A befejezetlen ember 9789632275949 [PDF]

Igen, befejezetlen lények vagyunk. Azt is mondhatnám: szerencsére. Mert így még előttünk van az élet ezernyi lehetősége,

129 32 1MB

Hungarian Pages [361] Year 2014

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Table of contents :
ELÖLJÁRÓBAN
KRÉDÓ
Lehet, hogy tévedek
Nem tudom…
„Céltalan vándorai a létnek”?
A csellengő
Via negativa
A séta
Kihajolok az ablakon
A komolyság dicsérete
Minden lében kanál…
Egy kis hiba
A SZABADSÁG VARÁZSA ÉS VESZÉLYE
Ádám és Éva: Szabadok voltak?
A szabadság sokkja
A szabadság és a bableves
Egy elfogadhatatlan botrány
Láthatatlan rácsok és kötelek
Gulliver és a szabadság
A juhász három szamara
Az új Panoptikon
Az Európai Unió és a káposzta
Bohócszabadság?
„Nem akarják hallani…”
Függőségeink
A szabadság első pillanata
Az ezerarcú szabadság
A szabadság varázsa
Meglepetés
A szabadság szigetei
Az elérhetetlen Párizs
Strukturalista vándorcirkusz
Engedetlen madarak
Zuckerberg-galaxis?
A Google és a fekete hattyúk
Miért nem?
A Duna és az írógép
Nem tudod, mi a szabadság? Ugyan!
„A régiektől félek…”
A szabadság elvesztése
A szabadság ára
Szabadságtechnikák
1 + 1 = ?
A gépfegyver és a KRESZ
Sakk-matt
Futball: A szabály az szabály
A labda
A kanál és a szabadság
Viktória királynő vitorlásversenye
Egy kebel megrendíti a monarchiát
Érvek szabad lebegése
Bolondok szótára
Szeresd felebarátodat. Vagy mégsem?
Menekülés a szabadságból?
Kohn bácsi Belfastban
Bolhacirkusz
ERÉNYEK ÉS ESENDŐSÉGEK
Összeszedem magam
Az első cigaretta
„Kellemes”, „vad”, „kacér”, „excentrikus”
Az illatszereket.
Szerencsétlen flótások vagyunk?
„Csodálatos akarok lenni”
Ne hadarj…
Liftbeszéd 1
Liftbeszéd 2
Liftbeszéd 3
„Mint a kacsa…”
Csak lenni: még nem élet
A Napkirály arany fürdőkádja
„Utálom a luxust”
Lelkük van
Heuréka!
Az érthetetlen érthető
A méltóság útja
A lázadó ember
Nóra: Jól döntött?
„Nem vagyok őrült”
Lehetnék valaki más?
A trombita
Két majom
A befejezetlen ember
Leonardo da Vincinek se sikerült?
Hivatás és falevél
Dilemma
Mondd el életed
A tétova hajóskapitány
Tűzoltómajális és tökharang
TALÁLKOZÁSOK MÁSOKKAL ÉS ÖNMAGUNKKAL
Nem szeretnék Hamlettel találkozni
Szembejövünk önmagunkkal
Szembejönnek velünk
Lépegető télikabátok
Nem vagyok normális
Találkozás a helikopterrel
Három találkozás
Édesanyám és a hátizsák
REJTETT ÜZENETEK
Rejtett üzenetek
A halhatatlanság fogkréme
A mosógép és a Grál kehely
A sótartó és a transzcendencia
A cipő
Az autó legyőzi a halált
JÁTSSZUK AZT, HOGY…
A zongoralépcső
A megfelelő billentyű
Isten játszik?
„Ne csókold meg a mozdonyt, apu!”
A varázskarika
MÓZESTŐL RIMBAUD-IG
Nevetett-e valaha is Mózes vagy Jézus?
Vicc?
Nevetés és rettenet
Krisztus keresztje és Ádám koponyája
Katarzis 1
Katarzis 2
Shakespeare becsapott minket
Hamlet és az asztalosmester
A regények melankóliája
A szépség varázsa
A posztmodern édenkert
Gauguin
Rimbaud
TÁRSADALOM
Robinson Crusoe: Egyszemélyes társadalom
Rinocéroszok
Őrültek
Főkutyák és Alkutyák
Kommentár nélkül
A büfésnő kalandjai
Az umbuldától a megakorrupcióig
A hiányzó hős
A hiányzó hős, még egyszer
Kezét csókolom, Vargáné elvtársnő!
Rémképek
Farkasok Kánaánban
Elfecsérelt évtizedek
Félbemaradt hidak
Bal sors akit régen tép…?
Sántító történelem
Hurrá, jön a vihar!
Ilyenek vagyunk?
A romlás virágai
Nők a gályán
A konyha Mozartjai
Jelzős szerkezetek
Magyarország: Volt - Nincs…?
Ferenc Jóska és Freud
Találjuk ki … Mit is?
Diana hercegnő
A HATALOM EREJE ÉS BUTASÁGA
Fordulópont
Nem maradt ördög a pokolban
A szabadság és a nátha
Lángossütők és hazaárulók
„Te nagyon gőgös vagy, elvtársnő.”
Addig kell pofozni a pácienst…
Olvassuk a Pravdát
Gyanús!
Három mázsa táp
Játékelmélet - halálelmélet
Haditengerészet
Popeye és a relativitáselmélet
Kalapács
Tom and Jerry
Politikusnevelde
A hatalom térdet hajt
TÁRSAK - ÁLLATOK
„Embertelen” kitérő
A teremtés koronája?
Az antilop és az eredendő bűn
Aligha
Hány cápát ér egy ember?
Majom a köszörűkövön
Potenciális gyilkosok?
A tigrissültet ajánlom
ERKÖLCS
A hét főbűn
Ki gyújthatja meg a máglyát?
A tömeggyilkos erkölcse
A bűn varázsa
A villamosjegy
FÉNYEK ÉS ÁRNYAK
Kapaszkodunk a Niagara fölött
„Van-e élet a tenisz után?”
Flört az idegen világgal
Happy ending? Unhappy ending?
A túrós csusza és az unikornis
„Semmit sem csináltam”
Spirituális válság
„Mindent kitaláltunk már…
Kinek a világa?
Otthonok
Bolondítjuk magunkat?
Utolsó szavak
Kettős dallam
Ikarosz bukása
Az örökkévalóság és a pillanat
Élet és rajz
Dorian Gray
Élet és sors
„Arcukon a ráncok…”
Furcsa…
Vezúv
A legnagyobb kaland?
Csodák?
Gondolatkísérlet
A csirke
Egy pohár bor
A semmiből a semmibe?
E = mc2 és az ember
Redukció a végtelenbe
„Kerüld el azokat…”
Hol a végső keret?
Mit csinálok majd az örökkévalóságban?
Angyalok
Egy pillanat
A lengőajtó
Nem akarok félni.
Mezopotámia
FÜGGELÉK
Azoknak a könyveimnek a jegyzéke, amelyekből gyakran idézek
Köszönetnyilvánítás
Papiere empfehlen

A befejezetlen ember
 9789632275949 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

A befejezetlen ember Hankiss Elemér Helikon (2014) Címke: Életfilozófia, Pszichológia Életfilozófiattt Pszichológiattt

Igen, befejezetlen lények vagyunk. Azt is mondhatnám: szerencsére. Mert így még előttünk van az élet ezernyi lehetősége, megfejtendő titka. Csak egy befejezetlen ember lehet szabad írja a híres német filozófus, Nicolai Hartmann. E kötet írásai erről a befejezetlen emberről, a befejezetlen életről szólnak. Arról, hogy keressük a teljességet, és keresés közben elvakít minket a sikereknek és kudarcoknak, örömnek és szomorúságnak, tréfáknak és tragédiáknak, a jóságnak és a gonoszságnak, a reménynek és reménytelenségnek, a fényeknek és az árnyaknak az a káprázata, amelyet életnek nevezünk.

HANKISS ELEMÉR A BEFEJEZETLEN EMBER (GONDOLATOK A VILÁGRÓL, AZ EMBERRŐL, A SZABADSÁGRÓL)

E kötetet lányomnak, Katalinnak ajánlom. Ő ma már tisztábban látja az emberi lét fényeit és árnyait, mint én.

ELÖLJÁRÓBAN

A mindenséget ostromoljam? Egy perc elég idő, hogy Döntés, majd ellenérv szülessen és omoljon.{1} (T. S. Eliot)

Igen, befejezetlen lények vagyunk. Azt is mondhatnám: szerencsére. Mert így még előttünk van az élet ezernyi lehetősége, megfejtendő titka. „Csak egy befejezetlen ember lehet szabad” – írja a híres német filozófus, Nicolai Hartmann. E kötet írásai erről a befejezetlen emberről, a befejezetlen életről szólnak. Arról, hogy keressük a teljességet, és keresés közben elvakít minket a sikereknek és kudarcoknak, örömnek és szomorúságnak, tréfáknak és tragédiáknak, a jóságnak és a gonoszságnak, a reménynek és reménytelenségnek, a fényeknek és az árnyaknak az a káprázata, amelyet életnek nevezünk. A kötet írásai ezt a káprázatot igyekeznek felidézni. Néhány évvel ezelőtt, Lengyel Lászlóval beszélgetve, áttekintettem (nem különösebben érdekes) életem főbb eseményeit, és megpróbáltam felrajzolni azt az ívet, amelyet a hosszú évek során gondolataim bejártak.{2} Most másra vállalkozom. Ebben a könyvben egyszerűen csak játszani akarok azokkal a gondolatokkal, emberekkel, a világgal, szavakkal, az életnek azzal a néhány fontos és nem annyira fontos kérdésével, triviális és tragikus mozzanataival, nevetséges és mélységesen szomorú eseményeivel, amelyek az évtizedek során felbukkantak mindennapjaimban, életemben, olvasmányaimban, könyveimben. Persze kérdés: mindaz, amit életem során összehordtam, összegondoltam, szól-e ma is hozzánk? Segít-e másképp, esetleg tisztábban látnunk a világot? Jobban elboldogulnunk? Egy kicsit szabadabban és teljesebben élnünk azt, amit úgy nevezünk, hogy élet? Segít-e nevetni a világon, önmagunkon? Nemet mondanunk

arra, amire egy szabadságra vágyó embernek nemet kell mondania? Segít-e akárcsak hajszállal is jobban megértenünk azt, hogy mitől szép a szép, jó a jó, igaz az igaz? Segít-e elfogadnunk azt, hogy nem feltétlenül nekünk van igazunk? Segít-e tisztázni magunkban, hogy végül is miben hiszünk, s miben nem hiszünk? Segít-e szembenéznünk élettel, elmúlással? Ezek persze fellengzős kérdések. A könyv maga nem lebeg így a fellegekben. Csak néhány kósza történet és kósza gondolat van benne. Vannak közöttük olyanok, amelyekről korábban hosszú tanulmányokban, könyvekben értekeztem. Most megpróbálok felidézni közülük néhányat, egyszerű, közérthető, hétköznapi nyelven. Emberi nyelven, ahogy Keresztury Dezső szokta volt mondani. Vagyis leírom mindazt, ami éppen eszembe jut, vagy eszembe se jut. A kötet szövegeinek kiválasztása szubjektív és esetleges. Az évtizedek során – többek között – ezeken akadt meg a szemem, vagy hadd mondjam így: ezek ütöttek szíven. Pontosabban mindezek közül is csak néhányat elevenítek fel, meglehetősen szabadon csapongva; azokat, amelyekből talán kibontakozik valami a XX. század rettenetes kudarcaiból és remek teljesítményeiből, az élete célját, értelmét kereső ember esendőségéből, balgaságából, szépségéből. Az itt olvasható rövid szövegek jelenős hányada – valamilyen formában – megtalálható már korábbi könyveimben.{3} De ott elsüllyednek hosszú és kacskaringós gondolatmenetek áradatában. Itt, szinte véletlenül felbukkanva, egymással feleselve, ide-oda csapongva talán jobban kirajzolják a gondolatok világának és az életnek azt a varázslatos sokféleségét, amely mindig csodálattal töltött el. *

KRÉDÓ

Lehet, hogy tévedek Sok-sok évvel ezelőtt egyszer Franciaországban utaztam, vonaton. Nagyon meleg volt, kint álltam a folyosón. Mellettem 10-12 éves cserkészfiúk vitatkoztak komolyan és elmélyülten a társadalmi igazságosság kérdéséről. Lehetett érezni, látni, hogy már az iskolában megtanították őket a fegyelmezett, karteziánus gondolkodásra. Heves vita folyt, érvek és ellenérvek csaptak össze, majd úgy másfél óra múlva a beszélgetés fő szószólója, egy 12 éves gyerek így zárta le a vitát: „Igen, uraim, értem a felmerült szempontokat. Az én álláspontom mindezek alapján a következő… És kifejtette, rendkívül pontosan és logikusan, a saját nézeteit. Elhallgatott. Néhány percig gondolkozott. Majd hozzáfűzte: „De lehet, hogy tévedek.” Szíven ütött akkor, ott, a robogó vonatban ez a mondat. Vajon képes vagyok-e én is, a magam lomposabb kelet-európai agyával hinni a magam igazában, és mégis tudni és elismerni azt, hogy lehet, hogy tévedek? Görcsösen ragaszkodom a magam vélt igazságához, vagy teret nyitok sok más lehetséges igazságnak?

Nem tudom… „Nincs semmi, ami ne volna kétséges…” – írja Jaspers, a XX. század egyik legkiválóbb filozófusa. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy téved. De mindenesetre ez az európai civilizáció egyik legfőbb hittétele. Az a hit, meggyőződés, hogy nem vagyunk a végső igazság birtokában. Legfeljebb keressük az igazságot. És minden újabb és újabb lépést, felfedezést, hipotézist megkérdőjelezünk. Nem azért, mintha azt gondolnánk, hogy nem lehetnek, nincsenek végső igazságok, hanem azért, mert egyfelől nincs bennünk az az elvakult gőg, hogy mi vagyunk az igazság tudásának letéteményesei, s mert másfelől a világ tele van titokkal, s minden igazság mögött ott rejtőzhet egy mélyebb igazság. Igaza volt Szókratésznak, amikor azt mondta: „Egyvalamit tudok biztosan, azt, hogy nem tudok semmit.” Olyan a gondolkodó ember, mint Heidegger, aki az igazságot keresve óvatosan megy előre, mintha egy vadnyomot követne. És a vadnyom lassan belevész a sűrű bozótba. Az ember olyan parányi egy végtelenszer végtelen univerzumban; hogyan is hihetné: a teljes és végső tudás birtokában van. Olyan, mint az anekdotabeli vak ember: az elefánt lábát tapogatja, és azt mondja: hű, de magas lehet ez a szálfa. Ha valaki az állat ormányát kapja el, így szól: Mi a csoda, ez az elefánt olyan, mint egy kígyó. Aki meg a fülét lapogatja, talán elszavalhatja József Attila versét: Elefánt voltam, jámbor és szegény, hűvös és bölcs vizeket ittam én, a dombon álltam s ormányommal ott megsímogattam a holdat, a napot, és fölnyujtottam ajkukhoz a fát,

a zöld cincért, a kígyót, a kovát, – most lelkem: ember – mennyem odavan, szörnyű fülekkel legyezem magam – –

„Céltalan vándorai a létnek”? Legutóbbi könyvem bemutatóján Jelenits tanár úr igazságos szigorral elítélte magatartásomat. Ha jól emlékszem, „tévelygő embernek”, „zavarodott bölcsnek” nevezett, aki „csak játszik”, aki „engedett a kísértésnek”, „nem akar a dzsungelből kijutni”, „egyszerűen csak örömét akarja lelni abban, hogy egy titkokkal teli világban kalandozhat”. Elfogadom intését, igaza van. De szavait, a magam szemszögéből tekintve, talán másképp értelmezem. Igen, tévelygek. Keresem azt, ami új, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami még élő, ami több, mint a ma adott és ismert. Igen, tévelygek, kalandozok, vagy akár csellengek. Játszom. Nem hiszem, nem vagyok elég gőgös ahhoz, hogy azt higgyem, megtaláltam az igazságot. És nem szorongok annyira, hogy görcsösen belekapaszkodjam, belecsimpaszkodjam abba a biztosnak remélt fogantyúba, amelyet egyszer már megragadtam. És valóban: nem akarok a dzsungelből kijutni. Az élet és az ezerféle lehetőség dzsungeléből. A titkokkal, meglepetésekkel, felfedezhető igazságokkal teli dzsungelből. Nem akarok túl hamar kijutni arra a bizonyos, nagyon is áttekinthető „homokos, szomorú, vizes síkra”. Ahol már nincs remény. De lehet, hogy mégiscsak Jelenits tanár úrnak van igaza. Lehetséges, hogy azok közé tartozom, akikről Hofmannstahl így ír: „Céltalan vándorai a térnek”.

A csellengő Hadd hozzak fel mentségemre egy nálam százszor hitelesebb csellengőt. Baudelaire ír egyik híres esszéjében a nagyvárosi „csellengőről” mint a modernitás megtestesítőjéről, a „flaneur”-ről, aki szemlélődve kóricál, bolyong a tömegben, hagyja, hogy hasson rá a városi lét színes forgataga, az emberek, ruhák, kirakatok, árucikkek tarka kavalkádja. A „múló pillanat festője ő, és az örökkévalóság mindama sugallatának tolmácsolója, amelyet [a pillanat] magában foglal” – írja. „A tömeg az eleme… A tökéletes csellengő, a szenvedélyes szemlélő számára végtelen örömet jelent a tömeg szívében lakozni, a mozgás árapályában, a tünékeny és a végtelen kellős közepén.” „A modernitás maga a mulandó, a tünékeny, az esetleges; ez a művészet egyik fele, a másik fele pedig az örökkévaló és a változhatatlan.” A flaneur, a csellengő csodálja a cikázó emberek s divatok „örök” és „tünékeny szépségét”.{4} Az örökkévalónak és a pillanatnak ez az egymásba játszása itt, Baudelaire-nél már nem a klasszikus műalkotások sokat emlegetett harmóniája, nem a pillanatban felvillanó örökkévalóság magasztos látomása. A modern művészetben már nem harmóniáról, hanem játékról és kockázatról van szó. A művésznek, a modern élet örvénylő forgatagában élő embernek egyetlen és drámai lehetőségként a fel- és máris elvillanó, tünékeny pillanatban, Toulouse-Lautrec frivol haláltáncában kell megragadnia az örökkévalót, az abszolútumot, a hiteles és intenzív emberi lét villanásnyi lehetőségét.

Via negativa A híres politikai filozófus, Eric Voegelin szerint az embernek ki kell törnie a mindennapi élet zűrzavarából – amit ő „második valóságnak” nevez –, és az igazi megvilágosodást keresve, felfedezőútra kell indulnia az „első valóságban”. De tudnia kell, hogy sohasem lesz képes megtalálni a „végső igazságot”. A legnagyobb veszély, ha az ember „nyugalmi állapotba” akar kerülni, találni akar egy „pihenőhelyet”, egy biztos és egyetlen igazságot, egy végső gnózist, egy végső azonosságot. Ez a luciferi út, az öntelt Felvilágosodás, az önmagát mindenhatónak érző technikai racionalitás, és – Camus is hasonlóképpen érvelt – végső fokon a totalitárius ideológiák útja. Ezzel szemben Voegelin „via negativá”-t, a „negatív utat”, a kételyeken át vezető örök igazságkeresés útját vázolja fel, amely nem vezet el egy végső, biztos igazsághoz, dogmához. A gondolkodó embernek, ha gondolkodó ember akar maradni, az örök átmenet állapotában kell élnie – írja. Jung még élesebben fogalmaz: „Semmi garancia sincs rá – egyetlen pillanatban sem –, hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a holtak útja volna […] Aki biztos úton jár, tulajdonképpen halott.”{5} Voegelin maga is az állandó keresés állapotában élt, nem akarta magát véglegesen meghatározni egyetlen állapotban és azonosságban sem, és nem engedte, hogy bárki más meghatározza bármilyen „tulajdonsággal”, világnézettel, ideológiával: „Ha valaki azt akarja, hogy katolikus vagy protestáns legyek, azt mondom neki, hogy »reformáció előtti keresztény vagyok«. Ha tomistaként vagy augusztiniánusként akar beskatulyázni, akkor azt mondom, hogy »a niceai zsinat előtti keresztény« vagyok. S ha egy

korábbi skatulyába akar bezárni, akkor felvilágosítom, hogy még Szűz Mária sem volt a Katolikus Egyház tagja.”{6}

A séta Az utca, amelyen sétálunk, barangolunk, kóricálunk, tele lehet a szabadság, a harmónia, az élet, a jelentés megannyi forrásával – de nyomaszthat is minket a maga sivárságával, szabadsághiányával, spirituális nyomorával, fájdalmas ürességével, értelmetlenségével. Alapvetően más élmény az, ha mondjuk a párizsi Quartier Latinben bolyongunk, Salzburgban Mozart háza körül ténfergünk, vagy mindennap egy zsúfolt trolibuszon szorongunk Vlagyivosztokban, a hajdani Sztálin proszpekten, vagy céltalanul caplatunk mondjuk Brazzaville-ben, a Rue de la République sivár aszfaltján. A séta az ihletett, szabadon csapongó/áradó gondolkodásnak sajátos formája, helye, szigete lehet. Gondoljunk például a peripatetikus gondolkodás évezredes múltjára. Szókratész sétáira Athén utcáin, beszélgetéseire az Akadémián, évszázadokkal később Rousseau magányos sétálójának „álmodozásaira”, Kant híres mindennapi sétáira, Baudelaire és Walter Benjamin imént említett városi „csellengőjére”, Einsteinnek s barátainak sétáira a Princeton Egyetem parkjában, Heidegger gondolati sétáira a semmibe vesző erdei csapásokon, vagy akár Hans Castorp és Settembrini szép, szabad sétáira a Varázshegy hűvös-esős-havas ösvényein. A sétálás-csellengés ihlető erejét én magam is megtapasztaltam. Ifjúkoromban, az 1950-es, 60-as években, egy reménytelenül üres és értelmetlen világban, rengeteget bolyongtam a városban. Délutánonként, amikor befejeztem munkámat, nekivágtam az ismeretlen Budapestnek. Könnyűnek, boldognak, szabadnak éreztem magam. Órákon át róttam az utcákat, lenyűgözve néztem a hulló vakolat furcsa, szép, rejtelmes rajzolatait, a gangos bérházak szomorú ecetfáit és furcsa kútjait, a gazos telkeket, bejártam szinte az összes kerületet, kigyalogoltam Csepelre, a Kelenvölgybe, föl a budai hegyekbe, le Angyalföld sikátoraiba. Szinte érthetetlen módon érzéki gyönyörűséggel töltött el e bolyongások minden perce. A szegénység, a nyomor, az omladozó vakolat esetlen csendje, az

elhagyatottság, az emberek tétova szomorúsága egybecsengett a magam szomorúságával, magányával. Úgy bolyongtam a Józsefváros vagy Újpest szakadt utcáin, mint annak idején – bár nincs jogom ilyen összehasonlításra – Byron vagy a képzeletbeli Anyegin vándorolhatott, romantikus világfájdalommal, London, Párizs, Velence ragyogó palotái között. Azzal a különbséggel, hogy az akkori Budapest minden volt, csak nem szabad és nem romantikus. Fájdalmasan, durván, reménytelenül valóságos volt, de az én szememben ezt a nyomorúságot az időtlenségnek vagy akár az örökkévalóságnak valamiféle szelíd fénye ragyogta be. S mintha ez az egész meggyötört világ az emberi lét szép esendőségét árasztotta volna. Úgy éreztem, hogy mindez egyszerre sugározza az élet reménytelenségét és szelíd reményét, értelmetlenségét és valahogy mégis felsejlő értelmét. Otromba rabságát és rejtett szabadságát. A bolyongás minden bizonnyal a személyiségépítés remek, peripatetikus gyakorlata. Ahogy az ember előrehalad az utcákon, benyomások, hatások, élmények változó sora éri. E bolyongás tulajdonképpen olyan, mint egy fordított film: a moziban a képek mozognak, és mi egy helyben ülünk. Amikor az utcán sétálunk, akkor mi haladunk, és körülöttünk a képek mozdulatlanok. Mind a két esetben események, képek, szimbólumok sora hat ránk, amelyek észrevétlenül és leheletnyi finomsággal, de állandóan alakítják személyiségünket. Hogy ne is említsem a kirakatokat, amelyek a villanásnyi önreflexiók sötét és titokzatos tükrei.

Kihajolok az ablakon André Gide írja valahol: „Nem vagyok kapcsolatban a korral, s kortársaim játékai sose szórakoztattak szerfölött. Kihajolok a jelen ablakán.” Irigylem őt. Mert én csak azt merem mondani: „Szeretnék kihajolni a jelen ablakán.” Ámde egyáltalán ki lehet-e hajolni ezen az ablakon? • Visszahajolhatunk-e a múltba? Talán. Úgy-ahogy. Emlékezhetünk, visszavágyódhatunk, gondolatban újraélhetjük egy-egy pillanatát. De a jelen igazán nem enged. • Kihajolnánk, ha lehetne, a jelen ablakán úgy is, hogy nem balra, hanem jobbra nézzünk: a jövőbe. Hitegethetnénk magunkat, képzeleghetnénk, de csak kavargó árnyakat, elmosódó ködképeket látnánk. • Igaz, Gide nem is a múltba vagy a jelenbe akart betekinteni. Azért hajolt ki az ablakon, mert nem akart részt venni a jelen történéseiben. Keserű, mulatságos, zűrzavaros, üres játékaiban. A gondolkodásnak valamilyen időtlen s tértelen világában akart rátekinteni az emberi létre, életre. De álljunk meg egy percre. Milyen jogon vonatkoztatom magamra ezt a szép gide-i metaforát? Magam sem tudom. Nem húzódtam vissza a montaigne-i toronyba, sem Gide ablaka mögé. Sokat sürgölődtem, fontoskodtam. Szerettem tanítani, előadást tartani, szerepelni. De – akár hiszik, akár nem – ennek ellenére, alapjában véve befelé fordultam. A gondolatok világa érdekelt. Onnan néztem kifelé az ablakon, a külvilágba.

Valamiféleképpen alvajáró voltam. 1945 és 1989 között például többnyire nem tudtam, hogy ki a miniszterelnök. A kremlinológiában teljesen járatlan voltam. Sejtelem sem volt, hogy mit csinál a Központi Bizottság vagy a Politikai Bizottság (ma sem tudom, melyik mit csinált, melyik volt a szűkebb, fontosabb), kik voltak negyven éven át a PB-titkárok, miniszterek, ki volt az Akadémia elnöke vagy az Operaház igazgatója. Úgy áramlott el mellettem a (hazai és külföldi) közélet, mint valami áttetsző folyó. Szinte semmit sem láttam belőle. Persze ez sem igaz. Meg vagyok zavarodva. Mert gondolataimban, írásaimban egész életemben nekifeszültem a hatalomnak. Számos munkámban a mindennapi életet és a közéletet elemeztem. Sürgölődtem, mozgalmakat szerveztem. De nem akartam belekeveredni a mindennapok és a közélet forgatagába. Közéleti fontoskodásaim időszakaiban is, hacsak tehettem, szaladtam haza, hogy az írógépem mellett ülhessek, csendben, egyedül, és onnan küldözgessem üzeneteimet a világba, a semmibe. Vagy elforduljak a világtól, és a magam világában forogjak. Egy meglehetősen szégyenteljes, áruló jel: Nincs rossz memóriám, de mindig bosszantott, hogy nem tudtam megjegyezni az emberek nevét. Nem is volt mit megjegyezni. Mert nem figyeltem oda, amikor a nevüket mondták, vagy valaki a nevüket emlegette. Így nem volt mire emlékeznem. Mindig csodáltam azokat a barátaimat, akik ismerőseik, hazai és nemzetközi kapcsolataik százainak a nevét tudták és tudják. Nem érdekelnek az emberek? Azt hiszem, nem nagyon. Akkor is le kell írnom ezt, ha szégyellnem kell. Pimasz nemtörődömség. Ne értsenek félre: nem tartottam magam semmiképpen előbbre valónak, csak éppen nem az emberi kapcsolatok érdekeltek (ami súlyos hátrány egy networkölő, a kapcsolatait ápoló, azokból élő világban). Szégyellem, de többnyire sajnáltam azt az időt, amit beszélgetésekkel kellett eltöltenem. A legszívesebben még mesteremberekkel, szakmunkásokkal, falusi gazdálkodókkal beszélgettem: lenyűgözött szaktudásuk, világuk gazdagsága és szép egyszerűsége.

De arra a kérdésre még mindig nem válaszoltam, hogy miért varázsol el Gide-nek ez a furcsa vallomása. S arra sem, hogy mit jelent számomra az, hogy „kihajolni a jelen ablakán”. Mi ez az ablak az én esetemben, miért akarok kitekinteni rajta, s hova irányul tekintetem? Talán azért, mert az érdekel, hogy a mindennapi élet felszíne alatt vajon van-e valami mélyebb rétege az emberi létnek. Jó volna megpillantani valamit a lét fényeiből/árnyaiból. Titkaiból. De ez a szöveg már túl szép, öntelt, fellengzős. Az igazság az, hogy egyelőre még az ablakot sem találtam meg.

A komolyság dicsérete Ha jól meggondolom, sohasem vettem komolyan magamat. Mindig volt valami rossz érzésem, hogy nem is igazán ragaszkodom ahhoz, amit gondolok. De azért megpróbáltam úgy viselkedni, mintha komoly ember volnék. Mintha szavaim mögött, magatartásom mögött biztos, hiteles értékek, meggyőződések sorakoznának. Lehet, hogy az agyam jobb, mint a személyiségem. Csak játszottam a gondolatokkal. Nem fogott mélyen az ekevas. Gondolataim mindig előreszaladtak, hancúroztak, élvezték a szabadságot, a meglepetéseket, a váratlan felfedezéseket. Azt, hogy ez is, az is, amaz is igaz lehet. Hogy így is, úgy is, amúgy is lehet látni a világot. Még az a gyanú is felmerül bennem önmagammal szemben, hogy nem az igazságot kerestem, hanem csak az igazság keresésének játékát élveztem. Életemnek egy korai korszakában például versek elemzésével foglalkoztam. De a versekben nem a tartalom érdekelt, hanem a forma. A szöveg belső játékai, villódzásai. A rímek, ritmusok, harmóniák, diszharmóniák cikázó belső káprázata. És amikor ebben a játékban fel-felvillantak a lét mélységei, akkor ezt is csak érdekes felfedezésként éltem meg. De eljött az idő, amikor szorítani kezdett a hurok. Egyre inkább kezdtem sejteni, hogy immár nem lehet a levegőbe beszélni. Hogy már nem játék a gondolat. Hanem talán az egyetlen lehetőség arra, hogy ne üres kézzel és lélekkel kelljen lelépnem erről a színpadról; hogy felfedezzek valami igazi értelmet egy lehetőségekkel és lehetetlenségekkel, örömmel és szenvedéssel teli világban; hogy szembe tudjak nézni az előttem megnyíló ismeretlennel. Amelyben vagy nincs értelme az emberi életnek, vagy ez az értelem elrejtőzik előlünk. Ahogy Rorty írta: „A világ néma, nem beszél. Csak mi beszélünk.” Lehet, hogy elkéstem. Évtizedeken keresztül a gondolkodás játék volt számomra, nem munka. Játék azzal, hogy új, ismeretlen

pályákat futhatok be. S szépnek, csillogónak éreztem egy-egy felvillanó gondolatot, néha igazán nagy felfedezésnek éreztem őket, de hagytam, hadd szálljanak el, mint szappanbuborékok. És már az új gondolati kalandot kerestem. Szórakoztam, szétszórtam magam. Ha számot kellene adnom arról, hogyan gazdálkodtam a nekem jutott talentummal, bajban volnék. Nem sikerült igazán, átütő erővel megfogalmaznom azt, amit megtaláltam, amit csak én láthattam meg a világból. Ez a mozaikdarab hiányozni fog abból a hatalmas színes üvegablakból, amelyen áttűz a mindenség, a lét fénye és sötétsége, amelynek minden kis részletét egy-egy ember látomása alkotja. Sugárzik a nagy gondolkodók és művészek látomása, de fénylő/színes pontként sziporkázik az is, amit milliárdnyi kis ember látott meg, sejtett meg a világmindenség s a lét titkaiból. Bele kell törődnöm, hogy az én látomásom csak halvány kis pontként pislog ebben a magasztos, lassan kiteljesedő vagy soha ki nem teljesedő káprázatban.

Minden lében kanál… Ha harmadik személyben írhatnék magamról, azt mondanám, hogy minden lében kanál volt. Túl gyorsan pergett az agya, ide-oda ugrált a témák, tudományterületek között. Érdekes meglátásai voltak, jól is írt, de nem mélyült el kellőképpen egyetlen téma vizsgálatában sem. Nem lehet tízévenként felfedezni valami igazán fontosat. Maradt volna a fenekén. • Az irodalomtudományban strukturalista, szemiotikai elemzéseivel már nemzetközi ismertséget vívott ki magának, de mire igazán megjött volna a siker, továbbállt. Tudom, megvan a mentsége. Az irodalmi mű létének, mibenlétének olyan szintjeit kezdte elemezni, amelyet a kor kultúrdiktátorai már végkép nem tűrtek volna. (Addig is eleget zaklatták.) De miért nem próbálkozott külföldön? Miért itthon akarta a kis sikerek örömét lefetyelni? Később azzal is mentegetőzött, hogy az irodalmi alkotás, és általában az esztétikum mibenlétének kérdéseit már csak a filozófia szintjén lehetett volna megválaszolni, de filozófiai képzettsége, illetve képzetlensége erre nem tette alkalmassá. Ámde egy-két évtizeddel később nagyon is beletanult a filozófiai kérdések elemzésébe: miért nem látott hozzá korábban? • Inkább a szociológiában próbált szerencsét, és „diagnózisok” típusú elemzéseivel korán hírnévre tett szert. Ha a mindennapi életnek, társadalmi mozgásoknak, torzulásoknak, magatartáskultúrának, értékés hitrendszereknek, a fogyasztói társadalomnak ezeket a szociológiai/antropológiai elemzéseit folytatja, talán iskolát teremthetett volna. De megint csak új legelők csábították. • Egyre inkább érdekelte a nyugati civilizáció nagy átalakulása, az újabb „Great Transformation”, a

hagyományos és a modernitás válsága, a valami újnak, talán egy jobb híján „posztmodern”-nek nevezhető civilizációnak a kialakulása. Két könyvet is írt erről, de ahogy dolgozott a másodikon, egyre inkább az foglalkoztatta, hogy vajon az ember helyzete, léte, a „conditio humana” hogyan változik ebben a változó világban. S megint csak továbblépett. • Legutóbbi könyveiben már kifejezetten az emberi lét úgymond alapvető kérdéseivel foglalkozott. Mindennapi életünk „áttetszőségével”, a „rejtett üzenetek” jelentőségével, az emberi élet értelmének, illetve értelmetlenségének kérdésével. Vagyis botcsinálta filozófus lett. Lehet-e ennyi mindennel komolyan foglalkozni? S azt még nem is említettük, hogy mindeközben, mindezekben az évtizedekben még folyton-folyvást belekotnyeleskedett a közéletbe. Újra és újra tanulmányokban, interjúkban, tévéműsorokban húzogatta a józan értelem harangjait, és ostorozta közéletünk torzulásait. Arról nem is szólva, hogy – uram bocsá’ – javító szándékában még különféle „mozgalmakat” is próbált indítani az ország „kitalálására”, vagy valamiféle „Új Reformkor” kibontakozását sugallva. Ült Ninive felett, szelíden átkozódva s álmodozva, miközben az árnyat adó tökinda levelei lassan elfonnyadtak felette. S most ő is itt csücsül, „mint fák tövén a bolondgomba”. S azon gondolkozik, hol rontotta el a dolgot, mármint az életét, ha elrontotta.

Egy kis hiba „Úgy gondolom, hogy az ember teremtésekor Isten kicsit túlbecsülte a képességeit.” (Oscar Wilde)

A SZABADSÁG VARÁZSA ÉS VESZÉLYE

Ádám és Éva: Szabadok voltak? Kezdjük a legelején. Ádám és Évánál. Ők vajon szabadok voltak-e? A válasz attól függ, hogy mit nevezünk szabadságnak. Szabadok voltak – mondhatnánk –, mert bármit, mindent, amihez kedvük volt, megtehettek. Nem korlátozta őket semmi. Nem ez-e az Isaac Berlin-i „negatív szabadság”? Nem voltak szabadok azért sem, mert sejtelmük sem volt az alternatívákról, más életlehetőségekről, más lehetséges világokról. A szabadság pedig nem más, mint a döntés lehetősége egy vagy több út között. Egy döntésre azonban volt lehetőségük. Az Édenkert közepén ott állt a tudás fája. Az a parancs, az a tiltás fűződött hozzá, hogy ha esznek a fa gyümölcséből, meghalnak. Nem tudom, hogy tudták-e, mit jelent az a szó, hogy halál. Éva mindenesetre úgy döntött, hogy leszakít egy almát a fáról. A szabadság „az engedetlenségnek ezzel az első lépésével” nyílt meg az ember előtt – írta Erich Fromm. S tegyük hozzá: ezt a lépést Éva tette meg, nem Ádám. Nem volt ez igazán szabad döntés – replikázna Schleiermacher –, mert nem igazán mérlegelték tettük, engedetlenségük lehetséges következményeit. Egyszerűen csak „belecsöppentek a függetlenségbe”. Akárhogy is volt, nagy árat fizettek érte. De a szabadságnak – mint majd látjuk – mindig nagy ára van. Hogy csak magyar példákat említsek: nem fizettünk-e nagy, lehet, hogy túl nagy árat 1848-ért és évszázados kuruckodásainkért, vagy mondjuk 1956-ért? (A lengyel történész, Piotr S. Wandycz írt erről, a lengyeleket is egy kalap alá véve mivelünk. Igaz, nagy árat fizettünk az ellenkezőjéért is. Azért, hogy nem használtuk ki eléggé az 1989 után megnyílt szabadság kínálta ezer lehetőséget.) Keresztény értelemben véve Ádám és Éva szabad volt, mert ártatlanok voltak, nem terhelte még őket az eredendő bűn.

Ámde éppen a keresztény értelmezés szerint nem lehettek igazán szabadok, mert – ártatlanok lévén – nem lehetett részük Jézus megváltó kegyelmében. És az igazi szabadság – úgymond – a bűneinktől való szabadulás szabadsága. És különben is: az ártatlanság nem szabadság. Paul Tillich írja: Ádám és Éva „az alvó ártatlanság” állapotában leledzett. És álmában az ember hogy lehetne szabad? Freud szerint viszont annyiban ártatlanok voltak, hogy nem vergődtek az elfojtások, a bénító neurózisok rabságában, amelyek a történelem folyamán erősödtek fel a nyugati civilizációban. Szabadok voltak azért is, mert a jelenben éltek, nem voltak foglyai saját múltjuknak, korábbi döntéseik következményeinek. Szabadok voltak a munka kényszerétől, betegségtől, a szegénység rabságától. És talán mindenekelőtt: nem vergődtek az idő, a mulandóság, a halál rabságában (bár a Biblia nem tisztázza, hogy halandók voltak-e vagy sem. Az, hogy nem ehettek az örök élet fájának gyümölcséből, mindenképpen kizárta őket az isteni örökkévalóság végtelen szabadságából). Eltelt már azóta pár ezer év. Vajon mi itt, a modern Európában szabadok vagyunk?

A szabadság sokkja A szabadság sokként érte Kelet-Európát. Felszabadultak teremtő energiái, de előgomolyogtak árnyai és rossz szellemei is. A nagy fordulat függetlenséget hozott az egyik nemzetnek, és a függőség új formáit más nemzeteknek és etnikumoknak. Fényt és örömöt hozott Prága és Budapest utcáira, romokat és könnyeket Szarajevóba és Mostarba. Emitt új tőzsdéket, amott új fogolytáborokat nyitott meg. A piacgazdaság színes bazárját hozta el, miközben a reménybeli fogyasztók millióinak munkahelyét rombolta le. Új félelmeket és új reményeket hozott; egy jobb élet reményét a keveseknek, a bizonytalanságot a többségnek, a szegénység rettenetét a maradéknak. A demokráciát hozta el néhány országnak, és az áldemokratikus intézményekkel leplezett, tekintélyelvű uralom új formáit másoknak. Ha leszámítjuk a polgárháborúk áldozatainak szenvedéseit és a gazdasági átalakulás áldozatainak nyomorúságát – s ugyan hogyan is lehetne leszámítani őket –, akkor a nagy átalakulás mérlege mindenképpen pozitív, és remélhetőleg egyre pozitívabbá válik majd az évek során. A kommunista birodalom és elnyomás összeomlása, amely megbénította ezeket az országokat és tönkretette ezeket a társadalmakat, igazi és valóságos felszabadulás volt, amelyet amennyire lehet, védelmezni kell azzal a forradalom utáni csalódottsággal, spleennel szemben, amely az elmúlt egy-másfél évtizedben egyre inkább elhatalmasodott rajtunk. Az 1990-es évek elején a szabadság áldásként és skandalumként, megváltó szellemként és pusztító tigrisként érkezett Kelet-Európába. A kelet-európai társadalmak nem voltak felkészülve erre a találkozásra. Elvesztették régi paradigmájuk védelmét, és még nem találták meg, vagy csak részben találták meg, válaszukat az új világ új kihívásaira. Az itt élők ezek után már nem ringathatják magukat többé abban a hitben, tévhitben, hogy életükért felelősséggel nem tartozó,

tehetetlen rabok. Elvesztették a mártírium illúzióját és védelmet nyújtó szentségét. Elvesztették életük erkölcsi magasztosságát, hivatástudatukat. Egy szép vagy nem szép reggelen új és fájdalmasan prózai világra ébredtek mint egyszerű, mindennapi polgárok. Hiába keresték már mártír glóriájukat. Néhány hét alatt mártírokból és az átmenet diadalmas forradalmáraiból a nyugaton élő gazdagok szegény és elhanyagolható rokonaivá váltak.

A szabadság és a bableves Jól emlékszem arra a csípősen hideg novemberi reggelre NyugatBerlinben, 1989-ben, amikor több száz japán és amerikai turista között én is ott álltam a berlini fal egyik megnyíló kapujánál, és vártam, hogy érkezzenek az első látogatók Kelet-Berlinből. Az első családok – elvágólag két szülő és két gyerek – nagy sokára fel is tűntek a reggeli ködben, a keletnémet ipar nyomorúságos, zöldes és kékes, sárgás és barnás pufajkáiban, nadrágjaiban és cipőiben, hátukon az elmaradhatatlan hátizsákkal. Zarándokútjuk első stációjaként kötelességtudóan sorba álltak az angol hadsereg egyik mozgókonyhája előtt, ahol kiskatonák a kelet-németek számára ihatatlan, vízből-tejből kotyvasztott teát kínáltak nekik műanyag poharakban. Kötelességtudóan megitták, vagy próbálták észrevétlenül kiönteni e kotyvalékot. Tíz-húsz méterrel arrébb újra sorba álltak egy Mercedes-Benz kisteherautó előtt, amelyből egy snájdig eladó Mercedes-Benz luxusautók brosúráit osztogatta ezeknek a boldog vagy boldogtalan Trabant- és Wartburgtulajdonosoknak. Ezek után autóbuszra szállhattak, amely – Berlin város ajándékaként – ingyen bevitte őket Nyugat-Berlin központjába, a Kurfürstendammra. Alighogy leszálltak, máris újra sorba kellett állniuk, mert itt meg műanyag csajkákban bablevest osztottak nekik. (Máig sem tudom, miért hitték a nyugat-berliniek, hogy a keletberliniek az éhhalál küszöbén állnak.) Kötelességtudóan leültek a járda szélére, és kanalazták a bablevest, biztosítva vendéglátóikat, hogy ez a nyugatnémet bableves sokkal jobb, mint a keletnémet bableves (csak később derült ki, hogy a leves voltaképpen amerikai katonai konzerv bableves volt). Közben a vasárnap reggeli, elegánsan korzózó tömeg ott keringett körülöttük, és úgy bámulta őket, mint valami más bolygóról idekerült különös, ember formájú, de azért mégsem egészen emberi lényeket. Ezek után immár negyedszer is sorba állhattak, ezúttal a száz márkájukért, amely a

nyugatnémetek bőkezűségéből mindegyiküknek járt, majd elkezdődött vándorlásuk a nyugati világ egyik legdrágább és legpompásabb vásárlónegyedében. Járták az utcákat és üzletközpontokat, húzva-cipelve-egzecíroztatva gyerekeiket, egyre kimerültebben s reménytelenebbül, kezükben szorongatva zsugorodó száz márkájuk maradványait. Este, midőn hazaindultak, immár gyalog, mert a buszok nem kerültek elő, kielégületlenül és megalázva tűntek el a fal nyílásán keresztül az esti ködben. Egyetlen nap leforgása alatt forradalmárokból szegény rokonná vedlettek. Egyetlen nap alatt rá kellett jönniük, hogy elvesztettek negyven évet az életükből. És nemcsak ők, hanem Kelet-Európa valamennyi társadalma elvesztette ezt a negyven évet, és elvesztette azonosságtudatát, méltóságát, önbecsülését. Elvesztették alibijüket, hogy rabok, és azt a jóleső tudatot, hogy mártírként szenvedtek volt egy szent ügyért. Újabb identitás után kellett nézniük, az önbecsülés, az emberi méltóság újabb forrásai után, egy ismeretlen és új világban. Szerencsére mindez már a múlté. Vagy mégsem? Tudtunk élni azzal a nem könnyen elsajátítható szabadsággal, aminek a lehetősége 1989-ben nyílt meg előttünk? Szabad és felelősségteljes polgárok országa vagyunk már? Vagy bennünk van még évszázados szolgaságunk szorongása, alázata, indulata, bénultsága? A tejes-vizes teát talán ingyen adják. A szabadságot nem.

Egy elfogadhatatlan botrány Az elnyomatás évtizedeiben a szabadság, érthető módon, a legfőbb értékké magasztosult, a legfőbb jóvá, amely valamiképpen valamennyi értéket magában hordozza. A boldogságot, az igazságosságot, a jólétet, a szeretetet, a lojalitást és – már-már neoplatonikus jelleggel – talán még az igazságot és a szépséget is. A szabadság elérése évtizedekig az élet legfőbb célja, titokzatos vágya volt Kelet-Európában. A szabadságnak ez a misztifikációja valóságos lelki összeomláshoz vezetett a bársonyos forradalmak győzelme után néhány hónappal. Az emberek mélyen meg voltak botránkozva, amikor rájöttek arra, hogy a szabadság és más értékek között az összefüggés nem különösebben erős; vagy esetleg egyáltalán nincs összefüggés közöttük. Amikor kiderült, hogy a szabadság nem általános gyógyír minden bajra. Amikor kiderült, hogy az ember lehet szabad és nyomorúságosan szegény. Az ember élhet egy szabad, de ugyanakkor igazságtalan társadalomban. Az emberek lehetnek szabadok, és közben gyűlölhetik egymást. Az ember lehet szabad, és közben rabja marad előítéleteinek és elfogultságainak. Az ember lehet szabad, és ugyanakkor lehet boldogtalan. Ez elfogadhatatlan botrány volt sokunk számára. Alig-alig elviselhető csalódás mindazok számára, akik negyven éven keresztül úgy vágyódtak a szabadságra, mint annak idején Lancelot vágyott a Grál kehelyre.

Láthatatlan rácsok és kötelek Ha jól emlékszem, Nabokov írja valahol, hogy úgy élünk, úgy bámulunk ki a világba, mintha szabadok volnánk. De ha tennénk egy-két lépést hátra, hirtelen kirajzolódnának előttünk börtönünk rácsai. Börtönből néztünk kifelé.

Gulliver és a szabadság Gullivert Lilliput apró lényei ezer szállal kötözték meg. Nem így kötnek-e meg minket is a társadalom látható és láthatatlan szálai?

A juhász három szamara Erről jut eszembe egy – ha jól tudom – francia (vagy kínai?) tanmese. A juhász három szamarat hajt a vásárba. Hosszú az út, este megpihen egy ligetben. Ekkor veszi észre, hogy csak két kötőfék van nála. Megköt vele két szamarat. De mit csináljon a harmadikkal, hogy el ne kóboroljon? Szerencséjére arra jár egy bölcs. Tőle kér tanácsot. A bölcs azt javasolja, hogy a két kezével tegyen úgy, mintha kötél volna benne, majd kanyarítsa a láthatatlan kötél végét a szamár nyaka köré, lazán kösse meg, és térjen nyugovóra. A juhász így is tesz. Reggel örömmel látja, hogy mind a három szamár szépen ott álldogál a fa alatt. Fogja az első két szamár kötőfékét, és elindul az úton. Hívja a harmadik szamarat, újra és újra, botjával még rá is suhint, de az csak nem mozdul. Ámde megint szerencséje van. Ismét arra jár a bölcs. Tőle kérdi, mit csináljon. – Hát kösd el – biztatja az. – De hát nincs megkötve! – Dehogy nincs. Te kötötted meg tegnap este. Fogd meg a láthatatlan kötél végét, kanyarítsd le a szamár nyakából, és máris indulhattok. Így is lőn. A láthatatlan kötéstől megszabadult szamár boldogan trappolt társai után. Persze ez, juj, tanmese. Elavult műfaj. De azért nem árt, ha időnként megtapogatjuk a nyakunkat: nem tekeredett-e köré valami láthatatlan kötél – emlék, sérelem, tévedés, fantazmagória, félelem, ideológia, hit, tévhit –, amelytől nem tudunk szabadulni.

Arról nem is szólva, hogy a mindenkori hatalom láthatatlan kötelek sokaságát kanyarítja körénk – s ha ügyes – úgy, hogy szinte észre sem vesszük. Vidáman (vagy keservesen) poroszkálunk mi is arra, amerre terelnek.

Az új Panoptikon 2006-ban megdöbbentette az európai közvéleményt annak a kutatásnak az eredménye, amely szerint Anglia – Malajzia és Kína mellett – a világ öt legmegfigyeltebb társadalma közé tartozik. Sőt, ami a térmegfigyelő kamerák számát illeti, e vizsgálat szerint Anglia világelső volt a maga 4,2 millió kamerájával, ami azt jelenti, hogy egy-egy ilyen kamera jutott minden tizenhárom angol állampolgárra. {7} 2009-ben már arról is jöttek hírek, hogy az angol középiskolák tantermeibe is kamerákat szerelnek. Akármennyi van belőlük, a számok ijesztők. Különösen azért, mert a térfigyelő kamera csak egy, s ma már talán nem is a legfontosabb a megfigyelés eszközei között. Mert ma már a telefonhívások, emailek, közösségi oldalak, Google-keresések, webáruházi megfigyelések, vagy a most diadalmasan kibontakozó networkkutatás révén a „megfigyelők” már többet tudnak meg rólunk, mint a kamerákkal. Tudják, hogy mit teszünk, mit gondolunk, mik a vágyaink, s hogy mondjuk jövő hónap 24-én délelőtt 10 órakor valószínűleg hol leszünk. Gondoljuk meg: Mit kezdhetett mindehhez képest szegény Joseph Fouché, Napóleon rendőrminisztere vagy Bach ugyancsak hatékony rendőrminisztere, Johann Kempen báró a maga néhány száz kürtőkalapos szimatolójával és fogdmegével! Persze a rendes embernek nincs mitől félnie – nyugtatgatnak minket látható és láthatatlan uraink. Viselkedj jól, tisztességes, felelősségteljes, lojális állampolgárként, és nem lesz semmi bántódásod. Angolul már nem is kell azt mondanunk, hogy viselkedj jól. Egyszerűen csak annyit kell mondani, hogy: Viselkedj! „Behave (yourself)!” Mert az adott társadalomban már csak egyféleképpen lehet és kell (jól) viselkedni. Ahogy a kutya is egyetlen szóból ért: Ül! Fekszik! Pfuj! Mi azonban nem akarunk folyton-folyvást jól viselkedni. Ha például cigánykerekezni akarunk az utcán, azt a megfigyelő kamera vajon a

rendbontás melyik szigorú rubrikájába helyezi majd el, besorolva minket egy évre vagy egyszer s mindenkorra a megbízhatatlan, megfigyelendő személyek közé. Annak ellenére, hogy a terroristák és bankrablók ritkán hánynak cigánykereket a Bond Streeten vagy az Andrássy úton. A megoldás az lehet, hogy minden egyes kamera mögé egy magasan kvalifikált biztonsági szakértőt, egy pszichiátert és esetleg Szókratészt vagy Kantot ültetünk.

Az Európai Unió és a káposzta Igaza volt-e vajon Hegelnek és másoknak, akik szerint az univerzum, s ezen belül az emberiség története, a szabadság kiteljesedésének diadalmenete? Nem feltétlenül. Ijesztgethetném magunkat azokkal az elméletekkel, adatokkal és statisztikákkal, amelyek szerint a XVIII. század óta az emberek, állampolgárok szabadsága nem nőtt, hanem éppenséggel zsugorodott. Mert – úgymond – az államhatalom egyre szorosabbra húzza a látható és láthatatlan hálót polgárai körül. Egyre szigorúbban beszabályozza azt, hogy mit tehetnek és mit nem, vagyis egyre szűkebbre vonja szabadságuk körét. Persze ez is csak féligazság. Mert inkább egy furcsa kettősség alakult ki. Egyfelől a XVIII. század óta, a demokratikus rendszerek erősödésével az államhatalom egyre kevésbé határozza meg azt, hogy az emberek mit tehetnek, mit gondolhatnak, mit mondhatnak. Másfelől azonban az élet bizonyos területeit a korábbinál sokkal szigorúbban szabályozza. Erről a túlszabályozó hevületről különösen az Európai Unió híresült el. Szigorúan szabályozza azt, hogy mit, hogyan s milyen műszaki paraméterek alapján gyárthatunk, földjeinken mit s hogyan termelhetünk, milyen házat építhetünk, milyen villanykörtét égethetünk, milyen autót használhatunk, s még azt is, hogy mit ehetünk. Emlékeznek még a nevetségbe fulladt uborkaszabályozási botrányra – de álljon itt egy másik jellemző adat: „A Pitagorasz-tétel: 24 szó A Miatyánk: 66 szó A Tízparancsolat: 167 szó Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat: 1300 szó Amerika alkotmánya, 27 függelékkel: 7818 szó

Az EU káposztákra vonatkozó szabályzata: 26911 szó{8} Vagyis mi itt, Európában, a töltött vagy erdélyi káposztába nemcsak húst és káposztát eszünk, hanem rengeteg szót is jóízűen elropogtatunk. Írástudó kontinens.

Bohócszabadság? Olyanok vagyunk, mint August, a bohóc. Ki ne emlékeznék rá? Azt hiszi, gyerekes eufóriában, dicsekedve, ágálva, kalimpálva, hogy nincs határa a szabadságának, rá nem vonatkoznak a vastörvények, ő mindenre képes, meghódítja a világot, ő az okos, a ravasz, a szép, a győztes, s ha akar, akár még repülni is tud – s végül ő esik az orrára, huppan a fenekére, őt öntik nyakon a vödör vízzel, az ő nadrágjába dugják a petárdát. Nevessünk, sírjunk rajta? Nevessünk, sírjunk magunkon? Mert ha nem ismerjük függőségeinket, ha nem ismerjük lehetséges szabadságunk határait, akkor mi is nevetségessiralmas bohócként ugrándozunk. Vagy tucatnyi zsinórral rángatott bábuként kiabáljuk, hogy éljen a szabadság. Ez vonatkozik emberekre és országokra egyaránt. Veszélyes tévedés, veszélyes csapda. Mindenkor az volt, és ma is az. Mert ma is vannak erők, intézmények, amelyek elhitetik velünk, hogy igenis szabadok vagyunk, a magunk gondolatait gondoljuk, a magunk vágyait kergetjük, a magunk álmait álmodjuk, a magunk eszményei szerint élünk, miközben az ő gondolataikat gondoljuk, az ő szavaikat szajkózzuk, az ő érdekeiket szolgáljuk. Minden emberi társadalomban erős volt ez a hatás és ráhatás, de manapság, az „I”és „D”-korszakban, vagyis az Információ és a Dezinformáció korában kiváltképpen az. Napi huszonnégy órán át győzködnek arról, hogy miénk a világ, hogy nagyszerűek vagyunk, hogy szabadok vagyunk, fogyasztókként szabadon választjuk ki a mosógépet vagy az autót, s választópolgárokként szabadon választjuk meg az A vagy a B vagy az X pártot. Ne higgyünk nekik. Ne engedjük, hogy elkábítsanak. Hogy eleve adott, korlátlan s nagyszerű szabadságunk illúziójába ringassanak, miközben paprikajancsiként rángatnak. Szabadságunk egyik előfeltétele az, hogy ismerjük függőségeinket. Hogy tudjunk azokról a kötöttségekről, amelyekkel szemben nap mint nap ki kell vívnunk szabadságunkat. Belegabalyodunk a béklyókba, ha nem tudunk

róluk, ha megfeledkezünk vagy nem veszünk tudomást róluk. Komikus és tragikus figuraként, August bohócként botladozunk, s esünk újra és újra hasra.

„Nem akarják hallani…” George Orwell írja valahol: Ha az a szó, hogy szabadság, bármit is jelent, akkor azt jelenti, hogy megmondjuk az embereknek azt, amit nem akarnak hallani. (Ami persze nem jelenti azt, hogy mindig nekünk van igazunk.)

Függőségeink Ha hihetünk a tudós szakértőknek, akkor el kell fogadnunk azt a tényt, hogy szabadságunk, autonómiánk körét nagyon is beszűkíti függőségeink sokasága. Mert: • Az ember, akár akarja, akár nem, függ önnön alkatától, természetétől (ma úgy mondanánk, hogy génjeitől), egészségi állapotától, életkorától, fizikai és értelmi képességeitől, IQ-jától és EQ-jától (Emotional Quotient, vagyis az érzelmi intelligencia hányadosa) és más efféléktől. • Függ neveltetésétől, családjának történetétől, gyerekkorának anyagi és szellemi, érzelmi és lelki környezetétől. • Függ saját élettörténetétől; attól, hogy melyik történeti „kohorszba” tartozik, vagyis életének mik voltak döntő, meghatározó eseményei. 1945? 1956? 1968? 1989? Vagy? • Függ baráti-ismerősi környezetétől, azoktól a társadalmi csoportoktól, amelyekbe beletartozik. • Függ társadalmi helyzetétől, pozíciójától, szerepétől, kapcsolatrendszerétől. • Függ anyagi helyzetétől, erőforrásaitól, perspektíváitól. • Függ önnön érdekeinek s értékeinek rendszerétől. • Függ az életére ható gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális erőktől, behatásoktól, nyomásoktól, kényszerektől. • Függ országa hagyományaitól, állapotától, fejlettségi fokától, a világban, a világversenyben elfoglalt pozíciójától. • Függ attól az eszmerendszertől, világképtől, életérzéstől, amely élete folyamán kialakult. • Függ azoktól a céloktól, amelyeket kitűzött maga elé. És függ még sok minden mástól.

A szabadság első pillanata Pontosan emlékszem „szabadulásom” pillanatára. Valamikor az ötvenes években egy derűs, napos, szép, könnyű szellős nyári délután – mert a terror világban sem esik folyton-folyvást az eső, és bármennyire is hihetetlen ez ma számunkra, az államszocializmus legsötétebb éveiben is virágoztak tavasszal a fák –, egyszóval azon a bizonyos nyári délutánon a Margit hídon bandukoltam át Pestre, és közben Sartre könyvecskéjét olvastam az egzisztencializmusról. És hirtelen, fájdalmas és gyönyörűséges villámcsapásként ért a felfedezés, hogy: Szabad vagyok! Szinte hallottam a robajt, ahogy leszakadt rólam a marxista-leninista determinizmus betonpáncélzata. Többéves szellemi nyomorúság után újra tudtam lélegezni, valami mélyről jövő ujjongás hulláma csapott föl bennem: Igen, szabad vagyok. Mondhat akármit marxengelslenin, zakatolhatnak a gazdaság és a társadalom vastörvényei, menetelhetnek a történelem bamba tömegei: szabad vagyok. Nem alkatrész vagyok egy óriási gépezetben. Magam irányítom a sorsom. Tudom, ezek nagyon fellengzős mondatok, de akkor mindez egy fiatalembernek, akit évek óta nyomasztott a szabadság, az öntudat, a személyiség hiánya, égi nektár áradása volt. Egy életre szóló erőt, értelmet, célt, lendületet adott.

