1000 év – 100 híres történelmi személy 9639269042 [PDF]
Istvánt, az Árpád-házi Géza nagyfejedelem fiát 1000. december 25-én (vagy 1001. január 1-jén) a II. Szilveszter pápától
153 53 4MB
Hungarian Pages [379] Year 2000
Mitták Ferenc
1000 év – 100 híres történelmi személy
Bevezetés
1. I. (Szent) István, az államalapító
2. Boldog Gizella, Magyarország első királynéja
3. Csanád, Szent István hadvezére
4. Szent Gellért, a vértanú püspök
5. Orseolo Péter, a „Velencei”
6. Vata, a lázadó „pogány törzsfő”
7. (Bajnok) Béla, a „németverő”
8. Salamon, az elűzött király
9. I. Géza, a „Magnus”
10. I. (Szent) László, az első lovagkirály
11. (Könyves) Kálmán, a „tudós király”
12. Álmos, a megvakított herceg
13. II. István, a „magtalan”
14. II. (Vak) Béla, a „báb-király”
15. Belus bán, II. Géza hadvezére
16. Borisz herceg, a „fattyú”
17. III. István és az ellenkirályok
18. Dénes, Bács megyei ispán
19. III. Béla, a „bizánci” reformer
20. Anonymus és a Gesta Hungarorum
21. II. András, a „tékozló király”
22. Gertrúd, a meggyilkolt királyné
23. Árpád-házi Szent Erzsébet
24. Tomaj Dénes nádor és a muhi csata
25. IV. Béla, a második honalapító
26. Szent Margit, a nyulak-szigeti apáca
27. Kun Erzsébet, „Magyarország királynéja és a kun császár leánya”
28. Csák Máté, a morvamezei csata hadvezére
29. IV. (Kun) László, a „kiátkozott” király
30. III. András, az „utolsó aranyágacska”
31. I. Károly (Róbert) és az aranyforint
32. Debreceni Dózsa nádor, az „újnemes”
33. Csák Máté, Mátyusföld „kiskirálya”
34. Zách Klára, a tragikus sorsú nemeslány
35. I. (Nagy) Lajos, a második lovagkirály
36. Lackfi István, a nápolyi hadjárat vezére
37. Kálti Márk és a Képes Krónika
38. Toldi Miklós, a királyi lovag
39. Mária, az első magyar királynő
40. Zsigmond, a „taktikus és politikus” király
41. Ozorai Pipo, a temesi ispán
42. Budai Nagy Antal, az erdélyi parasztvezér
43. I. Ulászló, a „csatában halt” király
44. Hunyadi János, a „törökverő”
45. I. (Hunyadi) Mátyás, az „igazságos”
46. Vitéz János, a humanista érsek
47. Janus Pannonius, a humanista és reneszánsz költő
48. Beatrix, Mátyás király felesége
49. Kinizsi Pál, a molnárlegényből lett hadvezér
50. II. Ulászló, a „gyengekezű” király
51. Dózsa György, a keresztesek vezére
52. II. Lajos, a „Mohácsnál veszett” király
53. Tomori Pál, a mohácsi csata hadvezére
54. I. (Szapolyai) János, a „hűbéres” király
55. I. Ferdinánd, Habsburg-házi magyar király
56. Dobó István, az „egri csillagok” várkapitánya
57. Martinuzzi Fráter György, az első erdélyi politikus
58. Zrínyi Miklós, szigetvári hős
59. Báthory István, erdélyi fejedelem és lengyel király
60. Balassi Bálint, a végvári katona és költő
61. Bocskai István az erdélyi hadak élén
62. Pázmány Péter, az ellenreformáció érseke
63. Bethlen Gábor, erdélyi fejedelem és hadvezér
64. I. Rákóczi György, az európai politika „fegyvertársa”
65. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér
66. Lorántffy Zsuzsanna, a „mecénás fejedelemasszony”
67. Wesselényi Ferenc nádor és a „murányi Vénusz”
68. Thököly Imre, a „kuruc király”
69. Zrínyi Ilona, a munkácsi hősnő
70. I. Lipót, a törökök és a magyar rendek ellen
71. II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem
72. Bercsényi Miklós, főgenerális és fejedelmi helytartó
73. Esze Tamás, a „talpasok ezereskapitánya”
74. Bottyán János, a kuruc generális
75. Mária Terézia, az első Habsburg-magyar uralkodónő
76. Hadik András tábornagy és a berlini „portya”
77. Bessenyei György, a nemesi testőr és a felvilágosult „irodalmár”
78. Kovács Mihály ezredes és az amerikai „halál-lovaglás”
79. II. József, a „kalapos király”
80. Martinovics Ignác, a jakobinus összeesküvő
81. Kazinczy Ferenc, a nyelvújító
82. Kossuth Lajos, a „magyarok Mózese”
83. Széchenyi István, a „legnagyobb magyar”
84. Petőfi Sándor, a forradalom költője
85. Görgei Artúr, a honvédsereg fővezére
86. Damjanich János és még 12 aradi vértanú
87. Deák Ferenc, a „haza bölcse”
88. I. Ferenc József, a „kaizer und kőnig”
89. Tisza Kálmán, a „boldog békeidők” miniszterelnöke
90. Erzsébet királyné, a „Sisi”
91. Károlyi Mihály, a „vörös gróf”
92. Kun Béla, a „kommün” vezetője
93. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója
94. Bethlen István, a „szürke eminenciás”
95. Szálasi Ferenc, a nyilas nemzetvezető és „nemzetvesztő”
96. Kéthly Anna, a „férfias” képviselőnő
97. Rákosi Mátyás, a „bölcs vezér”
98. Nagy Imre, a reformer miniszterelnök
99. Kádár János és a „legvidámabb barakk”
100. Antall József, a rendszerváltó miniszterelnök
Utószó
Papiere empfehlen
![1000 év – 100 híres történelmi személy
9639269042 [PDF]](https://vdoc.tips/img/200x200/1000-ev-100-hires-trtenelmi-szemely-9639269042-z652e143a4db65.jpg)
- Author / Uploaded
- Mitták Ferenc
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau
MITTÁK FERENC
1000 ÉV – 100 HÍRES TÖRTÉNELMI SZEMÉLY
KIADÁS ÉVE:
2000
Bevezetés 1000. december 25-én (vagy 1001. január 1-jén) a II. Szilveszter pápától kapott koronával Magyarország első királyává koronázták az Árpád-házi Géza nagyfejedelem fiát, Istvánt. Első és egyben az egyik legnagyobb királyunk, I. (Szent) István fokozatosan megteremtette az ország egységét, létrehozta a magyar feudális állam alapvető intézményeit, a korábban pogány hitet valló népét rákényszerítette a kereszténység felvételére, s ezzel együtt kiépítette az egyházi szervezetet. Halhatatlan művet alkotott, mert műve 1000 év múltán is él a Kárpát-medencében, Európa szívében. Könyvem célja, hogy a keresztény magyar állam 1000 évéből 100 híres történelmi személyt (királyokat, hadvezéreket, politikusokat) bemutassak az életrajzuk és történelmi szerepük rövid, tömör leírásával. A kötet 1000 év minden évszázadából – a XI. századtól a XX. századig – évszázadonként annak a 10 történelmi személynek a portréját villantja fel, akik (a szerző szubjektív véleménye szerint) a legnagyobb hatással voltak korukra, akik az adott évszázadot reprezentálják. A 10 évszázad 10-10 életrajza jelenti az „1000 év 100 híres történelmi személy”-ét. Az évszázadok egyben egy-egy fejezetet alkotnak. A fejezetekhez rövid „bevezető” tartozik, amely átfogóan értékeli az adott századot, annak eredményeit és főbb mozzanatait, a politikai, hadászati, társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyait. Így jobban megérthetőbbé válik a századból kiválasztott 10 híres személy életútja. Az „1000 év – 100 híres történelmi személy” című kötet felöleli a magyar történelem eseménysorát I. (Szent) Istvántól egészen a XX. század végéig, az 1990-es rendszerváltásig, illetve Antall József miniszterelnök haláláig. A könyv a 100 híres történelmi személy életútján keresztül mutatja be a magyarság küzdelmes évszázadait, a középpontba a történelmi eseményeket formáló személyeket állítja. A szerző tudatában van annak, hogy sok fontos és híres személyiségnek nem jutott hely a kötetben, de bízik abban, hogy a válogatás megnyeri az értő olvasók tetszését és arra ösztönöz mindenkit, hogy a magyar történelem más nagyjainak életútját is tanulmányozzák. A kötethez nem készült szakirodalmi vagy ajánlott irodalmi jegyzék, hiszen az egy hasonló nagyságú könyvet megtöltene. Az érdeklődő olvasó bármely közkönyvtárban bármely korról és személyről tovább tájékozódhat. A szerző arra törekedett, hogy az 1000 évről a bemutatott személyeken keresztül kialakulhasson egy összkép. A könyvben megtalálhatók a sikerek, a kudarcok és az eredmények, amelyek tanúsítják, hogy „...annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.”
A könyvet jó szívvel ajánlom a felnövekvő ifjúságnak – köztük az általános és középiskolai diákoknak -, a pedagógus kollégáknak és minden történelem iránt érdeklődő olvasónak. Mitták Ferenc
BEVEZETŐ A XI. század kezdete egybeesett a magyar feudális állam megteremtését biztosító királyság létrejöttével: ugyanis 1000. december 25-én vagy más források szerint 1001. január 1-jén királlyá koronázták a honfoglaló Árpád fejedelem ükunokáját, Istvánt. Jelentős esemény volt ez, mivel a már Géza idejében a kereszténységre áttért magyar népnek, ha független akart maradni, koronás királyra volt szüksége, akit Európa szuverén uralkodói magukkal egyenrangúnak ismernek el. A koronázás aktusa jelképezte, hogy a pogány törzsek urából hívő király lett, földjéből pedig keresztény ország, az európai államok közösségének tagja. A még e században szentté avatott I. István király kemény, szigorú és következetes – ha kellett, kegyetlen – politikájával teremtette meg az egységes államot. Az önállóságra törekvő, országrészeket uraló törzsfőket – tekintet nélkül a rokonságra -, kíméletlenül legyőzte, megteremtette a királyi vármegyerendszert és az egyházszervezetet. Erős, törvényekkel szabályozott államot hagyott az utódaira. A XI. század közepe súlyos válságot hozott: a kereszténység és a feudális kötöttségek ellen lázadó szabadok mozgolódtak (Vata és Vata fia János pogánylázadása), ugyanakkor a német császárság is megkísérelte a Magyar Királyság hűbéri alávetését. A Szent István-i államot azonban már nem lehetett negligálni: az állam és az élén álló királyok úrrá tudtak lenni a nehézségeken. A társadalmi és tulajdonváltozások következtében szétesett korábbi gazdasági és munkaszervezethez ragaszkodó rétegek megpróbáltak ellenállni az államhatalomnak. A lopások, a gyilkosságok olyan mértékben növekedtek, hogy I. (Szent) László királynak (1077-1095) drákói szigorúságú törvényeket kellett hoznia a tulajdon és a közállapotok megszilárdítására. Adminisztratív úton hozták rendbe – mintegy két évtized alatt – a gazdasági-társadalmi változások miatt szétesett közerkölcsöket. A század végére ismét szilárd volt a magyar állam, a király és a köréje csoportosuló nemesség (nobilis) kezében tartotta a hatalmat, a kiépült feudális szolgáltatások biztosították a gazdasági megélhetést. Sőt a magyar állam megkezdte a terjeszkedést is, meghódította Horvátországot és Szlavóniát. A XI. század a keresztény kultúra kezdetét is jelentette: nemcsak a román stílusú építkezések, hanem az írásbeliség is gyökeret vertek. Sorra épültek a templomok, monostorok, káptalanok, királyi várak. Gyarapodott az ország. A latin írásbeliség a királyi oklevelek kiállításával indult; közöttük is becses forrás az 1055-ben I. András által alapított tihanyi apátság eredetiben megmaradt alapító okirata. A latin szövegben nemcsak helynevek, de közszók, képzők és ragok is találhatók. Ezek mellett itt olvasható az első összefüggő magyar nyelvű mondattöredék is: „feheruuaru rea meneh hodu utu rea” (Fehérvárra menő hadútra) alakban. A káptalanok iskolái a kor hazai művelődésének fontos intézményei lettek. E század második felében keletkezhetett az az ősgeszta – amely ugyan nem maradt ránk -, viszont a későbbi gesztákban és krónikákban nyomai fellelhetők. Eseményekben és változásokban gazdag volt a XI. század, s végső jelentőségét az adja, hogy az elején megalapított feudális állam túlélte a viharokat, sőt azokból megerősödve került ki, és szilárd alapot adhatott a további századoknak...
1. I. (SZENT) ISTVÁN, az államalapító István, Géza magyar nagyfejedelem (uralkodott: 972-997) fia, egyben a honfoglaló Árpád fejedelem ükunokája, 975 körül született Esztergomban. A Vajk nevet kapta, ami azt mutatja, hogy pogány volt. A név a „hős” vagy „vezér” jelentésű török szóból ered. Később – a pontos ideje nem ismert – Vajkot megkeresztelték: az István (Stephanus) nevet adták neki (minden valószínűséggel apja, Géza is ezt a keresztény nevet viselte). Anyja Sarolt, az Erdélyben hatalmon levő Gyula leánya volt. Géza a Kárpát-medencében letelepedett laza törzsszövetséget vezető Árpádnemzetség feje volt, uralmát a törzsfők elfogadták. Jó diplomáciai érzékkel megkezdte a nyugathoz való közeledést, felvette a kereszténységet. Istvánt keresztény nevelésben részesítette, elképzelhető, hogy István latinul is megtanult. Mint egyetlen fiúgyermek – négy ismert leánytestvére mellett – az uralkodói szerepre készülve gyakorolta a lovaglást, a kardforgatást és a hadakozást. Géza 995-ben II. (Civakodó) Henrik bajor herceg lányát, Gizellát kérte meg István számára feleségül, hogy a nyugati kapcsolatokat javítsa. A dinasztikus házasság a középkori békekötés elterjedt formája volt, így István és Gizella házasságkötése is a hosszan tartó magyar-bajor háborúskodásoknak vetett véget. Az esküvőt még Géza életében, 996-ban tartották meg Esztergomban. István herceg, aki ekkor már fejedelmi trónörökös volt, ifjú feleségét feltehetően a nyitrai várába, a hercegi udvarba vitte. Géza nem sokkal István és Gizella házasságkötése után – 997 elején – meghalt. A Szent Istvánról szóló legendák szerint Istvánt még apja életében utóddá jelölték: „apja összehívta Magyarország főembereit és az utánuk következő rendet; a közös tárgyalás tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána, és ennek megerősítésére mindet külön-külön megeskette.” Istvánnak jó esélyei voltak a nemzetségfők közötti hatalmi harcban. Az Árpádok szállásterületei a Kárpát-medence középső és nyugati részein voltak. Ők a törzsszövetség vezetői, a külhoni uralkodók többsége velük keresett kapcsolatot (a legtöbb idegen fegyveres is mögöttük állt). Nem vettek részt aktívan a kalandozó hadjáratokban, így veszteségeik kisebbek voltak (pl. a Dunántúlon gyakorlatilag csak az Árpádoké volt a hatalom). István apja halálhírére Nyitráról Esztergomba sietett, ahol Géza eltemetése után, 997. február elején a jelenlevő hívei, harcos jobbágyai, saját varég-orosz, és feleségének, Gizellának bajor testőrsége jelenlétében nagyfejedelemmé választották. Egyes hagyományok szerint karddal övezték, ami annyit jelentett, hogy nagykorúnak és uralkodónak fogadták el. Istvánnak először a saját nemzetségén belüli elsőségért kellett megharcolnia. A nála jóval idősebb Koppány, aki szintén Árpád leszármazottja volt, magának követelte a nemzetségen belüli főhatalmat. Koppány ebben azt az ősi szokást követte, amely szerint a nemzetség legidősebb férfiját illeti meg az utódlás (ezt nevezték szeniorátusnak). Koppány a pogány szokások szerint feleségül kívánta venni Géza özvegyét, Saroltot (levirátus) és ezzel
egy időben meg akarta ölni Istvánt. A keresztény felfogás alapján azonban a nemzetségi köteléknél erősebb a kiscsaládi kapocs; a vagyon és a hatalom az elsőszülött fiút illeti (primogenitúra). A Somogyban szervezkedő Koppány elsőnek Veszprém várát vette ostrom alá, amely az Árpád-korban az uralkodó feleségét – most Saroltot – illette meg. István Koppány lázadásának hírére mozgósította haderejét és 997 kora őszén Veszprém felmentésére indult. István katonái már zömmel keresztény vitézek voltak, jelentős számban bajor és sváb lovagok. A testőrség parancsnokai Hont és Pázmány, míg az egész sereg vezére Wasserburgi Vecelin (Vencelin) lett. István és Koppány serege Veszprém mellett csapott össze. A nehéz fegyverzetű lovagokból álló István-sereg győzött a csatában, a legenda szerint Koppányt Vecelin győzte le párviadalban. Koppány holttestét István négyfelé vágatta: az egyik csonkot Esztergom, a másikat Veszprém, a harmadikat Győr kapujára tűzette ki, a negyediket – mintegy figyelmeztetőül – Erdélybe küldte. Amikor István felvette a fegyvert saját vérrokona ellenében, s parancsot adott Koppány holttestének megcsonkítására, egyértelműen jelezte: elszánta magát arra, hogy az állam megteremtésének, a keresztény vallásnak az ügyét győzelemre viszi. Napirendre került István belső helyzetének nemzetközi elismertetése, megérett az idő arra, hogy „barbár” fejedelemből immár ország-világ számára keresztény királlyá váljon. Abban az időben jogszerűen királlyá válni csak valamelyik európai hatalmasságtól (a római pápától, a német-római vagy a bizánci császártól) nyert korona, azaz e koronával elvégzett koronázás révén volt lehetséges. István küldöttséget menesztett Rómába, II. Szilveszter pápához az 1000. év második felében, hogy koronát kérjen a maga számára. Ekkor már erőteljesen folyt az egyház szervezése Magyarországon, így II. Szilveszter pápa – talán III. Ottó németrómai császárral egyetértésben – koronát és áldást küldött Istvánnak. A Rómában járt követség tehát elhozta Magyarországra „az apostoli áldás levelét”, valamint a koronát. István királlyá koronázására az új évezred első napján, 1000. december 25én vagy 1001. január 1-jén került sor (ugyanis a középkorban az évkezdet nem csupán január 1-jére eshetett). A koronázással István nem vált sem a pápa, sem a császár hűbéresévé, sőt ez éppen uralkodói tekintélyének növekedéséhez, eredményei nemzetközi elismertetéséhez járult hozzá. István szuverén uralkodóként járt el a koronázást követő időszakban: pénzt veretett, törvényeket alkotott, okleveleket adott ki. István a koronázással az egész ország királya lett ugyan, de az „egész Magyarország” egyelőre inkább jogi, mint valóságos fogalom volt, hiszen a Kárpátmedence keleti felében még – az állammá válás útján elindult – törzsi területek léteztek, amelyek ténylegesen mind egymástól, mind Istvántól függetlenek voltak. István hozzákezdett a hatalma elismertetéséhez: előbb 1002-ben vagy 1003-ban a nagybátyját, az erdélyi Gyulát, majd 1008-ban (más kutatók szerint 1028-ban) a Maros-vidék urát, Ajtonyt győzte le, s ezzel megteremtette az ország egységét. István az ország területének birtokbavétele közepette fokozatosan megszervezte az egyházat: két érsekséget és tíz püspökséget állított fel. Érseki rangot kapott Esztergom és Kalocsa, a további püspöki székhelyek Veszprém, Győr, Pécs, Gyulafehérvár, Bihar, Csanád, Eger és Vác voltak. A fiatal egyházat István király jogi eszközökkel védte, anyagi ellátásáról is gondoskodott. A papságot kiemelték a világi
tisztségviselők, bírák hatásköréből, s csak egyházi elöljáróik ítélkezhettek felette. Az egyház fenntartására dézsmát, azaz a termés egytizedét kellett fizetni. István a letört törzsfők magánbirtokait elvette és a királyi várbirtokszerkezethez csatolta. A területi adminisztráció legfontosabb intézményeivé a királyi vármegyét tette. István nevéhez mintegy 40 vármegye megszervezésre fűződik. A király – az általa kijelölt igazgatási határon (mezsgyén) belül, többnyire még földből – felépítette a királyi várat, amelyhez várbirtokok tartoztak, és az itt dolgozó szabadok szállásadóval és szolgáltatással tartoztak a vár urának, a király által kinevezett ispánnak. A megyeszékhelyek várai egyben a királyi adó begyűjtésére is szolgáltak. A király állandóan mozgó udvarával körbeutazta az országot és felélte az összegyűjtött termékeket, egyben ellátta az ország-igazgatási feladatokat is. A királyi udvar feje a nádor (palatinus) volt, mellette további tisztségek szerveződtek (pl. főlovász, asztalnok, főpohárnok). István a kialakuló új rendet törvényekkel biztosította: ezek nyugati (frank, bajor, pápai) jogforrásokat használtak, noha a tartalom sajátosan magyar volt. „Mivel minden nép saját törvényei szerint él, ezért... a régi és a mostani császárok példáját követve, törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünknek, miként éljen tisztes és háborítatlan életet” – szögezte le István. A neve alatt két törvénykönyv és bennük összesen 56 cikkely maradt ránk. Tartalmuk vegyes, de egészében véve a közrend megszilárdítására, főként pedig az új intézmények: a királyság és az egyház minél teljesebb védelmére való törekvés hatja át őket. Ettől fogva éppúgy törvény kötelezte az alattvalókat a templomlátogatásra, a böjt megtartására, a gyónásra és a vasárnapi munkaszünetre, mint ahogyan törvény tiltotta immár a szándékos emberölést, a tolvajlást, a gyújtogatást vagy az uralkodó elleni összeesküvést. István sikeres külpolitikát is folytatott, illetve megvédte az országot minden ellenséggel szemben. Fegyverrel kényszerítette visszafordulásra az 1030-ban Magyarországra támadó II. Konrád német-római császárt is, miként megelőzően a lengyel fejedelemtől szintén fegyverrel foglalta vissza a Vág vidékét. Sikerrel harcolt az országot keletről fenyegető besenyők ellen, s bizánci szövetségben Bulgária elfoglalásában is részt vett. István hadvezéri teljesítménye százszázalékos volt: vesztes csatájáról, hadi kudarcáról nincs tudomásunk. István és Gizella házasságából egyetlen fiú, Imre herceg érte meg a felnőttkort. István igyekezett gondos neveltetésben részesíteni kiszemelt utódját, s a későbbi Szent Gellértre bízta nevelését. Fiának íratta az „Intelmek” című királytükröt, amelyben a keresztény erkölcsöket és a helyes kormányzás alapelveit foglalták össze. Imrét azonban 1031-ben vadászaton megölte egy vadkan, s István fő gondja ezután a megfelelő utód kiválasztása volt, akit végül a húga és a velencei doge fiában, Orseolo Péterben talált meg. A röviddel ezután ellene merényletet megkísérlő Vazult (Vászolyt – aki apja, Géza öccsének, Mihálynak volt a fia) megvakíttatással tette uralkodásra alkalmatlanná. A keresztény királyság legfontosabb intézményei tehát I. István uralkodásának végére kialakultak. Az évtizedeken át tartó buzgó térítés ellenére azonban csak a lakosság egy része lett igazán keresztény. Sokan (nemegyszer előkelők is) továbbra is megmaradtak az ősi pogány vallás hívének.
Mindezek ellenben nem kisebbíthetik azt a történelmi tényt, hogy István nagy eréllyel és következetességgel építette ki az egységes királyi hatalmat, megszervezte a vármegyéket és az egyházi szervezetet. És művét minden külső és belső ellenfelével szemben megvédte. Halhatatlan mű és érdem: méltán kapta az „államalapító” nevet. István a források tanúsága szerint életének utolsó időszakában sokat betegeskedett és a túlvilág, az ég felé forduló ember lett. S mégis, amikor 41 évi uralkodás után, 1038. augusztus 15-én örökre lehunyta a szemét, egy erős keresztény államot hagyott az utódjára. Székesfehérvárott, az általa alapított bazilikában temették el. I. István király nagyságát már a saját korában, a XI. században is elismerték: I. (Szent) László király uralkodása alatt, 1083-ban Istvánt és fiát, Imrét szentté avatták. Ezzel is elismerték István történelmi tettét a keresztény magyar állam megteremtésében.
2. BOLDOG GIZELLA, Magyarország első királynéja Gizella 985 körül született bajor hercegi családból. Apja, II. (Civakodó) Henrik bajor herceg, anyja Welf Gizella burgundi hercegnő volt. Testvérei közül Henrik lett később IV. Henrik néven a bajor herceg (majd II. Henrik néven német-római császár). Bruno nevű öccse papi pályára ment, egyik húga, Brigitta, apáca lett és a mélyen vallásos légkörben nevelkedett Gizellát is hasonló szándékok vezérelték. Gizella életébe azonban beleszólt a történelem: 995-ben meghalt Gizella apja, aki gyakran háborúzott a Bajorországtól keletre elhelyezkedő magyar fejedelemség ellen, mivel a bajor kolonizáció kelet felé terjeszkedett és szükségszerűen beleütközött a gyepűsáv lakatlanságát biztosító magyar határőrökbe. A bajor-magyar viszony javítására 995-ben, Civakodó Henrik halálával nyílt meg a lehetőség. Ezt az alkalmat Géza magyar nagyfejedelem (vagy talán a betegsége miatt már a helyette uralkodó felesége, Sarolt) azonnal megragadta. Követséget menesztett Regensburgba, ahol a hercegi család lelki atyja és fő tanácsadója, Szent Wolfgang töltötte be a püspöki széket – aki egyébiránt a magyarországi térítés 972. évi úttörője is volt -, és rajta keresztül megkérte fia, István számára Gizella hercegnő kezét. Az ifjú IV. Henrik bajor herceg, mint családfő, örömest belement a kelet felé békét biztosító házasságba, s ehhez minden bizonnyal a 996 februárjában Regensburgban tartózkodó III. Ottó német-római császár beleegyezését is megnyerte. A dinasztikus házasság a középkori békekötés elterjedt formája volt, így István és Gizella 996-ban történt házasságkötése is ennek tekinthető. Gizella népes kísérettel érkezett Magyarországra. Az esküvőt még Géza nagyfejedelem életében, minden valószínűséggel Esztergomban tartották meg. István herceg, aki már ekkor fejedelmi trónörökös volt, ifjú feleségét feltehetően a nyitrai várába, a hercegi udvarba vitte. Ennek emléke lehet, hogy a nyitrai hercegi udvarház mellé épített kápolnát Gizella regensburgi egyháza patrónusának, Szent Emmerámnak szentelték. Gizella nemcsak papok, hanem lovagok kíséretében jött Magyarországra. Lovagjai már nem svábok voltak, mint a Géza alatt beköltözöttek, hanem bajorok. Ezek a lovagok alkották a fejedelmi testőrség és katonaság gerincét. Géza fejedelem nem sokkal Gizella és István házasságkötése után, talán 997 elején meghalt. Utóda István lett, aki Nyitráról gyorsan Esztergomba sietett. Itt apja temetése után fejedelemmé választották, így Gizella fiatalon, mintegy 12 évesen lett Magyarország fejedelemnéje. István hatalomátvétele azonban nem volt zökkenőmentes: rokona, az Árpád-házi Koppány az idősebb jogán bejelentette igényét a nagyfejedelmi trónra. Koppány Somogyból kiindulva ostromolni kezdte Veszprém várát, amely az özvegy Sarolt székhelye volt. István összevonta hadait és Veszprém felmentésére indult. Seregében jelentős számban ott voltak a Gizellával érkezett bajor lovagok. A 997 kora őszén Veszprém mellett lezajlott csatában István győzött, a harcban Koppány is elesett. Ezzel megszületett István első győzelme, amely az ország egységéért és a kereszténység megszilárdításáért indult.
Ezt követően, néhány év múlva, 1000. december 25-én (vagy 1001. január 1-jén) Istvánt királlyá koronázták a II. Szilveszter pápától kapott koronával. Vele együtt Gizella immár Magyarország királynéjává vált. Nagy munka és harc előtt álltak: a keresztény magyar államot kellett létrehozniuk. István a királlyá koronázása után sorra győzte le az országban a különállásra törekvő törzsfőket (erdélyi Gyula, Ajtony), így megteremtette az ország egységét. István és Gizella házasságából több gyermek született, akik közül kettőt lehet megbízhatóan néven nevezni: Ottó fiuk még bizonnyal 1002 előtt, azaz III. Ottó életében született, legalábbis alapos a gyanú, hogy nevét az éppen trónon levő német-római császártól kapta. Imre születési dátumául a hagyomány 1007-et őrizte meg. Őt az akkor uralkodó Henrikről (István sógora) nevezték el (latinul: Heinricus, Emericus – magyarul: Imre). István és Gizella többi gyermeke fiatal (csecsemő- vagy kisgyermek-) korában meghalt. Általában a Bernát, az Ágota és a Hedvig neveket emlegetik. Lehet, hogy ők még Imre születése előtt meghaltak, azaz 1000 és 1007 között. A két életben maradt fiú közül Ottó is ifjan, talán 1010-ben távozott az élők sorából, így Istvánnak és Gizellának egyetlen élő gyermeke maradt: Imre herceg – ő volt a trónörökös. A krónikák és a történelmi kútfők leírása szerint Gizella mindvégig támogatta félje, I. István király államépítő munkáját. Különösen nagy szerepe volt a keresztény hit terjesztésében és a magyar egyházszervezet kiépítésében, bajor és német családi kapcsolatai révén művelt papok, egyházszervezők jöttek Magyarországra. István – talán joggal mondhatni, hogy Gizella hatására – kezdettől szívesen fogadta be az országba az idegen jövevényeket (papok, katonák, tanácsadók), mivel tudta, hogy a segítségükre szükség van. Megfigyelhető volt ez az egyházszervezés területén is. István állandó jellegű egyházszervezet kiépítésébe fogott. A kezdeményezés Gizella nevéhez fűződik, aki Koppány legyőzése után azonnal birtokba vette Veszprémet, mint a mindenkori fejedelemasszony fő udvarhelyét. Ezt követően a kíséretéhez tartozó német papok segítségével hozzálátott a veszprémi püspökség megszervezéséhez. A sikeres kezdet után István sorra hozta létre a többi püspöki székhelyet is. Az egyházszervezet mellett kiépültek a megyék, szintén nyugati (bajor) minta alapján. Ez is Gizella és a vele érkezett kíséretének hatását bizonyítja. Az István idejében hozott törvények is frank, bajor, pápai jogforrások alapján készültek, noha természetesen a magyar viszonyokra igazítva. Gizella királyné székhelye Veszprém lett, ahol a királyi vár, templom és kápolna (Gizella-kápolna) épült. Székhelyén Gizella az udvarhölgyeivel és a veszprémvölgyi apácákkal térítőket, miseruhákat hímzett az új püspökségek számára. Ők készítették 1031-ben a székesfehérvári egyháznak adományozott miseruhát, amely később a magyar királyok koronázási palástjaként vált híressé. Ezen a paláston látható az egyetlen hitelesnek mondható ábrázolás Istvánról (STEPHANUS REX felirattal) és Gizelláról (GISLA REGINA felirattal), alakjuk között pedig egy fiú mellképe látható, amely minden valószínűség szerint fiukat, Imre herceget ábrázolja. István és Gizella trónörökösnek és uralkodónak nevelték Imre herceget, akinek éveken keresztül volt tanítómestere és nevelője a nagy műveltségű szerzetes, a későbbi csanádi püspök, a vértanúhalált szenvedett Szent Gellért. A keresztény
király legfőbb kormányzati és vallási-erkölcsi elveit külön munkában, az Intelmekben fogalmaztatták meg – talán Gellért által – Imre számára. Imrének minden bizonnyal bizánci hercegnő volt a jegyese, aki gyermekéveit a király által létesített veszprémvölgyi görög rítusú monostorban töltötte. Joggal feltételezhető, hogy mind Imre, mind jegyese gyakran tartózkodott Veszprémben, Gizella királyné udvarában, és így Gizella még inkább figyelemmel kísérhette, segíthette a fiatal pár életét, elsősorban a keresztény erkölcs és szeretet szellemében. Imre 1023-ban kötött házassága gyermektelen maradt. 1031-ben Imre herceg egy vadkanvadászaton az életét veszítette. A tragédia nagyon megrázta a szülőket, Istvánt és Gizellát. Tekintettel korukra, újabb saját gyermekre már nem számíthattak. Új trónutódra volt szükség. István élete fő művének a keresztény monarchia megteremtését tartotta, s azt vallotta, hogy az ország királya csak hívő keresztény lehet. Éppen ezért unokatestvéreit: a pogány életet folytató Vazult (nevezik Vászolynak is) és a ténylegesen pogány Szár Lászlót kizárta a számításba veendő trónörökösök közül. Az István körül csoportosuló főemberek – akik között jelentős befolyása volt Gizella királynénak – Orseolo Pétert javasolták trónörökösnek, aki István egyik húgának és a velencei dózsénak volt a fia. Péter apja bukása után – talán már 1026 óta – István udvarában élt, és művelt keresztény volt. István, ismét csak Gizella javaslatára Pétert a fiává fogadta, majd a trónörökössé nyilvánítása után a serege élére állította őt. Péter hivatalos kijelölése ellen Vazul és híveinek csoportja fellázadt. Merényletet kíséreltek meg 1032 táján a betegeskedő István király ellen. Tervük nem sikerült, s Vazul és társai súlyos büntetést kaptak. Egyes krónikai leírások szerint Vazul uralkodásra alkalmatlanná tételében (megvakíttatása, megsüketítése) felbujtóként Gizella játszotta a főszerepet. Ez nehezen képzelhető el a mélyen vallásos és a keresztény erkölcsöt valló Gizelláról, itt valószínűleg Istvánról szerették volna a későbbi krónikaírók elterelni a gyanút, mivel ilyen tett nem illett volna a szent életű királyhoz. István az életének utolsó időszakában sokat betegeskedett, de Gizelláról gondoskodni kívánt a halála esetén. Pétertől esküt vett arra, hogy tiszteletben tartja Gizella királynét, javaiban nem károsítja és mindenkivel szemben megvédi. Alig hunyta be azonban 1038-ban István a szemét, az utód Orseolo Péter elvette az özvegy királyné javadalmainak többségét, s nem hagyhatta el Veszprémet. Gizella idegennek érezte Magyarországot, ahol csalódott Péter királyban, de az ellene lázadó pogány érzelmű főurakban is. Amikor 1044-ben Péter III. Henrik hadai segítségével – Aba Sámuelt legyőzve – visszatért a trónra, Gizella Henrikhez csatlakozva elhagyta Magyarországot, ahova többé már nem tért vissza. Negyvennyolc évi magyarországi tartózkodás után Gizella kolostorba vonult Passauban, s mint az apácakolostor főnökasszonya halt meg – az akkori átlagos életkort figyelembe véve, matuzsálemi korban – 1065-ben. Gizella királyné történelmi érdemeit nem lehet elvitatni. I. István feleségeként kiemelkedő szerepet játszott a keresztény magyar állam megteremtésében. Egyfelől nagy hatással volt Istvánra, mind keresztény hitével, mind személyes javaslataival; másfelől a kíséretét alkotó bajor lovagok, papok az ország támaszát jelentették. Így értékelte ezt az utókor is, mivel Gizellát „boldog”-gá avatták.
3. CSANÁD, Szent István hadvezére Doboka fia, Csanád I. István király (997-től nagyfejedelem, 1000-1038 között király) egyik kiemelkedő hadvezére volt. 975 táján születhetett, születési helyét nem ismerjük. Apja Doboka, talán egy honfoglaló törzsi vezér leszármazottja, aki a fejedelmi törzs és az Árpádok hatalmát támogatta. Csanád anyja Karold (Karoldu = fekete menyét), az erdélyi Gyula lánya volt. A Gyula másik lányát, Saroltot (Saroldu = fehér menyét) Taksony nagyfejedelem fia, Géza vette nőül. Ebből a házasságból született Vajk, későbbi keresztény nevén István, az első magyar király. Csanád és István tehát az anyai rokonságból adódóan unokatestvérek voltak. Doboka az Árpád-házi nagyfejedelmeknek tett szolgálataiért hatalmas földbirtokokat kapott, ő lehetett a később róla elnevezett Doboka vármegye első ispánja. Csanád tehát ebben a vezéri, fejedelmi miliőben nevelkedett, kora ifjúságától kezdve – mint korának minden férfija – a harcászatot, a katonáskodást gyakorolta: azaz kiválóan elsajátította a nyilazás, a kardvívás, a lándzsavetés fortélyait, a vadászat szenvedélyét. Sőt hasonló ifjakkal együtt gyakorolhatta a lovas harcmodor, a hadmozdulatok mesterfogásait. Nyilvánvalóan többször megfordult nagyapja, az erdélyi Gyula és Géza, majd István udvarában is. Nincs kizárva, hogy esetleg ezekben az udvarokban „apródként”, vagy az úgynevezett ifjabb katonai kíséret tagjaként szolgált, így szerezve katonai tapasztalatokat. Merész feltételezés, de akár részt vehetett István Koppány elleni és a besenyőkkel szembeni fellépésében, ezáltal közvetlen harci-hadászati ismeretekhez is jutott. Csanád igazi hadvezéri szerepet a marosvári törzsfő, Ajtony uralmának megtörését célzó hadjáratban kapott. Az eseményeket a magyar krónikák is megőrizték, de részletesen Szent Gellért csanádi püspök nagyobb legendája beszéli el. A legenda elmondja, hogy Ajtony egy „nagyon hatalmas fejedelem” volt, neki „szolgált a Körös folyótól az erdélyi részekig és Bodonyig és Szörényig terjedő föld”. Ajtony nem adta meg semmiben a tiszteletet István királynak, mert bízott katonáinak és nemes embereinek seregében. Még a Maroson folyó királyi sószállítást is megvámolta. A Gellért-legenda Csanádról azt meséli, hogy Ajtony udvarában mint igen megbecsült vitéz szolgált, kit ura többi híve előtt a legmagasabb tisztségre állított. Ez azt jelenti, hogy Csanád lehetett Ajtony hadvezére, első embere. Márpedig ehhez kellő harci tapasztalatra volt szükség, amit Csanád vélhetően nemcsak Ajtony udvarában szerzett meg. Nyilvánvalóan Csanád személye az alkalmasságán kívül komoly kapcsolatot jelentett Istvánnal és a királyi udvarral. Ellenfelei azonban bevádolták Ajtonynál, hogy az életére tör. A vád annál is inkább hihetőnek látszhatott, mivel Csanád annak az István királynak volt a közeli rokona, aki korábban már fegyverrel legyőzte Koppányt és az ifjabb erdélyi Gyulát is. Feltehető, hogy a király és Ajtony viszonya teljesen elmérgesedett, s így megingott Marosvárott a bizalom Csanáddal szemben, hiszen ő valószínűleg tarthatta a rokoni kapcsolatot Istvánnal. Csanád azonban jó érzékkel felismerte, hogy Ajtonynál veszélyben forog az élete, ezért átszökött István király udvarába. Felvethető az a lehetőség is, hogy
Csanád esetlegesen eleve István megbízásából vállalt szolgálatot Ajtonynál, s amikor közeledett az összecsapás ideje, akkor egyszerűen újból csatlakozott a királyhoz. A Gellért-legenda szerint Csanád a királyi udvarban keresztelkedett meg. Ez valószínűleg nem felel meg a valóságnak, mivel elképzelhetetlen, hogy az uralkodó osztály felső rétegéhez tartozó Doboka és Csanád már korábban ne kényszerült volna felvenni a kereszténységet. István király nem bízott meg valójában a pogányokban, s nyilván sem ispáni, sem más fontos posztot nem adott nekik. István a királyi hatalommal szembeszálló Ajtony ellen hadjáratot indított. Ennek pontos idejét hitelesen nem ismerjük, a történészek szerint mindenképpen 1003 után, talán 1008-ban (vagy más számítás alapján 1028-ban) került erre sor. A hadjárat időzítése mutatja Ajtony hatalmát, mivel István csak akkor fordult ellene, amikor a többi neki nem engedelmeskedő törzsfőt már legyőzte. A király az Ajtony ellen vonuló sereg fővezérségét Csanádra bízta, alvezér az erdélyi tartomány korábbi feje, Gyula lett (István nagybátyja). Csanád fővezérsége érthető, hiszen jól ismerhette Ajtony seregét és tartományát. E fontos megbízáshoz azonban ez talán kevés lett volna, mindenképpen kellett már korábbi harci-hadi közös kapcsolatnak lennie István és Csanád között. Egy hadvezéri kinevezést nem alapozott volna meg önmagában az a tény, hogy az illető rokon és az ellenség táborából érkezett. Csanád az ország közepéről – talán Pest környékéről – indult el dél felé a királyi haddal. Átkelt a Tiszán, s a Szegedről Marosvár irányába vezető úton fekvő Kökényesig nyomult, amely már Marosvár közelében feküdt. Itt ütközött meg első ízben Ajtony hadával. A véres ütközetből „végül Csanád serege futásnak eredt” (lehet, hogy cselből), és visszavonult a Tiszának Szőreg és Kanizsa közötti szakaszáig. Csanád egy dombnál vert tábort, ahol Szent Györgyhöz imádkozott, megfogadva, hogy ha győz, monostort alapít a tiszteletére. Mikor elszunnyadt, álmában egy oroszlán jelent meg és figyelmeztette, hogy tüstént induljon támadásra Ajtony ellen. Később ezen a dombon, amelyet Oroszlánosnak neveztek el, Csanád monostort alapított. Csanád összegyűjtötte seregét és még azon az éjjelen megtámadta Ajtony táborát Nagyőszön, s ebben a második csatában az ellenséges hadat legyőzte és megfutamította. A meglepett Ajtony-sereg ugyan vitézül küzdött, de a csatában elesett Ajtony is, akit személyesen Csanád ölt meg. Ezzel a tartomány sorsa is eldőlt. A legyőzött ellenséges vezér fejét levágták és elküldték Istvánnak. A legenda leírása szerint Csanád „Még ugyanaznap társainak nagy lakomát rendezett. Aztán átkeltek a Tiszán, és a királyhoz mentek. Már ekkor Ajtony feje a városkapu tornya fölött függött. A király pedig Csanád láttára megörült igen nagy örömmel, de társát, Gyulát mindenkinél jobban kitüntette. Ezt hallva Csanád mosolyogva így szólt: »Ha a fejet elhozta a királynak ide, miért nem hozta el a nyelvét is vele, aki a király ellenségét megölte?« Gyula ugyanis hazudott, mikor a fejet bemutatta, azt állította ugyanis, hogy ő ölte meg a király ellenségét. S mikor a fejet, hogy a király megnézze, levették, és száját felnyitva a nyelvét nem találták, Gyulát hazugságáért a király udvarából kidobták. Csanádot pedig, aki a nyelvet tarsolyából előmutatta, a király felmagasztalja. Megtette a királyi ház és Ajtony házának intézőjévé.
Ezt mondja a király: »Ezt a várost a mai naptól ne nevezzék már a Marosról, hanem legyen neve Csanádtól. Azért mert kipusztítottad belőle ellenségemet, te légy ennek a tartománynak ispánja, és a magad nevéről kereszteld el; nevezzék minden nemzedékig Csanád tartománynak.«„ István király tehát a győzelemért és az Ajtonybirodalom meghódításáért jutalmul Csanádot tette meg királyi ispánnak. Anonymus hasonló módon azt írja a „Gesta Hungarorum”-ban, hogy „a király Ajtony várát minden tartozékával adta neki”, sőt szerinte a király feleségül adta Csanádnak a legyőzött Ajtony feleségét is. Ez eléggé népmeseszerű motívum, de a kor szokásai szerint még ilyen is megtörténhetett. Csanád további életéről kevés konkrétumot tudunk. A Gellért-legenda úgy tudósít, hogy Csanád ispánként segítette az 1030-ban alapított csanádi püspökség megszervezését és a később szentté avatott Gellért püspök térítő- és egyházszervező munkáját. Ebből arra következtethetünk, hogy Csanád huzamos ideig töltötte be az ispáni tisztet, sőt nem elképzelhetetlen, hogy 1030-ban, amikor II. Konrád németrómai császár sereggel tört Magyarország ellen, akkor a királyi had vezére ismét Csanád lett. A felperzselt föld taktikáját alkalmazó magyar sereg ütközet vállalása nélkül vonult vissza az ország belsejébe, majd az utánpótlásától egyre távolabb kerülő ellenséget állandóan támadva-zaklatva, az országból való kivonulásra kényszerítette Konrádot. Csanád halálának évét nem ismerjük, de vélhetően nemigen élhette túl az 1038ban meghalt királyát, az államalapító Szent Istvánt.
4. SZENT GELLÉRT, a vértanú püspök A Gellért életére vonatkozó krónikai és legendai utalások, leírások igen gazdagok, sokszor ellentmondásosak vagy nem hihetőek. Életének és tanításainak főbb állomásai azonban a róla szóló „Legenda minor”, a „Legenda maior”, a Képes Krónika, Anonymus és más források alapján összeállíthatók. Gellért 980 körül Velencében született az előkelő Lagredó család sarjaként. Benedek-rendi szerzetesnek ment, tanult Bolognában (egyházi jogot, nyelvtant, bölcsészetet), majd 1012-1015 között a velencei Szent György-monostor apátja. Ezután apja nyomdokát követve a Szentföldre, Betlehembe indult (talán Szent Jeromos munkáit tanulmányozni). Hajóját a vihar az Adriai-tenger egy kis szigetén álló Szent Márton-monostorhoz sodorta, ahol I. István magyar király követeivel találkozott. A követek a művelt Gellértet uruk megbízásából rábeszélték arra, hogy a Szentföld helyett Magyarországra menjen: „Sehol a világon nem találsz a jelenben alkalmasabb helyet, hogy lelkeket nyerj meg az Úr számára.” Gellért elfogadta az invitálást és az 1015-1020 közötti évek valamelyikén megjelent magyar földön, hogy térítőtevékenységet folytasson. Megismerkedett I. Istvánnal, akivel sokat értekezett a keresztény tanításokról. A magyar király Gellértet tette meg a trónörökös Imre herceg nevelőjének, s vélhetően 1023-ig el is látta ezt a nagyon bizalmi megbízatást. Fő feladata az volt, hogy az ifjút buzgó kereszténnyé formálja, s egyben fel is készítse a majdani uralkodásra. Minden valószínűséggel Gellért részt vett az István királynak fiához intézett Intelmek (De institutione morum) megírásában, összeállításában. Gellért az Imre herceg nevelését befejezve, 1023 környékén visszavonult a királyné – Gizella – birtokára, Bakonybélre, és ott remeteként élt hét évet. Gellértet vonzotta a remeteség, sokat elmélkedett, sőt itt és később Csanádon is írt teológiai munkákat. Ezek közül csak a Deliberatio címen ismert Szentírás-magyarázat maradt fenn, amely a latin teológiai irodalom mellett a görög filozófia tanainak értékeléséről is tanúságot tesz, s ebben úttörő szerepe volt. Gellért, azáltal, hogy a görög újplatonista elmélkedés elemeit bevezette a latin teológiába, nem csupán tudományágát frissítette fel, hanem saját gondolatkörét is tágította. Ez tette képessé magasabb összefüggések észrevételére: ő fogalmazta meg elsőként egy hasonlattal a középkori egyházi bölcselet találó jellemzését: „philosophia est ancilla theologiae” (a filozófia a teológia szolgálóleánya). A Gellért személyéhez kötődő csodák egy része is a bakonybéli remetesége alatt történt: például egy szarvastehén rábízta a borját, egy sebesült farkast meggyógyított. 1030-ban I. István megbízta Gellértet, hogy Marosváron, az Ajtonyt legyőző Csanád vezér székhelyén – az itteni vármegye szervezésével párhuzamosan – szervezzen püspökséget. Ez lett később a csanádi püspökség. Gellért megbízása templomok építtetését, monostorok alapítását, a latin papok és szerzetesek megtelepedésének előmozdítását, az egyháziak képzését és a pogányok megkeresztelkedését jelentette. Többek között ekkor létesült a Szent Györgyről elnevezett csanádi székesegyház. A sárkányölő Szentről történt névválasztás utalhat
Ajtony legyőzésére, de ugyanígy a velencei Szent György-monostorra is, ahol Gellért a nagyobb legendája szerint ifjúkorában szerzeteskedett. Gellért nagyobb legendája arról számol be, hogy Gellért csanádi püspöksége mellett iskolát állított fel Walter iskolamester vezetése alatt, ahol grammatikát és muzsikát tanítottak a tartományban jelentkező harminc püspöknövendék számára. E tanítványokat Gellért kanonokká tette Szent György monostorában. Úgy értékelhetjük tehát, hogy Gellért egyházszervező tevékenysége nagyon sikeres volt. Munkáját I. István is nagyra értékelte, s minden bizonnyal az 1030-as években is gyakran találkozhattak (még akkor is, amikor István már súlyos beteg volt). A kisebb Gellért-legenda leírja, hogy egy alkalommal, amikor a püspök a királyhoz utazott, egy udvarházban megszállt. Éjféltájban meghallotta, hogy egy rab leány, miközben kézimalommal őrölt, a nehéz munkát énekkel enyhítette. Becses forrásleírás ez az ősi magyar munkadalokról. Gellért nagy valószínűséggel részt vett István díszesen faragott kőkoporsójának tervezésében, mint aki a görög szimbolikában jártas. Ugyanis a koporsót egy római szarkofágból István terveztette és faragtatta. A források elemzése alapján valószínűsíthető, hogy I. István életének utolsó éveiben már a halálra és az „égi Jeruzsálemben” való életre készült. Így feltehető, hogy ebben az időszakban Gellért püspök is sokat volt mellette. Az 1038. augusztus 15-én meghalt István Székesfehérvárott történt temetésén nyilván ott volt Gellért is, de utána visszavonult a püspöki székhelyre, Csanádra. Kezdetben nem vett részt a hatalmi harcokban, de Orseolo Péter második királysága alatt (1044-1046) elkeseredetten tapasztalta, hogy a király a politikájával kiélezi az ellentéteket, felkorbácsolja az idegengyűlöletet. Ezért Gellért élére állt egy Péter elleni összeesküvésnek, s a magyar előkelőkkel együtt küldöttséget menesztettek az Oroszországban száműzetésben tartózkodó Vazul-fiakhoz, Andráshoz és Leventéhez, kérve őket, hogy térjenek vissza, szabadítsák meg az országot Péter és németjei immár tűrhetetlen hatalmi tobzódásától. Megígérték nekik, hogy amint belépnek az ország területére, minden magyar aláveti magát nekik. András és Levente cselvetéstől tartottak, s titokban követeket küldtek Magyarországra, majd amikor meggyőződtek arról, hogy országos elégedetlenség támadt Péter ellen, 1046. nyár végén útnak indultak hazájuk felé. Időközben azonban kitört egy pogánylázadás is a békési Vata törzsfő vezetésével. Az Abaújvárra érkezett Vazul-hercegektől a fellázadt tömeg az egyház megsemmisítését és a pogány bálványimádás visszaállítását kérte. A hercegek a fegyveres támogatottságuk miatt a követeléshez hozzájárultak. Így a pogány lázadók gyorsan eljutottak a Dunáig, útjukban felégették a templomokat, megölték a papokat és a szerzeteseket. Péter király a Dunántúlon tartózkodott, ott igyekezett a védelmet megszervezni. András és Levente hercegek is a pesti rév felé közeledtek. A hercegek Dunához való közeli megérkezése hírére Gellért három püspöktársával és Szolnok ispánnal Székesfehérvárról megindult elébük, Pest felé. A tömeghangulat láttán Gellért már útközben sejtette, hogy mi vár rá, és Diósdon – ahol megszállt – társaival együtt felkészült a mártírhalálra. Így szólt társaihoz: „Atyámfiai és püspöktársaim és mind, ti jelenlevő hívek! Tudjátok meg, hogy ma a vértanúság koronájával a mi Urunk Jézus Krisztushoz jutunk az örök boldogságra.” A pesti rév budai oldalához érve 1046. szeptember 24-én a zajongó tömeg Gellért
szekerét megdobálta kővel. A Képes Krónika szerint a támadók Vata és az ördögtől megszállott cinkosai voltak: „Szent Gellért püspök mindszüntelen a kereszt jelét vetette azokra, akik kövezték; ennek láttára amazok még jobban feldühödtek, megtámadták őt, a Duna partján fölfordították kocsiját, talyigára tették, és lebocsátották Kelenföld hegyéről. És minthogy ott még lélegzett, mellét lándzsával szúrták át, majd egy kövön szétzúzták az agyát. Krisztus dicsőséges mártírja így költözött át a világ bajoskodásaiból az örök boldogságra.” Ott halt meg még Budli bihari püspök. A Dunát átúsztató Szolnok ispánnal egy szláv csónakos végzett. Besztrik és Benedek (Beneta) püspök átjutott a hercegekhez, de később Besztrik is belehalt sebeibe. A legenda szerint Gellért vérét hét évig nem lehetett lemosni arról a szikláról, ahol végső halálát lelte. A püspök holttestét először a mai pesti belvárosi plébániatemplom helyén álló templomban helyezték el, majd 1053-ban pedig a püspöki székvárosában, Csanádon, a Mária-monostorban temették el. 1083-ban, I. Szent László magyar király pápai engedéllyel ünnepélyes körülmények között felemeltette Gellért püspök holttestét is és I. Istvánnal, Imre herceggel, valamint a zobori remetékkel, Andrással és Benedekkel együtt Gellértet is szentté avatták.
5. ORSEOLO PÉTER, a „Velencei” Péter 1010 körül született Velencében. Abból a házasságból származott, amelyet 1009-ben kötött meg Orseolo Ottó velencei uralkodó és I. István király ismeretlen nevű húga. Péter keresztény nevelésben nagy műveltségre tett szert, a magyar mellett tudott olaszul, latinul és németül is, jártas lett a fegyverforgatás területén. Apját egy tömegmegmozdulás elűzte Velencéből 1026-ban, s Bizáncba távozott, ahol 1032-ben halt meg. Péter minden valószínűséggel nem tartott az apjával, hanem már 1026 után a királyi rokon, I. István udvarába érkezett. Itt hamar megkedveltette magát Istvánnal és Gizellával. A magyar urak nem kedvelték, mert a közéjük furakodó idegent látták benne, ezért is illették Pétert Magyarországon a „Velencei” melléknévvel. A gyűlöletük oka lehetett, hogy Péter miatt – vagy talán a vele együtt Magyarországra jött olaszok miatt is – István esetleg háttérbe szorította a magyar előkelőket. 1031 után tovább romlott a helyzet, amikor Imre fiának halálát követően István nem a vérrokon Vazult jelölte utódául, hanem Pétert tekintette trónja örökösének és megtette a királyi sereg vezérének, s a döntés ellen fellázadt Vazulra és családjára keményen lesújtott. István tulajdonképpen durván megsértette az Árpádok öröklési rendjét, amikor nőágon választott utódot. Ez mindvégig bizonyos magyar körök elégedetlenségét váltotta ki Péterrel szemben. István és Gizella azért tartották Pétert minden más Magyarországon élő jelöltnél alkalmasabbnak a magyar trónra, mert hibátlan keresztény nevelésben részesült, s kapcsolatai, száműzetése révén európai látókörű művelt ember volt. Ugyanakkor Péter nőtestvére Babenberg Adalbert osztrák herceg felesége volt, Péternek pedig Regensburgból származó felesége lett, így a német kapcsolat is biztosítottnak látszott. Péter nem csupán daliás külsejű férfi volt, hanem határozott fellépésű, jó szervezőkészségű, gyorsan dönteni tudó politikus, aki a hadakozáshoz is értett. A trónörökössé jelölést követően I. István esküt vett ki Pétertől arra nézve, hogy engedelmeskedik neki, továbbá hogy tiszteletben tartja a királynét, javaiban nem károsítja, és mindenkivel szemben megvédi. Talán már élt a gyanúper a beteges királyban, hogy halála után Péter és Gizella kapcsolata nem lesz felhőtlen, de az adott körülmények között csak Pétert látta alkalmasnak a keresztény magyar királyság élén. István nagylegendája szerint a királyt „...hideg verte ki, s midőn már nem volt kétséges előtte, hogy az elmúlás fenyegeti, hívatta a püspököket és a palota Krisztus nevét dicsérő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, kit már korábban magához hívatott és serege vezérévé tett, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet.” István tehát tudatosan végrendelkezett, majd 1038. augusztus 15-én meghalt. Így nem volt akadálya annak, hogy 1038 nyárutóján, amikor Istvánt eltemették, akaratának megfelelően Péter kövesse a trónon. Az új király István politikája következetes – sőt túlzottan következetes – folytatójának bizonyult. Okleveleket adott ki, törvényeket alkotott, pénzt veretett, adók révén kívánta növelni az állam
bevételeit. Péter a lelke mélyéig meggyőződéses keresztény volt, ezért Istvánhoz hasonlóan új alapításokkal gazdagította a magyar egyházat. Nevéhez fűződik a budai káptalan létrehozása és a pécsi székesegyház felépítése. Külpolitikájában, családi kapcsolatait félretéve az ország érdekeit képviselte (fellépett Bizánc ellen, harcolt az osztrákokkal szemben, s Velencétől éppen ő, a „Velencei” vette el Zára városát). Kormányzási módszereivel azonban maga ellen hangolta a magyar előkelőket. Nem mutatott megértést a pogány hagyományokkal küszködő magyar urak iránt, bizalmatlan volt velük szemben, s tisztségeiket inkább idegenekre – olaszokra és németekre – ruházta át. Több ispánt és püspököt mozdított el a helyéről. Ezért is írja a Képes Krónika róla: „...a királyi felség kegyes hajlandóságát mindenestül elvetette, és német dühösséggel kegyetlenkedett: Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel falta a föld javát, vadállati módon ordító németjeivel és fecske módjára fecsegő olaszaival. Az erősségeket, őrhelyeket és várakat németek és olaszok őrizetére bízta.” Péter nem hallgatta meg a püspökökből és a legelőkelőbb ispánokból álló királyi tanácsot. A saját elképzeléseihez makacsul ragaszkodott. Értetlenségét, dölyfösségét Gizella királyné is rosszallotta, mire Péter az Istvánnak tett esküje ellenére Gizellát megfosztotta javaitól, s házi őrizetben tartotta őt Veszprémben (nem hagyhatta el a várost). Mivel az uralkodó nem törekedett együttműködésre a sokarcú István-féle udvar előkelőivel, könnyen rásütötték a bélyeget: Magyarország elveszejtésén munkálkodik. Könnyen lehet, hogy István sógorát, Aba Sámuelt is kitaszította a hatalom gyakorlóinak sorából. A magyar urak nagy részének mellőzöttsége és Gizella személyes sérelme összetalálkozott. Szervezkedés indult Péter ellen 1041-ben. Először elhatározták, hogy Péter rossz szelleme, egyik tanácsadója, Budó ellen fordulnak. Kérték a királytól tanácsosa kiadatását, hogy méltó ítélettel sújtsák. Mikor nem kapták meg Budót, maguk léptek akcióba. Budót elveszejtették, két gyermekét megvakították. Péter magára maradt és menekülnie kellett, mégpedig III. Henrik német-római császárhoz ment, hogy tőle szerezzen segítséget a trón visszaszerzéséhez. Találkozott ez a szándéka III. Henrik eltökéltségével, aki ily módon akarta elérni azt, ami elődjének, Konrádnak fegyverrel nem sikerült: a birodalom érdekkörébe vonni Magyarországot. Amíg 1041-1044 között Magyarországon Aba Sámuel uralkodott, Péter és a németek készültek a háborúra. 1044. nyár elején be is törtek az országba, s június 5én a Győr melletti Ménfőnél döntő csapást mértek Aba Sámuelre, akit a csatából menekülve a Tisza vidékén a vele szemben álló magyarok meggyilkoltak. III. Henrik személyesen vezette be Pétert Székesfehérvárra, s ott a magyar trónra ültette. Péter ettől kezdve a német birodalom hűbérese lett, s ez 1045 pünkösdjén formailag is kifejeződött: Henrik újra Magyarországra jött, s ekkor Péter az országot egy aranyozott lándzsa képében átadta Henriknek. Ez a hűbéri viszony nyílt vállalását jelentette. Péter második királysága (1044-1046) alatt sem kerültek a magyar urak a hatalom közvetlen közelébe. Ha lehet, még inkább megnövekedett a magyar állam fontos posztjain az idegenek, főleg a németek száma. Ez és a német hűbér vállalása a magyar társadalom túlnyomó többségének ellenkezését váltotta ki.
Péter a feudális rend megerősítésén munkálkodott, de a magyar előkelők, sőt a magyar társadalom többségének támogatása nélkül. Istvánhoz méltó céljai ellenére nem országépítő, hanem az országot eladó királlyá vált. Már 1045-ben két összeesküvés is szerveződött Péter ellen, az egyiknek vezetőit Péter elfogatta és kivégeztette. A másik összeesküvés Gellért csanádi püspök vezetésével indult, ők az Oroszországban száműzetésben élő Vazul-fiaknak, Andrásnak és Leventének ajánlották fel a magyar trónt. Közben 1046-ban, amikor Péter a békési Vatát, aki valaha azért hódolt be Istvánnak, hogy a Körösök vidéki szállásterületeit megtarthassa, el akarta távolítani e terület éléről, akkor Vata az elégedetlenkedők élére állt, s pogánylázadás indult. A hazatérő Vazul-fiak és Vata mozgalma gyorsan elsöpörte Péter uralmát. 1046 kora őszére a Dunáig birtokba vették az országot. A magyar urak Pétert be sem engedték Székesfehérvárra. Péter nyugat felé menekült, hogy újra német segítséget szerezzen, de a gyepűkapukat ellenfelei őrizték, így Mosontól kénytelen volt visszafordulni. András herceg büntetlenséget ígért Péternek, s ő megindult Székesfehérvár felé. András hívei azonban el akartak fogni, hogy fogolyként vigyék a herceg elé. Péter király azonban nem adta meg magát, Zámoly falunál egy udvarházban három napig védekezett néhány emberével. Vitézül harcolt, de végül elfogták és megvakították, hogy az uralkodásra alkalmatlanná tegyék. Péter ezután Magyarországon élt, egyes források szerint hamarosan meghalt, más források szerint még sokáig élt, meg is nősült és csak 1059-ben távozott az élők sorából. Természetesen többet nem játszott szerepet a történelmi eseményekben. Halála után az általa alapított pécsi székesegyházban temették el. Péter az egyik legrosszabb hírű uralkodónk, pedig tehetsége és tanultsága révén nagy királlyá is válhatott volna.
6. VATA, a lázadó „pogány törzsfő” A honfoglalás idején a Körösök vidékén megszállt törzs vezetője a XI. század első felében a békési Vata volt. Őseiről és a születési idejéről nem tudunk, de vélelmezhető, hogy 980-990 körül e tájon születhetett, s így I. Szent István király uralkodása idején is ő lehetett az itteni népesség vezetője. Jó politikai érzékére vall, hogy ő és valószínűleg törzse is István alatt felvehette a kereszténységet, hogy a vezetői hatalmát megtartsa. Így kerülhette el, hogy a királlyal összeütközésbe kerüljön, mint a tőle keletre levő erdélyi Gyula és a délnyugatra székelő Ajtony vezér, akiket István fegyveres erővel vert le. Nyilvánvaló, hogy a két törzsi állam vezetője igyekezett szövetségre lépni Vatával, de ő ezt a szövetséget elháríthatta. A források arról nem tudósítanak, hogy Vata segítette-e Istvánt az említett harcokban, de az biztos, hogy nem fordult István ellen és elfogadta királyi hatalmát. István méltányolhatta Vata lojalitását, és cserébe meghagyta a törzsfői hatalmában, sőt egyes feltevések szerint a megszervezésre került Békés vármegye ispánja lett. I. István 1038-ban bekövetkezett halála után Orseolo Péter került a királyi trónra (1038-1041; 1044-1046). Uralma ellen mind az előkelők, mind a nép háborgott, s végül 1041-ben elűzték a trónról és Aba Sámuel (I. István sógora) lett a király (1041-1044). Péter azonban 1044-ben III. Henrik német-római császár segítségével visszatért Magyarországra. Aba Sámuel meghalt, így ismét Péter került a trónra, s ő Magyarországot német hűbéressé tette. Ennek következtében az ország elveszítette függetlenségét, a fontos posztokra idegenek kerültek. Péter uralma ellen ismét országos elégedetlenség támadt. Gellért csanádi püspök vezetésével a főurak a kijevi Oroszországban száműzetésben élő két Vazul-fiút, Andrást és Leventét keresték meg és 1046-ban hazahívták őket, hogy álljanak az elégedetlenkedők élére. Időközben 1046 kora őszén a békési Vata vezetésével országos népi felkelés bontakozott ki. Péter király ugyanis Vatát le akarta váltani a békési várispáni tisztségből, hogy oda a saját, megbízható emberét helyezze. Vata erre országos mozgalmat, „pogánylázadást” indított el. Mert annak ellenére, hogy Vata megkeresztelkedett, a lelke mélyén megmaradt pogánynak, s a pogány szertartások között áldozott az isteneknek. Most, amikor Vata tényleges hatalma veszélybe került, Péterrel és keresztény híveivel a maga és népe pogányságát szegezte szembe. Vata lázadásának céltáblája az egyház, valamint Péter német és olasz hívei voltak, mindenekelőtt pedig maga Péter. Szent Gellért püspök nagylegendája írja „...azt követelték: engedjék meg nekik, hogy az egész nép pogány módra éljen, a püspököket és papokat megöljék, a templomokat ledöntsék, a keresztény hitet elvessék, és bálványaikat tiszteljék... Az újjászületettek közül elsőnek egy Vata nevű adta át magát a gonosz szellemnek, és pogány módra lenyíratta a fejét.” A Képes Krónika így tudósít ugyanerről: „Belus várából Vata volt a neve annak, aki először ajánlotta magát az ördögnek, leborotváltatta fejét, és pogány módra három varkocsot eresztett.” A Vata vezette népfelkelés Péter mellett a magyarországi feudális államot és az egyházat is megsemmisítendő ellenségnek tekintette.
A Magyarországra érkező András és Levente nagy dilemma előtt állt: elfogadják és támogassák-e a pogánylázadást vagy inkább helyezkedjenek vele szembe a kereszténység védelme érdekében. A hercegek politikai döntést hoztak: a Képes Krónika leírja, hogy megengedték a keresztények üldözését és a pogány szokásokat, mert az emberek ellenkező esetben nem harcoltak volna Péterrel szemben őértük. Vata népe ezután András és Levente parancsaként hirdette meg a püspökök és papok megölését, az egyházi tized beszedőinek lemészárlását, a pogány hagyomány követését, az adó eltörlését, valamint Péter és németjei-olaszai elveszejtését. A lázadók eszerint is jártak el, iszonyú dúlást végeztek: a templomokat lerombolták, a papokat megölték. Az országot egészen a keleti részektől a Dunáig birtokba vették; Péter a Dunántúlra húzódott vissza. Közben András és Levente is Pestig haladt előre, Gellért püspök és többi püspöktársa, valamint néhány világi előkelő Székesfehérvárról fogadásukra indultak, hiszen végtére is ők hívták be az országba a hercegeket. 1046. szeptember 24-én az Andrásékhoz igyekvő püspököket a pogányok Budán elfogták, s ekkor halt vértanúhalált Gellért püspök, akit a róla elnevezett hegyről taszítottak a mélybe. Csak két püspök tudott átkelni a Dunán, ám egyikőjük később a sebeibe belehalt. Ugyanígy életét veszítette többek között Szolnok ispán is. András és Levente a pogány lázadók katonai erejét kihasználva átkeltek a Dunán, hogy végső vereséget mérjenek Péterre. A menekülő király előtt a nyugati gyepűkapukat az idejében előreszáguldó lázadók lezárták. Péter a Mosoni-kaputól visszafordult és Fehérvárra akart menni, hogy a hercegekkel megegyezzen. Ám Zámoly faluban elfogták és megvakították, így téve őt az uralkodásra alkalmatlanná. Tekintettel arra, hogy közvetlenül nem ismert körülmények között Levente herceg meghalt, így 1046 vége tájékán „András herceget... ellenség nem háborította, biztonságban koronázták Székesfehérvárott királlyá”. Idáig volt azonos érdeke Andrásnak a lázadó Vatával. A koronázás után azonban nyomban hozzákezdett a pogány mozgalom visszaszorításához. A Képes Krónika szerint: „Megparancsolta tehát egész nemzetének, fejvesztés terhe mellett, hogy hagyják el a pogány szokást, amit előbb engedélyezett nekik, térjenek vissza Krisztus igaz hitére, és mindenben ama törvény szerint éljenek, amelyre Szent István király oktatta őket.” András mint ember, aligha gondolhatott jó emlékekkel az apját megvakíttató és megsüketíttető, őt és testvéreit száműző királyra, ám mint uralkodónak látnia kellett: csak István politikájának követése vezetheti ki az országot a mély válságból, csak a kereszténység vállalásával tarthatja meg hatalmát. És volt ereje szembefordulni az őt királyi trónra segítő Vatával. 1047 elejére az ország egysége helyreállt, a királyi haderő az előkelők egységes támogatásával erőfölénybe került. A krónikák nem tudósítanak a továbbiakról, a rend helyreállításáról. Nyilvánvalónak tűnik, hogy Vata és a pogány tömegek 1046-1047 fordulóján a téli szállásaikra tértek vissza, 1047 tavaszára pedig I. András már szigorú rendelkezéseket léptetett életbe, vélhetően a veszélyesebb gócokat, így Vata békési szállásterületét igyekezett katonaságával elszigetelni. A pogány mozgalmat nem lehetett újra kezdeni. Egyrészről András valószínűleg nem mert vagy nem is akart erőszakosan fellépni Vatával szemben, hisz mindenki tudta, hogy Vata segítette őt hatalomra; másrészről Vata politikai érzéke ismét működésbe lépett, mint István idején: inkább visszavonult és lojális lett Andráshoz, mintsem az erősebbre támadjon
(bizonyára emlékezett Koppány és Ajtony sorsára). Talán még a kereszténység újbóli gyakorlását is vállalta. Vata további életét nem ismerjük, vélhetően nyugalomban és környezete által megbecsült vezetőként halt meg a XI. század közepe táján, de politikai szerepet többé nem játszott. Személye és a pogányság szokásai azonban még évtizedekig hatottak, mire az I. László király által hozott törvényi szigorúsággal végérvényesen háttérbe lehetett szorítani e tanokat a kereszténység javára.
7. (BAJNOK) BÉLA, a „németverő” Árpád-házi Béla herceg 1015-1020 közötti időben született Magyarországon. Apja Vazul (Vászoly), aki I. István király unokatestvére volt, s ilyenként az Árpád-ház legidősebb férfi tagja. Béla anyja a krónikák szerint egy Tátony nembeli leány. Amikor 1031-1032 táján I. István Vazult megvakíttatással alkalmatlanná tette az uralkodásra – állítólagos összeesküvése és pogány hite miatt -, akkor Vazul fiai, Levente, András és Béla hercegek Csehországba menekültek, majd onnan 1033-1034ben Lengyelországba mentek. Itt Béla felajánlotta szolgálatait II. Mieszkó lengyel fejedelemnek. A krónikákból tudjuk, hogy a fiatal herceg részt vett a Balti-tenger vidékén élő pogány pomeránok elleni hadjáratban, ahol is derekasan helytállt, s párviadalban egy pomerán vezér felett győzelmet aratott. E győzelme után kapta a „Bajnok” melléknevet. Győzelme jutalmaként feleségül vehette II. Mieszkó leányát, Richezát (Rixát). Béla a szolgálataiért hercegi rangot és földbirtokokat kapott. Bátyjai – Levente és András – 1038 körül a kijevi Oroszországba távoztak. 1038-1039 tájékán – az újabb feltevések szerint – Kázmér lengyel fejedelmet Béla helyettesítette kormányzóként, s ő tette Krakkót fejedelmi székhellyé. Béla és Richeza házasságából született Géza és László (a későbbi I. Géza és I. László magyar királyok), Lampert, Zsófia, Eufémia, Ilona és egy ismeretlen nevű negyedik leány. Bélát 1048-ban bátyja, a magyar trónt elfoglaló I. András hazahívta Magyarországra. Béla nagy politikai és hadvezéri tapasztalatokkal rendelkezett, amelyekre szükség is volt, elsősorban a fenyegető német támadás miatt. Béla megkapta a magyar királyság egyharmadát kitevő úgynevezett dukátust (hercegséget), amelynek az északi részén Nyitra, a keleti területeken pedig Bihar volt a központja. A dukátust Béla trónörökösként szinte uralkodói jogkörrel kormányozhatta, még pénzt is veretett. Katonai tapasztalataival ő lett a királyi hadak főparancsnoka. III. Henrik német császár az 1040-es években vezetett három hadjárat után 1051ben nagy sereggel indult Magyarország meghódítására. A sereg egyik része Gebhard regensburgi püspök vezetésével a Dunát biztosította, melyen hajók szállították az utánpótlást. A német haderő másik része a Vágon átkelve a Nyitra folyóig hatolt. III. Henrik a moson-soproni gyepűt kikerülve Stájerország felől tört be a Dunántúlra. A császár döntő ütközetre törekedett, a magyar sereg azonban Béla herceg vezetésével nem adott erre lehetőséget. A magyarok visszavonultak (miként I. István 1030-ban I. Konrád elől), és elszállították, megsemmisítették az élelmet a német haderő előtt. A német sereg a Vértes-hegységig, esetleg Székesfehérvárig nyomult. Béla herceg Somogy irányából egy magyar seregrészt a németek hátába irányított, hogy szállják meg a Zala és a Rába völgyét, erősítsék meg a mosoni gyepüket. A német császár seregének utánpótlása akadozott, a sereg éhezett, így nem fogtak Fehérvár ostromának. Közben Béla csapatai állandóan zaklatták a német haderőt, éjszakánként rajtaütöttek az őrökön, körbeszáguldozták a vonulókat, megeresztettek néhány nyílvesszőt, majd újra eltűntek. A császár kiéhezett seregével a Vértes-hegységen
keresztül északra, az élelmiszert szállító hajói felé fordult, de ezek már nem voltak ott. Történt ugyanis, hogy a magyarok Győr közelében elfogták Gebhard püspök futárát, így a császárnak címzett levél Béla herceg kezébe került. A levélre Béla válaszolt ekképpen: „Tudd meg, kiváló Gebhard püspök, birodalmunk nagy és veszedelmes ügyei arra kényszerítenek minket, hogy Magyarországból Németországba térjünk meg; ellenségeink ugyanis megszállották birodalmunkat. Eredj hát sietve, rontsd el a hajókat, amilyen gyorsan csak tudod, és siess utánunk Regensburgba; Magyarországon ugyanis te sem vagy többé biztonságban.” A püspök erre az üzenetre gyorsan visszafordult. III. Henrik egyedül maradt éhező seregével, amely még így is fenyegető erőt jelentett. Béla bekerítette a németeket, de azok Kapuváron át kitörtek a gyűrűből nyugat felé, hogy a teljes megsemmisülést elkerüljék. 1052-ben III. Henrik újabb hadjáratot indított az előző évi csorba kiküszöbölésére. Pozsony várát kezdte ostromolni. A város nyolc hétig védekezett hősiesen, dacolt a kődobáló, faltörő gépekkel, a Dunán levő hajóhaddal. Ekkor egy Zotmund nevű várbéli férfi megfúrta a Dunán horgonyzó összes ellenséges hajót, mire a császár felhagyott Pozsony ostromával és visszatért Németországba. Ezekben az években a király és Béla herceg jól megérthette egymást, amit az is jelez, hogy az 1055-ös tihanyi oklevélben András szinte uralkodótársként szerepeltette Béla herceget. A testvérek közötti viszony 1058-ban romlott meg, amikor András alig ötéves fiát, Salamont trónörökösként királlyá koronázták. Ezt Béla igen rossz néven vette, hiszen András megelőzően a halála esetére neki ígérte a trónt. Az ellentétet csak tetézte, hogy Salamont eljegyezték a nála 6 évvel idősebb Judittal, aki III. Henrik német császár leánya volt. Béla nem értett egyet a király német politikájával. A testvérek fokozatosan elhidegültek egymástól, mindkettőjük udvarában bőven voltak olyanok, akik szították az ellentéteket. Egy idő után már mindketten attól tartottak: a másik az életére tör. A testvéri szeretet helyére a halálos gyűlölet lépett. 1059-ben játszódott le a híres Tisza-parti várkonyi jelenet: András a királyi udvarházába hívta Bélát, s felajánlotta neki a választást a korona és a hercegi hatalmat jelképező kard között. Béla a kardot választotta, mert elárulták neki, hogy ellenkező esetben a király helyben megöleti. Kialkudott jogáról – mármint a trónutódlásról – azonban Béla nem volt hajlandó lemondani, és családjával együtt Lengyelországba ment. Onnan lengyel segélyhaddal tért vissza, András pedig német fegyveres segítséget vett igénybe. 1060 őszén a hadi összecsapásokból – először a Tisza vidékén, majd Moson közelében – Béla került ki győztesen. A mosoni csata hevében a lováról földre zuhant András királyon lovak és szekerek rohantak keresztül. András összetörten került Béla fogságába, majd rövidesen meghalt Zircen. Ezzel megnyílt Béla előtt a trónhoz vezető út. Bélát 1060. december 6-án Székesfehérvárott koronázták meg királlyá, miközben Salamon, a „hivatalos” trónörökös német földön húzta meg magát. Béla rövid uralkodása alatt megbocsátó bánásmódot tanúsított bátyja és Salamon volt híveivel szemben, sőt – minden faluból két-két vént hívatva – országos gyűlést hirdetett 1061 tavaszán Székesfehérvárra, hogy a nép kívánságait meghallgassa. Váratlanul azonban hatalmas tömeg gyűlt össze, amely az 1046-os pogánylázadás
vezetőjének, Vatának a fia, János irányításával a keresztény papok megölését és az ősi pogány szokások visszaállítását követelte. Béla háromnapi gondolkodási időt kért, de esze ágában sem volt alkudozni, és főleg teljesíteni a tömeg kívánságait. Összevonta a királyi csapatokat és a pogány mozgalmat kíméletlenül leverte. Béla számos olyan intézkedést tett, amelyek növelték a népszerűségét: jó pénzt veretett, csökkentette az adókat. Közben mindent megtett egy Salamon érdekében esedékes német támadás elhárításáért. Mindhiába: 1063. nyár végén a német sereg megindult Magyarország ellen. Béla jelentős haderőt gyűjtött, de hadi készülődése közben a dömösi királyi kúriában Bélára rádőlt a fatrónus (azóta sem tudni, hogy baleset történt-e vagy merénylet?). Béla súlyosan megsebesült, de még így is az ország védelmére vonult seregével. A Rábca közelében, a Kőris-pataknál a beteg király meghalt. Az általa alapított bencés monostorban, Szekszárdon temették el. Három fia, Géza, László és Lambert a németek és Salamon serege elől a lengyelekhez menekült. I. Béla jelentős uralkodó volt, aki kemény kézzel védte meg a kereszténységet, s ezzel az új, feudális rendet is a pogány múlt visszahúzó erőivel szemben. Rövid uralkodása elősegítette a királyság belső, gazdasági gyarapodását is. Nem véletlen, hogy a későbbi krónikások mind személyét, mind országlását igen elismerő szavakkal illették. Béla halála után a korona a még gyermek Salamon fejére került.
8. SALAMON, az elűzött király Salamon, az egyik legkalandosabb életű magyar király 1053-ban született. Atyja I. András király, anyja Anasztázia orosz hercegnő, s természetesen királyné. Salamon személye hamar politikai-diplomáciai események középpontjába került. A magyar-német béke megkötésének feltételeként 1058-ban András királlyá koronáztatta és eljegyezték vele IV. Henrik német király (később német-római császár) tizenegy éves testvérét, Juditot. Salamon ekkor volt ötéves, tehát igen keveset tudhatott a világ dolgairól. Az eljegyzéssel béke jött létre – hosszú háborúskodás után – a németekkel, azonban egyúttal belpolitikai válság keletkezett. Béla herceg (András király öccse, a dukátus vezetője) nem fogadta el Salamon megkoronázását, tekintettel arra, hogy András korábban neki ígérte a koronát. 1060 őszén Béla herceg lengyel csapatokkal érkezett az országba, legyőzte András királyt, aki meghalt, így Béla királlyá koronáztatta magát, valójában ellenkirállyá Salamonnal szemben. Salamon király és anyja, az özveggyé vált királyné az ausztriai Melk várába menekültek és ott éltek három évet. 1063-ban IV. Henrik német birodalmi sereggel sietett leendő sógora, Salamon segítségére, s megtámadta Magyarországot. I. Béla király még az összecsapás előtt meghalt, a fiai Lengyelországba menekültek, Salamont tehát 1063 szeptemberében Székesfehérvárott újólag Magyarország királyává koronázták. Az ország ugyan nem lett német hűbéres tartomány, de valójában a német birodalom politikai-hatalmi szférájába került. A befolyást csak növelte, hogy még 1063-ban a tízéves Salamon király feleségül vette a tizenhat esztendős Judit hercegnőt. Az uralkodóváltás következtében András régi hívei jutottak ismét hatalomra, azok az előkelők, akik Béla alatt vagy elmenekültek az országból, vagy királyi intézkedés miatt kiszorultak a királyi udvarból. A fiatal Salamon helyett ténylegesen anyja, Anasztázia irányította az ügyeket. Az őket támogató főúri csoport vezetői között található Vid és Ernyei ispán, valamint Salamon legjobb vitéze, Bátor Opos. A vezető csoport kiemelkedő alakja volt a fiatal királyné, Judit, aki hamarosan szinte Salamon helyett uralkodott. Judit főként gazdasági ügyekben, a pénzverés terén játszott jelentős szerepet. Salamon és támogatói alig kezdték meg az uralkodás gyakorlását, amikor I. Béla fiai, Géza, László és Lambert hercegek a német sereg elvonulása után lengyel hadakkal tértek vissza Magyarországra. Csatlakoztak hozzájuk a hatalomból kiszorult magyar főurak is. 1064 elején Salamon tárgyalásra kényszerült a hercegekkel. Ennek eredményeként a király és Géza herceg megosztozott az országon: Salamon megtartotta a királyság területének kétharmad részét, míg Gézáé lett a dukátus, amelyet apja is irányított. A dukátus nyitrai részét Géza, a biharit László kapta, míg Lambert minden bizonnyal Salamon udvarában nyert tisztséget. Ettől kezdve Salamon és a hercegek békében, jó együttműködésben éltek egymással egészen 1071-ig. Az erők viszonylagos egyensúlyán alapult a kompromisszum, amely gyümölcsöző volt az országnak is. A külkapcsolatokban is
közös akarattal, egyetértésben léptek fel. Ezt bizonyítja a sikeres hadjárat Velence ellen 1067-ben a horvát király érdekében, vagy az ugyanezen évben a Magyarországra betörő csehek legyőzése. 1068-ban az erdélyi Doboka megyében, Kerlés mellett Salamon, Géza és László egyesített erővel verték szét a keletről betört nomádok (besenyők és úzok) seregét. A krónika szerint: „Salamon királyt heves lelkülete, bátorsága elragadta, és csapatával a legmeredekebb hegyoldalon hatolt fel a pogányokhoz, azok meg sűrűn szórták rá nyilaik záporát.” Salamon tehát mind itt, mind más csatákban kitűnt bátorságával és Gézával, Lászlóval együtt kiváló katona volt, harcosaik mindhármójukat példaképnek tekintették, vitézségük és győzelmeik híre bejárta az egész királyságot. Salamon belső intézkedései már nem mindig voltak szerencsések: gyakran pénzrontással igyekezett jövedelmét növelni, szórta a pénzt, túlságosan is hallgatott az őt körülvevő tanácsadókra. A király és a hercegek közötti békés viszony 1071-ben szűnt meg. Amikor seregeik közösen elfoglalták a bizánciaktól Nándorfehérvárt, a vár védői nem a királynak, hanem Gézának adták meg magukat. Géza ez ellen nem tiltakozott, sőt a hadifoglyokat is váltságdíj nélkül engedte el. A zsákmány elosztásán is összekülönböztek. Az események után mindkét fél – a viszályból hasznot remélő híveiktől is bátorítva – megegyezés helyett a fegyveres összecsapásra készült. Géza erősnek érezte magát a korona megszerzéséhez is, Salamon pedig el akarta venni Gézától a jelentős katonai erőt biztosító dukátust. 1072-ben Géza még Salamonnal együtt vonult egy bizánci hadjáratra, de László herceg a bizalmatlanság miatt a csapataival a hercegségben maradt. A két fél ezt követően az összecsapásra készült. Minthogy erőik megközelítőleg egyenlők voltak, külföldi segítség után fordultak. Először Salamonhoz érkezett meg IV. Henrik német segélycsapata, így rögtön megtámadta Géza Tiszánál táborozó hadát. 1074. február 26-án Szolnoktól keletre, a kemeji részeken vívott csatában Salamon nagy győzelmet aratott. Géza a Duna felé menekült. Salamon követte a seregével, azonban a győzelem mámorában óvatlan volt. Ugyanis Géza összetalálkozott a segítségére cseh segélyhaddal vonuló László öccsével, így 1074. március 14-én a mogyoródi csatában a hercegek kerültek fölénybe, a csatát Salamon elvesztette, seregének nagy része megsemmisült. A király a megmaradt embereivel Moson várába vonult vissza. A németek segítségével egy keskeny nyugatmagyarországi területsávot (Pozsony és Moson várait is) megtartva tartósan megvetette a lábát. Továbbra is uralkodóként viselkedett, még pénzt is veretett. Levelezett a pápával, kapcsolatban állt IV. Henrikkel. Közben 1074-ben Gézát is királlyá koronázták, ezzel Magyarországnak két királya lett. Salamon nem kapott nagyobb német segítséget, így az ország feletti hatalmat nem tudta visszaszerezni. Magánélete szerencsétlenül alakult: felesége és anyja is elhagyta őt. 1077-ben I. Géza halála után öccse, I. László fejére került a korona. Salamon kellő fegyveres erő híján kénytelen volt 1081-ben az általa birtokolt területet és a királyi címet feladni, amiért cserébe László a rangjához méltó ellátást ígért neki. Salamon döntését meghatározta, hogy a múló évek alatt hívei elhagyták és IV. Henrik sem tudta őt segíteni a pápaság ellen folyó háborúja miatt. A rangjáról lemondott Salamont talán még 1081-ben László összeesküvés vádjával elfogatta és Visegrádon bebörtönöztette. Innen 1083-ban, I. István szentté
avatása alkalmából szabadult ki. Salamon külföldre távozott, hogy új segítséget szerezzen az elveszett trónja visszaszerzésére. Mivel sógorától nem kapott támogatást, ezért a moldvai besenyőkhöz ment, közéjük állt és szövetséget kötött velük. Felajánlotta: ha visszasegítik trónjára, akkor feleségül veszi a besenyők vezérének leányát, és jutalmul nekik adja majd Erdély földjét. A trónra helyezése érdekében indított besenyő támadás azonban 1085-ben vereséggel végződött. Salamon a besenyőkkel maradt és részt vett hadi vállalkozásaikban. A halál is harc közben érte 1087-ben egy Bizánc elleni hadjárat alkalmával. Egy kortárs német forrás írja: „Salamon, a magyarok egykori királya... amidőn bátran küzdött a görögök királya ellen, az ellenségnek hihetetlen mérvű lemészárlása után ő maga is elesett.” Más források tanúsága szerint Salamont tovább élt, és álruhában többször megfordult Magyarországon, még Kálmán király idejében is látni vélték. A legendák úgy tudják, hogy az isztriai Pula város vidékén halt meg, ahol később szentként tisztelték, állítólagos sírját a pulai múzeumban őrzik. Salamon kalandos életet élt király volt. Országlása, uralma a főúri pártharcoknak, a dinasztikus belháborúknak esett áldozatul. Személyes képességei alapján tehetséges király válhatott volna belőle, de ehhez a körülmények nem kedveztek neki. Halálával férfiágon az Árpádok egyik ága kiveszett, hiszen sem neki, sem Dávid testvérének nem voltak gyermekei.
9. I. GÉZA, a „Magnus” Géza a későbbi I. Béla király és felesége, a lengyel Richeza hercegnő első gyermekeként 1040 táján született Lengyelországban, ahol az Árpád-házi Béla herceg száműzetésben volt. Ugyancsak Lengyelországban látta meg a napvilágot öccse, László herceg is. Géza keresztelésekor Szent István apja, Géza fejedelem nevét kapta, keresztény névként még lengyel földön – az Európa-szerte divatos – Magnus (nagy) nevet kapta. A magyar és a latin mellett megtanulta lengyel édesanyja nyelvét is. A kor szokásának megfelelően mint fiúgyermeket főleg fegyverforgatásra, vadászatra és imádkozásra tanították. Apjával és az egész családdal együtt 1048 körül I. András király hívására tértek vissza Magyarországra. Apja megkapta az ország egyharmadát kitevő dukátust (hercegséget), amelynek központja Nyitrán és Biharban volt. A hercegi udvarban Géza tovább mélyíthette „férfias” ismereteit, vadászhatott a nyitrai és bihari erdőkben. Olyan légkörben nevelkedett, amelyben az uralkodócsalád egyes tagjai hol fegyveres harcot vívtak, hol kompromisszumokat kötöttek egymással, s ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Géza fiatal korától meglepő érettséggel vett részt az országos politikában. Már ekkor kitűnt bölcs megfontoltságával és mértéktartásával. A felserdült Gézával a forrásokban először 1057-1058-ban, a gyermek Salamon megkoronázásakor lehet találkozni. A krónika szerint „Béla hercegnek, és fiainak, ti. Gézának és Lászlónak, valamint a királyság valamennyi főemberének beleegyezésével kenték fel Salamont királlyá.” Arra lehet következtetni, hogy Béla herceg, majd király később is rendre kikérte és figyelembe vette érett ifjúvá lett fiai, főként Géza véleményét. Tudták ezt külföldön, még Németországban is, s ezért Béla mellett Géza tetteit külön számon tartották. Így például Salamon és Judit 1058-as eljegyzéséről szóló leírásban a szertartásról való elmaradását hiányolják Bélának és Gézának. Géza később is minden döntő esetben apja oldalán volt található, vagy mint bátor katona, vagy mint befolyásos tanácsadó, s mindvégig Béla hű támaszának bizonyult. 1060-ban apjával együtt menekült lengyel földre, s vele együtt tért vissza lengyel segélyhaddal, hogy András királytól megszerezzék az országot. A fegyveres harcokban Géza kitüntette magát, s amikor a sebesült András király meghalt, apja mellett állt 1060 decemberének első napjaiban, amikor őt I. Béla néven királlyá koronázták. Történelmi tény, hogy apja, I. Béla a viszonylag rövid királysága alatt gyakran kikérte Géza fia véleményét. Az ifjú herceg nem törekedett önálló hatalmi terület – a hercegség – birtoklására, ami nyilván tovább növelte fiúi tekintélyét I. Béla király szemében. Béla és Géza tehát szinte csaknem együtt intézték az ország ügyeit. Ezt a kormányzást zavarta meg és rombolta szét 1063 őszén a Salamon érdekében indított német támadás. Miután Béla békítő javaslatait – miszerint megegyezés esetén Géza túszként kerüljön IV. Henrik udvarába -, a német vezetők elutasították, az ellenséges hadak betörtek az országba, és megkezdték Moson ostromát. Az ország védelmét ténylegesen Géza herceg irányította, hiszen Béla királyt akkoriban érte a súlyos
baleset Dömösön. Béla hamarosan bekövetkezett halála után a békés megegyezés érdekében Géza felajánlotta, hogy a hercegség fejében elismeri Salamont királynak. Ajánlatát elutasították, így Géza a testvéreivel és anyjával Lengyelországba menekült. A németek Magyarországról való távozása után Géza erős lengyel segélyhaddal tért vissza. Hosszú tárgyalások után 1064-ben Győrben megegyezett Salamonnal: Géza megkapta az ország egyharmadát jelentő dukátust, s ezért cserébe elismerte Salamont királynak. A hatalom és az ország megosztása egy időre mindkét felet kielégítette. 1064 húsvétján Pécsett maga Géza herceg helyezte Salamon fejére a koronát. A zavaros évek után ezzel viszonylag hosszú időre biztosították a békét. Géza a hercegség irányításába bevonta öccsét, Lászlót is. Ettől kezdve több mint hét éven át a király és a herceg, valamint a körülöttük csoportosuló előkelők egyeztették érdekeiket, egyetértésben kormányozták az országot. Közösen értek el jelentős külpolitikai sikereket: Salamon, Géza és László együtt harcolt Velence ellen Dalmáciában, sikerrel küzdöttek a csehekkel szemben, s nagy győzelmet arattak 1068-ban Cserhalomnál (Kerlésnél) a Magyarország ellen támadó besenyő-úz sereg felett. A Képes Krónika leírja Géza vitézségét is: „Géza herceg... a menedékesebb lejtőn hatolt fel (ti. az ellenségre), nyilakat szórt a kunokra.” Géza az 1060-as évek közepén kötött házasságot egy közelebbről nem ismert Zsófia nevű külföldi hercegnővel. Házasságukból legalább hat gyermek született, közülük, a későbbi király, Kálmán és Álmos herceg neve ismert. Az 1071-1072-es bizánci háborúk során megbomlott az összhang Salamon és Géza között: egyrészről összekülönböztek a hadizsákmányon, másrészről Géza már kezdett királyként viselkedni, szinte magának követelte az első helyet. Tehát mondhatjuk, hogy Géza már nem érte be a dukátusi hatalommal, hanem a királyi koronát áhította. Ezt Salamon is megérezte, ezért Gézát meg akarta fosztani a hatalmat jelentő hercegségtől, s meg akarta vakíttatni, hogy alkalmatlanná tegye az uralkodásra. 1074 februárjában a Tiszánál, Szolnok mellett Salamon német segélyhaddal megtámadta Gézát, seregét szétverte, s kis híján Géza is fogságba került. Géza Vác felé menekült, ahol László öccse várta jelentős cseh fegyveres erővel. Az elbizakodottan és óvatlanul előrenyomuló Salamont 1074. március 14-én a hercegek Mogyoródnál tönkreverték. Salamon a nyugati határszélre vonult vissza, amelyet Pozsony és Moson központtal sikerült megtartania. Géza lett az uralkodó. A krónika szerint: „Ekkor Magnus herceg, Géza, a magyarok ösztönzésére elfogadta az ország koronáját.” Valójában azonban Salamon számított törvényesen megkoronázott királynak (nála voltak a koronázási jelvények is). Géza királyságának törvényességét a császár, illetve a pápa elismerése biztosíthatta volna. Csakhogy IV. Henrik német király Salamont támogatta (aki a sógora volt), VII. Gergely pápa pedig feltételhez kötötte esetleges elismerését, hogy a magyar király vállalja a pápai hűbéres állapotot. Géza ilyen körülmények közepette a bizánci császárhoz fordult, aki korona küldésével ismerte el Gézát Magyarország királyának. A politikai kapcsolatot a kor szokásainak megfelelően házasságkötés tette szilárdabbá: az özvegy Géza második felesége egy bizánci hercegnő, Szünadéné lett. A magyar Szent Korona alsó része, az ún. görög korona ennek a magyar-bizánci szövetségnek a tárgyi emléke.
Zománcképein Dukász Mihály bizánci császár mellett ott látható „Géza, Magyarország hű királya” is. A felirat feltételezhetően szándékosan hagyta homályban, hogy Géza hűsége vajon Krisztust vagy a bizánci császárt illeti-e. A kérdés nem dönthető el, de Gézának sikerült kitörnie az elszigeteltségből és külpolitikailag elismertetnie királyságát. Salamon támogatására IV. Henrik 1074-ben támadást intézett Géza ellen, s egészen Vácig hatoltak, végül mégis meghátrálásra kényszerültek. Géza ugyanis a felperzselt föld régi, jól bevált taktikáját alkalmazva – miként apja, Béla – súlyos éhínséget idézett elő a birodalmi seregben. A katonák lázadoztak, s a Géza által megvesztegetett német főemberek is visszavonulást sürgettek, mire IV. Henrik valóban kénytelen volt félbeszakítani a hadjáratát és visszatért Németországba. Géza tehát a győzelmek után 1075 tavaszán lett az ország megkoronázott királya. Ezzel voltaképpen Magyarországnak két koronás királya – Salamon és I. Géza – volt, s közülük a régebben megkoronázott Salamonnal szemben Gézát, az új királyt valójában ellenkirálynak lehet tekinteni. Géza mindenképpen szerette volna Salamont véglegesen legyőzni, de a katonai támadásai kudarcot szenvedtek, s a tárgyalási kezdeményezések sem hoztak megegyezést. Géza rövid uralkodásának jelentős részét lekötötte a Salamonnal folytatott harc, azonban az ország fejlődését segítő intézkedéseket is hozott: maximálta az árakat, saját képmásával ellátott pénzt veretett, a vásárok és piacok időpontját vasárnapról szombatra tette át, hogy mindenki eljuthasson a templomba. Géza meggyőződéses keresztény ember volt, aki gyűjtötte az ereklyéket, támogatta az egyház gazdagodását és ideológiai befolyásának kiterjesztését is. Megalapította a Felvidéken a garamszentbenedeki apátságot, s befejezte a váci székesegyház építését, amely talán még I. István korában kezdődött el. Egyes feltételezések szerint I. László úgynevezett III. törvénykönyve, amely szigorúan védte a magántulajdont, még Géza idejében íródott. 1076-ban újra kezdte – nyilván főemberei és az egyház ösztönzésére – a Salamonnal való tárgyalásokat, a felek azonban nem tudtak egyezségre jutni. Ez azzal magyarázható, hogy Salamon nem volt hajlandó lemondani a királyságról, Géza pedig a hatalom birtokában nem kívánta beérni a riválisa által ismét felajánlott hercegséggel (egyébként ezt ekkor már László herceg birtokolta). A tárgyalások 1077. április 25-én I. Géza hirtelen halálával megszakadtak, s a váci székesegyházban temették el. Gézát pedig öccse, László követte a trónon, ő is tulajdonképpen a törvényesen megkoronázott Salamon ellenkirályaként vette át az ország irányítását.
10. I. (SZENT) LÁSZLÓ, az első lovagkirály László a későbbi I. Béla király és felesége, a lengyel Richeza hercegnő gyermekeként az 1040-es évek elején Géza bátyjával együtt Lengyelországban született. Neve szláv eredetű, a Vladiszláv keresztnévből származik, a jelentése: hatalom és dicsőség. Életének első hat-hét évét lengyel földön töltötte, ahonnan 1048 táján Béla herceg családjával együtt hazatért Magyarországra. Apja megkapta a dukátust (hercegséget), amely az ország egyharmada feletti hatalmat jelentette. László herceg kiváló harci nevelést kapott, jól elsajátította a fegyverforgatást, a hadi mesterséget. László első közszereplésére 1057-1058-ban került sor, amikor apjával és Géza bátyjával együtt Salamon megkoronázásához ő is a beleegyezését adta. Ezt követően kiéleződtek az ellentétek I. András király és Béla herceg között, a konfliktusban László az apja mellé állt, s emiatt 1060-ban ő is Lengyelországba távozott. Innen lengyel sereggel tértek vissza, amelynek segítségével legyőzték Andrást, így apja lett I. Béla néven király. Apja hatalmát támogatta. A krónikák 1063ban említik ismét László nevét, amikor IV. Henrik és Salamon sereggel tört Magyarországra. Apja egy sajnálatos baleset következtében meghalt, így testvéreivel, Géza és Lambert hercegekkel újra Lengyelországba menekült. A németek Magyarországról való kivonulása után a hercegek lengyel segélyhaddal jelentek meg az országban, s 1064 elején Salamon király rákényszerült a megegyezésre: az ország egyharmadára kiterjedő dukátust Géza herceg kapta. Géza a hercegség irányítását megosztotta Lászlóval, aki a hercegség bihari részét felügyelte. László mindvégig igaz testvére, hű támasza volt Gézának, kitartott mellette, és szinte minden jelentős eseményen közösen vettek részt. A Salamon és Géza közötti békés időszakban László is jó viszonyban volt a királlyal, akinek hívó szavára László részt vett a külföldi hadjáratokban vagy az országra törő ellenség legyőzésében. Az 1068-as besenyő-úz betörés elhárításában is közösen vezették a magyar sereget, mármint Salamon, Géza és László. Az erdélyi Doboka megyében levő Kerlés (Cserhalom) hegyénél vívott csatában László élete kockáztatásával bizonyította vitézségét, személyes bátorságát. A Képes Krónika így tudósít: „...László az első rohamnál négyet ölt meg a legbátrabb pogányok közül, az ötödik azonban őt sebesítette meg... A magyarok tehát a legkegyetlenebb halállal szorongatták a pogányokat, akik nyomorultul megfutamodtak.” László a sebesülése ellenére nem hagyta el a csatamezőt, sőt az ezt követő párviadalát a pogány „kun” vitézzel a herceg leghíresebb tettei között tartották számon, s évszázadokon át a krónikák, népi mondák, hősi énekek, templomi festmények témája lett. László a „kun” vitéz által elrabolt magyar lányt szabadította meg, s győzelme a kereszténység diadalát is jelentette a barbár pogánysággal szemben. Lászlót így jellemezte egy krónikás: „Erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott.” 1071-ben, amikor gyökeres fordulat következett be Salamon és Géza viszonyában, László ingadozás nélkül a bátyja mellé állt. Nemcsak a testvéri érzelem
vezérelte, hanem hatalmi vágy is fűtötte: a hercegség ura akart lenni. Ehhez azonban Géza királyságán keresztül vezetett az út, emiatt is támogatta bátyját a trónért vívott harcban. 1072-ben nem csatlakozott a királyi hívás ellenére egy bizánci hadjárathoz, hogy az azon részt vevő Gézával szemben ne tudjon fellépni Salamon. László a hercegség csapataival biztosította Gézát itthon, Magyarországon. László 1074-ben döntő érdemeket szerzett Salamon legyőzésében, ugyanis Géza súlyos vereséget szenvedett a királytól a Tisza mentén, de László hamarosan cseh segélyhaddal sietett bátyja megsegítésére. A hercegek 1074. március 14-én a mogyoródi csatában szétverték Salamon elbizakodott hadait. Az új ütközetben nagy szerepet játszott László katonai talentuma, hadvezéri tehetsége. A cseh-magyar csapatok hadrendjét és taktikáját László dolgozta ki, a siker érdekében a saját zászlaját Gézáéra cserélte ki. A rátámadó Salamont, aki Gézát vélte ott, legyőzte és a csata nagy diadallal zárult. Salamon a nyugati határszélre szorult, így Gézáé lett a királyi trón, László pedig megkapta a hercegséget. A dukátus birtokában László továbbra is nagy szolgálatokat tett Gézának. Így 1074 nyarán, amikor IV. Henrik serege Géza ellen Vác felé nyomult, Salamon egyik támadását László állította meg Nyitránál. Amikor 1077. április 25-én I. Géza váratlanul meghalt, az országnagyok többsége a Pozsonyba szorult Salamon király és a dukátust kézben tartó rangidős László herceg közül egy akarattal Lászlót választották meg még 1077 áprilisában királlyá. I. László komoly gondokat örökölt meg, amelyek közül a legsürgetőbb volt a magát még mindig teljes joggal királynak tekintő Salamonnal való kiegyezés. Hiábavaló várostromok, határ menti csatározások (egyszer László még párbajozott is királyi rokonával) után Salamon – belátva, hogy a pápa ellen harcoló sógorától, IV. Henriktől segítséget nem várhat – 1081-ben lemondott a királyi trónról, visszaadta a koronát és a királyi kincstárat, amelyekért jelentős birtokok jövedelmét kapta meg cserébe. Valószínűleg I. László ekkor másodszor is megkoronáztatta magát. Ezzel csökkent az előkelő réteg ellentétes csoportjai közötti összeütközés lehetősége, a belháborúk veszélye (László a hercegséget nem adta senkinek), s a németek sem hangoztathatták, hogy a törvényes magyar király (ti. Salamon) érdekében akarják elfoglalni az országot. Salamon hamar megbánta a trónról való lemondását, összeesküvést szőtt 1081-82-ben, ezért László Visegrádon bebörtönöztette. 1083-ban Salamon amnesztiát kapott, s külföldre távozhatott. 1087-ben bekövetkezett haláláig terveket szőtt a besenyőkkel a trón megszerzésére, de a lemondott uralkodót már nem vették komolyan. László a belpolitikában erélyes kézzel látott hozzá a viszonyok megszilárdításához. Ugyanis a hosszú belháborúk segítették az István előttről még létező, s a közbirtokláson nyugvó rend, a pogány szokások továbbélését. Adózás, magántulajdon, az állandó lakhely, s az élet sérthetetlensége is bizonytalanná vált. Az egyház hatása és befolyása csökkent. László a három fennmaradt törvénykönyvében ezért példátlanul szigorú törvényeket hozott. A tolvajt már az első felelősségre vonás esetén felakaszthatták, ha egy tyúk értékénél többet lopott. Halállal bűnhődött a lopott áruval kereskedő s a lopott árut vásárló is, ha az ügylet a vásáron kívül, a királyi adószedő felügyeletét kijátszva történt. A büntetés a családtagokra is kiterjedt: a bűnös tíz évnél idősebb gyermekeit szolgaságra adták. Szigorúan büntették azt is, aki nem ment el a templomba, nem tartotta a keresztény
ünnepeket, s részt vett pogány szertartásokon. Megerősítette a magyar egyházszervezetet, intézkedett a templomok újjáépítéséről, az egyházi tized fizetésének módjairól. László nemcsak törvényeivel, hanem adományaival, új alapításaival és a püspöki szervezet továbbfejlesztésével is gyarapította és erősítette a magyarországi egyházat. Jórészt az ő bőséges adományainak köszönhető a középkori magyar egyház gazdagsága, anyagi jóléte. Létrehozta a szentjobbi apátságot a Berettyó folyó vidékén, valamint a somogyvári apátságot, a bihari püspökség központját Váradra helyezte, megszervezte a zágrábi püspökséget, összevonta a kalocsai érsekséget és a szerémi püspökséget, kiépítette a közép- és alsószintű egyházszervezeteket (pl. a kanonoki testületeket). László az egyházi intézkedéseihez nem kérte a pápa jóváhagyását. A pápai reformokkal ellentétben kimondták, hogy az egyháziak házasodhatnak, a szerzetesrendek főnökei alárendeltek a terület püspökének, az egész egyház pedig a királynak. László tehát igen hosszú időre megszabta a magyar egyházfejlődést. László a szigorú törvényeivel, egyéb intézkedéseivel az országot gazdaságilag felvirágoztatta, pénzt veretett, uralkodói kereskedelmi monopóliumokat vezetett be. Egy közel egykorú lengyel forrás írja: „Azt mondják, hogy Magyarországnak soha ilyen királya nem volt, földje sem volt ilyen termékeny azóta.” I. László ügyes diplomáciával megőrizte az ország függetlenségét, mind a pápaság, mind pedig a német-római császárság törekvéseivel szemben. Sőt az ország nemzetközi elismertségét növelte, amikor 1083-ban elérte, hogy István királyt, Imre herceget, Gellért püspököt és két zobori remetét, Andrást és Benedeket szentté avassák. Az új szentek kultusza az országhatárokon túl is elterjedt, bizonyítva, hogy Magyarország szilárd keresztény ország. Az 1090-es évek elejétől László erőteljes külpolitikát folytatott a szomszédok irányában. 1091-ben a horvát királyi család kihalása után elfoglalta, s Magyarországhoz csatolta Horvátországot, Szlavóniát és Bosznia egy részét, horvát királlyá unokaöccsét, Álmos herceget tette. Így biztosította a kijárást a gazdag dalmát városok, az Adriai-tenger és Itália felé. 1091-ben az országra törő két kun sereget legyőzte: előbb a Pogáncs folyó mellett szétvert Kapolcs vezér seregét, majd az őt megbosszulni akaró újabb kun sereget verte tönkre. A források szerint közel ötvenévesen párbajban személyesen végzett a második kun sereg vezérével, Ákossal. E győzelmeinek jelentősége abban rejlett, hogy ettől kezdve az 1241-es tatárjárásig keletről pusztító betörés nem zavarta meg az ország nyugalmát, belső rendjét. 1092-ben orosz földre vezetett büntető hadjáratot, hogy bosszút álljon az egyik orosz fejedelmen azért, mert az segítette a kunokat Magyarország ellen; majd 1093ban a lengyel belviszályokba avatkozott be. 1095-ben cseh hadjáratra készült, amikor 1095. július 29-én a cseh-magyar határ közelében meghalt. Mivel fiai nem voltak – második házasságából is csupán Piroska, a későbbi bizánci császárné született -, ezért bátyja, I. Géza két fia, Kálmán és Álmos vetélkedhetett a királyi trónért. I. Lászlót először Somogyvárott temették el, majd 1106 körül Nagyváradon. Temetéséhez, sírjához legendák és csodák kapcsolódnak. III. Béla király idején, 1192 júniusában pápai jóváhagyással szentté avatták. „Lovagszent”-nek tartották, a kereszténység védelmezőjének. A lassan kialakuló magyar lovagi kultúra és életmód László személyében elnyerte királyi példaképét.
I. (Szent) László a magyar történelem egyik kiemelkedő személyisége, aki kemény kézzel megszilárdította a válságba jutott feudális rendet, megvédte és biztosította a magyar királyság önálló, független állami létét. Uralkodása végén mind kül-, mind belviszonyait tekintve szilárd, erős országot hagyott utódaira.
BEVEZETŐ A XI. században a Szent István-i feudális magyar állam tovább erősödött. Megszilárdult az országot kezében tartó nemesi-birtokosi réteg, amely hatalmát a mindenkori király kegyétől várta növelni, s kíméletlenül leszámolt az ellenérdekelt főúri csoportokkal. A század közepén és az azt követő évtizedekben ezért is oly jellemzőek a trónharcok, az ellenkirályok. A magyar társadalom és a gazdálkodás átalakult. A szabadok legnépesebb tömege a mind nagyobb foglalkozási ágat alkotó parasztság. Elsősorban kenyérgabonát, részben kölest, árpát, zabot termelnek, állatot (marhát, birkát, kecskét és igen nagy számban lovat) tartanak. Ők a várbirtokokhoz tartozó földeken dolgoznak és szállásadót fizetnek a királyi várnak, termelvényük tizedével tartoznak az egyháznak. Egy részük birtokközösségekben (falvak) él és együttesen adóznak a magánföldesúrnak vagy a királyi várbirtoknak. A XII. század elejétől egyenes adót is fizetnek. Így termelvényük mintegy 35%-át adják „beszolgáltatás”-ként. Ebből üzemel a helyi és részben az állami adminisztráció, az egyházszervezet és a hadsereg. Az 1140-es évektől kezdődik meg a magyar királyság peremterületeinek a tudatos benépesítése: a szászok Szepességbe, Barcaságba, Szebenvidékre telepítése, északi területeken a szlovákok, keleten a románok részére nagy földek kijelölése. Nagy szerepet kap a terjedő írásbeliség, amely nemcsak az igazgatásban, de a birtokadományozásban, az öröklésben, a bíráskodásban is kezdi felváltani az addigi szóbeliséget. Ez ellenőrizhetővé teszi a személyi és gazdasági viszonyokat. A század középső évtizedeiben nagy bizánci nyomás hárul az országra, ugyanis a bizánci császárság szeretné befolyását kiterjeszteni Magyarországra. E nagy veszélyt sikerült elhárítani. A XII. század kiemelkedő jelentőségű magyar uralkodója III. Béla (1172-1196), akinek uralkodása alatt Magyarország komoly nemzetközi tekintéllyel bíró középhatalomként rangos helyet vívott ki magának Kelet-Közép-Európában. A század utolsó évtizedeiben figyelhető meg az árutermelés és pénzgazdálkodás súlyának növekedése a természeti gazdálkodás rovására, s ezzel szoros összefüggésben megkezdődik a városlakó hospesek kiváltságolása. Mindez a – későbbiek során felerősödő – városiasodás irányába mutat előre. III. Béla alatt tűnik fel először a királyi szerviens figurája, ami a XIII. század társadalmi-politikai harcaiban nagy szerepet játszó köznemesség egyik alapvető alkotó részévé lesz. A XII. század második felében az uralkodói birtokadományozások (esetenként egész vármegyék eladományozása) révén kezdetét veszi a királyi vármegye bomlása. A XII. században a keresztény királyság intézményes szervezete jól funkcionált. Kulturális téren a XI. századtól domináló romantika helyére a gótika lép. A királyság hozzásegítette az államterületen élő magyar és nem magyar lakosságot nemcsak a kiegyensúlyozott szaporodáshoz (mintegy 2-2,2 millióra becsülik a népességet a XIIXIII. század fordulóján), hanem a földterületek megműveléséhez is. És hozzásegítette az országot ahhoz, hogy meginduljon betagozódása az ekkor kialakuló keresztény Európa nemzetközi gazdasági és politikai rendjébe. Mindez azt bizonyítja, hogy a XII. század szoros összekötő kapcsot jelent a megelőző korszak és a XIII. század között...
11. (KÖNYVES) KÁLMÁN, a „tudós király” Kálmán I. Géza magyar király és Zsófia külföldi hercegnő gyermekeként 1070 táján született. Nem sokkal később láthatta meg a napvilágot öccse, Álmos herceg. A többi testvér nevét nem ismerjük, ők valószínűleg fiatalon haltak meg. I. Géza 1077-ben bekövetkezett halála után testvére, I. László lett a király, aki Géza fiait és azok neveltetését a kezébe vette. A testvérek közül Kálmánt a papi pályára adta, máig sem tudni, hogy milyen okból. A legelfogadottabb feltételezés, hogy Kálmánnak lehetett valamilyen apróbb testi hibája, ami miatt László papnak neveltette, míg Álmos a „hagyományos” hercegi nevelésben részesült. A krónika így írja le Kálmánt később: „...testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta és dadogó.” Nyilvánvaló, hogy ez az ábrázolás a valóságtól teljesen elrugaszkodott befeketítés, hiszen ilyen alkattal Kálmánból soha nem lehetett volna uralkodó. Számos magyar és külföldi forrás tanúskodik arról, hogy Kálmán kitűnő szellemi képességekkel rendelkezett, s a korszak legműveltebb európai uralkodói közé tartozott. Egy lengyel krónikás Kálmánt a magyarok „tudós királyának” nevezte. Egy másik kortárs lengyel kútfő így jellemezte: „Kálmán, a magyarok királya a korában élő összes uralkodót felülmúlta tudományával.” A valóságot minden bizonnyal kifejező tudósítások alapján Kálmánt teljes mértékben az uralkodásra alkalmas férfinak tekinthetjük. I. László tehát a talán előnytelenebb külsejű Kálmánt egyházi személyekre bízta, hogy papot neveljenek belőle. S míg Kálmán elmélyülten tanulta a latin nyelvet, buzgó áhítattal forgatta a bibliát és a liturgikus könyveket, addig Álmos a fegyverforgatást, a hadi szolgálatot és egyéb gyakorlatias ismereteket tanulhatta. Kálmán és Álmos pályája az esztendők múltával párhuzamosan haladt előre. Kálmán egymás után felvette a kisebb egyházi rendeket, fokozatokat, majd a megfelelő időben sor került pappá szentelésére. Ezután László az 1090-es évek elején Kálmánt főpapi méltósággal ruházta fel, püspökké tette. A források közlései szerint Kálmán vagy az egri, vagy a váradi püspöki széket nyerte el. Álmos pedig ezzel egy időben, 1091-ben a meghódított Horvátország királya lett I. László jóvoltából. Ez azt bizonyíthatja, hogy Álmos herceg felkészültsége, harci és gyakorlati tapasztalatai révén alkalmas személy volt egy területi egység vezetésére, irányítására. Kálmán püspökként, Álmos horvát királyként – a többi országos méltósághoz hasonlóan – idejének jelentős részét László kíséretében töltötte. A magyar krónika is utal erre, amikor közli, hogy 1095-ben a cseh hadjáratra készülő királlyal volt Kálmán és Álmos is, mint a királyi tanács tagjai. A halálosan beteg I. László Álmost nevezte meg utódának, illetve az eseményekről a források ellentmondásosan tudósítanak. Amikor 1095. július 29-én László meghalt, nem volt mégsem egyértelmű az utódlás. A leírásokból annyi kihámozható, hogy Kálmán nem fogadta el a döntést, hanem Lengyelországba ment, nyilván fegyveres segítséget szeretett volna szerezni. Nem ismerjük pontosan, hogy hogyan alakultak az események: lemondott-e Álmos a trónról, mert érzékelte, hogy a királyi tanács főúri és főleg főpapi tagjai Kálmánt támogatják vagy esetleg az utolsó
napokban László módosította-e az utódlásáról szóló döntését s hívatta haza Lengyelországból Kálmánt? Tény az, hogy közel egyéves trónviszály után 1096-ban Kálmán lett a király, Álmos pedig a trónigényéről és a horvát királyi címéről egyaránt leköszönve az ország egyharmadát kitevő dukátust (hercegséget) kapta. Álmos herceg egy ideig tudomásul vette, hogy be kell érnie a dukátussal. Hamarosan – 1098-ban – azonban szervezkedni kezdett, s bátyja ellen támadt. Amikor a királyi és a hercegi sereg Várkonynál felvonult egymással szemben, s megközelítőleg egyenlő erősnek látszottak, a főurak rákényszerítették a királyt és a herceget, hogy béküljenek ki egymással. Álmos csak ideiglenesen vonult vissza, folyamatosan kereste a lehetőséget a Kálmán elleni fellépésre. Kálmán 1107-ben – kihasználva Álmos jeruzsálemi zarándoklását -, felszámolta a jelentős hatalmi bázist biztosító Álmos-féle dukátust, sőt az újra és újra rátámadó Álmost és fiát, Bélát 1115ben megvakítatta, hogy így tegye őket az uralkodásra alkalmatlanná. Kálmán tettében szerepet játszottak súlyosbodó nyavalyái, s az, hogy egyik fia, László 1112ben bekövetkezett halála óta attól tartott, ha László ikertestvérét, Istvánt is baj érné, akkor a trón Álmosé lesz. Ezt a hozzá hű urak érdekében is el akarta kerülni. A hűtlenné vált második feleségétől, a magyar udvarból száműzött Eufémia orosz hercegnőtől utóbb született fiút – Boriszt (Boricsot) – nem ismerte el saját gyermekének. Álmos lázadásai ellenére Kálmán jelentős külpolitikai sikereket ért el, s az ország belső fejlődését is biztosítani tudta. Az uralkodása elején, 1096-ban az országon keresztül átvonuló keresztes hadaktól megvédte Moson várát, s a fosztogató, gyilkoló csapatokat megsemmisítette. A fősereget óvatosan fogadta, biztosította átvonulásukat, de először túszokat kért vezéreik közül, a fogyasztásukat megfizettette, és csapataival figyelmeztető távolból követte a kereszteseket, amíg azok el nem hagyták az országot. Amíg Kálmán a kereszteseket kísérte, Horvátország önállóvá lett. A horvátok ellen 1097-ben vezetett sikeres hadjárat már előkészület volt Dalmácia elfoglalására. A terv megvalósítására, amely Velence ellenállását jelentette, igyekezett megnyerni szövetségesül a Dél-Itáliát hatalma alatt tartó normann vezért, Rogert, ezért Kálmán az ő leányát, Feliciát vette feleségül. A katonai akcióra végül is 1105-ben került sor, amikor a dalmát városok (Zára, Spalato, Tengerfehérvár) meghódoltak Kálmánnak. Közben 1102-ben Kálmánt horvát királlyá koronázták, s a magyar-horvát perszonálunió ettől kezdve egészen 1918-ig fennállt. Ugyancsak jelentős külpolitikai sikerként értékelhető, hogy a normann támadástól tartó bizánci császár a magyarok szövetségét kereste, s feleségül kérte Kálmántól I. László leányát, Piroskát a bizánci trónörökös, János (Jóannész) Komnénosz részére. Kálmán kihasználta a szövetségben rejlő lehetőséget, s a házasság 1105-ben megköttetett. Kálmán a szomszédos államok irányában térnyerésre törekedett. Rendszeresen beavatkozott a cseh trónviszályokba, általában a vesztesek oldalán, azaz eredmény nélkül. 1099-ben a kijevi nagyfejedelemmel szövetségben Przemysl várát ostromolta, de a város lázadó fejedelme a besenyők segítségével szétverte seregét. A német birodalom helyett a pápához közeledett. Horvátország és Dalmácia meghódításának elismerése és szentesítése fejében 1106-ban átengedte a pápának a
magyar királyok püspökkinevezési jogát, az úgynevezett invesztitúrát, 1112-ben pedig teljesítette a reformpápák régi követelését is, amikor megtiltotta, hogy felszentelt papok megházasodjanak. Az ország belső rendjének megszilárdítása érdekében is jelentős intézkedéseket tett. Törvényben írta elő, hogy a trónt az uralkodó legidősebb fia örökölje, s ennek szellemében már 1105-ben megkoronáztatta kisgyermek fiát, Istvánt. Gondot viselt a királyi birtokok gazdálkodására, és visszafogta a birtokadományozást. 1111-ben megszervezte a tizenkettedik, a nyitrai püspökséget. A művelt Kálmán udvarában állandóvá vált a törvényhozói munka: törvényei az élet minden területét szabályozni igyekeztek. Mivel a feudális rend stabillá vált, ezért jelentősen enyhített az I. László által bevezetett szigorú törvényeken. Többek között például megtiltotta, hogy valakit boszorkányság vádjával büntessenek meg. („Boszorkányokkal szemben, akik nincsenek, semmiféle kereset ne legyen.”) Kálmán fontos kulturális missziót is vállalt: egész életében tudós papokkal vette magát körül. Udvarában széles körű szellemi tevékenység folyt. Valószínű, hogy ebben az időben írták meg az első magyar történeti krónikát a királyi udvarban (ez nem maradt meg), de ott készülhetett Hartvik püspök Szent István legendája, illetve Szent Gellért kisebbik legendája is. E műveket a király elolvasta, és saját igényei szerint kijavíttatta. Nem véletlenül írja a krónika: „A magyarok Könyves Kálmánnak nevezték őt, mert könyvei voltak, ezekből teljesítette a kánoni hórákat, miként egy püspök.” A dukátus megszüntetésével a trónörökös új jussa és országa a dalmát-horvát királyság lett. 1114-ben Kálmán a tizenhárom éves fiával, Istvánnal levonult Zárába, és az ifjú István király nevét a püspöki szertartáskönyvbe azok neve közé írták be, akikért mise előtt fohászt kell mondani. Amikor Kálmán egészségi állapota teljesen megromlott, akkor politikai végrendeletet tett. Meghagyta főembereinek, hogy halála után fiát, Istvánt ültessék a trónra, de addig, amíg ez megtörténik, biztonsági okokból a megvakított Álmos herceget helyezzék szigorú felügyelet alá. Kifejtette azt az óhaját is, hogy az új király bosszú céljából vezessen hadat orosz földre. 1116. február 3-án halt meg. Kívánsága szerint a példaképe, Szent István mellé temették a székesfehérvári bazilikában. Könyves Kálmán az Árpád-kor egyik legjelentősebb uralkodója volt, noha alakját a későbbi Álmos-ági történetírás igyekezett rossz színben feltüntetni. Alig több mint egy évszázad múltán viszont Rogerius úgy értékelte, hogy István, Imre és László mellett Kálmán is az Árpádok jeles szentjei közé tartozik.
12. ÁLMOS, a megvakított herceg Álmos az 1070-es évek elején született, apja I. Géza király, anyja Zsófia külföldi hercegnő volt. Őt és testvérét, a későbbi Könyves Kálmán királyt atyjuk 1077-ben bekövetkezett halála után nagybátyjuk, I. (Szent) László király neveltette. A korabeli eseményeket leíró krónikákból megbízhatóan az olvasható ki, hogy fiatalabb kora ellenére László király Álmost alkalmasabbnak tartotta egy esetleges utódnak, mint Kálmánt (ugyanis Lászlónak nem született fiúgyermeke). Talán Kálmánnak valamilyen apróbb testi hibája vagy fogyatékossága volt, ezért őt papi pályára adták, az 1090-es évek elején már püspöki tisztséget kapott. A délceg termetűnek ismert Álmos herceg világi nevelésben részesült, azaz gyermekkorától a fegyverforgatást, a hadi ismereteket, a vadászatot „tanulta”, László király mellett hadvezéri és politikusi tapasztalatokat egyaránt szerzett. 1091-ben László Álmost tette meg a frissen elfoglalt Horvátország királyának. Ezekben az években mind Álmos, mind Kálmán a királyi tanács tagjaként részt vett László mellett az ország irányításában. 1095-ben – amikor László egy cseh hadjáratra készült – a testvérpár ott volt a király környezetében, miként a krónikás írja: „A királlyal voltak öccsei, Géza király fiai: Kálmán és Álmos.” I. László király 1095 nyarán meghalt. A legelfogadottabb nézet szerint utódául Álmos herceget jelölte meg, de a döntésbe Kálmán nem nyugodott bele, hanem Lengyelországba távozott, hogy onnan – mint nagyapja, Béla és apja, Géza – sereggel térjen vissza. Tehát a trónért a két testvér között vetélkedés indult meg. A források ellentmondásosak abban, hogy hogyan zajlott le a harc a királyi hatalomért. Tény, hogy Kálmán lengyel sereg nélkül hazatért, nyilvánvalóan a magyar hívei biztatására. A krónikák különböző későbbi ferdítéseit részleteiben nem idézve, valószínűnek látszik, hogy az Álmos és Kálmán mellett felsorakozó főurak, előkelők csoportja közül Kálmáné volt az erősebb, ezért Álmos herceg engedni kényszerült. Álmos lemondott a trónigényéről, egyúttal a horvát királyságról is, cserébe viszont az ország egyharmadát jelentő dukátust (hercegséget) kérte. Az alku létrejött a testvérek között, s az egyezség szerint 1096 tavaszán – miként a krónika írja – „Kálmánt... megkoronázták, és ő teljesen átadta Álmos hercegnek a dukátust.” Álmos az ország második embereként saját udvartartást vitt, részt vett a királyi tanácsban, birtokokat adományozott. Kivételes helyét bizonyítja, hogy 1096-ban Kálmán királlyal együtt kísérte át Magyarországon a keresztes hadjárat főseregét a saját csapataival, őrizve a kereszteseket, hogy az országban ne raboljanak. Ugyancsak 1096 őszén IV. Henrik német-római császár levélben kérte Álmos közbenjárását Kálmánnál, hogy Magyarország a császárságot támogassa a pápasággal szemben. Tehát Álmos herceget külföldön is számon tartották! Álmos – minden bizonnyal az udvarában tartózkodó hívei ösztönzésére, valamint attól indíttatva, hogy fiatal korától ő volt a trón várományosa – nem nyugodott bele a kompromisszumba, Kálmán királyságába. Lelkületét, érzéseit teljes mértékben meg lehet érteni – bátyja kiszorította őt a hatalomból, mintegy elvette tőle
a koronát. A családi múlt is arra ösztönözhette, hogy ne nyugodjon bele a kialakult helyzetbe, hiszen Géza atyja, és László nagybátyja is fellépett és elvette a hatalmat a megkoronázott Salamon királytól. Így Álmos csak a kedvező alkalomra várt, hogy kísérletet tegyen a trón megszerzésére. Úgy látta, hogy a megfelelő pillanat 1098-ban érkezett el számára, amikor Kálmán a dalmát ügyekkel foglalkozott. Álmos ezt akarta kihasználni: szervezkedni kezdett, mozgósította híveit és sereget gyűjtött. Kálmán erről tudomást szerzett és személyesen vezette a királyi hadat Álmos ellen. A Tisza menti Várkonynál farkasszemet nézett egymással a hercegi és a királyi sereg: a végeredmény az lett, hogy közel egyenlő fegyveres erővel rendelkeztek. Ezért a két tábor hangadó főurai rákényszerítették (rábeszélték) a két testvért, hogy béküljenek ki egymással. Ez az eset is példázza, hogy a hatalmi viszonyok kimenetele nem a trónkövetelők szándékától, hanem a hatalmat birtokló – befolyásoló csoportok erejétől függ. Álmos az erőegyensúly miatt ismét kénytelen volt meghátrálni. Ezt követően Álmos visszahúzódott a dukátus területére és hosszabb időre békén maradt. E viszonylagos nyugalomból 1105-ben tört ki ismét: az akkori események felháborították. Ugyanis Kálmán király az akkor négyéves fiát, Istvánt magyar királlyá koronáztatta. Ez az aktus mélységesen felrázta és elkeserítette Álmost, aki megalázónak érezte azt, hogy egy kisgyermeket elébe helyeznek, s alkalmasabbnak tartanak a trónra, mint őt. Kálmán talán azt hitte: a nyugalomban eltelt évek során Álmos megbékélt sorsával, és beletörődött abba a gondolatba, hogy belőle sohasem lesz magyar király, Álmos azonban nem adta fel a küzdelmet, IV. Henrikhez ment Németországba, hogy tőle kérjen segítséget. Ez nem sikerült neki és visszatért Magyarországra. Kálmán nagyvonalúan nem vett tudomást öccse akciójáról. Álmos II. Szvjatopolk kijevi nagyherceg Predszláva lányát vette feleségül még 1104-ben. Házasságukból három gyermek született: Adelhaid, Béla és Hedvig. Álmos herceg az 1105-ös német segítségkérés után hamarosan újból idegen pártfogó után nézett és 1106-ban Lengyelországba ment III. Boleszló lengyel fejedelemhez, aki a sógora volt (ugyanis Álmos feleségének testvére a lengyel uralkodó neje volt). A sógora Álmos mellé állt és sereggel támogatva őt, betörtek Magyarország északi területeire. Kálmán azonban ügyes diplomáciai lépéssel válaszolt Álmos veszélyes támadására. Tárgyalásokat kezdeményezett Boleszlóval és örök békét, barátságot, szövetséget kötöttek egymással, amely a mindkettőjüket veszélyeztető német birodalom ellen irányult. Álmos herceg így nem számíthatott a további lengyel támogatásra, ezért kénytelen volt ismét kibékülni a bátyjával. A király megbocsátott újra neki. A következő évben, 1107-ben Álmos Jeruzsálembe utazott zarándokútra, távollétében Kálmán elfoglalta és felszámolta Álmos hatalmi bázisát, a dukátust, amely nagy csapást jelentett Álmos számára. A hazatérő herceg elkeseredésében Kálmánnal szemben a végsőkig elszánta magát. 1107-1108 fordulóján a saját, személyes tulajdonát képező birtokai egy részének eladományozásával prépostságot létesített Dömösön. Az ünnepélyes szertartásra meghívta Kálmánt, s az volt a szándéka, hogy Dömösön meggyilkoltatja a királyt. A terv lelepleződése után – kellő bizonyítékok hiányában – Kálmán ismét megbocsátott Álmosnak. A herceg továbbra sem adta fel: 1108-ban V. Henrik támogatását kérte, aki sereggel tört az országra és Pozsony várát kezdte ostromolni. A kísérlet kudarcot vallott, s IV. Henrik
visszavonult, Álmost pedig ismételten befogadta Kálmán. Ezt követően a testvérharc néhány évig szünetelt. 1115 táján Álmos újabb szervezkedésbe kezdett Kálmán ellen, azonban immár sokadik alkalommal lelepleződött. Az ekkor már súlyosan beteg Kálmán most nem volt kíméletes. Fia, István trónutódlásának biztosítása érdekében az elfogott Álmost, és fiát, Bélát megvakíttatta, hogy az uralkodásra alkalmatlanná tegye őket. A megvakítás után Álmost az általa létesített dömösi prépostságba vitték. Valószínű, hogy vele együtt itt élt családja is. Amikor 1116. február elején Kálmán meghalt, az emberei megpróbálták Álmost elfogni, nehogy a trónra törjön. Akciójuk nem járt sikerrel, mert a dömösi papok megvédték alapítójukat. A magyar király Kálmán fia, II. István lett, s uralkodásának első éveiben Álmos és családja továbbra is Dömösön élt. Az 1120-as évek közepén a vak Álmos herceg újra próbálkozott a főhatalom megszerzésével, azonban ez az összeesküvés is kudarcot vallott. Álmos a bizánci császár udvarába menekült, ahol Piroska-Iréné volt a császárné, valójában I. László leánya, így Álmos unokatestvére. Itt Álmos meleg rokoni fogadtatásban részesült. Fia, Vak Béla herceg Magyarországon maradt, a pécsváradi apátságban bújtatták el. Álmos herceg nem sokáig ette a száműzöttek kenyerét, mert 1127-ben Bizáncban meghalt. És négy év múlva, 1131 tavaszán a fiát II. Bélaként magyar királlyá koronázták. Álmos – minden tehetsége ellenére – szerencsétlen sorsú Árpád-házi herceg volt, áhítozott a királyi koronára, mindent megtett a megszerzéséért, mégis nélküle hunyta le a szemét. Ugyanakkor szerencséje is volt, hogy az oly sok gyilkosságot és kegyetlenséget felmutató korban a békés természetű Kálmán bátyja megkímélte az életét. Történelmi tény, hogy 1131-től az Árpád-ház kihalásáig Álmos, a megvakított herceg utódai közül kerültek ki a magyar királyok. Álmos nem, de leszármazottai elérték az áhítozott koronát!
13. II. ISTVÁN, a „magtalan” István (Könyves) Kálmán király és Felicia dél-itáliai normann hercegnő fia, aki ikertestvérével, Lászlóval együtt 1101-ben született. Nővére, Zsófia – mivel Kálmán 1097-ben vette feleségül Feliciát – 1097 és 1101 között láthatta meg a napvilágot. A fiúgyermekek közül István Szent István király nevét kapta, Lászlót pedig Kálmán elődjéről, I. Lászlóról nevezték el. István még csak négyéves volt, amikor 1105-ben, a győzelmes dalmát hadjáratot követően Kálmán királlyá koronáztatta őt, mivel Álmos herceggel szemben kifejezésre akarta juttatni, hogy utódának a fiát tekinti, s a trónt majdan reá kívánja örökíteni. Salamon után ő volt a második, aki a Nyugat-Európában régóta elfogadott öröklési rend szerint (primogenitúra – elsőszülötti jog) került Magyarország trónjára. A neveltetéséről írásos forrás nem emlékezik meg, de a kor szokásainak megfelelően nyilvánvalóan a férfias „mesterségekre”, a fegyverforgatásra, a vadászatra, az uralkodásra, a keresztény hitéletre taníthatták és nevelhették. Amikor testvére, László 1112-ben meghalt, atyja mindenképpen biztosítani akarta István számára a trónt, ezért 1115-ben az ismét ellene fellépő Álmos herceget és annak kisfiát, Bélát elfogatta és megvakítatta, hogy az uralkodásra alkalmatlanná tegye őket. 1116. február 3-án meghalt Kálmán, s még ebben a hónapban II. István – a tizenöt éves fiú – követte a trónon. Tekintettel arra, hogy az Álmos-párt korábban cselekvőképtelenné vált, így István akadálytalanul foglalhatta el az atyai trónt. II. István uralkodásának első tíz évében a belső rend szilárd volt, azonban a részben apjától örökölt külpolitikai kérdésekben sorra kudarcot vallott. Természetesen a király fiatal kora miatt az ország külpolitikájának irányítását a hatalmon lévő főúri csoport intézte. 1116 tavaszán ők kezdeményezték a vitás kérdések rendezését I. Vladiszlav cseh fejedelemmel, s hogy a két ország újítsa fel a régi barátságot. Az uralkodók sereggel vonultak fel a magyar-morva határra. Békére és szövetségi viszony létesítésére azonban nem került sor, részint a két ország eltérő külpolitikai orientációi és érdekei, részint pedig személyes intrikák következtében. A zsákutcába jutott megbeszélések 1116. május 13-án az Olsava folyó mentén fegyveres összecsapásba torkollottak, s a jobbára székely és besenyő könnyűlovasokból álló magyar sereg vereséget szenvedett, II. István is csak nehezen menekült meg a csatából. Az 1115-ben megindított támadást folytatta Velence a dalmát városok birtoklásáért. 1116 májusában a dózse sorra birtokba vette a dalmát településeket (Sebenico, Trau, Spalato) és az adriai szigeteket. A László és Kálmán királyok által meghódított Dalmácia alig egy év leforgása alatt velencei kézre került, s bár II. István hamarosan megkísérelte újra megvetni a lábát itt, akciói azonban sikertelenül végződtek. Az 1118. évi zárai ostromban ugyan maga a dózse is elesett, de a harcok után öt évre megkötött magyar-velencei fegyverszünet Dalmáciát Velence birtokában hagyta.
II. Istvánnak tehát nem sikerült Magyarországot a külpolitikai elszigeteltségből kivezetnie, sőt a nyugati határon is fegyveres összecsapásokra került sor. 1118-ban magyarok csaptak be az osztrák őrgrófságba, amellyel V. Henrik 1108. évi támadása óta szintén ellenséges volt Magyarország viszonya, majd még ugyancsak 1118-ban válaszul III. Lipót osztrák őrgróf és a cseh fejedelem szövetséges csapatai pusztították a nyugati végeket. Ekkor folyt a pápaság és császárság közötti úgynevezett invesztitúraharc. II. István apja politikáját folytatta és a német-római császárral szemben a pápa oldalán állott. Ezt bizonyítja a capuai normann hercegnek, Robertnek leányával az 1120-as évek elején kötött házassága, hiszen a normann uralkodó a papság legfőbb támogatója volt. Feltételezhetően István a dél-itáliai normannokat a dalmát kérdésben Velence ellen is fel akarta használni. István házasságával kapcsolatban a krónika megjegyzi, hogy feleségét szinte a főurak és főpapok hozták a királyi udvarba, mivel rossz néven vették, hogy a király jó ideig nem házasodott meg (azaz nem születhetett trónörökös), ehelyett rossz hírű hölgyek körében forgolódott. A II. István halála után írt, vele szemben ellenséges krónika azt állítja, hogy a király kudarcait elsősorban barátságtalan, fennhéjázó magatartásának, s annak „köszönhette”, hogy indulatosan, övéi tanácsa nélkül cselekedett. István különböző külpolitikai kalandjaira ez különösen jellemző lehet, így például az oroszországi beavatkozásra is. Apja, Kálmán 1099-ben vereséget szenvedett Przemysl alatt, és Oroszország elleni bosszuló hadjárat örökségét testálta utódjára. II. István 1123-ban a kijevi nagyfejedelem által elűzött Jaroszláv vlagyimiri fejedelem megsegítésére személyesen vezetett segélyhadat (cseh, lengyel és más részfejedelmekkel együtt), hogy támogassa a fejedelmet székvárosa visszafoglalásában. Még hozzá sem láttak Vlagyimir ostromához, amikor a hetvenkedő és túlzottan magabiztos Jaroszlávot a várból kitörők megölték. Szövetségesei nyomban belátták, hogy ezek után nincsen értelme tovább harcolni és hazatértek. II. István azonban mindenáron be akarta venni a várost, s akár egyedül is meg akarta ostromolni. A királyi tanácsban helyet foglaló uraknak azonban ez már sok volt: közölték királyukkal, hogy ők nem harcolnak, hanem hazatérnek; ha István maradni akar, ám tegye, de ők akkor otthon új királyt választanak. Ezek után István kényszerűen maga is hazatért. Az esemény rávilágít arra, hogy István támogatói bázisa ingatag alapokon állt, hisz ott volt az országban a hatalmat megragadni mindig kész nagybátyja, Álmos herceg; sőt Kijevből hamarosan szintén jelentkezett trónkövetelő, Kálmán állítólagos fia, Borisz herceg. István tehát igyekezett a hatalmát támogató főurakat maga mellett tartani. Talán az ő unszolásukra törekedett mindenáron külpolitikai sikerekre. A Velencével kötött ötéves fegyverszünet leteltével II. István kihasználta a velencei flotta keleti tartózkodását, s 1124 első felében megtámadta Dalmáciát, és talán csak Zára kivételével a korábbi magyar királyok minden adriai foglalását visszaszerezte. 1124 júliusában főemberei jelenlétében esküvel erősítette meg Trau és Spalato polgárainak kiváltságait, amelyeket Kálmán királytól nyertek el. A dalmát városokban azonban csak alig egy évig tartott a magyar uralom. A keletről hazatérő velencei hajóhad 1125 tavaszán sorra visszafoglalta a városokat, amelyekből a magyar király egy újabb évtizedre ismét kiszorult. A sorozatos külpolitikai kudarcok nyomán II. István belső helyzete megingott az országban. Ezt érzékelve, 1125-ben Álmos herceg megkísérelte újra megszerezni a
trónt, de sokadik összeesküvése lelepleződött, így kénytelen volt Bizáncba menekülni, ahol I. László leánya, Piroska volt a császárné. A vak Álmos herceget Bizánc befogadta, a fia azonban – Béla herceg – Magyarországon maradt, a pécsváradi monostorban rejtegették. A belső elégedetlenségből tanuló II. István ezután kibékült a cseh uralkodóval s az osztrákokkal. Ezt elősegítette az 1122-ben a pápa és a császár közötti wormsi egyezség is, mert így a magyar király sem kényszerült egyértelmű pápabarátságra. Belső támaszának erősítése érdekében besenyőket fogadott be az országba. Ugyanakkor István intézkedett a trónutódlás kérdésében is. Tekintettel arra, hogy a házassága magtalan maradt, ezért egyenes ági utód híján unokaöccsét, Zsófia nővérének Saul nevű fiát jelölte örököséül. Ezzel mind az Álmos-ágat, mind az állítólagos féltestvérét, a Kijevben tartózkodó Boriszt kizárta a magyar trón legális várományosai közül. Rövid nyugalom után II. István újabb – az eddigieknél is erősebb ellenfelet – „keresett” magának. 1127-ben rátámadt Bizáncra, mert a bizánci császár nem volt hajlandó kiutasítani birodalmából Álmos herceget, s mert Bizánc támogatta Velencét Dalmácia megszerzésében. Noha Álmos 1127-ben meghalt, a magyar-bizánci háborúskodás megkezdődött és az elkövetkező ötven évben kisebb megszakításokkal folyamatosan tartott. Kezdetben István sikereket ért el: elfoglalta Belgrádot, Barancsot, Nist, Szófiát; azonban az 1128-as bizánci ellentámadás Haram váránál súlyos vereséget mért a magyar seregre, visszafoglalta a korábbi magyar hódításokat, sőt a Szerémséget is birtokba vette. II. István 1128-ban közelebbről nem ismert betegségbe esett, s ekkor a vele elégedetlenkedők Bors comest (talán Boriszt) és Ivánt választották királlyá. A betegségből felépült István azonban gyorsan leszámolt az ellene irányuló mozgalommal, Ivánt lefejeztette, Bors comest pedig Bizáncba száműzte. 1129-ben felújította a Bizánc elleni harcokat is, de az 1130-ban megkötött béke a háború előtti állapotokat rögzítette. A sikertelen uralkodó, hogy a belső elégedetlenséget leszerelje, közeledett az Álmos-párti csoporthoz. Amikor megtudta, hogy Álmos herceg fia, az ugyancsak vak Béla herceg Magyarországon tartózkodik, megkerestette, s „megbocsátása” jeléül Tolnában helyezte el, évdíjat biztosított számára. Az valószínűleg krónikás ferdítés, hogy Bélát az örökösének nevezte volna ki, hiszen már korábban Sault tette azzá. Viszont a királyi rokonról gondoskodott, s 1129-ben a szerb nagyzsupán, I. Uros leányát, Ilonát nyerte meg feleségül Béla számára. II. István 1131 elején újra megbetegedett, vérhast kapott. Súlyos állapota előrevetítette halálát és a trón megüresedését. Március 1-jén a halál be is következett, Nagyváradon, I. László király mellett temették el. Az általa kijelölt trónörökös, Saul nem tudta megszerezni a koronát. Az előkelők döntő része Álmos herceg megvakított fia, Béla mellett sorakozott fel, akit alig két hónap múlva, 1131. április 28-án királlyá koronáztak. A későbbi krónikaírók Álmos utódainak az igényei szerint feketítették be István és apja, Könyves Kálmán személyét és tetteit. Talán II. István alapot is szolgált erre: kapkodó, gyengekezű uralkodó volt, határozott célok nélküli külpolitikája csupa kudarcot hozott. Mentségére hozható fel, hogy e politikát nem is annyira ő, hanem az őt befolyásoló főúri csoport irányította. Uralkodása elejéről jegyezte meg a krónikás:
„Jaj annak a földnek, amelynek gyermek a királya!” II. István szándékai ellenére sem tudott igazi „felnőtté”, sikeres királlyá válni.
