagolták kifelé a rengeteg ládát, amelyek két különleges tehervonattal érkeztek, kényelmes székeket meg íróasztalokat tettek félre maguknak, és felszerelést osztályoztak… [410]*

A saraskákat eleinte „Különleges Tervezési Hivatalok néven emlegették. Később egyöntetűen az NKVD „Negyedik Különleges Részlege” lett belőlük, és hozzávetőleg ezer tudós dolgozott bennük. Bizonyos esetekben Berija személyesen derítette fel a tehetséges tudósok hollétét, és parancsot adott, hogy hozzák őket vissza Moszkvába. Az NKVD munkatársai fürdési lehetőséget biztosítottak számukra, levágták a hajukat, megborotválták őket, és hosszú pihenést engedélyeztek nekik – majd a börtönlaboratóriumokba küldték őket dolgozni. Berija legfontosabb „felfedezettjei” között volt a repülőmérnök Tupoljev, aki a saraskába egy darab kenyeret és cukordarabokat hozott magával a batyujában (ezekről akkor sem volt hajlandó lemondani, amikor közölték vele, hogy a jövőben jobb élelmezésben lesz része). Tupoljev aztán másokat is visszahozatott Berijával, köztük Valentyin Gluskót, a Szovjetunió kitűnő rakétahajtómű-tervezőjét és Szergej Koroljovot, aki később a Szputnyik, az első szovjet műhold – sőt valójában az egész szovjet űrprogram – atyja lett. Fogolytársai szerint Koroljov tizenhét havi kolimai raboskodás után, „kiéhezve és kimerülten”, a skorbut miatt erősen megritkult fogazattal tért vissza a Lubjanka-börtönbe.[411] Mindazonáltal egy 1944 augusztusában készült jelentésben Berija húsz jelentős haditechnikai találmányt sorol majd fel, amelyek az ő saraskáiban születtek, részletesen taglalva, hányféle módon hasznosították őket a fegyver- és hadianyaggyártásban a második világháború folyamán.[412] Berija vezetése idején bizonyos tekintetben a közönséges zekek helyzete is javulni látszott. Összességében, az élelemellátás terén átmenetileg csakugyan történt javulás. Amiként Berija 1938 áprilisában rámutatott, a tábori rabok napi 2000 kalóriás fejadagnormáját börtönökbe zárt személyeknek állapították meg, és nem azoknak, akik fizikai munkát végeznek. Mivel lopás, csalás és a büntetések következtében még ez a csekély mennyiségű étel is csökkent, olykor akár 70 százalékkal, a rabok tömegesen éheztek.

Berija ezt sajnálatosnak találta, nem együttérzésből, hanem azért, mert a magasabb halálozási arány és a betegek nagyobb száma megakadályozta az NKVD-t az 1939-es termelési tervek teljesítésében. Berija utasítást adott az élelmiszernormák emelésére, abból a célból, hogy „a tábori munkaerő fizikai teljesítőképességét az ipar maximális mértékben kihasználhassa”.[413] Noha a fejadagokat emelték, a Berija-féle rendszer korántsem a rabok ember voltának újrafelfedezéséről szólt. Ellenkezőleg, még inkább jellemző volt, hogy a rabokat nem emberi lényeknek, hanem munkaegységeknek tekintették. A rabokat továbbra is halálra lehetett ítélni a táborokban – de nem csupán az ellenforradalmi megnyilvánulásokért. Azokat, akik megtagadták vagy tevőlegesen hátráltatták a munkát, „szigorúbb tábori rendszabályokkal, büntetőzárkákkal, rosszabb étellel és életkörülményekkel, valamint további fegyelmező intézkedésekkel” kellett sújtani. A „lógósok” szintén új büntetésekre számíthattak, akár halálra is ítélhették őket. [414]

A helyi ügyészek azonnal nyomozni kezdtek a lógósok ellen. 1939 augusztusában például agyonlőttek egy rabot, aki nem csupán megtagadta a munkát, de másokat is ugyanerre biztatott. Októberben három női foglyot, nyilván ortodox szerzetesnőket vádoltak meg azzal, hogy megtagadták a munkát és a táborban ellenforradalmi dalokat énekeltek: kettőt közülük agyonlőttek, a harmadiknak súlyosbították a büntetését.[415] A nagy terror évei más módon is nyomot hagytak maguk után. A Gulag soha többé nem bánt úgy a rabokkal, mint megváltásra érdemes emberekkel. A jó munkáért való „korai szabadulás” intézménye megszűnt. A táborok mindennapi életét érintő egyetlen ismert, nyilvános beavatkozásával maga Sztálin vetett véget a korai szabadulásoknak, arra hivatkozva, hogy azok kártékonyán hatnak a táborok gazdasági tevékenységére. 1938-ban, a Legfelsőbb Tanács egyik elnökségi ülésén ezt kérdezte:

Nem tudnánk valami mást kitalálni a munkájuk jutalmazására – érdemérmet vagy ehhez hasonlót? Helytelenül cselekszünk, megzavarjuk a tábor munkáját. Talán szükség van arra, hogy kiengedjük ezeket az embereket, de a nemzetgazdaság szempontjából ez hiba… szabadon engedjük a legjobbakat, és megtartjuk a legrosszabbakat.[416] 1939 júniusában bocsátották ki azt a rendeletet, amely ezt a felfogást érvényesítette. Néhány hónappal később egy újabb rendelet a betegek esetében is megszüntette az „idő előtti feltételes szabadon bocsátás” lehetőségét. A beteg rabok száma ennek következtében növekedésnek indult. A keményen dolgozó rabok esetében ezentúl az „ellátás és az étel” javításának kellett betölteni a fő ösztönző szerepét – továbbá a Sztálin által oly csábítónak gondolt érdemérmeknek. 1940-ben még a Dalsztrojban is megkezdték az utóbbiak osztogatását. [417]

E kezdeményezések jelentős része ellentétes volt a korabeli törvényekkel, és valójában ellenállást váltott ki. A főügyész Visinszkij és az igazságügyi népbiztos Ricskov egyaránt ellenezték az idő előtti szabadon bocsátás megszüntetését és a „tábori élet bomlasztói”-nak halálbüntetését is. Berija azonban, akárcsak előzőleg Jagoda, nyilvánvalóan bírta Sztálin támogatását, és megnyerte valamennyi csatáját. Az NKVD-t még arra is feljogosították, hogy 1940. január 1-jétől visszavegyen mintegy 130.000 rabot, akiket előzőleg „bérbe adott” más minisztériumoknak. Berijának feltett szándéka volt a Gulagot ténylegesen és valóban nyereségessé tenni.[418] * Berija változtatásai meglepő gyorsasággal eredményt hoztak. A második világháborút megelőző utolsó hónapokban az NKVD

gazdasági tevékenysége ismét bővülni kezdett. 1939-ben az NKVD forgalma 4,2 milliárd rubel volt. 1940-ben 4,5 milliárdra rúgott. Ahogyan a háborús évek során megindult a rabok áramlása a táborokba, ezek a számok még gyorsabban növekedtek.[419] A hivatalos statisztikák szerint 1938-ról 1939-re a táborokban történt halálesetek száma is a felére csökkent, öt százalékról három százalékra, miközben a rabok száma folyamatosan emelkedett.[420] Ráadásul most már sokkal több tábor volt, mint azelőtt, és ezek jóval nagyobbak voltak, mint az évtized kezdetén. A rabok száma 1935. január elseje és 1938. január elseje között majdnem megkétszereződött, 950.000-ről 1,8 millióra nőtt, s ehhez járult további, hozzávetőleg egymillió ember, akiket száműzetésre ítéltek. [421] Az egykori, néhány viskóból és némi szögesdrótból álló táborok igazi ipari óriásokká váltak. A Szevvosztlag, a Dalsztroj legnagyobb tábora 1940-ben majdnem 200.000 rabot fogadott be.[422] A Vorkutlagban, az Uhtpecslag Rudnyik 1 jelű lágeréből kialakult bányásztáborban 1938-ban 15.000 ember raboskodott; 195l-re ez a szám meghaladja a 70.000-et. De új táborok is létrejöttek. Az új generáció talán legkomorabb tagja a jobbára Norilszk néven ismert Norillag volt. Norilszk Vorkutához és Kolimához hasonlóan a sarkkörön túl terült el, egy hatalmas nikkellelőhely tetején, amely valószínűleg a legnagyobb a világon. A norilszki rabok nemcsak bányászták a nikkelércet, de ők építették fel a fém olvasztására a kohókat is, valamint a bányák melletti erőműveket. Azután felépítették a várost – Norilszkot –, hogy legyen hol lakniuk a bányákat és a gyárakat irányító NKVD-seknek. Elődeihez hasonlóan Norilszk is gyorsan növekedett. A táborban 1935-ben 1.200 rab élt; 1940-re ez a szám elérte a 19.500-at. 1952ben, a tábor a legnagyobb kiterjedése idején 68.849 fő raboskodik majd itt.[423] 1937-ben az arhangelszki régióban az NKVD megalapította a Kargopollagot, amit 1938-ban a Vjatlag követett Közép-

Oroszországban és a Kraszlag Észak-Szibéria krasznojarszki körzetében. Ezek lényegében mind fakitermelő táborok voltak, melyek más vállalkozásokat is szükségessé tettek – téglagyárakat, fafeldolgozó üzemeket, bútorkészítő műhelyeket. E táborok nagysága kétszeresére-háromszorosára nő az 1940-es években, amikor egyenként hozzávetőleg 30.000 fogoly dolgozott bennük.[424] Voltak más táborok is, akadtak köztük olyanok, amelyeket hol megnyitottak, hol bezártak, majd újjászerveztek, olyan gyakorisággal, hogy nehéz egy-egy konkrét évet illetően pontos számadatokkal szolgálni. Némelyik meglehetősen kicsi volt, és azért jött létre, hogy kiszolgálja egy meghatározott gyár, ipari beruházás vagy építkezés igényeit. Mások ideiglenesen működtek, közút- vagy vasútépítések céljából, majd megszüntették őket. A táborok óriási száma és a létükből fakadó összetett problémák kezelése érdekében a Gulagigazgatóság végül alosztályokat alakított ki: az Ipari Táborok Főigazgatóságát, az Útépítési Főigazgatóságot, a Fakitermelési Főigazgatóságot és más, ehhez hasonlókat. Persze nem csak a méretek változtak. Az 1930-as évek végétől az összes új tábor tisztán ipari jellegű volt; eltűntek a Vislag szökőkútjai és „kertjei”, eltűnt a Kolima építését kísérő idealisztikus propaganda, és eltűntek a szakértelemmel rendelkező rabok a tábori élet valamennyi szintjéről. Olga Vasziljena, aki az 1930-as évek végén és az 1940-es években mérnökként és felügyelőként dolgozott a Gulag fennhatósága alá tartozó, és más építkezéseken, felidézte, hogy eleinte „kevesebb őr, kevesebb ügyintéző, kevesebb alkalmazott volt… Az 1930-as években mindenféle munkát végeztettek a rabokkal, közülük kerültek ki az irodisták, a borbélyok, az őrök.” Az 1940-es években azonban, emlékezett, mindennek vége szakadt: „Az egész kezdett tömeges jelleget ölteni… a dolgok eldurvultak… ahogyan a táborok növekedtek, a rendszer kegyetlenebbé vált.”[425] Tulajdonképpen elmondható, hogy az évtized végére a szovjet koncentrációs táborok elnyerték tartós, végleges formájukat. Ekkorra

már a Szovjetunió szinte valamennyi régiójában, mind a tizenkét időzónájában és legtöbb köztársaságában jelen voltak. Aktyubinszktól Jakutszkig egyetlen nagyobb város sem akadt, amelynek ne lett volna saját helyi tábora vagy telepe. A kényszermunkát szinte minden ágazatban felhasználták, a gyermekjátékok készítésétől a katonai repülőgépek gyártásáig. Az 1940-es évek Szovjetuniójában sok helyen nehéz lett volna úgy élni a mindennapi életet, hogy az ember ne ütközzön rabokba.

Fontosabb volt, hogy a táborok fejlődtek. Immár nem esetlegesen irányított munkahelyek voltak, hanem teljes értékű „ipari komplexumok”, a maguk belső szabályaival és szokásos gyakorlatával, különleges elosztási rendszerével és hierarchiájával. [426] A Gulag kiterjedt birodalmát hatalmas, ugyancsak saját kultúrával rendelkező bürokrácia irányította Moszkvából. A központ rendszeresen, az általános kérdésektől a legapróbb részletekig mindenre kiterjedő parancsokat küldött a helyi táboroknak. Noha a helyi táborok nem követték (vagy nem követhették) mindig a törvény

betűjét, a Gulagot a kezdeti időszakban meghatározó ad hoc jelleg immár végérvényesen a múlté volt. A rabok sorsának alakulása ekkortájt is a szovjet politika, a gazdaság és mindenekelőtt a második világháború menetének függvényében változott. A rendszer immár a helyén volt. Mindaz, amit a rabok összefoglalóan a „húsdaráló” névvel illettek – a letartóztatás, a kihallgatás, a transzport, az élelmezés és a munkamódszerek –, az 1940-es évek elején állandósult. Lényegében Sztálin haláláig nagyon kevés változásra került sor.

második rész ÉLET ÉS MUNKA A TÁBOROKBAN

hetedik fejezet LETARTÓZTATÁS A legújabb letartóztatásról értesülvén sosem kérdeztük: „Miért tartóztatták le?”, de mi kivételek voltunk. A legtöbb ember, megzavarodván a félelemtől, feltette ezt a kérdést, csak hogy némi reményt adjon önmagának; ha másokat letartóztattak valamiért, akkor őket nem fogják letartóztatni, mert nem cselekedtek semmi rosszat. Egymással versengve találtak ki szellemes indokokat minden egyes letartóztatás igazolására: „Hát, tudja, ő bizony csempész”, „Ő igazán túl messzire ment”, vagy „Erre bizony számítani lehetett, amilyen szörnyű egy ember”, „Mindig gondoltam, hogy valami bűzlik körülötte”, „Ő egyáltalán nem közülünk való…” Ezért nem voltunk hajlandók soha ezt kérdezni: „Miért tartóztatták le?” „Miért?”, kiáltotta Ahmatova felháborodottan, akárhányszor a körünkhöz tartozók valamelyike, az általános légkörtől megfertőzve, feltette ezt a kérdést. „Mit gondolsz, miért? Ideje megértened végre, hogy az embereket semmiért tartóztatják le!” NAGYEZSDA MANDELSTAM: Remény a remény ellen[427]

Anna Ahmatova – a költő, akinek szavait a fentiekben egy másik költő felesége idézte – egyszerre állított igazat és valótlant. Egyfelől, az 1930-as évek közepétől – mikor a szovjet elnyomó rendszer gépezete a helyére került – a szovjet kormány többé nem hurcoltatott el embereket az utcáról, nem börtönözte be őket indoklás és magyarázat nélkül: voltak letartóztatások, nyomozások, tárgyalások és

ítéletek. Másfelől, azok a „bűncselekmények”, amelyek miatt az embereket letartóztatták, bíróság elé állították és elítélték, képtelenségek voltak, a nyomozati eljárások és az ítéletek pedig abszurdak, sőt szürreálisak. Visszatekintve ez a szovjet táborrendszer egyik sajátos vonása: a fegyencek a legtöbb esetben törvényes úton, ha nem is az igazságszolgáltatás rendes útján kerültek a táborokba. A nácik megszállta Európában senki nem állította bíróság elé és ítélte el a zsidókat, a szovjet táborok lakóinak túlnyomó többségét azonban előzőleg kihallgatták (noha csak futólag), bíróság elé állították (noha az eljárás merő komédia volt), és bűnösnek nyilvánították (még akkor is, ha ez egy percet sem vett igénybe). Az a meggyőződés, hogy törvényesen cselekszenek, kétségkívül szerepet játszott a biztonsági szolgálatok munkatársainak hozzáállásában, csakúgy, mint az őrökében és igazgatókéban, akik később a táborokban felügyelték a rabok életét. De ismétlem: a tény, hogy az elnyomó rendszer törvényes volt, nem jelenti egyszersmind azt is, hogy logikus lett volna. Ellenkezőleg, 1947-ben semmivel nem volt könnyebb megjósolni, hogy kit fognak letartóztatni, mint 1917-ben. Igaz, előre lehetett sejteni, hogy kinek a letartóztatása valószínű. Úgy látszik, a rezsim, különösen a terrorhullám során, részben azért választott ki valakit áldozatul, mert az illető ilyen vagy olyan okból a titkosrendőrség látókörébe került – szomszédja hallotta, amint nem helyénvaló viccet mesél, főnökének feltűnt, hogy „gyanús” magatartást tanúsít –, főként pedig azért, mert a lakosság azon kategóriáinak valamelyikéhez tartozott, amelyek az adott pillanatban gyanúsnak minősültek. E kategóriák némelyike viszonylag specifikus volt – az 1920-as évek végén mérnökök és más szakemberek, 1931-ben kulákok, a második világháború idején a megszállt területeken élő lengyelek és baltiak alkottak különleges csoportot –, ám akadt köztük olyan kategória is, amelyet módfelett nehéz lenne meghatározni. Az 1930-as

és 1940-es években például az „idegeneket” mindvégig gyanúsnak tekintették. Az „idegenek” alatt olyan embereket értek, akik ténylegesen más országok állampolgárai voltak, illetve valamiféle külföldi kapcsolattal rendelkeztek, vagy akiket valamiféle valós vagy vélt szál fűzött egy idegen országhoz. Nem számított, hogy elkövetteke valamit, mindig számíthattak a letartóztatásra – és azoknak az idegeneknek különösképpen jó esélyük volt erre, akik bármilyen módon, bármilyen okból kilógtak a sorból. Robert Robinson, azon fekete amerikai kommunisták egyike, akik az 1930-as években nagy számban költöztek Moszkvába, később ezt írta: „Az összes fekete, akit az 1930-as évek elején ismertem, miután szovjet állampolgár lett, hét éven belül eltűnt Moszkvából.”[428] A diplomaták sem voltak biztonságban. Alexander Dolgun például, aki amerikai állampolgár volt, és kezdő hivatalnokként dolgozott a moszkvai amerikai nagykövetségen, a visszaemlékezéseiben leírja, miként hurcolták el 1948-ban az utcáról, és vádolták meg, alaptalanul, kémkedéssel; részben azért vált gyanússá, mert nagy előszeretettel rázta le magáról a titkosrendőrség által ráállított „kullancsokat”, és mert értett hozzá, hogyan vegye rá a követségi sofőröket, hogy kölcsönadják neki az autókat, s emiatt a szovjet titkosrendőrség a rangja által jelzettnél fontosabb személynek hitte őt. Nyolc esztendőt töltött a táborokban, és csak 1971-ben tért vissza az Egyesült Államokba. A külföldi kommunisták gyakorta váltak célponttá. 1937 februárjában Sztálin a következő baljóslatú megjegyzést tette Georgi Dimitrovnak, a Kommunista Internacionálé – a világforradalom ügyét előmozdítani hivatott Komintern – főtitkárának: „maguk ott a Kominternben mind az ellenség kezére dolgoznak”. Abból a 394 személyből, akik 1936 januárjában a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának tagjai voltak, 1938 áprilisára már csak 171-en maradtak. A többieket, köztük különféle nemzetek képviselőit, németeket, osztrákokat, jugoszlávokat, olaszokat, bolgárokat,

finneket, baltiakat, sőt angolokat és franciákat is, agyonlőtték vagy táborokba küldték. A zsidók aránytalanul sokat szenvedtek. Sztálin a Német Kommunista Párt 1933 előtti Politikai Bizottságának több tagját gyilkoltatta meg, mint Hitler: azon hatvannyolc kommunista vezető közül, akik a nácik hatalomra jutását követően a Szovjetunióba menekültek, negyvenegyen kivégzőosztag előtt vagy táborokban haltak meg. A lengyel kommunista pártot talán még alaposabban megtizedelték. Egy becslés szerint 1937 tavaszán és nyarán 5.000 lengyel kommunistát végeztek ki.[429] Nem kellett azonban okvetlenül egy külföldi kommunista párt tagjának lenni: Sztálin a „társutasokat” is célba vette; ezek közül valószínűleg a 25.000 „amerikai finn” számított a legnépesebb csoportnak. Ezek finn anyanyelvű finnek voltak, egy részük emigránsként került Amerikába, más részük ott született, és mind az 1930-as években jöttek a Szovjetunióba, az egyesült államokbeli gazdasági válság idején. Többségük olyan gyári munkás volt, aki az Egyesült Államokban nem talált munkahelyet. A szovjet propaganda ösztönzésére – az amerikai finn közösségeket járó szovjet toborzóügynökök azt mondták nekik, hogy a Szovjetunióban csodás életkörülmények és munkalehetőségek várnak rájuk tömegesen utaztak a finn nyelvű Karéliai Köztársaságba. Jószerével azonnal gondot okoztak a hatóságoknak. Karélia, mint kiderült, korántsem hasonlított Amerikára. Sokan fennen hangoztatták ezt mindenkinek, aki meghallgatta őket, majd megpróbáltak visszatérni – és ehelyett az 1930-as évek végén a Gulagban kötöttek ki.[430] A külföldi kapcsolatokkal nem rendelkező szovjet állampolgárok nem voltak kevésbé gyanúsak. A sorban az első helyen a „diaszpórában élő nemzetiségek”, a lengyelek, a németek és a karéliai finnek álltak, valamint a Szovjetunióban szétszórtan található baltiak, görögök, irániak, koreaiak, afgánok, kínaiak és románok, akiknek rokonaik és egyéb kapcsolataik voltak a határon túl. Az NKVD, saját archívumai szerint 1937 júliusa és novembere között

335.513 embert nyilvánított bűnösnek ezekben a „nemzeti” akciókban.[431] Hasonló akciókra, mint látni fogjuk, a háború alatt és után is sor került. De még csak nem is kellett idegen nyelvet beszélni ahhoz, hogy gyanússá váljon az ember. Mindenkit, aki külföldi kapcsolatokkal rendelkezett, kémkedéssel gyanúsítottak: bélyeggyűjtőket, lelkes eszperantistákat, bárkit, akinek levelezőpartnere vagy rokona élt külföldön. Az NKVD azokat a szovjet állampolgárokat is letartóztatta, akik a Mandzsúrián átvezető kínai keleti vasúton dolgoztak, amelyet még a cári időkben kezdtek építeni, és azzal vádolta őket, hogy Japán számára kémkedtek. A táborokban ezeket az embereket „harbinci”-nak nevezték, tudniillik azelőtt sokuk Harbin városában lakott.[432] Robert Conquest beszámol egy operaénekesnő letartóztatásáról, aki a japán nagykövettel táncolt egy fogadáson, valamint egy állatorvoséról, aki külföldiek kutyáit kezelte.[433] Az 1930-as évek végére a szovjet átlagpolgárok többsége kiismerte a rendszert, és egyáltalán semmilyen kapcsolatot nem óhajtott külföldiekkel. Karlo Stajner, egy horvát kommunista, aki orosz nőt vett feleségül, felidézte, hogy „az oroszok csak ritkán mertek külföldieket beengedni a magánszférájukba… A feleségem rokonai gyakorlatilag idegenek maradtak számomra. Egyikük sem mert meglátogatni bennünket. Amikor a párom rokonai megtudták, hogy össze akarunk házasodni, valamennyien figyelmeztették Szonyát… [434] Még az 1980-as években is – amikor először látogattam a Szovjetunióba –, sok orosz nagyon óvatosan viselkedett a külföldiekkel, keresztülnézett rajtuk, vagy nem volt hajlandó az utcán a szemükbe nézni. És mégis – nem minden külföldit hurcolt el a rendőrség, és valójában nem mindenkinek voltak külföldi kapcsolatai, akinek külföldi kapcsolatokat vetettek a szemére. Az is megesett, hogy sokkal sajátosabb okokból hurcoltak el embereket.[435] Következésképp arra a kérdésre, hogy „miért?” – ez volt az a kérdés,

ami olyannyira bosszantotta Anna Ahmatovát – nagyon sok meglepő látszólagos magyarázat adható. * Nagyezsda Mandelstam férjét, Oszip Mandelstamot például egy verséért tartóztatták le, melyben megtámadta Sztálint: Nem érzi, ha talpal, a szív a hazát Nem hallani szólani senki fiát De ha futja egy kurta beszédre, Felidézve a Kreml hegyi réme. Keze ujjai mint a kövér kukacok, Szavai hitele – pudos súlydarabok, Röhögő csótányok a bajsza, Csizmája ragyog, az a fajta S körülötte a cérnanyakú vezetők – Alig-emberek és a cselédjei ők. Ki fütyül, ki nyafog, ki nyivákol, De csak ő döföd, ő ki lerámol, Ki parancs-patkókat gyárt sebesen, S hol a lágyék sír, hol a homlok, hol a szem. A halálfej – mennyei ének Az oszét dagadó kebelének[436]* Noha hivatalosan más okot neveztek meg, Tatyjana Okunyevszkaja, a Szovjetunió egyik legnépszerűbb színésznője úgy vélte, hogy őt azért tartóztatták le, mert nem volt hajlandó együtt hálni Viktor Abakumovval, aki a háború alatt a szovjet kémelhárítás feje volt. Hogy kétsége se legyen a valódi okot illetően, állítja Okunyevszkaja, bemutattak neki egy letartóztatási parancsot Abakumov aláírásával. [437] A négy Sztarosztyin fivért, akik mindannyian kitűnő futballisták voltak, 1942-ben tartóztatták le. Mindig azt hitték, hogy azért jutottak

erre a sorsra, mert csapatuk, a Szpartak balszerencséjükre megverte a Dinamót, amit Lavrentyij Berija, az utóbbi szurkolója túlságosan zokon vett.[438] De még csak arra sem volt szükség, hogy valaki kiemelkedő személyiség legyen. Ljudmila Hacsatrjant azért tartóztatták le, mert egy külföldihez, egy jugoszláv katonához ment feleségül. Lev Razgon felidézte egy Szerjogin nevű paraszt történetét, aki, miután közölték vele, hogy valaki meggyilkolta Kirovót, így válaszolt: „A rosseb törődik vele.” Szerjogin soha nem hallott korábban Kirovról, és azt hitte, hogy a szomszédos faluban halt meg valaki egy verekedésben. Ezért a tévedéséért tíz évre ítélték.[439] 1939-re, ha valaki viccet mesélt, vagy meghallgatott egyet; ha elkésett a munkából; ha olyan balszerencsés volt, hogy egy rémült barát vagy egy irigy szomszéd egy nem létező „összeesküvés” résztvevőjeként említse; ha négy tehenet birtokolt egy olyan faluban, ahol a legtöbb embernek csak egy volt; ha ellopott egy pár cipőt; ha Sztálin feleségének rokona volt; ha lopott egy tollat és némi papírt az irodájából, hogy egy iskolásnak odaadja, aki híján volt ezeknek; mindezen okokból a megfelelő körülmények fennállása esetén egy szovjet koncentrációs táborban találhatta magát. Azon személyek rokonaira, akik illegálisan próbálták átlépni a szovjet határt, egy 1940-ben hozott törvény szerint meglehetős valószínűséggel letartóztatás várt, függetlenül attól, hogy tudtak-e a szökési kísérletről, vagy sem.[440] A háborús törvények – a munkahelyről való késés vagy a munkahely-változtatás tilalmával kapcsolatban –, mint látni fogjuk, még több „bűnözőt” juttatnak majd a táborokba. Ahogyan a letartóztatásokra a legkülönfélébb okokból kerülhetett sor, a módszereket is hasonló változatosság jellemezte. Az 1930-as évek közepén Alexander Weissberget hetekkel a letartóztatása előtt egy OGPU-ügynök számos alkalommal behívatta kihallgatásra, és egyre csak arról faggatta, hogy miként lett „kém”: Ki szervezte be magát? Maga kiket szervezett be? Milyen külföldi szervezetnek

dolgozik? „Újra és újra feltette pontosan ugyanezeket a kérdéseket, és én mindig ugyanazokat a válaszokat adtam neki.”[441] Nagyjából ugyanebben az időben Galina Szerebrjakovát, A fiatal Marx szerzőjét és egy magas rangú funkcionárius feleségét szintén minden este „behívták” a Lubjankába, ahol hajnali kettőig-háromig várakoztatták, majd kihallgatták, és hajnali ötkor hazavitték a lakásába. Az épületet ügynökök vették körül, és egy nagy fekete autó követte őt, amikor elment valahová. Szerebrjakova olyannyira biztosra vette, hogy rövidesen letartóztatják, hogy megpróbálta megölni magát. Hónapokon át szenvedett az efféle zaklatásoktól, mielőtt ténylegesen letartóztatták.[442] Miközben egymást követték a tömeges letartóztatási hullámok – 1929-1930-ben a kulákoké, 1937-1938-ban a pártaktivistáké, 1948ban az egykori raboké –, sokan egyszerűen azért sejtették, hogy rájuk is sor fog kerülni, mert körülöttük mindenkit letartóztattak. A holland kommunista Elinor Lipper, aki az 1930-as években érkezett Moszkvába, 1937-ben a különleges rendeltetésű, külföldi kommunisták számára kijelölt Lux szállóban lakott: „minden este egyre többen tűntek el a szállóból… reggelente néhány újabb szoba ajtaján virítottak nagy, vörös pecsétek”.[443] Az igazi terror idején néhányan egyenesen megkönnyebbülésként élték meg a letartóztatást. Nyikolaj Sztarosztyin, a balszerencsés futballcsillagok egyike, miután heteken át ügynökök koslattak utána, olyannyira feldühödött, hogy végül odament az egyikhez, és magyarázatot követelt: „Ha akar tőlem valamit, hívjon be az irodájába.” Ezért történt az, hogy a letartóztatás pillanatában Sztarosztyin nem „megdöbbenést és félelmet”, hanem „kíváncsiságot” érzett.[444] Másokat viszont teljes meglepetésként ért a letartóztatás. A szóban forgó időszakban a megszállt Lvovban élő lengyel író, Aleksander Wat más írótársaival együtt meghívást kapott egy éttermi rendezvényre. Megkérdezte a házigazdától, milyen alkalomból hívta

meg. „Majd meglátja”, hangzott a válasz. Megrendezett verekedésre került sor, Watot pedig ott, abban a pillanatban letartóztatták.[445] Alexander Dolgunt, az amerikai követségi tisztviselőt az utcáról hurcolta el egy férfi, akiről utóbb kiderült, hogy titkosrendőr. Dolgun később így idézte fel a pillanatot, amikor a férfi a nevén szólította: „Teljesen titokzatos volt. Arra gondoltam, hogy valami háborodott…”[446] A színésznő Okunyevszkaja súlyos influenzával ágyban feküdt, amikor letartóztatták, és azt szerette volna, hogy a rendőrség egy másik napon jöjjön érte. Erre megmutatták neki a letartóztatási parancsot (amelyen ott díszelgett Abakumov aláírása), és lerángatták a lépcsőn.[447] Szolzsenyicin megismétli azt a talán némileg kiszínezett történetet, mely szerint egy nőt az udvarlója, aki hivatásos nyomozó volt, a Bolsoj színházból egyenesen a Lubjankába vitt.[448] A túlélők egyike, Nyina Gagen-Torn emlékirataiban beszámol egy asszonyról, aki éppen a kiteregetett ruhát szedte le egy leningrádi udvarban a szárítókötélről, amikor érte jöttek; az asszony fürdőköpenyt viselt, és a lakásban hagyta a kisbabáját, arra számítván, hogy néhány percen belül otthon lesz. Utóbb hasztalanul könyörgött, hogy engedjék el a fiúcskáért.[449] Úgy tűnik, mintha a hatóságok szántszándékkal mindig más taktikát alkalmaztak volna, egyeseket otthonról hurcoltak el, másokat a munkahelyükről, megint másokat az utcáról, vagy egy vonatról. Egy Viktor Abakumov által Sztálinnak írt, 1947. július 17-én kelt emlékeztető alátámasztja ezt a gyanút, ugyanis a szerző beszámol arról, hogy a rendőrség rutinszerűen szokta „meglepni” a gyanúsítottakat, hogy megakadályozza a szökést, az ellenállást és azt, hogy az illető figyelmeztesse az ellenforradalmi „összeesküvés” többi résztvevőjét. Bizonyos esetekben, folytatódik a dokumentum, „az utcán, titokban kerül sor a letartóztatásra”.[450] A letartóztatások azonban leggyakrabban az áldozat otthonában történtek, az éjszaka kellős közepén. A tömeges letartóztatások idején általánossá vált a félelem az éjszakai „kopogtatástól”. Van egy

nagyon régi szovjet vicc, miszerint Ivan és a felesége, Mása rettenetesen megijednek, amikor kopogtatnak az ajtón – és aztán fellélegezve veszik tudomásul, hogy csak az egyik szomszéd jött szólni nekik, hogy ég a ház. Egy szovjet közmondás is úgy tartja, hogy „A tolvajok, a prostituáltak és az NKVD főként éjszaka dolgoznak”. [451] Az éjszakai letartóztatásokat rendszerint házkutatás kísérte, jóllehet a kutatási módszerek az idő múlásával ugyancsak megváltoztak. Oszip Mandelstamot kétszer tartóztatták le, egyszer 1934-ben, azután még egyszer 1938-ban, és a felesége így írta le a két eljárás közötti különbségeket: 1938-ban nem vesztegették az időt arra, hogy papírokat keressenek és átvizsgálják őket – sőt a rendőrség ügynökei, úgy tűnt, még csak nem is tudják, hogy mi a foglalkozása annak az embernek, akiért jöttek… egyszerűen felforgatták az összes matracot, besöpörték a papírokat egy zsákba, úgy-ahogy körbeszimatoltak, azután M-et (Mandelstamot) magukkal hurcolva eltűntek. Az egész akció nem tartott tovább húsz percnél. 1934-ben viszont egész éjszaka ott maradtak, a hajnali órákig. A korábbi házkutatás során a titkosrendőrök, akik nyilvánvalóan tudták, hogy mit keresnek, gondosan végignézték Mandelstam összes iratát, félrelökve a régi verseket, újak után kutatva. Az első alkalommal arra is ügyeltek, hogy legyenek jelen polgári „tanúk”, továbbá – az adott esetben – egy rendőrség által fizetett „barát”, egy irodalomkritikus, akit Mandelstamék ismertek, és akinek feltehetően arra kellett vigyáznia, hogy Mandelstam ne kezdje titokban elégetni a papírjait, amikor meghallja a kopogtatást az ajtón.[452] Később nem vesződtek efféle apróságokkal. A különféle nemzetiségekhez tartozók tömeges letartóztatásai, például azok, amelyekre a Vörös Hadsereg által 1939 és 1941 között

megszállt egykori kelet-lengyel és balti területeken került sor, rendszerint még esetlegesebb módon zajlottak. Janusz Bardachot, egy tizenéves zsidó fiút, aki egy Włodzimierz-Wolynski nevű lengyel városban lakott, arra kényszerítették, hogy mint polgári „tanú” legyen jelen egy ilyen tömeges letartóztatáskor. 1939. december 5-e éjjelén a fiút házról házra cipelte egy csapatnyi részeg NKVD-pribék, akik részben a letartóztatandó, részben a deportálandó személyeket szedték össze. Olykor megtámadták a tehetősebb és jobb kapcsolatokkal rendelkező polgárokat, akiknek nevei megjelölve sorakoztak egy listán; néha „menekülteket” is magukkal hurcoltak – rendszerint zsidókat, akik a nácik megszállta NyugatLengyelországból szöktek át a szovjetek megszállta KeletLengyelországba –, és még csak azzal sem vesződtek, hogy felírják a nevüket. Az egyik házban a menekültek védekezésképpen megpróbáltak arra hivatkozni, hogy ők a Bund, a zsidó szocialista mozgalom tagjai. Mindazonáltal, amikor kiderült, hogy akkor már a határ másik oldalán fekvő Lublinból érkeztek, Gennagyij, az NKVDőrjárat vezetője ordítozni kezdett: „Ti piszkos menekültek! Náci kémek!” A gyerekek sírni kezdtek, ami még jobban felingerelte Gennagyijt. „Fogjátok be a szájukat! Vagy azt akarjátok, hogy én hallgattassam el őket?” Az anya magához húzta a gyerekeket, ők azonban nem hagyták abba a sírást. Gennagyij megragadta a kisfiú kezét, kirántotta őt az anyja karjai közül, és a padlóra lökte. „Kuss legyen, azt mondtam!” Az anya sikoltozott. Az apa megpróbált mondani valamit, de alig kapott levegőt. Gennagyij felemelte a fiút, egy pillanatig közelről az arcába bámult, majd erősen nekivágta a falnak… Később az NKVD-sek barátainak otthonát:

lerombolták

Bardach

gyermekkori

Odébb volt dr. Schechter irodája. Sötét mahagóni íróasztala középen állt, és Gennagyij egyenesen ahhoz lépett. Végigsimított kezével a finom kidolgozású fán, majd egy pillanattal később váratlanul feldühödött, és nekiesett egy feszítővassal. „Kapitalista disznó! Kibaszott paraziták! Elő kell kerítenünk ezeket a burzsoá kizsákmányolókat!” Szünet nélkül, egyre erősebben csépelte az asztalt, számos lyukat ütve a fába… Mivel nem találták meg Schechteréket, az NKVD-sek megerőszakolták és megölték a kertész feleségét. Az efféle akciók végrehajtói – akik gyakran a deportáló vonatokat őrző katonák voltak – a „normális” bűnözők „normális” letartóztatásait végző NKVD titkosrendőreinél jóval gyengébb kiképzésben részesültek. Valószínűleg nem várták el tőlük hivatalból, hogy erőszakoskodjanak, mivel azonban ezek a szovjet katonák a gazdagabb Nyugat „kapitalistáit” tartóztatták le, esetükben a részegeskedés, a garázdálkodás, a nemi erőszak, úgy tűnik, bocsánatos bűn volt, akárcsak később, amikor a Vörös Hadsereg végigvonult Lengyelországon és Németországon.[453] Mindamellett a viselkedésük egyik-másik eleme felülről érkező szigorú diktátumok eredménye volt. A moszkvai Szállítmányőr Főparancsnokság például 1940 novemberében úgy döntött, a letartóztatásokat végrehajtó katonáknak figyelmeztetniük kell a letartóztatottakat, hogy vigyenek magukkal három évre elegendő meleg ruhát és személyes holmit, mivel a Szovjetunió éppen szűkölködött az efféle dolgokban. Azt remélték, hogy a letartóztatottak eladják majd a holmijaikat.[454] Korábban a katonákat rendszerint arra utasították, hogy ne mondjanak semmit a foglyoknak arról, hová mennek, vagy mennyi időre. Az elfogadott formula így szólt: „Miért aggódnak? Miért hoznának bármit is magukkal? Csak egy rövid elbeszélgetésre visszük magukat.” Néha azt mondták a

deportáltaknak, hogy csak egy másik környékre költöztetik őket, távolabb a határtól, „a saját biztonságuk érdekében”.[455] Ez azt a célt szolgálta, hogy a letartóztatott ne ijedjen meg, ne tanúsítson ellenállást és ne meneküljön el. A dolog következménye az lett, hogy az emberek az élethez leginkább szükséges eszközök nélkül kerültek barátságtalan, szokatlan éghajlatú vidékre. Miközben a szovjet rendszerrel első ízben szembesülő lengyel parasztok nemigen hibáztathatok a naivitásukért, hogy elhitték az ilyenfajta hazugságokat, ugyanezek a formulák hasonlóan jól beváltak a moszkvai és leningrádi értelmiségiek és pártapparatcsikok esetében is, akik, ahogyan az oly gyakran megtörtént, túlságosan bíztak saját ártatlanságukban. Jevgenyija Ginzburgnak, aki akkoriban kazanyi pártmunkás volt, letartóztatásakor azt mondták, hogy „negyven percig, esetleg egy óráig” lesz oda. Ezért aztán nem ragadta meg az alkalmat, hogy elbúcsúzzon a gyermekeitől.[456] A párttag Jelena Szidorkina az őt letartóztató tiszt társaságában sétált az utcán a börtönig, „békésen társalogva”, és biztosra véve, hogy hamarosan otthon lesz.[457] Szofija Alekszandrovnát, a csekista Gleb Bokij korábbi feleségét az érte jövő NKVD-sek lebeszélték arról, hogy nyári kabátot vigyen magával („meleg van ma este, és legfeljebb egy órán belül visszahozzuk magát”), ezért tűnődött így a rendszer furcsa kegyetlenségéről az asszony veje, az író Lev Razgon: „Mi értelme volt egy középkorú, nem igazán egészséges asszonyt úgy börtönbe küldeni, hogy még csak egy apró szatyornyi alsóneműt és tisztálkodóeszközt sem vihetett magával, amit pedig a fáraók ideje óta mindig megengedtek a letartóztatottaknak?”[458] A színész Georgij Zsenov feleségének legalább eszébe jutott, hogy tartalék ruhákat kezdjen csomagolni a férjének. Amikor azt mondták neki, hogy Zsenov rövidesen hazatér, felcsattant: „Akik a maguk kezeibe kerülnek, nem szoktak egyhamar visszatérni.”[459] Nem járt messze az igazságtól. Az esetek többségében, ha egy letartóztatott mögött bezárult a szovjet börtön súlyos vasajtaja, sok esztendő telt el,

mire az illető újra átléphette az otthona küszöbét. * Ha a szovjet letartóztatási módszerek némelykor már-már bizarrnak tűntek, a letartóztatást követő rituálék az 1940-es évekre gyakorlatilag állandósultak. Valahányszor egy fogoly a helyi börtön kapujához ért, miután belépett, az események nagyon is kiszámítható rendben történtek vele. A rabokat mindenkor regisztrálták, lefényképezték és levették az ujjlenyomataikat, jóval azelőtt, hogy közölték volna velük, miért tartóztatták le őket vagy hogy mire számíthatnak. Az első néhány órában, olykor az első néhány napon csupán a közönséges börtönőrökkel találkoztak, akik teljesen közömbösek voltak a sorsuk iránt, fogalmuk sem volt az állítólagos bűneik jellegéről, és minden kérdésre közönyös vállrándítással feleltek. Sok egykori fogoly véli úgy, hogy a börtönben töltött első néhány óra kifejezetten a megtörésüket volt hivatott szolgálni, azzal a céllal, hogy ne tudják logikusan felmérni helyzetüket. Inna SikejevaGajszter, akit azért tartóztattak le, mert a nép ellenségének leánya volt, még csak néhány órát töltött a Lubjankában, Moszkva központi börtönében, amikor felfogta, hogy mi történik vele: Itt, a Lubjankában az ember már nem személy. És körülötte nincsenek emberek. Végigvezetik a folyosón, lefényképezik, levetkőztetik, gépiesen átkutatják. Mindent teljesen személytelenül tesznek. Emberi pillantást keresni – nem emberi hangról beszélek, csak egy emberi pillantásról – hiábavaló. Állsz csapzottan a fényképész előtt, igyekszel igazgatni az öltözetedet, és ujjal mutatják, hogy hová üljél, miközben egy üres hang ezt mondja: „forduljon szembe” és „forduljon oldalra”. Nem tekintenek emberi lénynek! Tárgy lett belőled… [460]

Ha a nagyobb városi börtönök valamelyikébe vitték őket kihallgatásra (és nem zsuppolták őket azonnal vonatokra, mint a száműzötteket), egymás után többször is alaposan átkutatták a letartóztatottakat. Egy 1937-ben kelt dokumentum külön utasította a börtönőröket, hogy ne feledjék, „az ellenség nem hagy fel a küzdelemmel letartóztatása után sem”, és talán öngyilkosságot követ el, hogy leplezze bűnös tevékenységét. Ezért aztán a rabokat megfosztották a gomboktól, övektől, karperecektől, cipőfűzőktől, harisnyatartóktól, az alsóneműjükben lévő gumiktól, mindentől, amivel esetleg megölhették volna magukat. [461] Ezt a rendelkezést sokan érezték megalázónak. Nagyezsda Joffétól, egy magas rangú bolsevik leányától elvették az övét, a harisnyatartóját, a cipőfűzőjét és a hajcsatjait: Emlékszem, mennyire megdöbbentett ennek az egésznek a lealacsonyító és abszurd volta. Mit csinálhatott egy ember a haj csatokkal? Még ha eszébe ötlött is valakinek az a képtelenség, hogy felakassza magát egy cipőfűzővel, hogyan lehetett volna ezt ténylegesen megtenni? Egyszerűen az volt a dolguk, hogy vérlázító és megalázó helyzetbe kényszerítsék az embert, amelyben leesik róla a szoknyája, lecsúszik a lábán a harisnyája és kilép a cipőjéből.[462] A testi motozás, ami ezután következett, rosszabb volt. Alekszandr Szolzsenyicin A pokol tornáca című regényében leírja egy Innokentyij nevű szovjet diplomata letartóztatását. Miután Innokentyij a Lubjankába érkezett, az őr néhány órán belül átvizsgálta valamennyi testnyílását: Mint aki lovat vásárol, piszkos ujjaival elhúzta előbb az egyik szája sarkát, aztán a másikat, aztán az egyik szeme alját, a másikat, s meggyőződve róla, hogy se a nyelve alatt, se a

pofazacskójában, se a szemében nincs eldugva semmi, kemény mozdulattal hátradöntötte a fejét, hogy a fény az orrlyukaiba világítson, majd megnézte mind a két fülkagylóját, szétterpesztette vele az ujjait, hogy lássa, nincs semmi az ujjai között, majd meglóbáltatta a karját, és láthatta, hogy a hóna alatt sincs semmi. Majd ugyanazon a monoton, parancsoló hangon rászólt: – Fogja kézbe a hímtagját. Húzza fel a bőrt. Jobban! Elég! Húzza el a hímtagját jobbra fel. Balra fel. Jól van, elengedheti. Álljon háttal. Tegye szét a lábát. Jobban. Hajoljon le a földig. Szét a lábát. Húzza szét a farát. Így. Jól van. Most guggoljon le. Gyorsan! Még egyszer! Innokentyij az elmúlt napokban többször is elképzelte elkeseredett szellemi párbaját az állami Leviatánnal. Minden lelkierejét összeszedve készült fel a magasztos feladatra, hogy megvédje életét és meggyőződését. De azt igazán nem gondolta, hogy ez ilyen primitív és ostoba módon fog lejátszódni! Azokat az alacsony rangú, korlátolt embereket, akikkel eddig a Lubjankában találkozott, nem érdekelte az ő személyisége, se a tett, ami ide juttatta… [463]* Az efféle átvizsgálások a nők számára még súlyosabb megrázkódtatást jelenthettek. Egyikük felidézte, hogy a vizsgálatot végző foglár „elvette a melltartóinkat, a fűzőinket, amik a harisnyatartóinkat tartották, és néhány más olyan alsóneműt, ami lényeges a nőknek. Azután rövid, gusztustalan nőgyógyászati vizsgálat következett. Hallgattam, de úgy éreztem magam, mintha minden emberi méltóságomtól megfosztottak volna.”[464] Az emlékiratíró T. P. Miljutyina, aki 1941-ben tizenkét hónapot töltött az alekszandrovi központi börtönben, számos alkalommal átesett efféle procedúrákon. A vele egy cellában raboskodó nőket ötösével egy fűtetlen lépcsőházba vitték. Majd felszólították őket,

hogy tegyék a ruháikat a padlóra, és tartsák a magasba a kezüket. Kézzel átkutatták „a hajunkat, a fülünket, a nyelvünk alját; még a lábunk közét is”, ülő és álló helyzetben egyaránt. Az első ilyen vizsgálat után, írta Miljutyina, „sokan zokogásban törtek ki, sokan hisztérikus rohamot kaptak…”[465] A vizsgálatot követően bizonyos foglyokat elkülönítettek. „A börtönben töltött első órák – folytatja Szolzsenyicin – megsemmisítő élményének éppen az a célja, hogy különválasszák az újoncot a többi rabtól, hogy senki ne bátorítsa, hogy egyedül őrá nehezedjék a sok ezer főnyi, szerteágazó, érzéketlen apparátus.”[466] Jevgenyij Gnyegyin szovjet diplomata, aki forradalmárok fia volt, olyan cellában raboskodott, amelynek bútorzatát csak egy padlóhoz erősített kicsiny asztal és két, ugyancsak padlóhoz erősített szék alkotta. Az összecsukható ágyat, melyen a rabok éjszaka aludtak, egy csavar rögzítette a falhoz. Mindent, a falakat, a székeket, az ágyat és a mennyezetet egyaránt világoskékre festették. „Olyan érzést keltett az emberben, mintha egy hajó különleges kabinjában lenne”, írta Gnyegyin az emlékirataiban.[467] Az is igen gyakran előfordult, hogy a foglyokat, például Alexander Dolgunt, egy bokszban – egy „négy láb széles és kilenc láb hosszú, egyetlen paddal felszerelt” – cellában helyezték el a letartóztatást követő első órákban, majd további órákig, sőt napokig tartották ott. [468] Iszaak Vogelfangert, a lengyel sebészorvost a tél közepén egy nyitott ablakú cellába zárták.[469] Másokat, köztük Ljubov Bersadszkaját, aki később részt vett egy vorkutai fogolysztrájk szervezésében, a kihallgatásuk teljes időtartamára elkülönítettek. Bersadszkaja kilenc hónapot töltött magánzárkában, és, mint írta, kifejezetten vágyott rá, hogy kihallgatásra vigyék, egyszerűen azért, mert olyankor szót válthatott valakivel.[470] Viszont egy újonnan érkezett számára a zsúfolt zárka még az elkülönítésnél is rémisztőbb lehetett. Olga Adamova-Szljozberg leírása az első zárkájáról Hieronymus Bosch képeire emlékeztet:

A zárka hatalmas volt. A boltíves falakról nedvesség csöpögött. Az egyik oldalon emberekkel teli priccsek sorakoztak, amelyek mellett csak egy szűk sávon lehetett közlekedni. Egy magasban kifeszített zsinegen mindenféle rongyok száradtak. A levegő fülledt volt, vágni lehetett az erős, olcsó dohány bűzös füstjét, a helyiséget civakodás, kiabálás és zokogás zaja töltötte meg.[471] Egy másik emlékiratíró szintén megkísérelte felidézni hajdani döbbenetét: „Rettenetes látvány volt, hosszú hajú, szakállas emberek, izzadságszag, sehol egy hely, ahová le lehetett volna ülni. Az embernek használnia kell a képzeletét ahhoz, hogy megértse, miféle helyre kerültem.”[472] Aino Kuusinen, a Komintern-vezető Oleg Kuusinen finn felesége úgy vélekedett, hogy az első éjszakáját szántszándékkal töltették vele egy olyan helyiségben, ahol hallhatta a foglyok vallatását: Még ma, harminc év múltán is alig tudom leírni a Lefortovóban töltött első éjszaka iszonyatát. A cellámba minden kívülről származó hang behallatszott. Mint később rájöttem, a közelben volt a „kihallgató-részleg”, egy elkülönített építmény, amely valójában kínzókamra volt. Egész éjszaka embertelen sikoltozást hallottam, és ütések szűnni nem akaró zaját. Egy kétségbeesett, agyongyötört állat aligha lett volna képes olyan rettenetes jajgatásra, mint azok az áldozatok, akikre órák hosszat folyamatosan fenyegetések, ütések és szitkok záporoztak.[473] Bárhová kerültek is azonban a letartóztatást követő első éjszakán, akár egy régi cári börtönbe, akár egy vasútállomás fogdájába, akár egy átalakított templomba vagy kolostorba, az összes fogoly a következő sürgős, halaszthatatlan feladattal szembesült: felül kellett

kerekedniük a megrázkódtatáson, alkalmazkodniuk kellett a börtönélet sajátos szabályaihoz – és meg kellett birkózniuk a kihallgatásokkal. Az, hogy milyen gyorsan sikerült ezt megtenniük, utóbb meghatározó szerepet játszott abban, mennyire jól vagy rosszul kerültek ki a rendszerből, végső soron pedig abban, miként boldogultak a táborokban. * A Gulag leendő foglyai által végigszenvedett összes instancia közül, a nyugatiak számára talán a kihallgatás a legismerősebb. A kihallgatásokról nemcsak a történelemkönyvekben esik szó, de a nyugati irodalomban is – például Arthur Koestler Sötétség délben című klasszikus regényében –, továbbá háborús filmekben, valamint a magas és kevésbé magas kultúra egyéb alkotásaiban. A Gestapo hírhedt volt a kihallgatásairól, csakúgy, mint a spanyol inkvizíció. Mindkettő fogásai már-már legendássá váltak: „Vannak eszközeink, amikkel szóra bírhatjuk…”, mondogatják ma is a háborúsdit játszó gyermekek. A rabokat természetesen a demokratikus, jogkövető társadalmakban is kihallgatják, olykor a törvények tiszteletben tartásával, olykor anélkül. Pszichológiai nyomásgyakorlásra, sőt kínzásra aligha csupán a Szovjetunióban akadt példa. A „jó zsaru, rossz zsaru”-technika – amelynek alkalmazásakor egy kedves, udvarias ember és egy dühödt inkvizítor felváltva folytatják a kikérdezést –, túl azon, hogy idiómaként bekerült más nyelvekbe, még az amerikai (ma már elavult) rendőrségi kézikönyvekben is ajánlott taktikaként szerepelt. Számos, ha nem a legtöbb országban előfordul időnként a rabok kihallgatás során való bántalmazása, sőt egy ilyen eset bizonyítékai indították az amerikai Legfelsőbb Bíróságot 1966ban arra, hogy a Miranda kontra Arizona-ügy kapcsán kötelezővé tegye a gyanúsított tájékoztatását többek között arról, hogy joga van hallgatni, továbbá joga van ügyvéddel kapcsolatba lépni.[474]

Mégis, a szovjet titkosrendőrség által folytatott „nyomozások” egyedülállóak voltak, nem is annyira a módszereik, mint inkább a tömeges jellegük tekintetében. Az egyes időszakokban az „ügyek” általában emberek százait érintették, akiket szerte a Szovjetunióban tartóztattak le. Jól példázza a kort az a jelentés, melyet az NKVD orenburgi területi részlege készített, ezzel a címmel: „Titkos trockista és buharinista, valamint más ellenforradalmi csoportok likvidálását célzó intézkedések, amelyek végrehajtására 1937. április 1. és szeptember 18. között került sor”. A jelentés szerint az orenburgi NKVD 420, „trockista” összeesküvésben részes személyt, valamint 120 „jobboldalit” tartóztatott le – továbbá egy „jobboldali katonai japán kozák szervezet” több mint 2.000 tagját, több mint 1.500 cári tisztet és hivatalnokot, akiket 1935-ben száműztek Szentpétervárról, mintegy 250 lengyelt, akiket a „lengyel kémek” ügyében vádoltak bűnrészességgel, 95 személyt, akiket, mivel egykor Kínában dolgoztak a harbini vasút építésén, japán kémeknek tartottak, 3.290 hajdani kulákot és 1.399 „bűnöző elemet”. Összességében az orenburgi NKVD több mint 7.500 embert tartóztatott le öt hónap alatt, minek következtében nem maradt sok idő a bizonyítékok gondos megvizsgálására. Ennek nem volt nagy jelentősége, mivel az összes ilyen ellenforradalmi összeesküvés ügyében Moszkvában rendelték el a nyomozást. A helyi NKVD csupán a feladatát végezte, amikor feltöltötte a felülről diktált létszámkvótát.[475] A letartóztatások magas száma miatt különleges intézkedéseket kellett foganatosítani. Ezek nem mindig vontak maguk után rendkívüli kegyetlenséget. Ellenkezőleg, a foglyok nagy száma olykor azt jelentette, hogy az NKVD a minimálisra redukálta a tulajdonképpeni nyomozást. A vádlottakat sebtében kikérdezték, majd ugyanolyan sebtében elítélték, néha rendkívül gyors tárgyalást követően. Gorbatov tábornok felidézte, hogy az ő tárgyalása „négy-öt percig tartott”, és nem állt másból, mint személyes adatai ellenőrzéséből és

egy kérdésből: „Miért nem vallotta be a bűneit a nyomozás során?” Ezt követően Gorbatovot tizenöt évre ítélték.[476] Másokat viszont egyáltalán nem állítottak bíróság elé: távollétükben hozott róluk ítéletet, jobbára nem egy bíróság, hanem vagy egy oszoboje szovescsanyije – egy „különleges bizottság” – vagy egy három tisztviselőből álló trojka. Ez történt például Thomas Sgovióval, akinek ügyében teljesen felszínes nyomozás folyt. A New York állambeli Buffalóban született Sgovio 1935-ben mint politikai emigráns érkezett a Szovjetunióba egy olasz származású amerikai kommunista fiaként, akit az Egyesült Államokból politikai tevékenysége miatt a Szovjetunióba toloncoltak. Sgovio, aki az első három esztendőt Moszkvában töltötte, fokozatosan kiábrándult, és úgy döntött, visszakéri az amerikai útlevelét – amelyről a Szovjetunióba érkezésekor lemondott –, hogy hazatérhessen. 1939. március 12-én tartóztatták le, amikor elhagyta az amerikai nagykövetség épületét. A Sgovio ügyében ezután lefolytatott vizsgálat dokumentumai (amelyeket ő évtizedekkel később a moszkvai archívumban lefényképezett és a Hoover-intézet rendelkezésére bocsátott) szórványosak, és egybevágnak azzal, ahogyan maga Sgovio emlékszik az eseményekre. Az ellene szóló bizonyítékok között szerepeltek azok a tárgyak, amelyeket az első motozáskor nála találtak: egyebek között a szakszervezeti tagsági igazolványa, egy füzet, amiben telefonszámokat és címeket őrzött, a könyvtári olvasójegye, egy papírlap (melyen „idegen nyelvű szöveg állott”), hét fénykép, egy zsebkés és egy külföldi postai bélyegeket tartalmazó boríték. Az állambiztonsági tiszt, bizonyos Szorokin elvtárs írásban kijelentette, hogy a vádlott 1938. március 12-én bement az amerikai nagykövetségre. Az egyik tanú azt igazolta, hogy a vádlott délután 1:15-kor távozott az amerikai nagykövetségről. A dokumentumok között megtalálhatók még az első kihallgatás és két másik, rövid kikérdezés jegyzőkönyvei, mindkettő Sgovio és a kihallgatótiszt aláírásával. Sgovio a következőket vallotta: „Vissza akartam szerezni

az amerikai állampolgárságomat. Három hónappal ezelőtt jártam először az amerikai nagykövetségen, és kérvényeztem az állampolgárságom visszaadását. Ma újra ott voltam… a recepciós azt mondta nekem, hogy az amerikai ügyintéző éppen ebédel, és hogy jöjjek vissza egy-két óra múlva.”[477] Az utóbb következő kihallgatás túlnyomó részében Sgovióval újra és újra elismételtették a nagykövetségen tett látogatása részleteit. Csupán egyszer szólították fel, hogy „Mondjon el nekünk mindent a kémtevékenységéről!” Amikor azt válaszolta, „Tudják, hogy nem vagyok kém”, úgy tűnt, beérik ennyivel, jóllehet a kihallgató burkolt fenyegetésként egy olyasféle gumitömlővel babrált, amit a foglyok verésére szoktak használni.[478] Noha az NKVD-sek nem érdeklődtek különösebben az ügy iránt, annak kimeneteléhez nem fért kétség. Néhány évvel később, miután Sgovio kérvényezte ügye újbóli kivizsgálását, az ügyészi hivatal kötelességszerűen meg is tette azt, a következőképpen foglalva össze a tényeket: „Sgovio nem tagadja, hogy folyamodványt nyújtott be az amerikai nagykövetségre. Ezért úgy vélem, nincs ok Sgovio ügyének felülvizsgálatára.” Mivel elkövette azt a hibát, hogy beismerte a követségen való megjelenését – és beismerte, hogy távozni akart a Szovjetunióból Sgoviót az egyik „különleges bizottság” ötesztendei kényszermunkára ítélte, mint „társadalmilag veszélyes elemet”. Az ügyét rutinszerűen kezelték. A korra jellemző letartóztatás áradat közepette a kihallgatok egyszerűen csak az előírt minimumot teljesítették.[479] Másokat még kevesebb bizonyíték alapján ítéltek el, még felületesebb nyomozás után. Mivel a gyanú önmagában véve a bűnösség jelének számított, a rabok ritkán úszták meg legalább valamilyen részleges büntetés nélkül. Leonyid Finkelstein, egy orosz zsidó, akit az 1940-es évek végén tartóztattak le, úgy érezte, bár senki nem tudott vele szemben különösebben hihető vádakat megfogalmazni, egyszerűen azért kapott viszonylag rövid,

hétesztendei kényszermunka-büntetést, hogy így bizonyítsák, a letartóztató szervek soha nem követnek el hibát.[480] Egy másik hajdani fogoly, Sz. G. Duraszova egyenesen azt állítja, hogy az egyik nyomozó kifejezetten ezt mondta neki: „Mi soha senkit nem tartóztatunk le, aki nem bűnös. És még ha maga nem is volna bűnös, nem engedhetjük szabadon, mert az emberek azt mondanák, hogy ártatlanokat hozunk be.”[481] Másfelől, amikor az NKVD, és, úgy tűnik, maga Sztálin is erőteljesebb érdeklődést mutatott, a kihallgatok közönyös magatartása a tömeges letartóztatások idején elhurcoltak iránt rövidesen baljóslatúvá vált. Bizonyos esetekben az NKVD még azt is megkövetelte, hogy a nyomozók állítsanak elő nagyszámú koholt vádat – mint például 1937-ben, annak az ügynek a nyomozati szakaszában, amelynek kapcsán Nyikolaj Jezsov „a lengyel hírszerzés által a Szovjetunióban működtetett leghatalmasabb és valószínűleg legfontosabb diverzionista-kémhálózat”-ról beszélt.[482] Ha Sgovio kihallgatása a rendkívüli közömbösséget példázza, az állítólagos lengyel kémszervezet elleni átfogó akció a másik végletet képviseli: a gyanúsítottakat feltétlenül vallomástételre kellett bírni. Az akció azzal kezdődött, hogy az NKVD kiadta a 00485-ös parancsot, amely mintát jelentett a későbbi tömeges letartóztatások számára. A 00485-ös operatív parancs egyértelműen felsorolta, miféle személyeket kell letartóztatni: az összes egykori lengyel hadifoglyot, aki részt vett az 1920-2l-es lengyel-bolsevik háborúban; a Szovjetunióban élő összes lengyel menekültet és emigránst; mindenkit, aki korábban tagja volt valamelyik lengyel politikai pártnak; és a Szovjetunió lengyel ajkú területein élő összes „szovjetellenes aktivistát”.[483] A gyakorlatban minden lengyel kötődéssel bíró személy – és ilyenek számosan akadtak, kivált Ukrajna és Belorusszia határ menti régióiban – gyanúsnak minősült. Az akció olyan átfogó volt, hogy a kijevi lengyel konzul titkos jelentést készített a történtekről, leírva, hogy az egyes falvakban

„minden lengyel kötődésű vagy akár csak lengyel hangzású nevet viselő” személyt letartóztattak, függetlenül attól, hogy gyárigazgató vagy paraszt volt az illető.[484] A letartóztatások azonban csupán a kezdetet jelezték. Mivel abban, hogy valaki lengyel vezetéknevet viselt, önmagában véve semmi terhelő nem volt, a 00485-ös parancs értelmében a regionális NKVD-vezetők kötelesek voltak „a letartóztatásokkal egyidejűleg nyomozást kezdeni. A nyomozás alapvető célja a diverzionista csoport vezetőinek és szervezőinek teljes leleplezése és a diverzionista hálózat felderítése…”[485] A gyakorlatban ez annyit jelentett – amiként oly sok más esetben is –, hogy maguknak a letartóztatottaknak kellett olyan bizonyítékokkal szolgálniuk, amelyek alátámasztották az ellenük felhozott vádakat. A rendszer egyszerű volt. A lengyel letartóztatottaknak először kérdéseket tettek fel a kémszervezetben betöltött szerepükre vonatkozóan. Majd, miután kijelentették, hogy ők semmi efféléről nem tudnak, veréssel vagy másfajta kínzással vették rá őket, hogy „emlékezzenek”. Jezsov, mivel személyesen érdekelt volt e konkrét ügy sikerében, a kínzások némelyikét maga is végignézte. Ha a foglyok hivatalosan panaszt emeltek a velük szemben tanúsított bánásmód miatt, arra utasította az embereit, hogy ne foglalkozzanak ezzel, és „folytassák hasonló szellemben”. A foglyoknak, miután vallomást tettek, másokat is meg kellett nevezniük, akik társaik voltak az „összeesküvésben”. A körforgás azután újra elkezdődött, minek következtében a „kémhálózat” egyre terebélyesebbé vált. Két évvel ezután a nyomozás úgynevezett „lengyel vonala” több mint 140.000 ember letartóztatását eredményezte; ez egyes becslések szerint közel tíz százalékát tette ki a nagy terror áldozatául esett teljes tömegnek. De a lengyel akció azért is hírhedtté vált, mert olyan mértéktelenül alkalmaztak kínzást a rabokkal szemben, hogy ismerjék be a koholt vádakat, hogy 1939-ben, amikor rövid időre szüneteltek a tömeges letartóztatások, maga az NKVD indított vizsgálatot az eljárás

során elkövetett „hibák” ügyében, amelyeket az eljárások során elkövettek. A nyomozásban részt vevők egyike felidézte, hogy „nem volt szükség finomkodásra – semmilyen különleges engedély nem szükségeltetett ahhoz, hogy az emberek arcát üssék, hogy gátlás nélkül verjék őket”. Akiknek aggályaik voltak, és kétségkívül akadtak ilyenek néhányan, azokkal nyíltan közölték, hogy Sztálin és a Politikai Bizottság határozata értelmében „könyörtelenül verni kell a lengyeleket”.[486] Noha Sztálin később elítélően szólt az NKVD „leegyszerűsített nyomozati eljárásai”-ról, léteznek bizonyítékok, amelyek szerint személyesen hagyta jóvá ezeket a módszereket. Viktor Abakumov például egy 1947-ben kelt, Sztálinnak írott levelében külön kitér arra, hogy a nyomozó elsődleges feladata megpróbálni rávenni a letartóztatottat az „őszinte és nyílt vallomástételre, azzal a céllal, hogy ne csak az ellene felhozott vád nyerjen bizonyítást, de felfedje azok kilétét is, akikkel kapcsolatban áll, továbbá a bűnös tevékenységét irányítók kilétét és ellenséges terveit”.[487] Abakumov nem beszél egyértelműen a fizikai kínzásról és verésről, azonban leírja azt is, hogy a nyomozók kötelesek „tanulmányozni a letartóztatott jellemét”, és annak függvényében eldönteni, hogy könnyebb vagy szigorúbb rendszabályok alkalmazandók vele szemben, valamint, hogy miként lehet a legjobban kihasználni az illető „vallásos meggyőződését, családi és személyes kötődéseit, önbecsülését, hiúságát stb…. Némelykor, hogy túljárjon a letartóztatott eszén, és olyan benyomást keltsen benne, mintha az MGB szervei mindent tudnának róla, a nyomozó emlékeztetheti a letartóztatottat személyes élete intim részleteire, olyan titkokra, amelyeket takargat a környezete előtt stb.” Mindmáig vitatott, hogy miért ragaszkodott annyira a szovjet titkosrendőrség a vallomásokhoz, és korábban igen sokféle magyarázat született ezzel kapcsolatban. Vannak, akik szerint ez a politika legfelül fogalmazódott meg. Roman Brackman, a Joszif

Sztálin titkos aktája című, rendhagyó Sztálin-életrajz szerzője úgy véli, a szovjet vezető neurotikus megszállottsággal igyekezett elérni, hogy mások olyan bűnöket valljanak be, amelyeket ő maga követett el: mivel a forradalom előtt a cári titkosrendőrség ügynöke volt, szüksége volt arra, hogy mások árulónak vallják magukat. Robert Conquest azt is felveti, hogy Sztálin leginkább azokat akarta vallomásra kényszeríteni, akiket személyesen ismert. „Sztálin nem csupán megölni akarta régi ellenfeleit, de erkölcsileg és politikailag is meg akarta semmisíteni őket”, ez azonban természetesen csak néhány emberre vonatkozhatott a sok millió letartóztatott közül. Ám a vallomás a kihallgatást végző NKVD-ügynökök számára is fontos volt. Talán az, hogy kicsikarták a vallomást, megnyugtatta őket cselekedeteik törvényességét illetően: a vallomások humánusabb vagy legalábbis törvényes színben tüntették fel a tömeges, önkényes letartóztatások tébolyát. Ahogyan a „lengyel kémek” esetében történt, a vallomás egyszersmind bizonyítékul is szolgált mások letartóztatásához. Ráadásul a szovjet politikai és gazdasági rendszer rögeszmésen nagy jelentőséget tulajdonított az eredményeknek – a terv, a norma teljesítésének –, és a vallomások konkrét bizonyítékai voltak a sikeres kihallgatásnak. Ahogyan Conquest írja, „alapelvvé vált, hogy az elérhető legjobb eredmény a vallomás. Akik ezt el tudták érni, azok sikeres nyomozónak minősültek, és a gyengén teljesítő NKVD-nyomozó nem számíthatott hosszú életre.”[488] Bármi volt is az oka, hogy az NKVD megszállottan ragaszkodott a vallomástételhez, a rendőrségi kihallgatókra általában sem a „lengyel kémek” ügye kapcsán megmutatkozó céltudatosság, sem a Thomas Sgovio esetében érzékelhető közömbösség nem volt jellemző. A foglyok többnyire inkább e kettő keverékével szembesültek. Az NKVD egyfelől megkövetelte, hogy magukra és másokra nézve egyaránt terhelő vallomást tegyenek. Másfelől viszont úgy látszott, hogy az NKVD-t egészében véve nem érdekli különösebben az ügy kimenetele.

Ez a némiképp szürreális rendszer már az 1920-as években, majd a Nagy Terrort megelőző és az azt követő esztendőkben tetten érhető volt. A kihallgatótiszt már 1931-ben halállal fenyegette a „rongálással” és szabotázzsal vádolt Vlagyimir Csernavint, amennyiben megtagadná a vallomástételt. Más alkalommal pedig azt mondta neki, hogy „enyhébb” büntetésre számíthat, ha hajlandó vallomást tenni. Végül szinte könyörgött Csernavinnak, hogy tegyen hamis vallomást. „Mi, vizsgálótisztek szintén gyakran kényszerülünk arra, hogy hazudjunk, mi is mondunk olyan dolgokat, amelyek nem kerülhetnek be a jegyzőkönyvbe, és amikhez soha nem adnánk a nevünket”, mondta neki esedezve a kihallgatója.[489] Amikor igazán fontos volt számukra a végkifejlet, kínzáshoz folyamodtak. Az 1937 előtti időszakban tilos volt ténylegesen verni a foglyokat. Egy hajdani Gulag-alkalmazott azt állítja, hogy az 1930-as évek első felében a verés tulajdonképpen illegális volt.[490] Ám ahogy növekedett a nyomás, hogy a vezető párttagokat vallomástételre kényszerítsék, a módszerek között, valószínűleg 1937-ben, megjelent a fizikai kínzás, noha 1939-ben a veréseknek ismét vége szakadt. Nyikita Hruscsov 1956-ban nyilvánosan beismerte ezt: „Hogyan lehetséges, hogy valaki bevall olyan bűnöket, amiket nem követett el? Csakis egyféleképpen – úgy, hogy fizikai erőszakot alkalmaznak vele szemben, addig kínozzák, amíg öntudatlan állapotba kerül, elveszíti az ítélőképességét és az emberi méltóságát. Ilyen módszerekkel csikarták ki a »vallomásokat«.”[491] A szóban forgó időszakban a kínzás olyannyira általánossá vált – és ezzel kapcsolatban olyan sok kétség merült fel –, hogy 1939 elején maga Sztálin küldött egy emlékeztetőt a regionális NKVDvezetőknek, megerősítve, hogy „1937-től kezdődően a Központi Bizottság engedélyezte az NKVD számára a [foglyokkal szemben] fizikai nyomásgyakorlás alkalmazását”. Kifejtette, hogy ilyesmire csakis a nép nyilvánvaló ellenségeivel szemben [kerülhet sor], akik az emberséges kihallgatási módszerekkel visszaélve

szégyentelenül megtagadják az összeesküvők megnevezését, akik hónapokig nem tesznek vallomást, és akadályozni próbálják a még szabadlábon lévő összeesküvők leleplezését. Majd úgy folytatta, hogy ezt „teljesen korrekt és emberséges módszer”-nek tartja, jóllehet beismerte, hogy némelykor „véletlenül letartóztatott becsületes emberek”-kel szemben is alkalmazták. Ez a hírhedt emlékeztető természetesen kétséget kizáróan tanúsítja, hogy Sztálin tudta, miféle eszközöket használnak a kihallgatások során, és személyesen jóváhagyta azokat.[492] Tény, hogy ebben az időszakban sok, nagyon sok foglyot vertek és rugdostak meg, sokuknak összetörték az arcát és szétroncsolták a szerveit. Jevgenyij Gnyegyin számol be arról, hogy egyszerre ketten ütötték a fejét, egyikük jobbról, másikuk balról, majd egy gumibottal estek neki. Erre Berija irodájában került sor, Berija jelenlétében, a Szuhanovka-börtönben.[493] Az NKVD módszerei között szerepeltek olyanok, amelyeket más korszakok titkosrendőrségei is alkalmaztak, például homokzsákokkal ütötték áldozataik gyomrát, eltörték kezüketlábukat, vagy a hátuk mögött összekötözött karjuknál és lábuknál fogva húzták fel őket a magasba.[494] A fizikai kínzásról az egyik leginkább gyomorforgató leírást Vszevolod Mejerhold színházi rendező vetette papírra, akinek hivatalos panaszlevele fennmaradt az aktái között: A kihallgatok erőszakot alkalmaztak velem, egy beteg, 65 esztendős emberrel szemben. Arra kényszerítettek, hogy feküdjek hasra, és azután a talpamat meg a gerincemet ütötték gumikötéllel. Székre ültettek, és felülről ütötték a lábamat, igen erőteljesen… A következő napokban, amikor a lábam említett részeit kiterjedt véraláfutások borították, ismét kötéllel verték a vöröseskék és sárga zúzódásokat, és a fájdalom olyan gyötrő volt, hogy úgy éreztem, mintha forró vizet locsoltak volna ezekre az érzékeny területekre. Üvöltöttem és zokogtam a kíntól.

Ugyanazzal a gumikötéllel ütötték a hátamat, és felülről, jókora lendülettel az arcomba öklöztek… Egy ízben a testem olyan fékezhetetlenül reszketett, hogy az őr, aki visszakísért egy ilyen kihallgatásról, ezt kérdezte: „Maga maláriás?” Amikor a tizennyolc órás kihallgatás után lefeküdtem a priccsre, és álomba zuhantam, hogy egy óra múlva visszamenjek a következőre, a saját nyögésemtől ébredtem fel, és úgy rángatóztam, mint a tífuszos láz utolsó stádiumában lévő betegek.[495] Jóllehet az efféle verés 1939 után gyakorlatilag tilos volt, a változás nem vonta maga után szükségszerűen a nyomozati eljárások emberségesebbé válását. Az 1920-as, 1930-as és 1940-es évek folyamán sok százezer rabot tulajdonképpen nem verésekkel vagy fizikai bántalmazással gyötörtek, hanem olyasfajta pszichológiai kínzással, mint amire Abakumov utal Sztálinnak írott levelében. Azoktól például, akik makacsul megtagadták a vallomástételt, lassanként megvonhatták a juttatásokat, először a sétát, majd a csomagokat vagy a könyveket, azután az ételt. Különösen zord büntetőcellákba zárhatták őket, amelyekben vagy nagyon meleg vagy nagyon hideg volt, ahogyan az emlékiratíró Hava Voloviccsal tették, akit kihallgatója szintén megfosztott az alvás lehetőségétől: „Soha nem fogom elfelejteni, milyen volt, amikor először éreztem a börtön hidegét. Nem tudom leírni; képtelen vagyok rá. Egyrészt a kialvatlanságtól szenvedtem, másrészt a hidegtől. Fel-alá ugráltam körös-körül a cellában, volt, hogy elaludtam, mire a lábam padlót ért, aztán megint az ágyra rogytam, ahonnan a hideg hamarosan ismét talpra kényszerített.”[496] Másokat „tanúkkal” szembesítettek, Jevgenyija Ginzburgnak például gyermekkori barátnője, Nalja „papagáj módjára” a fejére olvasta, hogy egy földalatti trockista szervezet tagja.[497] Megint másokat azzal fenyegettek, hogy a hozzátartozóiknak fognak ártani,

vagy hosszas elszigeteltséget követően besúgókkal közös cellába helyezték őket, akik előtt aztán készségesen megnyíltak. A nőket megerőszakolták, vagy erőszakkal fenyegették. A következő történet egy lengyel nő visszaemlékezéséből való: A kihallgatom, minden látható ok nélkül, hirtelen rendkívül tolakodóan kezdett viselkedni. Felkelt az íróasztala mögül, odajött hozzám, és mellém ült a pamlagra. Felálltam, hogy igyak egy kis vizet. Követett, és megállt mögöttem. Ügyesen kikerültem, és visszaültem a pamlagra. Erre megint mellém telepedett. És én újra felkeltem, és vízért mentem. Órákon keresztül zajlott ez a játék. Megalázottnak és tehetetlennek éreztem magam… [498] A fizikai kínzásnak akadtak a verésnél kevésbé kezdetleges formái is, és ezeket az 1920-as évektől fogva szintén rendszeresen alkalmazták. Csernavint korán alávetették „az állópróbának” – melynek során felszólították a foglyokat, hogy arccal a fal felé fordulva álljanak mozdulatlanul –, noha csak rövid ideig. Cellatársai közül néhányan nem voltak ilyen szerencsések: P., aki ötven évnél idősebb, jól megtermett vésnök volt, hat és fél napig állt. Nem kapott sem enni, sem inni, és nem hagyták aludni; napjában csak egyszer vitték el szükségét végezni. De nem tett „vallomást”. A kínzás után nem tudott a saját lábán visszamenni a cellába, az őrnek kellett felvonszolnia a lépcsőn… B., egy másik, körülbelül harmincöt éves mesterember, akinek az egyik lába a térdétől lefelé hiányzott, és műlábát viselt, négy napon keresztül állt, és nem „vallott”.[499] Leggyakrabban a foglyokat egyszerűen nem engedték aludni: a kínzásnak ez a megtévesztőén egyszerű, a foglyok körében „futószalag” néven ismert formája – amelyhez a jelek szerint nem volt

szükség felsőbb jóváhagyásra – napokig, sőt akár hetekig is eltarthatott. A módszer egyszerű volt: a foglyokat egész éjszaka kihallgatták, majd megtiltották nekik, hogy napközben aludjanak. Az őrök állandóan felébresztették és büntetőzárkával vagy még ennél is rosszabbal fenyegették őket, ha még egyszer elaludnának. A futószalagról és fizikai hatásairól az egyik legjobb leírást a Gulag amerikai foglya, Alexander Dolgun adta. Őt az első hónapban, melyet a Lefortovóban töltött, gyakorlatilag egyáltalán nem engedték aludni, ha mégis, legfeljebb napi egy órát, vagy annyit sem: „Visszatekintve úgy tűnik, hogy egy óra túl sok, lehet, hogy bizonyos éjszakákon nem volt több néhány percnél.” A következmény az lett, hogy Dolgun idegrendszere kezdte felmondani a szolgálatot: Voltak időszakok, amikor hirtelen rájöttem, hogy egyáltalán nem emlékszem arra, ami az elmúlt néhány percben történt. Emlékezetkiesések. Teljes kihagyás… A későbbiekben természetesen azzal kísérleteztem, hogy kihúzott felsőtesttel aludjak, hogy lássam, vajon a testem magától egyenesen maradna-e. Arra gondoltam, ha ez sikerül, alkalmanként pár percre elkerülhetem a lelepleződést, mert a kukucskáló-nyíláson figyelő őrnek nem tűnik fel, hogy ülve alszom. És így mentek a dolgok, loptam tíz percet innen, félórát onnan, olykor egy kicsit hosszabb időt, ha Szidorov reggel hat előtt lelépett, és az őrök békén hagytak az ébresztőig. Ez azonban túlságosan kevés volt. Túl késő volt már. Éreztem, hogy minden nappal csúszók lefelé, egyre szétszórtabb és fegyelmezetlenebb vagyok. A megőrüléstől szinte jobban – igazán jobban – rettegtem, mint a haláltól… Dolgun hónapokig nem tett vallomást, s ez a tény fogsága egész hátralévő részében büszkeséggel töltötte el. Mégis, sok hónappal

később, amikor a dzsezkazgani táborból visszarendelték Moszkvába, és újból megverték, aláírt egy vallomást, mert ezt gondolta: „Az ördög vigye el. Egyébként is a kezükben vagyok. Miért nem tettem meg hónapokkal ezelőtt, és elkerültem volna ezt az egész kínlódást!”[500] Csakugyan, miért nem? Olyan kérdés volt ez, amelyet sokan mások is feltettek maguknak, és különféle válaszokat adtak rá. Akadtak – úgy tűnik, a memoárírók között különösen nagy számban –, akik kitartottak, vagy elvi alapon, vagy azért, mert tévesen azt hitték, hogy így elkerülhetik a büntetést. „Inkább meghalok, mint hogy megrágalmazzam magamat”, mondta Gorbatov tábornok a kihallgatójának, még akkor is, amikor kínzásnak vetették alá (arról nem számol be, milyen módszerekkel). Sokan meg azt hitték – amiként Szolzsenyicin, Gorbatov és mások rámutatnak –, hogy egy nevetségesen terjengős vallomással olyan abszurd légkört teremthetnek, ami még az NKVD-nek is feltűnik majd. Gorbatov elborzadva írta bebörtönzött elvtársairól: Mély benyomást tett rám a műveltségük és komolyságuk. Annál inkább szörnyülködtem, amikor meghallottam, hogy a kihallgatás során kivétel nélkül leírták a legszemenszedettebb marhaságokat, képzeletbeli bűnöket vallottak be, és befeketítettek másokat… Sokan egyenesen arra a különös álláspontra helyezkedtek, hogy minél több embert börtönöznek be, annál hamarabb kiderül, hogy mindez ostobaság, és ártalmas a Párt számára.[501] Nem mindenki gondolta azonban úgy, hogy az ilyen emberek hibáztathatok. Lev Razgon a saját emlékirataiban válaszolt Gorbatovnak, akit „arrogáns és erkölcstelen” embernek nevezett: Helytelen a kínzásokért az áldozatokra hárítani a felelősséget.

Gorbatovnak szerencséje volt, ez minden. A kihallgatója vagy lusta volt, vagy nem kapott szigorú utasítást „nyomásgyakorlásra”. Az orvosok, pszichológusok, pszichiáterek még nem folytattak elegendő kutatást azzal kapcsolatban, hogy vajon kínzással rávehető-e valaki hamis tanúzásra önmaga ellen. Ám ez a század bőséges bizonyítékkal szolgált erre. Természetesen, rávehető.[502] Visszatekintve megoszlanak a nézetek arról is, hogy volt-e tényleges haszna a kitartásnak. Szuszanna Pecsora, akit az 1950-es évek elején több mint egy esztendőn át vallattak – egy kicsiny csoport tagja volt, amelyet azzal az eleve kudarcra ítélt céllal alapítottak, hogy ellenálljanak Sztálinnak –, utóbb azt mondta, hogy a „kitartásnak” nem volt semmi értelme. A vallomástétel megtagadása, úgy véli, egyszerűen csak meghosszabbította a kihallgatást. A többséget végül úgyis elítélték.[503] Mindazonáltal Sgovio kartotékának tartalma azt igazolja, hogy a későbbi döntések – a büntetés letelte előtti szabadon bocsátásról, amnesztiáról és hasonlókról – nagyon is függtek attól, hogy mi van a kartotékban, például, hogy van-e benne beismerő vallomás. Más szóval, akinek sikerült kitartania, annak nagyon-nagyon csekély esélye volt arra, hogy elengedjék a büntetését. Mindezen jogi eljárásokat, bármennyire szürreálisak voltak is, egészen az 1950-es évekig komolyan alkalmazták. A kihallgatás foglyokra gyakorolt hatásai közül a pszichológiai volt a legfontosabb. Mielőtt elindították volna őket a hosszú útra, keleti irányba, mielőtt megérkeztek volna az első táborukba, bizonyos mértékig „felkészítették” őket az új, rabszolgamunkás-életükre. Már tudták, hogy nem illetik meg őket a közönséges emberek jogai, nincs joguk a méltányos eljáráshoz, de még a méltányos meghallgatáshoz sem. Már tudták, hogy az NKVD teljhatalommal rendelkezik, és hogy az állam tetszése szerint bánhat velük. Ha bevallottak egy olyan

bűncselekményt, amit nem követtek el, már kevesebbre tartották magukat. Ám ha nem is tették meg, a remény legapróbb szikrája sem maradt meg számukra, immár nem hihették, hogy a letartóztatásuk tévedés volt, amelynek helyesbítésére hamarosan sor kerül.

nyolcadik fejezet BÖRTÖN Hosszú út, a cigány kivetette, Hosszú út vége börtön, A régi központi börtön Ilyen fiatalon visszanyelne?… Régi orosz börtöndal

A letartóztatás és kihallgatás megtörte a foglyokat, behódolásra késztette, bizonytalanná tette és összezavarta őket. Szellemi állapotukra maga a szovjet börtönrendszer is óriási hatást gyakorolt, ahol a rabokat kihallgatásuk előtt, alatt és gyakran azt követően nagyon hosszú ideig tartották fogva. Nemzetközi összehasonlításban a szovjet börtönök és a szovjet börtönrendszabályok korántsem voltak szokatlanul kegyetlenek. Persze a szovjet börtönök szigorúbbak voltak a legtöbb nyugati börtönnél és az egykori cári börtönöknél is. Másfelől viszont a Kínában vagy a harmadik világ más részein lévő börtönökben a huszadik század közepén ugyancsak rendkívül mostoha viszonyok uralkodtak. Mindazonáltal a szovjet börtönélet bizonyos elemei sajátosan jellemzőek voltak a Szovjetunióra. A mindennapi élet egyes momentumainak, így magának a kihallgatási eljárásnak, úgy tűnik, kifejezetten az volt a céljuk, hogy felkészítsék a foglyokat az új, gulagbeli életükre. A börtönökkel kapcsolatos hivatalos hozzáállás természetesen tetten érhető volt a lágerparancsnokok prioritásainak változásaiban. Genrih Jagoda például 1935 augusztusában, éppen akkor, amikor kezdtek megszaporodni a politikai jellegű letartóztatások, kiadott egy utasítást, melyben nyilvánvalóvá tette, hogy a letartóztatás

legfontosabb értelme (már amennyiben elmondható, hogy a letartóztatásnak a szó bármely szokványos jelentésében „értelme” volt) a vallomások iránt mutatkozó, egyre eszelősebb igény kielégítése. Jagoda utasítása nemcsak a foglyok „kedvezményeit”, de a legalapvetőbb életfeltételeit illetően is közvetlen fennhatóságot biztosított az ügyük nyomozását végző NKVD-tisztek számára. Ha egy fogoly együttműködött – ami rendszerint annyit jelentett, hogy vallomást tett –, kaphatott leveleket, élelmiszercsomagokat, újságokat és könyveket, havonta találkozhatott a rokonaival, és napi egy órát sétálhatott. Ha nem, megfoszthatták őt mindezektől, és megtagadhatták tőle az élelmet is.[504] Ezzel szemben 1942-ben – miután Berija, akinek feltett szándéka volt hatékony gazdasági gépezetté alakítani a Gulagot, hivatalba lépett – Moszkva prioritásai módosultak. A táborok lényeges tényezőivé váltak a haditermelésnek, és a táborparancsnokok panaszkodni kezdtek amiatt, hogy nagyszámú rab a munkára teljességgel alkalmatlan állapotban érkezik a táborokba. A kiéhezett, piszkos, fizikailag legyengült emberek egyszerűen nem tudtak az elvárt ütemben szenet bányászni vagy fát vágni. Berija ezért a fent említett év májusában új utasításokat bocsátott ki a vallatásokra vonatkozóan, előírva, hogy a börtönparancsnokok figyeljenek oda az „elemi egészségügyi feltételek”-re, és korlátozta a kihallgatok ellenőrzési jogát a rabok mindennapi élete fölött. Berija új utasítása szerint a rabok számára napi „egy óránál nem kevesebb” sétát kellett engedélyezni (jóllehet figyelemre méltó, hogy ez nem vonatkozott a halálra ítélt rabokra, hisz az ő egészségük vajmi keveset számított az NKVD termelékenységi mutatói szempontjából). A börtönparancsnokoknak gondoskodniuk kellett arról is, hogy az általuk vezetett intézményekben legyen egy külön, erre a célra kialakított udvar: „E séták idején egyetlen fogoly sem maradhat a cellájában… a gyenge és idős foglyokat a cellatársaiknak kell segíteniük.” A börtönőrökkel közölték, hogy a foglyoknak (az éppen

kihallgatáson lévők kivételével) nyolc óra alvást kell biztosítani, a hasmenésben szenvedőknek vitaminokat és jobb ételt kell adni, a parasákat pedig, azaz a kübliként szolgáló vödröket, ha szivárognak, meg kell javítani. Az utolsó pontot olyannyira lényegesnek tartották, hogy a parancs még a parasa ideális méreteit is meghatározta. A férfiak celláiban 55-60 cm, a nőkéiben 30-35 cm magas kübliket kellett elhelyezni – és ügyelni kellett arra, hogy a küblik egy főre jutó űrtartalma ne legyen kevesebb 0,75 liternél.[505] E nevetségesen aprólékos rendszabályok ellenére a börtönök között továbbra is hatalmas különbségek mutatkoztak. Az eltérések részben a börtönök hollététéből adódtak. Általában elmondható, hogy a vidéki börtönök piszkosabbak és rendetlenebbek voltak, a moszkvaiak viszont tisztábbak és keményebbek. De még a három legnagyobb moszkvai börtön között is voltak bizonyos csekély különbségek. A hírhedt Lubjankát, amely mindmáig ott magasodik Moszkva belvárosának egyik nagy terén (és még mindig az NKVD és KGB utódszervezetének, az FSZB-nek a központja), a legfontosabb politikai bűnözők őrzésére és kihallgatására használták. A Lubjankában viszonylag kevés zárka volt – egy 1956-ban kelt dokumentumban 118-ról esik szó –, és közülük 94 nagyon kicsi volt, legfeljebb négy rab befogadására alkalmas.[506] A Lubjanka épületében hajdanán egy biztosítótársaság irodái működtek, s a helyiségek némelyikében még mindig parketta borította a padlót, amelyet a raboknak mindennap fel kellett mosniuk. Az anarchista A. M. Garaszeva, aki később Szolzsenyicin titkárnője lett, 1926-ban a Lubjankában raboskodott, és úgy emlékezett, hogy az ételt még akkor is egyenruhás pincérnők szolgálták fel.[507] A szintén kihallgatásra használt Lefortovo ezzel szemben a tizenkilencedik században katonai börtön volt. Zárkái, amelyeket annak idején korántsem nagyszámú rab befogadására szántak, sötétebbek, piszkosabbak és zsúfoltabbak voltak. A Lefortovo alaprajza egy K betűhöz hasonlít, és középpontjában, az emlékiratíró

Dmitrij Panyin szavával, „egy ügyeletes áll, aki zászlóval tereli a kihallgatásra vezetett és kihallgatásról érkező rabok folyamát”.[508] Az 1930-as évek végére a Lefortovo annyira zsúfolttá vált, hogy az NKVD egy „függeléket” nyitott a Moszkván kívül lévő Szuhanovszkij-kolostorban. A hivatalosan a „110-es Objektum” nevet viselő, a rabok körében „Szuhanovka”-ként ismert függelék félelmetes hímévre tett szert az ott zajló kínzások miatt: „Nem léteztek belső rendszabályok, és nem határozták meg a kihallgatások szabályait sem.”[509] Maga Berija irodát tartott fenn az épületben, és személyesen felügyelte a Szuhanovka foglyainak kínzását.[510] A három börtön közül a legrégebbi a Butirka volt, amelyet a tizennyolcadik században eredetileg palotának építettek, noha hamar börtönné alakítottak át. A tizenkilencedik században, más neves lengyel és orosz forradalmárok mellett, Feliksz Dzerzsinszkij is az intézmény lakója volt.[511] A Butirka, ahol többnyire azokat a rabokat őrizték, akik túl voltak már a kihallgatásokon, és elszállításra vártak, szintén zsúfolt és piszkos, ugyanakkor kevésbé szigorú volt. Garaszeva megemlíti, hogy míg a Lubjankában az őrök arra kényszerítették a foglyokat, hogy „testmozgás” címén egy szűk helyen sétáljanak körbe-körbe, addig a „Butirkában azt csinált az ember, amit akart”. Garaszeva, másokhoz hasonlóan, beszámol a börtön kitűnő könyvtáráról is, melynek állományát a rabok egymást követő nemzedékei alakították ki, tudniillik mindenki hátrahagyta a könyveit, amikor elszállították.[512] A börtönök a korszakok függvényében is különböztek egymástól. Az 1930-as évek elején számos foglyot ítéltek sok hónapos vagy akár sokéves elkülönítésre. Egy orosz rab, Borisz Csetverikov, tizenhat havi elkülönített őrizetben ruhái, a padló és a falak mosásával, valamint az összes általa ismert operaária és dalbetét éneklésével őrizte meg az ép eszét.[513] Alexander Dolgun, akit ugyancsak elkülönítve őriztek, miközben a kihallgatása folyt, sétálással tartotta karban az elméjét: megszámolta a zárkájában tett lépéseket,

megbecsülte, hány lépés ad ki egy kilométert, és „sétálni” kezdett, először elment a moszkvai amerikai nagykövetségre – „beszippantottam a tiszta, hideg, képzeletbeli levegőt, és beburkolóztam a kabátomba” –, azután bejárta Európát, és végül átsétált az Atlanti-óceánon, haza, az Egyesült Államokba.[514] Jevgenyija Ginzburg majdnem két esztendőt töltött a jaroszlavli elkülönítőben, Közép-Oroszország belsejében, jobbára teljesen egyedül: „A mai napig, ha behunyom a szememet, látok minden rücsköt és mélyedést a falon, melyet félmagasságig a kedvenc börtönszínre, barnáspirosra festettek, azon felül meg piszkosfehérre.” Végül még az a „különleges” börtön is megtelt, és Ginzburg zárkatársat kapott. Utóbb a tyurzekek, azaz „börtönben őrzött rabok” többségét táborokba szállították. Amiként Ginzburg írja, „egyszerűen nem volt célszerű ekkorra tömeget tíz-húsz évig börtönökben tartani: nem volt összhangban a kor és a gazdaság tempójával”.[515] Az 1940-es években, ahogy egyre nőtt a letartóztatottak száma, jóval nehezebbé vált elkülöníteni bárkit is, lett légyen szó akár új rabokról, akár csak néhány órányi időtartamról. 1947-ben Leonyid Finkelsteint először a börtön vokzaljába (szó szerint: „vasútállomás”-ába) lökték, ami nem volt más, mint „egy jókora, komfort nélküli közös zárka, ahová először belökik az összes letartóztatottat. Aztán szétválogatják, lassanként a fürdőbe, majd a zárkákba viszik őket.”[516] A kétségbeejtő zsúfoltságra valójában sokkal több példa akadt, mint a magányos elkülönítésre. Néhány véletlenszerűen kiválasztott példa: az arhangelszki központi börtönben, amelyet 740 fő befogadására terveztek, 1941-ben 1.661 és 2.380 között mozgott a rabok száma. Az észak-oroszországi Kotlasz börtönében, melynek a névleges befogadóképessége 300 fő volt, 460 foglyot őriztek.[517] A távolabbi területeken a börtönviszonyok még rosszabbak lehettek. 1940-ben az újonnan megszállt Kelet-Lengyelországban lévő Stanisławov börtönében 1.709 ember raboskodott, ami jóval

meghaladta a 472 fős befogadóképességet; ráadásul a börtön mindössze 150 takaróval rendelkezett.[518] 1941 februárjában a tatár köztársaság 2.710 fő befogadására alkalmas börtöneiben 6.353 rabot tartottak fogva. 1942 májusában a Közép-Ázsiában lévő Taskent városának börtöneiben 2.754 rab volt, miközben elvileg csak 960 lehetett volna.[519] Ezt a zsúfoltságot különösen nehezen viselték azok, akiket kihallgatásnak vetettek alá; miközben minden éjjel az egész életükre kiterjedő ellenséges kérdésekkel bombázták őket, nappal kénytelenek voltak elviselni mások társaságát. A foglyok egyike így írta le ennek hatását: A személyiség széthullásának teljes folyamata a zárkában lévő összes ember szeme láttára megy végbe. Az ember itt egyetlen pillanatra sem rejtőzhet el; még a beleit is mások előtt kell ürítenie, a zárkában elhelyezett küblin. Aki sírni akar, mások előtt sír, és a gyötrelmeit csak fokozza a szégyenérzet. Azt, aki végezni akar magával – éjszaka, megpróbálván a takaró alatt fogaival feltépni a karján az ereket –, az ébren lévő zárkatársak valamelyike hamar felfedezi, és megakadályozza a művelet befejezését.[520] Margarete Buber-Neumann arról is írt, hogy a túlzsúfoltság egymás ellen fordította a foglyokat. Az ébresztő hajnali fél ötkor olyan hatással volt ránk, mintha a feje tetejére állítottak volna egy hangyabolyt. Mindenki a tisztálkodó felszerelése után nyúlt, hogy első legyen, ha lehetséges, mert a mosdó természetesen nem volt alkalmas mindannyiunk kiszolgálására. A helyiségben, ahol mosakodtunk öt illemhely volt és tíz vízcsap. Azt mondom, „illemhely”, noha valójában öt földbe vájt üregen kívül nem volt ott semmi egyéb. Mind az öt üreg és mind a tíz csap előtt azonnal sorok alakultak ki. Képzeljék el, hogy csak úgy végezhetik

reggelenként a szükségüket, hogy közben legalább egy tucat szempár figyeli, és akik a sorukra várnak, kiabálva sürgetik magukat… [521] A börtönhatóságok, talán azért, mert tudatában voltak a zsúfoltságnak, igen nagy erőfeszítéseket tettek, hogy felszámolják még a látszatát is a rabok közötti szolidaritásnak. Már Jagoda 1935-ös utasítása megtiltotta a raboknak, hogy beszélgessenek, kiabáljanak, énekeljenek, írjanak a zárka falára, jeleket hagyjanak a börtön bármely részén, a zárka ablakába álljanak vagy bármilyen módon kommunikálni próbáljanak a más zárkákban lévőkkel. E szabályok megsértőitől büntetésképpen megvonhatták a sétát vagy a levelezés lehetőségét, sőt, akár különlegesen kialakított büntetőzárkába is helyezhették őket.[522] Az 1930-as években bebörtönzöttek közül sokan említést tesznek a kötelező csendről: „Senki nem beszélt hangosan, és néhányan jelbeszéddel értették meg magukat”, írta Buber-Neumann a Butirkáról, ahol „a legtöbb nő félig csupasz teste különös, szürkéskék színezetű lett a fénytelen és levegőtlen helyen töltött hosszú idő következtében…”[523] Egyes börtönökben a csendet előíró szabály abszolút érvényű maradt az elkövetkező évtized java részében, másokról ez kevésbé mondható el: egy hajdani rab arról ír, hogy „az 1949-es Lubjanka teljes csendjé”-hez képest a „Butirka 106-os zárkája olyan volt, mint egy kicsiny bolt után ellátogatni egy bazárba”.[524] Egy másik fogoly, aki a Szovjetunió középső részén lévő Kazany városában került rács mögé, úgy emlékszik, hogy amikor a rabok sugdolózni kezdtek, „valaki zajosan kinyitotta az élelembeadóablakot, és ezt sziszegte: Pszt!”[525] Számos memoár szerzője arról is beszámol, hogy az őrök, amikor egyik zárkából a másikba, vagy kihallgatásra vitték a foglyokat, csörömpöltek a kulcsaikkal, az ujjukkal pattintottak vagy más módon keltettek zajt, hogy figyelmeztessék a folyosó távolabbi részén lévő

kollégáikat. Találkozás esetén a foglyok egyikét gyorsan egy másik folyosóra terelték, vagy beállították egy speciális fülkébe. V. K. Jasznijt, aki korábban spanyol irodalmat fordított, a Lubjankában egyszer két órán át egy ilyen fél négyzetméteres fülkében tartották. [526] Úgy tűnik, az efféle fülkék használata általánosan elterjedt volt: az Államvédelmi Hatóság hajdani budapesti székházában, amely ma múzeumként működik, szintén található ilyen. A cél az volt, hogy a foglyok ne találkozhassanak azon sorstársaikkal, akik érintettek lehettek az ő „ügyükben”, továbbá testvéreikkel és más rokonaikkal, akik esetleg szintén letartóztatásban voltak. A kényszerű csend még a kihallgatóhelyiségekbe vezető sétát is nyomasztóvá tette. Alexander Dolgun így emlékezik a Lubjanka szőnyeggel borított előcsarnokaira: „Az egyetlen zaj, amint tovahaladtunk, az őr nyelvének csettintése volt… az összes vasajtót szürkére festették, csatahajó-szürkére, és a sötétség meg a csend és a folyosókon egymást követő s végül az árnyakkal egybeolvadó szürke ajtók nyomasztóan és félelmetesen hatottak.[527] Megakadályozandó, hogy az egyik zárkában raboskodó foglyok megtudják más zárkák lakóinak nevét, a rabokat – kihallgatáskor vagy elszállításkor – nem a nevükön szólították, hanem az ábécé egy-egy betűjével jelölték. Például az őr ezt kiáltotta: „G”, mire az összes fogoly, akinek vezetékneve G-vel kezdődött, előlépett, és megmondta az apai és keresztnevét.[528] A rendet – ahogyan a legtöbb börtönben – a mindennapi élet merev szabályozása volt hivatott fenntartani. Zajara Veszjolaja, egy hírneves orosz író és „ellenség”, Artyom Veszjolij leánya visszaemlékezéseiben leírja, hogy miként zajlott egy tipikus nap a Lubjankában. Elsőként az opravkára, az illemhelyek felkeresésére került sor. „Készülődjenek az illemhelyre!”, kiáltja az őr, és az asszonyok némán, kettesével felsorakoznak. Miután az illemhelyre érnek, nagyjából tíz percet kapnak – nemcsak arra, hogy elvégezzék a szükségüket, de arra is, hogy megmosakodjanak, továbbá kimossák a

ruhadarabjaikat. Az opravkát a reggeli követte: meleg víz, melybe talán tettek valamit, amitől teára vagy kávéra emlékeztetett, valamint a napi kenyérfejadag és két vagy három darabka cukor. A reggeli után egy őr végigkérdezte a foglyokat, hogy ki akar közülük orvoshoz menni, majd következett „a nap központi tevékenysége”, a húszperces séta egy „apró, bekerített udvaron, ahol egyes sorban körbe-körbe járkáltunk a fal mentén”. A szabály alól csak egyszer akadt kivétel. Jóllehet soha nem mondták meg neki, miért, Veszjolaját egyszer felvitték a Lubjanka tetejére, miután a többi rab nyugovóra tért. Mivel a Lubjanka Moszkva közepén van, Veszjolaja láthatta, ha nem is az egész várost, de legalább a város fényeit – amelyek akár egy másik ország fényei is lehettek volna.[529] Rendszerint a nap hátralévő részében szinte minden ismétlődött: ebéd – belsőségekből, gabonából vagy rothadt káposztából készült börtönleves –, és aztán ugyanaz a leves vacsorára. Este a rabok megint eljutottak az illemhelyre. A közbeeső időben suttogva beszélgettek egymással, ültek a priccseiken, és olykor könyveket olvastak. Veszjolaja úgy emlékszik, hogy heti egy könyvet engedélyeztek, ám a szabályok börtönről börtönre változtak, hasonlóan a börtönkönyvtárak színvonalához, amely, mint mondtam, némelykor kitűnő volt. Egyes börtönökben a raboknak, ha a hozzátartozóik pénzt küldtek nekik, szabad volt a „komisszár”-tól élelmiszert vásárolniuk. Ám az unalom és a rossz minőségű étel mellett egyéb gyötrelmek is léteztek. Az alvás napközben valamennyi börtönben tilos volt – és nem csak azoknak, akiknek zajlott a kihallgatása. Az őrök folyamatosan virrasztottak, be-benéztek a „júdásablakon”, azaz a kémlelőnyíláson a zárkába, hogy felügyeljék a szabály betartását. Ljubov Bersadszkaja felidézi, hogy noha „hatkor ébresztettek bennünket, este tizenegyig még csak azt sem engedték meg, hogy leüljünk az ágyra. Vagy sétálnunk kellett, vagy úgy ülnünk a zsámolyon, hogy közben ne támaszkodjunk a falnak.”[530]

