Garmacor Vére Wayne Chapman [PDF]

Zitiervorschau

M.A.G.U.S. KÖNYVEK W A Y N E CHAPMAN: GARMACOR VÉRE

Sorozatszerkesztő: Igrain Reval A Delta Vision kiadó gondozásában addig megjelent M.A.G. U.S-kiadványok M.A.G.U.S.-KLASSZIKUSOK Wayne Chapman: A H a l á l h a v á b a n Wayne Chapman: Észak lángjai Wayne Chapman: K a r n e v á l Raoul Renier: Acél és oroszlán Raoul Renier: K o r o n a és kehely Ray O'SulIivan: Sötét z a r á n d o k Ray O'SulIivan: Sötét térítő Jan van den Boomen: M o r g e n a könnyei M.A.G.U.S.-REGÉNYEK A hit városa (antológia) B í b o r g y ö n g y ö k I. — A fogadás (antológia) Eric Van Dien: Uwel nevében A végzet masinériái (antológia) B í b o r g y ö n g y ö k II. - Á r m á n y o k és álcák (antológia) Manifesztációs h á b o r ú — V i h a r I b a r a felett (antológia) K a r r - K h a z a d k a p u i (antológia) A Világ Közepe (antológia) B í b o r g y ö n g y ö k III. — A s z á m a d á s (antológia) Jan van den Boomen: T ű z ö n , vízen, á r n y é k b a n John J. Sherwood: S z á z h á b o r ú Boruzs Gergely Gábor: Ifini é j s z a k á k

M . A . G . U . S . VILÁGBEMUTATÓ KÖTETEK Jan van den Boomen: T o r o n Az Északi Szövetség

M . A . G . U . S . MŰVÉSZETI A L B U M O K Wayne Chapman és Meszlényi Péter: S z i n e r g i u m

M.A.G.U.S.-JÁTÉKKÖNYVEK Indira Myles: A V i h a r f a l ó t i t k a Shane Carrson: Kígyófészek Nagy Dániel: A kincses t é r k é p

DELTA VISION

2011

M.A.G.U.S. KÖNYVEK W A Y N F . C H A P M A N : G A R M A C O R VÉRE

Szerkesztő: Terenyei Róbert Tiszteletbeli szerkesztő: Gáspár András Ynevológiai konzultáns: Magyar Gergely © G á s p á r András, 2011 Borítófestmény © Sánta Kira, 2011 © Delta Vision Kft., 2011 A kiadvány W a y n e C h a p m a n (Gáspár A n d r á s és N ó v á k Csanád), az Ynev világát megalkotó szerző engedélyével került elkészítésre és kiadásra. A M . A . G . U . S . , AVAGY A K A L A N D O R O K KRÓNIKÁJA

a G a m e s k ú t K f t . bejegyzett védjegye, feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik.

ISBN 9 7 8 9 6 3 9 8 9 0 91 6 ISSN 1789-5847 Minden jog fenntartva

www.deltavision.hu [email protected]

Delta Vision K f t . 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (1) 769-1669 Fax: 3 6 ( 1 ) 216-7054

Elatiának RECORDARE JUDEX EST VENTUSURUS CUNCTA CUNCTA STRICTE DISCUSURUS

,,.. .Cormasa tartomány legkiesebb, délen az Erusa vize által Kara -gellával határos, északnyugaton Mercada városáig húzódó része, mi a szent életű országnagyok idejében Erdőelve, utóbb Vad-Ellánia volt, a Fényesség korának hajnalán kapta ma ismert nevét. (...) A Salainos ormai emez erdei kantonokban még a hóhatár fölé nyúlnak. Ködökön átkomorló tömegük nagyobbszerü jelleget kölcsönöz a tájnak, mint Mercadától északkeletre, hol magasságuk a másfél ezer lábat sem éri el, vagy a Bika Szarvának hegyén, hol dombokká szelídülnek, akárha megfáradtak volna az egek ostromában. A kantonokon át Cormada .Í a Tenger kapu felé vezető hadiút balfelén gránit és mészkő, jobbra, a Cormora-öböl mentében gesztenyeszín termőföld találtatik. Nem oly dús, mint a koronabirtoké, de e vidék sokat túrt népének bőséggel elegendő. Domvik s a Bel Cormák kész hívei, az Úr-Arcok XVII. századának boszszúháborújában kitűnt hősök ivadékai ők. Harcban rendíthetetlenek, munkában lankadatlanok, mélyen érzők és vad szenvedélyre hajlók; egyesek szerint a legveszekedettebbek, mások szemében a legderekabbak Shadon lakói közt. Egynémely kardnemesi dinasztiák — a büszke Calliagarok, Garmacorok és Voracrudok — ama Kaetan Garmacrudig vezetik vissza eredetüket, ki a mandreiai ütközetben szorongatott királya segítségére sietvén egy shadviki zászlótartót vadkanlándzsájával lovastul átvert, generálisának pedig kardtartó karját s fejét ütötte el oly erővel, mihez fogható halandóba sem azelőtt, sem azóta nem szorult. Jutalma vadkanfejes címer, a rengetegek minden gazdagsága s a Bel Cormák örökös hálája lett. VadEllánia régi székvárosa elmúlta óta az ő nevét viseli, leszármazottait pedig - eredetük s vérmérsékletük okán - máig vadgrófokként emlegeti a hagyomány." Igrain Reval: Geoframia

A Domvik kegyelmében való nemes és tekintetes Rudrig Ves Garmacor életírása az Úr-Arcok 2669. esztendejéből,' midőn anyja parancsára útra kelt, hogy fivéreiért bosszút vegyen

I P. sz. 3688

tavaszelő,s z e n tBrendanhava

Garmacor vére 1

Hogy a tavasz kelet felől érkezik, mesebeszéd. Nyugatról, Kránon át jön, és mire ideér, úgy elfásul a sok iszonyattól, hogy csak színleg teszi a dolgát. Inkább érzed, mint tudod, hogy a kertek alatt sunnyog. Mint a tolvaj, akinek csak az eredményeit tiszteled, a munkáját nem. Mint a haldokló, aki alig várja, hogy vége legyen, vagy a hamis próféta, aki intelmet sejdít abban, hogy tiszteletére rongyés szalmabábokat éget a nép. Akik nem gebedtek meg a télen, ilyentájt ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy odújukból előbújva felkerekedjenek. Dagasztják az országutak sarát, nyeregbe, kocsira, ladikba és dereglyére szállnak... és mert a GonShadlek mellékén minden út Shadon királyi székvárosába vezet, a semmirekellők zöme is itt köt ki, hogy piacoljon és kupeckedjen, megtollasodjon és legatyásodjon, zsolozsmázzon vagy ribancok karjába dőljön, zabáljon és vedeljen, míg szusszal győzi. A merészebbek Curzon folyóparti lebujába is utat találnak, és olyan konokul követelik ré11

szűket az édes életből, mintha Domviktól elrendelt küldetésük volna, hogy az orrukat épp itt, épp a Szívöröm ünnepén, és épp velem veressék be. A régi ismerősök mind tiszteletüket tették. Némelyik társaság — köztük a ronellai tengerészgyalogosoké — sosem látott arcokkal erősítette sorait. A fickó, akit rám szabadítottak, fénykorában a déli pusztákon kereshette a kumiszra valót birkózótudományával, de mostanra elkényelmesedett: két korsót is széttörtem a fején, mielőtt karjai megszorulhattak volna a derekamon. Eleresztett, és fátyolos szemeket meresztett rám. A mellemig se ért, de a közös őseinket uraló démonok ereje feszült benne. Olyan embernek látszott, aki egy kurta lábú lovat is a vállára kap, ha kell. -Megtalállak még - dünnyögte, és a földre zuhant. A ronellaiak hitetlenkedve bámultak, de nem hátráltak meg. Mire kiittam a boromat, újabb pályázót - lángoló tekintetű, szíjas izmú ravallont — lökdöstek elém. Jobb keze kemény bütykű zúzószerszám, a bal nyersvas hüvelyű csonk volt. Ahogy felém lépett, ragadozókarmokként szökkentek elő belőle a rőfnyi pengék. Curzon figyelmeztető kiáltást hallatott, őzszemű lánya azonban hasznosabban töltötte az időt: a söntésen áthajolva hosszú nyelű emberfogót hajított nekem. A fémvillában végződő készség láttán emberem oldalazni kezdett, és istentelenségeket mormolt rőtes szakállába. A tűz, mely hajóját elemésztve urunk foglyává tette, testén is otthagyta nyomát. Csíkos volt, akár egy tigris... és ahogy poharamat az asztalra tettem, tigrisként ugrott nekem. Kifordultam, és miután pengéi elcikáztak az arcom előtt, nagyot taszítottam rajta az emberfogó nyelével. Poharastól zuhant át az asztalon, nekitántorodott egy másiknak, és megtámaszkodott rajta. Badrid ezt a pillanatot •12

választotta, hogy a keze ügyébe akadó fejszével kézcsonkjára sújtson, és megfossza gyilkos karmaitól. A lángoló tekintetű felüvöltött. Az ellenkező irányba lódult... és meglepett hördülést hallatott a rezzenetlen arcú Gudrid láttán, aki vállon ragadta, és visszapenderítette a helyiség közepére. - M o s t mi ketten - ziháltam, félredobva az emberfogót. — Ahogy férfiak közt szokás. A tengeri haramia nem okult: leszegett fejjel támadott, ökle helyett pengecsonkjaival kaszált felém. Sikerült végigszántania bal vállamat, és diadalmasat kurjantott falra freccsenő vérem láttán. A Szívöröm ünnepén elvből nem hordok se láncinget, se fegyvert. így is megesik, hogy a mulatság egyik-másik résztvevője maradandó sérülést szenved. Megfordult a fejemben, hogy az idén én leszek az, de hamar megnyugodtam: mindkét karom mozgott, és izmaim se tiltakoztak különösebben a jobbhorog ellen, melylyel támadómat a söntésig röpítettem. Szédelgett, de tudtam, hogy nem vált harcképtelenné... és ezt remélték a ronellaiak is, akik most szedték össze a bátorságot ahhoz, hogy hátulról nekem essenek. A karjaimat próbálták leszorítani, hogy emberük zavartalanul róhassa tele irhámat véres kézjegyeivel. —Vigyázz! Lefejeltem a balomat tartó fickót, és pajzsként rántottam magam elé jobbommal gyürkőző társát. Felhördült, ahogy a pengecsonkok az oldalába téptek. Elerőtlenedő lábai közt átrúgva tökön találtam a kalózt, és a négylábú, négykarú emberállat megingását kihasználva a legközelebbi ablak felé lódultam. A nehezebb testű ronellai vállával morzsolta szét a fakeretet, ösztönösen kapott a lángoló tekintetű után... és vele együtt zuhant a móló támlábait nyaldosó vízbe. 13

Nem volt érkezésem azzal foglalkozni, melyik marad alul: az, akit az imént lefejeltein, torkon ragadott. Megmaradt társai fütyköst és széklábat markolva gyűltek körénk. Homályosan érzékeltem, hogy pórjaim közelednek. Az asztalok mögött lapuló törzsközönség visszafojtotta lélegzetét — a nomád kezdett éledezni ott, ahová esett, netán újabb bajkeverők érkeztek az ajtón át, melyre hajnal óta tucatszor akasztottuk vissza a mind viharvertebb szalmakoszorút. Ahogy levegőm fogyni kezdett, sarkammal a ronellai lábára tiportam, és elrúgtam magam a deszkafaltól. Hanyatt zuhantunk. Bal könyökömmel állon vágtam. Mikor engedett, legördültem róla, és kúszva próbáltam eltűnni az asztalok között. Valaki átgázolt a kézfejemen, valaki más oldalba rúgott... majd elemi erő rántott talpra az övemnél fogva, és mire látásom kitisztult, újra a pusztai birkózó karjai közt találtam magam. A fickó csorba fogú szája elégedett mosolyra húzódott vergődésem láttán — és egészen elnyílt, ahogy Curzon lecsapott tar fejére sebtében lecsatolt falábával. —Jól vagy, ezernagy? Leráztam magamról ellenfelem ernyedt testét, és arrafelé tapogatóztam, amerről az émelyítő körteillat szállongott. Két korttyal a torkomat, a maradékkal sebeimet perzseltem végig, és felüvöltöttem a jótékony fájdalomtól. A gazda röhögött. Egyik legénye (vagy fia?) pórjaim oldalán gyürkőzött a tengerészgyalogosokkal, lánya a szalmakoszorút csinosította a söntésnél, és ahogy mozdulni látott, ragyogó mosolyt villantott rám. — Domvik küldött, strázsamester — ziháltam. — Mára elég az átkaroló hadmozdulatokból. Az öreg morgott valamit, visszacsatolta falábát, aztán újra töltött: az élet ünnepét ültük, kijárt nekünk ennyi vi•14

dámság a hosszú tél után. Elégedetten figyeltük az ellenség visszavonulását. Három ronellai az ajtón, egy az ablakon át távozott, és hogy ne unatkozzon odalent, pórjaim a birkózót is a nyomába zuhintották. — Hozzám! — kiáltottam, és örömet találtam a bizonyosságban, hogy mindenki minket néz. A sors jó ideje nem kényeztette hasonlóan fényes győzelemmel az irgán testvérek megsegítésére küldött garmacrudi regimentet. - N i n c s bajod, nemesenszületett? - tudakolta a balszárny, aki lehetett Gudrid, de akár Badrid is. Egy ideje nem öklöztünk, így nem tudtam őket a véraláfutások alapján megkülönböztetni. — Az az alak mintha... —Szóra se érdemes. — A túlsó sarokban szorongó muzsikásokhoz fordultam. Bevert orromból a padlóra csepegett a vér. — Zenét nekünk! A gyalogindulót! Kapkodva engedelmeskedtek, és csak ennyi kellett, hogy az asztallal-székkel ügyködő vendégek némelyike félbehagyja a munkát. Ez a lábát húzva, amaz nehezen mozduló nyakát kiegyenesítve indult felénk. A lassan erőre kapó kórushoz egyre újabb hangok csatlakoztak; mire észbe kaptunk, tucatnyi torok zengte a Ciúradát négyünk körül: Kétfajta patkány létezik Ez jóllakik, az éhezik A jóllakott, az otthon él Az éhes vándorútra kél E fajta veszteg nem marad Mérföldön ezren átszalad Nem néz szélre-esőre Csak ront vadul előre

15

Megmássza számos hegy fokát Folyókon úszik, gázol át Sok lezuhan, sok odafúl Vesztén az élő nem oknl Ereztem a léghuzatot, hallottam a léptek zaját, de nem fordultam az ajtó felé. Ha a ronellaiak jöttek vissza, mostanra énekelnek ók is. A többieknek várniuk kell, míg a szertartás — az egyetlen, mely urunk összes gyalogharcosa számára szent — véget ér. E pengefogú csiirhe nem Csügg sem hiten, sem istenen Szenteltvíz fattyához nem ér Közbirtok minden nőszemély Érzékisége fórtelem Csak falna, vedelne szüntelen Nem bánva, míg iszik s zabál Hogy lelke örök éjre száll Az ily patkány vad és merész Poklot se bán, macskát se néz S mert vasán kívül egyebe nincs.. ? Gudrid vagy Badrid — az, amelyik az ajtó felé nézett — hallgatott el először. Mikor a velem szemben állók is elbámultak a vállam felett, megperdültem, de tovább énekeltem. Sörényem csapzottan tapadt a hátamhoz, csíkokra hasadozott ingem vásznát vörösre festette a vér. — Rudrig... Az a hang! 2 Heinrich Heine: •16

A vándorpatkányok (Gáspár Endre fordítása) nyomán

A szememre boruló ködön át csak annyit láttam, hogy egy nő áll a küszöbön. Valaki, akit ismernem kéne, hisz beszél hozzám, a nevemen szólít. Sötét útiruhát viselt, köpenyének prémszegélye a padlót seperte. Arca sápadt ovális, szemei feketék és furcsán, szívfájdítóan gyönyörűek. Gyönyörűek, de feketék: nem Aerille. - R u d r i g - ismételte a jövevény, és bár meg sem mozdult, valamiképp sikerült fölém nőnie. Határtalan meszszeségből szólt hozzám; egy napfényes tegnapból, ami nem ismert Dúlást és szigeteket, hazugságot és halált. Egy másik, otthonibb Shadonból, aminek ő volt a királynője, a királya pedig... — Rudrig Ves Garmacor! A korbácsként csattanó hang torkomra forrasztotta a szót. Láttam, hogy Gudrid és Badrid térdet hajt a sötétbe öltözött nő előtt, de még mindig nem értettem semmit. Talán az ital, talán a fájdalommal együtt erősödő szégyen akarta így. Sarokba vágtam a kiürült butéliát, és igyekeztem talpon maradni. Ahogy megráztam a fejem, verejtékés vércseppek repültek szanaszét. Csend támadt a lebujban. Olyan csend, amiben egy légyszárny rebbenése is szélzúgásnak rémlett volna... az üvöltés pedig, mely a bezúzott ablakban harsant, maga volt a hanggá vált földindulás. A ravallon kalóznak mostanra sikerült felkapaszkodnia a móló gerendázatán, és ahogy megpillantott, tüstént támadott. Feje felett sistergő glóriaként forgott a nedves hajókötél. Belém villant, hogy ha elég vizet szívott fel, nagyobbat üt egy buzogánynál, és szétzúzhatja akár a fejemet is. Elébe mentem a csapásnak. A kötél a fejem helyett a hátamat érte, és olyat döndült rajta, mintha uborkáshordó lennék. Az üvöltésről vagy megfeledkeztem, vagy merszem nem volt hozzá. Megigézett a sötétbe öltözött nő pillantása. 17

Tudtam, hogy helyteleníti, amit teszek — ez sietségre ösztökélt. Elmarjuk balommal gyomron vágtam az égő szeműt, és ahogy előregörnyedt, a hajába markolva felrántottam a jobb térdemet. Reccsenés. A kalóz hanyatt zuhant, de félájultan is fegyver után tapogatózott. Valami azt súgta, nekem is ezt kéne tennem, de képtelen voltam rá. A küszöbön álló nőre, aztán a kezemre sandítottam. Ujjaim közt trófeának is beillő hajcsomó vöröslött. -Elég! A második kiáltás hallatán megvilágosodott az elmém. Lélegzetelállító pillanat volt. Csak bámultam a sötétbe öltözött nőt... és összerezzentem a balomon felsistergő szitkok hallatán. Arra perdültem és ellenfelemre néztem. Egyik kezével a fogódzót kereste, hogy feltápászkodjon, a másikkal eltorzult arccal szegezte nekem a padlón talált üvegnyakat. — Anyám az - suttogtam, és csak a pillantásom esdekelt, hogy ne tovább. - Anyám jött látogatóba hozzám... A lebuj közönsége felmorajlott. A veteránok némán álltak, Curzon a padlót bámulta falába előtt, baljában azonban ott himbálózott a kurta nyelű fejsze, melyhez az égő szeműt friss, nem túl kellemes emlékek fűzték. A fickó értett a szóból, és fekve maradt.

2 Anyám a hazaúton egyetlen szót se szólt hozzám. Kőmerev arccal, összeszorított szájjal ült velem szemben a hatlovas hintóban, ami idáig hozta. Se a kísérők, se a lovak nem tűntek ismerősnek. Az utóbbi négy évben a tájékán se jártam a szülői háznak, és álmaimban is ritka vendég voltam Cormasa földjén. 18

Anyám nem nézett rám, én csak őt figyeltem. Fekete ruháját, térdén nyugtatott, keskeny kezeit, a konok ráncokat a szája, a szarkalábakat a szeme körül. Akik csak képen látták, hinni se akarták, hogy a fia vagyok. Alkatomat és ábrázatomat öregapámtól, sörényemet és pillantásomat apámtól örököltem, a keménységet pedig nem könnyű vászonra vinni. Apám jó uralkodója volt a maga birodalmának, de aligha jutott volna ilyen magasra anyám nélkül. Anyám volt a pajzs, mely a nehéz időkben védelmezte, utóbb a seregbontó, mely megnyitotta előtte a szükséges kapukat. Kölyökkoromban azt hallottam, nagy románc volt az övék. Annak kellett lennie, ha túlélte bátyáim születését, apám hadjáratait, az intrikákat és a szóbeszédeket, a feszes testű fehércselédeket és szőke fürtű pyar trubadúrokat. Mire az értelmem nyiladozni kezdett, érzelmekről már kevés szó esett odahaza. Apám is, anyám is a maga világában élt, de az összetartozás sosem szűnt meg köztük. Azon apám halála se tudott változtatni. Anyám attól fogva téli színekben járt, hogy szavak nélkül adja a világ tudtára: számára nincs és nem is lesz többé tavasz. -Anyám... -Hallgass! Nem tudtam eldönteni, életmódom vagy állapotom bőszíti-e, úgyhogy engedelmeskedtem inkább. A kocsi mellett loholó Peregrint, a loncsos, sárszínű ebet néztem... és áldottam a szerencsémet, hogy a trónörökös asztaltársaságának pénzéből az összes házon belüli javítást sikerült elvégeztetnem. A Szent Revis havában történtekre 3 már csak a faburkolat fémszürke foltjai emlékeztettek: a Ködfúvók olyan hitvány fémet használnak a lövedékeikhez, hogy elvágni is egyszerűbb őket, mint kirángatni. 3 Részletek a

Garmacor címert azonos című elbeszélésében 19

A felhajtón Gudrid és Badrid várt ránk. Hogy melyik úton jöttek, elképzelni se tudtam, még kevésbé azt, hogy sikerült ennyi idő alatt ujjast váltaniuk. Próbáltam az eszembe vésni, hogy jutalmat érdemelnek. Könnyen ment: mostanra csaknem teljesen kijózanított a megrázkódtatás. Anyám kísérők nélkül lépett a házba, és úgy vonult végig az előcsarnokon, mint valami királynő. Ismerte a járást, és olyan fürgén hágott fel a lépcsőkön, hogy alig győztem lépést tartani vele. Pórjaim a földszinten maradtak; a macskákat próbálták távol tartani, vagy azt latolgatták, az ecetes hal vagy a szárított hús felel-e meg jobban az úrnő ízlésének. Borral nem kínálták, így én se nyúltam az asztalon hagyott butéliáért. Tiszta inget kerestem inkább, és gonddal kerültem anyám tekintetét. —Nézz magadra, Rudrig - mondta. — Lásd, mi lett belőled. Hangja tárgyilagos volt, szemrehányást vagy keserűséget hiába kerestem benne. - K a t o n a vagyok - dünnyögtem. - A fajtámmal nem bánik könyörületesen az idő. -Legalább élsz. — Körüljárt, ahogy a jószágot szokás, és rezzenetlen arccal vette szemügyre friss sebeimet. — Élsz, és rossz nyelvek szerint dolgozol is. Nem ilyen sorsot szántunk neked, mikor az akadémiára küldtünk. —Domvikot és a királyt szolgálom. —És miből élsz? Bármit megadtam volna egy pofa italért, de a jelenlétében még leülni se mertem. —Kisegítem az arra érdemeseket. -Fegyverrel? —Ha nem megy másképp. —És a törvény? •20

—A törvényeket a békeidőkhöz szabták, anyám. —Nem állunk háborúban. —A rangosak világában sosincs béke. Töprengést színlelt, mintha bárki képes lenne e témáról újat mondani neki. -Igaz, amit beszélnek? Hogy egyházi személyek közt forogsz, és alkalmanként az udvarnak is szívességet teszel? - H a ezt beszélik... A szemem közé nézett, de nem teremtett le. Az erő, ami gerincét mereven, arcát rezzenetlenül tartotta, kezdett megfogyatkozni. —Nem hibáztatlak azért, amit a családod iránt érzel, lidvin és Corbel kisemmizett... és senki, még a tulajdon anyád sem emelt szót az érdekedben. Az efféle fájdalom meggyötri, de meg is acélozza a lelket. Ha másért nem is, ezért mindenképp hálával tartozol nekünk. Némán bámultam rá: még mindig lenyűgözött a carappói észjárása. Megnyugtató volt a bizonyosság, hogy változatlanul a maga világában él - hogy az aquirokról, a szigetekről, a Maquesáról meg a többiről sejtelme sincs. —Ha azért jöttél, hogy az együttérzésedről biztosíts, elkéstél. Kifakadást vártam, de csak bólintott. Egyre kevésbé értettem mi hozta ide... és minden pillanattal világosabbá vált, hogy komoly dologról van szó. -A bátyáid azt tették, amit tenniük kellett. A család érdekében. A birtok nem elég nagy ahhoz, hogy három teljes gazdaság kiteljen belőle. A szabadosoknak munka, a munkához békesség kell. —A bátyáim várhattak volna. Legalább addig, míg apánkat sírba tesszük. - H á b o r ú b a mentél. Nem tudhatták, mikor és kivel térsz vissza. 21

—A legjobban nyilván annak örültek volna, ha végleg ott maradok. — Nem hittem, hogy képes lesz kihozni a sodromból, emlékeimmel karöltve mégis végbevitte ezt a csodát. — Nem a vagyont akartam, csak az otthonomat. A bátyáim meg... —A bátyáid halottak - mondta anyám olyan tárgyilagosan, hogy szinte fájt. - Három fiút szültem, de csak egy maradt közülük. Az utolsó. A legerősebb. Az egyetlen, aki elvégezheti, amit el kell végeznie. Értettem, amit mond, de nem tudtam mit kezdeni vele. Az igazán kemény csapások onnan ismerszenek meg, hogy fájdalmukat késve érzi meg az ember. Anyám közelebb lépett. Fekete szemében sárga láng lobogott. Kis híján felszisszentem, ahogy bársonykesztyűs ujjai megszorultak a karomon. —Elvárom, hogy teljesítsd a kötelességedet — sziszegte. - Hogy előkerítsd az átkozottat, aki halálnak adta őket, és megfizess neki, ahogy Garmacorhoz illik! —Ki tette? - suttogtam. - Kicsoda? —Agurerro. A fegyvernökeid apja. A birtok gazdatisztje, aki velünk együtt nevelt és okított benneteket. Megölte mindkettőjüket, aztán odébbállt pár régi kacattal, és magával vitte Corbel feleségét is. - Anyám elfordította a fejét. Nem szenvedhette, ha bárki könnyezni látja. — Használd, amit Domviktól kaptál, Rudrig! A kapcsolataidat, a szerencsédet... a gyűlöletedet. Kerítsd elő Aguerrót! Derítsd ki, miért tette, és rendezd a számlát azokkal, akinek közük volt hozzá! A sajátjukkal fizessenek a bátyáid véréért! Olyan lendülettel lökte el magát tőlem, hogy megtántorodtam, és mire észbe kaptam, ott se volt - kettesben hagyott a döbbenettel a tavaszi fényben ragyogó ablak előtt.

•22

3 csak álltam ott, és nem tudtam megmozdulni. Nem mertem gondolkodni és érezni, szinte lélegezni sem. Dermedt voltam, mint a falifülkék kőszentjei, akiknek képére vésővel vágják az örökmosolyt. Vagy Celestius ispotályának eszelősei, akik azt képzelik, üvegből vannak, és egy óvatlan érintés is kárt tehet bennük. A Seca Mora bazilika zömök főhajója voltam: a létezés terhe hét kupola, megannyi boltozat és fiatorony súlyával nehezedett rám, talpam alatt csikorgott és remegett a Gon-Shadlek ezredéves hordaléka. Szinte láttam a repedéseket, ahogy oszloplábaim alól szétfutva behálózzák a falakat, a várost és világot. Tudtam, hogy amint visszaszédülök Domvik idejébe, minden megváltozik. Hogy tetszik vagy sem, nem én vagyok halott — hogy itt és most új fejezet kezdődik az életemben. Nagyjából sejtettem, milyen lesz, és előre gyűlöltem minden pillanatát. Tettem egy lépést a szoba közepe felé, és mikor a falak nem rogytak meg, hagytam, hogy lábam a kandallóig vigyen. Mire torzképem kirajzolódott a párkány fölött lógó pajzs fémtükrében, már nem törékeny voltam, csak üres. És száraz, mint a Ravanomarán túli sivatag, aminek homokjában az ősidők hamis istenei darvadoznak. Az asztalon hagyott butéliát arra ürítettem, hogy álmuk könnyű legyen. Már a felénél tudtam, hogy kevés lesz: vannak fájdalmak, amiket nem lehet szőlőlével enyhíteni. A falhoz támolyogtam, és szabad kezemmel végigtapogattam a burkolat kortól megsötétült fatábláit. Mikor az egyik megdöccent, sarokba vágtam a butéliát, és tíz kö23

römmel feszítettem ki a helyéről a súlyos tölgydarabot. A feltáruló üregben barnásvörösen csillant a pyar fújtüveg. Az utolsó a három palack közül, amiket Edorlból hoztam magammal, és vastartalékként rejtegettem arra az esetre, ha Celestius a pórokkal összeesküdve megpróbálná kiűzni belőlem az égetett szesz démonát. Az első palackon Aerielle után, a másodikon Ravearból visszatérve törtem fel a pecsétet. Varázsa oltalmazott Erionban is, ahol utoljára néztem szembe a Maquesával. Ha tudom, mi vár rám itthon, tovább maradok: pyarroni segítséggel gyerekjáték lett volna tíz... vagy akár százbutéliányi vigaszhoz jutnom. Gyász és gyümölcspálinka nem illenek össze: szentségtörés ilyenkor olyasmit inni, aminek nyári kert és lányszájillata van. A földialma párlata más. Szaga a nedves földé és a mélyben összefonódó gyökereké. Tüze sem közönséges tűz, hanem a kárhozat maga. A színtiszta tisztátalanság, amiben remény és önáltatás a gyengeséggel együtt enyészik el. Edvin és Corbel. A számadó és a könyvmoly. Az, akivé a szigeteken váltam, a vérüket akarta — jobbnak láttam, ha a közelükbe se megyek többé. Lemondtam a kedvükért a jussomról és az otthonomról; mindenről, a városi házat és a Garmacor nevet kivéve. Életre és feledésre ítéltem őket, most mégis halottak, és nekem kell végzetüket megtorolnom. Corbel és Edvin. Olyannak akartam látni őket, amilyenek apánk halálos ágyánál, a lelketlenség és a bírvágy diadalának óráján voltak, de emlékezetemből régebbi képek tolakodtak elő. Három kölyköt láttam fej fej mellett gázolni a birtok havában. Három sihedert, akik az Erusa vizére hajló '24

fűzágak mögül figyelik a sekélyesben fürdő vászoncselédeket. A pelyhedző állú Corbelt láttam, ahogy kincseiről, a kalmároktól vett ódon kacatokról magyaráz. A teli szájjal vigyorgó Edvint a mercadai kupleráj ivójában, ahogy meggyújtja pálinkánkat, és Domvik nevében férfivá nyilvánít a kék lángok felett. Kettőjüket láttam a legkisebb fiú szemével, akit szerettek és erejükhöz mérten óvtak a világ könyörtelenségétől. Rájöttem, hogy csak így érdemes emlékeznem rájuk. Akkor is, ha fájdalom az ára. Kortyoltam egy utolsót a palackból, és az asztalra tettem. A kinti tavaszban lőremarta torkok zengték a Szívöröm himnuszát — idebent olyan csend honolt, hogy szinte megkönnyebbültem a mordulás hallatán. A küszöbön gubbasztó Peregrin jelezte így, hogy visszatérésem kedvére való. — Mit bámulsz? — vetettem oda neki. — És ha már itt tartunk: melyik barom engedett fel a lenti kettő közül? Félrebillentette a fejét, mintha válaszolni akarna, pedig csak fülelt... aztán szűkölni kezdett. Éppúgy túlélő volt a saját világában, mint én a magaméban, tűnődnöm se kellett, valódi-e a veszély, amire figyelmeztetni akar. Ahogy ellöktem magam az asztaltól, talpra szökkent. Együtt lódultunk a lépcső felé, és mire elértük, házam előcsarnokában már javában folyt a küzdelem.

4 A fegyverállványnál elvétettem a lépést, és a falnak zuhantam. Eggyel több ok a szédülésre - és komoly érv az alabárd meg a buzogány ellen, amiket józanul is bajos mértékkel forgatni. 25

Tudtam, hogy vigyáznom kell a haraggal. Kék lánggal lobogott a véremben, fájdalomként lüktetett a halántékombán és mázsás súllyal nehezedett a mellemre. Csak a szívemmel együtt lehetett volna kiszaggatni onnét: maradni akart és növekedni, hogy mindenestől felzabáljon. -Megállj! Kiáltásom egy sebzett dúvad bömböléseként söpört végig az előcsarnokon. Az összegabalyodott alakok megdermedtek, Peregrin engedelmesen megtorpant a lépcső alján. Mikor beértem, rám villantotta szemét. Nem tűnt meglepettnek: már akkor tudta, melyikünk a nagyobb állat, mikor falkavezérének ismert el. A főbejárat félig nyitva állt, anyám hintóját azonban már nem láttam a felhajtón. A kese hajú férfit, aki mostanáig fél térden bajlódott a közelebbi ajtószárny reteszével, hátrahagyott kísérőnek hittem, mert családunk címerét viselte kőszürke utazóköpenyén. Ahogy közeledtem, felegyenesedett. Teste megfeszült, mintha menekülni akarna. .. aztán csak állt ott, imbolyogva, mint a részeg. Nyilván az is volt. Nem annyira, mint én, de éppen eléggé. Akár az emberei, akik Gudridot és Badridot próbálták leteperni, mikor rájuk dörrentem odafentről. Hogy mind a hat él, és vérezni se vérzik, ráébresztett, hogy pórjaim csak színleg védekeztek. Mintha bátorítani akarták volna őket. Feltüzelni, hogy mihamarabb elvégezzék, amit el kell végezniük. Kábának látszottak ők is, de nem az ütlegektől. Hallották a hírt, tudták, mi vár rájuk... és amilyen együgyűek, ágálni se ágáltak ellene. - M i folyik itt? Mintha nem tudtam volna. De kérdeznem kellett, hogy hallják a hangomat. Hogy megértsék, van vesztenivalójuk, és eszükbe se jusson folytatni, amit elkezdtek. Hogy ne •26

tegyenek olyasmit, amiért az utolsó szálig meg kell ölnöm őket. — Azt kérdeztem, mi folyik itt? A köpenyes sápadtan meredt rám. Vagy a balomban lógó pengére inkább? Kegyelemtór volt, hosszú és egyenes. A fegyverállványról vehettem magamhoz lefelé jövet. Őszutó óta porosodott ott: magam raktam vissza, miután megtisztogattam a démonimádó kölyök vérétói, aki éjnek évadján, seregnyi hurkossal tört rám, amiért az apjának menedéket adtam. A köpenyes aligha ismerte ezt a históriát. Engem annál inkább. Tudta, hogy nem beszélek a levegőbe, és jó oka volt számot vetni az életével. A corma-dinai hadjárat első telén — az utolsón, amit a birtokon töltöttem — azzal búcsúztam tőle, hogy kibelezem, ha még egyszer az utamba kerül. Gavril Ortirro. Langaléta fehér ellán, aki síkvidéki felsőbbséggel szemléli az erdei kantonok lakóit. Kese üstökű fattyú: Corbel háznagya, testőre, szobadísze, és ki tudja, mi mindene még. Képe örökre beleégett az emlékezetembe: az ő neszezésére riadtam apám halálos ágyánál az utolsó hajnalon. Miatta kellett elengednem a kezét, kibotorkálnom a fényre... és szótlanul tűrnöm, hogy az egész házat telekürtölje az „öreg kegyelmes" elmúlásának hírével. Előbb tudta azt is, mire készülnek a bátyáim. A marakodás közben még fegyelmezte magát, utána viszont olyan önelégültséget láttam a jóllakott pofáján, hogy kedvem támadt a nyakát törni. Csak az ürügyet kerestem, hogy megölhessem, pedig se szóval, se tettel nem ártott nekem. Végezte a dolgát, és a házamba is ezért jött az istenbarma. Settenkedve, minden létező tilalmat áthágva, hogy megtegye, amire a hagyomány gazdája gyilkosának véreivel szemben kötelezi. 27

- T e ! - Megálltam előtte, hogy a szeme közé nézzek. Nem ment könnyen: majd' egy fejjel magasabb volt nálam. Fehér ellánok. Míg nem látsz tökön rúgva megrogyni egyet, el se hiszed, hogy legyőzhetők. — Te — ismételtem valamivel halkabban, nehogy a riadalom további ostobaságra ragadtassa. - És ti, mind! - Végignéztem az emberein, akik halálra váltan bámultak vissza rám. Aerielle macskái vágtak ilyen képet a kezdet kezdetén, mikor szitkok helyett égő pálinkát köpködtem feléjük. — Fegyverrel léptek a házba, aminek a címerét hordjátok? Suttyomban jöttök, mint a haramiák, hogy gyászomban megzavarjatok és megrövidítsetek? - Úgy forgolódtam hogy lássák a nálam lévő pengét. — Kezet emeltek uratok hadasaira, akik értetek és helyettetek véreztek a sátánimádók retkes szigetein? — Szétáradt bennem a keserűség; bár nem akartam, újra láttam a fövenyen szikkadó csontokat és kagylóhéjakat. - Vérbosszút akartok igazság helyett? Olyan jól elszórakoztak ősanyáitok a shadviki brigantíkkal, hogy visszakívánkoztok abba a sötétségbe, ahonnan azok előmásztak? Hány szentbeszéd, hány lecke, hány kurva évszázad kell még, hogy kiemelkedjetek az állati sorból? Hogy rájöjjetek, nem vagytok ariánusok, és nem fizethettek boldog-boldogtalannak halállal mások fájdalmáért? Csak meredtek rám a büdös tahói. Tudhattam volna: ha értenének a szóból, nem lennének itt. —Le a fegyvert! - förmedtem rájuk. — Azonnal, mielőtt a beleitekre lógatlak föl benneteket... és mindenki mást, akinek ehhez a disznósághoz köze volt! Szótlanul engedelmeskedtek. Furkóik és késeik olyan sűrűn kopogtak a kövön, hogy rossz volt hallgatni. —Szedjétek össze őket - parancsoltam a két pórra. — Szedjétek össze, zárjátok el valahová, és maradjatok is ott! Később számolunk. 28

- Nemesenszületett... -Indíts! Tekintetemmel tartottam féken Edvin és Corbel szabadosait, míg zsákot kerítettek a fegyvereknek, és fellélegeztem, mikor becsukódott mögöttük a konyhai átjáró ajtaja. Evek óta nem jártam közelebb ahhoz, hogy elveszítsem őket... és a történtek után nem engedhettem meg magamnak újabb veszteségeket. —Mondd, hogy anyám nem tudott erről — fordultam Ortirróhoz. - Hogy a tilalma ellenére követtétek, és közeltávol nincsenek többen a fajtátokból! -A kegyelmes asszony... — Az égimeszelő hangja elcsuklott. - A kegyelmes asszony... Kedvem támadt szájon vágni, de nem tettem. Hadd lássa, hogy vagyok olyan fia apámnak, mint a másik kettő volt. - .. .meghagyta a háznépnek, hogy maradjon a birtokon - nyögte ki végre Ortirro. - A folyóhoz a demirai szállítmány kísérőin kívül csak a fuvarosokat engedték. A szekerek ponyvája alatt bújtunk meg, az erdőben éjszakáztunk, és a berakodás után... -Átugráltatok a tutajokra a partoldalról. - Láttam épp elégszer, hogy csinálják. Ha szerencséd van, eléred a peremet vagy meg tudsz fogódzni a kötelekben. Ha nincs, a tutaj alá kerülsz. Ahogy a szerelvény megindul, az áramlat alulról a rönkökhöz présel. Csak annyi levegőd van, hogy tudd, semmi esélyed a menekülésre... és ott is halsz meg, ha nem akad a közelben egy olyan fickó, mint Aguerro. —Igen, uram. — A kese hajú észrevette, hogy elkalandoztam, de nem mozdult. Tudta, hogy nincs hová futnia. Ha a kegyelmes asszony meglátott volna minket, azonnal a vízbe dobat. A hátsó tutajon rejtőztünk el, és a Demira előtti utolsó pihenőben... 29

