Wayne Chapman - Garmacor Címere [PDF]

Zitiervorschau

Wayne Chapman Garmacor címere

Apám emlékének „LINQUE TUAS SEDES ALIENAQUE LITORA QUAERE" „Ynev délkeleti orcáján találtatik Domvik földje, a fényes birodalom, melynek napjai kiegyensúlyozottságban és megosztottságban telnek. Ez utóbbi a geográfus szemében már-már szükségszerű: óriási a terület, mi a Gályák tengerétől a Déli-viharvizekig, a Keleti-óceántól a Salumionhegységig húzódik. Égre törő csúcsai és lekopott hegyhátai, a Mélyföldnek nevezett medence, televényei és a vad Felföld hangától bíborló dombjai fölötte változatossá teszik természeti arculatát, s az utazónak, ki e tájra térül, helyénvaló megbarátkoznia a végletes távolságokkal is... Mondjál a pyarroni istenek segedelmével vált e hatalmas ország Krán ellensúlyává a Sheraltól délre fekvő földeken. Domvik papjai természetszerűleg cáfolják e feltevést, azt azonban nem vitatják, hogy a Fehér Páholy mágus-diplomatáin kívül csak ők s még inkább az Egyetlen lobogója alá gyúlt seregek képesek féken tartani Ranagol irtóztató népét, mely az embernem felemelkedése óta annak vesztére tör. . . Egy hónapot töltöttem volt Shadon királyának Gon-Shadlek parti székvárosában, miről az ország nevét nyerte, s mi az ősök nyelvén Istentől Áldottnak mondatik. Lenyűgöztek az ódon épületek, az emberek, kik hol borongva, hol titkos lázaktól fűtve sietnek dolguk után, megbűvölt a víz és a mennybolt kékje, mi oltárkeret gyanánt fogja egybe a részletek tömjén- s aranyfüstű kavalkádját. A tegnap belvillongásaira egy-egy templom és palota romja emlékeztet, de ki egész lényével figyel, nyomát leli a messzibb (s okvetlen dicsőbb) múltnak is: Godon szelleme, idomulva e táj lakóinak jelleméhez, tovább él a shadoni szív mélységeiben. A civilizációnak itt nincs oly feltűnően új csillogása, mint Pyarronban, hová szintúgy Ronna-Belláról származott át, vagy Északföldén, hol e mérce szerint csak tegnap gyalulták meg a fenyőtörzseket, s mindenen ott érezni a frissen kent finiszt. Shadon embersűrűje minden más népnél lassúbban cserélgette ruhaviseletét és szólásmódját az ezredévek során - mi körében fontos, máig Godonra vall, s akár a jóféle acél, sosem görbed a csapások és a kor súlya alatt. . . "

IGRAIN REVAL: GEOFRAMIA A Domvik kegyelmében való nemes és nemzetes Rudrig Ves Garmacor életírása a Pyarron szerinti 3687. esztendőből, midőn királya dolgát a Zátonyvizek szigetein bevégezve Shadonba visszatért

TAVASZELŐ, SZENT IGNITUS HAVA

HOLTAK LÉGIÓ]A A macska - az a csupaszőr pyarroni fajta - nem volt szívbajos: miután a vadkanlándzsával elhibáztam, utánam jött a hálószobába, és akkor sem fújt visszavonulót, mikor számszeríjat fogtam rá. Az ágyra ugrott, onnét bámult felfelé vízkék szemeivel. Nem hittem, hogy éhes: Gudrid és Badrid éjszakánként a konyhába gyűjtötte és megetette összes dögöt, ellátta még a sebesülteket is - és ezektől várom én, hogy napközben célba találjanak! Mikor Aerielle itthagyott a rohadt macskáival, eltökéltem, hogy végzek velük. Nem mintha kizabálhattak volna a vagyonomból, nem mintha nem fértek volna el a töküres szobáimban - időtöltésként akartam vadászni rájuk, hogy egy rakás irhát vághassak a fickó képébe, akit majd értük szalajt. Gudridot és Badridot őrszolgálatba rendeltem a földszinten. Morogtak, mint a bolhás kutyák: kezdettől a dögök pártján álltak, azt hiszem. Apám intelmére kellett gondolnom, aki ezerholdas birtokon gazdálkodott, tudott egyet-mást a fajtájukról, és gyakorta fakadt ki az asztalnál ilyenformán: „Csak pórral ne kezdjen az ember!" Megfordult a fejemben, hogy szétverem a pofájukat, aztán észbe kaptam; akkor sem ütnének vissza, ha megparancsolnám, és különben is: ennél azért jobbat érdemelnek tőlem. A maradék bort felhajtva a tükörhöz léptem. Gyomron vágtam és lefejeltem azt a félmeztelen fajankót, aki előttem meredezett: a macska csak hunyorgott a csörömpölésre. Hamarosan előkerült az egyik pór. Kimosta a sebeket az arcomon és a kezemen, aztán megvizsgálta a dögöt - valamiért eszembe jutott, hogy zokogtak mind, mikor a szigetekről való visszavonulás napján le kellett ölnünk a lovainkat. - Egy darabig nem öklözünk - morogtam, míg kötözött. - Örülsz, mi? - Gudrid vagyok, nemesenszületett - felelte ő. - Gyakorolni Badriddal szoktál. Észrevettem, hogy húzza a lábát: mégsem csak a szele érte annak a buzogánynak tegnapelőtt. Az eset óta mindketten láncruhában jártak, és mikor meglátták nálam a számszeríjat, előszedték a pajzsokat is. - Sajnálom - dünnyögtem. - Nem rád céloztam. Szentigaz: Aerielle vigyori komornáját akartam agyonvágni. Meg se fordult a fejemben, hogy Gudrid szeretője - ahhoz túlontúl elevennek és kifinomultnak látszott. Mikor elhajítottam a buzogányt, az ostoba pór közbeugrott, aztán zsákként dőlt el az ajtó mellett. A babája még akkor is sikoltozott, mikor Aerielle koporsóforma batárjához vonszolta. Nem akart menni, mégis elment... és mint afféle nő, nem hallatott magáról azóta sem. Rohadt élet. Rohadt macskák. Nem bántam igazán, hogy a komorna életben maradt, azt viszont, hogy nem bírom keresztüllőni a dögöt, ami az úrnője szemeivel bámul rám, annál inkább. - Kotródj ! - kiáltottam, és egy kiszolgált mellvértbe röpítettem a nyilat. - Tűnj el! A tieid a konyhában gyülekeznek! A macska nem mozdult. Megpróbáltam puszta kézzel felhúzni a számszeríjat, de nem boldogultam vele. A friss kötés átvérzett; a pór mintha a fejét csóválta volna. Felkaptam az üres butéliát, és a macskához vágtam. Az egyik tartórúdon csattant szét, az ágyra meg a padlóra üvegszilánkok záporoztak. A dög nagyot ugrott és kimenekült: fürge volt, mint egy istenverte gorviki fejvadász. Ösztönösen utána

vetettem magam, megbotlottam, és a vértállvánnyal együtt zuhantam ki a folyosóra. Vad örömmel konstatáltam, hogy felszakad a kétnapos varrás az oldalamon. Ami vérzik, él, mondják a seregben. Vérzem, tehát élek. Nem így akartam. Mire Gudrid odaért, talpra álltam már. Képzelem, hogy festhettem ing és csizma nélkül, a mellemen szétnyílt címeres köntösben; egy veterán gyalogos felöltözve és józanul sem túl szívderítő látvány. A lépcső felől Badrid közeledett. Pajzsát pár lépéssel távolabb a korlátnak támasztotta. - Jól vagy, nemesenszületett? - Menjetek a fenébe - ziháltam. - Elrendelem a visszavonulást. A pórok nem tágítottak: közrefogtak és megragadtak, mielőtt összecsuklottam volna. A vendégszobák felé cipeltek - nyilván tudtak egy ágyat, amit még nem okádtam le. Úgy ismerték a házat, mint a tenyerüket; már apám idejében is megfordultak idefent. - Kirurgus kell neki - dünnyögte valamelyik. Ikrek voltak, és olyan egyformák, hogy rendszerint csak a zúzódásaikról tudtam megkülönböztetni őket. - Ördögöt - mondta a másik. - Az kell neki, hogy az úrnő visszajöjjön. Mire az ágyra kerültem, úgy bőgtem, mint egy szarvas. Valami azt súgta, hamarosan agancsom is lesz hozzá: egy olyan nő, mint Aerielle, nem marad sokáig magányos Shadon szép városában. Elment, és nem jön vissza soha többé. Elhagyott, mert rádöbbent arra, amit a szomszédok, a környékbeliek, a kékvérűek, polgárok és csirkefogók réges-rég tudnak - hogy hiába tértem vissza a gorviki hadjáratból, lelkem Corma-dina felperzselt szigetein maradt.

2. Rudrig a nevem; a cormasai Ves Garmacor família sarja vagyok. Rangomra nézve gróf és harmadszülött, hajlandóságomra nézve zsoldos és világcsavargó; a csontjaim olyan nehezek, a tyronnai telivérek meg olyan drágák, hogy inkább gyalogost neveltek belőlem. Az első kardomat négyéves koromban kaptam, és úgy rémlik, azóta sem eresztettem el. Húsz esztendőn át szolgáltam az Egyetlen birodalmát két király és tucatnyi generális alatt. A Dúlás idején pyarroni földön verekedtem. Orkok, nomád portyázók és kráni banditák: látnom kellett a szemük fehérjét, hogy végezhessek velük, de megtettem. Hadijelvényeket zsákmányoltam, aquirt öltem, olyan sebeket kaptam, amikbe egy ökör is belepusztult volna - én feküdtem pár napot, aztán vonszoltam magam tovább, amerre a mieink útja vezetett. Övig gázoltam a sárban Syburrnál, párolt csizmaszáron rágódtam Enysmon falai alatt, több vért és halált láttam, mint a démonimádók sámánjai... de nem ez ölte meg a lelkemet. A Dúlás háborúja igazi háború volt: ők támadtak, mi védekeztünk, aztán akkorát ütöttünk rajtuk, hogy szűkölve menekültek vissza a rohadt hegyeik mögé - tiszta sor. Idehaza hősként ünnepeltek minket. Őfelségétől ezernagyi vállszalagot, a főatyától vert arany hűségláncot kaptam, a nőket sem zavarta, hogy úgy festek, mint egy rosszul összefércelt homunkulusz; ismertem a helyemet a világban, és elégedett voltam vele: Aztán jött a gorviki kaland. Senki nem kényszerített, hogy részt vegyek benne. Szent háborúba meggyőződésből, nem parancsra indul az ember - és azzal sem takarózhatok, hogy fiatal voltam még. Az zavart, hogy kezdek kimenni a divatból: három év sem kellett hozzá, hogy a vállszalag, az aranylánc és a hegek elveszítsék varázsukat. A társaságokban megint a szibillák és a párbajhősök hódítottak, a legpimaszabbat sem lehetett csak úgy agyonvágni; ha valaki megpróbálta, két új kihívással kellett számolnia, aztán másik néggyel, és így tovább, a végtelenségig. A nők sem értékelték már a széles pengéjű kardokat - mintha a rapíroknak köszönhették volna, hogy Shackallor bandája nem rajtuk folytatta a Pyarronban kezdett mókát. Mikor az északkeleti partvidék gorviki kézen levő szigetei ellen indultam, abban bíztam, hogy helyreállíthatom a világ rendjét, békét nyerhetek... de csak önmagamat sikerült elveszítenem. Hosszadalmas lecke volt: kilenc nap híján négy évig tartott. Négy év a semmiért - és szerencsésnek mondanak, amiért a testemet, ezt az üres héjat hazacipelhettem. Tizenkétezer fickónak a héja is ottmaradt. Domvik a tudója: irigylem őket.

3. Almomban gyakran járok a szigeteken. Erdős zátony, szétkoptatta halásztanya valamennyi; a szabad termőföldet egy málhazsákban elcipelhetné róluk az ember. Birtoknak értéktelenek, hadállásnak tarthatatlanok, lakóik számára azonban az életet jelentik. Már akkor ott tengődtek, mikor Amanovik sütögetni kezdte pecsenyéjét a Sharamu árnyékában. Édes mindegy volt nekik, Radoviknak vagy Bel Cormának hívják a királyukat: csak azzal törődtek, hogy meglegyen a napi betevőjük, hogy gürcölni, üzekedni, létezni hagyják őket. Míg Krán Pyarronnal, Shadon Shadonnal, Gorvik Abadanával gyürkőzött, kezdték hinni, hogy isteneik kegyesek hozzájuk, hogy a sajátjaikon kívül sosem kell többé vitorlát látniuk. Tévedtek, de mert a természet az öszvérek szívósságával ajándékozta meg őket, elviselték a csapást. Mikor a szigetek némelyikére corgák települtek, kiegyeztek velük. Kiegyeztek a kalózokkal, akik koronként végigprédálták a Sharmuni-félsziget kikötőit, felégették kolostorainkat, kardélre hányták papjainkat, szerzeteseinket, és kiegyeztek tartományurainkkal is, ha azok néhanapján expedíciót küldtek a brigantik fejéért. Ladikjaikat, hálóikat javítgatták, szaporodtak és sokasodtak, ahogy a Szeptádokban áll, mígnem alig egy évvel a Dúlás után - egy udvari semmirekellő merészet gondolt ideát. Kigöngyölt valami térképet, rátenyerelt a szigetekre, és győzködni kezdte őfelségét, szerezné vissza őket a birodalom nagyobb dicsőségére. Az északkeleti part kikötőiből az Égi Fény 3682. esztendejének tavaszán indultak útnak a hajók. Megrakták őket hősökkel és álmodozókkal, holdkórosokkal és ostobákkal, vagyis a mieinkkel, és ott voltam én is, a legnagyobb holdkóros mind közül. Az volt a dolgunk, hogy felaprítsuk az övéiket mindenkit, aki nem hajt fejet urunk zászlaja előtt. Eleinte könnyen ment a dolog. Karaveljeink megfutamították a gorviki gallókat, ezredeink partra szálltak, a szigetlakók - a számtanhoz és a főhajtáshoz a dzsadok sem értenek náluk jobban - annak rendje-módja szerint hűséget fogadtak urunknak. Akadtak közöttük, akik ismerték a corgák tanyáit, és a nyomukra vezettek minket. Sokat kifüstöltünk, de az összeset nem intéztük el: az első hiba a sorban. Késő őszig verekedtünk, mint a régi szép időkben. Nyilat kaptam a lábamba, a derekamba; míg a kirurgusok nyaggattak, ismét Pyarron földjén érezhettem magam. A tél küszöbére Shadon határa majd' kétezer mérföldet nyújtózott északkeletnek, előőrseink a szigetek legmagasabb csúcsáról az abradói várakig láttak. Persze csak derűs napokon - és nem maradt már túl sok derűs napunk. A fagy beálltáig sáncokat, erődöket emeltünk, készleteket gyűjtöttünk, össze-összefeküdtünk a szigeti asszonyokkal, és feleségül vettük őket; akiknek az őszön kölykük született, téli szolgálatot vállaltak, hogy a családjukkal maradhassanak, nekem viszont mennem kellett: hírt kaptam hazulról, hogy haldoklik az apám. A karavel, amin utaztam, Berrana-roda öblébe húzódott a viharok elől. Cormasáig két ló döglött ki alólam, de az év végére ott álltam az öreg ágyánál, aki városi házát, koronajáradékát és két csatlósát hagyományozta rám, mielőtt eltávozott az élők sorából. A pór testvérek a megilletődöttségtől még egyformábbnak látszottak. Nem szóltak, nem zsolozsmáztak, de sem akkor, sem azóta nem tágítottak mellőlem. A vég csak a kezdet, mondják a régiek. Akkoriban még tudtam emberként bőgni, ha valami fáj t.

4. Bátyáim a temetés után egy héttel elmartak a birtokról. Pocsék érzés volt, de szerény előjáték a tavasszal kezdődő borzalomhoz képest. Az első rajjal hajóztam vissza a szigetekre, ahol a sáncok és az erődök helyén csak üszköt, a barátok helyett csak rozsdás vasat és csupasz csontokat találtunk: az ellenségnek is akadtak térképei, és a jelek szerint fegyveresekben sem szenvedett hiányt. Előző évben szerzett területeinket elveszítettük, zászlóinkat mindenütt sárba taposták, és mire a túlpart kikötőiből szállingózni kezdett az erősítés meg az utánpótlás, észak felől megérkeztek a gorviki sorhajók.

Micsoda hajók voltak! Négy- és ötfedélzetű monstrumok, úszó erődök temérdek árboccal, vörösre és feketére mázolt, tűzokádó szörnyek; hogy, hogy nem, velük is gyakorta álmodom. Az első évben cápák voltunk a szigetek körüli vizeken, ettől fogva csak tokhalak lehettünk: karaveljeink falkában, kivilágítatlanul jártak, a hajóstisztek vasba öltöztek, és egy tapodtat sem mozdultak a papjaik mellől pedig nekik legalább a fejvadászoktól nem kellett tartaniuk. A gon-corgák ott voltak mindenütt. Csapatostul jöttek elő az erdőkből, csapdákat állítottak a romok között, pusztítottak minket a fák és a sziklák alatt; öltek és hullottak, ahogy esküjük, a narra-orta kívánta. Ó igen, hamar megtanultuk a nyelvüket valamennyien. A második év végére alvilági alakokká váltunk mind egy szálig: vonulás helyett úgy osontunk a harcba, mint a tolvajok, és szitkozódva, foggalkörömmel küzdöttünk. Nem háltunk többé a szigetiekkel. Ellenségnek tekintettünk mindenkit, hogy megkíméljük magunkat a további fájdalmaktól. A falvak égtek, a nők, a kölykök elbujdostak vagy rabláncra kerültek; Domvikra, hogy gyűlöltek minket azokon a zátonyokon! A király ezredei úgy olvadtak, mint a viasz: egyesek meghaltak, mások otthagyták őrhelyüket. A harmadik év közepére eszelősökbe, megkeseredett remetékbe botlottunk mindenütt - ki-ki úgy próbált kiegyezni sorsával és lelkiismeretével, ahogy tudott. A környező vizeken hajórajok csaptak össze, minden áldott reggelen túlélőket, utóbb élelmet kerestünk a partokon. Télire sem vonultunk haza. Csónakkal jártunk, fosztogattunk, kunyhókba, barlangokba és vermekbe rejtőztünk a viharok elől. Olykor elfoglaltunk néhány szigetet, hogy pár hétre rá visszavegyék tőlünk - minél többet láttam, annál kevesebbet értettem az egészből. Gorvik királya tavasszal Ranagol-papokat és boszorkányokat, a mi urunk ördögűzőket és inkvizítorokat küldött - ruhának és zabálnivalónak valamivel jobban örültünk volna. Valamikor a nyár folyamán szűntem meg embernek lenni. Ahogy emlékszem, nem egyik napról a másikra történt, de lehet, hogy tévedek; arra, hogy hátulról vágjam át a carridonok torkát, és a kutakba dobáljam őket, elég hamar sikerült rákapnom. Sokunkat elfogták és megkínozták - ha tehettük, kamatostul fizettük meg a kölcsönt. Nem voltak barátaink, és nem voltunk barátok sem: amit tettünk, a falkaösztön parancsára tettük, eszünkbe sem jutott szégyenkezni miatta. Mire Shadonból megérkezett a visszavonulási parancs, már semmiben sem különböztem a fövenyt borító kagylóhéjaktól: törött voltam, száraz és üres. A behajózás napjaiban a fejvadászok a nyílt rohamoktól sem riadtak vissza többé. Tucatjával, acsarogva jöttek, pajzsfalat kellett húznunk a házak közt, hogy a sebesültek elszállítását biztosítsuk. Mondják, az én veszteségeim csekélyek voltak a többiekéhez képest - ezzel együtt dobálni szoktam magam, valahányszor eszembe jut. Két száznagy dőlt ki mellőlem az utolsó éjszakán; Gudrid és Badrid bárddal, lócával, fáklyával csapkodta az ajtón-ablakon beözönlő alakokat. Carria és sebrata volt ez, a katonák, a papok sem hiányoztak hozzá, bár óráról órára kevesebben lettek. Hajnalban nekiálltunk felégetni mindazt, amit nem tudtunk megtartani: a kikötő égett, a ladikok lángoltak, némelyik hajónkat zátonyra sodorta az istentelen szél. A bal vállamat vassal együtt vágták szét, de hiába vártam, hogy fájjon tombolni, gyűlölni sem tudtam már. Kiestem Domvik idejéből. Elhalványultam. Azt tettem, amit tennem kellett: pajzshordozót rendeltem a bal oldalamra, és tovább verekedtem, mint mondják, egész alkonyatig. Füstös és vörös volt a fény, ahogy sorra berúgtam a tengerifűvel borított kunyhók ajtaját - sebesülteket kerestem vagy gyújtogattam, nem emlékszem. Gudrid és Badrid rángatott le a helyi elöljáróról, akit egykedvűen próbáltam agyonrugdalni, amiért megragadta sebesült karomat. Ez volt a vég: körös-körül mindenki ordítozott, gorviki sorhajókat, álruhás boszorkányokat, kivágott szíveket emlegettek. Azt szajkózták, mennünk kell, én mégis az ellenség felé törekedtem, míg két fegyvernököm le nem agyalt valahogy; ismerték a dürgést a sanda parasztjai. Negyedmagukkal vonszoltak fel az utolsó előtti karavelre. Mikor felocsúdtam, a mellemre ültek, nehogy a vízbe vessem magam - bizonyára megtettem volna, ha másért nem, hogy lássam, mozdul-e valami odabent. Azt sziszegték, maradjak veszteg, hogy Domvik segedelmével életben maradhatunk, sőt, talán a karomat sem veszítem el. Azon tűnődtem, melyik érdekel kevésbé, aztán beleszédültem az éjszakába. Később tudtam meg, hogy Gudrid és Badrid elmarták mellőlem a kirurgust, és fegyverrel kényszerítették a kapitányt, hogy felébressze a papját, aki imáival a Függönyön innen tartott. Nem örültem, de tartoztam annyival a tizenkétezer törött kagylóhéjnak, hogy megóvjam a pórokat tettük következményeitől. Váltig állítják, jó parancsnok voltam - hinnem kell nekik, mert túl hűségesek, és nem elég eszesek ahhoz, hogy hazudjanak.

- Állatok - mondtam nekik magamhoz térve, nehogy elbízzák magukat. Megint hajnalodott. A szigetek alig látszottak már a horizonton, vásznainkat északnyugati szél dagasztotta; hazafelé tartottunk, mintha mi sem történt volna, és az itthoniak mindent elkövettek, hogy így is érezzük magunkat. Semmi ünneplés. Semmi részvét. Történt valami egyáltalán? Hisz csak belül égtem el. Hisz csak a kagylók roppantak szét - azok tizenkétezren, és ki tudja hányan a többiek közül, akik szintén embernek születtek, csak később neveltek belőlük gorvikiakat. - Maradj veszteg! - esdekelt a pap azon a bizonyos hajnalon. - Ha ellenállsz, semmit sem tehetek érted! Próbáltam engedelmeskedni, a szent ember mégis nehezen boldogult velem: a seb csak harmadnap zárult össze, a láz sokáig marcangolt, miután partra léptem, aztán elmúlt, és csak az üresség maradt. A mellemben. A szememben. Hideg vagyok, mint Curzon hallevese, amit reggeli és vacsora helyett döntögetek magamba a folyóparti lebujban, miután kipofozom a bajkeverőket. Ha nagy a nyüzsgés a kikötőben, magammal viszem Gudridot és Badridot is - azt hiszem, egész Shadonból ezt élvezik leginkább. Én ezt sem élvezem. Rudrig vagyok, a cormasai; a héj, aki megtalálta és elvesztette Aerielle-t, akin sem a királyi kegy, sem a papi hatalom nem segít többé. Borgőzös álmaimban gyakorta képzelem, hogy halott vagyok: ez is valami a kongó ürességhez képest. Azt képzelem, hogy felkelek, felöltözöm, és északkeletnek megyek a kövezett utcákon át. Álmomban Curzon lebuj a nem a folyó, hanem a tenger partján áll, és szótlan alakok gyülekeznek körülötte. Sápadtak és üres szeműek, ruhájuk szürke és fekete, hamu- és koromszínű. Nem üdvözöljük egymást, anélkül is tudjuk, hogy összetartozunk - hogy hamarosan befut értünk a karavel, és visszatérhetünk oda, ahonnét igazában sosem távoztunk el: Corma-dina szigeteire, a kagylók és a csontok partjaira, ahol a holtak légiójának másik fele pihen. Álmomban mosolygok néha, mondják a pórok. Talán a megkönnyebbüléstől; tulajdon vendégszobám sötétjében heverve is valami effélét éreztem. Tudtam, hogy élek, tudtam, hogy áldozat és hóhér vagyok - s fellélegeztem, mikor eszembe jutott, hogy a földi dolgok közül csak az egyház örökkévaló.

5. A kopogtató fémes csattanására rezzentem fel. Ismertem annyira tanyámat, hogy képzeletben elkísérjem Gudridot (vagy Badridot) az előcsarnokon át. Arra gondoltam, hogy a láncruha errefelé nem épp illendő libéria... és megállapítottam, hogy egy fikarcnyit sem érdekel. Ahogy mozdulni próbáltam, egyszerre zuhant rám minden: hajam és köntösöm lőrebűze, a falba lőtt nyílvesszők árnyai, a macskák a konyhában, a kék szemű dög az ágyon, egy zokogó meg egy konokul összeszorított szájú nő, ahogy elporzanak koporsóforma batárjukon... és kezdtem sajnálni, hogy minden tükröt összetörtem már. Semmi kedvem végignézni, ahogy elemészted magad, mondta Aerielle. Semmi kedvem. Sarokvas csikordult odalent: az egyik (esetleg mindkét) pór az érkező szeme közé nézett. Az ajtó nem vágódott be rögtön, és egyszerre úgy éreztem, megint van szívem; vert, akár a Seca Mora bazilika nagyharangja, klang, klang, kladang. Elvergődtem valahogy a pohárszékig, és a fejemre loccsantottam egy kancsó állott vizet. Felmeredő farkú árnyak rebbentek szét a homályban, de ahhoz sem volt elég erőm, hogy utánuk rúgjak: a macskák, Ranagol szálláscsinálói újabb diadalt arattak felettem. Legyintettein, ahogy meghallottam a közeledő lépteket: a pórok, ha ő jött volna vissza, kezüketlábukat törnék nagy igyekezetükben. Badrid jelent meg a küszöbön. Aerielle távozta óta kék véraláfutások különböztették meg testvérétől. Egyszer megfenyegettem, hogy ha nem növeszt Elorand-szakállt, hazaküldöm földet túrni, a dologból mégsem lett semmi - túl jól ismer ahhoz, hogysem komolyan vegyen. - Egy rangbéli férfi kíván szólni veled, nemesenszületett - jelentette most. - Sokat fáradt, azt mondja. Shadleki címert láttam a kocsiján.

- Szegény pára - dünnyögtem. - Adjátok ki az útját, ha nem ért a szóból, verjétek össze: ma nem tartok audienciát. Badrid egyik lábáról a másikra állt. Ezt csak olyankor tette, ha félreugrani készült valami elől. - Azt állítja, ismer - folytatta halkabban. Azt állítja, ott volt a szigeteken, hogy szolgálatot tett neked... és hogy ha megtagadod a viszontszolgálatot, örök kárhozat vár rád. A hideg ürességben, ahol azelőtt egy Garmacor lelke lakozott, megmoccant valami - ez a csoda elegendő volt ahhoz, hogy ne nyúljak se a kancsó, se a zsámoly után. Az álomra gondoltam, a vízparton gyülekező légióra, és arra, hogy a holtaknak tisztelniük kell a holtak törvényeit. - Fürdőt, nemesenszületett? - kérdezte a pór reménykedve. - Egy ing és egy másik köntös is megteszi morogtam, aztán bizonytalan léptekkel nekiindultam, hogy rendezzem adósságomat.

6. A shadleki a fogadóterem legsötétebb sarkába húzódva várt rám. Tudtam, miért teszi: odaát a szigeteken hamar megtanultuk, hogy tovább él, aki a falnak veti a hátát. Ahogy felém fordult, megismertem; Joram Del Arco képét - és főleg a tekintetét - a túlvilágon se felejti el az ember. A gorviki kaland első évében akadtunk össze. Akkoriban azt képzeltem, ez is csak olyan háború, mint a többi, és kis híján belepusztultam: botor fővel tizedmagammal merészkedtem egy halászfalunak álcázott corgába. Az enyémek közül már csak hárman álltak, mikor megérkeztek a shadlekiek. Felderítők voltak. A sziget túloldalán értek partot, körülszaglásztak, és egy alkonyon hiába keresték horgonyon álló karaveljüket – így jöttek rá, hogy valami biztosan akad itt, amiért maradni érdemes. Maradtak hát, követték a fejvadászok nyomát, sőt, az irhánkat is megmentették. Akkoriban hálás voltam az ilyesmiért, és ígéretet tettem a parancsnokuknak, hogy megőrzöm jó emlékezetemben. Már ha létezik egyáltalán jó emlékezet. - Adósod vagyok, Joram Del Arco - mormoltam most, és megpróbáltam egyenesen tartani magam. A keményített gallér sokat segített, látogatómat mégsem sikerült elbolondítanom. - Részeg vagy - suttogta. Egyidős lehetett velem, de sűrűbb hajával, keskenyebb arcával fiatalabbnak, s főként megnyerőbbnek látszott. Alig változott az évek során: csak annyira volt úriember, mint annak előtte, s váltig sugárzott belőle az a különös, már-már állati vonzerő. A shadlekiek a királyi had legjobb felderítői. Csendesek és könyörtelenek, akár a gorvikiak, mintha valamennyiükbe szorult volna egy kevés Amanovik, a Nagy Renegát véréből. Úgy tartják, az ördöggel cimborálnak, pedig akadnak köztük rátermett és rendes fickók is. Joram Del Arco az előbbiek közé tartozott, és nem érdekelte, hogy a kutya sem sorolja az utóbbiak közé. Mosacca volt, urunk lopakodó gyilkosai, a Kék Böglyök közül való - ha rendes fickónak születik, ott végezte volna ő is a szikkadt kagylóhéjak közt. - Halott vagyok - mondtam neki, aztán az ajtóban álló Badridra sandítottam. - Ha maradt még bor, hozz belőle! Itt az ebédidő. Del Arco közelebb jött, mintha a szimata segítségével akarná eldönteni, mennyire vagyok részeg... esetleg halott. - Minden nap bort ebédelsz? - Ki-ki úgy egyengeti a visszaútját, ahogy tudja - legyintettem. - Remélem, az enyémek megfelelően gondoskodtak a tieidről, és megtisztelsz azzal, hogy velem tartasz. - Én nem iszom - jelentette ki Del Arco. Miféle visszaútról beszélsz? - Arról, ami a szigetekre vezet. Megálmodtam, hogy a végórámon visszatérek oda. Látogatóm sebhelyes képén mosoly derengett fel. - Vagy úgy - mormolta, aztán, mint aki szívességet tesz, hozzáfűzte még: - Nos, álmodni éppenséggel én is szoktam. - Eggyel több jó ok, hogy velem ebédelj, kapitány. Bor lesz és bor, de ha valami testesebbre vágysz... - Három napja egy falatot sem ettem, Garmacor. Az elmúlt héten csak váltóállomásokon pihentem, a lábamat sem tettem fogadóba vagy úri házba. Reméltem, időben érkezem; reméltem, lesz módom... szót váltani veled.

- Kár volt a sietségért. A halottak sokáig élnek. - Nem miattad siettem - sziszegte Del Arco. Dolgom van a fővárosban. Akaratom ellenére olyan ügybe keveredtem, amivel egyedül nem boldogulok. - Léteznek ilyen ügyek is? A shadleki szeme nagyot villant. - Tudom, mit gondolnak rólunk az ostobák, tudom, milyen a hírünk a király birtokain, de nem az előítéletekkel vagy az inkvizítorokkal gyűlt meg a bajom, elhiheted. - A szemembe nézett. Mi ketten jól megértettük egymást azelőtt. Kárhozott vagy, akárcsak én. Ez már-már olyan, mintha családtagok lennénk. Tartozol egy szolgálattal; segítséget, és nem gúnyolódást várok tőled. Hallgattam egy sort. Lenyűgözött, hogy Del Arco kárhozott famíliának tartja a holtak légióját. Mind másképp látjuk azt, amire gondolnunk sem szabadna; az elevenek az ilyesmit nevezik képzelgésnek. - Ebédeljünk - dünnyögtem végül. - Közben elmondhatod, mit tehetek az érdekedben. A kapitány bólintott, és követett az előcsarnokba. Utasítottam Badridot, hogy vigye fel a bort, és tegye alacsonyra, hogy estefelé is elérhessem, aztán lesétáltam otthonom kopott márványlépcsőin, s kénytelen-kelletlen átöblögettem tüdőmet a híg utcai levegővel. Az üresség velem maradt, s nem tágított Del Arco sem: az oldalamról figyelte, ahogy Gudrid behúzza az udvari kaput döglégyzöldre mázolt kocsija mögött. - Merre, Garmacor? Ebédelni hívtál, ha jól értettem. - Egy ideje házon kívül eszem - mondtam, ahogy nekiindultunk. - Ne aggódj, testvér: a hely, ahová tartunk, épp a sokat koplalt utazóknak való. Furcsálkodva méregetett, de nem tett ellenvetést: a vak is láthatta, nem papoktól vagy bérgyilkosoktól tart. Ami engem illet, nem tartottam senkitől és semmitől - a kakas se fél a maga szemétdombján. Szemétdombomra, melyért gyakran kellett megverekednem más kakasokkal, nem felfelé, hanem lefelé vezetett az út. Házam szűk, kövezett utcában áll a palotanegyed peremén, utolsóként a múlt századi épületek sorában, melyeket vidéki nemesek emeltettek, hogy a Gyűlés és az ünnepek idején ne kelljen fogadóra költeniük nehezen szerzett aranyaikat. Mostanra majd' mindegyiket felkapaszkodott polgárok, kékvérűeken élősködő művészek, csempészeten megtollasodott hajósok lakták - a háború az iparosoknak, és nem a gazdálkodóknak kedvez. A keresztirányú sikátorok túlsó végén Shadon szabad kikötője terpeszkedett. Nem volt ugyan az a bűntanya, aminek a híre mutatta, de nem volt ficsúrok játszótere sem, következésképp jobban megfelelt az ízlésemnek, mint a város előkelőbb negyedei, összes tavernájukkal, báltermükkel és templomukkal együtt. A lebuj, ahol Curzon, a féllábú veterán mérte lőréjét és hallevesét, félhomályos, vízszagú kalyiba volt egy ódon móló oldalában. Mióta elriasztottam a környékről pár bajkeverőt, mindig szívesen láttak itt (az adagok nagyságából legalábbis erre következtettem), Curzon olykor már a köszönésemet is viszonozta; úgy becsültem, még tíz év, és elárulja, melyik gorviki hadjárat juttatta idáig. A söntés felett akvilonai címeres, félig kettéhasított pajzs rozsdásodott - ebből arra következtettem, hogy a Garmelfejszéseknél szolgált, de nem vitt rá a lélek, hogy faggatni kezdjem. Mint rendesen, most is odabiccentettem neki, aztán Del Arcóra sandítottam. Megtisztelt azzal, hogy palástolta undorát. Kedvenc asztalomhoz telepedtünk, a félig nyitott hátsó ablak mellé. Bort rendeltem, kísérőnek két tál levest a sűrűbbikből - a ráadás tejfelt és cipót eleinte nem tudtam mire vélni, aztán eszembe jutott, hogy közeleg a Szívöröm ünnepe, mikor a várost és a kikötőt jövevények serege lepi el; Curzon így jelezte, hogy változatlanul igényt tart a segítségemre. A fehércseléd, aki a kancsót és a tálakat hozta, szemrevaló volt. Megfordult a fejemben, hogy a\ gazda lánya lehet, de nem gyönyörködhettem soká teste elevenségében, mert szinte menekült a közelünkből: megrémíthette a gondolat, hogy eztán két hullát kell kiszolgálnia. Del Arco némán és mohón zabált, mintha az ellenségtől féltené a betevőt. Micsoda kínokat állhat ki odahaza, míg az urat játssza! Arra gondoltam, hogy kettőnk közül talán mégis én jártam jobban - aztán egy kósza illat eszembe juttatta Aerielle-t, aki egy hónapja még ott ült a kapitány helyén, és az üresség akkorára nőtt bennem, hogy elszállt a maradék étvágyam is. Eltoltam magamtól a tálat, két kupa borral öblítettem le a leves ízét, aztán a shadlekire pillantottam megint, aki ragadozóként lesett rám az asztal túlfeléről. - Miért jöttél?

A sebhelyes arc megvonaglott, fegyvertársam tekintetében düh gyürkőzött a fájdalommal. - A lányomért - suttogta. - A lányomért jöttem. Egy közülünk való... egy nemesember ragadta el két hónappal ezelőtt, és máig a fogságában tartja. - Előrehajolt, úgy szorította a karomat, mintha egy goncorga torka lett volna. - Segíts, Garmacor! Mentsd meg a lányomat, mielőtt az a fenevad árnylétre alázná! Attól, amit mondott, és ahogy mondta, kezdtem világosabban látni a dolgokat. Megborzongtam. Félni elfelejthet az ember, félteni soha. - A lányom - folytatta Del Arco - apa nélkül nőtt fel. Nem akadt senki, aki felkészítette volna a világi élet veszedelmeire. Szép, akár az anyja volt... és ugyanolyan makacs. Azért követte azt a gazembert, mert eltiltottam a fővárostól: ha valaki, én aztán ismerem az ittenieket. Udvari intrikák, titkos társaságok, tilalmas összejövetelek bár sikerült volna elrémítenem a történeteimmel! - Ki tartja fogva? - Eromo Sil Montargis - sziszegte a kapitány. - Királyunk vére, a korona északkeleti hajórajának parancsnoka, akit mifelénk csak Éji Bárónak neveznek. - Miért? - Mert sötét hatalmakkal cimborál. Mondják, ha úgy akarja, karaveljei napszállta után láthatatlanná válnak. Hallani olyasmit is, hogy a család férfitagjait maga Ranagol oltalmazza, akinek nem voltak, s talán nem is lesznek náluk hasznosabb segítőtársai a mi partjainkon. - Tud erről az inkvizíció? Del Arco a szemembe nézett és nevetett mintha azt kérdeztem volna, tudja-e a király, hogy övéi olykor kétszer-háromszor is beszedik az évi adót. - Sil Montargis Shadon zászlósura, én pedig csak egy nyomorult shadleki vagyok, akit már a bölcsőben , ölni tanítottak. Az ő szava akkor is többet nyomna a latban az enyémnél, ha egyenrangúak volnánk, így pedig. . . - A lányod bizonyíthatja az igazadat. - A báró a pártfogoltjának mondaná vagy nyomban eltűntetné, ha inkvizítorok vagy kamarai vizsgálók zörgetnének a kapuján. Nem, Garmacor; ezt az ügyet csak a te segítségeddel rendezhetem el. A vizes tálba mártottam ujjaimat, és halántékom bőrébe dörzsöltem az átható illatú löttyöt. - Ismered a várost - folytatta Del Arco. Gyakori vendég. voltál a szeánszokon a pyarroni hadjárat után. Te bejuthatsz a Montargis-házba, te kihozhatod onnét a lányomat, mielőtt azok az őrültek elpusztítanák a lelkét. Gonosz dolgokat művelnek ott, alig karnyújtásnyira urunk trónusától... - Keserűen felkacagott. - És még rólunk mondják, hogy görbe utakon járunk! - Szóval a lányod lelkére pályázik a báró? Del Arco nem felelt rögtön. A söntés felett lógó pajzsot bámulta, nagyot kortyolt a borból, ami savanyú volt, akár az élet maga. - Akkor figyelt fel rá, mikor legutóbb Shadlekben járt - dünnyögte. - Minden évben eljön, hogy új segítőtársakat toborozzon közülünk; sokan próbálják meglovagolni a hiedelmeket, hogy némi pénzhez jussanak, és ördögidézőnek, boszorkánynak vagy aranycsinálónak mondják magukat. A Montargis-félék számára kapu vagyunk a nagyvilágra, ahol a mágia művészet és tudomány, használata pedig nem a papok előjoga. Tekintélyes summát, bántatlanságot, megértést ígér azoknak, akiket az egyházi törvényszék nyomban halálnak adna - és mert rendszerint mindent tud róluk, kevesen mernek nemet mondani neki. - Téged mivel szorongatott meg? Del Arco összehúzott szemmel pillantott rám. - Engem? Bólintottam. - Akit kinézett magának, a lányod. A kapitány, akit a szigeteken ismertem, inkább meghalt volna, semhogy átengedje neki. Hacsak... A shadleki annyival gyorsabb volt nálam, mintha egy kortyot sem ivott volna; szinte fájt a lendület, mellyel a szavamba vágott. - Későn jöttem rá, mire megy ki a játék! A magisztrátus estélyén akadtunk össze azzal a hiénával, egy nappal a távozása előtt. A lányom és én... épp nehezteltünk egymásra. Nem erőszakkal cipelték el mellőlem - ő maga döntött úgy, hogy ideje kiröppennie a fészekből. Hogy mit ígért neki a báró, fogalmam sincs. Talán azzal kecsegtette, hogy kieszközli számára az örök ifjúságot a démonaitól, vagy megfenyegette, hogy ha ellenkezik, a családunk issza meg a levét. Nem firtattam, mit ért ez alatt. Aki bajba akar keverni egy shadlekit, mindig talál módot, hogy megtehesse, Eromo Sil Montargis pedig - ennyit magam is tudtam - a birodalom legbefolyásosabb személyiségei közé tartozik.

- Mihez ért a lányod? - Dolgokat lát - mormolta Del Arco. - Árnyakat és lelkeket, a múlt és a jövendő képeit. Megint bólintottam. Eszembe jutott, amit Celestius mondott a boszorkányperekről – hogy minden vádlott javasasszonynak vagy látónak mondja magát, de majd' mindről kiderül, hogy nem ezzel keresi a kenyerét. Eltűnődtem, aztán vállat vontam. Végeredményben semmi közöm hozzá. - Akik Montargist szolgálják - folytatta a kapitány -, nem élnek soká. Meglehet, épp ezért huny szemet az inkvizíció - a „bűnösök" idővel ugyanoda kerülnek, ahová a papok küldenék őket. Nem várhatunk, Garmacor! - Megint megszorította a karomat. - Már ma el kell menned oda! Próbáltam feladatként, higgadtan szemlélni a dolgot - Del Arco nyilván épp ezt várta tőlem. Eszembe sem jutott, hogy nemet mondjak; már hatéves koromban tudtam, hogy a harctéri tartozásokat nem aprópénzzel szokás megfizetni. - Van képed a lányodról? - firtattam. A shadleki az ingébe nyúlt, zárt aranymedált húzott elő. Felkattintotta a fedelét, úgy nyújtotta felém. A festmény apró volt, de igazi mester készíthette; a fruska szája és szemei úgy csillogtak, akár egy eleven emberé. Domvik már születése előtt kegyes volt hozzá: nem engedte, hogy az apjára üssön. - Serenának hívják - szólt a kapitány. - Még nincs tizenhét esztendős. Ha féled az Egyetlen haragját, nem engeded, hogy... - Egyetlen éjszaka kevés lesz a kiszabadítására. Ha a segítségemre számítasz, az én szabályaim szerint kell játszanod. Égő szemekkel bámult rám a kupája pereme felett. - Van választásom - Aligha. Del Arco ivott. A bor a kezére csordult, mégsem nyúlt az asztalkendő után. - Mennyi időbe telik? Kiürítettem a kancsót, és kértem még egy eresztést a jobbikból; tudtam, egy darabig nélkülöznöm kell a bort, ha bajtársam óhaját teljesíteni akarom. - Van szállásod? - pillantottam rá. - Keríthetek. - Eligazodsz a városban? - Úgy-ahogy - felelte ő, és egy pillanatra sem vette le rólam tűzben égő szemét. - Mennyi időbe telik? - Elküldetek a kocsidért - dünnyögtem, mintha meg se hallottam volna. - A csuhások messziről megismerik a fajtánkat, és egyetlen alkalmat sem mulasztanak el, hogy szóba elegyedjenek velünk - ők így értelmezik a kötelességet. Holnap bérelt batárral, vacsoraidőben gyere; addigra többet mondhatok. Del Arco erőt vett magán, és mosolyra húzta vastépte ajkát. - Barát vagy, Garmacor - suttogta. Bólintottam; úgy éreztem, nem illő kimutatnom, mennyivel könnyebb volt az adósának lenni.

7. Megvártam, míg odébbáll, aztán kisétáltam a mólóra, és felfogadtam egy csónakost, hogy átevezzen velem a folyó túlpartjára, ahol a régiek szentélyei, az iskolák, a klastromok és az ispotályok állnak. A szigeteken történtek után gyakran tettem meg ezt az utat. Kettesben ültünk a nedves deszkán a fájdalommal; és mire ő elmaradt, én ideszoktam. Jöttem, valahányszor segítségre, tanácsra volt szükségem; jöttem, hogy elbeszélgessek azzal az emberrel, aki esztendők óta gondolkodott és érzett helyettem. Az ispotályok horzsakő falú, sokablakú épületei úgy bújtak egymáshoz az erdős partoldalban, mint a szorongatott nehézgyalogosok. Saját mólójuk messze a Gon-Shadlek vizébe nyúlt - a Zászlós Dinasztiák háborúja idején építették ekkorára, mikor a város bezárta kapuit a nincstelenek előtt. A nyavalyák persze így is utat találtak Shadonba, a csuhások azonban megfékezték őket, mielőtt komolyabb pusztítást okoztak. A füvek és főzetek illata errefelé erősebben érzett a folyó szagánál. Volt benne valami tömjénszerű, de nem bántotta úgy az orromat, mint a templomokban; itt az életet, és nem a tekintélyt szolgálta.

A csónakot laikus testvérek tartották, míg kikászálódtam belőle; egyikük a karját nyújtotta, pedig úgy-ahogy kijózanodtam közben. - Fra Celestius? Mint rendesen, csak pár kéz- és fejmozdulatot kaptam válaszul: a pórok, tán mert amúgy sincs sok mondandójuk, tartották némasági fogadalmukat. Celestiust a hideglelősök közt találtam. Mikor meglátott, bólintott, aztán intett, hogy a rózsakertben várjak rá. Még valaki, aki komolyan veszi a feladatát. Amúgy nem bántam, hogy várnom kell - kevesen értenek ehhez egy hullánál jobban. Rég leszoktam a tűnődésről, a tépelődésről és a reménykedésről. Egy ideje látomások sem gyötörtek többé, mintha Domvik elunta volna, hogy a gondjaimat szaporítsa. Mikor beszámoltam eredményeimről, Celestius szomorúan ingatta fejét, de nem kezdett bombázni a szeretet igéivel. Nagyeszű ember, de nem ezért kedveltem meg, hanem mert kívülálló, akárcsak én. A visszatérésem évében ismerkedtünk meg. Akkoriban egyáltalán nem beszéltem: annyi mondandóm sem akadt a történtekről, mint egy pórnak, és tudtam, hogy ami keveset mondanék, ezek úgysem értenék. A csuhások a szokásos trükkökkel, kézrátétellel, kegyszerekkel próbálkoztak - Celestius volt az egyetlen, aki belátta, hogy a lelkemen már nincs mit gyógyítani, ezért inkább arra vezetett rá, hogy nem csak én rejtegetek sötét dolgokat a világ elől. - Én például - mondta - eretnek vagyok. - Hogyhogy? - Ez volt az első szó, amit az „Állatok" óta kiejtettem; úgy csikorgott a torkomban, mint fogak közt a homok. Elregélte, hogy nemesi család sarja ő is; másodszülött, akit papnak adtak, míg a bátyjából katona lett. Tizenkét éves korában lett eretnekké. Lovasbaleset érte, vízbe zuhant, majd' megfulladt, de mielőtt kirángatták, olyan csodás békességet érzett, amilyet azelőtt, templomban vagy ima közben soha. Bánta, hogy nem hagyták elmenni, és azóta is sajátos viszony fűzi a halál Fekete Angyalához, akit Domvik Hetedik Arcaként tisztel a nép. Nem gyászolta, inkább irigyelte a bátyját, aki a Dúlás háborújában esett el Enysmon falainál - e két főbűn után a harmadikat, az önpusztítást már nem akarózott elkövetnie. Különös módon vezekelt az eddigiekért: úgy döntött, mindenki másnál tovább marad az élők között, és mindvégig tiszteletben tartja a főatya törvényeit, bár ez indulatos természete miatt igencsak nehezére esett. Szenvedett, de kitartott: úgy küzdött a halállal, mintha nem a jövendőbelit, hanem az ellenséget látná benne. Százakat állított talpra a reményvesztettek közül - egy ökör rég összeroskadt volna ekkora teher alatt, őt azonban keményebb fából faragták; nem a bölcsessége, hanem a szívóssága miatt kedveltem meg, azt hiszem. Nekem fogódzó kellett, neki olyasvalaki, akivel őszintén beszélhet, s bár a szót sosem szaporítottuk, idővel az utolsó falak is leomlottak köztünk. Az aszkétaképű csuhás csak a fejét ingatta volna, ha elárulom, hogy a holtak légiójának tiszteletbeli tagjaként gondolok rá - ennél cifrább dolgokkal sem lehetett a nyugalmából kizökkenteni. Suttogták, nem áll távol a titkos inkvizíciótól, és ezen csak egy oktalan ámult volna: a titkos inkvizíció beavatottjai mindig ott bukkannak fel, ahol a legkevésbé várj a az ember. A nap már a nyugati láthatár felé hajolt, mikor Celestius csatlakozott hozzám a rózsakertben. A kezét törölgette, ahogy mellém zökkent a kőpadra, együtt bámultuk tovább a rózsákat, a vörös és fehér kelyhek körül dongó méheket. Ami engem illet, jobban szeretem a méheket a virágoknál - van valami megkapó abban, ahogy gürcölnek és hullanak a királynőjükért. - Hírek kellenek - mondtam, mikor megéreztem magamon a csuhás tekintetét. - És elkelne némi segítség is. Celestius bólintott; nem volt újdonság számára, hogy Cormasa grófja, a hírhedt és rettegett Vadkan segítségre szorul. - Kivel akaszkodtál össze? - Hangjában a kódexek tárgyilagossága kísértett, világos szemei a lélek legmélyéig láttak. - Menedékre van szükséged, vagy megteszi pár jó tanács is? - Nem a magam dolgában j árok. Valaki, akinek régóta tartozom egy szolgálattal, ma benyújtotta a számlát. - Valaki hazulról? - A szigetekről. Celestius ismét bólintott; a legtöbb játékszabályt elég volt egyszer elmagyaráznom neki. - Arany vagy vér? - firtatta csendesen.

Vállat vontam, aztán két nagy levegővel beszámoltam neki Del Arco gondjáról. A csuhás nem szólt, nem is moccant, de mintha megvillant volna a szeme, mikor az Éji Báró nevét említettem - ilyen az, mikor egy harci ló távoli kürtszót hall. - Montargis - dünnyögte, és a méheket figyelte közben. - Hallottam, hogy különös szenvedélyeknek hódol, mégis meglep, hogy ilyesmire vetemedett. A kékvérű ragadozók rendszerint tiszteletben tartják egymás vadászterületét. - Tűnődve pillantott rám. - Mit akarsz tenni? - Körülszimatolok Montargisnál. Valaha a falkájához tartoztam; a baráti látogatást egyetlen törvény sem tiltja. - Kétlem, hogy a bizalmukba fogadnak. - Ez legyen a te gondod - hunyorogtam. Intézd úgy, hogy azok is megismerjék a történetemet, akik eddig a híremet se hallották; tégy róla, hogy érdeklődjenek irántam, ahogy valaha tették! Celestius elhúzta a száját. - Mindig erre vágytál, igaz-e? Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Valami azt súgta, következő találkozásunkra az én szemétdombomon kell sort kerítenünk: barátom csak akkor volt ilyen gunyoros, mikor nagyon ráéhezett már a verekedésre. - Nem várom, hogy hazudj - próbálkoztam tovább, tudván tudva, hogy irtózik a bűn köznapi formáitól. - Csak annyit kérek, hogy megsejtesd velük, miféle ember vagyok. Hogy megjártam a poklot és visszatértem... és hogy nem kötnek többé az Egyetlen törvényei. - Ehhez Shadonban senkinek sem kell pokolra szállnia - emlékeztetett Celestius. - És ami azt illeti, Shadlekben sem. - Nem bízol Del Arcóban? - Egyetlen sétáló hullában sem bízom - mosolygott a csuhás. Csalódtam volna benne, ha bármi mást felel, és ha nem vehettem volna mérget arra, hogy ezzel együtt számíthatok rá. Egy darabig megint a rózsákat néztük - a méhek elunták már a napszámot, és visszatértek a kőfalon túli pagonyba. - Elejthetek pár szót az érdekedben - szólt végül Celestius -, de még így sem biztos, hogy meghívást kapsz a Montargis-palotába. A szigeti veteránok közt sok furcsa szerzet akad - és majd' mindegyikük híre jobb a tiédnél. - Ha az urak a borzongást keresik, nálam különb médiumot keresve sem találnak - morogtam. Híreszteld el, hogy csak a testem tért haza, mert a lelkemet egy démonnak adtam cserébe az életemért; mondd, hogy a rémület istenkáromlóvá tett, és... - Ennél maradunk - suttogta a csuhás, újfent megcsillantva ádáz mosolyát. - Ha a megérzésem nem csal, ezt imádni fogják.

8. Nem álltam meg egy italra Curzonnál hazafelé menet: úgy éreztem, mostantól ajánlatos civilizált ember módjára viselkednem. Badrid nem szólt, mikor ráparancsoltam, hogy vigye vissza a bort a pincébe, de úgy vigyorgott, mint az egyszeri pór, akinek ekevasa godoni aranyat fordít ki a földből. Nem vágtam utána semmit, megvacsoráztam és ledőltem - Domvik elégedett lehetett velem, mert megkímélt a rémálmoktól. A rákövetkező nap csak lézengtem, mint egy zaurak, aki nemrég kapaszkodott ki a sírgödörből. Aerielle macskái megneszelték a változást, mert követni próbáltak - csak a fürdőkamra küszöbéről sikerült pár lövéssel megszalasztanom őket. Napközép után, mikor előmerészkedtem, már nem volt szükség keménygallérra ahhoz, hogy józannak tűnjek, a világ viszont épp olyan vigasztalan és szürke volt, mint két héttel korábban, mikor a szesz jóvoltából kiemelkedtem belőle. Tűrtem, hogy Gudrid simára borotváljon, de emlékeztettem a játékszabályokra: ha megsebez, fültől fülig átvágom a nyavalyás torkát. Megparancsoltam, hogy hozzák rendbe az ünnepi öltözékemet és a díszpáncélomat; két éve nem viseltem egyiket sem. A kardomat, mint mindig, magam tisztogattam - egy katona maradjon hű ahhoz, amiben sosem kellett csalódnia. Mire észbe kaptam, ránk esteledett. Del Arco a dagállyal együtt érkezett, hogy a fejleményekről érdeklődjék; ha meglepte is a külsőmben beállott változás, nem adta tanújelét. Ezúttal óvatosabban járt el: bérelt kocsival, néhány olajos bőrű suhanc kíséretében érkezett, akik a helyi alvilág feltörekvő

hurkosainak tűntek. Addig méregettek, míg vissza nem bámultam rájuk - pár éve bárki képét elsimítottam volna ilyen pimaszságért, most azonban csak a számat húztam el: lám, felnőnek a gyerekek. Megértettem Del Arcóval, hogy ha viszont akarja látni a magáét, várnia kell, és hogy míg nem üzenek, ne keressen. Mire a látogatók eltűntek a sötétségben, már majd' meggebedtem egy pofa italért. A pórok segítségével lehántottam magamról a cifra göncöket, a vállamra dobtam a legócskább köpenyt, és Curzonhoz siettem. Az Egyetlen ismét kegyes volt hozzám: a második kupa után ronellaiak rúgták be az ajtót, és a ház asszonyainak holléte felől érdeklődtek. Kaptam pár fájdalmas ütést, mire mind az ötüket sikerült észre térítenem. Az öklözést a söntésnél kezdtük, és a sekélyesben fejeztük be; derült éjszaka volt, vagy csak én láttam csillagokat, nem tudom. A hajósok ez egyszer kordén utaztak, engem a két pór támogatott haza hajnaltájt. Mielőtt ágyba tettek, egy levelet nyomtak a kezembe, amit csak másnap reggel sikerült elolvasnom - és menten éber lettem tőle. Celestius, mint rendesen, ezúttal sem vesztegette az időt, s mindössze ennyit üzent: „Napszálltakor a főhercegi dokkoknál, alkalomhoz illő öltözékben. "

9. Az alkalomhoz illő öltözék a dokkokban elkoszlott rongyokat jelent - tudom, hisz egy darabig a teherhordók közt dolgoztam, miután a szél másodszor is hazafújt. Akkoriban azt reméltem, a fáradtság enyhíti majd a lélek kínjait, s bár enyhülést nem találtam, tanulni sokat tanultam odakint. Például azt, hogy kussolni arany, és hogy ami fénylik, többnyire acélnak bizonyul errefelé. A szabad kikötőhöz képest a főhercegi átrakóhely maga a pokol; ahol éjszakánként hús-vér démonok falkái kutatnak préda után. Olyan bűnösök, akikért Domvik legkonokabb papjai sem kockáztatják a bőrüket - egyetlen embert, a szegények és elesettek gyámolítóját kivéve. A vörös hold nyílt sebként vöröslött az égen, mikor a rakpartra értem. A karavelek már felcsavarták vitorláikat, annál nagyobb volt a nyüzsgés a halászok gallóin, akik mindent megtettek, hogy felkészülten fogadhassák az éjközép előtti apályt. Közelgett a ragadozók ideje: a sikátorokban máris sötét alakok gyülekeztek. A gyengébbek, akik csak dögevők lehettek mellettük, össze-összekaptak a kifőzdék maradékán. Aki tehette, falak és spaletták mögé húzódott - fülelnem sem kellett, hogy halljam a pengéken fel-alá húzott köszörűkövek csisszegését. Alvadtvérszínbe öltözött a part, mikor a lehorgonyzott hajók árnyékában felbukkant a koldus. Botjára támaszkodva, leszegett fejjel bicegett, mintha keresne valamit a kockakövek réseiben - talán elhullott garasokat, talán valami mást, ami szebb éveiben volt drága neki. Arcát bő csuklya rejtette, köntösének tépett szegélye a földet söpörte; úgy rémlett, nem hallja a nyomában járó hús-vér démonok lépteit. A sikátorok népének négy tagja követte, egy ötödik, nyilván a vezér, távolabbról figyelt egyetlen szemével. Kardot láttam nála, ezért előrébb húzódtam egy raktár mohos fala mentén - azok négyen, bár a távolság gyorsan csökkent köztünk, ügyet sem vetettek rám. Tapasztalatból tudtam, hogy jobban szeretik a könnyű munkát: egy magamfajta emberre csak tíz-tizenkétszeres túlerőben rontanának. Mikor nekiiramodtak, hogy közrefogják a koldust, megszaporáztam lépteimet. A félszemű vezér tekintete rám villant, sakálgrimasza megálljt parancsolt - úr lehetett a maga szemétdombján, mert nem jött rá, hogy ideje fegyvert húznia. Egy lándzsadobásnyira járhattam tőle: kétlábú ragadozók számára áthidalhatatlan távolság. Vártam. Jobb kezem a hajító tőr markolatán pihent, lélegzetem alig mozdított a számat takaró rongyokon; ahogy ott görnyedeztem, lehettem volna akár berezelt dögevő is, de csak annyira voltam az, amennyire Celestius sánta koldus, és e kettős tévedés következményeivel a vadászraj minden tagjának szembe kellett néznie. Balról rekedtes röhögést hallottam, melyet két gyors csattanás követett. Mire odanéztem, két martalóc már a földön hevert, a másik kettő görbe kést markolva nézett szembe bajtársammal. A félszemű kardot rántott, de olyan lassan mozdult vele, hogy megkíméltem az életét. Ballal állon vágtam; nyilván azt hitte, egy bála zuhant rá, aztán megszűnt gondolkodni, és elhanyatlott a fal tövében. Odébb rúgtam a kardját, aztán sarkon fordultam, hogy kisegítsem a csuhást, ő azonban remekül boldogult nélkülem is: lefegyverezte az egyik késelőt, és pengepárbajba bonyolódott a másikkal. Elégedetten láttam, hogy taktikusan, s főképp természetesen használja a tőlem tanult fogásokat. Egy fickó összeesett, de nem aggódtam érte különösebben: Celestius fogadalmat tett, hogy senkin nem ejt komolyabb sebet. Tudtam, hogy a martalócok számára hosszú út kezdődik ezen az éjszakán: legyőzőjük előbb az ispotályba, aztán a

szemináriumba cipeli őket, és ha akarják, ha nem, egy év alatt ismét embert farag belőlük sok laikus testvér viseli mindmáig ökle és pengéje nyomát. Elmosolyodtam, mikor az utolsó ragadozó is hanyatt zuhant; kívántam, sose legyen részem az övéhez fogható csalódásban. -Accordio Domini - zihálta Celestius, és lehajolt botjáért, melynek mindkét vége vaskos volt a rátekert gyolcstól. - Ideszólítanád a csónakost, Garmacor? Ezekről a lelki szegényekről majd a túlparton gondoskodom. Megtettem, amire kért, és hagytam, hogy kifújja magát. Vonásai kisimultak, mozdulatai újra megfontoltnak tűntek - úgy becsültem, fél év is eltelik, mire ismét küzdeni és szenteskedni támad kedve. A valódi koldusok máris imáikba foglalták az ismeretlent, akinek tettei mind jobban elbátortalanították a dokkok ragadozóit; előre láttam, hogy maholnap a városfalon kívülre kell majd zarándokolnunk egy kis szórakozásért. A szórakozás ideje azonban ma estére lejárt; Celestius intett, hogy kövessem, ahogy nekivágott az alsó rakpartra vezető lépcsőnek. - Érdeklődtem a kapitányod után - kezdte olyan hangon, mintha misézett, s nem késelt volna az imént. - Shadlekben sokan ismerik, és ha nem is a leghízelgőbb módon, de készséggel beszélnek róla. - Del Arco háborús hős. Sokat tett azért, hogy megjegyezzék a nevét. - Mondják, a lánya túl szép ahhoz, hogy nyugta legyen - folytatta a csuhás. - Megerősítik az apja állítását: Montargis báróval együtt távozott a városból egy hónappal ezelőtt. Úgy fest, valóban itt van... és valószínűleg nem csak léleklátóként látja hasznát az úri társaság. - A kapitánynak ezt sosem szabad megtudnia - sóhajtottam. - Vérfürdő lenne belőle. Celestius a fej ét ingatta. - Efelől nincsenek kétségeim. Ahogy szállást talált, tüstént kapcsolatba lépett egy alvilági testvériséggel - nem a Szürkecsuklyásokkal, gondolhatod. A bal part legveszettebb hírű árnyékjáróit bérelte fel; ha nem érsz célt, ők fognak cselekedni, és ebből sem az udvarnak, sem Shadlek népének nem származik haszna. Bólintottam. Ha ezeket az alakokat láttam Del Arco mellett, mihamarabb dűlőre kell vinnünk az ügyet: egy elhúzódó vérbosszú Gorvik és Krán javát szolgálná, kikezdené tán még az ország egységét is. - Tettem róla, hogy a báró felfigyeljen rád folytatta Celestius. Az alsó rakparton álltunk, az egész napos rikoltozástól kidöglött sirályok mellől bámultuk a vizet. - Ha kitartasz a szándékod mellett, holnapután éjjel felkeresheted a szeánszát, és meggyőződhetsz róla, milyen praktikákat űz vendégeivel. Rám pillantott, szeme kiszáradt kútként sötétlett. - Ajándékozd neki az álmaidat, ha tetszik... csak arra ügyelj, mit kapsz értük cserébe. - És ha olyasmit ajánl, aminek élvezetét törvény tiltja? - Kezdj barátkozni a gondolattal - dünnyögte a csuhás. - Montargis és barátai hosszú ideje nem tesznek semmi olyat, amire a király vagy a főatya áldását adná. - Hallgatott egy sort, aztán a szemembe nézett. - Magad leszel közöttük. Gondolj erre, mielőtt kardot rántasz. - Csak erre gondolok. És valóban: egy pillanatra sem hagyott nyugodni a dolog. Ezen az éjszakán egy elképzelt jövőben jártam, ahol a palotanegyed, a város és az ország lángokban állt, és mikor hajnaltájt, verítéktől lucskosan felriadtam, megtettem halotti létem első fogadalmát: bármivel kecsegtessen a báró, ezeket az álmokat semmiképp nem adom neki. Még örömét lelné bennük.