Az éjszakák korántsem teltek jobban. Az alvást nehézzé, már-már lehetetlenné tette, hogy a zárkákban soha nem kapcsolták le a villanyégőt, és a raboknak nem volt szabad takaró alatt tartott kézzel aludniuk. Veszjolaja eleinte megpróbálta betartani a szabályt: „Esetlen és kényelmetlen helyzet volt, és igen megnehezítette, hogy elaludjak… azonban mihelyt elszunnyadtam, ösztönösen felhúztam a takarót az államig. Ilyenkor megcsörrent a kulcs a zárban, és az őr megrázta az ágyamat: »Kezek!«„[531] Buber-Neumann azt írta, hogy „amíg az ember hozzá nem szokott, az éjszaka rosszabb volt, mint a nappal. Próbálja valaki átaludni az éjszakát, miközben a szemébe süt a villany – a raboknak nem volt szabad eltakarniuk az arcukat –, csupasz deszkákon, mindenfajta szalmazsák vagy párna nélkül, sőt talán takaró nélkül, szorosan a kétoldalt fekvő fogolytársakhoz préselődve.” Azt, hogy a rabok túlontúl otthonosan érezzék magukat a környezetükben, a leghatékonyabban talán a besúgók jelenléte akadályozta meg – akik szintén megtalálhatók voltak a szovjet élet valamennyi területén. Lényeges szerepet játszottak a táborokban is, de a táborokban könnyebb volt elkerülni őket. Egy börtönben nem tarthatta magát távol tőlük oly könnyedén az ember, és emiatt arra kényszerült, hogy gondosan ügyeljen a szavaira. Buber-Neumann úgy emlékezett, hogy egyetlen kivétellel „egész idő alatt, amíg a Butirkában voltam, orosz fogolytól egyetlen bíráló szót sem hallottam a szovjet rendszerrel kapcsolatban”.[532] A foglyok általában úgy tartották, hogy minden zárkában legalább egy besúgó van. Amikor egy zárkában ketten raboskodtak, mindketten a másikat gyanúsították. A nagyobb zárkákban a többi fogoly gyakran rájött a besúgó kilétére, és elkerülte az illetőt. Olga AdamovaSzljozberg, amikor először a Butirkába érkezett, felfigyelt egy üres alvóhelyre az ablak mellett. Semmi akadálya annak, hogy ő ott aludjon, mondták neki, „de ne számítson a legjobb szomszédságra”. Az asszony, aki mellett senki nem akart aludni, mint kiderült, besúgó

volt, és minden idejét azzal töltötte, hogy „terhelő feljegyzéseket készítsen a zárka összes lakójáról, ezért senki nem állt szóba vele”. Nem minden besúgót lehetett ilyen könnyen felismerni, és annyira erős volt a paranoia, hogy bármiféle szokatlan viselkedés fellobbanthatta az ellenségeskedést. Maga Adamova-Szljozberg bizonyosra vette az egyik rabtársáról, hogy kém, látván „a külföldinek látszó szivacsot, amivel mosakodott, és a csipkés alsóneműt, amit viselt”. Később kezdte a nőt a barátjának tekinteni. [533] Varlam Salamov is beszámolt arról, hogy a börtönön belül az egyik zárkából a másikba kerülni „nem túlságosan kellemes élmény. Ilyenkor az ember új zárkatársai mindig résen vannak, és arra gyanakodnak, hogy a közéjük helyezett rab besúgó.”[534] * A rendszer kétségtelenül rideg, merev és embertelen volt. És mégis – a rabok, ha tehették, küzdöttek az unalom, az állandó kisebbnagyobb megaláztatások, a megosztásukra és atomizálásukra irányuló próbálkozások ellen. Nem egy hajdani rab leírta, hogy a szolidaritás igazából erősebb volt a börtönökben, mint később a táborokban. Miután a foglyok a táborokba érkeztek, a hatóságoknak inkább módjukban állt megosztani és irányítani őket. Hogy egymás ellen fordítsák a rabokat, egyeseknek a tábori hierarchiában magasabb helyet jobb ételt vagy könnyebb munkákat ígérhettek. A börtönökben viszont többé-kevésbé valamennyien egyenlők voltak. Noha volt indítéka a kollaborálásnak, ez ritkán fordult elő. Sok fogoly esetében a deportálás előtt börtönben töltött napok vagy hónapok egyenesen afféle bevezető kurzusként szolgáltak az elemi túlélési technikákat illetően – és, dacára a hatóságok erőfeszítéseinek, a hatalommal szembeni összetartás élményéből is ízelítőt nyújtottak. Voltak rabok, akik egyszerűen a társaiktól tanulták meg a higiéné és a méltóság megőrzésének alapvető módjait. Inna Sikejeva-Gajszter a

börtöncellájában tanulta meg, miként készíthet gombot megrágott kenyérdarabkákból, hogy ne essen le róla a ruha, miként készíthet tűt halszálkából, miként varrhatja meg itt-ott talált cérnaszálakkal az átvizsgálás során elszakított ruháit, és ugyanott sajátított el más fortélyokat is, amelyek szintén hasznosnak bizonyultak a táborokban. [535] Dmitrij Bisztroletov – aki korábban Nyugaton kémkedett a Szovjetuniónak – azt is megtanulta, hogyan készítsen „cérnát” régi zokniból: ehhez a zoknit szétszedték, majd a szálak végét egy darab szappannal kihegyezték. Az efféle cérnát, akárcsak a tűket, amelyeket gyufaszálból készítettek, a táborokban később élelemre cserélhette. [536] Szuszanna Pecsora, az ifjú antisztálinista megtanulta, „hogyan lehet aludni, amikor nem figyelnek oda az emberre, hogyan lehet varrni gyufaszállal, és hogyan lehet öv nélkül járni”.[537] A rabok a zárka „elöljáró”-ja, azaz a sztaroszta intézménye révén is rendelkeztek valamelyes befolyással az életükre. Egyfelől, a börtönökben, a vasúti kocsikban és a tábori barakkokban a sztaroszta hivatalosan elismert tisztséget betöltő személy volt, akinek feladatkörét hivatalos dokumentumokban írták le. Másfelől a sztaroszta számos teendője – a zárka tisztántartásától a rendezett illemhelyre vonulás biztosításáig – azt jelentette, hogy a tekintélyét mindenkinek tisztelnie kellett.[538] Ebből következően a besúgók és a börtönőrök kegyeltjei éppenséggel nem voltak a legalkalmasabb jelöltek erre a posztra. Alexander Weissberg leírta, hogy a nagyobb zárkákban, amelyekben 200 vagy még több fogoly is lehetett, a „normális élethez okvetlenül szükség volt egy elöljáró rabra, aki megszervezte az étel elosztását, a testmozgást és egyéb dolgokat”. Mivel azonban a titkosrendőrség semmiféle fogolyszerveződést nem volt hajlandó elismerni („ennek egyszerű volt a logikája: az ellenforradalmárok szerveződése ellenforradalmár szervezet”), tipikusan szovjet megoldás született, írta Weissberg: a sztarosztát a rabok „illegálisan” választották meg. A börtönigazgató a kémei jóvoltából értesült erről, majd hivatalosan kinevezte a rabok

választottját.[539] A leginkább túlzsúfolt zárkákban a sztaroszta fő feladata az volt, hogy fogadja az új rabokat, és gondoskodjék mindenki számára alvóhelyről. Általános szokás szerint az új foglyokat a parasa, azaz a kübli mellé helyezték, ahonnan, fogságuk időtartamával egyenes arányban, fokozatosan távolabbra kerültek, az ablak irányába. „Nincsen kivétel – írta Elinor Lipper – a betegek és az idősek esetében sem.”[540] A sztaroszta elsimította az összetűzéseket is, és általában véve rendet tartott a zárkában, amely feladat távolról sem volt könnyű. Kazimierz Zarod, egy lengyel fogoly felidézte, hogy miközben a zárka sztarosztája volt, „az őrök állandóan büntetéssel fenyegettek engem, ha a renitenseket nem szorítom valamelyest rendre, különösen este kilenc után; amikor, a »villanyoltás«-t, követően életbe lépett a »beszélni tilos« szabály. Maga Zarod végül büntetőzárkába került, mivel nem volt képes betartatni a rendet.[541] Más beszámolókból viszont úgy tűnik, hogy a sztaroszta döntéseit általában tiszteletben tartották. Kétségkívül szükség volt találékonyságra a legkeményebb szabály, a zárkák közötti és a külvilággal való kommunikáció szigorú tilalmának kijátszásához. A komoly büntetés veszélye ellenére, a rabok üzeneteket hagytak társaik számára az illemhelyeken vagy leveleket dobtak át a falakon. Leonyid Finkelstein megpróbált bedobni egy darab húst, egy paradicsomot és egy darab kenyeret a másik zárkába: „Amikor szükségre vittek bennünket, megpróbáltam kinyitni az ablakot, és keresztüllökni rajta az ételt.” Finkelstein lebukott, és büntetőzárkába került.[542] A foglyok megvesztegetéssel olykor üzenetek továbbítására vették rá az őröket, habár azok néha maguktól is megtették ezt. A Sztravropol-börtön egyik őre időnként szóbeli üzeneteket közvetített Lev Razgon és felesége között.[543] Egy korábbi fogoly, aki tizennégy hónapot töltött a vilniusi börtönben a város szovjet megszállása után – Vilnius előzőleg lengyel fennhatóság alá tartozott –, 1939-ben leírta a lengyel

emigráns kormány számára, hogy miként erodálódott a hajdani lengyel börtönrendszer. A rabok elveszítették a „kiváltságaikat” – a jogot, hogy olvassanak, levelet írjanak, használják a börtön könyvtárát, papírt és ceruzát tartsanak maguknál, vagy csomagot kapjanak. Új, a legtöbb szovjet börtönben általános szabályok léptek életbe: a zárkában egész éjszaka égnie kellett a villanynak, és az ablakokat bádoglemezekkel fedték be. Az utóbbi fejlemény váratlan lehetőséget teremtett a zárkák közötti kommunikációra: „Kinyitottam az ablakot, és a fejemet a rácsok közé dugva beszéltem a szomszédaimmal. Az udvari őrszem, noha hallotta a beszélgetést, nem tudta meghatározni, honnan jön a hang, és a bádoglemeznek köszönhetően lehetetlen volt kideríteni, melyik ablak van nyitva.”[544] A tiltott kommunikáció talán legkifinomultabb formáját azonban a rabok által használt morzejelek képviselték, amelyeket a zárkák falán, vagy a börtön vízvezetékein kopogtattak le. A jelrendszert a cári időkben fejlesztették ki – Varlam Salamov a dekabristák egyikének tulajdonítja az érdemet.[545] Elinor Olickaja szociálforradalmár társaitól tanult meg így kommunikálni, jóval azelőtt, hogy 1924-ben bebörtönözték[546] Vera Figner orosz forradalmár visszaemlékezéseiben írta le a morzejeleket, és Jevgenyija Ginzburg tulajdonképpen ennek köszönhetően olvasott róluk. Miközben a nyomozást folytatták ellene, elég jól emlékezett a jelekre ahhoz, hogy kommunikálni tudjon a szomszédos zárkával.[547] A kód viszonylag egyszerű volt: az orosz ábécé betűit öt, egyenként hat elemet tartalmazó sorba írták fel: А

Б

В

Г

Д

Е/Ё

Ж

З

И

Й

К

Л

М

Н

О

П

Р

С

Т

У

Ф

Х

Ц

Ч

Ш

Щ

Ы

Э

Ю

Я

Minden egyes betűt kopogtatáspár jelölt; a pár első tagja a sorra, a második a sorban elfoglalt helyre utalt: 1,1 1,2 1,3 1,4 1,5 1,6 2,1 2,2 2,3 2,4 2,5 2,6 3,1 3,2 3,3 3,4 3,5 3,6 4,1 4,2 4,3 4,4 4,5 4,6 5,1 5,2 5,3 5,4 5,5 5,6 Még azok is, akik korábban nem olvastak a kódról, vagy nem tanulták meg azt másoktól, olykor képesek voltak kisilabizálni, hiszen léteztek bevált módszerek a megtanítására. Akik ismerték, néha végigkopogtatták az ábécét, újra és újra, egy-két egyszerű kérdéssel együtt, abban a reményben, hogy a fal túloldalán lévő láthatatlan személy rájön a lényegre. Alexander Dolgun is így tanult meg morzézni a Lefortovóban, ahol gyufaszálak segítségével memorizálta a jeleket. Amikor végül képes volt „beszélgetni” a szomszédos cellában lévő emberrel, és megértette, hogy azt kérdezi tőle, „Ki vagy?”, úgy érezte, „eláraszt a tiszta szeretet egy ember iránt, aki három hónapja kérdezi tőlem, hogy ki vagyok.”[548] A kód nem volt mindig széles körben használatos. 1949-ben Zajara Veszjolaja a Butirkában úgy találta, „nincs senki, aki ismeri a „börtönábécét”, és először arra gondolt, hogy a tradíció bizonyára kiveszett. Később rájött, hogy tévedett, részben azért, mert mások elmondták neki, hogy használták a kódot, részben azért, mert egyszer egy őr, amikor kopogtatást hallott, berontott a cellájába, tudni akarván a zaj okát.[549] Léteztek más változatok is. Anatolij Zsigulin

orosz író és költő azt állítja, hogy kiötölt egy szintén az ábécén alapuló kódot, amelynek segítségével ő és barátainak egy csoportja (mindannyiukat egyszerre tartóztatták le) kommunikáltak ügyük nyomozása során.[550] Bizonyos helyeken és alkalmakkor a foglyok önszerveződési módszerei kifinomultabb formát öltöttek. Varlam Salamov, a Szegénybizottságok című novellájában részletesen leírja e módozatok egyikét, amelyről mások is említést tesznek.[551] Egy méltánytalan szabályra volt visszavezethető az egész: az 1930-as évek folyamán a hatóságok egyszer csak úgy döntöttek, hogy azok a foglyok, akiknek ügye kihallgatási szakaszban van, semmiféle csomagot nem kaphatnak a rokonaiktól, mégpedig azért nem, mert „akár két zsemle, öt alma vagy egy ócska nadrág is elegendő valamilyen szöveg bejuttatásához a börtönbe”. Kizárólag pénzt lehetett küldeni, és azt is csak kerek címletekben, nehogy az összegek „üzenetek” rejtjelezésére legyenek használhatók. Azonban nem minden fogoly családjának volt pénze. Egyesek túl szegények voltak, mások túl messze éltek, megint mások talán éppen maguk jelentették fel a rokonukat. Ez azt jelentette, hogy noha akadtak, akik hetente egyszer vásárolhattak a börtönkomisszártól – vajat, sajtot, kolbászt, dohányt, fehér kenyeret, cigarettát –, mások kénytelenek voltak beérni a szegényes börtönkoszttal, és ami még fontosabb, kimaradtak az „általános dőzsölésből”, ami a „komisszár-nap” kísérője volt. E problémát megoldandó a Butirka foglyai újjáélesztettek egy kifejezést, amely a forradalom kezdeti időszakában volt használatos, és „Szegénybizottságokat” szerveztek. Minden fogoly pénze tíz százalékát a bizottságnak adományozta. Az így összegyűlt pénzen a bizottság élelmiszert vásárolt azon foglyok számára, akiknek nem volt semmijük. Néhány éven át működött ez a rendszer, mígnem a hatóságok úgy döntöttek, hogy felszámolják a bizottságokat, és ebből a célból különféle Jutalmat” ígértek bizonyos raboknak, akik ennek fejében megtagadták a bennük való részvételt. A zárkák lakói azonban

nem hagyták magukat, és kiközösítették azokat, akik nem vettek részt a rendszerben. Márpedig, teszi fel a kérdést Salamov, ki „kockáztatja meg, hogy szembeszegüljön a társaival, akikkel kénytelen együtt tölteni a nap huszonnégy óráját, s csak az álom szabadítja meg végre a többiek barátságtalan, ellenséges pillantásától…?”* Érdekes módon ez a novella Salamov terjedelmes életművének azon néhány darabja közé tartozik, amelyek jól végződnek: „Eltérően az odakinti »szabad« világétól vagy a táborokétól, a börtön társadalma mindig egységes. A bizottságokban ez a társadalom módot talált annak kinyilvánítására, hogy minden embernek joga van a saját életét élni.”[552] Ez a rendkívül pesszimista író a rabok szolidaritásának ebben az egyedüli szervezett formájában lelt rá a remény szikrájára. A transzportok traumája és a táborokban töltött első napok zavarodott rettenete rövidesen szertefoszlatta ezt a reményt is.

kilencedik fejezet TRANSZPORT, ÉRKEZÉS, SZELEKCIÓ Vanyinó-kikötő, örök emlék, A hajópöfögés, keserű szél, A híd, hol a sor araszol, lép, A sötét, a hideg rakodótér. Hab hányja, a zek odavan valahány, Mély tenger alant, ami lázad, S már mind közelebb Magadan: Fővárosa az Kolimának. Csak jaj tör elő nyomorultul, Kiáltana bár a torok, Anyaföld, bizony ennyi a búcsú, Nyög a hajó, recseg, inog. Szovjet börtöndal

Marija Volkonszkaja hercegnő, a dekabrista lázadó Szergej Volkonszkij felesége 1827-ben hagyta el családját, gyermekeit és biztonságos, szentpétervári életét, hogy kövesse férjét a szibériai száműzetésbe. A hercegnő életrajzírója beszámolt az utazásról, amelyet akkoriban szinte elviselhetetlenül viszontagságosnak tartottak: Nap nap után siklott a szán a végtelen látóhatár felé. Mintha egy időkapszulában ült volna, Marija a lázas lelkesültség állapotában volt. Valamiféle valószerűtlenség hatotta át az utazását: nem aludt, és keveset evett. Csak hébe-hóba állt meg, hogy elfogyasszon egy csésze forró citromos teát a mindenütt jelen lévő rézszamovárból. A három vágtázó ló vontatta szán

részegítő sebességgel falta a távolságot a lakatlan vidéken. „Gyí… gyia!”, kiáltozták a hajtók, miközben jókora hódarabok csapódtak fel a lovak patái alól, és szakadatlanul csilingeltek az istrángra erősített csengettyűk, jelezvén a jármű közeledtét… [553]

Több mint egy évszázaddal később Jevgenyija Ginzburg zárkatársa egy hasonló leírást olvasott egy arisztokrata utazásáról az Urál hegységen keresztül – és irigykedve sóhajtott fel: „Én meg mindig azt hittem, hogy a dekabristák feleségeinek a legszörnyűbb szenvedésekben volt részük…”[554] A huszadik századi rabokat nem repítették lovak és szánok „részegítő sebességgel” a szibériai hómezőkön, és nem kínáltak nekik forró citromos teát sem rézszamovárból az út menti állomásokon. Lehetséges, hogy Volkonszkaja hercegnő sírt az utazása során, ám az őt követő foglyokat már az etap szó hallatára – a börtönzsargonban ez volt a „transzport” neve – torokszorító félelem, sőt rémület fogta el. Minden utazás gyötrelmes ugrás volt az ismeretlenbe, kiszakadás a megszokott zárkatársak és a megszokott körülmények közül, bármennyire szánalmasak voltak is azok. Ami még rosszabb, az a mód, ahogyan a foglyokat a börtönből az átmeneti börtönbe, onnan pedig a táborba, valamint a rendszeren belül a táborok között szállították, fizikailag rendkívül fárasztó és kimondottan embertelen volt. Bizonyos értelemben ez volt a gulagbeli élet leginkább megmagyarázhatatlan momentuma. Jelképektől volt terhes ez az esemény azok számára, akik első ízben szenvedték el a viszontagságokat. A letartóztatás és a kihallgatás már ízelítőt nyújtott a rendszerből, az Oroszországot átszelő vonatozás azonban a fogoly korábbi életével való földrajzi szakítást és egy új élet kezdetét jelentette. A Moszkvát és Leningrádot elhagyó, északnak és keletnek tartó vonatokban mindig magasra hágtak az érzelmek. Az amerikai Thomas Sgovio, akinek nem sikerült

visszaszereznie az útlevelét, így idézte fel, hogy mi történt, amikor vonata elindult Kolima irányába: „A vonatunk június 24-én hagyta el Moszkvát. Ezzel megkezdődött az egy hónapon át tartó utazás kelet felé. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot. Hetven férfi… sírni kezdett.”[555] Az esetek többségében a hosszú transzportok szakaszokra oszlottak. A nagy, városi börtönökből a zekeket először a vonatokhoz szállították, olyan teherautókon, amelyek pusztán a külsejükkel az NKVD titoktartási mániájáról árulkodtak. A „Fekete Holló” csúfnéven ismert járművek kívülről közönséges, súlyos ám szállítására alkalmas teherautóknak látszottak. Az 1930-as években gyakran a „kenyér” szót festették az oldalukra, később azonban körülményesebb cselekhez folyamodtak. Egy rab, akit 1948-ban tartóztattak le, felidézte, hogy a „Moszkvai Szelet” és a „Zöldség, Gyümölcs” feliratú teherautókon utazott.[556] A teherautókat belül, ahogyan az egyik rab fogalmazott, olykor „kétsornyi apró, szurokfekete, levegőtlen rekeszére osztották.[557] Egy 195l-es típust alapul véve más járművekben egyszerűen két hosszú pad volt, amelyeken a rabok egymáshoz préselődtek.[558] A parasztok és azok, akiket a balti államokból és Kelet-Lengyelországból szállítottak el a tömeges deportálások kezdetén, rosszabbul jártak. Gyakorta közönséges áruszállító teherautókon zsúfolták össze őket, „mint a szardíniát”, ahogyan egy idős litván egyszer leírta nekem: az első rab szétterpesztette a lábait, a második ugyancsak szétterpesztett lábakkal az első lába közé ült – és így tovább, amíg a teherautó meg nem telt.[559] Ez akkor volt különösen kényelmetlen, amikor sok embert kellett begyűjteni, és az utazás az állomásra akár egy teljes napig eltarthatott. A korábbi lengyel területekről 1940 februárjában lebonyolított deportálások során gyermekek fagytak halálra, még mielőtt a vonatokhoz értek volna, a felnőttek pedig a karjukon és a lábukon súlyos fagysérüléseket szenvedtek, amelyek soha nem gyógyultak meg.[560]

A vidéki városokban a titoktartási szabályok kevésbé voltak szigorúak, és a rabok néha gyalog vonultak végig a településen a vasútállomásra; sokan közülük ekkor láttak utoljára civileket – a civilek pedig eme néhány alkalommal láttak rabokat. Janusz Bardach így idézte fel, menynyire meglepődtek Petropavlovszk lakói, amikor megpillantották a rabokat az utcán menetelni: A szemlélődök legtöbbje vállkendőkbe és hosszú, súlyos nemezkabátokba burkolózó asszony volt. Meglepetésemre kiabálni kezdtek az őröknek: „Fasiszták… Gyilkosok… Miért nem mentek inkább harcolni a frontra… Elkezdték hógolyókkal hajigálni az őröket. Eldördült néhány lövés a levegőbe, és az asszonyok hátráltak pár lépést, de folytatták a szitkozódást, és követtek bennünket. Csomagokat, cipókat és krumplit meg kendőkbe bugyolált szalonnát dobáltak a menetoszlop tagjainak. Az egyik asszony levette a vállkendőjét és a télikabátját, hogy odaadja őket egy férfinak, akinek nem volt egyik sem. Én egy pár gyapjúkesztyűt kaptam.[561] Az efféle reagálásnak régi hagyományai voltak Oroszországban: Dosztojevszkij egyik írásában olyan háziasszonyok szerepelnek, akik karácsony táján „a legfinomabb lisztből sütött cipókat” küldtek a cári börtönökbe.[562] Az 1940-es években azonban ilyesmi viszonylag ritkán fordult elő. Sok helyen – kivált Magadanban – a rabok látványa az utcán olyannyira hétköznapi volt, hogy nem váltott ki semmilyen hatást. Akár gyalog, akár teherautóval, a rabok végül a vasútállomásra értek. Ezek néha közönséges állomások voltak, néha különleges állomások – „egy darab föld, szögesdróttal bekerítve”, Leonyid Finkelstejn emlékezete szerint. Ugyanő azt is felidézte, hogy a rabokat egy sor különleges rituálénak vetették alá, mielőtt felszállították őket a kocsikba:

Van egy hosszú, rabok alkotta sor, az embert megszámolják, újraszámolják, aztán megint újraszámolják. Ott áll a vonat… aztán elhangzik az úti parancs: „Térdre!” A felszállás közben, ami kényes időszak, valaki esetleg szökést kísérelhet meg. Ezért ügyelnek arra, hogy mindenki letérdeljen. De jobban is teszi az ember, ha nem kel fel, mert ilyenkor a ravaszon tartják az ujjukat. Aztán számolnak, felteszik az embereket a kocsikba, és bezárják őket. A vonat ezután meg se moccan – csak állunk, hosszú órákon át – majd hirtelen „Indulás!”, és a szerelvény meglódul.[563] Kívülről a vasúti kocsik gyakran teljesen szokványosan néztek ki – eltekintve attól, hogy a többinél jobban őrizték őket. A Lengyelországban letartóztatott Edward Buca a szökésre készülő ember gondosságával figyelte meg a kocsit. Úgy emlékezett, hogy „minden vagont többszörösen körbetekertek szögesdróttal, kívül fából készült kapaszkodók voltak az őrök számára, minden vagon tetején villanyégő volt, és az apró ablakokat vasrács borította.” Később Buca bepillantott a kocsik alá, hogy lássa, ott is vannak-e vasrudak. Voltak.[564] Finkelstein azt is felidézte, hogy „minden reggel hallotta az ember a kalapálást – az őröknek voltak fakalapácsaik, és mindig végigkalapálták a vonatot, így győződvén meg arról, hogy senki nem próbál kitömi, lyukat csinálni.”[565] Nagyon ritkán, a különleges foglyok esetében, kivételes intézkedéseket foganatosítottak. Anna Larina, Nyikolaj Buharin felesége nem a többi fogollyal utazott, hanem az őrök kocsijában.[566] A rabok és száműzöttek túlnyomó többsége azonban együtt tette meg az utat a kétféle vonat valamelyikén. Az első változatot a sztolipinki, avagy a „Sztolipin-vagonok” jelentették (melyeket ironikus módon a huszadik század elejének egyik tetterős, reformer cári miniszterelnökéről neveztek el, aki állítólag bevezette a

használatukat). Ezek közönséges, a rabok számára átalakított vasúti kocsik voltak. Irdatlan hosszúságú transzportokat lehetett összeállítani belőlük, vagy, egy-két kocsit egymás után kapcsolva, közönséges vonatokat. Egy hajdani utas így írta le őket: A sztolipinka egy közönséges orosz harmadosztályú kocsira emlékeztet, azzal az eltéréssel, hogy ezen rengeteg vasrács és drótháló van. Az ablakokat természetesen rácsok borítják. Az egyes fülkéket falak helyett acélhálók választják el egymástól, akár a ketreceket, és hosszú vasrács húzódik a fülkék és a folyosó között. Ez lehetővé teszi az őrök számára, hogy szüntelenül szemmel tartsák a kocsiban lévő összes rabot.[567] A Szolipin-vagonok szintén nagyon-nagyon zsúfoltak voltak: Mindkét felső priccsen két-két ember feküdt, fejtől-lábtól. A középsőkön heten voltak fejjel az ajtó felé, egy pedig keresztben a lábaiknál. Mindkét alsó priccs alatt volt egy-egy ember, és további tizennégy telepedett a priccsekre, a holmijuk pedig elborította a padlót a priccsek és az ajtó között. Éjjelente mindazoknak, akik az alsó szinten voltak, valamiképpen sikerült egymás mellé feküdniük.[568] Akadt azonban egy másik, ennél lényegesebb kényelmetlenség. A Sztolipin-vagonokban az őrök folyamatosan szemmel tarthatták a rabokat, és látták, hogy mit esznek, kihallgathatták a beszélgetéseiket – és rajtuk múlt, hogy a rabok mikor és hol könnyíthetnek magukon. Ennek eredményeként gyakorlatilag az összes emlékiratíró, aki szót ejt a vonatokról, megemlíti a vizelet- és székletürítéshez kapcsolódó borzalmakat. Az őrök naponta egyszer, vagy néha kétszer, néha viszont egyszer sem vitték a rabokat az illemhelyre, vagy esetleg megállították a vonatot, és megengedték, hogy a rabok leszálljanak:

„A legrosszabb akkor következik, amikor az őrökkel való hosszas alkudozás után leengednek bennünket a kocsikról, és mindenki helyet keres valahol a tehervagon alatt, hogy könnyítsen magán, nem törődve a minden irányból figyelő nézőközönséggel.”[569] Bármennyire kínosak voltak az efféle megállók, a gyomorbántalmaktól szenvedő rabok sokkal rosszabb helyzetben voltak; egyikük így emlékszik erre: „A rabok, akik nem tudták visszatartani a szükségüket, pityeregve összerondították a nadrágjukat, és gyakran a mellettük lévő rabokét is. Némely fogolynak még a viszontagságok teremtette sorsközösségben is nehezére esett nem megutálni azokat a szerencsétleneket, akik ilyet tettek.”[570] Ez volt az oka annak, hogy egyes rabok igazából jobban kedvelték a fogolytranszport másik formáját, a marhavagonokat. Ezek azok voltak, aminek a nevük mutatja őket: üres vagonok, amelyeket nem szükségképpen emberi lények számára alakítottak ki; a közepükön néha állt egy apró kályha, hogy fűteni lehessen, néha priccsek is voltak bennük. Noha primitívebbek voltak a Sztolipin-vagonoknál, a marhavagonokat nem osztották részekre, és minthogy tágasabbak voltak, többet lehetett bennük mozogni. Ezekben is voltak „illemhelyek” – lyukak a vagon padlóján –, amiknek hála, nem kellett könyörögve kérlelni az őröket.[571] A nyitott vagonoknak azonban szintén megvoltak a maguk külön keservei. Néha például elzáródtak a vagon padlójában kialakított lyukak. Buca vonatán a lyuk befagyott. „Mit csináltunk tehát? Keresztülpisáltunk egy hasadékon, ami az ajtó meg a padló között volt, és egy rongydarabra szartunk, amiből csinos kis csomagot csináltunk, azt remélve, hogy majd megállítják valahol a vonatot, és kinyitják az ajtót, hogy kidobhassuk.”[572] A deportált száműzöttekkel teli vonatokon, amelyekre együtt zsuppolták fel a férfiakat, nőket és gyermekeket, a padlón lévő lyukak másfajta problémát jelentettek. Egy hajdani deportált, akit az 1930-as évek elején azért száműztek,

mert kulák leánya volt, felidézte, hogy az embereknek „rettenetesen kínos” érzés volt egymás szeme láttára vizelni, és ő nagyon örült, mivel az „anyja szoknyája mögött” végezhette a dolgát.[573] Csakhogy az igazi gyötrelmet nem a zsúfoltság, az illemhelyek vagy a kínos helyzetek okozták, hanem az ennivaló hiánya – kivált pedig a vízhiány. A vonat útirányától és típusától függően előfordult, hogy a foglyok meleg ételt kaptak az út során. Persze előfordult az is, hogy nem. A foglyok „hideg fejadagja” a transzportok alkalmával rendszerint kenyér volt, amelyet vagy napi 300 grammos darabokban osztottak szét, vagy nagyobb – hozzávetőleg 2 kg-os – mennyiségben, melynek harmincnégy napig× kellett kitartania. A kenyér mellé a foglyok rendszerint sózott halat kaptak – minek következtében rendkívüli szomjúság gyötörte őket.[574] Ennek ellenére még nyáron is ritkán kaptak többet inni naponta egy bögrényi víznél. Ez a gyakorlat olyannyira általános volt, hogy a foglyok által az utazás során megtapasztalt szörnyű szomjúságról szóló történeteknek se szeri, se száma. „Egyszer három napon át nem kaptunk vizet, és 1939 legelső napján, valahol a Bajkál-tó közelében a fekete jégcsapokat kényszerültünk nyalogatni, amelyek a vasúti kocsikról lógtak”, írta egy volt lágerfogoly.[575] Egy másik hajdani rab arról számolt be, hogy egy huszonnyolc napos utazás alatt háromszor kaptak vizet, amikor a vonat időnként megállt, hogy „levegyék a holttesteket”.[576] Azok sem szenvedtek kevésbé, akik naponta hozzájutottak egy bögrényi innivalóhoz. Jevgenyija Ginzburg visszaemlékezése szerint a foglyok fájdalmas választásra kényszerültek: vagy megitták az összes vizüket reggel, vagy megpróbáltak takarékoskodni vele. „Azoknak, akik csak időnként ittak egy kortyot, hogy a vizük egész nap kitartson, egyetlen pillanat nyugalmuk sem volt. Reggeltől estig sólyomként meredtek a bögréjükre.”[577] Már amennyiben volt bögréjük: az egyik fogoly élete vége felé felidézte azt a tragikus esetet, amikor ellopták tőle a teáskannáját, amelyet addig sikerült

magánál tartania. A teáskannából nem ömlött ki a víz, és az asszony egész nap kortyolgathatott belőle. Nélküle egyáltalán nem volt miben vizet tárolnia, és nagyon kínlódott a szomjúság miatt.[578] Ennél is nyomasztóbbak voltak Nyina Gagen-Torn emlékei, aki egy olyan transzportszerelvényen utazott, amely nyár derekán három napon át vesztegelt Novoszibirszk mellett. A város átmeneti börtöne tele volt: „Július volt. Hatalmas forróság. A Sztolipin-vagonok teteje izzásig hevült, és mi úgy feküdtünk a priccseken, akár a cipók a kemencében.” Gagen-Torn és társai elhatározták, hogy éhségsztrájkba lépnek, noha az őrök új, hosszabb büntetéssel fenyegették őket. „Nem akarunk vérhast kapni”, kiáltozták vissza nekik az asszonyok. „Négy napja itt fekszünk a saját ürülékünkben.” Végül az őrök vonakodva megengedték, hogy igyanak egy kicsit, és megmosakodjanak.[579] Egy lengyel fogoly szintén olyan vonatra került, amely megállt – méghozzá esőben. A foglyok természetesen megpróbálták összegyűjteni a tetőről lecsorgó vizet. De „amikor kitartottuk a bögréinket az ablakrács rúdjai között, a tetőn ülő őr azt kiáltotta, hogy lőni fog, ugyanis az efféle viselkedés tilos volt”.[580] A téli utazások nem voltak kevésbé rettenetesek. Egy másik lengyel deportált felidézte, hogy miközben kelet felé utaztak, nem volt semmijük, csak „fagyott kenyér és vízjég formájában”.[581] Más deportáltak is különleges gyötrelmeket álltak ki, függetlenül attól, hogy nyár volt-e vagy tél. Amikor egy száműzöttvonat megállt, rendszerint egy közönséges állomáson, a foglyok nekiiramodtak, hogy a helybéliektől élelmet vásároljanak. „A zsidóink csak úgy tülekedtek a tojásokért – idézte fel egy lengyel utas. – Inkább koplalnak, semmint hogy ne kóser ételt egyenek.”[582] A nagyon idősek és a nagyon fiatalok szenvedtek a legtöbbet. A litván Barbara Armonaszt, aki amerikai férfihoz ment feleségül, más litván férfiakkal, asszonyokkal és gyermekekkel együtt deportálták. Volt köztük egy olyan nő, aki négy órával korábban szülte meg gyermekét, és egy nyolcvanhárom esztendős béna öregasszony is, akit

nem lehetett tisztán tartani – „nagyon hamar minden bűzlött körülötte, és testét elborították a kelések.” Volt továbbá három csecsemő: A szüleik rengeteget bajlódtak a pelenkák miatt, mivel lehetetlen volt rendszeresen kimosni őket. Néha, amikor a vonat megállt egy eső után, az anyák már ugrottak is, hogy pelenkákat mossanak az árkokban. Veszekedések törtek ki az árkoknál, mert egyesek edényeket akartak mosogatni bennük, mások az arcukat akarták megmosni, megint mások a szennyes pelenkákat akarták kimosni, mindannyian egyszerre… A szülők minden lehetséges módon igyekeztek tisztán tartani a gyermekeiket. A használt pelenkákat megszárították és kirázták. Lepedőket és ingeket szaggattak szét, hogy pelenkákat készítsenek belőlük, és a férfiak néha a derekuk köré kötötték a nedves pelenkákat, így próbálták gyorsabban megszárítani azokat. A kisgyermekeknek sem jutott jobb sors: Voltak nagyon meleg napok, és a kocsikat megtöltő erős bűz annyira elviselhetetlenné vált, hogy sokan rosszul lettek tőle. A mi kocsinkban egy kétéves fiúcska súlyosan belázasodott, és állandóan sírt fájdalmában. A szülei semmi más orvosságot nem tudtak szerezni, csak egy kevés aszpirint. A gyerek egyre betegebb és betegebb lett, és végül meghalt. A következő megállónál egy ismeretlen erdőben a katonák levették a vonatról a holttestét, és feltehetően eltemették. Szívszorító volt nézni a szülei bánatát és tehetetlen haragját. Normális körülmények között, ha orvosi segítséghez jutott volna, a gyerek nem halt volna meg. Most pedig még csak azt sem tudja biztosan senki, hogy hol lett eltemetve.[583] A letartóztatott ellenségek, szemben a deportáltakkal, olykor

különleges bánásmódban részesültek, ami nem javított szükségképpen a helyzetükön. Marija Szandratszkaját akkor tartóztatták le, amikor a gyermeke két hónapos volt, és egy hasonló helyzetben lévő anyákkal teli transzportszerelvényre rakták. Hatvanöt asszony és hatvanöt kisgyerek tizennyolc napon át utazott két marhavagonban, amelyekben két nagyon apró, füstokádó kályhától eltekintve nem volt semmilyen fűtés. Nem kaptak külön fejadagot, sem meleg vizet, hogy megfüröszthessék a gyermekeket vagy kimoshassák a pelenkákat, melyek utóbb „megzöldültek a mocsoktól”. Két asszony öngyilkos lett, üvegcserepekkel hasították fel a torkukat. Egy harmadik megháborodott. Az utánuk maradt három gyermeket más anyák vették gondjaikba. Az egyiket Szandratszkaja „fogadta örökbe”. Élete vége felé meggyőződéssel állította, hogy saját gyermekét, aki akkor tüdőgyulladást kapott, kizárólag az anyatej mentette meg. Gyógyszer természetesen egyáltalán nem állt rendelkezésükre. Miután megérkeztek a tomszki átmeneti börtönbe, a helyzet nem sokat javult. Egyre több gyerek betegedett meg. Ketten meghaltak. Két további anya próbálkozott öngyilkossággal, de megakadályozták őket. Mások éhségsztrájkba kezdtek. A sztrájk ötödik napján az asszonyokat meglátogatta egy NKVD-bizottság: az egyik asszony hozzájuk vágta a kisbabáját. Csak miután Tyemlagba – főként a letartóztatott „feleségek” számára létesített női táborba – értek, sikerült Szandratszkajának óvodát szerveznie, végül pedig rávennie a rokonait, hogy jöjjenek el a gyermekéért, és vigyék őt magukkal.[584] Jóllehet a történet bizarrnak és embertelennek tűnik, Szandratszkaja esete korántsem volt egyedülálló. Egy hajdani tábori orvos szintén elmondta, hogy kísérőnek rendelték egy „gyermektranszport” mellé, amelyben tizenöt, csecsemőjét gondozó anya volt, valamint huszonöt további gyermek és két „dada”. Védőőrizet alatt valamennyiüket az állomásra kísérték, ahol nem rendes vonatra szállították fel őket, hanem Sztolipin-vagonba, melynek ablakain rácsok voltak; megfelelő élelmet viszont nem adtak nekik.[585]

* Időnként mindegyik transzportvonat megállt, de ezek a megállók nem feltétlenül hoztak megkönnyebbülést. A foglyokat leszállították a vonatokról, teherautókra zsúfolták, majd átmeneti börtönökbe vitték őket. Az ilyen helyek rendje hasonló volt a börtönökéhez, ahol a kihallgatások zajlottak, eltekintve attól, hogy a börtönőröket még kevésbé érdekelte a rabok kényelme, hiszen nem volt valószínű, hogy még egyszer találkoznak velük. Ennek eredményeként az átmeneti börtön rendje megjósolhatatlan volt. A lengyel Karol Harenczyk, akit a második világháború kezdetekor szállítottak Nyugat-Ukrajnából Kolimára, beszámolt az általa megjárt számos börtön viszonylagos pozitívumairól. A lengyel hadsereg kívánságára kitöltött kérdőíven megemlítette, hogy a lvovi börtön száraz volt, „meglehetősen tiszta”, és „jó zuhanyzók” voltak benne. Ezzel szemben a kijevi börtön „zsúfolt és leírhatatlanul piszkos” volt, ráadásul hemzsegtek benne a tetvek. Harkovban Harenczyk 96 négyzetméteres zárkájába 387 embert zsúfoltak be, a sokezernyi tetű mellé. Az aremovszki börtön „szinte teljesen sötét” volt, a sétát egyáltalán nem engedélyezték: „a cementpadlót nem takarítják, halmaradékok hevernek a padlón. A mocsok, a bűz és a levegőtlenség miatt megfájdult az emberek feje, szédültek”, olyannyira, hogy a rabok négykézláb mászkáltak. Vorosilovgrádban a börtön megint csak „meglehetősen tiszta” volt, a raboknak módjukban állt naponta kétszer a zárkán kívül könnyíteni magukon. A sztarobelszki átmeneti táborban a foglyoknak csak egy héten egyszer engedélyeztek félórányi sétát.[586] A legprimitívebb átmeneti táborok valószínűleg a csendes-óceáni partvidéken működtek, ahol a rabok azelőtt tartózkodtak, hogy feltették őket a Kolimára tartó hajókra. Az 1930-as évek elején csak egy ilyen létezett: Vtoraja Recska, Vlagyivosztok közelében. Vtoraja Recska azonban olyan túlzsúfolt volt, hogy 1938-ben még két átmeneti tábort építettek: Buhta Nahodkát és Vanyinót. Még így sem

volt elegendő barakk a hajókra váró sokezernyi fogoly számára.[587] Egy rab 1947 júliusának végén került Buhta Nahodkába: „Húszezer embert tartottak a szabad ég alatt. Épületekről szó sem esett – az emberek közvetlenül a földön ültek, feküdtek és éltek.”[588] A vízellátás sem volt sokkal jobb, mint a vonatokon, dacára a ténynek, hogy a foglyok, nyár derekán, változatlanul főként sózott halon éltek: „Szerte a táborban feliratok hirdették, »Forralatlan vizet inni tilos«. És két járvány dúlt közöttünk – a tífusz és a vérhas. A foglyok nem törődtek a feliratokkal, és azt a vizet itták, ami itt is-ott is feltört a talajból… mindenki megértheti, milyen kétségbeesetten kívántuk a vizet, hogy szomjunkat oltsuk.”[589] Azok a foglyok, akik heteken át úton voltak – és az emlékiratírók szerint az utazás Buhta Nahodkáig negyvenhét napot is igénybe vehetett[590] – még nehezebben viselték a csendes-óceáni partvidéken lévő átmeneti táborokban uralkodó viszonyokat. Egyikük feljegyezte, hogy mire a transzportja Buhta Nahodkába ért, társainak hetven százaléka farkasvakságtól, a skorbut egyik mellékhatásától és hasmenéstől szenvedett.[591] Orvosi segítség nemigen állt rendelkezésre. Oszip Mandelstam gyógyszerek és megfelelő ellátás híján 1938 decemberében, paranoiás őrültként halt meg Vtoraja Recskában.[592] Akik nem gyengültek le túlságosan, a csendes-óceáni partvidék átmeneti táboraiban kiegészíthették valamelyest kenyérfejadagjukat. A rabok cementes vödröket cipeltek, tehervagonokat rakodtak ki, és latrinákat ástak.[593] Éppen ezért néhányan úgy emlékeznek Buhta Nahodkára, mint az „egyetlen táborra, ahol a rabok könyörögtek a munkáért”. Egy lengyel asszony visszaemlékezése szerint „Csak azokat etetik, akik dolgoznak, mivel azonban több fogoly van, mint amennyi munka, néhányan éhen halnak. A prostitúció úgy virágzik, mint az íriszek a szibériai réteken.”[594] Megint mások, emlékezett Thomas Sgovio, kereskedéssel tartották életben magukat:

Volt egy nagy, nyitott térség, amit bazárnak neveztek. A rabok ott gyűltek össze, és csereberéltek… A pénznek nem volt értéke. A legkeresettebb portéka a kenyér, a dohány és az újságpapír volt, amiből cigarettát sodortunk. Voltak nem politikaiak, akik a karbantartó és kiszolgáló személyzet tagjaiként töltötték a büntetésüket. Ők kenyeret és dohányt adtak az újonnan érkezettek ruháiért cserébe, aztán a ruháinkat továbbadták a táboron kívülieknek, rubelért, ilyenformán halmozva fel a pénzt arra az időre, amikor majd kiengedik őket a szovjet világba. Napközben a bazár volt a tábor legnépesebb helye. Ott, abban a kommunista pokolban szembesültem azzal, hogy milyen is a valóságban a szabad verseny legnyersebb formája.[595] E foglyok számára azonban az utazás borzalmai nem értek véget a vonatokkal és az átmeneti táborokkal. Ahhoz, hogy Kolimára érjenek, még hajóra kellett szállniuk – akárcsak azoknak a raboknak, akik a Jenyiszejen utaztak felfelé Krasznojarszkból Norilszkba, vagy, korábban, uszályokon Arhangelszkből Uhtába, a Fehér-tengeren át. Kevés olyan fogoly akadt a Kolimára induló hajókon, aki ne érezte volna úgy, mintha szakadékba ugrana, mintha átkelne az ismert világ határát jelentő Styx folyón. Sokuk korábban egyáltalán nem utazott hajón.[596] A hajók egyáltalán nem voltak rendkívüliek. Öreg holland, svéd, angol és amerikai tehergőzösök – amelyeket véletlenül sem utasszállításra terveztek – közlekedtek Kolima és a táborok között. A hajókat új szerepüknek megfelelően átalakították, de a változtatások jobbára kozmetikai jellegűek voltak. A kéményekre felfestették a (Dalsztrojt jelentő) D. Sz. betűket, a fedélzeteken géppuskafészkeket létesítettek, a hajók gyomrában pedig kezdetleges priccseket helyeztek el; ezt a részt vasrácsokkal több traktusra osztották. A Dalsztroj-flotta legnagyobb egysége, melyet eredetileg óriási

kábelkötegek szállítására terveztek, kezdetben a Nyikolaj Jezsov nevet viselte. Miután Jezsov kegyvesztett lett, a hajót átkeresztelték Feliksz Dzerzsinszkijre – a módosítás a nemzetközi hajózási regisztráció miatt tetemes összegbe került.[597] A hajók emberi rakományát az utazás első szakaszában, amikor a hajók a japán partoktól nem messze haladtak el, a fedélzet alatt tartották. E néhány nap folyamán a fedélzetről a hajó gyomrába vezető ajtónak szigorúan zárva kellett lennie, hiszen bármikor felbukkanhatott a közelben egy kósza japán halászhajó.[598] Ezek a szállítmányok tulajdonképpen olyannyira titkosnak minősültek, hogy amikor a Dalsztroj egyik hajója, az Indigirka, fedélzetén 1.500 utassal – főként a kontinensre visszatérő rabokkal – 1939-ben a Japánhoz tartozó Hokkaido szigeténél zátonynak ütközött, a legénység inkább hagyta az utasok többségét meghalni, semmint hogy vészjelzést adjon le. A hajón természetesen nem voltak életmentő eszközök, és a legénység, nem akarván leleplezni, hogy mit is szállít a valóságban a „teherhajó”, nem kért segítséget, noha számos hajó tartózkodott a közelben. Néhány japán halász a saját szakállára megpróbálkozott a mentéssel, de nem jártak sikerrel: a szerencsétlenségben több mint ezer ember halt meg.[599] A foglyok még akkor is megszenvedték a titoktartás követelte kényszerű bezártságot, ha éppen nem került sor katasztrófára. Tülekedni kényszerültek az ételért, amit az őrök ledobtak közéjük. A vizet vödrökben eresztették le nekik a fedélzetről. Vízből és élelemből egyaránt kevés volt – akárcsak levegőből. Az anarchista Elinor Olitckaja felidézte, hogy az emberek rögtön a behajózást követően hányni kezdtek.[600] Jevgenyija Ginzburg szintén azonnal rosszul lett, amint lekerült a rakodótérbe: „Ha állva maradtam, az csak azért történt, mert nem volt annyi hely, hogy összeessek.” Miután a hajófenékre értek, „lehetetlen volt mozogni, a lábunk elzsibbadt, szédültünk az éhségtől és a tengeri levegőtől, és valamennyien tengeribetegek voltunk… százával zsúfoltak bennünket össze, alig

kaptunk levegőt, a mocskos padlón vagy egymáson ültünk vagy feküdtünk, szétterpesztett lábakkal, hogy az előttünk lévő elférjen.”[601] Miután maguk mögött hagyták a japán partokat, a rabokat néha felengedték a fedélzetre, hogy használják a hajó csekély számú illemhelyét, amelyek aligha voltak megfelelőek sok ezer ember kiszolgálására. Az emlékiratírók különbözőképpen emlékeznek az illemhely előtti várakozás időtartamára, van, aki „kétórás”, van, aki „hétnyolc órás”, és olyan is akad, aki „egész napos” sorban állásról számol be.[602] Thomas Sgovio ekként írta le ezeket az alkalmatosságokat: Egy dobozszerű deszkatákolmány, amelyet a hajó oldalára erősítettek… meglehetősen körülményes dolog volt az imbolygó hajó fedélzetéről a korláton átmászva bejutni a dobozba. Az idősebb foglyok és azok, akik még soha nem utaztak tengeren, féltek ezt megtenni. Az őr ösztökélése és a kínzó szükség végül legyőzette velük az ódzkodásukat. Az utazás alatt mindvégig éjjel-nappal hosszú sor állt a lépcsőn. Egyszerre csak két ember lehetett a dobozban.[603] A hajókon zajló élet fizikai kínjai eltörpültek azon gyötrelmek mellett, amelyeket maguk a rabok – pontosabban a közöttük lévő bűnöző elemek – okoztak társaiknak. Ez kiváltképp igaz volt az 1930as évek végén és az 1940-es évek elején, amikor a táborrendszerben a köztörvényesek befolyása a legnagyobb volt, és a hatóságok egyáltalán nem különítették el egymástól a politikai és a köztörvényes foglyokat. A politikaiak egy része már a vonatokon is találkozott köztörvényesekkel. Aino Kuusinen felidézte, hogy „az utazást leginkább azok a fiatalkorúak [fiatalkorú bűnözők] tették kibírhatatlanná, akik a felső priccseket foglalták el, és mindenféle disznóságot műveltek – leköpdösték, obszcén szavakkal illették, sőt

levizelték a felnőtt foglyokat.”[604] A hajókon még rosszabb volt a helyzet. Elinor Lipper, akit az 1930-as évek végén szállítottak Kolimára, leírja, hogy a politikaiak „összepréselődve feküdtek a hajófenék kátrányos padlóján, mert a deszkapadozatot a köztörvényesek vették birtokukba. Ha bárki közülünk fel merte emelni a fejét, odafentről halfejekkel és belsőségekkel dobálták meg. Amikor a tengeribeteg köztörvényesek valamelyike hányni kezdett, a hányadék egyenesen ránk zúdult.”[605] Leginkább a lengyel és baltikumi rabok számítottak célpontnak, mivel jobb ruhájuk és értékesebb holmijuk volt, mint szovjet sorstársaiknak. Egy alkalommal néhány köztörvényes rab lekapcsolta a hajó világítását, és rátámadt a lengyel foglyok egyik csoportjára; egy részüket meggyilkolták, a többieket kirabolták. „Azok a lengyelek, akik ott voltak, és nem pusztultak el – írta az egyik túlélő –, életük hátralévő részében tudni fogják, hogy megjárták a poklot.”[606] A férfi és női rabok összekeverése még súlyosabb következményekkel járhatott, mint a politikaiaké és a köztörvényeseké. Ez tulajdonképpen tilos volt: a férfiaknak és a nőknek külön kellett utazniuk a hajókon. A gyakorlatban az őröket meg lehetett vesztegetni, hogy engedjék a férfiakat a nők közé, ami drasztikus következményeket vont maga után. A „kolimai villamos” – a hajókon történt csoportos nemi erőszak – az összes táborban szóbeszéd tárgyát képezte. Jelena Glink, a túlélők egyike, így írta le: A megerőszakolások a „villamoskalauz” vezényszavára zajlottak… a „koncsaj bazar” [„elég a mókából”] utasításra az éppen soron lévő vonakodva abbahagyta, amit művelt, és átadta a helyét a következő férfinak, aki teljes készenlétben várakozott… a halott nőket a lábuknál fogva húzták az ajtóhoz, és a küszöbön halmozták fel őket. A megmaradtakat eszméletre térítették – vizet loccsantottak rájuk –, és ott folytatták, ahol

abbahagyták. 1951 májusában a [„nagy villamos”-a miatt Kolima-szerte híres] Minszk fedélzetéről a tengerbe hajították a női holttesteket. Az őrök még csak fel sem írták a halottak nevét… [607] Glink tudomása szerint soha senkit nem büntettek meg a hajókon elkövetett nemi erőszakért. A lengyel Janusz Bardach, aki 1942-ben, kamaszként találta magát egy Kolimába tartó hajó fedélzetén, hasonló esetről számolt be. Jelen volt, amikor köztörvényesek egy csoportja kitervelte a női részleg megtámadását, és látta, amint rést vágtak a nemeket elkülönítő vasrácson: Mihelyt a nők előbukkantak a résen keresztül, a férfiak leszaggatták a ruháikat. Egy nőre egyszerre több férfi vetette rá magát. Láttam, amint vonaglik az áldozatok fehér teste, amint kétségbeesetten rúgkapálnak, a férfiak arcába karmolnak. Az asszonyok haraptak, kiáltoztak és jajgattak. A támadók visszaütöttek nekik… amikor nem jutottak nőhöz, a tagbaszakadtabb férfiak a fiatal fiúkat vették üldözőbe. Ezek a kamaszok is a mészárszékre kerültek, és véresen, zokogva feküdtek a hasukon a padlón. A többi rab közül senki nem próbálta megfékezni az erőszakoskodókat: „százával lógtak a férfiak a priccsek szélén, és bámulták a jelenetet, de egyikük sem próbált közbeavatkozni”. A támadás csak akkor ért véget, írta Bardach, amikor az őrök a felső fedélzetről vizet zúdítottak a hajó gyomrába. Utóbb kivonszoltak néhány halott és sérült nőt. Büntetést senki nem kapott.[608] „Bárki – írta az egyik túlélő rab –, aki látta Dante poklát, azt mondaná, hogy az semmi volt ahhoz képest, ami azon a hajón zajlott.”[609]

* Számos további történet létezik a transzportokkal kapcsolatban, némelyikük annyira megrázó, hogy elmondani sem könnyű. Ezek az utazások oly rettenetesek voltak, hogy a túlélők kollektív emlékezete valóságos rejtélyként kezeli őket, amit éppoly nehéz megérteni, mint magukat a táborokat. A többé-kevésbé normális emberi pszichológiát alapul véve lehet magyarázatot találni a táborparancsnokok kegyetlenségére, akik, mint látni fogjuk, maguk is nyomás alatt voltak a normák és tervek teljesítésével kapcsolatban. Még a kihallgatok cselekedeteit is meg lehet magyarázni, akiknek az életük függött attól, hogy képesek-e vallomást kicsikarni, és akiket gyakran éppen a szadizmusuk okán választottak erre a feladatra. Jóval nehezebb viszont megindokolni, hogy az egyszerű őr miért nem volt hajlandó a szomjhalál szélén álló foglyoknak vizet, vagy egy lázas gyereknek aszpirint adni, vagy hogy miért nem akadályozta meg a női foglyok csoportos megerőszakolását és megölését. Természetesen nem bizonyítható hogy a szállítmányok őreit kifejezetten utasították volna a rabok kínzására. Ezzel szemben aprólékosan szabályozták, hogyan kell védelmezni a fogolytranszportokat, és a hatóságok igen dühödten reagáltak e szabályok gyakori megsértésére. Egy 1941 decemberében, a „fogolytranszportok szervezésének javítása” tárgyában született dekrétum indulatos szavakkal írta le a Gulag egyes őreinek és alkalmazottainak „felelőtlenségét” és olykor „bűnös” magatartását: „Emiatt a kijelölt helyekre a rabok kiéhezett állapotban érkeztek meg, aminek eredményeként egy ideig nem lehetett munkába állítani őket.”[610] Egy 1940. február 25-én kelt hivatalos utasítás nemcsak azt rótta fel dühödten, hogy az északi táborok felé induló vonatokra betegen és legyengülten tették fel a rabokat – ami önmagában véve tilos volt –, de azt is, hogy sokuknak nem adtak ételt vagy vizet, nem biztosítottak az évszaknak megfelelő úti öltözetet, és nem adták melléjük személyi

adatlapjukat, amely emiatt elkallódott. Más szóval, a rabok úgy érkeztek meg a táborokba, hogy ott senki nem tudta, mit követtek el, és milyen ítélettel sújtották őket. Egy 1939-ben északra küldött, 1.900 fős transzportból 590-en „korlátozott munkaképességűek” voltak az érkezéskor, lévén vagy túlságosan gyengék, vagy nagyon betegek. Némelyiküknek csupán pár hónap volt hátra a büntetésből, és akadt olyan is, aki már teljesen letöltötte. Legtöbbjüknek nem volt meleg ruhája, és „rosszul álltak lábbeli dolgában”. 1939. novemberében 272 rabot szállítottak 500 km-en át nyitott teherautókon – télikabátja egyiküknek sem volt –, minek folytán sokan közülük megbetegedtek, és később néhányan meghaltak. Mindezen tényeket a kellő felháborodással jelentették, és a hanyag őrök büntetésben részesültek. [611]

Az átmeneti börtönökben uralkodó körülményeket szintén számos utasítással igyekeztek szabályozni. 1940. július 26-án például meghatározták, miként kell megszervezni az átmeneti börtönöket, kifejezetten előírva a parancsnokoknak, hogy létesítsenek fürdőt, gondoskodjanak az élősködőktől való mentesítésről, továbbá működő konyhákról.[612] Nem kevésbé volt fontos a Dalsztroj flottájának biztonsága és épsége. Amikor 1947 decemberében a magadani kikötőben horgonyzó hajók közül kettőn dinamit robbant, és emiatt 97-en meghaltak, 224-en pedig kórházba kerültek, Moszkva „bűnösen hanyag magatartást” vetett a kikötői hatóságok szemére. Az esetért felelősnek tartott személyeket bíróság elé állították és elítélték.[613] A Gulag moszkvai főnökei nagyon is tisztában voltak a rabszállító hajókon zajló borzalmakkal. A norilszki ügyészi hivatal felügyelőjének 1943-ban kelt jelentése felpanaszolja, hogy a hajón érkezett rabok – akiket a Jenyiszej folyón hoztak uszályokkal – „gyakran leromlott fizikai állapotban voltak… az 1943-ban Norliszkba érkezett 14.125 fogoly közül mintegy ötszázan a [Norilszk kikötőjében lévő] Dudinka kórházba kerültek az érkezésük utáni első vagy második napon; nagyjából ezren ideiglenesen munkaképtelenné

váltak, mivel nem adtak nekik enni.”[614] E felháborodott hangok ellenére, a transzportrendszer az idő múlásával vajmi keveset változott. Utasításokat adtak ki, olykor panaszt emeltek. Mégis, 1944. december 24-én egy szállítmány olyan állapotban érkezett meg a távol-keleti Komszomolszk állomására, hogy azt még a táborrendszer megbízott ügyésze is csapnivalónak minősítette. A hivatalos beszámoló, melyet az ötvenegy vagon alkotta, „SK 950” megjelölést viselő szerelvény sorsáról készített, még a Gulag-transzportok rettenetes történetén belül is bizonyosan egyedülálló tragédiáról szól: A rabok fűtetlen vagonokban érkeztek, amelyeket nem készítettek elő a rabszállításra. Minden vagonban 10-12 priccs volt, melyeken nem férhetett el több 18 embernél, mégis 48 ember volt minden vagonban. A vagonokban nem helyeztek el elegendő víztároló edényt, minek eredményeként időnként szünetelt a vízellátás, néha teljes napokon és éjszakákon át. A rabok fagyott kenyeret kaptak, tíz napon keresztül pedig egyáltalán semmit nem adtak nekik. A rabok nyári uniformisban, piszkosan, tetvesen érkeztek, szemlátomást tele voltak fagysérülésekkel… a beteg rabokat lelökték a vagon padlójára, és orvosi segítség nélkül hagyták őket ott meghalni. A holttesteket hosszú időn át a vagonokban tartották… Az SK 950 jelű szerelvénnyel útnak indított 1.402 emberből 1.291 érkezett meg: 53-an útközben pusztultak el, 66-ot az útba eső kórházakban hagytak. Érkezés után további 335 személy került kórházba harmad- és negyedfokú fagysérülésekkel, tüdőgyulladással és más betegségekkel. A szállítmány, úgy tűnik, hatvan napig volt úton, de huszonnégy napon át „a rossz szervezés következtében” mozdulatlanul vesztegelt különféle mellékvágányokon. Még ebben a rendkívüli esetben is a szerelvény parancsnoka – bizonyos Habarov

elvtárs – megúszta egy „figyelmeztető megrovás”-sal.[615] A hasonló transzportok számos túlélője próbált magyarázatot találni arra a különösen rossz bánásmódra, amelyet a rabok a szállítmányok fiatal, tapasztalatlan őreitől szenvedtek el, akik korántsem hasonlítottak a börtönrendszerben tevékenykedő képzett gyilkosokra. Nyina Gagen-Torn úgy vélekedett, hogy „nem volt jele gonoszságnak, csak a szállítmány iránti teljes közönynek. Nem úgy tekintettek ránk, mint emberekre. Elő rakomány voltunk.”[616] A lengyel Antoni Ekart, akit az 1939-es szovjet invázió után tartóztattak le, szintén azt gondolta, hogy nem azért nem adtak vizet, mert szántszándékkal kínozni akartak bennünket, hanem mert a kísérőknek külön fáradságba került volna odahozni nekünk, és ezt utasítás nélkül nem tették meg. A kíséret parancsnokát egyáltalán nem érdekelte ez az egész, és az őrök nem voltak hajlandók naponta többször az állomások kútjaihoz vagy vízcsapjaihoz kísérni a foglyokat, mivel szökéstől tartottak.[617] Egyes foglyok szerint azonban nem csak a közönyre akadt példa: „Reggel a szállítmány főnöke bejött a folyosóra… arccal az ablak felé állt, háttal nekünk, és sértő szitkokat kiabált: »Unlak benneteket!«”[618] Szolzsenyicin is az unalomra – vagy inkább unalommal vegyülő haragra, melyet a lealacsonyító munka kényszere okozott – vezette vissza a máskülönben megmagyarázhatatlan jelenséget. Sőt megpróbálta magát a konvojok őreinek helyébe képzelni. Ott voltak, túlterhelten, a kelleténél kevesebben, és „aztán meg messze kéne menni a vederrel, különben is, hogy néz ki az, hogy egy szovjet harcos vizet hordjon, mint egy öszvér, a nép ellenségeinek?” Ami még rosszabb, folytatta, azt a vizet

nagyon soká tart szétosztani. A raboknak saját bögréjük nincsen, akinek volt, attól elvették, így aztán itathatja őket a katona a két kincstáriból, és amíg teleisszák magukat, ott állhat mellettük, meregetheti, meregetheti meg nyújtogathatja nekik… De mindezt még elviselné az őrség, és cipelné a vizet, és itatná őket, ha ezek a disznók, miután teleszlopálták magukat vízzel, nem kéredzkednének vécére. Márpedig úgy van az: ha nem adsz nekik egy napig vizet, nem kéredzkednek vécére sem; ha egyszer itatod meg őket, egyszer mehetnek vizelni is; ha megsajnálod őket, és kétszer adsz nekik inni – kétszer akarnak kimenni is. Úgyhogy legpraktikusabb, ha nem kapnak vizet.*[619] Lett légyen bármi az indítékuk – közöny, unalom, harag, sértett büszkeség –, a rabokra pusztító hatással volt. Rendszerint nemcsak összezavarodva és a börtönélményektől, valamint a kihallgatástól megalázottan érkeztek a táborokba, de fizikailag legyengülten is – egyszersmind készen arra, hogy megtegyék gulagbeli utazásuk következő lépését: azt, amely immár magába a táborba vezetett. * Ha nem volt sötét, ha nem voltak betegek, és ha elég érdeklődés volt bennük ahhoz, hogy felpillantsanak, az első dolog, amit a rabok érkezéskor megláttak, a tábor kapuja volt. A kapu fölött jobbára egy jelszó díszelgett. A kolimai lagpunktok bejárata fölött „egy furnérlemez ívelt át, amelyen egy transzparens ezt hirdette: „A munka a Szovjetunióban becsület, dicsőség, vitézség és hősiesség dolga!”[620] Barbara Armonaszt egy Irkutszk külvárosában lévő munkatelepen ez a felirat fogadta: „Becsületes munkával fogom leróni a szülőföldnek a tartozásomat.”[621] Egy másik rab, aki 1933ban érkezett – az akkor már szigorúan őrzött börtönként működő – Szolovkira, ezt olvasta: „Vasököllel vezetjük az emberiséget a boldogság felé!”[622] A tizennégy esztendős korában letartóztatott

Jurij Csirkov is szembesült Szolovkin egy felirattal, amely így hangzott: „Munka által – Szabadság!” – e jelszónál kínosabban egy sem hasonlított arra, ami Auschwitz kapui fölött volt olvasható: Arbeit Macht Frei – „A munka szabaddá tesz.”[623] Akárcsak a börtönbe érkezést, egy-egy új etap táborba érkezését is rituálék kísérték: a transzporttól kimerült fegyencnek immár dolgozó zekké kellett válnia. „A táborba érkezés után”, idézte fel a lengyel Karol Colonna-Czosnowski, hosszú idő telt el, mire megszámoltak bennünket… Azon az estén úgy látszott, sosem lesz vége. Számtalanszor kellett ötösével egymás mellé állnunk, és minden sornak azt mondták, tegyen három lépést előre, miközben jó pár gondterheltnek látszó NKVD-tiszt hangosan számolt, „ogyin, dva, tri…”, és minden egyes számot aprólékosan beírtak a jegyzettömbjeikbe. Feltételezhető, hogy az életben maradtak száma, valamint azoké, akiket en route agyonlőttek, nem tette ki a várt mennyiséget.[624] A számolást követően a férfiakat és a nőket egyaránt fürdeni vitték, és leborotválták őket – az egész testüket. Mindazonáltal ez a procedúra, amelyet hivatalos utasításra, a higiénia érdekében folytattak le[625] – annak a bizonyosan helytálló vélekedésnek az alapján, mely szerint a szovjet börtönökből érkező rabok tele vannak tetvekkel – szintén nem nélkülözte a rituális jelentőséget. Különösen a nők iszonyattal és viszolygással emlékeznek vissza rá, ami nem csoda. Gyakorta a ruháikat levetve, meztelenül, a katonák pillantásainak kereszttüzében kellett várniuk, hogy sorra kerüljenek és leborotválják őket. „Az első alkalommal – emlékezett Elinor Olickaja, aki Kolimába érkezésekor részese volt ennek a ceremóniának – siránkozó tiltakozást hallottam: a nők már csak nők maradnak…”[626] Olga Adamova-Szljozbergnek egy átmeneti börtönben ugyanilyen élményben volt része:

Levetkőztünk, és átadtuk a ruháinkat fertőtlenítésre, majd, amikor fel kellett mennünk az emeleti mosdóba, azt vettük észre, hogy a lépcsőn, az aljától a tetejéig, őrök sorakoznak. Elvörösödve lehorgasztottuk a fejünket, és egymáshoz simulva tülekedtünk. Aztán felpillantottam, és a tekintetem találkozott a parancsnokéval. Mogorván nézett rám. „Gyerünk, gyerünk – kiabálta. – Mozogjanak!” Hirtelen megkönnyebbülést éreztem, és még komikusnak találtam a szituációt. „Az ördög vigye el őket – gondoltam. – Ezek nekem csak annyira férfiak, mint Vászka, a bika, akitől gyerekkoromban megijedtem.”[627] Miután a foglyok túlestek a fürdésen és a borotváláson, következett a férfiak és nők névtelen zekké alakításának második lépése, a ruházat kiosztása. A szabályok időről időre és táborról táborra változtak, abban a tekintetben is, hogy a rabok viselhették-e a saját ruháikat, vagy sem. A gyakorlatban a döntés, úgy tűnik, a helyi táborparancsnokok szeszélyén múlott: „Az egyik lagpunktban viselhette az ember a saját ruháját, a másikban nem”, emlékezett Galina Szmirnova, aki az 1950-es évek elején Ozerlagban raboskodott.[628] A dolognak nem mindig volt jelentősége: ha addig nem lopták el, mire eljutottak a táborba, sok rabról rongyokban lógott a ruha. Azok, akiknek nem volt ruhájuk, a táborokban rendszeresített kincstári egyenruhát kényszerültek hordani, ami minden esetben régi, szakadozott és silány minőségű volt, ráadásul soha nem illett a viselőjére. Némelyek, kivált a nők, úgy érezték, mintha ezek a ruhák kimondottan a megalázásukat szolgáló eszközök lennének. Anna Andrejeva, az író és spiritualista Danyiil Andrejev felesége először egy olyan táborba került, ahol a raboknak szabad volt a saját ruháikat

viselniük. Később, 1948-ban egy másik táborba vitték, ahol ezt nem engedték meg. A változást Andrejeva szerfölött kellemetlennek találta: „Megfosztottak bennünket mindenünktől, megfosztottak a nevünktől, mindentől, ami része egy ember személyiségének, és egy olyan formátlan ruhát adtak ránk, amit leírni sem vagyok képes…”[629] Senki nem fordított figyelmet arra, hogy a rabok megfelelő méretű ruhát kapjanak. „Mindannyian hosszú alsóneműt kaptunk”, írta Janusz Bardach, továbbá „fekete zubbonyt, steppelt nadrágot, hosszú, steppelt pufajkát, fülvédős nemezkalapot, gumitalpú csizmát és filccel bélelt kesztyűket. Ezeket a ruhadarabokat válogatás nélkül nyomták a kezünkbe, és rajtunk múlt, hogy ránk való méretet találjunk. Mindaz, amit én kaptam, túlságosan nagy volt, és órákat töltöttem azzal, hogy a saját méretemre való holmikra csereberéljem.”[630] Egy másik női fogoly nem kevésbé epés szavakkal azt írta a tábori divat kapcsán, hogy „rövid, vattabéléses kabátokat, térdig érő, vattabéléses harisnyákat és nyírfakéregből készült lábbeliket [kaptunk]. Úgy néztünk ki, mint holmi különleges szörnyek. A saját holminkból jószerével semmink nem maradt. Mindent eladtunk, vagy, pontosabban szólva, mindent elcseréltünk kenyérért. A selyemharisnyák és selyemsálak akkora érdeklődést váltottak ki, hogy muszáj volt őket eladnunk. Túlságosan veszélyes lett volna másként cselekedni.”[631] Mivel a szakadt ruhák úgy néztek ki, hogy azt képzelték, öltözetük aláássa a méltóságukat, számos rab később komoly erőfeszítéseket tett a rendbehozataluk érdekében. Egy női fogoly felidézte, hogy eleinte nem törődött a „nagyon régi és rongyos” ruhákkal, amiket kapott. Később azonban kezdte megvarrni a szakadásokat, zsebeket készített, és javítgatta a ruháit, „amiként más nők is”, hogy kevésbé érezze magát megalázottnak.[632] Általában véve azok a nők, akik tudtak varrni vagy steppelni, kiegészíthették a kenyérfejadagjukat, oly nagy volt az igény a rendszeresített uniformis legcsekélyebb

javítására is: aki képes volt kitűnni, egy kicsit jobban kinézni, mint a többiek, az, mint látni fogjuk, feljebb léphetett a ranglétrán, könnyebben megőrizhette az egészségét, nagyobb kiváltságokra tehetett szert. Varlam Salamov jól megértette e kicsiny változtatások jelentőségét: Egy táborban van „egyéni” és „közönséges” alsónemű; amint arról a hivatalos beszéd gyöngyszemei tanúskodnak. Az „egyéni” alsónemű újabb és némileg jobb, s a „megbízhatóak”, a munkavezető fegyencek és más kiváltságos személyek számára van fenntartva… a „közönséges” alsónemű az a fajta alsónemű, amit minden jöttmentnek adnak. A fürdőépületben, rögtön a fürdés után osztják ki, egyúttal elveszik a piszkos alsóneműt, amit előzőleg összegyűjtenek és elkülönítve megszámolnak. Nincs rá lehetőség, hogy bármit is méret szerint válasszon ki az ember. A tiszta alsónemű merőben szerencse dolga, és engem furcsa érzés, rettenetes szánalom töltött el, amikor felnőtt embereket láttam siránkozni a méltánytalanság miatt, miután a jó állapotban lévő piszkos alsónemű helyett viseltes, tiszta alsóneműt kaptak. Semmi sem képes elterelni egy emberi lény figyelmét az élet nyűgeiről… [633] Csakhogy a fürdés, a borotválás és a zek-ruhába öltöztetés jelentette megrázkódtatás csupán az első fokozata volt egy hosszadalmas bevezetésnek. Közvetlenül ezután a rabok fegyencéletének egyik leglényegesebb eseménye következett: a szelekció – melynek során különböző munkáskategóriákra osztották őket. Ez a válogatás meghatározó hatással volt mindenre, a rabok táborban elfoglalt státusára éppúgy, mint arra, hogy miféle barakkba kerültek vagy milyen munkára osztották be őket. Márpedig e tényezők mindegyike élet vagy halál kérdését dönthette el. Meg kell jegyezni, hogy egyetlen memoárban sem találtam leírást

olyasfajta „szelekció”-ról, ami a német haláltáborokban folyt. Azaz, nem találtam nyomát olyan rendszeres szelekciónak, amelynek a vége az lett volna, hogy a gyenge rabokat félreállították és lelőtték. Ilyen atrocitások bizonyára előfordultak – a szolovki túlélők egyike azt állítja, hogy személyesen is átesett egy ilyen szelekción[634] de a szokásos gyakorlat, legalábbis az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején, eltért ettől. Egyes táborokban ahelyett, hogy megölték volna a gyenge rabokat, inkább „karantén”-ba helyezték őket, részben azért, hogy megakadályozzák az esetleg bennük lévő kórokozók elterjedését, részben pedig azért, hogy „meghízzanak”, hogy a börtönökben és a szörnyű utazásokkal töltött hosszú hónapok után visszanyerjék az egészségüket. Számos rab egybehangzó állításai alapján úgy tűnik, hogy a táborparancsnokok komolyan vették ezt a gyakorlatot.[635] Alexander Weissberg például rendes ételt kapott, és pihenhetett, mielőtt a bányába küldték.[636] Jerzy Gliksman – a lengyel szocialista, aki egykor oly elragadtatással beszélt Pogogyin Arisztokraták című darabjának moszkvai előadásáról –, miután egy hosszú transzporttal megérkezett az Uhtyizsemlagba, három nap „pihenőt kapott”, amely alatt vele és újonnan érkezett társaival úgy bántak, mint a „vendéggel” szokás.[637] Pjotr Jakirt, a szovjet tábornok fiát a Szevurallagban tizennégy napig tartották karanténban.[638] Jevgenyija Ginzburg a Magadanban, Kolima fővárosában töltött első néhány napjának leírására az „örvénylő fájdalom, emlékezetkiesések és az öntudatlanság sötét szakadéka” kifejezéseket használta. Őt másokkal együtt a Dzsurma fedélzetéről egyenesen egy kórházba vitték, ahol két hónap után teljesen felépült. Egyesek szkeptikusak voltak. „Vágóbárány – mondta Liza Seveljova, egy másik fogoly. – Szabad kérdeznem, hogy ki lesz abból, aki felgyógyul? Amint innen kikerül, egyenesen kényszermunkára viszik, és egy hét múlva megint olyasféle hulla lesz, mint a Dzsurma fedélzetén volt…”[639] Miután a foglyok meggyógyultak, már amennyiben erre lehetőségük

nyílt, és felöltöztek, már amennyiben új ruhákkal látták el őket, teljes komolysággal kezdetét vette a szelekció és az elkülönítés. Ez elvileg rendkívül szabályozott folyamat volt. A Gulag már az 1930-as évek elején nagyon szigorú, részletekbe menő utasításokat adott ki a rabok osztályozását illetően. Elméletben a rabok munkabeosztásának két dologtól kellett függenie: egyrészt a „társadalmi eredetük”-től és a büntetésüktől, másrészt az egészségüktől. Ebben a korai időszakban a rabok között három kategória létezett: azok a „munkásszármazású” rabok, akiket nem ellenforradalmi bűncselekményekért öt évnél rövidebb időre ítéltek; azok a „munkásszármazású” rabok, akiket nem ellenforradalmi bűncselekményekért öt évnél hosszabb időre ítéltek; és azok, akiket ellenforradalmi bűncselekményekért ítéltek el. A munkások mindhárom említett kategóriájának megfelelt valamelyik a börtönrend három kategóriája közül: a kiváltságos, a könnyű, valamint az „elsőrendű” vagy súlyos. A besorolást követően került sor az orvosi vizsgálatra, amelynek fényében döntöttek arról, hogy az egyes rabok nehéz vagy könnyű munka végzésére alkalmasak. Mindezen kritériumok számbavétele után a táborigazgatóság az összes rabot beosztotta egy bizonyos munkára. Majd, attól függően, hogy milyen eredménnyel teljesítették a normát, a négy fejadagszint valamelyikébe sorolták őket: létezett alapszint, munkásszint, „pótlékos”, valamint „büntető” szint.[640] Ezek a kategóriák számos alkalommal változtak. Berija 1939-es parancsai például „nehéz munkára alkalmas”, „könnyű munkára alkalmas” és „gyengélkedő” (olykor A, B és C csoportba tartozónak mondott) rabokat különböztettek meg, akiknek számát rendszeresen ellenőrizte a moszkvai központi igazgatóság, amely módfelett ferde szemmel tekintett azon táborokra, ahol túl sok volt a „gyengélkedő” rab.[641] Az eljárás korántsem zajlott rendezetten. Egyaránt voltak formális – a táborparancsnokság által előírt – és informális aspektusai, az utóbbiak a rabok egymás közötti megállapodásai és alkudozásai eredményeként jöttek létre. Legtöbbjük eleinte viszonylag felszínes

tapasztalatokat szerzett a táborok osztályozási módszereiről. George Bien, egy fiatal magyar fogoly,* akit Budapestről hurcoltak el a második világháború végén, rabszolgapiachoz hasonlította azt a szelekciós eljárást, amelynek 1946-ban alávetették: Mindenkit az udvarra parancsoltak, majd azt mondták, hogy vetkőzzünk le. Amikor valakit szólítottak, az illető egy orvoscsoport elé állt, egészségügyi vizsgálat céljából. A vizsgálat abból állt, hogy meghúzták az ember farán a bőrt, hogy lássák, mennyi izom van alatta. Az izommennyiség alapján határozták meg az ember erőnlétét, és ha valaki megfelelt, továbbengedték, s dokumentumait egy külön kartotékba tették. Ezt fehér köpenyes asszonyok csinálták, akik nem sokat tudtak kiválogatni abból a csapatnyi élőhalottból. A fiatalabb rabokat választották, tekintet nélkül az izmokra.[642] Jerzy Gliksman szintén a „rabszolgapiac” kifejezést használta azon elkülönítési módszer leírására, amelyet Kotlaszban, az Arhangelszktől északra lévő átmeneti táborokat foglyokkal ellátó átmeneti táborban tapasztalt. Ott az őrök éjszaka ébresztették fel a rabokat, és azt mondták nekik, hogy a következő hajnalon minden holmijukkal együtt sorakozzanak. Minden rabnak ezt kellett tennie, még a súlyos betegeknek is. Azután valamennyiüket kihajtották a táborból az erdőbe. Egy órával később egy jókora tisztásra értek, ahol tizenhatosával oszlopokba állították őket: Egész nap ismeretlen tisztviselőket láttam, egyenruhásokat és polgári öltözetűeket vegyesen, a rabok között bóklászni; egyeseket arra utasítottak, hogy vegyék le a pufajkájukat, megtapogatták a karjukat, a lábukat, szemügyre vették a tenyerüket, másoknak azt mondták, hogy hajoljanak előre. Néha egy-egy rabot felszólítottak, hogy nyissa ki a száját, és

szemügyre vették a fogazatát, akárcsak a lókupecek egy falusi vásárban… voltak, akik mérnököket és tapasztalt lakatosokat kerestek, vagy esztergályosokat; mások alkalmasint ácsok után kutattak; és valamennyiüknek mindig szükségük volt jó fizikumú, erős emberekre a fakitermeléseken, a mezőgazdaságban, a szénbányászatban és az olaj kutaknál végzendő munkához. A vizsgálatot végzők legfontosabb szempontja, ismerte fel Gliksman, az volt, hogy „ne hagyják, hogy nyomorékokat, gyengélkedőket vagy betegeket sózzanak rájuk – röviden, olyan személyeket, akik csak arra jók, hogy pusztítsák a kenyeret, semmiért. Ez volt az oka annak, hogy időről időre különleges ügynököket küldtek a megfelelő rabállomány kiválogatására.”[643] Mindjárt a kezdettől az is nyilvánvaló volt, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket. Nyina Gagen-Torn 1947-ben a tyemnikovszkiji táborban egy különösképpen megalázó szelekción esett át, amely pozitív eredménnyel végződött. Miután megérkeztek a táborba, az ő csoportját azonnal a zuhanyzóba küldték, a ruháikat pedig a fertőtlenítő helyiségbe. Majd, még vizesen és meztelenül, be kellett vonulniuk egy terembe: azt mondták nekik, hogy „egészségügyi vizsgálat” következik. „Orvosok” készülődtek, hogy megvizsgálják őket, és ezt meg is tették – a tábor termelési igazgatója és az őrök jelenlétében: Az őrnagy elsétált a sor előtt, sebtében szemügyre véve a testeket. Árut válogatott – termelési célból, egy varróüzembe! A kollektív gazdaságba! A kórházba! A termelési igazgató felírta a vezetékneveket. Amikor azonban meghallotta az ő vezetéknevét, az őrnagy ránézett, és ezt kérdezte: – Milyen rokonságban van Gagen-Torn professzorral? – A lánya vagyok.

– Tegyék a kórházba, rühes, piros foltok vannak a hasán. Mivel nem voltak piros foltok a hasán, Gagen-Torn azt feltételezte, mint kiderült, helyesen, hogy a férfi egykor ismerte és becsülte az apját, és meg akarta kímélni őt, legalábbis ideiglenesen, a kemény munkától.[644] A foglyok viselkedése a tábori életük első néhány napján, a szelekció alatt és után, mély hatást gyakorolhatott a sorsuk alakulására. A Kargopollagba való érkezését követő háromnapos pihenő során például a lengyel regényíró, Gustav Herling felmérte a helyzetét, és „eladtam a hosszú szárú tiszti csizmámat 900 gramm kenyérért egy urkának [köztörvényes rabnak] a vasúti szállító brigádból” – írta. Viszonzásképpen a köztörvényes a táborigazgatóságban lévő ismerősei segítségével elintézte, hogy Herling biztonságos állást kapjon az élelmiszerelosztó központban. Ez nehéz munka, mondták Herlingnek, de legalább módja lesz közben ennivalót lopni – amiként az be is igazolódott. És tüstént részesült is egy „kiváltság”-ban. A táborparancsnok azt mondta neki, hogy jelentkezzen a tábori raktárban, és vételezzen egy buslatot [hosszú ujjú, vattabéléses kabátot], egy fülvédős sapkát, vattával bélelt nadrágot, vitorlavászonból készült vízhatlan kesztyűt és a legjobb minőségű valenkit [nemezcsizmát], mégpedig új vagy kevéssé viseltes darabokat – egy teljes rend ruhát, ami rendszerint csak a rabok legjobb „sztahanovista” brigádjainak járt.[645] Az üzletelés olykor más formákat öltött. Az Uhtyizsemlagba való érkezést követően Gliksman azonnal rájött, hogy a „szakember” cím, amelyet a kotlaszi átmeneti táborban aggattak rá – képzett közgazdászának minősítették –, magában a koncentrációs táborban semmilyen tartalommal nem bír. Közben észrevette, hogy a táborban

töltött első napok során fineszes orosz ismerősei nem törődnek a hivatalos formaságokkal: A „szakemberek” többségükben arra használták fel a három szabadnapot, hogy ellátogassanak a tábor irodáiba és hivatalaiba, mindenhol, amerre csak jártak, régi ismerősöket keresve, és gyanús tárgyalásokat folytatva a tábori tisztviselők némelyikével. Valamennyien izgatottak voltak, és elmerültek ebben a tevékenységben. Mindnek megvoltak a saját titkai, és féltek, nehogy valaki más elrontsa a szerencséjüket, és elorozza előlük a mindannyiuk által megszerezni óhajtott kényelmesebb munkát. Egyáltalán nem kellett sok idő hozzá, és ezeknek az embereknek a zöme tudta, hová menjen, kinek az ajtaján kopogtasson, és mit mondjon. Az eredmény az lett, hogy a kiválóan képzett lengyel orvost az erdőbe küldték fát vágni, miközben egy hajdani strici irodai munkát kapott, mint könyvelő, „noha a legkevésbé sem konyított a könyveléshez, és félig analfabéta volt”.[646] Azok a rabok, akiknek ilyenformán sikerült megúszniuk a fizikai munkát, valójában a túlélési stratégia első elemeit alkalmazták – de csak a legelsőket. Ezt követően el kellett sajátítaniuk azokat a különös szabályokat, amelyek a táborokban a mindennapi életet meghatározták.

tizedik fejezet ÉLET A LÁGEREKBEN A zárkába hajnalonta Távoli harang beszól, A harang fülembe kongja, „Hol, merre vagy, merre, hol?” „Itt!” Könnyes üdvözlet ez, Amiként könnyes a fogság, De nem Isten jussa lesz, Érted sírok, Oroszország. Szemjon Vilenszkij: 1948[647]

A legpontosabb számítások szerint 1929 és 1953 között 476 táborkomplexum tartozott a Gulag birodalmához.[648] Ez a szám azonban félrevezető. A gyakorlatban mindezen táborkomplexumok kisebb táboregységek tucatjaiból, sőt százaiból álltak. A kisebb táboregységeket – lagpunktokat – ez idáig nem számolták össze, és erre valószínűleg nincs is lehetőség, ugyanis némelyikük ideiglenesen, más részük tartósan állt fenn, és voltak olyanok, amelyek más-más időpontokban más-más táborokhoz tartoztak. A lagpunktokban uralkodó szokásokról és gyakorlatról sem sok olyan dolgot lehet elmondani, ami az összes táborra jellemző lett volna. Még abban az időben is, amikor Berija irányította a rendszert-ez az időszak igazából 1939-től 1953-ig, Sztálin haláláig tartott –, az életés munkakörülmények a Gulagban óriási változatosságot mutattak, mind az év, mind a hely függvényében, akár még egyazon táborkomplexumon belül is. „Minden tábor egy sajátos világ, külön város, külön ország”, írta a szovjet színésznő, Tatyjana Okunyevszkaja – és mindegyik tábornak

megvan a maga sajátos jellege.[649] A messzi észak valamelyik nagy ipari táborában az élet nagyon különbözött egy olyan, mezőgazdasági jellegű tábor életétől, amely Oroszország délebbi részén volt. A második világháború legválságosabb időszakában, amikor minden évben a zekék egynegyede halt meg, a táborokban más volt az élet, mint az 1950-es évek elején, amikor a halálozási arányszámok közel azonosak voltak az ország más részeit jellemző mutatókkal. Egy olyan táborban, amelyet viszonylag engedékeny főnök irányított, nem úgy zajlott az élet, mint egy szadista vezette táborban. Méretük szerint a lagpunktok igen sokfélék voltak, néhány tucat rabot befogadó és többezres lélekszámú egyaránt akadt közöttük, és hasonló eltérések mutatkoztak élettartam dolgában is. Némelyik az 1920-as évektől az 1980-as évekig állt fenn, és még az utolsó időszakban is büntetésvégrehajtási intézetként működött. Mások, például azok, amelyek a szibériai közút- és vasútépítések céljából jöttek létre, csupán egyetlen nyáron át működtek. Közvetlenül a háború előtt azonban a táborok túlnyomó többségében az élet- és a munkakörülményeket szokványosnak lehet nevezni. Az egyes lagpunktok éghajlata eltért egymástól, de ami az országos politikát illeti, az 1930-as évek roppant hullámverésének vége szakadt. Ehelyett lassanként a Gulagot is utolérte az a lomha bürokrácia, amely a Szovjetunióban végül gyakorlatilag az élet minden területét maga alá gyűrte. E tekintetben megdöbbentő, hogy mennyire különböznek a lágerek számára az 1930-as években alkotott vázlatos és némiképp homályos szabályok azoktól, amelyek 1939-ben születtek, miután Berija vette át az irányítást. A különbségek mintha tükröznék a központi vezetés – azaz a moszkvai Gulag-igazgatóság – szervei és a területek lágerparancsnokai közötti kapcsolatok változásait. A Gulag első, kísérleti jellegű évtizedében az utasítások kiadói nem próbáltak beleszólni abba, miként kell kinézniük a táboroknak, és alig foglalkoztak a rabok magatartásával. Általános terveket vázoltak fel,

és a részletkérdéseket a helyi parancsnokokra bízták. A későbbi utasítások ezzel szemben nagyon is határozottak és részletesek voltak, gyakorlatilag a tábori élet valamennyi területét szabályozták, a barakképítés módjától egészen a rabok napi tevékenységéig, összhangban a Gulag újfajta céltudatosságával.[650] Úgy tűnik, hogy 1939-től Berija – vélhetően Sztálin támogatásával – immár nem törekedett kifejezetten arra, hogy a Gulag lágerei haláltáborok legyenek, amint 1937-ben és 1938-ban némelyikük valójában az volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy igazgatóságuk egy jottányival is többet törődött volna az emberi élet megóvásával, nem is beszélve az emberi méltóság tiszteletben tartásáról. 1939-től fogva Moszkva gazdasági prioritásokat tartott szem előtt: a rabokat úgy kellett beilleszteni a lágerek termelési tervébe, mint a fogaskerekeket a gépezetbe. E cél érdekében a Moszkvából szerteküldött utasítások előírták a rabok szigorú ellenőrzését, amihez életkörülményeik manipulálása szolgált eszközül. Elvben – mint láttuk – a láger minden zeket ítélete, foglalkozása és a trudoszposzobnoszty, azaz „munkaképessége” szerint osztályozott. Elvben a láger minden zeket beosztott egy munkahelyre, és meghatározta számára a teljesítendő normát. Elvben az élet alapvető feltételeit – élelmet, ruházatot, menedéket, életteret – a láger minden zek számára attól függően biztosította, hogy az illető milyen jól vagy milyen rosszul teljesítette ezeket a normákat. Elvben a lágerélet minden eleme a termelési mutatók javítását volt hivatott segíteni: még a lágerek „kulturális-nevelő” részlegei is főleg azért működtek, mert a Gulag főnökei azt hitték, ezek talán keményebb munkára ösztönözhetik a rabokat. Elvben léteztek felügyelőcsoportok, amelyeknek gondoskodniuk kellett arról, hogy a lágerélet mindezen területein harmonikusan menjenek végbe a dolgok. Elvben minden zeknek megvolt a joga még arra is, hogy panaszt tegyen – a lágerparancsnoknak, Moszkvának, Sztálinnak –, ha a táborok nem a szabályoknak megfelelően működtek.

Ám a gyakorlatban mindez egészen másként festett. Az emberek nem gépek, a lágerek nem voltak tiszta, hatékonyan dolgozó üzemek, és a rendszer soha nem működött úgy, ahogyan kellett volna. Az őrök korruptak voltak, az igazgatók loptak, a rabok pedig megtalálták a módját, hogy bomlasszanak vagy szembeszegüljenek a táborok szabályaival. Azonkívül a lágereken belül a rabok képesek voltak kialakítani a maguk informális hierarchiáját, amely néha harmonizált, néha konfliktusba került a lágerigazgatóság teremtette hivatalos hierarchiával. A moszkvai felügyelők rendszeres látogatásai ellenére, amelyeket gyakorta a központ dorgálásai és dühös levelei követtek, kevés tábor felelt meg az elméleti modellnek. Dacára a látszólagos komolyságnak, amivel a rabok panaszait kezelték – bizottságok alakultak a kivizsgálásukra –, ezek a panaszok ritkán eredményeztek tényleges változást.[651] Hogy mit gondolt a moszkvai Gulag-igazgatóság a lágerekről és mi volt a valóság – a papírra vetett szabályok és azok tényleges, gyakorlati megvalósulása –, e két dolog között feszülő ellentétből fakadt a gulagbeli élet sajátos, szürreális íze. Elméletileg a rabok életének legapróbb részleteit is a moszkvai Gulag-igazgatóság határozta meg. A gyakorlatban az élet valamennyi területére hatással voltak a rabok egymás közötti, valamint az őket ellenőrző személyzettel kialakított kapcsolatai.