14. II. (VAK) BÉLA, a „báb-király” II. Béla 1108-1110 körül született Álmos Árpád-házi herceg és Predszláva kijevi hercegnő házasságából. Apja Könyves Kálmán királlyal szemben (majd annak utódával, II. Istvánnal) élete végéig harcban állt a magyar trón megszerzéséért. Béla a nevét dédapjáról, I. Béláról kapta. Tekintettel arra, hogy két leánytestvére volt, ezért kisgyermekkorától a trónörökösnek kijáró nevelésben részesült. Ezt a békés neveltetést törték meg az 1115-ben bekövetkezett események: Álmos herceg újabb összeesküvést szőtt Kálmán ellen, de lelepleződött. Kálmán a fia trónutódlásának biztosítása érdekében elfogatta Álmost és Béla herceget is, és megvakítatta őket, hogy így tegye alkalmatlanná személyüket az uralkodásra. A magyar krónika kétféleképpen örökítette meg a történteket. A Kálmán-párti szerzőtől származó fejezet még dicséri is Kálmánt, amiért csak megvakítással büntette Álmos fiát: „Kálmán... Álmos herceg fiát, a még kisded Bélát, néhányaknak tanácsára, elragadva anyja öléből, megvakíttatta. De minthogy rokonság fűzte hozzá, ezért nem ölette meg őt, hanem csak megfosztotta szeme világától, hogy ne legyen méltó a szent király (ti. I. István) koronájának viselésére.” Az Álmos-ági krónikás egy másik részben haraggal és gyűlölettel írta Kálmánról: „...a király elfogatta a herceget és fiát, a kisded Bélát, s megvakíttatta őket. De azt is megparancsolta, hogy Bélát, a kisgyermeket heréljék ki. Hanem a megvakító – félvén az Istentől és a királyság elárvulásától – kutyakölyköt herélt ki, s annak heréit vitte a királyhoz.” Valószínűsíthető, hogy a férfiatlanítás említése csak Kálmán alakját kívánta sötétebbre festeni, és a valóságban nem történt meg az esemény, illetve annak szándéka. A megvakítás után Béla az apjával és családjával együtt a dömösi prépostságban élt. Itt a papok nevelték és elsősorban a kereszténység, valamint az egyházi tanok területén szerezhetett jártasságot. 1116-ban Kálmán fia, II. István lett a király, aki háborítatlanul hagyta Béláékat Dömösön. Közel tíz évig a krónikákban nem is olvasható róluk tudósítás. 1125 táján Álmos újra megpróbálta megszerezni a hatalmat, de szervezkedése ismét lelepleződött. Álmos erre Bizáncba menekült, ahol 1127-ben halt meg; de az akkor tizenöt év körüli Béla herceget a pécsváradi bencés apátságban rejtették el. 1128-1129 fordulóján történhetett, hogy II. István hírt kapott rokonáról, Béla hercegről, akit már halottnak hittek. A király az Álmos-párttal való kibékülés szándékával Bélát az udvarába vitette, megkérte számára feleségül Ilonát, a szerb nagyzsupán, I. Uros leányát, majd Tolnán telepítette le őket, számukra évdíjat biztosított. Itt született meg 1130-ban első gyermekük, Géza; majd 1131 első felében második fiuk, László. Később még két fiuk (István, Álmos) és két leányuk született. II. István 1131. március 1-jén meghalt, utódának korábban Zsófia nővérének Saul nevű fiát jelölte. Béla hívei azonban többségben voltak az előkelők körében, így vélhetően kemény harc folyt a hatalomért. A krónikák nem szólnak ezekről az eseményekről, csak azt említik, hogy Saul 1131-ben meghalt. Nem zárható ki, hogy az Álmos- és Kálmán-párt között fegyveres harcra került sor, amelyben Saul életét vesztette. A hatalmi vetélkedés tehát Béla herceg javára dőlt el, s II. (Vak) Béla néven 1131. április 28-án Székesfehérvárott királlyá koronázták. Ezzel még nem fejeződött
be a Kálmán-párt felszámolása. 1131. nyár elején Aradra országos gyűlést hirdettek, ahol megjelent Béla, Ilona királyné és két csecsemő fiuk is, a hozzájuk hű főurakkal együtt. A krónika szerint Ilona királyné így szólt: „Összes híveink, nemesek, idősek és fiatalok, gazdagok és szegények, hallgassatok meg! Minthogy Isten közületek mindenkinek megadta a látás képességét, hallani kívánom, miért fosztották meg urunkat, a királyt szeme világától, s kinek a tanácsára történt ez? Fedjétek ezt fel nekem, és e helyen hűségesen álljatok rajtuk bosszút, és miértünk végezzetek velük!” A királyné felszólítására a gyűlés kegyetlen mészárlásba csapott át, 68 világi előkelőt öltek ott meg, családjukat lajstromba foglalták, birtokaikat elkobozták. Így Béla megszilárdította a hatalmát. I. Béla azonban „báb-király” volt, elsősorban a gyermekkorában őt ért szerencsétlenség miatt a mindennapi életben is segítségre szorult, enélkül élni sem tudott. A vak uralkodó a bonyolult országos ügyekben, a nemzetközi kérdésekben nem tudott önállóan eligazodni, az egyedüli döntéshozatalra képtelen volt. Ezért uralkodása alatt a kormánypálcát, az ország irányítását egyrészt a határozott és energikus, tettre kész felesége, Ilona királyné, másrészt pedig az őket támogató főúri csoport tartotta a kezében. Az 1130-as évek második feléből származó oklevelek Ilonát társuralkodóként nevezik meg, illetve utalnak arra, hogy egy-egy intézkedést az uralkodónak és az ország nagyurainak közös elhatározásából hoztak meg. A következő hatalmi erőpróba 1132 nyarán következett, amikor Borisz, Kálmán király állítólagos fia, trónkövetelőként lengyel és orosz csapatokkal betört Magyarországra és a Sajó folyóig nyomult. II. Béla Borisz ellen vonult, de még az ütközet előtt a Kálmán-párti urakat, akikkel szemben bizalmatlanok voltak és féltek a Boriszhoz való átpártolásuktól, a királyi tanácsban kegyetlenül lemészárolták. Az 1132. július 22-én lezajlott csatában Béla serege győzelmet aratott, Borisz elmenekült és másfél évtizedig nem kísérletezett újabb támadással. II. Béla és a mögötte álló főúri csoport pedig végérvényesen megszilárdította a hatalmát. II. Béla uralkodása a bel- és a külpolitikában is sikereket hozott. Támogatta a magyar egyházat, s I. Lászlóhoz hasonlóan bőkezű adományokat tett az egyháziak részére, sőt még a külföldi egyházakat is nagylelkűen támogatta. Béla alatt kezdődött meg az egyházakhoz kötődő, a „hivatásszerűen” oklevelek kiadásával foglalkozó szervezetek, az ún. hiteles helyek működése. Bélának a külpolitikában is jórészt sikerült jóvátennie az elődeinek balfogásait. Kibékült a cseh uralkodóval, a kijevi nagyfejedelemmel és az osztrákokkal, az ellenséges Lengyelországot (amely Boriszt is támogatta) pedig az említett államok segítségével szigetelte el. Jó viszonyban volt a német-római császárral és a pápával is. 1136-ban Bélának sikerült Dalmácia egy részét Velencétől visszafoglalnia, 1137-ben pedig a magyar seregek birtokba vették a Róma folyó vidékét, Bosznia egy kis területét. Magát Boszniát önkéntes meghódolásra késztették. II. Béla uralkodói címébe is felvette a Róma királya titulust, a báni kormányzat alatt álló Bosznia feletti fennhatóságot pedig másodszülött fiára, Lászlóra bízta, aki az 1137-ben tartott esztergomi gyűlésen nyerte el a királyi tanács egyetértésével a boszniai hercegséget. II. Béla gondosan ápolta apja emlékét, az általa alapított dömösi prépostságnak nagy birtokokat adományozott. Álmos tetemét 1137-ben Bizáncból hazahozatta és Szent István, Szent Imre és a nagy ellenfél testvére, Kálmán mellé temettette a székesfehérvári bazilikába.
Magyarország külpolitikai kapcsolatait Béla dinasztikus szálakkal igyekezett erősíteni. Szobjeszláv cseh fejedelem II. Béla testvérét vette el, s gyakran meglátogatta Magyarországon vak sógorát. Konrád znojmói morva herceg az egyik rokonát vette nőül. 1139 nyarán pedig III. Konrád német király négyéves fia, Henrik számára eljegyezte Vak Béla ugyancsak néhány esztendős kislányát, Zsófiát. A tervbe vett házasság megkötéséig a kis menyasszonyt gazdag hozományával együtt német földre vitték, hogy megismerje az ottani viszonyokat, és megtanulja a német nyelvet. A magyar királyság megerősödésére utal, hogy másfél évtizedes szünet után magyar seregek újra beavatkoztak az orosz fejedelmek közti belviszályba. Béla 1138ban a Kálmán király által eltaszított feleség, Eufémia testvére, Jaropolk oldalán lépett be a harcokba, aki egyben Borisz nagybátyja volt. Az eseményekből az következik, hogy Borisz ekkor nem tartózkodott oroszországi rokonainál. A szemben álló orosz fejedelmek békét kötöttek, így tényleges fegyveres harcokra nem került sor. II. Béla alatt az ország nemzetközi helyzete jelentősen megszilárdult. Erre utalhat a magyar krónika leírása, mely szerint „az ország megerősödött (Béla) kezében”. A belpolitikához hasonlóan valószínűleg a külpolitika intézése is elsősorban Ilona királyné és a legtekintélyesebb egyházi és világi főurakból álló királyi tanács feladata volt. Maga Béla egyre kevesebbet törődött az országos ügyekkel. Testi fogyatékossága következtében lassan lelki beteggé is lett, és a mértéktelen italozásban keresett vigasztalást, tetteit már nem is tudta igazán mérlegelni, amiként ezt a Képes Krónika meséli: „Béla király borivásnak adta magát. Az udvarbeliek megszokták, hogy mindent megkaptak a királytól, amit részegségében kértek tőle, és amire a király kijózanodott, már vissza nem vehette. Részegségében ellenségeik kezére adta Póst és Sault, akik jámbor emberek voltak, meg is ölték őket ok nélkül.” Minden bizonnyal az italozás is hozzájárult ahhoz, hogy II. Béla nem egészen tízévi uralkodás után 1141. február 13-án meghalt. Székesfehérvárott, a nagy király, Szent István és apja, Álmos mellett temették el. Utóda a legidősebb fia, a tizenegy éves II. Géza lett, akit már 1141. február 16-án királlyá koronáztak.
15. BELUS BÁN, II. Géza hadvezére Belus (Belos) 1110 körül született Szerbiában, apja I. Uros szerb nagyzsupán. Testvére, Ilona 1129-ben lett Vak Béla Árpád-házi herceg felesége. 1131-ben Bélát koronázták meg II. (Vak) Béla néven magyar királlyá. Valamikor e tájban érkezhetett Magyarországra Belus, tekintettel arra, hogy Szerbiában a másik testvére, II. Uros lépett a nagyzsupáni székbe. A fiatal Belus a magyar királyi udvarban, Ilona mellett vélte megtalálni a szerencséjét. És reményében nem csalatkozott, mert röviddel azután, hogy II. Béla szolgálatába állt, már horvát-dalmát bán lett, s a királynéval együtt a királyság politikájának egyik alakítójává vált. Minden bizonnyal Ilona királyné mellett Belus is nagy szerepet játszott az ellenlábas Kálmán-párt elleni véres fellépésekben. Így például 1131. nyár elején az Aradra összehívott országos gyűlésen 68 velük valamilyen módon szemben álló főurat mészároltak le. 1132-ben Kálmán állítólagos fiának, Borisznak a lengyel segélyhaddal történt támadásakor a felvonuló királyi seregben ott volt Belus is. Még a fegyveres összecsapás előtt a megbízhatatlannak vélt főurakat a királyi tanácsban felkoncolták, nehogy átálljanak a trónkövetelő Borisz oldalára. Ezt követően a Sajó mellett vívott csatában Boriszt és a lengyeleket legyőzték. Belus a következő években jelentős befolyásra tett szert. II. (Vak) Béla király halála után annak legidősebb fia, az alig 11 éves gyermek, II. Géza (1141-1162) gyámjaként Belus bán politikai szerepe megnövekedett. 1146-1157 között ő töltötte be a nádori tisztséget, így a király után a második méltóság az övé volt, az oklevelek felváltva nevezik bánnak és nádornak. Belus ezekben az években a király minden döntésében részt vett. Belus hadvezérként is jelentős alakja volt a XII. századi magyar történelemnek. 1144-ben Belus bán volt annak a magyar seregnek a parancsnoka, amely azért vonult orosz földre, hogy a kijevi nagyfejedelemmel szemben segítséget vigyen a magyar királyság régi szövetségesének, Vlagyimirko halicsi fejedelemnek. A támogatás hathatósnak bizonyult, Vlagyimirko Belus segítségével sikerrel hárította el a támadást. A következő években II. Géza több hadjáratot is indított az orosz fejedelemségekben, ezekből kettőt személyesen maga vezetett. Bár a krónikák név szerint nem említik, de minden valószínűséggel Belus bán is részt vett több orosz hadjáratban. 1146 elején Borisz trónkövetelő közel másfél évtizedes nyugalom után III. Konrád német uralkodó és II. Henrik osztrák őrgróf és bajor herceg támogatását megszerezve a saját pénzén zsoldos sereget toborzott német földön. Azt is megengedték neki, hogy országukból támadhasson II. Géza ellen. 1146 áprilisának elején Borisz zsoldosai váratlan akcióval elfoglalták a magyar határszélen levő Pozsony várát. II. Géza és Belus bán azonnal cselekedtek, és a krónikás szerint a király „a magyarok nagy sokaságával siet a vár megszabadítására, ...a várost ostromzár alá vette, miután azt a különböző hadi gépek, ostromszerek és az íjászok egészen körülözönlötték.” Az ostrom során Belusék alkudozni kezdtek a Pozsonyt megszállva tartó zsoldosokkal,
akik mivel nem kaptak külső támogatást, pénzért átadták Gézának és Belusnak a várat. Borisznak sikerült azonban elmenekülnie. 1146 szeptemberében a magyar sereg II. Géza és Belus bán vezetésével Borisz támogatása miatt megtámadta II. Henrik osztrák őrgróf tartományát. Természetesen a királyi had valódi vezetője és irányítója a tapasztalt Belus volt (hiszen a király még csak 16 éves volt!). 1146. szeptember 11-én a Lajta menti Fisha folyónál ütközött meg egymással a magyar és a német had. A magyar sereget a német krónikás – nyilvánvalóan túlzással – 70 ezer főre becsülte. Henrik is nagy haderővel rendelkezett. A magyar krónikás szerint Németország csaknem egész ereje, Szászország és Bajorország minden harcosa összegyűlt Henrik seregében. A krónikás írta, hogy „gőgös óriásokként álltak szembe a magyarokkal, magas és igen jó lovaikon.” Valószínűleg sok lehetett a németek között a nehéz fegyverzetű lovag. II. Géza előhadát egy-egy ispán vezetése alatt besenyő és székely lovas íjászok alkották. A fősereg Belus bán megyei dandárjaiból állt, fegyverzetük és védőfelszerelésük jobb volt, mint a besenyőké, sok volt a lovag is. Egy nyugati kútfő szerint a magyar tartalék 12 ezer udvari lovagból állt. A Fisha menti csatát Henrik kezdte. A nehéz fegyverzetű németek legázolták a besenyő és székely előhadat, amelyek nem tértek ki a németek rohama elől. Az egyenlőtlen harcban az előhad mindkét ispánja elesett. A németek csak ezután jutottak el a főseregig. Belus bán csapatai megállították a támadást. A kemény küzdelemben a bánnak sikerült csapatai egy részével a németek hátába kerülnie. Ekkor indult támadásra II. Géza a 12 ezres lovagi tartalékkal. Ez a roham eldöntötte a csata sorsát. A Belus által szorongatott németek futásban kerestek menedéket. A magyarok a Fisháig üldözték a megvert ellenséget. A Képes Krónika így tudósít a csatáról: „...a király úr anyai nagybátyja, Belus, akit bánnak neveztek, övéi ezre fölött állván dicsőségében, a német csapatokra rontott, keményen rajtuk ütött szemtől szembe, és nagy vérontást vitt véghez közöttük. A király válogatott vitézei is megtámadták az ellenséget. Nehéz lőn a csata a németeknek, erejük semmivé foszlott, hétezernél több harcos veszett kard élén, a megmaradottak pedig elfutottak.” Ez az ütközet volt az első, melyben a magyar sereg nyílt csatában győzött le nagy lovagi sereget. Közben 1146-ban megromlott a kapcsolat III. Konrád német uralkodóval, mivel Németországban méltatlanul bántak II. Géza húgával, Zsófiával, aki Konrád fiának, Henriknek volt a jegyese. Zsófia levélben panaszolta el bátyjának megaláztatásait és a beleegyezését kérte, hogy apácakolostorba vonulhasson. II. Géza és a királyi család az eseten felháborodott, követeket küldtek Zsófiáért, hogy hazahozzák őt. A királylány nemet mondott a hazatérésre. II. Géza fegyveres erővel – azaz háború útján – kívánta húgát kiszabadítani német földről. Belus bán és a főemberek óvták Gézát a háborútól, ezért rábeszélésükre Belus bánt illő kísérettel Németországba küldték, hogy győződjön meg Zsófia valós akaratáról. Egy német forrás írja: „Elküld egy herceget, egy bátor férfiút, rokonát, aki dicsőségre vágyott, (ő volt Belus), s vele együtt egy nagyobb csapatot is.” Belus és a küldöttség meggyőződött arról, hogy Zsófia önszántából vonult az apácák közé, így hazatértek és beszámolójuk nyomán a királyi család is belenyugodott Zsófia döntésébe. Az orosz beavatkozások mellett II. Géza 1149 és 1155 között többször összecsapott a bizánci birodalom hadaival. E hadjáratokban Belus bán is részt vett,
igaz, hogy néhány esetben csak a seregek fenyegető felvonulására került sor. 1155ben végül is békekötés vetett véget a hadakozásoknak. 1157-ben II. Gézával szemben fellépett a királyi trón megszerzéséért II. Géza testvére, István herceg. A pártütő a király uralmával elégedetlen főurak bevonásával összeesküvést szervezett, amelynek az volt a célja, hogy II. Gézát meggyilkolják, és helyére Istvánt ültessék a trónra. Az összeesküvés legfőbb támogatója István nagybátyja, Belus bán volt. Belus ilyen fellépésében talán szerepet játszhatott, hogy a nádori tisztséget vagy esetleg a bánit is elveszítette. Nem tudni, hogy milyen okból, de nyilván II. Géza bizalma megingott Belus iránt, aki így István herceg mellé állt, hogy korábbi hatalmát visszanyerje. Nos, a szervezkedés lelepleződött, így István és vele Belus is német földre menekültek, Barbarossa Frigyes udvarába. Itt nem kaptak támogatást II. Géza ellen, ezért 1158-ban Bizáncba mentek. Belust a bizánci császár, Mánuel, 1162-ben szerb nagyzsupánná tette meg. Belus azonban nem sokáig töltötte be ezt a tisztséget. 1162-ben meghalt II. Géza, és utóda a fia, III. István lett. Vele szemben bizánci támogatással ellenkirályokként a nagybátyjai (II. Géza testvérei) léptek fel: 1162. július és 1163. január között II. László, majd a halála után IV. István lett a magkoronázott magyar király. Ekkor – 1163 elején – Belus elhagyta magas méltóságát és Szerbiát, s újra Magyarországra jött. IV. István alatt (vele tartott 1157-ben is) visszanyerte egykori báni funkcióját, de hogy e tisztségéből adódó hatáskörénél fontosabb szerepet tölthetett be IV. István udvarában, az abból gyanítható, hogy István egyetlen megmaradt oklevelének tanúnévsorában a világi előkelők élén szerepel Belus, megelőzve Tamás nádort. A trónért folytatott küzdelemben IV. István serege 1163. június 19-én Székesfehérvár mellett vereséget szenvedett III. Istvántól. Valószínűleg ebben a csatában esett el Belus bán. Belus tehetséges államférfi és hadvezér volt, s nagyban neki köszönhető, hogy a XII. században egy vak és egy gyermekként trónra kerülő király – II. Géza – alatt Magyarország erős, tekintélyes állam maradt.
16. BORISZ HERCEG, a „fattyú” Borisz (Borics) minden valószínűséggel Könyves Kálmán király és Eufémia orosz hercegnő házasságából született. A frigyre 1112 nyarán került sor, de Kálmán 1113ban házasságtörésen érte újdonsült hitvesét, ezért feleségét szégyenszemre visszaküldte szüleihez. Az eltaszított Eufémia Kijevben szülte meg fiát, Boriszt, akit azonban Kálmán soha nem ismert el gyermekének. A fiú születése 1113-1114 tájára tehető. A Képes Krónika azt írja, hogy „Az (ti. Eufémia) házasságtörésben szülte Borics nevű fiát”, tehát innen ered a kétely, hogy Borisz esetleg nem Kálmán, hanem az ismeretlen csábító fia. Borisz Kijevben, a nagyapja, Vlagyimir Monomah nagyfejedelem udvarában nőtt fel. Azt hirdette, hogy ő Kálmán király fia, s ennek alátámasztására a Kálmán nevet is használta. (A Borisz nevet egyébként Nagy Vlagyimir fejedelem 1072-ben szentté avatott fia után kapta, akinek kultuszát Kijevben Vlagyimir Monomah előszeretettel ápolta.) Borisz kora ifjúságától arra készült, hogy a magyar trónt – mint jogos örökségét – elfoglalja. Kijevben nyilvánvalóan megtanulhatta a politizálás és a fegyverforgatás, hadakozás művészetét. A magyar krónika egy 1128-ban történt II. István elleni fellépésről tudósítva azt írja: „...a király Egerben nehéz betegségbe esett, már mindenki azt hitte, hogy halálán van. Hiú reménységtől vezettetve, Bors ispánt (comest) és Ivánt az árulók királlyá választották.” Sokan Bors személyében Boriszt sejtik, aki ekkor már 14-15 éves lehetett, így az akkori viszonyok között II. István ellenfelei megválaszthatták őt ellenkirálynak. Az Iván név szereplése is orosz kapcsolatot sejtet. II. István azonban felgyógyult és gyors, határozott csapást mért ellenfeleire: Ivánnak fejét vétette, Bors ispánt kiűzte az országból (aki Bizáncba ment), számos hívüket pedig elevenen égettette meg. Bors életének megkímélése is erősíti a gyanút, hogy II. István rokont ismert el benne, akinek sok híve lehetett a főurak között, ezért sem merte Boriszt kivégeztetni. 1030-1031-ben Borisz mindenképpen Bizáncban tartózkodott és ott a császártól kért segítséget a magyar korona megszerzéséhez. A koronát atyai örökségként követelte magának. Bizáncban feleségül vette Anna Dukaina hercegnőt. E házasságból két fiú született: Konsztantinosz Kalamanosz (Kálmán) és Sztefanosz (István). Környezetében Borisz a király címet viselte. A görög császártól azonban nem kapott hathatós segítséget, mert azt ekkor a keleti kérdések foglalkoztatták. Borisz emiatt lengyel földre távozott, ahol III. Boleszló fejedelem udvarában kedvező fogadtatásban volt része. A magyar-lengyel viszonyt ugyanis 1126 óta az ellenségeskedés jellemezte, és Boleszló azt remélte, hogy Borisz győzelme esetén németellenes szövetséget létesíthet a magyar királysággal. 1132 tavaszán a magyarországi Kálmán-párt, amely II. Bélával szemben állt és nem fogadta el Béla 1131-es királlyá választását, a trónkövetelő Borisz mellé állt. Egy lengyel krónika írja: „a magyaroktól követek érkeztek a lengyel udvarba, s a követi tisztségeket a szenátus (a királyi tanács) és valamennyi méltóság részéről a legfőbb emberek töltötték be... Kérik, legyen segítségükre (ti. Boleszló), hogy a királyt (II.
Bélát) elkergessék és az elűzöttet (Boriszt) visszahelyezzék.” A követek tehát hívták Boriszt és azt állították, hogy az ország mellette áll. Borisz a hívó szóra nagy lengyel és orosz sereggel betört Magyarországra és a Sajó folyóig nyomult. II. Béla a királyi sereggel a támadók elé ment, majd a Sajó partján a magyar sereg táborában a következő események játszódtak le, a Képes Krónika szerint: „A magyarok... követek által hívták a fattyú Boriszt... A nemesek közül igen sokan Borisz pártjára álltak. Magyarország főembereit megbeszélésre hívták a királyhoz. Megkérdezte tőlük a király: vajon tudomásuk szerint Borisz fattyú-e vagy pedig Kálmán király fia?” II. Béla a kérdésfelvetéssel valójában azt akarta megtudni, hogy a királyi tanácsban kik támogatják Boriszt. Azokat, akik a trónkövetelő Borisz mellett szóltak vagy ingadoztak, a királyi tanácsban kegyetlenül legyilkolták. Ezzel a Kálmán-párt hangadóit, Borisz támogatóit, kivonták a politikai küzdőtérről. Így, amikor 1132. július 22-én csatára került sor, II. Béla király osztrák csapatok támogatásával döntő győzelmet aratott Borisz és a lengyel Boleszló egyesült hadaira. A Sajó menti csatát követően Boriszról közel másfél évtizedig nincsen megbízható tudósítás, s a tartózkodási helye is ismeretlen, ennek ellenére valószínűsíthető, hogy 1132-ben szövetségesével, Boleszlóval együtt távozott az országból és Lengyelországban talált menedéket. Ezt követően azonban a lengyelek a külpolitikai körülmények miatt további támogatást nem tudtak adni, sőt 1135-ben Lengyelország a német-római birodalom hűbérese lett, s kötelezte magát, hogy felhagy a magyarok iránti ellenségeskedésekkel. Ez diplomáciai kötelezettséget jelentett arra, hogy Boleszló eláll Borisz ügyének támogatásától. 1135 után Borisz megfordulhatott számos Magyarországot övező államban, így az orosz fejedelemségekben (ahol rokonai éltek), Bizáncban (ahol családja tartózkodott), vagy Csehországban, illetve a német-római birodalomban. Borisz a krónikákban 1145-ben tűnik fel ismét, amikor a magyar trónon II. Géza ült (1141-1162), aki II. (Vak) Béla legidősebb fia volt. Borisz a fiatalkorú – 15 éves – királlyal szemben lépett fel trónkövetelőként. Borisz 1145 karácsonya táján a Magyarországgal ellenséges cseh fejedelemhez, II. Vladiszlavhoz fordult támogatásért, aki őt III. Konrád királyhoz vezette, hogy Borisz a magyar koronát a német uralkodó segítségével szerezze meg. Borisz Németországban és az osztrák őrgróf területén engedélyt kapott zsoldosok toborzására, sőt megengedték neki, hogy onnan támadjon II. Géza ellen. 1146. április elején Borisz a zsoldosaival betört Magyarország nyugati határszélén és elfoglalta Pozsony várát. II. Géza és hadvezére, Belus bán azonnal jelentős katonai erővel vonult fel Borisz ellen, s körbezárták Pozsonyt. Borisz további külföldi támogatás hiányában elhagyta Pozsonyt, amelyet nem sokkal később a zsoldosai feladtak. A német segítségbe vetett reményben tehát Borisz csalatkozott. Azonban makacsul ragaszkodott a magyar trón megszerzéséhez, így további szövetségesek után nézett. 1147 tavaszán előbb III. Konrád német, majd VII. Lajos francia keresztes hada kelt útra a Szentföld felszabadítására. A meginduló második keresztes hadjárat megadta Borisznak azt a lehetőséget, hogy eljusson Magyarországra, s ismét kísérletet tegyen a hatalom megragadására. Boriszt magyarok is csábították az újabb akcióra, azt tanácsolták neki, hogy jöjjön be az országba, akkor sokan elhagyják II.
Gézát, hozzá csatlakoznak, és elfogadják uruknak. Borisz a francia király seregéhez csatlakozott, s két francia előkelő jóvoltából a keresztesek társaságában sikerült bejutnia Magyarországra. II. Géza azonban megtudta, hogy Borisz a franciák között tartózkodik. A magyar király rögtön Borisz kiadatását követelte a francia uralkodótól, de Borisz oltalmat kért VII. Lajostól, azt, hogy bántalom nélkül vele együtt hagyhassa el az országot. Borisznak látnia kellett, hogy akik Magyarországra hívták, rosszul mérték fel az erőviszonyokat, hiszen Borisznak csupán kicsi tábora lehetett. Borisz végül is a francia királlyal eltávozott az országból, s útját Bizánc felé vette, amely menedéket adott a kalandos életű magyar trónkövetelőnek. Másfél évtized alatt minimálisra csökkent tehát Borisz belső magyarországi tábora, az egykori Kálmán-párt híveinek kicsi csoportja. Míg 1132-ben Borisz a siker reményében vehette fel a harcot II. Bélával, addig 1146-1147-ben semmi reális esélye nem volt arra, hogy II. Gézával szemben komoly erők támogassák. Borisz további próbálkozásainak lehetőségét úgy kívánta II. Géza csökkenteni, hogy 1152-ben az ötéves István fiát maga mellé vette társuralkodónak. 1147 után Borisz a bizánci birodalomban élt a családjával, s egyre Mánuel császár katonai támogatását akarta elnyerni. 1149-1155 között rövid megszakításokkal magyar-bizánci háború folyt, de Mánuel bizánci császár valójában nem léptette fel Boriszt ellenkirályként II. Gézával szemben. Bizonyára azért, mert tudta, hogy Borisznak nincsen jelentős támogató bázisa Magyarországon. 1150-1151-ben egy bizánci szárnysereg parancsnokaként Borisz betört a Temes vidékére, de felvonultatásával a császár csak Gézát kívánta figyelmeztetni, hogy komoly ütőkártya van a kezében. II. Géza valóban érzékenyen reagált Borisz betörésére. Miután Borisz három magyar csapatrésszel megütközött, és megfutamította őket, a zsákmánnyal távozott az országból. Géza, aki közben hazaért oroszországi hadjáratából, mindenütt a sarkában volt és üldözte, csatába akarva bocsátkozni a trónkövetelővel. Borisz azonban egérutat nyert, és az éj leple alatt átkelt a Dunán, szerencsésen megérkezve a bizánci táborba. Ez volt Borisz utolsó „közszereplése”, nyilvános fellépése Magyarországon. Egy újabb magyarok elleni bizánci támadás során 1155-ben Boriszt egy közelebbről nem ismert okból a bizánci táborban megölték. Konsztantinosz Kalamanosz nevű fiát nem foglalkoztatták a magyar ügyek, kilikiai helytartóként 1163-1175 között a bizánci érdekeket képviselte Kis-Ázsiában. Borisz egész életében a magyar trón megszerzéséért harcolt – sikertelenül. Kudarcai azzal magyarázhatók, hogy fellépései idején a magyar királyok belső ellenzéke (a hangadók megölése miatt is) gyenge volt, s a számottevő támogatást nyújtani tudó német-római és a bizánci császárok a belső problémáikkal, és külső háborúkkal voltak elfoglalva.
17. III. ISTVÁN és az ellenkirályok III. István II. Géza és Eufroszina orosz hercegnő első gyermekeként 1147 nyarán született. Nevét minden bizonnyal Szent István után kapta, hiszen apja nagy tisztelője volt az első Árpád-házi királynak. 1147 nyarán vonult át Magyarországon a francia keresztes had, amelynek vezére, VII. Lajos király lett a csecsemő keresztapja. Istvánnak számos testvére született: Béla, Árpád, Géza, Erzsébet, Odola és Ilona. Valószínűleg 5 éves korában, 1152-ben apja, II. Géza megkoronáztatta Istvánt, és ezt követően az oklevelek Istvánt társuralkodóként említik. István kisgyermekként való megkoronázása elsősorban az újra és újra fegyveresen fellépő trónkövetelő Borisz hercegnek szólt, aki Könyves Kálmán fiaként évtizedeken át harcolt a magyar korona megszerzéséért. István hivatalos trónörökössé jelölésével II. Géza és a körülötte tömörülő főemberek kinyilvánították, hogy utódként az uralkodó fiát ismerik el, senki mást nem hajlandók leendő királyuknak elfogadni. II. Géza 1162. május 31-én hunyt el, s rövidesen a legidősebb fiát, a 15 éves Istvánt III. István néven ünnepélyes külsőségek között Lukács esztergomi érsek koronázta magyar királlyá. III. István uralma azonban még másfél hónapig sem tartott, minthogy Bizánc támogatásával 1162 júliusában a görög földről jött nagybátyja, II. László került az ország élére. II. László István apjának, II. Gézának volt a testvére. II. László Bizánc általi támogatása jelzi, hogy 1162-ben fordulat állt be a bizánci császár külpolitikájában: a keleti kérdések helyett a nyugattal kapcsolatos lépéseket helyezte előtérbe, s e tekintetben a legfontosabbnak a Magyarország feletti ellenőrzés megszerzését tekintette. A bizánci császár, I. Mánuel (uralkodott: 1140-1180) célja Magyarország hűbéri alávetése volt, s ezt egy adófizető vazallus királynak az ország élére történő állításával akarta megvalósítani. Mindezek mellett Bizánc a magyar királysághoz tartozó területeket is meg akarta hódítani (pl. Szerémség, Zimony, Közép-Dalmácia, Bosznia). 1162 nyarán tehát a bizánciak tevőleges segítségével II. László lett a magyar király, István herceg pedig (ő szintén II. Géza testvére, így II. Lászlónak is testvére, és végső soron III. István nagybátyja volt) elnyerte az ország egyharmadát kitevő – újra felélesztett – dukátust (hercegséget). III. István a megérkező II. László elől kénytelen volt a nyugati határszélre menekülni, s Pozsonyban húzta meg magát. II. László bölcsen nem háborgatta III. Istvánt, azaz nem támadt ellene. A jelentős bizánci katonai támogatás és a megfélemlített magyar előkelők megfelelő hatalmi bázist jelentettek a számára. II. László mindössze fél évet ült Magyarország trónján, 1163. január 14-én (valószínűleg mérgezés következtében) meghalt, Székesfehérvárott temették el. II. László halála után néhány nappal, 1163. január 27-én öccse, István herceg került IV. István néven az ország trónjára. István népszerűtlen, sőt gyűlölt volt Magyarországon, nem szerették féktelen hatalomvágyát, Bizánc kiszolgálását. Röviddel trónra kerülése után mozgalom indult ellene az országban, magyar alattvalói szidalmazták, s világosan kifejezésre juttatták, hogy a trónról való
letaszítására készülnek. IV. István belső támogatóinak köre szűk volt, lényegében az ország déli, Bizánccal közvetlenül határos területekre esett. István Bizánc-barát politikája felkeltette Barbarossa Frigyes császár érdeklődését Magyarország iránt. A német uralkodó érdekeit sértette, hogy birodalma keleti határán bizánci vazallus állammá lett Magyarország. Így, amikor III. István segítséget kért Frigyestől, az megígérte, hogy visszasegíti IV. István ellenében a trónra. III. István lehetőséget kapott arra, hogy a német birodalomban páncélos zsoldosokat toborozzon. Magyarországon is a társadalom széles rétegei sorakoztak fel III. István mögött, élükön az egyházi méltóságokkal, akik a görög befolyás növekedésétől tartottak. III. Istvánt támogatták a nyugat-magyarországi előkelők, a várszervezet katonasága. III. István kellően megerősödve 1163 nyarán támadást indított a nagybátyja ellen. A döntő ütközetre a bizánci határoktól messze, Székesfehérvár közelében került sor. Az 1163. június 19-én megvívott csatában a közvetlen bizánci támogatást nélkülöző IV. István vereséget szenvedett III. István erősebb, német páncélos zsoldosokat nagy számban alkalmazó hadseregétől. III. István fogságába került nagybátyja, az ellenkirály IV. István. III. István nem ölette meg nagybátyját, hanem miután lemondatta trónigényéről, szabadon engedte azzal a feltétellel, hogy többet nem jön Magyarországra. Az ellenkirály azonnal Mánuelhez fordult, és egy német krónikás szerint: „arra kérte a császárt, hogy segítse vissza birodalmába, hűbérül adja Magyarországot neki és maradékainak.” Ezután a bizánci császár 1165-ig még három ízben vonultatta fel csapatait azzal a céllal, hogy megkísérelje vazallusát visszahelyezni a trónra. Ezt a szándékát azonban nem sikerült megvalósítania. A bizánci alávetési kísérletek visszaverése tekinthető III. István uralkodása legfőbb érdemének. A király nemcsak az ország erőit tudta mozgósítani, hanem igen jelentős nemzetközi támogatásra is képes volt szert tenni Bizánccal szemben. A német császár is komoly segítségben részesítette a magyar királyt. IV. István ígérete ellenére folyamatosan kereste a lehetőséget a magyar korona elnyerésére. 1165 tavaszán III. István serege elől Zimony várába húzódott vissza, ahol – hogy saját életüket mentsék – a hívei megmérgezték. Közben Mánuel bizánci császár új taktikával próbálkozott: 1163 őszén a béke és nyugalom fejében III. István öccsét, Béla herceget vette pártfogásába és azt javasolta, hogy Béla költözzön Konstantinápolyba, hogy ott feleségül vehesse a lányát, Máriát. A kompromisszumba mind III. István, mind a tizenöt esztendős Béla beleegyezett. Béla hamarosan Bizáncba költözött, ahol tagja lett a bizánci egyháznak, felvette a görög Alexiosz nevet, a császárlány jegyese lett, s megkapta a deszpotész méltóságot. A magyar-bizánci béke nem tartott sokáig: 1166-67-ben kiújultak a harcok. 1166 tavaszán Dénes Bács megyei ispánt III. István nagy sereggel küldte Mánuel ellen, s a magyarok az egész Szerémséget elfoglalták. A következő év nyarán, 1167. július 8-án a bizánciak revánsot vettek a zimonyi csatában, ahol nagy győzelmet arattak Dénes ispán serege felett. A Száva menti győzelem nyújtotta kedvező katonai lehetőséget Bizánc nem használta ki, Béla-Alexioszt sem léptették fel magyar trónkövetelőnek, noha Magyarországon jónéhány főúr ezt támogatta. A magyar-bizánci megegyezés értelmében Béla elnyerte az atyai örökségként őt megillető horvát-dalmát hercegséget, vagyis Bizánc újólag megszerezte a fennhatóságot Dalmácia, valamint a Szerémség felett.
A bizánci császárságtól és a velencei köztársaságtól elszenvedett katonai vereségek – a dózséval Zára miatt folyt a harc -, valamint a háborús veszteségek kimerítették Magyarországot. III. István és hívei ekkor inkább lemondtak a további hadakozásokról. 1167-ben mind Mánuel császárral, mind a dózséval békét kötöttek. III. István 1166-ban a nyugati kapcsolatok megszilárdítása érdekében felbontotta jegyességét a halicsi hercegnővel, s házasságra lépett az osztrák herceg lányával, Ágnessel. Így III. Istvánnak a bizánci agresszió ellen nemcsak a magyar előkelőket, hanem Magyarország nyugati szomszédait, a német császárságot, az osztrák hercegséget és Csehországot is sikerült megnyernie, ezek révén tudta az ország függetlenségét megőrizni. III. István 1167 után rendezte a kapcsolatát III. Sándor pápával. 1169-ben a pápai legátussal olyan egyezményben állapodott meg, amelyben a király megígérte, hogy a jövőben nem gyakorolja a főpapok kinevezésének jogát, valamint püspöki jóváhagyás nélkül egyházi javakat ezentúl nem fog igénybe venni. Még folyt a pápa és a német császár közötti küzdelem, és ezért III. Sándor komoly sikernek tudhatta, hogy az egyezményben a magyar király őt ismerte el a római egyház törvényes urának a Frigyes által támogatott ellenpápa helyett. III. István igyekezett az ország belső fejlődését is előmozdítani. A háborús költségek és veszteségek következtében sem a világiaknak, sem az egyháziaknak nem tudott azonban gazdag adományokat tenni. Ő adta ki Magyarországon az első városi kiváltságleveleket, és gazdasági jelentősége is volt annak, hogy otthont adott a Milánóból 1162-ben elmenekült polgárok egy részének. Megalapította a váradhegyfoki premontrei prépostságot, befogadta a királyságba a templomos lovagrend tagjait, az úgynevezett vörös barátokat. III. István rövid életű uralkodó volt: 1172. március 4-én, igen fiatalon, huszonöt éves korában halt meg. Fennáll a gyanú, hogy halálát mérgezés okozta, ez pedig csak öccse, Béla érdekében állhatott. III. Istvánnak a házasságából egy fia, Béla, született, de ő csecsemőként meghalt. III. Istvánt Lukács esztergomi érsek temette Esztergomban, az elhunyt kisfia mellé. Felesége, Ágnes pedig az atyjához, az osztrák herceghez tért vissza. Az elárvult koronáért a király két testvére, Béla és Géza vetélkedett, s közülük Béláé (III. Béláé) lett a korona.
18. DÉNES, Bács megyei ispán Dénes, Bács megyei ispán a XII. századi magyar-bizánci háborúk hőse, számos csatában bizonyította hadvezéri képességeit. Születéséről és fiatal koráról alig tudni valamit, valószínűleg 1130 táján született főúri családból. Ősei az Árpád-házi Álmos herceget, majd II. (Vak) Béla királyt támogatták. Dénes II. Géza király (uralkodott: 1140-1162) alatt jutott jelentősebb szerephez, az 1160-as évek elejétől a Magyarország déli részén fekvő Bács megye királyi ispánja. Itteni tisztségéből adódóan állandó készenlétben kellett állnia a meg-megújuló bizánci támadásokkal szemben. A XII. század közepén ugyanis a bizánci birodalom nagy császára, Mánuel (uralkodott: 1140-1180) arra törekedett, hogy Magyarországot a birodalom érdekszférájába vonja, hűbéresévé tegye. A korábbi évtizedekben is folyó összecsapások 1148 és 1172 között szinte folyamatos magyar-bizánci háborúkká terebélyesedtek. II. Géza halálát követően fia, III. István lett a magyar király (uralkodott: 1162-1172), aki ellen a nagybátyjai – azaz apja testvérei -, II. László, majd IV. István léptek fel bizánci támogatással mint ellenkirályok. Dénes ispán a harcokban III. István mellé állt, s Bács megyei ispánként éveken át sikerrel védelmezte a bizánciakkal szemben az Al-Duna vonalát. 1165-ben a bizánciak megerősítették a Magyarországgal szomszédos bizánci védvonalat. Zimonyt helyreállították, a ledőlt tornyokat rendbe hozták. Nagy figyelmet fordítottak a Belgrád területén levő kis településekre, Barancsot pedig benépesítették. Még a határtól távolabbi Nist is falakkal övezték. Nemsokára a magyarok kísérletet tettek az elvesztett értékes területek visszaszerzésére. 1166 tavaszán III. István nagy sereggel Dénes ispánt küldte a Szerémség elfoglalására. Dénes ügyesen kihasználta a bizánci seregben tapasztalható széthúzást és vezéri rivalizálást, megfutamította a bizánci hadrendet és nagy győzelmet aratott Vranász és Gavrász hadvezérek felett. A magyar hadvezér Zimony kivételével az egész Szerémséget elfoglalta. Mánuel bizánci császár még 1166-ban három irányból is bosszulóhadjáratot indított Magyarország ellen: Al-Duna, Erdély, Halics irányából Kelet-Magyarország területére. Főleg az utolsó kettő támadás okozott nagy pusztítást és sok foglyot is ejtettek. A magyarok viszont 1166 végén a bizánci uralom alatt lévő Dalmáciát támadták meg, s néhány várost elfoglaltak. 1167 tavaszán a magyar-bizánci béketárgyalások nem hoztak eredményt, mert Mánuel már újabb támadásra készült, minden erejét a Szerémségben Dénes ispán ellen összpontosította. 1167 húsvétja után vette kezdetét a bizánci császári hadak felvonulása. A hadjáratban Mánuel nem vállalt szerepet, hanem hadvezérnek a rokonát, Andronikosz Kontosztephanoszt tette meg. A bizánciak döntő csatára készültek, és a szerbekkel, besenyőkkel, itáliai zsoldosokkal, valamint szeldzsuk-törökökkel kiegészült szárazföldi csapatok mellett a Dunán felhajózott a görög flotta is Zimonyhoz. A magyar sereg Zimony közelében gyülekezett Dénes ispán parancsnoksága alatt. A bizánci források szerint „a magyar hadtestet 37-en vezették, s 15 ezer
nehézlovasból, íjászból és könnyügyalogosból állt.” Ezek az adatok arra mutatnak, hogy az országos haderő fele, azaz 36 vármegye katonasága és a királyi dandár vonult fel a magyar seregben. Az egész hadat a tapasztalt katona, Dénes vezette. A királyi dandárba tagozódhattak be a szomszédos népek, köztük a Henrik herceg vezetésével érkezett osztrák segédcsapat is. 1167. július 8-án Zimony közelében került sor a magyar-bizánci háborúk egyik legjelentősebb ütközetére. A magyar sereget egy bizánci forrás jobbára nehéz fegyverzetű lovas seregnek ábrázolta: nemcsak a magyar harcosok viseltek lábig érő teljes fegyverzetet, hanem még a lovakon is homlokszíjak és szügykötők voltak, hogy megvédjék az állatokat a lövedékektől. Dénes ispán a jobbszárnyra állította a páncélos nehézlovasság zömét, a centrumban a könnyűgyalogosok némi lovagi támogatással, míg a balszárnyon könnyűlovasok helyezkedtek el. Dénes lovagi módon vezette seregét, a nehézlovasság élén „mint szilárd torony, lándzsáját rázva”. A zimonyi csata elején a bizánci nomád lovas íjászok kísérelték megbontani a magyarok harcrendjét, de kevés sikerrel. Aztán Dénes vezetésével a jobbszárny nehézlovassága lendült támadásba. Az egymásnak feszülő hadsorok először dárdákat hajítottak egymásra, majd miután a dárdák elfogytak és összetörtek, hosszú kardokkal vívtak közelharcot. Hiába sikerült a Dénes vezette magyar jobbszárnynak a bizánci balszárnyat meghátrálásra kényszerítenie és oldalba kapnia a bizánciak lassabban előrenyomuló centrumát, Andronikosz jobbszárnya megfutamította a magyar balszárnyat, és az hátba támadta Dénes egységét. A bizánci centrum is erősítést kapott. Elkeseredett, véres, hosszan tartó kézitusa bontakozott ki. Végül a magyar nehézlovasság meghátrált, s a bizánciak nagy győzelmet arattak. Mindkét oldalról rengeteg volt a halott, magyar részről fogságba esett öt ispán és 800 harcos. A bizánciak kezébe került a magyarok hadi lobogója, Dénes lova és teljes fegyverzete, maga a magyar vezér csak nagy nehezen tudott elmenekülni. A bizánciak a magyarok több ezer fős emberveszteségét említik a csatáról szóló tudósításban. A bizánciak kifosztották a magyarok elhagyott táborát. A magyar csatavesztés oka az lehetett, hogy a bizánciak kombinálni tudták a különböző fegyverzetű seregrészek harcát, míg Dénes ispán nem használta fel kellő módon seregének könnyebb fegyverzetű harcosait. Ilyenekből állt a megfutamított magyar balszárny. A bizánciak a győzelmük ellenére jobbnak látták a Szerémséget kiüríteni, mert egyfelől ők is sok embert veszítettek, másfelől attól tartottak, hogy III. István maga vonul ellenük. Mánuel a győzelem örömére Konstantinápolyban diadalmenetet rendezett. Még 1167-ben megszületett a békekötés, így lezárult a magyar-bizánci háborúskodások fél évtizedes, rövid, de intenzitását tekintve annál fontosabb szakasza. Dénes ispán a zimonyi csatavesztés után sem vált kegyvesztetté, sőt korának neves főuraként továbbra is jelentős szerepet játszott a magyar politikai életben. Amikor III. István 1172-ben utód nélkül halt meg, a koronáért vetélkedő testvérei, Béla és Géza közül Dénes Béla mellé állt, aki III. Béla néven lett király. Dénes megőrizte a Bács megyei ispáni tisztséget, egy 1173-as oklevél így említi. Nagy szerepe volt abban, hogy mint III. István világi elitjének egyik legkiválóbbja, III. Béla hatalmát támogatva sikerült a királyi uralmat konszolidálni az országban.
A krónikás feljegyzések szerint Dénes 1177-ben a magyar király megbízottjaként részt vett a pápa és a császár invesztitúraharcának második szakaszát lezáró velencei békét előkészítő tárgyalásokon. Dénes ispán további életét homály fedi, de alakját, hadvezéri tetteit őrzi a történelem.
19. III. BÉLA, a „bizánci” reformer III. Béla II. Géza király és Eufroszina orosz hercegnő másodszülött gyermekeként valószínűleg 1148-ban született. A nevét nagyapjáról, II. (Vak) Béla királyról kapta. A gyermekéveiről keveset tudunk, vélhetően már egy melléje állított magiszter nevelhette, aki a latin nyelv alapjaival is megismertethette. Az 1160-as évek elejétől Béla hercegről már bővebben tudósítanak a források. Apja 1161-ben Béla számára egy hercegséget szervezett, amely magában foglalta a horvát és dalmát területeket. II. Géza ezzel a lépéssel igyekezett biztosítani, hogy Béla idősebb testvére, István zavartalanul örökölhesse a trónt. 1162-ben Béla bátyja, III. István lett a magyar király, aki elismerte Béla horvátdalmát dukátusát. Ezzel meg is nyerte magának Bélát, aki úgy tűnik a korabeli kútfőkből, hogy nem támogatta a bátyja ellen fellépő ellenkirályokat. 1163 őszén Mánuel bizánci császár azzal az ajánlattal állt elő III. Istvánnál, hogy a király legidősebb öccse, Béla herceg költözzön a konstantinápolyi udvarba, hogy ott feleségül vehesse majd a leányát, Máriát. Mánuel így kívánta a befolyását a későbbiekben Magyarország irányában növelni, illetve számított Béla herceg dukátusi területeire. A nehéz helyzetben lévő III. István az ajánlatot elfogadta, amelyet Belgrádban egyezmény formájában aláírtak. A megállapodás nyomán 1163 vége felé Béla herceg Mánuel udvarába érkezett. Hamarosan eljegyezték vele a császár leányát, Máriát. Ez világossá tette, hogy Mánuelnek komoly tervei vannak a bizánci felfogás szerint barbárnak számító magyar herceggel. Pár év múlva hivatalosan is trónja örökösévé tette a jegyespárt, de a házasságot nem kötötték meg. Konstantinápolyban Béla hercegből Alexiosz deszpotészt formáltak. A nevet egykor Mánuel nagyapja viselte, a címet azonban kifejezetten Béla-Alexiosz számára alkották meg, aki viselőjeként rangban közvetlenül a császár után következett. Biztosra vehető, hogy Béla-Alexiosz alapos oktatást is kapott, s bevezették a hatalomgyakorlás sok évszázados bizánci hagyományainak titkaiba. Tehát Bélát úgy nevelték, mint a császári trón örökösét. Nyelveket tanult, részt vett fontos diplomáciai tárgyalásokon, s amint felnőtt, fontos katonai feladatokat is kapott. Harcolt a magyarok ellen is: 1165-ben, Zimony elfoglalásakor ő mentette meg az elfogott magyar várvédők életét. Béla-Alexiosz sorsa akkor változott meg, amikor 1169-ben Mánuel. császárnak fia született, aki szintén az Alexiosz nevet kapta. A császár megváltoztatta Béla-Alexiosz öröklésének tervét, elválasztotta jegyesétől, s a kaiszar cím adományozásával hátrébb helyezte az udvari rangsorban. Jóindulatát azonban továbbra sem vonta meg tőle. 1170-ben összeházasította felesége rokonával, Antiochiai (Chatillon) Annával. Ez évben az ifjú pár a Szentföldre is ellátogatott. III. István magyar király 1172 márciusában bekövetkezett halálakor Mánuel pénzzel és hadsereggel támogatta Béla herceget, hogy a magyar trónt megszerezze. Mánuel Béla támogatásával a bizánci befolyást kívánta növelni Magyarországon. Béla ünnepélyesen meg is ígérte, hogy amíg Mánuel él, a bizánciak ellen nem fog cselekedni. A magyar urak, az egyház, sőt Béla anyja is a királyi utódlásban Béla
öccsét, Géza herceget támogatták. Tudniillik féltek attól, hogy Bélával megnő a görög befolyás az országban. Lukács esztergomi érsek meg is tagadta, hogy megkoronázza Bélát. Béla azonban a bizánci aranyakkal, valamint birtokadományok ígéretével maga mellé állította a főurak többségét. Géza öccse erre a német-római császárhoz fordult segítségért, hiszen annak az volt az érdeke, hogy Bizánc ne nyerjen teret Magyarországon. A pápa viszont Béla mellé állt, és az esztergomi érsek helyett a kalocsai érseket utasította Béla megkoronázására. A kalocsai főpap – András érsek – habozás nélkül teljesítette III. Sándor parancsát és 1173. január 13-án Fehérváron Béla fejére helyezte a királyi koronát. III. Béla oklevelet adott ki, hogy a koronázás joga továbbra is az esztergomi érseket illeti meg, ezzel is jelezte, hogy nem kíván változtatni az évszázados egyházi renden. Lépése bizonyítja, hogy Béla értett a kifinomult diplomáciai lépésekhez, amit nyilvánvalóan Bizáncban sajátított el. II. Béla a királlyá koronázása után azonnal lecsapott az ellenfeleire, Gézát bebörtönöztette, majd amikor 1174-ben Géza külföldre szökött, haddal lépett fel az osztrák herceg ellen. Géza tovább menekült a cseh herceghez, de az kiszolgáltatta őt Bélának. A király újra börtönbe záratta testvérét, de lesújtott a herceg híveire is: közülük Vata ispánt megvakíttatta, saját édesanyját pedig bebörtönöztette. A határozott és keménykezű fellépése hatására a királyi hatalmat az uralkodása végéig nem veszélyeztette belső ellenség. 1179-ben Lukács esztergomi érsekkel is kibékült. III. Béla arra törekedett, hogy a királyi jövedelmeket a lehető legnagyobbra növelje. A kereskedelem érdekében értékálló ezüstpénzt veretett, növelte a vámokat, s a vámszedő helyek számát. Ügyelt a királyi birtokok gazdálkodására, de híveit bőséges földadományokkal jutalmazta. A magyar királyok közül először ő adományozott el egy egész királyi vármegyét (Modrus megyét). A király gazdagságát jelzik az építkezések, elsősorban az esztergomi királyi palota és a Szent Adalbert-székesegyház építése. Esztergom a királyság gazdasági, adminisztrációs és egyházi központja volt. Az árumegállító jog miatt jelentős piacai voltak, ahol a király pénzváltói az idegen pénzeket magyar dénárokra cserélték be. A királyi pénzverés is Esztergomban működött, s némi bizánci hatásokat tükrözött, például a bizánci eredetű kettős kereszt III. Béla ezüstpénzein jelent meg először. A király másik székhelye Fehérvár volt, itt őrizték a felségjelvényeket, itt koronázták az uralkodókat, akiknek többségét a XII. században a székesfehérvári bazilikában temették el. Fehérvár egyben fontos törvénylátó hely is volt: minden év augusztusában, Szent István napján, a régi hagyományok szerint itt orvosolta személyesen a király az alattvalói sérelmeit. Uralkodása vége felé Óbuda lett III. Béla egyik legkedveltebb tartózkodási helye. Az 1180-as évek elején készült az a híres összeírás, amely egy párizsi kéziratban maradt fenn, és III. Béla jövedelmeinek listáját tartalmazza. Eszerint III. Béla Európa egyik legnagyobb jövedelemmel rendelkező uralkodója volt. Béla az egyház iránt is bőkezű volt, különösen a francia eredetű cisztercita rendet pártfogolta, több monostoruk is ebben az időben létesült. Az egyház tekintélyének és népszerűségének emelését, a lovagi élet dicsőítését szolgálta 1192-ben I. László király szentté avatása. III. Béla nyilvánvalóan bizánci mintára szervezte meg a királyi kancelláriát, mivel az áttekinthető és ellenőrizhető ügyintézés híve volt. 1181-ben elrendelte, hogy
minden olyan ügyet, amelyet jelenlétében tárgyalnak, „az írás bizonyságával erősítsék meg”. A kancelláriában dolgozó klerikusok (világi papok és szerzetesek) tevékenységükért csak a királynak tartoztak felelősséggel. Az élén a kancellár állt, aki mellett jegyzők és írnokok végezték az oklevelek kiállítása körüli tennivalókat. Ettől kezdve jelentősen megnőtt az utókorra megmaradt oklevelek száma. A kancellária jól képzett, művelt embereket igényelt, ezért megszaporodott a külföldön – főleg Párizsban – tanult klerikusok száma. Az írásbeliség elterjedését szolgálták az úgynevezett hiteleshelyek is, ahol az írás latinul folyt. De ebből a korból maradt ránk a „Halotti beszéd” és a „Könyörgés” is, amelyek becses magyar nyelvemlékek. III. Béla sikeres külpolitikát is folytatott: uralkodása alatt Mánuel halálát követően (1180 után) megszüntette a bizánci befolyást, visszavette Bizánctól Dalmáciát, Horvátországot, Boszniát és a Szerémséget. 1182-1185 között pedig elfoglalta a Belgrádtól Szófiáig terjedő bizánci területeket. Mindemellett azért igyekezett a jó viszonyt is ápolni a birodalommal, Margit nevű leányát II. Izsák bizánci császárhoz adta feleségül. Velence ellenében az 1192-93. évi háborúkban megvédte a dalmát városokat. 1188-ban egy trónviszályba beavatkozva elfoglalta Halicsot, amelynek fejedelmévé András fiát tette. Igaz, két év múlva fia kénytelen volt a fejedelemséget feladni. II. Béla első felesége 1184-ben meghalt, s 1186-ban a francia Capet Margitot vette nőül, aki Fülöp Ágost francia király testvére volt. Házassága révén Béla meghonosította Magyarországon a némettől eltérő, „elegánsabb” francia kultúrát az építészetben, szobrászatban, az írásművészetben és a nemesi életmódban egyaránt. III. Béla 1196. április 23-án – viszonylag fiatalon – hunyt el. Halála előtt politikai végrendeletet tett, amelyben országát és koronáját Imre fiára hagyta, míg András fia részére várakat, birtokokat és nagy mennyiségű pénzt hagyott azzal a kötelezettséggel, hogy helyette vezessen keresztes hadjáratot a Szentföldre. Kívánsága szerint első felesége, Chatillon Ágnes mellé temették el Székesfehérvárott. A XIX. században a királyi pár maradványait megtalálták és a modem kori vizsgálatok kimutatták, hogy míg a törékeny és karcsú Anna, aki legalább hét gyermeket szült férjének, mintegy 161 cm-re nőtt, addig Béla csaknem 190 cm magas, daliás termetű, nagy szemű, sasorrú férfiú volt. III. Béla az egyik legjelentősebb Árpád-házi uralkodó volt. A királyi hatalom I. Szent István által kiépített gazdasági és uralmi rendszere, az úgynevezett patrimoniális királyság – ahol az uralkodó hatalma a saját királyi földbirtokokon és azok jövedelmén nyugszik – az ő idejében működött a legtökéletesebben.
20. ANONYMUS és a Gesta Hungarorum A XII. század végén, illetve a XIII. század elején keletkezett a „Gesta Hungarorum”, azaz magyarul a „Magyarok cselekedeteiről” (viselt dolgairól) szóló krónika. Az íróját és keletkezését illetően a történészek között nagy az ellentmondás, a legelfogadottabb nézet, hogy a mű 1200 vagy 1210 körül születhetett. A gestát megőrző kódex írása szép, egyenletes, ún. gótikus minuszkula: a vörös tintával írt címeken kívül egyetlen dísze a szöveget kezdő szép P iniciálé vörös-zöld tollrajza. A kódex szövege így kezdődik: „Iucipit prologus in gesta hungarorum” („Kezdődik az előszó a Magyarok cselekedetei-hez”). Aztán önmagáról beszél a szerző: „P dictus magister ac quondam bone memorie gloriosissimi bele regis Hungarie notarius.” („Mesternek mondott P., a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője”.) A gesta fenti leírása alapján rendkívül nehéz a szerző beazonosítása, a kutatók I. Bélától IV. Béláig valószínűsítik a szerző személyét. A névtelen (Anonymus) szó a magyar nyelvben már tulajdonnévként funkcionál, mindenki a XIII. század eleji krónikást érti rajta, aki eszerint III. Béla király jegyzője lehetett (III. Béla uralkodott: 1172-1196), de művét később írhatta. Anonymus munkája regényes gesta, amely a műfaj XII. század közepével induló középkori tradíciói szerint nem tartott igényt a feltétlen történelmi hitelességre, hanem inkább irodalmi érdeklődést kívánt kielégíteni, a szabadon szőtt cselekménnyel, kerekre formált epizódokkal az olvasmányosságot volt hivatva szolgálni. Az építőkockák, amelyekből Anonymus a gestát megalkotta, saját korának, a XIII. század elejének termékei. A gazdasági-társadalmi változásokat nyomon követő tudati átalakulás következménye, hogy Anonymusszal világias hangvétel jelent meg a ránk maradt történeti irodalomban. Anonymus bevallottan a pogány kort akarta bemutatni: a középpontban a magyar honfoglalás regényes története áll. A legfőbb forrás Anonymus számára önmaga teremtő, alkotó fantáziája volt, amely egyaránt be tudta népesíteni a Kárpát-medencét dicső honfoglaló magyar és kun hősökkel, valamint a honfoglalók által legyőzendő, helynevekből életre keltett ellenséges vezérekkel. A honfoglaló vezérek, hősök alakjának megformálásában támaszkodhatott ugyan a családok és nemzetségek eredethagyományára, de azzal, hogy őseiket a honfoglalás koráig vezette vissza, a torzult vagy torzított hagyománynak engedett teret. Anonymus gestája nem szavahihető történeti forrás. A benne elbeszélt események és a szereplő személyek részben a szerző képzeletének szülöttei. Írott forrásokat jobbára csak a szkíták leírásánál és a kalandozások ismertetésénél használt, éspedig az Exordia Scythica néven ismert Justinus-kivonatot a szkíták életéről, valamint Regino prümi apát évkönyvét több vonatkozásban. A magyar krónikáknak alapul szolgáló Gesta Hungarorum adatait nem értékeli, s csak motívumokat merít belőle. Megveti Anonymus a népmondákat, a regösök csacsogó énekeit is, viszont értékes hagyományanyagot őrzött meg a magyar nemzetségek múltjából. Előszavában jelzi, hogy a magyar királyok és nemesek származását, genealógiáját meg akarja írni, s ezt az ígéretet be is váltja, amennyiben a honfoglalás-
történetbe beilleszti számos az ő korában élő nemesi nemzetség birtoklásának kezdetét, jórészt családi hagyományok alapján. Ellenfelekre pedig azért volt szükség, hogy a genusok honfoglalás kori elei méltó szolgálattal, vérük ontásával jussanak annak a birtoktestnek a tulajdonába, amelyet Anonymus korában a megnevezett nemzetség tagjai birtokoltak. A nemzetségi rendszer tehát Anonymusnál megkapta történeti igazolását. A hét honfoglaló vezértől a névtelen jegyző a Csák-, a Kalán-, a Kölcse-, a Szemere- és a Maglód-nemzetséget eredeztette, míg a kun vezérek egyikétől a Baracska-genust. Anonymus szándéka a történelmi tényekből kitapintható, hiszen például a Kölcse- és a Szemere-nem névadói egy-két generációval voltak idősebbek Anonymusnál: Kölese ispán az 1140-es években, Szemere semptei ispán pedig 1177 körül hivatalnokoskodott. A Kalán-nem névadója, Kalán pécsi püspök Anonymus kortársa volt. A honfoglalás eseményeit regényes meseszövéssel elbeszélő részből ismét csak az derül ki, hogy Anonymus számos nemzetséget eredeztetett honfoglaló ősöktől. Kun vezérektől, Edtől és Edöméntől vezette le Aba Sámuelt, vagyis az Aba-nemzetséget. Fiktív őseiknek a Mátra erdőben adatott nagy földet Árpáddal, ahol az Abák az egész Árpád-koron át birtokoltak. Ondnak Duna-Tisza közi földet adományozott Árpád, márpedig Óndtól Anonymus a Kalán-nemet eredeztette, amely a XIII. században éppen az Anonymus által megjelölt vidéken rendelkezett földbirtokkal. Anonymus tehát a nemzetségi rendszernek, a régiségnek mint a birtokbírás jogforrásának a krónikásául szegődött: jogalapot teremtett gestájában egy sor XIII. század eleji családnak és nemzetségnek arra, hogy bizonytalan eredetű és korú birtokaik honfoglalás koriaknak és méltó szolgálattal szerzetteknek bizonyuljanak. Anonymus gestája a keletkezésének – a XIII. század elejének – a viszonyait tükrözi. Példaként érdemes felidézni Árpád vezér alakját a műből, aki feltűnően hasonlít a pazarló II. András királyra (uralkodott: 1205-1235). A névtelen jegyző így írja le Árpád vezér táborozását az ókori Aquincum romjai között: „Ott lakmároztak minden nap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezérnek meg a nemeseknek arany-, a szervienseknek meg a parasztoknak ezüstedényben hordták fel... Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott... Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak.” Árpád minden örömhír hallatára nagy lakomát csapott, áldomást tett, ezt a szót Anonymus is magyarul, aldumasnak írja; evett-ivott, és vég nélkül ajándékozott és adományozott, elörökített tisztségeket, helységeket, birtokokat, földeket, sőt még vármegyét is. A birtokokat két kézzel osztogató II. András alakja nyert megörökítést Árpád vezérben. Így vált a honfoglalás regényes gestájából az 1210 körüli évek mértéktelen királyi adományait történetileg igazoló kulcsregénnyé az anonymusi mű. A Gesta Hungarorum tehát becses emléke és forrása a magyarság történetének, kellő kritikával olvasva kortükröt tart az olvasónak.
BEVEZETŐ A XIII. század – Bánk bán, az Aranybullák, a tatárjárás és az utolsó Árpádok évszázada – fontos és mozgalmas időszaka a magyar történelemnek. Ekkor vetkőzi le a magyar gazdaság és társadalom azokat a feudalizmus korai szakaszára jellemző vonásokat, amelyek nagy része még a XI. században alakult ki. A korábban jobbára teljesen önellátó gazdasági rend egyeduralmát megtöri az árutermelés és a pénzgazdálkodás elemeinek jelentkezése, megerősödik a földművelés helyzete, nagy ütemben terjed az agrárfalvak hálózata. A mezőgazdaság immár felesleget hoz létre, amivel megteremti annak lehetőségét, hogy a társadalom bizonyos elemei kézműipari tevékenységet űzhessenek. Az alávetettek sokszínű tömegéből kiválnak tehát az iparos-parasztok, míg az agrárfoglalkozást folytató jobbágy-parasztság megindul a jogi egység megteremtése útján. A társadalmi munkamegosztás létrehozza a várost. A XIII. század folyamán a korábbi viszonylag erős királyi hatalom rohamosan hanyatlott. A felszínen jól látható tünetei voltak e folyamatnak: Gertrúd királyné megölése, a király iránti engedelmesség megtagadása, a tatárjárás pusztítása, az ország dinasztikus megosztása, IV. László és III. András királyok többszöri fogsága. A királyok – először 1222-ben II. András – rákényszerültek Aranybullák kiadására, amelyekben a királyi hatalom csorbítását és a főnemesi-bárói hatalom gyarapodását – no meg az egységesülő nemesség jogait és kiváltságait kényszerültek dokumentumokba foglalni. Az uralkodó osztály felső rétege a XIII. században nagyhatalmú bárókká, majd tartományurakká, alsóbb rétege pedig köznemessé válik. A birtokviszonyokban a király rovására bekövetkező arányeltolódás változást idézett elő az államszervezetben is. A központi államhatalom irányítása mindinkább a bárók, majd a tartományurak, a helyi-területi szerv – a megye – vezetése pedig az alakuló köznemesség kezébe került. A köznemesség formálódására, a XIII. századi Magyarország társadalmi átrétegződésére éles fényt vetnek az Aranybullák. A XIII. század vége egyben az Árpád-házi uralkodócsalád kihalását is hozza. Persze a nagy jelentőségű változások enélkül is bekövetkeztek volna. A művészetek területén is új korszak kezdődött: a román stílust a század folyamán a gótika váltotta fel. A XII-XIII. század fordulója körüli években készült az első összefüggő magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd, amely egy latin nyelvű temetési beszéd fordítása. Rá közel száz esztendőre, 1300 táján született meg az Ómagyar Mária-siralom, az első magyar nyelvű vers. Jellemző még e századra, hogy a szellemi műveltség, az írás az egyház monopóliuma volt. A XIII. századi történelmi-társadalmi-gazdasági-kulturális fejlődés megalapozta a XIV. századi Anjou-kor minden területet érintő előrelépését.
21. II. ANDRÁS, a „tékozló király” András 1177 körül született III. Béla magyar király (uralkodott: 1172-1196) és Chatillon Ágnes (Anna) királyné második gyermekeként. Történeti szerephez először 1188-ban jutott, amikor apja elfoglalta Halicsot és annak fejedelmévé az akkor 11 éves András herceget tette. Uralkodása kérészéletűnek bizonyult, mivel 1190-ben az orosz fejedelem visszatért és elűzte a magyarokat. II. Béla 1196-ban bekövetkezett halálakor az országát az idősebb fiára, Imrére hagyta. András herceg pedig várakat, birtokokat, valamint sok pénzt örökölt, hogy apja fogadalmát beváltva, keresztes hadjáratot vezessen a Szentföldre. András azonban hamarosan felemésztette az apai örökséget anélkül, hogy a pénzből a keresztes had szervezésére valamennyit is fordított volna. Ez előrevetítette a később oly világosan kidomborodó jellemvonásait: pazarló, tékozló, költekező ember volt. Tekintettel arra, hogy pénzhez csak hatalom birtokában juthatott, ezért már 1197-ben fegyverrel támadt bátyjára, akit le is győzött. Kikényszerítette, hogy megkapja a dalmát-horvát hercegséget és címet. Itt András uralkodói felségjogokat gyakorolt, pénzt veretett, adókat szedett be, egyházi ügyekben járt el. 1199-ben ismét fellázadt Imre király ellen, de az legyőzte őt, mire pápai közvetítéssel kibékültek egymással. András 1200 táján feleségül vette Isztria és Krajna őrgrófjának leányát, Gertrúdot, akit a szülőhazája másik nevéről meráni hercegnőnek is neveztek. András 1203-ban újra fellépett Imre ellen, de az elfogatta öccsét és bebörtönöztette. Amikor azonban Imre a halálát érezte, szabadon bocsátotta Andrást, s megbízta László kisfia kiskorúsága idejére az ország kormányzásával, vagyis Andrást fia gyámjává tette. Imre halála után annak fia, III. László lett a király, de a hatalmat az alig hároméves gyermek helyett András herceg gyakorolta. András a gyermeket és az özvegy anyakirálynét mindenéből kiforgatta, mire ők rokonukhoz, az osztrák herceghez menekültek. 1205. május elején III. László meghalt, így megnyílt András számára az út a trónhoz: II. Andrásként 1205. május 29-én koronázták meg magyar királlyá. II. András és Gertrúd házasságából öt gyermek született: Mária, Béla, Erzsébet, Kálmán és István. A király igen bőkezű volt az udvarába érkező idegenekkel, főképpen a Gertrúd kíséretébe tartozó németekkel. A legjobb példa erre a királyné Bertold nevű öccse, aki annak ellenére lett kalocsai érsek, hogy a tisztség betöltéséhez szükséges életkort még nem töltötte be, hogy az egyházjogi ismeretei hiányosak voltak. András Bertoldot nemcsak érsekké, hanem rövidesen horvát-dalmát bánná és erdélyi vajdává tette, Gertrúd más testvéreinek pedig hatalmas birtokokat adományozott. András az uralkodása elején szakított az elődei gazdaságpolitikájával. A merániak és András király más hívei lettek az új politika haszonélvezői. A király nagyvonalúan, de a részletek kellő elemzése nélkül úgy döntött, hogy az elődei és az addig az ő jövedelmei alapjául szolgáló királyi birtokok legnagyobb részét
eladományozza, s helyettük adókból, illetékekből – azaz királyi jogon szerzett jövedelmekből, regálékból – biztosítja majd bevételeit. Az új rendelkezések keresztülvitelében igen nagy szerephez jutottak az izmaeliták (mohamedánok) és a zsidók. A merániak térhódítása és az új gazdaságpolitika miatt háborgott a magyar hatalmi elit jó része, a királyi birtokok eladományozása miatt aggódtak a tisztségviselők, a nagybirtokos szomszédaik túlságosan nagyra nőtt hatalma miatt nyugtalankodtak a kisebb birtokos szerviensek, s az egyháziak is egyre hangosabban elégedetlenkedtek a királyi politikával szemben. Az 1210-es években fokozódott a magyar főurak elégedetlensége. Ők mind kevésbé érezték otthon magukat a királyi udvarban, amelynek pompája, etikettje, a király által rendezett lovagi tornák és a harci játékokhoz közelítő vadászatok a külföldiek kedvét szolgálták. Mindezek szellemükben is idegenek voltak a magyar főuraktól. András belső intézkedéseivel növelte a társadalom különféle csoportjai közti ellentéteket, s már-már belháborús viszonyokat teremtett, ugyanakkor végső soron önmaga és a királyi hatalom ellen fordította e rétegeket. Népszerűtlenségét tetézte kapkodó, átgondolatlan és sikertelen külpolitikájával is. Az ellene irányuló lázadások és politikai mozgalmak mindig a sikertelen, ám rengeteg pénzt felemésztő külpolitikai akciókat kísérték. II. András uralkodásának első évtizedét a nagy véráldozatokkal járó halicsi hadjáratok jellemezték. 1205-ben felvette a Halics és Lodoméria királya címet, de területén soha nem tudta érvényesíteni a zavartalan magyar uralmat. Éppen az egyik halicsi hadjáratára indult, amikor az országos elégedetlenség 1213 őszén a királyné elleni összeesküvésbe torkollott. A főúri összeesküvők Péter ispán, Bánk bán és annak veje, Simon ispán vezetésével rátörtek az udvarában a pilisi erdők mentén vadászó királynéra és 1213. szeptember 28-án megölték őt, több más idegennel együtt. András király visszafordult a hadjáratából, de a feszült országos légkörben csupán Péter ispánt végeztette ki, a többi összeesküvő még a tisztségeit is megtarthatta. 1214-ben a főurak elégedetlen csoportja elérte, hogy András ifjabb királlyá koronáztassa a nyolcéves Béla herceget. Az urak egy ellensúly, egy második hatalmi központ kialakulását akarták elérni. András 1215-ben újra nősült, a francia-latin (bizánci) hercegnőt, Jolántát vette feleségül, titkos célja az volt, hogy az 1204-ben megdöntött Bizánci Birodalom helyén alakult Latin Császárság uralkodója legyen. Ez a terve nem sikerült, de 1217-ben a többször is elhalasztott szentföldi keresztes hadjáratra indult. Hadaival csatákat nem vívott, de a rá jellemző rengeteg pénzköltéssel járta meg a Szentföldet. 1219-ben András egy igen leromlott országba tért vissza. A főurak, de a királyi szerviensek is elégedetlenkedtek. A főurak kikényszerítették, hogy Béla fiának területet adjon a királyi címhez: 1220-tól mint ifjabb király uralkodott Dalmáciában és Horvátországban. A királyi szerviensek mozgalma 1222. április 24-én II. Andrást az Aranybulla kiadására kényszerítette. Ez az aranypecséttel hitelesített oklevél elsősorban a köznemesség elődeinek, a szervienseknek a követeléseit, illetve ennek nyomán a jogaikat tartalmazza. A király megfogadta, hogy felhagy a birtokadományozással, egy főembernek csak egy tisztséget juttat, megvédi a szervienseket a főurak
önkényétől, nem követel tőlük adókat, csak a király vagy a nádor ítélkezhet felettük, az országhatáron kívül nem kötelezhetők hadba vonulni. A leggazdagabbak ekkor kezdik magukat báróknak nevezni, hogy elkülönüljenek a hozzájuk hasonló jogállású „királyi szolgáktól”, akik később a nemesek, majd a köznemesek lesznek. A királyi kötelezettségvállalásoknak nyomatékot adott, hogy az Aranybulla utolsó, 31. pontja (ellenállási záradék) törvényesnek ismerte el a király elleni fegyveres fellépést, ha az megszegné ígéreteit. II. András nem tartotta be az Aranybulla előírásait, ezért 1231-ben sor került az oklevél megújítására, amely az egyházi érdekeket is figyelembe vette. S amikor András ismét megszegte ígéreteit, Róbert esztergomi érsek egyházi átokkal sújtotta. 1233-ban pápai legátus közreműködésével rákényszerítették a királyt a beregi egyezmény aláírására, amely mindenben az egyháznak kedvezett. A regálék többségének bérletét egyháziak kapták. Ezekből az egyezkedésekből a nemesek már teljesen kimaradtak. Ezért a nemesek ismét szervezkedésbe fogtak, s először 1232-ben a zalai nemesek hozták létre saját érdekvédelmi szervezetüket. Az ügyintézésre tisztségviselőket választottak – a szolgabírót és az alispánt -, és igazgatási, sőt katonai feladatokat is kaptak. A királyi vármegye felbomlása után így fokozatosan – néhány évtized alatt – kialakult a nemesi vármegye. Az átalakulások miatt forrongó társadalom és Béla fiával nem szűnő nézeteltérései miatt II. András az uralkodása vége felé óvatosabb külpolitikát folytatott. 1233-ban végleg lemondott Halicsról, a déli és keleti határok mentén csupán védelemre rendezkedett be. A pápával igyekezett jó kapcsolatot tartani, talán ezért is vett a másodjára is megözvegyült 55 éves uralkodó Itáliából feleséget, mégpedig a ferrarai őrgróf Beatrix nevű lányát. A házasságot András fiai és menyei nem nézték jó szemmel, elterjedt a pletyka, hogy az ifjú Beatrix Dénes nádorral megcsalja a királyt. II. András 1235. szeptember 25-én meghalt. Beatrix ezekben a napokban hozta nyilvánosságra, hogy gyermeket vár. A leendő IV. Béla elfogatta Beatrixot, de az II. András temetése után a német császári küldöttséggel kiszökött az országból. Külföldön szülte meg István fiát, akinek gyermeke, III. András lett később az utolsó Árpád-házi király. II. Andrást valószínűleg második felesége – Jolánta – mellé temették el, a Maros menti Egresen. András mélyreható gazdasági és társadalmi változások idején volt király. Könnyelmű egyénisége, cselekedetei gyorsították a változásokat, s ez az átmeneti zűrzavar után az ország javára vált a későbbi évtizedekben. A fejlődés irányát mutatja, hogy az András idejében történt változásokat indulatosan felszámolni akaró utód, IV. Béla valósította meg végül a „tékozló király” elképzeléseit.
22. GERTRÚD, a meggyilkolt királyné Gertrúd 1185 körül született grófi családból. Apja IV. Bertold isztriai és krajnai őrgróf, aki Meránia – a tengermellék – hercegének is címeztette magát. Ezért nevezték később a Gertrúddal együtt Magyarországra kerülteket merániaknak. Gertrúd gyermekkoráról keveset tudunk, vélhetően a kora nemeskisasszonyainak életét élte, azaz a társasági élet és a vallási kérdések terén szerzett ismereteket. Megtanult írni és olvasni, ami akkor nem egy mindennapos tett volt. Szerette a vadászatokat, az udvari mulatságokat. Gertrúdot 1200 táján kérte nőül az Árpád-házi András herceg, aki ekkor az őrgrófsággal határos Dalmácia és Horvátország hercegi tisztségét töltötte be. András folytonos harcban állt bátyjával, Imre magyar királlyal a hatalomért. Valószínűleg Gertrúd is a királyi korona megszerzésére ösztönözhette a férjét, mert amikor 1203 őszén Andrást egy újabb összeesküvése után Imre király elfogatta és bebörtönöztette, Gertrúdot hazaküldte Magyarországról. Endre és Gertrúd házasságának erőszakos felbontása Imre részéről arra mutat, hogy a magyar uralkodó a viszályban Gertrúdot is vétkesnek ítélhette, s így érdeke volt a tőle való megszabadulás. 1204 elején András kiszabadult a börtönből, azonban Imre király 1204. november 30-án meghalt. Az utóda fia, az alig hároméves III. László lett, aki mellett András herceg az ország kormányzói tisztségét töltötte be. András a nejét, Gertrúdot is tüstént visszahívta Magyarországra, hogy mellette legyen a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelemben. A szervezkedő András elől III. László és anyja a híveikkel együtt az osztrák herceghez menekültek. Itt a gyermek III. László 1205. május elején meghalt, így még e hónap végén II. Andrást magyar királlyá koronázták. Gertrúd pedig Magyarország királynéjává vált, s az ezt jelképező korona az ő fejére is felkerült. II. András (uralkodott: 1205-1235) és Gertrúd házasságából öt gyermek született: 1203-1204-ben Mária, 1206-ban Béla, a későbbi IV. Béla király; 1207-ben Erzsébet (akit 1231-ben bekövetkezett halála után 1235-ben szentté avattak), 1208-ban Kálmán és 1210 táján István. Gertrúd királyné fényűző, gazdag udvartartást rendezett be a maga számára, nagy lakomákkal és vadászatokkal. Környezetében szinte kizárólag családtagjai és németek (merániak) voltak találhatók. Gertrúd három testvére fordult meg ezekben az években Magyarországon. Legfiatalabb öccse, Bertold a papi hivatást választotta, s már 1206-ban azt kezdeményezték, hogy ő legyen a kalocsai érsek. Felesége kérését II. András is támogatta, de a pápa vonakodott a kinevezést megtenni: Bertold ugyanis öt évvel fiatalabb volt a kánoni életkornál (a 30. év), ami az érseki szék betöltéséhez szükséges volt. Ráadásul a „vizsga” alkalmával Bertold a kánonjogban és a szentbeszédek tartásában hiányos ismereteket mutatott. Így a pápa nem erősítette meg Bertold kinevezését. II. András és Gertrúd újbóli kérelmezésére végül 1207 végén III. Ince pápa megadta a megerősítést. II. András a sógorát – nyilvánvalóan Gertrúd kérésére – további magas méltóságokba emelte: Bertold 1209ben dalmát-horvát bán, majd rövidesen erdélyi vajda lett.
1208-ban Gertrúd további két testvére érkezett Magyarországra, nincs kizárva, hogy Gertrúd hívására. Eckbert bambergi püspök és Henrik isztriai őrgróf gyanúba keveredtek, hogy részük volt Fülöp német király meggyilkolásában, aki 1208 nyarán éppen a bambergi püspök udvarában esett merénylet áldozatául. Gertrúd testvéreit II. András szívesen fogadta, s a Szepességben mindjárt hatalmas birtokadományt adott nekik. Gertrúd azonban nem csupán családjának tagjai, hanem honfitársai, az idegenek nagy patrónusa volt Magyarországon. Egy nyugati krónikás lakonikus rövidséggel jegyezte meg Gertrudisról: „a bárhonnan jövő németek iránt bőkezű és szívélyes volt”. A királyné német rokonain kívül gyermekeire is gondolt, nagy vagyont halmozott fel számukra. Gertrúdtól nem maradtak fenn oklevelek, de vélhetően kezdeményező szerepet játszott férjénél a birtokok elörökítésében. Udvara egy politikai központ volt, ahol országos dolgokban döntöttek a királyné és hívei. Egy oklevél szerint Gertrúd királyné udvarában Bertold kalocsai érsek mellett számos főember tartózkodott: Miklós királynéi udvarbíró és győri ispán, Tiborc mosoni, Bagun fehérvári, Péter csanádi ispán. Ezek a meráni királyné leghívebb támaszai lehettek. Ez az udvar olykor bíráskodás színhelyéül is szolgált. Amikor 1213-ban Uros pannonhalmi apát a pozsonyi várjobbágyokkal perelt, András király az ügyet a királyné, a kalocsai érsek és a királynéi udvar főemberei döntésére bízta. 1211-ben II. András gyaníthatóan Gertrúd ösztönzésére és pártfogásával hívta be Magyarországra a Német Lovagrendet. Az országban fokozódott az elégedetlenség II. András németbarát politikájával szemben. Ez természetesen Gertrúd, a német származású királyné, a németek nagy pártfogója ellen irányult. Amikor Anonymus 1210 táján leírta munkájában azt a mondatot, hogy „éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból”, akkor a Gertrúddal bejött, s itt Magyarországon nagy birtokokhoz és magas jövedelmekhez jutó, a német birodalomból érkezett jövevényekre, a merániakra gondolt. 1213-ban az országos elégedetlenség összeesküvésbe és Gertrúd elleni merényletbe torkollott. Az összeesküvést azok a magyar urak vezették, akik a királyné körül a megelőző években magas tisztséget viseltek, udvarispánok voltak, azaz közelről látták az ország javainak vérlázítóan könnyelmű eltékozlását, s ez ellenállásra késztette őket. Péter ispán, Bánk bán és Bánk veje, Simon állt az összeesküvők élén. Későbbi forrásokban hol az a gyanú röppent fel, hogy Gertrúd királyné Bánk feleségét adta oda öccsének játékszerül (Katona József Bánk bánjában ez a konfliktus oka), hol pedig az, hogy Péter feleségét gyalázták meg a merániak. Ezeknek az utólagos magyarázatoknak valóságos, konkrét alapjuk aligha van, hiszen Bánk felesége ekkor már öregkorban lehetett. Az a körülmény viszont, hogy e mondák kialakulhattak, arra vet fényt: a merániak nem álltak szigorú erkölcsi magaslaton, sőt inkább feslett erkölcsűek lehettek. A merénylet, amelynek Kacsics nembeli Simon személyében még egy további résztvevőjét ismerjük, kétségtelenül Gertrúd ellen irányult. Szintén ezt bizonyítja az a körülmény, hogy az összeesküvők János esztergomi érseket – aki sok méltánytalanságot szenvedett el a merániaktól, főként Bertold kalocsai érsektől -, kifejezetten a királynégyilkosság tervéhez akarták megnyerni. János érsek a történeti hagyomány szerint óvatos ember lévén, olyan levelet küldött, amely – attól függően, hogy hova teszik a vesszőket – kétféleképpen volt értelmezhető. A levél latin
szövege: „Reginam occidere nolite timere bonum est et si omnes consenserint ego solus non contradico.” (Hozzájáruló értelmezés: „A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem ellenzem.” Elhatároló, tiltó értelmezés: „A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem, ellenzem.”) A gyilkos merényletre Gertrúd ellen 1213. szeptember 28-án került sor, amikor András király éppen úton volt gyakori halicsi hadjáratai egyikére. Gertrúd az udvarával a pilisi erdők szomszédságában időzött. Társaságában volt Lipót osztrák herceg, Bertold kalocsai érsek, számos német előkelő, továbbá Bertold néhány papja. Az összeesküvők célpontja egyértelműen Gertrúd volt. Az egyik híradás szerint Gertrúdot hálószobájában megfojtották és felakasztották, a másik – valószínűbb – közlés alapján a mezei sátrában karddal végeztek vele. Tetemét a szomszédos pilisi monostorban temették el. A gyilkos merényletet Péter és Bánk veje, Simon követte el. Számos német esett a támadás áldozatául, Lipót és Bertold azonban megmenekültek. Bertold papjait és szerzeteseit tettleg bántalmazták. II. András visszafordult orosz hadjáratából, de a merénylők közül egyedül Péter ispánon bosszulta meg felesége halálát: a merénylőt karóba húzatta, birtokait elkobozta. A többi merénylő egyelőre büntetlen maradt: Bánk csak a nádorságot hagyta oda, pozsonyi ispán lett, de hamarosan ismét visszaszerezte befolyását, 1217től bán volt, illetve királyi udvarispán. Birtokait hosszú évekkel később vesztette el. Ugyancsak utóbb bűnhődött Kacsics nembeli Simon is jószágai elvesztésével. Nem tudni arról sem, hogy Bánk vejének, Simonnak bántódása lett volna 1213-ban. A tornyosuló bel- és külpolitikai nehézségek nem tették lehetővé, hogy a király következetesen leszámoljon az összeesküvőkkel. Az 1213. évi események az intenzív német hatás végét jelentették, Gertrúd halálával lezárult a rövid és gyászos emlékű meráni korszak Magyarországon.
23. ÁRPÁD-HÁZI SZENT ERZSÉBET Erzsébet 1207-ben született II. András magyar király (uralkodott: 1205-1235) és Gertrúd meráni hercegnő harmadik gyermekeként. 1211-ben Thüringiából követség érkezett Magyarországra, hogy az őrgróf, Hermann megbízásából magukkal vigyék a magyar királyi házaspár alig négyéves leányát, Erzsébetet az őrgróf fia, Lajos jegyeséül. II. András és Gertrúd olyan káprázatosan gazdag hozományt adtak és küldtek ajándékul Erzsébettel együtt pénzben, kincsekben, textíliákban, amilyet Thüringiában még nem láttak. Erzsébetet a német grófi udvarban nevelték, részint németül tanult, másrészt a vallás és a hit kérdéseiben szerzett jártasságot. Sorsa 1216-ban majdnem zátonyra futott, mivel a kiszemelt jegyese meghalt. Leendő apósa, Hermann őrgróf ekkor már idősödött, s így nem tudta megvédelmezni Erzsébetet a feleségével, a Wittelsbachházból származó Zsófia asszonnyal szemben, mivel ténylegesen ekkor már Zsófia uralkodott a grófságban. Az őrgrófné kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett Erzsébettel szemben, és sok esetben megalázta a magyar királyi sarjat. Az egyik Erzsébet-életrajz szerint Zsófia ilyen megjegyzéseket tett Erzsébetre: „Inkább a szolgálólányok közt volna a helyed.” Erzsébet már a magyar földre való visszatérés gondolatával foglalkozott, amikor a sorsa kedvezőbbre fordult. 1217-ben meghalt az idős őrgróf, és akkor előtérbe került a másodiknak született fiú, aki mint IV. Lajos őrgróf kezdte meg az uralkodást. Lajos ettől kezdve igazi támasza lett Erzsébetnek és 1221-ben feleségül is vette az akkor tizennégy éves lányt. Zsófia őrgrófné a későbbiekben sem kedvelte meg az Árpád-házi hercegkisasszonyt. Az elutasító viselkedés okára az Erzsébetről szóló életrajzok választ adnak. Erzsébet legfőbb bűne volt, hogy nem volt hajlandó utánozni „az udvari etikett kötelező, női mozdulatait: nem tipeg apró léptekkel, finoman, mint rangbeli társnői, hanem elfogulatlanul, természetes járással”, túl hosszúnak ítélt léptekkel jelent meg. Sőt elkövette a vétséget, hogy illetlenül sietni, sőt, futni kezdett, különösen, amikor jegyese, majd férje, Lajos elé ment. Az udvari etikett be nem tartásához tartozott még több, apróbb „vétek” is, amely az anyós, Zsófia szemében ugyancsak megbocsáthatatlan volt. Például Erzsébet kitűnően lovagolt, nemhiába volt Árpád-házi sarj. Férfiakkal is felvette a versenyt, hosszú időt töltött lóháton, férjét kísérve. Vagy – amikor az ottani illem azt kívánta, hogy a nők félrehúzódva étkezzenek -, Erzsébet a férje asztalához ült, s boldogan és szerelmesen élvezte Lajos társaságát. Erzsébetnek ezeken kívül még számtalan különcsége akadt: megtiltotta a szolgálóknak, hogy „úrnő”-nek nevezzék, a szolgálóknak tegezniük kellett őt, és a nevén Erzsébetnek szólítani. Nem akart mint ember, egyetlen más embernél sem több lenni. Anyósa, Zsófia őrgrófné, soha nem bocsátotta meg a távolról jött magyar lány viselkedését. Erzsébet 1222-ben a férjével együtt hazalátogatott Magyarországra, ahonnan négyévesen került el. Anyja, Gertrúd királyné már nem élt, de apja, II. András nagy örömmel fogadta lányát és vejét. Nagy utazásokat tettek a „gazdag magyar föld”-ön,
határtalan volt Erzsébet boldogsága. Amikor visszatértek Thüringiába, II. András bőkezű ajándékokkal látta el őket. Erzsébet és IV. Lajos őrgróf házasságából három gyermek született. A gyermeknevelés mellett Erzsébet egyre inkább a vakbuzgó hit felé fordult. Kislánykorától kezdve szívesen látogatta a templomokat, s egészen fiatalon megérintette a keresztre feszített Jézus Krisztus képe. Ez az élménye végigkísérte egész életén. Már férjes asszonyként egyszer a templomban „anyósa és sógornője nagy megbotránkozására, a mise alatt levette fejéről az aranykoronát”. Tettét azzal indokolta, hogy ő nem hordhat aranykoronát a Megváltó színe előtt, mert Krisztus fején csak töviskoszorú van. Ez volt az első stációja „égi jegyességének”, „érezte, küldetése van, ő a menny követe”. Erzsébet életét – noha gyermekeiről jó anyaként gondoskodott -, egyre inkább átszőtte a „küldetés” tudata, hogy a szegényeken és elesetteken segítenie kell. A saját vagyonát pénzzé tette, s abból alamizsnát, élelmet és ruhát osztott a rászorulóknak. Erzsébet az anyósa családja körében a viselkedésével kiérdemelte „a tékozló” jelzőt, aki „szórja az alamizsnát”. A szegények között azonban annál nagyobb volt a megbecsülése, szerették őt és rajongtak érte. Erzsébet lelkületét ez a szegények sorsa iránti „földöntúli” elhivatottság töltötte be. Szerencséje volt, hogy a férje minden, „nem evilági” cselekedetében megvédte őt a saját családja ellenében is. Erzsébet életében több olyan cselekedetéről tudunk, ami az iránta ellenséges környezetében megdöbbenést váltott ki. E cselekedeteit csak férje, Lajos értette meg igazán. Például, amikor leprás beteget fektetett férje ágyába, e szerencsétlen emberben is a szenvedő Megváltót látta. Férje nem tiltakozott, maga is részese lett a feleségét körüllengő rendkívüliségnek. Erzsébet többször is felkelt alvó férje mellől éjszakánként, hogy imádkozzon. Lajos még ez ellen sem emelt szót, pedig megtörtént, hogy az asszonyt felébresztő szolgáló nem Erzsébet, hanem Lajos lábujját rángatta meg. Férje, IV. Lajos őrgróf a Szentföldre indult, de útközben Otrantóban megbetegedett, és 27 éves korában meghalt. A Szentföldről visszatérő lovagok vitték haza férje koporsóját, annak bebalzsamozott csontjaival. Erzsébet felnyittatta a szeretett férje koporsóját, s a következő szavak kíséretében kitörő zokogással borult a földi maradványokra: „...férjem élete, édes közelsége, drága, vidám arca kedvesebb lenne nekem a világ minden öröménél, gyönyörénél, tisztességénél és élvezeténél. Szívesen élnék vele szegénységben, mennék vele minden áldott nap koldulni, csak láthatnám újból szeretett vonásait, örvendezhetnénk ismét olyannyira vonzó társalkodásának. ...Ám a Te akaratoddal szemben, én legdrágább Uram, nem áhítozom semmire sem...” Erzsébet a férje halála után végleg szembekerült az őrgróf-családdal: egyrészt megalázták folyton, másrészt kiforgatták a megmaradt vagyonából. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy elhagyta a boldogsága korábbi színhelyét, istállóban lakott, s fonással kereste kenyerét. Nem sokkal később az anyja, a meráni Gertrúd rokonsága nyújtott feléje segítő kezet. Marburgban talált menedéket, ahol „lelki vezetőjévé” „Marburgi” Konrádot nevezték ki. Erzsébet ekkor már végleg leszámolt a földi hívságokkal, és átadta magát a nem evilági életnek. Az életrajza szerint ebben az időben egyre több csodálatos gyógyulás történt az ő imádságai nyomán, bár ő óvakodott attól, hogy azt saját érdemeinek
tulajdonítsa. Rendkívüli tettei ellenére „lelki vezetője”, Konrád kemény büntetéseket mért rá, egyszer oly kegyetlen módon megkorbácsolta, hogy Erzsébet az eszméletét is elvesztette. Erzsébet nem tiltakozott, hisz ő már nem „földi lény”-nek érezte magát. Erzsébet 1231. november 17-én hajnalban rövid, kétheti szenvedés után hunyt el Marburgban. Utolsó szavai a legenda szerint így hangzottak: „Eljött az óra, mikor Isten magához hívja barátnőjét.” Halála után négy évvel, 1235. május 1-jén avatták szentté. A magyar királylányból „Germánia nemzeti szentje” lett, aki német földön a „Thüringiai” Szent Erzsébet nevet kapta. Csodatételei között a kötényében vitt adományok rózsává változtak, vagy csoda volt egyszer egy „esztergomi magyar kislány esete is, akit kivittek a sírjához Marburgba, már holtan, s aki ott, 30 nap után visszatért az életbe.” Az egykori Árpád-házi királylány, aki Krisztus előtt levette fejéről az aranykoronát, halálakor – példamutató élete következtében – elnyerte az „égi jegyesség” koronáját. A kereszténység Erzsébet személyében az önfeláldozó, családszerető, a szegényeket és elesetteket segítő, a betegeket istápoló, a csodatevő szent asszonyt tiszteli.
24. TOMAJ DÉNES NÁDOR és a muhi csata Tomaj nembeli Dénes fia, Dénes pontos születési idejét nem ismerjük, de vélhetően a XII. század utolsó évtizede táján láthatta meg a napvilágot. Apja, aki szintén a Dénes névre hallgatott, III. Béla királyt szolgálta. Dénes fia Dénes politikai és katonai pályafutása II. András király (uralkodott: 1205-1235) alatt kezdődött. Okleveles források szerint 1217-ben, II. András keresztes hadjáratakor, ő kísérte a gyermek Béla herceget Németországba, és később is többször hadakozott együtt Bélával. Tomaj Dénes 1224-ben királyi tárnokmester tisztséget kapott, majd Szolnok királyi vármegye ispánja lett. (Magyarország ekkor 72 vármegyéből állt.) 1228-ban II. András a Gertrúd királyné meggyilkolásában részes Simon bánt jószágaitól megfosztotta, s két erdélyi birtokát Dénes fia Dénesnek adta. Dénes 1233-ban II. András táborából átállt annak fia, Béla herceg, az ifjabb király hívei közé, és ott 1233-1234-ben az erdélyi vajda tisztségét viselte. 1233-ban a beregi egyezmény Béla általi elfogadásakor az oklevél Béla hívei között sorolja fel Tomaj nembeli Dénes vajdát. 1234-35 fordulóján Tomaj Dénes vette át a nádorságot, még II. András életében. Így ő lett a király után a második méltóság az országban, jogilag ő volt a király helyettese. 1235. szeptember 25-én meghalt II. András, október 14-én Székesfehérvárott a fiát, IV. Bélát koronázták királlyá, (uralkodott: 1235-1270 között). Az új királyi tanács tagja lett és megmaradt nádornak Tomaj Dénes. A király legelső dolgainak egyike volt, hogy még 1235-ben birtokadománnyal látta el Dénest, ezzel is kifejezve azt a bizalmat, amelyet iránta táplált. Dénes oroszlánrészt vállalt az új király birtok-visszavételi politikájának végrehajtásában. 1236-37-től aggasztó hírek érkeztek keletről, melyek szerint a tatárok Magyarország ellen készülnek. Ezen híreket megerősítette Julianus barát is. Az országnak a várható támadás elhárítására kellett volna készülnie, de a magyar előkelők a király birtokpolitikája, meg a kunok befogadása miatt semmilyen előkészületet nem tettek, sőt IV. Béla vereségét kívánták. „Királyával ellenséges állapotban volt Magyarország – írta Rogerius, a tatárjárás korabeli krónikása -, amikor karácsony (1240) táján híre érkezett, hogy az Oroszországgal határos magyar végeket elpusztították a tatárok.” Az előkelők azonban mesének minősítették a tatár veszedelemről szóló híradásokat. A király és környezete azonban tudta, és legalábbis 1240-1241 telén, miután a tatárok Kijevet elfoglalták, fel is fogta: nem vaklárma a tatárok közeledése, hanem fenyegető, sürgős intézkedéseket követelő valóság. Maga IV. Béla Dénes nádorral együtt személyesen járta végig a veszélyeztetett magyar-orosz határszakaszt a lengyel szélekig, és intézkedett az erődítési munkákról, fatorlaszok építéséről, az utak elzárásáról. A király Dénes nádorra bízta az orosz kapu (a Vereckei-hágó) védelmét. A nádor kicsiny seregével – talán ha néhány ezren voltak -, a természetes és mesterséges akadályok mögött várta a tatárok támadását. A tatárok három hadoszlopa támadta meg 1241-ben Közép-Európát. Az északi szárny Bajdár vezetésével Lengyelország déli területeinek gazdag városai ellen
vonult, a déli szárny Kádánnal az élen Erdélybe tört be, míg a fősereg Batu kán irányítása alatt a Vereckei-hágón nyomult be Magyarországra. A fő cél az volt, hogy a három hadoszlop Magyarország területén találkozzon. 1241. március 10-én a tatár fősereg előhada Sejbán (Sibán) alvezér vezetésével (aki Batu testvére volt) betört a Vereckei-hágón a Kárpát-medencébe, s a következő napokban Dénes nádor hiába igyekezett hősies védekezéssel útját állni a támadóknak: a tatárok a nádor majd minden emberét nyíllal és karddal megölték, maga Dénes is csak kevesedmagával tudott megmenekülni. A nádori védősereg az egyenlőtlen harcban elvérzett. Dénes négy napig éjjel-nappal lovagolt sebesülten a Budán tartózkodó IV. Bélához, hogy hírét vigye a vereségnek és a tatárok betörésének. A nádor sebesülten is csatlakozott a gyülekező királyi sereghez, és Pest előtt ismét megütközött a tatár portyázókkal, akiknek egy kisebb egységét legyőzte. Ugyanis a határon felállított fatorlaszok sem tudták megállítani a tatár áradatot. Tamás, Spalató város főesperese írta: „(a tatároknak) 40 ezer fejszésük volt, akik a sereg előtt jártak erdőket irtva, utakat egyengetve s minden akadályt elhárítva. A király által készített torlaszokon oly könnyen átjutottak, mintha nem roppant fenyők és tölgyek halmazából lettek volna építve.” IV. Béla Pest alól a királyi haddal Batu ellen indult. A seregben ott volt Dénes nádor is. A tatárok előőrse visszahúzódott a magyarok elől. A magyar sereg 1241. április 8-9-én tábort ütött a Sajó jobb partján, Ónod és Muhi környékén. A becslések szerint a két hadsereg közel azonos létszámú, mintegy 60 ezer fős volt, bár Sejbán a magyar sereget tartotta nagyobbnak. A magyarok – a király parancsára – nem szerteszét, hanem egy csoportban ütötték fel sátraikat. Körös-körül szekereket és pajzsokat állítottak, hogy táborukat így megerősítsék. Ez később végzetesnek bizonyult, mivel a magyar had a szekérvárban összezsúfolódott. A sátrakat a táboron belül egymás mellé állították fel, a sátrak köteleit úgy egymáshoz kötözték és bogozták, hogy maguk számára a táboron belüli utakat elzárták, s magán a táboron belül nem lehetett járni-kelni. A magyarok elhelyezkedése azért is rossz volt, mert míg őket a Sajó bal parti dombokról a tatárok szabadon kémlelhették, addig a magyarok nem láthatták a tatár tábort, és igazi erejét nem mérhették fel. 1241. április 10-én éjjel a Sajó bal partján táborozó tatárok megkísérelték a Sajó magyarok által őrzött hídján az átkelést. Dénes nádor, Kálmán herceg (IV. Béla öccse) és Ugrin érsek azonban csapataikkal visszaverték a támadást. Ezt követően a magyarok elbizakodottan nyugovóra tértek, csak a nádor, Kálmán herceg és Ugrin érsek virrasztottak a csapataikkal. 1241. április 11-én hajnalban Batu kán hadai nemcsak a hidat özönlötték el, hanem attól északra és délre is átkeltek a Sajón. A magyar táborban pánik tört ki a támadásra. A fent virrasztó kis létszámú magyar sereg (Dénes, Kálmán, Ugrin) nem tudta megakadályozni a tatárok folyón való átkelését. Visszaszorultak a magyar szekértáborba. Reggel nyolc órára a tatárok már teljesen körülzárták a magyar tábort, és megkezdték annak nyilazását, a sátrak közelébe kerülve tüzet dobtak azokra. A zsúfolt táborban a magyarok nem tudtak csatához felfejlődni, egyes csapatrészek kirontottak a tatárokra, de felmorzsolódtak a túlerővel szemben. Például a templomos rend mestere olasz vitézeivel mind egy szálig odavesztek.
A muhi csata végső soron nem is volt szabályos ütközet. A bekerített magyarok egyetlen kiutat láttak csak, kitömi a tatár gyűrűből. A tatárok folyosót nyitottak a menekülőknek, de üldözték őket, és nagy részüket megsemmisítették. Ekkor vesztette életét Ugrin érsek. A súlyosan sebesült Kálmán herceget sikerült kimenteni a harcból (a Dunántúlon azonban hamarosan belehalt a sebeibe). Elesett Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri, Jakab nyitrai, Rejnáld erdélyi püspök, Serefil fia András országbíró, Rátót Domokos tárnokmester, Gutkeled Miklós horvát-szlavón bán, és hősi halált halt Tomaj Dénes nádor is. III. Béla király szintén kitört a gyűrűből és Észak-Magyarországon át menekült. A kíséretében lévő kiváló lovagok életük árán is megvédték a királyt, mégpedig úgy, hogy lemaradozva feltartóztatták az üldöző tatárokat. Név szerint ismert az elesett hősök közül Türje Dénes fia Dénes lovászmester, Mohol fia Detre, Pók Móric fia Móric, Ákos Ernye, Huntpázmán Ivánka fia András és fivére, Tamás. A tatárok elözönlötték az országot, és megkezdődött a „tatárjárás”, a dúlás. Tomaj Dénes nádor és a többi hős Magyarországot védve halt dicső halált, emlékük mindörökre megmarad.
25. IV. BÉLA, a második honalapító Béla Árpád-házi herceg II. András magyar király és Gertrúd királyné gyermekeként 1206 novemberében született. Atyja, II. András 1205-1235 között uralkodott. Béla életének egyik megrendítő gyermekkori eseménye anyjának, Gertrúdnak az 1213-ban történt meggyilkolása volt – Béla ekkor még a hetedik életévét sem töltötte be. Amikor a királynégyilkos összeesküvés lezajlott, s II. András országos ügyekkel volt elfoglalva, Miska ispán vette magához a gyermek Bélát, és gyengéden nevelte, amiért 1214-ben birtokadományban részesült. 1214-ben az András-ellenes főúri csoport kikényszerítette, hogy Béla herceget megkoronázzák, mint ifjabb királyt. Ezzel egy újabb hatalmi központ (fejedelmi udvar) alakult ki, viszont Béla nem kapta meg kormányzásra az ország területének egyetlen szegletét sem. 1220-ban II. András összeházasította Bélát a nikaiai császár – Laszkarisz Teodor – leányával, Máriával. Házasságukból nyolc leány és két fiú született (köztük a későbbi Szent Margit és V. István király). 1220-ban a Béla körül csoportosult előkelők elérték, hogy II. András Bélának adta a dalmát-horvát hercegséget. Béla 1222-től kezdve magát isten kegyelméből királynak, Magyarország királya fiának és az egész Szlavónia hercegének címeztette. Ez az év – 1222 – attól is nevezetes, hogy II. András megkísérelte Béla herceget egy kedvezőbb házasság miatt a feleségétől elválasztani, de végül a pápa kibékítette egymással az apát és a fiút. II. András a fia ellen – vagy talán az őt körülvevő előkelők ellen – mindvégig ellenszenvet táplált, félt, hogy Béla és hívei a királyi koronát elragadják tőle. Ezért 1226-ban elvette Bélától a szlavón hercegséget, és Erdély hercegévé tette őt. Béla itteni tisztségéből következően kötött közelebbi ismeretséget a határon túli kunokkal, elősegítette megkeresztelésüket és a kun püspökség megszervezését. A térítő domonkos barátok hozták a hírt Bélának, hogy a távoli orosz pusztán magyarul beszélő nép él. Béla két expedíciót is küldött, hogy felvegye velük a kapcsolatot: 1232-ben négy domonkos barát tett eredménytelen utat, 1235-ben viszont az útra vállalkozó négy szerzetes közül egy, Julianus barát hírt hozott a keleten maradt magyarokról (sajnos őket hamarosan elsöpörte a mongol invázió!). Béla nem értett egyet apja birtokosztogató politikájával, minden társadalmigazdasági bajért a meggondolatlan, következetlen és a királyi birtokokat eltékozló apját okolta. Hercegként, az adományokból nem részesülő előkelőket maga mögött tudva, fő célja a királyi birtokok visszavétele, a III. Béla kori birtokszerkezet és hatalmi rend visszaállítása volt. 1228-ban apját rákényszerítette a birtokadományok egy részének visszavételére, de a folyamat 1232-re leállt. Amikor II. András király 1235. szeptember 21-én meghalt, elsőszülött fia, Béla – IV. Béla királyként – akadálytalanul foglalhatta el Magyarország trónját. Első tettei közé tartozott, hogy leszámolt ellenzékével: egyeseket megvakíttatott, másokat bebörtönöztetett, királyi birtokokat vett vissza. Szinte rögeszmésen törekedett a királyi tekintély erősítésére, még a külsőségekben is. Megtiltotta például, hogy a
király jelenlétében az előkelők és alattvalók leüljenek, kivéve a főpapokat, s azokat, akik e királyi kegyet elnyerték. (Az előkelők székeit is elégettette emiatt.) Trónra kerülése után IV. Béla hozzákezdett régi terve megvalósításához, a királyi birtokok széles körű visszavételéhez. Ezúttal az egyházak kezére került ingatlanokat sem kímélte. Amint mind több és több birtok jutott a király tulajdonába, úgy lett egyre nagyobb országszerte az egyházi és világi birtokosok elégedetlensége. Ezt még csak fokozta a kunok 1239-ben Magyarországba való befogadása. Ilyen országos közhangulatban tört 1241 tavaszán az országra Batu kán tatár serege. A támadás elleni védelmet nem sikerült megszervezni, s 1241. április 11-én a muhi pusztán a királyi sereg katasztrofális vereséget szenvedett. IV. Béla is csak alig tudott elmenekülni. A tatárok előli futása egészen Dalmáciáig tartott, miközben 124142-ben a tatárok az egész magyar földet feldúlták. 1242 márciusában a tatárok rendezetten kivonultak a kirabolt, elpusztított országból. Egyik véleménycsoport szerint az Ögödej nagykán halála miatti nagykán-választás motiválta a tatár elvonulást, a másik – valószínűbb – vélemény szerint a sajátos tatár haditaktika volt az ok, amelynek lényege, hogy első ízben, a tartós hódítás helyett megelégedtek a rablással, gyilkolással, bízva abban, hogy a megalázott ország ezután önként behódol. III. Béla ismerte ezt a taktikát: ezért 1242-től a további életében a tatárok második támadásának kivédésére készült. Az országba visszatérve először rendet teremtett, leszámolt a rablóbandákkal, majd alapjaiban változtatott a korábbi politikáján. Újra birtokok adományozásával állította maga mellé a nemességet, de adományait mindig valamilyen megbízáshoz, szolgálathoz kötötte. A legnagyobb birtokosokat védhető kővárak építésére kötelezte, s arra, hogy hadsereget tartsanak, amelynek szükség esetén csatlakoznia kellett a királyi sereghez. 1242 és 1250 között tizenhat új vár épült, s ennek egyharmada volt a királyé; 1260-1270 között pedig újabb huszonkilenc várral erősödött az ország (ebből egyötöd rész volt királyi). A folyamatosan erősödő bárói csoporttal szemben IV. Béla megpróbált a köznemesekre támaszkodni. Az Aranybulla 1267-es megújítása során ügyelt e réteg érdekeire, támogatta a bárókat is ellenőrizni képes nemesi megye megerősödését. Kiváltságokat adott a városoknak is, uralkodása a magyar városalapítások első nagy korszaka. IV. Béla a külpolitikáját az ország védelmére alapozta, hogy egy újabb tatár támadást el tudjon hárítani. Ennek érdekében 1246-ban újra befogadta Magyarországra a kunokat, akiket az Alföld közepére telepített, sőt István fiát is egy előkelő (fejedelmi) lánnyal, Erzsébettel házasította össze. Háborúzott az osztrák herceggel, és a cseh királlyal, de végül is nagyobb nyereség vagy veszteség nélkül békét tudott velük kötni. IV. Béla 1246-tól részt adott a királyi hatalomból – miként neki II. András – a legidősebb fiának, István hercegnek. Előbb szlavón herceggé, majd Erdély kormányzójává tette, 1262-től pedig István „ifjabb király” címet kapott. Az 1260-as években több fegyveres összecsapás is történt IV. Béla és István herceg között. 1265 márciusában Béla vereséget szenvedett a fiától, ezt követően a pápa által is szentesített békét kötöttek egymással a Nyulak-szigetén (itt élt a későbbi Szent Margit hercegnő). Ez a békekötés szabályos hatalommegosztás volt, a dokumentumban még az egymás területére szökő bűnözőkről is rendelkeztek.
1269-ben meghalt IV. Béla kisebbik fia, Béla herceg, aki utódot nem hagyott hátra. A király is súlyos betegségbe esett, megtörten visszavonult a közélettől, és elmélkedő életet élt. Halálos ágyán a családját nem István, hanem II. Ottokár cseh király (aki a rokona volt) gondjaira bízta. III. Béla 1270. május 3-án, 35 évi uralkodás után 64 évesen távozott az élők sorából. Az egyik legjelentősebb Árpád-házi uralkodó volt. Nem csupán az uralkodásának ideje, de az elért eredményei is Szent István királyhoz teszik hasonlatossá. IV. Bélát második honalapítónak nevezte el a magyar közhagyomány, mert ki tudta vezetni Magyarországot a tatárjárás körüli erkölcsi-bizalmi válságból, a tatárdúlás után újra talpra tudta állítani az országot. Bélát még 1270-ben követte felesége, Mária. Mindkettőjüket Béla fiuk mellé temették az esztergomi ferences templomba. A temetkezési helyükre az alábbi latin vers került: „Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg – örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a királyi hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan.”
26. SZENT MARGIT, a nyulak-szigeti apáca „Boldogságos szűz Szent Margit királyi nemes nemzetből származott. Kinek test szerint való atyja a magyaroknak negyedik Béla nevű királya vala. Ő (nagyatyja) is harmadik András király, Szent Erzsébet asszonynak atyja. Őneki egy méhben feküdt atyjafia vala ötödik István király. Az ő anyjának neve vala Mária, görög császárnak leánya.” – így kezdődik a latin nyelvben íródott „Szent Margit legendája”. Margit, IV. Béla magyar király (uralkodott: 1235-1270) és Laszkarisz Mária nikaiai császárlány házasságából kilencediknek született gyermek volt. A tatárok nyilai elől menekülő szülők egészen az Adriai-tengerig futottak, s Margit nagy valószínűséggel Dalmáciában, Klisszában látta meg a napvilágot, 1242. január 27-én. A királyi pár – még világrajötte előtt – „Istennek ajánlotta” fel Margitot a tatár veszedelemtől való szerencsés megmenekülés esetén, ha az égiek megmentik Magyarországot a tatár pusztítástól. IV. Béla és Mária a tatárok Magyarországról való kivonulása után hazatértek, s fogadalmukat beváltva a kis Margitot először a veszprémi zárdába, majd tízéves korától kezdve a Nyulak szigetén lévő domonkos rendi apácakolostorba adták. A Buda és Pest között fekvő Duna-szigeten a kolostort IV. Béla éppen leánya kedvéért alapította, s a kolostor büszke is volt arra, hogy falai között él a király „legkedvesebb lánya”. A szigetet is róla nevezték el később Margit-szigetnek. A Margit-legenda elbeszélése szerint Margit nagyon szép leány volt, szépségének híre járt a közeli országokban, sokan feleségül szerették volna venni. Első alkalommal Ottokár cseh király jelent meg kérőként a királyi udvarban. Szülei kérlelték Margitot – ekkor még nem is tette le a végső, ünnepélyes, szüzességi fogadalmat -, de ő egy túlvilági létbe vetett hithez kapcsolódó fogadalomra hivatkozva ellenállt, pedig Ottokár el volt ragadtatva a hercegkisasszony szépségétől. Második kérője Anjou Károly volt, akit ugyancsak a fogadalomra hivatkozva kosarazott ki. Margit utálta a világi hiúságokat és gyönyörűségeket, s hallani sem akart semmilyen házasságról. Az apácakolostor iránt azonban nagylelkű volt. Oklevelek említik, hogy Margit kérésére vagy kedvéért a királyi pár, majd a trónörökös István, az ifjabb király adományokkal, kiváltságokkal halmozta el a zárdát. Ebből a gazdagságból azonban a királylány saját hasznára soha semmit nem fordított. Magának kegyetlenül szigorú sorsot szabott meg. Élete végéig úgy tekintette önmagát, mint Istennek ajánlott áldozatot, Magyarország oltalmára. Margit az „Úr jegyese” volt. Még kislánykorában Veszprémben játék helyett gyakran befutott a templomba, az oltár előtt imádkozott. Meglátva a feszületet, megkérdezte: „Ki az, aki a keresztfán van, és miért tárja szét a karját? Akkor elmagyarázták neki, hogy »ez Isten fia, s azért tárja szét a karját, mert felszögezték arra a fára, s ő ezt hagyta, mert szenvedéseivel az emberiséget meg akarta váltani a gonoszságtól.« E szavak hallatán Margit sírva fakadt, s ez a sírás gyakran zokogásba csapott át, és élete végéig elkísérte.” A legenda szent életűnek mondja Margitot, aki mindig térdre ereszkedett Jézus és Szűz Mária képe előtt, úgyhogy a sok térdepelés miatt térdének kalácsai megdagadtak és megkeményedtek. Életének minden napján örült, ha magát
megalázhatta, és az apácanővéreknek szolgálatot tehetett. A király leányaként ott főzött a konyhán, elmosta a tálakat és a fazekakat, és hordta a tüzelőt. Télen is ő tisztította a halat, ezért kezének bőre meghasadozott, s a vére kiserkedt. A róla szóló legenda elmeséli, hogy egyszer egy Szabina nevű nővér főzés közben a parázs közé ejtette a fazekat, amely kigyulladt. Szabina nővér csak sikoltozott, de nem mert a fazékhoz nyúlni. Akkor lépett be Margit, s amikor meglátta az égő fazekat, puszta kézzel megfogta és kivette az izzó parázs közül. És ekkor csoda történt: Margitnak a tűz sem a kezét, sem a ruháját nem égette meg. Margit alázatos volt nővértársaival szemben, ha valamelyiküknek meghalt a rokona, vele sírt és vigasztalta. Ha pedig a nővérek közül halt meg valaki, Margit addig nem távozott a testétől, míg el nem temették, hanem ott imádkozott a holttest mellett, s úgy megsiratta, mintha rokona lett volna. Margit csak az imádságban lelt boldogságot. Szemtanúk visszaemlékezése szerint főként akkor örült, amikor éjjelente felkelt, és magányos imáit végezte. Ilyenkor egy-egy nővér vigyázta, nehogy illetéktelenek tanúi legyenek éjszakai virrasztásainak. Ezek a társnők arról vallottak, hogy imádkozás közben Margit arca valami különös szépségben ragyogott. Volt olyan is, aki félt ilyenkor rátekinteni. Megemlítették azt is, hogy a királylány ima közben félhangosan suttogott, mintha valakivel társalgott volna, s amikor rákérdeztek erre a különleges társalgásra, ő csak elmosolyodott és félrevonult, anélkül, hogy válaszolt volna valamit. Nagyon szerette a szegényeket, és maga is szegénységben akart élni. Ruhája mindig szakadozott és foltos volt. Az ágya csak egy földre vetett gyékény volt, erre néha egy kődarabot tett párnának. Vezeklőövvel, korbácsolással gyötörte a testét, soha nem engedett pihenést magának. A zárda főnökasszonya így jellemezte őt: „Margit alázatos volt, engedelmes, mindig megtartotta a szabályokat, a legalantasabb munkát végezte, ócska ruhákban járt, sokat imádkozott.” Ez a jellemzés az aszketikus életet élő királylány legszínesebb jellemzése. A családjával tartotta a kapcsolatot, apja, IV. Béla többször is meglátogatta őt a Nyulak szigetén. Amikor IV. Béla és fia, az ifjabb király, István között fegyveres harc robbant ki a hatalomért, Margit imádkozott a békességért. Nem evett, nem aludt, „siralom éji és napi kenyere”, mert „kedves bátyja halálára igyekeznek”. Az imája nem volt felesleges, mert 1266-ban IV. Béla és István a Nyulak szigetén írták alá a békét. A kolostori élet, az önsanyargatás megtörte Margit gyenge testét, beteg lett és betegségének tizenharmadik napján az „Istennek ajánlott” szép királylány 1271. január 18-án, huszonkilenc esztendős korában meghalt. A legenda arról tudósít, hogy kincsesládájában vezeklőöveket találtak, egyiket vasból, valamint sündisznóbőrrel borított vesszőt, amellyel ostorozta magát. Találtak két nemezkapcát, melyek kétfelől hegyes vasszegekkel voltak kiverve, ezeket viselte Margit a lábán. A Margit-legenda csodálattal szól a szent szűzről, az erényességéről, alázatosságáról, jóságáról és Krisztus iránti szeretetéről. Leírja, hogy a halála pillanatában az „orcája csodálatos fényességgel megfényesedett, s olyan szép világosság támadt a szeme alatt, mintha egész arcát megaranyozták volna”. A legenda tudósítása szerint Margit halálát követően is számtalan csoda történt, amelyet neki tulajdonítanak: egy hétesztendős Benedek nevű fiúra omlott a pince, akinek mindene összetört és meghalt, de a gyermek atyja Margit koporsójához ment
és ott imádkozott, s mire hazaért, a gyermek újra élt; egy másik kilenc hónapos gyermek is meghalt, s mikor szülei Szent Margithoz imádkoztak és fogadalmat tettek, ez a gyermek is megelevenedett. A Margit-legenda írja a következő csodát is: „Ismét kezdetnek némely csodálatos dolgok Szent Margit asszonyról. Vala egy gyermek Felhévízett, aki kórságos vala és egész esztendeig gyötörvén. (A betegség) nagy sok éktelenséget tett vala e gyermeknek orcájában és szemeiben. Mikoron e gyermeknek szülei fogadást tevén, hoznák őket Szent Margit asszonynak koporsójához, az úton mind a sokaságnak előtte, kik ővelük jönnek vala, vőn tökéletes egészséget e gyermek. Ezenképpen örülvén az ő szülei, Úristennek és Szent Margit asszonynak beteljesíték az ő zarándokságukat nagy énekléssel.” Vagy hasonló módon Szent Margit gyógyította meg IV. László királyt (unokaöccsét) a halálos betegségből, mikor Lászlót betakarták Margit halotti leplével. Margit szentté avattatásának kérdése már halálát követően felvetődött. Életét pápai követek vizsgálták, de az avatás elmaradt, hiába kísérelte meg Károly Róbert, majd később Mátyás király is elérni ezt az akkori pápáknál. 1805-ben „Boldog”-ként tisztelték, s végül még számtalan próbálkozás után XII. Pius pápa 1943. november 19én kelt bullájával hivatalosan szentté nyilvánította.
27. KUN ERZSÉBET, „Magyarország királynéja és a kun császár leánya” Erzsébet 1239 körül született, valószínűsíthető, hogy Magyarországon. A krónikák két verziót is említenek családjáról: az egyik változat szerint Kötöny kun király lánya volt, annak a Kötönynek a lánya, akit IV. Béla magyar király (uralkodott: 1235-1270) a népével együtt befogadott Magyarországra, mivel a tatárok elől menekültek és velük az ország fegyveres erejét kívánta a magyar király gyarapítani. Kötöny kun királyt és családját Pesten 1241 márciusában – amikor a tatárok előőrse már a város előtt portyázott -, a tatárokkal való szövetség vádjával a magyarok megrohanták és felkoncolták. Állítólag Erzsébet a csoda folytán túlélte volna az öldöklést, amelyben egész családja odaveszett. Az országból dúlva kivonuló kunok Erzsébetet is magukkal vitték. A másik – Erzsébet családját illető – változat szerint Erzsébet a kunok vezérének, Szejhán hercegnek volt a lánya. Szejhánt és kun népét IV. Béla király 1246 körül visszafogadta Magyarországra, mivel úgy ítélte meg, hogy a tatárjárás után szükség van az országban egy újabb tatár támadás elhárítása érdekében a kunok katonai erejére. IV. Béla ez időben így írt a pápának: „Sajnos, most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, pogányokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sőt a kereszténység érdekében elsőszülött fiunkat kun leánnyal házasítottuk össze.” Itt Béla arra utal, hogy az ugyancsak 1239-ben született István fiát (a későbbi V. István királyt, aki 1270-1272 között uralkodott) az 1240-es évek végén – még gyermekkorban – Kun Erzsébettel házasította össze. 1246-ban, alig hétévesen, István már királyként és Szlavónia hercegeként szerepel, tehát IV. Béla már 1246 előtt királlyá koronáztatta elsőszülött fiát, ezzel is jelezve, hogy Istvánt tekinti trónja örökösének. Istvánt ettől kezdve ifjabb királynak nevezték. Így amikor István és kun Erzsébet serdületlen fiatalokként házasságra léptek, István már megkoronázott király volt, így Kun Erzsébet királyhoz ment feleségül, azaz királyné lett. Frigyük megpecsételte a magyar-kun szövetséget. István és Kun Erzsébet házasságából név szerint ismerve három leány és két fiú született. Legidősebb leányuk, Erzsébet 1255 táján látta meg a napvilágot, aki a Nyulak (Margit)-szigeti domonkos apácakolostor fejedelemasszonya lett később. Katalin 1256-ban született és 1268-ban I. Uros szerb király fiához, Dragutin Istvánhoz ment feleségül. A következő gyermek, az ismét leány Mária 1257 körül született és 1269-ben az Anjou-családból származó I. Károly nápoly-szicíliai királynak (IX. Lajos francia király öccsének) a fia, Károly salernói herceg jegyességre lépett vele. A házasságot 1270-ben megkötötték: e frigyből származtak az Árpádok után Magyarország trónjára került Anjou-királyok, Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos. Ugyanekkor egy másik házassági kapcsolat is létesült I. Károly király és István, akkor még ifjabb magyar király családja között. István fia, az 1262-ben született László – a későbbi IV. (Kun) László király (uralkodott: 1272-1290) – I. Károly leányát, Izabellát vette nőül. Kun Erzsébet és István ötödik gyermeke, András herceg 1268-ban született.
IV. Béla 1270-ben bekövetkezett halála után fia, István lett V. István néven a magyar király, s vele Kun Erzsébet pedig Magyarország királynéja. Ekkor már erőteljes főúri (bárói) csoportosulások igyekeztek jelentősen csorbítani a királyi hatalmat. 1272-ben is egy főúri akciót követően hunyt el váratlanul V. István. Történt pedig, hogy egy bárói csoport foglyul ejtette a tízéves László herceget, hogy felhasználja személyét apja, az erőskezű István király ellen. A király azonnal a fia kiszabadítására indult, azonban váratlanul megbetegedett, hívei a Csepel-szigetre vitték, ahol 1272-ben rövidesen meghalt. 1272. szeptember 3-án az alig tízéves László elnyerte Magyarország koronáját, IV. László (vagy ahogyan kun származású anyja miatt nevezték: Kun László) király lett. Tekintettel László kiskorúságára, mellette az anyja, Kun Erzsébet királyné mintegy kormányzóként (régensként) vett részt az ország ügyeinek intézésében. Kun Erzsébet ekkori pecsétje öntudatosan hirdette: „Magyarország királynéja és a kun császár leánya.” A királyi udvarban és az országban állandósult két bárói csoport – a Kőszegiek és a Csákok – harca a befolyásért, közülük Kun Erzsébet (és IV. László) hol az egyik, hol a másik tábort részesítette előnyben, halmozta el tisztségekkel és birtokadományokkal. Erzsébetnek, illetve a királynak nem állt a rendelkezésére tényleges fegyveres erő, így rá is voltak utalva a bárói „segítségre”. A hatalmi vetélkedés odáig ment, hogy 1274-ben IV. Lászlót és Erzsébetet Kőszegi Henrik és Gutkeled Joachim elfogták, hogy engedményeket csikarjanak ki tőlük. Az ellentábor, Csák Máté és Péter, szabályos belháború és fegyveres harc után szabadította ki a királyt és az anyakirálynét a riválisok kezéből. A Kőszegiek később András herceget – Erzsébet fiatalabb fiát – is elfogták, de engedmények fejében szabadon bocsátották. Az 1270-es években szinte évente más-más bárói csoport jutott befolyáshoz, mivel Erzsébet és IV. László önálló királyi erőforrások nélkül tehetetlenek voltak a lassan „kiskirállyá” váló főurakkal szemben. Ezért is következhetett be, hogy IV. László király igazán csak anyjának népe, a kunok között érezte jól magát, noha a kunokkal is összeütközésbe került. Kun Erzsébet halálának évét nem ismerjük, de az 1270-es évek végétől nem említik nevét a krónikák, tehát halála 1280 körülre tehető. Ezt az időpontot valószínűsíti az is, hogy amikor a magyar-kun ellentétek kiéleződtek, 1282 augusztusában a hód-tavi csatában a kunokat a magyarok legyőzték – nyilvánvalóan Kun Erzsébet ekkor már nem élt, mert ellenkező esetben IV. Lászlónál fellépett volna népe érdekében és a fegyveres összecsapás ellen. Kun Erzsébet élete a magyar nép történetének olyan időszakához kapcsolódik, amely sorsdöntő volt: a tatárjárás, az ország újjáépítése és megerősítése, harc a feudális anarchia ellen. Fia, IV. (Kun) László volt az utolsó előtti Árpád-házi magyar király.
28. CSÁK MÁTÉ, a morvamezei csata hadvezére Csák Máté 1230 körül született, a honfoglaló Szabolcs vezértől származó Csák nemzetség tagjaként. Nemzetsége hatalmas és folyamatosan gyarapodó birtokokkal rendelkezett Nyugat-, Északnyugat-Magyarországon. Atyja – akit a szakirodalom I. Máténak nevez – IV. Béla király (uralkodott: 1235-1270) asztalnokmestere, s emellett temesi, majd nyitrai ispán volt; 1242-ben pedig már királyi tárnokmester, később nyitrai, pozsonyi és soproni ispán. A tisztségekkel való elhalmozás mellett jelentős birtokadományokban is részesült. II. Csák Máté a testvérével, Csák Péterrel együtt szintén IV. Béla király udvarában kezdte a szolgálatot és a katonáskodást. Később mindketten csatlakoztak István ifjabb királyhoz, s az 1260-as években annak biztos támaszai voltak. Az 126465. évi belháborúban katonailag támogatták Istvánt IV. Béla ellenében. Az 1265. márciusi isaszegi csatában kitüntették magukat és hozzájárultak István győzelméhez. Máté egyike volt tehát az 1270 májusában trónra lépett V. István király leghűségesebb nagyúri párthíveinek, akit az uralkodó sokéves szolgálati „fizetségéül” jutalmazott az erdélyi vajdai (és az e tisztséghez kapcsolódó szolnoki ispáni) méltósággal. Ezt a pozíciót két éven át megszakítás nélkül betöltötte, s mivel Máté V. István alatt utolsó alkalommal 1272. augusztus 3-án szerepel oklevélben erdélyi vajdaként és szolnoki ispánként, királya pedig 1272. augusztus 6-án meghalt, így e tisztségeket V. István uralkodásának egész ideje alatt birtokolta. Csák Máté 1271-ben fegyveresen részt vett a II. Ottokár cseh királlyal vívott háborúban. 1272-ben V. Istvánt a kiskorú fia, IV. (Kun) László (uralkodott: 1272-1290) követte. Helyette az anyakirályné Kun Erzsébet próbálta az országot vezetni. Ekkorra két nagyobb főúri (bárói) csoport vetélkedett a minél nagyobb befolyásért, a Kőszegiek és a Csákok, ez utóbbiak élén Máté és Péter állt. Ettől kezdve egy évtizeden át hol a Kőszegiek, hol a Csákok álltak IV. László király mellett, s gyors ütemben váltották egymást az udvari méltóságokban. II. Csák Máté 1272 novemberében szlavón bán, majd 1273 nyarától országbíró, s egyszersmind viselte az északnyugat-magyarországi Bánya ispáni címét is. Élete során – legalábbis formálisan – mindig kitartott IV. László mellett, azaz királyhű volt. Természetesen más főurakhoz hasonlóan nagy gondot fordított a birtokai gyarapítására. Máté 1273-ban királyi parancsra harcolt Stájerországban és Karintiában II. Ottokár cseh király ellen. 1274-ben, amikor IV. Lászlót és anyját, Erzsébetet a rivális Kőszegi-tábor elfogta, Máté és Péter testvére szabadították ki őket börtönükből. Vagy 1276-ban, amikor az ellentábor elfogta IV. László testvérét. András herceget, hogy kijátszhassák a király ellen, Csák Máté és Péter a Fejér megyei Polgárdinál szabályos csatában győzték le az ellentábor haderejét. Máté a szolgálataiért újabb tisztségeket és birtokokat nyert el: 1274. szeptemberben újra erdélyi vajda (és ezzel együtt szolnoki ispán), majd 1275. decemberben tárnokmester. 1276-ban egy évre kiszorult a királyi udvarból, de 1277.
novemberben soproni, vasvári és mosoni ispán, majd az év végén a báni méltóságot is megszerezte ezekhez. 1278. júniusban soproni és bányai ispánként szerepel. Közben Csák Máté jelentősen növelte birtokait Komárom, Pozsony és Trencsén megyékben. 1278-ban ismét kiéleződött a harc II. Ottokár cseh királlyal, akivel a megelőző két évtizedben többször kellett Magyarországnak háborút viselnie. II. Ottokár harcba szállt a német-római császári címért is, amelynek során az ellenfele Habsburg Rudolf osztrák herceg lett. Rudolf a magyarokhoz fordult segítségért. IV. (Kun) László – elsősorban Csák Máté ösztönzésére – szövetségre lépett Rudolffal, és 1278 nyarán haddal vonult annak megsegítésére. 1278. augusztus 26-án az Alsó-Ausztriában lévő Morvamezőn, Dürnkrut falu mellett ütközött meg egymással a magyar-osztrák és a cseh sereg. A magyar sereget Csák Máté – talán ekkor már nádor – és Gutkeled István országbíró vezette. A szövetséges hadsereg húszezer, a cseh király serege legfeljebb tizenötezer főből állt, de ez utóbbinál erősebb volt a nehézlovasság. A magyarok a balszárnyon sorakoztak fel, nagyobb létszámuk miatt (kb. tizenhatezer fő) az arcvonal kétharmadát foglalták el. Rudolf serege, amely külön hadtestet képezett és nehézlovasságból állt, a jobbszárnyat alkotta. A szemben álló cseh sereg elleni támadást a magyarok kezdték, s mindvégig külön csatát vívtak a szövetséges osztrákoktól, mivel nem volt közös parancsnokság. A kun, majd magyar íjászok többórás pusztító nyílzáport zúdítottak az ellenség jobbszárnyára. Az íjászok ezután helyt adtak a Csák Máté és Gutkeled István vezette lovagi fegyverzetű csapatoknak. Ezek kemény kézitusában győzték le Ottokár seregének jobbszárnyát, amely hamarosan hátrálni kényszerült. A magyarok a cseh seregszárnyat szétverve, több kilométert nyomultak előre, és elérték Ottokár táborát. Vélhetően e harc során következett be az az esemény, amelyet később egy birtokadományozó oklevél említ: a lováról lebukó Csák Máté nádor életét egyik familiárisa, Osl nembeli Dénes mentette meg, aki a tettéért kapott birtokot. A másik szárnyon II. Ottokár áttörte Rudolf csapatainak arcvonalát, kis híján Rudolf is az ellenség kezébe esett. A döntetlenre álló csatát Csák Máté fordította győzelemmé, az előrenyomuló csapatai megsemmisítették a cseh tartalékot, majd oldalba és hátba támadták az előrenyomult cseh balszárnyat. A csatában Ottokár seregének nagy része megsemmisült és maga is elesett a harcban. A morvamezei csata megnyerésében döntő szerepe volt a magyar-kun seregnek és Csák Máté nádor seregvezetésének. A szakállat viselő, s ezért a borotvált arcú magyarok közül külső megjelenésével is kiváló Máté vitézsége még az ellenséges hadsorokban harcoló németeknek is feltűnt. A csatában a magyarok kiválóan alkalmazták a könnyű- és nehézlovasság kombinációját. Hosszas nyilazással pusztították az ellenfelüket, a nehézlovasság csak akkor támadott, amikor úgy vélték, hogy az ellenség sorai már eléggé meggyengültek. Ha a magyar nehézlovasság előkészítés nélkül támad, valószínűleg nehezebben bírt volna a cseh jobbszárnnyal. Az íjászok pedig nélkülük aligha érhettek volna el sikert. A magyar nehézlovasság kiváló teljesítményt nyújtott, melyet az osztrák krónikások is elismernek: a magyarok úgy harcoltak, mintha Franciaországban tanulták volna. Az osztrák krónikás számára ez azért lehetett meglepő, mert a magyar királyok külföldön harcoló seregeiben inkább a könnyűlovasság taktikájához voltak szokva.
A morvamezei győztes csata Csák Mátét a XIII. századi magyar történelem legkiválóbb hadvezérei közé emelte. Csák Máté 1278 decemberében egy oklevél tanúsága szerint nádor volt, de valószínűleg már hónapokkal korábban – talán a morvamezei csata idején is – betöltötte ezt a tisztséget, viselte a kunok bírája címet, s olykor-olykor feltüntették e címei mellett soproni és somogyi ispáni tisztét is. 1280 nyarán Aba Amadé bátyja, Finta lett a nádor, de 1282 elejétől ismét Csák Máté szerezte meg immár másodízben a nádori tisztséget, a király után legmagasabb világi közjogi méltóságot. Mintegy kétéves nádorságának az 1283-84-ben bekövetkezett halála vetett véget. Csák Máténak nem voltak örökösei, így hatalmas birtokait Péter testvérének fiai, Máté és Csák örökölték. Unokaöccse – III. Csák Máté – lett aztán a „kiskirályokat” kinevelő korszak legreprezentánsabb képviselője.
29. IV. (KUN) LÁSZLÓ, a „kiátkozott” király László az ifjabb király és erdélyi herceg István (IV. Béla fia) – a későbbi V. István király -, valamint Kun Erzsébet gyermekeként 1262-ben született. László kisgyermekkora az 1260-as években nagyapja és apja fegyveres harcba torkolló ellentétének idejére esett. Erről a gyermek még nem sokat tudott felfogni, de a hatalmi harcot érzékelhette. 1269-ben szülei a hétéves Lászlót eljegyezték Anjou I. Károly nápoly-szicíliai király leányával, Izabellával, aki két-három évvel lehetett fiatalabb nála. A házasságkötés 1270-ben realizálódott. Megjegyzendő, hogy a középkorban jellemző volt a kisgyermekek közt politikai érdekből kötött házasság. László helyzetében 1272-ig nem következett be változás, vélhetően a „férfias” stúdiumokat, a fegyverforgatást és a vadászat alapelemeit tanulgathatta. Apja – V. István (uralkodott: 1270-1272) – sem királlyá nem koronáztatta életében, sem területi hatalommal nem ruházta fel, csak mint a királyi család tagját illette meg a hercegi cím. 1272-ben V. István politikai ellenfelei Gutkeled nembeli Joachimmal az élen foglyul ejtették László herceget, hogy kijátsszák őt apja ellen. V. István fia kiszabadítására indult, de megbetegedett és váratlanul meghalt. A főurak Lászlót Székesfehérvárra vitték és 1272. augusztus 6-a után nem sokkal királlyá koronázták IV. László néven. László ekkor még csak tízéves volt, ezért helyette anyja, Kun Erzsébet uralkodott régensként. Azaz, csak uralkodott volna, mert a tényleges hatalom a királyi tanácsban részt vevő bárók és püspökök kezében összpontosult. Két nagy főúri csoportosulás állt szembe egymással: Gutkeled Joachimé és Kőszegi Henriké, valamint a másik oldalon a Csákoké, élükön Máté és Péter. Attól függően, hogy melyik csoport kerekedett felül, változtak az ország fő tisztségviselői, és módosult a „királyi” politika is. Az ifjú király és anyja nem tudott tevőlegesen beleavatkozni az események alakulásába. A királyi hatalom gyengülését mutatja, hogy Kőszegi Henrik IV. Béla király unokáját, Béla herceget büntetlenül megölhette, birtokát – Macsót és Boszniát – pedig a főurak egymás között osztották fel. Szinte félévente-évente változott a legfontosabb országos tisztségviselők (nádor, tárnokmester, bán, ispán) személye, attól függően, hogy melyik főúri tábor tagjai alkották a királyi tanácsot. IV. László és Kun Erzsébet pedig tehetetlen bábként sodródott az eseményekkel. Olykor megalázó helyzetbe is kerültek a királyi család tagjai. Így 1274-ben, amikor Henrik és Joachim elfogták IV. Lászlót és Erzsébet anyakirálynét. A rivális főúri csoport, a Csákok szabadították ki az uralkodót. Később Kőszegiék László öccsét, András herceget kerítették kezükre, hogy kijátsszák őt a király ellen. Ismét a Csákok léptek fel ellenük és szabályos csatában győztek a Fejér megyei Polgárdinál, kiszabadítván András herceget. A csatában elesett Kőszegi Henrik is, azonban fiai tovább vitték az apa politikai irányvonalát. Újabb polgárháború 1276-ban sújtotta a Dunántúlt, amikor Csák Péter vandál módon feldúlta Veszprémet, mivel annak püspöki székén Kőszegi Henrik egyik fia ült. A Drávántúlon a Kőszegiek egy helyi családdal, a Babonicsokkal hadakoztak, s a Kőszegieknek segítséget vivő Gutkeled
Joachim ebben a belháborúban vesztette életét 1277-ben. Az ország más részei is belháborúktól voltak zajosak. IV. László 1277-ben – tizenöt éves korában – átvette anyjától az ország kormányzását, de az elindult anarchiát nem tudta kezelni. IV. László az udvarában akkor éppen a legnagyobb befolyással rendelkező Csákok ösztönzésére a Habsburg Rudolf és II. Ottokár cseh király konfliktusában az osztrák herceg mellé állt. Az 1278. augusztus 26-án sorra került morvamezei csatában a két rivális magyar főúri csoport vezetői – Csák Máté nádor és Gutkeled István országbíró – vezényelték a magyar sereget, és döntő módon hozzájárultak Rudolf győzelméhez. A csatában II. Ottokár is elesett. IV. László magyarországi helyzetét a győztes csata sem változtatta meg: a belháborúk tovább folytak. A király egyre kisebb kedvvel egyensúlyozott az egymás ellen harcoló főurak között. Talán kun származása miatt sem viselte el a kötöttségeket, nem szerette a formaságokat, nem tűrte, hogy korlátokba ütközik. Egyre inkább a félig még nomád kunokra támaszkodott, kun főemberekkel, kun testőrséggel vette magát körül. Gyakran vendégeskedett a kunoknál, sátorban lakott, szinte pogány módra élt. A kunokat megtéríteni igyekvő egyháziakkal és a főurakkal is összeütközésbe került. 1279-ben a kunok ügyének vizsgálata miatt Magyarországra érkezett pápai legátusként Fülöp fermói püspök. A főpap a kunok megkeresztelését és letelepítését erőszakolta, ami nem tetszett IV. Lászlónak, ezért az intézkedéseket vonakodott végrehajtani. Erre Fülöp Lászlót kiközösítette az egyházból, az országot pedig egyházi átok alá vetette. 1280-ban válaszul a király a pápai követet elfogta és a kunok kezére adta. A főurak viszont Aba nembeli Finta vezetésével IV. Lászlót ejtették fogságba. Végül a pápai legátus és László kiegyezett, mindkettőjüket szabadon bocsátották, László pedig megkezdte a kunokat érintő intézkedések végrehajtását. A királyban csalódó kunok felkeltek ellene, de 1280-ban (vagy mások szerint 1282-ben) László a Hódmezővásárhely melletti hód-tavi csatában legyőzte őket. 1281-ben a pápai megbízott elhagyta az országot, László pedig továbbra is a kunokra támaszkodott. Feleségét, Izabellát megalázta, nem élt vele, gyermekük sem született. László helyette kun lányokat tartott maga mellett szeretőkül, közülük Édnát kedvelte a legjobban. Szertelen életet élt, egyik leánytestvérét, majd egy másik rokonát is fegyverrel ragadta ki a kolostor falai közül, hogy férjhez mehessenek. 1285-ben tatárok támadtak az országra – már kortársi gyanú is megfogalmazódott, hogy IV. László hívta be őket -, de a főúri magánhadseregek legyőzték és kiűzték a tatárokat. Egyes töredékek viszont az országban maradtak, s László környezetében is feltűntek. Az 1280-as évek második felében egyre több konfliktusa adódott abból, hogy egyszerre volt magyar király, a keresztény magyar monarchia uralkodója, valamint a szabad életet kedvelő, kötöttségeket lerázó és el nem fogadó szabad kun. Megunta a főúri csapatok közötti „lavírozást”, zavarták a kötöttségek, kétségbe ejtették az eredménytelenségek. 1287-ben Lodomér esztergomi érsek ismét kiközösítette – „kiátkozta” – az egyházból, azonban László 1288-ban megkövette a főpapot és elfogadta feltételeit. Csak nem teljesítette azokat. László egyre kevésbé találta a helyét, még alapvető uralkodói feladatait sem látta el, például amikor Albert osztrák herceg betört 1289-
ben Nyugat-Magyarországra, nem sietett a védelemre, hiszen az ellenség az általa gyűlölt Kőszegiek birtokát dúlta. Egyéni sorsának tragédiája, hogy a szeretett kunjai ölték meg. 1290. július 10-én a Bihar megyei Kőrösszeg váránál kun összeesküvők – pontosan nem ismert okból – a sátrában meggyilkolták. A közeli püspöki székhelyen, Csanádon temették el. A gyilkosságot utolsó nádora, Mizse és Édna bátyja, a kun Miklós bosszulták meg, leszámolva a merénylőkkel. IV. (Kun) László kalandos életű uralkodó volt, nyugodtan lehetne a középkor botrányhősének is nevezni. Az utolsó előtti Árpád-házi uralkodóként nem tudott megbirkózni az előtte tornyosuló feladatokkal, a konfliktusokat nem volt képes feloldani, a kor problémái maguk alá temették a jobb sorsra érdemes királyt.