10. A tisztesség úgy kívánta, hogy másodjára én keressem fel Del Arcót - hogy a tanyájára is kíváncsi vagyok, csak útközben érett bizonyossággá bennem. A bérkocsi úgy ringatózott, mint valami hajó, de nem ettől, és nem is a sovány reggelitől kavargott a gyomrom. A bal part falon belüli része nomád táborra emlékeztetett: megereszkedett ponyvák, házaknak álcázott sátrak, zsírszag és állatbőrök mindenütt. Az utcák köveit felszedték, hogy derékmagas mellvédeket rakjanak belőlük; alvilági testvériségek sora jelölte ki így a maga vadászterületét. Tán még körbe is hugyozták a földdarabokat, amiket hitük szerint sikerült urunktól elbirtokolniuk. Sajnáltam azokat a szerencsétleneket, akiknek bárányokként kellett élniük ezek közt a farkasok közt, de tudtam, emberöltők múltán se lesz másképp. Ha valaki gyökeres változást akar,

az északkeleti határvidékig kell zarándokolnia, ahogy én tettem - ahogy a pór- és polgárfiúk teszik, ha az élet nevű fenevad nem hagy számukra más kiutat. A ház, melyben a kapitány meghúzta magát, méltatlan volt egy nemesemberhez, háborús szállásainkhoz képest azonban valóságos palotának rémlett. Megint szemrevételeztük egymást a hurkosokkal, akik most a bejáratnál gyülekeztek szívesen szétütöttem volna köztük, de hát nem játszadozni jöttem. - Egy hét - mondtam Del Arcónak, aki a legsötétebb szobában várt rám. A hodályt dühöngőnek rendezték be: a falakon behasogatott vértek, félig szétzúzott sisakok csúfoskodtak. Különös, fanyar illat terjengett a levegőben - tán az aszisz dohány aromája volt, talán valami más. - Kevesebb lehet, több semmiképp. Holnaptól állj indulásra készen, de ne keress; várj, míg újra jelentkezem! - Bejutottál a báróhoz? - suttogta a shadleki. - Láttad őt? - Minél kevesebbet tudsz, annál jobb valamennyiünknek - dünnyögtem, mert láttam, hogy kész estig faggatni a részletekről. - Ha elkapnak és kivallatnak, órákon belül eljutnak hozzád. Ha hazugságon érnek, sosem kerülsz törvényszék elé, és ami rosszabb, a nemzetségeddel, a városoddal is megfizettetik a számlát. - Átkozottak! - Te mit tennél a helyükben? - Megnyitnám az ereimet. De előbb világgá kiáltanám, hogy a király tehetetlen vénember, akinek már a pástétomot sem veszi be a gyomra. - Könnyebb a lelkednek, ha urunkat káromolhatod? - Garmacor, a lovag - borongott Del Arco. Garmacor, az örökkön hű szolga. Nem veszed észre, milyen keveset kapsz tőlük cserébe? - Mindenki a maga módján egyengeti a visszaútját, kapitány. - Ezt a bölcsességet már hallottam tőled. A shadleki hasas vízipipával babrált, az árasztotta a fanyarvad illatot. A felém gomolygó füstfelhő ritkás volt és hideg, a parázstartó alatti üveggömbben mintha vihar tombolt volna. - Egy hét, azt mondod? Ám legyen: várni fogok. Tedd, amit tenned kell, barátom... ha tetszik, a királyodért. A szeme közé néztem, aztán faképnél hagytam, s bár nehezemre esett, csak a küszöbön túl vettem levegőt újra. Tudtam már, miért nincs szüksége szeszre, hogyan bírja oly soká fény és élelem nélkül, és sejtettem azt is, miért épp itt, az aljanép közt ütött tanyát. Tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen barátja - hogy akad egy másik, akiben annyira bízik, hogy néha átengedi neki a nyelvét, a testét, a lelkét is. Bár sosem tanultam a kéjmérgek tudományát, a szikrafű rabjait egykettőre felismerem. A bal part hídfőjénél útjára engedtem a kocsit, és gyalogszerrel indultam hazafelé. Valami azt súgta, a hurkosok követni fognak, de ha így tettek, olyan óvatosan jártak el, hogy észrevétlenek maradtak - nem úgy az a két lábon járó farkas, aki csak úgy duzzadt a tettvágytól, és ostobaságában báránynak nézett. Mikor megszólított, egy ezüstöt adtam neki, kihúztam magam és az arcába néztem, hátha beéri ennyivel. Nem érte be: kést húzva az aranyaimat követelte. A harmadik ökölcsapás megölte, azt hiszem - Celestius pallérozza és vigyázza, én, ha úgy alakul, Domvikhoz küldöm a bűnben tévelygő lelkeket.

12. A nagy alkalomra díszpáncélomat és címeres köpenyemet öltöttem fel - az előbbi túl vékony, az utóbbi túl nehéz ahhoz, hogysem hasznos legyen. Csak tőrt vittem magammal; tudtam, hogy az életösztön, ami még mindig pislákol bennem, megóv majd attól, hogy ostobaságra ragadtassam magam. Ha ugyan el nem követtem máris a legnagyobbat azzal, hogy felkerekedtem. Montargis kastélya a várhegy keleti végének sziklaplatóján állt. Lerítt róla, hogy nem szánták ostromkésznek: egy csapat kráni lovag, de akár egy ork század is hamar boldogult volna vele. Tervezői tisztában lehettek fogyatékosságaival, mert körülárkolták - a báró nyilván hálás volt nekik, mikor a falakat övező posványt a legutolsó divat szerint vártóvá alakíttatta, és hattyúkkal, vadludakkal telepíttette be. Mikor a ludak szárnyra keltek, urunk palotája árnyékba borult; egyesek lenyűgözőnek, mások (köztük jómagam) vérlázítónak találták a látványt. A madarak mostanra elpihentek, annál inkább felélénkültek viszont a széplelkek, akik életükben - és halálukban - oly sok örömüket lelték.

- Jöttek mindenfelől; aranydíszes batárok dübörögtek elő velük a három ember magas kapuk mögül, végiggördültek a széles utcákon, melyeken „igazi" nemes még véletlenül sem jár gyalog. Montargis legtávolabbi szomszédja alig nyíllövésnyire, a királlyal egy fedél alatt lakott: udvari kirurgus volt, akit a kancellária hintóján szállítottak idáig. A báró tanyája előtt lefátyolozott arcú némber várt rá - lehetett a felesége, a kedvese, de akár a rabnője is, akit drága pénzen vásárolt Berrana-roda kalózaitól. Arra rezzentem fel, hogy valaki mellém lép a kapubolt árnyékából. Magas, olajos hajú férfi volt fekete-ezüst öltözékben, köpenyén a báró színeivel. - Üdvözöllek a Montargis-házban, uram suttogta, rám függesztve pocsolyabarna szemeit. A báró akaratából kísérni foglak a csodák eme éjén, és kalauzollak, hogy tested és szellemed az igazság ösvényén maradhasson. - Halvány mosollyal fejet hajtott. - A nevem Acapella. Biccentettem, és titkolni próbáltam a viszolygást, amit ébresztett bennem; ha látom, tüstént megismerem a két lábon járó szörnyeteget. Rájöttem, hogy Montargis óvatos duhaj, aki sem saját sikerét, sem mások kudarcát nem hajlandó a véletlenre bízni. Elnéztem a mellettem-mögöttem lépdelő Acapella árnyékát, és azt latolgattam, hová üssek, ha elérkezik az idő. Az időnek persze nem ma kellett elérkeznie. Egyedül voltam köztük, - és bármit forraltak is, bele kellett mennem a játékukba, követtem hát kalauzomat a Montargis-ház gyertyafényes termein át. A jelenlévőket legfeljebb hírből ismertem - két év nagy idő errefelé -, azt azonban egy pillantással felmértem, hogy nem örömünnepre készülnek. Majd' mindenki sötét öltözéket viselt, a nők kelmék alá rejtették természet adta és emberkéz alkotta kincseiket, ahogyan istentisztelet előtt szokás. A kisebb csoportok közt beszélgetés morajlott, ám tüstént abbamaradt, mikor a kertre nyíló ajtóban megjelent maga az Éji Báró. Tiszteletet parancsoló jelenség volt, meg kell hagyni. Szálfatermetével, magas homlokával, ezüstösősz üstökével uralkodói benyomást keltett, tengerészképének vörösét azonban sem a gyér világítás, sem a bőven használt festék nem leplezhette - a szín és a temérdek ránc olyan emberre vallott, akit a megpróbáltatások kívül-belül sziklakeménnyé edzettek. Beszélni kezdett, de mert túl messze álltam, mondandója helyett inkább a szöveg dallamára figyeltem . Émelyítő hamisság áradt belőle. Hangja elárulta, amit fellépésével és tartásával palástolni igyekezett: nem vendégeinek, hanem alattvalóinak tekintette az egybegyűlteket. - Kit gyászolunk? - fordultam Acapellához, hogy felkavarjam kissé az állóvizet. - Vitézlő rendünk színe-virágát - felelte ő. Azokat, akik messze idegenben hullottak el, és azokat, akiknek csak a teste tért meg közénk, hogy a céltalanság, a keserű önvád fészke legyen. - Úgy mért végig, ahogy a pányvák közé terelt jószágot szokás. - Mint hallom, magad is a birodalom harcosa vagy. - Valaha az voltam. - Akkor ismerned kell a kiemelkedettek fájdalmát - suttogta Acapella. - Az ügy, amiért véredet ontottad, e falak közt nem bukott el soha. Urunk célja új mederbe terelni a hősöket emésztő indulatot - így vezeti vissza őket egykori önmagukhoz. Bólintottam, bár iszonyodtam a gondolattól, hogy megint az az ember legyek, aki a gorviki hadjárat előtt voltam: eleven holtként sokkal tisztábban látom a dolgokat, emésztő indulataim pedig egyáltalán nincsenek már. A báróra sandítottam, és azt latolgattam, mit tenne, ha valaki a lábához zúdítaná mindazt, ami a szigeteken küzdő „hősökből" maradt: csontokat, rozsdás vasat, tizenkétezer szikkadt kagylóhéjat. - Ezen az éjszakán - suttogott tovább Acapella - urunk felszabadítja fájdalmadat, félelmedet és gyűlöletedet, hogy erővel fizethessen érte. Légy őszinte hozzá, Garmacor testvér, és meglátod a fényt, mely egy dicsőbb holnap felé mutat utat! Nem szenvedhettem, hogy a testvérének nevez, de úgy ítéltem, jobb, ha hallgatok. Az előrébb állók némelyike mintha máris látta volna azt a bizonyos fényt: hajladoztak, akár a kobrák a dzsad mutatványosok kosarában, és mély torokhangon kántáltak hozzá. Montargis lakájai sorra csukták be az ajtókat és az ablakokat; a termekre kongóbongó félhomály borult. Körös-körül újabb gyertyákat gyújtottak - Domvik oltárain ennyit csak nagy ünnepek idején látni. Az arcok fehéren, a szemek vörösen világítottak. Minden tekintet a házigazdát kísérte, aki nekiindult, lassan lépdelt a tömegben nyíló folyosón át, és kezét egy újabb, mindeddig zárt ajtó kilincsére tette. - Testvéreim! - emelte fel hangját. - Úgy rendeltetett, hogy evilági utunkat a lemondás és a veszteség fájdalma kísérje - így edzi Domvik halhatatlan lelkünket acélnál keményebbé. De ahol tűz van és víz, ott megjelenik a salak is, melynek eltávolítását kiválasztottakra ruházta az égi kovács. Papjai azt

tanítják, hogy csak ők képesek enyhíteni kínjainkon, s hogy azt, amivel nem boldogulnak, éltünk végéig hordoznunk kell. Moraj hullámzott végig a hallgatóságon, melyet egy inkvizítor nyilván rosszallásként értelmezett volna. - Így mondják a papok - szólt Montargis. Pillantása arcról arcra vándorolt; rémlett, az enyémen a szokásosnál tovább időzik. - Nem tesznek különbséget csapás és csapás, fájdalom és fájdalom között, pedig az az áldozat, melyet a magunkfajta a hazáért hoz, különbözik minden más áldozattól. A birodalom szíve dobog bennünk, hős és hatalmas szív - Domvik legyen irgalmas népünkhöz, ha egyszer megszűnik dobogni! Erre már kiáltásokkal válaszolt a vendégsereg. Minél hangosabbak lettek, annál kevésbé emlékeztettek azokra, akiknek látszani akartak: shadoni nemesekre. - Az elmúlt évtized háborúiban - folytatta Montargis -, többet veszítettünk a halottainknál. Az ellenség a meggyőződésünket, az erőnket, a hitünket nyirbálta meg. Ha győzni akarunk, vissza kell szereznünk. Ha felül akarunk kerekedni a sötét hatalmakon, ki kell purgálnunk lelkünkből a vérünk és könnyünk szülte salakot. Alá kell szállnunk énünk mélységeibe, hogy felszíthassuk haragunk szent tüzét a holnap, testvéreim, nem a jámboroké, hanem a bosszúállóké! Lenyomta a kilincset, szélesre tárta az ajtót gyertyákkal kijelölt ösvény vezetett a szomszédos terem közepén vöröslő hatalmas ötszögig. A tömeg ájtatosan felmorajlott, követte urát és parancsolóját a különös hatalmat sugárzó homályba. Tudtam, hogy Acapella figyel, tudtam, hogy nem várhatok soká pedig amit láttam és éreztem, kétségtelenné tette Celestius igazát. Ami az utolsó szobában lesett ránk, nem Domvik volt, hanem az ősi ellenség, a Káosz maga, mely bűvkörébe vonta Del Arco lányát, s most engem is elnyeléssel fenyegetett. - Csak utánad, uram - súgta a fekete-ezüst öltözetű férfi. Sóhajtottam, és , hagytam, hogy az emberfolyam a hamis istenség oltára felé sodorjon. Montargis alapos munkát végzett: a pisla fények, az illatok épp olyanok voltak, mint az Egyetlen szentélyeiben; aki nem egész valójával, csupán érzékeivel figyelt, aligha gyanított csalárdságot. Egész valójukkal figyelni persze csak a magamfajták képesek - olyanok, akiket az Éji Báró hasztalan próbál feltüzelni a nemesi összetartozás szólamaival. Olyanok, akik látták, hogyan verekszik egymásnak vetett háttal pap és katona, úr és szolga. Akik látták a fövenyen szikkadó kagylókat és csontokat; akik látták, hogyan lesz fehérből fekete, feketéből fehér. Már valamennyien az ötszögben álltunk. Éreztem a padlóból áradó tisztátalan energiát, mely úgy hatott az avatatlanokra, mint a szikrafű gőze: árnyékba borította a tudatot, kaput .nyitott a nyers indulatoknak, hogy azok az áldozat egész valóját sárba rángassák. Hallottam magam körül a zihálást, a megcsikorduló fogak neszét, és mert sejtettem, hogy effélét várnak tőlem is, fájdalmas grimaszt erőltettem az arcomra. Mintha bábokká változtunk volna a vörös derengésben; bár mindenkinél jobban álltam a próbát, a percek múlásával már a remegésről sem mondhattam, hogy igazán az enyém. - A Bosszú Angyala figyel! - szállt a homályban Montargis kiáltása. - A Bosszú Angyala enyhülést ígér az őszinteségért! Úgy gondoltam, mindez a liturgia része, és nem tévedtem: a vendégek kisebb csoportokba verődtek, és szinte versengtek a megtiszteltetésért, hogy elsőként hághassanak az Éji Báró mellé, aki egy kitárt szárnyú, arc nélküli márványszobor mellett állt emelvényén. A rohamot olyan családfők vezették, akik fiút, fiúkat veszítettek a Dúlás és a gorviki hadjárat idején. Összekapaszkodtak, farkasokként üvöltöttek... és bámuló szemünk láttára fokozatosan át is változtak farkasokká. Tisztán láttam a sárga fénnyel égő vadállatszemeket, a fogakat, a levegőt kaszáló karmokat, és sejtettem azt is, mi következik. Az emberből lett ragadozók idővel egymás ellen fordultak, mély sebeket téptek társaikon, majd a szoboralak lábához kuporodtak, és vonítva esdekeltek a bosszúhoz elegendő erőért. A körülöttem tolongók közül párán elájultak, a legtöbb arc azonban mélységes áhítatot tükrözött - ami azt illeti, én sem találtam olyan taszítónak a látványt, mint kellett volna. - A hősök vére! - kiáltotta Montargis. - Vér és gyász a holnapért! Mi legyen az őszinteség jutalma, testvérek? - Elégtétel! - zúgott a vendégsereg. - Igazság és halál!

Arcomat hűvös léghullám legyintette meg, mintha egy pinceajtó tárult volna fel, és mire észbe kaptam, a báró lakájai egy tépett öltözetű férfit taszítottak az ötszögbe. Alig állt a lábán; szánalmas látványt nyújtott, ahogy őrzőitől közrefogva az emelvény felé botladozott. Göndör haja csapzottan hullt a vállára, hátán korbácsütések hagytak vöröslő nyomokat. Ahogy elhaladt mellettem, kesernyés penész- és húgyszag csapott meg. Képtelen voltam a szemébe nézni - talán ezért vettem észre, hogy bal mellén, a csíkokra hasadozott ing alatt egy corga bélyege sötétlik. A gorviki - mert minden kétséget kizáróan az volt - épp mellettem zuhant a földre. Ösztönösen moccantam, hogy felsegítsem, de mielőtt megtehettem volna, valaki belerúgott, és az emelvény felé penderítette. Mások harsány kiáltozással igyekeztek ráirányítani az emberállatok figyelmét. Acapellára bámultam, aki halvány mosollyal bólintott - látható elégedettséggel töltötte el a játék. Ahogy a lakájok hátrébb húzódtak, a fogolyra csak úgy záporoztak az ütések: a nemes társaság a vesztőhelyek törzsközönségének módján igyekezett kivenni részét az igazságtételből. Valami megrezdült bennem, de önuralmam másodjára erősebbnek bizonyult. A helyemen maradtam, figyeltem. Figyeltem a gorvikit, akinek vállán, mellén és arcán mostanra friss karmolások vöröslöttek. Figyeltem a farkasokat, akik megérezték a vérszagot, és lassan, mint akik álomból ocsúdnak, prédájuk felé fordultak. Mikor elbődülve rávetették magukat, már csak a feladatra gondoltam, és úgy néztem hogy ne kelljen látnom - olyan trükk ez, amit háborús időkben hetek alatt megtanul az ember. A csontok recsegését, a sikolyokat elnyomta a kiáltozás; néhány csalódott sóhaj is felröppent; amiért a mulatságnak túl hamar vége lett. Az emelvény gyertyáinak egy része kialudt; míg lecserélték őket, Montargisnak sikerült a színfalak mögé vonszoltatnia a nekivadult farkasokat. Ünnepélyes arccal fordult ismét vendégeihez; köpenyén és arcán - akár a szobor szárnyain - nyomot hagyott a fogoly vére. - Vér a vérért! - kiáltotta. - Halál a halálért: ez a mi igazságunk! Émelyegve láttam, hogy az apák helyét özvegyek foglalják el az oldalán, és áthatott a bizonyosság, hogy a ház pincéjében tucatjával várakoznak a göndör fürtű, sötét szemű hadifoglyok, akik hajnalra Domvik főtemplomától, urunk nyoszolyájától alig nyíllövésnyire - e pokoli szertartás áldozatául esnek. Vártam. Várnom kellett, de a gyomrom úgy émelygett, ahogy szesztől-ütlegtől soha; ha lett volna lelkem, alighanem itt, a mágia és a vér vöröslő ködében veszítem el. Két óra múltán megszédültem, de nem zuhantam térdre: Acapella vaskemény karja lett a támaszom. - Igyál, uram - súgta, de szemét egy pillanatra sem vette le az emelvényről, ahol egy szigeti veterán - egy elmeháborodott kölyök - épp azon volt, hogy halálra gyötörjön egy gorviki asszonyt. Ilyen hőségben jót tesz egy kupa bor. Ittam, és arról győzködtem magam, hogy nem hallom - vagy nem én hallom - a sikolyokat. - Fiaink erősek! - rikoltott Montargis. - A boszorkány teste megtöretett! Fogalmam sincs, hová lett a kupa a kezemből. Talán elhajítottam, talán egy libériás hóhérlegény állt odébb vele; tucatjával nyüzsögtek köröskörül. Minden erőmre szükségem volt, hogy a helyemen maradjak, hogy hallgassak és figyeljek, de ezt kellett tennem, hogy visszatérhessek Serenáért, aki minden itt töltött pillanattal veszít valamit abból, ami a kétlábú ragadozókat emberré teszi. A tisztátalan derengés csúfot űzött érzékeimmel és értelmemmel. Lassabban kerített a hatalmába, mint a többieket, de idővel én is részévé lettem az acsargó tömegnek: már nem fojtogatott a vér és a veríték bűze, már nem kaparta a torkomat a füst. A düh önálló életre kelt bennem; úgy perzselt, mint Curzon pálinkája, amit egy időben altató gyanánt vedeltem. Rudrig, a Vadkan lényem legmélyére szorult vissza, és szenvedett. Mindazok kínja volt az osztályrésze, akik hadba vonulnak, osztják, rászedik, majd elnyerik a halált - akik az én szememmel figyeltek, az ő elméjével lázadtak az értelmetlen pusztítás ellen. - Rohadékok - mormoltam. - Gyilkosok! - Egytől egyig - bólintott Acapella, a maga szájíze szerint értelmezve szavaimat. - De mi egyebet várhat az ember a gorvikiaktól? Eleinte az északnyugati kikötők börtöneiből szereztük őket, de most, hogy kalózhajóik kerülik a partokat, kénytelenek vagyunk dzsad kufárokhoz fordulni. Olykor sikerül kézre keríteni egy-egy kémet, fejvadászt is - urunk őket becsüli a legtöbbre, mert készek küzdeni az életükért. - Viadalokat rendeztek köztük? - Ha látogatóink úgy kívánják - biccentett a fekete-ezüstbe öltözött fickó. - Tanulságos látni, ahogy marják egymást: akár a veszett kutyák. Az asszonyaik között sok a vajákos, de ezt... - húzta el a száját - ...te nyilván sokkal jobban tudod nálam. - Igen - morogtam. - Tudom.

Acapella kupát nyújtott nekem - hogy a korábbi volt-e, vagy egy új, képtelen voltam eldönteni. - A báró nagyra becsüli a hősöket, Garmacor testvér. Azok közé tartozik, akik számára a becsület és a bátorság több üres szónál, és akik tenni is hajlandók azért, hogy enyhítsék a harcból megtértek kínjait. Az istentisztelet után szólhatsz vele, ha kívánod. Igent intettem, és összerezzentem, mikor a „hívők" áhítatát újabb sikolyok zavarták meg. A fiút lefegyverezték és elvezették, tébolyult kacaja sokáig visszhangzott a falak között. A Montargis-színeket viselő hóhérsegédek eltűntették a nyomokat - gyakorlat szülte hatékonysággal, fürgén és csendesen mozogtak. - A szuka halott - mosolygott Acapella. Most egy kis kitárulkozás következik, ahogy a túlparton szokás. Mire felhajtottam a bort, a szolgák csillámló port szórtak a levegőbe, mely alászitálva vörösre festette a gyertyák lángját. A ragyogás összeolvadt az ötszögből áradó derengéssel; derékig álltunk a fényben, és ha meg nem moccan, észre sem vesszük a középütt görnyedő, vérszín köntösű alakot. Valahol hátul dobok döndültek meg - mintha az a bizonyos szív verte volna a lassú, baljós ütemet. A vörösbe öltözött alak az emelvény széle felé tartott, lassan széttárta két karját. A ráborított kelmén átjárt a fény, kirajzolta teste körvonalait. Csak most tűnt fel, milyen törékeny, milyen fiatal... szinte gyerek. Elhajítottam a kupát, és vad örömmel nyugtáztam, hogy néhányan megugranak a koppanásra. Csend volt a teremben, olyan csend, hogy újra hallottam a zihálást, a megcsikorduló fogak neszét. Ereztem a jelenlévőkből sugárzó dühöt, de éreztem növekvő áhítatukat is - ők már tudták, mi következik. A vörösbe burkolózó alak megszabadult fátylától, földig érő köntösétől. Különös szépségű lány állt előttünk. Éretlennek tűnő, s mégis érett, kiszolgáltatott, valahogy mégis veszedelmes; ametisztfényű szeme ránk meredt, telt ajka elnyílt, dacos mosolyra húzódott. Amikor elfordult és táncolni kezdett, nem csupán teste, egész valója életre kelt. Bár nem szakadt el a földtől, úgy rémlett, felette lebeg. Angyal volt és ördög, épp olyan, amilyennek a freskókon ábrázolják őket épp olyan, amilyennek az elevenek, a poéták és az ostoba kölykök látják a nőt, mielőtt annak rendjemódja szerint elpatkolnak vagy felcseperednek. Olyan gyönyörű volt, hogy ha lett volna szívem, biztosan belefájdul a látásába - így csak azt a szomjúságot éreztem, amit sem az idő, sem a gyötrelem nem csillapít, és döbbenten állapítottam meg, hogy a történtek ellenére férfi maradtam. A lány ismét szembefordult velünk, és mélyre hajolva, csikósörényét rázva közeledett a dobok egyre gyorsuló ütemére. Mosolygott, és döbbenten láttam, hogy testének arányai eltorzulnak: már nem csak játszotta a kúszást, hanem valóban kúszott. Úgy mozgott, mint valami ragadozó, és csakugyan az volt: felborzolt szőrű, résnyire szűkült szemű nagymacska, mely minden rezdülésével, egész lényével a halálos ugrásra készül. A vendégsereg felmorajlott. A büszke férfiak, felékszerezett dámák irtózva hátráltak, a bátrabbja az öklét rázta, de szólni, megfordulni egyikük sem mert. Úgy tűnt, egyedül vagyok a vaddal szemben, és egy őrült pillanatig úgy rémlett, ezt tudja ő is - aztán tudatára ébredtem Acapella jelenlétének, annak, hogy az a barom elégedetten nevet. Valami villant, elvakított, és mire kitisztult a szemem, megint a lányt láttam az emelvényen. Zihálva egyenesedett fel, de változatlanul engem nézett; némán tűrte, hogy két felfegyverzett lakáj hálónak is beillő köpenyt borítson rá. - Az ellenség arca, testvérek! - kiáltotta Montargis, akinek jelenléte betöltötte a hatalmas teret. Nézzétek, csodáljátok... és ne feledjétek soha! A moraj erősödött, fülem azonban egyre halkuló zúgásként érzékelte. A lányt figyeltem, ahogy lelép az emelvényről, és hátrafelé indul a gyűlölködők tengerében: a fegyveresek úgy óvták, ahogy a különösen értékes rabokat szokás. - Ribanc - súgta Acapella. - Valakinek különös elégtételt okoz majd a halálával, biztosra veszem. Kedvtelve nézett a vörösbe burkolózó alak után, szája és szeme körül temérdek apró ránc futott szét. Hamarosan. Önkéntelenül bólintottam. Egész testemben őrjítő forróság áradt szét. Valami megszakadt. Valami véget ért. A fickó felém fordult, hogy tovább okoskodjon, de nem volt rá érkezése: vállon ragadtam és lefejeltem, aztán úgy penderítettem odébb, mint egy rongycsomót. Vártam, hogy összeszedje magát és őrökért kiáltson, de semmi ilyesmit nem tett. Épp ellenkezőleg; mikor felemelkedett, és szemügyre vette a kezére csorduló vért, úgy vigyorgott, mintha ajándékot kapott volna.

- Miért is ne, testvérem? - szólt rekedten. Miért is ne lehetnél te az az ember? Ha igaz, amit beszélnek rólad, urunk aligha tagadja meg tőled ezt a kegyet... - Kihúzta magát, pocsolyabarna szemében izzássá tompult a tűz. - Kövess, kérlek! A szertartás rögvest véget ér. Szótlanul engedelmeskedtem; nem tudtam, mit kellene éreznem vagy gondolnom. A vörösbe öltözött lány, akinek haláláról olyan könnyedén beszélt, Serena Del Arco volt.

13. Az Éji Báró fogadószobája inkább hálófülkére emlékeztetett - ezen a történtek után már egy cseppet sem csodálkoztam. A kárpitok süppedősek, a bútorok formátlanok voltak, mintha a szertartások megidézte Káosz ide is betüremlett volna. Maga Montargis közelről egészen emberszerűnek látszott; a pyarroniak a lényegre tapintottak, mikor kisütötték, hogy a jól szabott ruha ideig-óráig bárkiből urat csinál. Magasabb volt nálam, és a szarkalábak tanúsága szerint idősebb is; évei terhét, akár a cobolygalléros köntöst, magától értetődő méltósággal viselte. - Megtiszteled hajlékomat, Rudrig Ves Garmacor - mondta. Mosolya egy farkas mosolya volt, jobban illett volna a főhercegi dokkok ragadozóihoz, akik nyaranta útonállással, telente pénzbeszedéssel múlatják az időt. - Évek múltak el azóta, hogy utoljára jó hírt hallottam felőled. Azt tartják, elvonultál a világtól, mert olyan tapasztalás lett az osztályrészed, melyet csak a kiválasztott kevesek tudnak ép ésszel elviselni. Beszélik, megjártad a poklot, mégsem folyamodtál papi segítséghez, és nem gyakorlod a régi buzgalommal az Egyetlen szertartásait sem. - Helyet mutatott nekem az egyik formátlan karszékben, és maga is elhelyezkedett. - Hadat viselt ember vagyok, a Halál Angyala számos arcát tárta fel előttem, mégsem hiszem, hogy mindet láttam, s hogy ismerem a pokol valamennyi színét. - Mosolya szélesebbre nyílt. - Rejtelmek iránti elkötelezettségem az emberi lélek kutatójává, majd kirurgusává tett. Domvik megáldott a képességgel, hogy orvosolni tudjam mások fájdalmát természetesen csak azokét, akik nyílt szívvel járulnak elém, és maguk is áhítják a gyógyulást. Abból, hogy eljöttél, és hogy az ellenség arcát látva szabad folyást engedtél indulataidnak, arra következtetek, segítségre áhítozol. Én segíthetek rajtad. Megtehetem, amire a papok képtelenek: formát adhatok haragodnak, hogy a szemébe nézhess, hogy legyőzhesd... és mindössze a fájdalmadat kérem cserébe. - A fájdalmamat? - visszhangoztam. Altatót keverhettek a borba, mert szemhéjam kezdett elnehezülni; Montargis nem volt az az ember, aki a médiumok beleegyezését a szerencsére, vagy akár tulajdon ékesszólására bízza. Az álmaimat mindenképp megszerezheti - de korántsem mindegy, hajlandó leszek-e kalauzolni odabent. - A múltad fájdalmát - magyarázta most. A képeket, melyek éjszakánként gyötörnek, és melyeknek hasznát amúgy sem látod. Mint hallom, az álmaid... különlegesek. Ha megosztod őket velem, sorstársaid hasznára lehetsz, engem pedig lekötelezel. Köszönetemet sokféleképpen kifejezhetem; nincs olyan kérésed, amit ne teljesítenék, de... - egyre mosolyogva a szemem közé nézett - ... az első lépést neked kell megtenned. - Az álmaim - dünnyögtem. - Az álmaimat akarod. Nem félsz a fájdalmamtól? - Nem, testvérem - rázta ősz fejét a báró. Erőt ad a bizonyosság, hogy amit látok, ír lehet más szenvedők sebeire. Együtt maradunk majd abban a távoli, s mégis oly közeli tartományban. Elvezetsz oda, ahol lelked jobbik felét hagytad, én pedig teljesítem legtitkosabb vágyadat, ha visszatérünk - ennyi az egész. Azt latolgattam, vajon hány ostobával beszélgetett már ugyanerről, ugyanitt, és hogy vajon ki fizet neki az így kicsikart iszonyatért. Celestius említette, hogy álmokkal akár ölni is lehet. Olyan fegyver ez, melytől nem óv meg a legvaskosabb várfal, a legéberebb testőr sem: boszorkányoknak; démonimádó vajákosoknak való. - Megkapod, amit akarsz - mondtam -, ha szavadat adod, hogy megszabadítasz a szenvedéstől. - Szabad leszel - suttogta Montargis. - Részese a kéjnek, melyet ma éjjel oly sokan ismertek meg; a Bosszú Angyala föléd is kiterjeszti enyhet adó szárnyait. Ne tétovázz, testvér! Az élet túl rövid ahhoz, hogy szenvedésre pazaroljuk. - Intésére hajlott hátú vénasszony bukkant fel; talán egy titkos ajtón át jött, talán mindvégig itt lapult egy falmélyedésben. Különös erő áradt belőle - a szertartás alatt, az ötszög fényében éreztem hasonlót. A báró tekintete a banyára villant, aztán megint rajtam állapodott meg. A

kezét nyújtotta mindkettőnknek. - Vezess, Garmacor! Hunyd le a szemed, és ne tarts semmitől; mutasd meg mindazt, ami oly régóta gyötör! Így hát elvezettem a szigetekre, és megmutattam neki.

14. A szokottnál is sápadtabbnak, de nagyon elégedettnek látszott, mikor visszatértünk. A boszorkány eleresztette a csuklómat, és eltűnt. Örültem, hogy így alakult: a látását sem álltam volna az iszonyat képei után. - Hallottam egyet-mást a szárazföldi csatározásokról - tűnődött Montargis -, de nem hittem volna, hogy... - Senki sem hiszi - dünnyögtem. - Senki, míg nem látja a saját szemével. Úgy meredt rám, mint egy idegenre, aztán lassan bólintott. - Amit vállaltál, teljesítetted, Garmacor uram. Most rajtam a sor. - Kinyújtotta jobbját, és csettintett. A homályból kibontakozó Acapella gyűszűnyi aranypoharat nyújtott át neki. Én elhárítottam a szíves kínálást: émelygett a gyomrom, és ódzkodtam attól, hogy szabadosa ruhája után fogadószobája kárpitját is összerondítsam. - Értesültem róla, hogy a szertartás résztvevőinek egyike... nos, megragadta a figyelmedet. Nem kárhoztatlak érte. Ritka értékes vad; tízévente egyszer ha akad hozzá fogható. Némelyek egész vagyont kínáltak érte, még abba is belementek volna, hogy a végén életben hagyják, én azonban nemet mondtam nekik. Olyasvalakinek tartogattam ezt a kincset, aki eleget szenvedett ahhoz, hogy kiérdemelje; valakinek, aki a hazát szolgálta, de nem feledkezett meg nemesi méltóságáról sem. Megint mosolygott; irtóztató volt látni, amit a nyelvével művelt közben. - A felőled hallott hírek ellentmondásosak voltak, ám az elmúlt órákban sikerült kivívnod elismerésemet. Közénk tartozol, Rudrig Ves Garmacor, bármit beszéljenek az ostobák. Ha igényt tartasz a szukára, a tiéd: megfizettetheted vele övéi minden vétkét, két keserű esztendő kamatával együtt. A szeme közé néztem. Kezeim mozdulatlanok maradtak a lószőrtől dagadozó karfán. - Mikor? - Holnap - mosolygott Montargis. Félárbocra eresztett szemhéja mögött egymást váltották az álomképek, ajka nedvesen fénylett; nyilvánvalóan örömét lelte abban, amit hall és lát. - Az éjközép előtti harmadik órában. Kíváncsiskodókat nem, csak néhány barátot hívok meg; bármit teszel, senkinek nem tartozol számadással érte. Az első alkalom különös lesz, talán kissé ijesztő is, de ne feledd: e házban önmagad lehetsz, és mi, a testvéreid, mindig szívesen látunk. - Köszönöm - suttogtam, és felemelkedtem, hogy jobbommal illessem címeres gyűrűjét. - Köszönöm nagylelkűségedet, testvér. Néha igenis hasznos, ha valakinek nincsenek érzelmei. A kocsi a pirkadat utáni első órában kanyarodott ki velem az utcára. Magam sem tudom, miért, Del Arco címét adtam meg a hajtónak, és csak a Belazar-híd innenső partján kaptam észbe. Megálljt parancsoltam, kifizettem és elzavartam a fickót, aki tüstént új fuvar után nézett - így nem láthatta, hogyan öklendezik Cormasa grófja, Shadon és Domvik katonája a szélesen hömpölygő folyó felett.

15. A halászok már kifutottak, a polgárok még az igazak álmát aludták, mikor a csehóba - értem. A nagyteremnek csúfolt fapadlatú szoba csak úgy kongott az ürességtől - reméltem, hogy így lesz, és hálát rebegtem érte a Mindenség Urának, aki megóvta életemet, sőt, a maga nem túl kíméletes módján a szememet is felnyitotta. A hazavezető út hosszúnak rémlett, de megérkeztem végre; tudtam, hogy szomjúságom egykettőre meghátrál Curzon lőréje elől. Lépteim zajára maga a gazda kászálódott elő a söntéspult mögül. Nem látszott álomittasnak. A halászokkal együtt kelt, esetleg le sem feküdt az alvásról is le lehet szokni, azt mondják. Morgott valamit a bajusza alatt, várta, hogy asztalhoz üljek, és mikor megtettem, egy korsót meg egy kupát rakott elém. Bólintottam, és morogtam valamit válaszképpen: illatáról ismertem fel a jóféle ronna-dinai vöröset. A korsó csak félig ürült ki, mikor Curzon ismét hozzám sántikált. Ezúttal egy palack törkölyt hozott, és nem zavartatta magát értetlen tekintetemtől.

- Soká tart, míg azzal a borral leissza magát az ember. - Hangja fakó volt, de erőteljes, temérdek üvöltözés és röhej emléke érzett benne. Nehezemre esett elhinni, hogy megszólított - az évtized vége előtt nem vártam efféle áttörést -, és hogy azonnal ráhibázott, mire van szükségem. - Köszönöm - suttogtam. - Köszönöm, Curzon. - Grugario - morogta ő. - Strázsamester. Irgannai vértes gyalogság, tizenegyedik ezred, hatodik század, Sárkányfő szakasz. Hozhatok kenyeret és halat is, ha nem akarod kiégetni a gyomrodat. - Papírost meg pennát adj inkább, és keríts valakit, aki átkel egy üzenettel a folyó túlpartjára. Mondja meg Celestiusnak, az ispotályok kirurgusának, hogy a Vadkan meghempergett a sárban, és a te házadban várja, hogy kimosdassák. Mondja meg... Rossz színben vagy - állapította meg Curzon. - Ezt nem akarod megüzenni neki? - Magától is tudni fogja. Csak arra kérem, keressen fel, mielőtt a nap leszáll. Sosem volt nagyobb szükségem a segítségére. A gazda felvonta dús szemöldökét. - Ilyen jól imádkozik? - Nem - morogtam. - Ilyen nagy bajban vagyok.

16. A nap nagyobbik részét törzshelyemen, a hátsó ablak mellett töltöttem. Miután a pálinka erőt öntött belém, lassan mérgeztem magam tovább Curzon borával - elég lassan ahhoz, hogy felvázolhassam mindazt, amit Montargis kerítésén belül, a házból és a parkból láttam. Eleinte pennával dolgoztam; aztán, ahogy az ujjaim zsibbadni kezdtek, áttértem az ónra. Már épp azon voltam, hogy szenet és lámpást kérek, mikor Celestius megjelent az asztal túloldalán. - Nem a lánya - dünnyögtem köszönés helyett. - Vagy ha az, az anyja gorviki boszorkány volt. Meg akarják ölni. Velem akarják megöletni, elégtétel gyanánt, ahogy a többiekkel tették. Romlottak és őrültek. A Káoszt szolgálják. - Lassabban - kérlelt a csuhás. - Montargisról meg a többiről beszélsz? Jártál a tanyájukon? - Holnap éjjel kell visszamennem oda. Azt mondták, nekem adják Serenát. Azt mondták, azt teszek vele, amit akarok, de a végén... mindenképp meg kell ölnöm. Láttam őt. Éjszakai vadásszá változott, ahogy a shadleki rémmesékben áll. Nem lehet Del Arco vére. Az arca... az ellenség arca volt. - Ideje abbahagynod az ivást - hajolt közelebb Celestius. - Mielőtt beledöglesz. - Már beledöglöttem. Ez csak a ráadás. - Miért? - Del Arco hazudott. Hazudott nekem! - Ezt nem tudhatod biztosan. Lehetett egy asszony az életében, akiről nem beszélt. Lehetett egy gyermek, akit a túlparton neveltek fel, és valahogy... - Valahogy micsoda? Celestius tenyerébe támasztotta állát. - A felitropia nem ritka jelenség. Egyes vidékeken, főként a Gon-Shadlek alsó folyásánál, gyakoribb, mint a vérhas. Sok különös szekta, titkos társaság működik arrafelé. Az egyház sosem volt képes számba venni, még kevésbé kifüstölni őket. Serena anyja lehetett menekült, vagy akár hadifogoly. Del Arco talán... - Del Arco gyűlöli a gorvikiakat - suttogtam. Egész testemben megborzongattak az emlékek; két esztendő óta nem voltak olyan elevenek, mint most, a Montargisnál töltött éjszaka után. Egyetlen szigeti nőt sem fogadott az ágyába soha. Lenézte és megvetette őket, amiért... mindkét népet elárulták. A csuhás karvalyként csapott le rám, ahogy a kupáért nyúltam. Egy pillanatig azt hittem, ő fogja kiinni a bort, aztán a padlóra loccsantotta. - Mit akarsz tenni? - tette fel a szokásos kérdést. - Kérdőre vonod a kapitányt? A fejemet ráztam, szemem csak úgy szikrázott a bele-belehasító fájdalomtól. - Ha hazudott, az ő dolga. Változatlanul tartozom neki, és ha tehetem... ha újra közbenjársz az érdekemben... elvégzem ezt a munkát. - Lelki támogatást vársz? - Többet. Azt akarom, hogy használd fel a híreimet. Azt akarom, hogy a báró a mi urunk legmélyebb, legnedvesebb tömlöcében rohadjon el a halál túl enyhe büntetés azért, amit nap mint nap a trón

szomszédságában művel. Világéletemben katona voltam, de ez... - kétségbeesetten gyürkőztem a szavakkal - . . . ez bűn, istenkáromlás! Tucatjával gyilkolják a foglyokat, és egy Nyolcadik Archoz fohászkodnak, amit rajtuk kívül senki sem ismer. Domvik szerelmére, mi ez, ha nem eretnekség? Celestius kerülte a tekintetemet: Kedvetlennek látszott. - Nem tudsz eleget Montargis családjáról dünnyögte. - Egyik őse Artemil mellett harcolt a tavaradolai ütközetben, és állítólag megmentette az életét. A király viszonzásul uralkodói kiváltsággal tisztelte meg: véreit senki nem kényszerítheti, hogy bebocsássák birtokukra a korona megbízottait. Kapujukat minden indok nélkül zárva tarthatják, még az inkvizíció esetében sem kell kivételt tenniük. - Micsoda ? - Igazi áldás - ingatta a fejét Celestius. Másfélezer esztendeje legalábbis annak számított, és nekünk meg kell nyugodnunk a rég elporladt király ítéletében, vagy. .. - Vagy? - Vagy hasonlóan jó okot kell találnunk, hogy rendelését figyelmen kívül hagyhassuk. A halántékomat dörzsölgettem megint. Apám úgy tartotta, az ilyesmi segít a gondolkodásban, s bár hamar rájöttem, hogy tévedett, továbbra is bíztam a szertartás erejében. Kijátszom a Tavaradolai Bullát, vagy elveszítem a becsületemet. Kijátszom a Bel Cormák és a Montargisek hajdanvolt jurátusait, mert ha nem teszem, Serenára pusztulás vár - az pedig nekem is, az országnak is nagy bajt jelent. Miért nem voltam hajlandó annak idején többet bújni a nyavalyás törvénykönyveket?

17. Ránk esteledett, mire megoldást találtam. Nem a legelegánsabbat, de kétségtelenül a legcélravezetőbbet - a jogtudorok az effélét kiskapunak nevezik. Más helyzetben büszkeségfélét éreztem volna, most viszont csak az járt a fejemben, hogy az olyan kiváltságlevélnek, amit én, a Vadkan is kijátszhatok, szemétdombon a helye. - Artemil háborút nyert - mondtam -, de a krónikákban a polgárok királyának mondják. Paragrafusokkal védte a shadoniakat tulajdon nemeseiktől, akik éltek... sőt, visszaéltek a harctéren kicsikart engedményekkel. Celestius biccentett. Látszott a szemén, hogy máris ott jár, ahová a magam csigatempójában igyekszem. - A Bullát országlása alatt háromszor módosították - folytattam. - Harmadjára törvénybe foglalták a civitas jogait, köztük a javak megőrzésére vonatkozót: „Shadon lakóinak, legyenek bár nemesek vagy nemtelenek, Domvik akarata szerint biztosítaniuk kell ama épületek oltalmát, hol elevenek lakoznak, és az átjárást mindama területeken, melyeken át azok elérhetők." - Zavaros idők voltak - ingatta fejét a csuhás. - A nép életét fosztogatók és gyújtogatók keserítették. A palotaerődöt övező negyedekben sok volt a faház; a polgárok nem bíztak eléggé az új rendben ahhoz, hogy követ és habarcsot használjanak. Az udvar rettegett a délkeleti széltől, az olyan tűzvészektől, melyek tucatszor pusztították végig Shadleket és Berrana-rodát. - Tűnődni látszott. - A katasztrófa megelőzése szent kötelesség, és mint ilyen, felette áll minden kiváltságnak. A paragrafus majd' félezer éves; ritkán emlegetik, de a mai napig sem törölték el. - Tűz - mormoltam a Montargis-ház kusza alaprajzára meredve. - Tűz a palotanegyed szívében. Városőrök sietnek a helyszínre. Papokért küldenek. Azok elfojtják a lángokat, elszörnyednek azon, amit odabent látnak... és tisztük szerint értesítik az inkvizíciót. Celestius merőn bámult rám. Nem mosolygott. - Domvik útjai kifürkészhetetlenek - dünnyögte. - Azon leszünk, hogy a szerencsétlen véletlen bekövetkezzék.

18. Sötétedésre eléggé kijózanodtam ahhoz, hogy megvacsorázzak, bár azzal, amit elpusztítottam, legfeljebb egy koldust lehetett volna jóllakatni. Celestius visszatért a túlsó partra, hogy biztosítsa számomra az Egyetlen támogatását, és választ találjon néhány fontos kérdésemre - azt ígérte, legkésőbb

másnap délig jelentkezik. Curzon maga szolgált ki, és mindvégig rajtam tartotta a szemét; valami azt súgta, ez egyszer nem kell kötözködőktől tartanom. Új papírost kértem, letisztáztam az Éji Báró tanyájának alaprajzát, aztán megkongattam mellvértemet, melytől órákkal korábban szabadultam meg, és a szomszédos szék támlájára akasztottam. Rendeltem még egy kupával, felhajtottam Del Arco üdvére, aztán újabbat kértem, hogy én se maradjak áldomás nélkül. A harmadikat a néhai Artemil király emlékének szenteltem. Ekkorra ketten-hárman is hozzám csapódtak - rendes fickók lehettek, mert a tulaj nem próbált butéliát törni a fejükön, ahogy az alkalmatlankodókkal tette. Tovább vedeltünk az első, majd a második hold fényében. Az ezüstkék korong úgy függött a kikötő felett, mint egy patinás tallér, melyet az idők kezdetén hajítottak a magasba, hadd találgassák a halandók, melyik felére esik. Szerencse Balszerencse? „Bizonyos játékokban csak az osztók nyernek" - mondogatta apám. Gudrid és Badrid hajnaltájt jött értem a kordéval. Miközben a szalmazsákra emeltek, holmi vadmacskáról hadováltam nekik. Hazafelé zötykölődve Del Arcót és a Nyolcadik Arcot, a Bosszú Angyalát emlegettem... aztán beleszédültem az enyhet adó sötétségbe.

19. Rettegtem az álmaimtól, de a megszokás ezúttal győzedelmeskedett: ágyamban heverve a légiót, a parton gyülekező kárhozottakat, a szikkadó kagylóhéjakat láttam megint. Valahol a magasban Montargis kacagott, a homályból Del Arco szikrafűtől üveges szeme kísérte minden mozdulatomat. Utóbb megjelent Celestius, úgy szórta maga körül a tüzet, mint egy nyavalyás szántóvető, és olyasmit hajtogatott, amit a valóságban sosem mondott volna: „Emlékezz, Vadkan, emlékezz! Arra születtél, hogy az Exterminus eszköze légy!" Arra eszméltem fel, hogy az ágy szélén ülök, és Gudrid meg Badrid a vállamat és. a nyakamat gyúrja. Az asztalon ott hevert a Montargis-ház vázlatrajza - ezt valószínűleg még hajnalban vágtam hozzájuk azzal a paranccsal, hogy tanulmányozzák. A temérdek fegyverből, az összehordott felszerelésből arra következtettem, hogy mondtam egyebet is, ámbár ezek ketten úgy ismernek, hogy szinte maguktól teszik a dolgukat. Déltájban küldönc érkezett a folyó túlpartjáról. Bőrből varrott erszényt hozott, benne egyetlen pénzdarabot, és egy levelet Celestius sietve rótt soraival: „Shadleki hittestvéreim tudni vélik, hogy Serena Del Arco hat évet élt, és a tengeren halt meg. Gorviki kalóztámadás. A mostanit három évnél régebben senki sem látta - légy nagyon óvatos vele! A tűzőrök készen állnak. " Sokáig csak bólogattam, mint egy idióta - a pórok térítettek magamhoz egy csésze erős kokateával. A papírost gombóccá gyűrve hajítottam a fogadóteremben lobogó tűzbe, és néztem, ahogy sárgából, vörössé, majd feketévé válik, végül elenyészik. Így enyészünk el mind, ha időnk kitelik - és így válik semmivé mindaz, amiben hiszünk. Aerielle-re gondoltam, de a vörösbe öltözött lány ragadozószemeit láttam magam előtt. Kívántam az italt, mégsem nyúltam a készen tartott butéliáért: intő példaként lebegett előttem mindazok sorsa, akik előbb a józanságukat, aztán az életüket veszítették el. A szobámba mentem, és régi szertartásaim egyikéhez, a készülődéshez folyamodtam. Családom színeibe, sárga-szürkébe öltöztem, Aerielle karikagyűrűjét, melyet Badrid talált egy ronggyá szaggatott ruha redői közt, apám pecsétgyűrűje mellé, bal kezem kisujjára húztam. Fenőkövet választottam, elbíbelődtem a kiszemelt pengékkel - szívesen vittem volna vadkanlándzsát is, de úgy sejtettem, Montargisék rossz néven vennél: Mire végeztem, beesteledett. Szorosra húztam derékszíjamat, vállamra kanyarítottam a szürke köpenyt, és nagy nehezen lefeszegettem a deszkákat az erkélyablak elől. A szél a Gon-Shadlek felől fújt, urunk székvárosa bársonykék árnyékban ~ hevert. Mindkét parton házi tűzhelyek és fáklyák fénye hunyorgott: láthatártól láthatárig húzódó parázsszőnyeg, jelzőtűztenger a közönyös csillagok alatt. A vadludak úgy rajzottak a palotanegyed tavai körül, akár a denevérek, rikoltásaikkal a halászváros templomainak harangja feleselt. Közeledett az időm. Mire kocsiba szálltam, Gudrid és Badrid felszívódott már. Tudtam, hogy várni fognak, hogy apróra teljesítik az utasításaimat; hálás voltam az Egyetlennek, hogy ebben a romlott és őrült világban legalább őket meghagyta nekem. A batár végiggördült a széles utcák során, szentek és hősök kőbe álmodott

relikviái, falak, rácsok és oszlopok mellett. Nem a tenger felé kanyarodott, én mégis úgy éreztem, a szigetekre tartunk: néhány szűk esztendő után megadatott, hogy szembenézzek az ellenséggel, és hogy egymagam döntsek számos eleven lény sorsa felett. A Montargis-ház ablakaiban most kevesebb fényt láttam: a báró a jelek szerint szavának állt, és csak barátokat invitált meg a nagy eseményre. A kapu körül, a falak mentén alig néhány őr bóklászott: a biztonságról errefelé a királyi gárda katonái és papjai gondoskodtak. Ahogy kikászálódtam a kocsiból, orromat átható vízszag csapta meg - ezt korábban, tán a füstölőszerek miatt, egyáltalán nem éreztem. Az épületet övező árok a hátsó fronton szélesedett igazi tóvá. Vadludakat hiába kerestem tekintetemmel. A szél szabadon járt a park fái és bokrai közt, meglebbentette köpenyemet, végigsimított csupa heg képemen - egy márványszoboréban nyilván több örömét lelte volna. Acapella a tegnapelőtti helyen várt rám. Fekete-ezüst libériája makulátlan volt, sima arcán hasztalan kerestem dühkitörésem nyomát. Ez legrosszabb sejtelmeimet igazolta, de mit sem változtatott a dolgokon - utam mostantól csak előre vezetett. Biccentéssel üdvözöltük egymást, és befelé indultunk. Az előcsarnok közepén Montargis sietett elénk. Megszorította jobbomat, és biztosított, hogy minden készen áll. Ha furcsállotta is, nem kérdezte, miért hoztam magammal a kardomat - őt és a hozzá hasonlókat inkább a célok, semmint az eszközök foglalkoztatták. A cél az volt, hogy az ellenség megbűnhődjön, a bosszúállók bandája pedig (ki-ki a maga módján) jól szórakozzon közben. A legfőbb bosszúálló negédesen mosolygott. Hallott rólam egyet-mást, ismerte az álmaimat. Azt hitte, tudja, hányadán áll velem, és még nem jött el a pillanat, hogy megmutassam, mekkorát tévedett. De közeledett, akár az éjközép sötétsége. A második emeletre, egy hatalmas, gonddal vasalt ajtóhoz vezettek. A zárat két kulccsal nyitotta a báró, majd szabadosa őrizetére bízta őket. Acapella a jelek szerint maradni szándékozott. Nem hittem, hogy átlát a falakon, mégsem örültem a közelségének; tapasztalatból tudtam, hogy egyszerre két ragadozóval csak a legkülönb vadászok boldogulnak. Nem számítottam magam közéjük - Rudrig voltam, a cormasai, egy a birodalom földjén bolyongó holt lelkek közül, oldalamon kard, övemben tőr és bőrerszény. Megesküdtem volna rá, hogy Celestius érméje forróságot sugároz - kár volt annyit firtatnom, mire szolgál. Nehezemre esett elképzelni, hogy voltaképp nem vagyok egyedül: az utolsó lépéseknél Montargisék is elhúzódtak mellőlem. - Engedd szabadon a haragodat, testvér suttogta a báró. - Tedd, amit a szíved diktál! Rábámultam és bólintottam; így, éhes szemmel, nedvesen csillogó szájjal akartam megőrizni emlékezetemben, hogy elmondhassam: ismertem Shadon zászlósurának, királyunk vérrokonának és bizalmasának igazi valóját, a mohó fenevadat. Lenyomtam a kilincset, és a félelemszagú homályba léptem. Az ellenség - lány, akit egy ideig Serenának hittem - megkötözve hevert egy fekete selyemmel megvetett ágyon. Testét vörös fátyol takarta; talán ugyanaz, amelyikben táncolt, talán valamivel nagyobb annál. Bőre egészen fehérnek látszott a homályban. Tekintete az enyémet kereste - azzal áltattam magam, hogy a felismerés fénye villan benne. A száját elmulasztották felpeckelni: nyilván játékrontásnak számított, ha valaki nem sikoltozik. - Te.. . - suttogta. - Én - biccentettem. Rémlett, egy örökkévalóság óta ismerjük egymást, mintha hadban álló országaink históriája összekötött, s nem elválasztott volna minket. A fekete selyemmel . borított ravatalt, a szemközti falon csillogó tükröt, az ablakot takaró brokátfüggönyt néztem - aztán megint a tükröt, és határozott mozdulattal kardot húztam. Serena felsikoltott. Aztán - a krónikák fordulatával élve - elszabadult a pokol.

20. Mikor meghallottam az ajtónyitás zaját, félúton jártam már az ágy és a tükör felé. Magamat láttam csak, ahogy megemelem a kardot - először a lány jobb csuklóját tartó kötelet vágtam át, aztán fordultam egyet, és újból nekihuzakodva rézsút felfelé döftem. Az acélhegy tükörképem vállát találta, a fekete selyemre üvegszilánkok záporoztak, a hörgésbe fúló kiáltás azonban nem az én kiáltásom volt, hanem urunk kirurgusáé, aki a tükör mögött rejtőzött társaival.

Csak néhány barát. . . A lány megint felsikoltott: ő már látta a bejárat felől közeledő Acapellát, míg én kíváncsi „testvéreimmel" foglalatoskodtam. A kirurgus halódva zuhant a földre az ágy jobb oldalán. Egy fickót, aki megpróbált legázolni, a levegőben vágtam agyon; dísztőre a falnak csapódott, és visszapattanva épp hogy elkerülte az arcomat. Félreugrottam, hogy kitérjek, Acapella útjából - ahol egy pillanattal korábban álltam, most rőfnyi karmok hasították a levegőt, a teremtmény pedig, mely érkezésemkor Montargis szabadosa volt, felüvöltött haragjában. Egy pillanatig azt latolgatta, velem vagy a magatehetetlen Serenával foglalkozzon-e, aztán mellettem döntött; ez a haladék épp elegendő volt ahhoz, hogy lépést váltsak, és újra nekihuzakodjak. Ha az ember széles pengével verekszik, célzás helyett az időzítéssel kell törődnie, és az enyém nem is sikerülhetett volna jobban. Az Acapellából lett bestia nyakát találtam, és a melle közepéig kettéhasítottam - azt hiszem, nem várta, hogy vidéki nemes létemre megszentelt kardot használok. A karmok egy szemvillanással utóbb a vállamba téptek, a fájdalom elhomályosította tudatomat, de mire felocsúdtam, kettesben maradtam a ravatalnál Del Arco kincsével. Kiszabadítottam a másik kezét, azután a lábait is. Egész testében remegve, szóra képtelenül meredt rám; nyilván más befejezésre számított egy hadviselt shadonitól. - A kulcsokat a farkasfejűnél találod - sziszegtem, és övembe kotortam a bőrerszényért. Zárd be és torlaszold el az ajtót, ha élni akarsz! Arra sem vesztegette az időt, hogy elfedje magát; úgy kellett a szürke köpenyt utána hajítanom. Beleszimatoltam a tükör mögötti járat levegőjébe. Valahol messze reteszek csikordultak: több érdeklődő nem jött odabentről. A zárt ajtót jó fél perccel később kezdték döngetni - az ütések erejéből arra következtettem, hogy Acapellának akadnak vérrokonai a háziak között. Felragadtam egy zsámolyt ebben nagy gyakorlatra tettem szert az utóbbi időben -, és kivágtam az ablakon. A csörömpölésre tán még a családi sírbolt lakói is felneszeltek - ha igen, reméltem, nem tudják, milyen kevés maradt számukra az örök nyugodalomból. Jobb tenyeremben ott lapult az érme. Celestius elmagyarázta, hogy fémjébe egy nagy tudású ember - pap? mágus? - jelét vésték, aki így a távolból is érvényesítheti varázshatalmát a közjó érdekében. Elmondta azt is, hogy a jeladás után mihamarabb tisztulnunk kell onnét - ha nem tesszük, Domvik legyen irgalmas hozzánk. - Ide! - kiáltottam a lányra, aki úgy engedelmeskedett, mintha egész életében ezt tanulta volna. - Az ablakon át! Az ágyra hajítottam az érmét, aztán karddal egyengettem az utunkat kifelé. Végigaraszoltunk a párkányzaton, átszökkentünk a földszinti nagyterem gerendázatára, úgy iszkoltunk tovább a külső fal felé. Hátunk mögött akkor hangzott fel a dördülés, mikor a vártó fölé nyúló fiatorony mellvédjéhez értünk. A Montargis-ház fényei mintha elhomályosultak volna - annál fényesebben ragyogott egy lámpás a vízen túl, a park távoli végében. - Ugorj ! - parancsoltam Serenára. - Ússz a fény felé, ott biztonságban leszel! Rám meredt, aztán vállát felhúzva, fejjel előre a sötét vízbe vetette magát. Köpenyem valahogy elmaradt mögötte; önkéntelenül elgyönyörködtem a mozgásában, az elevenségében, és megint éreztem azt a jól ismert szomjúságot, ami legutóbb a szeánsz alatt támadt fel bennem. Arra neveltek, hogy irtózzam a gorviki nőktől, de hiába igyekeztem; amit Serena ébresztett bennem, sok minden volt, csak épp irtózás nem. Megoldottam mellvértem kapcsait, megszabadultam e míves kolonctól, és kardommal együtt az éjszakára bíztam. Ha minden a terv szerint alakul, később sértetlenül visszakapom mindkettőt - ha nem, úgysem lesz szükségem többé páncélra és fegyverre. Épp lepillantottam, mikor láthatatlan, perzselő tenyér taszított hátba; zuhantam, és elakadó lélegzettel értem vizet húszegynéhány lábnyi mélységben. Ujjasom egy szempillantás alatt elnehezült, lefelé húzott - alaposan megszenvedtem az első korty friss levegőért. Sajgott az oldalam, vállamat mintha murénák marcangolták volna, de láttam a fényt, és kétségbeesett igyekezettel arrafelé tempóztam. Mikor közelebb értem, már ki tudtam venni a két letámasztott gyalogsági pajzsot a lámpás fénykörének határán. Gudrid és Badrid lövésre kész számszeríjjal kémlelte a vizet. Készen álltak, hogy megfutamítsák üldözőinket, de egy lélek sem szegődött a nyomunkba: a háznépnek épp más dolga akadt. A második szint déli oldalát lángok emésztették. A füstöt előbb a folyó, majd a koronaerőd falai felé sodorta a szél; bár alá-alámerültem ázott gönceimben, idáig hallottam a riadókürtöket. Arra gondoltam, hogy a Montargis kínos magyarázkodásnak

néz elébe, ha a papok megtalálják házi szentélyében a pentagrammát - a fekete-ezüst libériás farkasemberről nem beszélve. Hosszú pihenést javasolnak majd a bárónak az inkvizíció valamelyik erődjében, és hogy ne unatkozzék, köré gyűjtik megmaradt „testvéreit" is. Az ország nagyjai új rajparancsnokot jelölnek ki a flottához, és legközelebb talán jobban meggondolják, kire bízzák a shadoni lobogót, ha sötét erők ellen indulnak harcba - az érdemdús Eromo magától értetődő, ám kissé elhamarkodott választás volt. A pórok segítettek partra, és ők vették gondjaikba a lányt is. A kőfal túloldalán kocsi, száraz ruha és némi szíverősítő várt ránk - sosem ittam olyan mohón a Curzon-féle törkölyt, mint ezen az éjszakán. A csillagos égből pernye szitált, a füst szaga a kikötőbe vezető út második kanyarulatáig koslatott utánunk. Mire a Belazar-hídra fordultunk, a hegyoldalban vöröslő fényfolt gőzfelhőkbe veszett: a palotanegyed tűzőrei nem vesztegették az idejüket.