A ZÓNA: A SZÖGESDRÓTON BELÜL A táborigazgatók kezében a legalapvetőbb eszköz magától értetődően az volt, hogy ellenőrizték a teret, ahol a rabok éltek: ez volt a zóna, vagy a „börtönzóna”. A törvény szerint a zóna lehetett négyzet vagy téglalap alakú. A „jobb őrizhetőség végett”, a természetes határokhoz igazodó vagy szabálytalan alaprajzokat nem engedélyezték.[652] Ezen a négyzeten vagy téglalapon belül nem sok látványosság akadt. Egy tipikus lagpunktban az épületek többsége hasonlított egymáshoz. A hajdani vorkutai igazgatók készítette és a moszkvai levéltárban megőrzött fényképfelvételeken kezdetleges rönkházak láthatók, amelyek sorából csupán a felirata által „büntetőzárká”-nak, valamint „étkező”-nek minősített épületek lógnak ki.[653] A tábor közepén, a kapu közelében rendszerint volt egy jókora nyitott térség, ahol a rabok naponta kétszer vigyázzállásban várták, hogy megszámolják őket. Általában közvetlenül a főkapun kívül volt néhány fából épült barakk az őrök számára, és ugyanitt álltak a lágerparancsnokok faházai. Ami a zónát minden más munkahelytől megkülönböztette, az természetesen a körülötte húzódó kerítés volt. Jacques Rossi a Gulag-kézikönyvben azt írta, hogy a kerítés rendszerint egyharmadukig a földbe mélyesztett facölöpökből épült. Ezek magassága 2,5 métertől hat méterig terjed, a helyi körülményektől függően. Legalább hét, legfeljebb tizenöt sor szögesdrót van kifeszítve a cölöpök között, amelyek hozzávetőleg hat méterre állnak egymástól. Mindegyik oszloppár két tagja között átlósan is húzódik egy-egy drót.[654] Ha a láger vagy telep egy város közelében vagy azon belül terült el, a kerítést rendszerint téglából vagy fából épült fal helyettesítette,

hogy kívülről senki ne láthasson be a tábor területére. Ezek jól megépített falak voltak: a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna építőinek központjául szolgáló Medvezsegorszkban például még 1998-as látogatásomkor is állt az a magas, fából készült fal, amelyet az 1930-as évek elején emeltek. Ahhoz, hogy átjussanak a kerítésen, a raboknak és az őröknek egyaránt keresztül kellett menniük a vahtán, azaz „őrszobán”. Napközben a vahtában szolgálatot teljesítő őrök mindenkit ellenőriztek, aki a táborba belépett, vagy elhagyta azt, ellenőrizték a táborba érkező szabad munkások papírjait csakúgy, mint a szállítmányokat kísérő őrökét, amikor távoztak. Az eredeti állapotában helyreállított Perm-36-os lágerben a vahta egy két kapuval lezárt átjáróból áll. A rabok, miután beléptek az első kapun, egy szűk helyen várták, hogy megmotozzák és ellenőrizzék őket. Csak ezt követően haladhattak át a második kapun. A rendszer módfelett hasonlított ahhoz, amivel egy szicíliai bank bejáratánál találkozik az ember. A zóna határait azonban nem csupán a szögesdrót és a falak jelölték ki. A legtöbb lágerben magas, fából épült őrtornyokban figyelő őrök tartották szemmel a rabokat. Némelykor kutyák is köröztek a láger körül, nyakukban lánccal, mely a zóna teljes kerületén kifeszített fémdróthoz kötötte őket. Az őrszemélyzet erre speciálisan felkészített tagjai által irányított kutyákat arra képezték ki, hogy megugassák a feléjük közelítő rabokat, és a szagot követve üldözőbe vegyék a szökevényeket. Ilyenformán a szögesdrótból és téglából épült kerítés mellett a látás, a szaglás és a hallás is a rabok őrzésének szolgálatába volt állítva. Ugyanez elmondható a félelemről, amely néha akkor is elégségesnek bizonyult a rabok egy helyben tartására, ha a tábornak egyáltalán nem volt kerítése. Margarete Buber-Neumannt egy olyan, gyengébben őrzött táborban tartották fogva, ahol a rabok „szabadon közlekedhettek a tábor kerületét övező félmérföldes sávon belül;

azon túl az őrök teketóriázás nélkül lőttek”.[655] Ez nem volt megszokott: a legtöbb lágerben az őrök ennél jóval hamarabb is „teketóriázás nélkül” tüzet nyitottak. 1939-ben Berija az összes táborparancsnokot arra utasította, hogy a kerítés mellett alakítsanak ki egy legalább öt méter szélességű senki földjét.[656] Nyaranta az őrök rendszeresen felgereblyézték ezt a sávot, télen pedig szándékosan hagyták, hogy belepje a hó, s ezért a szökéssel próbálkozó rabok lábnyomait mindig látni lehetett. A senki földjének kezdetét ugyancsak megjelölték, néha szögesdróttal, néha táblákkal, melyeken a „zapretnaja zona”, azaz „tiltott zóna” felirat állt. Olykor a senki földjét „halálzóna” néven emlegették, mivel az őrök engedélyt kaptak, hogy mindenkire lőjenek, aki rálép.[657] És mégis – a körülöttük húzódó kerítések, falak, kutyák és barikádok ellenére, a lagpunktok nem voltak teljesen átjárhatatlanok. Miközben a német koncentrációs táborok tökéletesen önállóak – a szakértők egyikének szavaival élve „teljesen, hermetikusan elszigeteltek”[658] – voltak, a szovjet rendszer ettől eltérően működött. Először is, a szovjet rendszerben konvojnyikira és beszkonvojnyikira – „őrzöttek”-re és „nem őrzött”-ekre osztották a rabokat –, és a csekély kisebbségben lévő nem őrzött raboknak megengedték, hogy ellenőrzés nélkül átlépjék a határt, megbízatásokat hajtsanak végre az őrök számára, napközben felügyelet nélküli vasúti pályaszakaszon dolgozzanak, sőt még azt is, hogy a zónán kívüli magánlakásokban lakjanak. Ez utóbbi kiváltság eredete a lágerek történetének korai időszakára, az 1930-as évek elejének kaotikusabb viszonyaira nyúlt vissza.[659] Jóllehet a későbbiekben számos alkalommal kifejezetten megtiltották a gyakorlását, a szokás fennmaradt. Egy 1939-ben írt szabálygyűjtemény arra emlékeztette a táborparancsnokokat, hogy „a zónán kívüli falvakban, magánlakásokban vagy a táborhoz tartozó házakban lakni az összes rabnak kivétel nélkül tilos”. Elméletileg a lágereknek még ahhoz is

különleges engedélyre volt szükségük, hogy a rabokat őrzött helyen szállásolják el, ha az a zónán kívül volt.[660] A gyakorlatban ezeket a szabályokat gyakran figyelmen kívül hagyták. Az 1939-es rendelet ellenére a felügyelői jelentések még jóval az említett dátum után is a szabály nagyszámú megsértéséről tanúskodtak. Ordzsonikidze városában, tett panaszt az egyik felügyelő, a rabok az utcán sétálgattak, piacra jártak, magánlakásokat kerestek fel, ittak és loptak. Egy leningrádi börtöntelepen az egyik rab azon a lovon szökött meg, amelyet használatra kapott. A voronyezsi 14-es számú munkatelepen egy fegyveres őr harmincnyolc rabot hagyott az utcán, miközben ő maga bement a boltba.[661] A moszkvai ügyészi hivatal levelet írt egy másik, a szibériai Komszomolszk város közelében lévő táborba, azzal vádolva a parancsnokokat, hogy nem kevesebb, mint 1.763 rabnak engedték az „őrizetlen” státus megszerzését. Ennek eredményeként, írta haragosan az ügyész, „mindig, a város bármely részén, bármely intézményben és magánlakásokban is lehet rabokkal találkozni”.[662] Egy másik tábort azzal vádoltak, hogy 150 rabnak engedélyezték, hogy magánlakásokban éljenek, és ez a kihágás „részegeskedéshez, huliganizmushoz, sőt még a helybéli lakosság sérelmére elkövetett rablásokhoz is vezetett”.[663] A rabok azonban a táborokon belül sem voltak megfosztva minden mozgásszabadságtól. Ellenkezőleg, ez a koncentrációs táborok egyik érdekes sajátossága, amely megkülönbözteti őket a börtöntől: amikor nem aludt és amikor nem dolgozott, a legtöbb rab tetszése szerint járkálhatott ki-be a barakkokból és vissza. Amikor nem dolgoztak, a rabok bizonyos korlátok között azt is eldönthették, hogy miként töltsék az idejüket. Csak az 1943-ban létrehozott katorga-rendszerben, valamint a később, 1948-ban alapított „különleges rendszerű lágerek”-ben zárták be éjszakára a barakkokba a rabokat, amit ők rendkívül rossz néven vettek, és később fel is lázadtak ellene.[664] A szovjet börtönök nyomasztó zártságából a lágerekbe érkező

fegyenceket gyakran meglepetéssel és megkönnyebbüléssel töltötte el ez a változás. Egy zek ezt mondta az Uhtpecslagba érkezéséről: „A hangulatunk csodálatos volt, mihelyt kijutottunk a szabad levegőre.”[665] Olga Adamova-Szljozberg felidézte, hogy Magadanba érkezése után „hajnaltól szürkületig [beszélgettek] az előnyökről, amelyekkel a lágerek a börtönélettel szemben rendelkeztek”: A lágerpopuláció (hozzávetőleg ezer asszony) hatalmasnak tűnt számunkra: oly sok ember, oly sok beszélgetési lehetőség, oly sok jövendő barát! Azután ott volt a természet. A láger területén, amelyet szögesdrót kerítés határolt, szabadon sétálhattunk, bámulhattuk az eget és a távoli hegyeket, odamehettünk a csenevész fákhoz, és megsimogathattuk őket a kezünkkel. Belélegeztük a páradús tengeri levegőt, éreztük az arcunkon a szemerkélő augusztusi esőt, ültünk a nedves fűben, és földet morzsoltunk az ujjaink között. Négy esztendőn keresztül éltünk úgy, hogy mindezt nem tehettük meg, és miközben megtettük, rájöttünk, hogy ez lényeges része a létezésünknek: enélkül az ember képtelen volt normálisan érezni magát.[666] Leonyid Finkelstejn hasonló véleményt fogalmaz meg: Behozták az embert, kiszálltunk a rabszállító autóból, és számos dolgon meglepődtünk. Először is azon, hogy a rabok őrség nélkül járkáltak – mentek valahová a dolguk után meg ilyesmi. Másodszor azon, hogy teljesen másképp néztek ki, mint mi. Az eltérést még inkább éreztem, amikor a lágerben voltam, és új rabokat hoztak. Az új raboknak mind zöld arcuk volt – zöld arcuk, a friss levegő hiánya, a nyomorúságos étel és egy csomó efféle ok miatt. A lágerben lévő raboknak többé-kevésbé normális arcszínük volt. Az ember viszonylag szabad, viszonylag jó külsejű társak között találta magát.[667]

Az idő múlásával a lágerélet eme látszólagos „szabadsága” rendszerint unalmassá vált. Amíg börtönben tartották, írta egy lengyel rab, Kazimierz Zarod, még mindig hihetett abban, hogy tévedés történt, hogy hamarosan szabadon fogják engedni. Végül is, „még mindig körülvettek bennünket a civilizáció díszletei – a börtönfalakon túl egy nagyváros terült el”. A táborban viszont azon kapta magát, hogy őrlődik egy „furcsa embertömegben… a normalitás mindenféle érzése felfüggesztetett. Ahogy teltek a napok, valamiféle pánik töltött el, amely lassanként kétségbeesésbe fordult. Megpróbáltam elfojtani az érzést, leszorítani a tudatom mélyrétegeibe, de lassan világossá vált számomra, hogy cinikus igazságtalanság áldozatává lettem, amelyből nem volt [668] menekvés…” Ami rosszabb volt, ez a mozgásszabadság könnyen és gyorsan anarchiába csaphatott át. Napközben meglehetősen sok őr és más tábori dolgozó tartózkodott a lagpunktban, de éjszakára gyakran teljesen eltűntek. Egy-kettő maradt közülük a vahtában, a többiek azonban visszatértek a kerítés másik oldalára. A rabok csak néha fordultak a vahtában lévő őrökhöz, olyan esetekben, amikor úgy vélték, hogy az életük veszélyben forog. Az emlékiratírók egyike felidézi, hogy egy összezördülést követően, amelyre a politikaiak és a köztörvényesek között került sor – az ilyesmi, mint látni fogjuk, közönséges jelenség volt a háború utáni időszakban –, az alulmaradt köztörvényesek „a vahtába futottak”, segítségért könyörögve. Másnap elküldték őket a transzporttal egy másik lagpunktba, mivel a lágerigazgatóság elejét akarta venni a tömeges öldöklésnek.[669] Az egyik asszony, aki attól félt, hogy a köztörvényes rabok egyike megerőszakolja és talán megöli, „betért a vahtába”, és azt kérte, hogy biztonsága érdekében éjszakára helyezzék el őt a láger büntetőzárkájában.[670] A vahta azonban nem nyújtott megbízható menedéket. Az őrszobán

szolgálatot teljesítők nem feltétlenül tettek eleget a rabok kéréseinek. Éppúgy megtörténhetett, hogy a rabok egyik csoportja által a másik ellen elkövetett galádságról értesülvén csak nevettek. A hivatalos dokumentumokban és a visszaemlékezésekben egyaránt szó esik olyan esetekről, amikor a fegyveres őrök nem törődtek a rabok között előforduló emberöléssel, kínzással, nemi erőszakkal, vagy tréfával ütötték el azt. Gustav Herling a Kargopollag egyik lagpunktjában csoportosan, éjszaka elkövetett megerőszakolásról beszámolva leírja, hogy az áldozat „rövid, sírásba fúló torokhangú kiáltást hallatott, majd betömték a száját a szoknyájával. Az őrtoronyból egy álmos hang hallatszott: »Ejnye, ejnye, fiúk, mit műveltek? Hát nem szégyellitek magatokat?« A nyolc férfi a latrinák mögé vonszolta a lányt, és folytatta…”[671] A szabályok, elméletben, szigorúak voltak: a raboknak a zónán belül kellett tartózkodniuk. A gyakorlatban a szabályokat megszegték. És az olyan magatartást, amely nem sértette meg betű szerint a szabályokat, lett légyen bármilyen erőszakos vagy ártalmas, nem szükségképpen követte megtorlás.

A REZSIM: A SZABÁLYOK A zóna szabályozta a rabok térbeli mozgását.[672] De az idejüket a rezsim szabályozta. Egyszerűen kifejezve, a rezsim azon szabályok és procedúrák összessége volt, amelyek szerint a láger működött. Ha a zekek mozgásszabadságát a szögesdrót korlátozta a zónára, az ott töltött óráikat utasítások és szirénahangok sora irányította. A rezsim szigorúsága lagpuntról lagpunktra más volt, mind a változó prioritásoktól, mind az adott lágerben őrzött rabok típusától függően. Esetenként léteztek könnyített rezsimű táborok a betegek számára, közönséges rezsimű táborok, különleges rezsimű táborok és büntetőtáborok. A rendszer azonban lényegét illetően nem változott. A rezsim határozta meg, mikor és hogyan kell ébrednie a rabnak; hogyan kell munkára vonulnia; mikor és hogyan kell ételt kapnia; mikor és mennyi ideig kell aludnia. A lágerek többségében a rabok napja hivatalosan a razvoddal kezdődött: ez a rabok brigádokba szerveződését és munkára vonulását jelentette. Egy szirénahang vagy más jel ébresztette őket. A második szirénahang figyelmeztetett arra, hogy vége a reggelinek, és el kell kezdeni a munkát. A rabok ekkor felsorakoztak a lágerkapu előtt a reggeli számlálásra. Valerij Frid szovjet forgatókönyvíró és egy kivételesen szemléletes memoár szerzője így írta le a jelenetet: A brigádok a kapu előtt sorakoztak fel. A munkavezető egy keskeny, simára gyalult táblát tartott: erre volt felírva a brigádok száma, a munkások száma (papírhiány volt, és a számokat, miután üveggel lekaparták őket a tábláról, másnap újra lehetett írni). Az őr és a munkavezető ellenőrizte, hogy mindenki a helyén áll-e, és ha igen – útnak indították őket a munkába. Ha valaki hiányzott, mindenkinek várnia kellett, amíg előkerítették a lógóst.[673]

A Moszkvában kiadott utasítások szerint ez a várakozás nem tarthatott tovább tizenöt percnél.[674] Természetesen, írja Kazimierz Zarod, gyakran sokkal tovább tartott, még akkor is, ha rossz idő volt: Hajnali háromra a tér közepén kellett lennünk, ötösével felsorakozva vártuk a számlálást. Az őrök gyakran hibáztak, és ilyenkor másodszor is számolni kellett. Olyan reggeleken, amikor havazott, mindez hosszú, dermesztő, gyötrelmes dolog volt. Ha az őrök teljesen éberek voltak, és odafigyeltek, a számolás rendszerint harminc percet vett igénybe, de ha rosszul számoltak, akár egy órát is ott állhattunk.[675] Miközben ez történt, bizonyos lágerek ellenintézkedéseket foganatosítottak „a rabok hangulatának javítása” érdekében. Hallgassuk ismét Fridet: „A razvodunk tangóharmonika-kíséret mellett zajlott. Egy rab, akit minden más munka alól felmentettek, vidám melódiákat játszott…”[676] Zarod egy bizarr jelenségről, a reggeli bandáról is beszámol, amelyet muzsikus rabok alkottak, hivatásosak és amatőrök egyaránt: A „banda” minden reggel odaállt a kapu mellé, és katonazenét játszott, bennünket pedig ösztökéltek, hogy „erőteljesen és vidáman” masírozzunk a napi munkába. A zenészek addig játszottak, amíg a menetoszlop vége áthaladt a kapun, majd letették a hangszereiket, és az oszlop végére besorolva csatlakoztak az erdőbe vonuló munkásokhoz.[677] A rabokat elindították a munkába. Az őrök a mindennapos vezényszavakat kiáltozták: „Egy lépés jobbra vagy egy lépés balra szökési kísérletnek minősül – a kísérők figyelmeztetés nélkül tüzelni fognak! Lépés indulj! – És a rabok elindultak, még mindig ötösével, a

munkahely felé. Ha ez utóbbi nagy távolságra volt, őrök és kutyák kísérték őket. A táborba való esti visszatérés általában hasonló módon zajlott. A vacsorára szánt egy óra után a rabok ismét felsorakoztak. És az őrök (szerencsés esetben) ismét megszámolták és (kevésbé szerencsés esetben) újraszámolták őket. A moszkvai parancsok több időt – harminc-negyven percet – engedélyeztek az esti számlálásra, vélhetően abból a megfontolásból, hogy a lágerből való szökés valószínűsége a munkahelyeken nagyobb.[678] Azután újabb szirénahang jelezte, hogy ideje nyugovóra térni. Ezek a szabályok és időbeosztások nem voltak kőbe vésve. Ellenkezőleg, a rezsim idővel változott, általában szigorodott. Jacques Rossi azt írta, hogy „a szovjet rendszer legfőbb jellegzetessége a szisztematikus keményedés, melynek során a hamisítatlan, szándékos szadizmus fokozatosan polgárjogot nyert”, és ebben volt valami.[679] Az 1940-es évek során a rezsim szigorúbb lett, a munkanapok meghosszabbodtak, a pihenőnapok száma csökkent. 1931-ben az uhtyinszakiji expedíció keretében indított Vajgacs-expedícióban részt vevő rabok naponta hat órát dolgoztak, kétórás váltásokban. A kolimai terület munkásai az 1930-as évek elején szintén normális munkaidőben dolgoztak, telente kevesebbet, nyaranta többet.[680] A napi munkaidő hossza azonban még az említett évtized vége előtt a kétszeresére növekedett. Az 1930-as évek végére Elinor Olickaja varrodájában az asszonyok „tizenkét órát dolgoztak egy levegőtlen hodályban, és Kolimán is tizenkét órára nőtt a napi munkaidő.[681] Olickaja utóbb egy építőbrigádban dolgozott: naponta tizennégy-tizenhat órát, délelőtt tízkor és délután négykor ötperces szünetekkel, délben pedig egyórás ebédszünettel.[682] És ezzel nem volt egyedül. 1940-ben a Gulag munkanapja hivatalosan tizenegy órára nőtt, habár még ezt a szabályt is gyakran megsértették.[683] 1942 márciusában a moszkvai Gulag-igazgatóság valamennyi lágerparancsnoknak dühödt levelet küldött, emlékeztetve őket a szabályra, mely szerint „a rabok számára nem kevesebb, mint

nyolc óra alvást kell engedélyezni”. Számos lágerparancsnok figyelmen kívül hagyta ezt a szabályt, és éjszakánként csak négyöt órát hagyták a rabokat aludni. Ennek eredményeként, panaszolta a Gulag, „a rabok elveszítik a munkaképességüket, »gyenge munkások« és betegek lesznek.”[684] A visszaélések folytatódtak, kivált, amikor a termelési követelmények a háborús évek folyamán fokozódtak. 1942 szeptemberében, a német inváziót követően a Gulag-igazgatóság a repülőterek építésén dolgozó rabok munkaidejét hivatalosan tizenkét órára növelte, amelybe egyórás ebédszünetet iktatott be. Szerte a Szovjetunióban ez volt a jellemző. A Vjatlagban a háború alatt tizenhat órásak voltak a munkanapok.[685] A feljegyzések szerint Vorkután 1943 nyarán tizenkét órát dolgoztak naponta, jóllehet a munkaidőt – alkalmasint a magas halálozási és megbetegedési ráta miatt – 1944 márciusában ismét tíz órára csökkentették.[686] Szergej Bondarevszkij, aki a háború alatt egy saraskában, a tudósok számára létesített különleges laboratóriumok egyikében raboskodott, szintén tizenegy órás, szünetekkel megszakított munkanapokról számolt be. Egy átlagos napon reggel nyolctól délután kettőig, délután négytől este hétig, majd este nyolctól tízig dolgozott.[687] A szabályokat mindenesetre gyakran megsértették. Egy zek, akit az egyik kolimai aranymosó brigádba küldtek, naponta 150 talicskányi kőzetet volt köteles átrostálni. Akik nem birkóztak meg ezzel a mennyiséggel a munkanap végére, egyszerűen addig dolgoztak, amíg nem teljesítették a feladatot – olykor akár éjfélig. Azután visszatértek a táborba, megették a vacsorájukat, és hajnali ötkor már ismét talpon voltak, hogy folytassák a munkát.[688] Hasonló elvet alkalmazott az 1940-es évek végén a norilszki láger igazgatósága, ahol egy másik rab új épületek alapjainak kiásásán dolgozott az örök fagy birodalmában:”A tizenkét óra leteltével kirángatták az embert a gödörből, de csak akkor, ha befejezte a munkát. Ha nem, egyszerűen otthagyták.”[689]

Napközben rendszerint nem sok pihenőt engedélyeztek; a háború alatt egy textilüzemben dolgozó rab később így írt erről: Hatkor az üzemben kellett lennünk. Tízkor tartottunk öt perc szünetet, hogy elszívjunk egy cigarettát, s e célból egy kétszáz méternyire lévő pincébe kellett rohanni, az egyetlen helyre, ahol az üzem területén szabad volt rágyújtani. E szabály megsértését a büntetés kétéves meghosszabbításával büntették. Egy órakor következett a félórás ebédszünet. Apró cseréptállal a kézben ész nélkül rohanni kellett az embernek az étkezdébe, beállni a hosszú sorba valamicske gusztustalan szójababért, amit a legtöbben utáltak – és mindenképp vissza kellett érni a gyárba, amikorra a gépek dolgozni kezdtek. Aztán este hétig ültünk ott, anélkül, hogy elhagytuk volna a helyünket.[690] A szabadnapok számát ugyancsak törvény szabta meg. A közönséges börtönökben hetente egyet engedélyeztek, a szigorúbbakban havonta kettőt. A gyakorlatban azonban ezek a szabályok is képlékenyek voltak. A moszkvai Gulag-igazgatóság már 1933-ban közreadott egy utasítást, emlékeztetvén a lágerparancsnokokat a rabok pihenőnapjainak fontosságára, amelyeket többnyire, a tervteljesítés őrült lázában, elmulasztottak kiadni.[691] Az elkövetkező évtizedben jószerével semmi nem változott. A háború folyamán Kazimierz Zarod minden tizedik napot tölthetett pihenéssel.[692] Egy másik rab arról számolt be, hogy ő havonta egyet.[693] Gustav Herling, emlékezete szerint, még ennél is ritkábban jutott szabadnaphoz: A szabályzat szerint a raboknak tíznapi munka mellé egy egész napos pihenő járt. A valóságban azonban megtörtént, hogy még a havonta kiadott egy szabadnap is a tábor termelési mutatóinak romlásával fenyegetett, és ezért szokássá vált ünnepélyesen bejelenteni az egy szabadnap jutalmat, valahányszor a láger az

adott negyedévre túlteljesítette a termelési tervét… Természetesen nem állott módunkban megtekinteni a termelési tervben szereplő számokat, ezért ez a gyakorlat fikció volt, ami valójában teljesen kiszolgáltatott bennünket a tábori hatóságoknak.[694] Még a ritka szabadnapokon is előfordult olykor, hogy a rabokat a táboron belüli karbantartási munkára, barakktakarításra, illemhelytakarításra, telente hólapátolásra kényszerítették.[695] Ennek fényében különösen mellbevágó az az utasítás, melyet a Dmitlag parancsnoka, Lazar Kogan adott ki. Kogan, akit bosszantottak a kimerültségtől összerogyó lovakról szóló jelentések, először is megállapította, hogy: „A lovak betegségének és összerogyásának számos oka van, köztük a túlterhelés, a nehéz útviszonyok, valamint az, hogy a lovak nem jutnak teljes, zavartalan pihenőidőhöz, amikor visszanyerhetnék az erejüket.” Majd folytatásképpen új utasításokat adott ki: 1. A láger lovainak munkanapja nem haladhatja meg a tíz órát, amelybe nem számítandó bele a kötelező kétórás, pihenés és etetés céljából tartott szünet. 2. A lovaknak nem szabad átlagosan napi 32 kilométernél nagyobb távolságot megtenniük. 3. A lovaknak minden nyolcadik napon rendes pihenőnapot kell adni, és ezen a napon a pihenésnek teljesnek kell lennie.[696] Arról nem történik említés, hogy a raboknak is szükségük lenne minden nyolcadik napon rendes pihenőnapra.

A BARAKKOK: AZ ÉLETTÉR A rabok zöme a lágerek többségében barakkokban lakott. Ritka volt azonban az olyan láger, ahol kész barakkok várták a rabok érkezését. Azok a balszerencsések, akiknek új tábort kellett felépíteniük, sátrakban laktak, vagy egyáltalán semmiben sem. Ahogyan egy börtöndal kifejezi: Száll a tundrán versenyt a széllel, A vonat, s hirtelen megáll. Erdő és sár, amerre nézel – Itt csatornát kell ásni már.[697] Ivan Szulimovot, aki az 1930-as években Vorkután raboskodott, jó néhány fogolytársával együtt „egy lapos, szögletes földdarabra [zsúfolták össze] a sarkvidéki tundrán”, és azt mondták nekik, hogy verjenek fel sátrakat, rakjanak tüzet, és kezdjenek kőlapokból felépíteni egy szögesdróttal körülvett kerítést, továbbá barakkokat. [698] A lengyel Janusz Siemenski, aki a háború után került Kolimára, egyszer ugyancsak bekerült egy csapatba, amely csikorgó télben, a „nulláról” épített fel egy új lagpunktot Éjszaka a rabok a földön aludtak. Sokan meghaltak, különösképpen azok, akik alulmaradtak a tűzhöz közel lévő fekhelyekért vívott küzdelemben.[699] Azok a foglyok, akik 1940 decemberében érkeztek az azerbajdzsáni Prikaszpijszkij lágerébe, egy bosszús NKVD-felügyelő szavaival élve szintén „a szabad ég alatt, a nyirkos földön” aludtak.[700] Az ilyesfajta helyzetek korántsem voltak ritkák. Egyes táborokban a rabok még 1955-ben is sátrakban laktak.[701] A barakkok minden esetben rendkívül egyszerű, fából készült építmények voltak. Moszkvában szabták meg, hogy miként kell kinézniük, és ennek eredményeként a róluk szóló leírások vajmi

kevéssé térnek el egymástól: egyik rab a másik után számol be a hosszú, téglalap alaprajzú faépületekről, amelyek vakolatlan falaiban sárral tömítették a réseket, és kezdetleges deszkapriccsek húzódtak bennük sok-sok sorban. Néha volt egy durván ácsolt asztal, néha nem. Néha voltak padok, amikre le lehetett ülni, néha nem.[702] Kolimán és más területeken, ahol kevés fa akadt, a foglyok hasonlóan gyors és olcsó módon kőből építettek barakkokat. Ahol nem volt megteremthető az elszigeteltség, régi, jól bevált módszerekhez folyamodtak. Az 1945-ben készült, vorkutai barakkokat ábrázoló fényképek tanúsága szerint az építmények télen szinte teljesen láthatatlanok voltak: a tetőzetük nagyon meredek szögben, ugyanakkor a talajhoz nagyon közel épült, hogy a körülöttük felhalmozódó hó egyszersmind hőszigetelésként is szolgáljon.[703] A barakkok gyakran nem rendes épületek voltak, hanem zemljankák, azaz „földbe vájt” szállások. A. P. Jevsztonyicsev az 1940-es évek elején, Karéliában lakott egy ilyenben: A zemljanka hótól megtisztított terület volt, amelyről előzőleg eltávolították a felső földréteget. A falakat és a tetőt durva, kerek farönkökből készítették. Az egész építményt egy másik, földből és hóból álló réteggel borították be. A földbe vájt szállás bejáratát egy sátorlap jelentette… az egyik sarokban vizeshordó állt. Középütt pedig petróleummal teli hordó és egy fémkályha volt, amelyből fémcső vezetett ki a tetőn keresztül.[704] Az ideiglenes lagpunktokban, amelyeket az út- és vasútépítések helyén hoztak létre, a zemljankák szinte elmaradhatatlanok voltak. Miként a negyedik fejezetben szó esett róla, odafönt északon még ma is láthatók a nyomaik a rabok építette utak mentén, akárcsak Vorkuta város régebbi részein a folyóparton. Az is előfordult olykor, hogy a rabok sátrakban laktak. Egy emlékező, aki a vorkutai láger korai időszakáról számol be, leírja, miként építették fel ezeket három nap

alatt, „tizenöt sátrat, melyekben háromemeletes priccseket helyeztek el”, egyenként száz rab számára, továbbá a zónát, négy őrtoronnyal és szögesdrót kerítéssel.[705] Az igazi barakkok azonban még a Moszkvában megszabott alacsony követelményeknek is ritkán feleltek meg. Szinte mindig szörnyen túlzsúfoltak voltak, még azt követően is, hogy az 1930-as évek végének zűrzavara alábbhagyott. Egy 1948-ban, huszonhárom lágerről írt felügyelői jelentés szerzője bosszúsan állapította meg, hogy a legtöbbjükben „a raboknak nem jut több élettér fejenként egymásfél négyzetméternél”, és még ez is igen egészségtelen állapotban van: „a rabok nem rendelkeznek külön alvóhellyel, sem saját lepedővel és takaróval”.[706] Néha még ennél is kevesebb tér volt. Margarete Buber-Neumann megemlíti, hogy amikor a táborba érkezett, gyakorlatilag egyáltalán nem akadt hálóhely a barakkokon belül, és ezért arra kényszerült, hogy az első néhány éjszakát a mosdóhelyiség padlóján töltse.[707]

A közönséges raboknak vagonki néven ismert ágyak jártak; a szó

eredetileg a vonatok hálókocsijában található ágyak megjelölésére szolgált. Ezek kétszintes priccsek voltak, amelyek, minthogy mindkét szintjükön két-két rab számára volt hely, összesen négyszemélyesek voltak. Számos lágerben a rabok a még kezdetlegesebb szplosnije narin aludtak. Ezek hosszú, fából készült hálópadozatok voltak, melyeket még csak külön priccsekre sem osztottak fel. A raboknak ezeken hosszú sorban egyszerűen egymás mellé kellett feküdniük. A lágerfelügyelők rendszeresen szót emeltek a közös ágyak használata ellen is, mivel nem tartották őket elég higiénikusnak. A központi Gulag-igazgatóság 1948-ban kibocsátott egy direktívát, miszerint az összes ilyet vagonkira kellett kicserélni.[708] Ennek ellenére Anna Andrejeva, aki az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején raboskodott Mordoviában, egy szplosnije narin hált, és arról számol be, hogy alattuk sok rab aludt a padlón is.[709] Az ágyneműt illetően szintén önhatalmú döntések születtek, amelyek táborról táborra jócskán különböztek egymástól, dacára a Moszkvában megállapított további szigorú (és meglehetősen szerény) előírásoknak. A szabályok kimondták, hogy minden rabnak évente új törülközőt, négyévente új párnahuzatot, kétévente új lepedőt és ötévente új takarót kell kapnia.[710] A gyakorlatban „egy úgynevezett szalmás matrac került minden egyes rab ágyára”, írta Elinor Lipper: Nem volt benne szalma, és széna is csak ritkán, mivel nem volt elegendő széna a szarvasmarhák számára; ehelyett faforgáccsal vagy felesleges ruhadarabokkal töltötték meg, ha a rabnak maradt még felesleges ruhája. Ezenkívül volt egy gyapjútakaró és egy párnahuzat, amit azzal töltött meg az ember, amivel tudott, mert párnák nem voltak.[711] Mások egyáltalán semmit sem kaptak. Az arab-szakértő Iszaak Filstyinszkij, akit 1948-ban tartóztattak le, még 1950-ben is a kabarjával takarózott a Kargopollagban, párnaként pedig rongyokat

használt.[712] Az 1948-as rendelkezés azt is előírta, hogy a barakkok agyagpadlóját deszkapadlóval kell borítani. Irena Arginszkaja azonban még az 1950-es években is egy olyan barakkban lakott, ahol a padló nem volt rendesen takarítható, mivel agyagból készült.[713] Még ha deszkapadló volt is, gyakran nem lehetett rendesen tisztán tartani, mert nem voltak kefék. Egy lengyel asszony, aki a háború után számolt be tapasztalatairól egy bizottságnak, azt állította, hogy az ő táborában a rabok egy csoportja mindig „ügyeletben” volt éjszaka, és míg a többiek aludtak, a barakkokat és az illemhelyeket takarította: „A barakk padlójáról késekkel kellett felkaparni a sarat. Az orosz asszonyokat felbőszítette az ügyetlenségünk, és azt kérdezték tőlünk, hogyan éltünk odahaza. Még csak eszükbe sem jutott, hogy a legpiszkosabb padlót kefével lehet felsúrolni.”[714] A fűtés és a világítás gyakorta hasonlóképpen primitív volt, de ez megint táborról táborra változott. A rabok egyike úgy emlékezett, hogy a barakkokban gyakorlatilag sötétség volt: „A sárgás-fehéren világító villanyégőket alig lehetett észrevenni, a petróleumlámpák füstöltek, és maró bűzt árasztottak.”[715] Mások épp ennek ellenkezőjére panaszkodtak, jelesül arra, hogy a lámpák általában egész éjszaka égtek.[716] A vorkutai láger rabjai közül némelyeknek semmi gondjuk nem volt a fűtéssel, mivel a bányákból széntömböket tudtak magukkal hozni, ám Szuszanna Pecsora, aki az intai szénbányák közelében lévő lagpunktok egyikében raboskodott, felidézte, hogy a barakkokban „telente annyira hideg volt, hogy az ember haja az ágyhoz fagyott, és az ivóvíz megfagyott a pohárban”.[717] Az ő barakkjában sem volt folyóvíz, csak az a víz, amit vödrökben hozott a barakkokba a gyezsurnaja – egy idősebb asszony, aki, immár nem lévén képes nehéz munkára, napközben a barakkokat takarította és gondozta.[718] Ráadásul „rettenetesen nehéz szag” járta át a barakkokat, a hatalmas mennyiségű kosz és a penészes ruhadarabok miatt, amelyek

a priccsek szélén, az asztalokon és minden olyan helyen száradtak, ahová fel lehetett akasztani valamit. A különleges lágerekben lévő barakkokban, amelyek ajtóit éjszakára bezárták, ablakaira pedig rácsot helyeztek, a bűz miatt „szinte lehetetlen volt lélegezni”.[719] A levegő minőségének nem tett jót az illemhelyek hiánya sem. Azokban a lágerekben, ahol a rabokat éjszakára bezárták a barakkokba, a zekek, akárcsak a börtönben, a parasa, azaz „kübli” használatára kényszerültek. Egy rab leírta, hogy reggelente a parasát „nem lehetett megemelni, ezért végighúzták a csúszós padlón. A tartalma minden alkalommal kilöttyent.”[720] Egy másik rab, az 1950es évek elején letartóztatott Galina Szmirnova arról számolt be, hogy „ha nagydolgot kellett végeznie az embernek, várt reggelig, máskülönben rettenetes volt a bűz”.[721] Más esetekben az illemhelyek odakünn voltak, azaz a barakkon kívül, gyakran meglehetős távolságra, ami a téli hidegben komoly gyötrelem forrása volt. „Fából készült szabadtéri illemhelyek voltak”, mondta Szmirnova egy másik lágerről, „még mínusz harminc-negyven fokos hidegben is.”[722] Thomas Sgovio ekként írta le a következményeket: Minden barakk előtt kitűztek egy facölöpöt, és odafagyasztották a földhöz. Egy újabb rendelet! A tábor területén csak az udvari illemhelyeken vagy a tetején fehér ronggyal ellátott cölöp tövére vizelhettünk, másutt tilos volt. Akit rajtakaptak a rendelet megsértésén, azt tíz éjszakára a büntetőcellába zárták… A rendeletet azért bocsátották ki, mert voltak rabok, akik éjszakánként, nem akarván elgyalogolni a nagy távolságra lévő illemhelyekig, teljesen összevizelték a csapások keményre taposott havát. Itt is, ott is sárga foltok éktelenkedtek. Amikor késő tavasszal a hó megolvadt, rettenetes bűz terjengett… havonta kétszer felhasogattuk a megfagyott piramisokat, és a jeges darabokat talicskával a zónán kívülre

hordtuk… [723] A bűz és a túlzsúfoltság azonban nem csupán esztétikai problémát vagy viszonylag csekély kényelmetlenséget jelentett. A zsúfolt priccsek és a helyhiány végzetesek is lehettek, főleg az olyan lágerekben, amelyekben huszonnégy órás volt a munkarend. Az emlékiratírók egyike feljegyezte, hogy az ilyen táborban, ahol a rabok három külön műszakban dolgoztak, nappal és éjszaka, „a nap bármely szakában voltak alvó emberek a barakkokban. Az alvás lehetőségéért vívott küzdelem tétje az élet volt. Az aludni vágyó emberek civakodtak, szidták egymást, verekedtek, még öltek is. A barakkban a rádió mindig teljes hangerővel szólt, és általános közutálatnak örvendett.”[724] Pontosan abból következően, hogy az alvóhely holléte olyan életbevágó volt, az alvás feltételeinek szabályozása mindig rendkívül fontos szerepet játszott a rabok ellenőrzésében, és a lágerigazgatóság tudatosan élt is ezzel az eszközzel. Moszkvában, a Gulag központi archívumának alkalmazottai gondosan megőrizték a különféle típusú rabok számára készült különféle típusú barakkok fényképeit. Az otlicsnyiki – a „kiválóak” vagy „élmunkások” – barakkjaiban külön, matracokkal és takarókkal ellátott ágyak voltak, a padlót deszka borította, és a falakon képek lógtak. A felvételeken látható rabok, ha nem is mosolyognak, mindenesetre újságot olvasnak és jól tápláltnak látszanak. A rezsim-barakkokban viszont – a gyengén vagy rendetlenül dolgozó munkások büntetőbarakkjaiban – ágyak helyett durván ácsolt lábakon fekvő deszkapadozatok voltak. A rezsimraboknak, amiként még ezeken a propagandacélból készített felvételeken is látszik, semmiféle matracuk nem volt, és közös takarót kellett használniuk.[725] A egyes lágerekben az alvással kapcsolatban módfelett kifinomult szabályok alakultak ki. A tér olyan érték volt, hogy birtoklása, az elkülönülés lehetősége nagy kiváltságnak minősült, amely csak

azoknak juthatott osztályrészül, akik a tábor arisztokráciájához tartoztak. A magasabb rangú rabok – brigádvezetők, normamegállapítók és mások – gyakran engedélyt kaptak, hogy kisebb barakkokban aludtjának, kevesebb ember társaságában. Szolzsenyicin, akire, miután megérkezett egy Moszkva melletti lágerbe, eleinte a „munkavezetői” teendőket bízták, olyan barakkban kapott elhelyezést, ahol a sok-sok priccs helyett rendes ágyak voltak, és nem egy egész brigád, hanem minden két személy számára egy éjjeliszekrény. Napközben az ajtó zárva volt, és az ember otthagyhatta a dolgait. Végül, volt egy féllegális villanyrezsó, s így nem kellett kimenni és tülekedni az udvaron lévő nagy közös tűzhely körül. [726]

Mindez komoly luxusnak minősült. Bizonyos, irigyeltebb munkakörökkel – ácséval vagy karbantartóéval – együtt járt az a nagy becsben tartott jog is, hogy az ember a műhelyben aludjon. Anna Rozina, amikor cipészként dolgozott a tyemnyikovszkiji lágerben, a cipészműhelyben aludt, és „joga” volt ahhoz is, hogy gyakrabban járjon fürdeni; mindez igen nagy kiváltságnak számított.[727] Az orvosok, még azok is, akik egyébként rabok voltak, szintén külön alhattak, s ez a privilégium különleges státusukat tükrözte. A sebész Iszaak Vogelfanger kiváltságosnak érezte magát, mert megengedték neki, hogy egy priccs-szerű ágyon aludjon a „kicsiny szobában, amely a rendelőből nyílott”, a lágerkórház épületében: „a hold mintha rám mosolyogott volna, amikor lefeküdtem”. Vele egy helyiségben aludt a láger felcsere, azaz ápolója is, aki ugyanezzel a kiváltsággal rendelkezett.[728] A betegek számára néha különleges életkörülményeket biztosítottak. A színésznő Tatyjana Okunyevszkajának sikerült egy litvániai gyengélkedő-lágerbe küldetnie magát, ahol „hosszú, tiszta,

sokablakú, világos barakkok voltak, és nem sorakoztak felső priccsek az ember feje fölött”.[729] A rabok, akiket Berija saraskáiba – a tehetséges mérnökök és műszaki szakemberek számára létrehozott „különleges hivatalok”-ba – küldtek dolgozni, mindenki közül a legjobb hálóhelyeket kapták. Bolsevóban, a Moszkva közvetlen közelében lévő saraskában, a barakkok nem fémkályhákkal, hanem „holland kemencékkel fűtött nagy, világos, tiszta” épületek voltak. Az ágyakhoz ágynemű és párnák tartoztak, a lámpát éjszakára leoltották, ráadásul külön zuhanyzó is volt.[730] A rabok, akik ezeken a különleges szállásokon laktak, természetesen tudták, hogy könnyen elvihetik őket onnan, ami fokozottan érdekeltté tette őket a kemény munkában. Gyakran létezett egy másik, informális hierarchia is a barakkokon belül. A legtöbb barakkban a lényeges döntéseket az egyes rabok hálóhelyére vonatkozóan a lágerek legerősebb és legegységesebb csoportjai hozták. Az 1940-es évek végéig, amikorra a nagy nemzetiségi csoportok – az ukránok, a baltiak, a csecsenek, a lengyelek – megerősödtek, a legjobban szervezett rabok, mint látni fogjuk, rendszerint a köztörvényes bűnözők voltak. Ezért aztán általában ők aludtak a felső priccseken, ahol jobb volt a levegő és több volt a hely, és ütötték-rúgták azokat, akiknek ez nem tetszett. Akik az alsóbb priccseken aludtak, kevesebb befolyással rendelkeztek. A legtöbbet azok szenvedtek, idézte fel az egyik rab, akik – lévén a legalacsonyabb rangúak a táborban – a padlón aludtak: Ezt a szintet „kolhoz-szektor”-nak nevezték, és ez a szint volt az, ahová a zsiványok a kolhoznyikokat kényszerítették – tehát a különböző korú értelmiségieket és papokat, sőt maguk közül is azt a néhányat, aki megsértette a zsiványbecsület szabályait. Rájuk nem csak az alsó és felső priccseken lévő dolgok potyogtak: a zsiványok mosogatólét, vizet, tegnapi levest is zúdítottak a nyakukba. És a kolhoz-szektorban lévőknek mindezt

el kellett tűrniük, ugyanis ha panaszkodtak, még több mocskot kaptak… az emberek megbetegedtek, fulladoztak, elveszítették az eszméletüket, megháborodtak, belehaltak a tífuszba, a vérhasba, megölték egymást.[731] Mellesleg a rabok, még a politikai foglyok is, javíthattak a körülményeiken. Egy politikai foglyot, a lengyel Karol ColonnaCzosnowskit, miközben felcserként dolgozott, Grisa, a láger köztörvényes „főnöke” kiemelte egy rendkívül zsúfolt barakkból: „Hatalmasat rúgott a sleppje egyik tagjába, aki ezt utasításként értelmezte, hogy menjen arrébb a kedvemért, és tüstént átadta a helyét. Én zavarba jöttem, és szabódtam, mondván, nem szeretnék olyan közel ülni a tűzhöz, ez azonban nem vágott egybe a mentorom óhajával, amire akkor jöttem rá, amikor Grisa egyik cimborája jókorát taszított rajtam.” Amikor a lengyel visszanyerte az egyensúlyát, már Grisa lábánál ült: „Nyilvánvalóan azt akarta, hogy maradjak ott…”[732] Colonna-Czosnowski nem vitatkozott. Annak, hogy hol ült az ember vagy hogy hol hajtotta le a fejét, még ha csak néhány órára is, óriási jelentősége volt.

BANYJA: A FÜRDŐ A mocsok, a zsúfoltság és a rossz higiénés viszonyok folytán rendkívüli módon elszaporodtak a tetvek és a poloskák. Az 1930-as években a Perekovkában, a Moszkva-Volga-csatornát építő rabok újságjában megjelent egy „tréfás” karikatúra, egy zekről, aki éppen új ruhát kap. Alatta ez volt olvasható: „»Tiszta« ruhát adnak neked, de tele vannak tetvekkel.” Egy másik kép alá ezt írták: „És miközben a barakkban alszol, a poloskák úgy csípnek, mint a tetvek.”[733] A probléma az évek múlásával sem veszített súlyából. Egy lengyel rab beszámol arról, hogy a háború folyamán egy lágerbéli ismerősét megszállottá tette a kíváncsiság: „Mint biológus, tudni akarta, hány tetű képes ellenni egy bizonyos helyen. Az ingében hatvanat számolt össze, és egy óra elteltével újabb hatvanat.”[734] Az 1940-es évekre a Gulag urai már régen felismerték a tetvek által terjesztett tífusz jelentette halálos veszélyt, és hivatalosan szakadatlan harcot vívtak a paraziták ellen. Állítólag kötelezővé tették a tíznaponkénti fürdést. Az összes ruhadarabot ki kellett főzni a fertőtlenítőegységekben, mind a táborba érkezéskor, mind később, rendszeres időközönként, hogy valamennyi élősködőt elpusztítsák. [735] Mint láttuk, a tábori borbélyok a férfiak és a nők testét egyaránt teljesen leborotválták a táborba való belépéskor, utóbb pedig rendszeresen megtették ugyanezt a hajukkal. A szappan, ha csekélyke mennyiségben is, rendszeresen szerepelt azon dolgok listáján, amiket a raboknak ki kellett osztani: 1944-ben például ez havonta 200 grammot jelentett fejenként. A nők, a rabok gyermekei és a kórházban lévő rabok további 50, a fiatalkorúak további 100, a „különösen piszkos munkát” végző rabok pedig további 200 grammot kaptak. Ezekkel a parányi darabokkal kellett megőrizni a személyi higiénét, valamint kimosni az ágyneműt és a ruhákat.[736] (A szappanhiány semmivel nem csökkent, sem a lágereken belül, sem azokon kívül. A

szovjet szénbányászok még 1991-ben is egyebek között azért léptek sztrájkba, mert nem kaptak szappant.) Nem volt azonban mindenki meggyőződve a tetvetlenítő eljárások hatékonyságáról. A gyakorlatban, írta egy fogoly, „a fürdés csak fokozta a tetvek szaporodási kedvét”.[737] Varlam Salamov továbbment: „A tetvetlenítés nem csupán teljesen haszontalan volt, ebben a fertőtlenítőkamrában egyetlen tetű sem pusztul el. Ez csak formalitás, és az apparátust azzal a céllal hozták létre, hogy az elítélt még többet kínlódjon.”[738] Salamovnak szó szerinti értelemben nem volt igaza. Az apparátus létrehozásának célja nem a rabok kínzása volt – mint fentebb említettem, a Gulag központi igazgatósága Moszkvában csakugyan nagyon szigorú rendelkezéseket hozott, utasítva a lágerparancsnokokat a paraziták elleni harcra, és számtalan felügyelői jelentés nehezményezte azt, hogy erre nem került sor. Egy 1933-ban kelt, a Dmitlag viszonyairól szóló jelentés szerzője haragosan tette szóvá, hogy a női barakkok „piszkosak, nincsenek bennük lepedők és takarók; az asszonyok panaszkodnak a hatalmas mennyiségű poloska miatt, ami ellen az Egészségügyi Részleg nem tesz semmit”.[739] 1940-ben az északi lágerek némelyikében uralkodó állapotok miatt vizsgálat indult, s a vizsgálat végzői felháborodva jelentették, hogy „a barakkokban tetvek vannak és poloskák, amelyek negatívan hatnak a rabok pihenési lehetőségeire”, míg a novoszibirszki átnevelő táborban „a rabok száz százaléka tetvekkel fertőzött… a rossz egészségügyi körülmények következtében gyakran fordulnak elő bőrbetegségek és gyomorbántalmak… ebből kiviláglik, hogy a lágerben uralkodó egészségtelen körülmények nagyon-nagyon sokba kerülnek”. Időközben kétszer tört ki tífuszjárvány egy másik lagpunktban, több helyen pedig a rabok „feketék voltak a kosztól”, folytatódik az igen felindult hangú jelentés.[740] A tetvekre vonatkozó panaszok és a kiirtásukat előíró utasítások minden évben felbukkanak a Gulag-

kórboncnokok jelentéseiben.[741] Az 1937-es tyemlagi tífuszjárványt követően mind a lagpunkt vezetőjét, mind a láger egészségügyi megbízottját leváltották, „vétkes hanyagsággal és tétlenséggel” vádolták meg, és bíróság elé állították.[742] A jutalmazást éppúgy alkalmazták, mint a büntetést: 1933-ban a dmitlagi barakkok egyikének lakói szabadnapokat kaptak jutalmul, miután az összes ágyat megtisztították a poloskáktól.[743] Ugyancsak nagyon határozott fellépést vont maga után, ha a rabok megtagadták a fürdést. Irena Arginszkaja, aki egy politikaiak számára létrehozott különleges lágerben volt Kengirben az 1950-es évek elején, beszámolt egy nők alkotta, különös vallási szektáról, amelynek tagjai, csakis általuk ismert okokból, nem voltak hajlandók fürdeni: Egy nap a barakkban maradtam, mert beteg voltam, és nem vittek dolgozni. Bejött egy őr, és azt mondta, hogy az összes beteg rabnak segítenie kell megfürdetni az „apácákat”. A dolog a következőképpen zajlott: egy vagont állítottak a barakkjaik elé, és nekünk kellett kivonszolnunk és feltennünk őket a vagonra. Tiltakoztak, rúgkapáltak és csépeltek bennünket. De amikor végül feltuszkoltuk őket a vagonra, csendesen lefeküdtek, és nem próbáltak szökni. Azután a vagont a fürdőhöz húztuk, ahol leszedtük, bevittük és levetkőztettük őket – és akkor értettük meg, hogy a lágerparancsnokság miért nem nyugodott bele abba, hogy ne fürödjenek. Amint az ember levette róluk a ruhát, marokszám hullottak róluk a tetvek. Aztán a víz alá tettük és megfürdettük őket. Eközben kifőzték a ruháikat, hogy elpusztítsák a tetveket… [744]

Arginszkaja azt is felidézi, hogy Kengirben, ahol nem voltak vízkorlátozások, „elméletileg lehetséges volt az embernek annyiszor fürdőbe mennie, ahányszor csak akart”. Leonyid Szitko, aki korábban

Németországban volt hadifogoly, hasonlóképpen beszámolt arról, hogy a szovjet táborokban kevesebb tetű volt, mint a német táborokban. Eltöltött némi időt a Sztyeplagban és a Mitlagban egyaránt, ahol „annyit fürödhetett az ember, amennyit akart… még a ruháit is kimoshatta”.[745] Bizonyos gyáraknak és munkahelyeknek saját zuhanyzóik voltak, és Iszaak Filstyinszkij a Kargopollagban azt tapasztalta, hogy ezeket a rabok napközben is használhatták, jóllehet másutt a rabok vízhiánytól szenvedtek.[746] Salamov azonban nem tévedett teljesen, amikor cinikusan fogalmazott a lágerek higiénéjével kapcsolatban. A táborigazgatók, még ha utasítást kaptak is arra vonatkozóan, hogy vegyék a fürdést komolyan, gyakran egyszerűen csak végrehajtatták a tetvetlenítést és a fürdetést, de az eredménnyel nemigen törődtek. Vagy nem volt elegendő szén ahhoz, hogy elég forrón tartsák a fertőtlenítőberendezést; vagy a végrehajtásért felelős személyek nem végezték rendesen a dolgukat; vagy hónapokon keresztül nem osztottak ki szappant; vagy ha mégis, ellopták azt. A Kolimán lévő dizelnyiji lagpunktban a fürdési napokon „minden rabnak adtak egy kis darab szappant, és egy jókora meleg vizes korsót. Öt-hat korsónyi vizet öntöttek egy kádba, mindenki számára, öt-hat embernek ebben kellett mosakodnia és leöblítenie magát.” A szopkai lagpunktban „a vizet, mint más dolgokat, keskeny nyomtávú vasúton és keskeny úton hozták oda. Telente hóból olvasztották, ámbár nem volt ott sok hó, a szél elfújta… A munkások porosan jöttek vissza a bányából, és nem voltak teknők, amikben moshattak volna.”[747] Az őrök gyakorta unták magukat, miközben a rabok tisztálkodtak, és csak öt percet engedélyeztek a fürdőben, a látszat kedvéért.[748] 1941ben egy felháborodott felügyelő azt tapasztalta, hogy az egyik sziblagi lagpunktban „a rabok két hónapja nem fürödtek” az őrök puszta közönye miatt.[749] És a legrosszabb táborokban a rabok ember voltának nyílt semmibevétele valóban tortúrává tette a fürdést. Sokan leírják a fürdés gyötrelmeit, de senki sem olyan jól, mint Salamov,

aki egy egész novellát szentel a kolimai fürdők szörnyűségeinek. Kimerültségük ellenére a rabok órákig kényszerültek várni, hogy sorra kerüljenek: „A fürdőturnusokat munka előtt vagy után szokták szervezni. Sokórányi, hidegben végzett munka után (és nyáron sem könnyebb a dolog), amikor az emberek minden gondolata és vágya a körül forog, hogy eljussanak a priccsükre, megegyék az ételüket, és a lehető leghamarabb elaludjanak, a fürdőházi időhúzás már-már elviselhetetlen.” Először is, a zekek felsorakoztak odakint a hidegben; aztán beterelték őket a zsúfolt öltözőhelyiségekbe, amelyek, jóllehet tizenöt fő számára épültek, akár száz embert is kiszolgáltak. Mindeközben a rabok tudták, hogy a barakkjaikat éppen takarítják és átkutatják. Nyomorúságos holmijukat, például cserépedényeiket és kapcáikat kihajigálták a hóba: Jellemző az emberre, legyen bár Nobel-díjas vagy koldus, hogy gyorsan szert tesz aprócska dolgokra. Ugyanez igaz egy elítélt esetében. Végső soron ő dolgozó ember és tűre meg anyagra van szüksége, hogy megfoltozza a ruháit, meg talán egy tartalék tálra. Mindezeket minden fürdőházi napon kidobálják, és aztán újra összegyűjtik egy halomba, hacsak nem temette őket mélyen maga alá a hó. Magukban a fürdőkben gyakran annyira kevés víz volt, hogy nem lehetett tisztálkodni. A raboknak adtak „egy langyos vizet tartalmazó fatálat… nincsen felesleges víz, és senki nem vehet magának”. A fürdőházakat nem is fűtötték: „A hidegérzetet fokozza, hogy az ajtók alatt, a repedéseken csak úgy árad be a huzat. A fürdőkben nem volt igazán meleg; a falakon repedések voltak.” Belül is „állandóan kavarodás van, továbbá füst, tömeg és kiabálás; még egy szólásmondás is létezik ezzel kapcsolatban: »kiabálni, mint a fürdőházban«.”[750]

Thomas Sgovio is beszámol a szörnyű jelenetről, azt írta, hogy a kolimai rabokat néha ütni kellett, hogy bemenjenek a fürdőbe: Odakint a fagyban kellett vámi, hogy kijöjjenek az odabent lévők – aztán jött az öltöző, ahol hideg volt –, a kötelező fertőtlenítési és ciánozási eljárás, melynek során egy halomba hánytuk a rongyainkat – az ember sohasem kapta vissza a sajátját –, a verekedés és szitkozódás, „te kurafi, az az én zubbonyom” –, a nedves, kincstári alsónemű kiválogatása, aminek a korca tele volt tetvek petéivel –, aztán a tábori borbély leborotválta a rabok testéről a szőrt… majd, amikor végre mi kerültünk sorra, hogy bejussunk a mosdóhelyiségbe, megragadtunk egy fakádat, kaptunk egy kupa forró vizet, egy kupa hideg vizet és egy aprócska darab fekete, rossz szagú szappant… [751] Aztán, amikor mindez véget ért, a ruhák kiosztásának ugyanez a megalázó folyamata újrakezdődött, írta Salamov, akit megint erősen foglalkoztatott az alsónemű kérdése: „Miután megmosakodtak, a férfiak jóval az alsónemű tulajdonképpeni kiosztása előtt összegyűltek az ablaknál. Egyre csak a legutóbb kapott alsóneműről beszéltek részletekbe menően, arról az alsóneműről, amit öt évvel ezelőtt kaptak a Bamlagban…”[752] A viszonylag kényelmes körülmények közötti fürdés joga is elkerülhetetlenül összefonódott a kiváltságok rendszerével. A Tyemlagban például azok, akik különleges munkát végeztek, jogosultak voltak gyakrabban fürdeni.[753] Aki fürdőházi munkásként dolgozott, az egyrészt hozzájuthatott tiszta vízhez, másrészt ezt a lehetőséget mások számára elérhetővé vagy elérhetetlenné tehette, minek folytán a fürdőben végzett munka rendszerint egyike volt a láger legnagyobb becsben tartott állásainak. Végső soron, dacára Moszkva legszigorúbb, leghatározottabb és legdrasztikusabb

utasításainak, a rabok kényelme, higiénéje és egészsége teljesen a helyi szeszélyek és körülmények függvénye volt. Így fordult hát a visszájára a hétköznapi élet még egy momentuma, s vált egyszerű örömből olyasvalamivé, amiről Salamov ezt írta: „negatív esemény, egy nyűg az elítélt életében… bizonysága az értékek azon változásának, amit a láger a fegyencekbe sulykol…”[754]

SZTOLOVAJA: AZ ÉTKEZDE A hatalmas Gulag-irodalom igen sokféle beszámolót tartalmaz a lágerekről, különféle emlékezők tollából. Van azonban valami, amiről minden memoárban ugyanaz olvasható, függetlenül attól, hogy ki a szerző, melyik táborról és melyik évről szól a szöveg: a balanda, a raboknak napi egy, némelykor két alkalommal adott leves. Általában véve az egykori rabok egyetértenek abban, hogy a naponta egyszer vagy kétszer fogyasztott fél liter börtönleves íze undorító volt; az állaga vizenyős, a tartalma gyanús. Galina Levinszon azt írta, hogy „romlott káposztából és krumpliból készült, olykor egy darab disznózsírból, olykor heringfejekből”.[755] Barbara Armonasz „halból és tüdőből, valamint pár szem krumpliból” készült levesre emlékezett.[756] Leonyid Szitko arról számolt be, hogy a leves „soha nem tartalmazott húst”.[757] Egy másik rab kutyahúsból készített levesről számolt be, amelyet munkatársainak egyike, egy francia férfi, képtelen volt megenni: „a nyugati ember nem mindig képes átlépni a pszichológiai korlátokat, még akkor sem, ha éhezik”, vonta le a következtetést.[758] Egyszer még Lazar Kogan, a Dmitlag parancsnoka is panaszosan tette szóvá, hogy „egyes szakácsok úgy viselkednek, mintha nem szovjet ételt készítenének, hanem disznóknak való moslékot. Ennek köszönhetően az étel, amit készítenek, rossz, gyakran ízetlen és fűszerezetlen.”[759] Az éhség ugyanakkor óriási erejű motivációt jelentett: a levest normális körülmények között biztos nem ették volna meg, ám a lágerekben, ahol a legtöbb ember mindig éhes volt, a foglyok jó étvággyal fogyasztották. És nem véletlenül voltak éhesek: a rabokat éhkoppon tartották, tudniillik az élelmezésükre vonatkozó szabályozás, az idővel és az élettérrel kapcsolatos szabályok után a lágerigazgatóság legfontosabb eszköze volt, amely arra szolgált, hogy kordában tartsák őket.

Emiatt a lágerekben kifinomult tudománnyá vált az élelemosztás. A rabok és tábori munkások konkrét kategóriáinak járó pontos normákat Moszkvában állapították meg, majd rendszeresen módosították. A Gulag-igazgatóság állandóan csűrte-csavarta az adatokat, újra és újra kiszámítva, mennyi élelem szükséges a rabok folyamatos munkavégzéséhez. Meglehetős gyakorisággal küldtek a lágerparancsnokoknak fejadaglistákat tartalmazó új utasításokat, melyek hosszú, bonyolult, nyakatekert, bürokratikus nyelven megfogalmazott dokumentumok voltak. Jellemző volt például a Gulag-igazgatóság által 1944. október 30án kibocsátott parancs a fejadagokra vonatkozóan. Az utasítások a legtöbb rab számára „garantált” vagy alap-normát határoztak meg: napi 550 gramm kenyeret, 8 gramm cukrot és más, elméletileg a balandába, a déli levesbe és a reggelire fogyasztott kásába, valamint a vacsorához szánt termékeket: 75 gramm hajdinát vagy tésztát, 15 gramm húst vagy húskészítményt, 55 gramm halat vagy halkészítményt, 10 gramm zsírt, 500 gramm burgonyát vagy zöldséget, 15 gramm sót és 2 gramm „pótteát”. E terméklistához néhány megjegyzést fűztek. A lágerparancsnokokat utasították, hogy 50 grammal csökkentsék azon rabok fejadagját, akik csak a norma 75 százalékát teljesítik, és 100 grammal azokét, akik csak a norma 50 százalékát teljesítik. Másfelől viszont, a terv túlteljesítői egyebek között 50 grammal több hajdinát, 25 grammal több húst és 25 grammal több halat kaptak.[760] Összehasonlításképpen, 1942-ben – amikor szerte a Szovjetunióban nagy volt az élelemhiány – az őröknek 700 gramm kenyeret, közel egy kiló friss zöldséget és 75 gramm húst, továbbá azoknak, akik magasan a tengerszint fölött dolgoztak, különleges kiegészítőket kellett kapniuk.[761] A saraskában dolgozó rabokat a háború folyamán még ennél is jobban látták el; elméletben 800 gramm kenyeret és 50 gramm húst kaptak, szemben az átlagos raboknak juttatott 15 grammal. Ráadásul napi 15 szál cigarettát és

gyufát adtak nekik.[762] Az állapotos asszonyok, a fiatalkorú rabok, a hadifoglyok, a szabad munkások és a lágeróvodákban gondozott gyermekek valamivel jobb élelmezésben részesültek.[763] Egyes táborokban még aprólékosabb szabályozással kísérleteztek. 1933 júliusában a Dmitlag kibocsátott egy utasítást, amely különböző nagyságú fejadagokat írt elő a normát 79 százalékban vagy annál gyengébben, illetve a 80-89 százalék között; a 90-99 százalék között; a 100-109 százalék között; a 110-124 százalék között teljesítő, valamint a 125 százalékos vagy még jobb teljesítményt nyújtó rabok számára.[764] Elképzelhető, hogy a precízen megszabott – olykor naponta változó – élelmiszer-fejadagok megfelelő kiosztása a megfelelő embereknek hatalmas bürokráciát igényelt, és sok láger nehezen birkózott meg ezzel a feladattal. Kartotékon tüntették fel, hogy az adott rabnak az adott helyzetben mennyi élelmiszer jár. Még a legkisebb lagpunktokban is hosszú nyilvántartást vezettek, felsorolva minden egyes rab esetében, hogyan tejesítették a napi normát és az érte járó élelem mennyiségét. A kicsiny Kedrovi Sor-i lagpunktban például – az Intlag kolhozában – 1943-ban legalább tizenháromféle élelmiszernorma létezett. A tábor könyvelőjének – aki maga is rab volt – a lagpunktban őrzött ezer rab mindegyikét illetően meg kellett határoznia, hogy kinek melyik norma jár. A jókora papírlapokon először ceruzával vázolta fel, majd tollal írta át a neveket és a számokat, egyik oldalt a másik után töltve meg számításaival.[765] A nagyobb táborokban a bürokrácia még elviselhetetlenebb volt. A Gulag korábbi főkönyvelője, A. Sz. Narinszkij leírta, miként találta ki az északi vasútvonalak építésével foglalkozó egyik láger igazgatósága, hogy élelmiszerjegyeket adjon a raboknak, s ezzel biztosítsa, hogy mindenki naponta a megfelelő fejadagot kapja. Ám még a jegyek elkészítése is gondot okozott egy olyan rendszerben, amelyet krónikus papírhiány sújtott. Mivel nem találtak jobb megoldást, úgy döntöttek, hogy buszjegyeket fognak felhasználni erre

a célra, amelyek beszerzése három napot vett igénybe. Ez a probléma „állandóan az élelmezési rendszer ellehetetlenítésével fenyegetett”. [766]

Telente ugyancsak problémát jelentett az élelem elszállítása a távoli lagpunktokba, kivált az olyan táborok esetében, amelyek nem rendelkeztek saját pékséggel. „Még a meleg kenyér is – írta Narinszkij –, amikor tehervagonokban, 50 fokos hidegben 400 kilométerre szállították, annyira megfagyott, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlanná vált, de még tüzelőnek sem lehetett felhasználni”.[767] Dacára annak, hogy részletes utasítások szabályozták, miképpen kell télen, északi viszonyok közepette tárolni a kevéske zöldséget és burgonyát, nagy mennyiség megfagyott és ehetetlenné vált. Ezzel szemben nyáron a hús, a hal és más ételek romlottak meg. A vezetés hanyagsága miatt a raktárak porig égtek vagy nyüzsögtek bennük a patkányok.[768] Sok láger saját kolhozt, azaz kollektív gazdaságot vagy tejlagpunktot alapított, ezek azonban többnyire rosszul működtek. Az egyik láger-kolhozról szóló jelentés egyéb problémák között a képzett személyzet hiányáról, a traktorokhoz való tartalék alkatrészek hiányáról, a fejőstehenek számára szükséges pajta hiányáról és az aratási szezonra való felkészülés hiányáról tesz említést.[769] Ennek eredményeként a rabok szinte állandóan vitaminhiányban szenvedtek, még akkor is, ha éppen nem éheztek, és ezt a problémát a lágerhatóságok többé-kevésbé komolyan vették. Miután nem voltak vitamintabletták, számos kényszermunkás hovját, rossz ízű, kétes hatékonyságú főzetet ivott, amit fenyőtűből készítettek.[770] Összehasonlításképpen, a „fegyveres erők tisztjei” számára meghatározott normáknak feltétlenül tartalmazniuk kellett C-vitamint és szárított gyümölcsöt, kompenzálandó a fejadag vitaminszegénységét. A tábornokok és tengernagyok ráadásul hivatalosan vételezhettek sajtot, kaviárt, halkonzervet és tojást.[771] A messzi északon telente még a vitamint tartalmazó vagy nem

tartalmazó leves puszta kiosztása is nehézkesen folyt, főként akkor, ha délben, a munkahelyen történt. Sőt 1939-ben egy kolimai orvos hivatalosan panaszt tett a lágerparancsnoknál, hogy a rabok a szabadban voltak kénytelenek elfogyasztani az ételüket, ami evés közben megfagyott.[772] Az élelem kiosztását nehezítette a zsúfoltság is: egy rab felidézte, hogy a magadani Maldjak-bányához tartozó egyik lagpunktban 700 embert egyetlen ablakon keresztül szolgáltak ki.[773] Az ételosztásban fennakadást okozhattak a táborod kívül történt események is: a második világháború idején például gyakorta szünetelt az ellátás. 1942 és 1943 voltak a legrosszabb évek, amikor a Szovjetunió nyugati részének jelentős hányadát megszállták a német csapatok, az ország többi részét pedig jobbára az ellenük vívott küzdelem kötötte le. Országszerte éheztek az emberek – és a Gulag természetesen nem élvezett előnyt az elosztás terén. Egy Vlagyimir Petrov nevű kolimai rab számol be arról, hogy öt napon át semmiféle élelmiszer-szállítmány nem érkezett a táborába: „a bányában igazi éhínség volt. Ötezer embernek nem volt egyetlen darab kenyere sem.”

Állandó hiánycikknek számított az evőeszköz és a tányér. Ismét csak Petrov azt írja, hogy „a leves, mikor megkaptuk, még meleg volt, de miközben arra vártunk, hogy a másik megegye az adagját – csak így juthattunk kanálhoz –, megfagyott. Valószínűleg ez volt a magyarázata annak, hogy a többség miért evett inkább kanál nélkül.”[774] Egy másik rab úgy vélte, azért maradt életben, mert „elcserélte kenyéradagját egy félliteres zománcozott edényre… Ha az embernek van saját edénye, az elsők között kapja meg az adagját – és a sűrűje mindig legfelül van. A többieknek várniuk kell, amíg felszabadul valakinek az edénye. Az ember eszik, aztán odaadja az edényt valaki másnak, aki később továbbadja…”[775] Más rabok fából készítettek maguknak edényeket és evőeszközöket. A kicsiny múzeumban, mely a moszkvai „Memorial” székházában működik, számos ilyen, különösen megindító tárgy látható.[776] A központi Gulag-igazgatóság tökéletesen tisztában volt ezekkel a hiányosságokkal, és időnként megpróbált valamit tenni a helyzet javítása érdekében: a hatóságok egy ízben megdicsértek egy tábort, mert éppen ebből a célból ügyesen hasznosította a kiürült konzervdobozokat.[777] Ha voltak is evőeszközök és edények, nem lehetett tisztán tartani őket: egy dmitlagi utasítás kategorikusan megtiltotta a lágerszakácsoknak, hogy piszkos edényekbe osszanak ételt.[778] Éppen ezért az élelmiszer-fejadagokra vonatkozó, Moszkvában született döntések – amelyek eleve csak az életben maradáshoz szükséges minimummal számoltak – nem nyújtanak megbízható fogódzót arra nézve, hogy mit ettek a rabok ténylegesen. Hogy a szovjet lágerek fegyencei éheztek, azt a rabok visszaemlékezései nélkül is tudjuk. Hiszen a Gulag időszakonként ellenőrizte a lágereit, és feljegyzéseket készített arról, hogy mit ettek a rabok valójában, szemben azzal, amit előírtak számukra. A Moszkvában meghatározott fejadagok takaros listái és a felügyelői jelentések között szürreális szakadék tátong.

A volgosztroji tábor 1942-es ellenőrzésének végrehajtói például arról számoltak be, hogy az egyik lagpunktban nyolcvan pellagrás megbetegedés fordult elő az alultápláltság következtében: „az emberek haldokolnak az éhezéstől”, állapítja meg kertelés nélkül a jelentés. A Sziblagban, egy nagy, nyugat-szibériai lágerben a megbízott ügyész megállapította, hogy 1941 első negyedévében az élelmiszernormákat „módszeresen megsértették: húst, halat és zsiradékot rendkívül ritkán osztottak ki… cukrot pedig egyáltalán nem”. A szverdlovszki terület lágereiben 1942-ben az élelem „nem tartalmazott zsiradékot, halat vagy húst, és gyakran teljesen hiányzott belőle a zöldség”. A Vjatlagban 1942-ben „az élelem júliusban silány volt, jószerével ehetetlen és vitaminszegény. Ez a zsiradékok, a hús, a hal és a burgonya hiányának következménye… az összes élelmiszer lisztből és gabonaszármazékokból készül.”[779] A rabok, úgy tűnik, gyakran azért nem jutottak élelemhez, mert a lágerbe nem érkeztek meg a szükséges szállítmányok. Ez állandó probléma volt: Kedrovij Sorban a lagpunkt könyvelői listát vezettek az összes olyan élelmiszerről, mellyel helyettesíteni lehetett azt, amit a raboknak meg kellett volna kapniuk, de nem kaptak meg. A listán nem csupán a tej pótlására alkalmas sajt szerepelt, de keksz is mint kenyérpótlék, erdei gomba mint húspótlék, és erdei bogyós gyümölcs mint cukorpótlék.[780] Aligha meglepő, hogy emiatt a rabok étrendje a valóságban másként festett, mint papíron, Moszkvában. Az 1940-ben a Birlagban lefolytatott vizsgálat megállapította, hogy „a dolgozó zekek ebédje nem állt másból, mint vízből meg 130 gramm gabonából, a második fogás pedig fekete kenyér, hozzávetőleg 100 gramm. Reggelire és vacsorára ugyanazt a levest melegítik fel.” A tábor szakácsával folytatott beszélgetés során a felügyelő arról is tudomást szerzett, hogy az „elméleti normák sohasem teljesülnek”, hogy nem érkezik semmilyen hal-, hús-, zöldség- vagy zsiradékszállítmány. A lágernek, folytatódik a jelentés, „nincs pénze, hogy élelmiszert vagy ruhaneműt vásároljon… és pénz híján egyetlen

ellátó szervezet sem akar velük együttműködni”. Ebből következően a skorbutos megbetegedések száma meghaladta az 500-at.[781] Gyakran megtörtént azonban, hogy az élelmiszert, mihelyt megérkezett a táborba, ellopták. Ez minden szinten jellemző volt. Az ennivalót rendszerint azok lopták el, akik a konyhán vagy az élelmiszerraktárakban dolgoztak. Emiatt a rabok igyekeztek olyan munkahelyekre kerülni, ahol hozzáférhettek az ételhez – ilyen volt a szakácsok, edénymosogatók, raktárosok munkája –, hogy lophassanak. Jevgenyija Ginzburgot egyszer az „mentette meg”, hogy a férfiak étkezdéjében mosogatott. Nemcsak hogy „igazi húslevest és napraforgóolajban megsütött kitűnő gombócokat” ehetett, de arra is rájött, hogy emiatt más rabok felnéznek rá. Miközben beszélgetett vele, szinte megremegett az egyik férfi hangja, „a heves irigység és az alázatos hódolat keverékétől, amely mindenkinek kijárt, aki ilyen kimagasló pozíciót foglalt el az életben – ott, ahol az ennivaló van”! [782]

Még a lágergazdaságokban végzendő betakarítási munka vagy a krumplihámozás is igen csábító volt, és a rabok még megvesztegetés árán is igyekeztek megszerezni ezt a munkát, egyszerűen azért, hogy ennivalót lophassanak. Lágerpályafutása későbbi részében Ginzburg csirkegondozó volt; az állatok a táborparancsnokság asztalára kerültek. Ő és munkatársa messzemenően kihasználták helyzetüket: „azzal a csukamájolajjal kevertük a tábori durumlisztet, amit a csirkéktől »kölcsönöztünk«. Zabkását főztünk. Továbbá naponta három tojást fogyasztottunk el – egyet a levesbe tettünk, egyet-egyet pedig különleges ínyencfalatként nyersen ettünk meg. (Többet nem, mert féltünk, hogy csökkennek a tojástermelési mutatók, melyek alapján a munkánkat megítélték.)”[783] Jóval nagyobb arányú lopások is előfordultak, kivált a messzi észak lágervárosaiban, ahol az élelemhiány, ami a szabad munkásokat és a táborok őreit éppúgy sújtotta, mint a rabokat, mindenkit érdekeltté tett az élelmiszer eltulajdonításában. Minden tábor évente

jelentést tett az elveszett javakról. A Kedrovij Sori lagpunkt beszámolói csak 1944 negyedik negyedévét illetően több mint 20.000 rubeles veszteségről tanúskodnak.[784] Országos viszonylatban ezek a számok sokkal magasabbak voltak. Egy 1947-ben született hivatalos ügyészi jelentés például számos lopást említ, köztük egy olyat, amely a Vjatlagban történt, ahol tizenkét ember, egyikük a lágerraktár vezetője, 170.000 rubel értékű élelmiszeripari terméket és zöldséget tulajdonított el. Az említett évben készített jelentések közül egy másik szerint csak az 1946 második negyedévében vizsgált harmincnégy táborban összesen 70.000 kilogramm kenyeret, 132.000 kilogramm burgonyát és 17.000 kilogramm húst loptak el. A felügyelő, aki a jelentést írta, úgy vélte, hogy „a rabok élelmezésének bonyolult rendszere olyan feltételeket teremt, amelyek megkönnyítik a kenyér és más termékek ellopását”. Ugyanő helytelenítette, hogy „élelmiszerjegyekkel látják el a szabad munkásokat”, valamint a tábor belső ellenőrzését végző csoportot, amelynek tagjai szintén teljesen korruptak.[785] Bizonyos esetekben a felügyeleti rendszer nem maradt hatás nélkül: egyes táborok, hogy elkerüljék a bajt, erőfeszítéseket tettek, ha nem is a törvény szellemének, de legalább a betűjének a tiszteletben tartására. Az egyik fegyenc például minden hónap végén kapott egy fél üveg cukrot, amit csak úgy magában fogyasztott el. Lágere vezetői így érték el, hogy megkapja a moszkvai bürokrácia által előírt mennyiséget. Az említett rab és társai mint „cukros nap”ot ünnepelték az eseményt.[786] Végső soron nem éhezett mindenki. Tudniillik, még ha a legtöbb élelmiszer eltűnt is, mielőtt a levesbe kerülhetett volna, egy fontos termék általában elérhető volt: a kenyér. Akárcsak a levesről, a Gulag kenyeréről is számos leírás született. Egyesek úgy emlékeznek, hogy a kenyeret rosszul sütötték: az egyik rab úgy vélte, annyira kemény volt, hogy „téglára emlékeztetett”, és olyan kicsi, hogy „két harapással” meg lehetett enni.[787] Egy másik azt írta, hogy a kenyér

„szó szerint fekete volt, mert a benne hagyott korpa feketére színezte, az állagát pedig durvává tette”. Ugyanő azt is feljegyezte, hogy a kenyeret sok vízzel sütötték, s ezért „nyirkos és súlyos lett, és valójában kevesebbet kaptunk a számunkra előírt 700 grammnál”.[788] Mások arról számoltak be, hogy a rabok küzdöttek egymással a száraz, kevésbé vizenyős kenyérvégekért.[789] Varlam Salamov „Cherry Brandy” című novellájában, amely Oszip Mandelstam halálának fiktív leírása, az jelzi a közelgő véget, hogy a költő elveszíti az érdeklődését az efféle dolgok iránt: „…ő már… nem nézte ki magának a serclit, nem sírt, ha nem neki jutott. Nem tömte a szájába remegő kézzel a pótadagot…”[790]* Azokban a lágerekben, ahol többet éheztek, és az éhség sújtotta években, a kenyér szinte szentségnek számított, és különleges szabályok fejlődtek ki az elfogyasztásával kapcsolatban. Például, miközben a lágerekben őrzött zsiványok szinte mindent büntetlenül ellophattak, a kenyérlopás különösképpen iszonyú és megbocsáthatatlan véteknek minősült. Vlagyimir Petrov a Kolimára vezető hosszú utazása során úgy találta, hogy „a lopás megengedett, és szinte mindenre kiterjedhet a tolvaj képességei és szerencséje függvényében, ám létezett egy kivétel – a kenyér. A kenyér szent és sérthetetlen volt, tekintet nélkül a kocsiban utazók közötti különbségekre.” Petrovot valójában a kocsi sztarosztájává választották, és ezen minőségében reá hárult a feladat, hogy megverjen egy piti tolvajt, aki kenyeret lopott. Petrov annak rendje és módja szerint eleget tett e kötelességének.[791] Thomas Sgovio is azt írta, hogy a kolimai köztörvényesek körében íratlan szabály volt: „Lopj el bármit – kivéve a szent kenyéradagot.” Ő is „látta, hogyan vertek agyon nem egy rabot, mert megsértették e megszentelt tradíciót.”[792] Kazimierz Zarod hasonlóképpen úgy emlékezett, hogy Ha egy rab ruhát lop, dohányt vagy bármi egyebet, és rajtakapják, legfeljebb a társaitól kap verést, de a láger íratlan

szabálya szerint – más lágerből való emberektől is hallottam, hogy mindenütt ugyanezt csinálják –, a más kenyerének ellopásán rajtakapott rab rászolgált a halálbüntetésre.[793] Dmitrij Panyin, Szolzsenyicin közeli barátja az emlékirataiban elbeszéli, hogy miként hajtottak végre egy ilyen halálos ítéletet: „A kenyérlopáson rajtakapott személyt a többi rab feldobta a levegőbe, és hagyta leesni a földre; ezt számos alkalommal megismételték, így tették tönkre a veséit. Aztán kihajították a barakkból, mint holmi dögöt.” Panyin, sok más társához hasonlóan, akikkel a lágerekben együtt éhezett a háború alatt, ékesszólóan írt azokról az egyéni rituálékról is, ahogy a rabok elfogyasztották kenyerüket. Ha a rabok naponta csak egyszer, reggel kaptak kenyeret, gyötrelmes választásra kényszerültek: egyszerre megegyék-e, vagy tegyenek félre valamennyit délutánig. A tartalékolás azzal a kockázattal járt, hogy elvész a becses negyed cipó, vagy tolvaj célpontja lesz. Másfelől, egy darab kenyér olyasmit jelentett, amire sóvároghatott az ember egész nap. Panyin óva int az utóbbi lehetőségtől, egyedülálló módon szemléltetve az éhség elkerülésének tudományát: Amikor az ember megkapja a fejadagját, elsöprő vágyat érez, hogy meghosszabbítsa az evés élvezetét, apró, egyenlő nagyságú darabokra vágva fel a kenyeret, kicsiny galacsinokba gyűjtve össze a morzsákat. Pálcákból és zsinórokból mérleget hevenyész, és lemér minden darabot. Ilyenformán megpróbálja három órával vagy még tovább elnyújtani az evés folyamatát. Ez azonban egyenértékű az öngyilkossággal! A fejadag elfogyasztása soha, semmilyen körülmények között nem tarthat tovább félóránál. Minden falat kenyeret alaposan meg kell rágni, hogy a gyomornak a lehető legkönnyebb legyen megemésztenie, és így az ember szervezete a lehető legtöbb

energiát nyerje ki belőle… annak, aki mindig feldarabolja az adagját, és félretesz egy részt estére, vége van. Egyszerre, egy ültő helyben kell megenni; aki viszont túlságosan gyorsan falja be, amit gyakran megtesznek normális körülmények között a kiéhezett emberek, az szintén megrövidíti az életét… [794] Azonban a Szovjetunióban nem csupán a zekek voltak azok, akik a kenyér és az elfogyasztására nyíló számos lehetőség megszállottjaivá váltak. Egy orosz ismerősöm még ma sem hajlandó semmiféle barna kenyeret enni, mert gyermekkorában, Kazahsztánban, a háború alatt semmi mást nem evett. Szuszanna Pecsora, aki az 1950-es években a Minlagban raboskodott, fültanúja volt egy beszélgetésnek, amelyet a tábori kenyérről két – ugyancsak rab – orosz parasztasszony folytatott; olyan asszonyok, akik tudták, milyen az élet tábori kenyér nélkül: Egyikük egy darab kenyeret tartott a kezében, és simogatta: „Ó, én hlebuskám [„kenyérke”, becenév, amit egy gyermeknek adna az ember] – mondta hálásan –, minden nap adnak nekünk belőled.” A másik ezt mondta: „Megszáríthatnánk, és elküldhetnénk a gyerekeknek, hiszen ők is éhesek. De nem hiszem, hogy megengednék…”[795] Pecsora ezután, mint közölte velem, kétszer is meggondolta, hogy panaszkodjon a lágerekben az élelemhiányra.

tizenegyedik fejezet MUNKA A LÁGEREKBEN Aki beteg és tehetetlen És kifogna rajta a bánya, Mert nincs ereje semmihez sem, Lágerbe küldik, Kolimára, Sok ott a fa, kell, aki vágja. Tiszta sor így a papíron, De én feledni nem tudom A szánok sorát a havon, Látványát az igavonóknak, A hám alatt mellük behorpad, A meredek lejtőn lihegnek, Vagy buknak el, a mélybe esnek… Leborul a súlyos teher, Akit ér, ott temeti el, Ezzel mindig számolni kell. Ló botlik, ki ne látta volna? Mi embereket láttunk a hámba fogva. JELENA VLAGYIMIROVA: Kolima[796]

RABOCSAJA ZONA: A MUNKAZÓNA A munka volt a szovjet lágerek elsődleges funkciója. Ez volt a rabok legfőbb tevékenysége és az igazgatóság legfőbb rögeszméje. A mindennapi élet a munka köré szerveződött, és a rabok jóléte attól függött, hogy mennyire hatékonyan dolgoztak. Mindazonáltal nehéz általánosítani, hogy milyen volt a munka a lágerekben: a hóviharban, csákánnyal aranyat vagy szenet bányászó rab képe csupán sztereotípia. Sok ilyen rab volt – milliók, amint az a kolimai és a

vorkutai táborokra vonatkozó számokból kiderül –, de ma már tudjuk, hogy Moszkva központjában voltak olyan táborok is, ahol a rabok repülőgépeket terveztek, Közép-Oroszországban pedig olyanok, ahol a rabok nukleáris erőműveket építettek és működtettek, a csendesóceáni partvidéken halásztáborok voltak, míg Üzbegisztán déli részén egyes lágerek kolhozokat tartottak fenn. A moszkvai Gulag-archívum telis-tele van olyan fényképekkel, amelyeken a rabok tevékkel láthatók. [797] A Gulagon belüli gazdasági tevékenységek skálája kétségtelenül éppen olyan széles volt, mint magán a Szovjetunión belül. Ha az ember belelapoz a Szovjetunióbeli átnevelő munkatáborok rendszerének kalauzába, amely a lágerek mindmáig legátfogóbb felsorolását tartalmazza, arany-, szén- és nikkelbányák köré szervezett táborok, közút- és vasútépítő táborok, fegyvergyárakat, vegyi üzemeket, fémfeldolgozó üzemeket, villamos erőműveket működtető, repülőtereket, lakóházakat, csatornarendszereket építő, tőzeget bányászó, fakitermelő és halfeldolgozó táborok nyomára bukkan.[798] A Gulag igazgatói megőriztek egy fényképalbumot, melybe kizárólag a rabok által előállított termékekről készült felvételek kerültek. A képek egyebek között bányákat, rakétákat és egyéb hadfelszereléseket, autóalkatrészeket, ajtózárakat, gombokat, folyókon leúsztatott rönköket, fabútorokat, például székeket, szekrényeket, telefonkészülék-borításokat és hordókat, cipőket, kosarakat és szöveteket (ez utóbbiak mellé mintákat is mellékeltek), szőnyegeket, bőr- és szőrmekalapokat, báránybőr kabátokat, üvegpoharakat, lámpákat és csuprokat, szappanokat és gyertyákat ábrázolnak; sőt játékszereket is – fából készített tankokat, aprócska szélmalmokat és felhúzható, dobot verő nyuszikat.[799] A munka tekintetében különbségek mutatkoztak a lágerek között és az egyes lágereken belül is. Igaz, sok rab, aki fakitermelő táborban dolgozott, semmi mást nem csinált, csak fákat döntött ki. A három évre vagy annál rövidebb időre ítélt rabok „átnevelő

munkatelepeken” dolgoztak, könnyített rendű táborokban, amelyeket rendszerint egyetlen gyár vagy tevékenység köré szerveztek. A Gulag nagyobb táboraiban ezzel szemben számos iparág voltjelen: bányászat, téglagyártás és energiatermelés éppúgy, mint ház- vagy útépítés. Az ilyen táborokban a rabok kirakodták a naponta érkező tehervonatokat, teherautókat vezettek, zöldséget szedtek, konyhákon, kórházakban és óvodákban dolgoztak. Nem hivatalosan a rabok voltak a lágerparancsnokok, az őrszemélyzet és ezek családtagjainak szolgái. A hosszú időre elítélt rabok gyakran igen sokféle állást töltöttek be, szerencsecsillaguk emelkedésétől vagy zuhanásától függően váltogatva munkahelyeiket. Majdnem két évtizedes raboskodása alatt Jevgenyija Ginzburg dolgozott fakitermelésen, árkot ásott, takarította a láger vendégházát, edényt mosogatott, csirkét gondozott, mosta a lágerparancsnokok családtagjainak ruháit, és vigyázott a rabok gyermekeire. Végül ápolónő lett.[800] A táborokban eltöltött tizenöt esztendő során Leonyid Szitko volt hegesztőmunkás, egy kőbányában kőfaragó, dolgozott építőbrigádban, vasúti pályaudvaron, szénbányában és bútorgyárban, ahol asztalokat és könyvespolcokat készítettek.[801] Noha a munkakörök a táborrendszeren belül, amiként a külvilágban is, sokfélék voltak, a dolgozó rabokat rendszerint két kategóriára osztották: akik az obscsije rabotit – azaz a „közös munkát” – végezték, valamint a pridurkira, amely szó hozzávetőleges jelentése: „princek”. Az utóbbiak, mint látni fogjuk, külön kasztot képeztek. A közös munka, mely a rabok túlnyomó többségének osztályrészül jutott, pontosan az volt, amit a név kifejez: képzettséget nem igénylő, fizikailag megerőltető, kemény munka. „Az első lágerben töltött telem, 1949-1950 fordulóján különösen nehéz volt számomra – írta Iszaak Filstyinszkij. – Nem volt olyan foglalkozásom, aminek a táborokban hasznát lehetett volna venni, és egyik helyről a másikra kényszerítettek, mindenféle közös munkát végeztettek velem,

fűrészeltem, cipekedtem, húztam, toltam és így tovább – más szóval oda mentem, ahová a munkavezetőnek éppen eszébe jutott küldeni engem.”[802] Azok kivételével, akik a munka kiosztásának első körében szerencsések voltak – általában azok tartoztak ebbe a csoportba, akik építőmérnökök vagy más, a táborokban hasznos foglalkozási ágak művelői voltak, esetleg már korábban besúgónak szegődtek –, a zekek zömét, miután nagyjából egy hetet eltöltöttek a karanténban, közös munkára osztották be. Amellett beosztották őket egy brigádba is: ezek létszáma 4 és 400 zek között mozgott, akik nem csupán együtt dolgoztak, de együtt is ettek, és általában ugyanabban a barakkban aludtak. Mindegyik brigádot egy brigádvezető irányította, egy megbízható, előkelő státusú rab, aki felelős volt a feladatok szétosztásáért, a munka felügyeletéért – és azért, hogy a csoport teljesítse a termelési normát. A lágerhatóságok tisztában voltak a brigádvezető fontosságával, akinek státusa valahol a rabé és az ügyintézőé között volt. 1933-ban a Dmitlag főnöke valamennyi alárendeltjének utasítást küldött, emlékeztetve őket, hogy „az élmunkásaink között rátermett embereket kell találniuk, akik olyannyira szükségesek a munkánkhoz”, mivel „az építkezésen a brigádvezető a legfontosabb, leglényegesebb személy”. [803]

A rabok szempontjából a brigádvezetővel való kapcsolat nem létfontosságú volt: meghatározta az életük minőségét – sőt akár élet és halál kérdését is eldönthette, amiként az egyik rab írta: Az ember élete nagymértékben függ a brigádtól és a brigádvezetőtől, tekintettel arra, hogy az összes napját és éjszakáját a társaságukban tölti. Munka közben, az étkezdében, a priccseken – mindig ugyanazok az arcok. A brigád tagjai dolgozhatnak együtt, csoportokban vagy egyénileg. Segíthetnek az embernek a túlélésben vagy hozzájárulhatnak a pusztulásához. Vagy együttérzés és segítség, vagy ellenségesség

és viszálykodás. A brigadéros szerepe nem kevésbé fontos. Az is számít, hogy kicsoda az illető, mit tekint a feladatának és kötelességének: szolgálni a főnököket a társai kárára és a saját hasznára, alárendeltként, szolgaként, lakájként kezelni a brigád tagjait – vagy társként viselkedni a bajban, és megtenni minden lehetségest, hogy megkönnyítse a brigád tagjainak az életét.[804] Egyes brigádvezetők egyenesen fenyegették és megfélemlítették a beosztottaikat. Alexander Weissberg a karagandai bányákban töltött első napja után elájult az éhségtől és a kimerültségtől: „a brigádvezető, megvadult bika módjára bömbölve nekem esett, hatalmas testének rettentő súlyával rám ugrott, rúgott-vágott, és végül akkorát ütött a fejemre, hogy a földre rogytam, félig kábultan, horzsolásokkal borítva, és az arcomon szivárgott a vér…”[805] Más esetekben a brigádvezető hagyta, hogy maga a brigád, egyenrangúak szervezett csoportjaként nyomást gyakoroljon a rabokra a keményebb munkavégzés érdekében, még akkor is, ha azok egyébként nem szorultak rá az ösztökélésre. Szolzsenyicin hőse az Ivan Gyenyiszovics egy napja című regényben azon tűnődik, hogy „nem olyan ám ez a brigád, mint a szabad emberek közt, ahol Ivan Ivanics fizetése nem függ Pjotr Petrovics fizetésétől. A táborban a brigádot úgy szervezték meg, hogy ne a parancsnokok nógassák a rabokat, hanem a rabok egymást. Mert itt így van: vagy mindenki megkapja a pótadagot, vagy mind éhen dögölhet.”[806]*

Egy másik kolimai rabot, Vernon Kresst ordítozva verték a brigádbeli társai, mert nem bírta teljesíteni a követelményeket, és végül egy „gyenge” brigádba kényszerítették, amelynek soha egyetlen tagja sem kapott teljes fejadagot.[807] Jurij Zorin szintén megtapasztalta, milyen egy igazán keményen dolgozó brigádban lenni, amelynek zömmel litván tagjai nem tűrték meg maguk között a lógósokat: „Az ember nem is képzeli, milyen készségesen és jól dolgoztak… ha úgy gondolták valakiről, hogy rosszul dolgozik, kirúgták az illetőt a litván brigádból.”[808] Akit az a balszerencse ért, hogy egy „rossz” brigádban kötött ki, és sem megvesztegetéssel, sem ügyeskedéssel nem tudott kikerülni onnan, éhkoppra juthatott. M. B. Mindlin, aki később egyike lett a „Memorial” alapítóinak, egyszer egy olyan kolimai brigádba került, amelynek zömmel grúz tagjai és grúz vezetője volt. Nemcsak arra jött rá gyorsan, hogy a brigád tagjai éppen úgy félnek a brigádvezetőjüktől, mint a láger őreitől, de arra is, hogy ő, mint „egyetlen zsidó egy grúzok alkotta brigádban”, nem számíthat különleges kedvezményekre. Egy napon kiváltképp keményen dolgozott, abban a reményben, hogy jutalmul megkapja a legnagyobb fejadagot, azaz 1.200 gramm kenyeret. Azonban a brigádvezető nem volt hajlandó elismerni a teljesítményét, és mindössze 700 gramm kenyérre jogosultnak minősítette őt. Megvesztegetés segítségével

Mindlin átment egy másik brigádba, amelyben teljesen más légkört talált: új brigádvezetője ténylegesen törődött az alárendeltjeivel, és eleinte még azt is megengedte a jövevénynek, hogy négy napon át, amíg vissza nem nyeri az erejét, könnyebb munkát végezzen: „Mindenki, aki az ő brigádjába került, szerencsésnek tartotta magát, és megmenekült a haláltól.” Később Mindlin maga is brigádvezető lett, és megvesztegetéssel igyekezett elérni, hogy a tábori szakácsok, kenyérszeletelők és más fontos személyek a brigád valamennyi tagját a lehető legjobb bánásmódban részesítsék.[809] A brigádvezető hozzáállása azért számított, mert a közös munka az esetek többségében nem lehetett szemfényvesztő vagy értelmetlen tevékenység. Miközben a német lágerekben a munka, egy jeles kutató szerint, gyakorta szántszándékkal „főként a kínzás és visszaélés eszköze volt”, a szovjet raboknak valamiképpen teljesíteniük kellett a tábor termelési tervét.[810] Igaz, hogy ezen szabály alól voltak kivételek. Időnként hibbant vagy szadista őrök valóban értelmetlen feladatokat végeztettek a rabokkal. Szuszanna Pecsora felidézte, hogy agyaggal teli vödröket kellett ide-oda cipelnie, ami „teljességgel értelmetlen munka” volt. A munkahelyét irányító „főnökök” egyike nyíltan kijelentette neki: „Nem a munkádra van szükségem, arra van szükségem, hogy szenvedj”, és ez a mondat az 1920-as években a szolovki rabok fülének is ismerősen csengett volna.[811] Az 1940-es évekre, mint látni fogjuk, megjelent a büntetőtáborok rendszere is, amelynek célja elsődlegesen nem gazdasági jellegű, hanem a fogva tartottak megbüntetése volt. De még az itt őrzött raboknak is részt kellett venniük a termelésben. A rabokat többnyire nem gyötörték szándékosan – vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy senki nem törődött vele, szenvedneke vagy sem. Sokkal fontosabb volt, hogy tartsák be a tábor termelési tervét és teljesítsék a munkanormát. A norma bármi lehetett: meghatározott számú köbméter fa kivágása, bizonyos hosszúságú árok kiásása vagy adott mennyiségű szén felszínre hozatala. És ezeket a

normákat halálosan komolyan vették. A táborok tele voltak plakátokkal, melyek a rabokat a normák teljesítésére buzdították. A lágerek egész „kulturális-nevelési” apparátusa ugyanezt az üzenetet közvetítette. Egyes táborok étkezdéiben vagy központi terein hatalmas táblák álltak, amelyeken krétával vezették az egyes brigádok legutóbbi normateljesítési adatait.[812] A normákat nagy gonddal és tudományos alapon a normás (normirovsik) határozta meg; feladatáról azt tartották, hogy nagy ügyességet igényel. Jacques Rossi például feljegyezte, hogy a hómunkásoknak különböző normákat kellett teljesíteniük, attól függően, hogy frissen leesett havat, könnyű havat, enyhén letaposott havat, letaposott havat (ez esetben a lapátot lábbal kellett nyomni), erősen letaposott havat, vagy fagyott havat (amelyet csákánnyal kellett fellazítani) lapátoltak. Mindezek után még „egy sor együttható jutott szerephez, a lapátolandó hó távolsága és magassága és így tovább”.[813] Bármennyire tudományosan jártak is el, a norma megállapítását és teljesítésének igazolását áthatotta a korrupció, a zűrzavar, az abszurditás. Először is, a raboknak általában ugyanazokat a normákat kellett teljesíteniük, mint a szabad munkásoknak: ugyanolyan eredményt kellett elérniük, mint a hivatásos favágóknak vagy bányászoknak. Csakhogy a rabok nem voltak hivatásos favágók vagy bányászok, és gyakran egyáltalán nem tudták, hogy mit kell csinálniuk. Ráadásul, miután hosszú időt töltöttek börtönben, és fárasztó utazásokat tettek fűtetlen marhavagonokban, az átlagosnál rosszabb volt a fizikai állapotuk. Minél tapasztalatlanabb és kimerültebb volt a rab, annál többet szenvedett. Jevgenyija Ginzburg jellegzetes leírást adott két asszonyról, akik mindketten értelmiségiek voltak és nem szoktak hozzá a nehéz munkához, és a börtönben töltött évektől legyengülten próbálkoztak a favágással:

Gálja és én három napon át küszködtünk, hogy elérjük a lehetetlent. Szegény fák, hogyan szenvedhettek, miközben mi a gyakorlatlan kezünkkel csépeltük őket. Félholtak és teljesen ügyetlenek lévén, nem voltunk olyan állapotban, hogy elbírjunk velük. A fejsze kicsúszott a kezünkből, és csak úgy szórta az arcukba a forgácsot. Lázas igyekezettel rángattuk a fűrészt, gondolatban egymást vádolva kétbalkezességgel – tudtuk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a veszekedés luxusát. A fűrész időről időre beragadt. De a legrémisztőbb pillanat az volt, amikor a fa végre elkezdett dőlni, csakhogy mi nem tudtuk, merre. Gálja egyszer kapott egy ütést a fejére, de a felcser még csak arra sem volt hajlandó, hogy bejódozza a sebet, s ezt mondta: „Aha! Ez régi trükk! Már a legelső napon megpróbál kibújni a munka alól, mi?” A nap végén a brigád vezető kijelentette, hogy Jevgenyija és Gálja a norma 18 százalékát teljesítették, és „megfizetett” nekik gyatra teljesítményükért: „Megkapván a darabka kenyeret, ami a munkánkért járt, másnap szó szerint támolyogtunk a gyengeségtől, amikor a munkahelyünkre vezettek bennünket.” Eközben a brigádvezető egyre csak azt ismételgette, hogy „nem szándékozik a becses ennivalót hazaárulókra pazarolni, akik képtelenek teljesíteni a normát”.[814] A magas északon lévő lágerekben – kivált a kolimai, valamint a vorkutai és a norilszki terület táboraiban, amelyek mind az északi sarkkörön túl feküdtek – a klíma és a terepviszonyok súlyosbították a körülményeket. A nyár, a közhiedelemmel ellentétben, ezekben a sarkvidéki régiókban gyakran nem volt könnyebben elviselhető, mint a tél. A hőmérséklet még ott is jóval harminc fok fölé emelkedhet. Amikor a hó megolvad, a tundra felszíne sártengerré válik, nehéz gyalog közlekedni rajta, és szürke felhőkben rajzanak a szúnyogok fölötte, olyan nagy zajt keltve, hogy semmi mást nem lehet hallani a zümmögésükön kívül. Egy fogoly így emlékezett erre:

A szúnyogok bemásztak a ruhánk ujjába, a nadrágunk alá. Majd szétrobbant az ember arca a csípésektől. A munkahelyen, ahová kihozták az ebédünket, előfordult, hogy a szúnyogok úgy ellepték a tányért, mintha az hajdinakásával lett volna tele. Ellepték az ember szemét, az orrát, a torkát, és az ízük édeskés volt, mint a véré. Minél többet mozgolódott és hadonászott az ember, annál inkább támadtak. A legjobb módszer az volt, hogy nem vettünk tudomást róluk, és a szúnyogmaszkos kalap helyett fűvel vagy nyírfakéreggel oltalmaztuk magunkat.[815] A tél természetesen nagyon-nagyon hideg volt. A hőmérséklet mínusz 30, 40, 50 fokig is süllyedt. A visszaemlékezések szerzői, a költők és a regényírók mind komoly erőfeszítéseket tettek hogy ecseteljék, milyen érzés volt ilyen fagyban dolgozni. Egyikük azt írta, annyira hideg volt, hogy „a legegyszerűbb hirtelen kézmozdulat hallható surrogást keltett a levegőben”.[816] Egy másik arról számolt be, hogy egy karácsonyi reggelen arra ébredt, nem tudja megmozdítani a fejét. Felébredéskor az első gondolatom az volt, hogy éjszaka valahogyan odakötöztek a priccs deszkáihoz, de amikor megpróbáltam felülni, a ruhadarab, melyet az előző este, elalvás előtt a fejem és a fülem köré tekertem, lecsúszott rólam. Az egyik könyökömre támaszkodva megrántottam a szövetet, és rájöttem, hogy az odafagyott a deszkához. A leheletem és a kunyhóban lévő többi emberé úgy párállott a levegőben, mintha füst lett volna. [817]