—A kérdésre felelj! —Csak mi jöttünk, uram. Az előző szállítmánnyal történtek után néhai bátyád, Edvin összes hadasát Demirába küldte, és maga is oda készült, mielőtt... —Ne olyan gyorsan! - Evek óta nem foglalkoztam a család ügyeivel, de a lényeget nem felejtettem el: boldogulásunk kulcsát az Erusán leúsztatott szállítmányok jelentik. A nyersanyagok kitermelésének jogát nemességünkkel együtt kaptuk a Bel Cormáktól. Az Arcok XVII. százada óta mi látjuk el városaikat mindazzal, ami a növekedéshez kell: épületfával és gránittal, mésztejjel és gipsszel, az ezüstről, a sóról és a szénről nem is beszélve. A mélyföldi és zátonyvízi arisztokrácia vezérelve a hagyomány, az erdei kantonoké az, hogy a szállítmánynak mennie kell... és régen rossz, ha valamelyikkel más is történik azon kívül, hogy célba ér. —Uram...? - Ortirrónak feltűnhetett, hogy én se vagyok józan: már-már suttogott, nehogy válasz helyett vasat kapjon a bordái közé. —Rád várok, te ökör - világosítottam fel. - Mi történt a múlt hónapban? -A koronavárosba tartó szállítmányra haramiák támadtak Demira közelében. Három kísérőt megöltek, sokat megsebesítettek. - A szállítmány? -Odalett. Bólintottam. Ostobaság volt azt hinnem, hogy anyám miattam tett meg ekkora utat: a szállítmányok ügyében járt, mert nem maradt senki, hogy megtegye helyette. Ahogy a nekem szánt feladatot is bajos lett volna másra bíznia. Felrémlett előttem bátyáim arca... aztán Aguerróé, ahogy fölém hajol, miután kivonszolt az alól a rohadt tu•30

(aj alól. Én nyolcéves vagyok, ő negyven körül jár. Egyidős apámmal, akit két hadjáratba kísért el, és nem győz bánkódni amiatt, hogy harmadszorra nem tarthatott vele. Távollétében ő a férfi a háznál. Fiaiként bánik velünk, mi pedig úgy szeretjük, mintha az apánk lenne. Vannak pillanatok, amikor az is. Például azon a bizonyos napon az Erusa partján, ahogy a fejemet tartja, míg kiadom magamból a tutaj alatt nyelt vizet. Beszél, de nem hallom a hangjai Megsüketít az élet dübörgése, és fojtogat a bizonyosság: anyám azt várja tőlem, hogy megtaláljam és megöljem őt. Irtóztató volt a halálára gondolni, de valamiképp megnyugtató is. Olyan, mint egy asztalnál látni két régi isinerőst. Belém villant, hogy bármi történt Aguerro és a bátyáim között, egyvalakinek biztosan kapóra jött. Annak, aki nem szenvedheti ha a családunk szállítmányai időben célhoz érnek... és nem először vet be haramiákat, hogy elrejtse a törvény elől valódi színeit. - M i lesz most, tekintetes úr? - firtatta Ortirro halkan, majdhogynem panaszosan. — Mi lesz most velünk? Felrezzentem, és előbb őt, aztán társait mértem végig. Örültem, hogy bosszúvágyukból csak ennyire futotta, de jól tudtam, mit jelent, ha egy család érdekeit hadasok helyett efféle söpredék védi... és mikor idáig jutottam, valósággal pofán csapott a vereség előszele. — A kikötőbe mentek — mondtam. — Nem bámészkodtok, nem isztok és nem pofáztok. Fuvart kerestek a bal partra, és meg se álltok az ispotályokig. Munkára jelentkeztek Fra Celestiusnál, egy héten át mindenben engedelmeskedtek neki... aztán hazakotródtok, és halálotok napiáig kussoltok arról, hogy valaha itt jártatok. - Vártam, hátha valamelyiknek ellenkezni támad kedve, de csak a fejüket billegették a kétlábú állatjai. - Megértettétek? 31

—Ahogy a tekintetes úr parancsolja — suttogta az égimeszelő. Társai némán babráltak gúnyájuk ráncaival: lesírt róluk, hogy papi segédlet nélkül a nappalt se tudnák az éjszakától megkülönböztetni. Az én őseim is ilyenek lehettek, míg rá nem jöttek, melyik végén fogják meg a kardot. Néztem, ahogy elkotródnak, aztán utánuk indultam, hogy bezárjam és elreteszeljem az ajtót. Úgy terveztem, a küszöbön megpihenek és átöblögetem tüdőmet kikötői levegővel, de az anyám hintója után maradt halom láttán letettem róla. Ennyi maradt az életemből: egy kupac lószar. Morzsája a hegynek, ami odahaza vár rám... és azt semmiféle pór nem fogja helyettem eltakarítani. Bevágtam az ajtót, kétszer elfordítottam a zárban a kulcsot, de nem húztam ki: elsőre is művészet volt a lyukba találnom vele. Peregrin a győztesek önelégültségével vakarózott az előcsarnok közepén — nyilván azon tűnődött, melyik oszlop tövét jelölje meg a történtek emlékére. Felpislákolt bennem a vágy, hogy példát mutassak neki, de legyűrtem. Egy shadoni őrgrófnak, a Garmacor család egyetlen megmaradt férfisarjának okádnia is csak régi ezüstbe szabad. A kegyelemtőr gombjával kocogtattam meg a konyhai átjáró ajtaját, aztán olyan erővel vágtam a fába a pengét, hogy a vállam is belesajdult. Haragom csak annyit csillapult, hogy belássam: épp elég veszélyes a küszöbön túlra cipelni azt is, amit az erőfeszítés meghagyott belőle. —Bort! — reccsentem az ajtórésben megjelenő alakra, aki éppúgy lehetett Gudrid, mint Badrid. — Pohár vagy kancsó, egyre megy, csak add már, az istenért; ne hagyd, hogy a pokol tüzében égjek el! —Nem áll szándékomban. — Az alak sietség nélkül lépett oldalt, hogy utat engedjen nekem. Csak most tűnt fel, •32

hogy az ispotályosok szürkéjét viseli, és Celestius szemével néz rám. - H á t te...? -A hátsó ajtón át jöttem. - A csuhás a tűzhelyhez ment, és párálló bögrében valami ocsmányságot nyújtott nekem. Pórjaim kettős árnyékként sunyítottak mellette. — Domvik küldött e házba, hogy kalauza legyek a lelki szegényeknek, akik szívük mélységei helyett butéliák fenekén keresik őt. - M e n j a fenébe — dünnyögtem -, és vidd magaddal az orvosságodat is! Gyászom van, ha nem tudnád. Celestius ugyanazzal az egykedvű elszánással tartotta a bögrét, amivel annak idején utánam nyúlt, miután hazavergődtem a szigetekről. Talmi szánalom helyett valódi megértéssel fordult felém, és a sötétségbe se volt rest követni, ha úgy hozta a szükség. Mire kiderült, hogy sugallatainak egy része nem Domviktól, hanem a titkos inkvizíciótól származik, úgy megkedveltem, hogy ez se számított. A Második Arc testvére volt, de az én barátom. Hittem, hogy az, és reméltem, hogy sosem lesz másképp. -Tudom — mondta most. - És titkon azt reméltem, a történtek után meg se kottyan még egy keserű pohár. Emlékeztem, milyen konok tud lenni: a békesség kedvéért kiittam a mérgét, és a bögrét se vágtam a sarokba, ahogy szerettem volna. A barát az barát. -Veled érzek, Garmacor. Sajnálom, hogy nem jöhettem előbb, de van valami a levegőben: az idén a szokásosnál is véresebb a mulatság. - N e aggódj - ziháltam. Forgott velem a világ. — Az imént küldtem hozzád pár derék cormasai legényt. Olyan istenfélők és dolgosak, hogy még a Szívöröm ünnepén is csak felebarátaik javát nézik. 33

—Lesz munkájuk bőven. — Celestius megérintette a vállamat. Ritka alkalom volt, kijózanítóbb még a kotyvaléknál is, amit belém diktált. — Helyesen cselekedtél. —Mint rendesen. — A fal melletti lócára telepedtem, és lehunyt szemmel töltekeztem a hátamnak feszülő kő hidegével. - Teszem, amit kell, ahogy tiszthez és úrhoz illik... de tudod mit? Nem érzem magam egyiknek se. —Feldúlt vagy. —Ennyire látszik? — A pórokra néztem, akik a ház macskáinak riadalmával bámultak vissza rám. — Mi ütött belétek, az istenit? Fél kézzel elintézhettétek volna azokat a... —Ne kárhoztasd őket - intett a csuhás. — Az életük éppúgy kifordult a sarkaiból, mint a tiéd. —Azt hiszed, nem tudom? Olyan ostobának látszom, mint ezek, akiket bárki leteperhet a tulajdon vackukon? Vagy mint azok, akik elhitették anyámmal és mindenki mással, hogy az istenverte bátyáimat az apjuk ölte meg? — Láttam, hogyan változik meg az arckifejezésük, de nem hagytam magam zavartatni tőle. — Ismerem Aguerrót. Az öregem mellett harcolt az északnyugati határon és a tengerentúlon. Apánk helyett apánk volt, mielőtt ez a kettő megszületett. Előbb vágná át a saját torkát, mint hogy egy Garmacorra kezet emeljen. - A pórok szája széle remegett. Nem engedhettem, hogy elbőgjék magukat. Nem akartam a szigetekre és a leölt lovakra gondolni; volt elég bajom enélkül is. — Váltsatok gatyát, és készüljetek! Hazamegyünk. Sikerült megőriznem a méltóság látszatát, míg eltűntek a színről, csak aztán hullottam térdre alkalmi házioltárom, a lóca alatt talált lajtosvödör előtt. Míg könnyítettem magamon, Celestius munkába vette a falikutat, és elég vizet pumpált a legközelebbi mosóteknőbe ahhoz, hogy a fejemet belemeríthessem. •34

- M o s t boldog vagy? - fújtattam, mihelyt sikerült lélegzethez jutnom. —Elégedett. Az a Vadkan, akivé a szigeteken váltál, meg sem érezte volna a csapást. Attól a másiktól, akivé a Maquesa tett, csak borongásra és önemésztésre futná. Aki most vagy, csak megszokásból vedel, de az ítélőképessége ítélőképessége ilyenkor sem hagyja cserben. -Szobrot nekem. - Fontolgattam egy darabig, mihez kezdjek a vödörrel, aztán mindenestül a kloákába hajítottam, és utána küldtem ronggyá ázott ingemet is. —Nem vagy hibátlan — folytatta Celestius. — Nem vagy sebezhetetlen, de nem vagy többé kiszolgáltatott és halott sem. Kezdesz visszaváltozni azzá, aki a Dúlás háborúiában voltál. Akinek lenned kell, hogy a világban rendet teremts. Elvesztettél két rokont, de maradtak jóakaróid, barátaid... és ha ez számít valamit, a véleményeddel sem vagy egyedül. - A véleményemmel? -Aguerróról. A viszonyról, ami a családodhoz fűzi. — A csuhás a szemem közé nézett. — Arra, ami a Garmacorházban történt, nincs egyszerű magyarázat... és ahol a magyarázat bonyolult, előbb-utóbb megjelenik az inkvizíció. Felszegtem a fejemet. —Mit beszélsz? —Üzenetet kaptam közös barátunktól, Braban Monacerótól. A Nyugatvégen akadt dolga, de útban van visszafelé Arra kért, tolmácsoljam együttérzését, és biztosítsalak arról, hogy az ügyet személyesen, a legnagyobb gondossággal fogja kivizsgálni. -Azt képzeli, beérem ennyivel? -Tudja, hogy nem fogod. — A csuhás homlokráncolva figyelte, ahogy feltúrom a szennyest egy kedvemre való ing 35

után. — Arra számít, hogy hazaindulsz... és próbálja megkönnyíteni a dolgodat, amennyire tőle telik. —Tudok vigyázni magamra. —Természetesen. — Celestius hozzám lépett, és megoldotta az ingnyakat, hogy a fejem átférjen rajta. — De nem lehetsz egyszerre két helyen. Anyád biztonságáról demirai testvéreink gondoskodnak, míg családotok rosszakaróinak érintettségét ki nem zárjuk. A szállítmányt ért támadásra gondoltam, és feltolult bennem a keserű epe. —A Garmacoroknak nincsenek rosszakaróik. Barátaink vannak és ellenségeink. Utóbbiaknak a rangosak lajstromában Ves Mandragor, odahaza mezei nyúl a nevük. -Keleti szomszédaitok, a gabonatermelők - bólintott a csuhás. — Az egyház nemzedékek óta figyelemmel kíséri viszályotok alakulását. A szakértők az érintettek jellemének ismeretében valószínűtlennek ítélték, hogy a század vége előtt nyílt összecsapásra kerül sor. —A Dúlás se tűnt túl valószínűnek, míg be nem következett. —Monacero egyetért. Arra kért, tartsak veled, és ügyeljek rád, nehogy felindultságodban olyasmit tégy, amivel a felsőbb körök kegyét csak eljátszani, Cormasa békéjét csak megzavarni lehet. —Tiszta sor. — Megoldottam vaskos bőrövemet, hogy az ing alját nadrágom korcába gyömöszöljem. — Holnaptól nagyon észnél kell lennem... de a holnap még nem jött el, és nincs az a felvigyázó, aki megakadályozhatná, hogy bátyáimról a magam módján emlékezzek meg. —Mit akarsz tenni? - A m i t a Szívöröm ünnepén tenni szokás. Amit tavaly és tavalyelőtt tettem, de jövőre aligha fogok. - Ádázul vigyorgó tükörképemre bámultam a teknő vizében. - Visz•36

szamegyek Curzonhoz, és kipofozom onnan az összes semmirekellőt, aki a koszorúhoz ér. Celestius homlokráncolva pillantott rám. - Ha visszamégy, tovább vedelsz. Ha tovább vedelsz, valakinek baja esik... és ha ebben az állapotban vért szagolsz, maga Domvik se lesz képes az indulataidat megfékezni. - A k k o r gyere velem. Láttam rajta, hogy meghökken. Minden eshetőségre az egyház sem készülhet fel. - N e m lehet. - Miért nem? — A csuhás elfordult, de nem hagytam anynyiban a dolgot: megkerültem, hogy a szemébe nézhessek. Gyerünk már! Tudom, hogy egy elszánt és könyörtelen bajkeverő lapul odabent. Hadd beszéljek vele! - Hagyd abba! -Eszemben sincs. Az a fickó a barátom. A töketlen papot játssza, pedig kemény, mint a szög. Úgy forgatja a botot, mintha világéletében ezt tanulta volna... és van is miért elvernie a port azokon, akiket Domvik, az ő megértő kegyelmében, az útjába vezet. — Körülpillantottam. - Botot nem tartunk, de seprű- és dárdanyéllel, sőt furkóval is szolgálhatok a tisztelendő úrnak. Cserébe csak az áldását kérem. - Ez nem tréfa, Garmacor. - N e m is annak szántam - közöltem. — Jössz vagy maradsz, én megyek. Ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz. Már a küszöbön jártam, mikor utánam kiáltott: -Várj! Hátrapillantottam. -Mi tetszik? -Elkísérlek. A mólóig, nem tovább. A lebuj előtt várok; hu leesel a lábadról, kordét kerítek és hazatollak. De ne 37

várd, hogy megáldjalak azért, amire készülsz. Mindketten tudjuk, hogy nem lenne helyénvaló. —Ha te mondod... —Segíthetek viszont, hogy áldást kérj. Magadra és mindazokra, akiket elvesztettél... akiket elvettek tőled. — Celestius közelebb lépett, és leoldotta nyakából használattól megkopott hétfonatát. — Válassz arcot, és mondd utánam! - Nézte, ahogy ingadozom a harmadik és a hetedik szigília közt, és láthatóan megkönnyebbült, mikor az előbbit zártam jobb öklömbe. - Atyáim istene, Domvik! Kemény tél múltával lépek ki a Te idődből, hogy igézeteddel eltelve térjek meg oda az új év tavaszán... —Atyáim istene, Domvik... Nem tartott soká. Szó esett benne kegyelemről és támaszról, erőről és vigasztalásról — nem az én szavaim voltak, valahogy mégis belőlem és rólam szólt az egész. Mikor vége lett, hallgattunk egy darabig, ahogy ilyenkor szokás. Aztán Celestius „Accordiu"-t mormolt, és visszamentünk.

5 Rázkódásra riadtam egy gyötrelmes álomból, melyben arctalan, csupa kar és láb szörnyetegekkel birkóztam a szalmakoszorúért. Mire megszereztem és a fejemre tettem, már nem koszorú volt, hanem eleven kígyó, és kék lángok nyaldosták körül. Utánakaptam, de kisiklott a kezemből. Végig a nyakamon, a vállamon, be a bal karom alá... és mielőtt lerázhattam volna, olyan erővel mart az oldalamba, hogy a lélegzetem is elakadt. Émelyegve álltam ott, és néztem, ahogy a padló, a lebuj, a folyó és a világ kéken sistergő lángokba öltözik. A kí•38

gyót láthatatlan erő hasította ketté, mielőtt újra marhatott volna; padlóra hullott darabjai külön-külön vonaglottak a padlón, aztán szétfoszlottak egy vakító lobbanásban. Magamra maradtam a fájdalommal és a bizonyossággal, hogy tőrt döftek belém. Tudtam, hogy nagy a baj, hogy ezt a hibát már nemigen lesz alkalmam jóvátenni és csak ennyi kellett, hogy az öntudat pereméről az emlékek és balsejtelmek határtalanságába zuhanjak vissza. A fájdalom enyhült, a rázkódás és a dübörgés maradt. Ereztem a veszélyt, próbáltam irányt rendelni hozzá... és mire észbe kaptam, a tízévnyi múltban, Pyarron földjén találtam magam. Fedetlen fővel álltam a kármin villázatú lobogó alatt, melynek cormafehérje dacosan lángolt a közelgő vihar felhőzetének árnyékában. Előttem Enysmon füves síkja és füstben barnult lombú erdősávjai, mellettem és mögöttem szél dagasztotta kelmék erdeje, alatta mindaz ami a Syburrt tisztára söprő shadoni jobbszárny előőrséből a Dorlan innenső partján maradt. Nehéz- és könnyűgyalogság, lándzsások és fejszések, lövészek és utászok, kántorok és ministránsok porszürke hada. A formálódó arcvonal mögötti mélyúton harci- és társzekerek, kordék, málhások és igások, menekültek és sodródók oszlopai. Azon túl a tengerig húzódó rommező, .melynek tavalyelőttig Pyarroni Államközösség volt a neve. Az Égi templom pusztulásának évében érkeztünk erre a földre - az elsővel a négy seregtest közül, melyeket urunk a civilizáció nyugati bástyájának megsegítésére küldött. Harcolni jöttünk, de várnunk kellett: ellátmányunk nélkül a tengermellék népének és a megállíthatatlanul áradó menekülteknek esélyük sem volt a túlélésre. Azokról, akik a Larmaron hágóin és a felperzselt települések üszkén át edorli táborainkig vergődtek, erőnkhöz merten gondoskodtunk. A többieken, akik gyors előre39

nyomulásunktól reméltek megváltást a Dorlan mentén, se isten, se ember nem segíthetett. Valamit valamiért. Második hónapja koplaltunk, mikor híre kelt, hogy urunk visszahívta a nyakunkra ültetett lovastiszteket, és Tristam Vei Tralfadort, a Kardgyepű címzetes kormányzóját tette meg főparancsnoknak. Megéljeneztük mindkettőjüket, aztán készülődni kezdtünk: kölyökkorunk meséiből tudtuk, hogy Hetedhét Tristam, Domvik vasökle, a vándorpatkányok öregapja csak egyféle háborút ismer. Sosem felejtem el a napot, mikor táborba szállt. Az volt az első, mikor nem gyűlöltem a mesterségemet. És az utolsó is, azt hiszem. Rosszakarói azt híresztelték, reszketeg aggastyán. A valóságban éppúgy festett, mint a húsz évvel korábbi portrékon, amiket apám termeiben és az akadémián láttam róla. Magas volt és szikár, fehér haja rövidre nyírott, tartása félvértben is szálegyenes. Két eronei agarat vezetett rövid pórázon, egy cormafehéret meg egy irgánfeketét. Faida és Spaia volt a nevük; arra a két alkalomra emlékeztettek, mikor urunk lobogóját a ravallon partvidék kalózfészkeinek bástyáira tűzte. Hit és remény. Kétszer vetette meg a lábát Gorvik délnyugati kapujában, kétszer törte meg az ellene küldött zsoldosok és carridonók túlerejét — és kétszer kellett harc nélkül viszszavonulnia, mert valahol, valakik úgy ítélték, hogy a küszöb átlépéséhez még nem érett meg az idő. Mikor eléjük állt, hogy az elesettek nevében kérdőre vonja őket, hamis vádakkal illették, félreállították, próbálták elevenen eltemetni... de nem tört meg, és most visszatért. Eljött megint, hogy hitet, reményt és célt adjon nekünk. Jobbján az öles termetű Damion Vil Garmel, az •40

irgannai fejszések legendás parancsnoka, balján tulajdon fiai és unokái: meglett férfiak, hadat próbált gyalogostisztek mindannyian. A jelenlegi hitvesből, a konzortákból és a soros szeretőkből álló menetoszlop nyomában három kántor cipelte Umbrielt, a crevalcorei regiment ódon faszentjét. Apáink elbeszéléseinek visszatérő szereplője volt, régi, kedves ismerősünk. Bávatag vigyora és korommal frissen befeketített segge láttán ébredtünk rá, hogy a történetek mostantól rólunk is szólnak. Hogy bármi lesz a sorsunk Vei Tralfador pálcája alatt, hőskölteményében és az utókor emlékezetében már biztos a helyünk. A menetet záró társzekerek látványa tovább mélyítette az áhítat csendjét: mintha Domvik járt volna a sátrak erdejében két agarával és válogatott angyalaival. A szűkös vacsora után a generális beszédet intézett hozzánk. Jól bevált receptjét használta a feltüzelésünkre: egyharmad rész tényszerűség, kétharmad rész szitok és gyalázkodás. A kíséretéhez tartozó papoknak szemük se rebbent; rég megtanulták elfogadni azt, amin változtatni úgysem tudtak. -A traktával megvolnánk, jöhet a feketeleves. — Vei Tralfador végighordozta pillantását a lámpások és fáklyák lényében várakozó négyszögeken. - Nyilván hallottátok, hogy Syburr erődvárosát, az azonos nevű hercegség központját, a hó elején körülzárta az ellenség. Egyesek tudlak, miben különbözik Syburr az Államközösség többi tagjától, mások nem. És nem azért, mert az utóbbiak ostobák — akinek esze van, nem áll gyalogosnak —, hanem mert vannak dolgok, amikről nem szokás beszélni. A furunkulusokról például, amik mindig ott nőnek, ahol nem kéne. A bolhákról, amik ahhoz is hülyék, hogy felismerjék az irhánkon Domvik jelét. 41

Röhögtünk, és nem azért, mert korábban enni adott. Nagyjaink vég nélkül tudnak áradozni hagyományról és hősiességről, de a furunkulusok és a bolhák valahogy sose kerülnek szóba. — A bolha nem féli az istent — folytatta az ősz irgán. — Csíp, mert élni akar. Joga van hozzá, ahogy nektek a kérdéshez: „Őrzői vagyunk talán a pyarroniaknak? Verekedjünk helyettük csak azért, mert belőlük kiveszett a mersz és a hajlandóság? A mi vérünk hulljon az ő óvatlanságukért?" - Szünetet tartott, hogy az elhangzottaknak kellő nyomatékot adjon. — íme a kádencia: a pyarroniaknak nem a merszük vagy a hajlandóságuk, hanem a katonájuk kevés. Legjobbjaik most is a világot járják; értünk és helyettünk küzdenek azért, hogy e földrész minden zugába jusson egy kevés Godon örökségéből. Hogy hibáztak-e, mikor az erejüket így elaprózták? Kétségtelen. Kevélyek, olykor az esztelenségig elbizakodottak-e? Nem vitás. De akkor is a testvéreink. Nem csak a syburriak, akiknek ősei Ronna-dináról származtak el a Vándorok korában, hanem mindannyian. És mi, shadoniak, sosem hagyjuk magukra testvéreinket a bajban, igaz-e? Egyetértő tengermoraj volt a válasz. -A hírek szerint — emelte fel hangját a generális -, százezer ork és nomád fartúró feni a kését Syburr falain. Igaz vagy sem, a mi tartalékaink csak két ekhelon odajuttatására elegendők. Akik nekivágnak, szűkölködni, vérezni és hullani fognak... de megadatik nekik, ami a többieknek idén már nem. Meglephetik a fenevadakat, akik romba döntötték Pyarront, válogatás nélkül gyilkolják népét, és meggyalázzák közös őseink, a gdonok szent helyeit. Halljam, mit üzentek nekik? —Mortiferos! - harsogtuk a kóborló esküszót, a legsúlyosabbat mind közül. •42

— Urunk zászlajának télvíz idején, korlátozott lovasfedezet és harmadolt fejadagok mellett kell Syburrig jutnia. Komoly kihívás bárki számára, az én kemény dorongú vándorpatkányaimat kivéve. — Vei Tralfador végignézett a tűzfényben derengő arcok tengerén. — Látlak benneteket, Nyugatvég és Folyamköze, Zátonyelve és Keletmartja fiai, Shadon katonái, legjobbak legjobbjai. Égtek a vágytól, hogy bizonyíthassatok... de nekem idén már csak két ekhelon kell. Az elsőt, a szülővárosomét, legalább harmadrészben magam csináltam, személyesen képeztem ki, és úgy is fogom harcba vezetni. — Felemelt pálcájával csitította el a zúgolódást. - Hét életem van ugyan, de nem végtelen az időm. Ha vesznem kell, olyanok mellett akarok elveszni, akikben úgy bízhatok, mint a sajátjaimban. Akik együtt erősebbek, mint egymagukban, és készek szembenézni bármivel... akár nélkülem is. Rájuk vár a feladat, hogy szétmázolják az ellenséget Syburr falain. Hogy megtanítsák a fajtájukat rettegni a kármin villázatú lobogótól és urunk gyalogságának dobszavától. Hogy túléljék a telet, és példát, majd utat mutassanak a többieknek, míg az utolsó ordasfajzat és a lóköpülő is visszakotródik oda, ahova való: a serkék közé Ranagol juhgyapjas valagán! -Szépen beszél. — A mellettem álló hadas a szemét törölgette. Nem emlékszem a nevére, csak arra, hogy derék fickó volt. Már nem él. - Ugye, száznagy uram? Én bólintottam, ő tovább szipogott, aztán elunta, és csatlakozott az éljenzők kórusához. A tisztek nem vesztegették ilyesmire az időt. A generális sátra előtt gyülekeztek; sokan az éjszakát is ott töltötték abban a reményben, hogy megszerezhetik ekhelonjuk számára az irgannai mellett kiadó helyet. Kár volt fáradniuk. Vei Tralfador Cormona és Mercada gyakori vendége, az utóbbi püspökének személyes jó barát43

ja volt... a cormasaiak és a feketeseggűek pedig köztudottan szívelik, így a harcban is remekül kiegészítik egymást. A két ekhelon célba ért, Syburr felszabadult, a vándorpatkányok öregapja pedig karddal a kezében tért meg Domvikhoz a csata után, melyet legfényesebb győzelmeként jegyez a haditudomány. Vezéri pálcája Vil Garmelre szállt, agarait özvegyével együtt hajózták be a Flottapart felé a Dorlan deltájában - a f a i d a és a spaia szelleme azonban velünk maradt, és tovább vezetett minket a romok mezején át kanyargó hadiutakon. Mi voltunk a téli ekhelonok; a választott kevesek, akik megjárták a poklot és visszatértek. Nem féltük a nélkülözést és a túlerőt, az orkokat, a nomádokat és az aquir korcsokat. Szenvtelenül figyeltük a vihart is, ami az indulásunk utáni második nyárelőn tört ránk a Santaril bércei felől... de nem lettünk volna vándorpatkányok, ha nem rándul össze a gyomrunk a talajt megrázkódtató dübörgésre. —Lovasság! Rossz hír a magunkfajtának, főleg ha nyílt terepen, váratlanul ér. Az elmúlt hetekben olyan gyorsan nyomultunk előre, hogy az iramot csak a syburri önkéntesek legfürgébbjei, a nomád felderítők győzték. Ha nem próbáltak volna mindenhol ott lenni, több hasznukat vesszük — így jobbára csak találgattuk, merre járnak éppen. Nem tudhattam, mi van előttünk, azt tettem hát, amit az előző rangidős, Jerómio Vir Delarte tett volna: megálljt parancsoltam, és arcvonalat húztam az Enysmon síkjára néző magaslat gerincén. Jó állás volt. Ha a magunkfajta ilyet talál és megveti a lábát, se vihar, se lovasság nem tudja onnan kimozdítani. Figyeltem a szétbontakozást, és Delarte járt az eszemben. Velem korú volt, de sokkal különb nálam: egy isten44

verte stratégiai lángelme. Többet tanultam tőle fél év alatt, mint az akadémián és az északnyugati vártán együttvéve, de többé nem számíthattam rá: egy hete végzett vele a Syburrnál kapott aquir tövis. Ugyanabban az órában ért minket, ugyanabban az ispotályban bűvölték ki belőlünk, és mindkettőnk inkvizítora az életével fizetett sikeréért. Mikor az emlékükre áldomást ittunk, még nem sejtettük, hogy csak egyikük végzett elég alapos munkát. Delarte halálával nem csak a várnagyi rangot örököltem meg, az uszályunkban haladó menekültek gondja is a nyakamba szakadt. Megerősítetlen ezernagy létemre öt regimentnek parancsoltam, és ártatlan életek ezrei múltak minden döntésemen. Hogy feszélyezett-e? Nem. Akkoriban más ember voltam. Nem halott, csak kongóan üres. Vasruha, amit a szesz kék lánggal lobogó démona szállt meg. Kőszent, akinek ábrázatára örökmosolyként dermed a bizonyosság: élete és halála ugyanazt a magasztos célt szolgálja. Az inkvizítorokból rég kifogytunk. Az orátorok többsége sebtében előléptetett kántor, a tisztek és katonák zöme elkoszlott köntösű, bokorarcú madárijesztő volt. De nagyon értettük a dolgukat: a lándzsás kompániák fala percek alatt összezárult a lövészek alkotta bástyák között. Az egymást fedező, eleven húsból és edzett acélból emelt kiserődök felett egyre újabb lobogók bomlottak ki, az irgannai arcvonalból bávatag mosollyal bámult keletnek az elpusztíthatatlan Umbriel. A viharfront lilásfekete árnyékában igaznyelvű himnusz morajlott; éreztem, ahogy lilatia, az egységben rejlő oltalom angyala kiterjeszti fölénk óvó szárnyait. 45

— Igazodj! — harsogták a mindenütt jelen lévő tisztesek. — Igazodj! Összehúzott szemmel meredtem a távolba. Elatia szárnyai alatt úgy érzed, pillantásod a zápor függönyén is áthatol, ha nagyon akarod. Ami engem illet, sose akartam jobban: nyugtalanított, hogy fogalmam sincs, kivel-mivel állunk szemben. A Dúlás apálya ezen a vidéken csak céltalanul kóválygó orkokat és rajokban portyázó kráni bajkeverőket hagyott. Az előbbiek dzsad áfium híján csak puszta tömegüket és merészségüket tudták lándzsáinkkal szembeszegezni... az utóbbiaktól viszont még mindig kirázott a hideg. A fekete pofájú driádok — ezen a tájon elfeknek nevezték őket — hátasainál csak a nyilaik szálltak sebesebben. Látótávolságon kívülről vadásztak ránk, főleg a tisztekre, míg valamelyikünknek eszébe nem jutott, hogy a rémmesék driádjait vakká teszi az Egyetlen fényessége. Előbbre vontuk a faszenteket, és láss csodát: a rókafülűek tíz esetből nyolcban azokat pécéztek ki. Lőttek rájuk, egyre közelebbről és közelebbről, mintha nem akarózna dolgavégezetlenül távozniuk. Sebezhetetlenségükön ámultak még számszeríjaink kereszttüzében is. A szerencsésebbje ott pusztult, a többit elevenen temettük el, és távozóban alaposan körbelocsoltuk, hogy a következő tavaszon kihajthasson. Az aquirokkal valamivel nehezebben boldogultunk. Nyilak helyett pusztító igéket szórtak ránk, és sarjpáncéljuk horgas nyúlványaival nem csak az arcvonalból, a fedezékek mögül is képesek voltak kiragadni az embereket. Olyan erő feszült bennük, hogy vágtában kilőtt hátasaik bukását is túlélték. Felkeltek, megrázták magukat, és szárny-pengéiket legyezőszerűen kiterjesztve, nyúlványaikkal vadul kaszálva rohantak nekünk — csak fél tu-

•

4

6

.

cat gépíj ugyanannyi karójával lehetett őket végleg helyben marasztani. De kevesen voltak, és ha csak tehették, kitértek előlünk. A fegyvertelen préda jobban ízlett nekik. —Nem háború ez — suttogta Delarte abban a csőszkunyhóban, ahol élete utolsó éjszakáját töltötte. — Számukra biztosan nem. Kóstolgatnak. Próbálják kipuhatolni az ellenfél gyengéit. Ezt tennénk mi is, ha lenne rá... időnk. —Fegyveres felderítés? -Olyasféle. - Rám emelte fekete könnyben ázó szemeit. - Domvikra, de keserves! -Micsoda? -Tudni, hogy van. Hogy előbb-utóbb megmutatja magát, és én már... nem leszek itt, hogy lássam. -A nap? - Azt hittem, arra gondol. Én azt tettem volna a helyében. -A kráni fősereg. - Delarte húzott a földialma párlatából, és nekem nyújtotta a palackot. — Aminek ezek felderítenek. Próbáltam nem gondolni a dologra, de kiverni sem tudtam a fejemből... és sosem borzongtam tőle jobban, mint azon az átkos dombgerincen. -Bardas! — kiáltottam. - U r a m . . . ? - A nyakigláb kölyök a lajstromban fegyvernök, valójában a regiment kabalája volt. Egy edorli kikötőben lépett meg a hajóról, amin szolgált, hogy urunk seregéhez csatlakozzon. Gortigasi lévén olyan esetlenül mozgott a szárazföldön, hogy rossz volt még nézni is. A haldokló Delarte különösen szórakoztatónak találta, de nem ezért hagyta meg, hogy próbáljam életben tartani. Szentül hitte, hogy Domvik nem véletlenül formálta ilyen röhejesre. Hogy valamiféle, halandók számára szükségképp átláthatatlan célja van vele. 47

—Keresd meg a tárnokmestert a mélyúton! — parancsoltam. — Vételezz kenőzsírt és lőszert a gólyákhoz! Azokból sose lehet elég. -Én... -Szeded a lábad, és vissza se nézel. Teszed a dolgodat; ha legázolnak minket, a kocsik alá bújsz, erősen imádkozol. .. és ha a fene hazaesz, nagyrabecsülésemmel együtt tolmácsolod apádnak végakaratomat: szoktassa engedelmességre a hülye fiát! A vasba öltözött madárijesztők röhögtek. Aki nem látta őket napi harminc mérföldet menetelni, hegyet mászni és folyókon átgázolni nyakukban egy-egy pyar hadiárvával, joggal hihette, hogy nem szenvedhetik a gyengéket. Pedig csak azt nem szenvedhették, hogy velünk vannak. Hogy ha érteni nem is értik, látniuk kell mindazt, amit nekünk. Mire Bardas eltisztult az arcvonalból, villám lobbant a síkság felett. Bevilágította a zápor felénk nyomuló függönyét, és az előtte hömpölygő párából kibontakozó alakot. Fiatal őzsuta volt; a rázkódás vagy az égzengés ugrasztotta ki nappali rejtekéből. Egyenesen felénk szökellt, de a zászlóerdő láttán megtorpant, mintha kővé vált volna... és az utolsó pillanatban elevenedett meg újra, hogy elkerülje a vágtában érkező bestiákat. Lovaknak látszottak, de nem voltak egészen azok. A ló növényevő. Sosem támad, csak előre menekül — ezekről messziről ordított, hogy ragadozó alomból valók. Annak kellett lenniük: akiket nyergükben hordoztak, nem nomádok vagy driádok voltak, hanem bogárfekete sarjvértes, ábrázatukat békaszájú szörnysisak mögé rejtő aquirfattyak. —Elővéd - állapította meg a balomon álló szermester. Nem használta a szintezőt, mert hihetetlen szeme volt az 48

Hiányokhoz; azelőtt hídverőként dolgozott. — Távolság ezeregyszáz, ellenszél öt csomó. A jobbomon álló orátor ajkai némán mozogtak: Domvik idején át továbbította az elhangzottakat a lövészkompániák kántorainak. A kiserődök bástyái próbalövések soraíval feleltek, Anselmus tüzével megfestett szegecseik azonban még földet sem értek, mikor az első kráni kibukott a nyeregből. A kavargó porban is láttam a hátából kimeredő vesszők ezüstfehér tollait. - H o n n a n a fenéből jött ez? - hüledezett Nicafor nevű földim. Syburrnál még névtelen hadas volt, mostanra főstrázsamester. A szigeti háborút százlándzsás kapitányként kezdte... és kagylóhéjként végezte a parton szikkadó kagylóhéjak között. - N e m tőlünk, az biztos. — Úgy becsültem, a portyázok mostanra lőtávolon belül járnak, és kieresztettem a hangomat: - J e l r e tarts! Urunk dicsőségére, Szent Girolamus és Szent Asalios nevében... tűz! A számszeríjak az arcvonal egész hosszában dolgozni kezdtek. Az égzengés elnyomta a levegőt szelő fém surrogását, de mire a tárak kiürültek, a lándzsáknak már nem volt mit megfékezniük: a célzónán több hullámban végigverő szegecszápor közel-távol csak élettelen vagy döglődő krániakat hagyott. —Ezt nektek! - sziszegte Nicafor. — Tralfadorért, Delartéért és a pyar aprószentekért, az anyátok vérivó úristenit! Egy darabig csak a dübörgés és a rázkódás létezett... aztán újabb árnyék tört át a zápor függönyén. Közeledtére Enysmon rögei mintha megelevenedtek volna; külön vonaglott és berzenkedett a lábunk alatt valamennyi. A portyázok vezetője — csak az lehetett - még társainál is kevésbé emlékeztetett emberi lényre. Eleven torzó volt inkább; nyak és vállak nélküli törzsét, mint címerfát a 49

pajzsok, üres szemű, elnyílt szájú ércmaszkok borították. Nem voltak karjai, csak árnycafrangokként kígyózó tapogatói, lábak helyett négy karmos nyúlvány tartott hátasa, egy hidegvérű monstrum nyergében. Bár egyszerre nézett mindenfelé, nem volt kétséges, hogy lát minket, és nem kapott esélyt, hogy temérdek szájával halált kiáltson ránk: arcvonalunk hosszában egymásra rétegzett csendfalakból emelt torlaszt a kántorok kórusa. Az aquir lassított, de nem hátrált meg. Oldalazva közelített a magaslathoz, elég lassan ahhoz, hogy a számszeríjak mellett a lándzsafal résein kikandikáló gólyák is célba vehessék. Negyedmérföldnyire járt, mikor meglegyintett rontásának szele, és vele a bizonyosság, hogy alig áll a lábán. Hogy sebesült, szenved, és bárhogy rühelli a fajtánkat, nemigen maradt ereje ártani nekünk. —Ritka ocsmány csibor, Domvik rohassza rá az eget! —Nicafor hegyeset köpött a rémalak felé. — Eltapossuk, kasztellán uram? —Ne! — Az orátorra pillantottam, aki tüstént továbbította az utasítást. - Ez nem a mi vadászatunk. A magányos kráni tovább közeledett a kaptatóhoz. Lándzsásaim egymással versengve gyalázták, de elcsendesedtek, mikor egy sebesült társa felé vette az irányt. Nedveivel együtt a szenvedéstől is megszabadította, csak aztán fordította ki a páncéljából, hogy a lágy részekhez férjen - az aquirok többsége ennyi tiszteletet se mutatott övéi iránt. Még nem végzett, mikor a magaslat felett rés nyílt a felhők torlaszán. A monstrum meghőkölt, és hátsó lábaira emelkedve ágált a napfény síkságra hulló pászmájában. Eget fürkésző arcunkon árnyak rebbentek végig. Fülünkben ott visszhangzott magasban keringő sólymok rikoltása. 50