21. A hídon túl kocsit váltottunk. Adtam némi időt a lánynak, hogy rendbe szedje magát, mielőtt tovább indulunk Del Arco szállására; több szó az ugrás óta nem esett köztünk. Talán szántszándékkal,- talán véletlenül, de a testét használta ellenem - meglehet, a hozzá hasonlók nem ismernek más érvet, ha a helyzet komolyra fordul. - Hová viszel? - kérdezte, mikor ismét nekivágtunk. Nyugtalanul figyelte az összehajló tetejű viskókat, a kosztól elnehezült ponyvákat odakint; úgy rémlett, szívesebben ülne az én oldalamon, de óvakodott attól, hogy egy mozdulattal is felbőszítsen. - Ahová tartozol - morogtam, és kortyoltam a kulacsból, amit Badrid nyomott a kezembe szárítkozás közben. - Valakihez, akit sosem lett volna szabad faképnél hagynod. Serena merőn nézett rám. Szépséges ragadozószemei most éjfeketének látszottak. - Melyik hazugságával traktált? A lánya vagyok, vagy az unokahúga? Ebből a kettőből választ mindig, ha valakit a nyomomba küld. Nem feleltem; egyszerűen nem volt mit felelnem neki. - Sem egyik, sem másik nem vagyok - folytatta a lány. Olyan tökéletesen beszélte a nyelvet, hogy majd' minden helybélit megtévesztett volna, csak a kettőshangzókat torzította jellegzetesen gorviki módra; a melyikből így lett meilyik, az egyik így lágyult eigyik-ké. - Dzsadoktól vásárolt három idősebb lánnyal együtt, tízéves koromban. Az utolsót tavaly ölte meg. Az volt a bűne, ami az enyém, és a másik kettőé: szökni próbált. Mi gorvikiak megszökünk olykor. Hazahúz az a csalárd szívünk. - Közelebb hajolt, aztán visszarettent egy hirtelen mozdulatomtól. - A báró azt mondta, megölsz azért, amit a földijeim tettek veled. Mikor megkötözött, nevetett; azt hitte, végre megtalálta a megfelelő embert. - Várt, aztán kibökte: - Kár, hogy tévedett. - Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Lehetek gyilkos, de nem vagyok olyan, mint ezek. - Joram Del Arco olyan. . . vagy még olyanabb. Ha ismered, tudnod kell, hogy igazat beszélek. Bólintottam. - Nem akarok visszamenni hozzá - mondta Serena. - Nem lehetne...? - Nem. Olyan sebesen lendült felém, hogy önkéntelenül a tőröm után kaptam. Elért, de nem mart belém; finom ujjakkal tapogatta végig a vállamon ej tett sebet. - Wier garra - suttogta. - Az enyémek közül sokan szent állatnak tartják. Erővel pusztít, nem méreggel, de a karmai nyomát életed végéig hordozni fogod. Akarod, hogy átkötözzelek? Nem mondott semmi olyat, amit ne tudtam volna, csak annyit akart, hogy érezzem az illatát, a leheletét, és harcosból férfivá változzak vissza tőle. Egy eleven embert már megőrjített volna a tudat, hogy nem éritheti... azaz hogy érintheti, de ha így tesz, hitszegővé válik, és annyi oka sem marad a létezésre, amennyi azelőtt volt. - Kívánsz - állapította meg Serena. - Nem tudod eltitkolni. - Nincs titkolnivalóm. - Megcsókolsz? A fejemet ráztam. - Visszaviszel hozzá? Bólintottam; mintha puszta kő szürkéllett volna a szívem helyén.

- Végez velem - suttogta a lány. - Halálra korbácsol, ahogy a többiekkel tette. Ő így folytatja a háborúját a hazámmal, de te... te nem lehetsz ilyen... - ...hitvány? - segítettem ki. - Nem. Én halott vagyok. - Hisz lélegzel! - Úgy értem, odabent. Serena összehúzott szemmel bámult rám. - Hazudsz. Hazudsz! Nekilendült, hogy az ajkamba tépjen, netán megcsókoljon - olyan erővel harcolt, mint annak idején Aerielle, mikor a szobájába zártam, pedig csak a szabadság és az élet utáni vágy lehetett közös bennük. Egyenlőtlen küzdelem volt: én nem akartam kárt tenni benne, ő a szememet is kikaparta volna, és bizonyára meg is teszi, ha jókora zökkenéssel célhoz nem érünk közben. Serena eleresztett, és visszaroskadt az ülésre a maga oldalán. Nyálának cseppjei égették az arcomat. - Megöltél - suttogta. - Légy átkozott, shadoni kutya! - Cormasai - dünnyögtem. Hallottam, ahogy a kocsis leugrik a bakról; a fullajtár, aki a platón utazott, szélesre tárta a kapu felőli ajtót. A romos tanya bejáratánál maga Del Arco várt ránk - forradásos képe épp olyan volt most, amilyennek álmaimban, a szigeti corgák ellen vezetett támadások során láttam. Néhány hurkos állt mellette, de sokan rejtőzhettek még a sikátor homályában: a lány számára nem volt menekvés többé. A kapitány a nyitott ajtóhoz lépett, Serena felé nyújtotta a kezét - és ahogy a szemébe nézett, ajkáról lehervadt a ráerőszakolt mosoly. Körülpillantott, azután rám bámult. Ráébredt, hogy tudom a titkát; nyugtáztam arckifejezése, tartása hirtelen változását, de nem hőköltem hátra: a tartozást már megfizettem, most a kamatokon volt a sor. - Barát vágy, Garmacor - mondta Del Arco, és egy fejbiccentéssel kiparancsolta mellőlem a lányt. A mozdulat könyörtelensége végigvágott érzékeimen, összerezzentem, aztán megint, ahogy a batár túloldalán is felpattant az ajtó: valaki zsineget vetett a nyakamba, és könyörtelenül összeszorította. Serena rémült arca vörös ködbe veszett. Nem volt érkezésem vele foglalkozni. A kölyök, aki megtámadott, polgári áldozatokhoz szokott, olyanokhoz, akiket megdermeszt a rémület és a tehetetlenség - engem más fából faragtak, és nem is ért olyan váratlanul a fordulat, mint a shadleki remélte. A kölyök, miután feltépte az ajtót, a kocsi belsejébe nyomult, és a hátamba nyomta valamelyik térdét, hogy mielőbb a nyakamat törje. Az ötlet jó volt, de nem szűk helyre való - várniuk kellett volna, míg kiszállok, hogy elbúcsúzzam. Késő bánat. A fiú olyan közel került hozzám, hogy védekezni sem tudott, mikor mindkét kezemmel a szemébe kaptam. Elfúló kiáltást hallatott, a hurok megereszkedett a torkomon. Támadómmal együtt hátradobtam magam a kocsin át cikázó acélhegy útjából: Gudrid (ő volt a fullajtár) megszabadult a maga emberétől, és a kocsisnak öltözött Badridot szorongató orgyilkos mellébe lőtt. Az én hurkosom vakon is a tőre után tapogatózott, és bömbölt - jobban szeretem a csendes munkát, ezért a nyakát törtem, mielőtt Serena után, Del Arco felé lódultam volna. Ép karom kaszáló mozdulatával kiragadtam az ülés alól a második, a felföldi pengét. Valahol oldalt halálsikoly harsant: a pórok újabb ifjú titánt indítottak útnak Domvik országába. Farkasszemet néztem egykori bajtársammal. A kapitány résnyire szűkült szeméből egy újabb démon, a szikrafűé bámult vissza rám. - Barát voltál, Joram Del Arco - suttogtam rekedten -, s most senki lettél. Nem vagy többé az árnyékom őre, nem vagy urunk mosaccája, nincs helyed az eleven holtak között sem: távozz a világból szégyenkezve! A shadleki eltaszította magától a lányt, és kardot húzott. Megrebbent a tekintete, ahogy utolsó embere is a vályogfalnak zuhant: torkát tollatlan acélhegy ütötte át. Csontjaimban éreztem, hogy a sikátorok népe sóvár szemekkel figyel, csatlósaim lövésztudománya láttán azonban tovább lapultak, ahogy jól nevelt dögevőkhöz illik. Del Arco nekem rontott, hogy néhány haránt irányú vágással a batárhoz szorítson. Kitértem, oldalt léptem és hárítottam; éreztem Serena testének illatát, éreztem, hogy a fátyol, mely köztem és a halandók közt feszül, vékonyabb, mint valaha - és csak remélhettem, hogy a shadleki nem érzékeli ugyanezt. - Nem kérded, miért? - zihálta, ahogy ismét támadott. - Nem vagy kíváncsi rá? A fejemet ráztam. Az utóbbi napokban mindent megtudtam, amit az ilyenek indítékairól tudni érdemes. Tartottam a távolságot, védekeztem - amennyivel erősebb, annyival lomhább is voltam, nem engedhettem, hogy kartávolságon belülre kerüljön.

- Jobb vagyok nálad - sziszegte. Verítékben ázó sörénye csak úgy röpködött az arca körül; a szikrafű gőze kiragadta az időből, játékká változtatta számára a halálos küzdelmet. - Mindig is jobb voltam. Ha győzni akarsz... ha magadnak kívánod a szukát, hogy ott folytathasd vele, ahol én abbahagytam, nyomósabb érvekre lesz szükséged! Mindez fájdalmasan igaz volt, de pillanatnyilag nem változtathattam rajta. A házfalak közti nyílt térség felé oldalaztunk. A batár már mögöttem feketéllett, mikor a kétoldalt lapuló pórok hirtelen felegyenesedtek, és egyforma mozdulattal Del Arcóra irányozták fegyverüket. A shadleki már-már nekilendült, aztán észbe kapott; vastépte arcára új barázdákat vésett a méltatlankodás. Ezt... ezt nem teheted - suttogta. - Nemes ember így... így nem öl nemest! Leeresztettem a kardot, és hátralépve biccentettem csatlósaimnak, akik a shadleki lábába lőttek. A kapitány kelmék surrogása, ékszerek csörömpölése közepette zuhant hátra. Úgy feküdt ott sebzetten, tehetetlenül, mint minden shadoni fosztogató álma, és hitetlenkedve, tompán csillogó szemekkel meredt rám. - Senki és semmi vagy - mondtam neki -, de mert nemes embernek tartom magam, sem így, sem másképp nem öllek meg. - Körülpillantottam, hátha sikerül felfedeznem a homályból fürkésző vadállatszemeket. - Ezt a megtiszteltetést átengedem a helybélieknek. Domvik legyen veled, Joram Del Arco; remélem, sosem leszek kénytelen megismételni ezt a leckét. A shadleki nagy kínkeservvel felemelkedett. Elsápasztotta a vérveszteség és a kijózanodás. - Ezt nem teheted, Garmacor! - zihálta. - Ezt nem... Gudrid és Badrid megkezdte a visszavonulást a batár felé. Én magam tempósan követtem őket: útba ejtettem a vályogház kapuját, és kezemet nyújtottam a falnál kuporgó lány felé. - Rudrig, a Vadkan - hajtottam fejet, ahogy tiszthez és úrhoz illik. - Mint hallom, hazakészülsz, hölgyem. Szívesen elkísérlek egy darabon. Hűvösek mifelénk az őszi éjszakák. A keze a kezemhez ért; az érzések, melyek átcikáztak rajtam, nagyon is eleven emberre vallottak. - Uram . . . Együtt szálltunk vissza a kocsiba, és jó darabig el sem eresztettük egymást. Badrid a lovak közé csapott, a súlyos alkotmány mozgásba lendült mögöttünk csakhamar a dögevők lármájába fúltak egy nemtelen nemes, egy légióját vesztett hulla kiáltásai.

22. Celestiussal a hajnal első fényénél találkoztunk a mólónál, Curzon tavernája közelében. A csuhás kimerültnek, de elégedettnek látszott; olyan ember benyomását keltette, aki - egy szerencsétlen véletlennek hála - roppant hasznosan töltötte az éjszakát. Elújságolta, hogy Montargis társaival együtt a világi hatóságok vendégszeretetét élvezi, de a főatya közbenjárására minden bizonnyal egyházi törvényszék elé kerül. A tüzet megfékező papok elég bizonyítékot találtak üzelmeiről ahhoz, hogy napjai fogytáig lakat alatt tartsák, ha egy hirtelen támadó nyavalya el nem viszi előbb. Szót ejtett bizonyos felszerelési tárgyakról, melyeket a vizsgálók a park tavában leltek, s melyeket - az inkvizíció nyomására elmulasztottak nyilvántartásba venni. Célzott rá, hogy gazdájuk átveheti őket az ispotályok jámbor kirurgusától, amennyiben megfogadja, hogy napjában csak egy korsó bort iszik, kétszer tisztálkodik... és ha történetesen épp arra visz az útja. Megfogadtam, hogy teljesítem feltételeit - a kard apai örökség -, egyúttal megkértem, venné gondjaiba Serena unokahúgomat, aki a fővárosban tett látogatása után hazájába kíván visszatérni. Celestius hosszan nézte a lányt, aki Aerielle régi úti ruháját viselte, és szorosan befont hajjal, lesütött szemmel várakozott az oldalamon. Ha emlékezete nem csal, mondta, a túlparton most is akad pár északnyugatnak tartó hajó - némelyik útiránya biztosan megfelel az ifjú leánynak is. Reményét fejezte ki, hogy nálunk tett látogatása nem volt tanulságok nélkül való, felajánlotta ugyanekkor, hogy indulásáig szállásadója és őrizője lesz, majd a rá jellemző tapintattal félrevonult, hogy mi ketten néhány búcsúszót válthassunk. Serena megszorította a kezemet, végigsimított az arcomon, hogy vonásaimat és forradásaimat mélyen az emlékezetébe vésse, aztán szájon csókolt, s tüstént eliramodott volna, ha hagyom.

- Meg ne rontsd! - sandítottam a csónaknál várakozó Celestius felé, aki fehér karingében épp olyan volt, amilyennek Domvik Ötödik Arcát, a Jóság Forrását ábrázolni szokás. - Ha kárt teszel benne, előkerítlek akár a föld alól is; ez a fickó a barátom. - Vagyis ha nem győzöm a magányt - suttogta a lány, akinek szájában bájos ain-re végződött a „magány" -, mást sem kell tennem, mint visszasettenkednem, és átvágnom a torkát. Udvariasan mosolyogtam; Gorvikban nyilván ezt nevezik évődésnek. - Látlak még? - fordította komolyra a szót Serena, aztán fura kis fintort vágott. - Hiányzik nekem, hogy lássalak? - Tovább tűnődött, aztán a vállamhoz dörgölte fejét. - Igen, azt hiszem, igen. Imádom a romladozó házadat, a kezedet, a szádat, még a macskáidat is; az én istenem őrizzen, cormasai Rudrig! Újra megcsókolt, aztán elfordult, lehajtott fejjel Celestiushoz ment, és csónakba szállt vele. Hátra sem nézett, de a teste tovább beszélt hozzám; azt hiszem, még az evezővel bajlódó laikus testvér lélegzete is elakadt a mozgása láttán. Maga volt az élet, a határt nem ismerő elevenség lehetett gorviki, lehetett vad és csapodár, valahogy mégis jókedvre derültem tőle. Néztem, ahogy belevész a hajnali ragyogásba, aztán magamhoz intettem pórjaimat: már az éjjel, úszás közben eltökéltem, hogy Curzon lebujába cipelem, és amúgy istenesen megvendégelem őket. Kezdetben kicsit fagyos volt a hangulat - tán azt hitték, beteg vagyok -, aztán, valamivel tíz előtt beesett pár nagypofájú ronellai, és mire kipofoztuk őket, magára talált Gudrid és Badrid is. - Igyatok! - parancsoltam, miután a féllábú gazda teletöltötte kupáinkat. - Azok egészségére, akik a szigeteken maradtak, és akik visszatértek onnét. Fenékig, átkozottak! Curzon furcsálkodva bámult sűrű szemöldöke alól, majd vállat vont, és újra töltött. Vén csont volt, s mert sokat látott a világból, megérezhette, milyen fontos dolog történt napkelte előtt: noha úgy rendeltetett, hogy hazám és Serena hazája örökkön háborúzzék, én magam különbékét kötöttem a múlttal és a gorvikiakkal.

NYÁRKÖZÉP, SZENT ELSTER HAVA

MIASSZONYUNK 1. Ha ragadozókra vadászol, a legokosabb gyengének mutatnod magad. Ismertem a szabályt, de vedelnem kellett, hogy betarthassam: a színlelés nem kenyerem, és ha küzdelem készül, nehezemre esik a várakozás is. Arra neveltek, hogy tervezzek és cselekedjek; harcos vagyok, aki ártatlanságát egy cseléd derékalján, illúzióit a Fekete Határon, lelke jobbik felét Corma-dina felperzselt szigetein hagyta. Grófi harmadszülött, aki kardja mellé városi házát, két fegyvernököt és tisztes évjáradékot kapott örökül. Rudrig, a Vadkan, akinek nincs helye az úri társaságban, ezért a maga útját járja, s ha kell, tovább szolgál azzal, amit Domvik meghagyott neki: az elszántságával és az erejével. A Montargis-házban történtek számos jó- és rosszakaróval tettek gazdagabbá. Az előbbiekkel semmi dolgom, az utóbbiak nem végeznek elég alapos munkát: a városbelieket veszett hírem sem tartja vissza attól, hogy hozzám forduljanak kényes ügyeikkel. Az arra érdemesek gondjait egyenes beszéddel vagy hideg vassal oldom meg, ezen az éjszakán, a szabad kikötő játékbarlangjainak egyikében azonban még nem jött el a tettek ideje. Várnom kellett - várnom és remélnem, hogy a körém gyűlt ragadozók közt egyetlen jó megfigyelő sem akad. Az utazók a birodalom legbiztonságosabb városának tartják Shadont - talán mert kevesebbet kóborolnak benne napszállta után, mint én. A jobb part mólóin és raktárházain túl sikátorok, romladozó falak és tetők rengetege következik. A patkánylyukakban csempészek, kuruzslók és ribancok tanyáznak, a csapszékekben sötét üzletek köttetnek, a legtöbb pénz mégis a játékbarlangokká alakított pincékben cserél gazdát. Torz és megcsömörlött lelkek gyülekeznek itt, nemesek és nemtelenek, akik nem érik be a szórakozás köznapi módjaival, és készek arannyal fizetni minden perc izgalomért. Úgy tartják, a köznép kedvteléseinek hódolni Domviknak tetsző cselekedet... de nem mindenki éri be a szokványos bűnökkel, s az óvatlanokat sem csak kártya- és kockacsaták közben érheti fájó veszteség. - Lapot! A balomon ülő fickó - csapott homlokú, békaszájú hajóstiszt - kisebb vagyont herdált el az este folyamán. Eleinte csak bosszantott, mostanra a pokolba kívántam, hisz akaratlanul ellenem dolgozott: mutatványaival az összes ragadozó figyelmét magára vonta. Véznább és gazdagabb csak egy amund múmia, részegebb csak egy ronellai zsoldos lehetett nála; éreztem, hogy őt választják majd, és kénytelenkelletlen beláttam: a helyükben én sem tennék másképp. - Nyolc - summázta az osztó, akinek nyakán alvilági stigma, egy hajdan megszorult hurok nyoma kéklett. - A bank tízzel zár, a hallgatag ember fuccsol: a lovagok meghajtják zászlaikat a vándorszentek előtt. A békaszájú ivott, húzott, tromfolt, kirukkolt és vesztett megint. Pocsékul játszott: , urunk generálisai ragaszkodnak így halva született csataterveikhez, tekintet nélkül arra, hány boldogtalan fizeti meg az árát. A díszgombok és függők tanúsága szerint rajparancsnokként vonult nyugalomba, de nehezemre esett harcosként gondolni rá harcosok azok a j ól megtermett, vörös libériás alakok voltak, akik éjközép után törtek utat hozzá, hogy rendezzék adósságát, és gyakorlat szülte biztonsággal fent várakozó hintójáig támogassák. - Új kör. - Az osztó keze sebesen járt, a gyertyalángok sercegve hajladoztak a füsttől és verítéktől sűrű levegőben. - Egy talentum a tét; rajta, jó urak, tovább, csak tovább! Érméket dobtam az asztalra, és szándékolt lassúsággal nyúltam lapjaimért. A ragadozók figyeltek. Nem tűntek csalódottnak: mindegy volt nekik, kit és mennyivel rövidítenek meg, ha közben szórakozhatnak egy kicsit. Eddig csak ízlelgették a vért, de előbb-utóbb ölni fognak - talán épp ma, épp ezen a holdfényes nyári éjszakán. A kilátás nem rendített meg: az élők világába csak az éhség, a szomjúság és a vágy kísért el, a szorongás a túloldalon maradt. Azért voltam itt, hogy rendet tegyek, és ugyanezért néztem most párás tekintettel a bitószökevény osztó szemébe.

- Megadom és emelek. - Nagyuram...? - Szerencsésnek érzem magam - magyaráztam nehezen forgó nyelvvel, ügyelve rá, hogy mozdulataim kellőképp bizonytalannak tűnjenek. - Legyen két talentum... és még három az irgannai dámák kedvéért. - Az asztal pereméhez koccintottam félig telt kupámat. - Sokáig éljen a szépség, és Domvik éltesse urunkat, a királyt! A moraj lehetett helyeslő, de akár vészjósló is: egy városban, melyet haszonbérlők, kalmárok és klánbárók kormányoznak, sosem tudhatja az ember. Igazában mindegy volt, a győzelmemet vagy a bukásomat kívánják-e többen - a ragadozókról lerítt, hogy mindenkinél fürgébben mozdulnak majd, ha az idejük elérkezik. Egy dzsennt és egy égi áldást húztam a falidémon meg a többi mellé - most, hogy indulni készültem, csakugyan mellém szegődött a szerencse. A jobbomon ülő polgárember nagyot nyelt harcba küldött sorom láttán, és a bámészkodók vele számlálták a lapok értékeit: hét, tíz, tizenkettő. - A bank tizeneggyel zár - sóhajtott az osztó. - Therosa erődje megnyitja kapuit a győztes előtt. A tömeg ismét felmorajlott: a kettőnk közt tornyosuló arany a valódi Therosa kapuőrségének lekenyerezésére is elegendő lett volna. - Még egy kört, nagyuram? - érdeklődött a bitószökevény, és emelt fővel fogadta a réveteg nemet: tudta, hogy nyereményem híre tovább növeli majd az asztal - s vele az egész lebuj - forgalmát. Sáfrányszín inges teremszolgát intett oda, aki két erszénybe számlálta a pénzdarabokat, s felcsillanó szemmel kapott a magasba pöccintett Corma-tallér után - őfelsége, ha tettei révén nem is, arcélével bármikor megtalálja az utat alattvalói szívéhez. - Kocsit, nemesenszületett? - tüsténkedett a fémfogakkal vigyorgó, himlőhelyes képű tulaj, míg az utcára vezető lépcsőhöz kísért. - Testőreim is rendelkezésedre állnak, ha úgy óhajtod. Csak színleg töprengtem el a dolgon: nem azért törtem magam, hogy egy helyett két csapatnyi ragadozóval kerüljek szembe odakint. Megcsapkodtam a fickó vállát, csókot leheltem a Jóság Forrásának bronzból vert képmására, melyet ez alkalomra vásároltam a Fémművesek utcájában, és megcsörgettem az övemen függő erszényeket. Távozásomat füttyögés és lábdobogás kísérte - vágyak és indulatok céltáblája voltam, mint a Dúlás háborúja után, árnyéka a hősnek, aki egy ideig nagyvilági életet élt, s évekre elegendő beszédtémát adott az úri társaságnak hódításaival és botrányaival. A csáberő mostanra megkopott: sörényem csapzottan tapadt irgannai gyolcsingemhez, képemre ráncokból vésett ákombákomot a vigyor, testem és szellemem azonban készen állt a küzdelemre. A lépcső tetejére érve átöblögettem tüdőmet az éjszakai levegővel, vidám dalra gyújtottam... és komor elégtételt találtam a bizonyosságban, hogy a környező sötétségből ragadozószemek figyelik minden lépésemet.

2. Valóban fürgék voltak - olyan fürgék, amilyenné a rendszeres zabálás és testedzés korukbeli tacskókat csak tehet. Abból, hogy a látszatra sem ügyeltek, egyenesen következett, hogy összejátszanak a lebuj őreivel, talán magával a tulajjal is: már az első sarkon a fülemig jutott sietős lépteik nesze. Párosával loholtak végig a környező sikátorokon, hogy az újabb sarkon túl, a régi közkútnál gyűrűbe zárhassanak; bárki irányította őket, szorult belé némi taktikai érzék. Borzongatóan élesnek tűntek a kelmesurrogással keveredő csendülések - üldözőim fegyvert viseltek, és nem kételkedtem benne, hogy szükség esetén használják is. Ragadozók? Szükség? Gondolataimba merülve majd' megfeledkeztem a lényegről - arról, milyen felesleges, menynyire istentelen az éjszakai játszadozás. A szabad kikötő hurkosai évekig élhettek volna nyereményemből, mégsem ők, hanem palotanegyedbeli vakarcsok jártak a nyomomban. Kékvérű kölykök, akiknek sem a nélkülözéstől, sem az őrjáratoktól nem kellett tartaniuk, s akik legutóbb három félholtra vert páriát köztük egy tízéves forma fiút - hagytak a folyópart véres sarában. Ahogy akkor, most is füttyjelekkel szólongatták egymást. Fél év sem kellett, hogy idáig jussanak; még pár hónap, még pár ilyen siker, és mindenre elszánt, Domvik törvényeit sírig tagadó falka válik belőlük. Prédájuk, akit irgannai utazónak hittek, ódon románcot dúdolva tántorgott tovább. A saroktól pár lépésre lassított, a falnak dőlt, hogy kifújja magát... és hogy bal öklébe fogja a keményfa golyót, melyet

maga csiszolt simára álmatlan éjszakáin, mikor túl részeg vagy túl gyáva volt ahhoz, hogy pihenni térjen. Szavát adta megbízójának, hogy csak a balját használja, de mert nem bolond volt, csak üres, mindkét karjára vasat csatolt, övébe pedig villás markolatú hárítótőrt rejtett. A túlélés mesterének tartották, pedig nem ő kapaszkodott a létezésbe, hanem az ő belé, és a gorviki lány, Serena felbukkanásáig minden napját, minden óráját és percét megkeserítette. Összerezzentem, ahogy erősödni éreztem szívem dobogását: ilyen pillanatban fehérszemélyre gondolni kész öngyilkosság. Kiürítettem tüdőmet, hogy a levegővel együtt a gyönyör emléke is eltávozzék. Úgy szomjaztam az ürességet, mint macskaléptű kedvesem a szabadságot, és némán ujjongtam, mikor sikerült visszatalálnom hozzá; tapasztalatból tudtam, micsoda erővel ruház fel. - Megállj ! Nyurga alak pattant elém a sarok mögül, két másik balról, a fal mentén próbált a hátamba kerülni. Nem jártak messze a többiek sem: tucatnyian voltak, és alig várták, hogy kezdetét vegye a tánc. A második hold hatalmasan ragyogott odafent: az árnyak kátránytócsákként sötétlettek, a köpenyeket halszagú szél dagasztotta, a szemek, fogak és pengék az ég hamis ezüstjét gőzölögték. - Megállj - ismételte a nyurga. Húsz-egynéhány évvel lehetett fiatalabb nálam - vakarcs, akit sem a karcos hang, sem a szívemnek szegezett tőr nem avatott igazi férfivá. Ezzel együtt óvakodtam a hirtelen mozdulatoktól: mostanra hatan-heten fogtak körbe, és nem bíztam annyira a köpenyem alatt viselt bőrvértben, hogy támadásra ingereljem őket. Az első pillanatok a legveszélyesebbek, de a vad sorsa csak a második lépésben dől el - sok múlik azon, megtalálj a-e a hangját, s ha igen, mit válaszol az arcátlanságra. - Ki vagy? - mormoltam, mint akinek nehezére esik a beszéd. - Ki vagy, és mi dolgod velem? A vakarcs körülpillantott, aztán közelebb lépett. Társai közt, akiket elmulasztottam tudomásul venni, bősz suttogás kezdődött: a legfontosabbat, a hatalom érzetét vettem el tőlük, és tudtam, hogy a történtek után hiába számítanék az irgalmukra. - Hogy mi dolgunk veled? Szerény adományért jöttünk csupán, pár garasért a vagyonból, mely Domvik szeszélye folytán az öledbe hullt. A vezér ezüstmosolyt villantott rám. - Szerencséd volt, kígyóházi, de bármilyen gazdag lettél is, törvényeinket tisztelned kell: adózol az Ej Testvéreinek, és mehetsz, amerre látsz... vagy ellenünk szegülsz, és fájdalommal fizeted meg az árát. Szépen kivágta, annyi szent: mégsem ment pocsékba az a sok pénz, amit övéi a neveltetésére költöttek. Nem érdekelt, hogyan lett az ölebek, cselédek és házitanítók réméből falkavezér, tudtam, mi vár rá meg a többiekre, ha tovább játszadoznak idekint: a kölyökcsínytől az első gyilkosságig kacskaringós ösvény, az első hullától az utolsó gyónásig már nyílegyenes út vezet. A csendbiztosok óvatosak, a bírák lekenyerezhetők, a polgár és az alvilág viszont sosem felejt - aki ideküldött, rég megtanulta a leckét, és rám várt a feladat, hogy mindezt az „éjtestvérek" fejébe is beleverjem. Ha másképp nem, a szájukon át. - Mi lesz? - türelmetlenkedett a fiú. Fülbevalója árából félszáz lotyóra vagy egy tucat igazi hurkosra futotta volna, de itt és most csak hozzá hasonló vakarcsok akadtak: összenéztek, és némi lökdösődés árán szorosabbra vonták gyűrűjüket. - Idekint sem a rang, sem a kor nem segít rajtad. Kétféle embert ismerünk: barátot, aki betartja a törvényt, és ellenséget, aki, bár hallja a szót, nem akar érteni belőle. - Elég már - sziszegte valaki a hátam mögül. - A fickó tökrészeg; intézzük el, és tűnjünk a. . . - Hallgass! A vezér még kettőt lépett, jobbjában megvillant a penge. Hogy mi volt a szándéka, sosem derült ki: ahogy árnytócsája az enyémhez ért, állon vágtam fagolyót szorító balommal. Fogai megcsikordultak, mintha ráharapott volna, tagjaiból azonban kiszállt már az erő: kábán, egyetlen hang nélkül zuhant a földre. A többiek hátráltak, aztán észbe kaptak, és átkokat fröcsögve, tőrükkel kaszálva rontottak nekem. Ha kilépek, egymást intézik el, úgyhogy maradtam, ahol voltam, elkaptam két csuklót a fürgébbek közül, és addig csavartam, míg meg nem- váltak fegyvereiktől. A vakarcsok felhördültek, talán kiáltottak is - ha igen, hangjuk beleveszett a szigeteket ostromló tenger morajába, a zajba, mely Corma-dina óta kísért, és pokoli összhangzattá erősödik a küzdelem perceiben. A kölykök szétrebbentek. Az eszesebbje menekült, a tétovábbja a falhoz lapulva leste, hogy boldogulok a többiekkel. Egy penge felhasította köpenyem vásznát, és szikraözönben vásott el sokat tűrt karvasamon. Tulajdonosa a hónom alatt átkígyózva a hátamba került, újra nekihuzakodott, majd a falnak zuhant egy gyors könyökütéstől. Talpon maradt társa földre ejtette a tőrt. Ő volt az első, aki rájött, hol

hibáztak... és velem együtt rezzent össze, ahogy a szomszédos sikátorból új, az összes eddiginél feketébb árny rontott elő. Már a szele elárulta, hogy nem tegnap óta űzi az ipart: csak annyi időm maradt, hogy megvessem a lábam, mielőtt acélkarmai a bőrvértbe, azon át a vállamba téptek. A csapás kemény volt, de nem elég kemény ahhoz, hogy megroggyanjak tőle. A fal felé lódultam a fickóval, nekivágtam, minden levegőt kipréseltem a tüdejéből. Sipkája félrecsúszott, vicsorra húzódó ajkai látni engedték rothadó fogait. Javakorabeli görény volt, az a fajta, akit csak unatkozó nemes kölykök látnak mesehősnek - söpredék, aki első az osztozkodásnál, de utolsónak száll harcba, s mert nagy néha sikert arat, ifjú görények tömegének szolgál példaképül. - Megdöglesz, kígyóföldi! Nem éreztem kedvet a magyarázkodáshoz, ezért lefejeltem inkább. Meglepettnek látszott, de nem eresztett, és nem is ájult el: vérhabos szájjal vigyorgott, ahogy a nekibátorodott tanítványai ismét támadásba lendültek. Minden erőmre szükségem volt, hogy féken tartsam: gorviki mintára készült acélkarmai szememet és torkomat, a kölykök pengéi a hátamat és az oldalamat fenyegették. Már-már lecsaptak, mikor ismét megperdültem - két vakarcs visszatorpant, két másik derékon-vesén döfte a görényt, hogy egy szemvillanással utóbb hanyatt zuhanjon az összeránduló kolonc súlya alatt. Nem hagytam időt, hogy felocsúdjanak, és utánuk küldtem a harmadikat is, aki az árnytócsákon átszökkenve próbált egérutat nyerni. Az utolsónak maradt éjtestvér remegő inakkal, eltátott, nyálnedves szájjal meredt rám. Meg sem rezdült a fagolyó koppanására, melyet azért ejtettem le, hogy nyitott tenyérrel vághassam nyakon - pályafutásának első pofonja volt, reméltem, épülésére szolgál. - Tűnés! Vártam, míg eltisztul onnét, aztán - hisz tudtam, hogy fogy az időm - a közkút lépcsői felé kúszó vezér nyomába eredtem. Hallotta, hogy jövök, és valahogy sikerült megállnia, hogy a nadrágjába rondítson: kincset érnek olykor a manapság dívó lelki gyakorlatok. - Ki vagy? - zihálta, ahogy a hajába markoltam. - Ki...? - Küldönc - suttogtam, erőt és dühöt merítve a vállamon tépett seb fájdalmából. - Az éj valódi testvéreinek megbízásából jöttem, hogy választott mesterséged veszélyeire figyelmeztesselek. Gazdáim nem szenvedhetik a kontárokat, és nem tűrik, hogy érdekeiken akár itt, akár más negyedekben csorba essék. - Tulajdon pengéjét mutattam oda neki, lapjával húztam végig a torkán, aztán csontig hasítottam arcát a ragyogó acélheggyel. Vére feketének látszott, akár a rothadó fogúé, és Domviknak tetsző leereszkedéssel vegyült össze vele a kövek réseiben. A kölyköt remegés rázta, de elég volt az ő áldozataira gondolnom, hogy szánalmam elapadjon. Arra gondoltam, hogy minden heg elhalványul egyszer, s hogy bizonyos nők - dámák is akadnak köztük - fölöttébb kedvelik a zordon hadfi-fazont. - Apám gazdag - szállt a suttogás az összeharapott ajkak közül. - Egész vagyont fizet neked, ha ... - Köpök a pénzedre. - Nem árultam el, hogy ezt a leckét is az apjának köszönheti; fiatal volt még ahhoz, hogy belássa, a mostani fájdalom árán a hóhérbárdtól és a kárhozattól menekül meg. - Ez az utolsó figyelmeztetés: ne űzz többé kétlábú vadat, mert ha megteszed, ha megsérted a törvényünket, egy közülünk való felkeres megint. Évszak vagy napszak, őrség vagy imádság mit sem számít: bárhol rád talál, és aligha lesz olyan könyörületes, mint én. - Értem. És fogadom, hogy. . . - A legokosabb, ha szerzetbe lépsz. Az önvizsgálat megtisztítja, könnyűvé teszi a lelket, Domvik fényéből pedig bőséggel jut a magadfajta kotorékoknak is. Értem, uram... - Egy fenét érted - dünnyögtem, és a kőbe vertem a fejét, hogy elhallgasson végre. Mire felegyenesedtem, a rothadó fogú kiszenvedett, a sikátor-útvesztő túlsó végén pedig fáklyafények imbolyogtak: az, őrjárat, melyet a család értesített, rohanvást közeledett az összecsapás színhelye felé. Homlokráncolva pillantottam a tetem hátából kimeredő tőrmarkolatokra. A fiskálisoknak nem lesz könnyű dolguk, ha hősöknek akarják beállítani az ifjú csavargókat, de valahogy csak megoldják. Eszembe ötlött, hogy a görény legalább halálával magasztos célt szolgál, arra, hogy ha a vakarék reverendát ölt, az úri társaság egy semmirekellővel biztosan szegényebb lesz... aztán kortyoltam a Curzon-féle kerítésszaggatóból, és futni kezdtem a rakpart felé, ahol Gudrid, Badrid és az elfüggönyzött ablakú batár várt rám.

3. Végighevertem a keményre tömött ülésen, és immár a magam örömére - tovább vedeltem. A kerekek nyikorgása, a vállamat szaggató fájdalom egyre távolodott, és mire a függöny mintázata is átolvadt a holdfény ezüst ködébe, nem maradt más a világon, csak én. A földi dolgok közül a félelmet hiányolom leginkább. Velem volt, mióta az eszemet tudom. Segített gondolkodni, segített túlélni - úgy követett, mint egy ,árnyékjáró, aki felbukkan és elvégzi, amit kell, mielőtt visszahúzódna a homályba, melyből vétetett. Bajtársam volt a Dúlás háborújában, és elkísért a szigetekre is, ahol a tegnap hősei meztelen pengével, üres szívvel lopakodtak a csontok szegélyezte ösvényeken. A vége felé már előttem járt, nehogy utat tévesszek... és ott maradt a többiekkel együtt, akiknek sikolya azóta kísérti komisz álmaimat. Időbe telt, míg szenvedni kezdtem a hiányától. Hazatérésem után a szellemvilág peremén jártam akinek nincs lelke, nincsenek félelmei sem. A szesz segített, hogy minden elhalványuljon körülöttem, de nem úsztam meg ennyivel. Néhányan belém kapaszkodtak, visszarángattak a valóságba. A két pór, Celestius, Montargis, Del Arco és Serena... talán még Aerielle is eljátszotta a maga szerepét. A dáma ébresztett rá, milyen üres lettem, és a céda juttatta eszembe, hogy vehetek vissza egy keveset abból, ami az enyém - de nem támaszthatták fel a félelmemet, és nem verhették ki a fejemből, mivé váltam a gorviki hadjárat évei alatt. Megbízóim urunk katonájaként emlegettek, de a Vadkant, a hidegvérű gyilkost akarták felfogadni. Életben tartották, nevén szólították a szörnyet... és még jobban irtóztak tőlem, ha nagy néha az válaszolt nekik. Ők nem firtatták a miérteket, én nem pályáztam a megértésükre - egy seggel két lovat megülni a Sheralon innen csak a nomádok meg az yllinoriak képesek. „Az vagy, amit teszel" - mondogatta apám. Keserű volt az igazsága, de sem ettől, sem más igazságoktól nem féltem többé. Tudtam, ki és mi vagyok; tudtam azóta, hogy először öltem nőt és kölyköt azokon a Domviktól elrugaszkodott szigeteken. Nőket és kölyköket öltem. Már nem félek kimondani, kimondom hát újra és újra, külön az összes átkozott szót. Gyilkoltam a hit és a király nevében, utóbb azért, mert nem tehettem mást. Mindenüktől megfosztottam azokat az embereket, de a magaméból ezen az áron sem kaptam vissza semmit. Semmit az égvilágon. Nők és kölykök. Háborút viseltünk persze, de nem az én háborúmat: vendég voltam odaát, célok és szentségek nélküli jövevény. A negyedik év végére sem értettem többet a dologból, mint az első napon, s ma már tudom, amit akkoriban csak sejdítettem - hogy semmi sem változik attól, ha a hullákat áldozatnak, a kudarcot taktikai visszavonulásnak nevezik. Leejtettem az üres butéliát, és úgy bámultam vérmocskos kezeimre, mintha először látnám őket életemben. A rothadó fogú megsebzett és meggyötört, de megrémíteni nem tudott - ez a tisztesség a Domvik Hetedik Arcaként tisztelt Fekete Angyalra vár, aki Celestius szerint külön poklot tart fenn a hozzánk hasonlóknak. - A vállad, nemesenszületett...? - aggodalmaskodott a bakon ülő pór. - Semmiség - mormoltam, oldalra nyúlva az újabb butéliáért. Egyesekkel a fájdalom, másokkal - ők szenvednek többet - az álmok és emlékek lassú mérge végez.

4. Ritkán találkozom egynél többször a megbízóimmal. Vannak, akik még az első alkalmat is kihagyják, és bizalmasaik útján intézik az ügyet - ők azok, akik minden pletykát készpénznek vesznek, netán rühellik a környéket, a Palota-hegy keleti oldalát behálózó utcák, az egymásnak dőlve romladozó paloták tömény múltszagát. Közrendű szomszédaim kevésbé tartózkodóak, és gyakorta bőkezűbbek náluk. A homlokzatot, a kocsifelhajtót és az emeleti szobákat az ő pénzükön hozattam rendbe, a kölyök famíliájának támogatására csak néhány szőnyeg, bútor és szerszám erejéig volt szükségem. Nem hittem, hogy a családfő személyesen akarja rendezni a számlát... s mert titkon még mindig Aerielle-re vártam, fel se ötlött bennem, hogy egy küldönc érkezése egész életemnek új irányt szabhat.

A pórok egyike - a képét éktelenítő véraláfutásokból ítélve Badrid - a leckét követő harmadik napon lépett a fegyverterembe. A kopogtató csattogását csak ő hallotta: testvére hordókat sikált a pincében, én apám régi tornapajzsáról kapargattam a rozsdát idefent. Mocskos munka volt, de megérte: órák teltek el anélkül, hogy vétkeimen és veszteségeimen járt volna az eszem. - Nemesenszületett.. . - Mi kell? - Látogatót kaptál, uram. - A pór arcáról művészet volt érzelmeket leolvasni, ökörszemei azonban megrendülésről árulkodtak. - Azt állítja, a fizetség dolgában j ár. - Bossada titoknoka. Vedd át a pénzt, és hajítsd ki; se időm, se kedvem bájologni vele. A pór inge ujját gyürködte zavarában. - Nem titoknok az, hanem egy asszonyszemély, uram. Csak neked adhatja át, amit hozott, és éjközépig is vár rád, ha kell. - Egy nő? - dünnyögtem elképedve. Házasságának kudarca óta Bossada a szagukat sem állta, csak férfiakat és kutyákat tűrt meg maga körül. - Nő, aki várni sem rest? - A pajzsra dobtam az olajos rongyot, és felemelkedtem rozoga vadászszékemről. - Kísérd a fogadószobába, aztán keríts új inget és köntöst; ezt a csodát nekem is látnom kell! Nem forgolódtam sokat a tükör előtt: egy veterán gyalogosnak, aki csupa heg testén fekete sörényű vadkanfejet visel, elég a fehérneműjére és a szavára ügyelnie. Forgattam egy darabig az ezernagyi vállszalagot, aztán visszadobtam a kiszolgált mellvértre, ahol eddig gyűjtötte a port ha a nő Bossada dolgában jár, úgyis tudja, kit-mit tiszteljen bennem. - Tűnés! - förmedtem a körém gyűlt macskákra. - Curzon hallevesében végzi, akit lefekvéskor az ágyamon érek! A dögök talányosan bámultak rám, és tovább feszítették a húrt: a lépcsőig kísértek, és csak a szemközti falig röpített buzogány csattanására fújtak visszavonulót. A fordulóban szobrozó Badrid összerezzent; azon járhatott az esze, kit pécézek ki legközelebb. - Nemesenszületett. .. - Semmi vész - mondtam, ahogy elcsörtettem mellette. - Ura vagyok a helyzetnek. Domvik, ha hallott is, nem figyelt rám - s bár tudnia kellett, mi következik, elmulasztotta megállítani az időt.

5. A nő, Bossada küldötte az udvarra néző ablaknál várt rám. Az alkonyi fényben csak a körvonalait láttam, és meghökkentem hajának őszfehérjén... pedig nem ősz volt, hanem ezüstfakó, mint a kyreké, akik a Sheralon túli földeket uralták egykor, és nagyobb számban most is csak ott, a Quiron-tenger északi partján élnek. Világosból sötétbe forduló természetükről, az általuk teremtett és elpusztított birodalmakról tanultam egyet-mást kölyökkoromban - eleget ahhoz, hogy kíváncsiságom fokozódjon, s hogy megtorpanjak, mikor a fakó hajú nő sarkon fordult, és rám vetette smaragdszín szemét. - Maquesa Sil Ramis-Assarte - szólt vadmézédes hangján, mely rég tapasztalt módon bizsergette hátgerincemet. - Kellemes csalódást okozol, lovag: háznéped viselkedése azt sugallta, sokáig kell várnom. - Nem vagyok lovag - dünnyögtem közelebb lépve. A modortalanságot csak tetéztem azzal, ahogy bámultam rá, de nem tehettem mást: nézni kellett, olyan gyönyörű volt. Vonásai márványba metszettek, bőre napsütötte barna, akár a gorvikiaké - tennie sem kellett azért, hogy tisztelettel adózzam őseinek, akik harminc évezrede léptek a kontinens partjaira, s hogy térdet hajtsak a jelenés előtt, akit shadoni címe még rejtelmesebbé és izgatóbbá tett. - Lovag vagy - mosolygott a Maquesa, könnyű érintéssel törve meg a varázst. - Adottságaidra és hajlandóságodra nézve mindenképp. Ha másként lenne, nem érne olyan messzire a híred, és én sem vettem volna a fáradtságot, hogy eljöjjek hozzád. - Mit kívánsz? - Már nem furcsállottam Badrid megrendülését; zsibbasztó volt a tudat, hogy hazám története pillanat csupán az ő vérvonalának múltjához képest. Úgy ringatóztam illatának hullámain, mint zarándok az idő tengerén... s ahogy ismét megérintett, tagjaimat rég kihamvadt tüzek forrósága járta át. - Rafiel Cuneo Bel-Bossada herceg, őfelsége belső tanácsnoka, a birodalom zászlósura köszönetét tolmácsolja neked. Biztosra veszi, hogy a fiának adott lecke tanulsága maradandóbb lesz a nyomainál, és megbecsülése jeleként ötven talentummal ajándékoz meg. - A Maquesa a fogadószoba asztalára ejtette az

erszényt. - Apró, de hibátlan drágakövek. Az illendőség tiltja, hogy megnevezzem az összeget, melyet az én szolgálataimért fizet; legyen elég annyi, hogy méltó az alkalomhoz, és vetekszik azzal a másikkal, mellyel fáradozásaimat a legmagasabb körökben jutalmazni szokás. - Pillantása kihívás, mosolya egy angyal mosolya volt. - Hellyel sem kínálsz, Rudrig Ves Garmacor? Mostanra úgy-ahogy összeszedtem magam; bort töltöttem mindkettőnknek, és a szesz forróságába menekültem pillantása elől. - Úgy iszol, mint egy közkatona - állapította meg egy magas támlájú székre ereszkedve. A házad omladozik, a bútoraid ócskák, az öltözéked egy pallérsegédé... de mint mondják, nálad különb harcost egy király sem kívánhat, ha küzdelemre kerül a sor. - A harc a mesterségem, asszonyom. - A legkülönb mesterség mind közül. - A Maquesa egyenest a szemembe nézett. - És ha azt mondanám, csak azért vállaltam ezt az ostoba szolgálatot, hogy a közeledbe férkőzhessek? - Azt válaszolnám, túlzol. Bossada herceg hétszer is rostál, mielőtt bárkit a bizalmába avat. Előttem nincsenek titkai. Értem a módját, hogy beszédessé tegyem az embereket, és amit cserébe kapnak, sokkal több annál, amit egy ágyas, egy feleség, egy barát... vagy akár egy pap kínálhat nekik. Nem tudtam eldönteni, a jól értesültségén ámuljak-e, vagy azon, milyen mesterien fordítja a maga javára a Domvik összes teremtményében közös vonásokat. - Ki vagy te? - suttogtam. - Két világ lakója - felelte, s közelebb hajolva végigperzselt ámbraillatú leheletével. - Számkivetettként érkeztem erre a földre, és minden zugát bejártam, mire Assarte báró magához emelt. Könyörületes és bölcs férfiú volt, ám a ti istenetek rövid életet szánt neki, és mert a címén kívül csak adósságokat hagyott rám, tovább kerestem a módját, hogy boldoguljak köztetek. Megtettem, amit megtehettem, és nem is hiába: itt vagyok. A papjaitok gyűlölnek, mert őseim révén többet ismerek a titkos tanokból az itt kívánatosnál, és mert úgy tartják, bűnös utakra vezetem azokat, akik szalonomban és hálószobámban megfordulnak. Az ő szemükben boszorkány, másokéban főrangú ribanc, megint másokéban a gyönyör és a megnyugvás forrása vagyok.. . de akad egy ember, aki csak prédát lát bennem, és ha nem ügyelek, megfoszt mindenemtől, még az életemtől is. Ujjai vércsekarmokká görbültek ingem durva vásznán. - Ugye megvédesz tőle, Garmacor? Ugye nem engeded, hogy a martalékává legyek? - A pártfogóid - mormoltam száraz torokkal - aligha tűrik, hogy bajod essék. - A pártfogóim álnok kígyók! - A Maquesa teste íjhúrként feszült a smaragdszín bársony alatt. Nekem harcos és férfi kell, olyan, akit nem rémítenék az árnyak, és aki használja is a kardját, ha úgy hozza a szükség. - Azt várod, hogy gyilkoljak érted? - Azt akarom, hogy mellettem légy - suttogta ő, míg karja a karomhoz, hűvös ajka lángoló arcomhoz ért. - És ha velem tartasz, még az éjjel megtapasztalod, mivel fizetek érte.

6. Nem tett azonnal a magáévá - egy órába is beletelt, hogy ágyba kerüljek vele. Vércsekarmainak szorítása egy pillanatra sem enyhült: némán és konokul birtokolt, ahogy elhagytuk a házat, és a két pór értetlen pillantásától kísérve kocsiba szálltunk odakint. Hintója ékszerdoboz volt, szája a legveszedelmesebb fegyver, mellyel valaha dolgom akadt; képtelen voltam az útra, a hajtó arcára vagy bármi másra figyelni mellette. Ajzószerként hatott eltompult érzékeimre, pedig hiányzott belőle az a finomság, amit szerelmeimben kezdettől kerestem. Predoci óbornak látszott, de házi törkölyként sújtott főbe: levegő után kapkodtam, valahányszor szétváltunk, és a félelem, az elveszettnek hitt félelem is felpislákolt valahol a mélyben. Imádtam és rettegtem tőle... pedig tudtam, hogy igazi varázsából nem is részeltetett még. Ránk esteledett, mire a Palota-hegy túlfelére, a vaskerítés vigyázta nyári lakok birodalmába értünk. A lámpások fénykörében bogársereg rajzott, a kapuboltok alatt tarka libériás pórok hajlongtak újsütetű nemességükre büszke gazdáik előtt, a Maquesa csontszín homlokzatú tanyája közelében azonban egy lélek sem j árt, és a folyóra néző ablakok is sötétek maradtak, ahogy ékszerdoboz-börtönöm a felhajtóra gördült.

A visszhangos előcsarnokban egyetlen alak rövidre nyírt hajú, meghökkentően világos szemű férfi várakozott. Arca merev, egyenes szabású öltözéke fekete volt, és némán haladt előttünk a lépcső tetejéig, ahol, mintha jöttünknek örvendeznének, már éledeztek a falikarok kristálygömbjei. - A vacsorát idefent tálalod - szólt a Maquesa -, és teszel róla, hogy reggelig ne zavarjanak: sok . a megbeszélnivalóm Cormasa grófjával. A világos szemű bólintott, de nem mozdult. Rezzenetlen szemmel mért végig; úgy tűnt, csak neveltetése tartja vissza attól, hogy lesújtó véleményét szavakba öntse. - A fiú megint üzent. A szokott helyen és időben vár rád. - Várhat - suttogta a Maquesa, mindkettőnket megajándékozva angyalian romlott mosolyával. Most menj, és jelezz, ha elkészültél; idefent nem lesz már szükségem rád. A férfi fejet hajtott, és ment. Járása könnyed, gyilkos mivolta nyilvánvaló volt; percek kellettek, hogy balsejtelmeim - gátlásaimmal és vállsebem fájdalmával együtt - elenyésszenek a Maquesa ölelésében. Céltalan volna szavakba önteni, amit hibátlan teste és ezüstfakó hajzuhataga, a küzdelem és birtoklás kéje állat-énemnek jelentett... s tévedtem, ha azt képzeltem, hogy ennél a csúcspontnál anya szülte nővel nem juthatok tovább. Mert nem volt vége. Épp hogy elkezdődött, ami azt illeti. A Maquesa varázsa nem idegenszerű szépségében, nem a lényét átitató érzékiségben és vadságban, nem az ösztönök és a tapasztalat tökéletes harmóniájában rejlett. Hatalma ott kezdődött, ahol a köznapi asszonyszemélyeké véget ért: az ölelkezést követő vacsora után megint ágyba csalt, s mikor mindkettőnk ereje elfogyott, izzó szemét lehunyva, testével csupa heg testemhez tapadva szállt alá oda, ahová nő jószántából sosem követett még - álmaim vadonjába, ahol a magamfajták minden reménysége, fájdalma és gyásza elevenen él. Mellettem volt Cormasa tavaszában, melyet ifjúként épp olyan csodásnak és örökkévalónak hittem, mint minden mást Domvik ege alatt. Mellettem ült apám asztalánál, a nyakamat csókolta, míg a régi malom padlásán rejtőztünk bátyáim és a világ szeme elől, s én kacagva tartottam a zablát, míg szoknyája selyemforgatagától övezve nyeregbe szállt. Elkísért a cormonai hadiakadémia, a tartományi erődök, határ menti várak komor falai közé: mosollyal ébresztett reggelenként, hűvös ujjakkal simított végig fáradtságtól tüzelő homlokomon, míg odakint takarodót fújtak, s bár egész éjjel mellettem maradt, nem láthatta más, csak én. Ott volt azon a téli napon Irmeddan közelében, ahol először öltem, és éjszaka sem hagyott magamra; teste forróbb volt a sátor előtt lobogó tűznél, csókja édesebb a bornál, melyet apám diktált belém, és velem együtt hallgatta a fémesen kongó szavakat: „Azt tetted, amit tenned kellett. Ember vagy, és mindig ember légy, fiam!" Enyéim közt állt, ragyogó szemmel figyelte, ahogy vállamat kék-arany szalaggal, derekamat a tisztek kardjával övezik. Hajnalig táncolt velem a cormasai előkelők bálján, ahol a valóságban csak egy órát töltöttem, és éles nyelvével szégyenítette meg azt a nyomorultat, akivel a másik, a kegyetlen világban halálig tartó párbajt vívtam. Keskeny keze az enyémet kereste a nyugati horizontot elborító füstfellegek láttán - igen, ez már a Dúlás ideje volt, a gyászé, az acélon síró acélé, az elveszett barátoké és a sárban gázoló csizmáké Syburr és Enysmon falainál. A Maquesa támaszom volt, társam, szeretőm... és ki tudja, mi minden még. Ápolt, míg sebbel hevertem, velem tért haza, és nem hagyott cserben a szigeteken sem: árnyékként kísért, akár a félelem, hajnalonta velem élesztgette a tüzet, velem hánykolódott a viharos tengeren, velem vágtatott az őszi ködbe merült falvakon át, ahogy apám halálos ágyához siettem. Helyettem köpte arcul bátyáimat, akik kisemmiztek, s bár nem szólt, nem fogadkozott, kérdeznem sem kellett, hogy tudjam: számíthatok rá, ha tavasszal ismét harcba indulok. A pokoljárás negyedik évben, bár tulajdon emberségemben mind többször kételkedtem, már biztosan tudtam, hogy ő az igazi. Vesszeje ötven lépésről is a préda szívébe talált, egyetlen mozdulattal vetett véget a haldokló barátok kínjainak, de napokig képes volt elhúzni foglyaink szenvedését, s miközben véres pengéjét halott gon-corgák ingébe törölte, meg-megajándékozott angyali mosolyával. A visszavonulást követő éjjelen, a karavel gyomrának vér- és verejtékszagú homályában oly szorosan ölelt, hogy moccanni sem tudtam... és beszélt hozzám. Egy nagyhatalmú, erőszakos és követelőző férfiról suttogott, aki a nyomában jár, hogy boldogságának kerékkötője legyen. Egy férfiról, aki rettegésben tartja, elorozza tőle a fényt, az éltető szabadságot - egy férfiról, akivel Szent Elster havának tizenötödik napjára, a királyi vadaspark szökőkútjánál beszélt meg találkozót.

- Miért? - firtatta álombéli énem, megfeledkezve a vállát marcangoló fájdalomról. - Miért mégy oda, ha az az ember ilyen aljas... ennyire iszonytató? - A félelem elől nincs hová hátrálnunk, Rud ingatta fejét a Maquesa, míg borogatást cserélt tüzelő homlokomon. - Szembe kell néznünk vele, hogy megismerjük, hogy hatalmat nyerjünk felette. Hogy a saját fegyverével győzzük le, ha nem megy másképp. - Jobbjával a halolaj mécsest, a ballal szunnyadó férfiasságomat élesztgette, és elmosolyodott az eredmény láttán. - Egyedül menni persze nem biztonságos - ezért szeretném, ha elkísérnél oda. - Oda? - Amit éreztem, több volt köznapi kimerültségnél: három évtized keserűsége és lemondása sűrűsödött benne. - A vadaspark szökőkútjához, ahol azzal a szörnyű emberrel találkozom. - A szolgád egy fiúról beszélt. Ugye nem kell.. . megölnöm a fiút? A Maquesa szemeiben a mécsláng visszfénye táncolt. - Senkinek sem kell meghalnia. Elég lesz megmutatnod magad - aki lát, nyomban megérti, hogy míg veled vagyok, nem eshet bántódásom. - De ha a fiú... - Miféle fiú, kedves? A parkba egy férfit, igazi nagykutyát várunk. - Mikor? - A bordázat recsegése, só, a vér és a veríték szaga mintha távolodott volna. - Napszálltakor, az éjközép előtti negyedik órában. Eddig az ő kedve szerint folyt a játék, most változtatunk a szabályokon. Ha minden jól megy, éjközépre itt leszünk megint, hogy folytassuk azt a másikat is... a miénket, amit annyira szeretsz. - A Maquesa könnyű kézzel simított végig borostás képemen. Elesett bajtársak szemét zárja le így az ember. - Hagyd a töprengést, Rud, és engedd el magad; ha a szökőkútnál nem is, előbb-utóbb minden erődre szükséged lesz! Fullasztó homály ölelt körül, mintha átzuhantam volna a hajógerincen. Kiáltani akartam, összerándultam... és hason fekve eszméltem a Maquesa ágyán, melyre rőt pászmákban vetült a reggeli fény. Lerúgtam magamról a lepedőt, és füleltem: semmi nesz. A hálóterem ajtaja tárva-nyitva állt, odakint, a dzsad bútorokkal zsúfolt szalonban ámbraillat terjengett, választottam, az angyali mosolyú ördög azonban odébbállt már, ruháimon kívül pár szavas üzenetet hagyva csak az ólajtónak is beillő quass-asztalon: „Napszálltakor a vadaspark kapujában. Gondolj arra, amit visszanyertél, amit még megszerezhetsz és Domvikra kérlek, ne késs!"

7. Zsibbadt tagokkal, zavaros emlékektől kábán jártam végig a földszintet. Néhány fehércselédet és a ragadozóléptű inast találtam ott - bármilyen utasításokat kaptak is úrnőjüktől, az én kényeztetésem láthatóan nem szerepelt köztük. Lézengtem egy darabig a fogadóteremben, melynek falait lobogónyi vásznak, távoli vidékek és rég elhalt nagyságok képei díszítették, szemügyre vettem a hátsó udvart is, és mert kocsinak, kocsisnak színét se. láttam, az utcai kapu felé vettem az irányt. A világos szemű árnyékként követett mindenhová - ügyelt rá, nehogy a mázolmányok, szobrok vagy súlyos tölgybútorok valamelyikének lába keljen. - Mikor ment el az asszonyod? - fordultam hozzá a felhajtón zúgó szélben, mely a poshadt víz, a mész és a kátrány ismerős szaga helyett a virágzó loncét sodorta felénk. - Hová indult, és mikorra várj átok vissza? A fickó hallgatott. Napvilágnál már nem csak a szeme tűnt különösnek; minden pillanattal erősödött bennem- a bizonyosság, hogy bölcsőjét (ha jutott neki) a Sheral túloldalán ringatták. - Kocsin ment el? Szokása hazaküldeni onnét, ahol hosszabban időzik? A világos szemek tükrében fények villóztak: nyári villámok az északi égbolt alatt. - Hajlandó vagy másik kocsit keríteni, ha megfizetlek érte? Tetőtől talpig végigmért, de nem válaszolt. Szívesen kiderítettem volna, mi jár a fejében, és megfogadtam, hogy egy lépést sem teszek többé az erre alkalmas eszközök - fattyúkard és szöges buzogány - nélkül.

- Jól elbeszélgettünk - dünnyögtem. - Ha így folytatod, magasra jutsz még; egy nap jó anyád, a kapuszájú toroni ribanc is büszke lesz rád. A villámok szaporábban csapkodtak szeme párás kékjében, ahogy faképnél hagytam, de hiába vártam, hogy nekem ugorjon, és az út túloldaláról visszanézve mosolyt láttam az ábrázatán. Olyan embernek tűnt, aki esztendőkig vár, ha kell... de a megfelelő időben és helyen kamatostul törleszt minden sérelemért.

8. Kocsi közel-távol nem akadt, leballagtam hát a folyópartra, és megalkudtam egy csónakossal, aki egy tallérért ár ellenében is Curzon lebujáig - vitt. Az ódon móló árnyékában álló kalyiba vendégei e korai órán piaci rakodók, zarándokok és előző éjjel megkopasztott szerencsejátékosok voltak. A gazda és háznépe nem sokat törődött velük, de aki elég kitartóan verte az asztalt, szinte ingyen juthatott rozskenyérhez és híg halleveshez. - Mi tetszik? - lépett asztalomhoz a féllábú veterán, és választ sem várva löttyintett a nevemmel díszített kupába hírhedt gondűzőjéből. - Vedelni jöttél, vagy falsz is valamit előbb? - Pihenj, strázsamester - dünnyögtem, és intettem, hogy nincs szükségem többre. Homlokráncolva mért végig, de nem erőltette a dolgot: eleget járt a hadak útján ahhoz, hogy ne keressen célt és értelmet a tisztek viselkedésében. Miután odébbállt, csak ültem a pálinkám fölött, és azt a csikósörényét rázó vászoncselédet figyeltem, aki szentképként ragyogott ki a sürgölődő pórok seregéből - amilyen szép volt, istentelenségnek tűnt még a gondolat is, hogy Curzon lánya lehet. - Uram . . . ? Hunyorogva pillantottam körül, aztán megint - csak harmadjára sikerült meglelnem a hangforrást az ablak előtt. Az erősödő napfényben árnykép volt mindössze: nyurga kölyöktest, rövidre nyírt haj, elfojtott indulattól remegő váll és karok. - Mi kell? - Túl közel állt ahhoz, hogy tőrt húzhasson, az ökleitől meg, isten bocsá', nem tartottam igazán. - A helyemre pályázol, vagy beéred az italommal? - Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek mondta ő, és hangjában olyan keserűség rezgett, hogy fásultságom dacára megborzongtam tőle. Hogy megóvjam lelkedet a kárhozattól, amivel az idegen némber, a fakó boszorkány mérge fenyeget. Tetőtől talpig szemügyre vettem. Valahogy illendőnek tűnt, hogy könnyekkel kell fizetnem érte. - Te vagy az - mormoltam. - A fiú, aki az éjjel hiába várt. Hátralépett, mintha ütés érte volna. Csak most döbbent rá, milyen veszélyes vizeken jár... vagy az a téveszméje támadt, hogy résnyire szűkült szemeimmel a Maquesa figyeli minden mozdulatát. Kölyökképe kialvatlan volt, fehér-szürke gúnyáján téglapor hagyott nyomot. Papnövendék, aki világi szentségekbe kóstolt. Rajongó, akinek sem kőfal, sem törvény nem jelent akadályt - ifjú eretnek, aki a bűnt is, az üdvösséget is másként, a maga szájíze szerint értelmezi. - Egy szavát se hidd - suttogta. - Ne bízz benne, ne kövesd, mert a pokol összes kínja lesz az osztályrészed! - Eredj haza - legyintettem szomorúan. A rendházba, mielőtt keresni kezdenek: Úgy meredt rám, mintha Ranagol hírnöke volnék, és pár pillanatra csakugyan annak éreztem magam. - Megöllek, ha visszatérsz hozzá - mondta vékony, már-már panaszos hangon. - Nem arra született, hogy a magadfajták mocskos kezükkel illessék. Hosszú árnyak vetültek ránk: Curzon jelent meg a színen két legényével. - Záróra, kölyök. Várj odakint; már elküldtem valakit, hogy kocsit kerítsen neked. A papnövendék zavaros szemekkel bámult ránk, aztán félrelökte a közelebbi pórt, és kiviharzott a kalyibából. A tulaj állát dörzsölgetve bámult utána; nem szokott hozzá, hogy elbocsátó szép üzeneteit ilyen komolyan vegyék. - Mi a fene volt ez? - Intés az őrzőktől - dünnyögtem, egy szuszra kiürítve a kupát. - A szellem embere, aki újabban a hús szavát követi.

- A húsét, mi? - Curzon újra töltött, és maga is húzott egyet a körteszagú löttyből. - A mi időnkben másképp nevezték. - A mi időnk lejárt, öreg. - He? - Lanyhul a karunk és lassul a léptünk, a szerencse sem kényeztet már úgy, mint valaha. Olykor mégis... - Elnéztem a válla felett. - Érezted már egy asszony láttán, hogy számodra ő az igazi, az egyedül tökéletes? Érezted már, hogy szíved sírjai megnyílnak, kétségeid elenyésznek a közelében, és hogy ha megtagadod őt, voltaképp magadat, az álmaidat, a reményeidet árulod el? A veterán savanyú képpel mért végig. - Melyik fej kérdezi? - morogta, és faképnél hagyott. Ez volt a módszere, hogy közölje, Celestiuson a sor - régóta ismerték egymást a csuhással, mindkettő megtanulta becsülni a másik orvosságát.