Másvalaki azt írja: „Veszélyes volt abbahagyni a mozgást. Miközben számoltak bennünket, ugráltunk, helyben futottunk és a testünket csapkodtak, hogy ne fagyjunk meg. Folyamatosan

tornáztattam a lábujjaimat, és ökölbe szorítottam, majd kinyitottam a kezemet… Aki csupasz kézzel ért valamilyen fémszerszámhoz, annak lejöhetett a bőre, és a fürdőbe menni rendkívül veszélyes volt. Egy hirtelen jött hasmenés miatt örökre a hó alá kerülhetett az ember.” Emiatt egyes rabok egyszerűen a nadrágjukba rondítottak: „Kellemetlen volt a közelükben dolgozni, a sátorban pedig, amikor kezdett melegebb lenni, elviselhetetlen volt a bűz. Azokat, akik összerondították magukat, gyakran megverték és kidobták.”[818] A közös munkát végzők számára az időjárás szempontjából bizonyos munkakörök rosszabbak voltak másoknál. A sarkvidéki szénbányákban, idézte fel egy fegyenc, a föld alatt melegebb volt a levegő, de a bányászokra szakadatlanul jeges víz csepegett: „A bányászból valamiféle hatalmas jégcsap lesz, a szervezete hosszú időszakra tartósan lehűl. Azok a rabok, akik három-négy hónapot töltenek ilyen pokoli munkával, súlyosan megbetegszenek… [819] A Kargopollagban raboskodó Iszaak Filstyinszkij szintén a legkellemetlenebb téli munkák egyikét végezte, amikor feldolgozásra váró farönköket osztályoztattak vele. Ennek velejárójaként egész nap vízben kellett állnia, és bár a víz – melyet egy villamos erőműből szivattyúztak ki –, meleg volt, a levegő nem volt az: Mivel azon a télen Arhangelszk térségében állandóan mínusz negyven-negyvenöt fokos hideg volt, szakadatlanul sűrű köd lebegett az osztályozómedence fölött. Egyszersmind nagyon nyirkos és hideg volt az idő… a munka nem volt nagyon nehéz, de harminc-negyven perc elteltével az ember testét átjárta a nedvesség, az állát, az ajkait és a szempilláit dér borította, és a nyomorúságos tábori ruházaton keresztül a hideg egészen csontig hatolt.[820] Telente az erdőben volt a legrosszabb dolgozni. A tajga ugyanis télen nemcsak hideg volt, de ráadásul időről időre könyörtelen,

kiszámíthatatlan téli viharok söpörtek végig rajta – ezeket buran vagy purgaj néven emlegették. Dmitrij Bisztroletov, aki a Sziblagban raboskodott, egyszer átélt ilyet: Abban a pillanatban a szél vadul, rémisztően üvölteni kezdett, lekényszerítve bennünket a földre. A levegőben hó kavargott, s eltakart mindent – a láger fényeit, a csillagokat, az aurora borealist –, és mi magunkra maradtunk a fehér ködben. A karunkat szélesre tárva, esetlenül csúszkálva és bukdácsolva, elesve és egymást támogatva próbáltunk a lehető leggyorsabban visszatalálni az útra. Hirtelen mennydörgés hallatszott a fejünk fölött. Alig sikerült belekapaszkodnom abba, akivel együtt másztunk, amikor jeget, havat és kavicsokat vágott az arcunkba a szél. A kavargó hó lehetetlenné tette, hogy levegőt vegyünk, nem láttunk semmit… [821] A buran Janusz Bardachot is elkapta, amikor egy kolimai kőbányában dolgozott. Rabtársaival és az őrökkel együtt kötélbe kapaszkodva, az utóbbiak kutyáit követve igyekezett visszajutni a táborba: Semmit nem láttam Jurij háta mögül, és úgy csimpaszkodtam a kötélbe, mintha az életem függne tőle… Mivel az ismerős útjelzők eltűntek, fogalmam sem volt, hogy mennyit kell még mennünk, és biztosra vettem, hogy sohasem jutunk vissza. A lábam alatt valami puhát éreztem – egy rabot, aki eleresztette a kötelet. – Állj! – kiáltottam. De senki nem állt meg. Nem hallották a hangomat. Lehajoltam, és a kötélhez húztam a karját. – Itt van! – Megpróbáltam a kezét a kötélhez erősíteni. – Kapaszkodj! – Mindhiába. A férfi karja visszaesett, amikor elengedtem. Jurij szigorúan rám parancsolt, hogy mozogjak, így hát továbbmentem…

Amikor Bardach brigádja visszatért a táborba, három rab hiányzott. Általában „az eltűnt rabok holtteste csak tavasszal került elő, gyakran a zóna határától száz méternél is kisebb távolságról”. [822]

A rabok körében rendszeresített öltözet nem sok védelmet nyújtott az időjárással szemben. 1943-ban például a központi Gulagigazgatóság a rabok számára egyebek között (két évre) egy nyári ing, (két évre) egy nyári nadrág, (két évre) egy vattabéléses téli zubbony, (tizennyolc hónapra) egy bélelt téli nadrág, valamint alsónemű kiutalását írta elő; az utóbbinak kilenc hónapig kellett kitartania.[823] A gyakorlatban még ezekből a nyomorúságos ruhadarabokból sem volt soha elegendő. Egy 1948-as vizsgálat, melyet huszonhárom táborban végeztek el, arra derített fényt, hogy az ellátás „ruházatból, alsóneműből és lábbeliből nem kielégítő”. Úgy tűnik, ez csak nagyon enyhe leírása volt a valóságnak. Egy krasznojarszki lágerben a rabok több mint felének nem volt cipője. A messzi északon fekvő Norilszkban csupán 75 százalékuknak volt meleg bakancsa, és csak 86 százalékuknak volt meleg ruhája. A szintén északon lévő Vorkután mindössze a rabok 25-30 százaléka rendelkezett alsóneművel, és csak 48 százalékuknak jutott meleg bakancs.[824] Cipő hiányában a rabok szükségmegoldásokhoz folyamodtak. Nyírfakéregből, rongydarabokból, ócska gumiabroncsokból készítettek maguknak lábbelit. Ezek az ötletes tákolmányok a legjobb esetben is esetlenné és nehézkessé tették a járást, különösen mély hóban. A legrosszabb esetben pedig beáztak, és viselőjük óhatatlanul fagysérülést szenvedett.[825] Elinor Lipper leírta, miként festett házi készítésű bakancsa, melyet a lágerben a Cseljabinszki Gumigyár kezdőbetűivel „csetezé”-nek becéztek: Vékonyan bélelt és steppelt zsákvászonból készült, magas, egészen a térdig érő széles szárral; a cipőt a lábujjaknál és a

sarokrésznél viaszosvászonnal vagy műbőrrel erősítették meg. A talp háromrétegnyi lestrapált autógumiból készült. Ezt az egész micsodát zsineggel rögzítik a lábfejen, és a térd alatt is zsineggel kötik meg, hogy ne menjen bele a hó… Egynapi használat után ezek a lábbeliket mind elvásnak, és a csálé talpak összevissza csavarodnak. Hihetetlenül gyorsan áteresztik a nedvességet, különösen, ha a zsákban, amelyből készültek, előzőleg sót tároltak… [826] Egy másik rab hasonló szükségmegoldásról számol be: „Oldalt nyitott volt, így oldalról a lábujjakat nem védte semmi. A kapcát nem lehetett szorosan rögzíteni, minek következtében a lábujjak szabadon voltak.” Az eredmény az lett, hogy az illető fagysérülést szenvedett, ami, úgy vélte, az életét mentette meg, hiszen nem tudott már dolgozni.[827] Minden rab a maga módján próbált megküzdeni a hideggel. Egyesek például, miután az egész napos fagyoskodást követően melegedni akartak, a munka végeztével a barakkokba rohantak, és a kályha körül tolongtak, olyan közel, hogy a ruhájuk néha lángra kapott: „Égő rongyok undorító szaga terjengett, és csípte az ember orrát.”[828] Mások botornak tartották ezt a módszert. Iszaak Filstyinszkij azt hallotta a nála tapasztaltabb fegyencektől, hogy a kályha vagy a tábortűz körüli tülekedés veszélyes, mivel a hirtelen hőmérséklet-változás tüdőgyulladást okoz: „Az emberi szervezet olyan, hogy nem számít, milyen hideg van, a test alkalmazkodik és hozzászokik. A lágerben mindig ezt a bölcs szabályt követtem, és sohasem fáztam meg.”[829] A tábori hatóságoknak valamelyest tekintettel kellett lenniük a hidegre. Bizonyos északi lágerekben a rabok kötelezően extra fejadagot kaptak, ez azonban, az 1944-es dokumentumok szerint, nem haladhatta meg a napi 50 gramm – néhány falatnyi – kenyeret, ami aligha volt elegendő a rendkívüli hideg kompenzálására.[830]

Elméletileg, amikor túlságosan hideg volt, vagy amikor vihar tombolt, a raboknak egyáltalán nem kellett volna dolgozniuk. Vlagyimir Petrov azt állította, hogy Kolimán, Berzin idejében a rabok abbahagyták a munkát, amikor a hőmérséklet elérte a mínusz tizenöt fokot. 1938-39 telén, Berzin bukása után a hőmérsékletnek tizenöt fok alá kellett csökkennie ahhoz, hogy a munka leálljon. Még ezt a szabályt sem tartották be mindig, írja Petrov, mivel az aranymezőn a lágerparancsnok volt az egyetlen ember, akinek volt hőmérője. Ennek eredményeként 1938-39 telén csupán három napot nyilvánítottak munkaszüneti napnak az alacsony hőmérséklet miatt, szemben az 1937-38 telén adott tizenöt nappal.”[831] Egy másik emlékiratíró, Kazimierz Zarod feljegyezte, hogy a második világháború folyamán az ő lágerében mínusz tíz fok kellett a munka leállításához, és felidézett egy esetet, amikor favágóbrigádját napközben visszarendelték a táborba, mert a hőmérséklet elérte a mínusz tizenkét fokot: „Milyen fürgén szedtük össze a felszerelésünket, sorakoztunk menetoszlopba, és indultunk vissza a táborba.”[832] Bardach úgy emlékezik, hogy Kolimán a háború alatt a szabályt mínusz 50 fokhoz kötötték, „habár a dermesztő szelet soha nem vették számításba”.[833] Nem az időjárás volt azonban az egyetlen akadály, ami hátráltatta a norma teljesítését. Számos lágerben eleve lehetetlenül magas normákat állapítottak meg. Ez részben a szovjet központi tervezés logikájából fakadt, amely előírta, hogy a vállalatoknak évről évre fokozniuk kell a termelékenységet. Elinor Olickaja felidézte, hogyan igyekeztek rabtársai a varróüzemben teljesíteni a normát, mert meg akarták tartani a fűtött helyiségben lévő munkahelyüket. Csakhogy a teljesített normákat a lágerigazgatóság állandóan felemelte, minek folytán azok elérhetetlenné váltak.[834] A normák azért is szigorodtak, mert a rabok és a normamegállapítók egyaránt hazudtak, túlbecsülték az elvégzett és az elvégzendő munka mennyiségét. Ennek következtében az idő

múlásával a normákat olykor csillagászati magasságokba emelték. Alexander Weissberg felidézte, hogy a normák még az állítólag könnyebb munkák esetében is hihetetlennek tűntek: „Mindenki gyakorlatilag megoldhatatlannak látszó feladattal szembesült. A mosodában dolgozó két embernek tíz nap alatt 800 fő ruháit kellett kimosnia.”[835] Nem mintha a normák túlteljesítése szükségképp meghozta volna a várt eredményeket. Antoni Ekart beszámolt egy esetről, amikor a tábora közelében lévő folyón feltorlódott a jég, és árvíz fenyegetett: „A legerősebb rabok, köztük az összes »élmunkás« alkotta számos brigád dolgozott őrült módra két napon át, gyakorlatilag szünet nélkül. Azért, amit tettek, két-két ember kapott egy darab heringet, és négy-négy egy csomag mahorkát.”[836] Ilyen körülmények között – tekintettel a hosszú munkanapokra, a kevés szabadnapra és a csekély napközbeni pihenési lehetőségre – sűrűn történtek balesetek. Az 1950-es évek elején tapasztalatlan női rabok egy csoportja arra kapott utasítást, hogy oltson el egy bozóttüzet az Ozerlag közelében. Csak az említett alkalommal, emlékezett egyikük, „számosan halálra égtek”.[837] A kimerültség és az időjárás gyakorta halálos kombinációt alkottak, amiként Alexander Dolgun szavai igazolják: A hideg, elgémberedett ujjakkal nem lehetett megtartani a fogantyút, az emelőkarokat, a farönköket és a rekeszeket, és emiatt sok, gyakran végzetes baleset történt. Egyszer, amikor két rönköt rámpaként használva gömbfát görgettünk le a pőrekocsiról, egy embert ledöntötték a lábáról a fadarabok. Egyszer, mikor húsz vagy még ennél is több rönk szabadult el, az egyik ember nem volt elég gyors, és a fa alá került. Az őrök félretaszították a holttestét, és a vérbe fagyott tetemet nekünk kellett hazacipelni, amikor eljött az este.[838]

Moszkva statisztikát vezetett a balesetekről, és ezek miatt a felügyelők és lágerparancsnokok időnként dühödt hangvételű vitákba bonyolódtak egymással. Egy ilyen, 1945-ből való felsorolás csak a vorkutai szénbányákkal kapcsolatban 7.124 balesetről tesz említést, amelyek közül 482 súlyos sérülésekhez vezetett, 137 pedig halállal végződött. A felügyelők a történteket a bányászlámpák hiányával, az áramszolgáltatás zavaraival, a munkások tapasztalatlanságával és gyakori cserélődésével magyarázták. Bosszúsan állapították meg, hogy a balesetek miatt 61.492 volt a kiesett munkanapok száma.[839] A lehetetlenül rossz szervezés és a nemtörődöm igazgatás ugyancsak nehezítette a munkát. Noha fontos megjegyezni, hogy a közönséges szovjet munkahelyeket szintén rosszul vezették, a helyzet azonban rosszabb volt a Gulagon belül, ahol a munkások egészségét és életét nem tartották fontosnak, és ahol a rendszeres tartalékalkatrész-ellátást az időjárás és az óriási távolságok akadályozták. A Gulagot a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna építése óta kaotikus állapotok jellemezték, és e tekintetben nem történt változás az 1950-es évekig, sőt még azt követően sem, mikorra már tömegesen gépesítették a szovjet munkahelyeket. A fakitermelésben részt vevők „nem kaptak láncfűrészeket, rönkemelő traktorokat, sem rakodógépeket”.[840] A textilüzemekben dolgozók „túlságosan kevés vagy nem megfelelő munkaeszközöket” kaptak. Egy rab szerint emiatt „az összes varratot egy hatalmas, két kilogrammos vasalóval kellett elsimítani. Aki egyhuzamban 426 nadrágot vasalt ki, annak a súly emelgetésétől elzsibbadt a karja, a lába megfájdult és bedagadt.”[841] Ráadásul a gépek állandóan elromlottak, s ezt a tényezőt nem feltétlenül vették számításba a norma megállapításakor. Ugyanabban a textilüzemben „állandóan a szerelőket hívogatták. Ezek többnyire női elítéltek voltak. A javítás órákon át tartott, ugyanis az asszonyok nem voltak szakképzettek. Lehetetlen volt elvégezni az előírt mennyiségű munkát, és ennek következtében nem kaptunk kenyeret.”[842]

Az elromlott gépekről és a szakképzetlen karbantartókról újra és újra szó esik a Gulag-igazgatóság krónikáiban. Az 1934-ben Habarovszkban tartott Távol-Keleti Pártértekezleten részt vevő lágerigazgatók felpanaszolták, hogy az eszközellátás állandó akadozása és a karbantartók hozzáértésének hiányosságai miatt nem képesek teljesíteni az arany-kitermelési normákat.[843] Egy 1938-ban kelt, a Gulagért felelős belügyminiszter-helyettesnek címzett levél szerint „a traktorok 40-50 százaléka használhatatlan”. De még a kezdetlegesebb munkamódszerek is gyakorta csődöt mondtak. Az egy esztendővel korábban íródott levél szerzője megállapította, hogy a Gulag birtokában lévő 36.491 ló 25 százaléka munkaképtelen.[844] A Gulag vállalatait a mérnökök és ügyintézők hiánya is igen fájdalmasan érintette. Kevés szakember akadt, aki önként dolgozott volna a Gulagnak, az önként jelentkezők pedig nem rendelkeztek szükségszerűen a megfelelő képzettséggel. Az évek múlásával számos erőfeszítés történt, hogy a táborokba csalogassák a szabad munkásokat, akiket hatalmas juttatásokkal próbáltak ösztönözni. A Dalsztroj toborzói már az 1930-as évek közepén országszerte agitáltak, különleges kedvezményeket kínálva mindenkinek, aki kétéves munkaszerződést írt alá. Ezek közé tartozott a szovjet átlagot 20 százalékkal meghaladó bér az első két esztendőre és 10 százalékkal magasabb jövedelem a további évekre, azonfelül fizetett szabadság, különleges élelmiszer-ipari és egyéb termékekkel való ellátás, valamint jókora nyugdíj.[845] A szovjet sajtó az északi táborokról is kiadós terjedelemben, nagy lelkendezéssel tudósított. A propaganda ezen fajtájának egy példája megjelent egy Sovietland című, angol nyelvű kiadványban, melyet külföldiek számára írtak. 1939 áprilisában, Magadannak, a műfaj klasszikusának szentelt egyik cikkben a magazin ekként áradozott a város varázslatos vonzerejéről: Az éjszakai Magadan fényei a legizgalmasabb, legcsábítóbb

látványt nyújtják. Olyan város ez, mely a nappal és az éjszaka minden pillanatában él és lüktet. Hemzsegnek benne az emberek, akiknek életét szigorú munkarend szabályozza. A pontosság és a gyorsaság sebességet szül, a sebesség pedig könnyű és örömteli munkává válik… [846] Egyetlen szó sem esik arról a tényről, hogy az emberek, akiknek életét „szigorú munkarend szabályozza”, többségükben rabok. Nem mintha ez számított volna: az említett erőfeszítésekkel sem sikerült megszerezni a szükséges szakembereket, minek folytán a Gulag kénytelen volt azokra a rabokra hagyatkozni, akik a véletlennek köszönhetően a hatalmába kerültek. Egy rab arról számolt be, hogy építőbrigáddal Magadantól 600 kilométerre, északra küldték, hogy hidat építsenek. Miután megérkeztek, rájöttek, hogy a brigád tagjai közül azelőtt soha senki nem dolgozott hídépítésen. Az építkezés vezetőjévé az egyik rabot nevezték ki, egy mérnököt, akinek a hídépítés nem volt szakterülete. A híd elkészült. És az első árvíz el is mosta.[847] Ez azonban apró bajnak számított más katasztrófákhoz képest. Sok ezer embert alkalmazó és óriási ráfordításokat felemésztő Gulag-projektek is léteztek, amelyekről kiderült, hogy elhibázottak és rengeteg pénzt emésztettek fel. Ezek leghíresebbike annak a vasútvonalnak az építéséhez kapcsolódott, amely a vorkutai régióból a Sarki-tengerbe ömlő Ob folyó torkolatához vezetett volna. A szovjet kormány 1947 áprilisában hozott határozatot az építkezés megindításáról. Egy hónappal később a felderítés, a terepfelmérés és az építkezés egyidejűleg vette kezdetét. A rabok hozzáláttak egy tengeri kikötő építéséhez is a Kamennij-foknál, ahol a tenger felé közeledő Ob kiszélesedik. Szokás szerint komplikációk támadtak: mivel nem volt elegendő traktor, a rabok régi tankokat használtak helyettük. A tervezők a gépek hiányát a rabok túlhajszolásával igyekeztek kompenzálni. Nem voltak ritkák a tizenegy órás munkanapok, és a hosszú nyári napokon néha

még a szabad munkások is reggel kilenctől éjfélig tartózkodtak a munkahelyen. Az esztendő végére a komplikációk súlyosbodtak. A felmérő csapat megállapította, hogy a Kamennij-fok alkalmatlan hely a kikötő építésére: a víz a nagy hajók számára nem elég mély, a talaj pedig nem elég szilárd ahhoz, hogy nehézipart telepítsenek oda. 1949 januárjában Sztálin éjszakai tanácskozást hívott össze, amelyen a szovjet vezetés döntött a létesítmény, valamint a vasútvonal áthelyezéséről: a pálya az új terv szerint nem nyugatra vezetett volna az Obtól a vorkutai régió felé, hanem keletre, a Jenyiszej folyó mentén. Két új lágert hoztak létre – az 501-es számú Építési Területet és az 503-as számú Építési Területet. Mindkét irányból egyidejűleg kezdték meg a vasúti sínek lefektetését. Az elképzelés szerint ezeknek középen kellett volna találkozniuk. A közöttük lévő távolság 806 mérföld volt. A munka folytatódott. Amikor az építkezésen a legtöbben dolgoztak, az egyik forrás szerint 80.000, egy másik szerint 120.000 ember vett részt a munkálatokban. A vasutat „Halálút” néven kezdték emlegetni. A sarkvidéki tundrán az építkezés majdhogynem lehetetlennek bizonyult. Mivel a téli fagyot követően a talaj hamarosan sártengerré vált, a síneket folyamatosan óvni kellett a görbüléstől vagy a megsüllyedéstől. A vagonok még így is gyakorta kisiklottak. Az ellátási problémák miatt a hiányzó acélelemeket a rabok fával kezdték pótolni, ami óhatatlanul a vállalkozás kudarcához vezetett. Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig 310 mérföld épült meg a vasút egyik, és 124 mérföld a másik végétől számítva. A kikötő csupán papíron létezett. Sztálin halála után alig néhány héttel teljesen leállították az egész beruházást, amely 40 milliárd rubelt emésztett fel, és sok tízezer ember életét követelte.[848] Szerte a Gulagban csekélyebb súlyú, máskülönben hasonló történetekre nap mint nap akadt példa. Mégis, az időjárás, a tapasztalatlanság és a hozzá nem értés ellenére, a lágerparancsnokokra nehezedő nyomás soha nem csökkent, és ezzel

együtt nem csökkent a rabokra nehezedő nyomás sem. A vezetőket vég nélküli vizsgálatoknak és ellenőrzéseknek vetették alá, továbbá harsányan és szakadatlanul jobb munkára ösztökélték őket. Az eredmények, bármenynyire fiktívek voltak is, számítottak. Annak ellenére, hogy a rabok pontosan tudták, mennyire silány színvonalú a munka, s nevetségesnek találták ezt a játékot, az mégis halálos komolysággal folyt. Sokan közülük belehaltak.

KVCS: A KULTURÁLIS-NEVELÉSI RÉSZLEG Ha a Bogoszlovlagról 1945-ben készült és gondosan albumba gyűjtött fényképfelvételeken nem volnának az NKVD archívumának jelzései, a felszínes szemrevételezés nem állapítaná meg róluk, hogy lágert ábrázolnak. A képeken gondosan ápolt kertek, virágok, bokrok láthatók, továbbá egy szökőkút és egy kilátótorony, ahol a rabok üldögélhettek és pihenhettek. A tábor bejáratát vörös csillag és felirat jelzi: „Minden erőnkkel Szülőhazánk jövendő nagyságáért!” Egy másik, az említett közelében tárolt albumban található fényképeken hasonlóképpen nehéz felismerni azokat a fegyenceket, akikre az emberek többsége gondol, mikor a Gulag foglyairól hall. Egy vidám, a kezében tököt tartó ember; ekét vontató tehenek; mosolygó, almaszedés közben lefényképezett lágerparancsnok. A képek mellett grafikonok láthatók. Az egyik a tábor termelési tervét, a másik a tervteljesítési adatokat mutatja.[849] Ezeket az albumokat, melyekben a takarosan körbevágott és beragasztott fényképeket ugyanolyan lelkiismeretességgel feliratozták, mint ahogy a kisdiákok teszik, ha valamilyen iskolai feladatot oldanak meg, egyazon intézmény készítette: a Gulag keretén belül működő Kulturno-Voszpitatyelnaja Csaszty, a KulturálisNevelő Részleg, avagy, ahogyan a rabok általában ismerték, a KVCS. A KVCS, illetve a jogelődje magával a Gulaggal volt egyidős. 1924ben a szolovki börtön újságjának legelső számában megjelent egy cikk, mely az oroszországi börtönök jövőjéről szólt: „Oroszországban a javító-nevelő munkának azáltal kell átnevelnie a rabokat, hogy hozzászoktatja őket a szervezett termelőmunkában való részvételhez.”[850] A tábori propaganda valódi célja azonban a hatékonyabb termelés volt. Így volt ez már a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna építésének idején is, amikor, mint láttuk, az „átnevelési” propaganda a

leghangosabb és talán a legkomolyabb volt. Akkoriban országszerte tetőpontjára hágott az élmunkás-kultusz. A művészi hajlamú rabok portrét festettek a legjobb csatornaépítő munkásokról, a színészek és muzsikusok pedig különleges koncerteket adtak számukra. Az élmunkásokat még nagy összejövetelekre is meghívták, ahol dalokat énekeltek és beszédeket mondtak. Egy ilyen összejövetelt, melyet 1933. április 21-én tartottak, kétnapos „rohammunka” követett: a 30.000 élmunkás többsége negyvennyolc órán keresztül nem hagyta el a munkahelyét.[851] Az 1930-as évek végén teketóriázás nélkül felhagytak az ilyesfajta tevékenységgel, a rabok „ellenséggé” váltak, és többé nem lehettek egyszerre „élmunkások” is – ám miután Berija 1939-ben átvette a lágerek irányítását, a propaganda lassanként visszatért a régi kerékvágásba. Jóllehet a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatornához hasonló Gulag-beruházásra – melynek „sikerét” világszerte dobra verték – többé nem került sor, az átnevelés nyelvezete újfent megjelent a lágerekben. Az 1940-es évekre elméletileg minden tábornak volt egy KVCS-instruktora és egy KVCS-”klubja”, ahol színházi előadásokra és koncertekre, politikai képzésre és politikai vitákra került sor. Thomas Sgovio így emlékezett az egyik ilyen klubra: „A mintegy harminc főt befogadó főteremnek rikító színűre festett deszkafalai voltak. Volt néhány asztal, feltehetően az olvasni kívánók számára. Könyvek, újságok vagy folyóiratok viszont nem voltak. Miként történhetett ez meg? Az újságok súlyuknak megfelelő mennyiségű aranyat értek. Cigarettát sodortunk belőlük.”[852] Az 1930-as évektől kezdődően a KVCS tevékenységének fő „fogyasztói” a köztörvényes rabok lettek. Ahogyan nem volt világos, hogy a politikaiaknak szabad-e különleges feladatokat végezniük, úgy az sem volt világos, hogy érdemes-e időt és energiát fordítani az átnevelésükre. Egy 1940-es NKVD-utasítás a lágerek kulturálisnevelő munkájára vonatkozóan egyértelműen úgy fogalmaz, hogy az ellenforradalmi bűncselekmények elkövetői nem alkalmas

célpontjai az átnevelésnek. Megengedték nekik, hogy a lágerek színházi előadásaiban részt vegyenek, hangszeren játsszanak, de nem volt szabad beszélniük vagy énekelniük.[853] Ahogy általában lenni szokott, ezeket az utasításokat gyakrabban szegték meg, mint ahányszor betartották. És – miként gyakran megesett – a KVCS lágeréletben betöltött tényleges szerepe különbözött attól, amit a Gulag moszkvai urai szántak neki. Ha Moszkvának az volt a szándéka, hogy keményebb munkára kényszerítse a rabokat, a rabok saját céljaikra használták a KVCS-t: morális támaszként – és a túlélés eszközeként. A felszínen úgy festett, mintha a kulturális-nevelési felelősök a lágereken belül ugyanúgy a munka értékét igyekeztek volna propagálni a rabok közölt, mint ahogyan a Kommunista Párt megbízottai tették ezt a börtönkapukon kívül lévő világban. A nagyobb táborokban a KVCS börtönújságokat adott ki. Ezek olykor igazi újságok voltak, amelyek beszámolókat és hosszú cikkeket közöltek a tábor sikereiről, s emellett teret adtak az „önkritikának” is – a véleménynek, amely arról szólt, hogy mi nem megy jól a táborban –; hasonlóan a szovjet sajtó egészéhez. Az 1930-as évek elejének rövid időszakától eltekintve, ezek az újságok jobbára a szabad munkásoknak és a lágerigazgatóságnak készültek.[854] A rabok számára léteztek „faliújságok” is, amelyeket nem több példányban adtak ki (végül is papírhiány volt), hanem egy speciális hirdetőtáblán állítottak össze. Az egyik rab leírása szerint a faliújság „a szovjet életmód egyik összetevője, melyet soha senki nem olvasott, de rendszeresen megjelent”. A faliújságoknak gyakran „humor-rovatuk” is volt: „Nyilvánvalóan feltételezték, hogy az éhhalál szélén lévő munkások elolvassák ezt a rovatot, harsányan elnevetik magukat, és végül rápirítanak azokra a munkamegtagadókra és lógósokra, akik nem akarják becsületes munkával jóvá tenni a Haza ellen elkövetett vétküket.”[855] Noha sokak szemében nevetségesnek tűntek, a Gulag moszkvai

központi igazgatósága nagyon komolyan vette a faliújságokat. A faliújságoknak, írta elő egy rendelet, „be kell mutatniuk a kiváló munkát, népszerűsíteniük kell az élmunkásokat, és elítélniük a lógósokat”. A Sztálin-portrék használatát nem engedélyezték: a rabok végső soron bűnözők voltak, nem pedig „elvtársak”, ki voltak közösítve a szovjet életből, és még ahhoz sem volt joguk, hogy felnézzenek a vezetőjükre. A gyakran képtelenül titokzatoskodó atmoszféra, mely 1937-ben jellemzővé vált a lágerekben, az 1940-es évek folyamán is mindvégig változatlan maradt: a táborban nyomtatott újságot tilos volt a táboron kívülre vinni.[856] Az újságok kifüggesztése mellett a KVCS filmeket is bemutatott. Gustav Herlinggel egy amerikai musicalt nézettek meg, ami „tele volt feszes mellénykékbe öltözött nőkkel és szűk zakót meg fodros nyakravalót viselő férfiakkal”, valamint egy propagandafilmet, mely az „igazságosság diadalá”-val végződött: „A szocialista munkaversenyben az esetlen diákok végeztek az első helyen, és csillogó szemmel mondtak beszédet, dicsőítve az Államot, ahol a kétkezi munkát a legmagasabb tisztesség rangjára emelték”.[857] Mindeközben egyes köztörvényes rabok kihasználták az alkalmat, és az elsötétített termekben, leszámolván haragosaikkal, gyilkosságokat követtek el. „Emlékszem, hogy az egyik ilyen vetítés végén láttam, amint hordágyon egy holttestet visznek ki”, mondta el nekem az egyik rab.[858] A KVCS futballmeccseket, sakkpartikat, koncerteket és előadásokat is szervezett: az utóbbiakat a fennkölt „autodidakta alkotótevékenység” címkével illették. Egy levéltári dokumentum felsorolja a lágerekben turnézó egyik NKVD-s énekes-táncos együttes műsorszámait: 1. Sztálin balladája 2. Kozák elmélkedés Sztálinról 3. Berija dala

4. A Haza dala 5. Harc a Hazáért 6. Mindent a Hazáért 7. Az NKVD-s harcosok dala 8. A csekisták dala 9. A végvidék őrének dala 10. A határőrök indulója[859] Műsorra tűztek néhány könnyedebb számot is, például a „Gyújtsunk rá!”-t vagy a „Dnyeper dalá”-t; az utóbbi legalább egy folyót dicsőített és nem a titkosrendőrség valamelyik intézményét. A repertoárnak része volt továbbá néhány Csehov-darab is. A művészi erőfeszítések többsége, legalábbis elméletben, nem a rabok szórakoztatását, hanem felvilágosítását célozta. Miként egy 1940-ben kelt moszkvai rendelkezés megfogalmazta, „Minden előadásnak nevelnie kell a rabokat, nagyobb tudatosságra szoktatva őket a munkát illetően”.[860] Mint látni fogjuk, a rabok azt is megtanulták, hogy miként állítsák az előadásokat a saját túlélésük szolgálatába. A Kulturális-Nevelési Részleg figyelmét azonban nem csupán az „autodidakta alkotótevékenység” kötötte le – és a munka könnyítéséhez sem kizárólag ez az út vezetett. Az is a KVCS feladatai közé tartozott, hogy javaslatokat gyűjtsön arról, hogyan javítsák vagy „racionalizálják” a rabok munkáját, és ezt a feladatot ádázul komolyan vették. Egy Nyizsnyij-Amurszkból Moszkvába küldött féléves jelentés irónia nélkül azt állította, hogy 302 racionalizálási javaslatból 157-et valósítottak meg a gyakorlatban, s így 812.332 rubelt takarítottak meg.[861] Iszaak Filstyinszkij nem csekély iróniával azt is megjegyzi, hogy egyes rabok ügyesen a maguk javára fordították ezeket az intézkedéseket. Egyikük, egy hajdani sofőr, azt állította, képes egy olyan szerkezetet konstruálni, amely biztosítaná, hogy az autók oxigént fogyasszanak üzemanyagként. Miután a láger vezetőségét

felvillanyozta a fontos „racionalizálás” lehetősége, rendelkezésére bocsátottak egy laboratóriumot, hogy dolgozza ki elképzelését: „Nem tudom megmondani, hogy hittek-e neki vagy sem. Egyszerűen a Gulag utasításait teljesítették. Minden lágerben kellett hogy legyenek olyan emberek, akiknek a racionalizálás és az újítás volt a feladatuk… és ki tudja, Vdovin talán feltalál majd valamit, és akkor mindannyian megkapják a Sztálin-díjat!” A szemfényvesztés végül lelepleződött, amikor egy napon Vdovin a laboratóriumából óriási, fémhulladékból készített szerkezettel jött elő, amelynek célját nem tudta elmagyarázni. [862]

A külvilághoz hasonlóan a lágerekben is tartottak „szocialista munkaversenyeket”, a raboknak egymással kellett vetélkedniük a teljesítmény javításában. A tábor élmunkásait meg is jutalmazták, mert állítólag háromszorosan vagy négyszeresen túlteljesítették a normát. A negyedik fejezetben szót ejtettem az első ilyen versenyekről, amelyek az 1930-as években kezdődtek, és folytatódtak az 1940-es években is, de feltűnően kevesebb lelkesedéssel, ugyanakkor feltűnően abszurdabb lódítások kíséretében. A versenyeken részt vevő rabok sokféle jutalmat kaphattak. Voltak, akik nagyobb fejadagra vagy jobb életkörülményekre tettek szert. Másokat kevésbé kézzelfogható módon díjaztak. 1942-ben például a jó teljesítményért egy knyizska otlicsnyikát, azaz egy könyvecskét adtak azoknak, akik kiérdemelték a „kiváló” dolgozó státust. A könyvecskében apró naptár volt, amelybe naponta fel lehetett jegyezni, hogy hány százalékban sikerült teljesíteni a normát; amellett voltak üres lapok, melyekre „racionalizálási” javaslatokat lehetett írni; volt egy lista a könyvecske birtokosának jogairól (például arról, hogy az övék a legjobb hely a barakkban, nekik jár a legjobb egyenruha, korlátlan mennyiségben kaphatnak csomagokat stb.), és beleírtak egy Sztálin-idézetet is: „A keményen dolgozó munkás hazája szabad polgárának érzi magát, egyfajta társadalmi aktivistának. Ha keményen dolgozik, és képességei legjavát nyújtja a társadalomnak, amire képes, a munka hőse lesz.”[863]

Az efféle díjakat nem mindenki vette ennyire komolyan. A lengyel Antoni Ekart szintén leírt egy ilyen munkaversenyt: Furnérlemezből készült dicsőségtáblát állítottak fel, ezen hirdették ki a szocialista munkaverseny eredményeit. Néha egy hevenyészett portrét tettek be a legjobb élmunkásról, részletezve a túlteljesítést. Szinte hihetetlen, hogy ötszáz százalékos, vagy akár ezer százalékos norma-túlteljesítésre utaló számjegyeket írtak fel oda. Ezek az adatok az ásóval végzett földmunkára vonatkoztak. Még a legostobább munkás is megérthette, hogy lehetetlen az előírt mennyiség ötszörösét vagy tízszeresét kiásni… [864] A KVCS instruktorainak végső soron az is feladatuk volt, hogy meggyőzzék a „munkamegtagadókat”, hogy az érdekeiket az szolgálja, ha dolgoznak, és nem az, ha a büntetőzárkákban ülnek vagy megpróbálnak kisebb fejadagon élni. Nyilvánvalóan nem sokan vették közülük komolyan az előadásaikat: számos egyéb módja volt annak, hogy rávegyék a rabokat a munkára. Néhányan viszont, a moszkvai Gulag-főnökök nagy örömére, fontosnak tekintették ezt a feladatot. Szörnyen komolyan vették azt, és a KVCS-instruktorok bizonyos időközönként még konferenciákat is tartottak, hogy efféle kérdéseket vitassanak meg: „Mi a munkamegtagadó alapvető indítéka?” és „Mi a gyakorlati eredménye annak, hogy a rabokat megfosztják a szabadnaptól?” E tanácskozások egyikén, melyre a második világháború idején került sor, a szervezők összevetették tapasztalataikat. Volt, aki beismerte, hogy egyes „lógósok” azért nem tudnak dolgozni, mert túlságosan legyengíti őket a rossz táplálkozás. Mégis, állította az illető, még az éhező embereket is lehet motiválni: azt mondta egy lógósnak, hogy olyan a magatartása, „mintha kést tenne a fronton lévő testvére nyakára”. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a férfi leküzdje az

éhségét, és keményebben dolgozzon. A másik arról számolt be, hogy a „harcban álló Leningrádról” mutatott fényképeket, és ezután az összes rab azonnal dolgozni indult. Egy harmadik azt mondta, hogy az ő táborában a legjobb brigádoknak engedélyezték a barakk kidekorálását, és a legjobb munkásokat arra ösztönözték, hogy ültessenek saját cserépbe virágot. Az említett gyűlés archivált jegyzőkönyvébe valaki utóbb ezt jegyezte be: „Horoso!”, azaz „Nagyszerű!”[865] A tapasztalatok megosztását olyannyira fontosnak tartották, hogy a háború kellős közepén a moszkvai Gulag-központ KulturálisNevelési Részlege vette magának a fáradságot, hogy megjelentessen egy brosúrát e témáról. A nyilvánvalóan vallási áthallásokkal operáló kiadvány a Visszatérés az élethez címet kapta. A szerző, egy bizonyos Loginov elvtárs számos olyan kapcsolatról számol be, amelyet „lógós” rabokkal alakított ki. Ügyes pszichológiai módszereket alkalmazva, mindannyiukat áttérítette a kemény munka értékébe vetett hitre. A történetek végét előre lehet sejteni. Az egyikben például Loginov elmagyarázza Jekatyerina S. – nek, egy 1937-ben „kémkedésért” halálra ítélt férfi tanult feleségének, hogy tönkrement életének a Kommunista Párt ismét értelmet adhat. Egy másik rabnak, Szamuel Goldsteinnek Loginov Hitler „fajelméletéről” beszél, kifejtve, hogy mit jelentene számára „Hitler új rendje” Európában. Goldstein, akit ez a (szovjet viszonylatban) meglepő hivatkozás a zsidóságára módfelett lelkesültté tesz, haladéktalanul a frontra akar indulni. Loginov közli vele, hogy „ma a munka a maga fegyvere”, és rábeszéli, hogy dolgozzon keményebben a táborban. „A hazának szüksége van a maga életére, és magára is”, mondja még egy rabnak, aki e szavakat hallván, könnyekkel szemében, ismét felveszi a munkát.[866] Loginov elvtárs nyilvánvalóan büszke volt a munkájára, és nagy vehemenciával végezte azt. A lelkesedése valódi volt. Valódi volt az

elismerés is, amelyet munkájáért kapott: V. G. Naszedkin, az egész Gulag-rendszer akkori főnöke oly mértékben elégedett volt erőfeszítéseivel, hogy úgy intézkedett, a brosúrát küldjék el a rendszer valamennyi lágerébe, és Loginovot ezerrubeles jutalomban részesítette. Kevésbé világos, hogy Loginov és lógósai vajon hittek-e ebben a tevékenységben. Nem tudjuk például, Loginov felfogta-e valamennyire, hogy sokan azok közül, akiket „visszahozott az életbe”, semmiféle bűncselekményt nem követtek el. Azt sem tudjuk, hogy az olyanok, mint Jekatyerina S. (amennyiben létező személy volt az illető), valóban magukévá tették-e a szovjet értékrendet, vagy egyszerűen belátták, ha színlelnek, jobb ételben, jobb bánásmódban vagy könnyebb munkában lehet részük. A két lehetőség még csak nem is zárja ki egymást. Az olyan emberek esetében, akiket megrázott és összezavart, hogy hasznos állampolgárokból egyszeriben megvetett rabokká váltak, a „fény meglátásának” élménye és a szovjet társadalomba való visszatérés lehetősége valamiféle pszichológiai fogódzót kínált, egyszersmind esélyt a túlélés reményét jelentő jobb életkörülményekre. Valójában ez a kérdés – „Hittek-e abban, amit csináltak?” – jelentéktelen összetevője egy sokkal fontosabb kérdésnek, amely a szovjet rend lényegét feszegeti: Hitt-e a vezetők bármelyike is abban, amit csinált? A szovjet propaganda és a szovjet valóság kapcsolata mindig is sajátos volt: a gyár alig működött, az üzletekben semmit nem lehetett vásárolni, idős asszonyok nem tudták fűteni a lakásukat, ennek ellenére az utcákon plakátok hirdették a „szocializmus diadalát” és „a szovjet haza hősies eredményeit”. Ezek a paradoxonok a lágereken belül és kívül egyaránt tetten érhetők voltak. Stephen Kotkin a Sztálin-kori iparosítást példázó Magnyitogorszkról írott munkájában rámutat, hogy a magnyitogorszki átnevelő-munkatelep börtönújságjában a megjavult bűnözőkről szóló jellemzések „nyelvezete megdöbbentően hasonló ahhoz, amit a

telepen kívüli kiváló dolgozóktól lehetett hallani: dolgoztak, tanultak, áldozatot hoztak és igyekeztek boldogulni”.[867] Ugyanakkor, a táborokban létezett a furcsaságoknak még egy szintje. Ha a szabad világban már sokak szemében nevetségesnek tűnt a szovjet propaganda e formája és a szovjet valóság közötti hatalmas szakadék, a táborokban az abszurditás új csúcsokat ért el. A raboktól a Gulagban, ahol állandóan „ellenségek”-nek nevezték őket és kifejezetten megtiltották nekik, hogy „elvtársnak” szólítsák egymást, ahol nem volt szabad Sztálin-portrét látniuk, elvárták, hogy dolgozzanak a szocialista haza dicsőségéért, éppúgy, mint azok, akik szabadok voltak – és úgy vegyenek részt az „autodidakta alkotótevékenységekben”, mintha csak tiszta művészetszeretetből tennék. Ennek abszurditása mindenki számára tökéletesen nyilvánvaló volt. Lágerpályafutása során egy ízben Anna Andrejeva „festőművész” lett, ami azt jelentette, hogy őt bízták meg a jelszavak felfestésével. Ez a lágerek mércéjével nagyon könnyűnek számító munka megóvta az egészségét és alkalmasint az életét is. De amikor évekkel később beszéltem vele, Andrejeva azt állította, hogy még csak nem is emlékszik a jelszavakra. Azt mondta, feltételezi, hogy „a főnökök eszelték ki őket. Olyasféléket, hogy »Minden erőnkkel dolgozunk«; és hasonlókat… Nagyon gyorsan és nagyon tetszetősen írtam le őket, de teljesen elfelejtettem, mi volt az, amit írtam. Ez egyfajta önvédelmi mechanizmus volt.”[868] Leonyid Trusz, aki az 1950-es évek elején volt rab, szintén megdöbbent a lágerépületeken mindenfelé látható és hangosbeszélő által is szajkózott jelszavak értelmetlenségén: Volt egy tábori rádió, amely rendszeresen híreket közvetített a munkában elért sikereinkről, és kipellengérezte a rosszul dolgozókat. Ezek a műsorok nagyon primitívek voltak, azokra a rádióműsorokra emlékeztettek, amiket szabadlábon hallottam. Meggyőződtem arról, hogy nincs köztük különbség, eltekintve

attól, hogy a szabad világban az emberek tehetségesebbek voltak, tudták, hogyan beszéljenek tetszetősebben minderről… de általában véve a láger ugyanolyan volt, mint a szabadság – ugyanazok a plakátok, ugyanazok a jelszavak –, eltekintve attól, hogy a lágerben az összes jelszó abszurdabbnak tűnt. Például, „A munka a Szovjetunióban becsület, dicsőség, vitézség és hősiesség dolga” – ezek Sztálin szavai voltak. Vagy az összes többi jelszó, köztük, „Támogatjuk a békét”, „Az egész világ békéjét akarjuk” és a többi.[869] A külföldiek, akik nem voltak hozzászokva a jelszavakhoz és a zászlókhoz, még bizarrabbnak találták az „átnevelők” munkáját. A lengyel Antoni Ekart így írt le egy tipikus politikai fejtágító gyűlést: Az alkalmazott módszer a következő volt. A hivatásos agitátor, egy férfi a KVCS-től egy hatéves gyerek szintjén arról beszél a raboknak, milyen derék dolog, ha valaki minden erejét a munkának szenteli. Azt mondta nekik, hogy a derék emberek hazafiak, hogy minden hazafi szereti Szovjet-Oroszországot, a világ legjobb országát, ami a munkások elképzelhetnek maguknak, hogy a szovjet emberek büszkék arra, hogy egy ilyen országban élnek stb. stb. két teljes órán keresztül – mindezt olyan hallgatóság előtt, ahol az emberek képéről lerítt az efféle állítások abszurd és képmutató volta. De a szónokot nem zavarja a hűvös fogadtatás, és folytatja a mondókáját. Végezetül valamennyi „élmunkásnak” magasabb fizetést, emelt fejadagot és jobb körülményeket ígér. Elképzelhető, miként hat ez azokra, akiket koplaltatással fegyelmeznek.[870] Egy lengyel deportált ugyanígy reagált arra a propagandaelőadásra, amelyen egy szibériai lágerben vett részt.

Az előadó hosszú órákon át beszélt, megpróbálván bebizonyítani, hogy Isten nem létezik, és nem más, mint burzsoá kitaláció. Szerencsésnek kell tartanunk magunkat, hogy a szovjetek közé, a világ legtökéletesebb országába kerültünk. Itt, a táborban meg kell tanulnunk, hogyan kell dolgozni, és végre rendes embernek lenni. Újra és újra megpróbált okítani bennünket: azt mondta nekünk, hogy a „föld kerek”, és teljesen meg volt győződve arról, hogy mi erről semmit nem tudunk, és arról sincsen semmilyen fogalmunk, hogy Kréta „félsziget” vagy hogy Roosevelt külügyminiszter. Az ehhez hasonló igazságokat a mi teljes tudatlanságunkba vetett megingathatatlan meggyőződéssel adta elő, mert hiszen tőlünk, akik egy burzsoá államban nevelkedtünk, nem lehet elvárni, hogy akár csak a legelemibb ismeretekkel is rendelkezzünk… elégedetten hangsúlyozta, hogy még csak nem is álmodhatunk a szabadságunk visszanyeréséről, hogy Lengyelország soha többé nem támad fel… A szegény előadó szempontjából igen fájdalmas módon, folytatta a lengyel, ez a munka hiábavaló volt: „Minél inkább mondta a magáét, mi belsőleg annál inkább lázadtunk, a mi reményünk az övé ellen. Az eltökéltségtől megkeményedtek az arcok.”[871] Egy másik lengyel, Gustav Herling úgy jellemezte tábora kulturális tevékenységeit, mint ami „nyomokban emlékeztetett azokra a szabályokra, melyeket akkor állapítottak meg Moszkvában, amikor a lágerekkel még az volt a céljuk, hogy valóban átnevelő intézmények voltak. Gogol, a láger általános gyakorlata ellenére, nagyra becsülte volna ezt a vak engedelmességet, mint hivatalos fikciót – olyan volt ez, mint a „holt lelkek” nevelése.”[872] Ezek a nézetek nem voltak egyedülállóak: megtalálhatók az emlékiratok túlnyomó többségében, amelyek szerzői zömmel vagy nem említik a KVCS-t, vagy kigúnyolják azt. Ebből kifolyólag,

miközben a propagandának a lágerekben beoltott szerepéről szólunk, nem könnyű eldönteni, vajon a központi igazgatóság mennyire tekintette fontosnak a propagandát. Egyfelől joggal állítható (és sokan állítják), hogy a tábori propaganda, mint minden szovjet propaganda, merő komédia volt, amelyben senki nem hitt, és amelyet a lágerigazgatóság kizárólag azért folytatott, hogy meglehetősen gyermeteg és átlátszó módon becsapja a rabokat. Másfelől, ha a propaganda, a plakátok és a politikai fejtágító gyűlések komédiaszámba mentek – és amennyiben senki nem hitt nekik –, miért vesztegettek rájuk olyan sok időt és pénzt? Csak a Gulag-igazgatóság feljegyzései között százával, sőt ezrével akadnak a Kulturális-Nevelési Részleg intenzív munkájáról tanúskodó dokumentumok. 1943 első negyedében például, a háború kellős közepén megállás nélkül jöttek-mentek a táviratok Moszkva és a lágerek között, mivel a lágerparancsnokok kétségbeesetten igyekeztek hangszereket szerezni a rabok számára. Eközben a lágerek vetélkedőt szerveztek, ezzel a címmel: „A szovjet nép nagy honvédő háborúja a német fasiszta megszállók ellen”: ebben ötven, lágerben őrzött festő és nyolc szobrász vett részt. Az országos munkaerőhiány közepette a központi szervek azt is javasolták, hogy minden táborban legyen könyvtáros, mozigépész, aki propagandafilmeket vetít, és kultúrszervező, azaz egy rab, aki segédkezik a kulturális felelős mellett, segít a „tisztasági” verseny lebonyolításában, emeli a rabok kulturális színvonalát, művészi tevékenységeket szervez – és segíti a rabokat abban, hogy „helyesen fogják fel az időszerű politikai kérdéseket”.[873] A táborok kulturális felelősei félévente vagy negyedévente jelentést is tettek a munkájukról, gyakorta igen részletesen sorolva fel az eredményeiket. Az akkortájt 13.000 rabot befogadó Vosztrullag kulturális felelőse például 1943-ban szintén küldött egy ilyen jelentést. A huszonegy oldalas szöveg annak beismerésével kezdődik, hogy 1943 első felében a láger ipari tervét „nem teljesítették”.

Ugyanazon év második felében azonban intézkedéseket foganatosítottak. A Kulturális-Nevelési Részleg segített „mozgósítani a rabokat a Sztálin elvtárs által kitűzött termelési feladatok teljesítése és túlteljesítése érdekében” hogy „a rabok ismét egészségesek legyenek, és felkészüljenek a télre” és hogy „kiküszöbölje a kulturális-nevelő munka hiányosságait”.[874] A láger KVCS-főnöke ezután felsorolta az alkalmazott módszereket. Fontoskodva megállapítja, hogy a szóban forgó esztendő második felében 762 politikai beszédet tartottak, amelyeket 70.000 rab hallgatott meg (sokuk vélhetően egynél több beszédet is). Ugyanakkor a KVCS 444 politikai tájékoztató gyűlést tartott, 82.400 rab részvételével; 5.046 „faliújságot” készített, 350.000 ember olvasta el őket; 232 koncertet és színielőadást rendezett, 69 filmet mutatott be, és 38 színjátszó csoportot szervezett. Az utóbbiak egyike még dalt is írt, amelyet büszkén idéztek a jelentésben: Brigádunk jó, nincs semmi vész, A kötelességtudatunk hajt, Nem várhat az építkezés, A mi munkánk is kell a frontnak. [875] Megkíséreljük, hogy magyarázatot találjunk erre az óriási erőfeszítésre. Lehetséges, hogy a Kulturális-Nevelési Részleg a Gulag bürokráciáján belül amolyan bűnbak szerepét játszotta: ha a tervet nem teljesítették, nem a gyatra szervezésben vagy az alultápláltságban látták a hiba okát, nem az esztelenül kegyetlen munkavezetésben vagy a nemezcsizmák hiányában – hanem a propaganda hiányosságaiban. Lehetséges, hogy a rendszer merev bürokráciája volt a hibás: ha egyszer a központ elrendelte, hogy propagandát kell folytatni, mindenki megpróbálta betartani a rendeletet, anélkül hogy annak ésszerű voltát a legcsekélyebb mértékben vitatta volna. Lehetséges, hogy a moszkvai vezetés

olyannyira el volt szigetelve a lágerektől, hogy tagjai csakugyan azt hitték, 444 politikai tájékoztató gyűlés és 762 politikai beszéd keményebb munkára sarkallja az éhező férfiakat és asszonyokat – ámbár, figyelembe véve a lágerekre vonatkozó, számukra is hozzáférhető felügyelői jelentéseket, ez valószínűtlennek tűnik. Vagy talán nem is létezik hiteles magyarázat. Vlagyimir Bukovszkij szovjet másként gondolkodó, aki utóbb maga is rab lett, vállat vont, amikor erről kérdeztem. Ez a paradoxon volt az, mondta, amely egyedülállóvá tetted Gulagot: „A mi lágereinkben nemcsak azt várták el az embertől, hogy rabszolgamunkás legyen, de azt is, hogy munka közben énekeljen és mosolyogjon. Nem csak elnyomni akartak bennünket: azt akarták, hogy legyünk hálásak nekik ezért.”[876]

tizenkettedik fejezet BÜNTETÉS ÉS JUTALMAZÁS Aki nem volt ott, majd sorra kerül. Aki volt ott, soha nem felejti el. Szovjet közmondás a börtönökről[877]

SIZO: A BŰNTETŐCELLÁK Nagyon kevés szovjet koncentrációs tábor maradt meg épségben vagy akár romjaiban napjainkig. Különös tény azonban, hogy jó néhány strafnoj izoljator – „büntető elkülönítő”, avagy (az elkerülhetetlen betűszót használva) SIZO – fennmaradt. Semmi nem őrződött meg az uhtpecslagi 7-es számú lagpunktból – kivéve a büntetőblokkot, amelyben ma egy örmény autószerelő műhelye működik. A rácsos ablakokat a szerelő érintetlenül hagyta, azt remélvén, hogy „Szolzsenyicin megveszi majd az épületemet”. Semmi nem maradt a lokmicslagi Ajzserom lagpunkt-gazdaságából – kivéve, megint csak, a büntetőblokkot, amelyet számos család otthonául szolgáló lakóházzá alakítottak át. Az ott élő idős asszonyok egyike dicséri az ajtó szilárdságát. Az ajtó közepén még mindig ott van a jókora „júdásablak”, melyen át egykor az őrök figyelték a rabokat, és belökték nekik a kenyérfejadagjukat. A büntetőblokkok tartóssága arról tanúskodik, hogy szilárdan építették meg őket. A fából épült láger gyakran egyetlen téglaépülete zóna volt a zónán belül. A falain belül uralkodó szabályokat a rezsimen belüli rezsim határozta meg. „Komor kőépítmény – mondta az egyik rab a lágerében lévő elkülönítőről – külső kapuk, belső kapuk, körös-körül fegyveres őrszemek.”[878] Az 1940-es évekre Moszkva részletes utasításokat adott ki, előírva

mind a büntetőblokkok építését, mind a rabokra vonatkozó szabályokat. Minden egyes lagpunktnak – vagy, a kisebbek esetében, lagpunktok csoportjainak – volt egy büntetőblokkja, általában közvetlenül a zónán kívül, vagy, ha azon belül, akkor „áthatolhatatlan kerítés vette körbe”, bizonyos távolságra a láger többi épületétől. A rabok egyike szerint ez a szigorúság nem volt feltétlenül szükséges, ugyanis sok rab igyekezett elkerülni a lagpunkt büntetőcelláját, „bizonyos távolságot tartva mentek el mellette, még csak nem is pillantottak a szürke kőfalak irányába, amelyeken a nyílások mintha hideg, sötét ürességet lélegeztek volna ki”.[879] Minden lágerkomplexumnak szintén rendelkeznie kellett egy központi büntetőblokkal a parancsnokság közelében, lett légyen az Magadanban, Vorkután vagy Norilszkban. A központi büntetőblokk gyakran egy igen nagy börtön volt, amelynek a szabályok szerint „a lakott területektől és a közlekedési útvonalaktól a legtávolabb lévőnek, jól őrzöttnek, szigorúan elszigeteltnek kell lennie. Az őrszolgálatot a legmegbízhatóbb, fegyelmezett és tapasztalt, a szabad munkások közül kiválasztott lövészekre kell bízni.” Ezekben a központi börtönökben közös és egyszemélyes cellák egyaránt voltak. Az utóbbiakat egy különálló, speciális épületben alakították ki, és a „különösen rosszindulatú elemek” számára tartották fenn. Az elkülönítőbe zárt rabokat nem vitték dolgozni. Ráadásul nem engedélyeztek nekik semmilyen testmozgást, nem kaphattak dohányt, papírt és gyufát. Ez egészítette ki azokat a „rendes” megszorításokat, amelyek a közös cellákban őrzött rabokra vonatkoztak: ők nem kaphattak levelet, csomagot, és nem találkozhattak a hozzátartozóikkal.[880] A büntetőcellák létezése ellentmondani látszik azon általános gazdasági elveknek, amelyekre a Gulagot felépítették. A különleges épületek fenntartása és őrzése költséges volt. A rabok kivonása a munkából pazarlással ért fel. Mégis, a lágerigazgatóság szemszögéből a cellák nem a járulékos kínzás eszközei voltak, hanem

integráns részét képezték annak a hatalmas erőfeszítésnek, amely a rabok keményebb munkára szorítását célozta. Akárcsak a csökkentett élelmiszer-fejadagokat, a büntetőrendszert is az otkazcsiki – munkamegtagadók – megfélemlítésére találták ki, továbbá azok megbüntetésére, akik a lágerben bűncselekményt követtek el, például embert öltek vagy szökni próbáltak. Mivel a bűncselekmények e két fajtáját különböző típusú rabok követték el, a büntetőcelláknak némely lágerekben sajátos atmoszférájuk volt. Egyfelől tele voltak hivatásos rablókkal, akik közül nagyobb valószínűséggel kerültek ki a gyilkosok és a szökevények. Az idő múlásával azonban a rabok egy másik fajtája is kezdett megjelenni a büntetőcellákban: a vallásos férfi rabok, valamint a monaski, a vallásos „szerzetesnők”, akik szintén elvi alapon tagadták meg, hogy a szovjet sátánnak dolgozzanak. Aino Kuusinen például egy potymai lagpunktban volt, amelynek parancsnoka különleges büntetőbarakkot építtetett azoknak a mélyen vallásos asszonyoknak, akik „nem voltak hajlandók a földeken dolgozni, és hangos imádkozással meg zsoltárénekléssel töltötték az idejüket”. Az asszonyok nem a többi rabbal együtt ettek, hanem a saját barakkjukban kaptak büntetőfejadagokat. Naponta kétszer fegyveres őrök kísérték őket a latrinára: „A parancsnok időnként meglátogatta a szállásukat korbáccsal a kezében, és az építmény zengett a fájdalmas kiáltásoktól: az asszonyokat a verés előtt rendszerint levetkőztették, de semmilyen kegyetlenséggel nem lehetett őket leszoktatni az imádkozásról és böjtölésről.” Végül aztán elvitték őket. Kuusinen szerint agyonlőtték valamennyit.[881] A megrögzött „munkamegtagadók” egy másik fajtája is megtalálta a maga útját a büntetőcellákba. Sőt a cellák puszta létezésükkel választást kínáltak a rabok számára. Dolgozhattak – vagy ülhettek néhány napon át a cellákban, élhettek kisebb fejadagokon, szenvedhettek a hidegtől és a kényelmetlenségektől, de nem merítették ki magukat az erdőkben. Lev Razgon beszámol egy lengyel

arisztokrata, Tyszkiewicz gróf történetéről, aki, miután egy szibériai fakitermelő lágerbe került, kiszámolta, hogy a neki adott ennivaló nem biztosítaná az életben maradását, és egyszerűen megtagadta a munkát. Úgy vélte, ezáltal takarékoskodhat az erejével, még akkor is, ha csak büntető fejadagot kap. Minden reggel, mielőtt a rabokat kivonultatták a lágerből dolgozni, és a zekek felsorakoztak az udvaron, két őr előhozta Tyszkiewiczet a büntetőcellából. Szürke sörte borította az arcát és a borotvált fejét, ruha gyanánt egy ócska felöltő és lábszárvédők maradványait viselte. A láger biztonsági tisztje megkezdte napi nevelési gyakorlatát: – Na hát, maga kib… tt gróf, maga hülye kib… tt f… szfej, megy dolgozni, vagy nem? – Nem, uram, nem tudok dolgozni – felelte rendre a gróf acélszilárdságú hangon. – Ó, tehát nem tud, maga f… szfej! – A biztonsági tiszt ilyenkor mindenki előtt kifejtette a grófnak, hogy mit gondol róla, valamint a közeli és távoli rokonairól, és hogy mit fog tenni vele a nagyon közeli jövőben. Ez a napi látványosság a láger többi fegyencének általános megelégedésére szolgált.[882] Csakhogy, noha Razgon humorosan meséli el a történetet, az efféle stratégia jókora kockázattal járt, ugyanis a büntetőrezsim, létrehozóinak szándékával összhangban, nem volt valami kellemes. Hivatalosan azon rabok büntetőfejadagját, akik nem teljesítették a normát, 300 gramm „fekete rozskenyér”, 5 gramm liszt, 25 gramm hajdina vagy makaróni, 27 gramm hús és 170 gramm burgonya alkotta. Ez csekélyke ételmennyiség, de a büntetőcellák lakói még kevesebbet kaptak: napi 300 gramm „fekete rozskenyeret” meleg vízzel, „meleg folyékony ételt” – azaz levest – pedig csak háromnaponként egyszer.[883] A legtöbb rab számára azonban a büntetőrezsimet nem a fizikai

gyötrelmek – az elszigetelt épület, a kevés ennivaló – tették a leginkább kellemetlenné, hanem a helyi lágerparancsnokság szeszélyétől függő további kínok. A közös priccseket például kicserélhették egy egyszerű padra. Vagy őröletlen búzából süthették a kenyeret. Vagy éppenséggel a „meleg folyékony étel” lehetett módfelett tartalmatlan. Janusz Bardach egy olyan büntetőcellába került, amelynek padlóját víz borította, falai pedig nyirkosak és penészesek voltak: Az alsóneműm és az ingem tüstént átnedvesedett, és dideregtem. A nyakam és a vállaim elmerevedtek és begörcsöltek. Az átázott nyersfa korhadozott, különösen a pad szélein… a pad olyan keskeny volt, hogy nem tudtam a hátamon feküdni, és amikor az oldalamra fordultam, a lábam lelógott a széléről; állandóan behajlítva kellett tartanom. Nehéz volt eldöntenem, melyik oldalamon feküdjek – ha az egyiken feküdtem, az arcom nekinyomódott a nyálkás falnak; ha a másikon, a hátam nedvesedett át.[884] A nyirkosság általános volt, amiként a hideg is. Habár a szabályok úgy szóltak, hogy a büntetőcellákban a hőmérséklet nem lehet alacsonyabb tizenöt foknál, a fűtést gyakran elhanyagolták. Gustav Herling felidézte, hogy az ő büntető elkülönítőjében „az apró cellák ablakain nem volt sem üveg, sem deszka, minek folytán a hőmérséklet soha nem volt magasabb, mint odakünn”. Szót ejt más módszerekről is, amelyekkel a cellák lakóit gyötörték: Az én cellám olyan alacsony volt, hogy kézzel megérinthettem a mennyezetet… a felső priccsre nem lehetett anélkül felülni, hogy az ember háta neki ne nyomódjon a mennyezetnek, az alsóra pedig csak fejjel előre, búvárhoz illő mozdulattal lehetett bejutni, a kijutáshoz pedig el kellett rugaszkodni a deszkától,

mint valami fürdőzőnek a homokfövenyen. A priccs széle és az ajtónál lévő kübli közötti távolság kisebb volt, mint egy átlagos lépés fele.[885] A lágerparancsnokok abban is dönthettek, megengedik-e a büntetőcellába zárt rabnak, hogy ruhát viseljen – sokakat alsóneműben tartottak ott –, és hogy elküldik-e az illetőt munkára, vagy sem. Ha a rab nem dolgozott, akkor egész nap hidegben volt, testmozgás nélkül. Ha dolgozott, nagyon éhes volt. Nagyezsda Uljanovszkaja egy hónapon át élt büntetőfejadagon, mégis dolgoznia kellett. „Állandóan enni akartam – írta. – Kizárólag csak az ennivalóról beszéltem.”[886] A büntetőrezsim eme gyakorta váratlan fejleményei miatt a foglyok rettegtek attól, hogy cellába küldik őket. „A rabok úgy sírtak, mint a gyerekek, megígérték, hogy jól viselkednek, csak engedjék őket ki”, írta Herling.[887] A nagyobb lágerkomplexumokban a sanyargatásnak különböző válfajai léteztek: nemcsak büntetőcellák voltak, de büntetőbarakkok, sőt egész büntető lagpunktok is. A Dmitlag, az a láger, amely a Moszkva-Volga-csatornát építette, 1933-ban egy „szigorított lagpunktot” hozott létre a „munkamegtagadók, szökevények, tolvajok stb.” számára. A biztonság érdekében a lágerparancsnokok előírták, hogy az új lagpunktot egy helyett két réteg szögesdróttal kell körülvenni; a rabokat az addiginál több őrnek kell munkára kísérnie; és a raboknak nehéz fizikai munkát kell végezniük, olyan munkahelyeken, ahonnan nehéz megszökni.[888] Nagyjából ugyanebben az időben a Dalsztroj létrehozott egy büntető lagpunktot, amely az 1930-as évek végére a Gulag egyik leghírhedtebb intézményévé vált: Szerpantinnaja – vagy Szerpantinka – a Magadantól messze északra magasodó hegyek között feküdt. Létesítői ügyeltek arra, hogy a lágert nagyon kevés napfény érje; a dalsztroji büntetőtábort, mely hidegebb és sötétebb volt, mint a többi tábor a völgyben (ez az év nagy részében eleve hideg és sötét volt),

jobban megerősítették, mint más lagpunktokat, és 1937-ben és 1938ban kivégzések végrehajtására is használták. A puszta neve a rabok megfélemlítését szolgálta, akik egyenértékűnek tartották a Szerpantinkába küldést a halálos ítélettel.[889] Szerpantinka nagyon csekély számú túlélőinek egyike azt állította, hogy a barakkok „olyan túlzsúfoltak, hogy a rabok felváltva ültek a padlón, miközben a többiek állva maradtak. Reggelente kinyílt az ajtó, és tíz-tizenkét rabot szólítottak. Senki nem jelentkezett. Ekkor azokat az embereket, akiket elsőként elértek, kirángatták és agyonlőtték.”[890] Szerpantinkáról valójában keveset tudunk, nagyrészt azért, mert nagyon kevesen maradtak, akik beszámolhatnának a tapasztalataikról. Még kevesebbet tudunk a más táborokban létesített büntető lagpunktokról, például az iszkityimiről, a sziblagi komplexum büntető lagpunktjáról, amelyet egy mészkőbánya köré telepítettek. A rabok gépek vagy más felszerelés nélkül dolgoztak ott, kézzel termelve ki a mészkövet. Sokukkal előbb-utóbb a tüdőbaj vagy más légúti megbetegedést okozó por végzett.[891] Anna Larinát, Buharin ifjú feleségét egy ideig itt tartották fogva. Az iszkityimi rabok – és az Iszkityimben elhunytak – többsége névtelen maradt.[892] Emlékük azonban nem merült teljesen feledésbe. Az ott dolgoztatott rabok szenvedése olyan óriási hatással volt Iszkityim lakosságának képzeletére, hogy sok évtizeddel később a helybéliek csodáról beszéltek, amikor egy új édesvizű forrás tört elő a hegyoldalban, közvetlenül az egykori láger mellett. Mivel a forrás alatti vízmosás, egy helyi legenda szerint, a rabok tömeges kivégzésének helyszínéül szolgált, az iszkityimiek úgy vélték, hogy Isten a szent víz fakasztásával emlékezett meg az áldozatokról. Egy csendes, hideg napon, a szibériai tél végén, amikor a földet még mindig méternyi magas hóréteg borította, láttam, amint a hívők csapatostul kapaszkodtak fel a forráshoz, megtöltötték műanyag poharaikat és palackjaikat a tiszta vízzel, áhítatosan kortyolgatták azt – és időnként ünnepélyesen letekintettek az alant húzódó vízmosásra.

POCSTOVIJ JASCSIK: A POSTA A SIZO a büntetés-végrehajtási rendszer végállomása volt. A Gulag azonban jutalmat is tudott adni a fegyenceinek: kalácsot éppúgy, mint korbácsot. A láger nem csupán a rab étele, alvási lehetősége és munkahelye, de a külvilággal való kapcsolattartása fölött is rendelkezett. A moszkvai Gulag-igazgatóság évről évre kiadott utasításokkal határozta meg, mennyi levelet, csomagot és pénzküldeményt kaphatnak a rabok, továbbá, mikor és hogyan látogathatják meg őket a külvilágban élő rokonaik. Akárcsak a büntetőcellákra vonatkozó utasítások, a külvilággal való kapcsolattartás szabályai is változtak az idő múlásával. Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy a külvilággal való kapcsolattartás az idő múlásával egyre korlátozottabbá vált. A börtönrendszer számára az 1930-as években kiadott utasítások szerint például a rabok egyszerűen korlátlan számú levelet és csomagot küldhettek és kaphattak. A rokonokkal való találkozásokat szintén különösebb megszorítások nélkül engedélyezték, habár a számuk – amit az utasítások nem határoztak meg – a rab jó magaviseletének függvénye volt.[893] 1939-re azonban az utasítások sokkal részletesebbek lettek. Külön kitértek arra, hogy csak azok a rabok találkozhatnak a rokonaikkal, akik teljesítették a termelési normát, és ők is csak hathavonta egyszer. Akik túlteljesítették a normát, havonta egy találkozóra voltak jogosultak. Korlátozták a csomagküldések számát is: a rabok csak havi egy alkalommal kaphattak csomagot, az ellenforradalmi bűncselekményért elítélt rabok pedig csak háromhavonta.[894] Sőt 1939-re azt is részletesen szabályozták, ki hányszor küldhet és kaphat leveleket. Bizonyos politikai foglyok havonta egyszer kaphattak levelet, mások csupán háromhavonta. A tábori cenzorok a raboknak azt is kifejezetten megtiltották, hogy egyes témákról írjanak:

nem említhették a lágerben lévő rabok számát, nem ejthettek szót a láger rendjének részleteiről, nem nevezhették meg az őröket, és nem írhattak arról, miféle munkát végeznek a táborlakók. A tábori cenzorok nem csupán elkobozták azokat a leveleket, amelyek ilyen részleteket tartalmaztak, de gondosan feljegyzést készítettek róluk a rab kartotékéban is – vélhetően azért, mert „kémkedés” bizonyítékául szolgáltak.[895] Mindezen szabályokat folyamatosan változtatták, módosították és a körülményekhez igazították. A háborús évek alatt például az élelmiszercsomagokkal kapcsolatos összes szabály megszűnt: úgy tűnik, a tábori hatóságok egyszerűen azt remélték, hogy a rokonok segítenek a rabok élelmezésében, amely feladat az NKVD számára akkortájt rendkívüli nehézséget okozott. A háború után viszont a különleges lágerekbe zárt politikai foglyok és az erőszakos bűnözők számára létesített különleges fegyelmező táborok lakói ismét azt tapasztalhatták, hogy szűkültek a jogaik a külvilággal való kapcsolattartást illetően. Csak évente négy alkalommal volt szabad írniuk, és csak a közeli családtagoktól, azaz szülőktől, testvérektől, házastársaktól és gyermekektől kaphattak leveleket.[896] Éppen a szabályok igen sokféle és bonyolult volta, valamint gyakori változtatásuk miatt, a külvilággal való kapcsolattartás a valóságban – ismét csak – a lágerparancsnokok szeszélyén múlott. A büntetőcellába, büntetőbarakkba vagy büntető lagpunktba zárt rabokhoz természetesen sosem jutottak el levelek és csomagok. Ugyanez volt érvényes az olyan rabok esetében, akiket a tábori hatóságok bárminő okból nem szíveltek. Sőt akadtak olyan lágerek, amelyek egyszerűen túl elszigeteltek voltak, és ezért nem érkezett oda semmilyen küldemény.[897] Léteztek táborok, amelyek annyira rosszul szervezettek voltak, hogy vezetőik nem törődtek a posta szétosztásával. Az egyik lágerről egy NKVD-felügyelő dühöngve azt írta, hogy a „csomagokat, leveleket és pénzküldeményeket nem adják oda a raboknak, és ezrével hevernek a raktárakban és más helyeken”.

[898]

Sok táborba csak több hónapos késéssel érkeztek meg a levelek, ha egyáltalán megérkeztek. Számos rab csak évekkel később jött rá, hogy hány levelet és csomagot nem kapott meg. Senki nem tudta megmondani, hogy ellopták-e őket, vagy elvesztek. Előfordult viszont, hogy olyan rabok, akiket szigorúan eltiltottak a levelezéstől, olykor mégis megkapták a küldeményeket, dacára a lágerigazgatóság minden erőfeszítésének.[899] Másfelől viszont egyes tábori cenzorok nemcsak kötelességtudóan kiosztották a leveleket, de azt is hagyták, hogy ezek némelyike felbontatlanul jusson el a címzetthez. Dmitrij Bisztroletov elmondta, hogy egyikük – egy „fiatal komszomolka” – felbontatlanul és cenzúrázatlanul adta át a raboknak leveleiket: „Nemcsak a kenyerét kockáztatta, hanem a szabadságát is: tíz évre ítélték volna ezért.”[900] Természetesen léteztek módszerek, amelyekkel a levelek cenzúrázása és számuk korlátozása egyaránt elkerülhető volt. Anna Rozina egyszer egy sütemény belsejébe sütött levelet kapott a férjétől: mire a küldemény eljutott hozzá, a férfit már kivégezték. Rozina annak is szemtanúja volt, hogy a lágerből szabaduló rabok leveleket varrtak ruhájukba, vagy cipőtalpukba süllyesztve csempészték ki azokat a külvilágba.[901] Egy kevésbé szigorú rendű táborból Barbara Armonasz olyan rabok segítségével csempészett ki leveleket, akik őrizetlenül dolgoztak a zónán kívül.[902] Gorbatov tábornok szintén beszámol arról, hogyan juttatott el cenzúrázatlan levelet a feleségéhez egy transzportvonat belsejéből, oly módon, amelyről sokan mások is említést tesznek. Először a köztörvényes rabok egyikétől vásárolt egy ceruzacsonkot: Odaadtam a dohányt az elítéltnek, elvettem tőle a ceruzát, és, miközben a vonat ismét elindult, cigarettapapírra írtam a levelet, megszámozva minden egyes lapot. Aztán borítékot készítettem a mahorka csomagjából, és megnedvesített kenyérrel leragasztottam. Hogy a szél ne sodorhassa be levelemet a

vágányok melletti bokrok közé, törülközőmből kitépett szálakkal kenyérhéjat kötöztem rá nehezék gyanánt. A boríték és a kenyérhéj közé betűztem egy egyrubeles bankjegyet és négy darab cigarettapapírt, mindegyiken ezzel az üzenettel: aki megtalálja ezt a borítékot, kérem, ragasszon rá bélyeget, és adja fel a postán. Amikor egy nagy állomáson haladtunk keresztül, a kocsi ablakához oldalogtam, és kiejtettem a levelet… [903] Gorbatov felesége nem sokkal később megkapta a küldeményt. A levélírás ütközhetett olyan akadályokba is, amelyekről az utasításokban nem esett szó. Előfordult például, hogy minden további nélkül engedélyezték a levélírást – csak éppen nem mindig volt könnyű íróeszközt találni, amint arról Bisztroletov beszámol: „A lágerben a papírt nagy becsben tartják, mert a raboknak nagy szükségük van rá, de lehetetlen beszerezni: mit jelent a »Ma postai nap van! Adják be a leveleiket!« kiáltás, ha nincs semmi, amire írhatna az ember, ha csak néhány szerencsés írhat, a többiek pedig kénytelenek szomorúan gubbasztani a priccseiken?”[904] Egy rab felidézte, hogy két olyan lapért cserélt kenyeret, amelyet A leninizmus kérdései című Sztálin-műből téptek ki. A sorok közé írt levelet a családjának.[905] A kisebb lagpunktokban még a lágerigazgatóságnak is kreatív megoldásokhoz kellett folyamodnia. Kedrovij Sorban egy könyvelő régi tapétát használt fel a hivatalos dokumentumok elkészítéséhez.[906] A csomagokkal kapcsolatos szabályok még bonyolultabbak voltak. A minden lágerparancsnoknak elküldött utasítások kifejezetten előírták, hogy a rabok őr jelenlétében kötelesek minden csomagot kinyitni, aki minden tilalmas küldeményt elkobozhatott.[907] A csomag átvétele gyakorta valóságos szertartás közepette zajlott. Először is, közölték a rabbal, hogy szerencse érte. Azután az őrök bekísérték az illetőt a raktárba, ahol lelakatolva őrizték a rabok holmijait. Ezt követően a rab felbontotta a csomagot, az őrök mindent felvágtak,

mindenbe belekukkantottak – ez vonatkozott minden hagymára, minden kolbászra –, hogy lássák, nincs-e bennük titkos üzenet, fegyverként használható tárgy vagy pénz. Ha mindent átvizsgáltak, megengedték a rabnak, hogy kivegyen valamit a csomagból. A többi a raktárban maradt a rab legközelebbi engedélyezett látogatásáig. A SIZO-ba zárt rabok, valamint azok, akik más okból váltak kegyvesztetté, természetesen nem kaphatták meg az otthonról részükre küldött ennivalót. Ennek a rendszernek különféle variációi léteztek. Egy rab hamar rájött, hogy ha a raktárban hagyja a csomagjait, gyorsan eltűnik belőlük ez-az, az őrök tolvajlása következtében. Ezért szerét ejtette, hogy egy vajjal teli üveget a nadrágja alá rejtve az övére akasszon: „A testem melege miatt mindig folyékony volt.” Este a kenyerére kente a vajat.[908] Dmitrij Bisztroletovnak, aki egy olyan lagpunktban raboskodott, amelyben egyáltalán nem volt raktár, még leleményesebbnek kellett lennie: Akkor a tundrán dolgoztam, egy gyárépítkezésen, és a munkások barakkjában laktam, ahol semmit nem lehetett hagyni, és a munkahelyre sem lehetett vinni semmit: a láger bejáratánál álló őrök mindent elkoboztak, amit találtak, és ők maguk ették meg, amit pedig hátrahagyott az ember, azt a dnyevalnij [a barakk takarításával és őrzésével megbízott rab] lopta el és ette meg. Mindent azonnal meg kellett enni. Kivettem egy szeget a barakkban lévő priccsekből, ütöttem vele két lyukat egy sűrített tejes dobozon, és a takaróm alatt elkezdtem kiszopogatni a tartalmát. Azonban olyannyira kimerült voltam, hogy elaludtam, és a felbecsülhetetlen értékű nedű haszontalanul a mocskos szalmazsákra csöpögött.[909] A csomagokkal kapcsolatban komoly erkölcsi kérdések is felvetődtek, mivel nem mindenki kapott csomagot. Kell-e rajtuk

osztozni, vagy sem? És ha igen, jobb csak a barátokkal osztozni, vagy inkább azoknak adjon az ember, akik a hasznára lehetnek? A börtönben lehetséges volt „szegénybizottságokat” szervezni, a lágerben azonban nem nyílt erre mód. Némelyek mindenkinek adtak, jószívűségből, vagy azért, mert meg akarták kedveltetni magukat. Mások csak a barátaikból álló szűk körnek adtak. És néha, miként egy rab felidézte, „megtörtént, hogy valaki éjszaka, az ágyában evett édes kekszet, mert kényelmetlen lett volna nekik a többiek előtt enni”.[910] A háború legnehezebb éveiben, a legkeményebb északi táborokban a csomagok élet vagy halál kérdését dönthettek el. Az emlékiratírók egyike, a színész Georgij Zsenov azt állítja, hogy őt szó szerint két csomag mentette meg. Ezeket az anyja küldte 1940-ben Leningrádból, és csak három évvel később kapta meg őket, „a legkritikusabb pillanatban, amikor éheztem, már-már elveszítettem minden reményt, és lassanként haldokoltam a skorbuttól…” Zsenov akkoriban a kolimai lagpunkt fürdőházában dolgozott, mivel az erdei munkához túlságosan gyenge volt. Amikor meghallotta, hogy két csomagot kapott, először nem hitte el. Majd meggyőződvén arról, hogy a hír igaz, engedélyt kért a fürdő ügyeletesétől, hogy elgyalogolhasson a lágerigazgatóság hat mérföldre lévő központjába, ahol a raktár volt. Két és fél óra múltán visszafordult: „Nagy nehezen egy kilométert tettem meg.” Ekkor megpillantott egy szánt, melyen a láger főnökei utaztak, és „fantasztikus ötletem támadt: mi lenne, ha megkérném őket, hogy vigyenek magukkal?” Igent mondtak – és ami ez után történt, „olyan volt, mint egy álom”. Zsenov felszállt a szánra, azon tette meg a hat mérföldet, nagy nehezen, az NKVD-főnökök segítségével lekászálódott a szánról, belépett a raktárba, jelentkezett a hároméves csomagjaiért, és felbontotta őket: Minden, ami a csomagban volt: cukor, kolbász, zsír, édesség, hagyma, fokhagyma, sütemények, kétszersültek, cigaretták, csokoládé és a papír, amibe mindezek be voltak csomagolva, a

három év során, amikor az egyik címről a másikra küldözgették utánam, összekeveredett, mint egy mosógépben, és végül egyetlen kemény masszává lett, amely a romlás, a penész, a dohány és az édesség émelyítő szagát árasztotta… Odamentem az asztalhoz, elővettem egy kést, és mindenki előtt, szinte rágás nélkül sietve falni kezdtem, nem törődve ízekkel vagy szagokkal, féltem, hogy valaki félbeszakít, vagy elveszi tőlem a csomagot… [911]

DOM SZVIDANYIJ: A TALÁLKOZÁSOK HÁZA A rabok körében azonban nem a levelek és a csomagok voltak a legerősebb érzelmek vagy a legnagyobb kínok kiváltói. Sokkal gyötrelmesebb lehetett, ha egy rab ténylegesen találkozott a közeli rokonaival, rendszerint a házastársával vagy az anyjával. Az efféle találkozásokat kizárólag azoknak a raboknak engedélyezték, akik teljesítették a normát és engedelmesen betartották a láger szabályait: a hivatalos dokumentumok szerint e találkozók egyértelműen „a jó, lelkiismeretes és jó iramú munka” jutalmát jelentették.[912] És a rokonok látogatásával kapcsolatos ígéretek csakugyan a jó magatartás kikényszerítésének rendkívüli erejű eszközei voltak. Természetesen nem minden rab volt olyan helyzetben, hogy látogatókat fogadhasson. Először is, a családnak elég lelkierővel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy fenntartsa a kapcsolatot az „ellenséges” rokonnal. Az utazás Kolimára, Vorkutára, Norilszkba vagy Kazahsztánba még attól is bátorságot követelt, aki szabad emberként vállalkozott rá. A látogatónak nemcsak egy távoli, primitív városba való utazás viszontagságait kellett elszenvednie, de ezt követően gyalogolnia is kellett, vagy felkérezkednie egy teherautó platójára, hogy azon zötykölődjön el a lagpunktig. Azután pedig talán napokig vagy még tovább vámi kényszerült és könyörögni a lekezelően mosolygó lágerparancsnokoknak, hogy engedélyezzék a találkozást fogva tartott rokonával – az engedélyt mindenféle indoklás nélkül akár meg is tagadhatták. Végül egy újabb hosszú utazás várt rá hazafelé, ugyanazon az egyhangú útvonalon. Eltekintve a fizikai nehézségektől, ezek a találkozások pszichológiai szempontból is rettentően fájdalmasak lehettek. A férjüket meglátogató feleségek, írta Herling, „átérzik férjük határtalan szenvedését, anélkül, hogy teljesen megértenék, vagy hogy bármilyen módon segíteni tudnának rajta; a sokéves különélés a férjük iránti

érzéseiket jelentős részben elpusztította… a távoli és a látogatótól elzárt láger még így is rájuk veti fenyegető árnyékát. Ők nem rabok, de rokonságban állnak a nép ellenségeivel…”[913] A feleségek felemás érzéseikkel nem voltak egyedül. Az egyik rab beszámol egy asszonyról, aki magával hozta kétesztendős kislányát is, hogy lássa az apját. Miután megérkeztek, azt mondta a gyereknek, „menjen és puszilja meg apucit”. A kislány az őrhöz szaladt oda, és annak adott puszit a nyakára.[914] A szovjet rakétamérnök, Szergej Koroljov leánya még mindig emlékszik arra, amikor látogatóba vitték az apjához, aki egy saraskában volt. Azt mondták neki, az apja odavan, a légierő kötelékében harcol. A börtönbe lépve meglepetten látta, mennyire kicsi a börtönudvar. – Hol szokott leszállni apa gépe? – kérdezte az anyját.[915] A börtönökben – és egyes lágerekben is – az ilyen találkozások mindig rövid ideig tartottak, és rendszerint egy őr jelenlétében került rájuk sor, s ez a szabály ugyancsak óriási gyötrelmek forrása volt. „Beszélni akartam, beszélni, rengeteget, hogy elmondjam mindazt, ami abban az évben történt”, emlékezett egy rab az anyjával való egyetlen találkozásra, amire engedélyt kapott. Nemcsak a szavakat volt nehéz megtalálni, de „ha az ember beszélni kezdett, hogy elmeséljen valamit, a fülét hegyező őr félbeszakította: »Erről tilos beszélni!«„[916] Még ennél is szomorúbb az a történet, melyet Bisztroletov mondott el, aki 1941-ben többször is találkozhatott a feleségével – mindig egy őr jelenlétében. Az asszony azért jött Moszkvából, hogy elbúcsúzzon: a férje letartóztatását követően tuberkulotikus fertőzést kapott és a halálán volt. Végső búcsúzásképpen kinyújtotta a kezét, és megérintette vele a férje nyakát, ami tilos volt. A látogatók nem kerülhettek fizikai érintkezésbe a rabokkal. Az őr durván ellökte az asszony karját, és ő vért köhögve a földre esett. Bisztroletov, mint írja, „elveszítette a fejét”, nekiesett az őrnek, és véresre verte. A halálbüntetéstől a háború mentette meg, amely éppen aznap tört ki: a

kibontakozó fejetlenségben az őr elleni támadást elfelejtették. Bisztroletov soha többé nem látta viszont a feleségét.[917] Az őrök azonban nem voltak mindig jelen. Sőt a nagyobb lagpunktokban, a nagyobb lágerekben a rabok számára olykor több napon át tartó találkozásokat is engedélyeztek, őrök jelenléte nélkül. Az 1940-es évekre ezek rendszerint a Talákozások Házában – a Dom Szvidanyijban – zajlottak, egy olyan épületben, amelyet külön erre a célra létesítettek a tábor szélén. Herling így írja le az egyiket: Maga a ház, a faluból a táborba vezető útról nézve tetszetős látványt nyújtott. Durva fenyőgerendákból rótták össze, a hézagokat kenderkóccal tömítették, a tetőzet jó cserépből készült… A zónán kívül nyíló ajtóhoz, melyet csak a szabad munkások használhattak, néhány tömör lépcsőfok vezetett, az ablakokat pamutfüggöny takarta, és az ablakpárkányoknál virágokkal teliültetett hosszú faládák álltak. Minden szobában két takarosan vetett ágyat helyeztek el, egy jókora asztalt, két padot, egy lavórt és egy vizeskancsót, egy ruhásszekrényt és egy vaskályhát; a villanyégőkön még lámpaernyő is volt. Mi egyebet kívánhatott ezen a csinos kis burzsoá-lakon kívül egy olyan rab, aki éveket töltött közös priccsen a piszkos barakkban? A szabad élettel kapcsolatos álmaink azon a szobán alapultak.[918] És mégis – azok, akik túlságosan sóváran „álmodoztak a szabadságról”, gyakran sokkal rosszabbul érezték magukat, amikor a találkozás balul sikerült, ami gyakran előfordult. Attól félvén, hogy örökre a szögesdrót mögött maradnak, egyes rabok azzal fogadták a rokonaikat, hogy ne jöjjenek többet. „Felejtsd el ezt a helyet – mondta egyikük a fivérének, aki napokon át utazott hóban-fagyban, hogy húsz percre találkozzon vele. – Fontosabb számomra, hogy veled minden rendben legyen.”[919] Férfiak, akik évek után az első alkalommal találkoztak a feleségükkel, amiként Herling felidézi, hirtelen azon

kapták magukat, hogy szexuális aggodalmak gyötrik őket: A sokéves kemény munka és éhezés aláásta az életerejüket, és most, egy szinte idegen asszonnyal való intim találkozás előtt, a szorongató izgalom mellett tehetetlen dühöt és kétségbeesést éreztek. Számos alkalommal hallottam férfiakat kérkedni a vitézségükkel egy-egy látogatás előtt, de ezek a dolgok általában szégyenletesen végződtek, és az összes rab némán hallgatott… [920]

A látogatóba érkező feleségeknek megvoltak a saját megbeszélendő gondjaik. Általában sokat szenvedtek férjük bebörtönzése miatt. Nem találtak állást, nem tanulhattak, és gyakran le kellett tagadniuk a házasságukat a kíváncsiskodó szomszédok előtt. Némelyek azért érkeztek, hogy közöljék válási szándékukat. A Pokol tornácában Szolzsenyicin meglepő együttérzéssel idéz fel egy ilyen beszélgetést, amelyhez hasonlót saját feleségével, Natasával is lefolytatott. A könyvben Nagya, a Geraszimovics nevű rab felesége közel jár ahhoz, hogy elveszítse az állását, a kollégiumbeli szállását és a lehetőséget, hogy lediplomázzon, mindezt azért, mert a férje rab. Tudja, hogy a válás az egyetlen módja annak, hogy „ismét esélye legyen élni”: Nagya mindjárt lesütötte a szemét, a feje lehorgadt. – Azt akartam mondani… csak ne vedd a szívedre – nicht war! – valamikor ragaszkodtál hozzá, hogy… elváljunk – fejezte e egészen halkan… Igen, valamikor ragaszkodott hozzá… De most megremegett. És csak akkor vette észre, hogy a karikagyűrű, amelytől az asszony sose vált meg, nincs az ujján. – Igen, természetesen – erősítette meg nagyon határozottan. […] – Tehát… nem ellenzed… ha… meg kell… tenni? – Az asszony felemelte a fejét. Szeme kitágult. Szemének tűs, szürke

szivárványa ragyogott: bocsánatért és megértésért esdekelt. – Ez csak névleges – tette hozzá egy szuszra, szinte hangtalanul.[921]* Egy ilyen találkozás rosszabb lehetett, mint ha egyáltalán nem került volna rá sor. Izrail Mazusz, akit az 1950-es években tartóztattak le, beszámol egy rab történetéről, aki elkövette azt a hibát, hogy beszélt fegyenctársainak felesége érkezéséről. Miközben átesett a procedúrán, amelyet minden fogolynak el kellett szenvednie, ha látogató jött hozzá – fürdeni ment, borbélyhoz, a raktárba, hogy rendes ruhadarabokat vegyen magára –, a többi rab szakadatlanul kacsingatott rá, és bökdöste, kajánul célozgatván a Találkozások Házában lévő nyikorgó ágyra.[922] Végül azonban még csak arra sem nyílt módja, hogy egyedül maradjon a szobában feleségével. Miféle „pillantás” volt ez a „szabadságba”? A külvilággal való kapcsolattartás mindig nagyon komplikált volt – a várakozásokhoz, vágyakhoz, reményekhez mérten. Ismét csak Herling írja: Bármi volt is a csalódottságuk oka – akár a háromnapos szabadság nem váltotta be idealizált várakozásaikat, akár túl rövid volt, akár, mint egy félbeszakított, tovatűnő álom, csak új ürességet hagyott maga után, amiben nincs semmi, amire várni érdemes – a rabok mindig hallgatagok és ingerlékenyek voltak a látogatások után, nem szólván semmit azokról, akiknek látogatásai az elszakadás és a válás szomorú formalitásába torkollottak. Kresztyinszkij… kétszer próbálta meg felkötni magát, miután beszélője volt a feleségével, aki azt kérte tőle, hogy egyezzen bele a válásba és abba, hogy a gyermekeiket egy állami nevelőotthonban helyezzék el. Herling lengyel fogolyként „soha nem számított arra, hogy bárkivel is találkozzon” a Találkozások Házában, mindazonáltal világosabban

látta a hely fontosságát, mint sok szovjet szerző: „Arra a következtetésre jutottam, hogy ha a remény gyakran az egyetlen dolog, ami még értelmet ad az életnek, akkor ennek felismerése néha elviselhetetlen gyötrelmet okoz.”[923]

tizenharmadik fejezet AZ ŐRÖK A csekistákhoz Iljicstől kapni feladatot Nagyszerű felelősség, A csekista arca csupa gond, Más ezt viselni nem erős még. A csekista arca hősies, Még ma is kész ő a harcra, A dolgozó népért történik ez, A jólétét, a javát akarja. Sokuk, sokuk már holtan pihen, Sokuk fekszik a föld alatt, De maradtak még elegen, El a becsület, az akarat. Ellenségek, már nincsen hátra sok! Hamar, hamar végzünk veletek! Csekisták, mindig résen álljatok, Harcra ti vezessétek a tömeget!