Az arcvonal mentén oldalazó aquir körül szélörvény támadt. Tölcsére úgy emelkedett a síkság fölé, mint egy rég elhalt óriásfa kísértete... és ahogy magába roskadt, az egész kornyéket beterítette porral meg az ősfű szállongó bolylilival. A kavargásból kibontakozó szürkék első látásra vezeték lovaknak tűntek; kápába fogódzó, szorosan oldalukhoz simuló lovasaik csak akkor váltak láthatóvá, mikor viszszazökkentek a nyeregbe, hogy az aquirt kétfelől kerülve kilőjék rá ezüstfehér tollas nyilaikat. Tucatnyi találatot kapott, de nem bukott fel, és amint visszanyerte egyensúlyát, töviseket szórt kínzóira nyúlványainak sötét forgatagából. A felbukó lovak nyerítésébe nem csak a szívem, a csípőm is belesajdult. Nem akartam Syburra és Delartére gondolni — szinte megkönnyebbültem, mikor jobbra tolunk, az arcvonal mercadai szakaszán hullámzás kezdődött a lándzsák erdejében. A kiserőd fala megnyílt, majd ismét összezárult egy cormafehér köntöst és lánccsuklyát viselő alak mögött, aki egyensúlyát vesztve bucskázott le a domboldalon, hosszan tapogatózott elejtett csákánya után... és mikor rátalált, gondolkodás nélkül lódult tovább a tövistől sebzett szürkék felé. - M i a jó...? -Bardas. - Nicafor olyan képet vágott, mintha sírni és nevetni akarna egyszerre. - Nem volt maradása a szekereknél. Elatia elvette azt a kevés eszét is, amivel a világra jött. Hős akar lenni az istenbarma! Tanácstalanul bámultam az ősfűben gázoló kölyök után. Olyan biztosan tudtam, mi lesz a sorsa, hogy szinte láttam is... és mikor a lovasok csatárláncából újabb szürke bukott ki, valami megpattant bennem. Szitkozódva ragadtam ki a szakállas lándzsát Nicafor kezéből, üvöl51

töttem valamit arcvonalról meg fedezetről... és anélkül iramodtam lefelé a meredélyen, hogy hátrapillantottam volna. Nem tudtam másra gondolni az ígéreten kívül, amit Delartének tettem. Neki, aki inkább választotta a halált, mint hogy megmaradt papjaink életét, és vele a téli ekhelonok biztonságát, kockára tegye. Az járt a fejemben, mennyivel különb volt nálam; hogy nekem kellett volna megdöglenem helyette. Biztosra vettem, hogy ha ígéretem ellenére veszni hagyom a fiút, vele együtt a becsületemnek is búcsút mondhatok. Rohantam. Az ősfű magas, Enysmon talaja marasztaló volt. Éreztem a nedvességet a repedezett kéreg és az összefonódott gyökerek alatt. Lelki szemeimmel apámat láttam, ahogy egy rögöt morzsolgat az ujjai közt, és elégedetten hümmög hozzá. Gazdálkodóként sem szűnt meg álmodozónak lenni: bolondult a magáénál zsírosabb földekért. Bardas esetlensége ez egyszer hasznomra vált - én jártam közelebb az aquirhoz, mire az az elsőként leterített szürkére vetette magát. Hogy mit művelt vele és az íjászszal, nem láttam, de tudtam, hogy erőt merít belőle... és csak idő kérdése, hogy gyűlöletét ismét szavakba öntse. Rontása olyan erővel feszült a csendtorlasznak, hogy húszlábnyi körben az ősfű is megfonnyadt tőle. Mellemben éreztem a láncomra fűzött ereklyék forróságát, torkomban a vér émelyítő vasízét... és ahogy a torlasz átszakadt, úgy repítettem a lándzsát a nyak nélküli rohadék felé, mintha lett volna bármi esélyem az összes pofáját egyszerre betömni vele. A monstrum felkapta a fejét, de elfordítani nem maradt érkezése: az acélhegy végigszántott a nyakán, és keresztvilláig fúródott a maszkok közé ott, ahol a magunkfajták a töküket hordják. 52

Szerencsés találat volt. A torzó rontás helyett vérpárát böfögött fel, és egy mezei ork esztelen dühével fordult ellenem. Bardas eközben kirángatta az íjászt a második szürke teteme alól, és - a magaslatról figyelő sokaság morajából ítélve — sikerült a vállára vennie. A csontjaimban éreztem, hogy az utolsót se fogja a sorsára hagyni, és hogy a dolga valamivel könnyebb legyen, másodjára rangjelemet, a Delartétól örökölt koronás buzogányt vágtam az aquirhoz. Sok kárt akkor se tett volna, ha célba talál, de sikerült eltérítenie a nekem szánt tövisek egyikét. Nicafor és társai pajzsaikkal fogták fel a többit, miután beértek és minden teketória nélkül a földre tepertek. —Minek úgy sietni a meghalással, kasztellán uram? A főstrázsamester rám villantotta foghíjas mosolyát. — Mink, gyalogok, épp elég mulandók vagyunk enélkül is... Hálálkodtam volna, de nem maradt szuflám hozzá. Az oldalamon hevertem a rázkódó földön, és közelgő végzetünkre bámultam a rögtönzött pajzsfal résein át. Aztán feljebb kalandozott a tekintetem, megláttam a szivárványt, ami az Úr-Arcok színeit bűvölte Pyarron egére, és egész valómat átjárta a bizonyosság, hogy nem vagyunk egyedül — a meggyőződés, hogy ez egyszer elkerül minket a vihar. Ahogy talpra segítettek, fordult a szél: eloszlatta az Enysmon síkján terjengő ködöt, és teljes pompájában tárta elénk a kürtökként búgó klánjelvények és zöld-arany csatakígyók alatt felénk dübörgő lovasságot. Az elővéd gyors lábú szürkéi vágtába ugorva tértek ki a kopjások útjából, akik, miután a monstrumot a földhöz szegezték, alig karnyújtásnyira zúdultak el pajzsfalunk két oldalán. —Ylarok! - rikoltotta Nicafor a habfoszlányok és földrögök záporában. — Jó sokan, a szárnyakon járó anyjuk mindenit! 53

Aztán csak röhögött, mint egy eszement, és velem együtt nézte, ahogy az aquir szabadulni próbál kivérzett hátasa nyergéből. Úgy vedlette le maszkjait, mint kígyó a bőrét, és lázas burjánzással próbált átalakulni valami mássá. Valamivé, ami önállóan is mozgásképes, kellőképp fürge és elég esendőnek tűnik ahhoz, hogy indulat helyett szánalmat keltsen. Bármivé, ami az életét megmentheti. Derékon felül egészen emberszerű volt már, mire az ylarok második hulláma megközelítette. Összetéveszthetetlenül asszonyi teste körül sötét hajfonatokként örvénylettek a tapogatók, megmaradt szemeiből a felzavart őzsuta rettegése sütött felénk. Eltátotta friss vértől gőzölgő száját, de nem maradt ideje sikoltani: a lovasok egyike lecsapott rá, és lándzsanyelestől kettéhasította. Alltunk és néztük, ahogy a húsát átható hatalom elenyészik, füstként olvad át a szélbe, és ahogy a nyomába járó bomlás a monstrumra is átterjedt, megértettük, hogy nem a hátasa volt, hanem a része. Hogy milyen fokon, nem sejtettük, és kéjelegtünk a bizonyosságban, hogy számítani se számít többé. Ő elpatkolt, mi megmaradtunk; élhetünk még pár órát vagy napot. Árnyék vetült ránk: az ylaré, aki a halálos csapást az aquirra mérte. Vállas volt, szíjas izmú és színtelen; haját őszfehérre, ábrázatát és öltözékét szürkére festette az út pora. Hallottuk, hogy közelednek, de nem gondoltuk, hogy ennyire gyorsak. A viharból ítélve ők se számítottak rá, hogy minket találnak a magaslatokon. A madaraik szeme hiába éles, a csapatmozgásokat éppúgy nem látják előre, mint az orátorok. -A tiéd? - Az ylar jobbjában méregette a koronás buzogányt, és választ se várva hajolt előre a nyeregben, hogy felém nyújtsa. 54

Furcsállottam, hogy ilyen biztos a dolgában, míg meg nem pillantottam a mögé zárkózó lovasíjászokat: sápadt képű, nyírfakó hajú driád volt valamennyi. A legközelebbi — a mozgásából és az illatából ítélve nő — közelebb léptetett, hogy szót váltson vele. Az ágyékomban éreztem a közelségét. Mentségemre szóljon, alig múltam huszonöt. Nicafor és a többiek a seggét bámulták, én az aquir életét kioltó kardot néztem: a penge hibátlan ívét, a markolatgomb fekete kövének mélységeiben lobogó lángokat. —Az embered kiállt az enyéimért — nyugtázta a porlepte ylar. - Hálával tartozunk neki... és valamennyiőtöknek. Őreg-shadleki akcentussal beszélte a shadonit, és volt valami régies a mondatfűzésében, mintha nem élőbeszédből, hanem fóliánsokból tanulta volna. Mostanra biztosra vettem, hogy nálam is rangosabb, és eltökéltem, hogy eszerint bánok vele. - T e is megtetted volna. Kedvtelve méregetett tengerzöld szemével, de nem mosolygott. Megérezte, hogy nem önszántamból jöttem le a dombról: az ilyesmiben nem szorult driád segítségre. - I g a z — bólintott. — De ti más szabályok szerint háborúztok. Nem hisztek a merészségben, és a csataterveitek sem számolnak vele. — így vagyunk a napi harmincmérföldes meneteléssel is... de legyűrjük, ha nem megy másképp. Elismerően biccentett. Arra gondoltam, hogy ha az összes embere ilyen, élmény lesz a sárga földig lerészegedni velük. -Gyorsak vagytok - közölte az ylar. - Talán túlságosan is. Mióta belátták, hogy Krán nem nyújt nekik menedéket, az orkok tömegével vonulnak északkeletnek, ahol bőven akad még falni és felégetni való. Jó ideje követjük 55

őket, de a főerőnek nemrég nyomát veszítettük. Bárhol lehetnek, és ha sikerül mögétek kerülniük... —Ettől ne tarts. — Hálás voltam az Arel-papoknak az arcomba hulló esőcseppekért. Az ylarok hite szerint ilyen időben nem csak győzni, meghalni is jobban esik. — Siriador felé tartottak, hogy kiszabadítsák az ottani várba szorult aquir nagykutyát. A kráni passzusukat látták benne, és úgy siettek, hogy nem néztek elég sűrűn a lábuk elé. A tengerzöld szemek elsötétedtek. A Cormora-öböl vize ölt ilyen baljós árnyalatot a partvidéket dúló viharok idején. -Tudunk a siriadori aquirról. Figyelmeztesd a tieidet, hogy semmiképp ne háborgassák! Sokkal hatalmasabb annál, amilyennek látszik... és veszélyesebb bárminél, amivel Pyarron földjén eddig dolgotok akadt. -Inkvizítoraink is így gondolták. - Úgy éreztem, nem tisztel bennünket eléggé, és mindenképp változtatni akartam a véleményén. - Szólj a tieidnek, hogy küldjenek sólymokat Siriador fölé! Hegyet és várat már nem fognak találni, de ott a kráter... alatta pedig a szénmező parazsa, amin az aquirt és az ordasfajzatokat megsütöttük. Napszállta után különösen szép látvány, azt mondják. Az ylar jól leplezte megdöbbenését. Úgy tűnt, nem talál a tájképet átrajzoló megoldásban semmi rendkívülit. - T e tetted? —Részem volt benne. - Szentigaz: a végső döntést Delarte hozta meg. Nagyobb őrültségre is kapható lett volna, hogy elkerülje az orkok bekerítésével és a vár ostromával járó véráldozatot. - A k k o r kétszeresen is a lekötelezettjeitek vagyunk. - A férfi leszökkent a nyeregből, hogy jobban szemügyre vegyen. Újonnan támadt érdeklődéssel kémlelte lo56

bogóinkat is a kaptató tetején. — Cormasai és irgannai kolumnák, ugye? -A téli ekhelonokból. - Túl fáradt és túl fiatal voltam ahhoz, hogy átérezzem a pillanat jelentőségét, pedig egyre biztosabb voltam benne, ki áll előttem. — Mostanság regimenteknek nevezzük őket. —Persze. — Az ylar tekintete elárulta, hogy korántsem olyan mogorva, amilyennek látszani akar. — Harminc mérföld naponta. Ezt észben tartom... és megemlítem pyarroni barátaimnak is, ha még egyszer azt hallom tőlük, hogy felétek soha semmi nem változik. - Biccentések sorával üdvözölte kíséretem tagjait, kétséget sem hagyva afelől, hogy katonákat lát bennünk madárijesztők helyett. - A készleteitek? —Bőségesek — hazudtam. Könnyen ment; eleget gyakoroltam az elmúlt két évben. — De rengeteg menekültről kell gondoskodnunk. Ok jó hasznát veszik mindannak, amit nélkülözni tudtok. —Intézkedem. — A porlepte férfi baljának alig észrevehető mozdulatára futárok tömege indult a lovasság ökörvontatta hátországa, a síkság távolában ködlő sátorváros felé. Ez döbbentett rá, hogy az ylar oldalon, közvetlenül vagy a magasban keringő sólymok szemén át, mindenki minket figyel. —Köszönöm — suttogtam. —Arelnek köszönd. Vagy a magad istenének, akitől szintén nem áll távol, hogy híveit a szükség és gyász óráján reménnyel töltse el. - Az ylar megpaskolta lova nyakát. Enysmon pora aranyfüstként kavargott körülötte az erősödő napsütésben. — De elég a politikából. Megharcoluink azért, hogy itt lehessünk, és maholnap újra küzdenünk kell... az este azonban a miénk. Jó alkalom arra, hogy áldomást igyunk a fegyverbarátságra, az eltávozot57

takra... és hajnalig ünnepeljük az embernem siriadori diadalát. — Szeme zöldjéből olyan időtlenség sugárzott, hogy beleszédültem. — Vacsorára az én vendégeim vagytok, várnagy uram. -Rudrig - húztam ki magam. - Garmacor grófja, a garmacrudi vértes regiment ezredeskapitánya és a téli ekhelonok rangidőse. — Cheíran - mondta a lovas. - Ilanor szülötte, Shenaon thánja és Yllinor királya; ez utóbbi minőségében Arel főpapja és a merészek gyámola is. - Nem láttam, hogy bárkinek jelzett volna, és összerezzentem, mikor a driád nő mellénk lépett a nyergéről lekapcsolt bőrtömlővel. — Sátra a te sátrad, barátai a te barátaid... és mindannyian azon lesznek, hogy a körükben töltött időt napjaid fogytáig emlékezetessé tegyék. Mondott mást is, szavait azonban erősödő dübörgés nyomta el - és míg az Enysmon síkján ejtőző seregekre a történelmi tablók fennkölt csendje borult, alattam vadul rázkódott, aztán meghasadt a föld. *

*

*

A sötétség magába fogad, de mielőtt mozdulhatnék vagy kiálthatnék, ki is okád megint. Hasmánt érkezem egy halottaskocsi tetejére, ami tüstént beszakad alattam; fatörekzáporban zuhanok a két lábbal lejjebb fehérlő, férfialakot formázó gránitkoporsóig. Mikor távolba révedő arcában apámra ismerek, az ő ereje költözik belém. Sikerül megfogódznom a nyakában; úgy lógok rajta, mint egy viszontlátástól megmámorosodott kölyök. Minden pillanatban várom, hogy megkérdezze: „Mi f á j , csikasz?" De nem teszi, és talán jobb is í g y . Azt se tudnám, hol kezdjek neki. 58

•

.

Rázatom magam. Próbálok úgy tenni, mintha újra tízéves lennék, az eleven apámat ölelném, míg a másik, az Aguerro nevű, a vállát lapogatja. Az anyám meg a bátyáim is ott vannak persze... és mindenki más, aki nem a követ vágja és töri, a meszet égeti vagy az uszályokat rakodja éppen. A szállítmányoknak menniük kell. Akkor is, ha a tekintetes Orest Ves Garmacor tér haza az Eronét megjárt regiment maradékával. A többiekről, akik sose jönnek vissza, aznap egyáltalán nem, később is csak suttogva beszélünk. Hogy ne szomorítsuk a korunkbelieket; azokat, akiknek egyetlen apjuk se maradt, míg ránk kettő is vigyáz. Sokáig nem tudjuk eldönteni, melyik az igazi. Időbe telik, míg észrevesszük, hogy a kantonok népe a túlélők némelyikéről is suttogva beszél. Csupa olyasmit, amit nem érünk fel ésszel. Hogy rontás szállt beléjük a harcban; valamiféle kórság, amit a papok w tudnak örökké féken tartani. Hogy nem azok többé, akik valaha voltak. Hogy megszámláltattak a napjaik. Apáink azt mondják, badarság; a tekintetesnek kutya balti. Aztán elvonulnak valahová, és isznak, mint a gödény — ehhez nagyon értenek. Es nem járunk vadászni többé, és papok laknak velünk, és ha éjjelente zsolozsmázásra riadunk, tudjuk, hogy a tekintetes másnap nem jön le reggelizni. Hogy egy darabig megint Aguerro lesz az apánk. Heverek a koporsón, és hallgatom a fagyott hó csikorgását a la ekek alatt. Bőgni lenne kedvem, de nem merek: tudom, hogy ,a öregem ki nem állhatja az ilyesmit. „Mi f á j , csikasz?" „Az élet, apa. De már nem sokáig, azt hiszem." Jó halált halsz legalább?" „Nem mondanám. Hátulról szúrt meg valami tahó." A kőarc meg se rezdül, válasz nem érkezik. Nem lep meg: apám életében is hallgatással büntette azokat, akik a kedve ellen tettek. 59

—Nem fog szólni hozzád. Felpillantok. Pelyhedző állá ifjonc hajol a tető szabálytalan alakú nyílása fólé: Edvin, amilyennek férfikorom első órájában, a mercadai kupleráj fedele alatt láttam. A bakon ül, mellette a köpenyébe burkolózó Corbel vacog. Suhanc ő is, csak a szakáll mutatja idősebbnek. —Senkihez nem beszél. - Edvin e g y darabig nézi, ahogy békaként kuporgok a kőóriás mellén, aztán a kezét nyújtja, hogy a bakra segítsen. - Konokabb még Corbelnél is, aki folyton a feleségét emlegeti. - Megráncigálja bátyánk szakállát, aki ahhoz is erőtlen, hogy ellökje a kezét. - Hitted volna, hogy képes bármi mást szeretni a könyveken meg az ódon vackain kívül? —Hol vagyunk? — szegezem neki a kérdést, mintha meg se hallottam volna. — Miféle hely ez? —Hiszen tudod. - Edvinnek pont annyi foga van, mint bármelyikünknek, de nagyobbra nőttek a kelleténél, és alig férnek el a szájában. Ez olyankor a legnyilvánvalóbb, amikor vigyorog. — De te mi a fenét keresel itt? —Fogalmam sincs. Tetőtől talpig végigmér. —Öreg vagy — közli. — Legalább harmincéves. —Harmincöt. —A hátad széles, a képed csupa forradás. Olyan vagy, mint apa azon a festményen, amit anya a hálószobájában dugdos. Amit Carappóban csináltattak az eljegyezésük után. Csak apában valamivel több volt a... hogy is mondják... kellem? - Kurtán felnevet. — Lám, a tréfát se érted. A kisöcsémnek sokkal szerethetőbb voltál, tudsz róla? Gyanítom, hogy nem vár választ, úgyhogy hallgatok inkább. A behavazott kocsiút két oldalán néma óriásokként állnak a fák, lombjavesztett koronájuk felett ragyognak a téli csillagok. A kocsit hat banga járású igásló vontatja a Garmacorok ősi te60

metője felé. Apánk utolsó útja a valóságban is etre vezetett, csak nem éjnek évadján, Edvin és Corbel pedig nem a kocsin ültek, hanem a pajzsát meg a sisakját cipelték mögötte. Mondják, népesebb gyászmenetet emberemlékezet óta nem láttak az erdei kantonok. Olyan tartományok küldöttei is megjelentek, amiknek mifelénk a címerét és a lobogóját nem, legfeljebb a nevét ismerik. A királyi és a főhercegi famíliát egy-egy vérrokon, a szentszéket emisszárius, az eronei regimenteket két generális és tucatnyi kasztellán képviselte. Nem hiányzott senki, csak én. —Rudrig? — pillant rám Edvin. -Mi kell? —Sajnálom. — Már nem mosolyog. Az út mentén hunyorgó fényekre bámul: a csuhás alakokra, akik mécsekkel a kezükben szállingóznak elő a fák közül, és Celestius hangján kántálják a Hitvallók krédóját, a legelsőt és a legutolsót, melyet Shadon lakói életükben hallanak. — Hogy nem maradhattál, és hogy haraggal mentél el. Sajnálok mindent, ami Irmedan óta történt. Mindazt, amit gondoltam és lettem... és hogy nem változtathatok rajta. — A régi Edvin szemével néz rám, és olyan áttetsző, mintha üvegből volna: tisztán látom rajta keresztül a fákat, a mécsek és a csillagok fényeit. — Corbel és én azt kaptuk, amit érdemeltünk, de neked semmi dolgod itt. Anya mellett volna a helyed. —Ő másképp gondolta — mondom. — Csak annyi időt töltött nálam, míg beszámolt a történtekről. Holtan akar látni mindenkit, akinek köze volt hozzá. Azt parancsolta, hogy kerítsem elő őket, akár a föld alól is... kezdve Aguerrón. —Nem vesztegeted az idődet. — Edvin lapos pillantást vet rám: ez minden, amit a halál számadó énje sandaságából meghagyott neki. - Pedig próbáltam a fejedbe verni, hogy nem vezet jóra, ha minden hozzád intézett szót parancsnak veszel. Ha nem lettél volna olyan átkozottul engedelmes, sose jut eszükbe, hogy katonát csináljanak belőled. Élhetted volna azt az életet, amit 61

apa szánt nekiink, míg magára nem ismert benned. Míg be nem látta, hogy utóda három is van, de fia csak egy. —Szeretett benneteket. -De nem eléggé. Nem úgy, mint téged. - Edvin elhúzza a száját. - Sose értettük, miért akarta, hogy ott l é g y a szigeteken. —Nem akarta — dünnyögöm. - Eltiltott a behajózástól, ami azt illeti. —De a szörnyeteg, amit alkotott, többé nem engedelmeskedett neki, mi? —Úgy valahogy. —De miért? — firtatja. — Mit akartál elérni, vagy bizonyítani azon kívül, amit Cormona óta mindenki tud? Hogy gyilkosnak születtél, nem elég ok arra, hogy megölesd magad. A Garmacorok épp elég vért áldozlak a királyért és a hazáért. Igazam van, öreg? —Baromságokat beszél az ifjúúr. Szokása szerint. A hang irányába fordulok, és Aguerrót pillantom meg a fedélen tátongó nyílás túloldalán: a rudazatba fogódzva utazik velünk a fullajtárok helyén. Arca és haja fakó, szeme Cheíran király opáljánál is feketébb, pengevékony mosolya azonban a régi. .. és azután sem tíínik el, hogy ültömből felemelkedve felé veszem az irányt. Edvin önmérsékletre int, Corbel a feleségéről zagyvál a hátam mögött, de alig hallom őket. Az igások már látják a célt, és egyre jobban szaporázzák. Mire a hátsó tengelyig jutok, minden más hangot elnyom a paták dobogása. Megvetem lábamat a hátfal peremén, és Aguerro felé nyúlok, hogy feljebb húzzam, mielőtt egy nagyobb döccenőnél fogást veszít a rudazaton, és belevész az éjszakába — mielőtt megint, ezúttal végérvényesen elveszíteném. Két f e j j e l magasabb és jó harminc kilóval nehezebb vagyok nála, de hiába találok fogást az alkarján, képtelen vagyok feljebb emelni. Mintha nem is fogódzna a rudazatba, hanem a része volna... és mire idáig jutok, baljá62

val is megragad; azon van, hogy egy gyors rántással átbillentsen a tető peremén. Ösztönösen ellenszegülök, és már-már sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, mikor pillantásom a fák alatt zsolozsmázó csuhásokra téved. Mécseik bódult szentagapinbogarakként köröznek, fenyegetéstől kiélezett érzékeim pedig nyomban elértik a néma üzenetet: Ugorj! Nem ugrok, de elengedem magam. Testem holt súlyként bukik át a tető peremén, ujjaim lesiklanak Aguerro alkarjáról. Hang nélkül zuhanok az utat borító hóba, és fél könyökre emelkedve, szikrázó szemmel bámulok a kocsi után. Bátyáim elmosódó árnyak a bakon, nemzőapám derengő sírszobor a felépítmény homályában — a fullajtárok helyén pedig ott áll a másik, kísérteties üdvözlésre emeli jobbját, és mielőtt végképp elnyelné a homály, ujjait összezárva a „fedezék" egyezményes jelét mutatja nekem.

6 Szomjúságra ébredtem az e világi éjszakában. Csizma nélkül, hanyatt hevertem egy távolsági batár rázkódó-remegő ülésén; a vánkosomul szolgáló karfa tömete úgy szaglott az ablak ujjnyi résen becsapó esővíztől, mint az ylar lovasság enysmoni tábora, ahol egy király vendége voltam, és a hajnalig tartó ivászat után egy kiéhezett driád nőstényt kaptam ágymelegítőnek. De nem csak erre emlékeztem, hanem a kék tűzben vonagló kígyóra, a testembe hatoló vas hidegére is. Fektemben hátrafeszítettem bal vállamat, hogy hátam és derekam izmai megfeszüljenek. A fájdalom enyhe volt... de ahhoz épp elég, hogy önmérsékletre intsen. 63

Vártam. A szemközti ülésen Celestius bóbiskolt, az eresztékek panaszosan nyiszogtak a tetőre halmozott pogygyász súlyától. Gudrid és Badrid nyilván az egész házat összecsomagolta, hogy akkor se szenvedjünk hiányt semmiben, ha megint a szigeteken kötünk ki. —Domvik hozott az élők között! A csuhás csak az egyik szemét nyitotta rám, de így is sikerült szemrehányóan végigmérnie. Ott, ahonnan szalajtották, nyilván tanítják az ilyesmit. —Adj innom! — esdekeltem egy olajozatlan zsanér hangján. — Bort, ha istent ismersz... és ne gyere azzal, hogy megmondtad előre! —Nem lenne tisztességes. — Celestius kegyszeres ládájába kotort, és lombikforma butéliát nyújtott nekem. - Ha előre'láttam volna, mi következik, nem hagyom magam egy fohásszal leszerelni... és nem is engedlek a küszöbön túlra. Feltörtem a pecsétet, és mohón nyeltem a híg misebort. Belém villant, hogy gyakrabban kéne templomba járnom. —Meddig voltam... ? —Három napig. — A csuhás a résen bevágó esőbe fordította arcát, aztán felnyúlt, és behúzta az ablakot. — Hála a szerencsédnek... és a Második Arc kirurgusainak, akik minden eshetőségre készen vártak a lebuj előtt. Monacero a közös vadászat napjaiban jobban kiismert téged, mint én valaha foglak. - N e hidd. — A hosszas tespedés úgy elgyengített, hogy felülnöm is csak másodszorra sikerült. — Az a titka, hogy nem bíz a véletlenre semmit. Celestius legyintett, és a következő butélia ígéretével némi sajtot meg kenyeret diktált belém. —A támadók legalább ketten voltak - folytatta. — Meghúzódtak a bámészkodók közt, míg a ronellai utóvédet 64

agyaltad a többiekkel. I.eviarból jöttek, sosem dolgoztak még a koronavárosban. Aki felbérelte őket, elmulasztotta közölni, hogy az ilyesmihez a helyi testvériségek engedélye kell. Nem említette azt sem, mit kockáztat őszutó óta nz, aki rád kezet emel. - A Tajtékjárók...? - A z elsőt azonnal elkapták, amint fegyvert húzott. A másodiknak sikerült mögéd kerülnie, de a szúrást elhirtelenkedte; talán megzavarták közben. A derékszíjadat érte, ami megfékezte a lendületét. A vasból csak kétujjnyi kóstolót kaptál, a rákent méregből annyit sem. Ha másképp történik, most nem beszélgetnénk, és rovott múltú védangyalaid sem mondhatnák el magukról, hogy kiegyenlítették a számlát. -Lekötelezem őket újra, ha időm engedi. — Eltüntettem a kenyér maradékát, és csizmám után néztem. - A két fickót sikerült szóra bírni? Fej és egyéb részek nélkül találtunk rájuk a móló alatt. Ami hiányzik belőlük, mostanra nyilván visszaért Leviarba. Egy rakás apróhallal együtt, hogy az otanni alvilágot a hagyománytisztelet fontosságára figyelmeztesse. A tetoválásaik? -Csonkák, mint ők maguk. Csak egy mellékalakot sikerült azonosítanunk. Kígyó — mormoltam. — Kék vizikígyó. Clestius felvonta a szemöldökét. Láttad? Mondhatni. - Gyakori motívum; ilyen vagy olyan formában a partvidéki testvériségek háromnegyede használja. A Tajtékjárók ügyeltek rá, hogy csak a tartományig vezessen el minket a klán fészke helyett. 65

-A klánnal nincs dolgom - közöltem. - A felelősség azé, aki fizetett nekik az életemért. -Mandragor grófjára célzói, ha nem tévedek. —Ki másra? Vérszemet kapott a mohóságból fogant korcs. Nem meglepő; már az apja se ismert más vágyat a szerzésen kívül. —Úgy érted, elrendezett házasságból született? Bólintottam. —Minden arisztokrata házasság elrendezett — emlékeztetett a csuhás. — Az enyém is az lett volna, ha nem az egyházi szolgálatot választom. —Az más. —Mennyiben? - A z igazi arisztokraták gdon származékok. Van hagyományuk, stílusuk... és elegendő földjük is hozzá. Az én fajtámnak az erdei kantonokban csak a maradék jutott; egy keskeny sáv a hegyek és a tenger között, ahol eltengődhetünk. Karddal szereztünk mindent, amink van, és úgy is kell megtartanunk. - Elbizonytalanodtam. Apám szájából valahogy sokkal meggyőzőbben hangzott mindez. — Aki olyan helyen vitézkedik, ahová szépszerével sose jutna el, méltatlan rá, hogy nemesnek és férfinak nevezzék. —Sajátos felfogás — ingatta fejét Celestius. — Hallottam emlegetni, hogy Cormasa egyes részein körülményes a birtokegyesítés, de nem sejtettem, hogy erkölcsi akadályokba ütközik. —Ilyenek vagyunk. —A történelmi arisztokrácia nagy örömére. A kincsesbányát, amin ültök, csak egyesült erővel tudnátok kiaknázni. .. és amíg meg nem teszitek, se vagyon, se befolyás dolgában nem versenghettek velük. —Vannak a hatalomnál fontosabb dolgok is. 66

—A Mandragorok láthatóan másképp gondolják. Ami valószínűsíti, de nem bizonyítja, hogy közük van az ellened elkövetett merénylethez. —Hát a fivéreim meggyilkolása? A szállítmányaink elleni támadások? —Ne ítéljünk elhamarkodottan - mondta a csuhás, és olyan képpel bámult a világosodó keleti horizontra, mintha szégyenkezne amiatt, amit mondani készül. — A helyi hatóságok már megtették, mikor az előbbit Aguerro számlájára írták. Kedvem támadt közölni vele, hogy igazálmom volt, melyben második apámat is az áldozatok között láttam, de hallgattam inkább. Se támaszként, se megfigyelőként nem veszem hasznát, ha oda lyukad ki, hogy az ital elvette a maradék eszemet is. Mire megvirradt, a paták dobogását robajlás váltotta fel: a batár elérte az Erusa ódon kőhídját Kara-gella határán, és Cormasa túlparton ködlő rengetege felé vette az irányt. Fektemben nem láttam az erdőt, de éreztem a közelségét. Már félúton eltompította a kerekek zaját, és zúgóbúgó csendként borult ránk, mihelyt a lombosodó fák alá értünk. A nedves föld és a friss gyanta szaga, a boksák füstje és a fűrészmalmok dohogása a csukott ablakon át is utat talált hozzám. Előbb az orromban, aztán összeránduló gyomromban éreztem: újra itthon vagyok.

7

A zápor napközépig loholt a nyomunkban, de alábbhagyott, mire az irmedani váltóállomásra értünk. Míg a pihent lovakat megjáratták a befogáshoz, Celesitius hagyta, hogy járjak egyet. Gudrid és Badrid elértet67

te az arckifejezésemet, mert tisztes távolban maradt tőlem: az első bizonytalan lépéseket őseim földjén a magam erejéből tettem meg. Nyugatnak botorkáltam az állomás derékmagas kőfala mentén, míg el nem jutottam a fáig, ami úgy terpeszkedett gyökérzetének sárból kidomborodó ívei közt, mint egy ágyasoktól körülrajongott nomád törzsfő. Semmit nem változott, mióta utoljára láttam, vagy mióta a Shadvik ellen vonuló faios-főatya, Kalkyrios megpihent alatta; a régi közönnyel tűrte azt is, hogy a hátamat nekivessem. Kortól ezüstfakó kérgének repedéseiben konokul neszezett az élet — nem úgy, mint azon a huszonkét évvel ezelőtti napon, mikor friss vértől vöröslő tenyeremet beletöröltem. A sűrűből rohantam idáig, miután válltól mellközépig hasítottam egyet a haramiák közül, akik torlaszokkal próbálták a zúzómalmainkat hajtó vizet a Mandragorok csatornájába terelni. Mikor apám húsz válogatott hadassal beszorította őket a „hódvárak" közé, fegyvert húztak, és ott akartak kitörni a gyűrűből, ahol az a leggyengébbnek látszott: a vadgróf növendék fiain át. Aguerro leckéi megtették a magukét: a legközelebbit, aki a balomon álló Corbel felé lódult, anélkül vágtam le, hogy a távolságot vagy a következményeket latolgattam volna. Akkor és ott úgy hittem, örökké emlékezni fogok az arcára. Mostanra csak a bizonyosság maradt, hogy az volt az első kétlábú kártevő, akitől a világot megszabadítottam. Apám arcára sem emlékszem, csak a sóhajára, amivel megállt fölöttem, míg a többiek a nevemet kiáltozták a télközépi alkonyatban. A fa tövéből kimarkolt kásás hó hidegére, amivel a vért tisztogatta a képemről, és a sza68

vakra, amikkel visszarángatott a létezés idejébe: „Azt tetted, amit kellett. Ember vagy... és mindig ember légy, fiam." - T e vagy a Vaddisznó? Felrezzentem, és párás szemekkel bámultam az előttem álló kölyökre. Lehetett nyolc- de akár tízéves is; nem könynyű az efféle aprólék korát megítélni. A mellemig se ért, de vállas volt, vastag nyakú és lapátkezű. Igazi cormasai, a kő és a szél fia. Félelem nélkül tekintett rám. Mélybarna szemének pillantását furcsán ismerősnek találtam, de akkor és ott nem tudtam hová tenni. - C s a k te lehetsz — folytatta. — Kocsin jöttél, és nagy barom ember vagy, pont úgy, ahogy mondták. - Körülpillantott, mintha másokat is sejtene a közelben a felettünk zajongó madarakon és a kéreg alatt neszező bogarakon kívül. - Üzenetet hoztam neked. —Halljam. —Előbb a gyűrűt — mondta ő. - A címeres gyűrűt a bal kezeden. Szó nélkül odamutattam neki a vadkanfejes gyűrűt. Szeretem az olyan kölyköket, akiknek megvan a magukhoz való eszük. —Nem arany — jegyezte meg. —Nem az. A lándzsa vasából verték, amit nemzetségem őse forgatott meg egy shadviki generális beleiben. A kölyöknek a szeme se rezdült. Katonának termett, nem vitás. —Haramiák járnak az erdőn — közölte. — A határ mentén mindenhol vannak szemeik. Tudják, hogy jössz, és támadni fognak, mielőtt hazaérsz. Megint bólintottam. A Curzonnál történtek után nem találtam a dologban semmi meglepőt. -Hol? 69

—A cormadai elágazásnál. Sok utazót kifosztottak, párat meg is öltek ott a télen. Lelki szemeim előtt megjelent a hely. A hadiút kétfelé válik egy nagyobb gyertyánliget körül. A síkság felőli ágat csak olyanok választják, akiknek az öbölhöz visz az útjuk. Aki a másikra tér, két mérföldön át láthatatlan mindenki számára, a fák közt rejtőző fegyvereseket kivéve. —Nem szabad félvállról venned őket — folytatta a fiú. — Sokan vannak, mint a nyüvek. A vezérüket Patkánykirálynak nevezik. Katonaköntösben jár, és nagyon jól bánik a késsel. —Ismered? Biccentett. —Nagyobb nálad. És van fejszéje is. - E z t észben tartom. - N e m félsz? A fejemet ráztam. —Miért nem? —Azoknak, akik orozva ölnek, és a gúnyájukat is, a nevüket is urunk katonáitól lopják, a szememben nincs becsületük. A kölyök tétovázott. —Nem is látszol olyan keménynek. —A szúnyog se látszik annak... de egyetlen szúrással megölhet, ha nincsenek kéznél papok, hogy kiimádkozzák belőled a hideglelést. Utánagondolt és bólintott. Tetszett, hogy nem veszi készpénznek, amit hall. —Maradj az úton, de ne siess — szavalta. — Fordulj balra a garmacrudi elágazásnál; az ottani fogadóban biztonságban lehetsz a Patkánykirály bandájától, míg segítség érkezik. —Köszönöm - dünnyögtem, és a zsebembe kotortam, hátha találok egy ezüstöt a sok réz között. 7o

—Ne köszönd — szegte fel állát a kölyök. - A pénzedet meg add a rászorulóknak! Akad belőlük azon a környéken elég. Mielőtt szólhattam volna, már el is iramodott. Én se mozogtam fürgébben az ő korában. Mire visszaértem a batárhoz, a lovakat már befogták, a hajtó - tányérképű rón - pedig a bakon ült, és homlokráncolva méregette a csoportokba verődött, jöttömre öszsze-összesúgó helybelieket. —Végzett nagyságod? - N e m - feleltem, és szemvillanással jeleztem a póroknak, hogy a kocsi hátulja helyett a belsejében a helyük. De tudom, honnan jövök, hová tartok és mire kell ügyelnem útközben. Kis lépés az üdvösség felé: kezdetnek épp megteszi.