9. - Olvas az álmokban, azt mondod? Az ispotály kertjében ültünk. A folyótól százegynéhány lépcső, a lázbetegen fekvő páriáktól embermagas kőfal választott el, én mégis beláthatatlannak éreztem a távolságot - most, hogy beszámoltam Celestiusnak a történtekről, ólomsúllyal nehezedtek rám a Maquesával töltött éjszaka emlékei. - Nem csak olvas - dünnyögtem kiszáradt torokkal. - Formálja, átírja őket kedve szerint. Visszaad ezt-azt abból, amit a valóság elrabolt tőled, és közben maga is az álom részévé válik. Úgy érzed, világéletedben melletted állt, és ha akarnál sem boldogulnál többé nélküle. - A csuhásra sandítottam, de hiába kerestem az elszörnyedést világos szemeiben. - Amire kért, csekélység... inkább az aggaszt, meddig él ilyen megfontoltan az isteneitől kapott hatalommal. - Toron lakóinak zöme egyetlen istent imád. Tharr a neve. Szerzeteseit hüllőfajzatokká, papjait és követőit vérben gázoló őrültekké gyalázza, seregei várakat, trónokat söpörnek el; de... - De? - Nem úr az álmok felett. - Celestius pillantása egy sirálypár röptét követte a nyári ég kékjében. Mióta kíndémonból egy birodalom patrónusává vált, egyszerű módszerekkel él. Intelmeit próféták és fantomok szájába adj a, céljai a könyörtelenségig világosak - a Maquesa varázsa homályosabb, ősibb forrásból táplálkozik. - Mire akarsz kilyukadni? - Korokkal ezelőtt léteztek odafent más istenek is. Kyria dicsőségének múltával hatalmuk elenyészett, de nem távoztak végképp Ynev partjairól. Vártak, és nem hiába: követőik tábora lassan, de biztosan gyarapszik megint. Tharr egyháza persze mindent elkövet, hogy kultuszukat kigyomlálja - ilyen tisztogatás elől menekülhetett a Sheralon túlra a te fakó boszorkányod. - Ismered? - suttogtam. - Hallottál felőle? - Szerzetes vagyok, nem remete. - Hát aztán? Celestius arckifejezése Curzon szánakozó grimaszának mása volt. - Tényleg hallani akarod? - Rég kinőttem a kölyökkorból. - De együtt háltál a Maquesával. Megízleltetted vele az álmaidat... és alig várod, hogy visszatérhess hozzá. - Várom vagy sem, az én dolgom - a tiéd az, hogy beszélj, átkozott csuhás! - Legyen - dünnyögte ő. - A kedvesed rossz hírű nőszemély. Azt tartják, része volt a férje halálában, s hogy sötét üzelmek miatt kényszerült távozni Carappóból, ahol három évig élte a főrangú özvegyek gondtalan életét. A Dúlás idején Shadlekben bujkált - hogy miféle kedvteléseknek hódolt, csak sejteni lehet, tény viszont, hogy ott sem húzta három évnél tovább. A koronaváros papjai a szószékről intettek óva minden férfiembert, mikor ideérkezett. Te nemigen jártál misére akkortájt: a sétáló hullát játszottad, és keresztülnéztél volna azon a ribancon még akkor is, ha anyaszült meztelenül, olajágat lengetve toppan eléd. - Az imént szerzetesnek nevezted magad.

- De nem vagyok faszent. A Maquesát persze ez sem zavarná: a szóbeszéd szerint olyan hévvel gyűjti a pártfogókat nagyjaink közt, hogy a józanabbak éjszakára éket vernek az ajtajuk alá. A főatya megtagadta tőle az audienciát, Vitris mesternél és a trónörökösnél azonban több sikerrel járt - ők segítették a berendezkedésben, és ők tartják távol tőle mindazokat, akik ajándékok helyett kellemetlen kérdésekkel halmoznák el. Nyelni próbáltam, de nem maradt nyálam hozzá. A napba bámultam, és a papnövendék alakját láttam kibontakozni a szemfájdító ragyogásból. - Mióta...? - Hogy mióta tart? - Celestius hangja színtelen, mosolya merev és vészjósló volt. - Maholnap három éve. Akarod hallani, mire következtetek ebből? - Nem. - Pedig hallanod kell. A kyrek egyik ősistenét, Morgenát az Árnyak Úrnőjének is nevezik: tőle és általa való mindaz, amit a céda ágyában tapasztaltál. A mi világunkban szent és tilalmas ez a tudás, az ő kezében azonban csak egy eszköz a sok közül. Nem habozik felhasználni, ha érdekei úgy kívánják, és valami azt súgja, most jött el a pillanat. Eddig a fényt kereste, most a sötétségbe vágyik. Bármit tett, ideje továbbállnia, és a veszett híred miatt téged választott, hogy fedezd az útját. - Veszélyben forog - mormoltam. - Valaki a szeretői közül... - Csodálod? - Celestius az ódon szentképek komorságával meredt rám. - Eleget kaptál az éjjel ahhoz, hogy mindenedet feláldozd érte? - Nem érted. - Meglehet. Felállt. Követtem példáját, de nem néztem felé; torkomban megkeseredett a szél, a víz és a rózsák illata. - Élek, Celestius. Élek, és jogom van visszakapni mindazt, amit az útfélen és a csatatereken, a várak falainál és a szigeteken hagytam. Várt egy darabig, aztán bólintott - talán ez, talán a tekintete győzött meg arról, hogy düh helyett aggodalmat látok az arcán. Tudta, hogy hiába fáradt, hogy napszálltakor ott leszek a vadaspark kapujában... és mert ifjúkorában maga választotta jegyeséül a halált, csak most ébredtem rá, milyen nehezére esne ismét átengedni neki. - Segítség kell - suttogtam. - Segítség? - Többet akarok tudni a Maquesáról. - Hisz ismered. - Nem eléggé. Nem igazán. Tudnom kell, mit tett, és azt is, miért: csak a megértés tehet egyenrangúvá vele. - A szemébe néztem. - Megpróbálod? Érdeklődsz felőle a tieidnél? - Időbe telhet, míg választ kapok. - Van elég időm. Celestius a fejét ingatta. - Próbáld átvészelni a mai estét. . . és ha teheted, ne árts senkinek, rendben? - Ha tehetem. - Hullának könnyebb eset voltál - dünnyögte ő, és választ sem várva sarkon fordult, hogy visszatérjen betegeihez.

10. Aludtam pár órát, aztán megfürödtem és készülődni kezdtem. A pórok érezhették türelmetlenségemet, mert nem mutatkoztak... ellentétben a macskákkal, melyeknek csak azért hagytam békét, nehogy összekarmolják a kezemet és a képemet a nagy alkalom előtt. Méltóságteljesnek és riasztónak kellett látszanom - előbbit vaskos aranylánccal, utóbbit az anyatermészet segítségével oldottam meg. Legutóbbi kalandomból okulva különös gonddal választottam alsóruhát. Azok kedvéért, akiknek ennyi sem elég, kardot kötöttem, övembe erszényt és két tőrt, csizmaszáramba egy harmadikat dugtam, kisimítottam a ráncokat csuklyás köpenyemen, aztán kirántottam a dugót egy pókhálós butéliából, hogy elüssem valahogy az indulásig maradt időt. A mészszagú előcsarnokban Gudrid toppant elém. - Kívánod, hogy befogjuk a lovakat, nemesenszületett? - Gyalog megyek.

Nem szólt, de meghökkent: ritkán mondtam le a batár (és a hozzá való kíséret) fényűzéséről, mióta munkára adtam a fejem. - Meddig várjunk? - próbálkozott az utcai ajtónál Badrid, s hogy nem kapott választ, a felhajtó aljáig sündörgött a nyomomban. - És hány személyre készítsük a... - Se aggódnotok, se virrasztanotok nem kell. Jövök, ha végeztem... és Curzonnál eszem, ha marad rá erőm. - Biztos vagy benne, hogy. . . - Lódulj! A pór visszahúzódott a kapu alá, de tovább bámult utánam a fivérével együtt. Bár öt esztendeje csak nekem tartoztak engedelmességgel, olykor mintha az öreg Garmacortól vártak volna útmutatást - apámtól, aki felemelte, kikupálta és rám hagyta őket, tőle, aki esküvel fogadta, hogy várni fog rájuk odaát, és Domvik tüzére veti lelküket, ha a hibájukból bármi bajom esik.

11. Nyaranta nem csak a posta, a szürkület is gyorsabban jár: roppant hullámként zúdul a világra, mihelyt a nap a nyugati horizont ívét éri. A legkomiszabbnak akkor érzed, ha erdőn, mély völgyben vagy sikátorban talál: az árnyak hatalmasra nőnek, és mibe észbe kapsz, átolvadnak a sötétségbe, mely épp oly közömbös irántad, mint a világosság iránt, melyet kiszorított... s mellyel az idők kezdete óta gyürkőzik lelkedért. A királyi vadaspark rég megszűnt vadasparknak lenni. Szárnyasai elhullottak, rókái és medvéi a Nagy Tannagel halálát követő belháborúk idején húzódtak vissza a hegyekbe, utolsó szarvasain ötvennégy esztendeje, a század legkeményebb telét követő ínség idején osztoztak meg a városlakók. Urunk atyja sosem pótolta a veszteséget, az ifjú Serrato sem fáradt hát vele - világéletében jobban szerette a kezes fajzatokat. Legmerészebb (és máig legsikeresebb) húzása volt, hogy birtoka gyöngyszemét, a parkot a civitas gondjaira bízta: a fák közt mostanra pihenő- és imapavilonok, a sétányok mentén tisztességtelenségben megőszült városatyák szobrai álltak, az oktalanok pedig tovább fizették garasaikat a belépés jogáért, hogy néma áhítattal andaloghassanak a múlt hordaléka, rókák, medvék, szarvasok, kutyák és emberek csontjai felett. Ismertem a parkot. Ismertem sétányait és pavilonjait, de kanyargós ösvényeit, rejtett zugait is. Tudtam, hogy földjét vér öntözi, ha egy-egy itt fogant románc csúfos véget ér - és a levélcirádás vaskaput bámulva Domvikhoz fohászkodtam, hogy engedje megtartanom a Celestiusnak tett ígéretet. A nyugati ég bíborban, az első hold rézszínben lángolt, mire mellém gördült az ékszerdobozkocsi. A Maquesa a nevemen szólított, s mikor válaszoltam, a kezét nyújtotta felém. Érintése teljessé tett, az éteri síkok fényében tárta elém remegő testét, arcának fakó oválisát. úgy olvastam az illatából, ahogy csak hadat viselt fajzat képes: szenvedély, várakozás, és... igen, félelem. - Eljöttél - suttogta. - Eljöttél hát, hogy minden bajtól megvédelmezz. - Távol maradnom nehezebb lett volna, asszonyom. A jobbomba fogódzott, míg kiszállt a kocsiból, de a bal oldalamat választotta: mindenkinél jobban tudta, melyik a fegyverforgató karom. - Vezess - hajolt hozzám, ahogy a kapu felé indultunk. - Tarts, és ne eressz el; ha bízunk egymásban és az isteneinkben, talán szavak nélkül is elriaszthatjuk azt a szörnyű embert. A vaskerítés melletti kalyiba ablakában lámpás égett, őrök azonban nem mutatkoztak. Botorság lett volna a segítségükre számítanom, de tudtam, hogy tanúskodni sem fognak, ha vérontásra kerül a sor fajtájuk legmerészebbjei sem ártották magukat a rangosak ügyeibe. A szökőkút - roppant márványgyűrű félszáz lépésnyire derengett, a középen magasodó lovas szobor köré glóriát vont a holdfényben csillámló permet. - Ott. . . A Maquesa szíve hevesen vert, hangját érdes méllyé tette a várakozás. Teste megfeszült a talapzat árnyékában mozduló alak láttán, és ugyanekkor - bár nem ugyanezért - megdermedtem én is. Vadkanösztöneim éledeztek: hallottam a kavics csikorgását a hátunk mögött, éreztem a figyelő szemeket a fák alatti homályban. Megszimatoltam a bajt, mielőtt a lapulók verítékszaga, a készen tartott fáklyák olajbűze az orromba tolult; tudtam, mi következik, a félelem azonban mérföldnyi távolságban maradt tőlem: csak az aggasztott, hogy választottamat baj érheti.

- Ő az - suttogta a Maquesa. - Ő... Fejemben folyvást erősödött a hullámmoraj. A rugalmas test ellenem szegült, szabadulni próbált: kéttengelyű masina voltunk, más srófra jártunk - ez a felismerés égett belém a kétoldalt fellobbanó fáklyafényben. A legsötétebb pontot, a kiutat kerestem, émelyegtem a csapda kiagyalójának torz vigyorától... és összerezzentem a semmiből támadt égzengésre. A szobortalapzat sarka az árnyékból előbukkanó férfi fejével együtt repült szét, s nekem, miután ellöktem magamtól a Maquesát, már nem maradt időm a kardomért nyúlni: a levegőbe emelt, szinte letaglózott egy hátulról jövő csapás. Arra eszméltem, hogy fulladozom. Törzsem alá szorult karokkal hevertem a szökőkút káváján, hátamat hideg permet fürösztötte, képem vérmeleg vízben ázott. Mozdulni akartam, de hiába: altestem nedves rongy, gerincem fehéren izzó fájdalom-istráng volt. Levegő után kapkodtam még akkor is, mikor az övemnél fogva megragadtak, és lerántottak a márványperemről. Vállsebem megnyílt, arcomról és tenyeremről durva szemű kavics horzsolta le a bőrt. - Él - sziszegte a balomon guggoló fickó. Tíz lépésről kapta a nyilat, és él: uraknak való láncinget visel az átkozott. - Vágd el a torkát, aztán tűnés! - sürgette a jobb oldali. - Ebben az istentelen felfordulásban talán . . . Láttam a villanást, de nem volt érkezésem a jelentőségén töprengeni. A Maquesa távolodott, varázsa gyengült, s ez olyan volt, mintha a beleimet szaggatta volna az iménti kéz: zihálva hevertem az oldalamon, vártam, hogy a végső kín semmivé foszlassa minden más kínomat. Derékszíjamon megszorult, aztán elernyedt az orvlövész marka: a fickó elnyílt szájjal hemperedett mellém. Társa jobbra mozdult, majd fejetlenül hanyatlott alá, s mint minden mást, engem is beterített patkányhíg vérével. Alig zavart a dolog: a hátamba fúródott vessző után tapogatóztam éppen. Már-már megragadtam, mikor valaki kiszakította a láncing összegörbült szemei közül, és arasznyi mélyen vágta a kavicsos földbe az arcom előtt. Felpillantottam. Bálványom szolgája, a világos szemű északi állt ott, torkomnak szegezve különös formájú kardja hegyét. - Miért...? - Parancsra - mondta ő, s hogy még véletlenül se érthessem félre, kesztyűbőr csizmás lábával sérült vállamba rúgott. A kávának estem, térdemet felhúzva próbáltam a tőrömhöz férni. A kardhegy felém mozdult, majd visszakozott egy tompa dördülésre: valami közénk vágott, gőzölgő lyukat ütött a földbe, és az egész környéket teliszórta kemenceforró kőszilánkokkal. - Máskor - zihálta a világos szemű. A fényekre meredt, melyek kétfelől közelítettek a kiáltásoktól hangos éjszakában, és pattanásig feszült izmokkal készült a halálos rohanásra. - Folytatjuk és befejezzük, ha megint kettesben leszünk. Aztán ugrott, és már ott sem volt; a maszkot és rövid köpenyt viselő fegyveresek (egy helyi vadászklán árnyékjáróinak néztem őket) a tetemeken kívül csak engem találtak a szobornál. Vezetőjük intett: övéi közül hárman tüstént mellém térdeltek, fegyvert keresve tapogatták végig nedves gönceimet. - A társaidnak vége - közölte hadnagyuk, és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy félelmetesnek lássam. - Halottak, de te még megúszhatod, ha beszélsz; ha nyomban elárulod, hol találjuk a nőt. - Miféle nőt? Újabb dördülés: visszhangja meglegyintett, ahogy végiggördült a parkon, és valahol messze, a lejtőkön túli homályban ült el. A szökőkútnál gyülekező árnyékjárók összerezzentek, és megrebbent a hadnagy szemhéj a is: láthatóan nem volt ínyére, hogy a tűzcsóvás vajákos jóvoltából hazugságban maradt. - Nincs időm - sziszegte. - Beszélsz, vagy mégy a többiek után: hol találjuk az északföldi szukát? - Csak a gazdádnak árulom el - suttogtam a nyálat kuporgatva, hogy búcsúzóul arcul köphessem. Annak, aki olyan szépen vöröslik a talapzat túloldalán. A fickó bölcsebb volt, mint hittem: maszkjának rozsdaszín selymére fodrokat gyűrt a mosoly. Legyen kedved szerint. Egyik embere a csuklómat markolta meg, a másik a fejemet rántotta feljebb, míg a harmadik lecsapott rám. A mennybolt meghasadt, a vízfüggöny tűzesővé vált a rőt holdfényben. A Maquesa visszatért, királynőként trónolt hazugságokból szőtt hálója közepén... és csak mosolygott, ahogy alázuhantam az álmok és emlékek nélküli sötétségbe.

12. Egy kocsiban tértem magamhoz a rugózás lassú ütemére. Elsőnek a hangok jutottak el hozzám, és a nyikorgásból arra következtettem, hogy a tengeren vagyok - a fekete vízen Corma-dina és az északkeleti partok közt, ahol urunk karaveljeire gorviki sorhajók lesnek, és mécsest sem tanácsos gyújtania annak, aki éjnek idején a fedélzetre merészkedik. Belekóstoltam a levegőbe, s mikor só és vízszag helyett valami mást éreztem, kinyitottam a szememet. Párnázott ülésen hevertem. Kétfelől árnyékjárók, szemben a hadnagy maszk nélkül, az ő oldalán keskeny arcú, őszülő halántékú férfi, aki visszatértem láttán elmosolyodott, és sárga fényű vadállatszemeket villantott rám. - Légy üdvözölve körünkben, Garmacor gróf. - Honnét...? - Ne fáradj - mondta az ismeretlen, odamutatva a címeres medált, melyet övéi a nyakláncomról kapcsoltak le. - Ha a fegyvereidet is ilyen nyíltan hordanád, néhány kínos kérdéssel kevesebbet lennék kénytelen feltenni neked. - Először a mi kérdéseinkre kell válaszolnia emlékeztette az árnyékjáró. Ocsmányabb nyúlszája volt, mint bárkinek, akit ismertem, de nem ez, hanem a képét éktelenítő tetoválás tette különlegessé. Apró fej az orrnyergen, kitárt szárnyak a szemhéjakon át mindkét halántékig, egybeforrva a ritkás szemöldök ívével: bacca, a külvárosokat rettegésben tartó Denevér klán harci bélyege. - A cimborája négy emberemet ölte meg, és csak a démonok tudják, mikor bukkan fel megint. - A tieid közül kettővel vadászpenge végzett. - Az őszülő férfiban, noha kalmár módra öltözött, szél ellen is felismertem a gorviki nemest: simulékony volt, szinte nyájas, de minden szavában és mozdulatában ott feszült a kitörni kész őserő. - Ez nem a Pöröly módszere, és Garmacornak sincs köze hozzá: az ő kardja túl vaskos ahhoz, hogy ilyen tiszta vágásokat ejtsen. - A karján vezette a szukát. - Ez még nem jelenti, hogy köze van az ügyeihez. Lehetett ott még valaki; akit nem láttatok... aki a kocsin rejtőzött, és csak később lépett akcióba, hogy a menekülés útját szabaddá tegye. A nyúlszájú a fejét rázta. - A Pöröly - hajolt hozzám. - Hol kéne találkoznotok? - A régi mólónál. Van ott egy lebuj, ahová. . . A gorviki intett, hogy ne fáradjak. Olvasna a gondolataimban? És ha igen, miért vesződik velem ahelyett, hogy befejezné a munkát? - Ostoba! - A hadnagy képén verdesni látszott a tetovált denevér. - A kaverna kínzómesterei másképp kérdeznek majd... és tesznek róla, hogy igazat felelj nekik! - Az igazság nem fontos - közölte a keskeny arcú. - Nekem a Maquesa kell. - Akárcsak nekünk, uram. És lefogadom, hogy ez a barom elvezet minket hozzá. - Ez a barom rangombéli. Bármit hoz a jövő, ezt soha ne feledd! Csend ereszkedett közénk. Úgy becsültem, két-három órát feküdtem eszméletlenül: a második hold magasan járt, higanyfénye át-áttűzött a város felett gyülekező fellegeken. - Ha nem beszélsz, halálra kínoznak - fordult hozzám az őszülő férfi, mintha az időjárásról vagy a várható termésről folyna a szó. - Nem hinném, hogy megér ennyit a dolog. - Nem a te ügyed - dünnyögtem, aztán, csak az íze miatt, gorvikira fordítottam a szót: Sharamu lakói vérfertőző korcsok. Ranagol szabja rövidre éltük fonalát! Biccentett, és tovább mosolygott; így vált nyilvánvalóvá, hogy bölcsőjét a hegyektől délre, Abradóban, netán Warvikban ringatták. - Mit mondott? - sziszegte a nyúlszájú. - Reményét fejezte ki, hogy rangjához illő bánásmódban részesül. Mostanra sikerült annyira meglazítanom a csuklóimra kötött bogot, hogy két kezemet szabaddá tegyem. Nagy volt a kísértés, hogy az ősz ragadozóra támadjak, de valami visszatartott tőle. Tartoztam egy élettel a hadnagynak is, ezért inkább őreimen kezdtem a munkát: a közelebbit olyan szerencsésen találtam el, hogy rögtön összecsuklott, a másodiknak volt annyi ideje, hogy tőrével végigvágjon az alkaromon, mielőtt a nyakát törtem. Pajzsként rántottam magam elé ernyedt testét, közvetlen közelről néztem üveges szemeibe... és ráébredtem, hogy ő nyert, mikor megéreztem a vállamon át a szívem felé kúszó zsibbadást.

- Ficánkolj csak - sziszegte a nyúlszájú, remegő kézzel irányozva rám kézi számszeríj át. - Alig egy perced maradt. Próbáltam lassan lélegezni, de nem sokra mentem vele: egy perc sem kellett, hogy a méreg harcképtelenné tegyen. Ahogy nyálnedves szájjal, tehetetlenül oldalra buktam, tekintetem összeakadt a gorvikiéval: az őszülő férfi elismerően biccentett felém, aztán tűnődő félmosollyal bámulta tovább a kint elvonuló, fellegárnyékba borult házsorokat.

13. Nem vesztettem el az eszméletemet... azaz nem úgy, mint az első alkalommal. Semmit sem éreztem, de mindent láttam, ahogy a kocsi, mely egy darabig puszta sárban, majd ismét kövön zötykölődött, egy nyikkanással megállapodott a klán földmélyi búvóhelyének egy homályos üregében. Keveset tudtam a Denevérekről azon kívül, hogy a városon túli dombok kazamatáit lakják, hogy nem vetik meg a döghúst, és nem utasítják el a legalantasabb munkákat sem. A taktikázás sosem volt az erősségük: kész csoda, hogy a történtek után sem vágták át a torkomat. Két hullával együtt emeltek ki a kocsiból, vizet zuhintottak rám, aztán a hónom alá nyúltak, és máshová vittek - lefelé, egyre csak lefelé tanyájuk gyéren világított, nedvességtől síkos lépcsőin. A gorviki aszkétaarca lebegett felettem: fojtott hangon vitázott az- árnyékjárók hadnagyával, aztán egy fiatalabb, ám láthatóan rangosabb bőregérrel, aki a nyúlszájú helyébe lépett. A klánbeliek zavartnak látszottak - a bevallottnál jóval több áldozatot követelhetett tőlük a küzdelem. Hogy a világos szemű északi mellett kivel gyűlt meg a bajuk, elképzelni sem tudtam. Pöröly - a név üres szó volt csupán; a méreg, mely tehetetlenségre kárhoztatott, gondolataimat is béklyóba verte. - ... ismerem a megállapodást - mondta az ifjonc, akinek képén a lépések ütemére verdesett a tetovált denevér. - Azok közt voltam, akik mellette szóltak, de bánom már, istenemre: a kapitány halála a kudarcnál is nagyobb csapást jelent nekünk. - Részvétem - közölte a gorviki. - A nő velem beszélt meg találkát, a kapitány mégis ragaszkodott hozzá, hogy a helyemre álljon. Így akart közelebb férkőzni a zsákmányhoz, de melléfogott: a Pöröly átlátott a szitán, és pokolra küldte. - Elmosolyodott. - Velem sosem tenne ilyet. - Honnan tudod? - Ismerem őt. Ugyanazt akarja, amit én, de másképp reméli megszerezni... és csak a kapitány megölésével vehette elejét, hogy a nő csapdába rohanjon. - Egy szóval sem említetted, hogy van harmadik fél is. - Mit változtatott volna a dolgon, ha megteszem? - Módosítjuk a megállapodást - sziszegte a Denevér. - Arannyal kell fizetned a terven felüli áldozatokért, uram. - Felétek tehát így szokás - mosolygott a gorviki, és sokat mondóan rám sandított, ahogy ismét láncomra kapcsolta a címeres medált. Nincs akadálya, de várnotok kell: egy napig is eltart, míg összeszedem a pénzt. - Várni fogunk. De ha rászedsz.. . A vadállatszemű derűsen intett, és elmaradt mellőlünk; mélybe vezető utunkat ettől fogva csak vízcsepegés és emberi zihálás neszei kísérték. A taverna fáklyafényes üregének falain láncok futottak körbe, a béklyók némelyikében ott függtek még a korábbi vallatások csendesen hörgő vagy rég elnémult, penészvirággal borított áldozatai. A méreg segített, hogy némán meredjek rájuk - józanul talán a rabtartóim kedvére teszek azzal, hogy világgá üvöltöm a mellemre nehezedő iszonyatot. Sosem gondoltam, hogy otthonomhoz ilyen közel ér, hogy kráni légiósok, orkok és szigeti brigantik helyett alvilági zsigerelők tompa fényű szemeivel tekint majd rám a halál. Tűrnöm kellett, hogy leszaggassák rólam a ruhát, hogy hegeimen élcelődjenek, miközben az egyik hulla helyére, a lépcsőlejárattal szemközti falhoz bilincselnek. Mind erősebben éreztem a veríték, az ürülék és a parázsban hevült fém szagát: a mákony hatása múlóban volt, s ezt tudhatták a tetovált képűek is, mert korbácsot markolva gyűltek körém. Égtek a vágytól, hogy kérdezhessenek, hogy tízszeres kínnal fizessék meg minden hazug szó árát... és nevethetnékem támadt a gondolatra, hogy ha akarnék sem tudnék igazat felelni nekik. - Ki vagy?

- Bagoly - suttogtam, remélve, hogy hamar elfogy a türelmük. - Az a fehérmellényes fajta, ami tavasztól őszig bőregereken él. Az első ütés a nyakamat érte, a másik a bal mellemen tépett véres sebet. Az ifjonc felé köptem, és elégedetten nyugtáztam, hogy arcán megvonaglik a tetovált denevér. Elhátrált előlem, a serpenyők felé fordult, de nem láthattam, fogót vagy pengét választ-e: a csapások olyan sűrűn záporoztak rám, hogy a bűzös homályból ismét éjszaka lett.

14. A hideg térített eszméletre néhány órának is beillő perc múltán. A hideg és a fáj dalom - a kaverna olyan nedves volt, hogy a sebeim összehúzódásához egy évszázad sem lett volna elegendő. Éreztem, hogy lábaimat lovaglócsizmaként borítja a vér, de hiába szimatoltam a levegőben égett hús bűze után. Megértettem, hogy a legkomiszabb még hátra van, és hogy kínzóim túl rég űzik az ipart ahhoz, hogy engedjenek kimaradni belőle. - Magához tér - suttogta valaki. Kinyitottam a szemem, és a tetovált képű ifjoncéval találkozott a pillantásom: átvágott torokkal, ernyedt denevérszárnyakkal mosolygott rám a parázzsal teli serpenyő mellől. Kínzómesterei ugyanilyen gyorsan végezték: rongyhalmokként hevertek egy-egy vértócsában a lábaim előtt. Balra néztem, ahogy valami végigsimított az arcomon. Egy bő ing ujja volt az. A hozzá tartozó férfi - olajos bőrű, kék homlokkendős gon-corga a rozsdás grádicson állva munkálkodott, hogy megszabadítson a kézbilincsektől. - Hozzatok vizet - hallottam az iménti hangot. - Egy tiszta köpeny sem ártana: a sebeire majd odafent kerítünk sort. Fejem előrebicsaklott, ahogy a bal oldali bilincs engedett. Karjaimat ketten ragadták meg, hogy testemet egyensúlyban tartsák - az első a gon-corga, a második az aszkétaarcú gorviki nemesember volt. - Nem vagy túl j ó bőrben - dorombolta, miközben köpenyt borított rám. - A Denevér igyekvő fajzat, de a faggatózás művészetéről még rengeteget kell tanulnia. - Hogy...? - Nem voltam elégedett a szereplésükkel a parkban, és mikor a te ügyedben is elvetették a sulykot, úgy döntöttem, saját kezembe veszem az ügyek intézését. Ezzel kellett volna kezdenem, de hát... - Az őszülő férfi az elreteszelt ajtó felé sandított, melynél két embere strázsált. - Maradt elég erőd, hogy megállj a lábadon, és velünk tarts? - Miért kéne... bíznom benned? - Mert kettőnk eszmecseréje az itt félbehagyottnál csak kellemesebb lehet. - A gorviki elbabrált a jobb oldali bilinccsel, mely fémes csattanással adta meg magát. - Nem titkokat, csak tényeket várok tőled, és nem látom értelmét, hogy fenyegesselek: már a kocsiban nyilvánvaló volt, milyen keveset tudsz a Maquesáról és rajongóiról. - Igazán? - Mikor az árnyékjáró a Pörölyről kérdezett, egy folyóparti lebujt emlegettél. Nos, mint mondtam, én ismerem a Pörölyt. A szokásait, a módszereit. Egyedül dolgozik, és gondosan ügyel rá, hogy sose tudják, merre jár. - Ki az ördög az a Pöröly? - Szívesen mesélek róla, de nem itt, és nem most; ideje mennünk, azt hiszem. Az elreteszelt ajtóra fejszecsapások zuhogtak, mire a kaverna legtávolabbi sarkárba, a különítmény gyülekezőhelyére értünk. Még két férfi és egy feketébe öltözött nő várakozott ott - utóbbi látható erőfeszítéssel összpontosított valamire, ami lüktető peremű barlangnyílásként sötétlett a sziklafalon, és bálnatorokként nyelte a fáklyák füstjét. - Befelé! - sziszegte meglepően mély hangon, futó pillantást vetve férfiasságomra, melyet alig takart a Denevérektől zsákmányolt köpeny. = Idelent nincsenek papok, a város inkvizítorai viszont hamar szagot fognak, és ha nem igyekszünk, a környék többi energiaforrásával együtt az enyémet is elapasztják. A gorvikiakat bámultam, akik sorra vetették magukat a homály örvényébe, aztán a lányt, aki tekintetével lobbantotta lángra a lépcsőfeljárónál és a holttestek körül elhelyezett fekete gyertyákat. Fény

nélkül égtek, körülöttük azonban mintha a színek is elhalványultak volna. Az őszülő férfi fogait kivillantva mosolygott, ahogy megérezte kesernyés illatukat a vérpárától sűrű levegőben. - Tűnés! - sziszegte, és boszorkánya segítségével támogatott tovább a falon sötétlő árnyfoltig. Felemelt balom a semmibe ért, s noha egész valóm lázadt az ötlet ellen, mindenestül követnem kellett oda. Feketeség ölelt körül, de csak egy pillanatig: az ég megdördült, villámfény vakított el, és ha a fejvadászok el nem kapnak, végigterülök a halászvárosi sikátor nedvességtől síkos kövén. Hátrapillantottam. Az árnyékkapu gyorsan halványult, csakhamar körvonalai is elenyésztek az esőverte vályogfalon. - Ide! Kocsi kanyarodott mellénk. A gon-corgák egyike a bakra, két másik a hátsó állványra ugrott, a többi segédkezett a vadállatszeműnek és a lánynak: mire felocsúdtam, odabent, a kék bársonyhuzatú ülésen találtam magam. - Gondoskodj róla! - parancsolt ,a nőre a gorviki, ahogy a hajtó a lovak közé csapott. Tarts ki, grófom, tüstént jobban leszel: Lyssa előbb a fájdalmaidat enyhíti, aztán sort kerít a sebeidre is. Házamban étel, ital és vetett ágy vár beszélgetni ráérünk aztán, hogy kipihented magad. Gyanakodva bámultam rá duzzadt szemhéjam alól. - Mit forgatsz a fejedben? - Választ akarok néhány kérdésre, melyeket a történtek után csak neked tehetek fel. - Hát a Pöröly? Bárki legyen is, többet tud nálam... és nyilván csak a pénzen múlik, hogy megint az oldaladra álljon. - A Pöröly olyan, akár az eszköze: kész műremek, de nagy hibát vét, aki támaszkodni akar rá. Kényes természetű értesüléseket sem megszerezni, sem megtartani nem könnyű; okosabb, ha a cseréjüket egymás közt intézzük el. - A gorviki ártatlan szemeket meresztett rám. - Említettem már, hogy ez a hivatásom? - Spion vagy? - Otrombán hangzik, nemde? Pedig a kémkedés nagyúri mesterség, a hadakozáson kívül az egyetlen, mely méltó a magunkfajtához. - Ismerem a fajtádat - nyögtem. – Éveket szántam a tanulmányozására a Zátonyvizek szigetein. - Nem az enyéimre, hanem ránk gondoltam, 4 Garmacor. A harcosokra, akik egyszer ilyen, másszor olyan módon szolgálják a hazát, s ha kell, még a becsületükből is engednek érte. Homlokráncolva mértem végig. Köntöse kétszer hajtott brokát, hermelinszegély alól kilátszó lábbelijén aranyhímzés, bársonykesztyűs ujjain ékköves gyűrűk - a legapróbbról is lerítt, hogy egész vagyont ér. - Szánlak az áldozatokért, melyeket a hazádnak teszel. A gorviki követte pillantásomat, és fanyarul mosolygott közben. - Az eronei kereskedelmi misszió vezetője, Tadieff Archeta a legjobbat érdemli mindenből... Corsario am Conte-Corcorant, a Szent Föld katonáját azonban fojtogatja a pompa. Tudja, hogy a biztonság óvatlanná tesz - ezért vét néha a szabályok ellen, ezért fogad a bizalmába idegen asszonyokat... és ezért kockáztat egy férfiért, akitől köszönet helyett csak gúnyt, rosszabb esetben hideg vasat kaphat. Nem hozakodtam elő azzal, hogy már a Denevérek kocsijában agyonüthettem volna; tetszett vagy sem, a kavernában gavallérosan rendezte a számlát. - Megbocsáss - mormoltam. - Az időváltozás se a csontjaimnak, se a modoromnak nem használ. - A fájdalomra legalább van ellenszerünk. - A gorviki intett a lánynak, aki magától értetődő szemérmetlenséggel simult hozzám, és csak mosolygott, ahogy teste a testemet borító sebekhez ért. - Lyssa úgy csökkenti, hogy magába szívja, de ne aggódj: egyszerűen rajong a fájdalomért. A boszorkány már nem figyelt rá. Ajka megremegett, lázas tekintete az enyémet kereste, s egy perc sem kellett, hogy torkából halk, gyönyörteli sikoly törjön elő. - Lyssa hasznos segítőtárs - folytatta a kém, aki urunk birodalmában Tadieff Archetának nevezte magát. - Nem annyira, mint a Maquesa volt, de sokkal megbízhatóbb. - Pillantása elkalandozott, bársonykesztyűs ujjai táncot jártak ülése karfáján. - Neked mit adott, Garmacor? És mivel kecsegtetett, ha megszabadítod a szörnyetegtől, aki a sarkában liheg?

Sejtettem, mit érez, és eszembe sem jutott gúnyolni érte: ha másban nem is, a veszteség kínjában nyilvánvalóan osztozott velem. - Nem mindegy? Egyikünk sem azt kapta, amit várt. . . amit egész életében remélt. A vadállatszemek tovább keskenyedtek, a napégette arc bal felén megrándult egy izom. Düh? Keserűség? Képtelen voltam eldönteni. - Érzem őt, Garmacor. Még mindig érzem, pedig tíz napja nem érintettem: ott van a véred és a verítéked szagában, ő szivárog a sebeidből, és ott lapul a dacodban is. Tudom, mit tesz az őrzőivel, és tudom, mi mindenre képes még. Ezért kell a nyomára jutnom, mielőtt... Valami nagyot dobbant a tetőn, az égzengés moraját kiáltás és füttyszó harsogta túl - aztán meglódult velünk a világ. A hajtó - ha élt még - mindent elkövetett övéiért: nekieresztette, aztán kifaroltatta a lovakat, mikor az utca végében felfedezte az újabb akadályt. A szár pattanásig feszült, a fékek a kárhozottak sikolyát hallatták, ahogy kopó-állkapcsuk összecsattant a kerekek vasán. Szinte láttam, ahogy az izzásig hevült karmantyúk beégnek, tudtam, hogy a tengely sem bírhatja sokkal tovább, és zaurak módján nyúltam a legközelebbi kapaszkodó után. A hátsó kerekek megugrottak, ahogy a súlyos alkotmány falnak vágódott az utca bal oldalán. A lány lefordult rólam, és gazdája mellé, a jobb oldali ajtónak zuhant. A gon-corgák egyike kábán, vérző fejjel hevert, a másik épp lendületet vett, hogy a ronggyá szakadt függönyön át az éjszakába vesse magát - az acélcsengés, a léptek dobogása számára minden szónál ékesebben beszélt. Tekintetem a vadállatszeműre villant. Vért láttam a homlokán, de tudtam, hogy nem vált harcképtelenné, és hogy ostobaság lenne a gondolkodás mellett a cselekvésre is időt hagynom neki. Az ugrásra kész fejvadászra vetettem magam. Együtt zuhantunk a baloldali ajtónak, mely kiszakadt keretéből, és a zárszerkezet darabjaival együtt követett minket az esőverte kövezetre. Nyitott tenyér vágott az arcomba, ahogy a hátamra hemperedtem. Pengék tükrözte villámfény vakított el - inkább éreztem, mint láttam, hogy a fickó tőrt húz, és felém kaszál vele. A fejére eshetett, mert hibázott - aztán újra és újra. Ahogy fél térdre emelkedett, hogy a torkomnak essen, mellbe rúgtam. A kocsi oldalának zuhant, de nem ájult el, és mert a keretét vesztett ajtónyílásban mostanra árnyak mozdultak, nem is követhettem: tíz gorvikiból tizenegy hord tűvetőt, ha görbe utakon j ár, és éltem a gyanúperrel, hogy ilyen távolságból sem a boszorkány, sem az őszülő spion nem téveszt célt. Odébb hengeredtem, és összerándultam, ahogy csupasz térdem követ ért. A lendületemet megfékező sarok mögül fekete alakok szökkenték elő: maszkot viseltek, harci lázban égő szemük körül azonban hiába kerestem a Denevérek bélyegét. Ketten az egymásnak vetett háttal küzdő „fullajtárok", ketten az ajtónyílás felé vették az irányt... és egy szemvillanással utóbb leterítették őket a nekem szánt lövedékek. A , tájon elömlő villámfényben tisztán láttam Archetát: vadállatszeme résnyi, képe a féktelen indulat szörnymaszkja volt. - Fogjátok el! Hogy kiket szalajtott utánam, nem számított: jelenleg egy kóbor kutyának sem lettem volna méltó ellenfele. A falhoz lapulva hátráltam, igyekeztem eggyé válni a homállyal, de nem volt szerencsém: a föld megcsuszamlott, s én elfúló lélegzettel, jókora sárlavinában bukfenceztem az út menti árok fenekéig. A szag ébresztett rá, hová kerültem, és ugyanez adott erőt, hogy feltápászkodva tovább vánszorogjak a hunyorgó fények felé. A part hosszában halászkunyhók lámpásai égtek, a Curzon-lebuj mólója cethátként sötétlett az esőfüggönyön túl egy mérföldnyire lehetett, de ilyen állapotban; sarkamban ilyen üldözőkkel az út feléig sem jutottam volna. Villám lobbant odafent, s ahogy az égzengés moraja elült, újra hallottam a füttyjeleket és a kiáltozást - mögöttem, a Halászvárosból a Mestervárosba vezető úton tovább folyt a harc, az én küzdelmemnek azonban idelent kellett eldőlnie. A gorviki grimaszát, a Maquesa hazug mosolyát, a kaverna padlóján terjengő vért láttam magam előtt, s mert nem volt választásom, dühödt elszánással, ázott rongyaimat összefogva támolyogtam tovább, amerre a folyót sejtettem.

15. A fövenyen síkos pikkelyű makrilokként sorakoztak a felfordított sajkák - nem erő, csak lendület kellett, hogy visszabillentsem és vízre toljam azt, amelyik a legépebbnek tűnt közülük. Az állva hagyott

evezők tollán halkoponyák vicsorogtak, de ez sem tartott vissza: aki ork és nomád totemekhez szokott, kevésre tartja a honi halászok fétiseit. A sajka aljában talált evező túl rövid volt a gyors haladáshoz, s túl nehéz ahhoz, hogy taglóként lássam hasznát - a fickó, aki kifaragta, két fejjel alacsonyabb, és húsz fonttal súlyosabb lehetett nálam. Eltöprengtem, milyen sors várna rám az ő kezei közt, aztán megráztam a fejem, és lapátolni kezdtem; összeharapott ajkamról az államra, onnét ziháló mellemre csordult a vérszín esőlé. Az apály segítségével gyorsan távolodtam a parttól - de nem elég gyorsan ahhoz, hogy nyugodtan figyelhessem azt a két alakot, akik zsákmányt kutató nagymacskák módján követték nyomaimat a kifeszített hálók közt, és a sajkákig érve a gon-corgák trillázó füttyét hallatták. Tudtam, hogy a véremet akarják, és nem hibáztattam őket érte: amit a töltésén tettem, nem csak Archeta szemszögéből volt hálátlanság. A gorviki úrnak hitt és hibázott, mint azok, akik közönséges gyilkosnak tartanak - hazatértem óta a vadon törvénye szerint élek, mely csak győztest és vesztest ismer, erkölcsöt nem. A Maquesa e törvények szerint játszott, kihasznált, eltaszított... s én, aki szeszélyéből ismét ember lettem, égtem a vágytól, hogy keserű igazságommal visszataláljak hozzá. A düh adott erőt a küzdelemhez, melyet a kettős teherrel is fürge sajkával vívtam. A gorvikiak fáradhatatlanok voltak, de hiába éltek köztünk évek óta, nem ismerték eléggé a folyót. Az első örvény a régi gázló homokpadja felett kapta oldalba őket; mire kikeveredtek belőle, félúton jártam már a túlpart, a szentélyek és szemináriumok ősibb Shadonja felé. A mólók hosszában parázsgömbök, a nedvesen csillogó falak magasában tárt szárnyú angyalszobrok - nyugtalanító annak, aki rosszat forral, és elégtétel annak, aki egy nyáron át gürcölt a kőművesekkel, hogy feloldozás helyett csak pár falba karcolt nevet és évszámot találjon. Volt azért haszna is az önsanyargatásnak: tudtam, hogy az utolsó mólón túl öböl következik, hogy a szobrok szemével csuhások figyelnek, a kőbe vájt lépcsősor pedig az ispotályokig, Celestius birodalmának szent fényekkel bevilágított küszöbéhez vezet. Az első acélhegy akkor cikázott el mellettem, mikor balra fordultam, hogy kikeveredjek a sodrásból. A második és a harmadik a vizet érte, a negyedik dühös szisszenéssel vágódott megemelkedő evezőm tollába: a fejvadászok így akartak ráébreszteni, hogy nincs tovább. Hátra se néztem. Hogy újra lőhessenek, tölteniük kell. Míg az egyik tölt, csak a másik evez... és ha idejében észleli is, nem kerülheti el a Kavicsfejtők Atkaként tisztelt keresztáramlatokat. Fellélegeztem, ahogy fülemig jutottak a gorviki szitokszavak. A második sajka megugrott, már-már beért, visszakozott, nekilendült és visszakozott megint. Egy darabig vad bossát járt, majd, mintha ráunt volna a mulatságra, elfordult a parttól, és sebesen siklott tovább a Gon Shadlek főáramában, mely húszegynéhány nap alatt a halottakat is a tengerig viszi. Utasainak ötödik és hatodik lövése célt tévesztett; csend támadt körülöttem, ahogy a móló támoszlopai közé, e három felől nyitott katedrálisba értem. Nekifeküdtem az evezésnek, és egykettőre kibukkantam a túloldalon. A gon-corgák messze jobbra bajlódtak az Átokkal - evezőjüket markolták, és acélhegyek helyett átkokat röpítettek felém. Nem tudok számot adni róla, mikor hallgattak el - ahogy közeledett a part, úgy erősödött szívem dobogása, annál szaporábban vettem a levegőt, mely iszap- és vérszaggal mérgezte sípoló tüdőmet. Izmaim a végsőkig feszültek, éreztem, hogy elnyíló sebeim a világba sikoltják fájdalmukat... aztán, a következő égzengés morajának elültével, meghallottam a csobbanásokat a hátam mögött, és rádöbbentem, hogy bármilyen közel a cél, talán sosem érem el. A gon-corgák jó úszók voltak, s ez egyszer a nyavalyás kardjuk sem hátráltatta őket: felszerelésüket hátrahagyták, csak egy-egy kést kaptak a foguk közé, mielőtt övig vetkőzve a vízbe ugrottak. Mikor hátranéztem, két tajtékcsíkot láttam a gazdátlanul sodródó sajka innenső oldalán: üldözőim mélyre merültek, a fősodótól és a Kavicskotróktól biztonságos távolságban bukkantak a felszínre, majd nagy lélegzettel utánam vetették magukat. A bámészkodással értékes pillanatokat veszítettem, s mert nem emeltem ki az evezőt sem, azon kaptam magam, hogy a sajka eltért az iránytól, és a lépcsőkkel párhuzamosan sodródik az öböl keleti vége felé. Szitkozódva hoztam egyenesbe, és a fájdalommal mit sem törődve lapátoltam tovább. Az eső úgy szakadt, hogy függönyén át csak a halványan derengő lámpásokat láttam. Harminc láb? Húsz, vagy tizenöt? Nem tudtam eldönteni. Éreztem, hogy a gorvikiak közelednek, az általuk felvert víz cseppjei nagyobbak és hidegebbek voltak az esőcseppeknél, és bőven öntözték az oldalamat, ahogy azok ketten, mint két istenverte cápa, támadásba lendültek. Az egyik hátulról, a másik jobbról érkezett - a kocsiban látottakból arra következtethettek, hogy a bal karomat mozgatom nehezebben. Éreztem a lökést, ahogy a

közelebbi kivetette magát a vízből, és lecsaptam rá, amint megfogódzott a sajka peremében. Nem a fejét, csak a vállát találtam, és a következő pillanatban tótágast állt velem a világ a második gon-corga teljes súlyával a tatra nehezedett, és felborította járművemet. Nem merültem alá, nem nyeltem vizet, de tudtam, hogy vége: evezőm odalett, üldözőim fiatalabbak, fürgébbek és - hozzám viszonyítva - sértetlenek voltak. Az, akinek hiába próbáltam bezúzni a homlokát, alig karnyújtásnyira bukkant fel ismét: képén fájdalmas fintor, baljában rövid, görbe tőr. - Te. . A közeli mennydörgés megsüketített, a forró lobbanás, mely felülről és oldalról vágott a szemembe, lehetett volna villámcsapás is... de nem az volt, és nem nekem, hanem a gorvikinak szánták, aki egy minutummal később szétroncsolt vállal merült alá a véres habokba. Társa még mindig a sajkán hasalt, de nem döfött, sőt, nem is nézett felém. A lépcsőket bámulta, és azt a bizonytalan körvonalú alakot, aki az alsó fordulóban guggolva, hosszú egyenes botot markolva nézett vissza rá. Úgy látszott, ismerik egymást, de nem volt érkezésem sem ezen, sem bármi máson töprengeni. Elrúgtam magam az aléltan lebegő goncorgától, és sértetlen üldözőmet szemmel tartva, konok elszánással hátrafelé kallóztam csak remélhettem, hogy ösztönöm helyes irányba, a part felé vezet. Akkor hagytam abba, mikor hátam szilárd, talpam moszattól síkos követ ért. Zihálva, remegő lábakkal egyenesedtem fel, s megbabonázva bámultam az egyre terjedő vérfoltot az esőverte vízen. - Várj még - hallottam az oldalam mellől. Suttogó hang volt, rekedt és idegenszerű, hátborzongatóan fémes mellékzöngékkel. Inkább éreztem, mint láttam a fekete alakot: most a lépcső legalsó fokán, a hullámok áztatta kőperemen guggolt, és ahogy a sebesült gorvikit moccanni látta, ismét célra emelte különös fegyverét. - Visszamentek - mondta a sértetlen fejvadásznak. Nem parancsolt, nem fenyegetett, hanem állított, csak ámultam, honnan veszi az erőt és a magabiztosságot hozzá. - Visszamentek, és közlitek az uratokkal: a férfi is, az asszony is az enyém. - Hibázol - mormolta a gon-corga. Derékig állt a vízben, s a fekete alak intésére feljebb emelte mindkét kezét. Társa össze-összeránduló arccal kapkodott levegő után - látnivaló volt, a boszorkány segítsége nélkül a reggelt sem éri meg. - Kétszer avatkoztál urunk ügyeibe, megmartad a kezet, mely könyörületes volt hozzád. Hová lett a becsületed, északföldi kutya? - Egy pofa szeszre cseréltem a ladongai rézbányában - morogta az. - Vagy a Gáton inkább, ahol a tieid naphosszat azt az ostoba kánont zümmögik? - Valami kattant, a fémcső, amit az imént botnak véltem, vádló ujjként mutatott a fejvadász szívére. - Vagyok, aki vagyok, teszem, amit teszek, és sem neked, sem másnak nem tartozom számadással. Fogd a cimborádat, és menj . . . vagy nyúlja pengéért, amit a gatyád korcában dugdosol, és maradj itt vele együtt, a rákok örömére. A fejvadász értett a szóból: megszabadult a fegyvertől, visszafordította a csajkát, majd sebesült földijét vette gondjaiba - úgy tűnt a fájdalmat nem csak előidézni, csökkenteni is képes. - Visszajövünk - sandított rám. - Remélem addigra jobban leszel: a saját kezemmel akarom átvágni a torkodat. - Dögölj meg - lihegtem, aztán, hogy a viszontlátás biztosabb legyen, saját nyelvén fűztem hozzá : -Apád földtúró senki, anyád dzsad kufárok énekes-táncos szukája volt! - Elég - suttogta a fekete alak. Volt valami a hangjában, ami arra késztetett, hogy ne feszítsem tovább a húrt - vagy az ejtett gondolkodóba, amit a ladongai bányákról és a Gátról, Gorvik messze földön hírhedt fegyenctelepeiről mondott. Ha ott járt, nem lehet akárki... s ha túl is élte, legalább annyit hagyott ott magából, mint én a magam poklaiban. Szótlanul néztük, ahogy a gon-corga a sajka aljába fekteti eszméletlen társát, s evező híján úszva tolja maga előtt a könnyű alkotmányt az öböl kijárata felé. Tisztelnem kellett volna, de nem maradt erőm hozzá - ahhoz is gyengének éreztem magam, hogy a hátamról az oldalamra forduljak. - Add a kezed - dünnyögte az ismeretlen, és alighogy megtettem, egyetlen lendülettel maga mellé emelt. Döbbenten meredtem rá; nem hittem volna, hogy inas testében ilyen erő lakozik. Arca kemény és beesett, homlokán és szemei körül jókora foltok, tetoválás vagy tűz sosem múló nyomai sötétlettek. Vöröses hajának csak egy-egy tincse látszott ki a koponyaformára kalapált ércsipka alól, de nem ezt, és nem is a térdére fektetett fegyvert találtam igazán különösnek. A legkülönösebb a tekintete volt, a hátborzongatóan felemás pillantása: bal szeme üregéből fekete emberszem, a jobból rubinfényű

kristálylencse villant felém, s mintha lényem legmélyéig látott volna, mielőtt gazdája visszahúzta rá a homlokig tolt kötést. - Domvik, segíts...! - Arra várhatsz - dünnyögte a félszemű, és úgy mért végig, ahogy a lóvásári portékát szokás. Lángmarta arca olyan engesztelhetetlenül idegen, hanghordozása oly szokatlan volt, hogy nem tudtam eldönteni, hálálkodnom vagy menekülnöm kellene-e. Sem ehhez, sem ahhoz nem éreztem kedvet: a gyengeség, mely a kaverna óta lihegett a nyomomban, végre-valahára beért, és mindent megtett, hogy a földre teperjen. - Ha az isteneden áll, már a vadasparkban beadod a kulcsot, és ahogy elnéztem, az sem lett volna ellenére, ha gorviki hurokkal a nyakadban, gorviki tőrrel a szívedben végzed ideát. - A fekete alak nem nevetett, úgy tűnt, arcberendezése eleve képtelenné teszi rá. Mosolya az a két függőleges barázda volt, mely szája két sarkában mélyült el, ilyenkor ép szeme körül is megsokasodtak a ráncok. Lehetett harminc, de akár száz esztendős is amit láttam és hallottam tőle, tovább mélyítette meggyőződésemet, hogy sem érteni, sem kedvelni nem fogom soha Északfölde szülötteit. - A Pöröly vagy - suttogtam. - A vajákos, aki halálra sújtotta a Denevérek kapitányát. Aki megzavarta a rajtaütést, hogy a Maquesa elmenekülhessen. - Mindenképp elmenekült volna - mondta ő, elnézve a vállam felett. Ércsipkáján patakokban folyt le az angyalok könnye. - A Maquesa nagy túlélő. Conte-Corcoran nem említette? - Mintha mondott volna valami effélét. - Mondta azt is, hogy mivel foglalkozom? - Embereket ölsz - mormoltam. - Netán megnyomorítod őket, ami egy harcos számára ugyanazt jelenti. Zsoldos vagy, szerencsevadász... a Maquesával azonban neked sem volt szerencséd. - Mit beszélsz? - Ha szerencséd lett volna, most mellette lennél, én pedig gorviki pengéktől összekaszabolva úsznék a tenger felé. De itt vagy. Itt vagyunk mind a ketten, és mert utálok az adósod lenni, nem fordulok fel addig, míg el nem árulod, mivel viszonozhatom amit értem tettél. A Pöröly merőn bámult, aztán összerezzent: zsaluk nyikordultak, kiáltások harsantak, futó lábak dobogtak az ispotályokig kanyargó lépcsősor magasában. - Később - dünnyögte, s bámuló szemem láttára három darabra szedte a térdén csillogó fegyvert. Ha eljön az ideje, tudni fogod, mit tehetsz értem... és ha kőmerev istened engedi, meg is teszed. - Fekete szeme nagyot villant, sarkában elmélyültek a szarkalábak. - Erezz, emlékezz, és maradj életben - én várni fogok. Azzal fellebbentette köpenye szárnyát, s már ott sem volt; a szerzetesek, akik bőrig ázva, lámpásaikat magasra emelve közeledtek, csak egy árnyat láthattak áttörni a zivatar függönyén, és döbbenten torpantak meg, ahogy a másik, az öles termetű, sebekkel, vérrel és sárral borított jelenés felmagasodott előttük. Rudrig, a Vadkan. Rudrig, a zarándok, aki sosem örült jobban, hogy itt lehet... s aki, miután pár érthetetlen szót mormolt, egyensúlyát vesztve, aléltan zuhant a lábuk elé.

16. - Nem is kérded, hogy sikerült az estém? A hátamon feküdtem az ispotály emeleti szobáinak egyikében, úgy figyeltem Celestiust, aki szívforma magvakat dobott a tűz fölé tolt serpenyőbe, és hümmentett, mikor megérezte illatukat a felszálló gőzben. - A sebeid épp eleget mondtak róla, és sokáig suttognak még, mielőtt végképp búcsút mondanál nekik. Most épp egy gorviki nőről, egy boszorkányról regélnek... és arra figyelmeztetnek, hogy a szentségek gyógyerejére egy darabig nem számíthatunk. - Azt hiszed, volt választásom? - Választás mindig van - ingatta fejét a csuhás. - A kérdés csak az, tudsz-e élni vele. Elértettem az üzenetet: ha ösztöneim helyett rá hallgatok, az alkony Curzon lebujában, a hajnal a pórok hazafelé nyikorgó kordéján talál. - Mit mondhatnék? - Hogy nem csókolóztál vele. - Micsoda ?

- Mármint a gorviki boszorkánnyal. A te helyzetedben különösen indokolt az óvatosság: nem vagy pap, hogy holtod napjáig két urat szolgálj. - Azért rángattál vissza az életbe, hogy gúnyolódhass velem? - Hogy elmondhassak egy történetet. Celestius leemelte a serpenyőt a tűzről, és némi folyadékot mert át egy apró cseréptálba. - Addig idd, míg forró, és tartsd magadban azzal együtt, amit az ízéről gondolsz: az elixír innen Pyarronig tíz; a Sheral árnyékában már száznál is több aranyat ér. - Mi a nyavalya ez? - Jobb, ha nem tudod - közölte a csuhás, háromlábú széket húzva derékaljam mellé. - Érd be annyival, hogy erőt ad a folytatáshoz, mindahhoz, amit hallanod és érezned kell. - Kiderítettél valamit a Maquesáról? - Mindent, ami ez után az átkos éjszaka után jelentőséggel bír. Nem is volt nehéz: az érintettek maguk kerestek kapcsolatot velem, és tudást kínáltak olyan apróságokért cserébe, melyekről ehelyütt beszélni sem érdemes. - Celestius átvette, és az asztalra tette a kiürült cseréptálkát. Észrevehetted, hogy a Maquesa nem épp közkedvelt személyiség. Fél tucat alvilági klán halállajstromán szerepel a neve, hogy pontos legyek. Az ügy, melybe volt szíves belerángatni, túlmutat a birodalom határain, kényes a természete, és nem nélkülözi a politikai felhangokat sem. - A Maquesa kém - bólintottam erőtlenül. Mostanáig... Gorvikot szolgálta. - Természetesen. Ki mást szolgálhatott volna a főherceg, a trónörökös, a flottaparancsnok és a többiek ágyából, míg a nagyvilágban megcsalt szeretők, inkvizítorok és vérbírák kutatták a nyomát? Gorvikot szolgálta, de közben, és ebben sincs semmi meglepő, Shadont és Pyarront is. Kiszolgált bárkit, ha érdekei úgy kívánták, ha az eredmény a szokott fényűzéshez és pár napi nyugalomhoz segítette. Celestius szemügyre vette a kötést a bordáimon, és friss gyolcsért szalajtotta az ajtónál kuporgó laikus testvért - így jelezte, hogy az elkövetkezők, némasági fogadalom ide vagy oda, nem az ő fülének valók. Szolgájává tette vagy eltaposta azokat, akik gyengének találtattak, és titkokat cserélt az arra érdemesekkel: így gondoskodott róla, hogy minden érdekelt számára nélkülözhetetlen legyen. Forrásaim utaltak rá, hogy a corma-dinai hadjárat kudarcában is eljátszotta a maga szerepét. Egyesek a királyi vezérkar lejáratására kiagyalt tervet, a BelEstessók intrikusi mesterművét is neki tulajdonítják. Jó terv volt, meg kell hagyni: a sereg a lázadás küszöbén állt, mire a főatya észbe kapott, és elrendelte a Lingua Domini használatát - ezen a nyelven, mint tudod, még nagyjaink sem képesek a szokott gátlástalansággal hazudozni. Úgy éreztem, az ispotályok összes köve az én mellemet nyomj a. - De miért...? - Miért tesz ilyet a Maquesa az országgal, mely menedéket adott neki? - Celestius mosolyogni látszott, de ismertem annyira, hogy tudjam, mit palástol ezzel. - Nos, aligha személyes okból: megtenné bárhol és bármikor, ha haszna származna belőle. Nincs ember a kontinensen, akiben többet látna egy új lehetőségnél. Nem tör a vesztünkre, nem kívánj a bukásunkat - egyszerűen közömbös irántunk. - Ha átláttak rajta, miért nem állították meg? - Akik dönthettek volna az ügyben, a hatása alatt álltak, vagy hasznot reméltek a további működésétől. Túl soká vártak, és a Maquesa kijátszotta valamennyiüket: a főherceget, a trónörököst, téged és a gorviki összekötőt, Conte Corcoran grófot is. Nyeltem egyet, de sem a gyógyital ízétől, sem a torkomban növekvő gombóctól nem sikerült szabadulnom. - Te... tudsz Conte-Corcoranról? - Egy ideje mindenki tud róla. A Maquesa az ő fejét ígérte a hatóságoknak pár nap haladékért, és a mi bölcs uraink vita nélkül teljesítették óhaját: - A csuhás az ablakhoz ment. A vihar távolodott, a keleti horizonton világosszürke sávok derengtek, és mintha a pirkadat riasztaná, lassan csendesült a zápor is. - A szabadosaid ezzel szemben csak annyit tudtak, hogy a vesztedbe rohansz, és mert hiába próbáltak visszatartani, hozzám fordultak. Sejtettem, milyen szerepet osztott rád a fakó boszorkány, gyanítottam, kikkel kerülsz majd szembe... értesítettem hát a Második Arc Testvériségét, mely a vajákosok és démonidézők hajszolása közben is számol az országra leselkedő egyéb veszedelmekkel. - Rám szabadítottad az inkvizíciót? - A Második Arc Testvérisége nem azonos az inkvizícióval. Önálló szervezet, melyet eleink épp az ilyen ügyekre számítva helyezték kívül a Triatos joghatóságán. Kortalanok irányítják, akiket sem az

udvari pártokhoz, sem a főatyához nem köt hűség: maguk dönthetnek, meghallják-e a Shadonból és TelaBierrából érkező sugallatokat. - A te sugallatodat bezzeg meghallották, mi? A csuhás a messzeségbe bámult. - Árnyékjáróik ott voltak a vadasparkban, de nem elegen ahhoz, hogy kimenekítsenek, és az orvlövész felbukkanását követő zűrzavarban végképp nyomodat veszítették. - Orvlövész? - Te Pörölyként, netán Rubinszemként ismered. Mifelénk jöttmentnek, a nagyvilágban kalandozónak mondják - Északfölde egy különös, ősi városból jön, melynek lakói kiforgatják a pyarroni Gilron tanításait, srófra járó bálványokat imádnak, és minden szentségnél többre becsülik a maguk fabrikálta fegyvereket. A Pöröly tűzokádót, húr és csörlő nélküli számszeríjfélét használ, mely kránköves robbanással, iszonyú erejével röpíti célba a hozzá való fémgolyóbisokat. A derült ég alatti mennydörgésre, a Denevér kapitány szétzúzott fejére, a gon-corga átlyukasztott vállára gondoltam, és egész testemben megborzongatott egy emlék: a megperzselt arcú alak jobb szemében ülő rubinlencse villanása. - Vajákosnak hittem a fickót.. . - Bizonyos szempontból csakugyan az. Úgy jár-kel mint valami árnyék, és nem hagyja magát zavartatni sem a király, sem az egyház törvényeitől. Hittestvéreim szerint ő védelmezte a Maquesát Carappóban, és talán Shadlekben is. Hogy mi történt azután, senki sem tudj a, tény viszont, hogy az őrzőből három esztendeje üldöző lett - általános vélekedés szerint csak azért állt gorviki zsoldba, hogy a te fakó boszorkád közelébe férkőzhessen. - Az este a parkban újra megvédte őt. Nem engedte, hogy... - ...hogy kelepcébe ejtsék. Mert fél, hogy más teszi meg, amire hite szerint csak neki van joga: kivágni a nyelvét és a szívét, ahogy szülővárosa árulóival szokás. - Celestius elhúzta a száj át. Elbűvölő társaság, ugye? Nem siettem el a választ; a meszelt falra bámulva vártam, hogy csendesüljön szívem dobogása. - Itt van - mormoltam. - Kicsoda? - A Pöröly. Ő mentette meg az életemet a lépcső alján. - És tíz aranyat zsebelt be érte a Második Arc Testvériségtől. Már a parkban megalkudtak vele, és további tizet helyeztek kilátásba, ha a gorvikiak búvóhelyét is elárulja nekik. - Megtette? Celestius arcán mosoly-árnyék suhant át. - Nem azonnal, és nem is tízért, ha jól emlékszem. Mestere a kupeckedésnek és az időhúzásnak; ha rajta áll, Conte-Corcoran bandáját megint elkerüli a baj. - Szóval mégis maradt valami a becsületéből. - Nem szívesen gondoltam rá, mi lett volna, ha az ősz nemest poroszlók lepik meg ott, ahol társaival a megmentésemre készül. - Domvik a tudója, mégsem várom az alkalmat, hogy köszönetet mondhassak neki. - Pedig lesz alkalmad rá - sóhajtott a csuhás. - Tán hamarabb is, mint képzeled: kikötötte, hogy a Második Arcnak minden tőled szerzett értesülést meg kell osztania vele. - Mit beszélsz? - Mondtam, hogy mesterien kupeckedik. A szolgálatait ajánlotta a lehetőségért, hogy részt vehessen a Maquesa felkutatásában, és hogy pár percet vele tölthessen, miután annak rendje-módja szerint kifaggatták. - De hisz ez. . . - Gyilkosság - bólintott Celestius. - Kétlem, hogy tiszta munka lesz, de ez az ítélet sem keményebb annál, ami a Triatos törvényszéke, vagy egy gorviki vérbíróság szabna a te fakó boszorkádra. Tudtam, hogy igaza van, de ez sem segített. Szégyen és harag gyürkőzött bennem - szégyen, mintha gatya nélkül állnék egy bálterem közepén, és harag, hisz minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult: eszköz maradtam balsorsom okozói, a nálam hatalmasabbak kezében, akik a színfalak mögül, ismeretlenül és közönyösen irányították sorsomat. - Adj innom - mordultam a csuhásra. - Nem baj, ha hitvány a borod, csak sok legyen; részegen talán megállom, hogy a hit védelmezőinek arcába köpjek. - Az életedet köszönheted nekik.