A szovjet börtönrendszer MIHAIL PANCSENKO nevű felügyelőjének verse, ugyanabban a személyi kartotékból, amely a szerzőnek a Kommunista Pártból és az NKVD-ből való kizárást taglalja.[924] Bizonyára furcsán hangzik, de nem a lágerparancsnokok írták a lágerek összes szabályát. Íratlan szabályok szintén léteztek – arra vonatkozóan, miként lehet egy bizonyos státusra, kiváltságokra szert tenni, miként lehet egy kicsit mindenki másnál jobban élni –, és létezett informális hierarchia is. Azoknak, akik járatosak voltak

ezekben az íratlan szabályokban, és megtanulták, hogyan jussanak előre a hierarchiában, sokkal könnyebb volt az életben maradás. A tábori hierarchia „tetején” a parancsnokok, a felügyelők, az őrök, a fogolykísérők és a foglárok álltak. Szándékosan használom a „tetején” szót ahelyett, hogy a tábori hierarchia „fölött” vagy azon „kívül” lévőkről beszélnék, ugyanis a Gulagban az igazgatók és az őrök nem képviseltek zárt, a raboktól elkülönülő kasztot. Eltérően a német koncentrációs táborok SS-őreitől, ők nem minősültek megkérdőjelezhetetlenül, fajilag felsőbbrendűnek a rabokhoz képest, akikkel gyakran azonos etnikumúak voltak. A második világháború után a lágerekben raboskodók között például százezrével akadtak ukránok. Ugyanebben az időszakban az ukrán őrök száma is figyelemre méltóan magas volt.[925] Az őrök és a rabok nem is éltek teljesen külön társadalmi közegben. Egyes őrök és igazgatók nyakig benne voltak a rabok feketepiaci ügyleteiben. Mások a rabok társaságában itták le magukat. Sokan rabokkal „éltek együtt”, ez az eufemizmus a Gulagban a szexuális kapcsolatot jelölte.[926] Sőt sokan közülük korábban maguk is rabok voltak. Az 1930-as évek elején teljesen szokványosnak számított, hogy a jó magaviseletű rabok lágerőri – vagy még ennél is magasabb – beosztásra „tettek szert”.[927] Az efféle átalakulások sorában Naftali Frenkel karrierje volt talán a legkirívóbb példa, de nem az egyetlen. Jakov Kuperman pályafutása például kevésbé látványos, ám tipikusabb volt. Kupermant – aki később a moszkvai „Memorial” rendelkezésére bocsátotta kiadatlan emlékiratait – 1930-ban tartóztatták le, és tíz évre ítélték. Kembe került, a Szolovkiba küldött rabok átmeneti börtönébe, majd a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna tervező részlegénél dolgozott. 1932-ben újra kivizsgálták az ügyét, és a státusa ennek folytán rabéról száműzöttére módosult. Végül visszanyerte a szabadságát, és a Bajkál-Amúr Vasútnál – azaz a BAMlagnál – helyezkedett el, amire élete végéig elégedetten

emlékezett vissza.[928] Döntése nem ment ritkaságszámba. 1938-ban a Belbatlagban, a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatornát működtető táborban az ügyintézők több mint fele, a fegyveres őröknek pedig majdnem a fele egykori vagy éppen a büntetését töltő rab volt.[929] Egy státus azonban nemcsak elnyerhető, de elveszíthető is volt. Ahogyan egy rab viszonylag könnyen foglárrá válhatott, ugyanúgy egy foglárból is viszonylag könnyen lehetett rab. Az 1937-ben és 1938ban letartóztatott sokezernyi NKVD-s között jócskán akadtak Gulagügyintézők és lágerparancsnokok. A későbbi esztendőkben a Gulagőrség magas rangú tisztjeit és alkalmazottait rendszeresen tartóztatták le gyanakvó munkatársaik. Az elszigetelt lagpunktokban gyakori volt a pletykálkodás és az áskálódás: a Gulag-archívumokban egész kartotékokat töltenek meg a feljelentések és ellen-feljelentések, a táborok hiányosságait, a központi támogatás elmaradását, a rossz munkakörülményeket felpanaszoló – és a vétkes vagy ellenszenves személyek letartóztatását követelő – dühös hangú levelek.[930] A fegyveres őröket és ügyintézőket gyakran tartóztatták le dezertálásért, italozásért, lopásért, fegyverük elvesztéséért, sőt még a rabokkal szembeni rossz bánásmódért is.[931] A Vanyino kikötőjében lévő tranzitláger feljegyzéseiben például szó esik egy V. N. Szadovnyikov nevű fegyveres őrről, aki megölt egy tábori ápolónőt, történetesen a saját feleségét; egy bizonyos I. M. Szoboljevről, aki több rabtól 300 rubelt lopott, majd berúgott, és elveszítette a párttagsági igazolványát; egy V. D. Szuvorov nevű férfiról, aki csoportos ivászatot rendezett, és összeverekedett tisztek egy csoportjával – továbbá másokról, akik „az eszméletlenségig leitták magukat” vagy túl részegek voltak a feladatuk ellátásához.[932] Georgij Malenkovnak, Sztálin egyik pribékjének a személyes papírjai között található egy jelentés, mely szerint két lágeralkalmazott egy nagy ivászat közben megölte két munkatársát, akik közül az egyik egy kétgyermekes orvosnő volt.[933] Az egyik lágerparancsnok Moszkvába írt panaszlevele szerint a központtól távolabb eső

táborokban olyannyira unalmas volt az élet, hogy a szórakozás hiánya „sok fiút dezertálásba, fegyelemsértésbe, italozásba és kártyázásba hajt – és mindezek általában bírósági ítélettel végződnek”.[934] Még az is előfordult, ráadásul elég gyakran, hogy némelyek teljes kört futottak be: NKVD-tisztekből lehettek rabok, majd ismét őrök, akik másodszor is karriert csináltak a Gulag igazgatásában. Igen sok hajdani rab tett említést arról a sebességről, amellyel a kegyvesztett NKVD-tisztek a lágerekben találták magukat, és rögtön igyekeztek tényleges hatalommal járó pozíciókba kerülni. Lev Razgon visszaemlékezéseiben szót ejt egy találkozásáról Korabelnyikovval, egy alacsony beosztású NKVD-alkalmazottal, akivel akkor futott össze, amikor elvitték őket Moszkvából. Korabelnyikov elmondta Razgonnak, hogy azért tartóztatták le, mert „fecsegtem a legjobb cimborámmal… az egyik főnök feleségéről… öt évet kaptam, mint társadalmilag veszélyes elem – és beraktak a transzportba a többiekkel”. De Korabelnyikov nemigen volt olyan, mint a többiek. Néhány hónappal később Razgon ismét találkozott vele. Ezúttal tiszta, jól szabott tábori egyenruhát viselt. Beügyeskedte magát egy, jó” állásba, és ő vezette az usztvimlagi büntetőtábort.[935] Razgon történetének hitelességét a levéltári adatok is alátámasztják. Számos Gulag-tiszt került összeütközésbe a törvénnyel. Sőt, úgy tűnik, mintha a Gulag-igazgatás az NKVD-n belül kifejezetten a száműzetés helyének, a kegyvesztett titkosrendőrök utolsó menedékének minősült volna.[936] Azok a tisztek, akiket egyszer a Gulag-birodalom peremvidékeire küldtek, ritkán kerülhettek át az NKVD más részlegeihez, és még kevésbé térhettek vissza Moszkvába. Eltérő státusuk jeleként a Gulag alkalmazottai külön egyenruhát viseltek, és némileg különbözőek voltak a rangjelzéseik is.[937] A pártértekezleteken a Gulag-tisztek panaszosan tették szóvá státusuk alsóbbrendű voltát. „A Gulagot olyan igazgatóságnak tekintik, amelytől mindent lehet követelni, és semmit nem kell neki adni viszonzásul – zúgolódott egy tiszt. – Ez a

túlzottan szerény gondolkodásmód – miszerint mi rosszabbak vagyunk mindenki másnál – helytelen, és egyenlőtlenségekhez vezet a fizetések, az elszállásolás és hasonlók terén.”[938] Később, 1946-ban, amikor az NKVD-t megint átalakították és újranevezték, a Gulag a Belügyminisztérium (MVD) felügyelete alá került, míg az NKVD izgalmasabb feladatait, kivált a hírszerzést és az elhárítást, szinte maradéktalanul a nagyobb presztízsű Állambiztonsági Minisztérium (MGB, később KGB) hatáskörébe utalták. Az MVD, mely a Szovjetunió végnapjaiig irányította a börtönrendszert, kevéssé befolyásos testület maradt.[939] A lágerparancsnokok státusa már a kezdet kezdetétől viszonylag alacsony volt. Egy levélben, melyet az 1920-as évek elején csempésztek ki Szolovkiból, a rabok egyike azt írja, hogy a tábor igazgatóságát teljes egészében kegyvesztett csekisták alkotják, akiket „spekulációért, zsarolásért, erőszakoskodásért vagy más, a közönséges büntető törvénykönyv hatálya alá tartozó jogsértésekért ítéltek el”.[940] Az 1930-as és 1940-es években a Gulag szolgált végállomásként azon NKVD-tisztviselők számára, akiknek életrajza nem felelt meg a kívánalmaknak: akik nem voltak eléggé proletárszármazásúak, vagy akiket lengyel, zsidó vagy balti származásuk gyanússá tett olyan időszakokban, amikor ezeknek az etnikai csoportoknak tevőleges elnyomás jutott osztályrészül. Ugyancsak a Gulag volt a végső menedéke azoknak, akik egyszerűen ostobák, feladatukra alkalmatlanok vagy részegesek voltak. 1937-ben a Gulag akkori főnöke, Izrail Pliner arról panaszkodott, hogy Más részlegek söpredékét kapjuk meg; azon az alapon küldenek hozzánk embereket, hogy „a tiétek lehet, ami nekünk nem kell”. A társaság krémjét a menthetetlen részegesek jelentik; ha valaki egyszer ivásra adja a fejét, a Gulaghoz helyezik… Az NKVD-apparátus szemében, ha valaki kihágást követ el, az a legnagyobb büntetés, hogy az illetőt lágerbe küldik dolgozni.[941]

1939-ben egy másik Gulag-tisztviselő úgy jellemezte a lágerőröket, hogy azok „nem másodosztályú, hanem negyedosztályú emberek, a legalja népség”.[942] 1945-ben a Gulag akkori főnöke, Vaszilij Csernyisov valamennyi lágerparancsnoknak és területi NKVD-főnöknek elküldött egy memorandumot, kifejezésre juttatva elszörnyedését a táborok fegyveres őreinek alacsony színvonalát illetően, akik között magas volt az „öngyilkosok, dezertőrök, fegyvert elveszítők és eltulajdonítok, iszákosok és más erkölcstelen cselekedetek” elkövetőinek, valamint a „forradalmi törvények megsértőinek” aránya.[943] Még 1952-ben is, amikor a titkosrendőrség legmagasabb szintjein korrupcióra derült fény, Sztálin első reakciója az egyik főbűnös „száműzése” volt, aki tüstént az Uralban fekvő bazsenovszkiji láger helyettes parancsnoka lett.[944] A Gulag saját archívuma szintén megerősíti azt a nézetet, amelyet a rabok egyike találóan úgy fejezett ki, hogy mind az őrök, mind a rabok „többé-kevésbé, de inkább többé, nagyon korlátolt emberek” voltak.[945] Például, abból a tizenegy emberből, aki 1930 és 1936 között birtokolta a „Gulag parancsnoka” címet – tehát az egész táborrendszer igazgatója volt –, csak öt rendelkezett valamiféle magasabb fokú végzettséggel, míg hat soha nem jutott tovább az elemi iskolánál. Az említett állás betöltői ritkán végezték sokáig ezt a munkát: harminc esztendő leforgása alatt mindössze ketten, Matvej Berman és Viktor Naszedkin töltötték be öt évnél tovább ezt a tisztet. Izrail Pliner csak egy évig (1937-38-ban) maradt a helyén, míg Gleb Filaretov csupán három hónapig (1938-39 fordulóján).[946] Másfelől, az NKVD hierarchiájának alján lévő börtönalkalmazottak személyi kartotékjai 1940-től kezdődően azt mutatják, hogy még az őrök elitjébe tartozók is – a párttagok és azok, akik felvételüket kérték a pártba – szinte kivétel nélkül paraszti származású, minimális oktatásban részesült emberek voltak. Még olyanok is kevesen akadtak, akik öt osztályt végeztek, sőt némelyek

csak három osztályt fejeztek be.[947] 1945 áprilisában a Gulagügyintézők közel háromnegyede csakis elemi iskolai végzettséget mondhatott magáénak, s ez majdnem kétszerese volt az NKVD többi részlegében jellemező aránynak.[948] A lágerek fegyveres őrei – a szovjet rövidítési mániának köszönhetően VOHR néven ismert vojenyizirovannaja ohrana tagjai – még iskolázatlanabbak voltak. Ezek az emberek őrjáratoztak a lágerek határán, ők kísérték a rabokat munkára, ők őrizték a keletnek tartó rabszállító vonatokat, és gyakran vajmi keveset tudtak arról, miért teszik ezt. A Kargopollagról szóló jelentések egyike szerint, „úgy tűnik, az őrök nem ismerik a Politikai Bizottság tagjainak vagy a Párt vezetőinek nevét”.[949] Egy másik dokumentum számos olyan esetet sorol fel, amikor az őrök szabálytalanul használtak fegyvert. Egyikük megsebesített három rabot, „mivel nem tudta, hogyan működik a puskája”. Egy másik őr „részegen látta el a szolgálatot, és megsebesítette Tyimofejev polgártársat”.[950] A részlegparancsnokok a gyűléseken felpanaszolták, hogy „Az őrök nem tudják, hogyan kell megolajozni, tisztítani és karbantartani a fegyvereiket… Egy női őr úgy áll őrségben, hogy a puskája csöve ronggyal van betömve… Bizonyos őrök mások puskájával lépnek szolgálatba, a sajátjukat pedig otthon hagyják, mert túlságosan lusták ahhoz, hogy minden alkalommal megtisztítsák.”[951] Moszkvából szakadatlanul üzeneteket küldözgettek a táborokba, arra ösztönözve a helyi parancsnokokat, hogy szánjanak több időt az őrök körében végzett „kulturális-nevelő munká”-ra.[952] De a Gulagnak annyira kellettek az emberek, hogy még az NKVD más részlegeinek „söpredéke” és „menthetetlen részegesei” is teljesíteni tudták a követelményeket. A szovjet intézmények többsége krónikus munkaerőhiányban szenvedett, és ez a Gulag esetében fokozottan így volt. Még az NKVD sem tudott annyi semmirekellőt produkálni, amennyi elég lett volna a Gulag 1930 és 1939 között tizennyolcszorosára növekedett személyi állományának feltöltéséhez,

nem is beszélve arról a 150.000 emberről, akit 1939 és 1941 között kellett felvenni, vagy a háborút követő hatalmas terjeszkedésről. 1947-ben csak a lágerek fegyveres őrségében 157.000 ember szolgált, és a Gulag vezetői szerint további 40.000-re lett volna szükség.[953] Egészen addig, amíg a rendszert végül fel nem számolták, ez a kérdés állandóan gondot okozott a Gulag-igazgatóságnak. A nagyon magas pozíciók kivételével, a lágerekben végzett munkának nem volt presztízse vagy vonzereje, és az életkörülmények aligha voltak kényelmesek, kivált a kisebb, távoli, északon fekvő létesítményekben. Az általános élelemhiány miatt az őrök és az ügyintézők rangjuktól függő fejadagokban kaptak élelmiszert.[954] Egy Gulag-felügyelő, miután visszatért a vorkutai terület északi táboraiban tett szemleútról, panaszkodva tette szóvá a fegyveres őrök siralmas életkörülményeit, akik naponta tizennégy-tizenhat órát dolgoztak, „nehéz, északi éghajlati viszonyok között”, nem mindig rendelkeztek megfelelő lábbelivel meg ruházattal, és mocskos barakkokban laktak. Némelyikük skorbutban, pellagrában és más, vitaminhiány okozta betegségben szenvedett, akárcsak a rabok.[955] Egy másik azt írta, hogy a Kargopollagban a VOHR huszonhat tagja fenyítésben részesült, sokuk azért, mert elaludt az őrhelyén. Nyáron napi tizenhárom órát dolgoztak – és amikor éppen nem voltak szolgálatban, semmilyen szórakozási lehetőség nem állt rendelkezésükre. A családosok különösen rossz körülmények között éltek, mivel gyakran nem volt lakásuk, és arra kényszerültek, hogy barakkokban lakjanak.[956] A távozni akaróknak nem volt könnyű dolguk, még a magasabb szinteken sem. Az NKVD archívumában fennmaradt egy panaszos hangú levél, melynek szerzője, a norilszki ügyész, azért könyörgött, hogy helyezzék máshová a „sarkvidéki zónából”, mivel az egészsége megromlott, és nem bírja a túlfeszített munkát: „Ha nem lehetséges, hogy ügyészi állást kapjak egy másik átnevelő munkatáborban,

szeretnék területi munkát végezni, vagy teljesen felhagyni az ügyészi teendőkkel.” Válaszul felajánlották neki az áthelyezést Krasznojarszkba, amit a kérvényező nem fogadott el, mivel az ottani körülmények – Krasznojarszk Norilszktól délre, de még mindig Észak-Szibériában fekszik – majdnem ugyanolyanok voltak, mint Norilszkban.[957] Sztálin halála óta az egykori lágertisztviselők korábbi kenyérkeresetük védelmében gyakorta hivatkoznak a munka nehézségeire és viszontagságaira. Olga Vasziljeva, aki hajdanán a Gulag útépítő részlegének táborfelügyelőjeként dolgozott, találkozásunkkor a Gulag-alkalmazottak nehéz életét bemutató történetekkel traktált engem. Beszélgetésünk közben – melyre vendéglátóm szokatlanul tágas, a hálás Párttól ajándékba kapott moszkvai lakásában került sor – Vasziljevna elmondta nekem, hogy amikor egy távoli lágerbe látogatott, az egyik ottani parancsnok meghívta magához, és hálóhelyül felajánlotta a kisfia ágyát. Vasziljevna éjjel heves viszketést érzett. Azt gondolván, hogy talán beteg, felkapcsolta a lámpát: A gyerek szürke katonai takaróján csak úgy nyüzsögtek a tetvek. Nemcsak a rabok voltak tetvesek, de a főnökök is. Ezt követően valahányszor hazatért a szemleútról, mielőtt belépett volna az ajtón, levetette a ruháját, hogy ne vigyen be élősködőket a házába. Vasziljevna szerint a lágerparancsnokok munkája rendkívül nehéz volt: „Nem tréfadolog, ha az ember rabok százaiért, ezreiért felel, voltak ott visszaesők és gyilkosok, olyanok, akiket súlyos bűncselekményekért ítéltek el, akiktől kitellett bármi. Ez azt jelentette, hogy az embernek állandóan résen kell lennie.” A parancsnokoknak, miközben arra sarkallták őket, hogy a lehető leghatékonyabban dolgozzanak, mindenféle egyéb problémát is meg kellett oldaniuk: Az építkezés vezetője egyúttal a tábor vezetője is volt, és

idejének legalább hatvan százalékát nem az építési munkálatokra fordította, nem mérnöki döntéseket hozott, nem építészeti problémákat oldott meg, hanem a táborral foglalkozott. Valaki beteg volt, esetleg járvány tört ki, vagy baleset történt, ami azzal járt, hogy kórházba kellett vinni az illetőt, valakinek szüksége volt kocsira, vagy egy lóra meg szekérre. Vasziljeva továbbá azt állította, hogy a moszkvai „főnökök” sem étkeztek szükségképpen kielégítően, kivált a háború folyamán. A Gulag-központ étkezdéjében káposzta volt, leves meg kása: „Húsra nem emlékszem, én sosem láttam.” Amíg Sztálin élt, a Gulag moszkvai alkalmazottai mindennap reggel kilenc órától másnap hajnali két-három óráig dolgoztak. Vasziljeva csak vasárnaponként látta a gyermekét. Sztálin halála után azonban javult a helyzet. Sz. N. Kruglov, az NKVD akkori vezetője utasítást adott ki, amely az NKVD központi igazgatóságán dolgozó egyszerű alkalmazottaknak egyórás, az NKVD-tiszteknek pedig kétórás ebédszünetet biztosított. Ráadásul 1963-ban Vasziljeva és férje egy igen nagy lakást kaptak Moszkva belvárosában; az asszony ebben élt akkor is, amikor 1998-ban találkoztam vele.[958] Sztálin életében viszont a Gulagban végzett munka csekélyebb megbecsülésben részesült, és a központi lágerigazgatóság különféle módokon kényszerült megbirkózni a problémákkal, melyek abból fakadtak, hogy ezek a munkahelyek alapvetően híján voltak a vonzerőnek. 1930-ban, amikor a rendszer még a korszakot jellemző gazdasági expanzió részének számított, az OGPU belső népszerűsítő kampányokat folytatott, azt kérve a lelkesedőktől, hogy vállaljanak munkát az újonnan létesült északi táborokban: A csekisták lelkesedése és energiája teremtette és erősítette meg a szolovki lágereket jelentős szerepet játszva országunk észak-európai részének ipari és kulturális fejlődésében. Az új

lágereknek, például Szolovkinak, meg kell reformálniuk a külső régiók gazdaságát és kultúráját. Ehhez a feladathoz… különösen szívós csekistákra van szükségünk, keményen dolgozni vágyó önkéntesekre… Az önkénteseket, egyebek között, 50 százalékig terjedő fizetésemeléssel, évente két hónapos szabadsággal, továbbá háromévenként háromhavi fizetésüknek megfelelő jutalommal és egy három hónapos szabadsággal kecsegtették. Ráadásul a magas beosztású vezetők havonta ingyenes élelmiszercsomagokat kaptak, valamint lehetőséget a „rádió, a sportolási és kulturális szolgáltatások” igénybevételére.[959] Később, amikor az őszinte lelkesedés teljesen eltűnt (már ha egyáltalán létezett), az ösztönzés rendszeresebb formát öltött. A lágereket távolságuk és a helyi körülményeik zordsága szerint rangsorolták. Minél távolabbiak és minél zordabbak voltak, annál több fizetéssel igyekeztek odacsábítani az NKVD-tiszteket. Némelyek felvetették, hogy sportolási és más lehetőségeket kellene biztosítani az ott dolgozó alkalmazottak részére. Emellett az NKVD különleges szanatóriumokat hozott létre a Fekete-tengernél lévő Szocsiban és Kiszlovodszkban, hogy a legmagasabb rangú tisztek kényelemben és meleg éghajlaton tölthessék el hosszú szabadságukat.[960] A központi igazgatóság iskolákat is létesített, amelyekben a Gulagtisztek magasabb képesítésre és rangra tehettek szert. Az egyik, Harkovban alapított intézményben például nem csupán olyan kötelező tárgyakat tanítottak, mint „a Párt története” és „az NKVD története”, hanem büntetőjogot, táborszervezést, igazgatást, könyvelést és katonai ismereteket is.[961] Akik hajlandóak voltak a távoli Kolimán, a Dalsztrojnál dolgozni, akár azt is elérhették, hogy a gyermekeiket „munkásszármazású”-nak minősítsék: ezzel jobb volt az esélyük felvételt nyerni a felsőoktatási intézményekbe, ami igen komoly csáberőt jelentett.[962]

A pénz és a juttatások minden bizonnyal elegendők voltak ahhoz, hogy alkalmazottakat vonzzanak a legalacsonyabb beosztásokba is. A Gulagban sokan a lehetséges rossz választások legjobbikát látták. Sztálin Szovjetuniójában – a háború és éhínség sújtotta országban – börtön- vagy lágerőrként dolgozni felmérhetetlen társadalmi előrelépést jelenthetett. Szuszanna Pecsora, aki az 1950-es évek elején raboskodott a Gulagban, elmondta, hogy egyszer találkozott egy női őrrel, aki azért dolgozott a táborban, mert ez volt az egyetlen mód, hogy elmeneküljön a kolhozban uralkodó iszonyú szegénységből, amelyben született: „hét fivérét és nővérét tartotta el a lágerben kapott fizetéséből”.[963] Egy másik emlékiratíró beszámol a fiatal Marija Ivanova történetéről, aki 1948-ban, önként ment dolgozni az egyik táborba. Marija Ivanova abban reménykedett, hogy így nem kényszerül kollektív gazdaságban élni, különösen pedig abban, hogy sikerül férjet találnia, ehelyett azonban egyre alacsonyabb rangú tisztviselők szeretője lett. Végül, két törvénytelen gyermekével és anyjával együtt egyetlen szobában kötött ki.[964] De még a magas fizetések, a hosszú szabadságok és a társadalmi előrelépés kilátásai sem voltak mindig elegendők ahhoz, hogy munkásokat vonzzanak a rendszerbe, különösen az alsóbb szintekre. Amikor úgy hozta a helyzet, a szovjet munkaügyi szervek egyszerűen oda küldték a dolgozókat, ahol szükség volt rájuk, és még csak azt sem közölték velük, hogy hová mennek. Zoja Jeremenko hajdani Gulag-ápolónőt egy egészségügyi iskolából küldték el dolgozni, a tájékoztatás szerint, egy építkezésre. Megérkezésekor rájött, hogy a Krasznojarszk-26 nevet viselő kényszermunkatáborba került. „Meglepődtünk, meg voltunk ijedve, de amikor kezdtük kiismerni a helyet, úgy találtuk, hogy »ott« az emberek ugyanolyanok és az egészségügyi munka ugyanaz, mint amire tanulmányaink alapján számítottunk”, idézte fel.[965] Kiváltképpen szomorú sors jutott azoknak, akiket a második világháború után kényszerítettek a lágerekben végzendő munkára.

Ezrével tartóztattak le korábbi vöröskatonákat, akik végigverekedték magukat Németországon, továbbá polgári személyeket, akik a háború idején mint deportáltak vagy menekültek „külföldön” éltek. Miután hazatérve átlépték a Szovjetunió határát, „szűrőtáborokba” zárták, majd alapos vizsgálatnak vetették alá őket. Akiket nem tartóztattak le, azokat olykor haladéktalanul börtönőri szolgálatra vezényelték. 1946 elejére 31.000 ilyen ember volt, és akadtak táborok, amelyekben az őrség nyolcvan százalékát ők alkották.[966] Nem volt könnyű távozniuk sem. Sokukat megfosztották az irataiktól – útlevéltől, tartózkodási engedélytől, katonai igazolványtól. Ezek nélkül nem hagyhatták el a táborokat, és még kevésbé kereshettek új munkát. Minden évben 300400 fő követett el közülük öngyilkosságot. Egyikük, aki szintén megkísérelte, így indokolta ezt: „Immár nagyon hosszú ideje teljesítek szolgálatot, és még mindig nem kaptam tartózkodási engedélyt, és szinte minden nap eljön egy rendőr, akinek parancsa van a lakás kiürítésére, és emiatt minden áldott nap veszekedések vannak a családomban.”[967] Mások egyszerűen elzüllöttek. Egy Karlo Stajner nevű jugoszláv kommunista, aki a háború alatt és után Norilszkban raboskodott, felidézte, hogy az ilyen őrök „észrevehetően különböztek azoktól, akik nem harcoltak a háborúban”: Először is, a demoralizálódásnak határozott jelei voltak. Ez kiderült abból, ahogy engedték magukat megkörnyékezni a női rabok által, vagy a csinosabbak klienseivé váltak, vagy hagyták, hogy a brigád köztörvényesei elmenjenek, lakásokba törjenek be és utána osztoztak velük a zsákmányon. Nem féltek attól, hogy szigorú büntetéssel sújtják őket, ha a feletteseik rájönnek ezekre a disznóságokra.[968] Nagyon-nagyon kevesen szegültek ellen. A levéltári dokumentumokban említés történik egy vonakodó újonc, bizonyos

Danyiljuk esetéről, aki kategorikusan megtagadta, hogy fegyveres lágerőrként szolgáljon, mondván, „Egyáltalán nem akarok a Belügyminisztérium kötelékében szolgálni”. Danyiljuk kitartott az álláspontja mellett, a dokumentumokban „megdolgozás” néven emlegetett módszerek, azaz a kétségkívül hosszú időn át tartó – talán fizikai értelemben is – erőszakos győzködés ellenére. Végül elbocsátották a szolgálatból. A gulagbeli munka következetes és kitartó megtagadása, az ő esetében legalábbis, nem maradt eredménytelen.[969] Végső soron a rendszer bőségesen megjutalmazta legszerencsésebb és leglojálisabb tagjait, némelyikük sokkal többet kapott, mint a társadalmi előrejutás puszta lehetősége vagy a nagyobb fejadagok: azok, akik kényszermunkásaikkal nagy mennyiségű aranyat vagy fát termeltek ki az állam számára, végül megkapták érte a jutalmukat. Miközben az átlagos fakitermelő lagpunktban élni soha nem volt kellemes dolog, még a parancsnokok számára sem, néhány nagyobb láger központja idővel módfelett kényelmes hellyé vált. * Az 1940-es évekre a nagyobb lágerkomplexumok központjában fekvő városok – Magadan, Vorkuta, Norilszk, Uhta – nagy, forgalmas települések lettek, üzletekkel, színházakkal és parkokkal. A Gulag kezdeti, úttörő időkorszakához képest jóval kellemesebben lehetett itt élni. A nagyobb lágerek első számú vezetői magasabb fizetést, nagyobb jutalmat és hosszabb szabadságot kaptak, mint azok, akik átlagos munkahelyeken dolgoztak. Könnyebben juthattak hozzá az ennivalóhoz és olyan fogyasztási javakhoz, amelyek máshol hiánycikknek számítottak. „Az élet Norilszkban jobb volt, mint bárhol másutt a Szovjetunióban”, emlékezett Andrej Cseburkin, aki munkavezetőként, később pedig hivatalnokként dolgozott Norilszkban:

Először is, az összes főnök cselédlányt tartott, mármint cselédként szolgáló rabot. Aztán meg az étel bámulatos volt. Mindenféle hal akadt. Az ember elmehetett horgászni a tavakhoz. És míg az ország többi részében élelmiszerjegyek voltak, mi itt gyakorlatilag jegyek nélkül éltünk. Hús. Vaj. Ha pezsgőt akart az ember, hát rák is kellett neki hozzá, hiszen sok volt belőle. Kaviár… hordószám hevert mindenütt. A főnökökről beszélek, természetesen. Nem a munkásokról. De akkor a munkások rabok voltak… A fizetés jó volt… mondjuk, ha az ember brigádvezető volt, 6.000-8.000 rubelt kapott. Közép-Oroszországban nem kapott volna többet, mint 1.200-at. Munkafelügyelőként jöttem Norilszkba dolgozni, az NKVD egyik különleges igazgatóságához, amely uránium után kutatott… Felügyelői fizetést kaptam: eleinte 2.100 rubelt, és ehhez jött minden hat hónap után tízszázalékos emelés, ami nagyjából ötszöröse volt annak, amit a normális civil életben kaptak.[970] Cseburkin első kijelentése – „az összes főnök cselédlányt tartott” – kulcsfontosságú, ugyanis valójában ez nemcsak a főnökökre volt igaz, hanem mindenkire. A rabok háziszolgaként való alkalmazását elvileg tiltották. Mégis nagyon elterjedt volt, amit a hatóságok jól tudtak, és dacára a megszüntetésére irányuló számos próbálkozásnak, a gyakorlat folyatódott.[971] Konsztantyin Rokosszovszkij, a Vörös Hadsereg egyik tisztje, aki később tábornok, majd marsall lett, azután pedig a sztálinista Lengyelország védelmi minisztere, Vorkutában szolgaként dolgozott, egy „Bucsko nevű bugris őrnél, a feladata az volt, hogy elhozza neki az ételét, rendben tartsa és fűtse a házát, meg hasonlók”.[972] Jevgenyija Ginzburg Magadanban egy ideig az egyik tábori ügyintéző mosónőjeként dolgozott.[973] Thomas Sgovio ugyancsak az egyik magasabb rangú kolimai lágerőr személyi pucerja volt, ételt készített, és megpróbált alkoholt

felhajtani a gazdája számára. A férfi a bizalmába fogadta: „Thomas, fiacskám – mondogatta –, egyvalamit ne felejts el. Vigyázz a párttagsági igazolványomra. Valahányszor részeg vagyok – ügyelj rá, hogy el ne veszítsem. A szolgám vagy – és ha elveszítem, le kell majd lőjelek, mint egy kutyát… és én nem akarom ezt tenni.”[974] Az igazán nagy főnökök esetében azonban a szolgák csak a kezdetet jelentették. Ivan Nyikisov, aki 1939-ben, a tisztogatások folytán lett a Dalsztroj vezetője, és 1948-ig töltötte be ezt a tisztséget, arról híresült el, hogy az irtózatos szegénység közepette vagyont halmozott fel. Nyikisov más nemzedékből való volt, mint az elődje, Berzin – ez a nemzedék már nagyon eltávolodott a forradalom és a polgárháború puritán, izzóbb szellemiségű éveitől. Talán ennek volt köszönhető, hogy Nyikisov mindenfajta aggály nélkül használta fel a pozícióját saját gyarapodása érdekében. Ellátta magát „nagy létszámú személyi testőrséggel, luxusautomobilokkal, tágas irodákkal és egy fenséges dácsával, kilátással a Csendes-óceánra”.[975] Az utóbbit, a raboktól származó leírások szerint, keleti szőnyegekkel, medvebőrökkel és kristálycsillárokkal rendezték be. A fényűző ebédlőben Nyikisov és második felesége – egy Gridaszova nevű fiatal, ambiciózus lágerparancsnok – állítólag medvesültből, kaukázusi borból, légi úton hozatott déligyümölcsökből és bogyókból, továbbá privát üvegházakban termesztett friss paradicsomból és uborkából álló lakomákat fogyasztott.[976] Fényűző életvitelével Nyikisov nem volt egyedül. Lev Razgon az Usztvimlag háború alatti parancsnokáról, Taraszjuk ezredesről szóló emlékezetes leírásában hasonló túlkapásokról számol be: Úgy élt, mint egy római, akit kormányzónak neveztek ki valamelyik újonnan meghódított barbár provinciába. Zöldséget és gyümölcsöt, meg északon ismeretlen virágokat termesztettek számára speciális melegházakban és pálmaházakban. Előkeríttette a legjobb műbútorasztalosokat, és velük csináltatta

a bútorait. Szeszélyes és akaratos feleségét a közelmúlt leghíresebb nőiruha-készítői öltöztették. Amikor nem érezte jól magát, nem valami ingyen dolgoztatott doktorocska vizsgálta meg, aki orvostanhallgatóként eladta magát a Gulagnak. Nem, Taraszjukot professzorok kezelték, akik azelőtt a legnagyobb moszkvai klinikák élén álltak, most pedig hosszú büntetésüket töltötték a távoli fakitermelő lágerek egészségügyi barakkjaiban. [977]

A raboktól gyakran megkövetelték, hogy segédkezzenek e hóbortok kiélésében. A lágerorvos Iszaak Vogelfanger örökösen hiányt szenvedett alkoholból, mert gyógyszerésze konyakot állított elő a készletéből. A láger vezetője azután az odalátogató előkelőségeket vendégelte meg a konyakkal: „Minél több alkoholt fogyasztottak, annál jobb véleménnyel voltak a Szevurallagban folyó munkáról.” Vogelfanger annak is tanúja volt, hogy egy tábori szakács „bankettet” rendezett a látogatók számára, és ezen olyan ételeket szolgáltak fel, amelyeket külön erre az alkalomra tartalékolt: „kaviárt, füstölt angolnát, finom tésztából és gombából készített forró zsemlét, sarki szemlinget citromos aszpikban, sült libát és sült malacot”.[978] Akkoriban gyakran megtörtént, hogy az olyan főnökök, mint Nyikisov, kezdték magukat többnek tekinteni pusztán börtönőröknél. Némelyek még versenyeztek is egymással, fantasztikus módszerekkel igyekezvén lepipálni a szomszédot. Rivalizáltak, hogy melyikük táborában működik a legjobb színjátszó csoport, a legjobb zenekar, melyikük rabjai között van a legjobb festőművész. Lev Kopeljov 1946-ban volt az Unzslagban, ahol a parancsnok egyenesen a börtönből válogatta ki „a legjobb előadókat, muzsikusokat és festőket, akiket a legjobb, princ állásokba helyezett, azaz a kórházba, takarítónak és karbantartónak”. A láger a „művészek menedéke”-ként vált ismertté.[979] A Dalsztroj is büszkélkedett egy fegyencek alkotta csoporttal, amelyet Szevvosztlagi Klubnak neveztek, és amely

Magadanban, valamint néhány távoli bányászlágerben lépett fel, nagy hasznát látva a Kolimán raboskodó jól ismert énekeseknek és táncosoknak.[980] Lev Razgon szintén beszámol arról, hogy az Uhtyizshemlag parancsnoka „Untában igazi operatársulatot tartott fenn”, melyet egy híres szovjet színész vezetett. Egy híres balerinát is „alkalmazott”, aki azelőtt a Bolsojban játszott, továbbá jól ismert énekeseket és muzsikusokat: Az Uhtyizshemlag vezetője olykor meglátogatta a szomszédságban dolgozó kollégáit. Habár a cél hivatalosan a „tapasztalatcsere” volt, ezt a semmitmondó kifejezést meghazudtolják azok az aprólékos előkészületek és a protokoll, amelyek inkább egy külföldi államfő látogatására emlékeztettek. A főnökök a részlegvezetők alkotta népes kísérettel utaztak, különleges szállodai elhelyezést biztosítottak számukra, az útvonalat gondosan megtervezték, és ajándékokat adtak át… Az uhtyizshemlagi főnök magával hozta a legjobb előadóművészeit is, hogy vendéglátói lássák, a művészetek nála is éppen úgy, ha ugyan nem jobban virágoznak.[981] A hajdani uhtyizshemlagi színház – egy hatalmas, fehér, oszlopokkal ékes épület, melynek oromzatát színházi jelképek díszítik – mindmáig a legimpozánsabb épületek egyike Uhta városában. Kőhajításnyi távolság választja el a lágerparancsnok hajdani rezidenciájától, egy park szélén álló tágas faháztól. De nem csupán a művészet megszállottai hódoltak szeszélyeiknek. Akik inkább a sportot kedvelték, azoknak is alkalmuk nyílt saját futballcsapat alapítására, s ezek azután igen kemény mérkőzéseket vívtak egymással. Nyikolaj Sztarosztyin – a sztárjátékos, akit azért tartóztattak le, mert csapata balszerencséjére megverte a Berijáét – szintén Uhtába került, ahol már akkor vártak rá, amikor transzportja megérkezett az állomásra. A helyi futballcsapat vezetőjéhez vitték,

aki udvariasan köszöntötte, és közölte, vele, hogy személyesen a lágerparancsnok ragaszkodott a jelenlétéhez: „a tábornok odavan a futballért. Ő volt az, aki idehozatta magát.” Sztarosztyinnak lágerpályafutása jelentős részét azzal kellett töltenie, hogy az NKVD futballcsapatait irányította, egyik helyről a másikra költözve, attól függően, hogy éppen melyik parancsnok tartott rá igényt edzőként.[982] Időnként, csakis időnként, az efféle túlzások híre riadalmat vagy legalábbis érdeklődést keltett Moszkvában. Berija, talán válaszképpen a panaszokra, egyszer titokban vizsgálatot indított Nyikisov fényűző életvitelével kapcsolatban. Az ennek nyomán született jelentés egyebek között megerősíti, hogy Nyikisov egy alkalommal 15.000 rubelt, akkoriban hatalmas összeget költött arra a bankettra, mellyel a habarovszki operatársulat látogatását ünnepelte meg.[983] A jelentésben elítélően esik szó a Nyikisovot és feleségét, Gridaszovát körülvevő „hízelgés légköréről” is: „Gridaszova befolyása olyan nagy, hogy még Nyikisov helyettesei is tanúsítják, hogy csakis addig maradhatnak meg a pozíciójukban, ameddig az asszony jó szemmel nézi őket.”[984] Nem került sor azonban semmilyen intézkedésre. Gridaszova és Nyikisov háborítatlanul folytatták a kiskirálykodást. A közelmúltban divatos lett az a nézet, hogy a háború utáni tiltakozásaikkal szemben, kevés németet kényszerítettek arra, hogy koncentrációs táborban vagy halálosztagban dolgozzék. Egy kutató nemrég azt állította, hogy legtöbbjük önként tette ezt – s ezt a véleményt néhányan vitatták.[985] Oroszország és más szovjet utódállamok esetében a kérdés másfajta megközelítést igényel. A lágerek alkalmazottainak – amiként a szovjet állampolgárok zömének – gyakran nem volt más választásuk. A munkaügyi bizottság egyszerűen beosztotta őket egy munkahelyre, és ők kénytelenek voltak odamenni. A választási lehetőség hiánya magából a szovjet gazdasági rendszerből adódott. Ennek ellenére nem egészen helyénvaló azt állítani, hogy az

NKVD-tisztek és fegyveres őrök „nem voltak jobb helyzetben, mint a rabok, akiket irányítottak”, vagy hogy ugyanazon rendszer áldozatai lettek volna, amiként arra némelyek kísérletet tettek. Ugyanis a Gulag alkalmazottainak, noha talán szívesebben dolgoztak volna másutt, miután a rendszeren belülre kerültek, volt választási lehetőségük, sokkal inkább, mint náci megfelelőiknek, akiknek teendőit szigorúbban határozták meg. Dönthettek úgy, hogy kegyetlenül viselkednek, vagy dönthettek úgy, hogy emberségesek lesznek. Dönthettek úgy, hogy halálra dolgoztatják a rabokat, vagy dönthettek úgy, hogy a lehető legtöbbet közülük életben tartják. Dönthettek úgy, hogy együtt éreznek a rabokkal, akiknek sorsát egykor talán maguk is osztották, és oszthatták még a későbbiekben is, vagy dönthettek úgy, hogy kihasználják pillanatnyi szerencséjüket, és hatalmaskodnak azok fölött, akik múltbéli társaik voltak a szenvedésben, és lehetséges volt, hogy a jövőben is azok lesznek. Életük korábbi történetének egyetlen mozzanata sem határozta meg szükségszerűen, hogy melyik utat választják, hiszen a Gulag igazgatói és a közönséges lágerőrök, ugyanúgy különböző etnikai és társadalmi származású emberek voltak, mint a rabok. Sőt arra a kérdésre, hogy miként jellemeznék az őröket, a Gulag túlélői szinte mindig azt válaszolták, hogy nagyon sokféle akadt közöttük. Feltettem ezt a kérdést Galina Szmirnovának, aki úgy emlékezett, „ahogyan mindenki, ők is különbözőek voltak”.[986] Anna Andrejeva azt mondta nekem, hogy „voltak beteges szadisták, és voltak teljesen normális, jóravaló emberek”. Andrejeva azt is felidézte, hogy a Sztálin halálát követő napon a láger főkönyvelője hirtelen berontott a könyvelői irodába, ahol rabok dolgoztak, ujjongva ölelgette őket, és ezt kiáltozta: „Vegyétek le a számotokat, lányok, visszaadják nektek a saját ruhátokat!”[987] Irena Arginszkaja azt is mondta nekem, hogy az őrök nemcsak „nagyon különféle emberek voltak”, de ők is változtak az idő múlásával. A sorállományú katonák, amikor még újoncok voltak

ebben a munkában, úgy viselkedtek, „mint a vadállatok”, mivel előzőleg telebeszélte a fejüket a propaganda, ám „egy idő után kezdtek megértőek lenni – nem mindannyian, de többségükben –, és gyakran meg is változtak.”[988] Igaz, a hatóságok mind az őrökre, mind az ügyintézőkre gyakoroltak némi nyomást abból a célból, hogy ne tanúsítsanak jóindulatot a rabok iránt. A Gulag-felügyelet archívumában feljegyzések találhatók egy bizonyos Levinről, aki 1937-ben a Dmitlag egyik részlegének beszerzési osztályát vezette, és aki ellen engedékenysége miatt vizsgálatot folytattak. Levin bűne az volt, hogy a rabok egyikének találkozót engedélyezett a fivérével: a börtönrendszerben a rokonokat jobbára szigorúan elkülönítve őrizték. Levint azzal is megvádolták, hogy általában véve túlságosan barátságos a zekekkel, és különösképpen a zekek menseviknek mondott csoportjával. Levin – aki egykor maga is rabként dolgozott a Fehér-tenger-Balti-tengercsatorna építésén – válaszul azt állította, nem tudta róluk, hogy mensevikek. Mivel ez 1937-ben történt, mindenesetre elítélték.[989] Az efféle bírálatok azonban nem jutottak maradéktalanul érvényre. Sőt számos magas rangú parancsnok tulajdonképpen jóságos voltával tett szert hímévre a rabok körében. A másként gondolkodó történész és publicista, Roj Medvegyev a sztálinizmust kipellengérező Let History Judge [Ítéljen a történelem] című könyvében bemutat egy V. A. Kundus nevű lágerparancsnokot, aki a háború idején komolyan vette a termelés növelésére vonatkozó követeléseket. Irodai munkára az iskolázottabb rabokat rendelte, és ügyelt rá, hogy a rabokkal jól bánjanak, néhányuk számára még a korai szabadulást is lehetővé tette. A háború alatti igazgatói tevékenységéért „Vörös Zászló” érdemrenddel tüntették ki. Ám amikor a háború véget ért, őt is letartóztatták, talán éppen emberséges viselkedése miatt, melynek a kimagasló termelés köszönhető volt.[990] Lev Razgon beszámol egy különös, georgijevszki tranzitbörtönről, ahol ő és második, Rika nevű felesége egyaránt megfordultak:

A cellákat nemcsak felsöpörték, de ki is festették, a padlókat és az ágydeszkákat egyaránt. Az étel olyannyira laktató volt, hogy az úton lévő rabok állandó éhsége megszűnt. A fürdőházban az ember rendesen tisztálkodhatott. Volt egy különleges, teljesen berendezett helyiség is (és ez Rikát minden másnál jobban ámulatba ejtette), ahol a nők szépítkezhettek és csinosítgathatták magukat… [991] És akadtak mások is. Raboskodása során egy ízben Genrih Gorcsakovot, egy 1945-ben letartóztatott orosz zsidót a sziblagi komplexum gyengélkedő-táborába helyezték dolgozni. A tábor vezetését nem sokkal azelőtt vette át az új parancsnok, korábbi frontharcos tiszt, aki a háború után nem tudott máshol elhelyezkedni. A parancsnok komolyan vette a munkáját, új barakkokat építtetett, és gondja volt arra, hogy a raboknak matracuk, de még lepedőjük is legyen, továbbá újjászervezte a munkarendet, és teljesen átalakította a tábort.[992] Egy másik hajdani zeket, Alekszej Prjagyilovot, miután tizenhat éves korában letartóztatták, egy altáji mezőgazdasági táborba küldték. Az ottani parancsnok „úgy vezette a tábort, mint egy gazdasági szervezetet, és nem úgy viselkedett a rabokkal, mintha bűnözők és ellenségek volnának, akiket muszáj »átnevelni«, hanem mint munkásokkal. Meggyőződése volt, hogy nincs értelme éhes emberektől jó munkát követelni.”[993] Néha még a Gulag-felügyelők is felhívták a figyelmet a jó parancsnokokra. Egyikük 1942-ben látogatott el a Birlagba, és úgy találta, hogy „ebben a gyárban a rabok azért dolgoznak kiválóan, mert kiválóak a körülményeik”. A barakkjaik tiszták voltak, minden rabnak saját takarója és lepedője, jó ruhája és lábbelije volt.[994] Az emberségnek léteztek közvetlenebb formái is. Visszaemlékezéseiben Galina Levinszon beszámolt egy

táborparancsnokról, aki az egyik női rabot lebeszélte arról, hogy abortuszt végeztessen. „Amikor elmegy a táborból, egyedül lesz majd – mondta neki. – Gondoljon arra, milyen jó lesz, hogy van gyermeke.” Élete vége felé az asszony hálás volt a parancsnoknak. [995] Anatolij Zsigulin is írt egy „jó” táborvezetőről, aki „százakat mentett meg a haláltól”, a rábízottakat a szabályokkal dacolva „rab elvtársak”-nak szólította, és utasította a szakácsot, hogy etesse jobban őket. Nyilvánvaló, jegyezte meg Zsigulin, hogy „ő még nem ismerte a szabályokat”. Marija Szandratszkaja, akit azért tartóztattak le, mert egy „ellenség” felesége volt, szintén említést tesz egy lágerparancsnokról, aki külön figyelmet szentelt a táborban lévő anyáknak, gondoskodott arról, hogy az óvoda jól működjék, hogy a szoptatós anyák eleget kapjanak enni, és hogy ne dolgozzanak túlságosan keményen.[996] Valójában nem volt lehetetlen emberségesnek lenni: mindig, minden szinten voltak néhányan, akik ellenálltak az összes rabot ellenségnek lefestő propagandának, néhányan, akik megértették a dolgok tényleges állapotát. És az emlékiratírók megdöbbentő számban tesznek említést egy-egy jóságos börtönőrről, vagy egy-egy belátó magatartásra valló megnyilvánulásról. „Nem kétlem – írta Jevgenyij Gnyegyin –, hogy a tábori alkalmazottak hatalmas seregében voltak tisztességes munkások, akik nem leltek örömöt abban a szerepben, hogy teljesen ártatlan embereket felügyeljenek.”[997] Viszont egyidejűleg a legtöbb emlékiratíró azon is csodálkozik, hogy milyen ritka volt az efféle belátó magatartás. Ugyanis, dacára a néhány ellenpéldának, nem a tiszta börtönök voltak a szokványosak, a táborok többsége rettenetes volt – és az őrök zöme a legjobb esetben közömbösen, a legrosszabban pedig kimondottan kegyetlenül bánt a rabokkal. Ismétlem, sehol nem volt ténylegesen kötelező kegyetlenkedni. Ellenkezőleg: a szándékos kegyetlenség hivatalos helytelenítéssel találkozott a központi igazgatóság részéről. Azok a lágerőrök és

ügyintézők, akik szükségtelenül durván bántak a rabokkal, büntetésre számíthattak, és gyakran meg is büntették őket. A vjatlagi archívumban megtalálhatók olyan őrök jelentései, akiket megbüntettek „a zekek módszeres veréséért”, a rabok holmijának ellopásáért és női rabok megerőszakolásáért.[998] A dmitlagi archívum dokumentumainak tanúsága szerint egyes lágeralkalmazottakat vád alá helyeztek és elítéltek azért, mert leittasodva ütlegelték a rabokat. A Gulag központi archívumában szintén akadnak feljegyzések büntetésekről, melyeket azon táborparancsnokokra róttak ki, akik ütötték, vallatás során kínozták a rabokat, vagy megfelelő téli ruházat nélkül indították őket útnak egyegy transzporttal.[999] A kegyetlenkedés mégsem szűnt meg. Némelykor kifejezetten szadisztikus volt. Viktor Bulgakov, aki az 1950-es évek elején raboskodott a Gulagban, beszámolt arról, hogy őreinek egyike, egy írástudatlan kazah, mintha élvezte volna, hogy hóban-fagyban állni kényszeríti a rabokat, egy másik pedig szerette „fitogtatni az erejét, és verte a rabokat”, minden különösebb ok nélkül.[1000] A Gulagarchívum dokumentumaiban számos hasonló eset között szó esik az egyik volgosztroji lagpunkt főnökéről, bizonyos Resetov elvtársról, aki a háború alatt büntetésképpen jéghideg cellákba zárta a zeket, és a beteg rabokat arra utasította, hogy a kemény fagyban dolgozzanak, minek folytán sokan belehaltak a munkába.[1001] A kegyetlenséget még gyakrabban nem annyira szadizmus, mint inkább az önérdek diktálta. Azok az őrök, akik szökéssel próbálkozó rabokat lőttek le, pénzjutalmat kaptak, és akár haza is utazhattak szabadságra. Az őrök ezért késztetést éreztek, hogy ösztönözzék az efféle „szökéseket”. Zsigulin így írta le az eredményt: Az őr rákiáltott valakire a menetoszlopban: – Hé, hozd ide nekem azt a deszkát! – De hát az a kerítésen túl van…

– Nem számít. Eredj. A rab elindult, és géppuskatűz zúdult rá.[1002] Az ilyen incidensek – az archívumok tanúsága szerint – hétköznapiak voltak. 1938-ban négy vjatlagi VOHR-őrt ítéltek el azért, mert megöltek egy rabot, akinek szökését ők „provokálták” ki. Utóbb kiderült, hogy a részlegvezető és segédje is részesültek az illető rab holmijaiból.[1003] Az író Borisz Gyakov is említést tesz a kiprovokált szökésekről „szovjetbarát” Gulag-memoárjában, melyet 1964-ben adtak ki a Szovjetunióban.[1004] A lágerekben, amiként a rabszállító vonatokon, a kegyetlenség olykor, úgy tűnt, a düh vagy az alantas munkára kényszerülők unalmának következménye volt. A holland kommunista Elinor Lipper, aki ápolónőként dolgozott a kolimai kórházban, éjszaka egy mellhártyagyulladásban és magas lázban szenvedő beteg mellett virrasztott. Az illető hátán volt egy vérző seb is, köszönhetően az őrnek, aki a kórházba hozta: Fájdalmasan zihálva elmondta nekem, hogy az őr a lehető leghamarabb be akarta fejezni a kényelmetlen gyaloglást, és ezért órákon át úgy hajszolta a beteg, lázas rabot, hogy a hátát bunkóval ütlegelte. Az út végén megfenyegette, hogy testének minden csontját eltöri, ha jelenti a kórházban, hogy az őr megverte. A megfélemlített férfi nem akarta elmondani a történetet olyanok jelenlétében, akik nem voltak rabok. „Hagytuk őt békességben meghalni – írta Lipper –, és az őr háborítatlanul folytatta a rabok bántalmazását.”[1005] Az esetek többségében azonban a szovjet lágerőrök kegyetlensége meggondolatlanságból, ostobaságból, tunyaságból fakadó kegyetlenség volt, az a fajta, amit a marhák vagy a birkák iránt szokás

tanúsítani. Az őröknek ugyan nem mondták azt, hogy bánjanak rosszul a rabokkal, de arra sem tanították őket, hogy tekintsék a rabokat teljes értékű emberi lényeknek, és ezt leginkább a politikaiak érzékelték. Ellenkezőleg, nem csekély energiával igyekeztek gyűlöletet ébreszteni a rabok iránt, akiket állandóan úgy jellemeztek, mint „veszélyes bűnözőket, mint kémeket és szabotőröket, akik a szovjet nép elpusztítására törekednek”. Az ilyesfajta propaganda óriási hatással volt az olyan emberekre, akiket a balszerencséjük, a nemszeretem munkájuk és a rossz életkörülményeik már eleve elkeseredetté tettek.[1006] A propaganda a szabad munkások nézeteit is befolyásolta – azon helybéliekét, akik nem az NKVD alkalmazottaiként dolgoztak a lágerben –, csakúgy, mint a fegyveres őrökét, amiként azt az egyik rab felidézte: „A szabad munkásoktól rendszerint a kölcsönös bizalmatlanság fala választott el bennünket… A látvány, ahogyan a szürke ruháinkban vonulunk az őrök, meg néha a kutyák között, nagyon kellemetlen lehetett számukra, amire jobb volt nem gondolniuk.”[1007] Ez már az 1920-as évek elején így volt, amikor a szolovki őrök arra kényszerítették a fagyoskodó rabokat, hogy a „Delfin!”-kiáltásra a folyóba ugorjanak. A helyzet persze romlott az 1930-as évek végére, amikor a politikai foglyokat „a nép ellenségeiként” becsmérelték, és a táborok rendje egyre szigorúbb lett. 1937-ben, értesülvén arról, hogy egy nagy létszámú, trockistákból álló szállítmány van úton Kolima felé, a láger főnöke, Eduard Berzin azt mondta munkatársainak, hogy „Ha ezek a disznók, akik most idefelé tartanak, szabotázst követtek el a kontinensen, tegyünk róla, hogy itt, Kolimán a Szovjetunióért dolgozzanak. Megvannak az eszközeink, hogy munkára kényszerítsük őket…”[1008] De a propaganda még azután sem szűnt meg igazán, hogy a Nagy Terror véget ért. Az 1940-es évek folyamán és az 1950-es években a rabokat rendszeresen úgy emlegették, mint háborús bűnösöket és kollaboránsokat, árulókat és kémeket. Az ukrán nacionalistákat, akik a második világháború után tömegesen kerültek a táborokba, „a náci

hóhérok kígyószerű, szolgai kutyái”-nak, „ukrajnai német fasisztáknak” vagy „külföldi hírszerző szolgálatok ügynökeinek” nevezték. Az akkor Ukrajna élén álló Nyikita Hruscsov a Központi Bizottság ülésén azt mondta, az ukrán nacionalisták „megölték magukat igyekezetükben, hogy uruk, Hitler kedvére tegyenek, és hogy kapjanak a zsákmányból egy kicsiny hányadot ebhez illő szolgálatukért”.[1009] A háború alatt az őrök szinte az összes politikai foglyot a „fasiszta”, „hitlerista” vagy „vlaszovista” jelzőkkel illették (az utóbbi azon Vlaszov tábornok követőire vonatkozott, aki dezertált a Vörös Hadseregből, és átállt Hitler oldalára). Ez különösen azokat a zsidó veteránokat sértette, akik bátran harcoltak a németek ellen, valamint azokat a kommunistákat, akik saját hazájuk fasisztái elől menekültek el.[1010] „Mi nem vagyunk fasiszták, többségünk valaha párttag volt”, mondta méltatlankodva a jugoszláv kommunista Karlo Stajner a gúnyolódó köztörvényeseknek, akik egy politikaiak alkotta brigád tagjait sértegették a „fasiszta” jelzővel.[1011] A német kommunista Margarete Buber-Neumann, akit, mihelyt kiszabadult a Gulagból, a ravensbrücki német koncentrációs táborba küldtek, szintén leírta, hogy számos alkalommal „német fasiszta”-ként emlegették őt.[1012] Egy letartóztatott NKVD-tiszt, Mihail Srejder pedig, amikor megmondta a kihallgatójának, hogy őt, mint zsidót, aligha lehet azzal vádolni, hogy kollaborált Hitlerrel, azt a választ kapta, hogy ő nem zsidó, hanem inkább „német, aki zsidónak álcázza magát”.[1013] A gúnyolódás azonban nem csupán valamiféle értelmetlen gyerekesség volt. Azáltal, hogy a rabokat „ellenségének és „alávaló”nak titulálták, az őrök saját cselekedeteik legitimitására vonatkozóan nyertek megerősítést. Valójában az „ellenségek” retorikája csupán egyik része volt a Gulag-káderek ideológiájának. A másik rész – nevezzük ezt az „állami rabszolgaság” retorikájának – szakadatlanul a munka fontosságát hangsúlyozta, továbbá az egyre javuló termelési mutatókét, amelyek a Szovjetunió fennmaradásához szükségeltettek.

Nyersen kifejezve: bánni igazolható volt, ha általa több aranyat lehetett kitermelni a föld alól. Nagyon szépen fogalmazta meg ezt a tételt Alekszej Loginov, a norilszki börtönlágerek nyugalmazott termelési igazgatója, amikor interjút adott egy brit dokumentumfilmesnek: Kezdettől fogva pontosan tudtuk, hogy a külvilág sosem fog nyugtot hagyni a mi Szovjetuniónknak. Nem csak Sztálin ismerte ezt fel – mindenki, minden egyszerű kommunista, minden egyszerű ember rájött, hogy nemcsak építenünk kell, de annak teljes tudatában kell építenünk, hogy hamarosan hadban állunk. Ezért az én területemen hihetetlenül intenzíven folyt a kutatás mindenféle nyersanyag, réz, nikkel, alumínium, vas és hasonlók után. Mindig tudtunk a hatalmas norilszki lelőhelyekről – de hogyan aknázzuk ki őket a sarkvidéken? Ezért az egész vállalkozást az NKVD-re, a Belügyminisztériumra bízták. Ki más tudta volna megcsinálni? Maguk tudják, hogy hány embert tartóztattak le. És nekünk tízezrével volt szükségünk rájuk odafönt… [1014] Loginov az 1990-es években mondta el ezt, majdnem fél évszázaddal azután, hogy Norilszk megszűnt hatalmas börtönkomplexum lenni. De szavai egybecsengenek az egyik lágerparancsnok felesége, Anna Zaharova által 1964-ben leírtakkal; a kormány lapja, az Izvesztyija nem közölte Zaharova levelét – az csak később, a szamizdat sajtóban jelent meg. Akárcsak Loginov, Zaharova is a kötelességet emlegette, valamint a férje által hazájuk nagyobb dicsőségéért hozott áldozatokat: „A bűnözőkkel végzett munka már aláásta az egészségét, mert az összes itteni munka megviseli az idegeinket. Örömmel elmennénk innen, mert a férjem már leszolgálta az idejét, de nem engedik őt távozni. Ő kommunista és tisztviselő, és a pozíciója kötelezettségeket jelent számára.”[1015]

Egy névtelenségét megtartani akaró lágerigazgató hasonló véleménynek adott hangot előttem. Büszkén beszélt nekem a munkáról, amelyet rabjai a háború alatt a Szovjetunióért végeztek: „Kivétel nélkül az összes rab dolgozott és fizetett a maga módján, és minden lehetségest megadott a frontnak.”[1016] A Szovjetunió és annak gazdasági céljai iránti lojalitás eme tágabb keretein belül, a termelési mutatók javítását célzó kegyetlenség az elkövetők szemében egyenesen csodálatra méltónak tűnt. Sőt a kegyetlenkedés igazi természetét, akárcsak a lágerek igazi természetét, a gazdasági zsargonnal el lehetett leplezni. Adam Hochschild amerikai újságíró, miután 1992-ben interjút készített a Karlag egyik hajdani igazgatójával, ekként panaszkodott: „Az ezredes szavai alapján az ember nem is gondolta volna, hogy az börtön volt. Ehelyett jóformán másról sem beszélt, mint a Karlagnak a szovjet gazdaságban betöltött szerepéről. Olyan volt, mint valami büszke területi pártvezető. »Saját mezőgazdasági kísérleti állomásunk volt. Ugyancsak fejlett volt a szarvasmarha-tenyésztés. Kinemesítettünk egy különleges tehénfajtát, a Vörös Sztyeppét, aztán a kazah fehérfejűeket… «„[1017] A legmagasabb szinten az igazgatók úgy beszéltek a rabokról, mintha gépek vagy szerszámok volnának, amelyekre semmi máshoz, csak a munka elvégzéséhez van szükség. Nyíltan úgy gondoltak rájuk, mint könnyen hozzáférhető, olcsó munkaerőre – egyszerűen mint kellékre, akárcsak a cementre vagy a szénre. Ismét csak a norilszki parancsnok, Loginov szavai a legkifejezőbbek: Ha civileket küldtünk volna Norilszkba, először házakat kellett volna építtetnünk nekik, hogy legyen hol lakniuk. És hogyan tudtak volna ott civilek lakni? A rabokkal ez könnyen megy – nincs szükség másra, csak egy barakkra, egy tűzhelyre meg kéményre, és elvannak. És aztán, később talán, egy étkezdefélére. Röviden, az akkori idők viszonyai között, kizárólag a rabokat

lehetett ekkora tömegben használni. Ha lett volna időnk, valószínűleg nem ilyen módon csináltuk volna a dolgot… [1018] A gazdasági zsargon egyszersmind azt is lehetővé tette a táborvezetőség számára, hogy mindent igazoljon, még a haláleseteket is: minden a közjó érdekében történt. Ez az érvelés olykor igazán extrém formákat öltött. Lev Razgon például beszámol egy beszélgetésről, mely az Usztvimlag akkori parancsnoka, Taraszjuk ezredes és a lágerorvos Kogan között hangzott el, aki elkövette azt a hibát, hogy eldicsekedett Taraszjuknak, hány beteget „ragadott ki a pellagra markából”, amely betegség éhezés és fehérjehiány következménye volt. Razgon szerint a párbeszéd a következőképpen folyt le: Taraszjuk: „Mit ad nekik?” Kogan: „Mindannyian a Gulag Egészségügyi Osztálya által meghatározott, pellagrásoknak való fejadagot kapják” (és részletezte, hogy melyik fehérjeféleség hány kalóriát tartalmaz). Taraszjuk: „Hányan fognak közülük kimenni dolgozni az erdőbe, és mikor?” Kogan: „Hát, természetesen egyikük sem fog többé az erdőben dolgozni. De most már életben maradnak, és végezhetnek majd könnyű munkát a láger területén belül.” Taraszjuk: „Ne adjon nekik többé pellagrásoknak való fejadagot. Jegyezze fel: ezeket a fejadagokat azoknak kell adni, akik az erdőben dolgoznak. A többi rabnak a munkaképtelenek fejadagját kell kapnia.” Kogan: „Ezredes elvtárs! Bizonyára nem fogalmaztam világosan. Ezek az emberek csak akkor maradnak életben, ha különleges fejadagokat kapnak. Egy munkaképtelen rab 400 gramm kenyeret kap. Ekkora fejadaggal tíz nap múlva halottak lesznek. Ezt nem tehetjük meg!”

Taraszjuk a felindult orvosra pillantott, és még az érdeklődés jele is látszott az arcán: „Mi a gond? Az orvosi etikája gátolja abban, hogy megtegye?” „Természetesen igen…” „Nos, fikarcnyit sem izgat a maga etikája”, mondta Taraszjuk nyugodtan, és nyoma sem mutatkozott rajta haragnak. „Leírta? Akkor menjünk tovább…” Egy hónapon belül mind a 246-an meghaltak.[1019] Az efféle párbeszédek, az archívumok tanúsága szerint, nem voltak sem kivételesek, sem koholmányok. Egy felügyelő, aki a háború alatt tett jelentést a volgosztroji rabok körülményeiről, felpanaszolta, hogy a lágerigazgatóság „kizárólag a fakitermeléssel törődik… és a legkevésbé sem törődik a rabok élelmezésével vagy ruházatával, úgy küldi őket dolgozni, hogy nem fordít gondot a fizikai erőnlétükre, sohasem vesződik azzal, hogy vajon van-e ruhájuk, egészségesek és jóllakottak-e”.[1020] A beszámolókban fennmaradt a következő kijelentés is, mely a vjatlagi tisztek egyik gyűlésén hangzott el, 1943 januárjában. Avruckij elvtárs, teljesen semleges statisztikai nyelvezetet használva, a következő indítványt tette: „Rendelkezünk a munkaerő száz százalékával, de nem tudjuk megvalósítani a programunkat, mert a B csoport egyre növekszik. Ha a B csoportnak adott ételt egy másik kontingens kapná – akkor egyáltalán nem lenne B csoportunk, és a programunk megvalósulna…”[1021] A „B csoport” kifejezés természetesen a gyengébb rabokra vonatkozott, akik csakugyan megszűntek létezni, ha nem kaptak ennivalót. Ha a lágerparancsnokoknak szerencséjük volt, és az ilyen döntéseket azoktól az emberektől távol hozták meg, akik a tényleges következményeket elszenvedték, a közelség a hierarchiában lejjebb lévőkben sem feltétlenül ébresztett több együttérzést. A lengyel Kazimierz Zarod rabtársaival egyszer új táborhelyre vonult. A rabok, mivel gyakorlatilag nem kaptak ételt, legyengültek. Végül egyikük

elesett, és nem volt képes felkelni többé. Egy őr puskát szegezett rá. Egy másik őr azzal fenyegette, hogy lelövi: Az isten szerelmére – hallottam nyögni a férfit –, csak hagyjanak egy kicsit pihenni, hogy összeszedhessem magamat. – Továbbmegy, vagy meghal – mondta az első őr… Láttam, amint felemeli a puskáját, és céloz – képtelen voltam elhinni, hogy lőni fog. A menetoszlopban mögöttem lévő emberek ezalatt összegyűltek, eltakarták előlem, hogy mi történik, de hirtelen lövés dördült, majd egy másik, és tudtam, hogy a férfi halott. Zarod azonban azt is feljegyezte, hogy nem mindenkit lőttek agyon, aki elesett menetelés közben. Azokat, akik túl kimerültek voltak a továbbhaladáshoz, amennyiben fiatalok voltak, felemelték és rádobták egy taligára, ahol „zsák módjára hevertek, amíg magukhoz nem tértek… A magyarázat, amennyire én láttam, az volt, hogy a fiatalok magukhoz térnek, és dolgoznak tovább, míg az idősebbeket nem érdemes megmenteni. Természetesen azok, akiket egy nyaláb ócska rongyként az élelmiszeres taligára löktek, nem emberbaráti megfontolásból kerültek oda. Az őrök, noha fiatalemberek voltak, már megjárták ezt az utat korábban, és nyilvánvalóan híján voltak az emberi érzéseknek.”[1022] Noha erről egyetlen emlékiratíró sem tesz említést, ez a hozzáállás minden bizonnyal még azokat is jellemezte, akik a táborrendszer legmagasabb posztjait töltötték be. Az előző fejezetek során számos esetben idéztem a szovjet ügyészi hivatal részét képező Gulagfelügyelőség aktáiban talált jelentéseket. Ezek a jelentések, melyeket igen rendszeresen és pontosan készítettek el, figyelemre méltó őszinteségről árulkodnak. Szót ejtenek a tífuszjárványokról, az élelemhiányról, a ruhanemű hiányáról. Megnevezik azokat a táborokat, ahol „túl magas” a halálozási arány. Dühösen szemére

vetik egyes lágerparancsnokoknak, hogy nem biztosítanak megfelelő életkörülményeket a rabok számára. Megbecsülik a betegségek, balesetek, elhalálozások miatt kiesett „munkanapok” számát. Ezeket a jelentéseket olvasva az embernek nem lehet kétsége afelől, hogy a Gulag moszkvai főnökei tudták – igazán és ténylegesen tudták –, milyen az élet a táborokban: minden le van írva, olyan nyíltsággal, amely nem marad el a Szolzsenyiciné és a Varlam Salamové mögött. [1023]

Csakhogy, bár néha történtek változások, bár egyes parancsnokokat időnként elítéltek, ezekben a jelentésekben éppen az ismétlődés a döbbenetes: azokra az álságos vizsgálatokra emlékeztetnek, amelyeket oly nagyszerűen írt le Nyikolaj Gogol a tizenkilencedik században. Olybá tűnik, hogy betartották a formát, benyújtották a jelentéseket, és szertartásosan kifejezésre juttatták a rosszallást – és az emberi lényekre gyakorolt tényleges hatás nem számított. A lágerparancsnokokat rutinszerűen megfeddték, mert nem javítottak a rabok életkörülményein, és a dolog ezzel el volt intézve. Végső soron, senki nem kötelezte az őröket a fiatalok megmentésére és az idősek meggyilkolására. Senki nem kötelezte a lágerparancsnokokat a betegek megölésére. Senki nem kötelezte a Gulag moszkvai főnökeit, hogy hunyjanak szemet a felügyelői jelentésekben szóvá tett problémák fölött. Mégis, az őrök és az igazgatók leplezetlenül, nap mint nap hoztak ilyesfajta döntéseket, s meg voltak győződve arról, hogy jogukban áll ezt tenni. Az állami rabszolgaság ideológiája nem csupán a Gulag urainak volt sajátja. A rabokat is ösztönözték az együttműködésre – és némelyek kötélnek álltak.

tizennegyedik fejezet A RABOK Azt hiszem, az embert legjobban ezzel jellemezhetjük: olyan lény, aki mindent megszokik. FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ: Feljegyzések a holtak házából[1024]

URKÁK: A KÖZTÖRVÉNYESEK A tapasztalatlan politikai fogoly, a kenyérlopásért letartóztatott fiatal parasztlány, a felkészületlen lengyel deportált számára megrendítő, megdöbbentő és megfoghatatlan élmény lehetett az első találkozás az urkákkal, a Szovjetunió hivatásos bűnözőinek kasztjával. Jevgenyija Ginzburg akkor találkozott először női köztörvényesekkel, amikor felszállt a Kolima felé induló hajó fedélzetére: Ők voltak a bűnözők világának krémje: gyilkosok, szadisták, jártasak voltak mindenféle szexuális perverzióban… rögtön nekiálltak terrorizálni és gyötörni a „hölgyeket”, élvezettel látva, hogy „a nép ellenségei” még náluk is megvetettebbek és számkivetettebbek… Elvették tőlünk a kenyerünket, rátették a kezüket a legutolsó rongyainkra, kilöktek bennünket arról a helyről, amelyet korábban sikerült találnunk… [1025] Alekszandr Gorbatovtól – Gorbatov tábornoktól, a szovjet háborús hőstől, aki aligha volt gyáva ember – az Ohotszki-tengert átszelő Dzsurma rakterében elvették a csizmáját: Egyikük keményen mellbe, majd fejbe vágott, és kacsintva így szólt: „Nézzétek – napokkal ezelőtt eladja nekem a csizmáját, bezsebeli a pénzt, és aztán nem volt hajlandó ideadni! Harsányan röhögve továbbmentek a zsákmányukkal, és csupán azért álltak meg, hogy ismételten megverjenek, amikor merő kétségbeesésből utánuk indultam és visszakértem a csizmát.[1026] Más emlékezők is tucatjával számolnak be hasonló jelenetekről. A hivatásos bűnözők vad haraggal támadtak a többi rabra, lelökték őket

a priccsekről a barakkokban vagy a vonatokon; ellopták a még megmaradt ruhájukat; és közben ordítoztak és szitkozódtak. Az átlagember szemében a külsejük és a magatartásuk rendkívül furcsának tűnt. A lengyel Antoni Ekartot elborzasztotta „az urkák teljes gátlástalansága, akik teljesen nyíltan gyakorolták az összes természetes életműködésüket, beleértve az onanizálást is. Megdöbbentően emlékeztettek engem a majmokra, akikkel mintha sokkal több közös vonásuk lett volna, mint az emberekkel.”[1027] Marija Joffe, neves bolsevik felesége szintén azt írta, hogy a zsiványok nyilvánosan élték a nemi életüket, meztelenül mászkáltak a barakkokban, és semmit nem éreztek egymás iránt: „Csak a testük élt.”[1028] Csak a lágerekben töltött hetek vagy hónapok után kezdték a beavatatlan kívülállók megérteni, hogy a köztörvényesek világa nem egységes, hogy megvan a saját hierarchiája, a saját rangsorrendje; hogy a zsiványoknak tulajdonképpen nagyon sok fajtája létezik. Lev Razgon így szólt erről: „Kasztokra és közösségekre oszlottak, amelyek mindegyikének vastörvényei voltak, sok szabállyal és szokással, és aki ezeket áthágta, kemény büntetésre számíthatott: a legjobb esetben kiközösítették a csoportból az illetőt, a legrosszabban pedig megölték.”[1029] A lengyel Karol Colonna-Czosnowski, aki egyetlen politikaiként került egy amúgy kizárólag köztörvényesek által lakott északi fakitermelő táborba, szintén észlelte ezeket a különbségeket: Az orosz bűnöző rendkívül osztályöntudatos volt akkoriban. Valójában az osztály jelentett számukra mindent. Az ő hierarchiájukban a hosszú időre ítélt bűnözők, például a bankvagy vonatrablók a felső osztály tagjai voltak. Grisa Csornij, a lágermaffia feje közéjük tartozott. A társadalmi skála ellenkező végén a piti széltolók, például a zsebtolvajok voltak. A nehézfiúk csicskásnak és küldöncnek használták őket, és egyáltalán nem

voltak rájuk tekintettel. Az összes többi köztörvényes a középosztály többségét alkotta, de még köztük is voltak különbségek. Ez a furcsa társadalom számos tekintetben a „normális” világ karikatúrája, másolata volt. Meg lehetett találni benne az emberi erény és gyarlóság minden árnyalatát. Például a felfelé törekvő ambiciózus ember, a sznob, a törleszkedő, a csaló éppúgy könnyen felismerhető volt, mint a becsületes és nagylelkű… [1030] E hierarchia csúcsán a hivatásos bűnözők foglaltak helyet, és szabták meg a törvényeket mindenki más számára. Az urka, a blatnoj vagy a bűnözők világának legexkluzívabb elitjéhez tartozó vor v zakonye – azaz, körülbelüli fordítással, „zsiványtestvér” – néven ismert orosz hivatásos bűnözők életét egész sor szabály és szokás határozta meg, amelyek megelőzték és túlélték a Gulagot. Semmi közük nem volt a Gulag fegyenceinek túlnyomó többségéhez, akiket „köztörvényes” bűncselekményekért ítéltek el. Az úgynevezett „közönséges” bűnözők – a piti tolvajlásokért, a munkahelyi szabályok megsértéséért és más nem politikai bűncselekményekért elítélt emberek – ugyanolyan szenvedélyesen gyűlölték a zsiványokat, mint a politikai foglyokat. És nem csoda: a zsiványtestvérek kultúrája nagyon különbözött a szovjet átlagpolgárétól. Gyökerei messzire, a cári Oroszország bűnöző alvilágáig nyúltak vissza, a tolvajok és koldusok szövetkezéséig, amelyek abban az időben kezükben tartották a piti bűnözést.[1031] A szovjet rezsim első évtizedeiben azonban ez sokkal kiterjedtebbé vált, köszönhetően az árvák százezreinek – a forradalom, a polgárháború és a kollektivizáció közvetlen áldozatainak –, akiknek először utcagyerekekként, majd tolvajokként sikerült életben maradniuk. Az 1920-as évek végére, amikor kezdetét vette a lágerek nagyarányú terjeszkedése, a hivatásos bűnözők teljesen elkülönült közösséget alkottak, az utca szigorú magatartási

szabályai tiltották nekik, hogy bármiféle közük legyen a szovjet államhoz. Egy igazi zsiványtestvér nem volt hajlandó dolgozni, nem volt személyi igazolványa, és semmilyen módon nem volt hajlandó együttműködni a hatóságokkal, hacsak nem azért, hogy hasznot húzzon belőlük: Nyikolaj Pogogyin 1934-es Arisztokraták című darabjának „arisztokratái” már felismerhetően olyan zsiványtestvérek, akik elvi alapon nem hajlandók semmilyen munkavégzésre.[1032] Az 1930-as évek elejének agymosása és átnevelő programjai valójában nem annyira a politikai foglyokat, mint inkább a zsiványtestvéreket vették célba. A zsiványokról, lévén „társadalmilag közelállók” (szocialno-blizkij) – szemben a politikaiakkal, akik „társadalmilag veszélyesek” (szocialno-opasznij) voltak – feltételezték, hogy átnevelhetőek. Az 1930-as évek végére azonban a hatóságok mintha feladták volna a hivatásos bűnözők átnevelésére vonatkozó elképzelést. Ehelyett tudatosan arra használták a zsiványtestvéreket, hogy általuk ellenőrizzék és félemlítsék meg a többi rabot, kivált az „ellenforradalmárokat”, akik iránt a zsiványok természetesen ellenszenvvel viseltettek.[1033] Nem volt ez teljesen új fejlemény. Szibériában a köztörvényes elítéltek már egy évszázaddal korábban gyűlölték a politikai foglyokat. A saját börtönéveiről írott, Feljegyzések a holtak házából című, némi fikcióval elegyített memoárjában Dosztojevszkij felidézte egyik rabtársa szavait: „…a nemeseket ezek nem szeretik… kivált a politikaiakat elevenen felfalnák, ez érthető, kérem. Először is maguk másfajta, hozzájuk egyáltalán nem hasonló emberek…”[1034] A Szovjetunióban a lágerigazgatóság 1937-től a háború végéig nyíltan, hivatásos bűnözök kicsiny csoportjaira támaszkodva igyekezett ellenőrzést gyakorolni a többi rab fölött. A kérdéses időszakban a legtekintélyesebb zsivány – testvérek nem dolgoztak, hanem arról gondoskodtak, hogy mások dolgozzanak.[1035] Lev Razgon így számol be erről:

Nem dolgoztak, de teljes fejadagban részesültek; sarcpénzt hajtottak be az összes „paraszt”-tól, akik a munkát végezték; elvették a csomagokból származó és a lágermegbízottól vásárolt ennivaló felét; és. arcátlanul kipucolták az új transzportokat, elvéve az újonnan érkezettek legjobb ruháit. Egyszóval, csirkefogók voltak, gengszterek, egy kis maffia tagjai. A láger valamennyi egyszerű köztörvényes fegyence – és ők alkották a többséget – módfelett gyűlölte őket.[1036] A politikai foglyok némelyike, kivált a háború után, megtalálta a módját annak, hogy jóban legyen a zsiványtest-vérekkel. Egyes nagy tekintélyű köztörvényes főemberek előszeretettel tartottak maguk körül politikaiakat kabalaként vagy cimboraként. Alexander Dolgun azzal vívta ki a tranzitlágerben az ottani köztörvényes góré tiszteletét, hogy megvert egy alacsonyabb rangú bűnözőt.[1037] Marlen Korallov – egy fiatal politikai fogoly, később a „Memorial” Társaság egyik alapítója – részben szintén azzal hívta fel magára a láger Nyikola nevű köztörvényes urának figyelmét, hogy ökölharcban legyőzött egy elítéltet; Nyikola ezért megengedte neki, hogy a barakkban mellette üljön. Ez megváltoztatta Korallov státusát a táborban, ahol tüstént Nyikola „védence”-ként kezelték őt, és sokkal jobb alvóhelyet adtak neki: „A láger megértette: ha én a Nyikolát körülvevő trojka részévé válok, akkor a lágerelit része leszek… mindenki azonnal másként viselkedett velem.”[1038] A legtöbb esetben azonban a zsiványok korlátlanul uralkodtak a politikaiak fölött. Felsőbbrendű státusuk magyarázta, hogy miért érezték magukat, egy kriminológus szavával, „otthon” a lágerekben: jobban éltek, mint a többi rab, és a lágerekben akkora hatalmuk volt, amekkorával a külvilágban nem rendelkeztek. [1039] Korallov kifejti például, hogy Nyikola birtokolta a barakkban lévő egyetlen „vaságyat”, melyet az egyik sarokba toltak. Senki más nem alhatott az ágyon, és Nyikola cimborái ügyeltek arra, hogy ez így is maradjon. Még takarókat is függesztettek a vezetőjükéhez közeli

ágyakra, megakadályozandó, hogy bárki belásson. Nyikola színe elé járulni csak gondos ellenőrzés után lehetett. Az ilyen rabokat hosszú büntetésük ténye egyenesen valamiféle macsó büszkeséggel töltötte el. Korallov megfigyelte, hogy Volt néhány fiatal fickó, akik saját tekintélyük növelése érdekében szökést kíséreltek meg, a siker reménye nélkül, majd további huszonöt évet kaptak, esetleg még huszonötöt szabotázsért. Azután, amikor új táborba kerültek, azt mondták az ottaniaknak, hogy száz évre ítélték őket, ami a lágermorál szerint jelentős személyiséget csinált belőlük.[1040] Előkelőbb státusuk folytán a zsiványok világa vonzóvá vált a fiatalabb rabok számára, akiket olykor körülményes beavatási rituálé keretében fogadtak be a testvériségbe. A titkosrendőrség ügynökei és a börtönigazgatók által az 1950-es években készített jelentések szerint a klán új tagjainak esküvel kellett megígérniük, hogy „érdemes zsiványok” lesznek, és el kellett fogadniuk a zsiványok életének szigorú szabályait. Az újonc, akit más zsiványok ajánlottak felvételre, talán dicsérően arra hivatkozva, hogy az illető „dacol a tábori fegyelemmel”, becenevet kapott. A „koronázás” híre a zsiványok kapcsolatainak köszönhetően az egész táborrendszerben elterjedt, minek folytán az új zsivány akkor is megőrizte státusát, ha másik lagpunktba került.[1041] Ez volt az a rendszer, amellyel Nyikolaj Medvegyev (nem rokona a moszkvai értelmiségi testvérpárnak) 1946-ban szembesült. Medvegyevet, akit tizenévesen tartóztattak le, mert a kolhozból gabonát lopott, még a transzport során védőszárnyai alá vette az egyik tekintélyes zsivány, és fokozatosan bevezette őt a zsiványok világába. Miután Magadanba értek, Medvegyevet más rabokkal együtt munkára fogták – azzal bízták meg, hogy takarítsa ki az étkezdét, ami aligha volt nehéz feladat, mentora mégis rákiáltott, hogy hagyja abba: „és

így aztán nem dolgoztam, ahogyan nem dolgozott az összes többi zsivány sem”. Ehelyett más rabok dolgoztak helyette.[1042] Miként Medvegyev kifejti, a lágerigazgatóság nem foglalkozott azzal, hogy egyik vagy másik rab dolgozik-e vagy sem. „Nekik csak egy dolog számított: az, hogy a bánya aranyat termeljen, annyi aranyat, amennyit csak lehet, és hogy a lágerben rend legyen.” És, írja szerfölött helyeslően, a zsiványok gondoskodtak a rend megtartásáról. Amit a táborok munkaórák tekintetében veszítettek, fegyelem dolgában visszanyerték. Medvegyev szerint, „ha az egyik ember összetűzésbe került a másikkal, a köztörvényes »hatóságokhoz« mentek panaszt tenni”, és nem a tábori hatóságokhoz. Ez a rendszer, állította Medvegyev, kordában tartotta az erőszakot és a randalírozást, melynek szintje máskülönben riasztóan magas lett volna.[1043] Nyikolaj Medvegyev pozitív hangvételű beszámolója a lágerekben kialakult zsiványuralomról szokatlan, részben azért, mert belülről festi le a zsiványok világát – az urkák közül sokan írástudatlanok voltak, és csak nagyon kevesen írták le emlékeiket –, de legfőképpen a szerző részéről megnyilvánuló rokonszenv miatt. A Gulag „klasszikus” krónikásai – azok, akik tanúi voltak a táborok többi lakóját terrorizáló, kirabló, megerőszakoló zsiványok cselekedeteinek – szenvedélyesen gyűlölték őket. „A köztörvényesek nem emberek – írta Varlam Salamov kertelés nélkül. – A köztörvényesek által a táborokban elkövetett gonosztetteknek se szeri se száma.”[1044] Szolzsenyicin azt írta, hogy „Ez az általánosan emberi világ, a mi világunk, a maga erkölcseivel, szokásaival, kölcsönviszonylataival a leggyűlöletesebb a bűnözők számára, ezt nevetik ki a legkegyetlenebbül, ezzel helyezik szembe saját antiszociális, társadalomellenes bandájukat.” [II./471. o.][1045] Anatolij Zsigulin szemléletesen írta le, hogyan kényszerítették ki a zsiványok a „rendet”. Egy napon, miközben a gyakorlatilag üres étkezdében ült, hallotta, amint két rab összevesz egy kanál miatt.

Hirtelen Dezemija, a láger „helyettese” rontott be az ajtón:

rangidős

zsiványának rangidős

– Mi ez a zaj, mit veszekedtek? Az étkezdében tilos megzavarni a nyugalmat! – Nézd, elvette a kanalamat, és kicserélte. Nekem ép kanalam volt, ő meg egy töröttet adott vissza… – Megbüntetlek mindkettőtöket, és majd kibékültök – vihogott Dezemija. És két sebes mozdulatot tett a veszekedők irányába a botjával; villámgyorsan kiverve a veszekedők egy-egy szemét.”[1046] A zsiványoknak természetesen komoly befolyásuk volt a láger életére. Szlengjük, mely olyannyira különbözik az orosz köznyelvtől, hogy már-már külön nyelvnek minősül, a táborok legfontosabb kommunikációs eszközévé vált. Habár a benne szereplő nagyszámú cifra káromkodásról híresült el, a bűnözők (az 1940-es évek óta jobbára változatlan) szlengjének az 1980-as években elkészített gyűjteménye százával tartalmazza hétköznapi dolgok, köztük ruhadarabok, testrészek és edények nevét is, amelyek jócskán eltérnek a szokványos orosz szavaktól. A különös fontossággal bíró fogalmaknak – a pénznek, a prostituáltaknak, a tolvajlásnak, a tolvajoknak – több tucat szinonimájuk volt. Akárcsak a bűncselekményeket általában jelölő kifejezések (köztük a szó szerint „zenére mozogni”-t jelentő po muzike hogyity), a lopás szó is nagyszámú szinonimával bírt: példaként említhetők a lopás vasútállomáson (derzsaty szadku), lopás buszon (marku derzsaty), alkalom szülte tolvajlás (igytyi na Salinuju), nappali tolvajlás (gyennyik), tolvaj, aki templomból lopott (kljuszvennyik).[1047] A – néha blatnaja muzika, tehát „tolvajmuzsika”-ként emlegetett – blatnoje szlovo, azaz „tolvajnyelv” megtanulása olyan beavatási rituálé volt, amelyen a legtöbb rab átesett, noha nem feltétlenül

önszántából. Egy asszony, akit politikai bűncselekményért ítéltek el, később azt írta: Egy ilyen táborban a legnehezebb dolog az állandó sértegetés és bántalmazás elviselése… a nyelv, amelyet a női köztörvényesek használnak, olyannyira trágár, hogy az alig elviselhető, és úgy látszik, hogy csakis a legdurvább, legközönségesebb szavakkal tudnak egymáshoz szólni. Amikor elkezdték ezt az átkozódást és szitkozódást, mi azt mondogattuk egymásnak, hogy „akkor sem adnék neki egy csepp vizet sem, ha ott haldokolna mellettem”.[1048] Mások arra törekedtek, hogy elemezzék ezt a nyelvet. A Szolovkin raboskodók egyike már 1925-ben azon tűnődött a láger egyik újságjába, a Szoloveckije Osztravába írt cikkében, hogy vajon honnan ered ez a gazdag szókincs. A szavak némelyike, állapította meg, egyszerűen a rabok moráljára utal: a nőkre vonatkozóak félig trágárak, félig szentimentálisak. Egyik-másik szót a körülmények szülték: a „beszélni” (govority) szó helyett a zsiványok a „kopogtatni” (sztukaty) szót használták, ami érthető, hiszen a rabok a falakon kopogtatva kommunikáltak egymással.[1049] Egy másik hajdani rab felfigyelt arra a tényre, hogy számos szó – a smon, azaz „motozni”, muszor, azaz „zsaru”, frajer, azaz „nem köztörvényes” (más fordítás szerint „zöldfülű”) – héber vagy jiddis eredetűnek látszik.[1050] Ez talán annak a szerepnek a következménye, amelyet a sok zsidó által lakott kikötőváros, Odessza, Oroszország csempészeinek egykori fővárosa játszott a zsiványkultúra fejlődésében. A lágerigazgatóság nem egy alkalommal megpróbálkozott a szleng felszámolásával. A Dmitlag parancsnoka 1933-ban arra utasította alárendeltjeit, hogy „tegyenek meg-felelő lépéseket” annak érdekében, hogy a rabok – továbbá az őrök és a tábori ügyintézők –

ne alkalmazzák a bűnözők nyelvét, amely immár „általánosan használt, még a s hivatalos levelekben és beszédekben is”.[1051] A próbálkozás sikerére nincs semmiféle bizonyíték. A legtekintélyesebb zsiványok nem csupán máshogy beszéltek, de máshogy is néztek ki, mint a többi rab. Öltözködésük és sajátos divatjuk talán még a szlengjüknél is inkább külön kaszttá tette őket, és sokban hozzájárult ahhoz, hogy képesek voltak megfélemlíteni más rabokat. Az 1940-es években Salamov szerint valamennyi kolimai zsivány alumíniumkeresztet viselt a nyakában, mindenféle vallási meggyőződés nélkül: „Ez amolyan szimbólum volt.” A divat azonban változott: A húszas években a zsiványok iparitanuló-sapkát hordtak; még korábban pedig a katonatiszti sapka volt divatban. Az 1940-es években, telente, ellenző nélküli bőrsapkákat viseltek, a nemezcsizmáik szárát letűrték, és kereszt volt a nyakukban. A kereszt általában dísztelen volt, de ha akadt a közelben egy festőművész, arra kényszerítették, hogy vigye fel rájuk tűvel a legkülönfélébb ábrákat: szívet, kártyafigurákat, a megfeszítettet, meztelen nőt… [1052] Georgij Feldgun, aki az 1940-es években szintén megjárta a táborokat, felidézte, hogy a zsiványoknak sajátos járása volt, „apró léptekkel, enyhén szétterpesztett lábbal” közlekedtek, és amolyan divatként arany- vagy ezüstkoronák voltak a fogaikon: „1943-ban a vor általában háromrészes, sötétkék öltözetet hordott, a nadrágszárát borjúbőr csizmába gyűrte. A zubbony kilógott a mellény alól. Volt sapkája is, amit a szemébe húzott. Meg többnyire valami szentimentális tetoválás: „Sosem feledem imádott anyám”, „Nincs az életben boldogság…”[1053] Ezek a tetoválások, melyekről sokan mások is említést tesznek, segítettek megkülönböztetni a zsiványok világának tagjait a

köztörvényes raboktól, továbbá utaltak az ő világukban betöltött szerepre. A lágerek történetének egyik kutatója szerint külön tetoválások léteztek a homoszexuálisok, a kábítószeresek, a nemi erőszakért és a gyilkosságért elítéltek számára.[1054] Szolzsenyicin még szókimondóbban jellemzi őket: Bronzbarna bőrüket tetoválásokkal ékesítik, s így állandó kielégítést nyerhet művészi, erotikus, sőt erkölcsi szükségletük: egymás mellén, hasán, hátán sziklán gubbasztó vagy az eget szántó sasokat; sugárzó napot; közösülő párokat; férfiak és nők kéjszerveit láthatják; némelyiküknek a szíve környékén hirtelen megjelenik Lenin vagy Sztálin, sőt olykor mind a kettő… Elnevetgélnek a mulatságos kazánfűtőn, aki végbélnyílásába lapátolja a szenet vagy az onanizáló majmon… Felolvassák egymásnak a jól ismert, de még ismétlődésükben is kedves jelszavakat „B… d szájba a k… kat!” Vagy egy bűnöző lány hasán: „Meghalok a forró… – ért!” [II./466. o.] [1055] Mint hivatásos festőművész, Thomas Sgovio hamar a tetoválók között találta magát. Egyszer azt kérték tőle, hogy rajzoljon egy Lenin-arcmást valakinek a mellkasára: általános hiedelem volt a zsiványok körében, hogy a kivégzőosztagok sohasem lőnének Lenin vagy Sztálin portréjára.[1056] A zsiványokat szórakozási formáik is megkülönböztették a többi rabtól. Bonyolult szertartások övezték a kártya-partikat, amelyek óriási kockázattal jártak, mind a hatalmas tétek miatt, mind pedig azért, mert a hatóságok mindenkit megbüntettek, akit tetten értek játék közben.[1057] Valójában épp e kockázat miatt volt olyan vonzó ez a játék a veszélyhez szokott emberek számára: a Szolovkin bebörtönzött egyik irodalomkritikus feljegyezte, hogy sok zsivány „a kártyajáték közben jelentkező érzelmeket a bűncselekmény elkövetését kísérő érzelmi állapothoz hasonlította”.[1058]

Sőt a köztörvényesek kijátszottak minden erőfeszítést, mellyel az NKVD igyekezett a játékokat leállítani. A motozásnak és elkobzásnak nem volt semmi eredménye. A zsiványok között „szakemberek” specializálódtak a kártyakészítésre, s ez a tevékenység az 1940-es évekre valóságos művészetté vált. Először is a szakember borotvapengével négyszögletes papírlapokat vágott ki. Hogy a kártyalapok elég erősek legyenek, öt-hat papírdarabot ragasztott össze „csiriz” segítségével, amire úgy tett szert, hogy egy zsebkendőhöz nedves kenyeret dörzsölt. Ezt követően éjszakára a priccsek alá tette a lapokat, hogy megkeményedjenek. Miután ez megtörtént, rápecsételte a színeket a lapokra egy bögrealjba vésett pecsétnyomóval. A fekete kártyákhoz fekete hamut használt. Ha rendelkezésre állt streptomycin – ha a láger- vagy börtönorvos tartott ilyen gyógyszert, és fenyegetéssel vagy megvesztegetéssel szerezni lehetett tőle –, piros színű kártyák is készültek.[1059] A kártyajáték rituáléja szintén azon eszközök közé tartozott, amelyekkel a zsiványok rettegésben tartották a politikai foglyokat. A játékban a rabok pénzt, kenyeret és ruhadarabokat tettek fel tétnek. Miután a sajátjukat elveszítették, más rabok pénzét, kenyerét és ruháit használták erre a célra. Gustav Herling első ízben a Szibéria felé tartó Sztolipin-vagonban volt tanúja egy ilyen incidensnek. Együtt utazott Sklovski nevű lengyel honfitársával. Ugyanabban a kocsiban három urka, köztük egy „lapos, mongoloid arcú gorilla” kártyázott. …a gorilla hirtelen ledobta a lapjait, leugrott a padról és odajött Sklovskihoz. – Add ide a kabátot – rivallt rá. – Elveszítettem kártyán. Sklovski kinyitotta a szemét, és anélkül, hogy felállt volna, megrántotta a vállát. – Add ide – ordította dühösen a gorilla –, add ide, vagy – glaza vikolju – kinyomom a szemedet! Az ezredes lassan felkelt, és átadta a kabátot.

Csak később, a munkatáborban értettem meg a jelentését ennek a fantasztikus esetnek. Más rabok holmiját tétként ajánlani fel egyike az urkák legnépszerűbb szórakozásainak, és a vonzereje főként abban áll, hogy a vesztes köteles erővel elvenni az áldozattól az előzőleg kialkudott tárgyat.[1060] Egy női rab olyan barakkban lakott, amelyet valaki teljes egészében „elveszített” kártyán. A hírről értesülvén az asszonyok napokon át szorongva, „hitetlenkedve” vártak – mígnem egy éjjelen sor került a támadásra: „Rettenetes volt a lárma – az asszonyok dobhártyaszaggatóan sikoltoztak, aztán férfiak siettek a segítségünkre… a támadók végül mindössze néhány ruhadarabot loptak el, és megszúrták a sztarosztát.”[1061] A kártya azonban magukra a hivatásos bűnözőkre sem volt kevésbé veszélyes. Gorbatov tábornok Kolimán találkozott egy tolvajjal, akinek a bal kezén csak két ujja volt. Az illető ezt mondta: Kártyáztam, és veszítettem. Nem volt pénzem, ezért feltettem egy jó öltönyt, persze nem a sajátomat, hanem az egyik politikaiét. Úgy terveztem, majd éjszaka veszem el az öltönyt, miután az új rab levetkőzött. Másnap reggel nyolc előtt kellett volna átadnom a nyertesnek, csakhogy a politikait még aznap átvitték egy másik lágerbe. Összegyűlt a vezéreink tanácsa, hogy kiszabják a büntetésemet. A panasztevő az összes ujjamat le akarta vágatni a bal kezemről. A vezérek kettőt ajánlottak. Egy darabig alkudoztak, aztán megállapodtak háromban. Így hát az asztalra tettem a kezemet, és a nyertes fogott egy husángot, és öt csapással leütötte három ujjamat… A férfi szinte büszkén fejezte be: „Nekünk is megvannak a törvényeink, csak könyörtelenebbek, mint a magukéi. Ha az ember rászedi bajtársait, felelnie kell érte.”[1062] Csakugyan, a zsiványok

igazságszolgáltatása éppen olyan kifinomult volt, mint a beavatási szertartásaik, létezett „bíróság”, tárgyalás és ítélet, amely lehetett verés, megalázás, de akár halálbüntetés is. Colonna-Czosnowski tanúja volt egy elkeseredett, hosszúra nyúlt kártyapartinak, amelyet két tekintélyes zsivány játszott egymással, és amelynek csak akkor lett vége, amikor egyikük elveszítette mindenét. A győztes nem a másik karját vagy lábát követelte büntetésként, hanem egy szörnyű megaláztatást: ráparancsolt a barakk „festőművészére”, hogy tetováljon a férfi arcára egy jókora péniszt, amely a szája felé mutat. Pár perccel később a vesztes tüzes piszkavasat nyomott az arcára, amivel eltüntette a tetoválást, de egy életre szóló heget okozott önmagának.[1063] Anton Antonov-Ovszejenko, neves bolsevik fia arról is beszámolt, hogy a lágerekben találkozott egy „süketnémával”, aki veszített a kártyán, és ezért három éven át nem volt szabad megszólalnia. Még amikor egyik táborból a másikba szállították, akkor sem mert szembeszegülni a rá kirótt büntetéssel, arról ugyanis tudomása volt minden helyi urkának: „Ennek az egyezségnek a megsértését halállal büntetnék. Senki nem játszhatja ki a zsiványok törvényét.”[1064] A hatóságok tudtak ezekről a rituálékról, és olykor megpróbáltak közbeavatkozni, ami nem mindig vezetett sikerhez. 1951-ben a zsiványok alkotta bíróság halálra ítélt egy Jurilkin nevezetű tolvajt. A lágerhatóságok értesültek az ítéletről, és elszállíttatták Jurilkint, először egy másik táborba, majd az átmeneti börtönbe, azután egy harmadik táborba, mely az ország teljesen más részén feküdt. Mindazonáltal két zsivány végül nyomára jutott Jurilkinnak, és megölte őt – négy esztendővel később. Utóbb bíróság elé állították és kivégezték őket gyilkosságért, de még az ilyen büntetésnek sem volt szükségképpen elrettentő ereje. 1956-ban a szovjet ügyészi hivatal egy körlevelében bosszúsan felpanaszolta, hogy „az összes átnevelő munkatáborban létezik ez a bűnözői formáció, és a csoport határozatát, miszerint egy másik táborban ezt vagy azt a bűnözőt meg

kell gyilkolni, a szóban forgó táborban vak engedelmességgel végrehajtják”.[1065] A zsiványok bíróságai kívülállók fölött is ítélkezhettek, ami talán magyarázatai szolgál arra, miért keltettek oly nagy rémületet. Leonyid Finkelstejn, aki az 1950-es évek elején raboskodott politikai fogolyként, így emlékezett egy ilyen, bosszúból végrehajtott gyilkosságra: Személy szerint én csak egy gyilkosságnak voltam tanúja, de az nagyon látványos volt. Tudja, mi az a nagy fémráspoly? Egy ilyen ráspoly, aminek az egyik végét kihegyezik, tökéletes gyilkoló szerszám… Volt egy narjadcsikunk, aki kiosztotta a munkát a raboknak – hogy mit vételt, azt nem tudom megmondani. De a zsiványok úgy döntöttek, meg kell halnia. Akkor történt, amikor felsorakoztunk számlálásra, munkába indulás előtt. Mindegyik brigád külön sorakozott fel. Elöl állt a narjadcsik. Kazahovnak hívták, nagydarab ember volt, jó nagy pocakkal. A zsiványok egyike kilépett az alakzatból, és a gyomrába döfte a ráspolyát, bele a hasába. Valószínűleg gyakorlott gyilkos volt. Azonnal elfogták – de már volt huszonöt éve. Természetesen megint elítélték, és még huszonöt évet adtak neki. Így hát a büntetése megnyúlt egypár évvel, na és mi van akkor…?[1066] Viszonylag ritkán fordult elő, hogy a zsiványok „igazságszolgáltatása” a láger irányítóinak valamelyikét vegye célba. Ha nem is voltak éppen törvénytisztelő szovjet állampolgárok, a zsiványok általában örömmel működtek együtt az egyetlen feladatban, amit a szovjet hatóságok számukra meghatároztak: azaz nagyon is örültek, hogy zsarnokoskodhatnak a politikaiak csoportja fölött – melynek tagjai, hogy ismét Jevgenyija Ginzburg szavával éljünk, „még náluk is megvetettebbek és kitaszítottabbak voltak”.

KONTRIKI ÉS BITOVIJE: A POLITIKAIAK ÉS A KÖZÖNSÉGES RABOK Különleges szlengjük, eltérő ruházatuk és merev kultúrájuk folytán a hivatásos bűnözőket könnyű volt felismerni és könnyű leírni. Sokkal nehezebb általánosítani a többi rabot illetően, akik a Gulag munkaerejének nyersanyagát alkották, mivel közöttük a szovjet társadalom valamennyi rétege képviseltette magát. Arra vonatkozó ismereteinket, hogy pontosan kik is voltak többségükben a lágerek fegyencei, nagyon sokáig torzította, hogy csak a memoárokra, kivált a külföldön kiadott visszaemlékezésekre hagyatkozhattunk. Ezek szerzői általában értelmiségiek voltak, gyakran külföldiek, és szinte minden esetben politikai foglyok. 1989, Gorbacsov peresztrojkája óta azonban az emlékiratok sokkal nagyobb számban váltak hozzáférhetővé, és ez, csekélyebb mértékben, a levéltári adatokra is igaz. Az utóbbiak szerint, amelyeket igen nagy óvatossággal kell kezelnünk, úgy tűnik, hogy a rabok túlnyomó többségét egyáltalán nem értelmiségiek alkották – azaz nem a gyakorlatilag külön társadalmi osztálynak számító orosz műszaki és tudományos értelmiség tagjai –, hanem munkások és parasztok. Azok az adatok, melyek az 1930-as évekre, tehát arra az időszakra vonatkoznak, amikor a Gulag-fegyencek zöme kulák volt, különösképpen árulkodóak. 1934-ben a lágerpopulációnak csupán 0,7 százaléka rendelkezett magasabb végzettséggel, miközben 39,1 százaléka mindössze elemi oktatásban részesült. Egyidejűleg 42,6 százalékukat „félanalfabétá”-nak minősítették, 12 százalékuk pedig teljesen írástudatlan volt. Még 1938-ban is, amikor a moszkvai és leningrádi értelmiséget megtizedelte a nagy terror, a lágerekben mindössze 1,1 százalék volt a magasabb végzettségűek aránya, miközben a rabok több mint felének csak elemi iskolai végzettsége volt, egyharmaduk pedig írni is alig tudott.[1067]

A rabok társadalmi eredetével kapcsolatban nemigen állnak rendelkezésre összehasonlítási alapként használható számok, de említést érdemel, hogy 1948-ban a raboknak kevesebb mint a negyede volt politikai – azaz olyan fegyenc, akit a büntető törvénykönyv 58. cikkelye alapján, „ellenforradalmi bűncselekményért” ítéltek el. Ez korábban sem volt másként. A terror éveiben, 1937-ben és 1938-ban, a politikaiak csak a rabok 12 és 18 százalékát alkották; a háború folyamán ez az arány 30-40 százalék között mozgott; 1946-ban közel 60 százalékra emelkedett, a köztörvényes rabok számára a győzelmet követően hirdetett amnesztia eredményeként; majd nagyjából változatlan maradt, tehát Sztálin uralmának hátralévő éveiben az összes rab egynegyede-egyharmada volt politikai.[1068] A nem politikai foglyok gyorsabb cserélődése kapcsán – ők gyakran enyhébb ítéleteket kaptak, és nagyobb valószínűséggel feleltek meg az idő előtti szabadulás követelményeinek – elmondható, hogy az 1930-as és 1940-es években a Gulag-rendszert megjárt fegyencek túlnyomó többségét köztörvényes bűncselekményért ítélték el, és ezért köztük nagyobb valószínűséggel voltak munkások és parasztok. Ezek a számok, noha némiképp helyesbítik múltbéli ismereteinket, félrevezetők is lehetnek. A Szovjetunió összeomlása óta íródott visszaemlékezések áttanulmányozása azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a politikaiak közül sokan valójában nem „politikai foglyok” voltak a kifejezés manapság dívó meghatározása szerint. Az 1920-as években a lágerekben csakugyan raboskodtak antibolsevista pártok tagjai, akik tényleg „politikai” foglyoknak mondták magukat. Az 1930-as években akadt néhány igazi trockista is – olyan emberek, akik valóban Trockijt támogatták Sztálinnal szemben. Az 1940-es években, az Ukrajnában, a balti államokban és Lengyelországban történt tömeges letartóztatások után egy ténylegesen szovjetellenes partizánok és aktivisták alkotta hullám is érkezett a táborokba. Az 1950-es évek elején ugyancsak letartóztattak egy maroknyi Sztálin-ellenes

egyetemistát. Mindazonáltal a lágerekben politikai foglyoknak nevezett emberek százezrei túlnyomó többségükben nem másként gondolkodók voltak, és nem is titokban miséző papok, de még pártnagykutyák sem. A tömeges letartóztatások főként az egyszerű embereket érintettek, akiknek nem volt szükségképpen mély politikai meggyőződésük. Olga Adamova-Szljozberg, aki egykor az Ipari Minisztériumban dolgozott Moszkvában, ezt írta: „A letartóztatásom előtt átlagos életvitelt folytattam, egy voltam a sok pártonkívüli szovjet diplomás asszony közül. Keményen dolgoztam, de nem vállaltam különösebb politikai vagy közéleti szerepet. Igazából az otthonommal és a családommal voltam elfoglalva.”[1069] Ha a politikaiak nem voltak szükségképpen politikaiak, a köztörvényes rabok túlnyomó része sem volt szükségképpen bűnöző. Miközben akadt a táborokban néhány hivatásos bűnöző, a háború idején pedig néhány háborús bűnös és náci kollaboráns, többségüket olyan úgynevezett „közönséges” vagy nem politikai bűncselekményért ítélték el, ami más társadalmakban egyáltalán nem számított volna bűncselekménynek. Alekszandr Lebegy, az orosz tábornok-politikus édesapja két ízben tíz percet késett a gyári munkahelyéről, amiért öt esztendőt kényszerült lágerben tölteni.[1070] A szovjet atomreaktorok egyikének otthont adó Krasznojarszk-26 mellett fekvő, zömmel köztörvényesek lakta Poljanszkij láger archívumában feljegyzések találhatók egy „köztörvényes” rabról, aki hat évet kapott, mert gumicsizmát lopott a piacon, továbbá egy másikról, akire tíz évet sóztak tíz darab kenyér eltulajdonításáért, és egy harmadikról – két gyermekét egyedül nevelő teherautó-sofőrről –, akit azért ítéltek hét évre, mert ellopott hárompalacknyit az általa szállított áruból. Az egyik rab „spekulációért” kapott öt évet, ami annyit jelent, hogy az egyik helyen vásárolt cigarettát eladta valahol másutt.[1071] Antoni Ekart beszámol egy asszony történetéről, akit azért tartóztattak le, mert ceruzát vitt el az irodából, ahol dolgozott. A ceruzát a fiának

szánta, aki írószer hiányában nem tudta elkészíteni az iskolai feladatát.[1072] A Gulag feje tetejére állt világában a köztörvényes rabok között semmivel nem volt magasabb a bűnözők száma, mint a politikai rabok között a rezsimmel aktívan szemben állóké. Más szóval, a köztörvényesek nem szükségképpen olyan emberek voltak, akik valóban megsértették a törvényt. Az azonban még ritkábban fordult elő, hogy egy politikai fogoly politikai bűncselekményt követett volna el. Mindez nem akadályozta meg a szovjet igazságszolgáltatási rendszer képviselőit a rabok aprólékos gonddal történő osztályozásában. A politikaiak mint csoport alacsonyabb státusúak voltak a köztörvényeseknél; ahogy már leírtam, „társadalmilag veszélyes”-nek számítottak, a szovjet társadalomba a „társadalmilag közel álló” köztörvényeseknél beilleszkedni kevésbé képes embereknek. De a politikaiak között is voltak rangkülönbségek, annak függvényében, hogy a büntető törvénykönyv 58. cikkelyének mely szakasza alapján ítélték el őket. Jevgenyija Ginzburg feljegyezte, hogy a politikai foglyok között messze azok jártak a „legjobban”, akiket az 58. cikkely 10. szakasza alapján „szovjetellenes agitációért” (ASZA) ítéltek el. Ezek voltak a „fecsegők”: pártellenes viccet meséltek olyankor, amikor nem kellett volna, vagy bíráló megjegyzés csúszott ki a szájukon Sztálinról vagy a helyi pártvezetőről (avagy irigy szomszédjuk vádolta meg őket ilyesfajta cselekedettel). Hallgatólagosan még a tábori hatóságok is belátták, hogy a „fecsegők” nem követtek el semmiféle bűncselekményt, így az ASZA-ért elítélteknek olykor inkább sikerült könnyebb munkahelyekre kerülniük.