8

-Honnan tudod, hogy nem csapda? - firtatta Celestius, miután beszámoltam neki a történtekről. — Hogy annak a Patkánykirálynak az emberei nem a fogadóhoz vezető úton, vagy épp a fogadóban várnak ránk? A mellettem szorongó pórokra sandítottam. —Láttátok a kölyköt? —Igenis. —Ismeritek? Gudrid és Badrid szabódott. A téma láthatóan nem volt kedvükre való. —Mi lesz már? —Pya Felizita fia, nemesenszületett. A Volturno nembeli markotányosé, aki az örege halála óta a garmacrudi keresztút fogadóját viszi. 71

—Itt a válaszod — mondtam a csuhásnak. — A Volturnók ősei már akkor az enyémek mellett voltak, mikor csak gyújtogatni jártunk le a hegyekből, shadviki csatalovakból főztük az enyvet, és álmodni se mertünk arról, hogy valaha nagyságos urak leszünk. —Változnak az idők. —De az emberek nem - közöltem. — Mifelénk legalábbis. —Ismered ezt a pya Felizitát? —A házunknál szolgált. Nem tettem hozzá, hogy hamvas volt, őzbarna szemű és frissen mosott ágyneműillat lengte körül. Nem beszéltem a derekáról, amit két kézzel átfoghatott az ember, se a mozgásáról, ami olyan csodásan nyugodt volt, mintha maga Domvik üzente volna általa: holnap is lesz egy nap. Az első nő volt, akire szomjaztam; akiért kész voltam ölni és megdögleni. Kis híján össze is jött mindkettő. —Mit vigyorogsz? — tudakolta Celestius. — Ennyire lelkesít a kilátás, hogy tengelyt akaszthatsz egy fejszés gyilkossal? —A hazai levegő teszi. — Az ablakhoz hajoltam, hogy nekem is jusson egy kevés Domvik fényességéből, ami egyre szélesedő kévékben hullt a világra a felhők résein át. — Meg a tudat, hogy az enyémek nem felejtettek el egészen. —Helyben vagyunk. Kikre számíthatunk a fogadósnőn kívül? Honnan várhatunk segítséget, mielőtt újra lerészegedsz, és az ellened küldött lelki szegényeken folytatod a gyászmunkát, amit Curzonnál kezdtél? —Az attól függ. -Mitől? —Hogy hogyan gazdálkodtak néhai fivéreim a család bizalmi tőkéjével. Hogy hány ellenséget szereztek a Mandragorok mellé... és hány barátot sikerült végleg elvadíta72

niuk. — Sóhajtottam. — Apánk köztiszteletben álló ember volt, amit se róluk, se rólam nem lehet elmondani. -A király katonája vagy. - A z itteniek nem nézik, milyen gúnyában és kinek a nevében ölök. Az ő szemükben előbb lettem gyilkos, mint hős. Sose felejtik el, hogy viszályt szítottam Garmacrud és Cormona nagyjai közt, a tönk szélére juttattam egy jóravaló markotányost és foltot ejtettem a lánya becsületén. Kétszer is meggondolják, elfogadjanak-e a Garmacor család fejének. Tudják, hogy a törvényszék nem vétlennek, csak bűntelennek talált. —Akarsz beszélni róla? - N e m igazán - dünnyögtem. — De muszáj lesz, azt hiszem. -Miért? —Hogy megértsd, miért nem jártam haza gyakrabban. Cormasa nem a koronaváros, a fekete ellán nem fehér... és az erdei kantonok papjai se olyan készségesek, mint azok, akik a Maquesa felkutatásában segédkeztek nekünk. Szarvassonkát, szederlikőrt és együttérzést bármikor kaphatsz tőlük, fegyveres kíséretet csak akkor, ha démonok lihegnek a nyomodban. Már ha kész vagy kivárni, hogy a mercadai püspök jóváhagyása megérkezzen. —Megpróbálhatok szót érteni velük. —Sose jutnál túl a titkáraikon. Bűnbaknak tartják, szükség esetén elbocsátják, aztán csendben visszaveszik őket. A szokásos ügymenet. —És ha az inkvizíció rájuk pirít? —Testületileg visszaváltoznak erdei emberekké, akiknek Domvik adta joguk ostobának lenni. —Gyalázat. —Számítás - legyintettem. - A gabonagrófok századok óta használnak martalócokat a piszkos munkára. Annyi73

val olcsóbbak a szabadosoknál, hogy nem nézik, hány aranyat és szívességet kell szétszórniuk az útjukban. Csak az számít, hogy Triatos helyi képviselői másfelé nézzenek, míg a dolgukat végzik. —Úgy érted, nincs kihez fordulnunk? —Úgy értem, reméld a legjobbat, és készülj a legroszszabbra. — Az otthon levegője és Felizita közelsége nem maradt hatástalan: kezdtem újra embernek érezni magam. — Ismerek valakit a közelben, akinél megpihenhetünk. Eligazít az itthoni dolgokban, és segít felkészülni a folytatásra... de a harcban nemigen vesszük hasznát, attól tartok. —Léteznek békés cormasaiak is? —Kevesen. A mi emberünk meg egyenesen párját ritkítja. - M i egyebet tehet érted még? —Fogalmam sincs — ismertem be. — Mikor legutóbb itthon jártam, a megítélése ugyanolyan kétes volt, mint az enyém. -Elbűvölő. — Celestius sok mindennek látszott, csak elbűvöltnek nem. — Említettem már, hogy mit tartanak Berrana-rodában a Bosszúháború legnagyobb balfogásának? - Nem hagyott időt a válaszra. - Hogy Kalkyrios serege csak Shadvik városait perzselte fel, az erdeit nem. —A fák ellán földben gyökereznek — szögeztem le —, és az a mi oldalunkon áll. A betolakodóknál gyorsabban csak azokat nyeli el, akik nem mutatnak kellő tiszteletet hagyományai iránt. Tartsd ezt észben, és add tovább Monacerónak is! Nagyobb hasznára lesz a Második Arc szigíliájánál, ha magamfajtákkal akar szót érteni. A csuhás nem vitázott. Mire a felső tolóajtón át a bakra kapaszkodtam, már alá is merült Domvik idejébe, hogy övéivel kapcsolatba lépjen. 74

Eligazítottam a hajtót, és a bérét is megtoldottam egy félbetört ezüsttel, hogy a hiányzó darab utáni vágy az Erusa innenső partján tartsa. Aztán csak ültem, gyönyörködtem a tájban, és számoltam az elsorjázó mérföldköveket. A birtokjelzőknél rendre lassítottunk, hogy a magaslesek megfigyelői jól láthassanak. Amit nem mondott el a képem, közölték a címeres köpenyek, amiket pórjaim zászlók helyett lógattak ki az ablakokon. A szélnek Szent Brenadan havában még foga van a hegyek alatt, de nem hagytam magam zavartatni tőle. Csak azután másztam vissza a dobozba, hogy az a condragari elágazásnál délnyugatnak fordult: a csapáskori kőfejtőhöz vezető erdei út mentén már nem volt kinek megmutatnom magam. —Bort? — tudakolta Celestius, ahogy az ülésre zökkentem vele szemben. —Inkább nem. — A hús angyala olyan erővel gyürkőzött bennem a szesz démonával, hogy a fejem is belefájdult. De tudtam, hogy ügyelnem kell az egyensúlyra: ha a következő napokban bármelyik felülkerekedik, bottal üthetem bátyáim gyilkosainak nyomát. Rohadt vágyak. Rohadt kötelmek. Régi életemben sokkal egyszerűbb volt minden. Időm javát léhaságokra vesztegettem... de pár hasznos tanulsággal is gazdagodtam közben. Rájöttem például, hogy a háború nem sokban különbözik a kártyától. Mindkettőhöz rengeteg pénz és disznó szerencse kell. Ha az előbbit nem szórod, az utóbbit nem kísérted, nagy veszteség nem érhet — azoknak, akik nyerésre játszanak, a kiszámíthatóság a legádázabb ellenségük. Ismerős terepen se az ösztöneidre, se a tapasztalataidra nem hagyatkozhatsz: járt utakra vezet, könnyen a veszte75

det okozza mindkettő. Ha szólítanak, ne felelj, ha kinyílik egy ajtó, ne lépj be rajta... tanácsot pedig csak olyantól kérj, aki a harcmezőt és a világot is kívülállóként szemléli.

9

A Dúlás tízezreket ölt meg, milliókat tett földönfutóvá, és nagyobb területen szórta szét eleven hordalékát bármely más háborúnál, amit Godon bukása óta a Sheral napos oldalán vívtak. Jutott belőle a délvidék minden zugába, így az erdei kantonokba is. Azokat, akiken a kirurgusok és a papok egy évtized alatt se tudtak segíteni, a föld és a vadon nyelte el. Rájuk is áll az, amit az elesettek közös hantjait fedő kőlapokra vésnek: csak Domvik tudja mindannyiuk nevét. Kendrid Vés Calliagar - a barátainak Ogár — a garmacrudi vértes regiment utászainak száznagya a Syburr főkapujáért vívott küzdelemben tette halhatatlanná a magáét. Miután övéi megvetették lábukat a barbakánon, négy órán át állták az Al bahra kahremmal feltüzelt orkok rohamát. Calliagar harminchét embert vesztett, tucatnyi párviadalt nyert és öt hadijelvényt zsákmányolt; az utolsót pillanatokkal azelőtt, hogy megpillantotta a fal mentén közeledő ostromtornyot. Pyar gyártmány volt; olyan magas, hogy a felső szintjén gubbasztó orkok nem csak a főkapu gyilokjáróit lőhették be, de a városba vezető sugárutat is. Calliagar látta oldalára mázolt diadaljeleket, tudta, hogy ha célba ér, talpig vasba öltözött emberevők tömegét zúdítja a barbakánra — és úgy ítélte, hogy a toronybelső szűk terében van a legtöbb esélye ellenük. 76

Rohamcsapata pányvákon ereszkedett alá a fal tövébe. Míg a hátramaradottak késleltetett gyújtógránátokat szórtak a várárkot kitöltő rőzsekötegekre, Calliagar és társai sorra végeztek az ostromtornyot kísérő fenevadakkal, és a monstrum belsejébe hatoltak. Egy szűk kompániányi fejszés két tiszttel, három tisztessel és ugyanannyi kántorral száz meg száz ork vasas ellen. Látszólag reménytelen vállalkozás — az Ogár azonban, akinek öregapja Mercada püspökeként, apja paptanítóként és tábori prédikátorként szolgálta Domvikot, épp ilyen alkalomra várt, hogy csodát tehessen. Az alsó szintért folyó küzdelemben a hajtókerekek többször is gazdát cseréltek. Az ostromtorony meg-megtorpant, aztán nekiindult megint, de a barbakánhoz félszáz lépésnél sosem jutott közelebb. Mire végleg megállapodott, belsejében a kézitusánál is hevesebben tombolt a tűz. A lángok lőrésről lőrésre kúsztak felfelé fémlemezekkel, pajzsokkal és kivérzett emberi testekkel borított falain. Mire a megmaradt utászok száznagyukkal együtt tizenöten - elvergődtek a tetejéig, már csak mutatóba találtak ott eleven íjászokat. Hogy mit hagytak maguk mögött a fenyődeszkákból összerótt közfalak és hágcsók labirintusában, mindenki sejtette... de látni nem szívesen látta volna senki. Hárommérföldnyire onnét, Syburr frissen megtisztított öregtornyának sisakja alatt is hallottam a hadsorokon végigfutó diadalüvöltést, ahogy a túlélők átbotorkáltak a felső szint általuk lebocsátott csapóhídján. A monstrum alsó harmada ekkorra beleveszett a várárkot kitöltő lángtengerbe. Akik látták, azóta is emlegetik az ítéletnapi dübörgést meg az izzásig hevült páncélokból kiforrt zsír bűzét. Én csak a hirtelen támadt csendre emlékszem: ez volt a pillanat, mikor Calliagar, aki mostanra egyedül állt a 77

csapóhíd peremén, mindkét fejszéjétől, majd sisakjától is megszabadult. Belekóstolt a pernyét sodró szélbe, mosolygott a többiek riadalmán... aztán lehunyta a szemét, és ahogy a tető megroggyant alatta, széttárt karokkal a falon túli mélységbe vetette magát. Máig se érti senki, hogy élhette túl. Talán a belső faácsolat ponyvái mentették meg — a vásznak, amik a töréseken dolgozó munkásokat és a gyilokjáró őrségét óvták az aláhulló nyílvesszőktől. Vagy Domvik nyúlt érte a Syburr felett kavargó füstködből, melyen át igaz lelkek tömege szállt az örök világosság felé, hogy lendületét megfékezze. Tucatnyi ponyvát szakított át, tehetetlenül bucskázott alá a vásznak meredélyén, és hanyatt zuhant a fal tövében feltornyozott bálák közé. Mikor rátaláltak, törött medencével hevert szénaágyán, és mosolyogva bámult a füstön átderengő csillagokra. Ha a „gyönyörű szél", amiről a köré seregletteknek zagyvált, valamivel messzebbre röpíti, menthetetlenül szétkenődik az első házsor tetején. Felépült ugyan, de az utászokhoz sosem tért vissza: a papok szerint megszakadt benne valami. Született gyalogos volt, öles termetű, medveerejű. Két fejszét is könnyedén forgatott, ahogy azelőtt, de a syburri diadal óta képtelen volt lesújtani, képtelen volt ölni velük. A pyarroni kirurgusok a torony belsejében átélt borzalmakkal magyarázták viselkedését. A mieink valószínűbbnek tartották, hogy apossessio egy sajátos válfajában szenved: elesett bajtársainak lelke költözött belé ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint eltávozott volna. Abban egyetértettek, hogy Calliagar grófja befejezte a maga háborúját: az Egyetlen aki lelket - vagy lelkeket — adott neki, nyilván jó okkal fosztotta meg az élet kioltásának képességétől. 78

Syburrból Lar-dorba, onnét a Kardgyepű ispotályainak egyikébe került. Miután érdemeit nehéz lett volna kétségbe vonni, rosszakarói hasznosságát és megbízhatóságát kérdőjelezték meg - a trónörökös személyes közbenjárása kellett ahhoz, hogy a sereg zászlós ezernagyi rangban és végkielégítéssel bocsássa el. Nem ágált a döntés ellen. Számára is világos volt, hogy ideje más elfoglaltság után néznie. A Calliagarok — közvetlen szomszédaink és legközelebbi rokonaink — fenyőgazdák, fakitermelők és kátrányfőzők. Az építőanyag iránti kereslet a Fényesség korának hajnalán a kantonok leggazdagabb famíliái közé emelte őket. Mire beköszöntött a gránit ideje, kapcsolataik és befektetéseik hálója a fél országra kiterjedt, és mindmáig tisztes jövedelmet biztosít nekik. Vagyonukat neves bankházak kezelik, birtokaikat hozzáértő szabadosok igazgatják. Ők maguk csendesen élnek, egyszerű kedvteléseknek hódolnak, és büszkék hórihorgas fiaikra, akiket a kvótában meghatározott számban és időre Garmacrudba küldenek. Nem kenyerük a magamutogatás, de aki egyszer verekedni látta, egész hátralévő életében tiszteli őket, és többnyire irtózik még a gondolattól is, hogy a családot, és vele az enyémet, magára haragítsa. Az öreg Calliagar püspöki kinevezése megszilárdította pozícióinkat a mercadai kisgyűlésben, távolléte azonban éppúgy hátrányunkra vált, mint fiának korai halála és unokájának állítólagos elmebaja. Isten emberét nem hibáztathattam a Mandragorok elszemtelenedéséért és apám gondjaiért, így egy rossz pillanatomban - háborúban bőven akadnak ilyenek — Kendrid nyakába varrtam az egészet. Az is eszembe jutott, mennyivel jobban jártunk volna, ha tisztességgel elpatkol inkább. Azelőtt örömében és bánatában is fát farigcsált. Mikor hírét vettem, hogy egy kőfejtőben él és gránittal dolgozik, 79

tudtam, hogy nem önmaga többé... de tartoztam annyival a régi Ogárnak, hogy megnézzem magamnak az újat, mielőtt akadémián fogant barátságunkat — a közös gyerekkor emlékeivel és házaink szövetségével együtt — végleg sírba teszem. Az első alkalom sok minden volt, csak sikeres nem. A Dúlás bájgúnár hőse, aki akkoriban voltam, lealacsonyítónak találta a jobb sorsra érdemes gránitot acsargó orkfejekkel telefaragó őrült társaságát. Nem tetszett a képe, nem ízlett a borókapálinkája, a hideg rázott a gyantázatlan lábú kurváktól, akiket a nemtőinek nevezett. Gyűlöltem Kránt meg a háborúját; a kirurgusokat, akik eltökítették a barátomat, és ezt küldték vissza helyette. Úgy jöttem el, hogy soha nem akarom látni többé. A lábam vitt vissza azon az istentelenül hideg téli napon, amikor meghalt az apám. Lovon indultam valahová — akárhová — az erdőn át, és a hátamon fekve tértem magamhoz a fenyő alatt, aminek hótól elnehezült alsó ága pofán csapott. A ló várt rám egy darabig, aztán hazaügetett. Minden amellett szólt, hogy a nyomain induljak visszafelé, valahogy mégis a kőbányában kötöttem ki. Kendrid egy szál gatyában lógott valami pányván, és vésővel-kalapáccsal próbálta a gránitfal egy kiszögellését orrá formálni. Mikor meglátott, röhögni kezdett, és röhögtem én is... aztán lekászálódott onnét, és addig ittuk ezt a tobozízű szart, amiből a Calliagarok mostanság a kátránynál is többet adnak el, míg vissza nem találtunk akadémiai önmagunkhoz: fáklyafénynél barangoltunk a bakatorzókká és sokszemű, sokfogú rémalakokká formált gránittömbök labirintusában, a hóban henteregtünk, és messze hangzó vonítással üdvözöltük a kelő holdakat. 80

Akik hallottak minket, joggal hihették, hogy a kantonok erdeibe háromszáz év után visszaköltöztek a farkasok. A szigeti háború után csak egyszer, a gyászos berranarodai seregszemlén találkoztunk. Mondják, ott volt azok között is, akik az utolsóként hazatért karavelek sebesültjeit — köztük engem — a partra hordák. Hulla koromban gyakran gondoltam rá, és ő sem feledkezett meg rólam: a harmincadik születésnapomra szánt fenyőmagpálinkát a kamatokkal együtt - hektós hordóban - küldte el, tavalyi csomagjából pedig tenyérnyi, gránitból formált kagylóhéj került elő. így emlékeztetett rá, hogy az embernek nem csak egy élete van; hogy mindaz, amin keresztülmegyünk, nem cél és értelem nélkül való. Megfordult a fejemben, hogy írok neki, de letettem róla. A szavak valahogy szegényesnek tűntek a vésőjéhez képest. Hogy mennyire azok, csak akkor értettem meg, mikor a batár a kőfejtő bejáratához vezető csapásra kanyarodott. A kétoldalt emelkedő gránitfalakról, melyek kölyökkoromban csupaszok voltak, legutóbb pedig ki sem látszottak a vidékre zúdult hó alól, arcok néztek le ránk. Ellánia, Cormasa és az erdei kantonok nagyjai; kóborlók, portyázok, szabadlegények és gyalogszentek sora. Az örökkévaló Kalkyrios az angyalszárnyas eszkadronok élén, Ragamor Bel Corma mélyföldi lándzsásaival, a nyomukban pedig, megannyi bocsánatos zsivány közt, az első, a lókötő Garmacrud. Két évezrednyi mítosz és történelem kétszáz lábnyi kőben. Olyan fenséges volt, mintha nem is emberkéz műve lenne; mintha kezdettől ott rejtőzött volna a gránitban, várva, hogy valaki észrevegye és kiszabadítsa. A dicső múltat a jelentől elválasztó távolság harmadánál éreztem meg, hogy valaki figyel. Mire a feléhez értünk, tudtam, a kétharmadánál már láttam is, ki az: a 81

garmacrudi nehézgyalogság egyetlen tömböt alkotó oszlopát apám vezette, és ahogy átdübörögtünk a fenyőszálakból ácsolt kapun, tisztán láttam a mosolyt az ábrázatán. Eddig csak reméltem, most már tudtam, hogy jó úton járok - hogy ez az a hely, ahol házam tépett zászlaját letűzhetem.

10

Az Ogár remek formában volt: egy évtizednyi függeszkedés és kőfaragás után egy szál ingben is úgy festett, mintha páncélt viselne. Pálinkáját istenesnek, a szárított gombáját változatlanul ehetetlenek találtam. Vágyakozva néztem a tornác végében kiakasztott szalonnára, amit egy kékcinke marcangolt, mint valami dögkeselyű. Neki senki se szólt, hogy itt a tavasz. —Nyúzott vagy, édes úr - állapította meg Kendrid. — Mintha két testvért veszítettél volna egy csapnivaló gazda meg egy háztáji cselszövő helyett. — Jobb tenyerével takarta ki bal szemét, úgy méregette a vele szemben ülő Celestiust. — Említettem már, hogy a diakónodnak lenyűgöző az arcberendezése? —Nem is egyszer - sóhajtottam. Jó cimbora volt, de a syburri furcsa pillanat óta nehezen lehetett a maga kerékvágásából kizökkenteni. — A világért sem sürgetnélek... de tudnom kell, mi történt azon az éjszakán. —Nehéz megmondani. — Calliagar kiürítette poharát, és újra töltött mindkettőnknek. — Csak annyi bizonyos, hogy Aguerro a kék holdkelte órájában három lóval és Corbel feleségével együtt elhagyta a birtokot. A strázsa az utóbbit fel sem ismerte; biztosra vette, hogy a gazda82

tiszt a bátyáid dolgában jár, és saját embereinek egyike van vele. Látta, hogy siet, bajt szimatolt, és azt tudakolta, felkeltse-e a többieket is. Nem kapott választ... így hát kinyitotta a kaput, hadd menjenek Domvik hírével. A testeket csak hajnalban találták meg. A személyzet vért talált a padlón Corbel szobája előtt. Elszalajtottak valakit Edvinért, és mikor a szobáját üresen találták, anyádért küldtek. Ő... az öreged halála után a kerti pavilonba költözött át. Alighanem az életét is ennek köszönheti. Nem emlékeztem rá, mikor nyúltam a pohárért, de eljött a pillanat, hogy kiürítsem. Olyan volt, mint arccal zuhanni egy lángoló tujának. —Anyád saját kulcsával nyitotta ki az ajtót — folytatta Kendrid. — Edvin ott feküdt mögötte: az ő vérét látták a folyosón. Sebek a tenyerén, a karján, a mellén... a torkán. Corbel az asztalánál ült. A gyűjteménye egyik darabjával, egy ibarai dzsambiával szúrták szíven, olyan erővel, hogy a hegye a karszék támlájában állt meg. Nem védekezett. Nyilván azt se tudta, mi történik vele. Bólintottam. Corbel jobbára tétlen szemlélője volt az eseményeknek, amin sokkal hamarabb is rajtaveszthetett volna. Például azon a fagyosan szikrázó napon az irmedani hódváraknál. —Senki nem hallott semmit? —Állítólag. Ami különös, ha tekintetbe vesszük, hogy a ház urát a felesége szeme láttára mészárolták le, az öcscse pedig nem halt meg azonnal. A sebeiből ítélve még védekezett is. - D e nem kiáltott — dünnyögtem. — És nem sikoltott a nő sem. Ha Aguerro elnémította volna... —.. .lóháton nem, legfeljebb lóra kötözve hagyja el a birtokot. — Kendrid változatlanul a csuhást fürkészte. Bármit fedezett fel a vonásaiban, láthatólag nem tudott betelni 83

vele. Pedig aki egy lóarcú berránt látott, látta valamenynyit. —A helyzet világosnak tűnik — folytatta Calliagar. — Aguerro apád halála és a te kisemmizésed óta neheztelt a fivéreidre... és a Corbel-Edvin viszony se volt felhőtlen, hogy finom legyek. —Az én időmben sem szívelték, de nem is nélkülözhették egymást — tűnődtem fennhangon. — Mi változott? —Rájöttek, hogy eggyel még mindig több gróf van a házban a kelleténél. Edvin anyátok gyakorlatiasságát örökölte. Jól elvolt az árnyékban, míg azt hitte, napjaik fogytáig zsinóron rángathatja Corbelt. Nem számított rá, hogy megházasodik, arra meg végképp nem, hogy ilyen asszonyt hoz a házhoz. Hitetlenkedve pillantottam fel. Az a Corbel, akit én ismertem, nehezen talált hangot a nőkkel. Jobban kedvelte a néma szobadíszeket. —Corbel megházasodott? —A felföldön. — Kendrid intett számos vászoncseléde egyikének, aki elsietett, és fatáblára feszített papirossal meg szénrúddal tért vissza a fenyvesre néző rönkház belsejéből. - Megengeded, atyám? —Csak tessék. — Celestius az ispotályban is angyali türelmet tanúsított a zavart elméjű művészek iránt. -Corbel és a felföld — dünnyögtem. - Folyton emlegette, de nem hittem, hogy lesz mersze elmerészkedni odáig. —Nem csak te veszítetted el az apádat -emlékeztetett Calliagar. — Corbel jedomita zarándokokhoz csatlakozott, egy teljes évig volt távol, és ereklyevadászat közben annak rendje-módja szerint horogra akadt. A lány alighanem közrendűnek született, de mikor összefutottak, már Cera-Sadra volt... és szép, mint egy ikon. Ha rád veti a szemét, te se tétováztál volna. 84

- E g y ikonszép gellán szuka történelmi névvel — ízlelgettem. - Nem a legrosszabb módja annak, hogy Godont per absenso a magadévá tedd. —Vadbarom vagy — sóhajtott Kendrid —, de az igazságtól nem jársz messze. Edvin semmit nem tehetett a házasság ellen, és tudta, hogy csak egyféleképp kerülhet vissza a nyeregbe: úgy, hogy Corbel per dome Godonját mielőbb és minél alaposabban a magáévá teszi. A tömjénszavú Edvin. Sosem csinált lelkiismereti kérdést az ilyesmiből, de ezúttal, a jelek szerint legalábbis, végzetesen elszámította magát. —Mindenki tudta, mi készül. — Calliagar szénrúdja sebesen járt, a papiroson kezdtek kirajzolódni Celestius vonásai. — Edvin a legjobb formáját akarta hozni, amihez rengeteg pénzre volt szüksége. Apátok idejében a birtok szépen jövedelmezett, de két grófot csak a te fajtádból tudna eltartani. A bátyáid sokkal többre vágytak ennél. Corbel gazdasági dolgokban mindig is Edvinre hagyatkozott, aki a távollétében kockázatos manőverekbe kezdett. Mire a gellán feleség megjelent a színen, komoly adósságba verte a Garmacor-házat. Anyátok ezt még elrendezte, de értésére adta, hogy a továbbiakhoz nem nyújt fedezetet. Apátok halála óta csak a család javát nézte. Nem akarta végignézni a széthullását, úgyhogy kivonult belőle inkább. Aguerro volt az egyetlen, aki megakadályozhatta volna Edvint abban, amit tenni készült, de ő két éve viszszaköltözött a Remete-vízesés feletti tanyájára. A közelébe se ment a birtoknak, csak ha anyád kérette. - M i n t azon az estén, amikor a fivéreim meghaltak? —Nem. Akkor hívás nélkül jött, és a személyzet szerint nagyon feldúlt volt. A hivatalos változat úgy szól, hogy aznap szerzett tudomást Edvin üzelmeiről, és Corbel elé teregette a szennyest. Hogy mit vágtak egymás fejéhez, és 85

mivel sikerült annyira felbőszíteniük őt, hogy fegyverhez nyúlt, nem tudni. Mostanáig nem is igen töprengett rajta senki. Túl kézenfekvő a magyarázat: a gazdatisztet megbabonázta a gellán feleség. —A Garmacor-háznak pedig befellegzett, hisz se magát, se a szabadosait nem tudja megvédeni többé. Az Ogár komoran bólintott. -Ezek voltak Aidán Ves Mandragor életének legszebb napjai. Már-már a kezében érezte a gyeplőt... és meg is kaparintja, ha meg nem jelensz a színen. —Ha rajta múlt volna, nem lennék itt — közöltem. - Arnyékjárókat küldött rám a Szívöröm ünnepén. —Nem a legjavából, ahogy elnézem. — Calliagar végzett a vázlattal, és tüstént új ívet feszített táblájára. — Most fűhöz-fához kapkod; láthatóan nem tudja eldönteni, erőszakos vagy peres út a célravezetőbb, ha te vagy az ellenfele. —Sose tudott minket törvény elé citálni, és ezután se lesz másképp. - C s a k akkor, ha anyád csodát tesz a koronavárosban — sóhajtott Kendrid. — Edvin a gabonagróftól vette fel a kölcsönöket, amikkel a bányák hozamát megduplázta. Mandragor egyetlen feltétele az volt, hogy a kontraktus tartalma alatt beletekinthessen az üzleti könyvekbe. Edvin önszántából fedte fel előtte, mikor és hol keresse a szállítmányokat; neki csak a haramiákat kellett felfogadnia, akik tettek róla, hogy sose érjenek célba. A kontraktus két évre szólt, Szent Iriel havában jár le... és a ti szempontotokból nem volt túl gyümölcsöző. Anyádnak a bányák többévi jövedelmét kell előteremtenie, ha nem akarja, hogy a gabonagróf kintlévőségei fejében rátegye a kezét a bevételi forrásaitokra. Ha megteszi, a Garmacor-háznak oda a becsülete, a befolyása... és maholnap a nevéről se mondhatja el, hogy az övé. 86

Számítottam valami effélére, mégis elszorult a torkom. Az ital sem segített: csak arra volt jó, hogy gombóc helyett tobozt érezzek benne. - A n y á m egy szót se szólt erről... - Ugyanazért, amiért Mandragor az életedre tört, mihelyt a bátyáid halálhíre eljutott hozzá. Mindent megkapott tőlük, amit apátoktól hiába próbált elvenni. Lenézte, de nem állt érdekében megölni őket: tudta, hogy utánuk te következel. - Az utolsó Garmacor. - Nem szükségképpen — ingatta a fejét Kendrid. - De pillanatnyilag az egyetlen, akitől tart. Akiről ordít, hogy bármire képes... és mindhalálig harcolni fog azért, ami az övé.

11

A hátamon feküdtem a rönkház vendégszobájában, és egy pókot bámultam, mely frissen ejtett zsákmányával igyekezett a mennyezet általa birtokolt zuga felé. Tudtam, hogy aludnom kéne; hogy napszálltáig minden óra számít, mert utána jó darabig nem lesz nyugtom. .. de nem jött álom a szememre. Minden összekeveredett bennem: a vér az otthon padlóján, Edvin, Corbel és Aguerro a batáron; az arc nélküli gellán ikon, akit jobb híján a Maquesa vonásaival ruháztam fel, majd tüstént le is meztelenítettem: íjhúrként feszülő gerinccel lovagolt valakin, aki éppúgy lehetett Corbel, mint Edvin vagy én magam. Csípője úgy hullámzott, mint Gorrano dombjain a hanga, ha meglegyinti a közelgő tűzvihar szele. Vég nélküli litániát zümmögött, akár a pók zsákmánya a menynyezet zugában, a kéj csúcspontján pedig fejét hátravet87

ve, Godon nyelvén rikoltotta a világba az ősök fájdalmát és gyűlöletét. Próbáltam megragadni, de kisiklott a kezemből, és három vágtató lóval együtt veszett bele a cormasai éjbe; nekem nem maradt más, csak a határtalanság... és mindaz, amit az ébrenlétből magammal cipeltem oda. Nem én választottam a sereget — a sereg választott engem. Nem személy szerint persze. A kvótát nem érdekli a neved és a származásod, csak az, hogy kiteljen a létszám. A törvény szerint három fiúból egynek mindenképp mennie kell — a mi családunkban sosem volt kérdés, melyikünk a legalkalmasabb. Apám még azt sem tehette meg, amit mások, másutt gyakorta megtesznek: nem küldhetett egy árendást helyettem. A garmacrudi nehéz regiment kasztellánjának harmadszülöttjeként bérelt helyem volt a cormonai akadémián, ahol a kantonok népének fiaiból férfiakat és tiszteket faragnak. Az Irmedannál történtek utáni őszön kerültem oda, és mire észbe kaptam, már nem volt visszaút: a birtok lett a nagyvilág, az öbölre néző komor erőd pedig az otthon, ahová a nyári portyázásból visszatérhetek. Húszéves kora előtt az embernek annyi esze sincs, hogy emlékeket gyűjtsön a szűkösebb időkre. Nekem se maradt meg más azokból a nyarakból, csak a fák zúgása, az ablakom alatt rohanó víz mélyzöldje és jeges hidege, a kádakban álló szeder meg a frissen mosott vásznak illata — Felizita. Tizenöt éves volt, és kész felnőtt hozzám képest. A papok öreg léleknek nevezik az ilyet. Erezte az éhségemet, felismerte benne a gyermeki önzést, és mert én úr voltam, ő pedig szolgáló, két nyáron át menekült előlem anélkül, hogy egyetlen hirtelen vagy elutasító mozdulatot tett volna. Láthatatlan szakadékot cipelt magával mindenhová, 88

és valahányszor kettesben maradtunk, úgy intézte, hogy a túloldalán rekedjek. Azokban az időkben két Rudrig létezett bennem: az, akivé az akadémia nevelt, és az, akivé a Felizita iránti lángolás tett. Amilyen őrülten szerettük őt, olyan engesztelhetetlenül gyűlöltük egymást mindazért, amiben különböztünk. A harmadik nyarat egyikünk se élte volna túl, ha vágyunk és rettegésünk tárgya át nem lépi szakadékát, hogy bűverejével megzabolázzon és összeforrasszon minket. Hogy hol történt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy remegtem, ahogy azelőtt és azóta soha... ő pedig nem menekült tovább, hanem egész testével hozzám simult, és szótlanul a mellemre hajtotta fejét. Jó darabig álltunk így. Miután szétváltunk, egyetlen szó sem esett köztünk - csak az ujjaink értek össze még egyszer, aztán ki-ki haladt tovább a maga útján. Az emléke Cormonába is elkísért persze. A pénzen vett gyönyör nem, csak a kimerültség tudott ideig-óráig megszabadítani tőle. A rákövetkező két nyarat anyám rokonságánál töltöttem Carappóban, és telente se merészkedtem öt mérföldnél közelebb a Volturno-házhoz. Nem engedhettem, hogy a vágy letérítsen a kötelesség útjáról. Hogy az, akivé válnom kell, bárkinek ilyen fontos legyen. Hittem, hogy végeztünk egymással — de a sors még nem végzett velünk. Tisztté avatásom estéjén tudtam meg, hogy Cormonában van. Egy helyi mágnás elsőszülöttje, bizonyos Vir Timonel, azzal lépett az asztalomhoz, hogy a garmacrudi markotányos lánya túl szűk kettőnknek, és ha jót akarok, nem próbálok a boldogságuk útjába állni. Nem értettem, mit akar, és eszembe se jutott rákérdezni: az elmúlt években arra tanítottak, hogy ne hátráljak meg a kihívások elől. 89

Mikor felálltam, minden elcsendesedett körülöttünk. Vir Timonel fehér ellán díszpéldány volt, fejjel magasabb nálam. Tizenkilenc évesen köztéri szobrot mintáztak róla. Meg nem mondom, melyiket a férfierények közül, de hogy nem az önmérséklet volt, az hétszentség. —A fegyvertársam vagy — mondta nehezen forgó nyelvvel —, de lyuksógornak nem elég előkelő. Ha még egyszer az őzszemű szuka közelébe mégy, urnában visznek viszsza az istenverte hegyeid közé. Megértetted, Garmacorta? Valóban a fegyvertársam volt, ezért úgy döntöttem, meg se hallom: a shadviki beütés felemlegetése a legsúlyosabb sértésnek számít az erdei kantonokban. Annak, akitől utoljára ilyesmit hallottam, egy percre rá nem volt se nyelve, se orra, pedig nem is az úrral, hanem a szabadosával kezdett... akinek történetesen Aguerro volt a neve. Vir Timonel meglátott valamit a szememben, mert nem folytatta. Bámultuk egymást egy darabig, mire elrángatták onnét. Biztosra vettem, hogy holnapra az egész városban — ha nem az egész partvidéken - mi leszünk a téma. —Ennek meg mi baja? — hüledezett Kendrid, akivel, mint rendesen, az asztalon és az innivalón is osztoztunk. —Fogalmam sincs. —Ne kábíts, édes úr. Az Ogár lassú, de nem hülye: látta, hogy majdnem a képébe másztál. —Ha tovább erősködik, meg is teszem. — Kiürítettem a butéliát és a következőért nyúltam, de szomjúságom nem enyhült. Tudtam, hogy nem is fog, míg elő nem kerítem Felizitát. Nem volt nehéz dolgom: a kantonokban szóbeszéd tárgyát képezték apja cormonai érdekeltségei. Elian Volturno tehetős ember volt, de reménytelenül konok. Nem látta be, hogy a partvidéken sose jut előrébb nemesi cím és helyi támogatók nélkül. 90

Felizitát a Harmadik Arc ódon temploma előtti téren találtam. Etelt osztott, adományokat gyűjtött, esetleg mindkettőt egyszerre; földre szállt angyaloknál sose tudhatja az ember. Megpillantott és hozzám sietett. Ahogy keze a kezemhez ért, tagjaimból kiszállt az erő. Belém karolt, és a legközelebbi mellékutcába vonszolt. A Hitvallók ünnepének vigíliája volt; a kapualj körül, ahová behúzódtunk, hegyekben állt a zászlóvarrók, ikonfestők és kegyszerárusok portékája. —Vir Timonel...? — firtatta, és olyasmit láttam a szemében, amit korábban soha. Idő kellett, hogy rájöjjek: a félelem az. - A z akadémián futottunk össze. A bajt kereste... és kis híján meg is találta. Mit mondtál neki? —Hogy a szeretőd vagyok. Csak bámultam. Nem mintha ellenemre lett volna a dolog - épp ellenkezőleg, ami azt illeti. -Miért? —Hisz ismered. Mindent megkapott az élettől, és az egész világot a jussának hiszi. Más, mint a kantonbeli férfiak. A szemébe nézek, és nem látok semmit... még a saját tükörképemet sem. — Felizita a vállamba fúrta arcát. — Mióta meglátott, a nyomomban jár. Azt mondja, soha többé nem ereszt el. A családja olyan hatalmas, hogy nem tart se istentől, se embertől, a saját fajtáját kivéve. Azt reméltem... —Hogy megrémül tőlem, és békén hagy. —Tudom, hogy nem volt jogom hozzá. De nem ismerek mást rajtad kívül, akit nem tud félresöpörni. Aki olyan... —...mint ő? -Majdnem — suttogta Felizita. — Azt reméltem, ha veled kerül szembe, kijózanodik, talán vissza is retten. Nem akartam bajt hozni rád. Én... 91