- És az álmaimmal kell fizetnem érte. Hallgatott egy sort, s ezzel, szándékosan vagy sem, sikerült meglepnie: rég sejtettem, hogy kapcsolatban áll az inkvizícióval, de nem hittem, hagy valaha szégyenkezni látom emiatt. - Nem óvhattalak meg másképp - suttogta. Bocsáss meg, barátom. Mindketten összerezzentünk a sarokvas csikordulására. A laikus testvér tért vissza, mögötte, a folyosó falán árnyak hajladoztak, és nem kellett különösebben éles fül ahhoz, hogy halljuk a földszinti kerengőn végigsiető fegyveresek lépteit is: a Második Arc okult a vadasparkban történtekből, és ahogy a töltésen, itt sem fukarkodott az erejével. Irányítói az inkvizítorok módszerét követték, a lélek mélyén szűkölő szolga, az istenfélő ősshadoni megidézése volt a céljuk, és jól csinálták, nagyon jól - ugyanezt a hatást a szigeteken csak tüzes vassal és meztelen pengével érhettük el. - Ne bőszítsd őket! - esdekelt Celestius. A Maquesát akarják, nem a szeretőit; túl hosszú és előkelő a névsor, aminek a végén szerepelsz. Intettem, hogy segítsen felülni. Miután megtette, már könnyedén elértem a butéliát, melyet jobb meggyőződése ellenére kotort elő a faliszekrények egyikéből. Kiharaptam a dugót és ittam: a bor patakokban folyt végig összevert államon, és úgy vöröslött a mellemet borító hegek közt, mint szentek stigmáin a vér. - Hagyj belőle egy keveset - hallottam az ajtó felől. Felpillantottam. A laikus testvér nyomában érkező férfi - széles arcából, mélyen ülő szemeiből ítélve Ronna-gella szülötte - hátrapillantott, és intett: árnyékjárói előbb a Pörölyt, majd Corsario am Conte-Corcorant, az aszkétaképű gorviki kémet taszigálták a szoba közepére.

17. Volt idő, mikor tiszteltem az inkvizítorokat. A Dúlás háborújában a többiekkel együtt lélegeztem fel, ha fehér-szürke stólás alakot láttam kibontakozni a lerombolt erődök, felperzselt falvak füstjéből közelsége a túlélőknek vigaszt, nekünk fegyverforgatóknak némi haladékot jelentett, pár órai alvást az átélt szörnyűségek után; hisz tudtuk: míg ő éber, nyugalmunkat sem ősi fajzatok, sem lidércálmok nem háborgatják. Azok az inkvizítorok férfiak voltak, velünk véreztek, ha kellett, és a halált sem félték. Sosem felejtem el annak a verionei fickónak az arcát, aki két nap, két éjjel küzdött, míg kicsalogatta belőlem a fekete tövist, amit a Syburr öregtornyában leagyalt aquir lőtt belém. Mire előkerült, tövis helyett eleven lény, afféle pondró volt már, és máig borzongat a gondolat, mi lett volna, ha csípőmön át a mellembe, a feketén gőzölgő sebtől lázasan lüktető szívemig ér. - Expurgate tui - suttogta az inkvizítor, ahogy tűzre vetette, és a sikoly hallatán elégedett mosollyal távozott az élők sorából: hatalomszó nyomorította meg, s mert segítséget nem remélhetett, tétovaság nélkül áldozta rám maradék erejét. Utóbb, a szigeteken találkoztam másfajta inkvizítorokkal is. Bárhogy palástolták, ugyanolyan zavarodottak és keserűek voltak, mint mi, és ugyanolyan örömüket lelték a pusztításban minden kölyökben, minden szukában és vénasszonyban ellenséget láttak, még a saját lotyóinkat sem volt könnyű megóvni tőlük. Kevés kellett, hogy elveszítsék a fejüket, hogy az Egyetlent szólongassák, és nevében elharsogott ostoba parancsokkal valamennyiünk életét kockára tegyék. Irtóztunk tőlük, és ha nem hagytak választást, ugyanazt tettük velük, mint mindenki mással a fejvadászoktól a halászporontyokig: átvágtuk a torkukat, és míg vérüktől fuldokoltak, egykedvűen róttuk tele a környéket egy sosemvolt corga diadaljeleivel. Most, hogy ispotálybéli derékaljamról a széles arcú férfit méregettem, egyszerre zúdultak rám az emlékek. Nem ellenkeztem, nem küzdöttem velük - szabadjára engedtem ösztöneimet, és azok, mint rendesen, a töredékek újrarendezésével üzentek: a verionei inkvizítor arcát és mosolyát bűvölték lelki szemeim elé. - Domvik hozott a gyógyulás hajlékában, Braban Monacero - dünnyögte Celestius, s talán csak én éreztem ki az öngúnyt kenetteljes szavaiból. - Hiszem, hogy Jóság Forrása, aki nem ismer különbséget ember és ember között, kiterjeszti kegyelmét valamennyiünkre... még azokra is, akik nem önszántukból léptek át e hajlék küszöbét.

Az árnyékjárók urukra sandítottak, majd visszahúzódtak. Sem a Pörölyt, sem Conte-Corcorant nem kötözték meg - ez, és a Monacerónak nevezett férfi grimasza ébresztett rá, hogy nem a szokásos tirádának nézünk elébe. - Örvendek a találkozásnak, Rudrig Ves Garmacor - szólt rekedtes hangján, mely úgy zengett, mint a Seca Mora bazilika orgonája, ha távoli égzengésnek felel. - Tavasz óta vágyom megismerni a hőst, aki oly különleges lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot a lángoló Montargis-házban, és helytállásával számtalan lélek üdvét mentette meg. Nyilvánvalóan ismerte az igazságot, s ha tréfált is, arca kőmerev, pillantása rezzenetlen maradt. Többet láthatott annál, amennyit születésekor látnia rendeltetett - azok néznek ilyen szemekkel a világba, akiket sem ellenség, sem titkos félelem nem lephet meg többé. Ábrázata szerencsejátékosra, termete hegyi pásztorra, öltözéke és beszéde tanult emberre vallott. Nem tűnt vérbeli inkvizítornak, de egyelőre képtelen voltam kiigazodni rajta. - És ha másodjára nem sikerül a kedvedre tennem? Belenyugszol, vagy őrizetbe vétetsz, mint a többieket? - Én nem vagyok fogoly - közölte a Pöröly. Harc nélkül adtam meg magam az árnyékjáróknak. GiElron pörölyét a szerzetesekre bíztam; hadd zsolozsmázzanak fölötte, míg mi a dolgunkat intézzük idefent. - A dolgunkat? - Az őszülő férfi ajkán sértett félmosoly derengett. - Nekem nincs dolgom veletek. Tadieff Archeta vagyok, Erone kereskedelmi missziójának vezetőjeként hercegemet és népemet képviselem. Az arcátlan támadás, melyet Fra Monacero irányításával egy falkára való, magát törvényszolgának hazudó haramia intézett kocsin és kíséretem ellen, nem marad megtorlatlanul. Holnap ilyenkorra... - Holnap ilyenkorra - szakította félbe a felföldi - egy délnyugatnak tartó rabszállító gyomrában, jobb esetben egy itteni tömlöcben csörgeted láncaidat, gróf úr. Mindent tudunk a pedigrédről, eleget az indítékaidról, sőt, ismerjük Tadieff Archeta, az igazi Tadieff Archeta nyughelyét is: a tieid az alarweni karavánút mellett kaparták el, és olyan büszkék voltak a jól sikerült cselszövényükre, hogy elmulasztották mellé temetni a közeli fogadó lovászát szeretőstül - ezek ketten a közelben rejtőztek, mindent láttak, és számot adtak nekünk még az övkendőik mintázatáról is. Conte-Corcoran válaszolni akart, aztán mást gondolt, és mély sóhajjal az asztal sarkára telepedett. - Tizenegy év - dünnyögte. - A felkészüléssel együtt majd' tizenhárom; nem rossz eredmény olyasvalakitől, akit kölyökkorában kóristának szántak. - Még kevésbe, ha tekintetbe vesszük, hogy a kóristák gyermeki fürtjeik mellett férfiasságukat is Ranagol oltárán hagyják, mielőtt a hangjuk vastagodni kezd. A gorviki újonnan támadt érdeklődéssel pillantott Monaceróra. - Túl sokat tudsz ahhoz, hogy Domvik felkent szolgája légy. Ki a fene vagy, és miért ártod magad a dolgaimba? - Mert a dolgod az ő dolga is - mormolta a Pöröly. - Mert egyszerre szolgálja az istenét, a királyát és az országát; mert kémeket fog, hogy eleven nyársra húzza őket, te ostoba! - Sosem jutunk idáig, ha van elég erőd megölni azt a ribancot, te... - Ha szabad - lépett közéjük Celestius -, kerítek néhány ivókupát. Az őszülő férfi vállat vont, és a kalandozó helyett engem mért végig. - Olykor azt kívánom, bár hagytalak volna a kavernában, de szó, ami szó: nálad szívósabb anyaszomorítót odahaza se láttam még. Felé hajítottam a butéliát, és reményvesztetten nyugtáztam, hogy sikerült elkapnia. - Bizonyos emlékektől. . . szárnyakat kap az ember. A többiek hallgattak, mintha angyal - fakó sörényű, ámbraszín szemű végzetangyal - szállt volna el felettük. - Tudtommal - szólt Monacero -, a jelenlévők többsége hasonló emlékeket őriz. - És ha igen? - A gorviki átvette a kupát Celestiustól, de csak magának töltött: a Pöröly, ez az inas, fenyegető árny nem adta jelét, hogy inni kíván. - A Második Arc Testvérisége - folytatta a küldött - sajátos szervezet. Arra rendeltetett, hogy minden viszályon túlemelkedve képviselje Shadon hosszú távú érdekeit - ha kell, nemességünk és papságunk kicsinyes érdekei ellenében. Lesújtunk az ország ellenségeire, ha úgy látjuk jónak... és

módunkban áll megkímélni őket, ha ezzel súlyosabb csapásoknak vehetjük elejét. - Az ablakmélyedésbe húzódott csuhásra pillantott. Fra Celestius bölcsen döntött, mikor hozzánk fordult: ez az ügy túl kényes ahhoz, hogy dogmákkal és előítéletekkel bonyolítsuk tovább. Közösen kell megoldást találnunk, olyat, mely minden érintett számára előnyös, és nem szaporítja tovább a hiábavaló áldozatokat. - Értsem úgy - dorombolta Conte-Corcoran hogy Domvik ökle, a hit és az erkölcs bajnoka alkut kínál nekem? - Nem neked, hanem az országodnak, bár ez a te szempontodból ugyanazt jelenti. Nem kerülsz a Kopó-szigetre, nem penészedsz meg a király tömlöcében, és megmarad a becsületed is űzötten, de szabadon térhetsz haza a tieiddel együtt, ha segítesz kézre keríteni Sil Ramis-Assarte báró özvegyét. Az őszülő férfi számíthatott a fordulatra, de nem mutatott megkönnyebbülést: a tűz, mely mostanáig hajtotta prédája nyomán, tovább lobogott a résnyi vadállatszemekben. - Minden lapot a kezedben tartasz. Mi hasznod származhat egy ilyen alkuból? - Megkönnyítené a dolgomat. A Testvériség nem elpusztítani, hanem birtokolni akarja a Maquesát birtokolni a tudással együtt, amire a két fél közt egyensúlyozva tett szert, és amivel mindkettőnek felmérhetetlen kárt okozhat. - Kárt? - A gorviki kezdte örömét lelni a játszadozásban. - Így rettegsz attól, hogy nagyjaitok szennyesét a világ elé tárja? - Nem csak az ő szennyesükről van szó. Akadnak másféle titkok is - számotokra keveset, ősi ellenségeitek, a dzsadok, és patrónusaitok, a krániak számára azonban annál többet érnek... és Gorvik szenvedi meg, ha bármelyik piacra kerül. - Monacero farkasmosollyal hajolt közelebb. - Hogyan vélekedsz uraid elvhűségéről, Conte-Corcoran? És hogyan vélekednének a te elvhűségedről ők, ha egy kettős ügynök szerzeményei helyett egy kettős ügynök elvesztésének hírével kedveskednél nekik? A gorviki sápadtan, ám nem kevésbé eltökélten nézett szembe vele. - Mi a biztosíték arra, hogy megosztod velünk a zsákmányt? Hogy nem fogatsz le újból, ha megszerzed, amire a tieid vágynak? - Ez különbözteti meg az alkut a békekötéstől - ingatta fejét Monacero. - Biztosítékot nem, csak lehetőséget kínálok nektek. - Az enyéim felét se sikerült begyűjtened. - De te itt vagy, és ez számomra épp elegendő. Conte-Corcoran töprengést színlelt - a fej ét is előbb áldozta volna a hivatás oltárán a becsületénél. - Legyen - mondta végül. - Elárulnád most már, hogy akarsz a némber nyomára jutni? - Olyasvalakitől vár segítséget, aki kötődik hozzá - szóltam rekedten, ráunva a tétlen szemlélődő szerepére. - Valakitől, akit a Maquesa nemrég hálózott be, aki érzi még a vonzást, és nem a külleméről vagy a modoráról, hanem az ösztöneiről híres. - Az ágykeretbe fogódzva oldalt fordultam, és nem bántam, hogy fájdalommal kell fizetnem érte. - Engem akar, ahogy a Denevérek, te és mindenki más hogy mennyire, elválik majd, ha megismeri a feltételeimet. - Feltételek? - visszhangozta Monacero, és Celestiusra sandított, aki közönyösen, már-már álmatagon bámult vissza rá. - Nem gondoltam, hogy... - Egyikőtök sem gondolta. - Talpra álltam, és elégedetten nyugtáztam döbbenetüket: így, letisztogatva és átkötözve sem lehettem igazán szívderítő látvány. - Úgy elmerültetek a magatok játékában, mintha nem én lennék, akinek a kopó szerepét szánj átok. A Pöröly csendben figyelt, a gorviki mereven mosolygott, s látnom sem kellett, hogy tudjam, milyen képet vág az ablaknál álló csuhás. - Kimerült vagy és elkeseredett - mondta Monacero. - A helyedben bárki. . . - Meghiszem azt - ziháltam. Celestius főzete megtette a magáét: a fájdalom helyett újra a düh vezérelt; gyanítottam, egy darabig nem is lesz másképp. - A spion és a kalandozó már előállt a feltételeivel. Ha a Maquesát akarjátok, ideje velem, a fenevaddal törődnötök. - Mit kívánsz? - Monacero arca épp olyan volt most, mint a szervezeté, melyet képviselt: kortalan, kiismerhetetlen és fenyegető. - Az első helyet a sorban. Lehetőséget, hogy magam döntsek, merre és milyen erőkkel keressük a szukát. Őt magát kívánom és azt, hogy szabadulhassak a kolonctól, amit rám aggatott, de ehhez... végignéztem elgyötört testemen ...ehhez mindenek előtt magamat akarom visszakapni.

18. Ladikon vittek Seca Mora szigetére, és saroglyán cipeltek a bazilika falai közé, ahová papok csak a negyedik kvalithea után, főrangúak csak legszentebb ünnepeinken, a többiek legfeljebb álmukban nyerhetnek bebocsátást. Talán a tudat, talán a gyengeség tette olyan álomszerűvé ott töltött óráimat, melyekből utóbb csak egy-egy pillanatnyit sikerült visszaidéznem: az erők, melyek az éjszaka minden nyomát eltörölték testemről, kényük-kedvük szerint formálták emlékeimet is. Ismerős-idegen arcok lebegtek felettem, s én megadó kábulatban úsztam tova a tömjénfüst és a litániák hullámain. Magasan és messze jártam messze attól, ami voltam, de közel az angyalokhoz és mindahhoz, ami Domvik kegyéből a jövőben várt rám. Az első hold fénye úgy áramlott át rajtam, mintha üvegből lennék: fehér üvegből a csontok, vörös üvegből a hús és a zsigerek helyén. Valami megérintett, valami beszélt hozzám, aztán átolvadt a második hold hideg tüzébe, mely lassan összezáruló sebeimet tapogatta fénydárdáival. Apámra gondoltam, s csak ennyi kellett, hogy a szférák magasából ismerős kacaj szálljon felém, aztán Aerielle-re, és a legközelebbi boltív hajlatában máris ott láttam teste márványba metszett körvonalait. Serena, a gorviki vadmacska az ágyékomban lakozott, Gudrid, Badrid és Celestius fura szentháromságként vigyázta épségemet. Csak a Maquesa maradt távol, s én hálás voltam ezért a Kortalanoknak: sejtettem, milyen kínt okoz majd az elkerülhetetlen viszontlátás. Miután a papok végeztek velem, szerzetesek jöttek, és máshová vittek - a föld alatti imacellák egyikébe, ahol valaha a Szeptádok és az ikonok szentjei, a krónikák uralkodói és vezérei meditáltak a tegnap, a ma és a holnap dolgain. Élnem kellett volna az alkalommal, de mert tudtam, hogy egy bölcsebb Vadkan sem szolgálhatná eredményesebben az ország érdekeit, aludtam inkább. Aludtam, hogy csordultig teljek a barlangszentélyek sötétjével, a kegytárgyak ékköveinek tisztaságával, a gyermeki álmok és imák erejével - és kipihenten, elszántságom teljes vértezetében ébredjek a napközép utáni harmadik órában, mikor egy halárus kiereszti hangját hálószobám ablaka előtt. Pár pillanatig azt hittem, álom volt az egész... aztán megpillantottam Gudridot és Badridot, akik köpenyemmel és csizmámmal szöszmötöltek, és megpillantottam Braban Monacerót is: talpig szürkében, indulásra készen várakozott a küszöbön, s mikor mozdulni látott, féloldalas fakó felföldi mosolyt villantott rám. - Készen állsz, Garmacor? A kapu előtt fel-felhorkantak, idegesen forgolódtak a lovak: kürtök nélkül is tudták, hogy számukra - akár mi számunkra - itt és most kezdődik a vadászidény.

19. Az erők számbavételével próbálkozni időpocsékolás lett volna: a Második Arc négy fővel képviseltette magát, a gorvikiak Conte-Corcorant, boszorkányát és két testőrét leszámítva nem mutatkoztak... biztosra vettem azonban, hogy a házfalak mentén, a tetőkön és a sikátorokon át tucatnyi árnyékjáró és gon-corga követ minket, s hogy a legapróbb gyanús jelre olyan vérfürdő venné kezdetét, melyhez foghatót csak a pártütés századaiban láthattak a városlakók. - Az első pihenő után könnyebb lesz - dünnyögte Monacero, egy-egy pillantást vetve állig felfegyverzett pórjaimra, akik a hátamat fedezték. Tartotta magát az egyezséghez, nem firtatta, merre tartunk... és nem kérdezett azután sem, hogy a Maquesa csontszín homlokzatú palotájánál megálljt intve leugrottam a nyeregből. Most, hogy a fájdalom nem zavart többé, a kettőnket összefűző kötelékre összpontosítottam minden figyelmemet. A történtek dacára sem foszlott szét, igaz, nem is feszült többé - olyan volt akár egy végtelenbe nyúló istráng, melynek végén csak sejteni a táncoló telivért. Nem mertem az épségét kockáztatni azzal, hogy nagyot rántok rajta: ez volt az egyetlen nyom, az utolsó esély, amit a szökevény meghagyott nekünk. Míg én a szobákat jártam, Monacero meg többiek átkutatták a pincét, a raktárakat és a személyzeti szállást, de nem találtak semmi olyat, amiből a Maquesa úti céljára vagy távolabbi terveire következtethettünk volna. A földszinti helyiségek egyikében Conte-Corcoran meglelte a toroni testőr személyes tárgyait, de ettől sem lettünk okosabbak: a hatszögű érmék, apró szemű kristályok és

ismeretlen jelekkel telirótt pergamenek annyit sem árultak el, milyen stílust művel, és miféle bálványokat imád. - Meddig várunk? - lépett elém alkonyattájt a Pöröly. - Ha így folytatod, sose érünk a ribanc nyomába. Gudrid és Badrid esdekelve pillogtak rám, de leintettem őket; célravezetőbbnek tűnt, ha a tettek helyett Monacero beszél. - Közhasználatú Kapuk híján a menekülők a legközelebbi határt sem érik el tíz-tizenként napnál hamarabb. Bármerre indultak, a hír előttünk jár, és papi segédlettel bármikor elébük vághatunk mi is. Ha ők próbálnak Kaput nyitni, lelkük rajta - az ország szívében, legősibb kolostoraink és rendházaink szomszédságában az ilyesmi nem sok jót ígér: - A gorvikiak efféle próbálkozásai többnyire sikeresek. - Ha ismeri a módszerüket, a Maquesa aligha kéri Garmacor segítségét. A legvalószínűbb, hogy kocsin vagy lovon tart Cormasa felé - a kikötői forgatag vonzza, netán egy kisebb zug a part mentén, ahol az év minden szakában akad bérbe vehető hajó. - Hát a Zátonyvizek gorviki portyázói? Ismeri a járőrök útvonalát - fintorgott Conte-Corcoran. - Nem mintha számítana: némi hozzáértéssel és szerencsével még egy shadoni is elkerülheti a bajt odakint. - Azaz? - Azaz jó esélye van az átjutásra, de mert tudja, hogy ennyit én is tudok, aligha választja ezt az utat. - Akkor hát? - Délnek vagy délkeletnek megy. - A hegyeken át. . .? Észre sem vették, hogy faképnél hagyom őket: tovább vitáztak, míg én magányos köreimet róttam odafent. A hálószobában kötöttem ki, melynek levegőjében a Maquesa illatának emléke érzett. Úgy közelítettem a hatalmas ágyhoz, mint egy alvó szörnyeteghez - minden pillanatban vártam, hogy felneszeljen, és rám vesse magát. Ez volt a középpont, a góc, ahol a bűverő a legerősebben hatott, és mostanra sem enyészett el; alighogy végigterültem a selyemlepedőn, moccanni, feszülni éreztem végtelenbe nyúló istrángomat. - Merre vagy? - suttogtam lehunyt szemmel. - Merre induljak, hogy visszataláljak hozzád? Szemhéjam mögött szélfútta levelekként kerengtek a hamis emlékképek. A legtöbbet ismertem, némelyiket nem - a Maquesa nyilván nem találta őket elég sikerültnek ahhoz, hogy a visszaültetésükkel bajlódjon. Nyomát keresve tallóztam múltam rommezején, reméltem, őt magát is megpillantom valahol a kavargásban - de sosem egészen ő volt az, csak egy-egy rész az árnyékából, néhány szó és érzelemcafat, melyet szántszándékkal hagyott hátra, hogy a magamfajtát tévútra vezesse. Rádöbbentem, hogy jó helyen járok, de a magam erejéből sosem érek célt - irányításra volt szükségem, valakire, aki a Maquesához hasonló hatalmat birtokol, és a homályt is, a vágyakat is uralni képes. Alvajáróként támolyogtam ki a hálószobából, és a földszintre siettem. A gorvikiak a szalonban ütöttek tanyát, tág félkört alkottak vezérük körül, és a maguk istentelen kedvteléseivel múlatták az időt. Érdeklődve pillantottak fel, mikor közeledni láttak, és felvetett sötét szemét a boszorkány is. Mosolygott, mint aki kezdettől fogva tudja, mit tartogat számunkra a jövő. - Nos? - firtatta Conte-Corcoran. - Jutottál valamire odafent? - Közel jár a célhoz, uram - suttogta Lyssa, és ültéből felemelkedve felém nyújtotta kezét. Látja, és érzi... de csak a segítségemmel érheti el.

20. A homályban csak az ablaktáblák körvonalait láttuk, csak egymást éreztük, és nem féltük a sötétséget, mely az emlékörvény túlfelén várt ránk: összekapaszkodva zuhantunk át a mából a tegnapba, abba a másik éjszakába, melynek sötétjében a Maquesa ölelt, hogy hajnalig mérgezze álmaimat sosemvolt múltunk és közös jövőnk meséivel. Akkor aludtam, most nem is lehettem volna éberebb: hallottam őt, és tudtam, hogy minden elhangzott szóval közelebb kerülök hozzá. Lyssa a maga módján szintén közel került hozzám, véresre karmolta a vállamat és a hátamat, de nem törődtem vele - a fájdalom semmiségnek rémlett a veszteség kínjához képest, melyet a vadasparkban történtek óta ízlelgettem.

- Carappo - suttogta a Maquesa. - Ha eljön az idő, együtt megyünk oda. Paták dobogása valahol messze, és mégis közel. Zihálás és kacaja Mélyföldre boruló éjszakában. Örvénylő fellegek a déli horizonton, rézszín telihold Északnyugat Strázsája, a száztornyú város felett. - Az öböl - súgta a Lyssa uralta homály, melyben zihálva vonaglottak az árnyak. - Ravear öble a városon, a folyón és a dűnéken túl. A falu kicsi, félszáz lakója sincs. A móló a godoniak idejében épült, két oldalán baziliszkusz-szobrok el sem tévesztheted. Ha baj érne, ha elveszítenénk egymást, a baziliszkuszokat keresd: a móló végében ott vár a hajó. A zsongás oly csábító, a varázs olyan erős volt, hogy alig éreztem a többiek jelenlétét - Lyssáét, aki tíz körömmel kapaszkodott belém, a világos szemű kardforgatóét, aki a kőbálványok mosolyával, combig vízben állva várt rám, és ha láttam is, nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy a móló vége felé tartó alak kettős árnyékot vet. - Ó - zihálta a boszorkány. - Ó... Aztán csak sikoltozott, mintha a kéthátú állat, amivé váltunk, fájdalomnak érezné a gyönyört. Közel volt persze a fájdalom is: az villámlott felénk a jövő tükörcserepeiből, az kísértett az éjszakai vágta örömében, az változtatta vérszínűvé Ravear holdját, s én, mielőtt a kéj tetőpontján visszazuhantam a mába, úgy éreztem, a vonagló halált ölelem Conte-Corcoran boszorkánya helyett. Időbe telt, mire magunkhoz tértünk. Az ablaktáblákat higanyfény rajzolta körül, testünkről elillanta veríték, csak a vér maradt, ahol volt: foltjai aquir rúnák módján sötétlettek az ágyhuzat selymén. Minden tagon fájt, szétharapott szám nyílt sebként lüktetett, mégsem voltam elégedetlen... és elégedettnek látszott Lyssa is, aki az oldalára fordulva nyitotta rám éjsötét szemeit. - Ezt meg kell ismételnünk valamikor. - Nem bújok el - dünnyögtem, miközben a holmim után néztem, aztán kifelé indultam, hogy felverjem a többieket.

21. Pocsék lovas vagyok, de az Egyetlen, a szerencse, sőt, még az idő is kegyes volt hozzám: sikerült nyeregben maradnom, ahogy északkeletnek vágtattunk a koronabirtok gyorsan száradó országútjain. Belső-Shadon és Ravellan határán egy pap és egy boszorkányvadász, két napra rá, alkonyattájt fél tucat gorviki spion csatlakozott hozzánk ők Tyronna és Gordoza városait hagyták oda az ősz férfi szavára, hogy a vadászat befejeztével az oldalán térjenek haza. - Maradnak itt elegen a fajtájukból - dünnyögte Monacero a tábortűznél, míg egy gallyal különös ábrákat rótt a hamuval keveredő porba. Keveset beszéltünk, de valahogy közelebb kerültünk egymáshoz az utóbbi napokban; mindketten éreztük azt a különös, már-már állati delejt, mely a hasonlót a hasonló felé vonzza. - Azok bújnak elő, akiket ismerünk, vagy mások vallomásának birtokában egykettőre lelepleztünk volna. Conte-Corcoran csak megritkítja, de nem számolj a fel a hálózatát, melyet jövő ilyenkorra valaki más irányít majd. - Mióta aggasztja az inkvizítorokat, hogy van is, lesz is miből megélniük? A felföldi széles arcán tűnődő kifejezés honolt. - Nem beszélhetek a nevükben: jó pár esztendeje már, hogy szívesebben forgatom a pennát a kardnál. - De nem ez a mesterséged. - Nem - dünnyögte ő. - Az írás apám mestersége volt. - Volt? - Megölték. Odahaza Ronna-gellán, sok évvel ezelőtt. Talán a hangja, talán a szél hidege borzongatott meg: fázósan húztam összébb portól elnehezült köpenyemet. - Nemesi zendülők...? - Egy aquir. Apám tudós volt, átokfürkész, akár a nagyapám, a dédapám, és majd' minden férfi a családomból. Járta a vidéket, jegyzeteket készített, aztán könyveket írt belőlük - a könnyebbek is tizenöthúsz fontot nyomnak, de nem ezért bánnak velük oly tisztelettel a király könyvtárosai.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki: a könyvekhez ellentmondásos érzések fűztek, aquirokkal kapcsolatos véleményemhez pedig sehogysem illettek a suttogó szavak. - A felföldi szokásjog szerint - folytatta Monacero - aquirt ölni nagyobb bún, mint napszállta után vágni át egy feketerendi portyázó torkát: átkot von a tettesre és egész vérvonalára. Eltartott egy darabig, míg megértettem... de belenyugodni nem tudtam soha. - Ezért jöttél el hazulról? - Ezért. - És aztán? - Évekig kóboroltam a nagyvilágban. Megfordultam Pyarronban, Erionban, még a Sheral túloldalán, a nagykirályok, a boszorkánymesterek és az erv fejedelmek országaiban is. Sokat láttam, sokat tanultam, de soha egyetlen percet sem vesztegettem el... és mikor úgy éreztem, készen állok, visszatértem. Vissza Ronna-gellára, a maberoni dombok közé. Ott, a nagy lélekcsapdánál, apám halálának huszadik évfordulóján öltem meg az aquiromat. Felpillantottam rá. Szemében a lángok vöröse táncolt, alkarján kusza térképként sötétlettek az óvó rajzolatok. - Beszélt hozzád? - A maga nyelvén és a miénken. . . de egyik sem tudta megmenteni. - A közelébe mentél? - Nem tehettem mást. - A vérét akartad látni? - A szemeit. A tekintetét, ahogy elhomályosítja a halál. - Igen - dünnyögtem. - Én is így voltam ezzel annak idején. Hosszan hallgattunk, a tüzeket és a körülöttük sürgő alakokat figyeltük: egyformának és igen aprónak látszottak a kelő hold fényében. - Celestius mondott rólad egyet-mást - sóhajtott Monacero. - Tudom, min mentél keresztül, miből élsz mostanság... és gyanítom azt is, miért. A magad útját járod, ahogy én tettem valaha: időre, van szükséged, hogy új célt, követésre méltó ösvényt és igazi nyugalmat találj. - Miért mondod ezt? - A Kortalanok mondják. Én csak tolmácsolom, hátha segít szabadulni a kolonctól, amit cipelsz. - Te is a nyakadba vetted volna - mormoltam. - Az a nő olyan más, olyan. . . - Különleges? - Több annál. Érti a módját, hogy azt adj a, amit kapni akarsz, és hogy érezd, mindezt magadnak köszönheted. - Képes leszel szembenézni vele? - Az aquirjaimmal is szembenéztem. Monacero meghökkent. - Volt több is? - Pár fejszére való, és egy igazán komisz. - Azt hogy kaptad el? - Alágyújtottam. Egy egész istenverte szénmezővel, ami ma is ég, és pár száz éven át biztosan égni fog. - Hadd égjen - vont vállat a felföldi, a parázsra loccsantva bora maradékát. - Fő, hogy azt teszi, amire rendeltetett: fényt és meleget ad. - Fény és meleg - dünnyögtem, helyet keresve a nyárillatú földön, melyet ritkán éreztem ennyire a magaménak. - Jó éjt, Braban Monacero. - Jó éjt, Rudrig Ves Garmacor - mormolta ő, és esküdni mertem volna rá, hogy mosolyog közben. Aludj, és egy percig se félj: a szabad ég alatt hálókra az ősök istene, Jedome vigyáz. - Közbenjárhatnál nála az érdekemben holnap reggel is - nyögtem -, hogy alkonyatig a nyereghez nőjek. A küldött nevetett, és nem szólt többet: egy barát tesz így, ha megsejti, milyen fontos a másiknak az a bizonyos utolsó szó.

22. Közeledtünk a tengerhez. Erősen. Előbb csak az illata, aztán a vize is eljutott hozzánk: mélyen járó felhőkből, zúdult alá, sós mocsárrá változtatva az utakat Karagala és Tyronna mezsgyéjén. Egy lovunk a lábát, egyik emberünk a vállcsontját törte egy földcsuszamlásban, de én - meglehet, Jedome segítségével átvészeltem ezt, és a rákövetkező napokat is.

A hetediken, célunktól kétszáz-egynéhány mérföldnyire hosszabb pihenőt tartottunk. A domínium báró-kormányzója csapatokat akart mellénk adni, Monacero azonban idejekorán meggyőzte, hogy élelemnek és takarmánynak nagyobb hasznát látjuk. Conte-Corcoran emberei akik az alkalomra mind kendőiket, mind pökhendi modorukat félretették - elszéledtek a környéken, hogy a fakó hajú asszonyról és kísérőjéről tudakozódjanak. Estére kiderült, hogy a Maquesa előnyét kétnaposra növelte a felhőszakadás, és nyilvánvalóvá vált az is, hogy ilyen tempó mellett sem beérni, sem megelőzni nem tudjuk. - Két csoportra oszlunk - közöltem az éjszakai megbeszélésen. - A mieink közül csak az árnyékjárók képesek lépést tartani a gorvikiakkal. Versenyezzenek hát, lovagoljanak éjszaka is, ha úgy látják jónak - én és Monacero a két csatlóssal, a boszorkányvadászokkal és a megmaradt pappal délnek megyünk, hogy a satronisi főrendházban kérjünk támogatást. - Kaput akartok nyittatni a csuhásokkal. Conte-Corcorant nem nyűgözte le a kilátás. - Erről van szó, igaz? - Ha a számításunk beválik, együtt folytatjuk a vadászatot-a Ravear-öbölben. Ha nem... nos, ti akkor is ott lesztek, és elvégzitek a munkát. A vadállatszemű töprengett, aztán bólintott. - A vezetéklovak? - Viheted valamennyit. - A Pöröly? - Mellettünk marad. - Nem bízol bennem - állapította meg a kalandozó, akit mintha érintetlenül hagyott volna az őrült vágta és a mostoha időjárás. - Ha azt hiszed, meggondolom magam... - Túl keveset tudok ahhoz, hogy bármit higgyek rólad. - Nem elég, amit a barátaidtól hallottál? - Csak arra, hogy sose fordítsak hátat neked. A koromfoltos arc rezzenetlen maradt, a bal szem sötétjében azonban szikrák villantak. - Mit akarsz hallani? - Amit bárki más hallani akarna a helyemben: mit tett a Maquesa, hogy ennyire gyűlölöd őt? - Te talán nem gyűlölöd? - Minden éjjel erőért imádkozom. . . és még így sem biztos, hogy képes leszek kezet emelni rá. - A te bajod. - És a tiéd. - Kezdett elegem lenni a titkaiból, kéretlen szívességeiből és egykedvűség palástolta indulataiból, melyekkel sorstárs létére az ellenségévé tett. Vagy én tettem azzá őt? Magam választottam volna indulataim céltáblájául a fakó boszorkány helyett? A papnövendék járt az eszemben - a kölyök, aki azon a reggelen, Curzon lebujában kis híján a torkomnak esett. Ha szerencsés, sosem jön rá, mitől menekült meg a Maquesa szökésével, és ha mégis, talán lesz elég bölcs ahhoz, hogy szembenézzen vele. Én nem éreztem magamban efféle bölcsességet. - Alkut kötöttél az inkvizícióval és adósoddá tettél engem - a terved jó volt, de kihagytad a számításodból a másik Garmacort. Azt, aki egy szál köpeny helyett páncélban jár, evező helyett karddal verekszik, és Vadkannak hívatja magát: Ő nem a lekötelezetted. Se a módszereidet, se a képedet nem állja, és csak jó ürügyre vár, hogy megszabaduljon tőled. Tudtam, hogy ütni fog, de nem hittem volna, hogy ilyen gyors lesz... és ilyen kemény. Mikor állon talált, új csillagok szöktek az égre - megértettem, hogy ha lendületet vesz, talán le is terít, és hogy nem csak különleges fegyverének köszönheti a Pöröly nevet. - Az első őszinte szó - krákogtam, és vért köptem a lába elé, ahogy a csapszékekben szokás. - Kár, hogy csak a jelbeszédhez értesz... és hogy nem használod egyszerre mindkét kezedet! Monacero megpróbált közénk lépni, de eltaszítottam. Vártam a villanást a kalandozó ép szemében, az újabb ütést, az okot, hogy megölhessem - az ütés azonban késlekedett; és mire a hamis csillagok kilobbantak, már nem tudtam biztosan, vágyom-e efféle diadalra. - Tégy, amit akarsz - bámult rám a Pöröly. Nekem eshetsz, lefogathatsz vagy bezárathatsz, de ne hidd, hogy megszabadulsz tőlem. Azt csak úgy éred el, ha megölsz - és míg a Maquesa él, ezt semmiképp nem engedhetem. - Miért? Miért ilyen fontos, hogy magad elé küldd a pokolra? - Mert megölte az egyetlen barátját - válaszolt a kalandozó helyett Conte-Corcoran. A barátját, aki történetesen az asszonya volt, és csak két hónap választotta el attól, hogy utódot szüljön neki. Ez az ütés még az előzőnél is keményebbnek rémlett: térdem bizonytalan, szám keserű lett tőle.

- Bosszúból. . . ? - Célszerűségből. - A Pöröly, már-már szánakozva pillantva rám. - Hite szerint csak úgy birtokolhat maradéktalanul, ha nem osztozik rajtad senkivel. Hallottam, amit mond, és mert elfogadni nem akartam, fakó hajú, tüzes ajkú szerelmem emlékével védekeztem ellene. A Maquesa tüstént megjelent, rám villantotta mosolyát, szemei azonban hidegek maradtak, míg szája megformálta legvégső; legkegyetlenebb üzenetét, a néma igent. Felhördültem, mint akit szügyön döftek, s voltaképp ez volt a pillanat, mikor elveszítettem őt. Senki sem tartott vissza, senki sem követett, ahogy eltántorogtam a. tűz közeléből, és nyugalomra intették az őröket is, akik fegyverükhöz kaptak a bömbölés hallatán: hagyták, hogy , a fenevad, mellyé Domvik akaratából lettem, az éjbe üvöltse fájdalmát és gyűlöletét.

23. A főrendház falvak és ligetek övezte tömbje márványfehér útjelzőként ragyogott a Dassos kanyarulatában, de sem a látvány, sem a jöttünkre megkondított harangok szava nem talált utat abba az ürességbe, ahol pár napig a Vadkan emberi lelke lakozott. Nem féltem, nem féltettem, nem szerettem és nem is reméltem többé - amit az elmúlt napok őrülete meghagyott nekem, utolsó táborhelyünk sarában maradt. Miután ráuntam az üvöltésre, visszatértem a többiekhez, kiadtam a szükséges parancsokat, aztán elhúzódtam megint, és italért szalajtottam pórjaimat. Fürgébben engedelmeskedtek, mint bármikor azelőtt, és pirkadatig őrködtek a maga elé bámuló hússzobor felett, amivé a kormányzó bora változtatott. Induláskor moccanni is nehezemre esett, nemhogy nyeregbe szállni, de megoldottam valahogy, és odaintettem Conte-Corcorannak, aki visszaintett, majd vágtába ugratta lovát, hogy a következő elágazásnál északkelet felé vezesse a legfürgébbeket. - Meglep ez az alak. - Monacero összehúzott szemmel bámult a távolodó porfelleg után. - És még jobban meglepne, ha nem próbálkozna valamivel, mielőtt végképp elválnak útjaink. Ezen tűnődtem, míg Satronis felé rúgtattunk az olajfák szegélyezte dűlőutakon, de más foglalkoztatott, mire harmadnap délután a főrendház udvarára értünk, és az elősiető szabadosok gondjára bíztuk lovainkat. A Lyssával töltött éjszaka óta gyötört az érzés, hogy megfeledkeztem valamiről, valami lényegesről, ami az első pillantásra nem látszik annak, de szerephez jut még, mielőtt végzünk a Maquesával... vagy ő velünk. Próbáltam felidézni az álmot, a világos szemű kardforgató mosolyánál azonban ritkán jutottam tovább: úgy takarta előlem a jövőt, mint azt a karcsú, fekete kámzsás alakot, aki vissza sem nézve igyekezett a móló végében ingó árbocok felé. Fémen elvásó fém sírása, kiáltások, sikolyok. Vér a vízben, vér a simára kopott kövek közt... és egy szempár, mely mind homályosabban tükrözi a Ravear felett vöröslő telihold fényét. - Mi a baj? - firtatta Monacero, miután előkerült az esperes szobájából. Sikerrel járhatott, mert a papok, akik eddig csak udvarias érdeklődést tanúsítottak irántunk, összesúgtak a háta mögött. - Ha önvád gyötör, ne halogasd sokáig a gyónást: a tisztelendők hamarosan egybegyűlnek, és ha minden jól megy, alkonyatra megnyílik a Kapu. - Pazar - suttogtam meg-megborzongva. Úgy rémlett, a nagy ugrás nem csak a végkifejlethez, de egy céltalanságban iszonytató bűntetthez is közelebb visz. A felföldi, akit megriasztott a pillantásom, odaintette Gudridot és Badridot. - Ivott a gróf? - Mint a gödény, nagyságos uram. - Hagyd őket - legyintettem, és egy ablakmélyedésbe húzódva beszámoltam a látottakról. Nem tettem hozzá, hogy szívem szerint lecsukatnám a Kalandozót: eleget hallottam az igazálmokról ahhoz, hogy tudjam: az eseményeken keveset, vagy éppenséggel semmit nem változtathatok. - Úgy hiszed, lőni fog? - Valaki lő - suttogtam. - Valaki vérzik, valaki öl; olyasmi történik, aminek nem szabadna megtörténnie. - Kimerültél - mondta ő. - Keress egy papot, könnyíts a lelkeden, aztán pihenj, bízd Domvikra, milyen árat szab a sikerünkért. Tudtam, hogy jót akar, de szívelni nem tudtam érte. Nem volt szívem, fagyos koloncot hordtam a helyén.

- Túl egyszerű. - Micsoda? - A Maquesa terve. Hogy a lehető legrövidebb úton menekül a tenger felé. Ez így túl sima, túl kockázatos. Mintha nem tudná, mit művel... pedig az ő fajtája semmit sem tesz céltalanul. - Hát a papnövendék, akit puszta kedvtelésből csábított el? - Kivétel, ami erősíti a szabályt. - Hunyorogva pillantottam fel; csak most vettem észre, hogy az ablakok ólomkristály-mozaikja időtlen mosolyú Úr-Arcokat formáz. - Domvik, add, hogy tévedjek, és küldd el angyalaidat, hogy mellettünk álljanak a harcban! Monacero „Accordiu"-t mormolt, a pórok képe áhítattal vegyes döbbenetet tükrözött: Corma-dina óta ez volt az első fohász, amit a számból hallottak.

24. Keveset konyítok a tudományhoz, világéletemben hidegen hagytak a misztériumok, a Kapu láttán azonban újra éreztem a borzongást, ami kölyökkoromban a cormasai dóm hűvösében fogott el, valahányszor az oltárszobrokra és az ikonokra tekintettem. Csak úgy áradt belőle az Egyetlen fényessége, az erő, mely formát ad a formátlannak, hitet a kétkedőnek. A terem közepén magasló boltív alatt aranyfüst kavargott, s ahogy a papok kórusa halkult, meghallottuk a zúgást is: a Kapu torkából, a tömjénillatú végtelenből szállt felénk, s hit sem kellett, hogy magunkon érezzük az Ő angyalainak vigyázó tekintetét. - Rajta! Zárt alakzatban közelítettünk az átjáróhoz, és nem torpantunk meg azután sem, hogy az élen haladó sacerdos beleveszett az aranyfüst örvényébe. Gudrid ajkai hangtalanul mozogtak, Badrid elkerekedett szemei olyanná váltak, mint a frissen vert Corma-tallérok. Gyomrom összeszorult, minden pillanatban vártam, hogy egy hang fejemre olvassa vétkeimet. A Pörölyre sandítottam és nem győztem ámulni nyugalmán: úgy csörtetett előre, mintha eszköz helyett kalauzt látna különös fegyverében. A világ aranyló ragyogásba veszett, s egy szemvillanással utóbb megszületett megint: a színek fakóbbá, a hangok tompábbá váltak, és erős tengerillat úszott a levegőben - ez ébresztett rá, hogy pár lépéssel mérföldek százait hagytuk magunk mögött. Monacero intézte úgy, hogy a Kapunk a gilaniták folyóparti kolostora helyett a dombtetőn álló romszentélyre nyíljon: az ódon épület, melyet születésem előtt száznegyven esztendővel pusztított el egy gorviki sorhajó, elég távol esett az országúttól ahhoz, hogy észrevétlenek maradhassunk, tetejét vesztett oszlopcsarnokának keleti végéből pedig jó kilátás nyílt Ravear öblére. A falu - száznál kevesebb lélek menedéke - némán hevert az alkonyatban, mólója északkeletnek mutató kőujj, kunyhói jól-rosszul fedett vermek, halászcsónakjai partra vetett makrilok. Az első hold már felfedte arcát: úgy derengett messze keleten, mintha a nap utolsó lobbanását várná, hogy átvegye a hatalmat a világ felett. - Csendes - jegyezte meg Monacero embereinek egyike, egy heges arcú, fekete szakállú boszorkányvadász. - Túlságosan is - hallottuk bal kéz felől, és ahogy mozdultunk, férfialakok emelkedtek ki a falcsarnok mögül mindkét oldalon. Corsarius am Conte-Corcoran kimerült, de elégedett mosollyal lépett közelebb, és intett valakinek odafent: gorviki füttyjel szállt a széllel, gon-corgák és árnyékjárók szállingóztak elő mindenünnen, száron vezetve holtfáradt hátasaikat. - Korábbra vártunk benneteket, s ha már így alakult, körülszaglásztunk a környéken. A faluhoz két út vezet, egy a lejtő alján, egy a gázlón és a dombokon át. Kocsival csak az előbbi járható, az ide úton érintett falvak szócséplői viszont lovasokról beszélnek - nem kettőről, nem is négyről, hanem egy nagy tucatról, a fene enné meg. Gyertek velem! Az északi fal temetőjének közepén négyfelé nyitott imapavilon állt, ide húzódtunk, hogy megbeszéljük a teendőket, míg a többiek a fegyverek és a vezetéklovak után néztek. - A helyzet világos - sóhajtott a vadállatszemű, aki bő ingben, szűk nadrágban és kibontott hajjal alig emlékeztetett az őszülő nemesemberre, akit a Denevérek batárjában ismertem meg. A Maquesa arra használta előnyét, hogy útba ejtsen egyet a tartomány népesebb városai közül. Hogy melyiket, nem számít - mindegyikben akad elég gáláns és tettre kész fegyverforgató. Monacero az oldalán álló papra sandított. - Van elég erőd, hogy üzenetet továbbíts a Testvériség carappói központjába?

- Megteheti - húzta el a száj át a gorviki -, de mire megjön a válasz, nyakunkon a szépasszony is a lovagjaival. Csak arra elég az időnk, hogy felkészüljünk a fogadásukra odalent. - Lehetnek szövetségeseik a faluban is dünnyögtem. - A halászok és a hajósok közt, akik a jó szót nem, csak az arany nyelvét értik. - Végignéztem a pavilon köré gyűlt alakokon. Elegen voltak, de azért tanultam tisztnek, hogy számoljak a legrosszabbal is - azzal, hogy Conte-Corcoran bandája a harc kellős közepén fordít hátat nekünk. - Árnyékjárók! Maroknyi férfi tört utat magának a sorok között: öltözékük szürke és fekete, szemeik rezzenetlen, sötét madárszemek. - Ki a parancsnok? - Én, uram - szegte fel állát egy vállas, keskeny bajuszú derindár. - Három párt veszel magad mellé, és biztosítod a faluba vezető utakat. A többiek a tisztelendők hátát fedezik, és kiragadják őket a küzdelemből, ha a helyzet komolyra fordul. - Hát mi? - kérdezte Conte-Corcoran. - Megtisztítjátok a parti sávot, észrevétlenül megközelítitek és elfoglaljátok a Maquesára váró hajót, aztán vártok és figyeltek, mire jutunk a többiekkel odakint. A sárga szemekben mintha kajánság lappangott volna. Garmacor grófja roppant nagyvonalú... vagy felettébb bizalmatlan gorviki fegyvertársaival. - Bók? - kérdeztem fahangon. Az őszülő férfi nem felelt, csak mosolygott, és mikor eljött a perc, mosolyogva vágott neki a lejtőnek, hogy övéit - jókora kerülővel - a faluba vezesse.

25. Létszámunk és fegyverzetünk eleve kizárta, hogy a gyalogharc ősi szabályai szerint, pajzsfallal és lándzsaerdővel fogadjuk a lovasokat - jutott viszont ember minden magaslatra, hogy közeledtükre idejében figyelmeztessen. Mire láncingemet eligazgatva átvettem pórjaimtól a sisakot meg a kardot, az árnyékjárók és a goncorgák végeztek odalent: egy idegent a mólónál tettek harcképtelenné, egy másikat, aki a boszorkányvadászok láttán menekülőre fogta a dolgot, a gebéjéről lőttek le a kunyhók között. Egy gorviki a lovat, egy másik a testet vonszolta el, egy harmadik száraz homokot rugdalt a fövenyt éktelenítő vérfoltra - mire csatlakoztunk hozzájuk, a fölös lábnyomokat is eltűntették már, és leárnyékolt szemmel figyelték, mire jutnak a többiek a móló végében horgonyzó hajón. - Kész - jelentette az árnyékjárók rangidőse, két lefegyverzett férfit és egy elkékült ajkú, zavart tekintetű öregembert lökdösve elém. Az utóbbi a falu elöljárója lehetett, és ugyanazzal a vastag ilani akcentussal beszélt, mint apám vásározó szabadosai, az elsők azok közt, akiket a nagyvilágból megismertem. - Az elöljáró irgalmat kér övéi számára - fordította a derindár készségesen. - Azt állítja, az idegenek tegnap érkeztek, hogy beszerezzék és berakodják mindazt, amire úrnőjüknek az úton szüksége lehet. Saját bevallásuk szerint Ante-Cormából valók, és... Nem volt kedvem a gyerekkoromról magyarázni, ezért csak intettem, hogy eresszék el az öreget ha a falubeliek nem okultak a látottakból, az ő szavára talán megnyugszanak majd. - Mióta vagytok úton? - fordultam a közelebbi férfihoz, akinek szakállán víz- és vércseppek ültek. Beszélj, és nem esik bántódásod: mikor és hol láttátok utoljára a nőt? A fickó nagyot nyelt, de mert cormasai volt, állta a tekintetemet. - A városban fogadott fel minket három nappal ezelőtt. Egy sápatag külországi és egy csapat zsoldos volt vele. - Itteniek? - Tyronnaiak inkább. - Veteránok? - Nem magadfélék, uram. Elnéztem a válla felett: a móló végében bő inges, homlokkendős alak - Conte-Corcoran? állt, és elégedetten intett nekünk. - Mit tudsz a hajósokról?

- Az öböl szélcsendes részéről jönnek. A bárkájuk könnyű és hitvány, istenkísértés a Zátonyvizekre merészkedni vele. - Tőlük hallottad, hogy erre készülnek? - Az asszonytól, uram - mormolta a szakállas, és volt elég sütnivalója, hogy ne mutassa, mire gondol közben. - A cara-derdasi fogadóban, ahol az éjszakát töltötte. Lerítt róla, hogy főrangú személy, és mert azt suttogták, királyi szolgálatban áll, nem mert vele vitába szállni senki. - Futárnak mondta magát? - Alig beszélt, uram, de túl bőkezű volt ahhoz, hogy bármi másnak higgyük. Nem mintha sokat töprenghettük volna: miután szót váltott azzal a papi személlyel, tüstént indulást parancsolt nekünk. - Papi személy? - lépett közelebb Monacero. - Annak látszott, uram. Egy órát töltött az asszonynál, és olyan sietős volt az útja, hogy kocsi helyett lóháton vágott neki. A koronavárosba igyekezett. Pillantásom összevillant a felföldiével. A Pöröly, aki pár lépéssel odébb támasztotta egy kunyhó oldalát, felnevetett. - Ennek semmi értelme - füstölgött Monacero. - Magam tárgyaltam a shadoni egyházmegye bíráival. Nem érintettek az ügyben, és nem folytatnak külön... Éles fütty forrasztotta torkára a szót: dombtetőn tanyázó megfigyelőink porfelleget láttak közeledni délnyugat felől. - Ember tervez, Domvik végez - dünnyögtem. - Emlékeztessetek, hogy sort kerítsünk erre a titokra is! Gudrid és Badrid utasítást sem várva húzódott vissza az épületek közé, hogy felcsörlőzze számszeríját, a boszorkányvadászok fohászaikba mélyedtek, a Pöröly némán kuporodott le, és szögletes mozdulatokkal, ám annál fürgébben dolgozott falábforma tűzokádóján. - Nehéz utazókocsi, előtte-mögötte tíz-tíz lovassal - fordította szavakra Monacero az őrök kézjeleit. - Ha tartják az iramot, napszálltára a nyakunkon lesznek. Nem dobbant nagyot a szívem, és a levegőt sem szedtem szaporábban: úgy történt minden, ahogy történnie kellett. Hadállásom jó volt, a szabályok nekem kedveztek - Domvik letekintett rám az egek magasából, és esélyt adott egy vezeklésnek is beillő győzelemre. - Készülj ! - sziszegtem. - Foglyokat elzárni; ha végzünk, mehetnek, de addig kötelet rájuk... és pecket a szájába annak, aki mukkanni mer! A három gon-corga tüstént eliramodott, és megszaporázta lépteit Monaceiro is: gondoskodott a kívülállókról, helyet mutatott a papnak, majd a csónakok fedezékébe húzódott boszorkányvadászaival. A környék hamar elcsendesedett: a mieink és a gorvikiak, a szövetséges ellenfelek meglapulva várták, hogy eljöjjön az ő idejük. Nyugaton a lebukó nap, hátunkban a tenger, odafent Ravear holdja, melyet - talán az álom, talán a harci láz tette - minden múló perccel vérszínűbbnek láttam. - Nekünk milyen szerepet szánsz? - tudakolta a Pöröly, egy halászcsónak ágasára támasztva fegyverét. Odafordultam, és elakadt a lélegzetem: a tűzokádó csövéhez rögzített kisebb, veretek nélküli cső vége épp akkor siklott körülperzselt jobb szeme üregébe. - Mi a... - Ne aggódj ! A részekből csak áldozatok árán válhat egész... és nem ez az áldozat a legfájdalmasabb azok közül, melyeket az ősök tudománya ismer. A hit megkopik, a varázs elillan - az éji szemre halálodig számíthatsz, és maradandó az erők törvénye is, mely lövedékeidet a célig vezeti. Az émelygést hamar legyűrtem: megedzik az embert a Pyarron düledékei, a szigeti erődök és falvak romjai közt átélt csodák. - A kocsi - mormoltam. - Várj, míg a Maquesa kiszáll belőle, és tégy róla, hogy ne vehesse hasznát többé; a te villámod egy csapással szétzúzza a kerékagyat, ha szerencsénk van, még a főtengelyt is. - Ez nem szerencse dolga. Hallgattunk. A porfelhő szétterült, uszálya elfátyolozta a déli horizontot, és rőt füstként csapott át a dombgerincen, ahonnét Monacero idejekorán leparancsolta megfigyelőinket. - Sajnálom - bukott ki belőlem, ahogy ismét a kalandozóra pillantottam. - Sajnálom, ami az asszonyoddal és a fiaddal történt... és azt is, amit az ide úton magam helyett gondoltam rólad. A Pöröly a homályt vizslatta irtóztató éjszemével. - Miből gondolod, hogy fiú volt?

- A kemény emberek rendszerint fiúkat nemzenek. Biccentés volt a válasz: ennyire futotta az időnkből, mielőtt túlnan, a carappói út kanyarulatában felbukkant a zsoldosok kísérte batár: A Maquesa - álmaink megrablója, vágyaink hideg fejű gyilkosa - pályájának utolsó állomásához közeledett.

26. A Dúlás háborújában jó pár tyronnai gyalogoshoz volt szerencsém, tudtam hát egyet-mást a tyronnai lovasokról is - eleget ahhoz, hogy Monacerót és a többieket óvatosságra intsem. A gorvikiakra kár lett volna időt vesztegetni: az elfoglalt hajóról legfeljebb a porfelhőt láthatták, és vérhólyagokat szoríthattak ramieráik markolatára a dübörgés hallatán, mely számunkra, akik a falut az úttól elválasztó kőfal mögött lapultunk, igazi földindulásnak rémlett. Bőrvértes alakok bontakoztak ki a rőt kavargásból, nehéz léptű hátasaik fel-felhorkantak, szájukról nyakukra és oldalukra verődött a hab. Maga a batár ódon alkotmány volt; effélék járták kölyökkorom hetivásárait távoli tartományok és idegen földek portékáival. A portéka, melyet ez a kocsi hozott, hosszabb utat tett meg a verionei gabonánál, a therosai fegyvereknél, a pyarroni selymeknél és a dzsad fűszereknél - ahogy belegondoltam, micsoda messzeségből érkezett, ugyanaz a borzongó áhítat fogott el, mint először, mikor a Maquesa vérvonalának múltját a sajátomhoz mértem. - Elég - suttogtam lehunyt szemmel, épp csak annyit merítve a mélyben lappangó fájdalomból, hogy észhez térítsen. A fakó boszorkány célpont volt, préda, semmi más... s én, akár a Pöröly, jeges nyugalommal engedtem utat az erőnek, mely úgy taszított felé, mint kránkőbűzű lobbanás az acélcsőbe szorult golyót. A fal legközelebbi foghíja felé indultam. Ösztökém a szigetek partjait ostromló hullámok zúgása, kalauzom a Hetedik Arc, a halál Fekete Angyala volt: éreztem a jelenlétét, és elérkezettnek láttam az időt, hogy megszólítsam. Beszéltem az én szörnyűséges és irgalmas örökszentemhez, . hang nélkül kiáltottam, alázat nélkül fohászkodtam, remélve, hogy igyekezetem nem lesz hiábavaló: Add, uram, hogy a por tovább kavarogjon, és kiszívja a zsoldosokból a megmaradt erőt; add, hogy a batár után jövők se legyenek pihentebbel hogy az északföldi kardforgató ne legyen több kardforgatónál, hogy a gorvikiak Monaceróékkal együtt állják a sarat... és add, hogy ne tétovázzak, de ne is öljek nyomban, ha az a világszép ribanc a szemem elé kerül. A réshez érve kardot húztam, átláboltam a térdmagasságban álló omladékon, és mély lélegzettel fordultam a rőt ködben sötétlő foltok felé. Por- és verítékszag a szélben, tengerillat köröskörül, hullámmoraj odabent: mintha a kétévnyi múltba, Corma-dina poklának legmélyebb bugyrába zuhantam volna. A batár elé fogott lovak már egyhelyben topogtak, a hajtó ugrott, hogy kitárja az ajtót karcsú, feketébe öltözött utasa előtt... és megdermedt, ahogy észrevette a dagadozó köpenyű fantom-Garmacort a zsoldosok karéján túl. - Vigyázz! A tyronnaiak tüstént felfedeztek, és nem vesztegették az időt arra, hogy szándékaimat firtassák: tüstént kardot rántottak, és a kantárt megeresztve, nyergükben előredőlve ugrattak nekem. Az első kettőt a pórok nyilai fékezték meg, az utánuk jövők mintha láthatatlan pányvába gabalyodtak volna, ahogy a Testvériség emberei kiterjesztették hatalmukat a fal túloldalán. Három ló felbukott, lovasaik kaszáló karokkal zuhantak előre, és ájultan terültek el a porban. Két zsoldosnak volt elég tapasztalata és lélekjelenléte kilépni a kengyelből, ahogy a hátasokat újabb csapás ingatta meg: a telivérek térdre, majd oldalra zuhantak, éles sikoly szakadt ki egy férfiból, akinek gerince megroppant a teher alatt. Társai közül egy a karját, egy a bordáit törte, de mindkettő talpra állt, és vérben forgó szemmel, fújtatva törtetett felém a megkocsonyásodott levegő rétegein át. Láttam, hogy a hajtó bizonyára testőr meglódul és magával sodorja úrnőjét is, hogy a fal mögé ugrottak, vagy a hátvéd acélgyűrűje fogadta be őket, nem tudtam eldönteni. Hátam mögött villám lobbant, kránkőszagú szél ütött lyukat a porfüggönyön, nyomában valami apró és kéken izzó vágott a batár tengelyébe. Nem hallottam reccsenést - a hamis égzengés megsüketített -, de láttam, hogy a súlyos alkotmány megdől, hogy jobb oldali kerekei szétforgácsolódnak, és egy újabb szélroham után megpillantottam a világos szemű kardforgatót is: vállal-mellel feszült a kőkerítésnek a túloldalon, mintha azt remélné, puszta elszánásával

rész üthet rajta. A hátvéd zsoldosai némán átkozódva követték példáját, a megbokrosodott lovak kísérteties csendben járták táncukat az út közepén. Magamra maradtam a dördülés folyvást halkuló visszhangjaival... és fellélegeztem, mikor gyalogszerrel támadó tyronnaiak pengéi megtörték a varázst. Lebuktam egy csapás elől, hárítottam egy másikat, és a harangként bongó keresztvassal vágtam állon a fickót, hogy megtanulj a végre, mi a különbség kar- és kardtávolság között. A nyomában érkező kitért, tempót vesztett, és csúf vállsebbel tántorodott hátra, a harmadik hajító tőréhez kapott, és két acélhegytől találva zuhant hanyatt: Gudrid és Badrid az elöljáró házának tetejéről az egész környéket belátta, de mint rendesen, főleg az én épségemre ügyelt. - Le a fegyvert! - ordítottam a tyronnaiakra, ahogy a torkomon kifért. - Elég! A szózat, melyet a papi mesterkedés tucatnyi harsona erejével ruházott fel, csak részben volt hatásos: a gyalogosok maradéka hátrált, s ezzel teret nyitott a nyeregben maradottak előtt, akik lehettek vagy hatan - bosszúvágytól fűtve zúdultak nekünk. A Pöröly újabb villáma kettőt söpört félre, de a többi jött tovább: le akarták gázolni a kalandozót, akinek arca kránkőbűzű verítékben, koponyaformára kalapált ércsipkája az első hold fényében fürdött az omladék túloldalán. Tudtam, hogy nem fog hátrálni, és hogy a helyében én sem tennék másképp: bizonyos koron túl csak a gyengék futnak ahelyett, hogy szembenéznének végzetükkel. Kezei tétovaság nélkül dolgoztak, vérszínben csillanó fogai újabb töltet pergamenhéját harapták szét: por a csőbe, golyóbis a porba, pergamen a fém nyomába, aztán az egészet megdömöckölni a vékony acélvesszővel, melyet tíz magamfajtából tizenegyen felejtenének a csőben fél tucat nekidühödött tyronnai lovas láttán - benn felejtené bárki a Pörölyt, az inas testű, üreges fejű világcsavargót kivéve, aki kihúzza, a helyére illeszteti, és olyan egykedvűen nyúl a támasztéknak használt ágasért, mintha pillanatok helyett évszázadok lennének hátra az életéből. A zsoldosok harminc lépésnyire jártak, mikor felrezzentem. A paták dübörgése összeolvadt a hullámmorajjal; alig hallottam az acélsuhogást és a kiáltásokat. Láttam, ahogy a cső megemelkedik, láttam az éji szem villanását az orvlövész távolbalátójának rézcsövén át, aztán - még húsz lépés megpillantottam Braban Monacerót is: takaratlanul állt a falon, és eltorzult arccal, hang nélkül üvöltött felém. Ha eljön az ideje, tudni fogod, mit tehetsz értem, mondta a Pöröly. Tovább nem vezethetlek, üzente odafentről a Fekete Angyal. A félelem visszatért, de nem törődtem vele. Azt tettem, amit ösztönöm parancsolt: a másik, az igazi Garmacort hívtam segítségül, aki a kardra esküdött, s most, hogy a vastól nem remélhetett segítséget többé, szabadjára engedte a benne lakozó fenevadat. A torkomból feltörő hang vérfagyasztó volt, summázata az egymást követő hadjáratok, párviadalok, és éji portyák alatt rám zúdult iszonyatnak. Garmacor grófja eltűnt, nyoma sem maradt: a legendák szörnye, farkas testű, vadkanfejű kiméra ágaskodott a helyén, és mert egyebet nem tehetett, feketén sistergő dühét okádta a közeledőkre. Nem a lovasokhoz, hanem hátasaikhoz beszélt, s azok nyomban felismerték - maga volt a rettenet, a vértől gőzölgő agyarú, csontokat, zsigereket szaggató, pusztító és halált kölykedző ősellenség. A roham lendülete megtört, ahogy az élen haladók felágaskodtak, és oldalt fordulva ütköztek a nyomukban érkezőkkel: két telivér felbukott, lovasaik előrezuhantak, és nyakaszegetten terültek el a fal tövében, három másik a fegyverét ejtette el, hogy nyeregben maradhasson. A lovak toporzékoltak - az egyik megszabadult szitkozódó terhétől, ahogy jönni látott, a másik kitört, és gazdájával együtt fogta menekülőre. A hátramaradottakról a falon átszökkenő boszorkányvadászok gondoskodtak: a tyronnaiak szeméből sugárzó fájdalmat és dühöt félelem váltotta fel a Testvériség, majd a király neve hallatán. Egy perc sem telt el azóta, hogy a Fekete Angyal utoljára szólt hozzám, alig pár pillanat azóta, hogy kardom helyett hangommal keltem a Pöröly védelmére, s ahogy ott ziháltam a mészárszékké vált út közepén, egyszerre meghallottam Monacero kiáltását: - Vissza mind! Áttörtek a móló felé! Kiköptem a számba gyűlt port, és sarkon fordulva futásnak eredtem. A fekete szakállú boszorkányvadász a nyomomban, a kalandozó szorosan mellettem haladt, pillantásából borzongással vegyes áhítatot véltem kiolvasni. - Amit tettél. . . - Később - fújtattam a száradó hálókat kerülgetve, és a sorsot átkoztam, amiért a világos szemű toroni helyett magamféléket dobott elém.