Alattuk helyezkedtek el azok, akiket „ellenforradalmi tevékenységért” (KRGY) ítéltek el. Még lejjebb voltak azok, akik „ellenforradalmi terrorista tevékenységért” (KRTGY) kapták büntetésüket. A „T” hozzábiggyesztése bizonyos táborokban azt jelentette, hogy a rab kizárólag a legnehezebb, „általános” munkakörökben – fakitermelésen, bányában, útépítésen – dolgozhatott, kivált akkor, ha a KRTGY mellé tíz-tizenöt éves vagy hosszabb büntetés járult.[1073] És még ennél is lehetett mélyebbre kerülni. A KRTGY alatt létezett még egy kategória: a KRTTGY, ebbe azok tartoztak, akiket nemcsak terrorista, de „trockista terrorista tevékenységgel” vádoltak. „Tudtam olyan esetekről – írta Lev Razgon –, amikor az a bizonyos T azért került be egy-egy rab tábori irataiba, mert az illetőnek vitája volt az általános létszámellenőrzés során a munkakiosztóval vagy a munkakiosztók főnökével, akik mindketten köztörvényesek voltak.”[1074] Egy ilyen apró változtatás élet vagy halál kérdését dönthette el, mivel a KRTTGY-minősítésű rabokra minden munkavezető csakis a legkeményebb fizikai munkát bízta. Ezek a szabályok nem voltak mindig ennyire egyértelműek. A gyakorlatban a rabok mindig méricskélték az eltérő ítéletek súlyát, megpróbálván kiszámítani, milyen hatása lesz majd az életükre.

Varlam Salamov megemlíti, hogy miután kiválasztották az egészségügyi tanfolyamra, amelynek elvégzése után felcser – az orvos mellett dolgozó asszisztens a láger egyik legnagyobb presztízsű, legkényelmesebb munkáját végezte – lehetett belőle, aggódott, hogy vajon az ítélete lehetővé teszi-e számára a tanfolyam megkezdését: „Felveszik-e a politikai rabokat, akiket a büntető törvénykönyv 58. cikkelye alapján ítéltek el? Csak azokat, akik a 10. szakasz hatálya alá tartoznak. És mi lesz a szomszédommal, a teherautó hátuljában? Ő is ASZA volt, azaz szovjetellenes agitátor.”[1075] A hivatalos ítéletek önmagukban nem határozták meg a politikaiak helyét a lágerhierarchiában. A politikaiak, noha nem voltak olyan merev viselkedési szabályaik vagy olyan egységes nyelvük, mint a köztörvényeseknek, végül maguktól különültek el csoportokra. Ezeket a politikai klánokat a bajtársiasság, az önvédelem igénye vagy a közös világnézet tartotta össze. Határvonalaik nem voltak átjárhatatlanok – átfedték egymást, és voltak átfedések a nem politikai foglyok csoportjaival is –, és nem is léteztek minden táborban. Ám amennyiben léteztek, döntő fontosságú szerepet játszhattak a rab túlélésében. * A politikai klánok között a legalapvetőbbek és végső soron a legerősebbek azok voltak, amelyek nemzetiség vagy származási hely szerint jöttek létre. Ezek váltak a legfontosabbá a második világháború alatt és után, amikor drámai mértékben megnőtt a külföldi rabok száma. Keletkezésük eléggé természetes módon történt. Ha egy új rab érkezett, tüstént megkereste a barakkban lévő észt, ukrán, vagy éppen, az esetek csekély hányadában, amerikai honfitársait. Walter Warwick, azon „amerikai finnek” egyike, akik az 1930-as évek végén a lágerekben kötöttek ki, a családja számára készített kéziratában feljegyezte, hogyan tömörültek a táborában lévő

finn ajkúak, kifejezetten azzal a céllal, hogy megvédjék magukat a tolvajoktól és a hivatásos bűnözők banditizmusától: „Arra a következtetésre jutottunk, ha egy kis nyugtot akarunk tőlük, bandát kell alakítanunk. Így hát megszerveztük a saját bandánkat, hogy segítsünk egymásnak. Hatan voltunk: két amerikai finn… két finnországi finn… és két finn a leningrádi körzetből…”[1076] Nem minden nemzeti csoport volt azonos jellegű. Eltérőek a vélemények arról például, hogy a zsidó raboknak vajon megvolt-e a saját hálózatuk, vagy ők beolvadtak az oroszok közé (vagy, a nagyszámú lengyel zsidó esetében, a lengyelek közé). A válasz, úgy tűnik, időszakonként más és más volt, és sok múlott az egyéni hozzáálláson. Az 1930-as évek végén letartóztatott zsidók közül sokan a nómenklatúra és a hadsereg felső vezetését sújtó intézkedések idején a jelek szerint elsősorban kommunistáknak tartották magukat, és csak másodsorban zsidóknak. Az egyik rab szavaival, a lágerekben „mindenkiből orosz lett – kaukázusiakból, tatárokból, zsidókból”.[1077] Később, amikor a háború folyamán a lengyelekkel együtt több zsidó érkezett, úgy tűnik, felismerhető etnikai hálózatokat hoztak létre. Ada Federolf, aki Ariadna Efronnal, Marina Cvetajeva lányával közösen vetette papírra emlékiratait, bemutatott egy tábort, ahol a lágermércével fényűző munkahelynek számító szabóműhelyt egy Lieberman nevezetű férfi vezette. Valahányszor új transzport érkezett, Lieberman mindig végigjárta a tömeget, és ezt kiáltozta: „Vannak köztetek zsidók?” Ha zsidókra talált, úgy intézte, hogy odakerüljenek a műhelyébe, és ezáltal megmentette őket a közös erdei munkától. Ráadásul Lieberman eredeti tervet eszelt ki a rabbik megoltalmazására, akiknek egész nap imádkozniuk kellett. Egy rabbi számára különleges szekrényt épített, és abban rejtette el őt, hogy senki ne vegye észre hogy nem dolgozik. Egy másik rabbinak pedig kitalálta a „minőségi ellenőr” munkakört. Ez lehetővé tette, hogy a férfi naphosszat mosolyogva fel-alá járkáljon a varróasszonyok

között, és közben halkan imádkozzon.[1078] Az 1950-es évek elejére, amikor a Szovjetunióban egyre inkább felerősödött a hivatalos antiszemitizmus, mivel Sztálin rögeszmésen úgy vélte, hogy a zsidó orvosai meg akarják ölni, a zsidók helyzete ismét nehezebbé vált. De még ebben az időszakban is, az antiszemitizmus mértéke táborról táborra más és más volt. A zsidó származású Ada Purizsinszkaja, akit az „orvosok összeesküvése” idején tartóztattak le (bátyját „Sztálin meggyilkolására szőtt összeesküvés” vádjával ítélték el és végezték ki), úgy emlékezett, „nem okozott különösebb problémát, ha zsidó volt az ember”.[1079] Leonyid Trusz, egy másik akkoriban letartóztatott zsidó viszont másképp emlékszik. Megtörtént, mondta, hogy egy idősebb zek mentette meg őt egy dühöngő antiszemitától, akit azért tartóztattak le, mert ikonokkal üzletelt. Az öreg zek így kiáltott az ikonkereskedőre: az olyan embernek, aki „felvásárolta és árulta Krisztus képeit”, szégyellnie kellene magát. Mindazonáltal Trusz nem törekedett leplezni önnön zsidóságát: ellenkezőleg, Dávid-csillagot festett a csizmájára, főleg azért, hogy ne lopják el. Az ő táborában a „zsidók az oroszokhoz hasonlóan nem szerveződtek csoportba”. Emiatt magára maradt: „Számomra a legrosszabb… a magány volt, érezni, hogy zsidó vagyok az oroszok között, hogy mindenkinek vannak barátai a saját vidékéről, miközben én teljesen egyedül vagyok.”[1080] Csekély számuk miatt a lágerekbe került nyugat-európaiaknak és amerikaiaknak szintén nehéz volt erős hálózatokat létrehozniuk. Egyébként sem igazán voltak olyan helyzetben, hogy segítsenek egymáson: sokukat teljesen összezavarta a lágerélet, nem beszéltek oroszul, az ételt ehetetlennek, az életkörülményeket tűrhetetlennek találták. Miután a vlagyivosztoki átmeneti börtönben meghalni látott egy teljes csoport német asszonyt, akiknek pedig forralt vizet adtak inni, az orosz Nyina Gagen-Torn félig-meddig ironikusan ezt írta: „Ha a barakkok az ételhez hozzászokott szovjet emberekkel vannak

tele, ők el tudják viselni a sózott halat, még akkor is, ha az romlott. Amikor a Harmadik Internacionálé letartóztatott tagjai egy nagy transzporttal megérkeztek, mindannyiukat súlyos dizentéria döntötte le a lábáról.”[1081] Lev Razgon ugyancsak sajnálta a külföldieket, és azt írta, hogy „nem tudnak sem szót érteni, sem beilleszkedni; nem próbálnak alkalmazkodni és életben maradni. Beérik annyival, hogy ösztönösen összeverődnek.”[1082] A lengyelek, csehek és más kelet-európaiak alkotta nyugatiak csoportja azonban bizonyos előnyökkel is rendelkezett. Általános bámulat és kíváncsiság övezte őket, amiből olykor hasznos, ajándékennivalóval és barátságosabb bánásmóddal kamatozó kapcsolatok születtek. Antoni Ekartot, aki Svájcban végezte tanulmányait, kórházi munkára osztották be, köszönhetően egy Ackerman nevű, eredetileg Besszarábiából származó beteghordozónak: „Az a tény, hogy nyugatról jöttem, leegyszerűsítette a dolgokat”: egy nyugatira mindenki kíváncsi volt, és mindenki oltalmazni akarta őt.[1083] A skót Flora Leipman, akinek családját orosz mostohaapja beszélte rá a Szovjetunióba költözésre, „skótságát” rabtársai szórakoztatására használta fel: Felhúztam a szoknyámat a térdem fölé, hogy úgy nézzen ki, mint egy kilt, a harisnyámat pedig lehajtottam térdmagasságig. A takarómat skót módi szerint átvetettem a vállamon, a kalapomat pedig magam elé akasztottam, mint egy erszényt. Büszkén szárnyalt a hangom, az „Annie Laurie”-t, a „Ye Banks and Braes o’Bonnie Doon”-t énekeltem, és mindig a „God Save the King”gel fejeztem be, eredeti nyelven.[1084] Akart arról is beszámolt, milyen érzés volt, hogy az orosz értelmiségiek szenvedélyes kíváncsisággal csüggtek a szavaikon: A körültekintően szervezett, gondosan titkolt gyűléseken,

amelyeken közülük a megbízhatóbbak vettek részt, beszéltem nekik arról, hogyan éltem Zürichben, Varsóban, Bécsben és más nyugati városokban. Gondosan megvizsgálták genfi sportkabátomat, selyemingeimet, ugyanis ezek voltak a kizárólagos tárgyi bizonyítékai a kommunizmus világán kívüli magas életszínvonalnak. Néhányan szemlátomást hitetlenkedtek, amikor azt mondtam, hogy mindezeket a holmikat könnyedén megvásárolhattam a havi fizetésemből, amit kezdő mérnökként kaptam egy cementgyárban. – Hány öltönyöd van? – kérdezte az egyik agrárszakember. – Hat vagy hét. – Te lódítasz! – mondta egy férfi, aki nem volt több huszonöt évesnél, majd a többiekhez fordult: – Minek hallgatunk ilyen fantasztikus történeteket? Mindennek megvan a határa; nem vagyunk gyerekek. Nem volt könnyű megértetnem, hogy nyugaton az átlagember, aki valamicskét törődik a megjelenésével, arra törekszik, hogy több öltönye legyen, mert a ruhák tartósabbak, ha felváltva hordja őket az ember. Az orosz értelmiséginek, akinek ritkán volt egynél több öltönye, nehéz volt ezt felfognia.[1085] Az amerikai John Noble, aki Drezdában esett fogságba, szintén „vorkutai VIP”-pé vált, és olyan mesékkel traktálta rabtársait az amerikai életről, amelyeket azok hihetetlennek találtak. „Johnny – mondta neki az egyik –, te még elhitetnéd velünk, hogy az amerikai munkások saját autóval járnak.”[1086] Noha külföldi voltuk miatt a csodájukra jártak, ez egyszersmind megakadályozta őket azon szorosabb kapcsolatok kiépítésében, amelyek a lágerekben oly sokaknak segítettek életben maradni. Leipman azt írta, hogy „még a saját lágerbéli »barátaim« is tartottak tőlem, mert az ő szemükben külföldi voltam”.[1087] Ekart igen rosszul érezte magát, amikor rájött, hogy ő az egyetlen nem orosz rab a

lagpunktban, egyrészt azért, mert a szovjet állampolgárok nem kedvelték őt, másrészt pedig azért, mert ő sem kedvelte őket: „Ellenszenv, ha ugyan nem gyűlölet vett körül… Nem tetszett nekik, hogy én nem olyan vagyok, mint ők. Lépten-nyomon érzékeltem a bizalmatlanságukat és az otrombaságukat, a rosszindulatukat és a velük született közönségességüket. Sok éjszakát kényszerültem álmatlanul tölteni, hogy vigyázzak magamra és a holmijaimra.”[1088] Ekart érzéseinek megvoltak a megfelelői egy korábbi időszakban is. Dosztojevszkij tizenkilencedik századi leírása a lengyel és orosz rabok közötti kapcsolatról rávilágít arra, hogy Ekart elődei hasonlóan éreztek: „A lengyelek (s itt kizárólag a politikai bűnösökről beszélek) kifinomult, szinte sértő udvariassággal kezelték a többi foglyot, roppant zárkózottak voltak, és sehogy sem tudták palástolni a fegyencek iránti undorukat, akik ezt igen jól érezték, és ugyanezzel fizettek nekik.”*[1089] Még rosszabb helyzetben voltak a muszlimok és más, KözépÁzsiából, valamint némelyik kaukázusi köztársaságból származó rabok. Ugyanolyan elveszettnek érezték magukat, mint a nyugatiak, rendszerint azonban nem tudták sem szórakoztatni az oroszokat, sem felkelteni a kíváncsiságukat. Ez a csoport, melyet (a „nemzeti kisebbség” orosz megfelelője alapján) nacmeni néven ismertek, az 1920-as évek vége óta volt részese a lágerek életének. Közép-Ázsia és az Észak-Kaukázus pacifikációja – és szovjetizációja – során tömegesen tartóztatták le és küldték dolgozni őket a Fehér-tengerBalti-tenger-csatorna építésére, ahol egy kortárs szemtanú azt írta róluk, hogy „mindent nehezen értenek meg: az embereket, akik irányítják őket, a csatornát, amit építenek, az ételt, amit esznek”.[1090] 1933-tól kezdődően, sokan dolgoztak közülük a Moszkva-Volgacsatorna építésén is, ahol a lágerparancsnok, úgy tűnik, megsajnálta őket. Egy ízben arra utasította alárendeltjeit, hogy helyezzék őket külön barakkokba és külön munkabrigádokba, hogy legalább a saját honfitársaik körében lehessenek.[1091] Gustav Herling később

találkozott velük egy északi fakitermelő táborban. Felidézte, hogy minden este a tábori gyengélkedőben látta őket, amint orvosi vizsgálatra vártak: Még a váróteremben is a hasukra szorították a kezüket a fájdalomtól, és mihelyt beléptek a válaszfal ajtaján, siralmas nyavalygásban törtek ki, amelyben a nyögések elválaszthatatlanul összekeveredtek furcsán tört orosz beszédükkel… Betegségükre semmilyen gyógymód nem létezett… egyszerűen haldokoltak a honvágytól, a szülőhazájuk utáni sóvárgástól, az éhségtől, a hidegtől és a hó egyhangú fehérségétől. Ferde, északi tájakhoz nem szokott szemük örökösen könnyben úszott, szempilláikat vastag, sárga csipák ragasztották össze. Azokon a ritka napokon, amikor nem kellett dolgozniuk, az üzbégek, türkmének és kirgizek összegyűltek a barakk sarkában, ünneplőruháikba, hosszú, színes selyemköntösökbe és hímzett sapkákba öltözötten. Lehetetlen volt megmondani, miről beszélnek oly nagy lelkesedéssel és izgalommal, gesztikulálva, túlkiabálva egymást, és szomorúan bólogatva, de biztos voltam abban, hogy nem a lágerről.[1092] Nem volt jobb a főként koreai származású, ám szovjet állampolgárságú koreaiak vagy a japánok helyzete sem, akiknek 600.000-es tántorgó tömege a háború végén érkezett a Gulagba és a hadifogolytáborokba. A japánok különösen sokat szenvedtek az étel miatt, amit nem csupán kevésnek, de furcsának és gyakorlatilag ehetetlennek is találtak. Ezért olyan élőlényekre vadásztak, gyűjtötték és fogyasztották őket, amelyek rabtársaik szemében hasonlóképpen ehetetlennek tűntek: vadon nőtt növényeket, rovarokat, bogarakat, kígyót és gombát ettek, amihez egy orosz nem is nyúlt volna. Az ilyen portyák időnként rosszul végződtek: akadnak feljegyzések japán rabokról, akik azért haltak meg, mert mérgező füveket vagy

vadnövényeket ettek.[1093] Hogy mennyire elszigeteltnek érezték magukat a japánok, arra adalékul szolgálnak egy orosz rab emlékiratai, aki egyszer a lágerkönyvtárban japán nyelvű brosúrára bukkant – a bolsevik Zsdanov egyik beszédére. Elvitte azt hadifogoly japán ismerősének: „Akkor láttam őt először igazán boldognak. Később elmondta nekem, hogy mindennap elolvasta a beszédet, csakis azért, hogy ne veszítse el kapcsolatát anyanyelvével.”[1094] Néhány másik távol-keleti nemzetiség gyorsabban alkalmazkodott. Számos emlékiratíró megemlíti a kínaiak összetartó szervezetét – némelyikük a Szovjetunióban született, „szovjet” etnikumú kínai volt, mások legális vendégmunkásként érkeztek az 1920-as években, és akadtak köztük olyan szerencsétlen emberek, akik véletlenül vagy meggondolatlanul átlépték a nagyon hosszú szovjet-kínai határt. Az egyik rab felidézte, hogy egy kínai azt mesélte neki, sok más társához hasonlóan azért tartóztatták le, mert a túloldali látvány csábításának engedve átúsztak az Amur folyó szovjet partjára: „A zöldellő-aranyló fák… a sztyeppék olyan gyönyörűek voltak! És soha senki nem jött vissza, aki a mi vidékünkről átkelt a folyón. Úgy gondoltuk, ez azt jelenti, hogy odaát bizonyára szép az élet, ezért elhatároztuk, hogy mi is átkelünk. Abban a pillanatban, hogy ezt megtettük, letartóztattak, és az 58. cikkely 6. szakasza alapján kémkedéssel vádoltak meg bennünket. Tíz év.”[1095] A lágerekben, emlékezett Dmitrij Panyin, Szolzsenyicin egyik rabtársa, a kínaiak „csak egymással kommunikáltak. Az összes kérdésünkre olyan arcot vágtak, mintha nem értenének bennünket.”[1096] Karlo Stajner felidézte, hogy nagyon ügyesen szereztek egymásnak munkát: „A kínaiak szerte Európában mint zsonglőrök ismertek, de a táborokban a mosodákban dolgoztatták őket. Úgy emlékszem, ahány táborban csak megfordultam, a mosodában nem volt egyetlen nem kínai munkás sem.”[1097] A lágerek messze legnagyobb befolyású etnikai csoportjait azok a baltiak és nyugat-ukrajnaiak alkották, akiket tömegesen gyűjtöttek be

a háború alatt és után (lásd a huszadik fejezetet). Lélekszám tekintetében elmaradtak mögöttük, de szintén befolyásosak voltak a lengyelek, különösképpen az antikommunista lengyel partizánok, akik az 1940-es évek végén ugyancsak megjelentek a lágerekben – továbbá a csecsenek, akikről Szolzsenyicin azt írta, ők az egyetlen „olyan nemzetiség, amely egyáltalán nem hagyta eluralkodni magán az engedelmesség pszichológiáját” [III. 461. o.], és akik számos vonatkozásban kiemelkedtek más kaukázusiak közül.[1098] Ezen etnikai csoportok ereje a puszta lélekszámukból adódott, valamint nyilvánvaló ellenszenvükből a Szovjetunió iránt, amelyet hazájuk törvénytelen megszállójának tartottak. A háború utáni lengyelek, baltiak és ukránok szintén rendelkeztek katonai és partizántapasztalatokkal, és partizánszervezetük néhány esetben a táborokban is fennmaradt. Közvetlenül a háború után az UPA, az Ukrajna ellenőrzéséért akkoriban harcoló számos csoport egyikének, az Ukrán Lázadó Hadseregnek a vezérkara nyilatkozatot intézett valamennyi ukránhoz, akit száműzetésbe vagy lágerekbe küldtek: „Bárhol vagytok, a bányákban, az erdőben vagy a lágerekben, maradjatok meg mindig annak, amik voltatok, maradjatok meg igaz ukránoknak, és folytassátok a küzdelmünket.” A táborokban a hajdani partizánok öntudatosan támogatták egymást, és vigyáztak az újonnan érkezettekre. A lengyel Adam Galinski, aki a szovjetellenes lengyel Honi Hadsereg katonája volt, ezt írta: „Különös gondoskodással viseltettünk a Honi Hadsereg fiataljai iránt, fenntartottuk a moráljukat, mely a legmagasabb volt az erkölcsi hanyatlás kártékony légkörében, ami a Vorkután raboskodó különböző nemzeti csoportok tagjai között uralkodott.”[1099] A későbbi esztendőkben, amikor már nagyobb befolyással voltak a lágerek életére, a lengyelek, baltiak és ukránok – akárcsak a grúzok, örmények és csecsenek – szintén megalakították saját nemzeti brigádjaikat, saját külön nemzeti barakkjaikban aludtak, és megtartották nemzeti ünnepeiket. Ezek a hatalmas csoportok időnként

együttműködtek egymással. Aleksander Wat lengyel író beszámolt arról, hogy az ukránok és a lengyelek, akiknek partizánmozgalmai a háború idején elkeseredett harcokat vívtak egymás ellen NyugatUkrajna minden egyes négyzetcentiméteréért, a szovjet börtönökben „fenntartásokkal, mégis hihetetlen lojalitással viseltettek egymás iránt. »Ellenségek vagyunk, de nem itt.«„[1100] Más esetekben ezek az etnikai csoportok rivalizáltak, mind egymással, mind az oroszokkal. Ljudmila Hacsatrjan, akit azért tartóztattak le, mert beleszeretett egy jugoszláv katonába, felidézte, hogy az ő táborában az ukránok nem voltak hajlandók az oroszokkal együtt dolgozni.[1101] A nemzeti ellenállási csoportokat, írta egy másik megfigyelő, „egyfelől a rezsim iránti ellenséges viselkedés, másfelől az oroszok iránti ellenségesség jellemzi”. Edward Buca általánosabb jellegű ellenségeskedésről számolt be – „Szokatlan volt, hogy egy rab olyasvalakinek segítsen, aki eltérő nemzetiségű”[1102] –, jóllehet Pavel Nyegretov, aki Bucával egy időben tartózkodott Vorkután, úgy érezte, hogy a legtöbb nemzetiség megfér egymással, kivéve, ha enged az igazgatóság „provokációinak”: „az informátoraik révén megpróbáltak… összeugrasztani bennünket”.[1103] A különböző etnikai csoportok az 1940-es évek végén, amikor de facto rendőrségként átvették a köztörvényesek szerepét a lágereken belül, olykor összetűztek egymással a vezetésért. Marlen Korallov felidézte, hogy „harcolni kezdtek a hatalomért, és a hatalom sokat jelentett: sokat számított például az, hogy ki ellenőrzi az étkezdét, mert a szakács közvetlenül az étkezde urának dolgozott.” Korallov szerint a különböző etnikai csoportok közötti egyensúly akkoriban rendkívül törékeny volt, és egy új transzport érkezése felboríthatta. Amikor például a lagpunktjába egy csecsenekből álló csoport érkezett, a jövevények beléptek a barakkba, és „az alsó priccseken lévő összes holmit a padlóra hajigálták – abban a táborban az alsó priccsek voltak az „arisztokrata” priccsek –, és beköltöztek a saját cókmókjukkal.”[1104]

Leonyid Szitko, akit rögtön azután, hogy a náci hadifogolytáborból hazatért, letartóztattak, az 1940-es évek végén tanúja volt egy sokkal komolyabb összetűzésnek csecsenek, oroszok és ukránok között. A konfliktus egy brigádvezetők közötti személyes nézeteltéréssel vette kezdetét, majd eszkalálódott: „háború lett belőle, szabályos háború”. A csecsenek támadást intéztek az oroszok barakkja ellen, és sokan megsebesültek. Utóbb az összes főkolompos büntetőzárkába került. Jóllehet a viták a lágerben birtokolt befolyással álltak kapcsolatban, gyökereik, mint Szitko kifejtette, mélyebb, nemzeti érzésekből sarjadtak: „A baltiak és az ukránok a szovjeteket és az oroszokat egynek és azonosnak tekintették. Habár a lágerben sok orosz volt, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy úgy gondoljanak az oroszokra, mint megszállókra és rablókra.” Magát Szitkót egy este egy csapat nyugat-ukrajnai fogta közre: – A te neved ukrán – mondták nekem. – Mi vagy te, áruló? Elmagyaráztam nekik, hogy én az Észak-Kaukázusban nőttem fel, egy olyan családban, amelyben oroszul beszéltek, és nem tudom, miért van ukrán nevem. Ültek ott egy darabig, aztán elmentek. Noha megölhettek volna – volt náluk kés.[1105] Egy női rab, aki egyébként úgy emlékezett a nemzeti különbségekre, hogy azok „nem sok vizet zavartak”, azon is tréfálkozott, hogy ez mindenkire igaz volt, kivéve az ukránokat, akik egyszerűen „mindenki mást gyűlöltek”.[1106] Hangozzék bármilyen különösen, a Gulag saját statisztikái szerint fennállásuk során a lágerek többségében az oroszoknak, annak az etnikai csoportnak, amely a rabok döntő többségét alkotta, nem volt klánjuk.[1107] Igaz, hogy az oroszok aszerint kötődtek egymáshoz, hogy melyik városból, vagy országrészből érkeztek. A moszkvaiak megtalálták a többi moszkvait, a leningrádiak a többi leningrádit és így tovább. Vlagyimir Petrov egyszer egy olyan orvostól kapott

segítséget, aki ezt kérdezte tőle: – Mi voltál azelőtt? – Diák, Leningrádban. – Ó! Nagyszerű, akkor hát a földim vagy – mondta az orvos, megveregetve a vállamat.[1108] A moszkvaiak gyakran rendkívül erősek és szervezettek voltak. A még diákkorában letartóztatott Leonyid Trusz felidézte, hogy táborában az idősebb moszkvaiak az ő kihagyásával alkottak szoros szövetkezést. Még akkor is, amikor egy ízben könyvet akart kölcsönözni a lágerkönyvtárból, először meg kellett győznie a könyvtárost, az említett csoport egyik tagját, hogy bízhat benne.[1109] Az efféle szálak azonban többnyire gyengék voltak, és nem jelentettek mást a rabok számára, mint olyan embereket, akik emlékeztek az utcára, ahol laktak, vagy ismerték az iskolát, ahová jártak. Miközben más etnikai csoportok egész véd- és dacszövetségeket hoztak létre, helyet kerítettek a barakkokban az újonnan érkezetteknek, könnyebb munkákhoz segítették őket, az oroszok nem cselekedtek így. Ariadna Efron azt írta, hogy miután megérkezett Turuhanszkba, ahová a lágerbüntetése leteltekor más rabokkal együtt száműzték, a vonatát olyan száműzöttek várták, akik már előzőleg is ott éltek: Egy zsidó férfi félrevonta a csoportunkban lévő zsidó asszonyokat, és elmagyarázta nekik, hogyan viselkedjenek, mit tegyenek. Aztán egy grúz ment oda egy csapatnyi grúz asszonyhoz – és némi idő múltán, már csak mi, oroszok maradtunk, talán tízen-tizenöten. Hozzánk senki nem jött, senki nem kínált kenyérrel, senki nem adott tanácsot.[1110] Mégis léteztek valamelyes különbségek az orosz fegyencek között

– különbségek, melyek inkább ideológiai, semmint etnikai alapúak voltak. Nyina Gagen-Torn azt írta, hogy „a lágerekben a nők döntő többsége a sorsát ég a szenvedését véletlen balszerencseként fogta fel, és nem próbálta az okokat firtatni”. Az olyanoknak viszont, akik „találtak valamiféle magyarázatot a történésekre, és hittek abban, könnyebb volt a dolguk”.[1111] A magyarázatot találók között első helyen a kommunisták álltak, akik változatlanul az ártatlanságukat hangoztatták, továbbá a Szovjetunió iránti hűségüket, és minden jel ellenére változatlanul úgy vélték, hogy mindenki más valódi ellenség, akit kerülni kell. Anna Andrejeva felidézte, hogy a kommunisták miként keresték meg egymást: „Megtalálták egymást, és egymásba kapaszkodtak, ők tiszta, szovjet emberek voltak, és úgy gondolták, hogy mindenki más bűnöző.”[1112] Szuszanna Pecsora leírta, hogy látta őket, miután az 1950-es évek elején megérkeztek a Minlagba, „egy sarokban ültek, és azt mondogatták egymásnak, mi becsületes szovjet emberek vagyunk, éljen Sztálin, nem vagyunk bűnösök, az államunk pedig ki fog szabadítani bennünket ezeknek az ellenségeknek a társaságából”.[1113] Pecsora és a vele egy időben Kengirben raboskodó Arginszkaja egyaránt arról számolnak be, hogy a szóban forgó csoport legtöbb tagja az 1937-ben és 1938-ban letartóztatott magas rangú párttagok közé tartozott. Többnyire idősebb emberek voltak; Arginszkaja úgy emlékezett, hogy gyakran gyűltek össze a gyengélkedő-lágerekben, ahol még mindig sokan voltak, akiket az említett korábbi időszakban tartóztattak le. Anna Larina, a jeles szovjet politikus, Nyikolaj Buharin felesége egyike volt az ekkortájt letartóztatottaknak, és ők kezdetben hűek maradtak a forradalomhoz. Miközben a börtönben raboskodott, verset írt az októberi forradalom emlékére: Bár vasrács mögött, bezárva Rettegek, kiátkozott, Közösen boldog hazámmal

Ünnepelem e napot. Új hit száll belém e nappal, Az életnek visszaad, Vonulok a Komszomollal Már a Vörös-téren át! Később Larina „egy eszelős őrjöngésének” minősítette ezt a verset. Akkoriban azonban elszavalta a régi bolsevikok bebörtönzött feleségeinek, akik „a könnyekig meghatódtak, és tapsoltak”.[1114] Szolzsenyicin A Gulag Szigetvilág egyik fejezetét a kommunistáknak szentelte, akiket, nem éppen dicsérő szándékkal, „jógondolóknak” nevezett. Csodálta azon képességüket, hogy még a saját letartóztatásukra, kínzásaikra és bebörtönzésükre is magyarázatot találtak, például a „külföldi kémszervezetek roppant ügyes aknamunkáját”, „óriási méretű kártevő mesterkedést”, „a helyi NKVD-sek mesterkedését” vagy „árulást”. Némelyek még fölényesebb magyarázattal hozakodtak elő: „Ezek a repressziók társadalmunk fejlődésének történelmileg szükségszerű velejárói.” [II. 351. o.][1115] Később e lojális kommunisták közül néhányan szintén papírra vetették emlékeiket, amelyeket a szovjet rezsim készségesen kiadott. Borisz Gyakov munkája, A túlélés története például 1964-ben jelent meg az Oktyjabr című folyóiratban, a következő bevezetéssel: „Gyakov történetének ereje abban rejlik, hogy igazi szovjet emberekről szól, valódi kommunistákról. Nehéz körülmények között sem veszítették el soha emberségüket, hűek maradtak a Párt eszméihez, odaadóak voltak a Haza iránt.” Todorszkij, Gyakov egyik hőse leírja, miként segít egy NKVD-hadnagynak beszédet írni a Párt történetéről. Egy másik alkalommal közli a láger biztonsági tisztjével, Jakovlev őrnaggyal, hogy méltánytalan elítélése ellenére igazi kommunistának tekinti magát: „Semmiféle bűnt nem követtem el a szovjethatalom ellen. Ezért kommunista voltam, és maradok.” Az

őrnagy azt tanácsolja neki, hogy ezt ne hangoztassa: „Miért kiabálja ki ezt? Azt hiszi, hogy a lágerben mindenki szereti a kommunistákat?”[1116] Bizony, nem mindenki szerette őket: a kommunista voltukat nyíltan vállalókat gyakran gyanúsították azzal, hogy titokban vagy más módon a lágerhatóságok számára dolgoznak. Gyakovról szólván Szolzsenyicin megjegyzi, hogy úgy látszik, emlékirataiból kifelejtett bizonyos dolgokat: „Miért tette?”, teszi fel a kérdést, vajon Szokovikov biztonsági tiszt hozzájárult, hogy titokban, a tábori cenzor megkerülésével eljuttatja Gyakovhoz a leveleit? „Honnét ez a nagy barátság?” [II. 374. o.][1117] Valójában az archívumok dokumentumaiból ma már kiviláglik, hogy Gyakov – „Fakopáncs” fedőnéven – egész életében a titkosrendőrség ügynöke volt, és informátorként működött a lágerekben.[1118] Az egyetlen csoport, amely tántoríthatatlan hitével felülmúlta a kommunistákat, az ortodox keresztények voltak, továbbá a különböző orosz protestáns szekták tagjai, akik szintén politikai üldöztetést szenvedtek: a baptisták, Jehova Tanúi és ezek orosz változatai. Jelenlétük kiváltképp erőteljes volt a nők lágereiben, ahol köznyelven monaskinak, azaz „szerzetesnők”-nek hívták őket. Anna Andrejeva beszámolója szerint az 1940-es évek végén a mordvinföldi női lágerben „a rabok többsége hívő volt”, akik maguk között megszervezték, hogy „ünnepeken a katolikusok dolgoztak az ortodoxok helyett, és fordítva”.[1119] Miként korábban szó esett róla, ezen szekták némelyike megtagadta, hogy bármiféle módon együttműködjék a szovjet sátánnal, és tagjaik nem voltak hajlandók sem dolgozni, sem hivatalos dokumentumokat aláírni. Gagen-Torn leírja, hogy egy vallásos asszony, akit betegség miatt szabadon engedtek, megtagadta a lágerből való távozást. „Nem ismerem el a maguk fennhatóságát – mondta az őrnek, aki át akarta adni neki a szükséges dokumentumokat, hogy hazamehessen. – A maguk hatalma törvénytelen, az irataikban az

Antikrisztus jelenik meg… Ha szabadon távozom, megint letartóztatnak majd. Semmi értelme elmennem.”[1120] Aino Kuusinen egy olyan táborban volt, ahol női rabok egy csoportja nem volt hajlandó számozott öltözetet viselni, minek következtében „a számokat ehelyett a csupasz bőrükre bélyegezték”, és arra kényszerítették őket, hogy a reggeli és esti létszámellenőrzéseket anyaszült meztelenül állják végig.[1121] Szolzsenyicin leír egy különféle változatokban mások tollából is olvasható történetet egy vallási szekta tagjairól, akiket 1930-ban vittek Szolovkira. Elvetettek mindent, ami az „Antikrisztustól” származott, megtagadták, hogy szovjet személyi igazolványt vagy pénzt vegyenek a kezükbe. Büntetésképpen a Szolovki-szigetcsoport egy kicsiny szigetére küldték őket, ahol közölték velük, hogy csak abban az esetben fognak ételt kapni, ha aláírják az átvételi elismervényt. Erre nem voltak hajlandók. Két hónapon belül valamennyien éhen pusztultak. A következő hajóval a szigetre érkezett szemtanúk egyike azt állította, hogy „csak madarak által szétmarcangolt holttesteket találtak”. [II. 75. o.]”[1122] Még a dolgozni hajlandó szektatagok sem keveredtek szükségképpen más rabokkal, és néha egyáltalán nem álltak velük szóba. A barakk egyik sarkában csoportosultak, teljesen szótlanul, vagy ha mégsem, hát meghatározott időpontokban imáikat és vallási énekeiket dalolták: A rács mögött emlékezem, A Krisztus milyen szelíden, Alázattal nyögte a fája Nagy terhét fel a Golgotára.[1123] A szélsőségesebb hívők némelykor vegyes érzelmeket ébresztettek a többi rabban. A kifejezetten vallástalan Arginszkaja tréfálkozva idézte fel, hogy „mindannyian utáltuk őket”, kiváltképp azokat, akik

vallási okokból nem voltak hajlandók fürdeni.[1124] Gagen-Torn úgy emlékezett, hogy a többi rab panaszkodott a munkamegtagadókra: „Mi dolgozunk, ők meg nem! És ők is kapnak kenyeret!”[1125] Mégis, bizonyos értelemben azok a férfiak és nők, akik az új lágerbe érkezvén azonnal csatlakoztak egy csoporthoz vagy vallási szektához, szerencsések voltak. A köztörvényesek bandái, a militánsabb nemzeti csoportok, a hithű kommunisták és a vallási szekták azonnali társaságot és támogatást nyújtottak a hozzájuk tartozóknak. Másfelől viszont, a legtöbb politikai fogoly és a legtöbb „egyszerű” köztörvényes – a Gulag lakóinak túlnyomó többsége – nem illeszkedett be olyan könnyen ezen csoportok egyikébe vagy másikába. Nehezebben tanulták meg, miként éljék az életüket a lágerben, nehezebben birkóztak meg a láger erkölcsével és hierarchiájával. Erős kapcsolati háló nélkül, maguktól kellett elsajátítaniuk az előrejutás szabályait.

tizenötödik fejezet ASSZONYOK ÉS GYERMEKEK …a rab, aki a mi barakkunk mindenese volt, köszöntésképpen ezt kiáltotta nekem: „Szaladj és nézd meg, mi van a párnád alatt!” Kalapált a szívem: talán végre megkaptam a kenyér-fejadagomat! Az ágyamhoz futottam, és félrelöktem a párnát. Alatta három levél hevert otthonról, három teljes levél! Utoljára hat hónappal korábban kaptam valamit. Láttukra az első reakcióm a merő kétségbeesés volt. Azután pedig – a rémület. Mivé lettem, ha egy darab kenyér többet ért számomra, mint a levelek anyámtól, apámtól, a gyermekeimtől… Teljesen megfeledkeztem a kenyérről, és sírtam. OLGA ADAMOVA-SZLJOZBERG: Utazásom[1126]

Ugyanazokat a normákat kellett teljesíteniük, és ugyanazt a híg levest ették. Ugyanolyan barakkokban laktak, és ugyanolyan marhavagonokban utaztak. Jószerével ugyanolyan öltözetet viseltek, a lábbelijük hasonlóképpen silány volt. Kihallgatás közben ugyanúgy bántak velük. És mégis – a férfiak és az asszonyok lágertapasztalatai nem voltak teljesen egyformák. Bizonnyal számos túlélő nő meg van győződve arról, hogy nőnek lenni a táborrendszeren belül nagy előnyt jelentett. A nők jobban tudtak vigyázni magukra, ügyesebben foltozták meg a ruháikat és tartották tisztán a hajukat. Úgy tűnt, inkább képesek csekély mennyiségű ennivalón eltengődni, és nem döntötték le őket a lábukról oly könnyen a pellagra és más, az éhezés okozta betegségek.[1127] Rendkívül szoros barátságokat szőttek, és oly módon voltak

segítségére egymásnak, ahogyan a férfi rabok nem. Margarete BuberNeumann beszámol arról, hogy egy asszony, aki vele együtt raboskodott a Butirki börtönben, letartóztatásakor könnyű nyári ruhát viselt, mely utóbb elrongyolódott. A cellalakók elhatározták, hogy új ruhát készítenek neki: Összedugták a fejüket, és vásároltak fél tucat durva, fehérítetlen orosz vászonból lévő törülközőt. Na de hogyan szabják ki a ruhát olló nélkül? Egy kis leleményesség megoldotta a problémát. A „szabásmintát” használt gyufák kormos végével rajzolták meg, az anyagot a kijelölt vonalak mentén összehajtogatták, majd a hajtás mentén egy-két pillanatig égő gyufa lángját húzogatták előre-hátra. Aztán megint széthajtogatták a vonalnál keresztülégetett anyagot. A varráshoz szükséges fonalra úgy tettek szert, hogy más ruhákból óvatosan kifejtették a cérnát… A törülközőruha – egy kövér lett asszony számára varrták – kézről kézre járt, a nyakrészére, az ujjaira és alul, a szegélyére gyönyörű hímzés került. Amikor végül elkészült, megnedvesítették, és gondosan összehajtogatták. A szerencsés tulajdonos éjszaka rajta aludt. Hiszik vagy nem, de amikor reggel előkerült, igazán tetszetős volt; egy divatos ruhaüzlet kirakatára sem hozott volna szégyent.[1128] Ugyanakkor számos hajdani férfi rab nagyon is másként vélekedik: a nők erkölcsi romlása szerintük gyorsabb volt, mint a férfiaké. Nemüknek köszönhetően különleges alkalmuk nyílt arra, hogy jobb munkabeosztást, könnyebb feladatot és magasabb státust szerezzenek a lágerben. Ennek eredményeként összezavarodtak, és a láger kemény világában elveszítették a tartásukat. Gustav Herling például beszámol „a moszkvai Operaház fekete hajú énekesnőjé”-ről, akit „kémkedésért” tartóztattak le. Ítélete súlyossága miatt őt a

Kargopollagba érkezése után azonnal erdei munkára vezényelték: Balszerencséjére, Ványa, az alacsony urka, aki a brigádját vezette, megkívánta őt, és azzal bízta meg, hogy távolítsa el a kidöntött fenyőfák kérgét egy hatalmas fejszével, amit felemelni is alig tudott. A tagbaszakadt favágók mögött jóval lemaradva érkezett meg este a zónába, és annyi ereje is alig volt, hogy elvánszorogjon a konyhába, és megegye az „első kotla” ételét [a legalacsonyabb leves-fejadagot]… nyilvánvaló volt, hogy magas láza van, de az egészségügyi segéd Ványa barátja volt, és nem mentette fel őt a munkavégzés alól… Végül az asszony beadta a derekát, először Ványának, majd végül „valami lágerfőnöknek”, aki „hajánál fogva vonszolta ki őt a szemétkupacból, és vitte a tábori könyvelő irodájában lévő asztal mögé”.[1129] Akadtak szerencsétlenebb sorsok is, amiként az Herling beszámolójából kitűnik. Leírja például egy fiatal lengyel lány esetét, akit „az urkák informális zsűrije” igen nagyra értékelt. Eleinte a lány büszkén feltartotta a fejét, amikor dolgozni ment, és szúrós, haragos tekintettel visszautasított minden férfit, aki próbálkozott nála. Esténként jóval alázatosabban tért vissza a munkából, de még mindig érinthetetlen volt, és tartózkodóan dölyfös. Az őrszobából egyenesen a konyhára ment a levesfejadagjáért, és az éjszaka folyamán nem hagyta el a barakkot. Ezért úgy látszott, hogy nem fog egyhamar áldozatul esni a lágerzóna éjjeli vadászainak. Ám ezek a kezdeti erőfeszítések hiábavalóak voltak. Miután a felügyelője, aki megtiltotta neki, hogy akár csak egy sárgarépát vagy egy rothadt krumplit ellopjon az élelmiszerraktárból, ahol dolgozott,

heteken át gondosan szemmel tartotta, a lány kötélnek állt. Egy este a férfi bement Herling barakkjába, és „szó nélkül ledobott a priccsemre egy bugyit”. Ezzel kezdetét vette a lány átalakulása: Attól fogva a lány teljesen megváltozott. Soha nem, sietett a konyhára a leveséért, mint azelőtt, hanem miután visszatért a munkából, késő estig úgy járt-kelt a lágerzónában, mint egy tüzelő macska. Bárki megkaphatta, aki akarta, a priccsen, a priccs alatt, a műszaki személyzet külön öltözőiben, vagy a ruházati raktárban. Valahányszor találkozott velem, elfordította a fejét, és görcsösen összeszorította az ajkát. Egyszer, amikor beléptem a burgonyaraktárba, ott találtam őt egy halom krumplin az 56-os brigád vezetőjével, a púpos, félvér Levkoviccsal; a lány hisztérikusan zokogni kezdett, és amikor aznap este visszatért a lágerzónába, a két apró kezével tartotta vissza a könnyeit… [1130] Így szól Herling előadásában a gyakran hallható történet – egy olyan történet, amely tagadhatatlanul mindig másként hangzik, ha egy nő szemszögéből mondják el. Egy másik változatról például Tamara Ruzsnyevics számolt be, akinek lágerében a „románc” egy levéllel kezdődött, „szabályos szerelmes levéllel, egy közönséges lágerlevéllel”, melyet egy Szása nevezetű, a vargaműhelyben dolgozó fiatalember írt, aki kényelmes állása folytán a tábori arisztokrácia tagjának számított. Rövid, szókimondó levél volt: „Éljünk együtt, és én majd segítek neked.” A levél elküldése után néhány nappal Szása félrevonta Ruzsnevicset, tudni akarván a válaszát. „Fogsz velem élni, vagy nem?”, kérdezte. A nő nemet mondott. Szása erre egy fémrúddal megverte őt. Azután bevitte a kórházba (ahol vargaként élvezett különleges státusa révén befolyással rendelkezett), és utasította a személyzetet, hogy lássák el a nőt. Ruzsnyevics napokig ott maradt, amíg be nem gyógyultak a sérülései. Amikor kiengedték, mivel addig

sok ideje volt gondolkodni a dolgon, visszament Szásához. Máskülönben a férfi ismét megverte volna. „Így kezdődött a családi életem”, írta Ruzsnyevics. Az előnyök azonnal jelentkeztek: „Egészségesebb lettem, szép cipőkben jártam, nem hordtam többé az ördög tudja, miféle rongyokat: Volt új zubbonyom, új nadrágom… még egy új kalapom is volt.” Sok évtizeddel később Ruzsnyevics úgy jellemezte Szását, mint „első, igazi szerelmem”-et. Sajnos Szását rövidesen elküldték egy másik lágerbe, és Ruzsnyevics soha többé nem látta őt. Nagyobb baj volt, hogy a Szása eltávolításáért felelős férfi szintén szemet vetett rá. Mivel nem volt „semmi más kiút”, Ruzsnevics neki is odaadta magát. Miközben nem ír arról, hogy bármiféle szerelmet érzett volna iránta, felidézi, hogy ennek a kapcsolatnak is voltak előnyei: engedélyt kapott, hogy őrizet nélkül közlekedjék, és kapott egy saját lovat is. [1131] Ruzsnyevics története, hasonlóan ahhoz, amelyet Herling adott elő, beállítható az erkölcsi züllés ábrázolásaként is. Másfelől azonban a túlélés történeteként is értelmezhető. * Az igazgatóság felfogása szerint semmi effélének nem volt szabad megtörténnie. Elvben a férfiakat és a nőket tilos volt a lágerekben együtt tartani, és akadnak rabok, akik azt állítják, hogy éveken át nem került a szemük elé ellentétes nemű személy. Ráadásul a lágerparancsnokok nem is nagyon vágytak női rabokra. A nők, lévén fizikailag gyengébbek, nagyobb valószínűséggel rontották a láger termelési mutatóit, minek folytán egyes táborigazgatók igyekeztek továbbküldeni őket. 1941 februárjában a Gulag-igazgatóság még egy levelet is küldött a teljes NKVD-vezetőségnek és valamennyi lágerparancsnoknak, szigorúan utasítva őket, hogy fogadják a női rabokból álló transzportokat. Felsorolták az összes olyan munkát, amelyeket a nők hasznosan végezhettek. A levél a könnyűipart és a textilüzemeket említi, a fa- és fémmunkákat, az erdei munka bizonyos

fajtáit, továbbá szállítmányok be- és kirakodását.[1132] Talán a lágerparancsnokok ellenkezése miatt, a ténylegesen táborokba küldött asszonyok száma mindig viszonylag alacsony maradt (amiként az 1937-38-as tisztogatások során kivégzett asszonyoké is). Arányuk 1945-ben elérte a 30 százalékot, mivel a férfiakat óriási tömegben sorozták be és küldték a frontra, és mivel a munkahelyek elhagyását törvények tiltották – törvények, amelyeknek sok fiatal nő köszönhette a letartóztatását.[1133] 1948-ban 22 százalékot tettek ki, 1951-ben és 1952-ben pedig már csak 17 százalékot.[1134] De még ezek a számok sem tükrözik híven a valódi helyzetet, ugyanis a nőkre sokkal gyakrabban szabtak ki csekélyebb szigorral igazgatott „telepeken” letöltendő büntetést. Az északon lévő nagy ipari lágerekben még kevesebben voltak, még ritkábban lehetett találkozni velük. Csekély számuk azonban azt jelentette, hogy a nőkből – akárcsak az ételből, a ruhaneműből és másból – szinte mindig kevesebb volt a kelleténél. Ezért, bár a termelési statisztikák készítői számára talán nem sokat értek, a férfi rabok, az őrök és a lágerek szabad munkásai szemében másfajta értéket képviseltek. Azokban a lágerekben, ahol a férfiak és a nők többé-kevésbé nyíltan érintkeztek egymással – vagy ahol egyes férfiaknak gyakorlatilag módjuk adódott bejutni a nők táboraiba –, rendszeresen leszólították őket, ajánlatokat tettek nekik, még gyakrabban pedig ennivalót és könnyű munkát kínáltak a testükért cserébe. Ez a sajátosság persze nem csak a Gulagot jellemezte. Az Amnesty International 1999-ben készült jelentése az egyesült államokbeli női rabokról például olyan esetekre derít fényt, amelyekben férfi őrök és férfi rabok női rabokat erőszakoltak meg; amelyekben férfi fegyenceket megvesztegetett őrök a női rabok közé engedtek; amelyekben női rabokat férfi őrök vetkőztettek és motoztak meg.[1135] Mindazonáltal a szovjet táborrendszer furcsa társadalmi hierarchiája folytán a nőknek még a börtönrendszer viszonyaihoz képest is szokatlanul sok kínzásban és megaláztatásban volt részük.

Egy nő sorsa kezdettől fogva nagyban függött a különböző lágercsoportokon belül elfoglalt státusától és helyzetétől. A köztörvényesek világában a nőkre aprólékos szabályok és rituálék vonatkoztak, és nagyon kevés tisztelet jutott nekik. Varlam Salamov szerint „egy harmadik vagy negyedik generációs bűnöző gyermekkorától azt tanulja, hogy a nők megvetést érdemelnek… egy nő, mint alsóbbrendű lény, kizárólag a bűnöző állati vágyának kielégítése céljából teremtetett, azért, hogy a férfi durva tréfáinak célpontja legyen, és nyilvános verések áldozata, ha a hímje úgy dönt, hogy »ad neki«.” A nőnemű prostituáltak gyakorlatilag a legtekintélyesebb köztörvényes férfiak tulajdonát képezték, akik eladhatták, elcserélhették őket, vagy akár átörökíthették egy fivérükre vagy barátjukra, ha őket magukat egy másik lágerba szállították vagy megölték. Csere esetén az „érdekelt felek rendszerint nem tűznek össze, és a prostituált hajlandó új urával hálni. A köztörvényesek világában nem létezik ménages à trois, azaz két férfi sohasem osztozik egy nőn. Az is kizárt, hogy egy női köztörvényes egy nem köztörvényessel éljen.”[1136] És nem csak a nők számítottak célpontnak. Úgy tűnik, a köztörvényes bűnözők körében a homoszexualitás hasonlóan kegyetlen szabályok szerint szerveződött. Egyes köztörvényes vezérek fiatal homoszexuális férfiakat tartottak maguk körül, a tábori „feleségek” mellett vagy helyett. Thomas Sgovio beszámol egy brigádvezetőről, akinek férfi „felesége” volt – egy fiatalember, aki élelmet kapott szexuális szolgáltatások fejében.[1137] Nem könnyű azonban feltárni a táborokon belüli férfi homoszexualitásra vonatkozó szabályokat, ugyanis az emlékiratírók igen ritkán tesznek említést erről a témáról. Ennek oka talán az, hogy a homoszexualitás az orosz kultúrában többé-kevésbé még mindig tabu, és az emberek inkább nem írnak róla. Ráadásul a lágerekben a férfi homoszexualitás, úgy látszik, a köztörvényesek világára korlátozódott – és a köztörvényesek nemigen vetették papírra emlékeiket.

Mindazonáltal tudjuk, hogy az 1970-es és az 1980-as évekre a szovjet köztörvényesek között rendkívül bonyolult homoszexuális viselkedési szabályok alakultak ki. A „passzív” férfi homoszexuálisokat a börtöntársadalom kiközösítette, az ilyenek külön asztalnál ettek, és nem beszéltek a többi férfival.[1138] Noha kevesen tettek említést róluk, úgy fest, hogy néhol már az 1930-as évek végén hasonló szabályok voltak érvényben, amikor az akkor tizenhat esztendős Pjotr Jakir hasonló jelenségnek volt tanúja egy fiatalkorú bűnözők számára fenntartott cellában. Eleinte döbbenten hallgatta, amint a többi fiú szexuális tapasztalatairól beszélt, és azt hitte, hogy lódítanak, de tévedtem. A srácok egyike félretette a kenyéradagját estig, amikor ezt kérdezte Máskától, akinek egész nap nem volt mit ennie: – Akarsz egy harapást? – Igen – felelte Máska. – Akkor told le a nadrágodat. A dologra egy sarokban került sor, ahová nehéz volt belátni a kémlelőnyíláson, de a cellában lévők mindent láttak. Senki nem mutatott meglepetést, és úgy tettem, mintha én sem lepődnék meg. Sok más eset is történt, amíg abban a cellában voltam; a passzív szerepet mindig ugyanazok a fiúk játszották. Úgy bántak velük, mint a páriákkal, nem volt szabad inniuk a közös bögréből, és megaláztatásoknak voltak kitéve.[1139] Érdekes módon a lágerekben a leszbikus kapcsolatok sokkal nyíltabban zajlottak, vagy legalábbis több leírás maradt fenn róluk. A női rabok körében az efféle kapcsolatokat szintén szigorú rituálék övezték. A leszbikusok, akikre az orosz semleges nemű személyes névmással (ono) utaltak, a femininebb „kancák” és a maszkulinabb „férjek” csoportjára különültek el. Az előbbiek gyakran „igazi rabszolgák” voltak, egy beszámoló szerint takarítottak a „férjeik”-re,

és gondoskodtak róluk. Az utóbbiak férfi beceneveket viseltek, és szinte mindig dohányoztak.[1140] A leszbikusságról nyíltan beszéltek, még dalokat is énekeltek róla Ó, Sztálin, köszönöm neked, Hogy bárónő lehetek, Vagyok bika és ünő Egy testemben férfi, nő.[1141] Öltözködésükkel és viselkedésükkel is vállalták önmagukat. Egy lengyel asszony később azt írta, hogy Az ilyen, nők alkotta párokat mindenki ismeri, és ők egyáltalán nem próbálják leplezni szokásaikat. Akik a férfi szerepét játsszák, általában férfiruhát hordanak, rövid hajat viselnek, és zsebre vágva tartják a kezüket. Amikor egy ilyen szerelmespárra hirtelen rátör a szenvedély hulláma, felugranak a helyükről, otthagyják a varrógépeiket, és kergetőzni kezdenek, aztán eszeveszett csókok közepette a padlón kötnek ki.[1142] Valerij Frid olyan női rabokról ír, akik férfi módra öltöztek, és hermafroditaként viselkedtek. Egyikük „rövid hajú, csinos, tiszti nadrágban járó” nő volt; egy másiknak, úgy tűnt, ténylegesen deformálódott a nemi szerve.[1143] Egy másik rab leírja, miként zajlott a leszbikus „erőszaktétel”: tanúja volt, amint egy leszbikus pár behajtott egy „szerény, csendes lányt” a priccsek alá, ahol átszakították a szűzhártyáját.[1144] Értelmiségi körökben a leszbikusságot, úgy tűnik, kevésbé nézték jó szemmel. Egy hajdani politikai fogoly úgy emlékezett erre, mint a „rendkívül visszataszító gyakorlatra”.[1145] Mindamellett, noha általában jobban titkolták, ilyesmi a politikaiak körében is létezett, gyakran olyan asszonyok révén, akiknek odakünn férjük és gyermekük volt. Szuszanna Pecsora

azt mondta nekem, hogy a Minlagban, ahol jobbára politikaiak voltak, „néhány ember az életben maradást” köszönhette a leszbikus kapcsolatoknak.”[1146] Önkéntes volt, vagy kényszerű, homoszexuális vagy heteroszexuális, a lágerekben a legtöbb nemi kapcsolat nem volt mentes az általános brutalitás légkörétől. A szükség okán olyan nyíltsággal folytatták őket, ami sok rabban megdöbbenést keltett. A párok „átmásztak a szögesdrót alatt, és a latrina mellett, a földön üzekedtek”, mondta nekem egy hajdani fogoly.[1147] „A szomszédoktól rongyokkal elfüggönyözött priccs – klasszikus lágerbeli kép” – írta Szolzsenyicin. [II. 250. o.][1148] Iszaak Filstyinszkij egyszer arra ébredt az éjszaka közepén, hogy egy nő fekszik az övével szomszédos ágyon. Átmászott a falon, hogy szerelmeskedjék a tábori szakáccsal: „Rajtam kívül senki nem aludt azon az éjszakán, hanem a fülét hegyezve hallgatta a történéseket.”[1149] Hava Volovics azt írta, hogy azok a „dolgok, amiket egy szabad ember talán százszor is meggondolt volna, mielőtt megteszi, itt olyan egyszerűen történtek, mintha kóbor macskák csinálták volna”.[1150] Egy másik rab azt állította, hogy a szerelem, kiváltképp a köztörvényesek körében, „állatias” volt.[1151] Sőt a szex olyannyira nyilvános volt, hogy bizonyos fokú apátiával kezelték: a nemi erőszak és a prostitúció némelyek számára napi gyakorlattá vált. Edward Buca egy alkalommal egy női brigád mellett dolgozott a fűrésztelepen. Egy csapatnyi köztörvényes rab érkezett. „Megragadták az asszonyokat, és lefektették őket a hóba, vagy nekidöntötték őket egy halom fának. Úgy tűnt, az asszonyok hozzászoktak ehhez, és nem is próbáltak ellenállni. Volt brigádvezetőjük, de az nem ellenezte az ilyen közjátékokat, melyek mintha a munka részét képezték volna.[1152] Lev Razgon is beszámol egy igen fiatal, szőke hajú lány történetéről, aki, amikor véletlenül találkozott vele, a láger egészségügyi részlegének udvarán sepregetett. Ő akkor már szabad

munkás volt, egy orvos ismerősét látogatta meg, és bár nem volt éhes, bőséges ebéddel kínálták. Ezt a lánynak adta, aki „csendesen és szépen megette, és láthatta rajta az ember, hogy volt gyerekszobája”. Razgont tulajdonképpen a saját leányára emlékeztette: A lány befejezte az evést, és szépen egymásra rakta a tányérokat a fatálcán. Azután felhúzta a ruháját, levetette a bugyiját, és miközben a kezében tartotta, mosolytalan arccal felém fordult. – Lefeküdjek, vagy hogy akarja? – kérdezte. Először értetlenkedett, aztán a válaszomtól megijedve, továbbra is mosolytalanul, ezt mondta önigazolásképpen: – Az emberek nem szoktak anélkül etetni engem, hogy… [1153] Némelyik táborban a női barakkok nem sokban különböztek a kuplerájoktól. Szolzsenyicin beszámol egyről, amely Leírhatatlanul, mérhetetlenül mocskos és elhanyagolt, nehéz szag ülte meg, a priccseken nem volt ágynemű. A férfiaknak hivatalosan tilos volt belépni, de a tilalmat senki sem tartotta be, és senki sem ellenőrizte. De nem csak férfiak voltak a látogatók között, kiskorúak, tizenkét-tizenhárom éves kölykök is odacsődültek – tanulni… Minden természetes nyíltsággal történt, mindenki szeme láttára, és egyszerre több helyen. Csak a nyilvánvaló öregség, a szembeötlő csúfság védte meg a nőt, semmi más. [II. 251. o] [1154] És mégis – a brutális vagy közönséges szexről szóló történetek markáns kontrasztjaként számos visszaemlékezésben akadnak hasonlóképpen valószerűtlen mesék a lágerszerelemről, amely gyakran egyszerűen a nők önvédelemre való igényének kifejeződése volt. A lágerélet sajátságos szabályai szerint azt a nőt, aki

„lágerférjet” fogadott magának, a többi férfi általában békén hagyta; ezt a rendszert Herling „a láger különös ius primae noctis”-ának nevezi.[1155] Ezek nem feltétlenül egyenlő felek „házasságai” voltak: tiszteletre méltó asszonyok néha rablókkal éltek együtt.[1156] Ahogy Ruzsnyevics leírta, nem is következtek szükségképpen a szabad választásból. Ám az sem volna helyes, ha szigorú értelemben prostitúciónak tekintenénk ezeket a kapcsolatokat. Valerij Frid azt írja, inkább „braki po raszcsotu”, azaz „számításból kötött házasságok” voltak – „amelyekből néha a szerelem sem hiányzott”. Még ha merőben gyakorlati okokból kezdték is őket, a rabok komolyan vették ezeket a kapcsolatokat. „Többé-kevésbé állandó szeretőjét az egyik zek »feleségem«-nek nevezte – írta Frid, „a nő a férfit pedig »férjem«-nek hívta. Nem tréfából mondták ezt: a lágerkapcsolatok emberséget vittek az életünkbe.”[1157] És, hangozzék bármilyen furcsán, azok a rabok, akik nem voltak nagyon kimerültek vagy nem soványodtak csonttá-bőrré, csakugyan keresték a szerelmet. Anatolij Zsigulin visszaemlékezéseiben leír egy szerelmi kapcsolatot, melyet egy politikai fogoly német asszonnyal, „a készséges, kedves, szürke szemű, arany hajú Martá”-val sikerült létesítenie. Később megtudta, hogy Martának gyermeke született, akinek az Anatolij nevet adta. (Ez 1951 őszén történt, és mivel Sztálin halálát követően a külföldi rabokat általános amnesztiában részesítették, Zsigulin feltételezte, hogy „Marta és a gyerek, amennyiben nem érte őket balszerencse, hazatértek”.[1158]) A lágerorvos Iszaak Vogelfanger emlékiratai időnként romantikus regénynek tűnnek, amelynek hőse kénytelen lavírozni a lágerparancsnok feleségével folytatott viszony veszedelmei és az igazi szerelem örömei között.[1159] A mindentől megfosztott emberek olyan kétségbeesetten vágyakoztak érzelemmel telített kapcsolatokra, hogy némelyikük mélyen belebonyolódott plátói, levelek útján folytatott szerelmi ügyekbe. Különösen érvényes volt ez az 1940-es évek végén, a

politikai foglyok különleges lágereire, amelyekben a férfi és a női rabokat szigorúan elkülönítették. A Minlag egyik ilyen táborában a férfiak és a nők levélkéket küldözgettek egymásnak a koedukált lágerkórházban dolgozó társaik segítségével. A rabok létrehoztak egy titkos „postafiókot” is a vasúti munkaterületen, ahol a nők brigádjai dolgoztak. A vasútnál dolgozó asszonyok egyike úgy tett, mintha elfelejtette volna magával hozni a kabátját vagy valami más ruhadarabját, a postafiókhoz ment, összeszedte a küldött leveleket, és otthagyta a válaszokat. Ezeket később valaki a férfiak közül gyűjtötte be.[1160] Más módszerek is léteztek: „Az egyik zónában egy kiválasztott személy egy bizonyos időpontban átdobta a férfiak leveleit a nőknek, a nők leveleit a férfiaknak. Ez volt a »postaszolgálat«.”[1161] Az ilyen leveleket, emlékezett Leonyid Szitko, parányi papírdarabokra írták, parányi betűkkel. Mindenki álnéven írta alá őket: az övé „Hamlet” volt, a barátnőjéé „Marszianka”. Az asszonyok „mutatták be” őket egymásnak, akik közölték Szitkóval, hogy a lány rendkívül bánatos, mivel letartóztatásakor elvették tőle a kisbabáját. Szitko írni kezdett neki, és egyszer még sikerült találkozniuk is, egy elhagyott bányában.[1162] Mások még szürreálisabb módszerekkel igyekeztek kielégíteni a meghittség iránti igényüket. A kengiri különleges lágerben őrzött rabok – jóformán kivétel nélkül politikaiak, akik egyáltalán nem érintkezhettek rokonaikkal, barátaikkal és otthon hagyott feleségeikkel és férjeikkel – igen mély kapcsolatot alakítottak ki olyan emberekkel, akikkel sohasem találkoztak.[1163] Voltak, akik házasságot kötöttek a férfiak és a nők táborait elválasztó falon keresztül, anélkül, hogy valaha is személyesen találkoztak volna egymással. Az asszony állt az egyik oldalon, a férfi a másikon; elmondták a fogadalmat, és egy pap, aki maga is rab volt, feljegyezte egy darab papírra, hogy megtörtént a szertartás. Az ilyesfajta szerelem még akkor sem szűnt meg, amikor a

lágerigazgatóság megmagasította a falat, szögesdróttal borította be, és megtiltotta a raboknak, hogy közel menjenek hozzá. A vakon kötött házasságok leírásakor átmenetileg még Szolzsenyicin is felhagy a rá szinte minden más lágerkapcsolatot illetően jellemző cinikus szemlélettel: „A falon túli fogollyal kötött ilyen egyesülésben… én az angyalok karának énekét hallom. Olyan ez, mint amikor valaki a mennybolt csillagait szemléli, mit sem kívánva tőlük. Túlságosan magasztos dolog ez a számítás és a vonagló dzsessz évszázadában.” [II. 266. o.][1164]

Ha a szerelem, a nemi erőszak és a prostitúció a lágerélet része volt, ugyanúgy hozzátartozott a terhesség és a gyermekszülés. A bányák és építkezések, fakitermelő brigádok és büntetőzárkák, barakkok és marhavagonok mellett a Gulagban léteztek szülőotthonként működő kórházak és kismama-lágerek is – továbbá

óvodák a csecsemők és a kisgyermekek számára. Az említett intézményekbe kerülő gyermekek közül nem mindenki született a táborokban. Néhányukat az édesanyjukkal együtt „tartóztatták le”. Az erre a gyakorlatra vonatkozó szabályok mindig is tisztázatlanok voltak. Az 1937-es operatív parancs, amely előírta a „népellenségek” feleségeinek és gyermekeinek letartóztatását, kifejezetten megtiltotta a letartóztatást állapotos és csecsemőjüket gondozó asszonyok esetében.[1165] Egy 1940-ben kiadott utasítás viszont úgy rendelkezett, hogy a szóban forgó gyermekek másfél éves korukig az anyjukkal maradhatnak, „amíg anyatejre van szükségük”, ezt követően pedig árvaházban vagy rokonaiknál kell őket elhelyezni. [1166]

A gyakorlatban rendszerint mind az állapotos, mind a kisgyermekes anyákat letartóztatták. Az újonnan érkezett rabszállítmányok rutinszerű átvizsgálása során a lágerorvos egyszer vajúdó asszonyra bukkant. Az illetőt terhessége hetedik hónapjában tartóztatták le.[1167] Egy másik asszonyt, Natalja Zaporozsecet akkor tették be egy transzportba, amikor nyolc hónapos terhes volt: ő a vonatokon és teherautó-platókon való zötykölődés után halott csecsemőt hozott a világra.[1168] A festőművész és emlékiratíró Jevfroszinyija Kersznovszkaja ténylegesen egy rabszállító vonaton segített egy asszonynak megszülni a gyermekét.[1169] Szüleikkel együtt a kisgyermekeket is „letartóztatták”. Egy asszony, akit az 1920-as években tartóztattak le, gúnyos hangú panaszlevelet írt Dzerzsinszkijnek, megköszönve neki hároméves fia „letartóztatását”: a börtön, jelentette ki, jobb, mint egy gyermekotthon, amely intézményt az „angyalcsináló gyár” névvel illette.[1170] Gyermekek százezreit tartóztatták le ténylegesen a szüleikkel együtt a két nagy deportálási hullám idején, melyek közül az első a kulákokat sújtotta az 1930-as évek elején, a második az „ellenséges” etnikai és nemzetiségi csoportokat a második világháború alatt és után.

Ezeket a gyermekeket egész életükben végigkísérték az új helyzet okozta megrázkódtatás következményei. Egy lengyel rab felidézte, hogy az ő cellájában egy asszonnyal ott volt hároméves kisfia is: „A gyerek jól viselkedett, de törékeny és csendes volt. Amennyire tudtuk, igyekeztünk őt történetekkel és mesékkel mulattatni, ő azonban időről időre félbeszakított bennünket, mondván: »Börtönben vagyunk, ugye?«„[1171] Sok évvel később egy rab, aki deportált kulákok gyermeke volt, így emlékezett a marhavagonokban átélt megpróbáltatásokra: „Az emberek megvadultak… Hogy hány napig utaztunk, fogalmam sincs. A vagonban heten éhen haltak. Tomszkba érkeztünk, és ott leszállítottak bennünket, sok családot. Leemeltek számos holttestet is, gyermekekét, fiatal emberekét és idősebbekét.”[1172] A nehézségek ellenére akadtak olyan nők is, akik szándékosan, sőt néha cinizmusból estek teherbe, miközben lágerben raboskodtak. Ezek többnyire köztörvényes elítéltek voltak, vagy olyan, apróbb vétségekért elítélt asszonyok, akik azért akartak teherbe esni, hogy ne kelljen nehéz munkát végezniük, valamivel jobb ételt kapjanak, és ha lehetséges, részesüljenek a kisgyermekes anyák számára időnként meghirdetett amnesztiában. Az ilyen amnesztiák – 1945-ben és 1948ban – általában nem vonatkoztak az ellenforradalmi bűncselekményekért elítélt asszonyokra.[1173] „Az ember könnyíthetett az életén, ha állapotos lett”, mondta nekem Ljudmila Hacsatrjan, mintegy magyarázatképpen arra, hogy bizonyos nők miért adták magukat oda készségesen a börtönőreiknek.[1174] Egy másik asszony azt állítja, úgy hallotta, hogy az összes kisgyermekes anyát – a börtönszlengben a nevük mamka volt – szabadon fogják engedni. Ő ezért szándékosan ejttette teherbe magát. [1175] Nagyezsda Joffe, aki azt követően lett állapotos, hogy találkozót engedélyeztek neki a férjével, azt írta, hogy rabtársai a magadani „szoptatós barakkban” egyszerűen híján voltak az anyai ösztönöknek, és a lehető leghamarabb magukra hagyták gyermekeiket.[1176]

Talán nem meglepő, hogy a lágerben várandós asszonyok közül nem mindenki akarta kihordani a terhességét. A Gulag-igazgatóság ambivalens hozzáállást tanúsított a tekintetben, hogy engedélyezze-e az abortuszt vagy sem, néha megtette, néha további büntetéssel sújtotta azokat, akik megpróbálkoztak vele.[1177] Az sem világos, hogy milyen gyakran került sor ilyesmire, ugyanis igen kevés beszámoló maradt fenn ezzel kapcsolatban: én magam több tucat emlékirat és interjú elolvasása és elkészítése során mindössze két esetről szereztem tudomást. Az egyik interjúban Anna Andrejeva beszélt nekem egy nőről, aki „szögeket dugott magába, leült, és varrni kezdett a varrógépén”.[1178] Egy másik asszony elmondta, hogy a lágerorvos miként próbálta megszakítani a terhességét: Képzelje el a jelenetet. Éjszaka van. Sötét van… Andrej Andrejevics megpróbál kikaparni engem, a csuromjód kezével, műszerek nélkül. De annyira ideges, hogy nem ér el semmit. Nem kapok levegőt a fájdalomtól, de hang nélkül tűrök, hogy senki meg ne hallja. – Állj! – kiáltok fel végül elviselhetetlen fájdalmamban, és az egész beavatkozás két napra le lett állítva. Végül minden kijött – a magzat, rengeteg vérrel. Ez az oka annak, hogy soha nem lehetett gyerekem.[1179] Voltak azonban asszonyok, akik akarták a gyermeküket, és gyakran nekik is tragikus sors jutott osztályrészül. Mindazzal, ami a lágerekben gyermeket szülő asszonyok önzéséről, megvásárolhatóságáról olvasható, szemben áll Hava Volovics története. Az 1937-ben, politikai okból letartóztatott Volovics a lágerekben rendkívül magányos volt, és szándékosan törekedett arra, hogy gyermeke legyen. Jóllehet nem érzett különösebb szerelmet a gyermek apja iránt, 1942-ben megszületett Eleonóra, egy olyan táborban, amely nem volt berendezkedve kisgyermekes anyák elhelyezésére:

Hárman voltunk ott kismamák, és kevéske helyet hagytak számunkra a barakkban. A mennyezetről és a falakról úgy peregtek le a poloskák, mint a homok; az egész éjszakát azzal töltöttük, hogy lesöprögettük őket a gyerekekről. Napközben mennünk kellett dolgozni, és a gyerekeket arra a vénasszonyra hagytuk, akit éppen ott találtunk, akinek felmentése volt a munka alól; ezek az asszonyok nem aggályoskodtak túlságosan, megették az ételt, amit a gyerekeknek hagytunk. Mindazonáltal, írta Volovics, Egy egész éven át minden éjjel ott álltam a gyermekem kiságya mellett, szedegettem róla a poloskákat, és imádkoztam. Imádkoztam, hogy Isten inkább hosszabbítsa meg a gyötrelmeimet, ha ezáltal a leányom mentesül azoktól. Imádkoztam, hogy engedjenek vele szabadon, még akkor is, ha koldus vagy nyomorék leszek. Imádkoztam, hogy fel tudjam nevelni, még akkor is, ha ehhez alamizsnáért könyörögve le kell borulnom az emberek lábaihoz. De Isten nem hallgatta meg az imáimat. Alig kezdett járni a kisbabám, alig hallottam meg az első szavait, a csodálatos, szívmelengető „mama” szót, amikor a téli hideg ellenére rongyokba öltöztettek bennünket, tehervagonba zsuppoltak, és elszállítottak az „anyák” táborába. És ott az én aranyszőke fürtös, pufók kis angyalom rövidesen sápadt kísértetté vált, akinek kék árnyékok voltak a szeme körül, és merő seb volt az ajka. Volovicsot először egy fakitermelő brigádba tették, majd fűrésztelepre küldték dolgozni. Esténként kis nyaláb fát vitt magával haza, amit a gyermekgondozónőknek adott. Ennek fejében néha megengedték neki, hogy a rendes látogatási órákon kívül is lássa a lányát. Láttam, amint a gondozónők reggelente felkeltették a

gyerekeket. Lökdöséssel és rúgásokkal kényszerítették ki őket a hideg ágyaikból… Ököllel taszigálva és durván szitkozódva rángatták le róluk a hálóruháikat, és mosdatták meg őket, jéghideg vízben. A csecsemők még sírni sem mertek. Apró, szipogó hangokat adtak ki, mint az aggastyánok, és halkan huhogtak. Ez a szörnyű sziszegő hang olykor egész nap hallatszott a kiságyakból. Azok a gyerekek, akik már elég nagyok voltak ahhoz, hogy felüljenek vagy mászkáljanak, a hátukon feküdtek, térdüket a hasukra szorítva, és olyan furcsa hangokat adtak ki, mint a galambok fojtott turbékolása. Egy gondozónő tizenhét gyermekért felelt, minek folytán aligha volt elegendő ideje, hogy az összes csecsemőt tisztába tegye és megetesse, még kevésbé volt ideje arra, hogy megfelelően ellássa őket: A gondozónő egy tál gőzölgő zabkását hozott a konyháról, és szétosztotta külön tálakba. Megragadta a legközelebbi csecsemőt, hátrafeszítette a karjait, összekötözte őket egy törülközővel, és az egyik kanálnyi zabkását a másik után erőltette le a torkán, nem hagyva neki elég időt a nyelésre, pontosan úgy, mintha egy kis pulykát tömne. Eleonóra egészsége lassan hanyatlani kezdett. Egyik látogatásomkor horzsolásokat találtam a kis testén. Soha nem felejtem el, hogyan csimpaszkodott a nyakamba sovány kezecskéivel, miközben ezt sírta: „Mama, vigyél haza!” Nem felejtette el a poloskákkal teli nyomortanyát, ahol először meglátta a napvilágot, és ahol folyamatosan az anyjával lehetett…

A kis Eleonóra, aki immár tizenöt hónapos volt, hamarosan rájött, hogy hiába rimánkodik, nem mehet „haza”. Már nem nyúlt utánam, amikor meglátogattam; csendben elfordította a fejét. Élete utolsó napján, amikor a karomba vettem (megengedték, hogy megszoptassam), tágra nyitott szemmel a távolba bámult, majd a gyenge kis ökleivel ütni kezdte az arcomat, és karmolta-harapdálta a melleimet. Este, amikor visszatértem a nyaláb tűzifával, a bölcsője üres volt. Úgy találtam rá, hogy meztelenül, a felnőtt rabok között feküdt a halottasházban. Egy évet és négy hónapot töltött ezen a világon, 1944. március 3-án halt meg… így történt, hogy amikor megszültem a gyermekemet, a legsúlyosabb bűnt követtem el. [1180]

A Gulag levéltáraiban fennmaradtak a Volovics által leírthoz hasonló lágeróvodákról készített fényképfelvételek. Az egyik ilyen album elején a következő bevezető szöveg olvasható: Ragyog a nap sztálinista szülőhazájuk felett. A nemzet tele van szeretettel vezetői iránt, és csodálatos gyermekeink boldogok, amiként boldog az egész fiatal ország is. Íme, széles és meleg ágyakban alusznak országunk új állampolgárai. Jóllakottan, édesdeden alszanak, és minden bizonnyal szépeket álmodnak… A mellékelt fényképek meghazudtolják a feliratokat. Az egyiken gyermekeiket dajkáló, komoly tekintetű anyák ülnek egy padon, arcukon – a láger-higiéné magas szintjét bizonyítani hivatott – maszkkal, mosolytalanul. Egy másikon a gyerekek mindannyian esti sétájukra indulnak. A felsorakoztatott kicsinyeken semmivel sem látszik több spontaneitás, mint az anyákon. Számos képen olyan gyerekek láthatók, akiknek fejét, feltehetően a tetvesedést megakadályozandó, leborotválták, és úgy néznek ki, mintha apró rabok lennének, aminthogy a valóságban annak is tekintették őket.

[1181]

„A gyermekotthon is része volt a lágerkomplexumnak – írta Jevgenyija Ginzburg. – Megvolt a saját őrszobája, voltak saját kapui, saját házai, volt saját szögesdrótja.”[1182] A moszkvai Gulag-igazgatóság bizonyosan tudomást szerzett arról, hogy milyen szörnyű a lágerekben élő gyermekek élete. Legalábbis tudjuk, hogy a lágerfelügyelők erről számoltak be: egy 1949-es, a táborokban élő nők körülményeit taglaló jelentés helytelenítően említi meg, hogy a Gulag-rendszerben lévő 503.000 nő közül 9.300 állapotos, míg további 23.790 egy vagy több kisgyermekével együtt raboskodik. „Tekintetbe véve a gyermekek egészségére és oktatására gyakorolt negatív hatást”, a jelentés az anyák idő előtti szabadlábra helyezését szorgalmazta, valamint azon asszonyokét is, akikre otthon gyermekek vártak, összesen – a visszaesőket és az ellenforradalmár politikai foglyokat « nem számítva – mintegy 70.000 nőét.[1183] Efféle amnesztiákra időről időre sor került. De a táborokban maradt gyermekek életében nem sok javulás következett be. Ellenkezőleg, mivel semmivel sem járultak hozzá a tábor termelékenységéhez, egészségük és jólétük nem volt különösebben fontos a parancsnokoknak, és minden esetben a legnyomorúságosabb, a leghidegebb és a legrégibb épületben laktak. Egy felügyelő megállapította, hogy az egyik láger gyermekotthonában a hőmérséklet soha nem emelkedett tizenkét fok fölé; egy másik azzal szembesült, hogy a gyermekotthonban a falról hámlik a festék, és egyáltalán nincs világítás, még petróleumlámpák sincsenek.[1184] Egy 1933-ban, a Sziblagban kelt jelentés szerint a tábornak 800 pár gyermekcipőre, 700 gyermek-kabátra és 900 evőeszközkészletre lett volna szüksége. [1185] A gyermekotthonok dolgozói nem voltak mindig szakképzettek. Miután a gyermekotthoni munka „princ” állásnak minősült, rendszerint hivatásos bűnözők töltötték be. Joffe azt írja, hogy „Órákon át, vég nélkül álldogáltak a lépcső alatt a »férjeikkel«, vagy egyszerűen elmentek, miközben a rosszul táplált és gondozatlan gyerekek megbetegedtek és hovatovább haldokoltak”.[1186]

Az anyáknak, akiknek terhessége máris tetemes veszteséget okozott a lágerek számára, azt sem hagyták, hogy kompenzálják a törődés hiányát – igaz, nem is tették volna meg ezt mindannyian. A lehető leghamarabb kénytelenek voltak visszamenni dolgozni, és csak kelletlenül engedték el őket a munkából a szoptatás idejére. Általában négyóránként kaptak tizenöt perc szünetet, hogy – piszkos munkaruhában – a gyermekükkel legyenek, majd visszaküldték őket, minek folytán a gyerekek éhen maradtak. Néha még erre sem volt módjuk. Egy lágerfelügyelő felidézte egy asszony esetét, akit nem engedtek a kisfiához, mert a munkából néhány perces késéssel érkezett.[1187] Az egyik láger-gyermekotthon hajdani felügyelője egy interjúban – vállvonogatva – azt mondta nekem, hogy azokat a gyerekeket, akik nem tudták elfogyasztani az ételüket a szerinte félórányi időtartam alatt, utóbb egy gondozónő üvegből etette. Ugyanez az asszony megerősítette a rabok beszámolóit a kegyetlenség egy másik válfajáról: miután véget ért a szoptatás, az asszonyokat gyakran eltiltották a gyermekükkel való további kapcsolattartástól. Ő a maga táborában, mondta, személyesen tiltotta meg az összes anyának, hogy sétáljanak a gyermekükkel, arra hivatkozva, hogy az elítélt anyák kárt tennének a gyerekekben. Azt állította, látta, amint az egyik anya dohánnyal kevert cukrot adott a gyermekének, hogy megmérgezze őt. Egy másik, mondta, szándékosan levette a gyerek cipőjét a hóban. „Én feleltem a lágerekben élő gyermekek halálozási arányáért – mondta nekem, így akarva megindokolni, hogy miért tett az anyák távol tartását célzó lépéseket. – Ezek a gyerekek nem kellettek az anyjuknak, és az anyák meg akarták ölni őket.”[1188] Talán ugyanez a logika indított más lágerparancsnokokat arra, hogy eltiltsák az anyákat gyermekeik látogatásától. Ám az is elképzelhető, hogy ezek a szabályok a lágerigazgatóság nem tudatos kegyetlenségének megnyilvánulásai voltak: körülményes lett volna megszervezni, hogy az anyák láthassák a gyerekeket, ezért inkább megtiltották.

Előre megjósolható volt a következménye annak, hogy a gyerekeket ilyen fiatal korban elszakították szüleiktől. A csecsemők tömegesen estek áldozatul a járványos megbetegedéseknek. Rendkívül magas volt a gyerekek halandósága – olyan magas, miként az a felügyelői jelentésekből is kiderül, hogy gyakran szántszándékkal elpalástolták azt.[1189] De még aki túlélte is a csecsemőkort, a lágeróvodákban csekély esélye nyílt a normális életre. Néhányuknak talán szerencséjük volt, mert egy meleg szívű fogoly volt a gondozónőjük. Másoknak viszont nem. Ginzburg, aki maga is dolgozott egy lágeróvodában, azt tapasztalta, hogy még az idősebb gyermekek sem tudnak beszélni: A négy-öt esztendősök közül csak néhányan tudtak kimondani pár furcsa, összefüggéstelen szót. Artikulálatlan üvöltések, mimikri és ütések voltak a kommunikáció fő eszközei. – Hogyan lehetett elvárni tőlük, hogy beszéljenek? Ki volt ott, hogy tanítsa őket? – fejtegette tárgyilagosan Anya. – A csecsemők egész nap csak fekszenek a kiságyukban. Senki nem veszi fel őket, még akkor sem, ha megszakadnak a sírástól. Ez nem engedélyezett, eltekintve a tisztába tevéstől – amire persze csak akkor kerül sor, ha vannak száraz pelenkák. Ginzburg, megpróbálta tanítani az újonnan rábízott gyerekeket, és azzal szembesült, hogy csak kevesen, azok, akik előzőleg tartottak valamiféle kapcsolatot az édesanyjukkal, képesek a tanulásra, . És még az ő tudásuk is nagyon csekély volt: – Ide nézz – mondtam Anasztasznak, megmutatva neki a házikót, amit rajzoltam. – Mi ez? – Barakk – felelte a kisfiú igen határozottan. Néhány ceruzavonással rajzoltam egy macskát is a ház mellé. De senki nem ismerte fel, még Anasztasz sem. Korábban sohasem

láttak ilyen furcsa állatot. Azután rajzoltam egy hagyományos falusi kerítést a ház köré. – És ez mi? – Zóna! – kiáltotta Vera ujjongva.[1190] A gyerekeket kétesztendős korukban a lágeróvodákból általában közönséges árvaházakba szállították. Voltak anyák, akik örültek ennek, hiszen gyermekük ezáltal megmenekült a lágerélettől. Mások tiltakoztak, tudták ugyanis, hogy szándékosan vagy véletlenül egy másik táborba vihetik őket, távolra a gyermekeiktől, akiknek nevét ezután megváltoztatják vagy elfelejtik, és ily módon lehetetlenné válik bármiféle kapcsolat vagy akár bármiféle érintkezés.[1191] Mindez néha az egyszerű gyermekotthonokban nevelkedő gyerekekkel is megtörtént. A volgai német származású Valentyina Jurganova olyan otthonba került, ahol a gondozók némelyike túl hanyag, az igazgatóság pedig túl rendetlen volt ahhoz, hogy megjegyezze a gyerekek nevét. Az egyik gyereket, mondta nekem Jurganova, egyszerűen átkeresztelték „Kastanovának” (Gesztenyének), mivel az árvaház mögötti parkban sok volt a gesztenyefa. Évekkel később egy másik ilyen gyermek leírta szívbe markoló történetét arról, miként igyekezett egész életében kideríteni szülei valódi nevét, sikertelenül: azon a területen, ahol élt, a feljegyzések szerint egyetlen gyermek sem született olyan vezetéknévvel, ami az ő igazolványában szerepelt, ő pedig annak idején még túlontúl kicsi volt ahhoz, hogy tudja a valódi nevüket. Mindazonáltal felidézett néhány töredéket a múltjából: „Mama egy varrógépnél ül. Tűt és cérnát kérek tőle… A kertben vagyok… Aztán később… A szoba sötét, a jobboldalt lévő ágy üres, valami történt. Valahogy egyedül maradtam. Meg vagyok rémülve.”[1192] Nem csoda, hogy az anyák némelyike „sírt és sikoltozott, néhányan pedig egyenesen megháborodtak, és elzárták őket, amíg le nem csillapodtak”, amikor elvitték a gyermeküket. Ha erre egyszer sor

került, az újbóli találkozásra nem sok esély volt.[1193] A lágerekben született gyermekeknek a külvilágban nem feltétlenül fordult jobbra a sorsuk. Abba a hatalmas gyerekseregbe kerültek be, amelynek tagjait szüleik letartóztatása után egyenesen gyermekotthonokba szállították – ekként hozva létre a gyermekáldozatok újabb kategóriáját. Az állami árvaházak többnyire nem rendelkeztek megfelelő személyzettel, amellett rendkívül zsúfoltak és piszkosak voltak, s lakóik közül sokan meghaltak. Egy hajdani rab beszámol arról, milyen érzelmeket és milyen reményeket tápláltak, mikor lágerében a gyermekeket a városi árvaházba küldték – majd felidézi azt a borzalmat, amely akkor fogta el őket, mikor tudomásukra jutott, hogy a járvány mind a tizenegy gyerekkel végzett. [1194] Az uráli gyermekotthonok vezetői már 1931-ben, a kollektivizálás tetőpontján kétségbeesett levelekben könyörögtek a területi hatóságoknak, hogy nyújtsanak segítséget a sokezernyi újonnan elárvult kulákgyerek ellátásához: Egy tizenkét négyzetméteres szobában harminc fiú lakik. Harmincnyolc gyerekre hét ágy jut, amelyeken a „visszaesők” alszanak. Két tizennyolc éves tönkretette az elektromos berendezéseket, kirabolta a boltot, és együtt iszik az igazgatóval… a gyermekek a mocskos padlón alszanak, kártyáznak a „Vezér” szétszaggatott képeiből készített lapokkal, dohányoznak, eltörik az ablakrácsokat, és szökési szándékkal átmásznak a falon.[1195] Egy másik otthonban, ahol kulákgyerekek laktak, A gyerekek a padlón alszanak, és nincsen elég cipő… néha napokon át egyáltalán nincs víz. Hiányosan táplálkoznak; vízen és burgonyán kívül mást nem kapnak ebédre. Nincsenek tányérok és tálak, merőkanalakból esznek. 140 emberre egyetlen ivóedény jut, és nincs elég kanál; felváltva, vagy kézzel szoktak enni. Nincs világítás, csak egyetlen lámpája van az egész otthonnak,

és ehhez sincsen petróleum.[1196] 1933-ban egy Szmolenszkhez közeli gyermekotthonból a következő távirat érkezett a moszkvai gyermekügyi bizottsághoz: „Az otthon élelmiszer-ellátása megszűnt. Száz gyermek éhezik. A szervezet nem hajlandó fejadagokat adni. Nincs segítség. Sürgős intézkedést kérünk.”[1197] Az idő múlása nem sok változást hozott. Az 1938-ban kelt NKVDutasításban szó esik egy gyermekotthonról, ahol két nyolcéves kislányt néhány idősebb fiú megerőszakolt, és egy másikról, ahol 212 gyerek tizenkét kanálon és húsz tányéron osztozott, és ruhábancipőben aludt, mivel nem volt hálóruhájuk.[1198] 1940-ben Szaveljeva Leonyidovnát – akinek a szüleit letartóztatták – a gyermekotthonból „elrabolta” és magához vette egy család, és háziszolgaként akarta dolgoztatni őt. Így aztán elszakadt a húgától, akit soha többé nem talált meg.[1199] A politikai okokból letartóztatottak gyermekeinek különösen nehéz sors jutott az ilyen otthonokban; gyakran rosszabb bánásmódban volt részük, mint a velük együtt nevelkedő egyszerű árváknak. Tízesztendősen, mint például Szvetlana Kogtyevának, azt mondták nekik, hogy „felejtsék el a szüleiket, mivel azok a nép ellenségei”. [1200] Az ilyen otthonokat felügyelő NKVD-tisztek arra kaptak utasítást, hogy fokozott éberséget tanúsítsanak, valamint arra, hogy az ellenforradalmárok gyermekeinek elkülönítésével biztosítsák, hogy ezek a gyermekek semmilyen kiváltságot ne élvezzenek.[1201] Ennek a szabálynak köszönhetően Pjotr Jakir a szülei letartóztatását követően pontosan három napot töltött egy ilyen árvaházban. Ezen idő alatt „sikerült szert tennie az árulók gyerekeinek vezére címre”, és tizennégy éves korában haladéktalanul letartóztatták. Átszállították a börtönbe, majd végül lágerbe küldték.[1202] Gyakran fordult elő, hogy a politikaiak gyermekeit a többiek piszkálták és kirekesztették. Egy rab felidézte, hogy miután

megérkeztek az árvaházba, az „ellenség” gyermekeitől ujjlenyomatokat vettek, mint a bűnözőktől. A tanárok és a gondozók nem mertek kedvesen viselkedni velük, féltek attól, hogy az „ellenség” iránti együttérzéssel vádolják őket.[1203] A letartóztatott szülők gyermekeit könyörtelenül piszkálták, állítja Jurganova, aki ennek eredményeként szándékosan elfelejtette a német nyelvet, amelyen kisgyermekkorában beszélt.[1204] Ilyen környezetben még az iskolázott szülők gyermekei is hamarosan bűnöző szokásokat vettek fel. Vlagyimir Glebov, a neves bolsevik Lev Kamenyev fia is ezen gyerekek közé tartozott. Négyéves volt, amikor édesapját letartóztatták, és őt magát egy nyugat-szibériai különleges árvaházba „száműzték”. Az ottani gyermekek mintegy negyven százaléka az „ellenségek” gyereke volt, nagyjából negyven százaléka fiatalkorú bűnöző, hozzávetőleg húsz százaléka pedig cigánygyerek, akit csavargásért tartóztattak le. Ahogy Glebov Adam Hochschield írónak kifejtette, még a politikaiak gyermekei is látták némi hasznát annak, hogy korán kapcsolatba kerültek a fiatalkorú bűnözőkkel: A cimborám megtanított nekem egypár dolgot, ami későbbi életem során óriási segítségemre volt, hogy meg tudjam védeni magamat. Van itt rajtam egy forradás, itt meg egy másik… akire késsel támadnak, annak tudnia kell, hogyan vágjon vissza. A legfőbb elv, hogy meg kell előzni a támadást, nem szabad hagyni, hogy üssenek. Ez volt a mi boldog szovjet gyermekkorunk![1205] Voltak gyerekek, akiknek tartós sérüléseket okoztak árvaházi élményeik. Egy anya, miután hazatért a száműzetésből, visszakapta a kislányát. Az akkor nyolcéves gyerek még alig tudott beszélni, habzsolta az ételt, és árvaházi neveltetése következtében úgy viselkedett, mint egy vadállat.[1206] Egy másik asszony, miután nyolcéves büntetése letöltése után kiszabadult, elment a gyermekeiért

az árvaházba, ám azok nem akartak vele tartani. Azt tanították nekik, hogy szüleik „a nép ellenségei”, akik nem érdemelnek semmiféle szeretetet és ragaszkodást. Külön utasították őket arra, hogy ne menjenek el, „ha anyátok bármikor is eljön értetek”, és ők soha többé nem akartak a szüleikkel élni.[1207] Nem meglepő, hogy a gyerekek tömegesen szöktek meg az ilyen árvaházakból. Ha egyszer az utcán találták magukat, nagyon gyorsan lesüllyedtek a bűnöző alvilágba. És ha egyszer a bűnöző alvilág részévé váltak, az ördögi körforgás folytatódott. Előbb vagy utóbb valószínűleg őket is letartóztatták. * Az 1944-45 fordulóján született, nyolc ukrajnai lágerre vonatkozó éves NKVD-jelentés első pillantásra semmi rendkívülit nem tárt fel. A jelentés felsorolja, hogy az említett lágerek közül melyek teljesítették az ötéves tervet, és melyek nem. Dicsérően említi a fegyenc élmunkásokat. Szigorúan szóvá teszi, hogy a legtöbb lágerben az élelmezés nagyon szegényes és egyhangú. Elégedetten jegyzi meg, hogy a felmérés végzése közben csak egy lágerben tört ki járvány – és hogy ez akkor történt, amikor a túlzsúfolt harkovi börtönből öt fegyencet szállítottak át. A jelentés bizonyos részletei ugyanakkor illusztrálják ezen nyolc ukrajnai láger valódi természetét. Az egyik felügyelő például elpanaszolja, hogy van olyan tábor, ahol kevés a „tankönyv, a toll, a füzet, a ceruza”. Szigorúan említi meg, hogy egyes fegyencek hajlamosak elkártyázni az ételüket, gyakran hónapokkal előre elveszítik a kenyérfejadagjaikat: a láger fiatalabb lakói, úgy tűnik, nélkülözték azt a dörzsöltséget, ami az idősebbekkel való kártyázáshoz szükségeltetett volna.[1208] A szóban forgó nyolc láger a nyolc ukrajnai gyermektelep volt. Ugyanis a Gulag fennhatósága alá tartozó gyerekek közül nem mindenkinek tartóztatták le a szüleit. Egy részük magától került a

táborrendszerbe. Bűncselekményeket követtek el, letartóztatták, és különleges, fiatalkorúak számára létesített lágerekbe küldték őket. Ezek a táborok, minthogy ugyanazok a bürokraták irányították őket, számos tekintetben hasonlítottak a felnőttek táboraira. Eredetileg ezeket a „gyermektáborokat” a bezprizornije, tehát az árvák, lelencek és piszkos utcagyerekek számára létesítették, akik elvesztek vagy elszöktek a szüleiktől a polgárháború, az éhínség, a kollektivizáció és a tömeges letartóztatások éveiben. Ezeknek az utcagyerekeknek a látványa az 1930-as évek elejére szokványossá vált a szovjet városok vasútállomásain és parkjaiban. Victor Serge orosz író ekként jellemezte őket: Láttam őket Leningrádban és Moszkvában; szennyvízcsatornákban, hirdetőbódékban, temetők sírboltjaiban laktak, ahol semmi nem korlátozta az uralmukat, esténként a vizeldékben gyülekeztek; vasúti kocsik tetején vagy lent, a vonórudakon utaztak. Feketén és izzadtan bukkantak elő, hogy egypár kopeket kéregetve zaklassák az utasokat, és lessék az alkalmat egy-egy útitáska ellopására… [1209] Ezek a gyerekek oly sokan voltak és oly sok gondot okoztak, hogy 1934-ben a Gulag létrehozta a felnőttek lágerein belül az első óvodákat, így kívánván megakadályozni, hogy a letartóztatott szülők gyermekei az utcákon csellengjenek.[1210] Kevéssel utóbb, 1935-ben a Gulag különleges gyermektelepek létesítését is elhatározta. Átfogó razziákkal összeszedték az utcákról a gyerekeket, és a telepekre küldték őket, hogy tanuljanak, és felkészüljenek a munkába állásra. Ugyancsak 1935-ben hozták meg a szovjet hatóságok azt a hírhedt törvényt, amelynek értelmében már a tizenkét éves gyerekek is a felnőttekhez hasonlóan felelősségre vonhatók lettek. Ezt követően olyan parasztlányok, akiket pár szem búza ellopásáért tartóztattak le, és az „ellenségek” kollaborálással gyanúsított gyermekei éppen úgy a

fiatalkorúak börtönébe kerültek, mint a nagykorúságot még el nem ért prostituáltak, zsebtolvajok, utcagyerekek és mások.[1211] Egy belső használatra készült jelentés szerint az NKVD-ügynökök az 1930-as években előállítottak egy tizenkét esztendős tatár lányt, aki nem beszélt oroszul, és egy vasútállomáson elkülönítették őt az anyjától. Majd, egyedül, a magas északra deportálták.[1212] A Szovjetunióban olyan sok volt a gyermekbűnöző, hogy az NKVD 1937-ben „speciális” gyermekotthonokat hozott létre az olyan gyerekek számára, akik rendszeresen megsértették a közönséges gyermekotthonok szabályait. 1939-re az egyszerű árvákat már nem küldték többé gyermeklágerekbe. Ezeket ehelyett gyermekbűnözőknek tartották fenn, akiket a bíróság, vagy az oszoboje szovescsanyije, a „különleges bizottság” ténylegesen elítélt.[1213] Dacára a súlyosabb büntetéssel való fenyegetésnek, a fiatalkorú bűnelkövetők száma tovább növekedett. A háború folytán nemcsak az árvák lettek többen, de a szökevények is, azok a felügyelet nélküli gyerekek, akiknek apja a fronton volt, és akiknek az anyja tizenkét órás munkarendben dolgozott valamelyik gyárban, valamint megjelentek a gyermekbűnözők egészen új kategóriái: fiatalkorú munkások, akik elszöktek a gyári munkahelyükről – néha azt követően, hogy a gyárat a gyerekek otthonától távoli helyre evakuálták –, és ezzel megsértették a háború alatt a „Hadiüzemek dolgozóinak jogtalan munkahelyelhagyásá”-ra vonatkozó törvényt. [1214] Az NKVD saját statisztikái szerint a „gyermekbefogadó központok” 1943 és 1945 között rendkívül sok, 842.144 otthontalan gyermeket gyűjtöttek be. Legtöbbjüket visszaküldték a szüleikhez, vagy gyermekotthonokban helyezték el, és ipari iskolákba küldték őket. Azonban tekintélyes számú – a feljegyzések szerint 52.830 gyereket – „átnevelő munkatelepekre” szállítottak. Az „átnevelő munkatelep” kifejezés nem volt más, mint a gyermekek koncentrációs táborainak finomkodó elnevezése.[1215] A fiatalkorúak lágereiben a gyermekekkel szembeni bánásmód sok

tekintetben alig különbözött attól, amiben a szüleiknek volt részük. A gyerekeket ugyanazon szabályok szerint tartóztatták le és szállították, két különbséggel: szüleiktől elkülönítve kellett őket őrizni, és szökési kísérlet esetén nem volt szabad rájuk lőni.[1216] Ugyanolyan börtönökben tartották őket, mint a felnőtteket, elkülönített, de hasonlóképpen nyomorúságos cellákban. Az egyik ilyen celláról szóló felügyelői jelentés elszomorítóan ismerős: „A falak mocskosak; nem minden rabnak van priccse és matraca. Lepedőik, párnahuzataik vagy takaróik nincsenek. Az 5-ös számú cellában az ablaknyílást egy párna takarja, mivel nincs benne üveg, a 14-es cellában pedig az egyik ablak egyáltalán nem csukódik.”[1217] Egy másik jelentés „elfogadhatatlanul egészségtelenének minősíti a fiatalkorúak börtöneit, amelyekben nincs se meleg víz, se olyan alapvető szükségleti cikkek, mint a bögre, a tál és az ülőke.[1218] Egyes fiatalkorú rabokat ráadásul úgy hallgattak ki, mint a felnőtteket. A tizennégy éves Pjotr Jakirt, miután letartóztatták az árvaházban, először a felnőttek börtönébe zárták, majd a felnőttek esetében alkalmazott módszerekkel fogták vallatóra. Kihallgatója azzal vádolta meg, hogy „anarchista lovas bandát szervezett, amelynek célja az volt, hogy a Vörös Hadsereg vonalai mögött hajtson végre cselekményeket”, bizonyítékul pedig azt hozta fel, hogy Jakir ügyesen lovagolt. Jakirt ezt követően mint „társadalmilag veszélyes elem”-et ítélték el.[1219] Jerzy Kmieciket, a tizenhat esztendős lengyel fiút, akit akkor fogtak el, amikor megpróbált a szovjet határon át Magyarországra jutni – ez 1939-ben történt, a szovjetek lengyelországi bevonulása után –, szintén úgy hallgatták ki, mint egy felnőttet. Kmieciknek hosszú órákon át kellett állnia, vagy ülnie egy támlátlan széken, sós levest adtak neki enni, vizet viszont nem kapott. Vallatói egyebek között azt akarták tudni, „Mennyit fizetett Mr. Churchill azért, hogy értesülésekkel szolgáljon”. Kmiecik nem tudta, ki az a Churchill, és kérte, hogy magyarázzák el a kérdést. [1220]