—Meg kell tudnia, hogy félrevezetted — vágtam közbe. — Hogy nem a szeretőm vagy, hanem a jegyesem, és a színét se akarod látni többé. Hogy eztán minden szaváért nekem tartozik számadással, és ha átlépi a határt, saját kezűleg küldöm a pokolra. - Két tenyerembe fogtam az arcát, ujjaimban éreztem szíve lüktetését, és már nem is tűnt olyan riasztónak a gondolat, hogy Domvik helyett az 5 katonája legyek. — Ne üzenj, inkább írj neki. És ezzel zárd le a levelet. — Lehúztam balomról a vadkanfejes Garmacorgyűrűt, és egyenként hajtottam rá jobbjának remegő ujjait. — Indítsd útnak, aztán ékeld ki az ajtót és aludj egyet. Amint a cécónak vége, ott leszek. —És aztán? — Felizita sápadt volt és komoly, de a szeme ragyogott. —Hazamegyünk. — Magamhoz öleltem, és a szája helyett a homlokát csókoltam meg. Húszévesen efféle önzetlenségre is képes az ember. — Most menj. Indulj már! Megszorította a kezemet és eliramodott. Megvártam, míg eltűnik a távolabbi sarok mögött, csak aztán indultam vissza arra, amerről jöttünk... és arra rezzentem fel, hogy Vir Timonel állja utamat. —Figyelmeztettelek - mondta, és tőrével visszakézből a bal fülemtől a szám sarkáig hasította az arcomat. Ha valamivel kevésbé részeg, a torkomat vágta volna át. Mondott még valamit, amit nem értettem, aztán oldalt lépett, hogy kardot húzzon. Vele mozdultam, de ahelyett, hogy a karját próbáltam volna leszorítani, ököllel sújtottam a gégéjére. Elvétettem persze, csak az állkapcsa tört el. Megingott, de állva maradt, sőt mosolyogni látszott, úgyhogy megütöttem újra... hogy hányszor, nem tudom. Mikor vért köpött a lábam elé, a torkának estem. Együtt zuhantunk a lúggal fehérített országzászlók, olcsó szentképek és fakatonák 92

halmai közé. Ott halt meg pár perccel azután, hogy az őrjárat lerángatott róla. Nála két pengét találtak, én fegyvertelen voltam, és tucatnyi tanú igazolta, hogy az életemet védtem. Utóbbiak zöme azután sem hátrált meg, hogy az áldozat családja, mely jóval gazdagabb és befolyásosabb volt az enyémnél, megpróbálta az igazságot aranyba fojtani. Apámnak az eronei hadjárat veteránjai segítségével is csak egy hét alatt sikerült a város tömlöcéből az erődébe, onnét - újabb szívességek árán — a falakon kívülre juttatnia. Felizitát az eset utáni napon menekítették haza. Neve nem szerepelt a hivatalos iratokban, jó híre azonban odalett: úgy rendeltetett, hogy napjai fogytáig egy sehonnai kardnemes közrendű cafkája legyen. Egy Ves Garmacoré, aki nem átallotta „párbajban" egy Vir Timonel vérét ontani miatta. Mire hazavergődtem az északnyugati határról, ahová elrekkentettek, már nem vágytam, hanem rettegtem a viszontlátást. Túl sok víz folyt le az Erusán. Túl sokat hagytam az útfélen abból, akit szeretett, és aki szerette őt. Nem akartam, hogy a szemembe nézzen, és csak az ürességet lássa benne. Addig halogattam a dolgot, míg a Tizenhármak elunták a dolgot, és Pyarronra szabadították hordáikat. Nehéz volt nem felismertem a történtekben Domvik kezét, és anélkül lovagoltam át a garmacrudi elágazáson, hogy a Volturno-ház vadrózsával befutott kőkerítése felé tekingettem volna. Hajnalig hajszoltam a lovat, mire elértem azt a másik fogadót Dia-Salmo határán, amerre a Hét intés völgyeibe tartó zarándokok útja vezet... és mikor kitámolyogtam a fürdőkamrából, Felizitát találtam az ágy frissen húzott vánkosai közt. 93

—Tudom, hogy sietős az utad - mondta -, de van nálam valami, ami a tiéd, és épp elég ideig voltam a jegyesed ahhoz, hogy ne akarjalak ilyesmivel megrövidíteni. — Sötét haja szétterült, ahogy hátravetette fejét. Szépségesen komoly arcáról a „holnap is lesz egy nap" bizonysága sütött felém. — Önként adom elő, de tűvé is tehetsz érte, száznagy uram. Végigkeresgéltük a napot, a rákövetkező éjszaka nagyobbik felét... és folytattuk volna még, ha a Hét intés völgyeiből áradó sugallatok engedik. A vége felé már nem ölelkezés volt, hanem küzdelem: nászi ágyunk lélekvesztőként hánykolódott az Államközösségre zúdult iszonyat tengerén. Együtt menekültünk álomba előle, de egyedül ébredtem a vadászok holdjának spaletták közt átszüremlő fényében. Balomon ott csillogott a vadkanfejes gyűrű. Ha nem hagyja nálam, máig azt hinném, hogy csak képzeltem az egészet. A gyűrűtől azóta se váltam meg. A Syburrba vezető úton nemegyszer lerángattam a kesztyűmet is, hogy szem előtt legyen. Mikor az ütközet előestéjén fagymarta bal kezemről a jobbra tettem át, megtaláltam az üzenetet a fonákján. A Cormona óta odakerült három szót, ami minden imánál hatékonyabban óvott a fajtámra leselkedő kárhozattól: MEGŐRIZ ÉS HAZAVEZET. —Serkenjen nagyságod... Felpattant a szemem, és azzal a lendülettel talpra is ugrottam, ahogy vándorpatkányhoz illik. Riadó van, menni kell. A háborúba, Pyarronba, a szigetekre; a lándzsafogú csürhe épp erre való. Bal kezem már a fegyverövet kereste, mikor a jobb rátalált a dézsa peremére. Azt se tudtam, hol lakik a jóisten. .. de valami azt súgta, a hideg víz alatt megtalálom őt. 94

Gondolkodás nélkül fejeltem le tükrében derengő arcmásomat, és prüszkölve, fújtatva egyenesedtem fel. Az egyik pór a csizmámmal bajlódott, a másik — a könyörületesebb — fakupát nyomott a kezembe, kétujjnyi szeszszel az alján. Abból, hogy nem töltötték tele, rájöttem, hogy Celestius a közelben van, és hogy ez a háború nem az a háború. Ajtónyitásra rezzentem fel. Calliagar állt a küszöbön; széles háta kirekesztette az alkonyi fényt. —Máris talpon, édes úr? Nagyszerű, nagyszerű! Bár fiatal még az idő, és a jó hír sem száll olyan gyors szárnyakon, mint szeretnők, egyesek nem tudtak nem észrevenni idefelé jövet... és a garasukat is letették, azt hiszem. —Csak hiszed? — Tűrtem, hogy Gudrid és Badrid rám segítse a láncinget, és elpiszmogjon a kapcsaival: nehéz viselet volt, de mióta a királyi vadasparkban megmentette az életemet, bizonyos tisztelettel viseltettem iránta. Olyan régóta élsz a kövek alatt, hogy elfelejtetted, mit mond az írás a hitről, a reményről meg a szeretetről? —Nem vagyok pap, édes úr — vigyorgott Kendrid. - Te viszont látó és próféta lettél, mint hallom. A miatt a külországi boszorka miatt, akinek kulcsa volt mindkét fejedhez, és úgy ment el, hogy a fentiben pár ajtót nyitva hagyott. —Honnan tudod? -Tőlem. - Az Ogár árnyékában meghúzódó Celestius sok mindennek tűnt, csak bűnbánónak nem. - Ha épp nem rajzolt, rólad faggatott. Muszáj volt valami koncot vetnem neki. —Mióta vagyok ilyen érdekes? —Mióta látogatót kaptál a koronavárosból — dünnyögte a házigazda. - Nem csinál titkot belőle, hogy a követőd: az étvágya és a huzata a tiéd... csak a szaga erősebb valamivel. 95

Sárszínű tömeg mozdult a lábuk között: Peregrin, a kóbor kikötői eb. Hozzám oldalgott, megült a lábamnál, és vakarózni kezdett. Csak úgy szállt belőle az országút pora. —Domvik szerelmére! — nyögtem. — Tényleg nincs jobb dolgod, vagy ilyen rosszul fekszel a szukáknál odahaza? A dög komoran bámult rám, mintha elvetettem volna a sulykot, de nem bújt a seggébe, és nem acsargott a pórokra sem: láthatólag beletörődött, hogy falkánk nem annyira kétszemélyes többé, amilyen kezdetben volt. —Nem ő az egyetlen, akinek hiányoztál - közölte Kendrid. - Akadnak még páran odakint. —Jöjjenek, de hamar — sóhajtottam. — Mandragor haramiái nyilván már tűkön ülnek... és mielőtt ránk sor kerülne, Pya Volturno is megérdemel egy tisztelgő látogatást. Az Ogár tekintete Celestiusra villant. —Szűkösen lennénk — mondta az utóbbi. — Legyen inkább a tornác. -Legyen - visszhangoztam, és Peregrinnel meg a két pórral együtt követtem őket oda. Útközben is hallottam a morajt, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Azt hittem, a szél zúg odakint, aztán észrevettem valamit a korlátnál álló vászoncselédek arcán, és ahogy jöttömre szétrebbentek, megpillantottam azt is, ami úgy fellelkesítette őket. A kőfejtő katlanát kitöltő, ország- és családzászlók alatt várakozó sokaságot.

12 Háromszáz-egynéhányán kerekedtünk fel az Ogár tanyájáról, és majd' félezren voltunk, mire elértük a mandreiai elágazást. 96

Az erdei kantonok negyvenkét kardnemesi famíliájából harmincegy, a környék szabados nemzetségei közül szinte valamennyi képviseltette magát. Apám lekötelezettjei voltak többségében, de az én szigeteken elesett veteránjaim se tűntek el nyomtalanul: hajdani főstrázsamesteremet, Nicafort három fia, köztük egy hirtelenszőke pyar kölyök képviselte. Utóbbi olyan áhítattál hordozta örökbefogadó hazája lobogóját, hogy régi önmagamat juttatta eszembe. A számomra kerített vasderes hatalmas, nyerge elölhátul megnyugtatóan magas volt. Ahogy az est homálya mélyülni kezdett, mintha nem is lovon, hanem a sokaság fáklyáiból született tűzkígyón tartottam volna hazafelé. Csendes menet volt, a haramiák azonban így is elértették az üzenetét. Szinte láttam, ahogy visszahúzódnak, majd a concadai elágazás felé iramodnak a sűrűben kanyargó vadcsapásokon át. Reméltem, jó páran a nyakukat szegik, de elegen maradnak ahhoz, hogy a Patkánykirály után gazdájának, a gabonagrófnak is megvigyék a rossz hírt. A Vadkanról, aki visszatért, és a vártnál sokkal több agyara van.

13

Garmacrudot, az erdei kantonok régi központját városnak mondják, pedig nagyra nőtt falu inkább: pár ezer lelkes települések, nemesi birtokok és szabados gazdaságok háromszáz négyzetmérföldön terpeszkedő szövevénye az északkeletnek kanyargó hadiút hegyek felőli oldalán. Mercadát kivéve az összes városunk ilyen — csak az öböl menti népek hiszik, hogy minél több embert minél szűkebb helyen öszszezsúfolni Domviknak tetsző cselekedet. 97

Ha nem láttad a bazilikát, nem jártál Garmacrudban, tartja a mondás. Ha eljutsz odáig, hogy megbámuld a bosszúháborúban zsákmányolt fegyverekből öntött vasoltárt meg az erdőelvi szentek ereklyéit, de anélkül távozol, hogy a nyugati elágazás fogadóját útba ejtenéd, lehetsz világlátott ember... de holtbiztosán nem vagy Garmacor. A Volturno-ház volt apám, nagyapám és dédapám választott kocsmája, titkaik tudója, regimentjük toborzóés gyülekezőhelye. Itt találták meg mindazt, amit jómagam — több-kevesebb sikerrel — Curzon lebujában keresek. Menedéket a külvilág elől, gyógyírt a krónikus nyavalyára, aminek élet a neve, és messziről bűzlik a szekrénybe rejtett csontvázaktól meg az elmulasztott lehetőségektől. A Volturnók etették és itatták, rejtegették, ápolták és vigasztalták, alkalmanként szerették is az enyéimet. Nem lehetett könnyű - azzal együtt sem, hogy tisztességesen megszedték magukat közben. Lehettek volna CeraGarmák, de Felizita apja nem ilyen felemelkedésről álmodott. Ő a maga jogán akart boldogulni, ahogy a bosszúháború szabadlegényei, a helyi kardnemesség ősei tették. Tiszteletreméltó név helyett valódi megbecsülésre vágyott, és a legjobb úton volt afelé, hogy kivívja. Bosszúálló Ragamor országlása óta egyetlen közrendű se járt közelebb ahhoz, hogy a mercadai kisgyűlésben városa szószólója legyen - ezt a lehetőséget öltem meg abban a cormonai mellékutcában Vir Timonellel együtt. — Sosem neheztelt rád - biztosított Felizita első és utolsó együtt töltött éjszakánkon. Talán így volt, talán nem. Mindenesetre kudarcot vallott, amibe hamarosan bele is halt. Nagy tervei semmivé foszlottak, vagyona jó része odalett; nem maradt utána más, csak a vadrózsával befutott kerítés mögött megbúvó, hármas hodályával az or98

szágzászló villázatát mintázó fogadó... meg az úrnője, akit valaha az életemnél is jobban szerettem. —Legyen eszed! — kérlelt az Ogár a kőfejtő kapujában. - Eleget gyötrődtetek mind a ketten, nem kéne épp most újra kezdeni. Ha csak a biztonságáért aggódsz, ne tedd! Szót ért ő a szabadlegényekkel, akik mostanság járják az erdőt... talán jobban is, mint kellene. —Hogy értsem ezt? —Hozzá hordják a zsákmányt, nála pihentetik és verik el az ellenértékét. - Calliagar félrenézett. - A környékbeli fogadók a tönk szélén állnak, az ő üzlete virágzik. Amazokat rendszeresen sarcolják, őt sosem. Mit gondolsz, miért? Lett volna mit mondanom, de mert barát volt, hallgattam inkább. - T í z év, édes úr — folytatta. - Maholnap tizenegy. Azt tette, amit a szíve diktált, és megfizette az árát. Mostanság az eszére hallgat, mert nem tehet mást: a fiára is gondolnia kell. Ha jót akarsz nekik és magadnak, nem mész a közelükbe. —Üzent értem. —Neked üzent — sietett közölni Celestius. — Hogy elkerülj egy csapdát, és nem azért, hogy tüstént belesétálj egy másikba. - E g y pap és egy kurvapecér - dünnyögtem. - Nyerő páros szívügyek megvitatásához. — A lovat gusztáló Peregrinre pillantottam. — Aki barátot akar, tartson kutyát, nem igaz? De azért szorongtam. Minél közelebb jutottunk a vadrózsával befutott kőkerítéshez, annál inkább. A garmacrudi kereszteződést családom birtokától csak nyolc mérföld választja el. Miután az előbbi körül tábort vertünk, kétszáz embert a cormonai elágazáshoz küldtem, 99

hogy megbizonyosodjanak a haramiák, távozásáról, biztosítsák a hazavezető utat, és átfésüljék az udvarház környékét. Valami azt súgta, néhai bátyáim háznépére oktalanság lenne számítanom. Személyes kíséretemet a legelszántabb hadasokból válogattam össze, és mindent megtettem, hogy eltitkoljam tényleges erejét. A batárban csak hatan fértek el, úgyhogy megszabadultunk a csomagoktól, majd — egy feles ezüst árán - a hajtótól is. Két fegyverest a fullajtárok helyére állítottam, kettőt a bakra ültettem Celestius mellé. Gudrid és Badrid hasmánt hevert a tetőn, hogy szükség esetén számszeríjjal fedezze a visszavonulást. Én magam a vasderes nyergéből figyeltem, ahogy a többiek oszlopba fejlődnek a batár mögött. A vadkanfejes gyűrű szívemmel egy ütemre lüktetett a kantárt markoló balomon. Tíz év. Maholnap tizenegy. Kár volt ennyit várni, azt hiszem. Intettem a csuhásnak, aki kioldotta a féket, és rántott egyet a száron. A nehéz alkotmány nekilódult, átdübörgött a fáklyás férfiak nyitotta résen, és gyalogos kíséretével együtt a Volturno-ház felé vette az irányt.

14

Ahogy távolodtunk az elágazástól és a fényektől, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy nem vagyunk egyedül. A kocsiutat két külön csapásra osztó bozótsávban és a tőlünk jobbra eső erdőrész fái közt árnyak kucorodtak alig parázsló tiizeik köré. Kisebbek, nagyobbak, karcsúbbak és erőteljesebbek; gyerekek, nők és férfiak vegyesen. Családok, melyek, óvintézkedéseikből ítélve, nem az első éjszakát töltötték Domvik kupolája alatt. 100

Jöttünk zajára meglapultak, akár a riadt állatok. A lerombolt városaikból menekülő pyarroniak dermedtek meg így, mikor lobogóink kibontakoztak az ekhelonok verte porfelhőből: országaink formális szövetsége dacára kevesen ismerték közülük Shadon színeit. Földijeim szemesebbek voltak náluk: a batár egyetlen viharlámpásának gyér fényénél is könnyen azonosították családom címerét a pórok kétoldalt leeresztett köpenyein. Mire szemközt felderengtek a Volturno-ház fényei, tüzeiket odahagyva az út pereméig merészkedtek. Mikor a berzenkedő vasderes nyergében elléptettem előttük, legtöbbjük felnézni sem mert - a nyomomban zörömbölő jármű volt az, aminek látványára soraikon megkönnyebbült moraj futott végig. Hátrafordultam. Gudrid és Badrid fél térden egyensúlyoztak a batár tetején, ábrázatuk rézszín ovális a lefelé hajló vörös hold fényében. —Mi folyik itt? - tudakolta Celestius, ahogy vonalba ért velem. — Kik ezek az emberek? —Aguerro rokonsága. - Megveregettem a ló nyakát, pedig nem ő volt kettőnk közül, akinek nehezére esett uralkodni magán. — A vérvonal nem olyan ősi, mint a Volturnóké, de sokkal szerteágazóbb. Az Aguerro férfiak nagytermészetűek; ritkán érik be egyetlen családi tűzhellyel. Ami pedig a nőket illeti... Celestius megadón emelte fel balját: úgy ítélte, nem szükséges ennél többet tudnia. Fejmozdulattal jeleztem a póroknak, hogy lejöhetnek a tetőről - kapkodva engedelmeskedtek, és beszédbe elegyedtek a batár mögött összeverődött rokonaikkal, akik minden pillanattal népesebb gyűrűt alkottak körülöttünk. Erezhetően megkönnyebbültek, hogy az egyetlen meg101

maradt Garmacor fegyveres kísérőiként látják viszont őket. Ismerős arcokat hiába kerestem volna: az Aguerroszármazékok zöme a főút keleti oldalának termőföldjein, merészebbje a vadon kő- és sóbányáiban dolgozott. Utóbbiak az év nagyobb részét az otthontól távol töltötték, és nyilván hírét se hallották még az övéiket fenyegető veszélynek. Elnéztem, ahogy a két seregben kupáit pár magyaráz a többinek. Testvéreik, féltestvéreik és unokatestvéreik anynyira számosak voltak, hogy ők maguk sem ismerték valamennyit: öregük ugyancsak kitett magáért fiatalabb éveiben. Aki fivéreim meggyilkolásának gyanújába keverte, nyilvánvalóan tudta ezt, mi több, épített rá. Akik csak hírből ismerik Aguerrót, könnyen hihetik, hogy élete alkonyán is kész ölre menni egy nő kegyeiért bárkivel, tulajdon gazdáját is beleértve. Azoknak, akik tudják, hogy fontos kérdésekben sosem hallgatott a kisebbik fejére, jó eséllyel azt is tudniuk kell, hogy neheztelt Corbelékre a velem történtek miatt. Ez utóbbi semmit sem bizonyít, de jó okot ad a hatóságoknak a tétlenkedésre, míg a kantonok söpredéke — akiknek Ortirro bandájával ellentétben édes mindegy, kik voltak az áldozatok — a hagyomány nevében kitombolja magát. Amivel csak fokozza a nemesi famíliák közti feszültséget és a kantonokon eluralkodott zűrzavart. Az ilyesmi nem jó senkinek, még a megszállottan nyerészkedő gabonagrófnak nem. Csak azoknak használ, akik nem maradni, hanem menni szándékoznak. Akiknek egyetlen vágyuk, hogy mielőbb eltűnhessenek a környékről. Visszafogtam a vasderest, és úgy bámultam a fák közt terjengő sötétségbe, mintha most is figyelnének, és előre látnák minden lépésemet. 102

—Itt vannak — mondtam rekedten. Celestius felvonta a szemöldökét. —Kik vannak itt? -A fivéreim gyilkosai. — A magától adódó következtetés jeges bizonyosságként kúszott végig a hátgerincemen. - Nem közönséges gonosztevők, és nem is úgy gondolkodnak. Sokat tudnak a kantonokról; majdnem annyit, mint mi magunk. Tudják, hogy a leggyorsabb lábú ló sem tehet túl a gondolat sebességén, amivel ti papok, a híreket és az utasításokat továbbítjátok Berrana-roda és Ronnagella közt. Eszükben sincs árkon-bokron át, vágtában menekülni, ahogy a gyilkosságok éjjelén tették. — Közelebb táncoltattam a lovat a batárhoz, és halkabbra fogtam a hangomat. - Még mindig itt rejtőznek. Hogy milyen eszközzel szítják a gyűlölséget Aguerro nemzetsége ellen, nem tudom, de leghőbb vágyuk, hogy vérontás legyen a vége. Felfordulás, aminek leple alatt kijuthatnak... és örökre eltűnhetnek szem elől. A csuhásnak szeme se rezdült, de láttam, hogy gyeplőt markoló kezei új tartást vesznek fel: a hozzá hasonlók így folyamodnak az Egyetlen segítségéért, ha fohászkodniuk nem tanácsos vagy nem célravezető. —Érzek valamit - suttogta. — Valamit, amit a szent és tisztátalan helyektől ilyen távolságban nem szabadna éreznem. Nem vagyok elég kitanult ahhoz, hogy irányt rendeljek hozzá, de bizonyítja, hogy nem tévedtél... és Monacerónak is igaza volt. - Homlokán elmélyültek az összpontosítás véste ráncok. Egy pillanattal később már fájdalmat láttam az arcán: ha Peregrin mordulása ki nem zökkenti az összpontosításból, talán le is szédül a bakról a lovak közé. - J ó l vagy? Nem felelt rögtön. Levegő után kapkodott, tágra nyílt szeme fehérje szinte vakított a kámzsa árnyékában. 103

—Felfigyeltek rám - suttogta. — Próbáltak magukhoz rántani. —Hogy mit csináltak? —Nem érdekes. - A csuhás felszegte fejét. Két oldalán összerezzentek az eddigieket az eddigieket cormasai hidegvérrel viselő fegyveresek. — A Volturno-házban is virrasztanak, ahogy elnézem. Mire lovam fejét ismét menetirányba fordítottam, a fogadó olyan közel volt, hogy tisztán láttam a jövés menést szélesre tárt kapuján át. A fordulóban bozontos patájú igások tipródtak: a háznép egy túlterhelt társzekérrel próbált az erdei kijáratig jutni. —Tekintetes úr... Balra néztem. A homályból, mint két egyforma záptojás, Gudrid és Badrid bontakozott ki. —Hagyjuk ezt a marhaságot! — kértem. — Mi a helyzet a tieitekkel? —Tele velük a környék, nemesenszületett. A birtokon történtek óta nincs nyugalmuk. Hiába prédikált békességet a garmacrudi püspök és intett önmérsékletre mindenkit a tekintetes asszony. Otthonaikat megrohanják és kifosztják, a jószágot elhajtják, az ellenállókat kínhalállal fenyegetik. Aki tehette, elmenekült, a többi Pya Felizita oltalmába ajánlotta magát. Úgy hírlik, az ő fogadóját kerülik a haramiák, mivelhogy... —Folytasd! —.. .összeszűrte a levet a vezérükkel, akit Patkánykirály néven emlegetnek. — Gudrid csizmája orrát bámulta. - Megbocsáss, nemesenszületett, de ezt beszélik. —Meg hogy a Szeptádokban van egy titkos imádság ami fenntart a vízen. —Te is hallottad, uram? — kapott a szón Badrid. Sötét, mint a kút feneke, de nem nézi, gatyát vagy sebet kell 104

megstoppolnia, és edzőpartnernek se utolsó: a nők se osztogatnak nagyobb pofonokat nála. —Később! — reccsentem rá. - Mi van még? —A mieink félnek, nemesenszületett. A városőrség nem segít, a papok nem segítenek... mostanáig azt sem tudhatták biztosan, tőled mire számíthatnak. Ami Pya Felizitát illeti, hálásak neki, de kétségbe vonják a... a... - N e kertelj! Felnőtt emberek vagyunk, a büdös úristenit! —A tisztességét, uram. A nők és a gyerekek legtöbbje nem is itt, hanem pár mérfölddel feljebb, a Remete-sziklánál táborozik. —Ismerem a helyet. Az öregetek tanyája csak egy ugrásra van onnét. - C s a k volt, nemesenszületett. Tegnapelőtt felégették az alávalók. Megszédültem. A tanya nem csak Aguerro birodalma volt, hanem a miénk is, míg nemzőapánk Eronéban járt a regimenttel. Odafent laktunk, onnan jártunk a Remete-iskolába, ahol Kendrid paptanító apja osztotta az észt; csak a havazások beállta előtt költöztünk vissza a szülői házba. Aguerro büszke volt a tanyájára. Mikor arról kérdeztük, mihez kezdene, ha Ranagol életre keltené a Gyászkirályt, és a gorvikiak megint partra szállnának Berranarodánál, csak nevetett. „Ne féljenek az úrfiak! Ha a partvidék meg a hágók védművein áttörnek is, az én medvecsapdáim kibánnak velük... ha pedig minden kötél szakad, visszahúzódunk a rókalyukba." „Rókalyuk? — visszhangozta Corbel, aki már kölyökként is gyanakodva fogadott mindent, ami jobban hangzott a kelleténél. — Az miféle hely?" 105

„Menedék. Egy hely, ahol Gorvik összes sátánimádójától, de még a birkagyapjas, kránköves úristenüktől is biztonságba lehetünk. Az úrfiaknak ne legyen gondjuk semmire, míg engem látnak. Ha a tanyát a földig rombolják is, nekünk nem eshet bajunk." „Csak emlegetjük azt a lyukat, vagy láthatjuk is?" — firtatta Edvin, a leggyakorlatiasabb hármunk közül. „Meglátjuk, ha eljön az ideje... de ha rám hallgatnak, azért imádkoznak inkább, hogy sose jöjjön el — felelte Aguerro, és megborzongatott minket ádáz vigyorával. — Tanuljanak az úrfiak becsülettel... de a fél szemük mindig rajtam legyen... mert jaj annak, aki nem szedelőzködik nyomban, amint meglátja a jelet." „Miféle jelet?" - kérdeztem. Talán mert derengett, hogy épp ezt várja, én pedig nem szerettem csalódást okozni neki. „A menedékét" - mondta Aguerro, és jelentőségteljesen, mint aki becses titkot ad át, összezárta fejmagasságba emelt bal keze ujjait. A pórok látták, hogy messze járok, és nem próbáltak visszarángatni a földre. Épp elég nagyot nyekkentem anélkül is. -Mondjátok meg a tieiteknek, hogy gondom lesz rájuk — dünnyögtem. — Félezer fegyveres áll jót a biztonságukért, míg a kedélyek elcsitulnak. Maholnap jeles egyházi személyek érkeznek a koronavárosból, hogy ítélkezzenek a vétkesek felett... és elszámoltassák mindazokat, akik tétlenségükkel segédkeztek nekik. - Ez utóbbi túl jól hangzott ahhoz, hogy igaz legyen, de nem volt tanulság nélkül való: rádöbbentett, milyen könnyű belefeledkezni a jó gazda szerepébe. — Személyesen megyek az erdei táborba, hogy mindezt az ottaniaknak is elmondhassam. Pya Felizita épp oda készül, ha nem tévedek. 106

Gudrid és Badrid olyan párás szemeket meresztett rám, hogy rokonságuk hálálkodását már nem volt kedvem bevárni. Előreügettem inkább; Peregrin loncsos, sárszínű árnyként loholt a nyomomban. Félszáz lábnyira jártunk a fogadótól, mikor az éjközép sötétsége a világra szakadt. A Volturno-ház fényei hívogatóból kápráztatóvá váltak, én pedig - könnyeimen át — az álombeli Aguerrót láttam megint. A temetőbe tartó kocsin állt megint, a menedék jelét mutatta... és rémlett már, mit akar üzenni vele. Virradat előtt — ha a sors Felizita baltás gyilkosa képében meg nem gátol benne — útba kell ejtenem a tanya romjait.

15 A vadrózsával benőtt kőkerítést a sötétség leple alatt értem el. Mire belovagoltam a kapun, a szeretők holdja kitekintett a láthatáron feltorlódott fellegek résén... és ha volt szája, nyilván vigyorra húzta a mozdulat láttán, amivel lekászálódtam a nyeregből. A fogadó udvara olyan volt, mint valami kirakodóvásár. A hátsó kapu előtt mostanra két társzekér állt indulásra készen; tucatjával nyüzsögtek körülöttük a Volturno-ház idénymunkásai és fehércselédei. A menekültek, akiknek másutt nem jutott hely, a forduló közepén álló, ódon címerfal körül vertek tanyát — nyilván azt remélték, így több jut nekik az idők során itt megszállt hatalmasságok oltalmából. Pokrócba burkolózó vének, kisírt szemű nők és gyerekek: a magamfajta számára a kürtszónál is egyértelműbben jelzi, hogy közel jár az ellenség. -

107

Hogy mennyire közel, csak akkor értettem meg, mikor a szemem sarkából valami világosat láttam mozdulni balra fent, a legközelebbi hodály falához támaszkodó ácsolat emeleti folyosóján. Az eszem még nem tudta, mit jelent, a testem már igen: leszegett fejjel indult a kortól megfeketült lépcsők felé, és hagyta, hogy a mögötte járó Peregrin morogjon helyette. A világos folt egy fakószürke — cormafehér - gyalogsági egyenköntös volt. Címerétől megfosztva, agyonfoltozottan feszült egy széles háton, melynek izomzatát az Ogár is megirigyelhette volna. „Nagyobb nálad" - mondta a fiú az irmedani állomáson, és nem túlzott: két férfi is kitelt volna az anyagból, amit Domvik rosszkedvében a Patkánykirállyá gyúrt össze. Tudtam, hogy ő az, tudtam, hogy miért van itt, és biztosra vettem, hogy találkozásunk csak egyféleképpen végződhet. Azért fohászkodtam, hogy ne legyen ismerős az arca - hogy ne egy bajtársamat kelljen a pokolra küldenem. Aztán megláttam a tiszti selyemövet a derekán, és fellélegeztem. Nem vörös volt, hanem kék, azaz flottaszínű, ráadásul a köntös felett, és nem az alatt kötötte meg. Ez elárulta, hogy sosem járt Pyarronban vagy a szigeteken, és ha megfordult is a sereg kiképzőtáborainak valamelyikében, nem időzött ott eleget ahhoz, hogy a rangkórságon kívül bármi mást magára szedjen. Már nem érdekelt, lát-e vagy sem. Nem érdekelt, hányan vannak vele és körülöttünk. Nem húztam se kardot, se tőrt; a puszta kezemmel akartam szétszaggatni, amiért azt a köntöst viselte, és mert nyilvánvalóvá tette, hogy a papnak meg a kurvapecérnek igaza volt. Megálltam a lépcsővel szemben, és olyan erővel összpontosítottam a lefelé tartó léptek nyikorgására, hogy elmulasztottam Felizita megjelenésének pillanatát. Az udvaron, 108

esetleg egy földszinti oldalajtón át jött, és ugyanabban a pillanatban lépett elém, mikor Celestius a batárral meg a többiekkel átdübörgött a nyavalyás kapun. -Rud... Hallottam az ismerős hangot, éreztem az ismerős illatot, de nézni a Patkánykirályt néztem, aki a falépcső utolsó fordulójában torpant meg és hat-nyolc lépésnyi távolságból bámult vissza rám. A nevén meg a prémes gallérján kívül nem volt benne semmi patkányszerű: törésektől megvastagodott állcsontjával és tülökorrával inkább muflonra emlékeztetett. Nem született visszataszítónak, de a bányákban lehúzott évek és a lelkén száradó vétkek mostanra azzá tették. Nem mintha bánta volna: olyan embernek látszott, aki kedvét leli a látványa keltette borzongásban. Előbb rám, aztán a mellettem vicsorgó kutyára nézett - jobbom önkéntelenül mozdult a kardmarkolat felé a grimaszától. Üres gesztus volt: mindketten tudtuk, hogy a hideg vashoz eggyel többen vagyunk a kelleténél. — Rud — ismételte Felizita azon a lágy, már-már panaszos hangon, amit utoljára a cormonai templomtér sikátorában hallottam tőle. Percekkel azelőtt, hogy mindketten számkivetetté váltunk a magunk világában, mert tiszt létemre képtelen voltam parancsolni az indulataimnak. A szemébe néztem. Olvasott a tekintetemből: arcom felé mozduló balja megállt a levegőben, és kardmarkolaton tartott jobbomon pihent el. Mielőtt szólhattam volna, már el is fordította a fejét, hogy pillantásával tartsa féken azt a másikat, de kár volt fáradnia. A muflonarcú kihasználta figyelmem pillanatnyi lankadását, és termetéhez képest lenyűgöző fürgeséggel kereket oldott. A zajokból ítélve mostanra a tetőn járt, hogy gerincén végigfut109

va, az erdő felőli oldalon aláereszkedve végképp eltűnjön a szemünk elől. Abból, hogy visszavonulását nem fedezte nyílzápor, megértettem, hogy egyedül jött, tehát magánügyben járt. Ez a felismerés még az elszalasztott alkalomnál is lehangolóbb volt. - S z é p szál ember — dünnyögtem. - De a társaságában senkinek nem telik öröme, ha férfi létére ilyen hamar elmegy. Felizita pár pillanatra lehunyta a szemét: ennyi maradt az igyekezetből, hogy a valóságot kétszemélyes világunkon kívül rekessze. - A z t teszi, amire kérem - mondta végül. — Ezek között a falak közt legalábbis. —Szívjóságból? -Érdekből. Megmondtam neki, hogy a küszöbömig se engedem többé, ha bármi bajod esik. — Hallgatott egy sort. - Én kezelem a befektetéseit. A barátaid nem említették? —Futólag. — Nem tudtam, mi egyebet mondhatnék erre. Nem akartam, hogy elhúzza a kezét, mégis megtette. A rohadt életbe. —Korábbra vártalak. - Ahogy kötényét lesimította, csodás nyugalma is visszatért. A dereka még mindig karcsú, az illata még mindig mennyeien tiszta volt. A friss szalmáé, amibe harmincmérföldnyi erőltetett menetelés után beájul az ember. Tíz év után, feltűzött hajjal és kimerültségtől égő szemmel is gyönyörűnek láttam. Most, hogy előttem állt, még hihetetlenebbnek tűnt, hogy a koronaváros macskatermészetű ringyóit választottam helyette. —Jöttem, amint lehetett. — Gyenge mentség volt, mindketten tudtuk, hogy az. IIO

—Jöhettél volna hamarabb. — Felizita a batárt méregette: nem mindennap lát az ember diakónt a bakon. - Az előtt, ami a bátyáiddal történt. —Gondoltam rá. - Nem tettem hozzá, hogy épp eleget ártottam neki és a családjának ahhoz, hogy ne tegyem meg. Ezzel is éppúgy tisztában volt persze, mint én. Engem nézett, én pedig őt. Az apró szarkalábakat az őzbarna szemei sarkában, a még apróbb angyalbélyeget a bal orrcimpáján. A száját, amivel kimondta, hogy az enyém... és hogy örökre az marad. —A fiad? — kérdeztem, csak hogy mondjak valamit. —Az irmedani rokonoknál. Ez a környék... nem olyan biztonságos, amilyen azelőtt volt. —Az apja...? —Katona. - Volt valami a hanghordozásában, ami elárulta, hogy hiába faggatnám a részletekről. így is többet kaptam, mint reméltem: ha egy markotányos lánya katonát mond, nem katonaköntösben járó haramiát ért alatta. —Életrevaló kölyök. —Megteszem, amit tudok. - Felizita lesütötte a szemét. - Éjjeli szállást és nyugodalmat kínálok a Garmacor-ház fejének, de én magam nem maradhatok tovább. Azok mellett a helyem, akik szükséget szenvednek. Megbocsáss méltatlan szolgálódnak, uram. Nem vagyok az urad, gondoltam. Bár az lehetnék! —Akkor egy darabon egy az utunk — mondtam. — A Garmacor-ház feje hisz Aguerro ártatlanságában, és feltett szándéka oltalmát nemzetsége minden tagjára kiterjeszteni. — Végre-valahára mosolyt láttam az arcán. Jó volt; erőre kaptam tőle. — Rendelkezz a batárral és a lovakkal. Az embereim segítenek... és én is megteszem a magamét, Pya Felizita. 111

Nem állítom, hogy mindenki minket figyelt — a háznépnek megvolt a maga dolga -, de aki épp felénk nézett, csodát láthatott. Egy újabb szörnyeteget, ahogy hódol a szépség előtt.

16 Majd' egy óra kellett, hogy a két társzekérrel meg a határral felvergődjünk a lámpásokkal jól-rosszul megvilágított kaptatón. A Remete-barlangok ott voltak, ahol hagytam őket, de alaposan összementek a húsz-egynéhány év alatt, mióta nem jártam idefent. Amik kölyökkoromban Domvik alkotta katedrálisoknak tűntek, három-négy láb magas, végpontjukban húsz-harminc láb szélességig kiöblösödő üregek voltak csupán a déli lejtésű oromfalban. A menynyezetükről alápergő nedvesség a padozat üregein át szivárgott alá a mélybe. A magunk idejében mészdarabbal megvadított bányászlámpát eresztettünk az ilyenekbe Edvinnel, és szent borzadállyal bámultuk a lobogásban elénk táruló „sárkányfogakat." Rég történt, de az emlék máig eleven maradt: ahol őrizgettem, a mohóság sosem győzhet a vágyban fogantakon. A hátamon cipelt tömlőket a férfiak, a nyakamban alvó, ötévesforma lánykát az asszonyok gondjaira bíztam, és a vízeséshez botorkáltam, hogy alá tartsam a fejemet. Megosztoztam Gudriddal és Badriddal egy szál kolbászon, és az Ogár tobozpálinkája helyett vizes borral öblítettem le: valami azt súgta, az égetett szesz ideje később jön el. A menekültekre - az újonnan jöttekkel együtt százötvenen lehettek — pár füvesasszony és egyetlen paptanonc felügyelt. Utóbbi Mercadába vezető útján szállt meg 112

a fogadóban, és korához képest igen meggyőzően alakította az Egyetlen küldöttének szerepét. Celestius fontolgatta, hogy vele marad, de sikerült lebeszélnem róla. Az Aguerrók a körülményekhez képest jó karban voltak, én pedig nem nélkülözhetem egy papi személy tanúságtételét ott, ahová következő utam vezetett. Felizita a vízesés túloldalán felfelé kanyargó pásztorcsapásig kísért, és Peregrin rosszallásával dacolva simított végig a hegen, melyet a néhai Vir Timonel hagyott a képemen. —Ez semmi — mondtam. - A java a ruha alatt van. —Emlékeztess rá, hogy megnézzem egyszer. — Arca komoly volt, csak a szeme nevetett, ahogy kitapintotta bal kezem gyűrűsujján a vadkanfejet. - Nem fohászkodtam hiába - suttogta. - Az Egyetlen megőrzött, hazavezetett. .. és hiszem, hogy megteszi megint. — Futó csókot lehelt a számra, aztán hátralépett, és olyan gráciával indult vissza az övéihez, hogy a két pór, sőt még a kutya szája is tátva maradt tőle. - V a n benne valami. - Celestius megszabadult köntösétől, életre bűvölte a kendővel homlokára erősített vándormécset, és perdített egyet az alkalomra kölcsönzött furkósboton. - Tagadhatatlanul. Mire a Remete-szikla tetejére értünk, a feltámadó szél eloszlatta a felhőket. A szeretők holdja roppant ezüsttallérként ragyogott Cormasa egén, a kövek közt alázúduló víz moraja pedig új szólammal bővült: a kavernákat rejtő oromfal tövében másfél száz torok zengte a Hazátlanok himnuszát.