A mólót vigyázó baziliszkuszok talapzata körül elesettek hevertek - időbe telt, míg felismertem bennük az árnyékjárókat. A kőoszlopokat nyaldosó vízben feketén csillant egy tyronnai bőrvért domborulata, kijjebb, a kövek közt halálra sebzett zsoldos kapkodta a levegőt, és némán, esdekelve pillantott felénk; a dagály első hullámai vasszín haját és csonka balját emelgették. - Erre! Megborzongtam a bazilikuszok talányos mosolya és a kövön sötétlő foltok láttán: éreztem a toroni közelségét, és meg sem lepődtem, mikor felfedeztem: combig állt a sekélyesben a bal oldalon, kirántotta kardját ~ soros ellenfele ágyékából, és hívogatón, már-már barátin intett felém. - Sötét erők védelmezik - suttogta az árnyjárók rangidőse, a keskeny bajuszú, vérveszteségtől sápadt derindár, akinek hangja idáig vezetett. Próbáltuk megfékezni, de... - Tisztán látom - közölte a Pöröly. - Őt is, a ribancot is elkaphatom, ha tetszik. Mostanra én is felfedeztem a fekete köpenyes alakot: vissza sem nézve, sietős léptekkel haladt a móló végében ringó árboc felé. Furcsán tompa volt a kín, amit megpillantása okozott, s mert tudtam, hogy csapdába rohan, a magam bajával törődtem inkább - a fáj dalommal, amit itt és most nem csillapíthatott más, csak a hideg acél. - Várj! - sziszegte Monacero, ahogy papjától és megmaradt árnyékjáróitól kísérve mellénk ért. Öltözéke tépett, tekintete zavaros volt: nem épp tollal vette ki részét a kunyhók közt zajlott küzdelemből. - Nem használ az ügynek, ha kockára teszed a... - Nekem használ - közöltem, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a toroni után, a combig érő vízbe ugrottam. Nem ismertem annyira, hogy biztosra vegyem, nem folyamodik bűbájossághoz - de nem a bizonyosságot, hanem enyhülést kerestem odalent, és ahogy a világos szemekbe néztem, tudtam, hogy sikerült rátalálnom. - Parancsra? - tudakolta az északföldi. - Meggyőződésből - feleltem, ügyelve rá, hogy ne takarjam se a Pöröly, se az ugrásra kész árnyékjárók elől. Észrevette, mert elmosolyodott, és különös formájú kardja hegyével oltalmazó félkört rajzolt a víz színére. - Erős vagy - suttogta. - Erős és kitartó, ha nem hamvadtál el az ő tüzében. - A hatást várta, s mert nem mozdultam, úgy döntött, mélyebbre vág: - Te milyen terhet hordozol? Mi szorított rá, hogy hívő és harcos létedre idegen bálványt imádj? Éreztem benne a változást, a lassú elhalványulást: az erők, melyek győzelemhez segítették, most a lelkéből táplálkoztak, és létezése minden percét megkeserítették ellentmondó sugallataikkal. -Al Bahra Kahrem - mormoltam. - Van olyan hasznos mint a mágia... és ha nem ügyelsz, ugyanolyan könnyen a vesztedet okozza. Felkacagott. Szemeivel a méreg bámult, szájával a méreg köpött felém: nem kért a szánalomból, ahogy én sem tartottam igényt az ő kegyelmére annak idején. - Készen állsz, shadoni? - Kerültem volna ekkorát, ha másképp lenne? Bólintott. Szemei ragyogtak, mosolyából az északfoki telek metsző hidege áradt. - Folytatjuk - mondta. - Folytatjuk, és befejezzük, ahogy szokás. Nekilódult, kardja rőt acélívként cikázott a homályban. Játszani akart, sebeket adni és kapni, táncolni, kacagni, legvégül ölni a vérszín telihold alatt... és megrebbent a tekintete, ahogy a keskeny penge ujjasomon és láncingemen áthatolva az oldalamba mart. A fájdalom édes-forró hullám volt, őrjöngő kéj, tisztátalan, ám hatékony varázs - erőt adott, hogy helyemen maradjak, hogy megragadjam ellenfelem fegyvertartó csuklóját, és torz vigyorral meredjek ámulattól elkerekedett szemeibe. - Művész vagy - suttogtam rekedten -, de a ma dívó haláltánchoz... iparosok kellenek. Ha értett is, megint nevetett; és a baljával a tőréért tapogatózott, hogy végleg elnémítson. Tíz hüvelyknyi acélt döftem a mellébe, megforgattam a szívében, hagytam, hogy testének holt súlya a véres vízbe húzza... aztán kitéptem derekamból a kardot, és gázolni kezdtem a legközelebbi lépcső felé. A magasból kezek nyúltak értem Monceróé, mint soha azelőtt, és a pörölyé, mint azon á bizonyos éjjelen. Ott voltak az árnyékjárók, a fakó arcú derindár, a két pór, és a pap - ez utóbbi tüstént hozzám guggolt, hogy útját szegje a sebemből patakzó vérnek.

- Őrült vagy - közölte a felföldi, s míg a többiek víztől elnehezült gönceimmel bajlódtak, szesszel teli kulacsot emelt az ajkamig. - A siker küszöbén akarod lemészároltatni magadat? - Nem ment másképp - suttogtam, és - ki tudja hányadszor már - elámultam a pap ujjai közt villódzó fényeken. - Ő ráért, nekünk dolgunk van még. - Fogcsikorgatva fordultam a hátamról az oldalamra, úgy bámultam a móló vége felé. A Maquesa mozdulatlan alakja szoborként ágált a szürkületben: Kardforgatóját gyászolta, a magány rémítette meg, vagy felismerte a hajópallón felé egyensúlyozó alakokban a gorvikiakat. - Vigyázat! - sziszegte Monacero, és nekiindult ő is. Az árnyékjárók halálos csendben, a boszorkányvadászok összehúzott szemmel követték, a Pöröly fegyverét készen tartva, én magam a pórok vállára támaszkodva tettem ugyanezt. - Nincs hová mennie - dünnyögte a jobbomon haladó pap. - Kockáztatott, és veszített, most már... A két tűz közé került szoboralak ezt a pillanatot választotta, hogy megelevenedjen: fakó sörényén holdfény csillant, köpenye szárnyai a magasba csaptak, ahogy a túloldali korlát felé iramodott. Készen állt az ugrásra, készen a repülésre, a víz hidegére, az újabb erőfeszítésre, a küzdelemre és a pusztulásra. Tudtam, mi jár a fejében, tudtam, mi mindenre képes... és így volt ezzel Corsario am Conte-Corcoran is, aki testhossznyival övéi előtt járva a fekete alakra emelte kézi számszeríj át. - Nem! Monacero, netán a Pöröly kiáltott - számomra túl gyorsan, túlontúl ismerősen alakult az egész. Kétségeknek nem volt helyük többé: tudtam, hogy a becsapódás félúton töri meg a menekülő ugrásának ívét, tudtam, hogy zuhantában még két acélhegy találja el, s hogy kiszenved, mire gyilkosai megtorpannak a shadoni pengék karéja előtt. Tudtam... és tudtam azt is, hogy ez a halál nem mindenkinek hozza el az áhított megkönnyebbülést. - Nem tehettem mást - közölte az őszülő gorviki, megbánása azonban álságos volt, mint minden egyéb, ami az utóbbi tíz évben körülvette. Magában réges-rég halálra ítélte a Maquesát valószínűleg már akkor, amikor a fakó boszorkány hátat fordított neki. Ezzel az elszánással kereste és kerestette a shadoni éjszakában, ennek tudatában tette kockára életét az én életemért, és úgy bólintott rá Monacero ajánlatára, mintha maga is elkerülhetetlennek vélné, hogy a szökevény titkain megosztozzanak. Sejthettem volna; ha valaki, én aztán tudom, hogy a gorvikiaknak sem szigeteken, sem asszonyokon vagy titkokon nem szokásuk másokkal osztozkodni. „Ha nem lehet a miénk, ne legyen senkié" - ez a vezérelvük, s bár valaha gyűlöltem őket, itt és most haragot sem sikerült magamból kicsiholnom. Intettem a derindárnak, aki hátrébb tessékelte a gon-corgákat, és Monceróval együtt térdeltem a halott mellé. A görcsbe rándult ujjakat néztem, a fakó sörényt, mely legyezőként terült szét a sebekből szivárgó vérben, aztán - ügyelve, hogy Conte-Corcoran ne láthassa, megemeltem a fekete csuklya szegélyét. A felföldi melléből hosszú sóhaj szakadt ki, arckifejezése azonban változatlan maradt reméltem, hogy így lesz, de ugyanúgy nem lehettem biztos benne, ahogy a saját igazamban... és abban, hogy a Maquesa, a történtek dacára győzelmet aratott felettünk. - Remélem - emelte fel hangját a vadállatszemű -, hogy megállapodásunkat a szerencsétlen fordulat dacára is érvényesnek tekintitek, és nem akadályoztok bennünket a távozásban. Övéire sandított, akik páronként húzódtak vissza, és a fedélzetre érve ott folytatták, ahol abbahagyták: gyakorlat szülte biztonsággal húzták feszesre a köteleket, göngyölték ki a vitorlákat, hogy mielőbb alkalmassá tegyék a hajót a kifutásra. Felénk se néztek, kivéve a bő férfiinget és szemérmetlenül szűk nadrágot viselő Lyssát, aki egy óvatlan pillanatban mosolyogva intett nekem. - Elveztük társaságotokat - hajtotta meg magát Conte-Corcoran, és még a távolabb állókat is megborzongatta százfogú mosolyával. - Hiszem, hogy ti is jó szívvel gondoltok majd az együtt töltött napokra, nemkülönben arra, hogy közös erővel sikerült elhárítanunk az országainkra leselkedő veszélyt. Monacero szeme közé nézett, aki savanyú képpel bámult vissza rá. Odabiccentett a Pörölynek, és valami csoda folytán megúszta élve... végül hozzám lépett, és úgy mért végig, ahogy csak a legritkább, legveszedelmesebb vadakat szokás. - Megmentettem az életedet. Bármi történjék, ezt sose feledd... és ne habozz viszonozni a szívességet, ha alkalom adódik rá. - Kotródj a földemről - dünnyögtem, és nem esett nehezemre olyan levertnek tűnni, amilyennek látni kívánt. - Kotródj, és közöld a tieiddel: a Vadkan repesve várja, hogy szívükhöz és zsigereikhez közel férkőzhessen.

A gorviki biccentett, aztán mosolyogva elhátrált tőlünk, őszülő lobonca a hátát verdeste, ahogy a palánkra, majd a fedélzetre szökkent. - Vitorlát fel! - kiáltotta hazája nyelvén. Irány észak-északnyugat: az öbölben várjuk be az apályt! Elnéztem a kibomló vásznakat, a megkönnyebbülést a csupa heg, csupa szöglet férfiarcokon, aztán visszatértem Monacero mellé, és kényszerítettem magam, hogy a vadászat utolsó áldozatára bámuljak megint. - Igazad volt - mormolta a felföldi. Nem vigasztalta, hogy rászedtük Conte-Corcorant, feljebbvalói nem efféle siker reményében szólították el könyvei és kéziratai mellől. - Az a nő túltesz valamennyiünkön, kétnapos előnnyel indult, mostanra öttel jár előttünk... és ha csak fele olyan jól játssza a szerepét, mint ez a boldogtalan, örökre elveszítjük, mire Satronisba érünk. A legközelebbi kikötőbakra telepedtem. Sebem tüzelt, szemem előtt vérszín karikák, a holdudvar apró másai járták táncukat. Pálinka kéne most, egy egész kancsóra való... netán még egy pap, hogy oldalam után az elmémet is munkába vegye. - Talán hibázik - sóhajtottam. - Talán. De mindketten tudtuk, hogy a Maquesa nem hibázik soha, és egyszerre borzongtunk meg a kőperemen túl ellebegő toroni testőr örökmosolyától. A halott, aki sötét úti ruhában, véráztatta vendéghajjal hevert a lábunk előtt, a derdasi fogadóban megszállt boszorkány utolsó vendége, a nyurga papnövendék volt.

27. Foglyainkat szélnek eresztve, legsúlyosabb sebesültjeinket a kolostorban hagyva délnyugatnak vágtattunk a napsütötte mezőkön, poros dűlőutakon, patakká apadt folyókon át. Alig pihentünk, csak lovat és kötést váltani álltunk meg olykor, enni-inni egyikünk sem kívánt, és nem számoltuk, hány tövis akaszkodik belénk, hány ág csap végig rajtunk az őrült rohanásban. Reménykedtünk persze, másként aligha győzzük erővel - hittük, hogy egy nyugatról jövő vihar csodát tesz, és sárrá változtatja az utakat a Maquesa előtt, hittük, hogy az alvilági klánok értenek a szóból, és kelepcével várják Belső-Shadonban... de hiába kémleltük az eget napközben, hiába szimatoltunk a szárazvillámszagú szélben éjszakánként: a csoda és a sathonisian sem kényeztetett minket jó hírekkel a harmadik nap hajnalán. - Tela-Bierrába tart - közölte az ősz esperes, akinek barázdált arcából ikonzölden csillantak elő a sokat látott szemek. Monacero papja a csetepaté másnapján minden elérhető hittestvérét, így őt is tájékoztatta a történtekről, és segítséget kért a fiú azonosításához - mintha egy névvel, és egy származási hellyel értelmet adhatnánk az értelmetlennek, a legoktalanabb áldozatnak, melyet férfiember a fakó boszorkányért valaha hozott. Az elhalt növendék gordorai Barlo, Agasson bárójának másodszülött fia volt, a papi kvalithea megszerzésének okán települt a koronavárosba tavalyelőtt. Eltűnéséről egy hete kaptunk értesítést, a legújabb hírek azonban arról szólnak, hogy visszatért rendházába... és a penitenciát leróva csatlakozott az útkeresők küldöttségéhez, melyet maga a rendfőnök vezet a főatya trónusa elé. - Útkeresők? - ráncolta homlokát a Pöröly. Monacero rám, majd az esperesre pillantott, ennyire futotta az erejéből, ahogy legsötétebb gyanúnkat beigazolódni látta. - Tifelétek zarándoknak mondanák őket. Az oktató rendek minden esztendőben Tela-Bierrába küldik legjobb növendékeiket, akiknek a főatya áldása mellett jutalmukat is elnyerik: a Szent Tartomány szívében álló Kapun át látogathatnak Pyarronba, Erionba, vagy legtávolabbi szövetségeseink, az északi fejedelmek városaiba. Olyan élmény ez, mely egész hátralévő életükben elkíséri őket... és az utolsó. Amitől lázongó, de éles elméjű tanítványát egy vérbeli tutor megfosztaná. - Üzenhetünk nekik - sziszegte az egyik boszorkányvadász. - Üzennünk kell, mielőtt. . . Az esperes szomorúan ingatta fejét. - Késő. A küldöttség éjközépkor lépte át a Szent Tartomány határát, és mostanra nyilván célhoz ért. A rendfőnök elmélyülését megzavarni nem áll módunkban, ami pedig az angyalgárda parancsnokait illeti... nos, ők sosem ismernék el, hogy egy asszonyszemély veszélyes lehet, s még kevésbé, hogy bármelyiküket így rászedheti. - Hozzájárultak, hogy Kaput nyissatok a vadászterületükre? - Halogatják a választ - dünnyögte az öreg. Idegenkednek a jövevényektől, különös tekintettel az idegen fegyverforgatókra, akiket vendégként sem látnak szívesen Domvik csarnokaiban.

Megálltam, hogy ne nézzek a Pörölyre - épp elegen méregették a kerengőn gyülekező papok és szerzetesek közül. - Próbálkozz újra - mondta most, az esperesre villantva ép szemét. - Kérleld őket, ígérj, fenyegess, ha kell... és közöld, hogy a külországi jöttment az innenső oldalon marad. - Jogod van még egy lehetőséghez - mondtam. - És ahhoz, hogy ezúttal élj is vele. - Talán. De mert velem együtt nem juttok be, nélkülem kell mennetek... vagy maradhatunk mind, hogy holtunk napjáig bánjuk, és sose legyen nyugtunk a fiú meg a többiek árnyékától. - Tüstént kapcsolatba lépek a Szent Tartománnyal - sóhajtott az esperes, aztán övéihez fordult, akik leplezni sem próbálták, mit gondolnak rólunk, szakadt és véres ruhájú madárijesztőkről, akik a füst, a rohanás és a halál szagát hozták el Satronis falai közé. - Ti pedig készüljetek: minden erőnkre szükségünk lesz, hogy felnőjünk a feladathoz. . . - vénséges szemei a Pörölyét keresték - ...és hozzá, aki legnagyobb kincsét, a gyűlöletet áldozza mások sikeréért.

28. A Seca Mora bazilikában történtek emléke hamar elhalványult - de nem eléggé ahhoz, hogy megkíméljen a csalódástól, ami Tela-Bierrában várt rám. Meglehet, bennem volt a hiba: szolga-énem úgy eltelt az egyház mindenek felett valóságának eszméjével, hogy megfeledkeztem a lényegről, arról, hogy az ikonok, az oltárok, a szentségek és az intelmek mögött emberek állnak. Szent emberek, bölcsek, igyekvők... és olyanok is, akik tulajdon fontosságukban lelik legnagyobb örömüket. - Sajnálom - ingatta fejét az angyalgárda hadnagya. Fehér páncélt viselt, a vállvasain ágaskodó szárnyak fémtollai legyezőformán tükrözték a magas ablakokon beszüremlő fényt. Puszta falakat és darócba öltözött szerzeteseket, tömjénillatú áhítatot vártam, de az első pillanattól fogva ilyen fafejekbe ütköztünk mindenütt: a hatalom igézete vonzotta őket az egyházhoz, és csak címerükben különböztek a király vagy a főherceg fegyverforgatóitól. - Az ügy nem tűr halasztást - magyarázta Monacero azzal a keresetlen nyugalommal, melyet a leginkább csodáltam benne. - Bel-Ryssos generális tudtával és beleegyezésével léptünk át a Kapun. Ígéretet kaptunk, hogy a segítségünkre lesz, és mindent elkövet, hogy küldetésünk... - Sajnálom - ismételte a hadnagy, merev mosolya azonban egészen mást sugallt. - A generális a rendi processziók kíséretét ellenőrzi, és nem hagyott hátra külön utasításokat. Összenéztünk a felföldivel. A falakról összevont szemöldökkel bámultak ránk az óidők szentjei. - Az üzenetváltásra nem írásban került sor vette át a szót Pan-Lei Teridis, egy testes, ám annál fürgébb eszű csuhás, akit a főrendház ura kalauzul rendelt mellénk. - A generálisnak nyilván nem volt érkezése jelezni jöttünket, de bármelyik percben megteheti. - Ha megteszi, mehettek. - A hadnagy gyors pillantást vetett embereire, akik egykedvűen várakoztak két oldalán. Tömjén helyett aranyfüst szaga érzett rajtuk; úgy tűnt, errefelé a kapuőrök és kulcsárok ereiben is kék vér csörgedezik. - Ha megteszi. Addig egy tapodtat sem. - Felismered ezt? - mutatta oda Monacero az ezüstláncon függő medált, melyet rendszerint ruhája alatt rejtegetett. - A Második Arc Testvériségének szigíliája. Érdemdús személy lehetsz, ha közrendű létedre ilyesmit bíztak rád. Megteszi passzus helyett, szabad mozgást biztosít számotokra a Szent Tartomány területén... de a főatya belső termeibe általa sem nyerhettek bebocsátást. - Pan-Thia Barzino, a főatya tanácsnoka személyes jó barátom - mosolygott Teridis. - Ha érte küldenél... - Egy órája csatlakozott a többi tisztelendőhöz odabent. - A koronavárosból érkezettek közt - szólt a csuhás különös, mélyen zengő hangon - egy külországi kém, egy veszedelmes békeszegő bújt meg. A növendékek karingét viseli, de bizonyára nem fegyvertelen, és most... igen, talán épp most járul áldásért a főatya elé. A szárnyas páncél vésetei kékes színben derengtek fel. A tiszt hunyorgott, aztán ismét ránk nyitotta szemét - zavart és dühöt tükrözött a pillantása.

- Engem nem irányíthatsz delejes beszédeddel! Alamio Bel Aquila, a főhercegi dinasztiával rokon Aquilis família szülötte vagyok, és minden efféle praktikától megóv a fegyverzet, melyet boldog emlékezetű atyám... Egyikünk sem vette a fáradtságot, hogy közbeszóljon: magától hallgatott el az acélcsörömpölésre, ahogy emberei - a képzésüket dicsérő fegyelmezett csendben - a belső ajtó felé iramodtak. - Téged megóv, őket nem - sóhajtott Teridis, és elfordította fejét. - Grófom, ha szíveskednél... Úgy vágtam állon a fickót, hogy eszméletlenül zuhant el; jobb vállvasának szárnya mély sebet tépett az ajtó fáján. -Absolvate - suttogta a csuhás, ahogy átlépett rajta. Pillantása körbevillant, a továbbvezető utat kereste. - Zárjátok be az ajtót, aztán kövessetek; emlékezni vélek egy lépcsőre, ami az emeleti kerengőre vezet! Rohantunk. Lépteink sokszoros visszhangot vertek a lépcsőfeljáróban, ahol csak egyesével juthattunk előre: az élen Teridis, mögötte Monacero és boszorkányvadászai, a három legfürgébb árnyékjáró, legvégül én. Eszembe ötlött, mi következik, ha a szentségőrök a nyomunkba erednek... de nem fordultak vissza, s ahogy felértünk, megtudtuk azt is, miért nem: tíz társuktól körülvéve, értetlenül ziháltak a bíbornokok, papok, tutorok és meghívottak pillantásainak kereszttüzében. A kerengőn, ahová odalentről még két lépcső vezetett, nem akadtak fegyveresek évszázadok telhettek el azóta, hogy oszlopok közt feszülő zászlók selyme utoljára árnyékjárókat és íjászokat rejtett. - Hamar - zihálta Teridis. - Át a túloldalra! Elég zajt csaptunk, a lentiek mégsem hallottak meg rögtön - a tanácsnokai és tanítványai körében trónoló főatyát, Pan-Thia Garsost kivéve a Szeptádok harmadik, utazókhoz szóló himnuszát zengték. A Kapu örvényét nem, csak ragyogását láttam az elvonuló arcokon, s az első kiáltások felharsantakor észrevettem a Maquesát is: összefont ujjakkal, leszegett fejjel haladt a papnövendékek sorában, kurtára nyírt, sötétre festett hajára aranyló pászmákban vetült a tér hasadékán áttűző fény. - Ott! A legközelebbi oszlophoz ugrottam, marokra kaptam egy fogadalmi lobogót, nekikészültem, hogy a korláton át a mélybe vessem magam... és visszadöbbentem, ahogy megpillantottam a bíbor stólák, szürke és sárga karingek, csuhák, díszes ujjasok és fehér páncélok sokaságát odalent. - Gondolkozz! - sziszegte Monacero, és olyan erővel markolta a vállamat, hogy majd' felüvöltöttem. - Ha leérsz is elevenen, Bel Aquila ízekre szedet az embereivel! A kiáltozás erősödött, és megérezhette jelenlétemet a Maquesa is, mert ahogy a Kapuhoz vezető lépcső felső fokára ért, oldalra billentett fejjel pillantott felénk. - A Kapu - ziháltam, egész testemben borzongva halvány mosolyától. - Zárasd be a Kaput, atyám! Teridis a korlátot markolva, lehunyt szemmel kereste a kapcsolatot övéivel, majd megrázta fejét. - Lehetetlen. Ha a lentiek megzavarják az általunk ébresztett erők egyensúlyát, a Kapu átjáró helyett sírgödörré válik... és a perszónával együtt ártatlanok sokaságát nyeli el mindörökre. Még láttam, ahogy a Maquesa az aranyló forgatag felé lép, ahogy ismét lehajtja fejét, és kezét nyújtja két „társa" felé - aztán sarkon perdültem, hogy szembenézzek az angyalgárda vérteseivel, akik kivont karddal, lángoló szemmel közelítettek a hátsó lépcső felől. A lenti kavargásból elmék nyúltak felém. Nem voltak olyan kíméletlenek, amilyenek lehettek volna, de akárhogy próbáltam, nem sikerült "fegyvert húznom: ujjaim ólommá változtak, csuklómat mázsányi súly húzta a padló felé. A szentségőrök elé zuhanok, ha Monacero vissza nem ránt. . . de visszarántott, és a fekete szakállú boszorkányvadász segítségével szorosan tartotta vonagló testemet. - A Pöröly - lihegtem. - Ha velünk lett volna. . . - De nem volt velünk. - A mélyen ülő szemekben aranyfény táncolt, a lehajtott fejű, néma alakok sorra léptek át a Kapun odalent. - Nem volt itt, és nincs már köztünk a nő sem. - Domvik szerelmére, ne... - Megtaláljuk - ígérte a felföldi, s szinte rám hajolt, hogy testével védelmezzen az ütlegektől. Megtaláljuk, ígérem... és megtalálunk téged is, ha eljön az idő. Igaznyelvű mondatok kígyóztak-röpködtek körülöttünk. Teridis két pappal, utóbb egy vörösbe öltözött, átható tekintetű hatalmassággal, a főatya tanácsnokával tárgyalt. Bel Aquilát, akinek fehér páncélja először festett úgy, ahogy egy férfi páncéljának festenie kell, saját emberei rángatták el a

közelünkből. A Maquesa eltávozott, a nyomás enyhült valamelyest - felpislákolt bennem a remény, hogy az éjszakát a helyi tömlöc helyett a legközelebbi lebujban, pórjaim és némi szesz társaságában tölthetem. - Várni fogok. A helyet is, az időt is megfelelőnek ítéltem egy néma fohászra: Domvikhoz esdekeltem, hogy ne kelljen hiába várnom, hogy még egyszer az ámbraszín szemekbe nézhessek, törleszthessem az adósságot... és ismét úr lehessek saját sorsom felett.

29. A várakozás hetei csendesen teltek. Némi pihenőt engedélyeztem magamnak, de egy-egy órát minden nap öklöztem Badriddal a hátsó udvaron, és barátként örvendeztem a mellemre csorgó vérnek egy-egy kiadós orrba vágás után: nem igazi fájdalom az, amit saját óvatlanságod okoz. Az ötödik naptól fogva úgy dolgoztam, mint azelőtt: befejeztem a tisztogatást a fegyveremben, a vállamon egyensúlyozó Gudrid kimeszelte az emeleti szobák mennyezetét, és a távollétünkben született macskafiakon is sikerült túladnia ahogy a pénzt a tenyerembe olvasta, már nem is bántam, hogy a maga feje után ment, és nem fojtotta vízbe őket. Esténként a Pöröllyel vacsoráztam Curzonnál, aztán csónakot kerítettünk, és egy-egy butéliát nyakon ragadva áteveztünk a túlpartra Celestiushoz. A csuhás figyelmesen hallgatta történetünket, s gyakorta vonult félre a kalandozóval, hogy utazásairól érdeklődjön. Ha kezelni is megpróbálta, nem sokra ment vele: a kahrei ugyanolyan egykedvű, ugyanolyan rút és veszedelmes maradt, amilyen ismeretségünk első napján volt. - Mit teszel vele? - kérdeztem egy hajnalon a rózsakertben. A méhek már ébredeztek, de egy se merészkedett a közelünkbe. - Mit teszel a Maquesával, ha sikerül rátalálnod? - Dylar szemével nézek rá - mormolta a fekete alak, megérintve a kötést rubinlencséje felett. - Dylar? - A barát, akit elvesztettem. Az asszony, aki meghalt, mielőtt megszülhette volna a fiamat. Az éji szem, valaha őt szolgálta... illő hát, hogy ő döntsön helyettem. - És ha sosem találod meg a gyilkosát? - A Maquesa eszköz - mormolta a kahrei. Egy a szerszámok közül, melyekkel Gi-Elron a világot működteti. Vére nem törli el sem az ő bűneit, sem az enyémeket, de... - De? - Csökkentheti a` működésemmel járó terheket. Miden hatás ellenhatást szül, minden erővel szemben ellenerő ébred - ez Gi-Elron törvénye, és nekünk tisztelnünk kell helyünket a dolgok rendjében. - Mikor indulsz? - Még ma. Van némi pénzem egy carappói bankháznál - nem sok, de a kereséshez talán elegendő lesz. - Add a rászorulóknak - szólt valaki a hátunk mögött. Braban Monacero volt az, ráérősen közeledett, de különös tűz parázslott mélyen ülő szemeiben - a vadászé, aki meglelte a nyomot, férfié, akiből a végzet csinált inkvizítort és ítélkezőt. Megállt előttünk, a szemembe nézett, úgy suttogta: - Itt az idő. A pyarroni ügynök - vékony dongájú, sötétbe öltözött fiatalember - a Kapuk terén várt ránk a szürke godorai ég alatt, és olyan biztonsággal tört utat a számomra szokatlan, már-már ijesztő sokadalomban, hogy megértettem: hibázik, aki alkata és kora miatt alábecsüli. Világos szemei, melyeket az esőverte ablakú batárban villantott rám, a satronisi esperesére emlékeztettek – vének voltak és keserűek, túl korán láttak túl mélyre az élet rengetegében. - Hallottunk felőled - mondta. - Hallottuk, hogy a Dúlás idején a véredet hullattad az Államszövetségért. - Tettem a dolgomat, ahogy rendeltetett. A fiú bólintott; olyan embernek tűnt, aki képes kihámozni a lényeget a kurta válaszokból. - Kevesebbel mi sem érhettük be. - Elnézte a folyamszéles főutat szegélyező, néhol öt-hat emeletes ház-szörnyeket. - A keresett személy a városban időzik. Úgyszólván pénz nélkül érkezett: menekülése sikerét kockáztatta volna, ha túl nagy terhet cipel. Aranyának csak egy töredékét tudta ékkövekre váltani Shadonban - ennyi haszna mindenképp volt a hajszának, amit a tieid ellene indítottak. Mostanság újra abból él, amiből a kezdetekkor: a testét bocsátja áruba, és igyekszik megfelelő vevőt találni a titkaira is.

- Jutott valamire? - Három hét sem kellett, hogy az utazó negyedből az örömnegyedbe tegye át székhelyét. A fogadó, ahol él, nem mérhető Torozonéhoz, de kész palota ahhoz a patkánylyukhoz képest, ahol az első napokat töltötte. - Hát a vevők? - Gyülekeznek. A mieink azonosítottak a látogatói közt egy férfit, aki névleg a Tengeri Városok kalmárait képviseli Erionban... de valójában Ubar Uledet szolgálja. - Ubar Uled? - Kis tartomány Külső-Kránban - mormolta a fiú. - Gorvik méretű. A Dúlás idején csapatokat küldött Pyarron ellen, és azóta is feltűnő érdeklődést mutat a Fekete Határon túli világ dolgai iránt. Hallgattunk. A batár sebesen haladt, rugói alig nyikkantak a gonddal egymáshoz illesztett köveken. - Megalkudtak már? - Aligha. A nő még mindig árulja magát, a biztonságára pedig csak két fickó ügyel. - Kalandozók? - Nem a legjavából. Bólintottam. Oldalamon moccanatlanul várakozott a fekete alak. - Egyenest a fogadóba megyünk? - A tieid kérésére. Nem szenvedhetnék, ha bármi kiszivárogna: Shadon keze hivatalosan csak a Gályák tengeréig ér. - Az ügynök ismét rám pillantott. - Igazság szerint meglep, hogy nem árnyékjárókat küldtek, s hogy nem bízták ránk a munkát, ahogy ilyen esetekben szokás. - Az a nő - dünnyögtem - különleges. Csak úgy élheted túl a mérgét, ha megízleled... és nem mindenki éri be az első kóstolóval. A pyarroni nem szólt, csak bólintott. Egy múló pillanatra azt kívántam, bár lenne egy ilyen fiam. Kibámultam az ablakon, de se a Sheralt, se a híres tornyokat nem láttam az eső függönyén át. Arra gondoltam, hogy sose jártam ilyen távol az otthonomtól... aztán arra, hogy ha a nagyvilág ilyen, meghagyom inkább a kémeknek és a kalandozóknak. - Helyben vagyunk - mondta a fiú. - A batár egy mellékutcában állapodott meg, ónozott tetejét vadul verte a környező ereszekről alázúduló esővíz. - A fogadó hátsó bejárata zöldre mázolt ajtó a bal oldalon. A bentiek némelyike a mi emberünk; fedeznek, és gondoskodnak a nyomok eltűntetéséről, miután... - Világos. - Ellenőriztem, elég könnyen jár-e apám kardja az alkalomra fekete bársonnyal behúzott hüvelyben, aztán lenyomtam a kilincset. Hamarosan találkozunk. Bő köpenyemben, az arcomat takaró csuklyával semmiben sem különböztem az itteniektől: végigsiettem a fal mentén a zöldre festett ajtóig, belöktem, beléptem, és saját hátvédemre hagytam a többit. Átcsörtettem a szárítón, a konyhán, és szótlanul, már-már komótosan vágtam neki az emeleti lépcsőnek; árnyam hatalmasra nőtt a falra akasztott mécsesek világánál. A fiú nem említett ajtószámot, de ilyesmire nem is volt szükség: újra éreztem a Maquesa jelenlétét, s tudtam, hogy jó helyen járok, mikor az első sarok után két alak toppant elém. - Ki vagy? - Borbély - mormoltam, megvillantva a pengét a fekete kelme alatt. - Melyikőtök rendelt alapos borotválást? Az arcomba néztek, és hátrálni kezdtek; egyikük sem lehetett több húsz esztendősnél. Ahogy elléptem mellettük, a közelebbi nekem ugrott egy rúgással átpenderítettem a korláton, a másikat torkon ragadtam, ahogy felém döfött, és olyan erővel csaptam a falnak, hogy eszméletlenül nyaklott a kopottas szőnyegre. Ezzel persze még csak számukra ért véget a játszma. Nem kellett vállal befeszítenem az ajtót: a Maquesa maga nyitotta ki. Ugyanazt a ruhát viselte, amit első találkozásunkkor, úgy száz évvel ezelőtt. Haja keveset nőtt az elmúlt hetekben, de nyírkéregfakó volt megint. - Eljöttél - suttogta. - Eljöttél, hogy tovább játssz velem? - Nem egészen.

Ámbraszín szemei összeszűkültek. A szobában doh és füstölőszerek szaga érzett, az ablakok egy házóriás dísztelen támfalára néztek. Szegényes búvóhely egy báró özvegyének, akiért Shadon legnagyobb méltóságai versengtek... és túl jó a cédának, aki utamból ellépve hűvösen, félelem nélkül mért végig. - Kár volt azért a papnövendékért - mondtam. - Csúf halála volt, és kötve hiszem, hogy azon a derdasi éjszakán a legkülönbet kapta tőled. Csak annyit adsz, amennyit muszáj, és túl hamar veszed vissza - velem is így tettél, mikor egy gyilkosra volt szükséged. Könnyedén bólintott, és nem próbált fegyverhez kapni. A teste, az illata, ő maga volt a fegyver amilyen volt, amilyennek makacs álmaimban megőriztem. - Szükségem volt mindkettőtökre. Csak figyelek, nem kockáztatok. Nem tudhattam, kik fognak követni, de valami azt súgta, köztük leszel - ezért beszéltem az öbölről, míg aludtál, és ezért intéztem úgy, hogy prédát is találj, ha lóhalálában megérkezel oda. Biztosra vettem, hogy elbánsz a Denevérekkel, és hogy eléggé megrémíted a gorvikiakat ahhoz, hogy Ravearnál mágiát használjanak ellened - ha megtették volna, a kölyök teste veled együtt válik semmivé, és én visszanyerem a szabadságomat. Valaki mindig elbukik bárki, de nem én. Én nem veszítek soha. - Henteregni pedig csak győztesekkel szabad. - Valahogy úgy. Ez a világ rendje... de álmomban sem hittem, hogy te is az leszel. - Meddig bírtad Conte-Corcorannal? - Míg hasznát vehettem. A társa voltam, nem a katonája - ezt nem sikerült abba a makacs gorviki fejébe belevernem. Én tettem azzá, ami az utolsó pár évben volt... azzá, ami világéletében lenni akart. Elmosolyodott. - Ő ölt meg az öbölben, igaz? Nem. Nevetett. Arckifejezésével együtt a hangja is megváltozott, szájával az őszülő spion és Gorvik szólt hozzám: - „Ha nem lehet a tiéd, el kell pusztítanod" ez Amanovik népének igazsága, és kétlem, hogy Corsarius az én kedvemért engedett volna belőle. - A társad elment, és a testőröd sincs többé. - Én még itt vagyok. Kitanultam a túlélés fortélyait. A világ tele álmokkal, titkokkal és férfiakkal. Magamnak mindig itt leszek én - nincs szükségem másra. - Aljas vagy. - Valóban? - Kacagott. - Azt hitted tán, szerelemből teszem, amit teszek? Hogy örömöm lelem benne? A királyod fia is jobban szórakoztatott nálad: neki legalább hatalma volt. Belőled semmit sem hagyott az élet. Nem voltál kemény, de én, én azzá tettelek, és bármikor azzá tehetlek újra. - Közelebb lépett, ámbraillatának fellegébe vont. - Ha látnád, hogy bámulsz rám! A két kezeddel fojtanál meg... de nincs erőd hozzá. Nem vagy képes ártani nekem. Ismerlek. Ismerem a fájdalmadat, a vágyaidat. Nem akarod újra megpróbálni velem? Megkötözhetsz, hogy mozdulni se tudjak, magad alá gyűrhetsz, ahogy az első éjszakán... de akkor is én maradok felül. Nem szóltam, csak néztem. Őt és a szenvedést, ami megtestesült benne, a szörnyeteget, mely arra készült, hogy Shadon békéje után a világét is megzavarja - és vigaszt találtam a tudatban, hogy a nyurga kölyök, az a Barlo, már biztonságban van tőle a Fátyol túloldalán. - Nem bántasz, és nem adsz a tieid kezére mosolygott a Maquesa. - Ez nem illene hozzád. A biztonság záloga ismerni az ellenfelet. Ahogy én ismerlek téged és a hozzád hasonlókat. Conte-Corcoran született gyilkos - te sosem leszel az. Ha az lennél, már megöltél volna. Elfordult. A hátát mutatta, míg az ablakhoz ment: alkalmat adott, választást kínált nekem. Faképnél hagytam, és behúztam az ajtót magam után. A kopott szőnyeggel borított folyosó végén árnyék vált el a faltól, ahogy közeledni látott. Odabiccentettem neki. A Pöröly némán, nesztelenül indult arra, amerről jöttem: éjszeme vörös zsarátnok, baljában kulcs, jobbjában fogazott élű tőr.

ŐSZUTŐ, SZENT REVIS HAVA

GARMACOR CÍMERE 1. A kutya - nem vízi patkány; megesett néha, hogy ugatni láttam - épp olyan volt, amilyennek született kikötőlakóként lennie kellett: sárszínű, loncsos és bizalmatlan. Nyárutó óta kerülgettük egymást Curzon lebuja körül, a hínárszagú part hosszában, a szárazra vont csónakok és a móló támoszlopai közt. Ugyanazon az útvonalon, ugyanabból az okból kóboroltunk, és kezdettől bizonyos tisztelettel viseltettünk egymás iránt: ő nem acsargott, ha jönni látott, én egyet sem vágtam hozzá a kezembe akadó kavicsok közül. Mivel más-más táplálékon éltünk, és szukaügyben sem egyeztünk, nem fenyegetett a veszély, hogy küzdenünk kell... amiből persze még nem következett, hogy valaha szövetségesek, netán barátok leszünk. Shadon és Pyarron is ezt, a közeledés, a végtelen lehetőségek korszakát élvezhette leginkább az elmúlt évezred történetéből. Sok dicsőség és még több fogszívás következett ezután - a dögöt végül mégsem a Gömbszentély prófétájáról, hanem a helyi gyalogszentek egyikéről neveztem el. - Jól játszol, Peregrin - mondtam neki egy este, míg a kelő holdat bámultuk a móló tövéből. A móló végében tanyát verni modortalanság lett volna: oda még így, ősszel sem a kutyájával, hanem a kedvesével j ár ki az ember. - Ha így folytatod, maholnap bemutatlak a macskáimnak - az lesz csak az igazi mulatság! Rám nézett, mintha azt latolgatná, komolyan beszélek-e. Én részeg voltam, ő bolhás, és egyikünk sem csinált titkot a maga hibájából: a kezdetekkor megfogadtuk, hogy viszonyunk alapja a feltétlen őszinteség lesz. - Sokáig ki nem állhattam a macskáimat dünnyögtem. - A tartásuk, a mozgásuk... még a tekintetük is arra a nőre emlékeztetett, aki nálam felejtette őket. Szerettem persze, hogy is ne szerettem volna: öt éve ő volt az első, akiről tudtam, hogy legalább megölni nem akar. Mikor faképnél hagyott, minden összezavarodott bennem. Kiestem az időből, azt hiszem: egyszerre éltem a Dúlás háborújában, Cormadina szigetein és ebben a nyavalyás városban, amit csak annyira éreztem az otthonomnak, mint bármelyiket a Tengerkaputól a Felföld déli pereméig. Úgy éltem, mint te, ha ugyan - megbocsáss életnek nevezhető az ilyen: egyik napról a másikra, egyik marakodástól a másikig... és mint neked, nekem se jutott eszembe, hogy bármelyik az utolsó lehet. Sodródtam az árral, aztán egy napon - vagy inkább éjjelen? - rádöbbentem, milyen üres vagyok; üres és száraz, mint a kagylóhéj, aminek már csak mésszé őrölve látni hasznát. Begazoltam, és úgy döntöttem, az egészet újra kezdem. Igazi életre vágytam, olyan harcra, ami méltó egy Ves Garmacor fegyveréhez... és a világ legveszélyesebb cédájával szűrekeztem össze, de ez hosszú történet, amit inkább máskor regélek el. - A holdat bámultam, a tetők felett vöröslő, roppant éjszemet. - Az inkvizíció szolgálatában sok csodát láttam. Domvik egy hét alatt kétszer adta vissza az épségemet, a csuhások Kapuin át több ezer mérföldes utakhoz sem kellett több egy-egy szemvillanásnál. Megjártam Eriont, a kalandozók tanyáját messze északnyugaton, rendeztem adósságaimat, a magam urává váltam újra... de üres lettem közben, üresebb, mint bármikor azelőtt. Nem zavar igazán; az idő megtanított rá, hogy léteznek az ürességnél komiszabb dolgok is. A csalódás például. A félelem, hogy az döf hátba, akit a legjobban szeretsz. A bizonyosság, hogy végórádon egyedül leszel, hogy a hitet, ami a véreddel szivárog a porba, ezen a világon senki nem adhatja vissza neked. - Peregrinre sandítottam, és kortyoltam a borból, mely vacsorám és szíverősítőm, kalauzom és őrizőm volt közös sétáink alatt. - Árulás és vér: szóljon ma erről a mese.

2. Két hete, egy hűvös estén kezdődött a dolog mármint számunkra, hisz a koronaváros lakói sokkal régebben suttognak az alvilági klánok viszályáról, és hónapok múltak el azóta is, hogy a Gon-Shadlek kivetette az első tetovált képű, összeszabdalt tetemet.

A szikrát, mely a tüzet gyújtotta, nem Shadonban csiholták: karavánozók hozták a hírt egy titokzatos - alighanem külhoni - férfiról, aki irtó hadjáratot indított a shadleki vadásztestvériségek legrangosabbika, a rettegett Halak ellen. Hogy elhatározásának híre kelt, önmagában is figyelmet keltett: arra utalt, hogy elég elszánt és gazdag az öngyilkosság e nem mindennapi formájához. A csapszékekben és játékbarlangokban százával kötötték á fogadásokat, sikerül-e trófeát szereznie, mielőtt elintézik - arra, ami következett, sem a megrögzött szerencsejátékosok, sem a Halak nem számítottak. Az idegen hideg fejjel, őfelsége generálisait megszégyenítő találékonysággal vívta háborúját. A Szürkecsuklyásokat, az ország legtekintélyesebb klánját nyerte meg ügyének, és olyan összeget fizetett minden Hal-fejért, hogy a kisebb szervezeteknek tömegével fordítottak hátat a vérszemet kapott hurkosok. Az esküszegéseket megtorlások, a megtorlásokat bosszúk követték, a meggyengült klánok területén örökösödési háborúk lángoltak fel, s egy hónap sem kellett, hogy a zűrzavar átterjedjen a nagyvárosok alvilágára is. A vérveszteségtől kába Halak kliensei új védelmezők után néztek, az erőviszonyok változása tünékeny szövetségeket fialt, lappangó gyűlölségek kerültek felszínre, a katakomba- és csatornalakók évszázados elszámolási vitákról fújták le a port, és ugyanazzal a vadsággal estek egymásnak, mellyel a másik, a nappali Shadon katonái a gorviki és kráni hadrendet ritkítják. Bár a Halak fél évszázada kiszorultak a koronavárosból, küszöbön álló bukásuk megtette hatását az itteni alvilágra is. Itt-ott tüzek lobbantak, fuvarosok, hajósok és haszonbérlők tűntek el, hajnalonta élettelen, olykor irgalmatlanul megcsonkított testeket vetett partra a víz - Celestiust azonban sem a hírek, sem a nyilvánvaló veszedelmek nem maraszthatták az ispotály falai közt. Eleget beszéltem róla ahhoz, hogy tudd, miért nem: úgy szomjazza a kockázatot, mint én a szeszt, és a legmélyebb pokolüregbe is bemerészkedne pár veszendő, de megmentésre érdemes lélekért. Azon a nevezetes estén Curzon lebujában találkoztunk, és egy-egy pofa ital után indultunk szokásos körutunkra. A kolduló barátok öltözékét viseltük, Celestius bottal és imákkal, én persellyel, tőrökkel és karddal fegyverkeztem fel sötétedés után kevesebbel beérni a kétlábúak közt bűnös kevélységnek számít. Így sem éreztem biztonságban magam, mintha éreztem volna, mi következik - szavamra, meg se lepődtem, mikor az éjközép előtti második órában, a házam mögötti szűk utcák egyikében észrevettem a fekete kocsit. Közönséges, kétlovas kocsi volt, az ilyenekből százat is megjelöl a magadfajta egy-egy jobb napon... ezt a kocsit azonban nem magadfajták fogták körbe, és nem bolhák, hanem vadászpengék fenyegették kísérőit, akik közül kettő élettelenül, egy halódva hevert a vérmocskos kövezeten. Ahogy megiramodtunk, lehanyatlott az utolsó is: két szürke maszkos támadó az oldalába, egy harmadik ajtón, kárpiton és függönyön át a kocsi belsejébe döfött. A kardot megforgatni már nem volt érkezése - a persellyel vágtam halántékon, és nyakát törtem egy negyediknek, aki a szétguruló érmék neszére eresztette el a lovak zabláját, és tüskékkel kivert vasököllel rontott nekem. Celestius hamarabb végzett a maga két hurkosával: mire az élettelen testet a földre eresztettem, már a kocsi utasával, egy meglett korú, vörhenyes arcú férfival bajlódott, akinek zöld posztóruháját feketére áztatta a vér. - A bakra, Garmacor! Az efféle falkák rendszerint népesebbek; ha jót akarunk, nyomban tisztulnunk kell. Nem szálltam vitába vele: az ajtócsapódást hallva nekieresztettem a lovakat. Gyeplővel a kezemben még jobban feszengtem, mint a küzdelem során - azt latolgattam, mikor csapnak ránk a környező tetőkről, meddig juthatunk, mielőtt záporozni kezdenek a nyilak. Úgy hittem, találomra döntök a fordulókban, de mindvégig ösztöneim vezettek; mire a csuhás megálljt kiáltott, félszáz lépésnyire jártunk csak házam gyéren világított kapujától. - Segíts! - parancsolta Celestius. Csak most tűnt fel, hogy a kocsi belsejében még ketten hevernek: az egyik viaszos arccal meredt az átlyuggatott mennyezetre, a másik felrezzent, ahogy a lépcsőre hágtam, és rám villantotta kíntól zavaros szemeit. - Szabadulnunk kell a kocsitól, mielőtt fedélről, kötszerről és más efféléről gondoskodnánk: az öreg szerint olyan jellel látták el, ami a város túlfeléről is nyomra vezeti a támadókat. - Ki a fene ez? - A Tajtékjárók klánfőnökének mondja magát.

Felnyaláboltam a sebesült testőrt, s mikor a csuhás is kikászálódott a maga emberével, a lovak közé csördítettem: a kocsi meglódult, oldallámpásainak beteges-sárga fényében zötykölődött tovább a szabad kikötő felé. - És most? - Hozzám - dünnyögtem. - Ez az egyetlen menedék, amivel magunknak és a vén emberevőnek szolgálhatunk.

3. A támadók nem csak a kocsit jelölték meg: egy óra sem kellett, hogy felbukkanjanak, és háztól házig osonva szorosabbra vonják a gyűrűt prédájuk búvóhelye körül. - Ködfúvók - suttogta a sebesült, mielőtt öltözékük és felszerelésük sajátságait elősoroltam volna. Megismerni őket. . . a vasuk hidegéről. Miután az ajtókat és ablakokat elreteszelték, pórjaim szalmazsákokból és takarókból rögtönöztek derékaljat számára, és ellátták megmaradt testőrét is. Celestius a konyhában ügyködött valami sűrűt és büdöset kevert ki a helyben lelt és mindig magánál hordott matériákból, s csak nagy néha pillantott felénk. Keveset tudtam a halászvárosi klánokról azon kívül, hogy sápot húznak a Gon-Shadlek teherforgalmából, s hogy a környék összes csónakosa és révésze a „védelmük" súlyát nyögi: korábban sosem akadt dolgom velük. Nem voltak szentek, még csak derék fickók sem, a kurtább múltú bandákhoz Parázsnyelőkhöz, Denevérekhez - viszonyítva azonban kimondottan civilizáltnak rémlettek. A Tajtékjárók és Ködfúvók háborúsága egyidős volt Shadon és Gorvik viszályával, történetét, akár az utóbbiét, vérbe mártott pennával írták - s én sosem jártam közelebb ahhoz, hogy pontként végezzem a legfrissebb fejezet kellős közepén. - Mi jutott eszedbe? - sziszegtem, ahogy egy percre kettesben maradtunk Celestiussal. - Ezek nem veszendő, hanem kárhozott lelkek, a fenébe is... és száz hasonló vár odakint, hogy mindannyiunkon végrehajthassa Domvik ítéletét! - Ösztönösen döntöttem - vont vállat a csuhás. - Akárcsak te, mikor a gárda legközelebbi kaszárnyája helyett a saját barlangodba cipeltél minket. Erre nem tudtam mit felelni: visszatértem az ablakhoz, és homlokráncolva kémleltem az utcát a spaletták résén át. - A testőr. . . ? - Még hasznát vehetjük. - Hát az öreg? - Ha igyekszem, megéri a hajnalt. .. ha szerencsés, akár a reggelt is. - Most boldog vagy? - Elégedett - dünnyögte Celestius. - Senkinek, még egy efféle bűnösnek sem szabad magányosan és reményvesztetten meghalnia. Gondolataimból ismerős mordulásra rezzentem fel: Badrid jelezte így, hogy a Ködfúvók küldöttsége - négy szürke maszkos, szürke ujjasú alak - a kapuhoz közelít odakint.

4. A szürke alakok megtorpantak, ahogy eléjük léptem az ajtórésen át. Első pillantásra felismertem, melyikük a vezér: a ködfehér szemű, gyíkbőrű alak mögött álló másik három báb volt csupán, eleven nyomaték az ősi háborús szabályhoz: „Mutass erőt!" A gyíkbőrű, aki mintha bajuszt viselt volna maszkja alatt, keveset törődött a látszattal, és nem feszélyezte a szerzetesi csuha sem. A nevemen szólított. Csendesen, indulatok nélkül beszélt: a Tajtékjárók klánfőnökének kiadatását kérte, és az életünket kínálta viszonzásul. Szavait hallgatva ismét a szigeteken éreztem magam valószínűtlennek rémlett, hogy az ajánlatnak álcázott fenyegetés tulajdon küszöbömön, urunk trónusának szomszédságában hangzik el. - Amennyiben kérésünket megtagadod, arra kényszerítesz, hogy feladatunkat otthonod fedele alatt, magad és háznéped vérét ontva végezzük be. Ezt a magam részéről szívesen elkerülném. Nem kell mást tenned, mint félreállnod, s összes ellenünk elkövetett vétked bocsánatot nyer.

A ködfehér szemekbe néztem, és titkolni próbáltam, micsoda kéjt okoz a mellemben szétáradó harag. - A Tajtékjárók főnöke vendégként lépte át küszöbömet. Nem folyamodott a segítségemért, de erre nem is volt szükség: a vendégbarátság ősi törvénye szerint védelmet élvez, míg e falak közt tartózkodik. Menjetek békével, és éljetek, vagy gyertek erővel, pusztuljatok, minta veszett kutyák - az ajtó zárva marad. A Ködfúvó komoran biccentett: úgy tűnt, nem is várt mást. - Férfi vagy - mormolta, ahogy kihátrált a lámpás fényköréből. - Domvik adjon neked és társaidnak férfihoz méltó halált.

5. Sejtettem, milyen kevés az időnk, ezért nyomban a pórokra bíztam magam, s míg körülöttem sürgölődtek, ismertettem a csatatervet Celestiussal és a sebesült testőrrel is. - A pincéből nyíló titkos folyosón át mégy közöltem az utóbbira sandítva. - Nem hősködsz, nem verekszel, és mikor a szabadba érsz, futsz, ahogy a lábad bírja - a csendbiztosokért vagy a társaidért, a te dolgod, de éjközépre itt légy velük; ez a legtöbb, amit értünk és az uradért tehetsz. - Ismersz. . . engem? - suttogta az öreg. - Csak a híredet - hazudtam, hogy a kedvére tegyek. - A halászváros a birtokod, és hibáztál, mikor ezekben a zavaros időkben ilyen kísérettel hagytad oda. - Tárgyalni hívtak bennünket - sziszegte a testőr. - Atyánk soha nem... - Hallgass - parancsolta a vörhenyes arcú. Ez az ember a békességét, az otthonát és az életét kockáztatja értem. Azt gondol, azt mond és parancsol, amit akar, te pedig engedelmeskedsz neki. Látni akarom a napfényt és a fiamat, mielőtt... - Halkuljon nagyságod - mormolta a fülét hegyezve Badrid. - Jönnek. Jöttek, valóban. Miután a bejárati ajtóval nem boldogultak, a Ködfúvók az ablakokat feszítették be, és néma csendben, kettesével-hármasával rontottak nekünk. Aligha számítottak rá, hogy az előcsarnok oszlopai közt talpig vasba öltözött alak, hátrébb a konyhai átjáróban szabályos pajzsfal várja őket: pengéik lesiklottak olajban edzett vértezetemről, csapásaim alatt csontjuk tört, inuk szakadt, és vért köhögve hullottak a pórok nyilaitól. Pár pillanat alatt négyet öltünk meg, tíznél többet tettünk harcképtelenné, még arra is volt érkezésünk, hogy foglyot ejtsünk - a fickó azonban szemünkbe röhögött, és tűt döfött saját torkába, mielőtt megkötözhettük volna. - Asztalokat! - parancsoltam Gudridnak, ahogy a menekülők neszezése elhalkult odakint. Torlaszolj átok el a réseket, aztán ellenőrizzétek az ablakokat odafent is: egyszer-kétszer biztosan próbálkoznak még, mielőtt az egész kócerájt ránk gyújtanák. - Egy óra - pillantott fel Celestius a sebesült mellől. - Ha a fickó az övéi helyett törvényszolgákért szaladt, valamivel kevesebb, de ti hárman addig sem lehettek ott mindenütt. - Lebecsülsz - lihegtem, úgy vedelve a .vizes bort, mintha aszú lenne. - Száz vérnősző macskám áll készenlétben odafent, és ha... - Csend! Nyávogást vártam, de csörömpölést és lábdobogást hallottam helyette: valami nekizúdult a hátsó ajtónak, és az ékek híján talán ki is fordítja végigrepedő keretéből. A cselédszállás magas ablakain át nyílvesszők cikáztak - egy a combvasamon vetett szikrát, egy másikat a sodronyszövet fékezett le a baloldali vállrésben. Gudrid és Badrid parancs nélkül is tette a dolgát: a pajzsfal tüstént fordult, a nehéz számszeríjak halált köptek a hátsó udvaron sokadozó ellenségre. Celestius a nevemet kiáltotta, ahogy rőt fényt látott felvillanni a bejárati ajtó alatt, a spaletták remegtek, vasalásuk kárhozott lelkek sikolyával felelt a rájuk zúduló csapásokra. A csuhás kiterjesztette hatalmát: valami elsüvöltött mellettem, alapjaiban rázkódtatta meg a . homlokzatot, az ordításokból ítélve egész emberfürtöt söpört le róla. A rések elé tolt asztalokat mostanra szétforgácsolták a fejszecsapások, a holdfénytől gőzlő nyílásoktól lándzsadöfésekkel kellett távol tartanom a Ködfúvók íjászait. Celestius botot ragadott, és a konyhai átjáró felé rohant - ebből megértettem, hogy a hátsó ajtót betörték, és kettőzött dühvel estem az előcsarnokba furakodóknak: vállal együtt szeltem le egy szürke alak karját, aki kézi nyílpuskát emelt rám, és a padlóhoz szegeztem egy másikat, mielőtt valaki a bal combrésen át az oldalamba döfött. A hegyből alig egy ujjnyi talált utat a

láncruha szemei közt, de ez is elég volt ahhoz, hogy szemem előtt felderengjenek az őszi csillagképek: üvöltve perdültem meg, szétmorzsoltam egy gégét, mellközépig hasítottam egy felém ugró árnyat, és teljes súlyommal nehezedtem az orvtámadó mellére, aki a lábam közt átkígyózva kereste a sebezhető pontokat vértezetemen. Hogy mit tettem, mikor tőre az én kezembe került, sejtheted - talán a látvány, talán a hangok törték meg a többiek lendületét, s visszahúzódtak a pajzsfalat szorongató hurkosok is, mikor parancsnokuk acélhegyről átjárt torokkal zuhant az istálló tetejére a hátsó udvaron. - Jól vagy? - érdeklődött Celestius, mikor bűzlő kenőcse és két butéliám társaságában visszatért. Az embereid szerint megingtál az előbb. - Semmi bajom. A csuhás szemügyre vette a tátongó réseket, az elszürkült arcú halottakat és a falba fúródott nyílvesszőket a bejárat körül, aztán a sebesülthöz guggolt, aki mind nehezebben szedte a levegőt, és a takarót babrálta vérbarna ujjaival. - A fiam . . . - Viszontlátod - mormolta Celestius, míg a sebet bűvölte Domviktól nyert hatalmával. - Éjközép elmúlt, az embered több mint egy órája indult útnak. Most már.. . Az öreg olyan távol járt, hogy csak mi ketten rezzentünk össze a tompa puffanásra. A legközelebbi nyíláson át valami sötét és kemény zuhant elénk, fordult párat, és megállapodott a lábam előtt. Rá se kellett pillantanom, hogy tudjam, mi az - túl sok efféle trófeához volt szerencsém az esztendők során. - Pihenj - súgta az öreg fülébe Celestius. Pihenj, keresd magadban a fényességet... és esdekelj Domvikhoz, hogy megóvjon a fájdalomtól. Az a valami a padlón a testőr feje volt: szemei könnyben áztak, arcáról a halál sem törölhette le a megcsalatottak grimaszát.

6. A gyíkbőrű Ködfúvó harmadmagával jelent meg az újabb találkozón. Egy fakó arcú óriás és egy karcsú, nőiesen szép fiatalember volt vele - ez utóbbit a hímringyójának néztem, míg fel nem fedeztem halántékán a villámmal megtört hullámvonalat, a Tajtékjárók klánbélyegét. - A küldötted célhoz ért, de nem sokra ment vele - suttogta a szürke. - A város a változás lázában ég, a csendbiztosok a Palota-hegyet vigyázzák; sem most, sem később nem segít rajtatok senki. Kedvem támadt megkérdezni, hol időzött, míg övéi tucatjával hullottak, de visszafogtam magam; a fekete-ezüstbe öltözött kölyökre sandítottam inkább. - Ideje változtatnod a klánjeleden - mormoltam. - Egy színig telt pöcegödör sokkal jobban illene hozzád. A finom vonású arc megvonaglott, gazdája azonban türtőztette magát - talán megérezte, hogy a küszöbön túlról két nehéz számszeríj irányul rá. - Apám a tegnap embere - mondta lassan, külön hangsúlyozva minden egyes szót. - Ezekben a sorsdöntő időkben jelentőségüket vesztik az ásatag hagyományok: most szélesebb látókörre, alkura és békességre van szükség. Végignéztem a mészárszékké vált előcsarnokon. - Könnyebb a lelkemnek, hogy tudom, mindez a béke érdekében történt. - Miért kellett közbeavatkoznod? - csattant fel a fiú. - Melyik démon parancsára ártottad magad az ügyeimbe? - Az ügy apád ügye. Most még az övé. . . és azon leszek, hogy ezután se legyen másképp. - Tudjuk, hogy a végét járja - szólt a Ködfúvó csendesen. - Az embere, mielőtt meghalt, elárulta nekünk. - Akkor tudod azt is, milyen sokat vesztettél, és mennyit veszíthetsz még a semmiért. Az öreg gyenge, talán a reggelt sem éri meg... de még így, elárulva és elhagyatva is több ennél a korcsnál, aki lepaktált veletek, és ingyen adja mindazt, amiért a tieid félszáz nemzedéken át a vérüket hullatták. - Hallgass! - sziszegte a fiú. - És kotródj vissza az öregem mellé, ha olyan fontos, hogy hamuvá válj vele! - Nem válik hamuvá - közölte a gyíkbőrű. Atyáink nem engedélyezték, hogy egyetlen ellenségünk elpusztításáért az egész várost, s vele a jövőnket is kockára tegyük.