Az ezerarcú szabadság Sok lehetőség van a szabadságra (mint ahogy a szabadság elvesztésére is). Az emberi történelem és az emberi képzelet tele van a szabadság csillogó példáival, szimbólumaival. Hadd idézzek fel néhányat. IKAROSZ: A teljességre, elérhetetlenre, végtelenre vágyakozás szabadsága HERMÉSZ: A hírvivő, a határokon átlépő, az istenek eszén is túljáró ember szabadsága ODÜSSZEUSZ: Az új és új világokat kereső ember szabadsága SZÓKRATÉSZ: A létet és a nemlétet egyaránt fegyelmezetten elfogadó ember szabadsága BUDDHA: Az életből, létből kilépő ember szabadsága GARGANTUA: A zabolátlanság szabadsága VILLON: A vagabund, a vándor, a garabonciás diák szabadsága NASZREDDIN HODZSA, TILL EULENSPIEGEL: A minden akadályt és mindenkit kijátszó kópé szabadsága ROBIN HOOD: Az elnyomottakért küzdő hős szabadsága CYRANO DE BERGERAC: Az öniróniával maga és a világ fölé kerekedő ember szabadsága DON QUIJOTE: A fellegekben járó ember szabadsága PETŐFI: A haza szabadsága NIETZSCHE: A pokoljárásra is vállalkozó, a rettenettel, a lét mélységeivel és ürességével is szembenézni merő ember szabadsága RASZKOLNYIKOV: A szabadság határait feszegető ember szabadsága RIMBAUD: A költő-csavargó kamasz-szabadsága MALLARMÉ: Az útnak indulás szabadsága NÓRA: Az önmagát kereső ember szabadsága CAMUS: Az élet abszurditása ellen lázadó ember szabadsága HAIR: A társadalmi konvenciók elleni lázadás szabadsága CHE GUEVARA: A gerilla, a világforradalmár szabadsága

HANS CASTORP: A világra rácsodálkozó, nyitott ember szabadsága EINSTEIN: A világmindenség titkait kutató ember szabadsága WEÖRES SÁNDOR: A szavakkal, rímekkel, ritmusokkal játszó ember szabadsága MARGARITA: A jóság és a boszorkányság szabadsága… Mi lenne, ha egyszer, valahol, sehol, mondjuk Szókratész és Gargantua, vagy Don Quijote és Raszkolnyikov, Camus és Einstein összetalálkozna? Meg tudnák-e győzni egymást arról, hogy mi az igazi szabadság?

A szabadság varázsa Sokak számára a szabadság kivívása és megtartása az emberi élet fontos, vagy akár egyetlen értelmes célja volt. Gondoljunk csak arra az útra, amelyen Szókratész vagy Seneca, Abélard vagy Giordano Bruno, Villon vagy Morus Tamás, Don Juan vagy Galilei, Pascal vagy Kierkegaard, Rousseau vagy Voltaire, Schlegel vagy Schopenhauer, Byron vagy Rimbaud, Nietzsche vagy Foucault, Danton vagy Bakunyin, Kohlhaas Mihály vagy Raszkolnyikov, Fitzgerald vagy Bulgakov, Jaspers vagy Camus, Bazarov, Nóra vagy Hans Castorp indult el. Érdemes meghallgatni a XX. század néhány nagy gondolkodóját is. ARNOLD GEHLEN szerint az ember szabad, mert képes nemet mondani az adott világra. JUNG: Döntenem kell, mert különben a világ dönt helyettem. FROMM: Van szabadság, de menekülünk előle. CAMUS: Az ember fellázadhat egy elfogadhatatlanul kegyetlen, abszurd világ ellen. MARCUSE: Ki kell, és ki lehet törni az „egydimenziós” létből. WITTGENSTEIN: A nyelvi játékok szabadsága. DERRIDA: Le kell bontanunk az illúziókat, és szembe kell néznünk a lét üres, sivár pusztaságával; fájdalmas szabadság. RORTY: Megvan a szabadságunk arra, hogy megoldjuk a mindennapi élet problémáit; fölösleges rágódnunk a szabadság elvont problémáján. CAPUTO: A „reményen túli reménynek”, a „lehetetlen szenvedélyének” a szabadsága. TILLICH: A szabadság az emberi lét ambivalenciáinak bátor vállalása. VAIHINGER: Éljünk úgy, mintha szabadok volnánk. Élvezzük a „mintha-szabadság” adta lehetőségeket, és vállaljuk ennek a szabadságnak a felelősségét. HUIZINGA, BULTMANN: A játék szabadsága.

DAWKINS: Lehet, hogy van egy „szabadsággén”, amely képessé teszi az embert arra, hogy különböző utak, megoldások közül válasszon. KVANTUMMECHANIKA: Lehetséges, hogy a világmindenség történésláncai nincsenek előre meghatározva, determinálva; lehetséges, hogy az esetlegességek, véletlenek döntő szerepet játszanak az univerzumban; lehet, hogy az ember ezeknek a kiszámíthatatlan összefüggéseknek, történéseknek a hálójában vergődik, és semmiféle szabadsága sincs. De nem lehet kizárni annak lehetőségét sem, hogy egy előre nem determinált világban fel-felvillan az emberi szabadság és az emberi élet értelmének a lehetősége.

Meglepetés Próbálok úgy élni, hogy sok meglepetésben legyen részem. Egy híres filozófus mondta egyszer önmagáról, hogy ha amikor elkezd írni egy könyvet, tudná, mi lesz a vége, bele se fogna a megírásába. Megfogadtam a tanácsát. Reggel úgy ülök le a számítógép elé, hogy nem tudom, mi fog estére kikerekedni abból, amit írok. Nem csoda, hogy gyakran szamárság kerekedik ki belőle. Nem tervezem meg a napjaimat. Pontosabban nem én tervezem meg, hanem a kutyám: reggel fölkel és elvisz sétálni. És séta közben találkozunk más hasonló szerencsétlenekkel, akik a kutyájuk után loholnak. Váltuk néhány szót. Többek között arról, hogy miért is visszük a kutyákat sétálni, mikor ott a kert nekik. Hát azért, mert a kert a kutyának olyan, mint nekünk a házunk. Nagyszerű, hogy van, de ha örökre be lennénk zárva oda, megőrülnénk. Így vannak ezzel a kutyák is. Fel akarják fedezni a világot. Akárcsak a gazdájuk. Ők is, mi is keressük az újat, az ismeretlent, a kiszámíthatatlant, a meglepetést. Az erdőben ők vannak előnyben. Én a saját dzsungelemben, a könyvek között mozgok valamivel jobban.

A szabadság szigetei Még a durva diktatúrákban is vannak, lehetnek a szabadságnak kis, zárt szigetei. Különösen igaz volt ez nálunk a negyvenes évek végén, amikor a diktatúra rácsai még csak leereszkedőben voltak. Az én életemben az első ilyen sziget az Eötvös Kollégium volt. A szellemnek, az európai kultúrának, gondolatoknak, színeknek és dallamoknak, harmóniáknak és diszharmóniáknak az a világa, amelybe a kollégium bevezetett, s amely azóta is védelmezően borul körém. A kollégiumban a szellem szabad világában éltünk. Egyik nap Proustot elemeztük Gyergyai tanár úrral, aki nemrég fejezte volt be Proust fordítását. Másnap Szenczi Miklós, aki azon frissiben jött haza Oxfordból, arról beszélt, hogy milyen új Shakespeare-elméletek születtek a Temze partján. Harmadnap Gáldi László, a tizenöt nyelven beszélő nyelvészprofesszor megbízott mondjuk azzal, hogy írj egy esszét a következő hétre az „E” hang orrhangúsodásáról az ófrancia nyelvben, amiről egyébként azt sem tudtad, hogy mi fán terem. Néhány éjt nappá téve összehoztál valamit, amit aztán ő megcáfolt, de egy életre nem felejtetted el az érveit. Este Németh G. Bélával vitatkoztál Nietzschéről vagy Gottfried Benn egyik verséről, majd hétfőn reggel jött már, ringó léptekkel s dinamikusan a Francia Intézet elegáns, snájdig igazgatója, és bevezetett minket a francia „explication de texte” rejtelmeibe, s úgy elemezte Baudelaire vagy Mallarmé verseit, hogy tátva maradt a szánk. Kedd este már ott ülhettél Fülöp Lajos lábánál, aki elmagyarázta, hogy miből fakad az olasz városok ellenállhatatlan varázsa, vagy elmehettél vele másnap egy magángyűjtőhöz, ahol felfedezhetted Csontváry és Rippl-Rónai addig ismeretlen világát. Érdemes volt bekéredzkedned Keresztury Dezső szemináriumaira – ámbár ez szentély volt, s a belépés joga értékes privilégium –, ahol is arról folyt mondjuk a vita, hogy Arany János legalább olyan tehetséges volt, mint Baudelaire, s vajon miért nem jutott el a

modernségnek, szimbolizmusnak és a dekadenciának arra a fokára, amely Baudelaire-t a világirodalom egyik legnagyobb költőjévé emelte. Délután beülhettél Kosáry Domokos szemináriumára is, ahol belekeveredhettél egy heves vitába, mondjuk arról, hogy mi is volt a szerepe Görgeynek 1849-ben, vagy hogy igaza volt-e Szekfű Gyulának híres könyve egyik vagy másik fejezetében. Este aztán, vacsora után egyik zongoraművésznek készülő társunk rögtönzött hangversenyét hallgathattuk meg – sokan itt hallották Bartókot vagy Sztravinszkijt először életükben –, majd visszasiettünk a könyvtárba. Ha ugyan már a folyosón nem keveredtünk bele a szabódezsősök és a némethlászlósok, vagy a neokantiánusok és a perszonalisták, lukácsisták és anti-lukácsisták ádáz vitájába. Kapkodhattad a fejedet. Időnként gyerekkorodból hozott, mély meggyőződéseiden mély seb esett, máskor hirtelen nagyszerű új gondolatok villantak föl előtted, védekeztél és támadtál, meggyőzettél és másokat meggyőzni véltél, bosszúságodban vagy örömödben sírtál vagy nevettél. Annyi erős, felkavaró, ihlető, megzavaró, útnak indító hatás érte itt az embert egy nap vagy hét alatt, mint később, porosabb s ködösebb időkben egy év alatt sem. Sokáig azt reméltük, hogy valami varázslat, az európai szellem szentsége és sérthetetlensége megvédi ezt a műhelyt. De a XX. századi tébolyok otromba erejével nem számoltunk. A következő egy-két évtizedben rátelepedett az országra s mindnyájunkra a terror, a rabság, a testi-lelki nyomorúság. Mindez régen volt. De ha körülnézek ma az országban, nem tudom, vajon ép ésszel s értelemmel éltük-e át ezt az évtizedes szabadsághiányt, lelki szélhűdést. S azt, hogy nem élhettük, vagy csak nagy késéssel éltük át azt a szellemi újjászületést, amelyen nyugati társaink az ötvenes, hatvanas, hetvenes években mentek át.

Az elérhetetlen Párizs Képzeljék csak el, milyen lehetett egyetemi diáknak vagy fiatal tanárnak lenni az ötvenes-hatvanas-hetvenes években mondjuk Párizsban, cikázva a Sorbonne kampuszai, az École Normale Supérieure, az École des Hautes Études en Sciences Sociales, a Collège de France előadótermei és szemináriumai között; hallgatva a kor legnagyobb filozófusait, társadalomtudósait, történészeit, Raymond Aront, Lévi-Strausst, Lévinast, Lacant, Ricœurt, Maritainet, Gabriel Marcelt, Althussert, Roland Barthes-ot, Foucault-t, Gilles Deleuze-t, Bourdieu-t, Lyotard-t, Derridát. Vagy mondjuk kávézni a Deux Magots-ban az Amerikából átlátogató fiatal Richard Rortyval, majd átrándulni Göttingába, Freiburgba, Heidelbergbe vagy Frankfurtba, s beülni Adorno, Horkheimer, Gadamer, Heidegger vagy Habermas szemináriumaira. Hol volt a gondolatoknak ez a pezsgő, villódzó, egymással vitatkozó gazdagsága a mi egyetemeink marxizmus-leninizmustól kongó, szürke folyosóin? Szellemi sivatagban, száraz kenyéren éltünk, és életre szólóan szert tettünk – kisebb-nagyobb mértékben – néminemű szellemi angolkórra.

Strukturalista vándorcirkusz Sokféleképpen lehet bosszantani a hatalmat. És sokféleképpen meg lehet próbálni kibújni a hatalom szorításából. Hogy csak egy ilyen kalandot említsek: a hatvanas évek első felében kollégáimmal elmélyedtünk az irodalomelmélet és a nyelvészet új irányzatainak – mint például a strukturalizmus, szemiotika, modern nyelvfilozófia, Gestalt-lélektan, kulturális antropológia – tanulmányozásában. Az Irodalomtudományi Intézetben Nyírő Lajossal, Szili Józseffel dolgoztam együtt. De volt egy „szemiotikai vándorcirkuszunk is”, jártuk az országot, konferenciákat tartottunk, tanulmányköteteket adtunk ki. Hoztuk be az országba az új gondolatokat. Szépe Gyurka a modern nyelvészet és szövegelemzés nagyjairól, Saussure, Chomsky, Peirce, Charles Morris, Greimas, Austin, Katz, Frege és Sebeok elméleteiről beszélt; Voigth Vilmos Propp varázsmese-elemzéseit és Lévi-Strauss mítoszelemzéseit mutatta be; Bojtár Endre az orosz formalisták (Eichenbaum, Sklovszkij és mások) és a cseh strukturalisták (Mukaovský), a Bécsi Iskola (Jakobson) és a lengyel fenomenológiai és integrális iskola (Ingarden) kiváló ismerője volt; Vitányi Iván a Fibonacci-számokkal és az aranymetszés titkaival bravúroskodott; Pléh Csaba a nyelvpszichológia és a nyelvfilozófia legújabb eredményeit zúdította diákjainkra és felnőtt hallgatóságunkra; Hoppál Mihály az eurázsiai sámánság titkait feszegette; SzegedyMaszák Mihály a metaforák szerkezetét és – Panofsky alapján – a gótikus építészet és a skolasztikus filozófia strukturális összefüggéseit elemezte; Bonyhai Gábor Ryle, Tarski és Bense elméleteivel, a játékelmélet és a szemiotikai esztétika hipotéziseivel kápráztatott el mindnyájunkat. Én a rendszerelmélettel, kibernetikával és az angolszász „új kritikával” kacérkodtam. Nagy tűzijáték és botrány volt ez egy szürke, elmaradott, zsdanovi világban. Érthető, hogy nagyon utáltak minket a hagyományos irodalomtörténet művelői, s különösen a marxista ideológia szigorú s

bamba őrei. Egyszer egy dörgedelmes párthatározattal „értéknihilistaként” ítéltek el engem és Bojtár Bandit… Hogy ez mit jelentett, azt nem tudtuk, de valószínűleg ők sem.

Engedetlen madarak Örömében, szabadon csattog a rigó – gondoljuk. Vagy dolgozik: védi a területét, és dallamával körülveszi cseperedő fiókáit? Igaza van-e vajon Frederik J.J. Buytendijknek, a híres holland pszichológusnak és antropológusnak, amikor azt írja: „A madarak jóval többet énekelnek, mint amennyit Darwin megenged nekik”? Szabadabbak vagyunk, mint gondolnánk? Erich Fromm, a híres német pszichológus biztat minket (igaz, máskor meg leforráz). Szerinte az embernek mint gondolkodó lénynek a története az „engedetlenség” egy aktusával kezdődött. Arra utal itt, hogy Éva és Ádám nem engedelmeskedett annak a parancsnak, hogy nem ehetnek a tudás fájának gyümölcséből: ez az „eredendő bűn” indította el az emberi szabadság történelmét. De hozzáfűzi (az 1930-as években járunk): Nem lehetetlen, hogy az „engedelmesség” egy aktusával fejeződik majd be ez a történelem. Akkor, ha az emberiség enged majd a parancsuralmi rendszerek csábításának.

Zuckerberg-galaxis? A könyv: örök menedék. A könyveknek köszönhetjük, hogy át tudunk lépni egy világból a másikba. Más világokba. Erre valószínűleg csak az ember képes. Az állatok többsége egy helyhez, területhez van kötve. Beleszületik. Legfeljebb a vándormadarak és a vándorló állatcsordák tudnak kilépni egy adott világból, és megérkezni egy másikba. De télen mindig ugyanabba és nyáron mindig ugyanabba. Nem tudom, el tudnak-e képzelni egy másik világot. Ami engem illet – ahogy az imént írtam –, az első nagy kulturális sokk az Eötvös Kollégiumban ért. Majd a következő tizenöt-húsz évben átéltem a nyugati civilizáció kései reneszánszát: az egzisztencializmus és az abszurd irdalom, a strukturalizmus és a modern nyelvelmélet kibontakozását, a modern francia, angol, amerikai és német dráma reneszánszát (Ionesco, Beckett, O’Neill, Tennessee Williams, Albee, Dürrenmatt), az olasz neorealizmus, a francia új hullám, az angol és amerikai filmdráma remekműveinek tündöklését, a cseh, a lengyel és a magyar filmművészet világraszóló sikereit, később a hippi és popkultúra diadalát, a modern társadalomtudományi irányzatok térhódítását (Mannheim, Popper, Polányi, Hayek, Lyotard, Habermas, Foucault), és így tovább. Lehet, hogy ma mindez egy kicsit már a múlt. Új eszmék keringenek, új művek, műfajok születnek. Peregnek a számítógépek, zümmög és izzik a világháló. Megnyílt, kitágult a tér, nehezebb már menedéket keresni egy-egy könyv zárt világában. Inkább az ezerfelé cikázó hírekbe, eseményekbe, újdonságokba, szenzációkba kapaszkodunk. Egyre inkább átlépünk a Gutenberg-galaxisból a Zuckerberg-galaxisba. Örüljünk vagy sírjunk? Vagy egyszerűen vegyük tudomásul? Állítólag egyre többen vannak, akik egy-két oldalnál többet nem tudnak elolvasni. Vagy nem szívesen olvasnak el. Vagy nincs idejük

elolvasni. Ugrálnak az egyik kétoldalról a másik kétoldalra. Életük és szorongásaik űrjét teletömik nyüzsgő spotokkal. Persze, valószínűleg a világról sokkal többet tudnak, mint mi, hajdani könyvolvasó elődeik. Önmagukról pedig talán valamivel kevesebbet. Nincs szükségük a könyvek menedékére. Bátrabbak? Szabadabbak? Elveszettebbek?

A Google és a fekete hattyúk Google nélkül már nehezen volnánk meg. Kaput nyit a világra. Információk már-már korlátlan tárházába vezet be minket. De egyben veszélyes csapda is. Hallottam már korábban is, de most magyarázta el valaki értelmesen, hogy a Google aszerint dobja fel nekem az adatokat, hogy korábban milyen témákban kutakodtam. Ez pedig életveszélyes. Mert azt jelenti, hogy egyre inkább bezár saját gondolataim körébe. Megszokott, kitaposott gondolati pályámon tart. Pedig épp az ellenkezőjére volna szükségem. Olyan Google-ra, amely új, szokatlan lehetőségeket villantana fel előttem, újabb és újabb pályára terelne, futtatna. Olyanra figyelmeztetne, amiről még sohasem hallottam. Mert persze fontos volt kultúránk történetében a folytonosság, az önmagára épülő, lassan gyarapodó tudás, de a fejlődés igazi úttörői azok voltak, akik ki tudtak törni a tudás hagyományos pályáiról, s váratlanul valami egészen más pályára csaptak át. Valami újat, korábban képtelennek tartottat fedeztek fel. Kultúránk története ilyen remek kibicsaklások, mutációk története. Hol tartanánk, ha Kopernikusz, Leonardo da Vinci, Newton, Darwin, Picasso, Einstein kényelmesen bandukolt volna a hagyományos tudás kitaposott ösvényén? Vagy hol lennénk, ha Nietzsche – ahelyett, hogy nap mint nap új, „korszerűtlen” gondolataival küszködött volna – a Google-t böngészve hagyta volna, hogy a gondolkodás hagyományos útjain terelgessék? Nem akarom saját unt gondolataimat folyton-folyvást viszontlátni a világhálón. Miért ne indulhatna el a meglepetések, derült égből gondolati villámcsapások Google-ja? A még soha nem látott fekete hattyúk Google-ja?{9}

Miért nem? Érdemes odafigyelni erre a nagyon is komoly tréfamesterre: „Vannak, akik ránéznek valamire, és azt kérdik: Miért? Én olyan dolgokról álmodom, amelyek sohasem léteztek, és azt kérdem: Miért nem?” (G. B. Shaw)

A Duna és az írógép Kettős szerepe van a tárgyaknak és a tulajdonnak is. Egyrészt megnyitnak olyan életlehetőségeket, amelyek egyébként el vannak zárva előlünk. Gondoljunk csak arra a triviális példára, hogy a kerékpár vagy az autó mennyire megsokszorozhatja mozgásszabadságunkat, nem is szólva a pénz, a vagyon kínálta választási lehetőségek, életlehetőségek széles skálájáról. De tudjuk, ezerszer megírták már, a tulajdon rabtartónkká, börtönünkké is válhat. Nem tudunk megválni tőle. Gobsec, a fösvény, az uzsorás ül kincsesládáján. Mintha odaláncolták volna. Odüsszeusznak volt ereje s bátorsága kidobni hajójából a fölöslegessé vált terheket a háborgó tengerbe. Mások, sokan, elsüllyedtek kincseikkel együtt. Az ötvenes években volt az Eötvös Kollégiumban egy kollégánk, egy „tanár úr”, vagyis egy idősebb diák, kiváló elme, történésznek vagy filozófusnak készült, nem emlékszem már. Nevezzük F. D.-nek. Egy furcsa szertartás fűződött a nevéhez. Egyik barátjával minden év december 31-ének éjjelén elzarándokolt a Szabadság hídra, és pontban éjfélkor bedobta a Dunába egy nagyon kedves és fontos tárgyát. Kedvenc könyvét, táskaírógépét (ez óriási érték volt akkoriban), egyetlen jó cipőjét… Akkoriban nem egészen értettem a dolgot; a többiekkel együtt nevetgéltünk rajta, furcsa különcködésnek tartottuk. Évekbe tellett, míg sejteni kezdtük, hogy mi is rejlett e szertartás mögött. F. D. talán meg akart szabadulni valamitől, amihez nagyon kötődött, s ami őt így megkötötte. Megkönnyebbülve, szabadabban akart átlépni az új évbe. Nagyon ránk férne, mindnyájunkra, a szabadságnak ez a szép gesztusa. A szerzetesek, guruk, jógik szegénységfogadalma valamiféleképpen ezt szolgálta: szabadok akartak maradni az anyagi világ minden vonzásától, kötöttségétől.

Vannak aztán, akik igazán betegei a tárgyaknak, a tulajdonlásnak. Amit egyszer megszereztek, azt nem tudják többé elengedni. Döbbenetes élménye néha a gyászoló hozzátartozóknak, amikor végül be kell menniük elhunyt rokonuk lakásába, és ott a tárgyak, kacatok szinte áttekinthetetlen tömegét találják. Egy amerikai dokumentumsorozat mutatott be nemrég ilyen eseteket. Volt olyan lakás, ahol az évtizedek alatt összegyűlt tárgyak tömege már majdhogynem kiszorította a tulajdonost a lakásból. Már szinte csak az ágyán kuporoghatott. Emlékeinek, s még inkább tárgyainak rabjaként halt meg. Vagy beléjük kapaszkodva próbált ellenállni az idő, az elmúlás sodrának? A kutyák szabadsága. Nincs semmijük ezen a világon. Legfeljebb egy megszokott vackuk, de az sincs mindig. Szívszorongató látni egy kutyát, ahogy séta közben is magával viszi a szájában egyetlen kincsét, vagyonát ebben az életben. Ezen a világon. Egy agyonrágott piros labdát.

Nem tudod, mi a szabadság? Ugyan! Micsoda ostobaság arra utalni, azt fejtegetni, hogy nem tudjuk, mi a szabadság, mert a szabadság és a rabság végtelenül bonyolult módon összefonódik egymással. Csak az mondhatja s gondolhatja ezt, akit nem sanyargattak évekig, évtizedekig várbörtönben, aki nem dolgozott egész életében rabszolgaként gyapotföldeken, akit nem zártak szögesdrótok közé, aki nem élt alattvalóként parancsuralmi rendszerek légszomjas terében. Aki sohasem érezte, hogy a börtön fala az életet választja el a haláltól. Aki nem látta még a lepkét vagy a darazsat vergődni a bezárt ablak tábláján, s nem látta, milyen hihetetlen gyönyörűséggel repül el a fák közé, ha kinyílik az ablak – az nem tudja, milyen rettenetes kínzó/fájó különbség, szakadék van rabság és szabadság között.

„A régiektől félek…” „Nem értem, hogy az emberek miért félnek az új eszméktől. Én a régiektől félek.” (John Cage)

A szabadság elvesztése „Mindenütt a szabadság hiányának, elvesztésének veszélyét látom”, írta Karl Barth, a híres svájci teológus. Igaza volt. A XX. században roppant erők támadtak a szabadságra. És igaza van, mert a szabadság mindenkor veszélyben volt. A világ, az élet, a fizika, a társadalom törvényei, a politika erői minduntalan rá zárulnak. A szabadságot el is lehet veszíteni.

A szabadság ára A szabadságnak gyakran túl nagy ára van, fejtegeti Piotr S. Wandycz lengyel történész 1992-ben megjelent könyvében.{10} A kelet-európai népek, különösen a lengyelek és a magyarok feltehetőleg túl nagy árat fizettek a remélt, de el nem ért szabadságukért. Szabadságharcokban őrlődtek fel energiáik ahelyett, hogy a többé-kevésbé békés gazdasági-társadalmi építkezés útját választották volna.

Szabadságtechnikák Igaz és hamis mesterek a szabadsághoz vezető utak sokaságát kínálják évezredek óta. Mindegyik úton sokan elindultak már. Kívánom, hogy elérték légyen a céljukat. De a sok kudarc figyelmeztet is: nagyon meg kell gondolnia mindenkinek, hol s hogyan keresse a maga szabadságát. A lehetséges utak száma már-már korlátlan. Kérem, kapaszkodjanak meg! Felsorolok közülük jó néhányat. Sokat. • A hatalom szabaddá tesz! • A vagyon szabaddá tesz! • Élj szerény, tisztességes szegénységben! • Legyenek eszményeid! • Ne kergess elérhetetlen ideálokat! • Küzdj a szólásszabadságért! • Küzdj az emberi jogokért! • Küzdj az elnyomás és a kizsákmányolás ellen! • Küzdj az intolerancia ellen! • Küzdj a társadalmi igazságtalanság ellen! • Küzdj a tudatlanság ellen! • Játszd a „szabadság játékait”! (Foucault) • Küzdj az egyetemes haladásért! • Ne hitegesd magad a haladás illúziójával! • Bontakozz ki társadalmi kötöttségeidből! • Tanulj! • Taníts! • Carpe diem! • Szeress! • Ne szeress! A szeretet rabság. • Lépj át a határokon! • Legyen életcélod! • Ne válj egy cél elérésének rabjává!

• Ne félj a változásoktól! • Kockáztass! • Légy óvatos! • Ne félj! • Viseld el a bizonytalanságot! • Szabadulj meg a rutinoktól! • Alkalmazkodj! • Ne alkalmazkodj! • Tiszteld a törvényt! • Ne válj a törvények rabjává! • Teljesítsd kötelességedet, hivatásodat! • Tégy, amit akarsz! • Tedd azt, amit helyesnek tartasz • Szolgálj egy szentnek hitt ügyet! • Ne válj „szent ügyek” rabjává! Folytassam? Folytatom. • Légy tisztességes! • Ne légy kényszeresen tisztességes! • Élj erényes életed! • Fordulj pszichiáterhez! • Ne fordulj pszichiáterhez! • Keresd a szabadságot a kábulatban! • Tartsd kordában ösztöneidet! • Éld ki ösztöneidet! • Az értelem vezéreljen! • Lázadj fel! • Fogadd el a sorsodat! • Teljesítsd ki magadat! • Ismerd meg önmagad! • Higgy önmagadban! • Higgy Istenben! • Igazi szabadságot csak a túlvilágon találsz! • Bánd meg bűneidet! • Szabadulj meg a bűntudattól! • Ne félj a haláltól!

• Ne félj semmitől és ne vágyj semmire! • Törekedj a lelki békére! • Ne légy rabja se az ösztöneidnek, se a felettes énednek! • Kövesd az arany középutat! • Az akaraterő és az önfegyelem tesz szabaddá • Ne hazudj önmagadnak! • Törekedj testi és lelki egészségre! • Légy kritikus, ne fogadj el semmit készen! • Gondolkozz! • Erősítsd, gazdagítsd személyiségedet! • Szabadulj meg a személyiség börtönéből! • Keresd a művészetben a szabadságot! • Játssz! Hűha! Ha ennyi útja van a szabadságnak, miért olyan nehéz mégis szabad emberként élni?

1+1=? Nem gondolunk elég gyakran arra, hogy 1+1 nem mindig 11.

A gépfegyver és a KRESZ Ha több ember együtt akar élni, akkor meg kell állapodniuk bizonyos szabályokban. Abban, hogy mi szabad és mi nem, mi ildomos és mi nem. Abban, hogyan kell viselkedni utcán, színházban, iskolában, a családban, az üzleti életben, emberi kapcsolatainkban. Az emberi közösségeket – többek között – egy-egy ilyen szabályrendszer tartja össze. Ezek a többnyire láthatatlan szabályrendszerek rendkívül erősek. Nehéz kitörni belőlük. Az ember szabálykövető lény – mondaná Csányi Vilmos. Még a forradalmárt is kötik, köthetik a beidegzett szabályok. Más kontextusban ugyan, de hoz erre egy meglepő, mulatságos, tanulságos példát. Az ötvenhatos forradalom első napjának estéjére így emlékszik vissza. „Nagy Imre beszéde után mi eljöttünk az évfolyamtársaimmal. Emlékszem, a körúton még működtek a közlekedési lámpák. Jött egy oldalkocsis motorbicikli golyószóróval felszerelve és… megállt a piros lámpánál. Döbbenetes élmény volt. Mert nem jött szembe semmi, a fegyveres motorkerékpáros haladhatott volna tovább nyugodtan, de megállt. Mi nevettünk is rajta. Persze nem tudtuk, hogy a Rádiónál már lőnek. De annyira meghökkentett bennünket, hogy egy óriási felfordulás kellős közepén valaki már egy golyószóróval a kezében is betartja a közlekedési szabályokat.” Eszembe jut erről nekem is egy kísértetiesen hasonló, de még mulatságosabb jelenet. A hetvenes években a fiatalok, diákok – Amerikában, NyugatEurópában – sokféleképpen tiltakoztak az adott társadalom rendje, megkötöttségei, merev szabályai, gyakran álszent erkölcsisége ellen. A szüleik, a felnőtt társadalom megbotránkoztatására sokan sokféle utat-módot választottak. Az egyik ilyen az volt például, hogy fényes nappal meztelenül futottak végig városuk főutcáján. Egyik ilyen görögös atlétát sikerült valamelyik nagy tévécsatorna

riportereinek lencsevégre kapniuk. New York elegáns Ötödik Sugárútján futott végig, büszkén, bátran, mit sem törődve a megdöbbent, csodálkozó, felháborodó járókelőkkel. Csak futott tovább, a szabadság és a lázadás eszményképeként. De hirtelen egy utcasarokhoz ért, ahol pirosra váltott a lámpa. Pillanatnyi habozás után megtorpant, megállt, és zavarában ott toporgott a járda szélén mindaddig, amíg a lámpa zöldre nem váltott. A szabály erősebb volt, mint a szabadság forradalmi heve. Kár. Mert bármennyire fontosak is a szabályok, időnként meg kell szegni őket.

Sakk-matt Furcsán hangzik, de mégis igaz az, hogy szabadságot tudunk teremteni magunknak azzal, hogy korlátozzuk eredeti szabadságunkat. Ez az önkorlátozás fontos eleme például a játéknak.{11} Amikor belépünk a játék világába, önként korlátozzuk szabadságunkat azért, hogy végső fokon ezzel több szabadságra tegyünk szert. Ez különösen igaz az úgynevezett szabályjátékok esetében. Amikor megalkotjuk vagy elfogadjuk a játék szabályait, akkor önként beszűkítjük lehetséges cselekedeteink körét. De egyúttal kitágítjuk a lehetséges kombinációk mezejét, és ezzel megsokszorozzuk a szabadságunkat. A sakk játékszabályai például mindössze hat szereplőtípust tűrnek meg a táblán, és ezek mindegyikének két vagy legfeljebb három mozgástípust engedélyeznek. De ez a néhány szabály a kombinációk végtelen lehetőségét teremti meg. Ha nem lennének szabályok, akkor a bábuk egyszerűen csak ott állnának a táblán, vagy határozatlanul és rendezetlenül tologatnánk őket ide-oda. Gondoljunk csak arra, hogy egy kisgyerek, aki nem ismeri a sakk játékszabályait, elvesztve türelmét, milyen hamar lesepri a bábukat a tábláról. Ezzel szemben a beavatottak egy életen át élvezik azt a lenyűgöző szabadságot, hogy egy nyolcszor nyolc négyzetből álló táblán mindennap és minden játszmában új és új, előre ki nem számítható, meglepő kombinációkat fedezhetnek föl. Ez már-már olyan, mintha a végtelennel, a végtelen szabadsággal kísérleteznének.

Futball: A szabály az szabály A szabadságot a futballban is egy eredendő korlátozás hozza létre. Az alapvető szabály rendkívül egyszerű. Egyszerűen csak azt határozza meg, hogy a labdát egy központi pontról a pálya két oldalán lévő kapuk valamelyikébe kell bejuttatni. Ez minden. Igen ám, de ha a labda egyszerűen begurulhatna a középpontból az egyik vagy a másik kapuba, akkor útvonala egyenes lenne és determinált. A játék azzal teremt szabadságot, hogy szabályaival akadályokat helyez a labda egyenes vonalú mozgásának útjába, és ezzel gyakorlatilag a végtelenre szorozza föl a lehetséges mozgások számát. Az akadályok első csoportja az, hogy a következő szabály kétszer tizenegy játékost helyez a pályára, azzal a feladattal, hogy ők juttassák be a labdát a kapuba. Ez önmagában még nem sok vizet zavarna. Egy újabb szabály azonban azt mondja ki, hogy az A csapatnak a B kapuba, a B csapatnak pedig az A kapuba kell a labdát bejuttatnia. Ez már beindítja a lehetséges kombinációk sokasodását. Egy további szabály azt mondja ki, hogy a játékosok csak lábbal vagy fejjel érhetnek hozzá a labdához, és ezzel nagyobb teret biztosít a lehetséges kombinációkat tovább sokszorozó véletlennek. Adjuk még hozzá ehhez azt, hogy a huszonkét játékos nem egyszerű automata, hanem független lény, saját akarattal és különböző képességekkel. Valamennyien számtalan döntést hoznak minden pillanatban, és az egymással ütköző vagy egy irányba mutató döntéseik bonyolult kölcsönhatásai még tovább sokszorozzák a lehetséges kombinációk számát. Ezek után már csak egyetlen tényező szükséges ahhoz, hogy gyakorlatilag a végtelenre növekedjék a lehetséges kombinációk száma. Ez a tényező már kezdettől fogva ott volt a pályán. Úgy hívják: futballlabda.

A labda Triviálisan hangzik, mégis igaz, hogy a labda az emberi élet egyik fontos „szabadság-generátora”. Maga a megtestesült véletlen és szabadság. Démon. Nem Maxwell unalmas és szorgos démonja, hanem egy tréfás és kiszámíthatatlan manó. Amikor a szurkolók azt mondják egymásnak, hogy „a labda kerek”, akkor arra utalnak, hogy a futballpályán gyakorlatilag minden megtörténhet. Még a bajnokjelölt is elvesztheti a mérkőzést. Igen, valóban, a labda mindenfelé elpattanhat. Olyan, mintha saját akarata volna. Nem lehet százszázalékosan meghatározni előre, hogy milyen irányba pattan, repül majd el. Tárgy, és mégis olyan, mintha szabad volna, mintha élne. A tárgyak rabjai a gravitáció törvényének. A labda azon kevés tárgyak közé tartozik, amelyek mintha legyőznék a természeti törvényeket. Újra és újra felpattan a földről, mintha újra és újra kiszabadítaná magát a gravitációs erő zsarnoki vonzásából. Úgy mozog, mintha súlytalan volna. Szédületesen szép röppályái a szabadságot és a dolgok platóni tökéletességét, kiteljesedését sugallják. Az az ember benyomása, mintha a labdának már-már metafizikai funkciója is volna. Átszellemíti az emberi lények között folyó harcot. A játékosok között a katalizátor szerepét játssza. A valóságos életben, az igazi harcban az ellenfelek fizikailag akarják egymást legyőzni vagy akár megsemmisíteni. A labdarúgásban (vagy a kosárlabdában, teniszben és más labdajátékokban) a küzdelem ugyanolyan heves, mint a valóságos életben, de nem olyan romboló. Hála a labdának, nem folyik vér, nem semmisülnek meg emberek; a küzdelem átszellemült. Mintha minden játékost valamiféle vákuum venné körül, egy spirituális szféra, amely a játékosokat egymástól távol tartja, és közvetít közöttük. A játékos csak a labdát érintheti meg, nem az ellenfelét. A labda mozgása fejezi ki közvetve és szimbolikusan az egymásnak feszülő emberi szándékok és erők küzdelmét.

Azzal, hogy bevezeti a játékba a véletlent, az előre nem láthatót, a labda szabadságélménnyé alakítja át az emberek keserves és földhözragadt erőlködését. Fürge mozgásában a véletlen és az emberi akarat küzd, táncol, bukfencezik egymással. Egyesíti önmagában az emberi akaratot és a véletlent, az emberi szabadságot és az emberi korlátokat, a sikert és a kudarcot, a reményt és a remény pillanatnyi elvesztését.{12}

A kanál és a szabadság Nem tudom, megfigyelték-e már – régebbi filmeken lehet még látni –, hogyan kanalazzák a levest az elegáns nagypolgári és arisztokrata családok asztalánál? Nem úgy, ahogy mi, ilyen-olyan közönséges emberek szoktuk, vagyis nem kívülről befelé merítenek a kanállal, hanem épp ellenkező irányban: a tányér belső szélétől kezdve kifelé kanalazzák a levest, majd elegáns, kényes mozdulattal, lassan emelik vissza az ajkukhoz s hörpintik föl az aranyló nedűt, szinte csak úgy mellékesen, mintha egyáltalán nem is volna fontos számukra az egész. Miért e furcsa szertartásosság? Valószínűleg azért, mert ha az ember befelé kanalazza a levest – pláne ha gyorsan, és időnként le is csöpögtetve –, akkor nyilvánvalóan a mohóság, az éhség ösztöne hajtja. A szabadságára kényes ember nem ismerheti el, hogy éhes, hogy ennie kell, úgy tesz, mintha épp csak érdekelné a dolog, ha már az asztalnál ül, és beszélget a szomszédjával, épp csak kipróbálja az életnek egy érdekes ízét. Az íz, az élmény, a különlegesség érdekli. Nem táplálkozik, mint egy disznó. Hajdan az elegáns hölgyek társaságban szinte nem is ehettek. Bármennyire is éhesek voltak, csak csipegethették, kóstolgathatták a finom ételeket. Játszaniuk kellett a hagyományosan rájuk kényszerített kettős szerep egyik felét: légiesnek, éterinek, átszellemültnek kellett lenniük, szinte testetlenül a föld felett kellett lebegniük (ezt segítette többek között a magas sarkú cipellő), mert valamiféleképpen a szellemiséget, a spiritualitást, az égi ideált kellett sugározniuk. (Így egyébként izgalmasabbá tették a bamba férfiak számára azt, amikor később, megfelelő szituációban, az angyaliszellemi lényből csábító, szenvedélyes ösztönlényekké, démonokká alakultak át.) Az etikett tehát mesterséges rendszer; lényege az, hogy mesterkélt magatartásra ösztönöz minket. Olyan rendszer, amely arra biztat, hogy zabolázzuk meg természetes ösztöneinket, ahogy

egy spanyol lovasiskola idomára arra kényszeríti a lovakat, hogy olyan kényesen és mesterkélten lépkedjenek és táncoljanak, ahogy ezt sohasem tennék kint, a mezőn. Az etikett arra tanít minket, hogy úgy viselkedjünk, mintha teljesen autonóm lények volnánk, testünk és ösztöneink korlátlan urai, mintha tiszta szellemi lényekként lebegnénk a közönséges anyagi világ fölött. Épphogy csak kóstolgatjuk az elénk tett finomságokat. Nem azért, mintha éhesek volnánk, hanem mert ínyencek, connaisseurök vagyunk. Az ízek világában spirituális élményeket keresünk. Előkelő társaságban például miért nem foghatjuk marokra a kávéscsészét? Miért kell finnyásan, elegánsan ívelő, törékeny fülénél megérintenünk? Valószínűleg azért, mert ezzel öntudatlanul is azt hangsúlyozzuk, hogy kapcsolatunk a csészében levő, aranylóan fénylő titokzatos folyadékkal, mondjuk a teával, nem anyagi, hanem spirituális jellegű. A hatást fokozandó a kisujjunkat kényesen fölfelé tartjuk, jelezve ezzel, hogy nem is volnánk képesek megmarkolni a csészét (és egyáltalában nem akarunk erőteljes fizikai kapcsolatba kerülni az anyagi világgal: próbáljon meg valaki egy szeget beverni úgy, hogy feltartott kisujjal fogja meg a kalapács nyelét).

Viktória királynő vitorlásversenye Az 1851-es nagy angol jachtregattára Viktória királynő egy óriási serleget készíttetett. A versenyen tizenkét angol jacht indult, büszkén lengett a világbirodalom zászlója mindegyiken. Egyetlen jöttment hajó indult még a versenyen, New Yorkból vitorlázott át, nem sok ügyet vetettek rá. Amikor eldördült a startpisztoly, a tizenkét angol hajó dagadó vitorlákkal vágott neki a tengernek. Az amerikaiak ügyetlenkedtek, összekuszálódott köteleikkel bajlódtak. Majd végre nekiindultak, mégpedig olyan lendülettel, hogy csakhamar messze lehagyták valamennyi angol hajót, és győztesen futottak be a kikötőbe. Az előkelő angol közönség leforrázva ült ott. A kudarcot látva Viktória királynő, mentendő a menthetőt, odafordult a versenybíróhoz: – És ki a második? – kérdezte. Néhány másodpercnyi kínos csönd után a versenybíró így válaszolt. – Felség, nincs második. Igen, a mai világban nincs második. Csak a győzelem a győzelem, csak a győztes a győztes. Nyakló nélkül folyik a kegyetlen verseny az élet minden területén. Ez egy bizonyos szintig fokozhatja a társadalom összteljesítményét, de ha a versenyfeszültség egy bizonyos szint fölé emelkedik, akkor már versenyneurózissá válhat, és csökkentheti az emberek teljesítményét. A magyar származású amerikai közgazdász, Tibor Scitovsky ír arról Az örömtelen gazdaság című híres könyvében, hogy a modern médiumok hatására a világ egyetlen versenypályává alakult át. Hajdanában minden faluban, kisvárosban lehetett és érdemes volt versenyezni, mert igazi öröm és dicsőség volt, ha valaki megnyerte a helyi kugliversenyt, lepényevő versenyt, bicikliversenyt, a legjobb énekes vagy szavaló volt a faluban, vagy a legjobb kisdobos a

környéken. Ma viszont csak a világsztároknak van igazi rangjuk s becsületük, s ugyan melyik helyi futóbajnok versenyezhet a százméteres síkfutás olimpiai bajnokával, melyik műkedvelő (vagy akár hivatásos) színész vetélkedhet Julia Robertsszel vagy Bruce Willisszel? A globálissá szélesedő világ elvette a teljesítmény és a győzelem igazi örömét a kis, helyi világokban élőktől. Van ebben valami igazság, de azért a helyzet nem ennyire rossz. A helyi futballcsapat meccse a rivális falu csapatával még ma is nagyon izgalmas, a vereség gyász, a győzelem igazi diadal. És sok örömre tehet szert az ember a művelődési házak nem egészen örök deszkáin is, a teniszpályán pedig mindenki Federernek vagy Nadalnak érezheti magát.

Egy kebel megrendíti a monarchiát A bulvársajtó és a bulvártelevízió a botrányokat szenzációvá, a köznapitól eltérő eseményeket megrázó, izgalmas, színfalhasogató drámává költi át. A kontrasztokat, mindenekelőtt a lét és nemlét kontrasztját a végletekig kiélezi. Ősi eszköze ez a tollforgatóknak és színfalhasogatóknak. A népszerű német bulvárlap, a Bunte egyik számából hozok ide egy példát. Az történt, hogy 1999-ben, alig egy-két héttel a tervezett királyi esküvő előtt az egyik angol bulvárlap, a The Sun közzétett néhányat azok közül a pikáns fotók közül, amelyek egy évtizeddel korábban készültek Sophie Rhys-Jonesról, Edward angol királyi herceg menyasszonyáról. A Bunte álszemérmesen csatlakozott azokhoz, akik felháborodtak ezen a rosszízű szenzációhajhászáson, de azért a szenzáció édes nedűjét az utolsó cseppig kiszívta az ügyből. A The Sun-cikk címénél (Sophie Topless. A tévé-sztár szexjátéka Edward menyasszonyával) sokkal ügyesebb és hatásosabb címmel indítanak. A címlapon ezt olvashatjuk: Rhys-Jones: Aktfotója megrendíti a Monarchiát, majd elindul e motívum ravasz variálása. A tartalomjegyzékben ez áll: Botrány Sophie Rhys-Jones fényképe körül: Megakadályozza-e egy csupasz kebel az álommenyegzőt? Bent, a szöveg előtt még egyszer megismétlik ezt a hatásos kontrasztot: Egy kebel megrendíti a Monarchiát: egy egész ország harcol Sophie becsületéért

Mesteri példája ez egy esemény szenzációvá növelésének egy éles és képtelen ellentét felnagyításával. Két egymástól nagyon távol álló fogalom villan itt össze, mint egy szürrealista képen: egy csupasz kebel, amely már-már megrendít egy világbirodalmat. Képtelen, megdöbbentő, mulatságos, abszurd, döbbenetes szembeállítás. Egy szerencsétlen kis ügyből óriási intenzitású villámot csihol ki. S hogy valóban villámként érje az olvasót, újra és újra felvillantja a kebel és a monarchia már-már kozmikus ütközését.

Érvek szabad lebegése 1978 telén a BBC reggeli angol nyelvű adásában, a hazai hírekre térve a bemondó átadta a szót a parlamenti tudósítónak, aki a következőkről számolt be. Az alsóház előző napi ülésén a munkáspárti képviselők egy csoportja hevesen tiltakozott saját, munkáspárti kormányának azon javaslata ellen, hogy a bér- és árkorlátozások 1979-ben is érvényben maradjanak. E torzsalkodást látva az egyik konzervatív párti képviselő kért szót – e hozzászólást a rádió már élőben közvetítette –, és képviselőtársainak tetszésnyilvánításaitól kísérve, szellemesen és elegánsan kifejtette azon véleményét, hogy – s itt most megpróbálom pontosan idézni – egy olyan párt, amely még saját képviselőit sem tudja kordában tartani, hogyan is tudna ilyen nehéz időkben egy egész országot elirányítani. Erre a Munkáspárt szóvivője, ugyancsak udvariasan s gúnyosan, körülbelül a következőket válaszolta: „Szeretném mindenekelőtt leszögezni, hogy a Munkáspárt sem képviselőit, sem az országot nem akarja kordában tartani. És különben is, a munkáspárti képviselők, szemben a konzervatív képviselőkkel – ha ugyan jól értettem igen tisztelt képviselőtársam felszólalását –, nem a pártot, hanem választóikat képviselik, s kötelességüket teljesítik, midőn választóik érdekeit még saját pártvezetőségükkel szemben is védelmezik.” Taps, nyilván a munkáspárti képviselők oldaláról. Eddig az első csatározás. A második felszólaló egy munkáspárti képviselő volt. Körülbelül a következőket mondta. „Azt olvastuk a sajtóban, hogy a trónörökös, Charles herceg katolikus lánynak udvarol, s ez aggódással tölt el bennünket. 1689 óta ugyanis az angol alkotmány értelmében az uralkodó nem lehet katolikus, és a hagyományok szerint házasságot sem köthet katolikus személlyel. Súlyos következményei volnának annak, ha ezt a hagyományt most megszegnénk. Mert egyrészt a király, katolikus feleséggel az oldalán, nyilván nem lehetne többé az anglikán egyház feje, s ezzel gyakorlatilag megszűnne az anglikán

egyház. Ez, másrészt, meggyengítené az uralkodó szimbolikus, az ország egységét szimbolizáló hatalmát; és harmadrészt megcsorbítaná az ország szuverenitását, mert az anglikán egyház megszűnésével az ország elveszítené vallási függetlenségét, amit annak idején VIII. Henrik a pápasággal szemben kivívott.” – Eddig a felszólalás. És máris szót kért egy konzervatív képviselő, ha jól értettem a nevét, ugyanaz, aki az imént a munkáspártiak belvillongásainak vitájában a rövidebbet húzta. Igen tisztelt kollégájának bizonyára igaza van abban – mondta –, hogy az 1689-es törvény annak idején fontos volt; de nem hiszi, hogy a jelenlegi világhelyzetben a pápa komolyan veszélyeztetné Anglia szuverenitását (nevetés, taps). Ő ugyan katolikus – folytatta –, de azért személy szerint sajnálná, ha egy olyan nagy múlttal rendelkező egyház, mint amilyen az anglikán egyház, megszűnnék; ámbár Anglia már sok nagy csapást és vihart egészen jól kibírt. De egyébként nem tartja valószínűnek, hogy az anglikán egyháznak az említett ok miatt be kellene zárnia templomkapuit. És különben is: legjobb tudomása szerint minden angol állampolgárnak joga van legalábbis arra, hogy saját legjobb belátása szerint válassza meg élettársát. Nem hiszi – fejezte be hozzászólását –, hogy e jogától szabad volna megfosztani Charles herceget, aki maga is angol állampolgár, s nem tehet arról, hogy trónörökös. (Ha idegenként vagy akár barbárként jól ítélem meg a hallottakat, ezzel a visszavágással a Konzervatív Párt kiegyenlítette hátrányát az aznapi parlamenti csatározásban.) Eddig a tanmese. De gondoljuk csak meg, micsoda szocializációs folyamaton megy át éveken s évtizedeken keresztül az az angol polgár, aki reggelijét fogyasztva nap mint nap ebben a hangnemben és ebben a szellemben értesül az országban folyó dolgokról, az ország közös és őt is érintő ügyeiről. Aki az érvek szabad lebegésének légkörében, és nem ordas szenvedélyek rabságában kezdi el a napjait. Itt van vége a demokráciáról szóló tanmesének.

Bolondok szótára „Csak a bolondok szótárában található meg az a szó, hogy: lehetetlen” – mondta állítólag Napóleon. Rokonszenves gondolat, bátorságot ad ahhoz, hogy megpróbáljunk kitörni az óvatos kis lehetőségek ketrecéből, és minden erőnket s gondolatunkat összeszedve megpróbálkozzunk az újjal, az ismeretlennel, akár a lehetetlennel. De azért lehetőleg vegyük időben észre, ha a sűrűsödő hóesésben felsejlenek Moszkva házainak néma körvonalai.

Szeresd felebarátodat. Vagy mégsem? Az elmúlt fél évszázadban gyökeresen átalakult a nyugati társadalmakban élő emberek magatartásrendje. Az emberi magatartás hagyományos szabályait egyre inkább kiszorították, kiszorítják új, a korábbiakkal gyakran ellentétes magatartásformák. Leegyszerűsítve úgy szokás ezt mondani, hogy a hagyományos, illetve modern értékrendet fokozatosan leváltja egy új értékrend, amelyet jobb híján posztmodern értékrendnek szokás nevezni. Íme, néhány ellentétpár: Hagyományos/Modern Szeresd felebarátod! Áldozd föl magad! Korlátozd vágyaidat! Légy becsületes! Engedelmeskedj! Dolgozz! Takarékoskodj! Becsüld meg azt, amid van! Teljesítsd kötelességedet! Bűnös vagy!

Új/Posztmodern Szeresd önmagad! Valósítsd meg önmagad! Éld ki szabadon vágyaidat! Légy sikeres! Te vagy a világ ura! Élvezd az életet! Fogyassz! Szerezz minél többet! Védd jogaidat! Ártatlan vagy!

Két egymástól nemcsak különböző, hanem egymással élesen szembenálló magatartáskultúra ez. Az egyikben több a felelősség, a másikban több a szabadság. Az egyikben több a szolidaritás, a másikban több a lehetőség az emberi személyiség kiteljesedésére. Az egyikben több az állandóság, a

másikban több a változás. Az egyikben több a megfontoltság, a másikban több a kezdeményezés. Vajon melyik magatartáskultúra alkalmasabb arra, hogy elősegítse, lehetővé tegye egy új európai társadalom kibontakozását? A helyzetet tovább bonyolítja az, hogy e két magatartáskultúra jelenleg keveredik mindannyiunk életében. Ez a bizonytalanság egyfelől akadályozhatja a kibontakozást, másfelől azonban lehet, hogy épp e két magatartásrend valamiféle szintézisére épül majd fel a következő évtizedekben a társadalmi együttélés szabályrendszere. A változást egyetlen példával próbálom megvilágítani. A „Bűnös vagy” / „Ártatlan vagy” ellentétpárt emelem itt ki. A zsidókeresztény kultúra évezredeken át a bűnnel, bűntudattal küszködött. Volt a bűntudat kultuszának pozitív társadalmi szerepe, de be is szűkítette, meg is bénította embermilliók életét. Az egyetemes bűntudattól való szabadulás küzdelme a reneszánsz, majd a felvilágosodás korában kezdett kibontakozni, és Nietzsche óta valóságos diadalmenetté alakult át. A fogyasztói civilizáció ma már napi 24 órában hirdeti az ember nagyságát és eredendő ártatlanságát. Említettem már korábban, hogy a reklámvilágban például a legnagyobb „bűn” az, ha mondjuk a kiömlő kávé beszennyezi az asztalterítőt vagy a fehér blúzt, de ez sem végzetes, halálos bűn, mert a varázslatos mosópor és a már-már transzcendens fényben ragyogó mosógép csillogó buboréktengeréből hamarosan patyolatfehér ártatlanságban emelkedik ki a kelme. Ebben a civilizációban már nem a bűn, hanem a bűntudat az igazi bűn, ahogy azt Zizzy, az amerikai vicclapfigura hangoztatja: „Újabban furdal a lelkiismeretem amiatt, hogy furdal a lelkiismeretem.” A kínzó bűntudat és a már-már a pszichopátiát súroló infantilis ártatlanságtudat egyaránt rombolja a társadalmi együttélést és rombolja az emberi életeket.

Menekülés a szabadságból? Erich Fromm az európai civilizáció fejlődését olyan küzdelem kibontakozásaként írta le, amelyben a szabadságvágy harcol a szabadsággal együtt járó bizonytalanság okozta félelemmel, amely újra és újra szolgaságba kergeti bele az embert. Egyik legfőbb példája a reformáció. A reformátorok szabadságharcot vívtak a katolikus egyház ellen, amely a maga feudális hierarchiájával, papi elitizmusával, a bűnbocsánat gyakorlásának monopóliumával, hatalmas egyházi birtokaival – úgymond – rabságban tartotta az embereket. Újraértelmezve a Bibliát, közvetlen kapcsolatot teremtve Istennel, a reformátorok kiszabadították híveiket ebből a rabságból. Igen ám, de a világmindenségben így egyedül s védtelenül maradt ember megriadt és – biztonságot keresve – feladta szabadságát: Isten korlátlan hatalmának vetette alá magát.{13} Az ember az eredendő bűn rabja – fejtegette Luther és Kálvin. Önmagában tehetetlen. Csak Isten kegyelme szabadíthatja meg ebből a rettenetes helyzetből, rabságból. Vagyis: egyik rabságból a másikba menekült. A katolikus ember élvezte a hívők seregének s az egyháznak a biztonságát s nyájmelegét. Protestáns társa, szorongva s reménykedve, Istenbe kapaszkodott.

Kohn bácsi Belfastban Emlékeznek arra a viccre, amikor Kohn bácsi elmegy Belfastban a futballmeccsre? Nem? Akkor elmondom. Nos hát, Kohn bácsi vagy Göre Gábor – nem tudom már, melyik viccfolklórból való ez a történet – meglátogatja a rokonait Belfastban. Szombaton kimegy egy helybeli angol meg egy ugyancsak helybeli ír futballcsapat rangadójára. Izgalmas, szép meccs, Kohn bácsi/Göre Gábor lázba jön, felugrál, tapsol, biztat, hajrát kurjongat. A baj csak az, hogy rosszkor ugrál föl, tapsol, kurjongat. Pontosabban: félreérthetően ugrál föl, tapsol, kurjongat. Máskor, mint a tőle balra ülő angol szurkolók, és máskor, mint a tőle jobbra ülő ír szurkolók. Mindkét oldalról egyre gyanakvóbban méregetik. Nem értik, hogy végül is hova húz. Az angolok ráförmednek: „Maga az íreknek drukkol! Maga katolikus!” – „Nem, nem drukkolok az íreknek.” – „Akkor maga az angoloknak drukkol. Maga protestáns!” – horkannak föl az írek. „Nem, nem drukkolok az angoloknak”, válaszol Kohn bácsi/Göre Gábor, és szeretné már nyugodtan nézni a meccset. Szomszédai végképp nem értik. Egyszerre kérdik két oldalról: „De hát akkor melyik csapatnak drukkol?” – „Én? Én egyszerűen csak szeretem a futballt, tapsolok annak, aki jól játszik, és szidom azt, aki rosszul. A futballnak drukkolok.” – „Ahá!” – esik le a húszfilléres jobbra is, balra is. „Szóval maga ateista!” – Ebben megnyugszanak, és tovább folyik a zenebona. Jó volna, ha együtt tudnánk drukkolni Kohn bácsival és Göre Gáborral. Nem az egyik vagy másik csapatnak, hanem a szép, az igazi, a tisztességes játéknak. A szép, az igazi, a tisztességes gondolkodásnak.