A levéltárakban fennmaradt a tizenöt éves Vlagyimir Moroz kihallgatásának jegyzőkönyve is, akit azzal vádoltak, hogy „ellenforradalmi tevékenységet” folytatott az árvaházban. Moroz édesanyja és tizenhét esztendős bátyja már letartóztatásban volt. Az apját agyonlőtték. Az NKVD megtalálta a Moroz által vezetett naplót, amelyben a fiú haragosan kikelt a maga körül észlelt rengeteg „hazugság és rágalom” ellen: „Ha valaki tizenkét évvel ezelőtt mély álomba merült volna, és most hirtelen felébredne, megdöbbenve látná a változásokat.” Moroz, habár arra ítélték, hogy három évet munkatáborban töltsön, 1939-ben meghalt.[1221] Nem elszigetelt incidensek voltak ezek. 1939-ben, amikor a szovjet sajtó arról számolt be, hogy egyes NKVD-tiszteket letartóztattak hamis vallomások kicsikarásáért, az egyik szibériai lap közölte egy 160 gyereket érintő eset történetét; a gyerekek zöme tizenkéttizennégy éves volt, de akadt közöttük tízesztendős is. Az NKVD és az ügyészi hivatal négy tisztviselőjét öt-tíz évre ítélték ezeknek a gyermekeknek a kihallgatásáért. Robert Conquest leírja, hogy a vallomástételeket „viszonylag könnyen” érték el: „Az egész éjszakás kihallgatás után a tízéves gyerek megtört, és bevallotta, hogy hétéves kora óta fasiszta szervezet tagja volt.”[1222] A gyermekkorú rabok nem mentesültek a rabszolgamunka rendszere által támasztott kíméletlen követelmények alól sem. Noha a gyermektelepek általában nem a ridegebb északi fakitermelő és bányászlágereken belül helyezkedtek el, az 1940-es években az egyik gyermek-lagpunkt a magas északon fekvő Norilszkban volt. Ezer lakóját részben a norilszki téglagyárban dolgoztatták, míg másokkal havat takaríttattak. A gyerekek között akadt néhány tizenkét, tizenhárom és tizennégy éves, a többség tizenöt-tizenhat éves volt, az idősebb fiatalkorú rabokat pedig már átszállították a felnőttek lágerébe. Számos felügyelő panaszkodott a norilszki gyermeklágerben uralkodó körülmények miatt, és végül a lágert a Szovjetunió délebbi részére költöztették át – de csak azután, hogy a

fiatal rabok közül sokan áldozatul estek ugyanazon, a hideg és az alultápláltság okozta betegségeknek, amelyek felnőtt sorstársaikat is pusztították.[1223] Tipikusabb az az ukrajnai jelentés, melyből kiderül, hogy ott a gyermekmunka-telepek lakóival fa- és fémfeldolgozó, valamint varrodai munkát végeztettek.[1224] Kmiecik, aki Ukrajnában, egy Zsitomir közelében fekvő gyermektelepen volt, bútorgyárban dolgozott.[1225] A felnőtt lágerekben dívó gyakorlat számos elemét a telepeken is alkalmazták. Voltak elérendő termelési célkitűzések, teljesítendő egyéni normák, volt betartandó rezsim. Egy 1940-es NKVD-utasítás szerint a tizenkét-tizenhat éves gyerekeknek napi négy órát kellett dolgozniuk, és további négy órát iskolai feladatokkal kellett tölteniük. Ugyanez az utasítás a tizenhat-tizennyolc éves gyerekek számára nyolcórás munkanapot írt elő, az iskolára szánt időt pedig két órában szabta meg.[1226] A norilszki lágerben ezt a rendet nem tartották be, minthogy egyáltalán nem is volt iskola.[1227] Abban a lágerben, ahol más fiatalkorúakkal együtt Kmiecik raboskodott, csupán esti iskola működött. Ebben egyebek között azt tanították, hogy „Anglia egy sziget Nyugat-Európában… Fehér galléros, vörös talárt viselő lordok kormányozzák. Ők uralkodnak a munkások fölött, akik alacsony bérért robotolnak nekik.”[1228] Nem mintha az elsődleges cél a gyermekek oktatása lett volna: 1944-ben Berija büszkén tájékoztatta Sztálint, hogy a Gulag lágereiben tartott fiatalkorúak, a háborús erőfeszítésekhez tetemesen hozzájárulva, összesen 150 millió rubel értékű aknát, gránátot és más terméket állítottak elő.[1229] A gyermekeket is hasonló lágerpropagandának vetették alá, mint a felnőtteket. Az 1930-as évek lágerújságjai gyermek-sztahanovistákat mutattak be, ömlengve dicsérték a „35-ösöket”, azokat az utcagyerekeket, akiket az 1935-ben született törvény alapján zártak táborokba, és felmagasztalták azokat, akik meglátták a fényt, és a fizikai munka hatására megváltoztak. Ugyanezek az újságok

egyszersmind feddőn szóltak azokról a gyerekekről, akik nem értették meg, hogy „szakítaniuk kell a múltjukkal, hogy itt az ideje új életet kezdeni… a kártyázás, a részegeskedés, a huliganizmus, a munka megtagadása, a tolvajlás stb., általánosan elterjedt közöttük.”[1230] Az ifjúsági „parazitizmus” elleni harc jegyében, a gyermekeknek pontosan ugyanolyan kulturális-nevelő célzatú koncerteken kellett részt venniük, és ugyanazokat a sztálinista dalokat kellett énekelniük, mint a felnőtteknek.[1231] Végül a gyerekeket ugyanolyan pszichológiai nyomásnak vetették alá, mint a felnőtteket. 1941-ben egy másik NKVD-direktíva előírta az agenturno-operatyivnoje obszluzsivanyije – „informátorhálózat” – szervezését az NKVD gyermektelepein és gyermekbefogadó központjaiban. A szóbeszéd szerint a táborokban mind a gyermekek, mind a személyzet tagjai között ellenforradalmi érzület kapott lábra, különösképpen az ellenforradalmárok gyermekei körében. Az egyik lágerben a gyermekek még egy valóságos mini-forradalmat is kirobbantottak. Hatalmukba kerítették az étkezdét, majd megtámadták az őröket, akik közül hatan megsebesültek.[1232] A fiatalkorúak lágereibe zárt gyermekek csakis egy tekintetben voltak szerencsések: eltérően más gyermekektől, nem küldték őket közönséges lágerekbe, ahol közönséges felnőtt rabok vették volna körül őket. Sőt, akárcsak a mindenütt megtalálható állapotos asszonyok tömege, a felnőttek lágereiben lévő fiatalkorúak számának szakadatlan gyarapodása is tartós fejfájást okozott a lágerparancsnokoknak. 1935 októberében Genrih Jagoda dühösen azt írta az összes lágerparancsnoknak, hogy „az utasításaim ellenére a fiatalkorú rabokat nem küldik a számukra létesített munkatelepekre, hanem a börtönben a felnőttek közé sorolják be őket”. A legutóbbi számláláskor, állította Jagoda, még mindig 4.305 fiatalkorút tartottak közönséges börtönökben.[1233] Tizenhárom évvel később, 1948-ban az ügyészi hivatal nyomozói még mindig arra panaszkodtak, hogy túlságosan sok a fiatalkorú rab a felnőttek lágereiben, ahol a felnőtt

köztörvényesek megrontják őket. Még a hatóságoknak is szemet szúrt, hogy az egyik lágerben az ottani köztörvényesek vezére bérgyilkossá tett egy tizennyolc esztendős piti tolvajt.[1234] A maloletki – „fiatalkorúak” – kevés együttérzést kaptak sorstársaiktól. „Az éhség és a helyzetük kiváltotta rémület minden védelemtől megfosztotta őket”, írta Lev Razgon, aki megfigyelte, hogy a fiatalkorúak természetszerűleg azokhoz húztak, akik a legerősebbnek látszottak. Ezek a hivatásos bűnözők voltak, akik „csicskásokat, néma rabszolgákat, udvari bolondokat, túszokat és minden más egyebet” csináltak a gyerekekből, no meg prostituáltakat, a fiúkból és a lányokból egyaránt.[1235] Rettenetes élményeik nemigen ébresztettek irántuk szánalmat, sőt ellenkezőleg; a hajdani rabok némelyikének emlékirataiban éppen velük kapcsolatban találhatóak a legkeményebb hangú kirohanások. Razgon szerint a gyermekbűnözők, bármilyen környezetből érkeztek is, hamarosan „mindannyian rémisztő és menthetetlenül bosszúszomjas, önmérséklet és felelősségérzet nélküli könyörtelenséget kezdtek tanúsítani”. Ami rosszabb, Nem féltek semmitől és senkitől. Az őrök és lágerparancsnokok nem mertek belépni az elkülönített barakkokba, amelyekben a fiatalkorúak laktak. A lágerekben ezekben került sor a legalávalóbb, legcinikusabb és legkegyetlenebb cselekedetekre. Ha a köztörvényesek valamelyik vezére kártyázott, és elveszített mindent, s végül az életét is feltette tétnek, a fiúk egynapi kenyérfejadagért, vagy akár „szórakozásból” megölték. A lányok azzal kérkedtek, hogy ki tudnak elégíteni akár egy egész csapat favágót. Semmi emberi nem maradt ezekben a gyerekekben, elképzelhetetlen volt, hogy ha visszatérhetnek a normális világba, ismét hétköznapi emberi lények legyenek.[1236]

Szolzsenyicin ugyanezt érezte: Tudatukban nincs semmiféle jelzőzászló a megengedett és a tilos között, a jóról, illetve a rosszról pedig végképp nincs semmiféle fogalmuk. Számukra minden jó volt, amit akarnak, és minden rossz, ami akadályozza őket. A kihívó, pimasz modort azért sajátítják el, mert a lágerben ez a legelőnyösebb viselkedésforma. [II. 483-484. o.] [1237] Egy holland rab, Johan Wigmans szintén olyan fiatalokról ír, akik „valószínűleg nem nagyon bánták, hogy lágerekben kell élniük. Hivatalosan dolgozniuk kellett volna, a gyakorlatban azonban a munka volt a legutolsó, amihez hozzáfogtak. Egyidejűleg bőséges alkalmuk nyílt, hogy tanuljanak a cimboráiktól.”[1238] Akadtak kivételek. Alekszandr Klejn beszámol két, partizánként letartóztatott tizenhárom esztendős fiú történetéről, akikre húszéves lágerbüntetést róttak ki. A két fiú tíz esztendőt töltött táborokban, és úgy sikerült együtt maradniuk, hogy éhségsztrájkba kezdtek, ha valaki szétválasztotta őket. Életkoruk miatt az emberek szánalmat éreztek irántuk, könnyű munkát adtak, és külön ennivalót juttattak nekik. Mindkettőjüknek sikerült bekerülniük a lágerben indított szakmunkástanfolyamokra, és mire Sztálin halálát követően amnesztiában részesültek és kiszabadultak, rátermett gépészekké váltak. A lágerek nélkül, írta Klejn, „ki segített volna a félanalfabéta vidéki fiúknak, hogy iskolázott, jó szakember legyen belőlük?”[1239] Amikor az 1990-es évek végén elkezdtem olyan emberek emlékiratait felkutatni, akik megjárták a fiatalkorúak lágereit, a dolgom nagyon nehéznek bizonyult. Jakir és Kmiecik visszaemlékezésein, valamint néhány további, a „Memorial” társaság és más szervezetek által összegyűjtött dokumentumon kívül nagyon kevés memoár létezik.[1240] Sok tízezer ilyen gyerek volt, és sokuk bizonyára még ma is él. Egy orosz barátnőmnek még azt is

javasoltam, hogy adjunk fel újsághirdetést, hátha sikerül néhány túlélő interjúalanyt találnunk. „Ne tegyük – tanácsolta az illető. – Mindannyian tudjuk, mi lett ezekből az emberekből.” A sok évtizedes propaganda, az árvaházak falait borító plakátok, a hálálkodás Sztálinnak „a boldog gyermekkorért” nem tudták meggyőzni a szovjet embereket arról, hogy a lágerekben, az utcákon és árvaházakban felnőtt gyermekek nem a Szovjetunió hatalmas, mindenkit befogadó bűnöző társadalmának cégéres tagjai lettek.

tizenhatodik fejezet A HALDOKLÓK Fáradtság – mit jelentsen ez? Nincs tovább – mit jelentsen ez? Minden mozdulat rettenetes, Kar, láb ha mozdul, a kín heves. Mar az éhség, hozza a tébolyt, „Kenyér, kenyér”, dobol a szív. Oly távoli a komor égbolt, A közönyös nap járta ív. Alig sípol a lélegzeted, Mínusz ötven fok, nem csoda. Mit jelentsen ez – annyi neked? Néz mind a hegy és nincs szava. NYINA GAGEN-TORN: Memória[1241]

A Gulag fennállása alatt a rabok mindvégig a lágerhierarchia legaljára helyezték a haldoklókat – vagy inkább az élőhalottakat. A lágerszlengen belül több elnevezéssel illették őket. A haldoklókat olykor fityilinek, azaz „kanócnak nevezték, a gyertya gyorsan elégő kanócára utalva. Használták rájuk a govnojed, azaz „szarevő”, vagy a pomojecsnyik, azaz „moslékfaló” szavakat is. Leggyakrabban dohogyjagának hívták őket, melynek fordítása: „a távozók”. A szó eredete az „elérni” vagy „megszerezni” jelentésű orosz dohogyity igében keresendő. Jacques Rossi a Gulag-kézikönyvben szarkasztikus tartalmat tulajdonít a kifejezésnek: a haldoklók végül „elérték a szocializmust”.[1242] Mások, prózaibb megfogalmazással élve, azt mondják, hogy nem a szocializmust érték el, hanem az életük végére jutottak.

Egyszerűen kifejezve, a dohogyjagák halálosan legyengültek az éhezéstől, s az alultápláltság és vitaminhiány okozta betegségektől szenvedtek: skorbuttól, pellagrától és a hasmenés különböző formáitól. A kezdeti szakaszban ezektől a betegségektől meglazultak a fogak és bőrtünetek jelentkeztek, néha még a lágerőrökön is.[1243] A betegség előrehaladtával a rabok szürkületkor elveszítették a látásukat. Gustav Herling felidézte „a farkasvakságban szenvedők látványát, akik kora reggel és este lassan botorkáltak keresztül a zónán, maguk elé tartott kezükkel tapogatózva”.[1244] Az éhezőknek gyomorproblémáik is voltak, szédültek, és lábuk groteszk módon megdagadt. Thomas Sgovio, aki gyógyulása előtt az éhhalál szélére jutott, reggel felébredvén azt látta, hogy az egyik lába „lila, és kétszer akkora, mint a másik. Viszketett. Mindenütt foltok ütköztek ki rajta.” Röviddel utóbb „a foltok hatalmas fekélyekké alakultak. Vér és genny szivárgott belőlük. Miután ujjamat a lila húsba nyomtam, a bemélyedés hosszú ideig megmaradt.” Amikor Sgovio lába nem fért bele a bakancsába, azt mondták neki, hogy hasítsa fel.[1245] Az éhezés végső szakaszaiban a dohogyjaga külseje bizarr és embertelen lett, fizikai értelemben beteljesítve az állam által használt dehumanizáló retorikát: más szóval, haldoklásuk során a nép ellenségei teljesen megszűntek emberek lenni. Magukon kívül voltak, gyakran órákon át félrebeszéltek és őrjöngtek. A bőrük petyhüdt és száraz volt. Szemükbe különös ragyogás költözött. Megettek bármit, ami a kezük ügyébe került – madarat, kutyát, szemetet. Lassan mozogtak, képtelenek voltak szabályozni a széklet- és vizeletürítésüket, minek folytán rettenetes bűzt árasztottak. Tamara Petkevics az első alkalommal ilyennek látta őket: A szögesdrót mögött olyan teremtmények sorakoztak, akik távolról emberi lényekre emlékeztettek… tízen voltak, különböző magasságú, barna, pergamenszerű bőrrel borított, borotvált fejű,

fonnyadt, lógó mellű csontvázak. Az egyetlen ruhájuk valami nyomorúságos alsónemű volt, sípcsontjuk a hús hiánya miatt markánsan kirajzolódott. Asszonyok! Az éhség, a hőség és a kemény robot összeaszott lényekké változtatta őket, akik még mindig, megmagyarázhatatlan módon ragaszkodtak az élet utolsó maradékához.[1246] Varlam Salamov ugyancsak felejthetetlen, költői leírást hagyott hátra a dohogyjagákról, felidézve egyformaságukat, önazonosságuk, emberi vonásaik elvesztését és névtelenségüket, ami miatt rémületet keltettek: Emelem poharam az erdei útra, A felbukókra a menetben, Mindre, aki lerogyna menten De vánszorog tovább, még egyre húzza. Szájukra: kéklik, cserepes, Arcukra: mindnek ugyanaz, Bekecsükre: rongyos, deres, Kezükre: kesztyűtlen-csupasz. A vízre, ócska bádogbögréjükbe merve, A skorbutra, ami foguk kivássa A hízott szürke kutyák agyarára, Míg ébresztőt csaholnak reggelente. Fenn a mogorva napra: Merő közöny, süt egyre, Sürgő vihar faragta Hófehér sírkövekre. A nyers ragacsra, mit fuldokolva Falnak, kenyérfejadagban, A fakó égre messzi magasban Az Ajan-Jurjak folyóra![1247]

Ám a dohogyjaga kifejezés, abban a jelentésében, amelyben a szovjet lágerekben használták, nem pusztán a fizikai állapotra utalt. A „távozók”, amiként Sgovio kifejtette, nemcsak betegek voltak, hanem olyan rabok, akik elérték az éhezésnek azt a fokát, amikor az ember többé már nem törődik magával. Fizikai leromlásuk rendszerint szakaszosan ment végbe, minthogy a rabok leszoktak a tisztálkodásról, leszoktak arról, hogy visszatartsák a székletüket, leszoktak arról, hogy normális, emberi módon reagáljanak a sérelmekre – mígnem a szó nagyon is szoros értelmében beleőrültek az éhségbe. Sgovio mélyen megrendült, amikor első ízben találkozott egy ilyen állapotban lévő emberrel, egy Eisenstein nevű amerikaival, akivel egykor Moszkvában ismerkedett meg: Először nem ismertem fel a barátomat. Eisenstein nem válaszolt, amikor üdvözöltem. Arca a dohogyjaga kifejezéstelen sivárságát árasztotta. Keresztülnézett rajtam, mintha ott sem volnék. Úgy látszott, Eisenstein nem lát meg senkit. A szeme egyáltalán nem fejezett ki semmit. Miközben összegyűjtötte az üres tányérokat a rendetlen asztalokról, valamennyit átvizsgálta, ételmaradékokat keresve. Ujjaival végigtörölte a tányérok belsejét, aztán lenyalta őket. Eisenstein, írta Sgovio, olyanná vált, mint a többi „kanóc”, hiszen elveszítette emberi méltóságát: Elhanyagolták magukat, nem tisztálkodtak – még akkor sem, amikor lett volna rá alkalmuk. A kanócok azzal sem vesződtek, hogy megfogják és megöljék a vérüket szívó tetveket. A dohogyjagák nem törölték meg csöpögő orrukat buslatjuk ujjával… a kanóc nem vett tudomást az ütlegekről. Amikor a többi zek nekiesett, takarta a fejét, hogy kivédje a csapásokat. A

padlóra bukott, és miután magára hagyták, ha állapota megengedte, felkelt, és pityeregve továbbállt, mintha mi sem történt volna. Munka után a dohogyjaga a konyha környékén ténfergett, és hulladékot koldult. A szakács szórakozásképpen egy merőkanálnyi levest löttyintett az arcába. Ilyen alkalmakkor a szegény pára sietve a szakállába túrt az ujjaival, és lenyalta őket… A kanócok az asztalok körül ácsorogtak, várván, hogy valaki meghagyjon valamicske levest vagy zabkását. Ha ez megtörtént, a legközelebb álló rávetette magát a maradékra. A kibontakozó tülekedésben a leves gyakorta kiömlött. És ekkor négykézláb verekedtek és kaparásztak, mindaddig, amíg a becses étel utolsó morzsáját a szájukba nem tömték.[1248] Azok a rabok, akik maguk is dohogyjagák voltak, miután felépültek és életben maradtak, mérsékelt sikerrel igyekeztek képet adni arról, milyen érzés volt az élőhalottak egyikének lenni. Janusz Bardach felidézte, hogy nyolc, Kolimán töltött hónap után „ébredéskor szédülést éreztem, és a tudatom ködös volt. Reggel sok időbe és erőbe került, hogy összeszedjem magamat, és az étkezdébe menjek.”[1249] Jakov Efrusszi azt követően vált dohogyjagává, hogy ellopták tőle a szemüvegét – „minden rövidlátó tökéletesen tisztában van azzal, milyen az élet szemüveg nélkül, amikor az embernek úgy tűnik, hogy körülötte mindent felhő borít” –, majd fagysérülés miatt elveszítette a bal keze ujjait. Érzéseit ekként írta le: Az állandó éhség tönkreteszi az emberi lelket. Lehetetlen nem az ételre gondolni, az ember egyfolytában az ételre gondol. A pszichés leromláshoz morális gyengeség járul, mivel az állandó éhség megszünteti az önbecsülést, az önértékelést. Az ember minden gondolata egyvalami körül forog: hogyan lehetne több ételt szerezni? Ez volt az oka annak, hogy a dohogyjagák mindig az étkezde bejáratánál, a hulladékgödör közelében őgyelegtek.

Arra vártak, hogy valaki talán kidob valami ehetőt a konyháról, például néhány káposztadarabkát.[1250] A konyha csábítása és az ennivaló utáni megszállott vágyakozás többeket szinte minden másra képtelenné tett, amiként azt Gustav Herling megpróbálta leírni: Az éhség fizikai hatásai folytán az ingatag emberi méltóság teljesen képtelen megőrizni bizonytalan, ám önálló egyensúlyát. Sokszor nyomtam sápadt arcomat a konyha jégvirágos ablaküvegéhez, hogy néma tekintettel még egy merőkanálnyi híg levest kolduljak a konyhát vezető leningrádi tolvajtól, akit Fegykának hívtak. És emlékszem, hogy a legjobb barátom, Szadovszki mérnök egy ízben a konyha üres előterében kitépett a kezemből egy bögre levest, és futtában, meg sem várva, hogy odaérjen a latrinához, még útközben, lázas ajakkal beszürcsölte a forró kotyvalékot. Ha Isten létezik, büntesse meg könyörtelenül azokat, akik másokat éhséggel sújtanak.[1251] Jehosua Gilboa, az 1940-ben letartóztatott lengyel cionista ékesszólóan örökítette meg azokat az apró csalásokat, melyekkel a rabok arról győzték meg magukat, hogy többet ettek, mint amennyit a valóságban: Megpróbáltuk úgy becsapni a gyomrot, hogy addig morzsáltuk a kenyeret, amíg már majdnem lisztszerű lett, és sóval meg nagy mennyiségű vízzel kevertük össze. Ezt az ínyencséget „kenyérszósznak” hívták. A sós víz átvett valamennyit a kenyér színéből és ízéből. Az ember megitta, és az alján ott maradt a pépes kenyér. Erre megint vizet öntött, mígnem a kenyérből az utolsó cseppnyi zamatot is kifacsarta. Ha az ember, miután eltöltekezett a kenyeres vízzel, desszert gyanánt megette ezt a

kenyérszószt, melynek egyáltalán nem volt íze, az olyan illúziót keltett, mintha több száz gramm lenne a hasban. Gilboa azt is leírja, hogy megpróbálkozott a sózott hal vízbe áztatásával is. Az így keletkező folyadékot „kenyérszósz készítésére lehetett használni, és akkor az ember igazán királynak való ínyencfalatra tett szert”.[1252] Ha a rab minden idejét a konyha körül őgyelegve töltötte, felszedegetve a hulladékot, általában közel volt a halálhoz, amely bármikor utolérhette: éjszaka az ágyban, úton a munkába, a zónában járkálva, miközben a vacsoráját ette. Janusz Bardach szemtanúja, hogyan esett össze egy rab a nap végi létszámellenőrzéskor. Többen köréje gyűltek. – Ezt elveszem – mondta egyikük. Mások az áldozat bakancsát, kapcáját, kabátját és nadrágját ragadták meg. Az alsóruházata miatt verekedés tört ki. Alig vetkőztették meztelenre az elbukott rabot, mire az megmozdította a fejét, felemelte a kezét, és gyenge hangon, de kivehetően ezt mondta: – Annyira hideg van. – De feje visszahanyatlott a hóba, és tekintete megüvegesedett. A fosztogatók közönyösen elfordultak tőle, s magukkal vitték, amit szereztek. A levetkőztetését követő néhány percen belül a férfi valószínűleg halálra fagyott.[1253] A rabok halálának nem az éhezés volt az egyetlen oka. Sokan munka közben haltak meg, a bányákban és gyárakban uralkodó, nem éppen biztonságos körülmények miatt. Néhányan, miután legyengítette őket az éhezés, könnyen estek áldozatul más betegségeknek és járványoknak is. A tífuszjárványokat már említettem, de a gyenge és éhes rabok számos egyéb betegségre is fogékonyak voltak. A Sziblagban például 1941 első negyedévében 8.029 ember került kórházba, 746 tüdőbajjal, közülük 109-en haltak meg; 72

tüdőgyulladásból 22 végződött halállal; a vérhas 36 embert döntött le a lábáról, és kilencet ölt meg; 177-en fagysérülést szenvedtek, közülük öten haltak meg; 302 gyomorbántalmak miatt beteglistára vett emberből hét veszett oda; 210 munkahelyi balesetből hét bizonyult végzetesnek; 912-en pedig keringési problémákkal küszködtek, közülük 123-an haltak meg.[1254] Noha a téma sajátos módon tabunak számít, olyan rabok is akadtak, akik öngyilkosságot követtek el. Nehéz megmondani, hányan választották ezt az utat. Hivatalos statisztikák nincsenek. Furcsamód a tekintetben sem létezik konszenzus a túlélők között, hogy hány öngyilkosság történt. Nagyezsda Mandelstam úgy vélekedett, hogy az emberek a lágerekben olyan szívósan küzdöttek az életért, hogy nem követtek el öngyilkosságot, és ezt a nézetet mások is osztották.[1255] Jevgenyij Gnyegyin azt írta, annak ellenére, noha a börtönben és később a száműzetésben megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata, a nyolc év során, amit lágerekben töltött, „egyszer sem jutott eszembe, hogy öngyilkos legyek. Minden nap harc volt az életért: ebben a küzdelemben hogyan lett volna lehetséges arra gondolni, hogy eldobom magamtól az életet? Egy cél létezett – megszabadulni a szenvedéstől –, és egy remény: viszontlátni szeretteinket.”[1256] Catherine Merridale történész másfajta álláspontra helyezkedik. Kutatásai közben találkozott két moszkvai pszichológussal, akik tanulmányozták a Gulag-rendszert, vagy ott dolgoztak. Akárcsak Mandelstam és Gnyegyin, azt állították, hogy az öngyilkosságok és a mentális betegségek ritkák voltak: „Meglepődtek – és némiképp zokon vették”, amikor Merridale ennek az ellenkezőjét alátámasztó bizonyítékokra hivatkozott. Merridale az Oroszországra jellemző „sztoicizmus mítoszának” tulajdonítja ezt a különös makacsságot, ám lehetnek más okok is.[1257] Tzvetan Todorov irodalomkritikus felveti, hogy a tanúk azért írnak az öngyilkosság eme furcsa hiányáról, mert tapasztalatuk egyedülálló voltát kívánják hangsúlyozni, amely olyan

szörnyű volt, hogy még az öngyilkosság „normális” gyakorlatát sem választotta senki: „a túlélő mindenekfölött arra törekszik, hogy kifejezésre juttassa a lágerlét másságát”.[1258] Valójában sok visszaemlékezésben olvashatunk történeteket öngyilkosságot elkövető emberekről. Egyikük beszámol egy fiú öngyilkosságáról, akinek szexuális szolgálatait egy köztörvényes rab „nyerte” el kártyán.[1259] Másikuk egy német származású szovjet állampolgár öngyilkosságáról ír, aki a következő búcsúlevelet hagyta hátra Sztálinnak: „Halálommal tudatosan tiltakozom az ellenünk, szovjet németek ellen az NKVD szervei által elkövetett erőszak és törvénytelenség miatt.”[1260] Az egyik kolimai túlélő azt írta, hogy az 1930-as években a rabok viszonylag gyakran közelítették meg szándékosan a láger kerítése mentén húzódó „halálzónát”, a senki földjét, ahol aztán megálltak, arra várva, hogy lelőjék őket.[1261] Jevgenyija Ginzburg maga vágta le a kötélről, melyre felakasztotta magát, barátnőjét, Polina Melnyikovát, és csodálattal ezt írta róla: „Azzal, hogy így cselekedett, érvényt szerzett ama jogának, hogy ember legyen, és ezt hatékonyan tette meg.”[1262] Todorov szintén úgy véli, hogy mind a Gulag, mind a náci táborok számos túlélője a szabad akarat gyakorlásának lehetőségét látta az öngyilkosságban: „Öngyilkosság elkövetésével az ember megváltoztatja az események menetét – még akkor is, ha utoljára teszi ezt életében –, ahelyett, hogy egyszerűen reagálna rájuk. Az ilyesfajta öngyilkosságok indítéka nem a kétségbeesés, hanem a dac.”[1263]

A lágerigazgatóság számára mindegy volt, hogy a rabok hogyan haltak meg. Az volt a fontos, hogy a halálozási rátát titokban tartsák, vagy legalábbis szépítsék: azok a lagpunkt-parancsnokok, akiknél túl magas volt a halálozási ráta, büntetésre számíthattak. Jóllehet nem mindig szorították rá őket a szabályok követésére, és akadtak, akik szerint még több fogolynak kellett volna meghalnia, a különösképpen rossz mutatókat produkáló lágerek parancsnokaival azért olykor megesett, hogy elveszítették az állásukat.[1264] Amiként néhány hajdani rab leírta, ez volt az oka annak, hogy az orvosok elrejtették a holttesteket a lágerfelügyelők elől, és egyes lágerekben mindennapos gyakorlat volt, hogy a haldokló rabokat korábban szabadon engedték. Így ugyanis nem jelentek meg a láger halálozási statisztikájában.[1265] Még ha feljegyezték is a haláleseteket, a feljegyzések nem mindig voltak szavahihetőek. A lágerparancsnokok, így vagy úgy, gondoskodtak arról, hogy a rabok halotti bizonyítványait kiállító orvosok ne az „éhezés”-t jelöljék meg a halál elsődleges okául. Iszaak Vogelfanger sebészorvos például kifejezetten utasítást kapott, hogy „szívizom-elégtelenség”-et állapítson meg, függetlenül attól,

hogy mi volt egy-egy rab halálának tényleges oka.[1266] Ennek megvolt a hátulütője is: egy lágerben az orvosok olyan sok „szívrohamot” állapítottak meg, hogy a felügyelőség gyanút fogott. Az ügyészek kötelezték az orvosokat, hogy exhumálják a holttesteket, minek folytán kiderült, hogy a halál valódi oka pellagra volt.[1267] Az efféle kaotikus helyzeteket nem mindig szándékosan idézték elő: egy másik lágerben a nyilvántartás olyannyira rendetlen volt, hogy az egyik felügyelő arról panaszkodott, „a holtakat az élő rabok közé számítják, a szökevényeket a rabok közé, és viszont”.[1268] A rabok előtt gyakran szándékosan le is tagadták a haláleseteket. Noha a halált nem lehetett teljesen titokban tartani – egy rab arról beszélt, hogy holttestek hevertek „halmokban a kerítésnél, amíg nem kezdett olvadni”.[1269] Más módon is leplezték a haláleseteket. Számos lágerben éjszaka ismeretlen helyekre vitték a holttesteket. Edward Buca, akit túlmunkára kényszerítettek, hogy teljesítse a normát, véletlenül szemtanúja volt annak, mi történt a holttestekkel Vorkutában: Egy nyitott oldalú fészerben mint a farönköket felhalmozták őket, amíg nem gyűlt össze elég ahhoz, hogy a láger temetőjében egyszerre földeljék el őket. Meztelenül szánokra rakták a hullákat, a fejüket kívülre, a lábukat belülre. Minden tetemre egy fabilétát, birkát akasztottak, a jobb láb nagyujjára, az illető nevével és számával. Mielőtt a szánok a kapun át elhagyták volna a tábort, a nadziratyel, egy NKVD-tiszt, fogott egy csákányt, és a halottak fejét összezúzta. Azért tette, hogy véletlenül se jusson ki senki élve. A lágeren kívül a holttesteket beleömlesztették a transejába, ama széles gödrök egyikébe, amiket nyáron ástak ebből a célból. Ahogy nőtt a halottak száma, megváltozott a módszer, mely bizonyossá tette, hogy valóban bekövetkezett a halál. A fejek csákánnyal való összezúzása helyett, az őrök szompolt, egy vastag, kihegyezett drótdarabot

használtak, amit beleszúrtak mindegyik hullába. Ez nyilvánvalóan könnyebb volt, mint a csákánnyal hadonászni. [1270]

A tömeges temetéseket szintén titokban tartották, mivel gyakorlatilag ezek is tiltottak voltak – ami nem jelenti azt, hogy nem került rájuk sor gyakran. Az egykori lágerek helyén szerte Oroszországban megtalálhatók a tömeges temetések bizonyítékai, sőt időről időre ismét előbukkannak a sírok: az északi fagy birodalmában a talaj nem csupán konzerválja a tetemeket, de mozog is az évenkénti fagyás és olvadás idején, miként Varlam Salamov írja: „Az Észak minden erejével ellenállt az ember ezen munkájának, nem fogadván be gyomrába a holttesteket… a föld megnyílt, feltárva alant fekvő raktárát, ugyanis nemcsak aranyat és ólmot, volfrámot és urániumot rejtett magában, de épen maradt emberi testeket is.”[1271] A hulláknak azonban nem lett volna szabad előbukkanniuk, és a Gulag-igazgatóság 1946-ban valamennyi lágerparancsnokot arra utasította, hogy a holttesteket elkülönítve földeljék el, temetővászonba göngyölve, és helyezzék olyan sírgödrökbe, amelyek legalább másfél méter mélységűek. A tetemek hollétét is meg kellett jelölni, nem névvel, hanem számmal. Kizárólag a tábori nyilvántartások vezetőinek volt tudomása arról, hogy kit hol temettek el.[1272] Mindez a civilizáltság látszatát kelti – eltekintve attól, hogy egy másik utasítás engedélyezte a lágereknek, hogy kivegyék az elhunyt rabok aranyfogait. A procedúra egy bizottság felügyelete mellett zajlott, amelyet a láger egészségügyi szolgálata, a lágerigazgatóság és a láger gazdasági osztálya által delegált képviselők alkottak. Az aranyat azután a legközelebbi állami bankba kellett szállítani. Nehezen képzelhető azonban, hogy ilyen bizottságokat gyakran állítottak volna fel. Az olyan világban, ahol nagyon sok volt a hulla, az aranyfogakat jóval könnyebb volt teketóriázás nélkül ellopni és

elrejteni.[1273] Tényleg nagyon sok volt a hulla – és végső soron, amiként Herling írta, ez volt a legszörnyűbb a börtönhalálban: A lágerben bekövetkező halálnak volt még egy szörnyűsége: az anonimitás. Fogalmunk sem volt, hol temették el a halottakat, vagy hogy kiállítottak-e egy-egy rab halála után halotti bizonyítványt… A bizonyosság, hogy soha senki nem fog értesülni a halálukról, hogy soha senki nem fogja tudni, hol vannak eltemetve, egyike volt a rabok legnagyobb lelki gyötrelmeinek… A barakk falain a vakolatot telekarcolták a rabok neveivel, és a barátok arra kérték egymást, hogy ha valamelyikük meghal, a másik egészítse ki a listát, rajzoljon keresztet és tüntesse fel a dátumot; mindegyik rab szigorúan meghatározott időközönként írt a családjának, hogy a levelek hirtelen elmaradásából a hozzátartozók kiszámíthassák a halál hozzávetőleges dátumát. [1274]

Dacára a rabok erőfeszítéseinek, sokan úgy haltak meg, hogy a halálukat senki nem vette észre, senki nem emlékezett rá, és senki nem készített róla feljegyzést. A nyomtatványokat nem töltötték ki; a rokonokat nem értesítették; a sírok fából készült jelölései tönkrementek. A magas északon fekvő régi táborhelyek körül járva, az ember látja a tömegsírokra utaló bizonyítékokat: az egyenetlen, foltos talajt, a fiatal fenyőfákat, a félszáz éves sírgödröket borító magas füvet. Néhol a helybéliek jóvoltából akad egy-egy emlékmű. Gyakoribb, hogy egyáltalán nincs semmilyen jel. A nevek, az életek, az egyéni történetek, a családi kapcsolatok, a történelem – mind-mind elvesztek.

tizenhetedik fejezet TÚLÉLÉSI STRATÉGIÁK Magam vagyok, pőre szegény, Tüzem kihűl, Orgonaszín a sarki fény Körös-körül. A verseim kiáltozom, Minden szavuk Kopasz, süket faágakon Riadva fut. Zúgnak csak távoli hegyek, Visszhang ered, És újból könnyebben veszek Lélegzetet. VARLAM SALAMOV: Nyeszkolko mojih zsiznyej (Néhány életem) [1275]

Voltak rabok, akik életben maradtak. Életben maradtak, még a legrosszabb lágerekben is, a legnehezebb körülmények között, még a háború, az éhínség, a tömeges kivégzések éveiben is. Sőt néhányan megőrizték a lelki épségüket ahhoz, hogy hazatérjenek, felépüljenek, és viszonylag normális életet éljenek. Janusz Bardach plasztikai sebész lett Iowában. Iszaak Filstyinszkij ismét arab irodalmat kezdett tanítani. Lev Razgon folytatta a gyermekregények írását. Anatolij Zsigulin visszatért a költészethez. Jevgenyija Ginzburg Moszkvába költözött, és éveken át a szíve és lelke volt egy túlélők alkotta körnek, melynek tagjai rendszeresen az ő konyhaasztala mellett találkoztak, ettek-ittak és vitatkoztak. A tizenéves korában bebörtönzött Ada Purizsinszkaja férjhez ment,

és négy gyermeket szült, akik közül nem egy elismert muzsikus lett. Egy bőséges, jó hangulatú családi vacsorán találkoztam velük, amelyen Purizsinszkaja egymás után kínálta az ízletes hidegtálakat, és csalódottnak látszott, amikor már nem bírtam többet enni. Irena Arginszkaja otthona szintén csupa vidámságjelentős részben magának Irenának köszönhetően. Negyven év múltán képes volt tréfálkozni a ruhákon, melyeket egykor rabként viselt: „Azt hiszem, akár egyfajta blézernek is nevezhetné az ember”, mondta, megpróbálván leírni formátlan tábori kabátját. Nyájas modorú felnőtt leánya vele együtt nevetett. Néhány volt rab rendkívüli életpályát futott be. Alekszandr Szolzsenyicin a világ legismertebb, legtöbbet olvasott orosz íróinak egyike lett. Gorbatov tábornok részt vett Berlin elfoglalásában. Miután Kolimán és a háború alatt egy saraskában raboskodott, Szergej Koroljov a Szovjetunió űrprogramjának atyja lett. Gustav Herling kiszabadult a lágerekből, harcolt a lengyel hadseregben, és bár nápolyi száműzetésben alkotta műveit, a posztkommunista Lengyelország egyik legmegbecsültebb írójává vált. 2000 júliusában címoldalon közölték halálhírét a varsói újságok, és a lengyel értelmiségiek egész nemzedéke adózott tisztelettel munkásságának – kivált a Gulagról írt, Más világ című memoárjának. Nem csak ezek a férfiak és asszonyok voltak képesek új életet kezdeni. Iszaak Vogelfanger, aki az ottawai egyetem sebészprofesszora lett, azt írta, hogy „a sebek begyógyulnak, és az ember ismét összeszedheti magát és egy kicsit erősebb és emberibb lesz, mint azelőtt volt…”[1276] Természetesen nem minden Gulag-túlélő története végződött ilyen szerencsésen, s erről nem mindig értesülhet az ember az emlékiratokból. Akik nem maradtak életben, magától értetődően nem írtak. Azok sem írtak, akiket mentálisan vagy fizikailag tönkretett a láger. Nagyon gyakran nem írtak azok sem, akik a túlélésért olyan dolgokat műveltek, amiket később szégyelltek – vagy ha mégis megírták, nem biztos, hogy elmondtak mindent. Nagyon kevés

visszaemlékezés maradt hátra a besúgóktól – vagy az olyan emberektől, akik elismerték, hogy besúgók voltak –, és nagyon kevés túlélő vallotta be, hogy az életben maradás érdekében bántalmazta vagy megölte rabtársait. A fenti okok miatt vannak olyan túlélők, akik az összes írásos visszaemlékezés hitelességét kétségbe vonják. Jurij Zorin, egy idős és nem igazán közlékeny túlélő, akivel szülővárosában, Arhangelszkben találkoztam, elhessegette a kérdést a túlélési filozófiákat illetően. Nem voltak ilyenek, mondta. Noha az emlékiratok alapján talán úgy tűnik, „mintha mindent megbeszéltek, mindenről gondolkoztak volna”, ez nem így volt, mondta nekem Zorin: „Az volt a feladat, hogy túl kellett élni a következő napot, életben kellett maradni, nem volt szabad megbetegedni, kevesebbet kellett dolgozni, többet kellett enni. Emiatt általában nem került sor filozófiai eszmecserékre… A fiatalság, az egészség, a fizikai erő óvott meg bennünket, mert ott a darwini törvények szerint éltünk, csak a legrátermettebb maradt életben.”[1277] Az, hogy kik maradtak életben – és miért maradtak életben –, nagyon is körültekintő megközelítést igényel. E tekintetben semmilyen levéltári dokumentumra nem hagyatkozhatunk, és nincsenek igazi „bizonyítékok”. Azoknak kell hinnünk, akik írásban vagy élőszóban hajlandók voltak beszámolni a tapasztalataikról. Közülük bárkinek jó oka lehetett arra, hogy életrajza bizonyos vonatkozásait eltitkolja olvasói elől.

Némi fenntartással azért lehet közös elemeket felfedezni a több száz kiadott, vagy levéltárakban elhelyezett visszaemlékezésben. Ugyanis léteztek túlélési stratégiák, melyek akkoriban jól ismertek voltak, noha jelentős különbségek mutatkoztak közöttük a rabok konkrét körülményeitől függően. Egy nyugat-oroszországi munkatelepen az 1930-as évek közepén vagy akár az 1940-es évek végén, amikor a munka főleg gyári munkát jelentett, és az élelmezés, ha nem is bőséges, de legalább rendszeres volt, a túlélés valószínűleg nem igényelt különleges lelki alkatot. Másfelől viszont a magas északon fekvő lágerekben – Kolimán, Vorkutában, Norilszkban – a háború ínséges éveiben a túléléshez gyakorta óriási tehetség és akaraterő kellett, vagy pedig rendkívüli gonosztettek elkövetésének képessége, amit a rabok a szabad életben soha nem fedeztek volna fel magukban. Sok rab kétségtelenül azért maradt életben, mert megtalálta a

módját, hogy a többi rab fölébe kerekedjen, hogy megkülönböztesse magát az éhező zekek nyüzsgő tömegétől. Lágerszólások és közmondások tucatjai árulkodnak ezen elkeseredett vetélkedés romboló hatásairól. Az egyik így hangzott: „Dögölj meg ma te – én ráérek holnap.” Egy másikat – „Ember embernek farkasa” – Janusz Bardach emlékiratai címéül adta. A túlélésért vívott küzdelmet számos hajdani zek könyörtelennek nevezi, sokan pedig, amiként Zorin is, a darwini jelzőt használják. „A láger az erkölcsi erőnk, a mindennapi erkölcsünk nagy próbatétele volt, és ezen 99 százalékunk elbukott”, írta Varlam Salamov.[1278] „Mindössze három hét után a legtöbb rab megtört emberré vált, akit az evésen kívül nem érdekelt semmi. Állatok módjára viselkedtek, mindenkire ellenszenvvel és gyanakvással tekintettek, a tegnapi barátban vetélytársat láttak a túlélésért vívott küzdelemben”, írta Edward Buca.[1279] A forradalom előtti szociáldemokrata mozgalomban nevelkedett Elinor Olickaját kiváltképp elborzasztotta, amit ő a lágerek erkölcstelenségeként érzékelt: míg a börtönökben a rabok gyakran együttműködtek egymással, az erősek segítették a gyengéket, addig a szovjet lágerekben minden rab „magának élt”, letaposva másokat, hogy valamivel magasabb státusra tegyen szert a lágerhierarchiában. [1280] Galina Usakova leírta, hogy a táborokban miként érzékelte személyisége megváltozását: „Jó magaviseletű, jól nevelt, értelmiségi családból való lány voltam. De ezekkel a vonásokkal az ember nem maradt életben, kénytelen volt megkeményíteni magát, megtanult sokféleképpen hazudni és képmutatónak lenni.”[1281] Gustav Herling mélyebben végiggondolta ezt, s leírta, miképpen tanult meg lassanként az új rab „szánalom nélkül” élni: Eleinte megosztja a kenyerét az éhségtől legyengült rabokkal, a munkából hazavezeti a farkasvakságban szenvedőket, segítségért kiált, ha az erdőben a mellette dolgozó levágja két

ujját, és lopva levest meg heringfejeket visz a haldoklóknak. Aztán pár hét elteltével rájön, hogy az indítékai se nem tiszták, se nem igazán önzetlenek, hogy valójában az agya egoista utasításait követi, és mindenekelőtt önmagát menti. A láger, ahol a rabok az emberség legalacsonyabb szintjén élnek, és másokkal szemben brutálisan viselkednek, segít neki eljutni idáig. Hogyan gondolhatta volna azelőtt a börtönben, hogy annyira lealacsonyodhat az ember, hogy nincs benne más érzés, csak a rabtársaival szembeni viszolygás és ellenszenv? Hogyan segíthet a farkasvakságban szenvedőknek, amikor mindennap látja, amint puskatussal ütik őket, mert hátráltatják a brigádot a munkakezdésben, és aztán a levesükért a konyhára igyekvő rabok türelmetlenül félrelökik őket az útból; hogyan látogathatná meg a haldoklókat, dacolva a sötétséggel és az állandó ürülékbűzzel; hogyan oszthatná meg a kenyerét az éhségtől megőrült társával, aki rögtön másnap már kitartóan követelőző tekintettel fogadja majd őt a barakkban… Felidézi és elhiszi vizsgálóbírója szavait, aki azt mondta neki, hogy a szovjet igazságszolgáltatás vasseprűje csakis a szemetet söpri be a lágereibe… [1282] A szovjet lágerek túlélői között az efféle érzelmek nem mentek ritkaságszámba. „Ha valaki egy rabszolga-államban kiváltságos pozíciót kínál keveseknek – írta Primo Levi, aki megjárta Auschwitzot –, cserébe azt követelve tőlük, hogy árulják el a sorstársaik iránti természetes szolidaritást, minden bizonnyal lesz, aki kötélnek áll.”[1283] Szintén a német táborokról írva jegyezte meg Bruno Bettelheim, hogy a régebbi rabok gyakran „sajátjukként fogadták el az SS értékeit és viselkedését”, kiváltképp magukévá tették a lágerek gyengébb és alacsonyabb rangú lakói, különösen a zsidók iránti gyűlöletet.[1284] A szovjet lágerekben, akárcsak a náci táborokban, a köztörvényes rabok készségesen átvették az NKVD dehumanizáló retorikáját,

becsmérelve az „ellenségeket” és a politikai foglyokat, és kifejezésre juttatva a köztük lévő dohogyjagák iránt érzett utálkozásukat. Karol Colonna-Czosnowskinak, aki szokatlan módon az egyetlen politikai fogoly volt egy főként köztörvényesek lakta lagpunktban, módja nyílt megismerni a köztörvényesek nézeteit a politikaiakról: „Az a baj, hogy egyszerűen túl sok van belőlük. Gyengék, mocskosak, és csakis enni akarnak. Nem termelnek semmit. Hogy miért vesződnek velük a hatóságok, azt csak a jó Isten tudja…” Az egyik köztörvényes, írja Colonna-Czosnowski, azt mondta, hogy találkozott az egyik tranzitlágerben egy nyugati tudóssal, aki egyetemi professzor volt. „Rajtakaptam, amint egy félig elrothadt hal farokuszonyát ette, igen, tényleg azt ette. Ráförmedtem, elképzelhetitek. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, mit csinál. Csak annyit mondott, hogy éhes… Úgy nyakon vágtam, hogy ott azonnal okádni kezdett. Rosszul leszek, ha rágondolok. Még jelentettem is az őröknek, de az a piszkos vénember másnap reggelre meghalt. Meg is érdemelte!”[1285] A többi rab figyelt, tanult, és utánozta a hallottakat, ahogyan Varlam Salamov írta: A fiatal paraszt, akiből rab lett, azt látja, hogy ebben a pokolban csak a köztörvényesek élnek viszonylag jól, hogy ők a fontosak, hogy a mindenható lágerigazgatóság fél tőlük. A köztörvényesek soha nem szenvednek hiányt ruhában és élelemben, és támogatják egymást… kezd olybá tűnni neki, hogy a köztörvényesek birtokolják a lágerélet igazságát, hogy csak őket utánozva járhat azon az úton, amin életben maradhat… Az értelmiségi elítéltet a láger eltiporja. Minden, ami számára értéket jelentett, porrá zúzódik, miközben a civilizáltság és a kultúra heteken belül lehullik róla. A meggyőzés eszköze az ököl vagy a husáng. Arra, hogy megcsináljon valamit, puskatussal vagy a fogaira mért ökölcsapással veszik rá az embert… [1286]

És mégis – tévedés lenne azt állítani, hogy a lágerekből teljesen hiányzott a morál, hogy a jóság vagy nagylelkűség kinyilvánítására nem volt lehetőség. Ezen a ponton érdekes módon még a legpesszimistább emlékiratírók is gyakran ellentmondanak önmaguknak. Maga Salamov, aki mindenki másnál pontosabban mutatta be a lágeréletet, egy helyütt azt írta, hogy „nem voltam hajlandó munkavezetői állásra törekedni, ami esélyt jelentett az életben maradásra, ugyanis a lágerben a legrosszabb dolog az volt, ha valaki a saját vagy valaki más akaratát kényszerítette egy olyan emberre, aki éppen úgy fegyenc volt, mint ő maga.” Más szavakkal, Salamov rácáfolt az éppen általa ismertetett szabályra.[1287] A legtöbb visszaemlékezésből az is világosan kiderül, hogy a Gulag nem egy fekete-fehér világ volt, amelyben markáns vonal húzódott az urak és a rabszolgák között, és a kegyetlenség jelentette a túlélés egyetlen módját. A fegyencek, a szabad munkások és az őrök nemcsak egy bonyolult társadalmi hálózat részei voltak, de ez a hálózat, mint láttuk, egyszersmind folyamatosan változásban volt. Arabok a hierarchiában feljebb is és lejjebb is kerülhettek, amire számos példa akadt. Nemcsak kollaborálással vagy ellenszegüléssel változtathattak a sorsukon, de ügyeskedéssel és kapcsolatépítéssel is. A jó vagy a balszerencse ugyancsak meghatározó szerepet játszhatott a tipikus lágerkarrier alakulásában, amelynek, ha hosszúra nyúlt, lehettek „boldog” szakaszai, amikor a rab jó állást töltött be, rendesen evett, és keveset dolgozott, és lehettek olyan szakaszai, amikor ugyanaz a rab alámerült a kórház és a hullaház alvilágába, a dohogyjagák közé, akik ételmaradékot keresgélve a szemétdomb körül tülekedtek. A túlélés módozatai valójában beépültek a rendszerbe. Az esetek többségében a lágerigazgatóság nem akarta megölni a rabokat; csupán megpróbálta teljesíteni a moszkvai központ által szabott lehetetlenül magas normát. Ennek eredményeként a lágerőrök nagyon is hajlandók voltak kedvezni azoknak a raboknak, akiket ebből a szempontból

hasznosnak ítéltek. A rabok természetesen hasznot húztak ebből. A két csoportnak eltérő céljai voltak – az őrök több aranyat akartak kitermeltetni és több fát kivágatni, a rabok pedig életben akartak maradni – némelykor azonban az eltérő célok érdekében hasonló eszközöket vettek igénybe. Néhány túlélési stratégia a rabok és az őrök számára egyaránt különösen testhezálló volt, és a következőkben ezekről esik szó.

TUFTA: A MUNKA SZÍNLELÉSE Nem könnyű feladat lényegretörően meghatározni a tuftát – a szó, kissé pontatlanul, a „főnök becsapásadként fordítható. Először is, ezek a praktikák olyannyira mélyen bevésődtek a szovjet rendszerbe, hogy nem volna helyes úgy beszélni róluk, mintha kizárólag a Gulagra lettek volna jellemzők.[1288] A Szovjetuniót illetően sem beszélhetünk kizárólagosságról. A kommunizmus korának közmondását, miszerint „Ők úgy tesznek, mintha fizetnének, mi meg úgy teszünk, mintha dolgoznánk”, egykor a régi Varsói Szerződés legtöbb tagállamának nyelvén hallani lehetett. Mi több, a tufta gyakorlatilag áthatotta a munka valamennyi aspektusát – a munka elosztását, a munkaszervezést, a munka elszámolását –, és a lágerközösség minden tagjára hatással volt, a Gulag moszkvai főnökeire éppúgy, mint a legalacsonyabb rangú lágerőrre, a legelnyomottabb rabra. Ez így volt a Gulag létezésének kezdetétől a végéig. Az egyik közismert lágerrigmus a Fehér-tengerBalti-tenger-csatorna építésének napjaiban született: Bez tufti i ammonala Nye posztroili bi kanala Tufta és dinamit nélkül A csatorna sosem épült volna meg.[1289] Azóta, hogy ez a téma vita tárgyává vált, ellentmondások övezik azt a kérdést is, mennyire dolgoztak keményen a rabok, és mekkora igyekezettel törekedtek vagy nem törekedtek kibújni a munka alól. Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című regényének 1962es megjelenése nyomán ugyan többé-kevésbé nyilvános vita kezdődött a lágerekről, ám a túlélők tágabb közösségének, a vitában részt vevőknek és a láger-történészeknek korántsem könnyű osztatlan

egyetértésre jutniuk a lágermunka morálját illetően. Az úttörő Szolzsenyicin-regény túlnyomó része arról szól, hogy a főhős miként igyekszik elkerülni a munkát. Ivan Gyenyiszovics a szóban forgó napon felkeresi az orvost, abban a reményben, hogy az betegnek minősíti; arról fantáziál, hogy néhány hétre megbetegszik; a láger hőmérőjét bámulja, azt remélve, hogy a hideg miatt nem kell majd dolgozni mennie; csodálattal szól a brigádvezetőkről, akik bizonyítani tudják „hogy megcsináltad azt is, amit nem csináltál”*; megkönnyebbülést érez, amikor az ő brigádvezetője „magas százalékot sajtolt ki” [81. o], dacára annak, hogy „ma, egy fél nap alatt nem csináltak semmit” [81. o; nem szó szerinti idézet, a Wessely-féle változat nem illik a szövegbe – a ford.]; faforgácsot lop a munkahelyről tüzelőnek a barakkba; és vacsoraidőben zabkását lop a fejadagon kívül. „A munkától – gondolja Ivan – még a ló is megdöglik.”[23. o.] Ő megpróbál kibújni alóla. A könyv megjelenését követő években a tipikus zeknek ezt a portréját sok más túlélő kritika tárgyává tette, ideológiai és személyes okokból egyaránt. Egyfelől, azok, akik hittek a szovjet rendszerben – és hittek abban is, hogy a lágerek „munkája” értékes és szükséges –, visszataszítónak találták Gyenyiszovics „lustaságát”. A lágeréletről szóló és a hivatalos szovjet sajtó által az Ivan Gyenyiszovics farvizén megjelentetett „alternatív”, inkább „szovjetbarát” beszámolók közül több kifejezetten azoknak az embereknek a munka iránti odaadását taglalta, akik, ok nélküli letartóztatásuk ellenére, megmaradtak hithű kommunistának. A (haláláig besúgóként tevékenykedő) szovjet író, Borisz Gyakov beszámolt egy mérnökről, aki a Gulag egyik építkezésén dolgozott, Perm közelében. A mérnök azt mondta Gyakov elbeszélőjének, oly mértékben lefoglalta a munkája, hogy elfeledtette vele fogoly voltát: „Egy ideig annyira élveztem a munkámat, hogy megfeledkeztem arról, mi lett belőlem.” Gyakov történetének mérnöke olyan lelkiismeretes volt, hogy titokban még levelet is küldött egy helyi újságnak,

felpanaszolva a láger szállítási és ellátási rendszerének rossz szervezését. Noha a lágerparancsnok megintette őt az indiszkrécióért – hallatlan volt, hogy egy rab neve megjelenjen az újságban –, a mérnök, amint Gyakov állítja, örült annak, hogy „a cikk után a dolgok egy kicsit jobban mentek”.[1290] A lágerek irányítói még szélsőségesebb álláspontra helyezkedtek. Egy nevét nem vállaló hajdani lágerigazgató szerfölött dühösen azt mondta nekem, hogy a fegyencek rossz életkörülményeiről szóló történetek egyszerűen mind hamisak. Aki jól dolgozott, rendkívül jól élt, állította, sokkal jobban, mint a lakosság általában: még sűrített tejet is vásárolhattak – a dőlt betűs kiemelés tőlem származik –, amit a közönséges emberek nem tehettek meg. „Csak azok éltek rosszul, akik nem voltak hajlandók dolgozni”, állította az asszony.[1291] Az efféle nézetek általában nem kaptak nyilvánosságot, de akadt néhány kivétel. Anna Zaharova, egy NKVD-tiszt felesége, akinek az Izvesztyijába szánt levelét az 1960-as években az orosz szamizdat sajtó tette közzé, élesen kritizálta Szolzsenyicint. Ivan Gyenyiszovics, írta Zaharova, „a lelkem mélyéig felháborított”: Láthatjuk, hogy e történet hőse, aki úgy érez a szovjet nép iránt, ahogy, miért reméli csakis a gyengélkedőtől, hogy valamiképpen kibújhat a bűnéért, a szülőhazája ellen elkövetett vétségéért való, fáradságos munka általi vezeklés alól… És vajon miért kellene egy embernek kibújni a fizikai munka alól, és megvetést mutatni iránta? Végső soron a munka a szovjet rendszer alapja, és az ember kizárólag a munkában ismeri meg a munka igazi hatalmát.[1292] A közönséges zekek részéről más, kevésbé ideológiai természetű ellenvetések is felmerültek. V. K. Jasznij, aki az 1940-es évek első felében öt éven át raboskodott, azt írta visszaemlékezéseiben, hogy „Megpróbáltunk becsületesen dolgozni, és nem azért, mert féltünk a

fejadagok elvesztésétől, vagy attól, hogy az elkülönítőbe kerülünk… a kemény munka, márpedig a mi brigádunkban keményen dolgoztunk, segített az embernek elfelejteni, elűzni a szorongató gondolatokat.”[1293] Az édesanyjával együtt bebörtönzött Nagyezsda Uljanovszkaja azt írta, az anyja keményen dolgozott, hogy „bebizonyítsa, hogy a zsidók és az értelmiségiek semmivel nem dolgoznak rosszabbul, mint mások.” („Én azért dolgoztam, mert muszáj volt – írta viszont magáról. – Félek, hogy e tekintetben nem szereztem dicsőséget a zsidó embereknek.”)[1294] Azok a rabok sem változtak meg egyhamar, akik egész életükben lelkesen dolgoztak a szovjethatalomért. A politikai fogoly és repülőmérnök Alekszandr Borint a Gulag egyik fémfeldolgozó üzemébe helyezték. Emlékirataiban Borin büszkén szól azokról a műszaki újításokról, amelyeket ott, főként szabad idejében dolgozott ki.[1295] Egy másik politikai, az 1930-as évek végén letartóztatott Alla Siszter elmesélte nekem, hogy „Mindig úgy dolgoztam, mintha szabad lennék. Ilyen vagyok, nem tudok rosszul dolgozni. Ha ki kell ásni egy gödröt, én addig ások, amíg el nem készülök vele.” Kétesztendei közös munka után Siszter brigádvezető lett, mint mondta, azért, mert „Látták, hogy én nem úgy dolgozom, ahogy a rabok, hanem teljes erőmből”. Ebben a minőségében aztán mindent elkövetett, hogy lelkesítse alárendeltjeit, bár ezt bevallottan nem úgy tette, hogy feltüzelte bennük a szovjet állam iránti szeretetet. Első találkozását beosztottaival a következőképpen írta le: Kimentem a kőfejtőbe, ahol dolgoztak. Az őrök felajánlották, hogy elkísérnek, de én azt mondtam, nem kell, és egyedül mentem oda. Éjfél volt. Odaértem a csapathoz, és ezt mondtam nekik: – Teljesítenem kell a tervet, kellenek a téglák a frontra. Így szóltak: – Alla Boriszovna, bennünket nem érdekelnek a téglák meg a terv, adja ide a kenyérfejadagunkat. Ezt mondtam: – Meg fogják kapni a fejadagot, ha teljesítem a

tervet. Ők ezt mondták: – Bedobjuk magát egy gödörbe, betemetjük, és senki nem fogja megtalálni. Nyugodtan álltam, és így szóltam: – Nem fognak betemetni. Megígérem maguknak, hogy ha ma, déli tizenkettőre teljesítik a normát, hozok maguknak egy kis dohányt. – A dohány ott többet ért az aranynál vagy a gyémántnál… Sisztert, mint mondta, egyszerűen a neki járó dohányfejadag mentette meg, ő maga ugyanis nem dohányzott, és szívesen odaadta saját füstölnivalóját a beosztottainak.[1296] Természetesen voltak olyanok is, akik felismerték, hogy munka révén anyagi előnyökre tehetnek szert. Voltak rabok, akik megpróbálták azt csinálni, amit elvártak tőlük: teljesíteni a normát, elnyerni az élmunkás-státust, hogy nagyobb fejadagokat kapjanak. Vlagyimir Petrov a kolimai lagpunktba érkezésekor azonnal érzékelte, hogy az ottani „sztahanovista sátor” lakói, akik keményebben dolgoztak, mint a többi rab, az összes olyan tulajdonsággal rendelkeztek, amelyekkel a dohogyjagák már nem: Összehasonlíthatatlanul tisztábbak voltak. Még a láger rendkívül nehéz életkörülményei között is sikerült mindennap megmosniuk az arcukat, amikor pedig nem kaptak vizet, havat használtak. Jobban is öltöztek… és nyugodtabbak voltak. Nem tülekedtek a kályhák körül, hanem a priccseiken ültek, és vagy foglalatoskodtak valamivel, vagy társalogtak egymással. A sátruk még kívülről is másképp nézett ki. Petrov bekönyörögte magát a brigádba, amelynek tagjai mindennap egy kiló kenyeret kaptak. Ám miután bekerült, nem bírta tartani a munkatempót. Kitették a brigádból, mely nem tűrte a gyengeséget. [1297] Nem csak vele esett meg ilyesmi, Herling szintén beszámol

hasonló esetről: A norma bűvölete nem kizárólag a szabad emberek kiváltsága volt, akik megszabták, de a teljesítéséért munkálkodó rabszolgáknak is uralkodó ösztönévé vált. Azokban a brigádokban, ahol több ember közösen dolgozott egy feladaton, a leglelkiismeretesebb és legodaadóbb munkavezetők maguk a rabok voltak, ugyanis a normát kollektíván számolták ki, az összteljesítményt elosztva a munkások számával. A kölcsönös barátság érzését teljesen háttérbe szorította a százalékok hajszolása. Egy szakképzetlen rab, aki tapasztalt munkások összehangolt csoportjában találta magát, nem számíthatott arra, hogy bármiféle elnézéssel lesznek iránta; rövid küszködés után arra kényszerült, hogy feladja, és átmenjen egy másik brigádba, amelyben viszont gyakorta neki kellett gyengébb társai körmére nézni. Volt ebben egy nagy adag embertelenség, ami kíméletlenül széttépte a rabok közötti egyetlen természetes köteléket – a sanyargatóikkal szembeni szolidaritást.[1298] A kemény munka azonban olykor visszafelé sült el. Lev Razgon beszámol olyan parasztokról, akik, megpróbálván túlteljesíteni a normát és kiérdemelni a másfél kilónyi kenyeret jelentő „nagy fejadagot”, halálra dolgozták magukat: „Lehetséges, hogy nyers volt és sületlen, de igazi kenyér volt. A parasztok szemében, akik éveken át alig ettek, ez hatalmas mennyiségnek tűnt, még akkor is, ha nem volt hozzá meleg étel.” De még ez a „hatalmas mennyiség” sem volt elegendő az erdei munkában elhasznált energia pótlására. Az erdei munkás sorsa ezért megpecsételődött, fejtette ki Razgon: „szó szerint éhen halt, miközben naponta másfél kiló kenyeret evett meg.”[1299] Varlam Salamov szintén szót ejtett „a nagy fejadag mítoszá”-ról, és Szolzsenyicin szintén azt írja, hogy „a nagy fejadag csakugyan elpusztítja az embert. Egyszezonnyi erdőirtás alatt a legerősebb

melós is tisztára dögrovásra jut.” [A Gulag szigetvilág, II. 235. o.] [1300]

Mindazonáltal a visszaemlékezők túlnyomó többsége (részben levéltári bizonyítékok által is alátámasztottan) tényleg munkakerülésről beszél. A rabok elsődleges indítéka rendszerint nem a merő tunyaság volt, sőt nem is az a vágy, hogy „kimutassák megvetésüket” a szovjet rendszer iránt: elsődleges indítékuk az élni akarás volt. Mivel hitvány öltözetben, rosszul tápláltan, szélsőséges időjárási viszonyok közepette, lerobbant gépekkel kellett dolgozniuk, sokan rájöttek, hogy életüket a munkakerülés fogja megmenteni. Az 1938-ban letartóztatott feleségek egyikének, Zinaida Uszovának az emlékiratai jól illusztrálják, miért jutottak a rabok erre a következtetésre. Uszova először a Tyemlagba került, egy olyan lágerbe, ahol zömmel hozzá hasonló asszonyok raboskodtak, agyonlőtt magas rangú párttagok és katonatisztek feleségei. A viszonylag jó természetű lágerfőnök irányította, ésszerű munkarendű Tyemlagban mindenki lelkesen dolgozott. Többségük nem csupán változatlanul „lojális szovjet állampolgár” volt, aki biztosra vette, hogy letartóztatására egy hatalmas tévedés folytán került sor, de abban is hittek, hogy a kemény munka jutalmaként hamarabb szabadlábra kerülhetnek. Maga Uszova felidézte, hogy „a munkára gondolva feküdtem és keltem, a terveimen töprengve. Az egyiket még alkalmazták is a termelésben.” Később azonban Uszova és még néhány asszony egy másik lágerbe került, ahol köztörvényesek is voltak. Ott egy bútorgyárban találta magát. Az új lágerben sokkal magasabbak, sokkal szigorúbbak Voltak a normák – ezek voltak azok az „ésszerűtlen” normák, amelyekről sok más fogoly is szót ejtett. A rendszer, írta Uszova, „az embereket rabszolgákká tette, a rabszolgák pszichológiájával”. Csak azok kapták meg a 700 grammos, egész kenyérfejadagot, akik teljesítették a normát. Akik nem voltak képesek erre, vagy akik egyáltalán nem tudtak dolgozni, 300 grammot kaptak, ami alig volt elég az életben maradáshoz.

Ezt kompenzálandó, az új lágerben a rabok, amennyire tőlük telt, igyekeztek „becsapni a főnököket, kibújni a munka alól, a lehető legkevesebbet dolgozni”. A Tyemlagból újonnan érkezett rabokat a munka iránti viszonylagos lelkesedésük páriákká tette. „A régebben ott lévők nézőpontjából mi bolondok voltunk, vagy valamiféle sztrájktörők. Mindannyian azonnal meggyűlöltek bennünket.”[1301] Természetesen a Tyemlagból jött asszonyok átvették a munkakerülés jól begyakorolt technikáit. Vagyis a tufta magának a rendszemek a terméke volt. Néha a rabok saját tufta-módszereket találtak ki. Egy lengyel asszony halfeldolgozó üzemben dolgozott Kolimán, ahol kizárólag azok teljesítették a lehetetlen normákat, akik csaltak. A sztahanovisták egyszerűen a „legügyesebb csalók” voltak: ahelyett, hogy az összes heringet becsomagolták volna, csak néhány darabot tettek egy-egy edénybe, a többit pedig kidobták, „olyan ügyesen, hogy a munkavezető sohasem vette észre”.[1302] A tábori fürdőház építése közben Valerij Fridnek hasonló trükköt mutattak: hogyan lehet az építmény repedéseit mohával elleplezni, ahelyett, hogy betonnal tömítenék őket. Fridet csak egyetlen dolog aggasztotta ezzel a munkakímélő módszerrel kapcsolatban: „Mi lesz, ha egy napon én magam megyek oda fürdeni? Végül is, a moha kiszárad, és akkor keresztülfúj a hideg szél a repedéseken.”[1303] Jevgenyija Ginzburg is beszámolt arról, hogy ő és hajdani munkatársa, Gálja miként tudták végül teljesíteni a lehetetlen fakitermelési normát. Megfigyelték, hogy egyik kollégájuknak mindig sikerül telesíteni a normát, „annak ellenére, hogy egyedül dolgozott egy egykezes fűrésszel”. Megkérdezték az illetőt, hogyan csinálja: Ahogy tovább nyaggattuk, lopva körülnézett, és aztán elmagyarázta: – Ez az erdő tele van farakásokkal, olyan rönkökből, amiket korábbi munkacsapatok vágtak ki. Soha senki nem számolta

össze, mennyi van belőlük. – Igen, de bárki észreveheti, hogy nem frissen lettek kivágva… – Az egyetlen, amiből észre lehet venni, a vágási felület sötét színe. Ha mind a két végükön lefűrészelünk belőlük egy kicsit, úgy néznek ki, mintha éppen most vágtuk volna ki őket. Aztán az ember kupacba rakja őket egy másik helyen, és már meg is van a „norma”. Ez a trükk, amit mi a „szendvicsek felfrissítésének” neveztünk el, abban az időben megmentette az életünket… Hozzátehetem, hogy nem éreztük a legcsekélyebb megbánást sem… [1304] Thomas Sgovio szintén eltöltött egy kis időt egy kolimai fakitermelő brigádban, ahol egyszerűen nem csinált semmit: Január első felében a társam, Levin és én egyetlen fát sem döntöttünk ki. És a többiek sem, senki a fakitermelő brigádban. Sok rönkhalom volt az erdőben. Kiválasztottunk egyet-kettőt, letakarítottuk róluk a havat, és leültünk a tűz mellé. Még a hó letakarítására sem volt szükség, mert az első hónapban a brigádvezető, a munkavezető vagy a felügyelő egyszer sem jött ki ellenőrizni a munkánk eredményét.[1305] Mások kapcsolataik és ismeretségeik révén bújtak ki a lehetetlen munkafeladatok alól. A Kargopollagban az egyik fogoly fizetett a másiknak – a fizetség egy jókora szalonnadarab formáját öltötte –, hogy tanítsa meg őt hatékonyabban fát vágni, hogy tudja teljesíteni a normát, és délutánonként pihenhessen.[1306] Egy másik rab, akinek aranyat kellett mosnia Kolimán, megvesztegetéssel elérte, hogy könnyebb munkát kapjon, egy salakkupacon állhatott, ahelyett, hogy a vízben állt volna.[1307] A tuftát még gyakrabban brigádszinten szervezték, ugyanis a brigádvezetők el tudták titkolni, hány rab dolgozott ténylegesen. Egy

hajdani zek beszámolt arról, hogy brigádvezetője miként engedte meg neki, hogy azt mondja, hatvan százalékban teljesítette a normát, miközben valójában szinte semmit nem csinált.[1308] Egy másik rab leírta, hogy a brigádvezető miként tárgyalta meg a lágerigazgatósággal brigádja normáinak csökkentését, mivel az összes munkása kidőlt a sorból.[1309] Más brigádvezetők hagyták megvesztegetni magukat, amint azt Jurij Zorin, aki maga is brigádvezető volt, beismerte: „Ott, a lágerekben lágertörvények vannak, nem értheti meg őket az, aki a zónán kívül él.”[1310] Leonyid Trusz felidézte, hogy norilszki brigádvezetői egyszerűen „eldöntötték, melyik munkásuk érdemel jobb ételt és fizetést a többieknél”, anélkül, hogy törődtek volna azzal, ki mit teljesített ténylegesen. Egyegy rab „eredményeit” a megvesztegetés és a csoportlojalitás határozta meg. A zek nézőpontjából a legjobb brigádvezetők azok voltak, akik nagyban űzték a tufta szervezését. Leonyid Finkelstejn, aki az 1940es évek végén egy észak-uráli bányában dolgozott, olyan brigádba került, ahol a vezető a csalás szerfölött rafinált rendszerét módolta ki. Reggelente a csapat levonult a szurdokba. Az őrök odafönt maradtak, ahol tábortüzek körül melegedve töltötték a napot. Aztán Ivan, a brigádvezető megszervezte a tuftát: Pontosan tudtuk, hogy a szurdok aljának mely részeit lehet látni odaföntről, és erre építettük a csalást… A szurdokfenék látható részén nagyon keményen törtük a sziklafalat. Dolgoztunk, és nagy zajt csaptunk – az őrök láthatták és hallhatták is, hogy dolgozunk. Azután Ivan végigjárta a sort… és ezt mondta: – Egyet balra – és mi mindannyian tettünk egy lépést balra. Ezt az őrök sohasem vették észre. Így lépegettünk, egyet balra, egyet balra, mígnem a legutolsó is belépett a láthatatlan területre – tudtuk, hol van, volt egy krétacsík a földön. Miután a láthatatlan területre értünk,

pihentünk, ültünk a földön, fogtunk egy fejszét, és kényelmesen püföltük magunk mellett a földet, hogy zajt csapjunk. Aztán odaért hozzánk valaki más, majd megint valaki, és így tovább. Aztán Ivan így szólt: – Te – jobbra! –, és az illető indult, és újból belépett a körbe. Egyikünk sem dolgozta végig még a műszak felét sem. Lágerpályafutása egy másik pontján Finkelstejn is dolgozott csatornaépítésen. Finkelstejnnek azt is elmondta a többi rab, miféle módszerekhez folyamodtak másutt egy csatorna építése során. A tufta ott másképp, de nem kevésbé kifinomult módon zajlott: „A fő dolog az volt, hogy megmutassuk, a társaság teljesítette a normáját.” A munkásoknak azt mondták, hogy ássanak, de ne nyúljanak „ahhoz a kicsiny cövekhez, egy póznához, amely azt mutatja, mennyi földet ástak ki a műszak során, és milyen mélyre ástak”. Jóllehet a normák nagyon magasak voltak, „Akadtak művészek, igazi művészek, akiknek sikerült megnövelni a cöveket, a magasságát. Hihetetlen, a földből volt kivágva, így hát azonnal látni lehetett, ha valaki babrált vele, és mégis, a legművészibb módon babráltak vele. Aztán természetesen az egész csapat megkapja a sztahanovistáknak járó vacsorát.”[1311] Nem mindig volt szükség ilyen különleges képességekre. Leonyid Truszt egyszer tehervagonok kirakodásával bízták meg: „Egyszerűen azt írtuk, hogy messzebbre hordtuk az árut, mint a valóságban, mondjuk 300 méterre tíz méter helyett.” Ezért nagyobb élelemfejadagokat kaptak. „A tufta állandó volt – mondta Norilszkról –; nélküle nem kaptunk volna semmit.” A tuftát az igazgatási hierarchia magasabb szintjein is szervezhették, a kemény tárgyalások során, amelyeket a brigádvezetők és a normamegállapítók folytattak egymással. A normamegállapítók, a brigádvezetőkhöz hasonlóan, hajlamosak voltak a protekciózásra és fogékonyak a megvesztegetésre – és megvoltak a hóbortjaik is. Olga Adamova-Szljozberg az 1930-as

évek végén Kolimán brigádvezető lett, egy női árokásó brigádot irányított, melyben főként politikai foglyok dolgoztak, akiket egytől egyig legyengített a hosszú börtönbüntetés. Amikor háromnapi munka után csak a norma három százalékát teljesítették, AdamovaSzljozberg a normamegállapítóhoz ment, és könnyebb munkáért könyörgött neki. Hallván, hogy a gyenge brigádot jobbára egykori párttagok alkotják, a férfi arca elsötétült. Ó, igen, egykori párttagok, mi? Hát, ha prostituáltak lennének, szívesen megengedném maguknak, hogy ablakokat mossanak, és háromszorosan túlteljesítsék a normát. Amikor ezek a párttagok 1929-ben úgy határoztak, hogy engem meg kell büntetni, mert kulák vagyok, és a hat gyerekemmel együtt kidobtak az otthonomból, azt kérdeztem: „Mit vétettek a gyerekek?”, és ők így válaszoltak: „Ilyen a szovjet törvény. Na mármost, ragaszkodhatnak a szovjet törvényeikhez, és kiáshatnak naponta kilenc köbméter sarat.”[1312] A normamegállapítók azt is tudták, hogy időnként tenniük kell valamit a munkaerő megóvása érdekében – például ha a lágert bírálatok érték a magas halálozási ráta miatt, vagy ha a láger a magas északon volt, és csak évszakonként egyszer juthatott munkaerőutánpótláshoz. Ilyenkor még lejjebb is vihették a normát, vagy szemet hunyhattak afölött, hogy nem teljesítették. Erről a gyakorlatról, melyet a lágerekben „normanyújtás”-ként emlegettek, a legcsekélyebb túlzás nélkül állítható, hogy széleskörűen alkalmazták.[1313] Az egyik rab olyan bányában dolgozott, ahol minden nap öt és fél tonna szenet kellett kitermelniük, ami lehetetlen feladat volt. A bányamérnök – egy szabad munkás – okosan tájékozódott, hogy megtudja hány munkásnak kellene teljesítenie a napi normát, majd egyszerűen ennek megfelelően számíttatta ki a normamegállapítókkal a teljesítményt, hol az egyik, hol a másik rabot nevezve ki élmunkásnak, miáltal

mindegyikük többé-kevésbé ugyanannyi ennivalót kapott.[1314] A megvesztegetés a hierarchia magasabb szintjein is megjelent, és olykor nagyon sok embert érintett. Alekszandr Klejn az 1940-es évek végén volt lágerben, amikor a zekeknek már csekély fizetést adtak, hogy keményebb munkára ösztönözzék őket: Miután megkapta a neki járó pénzt (ami nem volt sok), a munkás kenőpénzt adott a brigádvezetőnek. Ez kötelező volt: a brigádvezető aztán megvesztegette a munkavezetőt és a normamegállapítót, akik eldöntötték, milyen normát teljesített a brigád… ezenkívül, a brigádvezetőknek meg kellett vesztegetniük a narjadcsikot, a munkakiosztót. A szakácsok is fizettek a főszakácsnak, a fürdőmunkások pedig a fürdőház igazgatójának. Klejn azt írta, hogy átlagosan a „fizetése” felét osztogatta így el. Akik nem ezt tették, azok súlyos következményeknek nézhettek elébe. Azoknak a fegyenceknek, akik elmulasztották a fizetést, automatikusan alacsonyabb normaszázalékot számoltak el, minek folytán ők kevesebb ételt kaptak. Azok a brigádvezetők, akik nem akartak fizetni, még rosszabbul jártak. Egyiküket, írta Klejn, az ágyában gyilkolták meg. Szétzúzták a fejét egy kővel – és a mellette alvók még csak fel sem ébredtek.[1315] A tufta a statisztikák vezetésére is hatással volt, a lágerélet valamennyi szintjén. A lágerparancsnokok és a könyvelők a lopásokról szóló, a felügyelőség kartotékjaiban tucatjával megtalálható jelentések szerint gyakran a maguk hasznára változtatták meg a számokat. Mindenki, aki akár csak távoli kapcsolatban állt a lágerrel, lopott, élelmiszert, pénzt, bármit, amit lehetett: 1942-ben a kazahsztáni Dzsezkazgan lágereinek vasútépítési részlegét korábban vezető főnök nővérét megvádolták, hogy „törvénytelenül eltulajdonított bizonyos élelmiszer-ipari termékeket”, és spekulációba keveredett. Az egyik lagpunktban 1941-ben a

lágerparancsnok és a főkönyvelő „hivatalos státusát arra használta”, hogy hamis bankszámlát nyisson, ily módon fejve meg a láger költségvetését. A parancsnok 25.000 rubelt lopott, a könyvelő 18.000-et, szovjet mérce szerint valóságos vagyont. De az összegek nem is voltak mindig nagyok: az egyik vaskos, az 1942 és 1944 közötti sziblagi viszonyokat taglaló, ügyészi jelentéseket tartalmazó kartotékban egyebek között számos levél található, melyekből fény derül egy elkeseredett vitára a láger egyik alkalmazottjával kapcsolatban, aki állítólag két vasedényt, egy zománcozott teáskannát, egy takarót, egy matracot, két lepedőt, két párnát és két párnahuzatot lopott.[1316] A lopástól a termelési statisztikák kozmetikázásáig morális szempontból aligha szükségeltetett nagy ugrás. Ha a tufta a brigádszinten kezdődött, és a lagpunkt-szinten is tetten érhető volt, mire a nagyobb lágerek könyvelői elkészítették az összesített termelési statisztikát, a számok már messzire voltak a realitástól –, és, mint látni fogjuk, igen félrevezető képet adtak a lágerek valós termelését illetően, amely minden valószínűség szerint rendkívül alacsony volt. Tekintettel a rendszerben folyó hazudozás és a csalás mértékére, tulajdonképpen szinte kideríthetetlen, hogy mennyit érnek a Gulag termelési mutatói. Emiatt számomra mindig rejtélyesek voltak a Gulag gondosan részletezett éves beszámolói, például az is, amelyik 1940 márciusában kelt. Ez a megdöbbentő, több mint 124 oldalas dokumentum lágerek tucatjainak termelési adatait tartalmazza, tulajdonságaik szerinti felsorolásban: a fakitermelő táborokéit, az ipari táborokéit, a bányákéit és a kolhozokéit. A beszámolót öles táblázatok és számítások, valamint különféle adatok egészítik ki. Végezetül a jelentés szerzője magabiztosan kijelentette, hogy a Gulag termelésének összértéke 1940-ben 2659,5 millió rubel volt – amely számot, a körülmények ismeretében, teljesen értelmezhetetlennek kell minősítenünk.[1317]

PRIDURKI: KOOPERÁCIÓ ÉS KOLLABORÁCIÓ Nem a tufta volt az egyetlen módszer, amellyel a rabok áthidalni igyekeztek a szakadékot a tőlük elvárt lehetetlen normák és a számukra kiutalt lehetetlen fejadagok között. A hatóságok sem csupán ezt az eszközt alkalmazták saját lehetetlen termelési céljaik elérése érdekében. Léteztek más módszerei is annak, hogy kooperációra késztessék a foglyokat, amiként azt Iszaak Filstyinszkij Mi sagajem pod konvojem (Őrség kíséretében meneteltünk) című emlékiratai első fejezetében ragyogóan és emlékezetesen leírja. Filstyinszkij az Arhangelszktől északra fekvő kargopollagi fakitermelő és építő lágerben töltött első napjai bemutatásával kezdi történetét. Újonnan érkezettként találkozott egy másik új jövevénnyel, egy fiatal nővel, aki egy olyan, asszonyokból álló csoportba tartozott, amelyet ideiglenesen osztottak be az ő brigádja mellé. Látván a nő „félénk, rémült kinézetét” és rongyos tábori öltözetét, Filstyinszkij közelebb húzódott hozzá. Igen, mondta a nő, válaszolva a kérdésére, „tegnap érkeztem a börtönből a transzporttal”. Beszélgetni kezdtek. Mint Filstyinszkij írta, a nő „a korra jellemző, meglehetősen banális személyes történetet” mondhatott magáénak. Festőművész volt, huszonhat esztendős. Volt férje és egy hároméves kisfia. Azért tartóztatták le, mert „mondott valamit egyik festő barátjának, és a barát besúgó volt”. Mivel 1937-ben az apját is letartóztatták, rögtön elítélték szovjetellenes propagandáért. Miközben beszélgettek, a nő, aki még mindig rémült tekintettel pillantgatott körbe-körbe, Filstyinszkij karjába kapaszkodott. Az efféle érintkezés tilos volt, az őrök azonban szerencsére nem vették észre. Amikor megérkeztek a munkahelyre, a férfiakat és az asszonyokat szétválasztották, hazafelé menet azonban a fiatalasszony ismét megtalálta Filstyinszkijt. Az elkövetkező másfél hétben együtt sétáltak az erdőben, a nő beszélt a honvágyáról, a férjéről, aki

elhagyta őt, a gyermekéről, akit nem láthatott többé. Aztán az asszonyok brigádját teljesen elkülönítették a férfiak brigádjától, és Filstyinszkij nyomát veszítette a barátjának. Három év telt el. Egy forró napon – ami északon ritkaságszámba ment –, Filstyinszkij ismét megpillantotta a nőt. Az asszony ezúttal „új, az alakjához és a méretéhez tökéletesen illő zubbonyt” viselt. Az átlagrabok rongyos sapkája helyett barett volt a fején. A rabok kopott bakancsa helyett cipő volt a lábán. Az arca kikerekedett, és közönségesebbnek látszott. Amikor kinyitotta a száját, a legocsmányabb szlenget beszélte, szavai „arról tanúskodtak, hogy hosszú, tartós kapcsolatba került a láger köztörvényeseinek világával”. Amikor meglátta Filstyinszkijt, arcán riadalom tükröződött. Elfordult, és „szinte futva” távozott. Amikor Filstyinszkij harmadszor és utoljára találkozott vele, a nő „a legutolsó városi divat” szerintinek látszó ruhát viselt. A főnök íróasztala mögött ült, és már nem volt rab. Immár a kegyetlenségéről híres lágerparancsnok, L. őrnagy felesége volt. Durván megszólította Filstyinszkijt, és már nem esett nehezére beszélnie vele. Az átváltozás maradéktalan volt: rabból kollaboránssá lett, majd kollaboránsból lágerfőnökké. Először a köztörvényesek világának nyelvét sajátította el, majd az öltözködését és a szokásait. Ezen az úton végül kiváltságos státusra tett szert a láger vezetői között. Filstyinszkij úgy érezte, „nincs semmi mondanivalója a nő számára” – habár mielőtt távozott a helyiségből, megfordult, hogy ismét megnézze. A tekintetük egy pillanatra találkozott, és Filstyinszkijnek olyan benyomása támadt, mintha egy kis ideig „határtalan szomorúságot” és talán könnyeket látna a nő szemében.[1318] Filstyinszkij ismerősének sorsa szokványosnak tűnhet azok szemében, akik ismernek más táborrendszereket. A náci lágerekkel foglalkozó német szociológus, Wolfgang Sofsky azt írta, hogy az „abszolút hatalom nem tulajdon, hanem építmény”. Azt értette ezen, hogy a német lágerekben a hatalom nem egy személy egyszerű birtoka

volt, aki mások élete fölött uralkodott. Ehelyett, „az áldozatok csekély hányadát cinkossá téve, a rezsim elmosta a határvonalat a személyzet és a fegyencek között”.[1319] Noha a Gulagot jellemző kegyetlenség szervezeti formái és hatásai másfajták voltak, a náci és a szovjet lágerek e vonatkozásban hasonlítottak egymásra: a szovjet rezsim is felhasználta a rabokat, egyeseket az elnyomó rendszerrel való kollaborációra csábított, mások fölébe emelve őket, és olyan kiváltságokat biztosítva nekik, amelyek birtokában viszonzásul segíthették a hatóságokat a hatalom gyakorlásában. Nem véletlen, hogy Filstyinszkij a történetében nőismerőse egyre jobb ruhatárára összpontosította a figyelmét: a lágerekben, ahol mindenből örökösen hiány volt, a ruházkodás, az élelmezés, az életkörülmények jelentéktelen javításával rá lehetett venni a rabokat az együttműködésre, és arra, hogy erőfeszítéseket tegyenek saját előrejutásuk érdekében. Azok a rabok, akiknek ez sikerült, pridurkiként vagy „princek”-ként voltak ismertek. És mihelyt elérték ezt a státust, soruk a lágerekben több szempontból jobbra fordult. Szolzsenyicin, aki újra és újra szót ejt a princekről, A Gulag szigetvilágban leírja, hogy mennyire odavoltak az apró kiváltságokért és szívességekért: Az emberi nem szokásos kasztosodásának szellemében a princek nagyon hamar úgy érzik, hogy nem járja, ha együtt alszanak a közönséges melósokkal, ugyanabban a barakkban, a közös vagonkán, sőt vagonkán egyáltalán, nem pedig saját ágyukon, ha egy asztalnál ülnek, egy fürdőben vetkőznek velük, ha azt a fehérneműt veszik fel, amit egy közönséges melós izzadt össze és hordott rongyosra… [II. 270. o.] Noha belátta, hogy „pontos határok itt sincsenek”, Szolzsenyicin megpróbálta a lehető legpontosabban leírni a princek hierarchiáját. A legalacsonyabb lépcsőfokon helyezkedtek el, fejtette ki, a

„munkahelyi princek”: a rabok közötti mérnökök, tervezők, szerelők és geológusok. Rangban közvetlenül fölöttük álltak azok a rabok, akik munkavezetők, tervezők, normások, az építkezések felügyelői és technikusok voltak. Reggelente mindkét csoport tagjainak fel kellett sorakozniuk a számláláshoz, és őrizet alatt kellett munkába vonulniuk. Másfelől, ők nem végeztek fizikai munkát, és ezért nem voltak „teljesen kimerültek” a nap végén; emiatt kiváltságosabb volt a helyzetük a közös munkán lévő rabokénál. A zónabeli princek még több kiváltságot élveztek. Ők olyan rabok voltak, akik a nap folyamán egyszer sem hagyták el a zónát. Szolzsenyicin szerint Az a munkás, aki a gazdasági udvarban dolgozik, máris lényegesen könnyebb helyzetben van, mint aki a közös munkára jár: nem kell neki felsorakozni a kivonuláshoz, tehát később kelhet és reggelizhet; nem kell konvojjal kivonulnia az objektumra és vissza, kevesebb a szigor, kevesebbet kell fáznia, kevésbé kell pazarolnia az erejét; ráadásul a munkanapja korábban végződik; munkáját vagy melegben végzi, vagy bármikor odajuthat, ahol megmelegedhet… A „szabó” úgy hangzik és azt jelenti a lágerben, mint odakint a „docens”. [II. 269. o.] [1320] A zónabeli princek hierarchiájának legalacsonyabb rangú tagjai tulajdonképpen fizikai munkát végeztek: fürdősök, mosodások, edénymosogatók, fűtők és a barakkok őrei tartoztak közéjük, továbbá azok, akik a láger műhelyeiben dolgoztak, ruhákat, lábbeliket és gépeket javítottak. Közvetlenül fölöttük, a fedett helyen dolgozó munkások fölött voltak az „igazi” zónabeli princek, akik egyáltalán nem végeztek fizikai munkát: a szakácsok, a kenyérszelők, az ügyintézők, az orvosok, a nővérek, az ápolók, a borbélyok, a barakkok elöljárói, a munkakiosztók, a könyvelők. Egyes lágerekben

még hivatalos ételkóstoló rabok is voltak.[1321] Ez utóbbi csoport tagjai, írja Szolzsenyicin, „nemcsak hogy jóllakottak, nemcsak hogy, tiszta ruhában járnak, nemcsak hogy mentesülnek a terhek emelgetésétől, a szaggató derékfájástól, emellett még nagy hatalmuk volt azok felett a javak felett, amelyekre az embereknek szükségük van, következésképp az emberek felett”. [I. 270. o.][1322] Ezek voltak azok a princek, akiknek hatalmukban állt eldönteni, hogy a közönséges rabok milyen munkát végezzenek, mennyi ételt kapjanak, és hogy részesüljenek-e orvosi ellátásban vagy sem – röviden, hogy éljenek-e, vagy meghaljanak. Eltérően a náci táborok kiváltságos rabjaitól a szovjet táborokban a princeknek nem kellett valamely konkrét faji csoporthoz tartozniuk. Elméletileg bárki princ rangra emelkedhetett – ahogyan börtönőr is bárkiből lehetett –, és a két csoport között meglehetősen gyakori volt az átjárás. Noha a közönséges rabok elvben lehettek princek, és elvben a princeket lefokozhatták közönséges rabbá, ez bonyolult szabályok szerint történt. Ezek a szabályok lágerről lágerre és korszakról korszakra nagyban különböztek, jóllehet úgy tűnik, hogy néhány szokás többé-kevésbé mindig érvényben volt. Ami fontosabb, könnyebb volt princcé válnia egy „társadalmilag közel álló”-nak minősített, köztörvényes rabnak, mint egy „társadalmilag veszélyes” politikainak. Mivel a szovjet táborrendszer kificamodott morális hierarchiája szerint a „társadalmilag közel álló”-k – nemcsak a hivatásos bűnözők, de a közönséges tolvajok, csalók, gyilkosok és erőszaktevők is – inkább képesek voltak jó szovjet állampolgárokká válni, nekik automatikusan nagyobb esélyük volt princ státusba kerülni. És bizonyos értelemben a zsiványok, akiknek nem esett nehezükre kegyetlenkedni, ideálisak voltak a princ szerepre. „Ezek az elítéltek – írta keserűen egy politikai – mindenütt és mindig korlátlan bizalmat élveztek a börtönés lágerigazgatóság részéről, amely könnyű munkára irányította őket, irodákba, börtönraktárakba, étkezdékbe, fürdőházakba,

borbélyműhelyekbe és hasonlókba.”[1323] Ahogy már utaltam rá, kiváltképp ez volt a helyzet a harmincas évek végén és a háború folyamán, abban az időszakban, amikor a köztörvényes bandák a szovjet lágerek urai voltak. Még később is – Filstyinszkij az 1940-es évek végén vetette papírra tapasztalatait –, a princek „kultúrája” alig volt megkülönböztethető a hivatásos bűnözőkétől. De a köztörvényes princek problémát is jelentettek a lágerigazgatóságok számára. Ők nem voltak „ellenségek” – de nem voltak iskolázottak sem. Számos esetben még írni-olvasni sem tudtak, és nem is akartak megtanulni: még ha a láger indított is írás-olvasás tanfolyamokat, a köztörvényesek gyakran nem vesződtek azzal, hogy ezeken részt vegyenek.[1324] Emiatt a lágerfőnököknek nem maradt más választásuk, írta Lev Razgon, mint a politikaiakra támaszkodni: „A tervnek megvolt a maga kérlelhetetlen nyomása, ami alól nem létezett kibúvó. Ennek hatására még a legbuzgóbb lágerfőnökök is, akik a legnagyobb gyűlölettel viseltettek az ellenforradalmár rabok iránt, kénytelenek voltak politikaiakat munkába állítani.”[1325] Még 1939 után sem váltak egyértelművé a szabályok, amikor Berija Jezsov helyébe lépett és hozzálátott, hogy nyereségessé tegye a Gulagot. Berija 1939 augusztusában kiadott utasításai, amelyek kifejezetten megtiltották a lágerparancsnokoknak, hogy politikai foglyokra bármiféle adminisztratív feladatot bízzanak, valójában megneveztek bizonyos kivételeket. A diplomás orvosokat képzettségüknek megfelelő munkakörben kellett foglalkoztatni, és speciális körülmények között ugyanez vonatkozott azokra a foglyokra, akiket az 58. cikkely „kevésbé” súlyos bűncselekményekre vonatkozó – 7., 10., 12. és 14. – szakaszai alapján ítéltek el, például „szovjetellenes agitációért” (rendszerellenes viccek mesélése) és „szovjetellenes propagandáért”. Másfelől, akiket „terrorizmus” vagy „hazaárulás” miatt ítéltek el, azok elméletben kizárólag nehéz munkát végezhettek.[1326] Amikor kitört a háború, még ezt a parancsot is visszavonták. Sztálin és Molotov különleges körlevélben

engedélyezték a Dalsztroj számára, hogy „a kivételes helyzetre való tekintettel” „egy bizonyos időre egyéni megállapodásokat kössön mérnökökkel, technikusokkal és irodai dolgozókkal, akiket Kolimára küldtek dolgozni”.[1327] Azok a lágerparancsnokok, akik túlságosan sok politikait alkalmaztak magas állásban, még mindig kockáztatták a megrovást, és e tekintetben megmaradt bizonyos fokú ambivalencia. Ezért mind Szolzsenyicin, mind Razgon szerint megtörtént néha, hogy a politikaiakra „jó”, fedett helyen végezhető munkát, könyvelést, számfejtést bíztak – de csak ideiglenesen. Minden évben egyszer, amikor a moszkvai felügyelőbizottság érkezése esedékes volt, kirúgták őket. Ezzel az eljárással kapcsolatban Razgon felállított egy elméletet: Egy jó lágerfőnök kivárta a bizottság érkezését, hagyta, hogy a jövevények végezzék a munkájukat, eltávolítva mindenkit, akit eltávolítandó. Ez nem igényelt sok időt, és akit nem távolítottak el, az sokáig maradt – egy évig, a következő decemberig, vagy legalább fél évig. A kevésbé rátermett, ostobább lágerfőnök előre eltávolította az ilyen személyeket, hogy mindent rendben találjanak. A legrosszabb lágerfőnökök, akik a legkevesebb tapasztalattal rendelkeztek, lelkiismeretesen végrehajtották feletteseik utasításait, és nem engedélyezték, hogy az 58. cikkely alapján elítéltek csákányon, talicskán, fűrészen és fejszén kívül bármilyen más szerszámmal is dolgozzanak. Az ilyen lágerfőnökök voltak a legkevésbé sikeresek. Az ilyen lágerfőnököket gyorsan elmozdították.[1328] A gyakorlatban ezek a szabályok egyszerűen képtelenek voltak. A Kargopollagban Filstyinszkijnek szigorúan tilos volt részt vennie a rabok számára indított erdészeti tanfolyamon. Arra azonban engedélyt kapott, hogy tankönyveket olvasson, és miután önálló tanulás után

letette a vizsgát, dolgozhatott erdészeti szakemberként is.[1329] Eközben V. K. Jasznij, aki az 1940-es évek végén szintén politikai fogoly volt, úgy dolgozott mérnökként Vorkutában, hogy ez nem zavart senkit.[1330] A háborút követő években, amikor a befolyásosabb nemzetiségi csoportok hatása egyre inkább érvényesült a lágerekben, a köztörvényesek uralmát többnyire a jobban szervezett raboké, gyakran az ukránoké és a baltiaké váltotta fel. A jobb állásokban lévők – a munkavezetők és a felügyelők – törődhettek és törődtek is az övéikkel, és a többi kényelmes pozícióba azokat a politikai foglyokat helyezték, akik történetesen a földijeik voltak. A rabok azonban soha nem rendelkeztek teljes befolyással a princ állások elosztása fölött. A végső szót a lágerigazgatóság mondta ki a tekintetben, hogy kiből lehet princ, és a lágerparancsnokok zöme inkább azoknak adta a nyugalmasabb princ állásokat, akik készek voltak nyíltabban kollaborálni – más szóval, vállalták, hogy besúgók lesznek. Sajnos nem könnyű megmondani, hogy a rendszer hány embert tett besúgóvá. Jóllehet az orosz állami levéltár megnyitotta a Gulag-igazgatóság archívumának maradékát, a „Harmadik Részleg”, azaz a besúgókkal foglalkozó részleg dokumentumai nem váltak kutathatóvá. Viktor Bergyinszkih orosz történész a Vjatlagról írt könyvében, forrás megnevezése nélkül említ néhány adatot: „Az 1920-as években az OGPU vezetése célul tűzte maga elé, hogy a lágerekben őrzött rabok közül nem kevesebb, mint 25 százalék legyen a besúgók aránya. Az 1930-as és az 1940-es években ez a tervezett szám tíz százalékra csökkent.” De Bergyinszkih is úgy véli, amíg az archívumokat nem nyitják meg teljesen, a számok pontos megállapítása „komplikált” feladat.[1331] Kevés emlékező ismeri be nyíltan, hogy besúgó volt, noha annyit elismernek néhányan, hogy beszervezték őket. Azok a rabok, akik a börtönben (vagy már letartóztatásuk előtt) besúgóként tevékenykedtek, nyilvánvalóan úgy érkeztek a lágerekbe, hogy együttműködési hajlandóságukat a hatóságok feltüntették a

kartotékukban. Másokat, úgy tűnik, közvetlenül a lágerbe érkezésük után környékeztek meg, amikor még rendkívüli módon össze voltak zavarodva és féltek. Leonyid Truszt lágerbeli tartózkodása második napján az operatív tiszthez – az informátorok beszervezésével foglalkozó, a tábori szlengben kum néven ismert személyhez – vitték, aki együttműködésre kérte fel. Trusz nem igazán értette, hogy mit akarnak tőle, és nem állt kötélnek. Feltételezése szerint kezdetben ezért végeztettek vele nehéz, a lágerben uralkodó felfogás szerint alacsony státusú fizikai munkát. Bergyinszkih saját interjúiból és a korábbi rabokkal folytatott levelezéséből is idéz: A zónában töltött első napon az újonnan érkezetteket a kumhoz rendelték. Engem is a kumhoz rendeltek. Ő hízelegve, mézesmázosan finomkodva azt fejtegette, hogy az autóbaleset, amiért elítéltek (tízévi, lágerben letöltendő büntetést kaptam, valamint három évre megfosztottak a közügyekben való részvételtől), nem szégyenletes (nem rablás, gyilkosság vagy valami hasonló), és ajánlatot tett, hogy szolgáltassak neki híreket – azaz legyek spicli. Ezt udvariasan visszautasítottam, és nem írtam alá a kum által adott beszervezési nyilatkozatot. A kum lehordta ugyan ezt a rabot, de nem záratta büntetőcellába. Az illető, miután visszatért a barakkjába, azt vette észre, hogy senki nem jön a közelébe: a többi rab, tudván, hogy be akarták szervezni, és látván, hogy nem verték vagy büntették meg, azt hitte róla, hogy beadta a derekát.[1332] A beszervezési kísérleteket majdnem egyöntetűen visszautasítók között talán a leghíresebb kivétel ismét csak Szolzsenyicin, aki hosszasan taglalja a lágerhatóságokkal folytatott kacérkodását. Beszámol kezdeti gyengeségéről, melyet a lágerben töltött első napokban érzett, amikor még azzal küszködött, hogy megszokja státusa váratlan elvesztését. Amikor az operatív tiszt beszélgetésre

hívta, bekísérték egy „apró, lakályosan berendezett szobába”, ahol a rádióból klasszikus zene szólt. Miután udvariasan megkérdezte tőle, hogy jól érzi-e magát, és hogy megszokta-e már a lágeréletet, a tiszt nekiszegezte a kérdést, „Szovjet ember maradt?” [II. 387. o.] Némi hímezés-hámozás után Szolzsenyicin igenlően válaszolt. Habár „szovjet”-nek vallani magát egyenértékű volt annak bevallásával, hogy kollaborálni kíván, Szolzsenyicin kezdetben nem volt hajlandó a besúgásra. A tiszt ekkor taktikát váltott. Kikapcsolta a rádiót, és a lágerben lévő köztörvényesekről kezdett beszélni Szolzsenyicinnek, s azt kérdezte, milyen érzés lenne neki, ha feleségét Moszkvában megtámadná valaki, akinek sikerült megszöknie. Végül Szolzsenyicin ráállt, hogy jelenteni fogja, ha a fülébe jutna, hogy bárki szökést tervez. Aláírt egy kötelezvényt, melyben vállalta, hogy minden szökéssel kapcsolatos hírről jelentést tesz a hatóságnak, és konspirációs fedőnevet választott, ami Vetrov lett. „Ez a hat betű – írja – mint megannyi szégyenletes repedés vésődik az emlékezetembe.” [II. 390. o.][1333] Saját beszámolója szerint Szolzsenyicin a valóságban soha semmit nem jelentett. Amikor 1956-ban ismét megpróbálkoztak a beszervezésével, állítja, egyáltalán semmit nem volt hajlandó aláírni. Ám korábban tett ígérete révén, amíg lágerben volt, sikerült a princ állások egyikében maradnia, a princ különleges körletében laknia, valamivel jobban öltöznie és ennie, mint a többi rabnak. Ez „szégyennel töltött el engem”, írta – és kétségtelenül hozzájárult az összes princ iránt érzett megvetéséhez. Szolzsenyicin leírása a lágerek princeiről könyve megjelenésének idején ellentmondásos volt – és az ma is. Akárcsak a fegyencek munkával kapcsolatos szokásairól szóló leírása, amely mindmáig tartó szakadatlan vitát váltott ki a lágerek túlélői és a történészek körében. Gyakorlatilag az összes, sokak által olvasott klasszikus memoárszerző – Jevgenyija Ginzburg, Lev Razgon, Varlam Salamov, Szolzsenyicin – princ volt élete egyik vagy másik szakaszában.