30. III. ANDRÁS, az „utolsó aranyágacska” III. András nagyapja minden valószínűséggel II. András magyar király volt (uralkodott: 1205-1235), nagyanyja pedig annak harmadik felesége, Beatrix. Ők 1234ben házasodtak össze, s frigyükből 1236-ban született meg István herceg. Mivel olyan hírek is keringtek, hogy Beatrix túlzott viszonyt folytatott Dénes nádorral, ezért többen már akkor feltételezték, hogy István ennek a kapcsolatnak a gyümölcse. Mindenesetre Beatrix, aki II. András 1235-ben bekövetkezett halálakor már áldott állapotban volt, német földre menekült és ott szülte meg fiát, akinek azért adta az István nevet, hogy azzal is hangoztassa: abból a nemzetségből való, amelyből a magyarok első királya, Szent István is származott. István herceget IV. Béla király (uralkodott: 1235-1270) soha nem ismerte el testvérének, így Magyarországon sem járt. István felnőve végigkóborolta egész Európát. Végül Velencében telepedett le, ahol feleségül vette a gazdag Morosini patríciuscsalád leányát, Tomasinát. 1265 táján fiúgyermekük született, akinek az András nevet adták, hogy ez is István apjára, II. Andrásra emlékeztessen mindenkit. István végrendeletében Andrásra hagyta a szlavón hercegi címet. Dúsgazdag családja (kiváltképpen apja halála után a nagybátyja, Albertino Morosini) a magyar királyi trónra szánt hercegként nevelte Andrást. A Velencében élő András herceget először 1278-ban hívták meg a magyar trónra a IV. (Kun) Lászlóval (uralkodott: 1272-1290) ellenséges Kőszegiek, ám ekkor csak a Balaton vidékéig jutott el, s hamarosan kiszorították az országból. Másodszor az 1280-as évek végén próbálták egyes főurak magyar királlyá tenni, de fellépésük nem sikerült. András tábora ekkor még gyengének bizonyult. Amikor 1290-ben a kunok meggyilkolták IV. Lászlót, s a magyar főuraknak a királyi trón betöltéséről kellett dönteniük, András neve már általánosan ismert volt köreikben. András mellett más trónigénylők is jelentkeztek. Habsburg Rudolf arra alapozta jelöltségét, hogy 1241-ben IV. Béla II. Frigyes császárnak hűbérül ajánlotta fel az országot a tatárok elleni hathatós támogatás reményében. Annak ellenére, hogy a német-római birodalmi segítség elmaradt, s az akkori pápa feloldotta IV. Bélát hűbéri fogadalma alól, Rudolf érvényesíteni akarta a vélt jogait. IV. Miklós pápa nem ismerte el András apjának II. Andrástól való „törvényes” származását, az Árpádházat magvaszakadtnak tekintette. A pápa az uratlan ország sorsáról intézkedve, mindjárt oda is ítélte a magyar trónt egyik hűbéresének, a nápolyi Anjou-családnak. Az V. István magyar király (uralkodott: 1270-1272) leánya, Mária királyné révén leányágon Árpád-házi leszármazott II. Károly nápolyi király fia, Martell Károly be is nyújtotta a trónigényét. Jelentkezett továbbá egy ál-uralkodójelölt is, aki IV. (Kun) László király 1278-ban meghalt öccsének, Andrásnak adta ki magát. Meglepetésre a sok ellenjelölttel szemben a magyar főurak és főpapok tizenhárom nappal IV. László halála után, 1290. július 23-án gyorsan királyukká koronázták „Velencei” Andrást. A koronát Lodomér esztergomi érsek helyezte András fejére, aki III. Andrásként lépett trónra. A koronázás időpontja arra mutat, hogy András már 1290 első felében Magyarországon tartózkodhatott, s nem IV.
László halálakor kellett Velencéből behívni. A legkülönösebb a főpapok egyértelmű támogatása volt, amely III. András haláláig töretlen maradt, annak ellenére, hogy a pápa András ellen foglalt állást. A magyar hatalmi elit egységes felsorakozását feltehetően az motiválhatta, hogy a Velencéből érkezett új uralkodó „gyenge” király volt, nem állt mögötte erős magyar csoport, továbbá sem a pápa, sem a német császár nem támogatta. A belső viszonylagos erőegyensúly és a kusza nemzetközi helyzet következtében III. András uralmát meglehetősen nagy egyetértés övezte az országban. Kevéssel koronázása után az uralkodó az óbudai gyűlésen esküt tett a nemesi szabadságjogok tiszteletben tartására, megígérte a nemesség gyűléseinek (országgyűlés) évenkénti rendszeres összehívását, a bárói hatalom kordában tartását, a jogtalan birtokadományok visszavételét, az engedély nélkül épített várak lerombolását, a köznemesség szerepének növelését a nemesi megyékben, s biztosította az egyház régi kiváltságait. A dekrétumban körvonalazott modell – a király az egyházzal és a nemesekkel együtt kormányoz – valósult meg a gyakorlatban is. Új típusú, rendinek nevezhető kormányzati rendszer honosodott meg Magyarországon, amelyet ÉszakItáliában megfigyelt formájában ültettek át magyar földre. Lényegében báróellenes front alakult ki. Rövid ideig úgy látszott, hogy az alapos, gondos uralkodó helytáll a nehéz időkben. III. András másik sürgős teendője volt az ország területi egységének helyreállítása: 1291-ben legyőzte Habsburg Albertet és visszaszerezte a nyugatmagyarországi várak jó részét, fellépett az Anjouk pártján álló délvidéki nagyurak ellen. Ekkor azonban a Kőszegiek, akik eddig III. Andrást támogatták, az Anjouk pártjára álltak. 1292-ben magát a királyt is elfogták. András hamarosan kiszabadult, de ezután haláláig szinte folyamatosan harcolnia kellett trónja védelmében. András a békétlen Délvidék (Szlavónia) élére hercegként tulajdon anyját, Morosini Tomasinát állította. Ezzel újra megjelent az országban az ún. dinasztikus országmegosztás. Ennek ellenére szinte nem volt olyan év, hogy a lázadás valamelyik országrészben ne jelentkezett volna. András uralkodása azzal telt el, hogy hol az egyik, hol a másik hatalmaskodó báró várait ostromolta, többnyire sikerrel, ám a győzelem után megbocsátott ellenfeleinek, hiszen a későbbi szövetségest látta bennük. Katonai akcióit az éppen megzabolázni akart főúrral ellenséges főurak támogatásával hajtotta végre, s így voltaképpen szereplőjévé vált az oligarchák birtokharcainak, s nem tudta érvényesíteni a királyi hatalom érdekeit. A nagyurak (bárók) sorra építették ki „kiskirályságukat”: Kőszegiek, Borsa Kopasz, Aba Amadé, Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, Csákok. 1297-ben az addig – legalábbis látszólag – királyhű Csák Máté is szembefordult az uralkodóval, s a következő években ő vált III. András fő ellenfelévé. Közben a trónkövetelő nápolyi Anjouk nyomása Martell Károly halála után sem enyhült. Jogai örökébe a kisfia, Caroberto (magyar királyként I. Károly vagy Károly Róbert) lépett. Az új esztergomi érsek, Bicskei Gergely is az Anjoukat támogatta. III. András feleségének, Fennena kujáviai (lengyel) hercegnőnek a rokonai nem tudták segíteni a királyt. Miután egy leánygyermeket – Erzsébetet – hátrahagyva a királyné meghalt, III. András 1297-ben Habsburg Albert leányát, Ágnest vette
feleségül. Új apósa támogatta, amit adandó alkalommal András viszonzott is. Ágnestől azonban nem született gyermeke. Az állandó belháborúk kimerítették az országot. Az 1298-ban Pesten tartott országgyűlés határozatai már Magyarország ingadozásáról, a bárók erőszakosságai miatt bekövetkező megsemmisüléséről, a lakóinak a kifosztottságáról beszélnek. Ezen a gyűlésen kimondták, hogy a király háromhavonta két-két püspököt és nemest tartson maga mellett. A XIII. század sötét fellegekkel búcsúzott Magyarországtól: bent a királytól egyre függetlenebbé való bárói részállamok, a tartományuraságok; kintről pedig a nápolyi Anjou Károly Róbert trónkövetelő, aki 1300-ban Dél-Magyarországra érkezett. III. András megnyerte a főpapokat és – a délvidékiek kivételével – a bárókat (még Csák Mátét is) a trónkövetelővel szemben. Esélye volt a hatalom megtartására, készült az összecsapásra. Ekkor váratlanul, 1301. január 14-én a budai várban elhunyt III. András. Utóbb elterjedt a hír, hogy megmérgezték, de ez nem igazolható. Alig 36 évesen távozott az élők sorából, s 1301-ben vele fiúágon, leányával, Erzsébettel pedig 1338-ban nőágon is kihalt az Árpádok dinasztiája. III. Andrást a budavári minoriták kolostorában temették el. A legszebb búcsúztatót két évvel halála után az egyik magyar főúr, Ákos nembeli István nádor írta róla: „Meghalt András, Magyarország jeles királya..., az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt..., halálát Rachel módjára siratván meg.”
BEVEZETŐ A XIV. század vészjósló viharfelhőkkel köszöntött Magyarországra, ugyanis 1301. január elején III. András király halálával magva szakadt az Árpád-háznak. Az országot ekkor a kezükben tartó tartományurak („kiskirályok”) különböző – az Árpád-házzal rokoni kapcsolatban álló – jelölteket támogattak. A küzdelemből több mint két évtizedes harc után I. Károly (Róbert) került ki győztesen, aki az 1320-as évekre legyőzte a tartományurakat és helyreállította Magyarország egységét. A nápolyi Anjou-dinasztiából származó I. Károly (uralkodott: 1301-1342), fia, I. (Nagy) Lajos (uralkodott: 1342-1382), majd Mária királynő (uralkodott: 1382-1387, társuralkodóként: 1387-1395) végiguralkodták a századot. Az Anjou-házi királyok alatt az ország nemcsak megőrizte önálló államiságát, hanem dinamikus gazdasági fejlődéssel, külpolitikai sikerekkel, kulturális gyarapodással ismét jelentős középeurópai „tényező” lett. Károly (Róbert) egy új nemesi, nagybirtokos réteget állított a királyság támaszává, amely mindenben – a banderiális haderőben is – segítette az uralkodót. Nagy érdeme, hogy az 1320-30-as években új alapokra helyezte az államháztartást, megnőtt a szerepe a regálejövedelmeknek, megreformálta a bányamonopóliumot, bevezette a harmincadvámot és az első állami adót, a kapuadót. Károly megteremtette az értékálló pénzt, az aranyforintot (váltópénz az ezüstgaras és a dénár volt). Mindezen lépések hozzájárultak az árutermelés, a pénzgazdálkodás megerősödéséhez, a kereskedelem és a városok fejlődéséhez. Magyarország ismét megerősödött és gazdag, befolyásos, tekintélyes európai állammá vált. I. (Nagy) Lajos, a lovagkirály az apjától örökölt tele kincstárat egy kicsit eltékozolta, költséges háborúkat vezetett. Az uralkodásának 40 éve alatt mindössze három békeévről tudni (1342, 1375-1376). Természetesen az ország korábban megindult gazdasági fejlődése tovább folytatódott, a XIV. század második felében a kézművesség kiteljesedésével együtt kezdtek kialakulni a céhek, jelentős volt a céhek közötti munkamegosztás is. I. Lajos 1351-ben megújította II. András Aranybulláját, ezzel együtt törvénybe iktatta a nemesi birtok elidegeníthetetlenségéről szóló „ősiség törvényét”, valamint a kilencedtörvényt. A király elősegítette a köznemesség és a városok fejlődését. Uralkodásának végére azonban ismét megerősödtek a bárók. I. Lajos a külpolitikában is sikereket ért el, részint a balkáni és dalmáciai hódításaival, másrészt azzal, hogy 1370-től lengyel király is lett. A XIV. század utolsó évtizedétől Zsigmond uralkodása alatt létrejönnek a rendi állam legfontosabb elemei, s a következő század első harmadában a bárói hatalmat is vissza tudta szorítani. A kultúrában a XIV. század legnagyobb eredménye az írásbeliség terjedése volt, 1358 körül keletkezett a magyarság addigi történetét feldolgozó Képes Krónika. I. (Nagy) Lajos egyetemet alapított Pécsett, Zsigmond pedig Óbudán. A század legszebb építészeti emlékei a gótikus stílusú királyi paloták, lovagvárak és templomok, valamint az azokat díszítő szobrok. E század szobrászatának csúcspontját a Kolozsvári testvérek, Márton és György érték el, kiemelkedő alkotásuk a „sárkányölő Szent György” lovas szobor. A magyar Anjou-kort jelentő XIV. század felvirágzást hozott az országnak, amely megalapozta a következő század Mátyás-kori reneszánsz fényét.
31. I. KÁROLY (RÓBERT) és az aranyforint Károly Róbert (olasz nevén Caroberto) 1288-ban született a nápolyi Anjou-családból. Nagyapja, II. Károly nápolyi király 1270-ben feleségül vette V. István magyar király leányát, Máriát. Ez a házasság lett az Anjouk magyar trónra formált jogának alapja. II. Károly 1290-ben, IV. (Kun) László halálakor magát tekintette a magyar trón örökösének. Később fia, Martell Károly salernói herceg javára lemondott a magyar koronáról. Károly Róbert Martell Károly és Habsburg Klementina gyermeke volt, Mária beoltotta az unokájába a magyar föld iránti érdeklődést. Amikor Martell Károly 1295-ben meghalt, a hétéves Károly Róbertet nyilvánították a magyar trón örökösének. Károly Róbertet ezt követően ennek megfelelően nevelték a leendő feladatra. Viszont cserébe megfosztották az apja révén reá váró nápolyi-szicíliai királyság trónjától, amit egész életében fájdalommal viselt. Károly Róbert 1300-ban a dél-magyarországi főurak hívására megjelent az országban, kész volt arra is, hogy III. Andrástól fegyveres harccal ragadja el a koronát. III. András azonban 1301. január 14-én váratlanul meghalt, s így megnyílt Károly előtt az út a királyi hatalomhoz, hisz a pápa is őt támogatta. 1301 első hónapjaiban Bicskei Gergely esztergomi érsek, az Anjouk feltétlen híve megkoronázta Károlyt, igaz, nem az ősi koronázóvárosban, Székesfehérvárott, s nem a Szent Koronával, mert azt III. András özvegye külföldre vitte. Hamarosan azonban kiderült, hogy a magyar országnagyok nem állnak mellette, mivel 1301 augusztusában II. Vencel cseh király fiát, Vencelt koronázták meg Székesfehérvárott királlyá. Károly Róbertnek távozni kellett Esztergomból, s a déli országrészre (Temesvár volt a központ) szorult vissza. Elkezdődött a szívós harc a királyi hatalom megszerzéséért. Az Árpád-ház kihalását követő éveket az interregnum („királyközi”) szóval is nevezik, ami király nélküli időszakot jelent. Az elnevezés nem pontos, mert Magyarországnak volt királya, több is, mint kellett volna, s voltak emellett még „kiskirályok” is, akik voltaképpen tartományúri hatalmat birtokoltak. Károly Róbert később is 1301-től számította az uralkodásának kezdetét. Károly és Vencel állt egymással szemben, de az őket támogató bárói csoportok tagjai csak a maguk hatalmát akarták növelni, így egyikük sem nyert teret. 1304-ben Vencel visszatért Csehországba és trónigényét átadta Ottó bajor hercegnek, akit 1305ben Fehérvárott szintén magyar királlyá koronáztak. Ottó igazi támogatókkal nem rendelkezett, Kán László 1307-ben Erdélyben letartóztatta, elvette tőle a koronát, azután futni hagyta, s Ottó Bajorországig meg sem állt. Károly Róbert tehát egyedül maradt a színtéren. Kezdettől fogva az ő esélyei voltak a legbiztatóbbak, mert a pápa és a magyar püspöki kar őt támogatta. Hívei számát folyamatosan gyarapította, s 1307-ben Budát is el tudta foglalni. 1307. október 10-én a rákosi országgyűlésen Károly Róbertet királlyá választották. 1308-ban a „kiskirályok” többsége – még Csák Máté is – elismerték Károlyt királynak. 1308. november 27-én a pesti országgyűlésen Károly Róbert szabad választás útján történt királlyá választását megerősítették.
Miután a Szent Korona Kán László kezében volt, ezért 1309. június 16-án új koronával koronázták meg Budán Károlyt. Ezután Gentile pápai legátus egyházi átok alá helyezte Kán Lászlót, mire ő némi alkudozás után 1310-ben a koronát átadta a királynak. Tekintettel arra, hogy a legitim magyar királyt a Szent Koronával lehet csak felkenni, így Károly Róbertet immár harmadszor (de végérvényesen most már!) 1310. augusztus 20-án Székesfehérvárott megkoronázták. Ekkor a hatalom ténylegesen még mindig a tartományurak kezében volt. Károly kénytelen volt egyezkedni e nagyurakkal. Színleg belenyugodott hatalma korlátozásába, de célja a királyi hatalom teljes helyreállítása volt. Udvarát Temesvárott tartotta, mely kiesett a bárók hatalmi köréből. Károly mellé álltak a közép-és kisbirtokosok, a kunok, de ez az erő még kevés volt ahhoz, hogy egyszerre verje le a „kiskirályokat”. Ügyes diplomáciával egyeseket maga mellé állított, s így egyenként igyekezett legyőzni ellenfeleit. Elsőként a Kassa városát ostromló Aba Amadé-fiak ellen lépett fel, akiket hatalmas sereggel támogatott Csák Máté is. Az 1312. június 15-én lezajlott rozgonyi csatában Károly Róbert nagy győzelmet aratott, az Amadé-fiak is elestek. Ez még nem volt döntő győzelem, de a királyság kiállta a próbát, folytatódhatott a harc. 1316-ban Kőszegi Jánost győzte le és elfoglalta Baranyát, Somogyot, Tolnát. 1317 elején a keleti tartományurak ellen lépett fel, vereséget mért Borsa Kopaszra. Még ez év őszén elfoglalta Csák Mátétól Komáromot és Visegrádot, majd a következő években még számos kisebb várat. 1321-ben meghódolt Erdély és meghalt Csák Máté, akinek tartománya behódolt a királynak. 1323 nyarán Károly Róbert az udvarával együtt Temesvárról az ország szívébe, az újonnan kiválasztott székhelyére, Visegrádra költözött. Az uralomért folytatott harc befejeződött. A hajdani oligarchák zöme földönfutóvá vált, váraik a király és hívei kezébe kerültek. Új arisztokráciát emelt maga mellé Károly Róbert: Szécsényiek, Drugetek, Garaiak, Debreceni Dózsa, Újlakiak, Bebekek, Lackfiak, Szécsiek és mások. A tőle függő új nemesség a királyság biztos támaszává vált. Növelte kötődésüket a királyhoz, hogy a nekik adományozottakon kívül a királyi birtokokból is részesülhettek, használati joggal arra az időre, amíg királyi tisztséget töltöttek be (ez volt a honorbirtok). A magánhadsereget tartó bárók a seregüket a saját zászlóik alatt vezethették (banderiális hadsereg). Károly Róbert egyik legfontosabb feladatának tekintette a gazdasági reformok bevezetését, hogy a királyi kincstárat feltöltse. Ebben a munkában kiváló szakember segítette, Nekcsey Demeter tárnokmester. Elsőként az értékálló magyar pénzt teremtették meg. 1325-ben firenzei mintára megkezdte az aranyforint (fiorino d’oro) verését. A pénz előlapján a firenzei liliom, hátlapján Keresztelő Szent János képe volt. Ezüstpénzt, garast is megjelentetett, előlapjára a trónon ülő uralkodó (ti. I. Károly), hátlapjára címere került, ezekből 16 ért egy forintot. 1323-tól dénárokat is veretett, amelyek ezüstből készültek. Az állandó értékű pénz bevezetésével megszűnt a kötelező pénzbeváltásból eredő haszon, a kieső jövedelmek pótlására további újításokra volt szükség: 1327-től Károly reformokat kezdett a királyi regálejövedelmek nagy részét adó bányászatban, 1336-ban pedig bevezette a kapuadót, amely az első rendszeres állami adó volt. A világ akkori aranytermelésének mintegy harmada, az ezüsttermelésnek pedig az ötöde Magyarországon történt. A pénzveréssel s a bányászattal kapcsolatos ügyek intézésére a király tíz pénzverő kamarát szervezett, amelyeket a tárnokmester és az
esztergomi érsek ellenőrzött. A forgalom növelését szolgálta a vámreform: a belső vámok jelentősége csökkent, a külső vámokat pedig egységessé tette a bevezetett harmincadvám. Mindennek következtében az Anjou-királyság pénzügyi helyzete megszilárdult, Károly Róbert igen gazdag uralkodó lett, ami növelte az ország erejét, tekintélyét, s a javakból a kultúra támogatására is jutott. Felvirágoztak a káptalani iskolák, az építészet (visegrádi királyi palota) és a szobrászat. Károly Róbert első felesége (1304) orosz hercegnő volt, a második Mária, a tescheni herceg leánya, a harmadik Beatrix, Luxemburgi János cseh király testvére, a negyedik Erzsébet, I. Ulászló lengyel király leánya. Korán elhunyt feleségei után csak az 1320-ban kötött negyedik házasságából születtek gyermekek: Károly, László, Lajos, Endre, István; és Kálmán (házasságon kívül). Károly Róbert az uralkodásának első szakaszában passzív külpolitikát folytatott. A déli védelmi rendszer erősítése érdekében Szerbiától és Havasalföldtől akart területeket elfoglalni. Mindkét ellenféllel szemben kudarcot vallott. 1330. november 9-12. között Basarab havasalföldi vajdától szenvedte el élete legnagyobb katonai vereségét a posadai szorosban. A sziklakatlanba zárt magyar sereg elvérzett, a király is csak a vele fegyverzetet cserélt Hédervári Dezső báró önfeláldozása révén menekült meg. Az 1330-as év tavasza is majdnem végzetessé vált Károly számára, ugyanis Zách Felicián merényletet kísérelt meg a királyi család ellen, amelyből szintén szerencsésen megmenekültek. Külpolitikai sikert jelentett, hogy 1333-ban Endre fiát elismerték a nápolyi trón örökösének, miután eljegyezte, majd feleségül vette a nápolyi király leányát, Johannát. A korszak nevezetes diplomáciai eseménye volt, amikor 1335 novemberében Károly Róbert Visegrádra hívta János cseh és Kázmér lengyel uralkodót. A fényes külsőségek között zajló királytalálkozón új kereskedelmi utakat jelöltek ki, amelyek elkerülték az árumegállító joggal rendelkező Bécset. A cseh és a lengyel királyt is sikerült a vitás kérdésekben megállapodásra bírni. 1339-ben Károly Róbertnek sikerült örökösödési szerződést kötnie Kázmérral: a német lovagrend elleni további magyar támogatásért cserébe kimondták, hogy ha Kázmér gyermektelen marad, a lengyel trónt Károly Róbert valamelyik fia kapja (így került később I. Lajos a lengyel trónra). 1342. július 16-án halt meg Károly Róbert, Székesfehérvárott temették el. 42 évet töltött Magyarországon, ebből több mint 20 évet fordított a tartományurak elleni harcra, és kerek 20 éve maradt, hogy a tartományuraságok romjain egy új berendezkedésű országot építsen fel. Károly Róbert állama is feudális állam volt, de annyiban különbözött az Árpádokétól, hogy ő hozta létre azt az államberendezkedést, amely már következetesen a megváltozott gazdasági viszonyok figyelembevételével épült fel, amely hozzáidomult a gazdasági fejlődéshez, az árutermeléshez és a pénzgazdálkodáshoz. Ő szerezte vissza Magyarország koronáját a tartományuraktól, és egy sok vonatkozásban új Magyarország alapjait rakta le, amelyre utódai építhettek. Belső nyugalmat, tele kincstárat s külpolitikailag is sikeres államot hagyott fiára, Lajosra.
32. DEBRECENI DÓZSA nádor, az „újnemes” Debreceni Dózsa születési helyét és pontos időpontját nem ismerjük, de későbbi élete alapján nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az 1270-1280 közötti években születhetett Kelet-Magyarországon, nemesi családból. Gyermek- és ifjúkora idején épült ki az országban a tartományúri, „kiskirályi” hatalom, amelynek az utolsó Árpád-házi királyok, IV. (Kun) László és III. András nem tudtak gátat szabni. Dózsa családja a Borsák (talán Borsa Kopasz) familiárisa lett, de az is lehet, hogy birtokaikat a nagyhatalmú oligarcha egyszerűen elragadta. Tény, hogy a XIII-XIV. század fordulóján Debreceni Dózsát a Borsák szolgálatában találjuk, ebből ítélve ekkor már felnőttkorban lehetett. A kor nemesi ifjaihoz hasonlóan Dózsa kiválóan megtanulta a fegyverforgatás és a hadászat, valamint az életmóddal járó vadászat minden csínját-bínját. Amikor 1301. január 14-én meghalt III. András király, és vele kihalt az Árpádház, a feudális anarchiától sújtott országban megjelentek a különböző főurak által támogatott trónkövetelők. Közülük elsőként a nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbertet koronázták Magyarország királyává, mégpedig 1301 első hónapjaiban. Vele szemben hamarosan a cseh Vencel is király lett, majd 1305-ben a bajor Ottó herceg is elnyerte az uralkodói címet. Károly Róbertnek először az ellenkirályokkal, s velük párhuzamosan, majd őket követően a tartományurakkal kellett leszámolnia. Károly Róbert 1300-ban mindössze 1200 zsoldost hozott magával Nápolyból, s csupán néhány délvidéki nagyúr csatlakozott hozzá. Tábora lassan növekedett csak olyan nemzetségek és családok tagjaival, akik a tartományuraktól sérelmet szenvedtek. Már a kezdeteknél, 1301-ben Károly Róbert mellé állt Debreceni Dózsa, aki jó katona volt és tehetséges hadvezérré vált. Ettől kezdve Debreceni Dózsa részt vett a hatalomért küzdő Károly Róbert szinte valamennyi háborújában. Ott volt 1302-ben Buda sikertelen ostrománál, majd Károly Róbert 1304. évi cseh hadjáratában, kitüntette magát az 1306-1307. évi magyarországi harcokban, amikor a király elfoglalta a Hont megyei Palajtát és a zólyomi erdőispánság várait (Zólyom, Dobronya, Lipcse), ezt követően Szepesvárat is. Debreceni Dózsa már seregvezérként vívta meg 1307-ben Esztergomot, s részt vett a még ez év nyarán bekövetkezett Buda elfoglalásában is. Vencel, majd Ottó távozásával Károly Róbert egyedüli királyként maradt az országban 1307-ben, de még másfél évtizedig kellett küzdenie a tartományurakkal, mire megtörte őket és helyreállította az ország egységét. E hosszú és sokszor véres harcban Debreceni Dózsa hűségesen szolgálta uralkodóját. 1307 októberében, azt követően 1308 novemberében Károlyt magyar királlyá választották, 1309-ben, majd végül 1310. augusztus 20-án véglegesen, a Szent Koronával is megkoronázták. Ez utolsó aktus már minden jogi formulának megfelelt. A hatalom azonban még csak névleges volt, vezéreivel – Debreceni Dózsával és másokkal a tartományurak ellen készült, hogy a királyi hatalmát elismertesse.
A XIV. század második évtizedében a magyar társadalom széles körei számára vált világossá, hogy a tartományurakkal szemben a királyi hatalmat képviselő Károly oldalán kell felsorakozniuk. Végső fokon széles egységfront alakult ki a társadalom különböző vagyoni helyzetű és jogállású elemei részvételével, akik egyformán a tartományúri hatalom bukását kívánták. Alapvetően ez a bázis biztosította annak a sok színtéren folyó harcnak a sikerét, amelynek során 1311-1323 között Károly Róbert katonailag legyőzte az oligarchákat. Károly a „kiskirályokkal” szemben új nemességet teremtett meg maga mellett. Többnyire nem a kialakult tisztségek, intézmények változatlanul való fenntartását tekintette elsődleges feladatának, hanem inkább egyénekben gondolkodott, a számára és az adott munkakör végzésére alkalmas személyeket helyezte kulcspozíciókba. Így több tisztségviselője – köztük a későbbi nádor, Debreceni Dózsa – került az ország vezető posztjaira anélkül, hogy előzőleg fontos szerepet játszott volna az államkormányzatban. Károly megbecsülte azokat a híveit, akik már 1301ben a táborába álltak és az összes háborúját végigküzdötték. Egy merőben új összetételű bárói rend született, amelynek tagjait önként vállalt hűség fűzte a királyhoz, neki köszönhették felemelkedésüket, pozíciójukat és vagyonukat, sőt mindennek megtartása is végeredményben a király személyéhez volt kötve. Károly Róbert 1311-ben először Csák Máté ellen fordult. Az 1311. szeptember 26án kelt oklevele arról tudósít, hogy az uralkodó megadományozta Debreceni Dózsát, mérlegelve szolgálatait és hűségét, kiváltképpen azt, hogy amikor a király a hozzá hű bárók társaságában erős haddal Trencsényi Csák Máté ellen indult, Dózsa az uralkodó seregének vezetőjeként érdemeket szerzett. A hadjáratról bővebb ismeretünk nincsen, de valószínűleg komolyabb foglalást, térnyerést nem sikerült elérni. Talán ez is hozzájárult, hogy 1312 tavaszán Károly Róbert más irányban próbálkozott: a Kassa városával összetűzésbe került Aba Amadé-fiak ellen vonult. Egyértelműen a város oldalára állt, és megtámadta az Amadékat. A mintegy 2000 fős seregével az északkeleti megyékbe nyomult, s április 10-én ostrom alá vette Sáros várát. Az Amadék Csák Mátéhoz fordultak segítségért, aki 1700 cseh zsoldosból és több familiárisának kontingenseiből álló sereget küldött, így az Amadék haderejével együtt a királlyal szemben erőfölénybe kerültek. Károly Róbert először Kassa irányában visszavonult előlük, majd 1312. június 15-én a Rozgony melletti völgyben szembefordult az oligarchák túlerejű seregével. Bár a források nem említik, de az előző évi hadjárathoz hasonlóan elképzelhető, hogy az uralkodó mellett a királyi hadat Debreceni Dózsa vezényelte. A völgyben felsorakozó sereg imádkozott, s a győzelemre vagy a halálra készült. A környező dombokról lezúduló ellenség megroppantotta a királyi dandárt. A rozgonyi csatát a krónikások tipikus lovagharcnak írták le. Az ellenfelek a centrumban keresték a döntést: a leghevesebb küzdelem a királyi zászló körül alakult ki. A zászlótartó elesett, a zászló az ellenség kezére került, de Károly Róbert – akinek az élete is közvetlen veszélybe került, ám a vitézei megmentették – a johannita lovagok zászlaja alatt folytatta a harcot. A források nem tudósítanak sem a szárnyakon vívott harcról, sem a nehézlovasság mellett más fegyvernem – kivéve a szepesi és kassai gyalogosok – jelenlétéről. A királyi had már nagy veszteségeket szenvedett, amikor a szepesi johannita lovagok nehézlovassága és gyalogsága, valamint a kassai gyalogosok két oldalról szinte
egyidejűleg megtámadták a már-már győztesnek látszó Amadé-sereget. Ennek vezérei, Balassa családbeli Miklós fia Demeter és Aba nembeli Szép Aba, valamint Amadé Miklós és Dávid is holtan maradt a csatatéren. A vezérek eleste megzavarta az oligarchák hadát, s noha még mindig túlerőben voltak, megfutottak a harctérről. A krónikás az ütközet keménységét az 1241. évi tatárjárás eseményeihez hasonlította, ami mutatja a csata véres jellegét. A rozgonyi csata még nem döntötte el a hatalom kérdését, de a „kiskirályok” elleni küzdelem fordulatának tekinthető: a király győzött, a királyság kiállta a próbát, a harcot folytatni lehetett. 1315-ben a cseh királlyal szövetségben Károly Róbert ismét Csák Máté ellen indított hadat, de a támadást az oligarcha visszaverte. 1317-ben Borsa Kopasz volt nádor vezetésével a keleti oligarchák fellázadtak. A szövetségben a Borsák mellett részt vettek az Amadék, Ákos nembeli István nádor fia, a zempléni Petenye fia Péter, Kán László fiai és mások is. A lázadást különösen veszélyessé tette, hogy IV. Béla szépunokája (IV. Béla Konstancia nevű lányának az unokája), András halicsi fejedelem személyében trónkövetelőt is állítottak Károly Róberttel szemben. A lázadók ellen vonuló királyi sereget ismét Debreceni Dózsa vezette. A több ezer fős Borsa-sereg nem tudta megállni a helyét a királyi had nehéz fegyverzetű lovasaival és kunjaival szemben. Az 1317 júliusában lezajlott debreceni csatában Debreceni Dózsa döntő győzelmet aratott. A lázadók vezetője, Borsa Kopasz a csata után először Adorján, majd Sólyomkő várába menekült, de a királyi csapatok ostrommal elfoglalták az erősségeket. A győzelem után Károly Borsa Kopaszt lefejeztette, a többi vezető vagyonát elkobozta. Debreceni Dózsa még 1317 nyarán Déva váránál legyőzte Kán László fiait és Ákos nembeli István fiát. 1317 őszén a keleti győzelem után Károly Róbert ismét Csák Máté ellen vonult. Oklevelek dátumaiból tudjuk, hogy az uralkodó serege 1317. szeptember 5-től november 3-ig, azaz csaknem két teljes hónapon keresztül ostromolta Csák Máté tartományának déli határán levő Komárom várát, s végül november 3-án el is foglalta a Duna menti erősséget. A királlyal együtt vettek részt az ostromban régi egyházi és világi hívei: Tamás esztergomi érsek, János nyitrai püspök, más főpapok, Debreceni Dózsa, a Rátótok, a Széchyek. 1318-ban Károly Róbert kinevezte Debreceni Dózsát erdélyi vajdává, aki még abban az évben a Kolozsvár környéki Topánál győzelmet aratott a király erdélyi ellenfeleivel szemben. Ezek a sikerek útját állták annak, hogy a nagyhatalmú oligarchák halála után (Aba Amadé, Kán László, Borsa Kopasz) a fiaik megtarthassák a tartományuraságot. Debreceni Dózsa erdélyi vajda 1320. augusztus 11-én Sirok vára alatt állíttatott ki oklevelet, vagyis ekkor folyt a Heves megyei erősség ostroma. A későbbi oklevelek együtt emlegetik a siroki és a füleki ostromot, így Fülek is 1320 nyarán került Debreceni Dózsa, illetve Károly Róbert kezére. Kipróbált és hű szolgálataiért a király 1321-ben Debreceni Dózsát nádorrá tette meg, azaz ő lett a király utáni második ember az országban. 1321-ben meghalt Csák Máté, s a birodalma felbomlott, majd meghódolt Károlynak. Lassan a két évtizedes harc után helyreállt az ország egysége. A sors fintora, hogy a mindvégig Károly Róbert mellett harcoló Debreceni Dózsa nádor éppen a nagy győzelem napjaiban 1322-ben örökre lehunyta a szemét. A király egyik legjobb
hadvezére távozott az élők sorából, de harca nem volt hiábavaló, a királyság megerősödött.
33. CSÁK MÁTÉ, Mátyusföld „kiskirálya” Csák Máté (a genealógiai megjelölés szerint III. Máté) nagy valószínűséggel 12601265 között születhetett. Apja Csák nembeli Péter, aki testvérével, II. Mátéval együtt IV. Béla, V. István és IV. (Kun) László királyok hatalmát támogatta. Az ő működésük alatt kezdett kialakulni a hatalmas Csák-birodalom. III. Máté neveltetése nem különbözhetett más főúri családok fiainak az életre való felkészítésétől. Ez nem szellemi, hanem fizikai felkészülést jelenthetett. Írni-olvasni nyilván nem tanulhatott meg, viszont már gyermekkorában ügyesen vadászhatott, és elsajátíthatta a szükséges katonai ismereteket, ifjúként megtanult eligazodni a kor bonyolult politikai erőviszonyai között. Apja és nagybátyja (II. Máté) 1283-84. táján haláloztak el. Tekintettel arra, hogy II. Máténak nem voltak örökösei, így az addigra már óriási méretű Csák birtokokat III. Máté és Csák nevű testvére örökölték. Csák Máté neve 1284 augusztusában fordul elő először egy birtokfelosztás ügyében készült oklevélben. Ezt követően 1291-ig nincs semmilyen megbízható híradás róla. Azt biztosan tudni, hogy IV. (Kun) László halála után az 1290. július 23án királlyá koronázott III. András (uralkodott: 1290-1301) híve lett. A királyhűség egyébként a Csákok körében – legalábbis formálisan – hagyomány volt. Máté 1291ben részt vett III. András osztrák hadjáratában, amelyben a magyar király egészen Bécsig nyomult előre. Stájer forrásból ismert, hogy a béketárgyaláson a 32 magyar megbízott között ott volt Csák Máté is. Máté 1292-1296 között királyi lovászmesteri tisztséget viselt, s ilyen minőségben kapott megbízást III. Andrástól 1292-ben, hogy a Kőszegi-családtól foglalja vissza Pozsony és Detrekő várát. Máté ennek eleget is tett, s a király megbízásából 1293-97ben Pozsony megyei ispán lett. Ettől az időponttól kezdve a Kőszegiek és Csák Máté között egy hallgatólagos megegyezés jött létre: a Dunától délre (Moson, Sopron, Győr megyék) a Kőszegiek, a Dunától északra (Pozsony, Nyitra és a felvidék) Csák Máté építheti tovább a tartományúri hatalmát. Az 1290-es évek első felében számos trónkövetelő lépett fel III. Andrással szemben. A déli országrész főurai a nápolyi Anjouk trónigényét támogatták, hozzájuk csatlakoztak a Kőszegiek is. Csák Máté kitartott II. András mellett, így nemcsak magas tisztségeket, hanem további birtokokat is kapott a királytól. Hamarosan azonban Máté is szembekerült az uralkodóval a mértéktelen birtokgyarapítási törekvései miatt. Ekkor elsősorban Trencsén megyében szerzett erőszakosan birtokokat vétel és csere útján (Vöröskő, Ugróc, Trencsén várai). Egy 1297. évi győri káptalani kiadvány „Trencséni” melléknévvel említi Csák Mátét, s e megnevezést egészen haláláig viselte. III. András 1296-97-ben nádori méltóságot ruházott Csák Mátéra, noha tudta, hogy erőszakos módon gyarapítja birtokait, de ennek ellenére szüksége volt Máté támogatására. Az 1297. év számos sikert hozott a királynak, így az menesztette Csák Mátét a nádori tisztségből és szakított vele. Máté ekkor már sok várral és saját katonasággal rendelkezett, s a király megbízásából ellene fellépő Hontpázmány nembeli Forgách-
ágba tartozó András-fiakat legyőzte, közülük kettőt megölt, birtokaikat, összes javaikat kiváltságleveleikkel együtt elvette (Nyitra megyében Gimes várát és más birtokokat). 1298-ban III. András számos főúrral, sőt II. Vencel cseh királlyal is szövetséget kötött, ezekből arra következtetni, hogy Csák Máté alakuló tartományuraságának elszigetelésére törekedett. 1299-ben több birtokvita révén tovább éleződött az ellentét III. András és Csák Máté között, Máté nemegyszer szembeszegült a királyi parancs teljesítésének, kimutatva, hogy a királlyal egyenrangúnak tekinti magát. Tartományúri hatalma Északnyugat-Magyarország hét megyéje (Pozsony, Nyitra, Bars, Komárom, Esztergom, Trencsén és Hont) területének jó részére kiterjedt, amelynek központja Trencsén vára lett. Innen nevezte egy 1297-es és egy 1300. évi oklevél Csák Mátét „Trencséni” (de Trenchinio) melléknévvel. Csák Máté 1300-ban csatlakozott III. András ellenében a nápolyi Anjou Károly Róbert trónkövetelő táborához, azonban még ez év őszén ismét III. András híveként említik a források. 1301. január 14-én azonban meghalt III. András, s vele kihalt Magyarországon az Árpád-ház, a trón megüresedett. Trónkövetelőként lépett fel Károly Róbert és Vencel cseh királyfi. Mindkettőjüket meg is koronázták 1301-ben magyar királynak, közülük Csák Máté Vencel koronázásán személyesen részt vett. Állásfoglalása érthető, hiszen tartománya a cseh király szomszédságában volt. Máté a csatlakozásáért újabb birtokokban részesült: egyfelől Vencel király (okleveleiken: László) oklevélben megerősítette minden addigi birtokában, bármilyen módon is szerezte azokat; másfelől a király egész Nyitra és Trencsén megyéből Máténak adományozta a királyi birtokokat és jogokat (pl. vámok). Csák Máté a bőkezű adomány után már csak névleg támogatta Vencelt, inkább a tartománya további bővítésével, igazgatásával foglalkozott. 1304 nyarán Vencel helyzete tarthatatlanná vált, ezért az apja sereggel tört be Magyarországra és hazavitte a fiát (aki 1306-ban meghalt). Csák Máté ekkor már Károly Róbertet támogatta. 1304 őszén Máté önálló szövetségben Habsburg Rudolffal és Károly Róberttel, részt vett a csehek elleni háborúban. E szövetségkötés is jelzi, hogy egyenrangúnak tekintette magát Károly Róberttel. Az 1305-1307 között szintén magyar királyként fellépő Ottó bajor herceget Máté nem támogatta, kivárt, hogy mi lesz a trónharcok végső kimenetele. Az 1301-1308 közötti éveket Csák Máté a tartománya további gyarapítására fordította: Trencsén központtal hatalmas, a királyi hatalomtól független tartományt szervezett. Fokozatosan uralma alá hajtotta Pozsony, Nyitra, Árva, Hont, Bars, Liptó, Túróc, Gömör és Nógrád megyét. Hatvan kisebb-nagyobb váron – köztük Trencsén, Tapolcsány, Léva, Visegrád, Dévény – lengett a Csákok oroszlános lobogója. Seregében, amely felülmúlta a tízezer főt, a familiárisok mellett ezerhétszáz cseh zsoldos is harcolt. Csák Máté tartományát elnevezték róla „Mátyusföld”-nek is, amely hatalma tetőpontján önálló országként funkcionált. 1308-ban Csák Máté csatlakozott a Károly Róbertet támogatók lassan növekvő táborához, s tárnokmesteri tisztséget kapott (az oklevelek azonban nádorként is emlegetik). Az együttműködés csak névleges volt, mivel Máté nem tagadta meg önmagát, birtokait és javait fegyveresen, erőszakosan igyekezett tovább növelni. Ezek miatt Gentilis pápai legátus 1311 júliusában kiközösítette, nemcsak Csák Mátét,
hanem tartományát is. Csák Máté azonban erre fittyet hányt, élete végéig szemben állt Károly Róberttel, s az egyházi tilalmat saját részről alkalmazott papokkal, fel nem szentelt egyházfiakkal kerülte meg. 1312-ben Csák Máté komoly fegyveres haddal segítette a Károly Róbert ellen fellépő Aba Amadé-fiakat, de az 1312. június 15-én megvívott rozgonyi csatában a király nagy győzelmet aratott. Károly Róbert ezzel Csák Máté előtt elzárta a keleti irányú terjeszkedés útját. Sőt amint hatalmát megszilárdította, 1315-ben fegyveres erővel támadt Mátyusföld ellen is, hogy katonailag felszámolja. Szövetséget kötött János cseh királlyal, s így két oldalról támadtak Csák Mátéra. Mivel támadásukat nem hangolták össze, Máté sikerrel állította meg a cseh támadást, és kiegyezett János királlyal, aki hazatért Csehországba. Károly Róbert ekkor, 1315-ben Visegrádot foglalta vissza, majd igen lassan csökkentette az oligarcha területét, s egy-egy hívét is maga mellé állította. 1317-ben a király Komárom várát is elhódította, majd kétéves szünet után 1320-ban Sirok és Fülek vára jutott az uralkodó kezébe. Csák Máté tartománya 1320 végén is még erős és szilárd volt, tehát Károly Róbertnek még hosszú harcra kellett számítania. A véletlen sietett ekkor a király segítségére. Amint a kortárs cseh krónika – a pontos dátumot megőrizve hírül adja, 1321. március 18-án váratlanul meghalt Csák Máté. A korábbi krónikák és oklevelek tanúsága szerint Csák Máté fia nem élte meg apja halálát, a leányáról szóló híradások pedig bizonytalanok. Így felnőtt korú közvetlen ági leszármazott híján Csák Máté tartományát apja leánytestvérének fia, Cseh István örökölte meg. Ő sem tudta azonban megtartani, mert Károly Róbert még 1321-ben sikerrel elfoglalta Mátyusföldet, a familiárisok meghódoltak a királynak, ezzel ismét helyreállt Magyarország egysége. Nagyhatalmú oligarcha, „kiskirály” volt Csák Máté, neve egy egész korszakot fémjelez, de halála után az erővel és erőszakkal teremtett tartomány széthullott.
34. ZÁCH KLÁRA, a tragikus sorsú nemeslány Zách (az oklevelekben Záh) Klára az 1310-es évek elején születhetett a Zách nemzetség Nógrádban lévő birtokán. Apja, Zách Felicián jómódú nemes úr volt, aki az 1310-es években Csák Máté tartományúr, vagy más szóval „kiskirály” vezető emberei közé tartozott. Feliciánnak nemcsak Nógrádban, hanem Gömör, Pozsony és Nyitra megyékben is voltak birtokai. 1308-ban, amikor a trencséni oligarcha a kékesi pálos kolostorban királynak ismerte el Károly Róbertet, Feliciánt Csák Máté tanácsosai között találni. Csák Máté 1321-ben bekövetkezett halála után – vagy mások szerint már 1318-19-ben – Zách Felicián I. Károly Róbert magyar király (uralkodott: 1301 vagy 1308-1342) szolgálatába lépett és egy darabig a Vág folyó melletti Sempte királyi várnagya volt. Tehát a király megbocsátott neki – mint számos más nemesnek – s így birtokait is megtarthatta. Sőt Felicián a király bizalmát is élvezte, szabadon járhatott-kelhetett a királyi udvarban. Leánya, Klára pedig minden valószínűséggel egészen fiatalon Károly Róbert feleségének, Erzsébet királynénak az udvarhölgye lett, egy lengyel történetíró szerint tüneményes szépséggel megáldva. E történetíró azt állítja, hogy Erzsébet királyné öccse – a későbbi III. Kázmér lengyel király, aki híres csábító volt – beleszeretett a szép Klárába és betegnek tettette magát, s ekkor küldte volna hozzá a királyné Klárát, akit Kázmér elcsábított. Ezt a történetet egy névtelen olasz forrás is megerősíti. Bonfini (Mátyás király történetírója) is futólag megemlíti Klára meggyalázását. Az Istvánffy-kódex szerint az annalesek elhallgatják a később ismertetendő Zách Felicián-merénylet okát, de a közhagyomány és a „hegedősök” énekei Klára becsületén esett sérelemnek tulajdonítják az okot. Istvánffy Miklós azt írja, hogy a királyné 1329 adventjén Klárával a templomba ment, és a leányt visszaküldte olvasójáért, amelyet otthon felejtett: s ekkor gyalázta meg Kázmér a szüzet. Klára újév napján vallotta meg atyjának a sérelmet, aki bosszút esküdött a királyi család ellen. Zách Felicián királyi család elleni merényletét részletesen megörökíti a vélhetően Kálti Márk által 1358-ban írt Képes Krónika, de tőle átvéve Thuróczy János is aprólékosan ír az eseményekről. A krónikák Felicián merényletének okáról nem tudósítanak, de a merényletet és következményeit bőségesen taglalják. A Képes Krónika ezt írja: „...Feliciánt a néhai nádor, Trencséni Máté emelte fel, végül azonban Mátét elhagyván a király mellé állt. A király őt szeretettel kegyébe fogadta, szabad bejárása volt hozzá, ajtaja akadálytalanul nyitva állt előtte. Amikor azután a király a királynéval és említett fiaival (ti. Lajossal és Andrással) az Úr ezerháromszázharmincadik évében, április tizenhetedikén, húsvét után való szerdán a visegrádi vár alatt, házában ebédelt, Felicián észrevétlenül a király asztalához lépett: kirántotta éles kardját, és a veszett kutya dühével hirtelen a királyra rontott; irgalmatlanul meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat. A kegyelmes Isten könyörületessége azonban nem engedte, hogy végbevihesse szándékát. A király jobb kezét könnyen megsebesítette ugyan – jaj, a királyné jobb kezének négy ujját egyszeribe lecsapta... Midőn azután az ott álló
királyfiakat is meg akarta ölni, rávetették magukat a gyermekek nevelői, Kenezics Gyula fia Miklós és János nádor fia Miklós; fejükön halálos sebet kaptak, míg a gyermekek elmenekültek. Ekkor egy jó hajlandóságú ifjú, a Patak vármegyei Sándor fia János, a királyné alétekfogója úgy rohant Feliciánra, mint valami vérengző fenevadra: csákányával keményen nyaka és lapockája közé csapott, átvágta és leterítette.” A szokatlan zajra azután benyomultak a terembe a király vitézei és bizalmasai, akik nyomban lekaszabolták a merénylőt. A felismerhetetlenségig összeszabdalt Felicián fejét elrettentésül Budára küldték, végtagjait pedig különböző városokba juttatták el. A tettet, a merényletet irgalmatlan bosszú követte. A merényletet követően Felicián fiát és egyetlen hű szolgáját – akik a helyszín közelében tartózkodtak, s futva igyekeztek menteni életüket -, a király vitézei elfogták, és ló farkára kötve megölték, holttestüket kutyák rágták szét az utcákon csontjaikkal együtt. Ismét legyen a Képes Krónikáé a tudósítás: „Kivonszolták a királyi udvarban levő Klára nevű, gyönyörű szűz leányát is; orrát, ajkát oly kegyetlen elmetélték, hogy csak fogai látszottak; két kezéről is levágták nyolc ujját, hogy csak hüvelykei maradtak; félholtan utcaszerte több városban lóháton hurcolták, és a szerencsétlent ilyen kiáltásra kényszerítették: »így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!«„ Klára a kínzásokba belehalt. A krónikás szerint Klára ujjait megtorlásul vesztette el a királyné ujjaiért; ajkait, mint az olasz kútfő mondja, a maga nyelvéért, beszédéért. Nyelve, amely a rajta ejtett gyalázatott nem tudta elhallgatni, volt tehát az egész katasztrófának az előidéző oka. Felicián idősebbik leányát, Sebét pedig Léva vára előtt az ottani várnagy lefejeztette, férjét, Palásthy Kopajt életfogytig tartó fogságra vetették, gyermekeiket száműzték. Ezzel azonban az ügyet – a bosszút – még nem tekintették lezártnak. A 24 legtekintélyesebb országnagy 1330. május 15-i ítélete szerint Zách egész nemzetségét bűnösnek nyilvánították, tagjait „hetedíziglen” – magyarán teljes számban – vagyonelkobzással és örökös szolgasággal, harmadízen – tehát dédapa testvéreinek leszármazom – belül halállal sújtották, úgyszintén halálbüntetést mértek ki Zách Felicián közvetlen nőági rokonaira: vejeire, unokáira, nővéreire és azok minden utódára. Az ítéletet követően évekig folyt még a hajsza a Zách-nemzetség tagjai – és vagyonuk – után. Felicián tettét egyes történészek politikai aktusnak tekintették, mintegy a király és az oligarchia közötti harc utolsó felvonásának. Felvetődött az is, hogy a király fel akarta menteni Zách Feliciánt a tisztségeiből, és ez bőszítette fel az egyébként is lobbanékony nemest. Az egykorú és későbbi krónikák, leírások tehát ellentmondásosan tudósítanak az eseményekről, főként a kiváltó okról. Az 1358-ban összeállított krónikakompozíció szerzője I. (Nagy) Lajos király korában valószínűleg nem írhatta meg a merénylet valódi indítékát, hiszen ezzel rossz fényt vetett volna Lajos apjára, Károly Róbertre és feleségére. A krónikás nem írta le, hogy Erzsébet királyné nem ártatlan abban, hogy tulajdon öccse elcsábította Felicián leányát, s így az uralkodó felesége mint kerítő, a merénylet okozója lett. Érdekes felvetés egyesek részéről, hogy a krónikás a saját korabeli történet alapvonásait egy évszázaddal korábbi időbe vitte vissza, s így kapott szerepet Gertrúd királyné, II. András felesége Bánk nejének elcsábításában. A
krónikás számíthatott arra, hogy az értő olvasó a leírásból tudja, hogy az esemény mikor és kivel történt meg. Ezt a változatot mindenképpen hitelesítheti az a középkorban is egyedülálló bosszú, amelynek során a Zách-nem tagjait kiirtották. Vélhetően azért, hogy tanú ne maradjon, aki a Zách-nem részéről az igazságot elmondaná. Talán nem járunk tehát messze az igazságtól, ha az idézett külföldi forrásoknak hiszünk, amelyek az udvari pletykákból merítve, a Zách Felicián által elkövetett merénylet okaként leányának, Klárának az elcsábítását jelölik meg. Zách Klára tehát, jobb sorsra érdemes nemesi leányként, elcsábítása révén lett híres szereplője a magyar történelemnek, iszonyú halálát még a krónikás is részvéttel írta le.
35. I. (NAGY) LAJOS, a második lovagkirály Lajos herceg 1326. március 5-én született I. Károly (Róbert) magyar király (uralkodott: 1301 vagy 1308-1342) és Lokietek Erzsébet lengyel hercegnő harmadik fiaként, tehát mondhatni, hogy nem trónörökösként látta meg a napvilágot. Bátyjai azonban kisgyermekként meghaltak, így 1330-ban, alig négyévesen ő lett Magyarország trónörököse. Lajos a nevét apja nagybátyjáról, II. Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária fiáról, az egyház által 1317-ben szentté avatott toulouse-i püspökről kapta. Az ifjú Lajos herceg a kor szokásos fejedelmi nevelésében részesült: szülei helyett ezzel megbízott egyházi és világi személyek felügyeltek rá. Vallási nevelését a boroszlói származású Miklós pap irányította, a világi ismeretekbe, lovagi szokásokba, Poháros Péter, Drugeth Miklós és Knesich Gyula fia, Miklós vezették be. A gondos nevelés eredményeként megtanult latinul, olaszul és németül, kiváló fegyverforgatóvá, lovaggá vált. Lajosban a kor királyeszménye öltött testet, illetve jobban mondva lelket. „Közepes magasságú ember volt, ...vastag ajkú és kissé görbe vállú” – jegyezték fel róla, de kis testi hibáját lovagias élettel ellensúlyozta. Az átlagos külső kiváló uralkodói tulajdonságokat takart. „Büszke tekintete” királyi öntudatról tanúskodott, tettei pedig ambícióról és vakmerőségről. Könyvtárában megvolt korának kedvelt olvasmánya, az arab eredetű „Secreta secretorum” (Titkok titka), amelyről sokáig úgy hitték, hogy Arisztotelész írta tanítványa, Nagy Sándor okulására. Ebben azt olvashatta, hogy mindenekelőtt hírnévre és dicsőségre kell vágyakoznia, „mivel a királyság sem önmagáért kívánatos, hanem éppen a hírnév kedvéért”. Lajos mindent elkövetett, hogy megfeleljen ennek a tanácsnak. „Csaknem minden évben vagy minden harmadik évben hadat indított ellenségei és a lázadók ellen.” – Így magasztalta udvari papja és életírója, Küküllei János. Hadjáratain gyakran személyesen is harcba bocsátkozott, szerette a lovagi tornákat és a vadászatot. Ezek során többször került életveszélybe: a második nápolyi hadjáratánál Canosa ostrománál kődobásoktól találva a létráról zuhant a várárokba és megsérült; Aversa váránál a bal lábát nyíllövés érte, amelyet csak nehezen tudtak onnan eltávolítani; a Silaro folyónál pedig személyesen ugrott a vízbe, hogy kimentse a habokból egyik vitézét; 1353-ban a zólyomi erdőben egy megsebesített medve ledöntötte, a lábait marcangolta, s ha Besenyő János allovászmester meg nem érkezik az utolsó pillanatban, a király a vakmerőségéért talán az életével fizetett volna. Lajos herceg gyermekként részt vett az apja, Károly (Róbert) által szervezett nevezetes 1335. évi visegrádi királytalálkozón, majd apja 1336. évi osztrák hadjáratán. 1338-ban eljegyezte a morva őrgróf leányát, Luxemburgi Margitot, akit végül 1345-ben vett feleségül, de gyermekük nem született. Apja 1339-ban megegyezett a lengyel Nagy Kázmér királlyal, hogy annak gyermektelensége esetén a lengyel trónt valamelyik fia örökli. Lajos testvérére, Andrásra, a Nápolyi Johannával kötendő házassága révén a két királyság – Nápoly és Szicília – trónja várt.
1342 júliusában meghalt Károly (Róbert), s 1342. július 15-én a fia, I. Lajos – akit később a „Nagy” jelzővel ruháztak fel – trónra lépett, s július 21-én meg is koronázták. Magyar király ritkán kapott trónra lépésekor olyan gazdag örökséget, mint Lajos. Arannyal telt kincsestár mellett rend volt az országban. Királyhű vezető réteg a belső biztonságot, külföldi szerződések az ország külső tekintélyét emelték. I. Lajos a XI. századi I. Lászlót, a lovagkirályt tekintette mintaképének. Koronázása után, 1342-ben elzarándokolt Nagyváradra a szent király sírjához, ami kevésbé volt vallási cselekedet, mint tudatos szerepvállalás. László király ebben az időben vált mitikus hőssé, pl. 1345-ben a legenda szerint kiszállt sírjából, hogy a magyarokat a tatárok ellen megsegítse. Nagy Lajos korában vált a templomok falán általánossá László harca a kun vitézzel, s ez az ábrázolás a lovagi szellemet tükrözte. A „Magyar Anjou-Legendárium” főhőse és a „Képes Krónika” egyik központi alakja is Szent László király. Mindenkinél egy fejjel magasabb alakját Nagyváradon kétszer is bronzba öntötték (álló és lovas szoborként) Márton és György kolozsvári szobrászok. Sőt rövidesen László került Szent János helyett a magyar aranyforint hátlapjára. Tehát I. Lajos a László lovagkirály tiszteletétől indíttatva a XIV. század közepén megteremtette Magyarországon is a lovagi eszményeket, a haditornákat, a külsőségeket, az építkezéseket és a kultúrát. I. (Nagy) Lajos uralkodását a különböző hadjáratok szinte szakadatlan sora jellemzi. Amikor 1345 őszén Aversában meggyilkolták öccsét, András herceget, két hadjáratot is vezetett Nápolyba, egyrészt a gyilkosok megbüntetésére, másrészt a nápolyi trón megszerzésére. Mind 1348-ban, mind 1350-ben elfoglalta Nápolyt, de a trónt nem tudta magának biztosítani, 1352-ben kénytelen volt békét kötni, s kivonni csapatait Itáliából. Lajos több háborút indított Dalmácia visszaszerzéséért. 1346-ban még vereséget szenvedett Zára alatt Venceltől, de 1356-1358 között teljes győzelmet aratott: övé lett egész Dalmácia, s Velence nem akadályozhatta a dalmát városok kereskedőinek tevékenységét. Lajos megszervezte az Adriai-tengeri magyar flottát. Dalmáciát a későbbi háborúkban (1378, 1381) is sikerült megtartani. Lajos a balkáni politikájával el akarta érni, hogy a balkáni államokból közvetlen magyar kormányzás alá kerülő határvédő területeket szakítson ki, s emellett a balkáni uralkodókat is hűbéresévé tegye. Hadjáratait összekapcsolta a Balkánon elterjedt bogumil eretnekség elleni harccal, s a görögkeleti lakosság körében a katolicizmust terjesztette. Szerbiából visszavette azokat a területeket – Macsói bánság, Galambóc, Nándorfehérvár -, amelyeket még apja veszített el. A szerbek ellen a boszniai bánra, Kotromanič Istvánra támaszkodott, s e szövetség fontosságát bizonyítja, hogy 1353-ban a bosnyák bán leányát, Erzsébetet vette feleségül. Házasságukból csak sokára, 1370-ben született meg Mária, majd még két leány, Hedvig és Katalin. Lajos kikényszerítette Bulgária és Moldva hűbéresküjét, sőt Havasalföldet is a befolyása alá vonta. A Balkánon megjelent törökökkel is megütközött 1367-ben és 1376-77-ben, s a győztes csaták emlékére alapította a mariazelli egyházat. Lajos a török veszélyt nem ismerte fel, a bizánci császár segítségkérését is elutasította, sem ő, sem más európai uralkodó nem gondolt arra, hogy a törököket ki lehetne űzni a Balkánról. Lajost az 1339-ben aláírt egyezmény alapján III. Kázmér lengyel király utód nélküli halála után 1370 novemberében lengyel királlyá koronázták. A magyar és a
lengyel államot csupán az uralkodó személye kötötte össze (perszonálunió), egyébként a különállás teljes maradt, sem a pénz, sem az adók, sem a törvények nem váltak közössé. Lajos nem sokat tartózkodott Lengyelországban, hanem maga helyett anyját, Erzsébetet küldte helytartóként Krakkóba. Téves az a később elterjedt hiedelem, hogy Nagy Lajos korában „három tenger mosta hazánkat”. Ebből csak az Adriai-tenger az igaz, mivel Lengyelország akkor még nem terjedt a Balti-tengerig, s a magyar királyság nem volt határos a Fekete-tengerrel sem. Tény azonban, hogy Nagy Lajos uralkodása alatt Magyarország Kelet-Közép-Európa nagyhatalma volt. Lajos Lengyelország érdekében nem sokat hadakozott, nagyobb hadi vállalkozása csak az 1377-es litván háború volt. A csehekkel, osztrákokkal és a Német-római Birodalommal nem sok gondja akadt. IV. Károly császár végső soron az apósa volt, azaz a korán elhunyt első feleségének apja, aki a diplomáciai megoldásokat helyezte előtérbe, s a viszonyuk jó volt. I. Lajos hosszú és költséges háborúiban nem csupán elköltötte apja felhalmozott kincseit. Gondosan ügyelt a királyi birtokok állapotára, gazdálkodására. Tökéletesítette az apja által bevezetett reformokat, főként a bíráskodási és kancelláriai reformja jelentős. Intenzíven támogatta a városokat, belső vámmentességet adott kereskedőknek, elengedte adóikat katasztrófa esetén, a szabad királyi városok ügyeiben a nemesekétől különálló bíróság ítélkezett, a tárnokmester elnökletével. Belpolitikájában mindvégig a főurakkal egyetértésben igyekezett kormányozni, de intézkedéseket hozott a köznemesség megnyerésére is. Az 1351-ben kiadott törvényei megerősítették az Aranybullát, s azon túlmenően kimondták a nemesség jogi egyenlőségét, azaz kodifikálták az egységes nemesi szabadságot, az ősiség törvényét (a nemesi birtok elidegenítésének tilalmát), a földesúri kilenced általánossá tételét. Ezek a törvények az 1848-as polgári átalakulásig a magyar intézményrendszer gerincét képezték. Lajos uralkodása a lovagi kultúra és a gótikus építészet virágkorának a kezdete. A királyi udvar külsőségeiben is a hatalmat szimbolizálta. Sokat fejlődött az egyházi kultúra, sőt Lajos 1367-ben Pécsett egyetemet alapított. Élete vége felé nagy gondot okozott neki a trónutódlás biztosítása, hiszen csak lányai születtek. Végül sikerült a magyar történelemben először Mária lányát elfogadtatnia utódjául, a lengyel trónt pedig Hedvig lánya örökölte. Lajos 1382. szeptember 10-én egy lepraszerű betegségben, hosszas betegeskedés után halt meg. Székesfehérvárott temették el. Nagy Lajos király uralkodói érdeme, hogy méltó folytatójává tudott válni apja politikájának. Uralkodása alatt biztosítani tudta Magyarország békés fejlődését, az országot egyetlen esetben sem pusztították idegen seregek. Külpolitikájával elérte, hogy személye és országa vezető szerephez jusson Kelet-Közép-Európában. Uralkodásának 40 évében Magyarország gazdag, tekintélyes európai nagyhatalom volt.
36. LACKFI ISTVÁN, a nápolyi hadjárat vezére Lackfi István a magyar Anjou-királyok (Károly Róbert: 1301 vagy 1308-1342; I. (Nagy) Lajos: 1342-1382) idején felemelkedő nemesi családok tipikus képviselője. Károly Róbert a kiskirályok hatalmának megtörésével egy hozzá hű, új nemesi réteget emelt ki. Lackfi István apja, Kerekegyházi Lack királyi tárnokmester első jelentős családi birtokait Károly Róberttól kapta. Így természetes, hogy az ifjú Lackfi is a király szolgálatába állt. Születéséről és gyermekéveiről nem tudunk, nagy valószínűséggel 1300 környékén születhetett. 1319-ben már fiatalon részt vett Károly Róbertnek az Uros szerb fejedelem elleni hadjáratában, ekkor kezdte katonai pályafutását. Innentől kezdve állandó és hűséges katonája, majd hadvezére volt az Anjou-házi magyar királyoknak. Kiváló szolgálatai jutalmául 1326-1343 között főlovászmester, 1344-1350 között erdélyi vajda, 1351-től pedig a haláláig, 1353-ig horvát és szlavón bán volt. Az Anjouk sokat háborúztak, így Lackfi Istvánnak is bőven akadt feladata. 1328 nyarán Károly Róbert Ausztria ellen vonult és seregének főparancsnoka Lackfi István főlovászmester volt, aki a hadjárat sok csatájában kitüntette magát: több ausztriai várat elfoglalt, kiváló tiszteket és főurakat ejtett fogságba párviadal után, ő maga is többször megsebesült. A párviadalok természetesen a XIV. századra jellemző lovagi viadalok voltak, páncélos lovagként kopjával, majd ha ez nem hozott döntést, karddal vagy buzogánnyal folytatták a mérkőző felek. Lackfi István korának egyik legjobb magyar lovagja volt. 1329-ben Lackfi Szerbiába vezetett hadat, ahol az okleveles források szerint nagy pusztítást vitt végbe a seregével. A krónikák nem említik, így minden bizonnyal nem is vett részt Károly Róbert 1330-as hadjáratában Bazaráb havasalföldi vajda ellen, amikor a király olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy a serege színe-java elhullott és ő maga is alig menekült meg a harcból. Lackfi István az 1336-1337. évi osztrákok elleni háborúkban ismét jeleskedett, várakat foglalt el, és az egyik csatában személyesen ejtette fogságba az ellenség egy báróját – miután párviadalban kivetette őt a nyeregből – 12 vitézzel és zászlójukkal egyetemben. 1339-ben Lackfi ismét Szerbiában vitézkedett: amikor a szerbek Nándorfehérvárott gyújtogattak és ott várat építettek, Lackfi István megmérkőzött velük, a feltehetően fából készült erősséget felégette, a szerbek közül sokakat megölt vagy elfogott. 1344-ben I. (Nagy) Lajos király egy német, cseh, francia és magyar erőkből álló keresztes sereggel Litvánia ellen vonult, a magyar seregrész élén Lackfi István erdélyi vajda és fia, Dénes lovászmester állt. A hadjáratban István vajda a lábát törte. 1346-ban I. Lajos Velence ellen hadakozott Zára birtoklásáért, a források szerinti 60 ezres hadseregének vezérei között volt Lackfi István is. Amikor 1345-ben I. Lajos öccsét, András herceget Nápolyban, pontosabban Aversában meggyilkolták, a magyar uralkodó ennek megbosszulására és a nápolyi királyi trón megszerzésére hadjáratot indított. Az első nápolyi hadjárat 1347
novemberében indult. Arról nincs hír, hogy ebben Lackfi István részt vett volna. A legmegbízhatóbb egységeket a korszerű hadviselést képviselő bandériumok, a nehéz fegyverzetű lovagok alkották, de szép számmal vonultak Nápolyba könnyű fegyverzetű lovasok és kunok is. Más egységeket nem is nagyon kellett Magyarországról Itáliába vezetni, mert ott ekkortájt szerencséjüket kovácsoló német és más nemzetiségű zsoldosokból a helyszínen fogadhattak fel csapatokat. A hadjáratot I. Lajos vezette. Az előhada, Capuánál legyőzte a nápolyi sereget, így a király 1348 elején akadálytalanul bevonulhatott Nápolyba. A politikai viszonyok kuszasága és a kitört pestisjárvány miatt Lajos király 1348 nyarán visszatért Magyarországra. A Nápolyi Királyság területén magyarokból és német zsoldosokból álló sereg maradt. Lajos ellenfelei azonban visszatértek, és sorra foglalták vissza a városokat a magyaroktól. A magyar helyőrségek maradványai az Adriai-tenger partvidéke felé vonultak vissza. Lajos király a kedvezőtlen hírek hallatán Lackfi István erdélyi vajdát küldte 1348 őszén Itáliába, aki tengeri úton 300 lovaggal érkezett Apuliába. Az itteni magyarokkal és Ulrich Wolfhardt fivérének, Konrad zsoldosvezér csapataival kiegészülve Lackfi 1349. január 23-án Troiánál megütközött az ellenséggel, legyőzte a nápolyiakat, sok foglyot és hadizsákmányt (többek között zászlókat) ejtett. A nápolyi sereget Tarantói Lajos vezette, akit a pápa 1348 nyarán ismert el Nápoly királyának. Lackfi Troia után tovább nyomult Nápoly felé, győzelmet aratott Cornetónál, 1349. áprilisban elfoglalta Capuát, majd Aversát. 1349. június 6-án Tarantói Lajos nápolyi király és Lackfi István megegyeztek, hogy Nápolytól 4 kilométerre, Melitónál vívnak csatát egymással. (Az ilyenfajta megegyezés a lovagi hadviselés jellegzetes megnyilvánulása volt.) Oly „lovagiasan” jártak el, hogy a tágas mezőről még a fákat és a bokrokat is kivágták, hogy azok se akadályozzák a megvívandó csatát. Tarantói Lajos azonban cselhez folyamodott, mert a megbeszélt csata reggelén kérte az ütközet elhalasztását. Lackfi tudomásul vette a kérést, és csapatai harckészültségét feloldotta, a katonák már a táborukba készültek vonulni. Ekkor támadott hitszegő módon a nápolyi sereg. A krónika szerint: „Mindkét részről kegyetlenül és ádázul harcoltak. A magasságbeli Isten segítségével a király úr serege sok foglyot ejtett, többeket megsebesített, sokakat megölt, a többit megfutamította. Így Lackfi István dicső győzelmet és nagy diadalt aratott.” A magyar sikereket azonban megzavarta, hogy a zsoldjuk elmaradása és a szigorú fegyelem miatt elégedetlen német zsoldosok fellázadtak. Több magyar vezért is elfogtak, s csak váltságdíj fejében engedték szabadon őket; sőt a nápolyiaknak még Lackfi elfogását és kiadását is felajánlották. A lázadás miatt Lackfi kénytelen volt visszavonulni és az elfoglalt területek egy részét feladni. I. Lajos 1350 áprilisában személyesen vitt hadat ismét a nápolyi trón megszerzése érdekében Itáliába. A sereget 15 ezer magyar, 8 ezer német és 4 ezer olasz zsoldos alkotta, a fővezér a király mellett Lackfi István volt. A király az Adriai-tenger partjáról indult el, és sorra újra elfoglalta a városokat. A hadjáratban Lackfi István ismét kitüntette magát. I. Lajos király is hősiesen, igazi lovagként viselkedett: pl. Canosa ostrománál hágcsón mászott a várfalra, amikor egy lehajított kő eltalálta, s ő a várárokba zuhant. Vagy Aversa újbóli ostrománál olyan közel merészkedett a falakhoz, hogy felismerték és onnan nyíllal rálőttek, s eltalálták a bal lábán. Reggelig
bent állt az izmában a nyíl vasa, és jó erősen bedagadt. Legjobb és legbizalmasabb emberei álltak mellette. Végre hosszas tanácskozás után nagy nehezen sikerült Lackfi Istvánnak és Wolfhardtnak tizenkét erős rántással kitépnie a nyílvesszőt, miközben a király súlyos kínokat állt ki. Már a halálra készült, és a fejét tartó ferences szerzetesnek végrendelkezett. A fájdalmas műtét befejeztével azonban rögtön feltápászkodott, s Lackfi társaságában körüllovagolta a tábort, hogy katonái és az ellenség egyaránt láthassák: csak könnyű sebet kapott. Hosszú ostrom után Aversa végre (ismét) megnyitotta kapuit, majd sikerült számos más erődített helyet is elfoglalni. A nápolyiak elkeseredett ellenállást tanúsítottak a magyar seregekkel szemben, mivel az első hadjárattal ellentétben a Lackfi parancsnoksága alatt harcoló csapatok ezúttal kegyetlenkedtek, raboltak-fosztogatták a lakosságot. Előfordult, hogy egy elfoglalt város egész lakosságát lemészárolták. A lovagi eszményeken felnőtt Lajos király gondolkodásmódjától idegen volt az ilyen értelmetlen harcmodor. Nincs kizárva, hogy többek között emiatt is neheztelt meg Lackfira, s váltotta le 1350 nyarán a fővezérségről. A magyar királyi udvarban sem ismeretlen intrikálásnak jól jöhetett az ilyen „hír” a vezér megrágalmazására. Az erdélyi vajdától Kont Miklós vette át a nápolyi sereg névleges vezetését, mivel ekkor már I. Lajos személyesen irányította a hadműveleteket. Lackfi István a leváltása után sem vált kegyvesztetté, hisz a király bizonyára méltányolta a korábbi hadvezéri sikereit vagy a nyílvassal kapcsolatos eredményes „műtétet”. Az erdélyi vajdai tisztségből ugyancsak távozott, de a Velencével fennálló feszült viszony miatt fontos horvát-dalmát és szlavón bánság élére került 1351-ben. A második nápolyi hadjárat sem hozta meg azonban I. Lajos számára a teljes sikert, elfoglalta ugyan Nápolyt, de megtartani nem tudta, 1350 őszén visszatért Magyarországra és 1352-ben békét kötött, majd kivonta csapatait Itáliából. Lackfi István 1353-ban halt meg, s vele eltávozott az élők sorából a XIV. századi Anjouháborúk egyetlen kiemelkedő tehetségű magyar hadvezére.
37. KÁLTI MÁRK és a Képes Krónika „Az Úr 1358. esztendejében, áldozócsütörtök nyolcadába eső kedden (azaz: május 15én) kezdtem el ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb tetteiről, származásáról és gyarapodásáról, győzelméről és merészségéről; különféle régi krónikákból szedegettem össze, átvéve helyes megállapításaikat és teljesen megcáfolva tévedéseiket. Az Úr nevében. Ámen.” Így kezdődik a „Chronica de gestis Hungarorum” (Krónika a magyarok tetteiről) című, az Anjou-kori udvari művészet első magyar készítésű emléke, a Képes Krónika. Nevezik Bécsi Képes Krónikának is, mivel mintegy 300 évig a bécsi Udvari, majd az osztrák Nemzeti Könyvtár kincse volt. A Krónika latin szövegét öt későbbi kódex őrizte meg, ezeket hívják a Képes Krónika családjának, közöttük is első a Képes Krónika kódexe. A kutatások a krónika írójának, illetve pontosabban mondva, a szerkesztőjének, összeállítójának Kálti Márkot tartják. Márk az 1330-as évek végén jutott a Veszprém megyei Kált birtokába, és bizonyítottak a királyi udvarral való kapcsolatai. Pályafutása közel negyedszázadon át kísérhető nyomon. 1336-1337-ben Károly Róbert feleségének, Erzsébet királynénak udvari papja. 1342-től Buda váraljai plébános. 1352-ben már a királyi udvarban van, a kápolnában őrzött királyi levéltár őre, továbbá fehérvári kanonok. 1354-ben szerémi prépost, 1358-ban pedig a fehérvári egyház őrkanonokja. Későbbi évekből Kálti Márkról nincsen írásos említés, nem kizárt, hogy váratlan halála miatt szakadt meg Károly Róbert 1330-as Bazaráb elleni hadjáratánál a Krónika szövege, mégpedig mondat közben. A Képes Krónika voltaképpen egy krónikakompozíció, a szakemberek említik XIV. századi krónikakompozíciónak is. A Krónika kollektív alkotás annak ellenére, hogy végső formába öntése, megszerkesztése egyetlen író – minden valószínűség szerint Kálti Márk – műve. Az írás tekintélyes részét idegen szövegek, korábbi történeti művek átvétele révén állította össze Kálti Márk, de – ahol vitatkozott, például a magyarok eredetéről szóló előszóban -, ott a saját megfogalmazásai felismerhetők. Kálti Márk úgy szerkesztett és írt krónikát, hogy felhasználta, átmásolta több évszázad különböző korokban élt szerzőinek szövegeit. Azt, hogy a szöveget milyen forrásokból állította össze, a kutatás részletesen kimutatta. A szorosan vett magyar történetet az ún. ősgesztából vette, amelynek keletkezését a XI. század második felére teszik (I. András királytól Könyves Kálmánig). Felhasználta Ákos mester prépost, valamint Kézai Simon műveit, az utolsó fejezeteknél pedig egy ismeretlen budai ferences barát írását. Az átvett szövegekkel Kálti Márk szabadon bánt. Volt, ahol szinte szó szerint követte forrását, másutt rövidítette, sőt módosította is azt. A Krónika szövege elejétől végig egy kéz írása, kalligrafikus gótikus könyvírás, minden valószínűség szerint magyar másoló munkája. A szöveg beosztása kéthasábos, minden hasáb – teljes írástükörnél – harminchárom soros. A kódex szövegét rubrummal írt kezdősorok és 209 fejezetet címek, bekezdést feltüntető jelek élénkítik és gazdagon színezett, arannyal díszített miniatúrák – összesen 147 db – ékesítik.
A Képes Krónika szövege az egyik legfontosabb középkori forrás, noha természetszerűleg nem szabad minden sorát, minden adatát és ítéletét valóságosnak elfogadni. Rendkívül értékes tárháza a középkori eszmevilágnak, az eszmetörténetnek éppúgy, mint a történeti folklórnak. Első kódexünk, amely címertani, fegyvertörténeti és viselkedéstörténeti adatokat közöl. Ha a magyar mondavilágra gondolunk, ennek anyagát a Képes Krónika közvetítette számunkra. Árpád honszerzésében részes Kusid (Kurszán) ravaszságát, a lovon és szerszámon vásárolt ország mesés történetét. Nem kevésbé emlékezetesek: a Konstantinápoly kapuját bezúzó Botond ereje, a német császár előtt sem hunyászkodó Lél vezér rettenthetetlensége, a korona és a kard drámai jelenete, Salamon véres vetélkedése a hercegekkel, László király, a nagyszerű lovag párviadala a kun vitézzel. Kálti Márk vérbeli és tudatos író, aki úgy szerkeszti meg számos középkori forrásból művét, hogy a reneszánsz hajnalán átmenti az egyház által semmibe vett vagy éppen feledésre ítélt mondákat és hősi regényes történeteket. Szövegszerűen a legtöbb írás Salamon királyról szól, annak ellenére, hogy az Árpád-házi királyok közül nem éppen ő a legnagyobb uralkodó, sőt talán még jelentéktelennek is mondható. Történetének epikus elemei miatt mintegy főszereplővé válik. Az egyensúlyt helyrebillenti viszont, hogy a legtöbb kép – a 147-ből 17 db – I. (Szent) László királlyal kapcsolatos, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a Krónika összeállításakor uralkodó I. (Nagy) Lajos király éppen Lászlót tartotta példaképének, mint az első lovagkirályt. A Képes Krónika a múlt, ahogy azt szerzője a királyi udvar szemléletében megjeleníti. A ránk maradt, pompásan díszített kódex azonban képeivel már a készítés idejének életét tükrözi. A miniátorok éles szemmel figyelték meg és adták vissza a készülés korát, a XIV. századot, az akkori jelent, amelyben éltek. Saját koruknak embereit, viseletét, eszközeit ábrázolták akkor is, ha annak megjelenítésére már kialakult – többnyire biblikus eredetű – képtípusokat használtak. A legvalószínűbb tehát, hogy több festő alkotta a miniatúrákat, talán egy udvari műhelyben dolgoztak, amelynek vezetője Hertul fia Miklós volt (sokáig őt tartották az egyedüli festőnek). A kódexet másoló szerző és a miniátorok között együttműködés alakulhatott ki, ugyanis előre meg kellett állapodniuk, hogy hova kerül iniciálé és hova miniatúra, hogy ezeket a helyeket a szöveg írója szabadon hagyja. Ezek a helyek rendszerint a fejezetek kezdetén vagy végén találhatók. A képek témájának jelentős része a Bibliára, ábrázolásuk módja közvetve a francia Biblia- és zsoltárillusztrációkra vezethető vissza. A képek voltaképpen a krónika szövegéhez igazodnak, emiatt valószínű, hogy a szöveg másolása és a kódex kifejezése közel egy időben történt. A kötet festői több képből álló, zárt képsorral illusztrálták a legjelentősebbnek tartott uralkodók – Attila hun király, Szent István és Szent László, valamint I. Károly (Róbert) – életét. A képek témaválasztása, az események pontos, több esetben még a szövegnél is alaposabb ismerete arra vall, hogy a festők jól ismerték a kort, mindenképpen magyar festőműhelyben dolgoztak. Példaként említhető, hogy a festő egy helyütt még ki is igazítja a krónikást. A Krónika szerint ugyanis Károly Róbertnek négy gyermeke volt. A 140. oldalon levő miniatúrán viszont Erzsébet anyakirályné körül
öt kisgyermek látható, mivel ez felelt meg a történeti valóságnak. A miniátor tehát a krónikásnál jobban ismeri, pontosabban ábrázolja a királyi családot. A Képes Krónika minden bizonnyal I. (Nagy) Lajos király számára készült. Ezt világosan bizonyítja a címlapja, melynek nyitó miniatúrája Nagy Lajost ábrázolja udvartartása kíséretében. A Képes Krónika a XIV. századi Anjou-kor, a középkori magyar történet legjelentősebb forrása, az első világi tárgyú kódexünk. Nélküle jóval kevesebbet tudnánk hazánk és népünk első századainak történetéről. Gazdag miniatúráival, iniciáléival és dúsan burjánzó keretdíszítésével középkori könyvfestő művészetünk Magyarországon készült és a legmagasabb európai szinthez közel álló alkotása.
38. TOLDI MIKLÓS, a királyi lovag „Mostan emlékezem az elmúlt időkről, Az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról...” (Ilosvai Selymes Péter) „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben. Rémlik mintha látnám termetes növését, Pusztító csatában szálfa-öklelését...” (Arany János: Toldi) Toldi Miklós 1320 körül született Bihar megyei igen előkelő nemesi családból. Rokoni kapcsolatban állt Károly Róbert király vezető udvari tisztségviselőivel, így például Debreceni Dózsa nádorral is. Apja bihari főispán volt. Miklós több testvére ismert, közülük ketten egyházi pályára léptek, kanonokok lettek. Toldi gyermek- és ifjúkoráról hiteles adatokat nem ismerünk, a neve köré gyűlt mondákat és legendákat örökítette ránk a XVI. században élt Ilosvai Selymes Péter a versbe szedett mondájában, majd a XIX. században Arany János a halhatatlan Tolditrilógia című eposzában. Történelmi tények nem igazolják sem a malomkő, sem a farkaskaland és a birkamegfékezés, sem a cseh vitézzel vívott párviadal megtörténtét. Természetesen I. (Nagy) Lajos király (uralkodott: 1342-1382) szerette a lovagi tornákat, s gyakran rendeztek ilyeneket a királyi udvarban. Nem zárható ki, hogy ilyen lovagi tornákon, párviadalokon Toldi Miklós is részt vett és győzött. Nagy valószínűséggel azonban igaz a Toldi Miklós kivételes testi erejéről és bátorságáról szóló népi monda. Toldi Miklós, mint legfiatalabb fiú, nem maradt meg a szülői házban, s nem kezdett el gazdálkodni, hanem főúri szolgálatba lépett, ahol – más nemesi ifjakhoz hasonlóan – elsajátította a lovagi kultúra elemeit, a bajvívást, a páncélos hadviselést, a fegyverforgatást. Nevét először 1348-ban említik okleveles források. Nem ismerünk tudósítást arra vonatkozóan, hogy részt vett-e Nagy Lajos 1348. évi első és 1349-50. évi második nápolyi hadjárataiban. Részvétele talán valamelyik zászlósúr bandériumában képzelhető el, s ha ott volt Itáliában, ő is megismerhette a távoli tájakat, a nyugati harcmodort, az ott harcoló zsoldosok életét, mindennapjait. Az kizárható, hogy a hadjáratok során közelebb került volna a királyhoz, hiszen ez esetben már az 1350-es években Lajost szolgálná. Ezzel ellentétben 1352-1354 között Megyesi Simon pozsonyi királyi ispán mellett alispán és várnagy. Rövid ideig maradt ebben a jellegzetesen familiáris megbízatásban, mert már 1355-ben átlépett az esztergomi érsek szolgálatába, s ott érseki lovag (miles) lett.
Míg 1354-ben elsősorban hivatalnokként a megyét igazgatta, s csak másodsorban volt vitéz, addig 1355-ben immár egyértelműen katona, főhivatású lovag, egyetlen feladata az érsek bandériumában való hadakozás. Mivel kapcsolata lehetett a királyi udvarral is, az 1360-as évek elején ott lépett szolgálatba I. (Nagy) Lajos mellett, s a királyi udvar lovagja (miles aulae regiae) tisztséget nyerte el. Részt vett I. Lajos több hadjáratában, amelyekben kitüntette magát és ezekért birtokadományokban részesült, miként Zsigmond király (uralkodott: 1387-1437) oklevele említi (sajnos, a részletek nem maradtak ránk). Amikor V. Orbán pápa 1363-ban katonai segítséget kért Lajos királytól, az uralkodó a segélyhad parancsnokságát Toldira bízta, aki kiválóan oldotta meg a hadi feladatot. Seregével felmentette az ostrom alól Bolognát, a pápai állam e fontos városát. Az itáliai katonai akció végeztével Toldi nem tért vissza azonnal Magyarországra, hanem zsoldos megbízatást vállalt. Talán ehhez kikérte királya hozzájárulását is. Toldi beállt az angol Hugo Mortimer és John Hankwood vezette zsoldoscsapatba, az „Alba societas”-ba („Fehér csapat”), amelynek egyik alvezére lett. Az 5000 főből, köztük 3000 lovasból álló csapat (amely ekkor komoly haderőnek számított) közel egyharmada magyar volt, s az ő parancsnokságukat vette át Toldi. Valószínűsíthető, hogy Toldi nem egyedül, hanem a parancsnoksága alatt lévő néhány száz fős egységgel lépett be a zsoldos kompániába, hiszen másként nemigen történhetett meg – még nagy lovagi híre okán sem -, hogy rögtön alvezér lehessen. Toldi Miklós ezekben az években egyértelműen condottiéreként, azaz zsoldosvezérként kereste kenyerét és gyarapította harci tapasztalatait. Az „Alba societas” egyik uralkodótól szegődött a másikhoz, mikor hol volt szükség rájuk vagy hol fizették meg őket. Például 1365-ben hat hónapra az egyházi állam és Johanna nápolyi királynő (I. Lajos öccsének, András hercegnek a felesége és részese a herceg 1345-ös meggyilkoltatásának) szolgálatában álltak. Toldi Miklós sok csatában kitűnt vitézségével és bátorságával. E korból származó itáliai oklevél „dominus comes de Tholdi Ungarus” („a magyar Toldi ispán – vagy gróf – úr”) néven említi. Egy itáliai falfestményen megörökítették Mortimert és vezértársait, Toldit bajusszal, kiugró pofacsontú arccal ábrázolják. 1365 nyarán a „Fehér csapat” a Perugia melletti Poggibonsinál vívott ütközetben vereséget szenvedett a kétszeres túlerőben lévő ellenségtől, visszavonultak, majd San Marino erődjében körülzárták és kiszomjaztatták őket. A végén már annyira szenvedtek a szomjúságtól, hogy az olasz krónikás leírása szerint „lovaik vérével próbálták üdíteni magukat”. Toldiék feladták a várat és firenzei fogságba kerültek. Onnan szabadulva, már 1366-ban Magyarországon találjuk Toldit, aki gömöri főispán és újra a királyi udvar lovagja lett. Honor-birtokosként igazgatta Gömört, majd 1372-től Hevest, miközben udvari emberként elsősorban a királyi udvarban tartózkodott, s részt vett Lajos király későbbi háborúiban. A honor-birtokosság azt jelentette, hogy a király a tisztségeket és a hozzájuk tartozó várakat a királyi tanáccsal egyetértésben nem örökjogon adományozta el, mint a magánbirtokokat, még csak nem is élethossziglan, hanem (ezzel is hangsúlyozva, hogy királyi várakról van szó) csak visszavonásig („durante beneplacito” = tetszése tartamára). Amint az illető tisztségviselő iránt megrendült a király bizalma vagy más megbízatást kapott, át kellett adnia a tisztségéhez kötött
vára(ka)t az utódjának. A honor-birtokos cserébe a királyi várak katonaságával az uralkodó fegyveres szolgálatára volt kötelezett. Toldi Miklós érdemes szolgálatokat teljesíthetett, mivel I. Lajos halála (1382) után Szabolcs megye főispáni székét nyerte el, s tagja maradt annak a szűk udvari körnek, amely honorok birtoklásával bizonyította előkelő állását. Egy 1387-es oklevél Toldi Miklóst két fiával, név szerint Györggyel és Jánossal együtt említi, amikor Szatmár megyében birtokot kapott. Ezen túlmenően házasságáról nincs forrás, feleségét hitelesen nem ismerjük. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy birtokszerző oklevélben csak törvényesen, házasságban született fiai szerepelhetnek. (Arany János Rozgonyi Piroskát nevezi Toldi szerelmének). Nézzük az említett oklevél szövegét: „Mi, Zsigmond... Magyarország... királya, ...emlékezetünkbe idéztük azt az állhatatos és dicséretre méltó hűséget, valamint azon hű szolgálatok kiváló és számtalan érdemeit, melyeket a hozzánk hű és nekünk kedves Toldi Miklós mester, előbb a fényességes fejedelmeknek és uraságoknak, a jó emlékezetű atyának, Lajosnak és anyának, Erzsébetnek, majd az ő lányuknak, Máriának, a mi igen kedves feleségünknek, Magyarország királynőjének s végül nekünk, ...alkalmas helyeken és időben kimutatott és tett.” A hűségéért és fényes tetteiért Toldi Miklós a Szatmár megyei Daróc királyi birtokokat kapta. 1388-ban Toldi még ott volt Zsigmond király kíséretében Prágában, de hamarosan, talán 1390-ben meghalt. Toldi Miklós igazi lovagi hős volt, alakja köré egész mondafüzérek fonódtak, s Arany János pedig a magyar irodalomban örökítette meg a nevét.
39. MÁRIA, az első magyar királynő Anjou Mária 1371-ben született, apja I. (Nagy) Lajos magyar és lengyel király, anyja Kotromanič Erzsébet, István bosnyák bán leánya. Két leánytestvére volt, Katalin (1370) és Hedvig (1373). Mária a Luxemburg-dinasztiából kapott jegyest, már csecsemőkorban. IV. Károly német-római császár és cseh király már 1372-ben elérte, hogy második fiát, Zsigmondot az akkor egyéves Máriával jegyezzék el. Ez is mutatja, hogy Nagy Lajos magyar királysága minő tekintélyt vívott ki magának Európában. Mária és Zsigmond ünnepélyes eljegyzésére 1379-ben került sor. Mária a visegrádi királyi palotában töltötte gyermekkorát, nevelését Deméndi László és a művelt író pap, Küküllei János főesperes irányította, gyermekkortól az uralkodásra nevelve. Nem lévén fiútestvére, korán a politika középpontjába került. 1378-ban – Katalin nővérének halála után – a magyar trón örökösévé lépett elő. 1379-ben a lengyel urak elismerték a leányági örökösödést és Máriát apja leendő utódjának. Jegyese, Zsigmond 1379-től Magyarországon nevelkedett, hogy megismerhesse a magyar viszonyokat. 1382. szeptember 10-én meghalt Nagy Lajos király és tekintélyének köszönhetően a magyar hatalmi elit azonnal elfogadta az alig 11 éves Máriát királynőjének. A királynői koronázásra 1382. szeptember 17-én Székesfehérvárott került sor. Mária lett az első nő a magyar trónon. Lajos végakarata szerint a magyar és a lengyel trónját is Mária örökölte volna, hogy a perszonálunió Lengyelországgal ne bomoljon fel, de a lengyel rendek ragaszkodtak hozzá, hogy új uralkodójuk náluk tartsa a székhelyét. Az anyakirályné, a boszniai Erzsébet gyakorolta régensként Mária nevében a hatalmat, akit első számú tanácsadója, Garai Miklós nádor támogatott. A lengyel kérdésben kénytelenek voltak engedni, s Mária helyett húgát, Hedviget küldték Lengyelországba, akit 1384-ben királynővé koronáztak a lengyelek, ezzel felbomlott a magyar-lengyel perszonálunió. 1382 után Magyarországon az „asszonyuralom” alatt mozgásba lendült az anarchia dramaturgiája: a bárói csoportok egyre nyíltabban léptek fel a királynői hatalom ellen. Főleg a Délvidéken (Dalmáciában, Boszniában és Horvátországban) volt parázs hangulat. Nyilvánvaló volt, hogy Mária uralkodása csak ideiglenes lehet, hiszen a nemesség megszokta, és el is várta, hogy királya személyesen vezesse hadba, s ez csak férfitól volt számukra elfogadható. Az utódlás kérdésében az arisztokrácia három táborra szakadt: 1. Mária házasodjon össze Luxemburgi Zsigmonddal, s az legyen a király; 2. Mária menjen feleségül a francia király öccséhez, Orleans-i Lajoshoz, így Lajos lehetne a magyar király (jelentős francia kapcsolattal); 3. az Anjou-ház utolsó férfi tagját, Durazzói (Kis) Károlyt hívni meg – Mária lemondatásával – a magyar trónra. 1385 tavaszán Erzsébet régens és Garai Miklós nádor feleségül adták a megbízottak útján képviselt Orleans-i Lajos francia királyfihoz Máriát, de a megbízottak miatt a házasság nem volt érvényes, s az országban is túlnyomórészt ellenezték.
A délvidéki főurak, élükön a Horvátiakkal, 1385 nyarán meghívták a magyar trónra (Kis) Károly nápolyi királyt, aki 1385 szeptemberében partra is szállt Dalmáciában. A három rivális uralkodójelölt közül Mária régi jegyese, Zsigmond brandenburgi őrgróf volt a leggyorsabb: külföldön toborzott seregével Magyarországra érkezett, s nem sokat adva az anyakirályné ellenkezésére, 1385. november 1-jén, szinte „fegyverrel kikényszerítve”, oltár elé vezette Máriát. Az esküvőt Demeter esztergomi érsek celebrálta. (Kis) Károly részben a saját olasz seregével, részben a délvidéki főurak hadaival megindult az ország belseje felé. Zsigmond, aki ekkor a „Magyarország védője” hangzatos címet viselte, nem rendelkezett elegendő fegyveres erővel, hogy Károlyt feltartóztassa. Hazatért tehát Csehországba, hogy rokonai segítségével nagyobb sereget szervezzen, és újra visszatérve megszilárdítsa helyzetét. Erzsébet és Mária Budán maradtak, s 1385 novemberében Budára országgyűlést hívtak össze. Ezen a megyék a tehetősebb nemesek közül választott négy-négy követtel képviseltették magukat. Az országgyűlésen Mária újra megerősítette a nemesek korábban már írásba foglalt kiváltságait. Mindez azonban nem segített. Olasz csapatai és a Horvátiak hozzá csatlakozó serege élén (Kis) Károly Budára érkezett. Zsigmond távollétében, katonai erő híján Mária lemondott a trónról, mire a tömeg Székesfehérvárra kísérte Károlyt, ahol 1385. december 31-én Demeter bíboros érsek II. (Kis) Károly néven magyar királlyá koronázta. (A harmadik uralkodójelölt, az Orleans-i herceg az utazási nehézségek és a magyar események alakulásától megrettenve meg sem érkezett Magyarországra.) I. Károly minél tágabb belpolitikai bázisra szeretett volna szert tenni. Erzsébet és Mária a budai királyi palotában húzódtak meg, s továbbra is részt vehettek az ország kormányzásában. A főbb országos méltóságviselők – így Zsigmond hívei és a Garailiga emberei is – szinte valamennyien megőrizték tisztségeiket, maga Garai Miklós horvát bán maradhatott. Erzsébet és Garai azonban nem nyugodott bele, hogy a hatalom kicsúszott a kezükből, összeesküvést készítettek elő II. Károly ellen a legbizalmasabb híveikkel. Garai – leánya esküvőjének az ürügyén – erős kísérettel Budára érkezett. 1386. február 7-én Erzsébet és Mária lakosztályában gyűltek össze az összeesküvők, majd az anyakirályné átkérette Károlyt, hogy fontos megbeszélésre menjen át hozzá. A király gyanútlanul, csekély kísérettel érkezett, majd Erzsébet és Mária társaságában hármasban visszavonultak, miközben Garai és a többi összeesküvő, valamint az olasz kíséret tagjai a szomszéd teremben maradtak. Forgách Balázs pohárnokmester – akire a merénylet végrehajtását bízták – egy levéllel bement Károlyékhoz, s amíg a király a levél olvasásához fogott, váratlanul rátámadva a kardjával súlyosan megsebesítette. A fejére mért csapás nem csak Károly koponyacsontját sértette meg, hanem bal szemét is elveszítette. Garaiék az olaszokat lefegyverezték, a palotát pedig lezárták a városban tartózkodó Horvátiak elől. A súlyosan sebesült Károlyt Visegrádra szállították, ahol február 24-én a sebeibe belehalt. Más feltételezés szerint a sebébe mérgezett orvosságot tettek, majd megfojtották. II. Károly mindössze 39 napig uralkodott. A királyi hatalom ismét Mária kezébe került, azonban Károly híveinek sikerült elmenekülniük, s a déli tartományokban felkelést szerveztek. Erzsébet úgy gondolta,
hogy Máriával személyesen utaznak a helyszínre, így próbálják megbékíteni a felkelőket. 1386. július 25-én Erzsébet és Mária Gara (Gorján) vára felé közeledett kíséretével, amikor a Horvátiak és II. Károly hívei nagy haddal rajtuk ütöttek. Forgách Balázs és Garai Miklós a harcban elesett, lefejezték őket, sőt Garai fejét a királynő hintajába dobták. Máriát és Erzsébetet a kíséret többi tagjával Gara várába vitték. Forgách és Garai levágott fejét elküldték Nápolyba, Kis Károly özvegyének. A Magyarországon sereggel megjelenő Zsigmondot a magyar főurak egy másik csoportja Mária fogsága idejére megbízta a régensséggel és felruházták a „Magyarország kapitánya” címmel, majd 1387. március 31-én Székesfehérváron királlyá koronázták. Zsigmond lépéseket tett Mária kiszabadítására. A Horvátiak Erzsébetet, akit II. Károly meggyilkolásában a legfőbb felbujtónak tartottak, állítólag Mária szeme láttára a börtönében megfojtották. Zsigmond a velenceiekkel szövetségben ostromolta Novigrádot, ahol Máriát fogva tartották. Végül a lázadók a királynőt 1387. június 4-én átadták a velenceieknek. Mária kiszabadult tehát fogságából, és Zsigmonddal formálisan társuralkodók voltak: egy ideig párhuzamosan adtak ki adományleveleket. Néhány év múlva Mária visszavonult. Koronás királynőként lassan már csak olyan szerepet játszott a politikában, mint a királyok feleségei szoktak. A tényleges király tulajdonképpen már 1387-től Zsigmond volt. 1394-ben azonban, amikor Horváti Jánost fogságba ejtették, Mária királynő kegyetlen bosszút állt rajta az anyja haláláért, mégpedig Pécsett: „Először ló farkához kötözve körülhurcolták a város utcáin, majd tüzes fogókkal megkínozták, azután négyfelé vágták, és az utódok elrettentő okulására a város kapuira függesztették tagjait. 1395. május 17-én Mária királynőt baleset érte, terhesen leesett a lováról, és koraszülött gyermekével együtt meghalt. Nagyváradon temették el. Az első magyar királynő fiatalon történt halálával véget ért az oly sok dicsőséget hozó Anjoudinasztia uralma Magyarországon.
40. ZSIGMOND, a „taktikus és politikus” király 1368. február 14-én (vagy február 15-én) Nürnbergben született az európai hírnevű Luxemburgi-házból Zsigmond herceg. Apja Luxemburgi IV. Károly cseh király és német-római császár, anyja Pomerániai Erzsébet lengyel hercegnő volt. Már kisgyermekként kiváló nevelést kapott Zsigmond az atyja prágai udvarában, itt alapozta meg műveltségét, széles látókörét. Hét nyelven beszélt, jártas volt korának tudományaiban, a teológiai kérdésekben. III. Károly és I. (Nagy) Lajos magyar király 1378-ban kötöttek megállapodást, hogy gyermekeiket, Máriát és Zsigmondot eljegyzik egymással, amelyre 1379-ben sor is került. Ezt követően az alig több mint 10 éves Zsigmond a magyar királyi udvarban nevelkedett, hogy a magyar viszonyokat megismerje. I. Lajos 1382-ben bekövetkezett halála után Máriát koronázták Magyarország királynőjévé, de a főurak jelentős része már ekkor úgy adta támogatását, hogy majd Mária leendő férje lesz az uralkodó. Mária anyja, Erzsébet anyakirályné mint régens a francia király öccsét, Lajos herceget szerette volna lánya férjének, így Zsigmondnak szinte fegyverrel kellett „meghódítania” leendő feleségét, kikényszeríteni a házasságot. Zsigmond és Mária esküvőjére 1385 őszén került sor, de Mária maradt a királynő, Zsigmond „csak” férj lehetett. A zilált magyar belviszonyok közepette Zsigmond szívós kitartással, bátyja, Vencel cseh és német király hathatós segítségével fokozatosan jutott hatalomra. Az 1385. december és 1386. február között uralkodott I. (Kis) Károly király meggyilkoltatásában nem játszott szerepet, de amikor 1386 nyarán a délvidéki bárók csoportja (ligája) Mária királynőt fogságba ejtette, Zsigmond is aktivizálódott. A délvidékiekkel szemben álló bárók Mária fogsága idejére Zsigmondot bízták meg a régensséggel, s 1387 elején felruházták a „Magyarország kapitánya” címmel, amelyet ebből az alkalomból létesítettek. Amikor Mária fegyveres kiszabadítása nem sikerült, a bárók Zsigmondot megválasztották királynak, és 1387. március 31-én, virágvasárnapon a rangidős főpap – a veszprémi püspök – fejére helyezte Szent István koronáját. Zsigmond a bárók kegyelméből lett királlyá, és ezért magas árat kellett fizetnie. Megkoronázása fejében szabályszerű szerződést csikartak ki tőle, amely minden hatalmat a királycsináló liga tagjainak juttatott (nádori, főkancellári tisztség). Ezenkívül óriási birtokadományokra kényszerült, s 1387-1392 között a királyi uradalmaknak közel a felét szétkapkodták. Zsigmond valójában a bárók bábja volt, de a helyzetébe nem nyugodott bele. Felesége, Mária királynő még 1387 nyarán kiszabadult a fogságból, s 1387-1395 között Zsigmond és Mária társuralkodók voltak. Igaz, Mária fokozatosan háttérbe szorult, s az 1395. évi lovasbalesetben történt halála után Zsigmond lett az egyedüli király. Ő pedig a vele szemben álló délvidéki urakat véres leszámolással félreállította, így például 1388-ban Hédervári Kont Istvánt és 31 társát kivégeztette, Horváti Jánost 1394-ben négyfelé vágták, 1397-ben Lackfi István volt nádort híveivel együtt tárgyalás ürügyével felkoncolták.
1395 körülre viszonylag konszolidálódott a belpolitika, így Zsigmond megpróbált fellépni a Balkánon előrenyomuló törökök ellen. Követei sorra járták a nyugati udvarokat, s a tervezett hadjáratot a pápa keresztes háborúnak nyilvánította. 1396. augusztusra hatalmas lovagi sereg gyűlt össze, de az egységes irányítás és a külföldi – főleg francia – lovagok gőgje miatt a bulgáriai Nikápoly vára alatt a keresztes had 1396. szeptember 25-én megsemmisítő vereséget szenvedett. Zsigmond néhányadmagával tudott csak elmenekülni a csatából. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a törököt még nemzetközi összefogással sem lehet Európából kiűzni, az országnak védelemre kell berendezkednie. Zsigmond megpróbált I. Károly (Róbert) királyhoz hasonlóan új vezető réteget maga mellett kialakítani, részben magyarországi, részben idegen híveiből: így kapott szerepet Garai Miklós, Maróti János, Perényiek, Cillei Hermann, Stiborici Stibor, Ozorai Pipo a királyi udvarban. Hűségüket persze tisztségekkel és birtokadományokkal lehetett biztosítani. A királlyal szemben álló bárók is erősek voltak még, azonban Zsigmond a kedvezőtlen helyzete ellenére is az ország tényleges uralkodója akart lenni. 1397 októberében a temesvári országgyűlésen (a meghívott köznemesek támogatását is élvezve) jelentős reformokat tudott elfogadtatni. Az Aranybullát – az ellenállási záradék elhagyásával – és I. Lajos törvényeit megerősítette. Elrendelte a kényszerből adományozott királyi birtokok visszavételét, a törökkel való ellenségeskedés idején a király felhasználhatta az egyházi jövedelmek felét, s bevezették a telekkatonaság rendszerét, azaz minden nemest köteleztek, hogy birtokai nagyságától függően bizonyos számú könnyűlovas katonát küldjön a királyi seregbe. Ez utóbbi – mivel a költségek a nemeseket terhelték – a nemesi adómentességet sértette. A bárók 1401. április 28-án foglyul ejtették Zsigmondot, de Garai Miklós kiváltotta őt, s még az év október végére megegyezett a lázadókkal. Zsigmond a Garai-Cillei-ligára támaszkodva – feleségül vette Cillei Borbálát – 1402-1403-ban végleg leszámolt az újra fellázadt bárókkal, de többségüknek kegyesen megbocsátott. 1403 után új korszak kezdődött Zsigmond uralkodásában. Addig a bárók eszköze volt, ezután szilárdan birtokolta a hatalmat. Megszűnt a királyi birtokok eladományozása, a királyi jövedelmek magánkézbe adása. A Garai-Cillei-ligára támaszkodva hű embereit maga tette nagyhatalmú birtokosokká, s összefogásukat az 1408-ban létrehozott Sárkányrend is jelképezte (a királyon kívül 22 tagja volt). A királyi várakra alapozva kapitányságokat hozott létre, amelyek élére főkapitányként híveit állította (pl. Stibort Erdélybe, Ozorai Pipót a Temes vidékre stb.), akik csak a királynak engedelmeskedtek. A köznemeseket és 1405-től a városokat rendszeresen meghívta az országgyűlésre. A városok fejlődését kiváltságok adásával is elősegítette. Az egyházat is kézben tartotta: 1404-ben kimondta, hogy a pápai rendeleteket csak a király jóváhagyásával hirdethetik ki magyar templomokban, s a pápai intézkedések (a püspökök kinevezése is) királyi beleegyezéssel foganatosíthatóak. Ez volt a placetum regium elnevezésű jog. Zsigmond szilárd helyzetét bizonyítja, hogy hosszú uralkodása során több ízben évekig külföldön tartózkodott, s Magyarország mindvégig szilárd és biztos hátországa maradt. Az 1400-as évek elejétől Zsigmond figyelme Nyugat felé fordult, apjához hasonlóan német-római császár akart lenni. Olyan uralkodó, aki rangjánál fogva a legelső Európában, és aki egyedül képes, sőt hivatott megoldani a kor olyan
egyetemes gondjait, mint az egyházszakadás, az egyházi és társadalmi reform, és nem utolsósorban a török fenyegetés. Mindebben Magyarországnak elsősorban a biztos hátország szerepe jutott, mely a nagy tervekhez a politikai és anyagi fedezetet nyújtja. Zsigmondnak minden képessége megvolt ahhoz, hogy nagyformátumú politikus legyen. Egyike volt a késő középkor legszínesebb egyéniségeinek. Úri gőgtől mentes közvetlen modorát különösen a polgárok értékelték Európa-szerte, de a tudósokkal is könnyen megtalálta a hangot. Ugyanakkor megvoltak benne azok a tulajdonságok, amellyel nemesi környezetének imponálhatott. A sors nemcsak éles elmével, hanem előnyös külsővel is megáldotta (szép férfi volt), aminek tudatában cselekedett. A politikán kívül a fényűzést, a lakomákat is kedvelte, szerette a vadászatot, a kártyát és bőven voltak szerelmi kalandjai. Elsősorban mégis uralkodni szeretett, és feladatát komolyan vette. Egész életműve bizonyítja, hogy az igazi célokat sohasem tévesztette szem elől, és szívósan, türelemmel küzdött értük. Ebbeli törekvésében képességeinek és lehetőségeinek kétségtelenül jobban megfelelt a tárgyalóasztal, mint a csatatér. A diplomáciához csakugyan értett. Elemében érezte magát, ha a vitás kérdésekből a kiutat alkudozásokkal kellett megkeresnie, és tekintélye e téren oly elismert volt, hogy számos esetben kérték fel idegen hatalmak közvetítőül konfliktusaik megoldására. Egy ízben még a százéves angol-francia háborúban is megkísérelt békét teremteni. Aztán jöttek a külpolitikai (nyugati) sikerek: 1410-ben német-római királlyá választották, 1414-1418 között személyes elnökletével ülésezett Konstanzban az egyetemes egyházi zsinat, amelynek sikere Zsigmond kitartásán és diplomáciai ügyességén múlott. Igaz, hogy 1415-ben menlevele ellenére a tanai mellett kitartó Husz Jánost máglyán elégették, de az egyházszakadást sikerült megszüntetni. 1419-ben cseh király lett, de a huszitákkal egészen 1434-ig véres háborúkat vívott, mire királyként Prágába bevonulhatott. 1433-ban Rómában német-római császárrá koronázták. Zsigmond a nyugati politikája mellett gondot fordított a török elleni védelem megszervezésére is. Ugyan 1428-ban ismét vereséget szenvedett Galambóc váránál a szultáni seregtől, de az 1420-as évektől az Al-Dunától kiindulva nagyszabású déli végvárvonalat építtetett ki. Az általa emelt, illetve megerősített várak az 1520-as évekig állták a török támadásokat. Zsigmond a nagyszabású politikájához sok pénzt emésztett fel, s mindig pénzhiányban szenvedett. Hogy pénzhez jusson, gyakran fordult a magyaroknak nem tetsző megoldásokhoz: városokat zálogosított el, élt a pénzrontás eszközével, értéktelen ezüstpénzeinek szerepe volt az 1437. évi erdélyi parasztfelkelés kitörésében. Magyarországon támogatta a kultúrát: 1395-ben Óbudán egyetemet alapított, a budai várat nagy építkezésekkel gazdagította, új palotájának egész Európából a csodájára jártak, s udvara a lovagi kultúra egyik központja lett. Zsigmond második házasságából csak egy leánya született. A trónutódlás problémáját Erzsébet házasságával akarta megoldani: eljegyezte Habsburg Albert osztrák főherceggel, akit koronája örökösének szánt. Élete utolsó éveiben idejét a cseh és a magyar királyság közt osztotta meg, s a halál is útközben érte: 1437. december 9-én a morvaországi Znojmóban halt meg. Példaképe – I. (Szent) László – mellé temették el Nagyváradon.
Zsigmond a német történetírás szerint a késő középkor egyik legjelentősebb uralkodói egyénisége, uralkodása a magyarokban mégsem hagyott kedvező képet. A nemesség harcias, zömmel műveletlen többségének kevéssé tetszett a császár és magyar király egyénisége, viszont irritálta a nemesi kiváltságok csorbítása és az udvar idegen légköre. Valószínűleg ez magyarázta, hogy halála után a köznemesi szemléletű történetírók elbeszéléseikben nem festettek róla nagyságához méltó képet. Zsigmond 50 évig volt magyar király. Uralkodása alatt megtalálta azokat a formákat, amelyekkel az adott lehetőségek között királyi akaratát a legteljesebben érvényesíthette, hozzájárult egy sor európai probléma megoldásához, s Magyarországot nyitottabbá tette Európa felé.
BEVEZETŐ A XV. század legjelentősebb magyarországi változása a rendi állam megjelenése és funkcionálása. A kezdetei már Zsigmond uralkodása idején látszanak, de a maga valóságában csak 1439 után beszélhetünk a rendi államról. Ugyanis ekkortól tartottak majdnem minden évben országgyűlést, olyat, amelyen a rendek is részt vettek a törvények, a döntések meghozatalában. A törvények a központi hatalom és a gyűlésen megjelent rendek alkujában születtek. A magyar feudális társadalomban négy kiváltságos rend alakult ki: a főurak vagy bárók, a főpapság, a köznemesség és a szabad királyi városok polgársága. A legnagyobb befolyással a bárók rendelkeztek, természetszerűleg őket támogatták a főpapok is. A köznemesség a nemesi vármegye keretein belül igyekezett befolyását növelni, kiváltságait védeni. A polgárság még gyenge volt, az eseményekre alig volt ráhatása. A feudalizmus dolgozó tömege, a jobbágyság is egységesül, s az azonos jogi helyzetbe kerülésével végeredményben az egész ország területén ugyanolyan szolgáltatásokra kötelezték őket. Zsigmond és Mátyás között (1437-1458) a rendi államban állandó harc folyt az egyes bárói csoportok és az általuk támogatott uralkodók között. Egyfajta erőegyensúly is létrejött, s a fokozódó török veszély elhárítása kitermelte az egyik legnagyobb magyar hadvezért, a törökverő Hunyadi Jánost. Ő a kormányzósága alatt a főpapok és a bárók mellett bevonta az irányításba a köznemességet és a városi polgárság legfejlettebb rétegét is. A rendi állam és Hunyadi János nagy diadala volt a török előrenyomulás megállítása Nándorfehérvárnál 1456-ban. A köznemesség támogatásával 1458-ban Hunyadi Mátyást választották királlyá, aki kísérletet tett arra, hogy a rendi-képviseleti állam keretei között megteremtse a központosított (centralizált) monarchiát. Megpróbált a korszerű, csak tőle függő hivatalnokréteg és az állandó zsoldos hadsereg létrehívásával függetlenedni a rendektől, ehhez új adók kivetésével megfelelő jövedelmet teremteni. Az árutermelés és pénzgazdálkodás alacsony színvonala, a városi polgárság gyengesége azonban megakadályozta Mátyást a terve valóra váltásában. A nyugati irányú külpolitikai törekvései sem hoztak átütő eredményt. Mátyás uralkodásával jutott a középkori magyar állam a fejlődésének csúcsára, s vált ismét európai nagyhatalommá. Mátyás honosította meg Magyarországon a reneszánsz szellemet és a humanista műveltséget. Budán, Visegrádon pompás palotákat építtetett. Híres könyvtárában 2500 kötet könyv volt, udvarában híres külföldi és magyar művészek, tudósok alkottak. A központosítás eredményei azonban csak átmenetiek lehettek, mert ehhez az ország gazdaságilag nem volt elég fejlett. A társadalom minden rétege (beleértve a köznemességet is) a „mátyási rendszer” enyhülését várta. Így Mátyás halálával (1490. április 6.) rövid idő alatt széthullott a központosított állam, mivel kormányzati rendszerének legfontosabb összetartója saját személyisége és becsvágya volt, halála után hiába maradtak meg a hatalmi struktúra intézményes keretei, elképzelései veszendőbe mentek. Újabb hanyatlás kezdődött el, amely végül elvezetett Mohácsig...
41. OZORAI PIPO, a temesi ispán Filippo Scolari, vagy ahogy a kortársak Magyarországon elnevezték, Ozorai Pipo, 1369-ben Firenzében született elszegényedett nemesi család gyermekeként. Az 1380as években egy firenzei bankház képviselőjeként került Budára. Az állandó pénzzavarral küszködő Zsigmond magyar király (uralkodott: 1387-1437) becsülte a pénzembereket, s a külföldiek szolgálatait is szívesen fogadta. Pipót 1387-ben már a király mellett találjuk, ekkor még mint pénzügyi tanácsadót, hamarosan azonban katonai feladatokat is kapott. Pipo jól ismerte a korszerű haditechnikai és seregszervezési módokat, tulajdonképpen itáliai szülőhazája névhasználatában condottieri, zsoldosvezér lett. 1399-ben körmöd kamaraispán (vagyis a pénzverés egyik felelőse) 1400-ban pedig sókamaraispáni kinevezést kapott. Pipo 1401-ben a főurak által elfogott Zsigmonddal együtt szenvedte el a fogságot, majd része volt a Zsigmond elleni utolsó bárói lázadás leverésében, így újabb gazdasági és katonai megbízások során keresztül lépett mind feljebb és feljebb a ranglétrán. 1402-1403-ban Nápolyi László trónkövetelő ellen harcolt, és jelentős szerepet játszott a felkelőkkel folytatott tárgyalásokban. A haláláig megtartott sókamaraispánsága mellé 1404 őszén kapta a temesi ispánságot, s ebben a tisztségében vált az ország legjelentősebb hadvezérévé. Zsigmond a temesi ispáni címmel megbízta Pipót a délkeleti országrész kormányzásával. Gyakorlatilag a rábízott vidék minden adminisztrációs, bíráskodási és katonai ügyét ő irányította, tulajdonképpen a király helyi hivatalnoka volt. Párhuzamosan több fontos tisztséget is betöltött, sókamaraispánként ellenőrizte a király egyik fontos bevételi forrását, de hosszabb-rövidebb ideig volt kincstartó és Szörényi bán is. Pipo tagja volt Zsigmond király mindenható „ötösfogatának”, akik a legnagyobb befolyással rendelkeztek a király mellett: Ozorai Pipo, Garai Miklós (1433-ig nádor volt), Cillei Hermann (Borbála nevű lányát vette el Zsigmond), Stibor (erdélyi vajda lett) és Eberhard zágrábi püspök. Pipo személyes hatalma is jóval meghaladta a temesi ispáni tisztségét. Az természetes, hogy amikor Zsigmond 1408. december 12-én a leghűségesebb fegyvertársainak új lovagrendet, a Sárkány-rendet alapította, a 22 országbáró között ott volt Ozorai Pipo is. Zsigmond az alapítólevélben ígéretet tett arra, hogy a rendtagokat előnyben részesíti a bárói tisztek betöltésénél, ha pedig bármelyikükkel viszályba kerül, a többi rendtag közvetítését veszi igénybe. Viszonzásul a bárók hűséget fogadtak a királyi párnak (Zsigmond mellett a felesége, Borbála is tagja volt a rendnek) és leendő, mindkét nemű gyermekeiknek. Pipo felesége, Borbála is itáliai származású volt, leggyakrabban magyarországi birtokaikon tartózkodtak, de Firenzében is vásároltak birtokot. A XV. század elején Pipo építtette gótikus stílusban Ozora kétemeletes, négyszög alaprajzú várát (innen kapta a megkülönböztető magyar nevét), de birtokában volt a Sió-Sárvíz mocsarai között levő Simontornya vára is. Ozorai Pipo 1406-ban vezette első hadjáratát a török ellen, ettől kezdve haláláig alig múlt el év jelentősebb hadi esemény nélkül. 1409-ben Maróti János Szörényi
bánnal Szerbiába vezetett hadjáratot és egészen Prizrenig nyomultak előre. 1411-ben Zsigmond háborút indított Velence ellen, annak dalmáciai foglalásai miatt. A magyar sereg vezére Ozorai Pipo lett, aki véres csatában Conegliano mellett győzelmet aratott a velencei seregeken és hatalma alá hajtotta Friaul legnagyobb részét. Pipo 1414 őszén már Boszniába vezetett hadat. Erről a hadjáratról írta Zsigmond az egyik oklevelében, hogy „Pipo Boszniába törve nagy károkat okozott, csaknem a fél országot elpusztította és elnéptelenítette”. Az 1414-ben kezdődött konstanzi zsinatra Pipo nagy nemesi és katonai kíséret élén kísérte el Zsigmond királyt. Ettől kezdve jó néhány éven keresztül hadvezérként vett részt Zsigmond cseh- és huszitaellenes háborúiban. 1420-ban, amikor Zsigmond a mintegy 70-80 ezer főből álló magyar, német, sziléziai, angol, francia, lengyel, spanyol, németalföldi keresztes hadával bekerítette Prágát, a magyar csapatokat Pipo vezette. A huszita háborúkban azonban nem termett babér sem Zsigmond, sem Pipo számára. 1421-ben hiába kerítették be Kutna Hora mellett a legendás huszita hadvezért, Jan Zsiskát, az kitört a gyűrűből. 1422. január 6-án Pipo a magyar had élén megütközött Nemcky Bródnál (Németbród) Zsiska seregével. A csata elején a magyar lovas íjászok sikeresen lőtték a támadó huszitákat, a szárnyakon némi teret is nyertek, azonban a huszita ágyú- és puskatűz, majd a derékhad harci szekereinek rohama legázolta a magyar páncélos seregközepet, a szárnyak is megfutottak, így Pipo vereséget szenvedett a csatában. Pipónak hadvezérként ez volt az egyetlen vesztes ütközete. Ezt követően Ozorai Pipo hazatért Magyarországra és a délvidéken harcolt az egyre inkább előretörő törökök ellen. 1423 nyarán nagy magyar sereg élén Havasalföldre nyomult, megerősítette Szörény várát, majd a bolgár határ közelében megütközött a török csapatokkal. Az egykorú leírások szerint Pipo a magyar harcrend balszárnyára könnyűlovasságot, a centrumba gyalogságot és harci szekereket helyezett el, ő maga pedig a jobbszárnyon a nehézpáncélos lovasságot vezette. Amíg a balszárny és a közép felfogta a törökök támadását, Pipo a csatadöntő nehézlovassággal elsöpörte a török balszárnyat, majd oldalba és hátba támadta az előrenyomuló török centrumot. Pipo nagy győzelmet aratott, a török seregnek csak maradványai menekültek meg. Talán már ebben a csatában is részt vett Hunyadi János, aki Pipónál szolgált. A pipói seregvezetést később Hunyadi is sikerrel alkalmazta. Pipo 1424 őszén a Szörényi végeken vezetett hadjáratot a török ellen, majd 1425 őszén Csáky Miklós erdélyi vajdával nyomultak tekintélyes sereggel Havasalföldre és a Duna mellett, Vidinnél arattak győzelmet a törökkel szemben. 1426 nyarán Pipo ismét Havasalföldre vezetett hadat, mélyen benyomult a török által már elfoglalt területekre és egy nagyobb török had felett ismét győzött. Olasz életrajzírója szerint Ozorai Pipo „oly nagy dicsőséggel végezte dolgát, hogy a törököt már neve hallatán rémület szállta meg”. Pipo erőteljesen szorgalmazta a török elleni végvárrendszer kiépítését. Számos hadjárata ellenére legmaradandóbb katonai érdeme az al-dunai védvonal kiépítése volt az 1420-as évek folyamán. Többek között megerősítette Szörény, Orsova és Kevi várát, s Galambóccal szemben felépíttette Lászlóvárt. De ugyanúgy hozzájárult Temesvár és Nándorfehérvár megerősítéséhez is.
Pipo a hadakozáson kívül figyelmet fordított a kultúrára és az építészetre is. Az ő meghívására jött Magyarországra a híres itáliai reneszánsz festő, Mallolino, illetve Pipo szolgálatában állt közel két évtizeden át Menetto Ammanatini firenzei építész. Pipo Székesfehérvárott temetkezőkápolnát, Lippán a betegek részére ispotályt építtetett. Ozorai Pipo a XV. század első harmadának legkitűnőbb magyar hadvezére volt, temesi ispánként 22 éven át védelmezte a déli végeket a törökök ellen, 20 csatában aratott győzelmet. 1426. december 27-én Lippán halt meg, de szülőföldjén, Firenzében temették el. Róla indokoltan mondhatjuk, hogy kinevelte saját utódját: az ő szolgálatában kezdte katonai pályafutását az ifjú Hunyadi János.
42. BUDAI NAGY ANTAL, az erdélyi parasztvezér Budai Nagy Antalról, az 1437. évi erdélyi parasztfelkelés első számú vezetőjének életéről igen keveset tudunk. A források szinte kizárólag az 1437. évi eseményekhez kapcsolódóan szólnak róla, neve egybeforrott az akkori felkeléssel és parasztháborúval. Ha a történésekből visszakövetkeztetünk, talán valószínűsíthető, hogy 1390 után, esetleg az 1400-as évek környékén született erdélyi Kolozs megyei kisnemesi családból. A kort ismerve, arra következtethetünk, hogy a gazdálkodás mellett megtanulta a fegyverforgatást is. Az 1420-as, 1430-as években részt vehetett esetleg a sűrűn bekövetkező hadjáratokban, elsősorban a török támadások elhárításában. Zsigmond magyar király (uralkodott: 1387-1437) uralkodásának utolsó évében, 1437-ben Erdélyben tört ki a magyar történelem első nagyarányú paraszt (jobbágy)felkelése. Az ottani lakosság rendkívül nehéz viszonyok között élt. A szinte évenként ismétlődő, pusztító török portyázások tovább növelték a belső feszültséget. Erdélyben a XV. század első évtizedeiben még sok szabad paraszt és pásztor élt, akiket most süllyesztettek jobbágysorba. A nemesség a kilencedszolgáltatás mellett emelte a földbért, soron kívüli adókat vetettek ki, főleg pedig minden módon akadályozták a jobbágyköltözést. Szokatlan és súlyos teher volt a rendszeressé váló tényleges katonáskodási kötelezettség is, az egyházi tized beszedése is erőszakosan történt. A jobbágyság Erdély-szerte forrongani kezdett. Az elégedetlenséget az Erdélybe menekült huszita papok is szították, akik megismertették széles körben a huszita felkelés radikális táborita eszméit, s ez még inkább a hivatalos egyház ellen fordította a népet. Az „eretnekség” terjedésének meggátlására a pápa 1436-ban a hírhedt inkvizítort, Marchiai Jakabot küldte Magyarországra, aki erőszakos eszközökkel csak Erdélyben 55 ezer embert „térített meg”. Tevékenysége fokozta az általános társadalmi feszültséget. Az erdélyi parasztfelkelést közvetlenül kiváltó okot Lépes György erdélyi püspök pénzügyi manőverei szolgáltatták. Ugyanis Zsigmond 1433-ban újból élt a pénzrontás eszközével, mire a püspök három esztendeig nem hajtotta be az egyháznak járó tizedet. 1436-ban ellenben már új, jobb pénzben követelte a hátralékot is. Több helyen megtagadták az egyházi tized fizetését, mire Lépes püspök a fizetést megtagadó községeket egyházi átokkal sújtotta. És ekkor az általános elégedetlenség felkelésbe csapott át. 1437 márciusában a Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok megyei parasztság a Déstől mintegy 20 kilométerre levő, Alparét határában található 700 méter magas Bábolna-hegy terjedelmes fennsíkján elsáncolta magát. A helyet jó katonai érzékkel, a huszita Tabor mintájára választották meg. A felkelő parasztok – akik között kisnemesek és városi polgárok is voltak – öntudatosan nevezték magukat „az erdélyi részek magyar és román országlakói egyetemének”, „országlakosok közösségének” (universitas regnicolarum) és „szabad állapotú embereknek”, ezekkel a jellegzetesen nemesekre alkalmazott kifejezésekkel a társadalmi egyenlőség huszita programját hirdetve meg. Az összegyűlt felkelők hat kapitányt választottak maguknak, akik közt első helyen
Budai Nagy Antal diósi kisnemest nevezték meg. Három társa magyar paraszt volt, az ötödik egy kolozsvári polgár, a hatodik valószínűleg román jobbágy; közülük név szerint még Világosberki Oláh Mihályt és Vajdaházi Nagy Pált említik az egykorú források. A fegyveresen összegyűlt parasztság a Bábolna-hegyen vert tehát tábort, mivel a környék legmagasabb hegyének meredek oldalai kitűnő védelmi lehetőséget kínáltak. Azaz számítottak arra is, hogy a nemességgel szemben védekezniük kell (ez a tény azt bizonyítja, hogy támadásra ők maguk nem készültek). Az is valószínű, hogy a parasztok – talán a harci tapasztalatokkal rendelkező Budai Nagy Antal irányításával – huszita módra sáncokkal és árkokkal erősítették táborukat, de alkalmazták a szekérvárat is, amelyet részeiben harci szekerekként is használtak később. A fegyveres felkelők létszámát a források nem nevezik meg, a parasztok „nagy sokaságá”-ról írnak. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha a kezdeti, felfutó szakaszban akár 20-30 ezer főt valószínűsítünk. Átmenetileg a kisnemesek, főleg az egytelkesek is csatlakoztak a parasztsághoz. A parasztok kezdetben tárgyalások útján kívánták megszüntetni az adószedés visszaéléseit, visszaállítani szabadköltözési jogukat, szabályozni katonai szolgálatuk rendjét. Az erdélyi nemesség nem teljesítette követeléseiket. Noha az erdélyi hadak többsége a török ellen harcolt, Csáky László vajda, Lépes Loránd alvajda és a pénzéhes Lépes György erdélyi püspök vezetésével haddal vonultak az Alparét falu melletti Bábolna ellen. A felkelők még most is el akarták kerülni a fegyveres összeütközést, ezért Budai Nagy Antal és a többi kapitány 1437. június végén négy követet küldtek a közeledő nemesi hadak elé. Két sérelmük orvoslását kérték, a tizedfizetéssel kapcsolatos visszaélések és kiközösítés megszüntetését, valamint a jobbágyköltözés szabadságának biztosítását. Csáky vajda fogadta ugyan a követeket, akik előadták a parasztság panaszait, de ezután lefejeztette őket. Csáky és kísérete úgy vélte, hogy könnyen szétverik a felkelők táborát. Néhány nappal a követek megölése után, Bábolna lankásabb déli emelkedőjén a nemesek megrohanták a felkelőket 1437. július elején. A paraszthad szervezetten, négyszögbe állva védekezett – ez is mutatja, hogy a hadászathoz értő emberek, főként a tapasztalt Budai Nagy Antal vezette őket. Aztán a felkelők a védelemből – a harci szekereket is alkalmazva – támadásba mentek át és a vajda seregét legyőzték, a csatában a vajda eltűnt. Magyarországon itt mért először paraszti felkelő sereg vereséget a nemesekre. A vereség után a nemesek rákényszerültek a tárgyalásokra. 1437. július 6-án megkötötték a kolozsmonostori egyezményt, amely szabályos békekötés formájában rögzítette a megállapodást. Jelentősen mérsékelték az egyházi tizedet, végleg eltörölték a földesúrnak járó kilencedet (bor és gabona után), kimondták a szabad költözéshez való jogot, és lehetővé tették, hogy a jobbágy szabadon végrendelkezzék javairól. A szerződésben foglaltak megtartását egy évente tartandó fegyveres gyűlés volt hivatva ellenőrizni, amely a Bábolna-hegyen ült volna össze valamennyi érintett mezőváros és falu képviselőiből. Egyben szankciókat helyeztek kilátásba azok ellen a nemesek ellen, akik a megállapodást megszegik. A dokumentum a felkelők győzelméről tanúskodik. A jobbágyok egy része – így a kisnemesek is – bízott az egyezményben és hazatért otthonába, a többség azonban a táborban maradt.
A nemesség azonban nem volt hajlandó elviselni az önérzetét és érdekeit ért sérelmet, s rövid időn belül a harc újra fellángolt. A parasztok azonban továbbra is sikeresen ellenálltak, egyik nemesi udvarház a másik után borult lángba: mindkét fél kegyetlenül irtotta egymást. A szorongatott nemesség nevében az alvajda szeptember közepén Kápolnára közgyűlésre hívta a másik két nemzet – a szászok és székelyek – vezetőit. 1437. szeptember 16-án megkötötték a „kápolnai uniót”, amelyben a király kivételével minden támadó ellen valamennyien kölcsönös segítségnyújtásra kötelezték magukat. Erdély három politikai „rendje” egyértelműen a felkelt parasztok, jobbágyok ellen szövetkezett. 1437. szeptember vége táján Lépes Loránd alvajda – mivel erősítést kapott – újra megindult Bábolna ellen. A felkelő sereg időközben Dés közelében, a Szamos partján, Apátinál vert tábort. A nemesség szeptember 25-én rátámadt a parasztseregre, de az most a nyílt ütközetben ismét megfutamította a nemesi hadat. A huszita harcmodorral nem bírtak a támadók. A nemesek megint egyezkedésre kényszerültek. Október 6-án a Doboka megyei Dellőapáti faluban egyezett meg a két fél, s megállapodásukat a kolozsmonostori konvent megerősítette. Megegyeztek, hogy követeket küldenek a királyhoz, s őt kérik fel döntőbírónak. Ennek megtörténtéig nagyjából megerősítették az első kolozsmonostori egyezmény pontjait, de a jobbágyok pénzterhei valamelyest növekedtek, és ami a legfőbb, nem esett többé szó az évenkénti parasztgyűlés megtartásáról. Az újabb egyezség sem hozott békét. Kisebb csatározások után a jobbágyhad dél felé szorult, december elejére értek Kolozsvár alá, amely megnyitotta kapuit a felkelők előtt. A nemesek az újonnan kinevezett vajda, a Bábolna közvetlen szomszédságában birtokos, így közelről érintett Losonci Bánffy Dezső vezetésével és a Magyarországról megérkezett segédcsapatok támogatásával 1437. december 10-14. között Kolozsvár és Kolozsmonostor mellett döntő ütközet zajlott le a paraszti seregekkel. A véres csatában a megnövekedett létszámú nemesi sereg súlyos vereséget mért a paraszthadra, Budai Nagy Antal is holtan maradt a csatatéren. A felkelő sereg Kolozsvárra vonult vissza, amelyet a nemesek szabályos ostrom alá vettek. A város 1438. január végén esett el, és megtorlásul elvesztette kiváltságait, lakói pedig jobbágyokká lettek. Az elfogott parasztvezéreket Tordán kivégezték, a közembereket pedig csonkítással büntették. 1438. február 2-án a győztesek megújították „kápolnai unió”-jukat, így a nemesség uralma helyreállt. Budai Nagy Antal az 1437. évi parasztfelkelés vezéreként közel egy évig dacolt a nemesi seregekkel, két nagy csatában is győzelmet aratott az általa vezetett paraszthad. A felkelés elbukott, de Budai Nagy fellépése, bátorsága és hősiessége megmaradt a történelemben.
43. I. ULÁSZLÓ, a „csatában halt” király Ulászló 1424-ben született, apja II. (Jagelló) Ulászló lengyel-litván király (az ő első felesége volt Nagy Lajos lánya, Hedvig), anyja pedig Zsófia (Sonka), Andrej Holszanszki fejedelem leánya. Anyja tehát nem volt Anjou-házbeli, így Ulászló nem állt semmilyen rokonságban a magyarokkal. A lengyel trónt tízévesen, 1434-ben örökölte, III. Ulászló néven koronázták meg. Ulászló a nevelésben elsősorban a lovagi harcmodorból, a fegyverforgatásból kapott jó felkészítést. Habsburg Albert magyar király (uralkodott: 1437-1439) október 27-én bekövetkezett halála után a magyar uralkodó elit két nagy pártra szakadt. A Cillei Ulrik és Garai László vezette csoportosulás azt vallotta, meg kell várni, hogy a terhes Erzsébet királyné fiút szül-e. Ha igen, ő örökölje a trónt. A másik liga – ide tartozott többek mellett Hunyadi János és Újlaki Miklós – abból indult ki, hogy ha fiút is szülne a királyné, egy csecsemőre nem lehet rábízni a töröktől fenyegetett ország védelmét. Ők az ifjú, 16 éves III. Ulászló lengyel királyt akarták megválasztani magyar királlyá, s így perszonáluniót létrehozva bíztak abban, hogy lengyel haderő is támogatni fogja a törökellenes harcokat. A királyné jóváhagyásával küldöttség utazott 1440. tél végén Lengyelországba, ahol Ulászló elfogadta a felkérést, így 1440. március 8-án a felhatalmazással rendelkező magyar delegáció Ulászlót Krakkóban magyar királlyá választotta. Ulászló megígérte, hogy nőül veszi a nála tizenöt esztendővel idősebb özvegy Erzsébet királynét, tiszteletben tartja Magyarország alkotmányát, és másik királysága erőivel is segíti a török elleni küzdelmeket. Ulászló megindult a magyar trón elfoglalására, de Erzsébet időközben 1440. február 22-én fiúgyermeket szült, Lászlót. Erzsébet meggondolta magát, s az előzetes megállapodást felrúgta. A Szent Koronát udvarhölgye, Kottaner Ilona ellopta a visegrádi várból, és azzal a csecsemőt V. László néven Székesfehérvárott május 15-én királlyá koronázták. A királyné nyilván azt remélte, hogy a koronázással kész helyzet elé állítja ellenfeleit, reményei azonban nem teljesültek. A többségben levő főúri csoport 1440. június 29-én érvénytelenítette a csecsemő V. (Utószülött) László megkoronázását és július 17-én Székesfehérvárott I. Ulászlót magyar királlyá koronázták. Mivel a Szent Korona Erzsébet hatalmában volt, helyette a Szent István fejereklyetartójáról levett koronát használták, és azt ebből az alkalomból ünnepélyesen felruházták mindazzal a „misztériummal és erővel”, amely a Szent Koronához fűződött, arra az időre, amíg nem képesek azt visszaszerezni. A két király hívei között 1440 nyarán valóságos polgárháború bontakozott ki. Erzsébet a csecsemő V. Lászlóval I. Ulászló hívei elől rokonához, III. Frigyes német királyhoz Bécsbe menekült. Ulászló támogatói fokozatosan tért nyertek, 1441. január elején a Tolna megyei Bátaszéknél Hunyadi János Szörényi bán és Újlaki Miklós macsói bán nagy győzelmet arattak az Erzsébet-pártiak felett. A győztesek „bejárták az országot, és a lakosságot Ulászló király engedelmességére szorították” – írta krónikájában Thuróczy János. Erzsébet kezén Nyugat-Magyarország és ÉszakkeletMagyarország maradt. Ulászlónak 1442. december 13-án, a győri szerződésben
sikerült békekötésre kényszerítenie a szívós Erzsébetet. A királyné ebben – fenntartva fia trónigényét – elismerte I. Ulászló királyságát, de a birtokában levő várakat továbbra is megtartotta. Néhány nap múlva azonban Erzsébet meghalt, s pártja vezető nélkül maradt: a csecsemő király gyámjához, III. Frigyes bécsi udvarába került. Ebben az időszakban emelkedett I. Ulászló mellett a bárók közé Hunyadi János: erdélyi vajda, temesi ispán, nándorfehérvári főkapitány lett, s fokozatosan hatalmas birtokokat kapott és szerzett. 1442-ben Szebennél és a Jalomica-folyónál európai hírű győzelmeket aratott a törökök felett. IV. Jenő pápa a Hunyadi-győzelmek hatására a Balkán török alóli felszabadítását hirdette meg. 1442-ben Magyarországra küldte Cesarini Julián bíborost, hogy I. Ulászlót támogatva teremtsen békét az egymással hadakozó pártok között, és az ország erejét a törökök elleni támadó háborúra mozgósítsa. A legátus sikerrel teljesítette feladatát, V. László hívei – bár távol maradtak a készülő hadjárattól – nem gördítettek akadályt a török elleni keresztes hadjárat elé. Így Ulászló minden erejét a balkáni háborúra összpontosíthatta. A török ellen induló sereg magyar és lengyel királyi csapatokból, bandériumokból – nehéz- és könnyűlovasokból -, 10 ezer havasalföldi katonából; cseh és német gyalogos, valamint lovas zsoldosokból állt. A létszám 35 ezer főt tett ki; az élelmet, a fegyvereket és a szükséges eszközöket 3 ezer szekér szállította. A sereg Budáról 1443. július 22-én indult el az ún. „hosszú hadjárat”-ra, amely 1444. január végéig tartott. A katonák a Morava völgyében két csoportban vonultak dél felé. A 12 ezer fős válogatott csapatokból álló elővédet Hunyadi János és Újlaki Miklós, a mögötte mintegy kétnapi járóföldre haladó fősereget Ulászló király vezette. Az első nagyobb csata Krusevác mellett zajlott le, ahol Hunyadi nagyobb török sereget vert szét, s elfoglalta a várat. Ekkorra már három újabb török had közeledett a keresztesek felé, hogy közösen támadjanak ellenük. Hunyadi azonban gyors hadmozdulatokkal megakadályozta az egyesülést, külön-külön győzte le a török egységeket. Kászim ruméliai beglerbég ezután a mintegy 20-30 ezer főnyi hadával – amely felvette az előzőleg szétvert seregek maradványait is – megkerülte az előhadat, hogy a fősereget támadja meg. Hunyadi 1443. november 2-án észlelte a bajt, visszafordult és megtámadta a kétszeres túlerőben levő ellenséget. November 3án a hadjárat legnagyobb ütközetében, a Morava mezején az Ulászló vezette fősereg és Hunyadi előhada együttes támadása megsemmisítő vereséget mért a török seregre. „Kétezer harcosunk vértanúvá lőn” – írta szomorúan az oszmán krónikás, azt viszont nem tette hozzá, hogy négyezer pedig fogságba esett. (E csatában szökött át a keresztényekhez a gyermekkora óta a török Portán nevelkedett Kastrióta György, aki később Szkander bég néven az albánok törökellenes harcának legendás hőse lett.) A győzelem után folytatódott az előrenyomulás, 1443. december első napjaiban Szófiából űzték el a török helyőrséget. A hirtelen beköszöntött, szokatlanul erős tél ellenére is volt remény Drinápoly elfoglalására. Murád szultán azonban az ázsiai török főerőkkel a Balkán-hegység túloldalán táborozott, ugyanis a keresztény flotta nem akadályozta meg a Boszporuszon való átkelésüket. Ulászlót és a sereget ez sem rettentette meg, elsősorban Hunyadi volt az, aki rávette a magyar és lengyel vezetőket a hadjárat folytatására. A törökök Halil pasa nagyvezér irányításával
megkerülték a keresztes sereget, hogy hátulról támadjanak. Halil december 12-én a Szlatica-hágó mellett támadott, de Hunyadiék kiszámítva a várható támadást, kelepcét állítottak és újra győzelmet arattak. A siker ellenére világossá vált, hogy a kemény tél, a hegyi terep, az élelem fogyása nem teszik lehetővé a kitűzött cél – a török kiűzése Európából – megvalósítását. A haditanács úgy döntött, hogy tovább nem folytatható a hadjárat. Visszavonulásra adtak parancsot. Murád szultán a seregének nagy részét a keresztesek után küldte, hogy semmisítsék meg az ellenséget. Kászim beglerbég hadai december 24-én értek az utóvéd nyomába. Hunyadi, az utóvéd parancsnoka felvette az üldözőkkel a harcot. Újabb elkeseredett csata bontakozott ki, ismét magyar győzelemmel. Hunyadi a török had szétverése után felzárkózott a főerőkhöz. A törökök azonban egyesítették erőiket. 1444. január 2-án a Kunovica-hágónál Turahán bég az egész keresztes had megsemmisítésével próbálkozott. Hunyadi és Ulászló felkészülten várta a támadást, ismét lest vetettek az üldözőknek. Az óvatlanul előrenyomuló törököket több oldalról meglepték, és szétverték a győzelemben bizakodó török erőket, sokakat foglyul ejtettek. Most már semmi sem gátolta a keresztes sereg további visszavonulását. 1444. január 25-én megérkeztek Nándorfehérvár alá. A győztes csaták ellenére az 1443-44. évi „hosszú hadjárat” nem érte el célját. Murád szultán az utolsó pillanatban átkelt Európába, és megakadályozta Drinápoly elfoglalását. Mégis jelentős volt az eredmény: a keresztesek hat nagy csatában győztek, Szerbia és Bulgária nagy részét felszabadították a török megszállás alól. A pápa szorgalmazta a keresztes hadjárat folytatását, illetve új indítását. Az 1444. áprilisi budai országgyűlésen I. Ulászló király és a rendek megesküdtek Cesarini legátus előtt, hogy a nyár folyamán ismét háborút indítanak a török ellen. A szultán Ázsiában is háborúzott, ezért kedvező békeajánlatot tett. A közvetítő Brankovics Györgynek megígérte, hogy visszaadja neki Szerbiát, Brankovics pedig felajánlotta Hunyadinak a magyarországi birtokait. Hunyadi ezért április 25-én megbízólevelet szerzett Ulászlótól, így a küldöttek június 21-én Ulászló nevében 10 évre békét kötöttek a törökkel. Végül augusztus 15-én Nagyváradon Brankovics és Hunyadi szentesítette esküvel a békekötést. Augusztus elején a királyi tanács a békét Szegeden elfogadta, ezért „szegedi békeként” is emlegetik. Eközben folyt Magyarországon az újabb hadjárat előkészítése. Cesarini és Ulászló mindenképpen a támadás mellett volt, Hunyadit a legátus feloldotta „a pogánynak tett esküje” alól, Ulászló pedig Bulgária királyságát ígérte oda neki, ha a hadjáratban győznek. 1444. szeptember 22-én Ulászló és Hunyadi a korábbinál kisebb mintegy 20 ezer fős seregükkel átlépték a török határt, és a Duna mentén benyomultak az Oszmán Birodalomba. A cél az volt, hogy mielőbb a Fekete-tengerig hatoljanak, hogy még Murád szultán Ázsiából való átkelése előtt az európai török erőket legyőzzék. Bíztak a Boszporuszt és a Dardanellákat elzáró szövetséges flottában, de az nem tudta a török átkelést megakadályozni. Így – bár Várnát elfoglalták – a magyar sereg visszavonulási útját elvágta a kétszeres túlerőben levő szultáni had. 1444. november 10-én ezért kénytelenek voltak Várnánál csatát vállalni. Az ütközet biztatóan indult: Hunyadi páncélos lovassága legyőzte a török szárnyakat és éppen üldözte a menekülő szpáhikat, amikor Ulászló király a centrum és a lengyel tartalék élén
megrohanta a török derékhadat alkotó janicsárokat. A meggondolatlan támadás nem sikerült, Ulászló elesett, a janicsárok a fejét vették és lándzsára tűzték. A király halála elbizonytalanította a keresztény sereget, a törökök általános támadást indítottak, s így a csata elveszett. A helyzeten a harctérre visszaérkező Hunyadi sem tudott változtatni. Közel 4 ezer keresztény harcos – köztük a király, a pápai legátus, Cesarini, számos főpap és főúr – maradt a csatatéren. Hunyadi és a lovasság nagy része megmenekült. Hosszú volt a győztesek veszteséglistája is. „A török szultán a győzelem láttán inkább szomorkodott, mint örült, mondván: ilyen áron nem szívesen nyerne még egy ütközetet.” (Török Krónika) I. Ulászló király húszévesen esett el a várnai csatában. Rövid uralkodása alatt – a hatalmának magyarországi megszilárdítását követően – a török elleni harcra összpontosított. Az 1444. évi őszi hadjáratot elhamarkodottan, a külföldi segítségre számítva indította. Ha nincs ez a hadjárat, vagy ha életben marad, a lengyel és magyar erők összefogásával további sikereket érhetett volna el. Így Ulászló halálával – mivel házasságot nem kötött és gyermeke nem született – megszűnt a lengyel-magyar perszonálunió.