Bolhacirkusz Szeretünk hinni abban, hogy szabad országban, szabad világban élünk, szabadok vagyunk. De azért nem árt időnként alaposan körülnéznünk. Valóban szabadok vagyunk? Nincsenek-e határai a szabadságunknak, s ha vannak, hol húzódnak? Eszembe jut erről Ionesconak, a híres francia drámaírónak egy története. A bolhacirkuszról ír. Idézem: „Létezik valami, amit bolhacirkusznak neveznek. A bolhák idomíthatók; az első teendő az, hogy rávegyük őket arra, hogy ne ugorjanak soha többé. Hogyan érhetjük ezt el? A bolhák fölé üveglapot kell tennünk. Megpróbálnak ugrani, beleütköznek az üvegbe, és leesnek. Egy idő után már meg sem próbálnak ugrani. Az üveglapot el lehet venni, és a buta bolhák már egyszerűen csak körbe sétálnak; noszogathatjuk őket az ujjunkkal, rájuk fújhatunk, de soha többé nem ugranak.”{14} Nem merek felnézni. Hátha felettem is ott van már a láthatatlan üveglap. Hátha már én sem igazán ugrálok. Vagy csak siralmasan, óvatosan, laposan ugrabugrálok. *

ERÉNYEK ÉS ESENDŐSÉGEK

Összeszedem magam Hadd kezdjem egy furcsa kérdéssel. Este lefekvés előtt, amikor aludni megyünk, amikor a fal felé fordulunk, miért köszönünk el egymástól? Férjünktől, feleségünktől, gyerekeinktől? Hiszen ugyanabban a lakásban vagy akár ugyanabban a szobában maradunk. Vagy talán mégsem? Lehet, hogy különös utazásra indulunk, ki erre, ki arra, az álmok titokzatos világába? Idegen, sötét tengereken hajózunk? Igen, lehetséges, hogy az éjszaka folyamán nappali személyiségünk szétzilálódik, darabjaira hullik, elmerül az álom hullámaiban. És reggel, fölébredvén, azt sem tudjuk, hol vagyunk és kik vagyunk. Nem tudunk, hipp-hopp, kiugrani az ágyból, s máris nekiindulni a következő napnak. Mert előbb a szó szoros értelmében „össze kell szednünk” magunkat, össze kell szednünk az éjszaka folyamán széthullott személyiségünket, Énünket. És ez nem könnyű feladat. Ha az öntudat, az önkontroll, a racionális gondolkodás nélkülözhetetlen alkotóeleme az emberi személyiségnek – ahogy ezt a kérdés szakértői egybehangzóan állítják –, akkor alvás közben valóban elveszítjük önmagunkat. Elveszítjük uralmunkat testünk és tudatunk, gondolataink és érzelmeink, életünk és a világ fölött. Izmaink ellazulnak, arcunk szétmállik, gondolataink megbolondulnak, a legképtelenebb asszociációk pályáin cikáznak. Elmerülünk egy ismeretlen világban, amelyben nappali életünk törvényei nem érvényesek. Álmunkban olyan dolgokat teszünk és gondolunk, amelyek teljességgel elfogadhatatlanok volnának nappali életünkben. Sötét tenger hullámain hánykolódunk, amit nappal, jobb híján, az öntudatlan világának nevezünk.{15} Valószínűleg az ember az a lény ezen a Földön, amely a legtörékenyebb Énnel rendelkezik. Mert amikor mondjuk az oroszlánok, zebrák vagy cinkék reggel fölébrednek, szinte azonnal visszanyerik oroszlán-, zebra- vagy cinkeidentitásukat. Midőn

azonban ránk kerül a sor, amikor mi ébredünk s kelünk föl, személyiségünk, embervoltunk általában romokban hever. Teendők és rituálék egész sora vár ránk minden reggel, amelyek folyamán ezekből a romokból kell újraépíteni önmagunkat. S hogy a dolog még nehezebb legyen, általában sietnünk, kapkodnunk kell, mert az idő sürget. Ha jól emlékszem, Füst Milán írja a Feleségem történetében, hogy amikor hőse szemrehányást tesz élete társának, hogy ébredés után azonnal cigarettára gyújt, az asszony így válaszolt: „Nekem azonnal tűrhetővé kell tennem az életemet…”

Az első cigaretta Azoknak, akik dohányoznak, igazi megváltás lehet rágyújtani reggel az első cigarettára. A gyufa fellobbanó lángja az első barátságos és meleg fény egy még hideg és idegen világban. A formátlanná zilálódott éjszaka után a cigarettára gyújtás szertartása is azzal az érzéssel töltheti el az embert, hogy az élet formái, mozdulatai, szép ívei újrateremthetők. Az elegáns mozdulatok kezdik újra felépíteni az ember Énjét és önbizalmát. Az áttetsző kék füst filozofikusan fölfelé gomolyog, azt sugallva, hogy a világ tele lehet különös és gyönyörűséges titkokkal; hogy az élet több, mint puszta fizikai létezés; a világ nem a zűrzavar, hanem a harmónia, a szépség, a szellemiség világa. Néhány pillanata lehet ez annak, hogy az ember elmerengjen az életről, a mulandóságról, önmagáról, a világról. Lehet, hogy az elcsendesedésnek ezek a pillanatai ritkábbak azoknak az életében, akik nem dohányoznak, ami persze nem jelenti azt, hogy az elmélkedésnek és személyiségünk építésének nincsenek ennél veszélytelenebb és hatásosabb módjai. (Arról nem is szólva, hogy az embert nem is feltétlenül a filozófiai elmélyedés vágya ösztönzi a cigaretta füstjén való elmerengésre, hanem az, hogy néhány könnyű s kellemes percre még elodázzon valamit. Elodázza azt, hogy szembenézzen az előtte álló nap feladataival.)

„Kellemes”, „vad”, „kacér”, „excentrikus” Miközben hősnőnk (és beszéljünk most csak a hölgyekről) a reggeli készülődés triviális rutinjait végzi, közben – egy mélyebb szinten, anélkül hogy igazán tudná – önmaga újraalkotásán dolgozik. Ha az önkonstrukciónak, önalkotásnak rejtett arzenálja nem állna a rendelkezésére, akkor valószínűleg sokkal, de sokkal többen zarándokolnának el a pszichiáterekhez, vagy nehezebben viselnék el önmagukat és az életet. Az önrekonstrukció fegyvertárából most csak egy mozzanatot elemelek ki.

Az illatszereket. Az emberek általában illatukért kedvelik a parfümöket; illatukért, amely lehet könnyű vagy nehéz, friss vagy buja, spirituális vagy erotikus. De a parfümök jóval többet tudnak és jelentenek ennél. Többek között fontos szerepet játszanak az emberi személyiség alakításában. Része ez annak a varázslatnak és misztériumnak, amelynek hosszú története van, s amelyet a reklámipar és a reklám művészei dús és gazdag mitológiává fejlesztettek. A plakátok és tévéreklámok segítségével a parfümök elvarázsolják az embert azzal, hogy személyisége s élete kiteljesedését ígérik. Elég, ha megérinted magadat a parfümösüveg dugójával, és „szellemed” vagy „belső fényed” máris fölragyog, olvassuk az egyik hirdetésen.{16} Vagy ha akarod, „kiszámíthatatlan nővé” válhatsz, „gyöngéd” lehetsz, és „vad” mint a párduc”, vagy „kellemes, vad, kacér és excentrikus”, „oldott, természetszerető asszony, aki jóban van az élettel és összhangban van önmagával”. A parfüm lehet „lágy, nőies, amelyet korunk kiteljesedett asszonyai számára alkottak meg”. „Újrafogalmazhatja” nőisségedet és ünnepelheti szépségedet. A parfümök segíthetnek abban, hogy elmenekülj a közönséges mindennapok unalmából és ürességéből, és eljuss a hajdani keleti királynők titokzatos, érzéki világába. „Az érzékiség keleti császárnője” bevezet téged ebbe az egzotikus világba. „A Kelet káprázat, misztérium, mágia és ősi tradíciók. Színes sejtelmekben és intenzív érzésekben gazdag varázsvilág.” A parfümök hatása alatt fölfedezheted magadban mély érzékiségedet, vagy akár léted lényegét. Elég erősnek érezheted magadat arra, hogy „megváltoztasd az életed”. Megfejtheted a „csábítás titkát”, vagy annak művészetét, hogyan lehet „határok nélkül élni”. Megvalósíthatod „az örök nőiesség” fausti ideálját. Vagy nietzschei magasságokba emelkedhetsz föl, és azt mondhatod büszkén, dacosan, bátran: „Vagyok, aki vagyok”. Életed hitelessé válhat. Vagy átalakulhat igazi „sorssá”.

Ha a megfelelő parfümöt használod, akkor más leszel, mint a többiek. Különös leszel, önmagad megteremtője, és legyőzhetetlenül sikeres. „Ünnepelni fogod a nevetést, a szerelmet és boldogságot”, „sugározni fogsz a boldogságtól”. „Fölfedezheted életed tökéletes harmóniáját”. „Kiszabadulhatsz az anyagi s halandó világ rabságából, és eljuthatsz a szabadság és a spiritualitás világába.” És ha maga a parfüm nem elég, ott van a szép és csillogó üveg s benne az aranyló folyadék: azt sugallja, hogy tökéletes és ragyogó univerzumban élsz. Az élet szép, ragyogó, tiszta, ártatlan, csábító, áttetsző, aranyló, értékes. Az éjszaka sötétsége után a reggeli világ áttetsző és fenséges. Álmaid káosza után a világ, íme, megtelik szellemiséggel és ragyogással. A tökéletesség, a teljesség, az örökkévalóság diadalmaskodott a töredékesség, az üresség, a mulandóság fölött. „Az élet kalandja” vár téged. Ezzel az üzenettel, ezzel az öntudattal minden bizonnyal könnyebb elkezdeni reggel a napot.

Szerencsétlen flótások vagyunk? Manapság életmódmagazinok s könyvek százai, ha nem ezrei ígérik olvasóiknak: segítenek nekik, hogy összeszedjék magukat, sikeresek és boldogak legyenek. Választ adnak arra a kérdésre, hogyan „valósíthatják meg” magukat, hogyan győzhetik le szorongásaikat, hogyan kezelhetik emberi kapcsolataikat, hogyan alakíthatnak ki kedvező képet másokban önmagukról, hogyan tűzhetik ki és érhetik el életcéljaikat és így tovább. Az emberek lelkes izgalommal olvassák ezeket a magazinokat és könyveket. Ha történetesen valamiféle marslakók keverednének ide, döbbenettel néznék azt, ahogy a földi lények (akik magukat homines sapientesnek nevezik) lázasan forognak önmaguk körül. Hogyan tudnak egyáltalában létezni, életben maradni – kérdezhetnék –, ha ennyi bajuk van önmagukkal, ha Énjük ilyen kiforratlan, törékeny, töredékes, szorongással teli, vagy esetleg egyáltalán nem is létezik? Tanácstalanul állnának előttünk e jóindulatú űrbeli lények a maguk beépített, jól kiegyensúlyozott és tökéletesen működő digitális operációs rendszerükkel. A magazinok és könyvek által leírt problémák és javasolt terápiák kaotikus gazdagsága valóban meghökkentő. Szinte minden lehetséges kérdés fölmerül, s mindegyikre található válasz. Egy nagy amerikai könyváruház polcairól vettem le a következő könyveket (s levehettem volna még több tucat hasonló munkát).{17} • Ki vagy te? 101 mód arra, hogyan lásd önmagad. • Kávébölcsesség. Egy zamatos élet 7 finoman őrölt irányelve. • Az élethossziglan tartó boldogság térképe. • Az élet túl rövid. Húzd ki az önromboló magatartás dugóját, és kapcsold be az önbecsülés hajtóerejét.

• Vedd le az álarcot. Nincs többé bujkálás önnön igazságod elől. • Küzdelem a teljességért. • Hogyan lehetsz valaki: Nyisd meg a személyes növekedés kapuját. • Milyen típus vagy? Fedezd föl, hogy valójában ki vagy. • Meg akarok változni, de nem tudom, hogyan! • A szorongás legyőzése fajankók számára. • A szorongástól a szabadságig. Az erős önbecsülés kézikönyve asszonyok számára. • Nincs több rangsorolás. Túl az önimádaton, túl az önbecsülésen. • Élj győztes életet. Sikerstratégiák a szerelemben, az életben, az üzleti világban. • Repülésre készen. Merj sikeres lenni. • Menedzserek átmeneti helyzetben. Karrierválság – A rendkívüli beteljesedés kapuja. • Az erő benned van. • Gondolkodj, és gazdagodj meg. • Az Achilles-szindróma. Gyengeségeidet varázsold erővé. Íme e legutóbbi könyv néhány fejezetcíme: „Achilles-sarkad fölfedezése – Nagyobb vagy, mint Achilles-sarkad – Achilles-sarkad: a növekedés lehetősége – Mindig feszültnek és hajszoltnak érzem magam – Folyton a nem megfelelő embert találom meg – Egy megtört szív reparálása – Mikor a tükörbe nézek, sohasem vagyok teljesen elégedett – Legfontosabb szépséggyakorlatod – A hájtól való félelem – Rettegek az öregedéstől – Nem bírom elviselni a kritikát – A dicséretcsapda legyőzése – Egy rigolyás főnökkel való bánásmód – A »későn jövő«és az »utálok várni«-hölgy sorsa – Kevesebbet tenni s többet elvégezni – Bár boldogabb lehetnék – Azt hittem, hogyha szeretlek, boldogabb leszek – Az önmagadban való kétkedés és a félelem legyőzése – Töltekezz föl erővel – Merre tovább?”

Az utóbbi években az „önelfogadás” (self-acceptance) mintha még fontosabbá vált volna, mint az „önkonstrukció” (self-construction), ámbár lehet, hogy az önelfogadás csupán ez utóbbinak egy gyöngédebb, fájdalommentesebb, „fogyasztóbarát” változata. Idézek itt is néhány könyvcímet: • Elég már, ne légy utálatos magadhoz. Az igazi önszeretet megtalálásának története. • Öleljük át önnön Énünket. • Beteges önkritika. Diagnózis és terápia. • A szégyenérzet nélküli lélek. A bírótól való megszabadulás kalauza. • A jó közérzet kézikönyve. • Az önelfogadás útjai. Kövér asszonyoké a szó. • Testháborúk. Békekötés a női testtel. Aktivisták kalauza. • A túlsúly végső megoldása. 7 kulcs a karcsúság szabadságához Telitalálat ez a legutolsó cím. Legalább négy ellenállhatatlan fogalom van benne, amely az olvasó mély ösztönvilágára hat. Mindenekelőtt „megoldást” ígér egy olyan világban, amely tele van megoldatlan problémákkal. Másodszor, „végső” megoldást ígér, s tudjuk, hogy a szuperlatívuszok felvillanyozzák az embert, és azt az érzést keltik benne, hogy elérte, elérheti az emberi teljesítmények végső határát. Sőt, egy pillanatra még a transzcendencia érzése is megborzongathatja, ami ritka dolog s kincs egy transzcendenciáját vesztett világban. Harmadszor, átnyújtja az olvasónak minden megoldások s titkok 7 mágikus kulcsát. S végül, nem egyszerűen csak arról biztosítja az olvasót, hogy le fog fogyni, ha a szerző útmutatását követi, hanem a „karcsúsodás szabadságát” ígéri neki, ami már-már a spiritualitás szférájába emeli megkönnyebbült testét. Nem tudom, sírjunk-e vagy nevessünk ezen a parttalan emberi hiszékenységen s butaságon.

„Csodálatos akarok lenni”

„Nem pénzt akarok keresni. Egyszerűen csak csodálatos akarok lenni.”

Ne hadarj… Egyetemista koromban az Eötvös Kollégium diákja Budapesten. Szüleim Debrecenben laktak. Édesapámtól minden héten érkezett egy levelezőlap. Három szó állt rajta:

voltam

„Fésülködj. Ne hadarj. Húzd ki magad.” Igaza volt, mert kócos voltam, hadartam és görbén álltam. De ma már tudom, hogy többről is szólt ez az egyszerű üzenet. Valami ilyesmiről: Tartsd rendben az életed. Szólj érthető nyelven a világról, a világhoz. Őrizd meg emberi méltóságod. Amennyire csak lehet.

Liftbeszéd 1 A Financial Timesban egy briliáns tárcát olvastam Lucy Kellaway{18} tollából a villámgyors önbemutatás egy új lehetőségéről. „Liftbeszédnek” (elevator speech) nevezi a szerző ezt az új műfajt, amelyet akkor kell alkalmazni, ha az ember történetesen – életre szóló lehetőség – ugyanabba a liftbe száll be, mint a főnöke, és harminc másodperce van arra, hogy bemutassa magát, illetve megnyerje főnöke tetszését. Amit a szerző erről a kényes helyzetről ír, olyan frappáns, szellemes és elgondolkodtató, hogy a szokásosnál egy kicsit bővebben idézem. „A liftben állsz, és mész föl az irodádba. A lift megáll az egyik emeleten. Az ajtó kinyílik, és belép a vezérigazgató. Mit teszel? Ha Angliában vagy, akkor a cipőd orrát bámulod vagy valami kótyagos, tréfás megjegyzést teszel az időjárásra. Vársz arra, hogy ő mondjon valamit, de mindenekfelett reménykedsz abban, hogy hamar kiszáll… Ha Amerikában vagy, akkor a buzgó és törekvő üzletember legújabb fegyverét veszed elő: a liftbeszédet. Ez egy 10–30 másodpercig tartó, rólad szóló hirdetés… …Craig Harrison, egy kaliforniai self-help guru, vagyis »segíts magadon szakértő«, a következőképpen mutatja be önmagát a liftben. »A bizalom marketingjével foglalkozom! Motivációs tréner vagyok, aki segít másokat abban, hogy nagy célokat tűzzenek ki maguk elé és nagy teljesítményeket érjenek el… Itt van a névjegykártyám, engedje meg, hogy átalakítsam az ön világát!«… Az egyetlen olyan angol személyiség, akiről úgy gondolom, hogy jól ért a liftbeszéd művészetéhez, a királynő. Tudom, hogy ez kicsit különös, kicsit furcsa, mert

kétlem, hogy ő valaha is beszállt egy olyan liftbe, ahol váratlan találkozásokra kerülhetett volna sor… Ő minden bizonnyal ellenállna annak a kísértésnek, hogy valami ilyesmit mondjon: »Helló. Én vagyok a királynő. Ötven éve uralkodom, voltak köztük jó évek és voltak köztük anni horribiles. Van több palotám, és nem fizetek örökösödési adót.« Ez jó liftszöveg lehetne. De a királynő nem él vele. Inkább azt kérdi: »És ön mivel foglalkozik?« Angliában tehát kudarcra van ítélve minden olyan kísérlet, hogy az ember egy 16 másodperces liftszövegben tündökölni próbáljon. És minél több ember próbálkozik mégis vele, annál nagyobb lesz a kísértés mindenki számára, hogy a lift helyett a lépcsőházat válassza.” Erre biztat egy ismeretlen szerző is: „A sikerhez nem visz föl lift. Keresd a lépcsőházat.”

Liftbeszéd 2 Ritkán találkozik az ember jó liftbeszéddel. A minap rábukkantam egyre. Furcsa módon egy jezsuita szerzetes könyvében. Így határozza meg önmagát: „Többször kérdeznek életeszményem felől, erre én mindig egész egyszerűen, talán naivul felelek: Meg akarom változtatni a világot.”{19} Rokonszenves gondolat. Mert függetlenül attól, hogy hisz-e az ember Istenben, egy Divinitásban, egy transzcendens princípium, erő, „értelem” létezésében, nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy minden mozdulatunkkal, tettünkkel, gondolatunkkal építjük vagy romboljuk az életet vagy akár az univerzumot is. Ebben hinni persze lehet balgaság, mert ugyan hogyan képzelheti ez a szó szoros értelmében vett végtelenül parányi lény azt, hogy bármiféle szerepe is volna egy mérhetetlenül nagy univerzumban, milliónyi galaktika végtelen terében. Másfelől azonban azt is nehéz elfogadnia az embernek, hogy semmi, de semmi jelentősége sincs annak, hogy néhány évtizedig itt volt, itt van ezen a jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb bolygón. Az talán némi reménnyel töltheti el, hogy feltételezhető: ő, az ember, az emberiség az egyetlen lény, amely képes rátekinteni erre a végtelen univerzumra, s még mintha mozgásaiból, törvényeiből is meg tudna sejteni valamit. S ha mindebben bizonytalanok vagyunk, akkor is tehetünk valamit – egymásért. Azért, hogy ha már ide kerültünk, az élet valamivel jobb, elviselhetőbb, s egy-egy pillanatra akár boldogabb is legyen ezen a bolygón. Ha az univerzumot nem is, a mi magunk kis világát minden bizonnyal megváltoztathatjuk.

Liftbeszéd 3 Megszégyenülve olvasom Agatha Christie egyik regényében Miss Marple szavait: „Megtettem mindent, ami tőlem tellett.” Visszatekintve életünkre, melyikünk mondhatja el ezt önmagáról? (Ja, és hogy Agatha Christie-ből idéztem? De hát Dante mellett, esténként, Babits is krimiket olvasott.)

„Mint a kacsa…” „Legyél olyan, mint a kacsa. Nyugodtan úszik a felszínen, de mint a motolla, úgy jár a lába a víz alatt.” (Michael Caine)

Csak lenni: még nem élet A híres angol költőnek, Tennysonnak van egy világszép verse, amelyben a már öreg Odüsszeusz készül ismeretlen új világok meghódítására. Tanulhatnánk belőle mindnyájan, fiatalok, középkorúak, idősek. Néhány sorát idézem. Része lettem mindannak, ami ért; de minden tapasztalás látkörén túl ott tündöklik a be nem járt világ s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm. Untat várni, elmúlni csiszolatlan rozsdállva és nem munkában ragyogni! Csak lenni: még nem élet. Ezer élet együtt sem volna sok, és hogy fogy ez az egy is; pedig minden óra, mellyel a nagy csöndet megrablom, valami új hír hozója; s szégyen volna néhány napért raktáron óvni magamat s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő csillag, az emberész minden határán túlra követni vágyik a tudást. […] Föl, barátaim, nincs még túlkéső új földet keresni. El a parttól, és hasítsuk a zengő barázdákat; akarom, hogy repüljünk túl a napon s túl minden nyugati csillag fürdőjén, mire meghalok. Talán lemos az örvény dühe, de talán a Boldogok Szigete vár, s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest. Sok titok van még; és bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget és

földet rázott: vagyunk, ami vagyunk; sors és idő gyengíthetett, de hős szívünk együtt ver s kemény hite, hogy küzd, keres, talál s nem hagyja magát. (Ulysses. Szabó Lőrinc fordítása)

A Napkirály arany fürdőkádja Ha igaza volna a reklámoknak és általában a fogyasztói civilizáció huszonnégy órán át harsogó üzenetáradatának, reneszánsz hercegeknek képzelhetnénk magunkat. Annál is inkább, mert – minden baj és nyomorúság ellenére – manapság emberek százmilliói élnek úgy, mint annak idején csak a nagyon gazdag kevesek éltek, élhettek. Ha nem is új reneszánsznak, de valamiféle „proletár reneszánsznak” nevezhetnénk korunkat (s csak azért „proletárnak”, mert ma nagyon sokan vagyunk olyanok, akik élvezhetjük ezt a furcsa új reneszánszot). Annak idején például csak a kiváltságosak, a nemes urak, magas rangú papok jártak hintón vagy lóháton. A polgárok többségének és a parasztoknak legfeljebb szekérre tellett, de többnyire gyalog jártak. Ma az emberek többsége olyan hintóban ül, amelyet a reneszánsz leggazdagabb és leghatalmasabb urai is megirigyelnének. Úgy hívják ezt a hintót, hogy automobil. De a hajdani hintó emlékét azért még őrzi az, hogy a karosszériát karosszériának hívják, a hintót meg annak idején a franciák „carosse”-nak nevezték. Ma van népautó, Volkswagen. A reneszánszban nem volt Volkspferd vagy Volkscarosse. Emlegetni szokás azt is, hogy folyó vizes, meleg vizes fürdőszobája a XV–XVI. században még a leggazdagabbak közül is csak nagyon keveseknek volt, és működtetésükhöz egész szolgahadra volt szükség. Száz évvel később, XIV. Lajos Napkirály lehetett ugyan, de fürdőkabinetjéért nem szívesen adnák cserébe a maguk hideg-meleg vizes, etage-fűtéses fürdőszobáját egy kispesti vagy jászberényi családi ház lakói (hacsak azért nem, mert az előbbiben a király aranykádban fürdött (igaz, a meleg vizet szolgák hada töltögette a felsőbb emeleten a megfelelő csőbe). A reneszánszban csak arisztokraták és főpapok hordtak finom kelmékből, gyolcsvászonból, selyemből, bársonyból készült, színestarka ruhákat. Csak ők tudták megvenni, és sok helyen csak nekik

volt joguk viselni ezeket a méregdrága, színes-díszes ruhákat. A köznép jobbára csak darócból, lenvászonból, esetleg posztóból készült szürke, fekete vagy fehér gúnyában, ruhában járt. Ma ezzel szemben a szegényke kamaszlány is (mű)selyemben, trikóban, finom vászonban, tarka színekben járhat és jár. Ruhatárát megrökönyödve csodálnák az akkori kor divatkirálynői, a Medici Katalinok és Stuart Máriák. S hogy még mindig a felületes hasonlóságoknál maradjunk, ha unatkoztak, annak idején csak a királyoknak, hercegeknek és főpapoknak állt a rendelkezésére lantos, mesemondó, udvari bohóc, pojáca. Ma gombnyomásra bármelyikünk elé odasereglik a tévé képernyőjén a hajdaninál százszorta tarkább és előkelőbb komédiáscsapat. Hatalmasabb s kíméletlenebb zsarnokok vagyunk, mint a leggőgösebb reneszánsz urak voltak: nemtetszésünk első pillanatában menesztjük, elhallgattatjuk, a semmibe száműzzük a legnagyobb sztárokat is. A zene is ritka csemege, királyi, főúri és főpapi udvarok és patrícius háztartások kiváltsága volt. Csak őket kísérték el mindenhova hivatásos zenészeik, csak ők ebédeltek s vacsoráztak úgy, hogy a háttérben zene cincogott. Az egyszerű ember nem engedhette meg magának ezt a luxust (legfeljebb csak ünnepnapokon táncolt egy szál dudás vagy a helybeli malacbanda zenéjére). Ma már a legszegényebbeknek is a zsebéből szólhat Beethoven Kilencedik Szimfóniája vagy a legújabb (nem velencei vagy firenzei, hanem hollywoodi, New Orleans-i) sláger, és gombnyomásra rendelkezésére áll a világ valamennyi zenésze, zenekara, sztárja. Könyve a XV–XVI. században még a leggazdagabbaknak sem volt valami sok. Mátyás könyvtárában mindössze néhány száz corvina szerénykedett, illetve büszkélkedett, mert akkor ez már fényes és nagy könyvtárnak számított. A szegényebbeknek legfeljebb Bibliára tellett, ha nem is a XV., de a XVI–XVII. században. Később, vásárfiaként egy-egy ponyvakiadványra is szert tehettek; ezek ugyanolyan rémtörténetekkel borzasztották és szórakoztatták őket, mint ma a bulvársajtó és a bulvártelevízió az utódaikat.

Vannak természetesen ezeknél sokkal mélyebb hasonlóságok is. Az élet szenvedélyes kultusza, az ember apoteózisa, a csillogófénylő felszín alatt a halandó emberi lét tragikuma, a világ felfedezésének a vágya, a harmónia és diszharmónia vagy az öröm és a rezignáció különös kettőssége. És vannak természetesen gyökeres különbségek is. S ha jól meggondoljuk, az emberi személyiséget gazdagon kiteljesítő, igazi, eszményi reneszánsz életet, sajnos, ma is csak kevesen élnek, élhetnek.

„Utálom a luxust” „Mondok neked valamit: Utálom a luxust.” (Giorgio Armani)

Lelkük van{20} – Felesége, Zétényi Lili több havi- és hetilap sikeres főszerkesztője. Jól tud mesélni. Szokta hallgatni? – Jobb, mint a legjobb regény vagy film. Egy pillanatig sem unalmas. De ha már a beszélgetésnél tartunk, hadd említsek meg valamit. Délutánonként megyünk sétálni a kutyákkal. Négyen-ötenhatan. Mi, férfiak többnyire némán ballagunk, vagy egy-két szót váltunk mondjuk az autókról vagy más haszontalan dolgokról. A nők, mögöttünk vagy előttünk, egyfolytában beszélgetnek. Olyan, mint a patakcsobogás. A végtelenségig. Két órán keresztül. Mindennap. Hogy miről lehet naponta két órát beszélgetni, sejtelmem sincs. A nőknek sokkal gazdagabb a belső világuk, mint nekünk. – Mit szeret még benne? – Hogy vásott. Hogy sohasem unalmas. Hogy órákig képes magában ülni és gondolkodni. Fogalmam sincs, miről. Néha elmondja, néha nem. Van egy elmélete a férfiakról. Szerinte három dologtól jönnek igazán izgalomba. Az egyik egy dübörgő, gyönyörű vörös sportautó, mondjuk egy Ferrari. Húúú! – utánabámulnak. A másik: zöld gyepen pattogó fehér labda. Micsoda Goooól! A harmadik: egy hosszú lábakon járó bombázó. Tátva marad a szájuk. Semmi más nem érdekli őket. A nőket viszont ezerféle dolog érdekli. A nőknek lelkük van. Nekik írják a nyolcszáz oldalas regényeket. Meg a keresztrejtvényeket.

Heuréka! Ahogy a vadászkutya az erdőben, az ember a világban és a világmindenségben próbál – izgatottan, kíváncsian, gyönyörűséggel – tájékozódni. A világ minél jobb megismerése nemcsak a túlélés záloga, hanem izgalmas, remek, örömteli – bár nem veszélytelen – kaland is. Az emberi civilizációk kibontakozásának egyik legfőbb mozgatóereje. Az eszmélő kisgyerek mohó kíváncsisága, a kamasz és a fiatal felnőtt tudásvágya: emberlétünk egyik legszebb megnyilvánulása. Boldog az, aki élete során végig meg tudja őrizni a világ felfedezésének ezt a szenvedélyét. És különösen szerencsés az, akit felfedezővágya nemcsak a bulvárlapok és locska televíziós műsorok „valótlan világába” vezeti el. Akinek kedve, ereje, lehetősége van arra, hogy az igazi világot próbálja felfedezni. Olvasva, tanulva, gondolkozva, kísérletezve, kérdezve, vitatkozva, kertjében a palánták kibontakozását figyelve, vagy akár a sufniban örökmozgógépét barkácsolgatva. Heuréka! És talán még szerencsésebbek azok, akiknek hivatása az, hogy a világ felfedezésén, megismerésén dolgozzanak. A tudósok, művészek, filozófusok, költők, feltalálók. Jó volna, ha a maga szintjén mindenki kutató, gondolkodó, alkotó emberként élhetné le az életét. Ami nem jelenti azt, hogy biztosan megtalálná élete, az emberi élet értelmét. Korunk nagy tudósai is figyelmeztetnek: a tudomány egyre teljesebben megismeri a világmindenség bizonyos törvényszerűségeit, de lehetséges, hogy ezzel nem erősíti, hanem épp ellenkezőleg: inkább rombolja azt a hitet, reményt, illúziót, hogy az emberi életnek igenis van valami célja, értelme. Lehet, hogy a tudomány az emberi élet értelmének kérdésére nem ad választ, de a világ felfedezésének vágya, kalandja, szenvedélye

ennek ellenére igazi tartalommal töltheti meg az ember életét. A felfedezés öröme, a heuréka pillanata sok mindenért kárpótolja. A megismerés szenvedélyének és vakmerő bátorságának Nietzsche az egyik legszembeszökőbb példája. Rüdiger Safranski Nietzschéről szóló könyvét ezekkel a szavakkal fejezi be: „Nietzsche […] tekintetét egyre az irdatlanra vetette, és mindig kész volt rá, hogy gondolkodásával alámerüljön a meghatározatlanba… Elhagyjuk-e az ész szilárdan megalapozott birodalmát, és kifussunk-e az ismeretlen nyílt tengerére, kérdezte Kant, és amellett szállt síkra, hogy maradjunk itt. Nietzsche azonban kihajózott. Nietzsche gondolkodásával nem érkezünk meg sehová, nincs hozama, nincs remény. Csak a gondolkodás befejezhetetlen kalandjának akarása van.”{21} Safranski itt, többek között, Nietzsche Nach neuen Meeren című versére utal. Magyarul idézem. Az új, az ismeretlen, a végtelen nagyszerű, félelmetes, veszélyes vonzereje sugárzik belőle. Új tengerekre „Oda! – s úgy lesz! És ezentúl utam kezem szabja ki. Nyilt, uj, kék tengerre indúl hajóm, a génuai. A táj egyre glóriásabb, Dél alszik Időn-Teren –: már csak a te óriás-nagy szemed néz rám, Végtelen!” (Szabó Lőrinc fordítása)

Az érthetetlen érthető „Az univerzummal kapcsolatban egyetlen dolog érthetetlen: az, hogy érthető.” (Paul Davies)

A méltóság útja Egy abszurd, értelmetlen világban az ember az utolsó pillanatig küzdhet az emberhez méltó létért. Nem engedi, hogy az értelmetlen elmúlás megfossza emberi mivoltától. Sok más mellett nagyszerű példája ennek Beckett Ó, azok a szép napok! című drámája. A hősnő – aki a szemünk előtt süllyed bele lassan és megállíthatatlanul egy földhányásba, az elmúlásba – az emberi nyelvet hívja segítségül ebben a küzdelemben. Úgy tesz, mintha mi sem történne, mintha az élet minden további nélkül menne tovább. A teste lehúzza a mélybe, az emberi nyelv, a beszéd viszont fenntartja az emberi lét szintjén. A szavak, mondatok segítségével belekapaszkodik mindenbe, amibe lehetséges. Szünet nélkül beszél, mindenről és semmiről. Létező és nem létező történeteket talál ki, előszed minden kacatot a kézitáskájából, mindenről van valami mondanivalója, vagy kitalál valamit róla, hogy beszélhessen, hogy egy pillanatra se kelljen elhallgatnia. Mert a beszéd itt az élet, az emberlét záloga, szimbóluma, a láthatatlanul és félelmetesen áramló idő lefékezésének, a mulandóság legyőzésének egyetlen lehetséges eszköze. Mert az elmúlás, a halál lehet értelmetlen, abszurd, elfogadhatatlan, de az ember – tiltakozásként – az utolsó pillanatig szembeszegezheti vele önnön autonómiáját, emberi méltóságát. Az „állva meghalni” vágya, parancsa ez. De az emberi méltóságra idézhetek más, furcsább példákat is. A történeti anekdotakincs szerint például Marie Antoinette, ahogy felkísérték a vérpadra, véletlenül a hóhér lábára lépett. És – tökéletes eleganciával s méltósággal – így szabadkozott: „Bocsásson meg uram, nem szándékosan tettem.”{22}

A lázadó ember Nagyon romantikusan és fellengzősen hangzik majd, amit itt írok, de tény, hogy a kezdetektől szinte ellenállhatatlanul vonzottak a lázadó és tragikus hősök. Azok a gondolkodók, akik nem fogadták el a szenvedéssel, szolgasággal, igazságtalansággal teli világot. Akik hittek abban, hogy az embernek van ereje és lehetősége arra, hogy a szabadság és az emberi méltóság nevében szembeszálljon ezzel az elfogadhatatlan, abszurd világgal. Akik tudták, hogy nincs végső és tartós diadal, tudták, hogy amit ma épít az ember, az holnap leomlik, de ez nem menti föl az embert ama kötelesség alól, hogy újra és újra próbálkoznia kell. Akik tudták, hogy végső fokon minden emberi élet a nemlét és a néma csönd rettenetébe torkollik bele, de megpróbáltak rezzenéstelenül és méltósággal szembenézni ezzel a rettenettel. Álljon itt néhányuk neve. Szókratész és Seneca, Abélard és Giordano Bruno, Villon és Morus Tamás, Don Juan és Galilei, Pascal és Kierkegaard, Schlegel és Schopenhauer, Byron és Rimbaud, Nietzsche és Foucault, Kohlhaas Mihály és Raszkolnyikov, Fitzgerald és Bulgakov, Jaspers és Camus, Bazarov, Nóra vagy Hans Castorp.

Nóra: Jól döntött? Nóra a babaház teljes biztonságában és kényelmében élt. Bársonypuha luxusbörtönben. Aranykalitkájában. De szabadulni akart ebből a börtönből. Meg akarta találni önmagát. Gyerekből felnőtté akart válni. Maga akart dönteni a sorsáról. És végül is: jól döntött? A kérdés az, hogy mi van a kalitkán kívül. „A szabadság!” – mondhatná egyikünk lelkesülten. „A hideg, idegen emberek, a nélkülözés, a magány, ismeretlen veszélyek” – kontrázhatna valaki más. Kiszabadulni a börtönből még nem jelenti azt, hogy szabad lesz az ember. A börtönön kívüli lét csak a szabadság lehetőségét kínálja. Az élet kiteljesedésének nagyobb lehetőségét. De vajon fel volt-e készülve Nóra a nagyobb lehetőségekkel együtt járó nagyobb veszélyekre is? A jól ismert példa: A kalitkában tartott délszaki énekesmadár. Nyitva marad a kalitka ajtaja. A madár kiszáll, élete első boldog, szabad röptével emelkedik a magasba s tűnik el a fák között. Majd éhen pusztul, megfagy, vagy elkapja a macska. Nóra úgy lépett ki aranykalitkájából, mintha az űrhajós szkafander nélkül és százezer napra elegendő oxigén, élelmiszer, gyógyszer nélkül lépne ki a világűrbe. Szédítően vakmerő vállalkozás. Jó példa: Afrikában az állatmentő állomásokon hosszú hónapokon át készítik elő a gyógyuló állatokat a szabad életre, s csak nagy gonddal, fokozatosan engedik szabadon őket, helyezik vissza abba a környezetbe, ahol van esélyük arra, hogy szabadon éljenek. A szabadság nagyszerű. A szabadság veszélyes. Fel kell készülni rá. S hogy szintet váltsak: Mi vajon fel voltunk készülve az 1989-ben megnyíló szabadságra? Ma már tudjuk, hogy nem. Szépen ívelő szabad repülés helyett fázunk, vergődünk, összetörjük magunkat.

„Nem vagyok őrült” „Az a különbség köztem és egy őrült között, hogy én nem vagyok őrült.” (Salvador Dalí)

Lehetnék valaki más? „Egyetlen bajom van az életben. Az, hogy nem vagyok valaki más” – írta, mondta valahol Woody Allen. Jól hangzik. De vajon komolyan gondolta-e ezt? Megunhatja az ember önmagát. Néha már én is úgy érzem, hogy a saját könyökömön jövök ki. Elkopott rutinválaszaim vannak az élet különböző helyzeteire és kérdéseire. De ha választhatnék, valóban vállalnám-e azt, hogy hirtelen másvalaki leszek? Nehéz kérdés. Mert ha úgy általánosságban merül fel a dolog, persze hogy azt mondanám: Szeretném mondjuk húszévesen újrakezdeni az életet. De ez így önmagában még nem volna igazi váltás. Mert első lelkesedésemben arra gondolnék, hogy én magam, mai személyemben kezdeném újra az életet. Így azonban még nem volnék valaki „más”. Ha azt mondaná a láthatatlan bíró, hogy fel kellene adnom teljes mai magamat, azt, aki ma vagyok, egy élet minden emlékével, tapasztalatával, találkozásával, kapcsolatával, örömével/szomorúságával együtt, mindent, amit átéltem, megtapasztaltam – és teljesen másvalakiként, teljesen ismeretlen emberként kellene beleugranom egy ismeretlen életbe, ismeretlen jövőbe, akkor, azt hiszem, megtorpannék. Az ajánlat ekkor is vonzó lehetne, különösen az idős emberek számára, mert ugyan ki akarna lelépni az élet színpadáról, kit ne vonzana az, hogy kap még egy esélyt. De a döntéshez igazi bátorságra, akár vakmerőségre volna szükség. Szorongva az ismeretlentől, az ismeretlen másságtól, egy ismeretlen, kiszámíthatatlan élet majdani fordulataitól, nem mindenki vállalná a kockázatot. Nem is mindenki érezné magában az erőt arra, hogy mindent, jót és rosszat újrakezdjen, és egy másik életen végigzakatoljon.

Valószínűleg megkönnyítené a helyzetet, ha megmondhatná az ember, mi vagy ki szeretne lenni. Mondjuk mozdonyvezető, autóversenyző, sokgyerekes boldog családanya vagy apa, hollywoodi sztár, fiatal bankár, miniszterelnök… De mindezeknek a léteknek sok jó és rossz változata van. Sokkal nehezebb volna, ha konkrétan meg kellene jelölni, hogy az általam ismert emberek közül – s lehetnek ezek az emberek történeti alakok és ma élő emberek – kinek a személyiségébe szeretnék belebújni. A fiatal Szókratészként, Leonardóként, Nietzscheként, Napóleonként, Goetheként, Einsteinként, Kennedyként, Ronaldóként szeretnék-e újjászületni – hogy szerénytelenül csak a legjobbakat említsem. És mit kezdenék ezekkel a képességekkel, lehetőségekkel? Mire vinném? Hova jutnék? Ki kellene innom a bürökpoharat? Mit csinálnék Szent Ilona szigetén? Beülnék-e abba a nyitott luxuslimuzinba, amely Dallas belvárosa felé vette az irányt? És nem tudom, hogy az egész országban találnék-e valakit, akinek a bőrébe szívesen belebújnék, legyen bármilyen gazdag, híres, okos, sikeres is. Vagy részt vennék-e egy veszélyes sorshúzásban, ahol a vak véletlenre kellene bíznom, hogy végül is ki leszek? Nem vagyok benne biztos. Persze vannak nálam bátrabbak. 1999-ben készült egy interjú Kern Andrással. Ebből idézek. „Van egy unokatestvérem, aki Bostonban él… ő kérdezte meg egyszer, hogy én most mire vágyom. – Én például arra, mondtam neki, hogy Julia Roberts legyek… hogy engem is nézzenek négymillióan esténként. – Hülye vagy, mondta. Éjjel-nappal a színpadon vagy. Most éppen a Játszd újra, Sam!-ben ragyogsz. – Azt háromszázszor játszottuk tizenhat év alatt, mondtam, és ha ezt mind összeadjuk, akkor négyszázezer ember látott engem. Julia Robertset viszont esténként négymillió ember látja. Hogy ez miért érdekes? Nem tudom, de engem valamiért érdekel.”{23} Persze ha valami tündéri csoda folytán lehetősége nyílna rá, hogy valóban Julia Robertsszé váljon, lehet, hogy meggondolná magát.

A trombita „Ojan [sic!] üres vagyok belül, mint valami trombita.” (Egy komisz kölök naplójából)

Két majom Keresztury Dezső mellett dolgoztam. Ifjonti hévvel mindent azonnal, gyorsan akartam elintézni. Kapkodtam. Dezső egyszer kedvesen, szelíden figyelmeztetett. „Tudod, kétféle majom van. Felakasztanak a ketrecben egy banánt. Jó magasra. Az egyik majom, nevezzük A-majomnak, azonnal elkezd ugrálni, kapkod a banán után, de akárhogy erőlködik, nem sikerül elég magasra felugrania. Végül kimerülten és éhesen roskad le a ketrec egyik sarkába. A másik majom, nevezzük B-majomnak, ezalatt nyugodtan ül a helyén. Meg se moccan. Figyel. S feltehetőleg gondolkozik. Mert egy idő után nagy nyugodtan feltápászkodik, odamászik egy, a ketrecben lévő faládához, fogja, a ketrec közepére teszi, felmászik rá, leveszi a banánt, leugrik a ládáról, leül a helyére, s jóízűen falatozni kezdi a zsákmányt.” Megértettem a tanmesét. Próbáltam, próbálok kevesebbet ugrálni. De nem mindig találom a ládát.

A befejezetlen ember Idéztem már Foucault egy megjegyzését: „Ha tudnám, mi lesz könyvem befejezése, bele se fognék a megírásába.” • Arra utal-e ez, hogy a gondolkodásnak legfeljebb pihenőpontjai vannak, befejezése, végállomása, végső konklúziója nincs? • Arra, hogy a gondolkodás kaland, az előlünk folyton tovafutó igazság üldözésének a kalandja? • Arra, hogy nem zárul le életünk: folyton-folyvást új és új titkok, lehetőségek nyílnak meg előttünk? • Arra, hogy nem vagyunk rabjai a már meglévőnek, a már adottnak, a már ismertnek, tudottnak? • Arra, hogy szabadok vagyunk, ha nem fogadjuk el késznek a világot és önmagunkat? • Arra, amit Nicolai Hartmann, a kiváló német filozófus így fogalmazott meg: „Csak egy befejezetlen ember lehet szabad.” Nem jelenti-e azonban ez azt, hogy végül is minden emberi élet töredék? Megtört, félbemaradt lendület? Torzó? Kudarc? Nincs fausti pillanat, vagy ha volna, utána az ördög vinné el az embert. Mennyi nagy gondolkodó, tudós, művész kiált fel fájdalmasan élete végén: De hiszen még annyi mindent fel kellett volna fedeznem, el kellett volna mondanom! Még a Nobel-díj után egy-két hónappal is üresen, befejezetlenül csenghet az élet. Boldog az, akit váratlanul, alkotókedve s ereje teljében visz el a halál. Mert a többiek, miután hanyatlani kezd pályájuk, egyre inkább megalázódnak, senyvednek. Értelmetlenné váló életükben egyre inkább zihálnak, fulladoznak. Lassan süllyednek bele az elmúlás sűrű ködébe.

Leonardo da Vincinek se sikerült? Az élőlényben meglévő minden lehetőség gazdag kibontakozása: nem ez-e a szabadság, a kiteljesedő szabadság? Ennek a szabadságnak is vannak azonban határai. „A fák sem nőnek az égig.” De e határokon belül kibontakozhatnak, ha nem akadályozza őket ebben semmi. Se szárazság, se túl sok eső, se ágakat törő vihar, szomszéd fa, fal, árnyék, rossz talaj, gomba. Nem növünk mi sem az égig, bár sokat próbálkozott már ezzel az emberiség, sikertelenül. Kiteljesedni saját határainkon/keretünkön belül: ez az osztályrészünk. Valószínűleg soha sem élt még ember, aki minden benne lévő lehetőséget teljesen kibontakoztatott volna. Még a szentek, a Mozartok, regények sokaságát megíró Balzacok, világhódító hadvezérek sem. Mi mindent fel kellett/lehetett volna fedeznem, el kellett volna mondanom, meg kellett volna festenem: nem ezzel a fájdalmas hiánnyal az ajkukon halnak meg a legnagyobb tudósok, írók, művészek is? Leonardo da Vinci mondta vagy írta valahol: „Megsértettem Istent és az emberiséget, mert munkám nem érte el azt a minőséget, amelyet el kellett volna érnie.” És akkor mit mondjunk mi, mindennapi emberek? Hogyan tudunk elszámolni az élet adta talentumunkkal? Félbemaradt, korcsra torzult fák, „egydimenziós” emberek maradtunk.

Hivatás és falevél Viszonylag könnyebb dolga van annak, aki úgy érzi, hogy hivatása van, elhivatott valamilyen nagy és szent ügy szolgálatára. Mert az ügy maradandóbb, mint az, aki szolgálja; átívelhet egy mulandó élet határán. „Ne zavard a köreimet” – mondja Archimédesz. Szinte tudomást sem vesz a mögötte álló római katonáról (aki a következő pillanatban majd leszúrja), úgy el van merülve életét értelemmel kitöltő munkájában. „Itt állok, másként nem tehetek” – vágja bírái szemébe Luther Márton, elhivatottsága értelmének teljes tudatában. Nem mindenki ilyen biztos önmagában, önmaga hivatásában. Hogy egy jelenkori gondolatsort idézzek: „Vannak, akik azt mondják, hogy mindenkinek van valami elhivatottsága. Valami feladata. Mások azt mondják, hogy az emberi lét olyan, mint a szélhordta falevél, csak úgy lebeg, szabadon, a légben. Én azt hiszem, mind a kettő igaz.” Bár ezt nem egy nagy gondolkodó vagy történeti személyiség mondta, hanem csak a kicsit kelekótya Forrest Gump, mégis azt hiszem, ő jár legközelebb az igazsághoz.

Dilemma Goethe írja valahol: „Nem ismerem magam. És Isten mentsen attól, hogy megismerjem.” Ez a kijelentés első pillanatban nagyon is álságosan hangzik olyan valakitől, akinél kitartóbb alapossággal kevesen elemezték önmagukat. Gondoljunk csak két fejlődésregényére, a Wilhelm Meister tanulóéveire és vándoréveire, és verseinek sokaságára. És ellentmond annak az évezredek óta csengő-bongó, sokakat megigéző bölcs tanácsnak, hogy „Ismerd meg önmagad”.{24} Vagy legalábbis figyelmeztet: Igen, fontos megismerni önmagunkat, de tudnunk kell, hogy ez veszélyes kaland. Megismerhető Énünk olyan, mint a vékony jég. Könnyen beszakadhat. S ha beszakad, nemcsak ösztöneink ismeretlen világába, hanem az emberlét végső kérdéseinek, kételyeinek s félelmeinek mélységébe is beszakadhatunk.

Mondd el életed Mielőtt Szókratészt megölték, utolsó beszédében a bíróság előtt – már tudta, hogy meg kell halnia – így szólt: Az az élet, amit nem gondolunk újra és újra át, amit nem értelmezünk, az nem igazi élet. A XX. században egy híres francia filozófus, Paul Ricœur úgy fogalmazta meg ugyanezt, hogy „az el nem mondott élet” nem igazi élet. Mert ha nem próbáljuk elmondani, átgondolni, értelmezni az életünket, akkor valamiféle kábulatban élünk, és üresen, esetlegesen futnak el a napjaink, éveink. S mire felébredünk, talán már késő lesz arra, hogy megtudjuk, mi is volt az értelme annak, hogy néhány évtizedig itt serénykedtünk, itt fontoskodtunk ezen a bolygón. Hajdanában, nagyon hajdanában kiscserkész voltam. Minden este el kellett számolnunk aznapi „jótettünkkel”, merthogy a cserkésznek kötelessége volt mindennap valami jótettet végrehajtania. Sok gond és mulatságos történet született ebből. Emlékeznek arra a sokat emlegetett, lehet, hogy soha meg nem történt esetre, hogy a kiscserkész mindenáron átkíséri az utcasarkon álló idős hölgyet, pedig annak esze ágában sem volt átmenni a túloldalra. De azért elgondolkoztató a dolog. Nem kellene nekünk is, immár felnőttként, időnként vagy akár némi rendszerességgel átgondolnunk azt, hogy hol járunk, merre tartunk az életünkkel? Hogy aznap vagy azon a héten, abban a hónapban előbbre jutottunk-e valamiféleképpen, vagy éppen mellékvágányra futottunk. S átgondolni azt, hogy végül is hova akarunk eljutni ebben az életben. Visszatekintve életünkre mikor éreznénk úgy, hogy elértük a célunkat, hogy volt valami értelme bejárni azt az utat, amelyet bejártunk. Vagy jobb csak úgy, minden cél nélkül beleélni a világba?

A tétova hajóskapitány „Az a hajóskapitány, aki nem tudja, melyik kikötőbe akar eljutni, ritkán jut el oda.” (Nem tudom, hol olvastam ezt a mondást.)

Tűzoltómajális és tökharang A XX. századi magyar pszichológia egyik kiváló szellemének, Mérei Ferenc tanár úrnak volt egyik kedvenc mondása az, hogy: „Az élet nem tűzoltómajális”. Nagyon is igaza volt. Örömök mellett sok fájdalmas pillanata is van az életnek. Szüksége van az embernek némi bölcsességre és rezignációra. Ez utóbbira hadd adjak egy példát. Arany János egyik kései szonettje a rezignációnak, a derűnek és öniróniának tündéri keveréke és megrázó példája. A szonett címe: Naturam furcâ expellas…{25} Gyermekkoromban felköték A színben egy nagy tökharangot, Amely ugyan nem ada hangot, De máskép vígan működék; Megvolt a súlya, lódulása, Kötelét hogy jól visszarántsa S vele a kis harangozót; – Szóval: csinált commóciót. „No, mondám, majd ha nagy leszek, Valódi harangot veszek És azt egész nap kongatom Saját kényemre, szabadon.” Így kongatom most untalan E verseket – bár hangtalan. Az első sorokban csak valami kedves humor derűje fénylik. Amikor azonban a vers utolsó két sora is elhangzik, e szelíd lüktetés helyett egyszeriben valami egészen különös, derűs-komikus-tragikus villódzás indul meg a vers két képe: a néma tökharangot kongató kisfiú és a verseinek néma harangját kongató idős költő képe között.

A költő maga látja itt önmagát, kettős fényben, az ifjúság → ← és az öregkor, az ábrándok → ← és a kietlen valóság fényében. Maga látja s fogadja el szelíd derűvel és fájdalmas öniróniával önnön vágyainak jogosságát → ← és hiábavalóságát. Szép és nemes emberi magatartás. Akkor is, ha mi már tudjuk, hogy Arany János verseinek harangja ma is diadalmasan csengbong – és szól hozzánk. *

TALÁLKOZÁSOK MÁSOKKAL ÉS ÖNMAGUNKKAL

Nem szeretnék Hamlettel találkozni Félek Hamlettől, Elektrától, a nagy tragikus hősöktől. Nem szeretnék találkozni velük az utcán. Pedig mindketten a szabadságot hozzák nekünk. Kiszabadítanak a hazugságok, megalkuvások ragacsos hálózatából. De félek is tőlük. Mert olyat követelnek az élettől, amit az élet nem tud megadni. A teljes igazságot, a teljes tisztaságot, a teljes becsületet. Nem ismernek kíméletet, a teljességnél kevesebbet. Mind a ketten vallják: Fiat iustitia et pereat mundus. Vagyis: Legyen igazság, akkor is, ha belepusztul a világ. Az élet összeroppan Hamlet és Elektra megalkuvást nem ismerő szigora alatt. Nem szeretnék találkozni velük. Mert nagyszerű emberek, de rabjává váltak az igazság szenvedélyes, meg nem alkuvó keresésének. És ez a kékes fényben hidegen izzó igazság elpusztítja őket is, és a körülöttük lévőket is. Azokat is, akiket a legjobban szeretnek. Elpusztítja az életet. Ne feledjük, híres könyvében Wilson Knight „a halál követének” nevezi Hamletet.{26} Szégyellem bevallani, de nem szeretnék Hamlettel találkozni az utcán. Ha történetesen mégis találkoznék vele, hirtelenjében mit kérdeznék tőle? Zavaromban talán azt, hogy: „Hogy van a kedves mamája?” Nem hiszem, hogy ezt jó néven venné. Valószínűleg Rosenkrantz és Guildenstern után engem is elküldene Angliába.

Szembejövünk önmagunkkal Mi lenne, ha valami csoda folytán találkoznánk hajdani önmagunkkal? Mondjuk azzal, akik 1980-ban voltunk. Nem lenne kellemes találkozás. Valami olyasmi volna, amit annak idején Dorian Gray élhetett át, amikor elborzadva figyelte arcképének fokozatos eltorzulását. Nem tudom, hogy a mi arcunk is eltorzult-e az elmúlt évtizedekben, de hogy szinte az ismeretlenségig megváltozott, az biztos. Nemcsak azért, mert annak idején negyven évvel fiatalabbak voltunk, hanem mert megváltozott körülöttünk a világ, s benne mi is. Attól félek, nem az előnyünkre. Nagyon rosszul járunk, ha a nyolcvanas évek legnemesebb, s egyben talán legnaivabb emberképéhez hasonlítjuk későbbi önmagunkat. Korábban írtam már erről a színeváltozásról. Most nem teszek egyebet, mint hogy szembeállítom három korszak néhány emberi tulajdonságát és néhány más meghatározó jegyét. Így persze elnagyolt torzkép rajzolódik ki arról, hogyan alakult át a világ, s hogyan alakultunk át mi is az elmúlt három és fél évtizedben. Annál is inkább, mert – hogy a változások iránya élesebben kirajzolódjék – némileg idealizáltam 1980-as, és a ténylegesnél sötétebbre festettem mai önmagunkat. De a jövőben így talán kicsit jobban odafigyelünk magunkra. Íme: 1980 Az ember Lázongó Autonóm Citoyen Politikailag inkorrekt Apokaliptikus

2000

2014

Pragmatikus Alkalmazkodó Burzsoá Politikailag korrekt Relativista

Zsörtölődő Megalkuvó Se ez, se az Politikailag zavarodott Cinikus

Sztoikus/ironikus Morálisan bátor Kardinális erény Morális bátorság Szolidaritás Jelmondat „Igazságban élni” Harcolj az elnyomás ellen! Kockáztass! Az élet központja A presszó A közélet Alapfogalmak Szabadság Egyenlőség Igazságosság Haladás Európa Tárt karokkal vár Fő műfajok Szamizdat Lakás A legvidámabb barakk A remény Európa

Közömbös Haszonelvű

Szorongó Amorális

„Politikai korrektség” Csapatjáték

Türelem Tisztes magány

Jómódban élni Valósítsd meg önmagad! Vigyázz magadra!

Túlélni Kezdj valamit magaddal! Húzd össze magad!

A pub A magánélet

A romkocsma Hiányzik

Szabad piac Verseny Hatékonyság Fenntartható fejlődés

Szabad áruválasztás Ügyeskedés Válságkezelés Fenntarthatatlan hanyatlás

Habozik

Húzza a száját

Reklám

Politikai szónoklatok

Összkomfortos lakás

Jelzálog

Mi magunk

Hátha egyszer feltápászkodunk

Szembejönnek velünk Megyünk az utcán. Áramlik a sok ember. Siet a munkába, iskolába, szalad a villamos után, intézi ügyes-bajos dolgait, sétál a barátjával, hozza gyerekét a bölcsődéből, fut haza vacsorát főzni, szorgos, tisztességes, rendes embersereglet. De ha volna a zsebünkben egy lényeglátó szemüveg, s feltennénk az orrunkra, e szorgos és tisztességes emberseregletben feltűnne itt-ott egy-egy furcsa alak. Feltűnnének a győztesek és a hatalmasok, a hazugok és álszentek, a korruptak és az uzsorások, a harácsolók és a könyörtelenek, a maffiózók és az aranyfogúak, a szőke ciklonok és a borotvált fejűek, a rókák és a sakálok. Pokoli csapat. Angyali csapat. Nem kapnánk le ijedtünkben ezt a varázsszemüveget? Észre sem véve, hogy jönnek az áldozatok és a vesztesek is, a kiégett szívűek és a megalázottak, a zsörtölődők és a lázongók, a fuldoklók és a reményvesztettek. És jönnek a bátrak és a hősök, a jók és a szelídek, jönnek az élet tisztességes napszámosai. Valahogy, valamiféleképpen jön velünk szembe az emberiség.

Lépegető télikabátok Vakon járjuk az utcát. Csak foltokat, árnyakat, kabátokat látunk, kalapot, cipőt, zárt arcot. Mozgó tárgyat. Eszünkbe se jut, hogy élő, eleven, érző, szenvedő, boldog és boldogtalan, sorsával küszködő, halandó ember ez a sok árny, ez a sok lépegető szoknya, nadrág, télikabát. Egy-egy, az idővel, halandósággal küzdő emberi sors. Lépegető emberi sors. Csak idegeneket, járókelőket látunk, a sarki rendőrt, autóbuszsofőrt, orvost, pénztárosnőt, gyerekét cipelő asszonyt, görnyedt nyugdíjast. És nem látjuk az emlékeknek és a jövőnek, félelmeknek és reményeknek, gondoknak és örömöknek, szerelmeknek és fájdalmaknak, csendeknek és dallamoknak azt az áttetsző szféráját, amely körülveszi őket. Nem vesszük észre, hogy emberi életek, érzékeny, törékeny emberi sorsok jönnek velünk szembe. Mintha páncélban járnának az emberek. Nem látunk át ezen a páncélzaton, gyakran még akkor sem, ha édesanyánk, gyerekünk, legjobb barátunk rejtőzik a páncélban. Vagy akár mi magunk. Beleszorulunk saját páncélzatunkba, legyen az a tanár, az asztalos, a gazda, a pénztáros, a mérnök, az orvos páncélzata. Lehet, hogy önmagunk életét is képtelenek vagyunk esendő, nagyszerű, halandó emberi sorsként átélni.

Nem vagyok normális 1957 ősze. A Markó utcai börtönből szabadulok. Elköszönök a zárkatársaimtól. Hosszú folyosókon menetelek, rácsok nyílnak és záródnak. Lejutok a kapuhoz. Az őr kinyit a kapun egy kis ajtót. Kilépek a szeptemberi napfénybe. Megtorpanok, hátrafordulok, és jól nevelt fiatalemberként, dadogva-hebegve elköszönök a kaput épp becsukó őrtől. „Viszontlátásra.” Az őrnek tátva maradt a szája. Ilyen őrültet még nem látott.