113

17 A fennsík peremén mintha télközépig zuhantunk volna vissza az időben. A ritkásan álló fák közt hópelyhek módjára kavargott a pernye; a hegyek felől fújó szél — ami nyilván a lángok táplálásában is eljátszotta a maga szerepét — mostanra az egész környéket beterítette a pusztulás hamujával. Aguerro tanyájának egyetlen kőépületéből csak a puszta falak maradtak. Az istállóból, az akolból meg a többiből ennyi sem. A jószágoknak nyomuk veszett. A házunkon és a kantonon eluralkodott zűrzavarban nem lehetett nehéz a túloldali, remeteösvénynél jóval szélesebb úton elhajtani őket - azóta akár új gazdáikat is megtalálhatták Garmacrud külső piacán, ahol a billogokat sem tartják többre, mint urunk törvényeit. Gudriddal és Badriddal úgy közelítettünk a romokhoz, ahogy a szigeteken tettük volna: szoros háromszögalakzatban, egymást fedezve gázoltunk előre a holdsütötte hamu szőnyegén. Peregrin messze előttünk, a csuhás pár lépéssel mögöttünk járt, és velünk együtt vetette hátát a koromtól fekete kőnek egy ablaknyílás mellett, melynek masszív tölgykeretéből elszenesedett L-t hagyott csak a tanyán végigsöprő lángorkán. Északnak indultam a fal mentén, a hátsó ajtót azonban, ami a mi időnkben tavaszelőtől őszutóig nyitva állt, hiába kerestem: Aguerro a jelek szerint berakatta, miután elfordult a bátyáimtól. Szinte láttam, ahogy a téglákat pakolja, és csak a mérgét nyeli közben: apám halála óta az ivászathoz se nagyon akadt társasága. Elértem a ház északnyugati sarkát, és mikor kikémleltem mögüle, Peregrinével találkozott a pillantásom. Az északkeleti saroknál állt, bámult egy darabig, aztán elun114

ta és vakarózni kezdett. így adta tudtomra, hogy magunk vagyunk idefent. —Most, hogy célhoz értünk - törte meg a csendet Celestius a bejárat felé menet —, elárulod végre, mit keresünk? -Bizonyítékot Aguerro ártatlanságára. Az ideúton, mielőtt magamhoz tértem... igazálmot láttam róla és a bátyáimról. A Garmacorok sírkertjébe tartottak apám halottaskocsiján. - E z t eddig egy szóval sem említetted. —Tudom, mit gondolsz rólam meg a szesz démonáról. - Elértük a bejárati ajtó maradványát, melyet úgy-ahogy egyben tartottak a hőségtől megvetemedett fémveretek. Nem volt nehéz kifordítanunk a sarkaiból: a tölgykeret úgy mállott, mint a tavaszelőtől télelőig boksázott szén. Alig ütött zajt, amikor bedőlt: a belső oldalon vastagon állt a tetőzet hamuval borított törmeléke. Ahogy továbbnyomultunk, csizmám talpán át is éreztem a nemrég kilobbant tűz padozatból áradó hevét. —Úgy gondolod, hogy Aguerro... itt van? - firtatta a csuhás. —Tudom, hogy itt van - feleltem. - És tudom azt is, hol keressem. — Remegett a gyomrom és zsibbadt a kezem: testem előre borzadt attól, ami a célnál várta. - J ó l vagy? —Pocsékul. — Határozottan indultam neki, ahogy az urunk katonájához és a titkos inkvizíció alkalmi kezesbábjához illik. Átvágtam a hajdani trófeatáron, melynek falain ércömlenyekként szürkéllettek a megolvadt pajzsok. Meg sem álltam az úrszobáig, amit Aguerro nyaranta — a mi kedvünkért — lovagteremnek nevezett, és úgy is rendezett be. Nyikorgó deszkapadlójából és magas támlájú karszékeiből, a mennyezet kazettáiban megbúvó ikonokból és bakafétiseiből semmi sem maradt. Eltűnt a tető is, 115

csak az ódon kandalló vigyorgott rám fogatlan tűztér-szájával onnét, ahol lennie kellett. Megroggyant hasábtartója hosszúkás domborulat volt a padlat hamujában, csonka kürtőjén át sámándalt búgott a szél. Testem láthatatlan erők játékszereként mozdult, átléptem a domborulaton, végigtapogattam a díszköveket a párkány felett, és köpenyem sarkával törölgettem le a kormot véseteikről, míg olyanok nem lettek, amilyennek emlékeimben őriztem őket. Gyerekfejjel úgy hittem, valamiféle megtartó varázs kellékei, és nem is jártam messze az igazságtól. A vadak és madarak Ellánia hadas nemzetségeinek jelképei voltak, szabályos kört alkottak a három legősibb körül, melyek a gdon kóborlókkal érkeztek erre a vidékre, és pór nemzedékek százainak fejfáit díszítik szerte Cormasában: hófajd, róka, őrgébics. Arra rezzentem fel, hogy Gudrid és Badrid lép mellém. Nem rémlett, hogy szólítottam őket, de tudtam, hogy kellenek, és ők is tudták, hogy nem boldogulok nélkülük: a hófajdot és az őrgébicset egyszerre kellett befelé tolni, hogy az általuk közrefogott rókát elforgathassam. Arra csavartam, amerre a feje állt. Miután kezdeti ellenállását legyőztem, magától mozdult: hármat fordult láthatatlan tengelye körül, mielőtt visszasüllyedt a díszkövek síkjába. A robajra mindannyian hátrahőköltünk... aztán csak álltunk, szóra képtelenül, és bámultuk a kandalló színeváltozását. A párkány eltűnését csikorgás, a tűztér kiöblösödését vérfagyasztóan emberi sóhaj kísérte: a padlat alatti lánckamrából csak most talált kiutat a forróságtól megsűrűsödött levegő. Mire a felkavart hamu leülepedett, a tűztérből lejtakna, hátsó falából keresztbordázattal megerősített rámpa 116

lett. Ezen át jutottunk a belső, a bejáratinál is gondosabban vasalt tölgyajtóig, amihez a hold- és csillagfény már nem talált utat. Ahogy vállunkkal nekifeszültünk, Celestius fennszóval világosságért folyamodott; mire átbuktunk a küszöbön, Domvik a lejtaknát és a rókalyukat is elárasztotta kegyelmének aranyló pászmáival. Beleszimatoltam a levegőbe, de nem éreztem mást, csak átható dióillatot. Aguerro bolondult a dióért; volt olyan év, mikor az egész házat telehordta vele. Ereztem a jelenlétét, de meg se fordult a fejemben, hogy máris rátaláltam: a padlón heverő test olyan apró, a kamrát bevilágító aranyfény olyan tiszta és magasztos volt, mintha a világban nem is létezne halál és nyomorúság. Láttam, hogy pórjaim előrerohannak és térdre esnek. Láttam a fájdalmat az arcukon, és nem tudtam, mire véljem. Tettem egy tétova lépést a holttest felé. A hátán feküdt, kisimult arccal, mintha csak aludna. Nem is hasonlított az eleven Aguerróra, akiről apám váltig állította, hogy nem csak állva, de menetben is képes aludni, ha alkalmas fogódzót talál hozzá. így jutottam el a kezéig, amit Gudrid - vagy Badrid? - szorongatott; a kézig, amivel diót tört, etetett, játékokat fabrikált és kirángatott az istenverte uszály alól. Erről ismertem fel, és ahogy elvesztése eshetőségből bizonyossággá, ártatlansága Domvik malasztjánál is világosabbá vált, megroggyant az én térdem is. A falnak tántorodtam. Elmozdítottam a legközelebbi polcot, és csak ennyi kellett, hogy a fölötte lévőkön is megbillenjenek a teli kasok. A diók úgy záporoztak ránk, mint Corma-dina bozótosából a nyílvesszők. Mire észbe kaptam, ott voltam megint. Hallottam a kiáltozást, éreztem a tenger, a vér és a vereség szagát. Ösztönösen lódul117

tam Aguerro felé, hogy testemmel óvjam a találatoktól... és mikor egy halott mellett eszméltem a rókalyuk keményre döngölt földpadlatán, mellemből állati bömbölésként szakadt ki a harag. Reméltem, hogy eljut azokig, akik az életével együtt a becsületétől is meg akarták fosztani második apámat, és most tolvajok módjára lapulnak a cormasai éjben. Hogy meghallják és megértik; nincs olyan zug, nincs olyan hatalom a nap és a holdak alatt, ami megóvhatja őket a sebzett Vadkan dühétől.

18 Aguerro címeres köpenyekbe burkoltan feküdt a fenyőágakból rögtönzött saroglyán, mire a rókalyuk rámpáján ismét felderengett Domvik fényessége: Celestius a helyszín szemrevételezése után fertályórányi időt kért tőlem, hogy egyedül vizsgálódhasson. —Van még valami odalent - közölte, és ismét kézbe vette falnak támasztott botját. - Ámbár helyénvalóbb valakinek nevezni, azt hiszem. Nem szóltam és nem is mozdultam: Aguerrót néztem, az alakját borító kelme szeszélyesen változó szélfodrait. —Nem adta olcsón az életét - biztosított a csuhás. A teremtménnyel, ami a raktárhelyiségben hever olyanféle penge végzett, amilyet Aguerro a róla szóló történeteidben használt. —Erdészkard — dünnyögtem. — Valaha farkasok és medvék ellen hordták. —Nevelőapád egy aquirt ölt meg vele - Celestius a saroglya mellé guggolt, és a Békesség jelét írta a kelmén átsejlő arc fölé. - Az, aki a testeket a rókalyukba menekí118

tette, gyaníthatóan az elkövetők közé tartozik. Nem csak azt tudta, hogy az Aguerro életét kioltó méreg elejét veszi a szövetek bomlásának, de azt is, hogy a másik... a magaféle... nem áll el addig, míg rátalálunk. A raktárhelyiségbe vonszolta és kősóval borította be — nekünk ajándékozta ahelyett, hogy legyőzőjével együtt a tűznek adta volna. -Miért? - Hangom úgy csikorgott, mint a csizmatalp alatt a múlt törmeléke. -Jogos kérdés — dünnyögte Celestius -, de kétlem, hogy könnyű lesz választ találni rá. Keveset tudunk az ős népeknek erről a válfajáról; alig többet annál, ami a godoni krónikákban áll. Úgy tartják, valaha egész világok felett uralkodtak, az idő azonban nem bánt kegyesen velük. Mára szolgái csupán a nagyobb hatalmú aquiroknak, akik a legalantasabb feladatokat végeztetik velük. Krán őket küldte, hogy széthúzást és gyűlölséget szítsanak Godon földjén, míg társaik átkai megfogannak. Szinte bizonyosan közük volt a Belső Iskola mágusmestereinek halálához, jutalmat azonban, hiába vártak fáradozásukért. Mire visszatértek oda, ahol az emberek világába érkeztek, a Kránra nyíló kapukat zárva találták. A Tizenhármak akaratából Ronna-gella lett az otthonuk. Máig ott rejtőznek a hangával borított dombok között, és vad gyűlölet lobog bennük úgy sajátjaik, mint a mi fajtánk iránt. Bólintottam. Edvin gyűjtőszenvedélye, a felföldi utazás, a háznál hirtelen felbukkant gellán feleség: a látszólag különálló mozzanatok lassanként a helyükre kerültek, csak a magától értetődő következtetés levonása maradt hátra. — A bátyám talált valamit odalent — mormoltam. — Valamit, amit nem ereklyevadászoknak szántak. Amit sosem lett volna szabad magával hoznia. Celestius együtt érző pillantást vetett rám. 119

—Jó oka van annak, hogy az egyház nyilvántartást vezet Ronna-gella földjében lelt ereklyékről. Fivéred nyilvánvalóan nem, vagy csak részben tett eleget bejelentési kötelezettségének... és könnyelműsége árát családotok fizette meg. Ezen már nem változtathatunk, de... -De...? —Tehetünk róla, hogy az ártatlanok áldozata ne legyen hiábavaló. — A csuhás felegyenesedett Aguerro mellől, és a pórokhoz lépett, akik kibontott sörénnyel kuporogtak egymás mellett a saroglya túloldalán, mint két hatalmas vakondtúrás. - Kit gyászoltok, feleim? - tette fel a hagyományos kérdést. — E férfit, aki hősi módon élt s halt, az Egyetlenhez tért, és kegyelméből új esélyt kap a létezésre, vagy magatokat, akik távoztával szegényebbek lettetek? Oktalanság az egyik, hiábavalóság a másik; emeljétek hát arcotokat a fénybe, és mondjátok a szavakat! Gudrid és Badrid felszegte az állát. Koromtól sötétlő ábrázatukra a gyász kalligráfiáját rótták a lefutó könnyek. —A világosság szülte az életet... —.. .az élet szülte az akaratot... —.. .az akarat szülte a bűnt... - . . . a bűn szülte a szenvedést... — visszhangoztam a többiekkel, és örömet találtam az ősi krédó igazában. —A szenvedés szülte a dacot... —.. .a dac szülte a szabadságot... —.. .a szabadság szülte a kísértést... —.. .a kísértés szülte az eltévelyedést... —.. .az eltévelyedés szülte a viszályt... —...a viszályt... — A pórok hangja kezdett erőre kapni: a megszokás feledtette velük az önsajnálatot. —.. .a viszály szülte a háborút... —.. .a háború szülte az ínséget... —.. .az ínség szülte az alázatot... 120

—...az alázat szülte a megvilágosodást... —.. .a megvilágosodás szülte a hitet... —...a hit szülte az egységet és az erőt... — Celestius hangja tisztább és áthatóbb volt, mint bármikor azelőtt. Reméltem, Aguerro is hallja ott, ahol mostanság időzik. —.. .hála értük, Domvik! — Nagyot húztam az Ogár tobozpálinkájából, aztán a póroknak nyújtottam a kulacsot. Mire észbe kaptam a csuhásnál járt, aki ezúttal nem mondott rá nemet. Ilyen alkalmakkor bántam igazán, hogy egy életre elkötelezte magát; hogy csak bizalmas és barát lehet, szesztestvér nem. Az ital maradékát Aguerro feje mellett öntöttem a hamuba. így adóztam a férfi emlékének, akit — vér szerinti apám után — nemzedéke második legnagyobb korhelyeként őriz majd a hagyomány. - É g veled, Domvik katonája! - Fejmozdulattal jeleztem a mellettem heverő Peregrinnek, hogy ideje feltápászkodnia, aztán, szinte csak a magamban, hozzátettem: — Ég veled, apám! Aztán felemeltük a saroglyát, és nekivágtunk a hosszú útnak a Remete-barlangok felé.

19 Sokkal lassabban haladtunk, mint az ideúton, és félszavakat is csak muszájból váltottunk. Mihelyt a vérünkben oldott szesz lobogása alábbhagyott, mázsás súllyal zuhant ránk a kimerültség és a gyász. Az utóbbiból merítettünk erőt ahhoz, hogy elvergődjünk a zuhatag feletti szikláig, megmártózzunk a szétporló víz hideg ködében... és az előbbi is elszállt, mikor alant puszta fémen csillant a nyugvó hold fénye. 121

A látvány olyan borzongatóan ismerős, üzenete olyan kérlelhetetlenül világos volt, hogy minden nyomorúságomról megfeledkeztem. Peregrin nyakán égnek meredt a szőr. Mire biztos helyet találtunk a saroglyának a sziklák közt, torkában távoli égiháborúként morajlott a veszély üzenete. — Csendet! — sziszegtem. Aztán csak álltam ott, ziháló mellel, a mélybe meredve. Tudtam, hogy csak akkor van esélyem megelőzni a bajt, ha a fenyegetés távolságát és sebességét is helyesen mérem fel. Az erdőn át fegyveresek mérföldes hosszúságban elnyúló csatárlánca közelített a Remete-szikla tövében parázsló tábortüzekhez.

20 Kétszer is felbuktam, mire az oromfal aljára értünk. A lábam remegett, arcomra foltokban kérgesedett a vér: képemet összekaristolták az utamba akadó ágak és kövek. A tüzeket vigyázó paptanonc hátrahőkölt, mikor megpillantott. Nem hibáztattam érte: a magamfajta kiöltözve se túl szívderítő látvány. - G r ó f úr...? Válasz nélkül dübörögtem el mellette, és Celestiusra hagytam a többit. Tekintetem Felizitát kereste a barlangnyílásokban moccanó árnyak közt, és fellélegeztem, mikor sikerült rátalálnom. Együtt virrasztott a menekültek aszszonyaival; ahogy átadta valakinek a karján ringatott gyereket, az felriadt, és keserves sírásba kezdett. — Rud? — Nem volt rémült, csak meglepett; eszébe se jutott, hogy baj érheti idekint. Ebbe a hibába estek a pyar122

roniak is, mikor Államszövetségüket még Államközösségnek nevezték. —Nincs időnk... — ziháltam, kézfejemmel mázolva el a vért és a verejtéket a homlokomon. - Fegyveresek az erdőben. Sokan. Az út két oldalán... talán az úton is. Arra nem mehetünk, másfelé nem érdemes. Ha beszorítanak a sűrűbe... senki nem éli túl. —Honnan tudod, hogy ártani akarnak nekünk? —Tudom. — Addig néztem a szemébe, míg hátra nem lépett. A tekintetem vagy az összevérzett pofám győzte meg. Esetleg mindkettő. - Tisztes mesterséghez nem értek, ehhez igen. - Körülpillantottam. Az üregek népe a hpmályból figyelt minket. Kívántam, bár több lenne köztük a férfi. Vagy kevesebb gyerek. — Maradunk, ahol vagyunk. A barlagok bejáratát a kocsikkal torlaszoljuk el. Az árendások fogjanak lándzsát, botot... fejsze és kés is megteszi, ha más nem akad. - Kieresztettem a hangomat. - Badrid! —Uram? —Vedd számba a fegyvereseket, és sorakoztasd fel őket! Gudrid! —Gróf úr? —Végy magad mellé pár fickót, és hozzátok ide a kocsikat! A kerekeikhez még ne nyúljatok: bástyák és ostromtörők lesznek, mielőtt torlaszt csinálunk belőlük. A pórok eliramodtak. Felizita sápadtan figyelte, ahogy előhúzom övemből a tőrt. -Végszükség esetére - nyújtottam neki. - Ha elesnék, tégy egy szívességet a tieidnek és magadnak: ne engedd, hogy bárkit élve fogjanak el! —Domvik szerelmére, miféle haramiák ezek? -Megszállottak, asszonyom. - Celestius lépett mellénk. Balján készséges és nyurga árny: a paptanonc. — Ugyan123

azok fosztották meg őket a mérlegelés képességétől, akik Aguerrót az életétől, rokonságát pedig az otthonuktól. Tudják, hogy ármányukra fény derült. Most oktalan vérontással akarják tovább fokozni a zűrzavart. - M e r r e járnak a tieid? - firtattam. -Közel. - Ismertem annyira a csuhást, hogy rájöjjek: a szokványos módon nem talált kapcsolatot velük, ereje maradékát pedig a küzdelemre tartogatja. — Ha valamiképp jelezhetnénk nekik... —Megtehetjük. - A paptanonc a mészkő peremen túlra, a tisztás elkeskenyedő végében álló faácsolat felé mutatott. — A lábazat rozoga, de a harang vadonatúj; Mercada püspöke adományozta az egyházkerületnek Domvikban boldogult fia emlékére. Ha félreverjük, közel-távol mindenki hallani fogja... és fegyverre kap, hogy szorongatott felebarátai segítségére siessen. Az utóbbiról nem voltam meggyőződve, de hallgattam: húsz és huszonöt között bocsánatos bűn hülyének lenni. Papi személynek még a bálványimádat se róható fel, ha választottja olyan szembeötlően angyali természetű, mint a Volturno-ház asszonya. —Remek ötlet - közöltem. — Kivitelezésére pedig keresve sem találhatnánk alkalmasabbat annál, akinek elméjében megfogant. - A paptanonc szemébe néztem. - Foglald el őrhelyedet, Fra... —Arboreus. A vizsgafokozat megszerzéséig hivatalosan nem használhatom, de... —.. .Arboreus, és amint harcba szállunk, verd félre a harangot! Tégy róla, hogy minél tovább szóljon, de ne kockáztass: ha az ellenség felfigyel rád, húzódj vissza a sűrűbe, és maradj is ott! Megértetted? —Bízhat bennem, gróf úr! - A fiú égő arccal iramodott el. Láthatóan meg se fordult a fejében, hogy minél mesz124

szebb kerül a barlangoktól, annál több az esélye megérni a reggelt. —A durva külső érző szívet takar — pillantott rám Celestius. - Egyetért, Pya Volturno? Felizita válasz helyett lábujjhegyre állt, és szájon csókolt. Nem csak tessék-lássék, hanem istenesen; még a kardom is belebizsergett. —Ne feledd a tőrt! — dünnyögtem. Nekem is fájt, de hogy a hasznára lehessek, muszáj volt visszazökkennem az érzéketlen tuskó szerepébe. —Ne feledd a gyűrűt! - válaszolta, aztán ment, hogy a menekültek után nézzen. Mozgásának csodás nyugalmán a kötényébe rejtett tőr sem változtatott. Elégedetten állapítottam meg, hogy nem csak látszólag kemény, hanem valóban az. Méltó pár egy vadgróf számára, aki védelmezi, amíg lehet - és ha kell, a végzetén is zokszó nélkül osztozik.

21

A haramiák kisebb csoportokban, sietség nélkül szállingóztak elő a sűrűből. Arra se vették a fáradtságot, hogy pengéiket bekormozzák: táncot járt rajtuk a holdfény, ahogy rajvonalukat rendezték. Ötven után nem számoltam őket tovább. Az államat dörzsölgettem inkább: nem akartam, hogy kiüljön az arcomra, amit az esélyekről gondolok. Saját arcvonalam mindössze harminchat, a két pórral és a csuhással együtt harminckilenc férfit számlált. A veterán hadasokat, akik a kőfejtő óta kísértek, a szárnyakra csoportosítottam, én magam a centrum második vonalában foglaltam állást, ahol az áttörés a legvalószínűbbnek 125

látszott. Tartalékomat — egy tucat fegyverbíró aggastyánt és kölyköt - a kocsik mögé rejtettem. A lomokkal sebtében eltorlaszolt üregek homályában a füvesasszonyok és a Volturno-ház legelszántabb fehércselédei várták a sebesülteket. Az alkonyatkor rakott tüzek már alig parázslottak, és a nyugvó hold fénye sem talált utat az oromfal tövébe — a haramiák csak az útjukat álló embergát hosszát láthatták, a szélességét nem. Nem mintha érdekelte volna őket, kikkel állnak szemben: vért szimatoló dúvadakként, egyetlen tömegben rontottak nekünk. Harminclépésnyire jártak az arcvonaltól, mikor a pórok nyílpuskái dolgozni kezdtek. A seregben rendszeresített kilences ismétlők alvilági változatait, amikkel a Ködfúvók látogatása után szereltem fel őket, fertályóránként százhúsz lövésre hitelesítették. Ennyi tartalék tárunk odahaza se volt, a meglévőkből viszont megtanulták a legtöbbet kihozni: szegecseik záporában tömegével buktak fel az acsargó emberállatok. A roham lendülete megtört. Az eleven testek hulláma véres tajtékot vetett az embergáton, és rendetlenül özönlött vissza a tisztáson túli homályba. A nekihevült árendások üldözést kiáltottak — a veteránoknak úgy kellett visszafogniuk őket. Mire sorainkat rendeztük, újabb roham zúdult ránk. A haramiák nem hagyták magukat zavartatni veszteségeiktől: a hírvágynál sokkal sötétebb erő munkált bennük. — Vigyázat! Balra tőlem hasadék támadt az arcvonalon. Egyetlen késve visszarántott lándzsa miatt az emberállatok három fegyverest tepertek a földre, és véres pengéiket rázva ugrottak nekem. Az elsőt a levegőben vágtam szét, a másodikat bal karvasammal taglóztam le. Ugy pattant fel, 126

mintha rugóra járna; az arcára hulló holdfényben tisztán láttam a szája szélén remegő habfoszlányokat. Megsebezhettem volna a karján vagy a lábán, de tudtam, hogy kár a fáradságért: az orkok, akikkel a Dúlás háborújában verekedtünk, a beleiket se hiányolták, míg alább nem hagyott a Haláltánc mámora. Mikor újra felém lódult, torkon szúrtam. Ráfogott a pengémre, és addig kaszált felém a magáéval, míg két árendás közös erővel le nem agyalta. -Igazodj! Felkaptam egy gazdátlan lándzsát, testemmel töltöttem ki az embergáton támadt rést... és valahogy sikerült az arcvonalat egyben tartanom. Érzékeltem Celestius jelenlétét, hallottam a szavakat, amikkel első halottunk Domvikhoz vezető útját egyengette - aztán újabb hullám zúdult ránk, és az imabeszéd dallamát a vészharang kongásával együtt nyomta el a közelharc robaja. Rémlik, hogy üvöltöttem; Aguerro nevét, az apámét, talán a bátyáimét is. Mikor a lándzsanyél széthasadt, és a szilánkjai kesztyűm bőrén át bal tenyerembe fúródtak, kardot húztam megint. Acsargó fejeket szeltem le, kereszt- és karvasam csapásai nyomán állkapcsok törtek, fogak repültek szanaszét. Az öldöklés extázisában egy voltam mindenekkel, és egy voltam Domvikkal: lelkem nyitott könyve, az erények és bűnök e kusza breviáriuma csak arra várt, hogy beletekintsen, és meghozza ítéletét. Az voltam, amivé tett: az exterminus eszköze, aki számolatlanul kaszabolja al-bahrakahremmel feltüzelt földijeit a mind foghíjasabb arcvonalban... és nem jár már messze a végkimerüléstől, mikor tucatnyi társával és áldozatával együtt a levegőbe emeli egy hangtalan villanás. Kósza emlékkép: cormasai tél. A levegő dermesztő, az égbolt mélykékje végtelen. Esténként olyan sötétség száll 127

a tájra, amit a délebbre lakók elképzelni se tudnak. A hó is korábban jön, mint másutt. Alkalmanként olyan tömegben zúdul az erdei kantonokra, hogy az ember bokrok közt jár, és fel sem ismeri bennük a fenyők csúcsait. Mikor először láttam, azt találtam mondani, olyan, mintha nem is a mi világunk lenne, apám pedig helyeselt: valóban nem az. Apám. Ha rá gondolok, tavaszelőn látom az ezer hold valamelyik szántóján, ahogy egy sziklát próbál a földből kifordítani. Túl büszke ahhoz, hogy papokat hívjon; az ösztönei tévedhetetlen biztonsággal megsúgják, melyikkel boldogul, és melyikkel nem érdemes vesződnie. Ha egyszer úgy dönt, a sziklának mennie kell, nem nyugszik, míg meg nem szabadul tőle. Kemény ember, hallgatag és egyenes: a kő és a szél gyermeke. Könnyedség nemigen szorult belé, de néha megnyílik, és megmutatja igazi valóját. A gonddal titkolt szenvedése, az emberen túli önfegyelme egyszerre lehangoló és felemelő. Érzem, hogy szíve szerint az egész világot átölelné, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá... és abban sem biztos, érdemes-e. Csendben hallgatja a számból Kendrid apjának katekizmusát az ember nagyszerűségéről, isteni elhivatásáról és angyali természetéről, aztán elhúzza a száját, mondván: „Angyal? Meglehet, csikasz. De az öldöklő fajtából való." ... arra ocsúdtam, hogy a hátamon fekszem, és rázkódik alattam a föld. Celestius arca úgy lebegett fölöttem, akár egy feje tetejére állított szentkép: elesetteken át vonszolt a véres sárban az oromfal felé. —Az arcvonal? — lihegtem. - Felejtsd el! - A csuhás egy galagonyabokor mögé húzott, pár korty vizet diktált belém, és sarkára ülve nézte, ahogy a maradékot a fejemre zúdítom. - Domvik, szo128

kása szerint, kegyes volt hozzád. Az egyik fickó, akit levágtál, gyújtólabdacsot dugdosott az iszákjában. Azért elünk még, mert többen is rázuhantak, mielőtt szikrát kapott. Megráztam a fejem, de a kongástól hiába próbáltam szabadulni. Időbe telt, míg rájöttem, hogy a harang az: még mindig szólt. - A többiek? -Visszaküldtem őket a szekerekhez. Ha sikerül megvetnünk a lábunkat az oromfal tövében, reggelig is kitarthatunk. Ezzel nem mondott sokat: a keleti láthatár szürkébe forduló kékjében márgaszín sávok jelezték a virradat közeledtét. —A veszettek? —A sebeiket nyalogatják. - Celestius kikémlelt a bokor mögül, és „tiszta" jelzést adott Gudridnak vagy Badridnak, aki lövésre kész nyílpuskával fedezett minket egy tuskó mögül. - Falkában támadni aligha fognak, de nem sietnek meghátrálni sem. Sebesülteket keresnek, akiken a dühüket kitölthetik. Az átkozott harangozás annyira zavart, hogy nehezemre esett a gondolataimat összeszedni... és abban sem volt köszönet, mikor végre sikerült. —A paptanonc. — Hirtelen ültem fel, de nem ezért émelygett a gyomrom. — Le kell állítani! -Próbáltuk. Nem hall minket, és eszében sincs az erdőbe menekülni. — Celestius szomorkás mosollyal nyúlt a botjáért. - Mártíromságra vágyik, és csak idő kérdése, hogy teljesüljön a kívánsága. - A z t teszi, amivel megbíztam. - Legyűrtem az émelygést, de a cormasai tél hidegétől hiába próbáltam szabadulni. - Érte megyek. 129

—Tíz embert már elveszítettünk - közölte a csuhás. A tizenegyedik élete Domvik kezében van. Ezen nem változtathatsz. Úgy sem, ha beállsz a sorba tizenkettediknek. Tudtam, hogy igaza van, de ez se számított: apám csak a termetét és az ábrázatát hagyta rám, az önfegyelmét nem. —Azt hiszed, nem értelek? - Celestius hátrahőkölt, mikor feltápászkodtam. Megértette, hogy nem hozzá, hanem a gazdájához szólok. - Azt hiszed, nincs fülem, hogy halljam, mit üzensz? — Megszabadultam szilánkoktól átjárt kesztyűimtől, és négyrét hajtva bal alkaromra csavartam tartalék köpenyemet. Nem épp boglárpajzs, de a haranglábig vezető úton megteszi. — Ugyanezt ismételgeted, mióta az eszemet tudom; mióta megöltem azt a cormonai nyomoroncot, akitől a huszadik születésnapomra füligszájat kaptam ajándékba. - Szemem sarkából mozgást láttam, és olyan erővel sújtottam a homályból kibontakozó haramiára, hogy pengém kettéhasadt: a csonk támadóm arcát hasította szét, a hegy kétarasznyi darabja társa válla felett fúródott a legközelebbi fába. A fickó kiáltani akart, de elkésett: a gégéjét átjáró szegecs a levegővel együtt a szót is a torkára forrasztotta. A szeme még nyitva volt, mikor mellé értem, és mintha méltatlankodást láttam volna benne, ahogy a csonkot a szívébe döftem. Azok, akiktől a mérget és az útbaigazítást kapta, nyilván nem ezt ígérték neki. —Vétkeztem, uram — folytattam, és kiragadtam a fejszét görcsbe ránduló ujjai közül. - Cormonában, a szigeteken. .. még Pyarron földjén is, mikor lovat adtam az alá a hosszúéletű nőstény alá. Megtettem, és megtenném megint, a Te dicsőségedre... nem úgy, mint a többit. Azokat bánni fogom, amíg csak élek; én sajnálom a legjobban, hogy nem lehet őket meg nem történtté tenni. Tudom, 130

hogy nincs helyem az igazak között, hogy napjaim fogytáig vezekelnem kell, és a halálomban se lesz köszönet. Nem keresek kibúvókat és nem könyörgök az irgalmadért. Amit rám mérsz, elfogadom. Ha menni kell, megyek. — Lehajoltam egy gazdátlan buzogányért, és megforgattam posztópajzsos balomban. - Megölhetsz, akár itt és most... de amíg élek, nem nézem tétlenül, hogy ártatlanokat büntess helyettem. Magamon éreztem Celestius pillantását, de nem néztem hátra. Tudtam, hogy követni fog, és nem kellett csalódnom: mire kiértünk az oromfal árnyékából, javában zsolozsmázott, és óvó malasztot bűvölt körém az Egyetlen igéiből. Idő se, tér se volt, és anyag, alak se élt, Domvik volt minden, és a minden benne ért: A felénk rohanó emberállatok lándzsahossznyi távolságban láthatatlan falba ütköztek, és mielőtt visszakozhattak volna, pelyvaként szórta szét őket a hatalom förgetege. A sikolyokból ítélve nem telt sok örömük a repülésben. fel nem ismerhető, örök Arc, végtelen, szellem és fény, soha nem látta senki sem A Domvik fényétől elkápráztatott haramiák közül egy bezúzott fejjel, két másik szegecsektől átjárt mellel zuhant a földre - pórjaim a bokrok takarásában követtek minket, és célzott lövésekkel egyengették a haranglábhoz vezető utat. 0 kelj fel, nézz ránk, istenünk, s az ellenség nem bír velünk, 131

szertelen fut el ó mind, hadának nyoma sem marad, s enyésznek, félvén arcodat, mind a mi gyülölőink. A kétkedés a szánalommai együtt maradt el mögöttem; a szférába, ahol a fejsze- és buzogánycsapásokat osztottam, csak a bizonyosság kísért el, hogy nem vagyok egyedül. Hálás voltam Peregrinnek, hogy megszabadít a sebesültek gondjától. Mikor egyiküket a szemem láttára teperte le, eszembe se jutott visszaparancsolni. Hagytam, hogy a torkának essen, és sajnálni is csak azt sajnáltam, hogy nem a Patkánykirály az. Te haragos színed előtt akár a füst, szélednek ők, életük pára lészen... Hallottam az üvöltést, de nem találtam ismerősnek. Akkor kezdett derengeni, hogy közöm van hozzá, mikor a szavak értelme a tudatomig jutott: „Takarodjatok a földemről!" ... mint tűzben viasz ha olvad, ereje vész a gonosznak Domvik kemény kezében.4 A harangláb körül rajzó emberállatok ügyet se vetettek ránk. Meglehet, látni se láttak, míg fejszém meg nem állt a vezérhím tarkójában. Önjelölt utódját Celestius botja kaszálta el. Mielőtt feltápászkodhatott volna, a buzogánnyal a gerincét törtem. Gudrid és Badrid négy lövés4 Az L X V I I I . zsoltár nyomán

132

sel további három acsargót szegezett a földhöz. A többiek szétrebbentek, de nem mentek messzire... és még mindig elegen voltak ahhoz, hogy kíséretem maroknyi veteránját, akik az oromfaltól indultak a megsegítésünkre, viszszavonulásra kényszerítsék. A haranglábig csak ketten jutottak el közülük — mindkettő vérzett, és éppúgy az ereje végén járt, mint én. A paptanonc élt még, mikor rátaláltunk. A vállára-derekára hurkolt kötélen himbálózott ég és föld között az ácsolat belsejében; derékon alul összekaszabolva, vérveszteségtől kábán is azon igyekezett, hogy a harangot mozgásban tartsa. Ahogy a földre fektettük, magához tért és mosolygott. Túl jólnevelt volt ahhoz, hogy pya Felizitáról kérdezzen: azt tudakolta, elmúlt-e a veszély. —Hála neked — bólintottam. A hazugság olyan, mint a menetelés: ha az első ezer mérföldet túléled, a többi jön magától. — A kantonok népe sosem feledi bátorságodat, Fra Arboreus. A fájdalom elszáll, a heg és a tanulság megmarad: tedd, amit kell... de tudd, mikor hagyd abba. -A fájdalom... elszáll - visszhangozta a kölyök. - Már múlik is, azt hiszem. Köszönöm, gróf úr. Hogy hitt bennem. .. és hogy eljött értem. A lábamon... nagyon mélyek a sebek? —Láttam már rosszabbat. - Félrenéztem, mert nem ment másképp. Gyűlöltem magam érte. — Szerencsés voltál. —Áldott voltam — suttogta a fiú, azután meghalt, én meg csak kuporogtam ott, bámultam a fűcsomók közt ficergő életet, és véresre haraptam a számat, nehogy dühömben olyasmit ordítsak Domvik egébe, amit utóbb megbánhatok. 133

Könnyű érintés a vállamon. Zita? Ne most. A gróf úrnak gyásza van. Megint. Az érintésből szorítás lett. Férfikéz: Celestius. - M i kell? -Csoda - felelte. - Újra jönnek. Felegyenesedtem az elesett mellől, hogy szembenézzek a kránköves tűzben égő szemű emberállatokkal. Ok is érezték a vér szagát, és a Haláltánc mámorában is maradtak annyira cormasaiak, hogy ne hátráljanak meg a nehézségek elől. Mire kijutottam az ácsolat közül, a kongás abbamaradt. A ránk szakadt csendben tisztán hallottam a gyereksírást a barlangok felől. Az emberállatok is hallották látszott a szemükön. - V a n , aki még mindig nem érti? - Eresztettem ki a hangomat. — Tűnés a földemről, szarevők! Pár pillanatig csak álltak, mintha nem hinnének a fülüknek... aztán kísérteties csendben rontottak nekünk mindenfelől. De sosem jutottak el a haranglábig. Némelyiket a pórok megmaradt lövedékei vágták hanyatt. A többi előre és oldalra zuhant — a tollas vesszők poszméhdunnyogása csak azután jutott a fülemig, hogy a lehanyatló alakok torkában és gerincében megláttam őket. Aranyfény gyúlt az ácsolat felett. Ahol pászmái a talajt érintették, kék köpenyes-csuklyás, lovasíjjal és kétélű mendrával felfegyverzett férfiak bukkantak elő a semmiből. Érkezésük úgy meglepett, hogy a legközelebbinek kellett megakasztania egy nekem szánt döfést. Visszakézből csaptam a hang irányába, és a pengével együtt a jobb csuklójától is megfosztottam a halottak közt megbújt emberállatot. Fájdalom helyett düh lobbant a szemében, há134

lás voltam a belecsapódó nyílvesszőnek, ami az életével együtt kioltotta. —Jól vagy, uram? Az előttem álló férfi - vállas, keskeny bajuszú derindár — halványan ismerősnek tűnt. Aztán belém villant: egy volt a kopók közül, akikkel a Maquesa nyomát követtem. Abba a nevesincs öbölbe Ravear nyugati partján, ahol az a másik, Bardo nevű kölyök meghalt a szerelemért. —Voltam jobban is. — Az ácsolatnak vetettem a hátamat, és hunyorogva pillantottam körül. A nyílzápor ugyanolyan hirtelen maradt abba, ahogy elkezdődött, de megtette a magáét. A tisztás olyan volt, mint valami mészárszék — a kantonok nemzedékek óta nem láttak ehhez fogható vérontást. - Neked viszont jól megy a sorod, ahogy elnézem. —Nem panaszkodom. — A derindár semmit nem bízott a véletlenre: körbejárva megbizonyosodott róla, hogy a harangláb körül heverő támadók tényleg olyan halottak, amilyennek látszanak. - Domvik értem nyúlt az árnyak közé. Célt, hivatást adott... és néhanap egy kis izgalom is kerül hozzá. —Egyéb nem? A derindár elértette a célzást: körülkémlelt, és mert az erdei úton felfelé tartó csapat — élén a széles arcú, széles mellű, széles seggű tyronnai hókán feszítő Monaceróval még messze járt, köpenye alá nyúlt, és odakínálta a kisebbik kulacsát. Ahogy kortyoltam belőle, pár pillanatra minden bajomról megfeledkeztem. Rég elmúlt már az az idő, mikor a derindárok nyeregben éltek és haltak — a pálinkájuk viszont változatlanul olyan, mint a lórúgás. —Nesze neked csoda — ziháltam. A sebesült veteránok ellátásán fáradozó Celestius úgy tett, mintha nem halla135

ná, de tudtam, hogy javában imádkozik: hálát rebeg az Egyetlennek, amiért elengedte a füle mellett mindazt, amit róla meg az igazságáról gondolok. Én magam nem voltam hálálkodó kedvemben. Biccentettem a derindárnak, lehámoztam bal karomról a köpenyt, hogy az elesett paptanoncra terítsem, aztán magamhoz intettem a két pórt meg a kutyát, és visszaindultam a vízesés feletti sziklához a nevelőapámért.