44. HUNYADI JÁNOS, a „törökverő” Hunyadi János születésének és származásának körülményeit legendák övezik. Egyes leírások szerint, Zsigmond magyar király törvénytelen gyermeke volt. Születésének évét 1387 és 1407 közé teszik, a legelfogadottabb az 1407. Minden valószínűséggel havasalföldi főnemesi (bojár) családból származott, apja, Sorb fia Vajk 1395 táján menekült Magyarországra, ahol Zsigmond szolgálatába állt. Köznemesi nagyságú birtokokat kapott mint udvari vitéz, majd 1409-ben lett övé Vajdahunyad vára, a család későbbi névadója. Hunyadi János eredeti neve Vajk fia János volt, utóbb vette fel a Hunyadi nevet. Korán elkezdte a katonai szolgálatot, s tanulta a harcászat mesterfogásait Ozorai Pipótól, István Lazarevicstől, Újlaki László macsói bántól. 1428-30 között feleségül vette horogszegi Szilágyi Erzsébetet, házasságukból két fiú született: László 1433-ban és Mátyás 1443-ban. Hunyadi János 1430-ban került Zsigmond király udvarába. 1431-ben elkísérte királyát Itáliába, majd zsoldosvezérként Milánóban maradt, Filippo Maria Visconti herceg szolgálatában. Itt ismerkedett meg a korszerű hadművészettel, a gyalogosok és a tüzérség hadi szerepével. 1433-ban a bázeli zsinatra kísérte Zsigmondot, 1436ban pedig Prágába. Csehországban részt vett a husziták elleni utolsó harcokban, s ekkor ismerte meg és tette magáévá a huszita harcmodort. Ekkoriban kapta az első birtokadományokat Zsigmondtól, főként a királynak adott jelentős pénzkölcsön fejében. 1437 végén meghalt Zsigmond, utóda a magyar királyi trónon Habsburg Albert lett (uralkodott: 1437-1439). A király Hunyadit a szörénységi végvárak védelmével bízta meg, majd a törökök felett aratott több győztes csatája után kinevezte Szörényi bánná, vagyis az ország egyik zászlósurává. Albert korai halála után a kitört trónharcban I. Ulászló mellé állt (uralkodott: 1440-1444) a csecsemő V. Lászlóval és anyjával, az özvegy Erzsébettel együtt. Hunyadi volt Újlaki Miklós bánnal együtt Ulászló seregének vezére, amikor 1441. január elején a bátaszéki csatában legyőzték az ellentábor hadait. Ulászló a jelentős szolgálataiért temesi ispánná, nándorfehérvári főkapitánnyá és erdélyi vajdává nevezte ki. Ez utóbbi tisztség szinte királyi rangot jelentett Erdélyben (bíráskodhatott az itteni nemesek felett, ő vezette hadba a bandériumaikat, s ő nevezte ki az erdélyi megyék ispánjait). Hunyadi feladata a török betörések visszaverése volt, de ő azt tartotta céljának, hogy támadó hadjáratokkal a magyar határokon kívül győzze le a törököket és megkísérelje őket Európából kiszorítani. Még 1441-ben mélyen benyomult Szerbia területére, majd Nándorfehérvár környékén vereséget mért Isza bég hadaira. Első európai hírű győzelmét 1442 tavaszán aratta. Mezid bég mintegy 20-25 ezer fős sereggel tört be Erdélybe, rabolt és fosztogatott. Március 18-án Marosszentimrénél Hunyadi a sebtében összegyűjtött hadával megtámadta a törököket, de vereséget szenvedett. Hunyadit a kudarc nem törte le, rendezte seregét és új csapatokkal egészítette ki, sőt népfelkelést is hirdetett. Hamarosan tekintélyes serege gyűlt össze.
A zsákmányával Erdély elhagyására készülő Mezid béget újabb csatára kényszerítette. Mezid bég a csatát elvállalta és tervét az ellenséges vezér megölésére alapozta, hiszen Hunyadi Jánosnak ekkor már félelmetes híre volt a törökök között. Mezid megparancsolta katonáinak és nagy jutalmat tűzött ki annak, aki a csatában Hunyadit megöli, s ennek érdekében részletesen ismertette Hunyadi külsejét és fegyverzetét. A magyarok azonban értesültek a tervről. Hunyadi az egyik hűséges vitézének, Kemény (Kamonyai) Simon hadnagynak a hosszas rábeszélésére páncélt és fegyverzetet cserélt Keménnyel, s 500 páncélos lovast adott mellé. 1442. március 25-én Szeben mellett került sor az újabb csatára. Kemény Simon az egyik szárnyon helyezkedett el, míg Hunyadi a főerőknél foglalt állást. A csata folyamán Mezid legjobb katonái arra a szárnyra zúdultak, ahol a páncélosokkal övezett, vélt Hunyadi állt. Kemény Simon és kísérete elvérzett az egyenlőtlen küzdelemben. Eközben a főerőkkel Hunyadi előrenyomult, a másik szárnyon győzelmet aratott, majd a szebeni védősereggel és a fogságukból kitört több ezres paraszti sereggel bekerítette a magát győztesnek hívő török hadat. Sajnos, Kemény Simont már nem menthette meg, de olyan győzelmet aratott, hogy szinte az egész ellenséges had a küzdőtéren maradt (mintegy 20-24 ezer török katona), alig 1000 hírmondó jutott át a Kárpátokon. A csatában Mezid bég és fia is elesett. A hősi halált halt Kemény Simont Hunyadi díszes temetésben részesítette, mivel tudta, hogy Kemény nélkül talán a csatát nem nyerhette volna meg. Murád szultán még 1442-ben Sehábeddin ruméliai beglerbéget küldte hatalmas, 40-50 ezer főnyi sereggel a csorba kiküszöbölésére Hunyadi ellen. A csatára 1442. szeptember 6-án Havasalföldön, a Jalomica folyónál került sor. Hunyadi a jóval kisebb seregét mesterien irányította, a nehézlovassággal és a harci szekereivel a szárnyakon győzött, majd a centrumban lévő janicsárokat is meghátrálásra kényszerítette. A csatában 10 ezernél több török esett el és 5 ezer került fogságba. Egy török krónikás így írt erről: „Az iszlám serege megfutott, olyan vereséget szenvedett, hogy azt mondani sem lehet.” Hunyadi katonai sikerei egész Európában nagy lelkesedést váltottak ki. Megkezdődött IV. Jenő pápa támogatásával egy török elleni támadó hadjárat szervezése, amely a „hosszú hadjárat” nevet kapta, mivel 1443. július 22-től 1444. január 25-ig tartott. A 35 ezres magyar, lengyel, cseh, német, havasalföldi és más nemzetiségű katonákat és zsoldosokat tömörítő had vezére – Ulászló király mellett – Hunyadi volt. A hadjárat során felszabadították Szerbiát és Bulgária nagy részét, Nist és Szófiát, hat nagy csatában győzték le a török csapatokat. A végső célt, Drinápoly elfoglalását és a török kiűzését Európából azonban a nagy tél miatt nem tudták elérni, a Balkán-hegység hágóin nem sikerült áttörni. A sereg visszafordult, az üldöző törököket többször legyőzték és 1444. január 25-én győztesen érték el Nándorfehérvárt. Az egyetemes hadtörténetben is kevés példa akad rá, hogy egy hadsereg oda-vissza közel 2 ezer kilométert megtesz a túlerőben levő ellenség területén, s mindeközben egyetlen csatát sem veszít. Mindez Hunyadi kiváló hadvezéri képességeit bizonyítja. Valójában azonban egyelőre még semmi sem dőlt el, a Török Birodalom nagy tartalékokkal rendelkezett. 1444 áprilisában a pápa és legátusa, Cesarini bíboros ösztönzésére Ulászló és Hunyadi újabb hadjárat indítására tett esküt, s megkezdődtek az előkészületek. Azt az ígéretet kapták, hogy a szövetséges flotta lezárja a Boszporuszt és a Dardanellákat,
így Murád nem tud Európába átkelni. Közben Murád szultán kedvező békeajánlatot tett. Ennek elfogadását Hunyadi is pártolta, mivel a közvetítésért Brankovics György felajánlotta neki a hatalmas magyarországi birtokait. (Brankovics pedig a szultán apósaként egy sikeres béke esetén a szultántól Szerbiát kapta volna.) Augusztus elején Szegeden, majd Nagyváradon 10 évre megkötötték a békét, a dokumentumra Hunyadi tett esküt. Ez alól Cesarini feloldotta, mondván, hogy a pogánynak tett eskü semmis. Így szeptember 22-én Ulászló király és Hunyadi mindössze 18-20 ezer fős sereggel benyomult a Török Birodalomba, s egészen Várnáig jutottak. Az Ázsiából mégiscsak Európába átkelt Murád szultán csatára kényszerítette a magyarokat, amely Várnánál 1444. november 10-én zajlott le. Hunyadi a nehézlovassággal előbb a török balszárnyat, majd a jobbszárnyat zúzta szét. Murád már a visszavonulásra gondolt, amikor a fiatal, becsvágyó Ulászló király (20 éves volt!) a lengyel tartalékkal Hunyadi terve ellenére megrohanta a török centrumban lévő janicsárokat. A roham nem sikerült, Ulászló is elesett, a magyar had felbomlott, s Hunyadi is csak nehezen menekült meg a harcból. A magyar országgyűlés elismerte V. Lászlót királynak (uralkodott: 1444-1457), de a kormányzást a hét főkapitányból álló országtanács látta el, majd a király kiskorúságának idejére 1446-ban Hunyadi Jánost kormányzóvá választották. A folyamatos birtokszerzések és honor-birtokok révén Hunyadi az ország leggazdagabb bárója lett: 1450 körül 28 várat, 57 mezővárost, több mint 1000 falut birtokolt, s földbirtokainak nagysága elérte a 4 millió holdat. A roppant jövedelmeinek jelentős részét a török elleni harcra, zsoldosok fogadására fordította. Hunyadi több kisebb hadjárat után 1448-ban újabb nagyszabású hadjáratot indított a Balkánra, hogy döntő ütközetre kényszerítse Murádot. A szultán azonban 1448. október 16-18. között Rigómezőnél egy véres, három napig tartó csatában vereséget mért Hunyadira. A magyar veszteség meghaladta a várnait is, de a törökök is olyan súlyos árat fizettek a győzelemért, hogy nem vállalkozhattak a menekülők üldözésére. Hunyadi a magyar belpolitikában az országegységet szerette volna megvalósítani, de III. Frigyes, Cillei Ulrik és Jiskra területeit nem sikerült elfoglalnia, tehát az országot valójában a kül- és belföldi bárók tartották a kezükben. A köznemesség szerepe megnőtt, de még nem jelentettek döntő tényezőt. Hunyadi 1452-ben kénytelen volt lemondani a kormányzóságról az uralkodását megkezdő V. László miatt. Ennek fejében megkapta a besztercei grófi címet és országos főkapitányi kinevezést kapott. Hunyadi a törökök elleni nagy támadó hadjáratra ekkor már nem gondolhatott. Sőt II. Mohamed szultán 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyi, s újra teret nyert a Balkánon, majd Magyarország ellen fordult. Először az ország kulcsának tartott Nándorfehérvár elfoglalására készült. A magyar bárók közül egyedül Hunyadi volt az, aki a török támadás elhárítására összpontosított, V. László is Prágába távozott. II. Mohamed 1456. május elején 90 ezer fős seregével Magyarország ellen vonult és július 3-án ostrom alá fogta Nándorfehérvárt, ahol 7 ezer védő szállt szembe vele Hunyadi sógorának, Szilágyi Mihálynak a vezetésével. Július 14-én Hunyadi 12 ezres reguláris és mintegy 25-30 ezer fős keresztesekből álló seregével a vár közelébe ért. A keresztes felkelők szervezésében nagy érdemeket szerzett Kapisztrán János Ferenc-rendi szerzetes.
A Dunát lezáró 200 török hajót számláló hajóhadat Hunyadi véres küzdelemben áttörte és a sereg egy részével az ostromlott várba vonult, a többieket – főleg a kereszteseket – a Száva szigetén helyezte el. A szultán a folyamatos ágyúzás után elérkezettnek látta az időt a döntő rohamra, hiszen számos rés tátongott Nándorfehérvár falain. 1456. július 21-én délután a szultán válogatott katonái, a janicsárok megindultak a falak ellen. Hamarosan betörtek a külső várba, sőt élcsapataik már a belső vár nagy központi terén harcoltak. A helyzet válságos volt. Hunyadi mindenütt ott volt, kétszer is kivetette nehézlovasaival a várudvarról a magukat már győztesnek hívő janicsárokat. A harcok egyik szünetében pedig hajóra szállt, és újabb csapatokat vitt a várba. Éjfél felé újra rohamot indítottak a törökök. A janicsárok most is betörtek a várba, mások pedig a falakat vívták. A belső vár falán harcolt Hunyadi régi katonája, a már Várnánál 1444-ben is vitézkedő Dugovics Titusz. Észrevette, hogy egy hatalmas termetű janicsár már a próféta zöld zászlaját akarja kitűzni a vár fokára. A szultán ezért pasaságot és kincseket ígért a harcosainak. Dugovics Titusz birokra kelt a janicsárral, s mikor érezte, hogy nem bír vele, zászlóstul együtt magával rántotta a mélységbe. Amikor Hunyadi látta, hogy az ostromlók fáradnak, a lovasságával rácsapott a belső vár udvarán harcoló janicsárokra, és teljesen megtörte az ellenállásukat. Kiverte a törököket a várból, sőt a falakon túl is üldözte őket. A védők teljes győzelmet arattak július 22-én hajnalban. A török sereg nagy veszteségeket szenvedett, a pasák azt tanácsolták a szultánnak, hogy vonuljon vissza. Mohamed azonban pihenőt rendelt el, a döntést attól tette függővé, hogy mit tesznek a magyarok. Hunyadi és a védők is pihentek, mivel súlyosak voltak az ő veszteségeik is. A keresztesek azonban július 22-én délután a Száván átkelve – Hunyadi tilalma ellenére – megtámadták a szultán táborát. A kialakuló harcba mindkét részről egyre többen kapcsolódtak be. Az ütközetben a kereszteseknek sikerült elfoglalniuk az ázsiaiak táborát. Erre a szultán a ruméliai lovasság élén megindult a győztesek ellen. Viszont hirtelen haragjában súlyos hibát követett el, mert a lovasságot elvonva fedezetlenül hagyta az ágyúit. Hunyadi felismerte a lehetőséget, összeszedte nehézpáncélos lovasságát és lendületes rohammal elfoglalta a török ágyúállásokat, s azokat a törökök ellen fordították. Közben Hunyadi lovassága folytatta támadását és oldalba kapta a szultán jobbszárnyát. A két tűz közé szorított törökök nem sokáig állták a harcot, súlyos vereségeket szenvedve megfutottak. A vert had és a szultán csak valahol Szófia környékén állt meg. Hunyadi nem üldözte az ellenséget. Fényes győzelmet aratott, a magyarok zsákmánya lett a teljes ostromtüzérség és mintegy 300 kisebb ágyú, az egész török tábor a kincseivel együtt. A törökök Nándorfehérvár alatti veszteségét a kortársak 35-40 ezer főre becsülték. A győzelmet azonban már nem tudta kiaknázni Hunyadi, a „törökverő” hadvezér, mert a táborban dúló pestisjárvány őt is elérte és 1456. augusztus 11-én Zimonyban elhunyt. Hunyadi János kora legnagyobb európai hadvezére volt, a nándorfehérvári diadal a feudális Magyarország legnagyobb katonai sikerének bizonyult. A déli harangszó, amelyet még az ütközet előtt rendelt el a pápa a harcosok buzdítására, a köztudatban napjainkig a nagy győzelem emlékeként él. És azóta szól a harang a hősökért.
45. I. (HUNYADI) MÁTYÁS, az „igazságos” Mátyás 1443. február 23-án Kolozsvárott született. Apja Hunyadi János, a „törökverő”, anyja Szilágyi Erzsébet. Egy testvére volt, László, aki 1433-ban született. A Hunyadi-család nem tekinthető régi bárói családnak, földbirtokaik jó részét Hunyadi János szerezte, elsősorban katonai érdemeiért. A Hunyadiak a kor leggazdagabb bárói családja címet érdemelték ki hatalmas birtokaik és befolyásuk révén, Hunyadi János 1446-1452 között Magyarország kormányzója volt. Mátyás a család vajdahunyadi várában töltötte gyermekéveit. Szánoki Gergely lengyel humanista és a család bizalmasa, Vitéz János váradi püspök volt a nevelője, tanítója. Mesterei humanista szellemben nevelték, sokoldalúan művelt emberré vált, megtanult latinul, németül és csehül is. Különösen a történelmet, a nagy királyok, hadvezérek cselekedeteit tanulmányozta érdeklődéssel. Latinul már egész fiatalon olyan jól megtanult, hogy apja (aki nem tudott latinul) fontos államügyekben, a pápai követekkel folytatott tanácskozásain tolmácsként Mátyást alkalmazta. A Vitéz Jánossal és más humanistákkal töltött közös beszélgetések a műveltséggel jegyezték el; apja mellett a politika, az államügyek és a hadakozás „mestersége” iránt ébredt fel az érdeklődése. Hunyadi János kormányzósága idején, 1451-ben eljegyezték vele Brankovics György szerb fejedelem unokáját, Cillei Erzsébetet. 1453-ban Mátyást bátyjával együtt megtették örökös besztercei gróffá, rá egy évre lovaggá ütötték. 1455-ben megházasodott, azonban a tényleges egybekelés elmaradt, sőt Cillei Erzsébet még abban az évben meg is halt. Mátyás rövidesen V. László király (uralkodott: 14441457) kamarása lett. Amikor 1456. augusztus 11-én apja, Hunyadi János a nándorfehérvári diadal után pestisjárványban meghalt, Mátyás részt vett a bátyja, László oldalán a hatalmi harcokban. 1456. november 9-én a nándorfehérvári vár átvételére érkező Cillei Ulrikot máig nem tisztázott körülmények között a várban a Hunyadi-párt emberei megölték, s a „quasi” fogolyként ott tartózkodó V. László megesküdött, hogy nem áll bosszút a Hunyadiakon, s ijedtében Hunyadi Lászlót országos főkapitánnyá nevezte ki. A király azonban nem felejtette el rokonának meggyilkolását: 1457 elején a Hunyadi fiúkat Budára csalták és elfogták. A felségsértéssel vádolt Hunyadiakat halálra ítélték, de 1456. március 16-án csak Lászlót fejezték le. A lefejezés hírére polgárháború robbant ki az országban. A Hunyadi-liga Szilágyi Mihály és Erzsébet vezetésével fegyverrel szállt szembe V. Lászlóval. A király nem várt a helyzet normalizálására, előbb Bécsbe, majd Prágába ment, magával vive Hunyadi Mátyást. A polgárháború elmérgesedését V. László váratlan halála akadályozta meg: 1457. november 23-án a király bubópestisben meghalt. A Hunyadi-liga a halálhírt hallva, azonnal akcióba lépett. Vitéz János Prágában megegyezett Podjebrád Györggyel Mátyás kiadatásáról, sőt leányát, Katalint is eljegyezte Mátyással. Magyarországon Szilágyi Mihály Szegeden megegyezett a rivális Garai-ligával. Így nem volt akadálya annak, hogy 1458. január 24-én az országgyűlésen – Szilágyi Mihály 15 ezer fegyveresének nyomására is – Hunyadi
Mátyást királlyá válasszák. Mátyás 1458. február 15-én érkezett Budára, s kezdte meg uralkodását. A Szent Korona III. Frigyes birtokában volt, ezért Mátyást nem koronázták ekkor meg, hanem trónra ültették. Mátyás gyorsan önállósította magát a felette gyámkodni kívánó két bárói ligától. Ugyanis a szegedi egyezmény alapján öt évre kormányzóul rendelték melléje nagybátyját, Szilágyi Mihályt; a királyi tanács jóváhagyása nélkül nem emelhetett adókat, nem oszthatott hivatali méltóságokat, nem köthetett külpolitikai egyezségeket, Garai László maradt a nádor, akinek a leányával házasságot kellett volna kötnie. Uralmának megszilárdítását személycserékkel kezdte: legnagyobb ellenfeleit éppúgy igyekezett eltávolítani a fontos hivatali tisztségekből, mint híveit, akik királlyá választásáért küzdöttek. Garait 1458 júliusában megfosztotta a nádorságtól, Újlaki Miklóst eltávolította Erdély éléről, Szilágyi Mihály pedig 1458 augusztusában önként mondott le a kormányzóságról, amikor észlelte, hogy Mátyás kihagyja őt a döntésekből. A sértett főurak 1459-ben fellázadtak és III. Frigyesnek ajánlották fel a koronát, de az összeesküvés hamar összeomlott: Garai meghalt, Újlaki Mátyás hűségére tért, Szilágyi Mihályt pedig Mátyás előbb Világos várába záratta, majd alsómagyarországi főkapitánnyá nevezte ki (ez utóbbit a törökök elfogták és 1460-ban kivégezték). Mátyás fokozatosan legyőzte a Felvidéken Giskrát, aki 1462-ben a király mellé állt. III. Frigyessel 1463 júliusában Bécsújhelyen békét kötött. A császár megtarthatott néhány határ menti várat, 80 ezer aranyforintért visszaadta a Szent Koronát, s rögzítették, hogy ha Mátyás törvényes utód nélkül hal meg, akkor a magyar trón Frigyesé vagy fiáé lesz. 1464. március 29-én Székesfehérvárott rendezett koronázással Mátyás hatalma megszilárdult. A hatalmi harcok során 1461-ben vette feleségül Podjebrád Katalint, hogy a cseh királyban szövetségest találjon. Katalin azonban 1464-ben gyermekszülés közben meghalt a gyermekkel együtt. A belső helyzet megszilárdulása után Mátyás hozzákezdett a központosított királyi hatalom kiépítéséhez; ehhez három dologra volt szükség: megfelelő jövedelmek, az országgyűléstől és a rendektől független adminisztráció és csak a királynak engedelmeskedő zsoldoshadsereg. Kormányzati reformjai során fokozatosan csökkentette a királyi tanács befolyását. 1464-ben egyesítette a fő- és titkos kancellár méltóságát. A kancellári pozícióba megbízható hívei (pl. Vitéz János) kerültek. A kancelláriában szakképzett, nagy tudású emberek dolgoztak. A pénzügyeket az általa kinevezett kincstartó fogta össze, szintén képzett apparátus élén. A királyi birtokok igazgatása a budai udvarbíró feladata volt. Mátyás az 1460-as évek közepén átszervezte az igazságszolgáltatást is. Új bíróságot hozott létre, a személynöki széket, amelynek vezetőjét ő nevezte ki. Létrehozta az állandó zsoldoshadsereget, a „fekete sereget”, amely német, cseh, lengyel, magyar és délszláv katonákból állt, s létszámuk háborúban elérte a 20 ezer főt. A nehézlovasság, a gyalogság és a tüzérség mellett megjelent a hadseregben a huszárság, amely gyors portyáival nyugtalanította az ellenséget. A sereg vezérei közül kiemelkedett Magyar Balázs, Kinizsi Pál, a cseh Hag Ferenc és Hangwitz János. Az államapparátus és a sereg fenntartása sok pénzbe került. 1467-ben a király ezen a téren is reformot hajtott végre, mert sokan mentesültek az adó és a
határvámok fizetése alól. A régi összeget megtartva új nevet adott nekik. Így lett a harmincadból koronavám, a kamara hasznából a királyi kincstár adója. Ezt háztartásonként szedték be, és ezért füstpénznek is nevezték. Összege 20 dénár volt. Ennél lényegesen fontosabb volt az egyforintos hadiadó, amelyet az országgyűlés szavazott meg. Az uralkodó a városoktól is jelentős pénzösszegeket szedett be. Így hatalma csúcspontján Mátyás bevételei elérték az évi 800 ezer – 1 millió forintot, amellyel megközelítette a legfejlettebb államokat. A belső nyugalom kedvezett a gazdasági fejlődésnek, ám a fellendülés eredményeit a király bevételei vitték el, s ez hosszú távon a válság felé vitte az országot. A nemesség ugyan nem adózott, de végső soron kevesebbet szedhetett be a király által túladóztatott jobbágyoktól, s így az elégedetlensége nőtt. 1467 nyarán az erdélyi nemesek lázadtak fel, az 1471-es főúri lázadás – amelynek élén Vitéz János állt – pedig a lengyel Kázmért választotta Mátyás ellenében királlyá. Mátyás a „fekete sereggel” gyorsan leszámolt a lázadókkal, a résztvevők többségének megbocsátott (Vitéz János azonban fogságban halt meg 1472-ben). Mátyás uralkodási gyakorlata ettől kezdve abszolutista tendenciájú fordulatot vesz. Ritkán hívta össze az országgyűlést, az adókat több évre előre megszavaztatta, rendeletekkel kormányzott, igyekezett kiszorítani a rendeket az országos politikából. Mátyás a külpolitikában a török ellen a védelemre rendezkedett be: 1463-ban visszafoglalta Jajca várát, majd 1464-ben Bosznia egy részét. Magyarországnak azonban az évek során megerősödött Török Birodalommal szemben már csak a határok kiigazítására volt ereje. Támadó háborúra egyedül nem vállalkozhatott, az európai összefogásban pedig nem bízhatott. Mivel a török is tartózkodott a nyílt konfrontációtól, a határok mentén 1520-ig állóháború bontakozott ki. Mátyás 1476-ban hajtott végre újabb határkiigazítást, amikor elfoglalta Szabácsot. A király a határon két vonalból álló végvári rendszert épített ki: Szörényvár, Orsova, Nándorfehérvár, Szabács, Jajca, Kiissza álltak közvetlenül szemben a török erősségekkel, míg a második vonalba Temesvár, Pétervárad, Eszék és Zengg tartozott. Mátyás érdeklődése nyugat felé fordult, meg akarta szerezni a cseh királyi és a német-római császári trónt, hogy egy ilyen hatalom birtokosaként forduljon aztán a török ellen. 1468-ban hadat üzent korábbi apósának, Podjebrád Györgynek, majd 1469-ben elfogadta a cseh katolikus rendek által felkínált koronát. Amikor azonban 1471-ben Podjebrád meghalt, Jagelló Ulászló lengyel herceg lett a cseh király, így Lengyelország is bekapcsolódott a háborúba. A hadműveletek váltakozó szerencsével folytak, míg végül a felek 1478-ban békét kötöttek. Mátyás megtarthatta Sziléziát, Lansitzot, Morvaországot, és mind a két uralkodó használhatta a cseh király címét. Mátyás 1476-ban újra megházasodott, a nápolyi király leányát, Beatrixot vette nőül, azonban gyermeke ebből a házasságból sem született. Így az 1480-as évektől Mátyás az Edelpeck Borbála nevű bécsi polgárlánytól 1473-ban született törvénytelen fia, Corvin János trónutódlását igyekezett mindenáron biztosítani. A magyar koronára is igényt tartó III. Frigyes osztrák császár ellen 1477 nyarán kezdett háborút, s a harcok 10 évig tartottak. 1477-ben Mátyás elfoglalt egy sor Bécs körüli erősséget, majd a pápa közbelépésére december 1-jén kiegyezett a császárral. Ausztria kiürítése fejében III. Frigyes megígérte, hogy cseh királyként beiktatja
Mátyást a választófejedelmek sorába. Mátyás ezzel az egyezséggel elérte, amit akart. A következő években azonban Frigyes a megegyezést nem tartotta be, így 1482 tavaszán kiújultak a harcok. Mátyás sorra foglalta el a „fekete sereggel” az alsóausztriai várakat, 1484 végére már csak Bécs és Bécsújhely tartotta magát, AlsóAusztria keleti fele, Stájerország, valamint Karintia egy része meghódolt Mátyás előtt. Bécset már 1484 végén körülzárták a magyar csapatok. Amikor a város élelmiszerkészletei elfogytak, Bécs védői 1485. június 1-jén letették a fegyvert. A főváros elfoglalása nagy politikai és katonai sikert jelentett, de nem vetett véget a háborúnak. A császár nem mondott le jogairól és megegyezni sem akart. Mátyás Bécsben rendezte be udvarát, Alsó-Ausztriában katonai kormányzattal biztosította a közrendet és az adók behajtását. A háború tovább folytatódott, s 1487-ben Mátyás Bécsújhelyet is elfoglalta. A hadi sikereket azonban nem sikerült kiaknázni: az 1486. februári birodalmi gyűlés III. Frigyes fiát, Miksa főherceget választotta római királlyá, vagyis császár-utóddá. Mátyás belátta, hogy Ausztria megtartása túl sok áldozatot igényel, ezért 1488-ban tárgyalásokat javasolt Miksa főhercegnek. Mátyás honosította meg Magyarországon a reneszánsz szellemet és a humanista műveltséget. Több építkezést folytatott Budán (ahol Zsigmond impozáns Friss palotáját alakíttatta tovább) és Visegrádon (ahol a királyi palota és az udvarban felállított művészi kivitelű kút volt híres). Más városokban – Pozsonyban, Székesfehérvárott – is sor került királyi építkezésekre. Mátyás könyvtára, a Bibliotheca Corviniana nemzetközi hírű gyűjtemény volt, amelyben 2500 könyv hirdette a király gazdagságát. A kéziratos könyvek (kódexek) festésére Budán másolóműhely működött, de külföldön (leginkább Itália városaiban, elsősorban Firenzében) is másoltattak, vásároltak könyveket. Udvarában szívesen látta az itáliai művészeket és tudósokat. Legnevesebbek közé tartozott Galeotto Marzio és Bonfini, de ugyanígy a magyar Vitéz János és Janus Pannonius, vagy Thuróczy János is. Mátyás 1490 elején Linzben megállapodást kötött arról Miksával, hogy Corvin János elveszi Miksa lányát, Margitot, a császár pedig támogatja Mátyás fiának trónigényét. 1490 februárjában még nagy pompával ülte meg névnapját, de április 6-án Bécsben váratlanul elhunyt. Bár sokan mérgezésre gyanakodtak, a jelek szerint agyvérzés végzett vele. Székesfehérvárott temették el. Mátyás uralkodása a középkori magyar állam fénykorát hozta. A szilárd államhatalom megteremtése, a korábbi és későbbi időszakokhoz viszonyított belső nyugalom, a viszonylagos gazdasági fejlődés, a külpolitikai sikerek a NyugatEurópához való felzárkózást jelentették. Személye a halála után századokig mondákban élt tovább, amelyek igazságosságáról, az országot álruhában bejáró, mindig az egyszerű emberek pártját fogó király furfangos cselekedeteiről szólnak. Az erősödés azonban nem támaszkodott igazán stabil gazdasági és társadalmi alapokra. Ezt bizonyítja, hogy Mátyás királysága az elkövetkező évtizedekben látványos anarchiába zuhant.
46. VITÉZ JÁNOS, a humanista érsek Vitéz János 1400 körül (más adat szerint 1408-ban) született a Kőrös megyei Zrednán (Joannes de Zredna), horvát köznemesi családból, anyja révén a Hunyadi család rokona volt. Iskoláit Zágrábban végezte, majd 1434-ben a bécsi egyetemen tanult. Az egyetemi végzettségű zágrábi klerikust a zágrábi prépost, Gathaloczi Mátyás kancellár vitte be a budai kancelláriába, nem sokkal Zsigmond király halála előtt, azaz 1436-ban. 1439-től, már protonotariusi minőségben, ő fogalmazta a legfontosabb diplomáciai leveleket. 1440-ben I. Ulászló megválasztását támogatta, s tagja volt a lengyel királyt Krakkóban felkereső magyar küldöttségnek. Érdemei jutalmául a zágrábi őrkanonokságot, 1443-ban pedig a gazdag váradi prépostságot kapta. Az 1444-es várnai csata után – az időközben Vitéz János nevet használó hivatalnok egyházfi – vissza akart vonulni a kódexei közé, s a humanista tudományokban tervezte képezni magát. Itáliába indult, de csak Zágrábig jutott, ahonnan rablótámadások veszélye miatt visszafordult, s mint maga írta: „E szerencsétlen korban nem folytathattam az utat, amelyre lelkem vágyai indítottak el.” Terve nem valósult meg később sem, pedig 1451-ben a pápától engedélyt kért és kapott, hogy valamelyik itáliai egyetemet meglátogathassa s ott „a latin avagy a görög tudományokat tanulja”. Hunyadi János 1445-ben felajánlotta és megszerezte neki az éppen megürült váradi püspökséget, amelyet 20 éven át, 1465-ig viselt. Hunyadi ezzel maga mellé állította Vitézt, aki a kormányzót és a Hunyadi-házat diplomáciai ügyességével és tollával híven szolgálta. Ő lett a Hunyadi fiúk, László és Mátyás egyik nevelője, szoros kapcsolata alakult ki emiatt a családdal, és főként a később királlyá lett Mátyással. Az ő érdeme főként, hogy Mátyás kitűnő humanista műveltségre tett szert. Fontosnak tartotta a törökök elleni harcot, többször járt segélykérő követségben különféle európai udvarokban és a német birodalmi gyűléseken. Néha elkísérte Hunyadi Jánost hadjárataira is, így például részt vett az 1448. október 16-18. között lezajlott véres rigómezei csatában, ahonnan neki is sikerült Hunyadival együtt elmenekülnie. A Hunyadiak bizalmát tehetségével is kiérdemelte, mert a legnehezebb diplomáciai feladatokat is sikerrel oldotta meg. Ő tárgyalt III. Frigyes német-római császárral 1452-ben V. László kiadatása ügyében. 1453-tól 1464-ig titkos kancellár volt, aki a külügyekkel, s az uralkodó legkényesebb bizalmas ügyeivel foglalkozott. Amikor a törökök 1456-ban megindultak Magyarország ellen és Nándorfehérvárt ostrom alá vették, Vitéz János az egyik szervezője lett – Kapisztrán Jánost segítve – a török elleni keresztes hadjáratnak. A nándorfehérvári diadalt követően meghalt pestisben Hunyadi János, Vitéz azonban szorgalmazta a Hunyadiak és V. László kibékülését. 1457 tavaszán a Hunyadi fiúkkal együtt a király őt is elfogatta, s több hónapos elzárással büntette. Hunyadi Lászlót Budán kivégezték, s V. László az országos elégedetlenség elől a fogoly Mátyással Prágába távozott. Vitéz János 1457 nyarán kiszabadult a börtönéből, s újra a Hunyadi-párt politikáját támogatta, nagy
szerepet játszott Mátyás trónra juttatásában. 1458. január 24-én a Duna jegén Mátyást királlyá választották a nemesek, ő azonban Prágában Podjebrád György kormányzó, később cseh király foglya volt. Vitéz János ismét kényes diplomáciai feladatot kapott, Prágába küldték tárgyalni Mátyás hazatérésének feltételeiről. A küldetést kiválóan oldotta meg, elérte, hogy Mátyást váltságdíj fejében Podjebrád György elengedje. Igaz, az alku része volt, hogy Mátyás jegyezze el a cseh kormányzó leányát, Kunigundát (Magyarországon Katalinnak nevezték). Az alkut Mátyás az anyja és nagybátyja (Szilágyi Mihály), Vitéz János, valamint hat magyar báró jelenlétében megerősítette. Mátyás elfoglalta tehát a magyar trónt. Vitéz János az ifjú király kancellárja és bizalmi, vezető főembere volt, nyilvánvalóan tanácsaival elősegítette, hogy Mátyás meg tudta szilárdítani a királyi hatalmát. A bárók félreállítása mellett fontos kérdés volt az, hogy Mátyás ki tud-e egyezni III. Frigyessel és hozzájuthat-e a hatalma legitimációjához szükséges koronához. 1462-ben Vitéz János vezette azt a magyar küldöttséget, amely a császárral tárgyalt és előkészítette a megállapodást, amelyet 1463 júliusában írtak alá Bécsújhelyen. Ennek lényege: Mátyás 80 ezer aranyforint fejében visszakapta a koronát és Sopron városát, Frigyes tovább viselhette az 1459-ben felvett magyar királyi címet, de fiának fogadta Mátyást, akinek törvényes örökös nélküli halála esetén a magyar trónt Frigyes vagy fia öröklik. A két uralkodó közösen veszi fel a harcot a török ellen. Így 1464. március 29-én Mátyást a Szent Koronával Székesfehérvárott megkoronázták. Ezt követően a király kettős pecsétet, sőt aranybullát is készíttetett, kicserélte a régi titkos pecsétet, a bírói pecsét nem változott. A bírói és gyűrűs pecsétek kivételével az összes pecsétet az egységes kancellária kezelésére bízta, amelynek élére két egyenrangú fő- és titkos kancellárt állított, Váradi István kalocsai érsek és Vitéz János váradi püspök személyében. Mindketten titkos kancellárok voltak V. László idejében. Amikor 1465 elején Szécsi Dénes esztergomi érsek meghalt, Mátyás Vitéz Jánost nevezte ki a helyére. Vitéz János azt tartotta ideálisnak, ha a törvényeket a király és az országgyűlés – amelyen részt vesznek a köznemeseket képviselő vármegyei küldöttek és a városok követei is – együttesen alkotja, s a végrehajtásban is szerepet kapnak a kisebb nemesek (rendi kormányzás). A királyi tanácsba köznemeseket is be akart juttatni. Az 1460-as évek második felében Vitéz egyre kedvetlenebbül szemlélte Mátyás központosító, sőt egyeduralkodói törekvéseit. Nem tartotta helyesnek az ország erejét végletekig igénybe vevő cseh háborúkat, a törökök elleni támadó hadműveletek abbahagyását. Mátyás pénzszűkében gyakran rátette kezét bizonyos egyházi javadalmakra, s ezt Vitéz, mint esztergomi érsek nem tűrhette. Az is bántotta, hogy a király egyre kevésbé hallgatott tanácsaira, sőt új tanácsadókkal vette körül magát. Vitéz János rendkívül művelt emberként korának majdnem minden szellemi nagyságával kapcsolatban állt, a reneszánsz és humanista művészek országba hívója és bőkezű támogatója volt. A hazai tehetségeket is segítette, így többek között unokaöccsét, Janus Pannoniust Itáliába küldte tanulni, majd magyarországi pályáját is egyengette. Felkarolta az oktatásügyet, híres könyvtárában kódexeket gyűjtött és tanulmányozott.
Vitéz a humanista oráció (szónoklattan) és episztola (levél) irodalom magyarországi meghonosítója is volt. A szónoki beszédeit kiadta, azokra az erőteljes, választékos latinság, a periódusképzés és ékesítés, a kötelező retorikai formák ügyes alkalmazása a jellemző. Beszédei másolatokban terjedtek, olvasták és utánozták. 1451-ben elkészült a „Leveleskönyv” című összeállítás, amely 78 darab nagyrészt hivatalos, diplomáciai jellegű levelet tartalmazott. Az egyik magánjellegű episztolájában a hazai humanista literatúra célkitűzéseit, programját fogalmazta meg: „Nálunk a paraszti latinság hazájában alig tesznek különbséget a liszt meg a korpa között – ha nem csalódom – sőt... mint a köznép mondja, itt Davus (együgyű) tud annyit, mint Oedipus (a tudós), ha nem sokkal többet. Itt ősi szokás szerint megelégszenek a közönséges, gyalogos beszéddel, s többre értékelik a szólni tudást, mint az írás művészetét. Még enyhe is ez a kifejezés ahhoz az ostobasághoz képest, amelybe takarózva a mieink a latin tudománynak még a salakját is alig fogják fel. Azt hiszik, elsajátították az antik tudományt, mintha bizony tudománynak lehetne nevezni azt, amikor a műveit beszédnek nem-ismeretét tanítják és tanulják.” A kitűzött cél: az új stílus, a „művelt beszéd” meghonosítása, vagyis az ókor klasszikusaiból táplálkozó humanista ékesszólás. Vitéz Leveleskönyve az új humanista stílus első magyar kezdete. Vitéz és Mátyás kapcsolata 1470-ben romlott meg, ennek több jele mutatkozott: unokaöccsét, a pécsi püspök Janus Pannoniust leváltotta a szlavón báni tisztségből, a kancelláriában Vitéz János háttérbe szorult, Mátyás Vitéz érseki jövedelmeinek egy részét is lefoglalta. Korábban Vitéz és Janus a cseh háború szószólói voltak, most annak ellenzői lettek. Állítólag a királyi tanács ülésén Vitéz összeveszett Mátyással, aki megpofozta az érseket. Ez indíthatta cselekvésre a prímást, melyre Mátyás csehországi hadjárata adott alkalmat. 1471 tavaszán a király az ország védelmét Vitéz Jánosra, a nádorra, az országbíróra és a kincstartóra bízta, Vitézék úgy vélték, hogy a király és a serege távolléte megkönnyíti a dolgukat: meghívták a magyar trónra Kázmér lengyel király ugyancsak Kázmér nevű fiát, remélve, hogy ő nagyobb figyelmet fordít majd a törökellenes harcra. A tárgyalások és a lengyelek lassú készülődése alatt Mátyás visszatért az országba, a készülő összeesküvés tagjainak jó részét újra maga mellé állította. Így az összeesküvés még azelőtt összeomlott, hogy a trónkövetelő lengyel herceg csapatai az országba léptek volna. Vitéz Jánosnak és Janus Pannoniusnak nem sok választása maradt: 1471 végére Vitéz is meghódolt, az időközben betört lengyel csapatokat pedig kiűzték az országból, Janus Pannonius viszont elmenekült Pécsről, s 1472. március végén meghalt. Mátyás 1472 tavaszán Vitéz Jánost rövid időre börtönbe záratta Visegrádon, majd visszatérhetett Esztergomba, de az egri püspök házi őrizete alatt maradt. Vitéz János, nyilvánvalóan az izgalmak, a megaláztatás hatására is 1472. augusztus 9-én Esztergomban meghalt. Nagy hatású humanista főpap volt, aki nagy érdemeket szerzett a Hunyadicsalád és Mátyás király hatalmának megteremtésében, a magyarországi reneszánsz és humanizmus elterjesztésében. Mátyás nevelőjeként, majd bizalmasaként a rendi monarchia és a törökellenes harc irányába igyekezett befolyásolni királyát, s amikor az a központosítást, az egyeduralmat választotta, útjaik elváltak, Vitéz eljutott a királlyal való szembefordulásig. Humanista embereszményéhez való ragaszkodása
okozta a halálát. Alakja és neve a Hunyadiakkal, Mátyás király személyével együtt örökre megmarad a magyar történelemben.
47. JANUS PANNONIUS, a humanista és reneszánsz költő Janus Pannonius 1434. augusztus 29-én született Szlavóniában, tehetősebb horvát kisnemesi családból. Születésének helye, valamint eredeti családi neve bizonytalan, a legelfogadottabb a Csezmicei János név. Atyját még hétéves korában elvesztette. Tizenhárom éves koráig anyja, Vitéz Borbála nevelte és taníttatta azzal a céllal, hogy a papi pályát válassza élethivatásul. A tehetségesnek mutatkozó gyermeket nagybátyja, Vitéz János váradi püspök 1447-ben Itáliába küldte tovább tanulni. Guarino da Verona ferrarai magániskolájában tanult közel nyolc évet. Itt nemcsak a korabeli vezető értelmiségi pályához szükséges humanista műveltséget sajátította el, hanem a latin és a görög nyelv tanulása kapcsán a humanista poétika és poézis alapelemeit és gyakorlatát is, mégpedig oly eredménnyel, hogy 15-16 éves korára humanista költővé érett. 1451-ben néhány hónapot Magyarországon, elsősorban Vitéz Jánosnál Váradon töltött, majd visszatért Itáliába. Guarino iskolájában megtanulta és művelte az akkor divatos humanista költői műfajok mindegyikét, mégis fő műfaja az epigramma volt, s maradandót is ebben alkotott. Mestere természetesen propagálta tehetséges tanítványa költői zsengéit, s így a Guarinoiskola ifjú növendékének neve és művei közismertté váltak az észak-itáliai humanista körökben. Janus középfokú tanulmányainak elvégzése után, 1454-ben elhagyta Ferrarát és négy éven át kánon- és római jogot hallgatott a padovai egyetemen. Padova, Velence egyetemi városa még inkább tágította szellemi látóhatárát. Sokszor megfordult Velencében, ahol a magyar Vitéz János humanista püspök unokaöccsét szívesen látták a gazdag, művelt patríciusi körökben. Sőt a jó nevű költő tollát is felhasználták politikai és egyéni céljaik propagálására. Az itáliai politikai csatározások színterére az epigrammánál súlyosabbnak, magasabb rendűnek ítélt, eposzigényű panegyricus (dicsőítő ének) műfajjal lépett, ebben igyekezve nagyot, halhatatlanságra méltót alkotni. S bár ez csak részben sikerült, de egykori mesterének, Guarinónak később ő állította a legszebb emléket a neki szentelt dicsőítő énekben. Gaelotto Marzio, aki utóbb az ő ajánlására Mátyás udvarába került – és meg is írta Mátyás király tetteit -, Janus iskolatársa volt; közös arcképüket a híres Mantegna festette meg. 1458-ban megszerezte a doktori kalapot, majd az ezután szokásos itáliai körúton ismerkedett meg a korabeli humanista és reneszánsz Itáliában. 11 évi távollét után, 24 évesen, mint híres humanista költő tért haza Magyarországra. Nagybátyja, Vitéz János éppen ekkor lett a trónra kerülő ifjú Mátyás király mindenható kancellárja (egyébként Mátyásnak gyermekkori nevelője is volt). Így természetes, hogy Vitéz János a továbbiakban is egyengette Janus pályafutását, hisz addig is taníttatta s büszke volt a költő unokaöcsére. Janus a királyi kancelláriába került, s alig háromnegyed év múlva megkapta a pécsi püspökséget, amelyet a haláláig birtokolt, ezzel Janus a legmagasabb körökbe, a főpapok és főurak közé került. Jogi tudását királyi személynökként kamatoztatta.
1461-ben Mátyás király Janus Pannoniust küldte Prágába, hogy Magyarországra kísérje Podjebrád Kunigundát (magyar nevén Katalint), a leendő feleségét. Janus az ifjú királyné kancellárja lett, s nagybátyja mellett a legbefolyásosabb udvari emberek közé számított. Beilleszkedése a hazai környezetbe mégsem volt zökkenőmentes. Mátyás udvara ekkor még nem volt az a fejlett reneszánsz udvar, amellyé az 1470-es és 1480-as években vált. Alig akadt egy-két közel egyenrangú szellemi társ, s hiányzott a megértő közönség. Ezért mély nosztalgiát érzett a művelt olasz városi környezet és kultúra után, amelynek talaján korai költészete kivirágzott. A korai epigrammákból és dicsőítő énekekből a humanista Itália ege tükröződött. Életkörülményei és élményei változásával Magyarországon költészete is átváltozott, s fő műfaja a személyes líraiságú elégia lett. Elégiái közül a legismertebb a „Búcsú Váradtól”, amelyben búcsúzik a várostól, nagybátyja püspöki székhelyétől, ahová még diákként érkezett. Leírja a téli tájat, verse ritmusával is érzékeltetve a szánt húzó lovak és az utas boldog türelmetlenségét. 1464-ben meghalt Podjebrád Katalin királyné, s Janus újra a királyi kancelláriára került. Életének újabb fordulópontja következett be az 1465. évi itáliai követjárásával. Mátyás király követeként Velencében és Rómában tárgyalt a törökök elleni segély ügyében. II. Pál pápa beiktatásán ő mondta az üdvözlőbeszédet királya nevében, sőt egy dicsőítő epigrammával is tisztelgett a színe előtt. A diplomáciai tárgyalások mellett felújította hajdani kapcsolatait itáliai barátaival, sőt újakat kötött, és híres humanistákat látogatott meg. II. Pál pápával jóváhagyatta a pozsonyi egyetem tervezetét, könyveket, kéziratokat vásárolt Mátyás híres könyvtára, a Bibliotheca Corviniana és maga számára. Megismerkedett az újplatonista filozófiával s annak vezető képviselőivel. Az irodalom és a költészet műveléséhez új kedvet és ösztönzést kapott. Janust Mátyás király 1467-ben főkincstartóvá nevezte ki, majd 1468 végétől Tuz Jánossal együtt szlavón bán lett, ami nemcsak nagy befolyást biztosított számára, de a királyi bizalom jelét is mutatta. 1470-ben megváltozott Janus és a király viszonya. Ennek alapvető oka az volt, hogy míg korábban Vitéz János és Janus Pannonius támogatták Mátyás cseh háborúit, addig most annak teljes ellenzői lettek. És Mátyás válasza nem késlekedett az akaratával szembeszállók részére: 1470 elején leváltotta Janust és Tuzt a báni tisztéből. Tuz és testvére, Osvát zágrábi püspök a költő-bán barátai voltak. Janus megmaradt a király környezetében, hozzájárult az 1470-es adómegszavazáshoz is, de az ügyekbe már csak annyira szólhatott bele, mint bármelyik más püspök. 1471 elején elhunyt Podjebrád György cseh király, s Mátyás ismét ringbe szállt a cseh koronáért, és hadjáratot indított. Elsősorban emiatt egy nagyszabású összeesküvés körvonalai rajzolódtak ki. Főleg a köznemesség vette zokon, hogy Mátyás szakított a magyar királyok hagyományos balkáni orientációjával és a törökellenes harccal. Mindezt felerősítették a személyes sérelmek: a félreszorítottság érzése. A király nemigen volt kíváncsi rendjei véleményére, s ez, meg a súlyos adóteher és a királyi zsoldosok gyakori önkényeskedése szembeállította vele a rendeket. A szervezkedés élére Vitéz János esztergomi érsek és Janus püspök állt. Mindkettőjüknek bőven volt rá oka, hogy mellőzöttnek és megcsalatottnak érezze
magát. Mátyás mások tanácsaival élt, nekik a hatalomból, az anyagiakból is keveset juttatott, s a háborús kiadásokra hivatkozva abból is gyakorta elvett, amit adott, megadóztatta az egyházat és a jövedelmekből is egy részt lefoglaltatott. Nyilvánosan természetesen nem ezzel, hanem azzal érveltek, hogy a király elhanyagolja a török frontot és kilátástalan északi háborúkra pazarolja az ország pénzét. Amíg Mátyás 1471 tavaszán Csehországban háborúzott, az összeesküvők IV. Kázmér lengyel király kisebbik fiát, Kázmér herceget (aki Jagellóként nőágon a magyar királyok rokona volt) léptették fel Mátyással szemben. Kázmér támadása azonban 1471 késő őszén eleve késve indult, akkor, amidőn a belső felkelés már összeomlott. Válaszul a lengyel hadüzenetre, a számottevő előkelők többsége 1471. szeptember 21-én hitet tett Mátyás mellett. A budai országgyűlésen Mátyás nagyon politikusan egy sor, a köznemességnek kedves végzést hozott, ami leszerelte az addig csaknem kivétel nélkül Kázmér-párti vármegyéket is. Kázmér már karácsonykor kimenekült az országból, a hátrahagyott lengyel csapatai pedig megadták magukat. Vitéz Jánost a király elfogatta (1472 augusztusában fogságban halt meg), de Janus Pannonius, az összeesküvés másik főszervezője nem kért kegyelmet, nem adta meg magát, hanem inkább az önkéntes száműzetést választotta. Janus Itáliába akart menekülni, de nem jutott tovább a Zágráb melletti Medvedgradnál, ott a kiújult tüdőbaja és az izgalmak hatására megbetegedett és 1472. március 27-én meghalt. Sírversét 1464-ben megírta a gyönyörű „Mikor a táborban megbetegedett” című elégiájában: „Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen: Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szűzei. Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irigység; Rosszakarat, kíméld hűlt porait legalább.” Janus Pannonius csupán 38 évet élt, mégis nagyszabású és sokrétű életmű maradt utána: több száz epigramma, két könyvnyi elégia, terjedelmes dicsőítő énekek, episztolák, vers és prózai fordítások. Azontúl, hogy Mátyás udvarában jelentős politikai szerepet töltött be, ő volt a XV. század világviszonylatban is az egyik legjelentősebb latinul verselő költője, a magyar irodalom első kimagasló művészegyénisége, az első, akinek személyében Európa és Magyarország találkozott. Saját munkásságának igazi jelentőségét, értékét ő is abban látta, hogy általa, versei révén született meg magyar földön a humanista költészet, mint a „Pannónia dicsérete” című epigrammájában írta: „Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, S most Pannónia is ontja a szép dalokat. Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!” Janus költői hagyatékát a halott összeesküvő iránt már elnéző Mátyás király is megbecsülte, s verseit kiadták.
48. BEATRIX, Mátyás király felesége Aragóniai Beatrix 1457-ben született Nápolyban. Apja Aragóniai Ferdinánd, Nápoly királya. Ez a városállam ebben az időben az itáliai reneszánsz kultúra egyik központja volt, ezért természetes, hogy Beatrix hercegnő reneszánsz és humanista szellemben nevelkedett, megtanult írni és olvasni (ami ebben az időben nem volt mindenütt egy mindennapos dolog a főúri és királyi családokban). Beatrix szerencsecsillaga 1474-ben jött el, amikor Mátyás magyar király (uralkodott: 1458-1490) megkérte a kezét. Mátyás első felesége, Podjebrád Katalin, 1464-ben meghalt úgy, hogy a házasságból nem született gyermek. Mátyás hosszú keresgélés után – több házassági ajánlatát visszautasították az európai dinasztiák – kérte meg a nápolyi király leányának kezét. Mátyás most igenlő választ kapott, s ez a hír 1474. október 30-án érkezett meg Boroszló alá, ahol Mátyást ostromgyűrűbe fogták a lengyel és cseh seregek. Az eljegyzést tulajdonképpen még 1474. szeptember közepén tartották meg Nápolyban, Mátyást a szertartásnál unokatestvére, Pongrácz János képviselte. Ez a hír érkezett meg október végén Boroszlóba. Mátyás mind Beatrix kezét, mind a boroszlói hadjáratot megnyerte. Beatrix előkelő magyar főurak, válogatott katonák és saját közvetlen udvaroncok kíséretében 1476-ban indul Magyarországra. Viszontagságos utazás után 1476. december 10-én Székesfehérvárott találkozott Mátyás Beatrix hercegnővel, a jövendőbelijével. A találkozó fényűző volt, de ezt követően az ünnepségek egymást követték. Beatrixot meg kellett koronázni. Erre szokás szerint Fehérvárott került sor, és a szertartást a hagyományoknak megfelelően a veszprémi püspök – Vetési Albert – végezte. A szertartásról így írt Eschenloer Péter boroszlói jegyző: „A királyné vörös bársonyruhát viselt, a ruhaujjak olasz divat szerint kivágottak voltak, kibontott hajában két értékes és csaknem gömbölyű igazgyöngy ragyogott..., a királyné fejére tették az aranykoronát, amelyben 25 nagy gyémánt, rubin és zafír volt.” A királyi pár Fehérvárról Budára ment, itt is először a tisztelgő menettel találkoztak, a város polgársága, az udvari nemesség köszöntötte Beatrixot. A színpompás bevonulás után a ceremóniának megfelelően a Nagyboldogasszony templomába tértek be, ahol a királyné kérésére szabadon bocsátott foglyok köszönték meg Beatrix kegyét. A december 15-i ünnepélyes bevonulás után szinte mindennap tartottak mulatságot. Előbb a király hívta meg az ország báróit és prelátusait, december 19-én pedig Beatrix tette ugyanezt. Nem maradtak el az ilyenkor szokásos ajándékok és egyéb szórakozások (zene, tánc, lovagi torna) sem. 1476. december 22-én a Nagyboldogasszony-templomban tartották meg a királyi pár menyegzőjét. Ez után a budai királyi palotában nagy lakoma következett; a fejedelmek, hercegek, grófok, püspökök, zászlós urak és lovagok köszöntötték Mátyást és Beatrixot. A termek falait arannyal átszőtt posztó borította, az asztal felett a magyar, a nápolyi és szicíliai címerek függtek. Az illusztris vendégseregben ott volt a nápolyi királyfi, a calabriai herceg, Bari érseke. A magyar egyháznagyok és bárók számára hét asztal volt megterítve, mindegyiken ötven ezüstkupa és serleg. A
Mátyás asztala előtt lévő tíz rőf hosszúságú pohárszék kilenc polcán összesen 560 aranyozott ezüstserleg, pohár és kupa állt. A lakoma italát egy négy részre osztott kétakós ezüsthordóból kínálták, amelyben négyféle italt tartottak. A vendégeknek tizenegy fogást kínáltak végig: édesség, vadpecsenye, vagdalt hús, gyöngytyúk, kappan, sütemények, kókuszdió, rizs, csirkebecsinált, mártás és fánk. Az étkek között élő madarak énekeltek. A menyegzői lakomát követően az ünnepségsorozat karácsonykor és újévkor is folytatódott. A Magyarországon tartózkodó Hans Seybolt bajorországi utazó részletesen tudósított az esküvőről és a lakomákról, sőt egyéb dolgokban is jól informált volt: „Vízkereszt ünnepén... éjjel tíz óra körül három nagy rakás dongafát gyújtottak meg az udvaron, és a tűz fényénél folytatták a párviadalt. A király azonban a királynét kereste fel, kézen fogta és hálószobájába vezette. A királyné olasz kísérete sokáig várakozott az ajtó előtt úrnőjére, de a király a feleségét magánál tartotta. A násznál senki sem volt jelen, sem étellel, sem itallal nem szolgálták ki őket, mert az öregasszonyokat és hajadonokat szobáikba parancsolták. A király pedig felesége mellé feküdt és rohammal bevette a bástyát.” Mátyás nagy reményeket fűzött a házassághoz, az itáliai kapcsolatokon kívül azt remélte, hogy Beatrix trónörökössel fogja megajándékozni őt. Az 1480-as évekre azonban kiderült, hogy – bár Beatrix folyton fenn akarta tartani Mátyásban a reményt – a házasságuk gyermektelen marad. Emiatt a házaspár el is hidegült egymástól. Mátyás az életének utolsó éveiben arra törekedett, hogy a házasságon kívül egy osztrák polgárlánytól – Edelpeck Borbálától – született fiát, Corvin Jánost tegye meg örökösévé. Beatrix támogatta a humanista és reneszánsz műveltség magyarországi fejlődését, nagy szerepe volt a humanisták Magyarországra hívásában és támogatásában. Ezt annál is könnyebben tehette, mivel a művelt Mátyás bőkezű mecénásként sokat tett azért, hogy udvara a humanizmus és reneszánsz kultúra központja legyen. Beatrix a rokonait és kegyenceit gazdag javadalmazással járó magas egyházi tisztségekbe juttatta, ami az egykorú feljegyzések szerint az országban ellenszenvet is kiváltott. De Beatrix ezzel nem sokat törődött, igyekezett minél nagyobb befolyásra szert tenni Mátyás udvarában. Corvin János öröklésének kérdésében is szembeszállt Mátyással. Azt szerette volna elérni, hogy Corvin János az Aragóniai-házzal lépjen házassági kapcsolatba. Testvérének, Frigyesnek a leányát szánta Mátyás fiának. Jól tudta ugyanis, hogy így családja befolyását növelné a magyar udvarban. A királyné e próbálkozásai kudarcot vallottak, s ekkor Nápolyból kért segítséget. Apja, Ferdinánd király 1488-ban követet küldött Mátyáshoz, aki titkos kihallgatáson ura nevében arra szólította fel a magyar királyt, hogy ne Corvin János, hanem Beatrix számára biztosítsa a trónt. A nápolyi próbálkozások megakadályozására a következő évben két fontos lépést tett Mátyás. Corvin várható királlyá választásáról értesítette sógorát, Alfonz kalábriai herceget, akit egyben arra kért, hogy tegyen lépéseket Ferdinándnál Beatrix trónigényének visszavonására. Ezzel egy időben Sánkfalvi Antal pozsonyi prépost Nápolyban átnyújtotta Mátyás oklevelét, melyben a király Beatrix követelésének jogtalanságáról beszélt. Többek között így érvelt: „...A magyar nép készebb magát egy szálig levágatni, mint asszony uralmát tűrni maga felett. Nagyon jól emlékszik ugyanis arra, s ma is szájában van az íze, milyen rosszul ment a dolga,
mikor az országot asszonyok kormányozták.” Később azt fejtegette a királyi irat, hogy a királynét a magyarok nem szeretik, de Beatrix sem törekedett soha arra, hogy barátságukat elnyerje. A királyné makacssága miatt nem tudja még életében megtartani a királyválasztást, pedig ha ezt nem sikerül véghezvinnie, kiszámíthatatlan dolgok történhetnek, mert „egyedül Isten tudja, mit rejtenek az emberek szívükben”. Mátyás balsejtelmei beigazolódtak a halála után. Mátyás 1490. április 4-én, virágvasárnapon Bécsben rosszul lett egy szertartáson. Beatrix is mellette volt. Bonfini szerint Mátyást „hirtelen szélütés éri”. Hiába volt a gondos ápolás, április 6án Mátyás meghalt. Később elterjedt a szóbeszéd, hogy mérgezett fügét evett, s talán ez Beatrix műve, de a gyanú alaptalan. Ugyanis Mátyás már évek óta beteg volt, s halálát minden valószínűséggel agyvérzés okozta. Beatrix tehát feloldható a gyilkosság vádja alól. Mátyás trónjára többen pályáztak. Hiába eskette meg a főurakat és a prelátusokat, valamint a megyéket Corvin János királlyá választására, a többség – közöttük Beatrix sem – nem ismerte el Corvint trónörökösnek, aki a bárói nyomásra le is mondott a trónról. Beatrix rosszul politizált. Hatalmát csak akkor tarthatta volna meg, ha Corvinnal szövetkezik. Beatrix azonban Ulászló cseh király trónigénye mellé állt, mivel Ulászló ígéretet tett Beatrixnek, hogy feleségül veszi. A magyar országgyűlés 1490. július 15-én a cseh királyt II. Ulászló néven magyar királlyá választotta. Beatrixet az új uralkodó hívei egy házassági komédiával könnyedén kijátszották. 1490. október 4-én hiába kötött titkos házasságot Esztergomban II. Ulászlóval Bakócz Tamás győri püspök előtt, s hiába támogatta anyagilag is Ulászlót, hogy zsoldosok fogadásával legyőzhesse a trónkövetelő ellenfeleit. A titkos házasság latin nyelvű szertartása alatt ugyanis a vőlegény a feltett kérdésekre tudatosan hibás válaszokat adott, amit később a tanúk, köztük természetesen Bakócz Tamás püspök is, készségesen bizonyítottak, amikor II. Ulászló a frigy semmissé nyilvánítását kérelmezte a pápától (erre ténylegesen 1500-ban került csak sor). Beatrix a törekvéseinek kudarcát látva visszatért Itáliába, s 1508-ban Nápolyban meghalt anélkül, hogy Magyarországra még egyszer ellátogatott volna.
49. KINIZSI PÁL, a molnárlegényből lett hadvezér Kinizsi Pál 1446 körül született, a néphagyomány szerint egy Bihar megyei molnár (vagy kisnemes) fiaként. Gyermek- és ifjúkoráról nem tudunk, amikor feltűnik Mátyás király (uralkodott: 1458-1490) udvarában, akkor már meglett fiatalember. A gazdag mondai anyag arról tudósít, hogy midőn Mátyás egy alkalommal vadászott és megszomjazott, Kinizsi a királynak egy malomkövet tálcaként használva nyújtott vizet. A király a nagyerejü legényt felvette katonái közé, a híres hadvezére, Magyar Balázs kezei alá. Heltai Gáspár írja róla a krónikájában: „A Kinizsi Pál egy parasztember fia vala, és malomból jőve ki szolgálatra. Szolgálata pedig előszer a Magyar Balázsnak hadnagysága alatt. Szép Herkules termetű ember vala, jó eszű és felette nagy erejű. A malomban egyedül felemelte a malomkövet.” Kinizsi katonaként és hadvezérként 1468-ban tűnt fel Mátyás morvaországi hadjáratában, mint Magyar Balázs alvezére. A Spielberget és olmützöt ostromló magyar csapatokat vezette. A következő években részt vett Mátyás minden nyugati háborújában, gyakran a könnyűlovas huszárokkal portyázott, rácsapott az ellenségre, aztán megfutott, vagy a hátországot dúlta. Természetesen a lovagi harcmodorban kitűnt, nemegyszer részt vett és győzött lovagi tornákon. Mindezekért Mátyás nagy becsben tartotta, kitüntette őt a bizalmával. Az 1474. évi boroszlói hadjáratban Kinizsi különösen kitüntette magát. Mátyást a mintegy 15 ezer főnyi hadával Boroszlónál a 60-70 ezres csehlengyel sereg bekerítette. Mátyás a jól megerősített és élelemmel ellátott katonai erődítményben, a sáncokkal védett táborában sikerrel tartotta magát. Kiváló tüzérsége, fegyelmezett zsoldosserege félelemmel töltötte el az ostromlókat, olyannyira, hogy a körülzáráson kívül nem merték Mátyást megtámadni. Ezenközben száguldozó csapatai az ellenség utánpótlásvonalát rendszeresen pusztították. Ekkor Kinizsi portyázó lovashada a lengyel sereg hátában Krakkóig kalandozott és minden élelmiszerszállítmányt elfogott. A világtörténelemben is páratlan eset történt: a kiéhezett cseh-lengyel ostromló sereg a bőségben dúskáló ostromlottól (Mátyástól) kért fegyverszünetet és éleimet, amit a békekötés fejében meg is kapott. Az 1477. évi osztrák háborúban Kinizsi seregei ostromolták Krems és Stein várait olyan eredménnyel, hogy e várak feladását Frigyes császár csak sürgős békekötéssel kerülhette el. Mátyás birtokokkal jutalmazta Kinizsit, legismertebb közülük a nagyvázsonyi vár, amit később szépen kiépíttetett. Itt tartózkodott a legtöbbet feleségével együtt, aki nem volt más, mint hadvezértársának, Magyar Balázsnak a gyönyörű leánya, Benigna. Nagyvázsonyban pálos kolostort alapított Kinizsi. Míg a kolostort gótikus stílusban építették, addig nagyvázsonyi palotája a budai királyi építkezések reneszánsz stílusjegyeit viseli magán. Kinizsi ott volt 1476. december 10-én Mátyás menyasszonyának, Beatrix hercegnőnek a magyarországi fogadásán, december 12-én pedig a székesfehérvári
királynéi koronázásán. A december 22-i budai menyegzőn és az azt követő lakomán is a vendégek között találhatjuk. Mátyás 1478-ban kinevezte Kinizsit temesi ispánná, vagyis „az alsó részek főkapitányá”-vá, ami nagy hatalmat jelentett: tíz vármegye katonai ereje felett rendelkezett. Ezt a tisztséget haláláig viselte. Miként elődeinek a temesi ispáni székben, neki is a legfőbb feladata a török elleni védelem, gyakran a megelőző támadások vezetése volt. Kinizsi a legnagyobb és leghíresebb csatáját 1479. október 13-án vívta a török ellen az erdélyi Alvinc közelében lévő Kenyérmezőn. Ali ruméliai beglerbég 40 ezer török és 15 ezer havasalföldi katonával dúlta Erdélyt, az ő megállítására indult Báthori István erdélyi vajda Nagyszebenből, és Temesvárról Kinizsi Pál. A törökök nagy zsákmánnyal és sok fogollyal Erdély elhagyására készültek, amikor jóval kisebb seregével Báthori utolérte őket és csatát vállalt. Az egyenlőtlen küzdelemben Báthori seregének jobb- és balszárnya vereséget szenvedett, a centrumban lévő nehézlovasságot pedig bekerítették a törökök. A csata eldöntésére a tartalékait is bevetette Ali. A hősiesen harcoló Báthori hatszor is megsebesült, de hatórás küzdelem után lassan a törökök kerekedtek felül. A válságos percekben azonban a közeli dombokon a török hátában megjelent Kinizsi zárt rendben közeledő nehézlovassága. Kinizsi nyomban átlátta a csata állását és lovasságával rohamra indult. A megzavarodó török sereg harapófogóba került és sorai felbomlottak, a katonák már csak a menekülésre gondoltak, de erre sem nyílt lehetőségük. A krónikás szerint: „Kinizsi Pál mindkét felől fegyvert kötött vala fel és mint egy oroszlán oly fele vala az viadalban. Valamely felé fordul vala, mind levágja a törököket és rakva vala mind a két keze vérrel. És erős kiáltással bátorítja vala az adakozókat és nódítja vala őket a viadalra.” Kinizsi két karddal a kezeiben személyesen tört utat a törökökön keresztül a körbezárt Báthoriig, s a két vezér a véres csatamezőn ölelkezett össze. Fényes győzelmet arattak: az egykorú források 30 ezer oszmán harcos elestéről tudósítanak, de a magyarok is (elsősorban Báthori katonái) drágán fizettek a győzelemért, mintegy 8 ezer magyar katona halt hősi halált a csatában. A kenyérmezei győzelem után – mint a krónikás írja -, Kinizsi két halott törököt a hóna alá kapott, egyet pedig a fogaival emelt meg, s úgy járt diadaltáncot. Kinizsi 1480-ban mintegy 30 ezer fős sereggel tört be Szerbiába, hogy a Magyarország ellen készülő Iskender bég hadaival megütközzön. Több kisebb csatában győzött és Krusevácig nyomult előre, aztán a tél beálltával visszatért magyar földre. 1481-ben Kinizsi is ott volt Magyar Balázzsal együtt mint seregvezér, amikor Mátyás apósát, a nápolyi királyt megsegítve visszafoglalták Otrantót az Itáliaifélsziget „sarkán” berendezkedni akaró törököktől. Az 1480-as években is többször vezetett hadat a törökök által már megszállt balkáni területekre, győzelmeket aratott 1481-ben, majd 1482-ben Szendrőnél, 1484ben Temesvárnál; de a pusztításairól is híres volt. Hírhedten kegyetlen kínzásokkal vallatta, majd végeztette ki az elfogott törököket. Az 1480-as évek második felében Mátyás király – tekintettel arra, hogy sem Katalintól, sem Beatrixtól nem született gyermeke -, a törvénytelen fiának, Corvin Jánosnak a trónöröklését készítette elő. Hatalmas birtokokat adományozott neki, hogy megfelelő bázisa legyen. Emellett a saját bizalmi embereit is nagy hatalomhoz
juttatta, hogy Corvin Jánost támogassák. A Felvidéken Cecei Kis Máté két tömbben nyolc megyét kormányzott, Ráskai Balázs udvarbíró a Beregtől Komáromig húzódó hosszú csíkban hat megyét igazgatott. Volt egy harmadik megyekoncentráció is, ennek élén a báróvá emelt Kinizsi állt. A temesi ispán hét megyét kormányzott, köztük a püspök és örökös főispántól elvett megyéket is. Mátyás 1489 nyarán a főurakat, a megyéket, a királyi tisztségviselőket és a városokat Corvin János királlyá választásának támogatására eskette fel. Kinizsi Pál is esküt tett a királynak. 1490. április 6-án Bécsben elhunyt a nagy király, Mátyás. A temetése után május 17-re a Rákos mezejére hívták össze a királyválasztó országgyűlést. A trónra a legesélyesebb Mátyás fia, Corvin János volt, de a trónkövetelők között találjuk Habsburg Miksát, Ulászló cseh királyt és testvérét, a lengyel János Albertet. Az országgyűlésen hamarosan kiderült, hogy Corvin János kisebbségben maradt. A püspöki kar túlnyomó többsége ellene foglalt állást. Elfordultak Corvintól apja főbb hivatalnokai, a megjelent főurak – köztük a legbefolyásosabb hadvezérek: Kinizsi Pál és Báthori István – nem álltak a herceg mellé. Corvin János a híveivel és seregével a birtokában levő Szent Koronával, s apja kincseivel elhagyta Budát. Délnek indult, ahol legtöbb hívének birtoka volt, s ahol újabb erősítésre számíthatott. A főurak Mátyás legjobb katonáit, Kinizsi Pált és Báthori vajdát csapataikkal Corvin után küldték. Több báró is csatlakozott hozzájuk. 1490. július 4-én a Tolna megyei Szabaton falu melletti Csontmezőnél találkozott a két sereg. Véres küzdelem után Kinizsiék győztek, Mátyás kincseinek nagy részét megszerezték. Corvin elmenekült, s ezzel a vereséggel kiesett a trónjelöltek közül. Kinizsiék győzelme lehetővé tette, hogy július 15-én II. Ulászlót (uralkodott: 14901516) válasszák meg királlyá. Corvin János lemondott trónigényéről és a Szent Koronát is visszaküldte. Kinizsi teljes erővel II. Ulászlót támogatta, s nagy szerepe volt abban, hogy két év alatt a királyi hatalom megszilárdult, a trónkövetelőket legyőzték. Kinizsi 1491-ben Miksa német király katonáitól foglalta vissza Székesfehérvárt, Veszprémet és Szombathelyt. 1492-ben Ulászló az Ausztriában állomásozó zsoldosokat, a „fekete sereg” egységeit hozta Magyarországra, akik legyőzték János Albertet, de egyre több nehézséget jelentett zsoldjuk kifizetése. Az addig szinte kizárólag Nyugaton foglalkoztatott sereg maradékát megkísérelték a törökök ellen bevetni. Mivel fizetni nem tudták őket, a zsoldosok Dél-Magyarországon raboltak. 1492 szeptemberében a Száva melletti Szegednic város és Halászfalva között Kinizsi verte szét és semmisítette meg Mátyás „fekete seregének” utolsó egységeit. Kinizsi temesi ispánként a török elleni harcot is folytatta: kétszer mentette fel Nándorfehérvárt, Szabács és Jajca alatt is győzött. 1492-ben a viddini pasa 8 ezres seregét verte le. 1494 elején Kinizsi Szendrő mellett tört be török területre, két várkastélyt elfoglalt és gazdag zsákmányt szerzett. Szolgálataiért II. Ulászló 1494 elején országbíróvá nevezte ki. Még 1494-ben ismét felmentette Nándorfehérvárt, majd Horvátországba vezetett hadat. Ekkor Kinizsit szélütés érte, de hordszéken is betört seregével Szerbiába, Szendrő külvárosát felégette, de meghalt 1494. november 24-én SzentKelemenen, mielőtt Szendrő ostromához foghatott volna.
Kinizsit, a „verhetetlen” hadvezért a nagyvázsonyi pálos kolostorban temették el. Olyan hadvezér hunyt el vele, aki élete alatt csak győzött, egyetlenegy vereséget sem szenvedett.
50. II. ULÁSZLÓ, a „gyengekezű” király Ulászló 1456. március 1-jén született a Jagelló-családból. Apja IV. Kázmér lengyel király, anyja Erzsébet hercegnő, I. Albert magyar király (uralkodott: 1437-1439) leánya. Kora gyermekkorától kezdve az uralkodásra nevelték, megtanult írni-olvasni, több nyelven (latinul, lengyelül, németül, csehül) beszélt. 1471-ben, amikor Podjebrád György cseh király meghalt, Mátyás magyar királlyal szemben a cseh rendek Ulászlót választották királyukká. Koronáját Mátyás hadaival szemben is meg tudta tartani. 1471 és 1478 között háborúzott váltakozó sikerrel Mátyással, míg békét kötöttek, amelynek alapján Mátyás birtokolhatta Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot, és mind a két uralkodó használhatta a cseh király címét. Ezt követően Ulászló nyugodtan irányíthatta Csehországot, mivel Mátyás Ausztria ellen fordult. Ulászló napja 1490. április 6-a, Mátyás halála után virradt fel. Mint I. Albert király unokája lépett fel trónkövetelőként Magyarországon. Vetélytársakban gazdag volt a kínálat: Corvin János, Mátyás közvetlen fia; Habsburg Miksa császár és saját testvére, János Albert lengyel herceg. Ulászló esélyeit növelte, hogy ekkor már cseh király volt, tehát trónra emelésével Magyarország egy virágzó közép-európai hatalommal kerül perszonálunióba, amely hatalomnak beleszólási joga van a Német-római Birodalom ügyeibe is, lévén a cseh király a hét választófejedelem egyike. A magyar főurak és főpapok többsége Ulászlót támogatta, egyrészről már a cseh háborúk idejéről sokan személyesen is ismerték, másrészről az erőskezű Mátyás után egy „szelídebb”, kezelhetőbb királyt kívántak választani, olyat, „akinek üstökét markukban tarthatják”. Természetesen bíztak benne, hogy a fenyegető török veszély ellen szükség esetén Csehország fegyveres erejét is mozgósíthatja. A magyarok tudták Ulászlóról, hogy erélytelensége, nemtörődömsége miatt (hívják Dobzse Lászlónak is, ami „jól van, rendben van” szavajárásáról ragadt rá) nem fenyegeti őket királyi központosítás, s uralma alatt kézben tarthatják az ország kormányzását. A királyválasztó országgyűlés hangadó urai lemondatták az igényéről Corvin Jánost, majd amikor meggondolta magát, szabályos csatában a legkiválóbb „mátyási” hadvezérek, Kinizsi Pál és Báthori István legyőzték seregét. Közben Ulászlót behívták az országba, de addig be sem engedték, amíg a határon, Farkashidánál olyan esküt nem vettek tőle, amely lehetővé tette Mátyás szinte valamennyi fontosabb központosító intézkedésének a visszavonását. A megválasztásának feltételeit rögzítő egyezményben Ulászló megígérte, hogy nem vezet be újításokat, eltörli az egyforintos állami adót, s a királyi tanács és a rendek megkérdezésével kormányoz majd. Ilyen előzmények után a rákosi királyválasztó országgyűlésen 1490. július 15-én II. Ulászló néven magyar királlyá választották (uralkodott: 1490-1516). Corvin János elfogadta a választást, azaz meghódolt és visszaküldte a nála levő Szent Koronát. II. Ulászlót 1490. szeptember 18-án Székesfehérvárott magyar királlyá koronázták. Ulászlónak meg kellett védenie az új koronáját a még vele szemben álló trónkövetelőktől. Hogy a zsoldosait fizetni tudja és bázisát erősítse, a korábbi ígérete
alapján 1490. október 4-én titkon házasságot kötött Beatrix királynéval, Mátyás özvegyével, aki anyagilag segítette őt. A házasság tudatos formai hibák miatt érvénytelen volt (VI. Sándor pápa 1500-ban a Brandenburgi Borbálával 1476-ban kötött, de nem realizált első házasságát, valamint a Beatrix királynéval kötöttet is érvénytelenítette). Ulászló előbb a testvére, János Albert hadaival küzdött, de sikerült vele kiegyeznie, mivel az sziléziai birtokokért cserébe lemondott a trónigényéről (János Albert 1492-ben lengyel király lett). Miksa császár seregei Székesfehérvárig nyomultak, de a zsoldosok fizetésének elmaradása miatt a hadjárat összeomlott, az elfoglalt városokat Kinizsi 1491-ben visszavette. 1491. november 7-én a pozsonyi békében Ulászló azonban előnytelen békére kényszerült: vissza kellett adnia Mátyás ausztriai hódításait (egyébként az ott állomásozó zsoldosokat nem is tudta volna fizetni) és rögzítették, hogy ha Ulászló fiú utód nélkül hal meg, akkor a magyar trónt Miksa, vagy annak örököse kapja. Ulászló uralkodása az erélytelensége, gyengekezűsége és az utókor róla alkotott negatív véleménye ellenére mind a külső béke, mind a viszonylagos belső nyugalom időszaka. Mivel cseh király is volt, északról nem érhette támadás az országot, nyugaton Miksa a birodalom ügyeivel volt lekötve, bár az 1491-es megállapodás miatt politikailag beavatkozott a belső viszályokba. A törökökkel az 1490-es évek háborúi után – többször ostromolták a végvárak közül Nándorfehérvárt, Jajcát, Szabácsot – több alkalommal is békét kötött (1495-től 3 évre, 1503-tól hét évre). A felszín nyugalma azonban nem a királyi hatalom erejét, hanem azt jelzi, hogy a főurak megtalálták érdekeik törvényes érvényesítésének a módját. Ezt a Mátyástól örökölt intézményrendszer kisajátításával érték el. II. Ulászló üres államkincstárt örökölt Mátyástól, s az államháztartás egyensúlyát többé soha nem sikerült helyreállítani. Az ország irányítása átcsúszott a királyi tanács kezébe. II. Ulászló minden lényegesebb bel- és külpolitikai kérdésben kikérte az éppen az udvarban tartózkodó tagok véleményét. A király nem volt képes mederben tartani a folyamatokat, a gyakori, meddő vitákba fúló országgyűléseken egyre-másra születtek a kiváltságos nemesség szűk érdekeit szolgáló törvények. Néhány év alatt megroggyant a „mátyási mű”, illúzióvá vált a fejlődés centrumához való felzárkózás. Az országgyűlésekre gyakorta összesereglett köznemesek feladata gyakran arra korlátozódott, hogy jóváhagyják a főurak javaslatait. S ha erre nem voltak hajlandóak, a királyi tanács még mindig felülbírálhatta döntéseiket. Részben, mert a határozatok megszövegezését ez végezte, másrészt mint a végrehajtó hatalom gyakorlóinak testülete, elodázhatta a számára kedvezőtlen határozatok megvalósítását. Ezzel a lehetőséggel leginkább a jogszolgáltatásban élt: a királyi tábla és a többi kúriai bíróság voltaképpen a királyi tanács részeként működött. A királyi tanácsban az esztergomi érsek (1497-től Bakócz Tamás) volt a főkancellár, mind ő, mind a tisztségeket cserélgető főúri csoport gyakran visszaélt a rábízott hatalommal. Kihasználva a lehetőségeket, a bárók külön jogokat szereztek maguknak. Az 1498-as országgyűlésen olyan törvényt hoztak, amely mintegy 40 főúri családnak – ők cserélgették egymás között a kormányzati tisztségeket – bandérium (kb. 500 katona) állítási jogot adott. A bandériumtartás több előnnyel járt, mivel ennek jogosultja a birtokán maga szedhette be és részben megtarthatta az állami adókat. Azaz módot adott ez a rendszer az állami pénzek
elsikkasztására. Míg mások a vármegyei zászlók alá adták a birtokaik után kiállítandó ún. telekkatonákat, ők külön vezették magánhadseregüket az ország seregébe. Vagyis kikerültek a vármegyék felügyelete alól. A köznemesség többsége továbbra is valamely báró familiárisa volt, így a köznemesi törekvések tovább növelték az egyik vagy másik bárói csoportosulás amúgy is túlzott befolyását. S mivel a főúri-főpapi érdekcsoportok összetétele gyakran változott, a belpolitikai élet áttekinthetetlenné, az ország pedig csaknem kormányozhatatlanná vált. A legszélesebb köznemesi tábora a Szapolyaiaknak volt, vezérük Szapolyai János erdélyi vajda lett. Ez a tömeg 1505-ben a rákosi országgyűlésen kimondta, hogy ha II. Ulászló utód nélkül halna meg, többé nem választanak idegent magyar királlyá. Miksa háborúval fenyegetőzött, mire 1506-ban Ulászló titokban megújította a Habsburgok örökösödését, s Anna nevű leányát eljegyezte Miksa unokájával, Ferdinánddal. Ugyanis Ulászló 1502-ben harmadszor – most már ténylegesen – megházasodott, feleségül vette Candalei Anna (Anne de Foix) francia hercegnőt. Ulászlónak a leány után 1506. július 1-jén fia is született, Lajos. Őt pedig Habsburg Ferdinánd testvérével, Máriával jegyezték el. A király felesége, Anna a második gyermek szülésébe belehalt, s ezután Ulászló többé már nem házasodott meg, annál is inkább nem, mivel 1504-ben szélütés érte. Napokig élet-halál között lebegett. Felépült, de készült a halálra, s a rá egyébként távolról sem jellemző eréllyel keresztülvitte, hogy kétéves kisfiát a lehető leggyorsabban, 1508 júniusában királlyá koronázzák. A viszonylagos nyugalom kedvezett a gazdasági fejlődésnek. A városok gyarapodásával és a külföldi piacok felvevőképességének növekedésével eladhatóbbakká váltak a mezőgazdasági árucikkek (az élő állat és a bor is, amivel főként a mezővárosok kereskedtek). Egységesültek a jobbágyi szolgáltatások, kimondták, hogy a kilencedet mindenkitől természetben be kell szedni, szabályozták a robotot is. A jobbágyi költözések engedélyezését a köznemesekből álló vármegyei testületekre bízták. A szigorítások is hozzájárultak ahhoz, hogy 1514 tavaszán kitört és végigsöpört az országon a török ellen hirdetett keresztes háborúból kinövő Dózsa-parasztfelkelés. A nemesség összefogott, s viszonylag gyorsan leverte és felszámolta az országrészenként operáló paraszthadakat, a vezetőket kegyetlenül kivégezték. Viszont a közhiedelemmel ellentétben az urak győzelmét nem követte irtó hadjárat, hiszen a munkáskézre továbbra is szükség volt. Az 1514-es októberi országgyűlés megtorló intézkedései megerősítették a korábbi gyakorlatot, eltörölték a jobbágyság szabad költözködési jogát és heti egy napban határozták meg a robotkötelezettséget. Ekkor állította össze a korabeli szokásjog három főrészből álló kézikönyvét, a Hármaskönyvet (latinul: Tripartitum) Werbőczy István, amelyet az országgyűlés is jóváhagyott, viszont Ulászló nem hirdetett ki. Így nem vált törvénnyé, de 1848-ig quasi ekként alkalmazták. 1515 júliusában Ulászló a bécsi csúcstalálkozón (rajta kívül részt vett Miksa császár és Zsigmond lengyel király) még szorosabbra fűzte kapcsolatát a Habsburgokkal. Megerősítették a Jagelló-Habsburg kettős házasságról szóló megállapodást (Anna-Ferdinánd, Lajos-Mária). Sőt kikötötték, hogy Lajosék házasságának gyermektelensége esetén a magyar trónt a Habsburgok öröklik.
Ulászló hosszas betegeskedés után 1516. március 13-án halt meg, és Székesfehérvárott temették el. Utódára, a 10 éves Lajosra anarchiába hajló országot, üres kincstárat, pusztuló déli végvári rendszert hagyott. Közeledett Mohács, a középkori magyar állam oly fájó, de elkerülhetetlen bukása.
BEVEZETŐ A XVI. század Mohács, a középkori magyar állam bukásának évszázada. A század közepén három részre szakadt az ország: királyi Magyarország, az önálló Erdélyi Fejedelemség és a török hódoltság. 1541 után a folyamatosan támadó törökök szélesítik az ország közepén az uralmuk alatt álló területeket, s ott tartósan (másfél évszázadra) berendezkedtek. A Felvidéket, a Dunántúl nyugati megyéit, valamint Horvátországot és Szlavóniát magában foglaló királyi Magyarország a Habsburg Birodalom része lett, az osztrák császárok I. Ferdinándtól magyar királyok is voltak. A harmadik országrészt a XVI. század második felében létrejött Erdélyi Fejedelemség alkotta, amelynek megteremtése Martinuzzi Fráter György nevéhez fűződik. 1541-től rövid megszakításokkal folyt a háború a törökök és a Habsburgok között. Magyarország területe a folyamatos harcok színtere lett. Kiemelkedő helytállást és hősiességet tanúsítottak a várháborúk során a végvárak: 1552-ben Eger, 1566-ban Szigetvár. Az 1568-as drinápolyi béke a fennálló hatalmi viszonyok alapján a század végéig rögzítette az ország területi megosztottságát. 1593-ban ugyan megkezdődött a törökkel az ún. 15 éves háború, de befejeződése átnyúlt a XVII. századba, s az 1606-os zsitvatoroki béke csak megerősíteni tudta a fennálló viszonyokat. A gazdaságban konjunktúra bontakozott ki a mezőgazdasági termelésben, hiszen mind a belső, mind a külső piac vevőképesnek bizonyult. Az agrárárak emelkedésének hatására a földesurak növelték a saját kezelésű majorságok (latinul: allódiumok) területét, vagy újakat hoztak létre. Ezeket az emelkedő robotszolgáltatásokkal műveltették meg, s ehhez kapcsolódóan megszüntették a jobbágyok szabad költözési jogát; így Magyarországon kialakult a második jobbágyság. Az ipari fejlődés viszont megtorpant, megrekedt a céhes keretek között. Elsősorban az egyoldalú agrárfejlődés miatt a mezővárosok virágoztak, amelyek a paraszti árutermelés központjai lettek. A XVI. század közepén elterjedt Magyarországon is a reformáció, amely követőkre leginkább a mezővárosok lakossága és a végvárak vitézei között talált. Erdélyben európai jelentőségű volt az 1568-as tordai országgyűlés határozata, amely szabad vallásgyakorlatot, vallási toleranciát hirdetett. A reformáció ösztönzőleg hatott a kultúra fejlődésére: Sárospatakon, Debrecenben, Sopronban, Pápán, Eperjesen híres iskolák jöttek létre; 1590-ben Károli Gáspár kinyomtatta magyar bibliafordítását, a „Vizsolyi Bibliá”-t. Az irodalom is jeles képviselőket tudott „kitermelni”, Bornemissza Pétert, Balassi Bálintot és más magyarul alkotó személyiségeket.
51. DÓZSA GYÖRGY, a keresztesek vezére Dózsa György, akit a források székely származása miatt Székely Györgynek is neveznek, valószínűleg 1470 körül született az erdélyi Háromszék Dálnok nevű településén. A XV-XVI. század fordulóján következett be Erdélyben az a folyamat, amelynek során a föld nélküli szabad székelyeket fokozatosan jobbágyi sorba süllyesztették. Ilyen szabad – lófő, tehát katonaként a saját lovával szolgáló, de nemesi rangúnak nem számító – székely lehetett Dózsa György is. A székelyek igyekeztek ellenállni és egy-egy felkeléssel megtartani státuszukat, de az erdélyi vajdák sorra legyőzték mozgalmaikat. Az 1506. évi székely lázadásban részt vehetett Dózsa György is, csapataikat Tomori Pál verte meg. Nem bizonyítható, de meglehet, hogy Székely Dózsa György azonos azzal a lófő székely Dózsa Györggyel, aki ellen szebeni kereskedők kifosztása és rablógyilkosság miatt Barlabási Lénárd székely alispán 1507 júliusában elfogatóparancsot adott ki. A vád a székelyek központi hatalommal való szembenállása miatt nyilvánvalóan túlzott lehet. Lehetséges, hogy az említett körözőlevél mögött olyan akció húzódik meg, amely valamilyen összefüggésben van a székely szabadságmozgalmakkal, mert ezek programjában az adófizetés megtagadása, az adószedők kifosztása, uzsorásaiknak vélt kereskedők (a városok a központi hatalomhoz húztak) bántalmazása sűrűn szerepelt. Dózsa György a jobbágyi sorba történő lesüllyedés elől menekülve inkább végvári katonának állt. 1514 elején Nándorfehérvárott szolgált lovastisztként (nevezték kapitánynak is). E tényből az is következik, hogy vélhetően a megelőző öthat évben is e helyütt ehette a végváriak gyakran „ritka” kenyerét, s ugyancsak ki kellett tűnnie a társai közül mind rátermettségben, mind vitézségben, mire lovastiszt lett. A végvárak között már ebben az időben szokás volt, hogy a magyar és török vitézek párviadalokban mérték össze erejüket és vezették le a várfalak között töltött téli hónapok során felgyülemlett harci kedvüket. Nándorfehérvártól 45 kilométerre délkeletre, a Duna partján feküdt Szendrő török végvár. A két vár között évek óta egyfajta vetélkedés folyt. 1514. február közepén Ali szendrői bég, lovassági parancsnok párbajra hívta ki a nándorfehérvári magyar tisztikart. Hagyomány volt, hogy a két ellenséges várat képviselő tisztek párbajait ünnepi külsőségek között, nagy nézőközönség jelenlétében vívták meg; ezek a legtöbbször halállal végződő lovagi tornák a hátországbeli élet örömeitől és változatosságától elzárt katonák számára társadalmi eseményt jelentettek. Ali aga félelmetes bajvívó hírében állt, a nándorfehérváriak nyilván megtanácskozták, hogy ki álljon vele szembe. A választás (saját jelentkezése alapján is) Dózsa Györgyre esett. A párviadalra a kíváncsiskodók tömegének érdeklődésétől kísérve 1514. február 28-án került sor. Dózsa heves összecsapásban előbb Ali jobb karját vágta le, majd a lováról lehanyatló, bő sugárban vérző Alinak megadta a kegyelemdöfést is. Dózsa győzelme mind a magyarok, mind a törökök részéről nagy elismerést váltott ki. Kiemelték a nagy erejű, remekül vívó székely katonatiszt bátorságát, vitézségét.
A fegyvernyugvás idején elért győzelem híre eljutott Budára is, s valóságos szenzációt keltett. II. Ulászló király felkérte Budára Dózsát, hogy jutalomban és kitüntetésben részesítse. Dózsa szabadságot kapott a parancsnokától, s így 1514. március első napjaiban elindult a fővárosba. A király még e hónapban fogadta a vitézt, s ünnepélyes keretek között aranyláncot, díszes kardot, drága ruhát és nemesi oklevelet nyújtott át neki, mely oklevél őt a Temesközben egy negyven jobbágytelekből álló falu urává tette. Dózsa nemesi címerébe bekerült a török aga levágott karja is, emlékeztetve a győzelemre. Az ilyesfajta királyi elismerés szokatlan, vagy mondhatni, hogy egyedi volt (azóta sem lehet egyértelműen tudni, hogy Dózsa miért is részesült ebben a kegyben, amikor a végvárakban sok hasonló hőstettet hajtottak végre; a legvalószínűbb, hogy a király és környezete szinte véletlenül választotta éppen Dózsa győzelmét egy kis ünneplésre, ha már a végvárakra egyre kevesebb pénzt fordított). Dózsa György éppen Budán tartózkodott, amikor 1514. március 23-án a pápaválasztásról hazaérkezett Bakócz Tamás esztergomi érsek. A következő napon, március 24-én a királyi tanács ülésén beszámolt a pápaválasztás körülményeiről, s arról, hogy X. Leó pápa megbízta őt egy törökellenes keresztes hadjárat megszervezésével. A megbízása nem váltott ki osztatlan támogatást, de elérte, hogy a pápai bullát április 9-én, virágvasárnap kihirdessék. Április végére jelentős paraszti keresztes tömegek gyűltek össze Pestnél, Váradnál, Egernél, Kassánál és Kalocsánál. Április 24-én (Szent György napján) a Pest alatt gyülekező keresztesek vezérévé Dózsa Györgyöt nevezték ki, aki tizedmagával Bakócz érsektől felvette a keresztet (azaz a köpenyükre keresztet varrtak) és az érsek megáldotta őket. Dózsa kinevezésében szerepet játszhatott, hogy a főnemesség tagjai nem vállaltak szerepet abban, hogy jobbágyi, papi, mindenféle „szedett-vedett népség” vezérei legyenek. Bizonyára a végvári katonai tapasztalatai (ismeri a török harcmodort) és a friss hőstette is hozzájárult ahhoz (és éppen Budán tartózkodott, azaz „kéznél volt”), hogy Dózsa György lett a keresztesek vezére. Dózsa nagyon komolyan kezdte a megbízatás teljesítését. A fegyveres keresztesekből megpróbált katonákat faragni. Istvánffy Miklós történetíró – a magyar Livius – így tudósít: „Székely György a tábornak katonai formát adott, s az újoncokat, amennyire az idő rövidsége engedte, oktatta, különböző katonai gyakorlatokat végeztetve velük.” Már ekkor vele tevékenykedtek alvezérei, Gergely öccse, Mészáros Lőrinc ceglédi pap, Száleresi Ambrus pesti polgár. A nemesség nem szívesen vette, hogy jobbágyaik a keresztesek közé álltak, s igyekeztek a hadjáratot elhalasztani és az összegyűlt fegyveres tömeget szétoszlatni. A királyt is aggasztotta a Pestnél táborozó had, ezért 1514. május 10-én Dózsát és seregét elindították a déli határ felé. A török elleni harcra készülő vezér az alföldi mezővárosok környékén gyülekezőket a seregébe olvasztotta. Ekkor a különböző táborokban már mintegy 40 ezer parasztkeresztes gyűlt össze, ennek nagyobbik része Dózsa seregében volt. A parasztokra hatott a pápai bulla azon ígérete, amely a résztvevőknek bűnbocsánatot ígért. Az országban több összecsapás történt a keresztes táborok és a rájuk támadó nemesség között. 1514. május 15-én a király és a nemesség sürgetésére Bakócz Tamás érsek berekesztette a további toborzást, és felszólította az összegyűlt fegyveres kereszteseket, hogy térjenek haza, a hadjáratot később fogják megismételni. A
keresztesek viszont úgy vélekedtek, hogy azok a „szentségtörők”, akik akadályozzák a „szent had” működését, hiszen az ilyeneket a pápai bulla is kiközösítéssel fenyegeti. A hadhoz csatlakozott falusi és mezővárosi papok, illetve obszerváns ferencesek megerősítették őket azon hitükben, hogy valóban ők járnak a helyes, a túlvilági üdvözülés felé vezető úton. Gyakorlatilag az egész nemességet a vállalkozás ellenségének minősítették, s megtörését a siker előfeltételének tekintették. Dózsa a feloszlató parancsnak nem engedelmeskedett, hanem tovább vonult délre (talán még mindig a török elleni céllal). Dózsa Cegléden vagy más források szerint Békésen 1514. május 18-án beszédet tartott, amelyben már előtérbe került a nemesség elleni harc gondolata. Dózsa végleges felkelés melletti elkötelezettsége akkor alakult ki, amikor május 23-án a Maros menti Apátfalvánál Báthory István temesi ispán és Csáky Miklós csanádi püspök a nemesi bandériumokkal megtámadta az előhadát és szétszórta azt. Dózsa bosszút esküdött. Pár nap múlva, május 28-án éjjel a paraszthadak megrohamozták Nagylakot és rágyújtották a várat az apátfalvi győzelmet ünneplő nemesekre. Dózsa azzal vágta el végleg a kiegyezés útját, hogy több környékbeli birtokossal együtt kivégeztette Csáky püspököt, s nem engedelmeskedett az érseki és királyi leveleknek sem, amelyek az önkéntesek hazaküldését parancsolták. Nagylak után Dózsa három hadtestre osztott seregei – Gyula kivételével – június közepére sorra bevették a Maros menti úri erősségeket. Nyugati és északi szárnyaihoz kapcsolódva sikeres offenzívába kezdtek a szerémségi, a bács-bodrogi és a bihari paraszthadak is. Az előbbiek elfoglaltak egy sor kisebb végvárat, a bihariak pedig Nagyvárad bevételével tették fel a koronát sikereikre. 1514. június közepére ellenőrzésük alatt állt Bihartól Bácsig, Bodrogig és a Szerémségig terjedő terület, ahonnan a felkelés lángja átcsapott a szomszédos megyékbe is. Mivel a bénultságból éledező kormányzat összevont egységei az északi paraszttáborok felszámolásával kezdtek a felkelés leveréséhez, Dózsa jelentős sereget küldött az öccse, Gergely vezetésével Buda felé. Ez azonban június 21-én Gubacsnál vereséget szenvedett éppúgy, mint a belőle kivált és Heves felé kanyarodott kisebb hadtest. Nem kísérte a felkelők fegyvereit szerencse Erdélyben sem, ahova visszaérkezett a törökellenes támadásból Szapolyai János erdélyi vajda is. Dózsa az egyesült paraszti fősereggel június 13-án Temesvárt vette ostrom alá, ahova Báthory István zárkózott be előle. A várat körülzárta, és megkezdte kiéheztetését. Ezzel egy időben a várárok vizét tápláló Béga folyó elvezetésének munkálataihoz is hozzáfogtak. A keresztesek gyakorlatilag mintha teljes biztonságban érezték volna magukat, a vár ellen még csak rohamot sem indítottak. Arra számítottak, hogy van idejük a kiéheztetésre vagy egy későbbi rohamra. De az idő volt kevés. Báthory segítséget kért Szapolyai János erdélyi vajdától, aki 1514. július 15-én mintegy 20 ezer főnyi hadával Temesvár megsegítésére érkezett. Szapolyai meglepte Dózsa paraszthadát, amely szinte két tűz közé került. Az ekkori eseményeket többféleképpen írják le a tudósítások. Az egyik változat szerint a harcokba belefáradt parasztok többsége hallgatott a bántatlanságot ígérő felszólításnak, s július 15-én letette a fegyvert, majd a tárgyalások alatt Szapolyai elfogatta Dózsát és alvezéreit. Egy másik változat szerint Dózsa csatát vállalt Szapolyaival szemben, de a csata elején a vajda testőrlovassága Petrovics Péter vezetésével rátámadt a hozzájuk túl közel lovagló Dózsára. Petrovics kopjájával
letaszította Dózsát a lováról, és a sebesült vezért foglyul ejtette. Ez eldöntötte a csatát, a parasztsereget szétverték, a parasztok hazatértek. 1514. július 15. és július 24. között történt meg Dózsa György iszonyatos kivégzése. A kivégzésen ugyan nem volt jelen, de nyilván pontosan tájékoztatták az eseményekről II. Ulászló királyt, aki július 24-én ezt írta Miksa német-római császárnak: „Először is tüzes vassal koronázták meg, azután pedig a még élőnek meztelen testét lábainál fogva odakötözvén, saját katonái, akiket közönséges nyelven hajdúnak hívnak... fogaikkal széttépték és felfalták, végre pedig holttestét négyfelé vágván, karóra függesztették fel.” Dózsa György a szabad székelyből, a végvári tisztből így lett alig öt hónap alatt a jogaiért és szabadságáért küzdő jobbágyparasztság mártír vezére. Alakja azóta is szimbólum, tetteit írók és költők, képzőművészek és filmrendezők, zeneszerzők örökítették meg.
52. II. LAJOS, a „Mohácsnál veszett” király Lajos herceg 1506. július 1-jén született. Apja II. Ulászló magyar és cseh király (Magyarországon uralkodott: 1490-1516), anyja Condalei Anna francia hercegnő, magyar királyné. Lajos születésekor elveszítette édesanyját, ez nyilván később is hatással volt egyéniségére. Apja, aki Lajos születése idején már második éve szélütött volt, nem tudván, hogy meddig élhet, igyekezett fia helyzetét mielőbb biztosítani. Sikerült elérnie, hogy Lajost kétéves korában, 1508. június 4-én királlyá koronázzák. A kis herceget tehát az uralkodásra készítették fel, így is nevelték. Lajos is részt vett az 1515 júliusában tartott bécsi csúcstalálkozón, amelyen apja, II. Ulászló, Miksa német-római császár és Zsigmond lengyel király állapodott meg egymással. A találkozón megerősítették a Jagelló-Habsburg kettős házasságkötésről szóló szerződést, mely szerint II. Ulászló lánya, Anna Miksa császár unokájához, Ferdinándhoz megy feleségül, míg Lajos herceg pedig a másik unokát, Máriát veszi feleségül. II. Ulászló abba is belement, hogy Lajos és Mária házasságának gyermektelensége esetén a magyar trónt a Habsburgok örököljék. Amikor II. Ulászló 1516. március 13-án elhunyt, a tízéves Lajos lépett a trónra II. Lajos néven (uralkodott: 1516-1526). II. Ulászló fia gyámjainak Miksa császárt és Zsigmond lengyel királyt jelölte ki azzal a megszorítással, hogy a gyakorlatban Bakócz Tamás esztergomi érsek, Bornemissza János volt kincstartó, budai várnagy és pozsonyi ispán, valamint Brandenburgi György (II. Ulászló és Zsigmond király nővérének fia) gyámkodjon II. Lajos felett. A főúri párt befolyását igyekezett csökkenteni a Szapolyai János vezette köznemesi párt, s elérték, hogy egy évente újraválasztandó 28 tagú tanácsot szerveztek. II. Lajos uralkodásának első éveiben folytatódott az „Ulászlói kurzus”: esztelen fényűzés, az ország javainak elzálogosítása, a kincstartók hűtlen kezelése, a Fuggerek és a Thurzó testvérek gyanús üzelmei, hamis pénz verése jellemzik a hanyatlást. A végvári rendszer fenntartására alig fordítanak valamit, még szerencse, hogy I. Szelim török szultán három évre békét köt II. Lajossal. II. Lajost 1521-ben nagykorúsították, Habsburg Máriát, a jegyesét Székesfehérvárott királynévá koronázták, magát a házasságot 1522-ben kötötték meg. A házasságukból nem született gyermek. A fiatal uralkodópárnak óriási gondokat kellett volna megoldaniuk, amely meghaladta erejüket és lehetőségeiket. Magyarországon a politikai erkölcsök a mélypontra süllyedtek, a hatalmi csoportok a királyi befolyás csökkentésében voltak érdekeltek. A bárói klikkek harcai és a köznemesség kardcsörtető országgyűlési szereplése közben 1520-ban nem újították meg a békét a törökkel, sőt a szultán csauszát tömlöcbe vetették. Válaszul erre I. (Nagy) Szulejmán szultán (uralkodott: 1520-1566) a „dölyfös király” megbüntetésére indult 1521 tavaszán. Júliusban a török seregek elfoglalták Szabácsot és Zimonyt, majd augusztus 1-29. között négyheti ostrommal megtörték Nándorfehérvár védőinek ellenállását. Az induláskori 700 fős védősereg életben maradt csekély része szabad elvonulás kikötésével feladta a várat. II. Lajos az
ostrom idején szállt Tolnánál táborba, de Péterváradnál és a Tisza alsó folyása mentén is jelentős katonai erő gyűlt össze (a három helyen mintegy 60 ezer fő). Nándorfehérvár eleste és a közben kitört járvány miatt a királyi sereg nem tett kísérletet a törökök ellen vonulni, hanem feloszlott. Nándorfehérvár és Szabács elestével a déli végvárvonal két döntő láncszeme esett ki, s így nyitottá vált a török sereg útja az ország központja felé. II. Lajosnak nem volt pénze a védelem megerősítésére, a magyar nemesség pedig a pártharcokkal, intrikákkal volt elfoglalva. Miközben a várak fenntartására és a katonák zsoldjának a fizetésére nem volt pénz, a hatalmi elit tagjai nagy vagyonokat harácsoltak össze. Antonio Burgio pápai nuncius írta: „Az országgyűlésen építettek egy sereg légvárat..., amelyek közül egynek-egynek a megvalósítására egy egész diéta kellene.” Az ország megmentésének ügye lassan bekerült a klikkharcok előterébe, az egymással feleselő tervezetek kioltották egymást, vagy csak szólamok maradtak. Lajos 1522-ben másik országába, Csehországba ment és egy évig az ottani ügyek intézésével foglalkozott. Felesége, Mária ösztönzésére 1523-ban Csehországban leváltotta a bárói kormányt, s hazatérte után Magyarországon is hozzálátott a rendcsináláshoz. (A példát sógorától, Ferdinándtól vette, aki 1522-ben leverte és megtorolta az ellene szövetkezett osztrák rendek mozgalmát.) 1523-ban a királyi pár – Lajos és Mária – több bárót (köztük magát Szapolyait is) tekintélyesebb szervitorai átengedésére kényszerítette; ezeket aztán részben a határvédelem megerősítésére, részben a királynéi „família” létrehozásánál használtak fel. II. Lajos és Mária akciója volt az 1525. június-júliusi hatvani országgyűlésen Báthory István nádor megbuktatása és a Tripartitum szerzőjének, Werbőczy Istvánnak nádorrá választása is. Az addig az augsburgi Fugger cég által csekély összegért bérelt besztercebányai rézbányák visszavételével és más királyi jövedelemforrások visszaszerzésével a király hozzákezdett a központosítás pénzügyi alapjainak megteremtéséhez. Más körülmények között ezek az intézkedések távlatos kormányzati reformok kiindulópontjai lehettek volna, az adott helyzetben azonban inkább csak a zavart növelték. A bárók félretették ellentéteiket, s 1525 májusában érdekvédelmi szervezetet, az ún. „Kalandos Társaság”-ot hozták létre. A köznemesi párt a hatvani diétán kibuktatta a kormányból a királyi pár egyik legfőbb szövetségesét, Szalkai László esztergomi érseket is. Werbőczy alkalmatlannak bizonyult a neki szánt szerepre. A bárók az 1526. áprilisi rákosi fegyveres országgyűléssel (I. Szulejmán ekkor indult Magyarország ellen!) visszahelyeztették tisztébe Báthoryt, Werbőczyt pedig hűtlenné nyilváníttatták, s kimondották, hogy a nádori tisztség ezután élethossziglan tart és ellene senki se merészeljen fellépni. A szakadatlan pártküzdelmek alatt a törökök ismét közelebb lopóztak az ország határaihoz, több fontos várat elfoglaltak (1522: Orsova, Pét, Knin; 1523: Osztrovica; 1524: Szörény). Úgy érkezett el 1526 nyara, a szultán nagy hadjáratának ideje, hogy a királyi kincstár üres volt. Ehhez hozzájárult az is, hogy II. Lajos végképp nem tudott megbirkózni az apja uralkodása alatt is nyomasztó pénzhiánnyal. Sőt amikor egy kis pénzhez jutott, tékozlón és könnyelműn költekezett. 1525 farsangján például fényűző mulatságot rendeztek Budán. Lajos Mohács előestéjén ott tartott, hogy már az evőeszközeit is elzálogosította. Magyarországon már 1526 áprilisában sejtették a török támadást, de a nagyobb felkészülést csak júniusban kezdték meg. A
mozgósításnál – akárcsak 1521-ben – kezdetben több adminisztratív hiba történt, így csak a június 23-án szétküldött parancstól számítva lehet valóban mozgósításról beszélni. A török július elején érte el a Szávát. Július 13. és 27. között megostromolta és elfoglalta az új magyar végvárvonal központját, Péterváradot, augusztus 1. és 8. között ugyanez történt Újlakkal. Augusztus közepére a többi Duna menti vár megszállása után a törökök eljutottak az eszéki révig. Itt sem a korábban Bácsott tartózkodó Tomori, sem pedig az előre küldött Báthory nádor nem kísérelte meg az ellenállást. II. Lajos 1526. július 20-án néhány ezer fős sereggel indult el Budáról, hogy Tolnánál táborba szálljon. Itt kellett bevárnia a megyei zászlók alá érkező nemesi hadakat és a főurak ugyancsak lassan gyülekező bandériumait. A nemesség addig nem indult el, amíg a király nem tartózkodott a gyülekezőhelyen, a táborban. Augusztus elején II. Lajos Tolnán táborozott, és várta a csapatok megérkezését. Jellemző, hogy Batthyány Ferenc bán a szlavón erőkkel csak augusztus 29-én, a csata délelőttjén érkezett meg. A többi hadtest: Brandenburgi György és a cseh-morva csapatok, a német zsoldosok még távol voltak, a mohácsi csata idején valahol Győr táján lehettek, és a Frangepán Kristóf vezette horvát erők még csak Zágrábot érték el. Szapolyai János erdélyi vajda a seregével Szegedig jutott el, ehhez hozzájárult az is, hogy korábban ellentétes parancsokat kapott. II. Lajos az összegyűlt sereggel Mohácsnál foglalt harcállást, a sereg összlétszáma mintegy 25 ezer fő lehetett. A felvonuló szultáni sereg létszáma is bizonytalan. Vannak irreálisan magas becslések (150 ezer), mások 50-60 ezer, illetve 75 ezer fővel számolnak. A törökök reguláris ereje valószínűleg az alacsonyabb értéket mutató becsléssel lehetett azonos. Katonai szempontból logikus lépés lett volna, ha a magyar sereg visszavonul, és a nagyobb siker reményében csak akkor áll ki a csatára, ha már mind a három hiányzó hadtest megérkezett. Ezt a javaslatot nem lehetett a haditanácsban keresztülvinni, a legjobb katonák, a végvárakból összevont csapatok pedig lázadással fenyegetőztek. Szubjektív okokból is nehéz lett volna a visszavonulás végrehajtása. Mátyás óta nem gyűlt össze ilyen létszámú magyar hadsereg. Nehezen kivitelezhető lett volna a visszavonulás az ország legsűrűbben lakott megyéin, Baranyán és Tolnán keresztül, miközben a lakosságot kiszolgáltatták az ellenségnek. A magyar haditanács úgy határozott, hogy a törököt akkor kell megtámadni, amikor a mohácsi síkot délről szegélyező dombhátról leereszkedik. A két főparancsnok Tomori Pál, mint az Alsó-részek főkapitánya és Szapolyai György a terv szerint két vonalban állították fel a magyar sereget. A mohácsi csatára 1526. augusztus 29-én délután került sor, azt követően, hogy a magyar had reggel óta harcrendben állt a tűző napon. A fegyveres harc megkezdése előtt az egyik szárnyon török lovasokat észleltek, mire Tomori ellenük küldte a király személyes védelmére rendelt lovasokat, akiket Ráskai Gáspár volt temesi ispán, Kállai Vitéz János, az utolsó Szörényi bán, valamint Török Bálint vezettek. Nagy felelőtlenség volt a király testőrségét elvezényelni mellőle. A hosszú menetelés után megérkező szultáni had ellen rohamot vezényelt Tomori. A magyaroknak sikerült mélyen behatolniuk az ellenség harcrendjébe, amikor beleütköztek a megérkezett és harcra felállt török csapatokba. A magyar támadás kifulladt, a hadrendek összekeveredtek, majd a lovasság menekülni kezdett. Másfél-két óra alatt a csata elveszett, a sereg nagy része elesett.
II. Lajos a csatában nem vett részt. Amikor szűk kíséretével látta, hogy mindenki menekül, ő is vágtában hagyta el a csatateret. Időközben nyári zivatar kerekedett, amely az amúgy is mocsaras terepet szinte járhatatlanná tette. Lajos menekülés közben a megáradt Csele-patak valamely vízmosásába zuhant, és a súlyos páncél fogságában a vízbe fulladt. Talán most hiányzott legjobban a tőle elvezényelt testőrség. II. Lajos halálának körülményei sok találgatásra adtak okot. Egyesek még merényletet is feltételeztek, de ez nem bizonyítható. Mindenesetre szokatlan és furcsa, hogy a király – még ha oly fejvesztett menekülés közben is – csak úgy eltűnhet és meghalhat. Brodarics István szerémi püspök, a csatából megmenekült szemtanú, Czetrich Ulrik királyi kamarás elmondása alapján leírja: „Sokakat az említett feneketlen mocsár temetett magába. A király testét, akiről pedig némelyek azt állítják, hogy szintén itt pusztult el, Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevű falutól egy mély földszakadékban találták meg utóbb, ebben a szakadékban a Duna kiáradása következtében a rendesnél nagyobb víz volt, ebbe fúlt bele lovastul együtt úgy, amint volt, teljes fegyverzetben. Mások is itt vesztek ezen a helyen...” Ezt a tudósítást talán hitelesnek fogadhatjuk el. Amint a mocsaras területről a víz visszahúzódott, a király holtteste – amelyet egyébként maga a szultán is kerestetett – szárazra került. Néhány arra járó jobbágy ráakadt a testre, s miután lehúzták róla a ruhát, valamint az ékszereket, elföldelték azt. Mindez Báthory István nádor egy későbbi okleveléből derül ki. Az ütközet után hat héttel, 1526 októberében a helyszínen járó Sárffy Ferenc győri várkapitány, aki csatlakozott a Mária királyné által az uralkodó holttestének felkutatására kiküldött Czetrich Ulrikhoz, megtalálta és kihantolta a jobbágyok által eltemetett II. Lajos holttestét, amelyet aztán Székesfehérvárra vittek és ott adták meg neki a végtisztességet. II. Lajos húszévesen vesztette életét, vele és a mohácsi csatával megszűnt az a középkori Magyar Királyság, amely évszázadokon keresztül Kelet-Közép-Európa vezető hatalma tudott lenni.
53. TOMORI PÁL, a mohácsi csata hadvezére Tomori Pál 1475 körül született egy Abaúj vármegyei köznemesi család sarjaként. Fiatal korában mint Bornemissza János főnemes familiárisa kezdte a katonai pályafutását. Volt kúriai jegyző, kincstári tisztviselő, majd erdélyi sókamarai ispán. 1506-ban a királyi udvar megbízottjaként fogarasi vámagyi minőségében szétverte az „ökörsütés”-nek nevezett adó miatt lázongó székelyeket. 1512-ben követként a török Portán is megfordult. Tomori jelentős szerepet játszott az 1514-es Dózsa-parasztfelkelés leverésében. Amikor 1514. július közepén a Temesvárt ostromló Dózsa György seregét szétszórták a nemesi hadak (főként Szapolyai János erdélyi vajda) és Dózsát elfogták, Dózsa egyik alvezére, Lőrinc pap már Erdélyt dúlta. Igaz, Kolozsvárnál előbb vereséget szenvedett, de új sereget gyűjtve, elfoglalta Bihar városát és „sok pusztítást és vérontást művelt a váradi egyházmegye hívői között”. Szapolyai János vajda Tomori Pál fogarasi várnagyot küldte Lőrinc pap ellen. Tomori tárgyalásokat kezdeményezett a paraszthad vezetőivel és ígéreteivel sikerült leválasztani az ingadozókat. Ezt követően a Lőrinc pappal maradt – még mindig jelentős – paraszti sereget 1514. július végén megtámadta és véres csatában megsemmisítette. Lőrinc papot elfogták és rövidesen Kolozsvár piacán máglyára vetették. Tomori Pált 1515-ben munkácsi várkapitánnyá nevezték ki. Jó katona hírében állt, akiben II. Lajos magyar király (uralkodott: 1516-1526) és az udvar is megbízott. Ennek tudható be, hogy 1519-ben ő lett a budai vár kapitánya. Tomori a beléje helyezett bizalmat meghálálta, mivel 1519-ben megzabolázta a nádorválasztó országgyűlésen támadt köznemesi zendülést. 1520 derekán viszont – mindmáig ismeretlen okból, egyes állítások szerint egymást követően két menyasszonyának halála miatt – szétosztotta vagyonát rokonai közt, belépett az obszerváns ferencesek sorába és Esztergomban kolostorba vonult. I. (Nagy) Szulejmán török szultán (uralkodott: 1520-1566) 1521-ben nagy hadjáratot vezetett Magyarország ellen és mintegy négyhetes ostrom után elfoglalta Nándorfehérvárt, sőt több magyar végvárat is (Szabács, Zimony). A királyi sereg Tolnánál táborozott, de egy kitört járvány miatt nem vonult a törökök ellen. A magyar végvári rendszeren rés keletkezett és sokan már 1521-ben Tomori Pálban látták azt az embert, aki képes lenne a magyar hadak vezetésére. Tomori azonban nem akart visszatérni a világi pályára. A király és a magyar országgyűlés kérésére azonban 1523 tavaszán VI. Hadrián pápa rákényszerítette, hogy foglalja el a megüresedett kalocsai érseki széket és ezzel együtt az alsó-magyarországi főkapitányi tisztet. Tomori engedelmeskedett a pápa és az országgyűlés parancsának és rögtön hozzákezdett hadai szervezéséhez. A ferrarai herceg budai ügyvivője azt jelentette urának, hogy a magyaroknak nincsenek képzett hadvezéreik, mert a hosszú béke valósággal elnőiesítette őket, csak az egyetlen Tomori Pál járatos a hadviselés mesterségében. Tomori 1523 júniusában kelt útra a Délvidék felé. Alig érkezett meg állomáshelyére, Péterváradra, amikor 1523 augusztusában Ferhád boszniai pasa 12 ezer főnyi sereg élén Szabácsnál átkelt a Dráván, benyomult a Szerémségbe és ostrom
alá vette Rednek várát. Amikor Tomori erről értesült, sajkásokat és szárazföldi csapatokat küldött a török fősereg hátába; elsüllyesztette a török átkelési alkalmatosságait, a védelmükre rendelt egységeket pedig szétszórta. Maga a főseregével Ferhád pasa ellen fordult és 1523. augusztus 6-7-én a NagyolasziRednek-Szávaszentdemeter háromszögben lefolyt három ütközetben nagy győzelmet aratott a törökök felett. A véres csatákban több ezer török esett el, majd a meneküléstől elvágott törököket a Szávába szorították. A csatában Ferhád pasa is elesett, de a magyarok is nagy árat fizettek a győzelemért, 700 kipróbált végvári katona maradt holtan a csatatéren. Tomori az elkövetkező években igyekezett a délvidéki várrendszert – Pétervárad, Zimony, Cserög, Szalánkemén, Szávaszentdemeter, Titel, Újlak – újjászervezni és megerősíteni. E várakra támaszkodva verte vissza a gyakori török portyákat, így 1524-ben több esetben is. Sőt Tomorinak 1525-ben hosszú idő után először a török terület pusztítására is maradt ereje. Miután a várt török támadás elmaradt, betört Szabács tartományába és egészen Nándorfehérvárig tört előre, ahol hajókat süllyesztett el és zsákmányolt, októberben pedig Kolics városát prédálta fel. Tomori látta a fenyegető török veszedelmet, tudta, hogy többet kellene fordítani az ország védelmére: kért és követelt Budán a királytól, lemondással is fenyegetőzött, de hiába – az üres kincstár nem tudott zsoldot fizetni és nem törődött a végvárak megerősítésével. Tomori hiába fordította teljes egészében egyházmegyéje jövedelmét a védelem céljaira, ez kevés volt. A körülményeket jól ismerő Burgio pápai nuncius 1526. január 18-án így írt a pápának: „Ez az ország nem képes magát megvédeni, hanem ki van szolgáltatva az ellenség kegyelmének... Azt megtehetik, hogy egyszer megütköznek, de akkor is vereséget fognak szenvedni, hiszen nincs egyetlen erődített állásuk, hol fejüket lehajthatnák, hogy fellélegezzenek, s megvárják a többi keresztény fejedelem segítségét.” A komor, de teljesen reális helyzetkép valószínűleg magától Tomoritól származik, aki olyan kilátástalannak ítélte a védelem esélyeit, hogy 1526. január 12én Budán benyújtotta lemondását. Miután ismét maradásra bírták, márciusban – amikor már tudott volt, hogy Szulejmán szultán Magyarország ellen készül – minden eredmény nélkül indult vissza a Délvidékre, hogy a maga 2 ezer főnyi seregével próbáljon meg valamit tenni. A szultán 1526. április 23-án indult el Konstantinápolyból a magyar hadjáratra. Július elején Nándorfehérváron volt, majd július 11-től július 27-ig tartó ostrom után elfoglalta Péterváradot, augusztus 1-jétől 8-áig tartó ostrommal pedig Újlakot. A túlerő elől Tomori kénytelen volt visszavonulni. II. Lajos király csak július 20-án indult el néhány ezer fős hadával Budáról és augusztus 6-án Tolnánál szállt táborba, ahonnan aztán tovább vonult délre, Mohácsra. Ide augusztus 16-án érkezett meg, de serege csak lassan növekedett. Tomori, átkelve a Dunán, Perényi Péter temesi ispán hadaival együtt a Drávához sietett. Mivel a török sereg egy része ekkorra már átkelt az eszéki hajóhídon, a Karasica mocsarai közé hátrált. Valószínűleg előzőleg megütközött a török előhaddal, amelyet szét is vert. Tomori a mintegy 6 ezer főre duzzadt seregével az utolsó természetes akadálynál tervezett szembeszállni a szultánnal, elszánva magát, hogy akár élete árán is megvédi azt a törökkel szemben. Az uralkodó és a haditanács azonban Mohácsra parancsolta Tomorit is.
Dönteni kellett a hadsereg fővezérletéről. II. Lajosnak nem voltak katonai tapasztalatai, utána rangban a nádor, Báthory István következett volna. Ő volt már országos főkapitány, és temesi ispán korából is szerzett katonai tapasztalatokat. Köszvénye miatt azonban nem vállalta a főparancsnokságot. Végül Tomori Pál, mint az Alsó-részek főkapitánya és Szapolyai György lettek a magyar sereg fővezérei. A vezérkari főnök szerepét egy lengyel zsoldos tiszt, Lenart Gnoienski töltötte be mellettük, aki már évek óta szolgált Magyarországon. A csata színhelyéül a mohácsi mezőt választották. Tomori ellenezte ugyan a csata vállalását, de a királyi haditanács döntését mégis végrehajtotta. A későbbi eseményekből úgy tűnik, hogy a két főparancsnok közül Tomori hozta meg a végső döntéseket. Mohácsnál hozzávetőleg 25 ezer fős magyar had gyűlt össze, ebből 10-12 ezer fő volt a gyalogos, a többi nehéz- és könnyűlovas. A középső török sereg létszáma minden valószínűséggel 6070 ezer körül alakulhatott, ami a reguláris erőket jelentette, s a harci tapasztalata is messze felülmúlta a magyarokét. Mindent összevetve, a török sereg háromszoros túlerővel rendelkezett. Az erőviszonyokhoz tartozik, hogy a magyar összpontosítás nem sikerült, mert Győrnél, Zágrábnál és Szegednél jelentős magyar csapatok voltak éppen felvonulóban, de ezek nem kerültek bevárásra egy döntő ütközethez. A magyar sereget 1526. augusztus 29-én már kora reggel harcrendbe állították. Két harcrendet alakítottak ki: az elsőben kapott helyet a nehézlovasság java és a gyalogosok zöme, itt a jobbszárnyat a csata délelőttjén megérkezett Batthyány Ferenc horvát bán, a balszárnyat Perényi Péter temesi ispán vezényelte. A fővezérek – Tomori Pál és Szapolyai György – a centrumban tartózkodtak. Tomori az első harcrendet a lehető leghosszabb arcvonalon állította fel, hogy megakadályozza a sereg szárnyainak átkarolását. A mélységben és szélességben tagolt második harcrend a király, a főméltóságok és a főpapok bandériumaiból állt. A király mögött 1000 vértes testőrség sorakozott fel, a két szárnyon könnyűlovasok és gyalogosok. A csata megkezdése előtt – amikor az egyik szárnyon török lovasok jelentek meg – Tomori a királyi testőrséget küldte ellenük (így II. Lajos quasi védtelen maradt, aminek jelentősége később, a meneküléskor lett). Tomori Pál délután 3 és 4 óra között adta meg a jelet a támadásra, amikor a magyar sereg már kilenc-tíz órája harcrendben állt. A támadás pillanatában a török sereg még csak felvonulóban volt a szemközti magaslaton. A jó előre elrendelt harckészültség miatt azonban nem érte váratlanul a törököket a csata megkezdése. A küzdelem a magyar első hadrend jobbszárnyának heves lovasrohamával indult. A nehézlovasság támadása áttörte a méliai (európai) hadtest sorait – de az is lehet, hogy a török lovasok szétnyíltak a roham előtt. Batthyányék betörése mindenképpen véres pusztítást végzett. Igen ám, de egyszer csak ott találták magukat a török ágyúk és a janicsárok sorfala előtt. Az ágyúk és a janicsárok többszöri össztüze szétzilálta a támadó magyarokat, a roham kifulladt. Tomori még csak a sikeres áttörést látta, s ezért – talán túlzott sietséggel – Batthyány megsegítésére, hogy az esetleges fölényt fokozza, az első vonal további két seregrészét és a második harcrendet is támadásba vezényelte. Az első harcrend a janicsárfaltól már visszafelé özönlött, a magyar seregrészek összekeveredtek, innentől kezdve megszűnt a csata egységes irányítása. A magyar balszárny rohama még kibontakozni is képtelen volt, mert az anatóliai (kis-ázsiai) lovasság ezt megakadályozta. A centrum előretörő gyalogsága a szárnyak
támogatását nélkülözve, lényegében a törökök csapdájába került, a 12 ezer gyalogosból alig 2 ezer élte túl a csatát. A kilátástalanná váló küzdelemben a magyarok másfél-két óra alatt teljes vereséget szenvedtek. Aki tehette, menekült a csatából, ez leginkább a könnyűlovasoknak sikerült (a lovasság vesztesége 4 ezerre tehető). I. Lajos király – az elvezényelt testőrsége nélkül – menekülés közben páncélosan a Csele-patak megáradt vizébe zuhant és a patakba fulladt, holttestét csak október közepén találták meg. Elesett a királyi tanács urainak nagyobb része, 7 püspök és 28 báró, s ott veszett a magyar sereg színe-virága, mintegy 15-16 ezer vitéz. Tomori Pál nem menekült. Amikor utolszor találkoztak vele, akik látták őt, éppen a futókat akarta visszafordítani. Holttestét a csatatéren találták. Nem mint vezér halt meg, hanem mint élt, harcoló katonaként. Nagy ellenségük testét a törökök gondosan felkutatták. Levágott feje másnap a török táborban függött, s még akkor is, halálában is a törökökre tekintett a mohácsi hadjárat, sőt a Mohács előtti évek drámájának talán legszimpatikusabb, ha nem egyetlen igazi hőse. A másik mohácsi fővezér, Szapolyai György is holtan maradt a csatatéren. 1526. augusztus 29-én nem csak a mohácsi csata veszett el, hanem Mohácsnál elbukott a középkori Magyarország is. Joggal nevezte el az utókor ezt a tragikus esemény „mohácsi vész”-nek, s ezt a bukást nem tudta olyan hős sem megakadályozni, mint Tomori Pál.
54. I. (SZAPOLYAI) JÁNOS, a „hűbéres” király Szapolyai János (vagy nevezik Zápolya Jánosnak is) 1487-ben született Szepesváron. Apja Szapolyai István – aki II. Ulászló idején a nádor tisztséget is betöltötte -, anyja Hedvig tescheni hercegnő. A köznemesi család Mátyás király uralkodása idején emelkedett ki és kezdte gyűjteni a birtokokat. A Szapolyaiak II. Ulászló alatt (uralkodott: 1490-1516) tovább gyarapították birtokaikat. A Corvin János özvegyével kötött örökösödési szerződéssel övék lett a hatalmas Hunyadi birtokok többsége, majd a kihalt Újlakiak birtokait is megszerezték. János gróf már ifjú korában aktív részese volt a politikának, korának szokásai szerint elsősorban a fegyverforgatásban és a vadászatban tűnt ki. 1505-ben megkérte Ulászló lányának, Annának a kezét, ami az első lépés lett volna a trón felé. Szapolyai ajánlatát a király az országbárók nyomására visszautasította, ezért ő a köznemesség felé közeledett, akik között igen hamar népszerűvé vált. 1505 szeptemberében a rákosi országgyűlés tulajdonképpen Szapolyai érdekében mondta ki, hogy amennyiben a király fiú örökös nélkül hal meg, úgy idegent nem választanak királlyá. Szapolyai a karrierje érdekében kihasználta a köznemességet, komolyan nem gondolt a védelmükre. Befolyását fokozatosan növelte. 1507. áprilisban a rákosi országgyűlés a nádor mellé Szapolyait főkapitánnyá választotta. Szapolyai János 1510-től erdélyi vajda lett, s ez azt jelentette, hogy a főurak közül ő rendelkezett a legnagyobb haderő felett. A Szapolyai-család növekvő hatalma mindinkább már az uralkodó Jagellókat fenyegette. Családi összeköttetéseik is lassan királyi szintre emelték őket. 1512-ben Zsigmond lengyel király Szapolyai Borbálát vette feleségül. Szapolyai 1513-ban háromszor is férjül kínálkozott Ulászló udvarában, de ugyanúgy elutasításban részesült, mint korábban. János vajda nyolcszor vezetett a törökök ellen hadjáratot, ostromolta Szendrőt, ért el sikereket is. 1514-ben is éppen Bulgáriába készült betömi seregével, amikor Magyarországon kitört a Dózsa György vezette parasztfelkelés. Szapolyai János a Temesvárra szorult Báthori István megsegítésére érkezve 1514. július 15-én legyőzte a paraszti fősereget, Dózsát és vezértársait fogságba ejtette. Még július vége előtt Dózsa Györgyöt iszonyatos kínzások között végeztette ki. A középkorban szinte mindennaposak voltak a kegyetlen kivégzések, de Dózsáé valamennyin túltett. Szapolyai döntésére sokan keresték a magyarázatot, de hihető okot nem találtak. Vélhetően a lázadók kedvét akarták véglegesen elvenni hasonló fegyveres fellépéstől. Szapolyai seregei az Erdélyben operáló paraszthadakat, így Lőrinc papot is legyőzték. Szapolyai tekintélye a győzelemmel tovább növekedett. Amikor II. Ulászló 1516. március 13-án meghalt, utóda fia, II. Lajos lett (uralkodott: 1516-1526). A tízéves uralkodó gyámjai Bakócz Tamás, Bornemissza János és Brandenburgi György voltak. Az augusztus 24-i rákosi országgyűlésen a köznemesség Szapolyait kívánta kormányzóvá választani. Az országgyűlést Budára rendelték át, mire a nemesség fegyverrel akarta megostromolni a királyi várat, azonban Tomori Pál szétkergette őket. Erre Szapolyai elhagyta az országgyűlést. A diéta határozatot hozott, hogy a
király helyett az országtanács – benne a köznemesség képviselői – kormányozzon, de miután Szapolyai kibékült Brandenburgi Györggyel, a köznemeseket kihagyták a tanácsból. 1519 elején meghalt Perényi Imre nádor. Az országtanács előbb Szapolyait választotta meg nádorrá, de március 8-án az országos választmány főúri tagjai szövetséget kötöttek a köznemesek ellen, s Báthori Istvánt választották nádorrá, mire a csalódott Szapolyai elhagyta Budát. Az 1520-as évek első fele szintén a főúri és a köznemesi párt hatalmi vetélkedésének jegyében telt el. Közben a törökök megkezdték a déli végvári rendszer szétzilálását, 1521-ben Nándorfehérvár is elesett. 1526 tavaszán I. Szulejmán újabb hadjáratra indult Magyarország ellen. A királyi sereg késve gyülekezett, s több jelentős felvonuló erőt be nem várva, 1526. augusztus 29-én Mohácsnál megütközött a török haddal. A csata nagy magyar vereséget hozott, a menekülő II. Lajos király is meghalt. Szapolyai János nem vett részt a csatában, az erdélyi hadakkal csak Szegedig jutott. Később megvádolták, hogy a tekintélyes seregével szándékosan késte le a csatát, de ez az állítás valótlan. Szapolyai több ellentétes parancsot kapott II. Lajostól – egyrészt, hogy törjön be török területre, másrészt, hogy csatlakozzon a királyi sereghez – így semmiképpen nem érhetett oda Mohácshoz. A csatavesztés után Szapolyai a keleti országrészt és Erdélyt biztosította a törökkel szemben, majd amikor azok elhagyták az országot, eljött Szapolyai számára az oly régen óhajtott pillanat a hatalom megragadására. Az egyetlen magyar ütőképes haderő birtokában 1526. november 10-én az 1505. évi rákosi országgyűlés határozata alapján Szapolyait az egybegyűlt rendek I. János néven királlyá választották és megkoronázták (uralkodott: 1526-1540). Szapolyai kezdetben rendezni akarta viszonyát a Habsburgokkal, akik a II. Ulászlóval kötött szerződés értelmében szintén igényt tartottak a koronára. Szapolyai feleségül kérte a mohácsi csata után meghalt II. Lajos özvegyét, Habsburg Máriát, azonban ismét kikosarazták, a Habsburgok érdemben nem tárgyaltak vele. 1526. december 16-án a Habsburg-párti rendek, abban a reményben, hogy V. Károly német-római császártól segítséget kaphatnak a török ellen, a pozsonyi országgyűlésen annak testvérét, Ferdinándot magyar királlyá választották. Koronázására csak 1527-ben került sor. Ferdinánd 1526-1564 között uralkodott. Kettős királyválasztás történt tehát, s a két király azonnal megkezdte egymás ellen a küzdelmet. 1527 nyarán Ferdinánd sereggel támadt Szapolyai ellen. Szinte ellenállás nélkül elfoglalta Győrt, Tatát, Komáromot, Esztergomot, sőt Budát is. Szeptember 27-én Ferdinánd hadvezére, Salm gróf Tokajnál nagy győzelmet aratott Szapolyai serege felett. I. János előbb Erdélybe, majd Lengyelországba menekült. Ebben a helyzetben János király I. Szulejmán török szultánhoz fordult segítségért és támogatásért. Az 1528. évi isztambuli szerződésben a szultán a saját, fegyverrel meghódított tartományának tekintette Magyarországot és egyetlen uralkodójának ismerte el Jánost, és segítséget ígért neki a Habsburgok ellen. A törököknek előnyös volt a szerződés, hogy egy szultánnak engedelmeskedő „hűbéres” uralkodó biztosítja az országban a török érdekeket. I. Jánost még akkor is „hűbéres” királynak tekinthetjük, ha később sem fizetett adót a töröknek. Miután Jánost 1528-29-ben is vereségek érték, ezért Szulejmán 1529 nyarán mintegy 200 ezer fős sereggel indult meg János megsemmisítésére és Bécs
elfoglalására. I. János Mohács mezején találkozott a szultánnal és hűbéresi kézcsókra járult eléje. A szultán visszafoglalta Budát, majd három hétig eredménytelenül ostromolta Bécset. Ezt követően 1529 októberében visszatért Konstantinápolyba. János király mellett hagyta tanácsosként – török védőrséggel – Gritti Alajost (egy velencei kalandort, aki a szultán különmegbízottja volt). Gritti 1531-34 között a kormányzói tisztséget is megkaparintotta, de 1534-ben János hallgatólagos tudtával a főurak meggyilkoltatták. I. Szulejmán 1532-ben újabb hadjáratot vezetett a Habsburgok ellen, de csak Kőszeg váráig jutott. Bécs ostromára nem vállalkozott, viszont Ferdinándot az ország nagy részéből kiszorította, s Buda is János kezébe került. Ferdinánd a nyugati országrészeken uralkodott, tehát valójában az országot két uralkodó tartotta hatalmában. A helyzetet a főnemesek használták ki: birtokadományok fejében gyakorta változtatták pártállásukat. A zűrzavaros helyzetben a főurak és nemesek egy része elhatározta, hogy a két király mellőzésével külön rendi gyűléseket tart. Céljuk az volt, hogy védelemre képes uralkodót válasszanak, mert látták a törökök térnyerését. Az 1531-32-ben tartott, az ország megmentésére irányuló köznemesi próbálkozások eredménytelenek maradtak. 1534 után mind Jánosban, mind Ferdinándban érlelődött az elhatározás egy kiegyezésre, békekötésre. Többfordulós, titkos tárgyalásokat követően 1538. február 24-én megbízottaik megkötötték a váradi békét. A dokumentum a status quo alapján megosztotta az országot a két király között, kölcsönösen elismerték egymást királynak. Kimondta a szerződés, hogy János halála után az egész ország Ferdinándra száll. Ha Ferdinánd fiú utódainak magva szakadna, az országot János utódai öröklik, illetve ha mindkét család kihal, a rendek szabadon választhatnak királyt. A szerződés tisztázta János király esetleges utódainak kárpótlását is. A felek török támadás esetén kölcsönös támogatást ígértek egymásnak. A békekötést, mivel az a török érdekét sértette, hiszen távlatilag az ország újraegyesítését tűzte ki célul, nem hozták nyilvánosságra. Ferdinánd 1539 októberében beárulta a szerződést a török Portán, de csalódnia kellett, mert I. Szulejmán még a felajánlott adó ellenében sem volt hajlandó elismerni őt Magyarország királyának. I. János pedig megfelelő nagyságú „ajándékkal” kiengesztelte a szultánt. I. János 1539. február 23-án feleségül vette Zsigmond lengyel király lányát, Izabellát. 1540. május végén szélhűdés érte a királyt. Még megérte, hogy július 7-én fia született Izabellától, János Zsigmond. A halálos beteg I. János meghagyta, hogy hívei – a váradi békepontok mellőzésével – János Zsigmondot koronázzák királlyá, s a keresztény hatalmak helyett a török szultán pártfogását keressék. Fia és felesége gyámságát Fráter Györgyre, Petrovics Péterre és Török Bálintra bízta. I. János király 1540. július 22-én halt meg, a csecsemő fiára igen ingatag trónt hagyva.