Találkozás a helikopterrel 1994-ben az új kormány leváltotta a Televízió és a Rádió vezetőit, és kinevezte saját embereit. Ez így teljesen rendben is volt. A hazai politika többnyire ezt teszi. De valahogy úgy érezhették, hogy nem egészen rendben történtek a dolgok, és a szokásos évi díjkiosztásnál úgy döntöttek, hogy valami magas kitüntetésben részesítik a rendszerváltás utáni két elnököt. De valahogy hiba csúszott a dologba, mert engem minderről elfelejtettek értesíteni – vagy az utolsó pillanatban csapták oda a mi keresztünket a többihez, s így kifutottak az időből. Akárhogy is volt, történt egy szép nyári reggel, valahol a Balaton partján, hogy reggeli bevásárlókörutamról hazabiciklizvén azzal fogadott a húgom, hogy keresett a rendőrség. Nocsak, mondom, milyen furcsa érzés, négy-öt éve már el is felejtkeztem erről a lehetőségről. Húgom azonban máris megnyugtatott. Valami olyasmit mondtak, hogy Göncz Árpád helikoptert küld értem, azzal visznek föl a Parlamentbe, és ott majd kitüntetnek. Ezek után megreggeliztünk, s még be se fejeztük, már jött megint a rendőrautó. A rendőrtiszt igen udvariasan tájékoztatott arról, hogy Pestről keresték telefonon a kapitányságot, fel kell vinniük azonnal Pestre, a helikopter már jön, csak mondjam meg, hogy hol szálljon le. Kertünk persze nem volt alkalmas erre az attrakcióra, de szerencsére közben már volt időm gondolkozni a dolgon, és azt mondtam az ezredes úrnak, hogy köszönöm a fáradozását, de kérem, fújja le a helikoptert, mert nem megyek. Mentegetőzésképpen valami olyasmit hebegtem, hogy egy ceremónia miatt nem érdemes annyi benzint elpocsékolni. Nem egészen értette, telefonált egyet-kettőt, majd udvariasan elköszönt és elhajtatott.

Miért is nem mentem? Egyrészt talán azért, mert nem valami elegánsak az ilyen utolsó pillanatban érkező meghívások és helikopterek. Másrészt talán azért, mert nem akartam, hogy a médiavita egyik résztvevője kitüntessen azért, amit a másik féllel való csatározásban tettem volt. Hangsúlyozni akartam újra, hogy annak idején egyenlő távolságra voltam mindkettőjüktől. Később Göncz Árpádnak megköszöntem a figyelmet. Nem neki szólt a nem. Talán azóta is ott van a kitüntetés a sublótjában.

Három találkozás Nem mondok semmi újat azzal, ha azt mondom, hogy a „Mester” – Szókratész, Jézus, Buddha vagy egy nagyszerű tanító, tanár – az emberek sokasága számára a legfőbb forrása az élet értelmének, az élet értelméről való gondolkodás lehetőségének. Hatásához szinte semmi sem mérhető. Nekem szerencsém volt. Több ilyen mesterrel találkoztam. Kosáry Domokost említem meg közülük. Magatartásával hatott azokra, akik ismerték. „Jellememben van eleganciám” – mondhatta volna Cyrano de Bergeracot idézve. Vagy mondhatta volna azt is, hogy: szellememben, gondolkodásmódomban, személyiségemben van eleganciám. Mi pedig hozzátehetnénk: egész életpályáját a szellemi autonómia és elegancia jellemezte. Első találkozás. Eötvös-kollégistaként nem voltam történész szakos, de egyszer-egyszer belopództam szemináriumaira. Parázs vita folyt akkoriban Görgeyről; Kosáry tanár úr hagyta, hogy ide-oda csapkodjanak a vita hullámai. Majd amikor valaki rosszul idézett egy latin mondatot, felcsattant: „Uraim, úgy tudom, önök történészek akarnak lenni. És nem tudnak tisztességesen latinul? Akkor most egy időre felejtsék el Görgeyt. A jövő héten ezt és ezt a középkori oklevelet elemezzük majd. És remélem, hogy nem kell majd az ablativus absolutusszal vagy temporisszal bajlódnunk. Egyébként nem kötelező a történészszakma. Még meggondolhatják.” – Meghűlt ereimben a vér. Örültem, hogy nem történészhallgató vagyok. Második találkozás. 1957-ben a Fő utcai börtönben abban a kivételes kegyben részesültem, hogy akkori zárkatársammal együtt (aki történetesen Kemény István volt) délelőttönként DDT porral szórhattuk be a függőfolyosót, majd egyikünk ráült a szalmazsákra, a másik meg húzta végig a folyosón, ezzel fényesítve a követ (s ideig-óráig távol tartva a szép számban jelen lévő élősdieket). Egy délelőtt, szalmazsák-húzogatás közben hirtelen szíven ütött a

látvány: a szemben lévő függőfolyosón Kosáry Domokost kísérte két smasszer. A szabályok szerint a földre kellett volna sütnie a szemét, de ő kihúzva magát, határozott léptekkel ment, előre tekintett, mintha mondjuk államelnök lett volna valamiféle katonai díszszemlén, és testőrei kísérnék. Majd észrevett minket, ránk villantotta a szemét, és elmosolyodott, keserűen, gúnyosan, cinkosan, fölényesen, kedvesen – hát itt vagyunk, na és –, „bírjuk mi is, ha ők kibírják” –, és csattant mögötte a rácsos ajtó.{27} Így íródott akkor a történelem, emberi méltósággal, bilinccsel, DDT porral és szakadt szalmazsákkal. Sok másik után az utolsó találkozás. Páty. Puha szőnyegek, szép bútorok, zsúfolódó könyvek, kézirathalmok. Karosszékben ült, elegáns öltönyben, de már nagyon törékeny volt. Úgy tűnt, mintha nem is figyelne oda a vitára, de egyszer-egyszer felcsattant, és karteziánusan szigorú érveléssel tette helyre a jelenlévők kusza gondolatait. Majd magába merült, mintha már messze járna. Elhallgattunk, mindannyian. Búcsúzkodtunk. Felállt karosszékéből ő is, hogy vendégeit útjukra bocsássa. Villámcsapásként ért a felismerés. Hosszú évtizedek óta most először vettem észre, hogy Kosáry Domokos alacsony termetű. Hihetetlen. Mindig sudár, magas embernek láttam. Azt hiszem, annak látták mások is. Annak látták, mert jellemében volt nagysága és eleganciája.

Édesanyám és a hátizsák Könnyű szépeket gondolni, és nagyon nehéz a gondolatokat valósággá kovácsolni. Mert a világ nem szép. Legalább annyira tele van rettenettel, mint jóval és szépséggel. Föl kell készülnünk mind a kettőre. Szüleim példát mutattak nekem erre. A háború után egyik napról a másikra tisztes értelmiségiekből megtűrt páriákká váltak. És rezzenéstelenül, mosolyogva, méltósággal viselték a változást. Mint sok polgárasszony akkoriban, édesanyám, a megbecsült egyetemi tanár felesége, szinte egyetlen nap alatt képes volt váltani. Ő igazán elmondhatta volna Pál apostollal, hogy „Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is.” Ő, aki annak előtte gyönyörű lakásában előkelő vendégsereget látott vendégül szinte nap mint nap, állt a hideg konyhában, fújta a nedves fát, hogy főzhessen nekünk valami kőlevest, zokszó nélkül hordta a messzi városból, hátizsákban az élelmet, s boldogan újságolta, hogy tojást, krumplit, kukoricalisztet sikerült szereznie a piacon néhány ruhadarabért meg egy teáscsészéért… Máig kínoz a nem múló lelkiismeret-furdalás: Iskolából jövet kerékpáron suhantunk el mellette és… és nem segítettünk neki! Ifjonti ostobaságunkban azt képzeltük, hogy valami sürgősebb, fontosabb dolgunk van. Nem volt. Ő azóta is ott bandukol hazafelé, hátizsákkal a hátán, a hosszú egyetemi sugárúton. És mosolyogva int utánunk. *

REJTETT ÜZENETEK{28}

Rejtett üzenetek A mindennapi élet néha mintha már-már áttetszővé válna. Mintha a mélyben létezne valami ismeretlen tartomány, nevezzük a Lét tartományának, amelynek sötét fényei átsugároznak a mindennapi élet tarka, zavaros felszínén. És ha képesek volnánk látni és – legalább részben – értelmezni a fények/árnyak üzenetét, talán valamivel többet megsejthetnénk az élet és a halál titkából. Abból, hogy kik és mik vagyunk, s mit keresünk itt ebben az életben. Mi a helyünk, szerepünk – ha van egyáltalában szerepünk – a világmindenségben? Mi az, hogy idő és időtlenség? Mit kezdhet az ember a mulandósággal, halállal, nemléttel? A Lét tartományából jövünk, s e tartományban fogunk elsüllyedni? Vagy…? A nyugati civilizáció fokozatos elvilágiasodása sokak számára egyre inkább elhomályosította a Lét és a Sors mélyen fekvő tartományának e sugárzását. A mindennapi élet, az anyagi világ egyre áthatolhatatlanabbá vált, elvesztette – bár csak részben – a transzparenciáját. Pedig bármennyire képtelenségnek látszik is így, első pillantásra, mindennapi életünk leghétköznapibb eseményeinek, cselekedeteinek, tárgyainak, helyzeteinek – a fogkrémtől a hűtőszekrényig, a reggeli újságtól s kávétól a cigaretta gomolygó füstjéig, a mobiltelefontól a napszemüvegig és autóig, a munkahelytől a presszón át a bevásárlóközpontig, a bulvárlapoktól és a triviálisabbnál triviálisabb tévéműsoroktól, szappanoperáktól, kalandfilmektől a reklámokig, az asztrológiától az extrém sportokig – megvan a maga rejtett, egzisztenciális vagy akár transzcendens sugárzása, üzenete: a maga módján felveti, felvetheti a lét és a nemlét, az emberi szabadság és rabság, a jó és a rossz, az emberi személyiség bukásának vagy kiteljesedésének a kérdését.{29} Íme, néhány példa.

A halhatatlanság fogkréme Sokakban él még az a hit és tévhit, hogy fogkefét s fogkrémet azért vásárol, vagy legalábbis elsősorban azért vásárol az ember, mert fogat akar mosni. Ez ugyanis csak részben igaz. A fogkrémnek az a tulajdonsága, hogy jobban lehet fogat mosni vele, mint nélküle, használati és piaci értékének csak töredékét teszi ki. Ennél sokszorta fontosabb funkciói is vannak. Remény. Ahogy a reggeli szürkületben dörzsöljük a fogunkat, a fehéren habzó, üde illatú hab hatására felcsillan bennünk a remény, hogy azért mégiscsak van élet, napfény, tavasz ezen a sötét világon. Önkép. Mindannyian bajlódunk az önképünkkel és az önértékelésünkkel. Különösen reggelente. A megfelelő fogkefével és fogkrémmel gyönyörűen fel lehet fényezni nemcsak a fogsorunkat, hanem öntudatunkat s önképünket is. Minden ellenkező információ ellenére szépnek láthatjuk magunkat. El tudjuk fogadni önmagunkat. Kezd visszatérni önbizalmunk. Erősebbnek, lendületesebbnek érezzük magunkat. Képesek vagyunk beleharapni a világba. Győzünk! E nélkül az érzés, öntudat, illúzió nélkül nehezebben vágnánk neki az új napnak. Állampolgárság. A fehér fogsor ahhoz is szükséges, hogy közösségünk, társadalmunk elfogadjon minket. S következésképpen a kellő dörzsöléssel és a megfelelő fogkrémmel kezdjük magunkat az éjszaka széthullott, biológiai lényéből újra összefogott, méltóságteljes, jogokkal rendelkező, a társadalomban szerepet játszó emberi lénnyé visszaalakítani. Más szóval: a fogkrém segítségével visszanyerjük állampolgárságunkat. Hely a világban. A megfelelő fogkrémmel előkelő s kitüntetett helyet vásárolhatunk magunknak a világban. Emlékszem, a hetvenes évek elején, amikor az első Signal vagy Colgate fogkrémet megvette az ember – itt, a világ végén –, ezzel a krémmel néhány forintért megvette a világszínvonalat. Még akkor is, ha az Isten háta mögött, nagyon is a béka feneke alatt élt. Úgy érezte, úgy érezhette,

hogy New Yorkban, Hollywoodban, Párizsban villog, vagyis a világ csillogó közepén, magában a „jetset”-ben, a világ legfelső tízezrében. Ha ráadásul még egy farmernadrágra is szert tett, meg egy doboz kólára, akkor már végképp James Deannek vagy Marilyn Monroe-nak képzelhette, képzelte magát. És ez még mind semmi. Mert a megfelelő fogkrémmel az ember még sokkal nagyobb teljesítményre volt képes. Félve mondom ki, pedig így igaz: legyőzhette a halált. Ugyan már! Hogyan? Halál, hol a te fullánkod? Úgy, hogy a reklámok elhitetik velünk, hogy ez a bizonyos megfelelően kiválasztott fogkrém megállítja fogunk és általában testünk romlását, az élet romlását, megállítja az öregedés folyamatát, örökre fiatalnak és szépnek tartja meg fogunkat és per metonimiam, minket magunkat. Reggel a fürdőszobában a tükörbe nézve, immár összeszedvén, összeeszkábálván önképünket, öntudatunkat, önmagunkat, személyiségünket, egy futó pillanatra átéljük azt az édes-búskellemes-hiú-tünékény érzést, hogy talán-talán örökre szépek és fiatalok maradunk. Mintha egy pillanatra legyőztük volna az elmúlást. Kilépünk a fürdőszobából, lakásunkból, és valamiféle oktalan jókedvvel s ujjongással vágunk neki a világnak, mintha volna remény, mintha volna célja és értelme az életnek. Mintha itthon volnánk ebben a világban. Mintha fontosak volnánk. Mintha értékesek volnánk. Mintha szükség volna ránk. Elfogadjuk magunkat. Átlobogjuk, átfontoskodjuk a napot, hogy aztán este hazamenjünk, bekapcsoljuk, kikapcsoljuk a televíziót, kikapcsoljuk magunkat, aludni térjünk, és… újra elveszítsük magunkat az éjszaka erdejében.

A mosógép és a Grál kehely Sokáig nem értettem, miért szereti a feleségem annyira a mosógépünket. Azt felfogtam, hogy nagyszerű dolog megszabadulni az egyik legnyűgösebb házimunkától, a mosástól, és olvasgatni a People vagy a Vanity Fair legújabb számát, vagy újraolvasni Fitzgerald egyik vagy másik elbeszélését, míg a mosógép teszi a dolgát. De volt itt valami mélyebb vonzerő, mélyebb varázslat is. Lassan, fokozatosan kezdtem megérteni, miről is van szó. Egy új mosógép valóban lenyűgözően szép. Elkápráztat ragyogó fehérsége. Ott áll, méltóságteljesen és szerényen, de démoni erők lakoznak benne. Kerek hajóablakával és szögletes formájával valójában egy „mandala”, vagyis az univerzum tökéletességének és végtelen harmóniájának számos mitológiából jól ismert szimbóluma. Makulátlanul tiszta, ártatlan, fehér, az élet még nem szennyezte be. Olyan világból jön, amelyben nem létezik a bűn. A romlás erői még nem kezdték ki. Érintetlen. Tisztasága már-már transzcendentális. Mint egy szűz mártír fehér ruhában, kész feláldozni magát értünk, és kimosni szennyes és bűnös életünket. Bizonyára nem véletlen egybeesés az, hogy egy híres plakáton fenséges kelta erdőség közepén pillantunk meg egy mosógépet, amely úgy sugárzik-fénylik ott, mint sugárzott annak idején, egy hasonló erdőben, a Grál kehely. (Csupán a képen látható félénk, hatalmas fülű és szemű őz lóg ki egy kicsit a képből, és rontja le valamelyest a Szent Mosógép szimbolikus hatását.) És bármennyire is hihetetlen, a mosógépek még többre is képesek. Meg tudják állítani, sőt vissza tudják fordítani az időt. Képesek győzelmet aratni a halandóság és a halál fölött. És teszik mindezt könnyedén és elegánsan. Csak a legújabb mosószerek egyikének segítségére van szükségük… Ki ne emlékezne például azokra a tévében látható mosóporreklámokra, amelyek már-már liturgikus struktúrája a következőképpen írható le:

– Megtörténik a malőr, a gyönyörű halványkék, halványrózsaszín vagy fehér frottírtörülközőre ráfröccsen a kávé vagy valami hasonló szörnyűség. A reklám képvilága arra ösztönöz minket, nézőket, hogy a jelenetet úgy éljük meg, mintha valami apokaliptikus szörnyűségnek vagy a hajdani bűnbeesésnek volnánk a tanúi. Annak, hogy mindaz, ami tiszta és ártatlan volt a világban, íme, beszennyeződött. • Első Háziasszony kétségbeesik. Vége mindennek. (A Paradicsom elvesztése.) • Megjelenik Második Háziasszony, kezében egy új mosópor nagyszerű ígéretével. (Gabriel arkangyal megjelenik az örömhírrel.) • A törülköző bekerül a mosógépbe, a víz boldogan felhabzik, áttetsző, már-már transzcendens buborékok szállnak fel a napfényes kék égbe. • A törülköző sugárzó, transzcendentális tisztaságban emelkedik ki a habokból. Megtörtént a csoda. (Halleluja, a Gonosz legyőzetett, a romlás, az elmúlás megállíttatott, az idő visszafordíttatott.) • Első Háziasszony viháncol, Második Háziasszony angyali szelídséggel mosolyog, a rózsaszín ruhás baba a háttérben boldogan nevet. Itthon vagyunk újra egy puha, üde és barátságos világban. (A romlás, az elmúlás erői legyőzettek.) Vagyis hála a mosógépnek és a megfelelő mosópornak s végül, de nem utolsósorban a reklám varázsának, az ember lehetséges legnagyobb győzelmének élményét, a mulandóság legyőzésének élményét éltük át, anélkül hogy észrevettük volna; és átéltük egy lágy, langymeleg frottírtörülközővel kibélelt boldog és ártatlan világba való visszatérés boldogító élményét. Íme, a fogyasztói civilizáció egy nagyon kellemes, simogató nagy hazugsága. S valljuk be: ebben a nagyon is szögletes és szúrós világban szükségünk van az ilyen álságos simogatásokra.

A sótartó és a transzcendencia{30} A világ és az emberi lét tele van igazi, nagy rejtélyekkel, nehezen megfejthető vagy megfejthetetlen titkokkal. Nem tudjuk, honnan jövünk s hova megyünk, nem tudjuk, mi a jó és mi a rossz, nem tudjuk, hogy van-e, s ha van, mi a célja az emberi életnek. Nem tudjuk, van-e valami feladatunk itt, ezen a bolygón. Vagy épp csak itt vagyunk, s majd eltűnünk. Nem tudjuk, hogy mit kezdjünk önmagunkkal, az idővel, mulandóságunkkal, a halállal. Ezek persze túl nagy titkok. Még kérdések formájában is repedeznek tőle egy ilyen interjú eresztékei. Engem különben is azok a kisebb (?) titkok érdekelnek, amelyek mindennapjaink mögött, mindennapi tetteink, gesztusaink, tárgyaink mögött rejlenek. Mert úgy vélem, a triviális dolgok sem igazán triviálisak. Az emberi élmények valamiféle mélyrétege húzódhat meg a legegyszerűbb esemény, a legegyszerűbb emberi gesztus, a legegyszerűbb tárgy mögött is. Akár e sótartó mögött is. Évekkel ezelőtt egyszer Sándor Pált traktáltam elképzeléseimmel arról, hogy mindennapi életünk szinte minden mozzanatában jelen van valami – egy szimbolikus, egzisztenciális vagy akár transzcendens dimenzió –, ami túlmutat a mindennapiságon. Hogy értem ezt? – kérdezte joggal. Körülnéztem a szobában. Megpillantottam az asztalon egy szép kis üvegholmit, mécses lehetett hajdanában, vagy talán sótartó. Esetleg illatszeres üvegcse. Megvolt a „bizonyíték”. – Nézd ezt meg, látod, itt alul úgy indul a formája, mint egy korsóé, kigömbölyödik, mintha a világmindenség, az élet teljességének élményét sugározná (a kör- és a gömbformához évezredek óta és számos civilizációban az ég és az univerzum ősi élménye kötődik), majd elkeskenyedik és szép ívben lendül fölfele, szabadon, kinyílva, mint egy virág kelyhe, kitárulkozik a világra. Majd, íme, itt megtorpan, hogy aztán újra nekilendüljön, felíveljen a magasba. Anélkül hogy tudnánk, miért, anélkül hogy igazán észrevennénk, valami különös jó érzéssel tölt el a látványa.

Miért? Freud feltehetőleg azzal magyarázná, hogy formája egy női test vonalait idézi. Bizonyára igaza van. De van itt valami más is. Például ez a borospohár. Miért ilyen különös, s különösen szép az alakja? Gondold csak meg: lehet bort inni egyszerű pohárból, köcsögből, akár bádogedényből – de nem érdemes. Mert a borospohárnak éppen az a lényege, hogy nem hasal le, nem ragad le, nem terpeszkedik rá a földre, hanem elszakad tőle, felível, mint egy virág szára, majd gyönyörű kehelyként nyílik ki az égre. Elszakad a gondokkal, szögletekkel, nyomorúságokkal teli anyagi valóságtól, a fizikai léttől, és egy szép ívvel emel föl minket a könnyűség, a tisztaság, a spiritualitás világába. Kelyhe az univerzum áttetsző teljességét sugározza. Vagy mintha – az aranyló vagy bíborló bor képében – felmutatná a végtelennek azt, ami életünkből dússá, gazdaggá, tisztává nemesedett. De térjünk vissza a sótartóhoz. Hogy megértsük e kis üvegtárgy varázsát, üljünk ki ide az utcára. És nézzünk föl a Bécsi kapu téri templom tornyára. Különös hasonlóság. Ha két sótartót egymásra helyezek, szinte kirajzolódik a torony sipkájának különös hullámvonala. Alulról indulva a torony is nekilendül, majd megtorpan, nekilendül újra, gömbbé teljesedik ki, nekilendül s megtorpan újra és újra, hogy végül a torony csúcsáról íveljen föl a magasba. Nem véletlen egybecsengésről van itt szó. Közép-Európa csaknem valamennyi barokk tornyán megismétlődik ez a játék, a nekilendüléseknek, megtorpanásoknak és a végső diadalmas magasba ívelésnek ez a játéka. A sok lehetséges magyarázat közül hadd emeljek ki egyet. Eszerint az ember ősi és alapvető vágya, hogy elszakadjon a földtől, hogy megszabaduljon az anyagnak, a testnek, a gondoknak, a mulandóságnak a rabságából. Hogy elszakadjon attól a földtől, amelybe halandóként végül is bele kell majd süllyednie. És hogy felíveljen a könnyűség, a súlytalanság, a szabadság, a transzcendencia világába. Az égbe nyúló fák és tornyok, a sámán létrája, a magasba szárnyaló madarak, Ikarosz repülése, a magasba hajított lándzsák és fellőtt nyilak, de még a smaragdzöld fű fölött a kék égbe felívelő futball-labda is: mind-mind ennek a földtől való elszakadásnak, felszabadulásnak a szimbólumai (lehetnek). A szabadság ujjongó élményét keltik, kelthetik az emberben. Azt az

örömteli érzést és illúziót, hogy szabadok vagyunk, és legyőzhetjük az elmúlást, a halált. Persze nem könnyű diadal ez. Jelzi ezt az égbe nyúló piramisok lépcsőzetessége, s jelzi a barokk tornyok nekilendüléseinek s megtorpanásainak küzdelme. S jelzi, a maga szerény formájában, még ez a szerencsétlen kis sótartó is.

A cipő Majdnem elfelejtettem a cipőt. Pedig kis túlzással azt mondhatnám, hogy nincs a cipőnél fontosabb. Minden más másodlagos. Ami nem azt jelenti természetesen, hogy elég csak a cipőt felhúzni, s máris mehetünk ki a körútra sétálni. Nem. A cipő önmagában nem a teljes és nem az elégséges igazság, de valahogy mégiscsak az igazság lényege, középpontja, legfontosabb eleme. Ha valakin elegáns, szép, drága, ízléses, tisztán csillogó cipőt pillantunk meg, akkor már lehet a nadrágja lompos, a kabátja gyűrött, lehet rajta rojtos farmer és lógó ing, gyűrött ballon vagy viharvert lódenkabát – tudjuk, érezzük, hogy a szakadt külső csak álca, álruha, alatta előkelőbb, polgáribb, vagy akár arisztokratább valami, valaki rejtőzik. A lompos ruha csak rejti az előkelőbb lényeget. És megfordítva, lehet a ruha elegáns, drága, jól szabott, márkás, ha a nadrág alól koszos, félretaposott cipő kandikál ki, vége a hatásnak, az egész eleganciát hazugnak érezzük. Ha a cipő szegénységet, nyomort, ápolatlanságot sugall, neki hiszünk, nem a ruhának. Vajon miért? Miért ilyen fontos a cipő? Azt hiszem, ugyanazért, amiért a borospohár formája is annyira fontos. Az, hogy a szára elegáns ívvel fellendül a magasba, nem ragad le a nehézkes, otromba anyagi világba, hanem felível az áttetsző spiritualitás szférájába, s ott kiöblösödve felmutatja az élet bordón vagy aranylón kiteljesedő, már-már transzcendens ragyogását. Azért olyan fontos az elegáns, tiszta, fényes cipő is, mert élesen elhatárol, elválaszt minket a piszkos, formátlan, romlandó és pusztuló földtől; jelzi, hogy nem vagyunk részei és rabjai a por és hamu világának, a romlás és enyészet világának, hogy egy másik, tisztább, szellemibb, szabadabb világban élünk. A formák világában. Autonómok vagyunk. Szabadok vagyunk. Ha ehhez hozzáfűzöm,

hogy a mítoszok és szimbólumok világának egyik legkiválóbb szakértője, Gilbert Durand (1969) szerint a Föld ellenállhatatlan vonzása a süllyedés, az elmúlás, a halál mítoszainak és szimbólumainak a forrása, akkor ez a szinte öntudatlan törekvésünk arra, hogy elhatároljuk magunkat a földtől, még egy további, mélyebb, egzisztenciális jelentést kap. A magas sarok és az elegáns, könnyű, szép ívű cipő úgy működik, mint az imént említett borospohár: elemel a nehézkes, poros anyagi világból, átemel az elegancia, a szabadság, a könnyűség, a szellemiség világába. Furcsa kettős hatás érvényesül itt: a magas sarok egyszerre fokozza a cipő viselőjének erotikus auráját és szellemi, már-már transzcendens mivoltát.

Az autó legyőzi a halált Amikor beszállunk az autóba, a valóság új dimenziójába kerülünk át. Mozdulnunk sem kell, és máris suhanunk utcákon és tájakon át. Hajdanában csak az istenek, angyalok, szellemi lények voltak képesek erre. Kiszabadulunk a fizikai törvények uralma alól. A simán gördülő és ringó autó azt az érzést kelti bennünk, mintha kikerültünk volna a gravitáció rabságából. Az autó rugói az anyag durva s nehézkes zökkenőit gyönyörűséggel teli ringássá alakítják át, minden felfelé lendüléssel legyőzve a természet erőit. Beszállva az autónkba kilépünk a fizikai világból és átlépünk a szabadság világába. Az autók megszabadítanak minket társadalmi kötelékeinktől is. Munkahelyünkön vagy máshol társadalmi kapcsolatok és hálók rabságában vergődünk. Beszállva az autóba kiszabadulunk ebből a hálóból, és egy szabad térben hajózunk, amelyet nem határoznak meg, vagy kevésbé határoznak meg társadalmi függőségek. Legalábbis addig, míg utazásunk végén elérjük célunkat, és a társadalmi kapcsolatok hálója újra ránk borul. Autónkban ülve végre nem szolgái és szenvedő alanyai, hanem urai vagyunk a magunk világának. Minden nekünk engedelmeskedik, minden a mi kényelmünket szolgálja, minden nekünk van alárendelve. Mennyit kell erőlködnünk a valóságos világban, hogy elérjük azt, amit akarunk! Itt minden megy, mint a karikacsapás. Egy kattintás: fénnyel árasztjuk el a sötét világot; egy gombnyomás, tavaszi szellő simogat; egy mozdulat, és mennyei harmónia tölti ki körülöttünk a teret; görög istenként lebegünk át a zajos emberi világon. Teljes és zárt univerzum az autó belső tere. A rend és a biztonság szférája, szemben a külvilág káoszával. Megvéd minket az eső és a hó, a hideg és a hőség ellen, sőt – egy autós babona szerint – még a hajdani istenek haragjával, a villámokkal szemben is. Oltalmaz minket a többi emberrel szemben. Óv még a tekintetüktől is: mi

láthatjuk őket, ők nem láthatnak minket: ez az igazi hatalom pozíciója, amit korábban csak grófok, hercegek, királyok élvezhettek hintójuk belső, párnázott rejtekében. Oltalmaz minket autónk az idő múlásával, a hanyatlással, a halandósággal szemben is. Ha jobb az autónk, akkor még hajlott korunkban is gyorsabban és elegánsabban száguldozhatunk, mint a legfiatalabb arszlánok. A lóerő a mi erőnk. Autónk legyőzi a halált. Mindez együttvéve az oka annak, hogy olyan rémületes élmény az, ha autónk hirtelen felmondja a szolgálatot. Egyszerre összeomlik körülöttünk a biztonság, a szabadság, a harmónia világa. Autónkban ülve már-már emberfeletti lényeknek éreztük magunkat: most törékeny, elveszett, esendő emberként kászálódunk ki a porba, hőségbe, hidegbe, esőbe, sárba: a mindennapok szögletes, gondokkal s szorongásokkal teli emberi világába. Amit Édenkertnek hittünk, az most semmire se jó pléhdobozként áll mellettünk, mi pedig ott topogunk elveszetten egy idegen világban. *

JÁTSSZUK AZT, HOGY…

A zongoralépcső Svédországban átalakítottak egy metrófeljáró mozgólépcsője mellett lévő beton lépcsősort zongorabillentyűkké, amelyek valódi hangot adnak. Pár nap elteltével a járókelők már vidáman szaladgáltak felle, és egész dallamokat játszottak le rajta. Korábban mindenki a mozgólépcsőn álldogálva/bambulva szállt föl az alvilágból a felvilágba.

A megfelelő billentyű „Bármilyen hangszeren könnyű játszani. Mindössze annyit kell tenned, hogy a megfelelő időben leütöd a megfelelő billentyűt. A többi már a hangszer dolga.” (Johann Sebastian Bach)

Isten játszik? A játék teológiája című munkájában Jürgen Moltmann azt fejtegeti, hogy Isten nem „Deus faber”, vagyis nem tevékeny isten, akinek mindig csinálnia kell valamit azért, hogy létezzék. Olyan szabad, mint egy játszó gyerek, kedve szerint dönthetett úgy, hogy teremt valamit, vagy nem teremt semmit. „Nem kellett teremtenie valamit ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát.” Angelus Silesius, Johan Huizinga, Hugo Rahner és mások is írnak arról a lehetőségről, hogy Isten játszva teremtette a világot. Vagyis hogy a teremtés aktusa olyan szabad és olyan önfeledt volt, olyan komoly és olyan derűs, olyan harmonikus és áhítatos, olyan jelentőségteljes és olyan játékosan esetleges, mint amilyen a gyerek játéka vagy a tánc eksztázisa. S ha az ember átéli a játékban a létezésnek ezt az örömteli és szabad áramlását, fel sem merül az élet, a lét értelmetlenségének kérdése.

„Ne csókold meg a mozdonyt, apu!” A játék a valóság és a látszat világa között villódzik; „mintha világ”. Mintha valóság volna, s mintha mégsem volna az. A játékról szóló híres könyvében Huzinga remekül érzékelteti ezt a két világ közötti villódzást egy kedves anekdotával. Az anekdota egy ifjú apáról szól, aki belépve a szobába azt látja, hogy négyéves kisfia egy széksor első székén ül, és „vonatot játszik”. Ahogy meg akarja ölelni fiát, a kisfiú megszólal: „Ne csókold meg a mozdonyt, apu, mert akkor a vagonok nem fogják elhinni, hogy igazi!”

A varázskarika Ha jól emlékszem, van Móricz Zsigmondnak (vagy Móra Ferencnek?) egy rövid novellája. Egy kisfiúról szól, akit elküldenek a szomszéd faluba, hogy vigyen el vagy hozzon el onnan valamit. Tikkasztó hőségben indul útnak a gyerek, és másfél-két óra múlva érkezik haza. Megkérdik tőle, hogy nem fáradt-e nagyon el a hosszú gyaloglásban. „Nem gyalog jöttem, karikáztam” – vágja rá kackiásan a kisfiú, nem is igazán értve a kérdést. Vagyis gyaloglás-futás közben egy karikát hajtott maga előtt, és így mindez már nem izzasztó munka, hanem örömteli játék volt. Mi lenne, ha – görcsös erőlködés és eszeveszett rohanás helyett – megpróbálnánk mi is játszani? Tudván tudva, hogy az igazi játék nagyon komoly, elmélyedt, koncentrációt kívánó, áhítattal teli foglalkozás. És jó gyakorlat az életre. Játsszuk azt, hogy szabadok vagyunk. Játsszuk azt, hogy felelősségteljes polgárok vagyunk. Játsszunk demokráciát. Játsszuk azt, hogy tudunk beszélgetni egymással. Játsszuk azt, hogy hiszünk a jövőben. Játsszuk azt, hogy mindennap felfedezünk valami újat a világban és önmagunkban. Játsszuk az, hogy ez az ország a mi országunk. Játsszuk azt, hogy tehetünk valamit egymásért és ezért a világért. Játsszuk azt, hogy játék az élet. Játsszuk azt, hogy nem játék az élet. Játsszuk azt, hogy van értelme az életünknek. Bereményi Gézával és Cseh Tamással „játsszuk azt, hogy játszunk megint”.

S hátha eljutunk előbb-utóbb, nagy boldogan karikázva, egy jobb országba. *

MÓZESTŐL RIMBAUD-IG

Nevetett-e valaha is Mózes vagy Jézus?{31} Mózest zordon és ellentmondást nem tűrő, magasztos és mogorva, látomásoktól és gondoktól gyötört, szenvedő emberként ábrázolja az Ótestamentum. Olyan emberként, aki már-már összeroppan a felelősség terhe alatt. Túlzottan el volt foglalva azzal, hogy kivezesse népét Egyiptomból, s így nemigen maradt ideje szórakozásra vagy tréfálkozásra. Lehet, hogy nem is volt olyan típusú ember, aki különösebben élvezni tudja az életet. Vajon legalább akkor mosolygott-e, amikor negyvenévi vándorlás után végre megpillantotta az Ígéret földjét? Nem valószínű. A bibliai szöveg tanúsága szerint életének utolsó napjaiban félelmek és remények, a pusztulás és a győzelem látomásai között vergődött: vajon megmenti-e vagy megbünteti, talán el is pusztítja Isten az ő népét? Jézust általában komoly fiatalemberként ábrázolták és szokták elképzelni, aki szomorúan és elgondolkozva tekint ránk. Pedig ő hozta el híveinek az evangéliumot, és mint az örömhír hozójának és Isten küldöttének lett volna oka arra, hogy örüljön és mosolyogjon. Ha mosolygott is, azt életrajzírói, az evangélisták nem jegyezték fel, és mindenesetre elfelejtették azok, akik később lerakták az egyház intézményes alapjait. A korai egyházatyák többsége meg volt győződve arról, hogy az embernek nincs oka nevetni, és nincs mentsége arra, ha tréfálkozik. A siralom völgyében élve, az eredendő bűn árnyékában a sírás és a gyász sokkal inkább illik az emberhez, mint a nevetés és a viháncolás. Az új evangelista közösségek éneklő-táncoló istentiszteletei mintha – ezredéves késéssel – az örömet, mosolyt, nevetést hoznák vissza vagy hoznák be a vallásos áhítat világába.

Vicc? Kannibál gyerek a mamájához: „De mama, én nem szeretem a kisöcsémet…” Kannibál mama a fiához: „Csönd legyen! És egyél tovább!”

Nevetés és rettenet Zavarunkban, örömünkben, ijedtségünkben nevetünk? • Amikor például viccet hallgatva egy logikai bukfenc hirtelen kisiklatja gondolatmenetünket, egy pillanatra megzavarodunk, és zavarunkban elnevetjük magunkat. • De ugyanekkor ki is szabadulunk a ráció és a logika ketrecéből, és ekkor már a felszabadulás örömében nevetünk. • A következő másodpercekben nevetve lubickolunk az ösztönök, az irracionalitás, az anarchia pezsgő hullámaiban. • Igen ám, de néhány szempillantás múlva meg is rettenünk a szabadságnak vagy szabadosságnak ettől az örvénylő káoszától, és igyekszünk minél hamarabb visszakapaszkodni mindennapi életünk fegyelmezett rendjébe, rutinjába. • Amikor már biztonságban érezzük magunkat, gyorsan lerázzuk magunkról ezt a gyönyörteli és félelmetes élményt, mint valami képtelenséget, abszurditást. És megkönnyebbülten nevetünk. • Karinthynak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a humorban nem ismer tréfát. Ő valami másra célzott ezzel, de tény az, hogy a viccek, poénok, bohócok a tűzzel játszanak. Flörtölnek, igaz, csak flörtölnek a nemléttel. Hirtelen belevetnek minket egy félelmetes, idegen világba, de a következő pillanatban engedik, hogy visszakapaszkodjunk a magunk világába. A biztonságba. Viccet hallgatni, rajzfilmet nézni vagy egy bohócakrobata bravúrját figyelni olyan, mintha hullámvasúton ülnénk. • Az első pillanatokban, amikor megindulunk lefelé, mintha csiklandoznának, egyre könnyebbnek érezzük magunkat, egyre inkább kiszabadulunk a fizikai világ, a gravitáció rabságából, egyre boldogabban nevetünk. • Amikor kocsijaink felgyorsulnak, amikor már-már tehetetlenül zuhanni kezdünk, amikor már érezzük, hogy kiesünk a világból, akkor nevetésünk egyre inkább átmegy hisztérikus sikoltásba.

• A következő pillanatban azonban egy elegáns kanyar lelassítja szabadesésünket, és mi diadalmasan és elegánsan visszatérünk mindennapi világunkba: megkönnyebbülten kacagunk. Mi lenne, ha baleset történne? Mi lenne, ha szerelvényünk lefelé rohanását semmi sem állítaná meg? Ha belerohannánk a pusztulásba? Ha kiderülne, hogy nem pusztán vicc az, hogy az egyik gyerek megeszi a másikat ebédre? Ha a komikus hatás – amelynek lényege a pillanatnyiság – lavinaként továbbfutna? Ha gondolkodásunk logikai rendje – amelyet a vicc egy pillanatra darabokra tört – soha többé nem állna helyre? Félelmetes volna. A viccek, a rajzfilmek, a bohócok azonban kegyesek hozzánk. Az idegen világon átvezető villámkaland után visszaengednek minket a magunk világába. Figyelmeztetnek életünk törékenységére, annak a világnak a törékenységére, amelyet olyan nagy gonddal építgettünk s építgetünk mítoszokból és világértelmezésekből, matematikai egyenletekből és hiedelmekből, logikai rácsokból és praktikus tudásból, értékekből és erkölcsi normákból. Emlékeztetnek a körülöttünk és a bennünk lévő világ ismeretlen és veszélyes mélységeire. De aztán futni hagynak. Csak flörtölnek az idegen világgal.

Krisztus keresztje és Ádám koponyája Két egyszerű kérdéssel kezdem. A középkori oltárképeken és freskókon Jézus keresztje általában egy domb tetején áll, és gyakran látható egy koponya a kereszt lábánál. Az első kérdés így hangzik: miért áll a kereszt egy domb tetején? A második: miért helyezte a vallási hagyomány vagy a mitikus képzelet a koponyát a kereszt lábához? A kézenfekvő válasz természetesen az volna, hogy az Újtestamentum szerint Jézust egy Jeruzsálem melletti kopár, sziklás dombon, a Golgotán feszítették meg, és az arámi nyelvben gal-go-ta azt jelentette, hogy koponya. Később latinul „Calvariának” nevezték, s a latin szó, calva azt jelentette, hogy kopasz fej vagy koponya. Ezek szerint a képeken látható koponya a keresztre feszítés történeti helyszínére utalhatott. De nem feltétlenül ez vagy pusztán ez a helyes válasz. Lehet, hogy hatalmasabb erők, érzelmi, tudatalatti, mitikus erők is közrejátszottak abban, hogy a kereszt egy domb tetejére és az a bizonyos koponya a kereszt lábához kerüljön. Vajon mik lehettek ezek az erők? Meglehetősen nagy kitérőt kell tennünk abból a célból, hogy e kérdésre a választ megadhassuk. A Golgota Jézus megváltó halálának, vagyis az emberi vagy kozmikus történelem legfontosabb eseményének volt a helyszíne, következésképpen fontos volt hangsúlyozni azt, hogy a térben, a világmindenségben is középponti helyet foglal el. Ez lehet az oka annak, hogy – halmozva a motívumokat – a bibliai és középkori források már-már túlhangsúlyozták a Golgota középponti helyét a világmindenség akkor ismert, elképzelt terében. Több civilizációban a boldogság, az istenek, a halhatatlan lelkek kertje egy szent hegy csúcsán helyezkedett el. Élt ez a hagyomány a keresztény középkorban is. Abban a változatban, hogy a bűnbeesés után a Szent Hegy besüllyedt a földbe, s ma már csak a csúcsa

látszik ki. Ez a csúcs a Golgota: a hajdani Édenkert sziklává csupaszodott maradványa. Mint látható, már itt halmozódnak a központmotívumok. A Szent Hegy már maga is a világ közepén állt, csúcsa így a középpont középpontja volt. A hagyomány gyakran azonosította a Szent Hegyet a „világ köldökével” (latinul umbilicum mundinak nevezték), vagyis azzal a hellyel, ahol a világ teremtése kezdődött. Az a hit, hogy az Édenkert, a teremtés színhelye a hegy csúcsán helyezkedett el, még tovább hangsúlyozta a Golgota központi helyét és fontosságát. És mindez még nem volt elég. A középkori hagyomány szerint Jézus keresztje ott állt, ahol a világ teremtésekor az örök élet fája állt: vagyis az Édenkert és a világmindenség legközepén. Sőt, vannak, akik úgy vélték, hogy Jézus keresztjét az édenkerti fa törzséből faragták: így vált a bűnbeesés után kiszáradt örök élet fája az örök élet ígéretévé. És itt érkezünk el a kereszt lábánál heverő koponyához. Nem azért festették oda a középkori oltárképekre és freskókra, hogy a Golgotára, a „Koponyák hegyére” utaljanak vele. Sokkal fontosabb szerepe volt a világegyetem keresztény víziójában. Nem akármilyen koponya volt ez, hanem az első embernek, Ádámnak a koponyája, akit az új ember, Jézus áldozata s vére íme megvált a haláltól. A keresztény üdvtörténet egész kozmikus drámája bele volt sűrítve ebbe a jelenetbe. Hozzáfűzhetjük ehhez még azt, hogy a mitikus képzelet a Szent Hegyet a világ tengelyének, axis mundinak tartotta. Mint később a megannyi templomtorony, maga a felmagasló, az ég felé mutató kereszt is világtengely volt. Az, hogy Jézus ennek a hegynek a csúcsáról szállt fel a mennybe, láthatatlan tengelyt létesített a föld és az ég között, az időbeli és az örökkévaló, a profán és a szent között. A keresztény világ, az ember világa nyugodtan és biztonságban foroghatott ezen a tengelyen, amelyet a hagyomány ilyen sokszorosan megerősített. Nekünk, úgynevezett modern embereknek még nem sikerült az emberi létet valami magasabb, transzcendens szférával, tartománnyal összekötnünk. Rakétáink s űrhajóink egyelőre még a végtelen semmibe futnak bele.

Katarzis 1 Athénban sétálva hirtelen megzavarodik az ember. Döbbenten mered rá egy üzlet cégtáblájára, amelyen ez olvasható: KATHARSZISZ. Hogyan kerül ez a híres és hírhedt arisztotelészi fogalom, a tragédiák végén bekövetkező oldódásnak, „megtisztulásnak” a fogalma egy hétköznapi utca hétköznapi üzletének cégtáblájára? Majd közelebb menve villámcsapásként éri az embert a felismerés, és nem tudja, nevessen-e vagy sírjon: a KATHARSZISZ – mint a magyar PATYOLAT – ruhatisztító boltok cégtáblája. Hova lett a fogalom régi dicsősége? Arisztotelész még az emberi lélek megtisztulásáról beszélt, a szánalom és a félelem rossz, zavaró érzéseitől való megtisztulásról, s íme, két és fél évezreddel később már csak az ágyneműk, ruhák, fehérneműk tisztításával dicsekedhet e fogalom – ha nem is lezárva, de kissé mulatságossá téve egy évszázadok óta folyó vitát arról, hogy vajon mit is értett Arisztotelész ezen a fogalmon. Mert az e tárgykört érintő, töredékben maradt fejtegetései nem adnak erre egyértelmű választ, következésképpen alkalmat szolgáltattak arra, hogy kiváló s nem kiváló elmék a végtelenségig vitatkozzanak a lehetséges válaszokon.

Katarzis 2 Úgy látszik, népszerű fogalommá vált mostanában a katarzis. A minap színházból jövünk, sodródunk ki. Mellettünk két bőrdzsekis fiatalember hangosan lelkendezik. Az egyik végül megszólal: – Micsoda darab! Ide figyelj, a végén ilyen b… nagy katarzisom volt! – és az „ilyen”-t megfelelő karmozdulattal nyomatékosítja.

Shakespeare becsapott minket Furcsa megfigyelni önmagunkon azt, hogy egy ókori, Erzsébet-kori vagy modern tragédia előadásáról kijövet nem érezzük magunkat levertnek, elveszettnek. Pedig a színházban emberi életek rettenetes szétzúzódását, s általában az emberi sors törékenységét, értelmetlen pusztulását éltük át. Sőt, épp ellenkezőleg, mintha emberi mivoltunkban megerősödve kerülnénk ki ebből a tragikus élményből. Nem nevetgélünk, mint egy jó francia vígjáték után, de valami mély, igazi jó érzés árad el bennünk. Lehet, hogy a világ, az élet iszonyatos, de az ember képes bátran és nemesen szembeszállni ezzel az iszonyattal, a bukással, az elmúlással. Komoly pszichológiai, filozófiai, esztétikai fejtegetések egész sora próbálta elemezni, megérteni ezt a különös jelenséget. Van azonban egy praktikus mozzanat is. Tiszteletlenül azt mondhatnám, hogy a tragédiaírók becsapnak minket. Darabjuk utolsó jeleneteibe szinte kivétel nélkül mindegyikük – Szophoklésztől Shakespeare-en át O’Neillig és Beckettig – beépít egy „katarzisgépezetet”, vagyis olyan motívumokat, amelyek oldják a nézőkben a tragikus feszültséget, segítenek nekik a tragikus rettenet mélységeiből visszakapaszkodni mindennapi életük triviális felszínére. Egyszerű (?) szakmai fogásról van szó, s a különös az, hogy az ókor óta a mai napig ugyanazok a tragikumot oldó motívumok fordulnak elő. Íme, néhány: Az élet leértékelése. Ha a tragédia utolsó jelenetei meggyőzik a nézőt arról, hogy az élet, vagy legalábbis a tragikus hős élete elviselhetetlen, hiábavaló, nem egyéb, mint szenvedés, akkor a halál máris kevésbé félelmetessé, máris elfogadhatóbbá válik. A Lear királyban például az élet „tüzes kerékké” és „kínpaddá” válik, amelyről a halál oldozza föl az embert; a Macbethben „félkegyelmű meséjévé” és „zengő tombolássá” torzul az élet, amelynek „semmi Értelme nincs”. Értelmetlenné s szenvedéssé válik az élet

Szophoklész tragédiáiban éppúgy, mint Racine vagy Schiller, Dürrenmatt vagy O’Neill tragédiáiban. Halálvágy. A tragikus hősök többsége nem egyszerűen csak belefárad az életbe, hanem a tragédiák végén kifejezetten vágyakozni kezd a halálra. Ilyen halálvágy tölti el Oidipuszt éppúgy, mint Kreont („Jőjj már, jőjj már, / Tűnj már a szemembe, legszebb / Nap, mely legutolsó / órámat hozod, ó, jőjj, / S több napot aztán már ne is érjek utánad”{32}), Hamletet éppúgy, mint Othellót, Lear királyt vagy Timont, Don Rodrigót a Cidben, Racine Phaedráját, Schiller Lujzáját vagy Grillparzer Sapphóját, Ványa bácsit és Szonját, a Hosszú út az éjszakába valamennyi hősét éppúgy, mint Henry Miller Willy Lomanjét vagy Camus Caliguláját. Bátor halál. A hős nemcsak vágyakozhat a halálra, de hősiesen szembe is szállhat vele (Macbeth, Othello, Willy Loman). S ha így tesz, akkor a halál elveszti a maga „fullánkját”, megjuhászodik, miközben az ember győztesként felmagasztosul. Mártírhalál. A hős értelemmel teli halált is halhat azzal, hogy feláldozza magát egy közösségért vagy szent eszméért. Ezt az utat választja Desdemona, Cordelia, Egmont, Don Carlos, Willy Loman vagy a Vadkacsa Hedvigje. Költőiesített halál. A halál a valóságban fájdalmas, félelmetes, gyakran rettenetes. A tragédiák végén azonban a halál – álságosan – többnyire megszépül, szelíd, költői elmúlássá lényegül át, virágok bánatos hervadásává, az életet és az elmúlást egyszerre szimbolizáló csillogó patakba való lassú és költői alámerüléssé (Ophélia); vagy „egy végső csókban” hal meg a hős, mint például Othello, „hattyúként dalolva”, mint Emília, „mosolyogva”, mint a Megtört szív Calanthája. A halál leszállhat az emberre úgy is, mint „édes álom” és „tiszta boldogság” (Egmont), lehet az ember „szülőföldje” vagy az „élet koronája” (Sappho), lehet „csöndes, szolgálatkész szellem, aki a kimerült zarándokot a síron túli létben karjába veszi, az örök dicsőség tündérpalotáját megnyitja előtte” (Ármány és szerelem). És széppé s meghatóvá oldódhat még a tüdőbajos vagy morfinista szörnyű pusztulása is, ha a szereplők kíséretképpen édesbús Swinburne-verseket szavalnak hozzá (Hosszú út az éjszakába).

A halál mint nász. Feltűnő, s már-már a komikum határát súrolja az, ahogy csaknem valamennyi tragédia felhasználja a halál és a nász archetipikus analógiáját arra, hogy a halált negatívból pozitív értékké lényegítse át. Az Antigonéban nem kevesebb, mint négyszer fordul elő ez a motívum („Látván, hogy a minden élő közös Nászágya felé megy Antigoné”, „Engemet eljegyzett Akheron”, „Ó sírom, nászszobám”, „Mint sírkamra, de titkos nászszoba lett a szobája”. De a halálra készülődve Desdemona is arra kéri Emíliát, hogy „nászi huzatokkal ágyazzon meg” neki, s hogy „nászlepedőjét” használja majd szemfedőül. Miller Lujza önnön sírját „menyasszonyi ágynak” nevezi, amelyet a nap „arany szőnyegével”, a tavasz pedig „tarka virágfüzérekkel” borít be. Az Hernaniban „menyegzői harangok zengenek” a hős halálakor, és Dona Sol is „nászéjszakának” nevezi közös haláluk éjszakáját. S nemcsak a görög, a reneszánsz vagy a romantikus tragédiákban, de a XX. századi tragédiákban is fel-felbukkan ez a melodramatikus motívum: a Hosszú út az éjszakába utolsó jelenetében például a morfiummámorba süllyedt Mary hajdani menyasszonyi ruhájával a karján lép be a színre, maga után húzva a ruha uszályát. Őrülési jelenet. Gyakran élnek (s visszaélnek) például az olyan jelenetek megható költőiségével, amelyekben a hős vagy a hősnő a szenvedések súlya alatt megroppan, elveszti öntudatát, elveszti uralmát önmaga sorsa felett. Az emberi személyiség e többnyire költőien megrajzolt felbomlásának, az élet és a halál közötti lebegésnek ez a motívuma megint csak hatásos eszköze az élet és a halál közötti riasztó ellentét elmosásának, az élet költői elmúlássá való átalakításának. Jól megfigyelhető ez például a Hamletben, a Macbethben, az Othellóban, a Lear királyban, a Phaedrában, az Andromaque-ban, A vágy villamosában, Az ügynök halálában vagy mondjuk a Hosszú út az éjszakába utolsó jelenetében. A hős önapoteózisa. Antigoné, Othello, Don Rodrigo, Egmont, Lady Milford, Sappho, Willy Loman és mások nem egyszerűen csak „jobb kedvre derítik magukat” életük utolsó perceiben – ahogy T. S. Eliot lekicsinylőleg jegyezte meg Shakespeare tragikus hőseivel kapcsolatban –, hanem egyúttal fel is értékelik magukat a nézők szemében. Az önapoteózis pillanata sokuk számára egyben az egzisztenciális látomás, az egzisztenciális megvilágosodás pillanata,

amikor is értelmetlenné szétzilálódott életük hirtelen összeáll valamiféle jelentőséggel teljes egésszé, erőt, nagyságot sugárzó emberi sorssá. Utalok itt például Oidipusz utolsó szavaira vagy Macbeth „szegény ripacs”-monológjára, Vladimír „terpeszállásban a sír felett” monológjára vagy arra, amikor Jamie Rosetti egyik verséből idézve fogalmazza meg önmaga sorsát, rajzolja meg önmaga portréját („Nézzetek rám. Úgy hívnak, hogy Lehetett-volna, És úgy, hogy Soha-többé, Késő-már, Isten-hozzád”). Vagy arra a gyakori fordulatra, amikor utolsó perceiben a tragikus hős zátonyra futó vagy végső kikötőjébe befutó hajóhoz hasonlítja önmagát, önmaga sorsát, mint például Rómeó („Sötét hajós, repítsd a szirt fokának / E holtra fáradt, megtépett hajót”), vagy Othello („Én utam végén állok itt, a célnál, / Bolygó vitorlám végső réve ez”). Hosszan folytathatnám. Mintha valóban nem tudnánk elviselni a szép emberi életek értelmetlen, nyomorult elpusztulását. Ha nem is keresünk olyan könnyű megoldást, mint amit egy rosszakaratú európai kritikusnál olvasunk az amerikaiakról. Így hangzik: „Az amerikaiak szeretik a tragédiákat… happy endinggel.”

Hamlet és az asztalosmester Örkény mesélte egyszer a következő történetet (nem tudom, megírta-e). „Volt a házban egy kiváló asztalosmester. Gyönyörű bútorokat készített. Egyszer megkérdeztem, nem akar-e elmenni színházba. Van két jegyem egy Hamlet-előadásra. Szívesen átadnám. A mester gondolkozott, hümmögött, nem nagyon volt jártas a színházi világban. De végül is köszönettel elfogadta a jegyeket. Eltelt egy hét, és összefutottam vele. – Hát kedves mester, sikerült elmennie a színházba? – Igen, Örkény úr, elmentem. – És hogy tetszett az előadás? – kérdeztem. Nagyon kíváncsi voltam a véleményére. A mester hallgatott. Tétovázott. Zavarban volt. Nehezen állt kötélnek. Végül megszólalt. – Hát tudja, Örkény úr, én nagyon tisztelem önt és a mesterségét. De meg kell mondanom, hogy nem értettem azokat az embereket ott. A színpadon. Mert hát három órán keresztül egyebet sem tettek, mint bajt bajra halmoztak.” Nem tudom, hogy négyszáz év kiváló Shakespeare-kritikusainak hogy nem jutott eszébe ez a kitűnő értelmezés. Mert hát valóban nem arról szólnak-e a világirodalom nagy tragédiái, hogy az Oidipuszok, Elektrák, Antigonék, Othellók, Lear királyok, Macbethek, Rómeók és Júliák bajt bajra halmoznak?

A regények melankóliája Mi lehet vajon az oka annak, hogy az elmúlt kétszáz évben az irodalom remekműveiben, nagy regényeiben a hősök élete szinte kivétel nélkül tragédiába, vagy legalábbis sivár értelmetlenségbe fut bele?{33} A XVIII. században még a kaland-, pikareszk és szatirikus regények domináltak (Fielding, Smollett, Sterne, Swift, Le Sage), de az emberi élet sivársága és hiábavalósága már ezekben a művekben is kezdett kirajzolódni. A XIX. század elején Jane Austen hősnői még többnyire beérnek a házasság boldognak vélt révébe, de keserű mellékhangok s felhangok már itt is megjelennek. Nemcsak a hoppon maradt kisasszonyok s vénkisasszonyok életének reménytelen ürességében, hanem abban is, hogy ebben a világban a házasság jelenti a nők számára az élet kiteljesedésének s értelmének szinte egyetlen lehetőségét – holott tudjuk, sejtjük, és erre Jane Austen regényeiben is számtalan példa van –, hogy a házasság sivár és értelmetlen élet keretévé is válhat. Emily Brontë Üvöltő szelek című regényében és Dickens egyikmásik regényében már tragikussá sötétedik a kép (bár ez utóbbiakban az író többnyire kellemes kis happy enddel nyugtatja meg az olvasót). Majd jönnek a nagy realisták: Balzac, Flaubert, Stendhal, Thackeray, Turgenyev, Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij regényei, Maupassant, Csehov novellái, amelyekben a szemünk láttára szivárog el az emberi életek értelme. Gondoljunk csak Eugénie Grandet reménytelenségbe süppedő életére; az „illúziók elvesztésére”; Goriot apó hiábavaló, értelmetlen mártíriumára; Julien Sorel hősies, de siralmas kudarcára; Zola hőseinek megnyomorodó életére; a Hiúságok vásárára, amelyben az emberek bábukként ránganak, szánalmasan és értelmetlenül, az őket mozgató láthatatlan zsinórokon; az Apák és fiúk hősére,

Bazarovra, aki élete teljes értelmetlenségének keserűségével küszködik a halálos ágyán; Szaltikov-Scsedrin Porfirijára, aki a regény végén egy szál házikabátban indul el a tomboló hóviharba, az ismeretlenbe, a halálba. Vagy gondoljunk Bovarynéra, aki szerelmét elvesztvén élete értelmét is elveszti, és öngyilkosságba menekül; Anna Kareninára, aki a vonat elé veti magát, mert a világot s az embereket visszataszítónak, életét elviselhetetlenül értelmetlennek látja.{34} És jönnek Thomas Hardy tragikus hősei. Tess, a „tiszta nő” a vérpadon végzi; Michael Henchard, Casterbridge polgármestere gyötrődő lélekkel, magányosan, nyomorúságban hal meg, s végrendeletében kéri, követeli – akárcsak annak idején Shakespeare Timonja –, hogy még a nevét is felejtsék el örökre. Tragédiába, az élet teljes és értelmetlen felbomlásába torkollik Joseph Conrad hőseinek, Lord Jimnek és Kurtznak, majd évtizedekkel később Mauriac vagy Graham Greene hőseinek az élete is. Kafka, Joyce hősei is hiába keresik (igaz, ők legalább keresik) életük titkát, az emberi élet értelmét. Camus Közönyének hőse már az élet teljes abszurditását éli át. Ford Madox Ford jó katonája, Musil tudósa, Fitzgerald nagy Gatsbyje öngyilkos lesz. Evelyn Waugh híres regényének, az Egy marék pornak a hőse nyomorultul pusztul el az Amazonas gyilkos őserdejében. A Buddenbrook házban még „csak” egy nagy múltú, gazdag család lassú süllyedésének, széthullásának vagyunk tanúi. A varázshegy finom eleganciájú, önmagát kereső, a gondolatok világában lebegő szemérmes, érzékeny Hans Castorpját viszont a regény végén már a világháború rettenetes és pusztító örvénye ragadja el. Az utolsó percekben csapzott, elvadult katonaként gázol a csatatér sarában. Bulgakov regénye a mohó, korrupt, álszent és szolgalelkű emberek, a sivár és értelmetlen emberi életek világa. Mindössze két igazi szeretetre képes, az élet örömét és tragédiáját átélő ember él itt: a Mester és Margarita. Az új Ádám és Éva? De nekik sincs más választásuk, mint hogy a regény végén a Sátán fekete paripáin elrepüljenek a semmibe, egy elképzelt gyönyörűséges, képtelen idillbe. És nyitva marad a kérdés – a regényben és az olvasó lelkében –, hogy ebben az örök idillben vajon mi lesz az értelme a végeláthatatlan, időtlen létezésnek.