Ahogy némelyek állítják, elképzelhető, hogy a hosszú büntetést túlélő valamennyi rab többsége princ volt lágerpályafutása valamely pontján. Találkoztam egy túlélővel, aki beszámolt nekem a találkozóról régi lágerbéli barátaival. A társaság emlékeket idézett, régi lágertörténeteken nevetett, amikor egyikük körbepillantott a szobában, és rájött arra, mi tartotta őket össze, miért nevethetnek a múlton, ahelyett, hogy sírtak volna miatta: „Mindannyian princek voltunk.” Nem kétséges, hogy sokan azért maradtak életben, mert sikerült fedett helyen végzendő princ munkát szerezniük, és ezáltal megmenekültek a közös munka borzalmaitól. De vajon ez minden esetben egyenértékű volt az aktív kollaborációval? Szolzsenyicin úgy érezte, hogy igen. Még azokat a princeket is, állította, akik nem voltak besúgók, kollaboránsoknak lehetett minősíteni. „Melyik princposzt mentes – tette fel a kérdést – a felsőbbség kegyeinek keresésétől és az általános elnyomás rendszerében való részvételtől?” [II. 277. o.] Némelykor, fejtette ki Szolzsenyicin, a kollaboráció indirekt, mindamellett romboló hatású volt. A „munkahelyi princek” – a normamegállapítók, könyvelők, mérnökök – tulajdonképpen nem kínoztak embereket, de mindannyian részt vettek abban a rendszerben, amely arra kényszerítette a rabokat, hogy halálra dolgozzák magukat. Ugyanez érvényes volt a „zónabeli princekre” is: a gépírók lekopogták a lágerparancsnokoknak szóló utasításokat. Minden kenyérszeletelőről, akinek módjában állt, hogy cipót lopjon magának, elmondható, hogy a fejadagjától fosztotta meg az erdőben dolgozó zeket. Erről írta Szolzsenyicin: „ki az, aki csonkán méri Ivan Gyenyiszovics kenyéradagját? Aki megnedvesíti a cukrát, hogy a „felesleget” ellophassa? Ki nem hagyja, hogy a zsír, a hús, a jó minőségű dara a közös kondérba kerüljön?” [II. 278. o.][1334] Mások ugyanígy éreztek. Egy hajdani zek azt írta, kilenc éven át szántszándékkal törekedett arra, hogy a közös munkán maradjon, mert el akarta kerülni, hogy belebonyolódjék azokba a korrupt

kapcsolatokba, amelyek a princ állás betöltéséhez szükségeltettek. [1335] Dmitrij Panyin (aki, mint említettem, ismerte Szolzsenyicint a lágerekből, és szerepel A pokol tornáca című regényben) szintén beismeri, hogy igen kínosan érezte magát az alatt a két hét alatt, amit könnyű munkával, a lágerkonyhán töltött: „Még rosszabb volt a felismerés, hogy a többi rab ennivalóját lopom. Megpróbáltam azzal a gondolattal nyugtatni magamat, hogy egy ember, ha annyira lefogy, mint én, nem aggályoskodik, ez azonban nem enyhítette azt az érzést, hogy rosszat teszek, és amikor kirúgtak a konyháról, tulajdonképpen örültem.”[1336] A Gulagot illetően az 1990-es években Oroszországban majdnem Szolzsenyicinhez fogható tekintéllyé vált Lev Razgon, aki – ahogyan sokan tették és teszik – elkeseredetten kikelt Szolzsenyicin ellen. Amikor a lágerekben raboskodott, Razgon az egyik fontos princ munkakörben, normásként dolgozott. Állítása szerint neki és sok más társának az a döntés, hogy princ lesz, a túlélést jelentette. A háború idején kiváltképp „lehetetlen volt életben maradni, ha az ember fát vágott”. Csak a parasztok maradtak életben: „azok, akik tudták, hogyan élesítsék és állítsák be a szerszámokat, és a mezőgazdasági munkára beosztottak, akik lopott krumplival, retekkel és másfajta zöldségekkel tudták kiegészíteni az étrendjüket”.[1337] Razgon nem hitte, hogy erkölcstelen az életet választani, sem azt, hogy akik így cselekedtek, azok „nem voltak jobbak, mint azok, akik letartóztatták őket”. Vitába szállt Szolzsenyicinnel a princekről rajzolt kép vonatkozásában is. Ha egyszer kényelmesebb állásba kerültek, sok princ magától értetődően segítette a többi rabot: Nem mintha ők különböztek volna az Ivan Gyenyiszovicsoktól, akik kijártak fát dönteni, vagy mintha elidegenedtek volna tőlük. Egyszerűen nem tudtak segíteni azoknak, akik a fizikai munkán kívül semmi egyébhez nem értettek. És még az utóbbiak között is keresték és megtalálták a kivételes képességekkel rendelkezőket:

azokat, akik tudtak dongát és hordót csinálni, külső munkahelyekre küldték, ahol síléceket gyártottak; azok, akik tudtak kosarat fonni, fonott karosszékeket, székeket és kanapékat készítettek a főnökök részére.[1338] Ahogyan voltak jó őrök és rossz őrök, állította Razgon, ugyanúgy voltak jó princek és rossz princek is, olyan emberek, akik segítettek másoknak, és olyanok, akik ártottak nekik. És végső soron nem voltak nagyobb biztonságban, mint azok, akik a hierarchiában alattuk álltak. Ha éppen nem is dolgoztatták őket halálra, tudták, hogy ez hamarosan megtörténhet velük. Egy távoli lágerparancsnok bármelyik pillanatban elrendelhette az átszállításukat egy másik táborba, egy másik munkahelyre, ahol egy másik, végzetesebb sors várt rájuk.

SZANCSASZTY: KÓRHAZAK ÉS ORVOSOK A lágerélet számos abszurditása közül talán az egyik leginkább e világi és legkülönösebb a lágerorvos volt. Ha diplomás orvosból nem állt elegendő rendelkezésre, a lagpunktban akkor is volt legalább egy ápolónő vagy egy felcser, egy asszisztens, aki vagy részesült, vagy nem egészségügyi képzésben. Az egészségügyi személyzetnek, akár az őrangyaloknak, hatalmában állt a hidegből kiragadni és tiszta lágerkórházba helyezni a fegyenceket, ahol feltáplálták és felerősítették őket. Mindenki más – az őrök, a lágerparancsnok, a brigádvezetők – állandóan azt mondta a zekeknek, hogy dolgozzanak keményebben. Egyedül az orvosnak nem kellett ezt tennie. „Csak az orvosnak – írta Varlam Salamov – áll módjában megmenteni a rabot attól, hogy naponta sok órára ki kelljen mennie a téli hidegben a bánya jeges szikláihoz.”[1339] Egyes rabok szó szerint az életüket köszönhették egy-egy orvos néhány szavának. A láztól égő, csontvázzá soványodott, éhségtől gyötrődő Lev Kopeljov egy orvos diagnózisa szerint pellagrában, bélfertőzésben és súlyos meghűlésben szenvedett. „Kórházba küldöm magát”, jelentette ki a doktornő. A lagpunktból a láger központi kórházába, a szancsasztyba vezető út nem volt könnyű. Kopeljov az összes holmiját hátrahagyta – ugyanis mindennek, amit a lágerben kapott, a lágerben kellett maradnia –, „mély, jeges pocsolyákon” gyalogolt keresztül, majd más beteg és haldokló rabok társaságában bezsuppolták őt egy zsúfolt marhavagonba. Az utazás pokoli volt. Amikor azonban új környezetében felébredt, azt látta, hogy az élete megváltozott: Boldog félálomban ültem egy világos, tiszta kórteremben, egy priccsen, amit hihetetlenül tiszta lepedő borított… Az orvos alacsony, kerek arcú férfi volt, szürke bajusszal és vastag

szemüvegkerettel, amitől még kedvesebbnek és gondoskodóbbnak nézett ki. – Moszkvában – kérdezte – nem találkozott egy Motiljova nevű irodalomkritikussal? – Tamara Lazarevna Motiljovával? Dehogynem! – Ő az unokahúgom. Borja bácsi, ahogy később szólítottam, a hőmérőre nézett. – Ohó! Mosdassák meg – mondta az asszisztensnek. – A ruháit főzzék ki. Őt meg dugják ágyba. Miután ismét felébredt, Kopeljov azt látta, hat szelet kenyeret hoztak neki: „Három szelet fekete kenyeret és – csodálatos látvány! Három szelet fehér kenyeret! Mohón megettem, a szemem tele lett könnyekkel.” Ami fontosabb, pellagrásoknak járó fejadagot kapott: fehér- és sárgarépát, továbbá élesztőt és mustárt, amit a kenyerére kenhetett. Először engedték meg neki, hogy csomagot és pénzt kapjon otthonról, minek köszönhetően vásárolhatott magának főtt krumplit, tejet és mahorkát, a legolcsóbb fajta dohányt. Miután úgy tűnt, arra kárhoztatott, hogy élőhalott legyen, most rájött, hogy megmenekülésre ítéltetett.[1340] Ez általános tapasztalat volt. „Paradicsom”, így nevezte Jevgenyija Ginzburg a kórházat, ahol Kolimán dolgozott.[1341] „Királyoknak éreztük magunkat”, írta Thomas Sgovio a szrednyikani lagpunktban lévő „lábadozó barakkéról, ahol „reggelente friss, édes zsemlét” kapott.[1342] Mások nem kis megilletődéssel írtak a tiszta lepedőkről, a nővérek kedvességéről, azokról az erőfeszítésekről, amelyeket az orvosok betegeik megmentése érdekében tettek. Az egyik rab megemlíti annak az orvosnak a történetét, aki állását kockáztatva, illegálisan elhagyta a lágert, hogy beszerezze a szükséges gyógyeszközöket.[1343] Tatyjana Okunyevszkaja azt írta, hogy az ő orvosa „visszahozta az életbe a holtakat”.[1344] Vagyim Alekszandrovics, aki maga is lágerorvos volt, felidézte, hogy „A lágerekben az orvos és asszisztense, ha nem is istenek, de félistenek.

Lehetőségük van arra, hogy pár napra kiszabadítsák az embereket a gyilkos munkából, sőt még arra is, hogy szanatóriumba küldjék őket.”[1345] A magyar Rózsás János, aki tizennyolc esztendősen ugyanabban a lágerben találta magát, ahol Szolzsenyicin raboskodott a háború után, Duszja nővér címmel könyvet írt annak a nővérnek a tiszteletére, aki véleménye szerint megmentette az életét. Duszja nővér nemcsak leült és beszélgetett vele, meggyőzvén őt arról, hogy gondoskodása mellett nem fog meghalni, de még a saját kenyéradagját is elcserélte, hogy tejet szerezzen Rózsásnak, aki csak nagyon kevés ételt volt képes megemészteni. Rózsás egész életében a nő lekötelezettjének érezte magát: „Két szeretett arcot idéztem fel magamban, édesanyám távoli arcát és Duszja nővérét. Meglepően hasonlítottak egymásra… azt mondtam magamnak, ha valaha is elfejteném anyám arcát, csak Duszja nővér arcára kell gondolnom, és őbenne mindig az anyámat fogom látni.”[1346] Rózsás, Duszja nővér iránt érzett hálája folytán végül az orosz nyelv és kultúra szerelmesévé vált. Amikor fél évszázaddal kiszabadulása után Budapesten találkoztam vele, választékosan, folyékonyan beszélt oroszul, még mindig kapcsolatban állt orosz barátaival, és büszkén mesélte nekem, hogy Szolzsenyicin Gulag szigetvilágában és Szolzsenyicin feleségének emlékirataiban hol találhatók az ő történetére vonatkozó utalások.[1347] Mégis, mint azt számosan észrevételezték, e tekintetben létezett egy másik paradoxon. A munkabrigádokban senki nem törődött azzal, hogy az enyhe skorbutban szenvedő rabnak kihullanak a fogai és kelések lepik el a lábát. Panaszkodására az őrök gúnyos megvetéssel, vagy még rosszabbul reagáltak. Ha dohogyjaga lett, és a priccsén haldokolt, tréfák célpontjává vált. Ha azonban láza felszökött a szükséges szintre, vagy betegsége kritikus stádiumba jutott – más szóval, amikor betegnek „minősítették” –, a haldokló azonnal „skorbutos” vagy „pellagrás” fejadagot kapott, megkapta azt az

egészségügyi ellátást, amelyben a Gulag részesíteni tudta. Ez a paradoxon beépült a rendszerbe. A beteg rabokat a lágerek létezésének kezdetétől fogva különböző módon kezelték. Már 1931 januárjában gyengélkedő-brigádokat szerveztek a nehéz fizikai munkát végezni nem képes raboknak.[1348] Később gyengélkedőbarakkok, sőt egész gyengélkedő-lagpunktok jöttek létre, amelyek rendeltetése az volt, hogy visszaistápolják az életbe a legyengült rabokat. 1933-ban a Dmitlag 3.600 rabot befogadni képes „lábadozólagpunktokat” létesített.[1349] A hivatalos Gulag-dokumentumokban megtalálható a kórházban ápolt rabok külön fejadagjának gondos leírása: néhány húsipari termék, igazi tea (szemben a közönséges rabokkal itatott teapótlóval), hagyma a skorbut ellen, továbbá, megmagyarázhatatlan okból, bors- és babérlevél. Még ha a külön étel a gyakorlatban csupán „egy kevés krumplit vagy szárított (a vitaminok megőrzése érdekében csak félig megfőzött) borsót vagy savanyú káposztát” jelentett is, a rendes fejadagokhoz képest igazán fényűző volt.[1350] Gustav Herling olyannyira furcsának találta a gyilkos tábori körülmények és a súlyosan károsodott egészségű rabokat életre kelteni igyekvő orvosok erőfeszítései között feszülő ellentétet, hogy úgy vélte, a Szovjetunióban bizonnyal létezik valamiféle „kórházkultusz”: Volt valami érthetetlen abban a tényben, hogy mihelyt egy rab elhagyta a kórházat, megint rabbá vált, de amíg mozdulatlanul feküdt a tiszta ágyban, megillette az összes emberi jog, kivéve természetesen a szabadságot. A szovjet élet rendkívül éles kontrasztjaihoz nem szokott ember szemében a lágerkórházak olyanok voltak, mint a templomok, amelyek menedékül szolgáltak a mindenható inkvizíció elől.[1351] A magyar Bien Görgy, akit egy jól felszerelt magadani kórházba

küldtek, szintén érthetetlennek találta a dolgot: „Azt kérdeztem magamtól, miért próbálnak megmenteni engem, amikor előzőleg úgy látszott, csakis a kínhalálomat akarják – de a logika itt már hosszú ideje nem jutott szerephez.”[1352] A Gulag moszkvai főnökei természetesen nagyon komolyan vették a beteg, „munkaképtelen” rabok magas számából fakadó problémát. Ami korántsem volt új keletű, ám azt követően vált akuttá, hogy 1939ben Sztálin és Berija megszüntették a betegek „idő előtti feltételes szabadon bocsátásá”-t: így nem lehetett őket többé egykönnyen eltüntetni a létszámból. Ez arra kényszerítette a lágerparancsnokokat, hogy figyelmet fordítsanak a lágerkórházakra. Az egyik felügyelő pontosan kiszámította, mennyi idő és pénz ment kárba a betegségek miatt: „1940 októberétől 1941 márciusának első feléig 3.472 fagysérülés történt, minek következtében 42.334 munkanap veszett el, 2.400 rab túlságosan legyengült és képtelen a munkára.” A másik felügyelő arról számolt be, hogy ugyanebben az esztendőben a krími munkatáborokban 2.398 rab közül 860 csak korlátozott munkaképességű volt, 273-an pedig egyáltalán nem tudtak dolgozni. Néhányan kórházban feküdtek, másokat, az ágyak hiánya miatt, börtöncellákban tartottak, ami tehertételt jelentett az egész rendszer számára.[1353] Csakhogy az erőfeszítések, a Gulagban megszokott módon, a betegek gyógyításának szükségességét illetően sem a lényegre irányultak. Egyes lágerekben a különleges gyengélkedő-lagpunktokat főleg azért hozták létre, hogy a betegek ne rontsák a termelési statisztikát. Így történt a Sziblagban, ahol 1940-ben és 1941-ben 63.000× rab közül 9.000-en voltak betegek és további 15.000-en „félig-betegek” – ami meghaladta az összlétszám egyharmadát. Amikor ezeket a legyengült rabokat eltávolították a fontos munkahelyekről, és helyüket a brigádokban a „friss”, új munkaerő foglalta el, a láger termelési mutatói csodálatosképpen feljavultak. [1354]

A tervteljesítés kényszere számos lágerparancsnokot dilemma elé állított. Egyfelől valóban meg akarták gyógyíttatni a betegeket – azért, hogy visszaállíthassák őket a munkába. Másfelől, nem akarták, hogy a „lusták” vérszemet kapjanak. A gyakorlatban ez gyakran azt jelentette, hogy a lágerparancsnokság – némelykor nagyon szigorú – korlátokat szabott a tekintetben, hány rab lehet beteg egyidejűleg, és hányat lehet lábadozó-lagpunktokba küldeni.[1355] Más szóval, bármennyien voltak is a szenvedő rabok, az orvosok csak csekély hányaduknak biztosíthattak pihenőnapokat. A lágerorvos Alekszandrovics felidézte, hogy az ő táborában „a lagpunkt mintegy tíz százaléka”, harminc-negyven ember minden este megjelent az orvosi rendelésen. Világos volt azonban, hogy csak három-öt százalékukat lehet felmenteni a munka alól: „ennél nagyobb arány esetén vizsgálat kezdődött”.[1356] Ha többen voltak betegek, várniuk kellett. Tipikus volt az egyik usztvimlagi rab története, aki számos alkalommal kijelentette, hogy beteg, és nem tud dolgozni. A később készült hivatalos jelentés szerint „Az egészségügyi személyzet nem törődött tiltakozásával, és dolgozni küldték. Nem lévén munkaképes állapotban, megtagadta a munkát, amiért büntetőcellába zárták. Négy napig tartották ott, majd nagyon rossz állapotban a lágerkórházba vitték, ahol meghalt.” Egy másik lágerben dolgozni küldtek egy tüdőbajos beteget, aki, a felügyelői jelentés szerint „olyan siralmas állapotban volt, hogy segítség nélkül nem tudott visszatérni a lágerbe”.[1357] Mivel csak keveseknek „engedélyezték”, hogy betegek legyenek, az orvosokra, az egymásnak feszülő elvárások következtében, rettenetes nyomás nehezedett. Megfenyíthették vagy akár elítélhették őket, ha túl sok rab halt meg azért, mert nem tették számukra lehetővé, hogy a lágerkórházba kerüljenek.[1358] Ráadásul a láger köztörvényes elitjének munka alól kibújni akaró erőszakosabb és agresszívebb tagjai meg is fenyegethették őket. A lágerorvosnak, ha pihenőnaphoz akarta juttatni a valóban beteg rabot, ellen kellett állnia a

köztörvényesek nyomásának. Salamov jóvoltából ismerjük egy bizonyos Szurovoj doktor sorsát, akit a Kolimán lévő, jobbára köztörvényesek lakta szpokojniji lagpunktba helyeztek: Fiatal és – ami ennél fontosabb – elítélt orvos volt. Szurovojt egyik barátja megpróbálta lebeszélni arról, hogy odamenjen. Ő ellenállhatott volna, és ez esetben közös munkát végeztettek volna vele a nyilvánvalóan veszélyes munka helyett. Szurovoj közös munkára kivezényelt brigádból jött a kórházba; félt visszamenni oda, és beleegyezett, hogy a bányába megy, és folytatja hivatása gyakorlását. A lágerigazgatóság utasításokat adott neki, de tanácsokkal nem látta el a tekintetben, hogy mihez tartsa magát. Kategorikusan megtiltották neki, hogy egészséges zsiványokat a bányából a kórházba küldjön. Egy hónap sem telt bele, és megölték, miközben betegeket vett fel; a testén ötvenkét késszúrás nyoma látszott.[1359] Karol Colonna-Czosnowski számára, aki felcserként érkezett a köztörvényesek lágerébe, szintén intő jel volt, hogy elődjét „halálra szurkálták” a betegei. A lágerben töltött első estéjén egy fejszével felfegyverkezett rab azt követelte tőle, hogy mentse fel őt a másnapi munkavégzés alól. Karolnak, állítása szerint, sikerült meglepnie és kihajítani az illetőt a felcserszállásról. A következő napon alkut kötött Grisával, a köztörvényesek vezetőjével: a valóban betegeken kívül Grisa naponta két embert nevezhetett meg, akiket fel kellett menteni a munka alól.[1360] Alexander Dolgun is beszámol hasonló élményéről. A felcserré válását követő első napok egyikén az egyik köztörvényes rab azzal állt eléje, hogy fáj a hasa – és ópiumot követelt. „Intett, hogy lépjek közelebb hozzá. – Ide – súgta ádázul, hátrahúzva az ingét. Az ingében tartott jobb kezében egy félelmetes, görbe, miniatűr handzsárhoz hasonló kés volt. – Ópiumot akarok. Engem itt mindig nagyon jól

kezeltek. Maga új ember. Nem árt tudnia, hogy ha nem kapom meg az ópiumomat, maga fogja megkapni a kést.” Dolgunnak azzal sikerült leszerelnie az illetőt, hogy úgy tett, mintha ópiumoldatot adna be neki. Másoknak nem vágott ilyen gyorsan az eszük, és bizonytalan időre a köztörvényesek hatalmába kerültek.[1361] Még ha bejutott is egy rab valamelyik kórházba, gyakran igen egyenetlennek találta az egészségügyi ellátás minőségét. A nagyobb lágereknek rendes kórházaik voltak, megfelelő személyzettel és gyógyszerekkel. A Dalsztroj Magadanban lévő központi kórháza híres volt arról, hogy a legmodernebb felszereléssel és a legjobb elítélt orvosokkal, gyakorta moszkvai specialistákkal rendelkezik. Míg a betegek zöme NKVD-tiszt vagy lágeralkalmazott volt, a szerencsésebb rabok némelyikét ugyancsak specialisták kezelték, ott és másutt is: lágerbüntetése folyamán Leonyid Finkelsteinnek még azt is engedélyezték, hogy fogorvoshoz menjen.[1362] Egyes gyengélkedőlagpunktok szintén jól felszereltek voltak, és a személyzetnek csakugyan szándékában állt meggyógyítani a rabokat. Tatyjana Okunyevszkaja is ide került, csodálattal szemlélte a tágas tereket, a fényűző barakkokat, a fákat: „Oly sok éve nem láttam fákat! És tavasz volt!”[1363] A kisebb lagpunktok kórházaiban a helyzet sokkal rosszabb volt. A lágerorvosok rendszerint még a minimális szinten sem tudtak ügyelni a sterilitásra és a tisztaságra.[1364] A kórházak gyakran közönséges barakkok voltak, amelyekben a betegek egyszerű ágyakon – gyakran kettesével – szorongtak egymás mellett, és csak a minimális gyógyszerellátásban részesültek. Az egyik kis lágert illetően egy felügyelő felpanaszolta, hogy nincs külön kórházépület, nincsenek lepedők és alsónemű a betegek számára, nincsenek gyógyszerek, nincs képzett egészségügyi személyzet. Következésképp a halálozási ráta rendkívül magas volt.[1365] A szemtanúk ugyanerről számolnak be. A kis kórházak

egyikében, egy szevurallagi lagpunktban Iszaak Vogelfanger, a láger hajdani fősebésze szerint a „kezelés és a nyilvántartás gyatra volt”. Ami rosszabb, az élelemfejadagok rendkívül szegényesek voltak, és nagyon kevés gyógyszer állt rendelkezésre. A sebészeti beavatkozást igénylő eseteket, így a töréseket vagy a súlyos zsigeri sérüléseket rosszul kezelték és elhanyagolták. Később rájöttem, hogy a rabokat ritkán küldték vissza a munkába. Miután az alultápláltság látható tüneteivel vették fel őket, többségük a kórházban halt meg.[1366] A lengyel Jerzy Gliksman felidézte, hogy a lagpunktban a rabok tulajdonképpen „összevissza” hevertek a padlón: „Alig lehetett közlekedni a fekvő testektől. Piszok és nyomorúság volt mindenütt. A betegek közül sokan félrebeszéltek és kiabáltak, míg mások mozdulatlanul és sápadtan feküdtek.”[1367] Még ennél is rosszabbak voltak a végső stádiumban lévő betegek elhelyezésére szolgáló barakkok, vagy inkább hullaházak. Az egyik ilyen barakkban, melyben dizentériás rabok voltak, „a betegek heteken át ágyban feküdtek. Ha szerencséjük volt, felépültek. Ám gyakrabban előfordult, hogy meghaltak. Nem volt kezelés, nem voltak gyógyszerek… a betegek általában megpróbálták három-négy napig eltitkolni, ha valamelyikük meghalt, hogy maguknak szerezzék meg az elhunyt fejadagját.”[1368] A helyzetet súlyosbította a Gulag bürokráciája. 1940-ben az egyik lágerfelügyelő panaszt tett, hogy a táborban nincs elegendő kórházi ágy a beteg rabok számára. Mivel az a rab, aki nem feküdt be ténylegesen a kórházba, nem kaphatott kórházi fejadagot, ez azt jelentette, hogy a kórházon kívül elhelyezett betegek egyszerűen a „lógósok” csökkentett fejadagjait kapták.[1369] Ráadásul az orvosok sem voltak mindig segítőkészek, noha sokukról elmondható, hogy számos ember életét mentették meg. Néhányan a maguk kiváltságos helyzetében hajlamosabbak voltak

inkább a főnökökkel rokonszenvezni, semmint az „ellenségekkel”, akiket kezelniük kellett. Elinor Lipper ezt írta az egyik 500 beteget befogadó kórház főorvosnőjéről: „Úgy viselkedett, mint egy pomescsica, mint a cári idők valamelyik nagy földbirtokos asszonya, és a kórház személyzetének összes tagját a jobbágyának tekintette. Húsos kezével egyszer megfogta a hanyag beteghordozó haját, és addig húzta, amíg az illető ordítani nem kezdett.”[1370] Egy másik lágerben a parancsnok feleségét, aki a kórházrészleg orvosa volt, megrovásban részesítette a láger-felügyelőség, mert „túl későn vette fel a kórházba a súlyos betegeket, nem mentette fel a maródiakat a munka alól, durva volt, és beteg rabokat dobott ki a gyengélkedőről”. [1371]

Néhány esetben az orvosok tudatosan félrekezelték a hozzájuk forduló rabokat. Leonyid Trusz, miközben az 1950-es évek elején egy bányászlágerben dolgozott, egyszer lábsérülést szenvedett. A lágerorvos bekötözte a sebet, de ennél többre lett volna szükség. Trusz nagy mennyiségű vért vesztett, és rázta a hideg. Mivel a láger nem rendelkezett a vérátömlesztéshez szükséges eszközökkel, az igazgatóság egy teherautó platóján a helyi kórházba vitette. Trusz, félig eszméletlenül, hallotta, amint az orvos a vérátömlesztés megkezdésére kéri a nővért. A barátja, aki elkísérte, megadta személyes adatait: nevét, életkorát, nemét, munkahelyét – minekutána az orvos leállíttatta a vérátömlesztést. Egy rab nem részesülhetett ilyen segítségben. Trusz felidézi, hogy valami glükóztartalmú folyadékot itattak vele – a barátjának köszönhetően, aki megvesztegetéssel érte el ezt –, és némi morfiumot adtak be neki. A következő napon amputálták a lábát: A sebész olyannyira biztosra vette, hogy nem maradok életben, hogy a feladatot a feleségére bízta, aki sebésznek tanult. Később közölték velem, hogy az asszony mindent jól csinált, és tudta, mit csinál, eltekintve attól, hogy bizonyos részfeladatokat kihagyott. Nem feledkezett meg róluk, csak éppen nem gondolta, hogy

túlélem a beavatkozást, és ezért lényegtelen volt, hogy aprólékosan betartson minden orvosi szabályt. És lám, életben maradtam![1372] A lágerorvosoknak, függetlenül attól, hogy segítőkészek vagy közönyösek voltak, nem feltétlenül volt szakképzettségük. Éppúgy akadtak közöttük tekintélyes, büntetésüket töltő moszkvai specialisták, mint sarlatánok, akik vajmi keveset tudtak az orvoslásról, ám készek voltak tudást színlelni, hogy magas státusú állásba kerüljenek. Az OGPU már az 1930-as évek elején felpanaszolta a szakképzett egészségügyi személyzet hiányát.[1373] Ez azt jelentette, hogy az orvosi diplomás rabokra nem vonatkoztak a princ állásokkal kapcsolatos szabályok: bármilyen ellenforradalmi terrorcselekmény elkövetésével vádolták őket, szinte mindig engedélyezték számukra hivatásuk gyakorlását.[1374] A hiányból egyszersmind az is következett, hogy a rabok közül képeztek ki nővéreket és felcsereket – gyakorta alacsony színvonalú tanfolyamokon. Jevgenyija Ginzburgból úgy lett ápoló, hogy „néhány napot” töltött a lágerkórházban, ahol elsajátította a „köpölyözés” művészetét és megtanult injekciót beadni.[1375] Alexander Dolgunt, miután a lágerben megtanították az alapvető felcseri teendők elvégzésére, majd átszállították egy másik lágerbe, próbának vetették alá. Amikor a képesítése iránt bizalmatlan tiszt felszólította, hogy végezzen el egy boncolást, „a legjobb tudásom szerint bemutatót tartottam, és úgy viselkedtem, mintha mindig ilyesféle dolgokat csinálnék”.[1376] Janusz Bardach is hazudott annak érdekében, hogy felcser lehessen: azt állította magáról, hogy elvégzett három évet az orvosi egyetemen, miközben igazából sohasem járt egyetemre.[1377] A következmények előre láthatók voltak. Miután elítélt orvosként megérkezett első munkahelyére a Szevurallagba, Iszaak Vogelfanger, aki képzett sebész volt, meglepve látta, hogy a helyi felcser a skorbutos fekélyeket – amelyek oka nem a fertőzés, hanem az

alultápláltság – jóddal kezeli. Később számos ember halálának tanúja volt, ugyanis egy képzetlen orvos nem tágított attól, hogy közönséges cukorból készített oldatot injekciózzon a betegekbe.[1378] Mindezek nem hatottak meglepetésként a Gulag vezetőire. Egyikük moszkvai felettesének írott levelében ekként panaszkodott az orvoshiányra: „Számos lagpunktban autodidakta nővérek és mindenfajta egészségügyi képzettség nélküli rabok nyújtanak orvosi segítséget.” Másikuk egy olyan láger egészségügyi rendszeréről írt, amely megcsúfolta „a szovjet egészségügyi ellátás összes alapelvét”. [1379] A vezetők tisztában voltak a fogyatékosságokkal, a rabok úgyszintén – a láger egészségügyi ellátása azonban változatlan módon működött tovább. Az összes hátrány ellenére – még akkor is, ha az orvosok megvesztegethetők voltak, a rendelők gyatrán felszereltek, a gyógyszerellátás pedig kívánnivalót hagyott maga után – a rabok szemében olyan vonzónak tűnt az élet a kórházban vagy a gyengélkedőben, hogy az odakerülés érdekében nem csupán az orvosokat támadták vagy fenyegették meg, de készek voltak önmagukban is kárt tenni. A háborúban való részvételt elkerülni igyekvő katonákhoz hasonlóan kétségbeesett élni akarásukban a zekek sem riadtak vissza szamorubtól (öncsonkítástól) és a masztirkától× (szimulálástól). Voltak, akik azt hitték, hogy a betegekre vonatkozó amnesztia keretében végül szabadon engedik őket. Valójában olyan sokan reménykedtek ebben, hogy a Gulag közleményt bocsátott ki arról, hogy a betegek nem számíthatnak szabadon bocsátásra (habár időnként akadt ellenpélda).[1380] A legtöbben azonban annak is örültek, hogy nem kell dolgozniuk. Az öncsonkításokat különös szigorúsággal torolták meg: súlyosbították a lágerbüntetést. Ennek hátterében valószínűleg az állott, hogy a rokkant munkás kolonc volt az állam nyakán, és tehertételt jelentett a termelési terv szempontjából. „Az öncsonkítást

irgalmatlanul büntették, mint a szabotázst”, írta Anatolij Zsigulin. [1381] Az egyik rab beszámol egy rabló történetéről, aki bal keze négy ujját vágta le. Ám ahelyett, hogy gyengélkedő táborba küldték volna, arra kényszerítették, hogy a hóban ülve nézze, amint a többiek dolgoznak. Mivel megfenyegették, hogy ha elmozdul, lelövik szökési kísérletért, „nagyon hamar ő maga kérte a lapátot, amit megmaradt kezében tartott, és mint egy mankóval, sírva és átkozódva böködte vele a fagyott földet”.[1382] Mindazonáltal számos rab úgy gondolta, hogy a potenciális előnyök megérik a kockázatvállalást. Némelyek kezdetleges módszerekhez folyamodtak. A köztörvényesek kiváltképp híresek voltak arról, hogy egyszerűen fejszével levágták a középső három ujjukat, hogy többé ne tudjanak fát vágni vagy talicskát tolni a bányákban. Mások láb- vagy kézfejüket vágták le, vagy savat dörzsöltek a szemükbe. Megint mások a munkába induláskor nedves rongyot göngyöltek lábfejük köré: este harmadfokú fagysérüléssel tértek vissza. Ugyanez a módszer a kézujjak esetében is alkalmazható volt. Az 1960-as években Anatolij Marcsenko látta, amint egy férfi a börtönpadhoz szögeli a heréit.[1383] Nem ő volt az első: Valerij Frid beszámol egy férfiról, aki a herezacskóját fatuskóhoz szögelte.[1384] Léteztek azonban kifinomultabb módszerek is. A merészebb köztörvényesek fecskendőt loptak, és olvasztott szappant injekcióztak a péniszükbe: ezt követően az ejakulátumuk úgy nézett ki, mint a nemi betegeké. Más rabok megtalálták a módját, hogy szilikózist színleljenek. Lereszeltek egy keveset ezüstgyűrűjükből, amit sikerült megőrizniük a személyes holmijaik között. Majd az ezüstport dohányba keverték, és elszívták. Noha nem éreztek semmit, elmentek a kórházba, és úgy köhögtek, ahogyan a szilikózisban szenvedő betegeket látták köhögni. A röntgenvizsgálat során félelmetes árnyék mutatkozott a tüdejükön – ami elég volt ahhoz, hogy a nehéz munka alól felmentsék és a gyógyíthatatlan betegek táborába küldjék őket. [1385]

Olyan rabok is akadtak, akik megkíséreltek valamilyen fertőzésre szert tenni vagy hosszú időre megbetegedni. Vagyim Alekszandrovics kezelt olyan beteget, aki piszkos varrótűvel fertőzte meg magát.[1386] Gustav Herling szemtanúja volt annak, hogy egy rab, azt gondolván, senki nem látja, tűzbe tartotta a karját; ezt mindennap megtette, hogy megőrizze rejtélyes okból nem gyógyuló sebét.[1387] Zsigulin úgy betegítette meg magát, hogy jeges vizet ivott, majd hideg levegőt lélegzett be. Ettől elég magas láza lett ahhoz, hogy felmentethesse magát a munka alól: „Ó, az a tíz boldog nap a kórházban!”[1388] Színleltek a rabok elmebajt is. Felcserpályafutása során Bardach egy ideig a magadani központi kórház pszichiátriai osztályán dolgozott. Az álskizofrének leleplezésének módszere ott az volt, hogy a szimulánsokat egy helyiségbe zárták a valódi skizofrénekkel: „A rabok, még a legeltökéltebbek is, rendszerint órákon belül kopogtattak az ajtón, hogy engedjék ki őket.” Ha ez nem vezetett célra, a rabnak kámforinjekciót adtak, ami rohamot idézett elő. Akik ezt túlélték, ritkán akartak ismét hasonló kezelésében részesülni.[1389] Elinor Lipper szerint még az olyan rabok esetében is létezett bevett eljárás, akik bénulást igyekeztek színlelni. A beteget egy műtőasztalra fektették, és enyhe altatószert adtak neki. Amikor felébredt, az orvosok lábra állították. Ha a nevén szólították, óhatatlanul tett néhány lépést, mielőtt észbe kapott, és elterült a padlón.[1390] Dmitrij Bisztroletov annak is tanúja volt, hogy egy asszonyt a saját anyjával gyógyíttattak ki a „süketségből”. Az igazgatóság, gyanítván, hogy az asszony nem mond igazat, amikor hallási nehézségekre panaszkodik, látogatóba hívta az anyát bebörtönzött lányához, ám a barakkba nem engedte be őt. Ehelyett a kapun kívül állva kellett a lányát szólongatnia. Az utóbbi természetesen válaszolt.[1391] Voltak azonban olyan orvosok is, akik segítettek a betegeknek az öncsonkításban. Alexander Dolgun, noha nagyon legyengült és fékezhetetlen hasmenéstől szenvedett, nem volt elég lázas ahhoz, hogy felmentesse magát a munka alól. Mindazonáltal amikor közölte a

lágerorvossal, hogy amerikai, a művelt lett férfi felvidult. „Megesz a fene, hogy találjak valakit, akivel angolul beszélhetek”, mondta, és megmutatta Dolgunnak, hogyan fertőzze el a sebét. Ettől hatalmas lila kelés támadt a karján, ami elegendő volt ahhoz, hogy meggyőzze a kórházat felügyelő MVD-őröket Dolgun betegségének komolyságáról. [1392]

A hétköznapi erkölcs ismét csak a visszájára fordult. A szabad világban egyetlen olyan orvost sem tartanának jó embernek, aki szándékosan megbetegíti a pácienseit. A lágerekben azonban az ilyen orvost szentként tisztelték.

„HÉTKÖZNAPI ERÉNYEK” A lágerekben alkalmazott túlélési stratégiák közül nem mindegyik következett magából a rendszerből. Nem is mindegyik járt együtt kollaborációval, kegyetlenséggel vagy öncsonkítással. Ha néhány fogolynak – talán a foglyok túlnyomó többségének – sikerült azáltal életben maradnia, hogy ügyesen lavírozott a láger szabályai között, akadtak olyanok is, akik arra építettek, amit Tzvetan Todorov a koncentrációs tábor moráljáról írott könyvében „hétköznapi erények”-nek nevezett: a törődésre és a barátságra, a méltóságra és a szellemi életre.[1393] A törődés sokféle formát öltött. Mint láttuk, voltak rabok, akik saját túlélési hálózatot építettek ki. Azon etnikai csoportok tagjai, akik az 1940-es évek végén bizonyos lágerekben domináns szerepre tettek szert – az ukránok, a baltiak, a lengyelek – a kölcsönös támogatás egész rendszerét hozták létre. Mások a lágerekben töltött évek során ismerőseik közreműködésével független hálózatokat építettek ki. Megint mások egy-két közeli barátjukkal segítették egymást. E Gulagbarátságok talán legismertebbike a költő Marina Cvetajeva Ariadna Efron nevű leánya és Ada Federolf között szövődött. Ők óriási erőfeszítéseket tettek, hogy együtt maradhassanak, a lágerekben és a száműzetésben egyaránt, és később közösen, egy kötetben jelentették meg emlékirataikat. Federolf a saját történetében leírta, miként kerültek ismét össze egy hosszú ideig tartó elválasztást követően, amikor Efront másik transzportba tették: Már beköszöntött a nyár. Az érkezésünk utáni első napok rettenetesek voltak. Naponta egyszer vittek ki bennünket mozogni – elviselhetetlen volt a hőség. Aztán hirtelen egy új transzport érkezett Rjazanyból, és vele – Alja. Kapkodtam a levegőt a boldogságtól, felhúztam őt a felső priccsekre, ahol közel volt a

friss levegő… íme a rabok boldogsága, a boldogság, mely abból fakad, hogy találkozom egy emberrel.[1394] Mások hasonlóan vélekedtek. „Nagyon fontos, hogy legyen az embernek egy barátja, egy bizalmas arc, aki nem hagy el a bajban – írta Zoja Marcsenko.[1395] „Egyedül lehetetlen volt életben maradni. Az emberek két-három fős csoportokba szerveződtek”, írta egy másik rab.[1396] Dmitrij Panyin is a néhány másik rabbal kötött önvédelmi megállapodással magyarázza azt, hogy sikerült ellenállnia a köztörvényesek támadásainak.[1397] Természetesen léteztek határok. Janusz Bardach azt írta legjobb lágerbéli barátjáról, hogy „soha egyikünk sem kért ennivalót a másiktól, és a magunkét sem kínáltuk. Mindketten tudtuk, hogy ezt a tabut nem szabad megsérteni, ha barátok akarunk maradni.”[1398] Ha egyeseket a mások iránt érzett tisztelet segített emberségük megőrzésében, másoknak az önmaguk iránti tisztelet volt segítségükre. Sokan, kivált nők, beszélnek arról, hogy a tisztaság, vagy legalább az elérhető tisztaság igényének része volt méltóságuk épen tartásában. Olga Adamova-Szljozberg leírja, hogy egy börtönbeli cellatársa minden reggel „kimosta és megszárította a fehér gallérját, és visszavarrta azt a blúzára”.[1399] Magadanban a japán rabok japán „fürdőt” építettek – egy jókora hordóhoz padokat rögzítettek – az öbölben.[1400] A leningrádi Kreszti börtönben töltött tizenhat hónap során Borisz Csetverikov újra és újra kimosta ruháit, amiként mosta a cellája falát és padlóját is – mielőtt fejben sorra vette az összes általa ismert operaáriát.[1401] Mások tornáztak vagy a rendszeres tisztálkodásra fektettek súlyt. Újfent Bardachot idézzük: …kimerültségem és a hideg ellenére, továbbra is elvégeztem azt, amit otthon és a Vörös Hadseregben, a kútnál megmostam az arcomat és a kezemet. A lehető legtöbb büszkeséget akartam megőrizni magamban, hogy elkülönüljek a raboktól, akik nap

mint nap a szemem láttára adták fel. Először a tisztálkodást és a megjelenésüket hanyagolták el, azután leszoktak arról, hogy a rabtársaikkal törődjenek, végül saját életükre sem vigyáztak. Noha semmi más fölött nem volt hatalmam, ebből a rituáléból nem engedtem, ugyanis hittem abban, hogy ez megoltalmaz engem a lealacsonyodástól és a biztos haláltól.[1402] Megint mások intellektuális gyakorlatokhoz folyamodtak. Sok-sok rab írt vagy tanult költeményeket úgy, hogy újra és újra elismételte saját és mások verseit önmagában, később pedig a barátainak. Ginzburg az 1960-as években Moszkvában találkozott egy íróval, aki nem hitte el, hogy a rabok ilyen körülmények között valóban képesek voltak magukban verseket ismételgetni, és ezáltal lelki megkönnyebbülést elemi. „Igen, igen – mondta Ginzburgnak –, tudja ő, hogy nem én vagyok az első, aki ezt bizonygatja, de számára még mindig úgy tűnik, hogy utólag képzeltük így.” Ginzburg azt írja, hogy az illető nem értette meg az ő nemzedékét, azokat a férfiakat és nőket, akik még „a fenséges illúziók korában éltek s… a költői magaslatokról belevetettük magunkat a kommunizmusba”.[1403] Nyina Gagen-Torn néprajzkutató gyakran elénekelte magának a saját verseit: A lágerekben értettem meg gyakorlati szinten, hogy az írásbeliség kora előtti kultúrák miért mindig dalformában örökítették át a szövegeket – máskülönben nem emlékszik rájuk az ember, nem tudja pontosan felidézni a szavakat. Könyvekhez véletlenszerűen jutottunk hozzá, ideadták, aztán elvették őket. Írni tilos volt, amiként csoportosan tanulni is: a hatóság attól tartott, hogy ezek ellenforradalomhoz vezetnek. Ezért mindenki önmaga gondoskodott, amennyire tudott, a saját szellemi táplálékáról.[1404]

Salamov azt írta, hogy a költészet a „színlelés, a gonoszág és a pusztulás” közepette megóvta őt az eldurvulástól. Íme az egyik általa írott vers, mely „A költőhöz” címet viseli: Morogva, állatként zabáltam, Papírlap, ha csak egy, Kész csoda, égi kegy Az erdei nagy éjszakában. Vizet állatként lefetyeltem Hosszú szakállamban csaták, Év, hó helyett mérce az óra csak Az életemben. S nap nap után, Ámulva, hogy még élek, este Mormoltam s füleltem a versre, Mintha a hangod hallanám. Úgy suttogtam, mint az imát, Élet vize volt torkomon Csatából mentett ikonom, Vezércsillag az éjen át. Egy másik élethez csak ez a szál, Olyan világban, hol a mindennapok Mocska mindönket fojtogatott, És sarkunkban járt a halál.[1405] Szolzsenyicin úgy „írt” verseket a lágerekben, hogy fejben egymás mellé rakta, majd félbetört gyufaszálak segítségével ismételgette önmagának a szavakat, amiként életrajzírója, Michael Scammell elbeszéli: A cigarettatárcájában két sorban kirakott tíz-tíz gyufaszálat, az egyik sor tízeseket jelképezett, a másik egységeket. Aztán

némán elismételte magának a verseket, elvett egy „egység”-et minden sor után és egy „tízest” minden tíz sor után. Minden ötvenedik és századik sort különös gonddal memorizálta, és egyszer egy hónapban átismételte az egész költeményt. Ha egy sort eltévesztett vagy elfelejtett, újra végigment az egészen, amíg rendbe nem tette a dolgot.[1406] Bizonyára hasonló okból, néhány emberen az imádkozás segített. Egy baptista rab visszaemlékezése, akit a Sztálin-korszak után, az 1970-es években zártak lágerbe, szinte másból sem áll, mint annak leírásából, hogy a szerző mikor és hol imádkozott, és hová és hogyan rejtette el a Bibliáit.[1407] Több visszaemlékező beszámolt a vallási ünnepek fontosságáról. A húsvétot hol titokban ünnepelték, a láger pékségében – amiként az a szolovki tranzitlágerben történt –, hol nyíltan, a transzportvonatokon: „a vagon zakatolt, a dalok hamisan és harsányan szóltak, az őrök minden megállóban dörömböltek a vagon falán. Az éneklés mégis folytatódott.”[1408] A karácsony megtartására általában a barakkban került sor. Az orosz Jurij Zorin álmélkodva idézte fel, hogy az ő táborában a litvánok milyen jól megszervezték a karácsony megünneplését, amire már egy esztendővel korábban elkezdtek készülődni: „Elképzelheti, a barakkban az asztal megrakva mindenfélével, vodkával, sonkával, mindennel.” A vodkát, vélekedett, „gyűszűnyi” adagokban hozták be a cipőikben.[1409] * Az ateista Lev Kopeljov szintén részt vett egy titkos húsvéti ünnepségen: Az ágyakat félretolták a falak mellé. A levegőben kellemes tömjénillat terjengett. Az ikon körül néhány házilag készített gyertya lobogott. A pap, lepedőből varrt ornátusban, egy vaskeresztet tartott a magasba. A gyertyalángok vibrálva

táncoltak a sötétben. Alig láttuk a többiek arcát a helyiségben, de biztosra vettem, hogy nem csak mi vagyunk vallástalanok a jelenlévők között. A pap öreges, reszketeg hangon kántálta a szertartás szövegét. Számos, fehér kendős asszony csatlakozott hozzá halkan, a hangjuk áhítatos és tiszta volt. A kórus összehangoltan felelgetett, halkan, nagyon halkan, nehogy odakünn hallani lehessen.[1410] Kazimierz Zarod 1940-ben a munkatáborban lengyel társaival együtt ünnepelte meg karácsony estéjét, egy pap vezetésével, aki aznap este lopva végigjárta a tábort, és valamennyi barakkban misét mondott: Biblia vagy imádságoskönyv nélkül kezdte mondani a mise szövegét, ismerős latin nyelven, alig hallhatóan suttogva, és a válaszok is olyan csendesek voltak, mint egy sóhaj – „Kyrie eleison, Christe eleison – az Úr kegyelme legyen rajtunk. Krisztus kegyelme legyen rajtunk. Gloria in excelsis Deo…” A szavak átsuhantak fölöttünk, és a barakk légköre, mely általában oly brutális és nyers volt, alig észlelhetően, de megváltozott, az arcok ellágyulva és kisimulva fordultak a pap felé, amint az emberek az alig hallható suttogásra füleltek. – Tiszta a levegő – szólalt meg a férfi, aki az ablaknál ülve őrködött.[1411] A komolyabb intellektuális vagy művészi tevékenységekben való részvétel sok iskolázott embert tartott életben, lelkileg és fizikailag – akiknek volt valamiféle adottságuk vagy tehetségük, gyakran látták gyakorlati hasznát annak. Az örökös hiány világában, ahol a legközönségesebb tárgyaknak óriási fontossága volt, mindig igény mutatkozott olyan emberekre, akik nyújtani tudtak valami olyat, amire

másoknak szüksége van. Így tanult meg Kirill Golicin herceg halcsontból tűt készíteni, miközben a Butirki börtönben raboskodott. [1412] Alexander Dolgun, mielőtt felcser lett volna, szintén így próbálkozott „néhány rubelt vagy egy kicsivel több kenyeret szerezni”: Láttam, hogy jócskán van alumínium azokban a kábelekben, amiket az ívhegesztők használtak. Úgy gondoltam, ha megtanulnám kiolvasztani, talán tudnék önteni belőle pár kanalat. Szóba elegyedtem néhány rabbal, akik értettek a fémmegmunkáláshoz, és begyűjtöttem néhány ötletet, anélkül, hogy elárultam volna a sajátomat. Találtam néhány jó rejtekhelyet is, ahol az ember eltölthette a nap egy részét anélkül, hogy kihajtották volna dolgozni, és néhány másik rejtekhelyet, ahol szerszámokat meg alumíniumdrót-darabokat lehetett eldugni. Kohó gyanánt két lapos dobozt készítettem, loptam néhány alumíniumdrót-darabot, a kályhagyárból szerzett vékony acélból pedig csináltam egy kezdetleges öntőformát, elcsentem egy kevés jó minőségű faszenet és dízelolajat tüzelőnek, és készen álltam az üzlet beindítására. Dolgun, mint írta, hamarosan képes volt „két kanalat gyártani szinte minden nap”. Ezeket más rabokkal vizes palackra és étolajra cserélte, amit a palackba töltött. Ilyenformán volt mibe mártogatnia a kenyerét.[1413] Nem minden tárgy volt szükségképpen hasznos, amit a rabok egymásnak készítettek. Anna Andrejeva festőművész szolgálataira állandóan igény volt – és nem csak a rabok részéről. A lágerigazgatóság azt kérte tőle, hogy díszítse ki a temetésre a sírkövet, hogy javítson meg törött cserépedényeket és játékokat, továbbá, hogy készítsen is játékszereket: „Mindent megcsináltunk a

főnököknek, bármire volt szükségük, bármit kértek.”[1414] Egy másik rab apró emléktárgyakat faragott a többi rabnak mamutagyarakból: karkötőket, kicsiny, „északi” témájú szobrocskákat, gyűrűket, medálokat, gombokat. Olykor szégyellte magát, amiért pénzt fogadott el érte. „No de, végtére is, mindenki el tudja dönteni, mit akar… nem szégyen pénzt kémi a munkáért.”[1415] A moszkvai „Memorial” Társaság múzeuma – melyet hajdani rabok hoztak létre, hogy dokumentálják a sztálini elnyomás történetét – mindmáig tele van efféle holmikkal: hímzett csipkedarabokkal, kézzel faragott csecsebecsékkel, festett kártyalapokkal, sőt apró művészi alkotásokkal – festményekkel, rajzokkal, szobrokkal –, amiket a rabok megőriztek, hazavittek magukkal, majd a gyűjteménynek adományoztak. A rabok nem csak tárgyakat készítettek. Bármennyire különösen hangzik, a Gulagban az ember énekelhetett – vagy táncolhatott és szerepelhetett – az életéért. Ez kiváltképp vonatkozott a nagyobb lágerekben raboskodó tehetséges emberekre, hisz itt a vezetők fel akartak vágni tábori zenekarukkal és színjátszó csoportjukkal. Amikor az Uhtyizsemlag parancsnoka a fejébe vette, hogy igazi operatársulata lesz, az több tucat énekes és táncos életének megmentését jelentette. Az érintettek legalábbis hamarabb szabadultak az erdei munkából, hogy legyen idejük próbálni. Ami ennél is fontosabb, ismét embernek érezhették magukat. „A színészek, amikor a színpadon voltak, megfeledkeztek az állandó éhségérzetről, a jogfosztottságukról, a kapun kívül várakozó, kutyákkal őrzött transzportról”, írta Alekszandr Klejn.[1416] Georgij Feldgun hegedűművész, miközben a dalsztroji lágerzenekarban játszott, úgy érezte „mintha a szabadság levegőjét lélegezném be”.[1417] A jutalom olykor még nagyobb volt. Az egyik dmitlagi dokumentumban szó esik azokról a különleges ruhadarabokról – köztük a nagy becsben tartott tiszti csizmákról –, amiket a lágerzenekar tagjai között osztottak ki, valamint a lagpunkt

parancsnokának utasításáról is, melynek értelmében különleges barakkokban helyezték el a zenészeket.[1418] Thomas Sgovio megfordult egy ilyen magadani muzsikus-barakkban: „A bejárattól jobbra volt egy elkülönített fülke, kicsiny kályhával. A kapcák és a nemezcsizmák a falak között kifeszített drótokon függtek. A priccsek szép takarókkal voltak leterítve. A matracokat és párnahuzatokat szalmával töltötték meg. A falakról hangszerek lógtak – tuba, vadászkürt, harsona, trombita és hasonlók. A zenészek fele köztörvényes volt. Mindannyian könnyű munkát végeztek – volt köztük szakács, borbély, fürdőigazgató, könyvelő stb.”[1419] Az előadóművészeknek azonban a kisebb lágerekben, sőt még néhány börtönben is jobb körülményekben volt részük. Georgij Feldgun külön élelmet kapott, amíg az átmeneti lágerben volt, miután hegedült köztörvényesek egy csoportjának. Nagyon különösnek találta az élményt: „Itt vagyunk a világ végén, a vanyinói kikötőben… és örök érvényű zenét játszunk, amit több mint kétszáz éve szereztek. Vivaldit játszunk ötven gorillának.”[1420] Egy másik rab énekes- és színésznőkkel találta magát egy zárkában, akiket, tehetségükre való tekintettel, nem tettek be a lágerekbe küldött transzportokba. Látván, hogy nekik jobb bánásmódban van részük, rávette őket, hogy ő is felléphessen, aztán hamisan énekelt, és kifigurázta magát. Korábban ismeretlen komikusi tehetségének köszönhette, hogy lágerpályafutása hátralévő részében rabtársai ennivalóval és más módon segítették.[1421] Akadtak mások is, akik a humort állították a túlélés szolgálatába. Dmitrij Panyin írt arról az odesszai hivatásos bohócról, aki az életéért játszott, tudván, ha sikerül megnevettetnie a lágerigazgatóságot, megmenekül a büntetőlágerbe szállítástól. „A vidáman táncoló bohócnak csak az irgalomért könyörgő nagy fekete szemében látszott a disszonancia. Soha nem láttam ennyire érzelmes alakítást.”[1422] A hatósággal való kollaborálás sokféle módja közül a raboknak a lágerszínházi szereplés vagy más kulturális tevékenységekben történő

részvétel tűnt az „önmentés” legkevésbé problematikus változatának. Talán azért volt ez így, mert ebből a többi rabnak is származott némi öröme. Még azoknak is, akik nem részesültek különleges bánásmódban, a színház óriási erkölcsi támogatást nyújtott, valamit, amire szintén szükség volt a túléléshez. „A színház a raboknak a boldogság forrása volt, imádták és rajongtak érte”, írta egyikük.[1423] Gustav Herling felidézte, hogy a koncerteken „a rabok levették az ajtóban a sapkájukat, a bejárat előtt lerázták a bakancsukról a havat, és ünnepélyes várakozással, már-már vallásos áhítattal foglalták el helyüket a padokon”.[1424] Bizonyára ez volt az oka annak, hogy akik művészi tehetségüknek köszönhetően jobban éltek, nem irigységet és gyűlöletet, hanem csodálatot váltottak ki társaikból. Tatyjana Okunyevszkaját – a filmsztárt, akit azért ítéltek lágerbüntetésre, mert nem volt hajlandó együtt hálni Abakumovval, a szovjet elhárítás vezetőjével – mindenütt ismerték, és mindenki segítette. Az egyik tábori koncert alatt úgy érezte, mintha köveket dobtak volna a lábához; lepillantott, és azt látta, hogy rendkívüli ínyencséget, mexikói ananászkonzervet kapott, amit néhány zsivány kifejezetten neki szerzett.[1425] Nyikolaj Sztarosztyin futballista ugyancsak a legnagyobb tiszteletnek örvendett az urkák körében, akik, írta, egymásnak adták tovább az üzenetet: ne nyúljatok Sztarosztyinhoz. Esténként, mikor mesélni kezdte futballtörténeteit, „vége szakadt a kártyapartiknak”, s a rabok köréje gyűltek. Amikor új lágerbe érkezett, legtöbbször tiszta ágyat kapott a láger kórházában. „Ez volt az első dolog, amit érkezésemkor felajánlottak nekem, ha az orvosok vagy a főnökök között akadt egy szurkoló.”[1426] Csak nagyon kevesen aggályoskodtak olyan bonyolultabb erkölcsi kérdések miatt, vajon „helyes-e” énekelnie és táncolnia egy börtönbe zárt rabnak. Nagyezsda Joffe közéjük tartozott: „Amikor visszatekintek az öt évre, nem szégyenkezve emlékezem rájuk, és nincs semmi pirulnivalóm. Csak az amatőr színház kérdése…

Lényegében nem volt benne semmi rossz, és mégis… a távoli őseink, hozzávetőleg hasonló körülmények között, szögre akasztották a lantjukat, és nem énekeltek megbéklyózva.”[1427] Egyes raboknak, kiváltképp, akik nem a Szovjetunióból származtak, szintén voltak kételyeik az előadásokkal kapcsolatban. Egy lengyel rab, akit a háború alatt tartóztattak le, azt írta, hogy a lágerszínházat „azért hozták létre, hogy tovább rombolják az önbecsülésünket… Időnként voltak »művészi« előadások, vagy valami különös zenekarféle lépett fel, de ez nem a lélek kielégítéséért történt. Inkább azért, hogy megmutassák a maguk szovjet kultúráját, és még jobban elbizonytalanítsák az embert.”[1428] Mindamellett azoknak, akik kényelmetlenül érezték magukat, nem volt kötelező részt venniük a hivatalos előadásokon. Azok a politikai foglyok, akik később papírra vetették emlékezéseiket – és ez talán megmagyarázza, miért tették ezt –, többen „történetmesélő” képességüknek tulajdonítják a túlélésüket: regények vagy filmek cselekményének felidézésével szórakoztatták a köztörvényes rabokat. A lágerek és börtönök világában, ahol ritkaságszámba mentek a könyvek és a filmek, egy jó történetmesélő nagy megbecsülést élvezett. Leonyid Finkelstejn azt állítja, „örökre hálás leszek annak a tolvajnak, aki az első börtönben töltött napomon felfedezte bennem ezt a képességet, és így szólt: »Te biztosan sok könyvet olvastál. Meséld el őket az embereknek, és nagyon jól fogsz élni.« És csakugyan, jobban éltem, mint a többiek. Ismertségre, hímévre tettem szert… Találkoztam emberekkel, akik ezt mondták: »Te vagy a Leoncsik-Romanyiszt [Leoncsik, a történetmesélő], hallottam rólad Tajsetben«.” E képessége folytán Finkelstejnt naponta kétszer hívták a brigádvezető szállására, ahol kapott egy bögre forró vizet. A kőbányában, ahol dolgozott, „ez az életet jelentette”. Finkelstein, saját bevallása szerint, úgy találta, hogy a legnagyobb népszerűségnek az orosz és külföldi klasszikusok örvendtek: az újabb szovjet regények cselekményének elmesélésével sokkal csekélyebb

sikert aratott.[1429] Mások ugyanezt tapasztalták. Jevgenyija Ginzburg, miközben egy levegőtlen, fülledt vasúti kocsiban Vlagyivosztok felé tartott, megtanulta, „hogy a szavalásból anyagi előnyök származnak… Például Gribojedov Az ész bajjal jár című darabjának minden felvonása után kaptam egy korty vizet valakitől, jutalomképpen a »közösségért tett szolgálataiméra.”[1430] Aleksander Wat, amikor börtönben volt, Stendhal Vörös és feketéjét mondta el egy csapatnyi banditának.[1431] Alexander Dolgun a Nyomorultakat adta elő.[1432] Janusz Bardach A három testőr történetét mesélte: „Minden egyes cselekményfordulatnál emelkedett a státusom.”[1433] Colonna-Czosnowski, az éhenkórász politikaiakat „férgek”-ként emlegető köztörvényesek között szintén úgy védte meg magát, hogy elmesélte nekik „a maximális drámai hatás érdekében megfelelően kiszínezve, a saját verziómat egy filmről, amit Lengyelországban láttam néhány évvel korábban. Egy gengsztertörténet volt, Chicagóban játszódott, Al Capone is szerepelt benne. A hatás kedvéért bedobtam Bugsy Malone-t, talán még Bonnie-t és Clyde-ot is. Elhatároztam, hogy beleveszek mindent, amire emlékszem, és még pár apróságot, amit a pillanat hevében találtam ki.” A történet magával ragadta a hallgatóságot, és többször is arra kérték a lengyelt, hogy ismételje meg. „Feszülten figyeltek, mint a gyerekek. Nem zavarta őket, hogy újra és újra ugyanazokat a történeteket hallják. Abban is gyerekekre hasonlítottak, hogy szerették, ha mindig ugyanazokat a szavakat használom. Észrevették a legcsekélyebb változtatást vagy a legkisebb kihagyást is… az érkezésemet követő három héten belül más ember lett belőlem.”[1434] Megesett, hogy a rabnak nem is kellett pénzt vagy kenyeret szereznie művészi adottsága révén azért, hogy megmentse az életét. Nyina Gagen-Torn beszámol egy Wagner-rajongó zenetörténészről, akinek sikerült megírnia egy operát, amíg a lágerben volt. Az asszony önként vállalta a csatornák és melléképületek takarítását, mivel ez a

máskülönben kellemetlen munka elegendő szabadságot biztosított számára a komponáláshoz.[1435] Alekszej Szmirnov, aki napjainkban az oroszországi sajtószabadság egyik élharcosa, közli két irodalomtudós történetét, akik, miközben a lágerekben raboskodtak, megteremtették egy fiktív tizennyolcadik századi francia poéta figuráját, és tizennyolcadik századi francia nyelven költöttek verseket.[1436] Gustav Herling szintén óriási hasznát látta az irodalomtörténeti „óráknak”, melyeket egy hajdani professzortól vett: úgy vélte, a tanára talán még nagyobb hasznát látta volna a tudásának. [1437]

Irena Arginszkajának még esztétikai érzéke is előnyére vált. Évekkel kiszabadulása után még mindig a magas észak „hihetetlen szépségéről” beszélt, arról, hogy a napnyugták, a szabad térségek látványa és a hatalmas erdőségek szinte elakasztották a lélegzetét. Egyszer még az is előfordult, hogy anyja, látni akarván őt, megtette a hosszú, viszontagságos utat, és érkezésekor csak annyit mondtak neki, hogy a lányát kórházba vitték: az utazás hiábavaló volt. Az asszony is, akárcsak leánya, „élete végéig” emlegette a tajga szépségét.[1438] A szépség ugyanakkor nem segíthetett mindenkinek, érzékelése pedig szubjektív volt. Ugyanazon a tajgán, ugyanazon a szabad levegőn, ugyanazon a lenyűgöző tájon Nagyezsda Uljanovszkaja úgy találta, hogy a látvány viszolygást ébreszt benne: „Szinte akaratom ellenére jutnak eszembe a grandiózus napfelkelték és napnyugták, a fenyőerdők, a pompás virágok, amelynek valaminő okból nem volt semmilyen illatuk.”[1439] Ez az állítás annyira megdöbbentett engem, hogy amikor nyár derekán én magam is ellátogattam a magas északra, más szemmel néztem Szibéria széles folyóit és végtelen erdőségeit, a holdbéli tájnak tetsző sarkvidéki tundrát. Közvetlenül egy szénbánya mellett, amely az egyik hajdani vorkutai lagpunkt helyén található, még néhány sarki vadvirágot is szedtem, hogy lássam, van-e illatuk. Van. Talán Uljanovszkaja egyszerűen nem akarta megérezni azt.

tizennyolcadik fejezet LÁZADÁS ÉS SZÖKÉS Azt hiszem, ha ekkor meghallottam volna a szánhúzó kutyák nyüszítését, ami mindig az őrjárat indulását jelezte, szabályszerűen rosszul lettem volna. A külső kerítésig futva tettük meg az utat… Valószínűleg nem csaptunk nagy zajt, nekem mégis úgy tetszett, hogy fülsiketítő robajjal jár minden mozdulatunk… Végső, őrült erőfeszítéssel rúgtuk el magunkat, átugorva a külső kerítés aljánál lévő szögesdrótot, kifulladva kérdeztük, hogy rendben van-e mindenki, aztán teljes összhangban futni kezdtünk. SLAVOMIR RAWICZ: A hosszú menet[1440]*

A Gulaggal kapcsolatos nagyszámú mítosz közül a szökés lehetetlenségének mítosza tartja magát a legszívósabban. A szökés Sztálin lágereiből, írta Szolzsenyicin, „emberóriásoknak való vállalkozás – de kudarcra ítélt óriásoknak.”[1441] Anatolij Zsigulin szerint „Kolimáról lehetetlen volt a szökés”.[1442] Varlam Salamov a rá jellemző komorsággal azt írta, hogy „a szökéssel próbálkozó menekültek szinte mindig az újonnan érkezettek, akik az első évüket töltik itt, olyan emberek, akiknek szívéből még nem veszett ki a szabadság és a hiúság”.[1443] Nyikolaj Abakumov, a norilszki helyőrség hajdani parancsnokhelyettese tagadta, hogy lehetséges lett volna sikeres szökés: „Némelyek kijutottak a lágerekből, de senkinek nem sikerült elérnie a »szárazföldet«„– amin Közép-Oroszországot értette.[1444] Gustav Herling beszámol egy rabtársa történetéről, aki

megpróbálkozott a szökéssel, és kudarcot vallott: több hónapos gondos tervezést és sikeres kitörést követően, hét napot töltött el éhesen kóborolva az erdőben, és miután látta, hogy csak hét mérföldre jutott a lágertől, és nem volt mit ennie, önként feladta magát. „A szabadság nem nekünk való – jelentette ki a férfi, valahányszor elmesélte rabtársainak szökési kísérlete történetét. – Életünk hátralévő részére ehhez a helyhez vagyunk láncolva, még akkor is, ha nem viselünk láncokat. Megszökhetünk, kóborolhatunk, de végül visszajövünk.”[1445] A lágereket természetesen úgy építették, hogy megakadályozzák a szökést: végső soron ezt a célt szolgálták a falak, a szögesdrót, az őrtornyok és a gondosan elgereblyézett senki földje. Sok lágerben azonban nem volt szükség szögesdrótra a rabok egy helyben tartásához. Az időjárás a szökés ellen dolgozott – az év tíz hónapjában a hőmérséklet fagypont alatt volt –, akárcsak a domborzati viszonyok, s ezt a tényt lehetetlen kellőképpen értékelni, amíg az ember nem látja saját szemével, hogy a távolabbi lágerek némelyike miféle helyen létesült. Nem túlzás például azt állítani, hogy Vorkuta, az a város, mely a vorkutlagi szénbányák mellett nőtt ki a földből, nem csupán elszigetelt, de gyakorlatilag megközelíthetetlen is. Nem létezik olyan út, ami a sarkkörön túl fekvő Vorkutába vezetne: a város és bányái csakis vasúton vagy repülőgépen érhetők el. Telente mindenki mozgó célpont volt, aki nekivágott a nyílt, fátlan tundrának. Nyaranta ugyanez a táj hasonlóképpen nyílt, áthatolhatatlan mocsárvidékké változik. A távolságok a délebbi táborokban szintén problémát jelentettek. Még ha egy rab átmászott is a szögesdróton, vagy kereket oldott erdei munkahelyéről – figyelembe véve az őrök hanyagságát, ez nem volt olyan nehéz –, mérföldekre találta magát bármiféle úttól vagy vasúttól, és gyakran mérföldekre mindentől, ami városra vagy falura emlékeztetett. Nem volt ennivaló, nem volt menedék, és olykor vízből

is csak nagyon kevés akadt. Lényegesebb, hogy mindenütt őrszemek voltak: végső soron a kolimai régió egésze – sok száz négyzetmérföldnyi tajga – igazából egy hatalmas börtön volt, amiként a teljes Komi Köztársaság, a kazah sivatag jókora része és Észak-Szibéria is. Az ilyen helyeken kevés átlagos falu volt, és kevés átlagos lakos. Mindenkiben, aki egyedül, megfelelő személyazonossági iratok nélkül járt, azonnal felismerték a szökevényt, és vagy lelőtték, vagy megverték és visszaszállították a lágerébe. A rabok egyike emiatt döntött úgy, hogy nem tart szökni készülő társaival: „Hová mehetnék papírok vagy pénz nélkül egy olyan vidéken, ami tele van koncentrációs táborokkal, és ebből kifolyólag egymást érik az ellenőrzőpontok?”[1446] Az sem volt valószínű, hogy a szökevény rab segítséget kapjon azoktól a helybéli lakosoktól, akik nem voltak őrök vagy rabok, már amennyiben egyáltalán találkozott valakivel. A cári idők Szibériájában a szökött fegyencek és jobbágyok hagyományosan rokonszenvet keltettek, tálakban kenyeret és tejet helyeztek ki számukra éjszakánként a küszöbre. Egy régi, forradalom előtti börtöndal így szól: A parasztasszonyok tejjel láttak el Az ifjú legények dohánnyal.[1447] A sztálini Szovjetunióban más volt a közhangulat. A legtöbb ember azonnal feladta volna a szökött „ellenséget”, és még inkább a „visszaeső” bűnözőt. Nemcsak azért, mert nagyjából-egészében elhitték a rabokkal kapcsolatos propagandát, de azért is, mert akik nem adtak fel egy szökevényt, maguk is hosszú börtönbüntetést kockáztattak.[1448] Nem mintha a mindennapi élet paranoiás légkörében szükséges lett volna még jobban rájuk ijeszteni: Ami a helyi lakosságot illeti, senki nem mentett és bújtatott bennünket úgy, ahogyan mentették és bújtatták a német

koncentrációs táborokból szökött foglyokat. Azért volt ez így, mert oly sok éven át állandó félelemben és gyanakvásban éltek, minden percben valami balszerencsére számítottak, még egymástól is tartottak… Ahol mindenki, a legkisebb embertől a legfontosabb személyig, kémektől rettegett, lehetetlen volt a sikeres menekülésben reménykedni.[1449] Ha az ideológia és a félelem nem ösztönözte eléggé a helybélieket a szökött rabok feladására, megtette azt a mohóság. Alappal vagy alaptalanul, számos emlékező úgy véli, hogy a helyi törzsek – a magas északon az eszkimók, délen a kazahok – folyamatosan lesben álltak, hogy elfogják a szökevényeket. Néhányan hivatásos fejvadászok lettek, akik egy kilogramm tea vagy egy zsák búza fejében keresték a rabokat.[1450] Kolimán az a környékbeli, aki beszolgáltatta egy szökevény jobb kezét – vagy, egyes beszámolók szerint, a szökevény fejét –, 250 rubel jutalmat kapott, és úgy tűnik, hogy a jutalom nagysága másutt is hasonló volt.[1451] Dokumentálták azt az eseményt, mikor egy helyi férfi felismert egy rabot, aki szabad embernek álcázta magát, és jelentést tett róla a rendőrségnek. 250 rubelt kapott. A fia is kapott 150-et, aki szintén elment a rendőrségre. Egy másik esetben az a férfi, aki egy szökevény hollétét közölte a lágerparancsnokkal, fejedelmi, 300 rubeles jutalomban részesült. [1452]

Az elfogottak rendkívül súlyos büntetésre számíthattak. Előfordult, hogy nyomban agyonlőtték őket. A szökevények holttestét propagandacélokra is felhasználták: A kapuhoz közeledvén egy pillanatig azt gondoltam, hogy bizonyára rosszat álmodom: a kapufélfáról egy meztelen hulla lógott. Kezét és lábát dróttal kötözték össze, a feje félrebillent, üveges szeme félig nyitva volt. A feje fölött egy tábla, ezzel a felirattal: „Ez a sorsa mindenkinek, aki szökni próbál

Norilszkból.”[1453] Zsigulin felidézi, hogy a szökést megkísérlők tetemét, az ő kolimai lagpunktja közepén olykor akár egy hónapig is látni lehetett.[1454] Régi gyakorlat volt ez, melyet Szolovkin alkalmaztak először. Az 1940-es évekre jószerével általánossá vált.[1455] És mégis – sokan megpróbálkoztak a szökéssel. Sőt, a hivatalos statisztikák és a Gulag archívumaiban fellelhető dühös levelek tanúsága szerint, a sikertelen és a sikeres szökési kísérletek gyakoribbak voltak, mint azt a legtöbb emlékiratíró állítja. Léteznek például jelentések, amelyek a sikeres szökéseket követő büntetésekről tájékoztatnak. 1945-ben, miután az „NKVD 500-as Építkezése” – egy kelet-szibériai vasútvonal – mentén lévő lágerekből több csoportos szökésre került sor, a fegyveres őrség tagjai öt- és tíznapos börtönbüntetéseket kaptak, és a fizetésüket minden rács mögött töltött nap idejére ötven százalékkal csökkentették. Más esetekben a kirívó szökések után az őröket bíróság elé állították, a lágerparancsnokok pedig néha elveszítették az állásukat.[1456] Olyan őrökről is találhatók feljegyzések, akik szökést akadályoztak meg. Egy börtönőr, aki megszólaltatta a riasztót, miután a szökéssel próbálkozó rabok megfojtották az éjszakai őrszemet, 300 rubel jutalmat kapott. Elöljárója 200 rubelben részesült, amiként egy másik börtönparancsnok is, míg az ügyben szerepet játszó katonák 100 rubelt kaptak fejenként.[1457] Egyetlen láger sem volt teljesen biztonságos. Az isten háta mögötti Szolovkiról lehetetlennek tartották a szökést. Ennek ellenére két fehérgárdista, Sz. A. Malszagov és Jurij Besszonov 1925 májusában megszökött a SZLON egyik szárazföldi táborából. Miután megtámadták az őröket, huszonöt napon át gyalogoltak a finn határig. Tapasztalataikról később mindketten könyvet írtak, amelyek először tudósítottak Szolovkiról Nyugaton.[1458] 1928-ban Szolovkin sor

került egy másik nevezetes szökésre; ennek során fél tucat rab támadta meg az őröket, és átverekedte magát a láger kapuin. Legtöbbjük kijutott, és valószínűleg szintén Finnországba menekült. [1459] 1934-ben két különösen látványos szökést hajtottak végre ugyancsak Szolovkin őrzött rabok. Az egyikben négy „kém” vett részt, a másikat „egy kém és két bandita” hajtotta végre. Mindkét társaságnak sikerült csónakokat lopnia, és vízen át elszöknie, vélhetően Finnországba. A dolog következményeként a lágerparancsnokot leváltották, másokat pedig fenyítésben részesítettek.[1460] Ahogyan a SZLON táborai az 1920-as évek végén továbbterjeszkedtek a karéliai szárazföldön, megszaporodtak a szökésre használható alkalmak is – és Vlagyimir Csernavin kihasználta ezt. Csernavin halászati szakember volt, aki vette a bátorságot, hogy némi realizmust vigyen a murmanszki halászati tröszt ötéves tervébe. A projekt kritizálásáért „rongálónak” minősítették és elítélték. Ötesztendős büntetést róttak ki rá, és Szolovkira küldték. A SZLON végül szakértői minőségében dolgoztatta őt ÉszakKaréliában, ahol az volt a feladata, hogy új halászati vállalkozásokat tervezzen. Csernavin kivárta a megfelelő pillanatot. Jó néhány hónapot szánt arra, hogy elnyerje felettesei bizalmát, akik még azt is megengedték, hogy a felesége és tizenöt éves fia, Andrej meglátogassák. E látogatás egyik napján, 1933 nyarán a család „piknikezni” indult a helyi öböl partjára. A nyugati oldalra érve Csernavin és felesége közölték Andrejjel, hogy elhagyják a Szovjetuniót – gyalog. „Iránytű és térkép nélkül, vad hegyeket megmászva, erdőségeken és mocsarakon keresztül gyalogoltunk át Finnországba és a szabadságba”, írta Csernavin.[1461] Évtizedekkel később Andrej felidézte, hogy apja abban reménykedett, megváltoztathatja a világ véleményét SzovjetOroszországról, ha könyvet ír tapasztalatairól. A könyv megszületett. Nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat.[1462]

Csernavin esete azonban nem volt egyedülálló: sőt a Gulag kezdeti terjeszkedésének időszaka a szökések aranykora volt. A rabok száma rohamosan növekedett, viszont kevés volt az őr, és a lágerek viszonylag közel feküdtek Finnországhoz. 1930-ban 1.174 szökött rabot fogtak el a finn határon. 1932-re ez a szám 7.202-ra nőtt – és nagyon is lehetséges, hogy a sikeres szökések száma szintén arányosan emelkedett.[1463] A Gulag saját statisztikái szerint – amelyek természetesen aligha megbízhatóak – 1933-ban 45.755 ember szökött meg a lágerekből, és csak valamivel több mint a felét – 28.370 főt fogták el.[1464] A jelentések szerint a helybéli lakosságot megrémisztette a szabadon lévő elítéltek óriási tömege, és a lágerparancsnokok szakadatlanul erősítésért folyamodtak, hasonlóan a határőrséghez és a helyi OGPU-hoz.[1465] Válaszképpen az OGPU szigorúbb ellenőrzést foganatosított. Nagyjából ebben az időben igénybe vették a helyi lakosság segítségét is: egy OGPU-parancs előírta, hogy minden tábor 16-19 mérföldes körzetében a helyi lakosság „tevőlegesen küzdjön a szökések ellen”. Besorozták azokat is, akik a lágerek közelében vasutasként vagy hajósként dolgoztak. Kibocsátottak egy utasítást, amelyben megtiltották, hogy az őrök napnyugta után kivigyék a rabokat a celláikból.[1466] A helyi parancsnokok további erőforrásokért folyamodtak, kiváltképp több őrt kértek, hogy megakadályozzák a szökéseket.[1467] Új törvények születtek, amelyek értelmében a szökevénynek büntetése súlyosbításával kellett számolnia. Az őrök tudták, ha szökés közben lelövik a rabot, akár még jutalomban is részesülhetnek.[1468] A szökések száma azonban nem csökkent rohamosan. Az 1930-as években Kolimán gyakoribbak voltak a csoportos szökések, mint később. Az erdőkben táborozó köztörvényes rabok bandákba szerveződtek, fegyvert loptak, és még meg is támadták a helybélieket, a geológiai kutatócsoportokat és az őslakosok falvait. Nem kevesebb, mint huszonkét ilyen incidenst követően, 1936-ban létesült egy

különleges lágerrészleg 1.500 „kiváltképp veszélyes elem” – szökési szándékkal gyanúsított rab – számára.[1469] Később, 1938 januárjában, a Nagy Terror csúcspontján az NKVD egyik vezetőhelyettese körlevelet küldött a Szovjetunió valamennyi lágerébe, megállapítva, hogy „dacára a rabok lágerekből való szökése elleni határozott küzdelemmel kapcsolatos nagyszámú utasításnak… e tekintetben még mindig komoly intézkedésekre van szükség”.[1470] A második világháború elején a szökések száma ismét meredeken megugrott, köszönhetően az ország nyugati részében a lágerek evakuációjából fakadó körülményeknek és az általános fejetlenségnek.[1471] 1941 júliusában tizenöt rab szökött meg a Pecsorlagból, a Komi Köztársaság távolra eső táborainak egyikéből. Ugyanazon év augusztusában nyolc egykori matróz, az Északi Flotta egyik volt hadnagyának vezetésével magából a vorkutai lágerből, annak egy távoli részlegéből hajtott végre sikeres szökést.[1472] Később, a háború előrehaladtával a számok csökkenni kezdtek, ám a szökések soha nem szűntek meg teljesen. 1947-ben, abban az évben, amikor a háborút követően a legtöbb szökésre került sor, 10.440 rab kísérelt meg szökést, és közülük 2.894 esett fogságba.[1473] Ők csak csekély százalékát tették ki annak a sok millió rabnak, akik a szóban forgó időszakban lágerekben voltak, számuk azonban azt sejteti, hogy a szökés, némelyek emlékeivel ellentétben, nem volt teljességgel lehetetlen. Még az sem kizárt, hogy gyakoriságuk szolgál magyarázattal a lágerszabályzatok és a biztonsági intézkedések szigorodására, amely a Gulag létezésének utolsó fél évtizedét jellemezte. Általában véve az emlékezők egyetértenek abban, hogy a szökéssel próbálkozók túlnyomó többsége köztörvényes volt. Ez a tény tetten érhető a köztörvényes-szlengben, mely a tavasz eljövetelét is a „zöld ügyész” megérkezésének nevezi (azaz: „Vászját kiengedte a zöld ügyész”), mivel a nyári szökéseket a leggyakrabban tavasszal

tervelték ki: „Átjutni a tajgán csakis nyáron lehetséges, amikor lehet füvet, gombát, bogyót, gyökeret és mohalisztből sütött lepényt enni, mezei egeret, mókust, szajkót, nyulat fogni…”[1474] A magas északon a szökés optimális időszaka a tél volt, amit a köztörvényesek „fehér ügyész”-ként emlegettek: a tundra mocsarai és a sáros talaj kizárólag ilyenkor voltak járhatók.[1475] A hivatásos bűnözök szökései gyakrabban voltak sikeresek, mivel nekik, ha egyszer átmásztak „a drót alatt”, sokkal jobb esélyük volt az életben maradásra. Ha eljutottak egy nagyobb városba, ott beolvadhattak a helyi alvilágba, szerezhettek hamis papírokat, és találhattak rejtekhelyet. Mivel a „szabad” világba való visszatérésre kevéssé vágytak, a köztörvényesek egyszerűen szórakozásból is megszöktek, hogy egy kicsit „odakint” legyenek. Ha elfogták őket, és sikerült életben maradniuk, mit számított tíz év súlyosbítás egy olyan embernek, akire már eleve kétszer huszonöt évet vagy még többet szabtak ki? Egy hajdani zek beszámol arról a köztörvényes nőről, aki csakis azért szökött meg, hogy „randevúzhasson egy férfival”. Az illető „örömtől sugározva” tért vissza, persze azonnal a büntetőcellába zárták.[1476] A politikai foglyok sokkal ritkábban kíséreltek meg szökést. Hiányzott a segítőhálózatuk és a jártasságuk, és az üldözésük is nagyobb buzgalommal folyt. Csernavin – aki nagy gonddal készült fel a saját szökésére – a következőképpen magyarázta a különbséget: Az őrök a köztörvényesek szökését nem vették nagyon komolyan, és nem tettek nagy erőfeszítést az üldözésükre: akkor fogták el őket, amikor elértek egy vasútvonalat vagy egy várost. De a politikai foglyok üldözéséhez azonnal egységeket állítottak fel: néha az összes környékbeli falut mozgósították és segítségül hívták a határőröket is. A politikai fogoly mindig igyekezett külföldre szökni – a szülőhazájában nem számíthatott menedékre. [1477]

A szökevények többségükben férfiak voltak, de nem kizárólag. Margarete Buber-Neumann lágeréből egy cigánylány szökött meg, a tábori szakács társaságában. Egy idősebb cigányasszony, a történetről értesülvén sokatmondóan bólintott: „Úgy tudta, hogy valahol a környéken van egy cigánytábor. Ha el tud jutni oda, biztonságban van.”[1478] A szökéseket általában előre megtervezték, de sor kerülhetett rájuk spontán módon is: Szolzsenyicin ír arról a rabról, aki Kazahsztánban átugrott a szögesdrót kerítésen, mikor homokvihar tombolt.[1479] A szökési kísérleteket gyakran a kevésbé őrzött munkahelyeken hajtották végre, de ez nem minden esetben volt így. Az 1945-ös év találomra kiválasztott szeptember havában például a feljegyzett szökési kísérletek 51 százalékára a munkaterületen, 27 százalékára a lakóbarakkok zónájában, 11 százalékára pedig transzport közben került sor.[1480] Edward Buca azt tervezte, hogy fiatal ukránokból álló csoporttal együtt szökik meg egy Szibériába indított rabszállító vonatról: A fűrészlapommal megpróbáltunk átvágni négy-öt deszkát úgy, hogy csak éjszaka dolgoztunk, és a nyomokat kenyér és a vagon padlójáról származó lótrágya keverékével takartuk el. A nyílás elkészülte után vártunk volna, amíg a vonat megáll az erdőben, aztán a deszkákat kilökve kiugráltunk volna a vagonból – minél többen, és szétrajzottunk volna az összes irányba, hogy megzavarjuk az őrséget. Néhányunkat biztos lelőtték volna, de a többségnek sikerült volna eltűnnie.[1481] Miután készülődésük gyanút keltett, a szökni akarók kénytelenek voltak letenni a tervükről. Mások azonban megpróbáltak megszökni a vonatokról: 1940 júniusában két köztörvényes egy lyukon tényleg kijutott a vagonból.[1482] Ugyanebben az évben, a vagon néhány korhadt deszkájának

köszönhetően, Janusz Bardach is megszökött. Mivel azonban nem tette vissza őket a helyükre, kutyák segítségével azonnal elfogták és csúnyán megverték – de életben maradt.[1483] Szolzsenyicin megfogalmazásával élve, „Külön csoportba tartoztak azok a szökések, amelyek nem egy-egy kétségbeesett nekirugaszkodással kezdődnek, hanem műszaki számítással és arany kezek munkájával” [III. 236. o.].[1484] A vasúti teherkocsikba álfalakat építettek be; voltak rabok, akik leszögelt ládákban vitették ki magukat a lágerből.[1485] Egy ízben huszonhat köztörvényes rab alagutat ásott a fal alatt. Mindannyian kijutottak, jóllehet – az üldözésüket vezető tiszt szerint – mindannyiukat el is fogták még ugyanabban az esztendőben.[1486] Mások, Csernavinhoz hasonlóan, a lágeren belül birtokolt különleges pozíciójukat használták fel szökésük előkészítésére. A levéltári dokumentumokban szó esik arról a rabról, aki szándékosan idézte elő egy tehervonat kisiklását, és a zűrzavar közepette megszökött.[1487] Egy másik dokumentált esetben a rabok, miközben holttesteket földeltek el a láger temetőjében, lelőtték az őrüket, és hulláját a tömegsírba tették, hogy ne lehessen azonnal felfedezni.[1488] Könnyebben tudtak megszökni a „nem őrzött” rabok is, akik engedéllyel közlekedhettek a lágerek között. Az álcázás ugyancsak szerepelt az eszközök között. Varlam Salamov beszámol egy rab történetéről, akinek sikerült megszöknie és két évet szabadlábon töltenie, bejárva Szibériát és geológusnak adva ki magát. Egy ízben a helyi hatóságok, büszkén arra, hogy ilyen szakember jelent meg a vidéken, igen tisztelettudóan felkérték őt előadás tartására. „Krivosej mosolygott, angolul idézte Shakespearet, felfirkált valamit a táblára, és tucatszám dobálózott az idegen nevekkel.” Végül azért fogták el, mert pénzt küldött a feleségének. [1489] Salamov története talán légből kapott – de a levéltári dokumentumokban szó esik hasonló esetekről. Például egy kolimai rab iratokat lopott, felsurrant egy repülőgépre, és eljutott Jakutszkba.

Ott találtak rá, miután, zsebeiben 200 gramm arannyal, egy kényelmes hotelben szállt meg.[1490] Nem minden szökés volt ennyire ügyes és ötletes. Sok – valószínűleg a legtöbb – köztörvényes erőszakot alkalmazott szökése során. Megtámadták, lelőtték vagy megfojtották a fegyveres őröket, akárcsak a szabad munkásokat és a helyi lakosokat.[1491] Nem kímélték egymást sem. A köztörvényes szökevények körében bevett szokás volt a kannibalizmus. Két köztörvényes előre megbeszélte, hogy egy harmadik (a „hús”) társaságában fognak megszökni, akinek az volt a sorsa, hogy útközben a másik kettő táplálékául szolgáljon. Buca beszámol annak a hivatásos rablógyilkosnak a peréről is, aki hasonszőrű társával, és „két lábon járó éléstárukkal”, a lágerszakáccsal szökött meg: Ez az ötlet nem nekik jutott először eszükbe. Amikor az ember egy óriási közösségben él, amelynek tagjai másról sem álmodnak, csak a szökésről, óhatatlanul szóba kerül minden lehetséges megoldás. A „két lábon járó éléstár” tulajdonképpen egy kövér rab. Ha kell, meg lehet ölni és meg lehet enni. És amíg szükséges, ő maga cipeli az „élelmet”. A két férfi úgy cselekedett, ahogyan megbeszélték – megölték és megették a szakácsot –, de nem számoltak az út hosszúságával. Ismét kezdtek éhesek lenni: A lelkük mélyén mindketten tudták, hogy amelyikük elsőként elalszik, azt a másik meg fogja ölni. Ezért mindketten úgy viselkedtek, mintha nem lennének fáradtak, és az egész éjszakát történetek mesélésével töltötték, árgus szemekkel figyelve egymást. A régi barátság lehetetlenné tette, hogy az egyik nyíltan a másikra támadjon, vagy hogy bevallják kölcsönös gyanakvásukat.

Végül egyikük elaludt. A másik elvágta a torkát. Az illetőnek, állítja Buca, amikor két nappal később elfogták, még mindig nyershús-darabok voltak a zsákjában.[1492] Noha nem tudjuk, milyen gyakran került sor ilyesfajta szökésekre, elég sok hasonló történet létezik, és elég sok rab emlegette őket az 1930-as évek elejétől az 1940-es évek végéig ahhoz, hogy biztosra vehessük, időnként csakugyan megtörtént efféle eset.[1493] Kolimai tartózkodása idején Thomas Sgovio is hallott két olyan szökevény halálos ítéletéről, akik magukkal vittek egy fiatal rabot, és miután megölték, besózták a húsát.[1494] Vaclav Dvorzseckij az 1930as évek közepén, Karéliában szerzett tudomást egy hasonló történetről.[1495] A szökésekről és a szökevényekről szájhagyomány útján terjedő Gulag-legendák között akad néhány igazán rendkívüli is – ezek meglehetős valószínűséggel a képzelet szüleményei. Szolzsenyicin leírja egy Georgij Tenno nevű észt politikai fogoly történetét, aki újra és újra megszökött a lágerekből, egy ízben 300 mérföldet tett meg lóháton, csónakkal, biciklivel, és nagyon közel jutott a KözépSzibériában lévő Omszk városához. Noha Tenno története részben valószínűleg igaz – az észt később összebarátkozott egy másik Gulagtúlélővel és memoárszerzővel, Alexander Dolgunnal, akit Szolzsenyicinnek is bemutatott –, a kiváltképp látványos szökéseit taglaló mesék némelyikének nehezebb hitelt adni.[1496] Egy angol antológiában szerepel annak az észt prédikátornak a története, akinek sikerült megszöknie a táborból, papírokat hamisítania, és társaival együtt átgyalogolnia az afgán határon. Ugyanebben az antológiában szó esik egy spanyol rabról, aki úgy szökött meg, hogy miután a lágerét földrengés sújtotta, holtnak tettette magát. Utóbb, állítja, a határon átsurranva eljutott Iránba.[1497] Végül pedig ott van Slavomir Rawicz különös esete, akinek visszaemlékezése, A hosszú menet az egész Gulag-irodalom

leglátványosabb és legmegindítóbb szökési történetét tartalmazza. Rawicz, saját bevallása szerint, Lengyelország szovjet megszállásakor esett fogságba, majd deportáltként egy északszibériai lágerbe került. Ha hinni lehet neki, a lágerparancsnok feleségével összejátszva szökött meg, hat másik rab, köztük egy amerikai társaságában. Egy deportált lengyel lány, akit útközben szedtek fel, velük együtt jutott ki a Szovjetunióból. A minden bizonnyal rendkívüli út során – már amennyiben egyáltalán sor került rá – gyalogszerrel megkerülték a Bajkál-tavat, átkeltek a mongol határon, a Góbi sivatagon, a Himaláján és Tibeten, majd Indiába érkeztek. Négyen áldozatul estek a rendkívüli viszontagságoknak. Sajnos a – Rudyard Kipling A férfi, aki volt című novellájára határozottan emlékeztető – történet igazságtartalmának feltárását célzó számos próbálkozás nem vezetett eredményre.[1498] A hosszú menet nagyszerű elbeszélés, még akkor is, ha a benne foglaltak soha nem történtek meg. Meggyőző realizmusa tanulságokkal szolgálhat mindannyiunk számára, akik a Gulagból végrehajtott szökések tényszerű történetét igyekszünk megírni. A szökésről való fantáziálás minden rab életében fontos szerepet játszott. Még azon sok ezer rab számára is, akik soha nem tettek próbát, a szökés gondolata – a szökés ábrándja – fontos pszichológiai kapaszkodó maradt. Egy kolimai túlélő azt mondta nekem, hogy „a rezsimmel való szembeszegülés egyik legnyilvánvalóbb formája a szökés volt”. Kivált a fiatal férfi rabok tervei, beszélgetései és vitái forogtak a szökés legjobb módozatai körül. Számukra már maga a beszélgetés önmagában véve a tehetetlenségérzet elleni küzdelem egyik formája volt, ahogy Gustav Herling írja: Mi, egy lengyelekből álló bizalmas kör, gyakran találkoztunk az egyik barakkban, hogy megbeszéljük a terv részleteit; munka közben fémhulladékot gyűjtöttünk, régi dobozokat és üvegtörmeléket, azzal áltatván magunkat, hogy ezekből iránytűt

eszkábálhatunk; értesüléseket szereztünk a környező vidékről és a távolságokról, az éghajlati viszonyokról és az északi táj földrajzi sajátosságairól… Azon a rettenetes földön, ahová Nyugatról sok száz tehervonattal elhoztak bennünket, a saját külön ábrándjaink minden foszlánya friss életet adott nekünk. Ha azért, hogy valaki egy nem létező terrorszervezet tagja, tízévi munkatáborban letöltendő büntetés jár, miért ne lehetne egy kihegyezett szög iránytű, egy fadarab síléc, egy hevenyészett firkálmánnyal teli papírcetli térkép? Herling gyanítja, hogy a lelke mélyén az említett beszélgetések valamennyi résztvevője úgy vélte, az előkészületek hiábavalóak. A gyakorlat azonban rácáfolt erre: Emlékszem egy ifjú lengyel lovastisztre, aki, amikor a lágerben a legsúlyosabb volt az éhínség, elég akaraterővel rendelkezett ahhoz, hogy a napi fejadagjából levágjon egy vékony szelet kenyeret, a tűz fölött megszárítsa, és ezeket a darabkákat eltegye az iszákjába, amelyet titokzatos rejtekhelyre dugott el a barakkban. Évekkel később ismét találkoztunk az iraki sivatagban, és miközben egy katonai sátorban iddogálva felidéztük a börtönben töltött napokat, én tréfálkozva szóba hoztam „szökési tervét”. Ő azonban komolyan így válaszolt: „Nem volna szabad nevetned ezen. A szökés reményének köszönhetően éltem túl a lágert, a hullaházat pedig a kenyértartalékomnak köszönhetően. Az ember nem élhet, ha nem tudja, miért él.”[1499] A legtöbb túlélő úgy emlékszik, hogy a szökés a lágerből lehetetlen volt, a lázadást pedig egyenesen elképzelhetetlennek tartották. Az elnyomott, legyőzött, dehumanizált, a hatós