55. I. FERDINÁND, Habsburg-házi magyar király Ferdinánd herceg 1503. március 10-én vagy 15-én született a spanyolországi Alcalá de Henaresban. Nagyapja Habsburg Miksa császár, apja Szép Fülöp burgundi herceg, anyja Johanna kasztíliai és aragóniai hercegnő (nevezték „Őrült Johanná”nak is). Szülei korán meghaltak, illetve apja 1506-ban bekövetkezett halála után anyja megőrült, tehát gyakorlatilag őt is elveszítette. Ferdinánd Spanyolországban nőtt fel, nagy műveltségre tett szert, több nyelven beszélt, szerette a diplomáciát és a finom megoldásokat. Őt is és Károly bátyját is a későbbi uralkodásra készítették fel. Ez utóbbi V. Károly néven 1516-tól spanyol király, 1519-1556 között német-római császár. Dinasztikus házasságok és hódítások révén uralma alatt egyesítette Spanyolországot, valamint tengerentúli gyarmatait, Németalföldet, Szicíliát, Nápolyt és az osztrák tartományokat. Uralkodása idején érte el a Habsburg-család és -birodalom a hatalmának csúcspontját, V. Károly alatt a birodalomban „sohasem nyugodott le a nap”. Károly volt a gazdag báty, Ferdinánd a szegény rokon. Ferdinándot az ibériaiak jobban kedvelték, mint bátyját, ezért V. Károly 1518-ban eltávolította őt Spanyolországból, és ezt követően Németalföldön élt. II. Ulászló magyar és cseh király még 1515-ben megállapodást kötött Habsburg Miksa császárral, amelynek értelmében kettős eljegyzést és örökösödési szerződést kötöttek (ez tulajdonképpen az 1491-es és 1506-os szerződések megerősítése volt). Ennek értelmében Ferdinándot Jagelló Annával, Lajost Habsburg Máriával, Ferdinánd testvérével jegyezték el, sőt megállapodtak, hogy Lajosék házasságának gyermektelensége esetén a magyar trónt a Habsburgok öröklik. V. Károly 1521-ben átengedte Ferdinándnak az ausztriai tartományok kormányzását, mert Spanyolország, a gyarmatok és a Német-római Császárság ügyei lekötötték, és az Annával kötendő házassághoz is illő hozományt követeltek a magyar urak Ferdinánd részére. Ferdinánd megbízást kapott arra is, hogy bátyja távollétében intézze a német birodalmi ügyeket is. Ferdinánd és Jagelló Anna házasságkötésére 1521. május 26-án került sor. Házasságuk bő gyermekáldást hozott, 13 gyermekük született: Erzsébet, Miksa, Anna, Ferdinánd, Mária, Magdolna, Katalin, Eleonóra, Margit, Borbála, Heléna, Johanna, Károly. Ferdinánd erős kézzel látott hozzá az osztrák örökös tartományok igazgatásához, 1522-ben leverte és megtorolta az ellene szövetkezett osztrák rendek mozgalmát. 1526 kora őszén, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Mohácsnál meghalt sógora, II. Lajos magyar és cseh király, Ferdinánd a korábbi szerződések alapján igényt tartott a teljes örökségre. A cseh rendek 1526. október 23-án meg is választották királyukká. Magyarországon II. Lajos özvegye, Habsburg Mária királyné a mohácsi ütközet után Pozsonyba menekült és ő volt a Habsburg törekvések támasza, és igyekezett ifjabbik bátyja trónigényének érvényt szerezni. Mária háromszor is visszautasította Szapolyai János erdélyi vajda, magyar királyjelölt házassági ajánlatát, a válasza egyértelmű
volt: nem hagyja cserben bátyját, Ferdinándot, nem adja fel a Habsburg-ház trónigényét. Magyarországon így kettős királyválasztásra került sor. 1526. november 10-én Székesfehérvárott az egybegyűlt rendek I. (Szapolyai) Jánost királlyá választották és megkoronázták. A Habsburg-párti rendek pedig 1526. december 16-án a pozsonyi országgyűlésen Habsburg Ferdinándot választották meg királyukká, mivel bíztak abban, hogy bátyja, V. Károly hathatós segítséget nyújt majd a törökök ellen. Ferdinánd már 1527 februárjában megkísérelte, hogy elismertesse I. Szulejmán szultánnal magyarországi királyságát Szapolyai János ellenében. Amikor ez nem sikerült, akkor augsburgi bankároktól kölcsönt vett fel, hadsereget állított, amelyet elindított Magyarországra. A július 31-én kezdődött hadjáratban gyorsan elfoglalta Győrt, Tatát, Komáromot, Esztergomot és Visegrádot, majd augusztus 20-án Budát is. I. János üldözését folytatták a hadai, és szeptember 27-én Tarcal mellett, majd Tokajnál kettős győzelmet arattak a János-pártiak felett. I. János Erdélybe, majd Lengyelországba menekült. Magyarország szinte teljes egészében Ferdinánd kezébe került. Országgyűlést hirdetett Székesfehérvárra, ahol 1527. november 3-án az a Podmaniczky István egri püspök koronázta meg, aki egy évvel korábban János király fejére tette a koronát. I. János a török Portával keresett kapcsolatot Ferdinánddal szemben. I. Szulejmán az 1528-as isztambuli szerződésben I. János pártjára állt és őt ismerte el az általa meghódított ország királyának. Szulejmán 1529-ben nagy hadjáratot vezetett Magyarországra, hogy Ferdinándot kiszorítsa a királyságból és elfoglalja Bécset is. A török csapatok 1529. szeptember 7-én elfoglalták Budát, majd Bécs ellen indultak. Ferdinándnak nem voltak csapatai Magyarországon, így Budán kívül csak Óvár fejtett ki egy ideig ellenállást. Ferdinánd minden energiáját a Lajtán túli területek és Bécs védelmének szervezésére fordította. Német birodalmi segélyekből és felvett kölcsönökből fogadott zsoldosokat. A törökök Bécset 1529. szeptember 22-től október 15-ig ostromolták mintegy 150-200 ezer fős seregükkel. Bécset hozzávetőleg 18-20 ezer fő védte, amiből mintegy 12 ezerre tehető volt Ferdinánd csapatainak létszáma, élükön az ostrom során halálosan megsebesült Niklas von Salm gróffal. A birodalmi hadak száma 8 ezer körül járt. A védelem eredménnyel járt, mivel a korai hideg és a veszteségek miatt Szulejmán feladta az ostromot és visszatért Konstantinápolyba. Ferdinánd a beérkező újabb német, cseh, morva segélyhadakkal a döntő győzelem reményében üldözni akarta a szultán visszavonuló seregét. De Bécsben az ostrom megszűnte után katonai lázadás tört ki, s a város igyekezett mihamarabb megszabadulni a zsoldosoktól. A török Magyarországról való távozása után kiújultak a harcok Ferdinánd és János között. Ferdinánd megkísérelte, hogy az országot újból birtokba vegye. Hadai az ország északi részében és Szlavóniában harcoltak váltakozó sikerrel. V. Károly nem tudott öccsének hathatós támogatást nyújtani, azt ajánlotta, hogy egyezzen meg Jánossal. 1530-ban több hónapos előkészítés után Poznanban tárgyaltak egymással a két király küldöttei. Mindkét király azt kívánta, hogy a másik mondjon le Magyarországról, így nem jutottak megegyezésre, de a tényleges birtokviszonyok érintetlenül hagyásával egyéves fegyverszünetben állapodtak meg. A
fegyvernyugvás azonban csak Ferdinánd 1530. év végi katonai akciójának – két hónapig ostromolta Budát – kudarca után, 1531-ben lépett életbe. 1532 nyarán Szulejmán újabb hadjáratot indított Ferdinánd és Bécs ellen. Augusztus 10-31 között Kőszeg várát ostromolta sikertelenül, csak a török zászló került jelképesen a falakra, de aztán megrettent a Bécs alatt összegyűlt nemzetközi hadsereg nagyságától (talán a 150 ezer főt is elérhette) és hazavonult Konstantinápolyba. Ferdinánd a következő években váltakozó sikerrel harcolt János, s a török ellen. 1537-ben megpróbálta felégettetni a török hadak Dunántúlra jutását lehetővé tevő eszéki Dráva-hidat, de serege vereséget szenvedett. János királlyal is igyekezett keresni a megállapodást. Küldötteik 1538. február 24én megkötötték a váradi békét. Ebben a kialakult határok mentén elismerték egymást királynak, s megegyeztek, hogy János halála után az országot Ferdinánd vagy utóda örökli. A szerződés része volt, hogy Ferdinánd utódainak magva szakadásával az országot János utódai örökölnék. A megkötött szerződést egyikőjük sem tartotta be. 1539 októberében Ferdinánd követei útján a török Portán nyilvánosságra hozta a szerződést, de a szultán még adó ellenében sem ismerte el őt egész Magyarország királyának. I. János király 1540. július 22-én meghalt, azonban hetekkel korábban fia – János Zsigmond – született, így a halálos ágyán fia gyámjait a váradi béke mellőzésére kérte. Ferdinánd János halálhírére évi 30 ezer aranyat ígért a szultánnak, ha a váradi béke értelmében az egész országot birtokba veheti. Szulejmán azonban János Zsigmondot ismerte el királynak, mire Ferdinánd sereget indított Buda elfoglalására, de az 1540 novemberében eredmény nélkül vonult el a vár alól. Ferdinánd 1541 áprilisában újabb sereget küldött Buda ellen, de a megérkező Szulejmán szultán augusztus 21-én az ostromlókat megsemmisítette. A szultán most már nem bízott semmit a véletlenre: augusztus 29-én csellel elfoglalta Buda várát és az ország középső részével együtt birtokba vette. János Zsigmond és anyja, Izabella királyné számára Erdélyt és a Tiszántúlt jelölte ki. Ferdinándnak a felvidéki megyék és az ország nyugati része maradt, itt szervezte meg a királyi Magyarországot. Ezzel kezdetét vette az ország másfél évszázadig tartó három részre szakadása. Ferdinánd kísérletet tett arra, hogy a váradi béke feltételeit végrehajtsák. 1541. december 29-én megbízottai megkötötték a gyalui szerződést Izabellával és Fráter Györggyel, amelynek értelmében az ország egész területe – természetesen a török hódoltságon kívül – Ferdinándra száll. János Zsigmond, Izabella és Fráter György megfelelő birtokokat kapott volna. A gyalui szerződést sem lehetett végrehajtani, mivel Ferdinándnak ehhez nem volt elég katonai ereje, s az óvatos Fráter György addig nem adta át Erdélyt, amíg a hatékony nyugati segítséget nem tapasztalta. S erre még várni kellett, mert 1543-44ben a törökök egy sor vár elfoglalásával (pl. Pécs, Esztergom, Székesfehérvár, Visegrád) tovább szélesítették a hódoltságot. 1547-ben Ferdinánd öt évre szóló békét kötött a szultánnal, ugyanis időt kívánt nyerni egy – bátyja katonai segítségével indítandó – török elleni hadjárathoz. Ferdinánd évi 30 ezer forintnyi adót is kénytelen volt fizetni.
1549 szeptemberében Fráter György és Izabella Nyírbátorban megalkudott Ferdinánddal Erdély átadásáról. Így lehetővé vált volna a három országrész közül kettőnek az egyesítése. Ferdinánd azonban csak kis létszámú sereget tudott Erdélybe küldeni, majd a „hintapolitikát” folytató Fráter Györgyöt az ő beleegyezésével 1551 decemberében hadvezére, Castaldo megölette. Nem is sikerült Erdélyt megtartani, 1556-ban János Zsigmond kezére került, létrejött az Erdélyi Fejedelemség. A törökök 1552-ben újabb nagy hadjárat során növelték a hódoltság területét, elfoglalták Temesvárt, Szolnokot és egy sor nógrádi várat. Eger sikerrel védte meg magát. Ferdinánd igyekezett a királyi Magyarország igazgatását, védelmét megszervezni. Az országot hat főkapitányságra osztotta, s ezek katonai parancsnokai jelentős hatalommal bírtak. 1556-ban felállította az Udvari Haditanácsot, kiépítette a Balaton déli partján és a felvidéki városok előterében húzódó végvárrendszert. Több mint száz várban 15-20 ezer katonát tartott. Ezek az intézkedések nem hoztak látványos győzelmeket, hosszú távon azonban mégis sikerült a törököket feltartóztatni. Rendszeresen tartott Ferdinánd országgyűléseket, Pozsonyban megszervezte a Helytartótanácsot és a Magyar Kamarát. Ferdinánd az idejét a német, a cseh és a magyar kormányzás között osztotta meg. A birodalomban V. Károly érdekeit képviselte. Részt vett a német vallásháborúban, fő alakítója volt az 1555. évi augsburgi vallásbékének. Ferdinánd egyébként békés, megegyezésre kész ember volt, aki a problémákat tárgyalásokkal igyekezett rendezni. Már 1531-ben elnyerte a római királyi címet, amely a császári trónra való jelöltséget is jelentette. Bátyja lemondását követően, 1556-ban választották meg német-római császárnak. 1562-ben Ferdinánd nyolc évre békét kötött a törökkel, hogy a birodalom ügyeivel tudjon foglalkozni. Trónutódlása biztosítására 1563-ban magyar királlyá koronáztatta fiát, Miksát. 1564. július 25-én halt meg, s a prágai Szent Vitus-székesegyházban temették el. Ferdinánd lelkiismeretes, hivatalnok szellemű uralkodó volt, újításai tartósnak bizonyultak, s fejlődőképes birodalmat hagyott utódára. Munkaszeretete, alapossága, vallási türelme, gyors felfogása, diplomáciai érzéke utódai fölé emelik: kiemelkedő alakja volt a Habsburg-háznak, s a lehetőségekhez képest az ereje teljében lévő Oszmán Birodalommal szemben a királyi Magyarországot is megtartotta.
56. DOBÓ ISTVÁN, az „egri csillagok” várkapitánya Dobó István 1502 körül született felvidéki főnemesi családból. Korán árvaságra jutott, mivel apját, Dobó Domokost 1511-ben egy birtokvita közben ellenlábasai meggyilkolták. A birtokviták egyébként a Dobó család életét évszázadokon keresztül végigkísérték, közeli és távoli rokonok, testvér a testvérrel állandóan perben állt. Dobó Istvánnak is hamar felnőttként kellett védenie a család értékeit. A politikától kezdetben távol tartotta magát. A mohácsi csatát követő kettős királyválasztás után nem állt sem Szapolyai János (uralkodott: 1526-1540), sem I. Ferdinánd (uralkodott: 1527-1564) mellé, hanem Ung megyei birtokain visszavonultan élt. Gondosan építette szerednyei várát a testvéreivel együtt és borkereskedelemmel foglalkozott. Ha a helyzet úgy kívánta, kegyetlenül elbánt a szomszédaival. Mindent megtett annak érdekében, hogy újabb birtokokat szerezzen. Ez a mentalitás volt a jellemző a XVI-XVII. századi főnemesekre. Dobó Istvánt a kortársai pénzsóvár, fukar embernek tartották. Istvánt már 1541 előtt Habsburg Ferdinánd pártján találni, s 1543 után megbízásokat vállalt a királyi Magyarországon. 1544-ben az uralkodó őt bízta meg az egri püspökség egyházi tizedeinek beszedésével, hogy a befolyt pénzből az egri várat megerősíthessék. Dobót 1548 júliusában nevezték ki az egri vár kapitányának, ami a környék feletti katonai hatalmat is jelentette. Mivel jól tudta, hogy Eger Észak-Magyarország hadászati kulcsa, ezért mindent megtett a vár korszerűsítéséért. Megerősítette a falakat, új védműveket, korszerű olaszbástyát építtetett, s a várat igyekezett felfegyverezni. Dobó portyázói gyakran összecsaptak a törökkel, a budai pasa számtalanszor panaszkodott rá I. Ferdinánd királynál. Dobó Egerben ismerkedett meg a fiatal Sulyok Sárával, akit 1550. október 17-én feleségül vett. Házasságukból két gyermek született, Krisztina és Ferenc. A kapitány 1551-ben tovább folytatta az egri építkezéseket, mivel török támadás volt várható Magyarország ellen. És ez 1552-ben be is következett, mert I. Szulejmán szultán (uralkodott: 1520-1566) a teljes ruméliai haderő bevetésével nagy hadjáratot indított a magyar végvári rendszer ellen, hogy újabb országrészeket hódítson meg. A sereg élén Achmed pasa másodvezér és Szokollu Mehmed ruméliai beglerbég álltak, a támadó had 80-100 ezer főre tehető. A szultán a fősereg feladatául Temesvár és Lippa bevételét jelölte meg, ugyanakkor a moldvai és havasalföldi vajdákat Erdély ellen küldte, Ali budai pasát pedig a Nógrád és Hont megyei várak elfoglalására utasította. Achmed és Ali seregeinek Szolnoknál kellett egyesülniük, hogy annak elfoglalása után Eger várát vívják meg, s így nyissanak utat a bányavárosok felé, és az ország kettészakításával előkészítsék Bécs elfoglalását. Achmed pasa 1552. június 28.-július 27. között eredménytelenül ostromolta a Losonczy István védte Temesvárt, a védők tíz rohamot vertek vissza. Végül segítség hiányában a spanyol katonaság megtagadta az engedelmességet, s a kapitányt a vár feladására kényszerítették. A várból kivonuló őrséget a törökök – adott szavuk
ellenére – megrohanták és felkoncolták. A sebesült Losonczyt lefejezték. Ezt követően Lippát is elfoglalták. Közben az északi hadszíntéren július 6-tól 9-ig tartó ostrommal Ali budai pasa a 10 ezer főnyi seregével elfoglalta Drégely várát. Szondi György várkapitány és a 150 fős védősereg utolsó szálig elesett. A környező várak – Szécsény, Hollókő, Buják, Ság és Gyarmat – védői harc nélkül megadták magukat vagy a várat elhagyták. Achmed és Ali seregei Szolnok vára alatt egyesültek, amelyet rövid harc után szeptember 4-én elfoglaltak. A mintegy 100 ezer fős török egyesült had Eger vára, a Felvidék kapuja ellen indult. Dobó István figyelemmel kísérte a nyári török támadást, a hadi események híreit. Igyekezett az egri várat élelmiszer- és hadianyagkészletekkel ellátni, az őrség létszámát megnövelni. Ferdinánd király mindössze 180 lovast és 250 gyalogost küldött a békelétszámú őrség, a 200 huszár és 200 gyalogos kiegészítésére. A környék lakosságának a várba húzódása után is csak 2000 emberrel számolhatott Dobó, akit Mekcsey István vicekapitány, Bornemissza Gergely és Zolthay István hadnagyok segítettek. A török sereg előőrsei 1552. szeptember 9-én érkeztek Egerhez, s két nap múlva teljesen körülzárták a várat. Achmed pasa megadásra szólította fel Dobót, a kapitány azonban ágyúszóval adott választ, hogy a harcot választja. A törökök azonnal megkezdték az ostromot, ágyúállásokat építettek és lőni kezdték a falakat. Dobó és a védősereg arra számított, hogy sikerül megvédeni a várat az őszi esőzésekig, amely a török hadat elvonulásra kényszeríti. A török hadvezetés három helyen kezdte meg a falak lövetését. Az ágyúzás erősen rombolta a várat, rést azonban nem sikerült ütni a falakon, de a gyorsan múló idő már rohamra sürgette a törököket. Szent Mihály napjára – szeptember 29-ére – forduló éjjel megszállták a falakhoz vezető árkokat. Hajnalban indult a roham. Az egriek visszaverték a támadást. A törökök ezután a bástyák felrobbantására aknák ásásával kísérleteztek, de a magyarok ellenaknákkal hatástalanították a próbálkozást. Még a szerencse is hiába segítette a törököket: amikor a várbeli székesegyház sekrestyéjében tárolt lőpor felrobbant, az őrség hamar leküzdötte a meglepetését és október 4-én visszaverte az újabb török rohamot. A védők részéről a megfelelő ellenintézkedések, tűzszerszámok alkalmazásában és előállításában különösen kitüntette magát Bornemissza Gergely hadnagy. A törökök megadásra szólító felhívásait a magyarok visszautasították, az ellenséggel összejátszó Hegedűs István hadnagyot a vár piacán felakasztották. A harcokban a várvívás- és védelem összes korabeli eszközeit (aknák, ellenaknák, ostromtornyok, tűzszerszámok) felhasználták. Dobó István fáradhatatlanul szervezte a védelmet, a falak helyreállítását, a várbeliek fegyveres gyakorlatozását, a csüggedőkbe igyekezett lelket verni. A védelemből kivették részüket a várbeli nők is. Mindenütt ott voltak, ahol segíthettek: vizet hordtak, nedvesen tartották a tűzoltáshoz előkészített bőröket, gondoskodtak a vár tisztán tartásáról. Segítettek az építkezéseknél: hordták a köveket, gyúrták a sarat, hogy az ágyúk által lerombolt falrészeket pótolják. Ott voltak, ha kellett a búza és a lőpor őrlésénél, a török rohamok alatt hordták a golyókat, a lőszert. És természetesen főztek, mostak. 1552. október 12-én és 14-én újabb általános rohamot intéztek a törökök a falak ellen. A várvédők hősi és elszánt
küzdelemben minden próbálkozást visszavertek, sokan megsebesültek és meghaltak közülük. A nők látták el a sebesültek bekötözését, ápolását, a falakon a vértócsákat felszórták, hordták az utánpótlást a harcolóknak. Különösen véres volt az október 14i roham, hiszen akkor már harminchat órája folyt egyvégtében az öldöklő küzdelem. A várvédők mindegyike a falakon volt, a nők harc közben kötözték be a katonák sebeit, sőt a nők között is sok volt már a sebesült. De harcolt mindenki: a falakról köveket görgettek a felkapaszkodó törökökre; forró vizet, olajat és szurkot zúdítottak a támadókra; égő szalmakötegekkel irtották a rohamozok sorait. Ha kiesett a kard a várvédő férfiak kezéből, a karddal a nők folytatták a harcot. Ezt a heroikus küzdelmet gyönyörűen ábrázolja Székely Bertalannak „Az egri nők” című festménye. És a hősi harcnak meglett az eredménye: harmincnyolc napi ostrom után, az ősz megérkeztével, a sikertelenséget kénytelenül tudomásul véve, 1552. október 18-án Achmed pasa az alaposan megfogyatkozott török hadat elvezette a vár alól. Az egri várvédők győzelmet arattak. A védők dicsőségét mindenekelőtt a győzelemmé teljesedő hősiesség adta: első ízben sikerült a török főerők ellen megvédeni egy magyar várat. Ez a tény növekedett óriási, Európára kisugárzó erkölcsi diadallá, jelképpé. Eger a „végek tüköre”, a „vitézek oskolája” lett és maradt évtizedeken át. Az egri hősökről Gárdonyi Géza állított örök emléket halhatatlan regényében, az „Egri csillagok”-ban. Dobó István az egri győzelemmel nagy hírnevet szerzett magának. Neve külföldön is ismertté vált. A magyar énekmondók – Tinódi Lantos Sebestyén, Zámboki János, Csabai Mátyás – éppúgy dicsérték, mint a királyi udvar. Dobó amolyan kiválasztott hős lett már saját korában. Dobó a török elvonulása után azonnal megkezdte a várfalak kijavítását. Ehhez azonban nem kapott kellő segítséget sem a királytól, sem a felvidéki megyéktől. Ezért a kapitányi tisztségéről lemondott és 1553. január 11-én a vár kulcsait átadta a királyi biztosoknak. A király Dobó Istvánnak Dévát és Szamosújvárt adta birtokul a szolgálataiért, majd 1553-ban kinevezte őt erdélyi vajdává. Dobónak kellett megtartania Erdélyt a Habsburgok hűségén. A kezdeti sikerek után azonban az erdélyi rendek 1556 elején visszahívták Erdély élére Izabella királynét és fiát, János Zsigmondot. Így Dobó megbízatása megszűnt, sőt Izabella néhány hónapra be is börtönöztette. Szabadulása után újból Ferdinándhoz csatlakozott, akitől további birtokokat kapott. A király kinevezte ekkor – 1558-ban – Léva kapitányává, s ezzel együtt Bars vármegye főispánjává. Az 1562. évi törökellenes harcokban újra kitüntette magát és ennek elismeréseképpen kinevezték bányavárosi főkapitánnyá. Dobó híven szolgálta az új uralkodót, Miksát is (uralkodott: 1564-1576), koronázásán is részt vett díszbe öltözött 132 fős kíséretével. 1566-ban, I. Szulejmán újabb hadjáratakor – Szigetvárt foglalta el, de a vár alatt meghalt ő is -, a Győrnél gyülekező királyi hadhoz Dobó is csatlakozott. Hadműveletekre azonban nem került sor. Dobót 1569-ben megvádolták azzal, hogy összeesküvésben vesz részt és összejátszik János Zsigmonddal, ezért a király október 12-én, a pozsonyi országgyűlésen lefogatta őt és sógorát, Balassa Jánost. 1570 tavaszán Balassa megszökött a börtönből, az öreg és köszvényes Dobó – bár lehetősége lett volna rá – nem vállalta a kalandos szökést.
Tekintettel arra, hogy a hűtlenséget nem sikerült bizonyítani, ezért 1572. április 17-én Dobó kegyelemben részesült és kiszabadult a börtönből. A beteg és öreg „egri hős” azonban nem sokáig örülhetett a szabadságnak, mert 1572. május végén a szerednyei várban meghalt. Élete, török elleni végvári harca, főként Eger megvédése évszázadokra a hazáért halni kész hőst személyesíti meg mindenki számára.
57. MARTINUZZI FRÁTER GYÖRGY, az első erdélyi politikus Fráter György (György barát) 1482. június 18-án született Horvátországban, horvát kisnemesi családból. Családi neve Utyesenics, anyja családi neve Martinuzzi. E négyféle elnevezéssel lehet illetni őt – Fráter György, Utyesenics György, Martinuzzi Fráter György és Utyesenics Martinuzzi Fráter György -, de mindenki tudja, hogy róla, a XVI. század első felének kiváló politikusáról van szó. Apródként került Corvin János – Mátyás király fia, bosnyák király, szlavón bán – udvarába, majd Szapolyai István özvegyénél, Hedvig tescheni hercegnőnél (Szapolyai János anyjánál) szolgált 1504-től. Itt ismerte meg Szapolyai Jánost, több katonai akciójában részt is vett. A katonai és udvari élettől elfordulva belépett a pálos rendbe, és itt kezdett tanulni s lett tudós ember. A lengyelországi czestochovai monostor főnöke, majd a sajóládi rendház perjele lett. A politikával nem foglalkozott. 1527-ben, amikor Magyarország a kettős királyválasztás után (I. [Szapolyai] János – uralkodott: 1526-1540; I. Ferdinánd – uralkodott: 1526-1564) a két uralkodó közti háború színtere lett, a Ferdinánd elől menekülő I. János megpihent a Miskolc közelében fekvő sajóládi kolostorban. Itt a rend főnökében felismerte a Szapolyaiudvarban szolgáló egykori katonát. A vele folytatott bizalmas megbeszélésen kiderült, hogy Fráter György szerzetes kiváló tehetség. A két férfi egymásra talált, és Fráter György I. Jánoshoz csatlakozott, vele tartott Lengyelországba, mint belső titkos tanácsos. Főleg diplomáciai feladatokat látott el, de ő volt a kincstartó is. Nagy befolyásra és hatalomra tett szert I. János udvarában, szolgálataiért 1534-ben váradi püspökké nevezték ki. Fráter György a két király miatt megosztott ország egyesítését tartotta legfőbb feladatának, valamint a töröktől való függőség felszámolását. Tekintettel arra, hogy János királynak sokáig nem volt gyermeke, ezért Fráter György úgy gondolta, hogy az egyesülésnek Ferdinánd jogara alatt kell megtörténni, amíg azonban János király él, neki kell egybefognia az országot. Fráter György személyes szerepe és érdeme, hogy a két király 1538. február 24-én megkötötte a váradi békét. Ebben kölcsönösen elismerték egymást királynak a status quo alapján, viszont I. János beleegyezett, hogy halála után az egész ország a Habsburgok koronája alatt egyesüljön. 1540. július 7-én a már halálos beteg I. Jánosnak fia született, János Zsigmond. A csecsemő gyámjaiul a király Fráter Györgyöt, Petrovics Pétert és Török Bálintot jelölte, s megeskette őket, hogy a váradi egyezménnyel ellentétben a fiát választják magyar királynak, s ha kell, a török szultán segítségét kérik Ferdinánddal szemben. 1540. július 22-én meghalt I. János, Fráter György pedig mindenben teljesítette ura parancsait, hisz esküvel ígérte, hogy a fiút ő soha nem fogja elhagyni. Így megszervezte és biztosította, hogy 1540. szeptember 13-án az alig három hónapos csecsemő János Zsigmondot II. János néven a Rákosmezőn magyar királlyá választották. Fráter György gyámként és Izabella királyné (I. János özvegye) mellett a János-párti országrészek teljhatalmú ura lett. Megvédte 1540 őszén Budát a Ferdinánd küldötte sereggel szemben.
1541. áprilisban újabb Habsburg-sereg vette ostrom alá a Fráter György által védett Budát, aki I. Szulejmán török szultántól kért segítséget. A török had 1541 nyarán megérkezett Buda alá, a késlelkedve elvonuló osztrák sereget szinte teljesen megsemmisítették. Az özvegy királyné rettegett a töröktől, de Fráter György és Petrovics Péter megtörték Izabella ingadozó akaratát. 1541. augusztus 29-én Fráter György Izabellával, a csecsemő János Zsigmonddal és 40 előkelő úrral tisztelgő látogatásra járult Szulejmán elé. A küldöttségben ott volt Török Bálint, Petrovics Péter, Werbőczy István is. A vendéglátás közben török janicsárok – a gyanútlan polgárok közé vegyülve – beszivárogtak Budára, megszállták a várat, az őrséget lefegyverezték. Szulejmán tudtára adta Fráter Györgyéknek, hogy János Zsigmond nagykorúságáig birtokába veszi Buda várát, s abban török őrséget helyez el, a Duna-Tisza közét, s az ország középső sávját török tartománnyá nyilvánítja. Elrendelte, hogy Izabella királyné a fiával és fia gyámjaival együtt Lippára költözzön és a továbbiakban Erdélyben és a Tiszántúlon uralkodjék. (Török Bálintot fogolyként magával vitte Konstantinápolyba.) Magyarország ezzel a szultáni döntéssel három részre szakadt: Erdély és a Partium területe, török hódoltság, királyi Magyarország (Habsburg fennhatóság alatt). Izabella, János Zsigmond és Fráter György a szultán által kijelölt területre utazott, vállalták az évi 10 ezer forint adó megfizetését. A királyi székhely Gyulafehérvár lett. Fráter György az új helyzetben is megőrizte hatalmát, s hozzákezdett a nekik juttatott országrészek állami életének megszervezéséhez, 1542-től helytartói címmel kormányozta a területet. Fráter György politikájában Buda elvesztésével és az ország három részre szakadásával fordulat állt be. Belátta, hogy félreismerte a török szövetség természetét, s ettől kezdve az ország keleti és nyugati részeinek Ferdinánd kezén történő egyesítésén fáradozott. Fráter György 1541 októberében követeket küldött Ferdinándhoz, hogy a váradi béke feltételének végrehajtásáról tárgyaljanak. Ferdinánd és Izabella megbízottai 1541. december 29-én megkötötték a gyalui szerződést, amely kimondta Magyarország egyesítését Ferdinánd jogara alatt, és ennek fejében János Zsigmond és Izabella évi 12 ezer aranyat, valamint a szepesvári uradalmat kapták. Erdély átadásának feltételét jelentette volna azonban Buda visszafoglalása. 1542 nyarán mintegy 40 ezer főnyi birodalmi haderő érkezett Magyarországra. Buda helyett Pestet vette ostrom alá, és onnan is csúfos kudarccal távozott. Ez a támadás Szulejmán újabb hadjáratát idézte elő. A szultán 1543-ban Buda biztosítására Pécstől Esztergomig széles sávra terjesztette ki uralmát. Ferdinánd fegyverszünetet kért, majd 1547-ben évi 30 ezer arany adó fejében öt évre békét kötött a törökökkel. Erdély és Magyarország egyesítését Fráter György nem adta fel, csak alkalmasabb időre halasztotta. Felismerte, hogy a keleti részek súlypontja a védettebb Erdélyben van. Ezért az 1540-es években kiépítette az erdélyi államszervezetet, ide csatlakoztak a keleti magyar megyék is. Fráter György biztosan kezében akarta tartani a központi kormányzatot, a szembeszegülő birtokosok várait elfoglalta, s megtiltotta, hogy erdélyiek kapcsolatot tartsanak fenn külső hatalmakkal. Az erdélyi rendeknek az országgyűlésen kívül nem adott szerepet a kormányzatban. A 22 tagú tanács tevékenysége csak névleges volt. János Zsigmond
nevében Fráter György maga vezette a kormányt; egy kézbe fogta össze az egész hatalmat, mint helytartó kincstárnok, legfőbb bíró, főkapitány. Széles körű hatalmát sem a királyné, sem a rendek nem tudták korlátozni. Ezt annak köszönhette, hogy a rendektől anyagilag függetlenítette magát. Egyrészt a kincstári jövedelmekre támaszkodott, másrészt mint váradi püspök rendelkezett a püspökség javadalmaival, és ezekhez több más birtokot is szerzett. A jövedelmek kezelésébe senkinek sem engedett beleszólást. A gazdag jövedelmi források lehetővé tették, hogy komoly haderőt tartson, mind a külső ellenséggel, mind belső ellenfeleivel szemben. A korábbi erdélyi vajdai kancellária a királyi kancelláriába olvadt. A három nemzet uniója pedig, amelyet 1542-ben megújítottak, illetve az ennek alapján összehívott közös gyűlés magja lett az erdélyi országgyűlésnek, mely kiegészült a tiszántúli megyék küldötteivel. Az erdélyi államot tehát Fráter György szervezte meg, lényegében a török akarata ellenére, és ezzel szétfeszítette a török védnökség által rákényszerített korlátokat. Fráter György nem bánt kesztyűs kézzel ellenfeleivel: Csáky Mihályt (Izabella bizalmas tanácsadóját) például azzal büntette, hogy meztelen testére nyulakat köttetett és vadászkutyákat uszított rá; Batthyány Orbán holttestét pedig a gyulafehérvári székesegyház kriptájából a szemétdombra dobatta. Az 1540-es évek végén Fráter György sűrű levelezést folytatott a Habsburgokkal, hogy végre komolyan hozzálássanak az ország egyesítéséhez. 1549. szeptember 8-án Fráter György és Ferdinánd biztosai megkötötték a nyírbátori egyezményt. A gyalui szerződés szellemében kimondták, hogy Erdély a tiszántúli részekkel visszaszáll Ferdinándra, aki kárpótlásul Erdélyért két sziléziai hercegséget ad János Zsigmondnak, Fráter Györgyöt, mint királyi kincstartót, Ferdinánd meghagyja Erdély kormányzójának. Azt Fráter kiköti, hogy Ferdinánd a szerződés végrehajtását erős haddal biztosítsa és az egyezményt a Porta előtt titokban tartsa. 1551. április 27-én Ferdinánd 6 ezer főnyi zsoldossereget küldött Gian Battista Castaldo generális, márki vezetésével Erdély átvételére. Fráter György július 19-én fegyveres erővel bírta rá Izabellát, hogy az alkut elfogadja (szászsebesi egyezmény). A királyné János Zsigmonddal együtt Sziléziába (más forrás szerint Lengyelországba) távozott. 1551. szeptemberben Ferdinánd kinevezte Fráter Györgyöt az éppen általa megszüntetett erdélyi vajdai tisztségbe, ami Erdély teljhatalmú kormányzói vezetését jelentette. Sőt jutalmul őt jelölte a pápánál a betöltetlen esztergomi érseki székbe, s bíborosi rangot kért számára. Októberben a pápa a király mindkét előterjesztését jóváhagyta. Fráter Györgynek először az Erdély ellen támadó török sereggel kellett felvennie a harcot. Castaldo kis létszámú serege nem jelentett túl nagy segítséget. (Ahogyan a kortársak megállapították, követségnek túl népes volt, harcolni túl kicsi). A hadiszerencse a magyaroknak kedvezett: megvédték Temesvárt, majd az erdélyi hadak és a zsoldosok november 28-án visszafoglalták a töröktől Lippát. Fráter György azonban két vasat tartott a tűzben – megfizette az éves adót a szultánnak, kerülte a török Portával való nyílt szakítást is -, Ferdinánd mellett a törökök jóindulatát sem akarta elveszíteni. Kikényszerítette, hogy Lippa török őrsége szabadon elvonulhasson. Időt akart nyerni, amíg Ferdinánd nagyobb erőket nem küld, mert tudta, hogy Castaldo zsoldosait elsöpörné egy szultáni támadás. Az események kusza és zűrzavaros menetét Castaldo gyanakvással figyelte. Engedélyt kért és kapott Ferdinándtól, hogy ha a barát árulása kiderül, úgy járjon el, amint azt
„az ország és az alattvalók érdeke megkívánja”. Ezek után Castaldo zsoldosai 1551. december 17-én az alvinci kastélyában meggyilkolták Fráter Györgyöt. A műve azonban – az Erdélyi Fejedelemség – közel másfél évszázadra fennmaradt, mivel 1556-ban Ferdinánd kénytelen volt Erdélyt feladni, s visszatért oda János Zsigmond és Izabella.
58. ZRÍNYI MIKLÓS, szigetvári hős Zrínyi Miklós 1508-ban született a dalmáciai eredetű, hajdani Brebiri, később Zrínyi nevet felvett nemesi családból. Ő már horvát származásúnak vallotta magát. A törökellenességet a családja örökítette rá, ugyanis nagyapja és nagybátyja is a török elleni harcokban vesztette életét. Bátyja pedig részt vett és hősi halált halt az 1526. augusztus 29-i mohácsi csatában. E tájban már Zrínyi Miklós is katonáskodott, horvát nemesként életeleme volt a hadakozás, a fegyveres harc. Valószínűleg ő is ott volt Frangepán Kristóf horvát seregében, amely Zágrábnál gyülekezett a mohácsi csata idején, csak a vereség után már nem volt kihez csatlakozniuk. Azt azonban elérték, hogy Horvátországot megvédték a török portyázóktól. Ezekben a harcokban tűnt ki bátorságával Zrínyi Miklós. Az 1526-os kettős királyválasztás után Zrínyi I. Ferdinándhoz csatlakozott (uralkodott: 1526-1564). Amikor 1529. szeptember végén I. Szulejmán szultán (uralkodott: 1520-1566) ostrom alá vette Bécset, a védők között ott volt Zrínyi is. Ez volt az első találkozása Szulejmánnal. A Bécset védő Salm generális mesterien irányította a védelmet: szüntelen kicsapásokkal és erős ágyútűzzel tartotta távol a vártól a törököket. Zrínyi a kitöréseknél vitézül harcolt, olyannyira, hogy hősiességéért V. Károly császár lovat ajándékozott neki, és aranyéremmel tüntette ki. A szultán október 16-án elvonult Bécs alól, mivel belátta, hogy a késői időpont miatt már nem bír az erős várral. 1532-ben Szulejmán újabb hadjáratra indult Bécs ellen, azonban augusztusban megrekedt a Jurisics Miklós védte Kőszeg falainál. Vélhetően megrettent a Bécs alatt gyülekező 80 ezres birodalmi hadtól – amelynek soraiban Zrínyi is ott vitézkedett ismét -, ezért a szultán hazavonult Konstantinápolyba. Ha áttételesen is, de ezt a hadjáratot joggal tekinthetjük Zrínyi és Szulejmán második találkozásának. Zrínyi Miklós a Frangepán Katalinnal kötött házassága és a szerződései, továbbá az akkor szokásos birtokszerző törekvései eredményeképpen hatalmas, talán a leghatalmasabb vagyonú horvát zászlósúr lett. Folyamatosan törekedett a birtokai gyarapítására. 1542-ben a horvát rendek a báni méltóságra választották, amely tisztséget 1557-ig töltötte be, s mint horvát bán igyekezett feltartóztatni az ország és saját birtokai ellen támadó törököket. Még az 1542-es évben fényes győzelmet aratott a török felett Somlyó váránál. 1546-ban horvát bánként fegyverrel szerezte meg a Muraközt, benne a csáktornyai birtokot, amely foglalását I. Ferdinánd is megerősített és e birtokokat királyi adományként juttatta Zrínyinek. Zrínyi 1549-ben örök barátsági szerződést kötött Nádasdy Tamással, a Dunántúl legnagyobb birtokosával, a későbbi nádorral, ami egyben a nagy birtokszerzések végét is jelentette. Az addigi erőszakos birtokfoglalásokat, önkényeskedéseket felváltotta az addig is vitézül és sikeresen folytatott törökellenes harc. 1556 tavaszán nagy győzelmet ért el Kostajnica váránál egy jelentősebb török portyázó had felett. 1556. június 13-án Hadim Ali budai pasa mintegy 25 ezer fős seregével Szigetvárt vette ostrom alá, amelyet Horváth Stancsics Márk kapitány védett mindössze 8001000 fővel. Hősiesen állták az ostromot és a török rohamokat. A vár felmentése,
illetve a török vár alóli „elcsalogatása” érdekében Nádasdy Tamás nádor és Zrínyi Miklós horvát bán a megyei és birodalmi erőkből álló 10 ezer fős seregükkel a török Babócsa várát kezdték ostromolni. A hadművelet sikerrel járt, mivel július 21-én Ali pasa a csapatainak egy részét Szigetvárnál hagyva Zrínyiék ellen vonult. A Babócsa melletti Rinya-patak mentén vívott kétnapos csatában – főleg Zrínyi lovasrohamaival – legyőzték és visszaszorították a törököket, majd Zrínyi és Nádasdy megszállta és lerombolta a kiürített babócsai várat. Ali pasa a vereség után visszatért Szigetvárhoz, de július 31-én felhagyott az ostrommal. Zrínyit az uralkodó 1557-ben tárnokmesterré, a magyar királyi tanács tagjává nevezte ki, majd 1561-ben Szigetvár kapitánya lett. 1562-ben meghalt Nádasdy Tamás nádor, a törökverő társ, s a védelem megszervezése érdekében a király Zrínyit 1563-ban dunántúli főkapitánnyá tette, hisz vitathatatlanul ő volt a legtapasztaltabb katona a törökellenes harcokban. Az 1556-ban szinte rommá lőtt várat helyrehozták, Paolo Mirandola itáliai építész tervei szerint erős olasz bástyás földvárrá építették ki. Zrínyi Miklós is sok figyelmet fordított az 1560-as évek elején a megerősítésre. Szigetvár tulajdonképpen több lépcsőből álló erődítményrendszer volt: a legbelső várhoz csatlakozott a középső vár (együtt: belső vár); vizesárokkal, külön kapuval elválasztva következett a külső vár, majd ehhez elővárként épült az Óváros és az Újváros palánkja. A várat a felduzzasztott Almás-patak szinte megközelíthetetlenné tette. Az ostromló csak az Óvárosból kivezető duzzasztógát átvágása, a víz leeresztése után közelíthette meg a várat. Zrínyi Miklós szigetvári kapitányi kinevezése 1565-ig szólt, azonban mikor olyan hírek érkeztek, hogy Szulejmán 1566-ban Magyarország és Bécs ellen készül, továbbra is vállalta a várkapitányságot. A szívós és sikeres ellenállás érdekében 6 ezer főnyi őrségre jelentett be igényt, de végül 2500 magyar és horvát katonája lett. I. Szulejmán 1566 tavaszán megindult a magyarországi hadjáratra. A katonai cél nem volt teljesen egyértelmű, talán Bécs ellen készült, de felmerült, hogy Eger és a Felvidék elfoglalása következik. Mindenesetre Zrínyi Miklós a nagy összecsapásra készült és 1566. április 19-én a következőt írta Nádasdyné Kanizsai Orsolyának: „...Nyilvánvaló dolog az, hogy a törökök császára... legelőször Szigetet támadja meg... s innen szándékozik majd tovább haladni.” Majd ugyanezen levélben egy katonai eskünek is beillő hitvallást tett: „Úgy határoztunk, hogy a hatalmas Isten nevében mindenképpen e várba zárkózunk be, merthogy mindenekelőtt a jóságos Istennek, azután ő szent császári és királyi felségének, valamint a kereszténységnek, s ennek az édes, végső pusztulásba taszított hazának hűségesen, állhatatosan és derűs arccal szolgáljunk vérünk hullásával, s ha a sors úgy hozná, akár a saját fejünk veszélyeztetésével is.” A török támadás elhárítására I. Miksa (uralkodott: 1564-1576) birodalmi és magyar haderőt vont össze Magyaróvár és Győr körzetében, ennek létszáma elérte a 100 ezer főt. Zrínyi arra számított, hogy Szigetvár ostroma alatt megérkezik Miksa felmentő serege. Szulejmán összességében mintegy 150 ezer fős haddal indult, de ebből 30 ezer főt a Tiszántúl és Gyula elfoglalására küldött Pertev pasa másodvezérrel az élen. A szultán a 100 ezer főt meghaladó fősereggel a Dráván átkelve Szigetvár ellen vonult. Zrínyi felkészülten várta a régi ellenfelet, bízott a várban, a katonái harci tapasztalatában és a királyi sereg felmentő hadműveletében.
Szigetvár ostroma 1566. augusztus 1. és szeptember 7. között zajlott. A török sereget Szulejmán és Szokollu Mehmed nagyvezér irányította. A topcsikat, akik 17 faltörő és mintegy 280 egyéb űrméretű ágyúval rendelkeztek, a kor legkiválóbb tüzérparancsnoka, Ali Portuk vezette. Zrínyi az első naptól kezdve már a védelemre alig alkalmas Újváros palánkjain keményen szembeszállt a törökkel. A kétnapi harcban nem várt veszteségeket szenvedtek az ostromlók, de fogyatkoztak a szigetváriak is. Az Újváros feladásával az Óvárosban folytatódott az ellenállás. Viszont Zrínyi terveivel ellentétben Ali Portuk az Óváros ostroma mellett már augusztus 9-én sáncot ásatott a belső várhoz és „elkezdte töretni Sziget belső várát”. A törökök az ágyútűz fedezete alatt augusztus 17-én töltést építettek a vízrendszeren át, előrenyomultak a vár tövéig. Az Óvárosért még folyt a heves harc, de Ali Portuk ágyúi már halálos veszéllyel fenyegették a várat. A törökök egyidejűleg kényszerítették véres harcra a vár és az Óváros őrségét. Az ostrom most már a törökök elképzelései szerint folyt. A közelharc az Óváros bástyáinál és kapuinál bontakozott ki, mert Ali Portuk addigra átvágatta a duzzasztógátat, visszaverte a várbeliek kitörését, majd lecsapolta a vizet. Szigetvár védői egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Zrínyi egyik jelentést a másik után küldte a királyhoz, de a várt felmentő sereg nem érkezett meg. Az Óvárosért elkeseredett harc bontakozott ki, végül itt is tarthatatlanná vált a helyzet: a kiürítést augusztus 21-én – elkésve – adta ki Zrínyi, ezért egyetlen nap alatt 300 védő esett el, s nem sikerült a várbeliekhez csatlakozni. A vár védelmére a 2500 főből mindössze 800 katona maradt. A törökök egyre hevesebb támadásokat indítottak, de a védők kitartó ágyúzással állták az ostromot, a tűzpárbajban még Ali Portuk is elesett. Augusztus 26-án a szigetváriak hősi küzdelemben verték vissza a török rohamot, s ugyanígy helytálltak augusztus 29-én, majd szeptember 1-jén. A törökök aláaknázással próbálkoztak, s ez eredményesebb volt a nyílt harcnál. Szeptember 5-én az egyik bástya felrobbant, és az így támadt résen a törökök behatoltak a várba. Zrínyi ugyan kétszer is visszaszorította a törököket, de végül mintegy 200 katonájával, az asszonyokkal és a gyerekekkel együtt a belső várba vonult vissza. Itt már reménytelen volt a küzdelem: a védelmet lehetetlenné tette az ágyúk és a puskapor hiánya, élelemben is egyre jobban szűkölködtek. Szeptember 5-én meghalt a táborban Szulejmán szultán, de a nagyvezér ezt eltitkolta a sereg előtt. Az ostromlók megadásra szólították fel Zrínyit, de ő erre még a reménytelen helyzetben sem volt hajlandó. A törökök ekkor a belső várat körülrakták rőzsével és meggyújtották. A tűz átcsapott a vár épületére is. Szeptember 8-án dönteni kellett a továbbiakról. Zrínyi összegyűjtötte a még életben maradt katonáit és kitört a tűztengerből. Ő is és a védők is kemény kézitusában hősi halált haltak. Zrínyi és katonái a megadás helyett tudatosan vállalták a mindhalálig való harcot. (Újabban egyesek felvetették, hogy esetleg Zrínyiék megpróbálták átvágni magukat az ostromlókon, de ez nem járt sikerrel.) A szigetváriak igazi hősként haltak meg Zrínyi Miklóssal az élen, de a törököknek is „pürrhoszi” volt a győzelem, ugyanis 25 ezer katonájuk maradt a vár alatt. A vár megállította a hódítókat.
Zrínyinek a nagyvezér fejét vetette, majd a budai pasa közvetítésével eljuttatta a királyhoz. A fejét később Zrínyi György, a hős fia Csáktornyára szállíttatta, és a pálosok kolostorában temettette el. Zrínyi holttestét Musztafa pasa, a hős egykori hadifoglya temettette el katonai pompával, valahol a vár környékén.
59. BÁTHORY ISTVÁN, erdélyi fejedelem és lengyel király Báthory István 1533. szeptember 27-én született Somlyó várában, a Partiumban nagybirtokos Báthory-család somlyói ágából. Apja Báthory István erdélyi vajda, anyja Telegdy Kata volt. István korán világlátott ember lett: gyermekkorában a bécsi királyi udvarban apródoskodott, az itáliai padovai egyetemen humanista műveltséget szerzett. Az 1550-es évek közepén tért vissza Erdélybe. 1556-ban az erdélyi rendek nevében ő köszöntötte a hazatérő Izabellát és János Zsigmondot. 1559-ben kapta első fontos megbízatását, Erdély legerősebb várának, Váradnak lett a kapitánya, s ezzel a katonai szempontból létfontosságú Bihar megye tényleges irányítója. Ekkor már ő volt a Szapolyai-országrész legnagyobb földbirtokosa. Báthory 1562-ben megmentette Erdélyt, amikor az erdélyi csapatok súlyos veresége után a Habsburgokkal sikerült fegyverszünetet kötnie. 1565-ben, amikor mint János Zsigmond követe Bécsben járt, Miksa császár a nemzetközi jog megsértésével fogságba vetette. Báthory kétévi fogság után csak akkor szabadult, amikor a budai pasa azzal fenyegetőzött, hogy Miksa követeit ki fogja végeztetni. Báthory ezt követően nem játszott szerepet János Zsigmond udvarában, mivel ott egyre inkább a Habsburg-barát Bekes Gáspár tartotta kezében a legnagyobb befolyást és hatalmat. Amikor 1571. március 14-én János Zsigmond fejedelem meghalt, Erdély válságos helyzetbe került. A fejedelmi várak a Habsburgokkal kötött speyeri egyezmény után Bekes Gáspár kezében voltak. Miksa féltette a törökkel kötött békét, ezért nem kívánta Erdély nyílt átadását, de ragaszkodott a Habsburg-fennhatóság elismertetéséhez. A török viszont azt hangoztatta, hogy Erdély a szultán oltalma alatt áll, és meg akarta szabni, hogy ki legyen Erdély uralkodója. Az erdélyi országgyűlés ebben a kényes helyzetben a speyeri egyezmény betartása helyett, Bekes Gáspár mellőzésével 1571. március 25-én „minden további vita és szó nélkül urukká választották Somlyai Báthory Istvánt, aki a törököknek is jelöltje volt”. Az 1571-es megválasztása kockázatos döntés volt, ezt maga is tudta, ezért lemondott elődje hangzatos címéről: megelégedett a hajdani erdélyi királyi kormányzók „vajda” titulusával, sőt titokban hűségesküt tett I. Miksának, ezzel elismervén országa Magyarországhoz való tartozását. Ugyanakkor a török Porta is magának tartotta fenn a jogot a Szapolyaiak utódjának kinevezésére, igaz a gyulafehérvári választásra érkező Amhát csausz által hozott athname (szultáni kinevező irat) már eleve Báthory nevére szólt: „Erdély vajdája Báthory István!... Régulta immár az Erdély ország az én oltalmam alatt volt,... olyan országom nekem, mint egyéb országaim... Annak okáért én az te énhozzám való hűséged szerint az Erdély országot az én hatalmamból néked megadtam.” Báthorynak tovább kellett folytatnia a Habsburgok és a törökök közötti egyensúlyozást. Évi 10, majd 15 ezer forint adó fizetésével elismerte a török hűbéri fennhatóságát Erdély felett. Miksának is esküt tett, de nem engedett beleszólást
Erdély kormányzatába. A nagyobb gondot eleinte a királyi udvar jelentette: noha Miksa, okulva apja balsikerein, nyíltan már nem akart beleavatkozni az erdélyi ügyekbe, de Bekes útján Báthory megbuktatására törekedett. A vajda ekkor megújította a korábbi törvényt, hogy külfölddel az uralkodó tudomása nélkül nem lehet kapcsolatot fenntartani, elrendelte a birtokadományok felülvizsgálatát, és büntetést mondott ki azokra, akik az országgyűlésen nem vesznek részt. Ezek alapján Bekes Gáspárt, aki továbbra is a Habsburgok uralmát igyekezett előkészíteni, Fogaras várában ostrom alá fogta. Bekes 1573-ban Magyarországra menekült. 1575 nyarán azonban Bekes a Felvidéken toborzott sereggel – amelyet Miksa tisztjei is támogattak – betört Erdélybe, hogy Báthoryt elűzve, a hatalmat megszerezze. Báthory hátában a székelyek is fellázadtak, s csatlakoztak Bekeshez. Báthory a döntő ütközetben 1575. július 8-án Kerelőszentpálnál nagy győzelmet aratott a támadók felett. Bekes elmenekült, elfogott hívei közül öt főurat még a csatatéren felakasztottak, további hetet (három tucat székely vezetővel egyetemben) később vajdai ítélet alapján kivégeztek. Bár Miksa a bukás után megtagadta Bekest, Báthory semmisnek tekintette azokat a megkötéseket, amelyeket uralomra jutása után a Habsburgokkal szemben vállalt. A vajda nevet továbbra is megtartotta ugyan, a valóságban azonban fejedelmi hatalmat gyakorolt. Báthory kemény kézzel építette tovább és erősítette az uralkodói hatalmát, az ország ügyeit fokozatosan rendbe tette. Elődje könnyelmű birtokadományainak nagy részét visszavette. Bányákat építtetett újjá; privilégiumai nyomán az ő uralkodása alatt erősödött meg az erdélyi kézműves-társadalom. Szabaddá tette Erdélyben a külföldieknek is a kereskedést. Az unitárius felekezet a belső nézetkülönbségek miatt több szárnyra bomlott, s így elvesztette korábbi jelentőségét Erdély vallási életében. Báthory az országgyűlést rábírta, hogy a jezsuitákat engedjék be az országba, s ezzel a katolikusok sorait erősítette. Ugyanakkor mindig is számolt a protestáns többséggel, s talán ezért sem szánta el magát az egyház átszervezésére. Báthory biztosította az uralkodói hatalom anyagi erőforrásait, rendet teremtett a kincstári jövedelmekben. A töröknek fizette az adót, hogy ne ingerelje a szultánt. Báthory államszervezői tevékenységével, katonai határozottságával – különösen nagy híre volt a kerelőszentpáli győzelmének – tekintélyt szerzett magának külföldön is. 1575ben, amikor a lengyel trón betöltetlenné vált, I. Miksával szemben – akit a főrendek támogattak – a lengyel nemesség 1575. december 14-én Báthoryt választotta meg királynak. Miksa igyekezett rávenni, hogy birtokadományokért cserébe álljon félre. Báthory azonban nem hagyta cserben választóit, Lengyelországba ment, és a lengyelek 1576 májusában királyukká koronázták. Feleségül vette Jagelló Annát, és az ellenpárt is meghódolt előtte. A koronázás után a lengyel nemesség kívánságára Lengyelországba költözött; de továbbra sem mondott le Erdély trónjáról. Felvette az erdélyi fejedelmi címet, és erdélyi vajdának az országgyűlés hozzájárulásával bátyját, Báthory Kristófot nevezte ki, majd még Kristóf életében annak fiát, a kiskorú Zsigmondot fejedelemmé választotta. Kristóf 1581-ben bekövetkezett halála után egy háromtagú országtanács kormányzott Erdélyben (Kendy Sándor, Kovacsóczy Farkas, Sombori László), majd 1583-tól Ghiczy János kormányzó biztosította Báthory István erdélyi uralmát. Távollétében vitathatatlanul megnövekedett az erdélyi rendek
önállósága, és bár a lengyel király szavának súlya volt Erdélyben is, a központi hatalom némileg gyengült. Báthory krakkói udvarában külön Erdélyi Kancellária működött, amelynek révén minden fontosabb belső ügyről tudott, s ezekben személyesen intézkedett. A kancellária élén a Padovában tanult Berzeviczy Márton állt, aki nemcsak erdélyi ügyekben járt el, de diplomáciai küldetésekben is. Báthory környezetében erdélyi tanácsosok is voltak, többek között a hozzá csatlakozott – és bocsánatát elnyerő – Bekes Gáspár. Lengyel királyként is maradandót alkotott. Ugyan megerősítette a lengyel nemesi rendek kiváltságait és lemondott a dinasztiaalapításról, de a királyi hatalmat megerősítette. A XVI. század második felében Lengyelország a virágkorát élte, a Nyugatra történő gabonakivitel gazdaggá és erőssé tette a lengyel királyságot. Báthorynak komoly erőt adott, hogy mint Erdély uralkodója jelent meg Lengyelországban, Erdélyben viszont nagyobb súlyt adott szavának az, hogy mint lengyel király rendelkezhetett. A Habsburgokkal való viszony is valamelyest normalizálódott, Miksa utóda, I. Rudolf (uralkodott: 1576-1608) a hatalmas és erős Lengyelország uralkodóját nem háborította Erdély és a hozzá tartozó magyarországi megyék birtoklásában. Báthorynak valóban sikerült megszilárdítania a hatalmát Lengyelországban. Azokat, akik nem akarták elismerni uralmát, vagy pártot ütöttek ellene, meghódolásra kényszerítette. 1585-ben például a lengyel országgyűlés teljes elégtételt szolgáltatott neki a megbuktatására törekvő Zborowskiak elítélésével. Báthory a pénzügyi politikájával függetlenítette magát a rendektől, az adók mellett új jövedelmi forrásokat nyitott. Másrészt azzal vonta ki magát az országgyűlés hatalma alól, hogy zsoldos hadsereget tartott, amit a bevételek megnövekedése tett számára lehetővé. A zsoldosok a lengyelek és a litvánok mellett németek és magyarok voltak. A magyarok legnagyobbrészt Erdélyből kerültek ki, volt olyan év, hogy számuk elérte a 4 ezer főt. Báthory a lengyel királyság hatalmának növelésére 1576-77 között háborút viselt a hűbéri esküt megtagadó Danzig ellen, majd 1579-1581 között három nagy hadjáratban legyőzte IV. (Rettegett) Iván orosz cárt, bár a hatalmát nem tudta megtörni. 1582 januárjában a pápa megbízottjának közvetítésével kötött 10 évre fegyverszünetet: IV. Iván cár lemondott Livóniáról, a Litvániához tartozott belorusz területek egy részéről, Báthory viszont visszaadta a Pszkov és Novgorod körzetében meghódított várakat. Báthory István az utolsó éveiben merész terveket szőtt. XIII. Gergely pápa ösztönzésére nemzetközi összefogást (liga-szervezést) szorgalmazott a török ellen: Erdély, Lengyelország, Oroszország, Moldva és Havasalföld részvételével. 1584 tavaszán arra kérte a Szentszéket, hogy segítsék őt Oroszország meghódításában, majd erre is támaszkodva a török elleni harcban. A reménybeli szövetségesek nem nyújtottak ehhez támogatást. Felmelegítette Magyarország kelet felől való egyesítésének gondolatát is: elképzelései között szerepelt, hogy lengyel-magyar perszonálunió keretében egyesítse Erdélyt és Magyarországot. Valóban voltak hívei Magyarországon, s levelezésükben találni néhány utalást erre. A megvalósítás érdekében azonban semmi nem történt. A török jóváhagyásával, Erdély felől történő országegyesítés gondolata mégis örökül maradt a későbbi fejedelmekre: Bethlen Gáborra, I. Rákóczi Györgyre, Thököly Imrére.
Báthory István a nagy tervek szövögetése közben 1586. december 13-án Grodnóban meghalt, a krakkói székesegyházban temették el. Személyében mind Erdély, mind Lengyelország az egyik legnagyobb uralkodóját veszítette el. A két országban sokat tett a központi hatalom megszilárdításáért. Halála után Erdély és Lengyelország útja különvált.
60. BALASSI BÁLINT, a végvári katona és költő Balassi Bálint (Balassának is írta a nevét) 1554. október 20-án Zólyom várában született. Apja Balassi János gazdag főúr, anyja Sulyok Anna volt. Kifogástalan nevelést kapott, az elemi ismeretekre Bornemissza Péter oktatta, így a vallás, valamint a latin nyelv és kultúra elemeire. A 11 éves fiú 1565-ben Nürnbergbe ment tovább tanulni, majd talán Németországban és Padovában tanult. Gondtalan élet várt volna a gazdag és művelt ifjúra, ha a korra annyira jellemző politikai események közbe nem szólnak. 1569-ben I. Miksa király és császár Balassi Jánost és sógorát, az egri hős Dobó Istvánt összeesküvés gyanúja miatt elfogatta és bebörtönöztette. A család, így Bálint is Lengyelországba szökött, apjának is sikerült a fogságból elmenekülnie. Az emigrációból a hamis vádak tisztázása után visszatérhettek, a politikai gyanakvás árnyéka azonban sohasem vonult el a család feje felől. 1575-ben – a bécsi udvar intenciói szerint – Balassi János a fia, Bálint vezetésével jelentős csapatot küldött Bekes Gáspár seregébe, aki betört Erdélybe, hogy Báthory István fejedelemtől a hatalmat elragadja. A vállalkozás kudarcot vallott, Kerelőszentpálnál Báthory győzött, Balassi Bálint pedig fogságba esett. Bálintnak Erdélyben rokonsága is élt, Báthory pedig nem feledkezett meg arról, hogy ifjúkorában ő is Balassi János oldalán tanulta a vitézi mesterséget. Bálint az olaszos műveltségű fejedelmi udvarban otthon érezte magát, sőt, amikor Báthory Istvánt lengyel királlyá választották, követte őt Lengyelországba, s négy évre elszerződött a királyhoz katonának. 1576-tól tehát Lengyelországban élt, és először a poroszok ellen harcolt. 1577-ben ismét közbeszóltak a magyarországi események. Apja elfogatása újra a küszöbön állt, részben éppen Bálint viselt dolgai miatt, hisz Báthory szolgálata a Habsburg-udvar szemében egyet jelentett a felségárulással. Hogy családján segítsen, 1577 tavaszán Dancka alól hazaindult Magyarországra. Mire apja várába, Liptóújvárra ért, a beteg apja meghalt, s Bálintnak a saját lábára kellett állnia. A zilált családi birtok- és anyagi ügyeket nagybátyja és gyámja, Balassi András intézte, aki fokozatosan kiforgatta a vagyonából. 1578-ban a huszonnégy éves Balassi szinte teljesen vagyontalan, politikailag gyanús, házassági tervei nem sikerültek (minden áron gazdag hozományú arát keresett!); műveltségét, páratlan nyelvtudását – a magyaron kívül nyolc nyelven beszélt: latinul, olaszul, németül, lengyelül, törökül, szlovákul, horvátul és románul -, katonai képességeit parlagon kellett hevertetnie. Ebben a lelkiállapotban ismerkedett meg 1578-ban Ungnád Kristófné Losonczy Annával, a Temesvár 1552-es ostrománál hősi halált halt Losonczy István leányával, a gazdag Losonczy-birtokok örökösével. Ungnád Kristóf ekkor Eger várának kapitánya volt, majd horvát bán lett. A többgyermekes, élni vágyó asszony, aki éveken át alig látta szolgálati okokból állandóan utazó férjét, szenvedélyes szerelemmel viszonozta Balassi közeledését. 1579 tavaszán Balassi 50 lóval járó hadnagyságot vállalt Egerben, a legdicsőségesebb magyar végvárban. Itt egyrészt a katonai mesterségnek, másrészt Losonczy Annához való közelségnek is eleget tudott tenni. Ezen időszakban bontakozott ki a szerelem Balassi és Losonczy Anna között, s
némi megszakításokkal hat évig tartott. A korabeli írások szerint „életvidám, víg tekintetű” szépasszony (öt évvel volt idősebb Balassinál) elcsavarta a már költői szárnyait bontogató ifjú fejét. Persze, lehet, hogy nem is nagyon kellett Balassi fejét elcsavarni, hiszen a férfi köztudottan híres nőcsábász volt. Mindenesetre a szerelem hatására Balassi szerelmi lírája kivirágzott: szép versek sorát szerezte, hogy ezekkel magának szeretőjénél kedvet lelhessen (Anna-versek). Balassi négy évet szolgált Egerben, és jelesen vitézkedett a békemegállapodások ellenére is mindig fel-felcsapó végvári harcokban, törökellenes portyákban, csetepatékban. Jó bajvívó, igazi kardforgató, vitéz végvári harcos volt. A hadnagyságot kevesellte, szinte minden évben kérelmezte a bécsi haditanácsnál valamelyik jelentősebb végvár kapitányságát. Kérte ő Zólyomot, Érsekújvárt, Palotát, Veszprémet, s végül megelégedett volna egy kisebb várral is, de a bécsiek egyiket sem adták a Balassi fiú kezére. 1581-ben a liptói főispánságot sem kapta meg, pedig ez neki, mint az egyetlen liptói főúrnak, kijárt volna. Végül 1582-ben állítólagos összeférhetetlensége miatt Egerből is távoznia kellett, s felszabadult energiái jó részét alkalmi, főként zsákmányszerző portyázásokra, állandó pereire, s a zólyomi, selmecbányai stb. polgárokkal való viaskodásokra fordította, duhajkodásokra vesztegette. A szomszéd liptói nemes urakkal minden eszközzel folytatta az apjától örökölt villongásokat, ha törvényes úton nem ért célt, akkor erőszakot alkalmazott. Emiatt is igen rossz híre volt az országban. A személyén esett valóságos vagy vélt sérelmeket kíméletlenül megtorolta. Balassi a nyugtalan vére, családi perei miatt szinte „kóborolt” az országban. Szerelmi ügyei és botrányai már a bécsi kormányhivatalokat is foglalkoztatták, ezek hírei Losonczy Anna fülébe is eljutottak. Balassi nem győzött „szeretője ok nélkül való haragja és gyanúsága” miatt keseregni, Anna azonban kisebb-nagyobb zivatarok után mindig megbocsátott, sőt még pénzzel is kisegítette csapodár szeretőjét. Balassi és Losonczy Anna kapcsolata 1584-ben szakadt meg, amikor a vagyonra éhes Balassi a már terhesnek érzett szerelem helyett botrányos körülmények között feleségül vette megözvegyült, gazdag unokahúgát, Dobó Krisztinát (az egri várvédő Dobó István lányát). A házasságkötésre 1584 karácsonyán került sor. Balassi egy katonai akcióban hozományként elfoglalta Sárospatak várát. Ebből azonban országos botrány lett: Sárospatak ugyanis királyi vár volt, ráadásul a rokonsági fok miatt a Dobó Krisztinával kötött házasságot is érvénytelenítették. Hosszú pereskedések után az ügyei 1588 tavaszára úgy-ahogy rendeződtek: igaz, vagyonát a rokonsággal szemben elvesztette, de a főbenjáró pereket megszüntették ellene, feleségétől (aki időközben hűtlenné vált hozzá) elválasztották, legfontosabb birtokát, Liptóújvárt pedig erőszakkal szerezte vissza Balassi Andrástól. Balassi 1588-ban katonai szolgálatot is kapott, kérése szerint 100 lovas hadnagyságot Érsekújváron, s boldog, „hogy ismét katonává lehetnék”. Költészetében a végvári katonáskodást, a vitézi életet dicsőíti. Az „Egy katonaének” című költeményében a katonaéletet a kor legmagasabb eseményének rangjára emeli: „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak, Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak...”
A „szép tisztesség” és a humanista „hírnév” övezi a katonákat, hiszen harcuk egyszerre jelenti – Balassi szerint is – az „édes haza” és a kereszténység védelmét. Balassi felismerte a hazáért vívott önfeláldozó küzdelem erkölcsi szépségét, mely szintén hozzátartozott a reneszánsz emberi teljességhez. Így avatta a végvári katonákat a reneszánsz legigazibb képviselőivé. Közben 1587-ben Losonczy Anna özveggyé vált, s Balassi megindította az ostromot a szépasszony kezének és a vele járó Losonczy-birtokoknak az elnyerésére. Balassi egymás után írta a szebbnél szebb verseket Annának, ezek voltak a Júlia-ciklus versei, amelyek a középkori magyar irodalom legszebb szerelmes versei. Balassi a szerelmesét a római és a humanista költői szokás alapján nem a saját nevével, hanem a Júlia névvel illette. Egyik legszebb verse a „Júliát hasonlítja a szerelemhez” című: „Júlia a lelkem, mikoron szól nekem, szerelem beszél velem, Júlia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert szerelem néz engem... Ő szemem világa, árnyéktartó ága, jó szerencsés csillaga...” Losonczy Anna azonban ellenállt Balassi Bálint újbóli udvarlásának és kikosarazta a költőt. Nyilván ebben szerepet játszhatott az is, hogy túlságosan kiismerte már Balassit, és az állandó botrányai, peres ügyei is taszították tőle. A magyarországi zilált ügyek elől Balassi 1589. szeptember végén Lengyelországba ment, mivel éppen megindulóban volt a lengyel-török háború. A harc elmaradt, Balassi viszont Dembuo várában megismerkedett egy szépasszonnyal, Szárkándy Annával, akivel boldog szerelemben élt vagy fél esztendeig (Céliaversek). Innen a Keleti-tenger partjára utazott, s Braunsberg városának jezsuita kollégiumában időzött – a válási perpatvar idején ugyanis katolikus hitre tért -, majd onnan 1591-ben hazatért Magyarországra. Bor- és lókereskedéssel foglalkozott, lehiggadva próbálta anyagi ügyeit rendezni. Az 1593-ban kitört ún. tizenöt éves török elleni háború lendülete azonnal magával ragadta Balassit. Részt vett Pálffy Miklós, a későbbi győri hős seregében a háború egyik első – diadalmas – hadműveletében, sőt eközben saját örökségét, apja egykori várait, a Nógrád megyei Kékkőt és Divényt is visszafoglalhatta a töröktől. A következő évben, 1594-ben, az ország színe-virágával együtt ő is az esztergomi táborban gyülekezett, hogy részt vegyen a vár ostromában. 1594. május 19-én egy roham alkalmával végzetes ágyúlövés érte a lábain, amely tíznapi szenvedés és egy műtét után 1594. május 30-án a halálát okozta. Igazi végvári hősként halt meg. Különös, egyedi életút volt Balassié. Életét környezetével, osztályával, a politikai hatalommal való állandó összeütközés, a társadalommal való meghasonulás közepette élte le. Társadalmilag, vagyonilag egyre lejjebb sodródott, a felemelkedési kísérletei kudarcot vallottak. Ez az örökös feszültség, diszharmónia szabadította fel benne a nagy lírikust. A szerelem, a vitézség, a természet szépsége, s olykor Isten jelentik számára egy szebb és jobb világ ígéretét, amelyet sikerült versekbe öntenie. Így vált a magyar nyelvű irodalom első klasszikusává, világirodalmi szintű költőjévé
Balassi Bálint. Az egész magyar nemzet irodalmának közvetítője, ízig-vérig kora költője volt; nem egy békében és jólétben élő poéta, hanem egy állandóan bolyongó, vitézi életmódú katona-költő.
BEVEZETŐ A XVII. század Magyarország történetének válságos időszaka volt. Az ország még mindig három részre szakadtan élte életét: a török hódoltság területe nagyobb kiterjedésű, mint a XVI. században; a Habsburg-fennhatóságú királyi Magyarországban a nemesség, főként a főnemesség újra erőre kap, a jobbágyság intézménye hosszú időre megszilárdul, erőszakosan folyik az ellenreformáció; Erdély fejedelmei a század első felében keletről igyekeznek Magyarország egységét helyreállítani, bekapcsolódnak az európai nagyhatalmak politikájába és sikeres hadjárataikkal megszilárdítják katonai és politikai hatalmukat (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György), de II. Rákóczi György lengyelországi veresége után Erdély a török Porta vazallusává válik. A század közepének kiemelkedő hadvezére, politikusa (aki egyben a korszak meghatározó költője is), Zrínyi Miklós felismerte a Habsburgok törökellenes politikájának gyengeségét, s terveket dolgozott ki egy önálló, centralizált magyar monarchia megteremtésére, elsősorban pedig erős hadsereg felállítására. Terveinek megvalósításában megakadályozta az 1664-ben történt szerencsétlen kimenetelű vadkanvadászat. Az elégedetlenkedő főnemesség összeesküvését a Habsburgok 1670-71-ben könnyűszerrel felszámolták (Wesselényi-összeesküvés). I. Lipót fokozott erővel szállta meg az országot, növelte a terrort a királyi Magyarországon, fokozta az erőszakos katolizálást, üldözte a protestánsokat. Ebben a helyzetben az ország északkeleti részén kirobbantak a Habsburg-ellenes mozgalmak, a kuruc felkelések. 1678-ban a kurucok élére Thököly Imre került, aki – igaz, a törökökre támaszkodva – sikert ért el a Habsburgok ellen és létrehozta rövid időre a „negyedik országrészt”, a felső-magyarországi fejedelemséget. Thököly katonai sikerei hatására Lipót az 1681. évi soproni országgyűlésen kénytelen volt visszaállítani a rendi alkotmányt. Magyarország helyzetében a XVII. század utolsó évtizedeiben döntő változás következett be: a másfél évszázados török hódoltság felszámolásra került a Habsburgok vezetésével. A török utolsó nagy hódító erőfeszítésének, Bécs 1683. évi ostromának kudarca után nemzetközi összefogással és Bécs irányító szerepével megkezdődött a felszabadító háború, amelynek során 1686. szeptember 2-án visszafoglalták Buda várát, 1697-ben pedig végleg kiszorították az országból a török seregeket. A hadjárat során Erdély mint külön politikai egység csatlakozott a Habsburg Birodalomhoz. A XVII. század elején megindult és egyre nagyobb sikereket ért el az ellenreformáció. Kezdeményezői a jezsuiták voltak, akik 1610 körül szilárdan megvetették a lábukat Magyarországon. Központjuk a nagyszombati jezsuita kollégium volt, melyet 1635-ben egyetemmé fejlesztettek. (Nagyszombat volt 1543 óta az esztergomi érsek székhelye, mivel Esztergomot a törökök elfoglalták.) Pázmány Péter és a jezsuiták megszilárdították az egyház helyzetét. A legnagyobb birtokosok katolizálása a „cuius regio, eius religio” elve alapján egész országrészeken tette lehetővé az ellenreformációt. E változásokkal együtt jelent meg a barokk művelődés. Magyarország keleti felén és Erdélyben a református vallás, a kálvinizmus szinte államvallás lett, az erdélyi fejedelmek nagy figyelmet szenteltek a támogatásának. A
leghíresebb református főiskolák fejedelmi (Gyulafehérvár), főúri (Sárospatak) vagy városi polgári (Debrecen) segítséggel virágoztak fel. A XVII. században a leggazdagabb családok körében egy udvari barokk kultúra alakult ki, főként a nyugati országrészben (pl. Kismarton).
61. BOCSKAI ISTVÁN az erdélyi hadak élén Bocskai István 1557. január 1-jén született Kolozsvárott, főnemesi családból. Apja Bocskai György, anyja Sulyok Krisztina. Rokonságban állt a Báthoriakkal, Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek a nagybátyja volt. Korán kezdte a katonai pályáját, ifjúkorában apródként szolgált Bécsben. Ez rányomta bélyegét későbbi életére is, inkább a kardforgatáshoz és a politikához értett, mintsem a szellemiekhez: egykorú feljegyzések szerint latinul sem tanult meg valami fényesen. 1583-ban kötött házasságot, feleségétől, Hagymássy Katától nem született gyermeke. Visszatért Bécsből Erdélybe, ahol 1588-ban az unokaöccse, Báthori Zsigmond lett a fejedelem. Bocskai ekkor – 1588-ban – kapta első komolyabb szereppel járó tisztségét: az Erdély kulcsának, legerősebb várának, Váradnak főkapitányává nevezték ki, s ezzel együtt az erdélyi hadak főparancsnoki tisztét is betöltötte. A fejedelem mellé állt, és azonosult a Habsburg-barát, törökellenes tervekkel, és a törökellenes párt egyik vezéralakja lett. Sok erdélyi politikussal együtt gondolta úgy, hogy Magyarország egységének megteremtéséhez az első lépés Erdély csatlakozása a Habsburgokhoz. Bizakodással töltötte el, hogy az 1593-ban megkezdődött ún. tizenöt éves háború Habsburg sikerekkel indult. A Habsburg-szövetség híveként nagy szerepe volt abban, hogy Báthori Zsigmond 1595-ben szövetkezett I. Rudolffal a speyeri egyezménnyel azonos feltételek alapján. Sőt Bocskai közvetítésével Báthori Zsigmond elnyerte a Habsburg Mária Krisztierna főhercegnő kezét is, ami a szövetséget megpecsételte. 1595. október 25-én az erdélyi csapatok a havasalföldi seregekkel egyesülve Báthori Zsigmond, Bocskai István, Vitéz Mihály és Király Albert vezetésével Gyurgyevónál nagy győzelmet arattak Szinán nagyvezér török serege felett, majd elfoglalták a gyurgyevói várat. A győztes csata biztosította kelet felől Erdély biztonságát, s növelte a katonák önbizalmát. A következő évben – 1596-ban – Bocskai serege bevette Lippát, Jenőt, Facsetet és legyőzte a temesvári pasát. Még ebben az évben azonban megfordult a hadiszerencse, a törökök 1596-ban elfoglalták Eger várát, majd október 26-án Mezőkeresztesnél legyőzték a Habsburg-erdélyi egyesített haderőt. Ettől kezdve Erdély hadszíntérré változott, részint török támadások, másrészt belső hatalmi harcok gyengítették: Báthori Zsigmond négyszer mondott le a fejedelemségről és ugyanannyiszor tért vissza, e manőverekben Bocskai is segítette, hogy újra és újra fejedelem legyen. Az állandósult harcok bebizonyították Bocskai számára, hogy a Habsburg-katonaság nem képes szilárdan megtartani és megvédeni Erdélyt. A török és az osztrák fennhatóság többszöri változása nagy pusztításokkal járt. 1602-ben Bastának, a császáriak teljhatalmú zsoldosvezérének sikerült Erdélyben hosszabb időre megvetnie a lábát, ennek azonban ára volt. A nemességnek birtokai egy részét pénzzel kellett megváltania az ország új urától, s a városok megsarcolásában is élen járt Basta. Katonái kegyetlenkedtek, raboltak, fosztogattak. Akkora lett a szegénység, hogy a földművesek magukat fogták az eke elé, és sokan megőrölt makkot vagy fakérget kevertek a liszt közé, hogy tovább tartson.
Bocskai felemelte szavát Basta rémuralma miatt, így amikor még a birtokait is visszakövetelte, 1601-től két évre Prágában házi őrizetben tartották. Erdélybe visszatérve, a birtokaira vonult és nem vett részt a politikában. Unokaöccse, Báthori Zsigmond 1602-ben végleg távozott Erdélyből, s a fejedelmi hatalomért is vetélkedés indult. Bocskai e harcokban nem vállalt szerepet. Időközben a háború miatt állandó pénzhiányban szenvedő bécsi udvar sorozatos pereket indított magyarországi főnemesek ellen, felségsértés vádjában elmarasztalták őket, elítélték és vagyonukat elkobozták. Ilyen perek folytak Illésházy István, Rákóczi Zsigmond, Homonnai Drugeth Bálint, Széchy György és mások ellen. Különösen elmérgesítette az udvar és a rendek viszonyát, hogy a protestáns vallási sérelmeket felhánytorgató 1604. tavaszi országgyűlés végzéseihez az uralkodó utólag önkényesen egy, a vallásügyek tárgyalását örökre eltiltó pontot csatolt. A királyi Magyarországon egyre inkább növekedett az elégedetlenség. Az ország állapotát tapasztalva, s talán sértődöttségből is, Bocskai 1604 márciusában puhatolózott a török Portánál, kinevezné-e őt a szultán erdélyi fejedelemmé, hogy kiűzhesse a császáriakat az országból. Ám nyárra visszakapta birtokait, mire megszakította kapcsolatait a törökkel. A Habsburg-ellenes, török földön szervezkedő főurak – élükön Bethlen Gáborral – igyekeztek Bocskait megnyerni egy fegyveres fellépéshez. Kelet-Magyarország császári főkapitánya, Giacomo Belgiojoso tudomást szerzett Bocskai és a török szultán kapcsolatáról (meglehet, hogy Bethlen Gábor árulta el, nehogy Bocskai a császárhoz csatlakozzon), s az esetet arra akarta kihasználni, hogy Bocskai birtokait a kincstár javára lefoglalhassa. Szeptember 28-án a rakamazi császári táborba magához hívta a bihari főurat tanácskozásra, de Bocskai gyanúsnak ítélte a hívást, és nem tett eleget az invitálásnak. Sólyomkő várába tanácskozásra hívta össze várainak kapitányait. Az elhangzott vélemények alapján Bocskai az ellenállás mellett döntött. Az ellene megindult Belgiojoso elfoglalta Szentjóbot, de Kereki várát nem sikerült kézre keríteni. Bocskainak mindössze 800 katonája volt, ezért megegyezett a császári zsoldban álló hajdúkapitányokkal, hogy azok átállnak hozzá. Az adorjáni császári táborban levő 3 ezer főnyi hajdú Lippai Balázs, Németi Balázs és más kapitányok parancsnoksága alatt október 14-én vállalták a Bocskaival való együttműködést. 1604. október 15-én Bocskai a hozzá csatlakozott hajdúkkal megtámadta Álmosd és Diószeg között az éppen ellene vonuló császári sereg egy mintegy 3 ezer fős egységét. Az öldöklő harcban Bocskai személyes buzdítására a hajdúk győzelmet arattak. A rajtaütés szerteszálló híre ugyancsak megnövelte a győzelem nagyságát. Bocskai tudta, hogy Belgiojoso seregének csupán egy részét verte szét, ezért további súlyos harcokra számított. Belgiojoso azonban nem merte megtámadni a hajdúkat, hanem visszavonult Váradra. Aztán innen megkezdte az elvonulást Rakamaz, Tokaj útvonalon Kassára. Bocskai hajdúi október 25-én Rakamaznál rajtaütöttek a császári utóvéden, amelyet lemészároltak. Belgiojoso most már menekült, a serege folyamatosan fogyatkozott, Kassa alá már csak 2 ezer katonával érkezett. A város azonban nem nyitott kaput a felső-magyarországi főkapitány előtt, így az Szepes várába húzódott az 50 főre leolvadt kíséretével. Belgiojoso tekintélyes hadseregét két hét leforgása alatt a hajdúk teljesen felmorzsolták.
Bocskai október 26-án Tiszalöknél szállt táborba, és itt tartózkodott november 7ig. Ezen idő alatt serege a mindenfelől hozzá csatlakozó hajdúkkal, jobbágyokkal, megyei katonákkal és török segélycsapatokkal hamarosan meghaladta a 10 ezer főt. Tulajdonképpen itt kezdett az egy főúr önvédelmi háborújaként induló fegyveres harc országos méretű mozgalommá, felkeléssé szélesedni. Az elégedetlenség első okaként a vallásüldözést jelölték meg, s Bocskait az egyház, a vallásszabadság világi védelmezőjének nevezték a mozgalomhoz csatlakozó kálvinista prédikátorok. Bocskait a „magyarok Mózesének” tartották, s ő maga is a kálvini tanítás parancsát követve magát isteni küldöttnek tekintette, aki fellázadt „az isteni törvényt semmibe vevő zsarnokkal szemben”. A felkeléshez sorra csatlakozott a nemesség is, majd Kassa városa. Kaput nyitott Kálló, az első erős királyi vár, a hajdúk pedig elfoglalták Szendrő, Szádvár, Putnok, Krasznahorka várakat, majd melléjük álltak a szepességi városok is. A mozgalom most már a németellenességet, a „magyari szabadulást” tekintette fő céljának. Bocskai a töröktől november 20-án Bethlen Gábor közvetítésével erdélyi fejedelmi kinevezést kapott. Időközben a császáriak Basta vezetésével 15 ezer fős sereget küldtek a felkelés leverésére és Kassa elfoglalására. November 17-én Osgyánnál Basta győzött egy 5 ezer fős hajdúsereg felett, majd a november 25-28. között lezajlott edelényi-besenyői csatában Bocskai is vereséget szenvedett Bastától. A császári hadvezér megostromolta Kassát is december elején, de elfoglalni nem tudta, így Eperjesre vonult vissza. Ezzel Bocskai megállította Basta ellentámadását. Az egész Tiszántúl meghódolt a török által támogatott fejedelemnek. A könnyen mozgó hajdú-tatár csapatok szinte az egész királyi Magyarországot lerohanták, nagyobb csaták nélkül a várak, városok meghódoltak. 1605 közepére a csapatok már Morvaország és Ausztria határán álltak. A felkelt nemesség 1605 februárjában Bocskait Erdély fejedelmévé választotta, majd 1605. április 20-án a szerencsi országgyűlés megválasztotta Magyarország fejedelmének. Bocskai Erdélyt egy helytartóra, Rákóczi Zsigmondra bízta, ő pedig Kassán rendezte be fejedelmi udvarát. A sikerek hatására Bocskai királyi koronát kért a szultántól, illetve a harcokban együttműködött a török csapatokkal. Csalódott azonban, mivel a segítségére érkező török csapatok az általuk elfoglalt várakat nem adták át a magyaroknak, sőt a valaha már török kézen volt várak átadását akkor is követelték, ha azokat Bocskai katonái vették vissza a császáriaktól. A török szövetség egyre terhesebb lett. Így Bocskai 1605. november 11-én a szultán által küldött díszes királyi koronát csupán ajándékként fogadta el, magát továbbra is fejedelemnek nevezte. Mivel a nyugati országrészen a harc kimenetele egyre bizonytalanabbá vált, a törökök pedig egyre követelőzőbbek lettek, Bocskai elhatározta, hogy békét köt Rudolf császár és királlyal. Az 1605. november végi korponai és az 1606. áprilisi kassai országgyűlésen történt egyeztetés után 1606. június 23-án megkötötték a bécsi békét. Ebben Rudolf büntetlenséget garantált a lázadóknak, biztosította a vallásszabadságot és a nemesség kormányzati szerepét, elismerte Bocskai erdélyi fejedelemségét, amelynek területe magyarországi vármegyékkel megnövekedett. Kikötötték, hogy a törökkel is békét kell kötni. A tizenöt éves háborút lezáró békét 1606. november 11-én Bocskai közvetítésével kötötték meg a zsitvatoroki táborban a Habsburgok és a törökök.
Bocskai a felkelést győzelemre segítő hajdúkat a Tiszántúl pusztává lett földjén letelepítette és – székely mintára – kollektív szabadsághoz juttatta őket. A békekötések után további intézkedéseket tervezett, amikor 1606. december 29-én viszonylag váratlanul meghalt. Ugyan betegeskedett már, de a kortársak mérgezésre gyanakodtak, de ez nem bizonyítható. Bocskai István a XVII. század első nagy politikusa, aki fegyveres felkelést mert vállalni és szervezni a Habsburgokkal szemben. Elérte Erdély független fejedelemséggé válását és ennek megőrzését a politikai végrendeletében az utódainak is ajánlotta.
62. PÁZMÁNY PÉTER, az ellenreformáció érseke Pázmány Péter 1570. október 4-én Nagyváradon született, Pázmány Miklós bihari alispán és Massai Margit gyermekeként. Mindkét szülője református volt, s 12 éves koráig ebben a hitben nevelkedett. 1583-ban mostohaanyja, Toldi Borbála hatására áttért a katolikus hitre. 1585-ben a kolozsvári jezsuita gimnáziumba került, amelyet 1588-ban elvégzett, s egyben belépett a jezsuita rendbe. A rendet a reformáció előretörésének megakadályozására 1540-ben hozta létre Loyolai Ignác, és abban az időben a katolikus szerzetesrendek közül ez vértezte fel szellemileg leginkább a katolikus hitért tenni akarókat. Pázmány az erdélyi jezsuitákkal Lengyelországba menekült, s két évig a krakkói és a jaroszlavi rendházakban élt. 1590-1593 között Bécsben a jezsuita rendházban hároméves filozófiai-bölcseleti kurzust hallgatott. 1593-1597 között Rómában végezte a teológiát, egy rendházban lakva az ellenreformáció szellemi vezérével, Roberto Bellarminóval. Bellarmino művei és a korai barokk Róma harcos katolikus szelleme egyaránt igen nagy hatással voltak rá. Róma akkoriban a „szentek” városa volt, az újonnan megismert katakombák az őskereszténység, az egyházatyák világába vitték a képzeletet, s Baronius kardinális munkájával ekkor készült a nagy modem katolikus egyháztörténeti szintézis. A jezsuiták merész keleti missziói a világhódító egyház képzetét sugallták, s Róma kezdte felölteni barokk művészi köntösét. Ekkor már folyt Giordano Bruno pere, s Bellarminónak nagy része volt a filozófus fejére kimondott halálos ítéletben. Pázmány ebben a barokk Rómában rendszerezte páratlanul gazdag teológiai ismereteit, itt sajátította el az új skolasztika szigorú módszerét és dialektikáját. Művelt, széles látókörű emberré vált, beszélte a „három szent nyelvet”: a latint, a görögöt és a hébert. Tanulmányai végeztével teológiai doktorrá avatták és 1596. április 13-án pappá szentelték a lateráni bazilikában. Ezt követően egy évet a jezsuiták Szent Andrásról elnevezett rendházában töltött, hogy ne csak szellemiekben, hanem lélekben is erősödjék: ezt szolgálta a betegápolás, a konyhai és a kerti munkák, a tanítás s az állandó lelkigyakorlatok. Működését 1597-ben Grazban kezdte a jezsuita konviktus felügyelői állásában, majd három évig bölcseleti tárgyakat (köztük fizikát) adott elő a grazi egyetemen. 1601-ben rövid időre hazakerült Magyarországra s Vágsellyén, majd Kassán tevékenykedett a nekilendülő ellenreformáció érdekében. A Kassán felekezeti kisebbségben töltött egy év kudarcai után egész életében azon munkálkodott, hogy a magyarországi híveket visszavezesse a katolikus egyházba. 1603-1607 között ismét a grazi egyetemen tanított, de kapcsolatát a magyarországi hitélettel is tartotta. A XVI. század szószékeken zajló hitvitáival ellentétben a XVII. század a vitairatok kora: az ellenfelek lehet, hogy személyesen soha nem találkoztak, de írásaikban szenvedélyesen érveltek egymás nézeteivel, írásaival szemben. Pázmány Péter az első nagyobb hatású vitairatát Grazban készítette 1603-ban „Felelet” címmel. Ebben Magyari István „Az országokban való sok romlásoknak okairól” című röpiratára felelt, s azt fejtegette, hogy Magyarország siralmas állapotáért nem a katolikusokat terheli a felelősség, s hogy ő is a Bibliából meríti a hitét, s miért biztos az ellenfele
abban, hogy a református bibliaértelmezés a helyes. Ez volt katolikus részről az első nagy sikerű vitairat; világos okfejtése, képszerű előadásmódja, a természetből és a mindennapi életből vett hasonlatai mellett azért is, mert ezentúl a katolikusok forrása is a Biblia lett, ők is az erkölcsi értékekre és az igazságosságra hivatkoztak, nem az egyházfők tekintélyére, az évezredes rendre és a törvényekre. Pázmány ugyancsak Grazban jelentette meg ájtatossági művét, a hamar népszerűvé vált „Imádságos könyv”-et 1606-ban. Ebben magyar nyelven bibliás hangon, az ószövetség és a zsoltárok stíluselemeinek felhasználásával alkalmazkodott a jórészt protestáns neveltetésű közönséghez. Grazban tanúja lehetett a város kíméletlen rekatolizálásának, amelyet Habsburg Ferdinánd főherceg, Belső-Ausztria kormányzója vezetett. Ekkor kezdődött az a bizalmas barátság, amely a később császári trónra került főherceget Pázmányhoz fűzte. 1607-ben Forgách Ferenc esztergomi érsek kérésére hazarendelték, s hamarosan Pázmány lett a magyar ellenreformáció valóságos vezetője. Az 1608-as országgyűlésen heves politikai vihar középpontjába került, amidőn beterjesztette emlékiratát a jezsuiták száműzetését kimondó határozat ellen. 1609-ben megtámadta Alvinczi Péter kassai protestáns prédikátort „Öt szép levél” című vitairatában. Alvinczit nemcsak vallásában, hanem személyében is nevetségessé teszi; a szatíra, a gúny, a humor eszközeivel mér csapást ellenfelére. Pázmány 1613-ban „Az isteni igazságra vezérlő kalauz” című művében fejtette ki több mint ezer oldalon, tizenöt nagy fejezetben a katolikus dogma és egyházszervezet nagyszabású védelmét. További polemikus munkássága az e főműve ellen írt protestáns cáfolatok vagy vitairatok visszautasításában állt. Közben hatásos szónoki és térítőtevékenységet folytatott. Prédikációiban, beszédeiben nem a szembenállás volt a lényeges, hanem az, hogy a kívülállók, a más vallásúak is olyat halljanak, amit saját lelkipásztoruktól nem hallanak. Nyelvezete élőszóban is ízes; s erkölcsi kérdésekkel, a mindennapi élet gondjaival foglalkozott. (Beszédeiből 1636ban „Prédikációk” címmel adott ki gyűjteményes kötetet.) Forgách Ferenc esztergomi érsek halálakor mind a királyi udvar, mind az egyházi körök Pázmányban látták az utódot. V. Pál pápa felmentette jezsuita fogadalma alól (azaz kilépett a jezsuita rendből), a király előbb túróci préposttá, majd 1616 szeptemberében esztergomi érsekké nevezte ki. Adatok vannak egyébiránt arra, hogy Pázmány 1614-1616-ban gyakran került összeütközésbe az osztrák jezsuitákkal. Ezek főleg magyarsága miatt támadták. Pázmány Rómában is járt, hogy a vádak alól tisztázza magát. Pázmány érseki kinevezésével a magyar királyság főkancellárja, a birodalmi politika egyik legbefolyásosabb képviselője lett. 1617-ben erőteljes agitációt folytatott Ferdinánd főherceg királlyá választása érdekében; a cseh felkelés kitörésekor, majd Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1619-es támadásakor az udvari érdekek szívós védelmezőjének mutatkozott. Az Alvinczi által írt „Querela Hungariare”, majd a besztercebányai országgyűlés végzései ellen latin és magyar röpiratban tiltakozott. Ez az országgyűlés kimondta egyébként Pázmány „örökös” száműzetését. Pázmány Bethlen Gábornak egészen annak haláláig szívós ellenfele maradt. Pázmány Péter a Habsburg-politika meggyőződéses, de nem vak híve volt. Érsekként sokat tett a katolikus hit térhódításáért. Tudta, hogy a szétzilált magyar katolikus egyházszervezetet akkor állíthatja helyre, ha a kisvárosi és falusi
plébániákra is képzett, hitben szilárd papokat küld. Ezért kulcskérdésnek tartotta az iskolaügyet; s a papképzésen túl, a színvonalas iskolákon keresztül a közemberek, de elsősorban a főúri ifjak lelkéhez akart eljutni. Esztergomi érseki székhelyén, Nagyszombatban 1619-ben nevelőintézetet és papneveldét; 1623-ban Bécsben papneveldét, a későbbi Pazmaneumot; Pozsonyban jezsuita kollégiumot és iskolát, Érsekújvárott és Körmöcbányán ferences kolostorokat alapított. Leginkább azonban a Nagyszombatban 1635-ben létesített, hittudományi és bölcsészettudományi karral működő egyetem tette híressé (jogutódja a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem). Pázmány Péter, mint esztergomi érsek az ország egyik legfontosabb politikai szereplője volt. Tudta, hogy a török hatalom ellenében Magyarországnak csak a Habsburg Birodalom oldalán van esélye, de mindezek mellett sem volt a Habsburgok elvtelen kiszolgálója. Óvta a magyar alkotmányosságot (a magyar országgyűlés és a magyar rendi kormányzati szervek részére kivívott jogokat), s kívánatosnak tartotta Erdély különállását. Érdeme, hogy elhitette a főurakkal és a nemesekkel, hogy a katolikus vallás nemcsak a hatalom központosítására törekvő uralkodókat szolgálhatja, hanem a rendi törekvéseket is. Pázmány személyes meggyőzéssel több mint 30 főúri család tagjait térítette át a katolikus hitre (pl. Zrínyiek, Thurzók, Homonnaiak, Esterházyak stb.). Pázmány egyéniségére az erő, a nagyvonalúság, a rendíthetetlen akarat jellemző. Irodalmi munkásságát gyakorlati célok határozták meg. Az irodalmat a katolikus egyházért való szolgálatnak tekintette. A korabeli egyházi irodalom majd minden ágazatában fontosat alkotott, rendkívüli képességekről tett tanúbizonyságot. Ő volt a XVII. századi magyar próza legnagyobb alakjainak egyike; műveinek, teológiai kötöttségük ellenére, lényeges szerepük volt a magyarnyelvűség elterjesztésében. 1629 novemberében VIII. Orbán pápa Pázmányt bíborossá nevezte ki. 1632-ben a császár a nagy tekintélyű magyar főpapot Rómába küldte, hogy a pápát Richelieu politikájának támogatásától eltérítse s a Habsburg-érdekeknek megnyerje. Küldetése – a személye iránt mutatott megbecsülés ellenére – sikertelenül végződött. Római útja megtörte egészségét, betegeskedni kezdett. Iratait, műveit rendezgette, s akkor érte a halál. 1637. március 19-én Pozsonyban halt meg.
63. BETHLEN GÁBOR, erdélyi fejedelem és hadvezér Iktári Bethlen Gábor Marosillyén született 1580-ban, főnemesi családban. Apja, Bethlen Farkas, Illye várát katonai szolgálataiért kapta Báthory István erdélyi fejedelemtől. Anyja Lázár Druzsina volt. Az ifjú Bethlen Gábor is a Báthoryak szolgálatába lépett, Báthory Zsigmond fejedelem mellett kezdte meg katonai pályafutását. Alig volt 15 éves, amikor már részt vett a törökellenes küzdelmekben. Ott volt az ún. tizenöt éves háború (15911606) nagy ütközeteiben, a gyurgyevói (1596), majd a mezőkeresztesi csatában (1595). Sokat foglalkozott a hadtudománnyal, de igen járatos volt a kardforgatás mesterségében is. Tekintettel arra, hogy a háborúban a császári csapatok a hírhedt Basta irányításával nagy pusztítást vittek végbe Erdélyben anélkül, hogy azt meg tudták volna védeni a töröktől, Bethlen úgy látta, hogy Erdély csak a török laza fennhatósága alatt fejlődhet békében. Ezért török területre menekült és ott folytatta tovább vitézi mesterségét. Volt Nándorfehérváron, majd részt vett Székesfehérvár ostromában, harcolt a császáriak ellen Lippánál, azután visszakerült Székesfehérvárra, ahol alkalma volt a török nagyvezérrel is megismerkedni. Bethlen a nagy tekintélyű Bocskai Istvánt nyerte meg a Magyarországtól független Erdélyi Fejedelemség élére, és kijárta, hogy a török szultán fejedelmi megbízást adjon Bocskainak. A Bocskai-szabadságharc (1604-1606) hadjárataiban részt vett, és mindenben támogatta Bocskait. A hűségéért a fejedelem Hunyad megye grófjává emelte és támogatta házasságát Károlyi Zsuzsannával 1605-ben. Házasságukból három gyermek született, akik kiskorúságuk idején meghaltak. Bocskai halála után (1606) Bethlen az idős Rákóczi Zsigmonddal szemben az ifjú Báthory Gábor mellé állt, s annak bizalmas tanácsadója lett. Báthory Gábor fejedelemsége idején (1608-1613) Bethlen Erdély leghatalmasabb urai közé emelkedett. Báthory Gábor uralkodása azonban békétlenséget hozott: harcba keveredett Havasalfölddel – a hadjáratban Bethlen Gábor is ott volt -, majd 1611 elején Havasalföld fejedelemének kiáltatta ki magát. A török szultán azonban visszarendelte őt Erdélybe. Itt a szászok ellen lépett fel, azonban 1611. július közepén Brassó mellett vereséget szenvedett a havasalföldiek támogatta szászoktól. Báthory hatalma megrendült Erdélyben, a török Portánál Ghiczy András szerzett támogató ígéretet 1612 nyarán a fejedelmi cím megszerzésére. Báthory Gábor szorult helyzetében a török fennhatóság felmondásának, illetve a Habsburg királyi Magyarországhoz való csatlakozásnak a tervét vetette fel. Bethlen ezzel a politikával nem értett egyet és 1612. szeptember 12-én 50 emberével törökországi emigrációba vonult. Temesváron magas török katonai állást töltött be, majd Drinápolyba küldték ki, ahol a szultánnal is tárgyalt. Bethlen immár a saját részére kért fejedelmi kinevezést a szultántól. 1613 márciusában döntöttek aztán
a dívánban a fejedelemség ügyéről: a minduntalan belháborúkba bonyolódó Báthory Gábort leváltották Erdély éléről. Április végén kapta meg Bethlen az uralkodói jelvényeket. A jövendő fejedelem Konstantinápolyból Szkender pasa fővezérsége alatt álló csapatokkal 1613. augusztusban indult, és október legelején ért Erdélybe. Közben, szeptember elején már megérkezett Magyar Oglu Ali pasa a havasalföldi vajdával és a tatárok előcsapataival. Három héttel később jött Girej kán a tatár fősereggel, és október 3-án ért Gyulafehérvárra Ali budai pasa. Körülbelül 80 ezren jöttek összesen, hogy Bethlen Gábornak megszerezzék Erdélyt. Talán még soha nem tartózkodott ennyi török-tatár egyszerre az országban. A fejedelemség sorsa eldőlt. Bethlen kiáltvánnyal fordult az erdélyi nemesekhez: nem hódítani jött, hanem békét teremteni. A kolozsvári országgyűlés 1613. október 23-án egyhangúlag fejedelemmé választotta Bethlen Gábort. (Báthory Gábort a választás után négy nappal a hajdúk meggyilkolták.) Báthory halálának hírére a török-tatár csapatok rabolva, fosztogatva, de kivonultak az országból. Bethlen Gábor fejedelemsége (1613-1629) Erdély aranykorának kezdetét jelentette. Maga mellé állította a nemességet, de a közrendűeket is, vallási türelmet gyakorolt, fejlesztette a gazdasági életet, támogatta a kultúrát. Központosított államszervezet kiépítésére törekedett, törökbarát politikát folytatott, de politikáját Erdély szuverenitásának érdekében alakította. Az egykorú leírások szerint Bethlen Gábor zömök alkatú, egyáltalán nem vonzó megjelenésű, de tartós érzelmeket ébresztő egyéniség volt. A hozzá közel állók véleménye azonban inkább tiszteletet tükröz, mint barátságot. Ellenségei pedig olthatatlan gyűlölettel vették körül. Ő az emberek véleményével keveset törődött; nem keresett érzelmi kapcsolatokat. Éppen ezért tudott mindenkivel együtt dolgozni. Nincs nyoma annak, hogy emberei kiválasztásában bármikor is szubjektív szempontok vezették volna. Már ifjúkorában kiderült, hogy mindig abban volt kiváló, amit éppen tennie kellett. Ha úgy hozta a szükség, diplomáciai tárgyalásokat folytatott; ha kellett, katonákat, sereget vezetett. Tudott bánni az emberekkel, akár eggyel-eggyel személyesen állt szemben, akár felhívásokat kellett sokak mozgósítására fogalmaznia. Könnyen tekintett át eseményeket, emberi kapcsolatokat és hadszíntereket. Ez a mindenre alkalmasság megmaradt tehetsége legszembetűnőbb oldalának. A másik pedig végtelen tárgyilagossága volt. Ez abban nyilvánult meg, hogy tervei keresztülvitelében semmilyen mellékes szempontot nem hagyott érvényesülni. A maga észjárásával felmérte szándéka megvalósításának eszközeit, és ezeket az eszközöket minden aggályoskodás nélkül alkalmazta. A törökkel szemben jól manőverezett, évekig húzta Jenő és Lippa várainak átadását, végül „kialkudta”, hogy 1616-ban csak Lippát kellett átengednie. A fejedelmi hatalmat szinte korlátlanul gyakorolta. Az országgyűlés kétharmad részben a saját híveiből állt, így nem kellett ellenzékiekkel bajlódnia. Így is csökkentette azonban a tárgyalásra vitt ügyek körét. Csupán a földesúr-jobbágy viszony maradt érintetlen. Erről saját kezdeményezésük és tetszésük szerint tárgyalhattak vagy dönthettek az urak. Az összes többi probléma – külügy, hadügy, pénzügy és egyebek – fokozatosan kikerültek az országgyűlés hatásköre alól. Bethlen az állami jövedelmeket rendkívüli módon megnövelte, s ezeket fejedelmi tisztségviselők kezelték. A jövedelmeit nagyrészt a merkantilista gazdaságpolitika
eszközeivel szerezte. Politikájával a rendektől független uralkodó tudott lenni anélkül, hogy a nemesi jogokhoz nyúlt volna. Az ún. harmincéves háború (1618-1648) megindulása után Bethlen szövetkezett az európai Habsburg-ellenes erőkkel, mivel úgy érezte, reális esélye van annak, hogy Erdély erejére támaszkodva önálló nemzeti királysággá alakítsa Magyarországot. 1619 szeptemberében jelent meg hadaival a királyi Magyarországon. Bethlen állandó zsoldos hadsereget tartott, amelynek döntő részét könnyűlovasság alkotta, de haderejében megtalálható volt a könnyű magyar és a nehéz külföldi gyalogság, valamint a tüzérség is. Bethlen 1619-ben a mintegy 15 ezer katonából álló főerőket vezette, míg a 10 ezres előhad élén Rákóczi György állt. Bethlen rövid hetek alatt elfoglalta Felső-Magyarországot, 1619. szeptember 21-én Kassán országgyűlést tartott, amelyen az északkeleti vármegyék uruknak ismerték el őt és a Habsburgok elleni hadi készülődést megszavazták. Kassáról továbbnyomultak nyugat felé, hadai elfoglalták Érsekújvárt, Nagyszombatot, majd október 18-án Pozsonyt is, ahol átadták Bethlennek az ott őrzött Szent Koronát. Az osztrákok visszavonultak Bethlen elől, aki a csatatéri döntés kierőszakolása céljából Pozsonyból gyorsan Bécs alá vonult és a bécsi hidak előtt a két híres császári hadvezér, Dampierre és Bouquoy megerődített hídfőkben levő hadaival október 2426. között megütközött. A kemény harcokban Bethlen győzött, és erről így írt az egyik levelében: „Az Úristen megszégyenítvén őket (az osztrákokat), nagy kárral menének át a Dunán..., soha én annál szörnyebb, rettenetesb lövést nem láttam és erősebb harcot..., maguk is maguk közül egy néhán százat toltanak az rettenetes tolongásban a Dunában, az mezőn és sáncokban is veszett több kétezernél.” E fényes győzelem után Bethlen Bécs külvárosait szállta meg, majd novemberben az egyesült erdélyi, cseh, morva hadakkal körbezárta a császárvárost és hozzáfogott az ostromhoz. A politikai körülmények változása és az Erdélyre támadó Homonnai György ellenfejedelem-jelölt miatt azonban Bethlen kénytelen volt Bécs ostromát abbahagyni. Bethlen 1620-ban újrakezdte a hadjáratot, s augusztus 25-én a magyar országgyűlés királlyá választotta őt Besztercebányán, de a fejedelem nem koronáztatta meg magát. Októberben Pozsony alatt az egyik neves osztrák hadvezér, Dampierre egy kisebb csatában elesett, mire az osztrák sereg Bethlen elől a határok mögé hátrált. Bethlen a cseh rendek haderejével készült egyesülni, de a csehek 1620. november 8-án a Prága melletti Fehérhegynél csatát vállaltak és döntő vereséget szenvedtek. Bethlen egyedül maradt, s ezért tárgyalásokat kezdett 1621 elején az osztrákokkal. A túlzott osztrák követelések miatt a tárgyalások megszakadtak, s a fehérhegyi győző, Bouquoy nagy haderővel benyomult Észak-Magyarországra. Több várost elfoglalva Érsekújvár ostromába fogtak. Bethlen a vár felmentésére sietett, s hadai megütköztek az osztrákokkal. Az ütközetben 1621. július 10-én a magyarok győztek, maga Bouquoy generális is elesett. Bethlen ismét kiszorította az országból az osztrákokat. A harcokban mindkét fél kimerült, s a kedvezőtlen nemzetközi helyzetben Bethlen is hajlott a békekötésre, amelyet 1621. december 31-én meg is kötöttek Nikolsburgban. A béke biztosította Erdély függetlenségét, és hét felső-magyarországi vármegyét is Erdélyhez csatoltak. Ugyanakkor Bethlen lemondott magyar királyi címéről és hódításairól.
1623-ban indította második Habsburg-ellenes hadjáratát Bethlen. Mintegy 15 ezer főnyi seregével ismét benyomult a királyi Magyarországra, Nagyszombat mellett győzelmet aratott. Tovább vonulva a morva határon lévő Szakolcánál megütközött Montenegro és Wallenstein hadaival (ez utóbbi volt a legnagyobb császári hadvezér a harmincéves háborúban). A szakolcai csatában is Bethlen győzött és visszavetette az osztrák hadakat. A Habsburgok már Bécs ostromától tartottak és fegyverszünetet kértek. Bethlen szövetségesek híján elfogadta a kezdeményezést, s az 1624. április 2án kötött béke megerősítette nagyrészt a nikolsburgi béke pontjait. Bethlen 1626-ban vezette harmadik hadjáratát a Habsburgok ellen. Előtte szorosabb szövetséget kötött az európai protestáns fejedelmekkel, 1626 tavaszán ezért vette feleségül a brandenburgi választófejedelem leányát, Katalint. Az erdélyi hadak 1626. augusztus 26-án indultak meg Gyulafehérvárról és a szokott útvonalon nyomultak Észak-Magyarországra, ahol Wallenstein generális várta őket 32 ezres hadával. Bethlen – bár szövetségeseinek haderejét hiába várta – a török segédhaddal együtt 40 ezer főre nőtt seregével nem zárkózott el egy döntő csatától. Szeptember 30-án tehát Drégelypalánknál farkasszemet nézett egymással a két híres hadvezér, de végül a nyílt csatát egyikük sem vállalta. A hadjáratot azonban Bethlen nyerte meg, mert Wallenstein az ellátás nehézségei miatt kénytelen volt elvonulni Magyarországról. Bethlen igazi öntudattal írhatta katonai teljesítményéről: „mirajtunk sohult senki ez napig harcon győzelmet nem vett”. A nyugati segítség elmaradása miatt Bethlen 1626. december 20-án Pozsonyban ismét békekötésre kényszerült, amely a korábbi békekötéseket erősítette meg. Erdély a fejedelemség rangjának emelkedését az udvar külsőségeinek megváltozásában is érzékelte. Bethlen Gábor az abszolút uralkodói hatalmat kifejező pompával vette körül magát. Szívesen folytatott diplomáciai tárgyalásokat, levelezett, a hadakozást sem unta meg soha. Mégis talán a fejedelmi pompa kialakítása okozta neki a legtöbb örömet, mert igen kedvére való volt a luxus. Szeretett lángoló színekbe öltözni. Vett vagyont érő ékszereket, szívesen evett jót és különleges ételeket (pl. tengeri hal, osztriga, déligyümölcsök, édesség). Voltak zenészei, énekesek és színészek gondoskodtak szórakozásáról. Mindezekre Bethlen egyre több pénzt fordított, főként 1624 után emelte a mértéket uralkodói szintre. Mind több volt azonban a bevétele is, és az összes jövedelemből aránylag ugyanannyit költött luxusra, mint a vele kortárs nyugati fejedelmek. Erdély nemzetközi rangját fejezte így ki. 1627-től kezdődően Bethlent mind határozottabban a Lengyel Királyság megszerzésének gondolata foglalkoztatta. Szövetségi tárgyalásokat kezdett sógorával, Gusztáv Adolf svéd királlyal és az orosz cárral. A tervek megvalósítására azonban már nem maradt idő: Bethlen egyre többet betegeskedett, bár erősen küzdött ellene, de 1629. november 15-én Gyulafehérvárott elhunyt. Bethlen Gábor érdeme, hogy erőssé, a protestáns hatalmak (Anglia, Hollandia, Dánia, Svédország) számára is kívánatos szövetségessé tette Erdélyt. Fő célját, Magyarország egyesítését politikusi és hadvezéri tehetsége ellenére sem tudta elérni. Küzdelmeinek eredménye így „csak” az a békés fejlődés lett, amelyre visszaemlékezve „tündérkertnek” nevezhették az akkori Erdélyt.
64. I. RÁKÓCZI GYÖRGY, az európai politika „fegyvertársa” Rákóczi György 1593. június 8-án született Szerencsen. Apja Rákóczi Zsigmond, a királyi Felső-Magyarország egyik legnagyobb birtokosa, aki részt vett a Bocskaifelkelésben, 1605-1606-ban Erdély kormányzója, majd 1607-1608 között fejedelme. György anyja Gerendi Anna volt. E gazdag és fejedelmi családban György kiváló nevelést kapott, a református hit és a Bibliában való tájékozottsága miatt később „bibliás őrálló fejdelemnek” nevezték (a Bibliát többször végigolvasta és tanulmányozta). Természetesen kora főúri ifjaihoz hasonlóan nagy jártasságot szerzett a fegyverforgatásban, a lovaglásban és vadászatban, a gazdálkodás területén is. Apja 1608-ban bekövetkezett halála után ő lett Felső-Magyarország leggazdagabb református főura. Rákóczi György is katonaként kezdte pályáját: előbb ónodi kapitány, 1615-től Borsod vármegye főispánja volt. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (uralkodott: 16131629) szolgálatába állt. Amikor a fejedelem 1619 nyarán megindította az első Habsburg-ellenes hadjáratát, Rákóczi György szervezte Felső-Magyarországon a fegyveres felkelést, és szeptember 5-én Bethlen Gábor nevében foglalta el Kassát. Miután Bethlen tovább folytatta a hadjáratot, Rákóczit hagyta hátra egy hadtesttel kassai kapitányként a terület védelmére. A Bethlen ellen Felső-Magyarországon támadó Homonnai Drugeth Györggyel szemben november 23-án Rákóczi csatát vesztett, de a megérkezett erősítéssel hamarosan kiszorították az országból Homonnait. Rákóczi György lett Bethlen Gábor egyik legsikeresebb vezére. 1620. október 8-án a császári tábornok, Dampierre váratlan támadást intézett Pozsony ellen. Az utolsó pillanatban azonban bejutott a városba Rákóczi György a felső-magyarországi hadoszloppal. Az így megerősödött védelem sikerrel verte vissza a császári csapatok megújított rohamait. A harcban maga Dampierre, a harmincéves háború tehetséges és bátor hadvezére is elesett. Rákóczi mindvégig kitartott Bethlen hűségén, részt vett az 1623-as és az 1626-os hadjáratokban is. Bethlen Gábor 1629-ben bekövetkezett halála után birtokaira vonult vissza Felső-Magyarországra. Erdély trónjáért megindult a harc Bethlen özvegye, Brandenburgi Katalin és Bethlen öccse, Bethlen István között. Katalin volt a választott fejedelem, Bethlen István pedig a kormányzó mellette. A 7 magyarországi vármegye Habsburgok részére történt – egyébként a korábbi szerződések és békék alapjáni – visszaadása véglegesen megrontotta kapcsolatukat. A felső-magyarországi hajdúk is forrongtak, s nem akartak hűséget esküdni a császárnak, mivel kiváltságaik és kálvinista vallásuk védelmét az erdélyi fejedelemtől várták. A fejedelemasszony és a kormányzó azonban még az ellen is tiltakoztak, hogy a kormányzó fia, ifjabb Bethlen István váradi kapitány és sógora, Zólyomi Dávid, a mezei hadak vezére, felkarolja a hajdúk ügyét. A két ifjú szerette volna megnyerni Rákóczi Györgyöt pártfogónak. Próbálkozásuk azonban a főúr óvatossága miatt sikertelen maradt. Megkezdett
vállalkozásukat mégis győzelem koronázta: erdélyi és magyarországi hajdúk élén 1630. szeptember 9-én Tokaj térségében szétverték Esterházy Miklós nádor császári hadait. A nádor visszacsapásától való félelem, az önbizalom hiánya arra sarkallta Bethlen Istvánt, hogy maga is Rákóczi Györgyöt – aki nagy katonai tapasztalattal rendelkezett – hívja meg a fejedelmi székbe. Rákóczi a kormányzó hitlevelétől fellelkesülten katonáival megindult Erdélybe, s ifjabb Bethlen István megnyitotta előtte Várad kapuit. Itt, október 3-án értesült arról, hogy Kolozsvárott öt nappal korábban Bethlen István kormányzót – Brandenburgi Katalin lemondatása után – a rendek fejedelemmé választották. Természetesen mint hűbéres államnak, a sorsdöntő a szultán elismerése volt. A török nem tudott dönteni a két fejedelemjelölt között. Így a segesvári fejedelemválasztó országgyűlésre két fermánt küldött Bethlen Gábor özvegyéhez: az egyiket Bethlen, a másikat Rákóczi nevére kiállítva. Mivel Brandenburgi Katalin gyűlölte a sógorát, ezért a Rákóczi nevére szóló fermánt olvastatta fel az országgyűlésen, s így I. Rákóczi Györgyöt 1630. december 1-jén erdélyi fejedelemmé választották. I. Rákóczi Györggyel konok és higgadt férfi került Erdély fejedelmi székébe. Személyében egyesült a fejedelem és a királysági földesúr érdekeltsége, tulajdonjogai. A 7 felső-magyarországi vármegye körüli harcokban királysági pozíciói kerültek veszélybe. Amikor Zólyomi Dávid és ifjabb Bethlen István 1631. március 15-én Rakamaznál legyőzte Esterházy nádort, a két ifjú és a hajdúk győzelmét igyekezett két fő érdekének megfelelően kamatoztatni. Esterházy lemondott a beavatkozásról, és Rákóczi követeivel április 3-án megkötötte a kassai békét. A bécsi udvar nevében a nádor elismerte Rákóczi György fejedelemségét, biztosította a hajdúk kiváltságait, Rákóczi viszont lemondott a 7 vármegyéről. Rákóczi hasonlóan cselekedett a felső-Tisza-vidéki – családi birtokait is érintő – Császár Péter vezette 1631-32. évi parasztfelkelés idején, amikor a hatalmi konszolidáció és a földesúri rendteremtés szándékától vezéreltetve sereget küldött a felkelők leverésére. A fejedelmi hatalom visszaállítását, megszilárdítását szolgálta gazdaságpolitikája. Kezdetben elődje, Bethlen Gábor merkantilista elveit vitte tovább. Később az állami jövedelem előteremtésénél egyre inkább nagyobb szerepet játszott a fiskális és magánbirtok bevétele. Alkatának kettőssége – az uralkodó és a földesúr – a korszerű fejedelmi gazdaságszervezés és a „gazda-szellem” e területen is megmutatkozott. Rákóczi erőszakosan is növelte birtokait, erősítette hatalmát, mivel az ellenzéki földesurakat hűtlenségi perbe fogta, bebörtönözte és birtokaikat elkobozta (pl. Zólyomi Dávidot és Székely Mózest). Alig volt olyan esztendő, amikor ne mondtak volna ki fejés jószágvesztésről szóló ítéletet. Uralkodása alatt megsokszorozta a családi uradalmakat, választásakor 10 nagy birtokkomplexum volt a kezén, halála előtt 32 felől végrendelkezett, s birtokain több mint 100 ezer ember élt. Egyedül több jobbágya volt, mint valamennyi erdélyi földesúrnak együtt. Birtokain korszerű művelési módokat vezetett be. Uralkodása tulajdonképpen akkor történt, amikor mind a törökök, mind a Habsburgok erői másfelé voltak lekötve, így Erdély békés évtizedek alatt gyarapodhatott, nem véletlenül nevezik az időszakot Erdély aranykorának. Támogatta a városokat, gondját viselte az iskoláknak, különösen a református tanintézeteknek. Az ő idejében újult meg a gyulafehérvári és a sárospataki kollégium.
1616-ban vette feleségül Lorántffy Zsuzsannát, aki mindenben, de főként a kultúra és a szellemi élet területén állt mellette. Házasságukból négy gyermek – Sámuel, Ferenc, György, Zsigmond – született. Rákóczi ugyan a török Porta engedélyével került hatalomra, de a viszony mégis feszült volt. A fejedelem ugyan pontosan küldte az évi adót, de az 5 ezer arany emelést nem volt hajlandó vállalni, s rendre kitért a törökök hadba szólító parancsai elől is (pl. 1634-ben nem vonult a lengyelek ellen). Bécsben is, Isztambulban is készenlétben tartottak ellene egy-két trónkövetelőt; közülük a legveszélyesebb a már egyszer fejedelemjelölt idősebb Bethlen István volt. Ő megszerezte a budai pasa támogatását, de Rákóczi 1636. október 6-án Nagyszalontánál vereséget mért Bethlen és a törökök csapataira. Ennek eredményeként december 4-én megkötötték a szászvárosi egyezményt, amelyben Rákóczi kielégítette Bethlen István birtokkövetelését, mire az lemondott trónigényéről. A kemény fellépés tekintélyt szerzett Rákóczinak külföldön, még a török Portán is, s így elnézték neki, hogy beleszólt a román vajdák viszályaiba, és azt is, hogy törökellenes szövetségre lépett a lengyel királlyal. Rákóczi hatalomra kerülésétől fogva aktív külpolitikát folytatott, kereste a lehetőséget Erdély tekintélyének, hatalmának növelésére. Már 1631-ben szövetségi ajánlattal követeket küldött a szász választófejedelemhez és a svéd királyhoz, 1638ban a megbízottai Párizsban tárgyaltak Richelieu bíborossal. Ekkor folyt ugyanis az európai harmincéves háború (1618-1648), amelyben Erdély Bethlen Gábor óta kívánatos szövetséges lehetett a Habsburgokkal szemben. Miután 1642-ben a gyulafehérvári országgyűlésen fejedelmi utódjául választotta fiát, II. Rákóczi Györgyöt, elérkezettnek látta az időt az európai háborúba való bekapcsolódásra. 1643. november 16-án Rákóczi aláírta Krisztina svéd királynővel a francia királyt is kötelező szövetségi szerződést. A török Porta jóváhagyását is elnyerve 1644. január 3-án a gyulafehérvári országgyűlés elfogadta Rákóczi hadjáratának tervét. A háború megindításának indokául a fejedelem a magyarországi protestánsok jogainak korlátozását, valamint személyes sérelmeit tüntette fel, de elsőrendű célja a 7 magyarországi vármegye Erdélyhez csatolása volt. Rákóczi 1644. február 2-án indult el Gyulafehérvárról mintegy 30 ezer fős seregével. Gyors előrenyomulással bevonult Kassára. Alvezérei sorra hódoltatták a felvidéki várakat: Füleket, Szendrőt, Szécsényt, Lévát stb. A svédekkel nem sikerült a morvaországi területre tervezett közös hadművelet, így a császári ellentámadás a Tiszáig szorította vissza Rákóczit, de Kassát sikerült megvédeni. 1645-ben újrakezdte a hadjáratot, május 28-án elfoglalta Nagyszombatot, majd a Porta tiltása ellenére folytatta az előrenyomulást és július 18-án Brünnél találkozott a svéd hadvezér, Torstensson seregével. Rákóczi azonban eleve csak a már zajló béketárgyalások nyomatékának szánta ezt a hadjáratot, s csupán azért találkozott a svéd hadvezérrel, hogy közölje, a Porta visszarendelte, s ne számítson rá a továbbiakban. Már a felsőmagyarországi rendek 1644. augusztusi kassai gyűlése is a Béccsel való megbékélést sürgette, s a fősereg ettől kezdve a diplomatáknak jutott. Az 1645. december 16-i linzi béke a fejedelem életében Erdélyhez csatolta a 7 vármegyét, s számos örök- vagy férfiágon örökíthető birtokkal gyarapította a Rákóczi-család magánvagyonát. Rákóczi még Bethlennél is nagyobb figyelmet fordított a magyarországi protestánsok
jogainak körülírására, kiterjesztve azt egészen a parasztok szabad vallásgyakorlatáig. Az 1647. júniusi pozsonyi országgyűlés be is cikkelyezte ezeket a vívmányokat, s elrendelte a protestánsok által visszakövetelt templomok nagyobb részének átadását, illetve a protestánsok kárpótlását is. I. Rákóczi György 1648. október 11-én Gyulafehérvárott hunyt el, s az ottani székesegyházban temették el. Minden korábbinál szilárdabban berendezett és nagyobb Erdélyt hagyott utódjára, nagyobbik fiára, II. Rákóczi Györgyre (uralkodott: 1648-1660).
65. ZRÍNYI MIKLÓS, a költő és hadvezér „De híremet nemcsak keresem pennámmal, Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal; Míg élek, harcolok az ottomán hóddal, Vígan buríttatom hazám hamujával.” (Szigeti veszedelem) Zrínyi Miklós 1620. május 1-jén született vagy a horvátországi Ozaly várában, vagy – és ez a valószínűbb – a muraközi Csáktornyán, gazdag és nagyhatalmú horvát főnemesi családból. Apja Zrínyi György horvát bán, anyja Széchy Magdolna. Testvére Péter, aki részt vett az 1670-71-es Wesselényi-összeesküvésben. Péter lánya, Zrínyi Ilona pedig így az unokahúga volt. Dédapja az a Zrínyi Miklós, aki 1566-ban egy nehezen átgázolható láptól védett várba zárkózva, öngyilkos fanatizmussal harcolt Szigetváron a török szultán serege ellen, s mivel a császár cserbenhagyta, a várból kitörve hősi halált halt. Nagy múltú és hősi család volt tehát a Zrínyieké. A kis Miklós szinte a születésétől kezdve dédapja hőstettének bűvöletében élt; ő maga is oly hírnévre, oly vitézi életre vágyott, mint őse. Miklós a szüleit nagyon korán elveszítette. Apjának 1626 decemberében bekövetkezett halála után teljesen árva maradt, s nevelését a király által kinevezett gyámi tanács irányította. Pázmány Péter hivatalosan nem volt a nevelője (e tisztet Sennyei István veszprémi püspök töltötte be), de mint az ország kancellárja és II. Ferdinánd bizalmasa, irányító befolyást gyakorolt rá. A Zrínyi fiúk tanulmányaikat otthon kezdték, majd a jezsuiták grazi (1630), bécsi (1634) és nagyszombati (1635) intézeteiben folytatták. Miklós, aki komolyságra hajló ifjú volt, nehezen tűrte az iskolai rend szigorúságát, és mindent megtett, hogy kivonja magát alóla. 1636-ban hosszú – nyolc hónapi – tanulmányutat tett Itáliában, meglátogatta a barokk Rómát, valamint Nápolyt, Firenzét és hosszabb időt töltött Velencében. Ekkor alapozódott meg erős olaszos műveltsége, az olasz költészetben és irodalomban való jártassága. Zrínyi műveltsége saját korában párját ritkította: hat nyelven beszélt, még több nyelven olvasott, s egész életében élénk figyelemmel kísérte az európai szellemi élet minden jelenségét, később gazdag és jelentős könyvtárat gyűjtött. Zrínyi 1637 tavaszán – 17 évesen – birtokai központján, Csáktornyán élt: mivel birtokai határosak voltak a törökök által meghódított területtel, jól megtanulta a kardforgatást is, 1638-tól kezdve életét a török elleni harcnak szentelte. Rendbe hozta az elhanyagolt gazdaságát, néhány év alatt sikerült korszerű árutermelő gazdaságokat létrehoznia. Hatalmas kereskedelmi vállalkozásokba kezdett, s gondoskodva birtokai és jobbágyai fegyveres védelméről, félelmetessé tette a nevét a törökök előtt. Gyakran megfordult a főnemesi – Batthyányiak, Esterházyak, Draskovichok – udvarokban. Innen választott feleséget, Draskovich Mária Eusebiát, akivel 1646. február 11-én házasodott össze. Felesége korán, 1650-ben elhunyt, s Zrínyi 1652-ben másodszor is megnősült, a felesége Lőbl Mária Zsófia lett.
A török ellen számos kisebb összecsapásban ért el sikereket, de részt vett 1642ben a császár rendelkezésére a sziléziai hadszíntéren, majd I. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1644-45. évi Bécs elleni támadásakor a Habsburgok védelmében. Zrínyi így a katonai pályán is gyorsan haladt, 1646-ban már tábornok volt, 1647ben pedig – 27 évesen – horvát bánná, a déli végek főparancsnokává nevezték ki. Az első nagyobb győzelmét is 1647-ben aratta, a Muraközt dúló török csapatokat verte szét Légrádnál. 1651-ben visszafoglalta a törököktől Kis-Komáromot. Az 1640-es és 1650-es években kiemelkedő költői és írói munkásságot fejtett ki. 1645-1646 telén írta meg nagy eposzát, a „Szigeti veszedelmet”, amelyben dédapja emlékének állított halhatatlan irodalmi alkotást. Prózai műveiben politikai törekvéseit és céljait hozta nyilvánosságra. Az 1640-es évek végén írta meg a „Tábori kis tracta” című művét, amely a korszerű hadseregszervezés elveit és a hadviselés gyakorlati kérdéseit taglalja. Felismerve a megfelelő katonai vezetés hallatlan fontosságát, s önmagát tudatosan egy eljövendő török elleni hadjárat vezető helyére szánva, megírta a „Vitéz hadnagy” (1650-1653) című katonai-politikai elmélkedésgyűjteményét az ideális hadvezér tulajdonságairól. A török elleni hadjárat lehetőségében bízva, mozgósító célból nyomatta ki a „Szigeti veszedelmet”, kisebb verseivel együtt 1651-ben Bécsben „Adriai tengernek Syrenaia” címmel. A „Mátyás király életéről való elmélkedések” (1656) az eszményi uralkodót jelenítik meg. E történeti mezbe burkolt időszerű politikai értekezésben fejtette ki legérettebben politikai koncepcióját. Ennek lényege: rendi ellenállásra támaszkodva a nemzeti függetlenség kivívása, majd nemzeti király vezetésével abszolutizmus létrehozása. Zrínyi 1660-61-ben írta utolsó nagy prózai munkáját, „Az török áfium ellen való orvosság” címmel, amelyben az összefogásra és a harcra igyekezett mozgósítani. Irodalmi munkássága mellett a politikai életben is tevékenyen részt vett Zrínyi. 1655-ben indult a nádorválasztáson, de főnemesi ellenfelei megbuktatták. Az a bécsi terv viszont, hogy az ország mondjon le a szabad királyválasztás jogáról és fogadja el a Habsburg-ház örökös királyságát, nagyrészt Zrínyi hatalmas agitációja folytán hiúsult meg. Zrínyi ekkor már a főúri ellenzék, a köznemesség elismert vezére volt. Az 1660-as évek elején kiújultak a törökkel szembeni harcok, részben Erdély birtoklásáért, részben pedig a királyi Magyarországon a török előrenyomulás megállításáért. Míg Montecuccoli császári tábornok Erdélyben és FelsőMagyarországon hadakozott, 1661 őszén Zrínyi Miklós a Muraközből többször intézett sikeres támadásokat a török mögöttes területekre. Majd még 1661-ben hozzákezdett a Mura déli partján – török területen – egy új erősség, Új-Zrínyivár építéséhez. A török a bécsi udvarnál tiltakozott Zrínyi várépítése ellen, egyelőre eredménytelenül. 1663-ban a török nagyvezér mintegy 80-100 ezer fős sereggel indult nagy hadjáratra a királyi Magyarország ellen. Budán megpihenve, Esztergomnál keltek át a Dunán, majd 1663 augusztusában Érsekújvárt vették ostrom alá. A jóval gyengébb császári haderő Magyaróvárnál állomásozott. A Dunántúlon felállított magyar hadsereg főparancsnokává Zrínyit nevezte ki az udvar. Zrínyi először a Muraköz és Horvátország védelmét biztosította, ennek során augusztusban Új-Zrínyivárnál győzelmet aratott egy 6 ezer fős török hadoszlop felett. Innen indult Pozsonyhoz, hogy a királyi hadhoz csatlakozva felmentsék
Érsekújvárt. Elkéstek azonban, mert 40 napi ostrom után szeptember végén a vár elesett. Zrínyi Komáromnál mégis bevonult a Csallóközbe, hogy azt a portyázó török hadaktól megtisztítsa. Október elején Vízvárnál egy erősebb ellenséges csapatot semmisített meg, október végén pedig újabb győzelmet aratott a Vágnál. A török fősereget természetesen nem tudta megtámadni, de portyáival folyamatosan nyugtalanította. Amikor a törökök téli szállásra vonultak, Zrínyi mindvégig a nyomukban volt, a Garamnál megsemmisített egy utóvédet és megóvta a Felvidéket a további török pusztításoktól. A császári hadak is téli szállásra tértek, Zrínyi pedig a török támadással sújtott Muraközbe száguldott. 1663. november 27-én már a mintegy 15 ezer főnyi török-tatár seregeken aratott döntő győzelmet. A törökök ezt követően itt délen is téli szállásaikra vonultak. Zrínyi azonban nem pihent: 1664 januárjában téli hadjáratot indított a török ellen. A magyar, horvát és német csapatrészekből álló 23-25 ezer fős haderejével január 20án indult meg Muraközből. Gyors előrenyomulással elfoglalta Berzencét, Babócsát, Barcsot és január 28-án érkezett Pécs alá. A várost elfoglalta, de a várat csak körülzárta a serege egy részével. Zrínyi 5 ezer lovassal január 30-án indult Pécs alól a Dráva felé, elfoglalta a 6 kilométer hosszú eszéki török hadihíd északi hídfőjét és az Eszék várában levő török őrség golyózáporában a hidat katonáival felégette. Serege február 3-án indult vissza Eszék alól, és február 14-én diadalmasan fejezte be a hadjáratot. A katonai akció jelentős hadművészeti teljesítmény volt: 500 kilométeres út megtétele téli időben, az ellátás megszervezése a háborútól dúlt vidékeken, mindez méltán emelte Zrínyit a nagy európai hadvezérek sorába. Lipót császár és magyar király elismerte a teljesítményt, ugyanígy a pápa is, valamint XIV. Lajos francia király és a spanyol király szintúgy. Zrínyi neve egy csapásra híressé és ismertté vált Európában. Az eszéki hadjáratot azonban nem követte folytatás, pedig a siker lehetővé tette volna a török legfontosabb dunántúli erősségének, Kanizsának a visszafoglalását. Az udvari körök huzavonája, a Zrínyi mellé rendelt idegen vezértársak irigysége és tehetetlensége miatt Kanizsa ostroma csak 1664. április végén kezdődött, s azt félbe kellett szakítani a török főerők közeledése miatt. Olaj volt a tűzre Zrínyi háborgó lelkének, hogy Montecuccoli tábornok a császári hadsereggel csak tétlenül szemlélte, hogy június 30-án a törökök elfoglalták ÚjZrínyivárt és felrobbantották. Zrínyinek megtiltották, hogy a vár érdekében önálló hadműveleteket kezdjen. Erre Zrínyi otthagyta a hadsereget és Csáktornyára ment, így nem is vett észt a császári hívó szó ellenére sem a hadjárat további menetében, az augusztus 1-jei szentgotthárdi csatában sem. Bár itt Montecuccoli győzött, a vasvári békében mégis meghagyták az összes addig elért török hódítást. Zrínyi udvara a barokk főnemesi kultúra egyik kiemelkedő központja volt. A kortársi feljegyzések – Tollius Jakab, Evlia Cselebi, Bethlen Miklós – kiemelték Csáktornya művelt, kulturált otthon jellegét. Zrínyi vonzotta a tanulni vágyó fiatalokat, de a politikával foglalkozó nemességet is. Ő maga nem értett egyet a szégyenteljes vasvári békével, talán komolyabb szervezkedésbe kezdett volna a Habsburgok ellen, de 1664. november 18-án egy vadászaton egy sebzett vadkan a halálát okozta. Halálának körülményei rejtélyesek voltak, később a meggyilkolásának semmivel nem bizonyítható híre is elterjedt. Zrínyi Miklós irodalmi munkásságát tekintve a XVII. század, sőt a régi magyar irodalomnak az egyik legnagyobb alkotója, s egyben a század legkiválóbb hadvezérei
közül való. Bár nem az általa vágyott csatamezőn halt hősi halált, de megmaradt példája, üzenete: „Kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd fáradságodat, ne szánd életedet!”
66. LORÁNTFFY ZSUZSANNA, a „mecénás fejedelemasszony” Lorántffy Zsuzsanna a XVII. század talán legműveltebb és legönállóbb gondolkodású magyar asszonya. 1600 körül született Ónodon Zemplén vármegyei nagybirtokos családból. Apja Lorántffy István főnemes, aki részt vett a tizenöt éves háború törökellenes harcaiban, majd Bethlen Gábor erdélyi fejedelem híve lett. Lorántffy Zsuzsanna gondos nevelésben részesült, elsajátította korának műveltségét, a magyar mellett beszélt és írt németül, latinul, olaszul és románul is. Családja és ő maga is kálvinista vallású volt, a hitet nem csak gyakorolták, hanem védték és terjesztették is. Zsuzsanna 1616-ban ment feleségül az 1607-1608-ban volt erdélyi fejedelem Rákóczi Zsigmond fiához, Rákóczi Györgyhöz. Sárospatak az ő hozományaként került a Rákóczi-család tulajdonába. Házasságukból négy gyermek született: Sámuel, Ferenc, akik korán meghaltak, valamint György (1621) és Zsigmond (1622). Már ebben az időszakban is részt vett a családi birtokok kormányzásában. Férjét 1630-ban, december 1-jén az erdélyi országgyűlés I. Rákóczi György néven fejedelemmé választotta (uralkodott: 1630-1648). Uralkodása alatt az Erdélyi Fejedelemség – folytatva Bethlen Gábor politikáját – jelentős politikai szerepet játszott az európai államok közti kapcsolatokban. I. Rákóczi György hatalmának megerősítése után egy alkalmas pillanatban bekapcsolódott a még folyó nagy európai háborúba, a harmincéves háborúba (1618-1648) a protestáns hatalmak szövetségeseként hadjáratot vezetett a Habsburgok ellen 1644-1645-ben. Az 1645-ben megkötött linzi békében Erdély jelentős területekkel – hét vármegyével – gyarapodott és sikerült biztosítani a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. Zsuzsanna fejedelemasszony ebben az időszakban – hiszen férje háborúzott – elsősorban a hatalmas birtokok igazgatását végezte és minden cselekedetével pártolta a református egyházi intézményeket, számos kulturális alapítványt tett. 1641-ben jelent meg a fejedelemasszony bibliai idézetgyűjteménye a kálvinista vallás védelmére „Mózes és próféták” címmel. A fejedelem és felesége nagy figyelmet fordított a korábbi háborús pusztítások utáni újjáépítésekre: Gyulafehérvárott, Váradon, Kolozsvárott, Tordán, Gyalun honosították meg a reneszánsz stílusjegyeket, így a gyönyörű árkádsorokat, olaszfokos tetőzetet, a tágas és szellős építkezéseket. Ezt az időszakot az utókor méltán nevezte „Erdély aranykorá”-nak, mivel az anyagi gyarapodás mellett a szellemi és kulturális életben is látványos fejlődés következett be. Lorántffy Zsuzsanna a férjével együtt Sárospatakon betűöntő műhelyt létesítettek. Bőkezűen támogatták a protestáns főiskolákat. Az erdélyi reformátusok Bethlen által alapított gyulafehérvári főiskoláját, valamint a kolozsvári, a váradi, a debreceni és a sárospataki kollégiumokat nagy anyagi adományokkal tették európai hírű pedagógiai központokká. Gyulafehérvárott tanított több hírneves külföldi tanár (Martin Opitz német költő, Johannes Alsted enciklopédista), de Apáczai Csere János és Keresztúri Pál magyar tanárok is. A váradi iskola az 1640-es
évekre Erdély legjelentősebb tudományos központja lett Kecskeméti Mihály reformtevékenysége alatt. Váradon használták először Comenius, Ramus, Amesius tankönyveit, ott rendeztek először iskolában színjátékot, és általában kiváló tanárok tanítottak. A legnagyobb közöttük valószínűleg Martonfalvi György volt, aki hollandiai egyetemről került Váradra, de később Debrecenben is tanított. Kolozsvárott sok kiváló orvos – pl. Csanaki Máté – továbbította az orvostudományi ismereteket. Fellendült a könyv- és nyomtatványmegjelentetés, sok éppen a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában készült, és nemcsak magyar, hanem román nyelven is. Például a teljes román Újszövetséget 1648-ban ez a nyomda adta ki a román reformátusok számára. A fejedelmi udvarban gyakran rendeztek hitvitákat a fejedelem és a fejedelemasszony a saját prédikátoraik és az erdélyi jezsuiták között. Ezeket ők maguk nagyon fontosnak tartották, személyesen részt is vettek az ilyen alkalmakon, amit nagy műveltségük tett lehetővé. Az ebédnél gyakran a tanácsosokkal, vacsoránál pedig a prédikátorokkal és az akadémia német professzoraival ültek asztalhoz. Lorántffy Zsuzsanna a magyar puritánok mozgalmának volt a nagy pártfogója. Az Angliából elterjedt puritanizmus a püspöki rendszer helyett a demokratikus egyházkormányzatot, a gyülekezet presbiteri önigazgatását hirdette. Amikor I. Rákóczi György 1648-ban meghalt, a fejedelmi trónon az idősebb élő fia követte II. Rákóczi György néven (uralkodott: 1648-1660). Lorántffy Zsuzsanna a megözvegyülése után odahagyta Gyulafehérvárt és Sárospatakra költözött kisebbik fiával, Zsigmonddal. A költözésben nyilvánvalóan szerepet játszott, hogy II. Rákóczi György nem szerette a puritánokat. Így Lorántffy Zsuzsanna irányításával Sárospatak lett az ellenudvar és a puritánok központja. A fejedelemasszony 16401656 között olasz építőmesterek közreműködésével bővítette és díszítette a sárospataki Rákóczi-kastélyt. Új palotarészeket, falvonulatokat és bástyákat emeltek, elkészült a „sub rosa” terem erkélyének boltozatdíszítése is. A fejedelemasszony itt létesítette a magyar reneszánsz várkastélyokra oly jellemző virágoskertjét. Ez is korai reneszánsz hagyomány, és szétválaszthatatlanul összeolvadt a virágdíszes dekorációval és a költészetben udvarképessé váló virágénekekkel. A mágnásasszonyok levelezésében állandóan szó esik tulipánhagymák, palánták küldözgetéséről, kertjük ápolásáról, szépítéséről. Lorántffy Zsuzsanna a XVII. században divatos és jelentős főúri levélstílus legnagyobb női képviselője volt. Levelezéseiből a vallási kérdések mellett képet nyerhetünk a nevezetes sárospataki virágoskert, az ún. „gombos”-kert művelésének, szépítésének titkairól is. Az özvegy fejedelemasszony bőkezűen pártfogolta itt is a puritán kegyességi irodalmat és az oktatásügyet, egyben keserűen vitatkozott a puritánjait üldöző idősebb fiával, a fejedelemmel. 1652-ben nagy gyász érte, mivel a politikában is egyre inkább kitűnő kisebbik fia, Zsigmond váratlanul fiatalon meghalt. Lorántffy Zsuzsanna ezt követően még inkább a kultúra, a művelődés kérdései, és támogatása felé fordult. Már 1650-ben meghívta a sárospataki kollégium igazgatójának Comenius Amos Jánost, eredeti nevén Jan Amos Komensky (1592-1670) kiváló cseh pedagógust. Comenius Sárospatakon írta a szemléltető oktatás úttörő kézikönyvét, az „Orbis Sensualium pictus”-t (A látható világ képekben). Iskolarendszerében elsőként
vezette be a tanítás mai szervezeti formáját, az osztály- és tanórarendszert. Comenius 1654-ig tartózkodott Sárospatakon. A következő évben, 1655-ben a kor másik kiemelkedő pedagógusának, Apáczai Csere Jánosnak a pártjára állt, amikor fia, II. Rákóczi György a nézetei miatt a gyulafehérvári főiskolai állásából elbocsátotta. Sárospatakra akarta hívni Comenius utódaként. Valószínűleg ez a szándék is közrejátszott abban, hogy a fejedelem megenyhült és Apáczai Csere János 1656 tavaszán a kolozsvári iskola vezetője lett. Az özvegy fejedelemasszony nemcsak a magyar nyelvű iskolákat támogatta, hanem például 1657-ben Fogarason román tannyelvű iskolát is alapított. Lorántffy Zsuzsanna 1660-ban halt meg Sárospatakon. Halálával a XVII. századi magyar kultúra bőkezű „mecénása”, a művelt nő mintaképe távozott az élők sorából.