Valóban ilyen reménytelen az emberi élet? S mi, mindennapi emberek csak hitegetjük magunkat a boldog és értelemben gazdag élet lehetőségével?

A szépség varázsa Lehet, hogy erről nem kellene itt írnom, mert szinte könyvnyi terjedelemre volna szükség ahhoz, hogy közérthetően elmagyarázzam. Ennek ellenére fontosak tartom, hogy röviden erről is szót ejtsünk. A szépség titkát keresve feltűnik az embernek egy különös jelenség. Az, hogy az esztétikum ismert definícióinak, elméleteinek többsége merev ellentétpárokkal, önellentmondó fogalmakkal, paradoxonokkal dolgozik. Így: A tragédia, úgymond, egyszerre „vonz és taszít” – Egyszerre kelt „félelmet és szánalmat” – A tragikus hős egy személyben „bűnös és bűntelen” – Az irodalmi mű egyszerre „célratörő és céltalan” – Egyszerre „elvont és konkrét” – „Rész és egész” – „Egyedi és általános” – „Teljes és mégis befejezetlen” – Egyszerre „belső és külső világ” – „Feltárja, de egyben el is rejti a valóságot” – „Személyes és mégis személytelen” – „Új és tradicionális” – Jelentése egyszerre „evidens és kimondhatatlan” és így tovább. Valószínűleg arról van szó, hogy a műalkotásban az emberi tudat és a lét alapvető kategóriái között indul meg valamiféle villódzás: A Mozdulatlanság →← és a Mozgás, a Fény →← és a Sötétség, Élő →← és Élettelen, Közel →← és Távol, Én →← és a Világ, a Világosság →← és Sötétség, az Azonos →← és Nem azonos, az Anyagi →← és Szellemi, a Konkrét →← és az Elvont, Gondolat →← és Érzelem, Zene →← és Zaj, Rész →← és Egész, Valóság →← és Látszat, Tudatos →← és Öntudatlan, Racionális →← és Irracionális, Lehetséges →← és Lehetetlen, Időbeli és →← Időtlen, Jelen →← és Múlt, Lét →← és Nemlét között.

A tudatnak, létnek ez a villódzása lehet az esztétikum, a szépélmény egyik forrása. Ezért kíséri valami mély zengésű titoknak és valamiféle különös, könnyű lebegésnek, káprázatnak az élménye. És ezt a villódzást próbálja az esztétika és a művészetelmélet ezekkel a paradoxonokkal kifejezni. Hadd adjak csak egyetlen példát erre a tudat- és létszintek közötti különös villódzásra. Ki ne emlékeznék József Attila egyik híresen szép sorára: „Mint a kék tél s a gyötrelem, világos és könyörtelen”

Ez a szintek közötti ide-oda váltás megbontja a mindennapi élet megszokott eseménysorát. Transzparenssé válik a valóság felszíne, és mintha valami különös világ különös játékának mozgásai-fényei villannának föl mögötte. A szépség káprázata.

A posztmodern édenkert Az elmúlt néhány évtizedben nagy és jövedelmező iparág alakult ki, amely abból él, hogy újrateremti és megerősíti az emberközpontú világmindenség illúzióját. A sok lehetséges példa közül gondoljunk csak a nagy, átriumos, csillogó-villogó bevásárlóközpontokra. Önmagukban zárt világok ezek, biztonságosak és teljesek, a szépség és a gazdagság varázsával veszik körül azt, aki ide belép. S ha az ember már bent van, akkor nehéz ellenállnia annak az érzésnek, hogy egy remek és boldog univerzum középpontjában áll. {35}

A bevásárlóközpont nyilvánvalóan és hangsúlyozottan emberi világ, az idegen világ ellentéte és ellenlábasa. Látható, csillogóvillogó acél szerkezeti elemei, amelyek az üvegkupolát tartják, hangsúlyozzák azt, hogy ez ember alkotta világ. Belső terének merész és lendületes ívei egyre tágasabbra feszítik ennek a világnak a határait, egyre messzebbre tolják az idegen világ sötét és hideg tereit. A bevásárlóközpont a tökéletes emberi világ, a mi saját univerzumunk, belső és bensőséges tér, amelyet nemcsak a falak és a kupola véd, hanem a körbefutó galériák, kirakatok és üzletek is, amelyek roskadásig vannak mindazzal, ami élvezetes, csábító, kényelmes és otthonos egy ember alkotta világban. „A látvány szakadatlan árama” veszi körül az embert színekből és fényekből szőtt védőszférájával. Ebben a belső világban nincs hó és nincs ólmos eső, nincs zivatar és nincs aszály, nincs tél és nyár, nincs nappal és éjszaka, semmi sem emlékeztet a fájdalmas mulandóságra. Örök tavasz uralkodik itt, virágáradatokkal, szökőkutakkal, s az illatos szellők istenével, Zephürosszal (akit itt történetesen és prózaian csak légkondicionálásnak neveznek). Az idő megállt a bevásárlóközpontban. A mulandóságnak és a halálnak nincs itt helye. Az örökkévalóság illúziója lépett a helyükre – vagy inkább az

örökkévalóság és az autentikus pillanat különös szintézise. Az emberek úgy keringenek a galériákon, mintha az „örök visszatérés” archetipikus ösvényein járnának. A bevásárlóközpont a hajdani „gyönyörök kertjének” reinkarnációja, mai változata azoknak a távoli szigeteknek, amelyeken a középkori és reneszánsz képzelet szerint a boldog lelkek lakoztak. Ez a világ (látszólag) csordultig van fontos és jelentőségteljes dolgokkal, szemben a jelentések nélküli, sivár külső világgal. A galériákon keringő emberek tobzódhatnak az érzelem- és az értelempótlékok sokaságában, minthogy a kiállított árucikkeket úgy tervezték, hogy a jelentés, az értelem, a cél élményét sugározzák, és az élet beteljesedését ígérjék. A reklámok mágikus hatásának köszönhetően egy új pulóvert olyan értékesnek látunk, mint amilyennek annak idején az argonauták láthatták az aranygyapjút: a tökéletesség és a beteljesülő élet szimbólumának. Egy új rúzs vagy szemfesték új, az adottnál nagyszerűbb személyiséggel ajándékozhat meg minket. Egy ékszer a transzcendencia ragyogását hozhatja az életünkbe. Egy szép vagy drága ajándéktárgy, varázspálcaként, örömmel és jelentéssel tölthet föl egy emberi kapcsolatot, amelyből már régen elszivárgott az öröm és a jelentés. A bevásárlóközpont megszépíti, megszelídíti még magát az idegen világot is. Tele van meglepő titkokkal, mint egy dzsungel, csakhogy itt ez nem ellenséges, hanem barátságos dzsungel, a gyermekmesék dzsungele, tele kellemes meglepetésekkel. Itt a titkok csábítók, és nem fenyegetők. Itt a dzsungel már nem az idegen világ félelmetes erdeje s bozótja, hanem egy ligetté szelídített vadon. A fák mögül itt nem szörnyek leselkednek ki, hanem Teddy bearek, játék oroszlánok és a Jurassic Park ártalmatlan dinoszauruszai.

Gauguin „Becsukom a szemem, hogy lássak…”

Rimbaud Jean-Claude Carrière francia forgatókönyvíró, Buñuel szerzőtársa írja Rimbaud-ról ezeket a döbbenetes sorokat: „Rimbaud esete még zavarba ejtőbb. Ő tizenhét évesen már végzett is a költészettel. […] Hátat fordított annak, amit addig csinált, s annak, amit még csinálhatott volna. Az ideje letelt. Amikor útnak indult, még csak az Egy évad a pokolbant publikálta, amely (hét példány kivételével) egy belga könyvárus raktárában maradt, eladatlanul. A Színvázlatok és az Ereklyetartó már úgy jelent meg, hogy ő nem is tudott róla. Elment, aztán meghalt. Sohasem tudta meg, hogy ő volt Rimbaud.”{36} És ha mi, hétköznapi emberek egyáltalában visszatekintenénk majd az életünkre, vajon mit látnánk? Megtudnánk-e, hogy kik, mik voltunk? Ha hihetnénk Stephen Jay Gouldnak, a híres biológusnak, lehet, hogy hiába fáradnánk. Ő ugyanis tudós létére is feltette a kérdést: „Miért vagyunk itt, és mit jelent mindez?” Majd Darwint idézve válaszolt is: „Mélységesen mélyen úgy érzem, hogy ez az egész téma túlságosan is mély az emberi értelem számára. Mintha egy kutya töprengene azon, hogy mit gondolt Newton.” *

TÁRSADALOM

Robinson Crusoe: Egyszemélyes társadalom Alexander Selkirk skót matróz valamikor 1700 körül szenvedett hajótörést és töltött több évet egy lakatlan szigeten, valahol az Atlanti-óceán délnyugati vizein. Többek között az ő kalandjai ihlették meg Daniel Defoe-t, aki 1719-ben adta ki a hajótörött Robinson Crusoe életéről szóló regényét. „Robinson Crusoe yorki tengerész élete és különös, meglepő kalandjai: Aki huszonnyolc éven át teljesen egyedül élt egy lakatlan szigeten közel az Orinoco torkolatához; Miután partra vettetett egy hajótörésben, amelyben rajta kívül mindenki elpusztult. A regény hamar népszerűvé, majd a mai napig a világ egyik legtöbbet forgatott irodalmi alkotásává vált. Ki ne olvasta volna gyerek- vagy akár felnőtt korában? És ki ne nézett volna végig egykét filmre vitt robinzonádot? Arról nem is szólva, hogy egyre több az olyan valóságshow, amelyben a versenyzőknek egy lakatlan szigeten kell, vademberként, túlélniük. Igen ám, csakhogy a hajdani Robinson Crusoe nem vademberként akart élni a szigeten. Pedig egyedül, társak nélkül, a sziget foglyaként, vademberlétre volt ítélve. Robinson Crusoe nem fogadta el az emberi leépülésnek ezt a börtönét. Alighogy kievickélt a hullámokból, elkezdte felépíteni az emberi szabadság ácsozatát: a maga láthatatlan társadalmát. Hogyan? Azzal kezdi, hogy úgy viselkedik, mintha továbbra is az angol társadalomban, e társadalom teljes jogú, szabad, öntudatos polgáraként élne. Ruhát varr magának, a parti homokon maga fabrikálta esernyőjével sétál, gondosan megműveli kertjét, háztartást vezet, olvassa megmentett Bibliáját. Odáig megy a társadalmi lét fenntartásában, hogy például a termését megdézsmáló madarakat szabályosan „bíróság elé állítja” (ő az ügyész, az ügyvéd és a bíró

egy személyben), elítéli, és láncra verve fölakasztja őket. Mintha Angliában lenne. Civilizált, szabad társadalmi lényként él, és nem egy lakatlan sziget senyvedő foglyaként. Aki olvasta Lévi-Strauss Szomorú trópusok című munkáját, az tudja, hogy a vadság állapota nem a szabadság állapota. A társadalmi intézmények kiépülése korlátozza az embert, de egyben az alternatív szerepek és cselekvések széles körű szabadságát nyitja meg előtte. A társadalom, az emberi közösség látványosan kiszélesíti az emberi lehetőségek körét. Hobbes, Rousseau és sokan mások részletesen kifejtették, hogy a hordából/törzsből kivert magányos ember életképtelen volt, halálra volt ítélve, vagy legfeljebb űzött vadként élhetett a hajdani őserdőben vagy szavannán. A társadalmi együttlét és együttműködés alakította ki azokat a lehetőségeket, tudásokat, technikákat, amelyek lehetővé tették az egyén számára, hogy több életforma, elfoglaltság, munka, vágy között választhasson; s tették lehetővé, hogy a benne lévő lehetőségek egyre inkább kibontakozzanak. De azért ne felejtsük: a társadalom nemcsak a szabadság, hanem a börtön kapuja is. Rázárul az emberre. Bekényszeríti az embert a nyájba.

Rinocéroszok Ionesco híres drámájában, a Rinocéroszokban az emberek mindenesetre levetkezik az emberlét jegyeit. Ki félelmében, ki magányában, ki karriervágyból beáll a biztonságot nyújtó nyájba. A darab utolsó jelentében már mindenki rinocérosszá változik, csak ketten maradnak emberek, Béranger, a főhős és szerelme, Daisy. Az utolsó percekben azonban Daisy is egyre szebbnek kezdi látni a rinocéroszokat, és végül magára hagyja Béranger-t. Csatlakozik a hadhoz.

BÉRANGER DAISY BÉRANGER DAISY BÉRANGER

DAISY BÉRANGER DAISY BÉRANGER DAISY BÉRANGER

Biztos vagy abban, hogy szeretlek? Hát persze. Nagyon szeretlek. Ismételgeted magad, kedvesem. Hallgass rám, Daisy, van valami, amit megtehetünk. Tudom, mit kell csinálnunk. Gyerekeink lesznek, és nekik is gyerekeik lesznek. – Beletelik egy kis idő, de mi ketten megújíthatjuk az emberiséget. Megújíthatjuk az emberiséget? Ez egyszer már megtörtént. Hajdanában. Ádám és Éva… Azoknak még volt merszük. Nekünk is lesz. Különben sem kell ahhoz olyan nagy merészség. […] De mi volna az értelme? Csak egy kis bátorság kell hozzá. Egy

icipici bátorság. DAISY Nem akarok gyerekeket. Unalmas volna. BÉRANGER Akkor hogy akarod megmenteni az emberiséget? DAISY De miért kellene megmentenünk?{37} És Daisy köszönés nélkül kimegy az ajtón. Csatlakozik a rinocéroszokhoz. Nincs mentsége – mondaná Einstein. „Ahhoz, hogy az ember makulátlan tagja lehessen egy birkanyájnak, mindenekelőtt magának is birkának kell lennie.” Mindnyájunkat fenyeget ez a veszély. Egyedül lenni nehéz. Csábít az aklok buta melege. Arról nem is szólva, hogy a csordák szívesen el is tapossák azokat, akik egyedül ténferegve gondolkozni próbálnak. Országról, világról, szabadságról, életük értelméről. A rinocéroszokra pedig valószínűleg nem jellemző, hogy – ide-oda dübörögve – az élet értelmét firtatnák. (Ámbár ki tudja.)

Őrültek „Az őrület viszonylag ritka az egyes emberekben. De általános jelenség csoportokban, pártokban, nemzetekben, korszakokban.” (Nietzsche)

Főkutyák és Alkutyák Bizonyára tudják, hogy a Főkutyák és a tőlük függő Alkutyák nagy szerepet játszottak Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években, s nagy szerepet játszanak ma is minden olyan társadalomban (Magyarországot beleértve), amelyek nem tudtak kibontakozni a személyes függőségi rendszerek hálójából.{38} Feudális vagy „újfeudális” szerveződésnek nevezik a szakértők a személyi függőségeknek ezt a rendszerét, ámbár néhány formai sajátosságon kívül nem sok köze van a történeti feudalizmushoz. Alapeleme, amelyből felépül az egész, egy lefelé nyitott háromszög, ahol is – a szakmai zsargonban – az F Főkutyát, az A Alkutyát jelent. (Az angol szaknyelvben: Topdog, illetve Underdog.)

Maga a függőségrendszer e háromszögek fürtszerű összekapaszkodásából áll. A függőségeknek ez a rendszere, bár országonként másképp és másképp alakul, és sehol sem ölt ilyen szabályos formát, nagy általánosságban a következőképp ábrázolható:

E struktúra legfőbb sajátosságai a következők: • A társadalom különböző szintjeit személyes s nem intézményes kapcsolatok kötik össze, ámbár a kettő gyakran párhuzamosan fut egymással, s így a felületes szemlélő összetévesztheti e struktúrát egy erősen központosított, racionális intézményi hierarchiával. Valójában itt a személyes kapcsolatok dominálnak, már amennyire az intézmények jogi-ügyrendi-hatásköri keretei ezt megengedik, illetve nemritkán még azon túl is. • A döntő kapcsolatok e rendszerben vertikálisak, főkutyákat kötnek össze alkutyákkal és alkutyákat még alsóbb kutyákkal. A horizontális kapcsolódások sokkal gyengébbek, nem határozzák meg a társadalmi, politikai, hatalmi struktúrát. Az érdekek vízszintes

egybekapcsolódására, érdekközösségek kialakítására e struktúrában nincs vagy alig-alig van lehetőség. • A személyes függőségek szálain a döntések lefelé áramlanak; a felül levők határozzák meg az alattuk levők életét, életlehetőségeit; fordított irányba, alulról felfelé a hatás csekély. • Az alkutyák erősen kötődnek saját főkutyájukhoz, mert az intézményrendszer biztosította formális jogokkal szemben, amelyeknek nehéz érvényt szerezni, a főkutya ténylegesen segíteni tud nekik; az emberek általában hajlamossá válnak arra, hogy ezért a segítségért és a jobbágyi biztonságért feladják amúgy is illuzórikus függetlenségüknek még a látszatát is, és a főkutyához kössék sorsukat. És kénytelenkelletlen lemondanak arról az amúgy is csekély lehetőségről, hogy sorstársaikkal kapaszkodjanak össze. • Minden lényeges kérdésben a felettesen keresztül vezet az út az esetleges megoldáshoz, s így az emberek még egymás közti ügyes-bajos dolgaikkal is hozzájuk kell hogy forduljanak; ezzel akarva-akaratlan erősítik a felettük levők hatalmát, és egyre inkább gyengítik a társaikkal őket összefűző kapcsolataikat, csökkentik a horizontálisan szerveződő közösségek létrejöttének lehetőségét. • Megnehezíti a horizontális közösségek szerveződését az is, hogy minél lejjebb megyünk az említett függőségrendszerben, annál távolabb kerülnek az emberek egymástól; fizikailag is, az információcsere szempontjából is. Minthogy a távolságokat a társadalmi térben nem légvonalban, hanem közlekedési lehetőségekben és közlekedési időben mérjük, két egymáshoz viszonylag közel fekvő falu például valójában messzebb lehet egymástól, mint bármelyikük a mindkettőjüket felügyelő kiemelt nagyközségtől. Ha pedig szomszédságuk ellenére történetesen járás- vagy megyehatár választja el őket egymástól, akkor még tovább nő közöttük a társadalmi távolság.

Készült annak idején egy Békeidő című dokumentumfilm. Máig emlékszem döbbenetes befejező képeire: a már biztatóan nyújtózkodó, épülő aszfaltútról, amely a szomszédos megyével kötné össze a községet, levonulnak az útépítő gépek, mert vannak, akik nem tűrhetik, hogy egy alkutya-falucska eloldalogjon, s a szomszédos megye függőségrendszerében keressen az eddiginél talán tágabb lehetőségeket. De van ezekre a képtelen társadalmi távolságokra vasba öntött példa is: az első világháború előttről átöröklött vasútvonalhálózatunk, amely – a fővárosból sugarasan kiinduló pályáival – pontos lenyomatát őrzi még ma is az akkori, hajdani magyar társadalom kíméletlen függőségrendszerének. Tudjuk, még ma is gyakori eset, hogy egyik vidéki városból a másikba könnyebb s gyorsabb a fővároson keresztül utazni, mint sok ide-oda átszállással, girbegurba toronyiránt. Legalábbis ez volt a helyzet a hetvenes-nyolcvanas években. Azóta megváltozott a világ. Valóban megváltozott? Az tény, hogy az internethálózat, majd a közösségi portálok megjelenésével gyorsan kiépült az információcsere sokdimenziós hálózata, s az ebben keringő hírek időnként már képesek áttörni a főkutya-alkutya kapcsolatok rácsozatát. Elég, ha csak a Facebookon szerveződő ellenállási mozgalmakra gondolunk. De a szabadon áramló információk ostroma ellenére még ma is nagyon erős, világszerte, globálisan és lokálisan, a főkutya-alkutya kapcsolatok rendszere. A világ nagy bankjainak fürtjén függnek például a magyar bankok is, és jobban odafigyelnek a Főfőkutyára, mondjuk a Federal Reserve-re, mint betéteseik Facebookkapcsolatainak zümmögésére.

Kommentár nélkül A Világgazdaság.online írta 2014. január 11-én: „Az Egyesült Államok fennállása óta most először fordul elő, hogy a kongresszus tagjainak több mint fele milliomos – közölték pénteken amerikai napilapok a Center for Responsive Politics (CRP) washingtoni kutatóintézet adataira hivatkozva. Az amerikai szövetségi törvényhozás 534 tagja közül 2012-ben 268-an rendelkeztek 1 millió dolláros vagy annál nagyobb magánvagyonnal. Egy évvel korábban ez »csak« 257 szenátorra és képviselőre, a kongresszus 48 százalékára volt igaz. A CRP szerint a fejlemény vízválasztó jelentőségű egy olyan időszakban, amikor a kongresszus két háza olyan témákat vitat meg, mint a munkanélküli-segély, az élelmiszer-utalványok, a minimálbér vagy az adórendszer átalakításának kérdése.” {39} (Visszatérünk a XIX. századi „patrícius demokráciához”, amikor is csak a megfelelő vagyonnal rendelkezők lehettek képviselők mondjuk az angol parlamentben?) De talán még figyelemreméltóbbak két amerikai professzor, Michael Norton (Harvard) és Dan Ariely (Duke) számai. Kimutatták, hogy az amerikai társadalom felső ötöde birtokolja az összvagyon több mint 80 százalékát, míg a lakosság alsó 60 százalékának a vagyon mindössze 5 százaléka jut.{40} Csoda, hogy a demokrácia gépezete ilyen óriási társadalmi különbségek ellenére is működni tud.

A büfésnő kalandjai Az a gyakorlat, hogy unos-untalan olyat teszünk, többé-kevésbé kényszerűségből, de időnként már egyszerűen csak megszokásból, amit magunk sem helyeslünk, és unos-untalan szemet hunyunk afölött, hogy mások is így cselekszenek, kialakította és fenntartja azt a, ha nem is társadalmi szerződést, de társadalmi cinkosságot, amely Csurka István nyomán így fogalmazható meg a legrövidebben: „Én elnézem nekik, hogy ők elnézik nekem, hogy én elnézem nekik…” és így tovább a végtelenségig.{41} Ez a passzív cinkosság még tovább torzulhat, egészen addig, hogy a normarendszer már nem egyszerűen csak nem működik, hanem a visszájára fordul. Száraz György Élet és Irodalom-beli viccgyűjteményéből való a következő helyzetkép: A vállalati büfében tilos alkoholt fogyasztani. Aki a tilalmat megszegi, azt a büfésnő besúgja az igazgatónak. Ellenszolgáltatásul az igazgató elnézi a büfésnőnek, hogy titokban szeszt mér ki a büfében.{42} És ha már a büfésnőnél tartunk: Emlékeznek a „kemény blokk” dicsőséges/dicstelen korszakára? Az ötvenes-hatvanas évekre? Amikor a presszókban és talponállókban kétféle blokk volt. Puha blokk és kemény blokk. Ha a naiv, tájékozatlan ember odament a pénztárhoz, kifizette a kávéért a 3 forintot, a pultnál csak úgy csupaszon átadta a blokkot, akkor kapott egy híg, barnás löttyöt. A törzsvendég azonban tudta a dörgést. Ő is kifizette a pultnál a 3 forintot, majd a pulthoz menet alácsúsztatott a blokknak egy további kétforintost, és ezt az immár „kemény blokkot” nyújtotta át a büfésnőnek. És kapott egy igazi, jó, erős duplát. Végül is ki nyert s ki vesztett a bolton? A kávéfőző nyert tisztán, abszolút számokban mérve is, 2 forintot. Semmivel sem dolgozott

többet, mintha az előírás szerinti 3-3 forintnyi kávét adta volna ki a két vendégnek, és este mégis hazavitt egy zacskónyi kétforintost. Tiszta haszon. Nyert, igaz csak relatíve, a kemény blokkos ember is 2 forintot; mert 5 forintért ugyan csak 3-4 forint értékű kávét kapott, de ha meg akarta volna spórolni a 2 forint kenőpénzt, akkor 2-3 forintnyi kávét vesztett volna ezen a takarékosságon. És abszolút s relatív mértékkel mérve egyaránt vesztett a puha blokkos pancser, mert 3 forintért 1 forint ára kávét löttyentettek elé. És persze vesztett a társadalom. Mert kialakult egy kettős árrendszer, éspedig úgy, hogy a hivatalos árrendszerrel szemben kiépült egy, az emberek cinkosságán alapuló második árrendszer, amelynek működése mindenkit, minden szereplőt korrumpált. A büfésnőt, mert csalt, ellopta a pancser kuncsaft 2 forintját. A keményblokkos vendég azért, mert megvesztegette a büfésnőt. Csak a pórul járt kuncsaft maradt ártatlan, aki viszont dühöngött vagy zsörtölődött a rossz kávé miatt, s dühöngött azért, hogy egy olyan társadalomban kell élnie, ahol nem működik semmi. Még a kávénak sincs kávéíze. És a felszín alatt korhad, rothad az egész. Boldog, ártatlan idők! Mikor még a pult alatt kellett dugdosni a korrumpáló két forintot. És nem a parlament hátsó szobáiban folytak a milliárdos tranzakciók. S amíg az (olykor csinos) büfésnő volt a cinkos. És nem a (többnyire egyáltalában nem vonzó) milliárdos nagyurak vagy köztisztviselők. Te jó Isten: annak idején milyen kicsiben, aprópénzben csinálták! Ma néhány milliót vagy százmilliót kell tenni – nem kemény blokk, hanem – a kemény szerződés vagy számla alá.

Az umbuldától a megakorrupcióig (Azt a tanulmányt, amelyből ezeket a sorokat veszem, a hetvenes évek vége felé írtam. Több mint negyven éve. Mi közünk lehet ma, a nemes Európai Unió kiváló polgáraiként, mindehhez?) Az eszkimóknak állítólag több tucat szavuk van a hó különböző fajtáira. Feltehetőleg azért, mert sok és sokféle hó van arrafelé. Vajon ugyanaz-e az oka annak, hogy nálunk olyan szépen kivirágzott egy jelentéskör rokon értelmű szavainak bokra? E jelenséget legegyszerűbben a „korrupció” gyűjtőnévvel lehet körülhatárolni, ámbár jobb társaságban – s ebből a szempontból egész társadalmunk ilyen jobb társaságnak számít – nemigen illik használni ezt a csúnya idegen szót. De nem is kell, mert a korrupció minden formájára s árnyalatára megvan a jó, ízes magyar kifejezés. Lehet régieskedve „sápot” emlegetni; lehet rá utalni, századfordulói zamatokat idézve, úgy, hogy „borravaló” (szemérmes Értelmező Szótárunk nem is igen ismer más kifejezést, s még ezzel kapcsolatban is megjegyzi, dőlt betűvel, hogy „az öntudatos dolgozók nem fogadnak el ~-t”). Lehet vagánykodva „jattként” emlegetni. Lehet technikai szemléletességgel „kenőpénznek” nevezni. De lehet azt is mondani, óvatosan, senkit megsérteni nem akarva, de azért a dolog alattomos voltára utalva, hogy „csúszópénz”; de jobb, ha szelíden csak azt mondjuk: „hálapénz”. Lehet hivatalos szigorral „jogtalan előnynek” bélyegezni, vagy szenvtelenül s enyhe cinizmussal „külön juttatásnak” vagy „harmadlagos jövedelemnek” titulálni. S ugyanez a helyzet a korrupció egyéb formáival is, ahol jó latin és jó múlt s e századi szavak mellett (nepotizmus, favoritizmus, urambátyámkodás, protekció, hivatali visszaélés, megvesztegetés) kivirágzott az „összeköttetések”, „szocialista összeköttetések”, „összefonódások”, „bundák” és „umbuldák” költészete. Boldog, naiv, gyermekded idők! Viszonylag kis pénzek csúsztak ide-oda. Bezzeg ma! Nem volna-e képtelenség, felháborító

szemérmetlenség ma milliárdok elektronikus ide-oda utalgatását mókásan „umbuldának” nevezni?

A hiányzó hős A hiányzó hős csapdájaként tartja számon a szakirodalom azt a hibás mechanizmust, amely a közösség szempontjából valamilyen úton-módon megakadályozza a közösség tagjait, külön-külön mindegyiket abban, hogy valamit megtegyenek, ami, annak ellenére, hogy ez a tett tőlük minimális áldozatot követelne, a közösségnek nyilvánvalóan, számukra is nyilvánvalóan nagy hasznot hajtana. T. C. Schelling egyik példáját szokás ennek illusztrálására idézni.{43} Vasárnap este autók ezrei haladnak egy keskeny, kétsávos úton hazafelé. Az egyikről leesik – mondjuk – egy kempingágy az úttestre; ezek után az autók csak úgy tudnak továbbjutni, ha megkerülik a kempingágyat, ám ez a szembejövő forgalom miatt meglehetősen körülményes dolog. Percek alatt óriási torlódás, sok kilométeres dugó alakul ki az országúton. Az emberek türelmetlenek, bosszankodnak. Ki vagy mi segíthetne? Azok, akik már szerencsésen túljutottak a kempingágyon, örülnek, hogy rákapcsolhatnak, robognak haza. Akik még valahol hátul vannak a torlódásban, nem tudják, miért halad ilyen lassan a sor, nem segíthetnek. S mikor valaki végre, félórás, órás bosszankodás után hirtelen odaér a kempingágyhoz, mit csinál? Egy pillanatra átvillan talán az agyán, hogy kiszáll, és félrehúzza az útról ezt a nevetséges akadályt. Ámde: mögötte idegesen tülkölnek, már a lökhárítójához koccannak, már előzni készülnek, meg hát ő is sok időt vesztett már… – gyorsan kikerüli hát az akadályt, és rálép a gázpedálra. E példa éppen trivialitásánál fogva jó; mert a társadalmi csapdáknak ez a típusa épp akkor a legveszélyesebb, ha triviális, ha a szóban forgó emberek felelőssége jelentéktelen, szinte megfoghatatlan. Mert ilyenkor a csapda ráadásul még elindít egy, a közlegelők tragédiájára emlékeztető, hibás láncreakciót is. Ama vasárnap este nem is az országúton fölöslegesen eltöltött órák elvesztése okozza a legnagyobb kárt, hanem a „Miért éppen én?”, „Miért éppen én vegyem a fáradságot?”, „Miért éppen én legyek a

hős?”, „Ha ők dezertáltak, én miért ne dezertálnék?” mentalitásának sokszoros, ahány autó kikerülte az ágyat, annyiszoros megerősítése. S ennek a csak az azonnali saját haszonnal törődő magatartásnak a megerősödésével fogyni-pusztulni kezd a most-énsegítek-mert-máskor-nekem-segítenek közösségi tudata, a közösség kohéziója, az emberi együttélés érzelmi-etikai tartaléka, mint annak idején pusztulásnak indult a közlegelő éltető füve.

A hiányzó hős, még egyszer Valamikor a nyolcvanas évek elején megismételtük ezt a kísérletet. Itt, Budapesten. A belvárosban, a Kossuth Lajos utcában egy kisméretű kukát állítottunk be az úttest egyik sávjába, s aztán egy erkélyen elrejtett kamerával figyeltük, hogyan viselkednek az autósok. És hát úgy viselkedtek, ahogy a nagykönyvben meg van írva: pillanatokon belül hosszú autósor torlódott föl, egyenként kerülgették a kukát az autók, villogtatva-préselődve jobbra és balra, de senki se szánta rá magát arra, hogy amikor a kukához ér, kiugorjon az autóból, s félrehúzza az akadályt az útból: előtte végre megnyílt az út, hogyisne száguldott volna tovább. (Lehet, persze, hogy néhányan közülük azt hitték: valami miatt a „hatóság” tette oda a kukát, következésképpen nem szabad elmozdítani. Ilyen hatóság-neurózisban szenvedtünk akkoriban.) Hét-nyolc perc telt el így, majd a helyzet hirtelen megoldódott. Egy fiatalember ugrott oda a járdáról a kukához, felkapta, és elszaladt a zsákmánnyal. Jót (?) nevettünk ezen az egyáltalában nem hősies végkifejleten.

Kezét csókolom, Vargáné elvtársnő! Nem képtelenség-e – kérdeztem valamikor a hetvenes években –, nem nevetségesen szomorú-e az, hogy három évtized után sem tudjuk még, hogyan kell köszönnünk egymásnak, hogyan kell megszólítanunk egymást ebben az új társadalomban? A háború előtti idők rendi s osztálykülönbségeinek erősen hierarchizált megszólításrendje – a maga tekintetes, nagyságos, méltóságos és kegyelmes uraival, úrfiaival és kisasszonyaival, urambátyám és uramöcsémjeivel és a jog- és címfosztottaknak kijáró pőre „maga Kovács”, „maga János” s a még nagyúribb fölénnyel semmibe vevő „te János”-aival – a háború után hamarosan széttöredezett. De az elmúlt három évtized nem volt elég ahhoz, hogy egy olyan egyszerű s minden embert egyformán aposztrofáló köszönés- és megszólításforma alakuljon ki, mint amilyen a nálunk demokratikusabb múltú társadalmakban már régen meghonosodott. Sőt, az utóbbi években megindult egy vissza-hierarchizálódási folyamat, s ez még csak fokozza a zűrzavart, a bizonytalanságot, a rossz lelkiismeretet. Lássunk néhány példát. Azt mondani bárkinek is, kurtán-furcsán, hogy „Jó napot”, manapság csak sértő szándékkal vagy a megsértettség jelzésének szándékával lehet. E szándékok hiányában vagy azt kell mondani legalább, hogy Jó napot kívánok, vagy azt például, hogy Jó napot, Kovács elvtárs, de legjobb, ha azt mondjuk, hogy Jó napot kívánok, Kovács elvtárs.

Egyáltalán, a „Jó napot” nem valami közvetlen forma, könnyebb az embernek a dolga reggel vagy este, amikor a – ki tudja, miért – barátságosabbnak, emberibbnek, közvetlenebbnek érzett „Jó reggelt”-et, „Jó estét”-et vagy „Jó éjszakát”-ot lehet köszönni; ezek minden függelék nélkül is elmennek. De mindezek még az egyszerűbb esetek. Mert hogyan köszön az ember például a főnöknőjének, ha a főnöknő férje történetesen párttag, és mondjuk Vargának hívják? Jó reggelt, Vargáné elvtársnő? Vagy (s a királynő-királyné mintájára ez volna talán a helyes): Jó reggelt, Varga elvtársné? S magázza-e az ember vagy tegezze, vagy önözze, vagy tetszikelje? Vagy a hajdani királyi harmadik személy mintájára (Excellenciád hogy van?), ha nem is azt mondja az ember, hogy „Elvtársságod hogy van”, de legalább azt, hogy „Az elvtársnő hogy van?” S kinek mondja az ember azt, hogy elvtárs, s kinek azt, hogy úr vagy uram? Ha az ember kérvényt ír, akkor mi a tanácsosabb vagy helyesebb? Ha azt írja, hogy „Miniszter úr”, vagy azt, hogy „Miniszter elvtárs”? S az egyetemen: „Professzor urat” vagy „Professzor elvtársat” kell-e mondani (egyesek szerint például a Professzor elvtárs kissé már bizalmaskodó, mások szerint viszont a Professzor úr az intimebb változat). A kerületi tanácsnál nem nagyon szokás azt mondani, hogy „Osztályvezető úr”, de az SZTK-rendelőben meg azt nem szokás, hogy „Doktor elvtárs”. Egyik közismert vállalatnál – s bizonyára sok ilyen vállalatot lehet találni az országban – a vezérigazgató a vállalat női alkalmazottait keresztnevükön szólítja, és – nem tudni, milyen rendszer szerint – kezit csókolomot vagy jó napotot köszön nekik (azok őt X elvtársazzák, és jó napotot köszönnek neki). A magasabb beosztású férfialkalmazottakat tegezi, és szervusz X-elvtársat köszön nekik. A nála szívességért előszobázó előkelőbb ügyfeleket uram és asszonyomként szólítja meg, a hivatalos ügyfeleket elvtársként aposztrofálja, s ezen belül ez utóbbiakat hol magázza, hol tegezi (a beavatottak szerint igen nagy különbség van aközött – nagyobb,

mint általában a köznapi gyakorlatban a magázás és a tegezés között –, hogy ha az embert „…és maga, Kovács elvtárs”-ként vagy „…és te, Kovács elvtárs”-ként szólítja meg). A sofőrjét, akárcsak a női alkalmazottakat, a keresztnevén szólítja meg, magázza, és jó napotot köszön neki; vagy, jobb híján, patriarkálisan lejánosozza és – mondjuk – kedvesen érdeklődik a gyerekei után. A gépkocsivezető viszont nem jánosozhatja vissza a főnökét, hanem tisztelettudóan igazgató elvtársozza és magázza, illetve néha tetszikeli. A vállalat magasabb rangú elvtársnőit viszont, beosztásra és életkorra való tekintet nélkül, „Kezicsókolom, Mancikázza”, mindig a megfelelő vállalati becenév behelyettesítésével (azok őt csaknem kivétel nélkül keresztnevén szólítják és magázzák). És így tovább. Az „elvtárs” megszólításnak mindig volt valami (jó vagy rossz) politikai szaga – jelezte, hogy a megszólított „közénk tartozik”, vagy legalábbis „elfogadható”. Az „úr” viszont komoly változásokon ment át az ötvenes-hatvanas években. Eleinte csak az osztályellenségként megbélyegzett és megbélyegzendő egyéneket illették vele; nekik stigmaként kellett eltűrniük az „Úr” megszólítást. Bár még ez is jobb volt, mint a semmi. Mert ha valakinek úgy istenigazában meggyűlt a baja a hatóságokkal, akkor elmaradt a neve mellől még ez az úr is: Kurta furcsán az, hogy Kovács, álljon fel! Üljön le!” már inkább csak a rendőri kihallgatásokon hangzott el. Az idők folyamán az „Úr” körül is oldódott a fagy, bár sokáig magán viselte a múlt terheit; nem lehetett tudni, hogy ki, mikor s miért érzi természetesnek, szokatlannak vagy akár sértőnek, polgáriaskodónak vagy akár tüntetően apolitikusnak, távolságtartónak, hidegnek, leereszkedőnek vagy épp ellenkezőleg: személyesnek, megbecsülést vagy éppen alázatot kifejezőnek és így tovább. De ne sajnáljuk le túlságosan azokat, akik múltunk e zűrzavaros, vajúdó korszakában éltek. Mert még mi is, ma is bajlódunk egymás megszólításával. Találkozáskor még csak boldogulunk, mert – a megfelelő helyzetben – a Jó napot, a Szia, sőt még a Szervusz is elmegy. De a búcsúzást még nem sikerült megoldanunk. A hagyományos „Viszlát” mintájára kialakult „Viszhall”-t sokan nyeglének és bántónak érzik. Arról nem is szólva, hogy a fiatalok és

nemcsak a fiatalok búcsúzáskor is „Helló”-val köszönnek el egymástól. Ami meglehetősen képtelen dolog, mert a „Helló” egyértelműen és kizárólag a találkozás pillanataira utal.

Rémképek 1979. augusztus 10-én éjjel a budapesti Duna Intercontinentalban tűz ütött ki. Gyorsan elfojtották, de mivel a hatalom nehezen tűrte, hogy az államszocializmus szigorú rendjében ilyen váratlan haszontalanságok történjenek, próbálták agyonhallgatni, majd bagatellizálni a dolgot. Az amúgy is évtizedek óta megbízható hírek, információk hiányától szenvedő társadalom tagjai, érthető módon, megpróbálták maguk megoldani a rejtélyt – és ilyenkor elszabadul a fantázia, beindul a találgatás és híresztelés gépezete. S minthogy a magyar társadalom évtizedek óta feszültségben és enyhe paranoiában élt, rémképek sokasága lobbant lángra. Ezek közül gyűjtöttem össze annak idején jó néhányat. Íme: A „rablóbanda” változat A szálloda detektívjétől hallottam – mondja az egyik változat megfogalmazója –, hogy a szállodában régóta történnek rejtélyes lopások. Kiderült, hogy a londinerek rendszeresen fosztogatják a vendégek bőröndjeit, mégpedig a következő leleményes módon. Amikor a vendég utazni készül, becsomagolja a holmiját, csenget a londinernek, hogy vigye le a bőröndjeit, miközben ő kifizeti a számlát. A londiner magára marad a szobában, gyorsan kivesz valami értékes tárgyat az egyik bőröndből, majd kiviszi a csomagokat az autóhoz, elteszi a borravalót, s megy osztozni a szajrén a társaival. A szerencsétlen vendég csak otthon, Frankfurtban, New Yorkban vagy São Paulóban veszi észre a hiányt, de már nem tudja rekonstruálni, hogy hol veszett el az a valami. Többnyire belenyugszik a ténybe, nem reklamál, s a londinerek bűnszövetkezete folytathatja jövedelmező tevékenységét. Az egyikük most ki akart ugrani a buliból, megfenyegette a többit, hogy beárulja őket. Leütötték, s hogy szerencsétlenség látszatát keltsék, rágyújtották a szobát. A „kábítószercsempész” változat

Londinerek? Ugyan! Szó sincs róla. Kábítószercsempészek gyújtották fel az Intercontinentalt. Hogy miért? Hát az nyilvánvaló. Köztudomású, hogy már évek óta Magyarországon vezet át a Keletről Nyugat-Európába áramló kábítószer-csempészet egyik fő útja. Az Interpol kérésére a magyar hatóságok néhány hónappal ezelőtt lecsaptak rájuk. S most ők bosszúból fel akarták gyújtani az Intercontinentalt. S ez még csak a kezdet. Ezt még csak figyelmeztetésnek szánták. A „narkós” változat Magyar kábítószeresek gyújtották fel a szállodát. Azt mindenki tudja, hogy a londinerek között sok a kábítószeres. Épp azért mennek a szállodába dolgozni, mert ott sok külföldivel találkozhatnak. Megjön a vendég, felviszik a csomagját, udvariasan mosolyognak, s halkan megkérdik, hogy nincs-e a vendégnél véletlenül egy kis marihuána, vagyis hasis. Az egyik vendég fel akarta jelenteni őket. Rágyújtották a szobát. Az „ördöggel cimborálók” változata Ördögimádó szekta működött (működik) a hotelban. Feketemiséztek meg minden. A 2 meg a 8 kabalisztikus szám. Nem lehet véletlen, hogy a Volga szállóban is épp a 2. és a 8. emeleten volt a zűr. Hogy milyen zűr? Hát a 8. emeleten ott is tűz ütött ki, a 2. emeleten pedig megöltek egy nőt. S az se véletlen, hogy az Intercontinentalban is a 2. emeleten találták meg a londiner holttestét. A „terrorista” változat Ördögűzés? A mai világban? Ki ül fel ilyen szamárságnak? Kár szót vesztegetni rá. És különben is biztos forrásból tudom, hogy nyugatnémet terroristák a gyújtogatók. Ezelőtt körülbelül két évvel Magyarországra menekült négy terrorista, a RAF nevű német terroristaszervezet négy tagja. Néhány hónappal ezelőtt kettőt elfogtak közülük, és kiadták a német hatóságoknak. A szállodatűz a RAF első figyelmeztetése, hogy bosszút állnak társaikért. Bizonyítékok is vannak. Például az, hogy az Intercontinentalban minden impregnálva van tűz ellen. Nem lehet csak úgy, gyufával felgyújtani semmit. Egy speciális spray-vel locsoltak előbb végig

mindent, s csak azután tudták meggyújtani a függönyöket, faborításokat. Ilyen spray csak Nyugaton kapható. Az „antiszemita” változat Külföldiek voltak, de nem németek. Hanem amerikaiak. Szélsőjobboldaliak. Az Intercontinental, mint ismeretes (?), zsidó érdekeltség. Ezért akarták felgyújtani. Hogy miért éppen Pesten? Nemcsak itt, máshol is voltak ilyen esetek. A nyomozás során kiderült, hogy olyan spray-t használtak, amit a levegőbe kell permetezni, s az aztán egy órával később magától lángra lobban. Közben a gyújtogatók már hetedhét országon túl járhatnak. Az Intercontinentalban például két szobából költöztek ki amerikaiak körülbelül fél órával a tűz kitörése előtt! A „közel-keleti” változat Az arabok voltak. Néhány hónapja 16 arabot kiutasítottak az országból; az itt maradók tiltakoztak a szállodatűzzel. Illetve: kábítószercsempészek vannak közöttük. Illetve: egy amerikai küldöttség volt a szállodában, csak máshol, mint gondolták; ellenük csinálták. Illetve: s ez a legfantáziadúsabb változat. Nem hallottad? Egy amerikai műhold fényképeiből és méréseiből kiderült, hogy Magyarország alatt óriási olajtartalékok vannak. Nagyobbak, mint a szaúd-arábiai, iraki, iráni, kuwaiti olajkincs együttvéve. Ez a közelkeleti államok érdekeit természetesen súlyosan sérti. Ezért gyújtották föl a szállodát. Hogy ezzel hogyan akadályozhatnák meg az olajtenger kiaknázását? Erre nem tudok válaszolni, de a hír abszolút megbízható forrásból származik. A „punk” változat, negatív felhanggal Miért kell a külföldiek között keresni a gyújtogatókat? Vannak itthon is ilyesmire kaphatók. Például ezek a zabolátlan és megzabolázhatatlan punkok meg csövesek. A gazdagság, a fényűzés, a fogyasztás ellen tiltakoznak. A szállodatűz után néhány nappal a Luxus Áruházban is próbálkoztak! De lehet, hogy provokáció az egész. Balos gyerekek csinálták, de mögöttük azok állnak, akik az ötvenes éveket akarják visszahozni… A „fogyasztásellenes” változat, pozitív felhanggal

Az előző változat, de ilyen megfogalmazásban: ráfért már egy kis ijedelem a belvárosiakra (alvariánsok: a „gazdagokra”, az „újgazdagokra”, a „polgárokra”, a „konszolidáció haszonélvezőire”, az „uralkodó osztályra”). A „sárkányos” változat Négyéves kisfiú mondja: Sárkányok voltak, mert lángot fújtak a szájukból, s azért lett egyszerre két tűz, mert két feje volt a sárkánynak. (Azt hiszem, ez a legtalálóbb változat.) Azért idéztem fel ezeket a félelem szülte ostobaságokat, mert hirtelen felburjánzásuk figyelmeztet: Ma is hajlamosak vagyunk erre az őrületre. Józan gondolkodás és elemzés helyett gyakran manapság is lángot fújó, ellenünk összeesküvő sárkányokat látunk ebben az országban és a nagyvilágban.

Farkasok Kánaánban Néhány évvel ezelőtt találtam egy színes metszetet. A XVIII. század elején készült Tirolban. Az akkoriban gyakori nemzet-karakterológiák egyike volt. A felső sávban egymás mellett sorakoznak az akkori Európa jelentős népeinek képviselői, nemzeti viseletükben. Bal oldalt az országok adottságaira s népeik jellegzetes tulajdonságaira vonatkozó kérdések sorakoznak, s minden nemzet alá be vannak írva a válaszok. Arra a kérdésre például, hogy miben voltak gazdagok e nemzetek, a spanyolok földjéről azt olvassuk, hogy „termékeny”, a franciákéról azt, hogy „gondosan megművelt”, a németekéről, hogy „jó”, a lengyelekéről, hogy „erdős”. A pálmát a magyarok viszik el; az ő földjükről az áll a táblában, hogy: „termékeny és gazdag”. S hogy miből van fölöslegük? A spanyoloknak „gyümölcsökből”, a franciáknak „árucikkekből”, a németeknek „gabonából”, az angoloknak „legelőkből”, a magyaroknak viszont bőséggel van „mindenből”. Amikor azonban a népek erkölcsi s más tulajdonságaira kerül a sor, a sorrend megfordul. A spanyolok „nagyvonalúak”, „tiszteletre méltók” és „gőgösek”. A franciák „könnyelműek”, „műveltek” és „fondorlatosak”. A németek „jók”, „ájtatosak” és „mindenhez értenek”. A magyarok viszont: „hűtlenek”, „a lehető legkegyetlenebbek”, „árulók”, „vérszomjasak” – vagyis a lehető leggonoszabbak. Nem hízelgők ránk nézve az állathasonlatok sem. A többiek „elefántok”, „rókák”, „oroszlánok”, „medvék”, mi, magyarok viszont: „farkasok” vagyunk. A spanyolok „játékkal” töltik legszívesebben az idejüket, az olaszok „fecsegéssel”, a németek „ivászattal”, az angolok „munkával”, mi, magyarok pedig: „henyéléssel”. S végül is hogyan s hol halunk majd meg? A spanyolok „ágyban”, a franciák „háborúban”, az olaszok „kolostorban”, a polákok „az istállóban”, a németek belefulladnak „a borba”, az angolok „a vízbe”, a muszkák „a

hóba”. És mi? Mi belepusztulunk a folytonos viszálykodásba, „vagdalkozásba”. Végül is tehát az a kép rajzolódik ki Magyarországról, hogy Európa legtermékenyebb országa, tejjel-mézzel folyó Kánaán, ámde lakosai gonoszak, álnokak, izgágák, vérszomjas farkasok. És: henyélnek. Ez persze torz kép. Az akkori Tirolból nézve festett így az ország, s akkoriban a tiroliak nem nagyon kedvelhettek minket. A maguk terméketlen hegyei közt kicsit talán irigykedhettek a mi rónáinkra, ahol „A tanyáknál szellők lágy ölében / Ringatózik a kalászos búza”, meg a császár többé-kevésbé hű alattvalóiként aligha rokonszenvezhettek rebellis őseinkkel. De azért, ha torz kép, akkor is megszívlelendő. Mert ugyan a tejés mézfolyamok azóta elapadtak, és talán kegyetlenek, vérszomjasak és farkasok sem vagyunk, de adott lehetőségeinkkel mintha ma sem tudnánk élni. Inkább viszálykodunk és vagdalkozunk. A tiroliak meg ma már egészen jól érzik magukat a hegyeik között.

Elfecsérelt évtizedek Az elmúlt két évtized az óriási lehetőségek két évtizede volt a keletközép-európai országok számára. Voltak országok, amelyek éltek e lehetőségekkel. Mi sajnos nem, vagy csak részben tartozunk közéjük. Javarészt eltékozoltuk az elmúlt húsz évet. Veszekedtünk, tehetetlenkednünk. Mindez persze elsősorban az új/régi politikai osztály felelőssége, felelőtlensége, de azért nem lehet senkinek sem igazán nyugodt a lelkiismerete. Az nagy teljesítmény és siker volt, a kilencvenes évek első felében, hogy kiépült a demokrácia és a piacgazdaság intézményrendszere. De aztán, a századforduló óta ott rongáltuk magunkat, egymást és az országot, ahol csak tudtuk. Két évtized nem volt elég arra, • hogy lezárjuk a múltat, kibéküljük egymással, és közösen próbáljuk megoldani az ország előtt álló feladatokat; • hogy példamutatóan demokratikus, polgárosult, szabad, szolidáris társadalommá váljunk; • hogy 150 év késéssel megkössük társadalmi szerződésünket, s társadalmunk fokozatosan méltányosabb és igazságosabb társadalommá alakuljon át; • hogy újrainduljon a társadalmi mobilitás; • hogy a hetvenes-nyolcvanas években kialakult kis- és középpolgárságunk megtalálja a helyét az új helyzetben, az európai és globális térben; • hogy rendbe tegyük az ország szénáját; például a költségvetést; • hogy kikerüljünk az adósságcsapdából; • hogy tönkrezúzódott iparunkat és mezőgazdaságunkat nemzetközileg (újra) versenyképessé tegyük; • hogy kitaláljuk azt, hol lehet a helyünk a világgazdaságban, hol, milyen területen válhatunk a kiváló minőség országává; • hogy az úttörő szakértelem egyik európai bázisává váljunk;

• hogy legalább részben kiszabaduljunk a korrupció polipkarjainak szorításából; • hogy (majdnem) minden magyar állampolgár megtanuljon legalább egy idegen nyelvet; • hogy az emberek bízzanak önmagukban, egymásban és az ország jövőjében; • hogy torz történeti tudatunk higgadt, tárgyilagos történeti tudattá alakuljon át; • hogy az ország állampolgárai fokozatosan szabad, autonóm, törvénytisztelő, felelősségteljes polgárokká cseperedjenek; Ideje összeszednünk magunkat. „Tíz perc az nagy idő, Elemér”… – énekelte annak idején, ha jól emlékszem, Kazal László. Húsz év még nagyobb idő. Ideje volna feltápászkodnunk. Jó volna előbb-utóbb a tükörbe néznünk, hogy ne a kudarc vicsori torzképe nézzen vissza ránk. És még egy. Gyakran emlegetjük, hogy lassanként a harmadik roma gyereknemzedék nő úgy fel, hogy sohase látta szüleit napi rendszerességgel munkába menni, és este munkából hazajönni. Előbb-utóbb azonban azon is el kellene gondolkoznunk, hogy lassanként a magyar társadalom két nemzedéke nőtt/nő fel abban a tudatban, hogy egy sikertelen, a nemzetközi versenyben siralmasan elmaradó országban él, kell élnie. Nem jó vesztes csapat tagjának lenni.

Félbemaradt hidak Úgy hallom, Magyarországon két olyan Duna-híd is épült, amelyhez nem tervezték meg, vagy nem építették meg a megfelelő közúti összeköttetést. Már kezdtem örülni, hogy itt végre valami igazi magyar sajátosságot, hungaricumot sikerült produkálnunk. De tévedtem. Vannak ennél még cifrább esetek is. Íme, egy példa: a XII. században épült híres avignoni híd, Dél-Franciaországban. Itt nem a közúti csatlakozás hiányzik, hanem a híd másik fele. Mi, viharos múltú közép-európaiak azonnal rávágnánk: de kár, lebombázták. Ámde nem. Nem bombázták le. Csak a megismétlődő árvizek egyre inkább megrongálták, majd az 1668-as nagy árvíz végleg elmosta a híd felét. A város polgárai pedig úgy hagyták, mert nem akartak már több pénzt költeni rá. Azóta is ott áll, csonkán. Jó döntés volt, mert a híd lett a város emblémája, és a mai napig turisták millióit vonzza oda. Nálunk a hidak elkészültek, szilárdan állnak. De elszorul az ember szíve. Az avignoni híd mintha a mi országunk emblémája is lehetne. Az elmúlt években, az elmúlt húsz évben, az elmúlt évszázadban mintha félbemaradtunk volna. Országunk hídja a történelem folyamán ívelgetett előre. De most mintha hiányozna a jövő felé diadalmasan lendülő következő íve.

Bal sors akit régen tép…? Meddig mentegetjük még magunkat ezzel a búsmagyarkodással? Igaz, vannak helyzetek és korszakok, amikor különböző erők kényszerpályára sodornak egy-egy nemzetet. Ez történt a XVI. században Magyarországgal (és ez történik manapság több afrikai országgal). De veszélyes volna elfeledkeznünk arról, hogy történelmünk viszonylag kedvezőtlen futásában legalább ekkora része és felelőssége volt az ország mindenkori vezetőinek, akik – tudatlanságból, mohó önzésből, úrhatnámságból, nemtörődömségből, butaságból – újra és újra rosszul döntöttek. És az elmúlt 100-150 évben – amikor a társadalom már nem volt vasszigorral hallgatásra és mozdulatlanságra kényszerítve – felelősek vagyunk mi, az ország polgárai is azért, hogy az ország a folyamatos önrombolás útját járja. Nem, nem valami fölöttünk lebegő végzetnek, balsorsnak, hanem önmagunknak vagyunk az áldozatai.

Sántító történelem „A történelem azoknak a hazugságoknak az összessége, amelyekben megegyeztünk” – mondta állítólag Napóleon. Nem járt messze az igazságtól. Csak annyit jegyzek meg, hogy az okos nemzetek olyan hazugságokban egyeznek meg, amelyek előreviszik, lendítik országukat. A mi hazugságaink mintha túlontúl gyakran sántítanának. És ráadásul nem előre, hanem inkább visszafelé húznak.

Hurrá, jön a vihar! Nem vagyok felhevült anarchista. És még csak nem is azért örülök a világra és ránk szakadt válságnak, mert most végre méltán szidhatom a Wall Street urait és a magunk kis országának vezetőit, akik az elmúlt évtizedekben ránk hozták ezt a tengernyi bajt. Azért örülök, mert a válság nemcsak rombol, hanem megnyithatja az újrakezdés, az új megoldások keresésének lehetőségét is. Rádöbbentheti a világot, az országokat és az embereket, hogy a dolgok nem mehetnek tovább úgy, ahogy eddig mentek. Szüksége van a világnak, s különösen szükségünk van nekünk, itt a Duna–Tisza partján erre a fejbekólintásra. „El ne mulassz egy jó kis válságot!” – valahogy így szól egy közismert amerikai mondás. Mi pedig hajlamosak vagyunk erre az elmulasztásra. A világháború és a diktatúra két évtizede után a későkádárizmus émelyítő kompromisszuma és populista demagógiája elaltatott minket. A gulyáskommunizmus levében áztunk. Majd jó néhány évre a nyugati világ csillogása kápráztatott el minket. Aztán, nem egészen derült égből, de jött a villámcsapás. Az igazság órája. Felkészületlenül ért minket. Nemcsak gazdaságunk és intézményrendszerünk, de tudásunk, szaktudásunk is elavult, panaszkultúránk immár nem működött, országunk sorsát bambán, felelőtlenül, egymással civakodó politikusokra bíztuk volt, Európa nyelveit nem beszéltük, a világban végbemenő nagy változások adta lehetőségeket – kapkodva, az országot ide-oda rángatva – kihasználni nem tudtuk. Felocsúdva egy minden eresztékében nyikorgó országban találtuk magunkat. És egymásra mutogattunk ahelyett, hogy – legalább amíg a vihar tart – együtt dolgoztunk volna azon, hogy egy megújult ország megtalálja a helyét, szerepét egy átalakulóban lévő Európában és világban. A sok gazdasági, társadalmi, politikai teendő mellett azt a számos kiváló gondolkodó által megfogalmazott figyelmeztetést is komolyan

kellene végre vennünk, hogy egy ország ereje, szabadsága, autonómiája, sikere elsősorban azon múlik, hogy polgárai mennyire szabadok, autonómok, felelősségteljesek, törvénytisztelők, sikeresek, s mennyire szolidárisak egymással.

Ilyenek vagyunk? Nem. Erre nevelt s nevel-e minket történelmünk? Nem. Erre nevel-e minket közéletünk, közgondolkodásunk? Erre neveljük egymást? Az európai gondolkodás nagy hagyományain nőttünk, növünk fel? „Az értelem és az erkölcs” irányítja életünket (Kant)? Meg van-e bennünk „a bátorság a szabadságra” (Sartre, Fromm)? Fel tudunk-e lázadni a világ kegyetlen értelmetlensége ellen (Camus)? Munkálkodunk-e azon nap mint nap, hogy gazdag és autonóm személyiséggé váljunk (Foucault)? Képesek vagyunk-e válaszolni a világ kihívásaira, mert ha nem, akkor (Jung figyelmeztet erre), a világ válaszol helyettünk? Képesek vagyunk-e az örömre, képesek vagyunk-e „játszani” egy gondokkal teli világban (Huizinga, Rahner, Cseh Tamás)? Képesek vagyunk-e kitörni múltunk s rossz rutinjaink ketrecéből, képesek vagyunk-e „megváltozatni éltünket” (Rilke)? El tudunk-e számolni azokkal a bizonyos talentumokkal? Van-e erőnk arra, hogy keressük életünk értelmét egy esetleg értelmetlen világban (Derrida)? Megvan-e bennünk „a bátorság a létre” (Tillich)? „Szembe tudunk-e nézni az emberi lét bizonytalanságával” (Szókratész, Caputo)? Attól félek, hogy mindezekre a kérdésekre nemmel kell válaszolnunk. De itt az alkalom. A világot s minket ért sokk hatására talán felébredünk. Kellett ez a fejbekólintás, kellett ez a vihar. Mert: „Csendes tengereken nem születnek ügyes tengerészek” – figyelmeztet egy hajdani közmondás.