- Megőrültetek! - A kölyök dühtől sápadtan meredt rá, háta mögött felmordult az eleven hússzobor. - Hisz csak a kezünket kell kinyújtanunk, hogy minden az ölünkbe hulljon! - A Ködfúvók teljesítették az alku rájuk eső részét. Hogy a Tajtékjárók első embere él, Garmacornak és társainak köszönd. - Megteszem, mihelyt alkalmam lesz rá. A fiú rám sandított. - Ha megengeded, hogy szót váltsak az öreggel.:. - Hogy a klánja után a hitét is elorozhasd? - Ő az apám, te nyomorult! - Az éjközép előtti második óráig talán az volt. Mosta vendégem, és az életemmel felelek az életéért. Érzékeltem a rejtőzők döbbenetét, a mosolyt a gyíkbőrű szürke maszkja alatt - bárki volt is, tisztelte a harcosok és szerencsevadászok közös gyökereit, a hagyományt, melyet - sok egyéb mellett - Godonnak köszönhettünk. - Megbocsáss, amiért indítékaidat kétségbe vontam - szólt rekedten. - Kitüntetés lesz, ha megölhetlek, vagy ha a kezedből vehetem el a halált. A fiú először rá; aztán rám bámult; bőszítette az időpocsékolás. - Őrültek vagytok - suttogta. - Őrültek mind egy szálig. Emlékezni fogok erre, ha megszerzem, ami engem illet. Nem felejtem el, és... - Odabent nincs semmid - közöltem, kardom markolatára csúsztatva jobbomat. - Semmid, amit ingyen kaphatnál meg. A Ködfúvó értett a szóból, és hátrálni kezdett. A fiatalember összerezzent, aztán intett az óriásnak, és vele együtt húzódott vissza a klánbeliek mécsfényben derengő vonala mögéd ahol mostanra megszaporodtak a fekete ujjasok. A második hold csak sápadozott a nyugati horizonton, túlnan kék derengés hirdette a hajnal közeledtét. - Egy óra - pillantottam Celestiusra. - Legfeljebb kettő... és egyetlen macskát sem vesztettünk még. A csuhás hümmentett, és két marokra kapta botját. Szemben moccanatlanul várakozott az árnyéksereg, mikor a hátunk mögött Gudrid - netán Badrid - kiáltása harsant: - Vissza, uram és atyám! Alulról jönnek, a ciszternákon át!

7. Ugass meg, hugyozz körbe, ha tetszik - akkor sem tudok számot adni róla, hogy éltük túl a következő fertályórát. A Ködfúvók nem lettek volna Ködfúvók, ha az alkudozás idejét puszta alkudozással töltik - esetleg még éjközép előtt elszalajtottak valakit a bibliotékába a környező épületek, víztárolók és csatornák tervrajzaiért. A legrégebbi pergameneken olyan átjárók is szerepeltek, melyről nekünk sem volt tudomásunk - így eshetett, hogy a támadó csoportok némelyike nem a falak mögött, hanem a falakon belül, rég elfalazott üregekben kötött ki, s ezzel némi haladékot biztosított nekünk. A macskák őrjöngtek, és kifordulhattam magamból én is, mert jókora kihagyás után arra eszméltem, hogy egy félholt szürke fejét csapdosom a fakorlátnak a lépcsőfordulóban. Körülöttem halottak és haldoklók hevertek, a sebeimből ömlő feketeség gyökérmintázattal festette meg combvasaimat, s ez olyan volt, mintha saját végzetem vérrel rajzolt térképeire tekintenék. Az öreg a lépcső tetején hevert, a két pór a pajzsokat és a nyílpuskákat hátrahagyva, meztelen pengével fedezte a visszavonulást - Celestiust nem láttam, de tudtam, éreztem, hogy odafent van, és éteri csatornákon át áramoltatja belém kiapadhatatlannak tűnő életerejét. - Garmacor! - kiáltotta valaki az oszlopok közti kavarodásban. - Garmacor! Szememre vörös köd borult, ahogy lefelé indultam: a gyíkbőrű négytollas páncélnyitogatót markolva, álarc nélkül várt rám, ősz bajusza, és sörénye furán angyalivá változtatta ádáz vicsorú ábrázatát. Nem először forgatott shadleki buzogányt, és olyan meggyőzően bánt vele, hogy percekbe telt, mire felfogtam, miért élek még: a Ködfúvó felszerelésem és harcmodorom alapján lovasnak hitt, és csak elvétve próbálkozott derékon felüli támadásokkal. Mostanra úgy kimerített a virrasztás és a vérveszteség, hogy alig álltam a lábamon - de mert hazai földet védelmeztem, Domvik megengedte, hogy egy térdet repesztő csapás árán végigvágjak ellenfelemen: a gyíkbőrű vérpermetfelhőben .zuhant egy oszlop tövébe, és remegő kezekkel próbálta összefogni a szürke ujjast iszonyú sebe felett. - Fejezd be - suttogta az elkékülő száj. - Fejezd. . .

Bólintottam, de nem volt érkezésem torkon szúrni: iszonyú erő szakított el a padlótól, a konyhai átjáróig röpített. A fal tövébe zuhantam, és megpillantottam a fakó arcú óriást, az ifjú Tajtékjáró csókosát, aki kifejezéstelen arccal, nehéz kardját kivonva közelített felém. Összeszorított fogakkal tápászkodtam fel, nekirontottam, lebuktam egy vágás elől, és kegyelemtőrömmel az ágyékába döftem. Nem rándult össze, sőt, fel sem szisszent. Perdült egyet, ellökött magától, és máris mozdult, hogy a nyakamra hájon. A lépcső felé botladozva halványan érzékeltem, hogy az oszlopok közt szürke és fekete alakok állnak - a Ködfúvók és a Tajtékjárók leeresztett fegyverrel figyelték, mire megyek az éjszaka bajnokával. Egy villanás erejéig láttam az új gazdát, a lányos arcú fiatalembert is: egy oszlopnak vetette hátát, meg-megremegő kézzel figyelte az óriást, és úgy izzadt, mintha zsigeri fájdalom gyötörné. Még kétszer döftem meg a húshegyet, mielőtt a nehéz kard átmetszett egy izmot a bal lábamon. Arccal zuhantam a gyíkbőrű vérébe, és kábán pillantottam fel: a ködfakó szemekből fájdalom, és... igen, együttérzés sütött felém. - Báb - formálta a szót a vértelen száj. - Holt hús... istentelenség. Bárhogy próbáltam, nem tudtam értelmet rendelni a rekedt suttogáshoz. Oldalt fordultam, hogy lássam és szemen köpjem a merev arccal közelgő halált... és újra megpillantottam a fiút, aki kétrét görnyedve, diadalmas vigyorral bámult a maga oszlopa mellől. - Hagyományszegő - zihálta legyőzött ellenfelem. - Ördögi praktikákat űz. Kettőjük közül csak ő eleven, csak ő... . . . sebezhető ? A sújtani kész óriásra pillantottam, s ahogy a nehéz kard élén megcsillant a hajnali fény, balom egyetlen rándulásával útjára küldtem a magam pengéjét. A kegyelemtőr kettőt perdült, résnyire nyílt, mosolygó száján találta a fiút, markolatig vágódott a fogak közé, és a koponyát átütve követ ért a túloldalon. Az elkerekedő szemekben úgy lobbant ki az élet lángja, hogy hallani véltem a sercenését... és ahogy a hajnali fény újabbat villant a nehéz kard vasán, megingott a halálos csapásra huzakodó óriás is. Báb és bábjátékos egyszerre ernyedt el, s ahogy a kötések megbomlottak, valamennyien megláttuk, amit eddig nem láthattunk: az óriás fakó bőrén ördögi jelek, egy tilalmas, sötét művészet kalligráfiái izzottak, s mikor a nagy test egy végső sóhajjal magába roskadt, delejes tűz lobbant az ifjú Tajtékjáró tenyerében, és két karján felfelé kúszva falta-emésztette oszlopnak szegezett tetemét. - Boszorkányság! Még láttam, hogy a klánharcosok térdre borulnak, hogy Celestius aranyfénytől övezve, ősi imát mormolva közelít a lépcső felől, aztán azt tettem, amit hasonló helyzetben tenni szokás: elveszítettem az eszméletemet.

8. Az öreg Tajtékjáró a napközép előtti harmadik órában, szelíd verőfényben távozott az élők világából: házam küszöbén, rám és Celestiusra támaszkodva halt meg, miután annak rendje s módja szerint magához vette a végső szentségeket. Utolsó szavai fiához szóltak, és egyikünk sem érezte szükségét, hogy kiábrándítsa - hadd őrizze meg a túloldalon olyannak, amilyen valaha, sátáni praktikák és árulás nélküli gyermekkorában volt. Mire magamhoz tértem, a klánharcosok eltűntek. A padlón feketéllő testeket inkvizítorok, a halódó gyíkbőrűt minősített csodatevők vették gondjaikba: most, hogy az öreg lelkén már könnyített, Celestius az ő megmentésének szentelte minden figyelmét, s mielőtt kocsiba tétette, hogy a partra vigye, bizakodón hunyorított rám. - Mozgalmas éjszaka volt. - Az - bólintottam a feldúlt előcsarnokot bámulva, ahonnét Gudrid és Badrid négy poroszló segítségével hordta ki a törmeléket és az elesetteket. Néhány macska is előkerült; körém gyűltek, nagyokat nyújtóztak az őszi napsütésben. - És félő, hogy a következő még mozgalmasabb lesz. - Gondolod, hogy visszajönnek?

- A hit a te mesterséged - dünnyögtem, lehajolva a vadkanfejes címerpajzsért, melyet az épületet megrázkódtató égi hatalom szakított ki a falból a kapu felett. - Az enyém az állandó készenlét... és a várakozás.

9. A címerpajzs napszálltára a helyére került, s mire leszállt az éj, közérzetemre és társaságomra sem panaszkodhattam többé: majd' két tucat férfi, húsznál több fegyverbíró veterán szállingózott át Curzon lebujából, hogy velem várakozzék az előcsarnokban, és ugyanennyien gyülekeztek a homokkal felszórt hátsó udvaron, hogy megtámogassanak, ha a szükség úgy kívánja. Volt egy papunk, két felcserünk, ugyanannyi kurvánk, elegendő élelmünk és italunk - napokig várhattunk volna, de az alvilág nem tette próbára türelmünket. Akikre lestünk, éjközép óráján, két kocsival, kíséret és fegyver nélkül jöttek. Lassan közelítettek a felhajtóhoz, és megálltak a kapu előtt. A spaletták résén át tisztán láttam mindkettőt: deres hajú, barázdált arcú hurkosok voltak, az egyik szürkében, a másik feketében, az előbbi tekintete elmosódó fehérség, az utóbbi halántékán villám metszette hullámvonal; a Ködfúvók és a Tajtékjárók rangidősei, akik együtt jöttek el, hogy megtegyék, amire a becsület parancsa kötelezte őket. Segítőtársaim ugrásra készen markolták kardjukat a neszek hallatán, pedig csak egy-egy cinóberfestékkel teli tégely került elő odakint - a klánvezérek puszta kézzel, a pillanatnak és a vadkanfejes címernek szóló áhítattal mázolták a kapu két oldalára a gyász és a belenyugvás, az oltalom és a tisztelet ősi jeleit.

TÉLKÖZÉP, SZENT GILLEM HAVA

ÚRI PASSZIÓ 1. Lassan haladtam a márvánnyal burkolt folyosón, lépteim visszhangot vertek a vaskos falak közt. Kétoldalt olajban edzett harci vértek sorakoztak, de nem a rostélyok mögül éreztem fürkész tekinteteket az utamat lezáró ajtó angyal-frízeinek pillantása kísért, és mintha szigorúbbá vált volna, ahogy megemeltem a súlyos kopogtatót. A bronztestek tükrében öles termetű, fekete sörényű férfi képe derengett: frissen mosott arccal, legjobb ruhámban álltam ott; tartásom, egész valóm a befagyott folyók álságos nyugalmát árasztotta. Nem számított, meddig várakoztatnak a bentiek, nem számított, mi jár a fejükben. Nem hagyhattam, hogy kihozzanak a sodromból: a magamfajták többsége csak álmaiban juthat eddig az ajtóig. Engem egy éjszakai találkozás, hosszas alkudozás és temérdek arany segített át a buktatókon. Becsületről, igazságtételről senki nem beszélt - megbízóm, a halászvárosi bankár sem ezekben, sem a gondviselésben nem hitt többé. Gazdag volt, de sem pénzzel, sem imádsággal nem kelthette életre a halottakat. Fájdalmát egyetlen módon, a bentiek segítségével enyhíthettem, és nem vitt rá a lélek, hogy pénzt kérjek érte - pedig tudtam, hogy egész vagyonát áldozná az akció sikeréért. Ismét kopogni készültem, mikor az ajtó résnyire nyílt. A küszöbön megjelenő férfiban tüstént felismertem a harcost: melle és válla széles, vasszín haja rövidre nyírott volt. Szürke ujjasán arany griffet, övén kulcskarikát, a bal combjára szíjazott tokban kétélű pengét hordott. - Mit tehetek érted, nemesenszületett? - Bejelenthetsz. Uraddal és asztaltársaságával kell szót váltanom. - Várnak rád? - Közös ismerőseink értesítették őket a jövetelemről. A nevem... - Lépj beljebb, és várakozz - mormolta a férfi, az előtér márvány sakktáblájának egy sötét mezejére bökve. Néztem, ahogy bezárja az ajtót, és vissza sem nézve a lépcső felé indul. A ház néma volt, a mécsfény pajzsok és pallosok acélján, lobogók selymén, ellenséges hadijelvények vörös-aranyán tört meg - efféle gyűjtemény részévé válhatott az én zsákmányom is, melyet Sempyer alatt ragadtam ki egy döglődő ork kezéből. Jog szerint engem illetett, de iszonyodtam a gondolattól, hogy nap mint nap látnom kelljen: a jelvényhordozó vérén kívül három társamé hagyott nyomot rajta. Vér és arany. Arany és vér. Az orromon át lélegeztem, a gyomromba irányítottam a levegőt, és hagytam, hogy hasizmaim megfeszüljenek. Nyugalom. Nyugalom és békesség. A görcs lassan engedett, s mire az obsitos visszatért, szívem sem verte már a harci riadót. - Kövess, uram. Mintha magamat láttam volna, míg nyomában felfelé tartottam a hosszú lépcsősoron: törzse akár a rönkfa, hátizmai majd' megrepesztették ujjasa szövetét. Harcos, aki egy életen át szolgál. Gyalog, aki tudja a helyét a végzet sakktáblán, teszi a dolgát, és sosem rágódik a miérteken. Az emeleti forduló után újabb ajtó tűnt fel. A szürkébe öltözött férfi oldalt lépett, és pillantásával is megerősítette: szabad az út. A küszöbön túli helyiség hatalmas volt, a kupolatető üvegezett szeletein át kapta az erőtlen nappali fényt. Könyvespolcok a falak mentén, vagyont érő éggömb az egyik, kandalló, tükörsima asztal és bórhuzatú karszékek a másik oldalon. Az éggömb mellett várakozó férfi is fajtámbélinek látszott, bőrére azonban jóval több jutott a kinti fickón épp csak érezhető aranyfüstből. Göndör fürtű fejét félrebilletve pillantott rám; szeme cserszínű volt, a jobb halántékától álláig húzódó sebhely zorddá, - már-már kérlelhetetlenné tette ábrázatát. - Időben érkeztél, Rudrig Ves Garmacor mondta, és a karszékek egyike felé intett.

A Maquesára gondoltam, arra, vajon megfordult-e valaha ebben a szobában... aztán észbe kaptam, leültem, és igyekeztem minél közömbösebbnek látszani. Valaki, aki vár. Közbenjáró, aki nem ítél, nem fenyeget és nem vezet tévútra senkit. - Volt alkalmad megismerkedni az ügy részleteivel? - tudakolta a cserszín szemű. Nem szóltam, csak bólintottam. - Minden világos? - kérdezte kisvártatva, hangjában árnyalatnyi türelmetlenséggel: - Igen. - Az is, milyen rendkívüli ez az alkalom? Bólintottam megint. A bankár eleget adakozott, szolgált és tűrt ahhoz, hogy ügyét e falak közt is komolyan vegyék. - Ha így áll a helyzet. . . - A házigazda küszöbön megjelenő emberéhez fordult. - Közöld az urakkal, Trevil, hogy várom őket. Az obsitos hamar visszatért, s egy gladiátor komor eleganciájával adott utat az újonnan érkezőknek. Hatan voltak, s bár nem parádéhoz öltöztek, tekintetük és mozgásuk nyomban elárulta, hogy a sereg legkülönb parancsnokai közül valók - kékvérű harcosok, akikhez az elpuhultság fényűzésénél még az ájtatosságé is közelebb áll. Résnyire szűkült szemmel figyeltek, míg helyüket keresték az asztal körül: csontjaikban érezték, hogy csak a születés jogán lehetek egyenrangú velük. A cserszín szemű a könyvespolchoz lépett, és jókora, intarziás fadobozzal tért vissza onnét. - Egy kupa bort, Garmacor? - Csak vizet iszom. Törzshelyemen, a folyóparti lebujban hahota fogadta volna ezt a bejelentést, kékvérű tiszttársaim arca azonban rezzenetlen maradt: nem ismertek, vagy nem ismertek eléggé ahhoz, hogy szavaimon megütközzenek. - Bort és vizet, Trevil - parancsolta a házigazda, s míg az obsitos odakint tett-vett, sorra bemutatta az asztalnál ülőket. - Callan törzsbáró, udvari vadászhadtest. A mészfehér hajú főtiszt komoran biccentett felém. - Bel-Ryssos generális, bierrai angyalgárda. A jól megtermett szentségőrtől csak egy mordulásra futotta. - Axagor admirális. Hamarabb végeztünk, mint hittem: bizonyos szint felett az ember nem ragaszkodik hozzá, hogy összes titulusát a világ elé tárják. A nagykutyák nagykutyák, a kopók kopók, a korcsok korcsok maradnak - ez járt a fejemben, és úgy szorongattam a kupát, hogy a jég olvadásnak indult benne. - Rudrig Ves Garmacor gróf, cormasai vértes gyalogság. - A cserszín szemű karszékem támláján nyugtatta mindkét kezét. - Szenvedélyes kártyás. Készpénzben játszik, adóslevelet nem ír és nem fogad el. Olykor nyer, máskor veszít, de sosem áll fel elsőnek az asztal mellől. A balomon sötétlő üres helyre sandítottam, a férfiéra, aki vétett a szabályok ellen, s akarta vagy sem, fel kellett állnia. Bár sosem találkoztunk, tettei alapján úgy ismertem, mint saját magamat: sokkal jobban, mint szerettem volna. - Kérdés? - pillantott körül a házigazda. - Füstölsz? - fordult hozzám egy varkocsba kötött hajú lovastiszt. - Nem. - Iszol mást is vízen kívül? - vette át a szót a viharvert képű Axagor. - Megesik. - A neved? - Tudod a nevemet. - Az admirális - sietett közölni a cserszín szemű - arra a névre kíváncsi, amin a barátaid szólítanak. - Vadkan. - Vadkan - nyugtázta Axagor, aztán nagy levegőt vett. - Ideje belevágnunk. A házigazda kártyacsomagot emelt ki a dobozból, asztalhoz ült, és keverni kezdett. - Néhány kört mindenképp játszanunk kell. A történtek túl nagy visszhangot keltettek, és most, hogy te is színre léptél... - Nem fejezte be. - A Triatos szent kötelességének tekinti majd az új vizsgálatot; megeshet, hogy nem érik be a szavunkkal, és az elménket is vallatóra fogják. Bólintottam. Megborzongatott a bizonyosság, hogy a rejtett zugokból csuhások figyelnek, vége sincs emlékezetükbe vésnek minden elhangzott szót, elraktároznak minden mozdulatot, s ha kell, meggyőző hazugság-mozaikot alkotnak az igazság szilánkjaiból.

- Emelj, Vadkan! Megtettem, s csak ámultam az asztalra kerülő érmék láttán: nehéz volt megbarátkoznom az érzéssel, hogy zsebeimet - a bankár jóvoltából szokásos tőkém sokszorosa húzza. - Az induló tét tíz arany - sandított rám a házigazda. - Akad elég pénz a tarsolyodban? - Igen. Érméket kotortam elő, és tornyokká rendeztem őket magam előtt. Trevil újratöltötte kupámat. A tisztek pillantása várakozásteljes izgalmat tükrözött: a szerencsejátékos holta napjáig szerencsejátékos marad, és nem zavartatja magát a körülményektől. A cserszín szemű osztott. A jelenlévők értették a dolgukat, de én sem aznap kezdtem ismerkedni a démoni evangéliummal. A tornyok vándoroltak, magasságuk nőtt vagy csökkent, csak csillogásuk maradt a régi - talán ez, talán a küzdelem heve tette, hogy a következő kérdésre egy teljes óráig kellett várnom. - Nem sokat beszélsz, igaz-e? - Igaz. - Mindig ilyen szótlan vagy? Akkor is, ha iszol? - Igen. A cserszín szemű, akit még ebben a társaságban sem illett néven nevezni, merőn bámult rám, aztán felkacagott. Tovább játszottunk. Mikor a téli éj Shadonra borította fakó szemfödelét, a kupolateremben lámpások gyúltak. Odakint az Artemil-kápolna imára hívó harangja kongott. - Mára elég. - A házigazda pénzért szalajtotta Trevilt a belső szobák egyikébe. A kezdetekkor épített hat torony helyett kilencet kellett lebontanom - nem rossz órabér az ilyen kedvemre való munkáért. - Kíván szólni valaki? A tisztek hallgattak. - A Vadkan - folytatta a cserszín szemű, miközben ellépett az asztaltól - napszálltakor jön, és hajnaltájt távozik. Megbecsült tagja az asztaltársaságnak, legutóbbi hazatérése óta, jó másfél éve játszik velünk. - Muszáj ezt? - firtatta Bel-Ryssos. - Muszáj - közölte a házigazda, és volt valami vészjósló halvány mosolyában. - Az első hazugság kegyetlen volt, a mostani kegyes lesz... és ha az Egyetlen ismeri a lélek titkait, vezeklésünk idejét is megrövidíti általa. - Mikor látsz dologhoz? - fordult hozzám a szentségőr. - Holnap. - Holnap - visszhangozta a cserszín szemű, és átható pillantással tartotta fogva társai tekintetét. Cselekedj hát, de vigyázz: a holnapi éjszakánál ' többet sem pénzért, sem jó szóért nem adhatunk neked. - Megértettem. - Tolmácsold üdvözletemet megbízódnak. Közöld vele, hogy sajnáljuk, ami történt, és valamennyien osztozunk fájdalmában. - Erőt merít majd a tudatból, kegyelmes uram. A cserszín szemek rám villantak, gazdájuk azt latolgatta, gúnyolódom-e, aztán megvonta vállát: nagyban játszott, mióta az eszét tudta, sem ez, a kártyaasztalnál elszenvedett vereség nem számított neki. - A holnapi viszontlátásra, Garmacor mondta, s Trevil tüstént ott termett, hogy a lépcsőkön, az előtér márvány sakktáblán és az angyalfrízes ajtón át a hátsó kapuig kísérjen. - A szokott időben, nem de bár? - A szokott időben, felség. Mielőtt az ajtó becsukódott, még láttam, hogy a tisztek elhagyják helyüket, és a fiatalabb férfi köré gyűlnek. Méltóságuk teljes vértezetében ágáltak ott, a cserszín szemű, göndör fürtű alak azonban magasabbnak rémlett valamennyiüknél: elszánást sugárzó tartás, felszegett áll, egyenes gerinc. Ahogy egy majdani uralkodóhoz illik.

2. Másnap este nem a családi batáron indultam útnak: a kocsit a palotanegyedből küldték értem. A hajtót és a fullajtárt nem ismertem, de biztosra vettem, hogy jó megfigyelők, akik közös utunk minden apró mozzanatáról számot adnak majd a Triatos vizsgálói előtt. Fesztelennek és vidámnak mutatkoztam, s mosolyogva intettem búcsút, ahogy a száz fonttal megkönnyebbült jármű tovagördült a palotakerítés

mentén. Odaintettem a kapuban várakozó Trevilnek is - visszaintett, és mint egyik öreg katona a másiknak, a hadiszerencse ősi jelét mutatta felém. A hátralévő utat gyalogszerrel tettem meg: éjközép múlt, mire a domb és a hivatalnoknegyed kövezetlen ösvényein a másik, kevésbé előkelő palotához értem. A fagy mostanra a legmerészebbeket is fedél alá űzte, világosság csak a közeli imaház ablakaiban derengett, a kerítést mégis a túloldalon másztam meg - hátha a fickónak megjött az esze, és mégis beszerzett pár kutyát tegnapelőtt óta. Nem mintha aggódtam volna miattuk - a bankár emberei hetekig figyelték a környéket, s valami azt súgta, figyelnek most is, hogy szükség esetén közbelépjenek. Ezt az eshetőséget mindenképp el kellett kerülnöm - sem rájuk, sem munkaadójukra nem vonatkozott a titkos megállapodás. Keresztülvágtam a kerten: tempósan mozgó árny a téli csillagok alatt. Kutyák sehol. Megkerültem az épületet, és néhány lándzsást pillantottam meg a hátsó bejárat közelében. Nekik is látniuk kellett, hogy valaki jön, de tüntetően hátat fordítottak - ahol az acél és az arany kevés, a lelkiismeret viszi végbe az áhított csodát. A hátsó ajtó tárva-nyitva állt. Számítottam rá, hogy így lesz, jobbom mégsem mozdult a kardmarkolatról, miközben végigsiettem a konyhán, a lovagtermen, az előcsarnokon. Kék holdfény tűzött a szemembe, ahogy az emeletre indultam - a szélsírás elnyomta lépteim neszét. A palota néptelen volt, hideg és halott: gazdáját, aki csak a törvény előtt találtatott ártatlannak, hetekkel ezelőtt elhagyták a maga Gudridjai és Badridjai. Halódó lámpás fénykörében, egyedül gubbasztott fogadószobája drága szőnyegén, és üvegből vedelte a szeszt. Keze ügyében tőr - mostanáig egy festményt hasogatott vele. A kép egy gesztenyeszín hajú nőt és egy hatévesforma fiúgyereket ábrázolt. Szemük helyén lyukak tátongtak, én mégis tudtam, milyen zöldek voltak valaha: a bankár zokogta el azon a bizonyos éjszakán Curzon lebujában, ahol Celestius útmutatását követve rám talált. Meghallgattam, aztán csak ittunk és ittunk - hátha elfelejtjük, hogy nem minden fájdalomra akad gyógyír e világ térségein. A küszöböt átlépve úgy intéztem, hogy megnyikorduljon a padló. A házigazda - szoborarcú, keskeny ajkú férfi, urunk könnyűgyalogságának legifjabb generálisa - összerezzent, felpillantott rám. - Mi a... - Tudod, ki vagyok? - kérdeztem. - Nem ismerlek. Ha a pénzemet akarod. . . - Téged akarlak. A véredet azért, amit a Gustinada-lánnyal meg a fiával tettél. A szeretőddel, aki megelégelte a játékaidat, és a gyerekkel, akihez sosem volt közöd - akinek csak annyi volt a bűne, hogy éjnek évadján felriadt a sikoltozásra. A generális arca árnyfolt volt a lassan mozduló árnyak között. - Tudom már, ki vagy - suttogta. - Hallottam felőled. Nem hibáztatlak, ha rosszra gondolsz, de hallgass meg, kérlek... hisz harcosok vagyunk, a mi fajtánknak tűzön-vízen át össze kell tartania! Szerettem a bankár lányát, mindent megtettem, hogy embert neveljek a fiából: a régi nóta. Vitáztunk olykor a pénz miatt, néhány pofon is elcsattant, nem tagadom... de szerettem mindkettőt, és a ház közelében sem jártam azon az átkozott éjszakán! Szürkecsuklyások, igen, csak ők tehették: így álltak bosszút az öregen valami régi sérelemért. - Nem maradt benne elég kurázsi ahhoz, hogy a tőrért nyúljon: üres volt, mint én, kiégett, akár a lámpaolajban fuldokló kanóc. - Urunk parancsára a legjobb vizsgálók vették kézbe az ügyet. Jártak a házamban, elszámoltattak minden percemmel, mielőtt. . . - Rosszul fogtak hozzá: a tüzes vasakkal kellett volna kezdeniük. - A tompa fényű szemek közé néztem. - Mit ajánlott a vezérkar, ha segítesz elsimítani az ügyet? Mit ajánlottal hogy tiszt és nemes létedre a sajátoddal fizess a lobogó becsületéért? A szoborarc megvonaglott, a pincefakó bőrön veríték pergett végig. - Nem értelek. - Rekedt suttogás. - Iszonyú, ami a nővel meg a kölyökkel történt, de Domvik szent nevére mondom, semmi részem benne! A gyilkosság éjjelén a palotanegyed vendége voltam. Tiszttársaim eskü alatt vallották, hogy hajnalig el se mozdultam a... - Tudom, hol jártál - közöltem, és kardot húztam. - Ma éjjel én is ott vagyok.

TAVASZELŐ, SZENT BRENDAN HAVA

GARMACOR VÉRE 1. Hogy a tavasz kelet felől érkezik, mesebeszéd nyugatról, Kránon át jön, és mire ideér, úgy elfásul a sok iszonyattól, hogy csak színleg teszi a dolgát. Inkább érzed, mint tudod, hogy a kertek alatt sunnyog mint a tolvaj, akinek csak az eredményeit tiszteled, a munkáját nem, mint a haldokló, aki alig várja, hogy vége legyen, mint a hamis próféta, aki intelmet sejdít abban, hogy tiszteletére rongy- és szalmabábokat éget a nép. Akik nem gebedtek meg a télen, ezt a hónapot választják, hogy odúikból előbújva útra keljenek, és tíz semmirekellőből tizenegy itt, urunk székvárosában köt ki, hogy piacoljon, pöröljön és kupeckedjen, játsszon, megtollasodjon és legatyásodjon, zsolozsmázzon vagy ribancok karjába dőljön, zabáljon és vedeljen, míg szusszal győzi. A merészebbek Curzon folyóparti lebujába is utat találnak, s olyan faragatlanul követelik részüket az édes életből, mintha isteni küldetésüknek tekintenék, hogy az orrukat épp itt, épp a Szívöröm ünnepén. .. és épp velem veressék be. A régi ismerősök mind tiszteletüket tették, egy-egy társaság - köztük a ronellai zsoldosoké sosem látott arcokkal erősítette sorait. A fickó, akit rám szabadítottak, fénykorában a déli pusztákon kereshette a kumiszra valót birkózótudományával, de mostanra elkényelmesedett: két korsót is összetörtem a fején, mielőtt karjai megszorultak volna a derekamon. Eleresztett, és fátyolos szemeket meresztett rám. A mellemig ért, de sokkal erőteljesebbnek látszott - olyasvalakinek, aki egy kurta lábú lovat is a vállára kap, ha kell. - Rossz nap - dünnyögte, és úgy zuhant előre, mint akit letaglóztak. A ronellaiak hitetlenkedve bámultak, de nem próbáltak szétszóródni, és mire kiittam maradék boromat, újabb pályázót, égő tekintetű, szíjas izmú tengerészfélét lökdöstek elém. Jobb keze kemény bütykű zúzószerszám, a bal acélszürke fémcsonk volt, melyből, ahogy felém lépett, ragadozókarmok módján szökkentek elő a pengék. Curzon figyelmeztető kiáltást hallatott, őzszemű lánya azonban hasznosabban töltötte az időt: a söntésen áthajolva hosszú nyelű emberfogót hajított nekem. A fémvillában végződő készség láttán a tengerész - vagy kalóz - oldalazni kezdett, és szitkokat mormolt vöröses szakállába. A tűz, mely hajóját elemésztve a ronellaiak foglyává tette, testén is otthagyta nyomát: csíkos volt, akár egy tigris, és az első adandó alkalommal tigrisként támadott, hogy szétszaggasson. Vele mozdultam, félretáncoltam, és ahogy a pengék elcikáztak az arcom előtt, nagyot taszítottam rajta az emberfogó nyelével. Átzuhant egy korábban lesöpört asztalon, nekitántorodott egy másiknak, és megfogódzott benne - Badrid ezt a pillanatot választotta, hogy a keze ügyébe akadó fejszével lecsapjon rá, és megfossza gyilkos karmaitól. Az égő szemű férfi felüvöltött, az ellenkező irányba lódult... és meglepett hördülést hallatott a rezzenetlen arcú Gudrid láttán, aki vállon ragadta, és visszapenderítette a kalyiba közepe felé. - Most mi ketten - mormoltam, félredobva az emberfogót. - Ahogy férfiak közt szokás. Még mindig nem okult: a pengék csonkjával kaszált felém, végigszántotta a bal vállamat, a mellemet, és diadalmasat kurjantott falra freccsenő vérem láttán. A Szívöröm ünnepén elvből nem hordok láncinget és fegyvert - így is megesik, hogy a mulatozás egyik-másik résztvevője hosszabb ápolásra szorul. Megfordult a fejemben, hogy az idén én leszek az, de hamar megnyugodtam: mindkét karom mozgott, és izmaim sem tiltakoztak a gyors jobbhorog ellen, mellyel ellenfelemet a söntésig repítettem. Tudtam, hogy nem vált harcképtelenné, és ezt remélték a ronellaiak is, akik hátulról estek nekem: a karjaimat próbálták leszorítani, hogy emberük zavartalanul róhassa tele irhámat véres kézjegyeivel. - Vigyázz! Lefejeltem a baloldali zsoldost, és , pajzsként rántottam magam elé jobbommal gyürkőző társát, aki felüvöltött, ahogy a pengecsonkok az oldalába téptek. Elerőtlenedő lábai közt átrúgva ágyékon találtam a kalózt, és a négylábú, négykarú emberállat megingását kihasználva a legközelebbi ablak felé lódultam. A nehezebb test - a ronellaié - vállal morzsolta szét a fakeretet, ösztönösen kapott az égő szemű után, és vele együtt zuhant a móló támlábait nyaldosó vízbe.

Nem volt érkezésem azzal foglalkozni, melyik marad alul: akit az imént lefejeltem, véres nyálat köpdösve torkon ragadott, négy másik fickó széklábat markolva indult felénk. Homályosan érzékeltem, hogy a két pór közeledik, hogy az asztalok mögött lapuló törzsközönség visszafojtja lélegzetét - a nomád kezdett éledezni ott, ahová esett, netán újabb bajkeverők érkeztek az ajtón át, melyre napjában tízszer akasztottuk vissza a mind viharvertebb szalmakoszorút: Ahogy levegőm fogyni kezdett, a kihívást is, a sikert is átértelmeztem kissé: sarkammal a ronellai lábára tiportam, és vele együtt rúgtam el magam a deszkafaltól. Hanyatt zuhantunk. Bal könyökömmel állon vágtam, mikor engedett, legördültem róla, és kúszva próbáltam eltűnni az asztalok közt. Valaki átgázolt a tenyeremen, valaki oldalba rúgott... aztán elemi erő rántott talpra az övemnél fogva, és mire kitisztult a tekintetem, újra a nomád birkózó karjai közt találtam magam. A fekete szemek alig rezdültek, a csorba fogú száj elégedett mosolyra húzódott vergődésem láttán - és egészen elnyit, ahogy Curzon lecsapott a tar koponyára sebtében lecsatolt falábával. - Jól vagy, ezredes? Leráztam magamról az ernyedt testet, és arrafelé tapogatóztam, amerről az émelyítő körteillat szállongott. Két korttyal a torkomat, a maradékkal sebeimet perzseltem végig, és felüvöltöttem a jótékony fájdalomtól. A gazda röhögött. Egyik legénye (vagy fia?) pórjaim oldalán öklözte a megmaradt zsoldosokat, lánya a szalmakoszorút csinosította a söntésnél, és ahogy mozdulni látott, ragyogó mosolyt villantott rám. - Domvik küldött, strázsamester - ziháltam. Mára elég az átkaroló hadmozdulatokból. Az öreg morgott valamit, ahogy visszacsatolta falábát, aztán újra töltött: az élet ünnepét ültük, kijárt nekünk ennyi vidámság a hosszú tél után. Elégedetten figyeltük az ellenség visszavonulását: három ronellai az ajtón, egy az ablakon át távozott, s hogy ne unatkozzon odalent, pórjaim a birkózót is a nyomába zuhintották. - Hozzám! -.kiáltottam, és örömet találtam a bizonyosságban, hogy mindenki felénk fordul: a sors jó ideje nem kényeztette ilyen fényes győzelemmel a holtak légióját. - Nincs bajod, nemesenszületett? - tudakolta a balszárny, aki lehetett Gudrid, de akár Badrid is: ilyentájt lehetetlen őket a véraláfutások alapján megkülönböztetni. - Az előbb mintha. . . - Egy szót se! - A túlsó sarokban szorongó zenészekhez fordultam. - Muzsikát, átkozottak! A gyalogindulót! Kapkodva engedelmeskedtek, s csak ennyi kellett, hogy az asztallal-székkel ügyködő vendégek némelyike félbehagyja a munkát - ez a lábát húzva, amaz nehezen mozduló nyakát kiegyenesítve indult felénk, a lassan erőre kapó kórushoz egyre újabb hangok csatlakoztak, és mire észbe kaptunk, tucatnyi torok zengte a dalt négyünk körül: Kétfajta patkány létezik Ez jóllakik, az éhezik A jóllakott, az otthon él Az éhes vándorútra kél E fajta veszteg nem marad Mérföldön ezren átszalad Nem néz szélre-esőre Csak ront vadul előre Megmássza számos hegy fokát Folyókon úszik, gázol át Sok lezuhan, sok odafúl Vesztén az élő nem okul Ereztem a léghuzatot, hallottam a léptek zaját, de nem fordultam az ajtó felé. Ha a ronellaiak tértek vissza, mostanra énekelnek ők is - a többieknek várniuk kell, míg a szertartás, az egyetlen, mely minden valaha volt gyalogpatkány számára szent, befejeződik.

E lándzsafogú csürhe nem Csügg sem hiten, sem istenen Szenteltvíz fattyához nem ér Közbirtok minden nőszemély Érzékisége förtelem Csak falna, vedelne szüntelen Nem bánva, míg iszik s zabál Hogy lelke örök éjre száll Az ily patkány vad és merész Poklot se bán, macskát se néz S mert vasán kívül egyebe nincs. . . Gudrid vagy Badrid - az, amelyik az ajtó felé nézett - hallgatott el először. Aztán még valaki. Mikor a velem szemben állók is elbámultak a vállam felett, megperdültem, de tovább énekeltem; sörényem csapzottan tapadt a hátamhoz, csíkokra hasadozott ingem vásznát vörösre festette a vér. - Rudrig...? Az a hang! A szememre boruló ködön át csak annyit láttam, hogy egy nő áll a küszöbön - valaki, akit ismernem kellene, hisz beszél hozzám, a nevemen szólít. Sötét- tónusú, télies úti ruhát viselt, köpenyének prémszegélye a padlót seperte, arca sápadt ovális, szemei feketék és furcsán, szívfájdítóan gyönyörűek. Gyönyörűek, de feketék nem Aeriele. - Rudrig - ismételte a jövevény, s bár meg sem mozdult, valamiképp sikerült fölém nőnie. Határtalan távolságból és messzeségből szólt hozzám - egy napfényes tegnapból, mely nem ismert Dúlást, szigeteket, hazugságot és halált, egy másik, otthonibb Shadonból, melynek ő volt a királynője, a királya pedig... - Rudrig Ves Garmacor! A hang korbácsként csattant, és torkomra forrasztotta a szót. Láttam, hogy Gudrid és Badrid térdet hajt a feketébe öltözött nő előtt, de még mindig nem értettem semmit - talán az ital, talán a fájdalommal együtt erősödő szégyen akarta így. Sarokba vágtam a kiürült butéliát, és igyekeztem talpon maradni, ahogy megráztam a fejem; veríték- és vércseppek repültek szanaszét. Csend támadt a lebujban, olyan csend, melyben egy légyszárny rebbenése is szélzúgásnak rémlett volna - az üvöltés pedig, mely a bezúzott ablakban harsant, maga volt a hanggá vált földindulás. A kalóznak mostanra sikerült felkapaszkodnia a móló gerendázatán, s ahogy megpillantott, tüstént támadott: feje felett sistergő glóriaként forgott a nedves kötél. Belém villant, hogy ha elég vizet szívott fel, nagyobbat üt egy buzogánynál, és szétzúzhatja akár a fejemet is - elébe mentem hát, a csapás a fejem helyett a hátamat érte, és olyat döndült rajta, mint egy uborkás hordón. Kiáltottam volna, de nem volt merszem hozzá: megigézett, szinte megbénított a nő pillantása. Tudtam, hogy helyteleníti, amit teszek, s ez sietségre ösztökélt: elmarjult balommal gyomron vágtam az égő szeműt, és ahogy előregörnyedt, a hajába markolva felrántottam a jobb térdemet. Reccsenés. Az inas férfi hanyatt zuhant, végigterült a padlón, de tüstént fegyver után tapogatózott. Nekem is ezt kellett volna tennem, de képtelen voltam rá: a küszöbön álló nőre, aztán a kezemre sandítottam, ujjaim közt ott vöröslött a trófeának is beillő hajcsomó. Elég! Ellenfelemre néztem: fogódzót keresve, eltorzult arccal szegezte nekem a padlón lelt üvegnyakat. - Anyám az - suttogtam, és csak a pillantásom esdekelt, hogy ne tovább - Anyám jött látogatóba hozzám... A lebuj közönsége felmorajlott. A veteránok elhúzódtak a közelemből, Curzon a padlót bámulta falába előtt, baljában azonban ott himbálózott a kurta nyelű fejsze, melyhez az égő szeműt friss - és nem épp kellemes - emlékek fűzték. A fickó értett a szóból, és fekve maradt.

2. Anyám a hazaúton egyetlen szót sem szólt hozzám: kőmerev arccal, összeszorított szájjal ült velem szemben a sárral összefröcskölt hintóban, mely idáig hozta. Sem a kísérők, sem a lovak nem tűntek ismerősnek - ez eszembe juttatta, hogy az utóbbi négy évben egyetlenegyszer sem jártam a szülői házban. Anyám nem nézett rám, én csak őt figyeltem: fekete ruháját, térdén nyugtatott, keskeny kezeit, a konok ráncokat a szája, a szarkalábakat a szeme körül. Akik csak képen látták, hinni sem akarták, hogy a fia vagyok: alkatomat és fizimiskámat nagyapámtól, sörényemet és pillantásomat apámtól örököltem, a keménységet, a tartást pedig nem olyan egyszerű vászonra vinni. Apám jó uralkodója volt a maga birodalmának, de aligha jutott volna ilyen magasra anyám nélkül. Anyám volt a pajzs, mely a nehéz időben védelmezte, utóbb a seregbontó, mely megnyitotta előtte a szükséges kapukat. Kölyökkoromban azt hallottam, nagy románc volt az övék - és annak kellett lennie, ha túlélte két bátyám születését, apám kóborlásait és hadjáratait, az intrikákat, a feszes testű fehércselédeket és szőke fürtű pyar trubadúrokat. Mire elég idős lettem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak, érzelmekről kevés szó esett már odahaza. Apám is, anyám is a maga világában élt, az összetartozás azonban sosem szűnt meg köztük. Azon semmi, még apám halála sem változtathatott - anyám attól fogva téli-feketében járt, szavak nélkül adva a világ tudtára, hogy számára nincs, és nem is lesz többé tavasz. - Anyám . . . - Hallgass! Nem tudtam eldönteni, életmódom vagy állapotom bőszíti-e, ezért hallgattam inkább - a kocsi mellett loholó Peregrint, a loncsos és sárszínű ebet néztem, és áldottam a szerencsémet, hogy a trónörökös asztaltársaságának pénzéből az összes házon belüli javítást elvégeztettem. A felhajtón Gudrid és Badrid várt ránk. Hogy melyik úton jöttek, elképzelni sem tudtam, még kevésbé azt, hogy sikerült ennyi idő alatt ujjast váltaniuk. Próbáltam az eszembe vésni, hogy jutalmat érdemelnek, és a vártnál könnyebben boldogultam vele: csaknem teljesen kijózanított a megrázkódtatás. Anyám úgy vonult végig az előtéren, mint valami királynő. Három embere odakint, Gudrid és Badrid a földszintem maradt - talán a macskákat próbálták távol tartani, talán azt latolgatták, az ecetes hal vagy a szárított hús felel-e meg jobban az úrnő ízlésének. Bort nem ajánlottak, és én sem nyúltam a nappaliban hagyott butéliáért - tiszta inget kerestem inkább, és gonddal kerültem anyám tekintetét. - Nézz magadra, Rud - mondta. - Nézz magadra, és lásd, mi lett belőled. Hangja tárgyilagos volt, szemrehányást vagy keserűséget hiába kerestem benne. - A magamfélékkel nem bánik könyörületesen az idő. - Legalább élsz. - Körüljárt, ahogy a jószágot szokás, rezzenetlen arccal vette szemügyre friss sebeimet. - Élsz, és a rossz nyelvek szerint dolgozol is. Nem ilyen sorsot szántunk neked, mikor az akadémiára küldtünk. - Harcos vagyok. - Hát még? Bármit megadtam volna egy pofa italért, de a jelenlétében még leülni sem mertem. - Olykor. . . segítek az arra érdemeseknek. - Fegyverrel? - Ha úgy hozza a szükség. - És a törvény? - A törvényeket a békeidőkhöz szabták, anyám. - Nem állunk háborúban. - A rangosok világában nincs, és soha nem is lesz igazi béke. Töprengést színlelt, mintha én - vagy bárki más - képes lenne a témáról újat mondani neki. - Igaz, amit hallani? - kérdezte azután. Hogy egyházi személyek közt forogsz, és alkalmanként az udvarnak is szívességet teszel? - Ha ezt beszélik. . . A szemem közé nézett, de nem teremtett le, mintha az erő, mely gerincét mereven, arcát rezzenetlenül tartotta, rohamosan fogyatkozott volna. - Nem hibáztatlak azért, amit irántam... a családod iránt érzel. Edvin és Corbel csúnyán elbánt veled, és senki, még a tulajdon anyád sem emelt szót az érdekedben. Az efféle csalódás a legerősebb lelkeket is meggyötri. Csak most ébredtem rá, hogy változatlanul a maga világában él - hogy a valódi okokról, az aquirokról, a szigetekről, a Maquesáról meg a többiről sejtelme sincs.

- Ha azért jöttél, hogy együttérzésedről biztosíts - mormoltam -,jócskán elkéstél vele. Kifakadást vártam, de csak bólintott. Egyre kevésbé értettem mi hajtja... és minden pillanattal világosabban érzékeltem, hogy komoly dologról van szó. - A bátyáid - kezdte - azt tették, amit a család érdekében tenniük kellett. A birtok nem elég nagy ahhoz, hogy három teljes gazdaság kiteljen belőle, a ma dívó szerelmi házasságok pedig. .. - Várhattak volna a gazdasági kérdésekkel. Legalább addig, míg apánk földbe kerül. - Katona vagy. Nem tudhatták, mikor és kivel térsz haza a háborúból. Nem hittem, hogy képes lesz kihozni a sodromból, emlékeimmel karöltve mégis végbevitte ezt a csodát. - Nem a vagyont akartam, csak az otthonomat. A bátyáim meg. . . - A bátyáid halottak - felelte ő olyan egyszerűen, hogy szinte fájt. - Három fiút szültem, és mostanra csak te maradtál: a legutolsó, a legerősebb... és az egyetlen, aki elvégezheti, amit el kell végeznie. - Azt akarod, hogy hazatérjek? Anyám közelebb lépett. Fekete szemében sárga lángok lobogtak, és én önkéntelenül felkiáltottam, ahogy bársonykesztyűs ujjai megszorultak a karomon. - Azt akarom, hogy tedd a dolgodat. Hogy kövesd azt, aki elveszejtette őket, és hogy ha beéred, úgy fizess neki, ahogy egy Garmacor az ellenségeinek fizet! - Ki? - suttogtam rekedten. - Ki tette? - Az öreg Agurre - felelte ő. - A fegyvernökeid apja, a birtok gazdatisztje, akitől kölyökkorotokban a betűvetést tanultátok. Megölte mindkettőjüket, aztán odébbállt pár régi kacattal, és magával vitte Corbel feleségét is. - Sarkon fordult, és kifelé indult: ennyi év után sem volt ínyére, hogy bárki könnyezni látja. Használd a tudásodat Rudrig! Használd a kapcsolataidat, a szerencsédet vagy a dühödet, ha tetszik... csak találd meg és intézd el azt az árulót! Köntösének prémszegélye csörgőkígyónesszel söpört végig a padlón, s már ott sem volt: magamra hagyott a döbbenettel a tavaszi fényben ragyogó ablak előtt.

Függelék I. SUMMAE TENEBRIS „Alábbi elbeszélések a Domvik-hitű diakón, berranai Celestius gyűjteményéből valók. E bölcs és irgalmas férfiú - Shadon város folyóparti ispotályainak kirurgusa ; három évtized óta ápol olyan boldogtalanokat, akiknek testét-lelkét ősi fajzatokkal való találkozás vagy küzdelem sebezte meg, és türelemmel hallgatja olyanok történeteit is, akiket csupán veszteségeik és bűneik súlya nyomaszt. Az általa lejegyzetteket nem színezte vagy kommentálta, s személyesen felügyelte a másolók munkáját, nehogy az élőbeszéd fordulataival fontos igazságok vesszenek oda. Krónikája egy-egy példányát a Triatos jóváhagyása nélkül, a Második Arc Testvériségének segítségével juttatta el Pyarron, Erion és a Szövetség inkvizítoraihoz - mint mondta, azért, hogy az embernépek az eljövendő korokban is hasznukra fordíthassák a benne foglaltakat. A közös nyelvű változat - melybe egyelőre csak a választott kevesek nyerhetnek betekintést - szövegében és szellemiségében az eredetihez igazodik: nem ítél sem a homályszörnyek, sem az elbeszélők felett, kiknek cselekedetei némelykor különösebbek annál, amilyennek halandó szemünkben az aquirok rémlenek. "

DOVAL TAUWATHAR:

A HOMÁLYKÖNYV ELÉBE GYÁSZHOZÓ az ügynök története Különös embernek ismertem meg a kereskedőt. Szótlan volt, és sosem alkudozott, ami önmagában is ritkaság; akadt benne valami, ami lefegyverezte, kezessé tette mindazokat, akikkel dolga akadt. A Pajzs-országok felperzselt gyepűin, az Államszövetség lassan ocsúdó városai közt százával, ha nem ezrével ingáztak akkortájt a hozzá hasonlók - azaz csak látszólag hasonlók, mert azok igazi kalmárok voltak, fegyvert viseltek, kíséretükbe fogadták a haramiákat, és lelkifurdalás nélkül csikarták ki a vidék Dúlást átvészelt népének utolsó garasait: a Gömbszentéllyel és a Fellegvárral odalett a jog és az erkölcs is. A keleti láthatárt füstfellegek sötétítették: Yllinor királyának serege az orkok maradékával verekedett, Enysmont a Sempyeri Farkas, Nogren szabadcsapatai vívták; az úton, melyre a gerendavár tornyából láttunk, napjában négyszer-ötször haladtak el a sebesültekkel zsúfolt szekerek. Zárt kocsikkal akkortájt csak a kalmárok közlekedtek - ők, kik jártuk-keltükben összegyűjtöttek minden használhatót, s szorult helyzetünket kihasználva pénzt követeltek még a tiszta vízért is. Gyűlöltük, de nem nélkülözhettük őket: Pyarron úthálózata és kereskedelme romokban hevert, a helybéliek ereje ott honuk védelmére sem volt elegendő, és még a menekültek közt is szép számmal akadtak, kik hajlottak rá, hogy egy szakadt köpenyért meg egy karaj sajtért jótevőik vérét ontsák. Vértől, koromtól és verítéktől szaglott az egész világ - a szótlan kereskedőt sem kedveltem volna meg, ha nem azzal házal, amiben akkortájt a legnagyobb hiányt szenvedem. Húszesztendős voltam és bolond, mint mindenki, aki a Városok Városában felnőve éri el ezt az életkort. Tehetős szüleim a magiszteri hivatásra szántak, de miután - inkább laza erkölcseim, semmint hiányos tudásom okán - eltávolítottak a lar-dori iskolából, többé nem tápláltak illúziókat. Javadalmamat megvonva hazarendeltek, ám a szülői házban megmelegedni sem volt időm: az érkezésemtől számított harmadik napon Krán ork hordákat okádott ránk a Fekete Határon át, a sztyeppéken nomád kürtök riadoztak, s én atyám akaratából egy Viadomóba tartó hadmérnöki csoporthoz szegődtem, kik hasznát láthatták gyors eszemnek és matematikai ismereteimnek. Sosem értünk célhoz: Edorl földjén ork portyázók rontottak ránk, s majd' mindünket lekaszaboltak. Súlyos fejsebet kaptam, nem tudok számot adni; róla, miképp kerültem százhúsz mérfölddel távolabb, a nyugati erdőség egy kereskedelmi állomására, mit vert határvadászaink az ott élők segítségével cölöpfallal vettek körül, s némi túlzással gerendavárnak címeztek. Hevenyészett menedék volt, hat-nyolc kőépületet, kétannyi kalyibát, fél tucat sátrat, két szentélyt és egy kutat számlált mindössze, nekem - s még sokaknak - azonban az életet jelentette, ezért tőlünk telhetően védelmezni próbáltuk minden veszedelemtől. Az anyagi mágia fortélyai után így sajátítottam el a lándzsavívás tudományát, így tanultam meg szellempajzs helyett acélból vertet emelni, s az első esztendő múltával a számszeríjat is megreparáltam, ha kellett. Felgyógyulásom után kaptam kézhez bátyám levelét, ki shadoni gyalogharcosok közé vegyülten küzdött messze északnyugaton. Tudatta, hogy atyánk Pyarronban lelte halálát, anyámnak és húgaimnak azonban sikerült kijutniuk; tudatta, hogy ő maga jól van, dzsad feleséget vett, s mihelyt a hadi helyzet engedi, személyesen jön értem. Sokáig sírtam aznap - talán ezért nem vettem észre a kereskedőt, ki alkonyattájt érkezett kétkerekű kocsijával, és a közelben, a vendégfogadó mellett rakta szét portékáját. Nem ő keltette fel a figyelmemet, hanem a ló, mi terhét idáig hozta. Hatalmas állat volt, egykedvű és súlyos léptű, akár a gazdája; miután kikötötték, alig mozdult, mit sem evett, a várbeliek pedig irtózva kerülték, s azt suttogták róla, hogy a hó elején négy haramiát terített le, kik közül kettő arc nélkül, bezúzott bordákkal maradt az út porában. Tőlem, a fájdalom okán, idegen volt akkor a félelem, s egész megfeledkeztem a borzongásról is; mikor felfedeztem, hogy a kereskedő könyveket hozott.

Pultjához mentem, hogy szemügyre vegyem kínálatát. Elkoszlott, pörkös fóliáns volt mind, s nekem megint sírhatnékom támadt, mikor ráébredtem, hogy egytől-egyig a Magas Egyetem könyvtárából valók. Oly ritkaságok hevertek előttem, mikre - akolita lévén - korábban rápillantanom sem szabadott, a kereskedő azonban csupán egy ezüstöt kért értük, s kérésemre megígérte, hoz még effélét, ha visszatér. - Jártál a városban? - faggattam mohón. Láttad Pyarront? - Pyarron halott - felelte ő, s halk hangjára borzongás kúszott végig gerincemen. Fakó arcával, sötét szemével a shadoni faliképek szentjeire emlékeztetett; volt benne valami ünnepélyes, valami szomorú. Varjak és sakálok birodalma. Kincseit széthordták, nagyjai elmúltak vagy eltávoztak. Az égiek úgy osztották a büntetést, ahogy korábban az áldást: szeszélyük szerint. - Nem vagyunk bűnösök - tiltakoztam. Amit cselekedtünk, szükségből cselekedtük, hogy az embernem javát szolgáljuk vele! - Nem így tesz-e minden fajzat? - pillantott rám a kereskedő. - S ugyan ki ismerhetné az istenék céljait? Elköszöntem tőle akkor, mert nem akartam, hogy könnyezni lásson. Vittem a könyveket, a porból és hamuból kimenekített tudást, s távolabb húzódva figyeltem, mint vált szót a kereskedő más emberekkel. A várbeliek közül kevesen merészkedtek ponyvája alá, de kik megtették, elégedetten távoztak onnét: tudta, miért mennyit kérhet, az elesetteknek pedig még kedvezett is. Úgy sejtettem, pap lehet, kit szélső nézetei miatt az egyház kivetett kebeléből, s ki most állhatatlanságáért vezekel, mielőtt elfoglalná helyét a romváros öntagadó szerzetesei közt. Abban az esztendőben többször visszatért, s mindannyiszor értékes könyveket hozott nekem. A vidék írástudó népe előszeretettel bízta rá postáját, mert a levelek, miket kebelébe rejtett, mindig célhoz értek, s nem fenyegette veszedelem a nála letétbe helyezett értékeket sem: azt beszélték, a zsiványok kerülik, mert a kezdetekkor nem egyszer kímélet nélkül bánt el velük. Suttogták, messze északon tanulta ki a harc művészetét, fegyvert azonban nem láttam nála soha, s úgy véltem, portékái mellett kocsijában sem jut hely effélének. A kalmárok éppúgy utálkoztak rá, mint mi rájuk, hisz szikár tisztessége még nyilvánvalóbbá tette az ő dögmadár voltukat, de nem merészkedtek odáig, hogy kíséretük martalócait ellene küldjék; az évben túlontúl lekötötték őket a gyarapodás gondjai. A második esztendő derekán, a nagy záporok múltával vettem észre, hogy a vendégfogadó tulajdonosa, egy Shadonból elszármazott asszonyszemély a szokottnál gyakrabban mosolyog rám. Koronként az asztalomhoz ült, és a kereskedőről kérdezett - még a Dúlás előtt özvegyült meg, s úgy tetszett, ha valaki, ő talán képes lesz visszanyerni az életnek a hallgatag embert. Szép teremtés volt, s noha a maga harminckét évével akkoriban riasztólag hatott rám, beszéltem neki a kereskedőről. Szavamat vette, hogy a következő alkalommal tudományos fejtegetéseink közben róla is megemlékezem, s közlöm a férfival, hogy szükségét látja egy új ruhának, mert az előző főként kebelben - igencsak elrongyolódott már. A kereskedő az őszön visszatért, s könyvek helyett valami különöset hozott nekem. Mézsűrű, homályos folyadékkal telt üvegcse volt, melyben kavics, bogárpajor, netán egy vadállat foga vagy karma lebegett - akárhogy erőltettem a szememet, nem lettem okosabb, elmém nyúlványai pedig mintha falba ütköztek volna, ámbátor sebesülésem óta még ,csapnivalóbb mentalistának, mint annak előtte. Úgy rémlett, többet a kereskedő sem tud: elmondotta, hogy az üvegcsét kolostorépítő szerzetesek lelték a Magas Egyetem düledékei közt, s még örültek is, hogy holminemű vetőmagvak fejében megszabadította őket tőle. Hálatelt szívvel vettem át ajándékát, miben hamuba fúlt ifjúkorom mementóját láttam, s nem tűnődtem többé, ásvány vagy homunkulusz-e, mit a szirup őriz. Fedél alá invitáltam, borral kínáltam a kereskedőt. Beszéltem neki a fogadósnőről, ki egy benyílóból reménykedő mosollyal figyelt bennünket, a fakó arc azonban rezzenetlen maradt, csak a szemekből sütött valami nem evilági fájdalom. A fekete ember felemelkedett az asztaltól, hogy a lova után nézzen, s én rádöbbentem, hogy iskoláztatásom és életszerű képzésem dacára maradt még tanulnivalóm épp elég. A kétkerekű kocsi indulni készült már, mikor egy csapat martalóc érkezett a fogadó előtti térségre, mit valósággal elözönlöttek. Tizenketten voltak, de a szaguk egy csordáéval vetekedett; miután megéreztem, nem is volt maradásom a közelükben. Az állomás lakói fegyver után néztek, szájról-szájra adták a csendes riadót, összecsapásra azonban nem került sor: a fickók csak készleteiket töltötték fel, s két-három korsót ledöntve odébbálltak. Hírükhöz képest kissé csendesnek találtam őket, de akkor még

nem jutott eszembe furcsálkodni ezen, s nem gondoltam rosszra akkor sem, amikor a kereskedő súlyos léptű málhása a kapu felé vette az irányt. A vendégfogadó emeleti ablakában a shadoni asszony állt, és valami kendőt gyűrögetett. A nyugati horizonton, a messzi Krán felett viharfelhők gyülekeztek, a szél esőszagot hozott, s én felsóhajtottam: az istenek legyenek irgalmasak azokhoz, akiket az égiháború ma éjjel az utakon ér. Korán visszavonultam, s fejemet a múltszagú fóliánsok egyikére hajtva már-már elszenderedtem, mikor berontott hozzám az özvegy. Szeme olyan volt, mint az eszelősöké, és azt hadarta, hogy a kereskedő veszélyben forog: a környék kalmárai ötven aranyat kínáltak a martalócoknak a rakományáért és a fejéért. Belém villant, hogy az utóbbi nyilván jobban érdekli őket, aztán csak bámultam az asszonyra, akinek mindezt már a kocsi indulása előtt tudnia kellett - bámultam rá, és szédült a fejem. - Miért? - kérdeztem. - Miért nem mentél oda hozzá, hogy figyelmeztesd? - Kölyök vagy még - sziszegte az arcomba ő. Mit tudsz te az életről? Akkor már esett, a zápor szöges korbácsként vert végig a hajlék tetején. Villám lobbant odakint, az asszony szemei fekete üregeknek rémlettek az árnyékok között. - Lovat kapsz - mondta hirtelen. - A legjobb lovamat, és meg is tarthatod, ha beéred és figyelmezteted a kereskedőt. Ma délben a halálát kívántam, de most... - Félrenézett. Rázkódott a válla. Domvik az égben, mi lett belőlem? Mindannyian fenevadakká válunk idekint... Élet Teremtője, irgalmazz bűnös lelkünknek! - Beérem a kereskedőt - mondtam neki, s feszengtem, mert az ő könnyei még a magaméinál is jobban zavartak. - Tégy róla, hogy a kapu nyitva maradjon, és verd fel a papot meg a kirurgust: mindkettőjükre szükség lehet! Úgy engedelmeskedett, mintha zsinórok mozgatták volna: az istállóhoz kísért, segített felnyergelni, aztán eliramodott az esőben; úgy vágtattam el mellette, hogy sejtelmem sem volt róla: a magam szemével nem látom többé. Jó lovas hírében álltam, de minden lélekerőmre szükségem volt ahhoz, hogy követni tudjam - s merjem - a homályba borult út kanyarulatait. Olykor a fák közé is bemerészkedtem, ami napközben sem bölcs dolog, alkonyat után, szakadó esőben pedig igazi istenkísértés, de nem tehettem mást: úgy éreztem, tartozom a fakó arcú, szótlan férfinak, ki példájával támogatta megrendült hitemet, s a vadság közepette is visszaadott valamit az elveszett boldogságból. Szembe vágtattam a sötétséggel, s egy fertályóra múltán, az átalút melletti irtáson megpillantottam a kétkerekű kocsit. A szörnyű málhás jöttöm zajára felvetette fejét, s mintha horkantott volna - az égzengéstől mit sem hallottam, lovam azonban tüstént meghőkölt, levetett a hátáról, s szűkölő nyerítéssel egy helyben forgolódva kis híján agyontiport. Félregördültem, a kereskedőtől kapott üvegcsét markolva Adronhoz, a Fény Urához fohászkodtam - aztán beleütköztem valamibe, s odapillantva felsikoltottam, mert egy férfi volt az, mely minden pórusán vért izzadva fetrengett és bömbölt a sárban. A következő villámlobbanás megmutatta, hogy körös-körül testek - haldoklók vagy holtak - hevernek, csak a kereskedőt nem láttam sehol. Kiáltozni kezdtem utána, s hirtelen mozgást észleltem a kocsi túloldalán. Mintha egy hatalmas madár tárta volna ki szárnyát, az éjszakánál is feketébb homály borult rám. Ordítást hallottam, de nem ember, s nem is farkas üvöltött: a hang késként vágott védtelen elmémbe, üllőként zuhant a mellemre, s én megint felsikoltottam, érezvén, hogy orromból és fülemből dőlni kezd a vér. Szélroham száguldott el mellettem, falként fogta fel, taszította félre az esőcseppeket. Lovamat, mely még mindig az úton forgolódott, mintha pörölycsapás érte volna: kiforduló szemmel, tajtékos szájjal zuhant az irtásra, s hasztalan próbált feltápászkodni; oldala mellett vörös kígyók tömege, kiomlott belei gőzölögtek. Abban a szörnyű pillanatban megértettem, hogy ez a sors vár rám is, az üvegcsét mégsem engedtem el - úgy rémlett, ez az utolsó, ami hajdani valómból megmaradt nekem. Az örvény nekem rontott, de nem tépett ízekre. Azon kaptam magam, hogy égnek forduló arccal fekszem a sárban, s fogaim közt megcsikordul a homok. A szelet kavaró szárnyak most mintha óvón borultak volna fölém - aztán megpillantottam a lényt, a förtelmet, mi a kocsi felől közelített, s e látványt nem kívánom senki emberfiának a nap és a holdak alatt. Ösztövér alak volt, csontvázszerű, kocsonyás húsa tengervízként hullámzott a villámok fényénél. Az egyik pillanatban emberarcot viselt, a másikban mintha csupa üreg maszk borította volna bőrlebenyes fejét = a szemek, a sötét szemek azonban a kereskedő szemei voltak, s a régi, titkos fájdalommal eltelten meredtek rám.