67. WESSELÉNYI FERENC nádor és a „murányi Vénusz” Wesselényi Ferenc 1605-ben született erdélyi származású főnemesi protestáns család gyermekeként. A XVII. század első évtizedeiben kibontakozó ellenreformáció hatására – Pázmány Péter térítőtevékenységének eredményeként – ifjúként áttért a katolikus hitre. Nagyszombatban tanult a jezsuitáknál, majd korának nemes ifjaihoz hasonlóan a katonai pályát választotta. Kitűnően értett a kardforgatáshoz, híres volt lovairól és lovastudományáról. Néhány éven keresztül a lengyel király szolgálatában harcolt, majd az 1630-as évektől előbb Habsburg II. Ferdinánd (uralkodott: 16191637), majd III. Ferdinánd (uralkodott: 1637-1657) híveként részt vett a törökellenes végvári harcokban. Wesselényi Ferenc mindenképpen a magyar királyi koronát is viselő Habsburg uralkodók szolgálatában kívánta megalapozni előmenetelét, karrierjét. A magánéletében is ezt tartotta szem előtt, amikor az 1630-as évek második felében feleségül vette a híres császárhű füleki kapitány, a művelt Bosnyák Tamás leányát. Apósa halálát követően természetes volt, hogy Fülek várának kapitányává nevezték ki a délceg és a végvári harcokban kitűnt Wesselényit. 1644. február 2-án I. Rákóczi György erdélyi fejedelem megindította svéd szövetségben hadjáratát a Habsburgok ellen a Felvidéken. Hadainak gyors támadása miatt a felvidéki várak sorra hódoltak. A jelentős túlerő elől Wesselényi Ferenc is feladta Füleket, s ő maga a császári csapatokhoz csatlakozott. Felajánlották neki, hogy térjen Rákóczi hűségére, de ő ezt visszautasította. 1644 nyarán a császári haderő visszaszorította az erdélyi seregeket egészen a Tiszáig, így Fülek is újra a császáriak kezére került. A vár kapitánya ismét Wesselényi lett. S ekkor gondolt egy merészet és felvette a kapcsolatot a bevehetetlen sasfészeknek tartott Murány várának egyharmad részben tulajdonos birtokosával, az országos hírű szépséggel, Széchy Máriával. A várat kétharmad részben birtokló sógorok (Széchy Mária leánytestvéreinek férjei) Muránnyal együtt csatlakoztak I. Rákóczi Györgyhöz. A hadi helyzet ingadozásával veszélybe kerültek Mária birtokjogai is. Wesselényi Ferenc megcsillantotta Széchy Mária előtt nemcsak a vár megtartásának, de egyedüli birtoklásának a lehetőségét is, abban az esetben, ha Murányt a „koronás magyar király”, a Habsburg uralkodó fennhatósága alá juttatja. Széchy Mária rövid gondolkodás után igent mondott Wesselényi felszólításának, egyetlen feltételt kötött ki: a vár birtoklásához csakis az ő kezén keresztül visz az út. Hogy mikor halt meg a felesége, nem tudni, de ekkor már Wesselényi Ferenc özvegy volt; Széchy Mária pedig éppenséggel már két házasságot fogyasztott el, az első férje meghalt, a másodiktól elvált. Wesselényi mérlegelve a lehetőségeket, s mert bizonyára személyesen is ismerte Széchy Máriát, tudta, hogy szép és szabad – és gazdag – asszonyról van szó, elfogadta az ajánlatot. Így aztán 1644. augusztus 5-ére virradó éjjel Wesselényi Ferenc megjelent csapataival Murány várának közelében. Széchy Mária a bizalmas szolgálóival egyrészről leitatta az őrség tagjait, másrészről kötélhágcsót eresztett le
Wesselényinek, aki néhány emberével felkúszott a falakon és bentről az őrséget lefegyverezve, megnyitotta a kaput a csapatai előtt. A vár kardcsapás és puskalövés nélkül Wesselényi és a Habsburgok kezére került. Wesselényi és Széchy Mária is megtartotta a megállapodásukat, s három nap múlva megtartották az esküvőt. Így esett meg a sokak által megénekelt „Murány ostroma”, a „murányi kaland”. Petőfi Sándor írta a Széchy Mária című versében: „És rövid nap múlva az ágyúk dörögtek, De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná, Lakodalmat adtak hírül a vidéknek, A hős vezér s a szép asszony lakodalmát.” Ezt az eseményt írta meg Gyöngyösi István a „Márssal társalkodó Murányi Venus” című művében és Arany János „Murány ostroma” címmel. Az új feleség 1645-től a Széchy Anna Mária nevet használta. A várat a király nekik adományozta, s ettől kezdve Wesselényi pályája meredeken ívelt felfelé. A „murányi kaland” igen népszerűvé tette mind a királyi udvarban, mind a magyar főnemesek körében. III. Ferdinánd jutalmul 1646-ban grófi rangot adott neki, majd 1647-ben felsőmagyarországi főkapitánnyá nevezték ki. Murány várát tovább erődítette, szépítette, igazi főúri lakhely színvonalára emelte. Őt magát kötelessége sokfelé elszólította, de felesége többnyire a várban lakott. Wesselényi az 1640-es évek végétől a Pálffy Pál nádor körül csoportosuló császárhű főurak közé tartozott (Nádasdy Ferenc, Zrínyi Miklós és Péter, Batthyány Ádám, Forgách Ádám). Körükben kezdenek kikristályosodni a törököt kiűző háború alapelvei. Felismerték, hogy több ország összefogásával, nemzetközi szövetségrendszerben megindítandó hadjáratra van szükség, de mindenekelőtt Magyarország belső dolgait kell rendbe hozni. A csoport II. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel is felvette a kapcsolatot egy törökellenes hadjárat érdekében. Zrínyi Miklós prózai írásaiban a nemzeti királyválasztás mellett tört lándzsát, és mint lehetséges magyar királyra, számított II. Rákóczi Györgyre. A Habsburgok mindenképpen igyekeztek éket verni egy szövetség létrejötte közé, így például beárulták a Portán az erdélyi fejedelem törökellenes felajánlkozását. A nádor 1653-ban bekövetkezett halála után az 1655. évi országgyűlésen nagy küzdelem volt a nádori tisztség megszerzéséért Zrínyi Miklós horvát bán és a Habsburgok jelöltjeként fellépő Wesselényi Ferenc között. Wesselényit az udvar bizalma övezte, a vármegyei követek is becsülték. Vendégségeket – politikai banketteket – rendezett, és a legkülönbözőbb emberekkel barátkozott, tudatosan ápolta népszerűségét. Elismert katona volt, kassai főkapitány, felső-magyarországi generális, s így a Haditanács is elfogadta. Bár jelöltsége váratlanul érte az országgyűlést, azonban nagy többséggel mégis őt választották meg nádorrá, amely tisztséget a haláláig betöltötte. Amikor II. Rákóczi György 1657-ben megindította a később szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjáratát, Wesselényi és a magyar főurak meghiúsították, hogy a Habsburg-haderő hátba támadja a fejedelmet. A főurak pozsonyi gyűlésükön európai visszhangot keltve szögezték le: a magyar király és a Habsburg császár kötelessége, hogy megvédje a török ellen Erdélyt, és
kezdeményezzen nemzetközi összefogást az oszmán hatalom ellen. Ekkor, 1657-ben lépett trónra I. Lipót (uralkodott: 1657-1705), aki a német-római császári hatalom megszerzését tartotta elsődlegesen fontosnak, s így az Erdélyre törő tatár-török hadak ellen nem nyújtott segítséget. Wesselényi nádor Zrínyivel karöltve hiába szervezte volna az Erdély érdekében való összefogást, gyakorlatilag semmi érdemleges nem történt, s 1660. május 22-én II. Rákóczi György a szászfenesi csatában vereséget szenvedett a töröktől, és a csatában kapott sebeibe rövidesen belehalt. Még abban az évben Várad és a törökök kezére került. 1661-ben Wesselényi, Zrínyi és a főúri csoport sürgetésére Erdély megsegítésére csapatokat szerveztek, de I. Lipót titokban megállapodott a törökkel, hogy békét kötnek. Montecuccoli tábornok ugyan elindult Erdélybe, de miután a török ott Apafi Mihályt megválasztatta fejedelemnek, ezért vissza is vonult. 1662-ben I. Lipót a királyi Magyarország katonai megszállásáról döntött, a megyék és a városok kötelesek voltak a császári katonaságot ellátni. A visszaélések, atrocitások miatt nagy volt az országban az elégedetlenség. 1663 tavaszán a török nagyvezér, Köprülü Ahmed mintegy 100-120 ezer fős sereggel hadjáratot indított a királyi Magyarország ellen, a felvidéki várak sorát foglalta el a nyár folyamán (többek között Érsekújvárt, Nyitrát, Lévát, Nógrádot). Wesselényi nádor igyekezett a védelmet szervezni. 1663 őszén Nádasdy országbíróval és Zrínyi Miklós horvát bánnal szövetséget kötött, miszerint a magyar társadalom belső erőit összefogják, mindenekelőtt ütőképes magyar hadsereget állítanak fel. Wesselényi elérte, hogy a magyar csapatok főparancsnokának Zrínyit nevezzék ki, aki az utóvédharcokban és az 1664. január-februári téli hadjáratában (felégette az eszéki hidat) jelentős sikereket ért el a törökökkel szemben. Az 1664 tavaszán újra indult hadműveletekben a döntésekből a császári hadvezetés – mindenekelőtt Montecuccoli – kihagyta a magyarokat, Wesselényi nádort és Zrínyi Miklóst is (ez utóbbi ott is hagyta a sereget és Csáktornyára, a családi birtokra vonult vissza). Az 1664. augusztus 1-jei szentgotthárdi csatában hiába győzték le Köprülü Ahmed seregét, az augusztus 10-én megkötött „szégyenteljes” vasvári békében a törökök összes hódításaikat megtarthatták. A magyar főurak elégedetlensége a végsőkig fokozódott. A Zrínyi Miklós körül szerveződő főúri csoport (amely kezdetben a törökök elleni harccal törődött) a költő és hadvezér halála (1664. november 18.) után Wesselényi Ferencet tekintette vezérének. A vasvári béke miatti felháborodás és elkeseredés Habsburg-ellenes összeesküvésre vezette a főurakat. Többnyire gyógyfürdőkben (a kor főúri betegsége a köszvény, Wesselényi is ebben szenvedett) és bálokon vitatták meg az ország dolgait. 1666-ban a Trencsén melletti Stubnyán Wesselényi Ferenc és Zrínyi Péter horvát bán egyezményt kötöttek. Elképzelésük ugyan különbözött – Zrínyi a franciák, Wesselényi a törökök segítségét akarta igénybe venni -, de a Habsburg-ellenességben egyetértettek. Augusztus 23-án Wesselényi murányi várában csoportos megbeszélésre került sor. Ezen a protestáns köznemesség vezérei: Szepesy Pál, Szuhay Mátyás, Kende Gábor, Ispán Ferenc, Keczer Menyhért, Vitnyédi István, Bory Mihály vettek részt, s Apafi fejedelem is elküldte követeit, Teleki Mihályt és Bethlen Miklóst. A jelenlevők hűséget esküdtek egymásnak. Wesselényit támogatta felesége,
Széchy Mária is. Az összeesküvők amellett, hogy terveket szőttek I. Lipót elfogásáról, Wesselényi követei útján a szultánnak tett vazallusi felajánlkozást. Ez Magyarországot Erdélyhez hasonló helyzetbe hozta volna: évi 10 és 50 ezer arany közötti adó fizetése mellett megmaradt volna rendi alkotmánya, s a nemesség királyválasztó joga, s a török hadi vállalkozásokba nem kellett volna magyar csapatokat küldeni. A szultán nem adott határozott választ, mire Wesselényiék önálló lépéseket tervezgettek. Az összeesküvés ezen induló stádiumában – 1667. március 23-án – Zólyomlipcsén meghalt Wesselényi Ferenc nádor. Halála után a szervezkedés folytatódott, de törökországi kémek és a résztvevők egy részének – pl. Széchy Mária – bejelentése révén a bécsi udvar 1670-ben az összeesküvést felszámolta, a vezetőket (Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc) kivégezték 1671 tavaszán. Széchy Máriát is bebörtönözték. Wesselényi Ferenc érdekes egyénisége volt a XVII. századnak, a vakbuzgó császárhűségtől eljutott a Habsburg-ellenes szervezkedésig. A mozgalom – noha csak az indulás éveiben tudott benne részt venni – róla kapta a Wesselényi-összeesküvés elnevezést, s ezzel neve örökre megmaradt a történelemben.
68. THÖKÖLY IMRE, a „kuruc király” Thököly Imre 1657. szeptember 25-én született Késmárkon. Dédapja nagyszombati tőzsér volt, ló- és marhakereskedelemmel foglalkozott, s 1572-ben kapott nemesi címet. A Thökölyek elsősorban házasságkötéseik révén növelték birtokaikat és jutottak a főúri családok közé. Apja, Thököly István Gyulaffy Máriát – Bethlen Gábor erdélyi fejedelem rokonát – vette feleségül és 1654-ben III. Habsburg Ferdinándtól grófi rangot kapott. Hithű evangélikusok voltak, vallásához Imre is mindvégig ragaszkodott. A Wesselényi-összeesküvéssel kapcsolatot tartó apját Árva váránál 1670-ben ostromgyűrűbe zárták a császáriak. Apja kalandos úton, parasztnak álcázva menekítette ki Imrét a várból, aki Lengyelországon keresztül Erdélybe menekült, ahol szintén voltak birtokaik. Apja váratlanul meghalt, s a magyarországi Thökölybirtokokat a császáriak foglalták el. Thököly Imre az eperjesi evangélikus gimnáziumban megkezdett tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban folytatta, de nem fejezte be, mivel sokkal jobban érdekelte a politika és a katonai élet. Az ifjú Thököly daliás termetű volt, s jól megtanulta a fegyverforgatást; rendszeresen edzette magát, gyakorolta a vívást, de a lőfegyverek alkalmazását is. Mindezek mellett kitűnően lovagolt és kiválóan vadászott. Azaz a főúri „mesterségekben” vált ki tehetségével. 1677-ben Apafi Mihály erdélyi fejedelem megengedte, hogy Thököly az Erdély és a királyi Magyarország határvidékén állomásozó és a Habsburgokkal 1672-től harcban álló kurucok közé menjen. Thököly rátermettségét dicséri, hogy szót értett ezekkel a bujdosókkal, vegyes összetételű és szertelen katonákkal, akik volt végvári katonákból, hajdúkból és szökött szegénylegényekből verbuválódtak. Rövid idő alatt rendet teremtett közöttük, s ütőképes, a fegyelmet is ismerő sereget állított ki közülük. A sereg magvát a képzett, volt végvári katonák adták, a hadakozáshoz szükséges pénz a saját vagyonából és a francia király – XIV. Lajos – adományából jött össze. Thököly a kurucok egyik elismert vezére lett, népszerűségét növelte, hogy közöttük élt, a táborban tartózkodott. Thököly 1678 őszén elindította első hadjáratát a Felvidéken. Ekkor volt 21 éves! Zászlóin a „Pro Deo et pro Patria” (Istenért és Hazáért) jelmondat állt. A hadműveletek szeptember elején kezdődtek és a bányavárosok megszerzését célozták. Hamarosan elfoglalták a Vág völgyét, majd a Garam vidéki bányavárosokat. Besztercebányán 180 ezer darab állami arany, és jelentős mennyiségű ezüst került a kezükre. A császári ellentámadás kiszorította ugyan a kurucokat a bányavárosokból, de 13 felső-magyarországi vármegye Thököly ellenőrzése alatt maradt. A bécsi udvar fegyverszünetet ajánlott, amit Thököly elfogadott. 1679. július végén Thököly újabb hadba szólító kiáltványt bocsátott ki. A kuruc vezér tudtára adta a „fegyverben levő minden rendbéli lovas és gyalogos, végbeli és mezei, fő- és vicetiszteknek, zászlótartóknak, tizedeseknek, fő- és közlegényeknek”, hogy célja a fegyveres magyarok összegyűjtése a haza szolgálatára. Azt akarta elérni,
hogy „a sok otthon lakó és elviselhetetlen iga alatt nyögő préda alá jöttet szegénységet a nagy nyomorúság alól, Isten segítségéből felszabadítsam”. A hadjáratban Thököly újabb sikereket ért el a mind fegyelmezettebb, és mindinkább hozzá ragaszkodó kurucokkal. 1680. január 8-án Hajdúszoboszlón a „vitézi rend” gyűlése ellenlábasaival szemben Thökölyt választotta kuruc fővezérré. Ez év februárjában keresték meg őt először a török követek, s rövidesen már őt tartották legfontosabb magyarországi szövetségesüknek. 1681-ben a kurucok elfoglalták Kállót, majd ismét a Felvidéken törtek előre, birtokba vették a bányavárosokat, sőt egy kuruc hadoszlop morvaországi portyázást is végrehajtott. 1681 végén a császár fegyverszünetet kötött Thökölyvel, s maga jelölte ki a kurucok téli szállásterületét. Ekkorra a kurucok széles tömegei a török szövetség elfogadása és a harc folytatása mellett voltak. Thököly is úgy vélekedett, hogy egy egységes Magyarország méltó partnere lehetne a töröknek. Nem illúziók vezették Thökölyt és katonáit a törökkel kötött szövetségnél, hanem annak az igazságnak a felismerése, hogy a Habsburgok ellen csakis a törökök támogatásával tudnak harcolni. A két idegen hatalom közül a törököt látták erősebbnek – akárcsak Európa legtöbb politikusa ebben az időben -, s ehhez igazodtak döntésükben. 1681-ben Lipót császár és magyar király – hogy a magyar urak többsége ne pártoljon Thökölyhez -, a soproni országgyűlésen helyreállította a rendi jogokat, s a nádor kinevezését is megígérte. Az uralkodói visszalépést Thököly a gyengeség jeleként értékelte. A további engedmények is ezt támasztották alá. 1682 júniusában Lipót hozzájárult ahhoz, hogy Thököly házasságot kössön I. Rákóczi Ferenc özvegyével, Zrínyi Ilonával, s így megszerezze a hatalmas Rákóczibirtokokat, ezzel is megnövelve hatalmát. Házasságukból 1683-ban született György fiuk, aki azonban hamarosan meghalt. Így a Zrínyi Ilona első házasságából származó II. Rákóczi Ferencet és Juliannát nevelték együtt. 1682 nyarán a törökök hadjáratot indítottak a királyi Magyarország ellen. A pesti mezőn gyülekeztek, és innen indultak Ónod, Fülek irányába, hogy az erdélyi sereg és Thököly csatlakozhasson hozzájuk. A három sereg találkozása előtt Thököly kurucai elfoglalták éjszakai rohammal a kassai fellegvárat, majd augusztus 14-én egész Kassa kapitulált. Így Thököly birtokába került Felső-Magyarország központja, amely három éven át a legendás hírű „kuruc király” székhelye volt. Kassa példáját követte Lőcse, Eperjes polgársága; Tokaj, Sárvár, Ónod és Putnok helyőrsége. Szeptember 1jén Fülek vára alatt találkozott Thököly az erdélyi és a török hadakkal. Kétheti ostrom után az egyesült sereg előtt meghódolt az erős vár. Ezután a budai pasa átadta Thökölynek a kinevező szultáni athnamét, amelyben királynak címezték. Thököly azonban fejedelemnek és a magyarországi Részek urának nevezte magát. A török évi 40 ezer tallér adót követelt. Ennek fejében politikai és katonai támogatást ígért az új magyar uralkodónak. 1682 volt tehát a kurucok sikereinek tetőpontja. Thököly felső-magyarországi fejedelemségének létrejöttével az ország négy részre szakadt a korábbi hárommal szemben: török hódoltság, királyi Magyarország, Erdély és Thököly fejedelemsége. Thököly arra számított, hogy a törökök erejét kihasználva egész Magyarország ura lehet. Ezért 1681-től támadásra ösztönözte a törököket a Habsburgok ellen.
1683 tavaszán Kara Musztafa török nagyvezér mintegy 100 ezer fős hadsereggel indult támadásra. Csatlakozott hozzá a tatár kán, a két román – Moldva és Havasalföld – fejedelem, Apafi Mihály erdélyi, valamint Thökölyi Imre felsőmagyarországi fejedelem, összesen mintegy 30-35 ezer katonával. Kara Musztafa júliusban ért Székesfehérvárra. A roppant túlerő láttán Veszprém, Tata és Pápa maroknyi magyar őrsége kaput nyitott. Ennek hírére a dunántúli nemesség többsége is meghódolt a töröknek, illetve az akkor Pozsony környékén táborozó Thököly fejedelemnek. A törökök 1683. július 16-án zárták körül Bécset, ahonnan Lipót császár Linzbe menekült. Kara Musztafa a vár ostromához fogott, de csak részsikereket ért el néhány védmű elfoglalásával. Thököly a kurucokkal nem vett részt az ostromban, hanem Morvaországot pusztította. A császári haderő a lengyel király, Sobieski János seregével egyesülve szeptember 12-én indult meg Bécs felmentésére. A város falai közelében lezajlott csatában a törökök katasztrofális vereséget szenvedtek és megfutottak Bécs alól. Az előrenyomuló császáriak Thököly kurucaival is szembe találták magukat, mivel a fejedelem kitartott a törökök mellett és szívósan védte a területét, várait, városait. Nem sok eredménnyel tette mindezt, ugyanis a Habsburgok vezetésével megalakult Szent Liga 1684-től megkezdte Magyarország visszafoglalását a töröktől. Így nemcsak a törököket, hanem Thökölyt is sorra érték a vereségek. A váradi pasa 1685. október 15-én elfogatta Thökölyt, hogy a császáriaknak kiszolgáltassa őt a béke fejében. Ez nagy hiba volt a törökök részéről – a váradi pasa később az életével fizetett érte -, mivel Thököly várai sorra megnyitották kapuikat a császáriak előtt és serege nagy része is átállt az országot felszabadító császári vezérekhez. 1685 végére Thököly fejedelemsége gyakorlatilag megszűnt. Mire 1686 elején a törökök hibájukra rájöttek és kiengedték a börtönből Thökölyt, addigra már sem országa, sem hadserege nem volt. Egyetlen vára, Munkács állt ellent a felesége, Zrínyi Ilona vezetésével, egészen 1688. januárig. Thökölynek Munkács felmentésére sem volt elegendő katonája, így a vár megadta magát a császáriaknak. Zrínyi Ilona és két gyermeke is fogságba került. 1690-ben Thököly még egyszer megcsillogtatta hadvezéri képességeit. Miután a török erdélyi fejedelemmé nevezte ki, az erdélyi havasok úttalan, járhatatlannak tartott hegyein ereszkedett be Erdélybe, 6 ezer főnyi kuruc és török hadseregével 1690. augusztus 21-én meglepte és megsemmisítette a császári és erdélyi csapatokat. Teleki Mihály, Apafi egykor legbefolyásosabb tanácsosa holtan maradt a zernyesti csatatéren. Szeptember közepén Thökölyt a keresztényszigeti országgyűlés fejedelemmé választotta. Új fejdelemként megerősítette az ország alkotmányát, a négy bevett vallás szabadságát, a „három nemzet” kiváltságait. Ugyanakkor felajánlotta Lipót császárnak, hogy kész a Szent Liga oldalán a török ellen fordulni, ha fejedelemségét elismeri. A császár azonban nem állt szóba vele, a császári csapatok fővezére, Bádeni Lajos generális a fősereggel Thököly ellen indult. A fejedelem megkísérelte az ellenállást, de miután alvezérei csatát veszítettek, csapattöredékeivel a Bodza-szoroson át október 25-én örökre elhagyta Erdélyt. Viszont a Bécsben házi őrizetben tartott feleségét, Zrínyi Ilonát a Zernyestnél elfogott Donáthus Heisler tábornokért kicserélte, így a felesége 1692-ben csatlakozhatott hozzá török földön.
Az 1690-es években török oldalon még részt vett – ugyan jelentősebb szerep nélkül – a török-osztrák háborúkban, így az 1691-es szalánkeméni és az 1697-es zentai csatában, de szerencsecsillaga leáldozott. A törökök vereségeket szenvedtek, s 1699-ben a karlócai békében lemondtak magyarországi hódításaikról. Ez a béke rendelkezett Thököly száműzetéséről is: a kis-ázsiai Nikomédiát jelölték ki tartózkodási helyéül, ahol egyre jobban szenvedett betegségétől, a köszvénytől. Utolsó éveiben már lábra sem tudott állni. A felesége, Zrínyi Ilona 1703 februárjában, majd pedig ő 1705. november 15-én elhunyt. Negyvennyolc éves volt csak halálakor az egykori délceg „kuruc király”, akit még sokáig emlegettek hívei, a kurucok. Holttestét a nikomédiai örmény katolikus temetőből 1906-ban szállították haza, s a késmárki evangélikus templomban helyezték örök nyugalomra.
69. ZRÍNYI ILONA, a munkácsi hősnő Zrínyi Ilona 1643-ban született horvát főnemesi családból, a Zrínyi grófok családjából. Édesapja Zrínyi Péter horvát bán, akit később – 1671-ben – a Habsburgok a Wesselényi-összeesküvés egyik vezetőjeként kivégeztek. Édesanyja Frangepán Katalin. Apai nagybátyja Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér, akinek csáktornyai kastélyában Ilona is gyakran megfordult. Anyai nagybátyja Frangepán Ferenc, akit Zrínyi Péterrel együtt végeztek ki. A család ősei között volt Zrínyi Miklós, az 1566. évi szigetvári hős, valamint számos országos hírű törökellenes vitéz. Zrínyi Ilona gondos neveltetésben részesült; szép és igen művelt nő volt, tudott a magyar mellett horvátul, németül, latinul, s megtanulta mindazt, amit egy főúr nagy reményekre jogosító lánya ebben az időben megtanulhatott. Mindenesetre egyénisége és jelleme alakulására döntő hatással volt a családi miliő, a családi hősi múlt. 1666. március 1-jén férjhez ment I. Rákóczi Ferenc megválasztott erdélyi fejedelemhez (aki soha nem lépett trónra). A házasságkötés időpontjából és életének más eseményeiből többen feltételezik, hogy Zrínyi Ilona születési éveként az 1643-as év téves, s elképzelhető, hogy tíz évvel is később – 1653-ban – születhetett. Érvként hozzák fel, hogy a középkorban a lányok 13-14 éves korban mentek férjhez, vagy azt, hogy második férjhezmenetelekor már túl idős lett volna, s még egy érv, hogy az 1694-es gyermekszüléskor már elmúlt ötvenéves, ha az 1643-as születési évvel számolunk. Elgondolkodtató adatok, de egyelőre a köztudatban az terjedt el, hogy 1643-ban látta meg a napvilágot. Folytatva az életutat, leendő anyósa, Báthori Zsófia (II. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye) az 1666-os esküvői meghívó szövegében írta, miszerint fia „anyai javallásunkból jegyzette el magának az Méltóságos és Nagyságos Zrínyi Péter horvátországi bán Uram szerelmes hajadon leányát, Gróff Zrínyi Ilonát”. Az esküvőt a Sáros megyei festői környezetű Makovicán tartották, amelyen részt vett a királyi Magyarország minden jelentősebb családja. Az esküvő után néhány nappal az ifjú pár Munkácsra ment, Báthori Zsófia állandó rezidenciájába. Majd ezt követően Sárospatakra, a Rákócziak kedvelt fészkébe költöztek, amely nekik is állandó lakhelyül szolgált a sok kastély és udvarház között. Ilona 1667-ben szülte meg György nevű gyermeküket (nevét a fejedelem nagyapa után kapta), de a gyermek rövid idő múlva meghalt, és az anya ezt követően csaknem 3 éven át betegeskedett. Ezekben az években – 1665-1670 között – szerveződött a királyi Magyarországon a Habsburg-ellenes Wesselényi-féle összeesküvés, amelynek vezetői között ott volt Zrínyi Ilona apja és férje, I. Rákóczi Ferenc is. Ő maga nyilvánvalóan tudhatott a szervezkedésről, talán egyes megbeszéléseken részt is vett, s támogathatta a családot. Az összeesküvés lelepleződött, s Ilona 1671-ben a Habsburg-megtorlásban elveszítette apját, rokonait (az öccsét, Zrínyi Jánost bebörtönözték, ahol meg is halt). Férje, I. Rákóczi Ferenc hatalmas, 300 ezer forintos váltságdíj ellenében megmenekült a fejés jószágvesztéstől, igaz a váraikba császári katonaságot kellett fogadniuk.
Zrínyi Ilona 1672-ben szülte második gyermekét, Juliannát; majd 1676-ban következő gyermekét, Ferencet, a későbbi II. Rákóczi Ferencet. E családi örömök mellett újabb csapás is érte Zrínyi Ilonát, mivel 1676-ban váratlanul, fiatalon meghalt a férje. Ettől kezdve igyekezett felette gyámkodni és zsarnokoskodni az anyósa, Báthori Zsófia, amelyet Ilona csak nagyon nehezen tűrt. El is költözött Munkácsról, az anyósa mellől, és többnyire Sárospatakon vagy Makovicán élt. A kibontakozó és erősödő Habsburg-ellenes kuruc mozgalommal szimpatizált, s anyósa tiltása ellenére támogatta a kurucokat. 1678-ban ismerkedett meg a daliás kuruc vezérrel, a későbbi fejedelemmel, Thököly Imrével. Kölcsönösen szerelemre lobbantak egymás iránt, noha Ilona anyósa ellenezte a kapcsolatot. Báthori Zsófia 1680-ban történt halála után a hatalmas Rákóczi-birtokok úrnője 1682-ben férjhez ment Thököly Imréhez. A kuruc mozgalom ekkor érte el a csúcspontját, Thököly felvidéki fejdelem, s a törökök által királyi címmel is felruházott uralkodó lett. Ilona mindenben támogatta férjét, hiszen a családjáért volt mit törlesztenie a Habsburgoknak. Ilona 1683-ban fiút szült a második férjének, akit Györgynek kereszteltek. Ám a kisfiú rövid időn belül meghalt. Az 1683-as év más szempontból is balszerencsésnek bizonyult: a Bécset ostromló török nagyvezér – és a seregében Thököly vezetésével ott voltak a kurucok is – hatalmas vereséget szenvedett, s megkezdődött a Szent Liga harca Magyarország területének török alóli felszabadítása érdekében. Mivel Thököly kitartott a törökök mellett, így a császári támadások a kurucokat is érték. Mind a törökök, mind a kurucok sorra szenvedték el a vereségeket. 1685 őszére Thököly kiszorult a Felvidékről, sőt a váradi pasa elfogatta és bebörtönöztette. Később a pasa az életével fizetett a meggondolatlan tettéért, mivel a törökökben csalódott kurucok sorra átálltak a császáriakhoz. Egyedül Zrínyi Ilona védelmezte a Rákóczi-birtokokat. Utasításokat adott a kapitányoknak, személyesen ellenőrizte a várakat. „A várak felszerelése jó, nagy a lakosok száma, de még nagyobb a bátorságuk” – jelentette neki Sárospatak kapitánya. A császáriak túlereje azonban felmorzsolta az ellenállást: Eperjes, Ónod, Patak, Tokaj, Kálló, Kassa a Habsburgok kezére került. 1685 végén a császári seregek körülzárták Munkács várát is. A vár mocsaras síkságból kiemelkedő sziklahegyen épült, a várhegyet széles és mély árok övezte, amelyet a Latorca folyó vize táplált. Magát a várat háromszoros fal vette körül, s 12 zászlóalj gyalogos, 2 század karabélyos, 3 lovasszázad, 60 dragonyos, tüzérek – mintegy 2 ezer főnyi katonaság állt a főkapitány, valójában Zrínyi Ilona vezetése alatt. A várvédőket a környékbeli lakosság beköltözése is növelte. Zrínyi Ilona gondos szervezőmunkával, készletek felhalmozásával készült fel a várható ostromra. „Az egész várnéppel együtt készen voltunk fejünk fennálltáig a várat megtartani” – írta később a férjének. 1685. november 21-étől Caraffa császári generális vezette az ostromot, a megadásra való felszólítás elutasítása után éjjel-nappal lövette Munkácsot, de nem bírt vele. 1686. március 8-án maga a felső-magyarországi császári főparancsnok, Caprara vonult fel újabb hadakkal és ágyúkkal a vár ellen. Ő is felszólította Zrínyi Ilonát a vár feladására, mire Zrínyi Ilona – az ellenállás jeléül – kitűzette a vár ormaira és a palánkra a vörös lobogót, minden bástyáról leadatott egy-egy ágyúlövést. Ezután a császáriak folytatták az ostromot. Az egykorú leírások szerint Zrínyi Ilona a legnagyobb ágyútűzben is megjelent a falakon, buzdított, dicsért és jutalmazott, miközben süvítettek mellette a golyók. A vár sikeresen ellenállt és Caprara 1686. április 28-án elvonult a vár alól, de a lovasságot otthagyta, hogy a
várat szoros ostromzár alatt tartsák. A gyermek II. Rákóczi Ferenc így köszöntötte anyját: „Rabság bilincseit kerülő magyarság, egy Munkács várába szorult a szabadság, kit egy Zrínyi-szívű tartott meg, asszonyság.” A párizsi Gazette 1686 áprilisában ezeket írta Zrínyi Ilona hősi harcáról: „Munkács ostroma folyik, de az ostromlottak, akiket a hercegnő elszántsága bátorít és az a remény, hogy rövidesen segítséget kapnak, nem nyugtalankodnak különösebben.” Az elhúzódó ostrom alatt a török rabságból kiszabadult Thököly többször is megpróbált segítséget vinni a védőknek, de kellő haderő híján még ő maga sem tudott bejutni a várba. Az 1687-es év is az elszánt védekezéssel telt el. Fogyott azonban az erő és az elszántság, s végül is Munkács katonai vezetői tárgyalásokat kezdtek Caraffával, majd rábeszélték Zrínyi Ilonát, hogy adják fel a várat. Az osztrák császári seregek túlereje, saját főembereinek meghátrálása (vagy árulása) végső soron rákényszerítették Munkács hős védőjét, hogy a várat közel 3 évi ellenállás után 1688. január 17-én átadja a császáriaknak. Zrínyi Ilona és két gyermeke, Julianna és Ferenc Bécsbe került. Az anyát elszakították gyermekeitől, életében ekkor látta utoljára fiát, II. Rákóczi Ferencet. Ilona tulajdonképpen házi őrizetben volt, de szabadon levelezhetett, bizonyos cenzúrával még férjének, Thököly Imrének is írhatott. Thököly 1690. nyár végén betört Erdélybe, a zernyesti csatában legyőzte a császári és az erdélyi haderőt. Heissler császári tábornokot fogságba ejtette, s amikor alig két hónapos erdélyi fejedelemsége után kénytelen volt a császári főerők elől elhagyni Erdélyt, magával vitte Heisslert, s 1691-ben megegyezett, hogy Zrínyi Ilonáért kicseréli a tábornokot. Így 1692-ben a felesége hozzá utazhatott az emigrációba. A házastársak több mint 7 évig nem találkoztak, ezért természetes, hogy nagy szeretettel és szerelemmel fogadták egymást. A szerelem gyümölcseként 1694 októberében Zrínyi Ilona egy kislányt szült, Thököly Zsuzsannát. Ez is talán azt bizonyítaná, hogy Zrínyi Ilona nem 1643-ban, hanem később, 1652-53-ban született, hiszen így a kislányát alig időseben, mint negyvenévesen szülte volna. Sajnos, bár egészségesen jött a világra a kislány, a rá következő év elején 1695 januárjában meghalt. Zrínyi Ilona és Thököly Imre tervezgették, hogy magyar főidre léphetnek majd a kurucok élén, de ez többé nem adatott meg a számukra. Az 1699-es karlócai békében a törökök vállalták, hogy Európából eltávolítják Thökölyt, így a kis-ázsiai Nikomédiában élték le utolsó éveiket. 1703 januárjában Zrínyi Ilonát az elhatalmasodó tüdőbaj ágynak döntötte, majd hamarosan, 1703. február 18-án meghalt – mindössze néhány hónappal előbb, hogy fia, II. Rákóczi Ferenc megindította a szabadságharcát a Habsburgok ellen. (A súlyosan beteg, köszvénytől szenvedő Thököly Imre 1705-ben követte feleségét a túlvilágra.) A száműzött kurucok sírjának feliratában a következőket mondták Zrínyi Ilonáról: „Itt nyugszik hősies fájdalmai után Zrínyi Ilona, a férfias lelkű nő, nemének és századának dicsősége; a Zrínyi és Frangepán családok utolsó dísze; Thököly, előbb Rákóczi fejedelemnek, mindkettőhöz méltó neje, rangja által kitűnő a horvátok, erdélyiek, magyarok és székelyek között; nagy tettei által híresebb az egész világ előtt.”
70. I. LIPÓT, a törökök és a magyar rendek ellen Habsburg Lipót főherceg 1640. június 9-én született Bécsben. Apja III. Ferdinánd német-római császár, magyar és cseh király (uralkodott: 1637-1657), anyja Habsburg Mária Anna spanyol hercegnő. Lipótot papnak szánták, mivel Ferdinánd bátyja volt a trónörökös, ezért ő egyházi nevelésben részesült, az erős jezsuita befolyás egész életén keresztül érződött, szerzetes nevelői és gyóntatói nagy hatással voltak rá, de döntéseiben nem követte szolgaian tanácsaikat. Lipót alacsony, jelentéktelen külsejű ember volt, aki félénkségét az élet minden területét szabályozó merev udvari szertartások (az ún. spanyol etikett) mögé rejtette. Elsődleges céljának tartotta a Habsburgok hatalmának növelését Európában. Szerénysége méltóságtudattal párosult. Szenvedélyesen szerette a zenét, számos művet komponált, és több hangszeren is játszott. Lipót bátyját, IV. Ferdinándot 1647-ben magyar királlyá koronázták, de ténylegesen nem uralkodott, mivel 1654-ben meghalt. Ekkor került Lipót számára elérhető közelségbe a trónöröklés. Már apja uralkodása idején, 1655. június 27-én magyar királlyá koronázták Pozsonyban. Apja halálakor, 1657. április 20-án lépett trónra, 1657. július 27-én ismételten megkoronázták. 17 évesen kezdett uralkodni a Habsburg Birodalomban, s egy évre rá – XIV. Lajos francia király ellenkezése dacára -, 1658-ban elfoglalhatta a német-római császári trónt is. XIV. Lajos egyébként mindenáron a Habsburgok rovására kívánt terjeszkedni, meg akarta szerezni a Habsburgok gazdag spanyol királyságát. Ausztria és Franciaország Lipót élete végéig rövidebb megszakításokkal állandóan háborúban állt egymással, főként a német hadszíntereken. Lipót csak úgy vehette fel eséllyel a küzdelmet Franciaországgal, ha a sok népet összefogó Habsburg-birodalmat egységesíti, a királyi hatalmat növeli. A királyi Magyarországon ezért a törökökkel szemben a védelemre rendezkedett be, hogy hadaival Nyugaton háborúzhasson. Lipót háromszor nősült: első felesége Habsburg Margit Terézia spanyol infánsnő, a második Habsburg Klaudia Felicitas tiroli hercegnő, a harmadik Wittelsbach Eleonóra Magdolna pfalzneuburgi hercegnő. Gyermekei: Mária Antónia, József, Mária Erzsébet, Mária Anna, Károly, Mária Magdolna; tíz gyermek igen fiatalon halt meg. Lipótnak sok gondot okozott Magyarország, amely a XVII. század eleje óta széles belső önállósággal rendelkezett, a rendek és a főnemesség kezében volt a hatalom. A birodalom nemesei közül egyedül a magyarok nem fizettek adót, sőt még az állami adók emelését is megakadályozták az országgyűléseken. Emellett I. Lipót uralkodásától kezdve egyre inkább követelték a török elleni támadó háborúkat. A Török Birodalom 1663-1664-es nagy támadását sikerült elhárítani. Zrínyi Miklós sikerei és Montecuccoli szentgotthárdi győzelme után I. Lipót 1664. augusztus 10-én húsz évre békét kötött a törökökkel, hogy szabad kezet kapjon a nyugati háborúkhoz. A szégyenteljes békekötés, a nádor és a rendek háttérbe szorítása, az alkotmányellenes kormányzás, az országgyűlés mellőzése, a
magyarellenes tanácsosok – Kollonich, Lobkovitz – tevékenysége váltják ki a magyar nemesség Habsburg-ellenes szervezkedését, a Wesselényi Ferenc nádor vezette összeesküvést (1664-1671). Wesselényi ugyan 1667-ben meghalt, de a főnemesek tovább folytatták a mozgalmat, amely végül is 1670-ben véglegesen megbukott, a résztvevők egymást jelentették fel Bécsben. I. Lipót kíméletlen volt, szakított a megbocsátás korábbi gyakorlatával, a vezetőket – Zrínyi Pétert, Frangepán Ferencet, Nádasdy Ferencet és még 13 köznemesi résztvevőt – kivégezték 1671 tavaszán, majd Lipót felfüggesztette a magyar alkotmányt. Úgy nyilatkozott, hogy Magyarország a sorozatos felkelésekkel eljátszotta a jogot önmaga igazgatására, és rászolgált arra, hogy ezután az országgyűlés megkérdezése nélkül, császári rendeletekkel kormányozzák, s teljesen alávessék a központi hivatalok ellenőrzésének. A nádori tisztséget törvénytelenül eltörölték, és az ország élére Johann Caspar Ampringennek, a Német Lovagrend nagymesterének személyében kormányzót állított, 1673-tól. Udvarhű katolikus püspökökből és német tisztviselőkből kormányzóságot szervezett Pozsonyban. Vésztörvényszékek vizsgálták az uralkodó elleni szervezkedésben való részvételt, s nemesi birtokok sokaságát kobozták el gyakran bizonyítatlan felségárulás címén. 1674-ben megrendezték a korabeli protestáns világot megdöbbentő lelkészpert: 700 protestáns lelkészt idéztek meg a pozsonyi bíróságra, hazaárulás (törökkel való együttműködés) vádjával. A megjelent 300 lelkész közül a hitéhez leginkább ragaszkodó 40-et gályarabságra ítélték (őket 1676-ban egy holland tengernagy váltotta meg Nápolyban). A magyar végvári katonákat fizetés nélkül elbocsátották, mert megbízhatatlannak tartották őket. Tízezer idegen zsoldost hoztak be a helyükre, akiket a protestánsok üldözésére is felhasználtak. Az abszolutisztikus intézkedések, az üldözések egyre nagyobb tömegeket tettek földönfutóvá; bujdosók, végvári katonák gyülekeztek Erdély határán, akiket kurucoknak neveztek. 1678-ban Thököly Imre állt az élükre. Thököly katonai sikerei és felvidéki fejedelemsége, a forrongó ország meghátrálásra kényszerítették Lipótot. A bécsi udvar lemondott a nyílt abszolutizmusról: megszüntette a kormányzóságot, s majdnem 20 év szünet után, 1681-ben újra összehívta az országgyűlést. A soproni országgyűlésen I. Lipót kénytelen volt megerősíteni a magyar nemesi kiváltságokat, hozzájárult a protestánsok szabad vallásgyakorlatához, és újra engedélyezte a nádorválasztást. 1682-83-tól kiszélesedett az osztrák-török háború. A Török Birodalom mélyülő válságára is orvosságnak tűnt egy nagy hadjárat. A Bécset ostromló Kara Musztafa nagyvezér elől Lipót Linzen át Passauba menekült. A császári fővárost 1683. szeptember 12-én a német birodalmi hadak és a lengyel király felszabadították, az ostromló török sereget legyőzték. Ettől kezdve megfordult a háború menete, Szent Liga alakult a török ellen, s megkezdődött egy 15 évig tartó harc Magyarország felszabadításáért. 1684-től egymást követték a Habsburg-sikerek, ezek közül kiemelkedett Buda visszavétele 1686. szeptember 2-án. I. Lipót katonai diadalai mellett Antonio Caraffa tábornok eperjesi vértörvényszékének működése is arra ösztökélte az 1687. évi országgyűlésre összehívott magyar rendeket, hogy lemondjanak a szabad királyválasztás jogáról, s fiúágon örökletesnek fogadják el a Habsburgok királyságát. Még arról az Aranybullában biztosított ellenállási záradékról (ius resistendi) is lemondtak, amely a rendeknek megengedte, hogy
nyilvánvaló jogtiprás esetén ellenállhatnak az uralkodónak. Ekkor megkoronázták I. Lipót idősebbik fiát, a kilencéves Józsefet. A török elleni háború befejezését lassította, hogy XIV. Lajos 1688-tól felújította támadásait a Rajnánál, s ezt a törökök is kihasználták, visszafoglalták Belgrádot és a Temesközt. Az 1690-es években újabb Habsburg győzelmek születtek (Szalánkemén – 1691; Zente – 1697), így a törökök az 1699-es karlócai békében a Temesköz kivételével lemondtak az összes magyarországi hódításaikról. I. Lipót Magyarországon ismét abszolutisztikus kormányzati eszközöket alkalmazott. Hogy a háborúk költségeihez a nemesség is hozzájáruljon, a visszafoglalt területek esetében bevezették a fegyverváltságot: a birtokjogát igazolni tudó nemes csak akkor juthatott az igényelt birtokba, ha értékének 10%-át befizette a kincstárnak. Az igazolásokat az e célra létrehozott Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Commissio) bírálta el. A nem igazolt birtokokat e bizottság császárhű német nemeseknek, katonatiszteknek adta. A török visszaszorításával Erdély önállóságának fenntartására sem maradt hosszabb távon esély. Az 1690-ben kiadott Diploma Leopoldinum elismerte ugyan a polgári igazgatás önállóságát, és biztosította a bevett felekezetek szabad vallásgyakorlatát, de katonasággal szállták meg a fejedelemséget, s a császár által kinevezett kormányzó igazgatta. Erdélyt 1848-ig önálló tartományként illesztették a Habsburg Birodalomba, anélkül hogy Magyarországhoz visszacsatolták volna. Kollonich Lipót esztergomi érsek tervei szerint bizottságot hoztak létre a Magyar Királyság újjászervezésére. A gyakorlatban az osztrák örökös tartományok mintájára akarták igazgatni az országot. Lipót a királyi hatalom megerősítését az adók és egyéb terhek növelésével, a régi intézmények megkérdőjelezésével, az idegenek előtérbe állításával akarta megvalósítani. Az ország lakosságának különösen nagy terhet jelentett a császári katonaság eltartása, a szállítási robot és az elszállásolási kötelezettség. Fosztogatások, erőszak, gyújtogatások érték egymást. A Habsburg-intézkedések természetes következménye volt az 1697-es hegyaljai paraszt-, illetve kuruc felkelés. Ezt még a török frontról átvezényelt seregekkel viszonylag könnyen felszámolták. 1701-ben kitört Franciaországgal a spanyol örökösödési háború: I. Lipót a fiát, Károlyt szerette volna spanyol királynak; míg XIV. Lajos pedig az unokáját, Anjou Fülöpöt. A háború francia sikerekkel indult. Ekkor, 1703 nyarán Magyarországon II. Rákóczi Ferenc vezetésével – kihasználva a kedvező külpolitikai helyzetet – szabadságharc kezdődött. A magyarok másfél év alatt az ország nagy részét elfoglalták, Rákóczi személye lehetővé tette a nemesek, a városok, a katonaelemek (kurucok) és a jobbágyok összefogását. Lipót a nyugati fronton ügyes diplomáciával Ausztria oldalára állította a francia megerősödéstől tartó Angliát és Hollandiát. 1704-ben az egyesült seregeik legyőzték XIV. Lajost. Az idős, beteges Lipót, aki annyi „rebelliót” megélt, Rákóczival nem akart tárgyalni, a fegyverekre bízta a döntést. Ezenközben 1705. május 5-én meghalt, Bécsben, a Kapucinuskriptában temették el. Külső problémákat és a magyar szabadságharc terhelő súlyát hagyta fiára, I. Józsefre. I. Lipót az egyik legjelentősebb Habsburg uralkodó volt. 48 évig tartó hatalma alatt – bár nem tudott korszerű, abszolút királyságot létrehozni – megerősítette családja ausztriai birodalmát. Az ő időszakában tolódott a család hatalmi súlypontja
Nyugatról Közép-Európába. A német-római császári hatalom szerepét is növelte, mert a francia támadás ellen a fejedelmek többsége mögéje sorakozott. Abszolutizmusra törekedve fellépett a magyar rendek ellen, de az uralkodása alatt sikerült megtörni a török másfél száz éves hatalmát Magyarországon és az országot felszabadítani a török uralom alól.
BEVEZETŐ A XVIII. század a Habsburg abszolutizmus elleni Rákóczi-szabadságharccal indult (1703-1711). A mozgalom a Habsburg Monarchia belső berendezkedését kérdőjelezte meg, és a kedvező külpolitikai helyzetet kihasználva, Magyarország mint önálló állam kedvezőbb beilleszkedését próbálta elérni Európában. II. Rákóczi Ferencet 1705-ben a felkelő magyar rendek vezérlő fejedelemmé választották, s az országban sikerült megteremteni a nemesség, a városok és a jobbágyság érdekegységét. 1707-ben, az ónodi országgyűlésen megtörtént a Habsburgok trónfosztása, az ország nagy része a kurucok ellenőrzése alatt állt, a szabadságharc a csúcspontra jutott. A spanyol örökösödési háború kedvezőtlen alakulása miatt az ország teljes politikai függetlenségét kellő hazai és külföldi erőforrások híján, Rákóczi mozgalma nem vívhatta ki. 1708 után a mozgalom erői egyre fogytak, egyre hátrább szorultak a háború és a pestis sújtotta, kimerült országban kelet felé, s 1711ben létrejött a szatmári béke. Az adott feltételek között, minden további erőforrás híján, a teljes szétveretésen és az azt alighanem követő súlyosabb alávetésen kívül nem volt más alternatíva, mint ez a mégiscsak elért kompromisszum, amely végül is minden elkerülhetetlen negatív hatása ellenére lehetővé tette, hogy a háborúk után romokban heverő ország békét, nyugalmat nyerjen és a korábbinál jobb feltételek közt indulhasson a felemelkedés útján. A szatmári béke után felcsillant a remény, hogy a másfél száz éves megosztottság után helyre lehet állítani az ország egységét, hozzá lehet fogni az újjáépítéshez; gazdaságilag, kulturálisan enyhíteni lehet elmaradottságunkon Európa fejlettebb államaihoz képest. A XVIII. század valóban látványos változásokat hozott Magyarország életében. Sikerült pótolni az elvesztett lakosságot: az 1711. évi 4-4,5 millióról az 1784-87. évi népszámlálásra több mint megduplázódott a népesség (8,5 millió lakos). Helyreállt a gazdaság, a békét gyarapodó és szépülő városok, szaporodó barokk vidéki kastélyok és kúriák, a tartomány és a művészet felvirágzása jelezték. A magyar nemesség a rendi jogok biztosítása fejében elfogadta a Habsburgok leányági örökösödését, a Pragmatica Sanctiót. A Rákóczi-szabadságharcot követő nemzedék nemesei „életüket és vérüket” ajánlották Mária Teréziának (uralkodott: 1740-1780), és sokan közülük fegyverrel védték meg trónját a csatatéren. Az ország jelentősen fejlődött, azonban a kétségtelen eredményekre számos sérelem vetített árnyat: a bécsi kormányzat nem állította helyre Magyarország közigazgatási egységét, megnyirbálta önállóságát, hátrányos helyzetbe hozta gazdaságát. A lakosságot a XVIII. század közepéig megosztó vallási ellentétek helyébe a nemzetiségi feszültségek léptek. II. József (uralkodott: 1780-1790) megkísérelte az egységes birodalom létrehozását. Intézkedéseinek többsége – nyelvrendelet, közigazgatás átszervezése stb. – sértette a magyar alkotmányosságot. Nemesi elégedetlenség bontakozott ki, amely a jakobinus mozgalomban csúcsosodott ki. A vezetők életüket áldozták a fennálló hatalommal szögesen ellenkező, társadalmi és politikai átalakulást sürgető terveikért. Tért hódított a barokk művészet, a főúri paloták és kastélyok, a katolikus templomok és kolostorok máig a barokk diadalát hirdetik. E stílus művészete azonban nem korlátozódott a társadalom legfelső szintjére vagy a népesség katolikus
vallású tagjaira. Meghódította a lakosság legalsó rétegeit – a parasztságot is beleértve -, hatást gyakorolt a protestáns művészetre is. Barokk külsőt kapott az újjáépülő Buda, Győr, Székesfehérvár, Eger, Sopron és vég nélkül lehetne sorolni. A XVIII. század jelentős előrelépést hozott az iskolák történetében is: a nagyszombati egyetem Budára, majd Pestre került; virágoztak a protestáns kollégiumok (Debrecen, Sárospatak, Pápa, Pozsony, Sopron). Az 1777-es Ratio Educationis szabályozta az iskolák felépítését, és megteremtette az oktatás állami ellenőrzését, megtörte az egyház ilyen irányú monopóliumát. A felvilágosodás eszméinek terjedése kibontakoztatta a magyar irodalmat is, amely megkezdte a legkiválóbb képviselőin keresztül a harcát a magyar nyelvért – Bessenyei, Kazinczy, Batsányi és sokan mások hozzájárultak ahhoz, hogy a következő, a XIX. század első fele a reformkor dicső időszakát hozza el.
71. II. RÁKÓCZI FERENC, a nagyságos fejedelem II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én született Borsiban. Apja I. Rákóczi Ferenc volt, akit II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1652. február 24-én választatott az erdélyi rendekkel fejedelemmé, de ténylegesen nem lépett trónra. Anyja Zrínyi Ilona. A Rákóczi-és a Zrínyi-család híres törökverő és számos tagjuk Habsburg-ellenes személyiség, így Ferenc is ilyen családi miliőben nevelkedett. Apja, I. Rákóczi Ferenc fiatalon, II. Rákóczi Ferenc csecsemőkorában, 1676 nyarán meghalt. I. Rákóczit édesanyja, Zrínyi Ilona egyedül nevelte, aki 1682-ben férjhez ment Thököly Imre kuruc fejedelemhez. A kis Ferenc nyiladozó értelmére nagy hatással volt a Habsburgok ellen küzdő kuruc-szellem. Ott volt Munkács várában 1685-1688 között, amikor anyja közel 3 évig védte az utolsó kuruc erődöt a császáriak ellen. Munkács kényszerű feladása után Ferencet elszakították anyjától, Zrínyi Ilonától, s a 12 éves fiú nevelését Kollonich Lipót esztergomi érsekre bízták. A jezsuiták nevelték a csehországi Neuhausban, majd a prágai egyetemen filozófiát, matematikát és hadtudományokat tanult. Mindenképpen a császári udvar iránti hűségre kívánták nevelni. Rákóczi azonban nem szerette a jezsuitákat, és semmiképpen nem akart pap lenni, de mélyen vallásos volt, az imádkozást önvizsgálatnak, belső megújulásnak tekintette. 1692-ben nevelői akarata ellenére Bécsbe költözött Julianna nővéréhez, s vidám főúri életet élt. Hogy egy nemkívánatos házasságtól eltereljék, itáliai tanulmányútra küldték. 1694-ben Kölnbe ment és feleségül vette Sarolta Amália hesseni hercegnőt. Házasságukból két gyermek született: György és József. Rákóczi megházasodása után a bécsi udvar engedélyezte számára, hogy hazautazzon a magyarországi birtokaira. Közel 2 millió kataszteri hold földbirtok uraként, Sáros vármegye főispánjaként csak műveltségével, érzékenységével tűnt ki a magyar főurak közül, életmódjában őket követte: vadászott, fényűző életet élt. A magyarországi elégedetlenek (kisnemesek, volt végvári katonák, kurucok, jobbágyok) őt tekintették azonban – már csak mostohaapja, Thököly Imre miatt is – a Habsburg-ellenes mozgalmak folytatójának. Rákóczi a közeli Ung megye főispánjával, Bercsényi Miklóssal sokat beszélgetett a törökök kiűzése utáni Habsburg berendezkedés hibáiról, de a „lázadás” gondolatát visszautasította. 1697ben, a hegyaljai felkelés idején Bécsbe utazott, hogy a lázadástól elhatárolja magát, nehogy perbe fogják és birtokait elkobozzák. A felkelés leverése után tért vissza Magyarországra, s mindinkább belátta, hogy az ország súlyos állapota miatt fel kell lépni a Habsburgok ellen. Rákóczi ehhez a nemesség mellett erős külföldi támogatást tartott kívánatosnak. Megindult a szervezkedés, Rákóczi felvette a kapcsolatot az Ausztria ellen harcoló XIV. Lajos francia királlyal, de leveleit bizalmasa, Longueval kapitány Bécsbe kézbesítette. Rákóczit 1701 áprilisában elfogták és Bécsújhelyen abba a cellába zárták, ahol a nagyapja, Zrínyi Péter raboskodott 1671-ben a kivégzése előtt. Rákóczinak nem lehettek kétségei afelől, hogy a Habsburgok mit terveznek vele. Felesége és a
börtönparancsnok, Gottfried Lehman kapitány segítségével 1701. november 8-án megszökött börtönéből, s kalandos úton Lengyelországba menekült. Ott találkozott a szintén bujdosó Bercsényi Miklóssal. Hozzáláttak, hogy kidolgozzák a Habsburg-ház ellen indítandó háború tervét. Az egyik alapgondolatuk az volt, hogy a harcot szabályos, reguláris seregekkel kívánták megvívni, mivel nem bíztak egy népi jellegű felkelés sikerében. Rákóczi és Bercsényi gyors lefolyású háborút terveztek. Francia pénzen fogadott zsoldosokkal és Thököly Imre törökök által támogatott seregével több irányból támadtak volna, hogy megakadályozzák a császári csapatok összevonását. Rákócziék azonban a külföldi segítséget tévesen ítélték meg: XIV. Lajos a biztatáson és az évjáradékon túl semmit nem adott a szervezkedőknek, II. Ágost lengyel király pedig a Habsburgok miatt nem kívánta támogatni őket. A tényleges magyarországi helyzetet sem ismerték kellően, mégis, amikor 1703 májusában Esze Tamás tarpai jobbágy személyesen is felkereste Brezán várában, Rákóczi elhatározta, hogy a tiszaháti felkelők hívását elfogadja és az élükre áll. Kiáltványt küldött Magyarországra: „Minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen... igaz magyaroknak!” – és harcba szólította őket. Zászlókat is adott Esze Tamásnak, a következő felirattal: „Cum Deo pro patria et libertate”. (Istennel a hazáért és a szabadságért.) Meghagyta Rákóczi Esze Tamásnak, hogy a zászlók kibontásával még várjanak addig, amíg ő jelt nem ad. A tiszaháti elégedetlenség hatására azonban mégis sor került a zászlóbontásra, és megindult 1703 májusában Rákóczi nevében a felkelés. 1703. június 7-én Dolhánál Károlyi Sándor szatmári főispán császári és nemesi hadakkal legyőzte a felkelők seregét. A maradék 200 gyalogossal és 50 lovassal Esze Tamás a lengyel-magyar határra ment Rákóczi elé. II. Rákóczi Ferenc 1703. június 16-án találkozott a felkelőkkel, s csalódását leplezve, velük kezdte meg – ahogy később írta: az „okosság minden szabálya ellenére” – a szabadságharcot. Az időzítés kitűnő volt – ezt Rákóczi felismerte -, hiszen a spanyol örökösödési háború a franciák és szövetségeseik sikereinek jegyében zajlott, s a bécsi hadvezetés kivont minden számottevő katonai erőt Magyarországról. 1703-ban úgy tűnt, hogy a franciák ezúttal nemcsak pénzzel és tanácsadókkal tudják majd támogatni a kurucokat, hanem sor kerülhet a két sereg összehangolt Bécs elleni támadására, sőt még egyesülésére is. A francia-bajor sereg 1703 nyarán mintegy 400 kilométernyire megközelítette a magyar határt. A szabadságharc első hónapjai látványos sikereket hoztak, a felkelősereg létszáma gyorsan nőtt, és 1703. július közepére már átlépték a Tisza vonalát. Rákóczi remek helyzetfelismeréssel és hadvezéri képességgel átlátta, hogy a reguláris hadvezetés szabályainak az adott helyzetben nincsen értelme. Alkalmazkodott a seregei arculatához, nem kereste mindenáron az ellenséggel való összecsapást. Kihasználta a felkelésről kialakult legendát, az erejét felnagyító hírek hatását. De közben hatalmas energiával szervezte hadai ellátását, felszerelését, kiépítette háborúja gazdasági hátterét. Igyekezett az egész társadalmat érdekeltté tenni a szabadságharc támogatásában. 1703. július 18-án a naményi pátensben csatlakozásra szólította fel a nemességet, az augusztus 28-i vetési pátensben pedig a harcokban részt vevő jobbágyoknak az állami és földesúri szolgáltatások alóli mentességet ígért
(de nem jobbágyfelszabadítást!). A vallási megosztottság elkerülése érdekében megtiltotta a katolikus templomok kirablását és az egyházi javak elvételét. Intézkedései hatására előbb a köznemesség, majd a főnemesek is csatlakoztak a szabadságharchoz (pl. 1703 októberében Károlyi Sándor is Rákóczi táborában volt). A szabadságharc térnyerése gyors volt: a kurucok 1704-ben ellenőrzésük alá vonták a Dunáig terjedő területeket, 1704. július 8-án az erdélyi rendek II. Rákóczi Ferencet fejedelmükké választották. 1705 végére Bottyán János generális a Dunántúl nagy részét is elfoglalta. Időközben a nemzetközi helyzetben kedvezőtlen változás állt be: 1704. augusztus 13-án a höchstädti csatában a francia-bajor seregek vereséget szenvedtek az osztrák-angol csapatoktól. Lényegében már 1704 nyarán eldőlt, hogy az országot fegyverrel nem lehet kiszakítani a Habsburg-monarchiából, s a harcot csakis a politikai kompromisszum érdekében érdemes folytatni. Az 1705. szeptemberi szécsényi országgyűlésen a szövetkezett magyarországi rendek II. Rákóczi Ferencet vezérlő fejedelemmé választották. Rákóczi jó szervezőnek és irányítónak bizonyult: erélyesen törekedett a nemzeti állam, a központi kormányzat, a reguláris hadsereg megteremtésére, és a merkantilista gazdaságpolitika megvalósítására. A kuruc állam az első években 70 ezernél több katonát tartott fegyverben, XIV. Lajos e célra – tudniillik zsoldra – havi 10 ezer tallér segélyt adott (de szövetséget nem kötött Rákóczival!), a fejedelem pedig rézpénzt (libertas) bocsátott ki. Az 1705-ös országgyűlés a vezérlő fejedelem mellé 28 tagú szenátust választott, a gazdasági jellegű kérdésekért a Gazdasági Tanács felelt. A törvények megfogalmazását, a diplomáciai levelezést a Ráday Pál vezette kancellária intézte. A létrehozott kuruc állam lényegében rendi köztársaság volt. Rákóczi fejedelmi hatalmát a kiváltságait féltő nemesség korlátozni igyekezett, a fegyvert fogott jobbágyokat azonban a fejedelem megvédte. A katonáskodó jobbágyoknak 1708-ban törvényben végleges szabadságot biztosított, s egyes jobbágyfalvaknak hajdúkiváltságot adományozott. A fejedelmi udvar kulturális központ is volt, foglalkoztatta a Berlinből hazahívott Mányoki Ádámot (ma is híres a fejedelemről festett portréja). A „Mercurius Veridictus” című latin nyelvű hírlap segítségével a külföld megfelelő tájékoztatására törekedett. Rákóczi szövetségkötési próbálkozásai eredménytelenek maradtak: sem XIV. Lajos francia király, sem a török, porosz, svéd próbálkozások nem sikerültek. I. Péter orosz cárral Varsóban 1707. szeptember 14-én Rákóczi szabályos szerződést kötött, a cár a lengyel trónt is kilátásba helyezte neki. I. Péter azonban az északi háború miatt nem tudott tényleges segítséget nyújtani. 1707-ben Rákóczi szabadságharca a csúcspontra jutott: egyrészt elérte a kuruc állam a legnagyobb kiterjedését, másrészt a Habsburgokkal való eredménytelen béketárgyalások után az 1707. május-júniusi ónodi országgyűlésen kimondták a Habsburgok trónfosztását, megerősítették Rákóczi vezérlő fejedelmi címét, és a szabadságharc folytatása mellett döntöttek. Rákóczi Frigyes Vilmos porosz herceget akarta meghívni a magyar trónra, de az 1708. augusztus 3-i trencséni csatavesztés után a kapcsolatfelvétel nem sikerült. A szabadságharc a hanyatló szakaszába lépett: elveszett fokozatosan Erdély, a Dunántúl, majd az 1710. január 22-i romhányi csatában szenvedett vereséget követően a Felvidék is. Az ország és a nemesség belefáradt a háborúskodásba. Súlyosbította a helyzetet a pestisjárvány és az éhínség
is. Amikor 1711 februárjában Rákóczi Varsóba ment, hogy I. Péter cártól katonai segítséget kérjen, a kuruc állam már csak néhány tiszántúli megyét jelentett. Rákóczi teljhatalmú megbízottja, Károlyi Sándor – hosszú tárgyalások után – a kuruc vezérek szatmári gyűlésének felhatalmazása alapján 1711. április 30-án Szatmárban aláírta a békét. Másnap, május 1-jén a majtényi síkon a mintegy 12 ezer fős kuruc sereg letette a fegyvert. A béke teljes büntetlenséget biztosított a szabadságharc minden résztvevőjének, birtokaikat is visszakapták. Mindezt Rákóczinak is felkínálták, de ő inkább az emigrációt választotta. Még folyt a Habsburgok elleni háború, s remélte, hogy így többet használhat Magyarországnak. Az orosz cárban csalódva 1713-ban Rákóczi a francia királyi udvarba ment. A Habsburgokkal való béketárgyalásokon azonban Magyarország szóba sem került. (Rákóczi mint erdélyi fejedelem, legalább Erdély önállóságát akarta elérni.) Az elkeseredett Rákóczi 1715 nyarán visszavonult Grosbois-ba, a kamalduli szerzetesek kolostorába, s az irodalomnak élt. Latin nyelven megírta a „Vallomások” és francia nyelven az „Emlékiratok” című munkáit. Ezek a művek a XVIII. századi magyar irodalom legbecsesebb írásművei közé tartoznak. 1716-ban Ausztria és a Török Birodalom között háború tört ki. Rákóczi Törökországba hajózott 1717-ben, hogy török területen ismét hadat szervezzen a Habsburgok ellen. A háborúban azonban a törökök vereséget szenvedtek és 1718-ban megkötötték Ausztriával a pozserováci békét. A szultán nem adta ki Bécsnek a kurucokat, II. Rákóczi Ferenc lakhelyéül Rodostót (Tekirdag) jelölték ki. Itt imával, asztalosmunkákkal és írással teltek napjai a kicsiny kuruc kolónia körében, „...aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy esztergában dolgozik” – írta róla a vele bujdosó Mikes Kelemen. II. Rákóczi Ferenc – anélkül, hogy még egyszer meglátta volna Magyarországot – 1735. április 8-án Rodostóban meghalt. Hamvait 1906-ban hazaszállították és a kassai dómban helyezték örök nyugalomra. A nagyságos fejedelem kiemelkedő alakja volt a magyar történelemnek, személye megtestesíti a szabadságért küzdő magyarságot. Találó, ahogy írt róla visszaemlékezéseiben Des Alleurs márki, XIV. Lajos követe: „Rákóczi herceg... magas, jó alakú, fenséges tartású, szép arcú... Bár sötétségben neveltették, azt mondhatom, hogy sok dolgot tud, és azokat jól tudja; hat nyelven beszél és ír: magyarul, latinul, franciául, olaszul, németül és lengyelül. Erényes, dolgos, barátságos, nemes lelkű, jótékony fejedelem.”
72. BERCSÉNYI MIKLÓS, főgenerális és fejedelmi helytartó Bercsényi Miklós 1665-ben született Temetvényben, egy felvidéki nagybirtokos családból. Gyermekéveiben házinevelő tanította latinra és más ismeretekre, de nemes ifjúként a fegyverforgatás és a vadászat területén is szerzett ismereteket. 1697-től a nagyszombati egyetemen tanult, a filozófia és a matematika, a gazdasági kérdések érdekelték. Jó nyelvérzéke volt: megtanult a magyar mellett latinul, franciául, németül és lengyelül is. A nagyszombati egyetem elvégzése után – mint régi Habsburg-hű család sarja – Esterházy Pál nádor mellett katonáskodott. Részt vett az 1683-as bécsi ütközetet követő törökellenes felszabadító háborúban. Ott található 1686 júniusában a Budát körülzáró és ostrom alá vevő birodalmi seregben. A hosszú ostrom alatt Bercsényi többször is kitüntette magát, részint a várból kitörő török védők ellen, másrészt a szeptember 2-i utolsó, végső rohamban. Helytállásáért és hősiességéért ezredesi rangot kapott I. Lipót császár és magyar király seregében. Buda elfoglalása után Bercsényit a Szeged felmentésére küldött Caraffa tábornok seregébe osztották be. 1686. október 12-én kezdték meg Szeged ostromát. A szegedi vár felmentésére érkező török sereg elé Veterani császári tábornok vonult, s vele volt Bercsényi Miklós is. A hadműveletben Zentánál megsemmisítő győzelmet arattak a törökök felett, a csatában ismét kitűnt bátorságával Bercsényi. A szegedi vár török őrsége erre október 23-án szabad elvonulás feltétele mellett megadta magát. 1686 őszén a harcokban kitűnt fiatal Bercsényi Miklós ezredest – 21 éves volt! – nevezték ki Szeged főkapitányának. 1691-ben Ung vármegye főispáni tisztségét kapta, 1696-1698 között pedig Felső-Magyarország főhadbiztosa. Bercsényi híven szolgálta a Habsburgokat, de az 1690-es években fokozatosan szembefordult I. Lipót abszolutizmusával, nem értett egyet a török háborúk utáni császári politikával, a Magyarországon tartózkodó császári katonaság túlkapásaival. Az 1697. évi hegyaljai felkelés is azt az érzést táplálta benne, hogy szembe kell fordulni a Habsburgokkal. 1698-tól szoros barátságba került Bercsényi a nála tizenegy évvel fiatalabb Sáros megyei főispánnal, II. Rákóczi Ferenc herceggel. Meggyőzte őt egy Habsburg-ellenes szervezkedés szükségességéről. A két főnemes jól kiegészítette egymást: Bercsényi hivatali pályája során sok, különböző társadalmi állású emberrel teremtett személyes kapcsolatot, jól ismerte az országot; Rákóczi pedig származása, rokoni kapcsolatai és európai műveltsége révén a szervezkedés bel- és külföldiek részéről is elfogadtatható vezetője lehetett. A nemzetközi helyzet alakulását maximálisan figyelembe vették. A török szövetség gondolatát elvetették, s a közelgő spanyol örökösödési háborúra tekintettel a Habsburgok hagyományos és leendő ellenfelével, XIV. Lajos francia királlyal kerestek kapcsolatot. Rákóczi 1700. november 1-jén írta meg első támogatást kérő és szövetséget ajánló levelét a Napkirálynak. Rákóczi bizalmas
leveleit a futár Longueval kapitány Bécsben is bemutatta, így a bécsi udvar figyelemmel kísérte a szervezkedést. 1701. április 18-án I. Lipót emberei lecsapnak az összeesküvőkre. Rákóczit a nagysárosi kastélyában álmából felriasztva vették őrizetbe, majd több emberét is letartóztatták. Bercsényi Miklós éberebb volt, megneszelte a császári akciót, és váltott lovakon Lengyelországba nyargalt, egészen Varsóig jutott. Innen kért pénzt és segédcsapatokat a francia és a svéd királytól. Amikor 1701. november 8-án II. Rákóczi Ferenc megszökött a bécsújhelyi börtönből, az ő útja is Lengyelországba vezetett, ahol Bercsényi Miklóshoz csatlakozott. Mivel a császár ügynökei Bercsényi ellen korábban, de már lengyel földön, merényletet kíséreltek meg, ezért mindketten álruhában, francia várépítő mérnöknek álcázva Brezán várában húzódtak meg. Innen ostromolták emlékiratokkal XIV. Lajost, anyagi támogatást és katonai segítséget kérve egy magyarországi felkelés megindításához. Tekintettel arra, hogy sem saját katonaságuk, sem megalapozott haditervük nem volt, ezért érdemleges támogatást sem kaptak. Ekkor kezdtek tájékozódni a Tiszaháton szervezkedő bujdosók, kurucok iránt. 1703 márciusában fogadták Bige György kuruc küldöttet, de Bercsényi javaslatára egy hű emberüket Magyarországra küldték, hogy az ottani helyzetről tájékozódjon. 1703. május elején az emberük és Esze Tamás együtt érkeztek Brezánba. Feltárták Rákóczi és Bercsényi előtt, hogy „a föld népe kész, csak legyen feje”. A két összeesküvő döntött: hazatérnek Magyarországra és felkelést indítanak a Habsburgok ellen. Május 6-án Rákóczi átadta Esze Tamásnak a felkelésre szólító brezáni kiáltványát és piros színű selyemzászlóit a következő felirattal: „Cum Deo pro patria et libertate”. (Istennel a hazáért és a szabadságért.) A Magyarországon kitört felkelés után Rákóczi Ferenc 1703. június 16-án átlépte a magyar-lengyel határt, hogy elkezdje a Bercsényi Miklóssal együtt eltervezett szabadságharcot. Bercsényi nem volt vele, ő még zsoldosokat toborzott a harchoz. Rákóczi június 21-én Munkács alá vonult a kis paraszt és kuruc serege élén, de a várat nem tudta elfoglalni. Sőt június 30-án a császári vértesek elől újra a határra vonult vissza. Itt, Zavadkán csatlakozott 1703. július 4-én Rákóczihoz Bercsényi Miklós a francia pénzen fogadott 800 lengyel és moldvai román zsoldossal. Ettől kezdve Bercsényi az egész szabadságharc alatt Rákóczi mellett volt, mint a fejedelem mellett a második legfontosabb katonai és politikai vezető. A szabadságharc kezdeti, látványos sikereket hozó 1703-1704-es éveiben Bercsényi Miklós főgenerálisként (Rákóczi helyetteseként) a kuruc hadsereg fővezére volt. 1703. július végén Bercsényi fegyverrel kényszerítette csatlakozásra a szabolcsi hajdúvárosokat, majd augusztus 6-án váratlan rajtaütéssel elfoglalta Olaszit, a rácok támaszpontját. 1703. szeptemberben Bercsényi Tokaj várát vette ostrom alá, de az októberben Schlik tábornok által ellentámadást indító császáriak miatt az északmagyarországi kuruc hadműveletek fő irányítója lett. A tokaji táborból október végén indult el Bercsényi, fogadta Eger városának kapitulációját, s mintegy 15-20 ezer embere élén 1703. november 15-én Zólyom vára alatt találkozott Schlik hadával. Schlik éppen a császár nevenapját akarta ünnepelni Besztercebányán, amikor Bercsényiék körbezárták Zólyomot, és legyőzték a Forgách Simon tábornok parancsnoksága alatt harcoló császáriakat. Schlik a gyors visszavonulásban keresett
menedéket. Bercsényi Zólyomot és a bányavárosokat is elfoglalta. A Bercsényi irányította kuruc fősereg mintegy 20-25 ezer katonából állt, de Bercsényi nem vonta össze ezeket a hadakat, és nem indult támadásra sem Pozsony, sem Bécs ellen, mert ehhez nem érezte magát elég erősnek. Megelégedett azzal, hogy portyái betörtek Morvaországba és Alsó-Ausztriába, zsákmányolva és égetve. Figyelmét nem nyugat, hanem a Dunántúl felé fordította. Parancsot adott Károlyi Sándornak a Dunántúl elfoglalására. Az itteniek megnyerésére Bercsényi 1704. január 10-én Somorján pátensben ígérte meg a fegyvert fogó jobbágyok felszabadítását. Január 11-én Károlyi mintegy 5 ezer kuruccal indult meg, s február végére Sopron és néhány vár kivételével elfoglalta az országrészt. Márciusban a császári ellentámadás elől Károlyi megfutott és feladta a Dunántúlt. Heister császári tábornok ekkor, 1704. május közepén Bercsényi Vág vidékén álló serege ellen vonult, de a dunántúli újraéledő kuruc mozgalom miatt mégis visszafordult. Az északról támadó Ritschau tábornokot viszont Bercsényi és a kuruc vezérek május 28-án bekerítették Szomolánynál és legyőzték. 1704. december 26-án a kuruc fősereg 21-22 ezer emberrel Nagyszombatnál csatát vállalt a 20 ezer fős Heister tábornok vezette császári sereggel. A kuruc jobbszárnyat Bercsényi, a balszárnyat Esterházy Antal, a centrumot maga Rákóczi vezette. A csata kuruc sikerekkel indult, de a tapasztalatlanság, az irányítás fogyatékosságai és egy kuruc zászlóalj csata közbeni átállása miatt a kurucok elvesztették a csatát. Az 1705-ös év váltakozó harcokkal telt el, az észak-magyarországi hadszíntéren Bercsényi sikereket ért el, miközben a Dunántúl újra elveszett. Az 1705. szeptember 12-re összehívott szécsényi országgyűlésen – elsősorban Bercsényi elképzelései szerint – a lengyel politikai gyakorlatot követve, megalkották a „magyarországi státusok és rendek szövetkezését” és vezérlő fejedelemmé választották II. Rákóczi Ferencet. Melléje egy 28 fős szenátust választottak, amelyben Bercsényi Miklós lett az első szenátor, azaz Rákóczi helyettese. Ezután kapott Bercsényi főgenerális (generalissimus) rangot. Bercsényi elsősorban a hadszervezésben és a diplomáciában hasznosította a gyakorlati tapasztalatait. Bár katonailag nem volt olyan képzett, mint Rákóczi, de a harcok irányításából többségében eredményesen vette ki a részét. Míg a nép Rákócziért rajongott, addig a nemesekkel Bercsényi jobban szót értett. Jelleme különbözött a vezérlő fejedelemétől: nyersebb, hirtelenebb ember volt, de sokszor az ő fellépése oldotta meg a helyzetet. 1705 októberében a dunántúli új kuruc támadás főparancsnoka a seregével a Vág mellett álló Bercsényi volt, Bottyán János az ő hadműveleti tervét hajtotta végre, s december végére a Dunántúl nagy része ismét a kurucok kezére került. 1706 tavaszán Rákóczi és I. József császár fegyverszünetet kötöttek, s a nagyszombati béketárgyalásokat Bercsényi Miklós vezette, kiegyezés azonban nem született, hanem újra a fegyvereké lett a szó. Az 1707. év volt a Rákóczi-szabadságharc legsikeresebb éve és egyben csúcspontja. Az eseményekben központi szerepet játszott Bercsényi. Rákóczi május 31-én nyitotta meg az ónodi országgyűlést, amelyen igen fontos döntések születtek. A rézpénzzel kapcsolatos vitából bontakozott ki az összecsapás a megyei nemesség soraiból szerveződő békepárttal. A Rákóczival és a szabadságharc más vezetőivel szemben mutatkozó elégedetlenségnek a Túróc megyei követek – Rakovszky Menyhért és Okolicsányi Kristóf – adtak hangot. A vita, amelyben az ellenzék
felnagyította a nehézségeket és önző érdekek követésével gyanúsította Rákóczit, drámai fordulatot vett: június 6-án Rákóczi elkeseredésében lemondására célzott, s ott akarta hagyni az ülést, Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor felháborodásukban – ugyancsak fejüket vesztve – karddal támadtak a túród követekre. Először Bercsényi, aztán Károlyi sújtott a kardjával, majd mások is, s így összekaszabolták a követeket. Az országgyűlésen Bercsényi Miklóst Rákóczi esetleges távolléte idejére vezéri (fejedelmi) helytartóvá választották, egyben Rákóczit megerősítették vezérlő fejedelmi rangjában. A békepárt megtörése a túróci követek megölésével ugyan vérontással történt, a szenátus egyhangúlag úgy határozott, hogy az eredeti terv szerint terjesszék az országgyűlés elé a Habsburgok trónfosztásáról előkészített határozatot. Az 1707. június 13-i délutáni ülésen maga Rákóczi terjesztette elő a javaslatot, s Bercsényi – most már „vezéri helytartó” címmel felruházva – lelkesítő beszéddel támogatta: „Eb ura fakó, József többé nem királyunk!” A rendek közfelkiáltással fogadták el a trónfosztást, amely kimondta az interregnumot: „országunkat király nélkül lenni jelentjük és hirdetjük.” Rákóczi szabad kezet kapott a királykeresésre: Frigyes Vilmos porosz herceget kívánta a trónra meghívni. Előtte, még 1707. szeptember 14-én Bercsényi Miklós Varsóban szabályos szövetségi szerződést kötött I. Péter orosz cárral. Rákóczi az 1708. évre egy sziléziai hadjárat tervét készítette elő, hogy Frigyes Vilmosnak utat nyisson Magyarországra. 1708. augusztus 3-án azonban a trencséni csatában a kurucok nagy vereséget szenvedtek Heister tábornoktól, s ezt többé már nem heverték ki: megkezdődött a szabadságharc hanyatlása. 1709-1710-ben a kurucok kénytelenek voltak az ország nagy részét feladni, s a harcok a kezdeti helyre, a Tiszahátra korlátozódtak. Bercsényi Miklós 1710 végén Rákóczi megbízásából Lengyelországba ment, hogy katonai segítséget hozzon az orosz cártól. 1711 februárjában Rákóczi is Varsóba érkezett, hogy I. Péterrel tárgyaljon. Amíg Bercsényi és Rákóczi Lengyelországban tartózkodott, addig 1711. április 30-án Károlyi Sándor aláírta a szatmári békét, s május 1-jén a kuruc sereg a majtényi síkon letette a fegyvert. Bercsényi nem fogadta el a szatmári békét, s 1716-ig Lengyelországban, Brezán várában élt. 1716-ban az osztrákokkal újra háborút kezdő török szultán hívására az Al-Duna vidékére ment, s összegyűjtött kurucaival 1717-ben megpróbált Orsovánál betömi Magyarországra. A törökök azonban vereséget szenvedtek, s Bercsényi szolgálataira sem volt már szükség. Az 1718-as osztrák-török pozserováci békekötés után Bercsényi is csatlakozott a Rákóczi-emigrációhoz, s a szultán kijelölése alapján Rodostóban (a mai Tekirdagban) élt Rákóczi környezetében. 1725. november 6-án halt meg Rodostóban. Az ő hamvait is – Rákócziéval együtt – 1906-ban hozták Magyarországra, s azóta mindketten, a hű fegyvertársak, együtt nyugszanak a kassai dómban.
73. ESZE TAMÁS, a „talpasok ezereskapitánya” Esze Tamás 1666-ban született a Rákóczi-birtokokhoz tartozó ecsedi uradalom Tarpa falujában. Jobbágy volt, fő életeleme gyermekkora óta a gazdálkodás, katonai szolgálatot soha nem tett. Amikor az 1690-es években Magyarországon elviselhetetlenné váltak az adók, a katonai beszállásolások és egyéb terhek, sok jobbágy ment tönkre, gyakran a korábban virágzó falujával együtt. A nép és az egyszerű emberek körében nőtt az elégedetlenség, amely a Tiszaháton és a Hegyalján csúcsosodott ki. Esze Tamás az elégedetlenkedők közé tartozott, sőt sokan hallgattak szavára. Tudta ezt a császári és a magyar nemesi hatalom, mert Esze Tamást elfogták és bebörtönözték. A hegyaljai felkelés nélküle is kitört 1697-ben, de a kezdeti sikerek után a császári haderő vérbe fojtotta. Esze Tamást hamarosan kiengedték a börtönből, tekintettel arra, hogy a fegyveres felkelésben a fogsága miatt nem is tudott részt venni. Hazament szülőfalujába, Tarpára. 1701-től megszakította kapcsolatait az erdőkben bujdosó kurucokkal és szegénylegényekkel, kereskedelmi tevékenységet kezdett, hogy a családját el tudja tartani. Sóval szekerezett Máramarosból le Debrecenig, a viszonylag olcsón beszerzett sót a cívisvárosban adta el. Veszélyes mesterség volt ez, hiszen rengeteg veszély leselkedett az utakon. 1702-ben egy alkalommal a tiszaújlaki sótisztek belekötöttek, meggyanúsították, hogy lopott sóval kereskedik, elkobozták szekerét és állatait a szállítmánnyal együtt, sőt Tarpán a portáját is kifosztották. Erre Esze Tamás biztonságos helyre vitte a családját, ő maga pedig a borsovai erdőben csatlakozott a bujdosókhoz. Bár nem volt idegen tőle a fegyverforgatás – hisz a jobbágyok is tartottak fegyvert -, mégis itt, a kurucok között tökéletesítette katonai ismereteit. Hamarosan egy éjszaka társaival együtt rajtaütött az újlaki sóházon, visszavette elrabolt jószágait, vagyonát. Továbbra is a bujdosók között élt, ő volt az egyik vezetőjük. A kurucok egy része Thököly Imre híve volt, őt várta vissza Törökországból. Esze Tamás a fiatal II. Rákóczi Ferenc herceget – Zrínyi Ilona fiát, Thököly mostohafiát – alkalmasabbnak tartotta egy felkelés vezérének. I. Lipót császár és magyar király (uralkodott: 1657-1705) 1702 őszén toborzást rendelt el az országban, hogy a kitört spanyol örökösödési háborúra feltöltse hadseregét. Esze Tamás és a bujdosók egy másik vezetője, Kis Albert volt kuruc hadnagy jelentkeztek Bagossy Pál hadgyűjtő ezredesnél, és vállalták: katonákat toboroznak a császárnak. A kényszerhelyzetben – tudniillik, hogy a császár parancsát teljesítsék -, alkalmazták is őket, így Esze és Kis a toborzók kék posztóruhájában, a császár pecsétes írásával járták a Tisza-vidéket. 1703 elején a császári ezredek sorra elvonultak az országból, Esze Tamásék viszont a toborzott és felszerelt embereikkel megszöktek és a hegyekbe vonultak a bujdosókhoz. 1703 márciusában a szegénylegények gyűlést tartottak a beregi erdőben, s úgy ítélték meg, hogy a helyzet megérett a felkelés megindítására. Esze Tamás javaslatára elhatározták, hogy az országos felkelés vezérének hazahívják a Habsburgok börtönéből Lengyelországba menekült II. Rákóczi Ferencet. Április közepén Bige
György vezetésével küldöttséget menesztettek a herceghez, hogy „a föld népe kész, csak legyen feje”. Rákóczi és hű társa, Bercsényi Miklós óvatosságból a saját emberüket elküldték Magyarországra, hogy a kialakult helyzetről tájékozódjon, s találkozzon az erdőkben gyülekező kurucokkal. Május elején Rákóczi emberével Esze Tamás is kiment Lengyelországba és Brezán várában találkozott földesurával, Rákóczi herceggel. Emberének beszámolója és Esze Tamás szavai meggyőzték a fiatal főurat, hogy kedvező a helyzet a felkelés megindítására. 1703. május 6-án Rákóczi Esze Tamást ezereskapitányává nevezte ki és megbízta, hogy sereget toborozzon. Kiadta a harcba hívó brezáni kiáltványát: „Országunk s hazánkhoz való szeretetünktül s kötelességünktül viseltetvén: minden igaz, hazaszerető, országunk régi, dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakos” fogjon fegyvert „édes hazája szabadsága, nemzete mellett... Készek legyünk, s higgyünk is az özvegyek s árvák, megkeseredettek s megnyomorodtaknak kiáltását meghallgató irgalmas Istenben, s Isten után nemzetünk régi, dicsőséges, s ma is veleszületett hadakozó bátorságában és hazájához való gerjedezésében... Kőlt Lengyelországban, Brezán várában, die 6. Máy 1703.” Rákóczi május 12-én átadta Esze Tamásnak piros színű selyemzászlóit, rajtuk a felirat: „Cum Deo pro patria et libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért). Rákóczi meghagyta, hogy a felkelés megindításával, a kiáltvány felolvasásával várják meg az ő jeladását. Hazatérve Magyarországra, Esze Tamás látva a nép elégedetlenségét, most az egyszer nem engedelmeskedett az urának. Nem várta meg a jeladást, hanem 1703. május 21-én kibontotta a Rákóczitól kapott zászlókat és felolvasták a brezáni kiáltványt Tarpa, Vári és Beregszász piacán, ezzel megindult a felkelés. Május utolsó napjaira a felkelők elfoglalták a tiszai átkelőhelyeket és a kárpáti szorosokat, mintegy 800 főnyi hadukkal szinte lezárták a tiszaháti síkságot és várták Rákóczit, aki késett. A nemesség nem csatlakozott a felkeléshez, hanem annak csírájában való elfojtására szervezkedett. Károlyi Sándor szatmári főispán (később Rákóczi tábornagya) a császári katonasággal megerősített nemesi felkelés élén, mintegy 9 századnyi katonával június 7-én Dolhánál rajtaütött az elővigyázatlanul, megfelelő őrség nélkül táborozó kurucokon. Hiába küzdöttek hősiesen Esze Tamásék, a csatát elveszítették, a sereg szétfutott. A harcban mintegy 70-100 kuruc esett el és 3 zászlót vesztettek. Károlyi Sándor úgy hitte, hogy a felkelést szétverte, ezért a zsákmányolt zászlókkal Bécsbe sietett a császárhoz, hogy jutalmat kapjon. Esze Tamás azonban gyorsan összegyűjtött egy kis hadat és 1703. június 14-én 200 gyalogossal és 50 lovassal várta Rákóczit a határon. A találkozás létrejött, s június 16-án II. Rákóczi Ferenc átlépte a magyar-lengyel határt, megkezdődött a szabadságharc (1703-1711). A fegyveres felkelés hetek alatt kiterebélyesedett, rövidesen elérték a Tiszát. A sereg kezdeti vezetőiről írta Rákóczi az Emlékirataiban: „A táborba sereglett nép maga választotta vezéreit... Esze Tamás egy paraszt, tarpai jobbágyom... Kis Albert bűneiért körözött tolvaj és gonosztevő... Móricz valaha mint közkatona szolgált Munkács várában... Horváth őrmesteri rangban a németeknél... Majos István részegeskedő, pimasz és indulatos fiatalember volt... Pap Mihály szakállas öreg és nagy ivó... De minthogy a nép tisztelte őket, nem lehetett elvenni rangjukat, egyébként akkor nem is lehetett volna helyükre jobbakat találni.”
Ez a népi sereg hősiesen küzdött: július 7-én a tiszabecsi révnél a kuruc lovasság győzött a császáriak felett, majd a következő napokban a neményi réven Esze Tamás vezetésével az egész sereg átkelt a Tiszán. Rákóczi a nemességet is csatlakozásra szólította fel, amely lassan-lassan kiszélesítette a szabadságharc bázisát, a katonai parancsnokok is közülük kerültek ki. Esze Tamás mindvégig fontos katonai feladatokat kapott a híres gyalogezrede élén. A gyalogosokat talpasoknak is hívták, innen nyerte a nevét Esze Tamás, hogy „a talpasok ezereskapitánya”. Esze az 1703-as tiszántúli hadjáratban később is kitüntette magát. Kálló várát a talpasai minden ostromfelszerelés nélkül rohanták meg. A kaput baltákkal zúzták be. Az őrség nagy küzdelem után megadta magát és csatlakozott a kurucokhoz. Esze Tamás augusztus elején Debrecen alatt volt ezredével, majd október első napjaiban Rákóczi magával vitte őket Tokajhoz, amelyet Bercsényi Miklós ostromolt. Esze Tamás talpasai itt is derekasan harcoltak, s a vár 1704. január 9-én kapitulált. Ekkor Rákóczi, mint földesúr, Esze Tamásnak és családjának örökös szabadságot adott. A felszabadítólevél indoklása: „...hogy dicséretes jó magaviseletének szép emléke mindenkor fennmaradjon és édes nemzetünk előtt nyilvánvalóvá tétetődjék.” Esze Tamás 1704-1705-ben a Felvidéken harcolt, majd 1705 őszétől Erdélyben küzdött Rákóczi Ferenc, megválasztott erdélyi fejedelem mellett. 1705. november 11-én a 15 ezres kuruc sereg Zsibónál csatát vállalt Herbeville császári tábornok 16 ezer fős hadával szemben. A zsibói sáncokban ott volt Esze Tamás is a gyalogosai élén, de a kuruc hadvezetés hibái miatt (a 6 ezer fős kuruc lovasság távol maradt a csatától) a gyalogság nem tudta tartani a sáncokat a közel kétszeres túlerővel támadó császáriak ellen. Öldöklő harc után a császáriak elfoglalták a sáncokat, a kuruc sereg visszavonult. Esze Tamás sértetlen maradt, de sok talpasa holtan maradt a csatahelyen. Rákóczi 1706 szeptemberében Kassa megvédésére küldte Esze Tamást a gyalogezredével együtt, mivel Rabutin császári tábornok, erdélyi főparancsnok fenyegette a várost. Az Eszéékkel megerősített kassai helyőrség Radics András parancsnoksága alatt két hónapon keresztül állta az ostromot. Több rohamot hősies ellenállással vertek vissza. Amikor Rákóczi felmentette Kassát, Esze Tamásnak a helytállásért aranyérmet adott át, amelynek egyik oldalán a fejedelem képmása, a másikon egy izmos vitéz, amint hatalmas csapással legyőzi a sárkányt. Körülötte írás: „Tendit per ardua virtus”. (Nehézségeken át győz a vitézség.) A fejedelem 1707 áprilisában brigadérossá, azaz három gyalogezred parancsnokává nevezte ki Esze Tamást, aki az egyetlen jobbágy származású főtiszt lett a kuruc hadseregben. Egy évre rá – 1708-ban – Tarpát hajdúkiváltságokkal ruházta fel Rákóczi és Esze Tamást családjával együtt nemesi rangra emelte. Rákóczi mindvégig megbecsülte Esze Tamást, mint a szabadságharc megindítóját, vitéz katonáját. Tőle értesült a fejedelem az egyszerű katonák gondjairól, várakozásairól. Esze Tamás halálát véletlen szerencsétlenség okozta: amikor 1708. május 27-én Nyitrán két összeverekedő hajdúezredet akart szétválasztani, miközben elsült egy puska (vagy mások szerint ágyú) és Esze Tamás holtan rogyott össze. A nagyobb részt népből toborzódott kuruc seregben olyan főtisztet elveszíteni, aki ért a nép nyelvén, aki után a tűzbe is belemegy a talpas, akinek elhiszi, hogy nem csak a nemeseknek készül Rákóczi fejedelemsége – nehezen, pótolható veszteség. Rákóczi
vizsgálatot indított, hogy – mint pusmogták – nem szándékosan lőtték-e le egyik kedvenc katonáját, de a vizsgálat nem állapított meg semmit. A fejedelem az Esze Tamás iránti megbecsülése jeléül az ezredét nem adta más parancsnoksága alá, hanem a maga palotás ezredei közé sorolta. „Soha nem felejtjük, s inkább emlékezetben tartjuk Esze Tamás hűségét e dolgaink kezdetében” – emlékezett rá II. Rákóczi Ferenc.
74. BOTTYÁN JÁNOS, a kuruc generális Bottyán János 1643 körül született kisnemesi családból. Gyermekkorát nem ismerjük. II. Rákóczi Ferenc fejedelem írta később róla: „Ez az ember diákból, majd egy jezsuita rendház portásából katonai rangra emelkedett, és olyan vakmerő haditetteket vitt végbe a törökök ellen, hogy ezredes lett a császár szolgálatában. Nem volt sem jó származású, sem művelt, ezért igen nyers volt, de józan, éber, szorgalmas. Szerette a népet, és az is rendkívül szerette őt, mert katonáit szigorú fegyelemben tartotta, de mindenkor igazságot szolgáltatott nekik, amikor igazuk volt.” Bottyán egészen fiatal korban beállt végvári katonának. Vitézi körökben korán ismertté vált a neve: egy vásár alkalmával parasztruhában bement a török Érsekújvárra és délidőben felosont az egyik minaretbe, ahol az erkélyen imádkozó müezzint (török papot) derékon kapta és kidobta a toronyból. Az imához térdelt törökök elszörnyedtek, s mire felocsúdtak, Bottyán már a várkapu felé rohant. Az őrt álló janicsár fel akarta tartóztatni, de Bottyán a szűre alól töltött pisztolyt rántott elő, lelőtte a törököt és a kapu elé vágtató társai által hozott lovára pattant. Az őket üldözőbe vevő török lovasokat messze csalták a vártól, s aztán szembefordulva velük, nagyrészt megsemmisítették üldözőiket. Bottyán János katonai karrierje a törökök elleni felszabadító háborúban kezdődött. 1683-ban a visszafoglalt Esztergom lovasainak főhadnagya, 1684-ben Vác kapitánya volt. 1685-ben sikerrel harcolt Esztergomnál az ostromló törökökkel szemben. Ott található Buda 1686-os visszafoglalásánál, s vitézei élén többször is megakadályozta, hogy az ostromlottak kívülről segítséghez jussanak. Például 1686. júniusban, amikor a császári had Buda alá érkezett, Lotharingiai Károly fővezér Bottyán Jánost küldte Ercsi felé az esztergomi huszárokkal, hogy hírt hozzanak az esetleges török felmentő kísérletekről. Bottyán eredményesen tevékenykedett: a budai várba igyekvő, mintegy 500 főnyi török csapatot vert szét. 1687-ben zsámbéki alkapitány, az 1689-es szerbiai hadjáratban az esztergomi lovasság kapitányaként tüntette ki magát. Volt Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét és Szeged katonai parancsnoka. A harcokban elveszítette bal szemét, ezért is hívták később Vak Bottyánnak. Bottyán kivételes katonai tehetsége, s a török kiűzése során különösen a délvidéki várak visszavételében tanúsított hősiessége felhívta rá a császári tábornokok figyelmét. 1692-ben kinevezték császári huszár ezredessé, amely igen komoly katonai rangot jelentett. Az 1699-es karlócai békéig minden törökellenes hadjáratban ott volt. 1701-ben a Rajnához vezényelték ezredével a franciák ellen, itt azonban erős magyarsága miatt gyanúba fogták, hogy II. Rákóczi Ferenccel kapcsolatot tart, s ezért őrizetbe vették. Ártatlansága kiderült, de ő elkedvetlenedve otthagyta a hadsereget és hazatért Esztergomba. Bottyán 1703 őszén császári megbízásra Nógrád, Hont, Bars és Esztergom vármegyékben nemesi felkelést szervezett Rákóczi ellen. 1703. november 15-én a zólyomi várat körülzáró kurucok elé rúgtatott – mint várparancsnok – és végvári szokás szerint lóháton vívandó vitézi párbajra hívta ki a kuruc sereg legjobbját,
Ocskay László ezereskapitányt (későbbi brigadérost). Bottyán ekkor már elmúlt hatvanéves, Ocskay pedig csak huszonhárom! A két vitéz először kopjával próbálkozott, de egyikük sem tudta a másikat kivetni a nyeregből. Másodjára kardot ragadtak, de így sem bírtak egymással. Ezután előhúzták a nyeregkápából a pisztolyokat. Bottyán kezében dörrent először a fegyver. Ocskay megingott. Mellvértje felfogta ugyan a golyót, de orrát-száját elöntötte a vér. Annyi ereje azonban még maradt, hogy ő is elsüsse a pisztolyát. Bottyán táncoltatta a lovát, mégis a páncélja szélénél oldalába fúródott a golyó. Úgy emelték le mindkettőjüket a lóról. A kuruc sereg körülzárta Zólyomot, de Bottyán ezredes néhány nap múlva szabad elvonulás fejében feladta a várat. A seblázba esett Bottyánt az emberei Esztergomba vitték. A császáriak itt elfogták, egyrészt Zólyom feladása miatt, másrészt Esztergom kurucok kezére játszásának gyanújával. Kuckländer várparancsnok haditörvényszéki eljárás céljából őrizet alatt Bécsbe indította. Amikor Komáromban megálltak, a felesége segítségével megszökött. 1704. október 10-én egyenesen Rákóczihoz ment, akinek felajánlotta kardját. A fejedelem Bottyánt generálissá nevezte ki. Az osztrákok Bottyán feleségét a szöktetésért börtönbe vetették, ahol meg is halt. Rákóczi nyomban fontos megbízást adott Bottyánnak: Érsekújvár elfoglalását. Ismét az a vár, ahol egyszer már a vitézségét megmutatta! 1704 novemberében a kuruc harcok kevés sikeres ostromainak egyikét vívta meg itt. Érsekújvár felszabadítása a várat ostromló kurucok és a várban szolgáló magyar hajdúk együttműködése révén néhány nap alatt végbement. Bottyán rohamozó gyalogságát maguk a hajdúk segítették fel a falakra, és november 16-án éjjel megadásra kényszerítették a német parancsnokot. Ettől kezdve Érsekújvár lett a kuruc sereg északnyugat-magyarországi és dunántúli hadműveleti bázisa, az Ausztria és Morvaország ellen irányuló portyázások kiindulópontja. 1705 őszén a Duna-Tisza közén vezénylő Bottyán kapta a parancsot, hogy a korábbi sikertelen hadjáratok után, a Dunántúlt foglalja el. 8 ezer fős seregével Soltnál kelt át a Dunán és gondosan előkészített ostrommal november 4-én bevette Dunaföldvárt. Innen pedig már november 6-án megkezdte az előrenyomulást három hadoszlopban: északon Csáky Mihály tábornok Bezerédy Imre ezereskapitánnyal hat lovasezreddel, délen Béri Balogh Ádám ezereskapitány öt lovasezreddel, középen pedig három lovasezreddel, a gyalogsággal és a tüzérséggel maga Bottyán. A két lovasoszlop végigszáguldott a Balaton északi és déli partján és Kőszegnél egyesült, ahol az osztrákok egyik csoportosítása állt Heister Hannibál tábornok vezetésével. Bottyán közben rohammal elfoglalta Simontornyát, majd Tatát és Pápát. Ezalatt a Kőszegnél egyesült két hadoszlop megrohanta a várat, és azt december 10-én elfoglalta. Bottyán a Győrnél állomásozó Pálffy János császári tábornokot akarta csatára kényszeríteni, de az Szombathelyre húzódott előle. Bottyán támadást színlelt Szombathely ellen, közben lovasságával Szentgotthárdnak fordult, egyesült a Kőszegnél lévő hadoszlopaival és meglepte Heister hadát, amelyet szinte teljesen megsemmisített. Most újból Pálffy ellen indult, de ellenfele Szombathelyről visszavonult, s miután utóvédje Pandorfnál vereséget szenvedett, Bruck és WienerNeustadt falai közé menekült. Bottyán pedig a Dunántúl felszabadítása után Ausztriát Bécsig feldúlta. Bottyán mesterien irányította hadait – amely a 8 ezerről 20
ezerre növekedett -, és 1705. december végére a Dunántúl egyedüli ura maradt. A generális a következő levelet küldte Rákóczinak: „Szép csendességben vagyon ez a föld, és mind Kegyelmes Urunk hűségére hajlott; az katonaság is jó disciplinában tartatik, semmi húzást s vonyást nem követ el, az mint is engemet nem kártevő: hanem Jótevő Jánosnak hívnak.” S valóban: mivel a hadai fizetéséről rendszeresen gondoskodott, a sarcolást, a fosztogatást tiltotta, ezért Jótevő Jánosként is emlegették. Szigorú rendet, fegyelmet tartott, de hősiessége, személyes példamutatása miatt a katonák lelkesedtek érte. Mivel a ruhája alatt mellvértet viselt, ami számos esetben megvédte őt az ellenséges fegyverektől, az is elterjedt róla, hogy nem fogja a kard és a golyó. Igazi, a katonák és a nép által szeretett vezér volt, azért is keringtek róla mondák és legendák. Az 1706-os néhány hónapig tartó fegyverszünet után Rákóczi kinevezte Bottyánt dunántúli főparancsnokká. A generális 1706. augusztus 18-án a Fertő-tónál legyőzte az osztrákokat, majd november 6-7-én Heister tábornok Muraközből Kőszeg felé vonuló seregét négy kuruc parancsnoka – Bezerédy Imre, Kisfaludy György, Kisfaludy László és Béri Balogh Ádám – megtámadta és nyílt, véres ütközetben megsemmisítette. A győztes kurucok három ágyút, 24 zászlót zsákmányoltak, s Heister tábornokot is foglyul ejtették. 1707 tavaszán a császáriak megpróbálták a Dunántúl visszafoglalását. Négy irányból indítottak támadást. Bottyán felmérte, hogy a nyílt ütközet a császáriaknak kedvezne, ezért kitért a döntő csata elől, s mesterien alkalmazta a kurucoknak legelőnyösebb portyázó harcmodort. A kuruc lovasok állandóan a császáriak körül rajzottak, naponta többször is rajtuk ütöttek, állandóan nyugtalanították őket. A Kenese melletti Hosszúmezőn rajtaütöttek Rabutin császári tábornok nyugat felé vonuló seregén, s ezzel útvonalának megváltoztatására kényszerítették, majd Pálffy tábornokot, s végül a Sopronnál gyülekező Stahremberg generálist is meghátrálásra bírták. Nyílt csatára nem került sor, de Bottyán portyázó harcmodora meghozta gyümölcsét, a Dunántúl megvédése sikerült. 1708-ban érsekújvári főkapitányként a Csallóköz és a Vág vidékét tartotta az ellenséggel szemben. A balszerencsés és vesztes trencséni csatában (1708. augusztus 3.) Bottyán nem vett részt, de neki köszönhető, hogy a csatavesztés után nem következett be a végső összeomlás. 1708 végén Bottyán a bányavárosok katonai parancsnoka lett, magas kora ellenére utolsó napjáig katonái között volt. 1709-ben is a Vág vidékén hadakozott Bottyán. Itt vívta meg Selmecbányánál utolsó csatáját, melyben a sáncaiból kitört osztrák hadakat – súlyos veszteségeket okozva nekik – visszaverte. Röviddel ezután a katonai táborban agyhártyagyulladást kapott és 1709. szeptember 27-én Lőrinckátán meghalt. A fejedelemnek emígyen jelentette meg a gyászhírt Bercsényi Miklós főgenerális: „Szegény Bottyán vak sógor tegnap nyolc óra tájban behunyta az másik szemét is.” Bottyán János a Rákóczi-szabadságharc egyik legkiemelkedőbb hadvezére volt, akit csatában nem győzött le az ellenség. Alakja, vitézsége és embersége évszázadokra példát adott a szabadságért küzdő magyaroknak.
75. MÁRIA TERÉZIA, az első Habsburg-magyar uralkodónő Mária Terézia Habsburg főhercegnő 1717. május 13-án született Bécsben. Apja III. Károly császár és magyar király (uralkodott: 1711-1740), anyja BraunshweigWolfenbütteli Erzsébet Krisztina volt. Miután Mária Terézia fivére, Lipót még kisgyermekként meghalt, ő lett a trón várományosa, noha apja sokáig bízott újabb fiúgyermek születésében. III. Károly éveken át szinte egyébbel sem törődött, mint hogy a Habsburgok nőági örökösödését a birodalom országainak rendjeivel és a külföldi udvarokkal elfogadtassa. Eközben megfeledkezett arról, hogy a trón várományosát a kormányzás titkaiba bevezesse. Ennek ellenére természetszerűleg Mária Terézia neveltetése megfelelt egy osztrák főhercegnőének: jezsuita nevelői elsősorban nyelveket (öt nyelven beszélt: németül, latinul, spanyolul, franciául, olaszul), s némi földrajzot és történelmet tanítottak neki, azonkívül zenét és táncot. A közjogot nem tanulta, apja nem vonta be az államügyekbe, s trónra lépéséig semmilyen funkciója nem volt. Mária Terézia mélyen vallásos nevelést kapott. Ugyanakkor fiatalon rendkívüli módon szerette a szórakozást, kifejezetten életvidám volt. Több forrás megemlékezik arról, hogy fiatal korában, de már uralkodónőként is estétől reggelig végigtáncolta a bécsi udvari bálokat. A színházat, a zenét és az operát is szerette. Fennmaradtak leírások, amelyek szerint gyermek- és ifjúkorában fellépett különböző udvari színházi előadásokon. Később is rendszeresen eljárt a bécsi színházakba. Szenvedélye volt még a kocsikázás, télen a szánkózás, valamint a kártyázás. Magyar népi anekdota szerint 1751-ben, amikor Mária Terézia Gödöllőre látogatott, gróf Grassalkovich Antal Pesttől Gödöllőig törött sóval hintette fel az országutat, s a királynő nyáron négylovas szánkón utazott oda. Nyilvánvaló, hogy ez az eset nem történt meg, de mutatja, hogy a nép szerette őt, mint uralkodót, ha anekdotákat költött róla. A kártyázás szenvedélyét gyakorolta akkor is, amikor a birodalomban a szerencsejátékokat betiltotta. Kortársai visszaemlékezései szerint néha igen nagy összegeket is nyert, és ezeket könyörtelenül behajtotta. „Járása fesztelen, viselkedése méltóságteljes, tartása királyi, arca kerek, hangja természetes. Szemöldöke szépen ívelt és mint a haja, szőke, anélkül, hogy vörösbe játszana. Szeme nagy, élénk, de telve szelídséggel, amihez színe, valami egészen mély kékség is hozzájárul. Orra átlagos, nem sasorr, de nem is pisze. Fogai fehérek, nevetése kellemes. A szája kissé nagy, de alakjában szép. A nyaka formás. De a karjai és kezei egyenesen csodálatra méltóak. Ugyanígy az arcszíne is, annak ellenére, hogy kevés gondot fordít rá. Arckifejezése nyílt és kedves. Modora derűs és bájos. Aligha lehet vitatni, hogy milyen szép asszony.” – Így jellemezte Mária Teréziát az elfogultsággal igazán nem vádolható, az örök vetélytárs Poroszország bécsi követte, Podewils gróf. Mária Terézia 1736-ban ment férjhez Lotharingiai Ferenc Istvánhoz, Lotharingia hercegéhez, Toscana nagyhercegéhez. Házasságukból 16 gyermek született. Húszéves volt, amikor első gyermekét világra hozta, és aztán harmincnyolc
éves koráig szinte minden évben szült gyermeket. Gyermekei: Mária Anna, József, Mária Krisztina, Mária Erzsébet, Károly József, Mária Amália, Péter Lipót, Mária Jozefa, Mária Karolina, Ferdinánd Károly Antal, Mária Antónia, Miksa Ferenc (és négy gyermek, akik kiskorukban meghaltak). Gyermekei közül Mária Anna (Antoinette) XVI. Lajos francia király felesége lett, fiai: II. József és II. Lipót későbbi császárok és magyar királyok. Mária Terézia nem szoptatta a gyermekeit, erre külön dajkák voltak. Ugyanakkor a korabeli európai gyakorlathoz képest nagy részt vállalt a gyermekek nevelésében. Ennek számos nyoma maradt, mint például azok a nevelési utasítások, amelyeket a gyermekek nevelőinek adott. Ezekben a legapróbb részletességgel meghatározta a teendőket, egyénre szabottan. A másik nyom pedig állandó levelezése gyermekeivel, amely már azok kiskorától rendszeressé vált. Ezekből a levelekből kitűnik, hogy rendkívül jól ismerte gyermekeit. Tanácsára és utasítására a gyermekei később a dinasztia állását erősítették. A fiúk az öröklés rendjében a birodalom holdudvarához tartozó országok trónusait foglalták el, a lányok pedig rangos házasságokat kötöttek. Mária Terézia apja, III. Károly 1740-ben bekövetkezett halála után a Pragmatica Sanctio (a Habsburgok nőági örökösödése, Magyarországon az 1722-23. évi I-II. tc. fogadta el) alapján lépett trónra. Magyar királynő 1740. október 20-tól (a koronázás 1741. június 25-én volt), 1743-tól Csehország királynője. A német-római császárság élére nem kerülhetett, a császár 1745-től férje, Lotharingiai Ferenc lett. Az új uralkodó nő volta gyakran hátrányossá vált az uralkodásban, mert a korabeli felfogás szerint sok kérdéshez nem érthetett. Lelki válságait imákkal, elmélkedéssel győzte le. Előnye volt viszont, hogy mint „gyönge nő”, a „gáláns” XVIII. században tárgyalópartnereit érzelmileg könnyebben maga mellé állította, bátran kért tanácsot minden ügyben, s minden téren fokozottan támaszkodott a hivatalokra. Egész életében tehetséges férfiak segítettek neki, elsősorban férje, akitől a politika „művészetét” tanulta, s aki haláláig társuralkodó maradt; rajta kívül Gerhard van Swieten, az udvari orvosa, Joseph von Sonnenfels gazdasági szakértő, valamint két kancellárja, Friedrich Wilhelm von Hangwitz, majd Wenczel Anton von Kaunitz támogatta. A Habsburgok nőági örökösödését el nem ismerő Poroszország, Bajorország, Franciaország és Spanyolország háborút indított Ausztria ellen (osztrák örökösödési háború: 1740-1748). Átmeneti vereségek és területi engedmények (Szilézia elvesztése) árán hatalmát sikerült megszilárdítania, trónöröklését nemzetközileg elfogadtatnia. 1741-ben történt az az oly sokszor megfestett jelenet, amikor Mária Terézia a csecsemő gyermekével jelent meg Pozsonyban, a magyar országgyűlésen és a következőket mondta: „Mindenkitől elhagyatva nincs más menedékünk, mint a magyarok hűsége.” A magyar nemeseket meghatotta a könnyező fiatal királynő beszéde és egyként kiáltották: „Vitam et sanguinem!” (Életünket és vérünket!). A magyar huszárok hősiessége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Mária Terézia a hatalmát megszilárdíthatta. A hétéves háborúban (1756-1763) eredménytelenül próbálta Poroszországtól visszaszerezni Sziléziát. A sikertelenségek békepártivá tették a királynőt. Csupán annak nem tudott ellenállni, hogy a felbomló Lengyelországból ne részesedjék, amikor az oroszok és a poroszok területének egy részét elvették: 1772-ben Ausztriához csatolták Galíciát. 1774-ben pedig, hogy ne az oroszok foglalják el, egyezményben „átvette” Törökországtól Bukovinát.
Politikájában konzervatív nézeteket vallott, de ugyanakkor bizonyos reformok, újítások bevezetését is szorgalmazta a birodalom kormányzásában: hivatali reform, nemesi adózás, vámrendeletek. Magyarországon csak később sikerült érvényesítenie elképzeléseit. A nem adózó magyar nemesség miatti jövedelemkiesését a kereskedelem megcsapolásával igyekezett pótolni. 1754-ben olyan vámrendszert vezetett be, amely az osztrák és cseh ipar érdekeit preferálta, ezáltal útját állta a magyar ipar fejlődésének. Az 17641765. évi országgyűlésen nem sikerült elfogadtatnia a magyar rendekkel a jobbágyi terhek csökkentését, a nemesség adózását és a nemesi felkelés korszerűsítését. Mivel törekvése meghiúsult, több országgyűlést nem hívott egybe, s rendeletekkel kormányzott. 1760-ban felállította a legfőbb közigazgatási szervet, az Államtanácsot, amelynek egyetlen magyar tagja sem volt. Az 1767. évi úrbéri rendeleteiben szabályozta a jobbágyi szolgáltatásokat. 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet, 1775ben rendeletben szabályozta a szegények ügyét. 1777 januárjában kiadta a Ratio Educationist, amely egységesítette az oktatási rendszert, s korlátozta a katolikus egyház befolyását, előírta állami tantervek követését, s az állami ellenőrzést. 1777ben Nagyszombatról Budára helyezte az egyetemet. Új felsőfokú oktatási intézmények alapítását támogatta (pl. a Theresianum Bécsben és a Líceum Egerben). Modernizálta az egészségügyet: minden megyének és a városoknak előírta egy állami fizetésű sebészorvos alkalmazását, a járásoknak vizsgázott bábákat kellett tartaniuk. Szigorította a járványok elkerülésére hozandó szabályokat. A magyar nemesség megnyerése érdekében megalapította a Mária Terézia-rendet, a Szent István-rendet és a főnemesi címeket is bőkezűen osztogatta. Budán újjáépítette a királyi palotát és megalapította a bécsi magyar nemesi testőrséget. Ezzel kapcsolatos az a pletyka, már a kortársak körében, hogy Mária Terézia kapcsolatot tartott volna a magyar testőrökkel. Ezt semmiféle hiteles történelmi forrás nem támasztja alá, így nincs információ arra nézve, hogy bármiféle kalandba keveredett volna. A gyakori szülései önmagukban is cáfolják a híreszteléseket. Másrészről férjét szerelemmel szerette. Harmadrészről Mária Terézia kifejezetten vallásos, katolikus szellemben nevelkedett, tehát az erkölcsi nézetei szerint is kizárható minden „félrelépés”. Mária Terézia szépsége egyébként idővel elhalványult, egy himlőbetegség után ragyás maradt az arca, majd pedig Pozsonyban felborult vele a kocsija, s a sebektől eltorzult az arca. Idősebb korára ehhez még kövérség és erős rövidlátás is járult. Férje 1765-ben meghalt, s ezt követően Mária Terézia eléggé visszavonultan élt, a vallásosságban keresett vigaszt. Időskorában a királynőt súlyos betegségek kínozták. Azonban ez a tény sem tántorította el a birodalom ügyeinek intézésétől, továbbra is hihetetlen aktivitással országolt. Lakhelye a bécsi Hofburg volt, külön liftszerkezet vitte fel a palota tetejére, ha pedig misét akart hallgatni, akkor a dolgozószobája közepén a padló egy kerek része megnyílott, s Mária Terézia ezen keresztül kísérhette figyelemmel az alatta levő kápolnában folyó istentiszteletet. 1780. november 24-én Bécsben halt meg és a kapucinusok templomában temették el. Negyven évet töltött trónon. Azon kevés Habsburg-uralkodók egyike volt, akiket a magyar történelmi köztudat jó emlékezetében őriz. A kedvező minősítés valószínűleg abból fakad, hogy uralkodása alatt a magyar korona országainak súlya és jelentősége megnövekedett. Így, noha idegen dinasztia sarja volt, az emlékezet a
nemzeti királynő tulajdonságaival ruházta fel. Örök riválisa, Nagy Frigyes porosz király, amikor a halálhírét közölték vele, így méltatta: „Mária Terézia nincs többé – íme, a világrend új korszaka veszi kezdetét.”
76. HADIK ANDRÁS TÁBORNAGY és a berlini „portya” Hadik András 1710. október 16-án született, csallóközi kisnemesi család gyermekeként. Apja a Rákóczi-szabadságharc idején császári tisztként szolgált, a császárhűség családi hagyomány volt. A fiatal Hadik András jezsuita szerzetes akart lenni, mert úgy vélte, hogy a tudományok művelésére irányuló érdeklődését a papi rendben elégítheti ki a legjobban. Apja kérésére azonban mégis a katonai pályát választotta: 1730-ban állt szolgálatba, majd 1732-ben, 22 évesen került a Dessewffy-huszárezredbe, mely 1735ben Savoyai Jenő tábornagy seregében a Rajnához vonult és a franciák ellen ott harcolt. Az ifjú Hadik már ekkor kitűnt merész felderítő vállalkozásaival, portyázásaival. Hamarosan kapitányi rangot kapott, és ezrede részt vett az 17361739. évi törökök elleni háborúban. 1739-ben az osztrák sereg Belgrád környékén táborozott, de a felderítést nem szervezte meg kellően. A korábbi harcokban a terepet jól megismerő Hadik András kapitány figyelmeztette főparancsnokát a török támadás veszélyére, de hiába. Így 1739. július 22-én a Belgrádtól 30 kilométerre lévő Grockánál kedvezőtlen helyzetben kényszerültek a törökkel felvenni a harcot. Az órákon át tartó csatában az osztrákok vereséget szenvedtek, pánik tört ki a seregben, rengetegen odavesztek. A visszavonulást Hadik András fedezte huszárjaival, s nagy szerepe volt abban, hogy a sereg egy része megmenekült. A törökök elleni harcokban tanúsított rettenthetetlen bátorságáért őrnaggyá léptették elő. 1740-ben meghalt III. Károly, s a magyarok által is elfogadott Pragmatica Sanctio alapján a leánya, Mária Terézia követte a trónon (uralkodott: 1740-1780). Trónra lépése kirobbantotta az ún. osztrák örökösödési háborút (tartott: 1740-1748), amelyben a leányági örökösödést el nem ismerő porosz, francia és bajor hatalmak Ausztriai felosztására törekedtek. A háborúban nagy létszámban vettek részt a magyarokból álló gyalogos- és huszárezredek. Hadik Andrást 1744-ben már mint ezredest látjuk a Rajna mentén és Hollandiában a franciák elleni harcokban. Bravúros akciókkal hívta fel magára a figyelmet. Neisse várába az ellenségen áttörve tudott segítséget bevinni, máskor váratlan rajtaütéssel nagyobb porosz csapatot futamított meg. Hősiességéért és eredményességéért 1747-ben tábornokká nevezték ki (37 éves volt még csak!), s már e rangban is kitüntette magát egy nagy ellenséges szállítmány elfogásával. A háborút Mária Terézia elveszítette azonban, s le kellett mondania Sziléziáról. Az osztrákok és a poroszok között kitört hétéves háborúban (1756-1763) – amely Szilézia birtoklásáért folyt – Hadik András jelentős szerepet kapott. Korábbi érdemeiért és szolgálatáért 1756-ban kinevezték altábornagynak, önálló hadseregrész parancsnokának. 1757. június 18-án Kolinnál ütköztek meg az osztrákok II. Frigyes porosz uralkodó hadseregével. A csatát végül is a lovasság fölénye döntötte el. Az osztrákok 56 lovasszázadot, közte 45 huszárszázadot indítottak harcba, Hadik András dandárja 26 huszárszázadból állt. A lovasság rohama meggyőző volt és a porosz sereg súlyos vereséget szenvedett.
1757 októberében hajtotta végre Hadik András a nevezetes berlini portyát. A 3000 gyalogosból, 1100 huszárból, 1000 osztrák lovasból és 6 ágyúból álló kis hadával október 11-én Elsterwerdáról megindult, hogy a porosz hadsereg háta mögött elfoglalja a fedezetlenül hagyott Berlint. A merész portya tervét Bécsben az Államtanács is jóváhagyta. Hadik az egész vállalkozás menetét gondosan megtervezte. Október 16-án (véletlen-e, de éppen a 47. születésnapján!) észrevétlenül és váratlanul megjelent a porosz főváros előtt. A rohamot a sziléziai kapu ellen vezette, ágyúival a kapu felvonóhídjának láncait szétlövette, úgy, hogy a felvonóhíd leesett; majd pedig a kaput belőtte, s a kapun betörő rohamcsapata a 300 fős őrséget legázolta. A kapu mögött elterülő szabad területre hatolt, ahol 2 porosz zászlóalj fejlődött támadásra. Hadik a felfejlődés közben levő porosz csapatot lovasságával megrohamozta és rövid idő alatt teljesen megsemmisítette. Aki életben maradt, az fogságba jutott. Ezután a huszárok a déli kapunál álló pár száz főnyi porosz őrséget kapták hátba és lekaszabolták. A porosz helyőrség a vakmerő támadás következtében feltűnő rövid idő alatt megsemmisült, illetve kapitulált. Ez is bizonyítja, hogy Hadik nyilvánvalóan pontos információk (kémjelentések) alapján tervezte meg az akciót, és ismerhette a porosz helyőrség létszámát, valamint elhelyezkedését. Hadik András a város tanácsától 300 000 tallér hadisarcot hajtott be. És – mert Hadik ajándékot is akart Bécsbe vinni – becsomagoltatott a berliniekkel huszonnégy pár hímzett selyemkesztyűt Mária Terézia számára. Kiadta a parancsot, hogy tilos a rablás, katonáinak viszont még aznap 50 000 tallért osztott ki. Ezt követően gyorsan visszavonulót fúvatott és tétovázás nélkül elhagyta Berlint, mivel az időközben híreket kapott II. Frigyes közeledett csapataival Berlinhez, sőt egy másik porosz sereg Hadik visszavonulási útját igyekezett elvágni. Hadik október 17-ről 18-ra virradó éjjel hagyta el Berlint (2 napot sem töltött a fővárosban), s napi 50 kilométeres menetteljesítményekkel október 22-én érkezett Spermbergre, ahol már osztrák csapatok fedezete alá ért, így kicsúszott az őt üldöző porosz „harapófogóból”. Hadik András a berlini portyán a hadisarc mellett 426 porosz hadifoglyot is szerzett. A vállalkozásban összesen 88 emberét veszítette el. A Mária Teréziának vitt kesztyűkkel azonban némi baj adódott. A berliniek, kihasználva a magyarok sietős távozását, huszonnégy bal kézre való pár selyemkesztyűt csomagoltak be. De Hadik András enélkül is nagy boldogságot szerzett a királynőnek Frigyes megtréfálásával és megszégyenítésével. Akkora boldogságot szerzett a királynőnek, hogy a vakmerő és sikeres hadiportya jutalmául Hadik megkapta Mária Teréziától a nem sokkal korábban alapított Katonai Mária Terézia Rend nagykeresztjét. Ezentúl mindenki a Hadik-huszárokat akarta utánozni vagy túlszárnyalni. Hadik katonai karrierje fényesen folytatódott. 1758-ban lovassági tábornokká léptették elő, majd megkapta a grófi méltóságot és ehhez jelentős uradalmakat Mária Teréziától. 1759-ben a csehországi hadszíntéren már sereget vezényelt, 1760-ban a német birodalmi és a császári sereg ideiglenes fővezére, majd 1762-1763-ban a Sziléziában harcoló császári erők főparancsnoka. Az 1763-ban lezárult hétéves háború azonban Ausztria számára nem járt kézzelfogható eredménnyel, Sziléziát nem sikerült visszaszerezni. A háború utáni békésebb időszakban, 1763-tól Hadik lett Buda katonai kormányzója, majd 1767-1768 között Erdély rendkívül sikeres kormányzója és főparancsnoka. Lengyelország 1772.
évi első felosztása után az Ausztriához került Galíciát ő irányította és biztosította a rendet. 1774. május 17-én a legmagasabb, a tábornagyi katonai rangot is elérte, s alig két hónap elteltével, július 22-én a betegség miatt távozni kényszerült Lacy tábornagy utódaként az Udvari Haditanács elnökének nevezték ki, amely tisztséget a haláláig betöltött. Ezzel ő lett az osztrák birodalom katonapolitikájának irányítója. Hadik nevéhez fűződik a hadtörténeti vonatkozású 1776. május 8-i utasítás, amelyben elrendelte, hogy a különféle katonai levéltárakat egyesíteni kell Bécsben, a Kriegsarchivban. Ide kerültek és ma is itt vannak az 1918-ig fennállt vagy időközben feloszlatott magyar ezredek iratai is, melyek nélkülözhetetlen forrásai több száz év magyar hadtörténelmének. A Kriegsarchiv rendeltetését, szervezetét és hatáskörét Hadik még 1776. december 21-én részletesen szabályozta. 1778-ban ismét háború tört ki Poroszországgal. Az osztrák haderő főparancsnoki tisztét kezdetben II. József német-római császár, Mária Terézia királynő fia és egyben társuralkodója, majd Hadik András töltötte be. A háború nagyobb csaták nélkül fejeződött be, az 1779. május 13-án kötött békében Ausztria kisebb területekhez jutott. 1780-ban Mária Terézia meghalt, s a trónon fia, II. József követte (uralkodott: 1780-1790). Hadik bírta II. József bizalmát is, így továbbra is ő töltötte be az Udvari Haditanács elnöki tisztét. 1787-ben kitört a török-orosz háború, s Ausztria ezt jó ürügynek tartotta török területek megszerzésére, mivel Ausztria Oroszországgal szövetséges volt. Szeptember 10-én a Habsburg-hadsereg megkapta a mozgósítási parancsot, de a Portának csak 1788. február 9-én adták át hivatalosan a hadüzenetet, noha 1787 decemberében már kétszer is eredménytelenül próbálkoztak Belgrád (Nándorfehérvár) rajtaütésszerű elfoglalásával. 1789-ben II. József Hadik Andrásra bízta a főparancsnokságot, aki ekkor már 79 éves volt. Nem sokáig irányította a hadműveleteket, mert megbetegedett. Még megérte Belgrád visszafoglalását, mikor utóda azzal tett neki jelentést (mint a Haditanács elnökének), hogy a vár elfoglalását az ő (ti. Hadik András) tervei alapján érték el. 1790. február 20-án meghalt II. József császár és magyar király, s uralkodóját rövidesen, március 12-én Hadik András is követte. Hadik András a XVIII. századi háborúk során – bár nem volt kiemelkedő hadvezér – olyan magas katonai rangot és beosztást ért el, mint rajta kívül egyetlen magyar sem az osztrák birodalmi hadseregben, illetve a császári-királyi udvarban.
77. BESSENYEI GYÖRGY, a nemesi testőr és a felvilágosult „irodalmár” Bessenyei György 1747-ben született, a Szabolcs megyei Bercelen, egy tiszántúli nemesi család sarjaként. 1755-től 1760-ig Sárospatakon tanult. Alig sajátította el a bibliai-vallási tudnivalókat s kevéssé a klasszikus latin szerzőket, amikor apja máris hazavitte gazdálkodni. Pontosan nem tudni, hogy milyen „kapcsolatok” révén, de tizennyolc évesen, 1765-ben Bécsbe került, Mária Terézia magyar királynő (uralkodott: 1740-1780) magyar nemesi testőrségébe. Sok magyar írónak van látványosabb, izgalmasabb, eseményekben gazdagabb élete, ilyen nagy fordulat azonban csak kevésnek az életében adódott. A vagyonos, de a birtokot evésben-ivásban felélő Bessenyeiek vidéki életéből Európa egyik legelső királyi udvarába lépett át. Bessenyei nyolc éven keresztül élte a testőrök fényes, terhesnek éppen nem mondható életét. A szolgálat mellett bőven jutott idő a testőrséggel járó kötelező tanulásra, az ismeretszerzésre. Személyesen ismerte Mária Terézia királynőt, az udvarhölgyeket, a ragyogó udvari életet. Ezeken kívül megismerhette a bécsi és az európai szellemi áramlatokat, köztük az abszolút monarchia államés társadalomtanát, amely később a töprengéseinek tárgya lett. Nagyarányú és szívós önműveléséről, tudása hiányainak rohamos pótlásáról ő maga írta: „Bécsbe jövén, csak eszembe ötlik, hogy tanulni kellene, mert jó holmit tudni – tanulni kezdek és egyhuzomba tizenegy esztendeig szüntelen ölöm magam.” Bessenyei György tanúja volt az 1764-1765. évi magyar országgyűlésnek és az azt követő nemesi elégedetlenségnek, s az udvarban sem térhetett ki a felismerés elől: a jobbágyterhek csökkentésének vitájában (melyik félnek kárára történjék?) a magyar nemesi érdek szembekerült a bécsi politika érdekeivel, s a gazdasági-politikai ellentétek, nyelvi okokból is, fokozatosan nemzeti irányban kezdtek kiszélesedni. Felnyitotta Bessenyei szemét az a nagy változás is, amely az udvarban s a fővárosban ment végbe körülötte: a bécsi udvari kultúra leveti olaszos-franciás jellegét, németté válik – magában Bécsben nyomul előre a német nemzeti gondolat. A bécsi polgárság erélyesen kezdte hirdetni a németség feltámadó erejét, egyenrangúságát az idegennel és jogát a franciás műveltség bírálatához. E törekvések segítőre találtak II. Józsefben, akinek német-római császári udvara 1765 óta állt fenn Bécsben Mária Teréziáé mellett. E kettős hatás tette magyar íróvá Bessenyeit. Döntő jelentőségű, hogy a világfias életet élő magyar középnemes éppen most, a magyar nemesség s az udvar szembefordulását követő években lesz tanúja a német nemzeti mozgalom kulturális sikereinek. A dramaturgiai vitáktól hangos társaságok hamarosan diadalmaskodni látták a színpadon a német nyelvet és a drámában már a nemzeti hőst követelték. E példa nyomán tudatosult Bessenyeiben – főként ahogy a francia felvilágosodással is megismerkedett – a magyar kultúra és irodalom felvilágosodott szellemű megújhodásának szükségessége. Az 1760-as évek végétől írt, előbb német, majd magyar nyelven. Pályakezdő irodalmi próbálgatásaival nem csak a maga, hanem az
új magyar irodalom hangját is kereste. Célkitűzéseit először francia klasszikus ízlésre törekvő drámáival szolgálta (Hunyadi László tragédiája – 1772; Ágis tragédiája – 1772; Buda tragédiája – 1773), amelyekben felvilágosult szemlélettel ábrázolta a zsarnoksággal való összeütközést, voltaire-i eposzában (Hunyadi – 1772) a magyar történelmi hagyományok egyik legdicsőbbikét, a nagy nemzeti király, Mátyás alakját keltette életre. Filozófiai kérdésekkel vívódott verses és prózai művekben (Az embernek próbája, A holmi), először alkotva magyar nyelven nemcsak világi, hanem materialista filozófiát is. Rendkívül gyorsan írt és alkotott, ennek következtében korai művei sem gondolatilag, sem művészetileg nem kiérleltek, de nem is művészi becsvágy, hanem egy fejlődésben elmaradt nemzet fiának lázas igyekezete jelentkezett bennük. 1773 legvégén Bessenyei Györgyöt saját kérésére elbocsátották a testőrség kötelékéből s polgári hivatalt vállalt: a magyar református egyház ágense, ügyvivője lett a királynői udvarnál. Mária Terézia, akinek kedvéért lefordított egy Prágában elhangzott szentbeszédet (A Szent Apostol Tamás... bizonysága – 1773), s aki kedvelt belső komornájától, Grass Frigyesné bárónőtől is csak jót hallhatott Bessenyeiről, támogatta új hivatalában. Bessenyei a polgári életre rendezkedett be. Protestáns megbízóitól, Beleznai Miklós generális egyházi egyetemes főgondnok hivatalfőnöksége alatt, évi kétezer forint – meglehetősen magas – kezdő fizetést kapott. Korábban hivatalból az udvart szolgálta, most egyeztetnie kellett a magyarság és az udvar között. Nem az udvarból tekintett le a magyar helyzetre, hanem fordítva: a magyar társadalom szemszögéből tekintette át a bécsi udvari életet. Hivatali tennivalói miatt gyakran járt Beleznai Pest megyei kastélyaiban. Ilyenkor Pest-Budán is megfordult. 1777-ben ide került át a nagyszombati egyetem, itt volt az irodalomkedvelő pálosok kolostora, s itt működött vagy találkozott össze néhány író is, akikből az első felvilágosult írócsoportot hozta létre 1779-ben, Hazafiúi Magyar Társaság néven. 1777-ben a Ratio Educationis bevezetésével állami alapokra helyezték a közoktatást. A protestánsok mind az új tantervben, mind a tankerületi főigazgatóságokban autonómiájuk erős sérelmét látták. Elkeseredetten védték intézményeiket. Bessenyei egyetértett és támogatta, hogy megtörjék az egyházak kulturális monopóliumát. Ezért, mivel a kormány politikája mellé állt, és csak enyhíteni igyekezett az okozott sérelmeket, hitfelei, a reformátusok, kivetették maguk közül. A tárgyalásokból kizárták, s megvonták évdíját. Magára maradt, de az éveken át folyó küzdelem tudatosította benne a közvetlen teendőket. Felismerte, hogy haladni kell a tanítás és tanulás, tehát a művelődés révén, hogy szembe kell szállni az elavult, feudális szellemmel, a klerikális világnézettel és a latinnyelvűséggel, s a nemzetté alakulás fontos előfeltételeként követelni kell a magyar nyelv uralomra juttatását. Bár maga Bessenyei nem is gondolt a feudális rendszer, s a Habsburg-uralom megdöntésére, bár törekvései mindig belül maradtak a nemesi alkotmányosságon, a nemzeti nyelv egységéért és akadálytalan fejlődéséért elindított harca később, a reformkorban hoz eredményt. Bessenyei legnagyobb hatású művei azok, amelyekben közvetlenül szólt koráról és korához. „A filozófus” (1777) című vígjátéka, amelyet az első magyar színtársulat a maradi nemességet képviselő komikus alakjáról „Pontyi” címmel mutatott be, tükrözi
írója nézeteit. A szerelem és a házasság körül forgó bonyodalma ennek is francia klasszicista mintákat követ, jól egyénített típusával azonban a magyar művelődési állapotokat kritizálja: a divathóbortként jelentkező, szenvelgéssé vált új-franciás műveltséget éppúgy, mint a parlagiast, a maradit. Még fontosabbak tulajdonképpeni programadó művei, művelődéspolitikai röpiratai: Magyarság – 1778; A magyar néző – 1779. Alapelveit az „Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék” (1781) című röpiratában így foglalta össze: „Az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentői közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. A tudományok kulcsa a nyelv, mégpedig a számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született nyelve. Ennek tekéletességre való vitele tehát legelső dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja.” Ezeknek az alapelveknek nem egy, az említett röpiratokban kifejtett következménye merészen mutat előre a polgári nemzetállam felé. Ilyen például az, hogy a nyelv a nemzet legfőbb ismérve, vagy hogy a nemzetbe a jobbágyok is beletartoznak. Az irodalom feladata ebben a koncepcióban az, hogy a nyelv tökéletességre vitelét, a szüntelenül változó élettel, fejlődő tudományokkal való összhangját biztosítsa. Következik ebből az a követelés, hogy a magyar irodalom a modem külföldihez csatlakozzék, azt kövesse, azt fordítsa; legyen nyelvében magyar, tartalmában világi, célzatában mindenekelőtt hasznos. E nyelvi, irodalmi program az erők összefogását kívánja: ennek érdekében írta a Magyar Tudományos Akadémia első tervezetét. Bessenyei alig harmincöt éves korában, 1782 őszén tért haza Szabolcsba, Bercelre, a szülői házba. Három év múlva bihari birtokaira vonult vissza. Előbb Feketetótin lakott, a Fekete-Körös partján, majd 1787 tavaszán átköltözött Kovácsi-pusztára, a Berettyó partjára. Több száz hold szántója és legelője volt itt, gazdálkodni kezdett, élte a „bihari remete” életét a Sárrét világában. 1787 és 1795 között részt vett a megyei életben. Találkozott Kazinczy Ferenccel, Szentjóbi Szabó Lászlóval, de a jakobinus mozgalomban nem vett részt. 1795 után teljessé vált a magánya, de alkotott. A cenzúra miatt kéziratban maradt filozófiai műveket írt (A természet világa, Bihari remete, Az értelemnek keresése e világnak testében). Ezek fő problémája a jó és a rossz eredete, a test és a lélek, az anyag és a tudat viszonya. A „Tariménes utazása” című szatirikus államregénye sem került életében kiadásra, mivel ebben kora társadalma ellen támadt, fellépett az egyház és a háborúk ellen, s egy felvilágosodott alkotmányos monarchia utópiáját írta le. 1804 után már nem írt semmit. A magányos gazdálkodást és olvasgatást néhanéha rokoni látogatások elevenítették meg. Derűs maradt mindhalálig. Néhány évvel halála előtt hozzáköltözött húsz évvel fiatalabb unokahúga, Anna. Ebben a művelt, írogató nőben kedves társra talált élete végéig. 1811 februárjában halt meg. Meghagyta környezetének, hogy egyházi szertartás nélkül kertjében temessék el, a kedves almafája alá. Halálával a magyar felvilágosodott irodalom első nagy vezető egyénisége távozott az élők sorából.