A romlás virágai (Ezeket a sorokat is régen, a nyolcvanas évek elején írtam. Jó volna, ha ma már egy szó sem volna igaz belőle.) Ha megkérdezné valaki, hogyan is állunk kultúra dolgában itt, ebben az országban, azt kellene válaszolnunk, hogy: jól is, meg rosszul is. A „kultúra” szónak ugyanis két jelentése van. Ha az egyiket vesszük, akkor ezt az országot csak dicséret illetheti; ha viszont a másikat, akkor az ítélet csak elmarasztaló lehet. Ha kultúrán a nemzet nagy szellemi-művészi teljesítményeinek összességét, vagyis az úgynevezett magaskultúrát értjük, akkor nem sok okunk lehet panaszra. Mert ha hajdan lovas nemzetként parádéztunk, s értünk el Európa mezsgyéjén némi sikereket (s szenvedtünk el jóval több kudarcot), ma több joggal és több sikerrel követelhetünk s kapunk helyet e gyülekezetben, midőn Bartók és Kodály, Ady és József Attila, Csontváry, Vasarely vagy a pentaton népdalok nemzeteként lépünk fel, és kérünk bebocsátást. S némi kegyes öncsalással még a nagy tudományos teljesítmények zászlaját is kitűzhetjük, gyakran ki is tűzzük, nem véve szigorúan figyelembe azt, hogy e teljesítmények többségét volt hazánkfiai az Óperenciás-tengeren túl érték el, csak ott érhették el, miután nem lelték volt honukat e hazában. Mindent egybevetve azonban nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a magyar kultúra nemzetközi viszonylatban is a nagy hagyományokkal, nagy teljesítményekkel rendelkező, gazdag kultúrák közé tartozik. A mérleg ezen a téren feltétlenül pozitív. Van azonban a „kultúra” szónak egy másik jelentése, a kultúrának magának egy másik vetülete, másik mezője is. S itt a mérlegünk már – az előzővel ellentétben – szembeszökően negatív. E másik vetületet, másik mezőt az úgynevezett mindennapi kultúra alkotja. A kultúra ugyanis nemcsak irodalmi művekből, zenei és képzőművészeti alkotásokból áll, hanem a mindennapi életet, mindennapi társadalmi együttélést lehetővé tevő és azt szabályozó

megannyi beidegződésből, ismeretből, normából s az emberitársadalmi együttélés általuk szabályozott mindennapi gyakorlatából. Ez a mindennapi kultúra vagy más szóval viselkedéskultúra éppannyira fontos, vagy talán bizonyos szempontból még fontosabb előfeltétele az emberi együttélésnek, mint a magaskultúra. Sőt, míg az irodalom, a zene, a képzőművészetek alkotóereje és társadalmi hatékonysága erősen hullámzik egy-egy társadalom története során, anélkül hogy ennek feltétlenül nagy hatása volna az emberitársadalmi állapotokra, addig, ezzel szemben, a mindennapi kultúra szintjének süllyedése és emelkedése közvetlenül és erősen hat a közösség s ezen belül minden ember életére, életének minőségére. Ezzel a mindennapi kultúrával, viselkedéskultúrával mi manapság nagyon is hadilábon állunk. Helyzetünk röviden és erősen sarkítva úgy fogalmazható meg, hogy a magaskultúra tekintetében fejlett, gazdaságilag közepesen fejlett, a mindennapi kultúra vagy viselkedéskultúra terén fejletlen vagy akár: elmaradott ország vagyunk. S ez az elmaradottság, mindennapi kultúránknak ez a leszakadása ma már olyan mérvű, hogy egyre inkább kerékkötőjévé válik az ország fejlődésének. Egyetlen haszna van, ha van, ennek a romlásnak. Talán az, hogy gazdag táptalaja irodalmi remekművek, zeneművek, műalkotások egész sorának. Baudelaire-rel szólva azt is mondhatnánk, hogy e remekművek is „a romlás virágai”.

Nők a gályán Hamar elmúlik a pillangókorszak, szélfútta hajak, libegő szoknyák, önfeledt táncok, keringők, játékok, flörtök korszaka, a fiatal élet szép, lebegő szabadsága. Aztán jön a házasság. Boldog, örömteli hónapok, évek. Jönnek a gyerekek. Felpezsdülő örömök és gondok. Örömök és aggodalmak, és a megfeszített munka – műhelyben, irodában, gyárban, a pult mögött –, hajnalban vinni-hozni a gyerekeket, kapaszkodni a villamoson, óvni őket a veszélyektől, tanulni velük, majd kuporgatni a pénzt nekik lakásra, másra. Mindezt a kifulladásig. Ha mindez sikerül, talán jön néhány szabadabb, levegősebb év; egy kis kirándulás/színház, utazás, kertészkedés/barátnők. Többnyire rövid közjáték. Mert jönnek az unokák. Öröm és kimerülés. És arról még nem is szóltam, hogy mire körülnéznének az életben, gyakran rájuk szakad önnön szüleik sorsa, betegsége, ápolása. Futkározás velük orvoshoz, később már napi feladatként ott lenni ágyuk mellett, tartani bennük a lelket, miközben önmagunk ereje is apad már. Fáj a térd, a hát, fel-feldobog a szív. És – fájdalmas, de tény, hogy – a hajdan lobogó hajú lányok közül nagyon sokaknak át kell élniük társuk elvesztését, esetleg a válás megalázó vesszőfutását, az egyedül maradás sivár fájdalmát vagy az érzelmileg kiürült házasság lélekölő nyomorúságát. De akárhogy is van, csodálatosak a nők. Mert mindezek ellenére képesek mosolyogni, képesek maguk körül derűt sugározni. Képesek a szeretetre. Amit mi, férfiak nem érdemlünk meg.

A konyha Mozartjai Mi ez a buzgalom, serénykedés, hóbort, őrület? Miért akar manapság mindenki a konyhában tenni-venni, tésztát gyúrni így, haluskát szaggatni úgy, húst pácolni amúgy. Miért írnak tucatcelebek tucatszakácskönyveket? Miért van hal a tortán? Miért világsztár Gordon Ramsay? Hogy kerül a húsimádók klubja a képernyőre (Merkel, Obama és Putyin szomszédságába)? Mi a titka Lajos Marinak? Miért forog a beszélgetés villamoson, fodrásznál, strandon, mindenhol a „hány dekát teszel bele”, „hány percig kell kavarni” körül? Miért lubickolunk tejben, vajban, pörköltszaftban, a krémek krémjében? Talán mert ez az egyetlen olyan terület, ahonnan az élet minden gondja-baja ki van zárva. Ahol nincs gyűlölet, nincs hazugság, nincs árulás, nincs fájdalom és félelem. Az egyetlen terület, ahova a politika még nem tört be. Mint az angyalok, lebegünk egy szép, színes, jó illatú, jó ízű világban, mintha az élet nem is szólna másról, mint a színek, illatok, ízek kellemes kavargásáról. Talán mert itt a feladatokat én tűzöm ki magam elé, és – szemben a mindennapi élettel – a feladatok/problémák itt gyönyörűségesen megoldódnak, a vágyak viszonylag könnyen beteljesednek. Talán mert itt mindenki szakértőnek érezheti magát, mint a futballban. Talán mert itt – főképp a tévés műsorokban – minden viszonylag könnyen megy. Terülj asztalkám. Ez a valóság égi mása. Itt nincs cekkercipelés, krumplihámozás, mosogatás, takarítás. Csak az alkotás. Mert igen, itt mindenki kiléphet önmaga hétköznapi, prózai lényéből, és egy kicsit Raffaellónak vagy akár Mozartnak képzelheti magát: a formátlan anyagból teremt valami remekművet. Talán mert sütés-főzés közben szép emlékek, hajdani ízek, illatok, meghitt együttlétek emléke ébred fel bennem.

Az énazonosságnak, az önmegerősítésnek is fontos forrása az ízek világa: „Nálunk ezt így, és nem úgy kelesztették, pácolták, sütötték!” – „Édesanyám így kavarta ki a tésztát, savanyította az uborkát!”, „Mifelénk olyan porhanyós volt a sonka, mint sehol máshol…” – s erre a beszélgetőtárs csak hasonló emlékekkel és győzelmi jelentésekkel válaszolhat. Folyik a nemes verseny, ami – szemben az élet versengéseivel – senkinek sem árt. Az emberi kapcsolatok széles skálája is megnyílik az ember előtt. Főzésről, sütésről, receptekről bárkivel, bármikor, bárhol jól el lehet beszélgetni (jobban, tartalmasabban, jóízűbben, mint az időjárásról), annak a veszélye nélkül, hogy az élet gondjai akár csak egy pillanatra felmerülnének. Arról nem is szólva, hogy a pörköltet kavargatva még az önzetlenségnek, az emberiség szolgálatának jóleső érzése is eláradhat bennünk, hiszen nemcsak magunknak, hanem a családunknak főzünk, és az emberiségnek, a világnak találjuk ki, alkotjuk meg a finomabbnál finomabb, egészségesebbnél egészségesebb falatokat. S különös jutalom is vár minket. Az, hogy a konyhában végre csend van, végre egyedül lehetünk, elmerülhetünk a munkánkban olyan áhítattal, mint annak idején Schubert vagy Schumann merült el a zeneszerzésben. És nem kell hallanunk legalább egy-két órára, hogy kívül a világ és az élet idegtépően recseg-ropog.

Jelzős szerkezetek Pongyola ország Felemás ország Lassúcska ország Következmények nélküli ország Pannonia – Hunnia Magyarország, mennyország „Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító…” Magyarország über alles Magyarország unter alles

Magyarország: Volt – Nincs…?{44} 2008 decemberében a HVG szerkesztősége lehetővé tette, hogy – jön a szilveszter – feltegyünk néhány furcsa, szokatlan kérdést. Azért, hogy egy kicsit meglepődjön a kérdezett; hogy egy kicsit kizökkenjen, s kizökkenjünk mindannyian gondolkodásunk rossz rutinjaiból, a napi politika s az ország napi gondjainak zakatolásából; hogy eljátsszunk egy-két képtelen (vagy nem is annyira képtelen) ötlettel: hátha ráhibázunk valami fontos problémára, új lehetőségre. Ezer emberrel készült telefonos interjú. A válaszokat nem elemzem részletesen, inkább csak kiindulópontként vagy kontrasztként használom őket néhány (komolytalan/komoly?) gondolat kifejtéséhez. * Régen érdekel az a kérdés, hogy mi történne, ha Magyarország egyik napról a másikra, se szó, se beszéd, eltűnne a Föld színéről. Lekerülne a világtérképről. Észrevenné-e a világ? Kik vennék észre? Kik sajnálnák, illetve örülnének neki, hogy ez megesett? Mit vesztene (vagy nyerne) a világ ezzel a furcsa kataklizmával? Több szempontból is fontosnak tartom, hogy elgondolkozzunk ezeken és az ezekhez hasonló kérdéseken. Egyrészt, mert kíméletlenül éles fénnyel világítanának rá arra, hogy – meglátásunk szerint – mi a helye és értéke Magyarországnak a világban; és másrészt, mert rávilágítanának arra is, hogy – érzésünk szerint – a rokonszenvek és ellenszenvek milyen európai erőterében mozog/feszeng ez az ország. Az természetes, hogy válaszolóink úgy vélik, közvetlen szomszédaink figyelnének föl leginkább arra, hogy eltűntünk (románok, szlovákok, horvátok, osztrákok és mások); a távolabbi nemzetek közül csak a németek és lengyelek kapnák fel a fejüket; a franciák, olaszok, angolok, amerikaiak szinte a fülük botját sem mozdítanák.

De játsszunk el számok és statisztikák nélkül is a gondolattal. Kérdezzük meg újra: Ki venné észre eltűnésünket? Közvetlen szomszédaink minden bizonnyal felfigyelnének a dologra. Nem kis meglepetéssel és talán némi kárörömmel. De azért egy darabig nem tudnának mit kezdeni magukkal meg a dologgal. Azzal, hogy ki honnan, hova, meddig vonuljon be az immár lakatlan területre. Talán még össze is vesznének. Talán még arra is ráébrednének, hogy nem is volt olyan rossz ötlet az, hogy Magyarország szorongott közöttük. Sőt, talán arra is rájönnének, hogy a legjobb megoldás a béke és az együttműködés lett volna e régióban. Ebben a pillanatban újra felbukkanhatnánk, és leülhetnénk egy új kelet-közép-európai együttműködés kerekasztala köré. – Álom, utópia, de azért lehet, hogy a kerekasztalt ácsolják már valahol. Kompország: Magyarország elsüllyedne. A Duna lassan feltöltené a mélyedést, amit maga mögött hagyott. Kialakulna újra a hajdani Pannon-tenger. S mit tesz Isten: kompjárat indulna Pozsony és Temesvár, Bécs és Arad, Kassa és Zágráb között. Német, holland, olasz, francia jachtok szelnék a hullámokat. S a turisták ámulvabámulva néznék a mélyben e kis Antarktisz elsüllyedt városait, falvait, templomait, egy hajdanvolt nép hajdanvolt dicsőséges Parlamentjét. A lengyeleket egy pillanatra szíven ütné a dolog, elmorzsolnának néhány könnycseppet az állítólag ősi lengyel–magyar barátság emlékére, meg mondjuk Báthoryra emlékezve. – Az Oroszok végképp Ausztriába terveznék a nagy gáztároló megépítését, és gyorsan rátennék a kezüket a MOL-ra. – A franciák? Politikusaik szívéről leesne az a kis kavics vagy porszem, ami talán ott sem volt soha, bár ott lehetett volna Trianon miatt. Néhány értelmiségi talán emlegetné 1956-ot. A borászok újra Tokay-ként címkéznék a boraikat. A németek? Emlékmúzeumot állítanának hajdan idevándorolt honfitársaik emlékére; kiadnák újra Pukánszky Béla könyvét az erdélyi szász irodalomról; a Lufthansa járatait késedelem nélkül Bukarestbe és Belgrádba irányítanák; kancellárjuk baráti körben megemlékezne Antall Józsefről; Márai életműkiadást indítanának; és Herder boldogan forogna a sírjában.

Az angolok megkönnyebbülnének: soha senki nem dörgölhetné már az orruk alá a hat-hármat. – A spanyolok Puskás öcsit végképp hazájuk fiának fogadnák. – Az amerikaiak? A CIA, a Világbank, az IMF szakértői villámgyorsan felmérnék a helyzetet, és megállapítanák, hogy világpolitikai, hadügyi, gazdasági, pénzügyi szempontból nem jelent semmit a távoli Kelet-Európában megjelent fekete lyuk, és lezárnák az aktákat. Sokan emlékeznének még Kossuthra, néhányan Klapkára, sokkal többen Gábor Zsazsára és Szilárd Leóra vagy Teller Edére, ámbár többségük nem tudná, hogy az elsüllyedt országból keveredtek oda ki. Brüsszelben némi megkönnyebbüléssel vennék tudomásul egy izgága, problémákkal teli ország udvarias és csöndes kimúlását, és kiszámítanák, hogy mennyi pénzt spórolnak meg ezzel. A zenészek tovább játszanák Lisztet, Bartókot, Kurtágot. – A nyelvészek meg izgalommal csapnának le egy frissiben halott nyelv tanulmányozásának lehetőségére. De elég is már ezekből a bohócpéldákból. Csak azért soroltam őket, hogy rádöbbenjünk: előbb-utóbb el kellene érnünk azt, hogy a világnak az a bizonyos gyémánttengelye is megrezzenjen, megbicsakoljon egy kicsit, vagy nagyon, ha ez az ország kiesne a világ országainak közösségéből. Más szóval: föl kellene kerülnünk a világtérképre. Itt az ideje, hogy komolyan és rendszeresen gondolkozzunk azon, hogyan érhetnénk el ezt a célt. Lehetőség sok van, de mi egyelőre nem nagyon keressük őket. Kamasz demokráciánkban egyelőre csak civakodunk, kapkodunk, forgunk saját keserű levünkben. Pedig más országok, kis országok is éltek már a lehetőségekkel. Igaz, sokkal korábban kezdték, mint mi. Ha például Hollandiát öntené el az emelkedő tenger, akkor jó időre megbénulna a hajózás, zavar támadna a bank- és biztosító-piacon, bezárnák mindenhol a Shell kutakat, és nem volna krizantém a temetőkbe. Ezt világszerte észrevennék. – Ha Finnország süllyedne el a hóban, hamarosan feledésbe merülne a Nokia név, de eltűnne annak egyik leglátványosabb bizonyítéka is, hogy milyen sikereket érhet el egy társadalom, ha komolyan veszi az oktatás ügyét; és ráadásul még sok pénzt is szán rá. – Ausztriával, hegyeivel, zúgó patakjaival, barokk városaival egy soha nem volt idilli s harmonikus életforma,

csillogó Bécsével pedig az európai kultúra egyik sugárzó központja tűnne el. Világszerte milliók siratnák. – Ha Olaszországot, Rómát, Firenzét, Velencét, Milánót öntené el véglegesen a tenger, halálos sebet kapna Európa. Mindesetre jó lesz vigyázni erre a törékeny kontinensre. S benne a talán még törékenyebb Magyarországra. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy néha bosszantásból mondogatom ismerőseimnek, hogy én egyáltalában nem bánnám, ha II. Józsefnek legalább a nyelvrendeletét nem vágták volna sutba a magyar rendek. Mert akkor ma magyarul s németül egyaránt folyékonyan beszélne mindenki ebben az országban, nem is szólva arról, hogy nemcsak Arany Jánost, Adyt, Kosztolányit, Krúdyt, hanem Goethét, Heinét, Rilkét, Thomas Mannt is olvasnák (eredetiben) a magyar nebulók (nagyon rájuk férne, nagyon ránk férne). S mindannyian úgy sétálgatnánk ide-oda a világban, mint igazi európai polgárok. Nem hiszem, hogy ez a kétnyelvűség megártott volna, megártana nekünk vagy a magyar és az európai kultúrának.

Ferenc Jóska és Freud Koronázására Pest-Budára jött Ferenc József császár. És – a fáma szerint – ünnepi beszédében komoly freudi elszólásba keveredett. Valószínűleg csillogtatni akarta (szövegíróinak hada csillogtatni akarta) történeti tájékozottságát. Széchenyit idézve („Magyarország nem volt, hanem lesz”) így szólt: „Magyarország nem volt… hanem nincs.” Ezen akkor megdöbbenhetett a kacagányos/darutollas úri közönség. Ma, az első pillanatban jót nevetünk a dolgon – de a következő pillanatban kicsit elszorul a szívünk. Csak nem volt igaza? Vigasztalásul Esterházy Péterhez fordulunk. Ő írja valahol, hogy Magyarország: „Kicsi, fantasztikus, jelentéktelen.” Igen, kicsik vagyunk. Ezt már úgy-ahogy (nem teljesen) elfogadtuk. Aztán megdobban a szívünk: Igen, persze, ki ne tudná, fantasztikusak vagyunk. De máris jön a feketeleves: Jelentéktelenek vagyunk. Igen, Magyarország lakossága még másfél ezreléke sincs a világ lakosságának, és GDP-je alig fél százaléka a világ össztermelési értékének. Stratégiai jelentőségünk – mióta már Taszár is Romániába költözött – mérhetetlenül csekély. 1989 után már Európában is kezdtek elfelejteni minket. Mostanában Brüsszel időnként ide-idepillant, és a fejét csóválja. De New Yorkból, Rio de Janeiróból, Pekingből, Fokvárosból errefelé nézve már átsuhan rajtunk a tekintet. Pedig az, hogy kicsik vagyunk, nem mentség. Svájcnak hét és fél millió lakosa van. Mégis rajta van a térképen. Nagyon is.

Találjuk ki … Mit is? Találjunk ki egy jobb országot? (Érdemes?) Találjunk ki egy jobb világot? (Lehet?) Találjuk ki jobban az életünket? (Nem találták-e ki már helyettünk?) Azt, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal? (Nem túl nagy a kudarc veszélye?) Hogy honnan hova akarunk eljutni ebben az életben? (Van hova?) Találjuk ki jobban emberi kapcsolatainkat? (Vannak még?) Találjuk ki, hogy kik vagyunk? Hogy kik legyünk? (Fontos volna.) Találjuk ki, hogyan alakíthatjuk az életünket sorssá? (Nem veszélyes?) Hogy van-e, s ha van, mi a szerepe az emberiségnek a végtelen világmindenségben? (Van-e egyáltalában szerepe? Nem a bozonok, leptonok, kvarkok, szupersztringek a főszereplők?) Találjuk ki, hogy mi a célja, értelme életünknek? (Kitalálható?) Találjuk ki…?

Diana hercegnő Emlékszem Diana hercegnő temetésére. London utcáin haladt végig a gyászmenet. A Westminster környékén a BBC riportere az út szélén állóktól kérdezgette, hogy mit éreznek ezekben a szomorú percekben. Az egyik hölgy, sírással küszködve, nem tudott azonnal válaszolni. Majd a könnyei közt mosolyogva, hüppögve csak annyit mondott: „It’s nice to be British.” Vagyis, hogy jó, szép, örömteli angolnak lenni. Még ezekben a gyászos pillanatokban is. Mert egy egész nemzet kíséri szeretettel, méltósággal utolsó útjára egy kiváló honfitársát. Amikor majd Magyarországon is azt érezzük, hogy: jó, örömteli, nagyszerű magyarnak lenni, akkor már minden bizonnyal itt lesz, ha nem is a Kánaán, de itt lesz a remény. *

A HATALOM EREJE ÉS BUTASÁGA

A hatalom hatalma

Fordulópont Két nagy fordulópont volt az életemben. Íme, az egyik.{45} 1944-ben, egy hűvös márciusi reggelen szakadt rám a döbbenet, hogy eltűnt a „Tündérkert”, vége szakadt az önfeledt, boldog gyerekkori létezésnek. A világ egy pillanat alatt értelmetlenné, üressé, elfogadhatatlanná válhat. Nemcsak Nagyerdő van, biciklizés és Balaton, hanem erőszak, pusztulás és rettenet. Édesapámmal és bátyámmal a város evangélikus templomából kilépve erősödő motorzúgást hallottunk. Majd hamarosan ott dübörgött előttünk porosan, piszkosan, csatakosan az oldalkocsis német motorok, zörgő Volkswagenek, dízelfüstbe burkolózó ponyvás teherautók sora, rajtuk, bennük gubbasztó sisakos, géppisztolyos katonákkal. A következő vasárnap már német ejtőernyősök randalíroztak a város korzóján. Megjelent az ellenség, a hatalom, az erőszak, a vigyorgó halálfej a városban és mindannyiunk életében. Ebben a pillanatban űzettem ki a Tündérkertből; ebben a pillanatban hullottam ki a boldog gyerekkor bölcsőjéből; ebben a pillanatban váltam hirtelen, tizenöt évesen, felnőtté; ebben a pillanatban kerültem bele egy durva, erőszakos, értelmetlen világba, amelynek aztán évtizedekig foglya maradtam. Láttam a halálmeneteket, a hóba-jégbe fagyott katonákat, a rettenetes sebekben vergődő lovakat az ostromlott Buda havas-jeges-véres utcáin. Ettől a naptól fogva nem voltam otthon ebben a világban. Ami addig evidens és értelmes volt, az elkövetkező hónapokban, években, évtizedekben érthetetlenné és értelmetlenné vált. Persze a bajok nem itt kezdődtek. Mármint a történelemben.

Nem maradt ördög a pokolban Történelme során az emberiség nagyszerű teljesítményekre volt képes. De képes volt rettenetes pusztításra is. Nem szívesen hallunk ilyesmit, pedig tény, hogy ez a történet megírható úgy is, mint a népirtások története. Hordák tíz- és százezreit, törzsek, etnikumok, városállamok, államok sokaságát pusztították el háborúk, inváziók és környezeti katasztrófák. Közülük a legtöbb nyomtalanul tűnt el, vagy alig hagyott nyomot maga után. Alig hagyott mást, mint néhány eszközt, betört koponyát, temetkezési helyet, homokba süllyedt romokat. A kiváló angol történész, Arnold Toynbee (1972) két tucat civilizációt sorol fel, amelyek többsége szinte nyomtalanul merült feledésbe. Az indus, az égei, a hettita, a sumer és akkád, a szíriai, a perzsa és így tovább. A háborúkat a XX. századig gyakran kísérte népirtás. A „Jaj a legyőzötteknek!” elve újra és újra érvényesült. Babilon és Sumer, Karthágó és Róma bukását, a nagy népvándorlásokat, a mongol és a török inváziókat, Észak-, Közép- és Dél-Amerika meghódítását, Afrika gyarmatosítását (előbb az arabok, majd később az európaiak által) mind népirtások kísérték. A gyarmatosítás utáni háborúk Kongóban és Kambodzsában, Szomáliában, Luandában, Szudánban és másutt mind a népirtások jegyében folytak és folynak. „Nem maradt ördög a pokolban. Mindannyian Luandában vannak” – jegyezte meg az ottani vérfürdő egyik szemtanúja. A civilizációjával és civilizáltságával kérkedő Európa talán még ezeknél is rosszabbul vizsgázott a XX. században. Két világháborúban, a haláltáborokban, az orosz és a balkáni polgárháborúkban nyolcvan-százmillió ember pusztult el. Mondhatja-e bárki, hogy ezeknek az áldozatoknak otthonuk volt ez a világ? Otthona volt-e ez az univerzum annak a sok millió asszonynak és gyereknek, fiatalnak és öregnek, akinek kínhalált kellett halnia a haladásnak e dicsőséges századában?

A szabadság és a nátha Nagyon rossz és nyomorúságos, ugyanakkor meglehetősen kényelmes a rablét. Nyomorúságos, mert fázik és éhezik az ember. Nyomorúságos, mert megfosztja az embert az élet ezer lehetőségétől és örömétől. Ámde, mindennek ellenére, megvannak a rabélet kényelmei és csábításai is, különösen, ha metaforikus értelemben használjuk a börtön fogalmát, és a szabadság hiányának például azt az állapotát értjük rajta, amelyben az államszocializmus évtizedeiben élt többek között a magyar társadalom. Rossz és nyomorúságos állapot volt ez, de egyben kényelmes is, mert a rablét a gyerekkori felelőtlenség állapotában tartotta az embereket. A szocialista oligarchia minden döntés jogát magának tartotta meg, kizárt mindenki mást a politikából és a közéletből, ezzel azonban egyúttal mentesítette is az embereket minden felelősség alól. A felelőtlenség mennyországában és poklában tartotta őket negyven éven át. Erről jut eszembe egy furcsa találkozás. Egyszer, az ötvenes években, egy hideg, ködös novemberi napon összefutottam egy barátommal valahol a Körúton. Köhögött, tüsszögött, alig látott a náthától. Én mint tisztes és jól nevelt polgár előhozakodtam a szokásos ostobácska jó tanácsokkal. – Miért mászkálsz az utcán; menj haza, feküdj le, igyál sok teát; kanalazd a hecsedlilekvárt (mert akkoriban citrom nem volt kapható) és így tovább, de ő minderre csak a fejét ingatta. – Nem… nem… nem érdemes … úgysem használ… – De hát miért nem akarsz segíteni magadon? – förmedtem rá végül. – Mert nem lehet. Mert amíg az oroszok itt vannak, úgysem lehet semmin sem segíteni. Addig úgyis minden reménytelen…

Egy bizonyos szempontból igaza volt. Uraink s parancsolóink valóban átfogó módon tették életünket nyomorúságossá. Másfelől azonban ez a makacs egyoldalúság jól jellemezte azt a hamis tudatot, ami mindnyájunkban kialakult azokban az években. Abban az illúzióban éltünk, hogy ha egyszer megszabadulunk diktátorainktól, akkor életünk minden problémája egy csapásra megoldódik. Amikor aztán eljött a szabadság, és problémáink többsége változatlanul megoldatlan maradt, becsapva éreztük magunkat. Megdöbbentett minket az, hogy még egy szabad és demokratikus társadalomban is lehetnek problémák. Sőt, még náthásak is lehetünk.

Lángossütők és hazaárulók Az ötvenes, hatvanas években a hivatalos politika bűntudattal helyettesítette be a közösségi tudatot. Gondoljunk csak azokra a propagandahullámokra, amelyek a szakmunkásokat „munkásarisztokratának” vagy „kispolgárnak” bélyegezték – a segédmunkások millióit „lumpenproletárnak” – a volt nagy- s középgazdákat „kulákoknak” – a középgazdákat és a kisgazdák jelentős hányadát „ingadozónak” – majd később a második gazdaságban szerencsét próbáló, az ország lakosságának hatvan százalékát kitevő családokat „harácsolóknak”, „lángossütőknek”, „maszeknak” – az értelmiséget a „régi rend kiszolgálójának” – az ország népét csak úgy mindenestül „fasisztának” bélyegezték. És kíméletlenül lecsaptak az úgymond „osztályellenségekre”, „lógósokra”, „munkakerülőkre”, „hőbörgőkre”. Rájuk égetve ezeket a bélyegeket, a hatalom a félelem szűk karámjaiba terelte az embereket, megzavarta öntudatukat, önbecsülésüket, gyengítve bennük azt a hitet, hogy állampolgárként igenis jogaik vannak, joguk van a biztonságra és a szabadságra. A stigmatizálás veszélyes fegyverét ma is forgatják különböző erők, hordák, hatalmak. Messze a középkorba s még tovább visszanyúló gyakorlata (boszorkány- és eretneküldözések) ma is széles körben elterjedt. Nálunk, Magyarországon elsősorban a „Nacionalisták!” – „Fasiszták!” – „Hazaárulók” – „Kommunisták!” – „Populisták!” – „Kozmopoliták!” mérgezett nyilai repkednek, s teszik lehetetlenné az ellenfelek közeledését, a higgadt társadalmi párbeszéd kialakulását. De még nagy hagyományú demokráciákban is előfordul, hogy a megbélyegzés veszedelmes (és kétélű) fegyverével élnek. Gondoljunk csak arra, amikor Bush elnök a „Gonoszság tengelyét” emlegette, és ezzel, akarva-akaratlan, az egész iszlám világot magára, Amerikára haragította.

„Te nagyon gőgös vagy, elvtársnő.” Szerencsére nincs már egypártrendszer, nincs olyan politikai párt, amely képes volna rendszeresen megnyomorítani az embereket. De azért hallgassák meg ezt a történetet. Hátha ma is tanulhatunk belőle. 1978-ban készült az Angi Vera című film. Szívszorongató. A negyvenes évek végén játszódik. Egy pártiskolán szervezett tanfolyamot mutat be, amelyre lelkes emberek csapata sereglett össze. Minden rendben halad, mígnem egy napon megjelenik közöttük a Központ kiküldötte, és egy-két nap alatt rendszeres alapossággal megtöri bennük, sorban mindenkiben, önnön értékük tudatát. Tizenkilences szolgálatok, munkásmozgalmi múlt, részvétel az ellenállásban: beléjük sulykolja, hogy mindez nem érdem, nem érték, hanem épp ellenkezőleg: csak a túlzott, individualista önérzet és gőg forrása. „A proletárdiktatúra alatt zászlóaljparancsnok voltam!” – „Látod, ezt a szektás gőgöt kell kiirtanod, elvtárs. Felül kell vizsgálnod az egész múltadat, tudnod kell, hogy nem te vagy a mozgalom, és hogy nagyon sok még a tennivalód.” „Gyakran beszélek nekik az illegalitásról, a börtönről. – És nem érzed, hogy ezzel csak magadat emeled ki, hogy más kiváló elvtársak elé helyezed magad? Pártunk vezetői elé?” „Te nagyon gőgös vagy, elvtársnő.” És így tovább. S hogy mindezzel szemben mi az érték? – azt mindenkor és minden esetben a Központ határozza meg. Az értékek tehát elrejtetnek, s így kialakul a félelemnek és szorongásnak az a légköre, amelyben senki sem tudja, hogy mikor viselkedik helyesen s mikor helytelenül, mikor tesz eleget s mikor nem a kívánalmaknak. „Kérem, én nem tudom, kimondhatom-e, de én mindig és általában félek! Sose tudom, hogy jót mondok-e vagy valami helytelent” – vallja be szorongva az iskola egyik résztvevője. A kíméletlen függőségben tartásnak megvolt korábban is a maga torz formája s gyakorlata a magyar társadalomban. Többek állítása

szerint például a háború előtt a tiszttartók és ispánok között aranyszabályként forgott a fegyelmezésnek az az elve, hogy: ha a paraszt valamit jól csinált, akkor meg kell büntetni érte; ha valamit rosszul csinált, vagy tetszés szerint bármikor, ok nélkül meg kell jutalmazni. A lényeg az, hogy sohase tudja, mikor miért várhat büntetést, illetve jutalmat. Így nem hivatkozhat majd jogokra, normákra, szabályokra: a teljes kiszolgáltatottság és bizonytalanság állapotában kell élnie. Érdekes volna tudni, hogy ma mire épül az emberek öntudata, önbecsülése. Ma nem a politikai pártok roncsolják az emberek öntudatát, önképét, önbecsülését. Hanem maga a történelem. Az 1989 óta folyó nagy átalakulás. Kiváló szakmunkás, betanított munkás, bányász voltál, a kohó leállt volna nélküled. Ma semmit sem ér már a tudásod. Nincs rád szükség. Volt egy kis háztájid, ott te voltál a gazda. Te döntöttél, hogy mit termelj, hány állatot tarts. Most nem érted, hogy a disznót, kacsát, amit felnevelsz, miért nem tudod eladni, s miért kell levágni utolsó tehened, kivágni utolsó szőlősoraidat. Megbecsült kishivatalnok voltál a TSZ-ben, gyárban, most mit kezdesz magaddal, mit kínálnak a tudásodért? Semmit? S ha szerencséd van, s valahol munkához jutsz, a megszégyenítően alacsony minimálbér jelzi, hogy ez az új világ szinte semmire sem értékel téged. 1989 óta milliók vesztették el így önmagukat.

Addig kell pofozni a pácienst… Nepp József egyik Zime-Zum rajzfilmjében egy festő portrét fest pácienséről. A portrén azonban egy kék-zöld pacsnikból álló, teljesen torz figura kerekedik ki, amely egyáltalában nem hasonlít a pácienshez. Ez utóbbi, amikor meglátja a képet, tiltakozik, és semmiképpen sem akar fizetni. Több se kell azonban a festőnek, nekiesik, és addig püföli, tépi, veri, cibálja szegényt, amíg végül is a képen látható torz figurához hasonlóvá kékül-zöldül-torzul. A szerencsétlen páciens végül a tükörbe néz, és elrettenve látja azt, amit lát. Vagyis itt ahelyett, hogy a kép ábrázolná az embert, végül is az ember ábrázolja a képet. Nem rólunk szól ez a filmecske? A politika addig pofoz minket, amíg olyanok nem leszünk, amilyennek ő akar látni minket.

Olvassuk a Pravdát A közismert hajdani viccben Molotov panaszkodik Sztálinnak, hogy nem érti: járta az országot, és egészen más dolgokat látott, mint amit a Pravda ír. Sztálin megtömi a pipáját, és csendesen így szól: Molotov elvtárs, maga csak olvassa a Pravdát. Ez így rendben is van. A baj csak az, hogy Sztálin ide vagy oda, ma Magyarországon mindenki a maga Pravdáját olvassa. Ha balra húz a szíve, akkor mondjuk csak a Népszavát olvassa, és semmi mást. Ha jobbra hajlik, akkor mondjuk a Magyar Nemzetet és semmi mást. Vagyis csak azt olvassa, amit szeretne hallani. Ami megerősíti hitében és tévhiteiben. Ami simogatja. Ami megnyugtatja. Ami csökkenti szorongásait. Ami folyton-folyvást lobbanékony olajat csöpögtet indulataira. Olyannak akarja látni a világot, amilyennek szeretné, s lapja ezt a kancsal képet festi fel elé. Hallani sem akar ellenérveket, olyan híreket, amelyek megingathatnák törékeny biztonságában. Azt akarja olvasni, hallani, hogy ő, csak ő a jó; csak ő igaz polgár vagy hazafi; a másik tábor a gonoszok, az országárulók gyülevész hada. Nem gondolkodni, érteni akar, hanem forogni saját világának kellemesen langyos levében. Térdepelünk az álkonzervativizmus, álliberalizmus, ál-szociáldemokrácia hamis oltárai előtt. A mai napig folyik az ország butítása. Mindannyiunk önbutítása. Sztálin elvtárs mosolyogva forog a sírjában.

Gyanús! „Mindig van valami gyanús abban, ha egy értelmiségi a győztesek oldalán áll.” Václav Havel

Három mázsa táp Gyakran rombolták az emberek szabadságát azzal, hogy kiszakították őket megszokott életformájukból, aztán magukra hagyták őket: boldoguljanak egy számukra idegen világban. Egyetlen példát idézek, a hetvenes/nyolcvanas évek fordulójáról erre a jól ismert és sokszor felhánytorgatott, de világszerte megfékezhetetlen folyamatra. Az akkoriban népszerű Új Tükör című hetilap egy cikkéből idézek. Egy gyorsan és szépen fejlődő vidéki nagyvárosunk hajdani kertségeit gyalulta évek, évtizedek óta simára az építőipar, hogy a kertes házak helyére jóval több ember számára lakást nyújtó házgyári betonkolosszusait felépíthesse. Ez a gazdaságos, mondták az illetékesek, és némi kártérítésen és egy betonlakáson kívül mást nem adhattak azoknak a többnyire idősebb embereknek, akik inkább maradtak volna ott, ahol voltak, de akiket kertes házukból egy bérház valamelyik emeletére kényszerítette át jó vagy balszerencséjük. S most idézem az említett cikkből egy párbeszéd néhány sorát: „– Legalább egy telket adott volna a tanács. Ami nincs messze a buszmegállótól, és amin ezt-azt termelni lehetne… Nekem évente 20-25 ezer forint haszon volt a kerten… – Nem akarnak most már egy kicsit nyugodtabb életet élni, üdülni, világot látni? – tapogatózom. – Nem tudunk mi már szórakozni, nem szoktunk hozzá – legyint az asszony. – Pestre felmenni két embernek négyszáz forint! Az három mázsa táp!” Tanulságos és megrendítő válasz. Jelzi, hogy mennyire nem lehet elszakadni egyik napról, de még egyik évről a másikra sem egy adott életformától, adott viselkedéskultúrától. Ha valaki életének, mozdulatainak, gondolatainak, emberi kapcsolatainak az adott

értelmet és formát – anélkül, hogy idealizálni akarnám ezt a mindennapjaiban nehéz, nélkülözésekkel, de örömökkel is teli életformát –, hogy háza körül s a kertben tevékenykedett, palántáinak és háziállatainak gyarapodásán buzgólkodott, fát vágott és a kútról vizet hozott, életének minden percével gazdálkodott: ez az ember minden bizonnyal élvezi a távfűtéses-meleg vizes, száraz és napfényes lakótelepi lakás fizikai kényelmét; de az esetek többségében minden bizonnyal igen nagy árat fizet ezért. Mert ha akarja, ha nem, magával hozza ide korábbi élete mozdulatait, gondolatait, vágyait, egész viselkedéskultúráját, ide, ahol mindennek már semmi értelme és semmi funkciója sincs. Aki egész életében a szorgalmas tevékenység és a csendes anyagi gyarapodás értékvilágában és életformájában élt, az alig-alig állhat át csak úgy, minden további nélkül az élet puszta élvezésének, az életörömök keresésének életformájára s értékrendszerére. Ő, amikor már összkomfortos lakótelepi lakásban lakik, s nem lesz soha többé kertje vagy baromfiudvara, még akkor is takarmánykilókban és tápárakban, korábbi életének mértékegységeiben méri a világ dolgait. (És annak idején mi, tősgyökeres városi polgárok, otromba módon, szégyenszemre mennyit viccelődtünk a vadonatúj lakótelepi lakásuk erkélyén titokban disznót hizlaló szegény száműzötteken!) Az „életvilág” elpusztítása korántsem csak a kádárista Magyarország problémája volt. Az elmúlt évtizedekben világszerte emberek/családok százmillióinak mindennapi életét, életvilágát (kertjét, házát, iskoláját, szokásait, gyerekkorát, szomszédságát) zilálta szét, rombolta le, dózerolta el, robbantotta fel a szervező, rendező, hódító, racionalizáló, a történelmet alakítani próbáló hideg értelem. Valami ilyesmiről írt Radnóti Miklós „Nem tudhatom…” című versében, 1944-ben, amikor hatalmas történelmi erők, szigorúan racionális politikai és katonai meggondolások – jogosan-jogtalanul – pusztították világszerte ezt a bizonyos életvilágot. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház, s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg;

A hatalom butasága

Játékelmélet – halálelmélet Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, a hidegháború leghidegebb és legőrültebb éveiben az amerikai katonai stratégák, s velük együtt a játékelmélet kiváló tudósai azt számolgatták vészes komolysággal, hogy mekkora kockázattal járna egy atomháború elindítása, illetve – szerényebben – egy atomháborúban való részvétel. Az atomháború játékelméleti szimulálásaiban többek között azt mérlegelték, hogy mi az a határ, ameddig a győzelem érdekében érdemes elemezni. Vagyis magyarul, hány emberi életet ér meg a győzelem. Az áldozatok még elfogadható számával kapcsolatban a kérdés egyik legkiválóbb akkori szakértője, Anatol Rapoport (1964) például a következőket írta: „Ha 180 millió halott [vagyis Amerika teljes akkori népessége] túl nagy ár volna azért, hogy megbüntessük az agresszort, mégis milyen árat volnánk hajlandók fizetni érte?… Számos amerikaival megvitattam e kérdést, és átlagosan körülbelül 15 perces eszmecsere után az általuk még elfogadhatónak ítélt ár a 10 és a 60 millió halott között mozgott, de többségüknél közelebb az utóbbi számhoz.”{46} Rapoport szerint az ilyen képtelen konklúziók elsősorban annak a következményei, hogy a stratégák a nemzetközi konfliktusokat zéró összegű játszmáknak tekintették, vagyis olyan játszmáknak, amelyben az egyik fél csak a másik rovására nyerhet. Ha mi nem semmisítjük meg őket, ők semmisítenek meg minket. Csányi Vilmos szerint az, hogy nem tört ki az atomháború, a legerősebb bizonyítéka annak, hogy az ember alapvetően nem agresszív, hanem kooperatív lény. Lehet, hogy igaza van. De ha a Duna–Tisza partján szétnézek, nem látom ennek az erős kooperációs készségnek a tanújeleit. Persze nálunk most nem atombombák körül folyik a vita. Az országot állandó lázas állapotban tartó marakodás csak az emberek lelkét és életét mérgezi meg. Tízmillió emberét. Ez elég nagy arány, nagy ár, amit ostobaságunkért fizetünk.

Haditengerészet Ismerik a történetet: „Haditengerészeti tiszt: Kérem, hogy az ütközés elkerülésére módosítsa pályáját 15 fokkal észak felé. Civil: Javaslom, hogy az ütközés elkerülésére Önök módosítsák pályájukat 15 fokkal dél felé. Haditengerészeti tiszt: Itt az Egyesült Államok Haditengerészetének hajóskapitánya beszél. Ismétlem, módosítsanak pályát. Civil: Nem. És ismétlem, Önök módosítsák pályájukat. Haditengerészeti tiszt: Ez itt az Enterprise repülőgép-anyahajó. Az Egyesült Államok Haditengerészetének nagyméretű hajója. Azonnal módosítsák pályájukat! Civil: Ez itt egy világítótorony: Döntsenek.” Mintha magunkra ismernénk. Dagad a keblünk, fenn a vitorla, hajózunk vaktában, rosszabbnál rosszabb döntéseket hozunk, aztán csodálkozunk, hogy belefutunk a sziklafalba. Ami lehet a válság, lehet az IMF, lehet Brüsszel, és lehet saját ostobaságunk.

Popeye és a relativitáselmélet Láttam egyszer egy remek rajzfilmet. Popeye mint hajóskapitány mindenáron fel akarja húzni, egy csörlő segítségével, a tengerfenéken megakadt horgonyt. Húzza, húzza, s nagy buzgalmában nem veszi észre, hogy nem a hajó húzza föl a felszínre a horgonyt, hanem a horgony húzza le a víz alá a hajót s rajta a csörlőt még a víz alatt is önfeledten tekerő kapitányt. Igen, előfordulhat, hogy a politika azt hiszi, felfelé húzza az ország horgonyát. És nagy akarásában vagy akarnokságában észre sem veszi, hogy a víz alá húzza le az országot és önmagát.

Kalapács Találó, bár nem a magyar politikusokról mondta Abraham Maslow, a híres pszichológus azt, hogy: „Ha csak egyetlen szerszámod van, egy kalapács, akkor minden problémát szegnek látsz.”

Tom and Jerry A kádári kultúrpolitika ügyesen bánt csodafegyverével, a TTT-vel. Volt, akiket Tiltott, volt, akiket Tűrt, és volt, akiket Támogatott. Ezzel a megosztással jól kordában tudta tartani az értelmiséget. A hetvenes és még inkább a nyolcvanas években azonban már ez a stratégia is gellert kapott. Pontosabban: macska-egér harccá alakult át. Mégpedig egy tótágast álló macska-egér harccá. Ezt a változatot az ifjabb nemzedékek már csak a Tom és Jerry című rajzfilmsorozatból ismerhették meg, és csaknem akkora gyönyörűségüket lelhették benne, mint annak idején mi, a – ma így mondanánk – „reality show” változatban. Miről is szól ez a sorozat? A hatalom nyilvánvalóan Tom kandúr kezében, illetve mancsaiban és fogaiban van. Jerry, az egér pedig a gyengébb fél, a potenciális áldozat, és ebben a rossz felállásban természetesen potenciális ellenzéki – mint annak idején voltunk mi –, aki szívesen megváltoztatná az erőviszonyokat és a játékszabályokat. És meg is változtatja. A sorozat csaknem minden epizódja Tom hatalomfitogtatásával kezdődik, de Jerry csakhamar átveszi a kezdeményezést. Többet ésszel, mint erővel alapon bolondját járatja Tommal, megtépázza, csapdába csalja az egyre szerencsétlenebbé rongyolódó macskát. Nem ilyen briliáns trükkökkel, s korántsem mindig ilyen humorosan, de valahogy ez folyt nálunk is a hetvenes-nyolcvanas években. A kezdeményezés általában a Jerryktől jött, hol itt, hol ott haraptak bele a hatalom lábikrájába, zúdítottak forró vizet a kopaszra (bár a főkopasz ekkor már valahol Oroszországban csücsült), rántották le róla a nadrágot, és a hatalomnak már ezekre a haszontalanságokra kellett reagálnia. Tudjuk, időnként durván reagált, máskor jobbnak látta sebeit nyalogatva eloldalogni. Vagy a zsarnokok toleranciájával élve hagyta, hadd cincogjanak az egerek. A füle botját se mozdította.

A hatalom térdet hajt

Politikusnevelde A híres antropológus, Victor Turner egyik könyvéből veszem az alábbi történetet.{47} Politikusaink figyelmébe ajánlom felekezetre és pártállásra való tekintet nélkül. A Zambia-beli Ndembu törzs életéből vett példán mutatja be azt, hogyan lehet valakiből törzsfőnök. Mindenekelőtt építettek a kiválasztott személynek egy nyomorúságos kis kunyhót körülbelül egy mérföldre a törzs főfalujától. A kunyhót Kafunak vagy kafuinak nevezték: a szó a Kufua igéből származott és azt jelentette, hogy meghalni. A jövendő főnöknek itt kell majd „meghalnia” mint közönséges halandónak, közembernek, mielőtt törzsfőnökként újjászülethet. Ezek után az illetőt megfosztották minden jelvényétől, ruhájától, gyakran még a nevétől is. Rongyokba öltöztették, mint egy rabszolgát, majd napnyugtakor a kunyhóhoz vezették. A kunyhóba rangidős felesége vagy egy rabszolganő kísérte el. A kunyhóban alázatosan össze kellett kuporodnia, miközben felesége vagy a rabszolganő különféle gyógynedvekkel és a szomszédos szent folyóból hozott vízzel öntözgette. Ezután következett a Kumukindyala, vagyis az ócsárlás, becsmérlés, gyalázás rítusa. A szidást felesége vagy a rabszolganő kezdte el, s mások folytatták, a következőképpen: Maradj csöndben (Fogd be a szád)! Hitvány, önző, zsémbes bolond vagy. Nem szereted embertársaidat, haragszol rájuk! Alávaló tolvaj vagy! Tedd félre az aljasságot, tedd félre a haragot, hagyj fel a paráználkodással. De azonnal! Rád bízzuk a törzsfőnökséget. Együtt kell majd enned embertársaiddal, együtt kell velük élned jó viszonyban. Ne kotyvassz boszorkányitalt, hogy aztán felfalhassad társaidat a kunyhójukban – ez tilos! Téged és csak téged akartunk törzsfőnöknek. Készítsen a feleséged ételt az embereknek, akik idejönnek a falvakból. Ne légy önző, ne magad javára használd a törzsfőnökséget! […] Ne hozz részrehajló ítéletet semmiféle peres ügyben, s kiváltképpen ne, ha a gyerekeid is érintve vannak a dologban. Azt kell mondanod: „Ha valaki lefeküdt a feleségemmel, vagy megkárosított

engem, nem szabad igazságtalanul megítélnem az ügyet. Nem lehet harag a szívemben.” És ezzel még nem volt vége a dolognak. Jöttek egymás után a törzs tagjai, és aki csak akarta, szidhatta, vádolhatta, becsmérelhette a jövendő főnököt. Közben a felesége, mint valami mihasznát, lökdöste, taszigálta, de neki mindezt némán és alázattal kellett tűrnie, ott kuporogva. Megalázták, megszégyenítették, megsemmisítették, mint egy rabszolgát – hogy sohase felejtse majd el, honnan jött; hogy mindenkor emlékezzék majd arra, mit jelent szegénynek, megvetettnek, kiközösítettnek lenni. Hogy a hatalom éveiben is megőrizze alázatát, esendőségének, semmisségének a tudatát. Hogy egy pillanatra se higgye, hogy előbbre való a többieknél… És csak a gyötrődés hosszú órái után, másnap reggel került sor az újjászületésre, a főnöki tisztségbe való beiktatás ünnepélyes ceremóniájára. Tanulságos történet mai politikusoknak, a Parlament jobb- és baloldalán egyaránt. Mai és jövendő vezetőinknek. Gondoljanak néha arra a bizonyos kunyhóra, és maradjanak néhanapján egy pillanatra: csöndben.

A hatalom térdet hajt 1943. április 19. és május 16. között a németek földig rombolták a varsói gettót, és megölték, elhurcolták csaknem 100 000 lakóját. Ez volt a németek egyik legkegyetlenebb bosszúhadjárata. 1970. december 7-én Willy Brandt, Németország kancellárja varsói látogatása során aláírta az úgynevezett Varsói Szerződést, amelyben Németország lemondott korábbi keleti tartományairól, és elfogadta a két ország új határait. Majd a gettólázadás emlékművének megkoszorúzásakor váratlanul letérdelt, mintegy a német nép nevében bocsánatot kérve a lengyelektől az elkövetett szörnyűségekért. Ezzel kezdődött a két ország történetének új korszaka. *

TÁRSAK – ÁLLATOK

„Embertelen” kitérő Embertelen, mert nem rólunk, emberekről szól, hanem azokról, akikkel együtt élünk ezen a planétán. Az állatokról. Három oldalt talán megérdemelnek ők is.

A teremtés koronája? Ezt a tévhitet, ezt a gőgös fontosságtudatot, beképzeltséget elsőnek talán a Biblia nevelte belénk (a görögök, minden emberkultuszuk ellenére, még korántsem voltak ilyen biztosak a dolgukban). A Genezis szövegéből az olvasható ki, mintha Isten az emberért és az embernek teremtette volna világot. Mintha a teremtés csúcsa volna az ember, akinek korlátlan hatalma van minden élőlény felett. Igaz, az ember nem sokáig heverészhetett az Édenkertben. A bűnbeesés után kikergettetett a világ szent és biztonságos közepéből. Földönfutóvá vált, kikerült a pusztaságba. Isten szigorú, de jóakaratú figyelmét és önnön fontosságába vetett hitét azonban, úgy látszik – nem vesztette el. Hite szerint Isten még saját fiát is feláldozta érte. Még a középkor úgynevezett sötét századaiban is magasabb rendűnek képzelte magát minden más élőlénynél. Később sem gyógyult ki ebből a balgaságból. Sőt. Jött a reneszánsz, és – a görög kultúra néhány jól szelektált mozzanatára építve – felépítette azt a mítoszt, hogy az ember csodás, harmonikus lény, az élet legnagyszerűbb kiteljesedése. Néhány nagy szellemet kivéve (Shakespeare, Bosch) nem vett tudomást a görög kultúra kronoszi, dionüszoszi, tartaroszi szörnyűségeiről és szakadékairól, a végzetnek, nemezisnek, az istenek felelőtlen és kegyetlen szeszélyeinek kitett ember teljes kiszolgáltatottságáról és jelentéktelenségéről. Aztán jött a felvilágosodás a maga hideg racionalizmusával és felfújt önbizalmával, jött később a romantika, a maga zsenikultuszával, majd jött a diadalmas haladás burzsoá és marxista utópiája, illetve a tudományos és technikai forradalom győzelmi jelentése a világot átalakító emberről, mint hérosszal és főszereplővel. Nem is szólva a ma tobzódó fogyasztói civilizáció ember-apoteózisáról. Kétezer éven át nem voltunk hajlandók vagy képesek tudomást venni arról, hogy az ember kegyetlen ragadozó.

Kíméletlenül kiirtott s kiirt a Földön minden élőlényt, amely útjába került vagy kerül. Állatok milliárdjait hizlalja s kínozza ketrecekben, hogy majd vidám zeneszó mellett megehesse őket, s még saját bűneiért s lelki üdvéért is ártatlan állatokat áldoz fel isteneinek. De elragadott az indulat. Lehet, hogy igazságtalan vagyok. Mert – bármennyire is szépek a hársfák, antilopok, tigrisek – Mozart zenéje és Einstein furcsa képlete a koronát talán mégiscsak ennek a szörnyetegnek a fejére tette, teszi fel.

Az antilop és az eredendő bűn Hóvihar. Bizonyára voltak hősies helytállások, és voltak szomorú mulasztások. Volt sok emberi szenvedés, sok kétségbeesés, sok szép segítőkészség, egymással törődés. Lehet, hogy jól vizsgáztunk, lehet, hogy többet is tehettünk volna. Valamiről azonban, vagy pontosabban valakikről megfeledkeztünk. Azokról a hónapos bárányokról, birkákról, malacokról, marhákról, akik két nap és két éjszaka ott voltak beszorítva étlen-szomjan a jéghideg kamionokba, akik megsebesültek, akik mentéskor utoljára maradtak. Akik, ha megindul a forgalom, elindulnak végső állomásuk, az olasz vágóhidak felé. Vagy olyan országok felé, ahol például nagy ünnepeken ártatlan állatok millióit áldozzák fel azért, hogy megszabaduljanak saját bűneiktől. A bárányok nyakát nyisszantják el, hogy mentsék a saját irhájukat. Homo sapiens az ember, vagy homo stupidus et brutalis? De hisz nem feledkeztünk-e meg mi is állatok, lovak, tehenek százezreiről, akik miattunk, a mi világháborúnk rettenetes évei alatt fagytak meg, sebesültek meg, haltak kínhalált? És nem próbáljuk-e újra és újra elhessegetni magunk elől az éhen és szomjan haló, kétségbeesett, a halállal küszködő, kivert kóbor kutyák és macskák rettenetes képét? Nem esszük-e meg jóízűen a libák, kacsák, csirkék, disznók millióit, akik egész életükben egyetlen lépést sem tehettek szabadon abban a természetben, amelybe bele kellett volna születniük?

Aligha Aligha tudnánk bebizonyítani egy dodónak, zsiráfnak, pillangónak, hogy mi különlegesebb faj vagyunk, mint ők.

Hány cápát ér egy ember? Olvasom az interneten: Évente százmillió cápát halásznak ki és ölnek meg. Pontosabban egy részüknek csak az uszonyát vágják le, majd visszadobják őket a tengerbe, ahol elpusztulnak. A vérző uszonyok pedig a kínai, s manapság már a finnyásabb nyugati világ konyháiba kerülnek, ahol az urak és hölgyek jóízűen falatoznak belőlük. Becslések szerint a cápafajok harmada néhány éven belül teljesen kihal. De – úgymond – meg is érdemlik. Mert, ha hiszünk az amerikai filmeknek, a cápák szörnyen veszélyes és kegyetlen ragadozók. Évente legalább 60-80 embert megtámadnak, és a megtámadottak közül 6-8 meg is hal. Dicsőséges arány. Mert, ha jól számolom, minden egyes elveszett emberéletért 12 millió cápát ölünk meg. Ami azt jelenti, hogy nagyon értékesek lehetünk. Nagyon fontos szereplők lehetünk a világmindenségben, ha 12 millió halnak kell kínhalált halnia egy homo sapiensért (illetve homo stupidusért). A legkegyetlenebb ókori istenek sem voltak ilyen vérszomjasak.

Majom a köszörűkövön Az európai viselkedéshez hozzátartozik a civilizált és udvarias közlekedés is. Persze szó sincs arról, hogy az Európa nyugati felén élők mind civilizált és udvarias úriemberek volnának. Ott is folyik az üldözéses verseny az utakon, ott is dívik a kivagyiság, ott is felfellángol a hisztéria, ott is vicsorog a durva türelmetlenség. Ott is gyakran ülnek lapos homlokú majmok lapított orrú, áramvonalas luxuskocsik kormányánál. De ez nem ment föl minket magatartásunk pallérozásának kötelezettsége alól. Meg kellene próbálnunk úgy viselkedni, ahogy egy képzeletbeli, eszményi európai polgár viselkedik. Lehet, hogy Ön máris így viselkedik. Tegyünk egy próbát. * Csütörtök délután. Szilágyi Erzsébet fasor. Piros lámpánál állok. Hirtelen valami csodaautó zúg el mellettünk, hetven-nyolcvan kilométeres tempóban, át a piroson és a kereszteződésen. Már messze jár. Mi, birkatürelműek, nyárspolgárok, múlt századiak, kiscserkészek, vidékiek, operettnaivák, még mindig várunk a zöldre. És morfondírozunk. Valamit rosszul csinálunk? Nehézkesek, aggályoskodók vagyunk? Elavultunk? Nem tudunk rákapcsolni egy új társadalom magasabb sebességére? Péntek késő este. Moszkva tér. Már megint piros lámpánál állok. Mellettem egyszerre feldübörög egy motor. Tulajdonosa, kezdeményező szellem, úgy döntött, hogy nekivág a pirosnak. Már csak az autó hátsó lámpája látszik. A piros szín mintha már sárgán világítana nálunk. Vagy akár zölden. Száguldoznak, repesztenek az autók a városok, falvak utcáin. Gyorsuló idő? A XXI. század diadalmasan eszeveszett tempója? Itt vannak már közöttünk az új szellem bajnokai? Az ifjú s öreg jappik 200 lóerős nemzedékének kiváló tagjai (ámbár száguldoznak Suzukival és Corsákban is)? Vagy a kőkorszakból itt

maradt őslények ülnek a volánnál, akik kimaradtak az elmúlt 5-10-50 ezer év civilizálódási folyamatából? Tudósaink bizonygatják is, hogy ösztön- s érzelmvilágunk a kőkorszakban alakult ki. Néhányan, jó néhányan megrekedtek volna ezen a szinten? Ha Ruandára vagy Kongóra gondolok, nem csodálkozhatom azon, hogy egyik-másik autóban is neandervölgyiek ülnek. De voltaképpen nem is erről van szó. Ezekben a vágtató autókban többnyire tisztességes (bár nem feltétlenül különösebben intelligens) emberek ülnek. Fiatalok és öregek, férfiak és nők. Többségük minden bizonnyal rendesen végzi a munkáját, családapák és családanyák (időnként még egy-két gyerekfej is felsejlik a száguldó autók hátsó ablakán át), mennek haza, vásárolni, dolgozni, kirándulni. Mindennapi emberek. S közben potenciális gyilkosok.