- Elkéstél - szólt, s olybá tűnt, mintha mondandóját kárhozott kórus zengené. - A haramiák jobban ismerik a kerülőutakat. - Ki vagy te...? - ziháltam, s képtelen voltam örvénylő húsmaszkja helyett máshová tekinteni. Mi vagy te? - Két úr szolgája - zúgta a fantom. - Kráné és Pyarroné, netán egyiké sem; hasztalan tűnődöm, az igazság csak távolodik tőlem. Mikor ezek a vadak elém ugrottak, és a pénzemet követelték, valami... megváltozott bennem. Múlt napok fénye kísért, szellemhangok súgnak rettentő dolgokat. Emlékszem az órára, mikor Selmo városa elbukott. A nagymester jobbján álltam, mikor a lovagok kitárták a Fellegvár kapuit; tudtam, hogy az orkok támadni fognak, hogy az Égi Templom reánk zuhan, s hogy a Tizenhármak a sereg jobbik felével fizetnek a diadalért - ez volt Elorand búcsúja, s én nem tudtam rávenni magam, hogy tőrt döfjek a bordái közé. - Azért küldtek, hogy. . . hogy meggyilkold az Aranykör nagymesterét? - Talán. Néha úgy rémlik, magam döntöttem, néha úgy, hogy nem volt más választásom: a Tizenhármak érkeztekor, a Próféta halálakor minden összezavarodott bennem. Irtóztam a testtől, amit viselnem kellett, a kisszerűségétől, a mulandóságától, a félelmeitől... és most ettől a testtől irtózom, ami úgy hatalmasodik el rajtam, mint a tavaszi láz. Nem vagyok az, aki voltam, és önmagam sem lehetek többé. Beszéltem ezekhez az emberekhez, az igazságot mondtam nekik, és ők belepusztultak: a mi igazságunkat a te fajtád nem állj a ki. - Emberként gondolkodsz - suttogtam. - Ha úgy akarod... ember lehetsz. A sötét szemekből tompa szomorúság sütött felém. - Alkonyatig szabadon dönthettem - szólt az aquir. - Lehetőséget kaptam a sorstól, és nem éltem vele; most ezért a hibáért is fizetnem kell. Értetlenül bámultam rá, aztán összerezzentem: a zápor surrogásán át is meghallottam azt a másik hangot, a támadni kész csörgőkígyók neszére emlékeztetőt, s megéreztem a Semmi hidegét is, mely egy eleven lény dühödt mordulásával vont gyűrűt körénk. - Látod? - emelkedett fel a kereskedő. Krán sosem feledkezik meg övéiről. Nehezemre esik számot adni arról, ami ezután következett. Gyanítom, életemet a kereskedő üvegcséjének köszönhetem - a későbbi vizsgálat során valamely homályszörny foetumának bizonyult, holt-eleven résznek, mi képes megkötni az ősi mágiákat: ha lar-dori esztendeimet hasznosabban töltöm, tán felismerem. Almatlan éjszakákon gyakorta tűnődöm, min változtathattam volna így, s mindig oda lyukadok ki, hogy talán semmin, talán mindenen - ám ott és akkor, az átalút melletti irtáson csak a kígyócsörgés és a hidegség létezett, mi torkon kapott, s olyan erővel nyomott vissza a sárba, hogy elmémet fájdalom ködösítette el. A rémek beszéde gondolatözön volt, szúró kín-mintázat, mi a villámok fényénél égett tudatomba. Képek kísérték őket, egy szűk és levegőtlen világ képei, hol a Kosfejű kegyeltjei éltek és haltak, mielőtt uruk parancsára az emberek közé vegyültek, hogy harcosok, tanácsnokok és fejedelmek, Ranagol szemei és fülei váljanak belőlük. A lény, akit kereskedőként ismertem, szirtként magaslott a sötétségben; harmadik szemem talán embernek látta volna, azt azonban csak esztendők múltán sikerült a világra nyitnom, s talán nem is élnék már, ha akkor megteszem. - Megvagy hát - zengte az első jövevény, dagadó fekete vitorla a Semmi tengerén. - Felkészültél-e, hogy tetteidről számot adni visszatérj velünk? - Nem tehetem. A sötétség úgy háborgott köröttem, mint a tenger vihar idején. Az eső elverte arcomról és kezemről a vért. - Tisztátalanként éltél - harsogott az éteri kórus -, de az erődet nem vesztetted el. Közénk tartozol, urunk szava által ismét teljes lehetsz; kövess bennünket, és minden kétségedtől megszabadulsz! A kereskedő fejmozdulata fájó bizonytalanságot tükrözött. - A vidék népe. . . szükséget szenved. Felelősséggel tartozom a boldogulásukért. - Ezek a hús szavai - morajlott a vitorla-hang. - A szellem mást parancsol, s mi azért jöttünk, hogy megszabadítsunk a perclények béklyóiból. A kereskedő szörnyű lova a sarat kapálta, az orrából lövellő páragomolyok lassan terültek szét a holtak s haldoklók mezején. - Ne! - kiáltotta a sápadt alak. - Ne merészeljétek!

Az égzengés moraját feketén dördülő sikoly harsogta túl. Olyan erő telítette, hogy amerre száguldott, még a fák is meghajoltak; mérföldnyi széles csapást vágott a rengetegen át, égi pörölyként zúdult a gerendavárra, mely másfél esztendőn át az otthonom volt, s egy szemvillanás, egy villámlobbanás alatt elsöpörte e világ térségeiről. Valami módon láttam, hogy a rönkök meghasadnak, a falak megrogynak, az eleven lények agyagfigurákként porlanak szét; láttam a nyitott kapuban álló, barázdált arcú papot, az apró termetű kirurgust, ki baljával posztósapkáját tartva bámulta a pusztítás förgetegét, s láttam az asszonyt, a szerelmes asszonyt, ki Domvik angyalához fohászkodva halt meg láttam őket, és szívemet jéggé dermesztette a keserűség. - Elvégeztetett - üzente az első aquir, kinek temérdek szeme parázsfénnyel égett az átalút homályában. - Nincs többé akadálya, hogy hazatérj velünk. A lény, ki emberként Selmo katonája, utóbb a kereskedő volt, éleset kiáltva rontott nekik. Jobbja, mivel fóliánst cipelt, boroskupát emelt és zablát fogott, hatalmasra nőtt, pengévé keskenyedett, majd lecsapott: kétfelé hasította a fekete vitorlát, megmerítkezett a kráni küldött zsigereiben, s máris a következő felé lendült, oly sebességgel, mit csak a képzelet szárnyán követhet gyarló szemem. A homály köre megtört: az árnyak hátráltak, majd csontdárdákat, húsbuzogányokat sarjasztva támadtak a közülük valónak. A kereskedő - nem visz rá a lélek, hogy másként nevezzem kölykeit óvó vadként szállt szembe velük. Kacaja tátongó sebeket nyitott testükön, szisszenései nyomán szemek gőzlöttek el, szájak forrtak össze, csapásai fejeket röpítettek a sárba; az utolsó rikoltás nyomán lángok csaptak az égig, s mire elenyésztek, a halvány arcú alak egymaga állott az irtás közepén. Még láttam, hogy felém pillant, aztán elvesztettem az eszméletemet; az éjszaka hátralévő részéről, Predoc földjére vezető közös utunkról nem tudok számot adni. Felocsúdva egy határszéli városban, könyörületes és istenfélő emberek között találtam magam. Törött kezem-lábam sínbe rakták, és megtettek minden tőlük telhetőt lelkem elnyugosztására is: közölték, hogy bár a gerendavár veszedelmét senki nem élte túl, Praedarmon lovasai - kiket a kereskedő jöttében értesített - két napra rá beértek s megsemmisítették a szörnyűségben vétkes ork hordát. Elmondották, hogy a fakó arcú férfi kocsiját és árukészletét a falak közt szentelt pallosra váltotta, s szörnyű igása nyergében nyugatnak, a Fekete Határ felé indult; biztosra vették, hogy egyike azon lovagoknak, kiket rendjük pusztultával csak a bosszú vágya éltet, s én nem ingattam meg őket hitükben - valami azt súgta, a „kereskedő" útját Shackallor trónusáig, önnön végzete kapujáig holt krániak szegélyezik majd. Hasztalan próbáltam kideríteni, ki volt... azaz kivé lett végképp az átalútnál történtek után. Bátyám a következő tavaszon megjelent, s további kezelésre Új-Pyarronba vitt - itt megszereztem a Fellegvárban elhalt lovagok neveit, ám hogy melyiket viselte közülük megmentőm, nem világos ma sem. Gyógyulásom után felkerestem bizonyos családokat, hátha a vonások hasonlatossága nyomra vezet, aztán felhagytam e gyakorlattal, mert beláttam, hogy vétek felszaggatni a régi sebeket. Azokból az esztendőkből csak az üvegcsét őriztem meg, s valahányszor beletekintek, a kereskedőre, a hősökre és apámra emlékezem. Most, hogy e történetet fajunk és a világ okulására elbeszéltem, egyebet nem mondhatok: láttam valakit, ki szörnynek született, de emberként halt meg, s vigaszt találok hitemben, hogy a sötét erők, mik egyes földmélyi népek lelkét áthatják, sosem győzhetnek az emberszív rejtelmein.

POR A PORHOZ az átokfürkész története Nem vagyok eszes ember. Alapos és óvatos talán, de eszes semmiképp; amit tudok, a nagyvilág tanította nekem az alatt a húsz év alatt, amit vándorlással töltöttem - eszes embernek elég lett volna tíz, vagy akár öt esztendő is. Amikor otthonomat, a shadoni Ronna-gellát (nem áll rá a nyelvem, hogy Felföldet mondjak helyette) odahagytam, nem volt egyebem, csak a nevem, a kardom, a ruhám és a gyűlöletem. A gyűlölet segített hozzá, hogy harcban, szerelemben és üzletben higgadt maradjak; ez emlékeztetett, hogy különbözöm az egyik napról a másikra élő szerencsekatonáktól, hogy célom van még ebben az életben. Nem valami magasztos cél, az Egyetlen teoretikusai biztosan találnának kivetnivalót benne, olyasvalaki számára viszont, akit kőbölcsőben ringattak és Jedome hitében neveltek, épp megfelelő. Apám hétéves koromban halt meg: egy aquir, egy kóborló fenevad ölte meg a fejedelmi székhelytől háromnapi járóföldre, a maberoni dombok között. Vesztét az Átkok okozták, ezek az elszabadult varázslatok, melyeknek a vidék veszett hírét köszönheti, és melyeket a godoniaktól kaptunk örökül. Azaz az aquiroktól, az ő aquirjaiktól, akikkel első és utolsó háborújukat vívták, és akik lehetnek akár a mi aquirjaink is: vérlázító a gondolat, hogy a homálydögök már akkoriban itt bujkáltak, és ha nem teszünk ellenük, összes leszármazottunkat túlélhetik. Apám megpróbált tenni ellenük, és belepusztult - így került rám a cselekvés sora. Nemzetségünk férfitagjai tíz nemzedéken át kutatták a tűzviharok titkait. Könyveik ott porosodnak a királyi bibliotéka polcain: Monacero Monacero hátán, amíg a szem ellát. Mikor először jártam a koronavárosban, előhozattam és megbámultam némelyiket - olvasni nemigen tudtam még. Rég volt. Mostanra többet tudok a tűzviharokról apámnál, apám apjánál és az ő apjánál; többet bárkinél Kránt és a Fekete Rendet kivéve. Lehettem volna tanító, magiszter vagy filozófus, de nem kértem egyikből sem: vadász akartam lenni, az első a fajtámból, a legjobb mind közül, és Jedome, aki ismeri a lélek titkait, megengedte, hogy azzá legyek. Apám belepusztult egy találkozásba, amit jó adag keménységgel és némi szerencsével túlélhetett volna - tudtam, hol hibázott, s mikor visszatértem, biztosra vettem, hogy efféle hibát én sosem követek el. Napokig jártam a vidéket, igyekeztem magamba szívni összes színét és illatát. Ragadozó voltam, nem alábbvaló annál, aki a dombok közt várt rám, s akinek irháját apámnak ígértem - reméltem, Jedome jobbján is örömét leli majd benne. Enyéim nem gyanították, milyen közel járok: aquir kezétől meghalni tragédia, aquirt ölni rossz ómen mifelénk, aki ilyesmivel próbálkozik, a Fekete Rend haragját vonja egész nemzetségére sok vesződséggel hazajuttatott halálhíremet siker esetén sem szándékoztam hát megcáfolni: Mikor bevettem magam a dombok közé, magam mellett éreztem apámat, aki élete utolsó két esztendejében a túlélés fortélyaira okított. Megtanultam tisztelni a kardokat, melyeket eleink az ősi utak mentén a talajba döftek, megtanultam felismerni a mocsárföld szagát, a mocsárföldét, mely egy futó ember sebességével változtatja helyét, s ha teheti, egész karavánokat nyel el. Tudtam, milyen kiszámíthatatlan, milyen alattomos és becsültem családi Átkunkat, a tűzvihart, amiért úgy vonul, akár egy kráni sereg, és mindig ott bukkan fel, ahol lennie kell. „Sose hagyd, hogy meglepjenek" - így mondta apám. A maberoni dombok szőnyege hanga, színe a mályva, aromája a jó, a kemény föld szaga volt. Mikor lovamat hátrahagyva délnek indultam, az első hold a horizont felett ragyogott már, az alkonyi szél idáig hozta a fedél alá vonuló nyájak kolompszavát. A táj békésnek, a nyugalom örökkévalónak rémlett, én azonban épp eleget láttam ahhoz, hogy elővigyázatos maradjak akkor is, ha a közelben épp nem látni csontokat. Az aquir tanyája a szájhagyomány szerint valami barlang - az értők számára kráni lélekcsapda - volt a dombság keleti lejtőjén. Godon mágusai a legtöbbet megsemmisítették, a megmaradtak egyikét-másikát földcsuszamlás temette be. A makacsabbak közelében szentelt kardok riasztották el az ősi fajzatokat, a ritka kivételnek számító érintetlenek ezért úgy vonzották őket, mint bogarat a mécsláng - Ronna-gella íratlan törvényei közül ezt kellett most a javamra fordítanom. Míg a mályvaszín szőnyeg egy ráncában

felfelé kapaszkodtam, sáskák jártak az eszemben, a napot elsötétítő felleg, mely a szemem láttára pusztított el egy oázist a Shibara mentén. Hatékonyak voltak, de Krán sáskái, az aquirok ebben is túlszárnyalták őket: oázisok helyett egy egész kultúrát sikerült gyökérig rágniuk, és azóta bizonyították, hogy nem vetik meg a fiatal hajtásokat sem. Az inkvizítor, aki Erionban maga mellé vett, azt mondta, nem elég gyűlölnöm őket ahhoz, hogy győzhessek. Képeket mutatott róluk. Fénytelen termekbe vezetett, ahol a föld mélyéből, kősírokból előkerült tárgyakat, fegyvereket és tagokat őrizték. A legtöbb visszataszító volt; irtózni csak azoktól tudtam, amiket a szemem - és csak a szemem - szépnek talált. Bámultam, bólogattam, és pár napra rá odébbálltam: nem engedhettem, hogy az inkvizítor telebeszélje a fejemet, elvegye az erőmet az ősi népek kultúrájáról szóló litániával. Továbbra is sáskáknak láttam az aquirokat, kultúrájukat pedig olyanféle ösztönök megnyilvánulásának, ami a termeszeket várak építésére, a levélvágókat sátrak emelésére készteti. Elértem a dombgerincet, és meglapultam a sziklák oltalmában. Előző látogatásom alkalmával kiléptem a távolságot e torlasz és a legközelebbi, a lélekcsapda szája és a csalétek között. A leírásokból tudtam, hogy az aquir mindig a tűzvihar érkezte előtti fertályórában bukkan fel - Jedome a megmondhatója, mi hajtja vissza ide esztendőről esztendőre --, menedék után néz, és csak a vihar elvonultával áll tovább. Apám, aki elég jámbor volt ahhoz, hogy ellenségeinket érző lényeknek tekintse, e fertályórában próbált szót érteni vele. Meglehet, rokon lelket látott benne, magafajta átokfürkészt, aki évezredeket szán arra, amire az emberek évtizedeket fordíthatnak csupán. A Teremtés titkainak megfejtése foglalkoztatta, és vakmerőségéért az életével fizetett: nyílt terepen került szembe az aquirral, beszélt hozzá - és a válasz egy szempillantás alatt ízekre szaggatta. Megdörzsöltem a halántékomat, és ujjamra húztam a Pyarronban vert látógyűrűt. Most váltam csak igazán ragadozóvá: szemem a gyengülő fényben is sokszorta messzebbre tekintett, mint annak előtte. Az égen csillagok miriádja ragyogott, a nyugati horizonton kivehetővé vált a tűzvihar rőt derengése: messze j árt még, de közeledett, akár az állat, apám gyilkosa. Lefelé tekintettem a meredélyen, és elégedett voltam a látvánnyal. A lélekcsapda bejárata nyíllövésnyire feketéllett: kerek folt a hanga szőnyegén. Sosem merészkedtem olyan közel hozzá, mint két nappal korábban, és nem is szándékoztam többé megkockáztatni. A jelzésekkel bajlódva mindvégig az járt az eszemben, hogy apám csontjai felett járok; megborzongtam, valahányszor kavics roppant a lábam alatt, valahányszor feltámadt a földszagú szél, melynek zúgásából kihallani véltem a csapdában rekedt lelkek szavát. Tudtam, hogy ha a fekete torokba pillantanék, nem látnék mást, csak a förtelem ábráival televésett falakat - ahhoz, hogy a szellemek megkísérthessék, az embernek a földbe süllyesztett urna fenekén kell állnia. Ismét a nyugati horizont felé néztem, hátha sikerül kivennem a görnyedt alakot a rőt derengés hátterén. Bal kezem a nyakamban lógó csontfüzért érintette - egész vagyont fizettem érte a messzi északon. Családja becsületére eskettem meg az elfet, hogy a darabok csakugyan Ediomadból valók, de itt és most ez sem jelentett könnyebbséget: a füzér mágiaelnyelő hatalmáról a gyakorlatban készültem meggyőződni, és bár sokáig vártam erre a pillanatra, zsigereim jeges csomóba húzódtak össze. Olyan gonddal húztam fel a nyílpuskát, hogy az . aquir felbukkanása meglepetésként ért: egyszerre ott termett, mintha a földből emelkedett volna ki, mintha a forró szél, a közelgő pusztulás hírnöke csalogatta volna elő. Száz lépésnyire járt, s lassan közeledett; úgy rémlett; nehezére esik minden mozdulat. Vézna testére sokszorosan redőzött kelmék vagy hártyák borultak, feje (ha ugyan a feje volt) lassan ingott porcgalléros nyakán. Ronna-gella földje elnyelte léptei neszét. Jött, mint a végzet, mint a beteljesülés - és egy rándulással mozdulatlanná dermedt a lélekcsapda körül ledöfött kardok láttán. A kardok éppoly valódiak voltak, mint a döbbenet, amit a szörny tartása sugallt: magam gyűjtöttem be őket idefelé jövet. Úgy terveztem, a hó végére a helyükre kerülnek megint - ha nem, úgyis hiába esdekelnék Jedome bocsánatáért. Az aquir úgy ingott, mint nád a szélben; azt hittem, megint nekiindul, de a kardok aurája visszariasztotta. Nem kellett hátrasandítania a vágtató ló sebességével közelítő lángfalra: elégszer láthatta ahhoz, hogy tudja, merre jár. Mostanra az egész nyugati horizont izzani látszott, a süllyedő hold sebhelyes képén tükrözte a lángok vörösét. Megtámasztottam a számszeríjat a sziklán, céloztam és lőttem. A vessző derengő ívet rajzolt a homályban, és az aquir testének csapódva fehér lángra lobbant. Vakító fényözön áradt szét a lélekcsapda

környékén, a kardok elnyúló árnya vádló ujjak sokaságaként mutatott rám. Nem hittem, hogy sikerült megsebeznem a dögöt, de nem is ez volt a célom - annyit akartam, hogy összezavarodjon, és ösztöneitől vezérelve a legerősebb elérhető mágiaforrás, a kelepce felé vegye az irányt. Amint a görnyedt alak mozgásba lendült, megiramodtam. Négy hosszú ugrás a következő sziklatorlaszig, nyolc a dombgerinc pereméig, ahol két nap kemény munkájával a köveket feltornyoztam. Tagjaim bizsergése, bőröm feszülése rádöbbentett, hogy az aquir „beszél" hozzám, a csontfüzér azonban állta a próbát; szédülve, botladozva bár, de eljutottam a második fedezékig, hátamat a torlasznak vetettem, és mikor dühödt rikoltása az elmémbe mart odalentről, egész kőlavinát zúdítottam rá. Vérem zubogásától alig hallottam a robajt. Rőten kavargó porfelleg csapott át rajtam, s talán az eszméletemet is elvesztettem pár pillanatra, mert mire feleszméltem,. a távolabbi sziklák már gőzölögtek. A tűzvihar közeledett, izzásig hevült légtengert görgetett felém a síkon át. Perceim maradtak csupán, hogy elvégezzem, amit el kellett végeznem - hogy levánszorogjak a meredély aljára, ahol a nagytiszteletű Tauwathar ajándékát, az ocsmány húsdarabot elföldeltem, és végezzek az aquirral, aki hiába remélte, hogy a „beszentelt" lélekcsapdához ily közel új, eleddig ismeretlen menedékre talál. Végezni akartam vele a godoniak nevében, a pyarroniak, az ervek és az elfek nevében, mindazok helyett, akiket a fajtársai meggyötörtek és megöltek - s főként apám nevében, akit ez a förtelem gyilkolt meg ugyanitt, négy hónap híján harminc esztendeje. Mire megközelítettem a kőhalmot, már tudtam, hogy nem nyert egyikünk sem. A szörnyeteg halódott, szavai azonban túl sok erőt szipolyoztak ki belőlem; rádöbbentem, hogy nem jutok el a völgy menedékébe, hogy a lángfal beér és elemészt - de mert az adósság, amit rendeznem kellett, túl rég nyomasztott, csak fáradtságot éreztem, félelmet nem. Kardot húztam, és a görgeteg északi oldalán vonagló, sötét tömeghez vánszorogtam; tettem róla, hogy ha az aquir az arcomba néz, ne lásson mást, csak a győztes mosolyát. Ahogy felemeltem a fegyvert, a bezúzott fej felém fordult: fél tucat fekete szem csillant, fél tucat apró fogú száj tátogott a porcgallér árnyékában. Az aquir rám bámult és nevetett. Nem volt varázsos, nem volt gyilkos hang, csak nevetés volt, egy sarokba szorított állat szűkölése helyett egy értelmes lény beletörődése a megváltoztathatatlanba. - Vártalak - zúgta Ronna-gella nyelvén a fél tucat száj. - Egy ideje vártalak már. Megtorpantam, de nem eresztettem le a kardot; reméltem, alakom elég fenyegetőnek rémlik a tűzfal hátterén. - Hazudsz - sziszegtem. - A hamisság atyja az istened. - Tudtam, hogy eljössz - mormolta a lény. Készültem rád, de nem hibáztál. A harc jó harc volt, el kell fogadnom a halált a kezedből. - Megölted az apámat - dünnyögtem. Semmi mást nem akartam tudatni vele, mielőtt testünk az ősi varázs forróságába vész. - Az apádat. . . - visszhangozták a szájak. A kövek ütötte sebhez legközelebbi fekete szempár elhomályosult. - Aki táplálékot akar, küzdjön meg érte: ez Raddaq törvénye. Apád megjelent az Ajánlkozás Helyén. Kihívást intézett hozzám, úgy hittem, készen áll a harcra. Az övé nem volt jó halál. - Táplálék? - suttogtam. - Ajánlkozás? - Vedd a lelkeket - zümmögött a kórus. - Az én időm lejárt; innét a tengerig most már... te vagy az úr. Megint nevetett, aztán csak percegett, és valahová a távolba révedt. A sáskákra akartam gondolni, a mocsárföld szorításában vergődő lovakra, Pyarronra, apámra és a gyűlöletre, de hiába: azt a keletről jött tán enoszukei - kardforgatót láttam magam előtt, akit egy erioni sikátorban sebeztem halálra. „Jó harc volt", suttogta a vágott szemű, és utolsó mozdulatával a tisztelet jelét mutatta felém. - Vedd a tüzemet - suttogta az aquir, aztán meghalt, én pedig felegyenesedtem és megfordultam, hogy állva fogadjam a halált. Vártam a süllyedő hold alatt, csillagfénytől káprázó szemmel, hisz arra sem volt érkezésem, hogy lehúzzam a gyűrűt; vártam, ám a forróság pörölye helyett hűvös szél csapott rám. Mire kitisztult a tekintetem, a lángvihar elenyészett... a magasból azonban még sokáig szitált a hamu, hogy hajnalra eltűntesse a törvényszegő, a külországi vadász összes nyomát.

GÁTSZAKADÁS az orvlövész története Kahre városában, a Kerék jegyében születtem, csillagaim a javítás, a jobbítás feladatát szánták nekem - azért, hogy ifjonti fővel eltértem a megszabott iránytól, hogy törvényszegő, száműzött és gyilkos lettem, más, sötétebb erők felelősek. Sose küzdöttem ellenük - a nagyvilág épp elég küzdenivalót adott az esztendők során - , de ugyanolyan hévvel vágytam megismerni működésük törvényszerűségeit, ahogy mások a vagyonszerzés, a hazudozás vagy a szerelem fortélyait. Az ősök azt tanítják, csak olyasmit uralhatsz, amibe belelátsz, amit elpusztíthatsz, hogy szükség szerint újraalkosd; és én hittem nekik mentségemre szóljon, igen fiatal voltam még. Sokfelé jártam, miután kiűzettem atyáim városából. A helyek többsége nagyon komisz volt. Néhány helyre nem jószántamból, hanem azok miatt a gonosz dolgok miatt kerültem, amiket kényszerből vagy pénzért követtem el. Sokféle alakkal, emberrel és más fajzattal találkoztam a legkomiszabb helyeken is. Nem mind volt olyan hitvány, amilyen lehetett volna, vagy amilyennek látszani akart, de csak egy akadt köztük; aki iránt többet éreztem múló érdeklődésnél - talán ezért akarta Gi-Elron, hogy idő előtt veszítsem el. Amit kaptam, és amit örököltem tőle, két külön dolog; az elsőre mindig büszke leszek, a másodikat csak olyankor tárom a világ elé, ha ölnöm kell... de olyankor is rá emlékezem. Hogy ismerem-e a sötétség gyermekeit? Ismernem kell, hisz egy ideig magam is közéjük tartoztam: Gorvik és Gát foglya voltam, csavarja a gépezetnek, mely a Warvik-tavat a tengerrel összekötő vízi utat járhatóvá, a Casada medrét a Délvidék legnagyobb csonttemetőjévé teszi. „Hozzák a húst, a véres húst..." Zümmögtem én is az ostoba rab-kánont - nem nagy szórakozás, de segít elviselni azt a pár hetet vagy hónapot, míg véresből rothadó hússá változol odalent. Hogy miképp kerültem kahrei létemre a szörnyeteg gyomrába, hogy miért kellett tapogatózva rónom a sötét, örökké nyirkos alagutakat szivattyútól szivattyúig, nem érdekes; legyen elég annyi, hogy a dolgomat elvégeztem, s hogy az, akit Gi-Elron pörölye halálra sújtott, aligha szenvedett annyit a maga poklában, mint én. Poklot mondtam volna? Pedig pokoltornác inkább a sok folyosó és semmibe torkolló oldaljárat, mely gilisztagubancként fonódik a Gát éjjelnappal járó, zuhatagok és izmok működtette masinái köré. Nem volt azokban a masinákban semmi titokzatos, semmi ellesni- vagy okulnivaló - annál érdekesebbnek találtam a mendemondákat, melyek a néptelen alsó szintekről, a titkos folyósokról, a szabadulás elfeledett útjairól szóltak. Szükségünk volt legendákra, hogy ébren tartsuk azt a kevés reményt, amit Ranagol mézes szavú, vad kacajú népe meghagyott nekünk. Szükségünk volt a hangokra és szavakra, melyek arcunkat és nevünket pótolták: az alagutak örökös homályában árnyak voltunk csupán, s mert minden morzsányi étel, minden korty tiszta víz életet jelentett, lelkifurdalás nélkül oltottuk ki egymás életét, ha alkalmunk nyílt rá. A nagy húsdaráló kamrái csak percekig vagy órákig tartó szövetségeket ismertek, a tapintás ajándék volt, az álom ritka kincs, melynek emlékeit testünk veszendő melegével együtt őrizgettünk, s ahogy múlt az idő, mind kevesebbet gondoltunk a külvilággal - emlékszem, milyen valószínűtlennek rémlett, hogy pár száz lábnyival feljebb, a végtelen ég alatt feszülő vitorlájú, arccal-névvel bíró emberek alkotta hajók siklanak. Temérdek mendemondát hallottam a sötétségben töltött hónapok során. Étellel és bántatlansággal fizettem értük, ha kellett, és fájdalommal csikartam ki őket, ha úgy hozta a szükség. Ringatóztam a suttogó hangok hullámain, és áldozataimmal együtt rezzentem össze a roppanásra, ahogy a történet végén nyakuk törött - többet elevenen, saját jószántukból sem adhattak volna nekem. Őröket a Gát labirintusában csak új foglyok érkeztekor látni - ők az éjjel-nappal őrzött kapun, a moslékos hordók, rothadó zöldséggel teli zsákok a légkürtőkön át jöttek, s akinek volt érkezése, hogy a marakodás közben ilyesmire figyeljen, gúnyos kacajt hallhatott odafentről. Hogy a hullák hová kerülnek, sosem sikerült kiderítenem. Én ott hagytam őket, ahová estek, és ha nagy néha visszatértem, hiába tapogatóztam a maradványaik után: a leggyengébbek hordták szét őket, a kürtőkbe vagy a kutakba kerültek, hogy dögvészként vegyenek bosszút az óvatlanokon, vagy - ahogy a mendemondák némelyike állította - a beavatottak táplálták velük a Gát alapzatába börtönzött Szent Szörnyeteget.

Szent Szörnyeteg. Lenyűgözött már a hangzása is, s még inkább az, amit a hatalmáról suttogtak. Úgy tartották, holdfordulók idején a beavatottak összegyűlnek a mélyben, és halálig tartó küzdelmet vívnak a jogért, hogy színe elé állva újfent megméressenek, aztán elnyerjék méltó jutalmukat - a szabadságot vagy a halált. A napvilágon a ráció gyermeke, a Kerék szülötte voltam - talán ezért, talán a halál közelségének tudatában váltam hívővé odalent. Kopóként követtem minden apró nyomot, kimerültségtől szédelegve jártam a labirintust pihenésem óráiban. A legaljasabb fogásoktól sem riadtam vissza, hogy több élelemhez, több levegőhöz és tiszta vízhez jussak. Öltem és raboltam, fenyegettem és hízelegtem árnyakat hajszoltam az árnyak között, és rabságom negyedik hónapjában (aki moslékos hordókban és ürítkezésekben számol, ennél pontosabb nem lehet) sikerült rájuk lelnem. A vénember, aki a lakott régió alsó határán, a Csontok Kamráinak nevezett szinten került a kezembe, valaha pap lehetett. Tudtam róla mindent, amit tudni érdemes: őrült rituálékkal kereste elveszett istene kegyét, bonyolult alakzatokat formált az ide húzódottak és itt pusztultak maradványaiból. Kiszedtem belőle, amit tudni akartam, aztán ülő helyzetbe rendeztem merev testét egy csigolyák alkotta spirál közepén - ha akadt benne egy szikrányi abból, amit léleknek mondanak, hamarabb és könnyebben szabadult nálam, aki útmutatását követve lefelé indultam a rozsdától szagló vasgrádicsokon. Ott, a mélységes mélyben találtam rá a beavatottakra... de hogy célomhoz közelebb juthassak, szolgálnom kellett nekik. Szolgálnom a hangoknak, melyek először egy vésetekkel teli fal mögül, attól kezdve a legváratlanabb pillanatokban, légkürtőkből, repedésekből, elevenek és halódók szájával szóltak hozzám. Ölnöm kellett, ha azt kívánták, máskor megkímélnem olyanokat, akik száz halált érdemeltek volna, s alighogy kiszabadultak a kezemből, bosszújukkal, a holdak alatti és feletti világ összes kínjával fenyegettek. Nem értettem a beavatottakat, de sosem kérdeztem, és a rám fröcskölő gyűlöletből sem juttattam nekik: lelkem szennycsatornái (elveim és kedvteléseim jó részével együtt) Kahréból valók, és ehhez illő hatékonysággal nyelik a mocskot, melyet a nagyvilág zúdít rám. - Méltó - hangzott az ítélet az ötödik és a hatodik hónap fordulóján, s bár hetek óta csak ezt vártam, nehezemre esett örömet, vagy bármi mást érezni. Azok, akikkel idekerültem, egytől-egyig átestek már a végső transzformáción: véres húsból rothadó, holt hússá lettek, szaguk ott érzett a folyosókon járó léghuzatban, és az újak, az idegenek, akik sem a legendákat, sem a túlélés egyéb trükkjeit nem ismerték, élelemmel fizettek a vízért, melyet a sírjukká vált kutakból merítettem. Faképnél hagytam őket, mielőtt érintéseikkel és híreikkel traktálhattak volna: nem akartam tudni a nagyvilágról, nem engedhettem, hogy elgyengítsen a vágyakozás - csak erőm tejében küzdhettem sikerrel a lehetőségért, hogy visszatérjek oda. Holmimat hátrahagyva, egy szál ingben ereszkedtem alá a grádicsokon, vakon követtem az utat, melynek fordulóit a hangok jelölték ki számomra - és odalent, a Gát sziklaalapzatán nyugvó első szinten, melynek falait, Amanovik nyájának első nemzedéke véste tele az áldás és a hűség jeleivel, végre megismertem a beavatottakat. Régi rabok, a túlélés mesterségének legkiválóbbjai voltak: egy forradásos képű dzsad, aki dzsennek fattyának mondta magát, harmadik esztendejét kezdte idelent. Miután próbát tettek velem, nem húzódoztak többé: hagyták, hogy szellemük körébe lépjek, fürkészőn tapogassam végig testüket, s miközben ugyanezt tették velem, megválaszolták kérdéseimet is. - A Szent Szörnyeteg odalent él - mondta a dzsad. - A Kétségek Kútjának mélyén, a világ szívéig nyúló gyökerek közt, melyekből az erőt meríti. - Erőhöz jut a mi segítségünkkel is - vette át a szót egy idősebb férfi, akit hangsúlyai alapján északföldinek, tapintásra erv származéknak véltem. - Részt kér gondolatainkból, örömünkből és fájdalmunkból... és a maga módján fizet érte. - A Kúthoz vezető grádics csapóajtaját vérviasz szigília zárja el - közölte egy nő, akinek két karján tűzhegeket, jobb szeme helyén hideg követ érintettem. - Aki feltöri, kínok közt pusztul el; csak a viadal túlélőinek lehet része a végső megmérettetésben. - És ha kiállod - dünnyögte a dzsad -, a távozás jogáért is fizetned kell. - Fizetni? - A legdrágábbal, amit a Szent Szörnyeteg a tiédnek ismer. - És azután?

- Azután magába fogad - suttogta a nő, végigsimítva arcomon forró leheletével. - Befogad és visszaokád a létezők világába ott, ahol lenni kívánsz. Szükségem volt némi időre, hogy megemésszem a dolgot - hogy elfogadjam esélynek az őrületet, mely ellen a felvilágban nem csak a gyomrom lázadozott volna. - Sikerült valaha bárkinek. . . kijutnia? - Minden holdforduló idején útnak indul valaki - mormolta a dzsad. - És nem mindig hallani sikolyokat a Kút mélyéről. Hallgattunk. A Casada iszonyú nyomással nehezedett a falakra, vize könnypatakokként csordogált az óvó jelek közt, és a padló repedésein át folytatta útját lefelé, a világ szívén tátongó seben, a Szent Szörnyeteg templom-börtönén át. - Jogot szereztél arra, hogy a küzdelem részese légy - szólt valaki a hátam mögött. - Erős, izmos hang volt, olyasvalakié, akit sem a moslék, sem a penész, sem a halál közelsége nem tudott hatékonyan működő embergépből ronccsá változtatni. A neszek elárulták, hogy még ketten állnak mellette, felépítésüket és származásukat illetően azonban csak találgathattam. Új arcok, új hangok, tetejébe a nő és mindaz, amit társaival együtt zúdított rám: túl sok a zavaró tényezőkből. A beavatottak, bár próbájukat kiálltam, nem nyíltak meg teljesen; volt bennük valami feszült, valami fenyegető. Akkoriban nem számoltam a napokat - utóbb derült ki, hogy első találkozásunk óta majd' egy hónap telt el. - Mikor és kikkel kell megküzdenem? - Annyi időd maradt, míg a főzsilip megnyílik odafent - dünnyögte az erv. - És mi leszünk az ellenfeleid. A főzsilip megnyitását - mely a rabok számára az időszámítás alapját jelenti - a legkülönbfélébb, egyenként is jellegzetes zajok kísérték: lánccsikorgás, ahogy a nagy kerék körbefordul, duhogás, ahogy az emeltyűk és áttéteik mozgásba hozzák az ellensúlyokat, aztán a dübörgés, ahogy a Casada vize a Warvikcsatornából a Gát rekeszfalai közé zúdul. Iszonyú erők szabadultak el odalent, a mi arénánkra nehezedő nyomás azonban mit sem enyhült - ahhoz túl mélyen voltunk a folyómeder alatt. - A szabályok? - kérdeztem csendesen. - Nincsenek - mordult a fickó a hátam mögött. - Az ajtó, amin bejöttél, csak akkor nyílik meg, ha a főzsilip bezárul. Aki talpon marad, győz, és feltörheti a szigíliát... aki nem, veszít, és csak végső kínja jut el a Szent Szörnyetegig. Vigyáztam, hogy ne csapjak zajt, ahogy testsúlyomat jobb lábamról a balra helyeztem; valami azt súgta, az első ugrással sem várhatok sokkal tovább. - Számotokra ismerős a terep - mondtam. Az esélyek egyenlőtlenek. - Természetesen - felelte a dzsad. - Mi másért fogadnánk új tagokat magunk közé? Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket a beavatottaktól hallottam, és tüstént ugrottam, ahogy a szétnyíló levegő surrogása a fülemig jutott: a nagydarab ember hátulról, az erv szemből, valaki az arctalanok közül balról rontott nekem. Jobbra hemperedtem, és nem izgatott mekkora zajjal jár - mire a legfürgébb utánam fordult, már a falnál jártam, és visszafojtott lélegzettel, mozdulatlanná dermedve számláltam szívem dobbanásait. Pár pillanatig csend honolt a kamrában... már ha csendnek számít, az emberi hangok hiánya, az egyetlen, ami elnyomhatja a résen álló Casada és a szüntelenül dolgozó gépek neszezését. Aztán valaki, valami csosszant, valaki mozdult, s ezzel apróbb-nagyobb mozdulatok egész láncolatát indította el, mint a gúlasakkban, ahol a vezér bukása általános támadásra ad jelet. Hogy ebben a játszmában vezér vagy gyalog bukott-e, nem tudhattam, a csontroppanás és a hörgésbe fúló sikoly azonban- nyilvánvalóvá tette, hogy valaki rajtavesztett: előétel a Szent Szörnyetegnek, és némi esély a túlélőknek, akiknek ily módon növekedett a mozgásterük. Nem állt szándékomban a vakharc gyötrelmeit és szépségeit ecsetelni - sem azelőtt, sem azóta nem próbálkoztam vele, és kétlem, hogy bárki igazi örömét lelné az ilyesmiben. Örömet a siker végzettől elcsent pillanatai jelentenek: az érzés, hogy a nyakát kaptad el, a bizonyosság, hogy nem menekülhet, a káröröm, hogy torkod helyett a könyöködet szorongatja görcsbe ránduló ujjaival. A többi csak mechanika - ahogy a vállat erre, a fejet amarra rántod, hogy a csigolyák szétcsusszannak, a működésképtelenné vált húsbáb zuhanása, a következő mozdulat és a félsz, hogy valaki, aki hallott, most már érzékel is, és előnyt kovácsol győzelmedből; hatás és ellenhatás, neszre nesz, egyik mozdulat a másik után. Eleinte csak

menekültem, hagytam, hadd irtsák egymást a beavatottak - négyen-öten maradhattak, mikor magam is támadni kezdtem. Percek alatt megöltem kettőt, köztük a dzsadot, aki vergődés közben a karomat törte, egy másik a szememet kaparta ki, és helyben átharapta volna a torkomat is, ha a nagydarab ember meg nem lepi és meg nem fojtja előbb. Míg a haldokló lábai a padlót karistolták, a falig görögtem, és teljes erőmből haraptam bal öklömet, , hogy fel ne sikoltsak. Jobb karom holt súly volt, világtalan szememből államra és nyakamra csorgott a vér. Ha nem tudtam volna, mi mindent nélkülözhet egy megfelelően működő emberi test, alighanem az eszemet vesztem - így csak a lélegzetem akadt el, az is csak azért, mert egy kéz megérintette a homlokomat. - Látlak - suttogta a hörgéssel teli sötétségben a nő, és a nagyobb nyomaték kedvéért megérintette az ajkamat is. - Látlak, és segíthetek. Segítünk egymáson, ha okos leszel... ha megfogadod, hogy együtt teszünk próbát odalent. A vergődés abbamaradt, a következő pillanatban azonban új beavatottak rontottak a nagydarab emberre, s ezzel - akaratlanul - némi haladékot adták nekünk. - Segíteni? - ziháltam. - Miért? - Mert más nem győzhet a gladiátor ellen. Túl sok táplálék és levegő jutott neki az utóbbi időben, és most, hogy a dzsad halott. . . - A nő motozott egy darabig, és valami hideget csúsztatott ép kezembe. Kés. Sokáig a testemben rejtegettem, aztán itt az egyik repedésben... de elkaptak, mielőtt használhattam volna. Nehéz látóként a vakot játszani - az erv és a dzsad jó ideje gyanakodhatott rám. - Ki vagy te? - A Gyűrűhegységből jövök. - Kránból? Ahol. . . a kosfejű démon tizenhárom fattyát imádják? - Vannak más bálványaik is, de ez most nem fontos. A fontos az, hogy a bal szemem vaksötétben is lát, és ha engeded... ha megbízol bennem... győzelemhez segít. Eszembe jutott az a különös keménység arca bal felén, és nem kérdeztem többet; vértől síkos ujjaim görcsösen szorították a rövid, markolat nélküli pengét. - Mit tegyek? - Kövesd az utasításaimat anélkül, hogy gondolkodnál. Te leszel a báb, én a bábjátékos, de az előadás végén visszaváltozunk azzá, amik vagyunk... és együtt kérjük a Szent Szörnyeteget, hogy fogadj a irgalmába egy férfi és egy asszony lelkét. - Miért kéne. . . meghallgatnia? Válaszra már nem jutott idő: az arénában egy végső hördüléssel minden elcsendesedett. Lélegzetvisszafojtva hevertünk egymás mellett; tudtuk, hogy középen, három holttest felett, a gladiátor áll, és oldalra billentett fejjel a neszeket lesi. Mozgást érzékeltem, homokpergéshez hasonló zajt hallottam a nő irányából. A gladiátor nehéz teste tüstént mozdult, közeledett... de félúton sem járt még, mikor szövetségesem markából apró kavicsok tömege gurult szét, az egész arénát betöltve surrogással és csikorgó visszhangokkal. - Tudja, hol vagyunk - súgta a nő. - Ha nem támadsz, ránk talál, és előbb velem, aztán veled végez. - De mit... - Hallgass! - sziszegte ő. - Ne kérdezz, csak tedd; amit mondok... most! A nagydarab ember fordult, távolodott. Széles ívű mozdulatokkal haladt, mintha a levegőt rostálná, aztán - számomra legalábbis - beleveszett a Gát állandó zajának kakofóniájába, eggyé vált a sötétséggel, mely a halál és a Szent Szörnyeteg otthona volt. - Fel és balra - suttogta a nő. - Végig a fal mentén. Fájdalmamat legyűrve engedelmeskedtem, mintha báb volnék, s ő a bábjátékosom. Meglepően könnyen ment, és nem sokat nehezedett azután sem, hogy a gladiátor ellenem fordult. Lépteim neszét követve elém vágott, de nem próbáltam elhelyezni a létezés terében: eszem és ösztöneim helyett a szememre hagyatkoztam, rá, aki az aréna távolabbi falánál hevert, és maga felé csalta a nagydarab embert vergődése neszeivel. - Jobb: . . jobb. . . - Hamarosan az lesz, ribanc. - A bikahang gazdája ellépett mellettem. Támadni akartam, aztán eszembe ötlött, mi a dolgom, és vártam inkább - vártam és azt képzeltem, hogy vak szemem ürege az éj a valódi éj - hűs sötétjével telik meg.

- Jobb - ismételte a nő, aztán halk, elégedett torokhangon felkacagott, s mikor a gladiátor előrehajolt, hogy megragadja, a támadás irányát is meghatározta végre, ahogy világtalanok közt szokás: Felső ívnegyed, harmadik nyolcad a napközép vonalán. Szúr. Az első döfés a gladiátor nyakát érte, és vérfolyammal árasztotta el mindkettőjüket. A hatalmas kezek ezzel együtt megszorultak a nő derekán, s mint óriás pókok, felfelé kúsztak rajta. A bal a vállon, a jobb a mell alatt járt, mikor ismét szúrtam, ezúttal a gladiátor tarkójába, és tartottam a fejét, hogy utolsó sóhaja a tenyerembe szálljon - csak így lehettem biztos abban, hogy egyszer s mindenkorra megszabadultunk tőle. Miután oldalt zuhant, térdre estem, s talán az eszméletemet is elvesztettem egy időre - arra eszméltem, hogy a homályban mécsláng táncol, bal kezem és jobb szemem üres, a nő - hosszú lábú, keskeny csípőjű ébenből faragott arcú asszonydémon - pedig mellettem gubbaszt, tőrével játszik és kacag. Az ajtót, amin át érkeztem, a vasaláshoz kocogtatta a léghuzat - ebből értettem meg, hogy a főzsilip bezárult, s hogy a vérontás ideje után az áldozaté következik. - Mi a szándékod a kiszolgált bábbal? - suttogtam. - Elhajítod? Néhány éve talán ezt tettem volna - felelte ő, rám villantva különös szemét, mely úgy ragyogott a hegtetoválások csíkozta arcban, mint egy jogar rubinköve. - Vagy két órával ezelőtt, de most. .. - Megint nevetett, és elhajította a pengét. - Nem tudok járni. Mikor azok ketten megrohantak, valami eltört bennem. Eltört, és aligha forr össze egyhamar. - Megérintette az arcomat, könnyedén, mintha a veszteség fájdalmát akarná enyhíteni. - A bábom voltál... mostantól én leszek a tiéd. Feltörjük a szigíliát, és a Szent Szörnyeteg kegyelmébe ajánljuk magunkat. Hogy mi lesz aztán, csak rajta áll. - Azt várod tőlem, hogy a halálba taszítsalak? - Ha nem viszel magaddal, itt fogok elpusztulni. Ennyi fáradozás után igazán megérdemlek még egy esélyt. Képtelen voltam vitába szállni vele; a csapóajtót bámultam, a pecsétet, melyre sötéten kérgesedett az arénában ontott vér. - Te elhiszed, hogy odalent. . .? - Tudom - suttogta a nő. - Mifelénk gyakoribbak az ilyen fajzatok. Tudjuk, mit szeretnek, mi élteti és mi gyengíti őket... néhányan közülünk azt is, mi árthat nekik. Ő és a hozzá hasonlók valaha a napvilágon éltek - az ősök háborúi kényszerítették őket a mélybe, ahol az álmok fogannak, és izzó ércerek szövik át a hegyek gyökereit. - Ép szeme kék volt, mint az őszi ég Kahre felett, sötét keretében sárgás cirmok és pettyek, a vérvonalát ért csapások kalligráfiái derengtek. Aki a Kútban vár ránk, ismeri Yukk'rt éhségét, a Négy Fejedelem diadalát és gyászát, Hethub-Hór szenvedélyét és mindazon dolgok igaz nevét, melyek vele vagy utána születtek... de ismeri a Változás Törvényét is, és mert erősek voltunk idefent, úgy hiszem, nem fog elemészteni. - Hiszed? - Igen - suttogta ő, felém nyújtva kicsiny, kérges kezét. - És legfőbb ideje, hogy próbát tegyünk vele. Ami ezután következett, olyan volt, mint valami lidércálom: zuhanás, melynek nincs kezdete, és igazában nincs vége sem. Hiába próbálok visszaemlékezni a pillanatra, mikor a Gát valósága az arénából nyíló cinkamra, utóbb a Kút időtlenségébe olvadt át. Nem számoltam a lépéseket, nem néztem máshová, csak előre, és nem ügyeltem másra csendes, szaggatottan lélegző terhemen kívül, akivel megosztottam létem hátralévő pillanatait. A Kút voltaképp nem volt kút: repedés volt, hosszanti rianás a Gát ezeréves sziklaalapzatán. A mélyről áradó sötétség kioltotta mécsesünket, körvonalai azonban így is láthatók maradtak mintha nem a tér, hanem az idő roppant volna meg azon a helyen, ahol a Szent Szörnyeteg éber álmát aludta. Kétlem, hogy a magunk jószántából ugrottunk - a női ölként feltáruló sötétség nyelt magába minket, aztán csak örvénylett körülöttünk, és várta, hogy a magunk valójában mutatkozzunk meg előtte: sebzetten, pőrén és magányosan. „Mit ajánlasz a szabadságodért cserébe?" kérdezte valaki oly közel, mintha a fülembe suttogott volna. „Mivel étetsz, ha mindkettőtöknek megkegyelmezek?"

Úgy rettegtem, mint soha életemben, mégis válaszoltam neki. Nem szavakkal persze - a helyzethez, és a Szent Szörny valójához nem illettek szavak. Ami voltam, ami vagyok és leszek, meghódolt előtte, ajánlatot tett neki... és egész időtlenségében megborzongott keserű kacajától. „Az életed felét kínálod, ostoba? Elfelejted, honnét jössz, és mi vár rád, ha ott maradsz!" Aztán közölte a maga feltételeit, s megértettem, hogy nem szállhatok vitába vele. Éhsége és vágyódása erősebb volt a megvetésnél, melyet a magunkfajták iránt érzett, tudtam, hogy nem fog elpusztítani, de ez sem segített: ő voltam, eggyé váltam vele, összefonódtunk, mint a hegyek gyökerei, mint az izzó érc-erek a világ lassan dermedő kérgében. Minden voltam. Egyszerre belém villant, hogy a nőt Dylarnak hívják, a Fekete Határon túli Bar'Nimhal az otthona, és az apját kellett megölnie, hogy útra kelhessen. Megéreztem, hogy szeretni fogom, mint barátot, mint asszonyt, mint senkit azelőtt - hogy én leszek, aki újból járni tanítja, hogy az én kezem, az én szerszámaim tűntetik el arcáról a legcsúfabb hegeket. Magunkat láttam, ahogy egymásnak vetett háttal oldalazunk át az életen, mely ugyan olyan könyörtelen velünk, mint más, tisztességesebb szerzetekkel, de nem elég irgalmatlan ahhoz, hogy éltünk fonalát megszakítsa. Házunkat láttam egy hatalmas ország bűntől nyüzsgő városában, egy idegen asszonyt, aki kinyúl értem, felhasznál, de megérinteni nem képes soha. Éreztem dühét, a gyűlöletet, amit a felismerés szabadít el benne - aztán Dylart láttam, a mosolyát, mely sosem volt (vagy lesz?) olyan természetes, mintha kölyökkora óta gyakorolná. Dylart, ahogy ajtót nyit az asszonynak, akit jótevőnkként ismer, és megteszi azt, amit sem Bar'Nimhal szabad vadászaként, sem a Gát rabjaként nem tett volna soha: születendő gyermekünkről beszél, és a hátát mutatja neki. Láttam a villanást, az acélt a fakó hajó asszony kezében, a vért a falon, a tükrön, mindenütt..: aztán újra Dylart, ahogy a földön hever, a nevemen szólít, és utolsó szavaival a szemét ajánlja nekem. - Hogy megőrizz - mosolygott. - Hogy megőrizzen. Magamat láttam, ahogy megteszem, amire kért, és gondosan eltűntetem a nyomokat, mielőtt a tűznek adnám őt. Magamat vöröslő éji szemmel, melyet az avatatlanok elől fekete kendő mögé rejtek, mely készségesen forr össze Gi-Elron pörölyével, hogy mindenkinél messzebbre lássak, sose vétsem el a célt... s hogy az árny, az ő árnyéka, mely minden árnyak közt a legkedvesebb nekem, napjaim fogytáig velem maradjon. Láttam magam egy vállas, fekete sörényű férfi oldalán, aki nehéz kardot forgat, vadkant hord a címerében, és hozzásegít, hogy a vér árát vérrel, az életét élettel fizessem meg, láttalak téged is, szent ember, ahogy a sorokat pergamenre veted... aztán megint magamat Erion falai közt, egy gazdag ház kényelmes zugában, ahol sem emlék, sem fájdalom nem gyötör többé, egy zugban, ahol nem ismernek, ahol hosszú élet, békés öregség és megbecsülés vár rám, de olykor... igen, főleg éjszakánként, míg a sárkánygyomrok derengő fényében fekszem, míg fémkezem lassan mozduló ujjai egy kutya (yllinori medveölő?) nyakát vakargatják, Dylar hangját hallom a szélzúgásban, és mert érzéseimtől rég megfosztottak, csak álmomban, könnyek és szavak nélkül gyászolom őt. Ezt láttam az időtlen sötétségben, a Szent Szörnyeteg karjai közt, és mielőtt elbocsátott volna, tudtam, hogy megkapta, amit akart: élettel ajándékozott meg, és a tudatlanság nyugalmát, az őszinteséget és a békességet... életem teljességét kérte cserébe. „Mehetsz" - zúgott a hang, melyből (hisz az imént még egyek voltunk) saját megrendülésemet véltem kiérezni. „Mindketten mehettek." Dylar oldalán eszméltem fel a tenger túlpartján, félnapi járóföldre Temoran kereskedőváros falaitól. Hogy miért épp itt, miért épp egy verőfényes nyári délutánon, nem tudom. Ha a mese igaz, én döntöttem így. . . vagy az a valami, ami tövisként szakadt belém a Gát alapzatának sötétjében, ami fájdalomból él, és a dolgok igaz nevén kívül ismeri a magaféle szörnyek mocskos titkait is. Mindezen persze azóta töprengtem el - akkor, és ott csak az járt a fejemben, hogy falnivalót, ruhát, kirurgust és papot kell kerítenünk. Néztem Dylart, a hegeket a szája körül, a csillámokat rubinból metszett bal, az apró sorsjeleket őszi kék jobb szemében, tudtam, hogy kérdezni fog - és hogy új életem legkegyetlenebb cselekedete lenne, ha igazat válaszolnék neki. Míg élt, senkinek nem beszéltem a dologról. Változtatni sem próbáltam az elrendelt jövőn GiElronban, magamban vagy a véletlenben bíztam, ki tudná megmondani? A Kerék szülötte vagyok, csillagaim a dolgok jobbíthatóságáról; vezeklésről és megtisztulásról suttognak, de nem ezért, nem feloldozásért jöttem el hozzád. Azért jöttem, hogy beismerjem, igazában sosem szöktem meg a Gátról, és hogy tudassam a világgal: bármikor visszatérnék oda. Vissza a rothadásszagú sötétségbe, az árnyak és

fájdalmak birodalmába, melyen nappali szem nem láthat át, vissza a Szent Szörnyeteghez annyi naftával, ami ha lángot kap, nem csak azt a poklot dönti romba, de fél Warvikot is. A dög fészkébe üvölteném, hogy itt vagyok, én vagyok az, aztán alászállnék, és visszavenném tőle, ami az enyém. Őrültségnek hangzik, tudom, pedig több, igen, sokkal több annál... mármint nekünk, akik nem az irhánkon hordjuk a legcsúfabb hegeket. Az álmunk. A hitvallásunk. Az esély, hogy nekivágunk egyszer. Az ügy, amiért mindenünket kockára tennénk.

II . SHADONI NAPTÁR „Mivel Shadon lakói másképp számítják az időt, az embernépek szokásos ünnepei - a tavaszé, az aratásé, a győztes csatáké - körükben más napokra esnek. A helyi asztrológusok az évet százötven napos negyedekre, azon belül hat-hat, koronként változó hosszúságú hónapra osztják, melyek páronként alkotják a domviki liturgiában oly nagy fontosságú triádokat. Az újév időpontjának meghatározásakor a csillagok állását is figyelembe veszik, a fontosabb dátumokat minden századik esztendőben egyeztetik a pyarronita naptár dátumaival. Az időjárás így sem követi pontosan az évnegyedek váltakozását - a szertartásrend és a néphagyomány rég idomult eme sajátsághoz, az idegenből jött (s rossz században célhoz ért) utazónak azonban kínos vagy kacagtató, ám mindenképp kellemetlen meglepetésekre kell felkészülnie..."

LAWARIN DE MOSSO: DOMVIK EGE ALATT TAVASZ Tavaszelő Szent Tavaszközép Tavaszutó NYÁR Nyárelő Nyárközép Nyárutó ŐSZ Őszelő Őszközép Őszutó TÉL Télelő Télközép Télutó

Ignitus hava Szent Brendan hava Szent Ariella hava Szent Raziel hava Szent Fulgar hava Szent Alvaron hava Szent Danisos hava Szent Cilian hava Szent Elster hava Szent Gavril hava Szent Girolamus hava Szent Alban hava Szent Jardain hava Szent Laurel hava Szent Tarantinus hava Szent Calicus hava Szent Revis hava Szent Menor hava Szent Tameris hava Szent Benevent hava Szent Simonel hava Szent Gillem hava Szent Adelay hava Szent Vitrius hava

III. YNEVI SZAVAK, KIFEJEZÉSEK Bacca (sha) - bőregér Carria (gor) - háború Carridon (gor) - katona Corga (gor) - fejvadász közösség, melynek tagjai - a legifjabbaktól a legvénebbekig - harci képességeik áruba bocsátásából élnek Expurgatus (sha) - a Domvik-hit általános rituáléinak egyike: testi megtisztulás a gonosztól való szabadulás által Exterminus (sha) - a Domvik-hit védelmezőinek legvégső eszköze: a bűnök eltörlése a porhüvely megsemmisítése (ti. a lélek felszabadítása) által. Világi körökben a „kegyes halál" szinonimájaként is alkalmazzák Gon-corga (gor) - fejvadász közösség teljes jogú tagja. A shadoniba némiképp torzultan, „gorviki fejvadász" értelemben került át Kvalithea (sha) - iskolafokozat; a shadoni egyház minősítési rendszerének talpköve, mely a beavatottak hét kasztjának (boszorkányvadász, szerzetes, paplovag, pap, inkvizítor, hitvalló és kortalan) elkülönítésére szolgál. A jelölt csak a soron következő kvalzthea teljesítésével léphet felsőbb kasztba, s az esztendők folyamán rendre megszabadulhat a tudatlanság, az erőszak, a rajongás, a kétely, a hitetlenség, a félelem, legvégül pedig az idő bilincseitől Lingua Domini (sha) - Domvik szolgáinak kenetes hangzású, bonyolult írásképű nyelve, melyet a liturgia, a dokumentáció és a diplomácia egyaránt használ. Nevezik Tiszta Forrásnak, Testet Öltő Gondolatnak is nyilván azon sajátsága- miatt, hogy aki beszéli, csak igazat szólhat Mosacca (sha) - bögöly. Narra-orta (gor) - hatalombeszéd; tágabb értelemben testvéri, hűbéri vagy szövetségi eskü, melynek betartását a kezdetleges írásbeliségű gorviki társadalom erő- és hagyománykultusza szavatolj a Sebrata (gor) - szertartás, hitvallás Septameron (sha) - Domvik egyházának szent könyve; eredetéről és forrásértékéről mindmáig éles viták folynak. Hét fejezetéből (Szeptádok) három, a Teremtés, a Vándorlás és az Egyesülés krónikája száznál több változatban ismeretes - innét a gyanú, hogy viszonylag kései műről van szó, melyet ősi töredékek és helyi mítoszok felhasználásával alkottak a Pyarron szerinti II. évezred hajnalán. Legmakacsabb kutatói tudni vélnek néhány apokrif fejezetről is, melyek az Elfedett Arcok kinyilatkoztatásait, egy új, sötét kor próféciáit tartalmazzák - e kétes hitelességű irományokat a Shadonszerte működő homályszekták tekintik szent könyveiknek Szent számok (sha) - a Domvik-egyház liturgiájában kiemelt jelentőségű számokat, a hármat, a hetet és a huszonegyet emlegetik így. Az ország godoni eredetű ősvallása három isteni aspektust (Jedome, Javea, Jovidon) különböztetett meg, az Egetlen népe manapság hét vetületet (lásd Úr-Arcok) tisztel, s huszonegy - nevében az államalapító dinasztiák emlékét őrző - tartomány alkotja Shadont, melynek védelmére szükség esetén ugyanennyi sereg sorakozik fel Triatos (sha) - az Égi Hármasság domviki eszméjének gyakorlati vetülete, a Pyarron szerinti 2887ben létrejött kormányzati szövetség a Bel-Corma és a Bel-Estesso dinasztia, valamint az egyház mindenkori feje közt. Shadon lakói - származásuk és tájékozottságuk függvényében - a koronatanácsot, annak területi képviselőit, vagy a tágabban értelmezett főhatalmat értik alatta Úr-Arcok (sha) - Domvik hatalmának vetületei, melyeket a Septameron Hét Arcnak, a népnyelv oltalmazóknak vagy örökszenteknek nevez. Az Élet Teremtője, a Hit Védelmezője, az Eretnekek Ostora, a Tévelygők Tanítója, a Jóság Forrása, a Betegek Gyógyítója és a Fekete Angyal frízként vagy szoborként

minden Domvik-templomban megtalálható, és azonnal felismerhető: ábrázolásuk sajátságait szigorú, a Pyarron szerinti II. évezredben kimunkált szabályok határozzák meg