78. KOVÁCS MIHÁLY EZREDES és az amerikai „halál-lovaglás” Kovács (de írták Kováts-nak is) Mihály Karcagon született, nagykunsági családban. Ahogy ő fogalmazta: „Karczag Új Szállás, amely az Nagy Kunságban vagyon.” Születési időpontjára vonatkozóan közvetlenül sohasem nyilatkozott, de az egyes időpontokban feltüntetett életkori adatai alapján nagy valószínűséggel 1724 augusztusának valamelyik napján látta meg a napvilágot. Kovács Mihály származását, gyermek- és ifjúkorát nem ismerjük. Ismert kilenc aláírása kiforrott, határozott és szép kézírás, fogalmazása is iskolázottnak mutatja. Végül az a tény, hogy még érett felnőtt korában is képes volt jó nyelvhelyességű és szép stílusú latin nyelvű levél megfogalmazására, azt valószínűsíti, hogy tanulmányait az akkor már fennálló karcagi református gimnáziumban végezhette. Vallási hovatartozására vonatkozóan egyébként úgy nyilatkozott, hogy „református kálvinista” Egyébként beszélt németül, franciául, lengyelül és angolul is. Kovács Mihály a 16. életévében a kor szokása szerint befejezte a középfokú iskoláit, mert az első ismert adat róla 1740-ben datálódik. Ez pedig azt adja tudtul, hogy az 1740. június 1-jei mustrakönyv tanúsága szerint az év január 20-án, a Pest vármegyei Gyömrőn beállt közhuszárnak a császári Hávor-huszárezredbe. Alig kezdte meg Kovács a katonai szolgálatot, a bekövetkező politikai események jelentősen befolyásolták további életútját. 1740-ben meghalt III. Károly Habsburg uralkodó és magyar király, az utóda Mária Terézia lett (uralkodott: 1740-1780). A Habsburgok leányági örökösödését el nem fogadó európai hatalmakkal megindult az osztrák örökösödési háború (1740-1748). Elsőnek a fiatal és erélyes II. Frigyes porosz király tört be Sziléziába. Így a Hávor-huszárezred kötelékében Kovács Mihály közhuszárt is a sziléziai Habsburg-hadsereg csoportosításba osztották be. 1741 elején előbb a Neisse-Zuckmantel-Ziegenhals térségben, majd Mahlendorf-Gruben-Ritterswald körzetében kellett felderítenie, portyáznia. Ezt követően részt vett az április 10-i, mollwitzi vesztes csatában. Ezután ismét sziléziai portyázások jelentették harcfeladatát. 1741 novemberében Kovács és a Hávor-huszárezred Prága környékén a franciabajor hadak ellen harcolt. November 11-én a francia Bercsényi-huszárezreddel ütköztek meg Neuhausnál. Kovács ekkor tapasztalta, hogy a szemben álló félnél is milyen sok magyar szolgál. Ez, mint később kiderült, elgondolkodtatta. 1742 elején újra a poroszok ellen vezényelték a Hávor-huszárokat. A vesztes május 17-i chotusitzi csata után a poroszokkal különbékét kötöttek, s a Hávorhuszárokat az itáliai hadszíntérre küldték a franciák ellen. Elképzelhető, hogy Kovács Mihály ekkor átkerült a francia hadsereg kötelékébe, s ott kométás (zászlós, kürtös) rangban szolgált, legalábbis 1745-ben ebbéli szerepét vizsgálták. Kovács 1745-ben a jászokból és kunokból felállított Haller-féle szabad huszárezreddel ismét a hadszíntérre került, ezúttal Szászország területére. Kisebb harci akciókon kívül a december 15-i kesselsdorfi csata volt számára jelentősebb próbatétel. Miután a porosz győzelem miatt Mária Terézia újra különbéke kötésére
kényszerült, alakulatával Kovács kométást visszavonták Csehországba, majd 1746 elején Magyarországra, ahol feloszlatták az ezredet. Kovács Mihály – nem tudni, hogy mi úton -, de 1746-tól a franciaországi Bercsényi-huszárezredbe került és ott szolgált Kováts János néven. A németalföldi hadszíntereken kitüntette magát, Bercsényi László hadnagyi rangra terjesztette fel a francia hadvezetésnek. 1752-ben, az elrendelt francia létszámcsökkentés következében Kovács ismét szolgálaton kívülivé vált. 1752. szeptember 23-án Kovács Mihály János néven II. Frigyes porosz király Székely Mihály vezette huszárezredében vállalt szolgálatot, kezdetben strázsamesterré nevezték ki. Rövid időn belül tanúságot tett nagy elméleti és gyakorlati felkészültségéről. Ennek elismeréseként, Székely Mihály óbester (ezredes) előterjesztésére, belépésének időpontjától kezdve, visszamenőleges hatállyal, II. Frigyes megadatta neki a kométás tiszti rangot. 1756-ban kitört a hétéves háború (tartott: 1756-1763). Kovács a Székelyhuszárokkal Csehországban harcolt, részt vett az október 1-jei győztes lobositzi csatában, a továbbiakban a környéken portyázott. Kovács kimagasló katonai teljesítményt nyújtott, s 1757. február 6-án másodhadnaggyá nevezték ki. Azonnal felelősségteljesebb beosztást kapott, a mintegy 60 újonnan átszökött magyarnak az ezredbe való beépítését kellett kiképzőként segítenie. Kovács ott küzdött a május 6-i prágai csatában, majd részt vett a június 18-i vesztes kolini ütközetben. Az elrendelt porosz visszavonuláskor Kovácsnak az alakulatokat kellett fedeznie. Megjavíttatta a Leitmeritz folyó megrongált hídját, és a hídfőt nagy bátorsággal és személyes példamutatással védte. A harcok során két ízben is megsebesült. Az utóvéddel Szászországba vonult. Részese volt a pegani összecsapásnak, amikor a poroszországi Székely- és Seydlitz-huszárezred rajtaütött a Habsburg-szolgálatban állt Széchenyiés Esterházy huszárezreden. A poroszországi magyarok teljes diadalt arattak, kiszorították és szétszórták a bécsi udvar szolgálatában álló magyarokat. Október 17én Gothánál a franciák elleni összecsapásban újra megsebesült, de a november 5-i rossbachi csatában már ismét harcolt. Kitüntette magát a december 5-i, a császárikirályi hadak felett fényes porosz diadalt eredményező leutheni csatában is. További sikereket ért el az üldözés során. Az addig tapasztalt kimagasló katonai helytállása elismeréseként az 1758-as hadra kelést megelőzően a porosz hadvezetés Kovács Mihályt hadnaggyá léptette elő. Az év során sikeres rajtaütéseivel és portyáival vívta ki elöljárói megbecsülését, például egy alkalommal huszáraival foglyul ejtette a bécsi udvar szolgálatában álló Kálnoky-huszárezred egyik fürkészőosztagát, egy strázsamestert és tizennégy huszárt. 1759-ben egy huszárokból álló szabadcsapat parancsnokává léptették elő. Az előbb egy, majd két századot felölelő csapat a poroszokhoz átszökött katonákból állt. Az ezreden belüli új köteléket „Kovács-szabadcsapatnak” hívták vagy „Kovács kapitány szabad huszársvadronja” megnevezéssel különböztették meg. Kovácsot előbb nevezték kapitánynak, mint a rangot megkapta volna. Alakulata azonban olyan sikeresen működött, hogy 1760. március 27-től II. Frigyes ténylegesen is kinevezte kapitánnyá. 1760. augusztus 20-án Kovács kétszáz szabadhuszárral és száz vadásszal megrohamozta Wurzen mellett az előrenyomuló osztrákokat, mivel csak előőrsnek gondolta azokat. A létszámban jóval nagyobb ellenség azonban szétugrasztotta
különítményét és jelentős veszteségeket szenvedtek. Ez az akció – és a későbbi amerikai „halál-lovaglás” is – mutatja, hogy Kovács Mihály rendkívül bátor, sőt vakmerő katona volt, nem sokat mérlegelt, amikor támadni akart. A vesztett összecsapás után Kovács Mihály kapitány eltávozott szabadcsapata éléről. A huszárezred nyilvántartása szerint „1760. augusztus 23-án betegen Magdeburgban maradt”. 1761. március 27-én, talán megunva a porosz király kenyerét, Lengyelországba szökött. 1761. június 28-i hatállyal törölték a porosz hadsereg állományából. Kovács felvette a kapcsolatot a lengyel Hazafias Konföderáció vezetőivel, akik kihasználva kapcsolatait, Magyarországon át Franciaországba akarták küldeni. A Habsburg-udvar ügynökei azonban május 11-én Késmárkon letartóztatták, és Pozsonyba szállították. Az ellene felhozott vádak alól felmentették, s 1762. június 22-én szabad lett, visszakapta vagyonát is. Sőt kérelmére Mária Terézia 1763. január 31-i leiratával megítélte neki a szolgálaton kívüli főstrázsamesteri (őrnagyi) rangot és az az után járó évi kegydíjat. Kovács Mihály 1763. május 29-én feleségül vette Szinyei Merse Zsigmond Sáros vármegyei alispán Franciska nevű lányát. Az ifjú pár Eperjesen telepedett le, egyetlen gyermekük kisdedként meghalt. Kovács Mihály továbbra is kapcsolatot tartott az orosz cári elnyomás ellen szervezkedő lengyel nemesekkel, a Bari Konföderációval, s az 1768-72-es lengyel szabadságküzdelmet, mint a magyarországi lengyel kiképzőtáborok egyikében tevékenykedő tiszt segítette. 1776 novemberében Párizsba utazott. Értesülve az amerikai függetlenségi háború eseményeiről, az európai önkéntesek útra keléséről, Kovács Mihály is úgy döntött, hogy áthajózik az Újvilágba. 1777. április 30-án már az amerikai Providence-ben tartózkodott. Philadelphiában jelentkezett a városi milíciába. Nagy tapasztalata alapján hamarosan az itteni szabadzászlóalj újoncozó tisztjévé tették meg. Amerikai földön első ízben az 1777. október 4-i, germantowni rajtaütésben vetették be Kovács Mihályt. Ott találkozott a lengyel Kazimierz Pulaski brigadérossal, aki hamarosan az amerikai lovasság főparancsnoka lett. Pulaski előterjesztésére Kovács Mihály 1778. januárban ezredesi rangot kapott, és kiképzőtisztként vett részt az amerikai lovasság megteremtésében. Kovács ezredes komolyan vette megbízatását, meghonosította a porosz lovassági szabályzatot, fegyelmi szabályzatot készített, majd a felszerelés érdekében tett lépéseket. A kiképzéseket olyan eredményességgel végezte, hogy Kovács Mihályt „az amerikai lovasság alapító atyjának” nevezik. Kovács ezredes 1778-ban Pulaski önálló légiójának vezénylő parancsnoka lett és júliusban már Pennsylvaniában hadakoztak, majd a New York állambeli angol erők ellen vezényelték. Több rajtaütésben, védelmi harcban ért el sikert könnyűlovasaival. 1779. februárban a kongresszus Dél-Carolinába vezényelte a Pulaski-légiót. Kovács ezredes a lovasok számának növelését szorgalmazta, de sürgető utasítást kaptak a délre vonulásban. Egy 1200 kilométeres úton az angolok által fenyegetett dél-carolinai székváros, Charleston védelmére rendelték őket. Charleston és DélCarolina vezetése már a kapitulációra készült, amikor 1779. májusban megjelent itt a Pulaski-légió. Pulaski brigadéros megszervezte Charleston erődjének és városának védelmét. Sőt mintegy 100 gyalogossal és 80 lovassal rajtaütött az előrenyomuló 900 fős angol elővéden. Az akciót 1779. május 11-én Kovács Mihály ezredes vezette. A lovasság váratlan rohama visszaszorította a gyalogsághoz az angol lovasköteléket,
majd Kovács ezredes a gyalogság élén támadt az ellenségre. Az alig 200 fős Kovácskötelék szétverte az angol elővédet. Vakmerő roham volt, Kovács Mihály támadását később csak „charlestoni halál-lovaglás” néven emlegették. A bátor akciót festmény is megörökítette. A támadásért drága árat fizetett a Pulaski-légió: Kovács ezredes és egységének nagy része hősi halált halt. A vereség, a véráldozat azonban nem volt hiábavaló. Ez után a rajtaütés után az angolok meg sem kísérelték megtámadni Charlestont, hanem visszavonultak. Washington tábornok így értékelte a diadalt: „...ez az egyik legdicsőségesebb esemény, amely megtörténhetett, és a legnagyobb megbecsülést fogja hozni fegyvereinkre.” Kovács Mihály bátor helytállása és hősi halála, amely előtt az ellenség is tisztelettel és elismeréssel hajtott fejet, lelkesítette a tovább harcoló baj társait, a lovasság fejlesztésére tett írásbeli intézkedéseivel pedig holta után is hatott. Nevéhez fűződik a lovas fegyvernem amerikai meghonosítása, ezért nevezik őt „az amerikai lovasság alapító atyjának”, amely a legnagyobb elismerést jelentő kitüntető jelző az Egyesült Államokban.
79. II. JÓZSEF, a „kalapos király” József Habsburg főherceg 1741. március 13-án Bécsben született. Apja Lotharingiai Ferenc István német-római császár, anyja Mária Terézia császárné, magyar és cseh királynő (uralkodott: 1740-1780). Józsefet, mint a trón örökösét, testvéreitől elkülönítve nevelték: történelmet, filozófiát és jogot is tanult. Már csecsemőkorában politikai tényező lett: Hat hónapos volt, amikor anyja, Mária Terézia bemutatta őt Pozsonyban a magyar rendeknek, akik az országgyűlésen „életüket és vérüket” ajánlották fel a dinasztia oltalmazására. József tehát körültekintő nevelésben részesült. Már korán meggyőződésévé vált, hogy az erős, központosított állam szolgálja a népek boldogulását. Hitt abban, hogy az uralkodás szolgálat, hogy az uralkodó akarata gyökeresen új fordulatot adhat az eseményeknek. Későbbi olvasmányai ugyancsak azt sugallták neki, hogy a közjó érvényesítése csakis korlátlan uralkodói hatalommal lehetséges. Azt is, hogy a közjó érvényesítésének az arisztokrácia és a papság áll az útjában. Kormányzati elvei, amelyet felvilágosult abszolutizmusnak neveznek, már jóval trónra lépése előtt kikristályosodtak. Még alig huszonkét éves, amikor papírra vetette: „Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem. Mindenki az államot tartozik szolgálni, amelynek megszemélyesítője az uralkodó. És ahogy a célokban határozott, az eszközökben sem válogatós. Magyarországgal kapcsolatban írta: „Minden bizonnyal ellene vagyok az erőszaknak és vérontásnak, de bizonyos dolgokat el kell határozni, kerül amibe kerül.” 1760-ban a Habsburg-Bourbon szövetség megpecsételéseként feleségül vette Izabellát, a francia királyi családdal rokon pármai hercegnőt. Szeretett felesége és csecsemő gyermeke 1763-ban meghalt, második feleségével, Wittelsbach Mária Jozefával (1765-ben kötöttek házasságot) boldogtalan volt. 1767-ben bekövetkezett halála után József többé nem házasodott meg. A szerencsés magánélet is hozzájárult ahhoz, hogy József az állam első számú, de igénytelen és odaadó szolgája lett. József 20 éves korától betekintést nyert a kormányzat ügyintézésébe. Már fiatalon bőven jutott neki a különböző címekből és rangokból. 1764-ben római királlyá koronázták, majd egy évre rá, apja halála után, 1765-ben német-római császárrá, és ugyanebben az évben anyja mellett a Habsburg Birodalom társuralkodója lett. A sok szépen hangzó cím mellé azt nem nyerte el, amire leginkább vágyott: a korlátlan uralkodói hatáskört. A német birodalom sok száz szuverén állam laza együttese volt, és a császári korona csupán valamiféle fiktív összetartozást szimbolizált. Bécsben pedig a szigorú és bölcs anya minden kezdeményezését leintette. Ez Józsefet türelmetlenné tette, és sokszor öncélú, igazságtalan bírálatokra ösztönözte. Gyakran összevitatkozott anyjával, akit pedig őszintén szeretett. Józsefet nyugtalansága nagy utazásokra sarkallta: szemleutakat tartott és bejárta a Habsburg Birodalom minden tartományát. 1790-ig mintegy 7 esztendőt töltött utazásokkal. Három alkalommal (1768, 1770, 1773) összesen nyolc hónapot fordított a magyar Szent Korona országainak megismerésére. Egyetlen útja során sem
mulasztotta el felkeresni a Bánátot (Temesi Bánságot), amely ez időben a török elleni védelem szempontjából a legfontosabb területnek számított. Az egyszerű emberekkel mindenütt kapcsolatba került, érdeklődött gondjaik felől, gazdálkodási tanácsokat adott nekik. Mindez a nép körében igen népszerűvé tette, s nagy reményekkel várták trónra lépését. Anyja, Mária Terézia halála után, 1780. november 29-től II. József néven kezdett uralkodni. Nemcsak nem elégedett meg azzal, hogy visszautasította a magyar koronát, azaz nem koronáztatta meg magát (ugyanis meg kellett volna esküdnie arra, hogy a rendeket addigi szabadságukban megtartja, s II. József erre nem volt hajlandó), de 1784-ben hagyományos őrzési helyéről, a pozsonyi várból Bécsbe, az udvari kincstárba vitette a Szent Koronát. Ez a gesztusa szinte hadüzenet volt a magyar rendi felfogásnak. Világossá tette: nem szent ereklyének, hanem csak becses múzeumi tárgynak tekinti Szent István koronáját. A kortársak emiatt „kalapos király”-nak csúfolták. II. József türelmetlenül fogott hozzá a fejlődés különböző fokán álló, eltérő nyelvű, vallású, más és más politikai berendezkedéssel, történelmi hagyományokkal bíró országainak összekovácsolásához. A francia abszolutizmus mintájára központilag kormányzott, német nyelvű egységes államot kívánt létrehozni. A felvilágosodott abszolutizmus alapelveit autokratikus módon igyekezett alkalmazni. Meglehetősen eklektikus elveit és kormányzati gyakorlatát szokták összefoglalóan jozefinizmusnak nevezni. II. József első rendelete 1781. júniusban a cenzúra korlátozása volt. Az 1781. októberi türelmi rendelete a protestáns és a görögkeleti vallásokat a római katolikussal egyenrangúnak nyilvánította, s megtiltotta, hogy e vallások követőit bármiben (pl. templomépítés, hivatalok betöltése) korlátozzák. 1782-ben a tanítással és betegápolással foglalkozóak kivételével a szerzetesrendeket feloszlatta. Megtiltotta, hogy a megmaradt szerzetesrendek külföldi rendházakkal kapcsolatot tartsanak, azoknak pénzt küldjenek. Még a papok képzését is állami felügyelet alá helyezte (erre külön iskolákat is létesített). Azt hirdette, hogy a papnak az egyszerű emberek részére a szószékről a hasznos ismereteket – pl. a földművelés új módszereit is – közvetítenie kell. VI. Pius pápa személyesen látogatta meg II. Józsefet Bécsben („a fordított Canossa-járás”), hogy az egyházi tárgyú rendeleteit visszavonassa, de József hajthatatlan maradt. 1784. május 11-én II. József a nyelvrendeletével a latin helyett a németet tette hivatalos nyelvvé Magyarországon. A rendelet értelmében a főkormányszékek 1784. november 1-jétől kötelesek voltak bevezetni a német nyelvű ügyintézést, a vármegyéknek és az igazságszolgáltatásnak három év múlva kellett teljesen áttérni a német nyelvre. A közhivatalok és tanári állások elnyerésének feltétele lett a német nyelvtudás. 1784-1787 között a közigazgatási hatóságok a katonaság segítségével népszámlálást hajtottak végre. Összeírták a községek, házak és háztartások (családok) számát, megállapították a jogi és a tényleges népesség nagyságát, valamint annak megoszlását vallás, nem és életkor, továbbá foglalkozás, illetve társadalmi állás szerint. Magyarországon a lakosság száma mintegy 6,5 millió, Erdélyé 1,5 millió, Horvátországé 650 ezer, összesen tehát több mint 8,5 millió volt. II. József intézkedett Magyarország térképészeti felméréséről is, amelynél elsősorban a termőföldek minőségére és elhelyezkedésére volt kíváncsi. A magyar nemesség
attól tartott, hogy ezek a lépések a nemesi adózást készítik elő, s ezért egyre inkább elégedetlenkedett. József erre – mivel megunta, hogy a vármegyék akadékoskodása miatt a rendeletei pontatlanul és lassan kerülnek végrehajtásra – 1785. márciusban felszámolta a megyerendszert. Magyarországot 10 adminisztratív kerületre osztotta – Nyitra, Besztercebánya, Kassa, Munkács, Nagyvárad, Temesvár, Pest, Győr, Pécs és Zágráb székhellyel -, a főispáni tisztséget megszüntette, a kerületek élére királyi biztosokat állítottak. Ők irányították a megyei alispánokat, akiket ettől fogva nem választottak, hanem kineveztek. A megyegyűlés intézményét felszámolták, a megye ezzel megszűnt tanácskozó hatóság lenni. Az 1784. október-december közötti erdélyi, Horea és Closca-féle felkelés kényszerű leverése arra ösztönözte II. Józsefet, hogy 1785. augusztus 22-én kiadja jobbágyrendeletét. Ebben a jobbágy elnevezést eltörölte, biztosította számukra a szabad költözést, a terményeivel való szabad kereskedést, a telekhasználati jogát. A paraszt ezután szabadon rendelkezhetett javai felett (átörökítési jog), földesura beleegyezése nélkül taníttathatta gyermekeit, s peres ügyeihez a megye köteles volt ügyvédi segítséget adni. Az 1789. február 10-i pátens értelmében az év (majd elhalasztva a következő év) novemberétől kezdve, fiziokrata elképzeléseknek megfelelően, egységes adót tervezett bevezetni minden föld után parasztnak és nemesnek egyaránt. A magyar nemesség körében a terv felháborodást szült, egyes nemesi vezetők a porosz királlyal tárgyaltak egy porosz herceg esetleges magyar királlyá választásáról. Az Oroszországgal szövetségben 1788-ban Törökország ellen indított háború kudarcokat és nehézségeket hozott. József többször személyesen is ellátogatott a déli hadszíntérre, de ez sem segítette a sikert, ő viszont súlyos tüdőbajt szerzett. A legsúlyosabb csapást II. József politikájára az 1789-es francia forradalom jelentette. A reformokat eddig támogató, de a feudális berendezkedést megőrizni akaró hívei ezentúl óvatosságra intették, s maga József is azon tépelődött, intézkedéseivel nem készítette-e elő a Habsburg Monarchia bukását. II. József 1790. január 28-án, nem sokkal halála előtt, súlyos betegen, de nem kis erkölcsi bátorsággal, három kivételével visszavonta az összes rendeletét. A következő rendelkezést diktálta le: „...hogy egyszerre elejét vegyem a magyar és erdélyi rendek minden elképzelhető, s a jogosságnak csak látszatával is bíró panaszainak, el akarom törölni mindazon rendeleteket és utasításokat, melyek uralkodásom óta a közre vonatkoznak, és őket (a rendeket) azon állapotba akarom visszahelyezni, melyben őfelségének, a boldogult (Mária Terézia) császárnénak halálakor voltak, ez alól azonban a toleranciapátenst, az új lelkészrendezésre vonatkozó intézkedéseket, valamint egyedül azokat veszem ki, melyek a jobbágyokra vonatkoznak.” II. József 1790. február 20-án Bécsben halt meg, a kapucinusok templomában nyugszik. A kortársak nagyra becsülték műveltségét, felkészültségét, kormányzási képességét; az utókor számos személye zseninek tartotta. Valójában a politikája kudarcot vallott – amelyet élete végén ő is belátott -, s utódjára forrongó birodalmat, anarchisztikus állapotokat hagyott.
80. MARTINOVICS IGNÁC, a jakobinus összeesküvő Martinovics Ignác 1755. július 22-én Pesten született egy kispolgári család tagjaként. Apja halála után, 1771-ben (16 éves volt ekkor) állt be a Ferenc-rendi szerzetesek közé. Tanulmányait eredményesen végezte, de nehezen viselte a rendtagok kötöttségeit, elöljáróitól többször nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie. A budai egyetemen (az 1777-ben Nagyszombatról átkerült egyetem jogutódja, a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem) bölcsészeti és hittudományi doktor lett, de a természettudományok is érdekelték, elsősorban a természetfilozófia. Martinovics 1781-ben tábori lelkész lett Bukovinában. Ott megismerkedett egy lengyel arisztokratával, akivel 1781-1782-ben nagy nyugat-európai körutazást tett, s Párizsban kapcsolatba került a szabadkőművesekkel. Ez nagy hatással volt rá és a későbbi életére, valószínűleg egy ilyen páholy tagja lett. 1783-ban II. József a lembergi (lvovi) egyetem természettantanárává nevezte ki. Több matematikai, kémiai értekezést írt, és gyakorlatilag is hasznosítható gépeket szerkesztett. Megismerkedett a francia felvilágosodás tanaival, és filozófiai munkája 1788-ban materialistának, illetve ateistának mutatja. Martinovics arra törekedett, hogy az időközben Budáról Pestre áthelyezett egyetemen taníthasson. Tehetségére féltékeny pályatársai gáncsolták előrejutását. Felhasználták ellene, hogy ekkorra Holbach filozófiai értekezéseinek hatására élesen egyházellenessé vált. Martinovics a polgári átalakulás híve volt, de míg az 1780-as években az uralkodói reformoktól várta a megoldást, az 1790-ben írt arisztokrata- és klérusellenes röpirata a nemesi reformerekbe vetett bizalmát tükrözi. 1791-ben Bécsben Franz Gotthardi, II. Lipót titkosrendőrségének főnöke beszervezte őt az udvar besúgói közé. Martinovics, aki ezúton remélt a politikai érvényesülés útjára lépni, jelentéseiben adatokat szolgáltatott a patrióták, a volt jezsuiták terveiről, a felvilágosodás híveiről és a titkos társaságok összejöveteleiről. A polgári reformok megvalósítását ekkor az uralkodótól várta, javaslatai kifejezetten a magyar nemesség és a magyar hagyományok ellen irányultak. II. Lipót elégedettsége jeleként udvari kémikussá nevezte ki, és elnyerte a szászvári apát címet. 1792 tavaszán azonban meghalt II. Lipót, és utóda, I. Ferenc nem óhajtotta Martinovicsot addigi minőségében, tiszteletdíj mellett tovább alkalmazni. Martinovics azonban abban bízva, hogy az új uralkodó rövidesen ráébred nélkülözhetetlenségére, továbbra is jelentéseket írt a királynak. Magyarországon az 1780-as évek végén, az 1790-es évek elején a magyar reformerek Pesten és Budán klubokat, olvasóköröket alapítottak. Martinovics Ignác 1793 tavaszán megismerkedett a pest-budai klubista értelmiségiekkel, így Hajnóczy Józseffel is, aki 1793-ban franciából lefordította a jakobinus alkotmányt és barátaival együtt a francia köztársaság kikiáltásának évfordulóját is megünnepelte. Martinovics rövidesen feljelentette Bécsben Hajnóczyékat, mint a hatalom ellen szervezkedőket, de jelentése nyomán nem történt semmi. Viszont – a változó korok kalandor típusára jellemző módon – a tehetséges, de nyugtalan típusú Martinovics egy idő múlva, az
udvarban csalatkozva, átállt e radikális ellenzékiek oldalára és – főleg – Hajnóczy elképzeléseit vette át. Elhatározta, hogy hatékony szervezetekbe tömöríti a reformereket. Kéziratban terjesztett röpiratában – „Nyílt levél Ferenc császár és királyhoz” – értelmetlennek minősítette a forradalmi Franciaország elleni háborút, s immár a francia köztársaságot védelmezte. 1793-ban Laczkovics Jánossal már alkotmánytervet szövegezett, és 1794 tavaszán hozzáfogott a jakobinus eszmék radikális híveit és a nemesi reformereket tömörítő titkos társaságok szervezéséhez. Martinovics a szabadkőműves mozgalom szervezeti formáit vette át, s azt a polgári átalakulás magyar körülményeihez igazította. A beszervezett tagok nem ismerték egymást, titkossági fogadalmat tettek. Az átalakulás két lépcsőben történt volna meg, s ennek megfelelően Martinovics két titkos szervezetet létesített. Az első, tágabb kört a „Reformátusok Társasága” alkotta, igazgatója gróf Sigray Jakab lett. Ennek célját a Habsburgoktól független köztársaság létrehozásában – ahol a vezető szerep a köznemeseké -, és a mérsékelt polgári célok életbeléptetésében jelölték meg. Az egyházi és királyi birtokok az állam tulajdonába mennének át, s így adófizetésre nem lenne szükség. A jobbágy felszabadulna ugyan, de földjét nem kapná meg tulajdonul, hanem csak bérelné a nemestől. E társaságban még számíthattak a nemesi reformerekre, tehát a mozgalom bázisa szélesebb lehetett. A megvalósítás menetét akként képzelték el, hogy a programot kérdés-felelet formában tartalmazó iratot – kátét – egyre több emberrel ismertetik meg, lemásolva továbbadják, s amikor a célkitűzéseket elfogadók az országban kellő számban lesznek együtt, fegyveres felkelést robbantanak ki. Idézet a Reformerek Társasága kátéjából: „A magyar nemzet vegye ki a főhatalmat a király kezéből... alakuljon szövetséges köztársasággá, melyben minden nemzetiség szabadon használja saját nyelvét... Csak a nemeseknek lesz tulajdonjoga. A falvakban és mezővárosokban lakó nem nemesek a földesurak bérlőivé lesznek.” Martinovics terve szerint a nemesi megmozdulás sikere után, a következő lépcsőben a másik szervezet, a „Szabadság és Egyenlőség Társasága” ragadná magához az események irányítását. Ennek programja már a nemesi uralom és kiváltságok ellen irányult és a hatalmat közvetlenül a nép kezébe óhajtotta adni, s így megteremteni a polgári köztársaságot, gyakorlatilag abból az államberendezkedésből, amit a Reformátorok Társaságába tömörült népesebb csoport szervezkedése már megvalósított. Martinovics tehát a két szervezetet egymás ellen is kijátszotta, hiszen a „Reformátorok Társaságá”-nak tagjai nem tudtak a „Szabadság és Egyenlőség Társasága” létezéséről. A szűkebb szervezet programját az „Ember és Polgár Oktató Könyvecskéje” című káté tartalmazta. Idézet ebből: „Kérdés: Miként hívatnak a polgári társaság (társadalom) tagjai? – Felelet: Polgárok; minden egyéb nevezet vagy privilégium, mint király, gróf, zászlósúr, nemes, pap stb. törvénytelen és vétkes, melyek ti. a társaságbeli szerződést (Rousseau) súlyosan megsértik.” A „Szabadság és Egyenlőség Társasága” élére igazgatóként Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Laczkovics János került. A két titkos társaság élén állt Martinovics Ignác, minden szál az ő kezében futott össze.
A szervezkedés 1794 májusában indult, ami tulajdonképpen a káték lemásolását és terjesztését jelentette. A bálok, megyegyűlések, kávéházi találkozók során beszervezettek csak közvetlen beszervezőiket ismerhették meg, így azt hihették, hogy egy egész országot behálózó, nagy tömegerejű mozgalom résztvevői. Hajnóczyék aggályait Martinovics azzal szerelte le, hogy ő a francia vezető jakobinusokkal áll kapcsolatban, megbízását pedig egyenesen a konventtől kapta, amely a szervezőmunkához szükséges anyagi támogatást is biztosítja számukra. Hozzátette, hogy a magyar mozgalom nem lesz egyedül, az osztrákok és lengyelek is készen állnak a megmozdulásra. S a lengyel fejlemények valóban igazolni látszottak ezt az információt, mivel 1794 márciusában Tadeusz Kosciuszko vezetésével jelentős méretű lengyel nemzeti felkelés bontakozott ki az orosz uralom ellen. 1794. nyár elején Martinovics visszament Bécsbe, az igazgatók viszont nekiláttak a szervezkedésnek. Először Pest-Budán és más városokban, főleg értelmiségiek között, de azután még többfelé, elsősorban az ország észak-keleti megyéiben. A megyegyűléseken főként Szentmarjay folytatta ezt a munkát. A mozgalomhoz kapcsolódó felvidéki és erdélyi politikusok Nagykárolyban, egy Szatmár megyei főispáni beiktatáson találkoztak. A mozgalom ugyanis Erdélybe és Horvátországba is átterjedt. A szervezés három hónapja alatt a mozgalomnak mintegy 200-300 tagja lett. 1794. július végén – a francia jakobinus diktatúra bukásával közel egy időben – a bécsi rendőrség letartóztatott mintegy húsz „jakobinus” szervezkedéssel gyanúsított személyt. Közöttük volt Martinovics Ignác is. Az osztrák mozgalom körülményeinek felderítésére I. Ferenc udvari vizsgálóbizottságot küldött ki. Ez előtt azonban Martinovics olyan részletes vallomást tett, amelyben – nagyzolásból, önmentés céljából, vagy hogy a kormányt megzavarja – nemcsak a valóságot fedte fel, elárulva a magyar szervezők nevét, hanem egy nem létező, roppant szervezetről beszélt, amely a francia vezetőkkel állt volna kapcsolatban, és amelyben – szinte – benne volna Magyarország fontosabb személyiségeinek, hivatalnokainak jelentős része. A valóságban mindez természetesen nem létezett, és még a tényleges résztvevők zöme sem tett többet, mint hogy a kátét lemásolta és terjesztette. Meglehet, hogy abban bízott Martinovics, hogy ha erősnek és kiterjedtnek állítja be a mozgalmát, az uralkodó megretten, s mint politikussal tárgyal vele. Nem ez következett be, hanem az igazgatókat és más személyeket, közel 50 főt letartóztattak és Bécsbe szállították őket. A szervezkedőket (összeesküvőket) hűtlenség és felségsértés vádjával fogták perbe. A foglyokat Bécsből a budai várbeli ferences kolostorba zárták. Itt kezdte meg a királyi tábla a jakobinusok perének tárgyalását. 1795. május közepén a hétszemélyes tábla meghozta végső ítéletét: 18 vádlottat halálbüntetésre ítélt – ebből a király hetet jóváhagyott -, sokak pedig börtön- és fogházbüntetést kaptak. 1795. május 20-án a budai generális kaszálóréten – a mai Vérmezőn – kivégezték (azaz lefejezték) Martinovics Ignácot és a mozgalom négy igazgatóját: gróf Sigray Jakabot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet és Laczkovics Jánost. (Június 3-án végezték ki Szolártsik Sándor joggyakornokot és ifjú Őz Pál ügyvédet.) Martinovics Ignác tehetséges, de nyugtalan és kalandor típusú személyiség, ellentmondásos egyén volt. Mindenképpen fontos, kiemelkedő szerepre vágyott, az uralkodó partnere akart mindenáron lenni. Csalódnia kellett, mert a hatalomnak nem
volt szüksége a tehetségére – viszont magával rántotta Martinovics az egész magyar jakobinus mozgalmat. Ezért is nem övezi olyan népszerűség, mint más, a hazáért meghalt történelmi személyiséget.
BEVEZETŐ A XIX. század Magyarország történetében a feudalizmusból a kapitalista, polgári társadalomba való átmenet időszaka. A század első felében – 1825-től 1848-ig – a magyar reformkor kiemelkedő politikusai, mint Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és sokan mások egyfelől felléptek az elavult feudális viszonyok ellen, másfelől kijelölték az időszerű gazdasági-társadalmi változtatások fő irányait. Széchenyi 1830-ban megjelent „Hitel” című műve a kibontakozó reformmozgalom programja lett. A reformországgyűléseken a legtöbb szó a földtulajdon kérdésének rendezéséről, a jobbágyfelszabadításról esett. A paraszti földtulajdon, valamint a szabad bérmunka az eredményes gazdálkodás nélkülözhetetlen követelményévé vált. Először az önkéntes örökváltság, a földesúr és a jobbágy szabad megegyezése tűnt célszerűnek, de csak hosszú huzavona után, 1844-ben emelkedett törvényerőre. Ugyanezen évben – 1844-ben – lett hivatalos államnyelv Magyarországon a magyar. Időközben kiderült, hogy az önkéntes örökváltság nem hoz megoldást. A jobbágyságnak ugyanis nem volt pénze arra, hogy szolgáltatásait megváltsa. A megoldás csak a kötelező örökváltság, a jobbágyfelszabadítás előírása és a földesurak állami kártalanítása lehetett. A módozatokat az 1847-48-as, utolsó rendi országgyűlés ki is munkálta, de döntés nem született. Jött a „népek tavasza” Európában, amely a Habsburg Birodalmat sem hagyta érintetlenül. A pozsonyi országgyűlés az 1848. március 15-i pesti forradalommal a háta mögött kidolgozta és elfogadtatta a polgári átalakulást biztosító 1848. áprilisi törvényeket. Kimondták a jobbágyfelszabadítást, a robot és dézsma örök időkre történő eltörlését, a közteherviselést (azaz a nemesi adómentesség megszüntetését), eltörölték az ősiséget, kodifikálást nyert az Erdéllyel való unió, a népképviseleti rendszer és az ez utóbbinak felelős független magyar kormány. A gr. Batthyány Lajos miniszterelnökségével megalakult kormányban ott találjuk a kor legkiválóbb politikusait (Kossuth Lajos, Széchenyi István, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Szemere Bertalan, Eötvös József, Mészáros Lázár, Esterházy Pál). A létrejött polgári alkotmányos királyság azonban nem volt hosszú életű: 1848 szeptemberében a Habsburg-udvar fellépett a magyar változásokkal szemben, a Batthyány-kormány lemondott, de a magyar országgyűlés és a Kossuth Lajos vezette Országos Honvédelmi Bizottmány a fegyveres harcot választotta. 1849 első hónapjaiban a magyar honvédseregek a dicsőséges tavaszi hadjáratban csaták során mindvégig győzelmet arattak az osztrák csapatok felett. A bécsi udvar azonban nem alkudott: az olmützi oktrojált alkotmányban Magyarországot egyszerű tartománnyá degradálta. Erre válaszul a magyar országgyűlés 1849. április 14-én, a debreceni Nagytemplomban trónfosztottá nyilvánította a Habsburg-dinasztiát, Kossuth Lajost kormányzó elnökké választották. A független Magyarország nem született kedvező csillagzat alatt. A Habsburgmonarchia léte vagy nemléte hatalmi-politikai kérdés volt Európában, és mindenütt a régi, az egyensúlyt szem előtt tartó megfontolások kerekedtek felül. I. Miklós orosz cár 200 ezres hadsereget küldött Ferenc József megsegítésére, a független Magyarország ellen. A túlerő győzött, a világosi fegyverletétel törvényszerű volt. A vereség után a megtorlás és az abszolutizmus újbóli bevezetésének kísérlete jött. Átmeneti időre. A Habsburg Birodalom a külpolitikai kudarcok után rákényszerült 1867-ben a magyarokkal való kiegyezésre. Létrejött az Osztrák-Magyar
Monarchia, amely biztosította Magyarországnak a közös uralkodó alatt (ez volt Ferenc József, uralkodott: 1848-1916) a belső önállóságát, lényegét tekintve az 1848-as törvényekben foglaltakat. 1867-tel Magyarországon erőteljesen megindult a polgári átalakulás, a kapitalista termelés. Az ezredfordulóig hátralevő évtizedek a „boldog békeidők”-et, a gazdasági-kulturális gyarapodást hozták. A XIX. századi kultúra az irodalomban és a művészetekben kiemelkedő személyiségeket hozott a felszínre, akik az ország törekvéseit, a nemzet érzéseit fejezték ki műveikben. Még a legnagyobbak felsorolása is reménytelen, de tisztelgésül azért néhány név hadd álljon itt: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Arany János, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály.
81. KAZINCZY FERENC, a nyelvújító Kazinczy Ferenc a Bihar megyei Érsemlyénben született 1759. október 27-én, keletmagyarországi református nemesi családból, nyolc testvére volt. Apja, Kazinczy József a műveltséget és a nevelést nagyon becsülte, ezért Ferencet taníttatta. 17671768-ban az apai háznál, Alsóregmecen tanulta a latint és a németet, meg a bibliát, majd csaknem egy évet töltött német nyelvgyakorlás céljából Késmárkon, végül 1769 őszétől Sárospatakon járt iskolába, itt fejezte be 1779-ben főiskolai tanulmányait. Apja kezdetben katonának szánta, de Ferenc ellenállása, majd más irányú tehetségének bontakozása következtében jóváhagyta, hogy író váljon belőle. Ennek érdekében idegen nyelvekre taníttatta, képzőművészeti és zenei oktatásban részesítette, s hogy a világban forogjon, magával vitte megyegyűlésekre, II. József cár pataki ebédjére. Kazinczy Ferenc első könyvecskéje, „Magyarország geográfika... lerajzolása”, 1775ben Kassán jelent meg, ezt az ifjúi művét később „hirtelen összefirkált”-nak értékelte. 1776-ban lefordította magyarra Bessenyei György németül írt „Der Amerikaner” című művét, amelyet Kassán adott ki. Közben végezte a filozófiai, jogi és teológiai tanulmányait. A tanulmányai befejezése után Kassán és Pesten törvénygyakorlatot folytatott. Megismerkedett és kapcsolatba került a szabadkőműves mozgalommal. Már Miskolcon, 1784 elején tagja lett a titkos társaságnak. Ezt követően megyei szolgálatba lépett: zempléni, majd Abaúj vármegyei aljegyző lett, s ez utóbbi hivatalában szolgált 1784 végétől 1786 végéig. 1786-1790 között a kassai tankerület iskolafelügyelője volt. Kazinczy az irodalmi élet megszervezését tartotta elsődleges céljának, állandó résztvevője volt a kassai szalonoknak. 1788-ban Baróti Szabó Dávid és Batsányi János közreműködésével megindította a magyar felvilágosodás első folyóiratát, a Magyar Museumot, 1790-ben pedig a szabadkőművesi nevét felhasználva, már egyedül adta ki az Orpheus című folyóiratot. Ebben Helvetius, Holbach, Rousseau, Voltaire, Wieland és a radikális szabadgondolkodók tanait hirdette, verseket, epigrammákat is írt, de a felvilágosodás propagandáját a prózai fordításaival és a szerkesztői munkájával végezte a legeredményesebben. 1789-ben adta ki a „Bácsmegyeinek összveszedett levelei” című, személyes élményeket is tartalmazó munkáját. E műnek nagy sikere volt, felolvasták, verseket írtak róla, jegyzeteket készítettek belőle. Kazinczy már ekkor az irodalmi élet egyik legtekintélyesebb alakja lett. Felvilágosító programjának megvalósítása mellett Kazinczytól nem volt idegen a nemzeti ellenállás lelkesedése; maga is ott állt őrként 1790-ben a hazahozott korona mellett, melyet megcsodált és részletesen le is írt. Nézetei is közrejátszottak abban, hogy a Helytartótanács 1791 elején elbocsátotta hivatalából. Kazinczy 1791-től ismerte Hajnóczy Józsefet, barátság is szövődött közöttük; ugyanígy Szentmarjay Ferencért is lelkesedett. 1792-ben Kazinczy Alsóregmecen élt, időnként fel-felsietett a fővárosba, remélve valami újat és jobbat I. Ferenc uralkodásától, talán hivatalt is. Sokat írt, de minden
tervével kudarcot vallott. Folyóirata megszűnt, s az egyre nyomasztóbb cenzúra gátolta a könyvek kiadatását. Az első magyar színtársulat megalakulása drámafordításokra ihlette, többek között Goethétől, Shakespeare-től, Lessingtől fordított, később Moliere-től és Schillertől is. Kazinczy szeretett volna saját otthonában berendezkedni. 1791 tavaszán elkezdte a kisbányácskai építkezést, de csak 1794 őszén szegezhette ki a majorság határán vezető országútra a táblát: „Abaúj Vármegye. Praedium. Széphalom. 1794.” Elégedetlen volt az állapotokkal, s ennek hangot is adott: a megyegyűlésen ellenezte az egyetem Pestről való elhelyezésének tervét, a gondolat- és a sajtószabadság mellett küzdött. 1794 nyarán Szentmarjay megnyerte a jakobinus mozgalomnak Kazinczyt, s átadta neki a Reformátorok Társaságának kátéját. A nagykárolyi főispáni beiktatás alkalmával Kazinczy, Dienes, Szentmarjay és Szlávy György együtt beszélték meg bekapcsolódásukat a mozgalomba. Kazinczy eleinte tépelődött a másolásra kapott forradalmi iraton, de Szentmarjay eloszlatta aggodalmát. A „vértelen forradalom” eszméje megtetszett Kazinczynak. A kátét terjesztette is, mint vallomásában elismerte. 1794. december 14-én tartóztatták le. A budai várbeli franciskánus kolostorban várta bilincsbe verve ítéletét, melyet a vérbíróság pallos általi halálban és jószágvesztésben állapított meg, s ezt a hétszemélyes tábla is megerősítette. Három hétig a biztos halál árnyékában élt. Aztán a királyi kegyelem bizonytalan ideig tartó börtönre változtatta a büntetését. Kazinczy több várbörtönnek is foglya volt: Spielberg, Obrovic, Kufstein, Munkács. Hat és fél évig – 2387 napig – tartó fogságát példátlan szívóssággal viselte el, s a rendkívül mostoha körülmények között is dolgozott, írt. Sokszor volt gyertya, írószer, tinta nélkül; ilyenkor tűvel karcolta mondatait és rozsdaoldatot vagy saját vérét használta tinta helyett. Tisztázta irodalmi elveit, készült az előtte álló feladatra. Felvilágosodott nézeteit nem tagadta meg, de az irodalomban mindinkább klasszikus és klasszicista példaképek felé fordult. A felvilágosult műveltség helyébe gondolkodásában a kifinomult ízlés lépett, a tiszta szépirodalom. A Bessenyei György által kezdeményezett programból nála került leghangsúlyosabban a középpontba a nyelv kiművelését célzó törekvés, de számára a nyelv már nem csupán műveltségközvetítő eszköz, hanem az irodalom, a költészet nyelve, s mint ilyen maga is műalkotás. Kazinczy 1801. június 28-án szabadult ki a börtönből. Magánélete éveken át rendezetten volt: Regmecen és Érsemlyénben lakott, a családjával vitái alakultak ki. Talán azért is, hogy megszabaduljon családja nyomasztó környezetéből, megkérte egykori tankerületi főigazgatójának, gróf Török Lajos leányának, Sophienak kezét. Negyvenöt éves volt, amikor 1804 novemberében oltárhoz vezette a húsz évvel fiatalabb és szegény grófkisasszonyt, aki életének és gondjainak hű társa lett. 1806 júniusában költöztek Széphalomra. Házasságukból hét gyermek született, akiknek neveltetése nagy terhet és gondot jelentett. Legfiatalabb gyermeke volt Lajos, aki az 1848-49-es szabadságharcban tábornoki rangot ért el, s a tizennegyedik aradi vértanúként halt meg. Kazinczy szívós és áldozatkész munkával el tudta érni, hogy az irodalom újra életre kelt. Széphalmi kúriája irodalmi központtá vált. Az 1803-1804-es években alakult ki nyelvújító koncepciója. A nyelvújítás, az irodalmi nyelv megteremtése
mozgalmat indított az országban. Kazinczy a támadó epigrammáival (Tövisek és virágok, 1811), episztoláival, kritikáival, kiterjedt levelezésével elérte, hogy a nyelvújítás a XIX. század második évtizedére a magyar irodalom központi kérdésévé vált. Az egymással szemben álló pártok, az ún. neológusok és ortológusok harcában nemcsak a nyelvi újítás és hagyományőrzés ellentéte jelentkezett, hanem a tágabban értelmezett irodalmi, művészeti elveké, sőt társadalmi nézeteké is. Kazinczy az írói egyéniség jogát, az esztétikum követelményét is hangoztatta, s az újítók a városias civilizáció, a polgári társadalom felé törekedtek, amikor ennek fogalmait kifejező szavakat alkottak, s az egységes irodalmi nyelv érdekében harcoltak. Ez azzal az eredménnyel is járt, hogy az irodalom a közérdeklődés homlokterébe került. Mind a nyelvújító törekvéseket támadó „Mondolat” (1813), mind a maradi ízlést gúnyoló „Felelet a Mondolatra” (1815) a nyelvi paródia eszközeivel élt, egy már ilyen iránt is fogékony, tájékozott közönség érdeklődésére építve. Így – ha a nyelv, az irodalom területére szorítva is – a haladó és maradi ellentéte, a nemzeti függetlenség és a polgárosodás igénye, a nemzetállam megteremtésének feladata a felszínen maradt. Kazinczy rengeteget írt, legjelentősebben a személyes jellegű írásai: két önéletrajzi műve (Pályám emlékezete – 1828; Fogságom naplója), útirajzai és 23 hatalmas kötetet kitevő levelezése. Ez utóbbiak teszik az irodalomban játszott vezető szerepén túl valóban kiemelkedő íróvá. Az 1820-as évek közepére Kazinczy ugyan elveszítette az irodalmi vezérséget, de múlhatatlan érdemeiért 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Kazinczy irodalmi programjából a szépirodalmiság, a művészi igény és a megújított magyar nyelv élt tovább. Munkássága előkészítette a reformkort. Megmaradt példája, életének, egyéniségének varázsa. „Fél századig tartá vállán, mint Atlasz az eget, a nemzetiségnek ügyét” – írta róla Petőfi Sándor. De már a kortársak is így látták, így tisztelték áldozatos munkájáért. Irodalmi ellenfeleit a megbecsülés hozzábékítette, az övétől eltérő törekvésekkel induló fiatalok is tisztelegtek nála. Így vált az irodalmi köztudatban a megújult magyar irodalom első vitathatatlan klasszikusává. 1831. augusztus 23-án, a Magyarországon akkor dúló kolera áldozataként hunyt el. Kívánságára a háza előtti kertben temették el. Kazinczy alakját Kölcsey Ferenc így idézte fel 1832. szeptember 9-én, az Akadémia közgyűlésén: „Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorui magasbra hághassanak s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson...”
82. KOSSUTH LAJOS, a „magyarok Mózese” Kossuth Lajos 1802. szeptember 19-én született Zemplén vármegyében, Monokon, kisnemesi családból. Apja, László, uradalmi ügyész volt az Andrássy grófoknál, anyja Wéber Sarolta. Szülei vagyontalanok voltak, ezért Lajost arra készítették fel, hogy kenyerét munkájával magának kell megkeresnie. Iskoláit a sátoraljaújhelyi gimnázium után a patrióta szellemű – később hazafias önképzőköre által híressé vált – eperjesi kollégiumban folytatta: itt alapozta meg a magyar hagyományokban és európai kultúrában gyökerező műveltségét. Eperjesi tanulmányai befejeztével a sárospataki jogakadémiára ment, ahol a híres Kövy professzor is tanította. Kossuth 1823-ban szerzett diplomát. Pestre ment ügyvédgyakornoknak, de ott nem talált biztos állást, ezért visszatért Zemplénbe. Itt gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1829-ben táblabíró, 1830-ban Sátoraljaújhely ügyésze. Bekapcsolódott a helyi politikai életbe, a húszas években meginduló reformkori küzdelmekbe. A megyegyűlésen és a kaszinóban kezdte meg közéleti tevékenységét: a megyei élet nyújtotta számára az első társadalmi élményeket, politikai és szónoki iskolát. A sátoraljaújhelyi megyei közgyűlésen 1831 júniusában a lengyelek ügye mellett mondott beszéde volt első jelentősebb nyilvános szereplése. Nem sokkal később, az 1830-1831-es kolerajárvány idején mint kolerabiztos, a helybeli vészbizottság elnöke a járvány elszigetelésén fáradozott, s polgárőrséget szervezett a rend fenntartására. Kitűnt gyors helyzetfelismerésével és szervezőkészségével. Nagy feltűnést kiváltó beszédet mondott a sajtószabadságról a Zemplén megyei közgyűlésen. Az 1832-1836-os pozsonyi országgyűlésen mint három távollevő főrend képviselője jelent meg. A vármegyei működés után itt látóhatára kitágult, a vitákban való részvétel serkentő hatással volt fejlődésére. Barátságot kötött az ellenzék vezetőivel, Kölcseyvel és Wesselényivel, akiket példaképeinek tekintett. Kossuthnak az országgyűlésen szavazati joga nem volt, de megismerkedett a reformelképzelésekkel, s tapasztalhatta, hogy a körülményes szabályok, a lassú ügymenet miatt lényegbeli eredményeket nehezen lehet elérni. Kossuth az országgyűlésen történtekről kézzel írt beszámolókat, s 1832. december 17-én megjelentette az első „Országgyűlési Tudósítások”-at. A lapot többen másolták és Kossuth bizonyos főuraknak és a megyei nemességnek megküldte. Összesen mintegy 3500 oldalt írt. Nem csak száraz összefoglalók voltak ezek az ügyekről, hanem érzékelni lehetett belőlük az érvelések logikáját vagy éppen logikátlanságát. Az országgyűlés berekesztése után Kossuth Pestre költözött, s „Törvényhatósági Tudósítások” címen indított egyszerű technikával 150 példányban előállított lapot, amelyben a helyi tudósítást vállaló ellenzékiek segítségével a vármegyei közgyűléseken folyó küzdelmekről és a megyei eseményekről számolt be. A kormányhatóságok kétszer is eltiltották, ám ezt Kossuth nem vette figyelembe, sőt a tilalom sérelemként való napirenden tartásával is szította az ellenállást. 1837. május 4-ről 5-ére virradó éjjel Kossuthot letartóztatták, majd huszonkét hónapi vizsgálati fogság után hűtlenség címén négyévi börtönre ítélték. A hosszú rabság ideje az egyéniség és különösképp a műveltség megszilárdulásának,
elmélyülésének ideje volt Kossuth életében. Voltaképpen a börtönben készült fel igazán közéleti hivatására: ideje volt olvasni és gondolkodni. Az angol közgazdaságtant tanulmányozta, latin, német, francia nyelvtudását ápolta és kitűnően megtanult angolul. 1840. május 10-én az országgyűlés nyomására visszanyerte szabadságát. A kormány, hogy ellenőrizhesse Kossuth ténykedését, Landerer Lajos kiadó segítségével felkínálta neki egy újonnan alapítandó lap szerkesztését. Kossuth a megbízatást elvállalta, s a hetente kétszer megjelenő újsággal új szakasz kezdődött a magyar reformkor történetében. 1841. január 2-án jelent meg először a Pesti Hírlap. Olyan feltűnést keltett, hogy az első tizenhét számot második kiadásban is meg kellett jelentetni, a kezdeti 50 előfizető félév múlva 4 ezerre, 1844 elejére pedig 5200-ra növekedett. A lap a reformeszmék közvetítőjévé vált, hirdette a nemzeti érdekegyesítés programját. Kossuth a Pesti Hírlap hasábjain és röpiratokban folytatta híres publicisztikai vitáját Széchenyi Istvánnal, amely teljes győzelmét, az ellenzék Kossuth mögött történt felsorakozását hozta. A reformok megvalósításának útja és módszerei tekintetében Kossuth egyre inkább az önállóságot követelte, míg Széchenyi lassúbb reformokat és mindenképpen birodalmi hűséget követett. Széchenyi féltette a nemzetet egy tömegmozgalomtól, egy forradalomtól. Kossuth pártolta az 1841-ben alapított ipartestületet, és az 1842-es ipari kiállítás egyik szervezője volt. 1844 októberében részt vett a Védegylet létrehozásában (elnök: gr. Batthyány Kázmér; igazgató: Kossuth Lajos), amelynek tagjai megfogadták, hogy 10 éven át, ha mód van rá, csak magyar árut vásárolnak. Kossuth 1844-ben titkosrendőri intrikák következtében megvált a Pesti Hírlaptól. Az 1840-es évek közepétől Kossuth a reformellenzék egyik vezéralakjává vált. A jobbágykérdésben a kötelező örökváltságot képviselte azzal, hogy a kártalanítást az állam fizesse. A fejlődés másik tényezőjének a polgárosodást tartotta. Ezen mindenekelőtt a nemesi kiváltságok felszámolását, az adómentesség megszüntetését, a törvény előtti egyenlőséget értette. Kossuth határozottan képviselte, hogy az általa javasolt reformok bevezetése a társadalom valamennyi rétegének érdeke, illetve sikeres reformok csak valamennyi társadalmi réteg támogatásával valósíthatók meg. Az érdekegyeztetés hangoztatása adott különös erőt Kossuth programjának, emiatt ismerték el őt a legtöbben az ellenzék vezérének. Vezető egyénisége lett annak a csoportnak, amely a konzervatívok párttá alakulására reagálva megfogalmazott „Ellenzéki Nyilatkozat” elfogadásával (1847. június 7.) tulajdonképpen párttá szerveződött. 1847-ben Kossuth gróf Batthyány Lajos támogatásával, Pest vármegye követeként szavazati joghoz jutott az országgyűlésben. Az 1848. februári párizsi forradalom miatti kedvező légkört kihasználva már 1848. március 3-án „roppant számú hallgatóság, fulladásig tömött karzatok, remegő várakozás” között Kossuth egy felirati javaslatot terjesztett be, amelyet az alsótábla lelkesen elfogadott. A feliratot V. Ferdinánd uralkodónak szánták, amelyben a közteherviselés kimondását, a kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítást, a nép politikai jogokkal való felruházását, s a reformok biztosítékaként felelős magyar parlamenti kormány kinevezését követelték. Március 14-én a főrendi tábla ellenvetés nélkül megszavazta Kossuth és az alsótábla felirati javaslatát. Kossuth vezette az országgyűlés száztagú küldöttségét, amely
március 15-én az uralkodóhoz vitte a javaslatot Bécsbe. A pesti forradalom – az azt megelőző bécsi – és a magyar országgyűlés követelése meghozta az eredményt: április 11-én V. Ferdinánd szentesítette a polgári átalakulást biztosító törvényeket, s az első felelős magyar kormány, a Batthyány Lajos vezette kormány letette az esküt. Kossuth Lajos a pénzügyminiszteri tárcát kapta a kormányban, de a kormánynak és a júniusi országgyűlési képviselői választások után megalakult nemzetgyűlésnek ő volt a legjelentékenyebb politikusa: mint a kormány legbaloldalibb tagjára hallgatott rá a közvélemény. Kossuth vezető egyéniség volt, beszédeinek és határozott véleményének varázsa lebilincselte hallgatóit. Része volt ebben megnyerő külsejének, rendkívül kellemes, férfias orgánumának; mindenekelőtt azonban előadói magatartásával s beszédei művészi felépítésével érte el sikereit. Ihletett szónok volt, mindig nagy gonddal készült beszédeire. Logikus érvelését sajátosan színezte gazdagon áradó érzelmessége, a szenvedélyes hang, a személyes fűtöttség, az eszméiért élő ember pátosza. Nevezték őt „a magyarok Mózesé”-nek, vagy az egyszerű emberek „Kossuth apánk”-nak. Döntésre érett történelmi pillanatokban világosan tudta a hallgatók elé állítani a választás, a jövő ellentétes lehetőségeit. Például 1848. július 11én a kormány nevében Kossuth tett előterjesztést az ország védelméhez szükséges intézkedések megtételére, az országgyűléstől 200 ezer újoncot és 42 millió forintnyi hadihitelt kért. Kossuth gyújtó hangú beszédén fellelkesülve a képviselők a helyükről felugorva kiáltották, hogy „Megadjuk!” Ekkor hangzott el Kossuth szállóigévé vált mondása: „...annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni.” Kossuth 1848. augusztusra megalkotta az ország első önálló költségvetését, s kiadta az első magyar kétforintos címletű bankjegyet, amelyet nagyobb címletek is követtek (Kossuth-bankók). Mikor világossá vált, hogy Bécs nem rendeli vissza az országra támadó Jellasics horvát bánt, a kormány megbénult, majd szeptember 11-én lemondott. Az országgyűlés Kossuth szorgalmazására szeptember 16-án létrehozta a hattagú Országos Honvédelmi Bizottmányt, amelynek rövidesen Kossuth lett az elnöke. Szeptember végén pedig személyesen indult toborzó körútra. A pákozdi csatában szeptember 29-én aratott magyar győzelem után, október elejétől az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként a végrehajtó hatalom legfőképpen Kossuth Lajos kezében összpontosult. Ő pedig Béccsel szemben a fegyveres harcot – a szabadságharcot – választotta, csak hogy biztosítsa az áprilisi törvények megtartását. Ő nevezte ki a katonai vezetőket, beleszólt a hadműveletek megtervezésébe, irányította a gazdaságpolitikát és a külpolitikát. Nem volt diktátor, mert az országgyűlés mindvégig ellenőrizte (1849. január-június között Debrecenben, majd rövid pesti tartózkodás után Szegeden, később Aradon ülésezett). Kossuth 1848. december végén elérte, hogy mind a kormány, mind az országgyűlés az előrenyomuló Windischgrätz elől Debrecenbe költözzön és megőrizze cselekvőképességét. Itt készítették elő az 1849. évi magyar tavaszi hadjáratot, amely a győztes csaták sorozatát hozta. A Magyarország különállását és területi egységét semmibe vevő, I. Ferenc József által hozott olmützi oktrojált alkotmányra válaszul 1849. április 14-én Kossuth javasolta a debreceni Nagytemplomban ülésező országgyűlésnek a Habsburgok trónfosztását, amelyet az
országgyűlés a közhangulat nyomására egységesen megszavazott. Kossuth Lajost kormányzó elnöknek választották. Ez volt a szabadságharc csúcspontja. Ezt követően jött a gyors hanyatlás, mert hiába foglalták vissza az ország nagy részét a honvédcsapatok, a cári Oroszország 200 ezer fős intervenciós hadseregének és az osztrák katonai erőknek a koncentrált támadása leverte a hősiesen küzdő magyar honvédsereget. Az 1849 nyarára elhatározott Tisza-Maros szögi katonai koncentráció nem sikerült, az . augusztus 9-i vesztes temesvári csata után a reménytelen helyzetben Kossuth augusztus 11-én a polgári és katonai hatalmat Görgei Artúr tábornok kezébe tette, aki augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt. Kossuth a kíséretével augusztus 17-én török területre lépett, akik nem adták ki őt az osztrákoknak. Előbb Vidinben, Sumlában, majd Kutahiában internálva élt. 1851. szeptember 11-én az amerikai kongresszus határozata nyomán amerikai hadihajó vette a fedélzetére. Kossuth előbb Angliában, majd Amerikában nagy visszhangot kiváltó politikai előadó-körúton népszerűsítette a független polgári Magyarország ügyét. Az 1850-es években Angliában élt. 1859-ben Párizsban Klapka Györggyel és Teleki Lászlóval megalakította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot (emigráns magyar kormány). Kossuth elfogadta Cavour és III. Napóleon ajánlatát az együttműködésre, de a háborús események még az előtt befejeződtek, hogy Magyarországon felkelést szervezhettek volna. Emigrációjában kidolgozta és fokozatosan tökéletesítette a Duna menti nemzetek demokratikus államszövetségének, a Dunai Konföderációnak a tervét. Az 1866. évi poroszosztrák háború előtt és után fellépett az 1848-as törvények revíziójára épített magyar-osztrák kiegyezés ellen. 1867. május 22-én Párizsban keltezett, Deák Ferencnek címzett híres Kasszandra-levelében fejtette ki ellenvéleményét a kiegyezésről. 1867 után haláláig Turinban (Torinóban) élt, hívták „turini remeté”-nek is. Szakadatlanul írt, levelezett, dolgozott: ekkor született az „Irataim az emigrációból” című munkája. Folyamatosan bírálta a polgári demokratikus szabadságjogok hiányát Magyarországon, a nemzetiségi politika korlátait, a balkáni terjeszkedést. 1889-ben még megérte, hogy az új honossági törvény következtében elvesztette magyar állampolgárságát. (Ugyanakkor városok, községek hosszú sora választotta díszpolgárává.) 1894. március 20-án halt meg Olaszországban, Torinóban. Ott is háromszázezren búcsúztatták el koporsóját, Magyarország pedig gyászba borult. Holttestét Ferenc József kegyéből – aki az állami temetést nem engedélyezte – vámmentesen hozathatta haza a család. A temetést Budapest rendezte díszes ceremóniával, s azon százezrek vettek részt. Kifejező Kossuth Lajos egyéniségére a torinói gyászszertartás egyik papjának megemlékezése: „Nagy dolog az eszmékben hinni, megvalósítására törekedni, dolgozni, szenvedni érte. Egységet és nagyságot ad az embernek. Akit most siratunk, az utolsók utolsója egy oly hősi kornak, mely hitt az eszmékben.”
83. SZÉCHENYI ISTVÁN, a „legnagyobb magyar” Gróf Széchenyi István 1791. szeptember 21-én Bécsben született arisztokrata családban. Apja Széchenyi Ferenc, aki megalapította a Nemzeti Múzeumot; anyja Festetics Julianna, a Keszthelyi Georgikon alapítójának nővére. Ötödik gyermekként látta meg a napvilágot. Bécsben, Sopronban és Nagycenken éltek. A gyermek István magántanároktól tanult, és hatalmas műveltségre tett szert: a magyar mellett elsajátította a latint, az ógörögöt, az angolt, a németet és a franciát. Igen sokat olvasott, a filozófiai kérdéseken kívül a gyakorlatias problémák is érdekelték. Érzékeny idegrendszerű volt, sokszor érzékenyen reagált az eseményekre, hol lelkesedett, hol pedig búskomorságba süllyedt. Szinte gyermekfővel, nagyon fiatalon lépett a katonai pályára: 1808-tól huszártisztként harcolt a Habsburg Birodalom hadseregében Napóleon ellen. 1809-ben mint nemesi felkelő küzdött a Magyarországra lépő franciákkal (győri csata). A harcokban többször is kitüntette magát, az 1813-as lipcsei „népek csatájá”-ban fontos futárszolgálatot teljesített. A napóleoni háborúkat követő bécsi kongresszuson, 1814-15-ben, Széchenyi is részt vett, az udvari bálokon és fogadásokon társasági és szerelmi babérokat aratott. A kongresszus után a főnemesi huszártisztekre jellemző könnyed életet élte. Széchenyi 1824-ben megismerkedett Seilern Crestentiával, gr. Zichy Károly feleségével, akibe szerelmes lett. Első férje halála után 1836-ban vehette feleségül a hétgyermekes özvegyet, aki neki is szült két fiút, Bélát és Ödönt. Széchenyi István 1814 és 1833 között nagy utazásokat tett Nyugat-Európában és a Török Birodalomban. Különösen nagy hatással volt rá a br. Wesselényi Miklóssal együtt 1821-22-ben tett nyugat-európai útja, az angol társadalom fejlettsége. Meggyőződésévé vált, hogy a műveltség emelkedésével, tanulással Magyarországon is bekövetkeznek a kedvező változások. Politikai fellépésére az 1825-27. évi első reformországgyűlés alkalmával került sor. 1825. november 3-án Felsőbüki Nagy Pál szónoklata után, melyben az felszólította a mágnásokat, hogy hozzanak áldozatot a magyar nyelvért, Széchenyi István a Magyar Tudós Társaság, az Akadémia felállításának céljaira egyévi jövedelmét, 60 ezer forintot ajánlott fel. Példáját több arisztokrata követte: az országgyűlés végére összesen 250 ezer forint felajánlás gyűlt össze. Széchenyi Pesten megalakította a Nemzeti Kaszinót, „Lovakrul” (1828) című könyvében népszerűsítette a lóversenyeket, sőt az első versenyek megrendezését is vállalta. Budapestet (mert ez az elnevezés tőle származik) az ország gazdasági és szellemi központjává akarta tenni. Saját gazdálkodásában – 90 ezer hold birtokosa volt – tapasztalta, hogy a magyar modernizáció legfőbb akadálya a tőkehiány és a kötött földbirtok. Nagycenken, a grófi kastélyban írta több hónapon keresztül a „Hitel” című, korszakos jelentőségű könyvét, amely 1830. január 27-én jelent meg. A háromszáz oldalas mű egy program, amely gondolkodásra, vitára hívta az országot. A „Hitel” fő mondanivalója: Magyarország szegényebb, mint földjének gazdagsága és lakóinak
képessége alapján lehetne. Azért van ez így, mert nincs hitel, azaz kölcsöntőke a mezőgazdaság és az ipar szükséges beruházásai számára. Széchenyi kifejtette: a hitel intézménye meghonosodásának az ősiség, a hűbéri rendnek ez a régi „kelléke” a gátja, mivel a hitelező számára nincs valódi biztosíték, a nemesi birtok elidegeníthetetlen, azaz nemfizetéskor sem lenne elárverezhető. „Hitel nélkül pedig nincs korszerű gazdálkodás.” A „Hitel” egyik legfontosabb gondolata: változik a világ s képtelenség még elgondolni is, hogy a világban éppen Magyarország marad változatlan. A gyakorlati tennivalók közül a következőket emelte ki: a nemesi adómentesség eltörlése, az ősiség intézményének megszüntetése, a kereskedelmi és váltótörvény megalkotása. Széchenyi István a magyar feudális társadalmi rend megreformálását, a polgári átalakulást siettette: a „Hitel” mint első átgondolt és alapos, időszerű reformterv jelent meg a kor magyar társadalmában. Rendkívüli hatása, visszhangja volt a műnek – újabb lendülettel segítette a voltaképpen már élő reformkezdeményezéseket. A problémák gyökerét is jól látta, amikor a „Hitel” egyik befejező mondataként az előrelépés, a haladás, a reform fékezőjeként éppen a maga társadalmi osztályát jelölte meg: „S íme nyíltan azon vallást teszem: hogy hazám előmenetele, s magasabb felemelkedése legfőbb gátjai mi tehetősb birtokosok vagyunk.” Gr. Dessewffy József a „Taglalat” című vitairatában visszautasította Széchenyi „Hitel”-ben kifejtett gondolatait, s azt állította, hogy az országot vezető nagybirtokosok a régi intézményekkel, a kiváltságokkal is eredményesen vezethetik az országot. Széchenyi válaszul 1831-ben kiadta a „Világ” (értsd: világosság) és a cenzúra miatt külföldön 1833-ban a „Stádium” című műveit. Javasolta az ősiség eltörlését, a nem nemesek szabad birtokbírhatását, a törvény előtti egyenlőséget, a részleges közadózást, a törvényszékek nyilvánosságát. A „Stádium” nevezetes „tizenkét törvénye” és tucatnyi indítványa a magyar reformprogram első konkrét megfogalmazása. 1833-ban Széchenyi elhagyta az országgyűlést, s a politikai változtatások erőltetése helyett gazdasági jellegű vállalkozásokba kezdett. Sokat tett a közlekedés fejlesztéséért. Fő áruszállító útvonalnak a Dunát tartotta. 1830-tól 1841-ig tartó munkálatokkal hajózhatóvá tette az Al-Dunát. Pénzével is erősítette a Dunai Gőzhajózási Társaságot, Óbudán hajógyárat és téli kikötőt épített 1835-ben, a balatoni gőzhajózás megindításában is ott bábáskodott 1846-ban. Felkarolta és támogatta a vasútépítést, kidolgozta a leendő közlekedési hálózat tervét. Foglalkozott a városrendezéssel, Pest árvíz elleni biztosításával, saját gazdasága modernizálásával. Az 1840-es évektől hozzáfogott a Tisza szabályozási munkálataihoz is. Tőkéstársa lett Pest egyik első nagy ipari üzemének, a József Hengermalomnak. Tevékeny tagja volt a Gyáralapító társaságnak. Legnagyobb vállalkozása, a pest-budai Lánchíd, a közteherviselés első szimbóluma: 1836-ban törvény mondta ki, hogy a hídvámot mindenki (a nemes is) köteles megfizetni. A híd építéséhez 1842-ben kezdtek hozzá és 1848-ban készült el. Az 1840-es évek elején elért apróbb reformok alapján Széchenyi úgy látta, hogy társadalmi változásokat továbbra is óvatos lassúsággal kell bevezetni, mégpedig az arisztokrácia vezető szerepével. Mindvégig abban bízott, hogy a birodalmi kormányzat, Bécs megnyerhető a reform gondolatának.
Széchenyi vitákba bonyolódott, előbb br. Wesselényi Miklóssal, majd az 1840-es években Kossuth Lajossal. Az ellenzék, Kossuth vezetésével már többet akart a lassú reformoknál: felelős minisztériumot, népképviseleti országgyűlést, közteherviselést, kötelező jobbágyfelszabadítást állami kártérítéssel. Széchenyi haragosan támadt Kossuthra, mert népszerűség-hajhászó, felelőtlen politikusnak tartotta, aki meggondolatlanságával az elért eredményeket is veszélyezteti. Széchenyi 1841-ben „Kelet népe” címmel vitairatot adott ki, majd 1842-ben a „Jelenkor” hasábjain folytatta a támadást Kossuth ellen. Széchenyi a vitában alulmaradt, elszigetelődött. Az 1847-ben megjelentetett „Politikai programtöredékek”-ben Kossuthot nyíltan lázítónak nevezte, s hogy az országgyűlés alsóházában megmérkőzhessen vele, Moson megye követévé választatta magát. 1848 márciusában azonban belátta, hogy Kossuthnak igaza volt, s amikor az 1848. április 11-i törvények biztosították Magyarország önálló alkotmányos királyságát, a megalakuló Batthyány-kormányban elvállalta a közlekedés- és közmunkaügyi miniszteri tárcát, amelyet április 7-től szeptember 11ig (a Batthyányi-kormány lemondásáig) töltött be. Az udvarral való alkotmányos jó viszonyt engedmények árán is fenn akarta tartani, így a nemzetet önvédelmi harcra felkészítő Kossuthtal ismét szembekerült. Úgy érezte, forradalomból mégsem az új rend, hanem zűrzavar, véres háború támad. Felelősnek érezte magát, hiszen a feudális maradványok elleni harcával ő bolydította fel a magyar politikai életet (ezt érzékeny lelkületével az önnön jelentőségének túlbecsülése miatt gondolta). „Soha még ember nem hozott több zűrzavart a világba... mint én! Ó Isten, légy irgalmas hozzám!” – írta. A nyílt fegyveres összecsapás küszöbén Széchenyi idegrendszere összeomlott, egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után az orvosával 1848. szeptember 5-én a Bécs melletti Döbling ideggyógyintézetébe (szanatóriumába) vonult. A szabadságharc leverése után a munkakedve visszatért, az 1849 utáni Habsburg-politikát nem fogadta el. Több bíráló cikket jelentetett meg külföldi lapokban, s a rendszer teljes bírálatát az 1857-ben írt „Nagy Magyar Szatíra” című munkájában végezte el. Amikor Bach osztrák belügyminiszter „Rückblick” címmel névtelenül kiadott röpiratában azt akarta a külföld előtt bebizonyítani, hogy kormányzása áldásos volt Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődése szempontjából – Széchenyi 1859-ben ugyancsak névtelenül válasz-röpiratot írt „Ein Blick auf den anonymen Rückblick” címmel (Egy pillantás a névtelen visszapillantásra). Ebben Széchenyi kíméletlenül, szellemesen, szatirikusan leplezte le Bach állításait. Utolsó kéziratos töredékében, a „Disharmonie und Blindheit”-ben (Diszharmónia és vakság) eljutott odáig, hogy 1848-1849 tragédiájáért az uralkodóházat tette felelőssé, és a Kossuth vezette ellenzék tevékenysége iránt is megértést mutatott. A röpiratok stílusa alapján az osztrák titkosrendőrség ráismert Széchenyire, házkutatást tartottak a szobájában, megfigyelték, zaklatták és fenyegették. Ez annyira megviselte Széchenyi beteg idegrendszerét, hogy 1860. április 8-án (húsvétvasárnap hajnalán) főbe lőtte magát. A kortársak jelentős része politikai gyilkosságra gyanakodott, ami soha nem bizonyosodott be. Amikor Széchenyi István meghalt, Kossuth Lajos a nehéz, gyötrelmes harcaikra is emlékezve írta le: „És benne legkeserűbb ellenségeskedései közben is mindig a magyar Prometheuszt tiszteltem, ki nemzetünk keblében lángra gyújtá a tespedő égi szikrát.”
Kossuth másutt a „legnagyobb magyar”-nak nevezte Széchenyit, kifejezve ezzel azt, hogy a magyar reformkor kiemelkedő alakja volt.
84. PETŐFI SÁNDOR, a forradalom költője Petőfi (Petrovics) Sándor 1823. január 1-jén született Kiskőrösön. Apja, Petrovics István, magyarul író, olvasó és beszélő, jómódú mészáros, kocsma- és földbérlő; édesanyja Hrúz Mária, szlovák anyanyelvű volt, férjhezmenetele előtt cselédlány és mosónő. 1824-ben Kiskunfélegyházára költözött a család, s a piactéren béreltek mészárszéket. Petőfi később ezt az alföldi mezővárost emlegette szülőföldjének, innen volt sokáig vita Kiskőrös és Kiskunfélegyháza között, hogy melyikük vallja magáénak a költő szülőhelye címet. Az anyakönyv tanúsága szerint Kiskőrösé a pálma, de a költő emlékei Kiskunfélegyházához kötődnek. A kis Petrovics Sándor taníttatására nagy gondot fordítottak a szülei. A gyermek néhány év alatt Kecskeméten, Szabadszálláson, majd Pesten tanult, végül 1835-1838 között az aszódi evangélikus gimnáziumba járt, végül 1838-ban beiratkozott a selmeci evangélikus líceumba. Sokat olvasott, szerepelt az önképzőkörben, színházba járt, de tanulmányait elhanyagolta, majd megszökött és vándorszínésznek állt. Apja, aki időközben tönkrement, kitagadta. Sándor Pestre ment, a Nemzeti Színházhoz, ahol Rónai álnéven tevékenykedett mint statiszta és szerephordó. A színházat hamarosan otthagyta, megfordult Székesfehérváron, majd Ostffyasszonyfán, ahol megismerkedett Orlay Petrich Somával, a hűséges későbbi baráttal. Innen Sopronba távozott, ahol 1839. szeptember 6-án beállt katonának a Gollner-gyalogezredbe. A szükség kényszerítette erre a lépésre, de nem sokáig volt katona. Az ezred Grazba gyalogolt, a gyenge testalkatú legényke megbetegedett, s Zágrábba került katonai kórházba. Egy emberséges orvos alkalmatlannak nyilvánította a katonaságra és onnan 1841. februárban elbocsátották. Leszerelése után nyugtalanul vándorolt – gyalog – az országban: néhány hétig Pápán a kollégium tanulója, de nem tudván eltartani magát, továbbment Pozsonyba, Győrbe, Pestre, Dunavecsére (itt laktak a szülei), majd ismét Pest, Selmec, míg végül Ozorán felcsapott vándorszínésznek. 1841 októberében visszatért Pápára tanulni. Tevékenyen részt vett az önképzőkör munkájában, pályadíjat is nyert. Megismerkedett a Pápán tanuló Jókai Mórral. A magyar történelem és költészet mellett Schiller, Lenau és Heine műveit olvasta, magyarra is fordított belőlük. Az 1842-es év meghozta az első irodalmi sikerét: május 22-én az Athenaeumban megjelent „A borozó” című költeménye. 1842-ben ismét bejárta az országot, kereste a lehetőségeket (Dunavecse, Pest, Mezőberény, Debrecen, Pápa). Aztán ismét a színészet következett: 1842 novemberétől 1843. januárig Székesfehérvárott, majd három hónapig Kecskeméten szerepelt. A kecskeméti társulatot is otthagyta; Pestet, Győrt és Pápát érintve Pozsonyba gyalogolt, ahova országgyűlést hívtak össze. A pozsonyi színtársulathoz akart szegődni, de nem szerződtették. Az „Országgyűlési Tudósítások” másolásával tengette életét. Nagy nyomorban élt, a barátai segítették, s általuk gyűjtött 30 pengőforint birtokában 1843. június végén Pestre utazott, ahol fordításból élt.
1842-43-ban több jelentős verset írt, köztük a „Hazámban” címűt, amely 1842. november 3-án jelent meg az Athenaeumban. Ez az első verse, amely Petőfi néven jelent meg. 1843-44 telét nagy ínségben Debrecenben töltötte. 1844 hideg februárjában gyalog Pestre ment, ahol Vörösmarty Mihály ajánlására a Nemzeti Kör kinyomtatta verseit, Vahot Imre pedig a Pesti Divatlapnál 1844. július 1-jétől segédszerkesztőként alkalmazta. Petőfi hangvétele művészeti forradalmat jelentett a magyar líra történetében: a nép hangján szólt, mint a nép fia, de a legmagasabb művészi színvonalon. Bár voltak fanyalgó kritikák, támadások ellene, Petőfi meghódította az irodalomértőket. Rendkívüli tempóban dolgozott. Kötetei: A helység kalapácsa (1844), János vitéz, Versek (1844), Cipruslombok Etelka sírjáról (1845), Szerelem gyötrelme, Cyklus egy szőke hölgyhöz, Szerelem gyöngyei (1845); A hóhér kötele (regény, 1846), Tigris és hiéna (dráma, 1846), Felhők (1846). Utóbbi a magányát, de az 1840-es évek második felének rossz társadalmi közérzetét is tükrözte. 1846 tavaszán a fiatal írónemzedék jeles tagjaiból megszervezte a Tízek Társaságát, s a Fiatal Magyarország élére került. Petőfi ismert, exponált egyéniség lett a szellemi életben. Ki jó, ki pedig rosszindulattal, de gondosan ügyelték tetteit, szavait. Felfigyelt rá a nemzet. Tanulmányozta a francia forradalom történetét. Megszülettek a plebejus költői és politikai hivatástudat első költői példái: A nép, Csalogányok és pacsirták – 1846, A XIX. század költői – 1847. Az 1846. szeptember 8-i Szatmár megyei bálon Petőfi megismerte Szendrey Júliát, Szendrey Ignácnak, Károlyi gróf erdődi jószágigazgatójának leányát. Már az első találkozás szerelemre lobbantotta Petőfit. A kapcsolatból házasság lett. Az esküvőt megismerkedésük évfordulóján, 1847. szeptember 8-án tartották meg. Ezt követték a koltói boldog napok, nagy versek szép sora őrzi emléküket (Beszél a fákkal a bús őszi szél, Szeptember végén, Menny és föld stb.) Novemberben Pestre költöztek a feleségével. Közben Petőfi az „Életképek” című laphoz került, amelyet Jókaival együtt szerkesztettek. 1847-ben a „Toldi” megjelenése után mély barátságot kötött Arany Jánossal. Petőfi forradalmi költészete is egyre inkább kiteljesedett. Megírta „A nép nevében” (1847), a „Dicsőséges nagyurak...” (1848. február) című verseket. 1848 elején a költői cselekvés összeolvadt a politikai aktivitással, Petőfi a márciusi napok egyik főszereplőjévé, a márciusi forradalmi ifjúság egyik vezéregyéniségévé vált. Különösen a március 15-i pesti forradalom győzelemre vitelében játszott nagy szerepet. Vezetésével foglalták le a „nép nevében” a Landerer és Heckenast nyomdát, s a cenzúra engedélye nélkül kinyomtatták a „Nemzeti dal”-t és a 12 pontot. Az erre az alkalomra írt „Nemzeti dal”-t Petőfi a nap során többször, a Nemzeti Múzeumnál tartott nagygyűlésen is elszavalta. A több mint 20 ezres tömeg nyomásának a Helytartótanács is engedett: hozzájárult a cenzúra eltörléséhez, a nemzetőrség növeléséhez, a bebörtönzött Táncsics Mihály szabadon bocsátásához. „Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek” – írta az eseményekről Petőfi.
A Pozsonyban ülésező utolsó magyar rendi országgyűlés kidolgozta a polgári átalakulást biztosító áprilisi törvényeket. E munka minél gyorsabb és következetesebb keresztülvitelét elősegítették a pesti és a vidéki városok megmozdulásairól érkezett hírek, s az olyan rémhírek is, mint az, hogy Petőfi Sándor, a „nagy nap” vezére 40 ezer kaszás paraszt élén tanyázik a Rákos mezején. 1848. április 11-én az uralkodó szentesítette az áprilisi törvényeket, megalakult az első magyar független kormány gr. Batthyány Lajos vezetésével. Ezekben a hónapokban Petőfi a forradalmi események élén, sodrában és hatása alatt élt. Mindazok az eszmék, amelyekért lelkesedett és a versek sorát írta, győzött. Méltán vált tehát a „forradalom költőjé”-vé. 1848 nyarán Petőfi változatlanul a politikai színtér neves szereplője, indult az első népképviseleti országgyűlési képviselői választásokon. A kevés radikális jelölt többségét, így Petőfit is, azonban a választásokon megbuktatták. Petőfi a Kiskunságban indult, de a nyíltan vállalt republikánus eszméi, a királyellenessége miatt ellenfelei szembefordították vele a választókat. 1848. június 15-én Szabadszálláson a város tanácsa fondorlatos módon a megjelent Petőfit kitette az ellene felheccelt tömeg haragjának, majd nemzetőri kísérettel távolította el a városból. Így ellenfelét, Nagy Károlyt közfelkiáltással választották meg képviselővé. Petőfi személyes csalódottsága is hangot kapott utolsó nagy epikus művében, „Az apostol”-ban. Szerelmes és tájfestő versek mellett harcra mozgósító és republikánus költemények születtek ekkor: A nemzethez; Hány hét a világ?; Respublika; Itt a nyilam! mibe lőjem? Petőfi már tavasszal belépett a nemzetőrségbe, 1848 szeptemberében átlépett a honvédséghez. Október 15-én századossá nevezték ki és zászlóaljával Debrecenbe került. Felesége, Júlia gyermeket várt, s 1848. december 15-én meg is született Zoltán fia. Petőfi erre az időre szabadságot kért, de ugyanakkor súlyos anyagi gondjai is voltak, mert a szüleiről is gondoskodnia kellett. Méltatlan támadások is érték, mert az ellenfelei arra célozgattak, hogy csak a verseivel buzdít a harcra, ő maga azonban távol marad a harctérről. Petőfi áthelyeztette magát az erdélyi hadsereghez, ahol 1849. január 15-én Bem József tábornok segédtisztje lett századosi rangban. Részt vett az erdélyi hadjárat több nehéz ütközetében, ezekről szólnak harctéri versei: Az erdélyi hadsereg; Négy nap dörgött az ágyú stb. 1849 tavaszán Petőfi számos barátjával összekülönbözött, mivel elvei nem fértek össze semmiféle megalkuvással. De összetűzött magasabb katonai parancsnokokkal, Vetter Antaltól Mészáros Lázárig, sőt még Kossuth Lajossal is. Ezeknek az összeütközéseknek a kínos következményeitől Bem védte meg a hirtelen haragú költőt. Petőfi azonban hajthatatlan volt, a katonai rangjáról lemondott és otthagyta a hadsereget. „Azon vettem észre magam, hogy nagyon kegyvesztett ember lettem” – írta csalódottan 1849. május 17-én Aranynak. Gond a család is, Aranyék vendéglátását veszik igénybe egy időre. A pénzügyi nehézségei miatt eladatja a Bemtől ajándékba kapott lovat. Ebben az ügyben is Aranyhoz fordult: „Eredj el Szentpáli térparancsnokhoz, s kérd meg őt igen szépen a nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az árverésen, s megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek, s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának!” (1849. május 27.) Ekkor írott versei is a harcok lázában fogantak, mozgósítottak és lelkesítettek. Nem törte meg hitét az orosz katonai
intervenció sem, népháborúra tüzelte a közvéleményt (Föl a szent háborúra!). Július 25-én ismét találkozott Bemmel Berecken, őrnagyként foglalta el mellette adjutánsi tisztét. Július 29-éről maradt fenn feleségéhez írott utolsó levele, Marosvásárhelyről keltezve. Az utolsó mondatok: „Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél előbb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor számtalanszor – imádó férjed – Sándor.” 1849. július 31-én Bem csatát vállalt Segesvár és Fehéregyháza között a többszörös túlerőben lévő orosz csapatokkal szemben. Bem kímélni akarta Petőfi életét, ezért nem vitte magával a harctérre. Az engedetlen költő azonban polgári ruhában – Bem tiltása ellenére – csatlakozott a sereghez, mert közelről akarta látni a harcot. A magyar sereg súlyos vereséget szenvedett, s menekülés közben, valószínűleg Fehéregyháza és Héjjasfalva között az üldöző kozákok Petőfit is megölték. Holttestét nem találták meg. Halálába a nemzet sokáig nem tudott belenyugodni, ál-Petőfik bukkantak fel, mendemondák terjedtek szibériai fogságáról (még a XX. század végén is keresték a sírját Szibériában!). Petőfi Sándor, a „forradalom költője” az életéhez és eszméihez híven, az „Egy gondolat bánt engemet”-ben megírt módon halt meg: „Ott essem el én a harc mezején...” Holttestét névtelen tömegsír fogadta be, de forradalmi hevülete és költészete például szolgált és szolgál az utókornak.
85. GÖRGEI ARTÚR, a honvédsereg fővezére Görgei (gyakori a Görgey névírás is) Artúr 1818. január 30-án született a Szepes megyei Toporcon, elszegényedett köznemesi családból. Szerény körülmények között éltek, ezért Artúr számára a katonai pálya jelenthetett kiemelkedési lehetőséget. 1832ben utásztiszti iskolára ment, mivel vonzódott a műszaki tanulmányok és a matematika iránt, majd rövid ideig nemesi testőr volt. A kaszárnyák merev világát és hazafiatlan szellemét, s az ifjú katonatisztek szegénységét megunva 1845-ben kilépett a hadseregből, s Prágába ment az egyetemre, vegyészetet tanulni. Görgei mint leszerelt főhadnagy 1848 májusának utolsó napjaiban jelentkezett katonai szolgálatra Pesten. Kezdetben a miniszterelnök katonai irodájában kapott beosztást, június 13-án honvéd századossá léptették elő. Volt kiképzőtiszt, majd a honvédség szervezéséből vette ki részét. Augusztus 27-én honvéd őrnaggyá nevezték ki, s az egyik országos nemzetőr kerület élére került, Szolnok székhellyel. A mintegy 700 fős egységével 1848. szeptember második felében kapta azt a feladatot, hogy a Csepel-szigetre vonuljon és ott akadályozza meg a Dunántúlon működő horvát hadaknak a Duna átlépését. A kormány akkor figyelt fel rá, amikor a Magyarországra támadó Jellasicsnak futárszolgálatot teljesítő Zichy Ödön grófot szeptember 30-án az általa felállított rögtönítélő bíróság bűnösnek találta és halálra ítélte. A grófot Görgei az ítélet után azonnal felakasztatta. 1848. október 7-én jelentős szerepet játszott dandárjával abban, hogy a Jellasics utóvédjét alkotó Róth tábornoknak 7500 fős egységét Ozoránál bekerítették és megadásra kényszerítették. E fegyvertényért Görgeit másnap ezredessé léptették elő és a Lajta mentére vonult magyar honvédsereghez osztották be. Október 30-án az osztrák sereggel Schwechatnál megütköző magyar had előretörő centrumát vezette Görgei. Csapatai megszállták a Schwechat előtti magaslatokat, majd tüzérsége elkezdte lőni a falut. Görgei már támadást akart elrendelni, amikor Móga János fővezértől azt a parancsot kapta, hogy várja be a lovasságból álló balszárnyat. Az viszont késett. Görgei csapatai nyílt terepen voltak kitéve az ágyútűznek, sőt Jellasics lovassága a magyar közép átkarolására indult. Az ágyútűz és az osztrák bekerítő támadás megtette hatását: Görgei csapatai meginogtak és megfutottak (elsősorban a kaszás nemzetőrök). Görgei megpróbálta megállítani a visszavonulást, de hiába, hamarosan a gyalogzászlóaljak is menekülni kezdtek. A seregvezér Móga általános visszavonulást rendelt el. A tüzérséggel és a huszárokkal Görgei olyan sikeresen fedezte a visszavonulást, hogy a magyar sereg jelentősebb veszteségek nélkül érte el a Lajtát. 1848. november 1-jével Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke a tábornokká előléptetett Görgei Artúrt nevezte ki a lemondott Móga altábornagy helyébe a fel-dunai hadsereg parancsnokává. Fő feladata a szétszóródott honvédsereg újjászervezése lett. Görgei másfél hónapos szervezőmunkával a rábízott sereget ütőképes reguláris haderővé fejlesztette, a katonai fegyelmet nem vállaló népfelkelőket (akiket katonaként egyébként sem sokra becsült) pedig hazaküldte.
E hadseregszervező munkát szakította meg a Windischgrätz vezette osztrák főerők december közepén bekövetkezett támadása. Görgei mintegy 30 ezer fővel és 100 ágyúval rendelkezett, a támadók létszáma meghaladta a 60 ezer főt és a 200 ágyút. A több mint kétszeres túlerő elől Görgei visszavonult, mivel tudta, hogy nyílt csatában a magyar fel-dunai hadsereg csak megsemmisülne. Kisebb támadásokkal nyugtalanította az osztrákokat, de közben folyamatosan hátrált. A kormány 1848 végén, január elején Pest-Budáról Debrecenbe költözött, hogy a Tisza vonala mögött készüljön fel egy sikeres ellentámadásra. Ennek érdekében igyekezett a honvédcsapatokat ide összevonni. Az 1849. január 2-án Pesten tartott haditanács úgy döntött, hogy Pest-Budát fel kell adni. Úgy döntött, hogy a Görgei Artúr vezette fel-dunai hadtest Vácon keresztül vonuljon északra, mintha Bécs ellen tervezne támadást, így az osztrák főerők nem mernek Debrecen irányába támadni. E sereg néhány hetes elterelő manővert követően a bányavárosok mentén a Felső- és Közép-Tisza vidékén gyülekező honvédsereghez csatlakozzon. A magyar csapatok január 4-én a haditerv szerint kiürítették a fővárost, ahova bevonultak Windischgrätz egységei. Görgei a fel-dunai hadtesttel – amely ekkor kapta a VII. hadtest elnevezést – Vác felé indult, ahol kibocsátotta a „váci nyilatkozatot”. Ebben leszögezte, hogy „A fel-dunai hadsereg letett esküjéhez hű marad, s Magyarországnak... alkotmánya érdekében minden küldő ellenséggel határozottan szembeszáll.” Görgei az alkotmányos monarchia intézménye mellett foglalt állást, ugyanakkor kifejezte szándékát, hogy a felelős magyar hadügyminiszter parancsainak engedelmeskedik. Görgei ezen nyilatkozata Kossuthban bizalmatlanságot keltett, és kapcsolatuk az egész szabadságharc alatt felemás volt. Kossuth többször le akarta váltani Görgeit, de a tisztek és a hadsereg ragaszkodott hozzá, így kettejük között nyílt kenyértörésre nem került sor. Görgei 1849. január 6-án indult el Vácról csikorgó téli időben a VII. hadtesttel a február 10-ig tartó felvidéki hadjáratra. Bravúros meneteléssel kikerülte a Felvidéken állomásozó császári csapatokat, hetekre lekötötte a Pestnél állomásozó Windischgrätz figyelmét is, mivel a császáriak sokáig nem ismerték fel Görgei valódi szándékát. Az osztrákok attól tartottak, hogy Görgei Ausztria felé támad, így Pesttől nem mozdultak, s ezzel Görgei megakadályozta, hogy az osztrák főerők támadást indítsanak a Tiszántúl ellen. A VII. hadtest mintegy 14-15 ezer honvédből állt. A bányavárosok – Körmöc-, Selmec- és Besztercebánya – érintésével, kisebb csaták vállalásával a hadtest több mint 600 kilométert menetelt télvíz idején. Február 5-én a Görgei-hadtest az Eperjes feletti, megerődített Branyiszkói-hágón véres szuronyrohammal tört át és fényes győzelmet aratott. Görgei páratlan teljesítménnyel és hadvezéri irányítással épségben vezette hadtestét a Felső-Tisza vidékén gyülekező magyar főerőkhöz. Az összevont honvédsereg főparancsnoka a lengyel Dembinsky Henrik altábornagy volt, neki rendelték alá Görgeit is. Dembinsky tétova előrenyomulása és több hibás intézkedése miatt a magyar sereg 1849. február 26-27-én a kápolnai csatában vereséget szenvedett, s újra a Tisza vonala mögé húzódott. Március 3-án a tiszafüredi főhadiszálláson zendülés történt Dembinsky ellen: a magyar parancsnokok Görgei vezetésével megtagadták neki az engedelmességet, megfosztották a fővezérségtől, s Görgei Artúr tábornokot ismerték el
főparancsnoknak. Kossuth a táborba sietett, példásan meg akarta büntetni a lázadót, de a sereg hangulatát érzékelve végül jóváhagyta Görgei lépését. Ekkor azonban még nem Görgeit, hanem Vetter Antal altábornagyot nevezte ki a fősereg élére. 1849. március végén Vetter Antal megbetegedett, s így március 31-én Kossuth kinevezte Görgeit helyettes főparancsnoknak és az induló hadműveletek irányítójának. Görgei vezetésével indult meg a győzelmet győzelemre halmozó tavaszi hadjárat, melynek célja a Pest alatt állomásozó osztrák haderő bekerítése és megsemmisítése volt. Április 2-án Hatvannál, április 4-én Tápióbicskénél győztek a honvédek. 1849. április 6-án, nagypénteken, az 52 500 katonát és 184 ágyút számláló magyar sereg Görgei irányításával ütközött meg Isaszegnél a Windischgrätz altábornagy vezette, 53 000 főből álló és 222 ágyúval rendelkező osztrák fősereggel. Az isaszegi csata első szakaszában a hevesen védekező osztrákok visszaverték Klapka György tábornok támadó I. hadtestét, a frontvonalat Damjanich János tábornok III. hadteste tartotta. A csatatérre érkező Görgei és az Aulich Lajos tábornok vezette II. hadtest beavatkozása a csata második szakaszában véres harc után meghozta a győzelmet. Görgei személyesen irányította a harcoló csapatokat, a győzelemben nagy szerepe volt az ő közvetlen fellépésének. Az osztrák hadsereg nagy veszteségeket szenvedve visszavonult Pest védelmére. 1849. április 7-én a Kossuth Lajos részvételével megtartott gödöllői haditanács döntött a további hadműveletekről. Eszerint a II. hadtest Pest előtt leköti az osztrákok figyelmét és a fősereg látszatát kelti, ezenközben pedig a seregzöm észak felé törve a Duna mellett felmenti az ostromlott Komáromot, majd a Dunán átkelve elvágja a Pest-Budánál állomásozó osztrák csapatok visszavonulási útját. Kockázatos terv volt, de magában hordozta a végső győzelem lehetőségét, és majdnem sikerült. A Görgei-fősereg április 10-én Vácnál, április 19-én Nagysallónál aratott győzelmet, majd április 26-án Ács-Ószőny vonalában ütközött meg az osztrákokkal, akik időközben felismerték a kelepcét és Budától erőltetett menetben vonultak Komárom felé. Ezt a csatát is Görgei nyerte, az osztrákok a nyugati határra vonultak vissza, az addig ostromgyűrűbe fogott Komárom felszabadult. Az eredeti célt – az ellenség megsemmisítését – nem sikerült elérni, de a Görgei vezette tavaszi hadjárat eredményeként az ország középső területe Buda kivételével felszabadult. A hadvezéri képességeit fényesen bizonyító Görgei tudta, hogy a magyar sereg utánpótlása akadozik, a császáriak viszont élelem- és hadianyagbázisuk felé hátrálnak, ezért komolyan nem is fontolgatta az osztrák területek megtámadását. A politikai vezetés egyetértésével 1849. május 4-én megkezdte Budavár ostromát, hogy az ország fővárosát is felszabadítsa. A döntő roham május 21-én eredményezte Buda elfoglalását, amelynek óriási politikai és lélektani jelentősége volt. Időközben május 7-én Görgei tábornok hadügyminiszteri kinevezést kapott a Szemere-kormányban, ezt a posztot két hónapig, július 7-ig töltötte be. 1849. június közepén – Ferenc József osztrák császár és I. Miklós orosz cár egyezménye alapján, osztrák kérésre – megkezdődött a 200 ezer fős orosz csapatok Magyarország elleni támadása. Nyugatról egy 170 ezer fős osztrák sereg is támadni készült. Az ellenséggel szemben a különböző hadszíntereken összesen 170 ezer honvéd harcolt. Június 26-án a minisztertanács Görgei javaslatára egy Komárom környéki összpontosítást fogadott el, bízva abban, hogy az orosz csapatok beérkezése előtt az osztrákokat sikerül legyőzni. Ezt megelőzően azonban a Vág mentén indított
magyar hadműveletek vereségeket hoztak (Zsigórdnál és Perednél), s az északmagyarországi honvédsereg Komáromig húzódott vissza. A komáromi összpontosítás végrehajtására nem maradt idő, de a június 29-i újabb minisztertanácsi ülés – Görgei távollétében – a korábbi tervet megváltoztatta, és most a Szegednél, a Tisza-Maros szögben történő koncentrációt határozta el. A döntést egy 3 tagú bizottság vitte Görgeinek, olyan meghatalmazással, hogy ha Görgei megtagadja a parancsot, váltsák le és a hadsereget Kiss Ernő altábornagy vezesse le Szegedre. Görgei megígérte a határozat teljesítését. Az osztrák haderő nem sok időt hagyott a cselekvésre: 1849. július 2-án – még mielőtt Görgei összevonhatta volna az erőit – Haynau megtámadta a kétszeres túlerőben levő hadseregével a Duna jobb partján lévő komáromi sáncokban állomásozó 34 ezer honvédet. Az egész napos véres, hullámzó harcban a honvédsereg visszaverte a támadást és megőrizte pozícióit. Egy általa vezetett lovasrohamnál Görgei azonban életveszélyes fejsebet kapott. A sikeres védelmi harcban – hol volt már a támadási lehetőség! – a magyar fősereg megakadályozta Haynau szándékait: biztosította Ószőnyön keresztül a Buda felé vivő utat, másrészt megmaradt a harckészsége az osztrákokkal szemben. A csatát követően, talán Görgei sebesülése miatt sem, a fősereg nem indult meg a fővároson keresztül Szeged felé. Hosszú napok teltek el politikai intrikákkal (leváltják Görgeit vagy sem), illetve a teendők haditanácsi mérlegelésével. Végül Görgei álláspontja győzött, miszerint megkísérlik a Duna jobb partján a komáromi sáncokból támadva áttörni az osztrák hadsereg állásait. Július 11-én, a második komáromi csatában az áttörés nem sikerült, és a honvédcsapatok visszaszorultak a sánctáborba. A vesztes csata végleg lehetetlenné tette a Dunántúlon történő elvonulást az összpontosítási területre. Másnap, július 12-én így a Duna bal partján indult el a 29 ezer főt számláló I., III. és VII. hadtest Vác felé, Görgei Artúr vezetésével; Komárom védelmére visszamaradt az összesen 17 ezer honvédből álló, Klapka György irányította II. és VIII. hadtest. 1849. július 15-én a Görgei-sereg Vácnál beleütközött a közel 120 ezer fős cári fősereg előőrseibe. A július 17-ig tartó váci harcokat követően Görgei lemondott a Gödöllő irányába tervezett áttörésről. A dél-magyarországi seregekkel való egyesülésre már csak egyetlen – bár hosszú – út nyílott: a cári sereg megkerülésével Balassagyarmaton, Losoncon és Miskolcon át a Felső-Tiszához, illetve innen Debrecenen és Aradon keresztül Szegedre. Egyik legnagyobb katonai teljesítményét hajtotta végre ismét Görgei: az alig 30 ezres seregével a nála négyszer nagyobb erejű ellenséget ügyesen kijátszva, a nagyobb összeütközéseket elkerülve ismét több száz kilométert megtéve, augusztus 9-re Aradra érkezett a seregével, éppen azon a napon, amikor Bem József altábornagy temesvári veresége miatt az alföldi magyar fősereg gyakorlatilag megsemmisült, illetve felbomlott. Így történt, hogy augusztus 10-én Görgeinek Aradnál levő serege a fősereggel való egyesülés helyett az összesen mintegy 180 ezer fős (hatszoros túlerő!) osztrák és orosz ellenséges hadseregek közé került. A kilátástalan helyzetben augusztus 11-én Kossuth átadta Görgeinek a polgári és katonai hatalmat, ő maga pedig Törökország felé menekült. Görgei, aki már korábban kapcsolatban állt az orosz hadsereg parancsnokaival, augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt. Görgei bízott az oroszokban, hogy a kapitulációért a sereg amnesztiában részesül. Reményeiben azonban csalatkoznia
kellett, mert az orosz vezetés csak neki tudott kegyelmet kiharcolni, tiszttársaira halál vagy súlyos börtön várt az osztrákoktól. Görgei Artúr a XIX. század legnagyobb magyar hadvezére volt, sőt egyesek szerint Hunyadi János óta hozzá fogható hadvezér nem vezetett sereget Magyarországon. És valóban: az 1849-ben csupán 31 éves tábornok maradandó haditetteket vitt végbe, úgymint a felvidéki és a tavaszi hadjáratok, s harmadikként a Komáromtól Aradig tartó sikeres visszavonulás az ellenség gyűrűjében. Hadi ténykedése az 1 évet sem érte el, mégis nagy hadvezérként emlékezhetünk rá. Görgeit sokáig a szabadságharc árulójának aposztrofálták. Pedig tetteit értékelve egyértelmű, hogy hivatásos katonaként csak a reális erőviszonyok ismeretében vállalta a kapitulációt az értelmetlen vérontás helyett. 1849-ben az osztrákok az ausztriai Klagenfurtba száműzték, a várost nem hagyhatta el, s állandó megfigyelés alatt állt. 1867-ben, a kiegyezés után hazatért Magyarországra, és öccse házában élt Visegrádon, egészen haláláig. Állást nem kapott, a dualizmus kori kormányok – de még az 1848 emlékét ápoló honvédegyletek sem – nem mertek neki feladatokat adni. 99. életévében, 1916. május 21-én (éppen Budavár bevételének napján) Visegrádon hunyta le szemét az 1848-49-es szabadságharc honvédseregének csodálatraméltó sikereket elért fővezére.
86. DAMJANICH JÁNOS és még 12 aradi vértanú Damjanich János 1804. december 8-án született a Temes vármegyei Stazán, szerb határőr családban. Apja őrnagy volt és fiát is a katonai pályára irányította. Temesváron tanult a katonai nevelőintézetben, itt lett 1820-ban a 61. gyalogezredben hadapród. Ezt követően Itáliában teljesített katonai szolgálatot, 1846-ban századosi rendfokozatban helyezték újra Temesvárra. Itt kötött házasságot Csernovics Emíliával. 1848 tavaszán ismét Itáliába vezényelték. Még részt vett az osztrák győzelemmel végződött Verona előtti santaluciai csatában, majd Mészáros Lázár magyar hadügyminiszter hívására (aki korábban tiszttársa volt Itáliában), visszatért Magyarországra. 1848. június végén őrnagyi rangban a szegedi 3. honvédzászlóalj élére került. Egykorú leírás szerint Damjanich a következőképpen nézett ki: „Ezt a férfias arcot sűrű fekete bajusz és terjedelmes szakáll környezte, mely a második gombig eltakarta a mellét. Magassága meghaladta az egy ölet (kb. 190 centiméter), de minden tagja kellő arányban állott egymással. Ha még magunk elé képzeljük, amint nagy pej paripáján csendben ül, hátán fehér köpönyegével, oldalán lapos fringiájával (széles pengéjű szablya) öklét szokásaként csípőjére támasztva, s merően nézve a csata fejleményeibe s dörgő hangon osztogatva parancsait: előttünk áll az impozáns alak...” Damjanich a Délvidéken szolgált zászlóaljával. Első jelentős győzelmét 1848. október 13-án aratta, amikor a szerb támadás alól felmentette Törökbecsét. A mintegy 3000 fős szerb egységet részben lekaszabolta csapataival, részben megfutamította. E haditettéért alezredesi kinevezést kapott, s egy hadosztályt (5 zászlóalj, 3 huszárszázad, 30 ágyú) bíztak rá. November 9-én Damjanich a hadosztály egy részével (itt szolgált Rózsa Sándor szabadcsapata is) elszánt rohammal bevette a strázsai szerb tábort, amelyet megsemmisített; az 1200 fős szerb egység nagyrészt elesett a csatában. A győzelem meghozta Damjanich ezredesi kinevezését. December 12-én előbb a Károlyfalvánál, majd onnan menetből támadva az Alibunárnál lévő szerb táborokat számolta fel. December 15-én Jarkovácnál az ellene éjszaka leple alatt támadó 6000 fős szerb csapatot verte tönkre. Damjanich e győzelem után megkapta a tábornoki rangot, majd hamarosan ő lett a bánáti hadtest parancsnoka. 1849. január végén parancsot kapott arra, hogy hadtestét a Közép-Tiszához vezesse, ahol a kormány a magyar hadak összevonását rendelte el Debrecen védelme és egy ellentámadás céljából. 1849. március elején Szolnok elfoglalását tűzték ki számára feladatul. Damjanich a hadosztályával március 4-éről 5-ére virradó éjjel Cibakházánál átkelt a Tiszán és délről támadta meg Szolnokot, míg Vécsey Károly egysége Törökszentmiklós felől támadott. A várost március 5-én sikerült elfoglalni, a csatát az döntötte el, hogy Damjanich a 3. honvédzászlóalj, a híres „vörössipkások” élére állt és rohamuknak az osztrák védők nem tudtak ellenállni. A Szolnoknál aratott győzelemért megkapta a Magyar Katonai Érdemrend 2. osztályát. Az ő és Vécsey tábornok hadosztályaiból
alakult III. hadtest parancsnokának nevezték ki, s rövidesen a fővezérséggel megbízott Görgei Artúr tábornok alá rendelték. A sok dicsőséget hozó tavaszi hadjárat legjelentősebb csatái az ő nevéhez kapcsolódnak. 1849. április 4-én Tápióbicskénél az ő csapatai fordították meg az ütközet kimenetelét és vívták ki a győzelmet. Április 6-án Isaszegnél csapott össze a Görgei irányította magyar fősereg a Windischgrätz vezette osztrák haderővel. Az erők közel azonos nagyságúak voltak. A csatában Damjanich személyes bátorsága, az általa vezetett III. hadtest helytállása nagyban hozzájárult a magyar győzelemhez. Isaszeg után a magyar fősereg északra fordult, hogy Komárom felmentésével elvágja a Pest-Budát védő osztrák csapatok visszavonulási útvonalát. Április 10-én a Klapka György tábornok vezette I. hadtest és Damjanich III. hadteste támadta meg a Vácnál védelmi állást elfoglaló osztrák hadtestet. A váci csatában ismét kitüntették magukat a „vörössipkások” szuronyrohammal törtek át az ellenséges golyózáporban a Gombás-patak hídján. A csatában az osztrák parancsnok, Götz altábornagy is elesett. Ekkorra már az osztrákok előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar fősereg északon Komárom felmentését akarja, ezért a Garam folyó mentén Wohlgemuth altábornagy vezetésével egy 17 000 fős csoportosítást hoztak létre. Mielőtt azonban az osztrákok egyesülhettek volna, április 18-án Klapka és Damjanich a hadtesteikkel – együttesen közel 20 000 katona és 64 löveg – átkelt a Garamon. 1849. április 19-én a két magyar hadtest Nagysallónál ütközött meg a gyülekező osztrák csapatokkal. A honvédek véres küzdelemben elfoglalták a falut, az ellenrohamokat visszaverték, majd támadásba mentek át. Wohlgemuth altábornagy visszavonulást rendelt el, de a Garamon átkelő VII. magyar hadtest lovassága oldalba támadta őket. A magyar támadáshoz Klapka és Damjanich lovassága is csatlakozott, aminek eredményeként szétverték az osztrák hadtestet, s így az közel 2000 fős veszteséggel volt kénytelen a Vág folyó mögé visszavonulni. 1849. április 22-én a honvédsereg a Duna bal partján felszámolta Komárom ostromzárját, majd április 25-26-án éjjel a frissen épített új talphídon átkelt a Duna jobb partjára. Április 26-án hajnalban fényes sikerrel indult a magyar támadás az osztrák haderő ellen: kivetették őket állásaikból és elfoglalták a megerősített ostromsáncokat, majd Ószőnyt és a monostori sáncokat. Ekkor a csata közben érkezett meg Komáromhoz a Budáról visszavonuló osztrák fősereg. Véres ütközet bontakozott ki. A magyar balszárnyat Klapka, a centrumot Damjanich, a jobbszárnyat Görgei vezényelte. A hullámzó harcban lassan érvényesült az osztrák létszámbeli fölény, ezért a csata délutánján Görgei Artúr fővezér visszavonta a honvédeket az ostromsáncokba. Az osztrákok nem erőltették a támadást, hanem Győr felé visszavonultak, majd április 27-én Győrön át megindultak Pozsony felé. E győzelemmel a magyar hadsereg a lehető legkisebb áldozatokkal Buda kivételével felszabadította az ország központi térségeit. A tavaszi hadjáratban Damjanich tábornok sokszor kitüntette magát. Egy külföldi katonai író így jellemezte őt: „Kemény nyakú, vakmerő vezér, kinek lényében valami medveszerű volt, szerette az erőteljes kifejezéseket, csatában szeme villámokat szórt, csak a józan ész szavára hallgatott és gyűlölte a katonai tudálékosságot, minden katonája a pokolba is elment volna érte.”
1849. április 28-án Damjanichot ideiglenesen hadügyminiszterré nevezték ki, de még aznap este súlyos baleset érte. Pestre indult, amikor lovai megbokrosodtak, és ő kocsijáról leugorva a lábát törte; így hosszú időre harcképtelenné vált. 1849 júniusától országgyűlési képviselő volt. Július végén törött lábbal és mankóval átvette az aradi vár parancsnokságát. Betegsége miatt a harcokban már nem vett részt. Az augusztus 13-án bekövetkezett világosi fegyverletétel után augusztus 17-én Damjanich is átadta a várat az osztrákokkal szövetséges orosz csapatoknak. Augusztus végén a cári csapatok a fogságba került tábornokokat, tiszteket és honvédeket kiszolgáltatták az osztrákoknak. 1849. október 6-án 12 főtiszt társával együtt Damjanich János tábornokot Aradon kivégezték az osztrákok. Damjanich szerb származása ellenére, ha kellett, a szerbek, ha kellett, az osztrákok ellen bizonyította vitézségét, a magyar forradalom és szabadságharc melletti elkötelezettségét. Valamennyi csatájában győzött. Óriási balszerencse volt, hogy igen fontos és sorsdöntő időszakban érte a baleset és egy ilyen kiváló katonát, hőst kellett nélkülöznie a honvédseregeknek a csatamezőkön. Ő írta a kivégzését megelőző éjszakán: „Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől!” *** 1848. október 6-án Damjanich János mellett a következő 11 tábornok és 1 ezredes áldozta életét Magyarországért és lettek „aradi vértanúk”: AULICH LAJOS (1793-1849): Vagyontalan német polgári család leszármazottja. 1812-től hivatásos katona. 1848 áprilisától honvéd alezredes, zászlóaljparancsnok. Júliustól részt vett és kitűnt a délvidéki harcokban. Október 24-től honvéd ezredes, a 2. gyalogezred parancsnoka. Decembertől hadosztályparancsnok a fel-dunai hadtestben. 1849. február 25-étől tábornok, a II. hadtest parancsnoka, az isaszegi győzelem egyik hőse. Részt vett Buda visszavételében. Május végétől betegsége miatt szolgálaton kívül volt, július 14-étől a szabadságharc utolsó hadügyminisztere. Világosnál esett fogságba. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték. DESSEWFFY ARISZTID (1802-1849): Hivatásos katona, 1839-ben századosként nyugalmazták. 1848 szeptemberében nemzetőr őrnagy Sáros megyében. Decembertől honvéd ezredes, lovasdandár-, majd hadosztályparancsnok. Harcolt az 1849. évi tavaszi hadjáratban, a váci csatában való hősiességéért 3. osztályú katonai érdemrenddel tüntették ki. Április 30-ától az I. hadtest lovashadosztályának parancsnoka, június 2-ától tábornok, a IX. hadtest parancsnoka. Július elejétől a tiszai hadsereg, a hó végétől a Szeged környékén összpontosított magyar fősereg lovasságának főparancsnoka. Augusztus 19-én Karánsebesnél az osztrákok előtt letette a fegyvert. Aradon kötél általi halálra ítélték, de „kegyelemből” a kivégzőosztag golyói végeztek vele. KISS ERNŐ (1799-1849): Dúsgazdag családból származott, hivatásos katona. A császári hadseregben alezredes, 1848 nyarán állt át a magyarok oldalára. A 2.
Hannover huszárezred parancsnoka, eredményesen harcolt a szerbek ellen, a bánsági hadtest parancsnoka. Tábornok 1848. október 11-től, altábornagy december 22-től. 1849 januárjától országos főparancsnok. Világos után osztrák fogságba került. Aradon kivégzőosztag sortüze végzett vele. KNÉZICH KÁROLY (1808-1849): Volt császári tiszt, 1848-ban Damjanich parancsnoksága alatt harcolt a Délvidéken, 1849-ben Szolnoknál, Tápióbicskénél, Vácnál, Nagysallónál. Damjanich balesete után a III. hadtest parancsnoka, részt vett Budavár visszavételében. 1849. május elejétől tábornok, a felső-tiszai tartalék hadtest vezetője. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték. LAHNER GYÖRGY (1795-1849): Volt császári tiszt, 1848-ban a 3. honvédzászlóalj parancsnoka, majd a hadügyminisztérium felszerelési és fegyverkezési vezetője, a szabadságharc hadiiparának irányítója. 1849 januárjától tábornok, a nagyváradi fegyvergyár vezetője. Világos után elfogták, Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték. LÁZÁR VILMOS (1815-1849): Császári tiszt volt, majd 1848. októberben honvéd főhadnagy. Jelentős szerepe volt az észak-magyarországi ütközetekben, részt vett az 1849. évi tavaszi hadjáratban. 1849 nyarán a IX. hadtest hadosztályparancsnoka, majd vezetője, ott harcolt az augusztus 9-i temesvári vesztett csatában. Hadteste maradványaival 1849. augusztus 19-én tette le a fegyvert az osztrákok előtt. Honvéd ezredesi rangot ért el, így az egyetlen nem tábornok, akit Aradon kivégeztek. Kivégzőosztag sortüze oltotta ki életét. LEININGEN-WESTERBURG KÁROLY (1819-1849): Grófi, osztrák katonacsalád leszármazottja, aki házassága révén vált magyar honossá. Császári tiszt volt, 1848 nyarán belépett a magyar honvédseregbe. Damjanich parancsnoksága alatt részt vett a délvidéki harcokban. Az 1849. évi tavaszi hadjáratban személyes bátorságával és hősiességével tűnt ki, ott volt Budavár visszavételénél, a 2. és 3. osztályú katonai érdemrend kitüntetettje. 1849 júniusától tábornok. (Az ezredesi rangot dandárparancsnokként 1849 áprilisában kapta meg.) Görgei alárendeltjeként Világosnál tette le a fegyvert. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték. NAGYSÁNDOR JÓZSEF (1804-1849): 1819-1847 között császári tiszt, huszárkapitányként vonult nyugdíjba. 1848 nyarán a Pest megyei lovas nemzetőrség parancsnoka őrnagyi rangban. Ősszel Kiss Ernő, majd Damjanich mellett harcolt a Délvidéken. November 1-jétől alezredes a 15. huszárezrednél. 1849. januárban ezredes, hadosztályparancsnok a III. hadtestnél. A március 5-i szolnoki csatában kitüntette magát, ott harcolt a tavaszi hadjárat ütközeteiben, az április 10-i váci csatában mutatott hősiességéért tábornokká léptették elő. Áprilistól a fel-dunai hadtest lovasságának parancsnoka, májustól az I. hadtestet vezényelte. Budavár bevételénél önkéntes csapatai élén az elsők között tört be a várba. Augusztus 2-án Debrecennél a délre vonuló Görgei-sereg utóvédjeként csatát vállalt a sokszoros túlerejű oroszokkal, de vereséget szenvedett. Világosnál tette le a fegyvert. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték.
PÖLTENBERG ERNŐ (1813-1849): Bécsi születésű császári lovastiszt volt, 1848 tavaszán kapitány a 4. huszárezrednél. 1848 nyarán ezredével áthelyezték Magyarországra, szeptemberben rész vett a Jellasics elleni harcokban, októberben ezredével csatlakozott a honvédsereghez. Novembertől őrnagy, decembertől alezredes és osztályparancsnok. Kitüntette magát a kápolnai (1849. február 26-27.) és az isaszegi (1849. április 6.) ütközetekben. 1849. április közepétől a VII. hadtest parancsnoka, ahol ezredes, majd június 7-től tábornok. Világosnál tette le a fegyvert. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték. SCHWEIDEL JÓZSEF (1796-1849): 1825-től császári tiszt, 1845-től őrnagy a 4. Sándorhuszárezrednél, majd 1848 őszén annak parancsnoka. Részt vett a pákozdi (1848. szeptember 29.) és a schwechati (1848. október 30.) csatákban, amelyekben kitűnt bátorságával. Októbertől ezredes, november 1-jétől tábornok és hadosztályparancsnok a fel-dunai hadtestnél. Ott harcolt az 1849. évi tavaszi hadjáratban. Buda visszavétele után Pest hadparancsnoka, júliustól a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka. Világosnál tette le a fegyvert. Kivégzőosztag sortüze végzett vele Aradon. TÖRÖK IGNÁC (1795-1849): A bécsi hadmérnöki akadémián végzett, 1816-tól a császári hadseregben szolgált. 1848. február 28-ától mérnökkari ezredes, a horvátországi Károlyváros erődítési igazgatója. Kérésére Komáromba helyezték, a vár őrségével együtt csatlakozott a honvédsereghez 1848 őszén. 1849. január 5-étől Komárom várának parancsnoka, január 28-ától tábornok. Áprilistól a magyar várak és erődök műszaki vezetője, júliustól a honvédsereg hadmérnöki karának főparancsnoka. Világosnál esett fogságba. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték. VÉCSEY KÁROLY (1807-1849): Gróf, 1820-tól császári tiszt volt. 1848 tavaszán őrnagy a 2. Hannover-huszárezredben, nyártól részt vett a délvidéki harcokban. Október 12-től honvéd ezredes, a szabadságharchoz csatlakozó 2. huszárezred parancsnoka és hadosztályparancsnok a bácskai hadtestben. December 12-től tábornok, 1849. január közepétől hadtestparancsnok. 1849. március 5-én Damjanich hadosztályával együtt fényes győzelmet aratott Szolnoknál. Áprilistól az Aradot és Temesvárt ostromló V. hadtest parancsnoka. Június 27-én megadásra kényszerítette Arad várőrségét. A világosi fegyverletétel után augusztus 20-án Borosjenőnél feltétel nélkül kapitulált a cári csapatok előtt. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték. *** Vécsey Károly utolsóként került a bitófára. A szemtanúk elbeszélése szerint – mivel már nem búcsúzhatott senkitől – az előtte kivégzett Damjanich János kezét csókolta meg.
Ők 13-an az aradi vértanúk. Bátrak és hősök a csatákban, bátrak a vesztőhelyen is. Tudták igazukat, hogy a hazáért és a szabadságért harcoltak, s e célokért a halált is vállalták.
87. DEÁK FERENC, a „haza bölcse” Deák Ferenc 1803. október 17-én született a Zala vármegyei Söjtörön, egy tehetős köznemesi család hetedik gyermekeként. Apja idősebb Deák Ferenc jobbára gazdálkodott, de fényűző életmódjával a család adósságait is gyarapította. Anyja a híres szépségű Sibrik Erzsébet, a Győr megyei alispán leánya volt. Ferenc születésével együtt nagy tragédia érte a családot: a születést követően meghalt az anyja. Az apa „az anyagyilkos fiút” zalatárnoki rokonaihoz küldte, hogy azok neveljék a csecsemőt. Sőt a boldogságát jelentő Söjtörről átköltözött Kehidára. Idősebb Deák Ferenc hamarosan, 1808-ban meghalt. A kis Ferenc ötévesen visszakerült a kehidai szülői házba, ahol 14 évvel idősebb Antal nevű bátyja és 9 évvel idősebb Klára nővére nevelték. Deák Ferenc az elemi iskolai tanulmányait Kőszegen kezdte, azután a keszthelyi gimnáziumban, majd a pápai algimnáziumban tanult. A középiskolát Nagykanizsán végezte el, ahol négy éven keresztül az állt róla a matrikulában: „Franciscus Deák... eminens primus.” Deák a középiskolai tanulmányainak befejezése után jogásztanulónak ment. 1817 őszén iratkozott be a győri királyi akadémiára, ahol négy esztendőt tanult. Kiválóan haladt tanulmányaiban. Törvényismerete, érvelőkészsége, páratlan emlékezőtehetsége a már elismert jogtudósokkal és ügyvédekkel szemben is fényesen megmutatkozott. 18 éves korára eljutott oda, hogy bárhol felüthették előtte a „Corpus juris” törvénygyűjteményt, az elkezdett mondatot folytatni tudta. Emlékezett vitapartnerei korábbi kijelentéseire, amivel később gyakran zavarba hozta őket. Egy évig Kehidán pihente a győri akadémiát, azután 1822 novemberében Pestre költözött, ahol ügyvédi vizsgára készült. Újabb egy esztendő múlva, 1823 decemberében jelesen le is diplomázott – 20 éves korában végzett ügyvéd lett. Visszatért szülőföldjére: becsületbéli tiszti alügyész, azután megyei árvai bizottsági jegyző, tiszteletbeli ügyész, majd táblabíró lett. 1825-ben Antal bátyja Zala megye követe lett az újra összehívott országgyűlésen, így Ferencre hárult a birtok igazgatása. Deák maga vallotta meg, hogy nem volt könnyű e mesterséget elsajátítania. Valószínű, hogy nem is nagyon lelkesítették a birtok irányításával járó gondok, de amikor rajta volt a sor, ezt a feladatot is ellátta. Erre az időszakra esett Deák életének egyetlen említésre méltó „nőügye”. Egy szüreti mulatságon megtetszett neki Szidónia, feleségül kérte, de kosarat kapott. Többé nem is kísérletezett ezen a téren, soha nem nősült meg. Talán közrejátszhatott ebben a befelé forduló, zárkózott természete és korán megmutatkozó testessége (amit kövérségnek is lehet nevezni). A csendes, csaknem egy évtizeden át tartó „megyei korszakának” végén az 1832ben ismételten követnek választott bátyjai mellett Deák Ferenc alispánná is előlépett. Ezekben az években belülről ismerkedett meg a nemesi Magyarország igazgatási rendjével, és tekintélyt vívott ki magának Zala nemeseinek körében.
Bátyja 1833 elején lemondott követi tisztéről, mivel belefáradt a közügyekbe. A nádor igyekezett maradásra bírni Deák Antalt, a követtársak pedig huszonöt aláírással kérték ugyanerre, de ő így érvelt: „Küldök én nektek magam helyett egy fiatalembert, kinek kisujjában több tudomány és képesség van, mint egész magamban.” Személyesen ajánlotta a megyének, hogy maga helyett válasszák meg Ferenc öccsét, ami 1833 áprilisában meg is történt. Deák Ferenc ekkorra, részben saját gazdasági nehézségei, megyei tapasztalatai, részben bőséges olvasmányai hatására a reformok elkötelezett híve lett. Legfontosabbnak tartotta a jobbágyfelszabadítást, kötelezően és a nemesség állami kártérítése mellett. A jogegyenlőségen a nemesi kiváltságok – pl. az adómentesség – eltörlését éppúgy értette, mint az azonos elbírálást a büntetőjog terén. Feltétlen híve volt a szólás- és sajtószabadságnak, a vallások egyenjogúságának és a népképviseleti országgyűlésnek, a magyar nyelv védelmének. Taktikájának alapelve volt, hogy mindazt, amit fontosnak tartott, nem próbálta egyszerre, együttesen megvalósítani; sorrendiséget állapított meg a reformok között. Lényegesnek tartotta, hogy Magyarország a Habsburg Birodalom keretei között maradjon, mert szerinte ez biztosította az ország területi egységét a nemzetiségek kiválási törekvései ellenében. Úgy értelmezte viszont, hogy a közös uralkodó személyén kívül (perszonálunió) az országot más nem köti Ausztriához. Az 1832-36-os országgyűlésen Deák a higgadt ellenzékiséget képviselte. Bár a vezérszereptől idegenkedett, hamarosan a köznemesi ellenzék legtekintélyesebb tagjává vált. Politikai érvrendszerét a természetjogi érvek mellett az a taktika jellemezte, miszerint a jogtörténeti levezetéssel bizonyította, hogy a kívánt reformok nem állnak ellentétben „az ősi alkotmánnyal”. Kitűnő képességekkel párosult helyes taktikája tette alkalmassá a kiegyenlítésre vagy részeredmények kivívására. Az 1839-40-es országgyűlésen már egyértelműen Deák volt a vezéralak. Az ő közreműködésével jött létre a kompromisszum az ellenzék és az udvar között. Az országgyűlés végeztével Deák a köszönőlevelek tömegét kapta, s 23 vármegyében választották táblabírává. Vezetője volt az európai visszhangot kiváltó büntető törvénykönyvi reformmunkálatoknak az 1843-44. évi országgyűlésre. Ezen Deák azonban már nem vett részt, mivel az ellenzéki követjelöltek elleni atrocitások miatt a jelöltségtől visszalépett. A büntető törvénykönyvi javaslatok sem valósultak meg. Bár a konzervatívok és maga Széchenyi István is reményeket fűztek Deák szembefordítására Kossuth Lajossal, Deák erre nem volt hajlandó. Sőt vállalta a Konzervatív Párttal szemben egy mindenki által elfogadható ellenzéki program kidolgozását, ez volt a Kossuthtal együtt készített Ellenzéki Nyilatkozat (1847. június 67.). Deák 1847 nyarán nyugat-európai utazást tett, megfordult Németországban és Svájcban, kezeltette is magát az 1845-ben először jelentkezett szívbajával. Egészségi állapota javult, de 1847 végén, az új országgyűlésre sem vállalt követséget. Tekintélyét bizonyítja, hogy az 1848. márciusi forradalmi események sodrában mégis az országgyűlésbe hívták (az egyik követ lemondott a javára). Batthyány Lajos miniszterelnök pedig személyesen beszélte rá, hogy a megalakuló kormányban tárcát vállaljon. A Batthyány-kormány igazságügy-minisztereként 1848. április 7-től szeptember 11-ig, a kormány lemondásáig tevékenykedett. Deák az áprilisi törvények formába
öntése mellett tervezeteket készített a végrehajtásra, a büntetőjogi javaslatokat törvénnyé kívánta szövegezni. A Habsburgokkal való szembeforduláskor ugyan a miniszterségről lemondott, de a népképviseleti országgyűlés tagjaként tulajdonképpen a forradalmat és a szabadságharcot támogatta. Deák 1848. december végén országgyűlési küldöttség tagjaként a Pest felé közeledő Windischgrätz elé ment, hogy a megegyezésről tárgyaljon. A kudarc után nem követte a kormányt Debrecenbe, hanem visszatért kehidai birtokára. A megegyezések embere elhúzódott a csatazaj elől. A szabadságharc leverése után Deáknak is meg kellett jelennie a hadbíróság előtt, mivel azonban a debreceni „conventben” nem vett részt, 1850 májusában megszüntették ellene a vizsgálatot. Amikor Schmerling igazságügy-miniszter tisztséget ajánlott fel neki, Deák udvarias formában, de tartalmában a leghatározottabban utasította vissza, hogy „a közelmúlt idők gyászos eseményei után oly állapotok között, melyek még jelenleg is uralkodnak”, nyilvános ügyekben közreműködhessen. Deák tehát az önkényuralom éveiben nem vállalt hivatalt, az adózást megtagadta. Ezt a passzív rezisztenciát (ellenállást) követte a megyei nemesség többsége. Deák 1854-ben eladta 800 holdas kehidai birtokát, a kapott összeg nagyobb részét évjáradékká változtatta. Pestre költözött, hogy az eseményekhez közelebb lehessen. Az Angol Királynő Szállodában bérelt lakosztálya – a 71-72. számú szobák – rövidesen politikai műhellyé vált. Magatartásával és megfogalmazott tanácsaival is Deák egyértelműen azt ajánlotta az ország politizáló részének, hogy tegyen meg mindent a nemzeti és az alkotmányos szellem ápolásáért. Ha ez a szellem ébren van, „kedvező pillanatban egy tollvonással lehet helyreállítani a magyar alkotmányt”. Deák tudta, hogy a „kedvező pillanatot” külső eseményeknek kell előidézniük. Az 1859. évi osztrák-piemonti-francia háborúban elszenvedett osztrák vereség után Ferenc József 1860 októberében kiadott diplomájában lényegileg az 1848 márciusa előtti kormányzatot állította vissza. Az 1861. februári császári pátens viszont Magyarországot tartománnyá süllyesztette le, a magyar országgyűlést alárendelte a birodalmi országgyűlésnek. Deák, a köznemesség és az ország közvéleménye tiltakozott. Az 1861 áprilisában megnyíló országgyűlésen Deák a felirati pártot vezette Teleki László határozati pártjával szemben, bár tulajdonképpen mindketten az 1848. áprilisi törvények talaján álltak. Végül Deák álláspontja győzött és feliratot szerkesztettek az uralkodóhoz, de ebbe belevették, hogy nem támogatják az uralkodó magyarországi trónigényét. Erre Ferenc József feloszlatta az országgyűlést, s újra önkényuralmi kormányzást vezetett be. Deák úgy látta, hogy magyar részről nem adhatók engedmények az 1848-as törvényekből. Deák Ferenc 1865. április 16-án a Pesti Naplóban tette közzé az ún. „Húsvéti cikké”-t, amelyben egyenesen Ferenc Józsefhez, az uralkodóhoz fordult azzal a felhívással, hogy hozza helyre, amit a rossz tanácsok elrontottak. Kifejtette, hogy Magyarország nem akar elszakadni Ausztriától, és a törvényesség visszaállítása után kész alaptörvényeit összhangba hozni a birodalom érdekeivel. Deák ezután részletesebben körvonalazta kiegyezési tervét a „Májusi levelek”-ben, melyeket a bécsi Debatte-ben is közzétettek. Itt kifejtette a közös ügyekre, azok kezelési módjaira, a
delegációkra – előfeltételként azonban a felelős minisztérium kinevezésére – vonatkozó nézeteit. Deák közeledése meggyorsította a kibontakozást. A döntést végül is az 1866-os porosz-osztrák háborúban elszenvedett osztrák vereség hozta meg. Bécs is belátta, hogy meg kell egyeznie Magyarországgal, amely területét tekintve a nagyobbik fele lett a Habsburg Birodalomnak. Deák Ferenc az osztrák vereség után sem kért többet, mint korábban. Több mint fél éven át tartó, hosszú tárgyalások után született meg az osztrák-magyar kiegyezés. Az uralkodó elismerte az 1848-as törvényeket és az új felelős magyar kormány megalakításával 1867. február 17-20-án – miután a felkérést Deák elhárította – gr. Andrássy Gyulát bízta meg. Ezzel tulajdonképpen életbe lépett a kiegyezés. A magyar országgyűlés 1867. május 29-én szavazta meg az 1867. évi 12. törvénycikket Ausztria és Magyarország kiegyezéséről, létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. A reformkor, az 1848-as forradalom és szabadságharc vívmányainak megőrzéséért, a magyar alkotmányosság és önállóság lehető legteljesebb megvalósításáért végzett tevékenysége nyomán Deák Ferencet „a haza bölcsé”-nek nevezték el. Deák 1867 után tisztséget nem vállalt, kitüntetéseket nem fogadott el. Mivel hívei többséget alkottak az országgyűlésben (magukat Deákpártnak nevezték), politikai befolyása haláláig erős maradt. 1873-ban mondta utolsó országgyűlési beszédét az állam és az egyház szétválasztásának, a polgári anyakönyvezés bevezetésének szükségességéről. 1876. január 28-án Budapesten halt meg. Halálát országos gyász követte. Sírjára a messzi Torinóból Kossuth Lajos is küldött egy cipruságat.
88. I. FERENC JÓZSEF, a „kaizer und kőnig” I. Ferenc József osztrák császár és magyar király hatvannyolc évig – 1848-1916 – uralkodott, szinte az egyetlen koronás fője a magyar történelemnek, akinek a pályája egész korszakokat ívelt át. Akkoriban született – 1830-ban -, amikor a reformkor kezdetén megjelentek Széchenyi első művei, egyik főszereplője az 1848-49-es szabadságharcnak, nevéhez fűződik a magyar forradalom leverését követő önkényuralom. Deák Ferenc mellett az ő „fő műve” az 1867-es kiegyezés. A századforduló „előestéjén”, 1896-ban ő nyitotta meg a millenniumi ünnepségeket Budapesten és még végül is a birodalma széthullását eredményező I. világháború első két évében is ő állt a Monarchia élén. Több társadalmi rendszeren, több politikai kurzuson áthúzódó pályát futott be. A történelem „felgyorsulása” tetten érhető nemcsak az említett nagypolitikai folyamatokban, hanem a hétköznapok szintjén is. Trónra kerülése idején indult be a vasút fejlődése Magyarországon, uralkodása végén már repülőgépen is utazhatott volna. Fiatal korából festmények maradtak fenn róla, idős éveiben már filmkockákról tekint ránk. Ferenc József hosszabb ideig ült a trónon, mint bármelyik elődje. Természetes, hogy kortársai, akik sorra kihaltak mellőle, másként vélekedtek a tizennyolc éves fiatalemberről, amikor trónra került, mint a nyolcvanhat éves aggastyánról. Magyarországon eleinte a zsarnokot látták benne, az első felelős magyar miniszterelnök és az aradi tizenhárom életének kioltóját. A kiegyezést követően azonban lassan oldódni kezdett a gyűlölet. Előbb közömbösség, majd tisztelet lett belőle, és végül megkapta azt a titulust, amit egyetlen őse sem: a nép száján „ferencjóska” lett belőle. Ferenc József a Habsburg Ferenc Károly főherceg és Zsófia bajor hercegnő fiaként született 1830. augusztus 18-án Bécsben. Az öröklés rendje szerint nem volt a trón közvetlen várományosa, de felkészítették az uralkodásra. Serdülőkorától azonosult jövendő szerepével, és nem szenvedett önbizalomhiányban. Anyja maga irányította tanulmányait, és nagyon szigorú katonai és vallási nevelésben részesítette. Nevelői tábornokok voltak, de szerepelt köztük Raucher, későbbi bécsi érsekbíboros is. Személyiségének alapvonása volt a zárkózottság, meglehetősen kevéssé engedte a külvilágot betekinteni a magánéletébe. Zárkózott, munkabíró, katona és szenvedélyes vadász volt. V. Ferdinánd császár és magyar király (aki a nagybátyja volt) lemondása után 1848. december 2-án került Ferenc József a trónra. Kiválasztása politikai célokat szolgált, hiszen ő nem kötelezte el magát a forradalmak által kivívott reformoknak, így felléphetett a forradalmak – a magyar forradalom – ellen is. Ferenc József a forradalmak leszerelése érdekében 1849. március elején kiadta az ún. olmützi alkotmányt, amely az abszolutista, centralizált kormányzati rendszer visszaállítását tűzte ki célul. 1849 tavaszán I. Miklós orosz cártól kért katonai segítséget a magyar forradalom és szabadságharc leveréséhez, amit meg is kapott. A magyar szabadságharcot kíméletlenül leverte és megtorolta: az első felelős kormány miniszterelnökét, gr. Batthyány Lajost a honvédsereg tábornokait 1849. október 6-án
Aradon kivégeztette. Ezt követően nyílt abszolutista a centralizációs politikát folytatott a birodalomban, így Magyarországon is. 1854-ben feleségül vette Erzsébet Amália Eugénia Wittelsbach bajor hercegnőt, aki az unokatestvére volt. Szerelmi házasság volt, de később a házastársak elhidegültek egymástól. Házasságukból négy gyermek született: Zsófia (1855), Gizella (1856), Rudolf (1858) és Mária Valéria (1868). Ferenc József uralkodói megbízásának élt, napirendje meglehetősen rideg és száraz volt. Róla el lehet mondani, hogy „munkája” egyben a hobbija is volt. Hajnali négykor kelt, s egy rövid séta után azonnal nekilátott napi teendőinek. Akár fél napot is képes volt eltölteni a legapróbb katonai problémák bogozgatásával, megoldásával. Kiderül a forrásokból az is, hogy nem volt nagy stratéga és hadvezér, de ő azt hitte magáról, hogy képes a Habsburg Birodalom hadseregének irányítására. A háborúk nem ezt bizonyították: 1859-ben a piemonti-francia-osztrák háborúban látványos vereséget szenvedett. 1866-ban erőfeszítései a Német Szövetség államai feletti hegemónia megszerzésére Poroszország ellenében ismét csak vereséget hoztak. Mindezek ellenére egészen élete végéig, 1916-ig, komolyan vette, hogy ő a legfőbb hadúr, hogy ő irányítja a birodalom hadseregét, s nem engedett beleszólást katonai ügyekbe. 1866 után rákényszerült az önkényuralom feladására, a magyar kiegyezéssel a birodalom dualista jellegű átalakítását végezte el. 1867-ben létrejött az OsztrákMagyar Monarchia, s ezzel egy, az I. világháború végéig tartó új korszak vette kezdetét. A kiegyezési törvény kimondta Ausztria és Magyarország önállóságát (külön kormányokkal, parlamentekkel), egyenlőségét, paritását, és megállapította az együttműködés módozatait, formáit is. A két ország közös uralkodója lett Ferenc József. A törvény kimondta Magyarország „alkotmányos közjogi és önkormányzati önállóságát”. Helyreállította a parlamenti rendszert, az ország belügyeit önálló minisztériumok intézhették. A közös védelem elvéből következett, hogy a hadügyet, külügyet és pénzügyet „közös ügyeknek” tekintették. Ezek intézését közös minisztériumokra bízták. A közös miniszterek a magyar és az osztrák parlamentből egyenlő létszámmal kiküldött bizottságoknak, a delegációknak voltak felelősek. A közösügyi bizottságok 60-60 tagját évente választotta meg a két országgyűlés. A delegációk évente felváltva Bécsben vagy Budapesten üléseztek, de külön tárgyaltak és egymással csak írásbeli üzenetek útján érintkeztek. E bizottságok állapították meg a közös ügyek költségvetését is. A közös költségeket pedig az ún. kvótabizottság osztotta el a két ország között. (Magyarország eleinte 30%, majd 36,4% arányban viselte a terheket.) A két ország közt létrejött kereskedelmi és vámszövetséget – az ún. gazdasági kiegyezést – 10 évenként szerződéssel kellett megújítani. Közös lett a pénzrendszer, majd utóbb (1878) a jegybank is. Hadügy tekintetében a kiegyezés elismerte az uralkodó, Ferenc József „régi” alkotmányos fejedelmi jogait, és az egész hadsereg vezényletét az ő kezében hagyta. Csak a hadkiegészítés, az újoncozás került a magyar országgyűlés hatáskörébe. 1867. június 8-án, a kiegyezés befejezéseként, Ferenc Józsefet rendkívüli pompa közepette Budán magyar királlyá koronázták. Magyarország a dualista időszakban látványos fejlődést élt meg, ezek voltak „a boldog békeidők”, a gyarapodás évtizedei. A századfordulóra egy emberöltő alatt szinte a semmiből épült ki Magyarországon Európa egyik legsűrűbb vasúthálózata, a korszerű bankrendszer, a gyári nagyipar, a
polgári földtulajdonra alapozó tőkés mezőgazdaság. A nemzeti jövedelem növekedési üteme párját ritkította a kontinensen: az 1850-es évekbeli 800 millió koronáról a századfordulóra 4,5 milliárdra és az első világháború előtt már 13 milliárdra emelkedett. Világváros lett Budapest, látványos eredmények születtek az oktatás, a kultúra és a tudomány területein is. A magyar honfoglalás millenniumi ünnepségeit nagy pompával tartották meg 1896-ban Budapesten és az országban. A középületek egész sora készült el erre az évre, köztük az új Országház kupolacsarnoka, az Iparművészeti Múzeum, a Központi Vásárcsarnok, kórházak és iskolák. Átadták a földalatti vasutat is. Ferenc József az uralkodása alatt a dualista berendezkedést a Monarchia számára véglegesnek tekintette, s elutasította az átalakításra kidolgozott terveket. Külpolitikájában a balkáni befolyás növelésére törekedett. 1878-ban okkupálta, majd 1908-ban annektálta Boszniát és Hercegovinát. A balkáni politikája miatt azonban szembekerült a cári Oroszországgal, ezért Németország felé közeledett. 1879-ben megkötötte Ferenc József Németországgal a kettős szövetséget, amely Olaszország csatlakozásával 1882-ben hármas szövetséggé bővült. Családi életében tragédiák érték: 1889-ben fia, Rudolf trónörökös öngyilkos lett; feleségét, Erzsébet királynét 1898-ban Genfben egy anarchista megölte. A feleség halálával a 68 éves Ferenc József egyre inkább elkomorult, a munkába temetkezett. A Habsburg-család szigorú örökösödési rendje értelmében a trón várományosa az uralkodóhoz vérségi kapcsolat szerint legközelebb álló férfi. Rudolf öngyilkossága után Ferenc József öccse, Károly Lajos lett a trónörökös, majd 1896-ban bekövetkezett halála után a fia, Ferenc Ferdinánd. Az uralkodó Ferenc József nemigen engedett beleszólást a trónörökösnek az ügyek menetébe, de Ferenc Ferdinánd jó kapcsolatot épített ki a hadsereg tisztikarával, s türelmetlenül várta, hogy trónra ülhessen. Ez azonban nem adatott meg neki. Ferenc József a századforduló után igyekezett megakadályozni minden reformot a birodalomban és Magyarországon. Uralkodása ugyan a békés gyarapodás, a „boldog békeidők” korszaka volt, de a nagy európai háborús készülődés áthatotta a Monarchiát is. Amikor 1914. június 28-án Gavrilo Princip szerb diák megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, a háborús párt nyomására – Berlin támogatásával – Ferenc József 1914. július 28-án hadat üzent Szerbiának. A távirat szövege így szólt: „Ausztria-Magyarország e pillanattól kezdve hadiállapotban levőnek tekinti magát Szerbiával.” A szövetségi rendszerek gépezete működésbe jött, és az osztrák-magyarszerb háború néhány napon belül világháborúvá terebélyesedett. Ferenc József a Monarchia népeit a „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam” kezdetű uralkodói kiáltványban értesítette a háború megindításáról. Azt ígérte az alattvalóinak, hogy mire a lombok lehullanak, a katonák haza is térnek. Nagyot tévedett, mert a harcok elhúzódtak, a Monarchia egyre több fronton volt kénytelen az értelmetlen véráldozatra. A háború végét és a Monarchia széthullását nem érte meg Ferenc József. 1916. november 21-én Bécsben elhunyt. A kapucinusok templomában temették el. Ferenc József a Habsburg Birodalomnak és egyben Magyarországnak is az egyik legjelentősebb uralkodója volt. Sokszor támadták és kifogásolták, hogy merevsége, rugalmatlansága miatt nem volt képes a kor új kihívásainak megfelelni. Ezzel a véleménnyel komoly érveket lehet szembeállítani. Gondoljunk bele, hogy az
önkényuralkodó, aki vérbe fojtotta a magyar forradalmat és szabadságharcot, aki az 1850-es években rendkívül merev, abszolutista önkényuralmi rendszert működtetett, később képes volt a körülmények hatására revideálni nézeteit, képes volt 1867-ben alkotmányos monarchiává alakítani birodalmát. Ferenc József valóban konzervatív volt, fő céljaként a birodalom egyben tartását tűzte maga elé. Sokszor leírták róla, de ő maga is elismerte, hogy elsőrendű feladatának azt tekintette, hogy Kelet-Közép-Európában ne essenek egymásnak a népek. Ha sokszor kevéssé szimpatikus eszközökkel élt is, a Monarchia fenntartása volt az eszménye. Ezt végeredményben haláláig meg is tudta valósítani. Az más kérdés, hogy a XIX. század utolsó évtizedeinek nagy politikai, gazdasági, társadalmi változásai hosszú távon illúzióvá tették életművének fennmaradását.