Potenciális gyilkosok? Miért mondok ilyen szamárságot? Miért használok ilyen nagy szavakat? Azért, mert ezek az emberek valóban azok, még akkor is, ha jogrendünk nem így nevezi őket. Annak érdekében ugyanis, hogy a száguldozás kellemes, szédítő mámorát, egót erősítő, pezsdítő élményét átéljék, vállalják azt, tudatosan, hogy elütnek, megnyomorítanak, megölnek valakit. Lehetséges, hogy az agyuk hiányzik ahhoz, hogy felmérjék: az ő minimális kis örömükkel szemben milyen óriási lehetséges szenvedéstömeg áll. S lehetséges az is, hogy nagyon is tudják, mi történhet áldozataikkal, csak éppen nem érdekli őket, mert … mindenki tehet egy szívességet. Ebben az esetben már nemcsak az ősember, de még az orangután hasonlat sem volna méltányos, mert az orangután nagyon is érez felelősséget saját közösségével szemben, és nagyon is pontosan betartja a csoporton belüli együttélés szabályait. Miről is van itt pontosabban szó? Az nyilvánvaló, hogy autóval közlekedni veszélyes. Aki beül egy kocsiba, és gondolkodni képes, az tudja, hogy bármennyire is vigyáz, már 15-20 kilométeres sebeségnél is súlyosan megsérülhet, megnyomorodhat, ha például nekimegy egy falnak, fának vagy lámpaoszlopnak. De ez az ő magánügye. Illetve: az élet általában veszélyes, de azért élni valahogy mégiscsak kell. A létráról is leeshet az ember, de az ablakot meg kell tisztítani; a fürdőszobában is elcsúszhat az ember, és életveszélyesen beverheti a fejét, de zuhanyozni azért mégiscsak kell. Navigare necesse, etiamsi periculosum, est. Az élet minden pillanatában vállalni kell bizonyos kockázatot. A kérdés azonban az, hogy vállalhatjuk-e mások helyett is a kockázatot? Igen, bizonyos mértékben még ezt is vállalni kell, mert akarva-akaratlan minden mozdulatunkkal, tettünkkel, szavunkkal hatunk mások életére. De csak olyan mértékben vállalhatjuk a kockázatot, amilyen mértékben meg tudunk állapodni társadalmunk többi tagjaival.

Azoknak, akik csak gyalog közlekednek, az volna az érdekük, hogy a járművek, ha egyáltalában, legfeljebb 10-15 kilométer per órás sebességgel közlekedjenek. Ez még belül van a gyalogosok reakcióidején, s így nem kerülnének veszélybe. (A fecskék 60-70, a galambok 40-50, az őzek 30-35, a kutyák 20-25, a macskák 15-20, a sündisznók 2-3 kilométer per órás sebességhez járulnának hozzá az országutakon, ha bárki megkérdezné őket). Annak viszont, aki egész életében mindig és mindenhova Lexus vagy Porsche dzsippel közlekedik, az volna az érdeke, hogy ne legyen sebességkorlátozás, mert ő mindenkor ép bőrrel kerülne ki a gyalogosokkal, Suzukikkal, apró-cseprő Fordokkal, őzekkel való összeütközésekből, amúgy meg – úgy véli – tud vigyázni magára. A középmezőnybeliek, az Opel Astrások és Volkswagen Golfosok városban 60-70, országúton 120, autópályán 150-160 kilométer mellett szavaznának. Így aztán valahogy kialakul egy társadalmi alku, ha nem is konszenzus, arról, hogy 60-80-120 vagy 50-100-130 legyen a felső határ. Ez egyfelől relatíve védi az emberek testi épségét és életét, másfelől nem korlátozza túlságosan azokat az össztársadalmi érdekeket, amelyek a viszonylag gyors és folyamatos közlekedéshez kötődnek. Ebben megállapodnak, ezt törvénybe, rendeletbe, KRESZ-be rögzítik, és indulhat(na) a nemkőkorszakbeli közlekedés. Nem akarom azt mondani, hogy aki hazudik, az lop is, és aki lop, az majd rabol és öl is. De az tény, hogy aki fölöslegesen, felelőtlenségből, hiúságból, önös érdekből, egy pillanatnyi öröm kedvéért megszegi a közlekedés társadalmilag elfogadott szabályait, és vállalja annak kockázatát, hogy összemérhetetlenül nagyobb emberi szenvedést okoz, mint ami öröme neki származik a száguldásból, arról nehéz elhinni azt, hogy a társadalmi együttélés más szabályait viszont betartja. Hogy társadalmi lény. Hogy rendelkezik erkölcsi érzékkel. Hogy legyőzte laposhomlokú, szőrös pleisztocén őseinek ösztöneit. De ne sértegessük őket feleslegesen. Kiáltsuk csak utánuk azt, amit sok évtizeddel ezelőtt, debreceni-nagyerdei gyerekkoromban kiabáltunk egy-egy szerencsétlen biciklista után: MAJOM A KÖSZÖRŰKÖVÖN!

A tigrissültet ajánlom (Egy kicsit érzelmesre hangszerelve) Első történet Amerikaiak és nyugat-európaiak által szervezett elegáns konferencia Constancában, a román tengerparton. Szociológusok, pszichológusok, politikusok, világmegváltók vitatkoznak korunk nagy problémáiról, az emberiség jövőjéről, a szegény országok szegénységének okairól – arról, hogyan lehetne enyhíteni a szenvedést a világban. Érdekes elmefuttatások, nemes gondolatok, csupa jó szándék és felvilágosult emberség. A posztmodern kultúra legjaván nevelkedett, toleráns, nyitott, mindent megértő nyugati értelmiség csillogása. Már-már meg vagyunk hatva önmagunktól. Majd a hét végén, szombaton, autóbuszba ülünk, és legurulunk a Duna-deltába, egy hajdani római vár romjait megtekintendő. Romot alig találunk, fűben-gazban botorkálunk, nagy a meleg, majd egyre több szerencsétlen, csapzott, csontig soványodott kóbor kutya szegődik mellénk. Keringenek a tudós hölgyek s urak körül, és könyörögnek valami ennivalóért. A tudós hölgyek és urak ügyet sem vetnek rájuk. A fű benőtte romok között botladozik egy begyullad tőgyű anyakutya (kölykeit nyilván agyonverték), és a szó szoros értelmében nem vonítva, hanem már-már emberi hangon fuldokolvazokogva kéri, hogy segítsünk rajta. A hölgyek és urak tovább vitatkoznak a római kultúra még romjaiban is különös szépségéről, érdekes formáiról, humanista jellegéről… Majd visszatérve az autóbuszhoz, padokra ülnek, előkerül az elemózsiás kosár, elkezdődik a szendvicsek jóízű majszolása (ámbár egy-két órával a bőséges ebéd után aligha lehet igazán éhes valaki). A kutyák körbeállják őket, lihegnek, nyüszítenek, sírnak. Egyik-másik tudós idegesen hárítja el őket. A többiek nyugodtan falatoznak. Tovább beszélgetnek az emberiség nagy kérdéseiről. Mintha ott se lenne körülöttük a halálra éhezett négylábú sereglet. Majd a maradékot szép rendben, pedánsan becsomagolják, berakják a kosárba. Mi nem pazarolunk, óvjuk a Föld erőforrásait.

Felszállnak az autóbuszra. A luxusautóbusz elporzik a nádasok között vezető dűlőúton. Megy vissza a civilizált világba. Egy-két kutyának még van annyi ereje, hogy néhány lépést utána fusson a poros úton. Aztán megtorpan, megfordul, és visszanéz a nádasba. A semmibe. Az ember legjobb barátja. Második történet Televíziós műsor. Tavasz van, vasárnap délelőtt. Kisvárosi, falusi udvar, takaros ház, takaros kert, takaros család, nagypapa, nagymama, papa, mama, gyerekek, virágzó bokrok, fák, smaragdzöld gyep. A gyerekek boldogan játszanak egy kis fehér báránnyal. A nyakában rózsaszín szalag és egy kis csengettyű. Hancúroznak, szaladgálnak, ölelgetik a játékot láthatólag élvező, csetlő-botló kis állatot. Mindenki nevet, boldog, a bárány is vidáman béget. Snitt. Kijön az apa a házból egy nagy késsel, és nyissz, elvágja a bárány torkát. A vérét, a család érdeklődésétől kísérve egy kék szegélyű fehér tálba csorgatja (rajta színes kalocsai virágok), aztán őt magát megnyúzza, előkerül a kondér, alá tűz, feldarabolják a vékonyka kis combokat, mellkast, hátat, de még a füleket is, már rotyog a finom báránypörkölt. Majd előkerül a piros-fehér kockás takaros abrosz, a tányérok, kanalak, az asztal köré ülnek a takaros felnőttek és a takaros gyerekek, és nagy boldogan trécselve jóízűen kanalazzák a pörköltet, galuskával. Nincs ezzel semmi baj. Így csinálják ezt mindenhol Európában és a világon. Vagy még kegyetlenebbül, még barbárabban, még cinikusabban, még bambábban. Csak egy valamit szeretnék javasolni: Ne szeressék, ne ölelgessék, ne becézgessék azokat a nyulakat, bárányokat, malacokat, kiskacsákat, akiket aztán, hipphopp, nyársra húznak, megsütnek és megesznek. Ezt kedvenceik méltán zokon vehetik. És nyelvészetileg is zavaros a dolog, mert mást jelent a „szeretem” szó, ha azt mondom, hogy szeretem ezt a kedves, szép, ártatlan kis bárányt, és az, ha azt mondom, hogy: szeretem a báránypörköltet. Igaz, van egy mondás, amelyben e két jelentés egybecseng: „Úgy szeretem, majd megeszem”. Néhány nemszelíd megjegyzés

Valószínűnek tartom, hogy egyetlen faj vagy fajta sem ölt meg annyi élőlényt (talán bizonyos baktériumok kivételével), mint a Homo sapiens. Mert ész kell az öldökléshez is. Köztudomású, hogy a ragadozók általában nem irtják ki azokat a fajokat, amelyeknek a húsából élnek. És viszonylag ritkán gyilkolják meg saját fajtájukbelieket. Az ember fajok ezreit, ha nem tízezreit irtotta ki már eddig is. Egyetlen ház felépítése a telken élő állatok tucatjait, százait öli meg, fullasztja betontenger alá. A földek felszántása állatok ezreit, százezreit forgatja ki fészkükből, hasítja ketté, tapossa agyon, halasztja éhen. Persze tudom: az ember fontosabb, meg kell élnie, szükség van a kenyérre, és nincs szükség a sok kis pocokra. Nem ehetők. Gondolt-e már valaki is arra, hogy élete során hány tehenetmarhát taglóztak le, hány csirke, kacsa, malac, disznó, birka, szopós bárány nyakát vágták már el azért, hogy ő jóllakhasson? És az áldozatok közül hány szenvedett egész életében – ketrecbe zárva, ahol moccanni sem tudott, a lába megbénult, ahol a napot sohasem látta –, hogy meglegyen az ember vasárnapi ebédje, sonkás zsemléje, pörköltje? És hány szenvedett a jeges hidegben vagy a fullasztó melegben akár napokon át étlen-szomjan, taposva egymást, amíg eljutott a vágóhídra, ahol – ha szerencséje volt – viszonylag gyorsan megölték? Meg lehet becsülni a mennyiségeket. Ha csak szárnyasokban számolunk, azt mondhatjuk, egy átlag felnőtt két hét alatt minden bizonnyal megeszik egy csirkét vagy kacsát, sütve, főzve, rántva, megdarálva… Ez mondjuk ötven év alatt körülbelül 1300 csirke és kacsa. Nem is olyan sok. Ha sertéshúsban számolunk, negyvenötven év alatt mindössze negyven-ötven disznó kerül az ember számlájára vagy gyomrába. Persze ehhez még hozzá kell adni néhány bárányt és borjút, akiket az anyjuk mellől szakítottak el és raktak teherautóra, mielőtt a világból még valamit is láthattak, egy mező füvébe beleharaphattak volna. De ne legyünk szentimentálisak. Az embernek élnie kell; vagy ő él, vagy az állat. S akkor már inkább… – s ilyenkor jönnek az ember magasabbrendűségéről szóló érvek (és kérdőjelek). Kérdés

azonban, hogy valóban szüksége van-e az embernek az élőlények húsára? Vannak szakértők, akik szerint igen, mások szerint nem. Persze felmerül az a kérdés is, hogy ugyan miért is fosztanánk meg magunkat a gulyásleves, a töltött káposzta, pontypaprikás, nyársra húzott és megsütött fürjek mennyei ízének élvezetétől. – Ne fosszuk meg. Csak vegyük tudomásul, csak fogadjuk el, hogy az ember ragadozó lény. És a nagyszerű emberi kultúra vérrel áztatott (persze nemcsak az állatok vérével áztatott) kultúra. Gondoljunk csak arra a néhány millió vagy tízmillió bárányra, akiknek húsvétkor vagy mondjuk a nagy mekkai zarándoklatokkor szent meggyőződésből vágják el a torkát. Ámbár nem egészen értem, hogy az emberek miért gondolják azt, hogy önmaguk helyett teljességgel ártatlan állatokat feláldozva megszabadulhatnak bűneiktől. Ennél cinikusabb s otrombább hiedelem aligha van a világban. (Az ember bűneitől legfeljebb csak önmagát feláldozva szabadulhatna meg. De jobb, ha inkább mindent elkövet annak érdekében, hogy jóvátegye bűneit, és enyhítse a kárt és szenvedést, amit okozott.) De ha már a kultúráról beszélünk, vajon tényleg kár-e azokért a kacsákért, fácánokért, szarvasokért, ökrökért, akiket nyársra húztak, vagy azokért a rákokért, akiket élve a forrásban lévő vízbe dobtak, majd mondjuk Goethe asztalára feltálaltak, és így lehetőségük nyílt arra, hogy egy örökszép vers egy sorává vagy mondjuk a Faust egy érdekes ritmusává lényegüljenek, szellemüljenek át? Ha valóban szorult valami igazságérzet az emberbe (és ez feltételezhető), akkor be lehetne vezetni egy méltányos szabályozást az állatok és emberek kapcsolatrendszerébe. Például azt, hogy mindenki megölheti és megeheti azt az állatot, amelyet szabad kézzel kapott el, vagy egy maga készítette nyíllal, dárdával terített le, elvágta a nyakát, megnyúzta, nyársra húzta és megsütötte. Különösen a farkas- vagy a tigrissültet ajánlanám szíves figyelmükbe. *

ERKÖLCS

A hét főbűn A hagyományos egyházak századokon át szigorúan előírták a betartandó magatartásnormákat és a mindenképpen elkerülendő bűnöket. A katolikus egyház például a következő „hét főbűnt” tartotta számon. 1. Kevélység (superbia) 2. Fösvénység (avaritia) 3. Bujaság (luxuria) 4. Irigység (invidia) 5. Torkosság (gula) 6. Harag (ira) 7. A jóra való restség vagy reményvesztés (acedia). Manapság teljes a zavar e fogalmak körül. Illetve a fejük tetejére álltak. A fogyasztói civilizáció ugyanis napi huszonnégy órában győzködi az embereket, hogy mindezek inkább erények, mintsem bűnök. 1. Kevélység. A médiumok, a reklámok, a sztárok és modellszemélyiségek arra biztatnak, hogy igenis legyünk öntudatosak, legyünk büszkék magunkra, erősítsük egónkat, teljesítsük ki önmagunkat. Nagyszerű, mindenre képes, sikeres, autonóm személyiségek vagyunk. A szerénység: veszélyes gyengeség. 2. Fösvénység. A pénz mindennél nagyobb érték, vigyázzunk rá, szerezzünk belőle minél többet. De közben ne verjük a fogunkhoz a garast, költekezzünk, fogyasszunk, élvezzük az élet örömeit. A pénz a világ ura, a szegények pedig maguk felelősek azért, hogy nekik nincs belőle elég. 3. Bujaság. A mai világ a szex körül forog. Ragadjunk meg minden alkalmat, amíg fiatalok vagyunk, de még akkor is, ha közben

százévesek lettünk. Az aszkézis eltorzítja a személyiséget. És különben is: miért tagadnánk meg magunktól bármi örömet? 4. Irigység. Nincs abban semmi rossz, hogy az ember olyan gazdag, olyan sikeres, olyan híres, olyan szép, olyan boldog akar lenni, mint a leggazdagabbak, leghíresebbek és így tovább. Nem irigységről van itt szó, hanem egészséges és szükséges ambícióról. 5. Torkosság. Habzó italok, omló csokoládék, áradó krémek, spagettihegyek: az élet teljességét kínálják, szó sincs itt semmiféle elítélendő mohóságról. Csak vigyázzunk a vonalainkra. 6. Harag. Ez az egyik olyan tétel, amely még ma is a tiltott vagy legalábbis elítélendő dolgok közé tartozik. A harag gyengeség, árthat az ember karrierjének; a közélet és üzleti élet minden helyzetében fegyelmezetten és udvariasan kell viselkednünk. Hidegvér. Önfegyelem. „Politikai korrektség”. Indulatainkat csak a családon belül engedjük szabadon. Vagy a politikában: hitegessük magunkat azzal, hogy felkent jogunk s kötelességünk gyűlölni mindenkit, aki másképp gondolkozik, mint mi. 7. A jóra való restség vagy a kétségbeesés sem fogadható el. Nem illenek bele a mai világba és életfelfogásba. Már reggel sikerorientáltan kell kipattannunk az ágyból, s késő estig ruganyosan kell vennünk az akadályokat. S ami a legfontosabb: folyton-folyvást sugároznia kell belőlünk a „pozitív gondolkodásnak”. Mert ha nem, akkor elvisz minket az ördög a lúzerek poklába.

Ki gyújthatja meg a máglyát? Az egyház, amely tűzhalára ítélte az eretneket? Nem. Miután meghozta az ítéletet, átadta a rabot a világi hatóságnak, és a kivégzés pillanatában képviselője már ott állt a máglyán a halálraítélt mellett, mintegy a világi hatalommal, közérdekkel, államraisonnal szemben hirdette mint csorbíthatatlan ellenértéket az emberi lélek szabadságát. A hagyományos európai kultúra leglényegéhez tartozott ez a különös kettősség. A Lélek – és – Test, Egyház – és – Állam, Polgári szabadság – és – Államraison, Egyéni szabadság – és – Társadalmi érdek, Erkölcs – és – Politikum és így tovább. E két értékcentrum hol erősítette, hol ellensúlyozta egymást. Gyakran mindketten értékesnek ítéltek valamit, máskor amit az egyik elítélt, megsemmisítéssel fenyegetett, azt a másik értékként óvta s emelte föl. A XVI–XVII. századig (a polgári alkotmányok megfogalmazásáig) mindenekelőtt az egyház feladata volt az, hogy képviselje az emberi lélek, az emberi személyiség autonómiáját, sérthetetlenségének, abszolút érték voltának eszméjét, szemben a világi hatalommal, amely a társadalmi vagy legalábbis az annak kikiáltott érdeket, illetve az államraisont testesítette meg. S következésképpen, legalábbis eredeti szándékában, nem cinikus rituálé volt az, ha az egyház még az egyházi dogmák ellen vétőket is átadta a világi hatalomnak; az emberi test fölött ugyanis csak ez utóbbi rendelkezhetett. Hadd említsek meg itt egy példát az államraisonnak és az emberi lélek autonómiájának e különös kettősségére, összjátékára, mégpedig nem a középkorból, hanem a XIX. század magyar történelméből. Az aradi vértanúk kivégzésének dokumentumai közül idézem két szemtanú leírását. Baló Béni református lelkész visszaemlékezése:

„Tichy őrnagy előrendelte Zimmer hadbírót, s még egyszer felolvastatta vele az ítéletet… Urticka porkoláb előlépett, és a szokásos módon háromszor kegyelmet kért az elítélteknek. Tichy sztereotip válasza ez volt mindannyiszor: – Istennél a kegyelem!…” Herold Alajos visszaemlékezése: „Mikor már mind a kilenccel végeztek, a vezénylő tiszt a kivonult katonákhoz ezeket a szavakat intézte: »Íme, ez azoknak a jutalma, akik őfelségének tett hűségi esküjöket megszegik!« Azután vezényszó hangzott fel: »Kniet nieder! Zum Gebet!« Vagyis magyarul: Térdre! Imához!{48} Már az is elgondolkodtató itt, hogy a hatalomtól az kér az elítélteknek háromszor is kegyelmet, akinek végre kell hajtania rajtuk az ítéletet. Miért éppen ő? Talán azért, mert ezzel csökkenti annak a bűnnek a súlyát, hogy bár a törvény értelmében és felhatalmazásával, de mégis meg kell ölnie egy vagy több embert. Nem jártam utána, hogy csakugyan így volt-e, de több utalást is találtam arra, hogy bizonyos országokban a hóhér ellen a kivégzés után gyorsított bírói eljárás során vádat emeltek emberölésért, majd pedig felmentették. Ha van vagy volt ilyen gyakorlat, jól jellemzi az említett kettősséget: azt, hogy ha a társadalom érdekei úgy kívánják, el lehet venni valaki életét, másfelől viszont az emberi élet abszolút érték, elpusztítása bűn, s ezt a bűnt valahogy föl kell oldani. Az aradi sáncok között azzal, hogy maga a kivégzést elrendelő hatalom képviselője adja ki a parancsot arra – miután az államraison szempontjából a kivégzés jogosságát újra leszögezte –, hogy a jelen levő katonák imádkozzanak a kivégzettek lelkéért, a bűntudatoltó rituálék egyik változata játszódik le előttünk. A Lázadó ember című könyvében Albert Camus részletesen elemzi, hogyan sorvadt el ez a kettősség a XIX. század folyamán, és hogyan lett a leninizmusban és fasizmusban az államraison az egyetlen, kíméletlen, véres cselekvési elv. Bűntudat nélkül lehetett kiirtani tízmilliókat. Az európai kultúra történetének egyik szégyenletes mélypontja volt ez a néhány évtized.

A tömeggyilkos erkölcse A XX. század népirtó s koncentrációs táborokat építő hatalmai már nem tekintették szentnek és sérthetetlennek az emberi életet. Minden aggály és kétség nélkül öltek meg milliókat. És elkövettek mindent annak érdekében, hogy az emberi élet és személyiség autonómiáját védő bűntudat-mechanizmusokat kiiktassák az emberekből. Híres könyvükben Alexander és Margarete Mitscherlich említik ennek egy döbbenetes példáját. Himmler egyik beszédét ismertetik, amelyben Himmler köszönetet mond az SS tagjainak és vezetőinek azért, hogy vállalták embermilliók kiirtásának emberfeletti, iszonyatos, de elkerülhetetlen feladatát. „Közületek a legtöbben tudják majd, mit jelent az, ha 100 hulla vagy 500 vagy 1000 fekszik előttetek. Az tett minket keménnyé, hogy ezt kiálltuk, és – eltekintve az emberi gyengeség néhány kivételétől – becsületesek maradtunk közben. Ez történelmünk egyik soha meg nem írt és soha meg nem írandó dicsőséges lapja.”{49} Annak a stratégiának az alkotóeleme volt ez a beszéd, amellyel Himmlerék megpróbálták az emberek lelkiismeretét, felettes énjét elszakítani a hagyományos erkölcsi normarendszertől, és hozzákötni a Hitler által meghatározott és megtestesített nemzeti érdekhez. Nem az emberek, embermilliók megölése a bűn, hanem épp ellenkezőleg: az a bűn, ha az ember nem teljesíti a vezér parancsát, hogy kíméletlenül s bűntudat nélkül öljön meg mindenkit, aki veszélyezteti a nemzet, illetve a hatalom érdekeit. A világháború befejezése óta nagy erőfeszítések történtek, főképp az úgynevezett fejlett világban, a nyugati kultúra hagyományos kettősségének helyreállítására, megerősítésére. Intézmények, szerződések, karták sokasága védi, próbálja védeni az emberi

személyiség autonómiáját az államraisonnal szemben. Vagy akár az emberi gondolat, emberi lélek szabadságát minden külső erővel, hatalommal szemben. Amíg ez a küzdelem folyik, s nem dől el a most is ágaskodó kollektív hatalmak javára – ne dőljön el –, addig beszélhetünk európai kultúráról.

A bűn varázsa Be kell vallanom – a sok közül – egyik gyengeségemet. Azt, hogy érdekel, lenyűgöz a bűn. Igen, szánom-bánom, de esténként – több százmillió embertársammal együtt – odatapadok a képernyőre akkor, amikor egy-egy bűnügyi film indul, amikor megjelenik a Gonosz: a gyilkos, a maffiózó, az ellenséges kém, a Terminátor, a harmadik utas, és megindul a küzdelem a gonosz és a jó, a fekete és a fehér lovag, a bűnöző és Columbo, Walker vagy Rambo között. Még szerencse, hogy a filmek többsége olyan silány és olyan fájdalmasan unalmas, hogy – nagy erőfeszítések árán ugyan, de – azért előbb-utóbb képes vagyok átmenekülni egy másik csatornára (ahol többnyire ugyanebbe a silányságba botlom). Miért imádjuk a krimiket, thrillereket? • Mert ki akarjuk élni kőkorszakbeli ösztöneinket? • Mert ki akarunk törni a mindennapok szürke rutinjából? • Mert az élet és halál egzisztenciális kérdését vetik fel, fájdalommentessé immunizálva azt. • Mert újra és újra le kell győzni a Gonoszt – hajdani Szent Györgyök és mai James Bondok és Poirot-k segítségével. • Mert a Gonosszal való küzdelemben felizzik az emberi élet, a Lét. • Nagyon szükségünk van erre az izzásra, intenzitásra, mert szenvedünk attól, hogy életünk napjai, évei, évtizedei szürkén, lagymatagon futnak el a semmibe. De igazán nem is erről akarok írni. A bűnnek nem ez a vásári formája érdekel. Hanem a bűnbeesésnek-bűnhődésnek az a lenyűgöző drámája, amely körül háromezer év óta forog a zsidókeresztény kultúra.

Központi drámája ez ennek a kultúrának. Teremtő-mozgató ereje évezredek művészetének, irodalmának, a zsoltároknak, a testamentumoknak, a hitvitáknak, legendáknak, középkori moralitásoknak, nagy vallomásoknak, Shakespeare tragédiáinak, Ibsen, O’Neill, Ionesco, Dürrenmatt drámáinak, a protestáns prédikációirodalomnak, Baudelaire vagy Ady költészetének, Joseph Conrad, Dosztojevszkij, Kafka, Mauriac, Graham Greene, Günther Grass felejthetetlen regényeinek, a középkori festészetnek, s talán még a zenének is, csakhogy szerencsére nem tudjuk, hogy a zeneirodalom remekművei végül is miről szólnak. Nem tudom, miért, de ez a dráma mindig lenyűgözött. Talán egyszerűen csak azért, mert ezen a nyugati civilizáción nevelkedtem. És nem lesz mit keresnem a most kialakuló fogyasztói civilizációban, amely az ember teljes és tökéletes ártatlanságát hirdeti, s amelyben – például a reklámvilágban – a gonosz legfeljebb csak egy sárral lefröcskölt vagy kakaóval leöntött ruhában jelenik meg. De lehet, hogy azért vonz sokakat ez a dráma, mert a bűn, bűnhődés és megszabadulás körüli harc mélyen megrázza az embert, felizzítja benne a lét élményét, és ebben a mulandó világban szükségünk van az életnek erre az intenzív megélésére. Az élménynek ezzel az erejével s mélységével próbáljuk kárpótolni magunkat időnk rettenetes rövidségéért. Vagy azért nyűgöz le a jó és a gonosz harca, mert ez voltaképpen az élet és a halál harca? A mi világunkban ugyanis az a jó, ami védi s gyarapítja az életet, s az a gonosz, ami rombolja és pusztítja. Törékeny s mulandó az emberi élet. Mindennap le kell győznünk a gonoszt.

A villamosjegy Gyerekkorunkban Debrecenben éltünk, és évente egyszer-kétszer utaztunk fel Pestre, vendégeskedni nagyszüleinknél. Tíz-tizenkét évesek voltunk, a bátyám meg én. Két haszontalan, vidéki, nagyerdei nebuló. Egy ilyen alkalommal nagyapánk bevitt minket a belvárosba. Budán, a mai Kiss János altábornagy utcánál szálltunk fel a 75-ös villamosra (akkor ott volt a végállomása), és kanyarogtunk az Erzsébet hídon át Pestre. Nagy kaland volt. Nagyapánk rosszallásával nemigen törődve rohangáltunk fel s alá a Corvin áruház mozgólépcsőin, utazgattunk körbe valamelyik bank páternoszterén, csónakáztunk a Városligetitavon, majd a nap fénypontjaként beültünk – a mai Erzsébet téren – az azóta már lebontott Erzsébet kioszkba, és boldogan kanalaztuk az ország legfinomabb gyümölcsös rizsét üvegkehelyből, rengeteg habbal és gyümölccsel. Majd jött a visszakocsikázás Budára. Ahogy leszálltunk a villamosról, mi már szaladtunk volna, de nagyapánk kicsit hátramaradt. Elővett a tárcájából három villamosjegyet, gondosan eltépte és a szemétkosárba dobta őket. Nem akartunk hinni a szemünknek. – De nagyapa, miért tépted el a jegyeket? – kérdeztük döbbenten. – Mert nem jött a kalauz – felelte. – De hát ez tiszta szerencse! Legalább nem kellett fizetnünk. – Uraim (általában így szólított minket, ha valami haszontalanságot mondtunk vagy követtünk el), a villamoson jegyet kell váltani… – De hát nem jött kalauz…

– Nem a kalauz miatt. Hanem azért, mert Budapest polgára vagyok, és így ez a villamos az enyém is. Miért csapnám be önmagamat? Akkor nem nagyon értettük a dolgot. És ma? Városunk, országunk igazi, felelősségteljes és akár büszke polgárainak, „tulajdonosainak” érezzük magunkat, mi, itt élő sok mindenkik? Vagy fáradt, közönyös hordaként trappolunk az utcákon, és idegesít minket, ahogy egy-egy villamos keserűen csörömpölve húz el mellettünk? *

FÉNYEK ÉS ÁRNYAK

Kapaszkodunk a Niagara fölött Az ember időnként elbizonytalanodik. Az élete mintha értelmetlenné válna. Zátonyra futna. Rossz, kellemetlen érzés. Igyekszünk gyorsan megszabadulni tőle. Szerencsére több hatékony módszere van annak, hogy az ember elhessegesse az értelmetlenségnek ezt a zavaró, tompa fájdalmát. Egyet említek itt közülük. Az élet hiányzó (vagy ismeretlen) értelme helyett célokat tűz ki maga elé, s amikor az egyiket elérte, máris kitűzi a következőt. Olyan ez, mint amikor valaki egy csónakban ül, nincs evezője, s hogy haladjon, egy horgonyt dob mindig előre, majd utánahúzza a csónakot s magát; majd a horgonyt újra előbbre lódítja; és így tovább. Leérettségizem → jó munkát keresek → lakásra gyűjtök → megházasodom → a gyerekeket felnevelem → a pályámon elérem kitűzött céljaimat → … Vagy még kisebb célokkal húzom magam nap mint nap előre. Megyek a meccsre → a heti kártyapartira → megyek az orvoshoz → holnap iszom egy pohár sört → megmetszem az almafákat, és… A baj csak az, hogy eljöhet az idő, amikor már nincs hova dobja az ember a horgonyt, mert kezd kinyílni előtte az elmúlás szakadéka. Megfordulhat, megpróbálhatja visszadobni a horgonyt a múltba, megkísérelhet távolodó, jelentéssel, értelemmel teli emlékeibe kapaszkodni, de aztán kiesik a kezéből a horgony lánca. Sodródik az ismeretlenbe. Ez persze így túlságosan komoran hangzik. Van azonban ennek a veszélyes sodródásnak egy mulatságosabb változata is. Gyerekkoromban olvastam egy regényt, szerzője Metta V. Victor, és az volt a címe, hogy Egy komisz kölök naplója.{50} Történt egyszer, hogy ez a komisz gyerek kelekótya módon csónakba ült, és észre sem vette, hogy a folyó egyre gyorsabban kezdi sodorni lefelé. Mire észbe kapott, már hallhatta a Niagara-vízesés közelgő moraját,

ami egyre inkább robajjá erősödött. A parton állók rémülten és tehetetlenül figyelték a drámát. Az utolsó másodpercben azonban megpillantottak a vízeséstől néhány méterre egy, a folyó fölé kifeszített drótkötelet, amelyen történetesen épp akkor billegett át egy bátor kötéltáncos, aki, észrevéve a gyereket, az utolsó pillanatban, mielőtt a csónak lezúdult volna a mélybe, elkapta a karját, felemelte magához, és kisétált, kiegyensúlyozott vele a partra a bámészkodó tömeg üdvrivalgásának közepette. A baj csak az, hogy a mi életünk vízesései fölött nem feltétlenül feszülnek ragyogó drótkötelek.

„Van-e élet a tenisz után?” Ha az ember befejez valami fontos, hosszú munkát, ami kitölti az életét, ha lezárul életének egy szakasza, hirtelen belezuhanhat a semmibe. Sok ilyen drámai zuhanásról hall, olvas az ember. Egyetlen példát említek. Néhány évvel ezelőtt, amikor Boris Becker visszavonult, az egyik legismertebb német bulvárlap, a Bunte, ezzel a kérdéssel jelent meg a címlapján: „Van-e élet a tenisz után?”{51} A kérdés hatásvadász, de jogos. Mert ha hirtelen vége szakad a sikernek, a tündöklésnek, a hatalomnak, gazdagságnak, akkor megnyílhat a semmi szakadéka az ember lába előtt. A késő középkor egyik kedvenc műfaját, a „Hercegek bukásáról” szóló történeteket idézi ez a zuhanás. A Bunte cikkírója a végletekig kiélezi ezt a drámát. Azt sugallja, hogy a siker fényes világából való visszavonulás olyan, mintha az ember az életből a halálba zuhanna át. Újra és újra hangsúlyozza, hogy valami nagyon fontosnak és értékesnek, szinte magának az életnek szakad itt most vége. „Boris Becker most játszott utoljára”; „még egyszer, utoljára, ott állt a rivaldafényben”. „Ez volt utolsó játékom”, mondja Becker. „És mi lesz ezek után?” – kérdezi a szerző. A „sötétbe zuhanás”, a „sötét mélységbe zuhanás” a „sötét szakadékba zuhanás”, „sötét verembe (sírba) zuhanás” következik? E kérdést, mint valami zenei motívumot, addig ismételi, amíg a semmibe zuhanás képe belevésődik az olvasó tudatába. Példák sokaságát sorakoztatja fel erre. Stefan Edberg például „nagyon nehezen küzdött meg” ezzel a zuhanással. Henry Maske, a híres bokszoló visszavonulása után „mély verembe zuhant”, olvassuk. Michal Jürge a Stern című hetilap elbocsátott főszerkesztője azt mondja magáról, hogy „sötét verembe zuhant”.

Vagy kérdezzük meg: Mi történt mondjuk Clintonnal, amikor utoljára lépett ki a Fehér Ház kapuján? És mi történik majd velünk, amikor életünk egy fontos szakasza hirtelen lezárul, és csak a bizonytalan jövőt látjuk magunk előtt? Mi is bezuhanunk abba a bizonyos sötét verembe? Hogyan kell, kellene felkészülnünk arra, hogy elkerüljük a zuhanást, vagy hogy épkézláb kitornázzuk magunkat a veremből? Egyik kollégámat kirúgták abból az intézetből, ahol évtizedekig dolgozott. Kurtán-furcsán, udvariatlanul, de teljes joggal, mert már régen túlkoros volt. S kellett a hely az ígéretes új tehetségeknek. Az egész világon ez a módi járja. S ez rendben is van így. Barátom, amíg bírja, nagyon is jól elfoglalja magát, de megborzong, ha belegondol a nyugdíjba hulló, semmibe hulló több millió ember helyzetébe/sorsába. Illetve már megint túlzok. Mert a nyugdíjasok többsége nagymama és nagypapa, van mit tennie az unokák körül, vagy ott van a kapálni/metszeni való kert, a sakk- vagy ultiparti. Persze ezen túl aztán a semmi. De mi van azzal a több száz magányos, az évek során egyre magányosabb és gyengébb emberrel, akinek a szó szoros értelmében nincs mit csinálnia. Kihullott a kezéből a munka, nincs feléje nyúló gyerekkéz, amit megfogjon, nem kapaszkodhat már jövőbeli tervekbe sem. Mit csinál egész nap? Amíg bírja, kicsit takarítgat, főz, eltipeg a közértig és vissza, ha van fája, tüzet is rak a kályhába. És aztán…? Áldott rádió és televízió: bocsássuk meg minden bűnüket azért, mert az élet és az emberi kapcsolatok illúzióját varázsolják a nagyon magányosak köré! És azt a boldogító tudatot, hogy igenis ők is élnek még, van véleményük, ítélkeznek emberek s események felett, beleszólnak a világ dolgaiba (akkor is, ha csak a szomszédasszony vagy senki se hallja). Ideig-óráig elfelejthetik, hogy minden órában közelednek a végső magányhoz. Sean Connery csillogóan sikeres karriert futott be. Nem panaszkodhat. Nem. De azért pár hónapja ezekkel a szavakkal fejezte be egyik interjúját: „Az élet remek szórakozás. Igazi látványos, izgalmas dráma. Minden pillanatát élveztem. De valljuk be, hogy az utolsó felvonás: pocsék.”

Flört az idegen világgal A filmművészet egyik leghatásosabb, legfergetegesebb nevetést (és szorongást) kiváltó jelenete az, amikor Chaplin, a Modern idők című filmjének egyik jelenetében bekötött szemmel, örömtől repesve görkorcsolyázik egy áruház emeletén, s pillanatonként a korlát nélküli mélység mellett bógnizik, kanyarodik-suhan el, önfeledten, boldogan, üdvözült mosollyal, anélkül hogy a leghalványabb sejtelme volna az őt fenyegető halálos veszélyről. A néző meg egyszerre fojtja vissza izgalmában a lélegzetét és a pukkan ki a nevetéstől. Azt az izgalmat és félelmetes lehetőséget éli át, hogy az ember hirtelen „kieshet”, „kibukhat” a világból, az életből, és belezuhanhat a nemlétbe, a Semmibe. Szemben az egzisztencialisták sokat emlegetett tragikus határhelyzetével, itt a „komikus határhelyzettel” van dolgunk. Amíg Oidipusz, Antigoné vagy Nóra önként lép ki a világ ok-okozati rendjéből, és ugrik bele a „szabadság szakadékába”, addig a komikus hős „bekötött szemmel” korcsolyázik el a szakadék mellett, és így legfeljebb „belepottyan a szabadságba”. Miért izgulunk, szorongunk, miért élvezzük ennek a jelenetnek az izgalmát? És izgulunk/nevetünk azon, amikor a hős már-már kiesik mindennapi életéből? Miért nevetünk akkor, amikor végül észreveszi a mellette meredező mélységet, és pánikszerűen próbál visszakerülni, visszamászni, visszakapaszkodni mindennapi életének biztonságába? Talán azért, mert így korcsolyázunk mi is, önfeledten, a lét/nemlét szakadékának a szélén?

Happy ending? Unhappy ending? Orson Welles mondta egyszer: „Hogy van-e happy ending vagy nincs, az csak azon múlik, hogy hol hagyod abba a történetet.” Igaza van. A baj csak az, hogy a mi személyes történetünket nem mi hagyjuk abba. Hanem az élet.

A túrós csusza és az unikornis Egy klinika járóbetegeket kezelő termében ülök. Körben ágyak, csepegnek az infúziók, nővérek szorgoskodnak, vért vesznek, injekcióznak, lázat mérnek, orvosok tanácskoznak. Középen asztal, leterítve szép, fehér abrosszal. Körülötte ülnek négyen-öten. Már átestek a kezelésen, vagy várnak rá. Súlyos betegek mind, úgy is mondhatnám, hogy a halál árnyékában élnek. Hosszú ideig szótlanul ülnek, van, aki gyűrött magazint olvas, van, aki magába roskadva hallgat. Majd egyikük mond valamit, talán a karácsonyt emlegeti, valaki rábólint, és az akadozva elinduló beszélgetés, hogy, hogy nem, a karácsonyesti vacsorára terelődik. És néhány percen belül átszakad a gát. Egymást túllicitálva özönével jönnek a emlékek, a receptek: mazsolás tyúkhúsleves, harcsapaprikás túrós csuszával, borral öntözött borjúgulyás, kötözött, pácolt, füstölt, főzött sonka, fokhagymával párolt tokaszalonna, tepsiben sült burgonya, remegő kocsonya, babos káposzta, gombás, hagymás, tojásos sült tarja, káposztás tészta sült kacsával, kemencében sült friss kenyér ropogós héja… Megvilágosodik elkészítésük ezer furfangja, fortélya; ahogy ők vagy a falujukban az asszonyok csinálták; egyre hevesebben egymásra licitálnak – és ott illatozik, ragyog, gőzölög a képzeletbeli asztalon minden idők legnagyszerűbb, legdúsabb karácsonyi lakomája. A sápadt arcok áthevülnek, mosolyognak, átszellemülnek, az élet dús örömével, fényével ragyognak. Miközben körben tovább csöpögnek az infúziók, villognak az injekciós tűk, gurulnak a betegszállító ágyak. Eszembe jut erről egy híres középkori tanmese. Egy ember egy szörny elől menekül. Fejveszett futása közben nem veszi észre, hogy egy szakadék felé rohan. Belezuhanna, de az utolsó pillanatban még épp el tud kapni egy gyökeret. Kétségbeesetten kapaszkodik bele. A feje fölött ott vicsorog a szörnyeteg, alatta tátong a mélység. Rémülten látja, hogy a gyökeret két egér, egy

fehér és egy fekete egér rágja (a nappal és az éjszaka, vagyis a múló idő szimbólumai). A gyökér egyre vékonyul. Emberünk azonban ekkor észreveszi, hogy a gyökéren valami kis méz csorog lefelé. Erőlködik, próbál feljebb kapaszkodni, hogy lenyalhassa a mézet. Miközben minden pillanatban a halál vár rá. Fölötte a szörny, alatta a szakadék. Miről szól ez a történet? Az ember végtelen esendőségéről és mohóságáról? Vakságáról? Nyomorúságáról? Vagy halált megvető, hősies élni akarásáról? A reményen túli reményről? Az elmúlás elleni emberi lázadásról?

„Semmit sem csináltam” Nem nehéz amellett érvelni, hogy amíg lehet, át kell élni az életet minél gazdagabb teljességében. Filozófusaink persze máris figyelmeztetnének minket, hogy jó, jó, lehet, hogy az élet rendkívül értékes, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy értelme is van. Lehet, hogy csak kellemes, mint ahogy kellemes kint ülni a kertben, a diófa alatt, hallgatni a méhek dongását, barátokkal iszogatni, sétálni, merengeni. De logikai hiba az élet értékességét az élet értelmességével azonosítani. Irodalmilag kicsit műveltebb filozófusaink még arra is figyelmeztetnének, hogy például Csehov (és Mihalkov) Platonovja is élvezte az életet, ő is szeretett kint üldögélni a kertben, a diófa alatt, hallgatni a méhek zúgását, szürcsölgetni a méregerős vodkát. Aztán egyszer csak rádöbbent, hogy sivár és értelmetlen az élete. Kétségbeesetten nyöszörögte vagy kiáltotta – színészek hol így, hol úgy játsszák –, hogy teremtő isten, „Már harmincéves vagyok, és még semmit sem csináltam”.{52} Még rosszabb, ha az ember nyolcvanéves korában ébred rá erre.

Spirituális válság Vannak filozófusok, történetfilozófusok, teológusok – Heidegger, Jaspers, Tillich, Niebuhr, Löwith és mások –, akik szerint a válság az emberi lét állandó, lényegi, ontológiai eleme. 1936-ban írt tanulmányában (amely a XX. századi „válságirodalom” egyik legbriliánsabb darabja) Hamvas Béla például azt fejtegeti, hogy: „A válságban lévő világ számára tehát az ember örök és eredendő »emberi« szituációja nyilatkozik meg. […] Mindig válság volt, csak az emberiség elrejtőzött előle, és nem vett róla tudomást.”{53} Mások a történelem folyamán újra és újra kibontakozó válságokat elemzik. Válság és válságtudat kísérte például a görög városállamok megrendülését az időszámításunk előtti IV. és III. században. Súlyos válság és válságtudat kísérte a Római Birodalom összeomlását a IV., V. és VI. században. Társadalmi, gazdasági, spirituális válság söpört végig Európán a XIV., XV. és XVI. században. Az a kulturális és spirituális válságtudat, amely az ipari forradalom kibontakozása okozta nagy társadalmi átalakulást kísérte, már nagyon korán, a romantikus költészetben megjelent, majd a mai napig, újabb és újabb, erősebb és erősebb hullámokban tört a felszínre, Kierkegaard, Schopenhauer, Nietzsche, Spengler, Sorokin, Toynbee és számos más nagy gondolkodó, művész és író gondolataiban és munkáiban. Különösen erőssé vált ez a válságtudat a XX. században. Íme, néhány idézet: „A kereszténység agóniája”, „tragikus életérzés” (Unamuno, 1912) „Democracia morbosa” (Ortega y Gasset, 1930) „Minden spiritualitás szétzilálódása. Végső fokon az emberi lét válsága.”

(Jaspers, 1932) „Zaklatott hitek és elsorvadt tradíciók kora… Élőhalott modern materialista civilizáció” (T. S. Eliot, 1934) „A transzcendencia abszurditása”

elvesztése”



„A

világ

(Camus, 1951) „A szentség visszahúzódott a modern világból.” (Ricœur, 1986) „Történelmi válságba kerültünk. Eltévedtünk… Ha társadalmunk nem tud gyökeresen megváltozni, akkor a jövőnk: a sötétség.” (Hobsbawm, 1994) Figyelmeztető jelenség az is, hogy ma már a képes heti magazinok is rendszeresen cikkeznek a világraszóló „morális válságról”, a hagyományos értékek romlásáról, az identitásválságról, az emberi életek értelmetlen szétzilálódásáról és céltalanságáról, a fenyegető anarchiáról. Egyelőre nem vesszük igazán komolyan ezeket a figyelmeztetéseket. Annyi más bajunk van. Pedig lehet, hogy a XXI. század egyik legnehezebben megoldható problémája az lesz, legalábbis a nyugati világban, hogy az emberek egyre inkább elvesztik hitüket önmagukban, a világban, az életben.

„Mindent kitaláltunk már… kivéve azt, hogy hogyan kellene élnünk.” (Sartre)

Kinek a világa? Sok százezer éves tapasztalata, aggodalma, félelme az emberiségnek az, hogy nincs otthon ebben a világban. Hogy ezernyi veszélynek és szenvedésnek kitett, törékeny és gyenge teremtés egy idegen világban. Hogyan kerültünk ide? Itthon vagyunk-e ebben a világban? Miénke ez a világ, vagy idegenek vagyunk itt? Mit kell tennünk, hogy életben maradjunk? Újra és újra felvetődnek ezek a kérdések, amióta először tette fel őket az ember ott, az Olümposz lábánál, vagy amikor az Édenkert kapuja örökre bezárult mögötte. A technológiai haladás eredményei és a modern élet kényelmességei olyannyira elkényeztetnek minket manapság, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni az efféle kérdéseket. Hajlunk arra, hogy azt higgyük, igenis itthon vagyunk ebben az univerzumban. És megdöbbenünk, ha az élet nyers tényei, eseményei rácáfolnak erre: kétségbeesünk, kiborulunk, panaszkodunk, protestálunk, lázadozunk. Nem értjük, nem akarjuk érteni, hogy miért van annyi szenvedés és nyomorúság ezen a világon. Elkényeztetettségünkben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy milyen rendkívül nehéz volt elindulásunk ezen a bolygón. A kezdetek kezdetén, amikor kiűzettünk a Paradicsomból, vagy amikor elő kellett bújnunk az őserdőből, akkor bizony nagyon is idegen és zord világba csöppentünk. Úgy kellett megkapaszkodnunk itt, mint ahogy a fűcsomónak kell megkapaszkodnia egy kopár sziklán a tenger közepén. Eltekintve azoktól a kevesektől, akik a Föld néhány idillikusabb zugában ébredtek fel, ahol a természet barátságosabb volt és bőkezű, az emberek túlnyomó többségének óriási erőfeszítéseket kellett tennie azért, hogy úrrá lehessen a mostoha körülményeken, hogy képes legyen túlélni a megpróbáltatásokat – fizikailag és lelkileg egyaránt. Hogy ne halljon éhen vagy szomjan, ne fagyjon meg, ne tépjék szét a vadállatok, ne pusztítsák el fertőző

betegségek vagy a szomszédaik. Hogy ne kínozzák túlságosan a félelmek. Igaz, sok remek élményben is volt részünk. Megtanultunk gyalulni, fűrészelni, házat, templomot építeni, örülni, repülni, Botticelli, Leonardo színei elkápráztattak, és felcsendültek Mozart és Beethoven dallamai is. Jó volna hinnünk abban, hogy ez a világ mégiscsak a mi világunk. Vagy hinnünk legalább abban, hogy civilizációnk az élet értelmének, a szabadságnak, az emberiség fontosságának és halhatatlanságának káprázatos tűzijátéka. Lehet, hogy ámítás és önámítás, de segít nekünk élni egy olyan univerzumban, amelyben lehet, hogy nincs értelem, nincs szabadság, és az ember számára nincs halhatatlanság.

Otthonok Szerencsés vagyok. Sok otthonom volt. Az egyik Debrecen, a gyerekkori Nagyerdő, a gyönyörű egyetem, a szökőkutak, a kanyarban csikorgó sárga villamos. Másik otthon az a kis balatoni ház, ahol a szüleimmel éltünk nyaranta. De legkedvesebb otthonom talán két amerikai egyetem. Az egyik a Stanford, csodálatos könyvtáraival, pálmafás parkjaival, végtelen gyepszőnyegeivel, remek diákjaival, kiváló kollégákkal, világhírű kutatóintézeteivel és Nobel-díjasaival, a Csendes-óceán felől érkező hűvös szellőivel. Ilyen helyen könnyen születnek a gondolatok. A másik Washington, illetve az a XVIII. századi angol város, Georgetown, amiből Washington kinőtt. Idáig jöttek föl annak idején a tengerről a Potomac folyón a hajók; itt kanyarognak a piros téglás polgárházak utcái, ahol ma a szenátorok, professzorok, gazdagok gazdagjai laknak; itt van a hajdan jezsuiták alapította remek egyetem, ahol a jövendő Bill és Hillary Clintonjai nevelkednek; itt is remek a könyvtár, nyüzsög a diákélet, előadást tartandó egymásnak adják a kilincset a világ közéleti és szellemi nagyságai. Ez volt a harmadik otthonom. Otthonnak érzem azt a helyet, ahol szabadon lehet gondolkodni, és érdemes szabadon gondolkodni. Ahol minden együtt van ehhez. Könyv, szakértelem, beszélgetőtárs. Ahol kevés a mindennapi gond. Ahol, legalább átmenetileg, távol van egy távoli, szeretett kis ország ezernyi gondja-baja. Stanfordban, az egyetem fölött van egy domb. Ott működik a világ egyik leghíresebb társadalomtudományi kutatóintézete. Különös világ. Mindenkinek van egy „fakabinja”. Olyan, mint egy szerzetesi cella, csak kényelmesebb. Lelátni az egyetemre, egy kis tóra, s távolabb a San Franciscó-i tengeröbölre. Az egyetem könyvtárából egy-két óra alatt minden könyvet az ember íróasztalára varázsolnak. És csend van. Senki se léphet be a cellába. Csak ha egy-két nappal korábban telefonon már megbeszélte. De minden délben együtt ebédel az ember a

többiekkel kint a szabadban, leanderek, virágágyak között, pálmafák árnyékában, s van miről beszélgetni. A világ minden pontjáról érkezett tudósok ülik körül az asztalokat. Otthonnak érzem azt az egyetemet is, ahol kiváló diákok vannak. Georgetownba az a diák megy, ha bírja a versenyt, aki jövendő életében a Fehér Ház és a Capitolium körül, az amerikai nagypolitikában akar forgolódni. Stanfordban az tanul – ha kiválóak az eredményei, gazdagok a szülei, vagy sikerült ösztöndíjat szereznie –, aki a nemzetközi tudományos élet élvonalába akar kerülni. Vannak boldog fiatalok.

Bolondítjuk magunkat? Valóban „ércnél maradandóbb”-e az emberi gondolat? Az emberi alkotás? Túléli-e az elmúlás pillanatát? Nem önáltatás-e ez? Hiú ábránd? Vágy? Valami, amibe belekapaszkodunk? Nem maradandóbbak-e a tárgyak? A szemben lévő domb, a folyóparti kavics, a szikla? Miközben gondolataink, érzéseink, emlékeink a semmibe tűnnek. Vagy talán mégsem? Talán az emberi tudat képes olyan nem-anyagi „konstruktumok” létrehozására, amelyek maradandóbbak, mint a ház, a szikla, az érc? Ha egyszer megszületett egy matematikai képlet, Kant vagy Nietzsche egy-egy gondolata, egy Mozart- vagy Beethoven-szonáta dallama, vajon eltűnhet-e nyomtalanul? Vagy ott lebeg valamilyen általunk nem ismert formában/térben/dimenzióban? A semmiben? Lehetséges, hogy a természetben nincs tökéletes derékszög, csak az emberi gondolkodás hozta létre. És lehet, hogy a világ összes derékszögű háromszöge eltűnik az emberiség eltűnésével. De ezzel még a Pitagorasz-tétel nem feltétlenül semmisül meg. Ott lebeg majd valahol egy ismeretlen térben. És vajon az a fényes-színes kép is, ahogy az emberi tudat rácsodálkozott a világmindenségre, örökre megsemmisül majd akkor, amikor az emberiség eltűnik a föld színéről? És a világegyetem tovább létezik majd a maga vak és otromba némaságában? A tudat egy pillanatnyi s tűnő felvillanás volt csak ebben a bamba univerzumban? És vajon örökre eltűnik-e a semmiben T. S. Eliot híres Chesshire macskájának felvillanó mosolya? Vagy ott lebeg valahol az ismeretlenben?

Utolsó szavak Több gyűjteménye is van az úgynevezett „utolsó szavaknak”. Vagyis annak, hogy haláluk előtti órákban, pillanatokban mit mondtak híres politikusok, művészek, tudósok a mellettük/körülöttük állóknak. Alig-alig van szomorúbb, lehangolóbb olvasmány ezeknél a gyűjteményeknél. Nem, nem azért, mert szomorú pillanatokban születtek ezek a szavak, mondatok, hanem azért, mert többségükben semmiről sem szólnak. Szívszorongató, megalázó, hogy búcsúzva az élettől nem tudunk semmit sem mondani erről az életről. Nem tudjuk azt mondani, hogy jó volt, rossz volt, nem tudunk átadni valamit abból, amit átéltünk, amit fontosnak tartunk, nem tudjuk elmondani a körülöttünk állóknak, hogy végül is mi értelme volt az életünknek, mi értelme lehet az emberi életnek, az utánunk jövők életének. Némán távozunk. Régen legalább megáldottuk őket.{54} Persze vannak kivételek. Sok híres embernek feljegyezték az utolsó szavait. Vannak köztük megindítóak, fájdalmasak, vállvonogatóak, nyeglék, tréfásak, fáradtak, szellemesek. De inkább csak a nehéz pillanat kiáltásai, sóhajai ezek a szavak. Nem sokat üzennek nekünk arról, hogy mit lehet, mit érdemes kezdeni az életünkkel. Itt hagynak minket, tanácstalanul. Hogy lássák, mire gondolok, felsorolok néhány híres példát.{55} A legrégibb és talán legismertebb az, amikor a munkájában elmerült, a porba geometriai ábrákat rajzoló Archimédesz hátraszól a következő pillanatban őt halálra sebző római katonának: „Ne zavard köreimet!” Egy kicsit mintha hasonlítanának ehhez a mártír cseh prédikátor, Husz János utolsó szavai, aki a máglyáról leszól a tűzre még egy jókora hasáb fát rádobó ügybuzgó jobbágyra: „O sancta simplicitas!”

Vagyis: „Óh szent együgyűség!” Vannak, akik jobb híján, vagy mert nem akarják sajnáltatni magukat, megpróbálják valami tréfával elütni a pillanat drámaiságát. „Sok a tartozásom; Nincs semmim. A többit a szegényekre hagyom.” – végrendelkezett Rabelais. „Isten meg fog bocsátani nekem; ez a foglalkozása.” – próbálkozott a humorral még egyszer, utoljára az évek óta bénán betegágyban fekvő, haldokló Heine. „Hagyj békén, menj ki, a bolondoknak valók az utolsó szavak, akik életükben nem mondtak eleget” – szólt állítólag Marx a házvezetőnőjére, aki a nagy ember utolsó szavait meg akarta őrizni az utókor számára. „Nem fejezhetem be így. Mondd nekik, hogy mondtam valamit.” – szólt társának Pancho Villa mexikói forradalmár. Vannak mások, akik nagyon is átélik az elmúlás drámáját, de hogy miről szólt az életük, miről szól az emberi élet, ők sem mondják el. Emily Dickinson amerikai költőnő: „Be kell mennem. A köd sűrűsödik.” Thomas Hobbes angol filozófus: „Utolsó utamra indulok. A nagy ugrásra a sötétségbe.” Theodore Roosevelt: „Oltsátok el a villanyt.” Diana (Spencer) walesi hercegnő: „Istenem! Mi történt?” Goethe: „Több fényt!”

Beethoven: „Úgy érzem, hogy mind ez idáig csupán néhány hangjegyet jegyeztem le.” Vannak, akik az utolsó pillanatig ragaszkodnak az élethez. I. Erzsébet királynő: „Mindenem, amim van, odaadom még egy pillanatért.” Vagy épp ellenkezőleg – elegük van már az életből: Jane Austen: „Nem akarok semmit, csak meghalni.” Vagy: „Unom az egészet.” Ezek voltak állítólag annak a Churchillnek az utolsó szavai, akinek életében kevés alkalma lehetett az unatkozásra.

Kettős dallam Mindennapi tevékenységeink felszíne alatt életünknek van egy mélyebb, jelentőségteljesebb tartománya. E rejtett tartományban, akár akarjuk, akár nem, akár tudjuk, akár nem, egy egzisztenciális dráma szereplői vagyunk egész életünk folyamán. Küzdünk a világ esetlegességeivel és életünk bizonytalanságaival. Küszködünk önmagunk és létünk törékenysége okozta szorongásainkkal. Küzdünk a hitelességért, a lét intenzív átéléséért, a méltóságért, a szabadságért, életünk értelméért és végső fokon a halhatatlanságért vagy legalábbis a halhatatlanság reménytelen reményéért. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy – mint egy francia vígjáték szereplői – kettős életet élünk. Nem hasonlít e kettősség Dr. Jekyll és Mr. Hyde tudathasadásához sem. Lehet, hogy túl költői a hasonlat, de mindenképpen találóbb, ha életünk kettősségét két egymás mellett futó dallamhoz hasonlítjuk. Úgy fonódnak össze, mint Mozart szimfóniáiban az ujjongás és a fájdalom, a nevetés és a szomorúság. Az emberi élet örömeinek és bánatának, játékosságának és komolyságának összjátéka ez. A mindennapi élet és az emberi sors, a pillanat és az örökkévalóság összjátéka. Az élet vidám színeinek és az emberi helyzet ismeretlen mélységeinek egybecsengése. Életünk e kettőssége ma talán még sarkítottabb és drámaibb, mint volt a korábbi évszázadokban. Találóan írták le a kutatók fogyasztói civilizációnkat az „örök karnevál” és a „haláltánc” kettősségeként. Ebben a korban élve személyiségünkre, Énünkre mindenképpen rányomja a maga bélyegét az esetlegesnek és az egzisztenciálisnak, a triviálisnak és a tragikusnak ez a rejtélyes és káprázatos kétértelműsége. Hadd adjak erre egy emlékezetes példát.