22 Mire leereszkedtünk az ösvényen a saroglyával, ránk virradt. Már messziről láttam a barlangoknál gyülekező embereket, halottaim katonás rendben heverő sorát, ezért az Erusa völgyét néztem inkább a tisztást északnyugatról szegélyező tölgyes mögött. A víz felett terjengő köd a szemem láttára kezdett taktikai visszavonulásba a napsugarak elől — neki nem jutott az aquirok haramiákat emberállattá alacsonyító mérgéből. A túlparti hegyhátak a bükkösök és fenyvesek zöldjében tobzódtak, a csúcsok hava a szentképek aranyában tündökölt. Bár itt nőttem fel, ugyanazt éreztem, amit a gdonok, a derindárok és a többiek, mikor először vetődtek erre a tájra: itt kéne maradni és élni mindörökre. A nap épp kibukkant a keleten tollászkodó felhők közül, mikor a vízesés aljára értünk. Az ég alján vérszín derengés jelezte a szántókon és az öblön túl, az óceán távolában készülő vihart. Celestius a tisztás peremén várt ránk a Második Arc tucatnyi beavatottjával. Utóbbiak láthatóan égtek a vágytól, hogy elindulhassanak arra, amerről jöttünk. Hogy 136

tűvé tehessék a tanya romjait, és ízekre szedhessék a rókalyukban talált maradványokat válaszokért, melyek a rejtőző ellenség nyomára vezetnek. —A gazdatisztet is meg kell vizsgálnunk, uram — feszengett egyikük. —Felesleges. — Braban Monacero rám villantotta sokat látott szemét, és biccentett. Talán üdvözlésül, talán megnyugtatásul; egy inkvizítornál - pláne ha gellán - sose tudhatja az ember. - Celestius testvér már tisztázta a halál okát és valószínű körülményeit. Azonosította a gyilkos fegyvert, és mintát vett a shi-kris méregből is. Bízom a szakértelmében, és nem látok rá okot, hogy az elhalt fiait és rokonságát gyászukban megzavarjuk. A saroglyához lépett, jobbja két ujjával megérintette Aguerro homlokát, majd házam címerére helyezte a tenyerét a szíve felett. —Purifidate tui — suttogta érdes hangján, melyet az együttérzés, vagy az imabeszéd dallama, meglágyított valamelyest. A barlangok népe szótlanul figyelt. A karonülők sem sírtak; álomba ringatta őket az anyák egyenletes szívverése és a cserfákon tanyázó madarak kórusa. —Ez a férfi — emelte fel hangját Monacero — , az Egyetlen gyermeke, urunk hű alattvalója, Cormasa szabad és vitéz hadasa ártatlan a nemes és tekintetes Orest Ves Garmacor két fiának meggyilkolásában. Adassák testének illő végtisztesség, nemzetségének teljes kárpótlás... emlékének pedig olyan dicsőség, amilyet éltében és holtában kiérdemelt. A sokaság felmorajlott, aztán elcsendesedett megint. Sorfala némán nyílt meg a saroglyát cipelő Gudrid és Badrid előtt. Egy darabon követtem őket; hagytam, hogy a pórok körém gyűljenek, megérintsék a kezemet és az ar137

comat, vadvirágkoszorút nyomjanak a fejembe, és a nevemet ismételgessék. Eszembe ötlött, hogy ha mindenemet elveszítem, ha nem leszek az uruk többé, vendégként és árendásként napjaim fogytáig elélhetek köztük. A tábor elesett védőinek mostanra csak körvonalaik látszottak a virágok alatt. Nekünk Pyarronban csak a puszta föld jutott — a szigeteken annyi sem. Rohadt élet. Rohadt szerencse. Mintha nem fájna épp eléggé, hogy élek, míg mások odavesztek - úgy kell élnem, hogy emlékszem, mennyivel könnyebb halottnak lenni.

23 Eleget tudtam a pórnép gyászáról ahhoz, hogy ezen a reggelen ne kérjek belőle. Felizita a legjobbkor érkezett, hogy kiragadjon a formálódó kórus gyűrűből: a legközelebbi fa alá vezetett, ellátta a sebemet a tenyeremen, letisztogatta a vért a képemről, aztán visszakísért oda, ahol Monacerót meg a többieket hagytam. —Fogadd részvétemet — mondta a gellán. — A veszteség fájdalmát nem enyhíthetem... de talán könnyíthetem a terhet, ami bátyáid halálával szakadt a nyakadba. —Máris megtetted - közöltem. - Visszaadtad Aguerro becsületét, és megerősítetted a rokonságát a Triatos hűségében. Ha azt hallják, „nagylelkűség", a te tömbszerű fejed fog eszükbe jutni jóval azután is, hogy az én nevemet elfelejtik. Monacero a fejét rázta. -Otthonokat visszaadhatok, életeket nem. Azt neked köszönhetik, és az ilyesmit se tifelétek, se mifelénk nem 138

szokás elfelejteni. - Mintha olvasott volna a gondolataimban, közelebb lépett, és a vállamra tette lapátkezét. - Bánom, hogy ilyen későn érkeztünk. A nyelvemen volt, hogy nem ő az egyetlen, de hallgattam inkább. Az apjára gondoltam, aki ugyanúgy halt meg, mint Aguerro. A húsz évre, amit a felkészülésre szánt, mielőtt gyilkosát, a magányos aquirt pokolra küldte... és rájöttem, hogy Domvik itt jelen lévő teremtményei közül ő az egyetlen, aki valóban osztozik hármunk fájdalmában. —Itt vagytok — mondtam. - Ez máris több annál, ami a városi katonaságról vagy a püspöki őrségről elmondható. Monacero fújt egyet. —Megértem az érzéseidet... de nem ez az egyetlen hely, ahol vér folyt az éjjel. Húszmérföldes körzetben több tanyát és zarándokpihenőt, sőt egy templomot is támadás ért. Az elkövetők minden esetben gyalogzsiványok voltak... és a beszámolók szerint ugyanolyan érzéketlennek mutatkoztak a veszteségre és a fájdalomra, mint ezek. -Al bahra kahrem — dünnyögtem. - Kráni patikaszer szorongás és életösztön ellen. Az északnyugati végeken a járőr legjobb barátjának mondják, de a koronavárosban is hozzájuthatsz, ha tudod, hol keresd. A mi haramiáinknak ritkán van hozzá szerencséjük. Nyilván kapva kaptak az alkalmon, hogy kipróbálhassák. —És belehaltak. — Az inkvizítor széles arca ezúttal rezzenetlen maradt: túl sokat élt és okult ahhoz, hogy szánalmát érdemtelenekre vesztegesse. - Mostanáig egy sem került élve a kezünkre. Harcolnak, amíg erővel bírják, aztán egymást döfik le, a tömlöcfalon verik szét a fejüket... vagy a verőerüket harapják át, ha nem megy másképp. A kóstoló lehetett ingyenes, de az élvezetnek, amit okoz, alaposan megkérik az árát. —A kudarc büntetése? 139

—Üzenet — mondta Celestius csendesen. - Nekünk. Ízelítő abból, mire képesek Cormasa hívatlan vendégei, és mire számíthatunk, ha hajtóvadászatot indítunk ellenük. Megszédültem... és nem épp a kimerültségtől. Felrémlett előttem Godon végzete, aztán a hatalmas és gyanútlan Garmacrud, aminek jó kétszázezer lakója, félszáz ciszternája és megszámlálhatatlan közkút ja van. Képtelenség mindegyikhez őrt állítani. Képtelenség tőlük távol tartani az olyan ellenséget, aminek se arca, se neve nincs. - M i h e z kezdünk? —Te pihenni fogsz — közölte Monacero. — Mi a fennsíkra indulunk, hogy kiderítsünk a betolakodókról mindent, amit lehet. Később találkozunk a Volturno-házban, hogy tisztázzuk a részleteket... és azt, hogyan tovább. —Az inkvizíció új módszere? —Az enyém. — Monacerót nefn lehetett nyugalmából csak úgy kizökkenteni. — És rendszerint eredményes. Épp ezért vagyok itt. —Nem tartozom közétek. —Az ügy a Testvériségé, a veszteség a tiéd is. Domvik adta jogod megismerni az elkövetőket... és megtenni a magadét azért, hogy igazság tétessék. — Az inkvizítor Felizitához fordult. - Vigyázz rá, asszony! Vidd a házadba, adj neki szállást, és ne engedd, hogy mértéktelenül vedeljen: ami a korona szolgálatában természetes, Domvik katonájaként csak hátrányára válik. —Gondom lesz rá, ember - felelte Felizita olyan természetességgel, ahogy vásárnapra hétfőt mond az ember. Monacero biccentett és ment. Ahogy elfordult tőlünk, mintha mosolyt láttam volna az ábrázatán: nem számított rá, hogy Cormasának ebben az istentől elrugaszkodott zugában bárki ismeri a gellán módit. 140

24 Láncszöveten súrlódó vas ismerős csikorgására riadtam. Almomban Pyarronban vagy a szigeteken járhattam megint, mert hosszan tapogatóztam a kardom után, mire eszembe jutott: sok hasznát akkor se veszem, ha rátalálok. Sajgó tagokkal hevertem másnapos szalmaágyamon. Bámultam az oromtető gerendázatának sokágú csillagát, és próbáltam visszaidézni, hogy kerültem oda, ahol épp vagyok. Napközép táján, a menekültek utolsó csoportjával indultam vissza a Volturno-házhoz. Egy darabig a batár mellett, utóbb vállal nekidőlve vánszorogtam, de Aguerro mutatványát hiába próbáltam megismételni; ébren tartott a veszteség fájdalma és az ellenség közelségének tudata... Olyan hirtelen ültem fel, hogy a fogadó téli istállójában elszállásolt otthontalanok összerezzentek. Nem úgy a fiú, aki közvetlenül mellettem sütkérezett a tavaszi napfény falra hulló kévéjében. Ahogy mozdulni látott, biccentett, majd fedeles cserépkorsót tolt felém. —Mi van benne? - A tolóajtó résén át bámultam a címerfa alatt lemálházó, cormafehérbe öltözött gyalogosokat. —Aludttej. - A kölyök alkalomhoz illően savanyú képe akkor is elárulta volna, hogy Felizita megbízását teljesíti, ha nem az ő szemeivel méreget közben. Nem akartam, hogy úgy érezze, hiába fáradt, és két hajtásra kiürítettem a korsót. A bávatag tehénízt a pincehideg csak tompítani tudta, elnyomni nem. —Mikor jöttél vissza? - kérdeztem, és holmim után néztem a fal tövében. Ott volt minden, amit az istállóba érve lehánytam magamról, frissen mosott köpennyel takaros batyuba kötve. Ahogy az asszonyi elme a célszerűséget elképzeli. 141

—Még tegnap. Nem sokkal azután, hogy a népek levonultak a barlangoktól. —Átaludtam az egész napot? —Hát. - A gyerek a batyu tetején keresztbe fektetett kardot nézte. Bárki tisztogatta le a hüvelyéről a vért, a keresztvas szigíliáit elmulasztotta áttörölni. — Milyen volt? - A z aludttej? —A harc. Amiben azt a temérdek gonosztevőt megölted. —Ki mondta? —Anyám. — A kölyök rántott egyet a vállán, mintha azt mondaná: „Ilyen ócska trükkel nem fogsz leszerelni." — Fel akartam menni a barlangokhoz, de nem engedett. Csak az árendások mehettek. —Temetni? —Mi másért? Egész éjjel ásták a vermet, azt mondják. Akkora volt, hogy egy egész hadsereg belefért. — A fiú sóhajtott. - Mostanra nincs ott semmi látnivaló. —Sose bánd! - dünnyögtem. - Ha egy halottat láttál, láttad az összeset. Ez sem volt igaz, de elég jól hangzott ahhoz, hogy beérje vele. —Anyám szerint fiatal vagyok az ilyesmihez. — Orrnyergére páros barázdát vésett a méltatlankodás. — Pedig jövőre már tizenegy leszek. Jegyesem van és pipázok is. —Iskolába eljársz? —Amennyit muszáj. - Nem kárhoztattam érte: rám se a négy fal között hanem a barlangoknál és a fennsíkon ragadtak a leghasznosabb tudnivalók. — Anyám azt akarja, hogy foskális legyek. —Micsoda? —Az a szürke taláros papféle. Aki mások helyett pöröl, a fal mellett jár, és a bazilikában is a kijárathoz legközelebb ül. 142 • m.A.Q.U.S.

-Fiskális. —Egykutya. - A kölyök dacosan billegette a kiürült korsót. - Nem leszek fiskális. Katona leszek, mint az apám. Hallgattam egy sort, aztán erőt vettem magamon: —Ő nem bánja? —Nemigen. Meghalt a háborúban, mielőtt a világra jöttem. Nem túl szívderítő válasz. De még mindig jobb annál a másiknál, amitől titokban tartottam: „Miért bánná? Szökött fegyenc létére katonaköntösben jár, védtelen utazókat öldös... és tegnapig büszkén viselte a patkány nevet." -Sajnálom - dünnyögtem. - N e sajnáld. Jó halála volt. Domvik olyat csak azoknak ad, akik megszolgálják. —Honnan tudod? —Mondták. - A fiú megkocogtatta a mellkasát. - Meg érzem is. Itt belül. Te nem ott szoktad? —Mostanság nem. — Tűnődtem, mit mondhatnék még, aztán a csizmaszáramba nyúltam inkább, és előhalásztam onnan a végszükség esetére tartogatott rövidpengét. Szépen megmunkált darab volt, cirádás csontmarkolata hullámok közül felszökkenő kardhalat formázott. Azelőtt egy szigeti gon-corga hordta. Fiatal volt, szinte gyerek... és nem csak a kését vesztette el aznap, mikor összeakadtunk a kagylóhéjak recsegő-ropogó szőnyegén. Hogy miért tartottam meg, míg a hasonló trófeáktól rendre megszabadultam, sose foglalkoztatott. Illetve dehogynem. Ott belül tudtam is, csak nem szerettem gondolni rá. —Fogd! - nyújtottam a kölyöknek. - A tiéd, amiért sikerrel teljesítetted a küldetésedet. Hordd mindig magadnál, de ne emlegesd, és csak akkor húzd elő, ha kész vagy használni is. Már ízlelt vért, és nem tűri, hogy bárki szórakozzon vele. 143

A fiú néma áhítattal méregette a pengét, aztán észbe kapott és az ingébe rejtette. Talán attól félt, meggondolom magam. -Anyám szerint a mi fajtánknak nem illő... - Ebben téved — közöltem. - És különben sem kell megtudnia. Ha látod, csak annyit mondj neki, hogy a Vaddisznó tisztelteti... és hálás a nyugalomért, amit a fedele alatt talált. - E z t ismerem — derült fel a kölyök. - Valami godoni izé. - Felpattant, és magához vette a korsót. — A lóarcú papnak nem üzensz? Már kérdezett felőled. - Kipihent volt? —Gondterhelt. Alig győzi távol tartani a vérebedet a macskánktól a hátsó udvaron. —Mondd neki, hogy igyekszem csatlakozni hozzá. Feltápászkodtam, és tettem pár bizonytalan lépést a fény, az élet és a szénáén is átütő törkölyillat forrása felé. — Csak a dágványt kell útba ejtenem előbb.

25 A tízállásos fürdősátor előtt kígyózó sorokban várakoztak az éjszakai munkában elcsigázott árendások és elágazásnál tábort vert kíséretem hadasai. Az utóbbiaktól tudtam meg, hogy Garmacrudból sorgyalogságot küldtek a megsegítésükre; hogy eleven haramiát az összecsapások óta sehol nem látni, vezérük fejére pedig díjat tűzött ki az elöljáróság. Kétszáz aranyról beszéltek, amit a sebtében összehívott mercadai kisgyűlés azonnal a duplájára emelt. Biztosra vettem, hogy Aidán Ves Mandragor negyedenynyit sem kínált az enyémért a Patkánykirálynak, aki a hatóságok a bűnbak szerepét osztották... és oda lyukadtam 144

ki, hogy a történtek után egyiküknek sem szeretnék a helyében lenni. A sorok alig vánszorogtak, de fertályóra sem kellett, hogy a Remete-barlangoknál vívott csata túlélői összeverődjenek. Innen a messzire szagló törkölyig már csak macskaugrásnyi volt az út. A többi nem számított. Ha ital van, van minden, ahogy a seregben mondják. Az első poharat a királyra, a másodikat a kantonokra, a harmadikat az elesett bajtársakra ürítettük. A negyedik után dünnyögtünk valamit a szentek csontjairól, aztán — már csak az íze miatt - legurítottuk az ötödiket is. Forgott velem a világ, mire rám került a sor, de ruháimmal együtt mintha a Szívöröm ünnepe óta cipelt kolonctól is megszabadultam volna. Önmagam és a világ nyomorúságával megbékélten nyomakodtam át a ponyva hasítékán a sátor nekem jutott szelvényébe... és tányérképű, kérges kezű szolacita nővér helyett a Volturno-ház angyalát találtam a derékmagasságban húzódó szeméremvászon túloldalán. Belőle nyugalom és mosószappanillat áradt, én pőrén, hegekkel szabdaltan és törkölyszagúan álltam ott, testem pedig minden múló pillanattal nyilvánvalóbbá tette, mennyire örül a találkozásnak. -Láttalak a sorban. - Felizita nem nézett a hegekre, de tudtam, hogy látja őket, és markotányos nemzetség szülötte lévén azzal is tisztában van, milyen számosak és mélyek a láthatatlan repedések Domvik birodalmának nagyobbik oszlopán. - É n csak... — Hagyd el! Nem engedtem volna, hogy végigálld, ha valamivel nehezebben múlatod az időt. Intett, hogy lépjek közelebb és forduljak meg. Szótlanul engedelmeskedtem. Valami azt súgta, neheztel rám, 145

de nem tudtam, miért: túl széles volt a lehetséges okok választéka. —Beszélnek rólad — folytatta, ahogy csutakolni kezdett. Lelki szemeimmel követtem a keze alatt fakadó vízerek útját a nyakszirttől a farizmokig, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy mozdulatlan maradjak, mikor bőrömön éreztem forró leheletét. - A házban és azon kívül, Irmedanban, Garmacrudban... mindenütt. Három napja sincs, hogy felbukkantál, és amerre jársz, minden megváltozik. Tartottam a számat. Arra, ami a barlangoknál történt, a „változás" enyhe kifejezés. —Domvik nyilván okkal vezetett haza — sóhajtott Felizita. - De én még mindig nem tudom, örüljek-e neki. Hallgattam. Az járt az eszemben, amit Celestius a nőkről mondott: kétszer annyi eszük van, mint nekünk, de beszéd közben szinte sosem használják, hogy észre ne vegyük. —A kantonok népe nem repesett a jöveteled hírére. — A csutak gyakorlat szülte biztonsággal kerülgette a friss zúzódásokat a törzsemen, és elidőzött a kirurgusok munkája felett azon a ponton, ahol az árnyékjáró penge az oldalamba mart. - A kép, amit a bátyáid Aidán Ves Mandragorral karöltve festettek rólad, sok minden volt, csak kedvező nem. -Képzelem. —Azt híresztelték, szörnyeteggé váltál a háborúban. Hogy mind jobban járunk, ha napjaid fogytáig a koronavárosban maradsz, és apád öröksége helyett csak a járadékodat herdálod el. —Volt, aki elhitte ezt a baromságot? —Sokan elhitték. - Felizita félretette a csutakot, és puszta kézzel esett a megcsomósodott izmoknak a vállöv körül. — Talán még én is. Könnyebb volt, mint belegondol\46

ni, hogy a bátyáid kisemmiztek, míg az országot védted. Hogy családodra vereség és megszégyenülés vár, mi pedig, akik szabadnak születtünk és a magunk akaratából szolgálunk nektek, megtűrt senkik leszünk a Mandragorok árendásai közt. Kevesen vágytak ilyen jövőre, de a legtöbben már megbékéltek vele, hogy elkerülhetetlen. Azok után, ami a bátyáiddal történt, rettegtek a jöveteledtől. A bizonytalanságtól. A viszálytól és az erőszaktól, amit magaddal hozol. A legtöbben azt se bánták volna, ha a Patkánykirály kezétől halsz meg az útfélen, csak mi, többiek, nyugodtan élhessünk. Csak a kantonokban békesség legyen. —Te mégis figyelmeztettél. -Tartoztam ennyivel. Annak, aki voltál és amit adtál. Azért, amit elvettem tőled. - A vállamba fogódzott, mintha félne kimondani. — Azoknak, akik voltunk, és többé sosem lehetünk. Megértettem, hogy éppúgy felelősnek érzi magát a Cormonában történtekért, mint én. Hogy egyszerre szereti a régi Rudrigot, és szánja azt a másikat, akivé általa és miatta váltam: a szörnyeteget, akinek állati vágyát az elutasítás sem képes lelohasztani. —Nálad a tőröm — dünnyögtem. — Ha ez a békesség ára, itt az alkalom, hogy belém állítsd. — Ereztem, hogy remeg, de nem hagytam magam zavartatni tőle. - Még segítek is, ha nem megy másképp. —Hagyd abba! Felé fordultam. - N e m hiszed? - D e igen — lehelte. - Láttalak harcolni a barlangoknál. Ereztem a fájdalmadat és a dühödet. Tudom, hogy ölni és meghalni is kész vagy, hogy szabadulhass tőlük. Könynyebb volt, míg úgy hittem, csak ez maradt belőled. Oda147

fent jöttem rá, hogy magadat gyűlölöd, nem a világot. Hogy az, aki voltál... aki vagy, harccal vezekel azért, amivé a háború tette. — A tekintetemet kereste, de megmakacsoltam magam. Akárcsak az a másik, odalent. — Ahogy az emberek közt mozogsz, a gyerekekkel bánsz... felidézi mindazt, amire könnyebb volt nem emlékezni. Hogy ki vagy valójában, és mivé lettünk mi mind, mikor a rágalmaknak hitelt adtunk. —Bárki tévedhet — dünnyögtem. — Vegyünk csak engem. Mikor megláttalak idebent, azt hittem... Felizita áthajolt a vásznon, és befogta a számat. Egész testével a támasztéknak feszült, hogy megtehesse — pedig tudnia kellett, hogy a vászon csak ideig-óráig tud rendeltetésének megfelelni. - A z o k - folytatta rekedtes hangon —, akikkel együtt nőttél fel, akikért az életedet kockáztattad a barlangoknál, és akinek a pálinkáját iszod idelent, tudják, hogy hibáztak... és hogy a történtek után a bocsánatkérésnél sokkal többel tartoznak neked. Készek követni bárhová, szembeszállni bárkivel, ha úgy akarod. Akár a saját fajtájukkal is. —Eszemben sincs hadakozni a Mandragorral — préseltem ki az ujjai közt. - És ha elveszteném a mértéket, még mindig itt vagy te, hogy meggyőzd a tieidet: jobb kimaradniuk a dologból. —Aramiz szerint nem sikerülne. És ő csak egy az elkötelezett híveid közül odakint. -Aramiz? —A fiam. - Felizita lesütötte a szemét. - Apai nagyapád után, a tekintetes asszony... anyád engedelmével. Jól ismeri, és azt hiszem, kedveli is őt. —Nem lep meg. Különleges, akár az anyja. — Hallgattam egy sort, és gyönyörködtem a mosolyában. Talán túl 148

korán ítéltem. Talán mégis számítok neki, és ez az egész nem jelent mást, mint amit jelent: hogy leszek szíves a Mandragor-ügyet komolyabb vérontás nélkül elrendezni. — Ha megérem a jövő hetet, és a birtokom is meglesz még, lenézek vele a tóhoz. Velekorú lehettem én is, mikor először jártam ott. —Halálra untad magad, ha jól emlékszem. A folyópartra szöktél, és majdnem vízbe fúltál a tutajoknál. - D e okultam belőle. —Hogy a víz nedves? —Hogy az élet nem fenékig tejfel. És hogy minden fiú mellé kell egy férfi, aki szemmel tartja és utána ugrik. Aki kész apja helyett az apjának lenni. Nem töprengtem rajta, csak kimondtam, mert kézenfekvő volt. Sőt, több annál: természetes. Láttam, hogy Felizita szemében megvillan valami... és mire észbe kaptam, két lába ott volt a derekam, két karja a nyakam körül. Úgy kúszott fel rám, mint vadrózsa a kőkerítésre, de az erő, ami a számig hajtotta, nem a Maquesa nyers hírvágya volt — valami sokkal ősibb és megengedőbb szenvedély, amit már csak pillanatok választottak el attól, hogy befogadóvá legyen, mikor vásznak határolta édenünkbe utat talált a külvilág. Először a zajok: vasalt kerekek robaja a kapunál, futó léptek dobogása a sátor körül. Aztán a hangok: egy éltesebb nőé, aki a ház asszonyát figyelmezteti egyezségükre, és egy meghatározhatatlan korú férfié, aki Garmacor grófja után érdeklődik, és uszályként vonszolja maga után a döbbenet csendjét a pórokkal teli udvaron át. Harminclépésnyire járt, mikor Felizita lesiklott rólam, húszra, mikor fátyolos szemmel rám mosolygott, aztán kimenekült a ponyva túloldali résén át... és legfeljebb ötre, 149

mikor a rendszerető szolacita megrántotta a billenőtartály zsinórját, hogy a gleccserhideg öblítővizet a nyakamba zúdítsa. —A következőt! Csak álltam ott, csapzottan, felajzottan és faképnél hagyottan, azt latolgatva, melyiküket öljem meg előbb. Ütemes zajra rezzentem fel: a jövevény - jobb híján — a sátor legközelebbi tartóoszlopát kocogtatta botja fejével. —Ki a büdös úristen...? —Garmacrud püspöke, fiam — felelte az érkező. — Az első azok közt, akiknek, ha a szükség úgy hozza, a rossz hír hozójának szerepét is vállalniuk kell. Asszonyanyádról, a tekintetes grófnérói kell szót váltanunk.

26 Nehéz számot adnom arról, ami ezután történt. Egyszerre más lett minden. Távoli. Idegen. A szemeim láttak, a füleim hallottak, mégsem egészen én voltam, akit a sátorból kitámolyogva elvakított a napfény, megsüketített az udvaron végighullámzó moraj. Rémlett, hogy meztelen, de nem maradt sokáig az. A környék népe védelmező gyűrűt vont köré, és kézről kézre adta a neki szánt ruhadarabokat. Öltöztetni kezdte, akár egy gyereket, és megnyugtatóan zúgott közben. A méhek dongtak így Celestius ispotályának rózsái közt. Miután visszajöttem a szigetekről, csak ültem és hallgattam őket, egy egész nyáron át. A zajgásukban — akár a pórokéban — volt valami ősi, lenyűgöző céltudatosság. Jó itt. Jó itthon. Erő az egységben. Oltalom a sokaságban. Elatia. Az angyal, aki úgy vigyázott rám, mint az anyám. Aki álmaimban Corma-dinán is az ő arcát viselte. 150

Az anyámét, akiről Garmacrud püspöke olyan hírt kapott, amit személyesen akart közölni velem. A fekete sörényű, bő inget, oldalfűzős vívónadrágot és felemás gyalogsági csizmát viselő férfi — a vonásai alapján én is lehettem volna - megtalálta a számára nyitott rést a pórok gyűrűjén, és átfurakodott rajta. A Harmadik Arc fehérjébe öltözött pap felé indult, de nem is látta őt: a szárnyudvaron túli kocsifordulót bámulta, ahol tucatnyi lovas és mélyföldi módi szerint épült hintó várakozott. Az előbbiek közül hárman búzakéket viseltek a város színei helyett, az utóbbi oldalán naparanyban izzottak a Mandragor-címer sárgával damaszkolt mezői és kígyókként összefonódó kalászai. -Miféle növény ez? — kérdeztem Edvintől azon a harminc évvel ezelőtti napon, amikor először láttam. Két bátyám közt hasaltam a gelarmai postaállomás szénapadlásán; vártuk, hogy a hajtót meg a fullajtárokat elegye a fene a családunk ősellenségének csupakék utazóbatárja mellől. -Cirok. — Edvin már akkoriban is rajongott a címertanért. — A gabonagróf szépapja abból fonta a seprűt, míg a miénk ariánusokra vadászott a hegyekben a többiekkel. —Öt nem hívták? -Hívták, de nem ment — vigyorgott balomon Corbel. —Jobb elfoglaltságot talált magának: a malbarrai romlásérsek szamarait döngette árendában. - Pénzért? - N e m csak azért — közölte Edvin. — Erősen remélte, hogy valamelyik majd belé szeret. Aztán nevettünk. Jó volt. Úgy is, hogy ezt a dolgot a szamárveréssel csak évekkel később értettem meg. - A z a nap ott balra mit jelent? 151

—A nap a nyugati harmadban azt jelenti, hogy az a cifra batár odalent a Mandragor családfőé. A fiáéban kék félhold, a lányáéban vörös holdsarló lenne ugyanott. - N e k i k is van saját batárjuk? Összenéztek és sóhajtottak. Ez nem volt túl jó, de elég sűrűn fordult elő ahhoz, hogy hozzászokjak. —Az egész pereputtyát ez a batár viszi Mercadába — közölte Edvin. — Apa szerint a gabonagróf kérkedni megy a kisgyűlésbe; meg akarja mutatni a kantonoknak, kicsoda valójában. Ezért vagyunk most itt. Segítünk neki, ahogy jó szomszédokhoz illik. —És azért fogsz lemenni oda te, ha a szabadosai végre ledöglenek - magyarázta Corbel. - Hogy egy nagy kupac szart fess a nyugati harmad napja helyére. Ha jól csinálod és nem folyik meg, holnap ilyenkorra egész Mercada ezen fog röhögni, te meg... —Én meg? —Férfi leszel, nem csikasz. - Corbel a távolodó léptek neszére fülelt. - Itt az idő, azt hiszem. Szarra fel, Garmacrud vére! Domvik vezesse az ecsetedet, és ő irgalmazzon mindhármunknak, ha anya... Olyan hirtelen hallgatott el, hogy összerezzentem... és arra ocsúdtam, hogy megint harmincöt éves vagyok, a Volturno-ház kocsifordulójában állok, és egy férfi torkát szorongatom, aki búzakéket visel ugyan, de túl fiatal ahhoz, hogy a Mercadában máig Nagyrakásként emlegetett Tigal Ves Mandragor elsőszülöttje, a háta mögött csak Kisrakásnak nevezett Aidán legyen. Már nem éreztem magam vadidegennek a bőrömben, de nem voltam egészen önmagam sem. Az idő hömpölygés helyett csak csordogált, mint a vadméz. Elmélyítette a hangomat, felhőkkel hintette be az eget, és eltüntette az udvarról a nőket meg a gyerekeket - ez utóbbi döbbentett 152

rá, hogy pillanatok helyett legalább fertályóra esett ki az életemből. Uzsorakamat a bátyáimmal töltött percekért, de nem számít. Ha ezek megölték az anyámat, nem számít többé semmi, még az ígéretek és az aquirok sem. Egy héten belül a búzakék cenkek háromnegyede halott, a Mandragor-birtok a kantonok legnagyobb boksája lesz... én pedig vagy láncra verve várom a Triatos ítéletét, vagy mehetek vissza oda, ahonnan az első vadgrófot szalajtották. Az erdőbe, ahová házam további szabadosai közül az az egy, aki a folytatásnak értelmet adhatna, biztosan nem tart majd velem. Ennyit a dágványról. Ennyit a békességről. A mellemben lüktető indulat arra ösztökélt, hogy ne várjak tovább; hogy kezdjek hozzá nyomban, és lesz elég időm befejezni. Gátlástalan burjánzása és üres ígéretei a shibarai amforát juttatták eszembe — a virágot, ami a dzsadok szent folyamának forrásvidékén él, messziről pont olyan gyönyörű, mint a neve... közelről viszont csak egy büdös szájú, hullazabáló köcsög a sok közül. Felderengett, hogy áldozatom nem visel fegyverövet, és társai sem sietnek a beavatkozással. Aki a gyeplőjüket tartotta, tisztában volt vele, hogy az erdei kantonokban az asszonynép felszívódása után már a késelés következik, és tétlenségével ugyanazt akarta értésemre adni, ami szószólójának és a pajzsként maga elé tartott püspöknek nem sikerült: közös érdekünk, hogy a vérontást elkerüljük. Tudtam, hogy el kéne eresztenem ezt az embert, de a fájdalom meg a düh nem engedte. Néztem a hintót, a gabonagrófok gyűlölt címerét, ami a Mercadába vezető úton férfit, pár évre rá, az irmedani csetepatéban gyilkost csinált belőlem. Kerestem a napot az északnyugati harmadban, és nem maradt érkezésem azon ámulni, hogy vörös 153

holdsarlót látok a helyén: megéreztem a női szemek pillantását, mielőtt a női test és a női izgalom illata meg nem csapott volna. Az, akiből áradt, látómezőm napszínű ragyogásba olvadó peremén állt, ezüst liliomokkal kivarrt tengerzöld ruhában, szőkén és szemrevalón. Koronavárosi dáma is lehetett volna, de világosszürke szemeiből a kantonok féktelensége sütött felém. Résnyire nyílt, alul kissé beharapott szája, kipirult arca, szaporán emelkedő-süllyedő keble és egész testtartása azt sugallta, hogy ne hagyjam abba — hogy édes mindegy neki, ismerős vagy ismeretlen az, akit szenvedni lát, mert bárki fájdalmában, talán még a sajátjában is, örömét leli. Tekintetünk csak egy pillanatra találkozott, de az is elég volt. Eleresztettem a férfit, aki térdre zuhant, és mohón kapkodott levegő után. Az időfolyam olyan hirtelen lendült mozgásba, mintha a markom helyett zsilip nyílt volna meg. Ott volt a püspök, ott volt Celestius, Peregrin, Monacero, és Calliagar, az Ogár; egyszerre próbáltak hozzám férni, és a kutyát leszámítva mind egyszerre beszélt. - F i a m , derék fiam... az anyád... —Helyesen tetted, Garmacor. Most már... - . . . a z imént erősítették meg: Demiránál csata volt. Több száz fegyveres; félszáz sebesült és egy tucat halott... —Anyám...? — suttogtam rekedten. —Él. — Celestius és Monacero úgy fogott közre, ahogy Gudrid és Badrid tette a szigeteken, valahányszor goncorgák túlerejével néztünk szembe. - Nem esett baja, érted? Domvik vigyázott rá... mert azzal, amit művelt, még demirai testvéreinket is sikerült meglepnie. Hallgattam őket, és bámultam a szőkét - nem lehetett mást tenni, olyan gyönyörű volt. Ahogy emberei hát154

rébb vonszolták a szószólót, a kendőjét nyújtotta neki, de a mozdulata nekem szólt. Nyílt kihívás, semmi grácia. Ha nem jártam volna ki Aerielle és a Maquesa iskoláját, ott helyben belebolondulok. Gyötrelmesnek elég gyötrelmes volt így is. Sabra Ves Mandragor. Aidán egyetlen lánya és titkos fegyvere; a legkisebb mezei nyúl, akit csitrikorában, a garmacrudi bazilika előtt láttam utoljára. Tizenkét évesen szakították el az anyjától, hogy a szolacitákhoz adják Cormonába, hogy onnan hová került, senki sem tudta, de mire visszatért, már Sabra Do/arként emlegették — a jelek szerint nem csak azok miatt a sebek miatt, amiket utazásai során ejtett a férfiszíveken. Sosem gondoltam rá, de nem felejtettem el, és a jelek szerint ő sem felejtett el engem. Csak az alkalomra várt, hogy felkeressen, és betöltse küldetését. Hogy háza nevében békejobbot nyújtson, megnyissa előttem a kapukat, melyek rendeltetésükhöz képest meghökkentő forgalmat bonyolítottak az elmúlt húsz évben — hogy mézcsapdába csaljon, és újabb mohóságból fogant nemzedékének adjon életet. - . . .ez örvendetes, igen örvendetes — lelkendezett a püspök, de céljától a megkönnyebbülés se tántoríthatta el. — Én magam, Mandragor grófjának itt jelenlévő lányától értesültem az összecsapásról, melynek tényét Demira püspöke nem sokkal utóbb megerősítette. Mikor hírül vettem, hogy a grófné neve az eltűntek listáján szerepel, nyomban ideindultam, hogy a fiát az Egyetlen nevében önmérsékletre kérjem, Sabra kisasszony pedig velem tartott, hogy olyan megoldást ajánljon, mely áthidalja a gyűlölség szakadékát a két jeles família közt, és a kantonok szabadosai számára is garantálja a békés gyarapodást.

155

A jelenlévők megilletődve hallgattak: mézcsapdához ennél ékesszólóbb ajánlást Mercadán innen századok óta nem rögtönöztek. Mandragor lánya hozzám lépett és fejet hajtott. Nem mondhatom, hogy irtóztatott a közelsége. Épp ellenkezőleg, ami azt illeti. Énemnek az a része, mely a sátorban történtek óta megrövidítve érezte magát, helyben is hajlandó lett volna a szablya élét és hajlékonyságát próbára tenni. Aztán eszembe jutott, hogy akkor is itt álna, akkor is így nézne rám, ha az apja fegyveresei célt érnek, ha sikerül megölniük anyámat, aki a birtok épkézláb fegyveresei mellé nyilván koronavárosi zsoldosokat is felfogadott demirai lerakat védelmére. —Örvendek a viszontlátásnak, grófnő! — mondtam fahangon. - Remélem Domvikkal együtt megbocsátja, hogy az imént... kissé elragadtattam magam. —Megértem, gróf úr - mondta ő, és csak a szemével fűzte hozzá: Elragadtathattad volna magad jobban is. — Apám hibát követett el... és félő, hogy újabbakkal tetézi, ha alkalma nyílik rá. Azért vagyok itt, hogy kezemet nyújtsam a Garmacor ház fejének. Hogy Mandragor úrnőjeként kinyilvánítsam: kész vagyok veszteségeiért kárpótolni, akaratának testben és lélekben alávetni magam. Azzal meghajtotta térdét, és márványfehér nyakát ívben hátrafeszítve arcát nyújtotta az első kóstolóra. Garmacrud püspöke oldalt lépett, és elégedetten szemlélte művét. Valami azt súgta, a hálószobába is kész lenne követni minket, hogy a boldog végkifejletnek tanúja legyen. Mintha nem hallotta volna, amit én. Mintha Mandragor grófnő nem tette volna elég világossá, miért van itt, hogy mit vár a jövendőbelijétől testéért, lelkéért és a kantonok békéjéért cserébe. 156

—Tetszik, amit látsz? — suttogta, ahogy hozzá hajoltam. —Tudod, hogy igen - feleltem, és valahogy sikerült megállnom, hogy a fülébe harapjak. — A pillanat viszont nem a legalkalmasabb. — Nem kell most rögtön döntened. Azért jöttem, hogy láss... hogy tudd; mindez a tiéd lehet... azzal együtt, amit a bátyáid elvettek tőled. Megmentheted a birtokodat, az anyádat, a házad becsületét... - Felpillantott és mosolygott. Bal szeme száraz volt, másikból patakzottak a könnyek. — És ehhez, csak az apámat kell megölnöd.