89. TISZA KÁLMÁN, a „boldog békeidők” miniszterelnöke Tisza Kálmán 1830. december 16-án született Geszten, Bihar megyei birtokos családból. Apja, Tisza Lajos, megyei adminisztrátor volt. Középiskolai tanulmányait követően jogot tanult, de a közgazdasági kérdések is érdekelték. 1848-ban minisztériumi segédfogalmazóként szolgálta a forradalmat, az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal és a parlamenttel 1849 első napjaiban ő is Debrecenbe távozott. Mindvégig adminisztratív munkát végzett, a fegyveres harcokban nem vett részt. Személyisége formálódására, politikai nézetei alakulására nagy hatással voltak az 1848-49-es történések. A világosi fegyverletétel után külföldre emigrált, ahonnan 1851 elején tért haza. Tisza Kálmán a nemesség többi tagjához hasonlóan – Deák Ferencet követve – a passzív ellenállást választotta az 1850-es években, ugyanakkor már ezekben az években ismertté vált határozott véleményével és az 1848. évi áprilisi törvényekhez való ragaszkodásával. Ferenc József császár 1859. szeptember 1-jei (de csak szeptember 11-én nyilvánosságra hozott) protestáns pátensével szemben Tisza határozottan fellépett. A pátens a protestáns egyháziak autonómiáját és a protestáns egyházak igazgatását szinte teljesen az állam irányítása alá helyezte, ami országszerte hatalmas tiltakozó mozgalmat indított el. Tisza Kálmán ebben a mozgalomban élen járt, s országos népszerűséget szerzett. Ugyanígy tiltakozott az uralkodó 1860. október 20-án kiadott „októberi diplomá”-ja és az 1861. február 26-án kibocsátott ún. februári pátense ellen, amelyek Magyarországnak csak tartományi hatáskört adtak. Tisza Kálmánt képviselővé választották az 1861. április 6-án megnyíló országgyűlésre, amelyen a Deák Ferenc Felirati Pártjával szemben álló Határozati Párt egyik vezetője lett, sőt Teleki László öngyilkossága után a vezető szerep neki jutott. Ugyan a Deák-féle feliratban utasította el a magyar országgyűlés az októberi diplomát, a februári pátenst és a birodalmi tanácsot, de végső soron Tisza Kálmánék is a 48-as törvények talaján álltak, így a parlament részéről egységes fellépésről volt szó. Ferenc József az országgyűlési felirat kézhezvétele után augusztus 22-én feloszlatta a parlamentet. Tisza Kálmán 1865-től Ghyczy Kálmánnal együtt egy évtizedig a balközép párt vezetője lett. 1866 tavaszán megalakult Deák Ferenc javaslatára az uralkodóval való tárgyalásokat előkészítő 67-es bizottság, amely május 3-án saját kebeléből egy 15-ös bizottságot választott a kiegyezés terveinek elkészítésére. A bizottságban Deák Ferenc, Eötvös József és mások mellett Tisza Kálmán is részt vett. A bizottság tagjai a kiegyezés tervében nagyjából egyetértettek, a Tisza vezette balközép csoport azonban elutasította a delegációt s helyette az egyes parlamentek közvetlen érintkezését javasolta. Tiszáék ellenvéleménye végső soron nem akadályozhatta meg a kiegyezést. A magyar országgyűlés 209:89 arányban 1867. május 29-én megszavazta az 1867. XII.
tc.-et Ausztria és Magyarország kiegyezéséről, létrejött a perszonálunió, az OsztrákMagyar Monarchia. 1868. március 17-én Nagyváradon értekezletet tartott a közjogi ellenzéket képviselő Balközép Párt (ezeket a padsorokat foglalták el a képviselőházban); ők a kiegyezés ellenzői voltak, akik ugyan elfogadták a Habsburg Birodalmat, de azon belül a teljes magyar önállóságot szorgalmazták (vagyis azt, hogy csak az uralkodó személye legyen közös: perszonális unió). A Balközép Párt programját Tisza Kálmán „bihari pontjai” foglalták össze: elutasították a közös minisztériumokat és a delegációkat, s az önálló magyar pénzügyi és kereskedelmi rendszer, valamint az önálló magyar hadsereg megteremtését követelte. 1874. januárban a kormányon lévő Deák-párt – Ferenc József felhatalmazásával – tárgyalásokat kezdett az ellenzékével, mivel a bázisa jelentősen csökkent. Tisza Kálmánnal és pártjával, a Balközép Párttal közeledtek az álláspontok. 1875. február 3án a parlament költségvetési vitájában Tisza Kálmán – a „bihari pontok”-tól lényegesen eltérve – elfogadta a közös vámterületet, a bankkérdésben is megegyezést hirdetett, s egyelőre a közjogi kérdések kikapcsolását ajánlotta. Ez meggyorsította pártja és a Deák-párt fúzióját, amelyre 1875. március 1-jén került sor. Az új párt Tisza javaslatára, Deák Ferenc hozzájárulásával a Szabadelvű Párt (a „liberális” fordítása) nevet kapta. Tagjai sorába elsőnek Deák Ferenc írta be a nevét, s a párt elnöke Tisza Kálmán lett. A március 2-án hivatalba lépett Wenckheim Béla vezette kormányban Tisza Kálmán töltötte be a belügyminiszteri tisztet. Az 1875-ös választásokat a Szabadelvű Párt nyerte meg, s október 20-án Tisza Kálmán alakított kormányt. Tisza Magyarország történetében a leghosszabb ideig, tizenöt éven keresztül (1890-ig) töltötte be a miniszterelnöki tisztet, sőt egyidejűleg 1875-87-ben belügy-, 1878-ban és 1887-89-ben pénzügyminiszter, egy ideig a király személye körüli miniszter is volt. Európa-szerte a nyugodt polgári fejlődés évtizedei következtek ekkor. Lezárultak a nemzeti újjárendeződések, létrejött az olasz és a német nemzetállam. Európában 1871 után nem tört ki háború, nem került sor forradalomra. Látványosan hódított viszont az ipari forradalom. A polgárság gyarapodott, a munkásság szervezkedett, a parlament vitázott és döntött. A békés fejlődés időszaka köszöntött Magyarországra, s Tisza Kálmán a „boldog békeidők” miniszterelnökeként állt a kormánypárt és az ország élén. Ebben az időszakban alakult ki a magyar parlamentizmus jellegzetes egységes kormánypártja. Tisza a pártja frakciói között egyensúlyozott – hívei „generálisnak” nevezték -, személyes tekintélyével és a tőle függő képviselők tömegével, az ún. mamelukokkal biztosította a pártegység fennmaradását. Tisza Kálmán politikai habitusát későbbi barátja és tarokkpartnere, Mikszáth Kálmán így jellemezte: „Szinte diktátori szerepet vitt. Semmi sem mozgott. Csend volt, mint a tenger vihar előtt. Ebben a csöndben csak az ő szava hallatszott fennen. Úgyszólván ő vitte mind a nyolc miniszteri tárcát, s ő gondolkodott, beszélt egész pártja helyett.” Tisza felváltva alkalmazta a szigort és az engedékenységet. Hívei számára jól fizető hivatali állásokat biztosított, és a feltétlen engedelmesség fejében hajlandó volt szemet hunyni még a kisebb visszaélések fölött is. Bár miniszterelnöksége vége felé elharapózott a korrupció, a hatalommal való visszaélés is. Tisza megnyerte a tudományos élet és a művészvilág kiválóságait. Kormányába hívott számos kiváló képességű szakembert: például Trefort Ágostont, Baross Gábort, Pauler Tivadart,
Wekerle Sándort. Tisza a társasági életet is a politika fontos színterének tekintette: a kaszinó, a pártklub, a vadászat, a kártya vagy a cigányzenés mulatozás mind-mind kitűnő alkalom volt a kapcsolatteremtésre, a személyes kötődések kiépítésére. Az állami közigazgatás egyre szélesebb körben kiépülő igazgatási apparátusa állást kínált a birtokát vesztett nemesség, a dzsentri tagjainak. Duzzogva ugyan, de beálltak a hatalom szolgálatába. Tisza Kálmán miniszterelnökségének tízéves jubileumán fogalmazta meg politikai hitvallását: vannak olyan történelmi korszakok, „...amikor a különben életerővel bíró és élni akaró nemzet érzi azt, hogy feladata nem rohamosan haladni, nem szemkápráztató dolgokat művelni, de homokszemre homokszemet, téglára téglát hordva felépíteni az állam épületét.” Szemkápráztató dolgok valóban nem történtek. Mégis ebben a másfél évtizedben szilárdult meg végleg a dualizmus rendszere, folytatódott a polgári intézmények kiépülése és a társadalom polgárosodása. A századfordulótól visszatekintve egyenesen a társadalmi béke, a gyarapodás, a „boldog békeidők” korszakának látszott Tisza miniszterelnökségének ideje. A kormány az 1873. évi bécsi „nagy krach” utáni pénzügyi válságból szigorú takarékossági programmal lábalt ki. Sok kormányzati intézkedés szolgálta a gazdaság megélénkítését. Létrehozták az Állami Számvevőszéket, a Csődbíróságot, a Tőzsdebíróságot és szabályozták a végrehajtási eljárást. A hazai ipar felkarolása érdekében 1881-ben elfogadták az első iparpártolási törvényt. Nagy figyelmet fordítottak a mezőgazdaság fejlesztésére is. Megszilárdult a közbiztonság. 1881-ben felállították a csendőrséget, amely a vidéken és részben a városokban is a közrendet óvta. Kiépült a magyar kultúra és tudomány intézményrendszere. A budapesti egyetem modem épületekkel és műszerekkel felszerelt létesítménnyé fejlődött, nagyságrendben Európa első egyetemei közé tartozott. Világhírűvé vált a pesti orvosi iskola. Felzárkózott és Eötvös Loránd geofizikai munkássága révén hírnevet szerzett magának a természettudomány. Megkezdődött a társadalomtudósok alapos, szakszerű kiképzése. Kolozsvárott újabb egyetemet alapítottak, különvált a Műegyetem. Létrejöttek a zene, a képzőművészet felsőfokú intézményei. Pompás palotákba költöztek az újonnan alapított múzeumok, megnyílt az Operaház. 1884ben törvények írták elő Budapest fejlesztését, új középületek építését. A Nagykörút és az Andrássy út impozáns házsorai ezekben az években születtek, vagy a Tőzsdepalota, az Angol-Magyar Bank székháza, vagy a millenniumra készülve a Hősök tere épületegyüttese. Ekkor születik meg a nagyvárosias Budapest. Persze kudarcok is akadtak! Nem sikerült a korábbinál kedvezőbb gazdasági kiegyezést kötni Ausztriával, és a Tisza-kabinetnek az önálló jegybank felállítása helyett meg kellett elégedni az Osztrák-Magyar Nemzeti Bankkal. Tisza támogatta Andrássy külpolitikáját, létrejött 1879-ben Németországgal a kettős szövetség, majd 1882-ben Olaszországgal kibővülve a hármas szövetség. A nagyhatalmak felhatalmazása alapján 1878-ban a Monarchia csapatai megszállták Bosznia-Hercegovinát. A Balkánon kialakult feszültségek a 80-as évek végén arra kényszerítették Ferenc Józsefet, hogy megerősítse a Monarchia közös hadseregét. A költséges bécsi kívánságok azonban Magyarországon népszerűtlenek voltak, s Tiszának minden ügyességére szüksége volt, hogy a javaslatokat keresztülhajszolja. Az 1888-ban
kezdődő ún. Nagy Véderő Vitában azonban Tisza immár – ahogyan egykorúan mondták – teljesen „elhasználódott”. Egyrészt elégedetlen volt vele a saját kormánypártja, másrészt Ferenc József is. A két tűz közé került „generális” bukása feltartóztathatatlanul közelgett. A nagy kormányos azonban tartogatott még egy utolsó politikai fricskát. Tiszának kapóra jött, hogy az 1889 decemberében életbe lépő 1879: I. tc., az ún. honossági törvény megfosztaná Kossuth Lajost magyar állampolgárságától. A törvény szerint elveszíti állampolgárságát az, aki 10 évnél hosszabb ideig külföldön él, és nem kéri meghosszabbítását. Kossuth ezt csak elveinek megtagadása árán tehette volna, amire nem volt hajlandó. Tisza harcosan kiállt Kossuth magyar állampolgársága mellett. A kormánypárti többség azonban szembefordult a miniszterelnökkel. Tisza Kálmán 1890. március 13-án benyújtotta lemondását – és emelt fővel távozott. Tisza Kálmán másfél évtizedes miniszterelnöksége idején kísérletet tett arra, hogy az arisztokrácia, a volt középbirtokos nemesség és a nagypolgárság sokszor egymást keresztező érdekeit egyeztesse, kielégítse. Kompromisszumokra épülő politikájának megfizette az árát: egyik társadalmi réteg sem volt maradéktalanul elégedett. A kiegyezési rendszer változatlan fenntartásának szándéka pedig nemcsak a politikai élet demokratizálódását gátolta meg, hanem a liberális elvek következetes érvényesülését is. Egyedülállóan hosszú miniszterelnöksége a hibái ellenére a dualizmus nyugalmi időszaka volt. A leköszönt „generális” nem húzódott sértődötten vissza a politikától, még több mint egy évtizedig képviselőként szolgálta az általa összekovácsolt Szabadelvű Pártot. Tisza Kálmán 1902. március 23-án Budapesten halt meg, s a Magyarország jövőjét a Monarchiában, a magyarság hegemóniáját a dualizmusban megtalálni vélt politikus örököse a saját fia, az 1903-ban miniszterelnöki kinevezést kapott Tisza István lett.
90. Erzsébet királyné, a „Sisi” Erzsébet Amália Eugénia Wittelsbach 1837-ben bajor hercegi családban született Münchenben. Apja II. Miksa bajor herceg, anyja Mária Ludovika, a bajor király leánya. Erzsébet gondos neveltetésben részesült, ugyanakkor megőrizhette egyéni szabadságát a liberális szellemiségű hercegi udvarban. Sokat kirándult a hegyekben, lovagolt, sőt vadászott is. Fiatal korában (amíg a köszvény nem kínozta) a legjobb lovasok közé tartozott. 1853-ban Habsburg Zsófia főhercegasszony – Ferenc József osztrák császár és magyar király anyja – feleséget keresett a fia számára. A megbízhatóság miatt saját, népes családja felé fordult, a bajor Wittelsbachokhoz. Elsősorban húgának, Mária Ludovikának Heléna nevű lányára gondolt, akiből – szándéka szerint – könnyen tudott volna osztrák császárnét faragni. A találkozóra Bad Ischlben került sor, de Ferenc József szívét nem a kiválasztott unokatestvér, hanem annak sokkal szebb és főleg bájosabb húga ejtette meg, az akkor 16 esztendős Erzsébet hercegnő. A fiatalok egymásba szerettek. Zsófia főhercegnő megpróbálta eredeti elképzelését keresztülvinni, de hiába. Ferenc József ragaszkodott az ő választottjához. A szerelemből házasság lett. Erzsébet és Ferenc József esküvőjét 1854. április 24-én Bécsben tartották. Bár a házastársak jellemvonásai erősen különböztek egymástól, házasságuk első évei boldogok voltak. Erzsébet a boldog házasság ellenére nehezen illeszkedett be a bécsi udvar merev, konzervatív világába. Zavarta, hogy anyósa és az általa kiválasztott udvarhölgyek inkább a lépteit lesték és rezdüléseit figyelték, mintsemhogy kellemes közérzetéről gondoskodtak volna. A bajor Alpok tövében eltöltött szabad gyermekévek után a felette zsarnokoskodni akaró Zsófia nagynénivel – egyben anyósával – hamar összeütközésbe került. A körülmények miatt belső énje is tiltakozni kezdett: abban a korban, amelyben a nőből csupán feleség és anya, legfeljebb a férj körüli dekoráció lehetett, az ő mentalitása, tettvágya nem nyerhetett kielégítést, csak a mellőzöttség érzését alakította ki, erősítette meg. Valójában a bécsi Burgban egyedül maradt, mert császári férjét az uralkodás feladatai túlságosan elfoglalták ahhoz, hogy az estén kívül Erzsébettel törődhessen. Erzsébet kezdetben megpróbálta a feleség és az anya szerepét vállalni. Férjéhez őszinte érzelmi szálak fűzték, és ez a vonzalom az első évekből átsegítette a környezetés életformaváltás nehézségein. Házassága második évében, 1855. március 5-én megszülte első leánygyermekét, Zsófiát, majd 1856. július 15-én a második leányát, Gizellát. 1858. augusztus 21-én pedig megszületett a várva várt trónörökös, Rudolf. Negyedik gyermeke, Mária Valéria, 1868-ban született. Erzsébetet nagyon megviselte, hogy a leánygyermekeket anyósa vette gondozásába, Rudolfot pedig szintén az anyós döntése értelmében elvették tőle és katonai nevelőkre bízták. Az ifjú császárnéban a tiltakozásnak és az ellenállásnak egészen különös formája alakult ki: a lovaglás és a versírás szenvedélye. Kora egyik legjobb női lovasának tartották, a versei Heine hatását tükrözik. A lovaglás
Erzsébetnek azokat az energiáit kötötte le, amelyeket élete egyéb területein képtelen volt felhasználni. Erzsébet ellentéte környezetével egyre mélyebb és áthidalhatatlanabb lett. Ugyan ez az ellentét az 1850-es években még annyira nem ütközött ki. A férjével több látogatást tett a hatalmas Habsburg Birodalomban, amelyek során nagy szerepet szántak az ő személyes szépségének és varázsának. Erzsébet és Ferenc József 1856-57 telén Itáliában járt: Trieszt, Velence, Brescia, Milánó; majd Magyarország következett. Ez utóbbi utazáson a magukkal vitt két kisgyermek közül az idősebb, a kis Zsófia főhercegnő megbetegedett és meghalt. Erzsébetet a haláleset nagyon megviselte. És amikor Rudolfot is elvették tőle, akkor választotta először a tiltakozás később szokványossá vált formáját: a menekülést. Férjét, gyermekeit otthagyva két évre Madeira szigetére költözött. Amikor visszatért, keményen sarkára állt, és 1865-ben kivette Rudolfot a katonai nevelők kezéből, akik a gyermek trónörököst testileg-lelkileg tönkretették. Ekkor néhány évre úgy tűnt, hogy a férjével és a császári udvarral való kapcsolata rendeződött. A politikához ugyan nem sok köze volt, de a politikáról azért véleményt formált. Magyarbarát volt, minden bizonnyal azért, mert romantikus lényének imponált a lázadó nemzet, és vonzalmainak számos formában kifejezést is adott: nagyszerűen elsajátította a magyar nyelvet, udvarhölgyeit kizárólag magyar főnemesi hölgyekből válogatta össze, s velük osztrák környezetben is fennhangon magyarul beszélgetett. Rengeteg időt töltött Magyarországon – főként Gödöllőn -, s miközben a politika általában untatta, a „magyar ügyek” iránt szenvedélyesen érdeklődött, olyannyira, hogy jelentős szerepet játszott az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés létrejöttében. Rendkívüli bensőséges viszony fűzte Deák Ferenchez, de főként Andrássy Gyula grófhoz. Amikor 1867. június 8-án Ferenc Józsefet nagy pompával magyar királlyá koronázták Budán, Erzsébet fejére is felkerült a királynéi korona. Erzsébet magáénak érezte és szerette a magyarokat, s ezt továbbra is érzékeltette, így nagy népszerűségre tett szert Magyarországon. A birodalomban „Sisi” (de „Sissi” és „Sissy” névalakban is) elnevezéssel emlegették, s ez elterjedt Európában és Magyarországon is. Erzsébet 1868-ban szülte negyedik gyermekét, Mária Valériát. A gyermekáldás is jelzi, hogy ebben az időszakban császári és királyi férjével újra harmonikus lett a házasságuk. A családi béke azonban nem sokáig tartott, mivel Erzsébetnek ekkor már sem a gyermekeihez, sem a férjéhez nem volt igazán türelme. Betegeskedett is, az örökös fogyókúrától éhségödémát kapott és köszvény is kínozta. És megkezdődtek a vég nélküli utazások, távoli tartózkodások Gödöllőn, Madeirán, Velencében és leginkább a távoli Korfu szigetén. Erzsébet különleges jellemére utal, hogy 1885-ben megismertette férjét, Ferenc Józsefet Schratt Katalinnal, egy közepes tehetségű bécsi színésznővel, hogy távollétének időszakaiban Ferenc Józsefet vigasztalja. Schratt Katalin Erzsébet életének utolsó 13 esztendejében – de Erzsébet halála után is – képes volt az uralkodói házaspár közötti űrt betölteni. Ferenc József a hitvest a mély tisztelet, a maga helyett felajánlott kedvest pedig a lovagi figyelmesség gazdag jeleivel halmozta el. Amikor fia, Rudolf trónörökös 1889. január 30-án a kedvesével, Vetsera Mária bárónővel együtt öngyilkos lett a Baden melletti mayerlingi vadászkastélyban, ezt követően Erzsébet gyakorlatilag feketébe öltözött és egészen haláláig minimális
kapcsolatot tartott fenn a férjével. Évente jó néhány hónapot a Genfi-tó partján töltött. És itt érte a tragikus halál is: 1898. szeptember 10-én a tóparton Lucheni olasz anarchista egy kihegyezett reszelővel halálosan megsebezte. A sérülés első pillanatban nem tűnt komolynak, Erzsébet hajóra is szállt, de ott rosszul lett, s amikor a ruháját megbontották, látszott a mély seb. Nem lehetett már segíteni rajta, rövidesen meghalt. A bécsi kapucinusok kriptájában temették el. Halála helyén két év múlva emlékoszlopot emeltek. Az emlékmű felső részén nincsen szobor, hanem az ércbe öntött osztrák császári és magyar királyi címer látható. Alatta felirat, amely magyarul így hangzik: „Erzsébet, Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja Márton-foki tartózkodásának emlékére.” A talapzatra Erzsébet meghitt barátnője, Madame G. de Montgomery kilencsoros verset vésetett: „Szerény az obeliszk, Erzsébetet, jó királynénk, mit emeltünk ide. Masztixfák illatát itt szívta mindig Ön, mikor megnőtt az árnyék, s sziklák közt üldögélt amott, órákon át. E csalitot legyen kegyes gondjába venni, – erdőket istenek pártoltak egykoron -, szent császárné, Ön a géniuszunk legyen, ki újra felénk tekint egy sugaras napon. Elhinnünk az örök búcsút nehéz nagyon.”
BEVEZETŐ A XX. század a magyar nép történelmének egyik legdrámaibb időszaka. A század első két évtizedében Magyarország még egy európai nagyhatalom – az OsztrákMagyar Monarchia – része volt, a magyarság egésze tartozott szuverenitása alá. Aztán jött az első világháború, amelynek vérzivatara végén az ország a vesztesek közé került, s a történelmi Magyarország hihetetlen gyorsan széthullott. A Trianonban 1920. június 4-én megpecsételt történelmi tragédia a további nyolcvan évre maradandó sokkhatást gyakorolt: az ország területe egyharmadára (93 ezer km2-re) csökkent, a lakosság közel 20 millióról 7,6 millióra apadt, a magyarság milliói szakadtak az anyaországon kívülre. A létrejött trianoni kisállamnak a század folyamán többször is talpra kellett állnia. S mindig voltak politikusok, akik az élni akaró magyar népre támaszkodva ezt a munkát elvégezték. Trianon után volt egy gr. Bethlen István, akinek tízéves miniszterelnöksége (1921-1931) alatt újraszerveződött az állam, konszolidálódott a rendszer. Az alapvető magyar politikai törekvés a két világháború között a revízió, vagyis a trianoni békeszerződés felülvizsgálata, az elszakított országrészek egy részének vagy egészének visszaszerzése volt. E törekvés találkozott a hazai és az elszakított magyarság millióinak vágyával is. A revíziós célkitűzésekhez a magyar politikai vezetés Horthy Miklós kormányzóval az élen támogatást kormányszinten csak a versailles-i békerendszert elutasító fasiszta Olaszországtól és nemzetiszocialista Németországtól remélhetett és kapott. E hatalmak segítették Magyarországot abban, hogy négy alkalommal is visszacsatolhasson Trianonban elvett területeket, aminek eredményeképpen az ország területe 1938 és 1940 között 93 ezer km2-ről 171 640 km2-re növekedett, lakóinak száma 9,3 millióról 14,6 millióra gyarapodott. Ez a kapocs a második világháborút kirobbantó országokkal olyan erősnek bizonyult, hogy az országnak a világégésbe is követnie kellett szövetségeseit, s velük szövetségben került ki abból, mint ismét vesztes állam. A háború végén – 1945-ben – Magyarország helyzetét súlyosbította, hogy képtelen volt időben kiugrani a hitleri szövetségből, s átállni a szövetségesek oldalára, s így a vesztesek között is – pl. az erdélyi kérdésben – kedvezőtlenebb megítélés alá esett. Így történt, hogy a háború mérhetetlen pusztításait, emberveszteségét követően az 1947-es párizsi békében a győztesek a vesztes Magyarországot visszakényszerítették a trianoni határok közé. S ami még szomorúbb, Magyarország tartósan a szovjet érdekszférába került. Ez pedig több mint 40 évre meghatározta Magyarország helyzetét: az 1945-1948-49 közötti demokratikus rendszert felszámolta a Rákosi Mátyás vezette kommunista párt. A többpártrendszerből létrejött az egypártrendszer, s ezzel párhuzamosan kiépült a szovjet típusú államrendszer, az ún. proletárdiktatúra. A Rákosi-diktatúra törvénytelenségeit követően 1953-ban Nagy Imre tett kísérletet a rendszer megreformálására, de őt 1955-ben Rákosiék félreállították. Az 1956-os októberi forradalom, az újabb Nagy Imre-kormány megalakulása és tevékenysége tette lehetővé – még ha rövid időre is – az egypártrendszer megszűnését, a koalíciós kormányzást és a többpártrendszer visszaállítását. Moszkva és magyar képviselői azonban szembefordultak a forradalommal, s a szovjet katonai beavatkozás megakadályozta az ország függetlenségének visszaszerzését, s ezzel együtt a politikai intézményrendszer és a hazai gazdaság gyökeres átalakítását. A Kádár-korszakban (1956-1989) az állampárti intézményrendszer lényegében
megmaradt, Kádár János és hívei azonban levonták a Rákosi-rendszer s a forradalom tanulságait. Miután helyreállították az ún. szocialista rendszert, törekvésük ezen belül egy sajátos modell kialakítására – a külpolitikában a Szovjetunió feltétlen támogatása, belpolitikában a viszonylag önálló fejlődés megőrzése – irányult. Az 1980-as évek közepére azonban a rendszer válságba került, majd a szovjet „birodalom” felbomlásával s az újabb rendszerváltással együtt 1990-ben a korszak is lezárult. 1989 tavaszán Magyarországon is egyre élesebbé vált az ellentét a régi rend hívei és az újat akaró ellenzéki politikai erők között. Megkezdődött a „tárgyalásos forradalom”, amely szeptember közepén sikerrel zárult. A megbeszélések eredményeként a békés átmenet legfontosabb kérdéseiben kialakult a politikai egyetértés. 1989. október 23-án törvénybe iktatták a Magyar Köztársaságot. Törvény született az új szabad választásokról is, az ország elindult ismét a többpárti demokrácia megteremtése felé. A magyar nép 1990 tavaszán a változásokra szavazott, s az új országgyűlés május 23-án elfogadta Antall József jobbközép irányzatú koalíciós kormányának programját. Az 1990. őszi önkormányzati választásokkal befejeződött a rendszerváltás Magyarországon, újra polgári demokrácia kezdődött. A KGST és a Varsói Szerződés felmondásával, az oroszok kivonulásával – 1991 nyarán – az ország visszanyerte függetlenségét. A XX. század utolsó évtizedére Magyarország újra talpraállt, s lehetővé vált a szabadabb fejlődés.
91. KÁROLYI MIHÁLY, a „vörös gróf” Károlyi Mihály gróf 1875. március 4-én született Budapesten, régi nagybirtokos arisztokrata család gyermekeként. A középiskoláit Budapesten végezte, majd közgazdaságtant hallgatott, járt Párizsban és Londonban. Irt és beszélt németül, franciául és angolul. Politikai pályafutását a kormánypártban, a Szabadelvű Pártban kezdte. Az 1905. évi választások után csatlakozott az új Függetlenségi és 48-as Párthoz. 1902-1912 között a nagybirtokosok érdekvédelmi szervezetének, az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek (OMGE) az elnöke. Az 1910. júniusi – a dualista Magyarország utolsó – országgyűlési képviselői választásán a kápolnai kerületben választották meg képviselőnek. A parlamentbe bekerült 48-as képviselők vezetője lett Károlyi, s a csoportban az ő személye és nézete vált meghatározóvá. Az első világháborút megelőző években egyre határozottabban szembefordult Tisza István miniszterelnök politikájával. 1912. június 4-én Tisza – aki ekkor a képviselőház elnöki tisztét töltötte be – összesen 31 ellenzéki képviselőt, köztük Károlyi Mihályt is, rendőrökkel vezettette ki a teremből. Ekkor az egész ellenzék kivonult az országgyűlésről. Az ellenzéki obstrukció végül is eredménytelen maradt, 1913 nyarán ismét Tisza István alakított kormányt. Gróf Károlyi Mihály fellépett a hármas szövetség ellen, antantorientáció kialakítását szorgalmazta, a belpolitikában szociális reformokat sürgetett. 1913. június 14-én a két függetlenségi frakció fuzionált és Károlyi vezetésével az Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt néven politizált tovább. Ez a párt a belpolitikában demokratizálódást, a külpolitikában az antanthoz való közeledést hirdetett. Károlyi közvetlenül a háború kitörése előtt, 1914 nyarán, ellenzéki politikusok társaságában amerikai előadó körúton vett részt, ahol igyekezett politikai kapcsolatokat kiépíteni. 1914 őszén hazatért, s ettől kezdve még határozottabban lépett fel az antanttal való kapcsolatfelvétel mellett. Radikális, pacifista nézetei a háború utolsó éveiben igen népszerűvé tették. 1915. december 7-én a képviselőházban nagy feltűnést keltő beszédében békeakció lehetőségét hozta szóba, belső reformokat követelt, s javaslatot tett az általános és titkos választójogra. 1916. júliusban Károlyi Mihály lemondott az Egyesült Függetlenségi Párt elnöki tisztségéről, s mintegy 20 társával kilépett a pártból, és új pártot alapított Függetlenségi és 48-as Párt (Károlyi-párt) néven. A párt annexió nélküli békét, a területi integritás fenntartását, perszonáluniót, általános választójogot követelt. A nemzetiségi kérdésben nem adott részletes programot. 1917 januárjában Wilson elnök üzenetet küldött az amerikai szenátushoz, kimondva a „béke, győzelem nélkül” elvet, amely nagy hatást gyakorolt Károlyi Mihályra, de a központi hatalmak antantorientációjú köreire is, növelve a Wilsonhoz és a szövetségesekhez fűzött illúziókat. 1917. májusban Tisza István kormánya lemondott. Károlyi visszautasította József főherceg ajánlatát, hogy vegyen részt a megalakítandó kormányban. Helyette az ő elnökletével 1917. június 6-án megalakult a Választójogi Blokk (Károlyi-,
Szociáldemokrata, Radikális és a Demokrata Pártokból). A blokk programja többek között az általános és titkos választójogot, a hódítás és kárpótlás nélküli békét követelte. 1917. szeptemberben Károlyi, Jászi Oszkár – akik a politikai harcban egyre közelebb kerültek egymáshoz – és mások részt vettek a Tartós Béke Ligája berni konferenciáján, ahol igyekeztek megerősíteni kapcsolataikat antantpolitikusokkal. Tárgyalásaik során ragaszkodtak a területi integritáshoz, ami ekkor már nem volt realitás. 1918 nyarán a piavei katasztrofális összeomlás után az Osztrák-Magyar Monarchia számára is nyilvánvalóvá kezdett válni a végső háborús vereség. A hátországban romlott az ellátás, sztrájkmozgalmak bontakoztak ki, a frontokon pedig növekedett a szökések, a parancsmegtagadások, sőt a katonai zendülések száma. IV. Károly császár és magyar király kísérletei az antanttal való különbéke megkötésére eredménytelenek maradtak. A Monarchia nemzetei sorra alakították meg a nemzeti tanácsaikat, amelyek legfőbb törekvése a birodalomtól történő elszakadás lett. Október 16-án IV. Károly manifesztumot adott ki, amelyben Ausztriát szövetséges állammá nyilvánította, hogy ezzel próbálja elejét venni a birodalom szétesésének, a nemzetiségek elszakadásának. A kísérlet azonban már elkésett. 1918. október 17-én a magyar országgyűlésben Károlyi Mihály, az ellenzék vezetője követelte, hogy Magyarország szakítson Ausztriával, és készüljön fel a béketárgyalásokra. Egyik híve odakiáltotta a kormánynak: „Vegyék tudomásul, antantbarátok vagyunk!” Tisza István – mindenki megdöbbenésére – így válaszolt: „Nem akarok játékot űzni a szavakkal. Elismerem azt, amit Károlyi Mihály gróf mondott, elismerem, hogy ezt a háborút elveszítettük.” Október 24-én lemondott a Wekerle-kormány, de új egyelőre nem alakult. Felgyorsult a bomlás folyamata, terjedt a forradalmi hangulat a fővárosban és az országban. Október 25-én Károlyi Mihály a saját pártjából, a polgári radikális és a szociáldemokrata politikusokból megalakította Budapesten a Magyar Nemzeti Tanácsot, amely az Astoria Szállóban működött. Programjukban – amelyet Jászi Oszkár fogalmazott meg – 12 pontba foglalva követelték a független Magyarország megteremtését, az azonnali különbéke megkötését, az általános és titkos választójogot, a földreformot, a nemzetiségek jogainak elismerését. Károlyi és a Nemzeti Tanács a wilsoni elvek alapján állt, feltétlenül bízott az antanthatalmak jóindulatú támogatásában. A forrongó budapestiek azt követelték, hogy Károlyi Mihály legyen a miniszterelnök, s a Nemzeti Tanács alakítson kormányt. A király habozott: egyik nap megígérte Károlyinak a kinevezést, másnap visszavonta ígéretét. A felháborodott sokezres tömeg október 28-án a Lánchídon át a Várba indult, hogy ott József főhercegtől, a király képviselőjétől kicsikarják Károlyi kinevezését. A Lánchíd pesti hídfőjénél rendőrkordon állta a tömeg útját, belelőttek a tömegbe, majd kardlappal támadtak a fegyvertelen emberekre. A „lánchídi csata” 4 halott és mintegy 60 sebesült áldozatot követelt. A következő napokban kiderült, hogy a régi rendszer vezetői nem urai a helyzetnek: a rendőrök megtagadták az engedelmességet, és felesküdtek a Nemzeti Tanácsra. Forradalmi Katonatanács alakult, amelyhez a budapesti helyőrség nagy része csatlakozott. Munkások fegyvereket vittek el a Soroksár úti fegyvergyárból.
Vasutasok leállították a Pestre tartó, a szerveződő mozgalmat elfojtani küldött katonai szerelvényeket. 1918. október 30-áról 31-ére virradó éjjel a Nemzeti Tanácshoz átállt munkások és katonák megszállták a középületeket, a postát, a telefonközpontot, a Keleti pályaudvarról visszahozták a frontra induló katonákat. A forradalom győzött Budapesten. A főváros katonai parancsnokát elfogták, nem volt semmiféle erő, amely felléphetett volna a tömegekkel szemben. A katonák letépték sapkájukról az uralkodó jelvényét, s a helyébe őszirózsát tűztek, a civilek a kabátjukon viselték ugyanezt. Az őszirózsa így a vér nélkül győztes forradalom, jellegét tekintve egy polgári demokratikus forradalom jelképe lett. (Egy haláleset történt, október 31-én néhány katona a házában lelőtte Tisza István grófot.) A király október 31-én Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké, aki a Nemzeti Tanács pártjaira támaszkodva alakította meg kormányát, bevonva néhány párton kívüli szakembert is. A Károlyi-kormány tagjai: belügyminiszter Batthyány Tivadar, aki a király személye körüli miniszter feladatait is ellátta; kereskedelem-, iparés közlekedésügyi miniszter Garami Ernő; földművelésügyi miniszter Búza Barna, aki ideiglenesen az igazságügy-miniszter tisztét is betöltötte; vallás- és közoktatásügyi miniszter Lovászy Márton; honvédelmi miniszter Linder Béla; tárca nélküli miniszterek: Nagy Ferenc (közélelmezés), Jászi Oszkár (nemzetiségi ügyek), Kunfi Zsigmond (népjóléti ügyek), Berinkey Dénes. „Egyszerre átcsapott rajtam az esemény nagysága. Éreztem a föladat roppantságát, amelyet elvállaltam. Kiépíteni a független Magyarországot, amelynek életemet szenteltem, lerombolni a gyűlöletes intézményeket, amelyek ellen harcoltam... A város ujjongott. Fehér őszirózsát tűzött ki mindenki. Győztünk, vér nélkül. Ezt jelentette a virág” – emlékezett Károlyi a miniszterelnöki kinevezése utáni gondolataira. Károlyi a kormány első ülésén a következőkben foglalta össze a közeljövő feladatait: az ország függetlenségéről és a választójog demokratikus reformjáról szóló törvények megalkotása, amnesztia a politikai foglyoknak, a sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési szabadság biztosítása, a parasztság földhöz juttatása, valamint munkaügyi és népjóléti intézkedések és a szociális törvényhozás beindítása. A Károlyi-kormánynak sok nehézséggel kellett szembenéznie. November 12-én a kormányfő Belgrádban Magyarországra nézve kedvezőtlen fegyverszüneti szerződést volt kénytelen aláírni. Franchet d’Esperey francia tábornok Wilson nevének említésekor csak legyintett, s azt mondta: „Magyarország legyőzött ország, a háborúban a magyarok együtt mentek a németekkel és együtt fognak lakolni és fizetni.” Károlyinak először kellett csalódnia az antantban, de nem utoljára. 1918. november 16-án – tekintettel a Monarchia felbomlására – az 1918. évi I. számú néphatározattal kimondták a Népköztársaság (polgári köztársaság) létrehozását. Az államfői posztot nem töltötték be egyelőre. Hiába hozott intézkedéseket és alkotott törvényeket az új rendszer, a négyéves háború okozta sebeket nem tudta gyógyítani, az országban nőtt az elégedetlenség. 1919. január elején súlyos kormányválság bontakozott ki. Január 11-én a Nemzeti Tanács a válság megoldásaként Károlyi Mihályt ideiglenes köztársasági elnökké nevezte ki, aki január 18-án Berinkey Dénes vezetésével kinevezte az új kormányt. Károlyi és a Berinkey-kormány a vitathatatlan eredményei mellett nem tudott megbirkózni az országot sújtó gazdasági, társadalmi, politikai problémákkal.
1918-1919 telén az éhező, fázó lakosság, a munkásság elégedetlensége egyre nőtt, soraikban hatott a megalakult kommunista párt propagandája. Ezekben a hetekben a történelmi Magyarország létfontosságú területei szakadtak le, illetve szállták meg azokat a Monarchia romjain születő nemzetállamok. Nem volt ütőképes magyar hadsereg, ezért a magyar földet sem lehetett megvédeni. 1919 februárjában ugyan végre megszületett a földművelő nép földhöz juttatásáról szóló törvény, de február 23-án csak Károlyi kezdte meg saját kápolnai birtokán a földosztást, ennél több nem történt. 1919 február-márciusára a Károlyi-féle politika társadalmi bázis nélkül maradt. A munkásság és a kispolgárság a kommunisták, valamint a velük rokonszenvező szocialisták befolyása alá került. A parasztság az elmaradt földosztás miatt közönyös volt. A polgári erők többsége ellenzékbe vonult a kormány balra tartó politikája miatt. A jobboldali nemzeti erők pedig egyre erőteljesebben szervezkedtek a kormány ellen. Károlyi február végén döbbent rá, hogy a wilsonizmusba és a pacifizmusba vetett hite merő ábránd. A székely hadosztály előtt március elején elmondott beszédében már a fegyveres ellenállást hirdette a területi követelésekkel szemben – de hadsereg nélkül. Március 20-án délelőtt Vyx alezredes, az antant budapesti katonai missziójának vezetője jegyzéket adott át Károlyi Mihálynak, amelyben újabb területeket kellett volna átadni a románoknak. Károlyi a délután 5 óra körül kezdődött minisztertanácsi ülésen javasolta a Vyx-jegyzék elutasítását, tiszta szociáldemokrata kormány megalakítását, mely mellett megtartaná a köztársasági elnöki tisztségét. A Berinkey-kormány elhatározta lemondását, és utolsó ülésének időpontját a következő nap délutánjára tűzte ki. 1919. március 21-én azonban a Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja államcsínyt hajtottak végre és proklamálták a proletárdiktatúrát. Károlyit este telefonon értesítették, hogy a polgári demokratikus köztársaság megszűnt létezni. Tudatták vele azt is, hogy az ő aláírásával, a tudta és beleegyezése nélkül megjelent egy nyilatkozat, amelyben „lemondott és átadta a hatalmat Magyarország népei proletáriátusának”. Károlyi a történteket tudomásul vette és visszavonult, a további eseményekben nem vett részt. Károlyi 1919. júliusban – reménytelennek látva a helyzetet – elhagyta Magyarországot. A Horthy-korszak idején mindvégig emigrációban élt, bírálta a két háború közötti kormányokat, együttműködést alakított ki a kommunistákkal. Magyarországon perbe fogták távollétében és vagyonát hazaárulás vádjával elkobozták. Azzal vádolták, hogy az első világháborúban a végig ellenséges területeken harcoló hadsereget és vezetését az ő forradalmi, pacifista propagandája hátba döfte. Ők, a „vörös gróf” és köre, züllesztették szét, szerelték le a hazatérő hadsereget. Nemzetiségi politikájukkal lovat adtak a történelmi Magyarország nemzeti kisebbségei alá. A megszálló erőkkel szemben nem tanúsítottak ellenállást. Az utolsó vádpont már a Tanácsköztársaságot illette, miszerint a kommunistáknak ő adta át a hatalmat, s Trianon nem volt más, mint büntetés a kommünért. Károlyi visszautasította a vádakat, s a „Hit, illúziók nélkül” című önéletírásában igyekezett tetteit igazolni. Károlyi a feleségével, gr. Andrássy Katinkával Párizsban, majd Londonban élt. A fasizmus németországi győzelme után szerepet vállalt az antifasiszta háborúellenes mozgalmakban. A második világháború idején elnöke a Londonban megalakuló „Új
Demokratikus Magyarországért Mozgalom”-nak. 1946 májusában hazatért Magyarországra, s a nemzetgyűlés az 1946. II. tc.-ben méltatta érdemeit, amit a polgári demokráciáért tett. 1947-ben Magyarország párizsi (1948-tól brüsszeli is) követe. 1949-ben fellépett a Rajk-per ellen. Miután tiltakozása eredménytelen maradt, követi tisztségéről 1949 őszén lemondott. Haláláig Franciaországban élt, és emlékiratain dolgozott. Károlyi Mihály – Kossuth Lajos után a második magyar köztársasági elnök – 1955. március 19-én a franciaországi Vence-ban hunyt el.
92. KUN BÉLA, a „kommün” vezetője Kun Béla (1904-ig Kohn) 1886. február 20-án született a Szilágy megyei Leién, szerény jövedelmű köztisztviselői családból. 1902-ben középiskolai diákként lépett be a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Az érettségi után, 1905-től újságíró, majd 1908-tól függetlenítették pártmunkára, a kolozsvári munkásbiztosító pénztár tisztviselője lett. 1914-ben kikerült az orosz frontra, ahol 1916-ban hadifogságba esett. A tomszki tiszti tábor lakójaként bekapcsolódott a forradalmi mozgalomba, s már az 1917. évi orosz februári forradalom után belépett a bolsevik pártba, s a fő szervezője a magyar hadifoglyok körében a bolsevik csoportnak. Kun Béla nem sokkal az 1917. november 7-i bolsevik hatalomátvételt követően, 1917 decemberében Petrográdra indult, és ott a hadifogoly-mozgalom irányításában vett részt, s az első magyar kommunista újság, a „Nemzetközi Szocialista” szerkesztőjeként dolgozott. Ekkor ismerkedett meg Leninnel, akivel szoros kapcsolata alakult ki. A hadifoglyokból alakított vörös gárdák vezetőjeként 1918 elejétől a Vörös Hadseregben szolgált, részt vett az előrenyomuló német csapatokat megállító narvai csatában. 1918. március 24-én az Oroszországi Kommunista (Bolsevik) Párt magyar csoportjának alakuló ülésén elnökké választották. Ez volt az első magyar kommunista szervezet, lapjuk a „Szociális Forradalom” lett. Az OK(b)P Külföldi Csoportja Központi Föderációjának elnökévé is megválasztották. Szverdlovval és nemritkán Leninnel is tárgyalt, kiváló szervező, agitációs és újságírói munkát végzett. Közben szolgált a Vörös Hadseregben is, 1918 júliusában Moszkvában az eszer lázadók, augusztusban az Urálban egy fehérgárdista sereg elleni harcokban vett részt. 1918. október 25-én a magyar kommunisták Moszkvában tartott értekezlete úgy határozott, hogy Magyarországon meg kell szervezni a Kommunisták Magyarországi Pártját. Az OK(b)P magyar csoportjának tagjai Kun vezetésével 1918. november 4-én határoztak arról, hogy a forradalomért és az önálló párt létrehozásáért most már Magyarországon kell tenni. Kun Béla november 6-án – Lenin jóváhagyásával – elindult hazafelé. Magyarországon már tudtak róla, írásai („Mit akarnak a kommunisták?”, „Kié a föld?”, „Ki fizet a háborúért?”, „Mi a Tanácsköztársaság?”) is terjedtek füzet (brosúra) formájában. Ennél is többet jelentett, hogy a hazatért hadifoglyok emlékezetből idézték szavait, megállapításait. Neve, híre – mielőtt még hazaérkezett – terjedt; az őszirózsás forradalom napjaiban olyan formában, hogy „már útban is van, egy nagy, volt hadifoglyokból álló hadsereg élén...” Kun Béla 1918. november közepén érkezett meg Budapestre dr. Sebestyén Emil ezredorvos álnéven. November 24-én pedig egy Városmajor utcai lakásban megalapították a Kommunisták Magyarországi Pártját, megválasztották a Központi Bizottságot. A párt elnöke Kun Béla lett. Ekkortól vezette a Károlyi-kormány ellen irányuló kommunista agitációt, amely még jobban fokozta az amúgy is nagy politikai, gazdasági és társadalmi káoszt. 1919. február 21-én – a Népszava székházánál előző nap kitört lövöldözést követően – Kun Bélát és számos kommunista vezetőt letartóztatott a kormány. Először bántalmazták is őket, de aztán politikai fogolyként
a Gyűjtőfogházba zárták a csoportot. Kun Béla a börtöncellából írta a szociáldemokrata vezetéshez intézett (de Bogár Ignác nyomdász-szakszervezeti vezetőnek címzett) híres levelét a két munkáspárt – a KMP és az MSZDP – egyesülésének alapelveiről. A Vyx-jegyzék március 20-i átadását követően a Berinkey-kormány lemondott, Károlyi Mihály köztársasági elnök egy tisztán szociáldemokrata kormány megbízását tervezte. A zűrzavart kihasználva a kommunisták Kun Béla vezetésével megegyeztek a szociáldemokratákkal a hatalom átvételében. A két munkáspárt Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült, s 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot (nevezik proletárdiktatúrának, kommünnek is). Kunék tulajdonképpen puccsot, államcsínyt hajtottak végre (mint a bolsevikok 1917-ben). A hatalom átvétele után este telefonon értesítették Károlyi Mihályt a történtekről, sőt arról is, hogy Károlyi tudta nélkül kiadtak egy közleményt annak lemondásáról. Ebbe még azt is beleírták, hogy a köztársasági elnök őket, a proletariátus vezetőit bízta meg a hatalomgyakorlással. Így akarták legalizálni a történteket. Károlyi nem tiltakozott, tényleges erő híján tudomásul vette az eseményeket és félreállt. Március 21-én megalakult az új kormány, a Forradalmi Kormányzótanács. Kun Béla hivatalosan külügyi (március-július) és hadügyi (április-június) népbiztosi tisztséget töltött be, de valójában ő volt a Tanácsköztársaság nemzetközileg is elismert vezetője, a tényleges hatalmat ő gyakorolta. Március 22-én kiadták a „Mindenkihez!” című kiáltványt, amelyben ismertették céljaikat és szövetséget hirdettek Szovjet-Oroszországgal. Egyébként a sorozatos intézkedésekkel az orosz példát másolták. A hatalom átvételét ellenállás sehol nem akadályozta. Mivel a munkáshatalom visszautasította a Vyx-jegyzék teljesítését (nem adott át újabb területeket), a proletárdiktatúrával egyébként nem rokonszenvező társadalmi osztályok, rétegek is várakozó semlegességgel fogadták. Az első világháborúban kivérzett országot nehéz volt talpraállítani, a győztes antanthatalmak sem ismerték el a Tanácsköztársaságot. Román és cseh csapatok indultak támadásra. 1919. május elején Kun határozott állásfoglalása alapján a harc mellett döntöttek. A megalakult Vörös Hadsereg az északi hadjáratban visszavetette a cseheket, s a Felvidék (Szlovákia) jó részét visszafoglalta. Ekkor egy pillanatra úgy tűnt, hogy el lehet ismertetni a kialakult hatalmat. A párizsi békekonferencia jegyzékekben követelte az előrenyomulás leállítását, majd a Felvidék kiürítését, amelynek fejében a románok a Tiszától visszavonultak volna és kilátásba helyezték a Kormányzótanács megbízottjának a békekonferenciára történő meghívását. Ez pedig diplomáciai elismerést jelentett volna. Kun Béla előtt ismét egy orosz példa – a breszt-litovszki béke – lebegett, s elfogadták június végén az antant ajánlatát. A hadsereg visszavonulás közben demoralizálódott, s mivel az antant a megfelelő garanciák nélkül tett ígéretét nem váltotta be, Kun újabb offenzívát vitt keresztül a Kormányzótanácson a Tiszántúlra, de a júliusban a tiszai fronton indított támadás összeomlott. A románok átkeltek a Tiszán. A Forradalmi Kormányzótanács utolsó ülésén, 1919. augusztus 1-jén délelőtt Kun és Szamuely kísérletet tettek a májusi fordulat megismétlésére, és javasolták a mintegy 21 000 főnyi budapesti vasashadosztály bevetését a román haderő feltartóztatására. A többség azonban reménytelennek látta a helyzetet, ezért feleslegesnek ítélte a további véráldozatot. A Kormányzótanács a lemondás, a
proletárdiktatúra feladása mellett döntött. A határozatot délután a Budapesti Munkás- és Katonatanács is jóváhagyta. Kun Béla és több más népbiztos – élve az osztrák kormány által biztosított menedékjoggal -, az esti órákban Bécsbe utaztak, ahol internálták őket. Kun 1920-tól Moszkvában élt, nagy tekintélyt vívott ki magának azzal, hogy ő volt a Magyar Tanácsköztársaság vezetője. 1921-től a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának tagja, 1925-ben Bécsben részt vett a KMP I. kongresszusán. Ebben az időszakban aktívan közreműködött a különböző magyar kommunista frakciók közötti, egymást rágalmazó és lejárató marakodásban. 1936 őszéig nemcsak mint a KMP megbízottja, hanem többször is a Komintern Végrehajtó Bizottság vagy az Elnökség tagjaként, az apparátus fontos osztályait vezető személyiségként vett részt a nemzetközi kommunista mozgalom irányító szervének munkájában. Fontos helyekre állították többször is az orosz kommunisták, az SZKP funkcionáriusaként tevékenykedett. 1926-ban ismét Bécsben járt, s egy taxiban felejtett aktatáskájában levő iratok alapján a magyar rendőrség a kommunista mozgalom egész vezérkarát letartóztatta. 1928-ban Bécsben járt újra, ahol felismerték és letartóztatták: perbe fogták, majd kiutasították Ausztriából. Ekkori lebukásakor ismét a magyar rendőrség kezébe került az illegális kommunista mozgalom szinte teljes szervezeti és személyi anyaga. Kun 1929-től a Komintern Balkán-titkárságát vezette. Az 1930-as években heves ideológiai harcot folytatott a „szociálfasisztának” nevezett szociáldemokrácia ellen. A Komintern 1935-ös kongresszusának határozataival nem mindenben értett egyet, ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1936-ban a Komintern felelőssé tette a KMP válságáért, és kizárta a Végrehajtó Bizottságból. 1937. június végén Sztálin utasítására letartóztatták, koncepciós perben halálra ítélték, majd kivégezték. Halála időpontjaként 1938. augusztus 29., augusztus 30., sőt 1939. november 30. is szerepel.
93. HORTHY MIKLÓS, Magyarország kormányzója Horthy Miklós 1868. június 18-án született Kenderesen. Apja nagybányai Horthy István, anyja dévaványai Halassy Paula. A család évszázadok óta Habsburg-párti volt. Miklóst először házitanító nevelte és tanította írni-olvasni, majd a Debreceni Református Kollégiumba került. Nehezen haladt a tanulmányaiban, ezért apja 1878ban Sopronba vitte egy magániskolába, ahol 1882-ben szerezte meg a gimnázium négy osztályának elvégzéséről szóló bizonyítványt. Itt tanult meg tökéletesen németül, olyannyira, hogy a magyart majdnem elfelejtette (élete végéig rosszul beszélt magyarul). 1882-ben apja a fiumei Tengerészeti Akadémiára íratta be, hogy tengerésztiszt váljon belőle. A felvételi nehéz volt, Horthy Miklós csak különleges pártfogók (Tisza István, s állítólag Ferenc József császár és király) közbenjárására nyert felvételt. Az akadémián főként a gyakorlati tárgyakból és a hajózási ismeretekből jeleskedett. 1886-ban másodosztályú hadapródnak avatták. Először a Radetzky nevű fregattra osztották be szolgálatra, majd a Don Juan d’Austria páncélos és a Taurus hadihajó következett. 1889-ben tiszti vizsgát tett és sorhajózási beosztást kapott a Saida nevű hadihajón. Ezen a hajón tett 1892-ben egy kétéves világ körüli utat. 1897-ben másodosztályú sorhajóhadnagy, 1900-ban első osztályú sorhajóhadnagy lett. Ebben az időszakban jelentős politikai kapcsolatokra tett szert, részben a családja, részben a kiváló társasági viselkedése, élete révén. Horthy 1901-ben kötött házasságot, jószághelyi Purgly Magdát vette feleségül. Házasságukból 4 gyermek született: Magdolna, Paula, István és Miklós. Horthy Miklós több hajón teljesített szolgálatot Pólában, majd a Taurus hadihajó parancsnokaként Konstantinápolyban állomásozott, képviselve a Monarchiát. 1909ben korvettkapitányi kinevezést kapott és Bécsbe rendelték, ahol I. Ferenc József szárnysegédje lett. A ranglétrán innentől kezdve gyorsabban haladt előre: 1911-ben fregattkapitány, 1913-ban sorhajókapitány (az ezredesi rangnak felel meg). 1914-ben letelt a szolgálata Ferenc József mellett, s mint császári és királyi kamarás, sorhajókapitány került vissza a haditengerészethez a Habsburg nevű hajóra, mint parancsnok. 1914 nyarán kitört az első világháború. Horthy kezdetben – bármennyire szerette volna – hadicselekményekben nem vett részt. 1914 decemberében, kapcsolatait kihasználva, az akkor elkészült leggyorsabb, legkorszerűbb páncélos cirkáló, a Novara parancsnoka lett. 1915 májusában egy német tengeralattjárót sikerrel vontatott ki az Adriai-tengerről az Otrantói-szoroson át a Földközi-tengerre. Bár francia cirkálók felfedezték a Novarát, de gyorsaságával sikerült egérutat nyernie. 1915. május végén – Olaszország Monarchia elleni hadba lépése után – Horthy a Novarából, egy rombolóból és négy torpedónaszádból álló egységével éjszakai támadást intézett Ravenna egyik kikötője ellen. A támadás csak részben sikerült, az olasz parti ütegek visszaűzték őket, a Novarát is találat érte. 1915. december 5-én Horthy az antantszállítmányok kirakására szolgáló és jól kiépített parti védelemmel rendelkező San Giovanni di Medua kikötő ellen hajtott végre támadást a Novarával, négy torpedórombolóval és négy torpedónaszáddal. A
kikötőt védő aknazárat megkerülve a Novara behatolt az öbölbe, és 23 rakománnyal teli hajót süllyesztett el. A parti tüzérség a helyét állandóan változtató Novarát csupán egyszer tudta eltalálni, de Horthy az egységeivel épségben vonult vissza. A háború további esztendeiben viszonylag kevés babér termett az OsztrákMagyar Monarchia haditengerészete számára, mivel az angol-francia-olasz hadihajók elzárták az Otrantói-szorost, amelyen keresztül az Adriáról ki lehetett jutni a Földközi-tengerre. 1917 májusában a Monarchia flottaparancsnoksága elhatározta, hogy bármilyen kockázattal jár is, megkísérli szétszakítani az Otrantói-szorosnál lévő ellenséges záróvonalat. A feladatot Horthy vállalta. A Novara vezérhajóból, a Saida és a Helgoland cirkálóból, valamint a Csepel és a Balaton torpedónaszádokból álló hajóraj a Cattarói-öbölből futott ki. 1917. május 15-én zajlott le a híres otrantói tengeri ütközet. Horthyék rajtaütéssel áttörték az ellenséges zárat, elsüllyesztettek 20 őrhajót, 3 olasz szállítóhajót és egy torpedórombolót. A felriasztott ellenséges hadihajók két csoportban támadtak: délről angol-francia hadihajók, nyugatról olaszok. Horthy vállalta az ütközetet a túlsúlyban lévő ellenséggel, amely 5 cirkálóból, 8 torpedórombolóból, tengeralattjárókból és repülőkből állt. A kétórás heves harcban Horthy hajóraja 1 angol cirkálót, 2 torpedórombolót, 1 búvárhajót süllyesztett el, és 1 repülőgépet lőtt le. Az ellenség megfutamodott és elvonult. Súlyos találat érte azonban a Novarát is, Horthy megsebesült, de a parancsnoki hídon maradva hordágyról irányította a csatát. Végül a hajóraj győztesen maradt a tengeren, és egyetlen hajót sem veszítve tért vissza a Cattarói-öbölbe, a Novarát a Saida vontatta be. Horthy a haditettéért megkapta a hadidíszítményes és kardokkal ékesített II. osztályú Katonai Érdemkeresztet. A sebesüléséből felépülve a Prinz Eugen csatahajó parancsnokaként Pólában állomásozott, amikor 1918. február 1-jén matrózlázadás tört ki Cattaróban, a flotta hajóin. A megmozdulás leverésében és a véres megtorlásban Horthy Miklós is tevékenyen részt vett. 1918 februárjában Horthyt Bécsbe rendelték és a badeni főhadiszálláson IV. Károly császár és király kinevezte őt ellentengernaggyá és az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottájának főparancsnokává. Ezzel az előléptetéssel Horthy tizenegy, nála idősebb parancsnokot ugrott át a rangsorban. A háború utolsó évében a flotta már nem ért el sikereket, a Monarchia elvesztette a háborút. Az utolsó napokban IV. Károly Horthyt altengernaggyá léptette elő, és elrendelte, hogy Horthy a flottát adja át a Zágrábi Nemzeti Tanácsnak. Ez 1918. október 31-én meg is történt. Horthy Miklós a Monarchia széthullása után felajánlotta szolgálatait Budapesten az őszirózsás forradalom eredményeként hatalomra került Károlyi-kormány hadügyminisztériumának, de elutasították. Ezért visszavonult Kenderesre, a birtokaira, gazdálkodni. A Tanácsköztársaság ellen az antantcsapatok védelme alatt Szegeden megalakult gr. Károlyi Gyula vezette kormány 1919. június 6-án meghívta Kenderesről Horthy Miklóst hadügyminiszternek. Horthy hozzálátott a tiszti különítményekből álló, ún. nemzeti hadsereg felállításához. Augusztus 1-jén lemondott a tanácskormány, augusztus 9-én Horthy megalapította a fővezérséget és a tiszti különítményekkel a Dunántúlra indult. Kezdetét vette a fehérterror, amelynek kommunisták és sok haladó gondolkodású ember is áldozatul esett. A főhadiszállás Siófokon volt.
1918. november 16-án – miután a megszálló román csapatok elhagyták Budapestet – Horthy Miklós fehér lovon vonult be a különítményesei élén a fővárosba, és átvette a hatalmat. Tekintettel arra, hogy katonai erő csak Horthy kezében volt, az antant őt támogatta, de annak fejében, hogy megfékezi a nemzetközi tiltakozást kiváltott fehérterrort. Ebbe Horthy beleegyezett. Az 1920 elején megtartott parlamenti választások után március 1-jén került sor a nemzetgyűlés részéről az ország kormányzójának megválasztására. A választás napján a különítményesek megszállták az Országházat és a környékét, így ebben a fenyegető helyzetben Vitéz Nagybányai Horthy Miklóst választották meg Magyarország kormányzójának (az államforma továbbra is a királyság maradt). Az 1920. I. tc. a királyság intézményének fenntartásával megállapította a királyi hatalom gyakorlásának szünetelését, felállította átmeneti időre a kormányzóságot. A kormányzó részére – később tovább bővülő – jogosítványokat állapított meg a nemzetgyűlés: a hadsereg főparancsnoka, a kormány kinevezése és felmentése, a képviselőház feloszlatásának joga, hadüzenet joga stb. A törvényesített hatalommal az antant aláíratta a békeszerződést. Erre 1920. június 4-én a versailles-i Trianon-palotában került sor. Magyarország elveszítette területe 67,8%-át és népességének 59%-át. A magyar közvéleményt valósággal sokkolta a trianoni katasztrófa, amelyhez hasonló veszteség az országot a XVI. század óta nem érte. Ez a békediktátum hosszú időre sértette és sérti a magyarság igazságérzetét. A kormány azonban kényszerűen aláírta, a parlament elfogadta a békeszerződést, mert ettől függött a rendszer nemzetközi elismerése, de sem Horthy Miklós kormányzó, sem egyetlen társadalmi csoport, egyetlen politikai párt sem nyugodott bele a döntésbe. Azonnal megkezdődött a revíziós propaganda („Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”). A két világháború közötti időszak (1920-1944 között) Horthy Miklósról kapta a nevet (Horthy-rendszer), de nevezik „ellenforradalmi rendszerinek is (ezt az elnevezést maga Horthy adta, ezzel kívánta kifejezni szembenállását nemcsak 1919, de 1918 szellemével is). Horthy 1920-ban megalapította a Vitézi Rendet, amely a rendszer társadalmi bázisának kiszélesítését szolgálta. 1921-ben kétszer is meghiúsította IV. Károly visszatérését a magyar trónra, sőt november 6-án a nemzetgyűlés törvénybe iktatta a Habsburg-ház trónfosztását. Horthy megtartotta ideiglenesnek szánt kormányzói méltóságát, s a bővülő kormányzói jogkör révén nagyobb lehetőséget kapott a bel- és külpolitika irányítására. Az államforma azonban királyság maradt (király nélküli királyság). Minden állami intézmény a „Magyar Királyi...” címet viselte a nevében. Horthy kormányzó gr. Teleki Pál (miniszterelnök: 1920-1921) és gr. Bethlen István (miniszterelnök: 1921-1931) segítségével konszolidálta a rendszert, támogatta a törvényesség és a rend helyreállítását, a keresztény szellemiségű középosztály megerősödését, valamint a bal- és jobboldali szélsőséges erők visszaszorítását. A külpolitika fő céljának a trianoni béke következményének felszámolását és az 1918 előtti Magyarország területi egységének visszaállítását tekintette. A revíziós törekvéseket a nyugat nem támogatta, ezért elfogadta Magyarországnak Olaszország és Németország felé való közeledését, ahonnan segítséget remélt e tervek megvalósításához.
Horthy az 1930-as évek közepétől, a fasizmus előretörése, a háború érezhető közeledése miatt egyre inkább maga vette kezébe az irányítást. Személye a hatalomért vetélkedő csoportok közötti egyensúly biztosítékává vált. Vonakodva bár, de a német szövetséget is elfogadta, viszont a belpolitikában elutasította a fasiszta törekvéseket, és erélyesen fellépett a nyilaskeresztes mozgalommal szemben. A revíziós sikerek nyomán – 1938: első bécsi döntéssel Szlovákia és Kárpát-Ukrajna egy része; 1940: második bécsi döntéssel Észak-Erdély Magyarországhoz került – már Horthy is kiállt a német szövetség mellett, és Magyarország 1941-ben belesodródott a második világháborúba. A sztálingrádi és voronyezsi vereségek (1943. január-február) hatására Horthy kormányzó és környezete már számolt Németország katonai vereségével. Kállay Miklós miniszterelnök (1942-1944) kapcsolatot teremtett az angolszász hatalmakkal („hintapolitika” vagy „Kállay-kettős”), hogy átmentsék a háború utánra a Horthyrendszert. Horthy egyébként kísérletet tett a dinasztiaalapításra: 1942. februárban a fiát, Horthy Istvánt választatta meg kormányzóhelyettesnek, de a fia augusztus 20-án repülőszerencsétlenségben meghalt. 1943 őszén Horthy megbízásából Magyarország titokban előzetes fegyverszünetet kötött a nyugati szövetségesekkel. Ebben az állt, hogy azonnal leteszik a fegyvert az angolok és amerikaiak előtt, amint azok elérik az ország határát. Németország és Hitler a kiváló hírszerzésük révén értesült a magyar kiugrási szándékról, s 1944. március közepén Horthyt Klessheimbe rendelték Hitlerhez. Ott közölték vele Magyarország német megszállását. Horthy eleinte tiltakozott, de némileg megnyugodott, amikor ígéretet kapott, hogy csak átmeneti intézkedésekről van szó, s ő a helyén maradhat, ha Kállay miniszterelnököt felmenti. Horthy kiadta a parancsot, mint a „legfőbb hadúr”, hogy a honvédség ne álljon ellen a német csapatoknak. És 1944. március 19-én a „Margarétaterv” alapján az országot megszállták a németek. Horthy és az államapparátus a helyén maradt, s Horthy német nyomásra kinevezte a németeket a végsőkig kiszolgáló Sztójay-kormányt. 1944. júniusban a nemzetközi tiltakozás hatására Horthy megakadályozta a fővárosi zsidóság deportálását. 1944. augusztus 25-én Lakatos Géza vezérezredest bízta meg a kormányalakítással. Horthy és a Lakatos-kormány törekvései a rendszer átmentésére irányultak, s amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunióval kell tárgyalni, október 11-én Moszkvában a megbízottjaik aláírták a fegyverszüneti okmányt. Horthy azonban nem készítette elő kellően a háborúból való „kiugrást”, és október 15-én hiába jelentette be a rádióban a fegyverszünetet, az eseményre a németek megfelelően felkészültek, például Horthy fiát, ifj. Horthy Miklóst elrabolták. A hadsereg egységeihez nem érkezett egyértelmű parancs, így a kísérlet kudarcba fulladt. A német csapatok és a nyilas fegyveres csoportok néhány óra alatt, szinte ellenállás nélkül hatalmukba kerítették a Duna-hidakat, a rádiót, a középületeket, a laktanyákat. A németek megszállták a budai várat is, és Horthyt házi őrizetbe vették. Életének megkímélésével és fia szabadon bocsátásának ígéretével rávették, hogy mondjon le a kormányzói tisztségről. És Horthy megtette: „A magyar történelem súlyos és nehéz órájában ezennel kinyilatkoztatom azt az elhatározásomat, hogy a hadvezetés eredményes folytatása és a Nemzet belső egysége és összefogása érdekében kormányzói tisztemről lemondok... Egyidejűleg Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával megbízom.” Sőt Horthy a proklamációját
is visszavonta. 1944. október 16-án tehát megkezdődött a nyilas uralom Magyarországon, míg Horthyt a németek védőőrizetben nyugatra vitték. A München melletti Hirschberg-kastélyban élt SS-őrizet alatt, 1945. május 1-jén amerikai csapatok szabadították ki. A nürnbergi perben tanúként hallgatták ki, bíróság elé állítását sem az Egyesült Államok, sem Sztálin nem támogatta. Horthy 1948-ig Németországban, majd a Lisszabon melletti Estoril tengerparti üdülőhelyen élt. Itt halt meg 89 éves korában, 1957. február 9-én.
94. BETHLEN ISTVÁN, a „szürke eminenciás” Gr. Bethlen István 1874. október 8-án született a Maros-Torda vármegyei Gernyeszegen. Apai és anyai ágon egyaránt régi erdélyi nemesi családból származott. A gyermek Bethlen István 1883 szeptemberéig Erdélyben nevelkedett. Ekkor, 9 éves korában Bécsbe, a Monarchia legexkluzívabb iskolájába, a Theresianumba került. A császárvárosban kereken tíz évig élt és tanult. Középiskolai tanulmányait kitüntetéssel fejezte be 1893 nyarán. A Theresianumból úgy került ki, hogy latinul és görögül olvasott, németül anyanyelvi szinten, franciául és angolul jól írt, olvasott és beszélt. Ott tanult meg gyorsírni, lőni, vívni, lovagolni, cimbalmozni, és elsajátította mindazt, amire korának nemesifjainak szükségük volt. Ezt követően 1896 karácsonyáig a budapesti egyetem államés jogtudományi karát látogatta, de még az alapszigorlatokat sem tette le. A három és fél éves pesti jogászkodás után fél évet angol egyetemeken töltött; 1897 őszétől egy évig katona volt; majd 1900 nyaráig a mosonmagyaróvári agrárfőiskola előadásait látogatta. Tanulmányait befejezve Bethlen visszatért Erdélybe, és átvéve a szülői örökség őt illető részét – ami öt és fél ezer kataszteri holdat tett ki -, gazdálkodni kezdett. A helyi, majd az országos politikai életbe is azonnal bekapcsolódott. A megyegyűléseken már 1898-99-ben is részt vett, a magyar parlament képviselőjéül 1901-ben választották meg először. 1901-től 1939-ig folyamatosan parlamenti képviselő, ezt követően pedig 1944-ig felsőházi tag volt. Emellett számos gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális szervezet tagjaként vagy vezetőjeként fejtett ki számottevő tevékenységet. 1901-es képviselővé választásával egyidejűleg tagja lett az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek (OMGE) és a Magyar Gazdaszövetségnek. 1905-ben az OMGE igazgatósági tagjává, 1906-ban a szervezet közgazdasági szakosztályának alelnökévé választották. 1902-től alelnöke volt a Magyar Gazdák Vásárcsarnokellátó Szövetkezetének. Számos falusi tej- és értékesítő szövetkezetet szervezett Erdélyben, és 1904-ben Marosvásárhely központtal megalakította e szövetkezetek erdélyi csúcsszervét. 1906 őszén egyik kezdeményezője és legfőbb szervezője volt a megyei gabonaraktár szövetkezetnek. Kiemelkedő szerepet játszott az ún. mezőségi vasút megépítéséért indult mozgalomban is 1904 és 1910 között. Bethlen 1907-től tiszteletbeli elnöke a sajátos erdélyi magyar célokért küzdő Székely Társaságok Szövetségének, majd ennek elhalása után, 1914-től 1918-ig az Erdélyi Szövetség elnöke. Politikai szereplését a Szabadelvű (Tisza) Pártban kezdte, s ennek megfelelően konzervatív politikus volt. 1903-ban kilépett a Szabadelvű Pártból; 1905-1906-ban részt vett a Béccsel szembeni nemzeti ellenállásban; s 1905-től 1909-ig az Egyesült Függetlenségi Párt, 1909-től 1913-ig pedig a Kossuth-párt tagja volt. A háborút megelőző években, 1912-1913-ban meglazultak kapcsolatai a függetlenségi táborral. 1913 nyarán Andrássy Gyula 1867es Alkotmánypártjába lépett, s közeledett Tisza Istvánhoz, az ortodox 67-es álláspont megtestesítőjéhez. 1917 tavaszán Tisza miniszteri tárcát ajánlott Bethlennek, 1918 elején pedig mint lehetséges miniszterelnökkel számolt vele.
Az első világháború 1918. őszi elvesztését követően Erdélyt, FelsőMagyarországot és a déli országrészeket katonailag megszállták, s Bethlennek is – aki győzelemre készült – le kellett vonnia a tanulságokat. Konzervatív alapbeállítottságából és demokráciaellenességéből következett, hogy nemcsak a Tanácsköztársasággal, hanem számos alapkérdésben már az 1918-19-es polgári demokratikus rendszerrel is szembefordult. Az OMGE 1919. február eleji igazgatóválasztmányi ülésén élesen támadta a kormány földreformtervének szociális radikalizmusát és a pénzügypolitikai tervek gerincét alkotó progresszív vagyondézsmát. 1919. február végén saját, kormányellenes, jobboldali konzervatív pártot, a Nemzeti Egyesülés Pártját alakította meg. Károlyi Mihály köztársasági elnök a Vyx-jegyzék átvétele után nemcsak a szociáldemokratákkal, hanem Bethlennel, mint a jobboldali ellenzék vezérével is tárgyalt. Bethlen kész lett volna vállalni a hatalmat, s a jegyzékben szereplő újabb követelések teljesítését, de csak akkor, ha az országot francia csapatok szállják meg. Március 21-én azonban megtörtént a kommunista-szociáldemokrata hatalomátvétel, s Bethlen István Bécsbe távozott. Itt létrehozta az emigráns magyar politikusokat tömörítő Antibolsevista Comitét, amelynek vezetőjeként tevékenykedett. A Tanácsköztársaság leverése után, 1919 őszén Bethlen az erdélyi ügyek minisztere. Kitűnő antantkapcsolatai révén Horthy Miklós számára is fontossá vált a személye. Bethlen támogatta Horthy 1920. március 1-jei kormányzóvá választását, így természetszerűleg tagja lett a magyar békedelegációnak. Itt ugyan semmilyen eredményt nem sikerült elérni, de mint politikus, Bethlen István kezdett nélkülözhetetlenné válni. A trianoni békét 1920. június 4-én alá kellett írni, ha az ország legitimitását, nemzetközi elismertségét biztosítani akarták. Bethlen erről folyamatosan győzködte Horthyt, akinek innentől kezdve az egyik legbensőségesebb és legbizalmasabb tanácsadója lett. Ahogy az ország életében, úgy Bethlen személyes pályáján is a legnagyobb törést az 1918-as összeomlás, az ezt követő forradalmak, és végül Trianon jelentették. A párizsi döntést Bethlen nemcsak mint politikus, hanem mint magánember is katasztrófaként élte meg. Válaszút elé került, s ő a magyar állampolgárságot választotta, tudva, hogy ezzel erdélyi földbirtokait veszíti el. Ettől kezdve életét még inkább az országnak szentelte, célul tűzve ki egy stabil ország és rendszer megteremtését, s ha lehet, az elcsatolt területek visszaszerzését. Gróf Bethlen István 1921. április 14-én főszerepet kapott a magyar történelemben: Horthy kormányzó miniszterelnöknek nevezte ki. E tisztet 10 éven át töltötte be, s a nevéhez fűződik Magyarország konszolidációjának megteremtése. Hívei csak „István gazdá”-nak nevezték, s ő vitathatatlan tekintéllyel irányította az országot, Horthy is minden lényeges kérdésben rá hallgatott. Konzervatív meggyőződése taktikai rugalmassággal, ravaszsággal párosult. (Nemhiába állt a Bethlenek családi címerében: „Légy okos, mint a kígyó!”) Bethlen a konszolidációt a belpolitikában kezdte: az 1921. októberi második „királypuccs” felszámolása után legitimistaként volt ereje ahhoz, hogy a nemzetgyűléssel elfogadtassa az 1921. XLVII. tc.-ket a Habsburgok trónfosztásáról. Az államforma továbbra is királyság maradt, de „a nemzet... a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja”. A belpolitikai élet megnyugvása érdekében tett fontos lépés volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal kötött megállapodás 1921. december 22-én (Bethlen-Peyer-paktum). Rögtön ezt követte a szilárd kormánypárti többséget
biztosító párt létrehozása. 1922. február elején Bethlen István és párthívei beléptek a Kisgazdapártba, amely Keresztény Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (Egységes Párt) néven egyedüli kormánypárttá vált. (Elnök: Nagyatádi Szabó István, pártvezér: gr. Bethlen István, ügyvezető alelnök: Gömbös Gyula). A nemzetgyűlés többségének várható ellenkezése miatt Bethlen sugalmazására Horthy berekesztette a nemzetgyűlést (kétéves mandátuma lejárt), és a kormány így rendeleti úton vezette be az új választójogi törvényt. Ez jelentős visszalépés volt a korábbihoz képest: vidéken ugyanis visszaállította a nyílt szavazást és szűkítette a választásra jogosultak körét. Az így megrendezett választáson, 1922. május végén, június elején a kormánypárt több mint 58%-kal győzött. A legnagyobb gondot a háború, Trianon és a sorozatos belső válságok következtében szétdarabolt és szétzilált nemzetgazdaság helyreállítása okozta. Bethlen a nyugati kapcsolatait is kihasználva, 1923 tavaszán nagyarányú kölcsönért folyamodott a Népszövetséghez, amelynek Magyarország 1922-től tagja volt. A kisantant országok tiltakozása ellenére 250 millió aranykoronát meg is kapott az ország. 1924-ben felállították a Magyar Nemzeti Bankot, ezzel megkezdődött a pénzügyi helyzet rendbehozatala. A gazdaság fellendítése érdekében stabilizálták a pénzt, a korona fokozatosan elértéktelenedett, s 1927. január 1-jétől új pénzt vezettek be, a pengőt. Az 1920-as évek közepére helyreállt az államháztartás egyensúlya és befejeződött a gazdasági élet újjászervezése. Ezt követően megélénkült a magyar gazdaság fejlődése, és 1929-ben már 12%-kal meghaladta a háború előtti szintet. Magyarország a közepesen fejlett agrár-ipari országok sorába lépett. A gazdasági eredmények lehetővé tették, hogy a kormány fontos szociálpolitikai intézkedéseket tegyen: 1927-től kiszélesítették a kötelező betegségbiztosítást, 1928ban bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegyi és árvasági biztosítást, 1928ban létrehozták az Országos Társadalombiztosító Intézetet (OTI). A művelődés területén – elsősorban gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter irányításával – 1930-ig három és fél ezer új tantermet és feleannyi tanítói lakást építettek, a lakosság 90%-a megtanult írni és olvasni (ez Európában is kiemelkedő szint volt). Bethlennek sikerült kiemelnie az országot a külpolitikai elszigeteltségből is. Az ő szélsőségektől mentes politikája egyre nagyobb bizalmat kapott külföldön, főként Londonban. Az igazi áttörést az 1927-ben megkötött magyar-olasz örök barátsági és együttműködési szerződés jelentette, amelyet április 5-én Rómában írt alá Bethlen és Mussolini. Nagy jelentősége volt, hogy az első világháború egyik győztes hatalma szövetséget kötött a legyőzött Magyarországgal. 1928-ban jött létre a magyar-lengyel szerződés, melynek kapcsán Pilsudski marsall, Lengyelország vezetője kijelentette, hogy támogatja a revízió szükségességének napirenden tartását és a békeszerződés későbbi módosítását. Bethlen és kormánya külpolitikájának meghatározó törekvése volt a trianoni békeszerződés megváltoztatása (revíziója). Bethlen tárgyalásos rendezést gondolt, amelynek során a színmagyar lakosságú területeket visszakapná az ország. Később a meghatározó politikai erők – Horthyval az élen – már a történelmi Magyarország helyreállítását tűzték ki célul, ami fokozatos jobbratolódást, a fegyveres háború felé való sodródást jelentette. Az 1929-33-as gazdasági világválság megrendítette Magyarországot is, gyengítette Bethlen helyzetét. 1931. augusztus 19-én, több mint 10 éves
miniszterelnökség után, Bethlen István és kormánya lemondott. Történelmi érdeme, hogy egy vesztes háború után, egy megcsonkított országban helyreállította a törvényes rendet, az államiságot; s az ellenséges országok gyűrűjében is sikerült Magyarországot európai országként elfogadtatnia. Bethlen István 1931 után is megőrizte befolyását, Horthy Miklós egyik legbizalmasabb tanácsadója volt, „szürke eminenciás”-ként igyekezett az ország érdekeit szolgálni. Érdemei elismeréseként a kormányzó 1939-ben a felsőház tagjának nevezte ki. Bethlen a második világháború idején az angolszász (angol, amerikai) orientáció legjelentősebb képviselője. A német megszállás – 1944. március 19. – után bujkálni kényszerült, de a Horthyval való személyes kapcsolata mindvégig megmaradt; titokban és álruhában vitték a budai várba a minisztertanácsi, koronatanácsi vagy más éjszakai tanácskozásokra. 1944. nyár végén azt ajánlotta Horthynak, hogy „azzal kell békét kötni, akivel harcban állunk”, azaz az oroszokkal. 1944. december 6-án Somogy megyei erdei búvóhelyén megadta magát az oroszoknak. Kaposvárra vitték, majd 1945 elején Kistarcsára internálták. Innen a Szovjetunióba hurcolták és fogságban tartották. Az idős politikus a megpróbáltatásokba 1946. október 5-én a moszkvai Butirka börtön kórházában meghalt.
95. SZÁLASI FERENC, a nyilas nemzetvezető és „nemzetvesztő” Szálasi Ferenc (eredeti nevén: Szalosjan) 1897. január 6-án született Kassán. Apja, id. Szálasi Ferenc a katonaságnál mint gazdasági tiszt teljesített szolgálatot, anyja Szatmári Erzsébet. Öten voltak testvérek, négy fiú és egy lány. Ferenc volt a legidősebb fiú. Az apa anyagi meggondolásból mind a négy fiát katonának adta. Ferenc nem akart katona lenni, csak kényszerűségből lett az. Később írta: „Amikor beírattak a kőszegi alreáliskolába és elszakadtam a szülői háztól, Kassától Kőszegig sírtam.” Szálasi 1915-1918 között mint hadnagy harcolt az első világháborúban. Sem a világháborús, sem az 1918-19-es forradalmak alatt kifejtett tevékenységéről nem lehet közelebbit tudni feljegyzései, naplói nyomán. Vélhetően nem vitézkedett különösebben, mert azzal dicsekedett volna. Szálasi Ferenc 1921-ben Miskolcon szolgált főhadnagyként a 13. honvéd gyalogezredben, ott készült hadiiskolai felvételi vizsgájára, állítása szerint ekkor kezdett foglalkozni szociológiával. 1923-ban sikeresen letette a hadiiskolai felvételi vizsgát, s az iskolát el is végezte. 1925-től vezérkari százados, majd őrnagy. 1926 februárjában Budapestre, a vezérkar központjába került, éspedig a vezérkari főnökség legfontosabb békebeli osztályára, a tábornoki és a vezérkari főnökség továbbképzés és a vezérkari személyügyek osztályára. Egykori elöljárója, Rátz Jenő így jellemezte: „1920 óta ismerem Szálasit. Tanára és igazgatója voltam a hadiiskolában. A vezérkaron is dolgozott az osztályomon. Vasszorgalmú ember volt. Rövid idő alatt sokat szedett magába, de nem tudta megemészteni. Fellengzős ember volt.” Szálasi 1930-tól a Magyar Élet Szövetsége titkos fajvédő társaság tagja és hangadója. Programjában keveredett a szélsőséges sovinizmus, antiszemitizmus a totális fasiszta diktatúra (vezérelv) vonatkozó elképzeléseivel. 1935. március 1-jén nyugalmaztatta magát. Három nappal később, március 4-én Budapesten egy lakásban megalakította a Nemzet Akaratának Pártját. Az alakuló ülésen Szálasi ismertette „Cél és követelések” című eszmefuttatását, amelyet nem csekély önhittséggel „nemzetépítő alapelvek”-nek nevezett. Itt, ebben a zavaros munkában – a Mein Kampf hatása alatt – fejtette ki szélsőséges nacionalista elképzeléseit a „hungarista birodalom”-ról. Az egykorú rendőrségi jelentés Szálasi gondolatmenetét így foglalta össze: „Szálasi megkülönböztet Magyar Földet, Erdély Földet, Rutén Földet, Tóth Földet, Horvát-Szlavón Földet és Nyugat Gyepűt, az országot Hungária Egyesült Földek címmel jelöli meg, a népet Ősföld népének, a Nemzet Akaratának Pártját életszövetségnek nevezi, általában egzotikus és romantikus fogalommegjelölésekkel operál, nyilván azon célból, hogy híveit a miszticizmusban levő helyzeti energiával is maga mellé kényszerítse.” Szálasi úgy vélte, hogy a „Hungária Egyesült Földek” megteremtésének semmi sem áll útjában, „mindössze” két előfeltételt állított fel, éspedig 1. a „Földek” közös akaratát az államalakulás létrehozására, 2. Anglia, Németország, Lengyelország és Oroszország garanciáját, amely elismeri és biztosítja a „Hungária Egyesült Földek”-
et, mint „megszállástól és átvonulástól szent és szabad, önálló, feloszthatatlan területet”. Szálasi sem a különböző nemzetiségű „Földek” közös akaratában, sem a megjelölt hatalmak garancianyújtási készségében nem kételkedett. Egyébként a „Hungária Egyesült Földek” politikai berendezkedésénél a német és az olasz fasizmust akarta utánozni. Nem csinált titkot abból, hogy eszméit „meggyőzéssel” ülteti át a gyakorlati életbe, de ha ez nem megy, „korbáccsal” érvényesíti elgondolásait. Szálasi ettől kezdve a szélsőjobboldali (később: nyilas) mozgalom vezérének számított, bár a teljes egységet nem tudta megteremteni. A nyilas mozgalom 19351939 között erősödőben volt, egyre nagyobb gondot okozva a kormányzatnak. 1937ben feloszlatták a Nemzet Akaratának Pártját, Szálasit rövid szabadságvesztésre ítélték. Kiszabadulása után még 1937-ben új pártot, a szélsőjobboldali pártokat egyesítő Magyar Nemzeti Szocialista Pártot alapította meg, amelynek az elnöke lett. 1938-ban ezt is betiltották, Szálasit pedig háromévi fegyházra ítélték az alkotmányos rend felforgatása vádjával, és a szegedi Csillagbörtönbe zárták. 1939-ben – Szálasi egyetértésével – Hubay Kálmán megalapította a Nyilaskeresztes Pártot, amely az 1939 májusában rendezett választáson megszerezte a képviselői helyek 19%-át. A pártnak, 1940. szeptemberi kiszabadulását követően, Szálasi lett az elnöke. 1941-42-ben a náci Németországhoz való viszony kérdésében Szálasinak ellentéte támadt több alvezérével, ami pártszakadáshoz vezetett. A németek Szálasi hanyatló mozgalmától 1941 után megvonták támogatásukat. Szálasi 1942-től a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom nevű pártot vezette. Szálasinak sikerült elérnie, hogy a németek 1943-ban felújítsák a mozgalma támogatását. A német megszállás – 1944. március 19. – után Szálasi felajánlotta szolgálatait a németeknek. A Lakatos-kormány idején (1944. szeptember-október) Szálasi megkezdte a hatalom átvételének előkészítését. Edmund Veesenmayer, a Német Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottja már 1944. szeptember 26án közölte Szálasi Ferenccel, hogy a német kormány minden vonatkozásban őt tekinti „felelős tényezőnek”. Szálasi 1944. október 16-án Horthy Miklós kormányzó háborúból való sikertelen kiugrási kísérletét követően, német segítséggel került hatalomra. Lemondásakor a megfélemlített Horthy „Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával” bízta meg, így lehetett törvényes alapot teremteni Szálasi uralmának. Közben a felfegyverzett nyilas osztagok megszállták Budapest minden stratégiai pontját. Szálasi már október 17-én megtartotta az első minisztertanácsi ülést. Minden német követelést vállaltak: az ország háborús hozzájárulását 200 millió pengőről 300 millióra emelték, megalakították a Hunyadi-páncéloshadosztályt és növelték a mozgósítást, megkezdődött a nyílt terror a zsidókkal és a háború esztelensége miatt tiltakozókkal vagy ellenállókkal szemben. Működni kezdett a nyilas „Nemzeti Számonkérő Szék” szervezet, sorra mondta ki a halálos ítéleteket. 1944. október 30-án a 4800/1944. számú rendelet alapján az egész országot hadműveleti területté nyilvánították (az orosz csapatok már az Alföldön jártak).
Szálasit az országgyűlés november 4-én államfővé választotta és a „nemzetvezető” címmel ruházta fel. Ilyen minőségében a budai királyi várban lakott. Szálasi 1944. november 14-én megegyezést írt alá, amelynek értelmében „a termelés folytatásának biztosítása céljából bizonyos – a háború továbbfolytatása szempontjából fontos – termelési ágakat átmenetileg Magyarországból a Birodalom, illetőleg a (Cseh-Morva) Protektorátus területére kell áttelepíteni”. Ekkor kezdődött az ország javainak, mezőgazdasági és ipari anyagainak, gépi berendezéseinek kiszállítása, az ország kifosztása. A Pénzügyminisztérium 1946-ban készített kimutatása szerint: Nyugatra vitték 415 gyár berendezését, nyersanyagkészletét, az Állami Pénzverdéből 59 kilogramm színaranyat, 8 vagon ezüstöt, a Nemzeti Bankból 42 kilogramm rúdaranyat, 570 uszályhajón 135 000 tonna, vasúton 60 000 vagon árut és nyersanyagot. A Harmadik Birodalom fennhatósága alá tartozó területre hurcoltak 26 000 személygépkocsit, 5600 tehergépkocsit, 30 000 motorkerékpárt, 793 mozdonyt, 2058 személy- és 33 481 tehervagont, továbbá 13 személyhajót, 111 uszályhajót, 3 tengerjáró hajót, 28 vontatóhajót, 66 csavargőzöst. Szálasi nagy álma teljesült 1944. december 4-én, amikor Berlinben előbb Ribbentrop, majd Hitler fogadta. Gyakorlatilag meghallgatta az újabb német követeléseket. Közölték vele: a szovjet hadsereget a Margit-vonal, Budapest és a Mátra előtt akarják feltartóztatni, de ennek előfeltétele, hogy a magyar egységek tartsanak ki. Szálasi mindenbe beleegyezett, még abba is, hogy Magyarország területén „egységes” parancsnokság legyen, vagyis a Legfőbb Hadúr jogait a német katonai parancsnokság vegye át. A Szálasi-kormány kiadta a jelszót a „nemzet totális hadba vetésé”-re. „Kitartani!” „Felkoncoltatik!” – hirdették a nyilas plakátok. Teljes katonai mozgósítást rendeltek el 14-től 60 éves korig, a nem engedelmeskedőkre halál várt. Hadszíntérré vált a még nyilas (és német) kézen levő középső és nyugati országterület, és megsemmisült Magyarország nemzeti vagyonának 40%-a. A budapesti zsidóságot is gettóba zsúfolták össze, de a deportálásukra már nem került sor. A nyilasok viszont ezreket lőttek közülük a Dunába, más ezreket gyalog hajszoltak Bécs felé, hogy ott építsenek új védővonalat. A Hitler által „Budapest-erőd”-dé nyilvánított fővárosból Szálasi a Dunántúlra ment, új és új főhadiszállásokat állított fel: előbb Farkasgyepűre („Gyepű I.”), majd Brennbergbányára és Kőszegre („Gyepű II.”) menekült. A front közeledésével aztán Ausztriába volt kénytelen áttenni székhelyét, emberei vitték még a Szent Koronát is. Mit hagyott hátra? Romokban heverő országot. Így lett a nemzetvezetőből „nemzetvesztő”. És ő még mindig bízott az új német „csodafegyverekben”, s a határon túlra kényszerítették a magyar katonák és leventék tízezreit, hogy ott is harcoljanak a végső győzelemért. Még egy adalék Szálasi jelleméhez: 1945. április 28-án elérkezettnek látta az időt, hogy Lutz Gizellával – az élettársával – házasságot kössön. Erre a Salzburg melletti Mattsee-ben került sor, a házassági tanúk Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes és Mészáros István ezredes, Szálasi testőrségének parancsnoka voltak. Házasságkötéséhez személyesen gratulált Veesenmayer követ, akivel ekkor találkozott – szabadlábon – utoljára.
Az amerikaiak itt Mattsee-nél fogták el Szálasit május 1-jén. Őt és más háborús bűnösöket kiadták a magyar hatóságoknak, s 1945. október 3-án Szálasit Budapestre vitték. Népbírósági pere Jankó Péter elnök vezetésével 1946. február 5-én kezdődött. Az ítéletet 1946. március 1-jén hirdették ki Szálasi Ferenc és hat társa ügyében. A Népbíróság mindannyiukat bűnösnek mondotta ki háborús bűncselekményekben és kötél általi halálra ítélte őket. Miután a Népbíróság nem tartotta kegyelemre méltónak Szálasit, Nürnbergből pedig megérkezett a Nemzetközi Katonai Törvényszék engedélye a kivégzésre, 1946. március 12-én a Markó utcai fogház udvarán végrehajtották rajta a halálos ítéletet.
96. KÉTHLY ANNA, a „férfias” képviselőnő Kéthly Anna 1889. november 16-án Budapesten született. Apja Ganz-gyári munkásként kiváló szakember volt, jelentős villanyszerelési munkákkal bízták meg külföldön is, huzamosabb ideig dolgozott Bécsben. Így népes családját el tudta tartani (Annának nyolc testvére volt), a gyerekek részére még a tanulást is biztosítani tudta. A tehetséges, de gyenge fizikumú Anna a polgári iskola elvégzése után kitanulta a gép- és gyorsírást, s 16 évesen elhelyezkedett a Tolnai Világlapja szerkesztőségében. Szorgalmasan képezte magát, s apját bécsi útjaira elkísérte, megtanult németül (később angolul is). Lassan széles látókörű, művelt nővé vált. Környezetének hatására már egész fiatalon nagy érdeklődéssel fordult a szakszervezetek, elsősorban a nőmozgalom felé. Bekapcsolódott a tisztviselőnők szervezkedésébe, az induló szociáldemokrata mozgalomba. Egész tevékenysége során óriási szerepet tulajdonított a felvilágosító könyveknek, a szó és az írás szerepének. 1917-ben a Magántisztviselők Országos Szövetségében nőtitkárrá, majd vezetőségi taggá választották. Kéthly Anna az első világháború és az 1918-19-es forradalmak idején szociális területen tevékenykedett; sokat tett azért, hogy dolgozótársainak helyzete javuljon, a nők és a gyermekek sorsa jobbra forduljon. 1919 őszén belépett az újjászervezett Magyar Szociáldemokrata Pártba (MSZDP). Decemberben beválasztották a Központi Nőszervező Bizottságba, s ettől kezdve évtizedekig a nőmozgalom egyik vezetőjeként működött: egy ideig a nőtitkárság élén is állt. Az 1919. december 1-jétől újra indult „Nőmunkás” című lapban sokat publikált, 1926-tól ő lett a lap felelős szerkesztője és kiadója, s az volt egészen 1938 decemberéig, a lap betiltásáig. Kéthly 1920-tól a Magántisztviselők Szövetségének alelnöke, majd 1939-től a német megszállásig (1944) főtitkárként állt a szervezet élén. 1922-ben a szövetség egyik jelöltjeként bekerült a parlamentbe, és még ugyanezen évben az MSZDP XXL kongresszusán a pártvezetőség tagjának választották. Az újjászervezett szociáldemokrata pártban és a szakszervezetben azért is számíthattak rá, mert kiegyensúlyozott életet élt, szinte az aszketizmussal határos módon hajlandó volt erejének nagy részét a mozgalmi munkának szentelni. Ő volt az első és az egyetlen nő hosszú évekig a szociáldemokrata és a szakszervezeti mozgalomban, aki ilyen magaslatokig jutott el. Gyors előrehaladásában politikai tapasztalatai, a társadalmi problémák iránti érzékenysége, szónoki képességei segítették. Első parlamenti beszédében, 1922 júliusában pártja és a maga nevében kijelentette, hogy 1919. március 21-ig mindent vállalnak, utána azonban semmit sem. Más alkalommal is hangoztatta: „Már százszor megmondtuk innen, hogy amit a kommün alatt csináltak, ahhoz semmi közünk.” Kéthly Anna mindenféle diktatúrát elutasított, szembekerült a „szovjet kísérlettel”, amit más nemzetek számára semmiben sem követhető, sajátos történelmi jelenségnek tekintett. A polgári demokrácia híve volt. Nem támogatta a kommunistákkal való együttműködést sem. Peyer Károlyhoz, a párt vezetőjéhez
elvbarátság fűzte, de sok mindenben nem osztozott nézeteiben, és ezeknek hangot is adott. Kéthly Anna sem ekkor, sem később közvetlenül nem vett részt a szociáldemokrata párt programjának kidolgozásában, de a későbbi években befolyást gyakorolt rá. Mozgalmi tevékenységének fő területe a parlament, a nőmozgalom és a szociális szervezőmunka volt. Részt vett több parlamenti bizottság tevékenységében, mint bizottsági tag, s a 24 tagú (1939-ben 5 főre apadó) szociáldemokrata ellenzéki frakció vezéralakjaként fejtette ki nézeteit, bírálta a fennálló rendszert, hatalmi gyakorlatot. 1944-ig parlamenti felszólalásainak száma megközelítette az ezres nagyságot. Beszédeire még a szociáldemokratákkal szemben ellenséges képviselők is felfigyeltek. Különösen nagy vihart kavartak pacifista felfogását hangoztató felszólalásai, a fasiszta törekvésekkel, a revansizmussal, a háborús uszítással szembeni állásfoglalásai. Nem véletlenül terjedt el vele kapcsolatban az a mondás, hogy „egyetlen férfi van a parlamentben – az is nő”. 1922-től 1937-ig ugyanis a magyar parlament egyetlen képviselőnője volt. Hallgatóságát kellemes megjelenésén túl beszédeinek színvonala, szenvedélyessége is vonzotta. Az 1930-as évektől nőtt a tekintélye a szociáldemokrata pártban, elnökölt a kongresszusokon, tárgyalt a kormánytagokkal, személye külföldön is széleskörűen ismertté vált. A második világháború éveiben hangja elhalkult. A szellemi ellenálláson túl alig vállalt szerepet, a törvényes kereteket – amelyek a háború alatt minimálisra csökkentek – nem lépte túl. 1943-tól az MSZDP hivatalos álláspontja szerint a mozgalom átmentésén fáradozott. Tartott egy háborút követő, 1919-hez hasonló fordulattól. A párt programjától ennek megakadályozását várta, s ennek érdekében támogatta a szociáldemokrata és a kisgazdapárt szövetségének megteremtését. 1944. március 19-e, az ország német megszállása után illegalitásba vonult. Az ellenállási mozgalomban, a Magyar Front munkájában nem vett részt, sőt ellenezte, 1944 októberében a kommunistákkal való egységmegállapodás aláírását is. A Nógrád megyei Bánkon, egy távoli rokonának papírjaival nevelőnőként vészelte át a háború utolsó időszakát. Kéthly 1945. február 12-én (amikor Budán még tartottak a harcok) tért vissza Budapestre, ahol automatikusan tagja lett az MSZDP Intéző Bizottságának, majd a Politikai Bizottságnak. A budapesti pótképviselő választásokon az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe is bekerült, és egészen 1948 tavaszáig képviselő maradt. Az MSZDP jelöltjeként 1945 novemberében a parlament alelnökévé választották. Egyetértett a bekövetkezett társadalmi változásokkal, szóhasználata szerint „a demokratikus intézményekkel”. A parlamentben a pártja nevében ő mondott beszédet a köztársasági államforma törvénybe iktatása mellett. 1946-ban bírálta azokat a baloldali szociáldemokrata vezetőket, akik a kommunistákkal való szorosabb együttműködést szorgalmazták. 1946-ban hosszabb időt töltött Angliában, és osztotta az angol Munkáspárt azon véleményét, hogy a kommunistákkal ugyan együtt lehet működni, de a szociáldemokrácia őrizze meg a függetlenségét. Kéthly Anna a kommunista párttal való egyesülést határozottan ellenezte, ezért 1948. február 18-án kizárták a szociáldemokrata pártból. A kizárást az SZDP XXXVI.
kongresszusa 1948 márciusában jóváhagyta. A politikai élettől visszavonult, de 1950ben törvénysértő módon letartóztatták (koncepciós perek), s életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. A börtönből 1954-ben szabadult, de 1956 közepéig házi őrizetben élt. Ennek feloldása után ismét politizálni kezdett, s az 1956. október 24-én újjászerveződő szociáldemokrata párt elnökeként Nagy Imre mellé állt: az 1956. november 2-i koalíciós kormányában államminiszteri tisztséget vállalt. 1956. november 3-án Kéthly Anna Bécsbe utazott, hogy a Szocialista Internacionálé vezetőivel tárgyaljon Nagy Imre kormányának támogatása érdekében. Itt érte a hír a forradalom elleni szovjet támadásról, haza is indult, de a határon már nem jutott át. Kéthly Anna emigrációba vonult, s Brüsszelben telepedett le. Erőteljes agitációt fejtett ki a magyarországi megtorlások, a Kádár-rendszer ellen, jelentős érdemei vannak abban, hogy az ENSZ elé került a magyar kérdés. A Londonban 1957-1964 között megjelent „Népszava” című lapot ő szerkesztette. A nyugat-európai szociáldemokrata pártok vezetőinek körében élete végéig nagy tiszteletnek örvendett mozgalmi múltja, jelentős szerepe és a nyugati polgári demokráciák iránti elkötelezettsége miatt. Kéthly Annát utolsó éveiben foglalkoztatta a hazatérés gondolata, de 1976. szeptember 7-én a belgiumi Blankenbergében elhunyt anélkül, hogy még egyszer magyar földre léphetett volna.
97. RÁKOSI MÁTYÁS, a „bölcs vezér” Rákosi Mátyás (1904-ig Rosenfeld) 1892. március 9-én született a bácskai Adán. Apja Rákosi József kereskedő (fűszeres), 12 gyermek neveléséről gondoskodott. A kis Mátyás Sopronban járt 3 elemi osztályt, majd Szegeden végezte a további iskoláit, a család ekkor már Szabadkán lakott. A főreáliskolát is Szegeden végezte, itt tűnt ki nyelvtehetségével: megtanult latinul, németül, franciául, később angolul is. 1910-ben érettségizett és még ebben az évben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. 1911-ben a Galilei Kör egyik titkára, pontosabban a diáktitkára volt. Közben beiratkozott a budapesti Keleti Kereskedelmi Akadémiára, ahol 1912-ben okleveles kereskedői képesítést szerzett. 1913-14-ben külföldi ösztöndíjasként Hamburgban és Londonban fejlesztette nyelvtudását, mint külkereskedő. Rákosi Mátyás az I. világháború kitörése előtt érkezett haza Magyarországra, s még 1914-ben behívták katonának. 1915-ben orosz hadifogságba esett, ahol bekapcsolódott a forradalmi hadifogoly szervezkedésbe, s 1918 márciusában Petrográdon már tevékeny mozgalmi emberként szerepelt. Részt vett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar csoportjának megalakításában. 1918 nyara során visszatért Magyarországra, s itthon rögtön ott találni az MSZDP baloldali csoportjánál. Részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártja megalapításában, 1918. november 24-én a KMP alapító tagja, annak vidéki szervezőtitkára lett. 1919. januárban letartóztatták, de a március 21-i események idején kiszabadult, s a Forradalmi Kormányzótanácsban fontos megbízásokat kapott: március 21.-április 3. között kereskedelemügyi népbiztoshelyettes, április 3.-június 24. között pedig a szociális termelés egyik népbiztosa. Később a kommunista propaganda felnagyította szerepét, egyrészt kihangsúlyozták, hogy ő volt a kommün legfiatalabb népbiztosa (ami önmagában igaz), másrészt a legnagyobb vezető személyiségnek állították be (ami nem felel meg a valóságnak). A kommün utolsó heteiben – július 17-től augusztus 1-ig – a Vörös Őrség főparancsnoki tisztét töltötte be. Rákosi – a többi kommunista vezetővel együtt – a kommün bukása után Bécsbe menekült, ahol 1919. augusztustól közel egy évre internálták. 1920 nyarán Szovjet-Oroszországba utazott, s ott részt vett a Kommunista Internacionálé II. kongresszusán. Megismerkedett Leninnel is, akire jó benyomást tett a sok nyelvet beszélő – már oroszul is tudott -, tehetséges, művelt Rákosi. Ekkor Moszkvában élt, több mozgalmi funkciót is betöltött: 1921-1924 között Kun Béla titkára, s így a KMP Kun Béla vezette frakciójának tagja; 1921-től Lenin javaslatára a Komintern V. B. egyik titkára. A nemzetközi kommunista szervezetben együtt dolgozott Dimitrovval, Wilhelm Pieckkel, Gottwalddal, Thorezzal, Togliattival; 1920tól 1925-ig hosszabb ideig dolgozott hét országban, tízben pedig alkalmi megbízással, 5-6 hamis útlevéllel gyakorlatilag egész Európát beutazta (Olaszországban például közreműködött az Olasz Kommunista Párt létrehozásában). Széles körű nemzetközi kapcsolatokra tett szert.
Rákosi a KMP és a Komintern megbízásából 1924 decemberében Kovács elvtársként illegális pártmunkára hazatért Magyarországra, hogy újjászervezze a kommunista pártot. 1925-ben a KMP Központi Bizottsága tagjává és a magyarországi titkárság vezetőjévé választották. 1925. szeptember 22-én letartóztatták (pedig ekkor már szovjet állampolgár volt) és felforgató tevékenységért statáriális bíróság elé állították. A nemzetközi és a magyar tiltakozás nyomán ügye rendes bíróság elé került, s itt 1926-ban 8,5 évi fegyházbüntetésre ítélték. 1934-ben szabadult volna, de ekkor pedig a kommün alatti népbiztosi tevékenységéért új vádat emeltek ellene. Ebben a második Rákosi-perben bátran védte a kommunizmus eszméit, s az ő érdeméből a tárgyalás egy kisebb „lipcsei per” lett. A bíróság az ismételt nemzetközi tiltakozás ellenére életfogytiglani fegyházra ítélte, a büntetését a szegedi Csillagbörtönben töltötte. Rákosi Mátyást a két pere, a bátor helytállása, a súlyos büntetése a nemzetközi kommunista mozgalom hősévé avatta. A Kommunista Internacionálé 1935-ös VII. kongresszusa a börtönben ülő Rákosit végrehajtó bizottsági tagnak választotta, miközben Kun Béla kimaradt onnan. Ilyen még nem fordult elő a nemzetközi kommunista mozgalomban, hogy börtönben levőt választottak volna vezető funkcióba. Rákosi több mint 15 évi börtönbüntetés letöltését követően 1940. október 30-án szabadult, a szovjet és a magyar kormány megállapodása alapján az 1848-49-es visszaadott zászlókért cserébe a Szovjetunióba távozhatott. Nagy tekintély és erkölcsi alap birtokában indulhatott neki pályája legmagasabbra ívelő szakaszának. Még a lenini korszakban került el a Kominternből és a Szovjetunió elleni háború előestéjén tért vissza Moszkvába, mikorra a személyi kultusz törvénytelenségeinek nagy része már lezajlott. Börtönbüntetése megkímélte őt a tisztogatásoktól. 1940. november 6-án érkezett Moszkvába. A pályaudvaron óriási tömeg és a szovjet párt és kormány vezetői köszöntötték. Másnap Sztálin mellett állt a Vörös téri díszszemlén. A KMP kinti vezetői, elsősorban Gerő Ernő, fegyelmit indíttattak Rákosi ellen (harc a hatalomért!), hogy a magyar rendőrségnek sokat „fecsegett”. A fegyelmi részletei nem ismertek, de a végső szót Sztálin mondta ki, amikor kijelentette: Rákosi Mátyás eleget szenvedett hibáiért, az ügyet le kell zárni. Megúszta egy szigorú megrovással, és Sztálin jóvoltából ő lett a KMP külföldi bizottságának vezetője. Rákosit mint pártvezetőt Sztálin találta ki, hisz évek óta gondot jelentett számára, hogy Kun Béla likvidálása után kit állítson a magyar párt élére (egy-egy ország első számú vezetőjének kinevezését Sztálin saját hatáskörének tekintette). Később Rákosi mindvégig hálás is volt Sztálinnak a „kegyért”, és kivívta a „Sztálin legjobb magyar tanítványa” címet magának. Rákosi 1942-ben a Szovjetunióban kötött házasságot, a felesége Fenya Fjodorovna Kornyilova jakut ügyésznő lett. A házasságukból nem született gyermek. A háború alatt Rákosi a moszkvai rádió magyar adásain, majd az ugyancsak Moszkvában működő Kossuth rádió hullámhosszán rendszeresen szólt a magyar hallgatókhoz. Például 1944. április 28-án ezt mondta: „A magyar munkás, paraszt, értelmiségi, katona, aki szembeszáll a megszállókkal, ezzel a tettével igazolja elhivatottságát és rátermettségét az újjáépülő ország vezetésére.” Az új, szabad és független ország gondolatát vetette fel, ami sokak vágyát tükrözte. Fontos szerepe volt a KMP programjának kidolgozásában is.
1944 őszétől, a hazakészülésének első percétől a Magyar Kommunista Párt első emberének számított. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulását követően, 1945. január 30-án tért haza Magyarországra. Május 20-án hivatalosan is az MKP főtitkárává választották az országos pártértekezleten, s az összes vezető párttestület tagja lett. Rákosi gyorsan, dinamikusan akklimatizálódott, hamar feltalálta magát a koalíciós idők játékszabályaiban”, de a „tömegmunkában” is. Nemzeti összefogást, demokratikus működést hirdetett, miközben folyamatosan a kommunista párt dominanciájának megteremtésére törekedett. Rákosi külseje nem volt előnyös – alacsony, köpcös, teljesen kopasz emberként inkább taszított -, de ha megszólalt, szuggesztív előadóként magával ragadta az embereket. Mindig azt mondta, amit a hallgatósága hallani akart. Kitűnő memóriájával szívesen kápráztatta el beszélgetőtársait, széles körű nyelvtudását pedig jól kamatoztatta külföldi partnerei előtt. A barátságos stílussal leplezett ridegség és ravaszság ugyanakkor kiismerhetetlenné tette személyét, ráadásul bosszúálló ember volt. A koalíciós időben – 1945-49-ben – miniszterelnök-helyettes, államminiszter. Ebben az időszakban a politikai rendőrség feletti ellenőrzés megszerzésével, a polgári pártok eltervezett szétverésével („szalámi-taktika”), s a szovjet megszállók segítségével a kommunista (proletár-) diktatúra kiépítését tartotta legfontosabb céljának. 1948-49-re sikerült felszámolnia a polgári pártokat, megteremtette az egypártrendszert az MSZDP-nek az MKP-ba való beolvasztásával (létrejött a Magyar Dolgozók Pártja), kiépültek és megerősödtek a kommunista diktatúra intézményei és szervei (pl. Államvédelmi Hatóság). Rákosi bizalmatlan volt azokkal a kommunistákkal szemben, akik itthon, illegalitásban dolgoztak. A későbbiek során általában is jogot formált magának arra, hogy „hivatalosan” ítélkezzen a hazai kommunista mozgalom vezetői felett. Sorra félreállította őket (pl. Rajk-per 1949-ben, majd a bebörtönzések sora). Rákosi tudta, hogy hatalma Moszkva akaratától függ, ezért teljesítette, sőt túlteljesítette a szovjet elvárásokat. A tényleges hatalmat Rákosi vezetésével a „moszkovita” trojka gyakorolta (mellette Gerő Ernő a gazdaságot, Farkas Mihály a hadsereget és a rendőrséget irányította), őket egészítette ki Révai József az ideológia és a kultúra vitelével. Rákosi Mátyás 1948-53-ban az MDP főtitkára, 1949-52-ben a minisztertanács elnökhelyettese, 1952-53-ban elnöke volt. 1949-1953-ban totális diktatúrát gyakorolt, fő felelősség terheli a koncepciós perekért, a törvénytelenségekért, a kitelepítésekért, a munkatáborokért, az internálásokért, a gazdasági élet tönkretételéért és a lakosság nyomoráért. Rákosi Mátyás fénye teljében 1952. március 9-én, 60. születésnapján ragyogott. Sztálin 1949-es 70. születésnapjának mintájára országra szóló nagy ünnepségeket rendeztek. Rákosi megkapta a legképtelenebb jelzőket: „népünk bölcs vezére”, a „magyar nép édesapja”, „népünk szeretett vezére” és lehetne sorolni. Ez volt a teljes személyi kultusz. Rettenetes időszak, az 50-es évek világa, a Rákosi-korszak. Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után Rákosi hatalma megrendült, Nagy Imre javára le kellett mondania a kormányfői tisztségről, de mint első titkár (1953-1956) pártvezetői hatalmát megtartotta. Ellenezte Nagy Imre politikáját, 1955ben sikerült is őt minden hatalmától megfosztania, a pártból kizáratnia, de
egyeduralmát már nem tudta visszaállítani. A súlyos politikai és gazdasági válság hatására 1956. júliusban szovjet hozzájárulással leváltották pártvezetői tisztségéből (utóda Gerő Ernő lett), s pár nap múlva a Szovjetunióba távozott. Az 1919-1924 és az 1940-1945 közötti évek utáni harmadik emigráció állomásai a következők voltak: 1957 nyaráig Moszkva, 1957-1962-ben Krasznodar (Fekete-tenger partján), 1962-1966 között egy kínai határ menti kirgiz falu, 1966-67-ben Gorkij mellett Arzamasz, 1967től végállomásként Gorkij. Rákosi szeretett volna visszatérni Magyarországra, de Kádár János 1956 után csak annyit kért a szovjetektől, hogy Rákosit ne engedjék haza. Teljesítették neki. 1962-ben kizárták a Magyar Szocialista Munkáspártból. 1971. február 5-én súlyos és hosszadalmas betegség után Gorkijban hunyt el. A párt hozzájárult ahhoz, hogy a család hazahozassa holttestét, és csendben, Magyarországon temessék el.
98. NAGY IMRE, a reformer miniszterelnök Nagy Imre 1896. június 7-én Kaposvárott született, szegényparaszti családban. Eredeti foglalkozása géplakatos volt, de már segédként kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Az első világháború kitörése után behívták katonának, 1915től az orosz fronton harcolt. 1916 nyarán orosz fogságba esett, és 1918-ig egy Bajkáltó melletti hadifogolytáborban volt. 1918-tól az oroszországi polgárháborúban a Vörös Hadsereg különböző egységeiben részt vett a harcokban, amelyekben kitüntette magát. Érdemeiért 1920ban felvették az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba. Kapcsolatba került a Kommunisták Magyarországi Pártja moszkvai csoportjával is. Nagy Imre 1921-ben hazatért Magyarországra, itt ipari munkásként dolgozott, s belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. A kommunista eszmék mellett agitált, ezért 1925-ben kizárták az MSZDP-ből. Ettől kezdve az illegális KMP fedőpártjának, a Vági István vezette Magyarországi Szocialista Munkáspártnak a tagja, s résztvevője az illegális kommunista mozgalomnak. 1925 őszén letartóztatták, elítélték politikai szervezkedés és felforgatás vádjával, emiatt 1927-ig börtönbüntetését töltötte. Szabadulását követően újra a KMP munkájába kapcsolódott be, s mivel a hatóságok felfigyeltek rá, külföldre távozott: 1929-től Berlinben élt. Innen 1930-ban Moszkvába utazott, ahol egészen 1944-ig a nemzetközi kommunista mozgalom aktivistájaként dolgozott. 1930-1936 között a Komintern Nemzetközi Agrárintézetének munkatársa, itt szerezte széles körű elméleti és gyakorlati tudását az agrárkérdésekben. A KMP frakcióharcaiban nem vett részt, ez is hozzájárulhatott, hogy sikerült elkerülnie a sztálini megtorlásokat, koncepciós pereket. Elterjedt az a nézet is, hogy az 1930-as években a szovjet állambiztonsági szervezet, az NKVD ügynöke volt, de erre nézve nincs hiteles adat. 1940-től részt vett a Rákosi Mátyás vezetésével újjászervezett KMP külföldi bizottsága munkájában. 1940-1944 között a moszkvai Kossuth rádió szerkesztője, együtt állították össze Rákosival a Magyarországra sugárzott Rákosi-beszédeket. Nagy tevékenyen részt vállalt a KMP programjának kidolgozásában, elsősorban az agrártézisek megfogalmazásában. 1944. november 5-én az elsők között tért haza Magyarországra, a szovjet csapatok által elfoglalt keleti országrészbe. A KMP küldötteként ott volt a Debrecenben 1944. december 21-én összeült Ideiglenes Nemzetgyűlésben. Másnap, december 22-én a Dálnoki Miklós Béla vezetésével megalakuló Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi miniszteri tárcáját kapta, mint a kommunista párt mezőgazdasági szakértője. Ebben a tisztségében az egyik irányítója volt az 1945-ös földosztásnak. Az összes nagy- és középbirtokot elkobozták, s mintegy 650 ezer földigénylő között kb. 3,3 millió hold földet – az ország területének egyötöd részét – osztották szét. Ezzel a nagy- és középbirtokos rétegek elvesztették korábbi gazdasági és politikai szerepüket; falun a saját munkán alapuló kisbirtok vált uralkodóvá. Nagy Imrét a Magyar Kommunista Párt 1945. május 20-21-én megtartott első országos értekezletén beválasztották a 11 tagú Politikai Bizottságba, majd 1946-ban
az MKP Központi Vezetősége Titkárságának tagja lett. Az 1945. novemberi választások után megalakult Tildy Zoltánés később a Nagy Ferenc-kormány belügyminisztere volt. Az 1947. évi választásokat követően egészen 1949-ig ő töltötte be az országgyűlés elnökének tisztségét. Ebben az időszakban a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása kérdésében szembekerült a pártvezetéssel, mivel azt a nézetet képviselte, hogy a mezőgazdaság a kollektív gazdálkodás és a kistermelés együttes erősödésével fejlődhet. E „hibás” nézeteiért az időközben megalakult Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége elítélte, és „önkritikára” kényszerült. Ennek ellenére 1949-ben kizárták az MDP Politikai Bizottságából. Politikai befolyását nem vesztette el, csak háttérbe került. 1950-1952-ben a Központi Vezetőség adminisztratív osztályát vezette. Rákosi és a „trojka” olyan állami posztra állította, amellyel véleményük szerint lejárathatták, a népszerűségét csökkenthették: 1950. december 16-tól 1952. november 14-ig élelmezési, majd begyűjtési miniszter. Támogatottsága miatt 1951-től ismét a párt Politikai Bizottságának és a Központi Vezetőség Titkárságának tagja lett, 1952. november 14-től a Rákosi-kormány miniszterelnök-helyettese. 1953 tavaszán – Sztálin halála után – a szovjet pártvezetés Moszkvába rendelte Rákosi Mátyás vezetésével a Magyar Dolgozók Pártja prominens személyiségeit. A delegációban ott volt Nagy Imre is. Az a döntés született, hogy a magyar párt javítsa ki az elkövetett „hibákat”, s Rákosi helyett Nagy Imre vegye át a kormányt. Így az országgyűlés 1953. július 3-4-én tartott ülésén Nagy Imrét választotta meg miniszterelnöknek. Országgyűlési beszédében kormánya programjaként ismertette az új reformpolitika fő vonalát és a legfontosabb teendőket. Az 1953. évi fordulatként vagy új szakaszként is jellemzett politika az első magyar reformkísérlet volt, amely nem korlátozódott a gazdaságra és a kultúrára, hanem kiterjedt a társadalmi-politikai élet egészére. Ez a reformkísérlet egyúttal nemzetközi jelentőségű is, mivel a szocialista építés egész sztálini felfogásának és az ezzel összefüggésben kiépített politikai intézményrendszernek a kritikájához jelentett kiindulópontot. Nagy Imre egyre inkább a maga útját járta: a szocializmus emberibbé tételének útját. 1953-tól megvalósította az „új szakasz” reformjait: az internálások és kitelepítések megszüntetését, a parasztság helyzetének javítását (a beszolgáltatások eltörlése), az erőltetett iparosítás visszafogását, leállította az erőszakos kollektivizálást, korlátozott amnesztiát hirdetett, emelte az életszínvonalat. Rákosi Mátyás és csoportja Nagy Imre politikáját kezdettől fogva támadta. Megszerezték a szovjet vezetés támogatását, és 1955 márciusában lemondásra kényszerítették Nagy Imrét. Pártvizsgálatot indítottak ellene, s mivel nem volt hajlandó „önkritikára”, a Rákosiék által károsnak minősített nézeteinek a nyilvános visszavonására, ezért kizárták a Politikai Bizottságból, a Központi Vezetőségből, sőt 1955. december 3-án még a kommunista pártból (az MDP-ből) is. Minden egyéb tisztségét – egyetemi tanár, Magyar Tudományos Akadémia-tagság – is elvesztette. Nagy Imre ekkortól a körülötte csoportosuló ellenzék vezérének számított, s ő azt hirdette, hogy az országot a demokrácia és a nemzeti függetlenség felé kell vezetni. A Rákosi, majd 1956 nyarától Gerő Ernő vezette MDP és a Hegedűs Andráskormány nem tudott úrrá lenni a súlyos politikai, gazdasági és társadalmi válságon. 1956. október 13-án Nagy Imrét visszavették az MDP-be, hogy a körülötte összegyűlt ellenzéket megnyerjék általa. Az események azonban más irányt vettek: 1956.
október 23-án tüntetés kezdődött Budapesten, este az Országháznál a csaknem 200 ezres tömeg Nagy Imrét követelte: „Gerőt a Dunába! Nagy Imrét a kormányba!”; „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza.” A békés tüntetés a késő esti órákban fegyveres harccá, forradalommá terebélyesedett (Rádió ostroma, Sztálinszobor ledöntése). Az MDP Központi Vezetősége 1956. október 23-i éjszakai ülésén Nagy Imrét kooptálta soraiba, s egyúttal javasolta az Elnöki Tanácsnak, hogy Hegedűs András helyett Nagy Imrét nevezze ki miniszterelnöknek. Nagy Imre október 24-én foglalta el hivatalát. Ettől kezdve a kormány összetétele szinte naponként módosult. A joviális, derűs, kissé tanáros „Imre bácsit” 1956. október 23-án a magyar nép többségének akarata emelte újra a miniszterelnöki székbe, de még mindig Moszkva jóváhagyásával. Ekkor még úgy hitte: visszatérhet 1953-as kormányprogramjához, a reformokhoz, de rá kellett döbbennie, hogy a társadalom gyökeres változást akar. Nagy Imre október utolsó napjaira eljutott a forradalom követeléseinek vállalásáig, s élére állt a forradalomnak. Október 28-án tűzszünetet hirdetett, kiállt a szovjet csapatok kivonulása mellett, bejelentette a többpártrendszert, és október 30-án koalíciós kormányt alakított. Ugyancsak október 30-án a szovjet csapatok megkezdték a kivonulást Budapestről, megalakult a Nemzetőrség, amelynek feladata a rend helyreállítása és az esetleges provokációk elhárítása volt. Bejelentették, hogy a felkelőket bevonják az új karhatalom szervezésébe, eltörlik a parasztságot sújtó intézkedéseket, tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok teljes kivonásáról, és megkezdik a szabad választások előkészítését. Nagy Imre tagja lett az ekkor az MDP helyett megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt Intéző Bizottságának. Volt remény a kibontakozásra, de a Szovjetunió nem hagyta. Moszkvában a fegyveres beavatkozás mellett döntöttek, s Nagy Imre utódául Kádár Jánost választották ki. A szovjet hadsereg magyarországi csapatmozdulatainak hírére Nagy Imre november 1jén bejelentette Magyarország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépését. Táviratot küldött az ENSZ főtitkárának, Dag Hammarskjöldnek, és kérte, hogy a magyar kérdést az ENSZ tűzze a közgyűlés napirendjére. 1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok a „Forgószél” nevű hadműveletben általános támadást indítottak Budapest és a nagyobb városok ellen. 5 óra 20 perckor Nagy Imre drámai hangú rádióbeszédben hozta az ország és a külföld tudomására: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Ezt a beszédet többször is megismételték. A magyar forradalom azonban sehonnan nem kapott segítséget. Nagy Imre nem sokkal később elhagyta a parlamentet és munkatársainak egy csoportjával együtt a jugoszláv követségre távozott, ahol menedéket kapott. A Kádárkormány ígérete ellenére a követségről 1956. november 22-én való távozása után – azt ígérték, hogy szabadon az otthonaikba távozhatnak -, a szovjet biztonsági szervek őrizetbe vették, és a romániai Snagovba vitték őket. Nagy Imre a Kádár-kormány elismerését megtagadta, megalkudni nem akart. Szovjet ösztönzésre 1957 áprilisában Nagy Imrét és társait letartóztatták Romániában, majd Budapestre szállították őket, és megkezdték ellenük egy koncepciós per előkészítését. Moszkva többszöri halasztási kérelme után a bírósági tárgyalást 1958. június 9. és 15. között folytatták le, zárt ajtók mögött. Nagy
Imre a vádakat végig tagadta, és nem ismerte el a bíróság illetékességét. A halálos ítélet elhangzása után nem kért kegyelmet: „A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt népbírósági tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről – bár tudom, hogy fellebbezésnek helye nincs – elfogadni nem tudom. Egyben vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelynek a súlyát most nekem kell viselnem, és amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön majd az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.” 1958. június 16-án Nagy Imrét és három társát kivégezték, s jeltelen sírba temették. És eljött az ideje az általa is említett „igazság órájának”: 1989-ben rehabilitálták és a halála napjának évfordulóján, 1989. június 16-án Budapesten, a Kerepesi temető 301-es parcellájában ünnepélyesen újratemették.
99. KÁDÁR JÁNOS és a „legvidámabb barakk” Kádár János (1945-ig Csermanek) 1912. május 26-án született Fiuméban (ma: Rijeka). Apja nem ismert, anyja Csermanek Borbála. 1927-ben elvégezte a 4 polgári iskolát, majd írógépműszerész lett. 1930-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba, a Kommunista Ifjúmunkás Szövetség (KIMSZ) tagja, 1932-től a KIMSZ Titkárság és az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) tagja. Letartóztatták, majd 1933ban két év fegyházbüntetésre ítélték, büntetése egy részét a szegedi Csillagbörtönben töltötte, 1934-ben itt találkozott először Rákosi Mátyással. 1940-től a KMP Központi Bizottságának tagja, 1941-től a párt budapesti területi titkárságának vezetője, 1942-től a KB titkára, 1943. februártól vezető titkára. A KMP feloszlatása (1943) után az általa létrehozott Békepárt vezetője. Az 1944. március 19-i német megszállást követően megalakította a Békepárt háromtagú katonai bizottságát. A II. világháború alatt illegalitásban élt, felváltva a Lupták és a Kádár nevet használta. Tekintettel arra, hogy sokan az álnevein ismerték, ezért 1945-től a Kádár nevet vette fel belügyminiszteri engedéllyel. 1943-44-ben jelentős szerepe volt a háborúellenes kommunista propaganda szervezésében, kísérletet tett a fegyveres csoportok szervezésére. 1944 késő őszén a hatóságok elfogták, de Lupták álneve miatt csak a katonaszökevénységért vonták felelősségre, de Németországba szállítása közben sikerült megszöknie, és Budapesten folytatta az illegális munkát. 1945 elején, a harcok továbbvonulása után, a főváros rendőrfőkapitány-helyettese és az új nevet felvett párt, a Magyar Kommunista Párt (MKP) nagy-budapesti területi bizottságának titkára. Az MKP 1945. május 20-21-i első országos értekezletén a Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség Titkárságának tagjává, a párt káderosztálya vezetőjévé választották, illetve nevezték ki. 1946-tól az MKP főtitkárhelyettese, majd az 1948 nyarán az MKP és az MSZDP egyesülésével létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkárhelyettese. 1948. augusztus 5-től a kormány belügyminiszteri posztját kapta (Rajk Lászlót váltotta fel). Belügyminisztersége alatt rendezték meg a Mindszenty-, a Rajk-, a szociáldemokrata és az ún. tábornokpereket, valamint több halálos ítélettel is végződő gazdasági pert. Közreműködött 1949-ben a Rajk László elleni koncepciós per előkészítésében. Emiatt élete végéig lelkiismeretfurdalás kínozta, a témát kerülte, és utolsó éveiben tett interjúiban is kisebbítette a szerepét. Pedig nyilvánvaló, hogy a Sztálin- és a Rákosi-rendszer működési mechanizmusát ismerve, belügyminiszterként Kádár is tevőleges közreműködője (pártkatonaként a végrehajtója) volt a pereknek, a törvénytelenségeknek. Ezt a „gyengeségét” szégyellhette később. Kádár 1950. június 23-án a belügyminiszteri tisztségről lemondott (vagy esetleg Rákosi menesztette őt a „tétovasága” miatt, de az is lehet, hogy már ekkor ő volt Rákosi egyik következő kiszemeltje, mint „pártellenség”). Mindenesetre 1950-ben maradt az MDP Politikai Bizottság tagja, s mint a Központi Vezetőség titkára a pártés tömegszervezetek osztály munkáját felügyelte.
Kádár Jánost 1951-ben érte el az a Rákosi-jelszó, hogy az ellenséget elsősorban a pártban kell keresni: májusban koholt vádak alapján letartóztatták, eljárást indítottak ellene, és életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. Az elterjedt szóbeszéddel ellentétben – mint azt egy interjúban közölte – letartóztatásakor, illetve később sem bántalmazták, nem kínozták meg. Az 1953-55 közötti, Nagy Imre miniszterelnök által megkísérelt reformidőszakban megkezdték a törvénytelenségek felszámolását. Így 1954-ben Kádárt rehabilitálták, s kiengedték a börtönből. Újra felelős beosztásokat kapott: 1954-ben az MDP Budapest XIII. kerületi, 1955-ben a Pest megyei Bizottságának titkára, majd első titkára. 1956. áprilisban ismét az MDP Központi Vezetőségének tagja, 1956. júliustól (ekkor váltották le Rákosi Mátyást első titkári funkciójából) a Politikai Bizottság tagja, s egyben a Központi Vezetőség titkára lett. Részt vett 1956 októberében a Jugoszláviában baráti látogatást tett párt- és állami delegációban. Külföldről a forradalom előestéjén érkeztek haza. Az 1956. október 23-án kezdődött forradalomban Kádár János ellentmondásos szerepet játszott, többször is véleményt és nézetet változtatott (mondhatni, hogy odavissza járt a „damaszkuszi úton”), illetve ténykedését a szovjet állásponthoz igazította. Október 23-24-én a felkelést „ellenforradalmi, fasiszta elemek” művének minősítette. Aztán október 25-én Kádár János lett Gerő Ernő helyett – a szovjet pártvezetés és Nagy Imre egyetértésével – az MDP Központi Vezetőségének első titkára. Október 27-én éjszaka az MDP Politikai Bizottsága megtárgyalta a Kádár János által beterjesztett tervezetet, amelynek a lényege az „ellenforradalom” radikális átértékelése (tűzszünet, a szovjet csapatok kivonása, az AVH feloszlatása) volt, s ezt a PB elfogadta. Sőt a Szabad Nép jóváhagyott vezércikke írta: „Látnunk kell végre, hogy egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nagy nemzeti demokratikus mozgalom fejlődött ki hazánkban...” Október 28-án az MDP vezető szervei feloszlottak, a párt élére elnökség került, az elnök Kádár lett. Október 31-én Kádár János javaslatára az MDP Elnöksége kimondta a párt feloszlatását, s helyette új párt megalakítását határozta el. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) még ezen a napon Kádár vezetésével megtartotta első gyűlését és Intéző Bizottságot választott, ebben ott volt Kádár és Nagy Imre miniszterelnök is. Kádár a következőt nyilatkozta: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép, az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét...” Az október 31-én átalakult Nagy Imre-kormányban Kádár János államminiszteri posztot kapott. Eddig úgy tűnt, hogy a forradalmi események mellett áll. A szovjetek azonban a forradalom fegyveres leverése mellett döntöttek. És Kádár János november 1-jén eltűnt Budapestről, Münnich Ferenccel együtt Moszkvába vitték, ahol a szovjet pártvezetőség őt jelölte ki Magyarország új vezetőjének. A november 4-i szovjet támadással egyidejűleg visszahozták, és a szolnoki rádióban bejelentette a minden alkotmányos felhatalmazás nélküli „magyar forradalmi munkás-paraszt kormány” megalakulását a saját vezetésével. Szovjet tankokon vonult be kormánya tagjaival Budapestre, ahol november 7-én tette le az esküt az Országházban Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének. Kádár János személyi hatalma ezután 32 esztendőn keresztül kikezdhetetlen és megkérdőjelezhetetlen volt. Azok a szovjet vezetők, akik kiválasztották, a maguk szempontjából jól döntöttek. Hűséges, megbízható pártmunkást és fegyelmezett
kommunistát, igazi pártkatonát választottak, akiben nem voltak erkölcsi és politikai kételyek; végrehajtotta, amit kértek tőle. Kádárnak csak egy feltétele volt: Rákosiék ne kerülhessenek többé vissza a hatalomba. Ezt a szovjet vezetés megígérte, s ígéretét be is tartotta. Kádár János vezetésével restaurálták a diktatórikus szocializmust Magyarországon. 1956. novembertől Kádár az MSZMP KB első titkára, egyidejűleg 1958-ig miniszterelnök is volt. 1956 novemberében ígérete ellenére a jugoszláv követségről eltávozó Nagy Imrét és társait kiszolgáltatta a szovjet hatóságoknak. 1957-ben moszkvai tárgyalásai során döntöttek a Nagy Imre és társai elleni per megrendezéséről. A forradalom leverése után az eseményeket „ellenforradalomnak” minősítették, és Kádárék megindították az 1956-os forradalom résztvevői elleni megtorlást. Ennek során 1961-ig kb. 450 embert végeztek ki, és kb. 22 ezer embert zártak börtönbe. 1958-ban koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték Nagy Imrét és három társát. Kádárt súlyos felelősség terheli az 1956 utáni terrorért, amely személyét kül- és belföldön egyaránt hosszú időre gyűlöltté tette. 1958-61-ben államminiszter, 1961-65-ben újra miniszterelnök volt. Ugyanebben az időben harcot indított a Rákosi-féle „keményvonalas” irányzat ellen, mely fölött 1962-ben aratott végleges győzelmet. Egyben megkezdte a rendszer szalonképesebbé tételét; ennek jeleként eltűnt a nyílt terror, és 1963-ig az 1956-os elítéltek többsége is kiszabadult a börtönből. Kádár kiadta az új jelszót: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Az 1960-as évek közepétől a politikai konszolidációt a gazdasági növekedés megindulása kísérte, 1968-ban bevezették az új gazdaságirányítási rendszert. Magyarországon az ún. „puha diktatúra” jött létre, s az ország a „szocialista láger legvidámabb barakkjává” vált. A többi szocialista országhoz képest itt szabadabb volt a politikai légkör, pezsgőbb a szellemi élet, és a különböző reálpolitikai megoldásokért már eredményesebben lehetett kezdeményezni, kül- és belföldön támogatókat keresni. A reform az 1970-es évek elején ugyan megtorpant, de Kádárnak a Nyugattal is sikerült rendszerét elfogadtatnia, sőt a sikerei révén a szocialista táborban is megbecsülést vívott ki magának. Rendszerét a magyar társadalom is többségében elfogadta; a jellegzetes kádári kacsintás azt sugallta a lakosságnak: elmegyek addig a határig, amíg Moszkva engedi. Az elért eredmények megtartása érdekében Kádár az 1970-80-as években hozzájárult nagyarányú kölcsönök felvételéhez és ezzel az ország eladósodásához. 1985-ben az MSZMP főtitkárának választották. Az 1980-as évekre kiderült, hogy az óvatos reformok már nem elegendőek. Magyarország végzetesen elmaradt a világ élvonalától. Gorbacsov hatalomra kerülése után már Moszkva ellenállására is mind kevésbé lehetett hivatkozni. A Kádár-rendszer túlélte önmagát, válságba jutott; de az idős főtitkár mereven ragaszkodott addigi politikájához és hatalmához. 1988 májusában az országos pártértekezlet leváltotta Kádár Jánost a főtitkári tisztségéből, és a párt elnökének tették meg. Gyakorlatilag az egyre inkább elhatalmasodó betegsége miatt a párt vezetésében már nem vett részt. 1989. májusban a pártelnöki tisztségéről is leváltották, ő maga pedig a KB-tagságról mondott le. Minden befolyását elveszítve, a kivégzettek árnyaitól kísértve, a felelősségre vonástól rettegve 1989. július 6-án halt meg.
Kádár Jánost emberöltőnyi uralma alatt sokan előbb árulónak, hóhérnak, szovjet helytartónak, később bölcs, megfontolt, rugalmas politikusnak tartották, aki kimagaslik a kommunista pártvezetők közül. Az 1970-80-as évekbeli népszerűségét jelzi, hogy a más korokban adott hangzatos elnevezések (pl. „a haza bölcse”, „a nép bölcs vezére” stb.) helyett őt egyszerűen „az Öreg” névvel emlegették. Kádár Jánost 1989. július 14-én temették Budapesten, vele együtt temetve azt a korszakot is, amely 32 évig az ő nevével fonódott össze.
100. ANTALL JÓZSEF, a rendszerváltó miniszterelnök Antall József 1932. április 8-án született Budapesten. Apja id. Antall József, aki 19391944. között menekültügyi kormánybiztos volt Magyarországon, együttműködött az ellenállási mozgalommal, 1945-1946-ban újjáépítési államtitkár, kisgazda politikus, 1946-ban újjáépítési miniszter, majd ideiglenes pénzügyminiszter. Édesanyja Szűcs Irén. Antall József az elemi iskola elvégzése után a budapesti Piarista Gimnáziumban tanult, 1942-től egészen 1950-ig. A gimnáziumban részt vett a történelmi önképző kör munkájában, később ő volt annak elnöke. Sportolt is, mint a Ferencváros ifjúsági úszója. Nyolcadikos gimnazista korában ő szerkesztette az iskolaújságot. 1950-ben felvették és megkezdte tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-történelem szakon. Előbb történelem-levéltár, majd magyar szakon szerzett tanári diplomát, később pedig könyvtárosi és muzeológusi képesítést. Állást polgári származása és gondolkodásmódja miatt nehezen talált: az Országos Levéltárban és a Pedagógiai Tudományos Intézetben teljesített alkalmi jellegű megbízatásokat, 1955 őszén a budapesti Eötvös-gimnáziumba került. A diákjai szerették és becsülték a nem szokványos történelmi előadásaiért, őt, aki „a lódenkabát és a svájcisapka korában kifogástalan öltönyt viselt, és mindig jól fésült volt”. 1956. október 23-án a diákjaival részt vett a délutáni tüntetésen, majd a parlament előtti, azt követően pedig a Rádiónál történt eseményekben. A következő napokban megalakult a gimnázium forradalmi bizottsága, amelynek 24 évesen az elnökévé választották. Részt vett október utolsó napjaiban – édesapjával együtt – a Független Kisgazdapárt újjászervezésében és a Semmelweis utcai székház visszavételében (akkor a Szovjet-Magyar Baráti Társaság központja volt). A székház őrzésére fegyveres csoportot szervezett. Antall József tevékenyen közreműködött a Keresztény Ifjúsági Szövetség megalapításában is. 1956 novembere, a forradalom leverése után Antalit többször őrizetbe vették, kihallgatták, de időlegesen visszatérhetett az iskolába. 1957 őszén a Toldygimnáziumba helyezték át, mivel az Eötvösben túlságosan nyilvánvaló volt az 1956os ténykedése. Itt is éveken át követték, besúgókat állítottak rá, a lakását lehallgatták. Egy titkosrendőri jelentés így fogalmazott: „Ifj. Antall József, az ismert FKP politikus Antall József volt miniszter fia, akit adataink szerint apja politikusnak akart nevelni... ifj. Antall szovjet- és népi demokrácia ellenes magatartást tanúsít. Tevékenyen részt vett és részt vesz az FKP jobboldali politikai életében. Kapcsolatot tart a Nyugatra szökött FKP politikusokkal.” Antall 1957. október 23-án „néma tüntetést” szervezett a gimnáziumban diákjaival, ezért 1959-ben fegyelmi úton eltávolították az oktatásból: „politikai magatartása miatt nem alkalmas a pedagógiai pályára. A többpártrendszer híve, a szovjet csapatok kivonását és az ország függetlenségét követelte”.
Elbocsátása után hónapokig nincs munkahelye, aztán egy színháznál pénzbehajtó. 1960-1962 között könyvtárosként sikerült elhelyezkednie. Mivel 1963-ig publikációs tilalom alatt állt, álnéven (legtöbbször felesége, Fülepp Klára nevén) írt különféle cikkeket a Központi Sajtószolgálatnak, így jutva némi keresetkiegészítéshez. 1963-tól kezdett orvostörténettel foglalkozni, 1964-ben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár tudományos munkatársa lett. Később főmunkatárs, igazgatóhelyettes, majd 1974-től megbízott, végül kinevezett főigazgató. Megszerezte a doktori címet is. A Magyar Orvostörténeti Társaság főtitkárává, majd elnökévé választották, s ő lett az Orvostörténeti Közlemények főszerkesztője is. A Nemzetközi Orvos- és Gyógyszerésztörténeti Akadémia tagja, a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság alelnöke. Több magyar és külföldi akadémiai bizottság tagja, számos hazai és nemzetközi kitüntetés birtokosa, köztük a Munka Érdemrend arany fokozatáé 1982-ben. Ezekben az években, évtizedekben elsősorban tudományos munkát végzett, de készült a politikai szerepre is. Antall József az 1987. szeptember 27-i – később legendás hírűvé vált – lakitelki MDF által szervezett tanácskozáson külföldi útja miatt nem vett részt, de 1988-ban belépett a Magyar Demokrata Fórum tagjai közé. Közben 1988 őszén a Független Kisgazdapárt (FKgP) újjászervezésében is részt vállalt. 1988 őszétől kapcsolatai egyre szorosabbá váltak a szerveződő MDF-fel, mint párttal. A második lakiteleki találkozón szeptember 3-án már jelen volt, és innentől az élete összeforrt az MDFével. 1988. novembertől az ideiglenes elnökség tagja. 1989 nyarán az Ellenzéki Kerekasztal- és a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon az MDF egyik fődelegátusa volt. A megbeszélések eredményeként a békés átmenet legfontosabb kérdéseiben kialakult a politikai egyeztetés, egyetértés, amely hat sarkalatos törvényjavaslatban öltött testet: törvényjavaslat az alkotmány módosításáról, az alkotmánybíróságról, a pártok működéséről és gazdálkodásáról, az országgyűlési választásokról, a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításáról, valamint az Állami Számvevőszékről. Ezek a törvények a jogállam megszületését jelentették 1989 őszén. Október 23-án – az 1956-os forradalom évfordulóján – megtörtént a Magyar Köztársaság mint államforma törvénybe iktatása. A fokozatosan előtérbe kerülő Antall Józsefet az MDF II. országos gyűlése 1989. október 21-én 97%-os többséggel a párt elnökévé választotta. A párt a vezetésével készült fel az 1990. évi országgyűlési képviselői választásokra, amely első fordulója március 25-én, a második fordulója pedig április 8-án volt. Az MDF a parlamenti helyek 42,7%-át szerezte meg, s ezzel a választásokon győztes párt lett. Így az új, szabadon választott parlamentnek felelős kormány megalakítására az MDF elnökeként Antall József kapott megbízást. Ő és pártja az ország kormányozhatósága érdekében április 29-én megállapodást kötött a legerősebb ellenzéki párttal, a Szabad Demokraták Szövetségével. Az 1990. május 2-án összeült új országgyűlés május 23-án elfogadta Antall József jobbközép irányzatú kormányzati programját. A kormány a választásokat megnyert MDF, a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt, valamint a Kereszténydemokrata Néppárt politikusaiból koalíciós kormányként kezdte meg működését. Antall József a hazai feladatok felvázolásán túl hitet tett a határokon
kívül élő magyarok mellett is: „Mi együtt mondjuk Ady Endrével azt, hogy »kitárul afelé karom, kit magyarrá tett értelem, parancs, sors, szándék, alkalom.« Mi is így értjük a magyarságot, ebben a lelki, kulturális közösségben, amelybe mindenki beletartozik, aki bele akar tartozni... Lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Antall József nehéz körülmények között vette át a miniszterelnöki tisztséget, neki kellett a rendszerváltást békés keretek között megvalósítania, át kellett vezetnie az országot egy egypárti diktatúrából egy többpárti demokráciába. Az eladósodott Magyarországon gazdasági nehézségek jelentkeztek: ipari termelés csökkenése, munkanélküliség, privatizáció, szegénység jelentkezése, a keleti piacok összeomlása. A koalíciós kormány a gazdaság problémáit nem nagyon tudta kezelni, ez is hozzájárult az 1990. október 26-28 közötti „taxis blokádhoz”. A feszültségek csökkentek ugyan, de mind a termelés, mind az életszínvonal jelentős mértékben esett. Antall József a fő sikereket elsősorban a demokratikus intézmények kiépítésében, a jogállami keretek megteremtésében érte el: 1990 nyarán köztársasági elnök választása, 1990. őszi önkormányzati választások, 1991 júniusában az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot, 1991 nyarán a Varsói Szerződés megszüntetése (Magyarország ezzel vált újra független állammá), nyugati kapcsolatok kialakítása. Közben 1990 őszétől egyre súlyosbodó betegséggel is küszködött. Igyekezett az MDF-et és a koalíciót összetartani, de ez nehezen sikerült, az MDF-ből csoportok és személyek váltak ki, s a párt népszerűsége – a kormányéval együtt – mélypontra került 1993 nyarára. Antall József 1993. december 12-én – az elhatalmasodó betegség következtében – elhunyt. December 18-a, a temetésének napja országos gyásznappá vált. Személyének és munkásságának igazi jelentőségét az adta, hogy a rendszerváltás utáni első szabadon választott parlamentnek felelős miniszterelnökként nagymértékben hozzájárult a demokratikus Magyarország megteremtéséhez. A rendszerváltó miniszterelnök – ha talán hibákkal is – elvégezte munkáját: békés átmenetet biztosított az országnak és népének a diktatúrából a demokráciába, a jogállamba. Magyarországon politikai meggyőződéséért, pártállásáért nem üldöztek, nem börtönöztek be, nem végeztek ki senkit. Egy forradalmi jellegű változásnál ez óriási dolog, ez Antall József érdeme is.
Utószó 1000 év a Kárpát-medencében. Európában. Borzasztóan hosszú idő. Azóta van magyar állam. Ezeresztendős államiságunk, az államalapítás üzenete az, hogy ebben a térségben a magyar nép – ellentétben az itt korábban megfordult nagy népekkel – képes volt maradandó államot alapítani. De vajon Szent Istvánnal kezdődött-e az állam? Aligha. Állam már apja, Géza nagyfejedelem, sőt elődei alatt is létezett. Csak más típusú állam. Mi történt tehát 1000-ben? Államváltás játszódott le, a magyar nép államtípust, életmódot és hitet váltott. Mindez nem ment könnyen, sem az akkori váltás, sem az azóta eltelt 10 évszázad. Sok vérveszteséget, szenvedést is okozott a dicső múlt, de a magyar nép bejárta a fejlődés útját is. A könyv 100 portréja a kiemelkedő személyekre összpontosít, de tudnunk kell, hogy mögöttük ott állt a mindenkori „egyszerű” magyar ember, könnyével és verejtékével, a jövőbe vetett hitével, a hősiességével és kitartásával. Nélkülük ma egyikünk sem élne. Ez a kötet tisztelegni kíván az 1000 év magyarsága előtt. A munkájuk eredménye – a mai Magyarország – itt van előttünk, benne élünk. Hiszem, hogy múltunkat meg kell becsülnünk, és az elődök által teremtett értékeket tovább kell gyarapítanunk. Mert csak így élhetünk teljes életet, és így leszünk méltóak az elődökhöz és felelősséggel gondolkodók az utódokért. A szerző