Ikarosz bukása Ki ne emlékeznék Brueghel híres képére, az Ikarosz bukására? Szép és döbbenetes kép. Már-már idilli tájon békésen szánt a szántóvető, halászik a halász, legelteti nyáját a juhász, vitorláikat bontják a hajók. Béke és csend árad el a dombokon, mezőkön, tengeren, szelíden zsong a mindennapok élete. És senki sem veszi észre, senki sem figyel fel arra, hogy ebben a békés, hétköznapi pillanatban valaki a magasból szárnyaszegetten belezuhan a tengerbe; már csak a lába kalimpál ki a vízből.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy riadtan eltakarjuk a szemünk elől ezt a drámát. És ezzel elmulasztjuk azt, hogy amíg néhány évre, évtizedre itt vagyunk ebben a világban, megértsük azt, hogy voltaképpen mi is történik velünk. Kik vagyunk? Mit keresünk itt? Mit jelent az, hogy élni, létezni? Mit jelent az a megfoghatatlan valami, hogy „Lét”. Jelent-e valami mást, mint szántani, vetni, horgászni,

nyájat terelni, vitorlát igazítani? Nem volt-e teljesebb, igazibb Ikarosz élete, aki a lét határait ostromolta, akkor is, ha végül belezuhant a Semmibe?

Az örökkévalóság és a pillanat A modern kor lelki válságáról szólva sok kiváló filozófus ír arról, hogy az emberi élet transzcendens keretének megroppanása következtében az idő és a tér beszorult az arasznyi emberi élet keretei közé. De ha az emberi élet nem több, mint egy önmagán nem túlmutató, szűk korlátok között ellobbanó pillanat, akkor a lehető leggyorsabban át kell élnünk belőle annyit, amennyit csak lehet. Ez a sürgősség drámai módon felértékelte és felgyorsította a rendelkezésünkre álló időt. Az űzöttség a XX. században élő emberek egyik alapvető egzisztenciális élményévé vált, s ma már szinte pánikká fokozódott. A hic et nunc vált korunk emblémájává. Egy transzcendencia nélküli emberiség emblémájává. Kínálkozott azonban egy megoldás. A bajból erényt lehet kovácsolni. Ha nincs örökkévalóság mint mindent átölelő transzcendens keret, mint oltalom az elmúlás rettenete ellen, akkor az ember átugorhat a másik végletbe, az örökkévalóságból a pillanatba. És a pillanat titokzatos mélységében fölfedezheti az önmaga fizikai létén túlmutató transzcendenciát, a lét rejtett, mély ragyogását. Baudelaire-től Nietzschén át Heideggerig gyűrűzik az egzisztenciális pillanatnak mint a hiteles lét egyik fontos vagy akár egyetlen forrásának a gondolata. Említettem már Baudelaire esszéjét a nagyvárosi „csellengő”-ről, „flaneur”-ről, aki szemlélődve kóricál, bolyong, cselleng a tömegben, hagyja, hogy hasson rá a nagyvárosi lét színes forgataga, az emberek, ruhák, kirakatok, árucikkek tarka kavalkádja. A „múló pillanat festője ő, és az örökkévalóság mindama sugallatának tolmácsolója, amelyet [a pillanat] magában foglal”. A „pillanat” Nietzsche számára is fontos volt. „Aki nem tud térdre hullani a pillanat küszöbén – írja –, az sohasem tudja meg, hogy mi az igazi boldogság.” Ehhez azonban át kell lépnie a történeti idő börtönéből az időtlenségbe, és át kell élnie azt, hogy „a világ teljes

és beteljesül minden egyes pillanatban”. Meg kell ragadnia és „diadalmasan igenelnie” kell „az örökkévaló pillanatot, önmagunk leglényegét” fedezve föl benne. Az „igazság nem más, mint az örök áradásból kicsapó villanás”.{56}

Élet és rajz „Az ember nem azonos az életrajzával.” (Szabó Magda)

Dorian Gray Az élet események esetleges sorozata. Életünk első percétől fogva peregnek, zakatolnak a történések, kanyarognak, csörgedeznek, míg végül megállíthatatlanul belefutnak az ismeretlenbe. De közben a mélyben észrevétlenül, láthatatlanul kirajzolódik az ember sorsa, mint Dorian Gray sorsa azon a bizonyos arcképen. A könyv egy lenyűgözően szép londoni fiatalember története, aki gonosz élvhajhásszá és gyilkossá züllik. De mindez nem hagy semmi nyomot az arcán: évtizedek múlva is ragyogóan szép és fiatal marad. Ifjúkorában azonban festett róla egy arcképet egy művész barátja (akit ő később meggyilkolt), és ezen a képen az arca egyre inkább gonosszá, romlottá torzul. Majd amikor félelmében és kétségbeesésében „szíven szúrja” a festményt, ő maga esik össze holtan. A zajra szolgái berohannak a szobába, és a földön egy ráncos, gonosz arcú öregembert találnak, miközben fönt a falon gazdájuk arcképe ragyog hajdani fiatalságában és szépségében. Vagyis miközben a mindennapi élet felszínén Dorian Gray éli a trivialitások és felelőtlenségek életét, az emberi létezés szintjén (ebben az esetben: a gondosan elrejtett képen) kirajzolódik létének igazi története, kirajzolódik egy emberi sors; egy ember elkárhozása. {57}

Élet és sors Az élet önmagában formátlan, esetleges, befejezetlen, mint egy félbehagyott mondat. Sorssá akkor lényegül át, ha ez a látszólag esetleges eseménysor az emberlétnek egy sajátos ívét, alakzatát rajzolja ki: ha sugározni kezd, ha valamit elmond, elárul az emberi létről. Hadd adjak erre néhány példát, találomra válogatva mítoszokból, irodalomból, a történelemből. Oidipusznak például sorsa volt: a hatalom csúcsáról a mélybe zuhanó ember, a bűnt és tisztátalanságot elviselni képtelen ember sorsa. – Antigonénak sorsa volt: a szent eszméért a halált is vállaló ember sorsa. – Nagy Sándornak sorsa volt: a világot meghódító ifjú vezér, akit senki sem tudott legyőzni, s akit hatalma s dicsősége csúcsán, harminckét éves korában egy ostoba betegség győzött le.– Hamletnek sorsa volt: a sarkából kizökkent világot, erkölcsi világrendet helyreállítani akaró, s e küzdelemben elpusztuló hős sorsa. Julien Sorel sorsa: a világ ellen lázadó ifjú ember bukása. – Madame Bovary: az élet teljességét a szerelemben kereső asszony fájdalmas csalódása és halála. Traviata: önmagát szerelméért feláldozó nő szenvedése és halála. – A Godot-ra várva két szerencsétlen hősének, Estragonnak és Vladimirnak is sorsa van: a világ, a civilizáció összeomlása után az izzó vagy fagyos pusztában vándorló ember sorsa. – O’Neill Elektrája: a gyászt elviselni nem tudó, vergődő ember sorsa. – A Nem félünk a farkastól George-a és Marthája: az életük legnagyobb kincsét, értelmét elvesztett, egymással sem élni, sem halni nem tudó két ember sorsa. – Blanche: az élet durvaságát és kegyetlenségét elviselni képtelen, egy igazabb létet hiába kereső, érzékeny és törékeny emberi lény küzdelme és pusztulása. – Hans Castorp: a szellem nagyszerűségét és hívságát, lebegését és sárba tiprását átélő fiatalember sorsa. Scott kapitány: hősi küzdelem a cél eléréséért, majd utolsó pillanatban elbukás a cél előtt. – Petőfi Sándor, akinek a „Sors teret

nyitott”, fényes tehetséget kölcsönzött, majd akit egy kukoricaföldön egy kozák lándzsájával halálra sebzett. – Nietzsche, az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója, aki élete utolsó másfél évtizedét zavarodott elmével, egy szobába zárva élte le, barátaihoz címzett, őrült leveken kívül semmit sem írva. – Radnóti: a tündöklően tehetséges ifjú ember kegyetlen, értelmetlen és fájdalmas pusztulása. – Einstein, a világ egyik legnagyobb tudósa, aki 26 éves korában felfedezte a világegyetem egyik legmélyebb titkát, majd élete végéig, negyven éven át hiába kereste a „végső megoldást”, az univerzum törvényeit egyetlen képletbe foglaló végső egyenletet… Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy életünk mindnyájunknak van (ameddig van), sorsa viszont csak annak van, akinek az élete valamiféle jelentést kap – az emberlétről valami fontosat mond el önmagának vagy azoknak, akik képesek a hallásra. Példázza az emberi lét tragikus törékenységét vagy gyönyörű felívelését, esendőségét vagy nagyszerűségét, a szerencse forgandóságát, valami nagy emberi győzelmet vagy kudarcot, az emberi élet kiteljesedését…

„Arcukon a ráncok…” Ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg: mi rajzolódik ki általában az ember arcán? Boldogok, akik azt hiszik, hogy életük során csak biológiai életpályájuk mélyülő redői-ráncai vésődnek rá arcukra. De vajon nem rajzolódik-e ki az ember arcán személyiségének szép kibontakozása vagy eltorzulása is? Jelleme megszilárdulása vagy romlása? Sorsának boldog vagy boldogtalan alakulása? Örömeinek és szenvedéseinek, kudarcainak és sikereinek története? Gyerekkorának harmóniája vagy zaklatott nyomorúsága? Az ínségben vagy a bőségben eltöltött évek árnya-fénye? És minden bizonnyal kirajzolódik az ember arcán mulandóságának, az emberi lét és sors törékenységének története is. Ismerik a mondást: „Negyvenéves kora felett az ember már felelős az arcáért.” Gondoljunk csak az 1930-as években idős munkásemberekről, zsellérekről készült remek és döbbenetes fényképekre. Vagy mondjuk Huszárik Zoltán Szindbád című filmjében a búcsújáró templom kertjében, éjjel, az idős asszonyok éles fénnyel megvilágított arcára, amelyeken ezer év nyomorúságának, félelmeinek és vágyainak, hiteinek és babonáinak, reményeinek és reménytelenségének redői rajzolódnak ki éles kontrasztokkal. Vagy gondoljunk Pilinszky versének, az Apokrifnak a háború és a haláltáborok iszonyatát átélt emberek arcát lerajzoló utolsó két sorára: És könny helyett az arcokon a ráncok, Csorog alá, csorog az üres árok. Ezek már egy tragikus történelem szántotta, soha ki nem simuló ráncok.

Furcsa… „Furcsa módon sok ember alkalmatlan arra a sorsra, amely itt a Földön vár rá.” (Joseph Conrad)

Vezúv „Éljetek veszélyesen! Építsétek városaitokat a Vezúv lejtőjére” – írja Nietzsche. Hadd jegyezzem meg: nem is lehet máshova. Mert (bármennyire is romantikusan hangzik ez) mindenütt vulkán van a lábunk alatt. És ez a vulkánszerű lét időnként betör az életünkbe. Betörhetnek gyönyörű fényei, lángjai, színei, látomásai, ragyogó titkai, a szépség szíven ütő villanásai, a heuréka és a felismerés nagyszerű pillanatai, életünk értelmének másodpercnyi megvilágosodásai. De feltörhetnek a lét rettenetei is. A pusztulás, a háború, a kudarc, a betegség, a gyász, a természeti katasztrófák, a szenvedés, a nyomorúság, az élet sivár üressége, az elmúlás félelme, a halál. Vannak helyzetek, pillanatok, amikor mi magunk a magunk akaratából szállunk le az emberi lét rejtett tartományába. Megmerítkezünk benne. Flörtölünk veszélyeivel és kutatjuk titkait, ígéreteit, rejtett reménységeit. Az emberi tudat ide-oda vált, ide-oda villan a mindennapi élet és a lét/sors tartománya között. Nem véletlen tehát az, hogy olyan gazdag mitológiája van e két tartomány, két világ, két korszak, két „part” közötti átmeneteknek, átkeléseknek. Az alvilágba leszálló Dionüszosznak vagy Orpheusznak; az idegen világok között hajózó Odüsszeusznak; az Óperenciás-tengeren, Üveghegyen átkelő, egy, a mélyben fekvő, titokzatos világba leszálló, a réz-, ezüst- és aranyerdőn áthaladó, sárkányok őrizte várba betörő, az aranyhajú királykisasszonyt (vagyis a teljes és boldog élet szimbólumát) megmentő népmesei hősnek; a nemlétből a létbe, és a létből a nemlétbe való átmenetnek; a születésnek és a halálnak; a profán világból a szentség világába való átlépésnek; a pokolra szállásnak és mennybemenetelnek; a keresztutaknak; a fellegekbe, mennybéli magasságokba felnyúló

lajtorjának, szent hegyeknek, életfának; a folyókon átívelő hidaknak, a hajóknak; Ikarosz repülésének és zuhanásának. Minden civilizációban működtek s működnek olyan intézmények, mechanizmusok, rutinok, amelyek arra késztetik az embert, illetve segítenek neki abban, hogy újra és újra megmerítkezzék a lét rejtett tartományában. Ez volt, s ma is ez a funkciója a reggeli és az esti imádságnak, amely újra és újra összekapcsolta, összekapcsolja a mindennapi élet triviális szintjét a halandó/halhatatlan emberi lét szintjével. Erre szolgált és szolgál a déli és esteli harangszó, a templomi szertartás, a meditáció, az ünnepnap, a mítosz, és ebbe a tartományba merítette s meríti el az embert a zene, a költészet is. Szophoklész, Shakespeare vagy O’Neill tragédiáinak nézőjeként is ennek a tartománynak a mélységeibe merül alá az ember – önként. Sőt, ebbe a tartományba villan át még az olyan triviális műfaj is, mint mondjuk a tréfa, a vicc.{58}

A legnagyobb kaland? Feljutni a Mount Everest jeges-sziklás csúcsaira? Elindulni egy törékeny hajón az Északnyugati átjáró felfedezésére? Meghódítani a Marsot? Megírni a Divina Commediát, a Háború és békét, a Varázshegyet? Megoldani az élet keletkezésének titkát? Megszerkeszteni a Végső Egyenletet, amely egyetlen képletbe foglalja össze a fizikai világmindenség minden törvényszerűségét? Nagy Sándorként meghódítani a fél világot? Ikaroszként felrepülni a Nap közelébe? Igen, mindez nagy kaland. De nem törpül-e el mégis a végső nagy kaland mellett? Az emberi élet veszélyes és nagyszerű kalandja mellett? Amellett, hogy egy végtelen univerzumban, egy végtelenül jelentéktelen kis bolygón kell emberként élnünk, kell gondolkodó, szabad, méltóságát megőrző emberré válnunk? Nem mindennél nehezebb s nagyszerűbb kaland-e félelem nélkül szembenéznünk Pascal üres végtelenjével? Nem csodás kaland-e kísérletet tennünk arra, hogy megtaláljuk életünk értelmét?

Csodák? „Csak kétféleképpen élheted az életed. Egyfelől úgy, hogy nincsenek csodák. Másfelől úgy, hogy minden csodálatos.” (Albert Einstein)

Gondolatkísérlet „Mi lenne, ha halálom után harminc nappal valami hatalmas katasztrófában az egész emberiség elpusztulna?” – teszi fel a kérdést új könyvében Samuel Scheffler amerikai filozófus, a New York University professzora.{59} Az ember saját halála természetesen rossz, félelmetes, fájdalmas. De az a tudat még nagyobb sokként érheti az embert, hogy – függetlenül az ő halálától – nincs jövő, nincs jövő emberiség, egyszer s mindenkorra vége szakad az emberi történelemnek és civilizációnak. Volt, nincs. Az univerzum az ember és az emberiség nélkül forog tovább. Nagy sokk volna ez, mivel értelmét vesztené sok minden, ami értelmet ad, adhat az ember életének. Mert például érdemes-e befejezni ezt a könyvet, ha tudom, hogy harminc nap múlva ellobban, semmivé válik, örökre eltűnik a semmiben az emberi nyelv? Érdemes-e iskolába járatni a gyerekeket, ha soha többé nem lesz szükség a tudásra? Érdemes-e dolgozni egy új rák elleni gyógyszer kifejlesztésén, amikor nem lesz senki, akit gyógyítani lehetne majd vele? Érdemes-e házat tervezni, építeni, ha nem lesz, aki lakjon benne? A kőműves is leteszi a vakolókanalat, ha tudja, hogy hamarosan örökre félbemarad a fal. Érdemes-e küzdeni a világ nagy problémáinak megoldásán (globális szegénység és igazságtalanság, az atomcsend, a regionális konfliktusok, a környezetvédelem, a fenntartható fejlődés stb.), ha harminc nap alatt úgysem lehet megoldani egyiket sem. És ezt a harminc napot még úgyis kibírjuk. Igaz, vannak tevékenységek, amelyek függetlenül a jövőtől önmagukban is értelmesek és nélkülözhetetlenek. A péknek még az utolsó reggelen is meg kell sütnie a kenyeret. Az orvosnak az utolsó pillanatig enyhítenie kell a betegek fájdalmát. Az elektromos műveknek, vízműveknek az utolsó pillanatig működniük kell. Lehet, hogy a templomok is megtelnének: megpróbálnának segíteni az

embereknek abban, hogy elszámoljanak életükkel és szembenézzenek az Ismeretlennel. Ezt a képtelen világvégi szcenáriót csak azért érdemes átgondolnunk, mert segíthet meglátnunk azt, hogy mi a mulandó és mi az esetleg maradandó az életünkben.

A csirke Emlékszem egy remek magyar rajzfilmre. Azzal kezdődik, hogy egy tojást látunk, ami lassan repedezni kezd. A kiscsirke belülről kezdi feltörni a burkot. Lassan kikászálódik belőle, lerázza magáról a tojáshéjat, körülnéz, majd nagy boldogan nekiindul a nagyvilágnak. De ahogy lelkesen tipeg előre, egyszerre ijesztő képek jelennek meg előtte: tankok rohannak, bombák robbannak, emberek menekülnek, jön az árvíz, milliószámra vannak szűk ketrecekbe zárva csirkék, kacsák… Ezt látva kis hősünk egyre inkább elbizonytalanodik, léptei lelassulnak, megtorpan, nem tudja, mit csináljon… Majd a filmkockák elkezdenek visszafelé peregni: a csirke visszahátrál a tojásba. Ahogy kibújt belőle, ugyanúgy bújik most vissza bele. Az életnek, ennek az életnek számára nincs értelme. A tojás héja lassan rázárul, az utolsó repedések is elsimulnak. Ott áll a tojás, mozdulatlan. Csend. Sok hasonló indulás van. Ki ne emlékeznék a kölyökkutyák mohó, kíváncsi, a világot felfedezni akaró nekiiramodására. Vagy a kis zsiráfra, aki születése után néhány perccel botladozva-roskadozva már próbál lábra állni, mert veszélyes világba került, lehet, hogy pillanatokon belül az életéért kell futnia; az életért, amit még nem is ismer. Vagy a bábjából nedvesen kibújó, szárítkozó lepkére, ahogy fellebben és furcsa, boldog csapongással elrepül a színekkel, illatokkal (és ismeretlen veszélyekkel) dús tavaszi végtelenbe. Sem ők, sem mi nem akarunk visszahátrálni a nemlétbe. Lehetséges, hogy a kiscsirke bölcsebb volt, mint mi mindnyájan?

Egy pohár bor Porból lettünk, porrá leszünk. De azért közben megihatunk egy jó kis pohár bort. (Claudio Magris)

A semmiből a semmibe? Születésünkkor a semmiből jövünk, és nem zárható ki, hogy életünk végén a semmibe futunk, hullunk bele. Furcsa egyensúlytalanság van a két „semmi között”. Mert a halál után esetleg megnyíló semmi borzasztóan izgat minket, de arra ritkán gondolunk, hogy honnan jövünk. Legfeljebb az egyházaknak van erről valami – úgy vélem, meglehetősen bizonytalan – elképzelésük. Léteztünk-e már valami elő-formában születésünk előtt? Érdekes kérdés, de nemigen foglalkozunk vele. Talán azért nem, mert biológiai lényünk eredete egyáltalában nem a semmiben gyökerezik, hanem a genetikai sorok sok százezer éves láncolatában. Az azonban, hogy személyiségünk mint autonóm rendszer hogyan jön létre, már nem ilyen egyértelmű. Vannak, akik úgy vélik, hogy a szüleinktől kapott genetikai állomány ezt automatikusan létrehozza, majd a társadalmi környezet tovább alakítja, formálja, csiszolja. Mások viszont úgy gondolják, hogy az a plusz, ami minden élőlényt jellemez (az élni akarás, a célratörés, a szabadságra törekvés – a magasabb rendű állatoknál a tudat, és az embernél a kiteljesedés vágya és önnön létének reflektálása – már nem feltétlenül következik a biológiai előzményekből. Az élet, és ezen belül az emberi személyiség és az emberi tudat nem igazán illik bele a fizikai világmindenségbe. Mintha a lét külön tartománya volna, még akkor is, ha az ember ugyanúgy csillagporból született, mint a galaktikák végtelen világa. Az élet befejezésekor biológiai lényünk megsemmisül, felbomlik, beleszervül az életfolyamatok bonyolult rendjébe. De mi történik személyiségünkkel? Azzal az autonóm rendszerrel, amelyet személyiségnek nevezünk (ha tévednek azok a tudósok, akik szerint nem létezik ilyen autonóm rendszer)? És mi történik a tudattal, amely jelenlegi tudásunk szerint ugyan nem létezhet biológiai alapjai nélkül, de – ma még úgy véljük – alapvetően más törvények

mozgatják, mint az úgynevezett fizikai anyagot. Bár a kvantummechanika mintha felfedezett volna olyan törvényszerűségeket, amelyek bizonyos értelemben hasonlítanak a tudat egy-egy sajátosságára.{60} És persze még bonyolultabb a dolog, ha az emberi személyiségben még valami olyasmi is van, amit „léleknek” szokás nevezni, és amiről bizonyíthatóan semmit sem tudunk. Félelmeink és reményeink izgatottan keresik a válaszokat, és segítségül hívják nemcsak értelmünket, hanem képzeletünket, álmainkat is. Vannak, akik abban hisznek, hogy személyiségünk (akár még a testünk is) nem vész el, a távoli jövőben majd feltámad, és az időtlen vagy öröklét tartományában találja meg a maga helyét. Mások a lélek örök vándorlásában hisznek. Vannak, akik úgy vélik, remélik, hogy haláluk után lelkük „hazaérhet majd”, beleolvadhat egy végtelen világlélekbe. Vagy elmerülhetnek valamilyen fájdalommentes, tudatmentes, puha nemlétbe, Nirvánába. És vannak, akik nyugodtan vagy zaklatottan, rezignáltan vagy kétségbeesve elfogadják azt, hogy Énjük, személyiségük, lelkük örökre megsemmisül biológiai lényükkel együtt. Jó volna ezekre a nyitott kérdésekre az eddigieknél valamivel megalapozottabb válaszokat kapnunk. De kitől? A fizikusoktól? Biológusoktól? Személyiség- és tudatpszichológusoktól? Teológusoktól? Filozófusoktól? Vagy?

E = mc2 és az ember Az emberi közösségek – minthogy egy végtelen és ismeretlen univerzumban találták magukat – mindenkor körülvették magukat szimbólumok szférájával: mítoszokkal és vallásokkal, tudással és illúziókkal, értékekkel és a művészetek varázslatos szépségével, vagyis egy remek konstruktummal: civilizációjukkal. Civilizációjuk burkolatán, „buborékán” belül bizonyos fokig biztonságban érezhették magukat, és szabadnak. Ez jellemezte az ótestamentumi és újtestamentumi, majd a középkori világképet is: jelentéssel és jelentőséggel teli központi helyet foglalt el benne az ember és az emberiség. A kopernikuszi forradalom azonban megrendítette ezt a biztos pozíciót. Mindennapi életükben az emberek nem tudtak, és – századok múltával – a mai napig sem tudnak mit kezdeni ezzel az új világképpel. Ma is úgy érezzük még, hogy a Nap reggel „felkel”, este pedig lenyugszik. Nem szorongunk azon, hogy egy jelentéktelen kis bolygón keringünk a végtelen univerzumban egy meglehetősen jelentéktelen égitest körül. Még ma is úgy érezzük, hogy központi helyünk van a ránk boruló kék világmindenségben. És gyönyörködünk a „csillagos égben”. Voltak és vannak az új kozmosz humanizálására törekvő kísérletek. Newton és Kant például mély harmóniát fedezett fel a kozmosz és az emberi élet törvényei között. Lenyűgözte őket az égbolt ragyogó csillagvilága, és azt fejtegették mindketten, hogy ez a kozmikus harmónia lefordítható az emberi világ gyakorlatára is. Ha, úgymond, az ember az értelem és az erény törvényei szerint él, akkor élete olyan tökéletes és harmonikus lehet, mint az égitestek mértani tökéletességű keringése. Mit kezdhet azonban az ember Einstein téridejével, mint az emberi élet új keretével? Hol találhatja meg helyét a téridő valamelyik „hajlatában”, „redőjében”? Hol találhat bármiféle irányelvet élete

irányítására, hol találhatja meg élete értelmének forrását az E = mc2 univerzumában? És a dolgok még rosszabbra fordultak a „kvantumuniverzum” kibontakozásával. Az emberiséget már nem védi a csillagos ég boltozata. Az ősrobbanás sodrában, az elektronok, neutronok, kvarkok, bosonok, leptonok, húrok és szuperhúrok káoszában mibe kapaszkodhat? Hol s hogyan keresheti élete célját, értelmét? Hogyan találhatja meg a helyét, azonosságát, szerepét, céljait, élete értelmét az univerzum „jeges magányában”, egy univerzumban, amely ugyanúgy „süket az ő zenéjére és reményeire”, mint a szenvedéseire és bűneire?{61} Van-e ennek a kvantumuniverzumnak ennél pozitívabb személyes üzenete az ember számára?

Redukció a végtelenbe Tolsztoj A Kreutzer szonáta című kisregényében olvassuk ezt a rövid párbeszédet. Pozdnisev, a kisregény főszereplője azt fejtegeti beszélgetőtársának, elkeseredetten és szenvedélyesen, hogy a szerelem, a házasság, a nemiség csak a nyomorúság és szenvedés forrása. Ki kellene irtani őket. – De hát akkor – mondtam én –, hogy folytatódjék az emberi nem? Pozdnisev nem felelt rögtön. – Ön azt kérdi, hogyan fog folytatódni az emberi nem… De hát miért folytatódjék az emberi nem? – Hogy miért? Másképpen nem volnánk. – De hát miért kell lennünk? – Hogy miért? Hát hogy éljünk. – De miért éljünk?…{62} Teológusok és filozófusok megpróbálnak megálljt parancsolni ennek a végtelen továbbgyűrűzésnek, mondván például, hogy a végső keret, minden értelemnek a forrása az arisztotelészi „legfőbb jó”, az eudaimonia, a végső boldogság és tökéletesség; vagy az öröktől fogva létező, időn és téren kívül létező Isten; vagy valamiféle megfoghatatlan, ismeretlen primum movens, „első mozgató”, az „előzmény nélküli első ok”, minden tőle függő létezés és létező értelmének a forrása. De mikor s hogyan jelent meg Isten a világmindenség létrejötte előtti… miben? Semmiben? Vagyis a kérdések tovább sorjáznak. Az ember nehezen fogadja el ezt a kudarcot. Mindenáron választ akar kapni a „végső” kérdésekre. És szorongva áll ott az úton, amelyen a kérdések tovafutnak az ismeretlenbe.

„Kerüld el azokat…” Higgy azoknak, akik keresik az igazságot. Kerüld el azokat, akik megtalálták. (André Gide)

Hol a végső keret? Láttuk, az embernek a társadalmon belül, a társadalomnak az emberiségen belül, az emberiségnek az univerzumon belül lehet valami „szerepe”, „jelentősége”, létének valami „értelme”. De ezzel még nincs vége a sornak. Nincs-e valamilyen „transzcendens” tartomány, amelyen belül az univerzumnak valami szerepe, jelentősége, értelme lehet? Vagyis nem kell-e továbblépnünk? Az univerzumon túlra, ha van az univerzumon túli, kívüli, körüli „transzcendens” tartománya a létnek/nemlétnek.{63} S ha van, mi lehet ez a tágabb keret? A hagyományos nyugati civilizációban az volt a leggyakoribb válasz erre a kérdésre, hogy a világot/univerzumot megteremtő Isten ez a mindent körülölelő, tágabb keret. „Isten az, akinél nagyobb nem gondolható el”, írta Szent Anzelm a XI. században. Ő a világ, az élet, az emberi lét értelmének végső forrása.{64} Érthető hát, hogy az elmúlt három évezredben a judaizmus és a kereszténység gondolkodói mindent elkövettek annak érdekében, hogy létét, mibenlétét, lényegét meghatározzák. Választ próbáltak találni olyan kérdésekre, hogy: • Isten hol, milyen határok közt vagy határok nélkül létezik? Időn, téridőn kívül? Vagy? Lénye teljesen kitölti a… mit is? Az űrt? A semmit? Miből teremtette a világot? Önmagából? A semmiből? „Creatio ex nihilo? Az „üres mélységekből”? Valami őstengerből? Mik azok a rejtélyes „vizek”, amelyek fölött e teremtő Isten „lelke lebegett”? Elképzelhető-e az a valami, az a semmi, az az űr, az a „káosz”, ami az ő létezése előtt „létezett”? • Lehet-e azt állítani, hogy ő az egyetlen olyan létező, amelynek/akinek nem volt előzménye, létének nem volt kiváltó „oka”, ő önmaga

létrehozója, önmaga oka? Öröktől fogva létezik? Ő az immotus movens, a mozdulatlan mozgató, vagyis akit semmi más nem mozgat? Ő teremtette önmagát? S ha igen, miért? És miért teremtette a ma létező világmindenséget vagy világmindenségeket? Miért jobb, fontosabb ez a lét, létezés, mint az előtte volt nemlétezés, a semmi, a nemlét? Ne vessük a szemére a Biblia szerzőinek, hogy ennyi kérdést hagytak megválaszolatlanul. A legkiválóbb fizikusok és kozmológusok is a mai napig vitatkoznak azon, hogyan jött létre a világmindenség. Náluk is kérdés kérdést követ, az anyag egyre kisebb részecskéi bukkannak fel, az elektronok, pozitronok mögött a kvarkok, leptonok, húrok, szuperhúrok. Sikerült visszamenniük a mi világunk kezdetéig, az „ősrobbanásig”, majd felmerült a kérdés, hogy mi volt, ha volt egyáltalában valami e robbanás előtt? Hol volt az a roppant energia, amely a Big Bangben felrobbant, és létrehozta a mi kozmoszunkat? Valamiféle ősvákuumban? Semmiben? Ha tudnánk, hogy mi az a semmi. Az elmúlt évszázadok során természettudósok és filozófusok érvek, hipotézisek, elméletek sokaságát sorakoztatták fel annak valószínűsítésére, hogy a világmindenség létrejöttének és működésének megmagyarázásához nincs szükség úgynevezett „isten-hipotézisre”, valamiféle teremtő és irányító szellem feltételezésére. A vita azonban nem dőlt el. A részecskefizika és kozmológia legkiválóbb elméi sem tudtak bizonyíthatóan helyes választ adni arra a kérdésre, hogy létezik-e a fizikai univerzumon „kívül” valamilyen „szellemi” szféra. A vita különösen hevesen lángolt fel azután, hogy 1882-ben Nietzsche leírta azt a hírhedtté vált mondatot, hogy: „Isten halott.” A következő képzeletbeli humoros-anekdotikus szóváltás Nietzsche és Isten között jogosítson fel arra, hogy itt ne foglalkozzam tovább e kérdéssel.

Isten halott! – mondta Nietzsche. Nietzsche halott – mondja Isten.{65}

Mit csinálok majd az örökkévalóságban? Jó azoknak, akik hisznek a túlvilági létben. Abban, hogy az ember halálával nem fejeződik be minden. Hadd idézzek itt a híres barokk költő, John Donne egyik prédikációjából néhány sort: A halottak feltámadnak majd […] És belépnek a Menny kapuján, és ebben a házban élnek majd, ahol nem lesz sem Felhő, sem Nap, sem sötétség, sem káprázat, hanem szakadatlan fény, nem lesz sem zaj, sem csönd, hanem szakadatlan zene, sem félelem, sem remény, hanem szakadatlan áhítat, sem ellenség, sem barátok, hanem egyenletes közösség és azonosság, sem vég, sem kezdet, hanem szakadatlan örökkévalóság.{66} Szép látomás. De mit keres majd az ember ebben a nagyszerű, de számára szokatlan, ismeretlen világban, ebben a szakadatlan fényben, szakadatlan zenében, szakadatlan áhítatban, ebben a vég és kezdet nélküli örökkévalóságban, örökkévaló változatlanságban? A földi életnek lényege a változatosság – a sok baj és szenvedés mellett –, az új és új lehetőségek kapujának megnyílása, a döntés lehetősége, az új helyzetek, új érzések, új gondolatok, a meglepetések, felfedezések, a remény, a titkok izgalma, a nyitott jövő. Hol lesz a szabadság egy örökké változatlan örökkévalóságban? Miről dönthetünk, mire törekedhetünk, min változtathatunk, mi lesz a dolgunk, szerepünk az örökkévaló tökéletességben? Folyton-folyvást himnuszokat énekelni az üdvözültek kórusában: nem látszik számunkra, gyarló emberek számára igazi boldogságnak, szabadságnak.{67} Egyáltalán megőrizhetjük-e valamilyen formában önmagunkat? Személyiségünket? Vagy beleolvadunk valamilyen kozmikus lélekbe, divinitásba? Lebegünk majd személytelenül valamilyen elvont szellemiségben? A keresztény teológusok közül sokan azt mondják: nem feltétlenül. A lélek halhatatlanságáról és a transzcendens spiritualitásba, „szellemlétbe” való beolvadásáról szóló görög filozófiai hagyomány

mellett ugyanis, és vele szemben, már a kora kereszténységben erős hangsúlyt kapott a test feltámadásának gondolata, hite, hittétele, amely úgy (is) értelmezhető, hogy minden egyes ember a maga személyiségében, személyes szabadságában támad majd fel. És más minőségben ugyan, „átszellemülten” (bár nem tudjuk, ez mit jelent), de hajdani, földi személyiségével valamiféle folytonosságban él majd tovább. Vagyis valamilyen formában megőrzi személyes létét, személyes szabadságát. Jó lenne. Legalábbis én, gyarlóságomban, szeretnék találkozni édesapámmal, édesanyámmal, testvéreimmel, vagy szeretnék hajdani legjobb barátommal Hölderlinről vagy Nietzschéről beszélgetni. Mert félbemaradtak beszélgetéseink. Hol keressem őket?

Angyalok „A mennyországban még egy angyalban sincs semmi egyéni” – jegyzi meg, nem feltétlenül jókedvében, az örök hitetlenkedő és tréfacsináló, G. B. Shaw.

Egy pillanat Egy régi történet jut erről eszembe. Nem tudom, hallottak-e az első nagy angol történészről, a VII–VIII. század fordulóján élt Beda Venerabilisról. Ő örökítette meg azt a jelenetet, amikor is Edwinnek, Northumberland királyának egyik összejövetelén egy bölcs írástudó így írta le az emberi életet: ,,Királyom, törzsfőiddel és embereiddel télidőben lakománál ülsz. Középütt a tűzhelyen lángol a tűz; jó meleg van. Odakint azonban dühöng a szélvihar, hideg van, eső és hó. Hirtelen betéved egy veréb a terembe. Az egyik ajtón berepül, a másikon ki. Abban a pár pillanatban, amíg bent van, nem éri a tél zordsága, de mihelyt eltűnik szemed elől, visszatér a sötét télbe. Úgy tűnik nekem, hasonló ehhez az ember élete. Nem tudjuk, mi előzi meg, azt sem tudjuk, mi jön utána.” Ma sem tudjuk, pedig másfél évezred telt el azóta.

A lengőajtó Fliegauf Benedek jegyezte meg egy interjúban: „Van egy lengőajtó az élet és a halál között – az ajtó a születés és a halál pillanatában nyílik ki egy kicsit. Én csak ezt az ajtót filmezem, semmi mást.”{68} Remek kép. Remek megfogalmazás. Még akkor is, ha ez az ajtó nem mindig leng könnyen, halkan, suhogva. Hanem csikorog, nyüszít, recseg, sikolt. Boldog volnék, ha előttem annak idején majd észrevétlen, halk lendülettel nyílna meg. Persze a lengőajtó, és az ajtó lengése arra is utal, hogy az első lengés előtt, és a második lengés után is van valami. Hogy valahonnan jövünk, s valahova megyünk, amikor belépünk az életbe, és amikor kilépünk belőle. Jó volna hinni ebben. Rimbaud mindenesetre úgy suhant ki a lengőajtón, hogy senki sem vette észre.

Nem akarok félni. Félek.

Mezopotámia Nagymisére megy a néni vasárnap délelőtt. Áhítattal hallgatja a pap szentbeszédét. Vége a misének. Kitódul a templomból az ünnepi gyülekezet. A plébános ott áll a templom kapujában, mindenkinek mond egy jó szót, békés napokat kíván, érdeklődik a gyerekek, unokák felől. Odaér hozzá hősünk, akit kicsit tiszteletlenül egyszerűen csak néninek neveztünk. – Hogy van, kedveském? – kérdezi tőle a plébános. – Jaj, plébános úr, boldog vagyok. Csodálatos volt a beszéde. Egész hetemet bearanyozza majd. – És kedves lelkem, mi tetszett a beszédben ennyire? – kérdezi a plébános. – Hát az, hogy: „Mezopotámia”! *

FÜGGELÉK

Azoknak a könyveimnek a jegyzéke, amelyekből gyakran idézek A népdaltól az abszurd drámáig. Tanulmányok. Budapest, Magvető, 1969. Érték és társadalom. Tanulmányok az értékszociológia köréből. Budapest, Magvető, 1977. Társadalmi csapdák. A korrupció. Budapest, Magvető,1979. Diagnózisok. Budapest, Magvető, 1982. Hamlet színeváltozásai. Hamlet-értelmezések a XVIII. századtól napjainkig. Szombathely, Savaria University Press, 1995. Az emberi kaland. Egy civilizáció-elmélet vázlata. Budapest, Helikon, 1997. Proletár reneszánsz. Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról. Budapest, Helikon, 1999. H. E. – Lengyel László: Kétszög. Idegen világban? A távol közelében. Budapest, Helikon. Az ezerarcú én. Emberlét a fogyasztói civilizációban. Budapest, Osiris, 2005. Ikarosz bukása. Lét és sors az európai civilizációban. Budapest, Osiris, 2008. H. E. és Heltai Péter (szerk.). Le is út, fel is út. Mi lenne, ha Magyarország máról holnapra eltűnne? Budapest Médiavilág, 2008. Csapdák és egerek: Magyarország 2009-ben és tovább. Budapest, Menedzser Kiadó, 2009. A Nincsből a Van felé. Gondolatok az élet értelméről. Budapest, Osiris, 2012.

Előfordul az is, hogy különböző hetilapokban megjelent, rádióban, televízióban elhangzott interjúkból is idézek egy-egy bekezdést. Itt köszönöm meg azoknak, akik az interjúkat készítették.

Köszönetnyilvánítás Ezúton mondok köszönetet mindazoknak, akik segítettek a könyv létrejöttében. Szász Zsoltnak, a Helikon Kiadó igazgatójának, Sárközy Bencének, a Libri Kiadó igazgatójának, Takács M. Józsefnek, a könyv kiváló szerkesztőjének, a Mátai és Végh Kreatív Műhelynek, a könyvborító tervezőjének, Lindner Ágnesnek, Gyurgyák Jánosnak, az Osiris Kiadó igazgatójának, Jelenits Istvánnak, Lengyel Lászlónak, Vajda Mihálynak, Csányi Vilmosnak, sok kiváló könyv szerzőjének, azoknak a barátoknak és kollégáknak, itt Magyarországon és külföldön, akikkel évtizedeken át együtt gondolkodhattam. És mindenekelőtt köszönöm feleségemnek, Zétényi Lilinek és gyerekeimnek, Katalinnak és Ádámnak, hogy velük lehettem, és együtt próbálhattuk meg felfedezni a világot.

{1}

J. Alfred Prufrock szerelmi éneke. Kálnoky László fordítása. Idegen világban? Budapest, 2002, Helikon Kiadó {3} A könyvcímeket lásd a Függelékben. – Persze felmerül a kérdés, ildomos-e ilyen sok mondatot, bekezdést, hosszabb szövegrészt átvenni korábbi könyveimből. Van-e jogom erre az önplágiumra? {4} Baudelaire, Charles: Le Peintre de la vie moderne. Paris, 2010 [1863], Fayard/Mille et une nuits. pp. 14, 22, 27 {5} Jung, Carl Gustav: Emlékek, álmok, gondolatok. Budapest, 1987, Európa. 358. o. {6} Voegelin, Eric: Autobiographical Reflections. Revised edition. Columbia, MO, 2006, University of Missouri Press. {7} BBC News, 2006. november 2.: Britain is ‚surveillance society’ (Nagy-Britannia ’megfigyeléses’ társadalom.). A jelentést a Surveillance Studies Network készítette, és 2006. július 28-án mutatta be a 28. International Data Protection and Privacy Commissioners’ konferencián. http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/6108496.stm {8} Kolossváry István e-mailje. 2013. augusztus 2. {9} Csepeli György hívta fel a figyelmemet arra, hogy már van ilyen kezdeményezés. Data Portraits: Connecting People of Opposing Views című tanulmányukban Eduardo Graells-Garrido és társai egy olyan módszert mutatnak be, amely segíti a közösségi média felhasználóit abban, hogy kiszabaduljanak az úgynevezett „filter bubble”-ból, és nézeteikkel ellentétes véleményeket is elolvassanak. http://arxiv.org/abs/1311.4658 {10} A szabadság ára. Kelet-Közép-Európa története a középkortól máig. Budapest, 2004, Osiris Kiadó. {11} Vonatkozik ez az emberlét más területeire is. Amikor például az ember belép egy társadalmi közösségbe, elfogadja e közösség szabályait s törvényeit, akkor korlátozza a maga egyéni szabadságát. Ugyanakkor ezek a szabályok és a közösség léte új lehetőségek sokaságát teremthetik meg a számára, amelyek közül azután szabadon választhat. {12} Az amerikai futballban használt tojás alakú labda az emberi szándékokkal szemben a véletlen javára billenti a mérleget. {13} A protestáns teológusok ellenvetik, hogy ez nem rabság, hanem nagyobb szabadság. {2}

{14}

Ionesco, Eugène: Present Past/Past Present. A Personal Memoir. New York, 1971, Grove Press. {15} Hemingwaynek mintha épp az ellenkező élményben lett volna része. Jegyzeteim szerint azt írta egy alkalommal (nem találom az idézet pontos helyét): „Szeretek aludni. Életem hajlik arra, hogy széthulljon, ha ébren vagyok…” {16} A parfümmárkák és -feliratok angol vagy francia eredetijét lásd Az emberi kaland (1997) című könyvemben. {17} A könyvek angol címét és pontos leírását lásd Az ezerarcú én (2005) című könyvemben. {18} The Financial Times, 2002. július 3, p. 9. {19} Boulad, Henri: Igazság és élet. Találkozások Henri Bouladdal. Kecskemét, 2000, Korda Kiadó, 27. o. {20} Schäffer Erzsébet interjújából, 2008. június. {21} Safranski, Rüdiger: Nietzsche. Szellemi életrajz. Budapest, 2002, Európa Kiadó, 328. o. {22} Pardonnez-moi, monsieur. Je ne l’ai pas fait exprès.” {23} Zétényi Lili interjúja, 1999. {24} E mondás a görög filozófustól, Thalésztől vagy a híres athéni hadvezértől és államférfitól, Szolóntól származik. Szolón vésette a delphoi jósda bejáratának falára. – Változnak az idők. Van-e ma politikus, aki politikai – magasztos vagy ordas – jelszavak helyett valami ilyesmit vésetne pártja címerére? {25} „Vasvillával űzheted ki a természetet, mégis mindig visszatér.” {26} „The Ambassador of Death” – Hamlet színeváltozásai (Szombathely, 1995, Savaria University Press) című könyvemben részletesen elemeztem a különböző korok Hamlet-látomását és azt, hogy a Hamlet-értelmezések története tulajdonképpen nem más, mint a Hamletben kibontakozó tragikus látomás elleni védekezések története. {27} Az idézet Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című verséből való. Kosztolányi a nemlét kibírásáról szól, s mintha Kosáry is a börtönbeli nemlét kibírására utalt volna. {28} E fejezet szövegrészeinek többségét Az emberi kaland (1997) című könyvemből emeltem ide át. {29} Még a reklámokból is intenzíven sugároznak a lét fényei-árnyai. A különbség a hajdani s a mai gyakorlat között az, hogy korábban ez

interaktív folyamat volt, meg kellett küzdeni az áhítatért, a létélményért (ima, gyónás, lelkiismeret-vizsgálat, a halállal való szembenézés stb.) – ma pedig egyszerűen csak átéljük azt, ahogy a reklámok hintáztatnak minket a triviális-mindennapi élet és a lét tartománya között. {30} Részlet egy beszélgetésből, amelyet Doszpod Bélával folytattam. Megjelent a Hamu és Gyémántban, 2002-ben. {31} Már a középkori teológusok is feltették azt a kérdést, hogy vajon „Nevetett-e valaha Jézus?” – emlékeztet minket Hugo Rahner a játékokról szóló könyvében. Theodor Haecker pedig azt fejtegeti, hogy a humor „képezi az európai keresztény civilizáció igazi emberi hátterét”. {32} Szophoklész: Antigoné – Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása. {33} Nem vonatkozik ez persze a lektűrszerű, bestseller típusú regényekre, amelyekben locsognak az érzelmek, íróik ügyesen elhitetik olvasóikkal, hogy hőseik előbb-utóbb megtalálják életük értelmét és a végső boldogságot. És nem vonatkozik ez a bűnügyi s kalandregényekre sem (amelyeket egyébként esténként, fáradtan, én magam is szívesen olvasom). {34} Igaz, hogy a regény másik főszereplője, Anna ellenpárja, Levin, Istenben megtalálja élete értelmét. {35} Egyetlen olyan korábbi épülettípusra tudok gondolni, amely a vásárlóközpontokhoz hasonlóan biztonságos, kényelmes és jelentéssel teli világgal vette körül az embert egy sivár és üres univerzumban: a római és a török termálfürdőkre. Képzeljünk el egy ilyen fürdőt Pannonia egy távoli határvárosában! A befagyott folyón túl egy ismeretlen világ tátong, sötétbe és ködbe burkolózva, vad kelta vagy teuton törzsek őrtüzeivel a távolban. Hó és hideg kívül, s mi, római polgárok itt ülünk bent, pancsolunk a meleg vízben, a kerekded medencékben, erős falakkal körülvéve és felülről kupolával védve, teljes biztonságban és kényelemben, Vergilius vagy Ovidius szép és idillikus világáról és ábrándjairól elmélkedve: remek, ámbár mulandó és törékeny győzelem ez az idegen világ fölött. {36} Carrière, Jean-Claude – Delumeau, Jean – Eco, Umberto – Gould, Stephen Jay: Entretiens sur la fin du temps. Paris, 1998, Fayard.

{37}

Ionesco, Eugène: Drámák. Budapest, 1990, Európa, 432–433. o. A megjelent magyar kiadás fordítását itt egy-két ponton módosítottam. {38} Nagy szakirodalom foglalkozik a személyi függőségek e sajátos rendszerével. Johan Galtungnak (1978) van egy kitűnő összefoglaló tanulmánya; bőven merítek belőle az itt következőkben. – Galtung, Johan: Feudal Systems, Structural Violence and the Structural Theory of Revolution. In: Peace and Social Structure. Essays in Peace Research, Vol. III. Copenhagen. {39} Dollármilliomos képviselők. http://www.vg.hu/gazdasag/gazdasagi-hirek/dollarmilliomoskepviselok-419362#p2 {40} New York Review of Books, 2014. március 6. 13. o. {41} Az eredeti szöveg pontosan így hangzik: „Én elnézem nekik, hogy ők elnézik nekem. Hogy ők nézik el… Világos?” {42} Száraz György, 1980. {43} Schelling, Thomas Crombie: The Ecology of Micromotives. In. The Public Interest. 1971/25, pp. 61–98. {44} H. E. és Heltai Péter (szerk.): Le is út, fel is út. Mi lenne, ha Magyarország máról holnapra eltűnne? Budapest Médiavilág, 2008. {45} A másikról A szabadság első pillanata című fejezetben írtam. {46} Rapoport, Anatol: Strategy and Conscience. New York, 1964, Harper and Row, 87. o. {47} Turner, Victor: A rituális folyamat. Budapest, 2002, Osiris Kiadó {48} Katona Tamás (szerk.): Az aradi vértanúk. Budapest, 1979. Szépirodalmi Könyvkiadó, I. kötet, 281. és 295. o. {49} Die Unfähigkeit zu trauern. Grundlagen kollektiven Verhaltens. München, 1967, Piper. {50} Fordította Karinthy Frigyes (1918.) Új kiadás: Móra Kiadó, 1981. {51} „Gibt es ein Leben nach dem Tennis?” Bunte, 1999. június 8. {52} Csehov korai és félbemaradt drámájára épül Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára című filmje. Ott hangzik el ez a mondat. {53} Hamvas Béla: Világválság. Budapest, 1983 [1936], Magvető, 68– 69. o. {54} Mi, mindennapi emberek, ha van erőnk, többnyire csak búcsúzunk. Szeretlek – Vigyázzatok egymásra – Bocsásd meg, amit ellened vétettem – Találkozunk odaát – Légy jó – Elértem azt, amit

akartam – Megtettem, amit megtehettem – Bánom bűneimet, és hiszem, hogy Jézus befogad a mennyek országába – Jó kaland volt – Újrakezdeném – Elég! Elég volt!!! – Ne felejts el… {55} A következő website-okról vettem őket, ahol az olvasó még számtalan hasonló példát találhat. – http://en.wikiquote.org/wiki/Last_words, – http://www.corsinet.com/braincandy/dying.html. {56} Nietzsche, Friedrich: Untimely Meditations. New York, 1983, Cambridge University Press. pp. 62, 66, 25. {57} Ősi, archetipikus motívumról van itt szó. Egy másik híres, modern változata Balzac Szamárbőr című regényében olvasható. – A lét szintjén természetesen nemcsak ilyen tragikus sors rajzolódhat, rajzolódik ki, hanem az emberi sorsok sokfélesége, köztük a kiteljesedő emberi élet ívének számos változata is. {58} Lásd ezzel kapcsolatban föntebb a Nevetés és rettenet című írást. {59} Scheffler, Samuel: Death and Afterlife. New York, 2013, Oxford University Press. {60} Lásd ezzel kapcsolatban Alfred N. Whitehead, Arthur S. Eddington, Werner Heisenberg, John Archibald Wheeler, Fred Hoyle, James H. Jeans, Wolfgang Pauli, Erwin Schrödinger, Freeman Dyson, Roger Penrose, Paul Davies, John C. Polkinghorne és más világhírű fizikusok gondolatait. {61} Többek között Jacques Monod, a Nobel-díjas biológus küszködik ezzel a kérdéssel. {62} Németh László fordítása. A szöveg így folytatódik: „Ha nincs semmi célja, ha az élet csak azért adatott, hogy éljünk, akkor nincs miért élni. S ha így van, akkor a Schopenhaueroknak és Hartmannoknak meg valamennyi buddhistának tökéletesen igaza van. Ha pedig van az életnek célja, akkor világos, hogy mihelyt a célját eléri, az életnek meg kell szűnnie. Így is lesz – mondta nyilvánvaló izgalommal, mert szemmel láthatólag nagyon kedves volt neki ez a gondolat.” {63} A latin transcendere jelentése az, hogy „átlépni” valamit, túlmenni valamilyen határon, meghaladni valamit. {64} Az elmúlt évszázad filozófiájában és gyökeresen megújult teológiájában a legnagyobb gondolkodók közül sokan – Heidegger,

Ricœur, Derrida, Bultmann, Tillich, Caputo – kísérletet tettek annak megfejtésére, hogy a divinitás szféráját vajon körülveszi-e egy még titokzatosabb, még tágabb, mindent körülölelő tartomány. Írásaikban így jelent meg az életen, „ittléten” túli lét, a semmi, az űr, a Khôra, az Istenen túli Isten tartománya. {65} Úgy tudom, hogy valami ismeretlen eredetű falfirkán jelent meg ez az elgondolkoztató szóváltás. {66} A Sermon Preached at White-hall. February 29, 1627. Az angol „equal” szót fordítottam „egyenletes”-nek. {67} Igaz, az évszázadok során teológusok százai próbálták cáfolni a mennyei létnek erről az egyhangúságáról szóló elképzeléseket, bár a szabadság kérdése mintha ezekben sem játszana döntő szerepet. E gazdag irodalomnak csak elenyésző töredékét ismerem; nem tudom, hogy e viták ma hol tartanak, ezért nincs jogom kommentálni őket. Inkább csak egy népszerű teológiai honlap szerzőjét idézem: „Nyilvánvaló, hogy súlyosan tévednek azok, akik a Mennyországot olyan helyként képzelik el, ahol az üdvözültek semmit sem csinálnak majd, csak ülnek az arany lépcsőfokokon, és hárfát pengetnek. A mennybéli lét szépséggel és változatossággal lesz tele… […] nem valamiféle ködös lét lesz valami ismeretlen helyen… Gazdag és teljes életünk lesz megdicsőült testünkben. Egy megújult Földön élünk majd, egy valóságos aranyvárosban; életünk tele lesz jelentőséggel és értelemmel, ahogy dicsérjük Megváltónkat… („What is Heaven like?”) {68} Izsák Norbert: Az élet egy lengőajtó. Feldmár András és Fliegauf Benedek találkozása. Interjú. Hamu és Gyémánt retrospektív, 1998– 2013. Budapest, 2013.

Tartalom

ELÖLJÁRÓBAN KRÉDÓ Lehet, hogy tévedek Nem tudom… „Céltalan vándorai a létnek”? A csellengő Via negativa A séta Kihajolok az ablakon A komolyság dicsérete Minden lében kanál… Egy kis hiba A SZABADSÁG VARÁZSA ÉS VESZÉLYE Ádám és Éva: Szabadok voltak? A szabadság sokkja A szabadság és a bableves Egy elfogadhatatlan botrány Láthatatlan rácsok és kötelek Gulliver és a szabadság A juhász három szamara Az új Panoptikon Az Európai Unió és a káposzta Bohócszabadság? „Nem akarják hallani…” Függőségeink A szabadság első pillanata Az ezerarcú szabadság A szabadság varázsa Meglepetés A szabadság szigetei Az elérhetetlen Párizs Strukturalista vándorcirkusz

Engedetlen madarak Zuckerberg-galaxis? A Google és a fekete hattyúk Miért nem? A Duna és az írógép Nem tudod, mi a szabadság? Ugyan! „A régiektől félek…” A szabadság elvesztése A szabadság ára Szabadságtechnikák 1+1=? A gépfegyver és a KRESZ Sakk-matt Futball: A szabály az szabály A labda A kanál és a szabadság Viktória királynő vitorlásversenye Egy kebel megrendíti a monarchiát Érvek szabad lebegése Bolondok szótára Szeresd felebarátodat. Vagy mégsem? Menekülés a szabadságból? Kohn bácsi Belfastban Bolhacirkusz ERÉNYEK ÉS ESENDŐSÉGEK Összeszedem magam Az első cigaretta „Kellemes”, „vad”, „kacér”, „excentrikus” Az illatszereket. Szerencsétlen flótások vagyunk? „Csodálatos akarok lenni” Ne hadarj… Liftbeszéd 1 Liftbeszéd 2 Liftbeszéd 3 „Mint a kacsa…” Csak lenni: még nem élet

A Napkirály arany fürdőkádja „Utálom a luxust” Lelkük van Heuréka! Az érthetetlen érthető A méltóság útja A lázadó ember Nóra: Jól döntött? „Nem vagyok őrült” Lehetnék valaki más? A trombita Két majom A befejezetlen ember Leonardo da Vincinek se sikerült? Hivatás és falevél Dilemma Mondd el életed A tétova hajóskapitány Tűzoltómajális és tökharang TALÁLKOZÁSOK MÁSOKKAL ÉS ÖNMAGUNKKAL Nem szeretnék Hamlettel találkozni Szembejövünk önmagunkkal Szembejönnek velünk Lépegető télikabátok Nem vagyok normális Találkozás a helikopterrel Három találkozás Édesanyám és a hátizsák REJTETT ÜZENETEK Rejtett üzenetek A halhatatlanság fogkréme A mosógép és a Grál kehely A sótartó és a transzcendencia A cipő Az autó legyőzi a halált JÁTSSZUK AZT, HOGY… A zongoralépcső

A megfelelő billentyű Isten játszik? „Ne csókold meg a mozdonyt, apu!” A varázskarika MÓZESTŐL RIMBAUD-IG Nevetett-e valaha is Mózes vagy Jézus? Vicc? Nevetés és rettenet Krisztus keresztje és Ádám koponyája Katarzis 1 Katarzis 2 Shakespeare becsapott minket Hamlet és az asztalosmester A regények melankóliája A szépség varázsa A posztmodern édenkert Gauguin Rimbaud TÁRSADALOM Robinson Crusoe: Egyszemélyes társadalom Rinocéroszok Őrültek Főkutyák és Alkutyák Kommentár nélkül A büfésnő kalandjai Az umbuldától a megakorrupcióig A hiányzó hős A hiányzó hős, még egyszer Kezét csókolom, Vargáné elvtársnő! Rémképek Farkasok Kánaánban Elfecsérelt évtizedek Félbemaradt hidak Bal sors akit régen tép…? Sántító történelem Hurrá, jön a vihar! Ilyenek vagyunk?

A romlás virágai Nők a gályán A konyha Mozartjai Jelzős szerkezetek Magyarország: Volt - Nincs…? Ferenc Jóska és Freud Találjuk ki … Mit is? Diana hercegnő A HATALOM EREJE ÉS BUTASÁGA Fordulópont Nem maradt ördög a pokolban A szabadság és a nátha Lángossütők és hazaárulók „Te nagyon gőgös vagy, elvtársnő.” Addig kell pofozni a pácienst… Olvassuk a Pravdát Gyanús! Három mázsa táp Játékelmélet - halálelmélet Haditengerészet Popeye és a relativitáselmélet Kalapács Tom and Jerry Politikusnevelde A hatalom térdet hajt TÁRSAK - ÁLLATOK „Embertelen” kitérő A teremtés koronája? Az antilop és az eredendő bűn Aligha Hány cápát ér egy ember? Majom a köszörűkövön Potenciális gyilkosok? A tigrissültet ajánlom ERKÖLCS A hét főbűn Ki gyújthatja meg a máglyát?

A tömeggyilkos erkölcse A bűn varázsa A villamosjegy FÉNYEK ÉS ÁRNYAK Kapaszkodunk a Niagara fölött „Van-e élet a tenisz után?” Flört az idegen világgal Happy ending? Unhappy ending? A túrós csusza és az unikornis „Semmit sem csináltam” Spirituális válság „Mindent kitaláltunk már… Kinek a világa? Otthonok Bolondítjuk magunkat? Utolsó szavak Kettős dallam Ikarosz bukása Az örökkévalóság és a pillanat Élet és rajz Dorian Gray Élet és sors „Arcukon a ráncok…” Furcsa… Vezúv A legnagyobb kaland? Csodák? Gondolatkísérlet A csirke Egy pohár bor A semmiből a semmibe? E = mc2 és az ember Redukció a végtelenbe „Kerüld el azokat…” Hol a végső keret? Mit csinálok majd az örökkévalóságban? Angyalok

Egy pillanat A lengőajtó Nem akarok félni. Mezopotámia FÜGGELÉK Azoknak a könyveimnek a jegyzéke, amelyekből gyakran idézek Köszönetnyilvánítás