27 —Elmondaná végre valaki, mi a nyavalya történt? A Volturno-ház ivójában ültünk; velem szemben Calliagar, két oldalán Celestius és Monacero. A biztonságra látszólag csak a lábamnál heverő Peregrin ügyelt, de gyanítottam, hogy a Második Arc álruhás beavatottjai ott vannak mindenütt — az udvaron, a közös kondérok köré gyűlt árendások és katonák közt... tán még a konyhában is. - A z imént kérte meg a kezedet a kantonok második legnagyobb vagyonának várományosa - közölte az Ogár; arckifejezésem láttán újratöltötte mindkettőnk poharát. - Ne fanyalogj, édes úr, ez nem olyasmi, amit bárkinek készséggel megtesz. A felbukkanása és a gesztusa jelzi, mennyivel jobban áll a szénád, mint három napja. - És hogy milyen rosszul áll az övé. - Szinte nyebbültem, mikor Gudrid és Badrid visszatért mellől: vadragut hoztak, pár öblös fatányért odakapott kenyérlepényeket. - Ennyire rossz közte és az apja között?

megkönya tűzhely és frissen a viszony

157

—Rosszabb - legyintett Calliagar. - Aidán évekkel ezelőtt belátta, hogy túl jó munkát végzett a szablyájával. Addig küldözgette mestertől mesterig, míg túlfenték az élét. A vak is láthatja, milyen veszélyes, így túladni is bajos rajta. Utazgatni méregdrága, otthon pedig már nem marad meg: rég kinőtte azt a tízezer holdat az öböl mentén, ami a gabonagrófoknak a világot jelenti. - Eltöprengett. Egy cseppet sem tetszik? —De igen - dünnyögtem. A vadhúsnak a gon-shadleki halak után kimondott mész- és avaríze volt. — És tudod mit találok benne a legmegkapóbbnak? Hogy a látogatását az anyám elleni támadáshoz időzítette. Hogy idejött anélkül, hogy tudta volna, él-e vagy meghalt. - M i é r t fontos ez? - M e r t nyilvánvalóan tudott a támadásról. És ha komolyan akarna valamit tőlem, időben figyelmeztetett volna rá! —Koronavárosi logika — legyintett Calliagar. — Aki ismeri anyádat, tudja, hogy egy Mandragor sosem fogja legyőzni. .. még csak megszorongatni sem. — A jobbján ülő Monaceróra sandított, akiben a régi Ogár sosem ismerte volna fel az inkvizítort. - Igazam van, taleios,? A gellán bólintott, és nem javította ki; úgy tűnt, rokonszenvesnek találja keresetlen modorát. -A grófné carappói származású, apai ágon Duarreivadék - mondta. — A Szirtihéja véreinek pedig nem csak a stratégiához van érzékük: rendkívül, olykor feleslegesen merészek is. —Domvikra, mit művelt az anyám? - Körülnéztem, és bár közel-távol egyetlen kutya figyelt rám, halkabbra fogtam a hangom. — Felgyújtotta Demirát? —Csak egy épületet a kikötői raktársoron — dünnyögte Monacero. — És hármat a dereglyék közül, amin a Man158

dragorok bérencei odaérkeztek. Nem kevés pénzébe kerülhetett elhíresztelni, hogy a múlt havi szállítmány javát ott őrzik. Az előkészületeket nyilván már két fia halála előtt megkezdte... és hasznára fordította azt is, hogy Mandragor grófja a Szívöröm ünnepe óta nemigen figyel másra a harmadikon kívül. Elhúztam a számat. Ha másként nem is, legalább csalétekként részese voltam anyám tervének: ez is valami. -A grófné jelentős összeget költött zsoldosokra és a demirai hatóságok megbékítésére is - folytatta a széles arcú. — Tartalékai fogytán vannak, és bár koronavárosi tartózkodásának másfél napja alatt több megrendelést szerzett, a Mandragoroktól felvett kölcsön visszafizetését az előlegek sem teszik lehetővé. - Rám pillantott. — A józan ész azt diktálja, hogy a Garmacor-ház ura komolyan fontolóra vegye a Mandragor-ház úrnőjének ajánlatát. - A z csak az apja meggyilkolására vonatkozó záradékkal együtt érvényes — emlékeztettem. — És az ilyesmi, legjobb tudomásom szerint törvénybe ütközik. —Legalább próbáld fel a lányt! — esdekelt Calliagar. — Ne kelljen úgy meghalnom, hogy nem tudom, igaz-e mindaz, amit róla beszélnek! -Megérdeklődöm, ha újra találkozunk - ígértem. - Mikor az apját kifizetem. - K i f i z e t e d — visszhangozta az Ogár. — És miből, ha szabad kérdeznem? A szabadosaid a legjobb tudomásom szerint még csak tervezik az adakozást, és kétlem, hogy a hónap végéig ők vagy bárki más... —A barátom vagy? —Persze. - A k k o r tégy meg nekem valamit. - Eltoltam magamtól a kiürült tálat, és intettem Gudridnak, aki egy ív papirost, tintatartót és pennát tolt elém. - Nem épp rang159

bélinek való munka, de küldetésnek olyan kényes, hogy nem bízhatom másra rajtad kívül. - Bizonytalanul forgattam a pennát; Celestius megszánt, átnyúlt érte az asztal felett, és megmetszette nekem. írás közben kényelmetlenül feszültek a sebek a tenyeremen, ezért rövidre fogtam, és a háromrét hajtott papirost a vadkanfejes gyűrűvel pecsételtem le. Celestius már rájött, mire készülök, és mikor az asztalon át felé toltam, kérés nélkül nyomta a friss viaszba a sajátját. —Vidd ezt a Giustinada bankház garmacrudi kirendeltségére! — nyújtottam az írást az Ogárnak. — Add a rangidős számadónak, és mondd, hogy helyben várod meg rá a koronavárosból jövő választ! —Aludjak a küszöbön? —Egy pipát se lesz időd végigszívni — biztosítottam. — Megvannak a módszereik az ilyen ügyek lebonyolítására, és hatékonyak is, nem csak istentelenek. —A vén Giustinada nem épp a szívjóság szobra - emlékeztetett Calliagar. - És még csak nem is a földink. Miből gondolod, hogy hajlandó lesz kisegíteni? —Megérzés. — Ültő helyemben előrehajolva összefűztük jobb karunkat; és egyszerre nyúltunk a poharakért; míg ittunk, a homlokunk összeért, Cormonában is így csináltuk annak idején. Mikor az Ogár mögött becsukódott az ajtó, Gudrid és Badrid is felemelkedett ültéből. Megráztam a fejemet, és mikor tétováztak, addig meredtem rájuk, míg vissza nem ültek. így adtam értésükre, hogy ami következik, rájuk is tartozik — hogy joguk van mindent megtudni Edvin, Corbel és Aguerro gyilkosairól.

160

28 —Jól csináltad — jegyezte meg az inkvizítor. Nem firtattam, Calliagar leválasztására vagy Giustinada bevonására érti-e. Azt, amivel az utóbbit tavaly egy életre leköteleztem, ingyen és készséggel is megtettem volna: tizenkétezer jó okom volt kibelezni a cormadinai hadjárat értelmi szerzőjét, az ifjabb Bel Muron generálist, mielőtt az a bankár lányára és unokájára kezet emelt. Hivatalosan persze éppúgy nem volt köze a halálukhoz, mint nekem az övéhez. Még feddhetetlenségüket is ugyanaz a koronavárosi asztaltársaság igazolta — a legelőkelőbb mind közül.5 A bankárt Celestius irányította hozzám, de a trónörököshöz sosem jutottam volna be a titkos inkvizíció ajánlása nélkül. Monacero már akkor tisztában volt családom anyagi helyzetével — nyilván a sugallat is tőle származott, hogy búcsúzóul csak annyit kérjek Giustinadától: őrizzen meg jó emlékezetében. Hamarosan elválik, mennyire jó az emlékezete — és megtudom végre azt is, mivel viszonozhatom a Második Arc számos szívességét. —Ha jól vettem ki a szavaidból — pillantott rám a gellán —, kézfogót jelenleg nem tervezel. Ha sikerül családod itteni ügyeit elrendezned, szabadon rendelkezel majd az időddel. Megengedhetsz magadnak akár egy nagyobb utazást is. —Ha te mondod — dünnyögtem. - Mi az úti cél? —Ronna-gella. — Monacero ábrázatán tűnődő kifejezés honolt. — Amit a fennsíkon találtunk, kétségtelenné teszi, hogy gyászotok okozói onnan érkeztek... és oda is fognak visszatérni, ha a hatalmúktól való félelem megnyittatja velünk a kantonokból kivezető utat. 5 lásd: Úri passzió (a

Garmacor címert c. k ö t e t b e n ) 161

Számítottam valami effélére, de ez sem segített, hogy jó képet vágjak hozzá. —Erre jutottatok két nap alatt? Hogy okosabb engednünk nekik? —Sokkal hosszabb utat jártunk be ennél — biztosított az inkvizítor. — Utánanéztünk például Corbel feleségének előbb a garmacrudi lajstromban, aztán a felföldi CeraSadrák háza táján. Az előbbit nem hamisították meg, ami arra utal, hogy létező személyről van szó... az utóbbiból viszont semmi nem maradt: az udvarház, ahol született, a parókia, ahol szentkönyvezték, a kastély, ahol társalkodónő volt, mikor a bátyádat megismerte: elpusztult mind, alig egy esztendő alatt. —Hogyan? —A jelentések természeti katasztrófáról szólnak. A ronna-gellai szóhasználatban ez annyit tesz, átkok döntötték romba őket... ez pedig a Fekete rend érintettségére vall. — Monacero hangja színtelen maradt, arckifejezése azonban híven tükrözte érzelmeit. — Mennyit tudsz az utóbbiról? —Amennyit az akadémián tanítottak. -Azaz? —Olyanféle titkos testvériség, mint az árnyékjáróké, csak sokkal ősibb... mint majd' minden tifelétek. A helyi arisztokrácia romlott elemeit tömöríti, dacol a Triatos törvényeivel, tilalmas rítusokat és szimbolikát használ a lakosság megfélemlítésére. A közhiedelem szerint irányítani tudja a krániak Godon elleni háborúból visszamaradt átkait, de sosem vált a helyi politika meghatározó erejévé... és befolyása sem terjed túl a tartomány határain. —Ez a hivatalos változat - bólintott Monacero. - A valóság jóval összetettebb, és a mérleg sem ilyen kedvező a Triatos szempontjából. Tény, hogy a Fekete rend nem politizál Ronna-gellán kívül, a három felföldi kantonban 162

azonban szinte korlátlan hatalommal bír. A Shadonban kinevezett helytartók beiktatásuk napjától két urat szolgálnak; szülőföldemen, Nagy Tannagel elmúlása óta egyetlen érdemi döntés sem született a Rend tudta és beleegyezése nélkül. - Értsem úgy — dünnyögtem -, hogy a Triatos harc nélkül átengedte nekik az ország legősibb tartományát, és ahhoz sem vette a fáradságot, hogy nekűnk szóljon róla? - S e m m i t sem nyert volna vele, ha megteszi — emlékeztetett Celestius. — A nyilvánvaló eltagadásának hagyományát a Bel Cormák maguk teremtették meg azzal, hogy Corma-dinát mindmáig uradalmuk részének tekintik. - Az egészen más. - Valóban — biccentett a csuhás. — Egy Ronna-gella elleni hadjáratot aligha úsznánk meg tizenkétezer áldozattal. Az erők, amik Pyarronon a Dúlás alatt épp csak átsöpörtek, a felföldön az ötödkor óta munkálkodnak. Godon bukása óta orozva, majdhogynem nyomon követhetetlenül. Erre muszáj volt innom egyet. A pórok sokkal jobban viselték a dolgot: a velem töltött évek könyörületesen keveset tágítottak a szemhatárukon. - É s mi a céljuk? - Senki sem tudja - ismerte be Monacero. - Az átokfürkészek harminc nemzedék óta tanulmányozzák az ómágia Ronna-gellán kialakult vándor formáit — a Fekete rend felépítésének és indítékainak vizsgálata ugyanilyen kockázatos, de sokkal kevésbé magától értetődő tevékenység. Titkaikat az emberfaj legősibb tilalmaival és félelmeivel bástyázzák körül. Hírnökeik és bérenceik éjjelente járnak, mindenhová bebocsáttatnak és csak halált meg hallgatást hagynak maguk után. Annak, aki dacolni mer velük, a legvastagabb várfalak és leghűségesebb fegyveresek sem 163

garantálhatnak teljes biztonságot... de elég egy botlás, egyetlen apró hiba, hogy a Fekete rend áldozataivá vagy engedelmes eszközeivé váljanak. -A Fekete rend nem siet — vette át a szót Celestius. - Órák és napok helyett század- és ezredévekben számol, akár azok, akik Godon sírját megásták. Ez az, ami CeraSadra úrhölgy nyomainak gyors eltüntetését olyan rendkívülivé teszi. Az Aguerro által megölt szerzet is különleges a maga módján: a Kránban honos korcs-aquirok azon ritka, hat-nyolc nemzedékekként felbukkanó válfajához tartozik, mely születésétől fogva felföldi - közelebbről gorranói — levegőn és táplálékon él. Egy olyan törzs tagja, melynek ősei a Godonra nyitott kapuk egyikén át érkeztek, és a háború végén hiába keresték a hazavezető utat. —A legenda szerint ivadékaik máig azt keresik - fűzte hozzá Monacero. - És a letűnt idők kincseivel fizetnek a magunkféléknek a kapuk kulcsaiért. —Az enyémeknek egészen mással fizettek — dünnyögtem. - Már ha volt kulcs a kacatok között, amiket Corbel a gellán feleséggel együtt hazacipelt. —Szerintünk volt. — Celestius tekintete összevillant az inkvizítoréval. - Az sem kizárt, hogy régebben került hozzá, amit az aquirok valahogy megéreztek rajta, mikor a felföldön járt. Mellé adták a nőt, hogy szemmel tartsa, míg megbizonyosodnak a kulcs valódiságáról — és hogy távol tartsa a többi érdekeltet, míg a törzs megteszi a maga ajánlatát. - A többi érdekeltet? —A rivális törzseket, esetleg magát a Fekete rendet. Monacero töltött magának egy pohárral, de nem ivott: tűnődve bámulta a habzóbor mélyéről felszálló buborékokat. — Cera-Sadra nyomainak eltüntetése lehetett egyszerű óvintézkedés is, de én inkább megtorló csapásra gya164

nakszom: túl nagy erőket mozgatott meg, túl gyorsan, nemegyszer olyan területeken, amit az átkok hagyományosan elkerülnek. A rend kráni szimbolikát és módszereket használ, kráni eszméket hirdet, de tagjai mindig is a maguk útját járják... és nem áll érdekükben nehezen szerzett befolyásukat az újranyitott kapun túli hatalmaknak átengedni. —Lépéskényszerbe kerültek. —Nagyon úgy fest — bólintott Monacero. — Emberemlékezet óta először kaptunk esélyt, hogy fogást találjunk rajtuk. Még mindig nem tudjuk, mit akarnak, de van némi elképzelésünk arról, mit nem. Kezdetnek megteszi... és a lehető legjobbkor jött. -Miért? - V á l t o z n a k az idők. A gellánok többsége mindig is Kránba kívánta a Fekete rendet, de ritkán teremnek mifelénk olyan emberek, akik egyszerre élvezik a helyi lakosság és a shadoni udvar bizalmát - akik alkalmasak rá, hogy a múlttal való szakítás vágyának arcot és nevet adjanak. Maberon bárója, Aldus Sil Mabren ilyen ember... a Fekete rend soros kezesbábja, az urunk által kinevezett helytartó pedig még ahhoz is ostoba, hogy belássa, menynyire idejétmúlt az uralkodói póz, amiben tetszeleg. Fennen hangoztatja, hogy az apja is fejedelem volt, a fia is fejedelem lesz. Az iránta érzett undor és gyűlölet sosem tapasztalt egységbe kovácsolta, a három kanton szabadosait a birtokos- és kardnemességgel. A koronatanács Szent Ignitus havában végre döntött a helytartó visszahívásáról, az arról szóló határozatot azonban máig sem sikerült kézbesíteni: Ronna-gella határát átlépve mindkét küldöttségnek nyoma veszett. Az udvar a harmadikat a felmentő határozat egy példányával és saját királyi biztosi kinevezésével, egyenesen Aldus Sil Mabrenhez küldi. Ha idejében

165

célhoz ér, elejét veheti a belháborúnak... és esélyeit nagyban növelné, ha a Fekete rend az elkövetkező hónapokban rákényszerülne, hogy megossza figyelmét. —Ezért kell futni hagynunk a Garmacor-házba férkőzött aquirokat - nézett a szemembe Celestius. - Hogy követhessük őket Ronna-gellára. Hogy elvezessenek bennünket ahhoz, akit szolgálnak. Hozzá, akiről csak annyit tudunk, hogy szálka a Fekete rend szemében... és ha ellenségükké teszik, nekünk akár a barátunk is lehet. —Nekem nem — közöltem. — Megölette a bátyáimat és a csatlósaim apját. Az összeomlás szélére sodorta a Garmacor-házat, száz halált érdemelne, amiből egyet meg is kap, amint elém kerül. —Megértelek — biztosított Monacero. - Én nem kényszeríthetik, hogy olyasmit tégy, amit nem akarsz. Csupán arra kérlek, mérlegeld az összes tényezőt, mielőtt döntenél — a segítségednek a Ronna-gellára és a Maberonba vezető úton is nagy hasznát venném. —Maberonba? - visszhangoztam. - Mintha azt mondtad volna, hogy oda az udvari küldöttség megy. —Egyetlen titkos inkvizítor, néhány főnyi kíséretével — bólintott a gellán. — Ha Jedome bukásra szán, legalább azon a földön halok meg, ahol születtem. A dombok közt, ahol őseim éltek és haltak, pár mérföldnyire a helytől, ahol apám pihen. —Kedvellek - közöltem. Azért, amit értem és a dombjaid közt császkáló aquirral tettél; azért, ami vagy, és azért, hogy habozás nélkül kockáztatsz a tieidért... de ez sem hatalmaz fel arra, hogy ilyen választás elé állíts. Domviké az igazság - a bosszú az enyém. —Ha az én utamra lépsz — ingatta fejét Monacero —, hamar megtanulod a bosszúdat azokra tartogatni, akik rászolgáltak. A teremtmény, aki Aguerrót és azt a másikat 166

megóvta a lángoktól, nem csak velük üzent. Hátrahagyott még valamit, ami nála sem lett volna, ha gyilkos szándékkal érkezik? Valamit, ami újfent bizonyítja, mi mindent hiszünk, és milyen keveset tudunk a fajtájáról. - Köntöse ujjába kotort, és ökölnyi bőrzacskót tett az asztalra. Hallottam, hogy összekoccannak benne a kövek. - M i ez? —Három I — mormolta a széles arcú. — Iavea, Iedome és Iovidon; egy hibátlan triplet godoni szférakristályokból. Az aquir teteme alatt találtuk. Okunk van feltételezni, hogy a jövevények ezt kínálták Corbelnek a kulcsért cserébe. —Értékes? — Ostoba kérdés volt, hisz tudtam a választ. De hamarjában jobb nem jutott eszembe. —Bőven fedezi a családi adósságot akkor is, ha Calliagar hiába fárad — biztosított Celestius. — Bár pénzzé tenni kissé körülményes lesz. A világon csak két hasonló triplet létezik. .. hibátlan pedig egy sem. Folytatta még, de alig hallottam a hangját. A zacskót bámultam, és ízlelgettem a bizonyosságot, hogy mindannak, ami odahaza történt, nem kellett volna megtörténnie — hogy Corbel a Garmacor-ház és az erdei kantonok összes gondját megoldhatta volna, ha eleget okul a könyvekből, amiket egész életében bújt. Hogy őt a tudatlanság, Aguerrót a hűség ölte meg, Edvint pedig az, ami annak idején ellenem fordította: a soknál is többet akart. —Gondold át a dolgot - emelkedett fel ültéből az inkvizítor. - Ha elhatározod magad, elég hátrafordulnod. A Testvériség változatlanul mögötted áll. -Köszönöm. - N i n c s mit. Ha velem tartasz, csak idő kérdése, hogy elátkozd a percet, mikor Domvik az utadba vezetett. 167

A zacskóért nyúltam. A bűvábrákkal díszített bőrön át is megborzongatott a vagyont érő kövek közönye. —Mennyi időm van? —Beletelik pár napba, hogy szabaddá tegyük az utakat és megbizonyosodjunk az aquirok távozásáról — felelte Monacero. — Mihelyt a kantonok rendje helyreáll, indulnunk kell... veled, vagy nélküled.

29 Miután Domvik szolgái távoztak, szederpálinkát hozattam, és pórjaim társaságában kerestem vigasztalást. Az ő ostoba ábrázatuk volt az egyetlen fogódzóm — az utolsó kapocs koronavárosi víg napjaim és a nagy-shadoni rögvalóság között. Utóbbi olyan súllyal nehezedett rám, hogy levegőt is alig kaptam. A totem járt az eszemben, amit az északnyugati vártán, egy Domviktól elrugaszkodott kereskedelmi állomás pipázójában láttam: valaha nomád sámán volt, de a tőzegláp nyomása rövid úton falvédőt csinált belőle. Múltam hibák és bűnök összefonódó láncolata volt, a jövő mohos erődfalként tornyosult fölém, és minden pohárral megmászhatatlanabbnak rémlett. Vigasztalan volt és sötét, mint a godoni éj, ami az őseim vesztét okozó fajzatokat világra okádta. Győzhetetlen, mint az átkok, melyeknek hatalmát az egyház két és fél évezred alatt sem tudott megtörni. Minden shadoni számára nyilvánvaló, hogy Ronnagella más. Hogy nem urunk birtoka azon a módon, ahogy a Demoran-medence vagy a koszorús tartományok — hogy hangával benőtt dombjai közt olyan titkok és förtelmek rejtőznek, amikhez foghatót a Vándorok kora óta 168

nem látott emberi szem. A felföld elválaszthatatlan része a múltnak, de a jelenben nemigen jut számára hely. Mássága túl nyilvánvalóvá teszi, milyen ingatag és mulandó mindaz, amit örökjogon a magunkénak hiszünk. Hogy mit jelent bogárként élni egy nyárfalevélen. —Nyárfalevélen biztonságban senki nem élhet — dünynyögtem, és ismét teletöltöttem Aguerro fiainak poharát. — Mégis számtalan parány él így. Nem sejtik, hogy tanyájuk nyárfalevél. Otthon és haza az nekik a maguk nyárfalevél világában. Röhejes, mi? —Óhajod szerint, nemesenszületett. —A nemesenszületett óhaja az, hogy igyunk az otthonra és a hazára — sóhajtottam. — Fenékig, vigilion! Engedelmeskedtek, de fél szemmel a kiutat keresték közben. Ez ébresztett rá, milyen keserves lesz kifaragnom ebből a két tuskóból a magam Aguerróit. —Figyeltetek a tisztelendőkre? - firtattam. —Igenis. —És mi a véleményetek? A pórok összenéztek. Sok megpróbáltatáson estek át a szolgálatomban, de a gondolataikról még sosem kellett számot adniuk. —A felföldiek zavart népek - szabódott Gudrid. - Olyan régóta kerülgetik az árnyakat, hogy némelyik már annak is képzeli magát. —Van fejedelmük, de nincs emiszáriusuk — tódította Badrid. - Az a Mabren mindkettőnek megteszi. Visszatérítheti őket a király és Domvik húségére... ha az istentelenek meg nem nyuvasztják előbb. —Nem könnyű préda. Katonaféle ember, mint a tekintetes úr. És ott leszünk mi is, hogy segítsünk neki. — Gudrid megerősítést várva pislogott rám. - Jól mondom, nemesenszületett? 169

Némán bólintottam. Nem győztem ámulni okfejtésük tisztaságán — mintha nem én tanultam volna éveken át, hogyan kell a háború összetett feladványát megvívható csatákká és végrehajtható küldetésekké egyszerűsíteni. Csak pórral ne kezdjen az ember, mondogatta apám. Akinek egy pór volt a leghűségesebb cimborája. Egy férfi, aki távollétében, sőt az elmúlása után is kész volt harcolni és a halálba menni tékozló fiaiért. Áldassék az egyszerűség. .. és Domvik, aki végtelen bonyolultságában a szabadosok erényévé tette! Ujabb kört rendeltem abban a reményben, hogy pórjaim a bosszú jogosságának kérdésében is eligazítanak, de elkéstem vele. Mindjobban feszélyezte őket a helyzet, én pedig képtelen voltam őket az állandósult jövés-menésben szemmel és szóval tartani. Az első adandó alkalommal - a garmacrudi magisztrátus küldöttségének érkezése és távozása közti fertályórában - megléptek a konyhaajtón át. Kézjegyemmel hitelesítettem az erdei kantonok békéjének megőrzéséről szóló emlékiratot, melyet üdvrivalgás kísért és áldomás követett. És a poharak csak jöttek: olyan sűrűn ürítgettük őket a Garmacor-ház elém járuló bányagazdáival és fóldbérlőivel, hogy alkonyatra minden gondom tovaszállt. Csak ültem és vigyorogtam, mint egy faszent — azon, hogy szeret a nép, azon, hogy Felizita aggódva figyel, és azon, hogy egy Peregrin helyett kettő, olykor három hever unottan a lábam előtt. A zajokból ítélve jó páran várakoztak még odakint, mikor Celestius - aki egy ideje mellettem állt, és szükség esetén vezette a kezemet — jelt adott az ajtózárásra. Monacero nem mutatkozott, de mindvégig éreztem a jelenlétét: csak a távolság óvta meg attól, hogy a világgal együtt keblemre öleljem. 170

Celestius elértette jobbom alig látható mozdulatát, és hozzám hajolt. - M o n d d a gellánnak, hogy számíthat rám - suttogtam. - Hogy vele tartok, mert az ügyéért élni és halni... ennél csak szórakoztatóbb lehet. A csuhás hűvösen biccentett, de látszott a szemén, mennyire elégedett. Jó oka volt rá: nem keveset kockáztatott azzal, hogy személyesen ajánlott a titkos inkvizíció figyelmébe. - J ó z a n döntés, Garmacor. Az istenfélő emberek többsége számára magától értetődő, egy ilyen fokon elázott alaktól viszont nem kis teljesítmény. Tetézed azzal, hogy fontolóra veszed Sabra Ves Mandragor ajánlatát? -Eszembe sincs - fújtattam. - Nem azért járok bottal, hogy minden kígyóverembe belekotorjak vele. - A házasság közjogi aktus. Az a másik, amire te célzói, a végtelenségig odázható... ha valakinek nem csak a botja erős, de az elszánása is. —Kinek a pap> kinek a paplan — dünnyögtem. A kortalanok ismerik az elszánásomat... a botom helyett viszont kénytelenek lesznek a kardomra támaszkodni. - Számodra ez becsületbeli kérdés. - Celestius a galérián álló Felizitára sandítva jelezte: mondhatott volna szívügyet is. — Számomra a viszály lezárásának legkézenfekvőbb és leggyorsabb módja. Az összes többivel időt veszítünk, aminek, köztünk szólva, amúgy sem vagyunk bőviben. —Kifizetem Mandragort. Mire az aquirok eltisztulnak Cormasából, talán megalkudnom is sikerül vele. -A Demirában történtek után ehhez anyádnak is lesz egy-két szava — mutatott rá a csuhás. — A gabonagróf az életére tört, és az első adandó alkalommal megteszi megint. A hatóságok képtelenek lesznek közvetlen kapcsolatba 171

hozni a szállítmányok elleni támadásokkal, de a kantonok népe tudja, hogy ő áll mögöttük, és eszerint ítéli meg a válaszlépéseket is. Szomszédotok elindult egy úton, amiről nincs módja letérni. Az ígéretei vízbe írt szavak. Csak a tettei számítanak, mióta egy Duarre-ivadékra kezet emelt. Mondhattam volna, hogy feleslegesen aggódik, de a tisztesség nem engedte: anyámat apám is csak az ölelkezések erejéig tudta féken tartani. A carappói Iores-Duarre família a címerében szirtihéját, vérében számító könyörtelenséget és mártíri elhivatottságot hordoz. Anyai nagyapám szélütött aggastyánként vett részt Ves Tralfador első északi hadjáratában, és admirális létére személyesen vezette gyújtóhajóit a sátánimádók ravallonai blokádja ellen. Áttörése sikeres, halotti mágiája fél tucat gorviki sorhajó volt — az Iores-Duarrék ősapjuk, Brenadin óta nem arattak ennél fényesebb diadalt. Anyámnak ehhez képest majdhogynem könnyű dolga volt: csak két bátyjával kellett megküzdenie, hogy apámmal Cormasába szökhessen. Diacruda püspökét, aki megpróbált az útjába álni, a lovával gázolta le — szegény fickót hordszéken cipelték még a garmacrudi bazilikához is, ahol a kedélyek csillapultával összeadta őket. A gabonagróf nyilván hallotta a történeteket, de vagy nem figyelt rájuk eléggé, vagy nem hitte egy szavukat sem. Gyakori hiba azoknál, akik a carappóiakat is, a szerelmet is csak hírből ismerik. Celestiusra emeltem vérben forgó szemeimet, és próbáltam felelősségteljesnek látszani. Nem ment könnyen, hogy finom legyek. — Értsem úgy, hogy nincs jó megoldás? Hogy amint kiteszem innen a lábam, az a mohóságból fogant szemétláda újra megpróbálja elvenni mindazt, amit Domvik szeszélye a családomból meghagyott? 172

A csuhás nem próbált rám pirítani. Rég megtanulta, hogy kár a fáradságért. —Az elemzők szerint valószínűbb, hogy anyád lép elsőként. Cselekvő szellemben nevelkedett, kellőképp tapasztalt, és apád halála óta annyi vesztenivalója sincs, mint... Ajtócsapódás forrasztotta torkára a szót. A bejáratot vigyázó hadasok sorfala összezárult, de tüstént meg is nyílt Calliagar előtt, aki köpeny nélkül, gyűrötten és lószagúan sietett tovább felénk. —Italt Syburr hősének! — eresztettem ki a hangomat. — Bőven, mert a tehetségénél csak a huzata nagyobb... és mert erősen remélem, hogy jó hírt hozott! A szederpálinka beszélt belőlem: nem azért éltünk évekig egy szobában az akadémián, hogy ne vegyem észre, ha valami nincs rendjén. Túlbecsültem volna Giustinada háláját? Aligha. Az Ogár képén nem bosszúság látszott, hanem zavar. -A bankár? — tudakoltam. — Üdvözletét küldi. — Calliagar Monacerót kereste a tekintetével, aztán lezökkent üresen hagyott székére. — A szükséges összeg tízszeresét is kész a rendelkezésedre bocsátani, ha szükséges. Ezt írásba is foglaltatta az itteni embereivel. Tiszteletet parancsoló papiros; olyasféle, mint az Allamközösséggel kötött régi egyezmények. A viasz önmagában egy fontot nyom rajta. Fellélegeztem. Az övemben lapuló kristályok lehetnek értékesek, de Mandragort aligha nyűgöznék le — nem úgy, mint egy Giustinada-féle kezeslevél. -A helyi főszámvevő úgy beszélt rólad, mint egy élőszentről - folytatta az Ogár, és sorra felhajtott mindent, amit az asztalon álló poharakban — köztük az enyémben — talált. — Nem győzött szabadkozni a hellarai miatt, és predocit hozatott helyette. Nem egy kupát, hanem egy 173

palackkal. És adott még egyet útravalónak. Tudsz követni, édes úr? - H a napközépkor még aszúval öblögettél, neked kell behoznod engem — dünnyögtem. — De nem ezért vágtattál idáig, ugye? - N e m éppen. — Kendrid nagy levegőt vett. — Anyád Garmacrudban van. Két órája sincs, hogy átlépett a püspökség Demirára nyitott kapuján. Hazafelé tart, azt mondják. .. és vele van Aidán Ves Mandragor is.

30 — Nem tudom, te hogy vagy vele — sandítottam Peregrinre a garmacrudi elágazás mérföldkövéről —, de én torkig vagyok a családdal. Nyilván azért, mert olyan hamar kiszorultam belőle. Irmedan óta csak tudom, hogy van, de nem éreztem többé a magaménak. J ö t t az akadémia, Felizita, aztán az a szerencsétlen ügy Cormonában... Segítettek persze, de nemigen marasztaltak. Mire hazavergődtem az északnyugati határról, már csak a nevükben különböztek az idegenektől. A bátyáim nem voltak a bátyáim, az apám nem volt az apám többé. Még Aguerro is kifordult magából, miután összebútorozott azzal az árendás cafkával, aki az ikreket szülte neki. Csak az anyám nem változott, maradt az a rideg és kiszámíthatatlan perszóna, aki mindig is volt. Nem kényeztetett a szeretetével, de könnyű volt becsülni a következetességéért... egészen mostanáig. A korcs nem felelt, csak a nyelvét lógatta: a fák alatt, ahonnan az utat figyeltük, alig mozdult a levegő. Az óceán távolában tollászkodó vihar összefüggő felhőpaplannal borította Cormasa egét, a keleti látóhatáron mind gyakrabban lobbant fel Szent Anselmus tüze. Várakozásteljes 174

csend borult a világra: a teremtett fajzatok mindegyike érezte, hogy a szférák alatt rég tapasztalt tombolásra készülnek az egymásnak feszülő őserők. - N e m értem anyámat - folytattam valamivel halkabban, hogy se a menekülteket felváltó katonákkal társalgó Celestiust, se a mögöttem lapító pórokat ne feszélyezzem vele. Feszengtek épp eleget, mialatt a Vadkan, az erdei kantonok hőse és szabadosainak gyámola Domvikot káromolta a fogadó sötétbe borult szárnyudvarán. Calliagar nyugtatgatott egy darabig, aztán elunta a hiábavaló fáradozást, és eltűnt. Akár Monacero meg az emberei. A bátyáim vesztét okozó kristályok nélkül hihettem volna részeg álomnak is, hogy itt jártak egyáltalán. — Orest Ves Garmacor özvegyének semmi oka együtt mutatkozni azzal az alakkal, aki egész életében a vesztünkre spekulált, és kis híján mindkettőnket megöletett. Ez menthetetlen és beteges, ha érted, mire gondolok. Mintha te... tudom is én... egy házimacskával adnád öszsze magad. Ha én is csak ennyit törődnék a becsülettel, most fordítanám a másik oldalára Sabra Ves Mandragort ahelyett, hogy az útfélen szobroznék az apjára várva. Aki volt oly szíves segítséget ajánlani anyámnak a mielőbbi hazajutáshoz... ő pedig nemcsak hogy nem szúrta tökön a rohadékot, még igent is mondott neki. Szerinted mit forgat a fejében? És mit gondoljak erről az egészről én? Költői kérdés volt — meg se lepett, hogy Peregrin helyett égzengés válaszolt rá. Ha volt is üzenete, nem maradt időm a megfejtésével vacakolni: jobbra tőlünk, a hadiút legközelebbi kanyarulatában lámpáskörzés jelezte a kocsi közeledtét. Kivilágítatlanul jött, olyan gyorsan, hogy mire lekászálódtam a mérföldkőről, alig kőhajításnyira járt. Kísérteties csendben gördült tornyos acélrugóin; a jöttét kísé175

rő egyetlen zaj az elé fogott négyes fujtatása volt. Ahogy elsöpört előttem, mintha anyám arcát láttam volna a függöny résén át. Aztán balra fent, tán a bakon, vörösen villant valami - odakaptam a fejemet, de már csak az út porát láttam kavarogni a sebesen távolodó batár nyomán. A Calliagartól kölcsönzött vasderes felnyergelve várt a fák alatt. Még javában győzködtem magam, hogy nincs az émelygésre a lovaglásnál jobb orvosság, a megfigyelők lámpásai ismét körözni kezdtek... és mire húszig számoltam, ott termett a kétlovas özvegycsináló. A koronavárosi ficsúrok kedvence, sokuk korai halálának okozója legvonzóbb formáját mutatta: bakján a violaszín vadászruhás, kibomlott hajú Sabra Ves Mandragor állt. —Túl sokáig vártál — sziszegte. — Vagy én voltam túl rámenős? Igazában mindegy. Most már sietnünk kell: a gyűrűcsere csak addig segít rajtunk, míg azok ketten el nem jegyzik egymást. Némi időbe telt, míg rájöttem, hogy az apjára és az anyámra céloz... és csak ennyi kellett, hogy úgy érezzem, még mindig nem ittam eleget. —Mire vársz? — nógatott a vadászruhás bestia. — Ugorj fel! Tudtam, hogy rossz ötlet kettesben maradni vele, de a testem másképp gondolta. Azon kaptam magam, hogy mögötte ülök, és próbálok a származására koncentrálni az őzbőrbe kötött segge helyett. Ahogy az özvegycsináló nekilódult, egyszerre hárman lettünk odabent: Celestiusnak sikerült fogászt találnia a lecsapott vászontető keretén, bámulatos hidegvérrel fordította a maga javára a könnyű alkotmány egyensúlyzavarát, és mire a lány hátrapillantott, nagyra nőtt imádkozó sáskaként gubbasztott mellettem. 176

— A gyóntatod, ha nem tévedek. — Miközben odabiccentett a csuhásnak, Sabra felfigyelt a mellettünk loholó kutyára is. — Ő pedig nyilván... -A ministránsa - közöltem. - Azt a kettőt, akik az út közepéről bámulnak utánunk, nem ismerem, de a szemük se áll jól, és csak idő kérdése, hogy követni kezdjenek. Hajts, ha kedves az életed! Érzékeny pontra tapintottam, mert olyat vágott a lovak közé, hogy Mercadában is hallották. Az első pár mérföldet nyaktörő tempóban tettük meg. Mire észbe kaptam, a cormonai elágazás mellett jártunk. Ahogy magunk mögött hagytuk a gyertyánost, eleredt az eső, és vége szakadt az őrült rohanásnak is: a kereszteződésen át zarándokok sokasága vonult a kantonok legnagyobb kikötője felé. —Jedomiták — feleltem meg Celestius ki nem mondott kérdésére. — Nem hagyják magukat zavartatni, se az időjárástól, se a politikától: sorra járják az ősök szent helyeit a galliomarai parttól a gordozaiig, és a kóborlók istenéhez imádkoznak bűnbocsánatért. — Hunyorogva néztem a menet esőfüggönyön átderengő lámpásait. — Nem kizárt, hogy köztük vannak a bátyáim üzletfelei is. Mire az út szabaddá vált, Gudrid és Badrid látótávolságig megközelített minket a vasderes nyergében — aztán az özvegycsináló megint nekilódult, a pórok a keletnek kúszó fényfüzérrel együtt elmaradtak mögöttünk, az eső pedig úgy szakadt, hogy egy másik éjszaka jutott az eszembe róla — az a tavalyi Szent Elster havában, mikor sebzetten és ruhátlanul kellett áteveznem a Gon-Shadleken, sarkamban egy falkányi gorviki fejvadásszal. A késeikkel a dühömön kívül csak a farkamat tudtam szembeszegezni, és mikor a sekélyesben kiborítottak a sajkából, tudtam, hogy nincs tovább — hogy a tulajdon királyom székvárosában

177

fogok megdögleni ugyanazokkal a nyomoroncoknak a kezétől, akik a szigeteken hiába próbáltak marasztalni. .. .a közeli mennydörgés megsüketít. A forró lobbanás, ami felülről és oldalról vág közénk; lehetne villámcsapás is... de nem az, és a gon-corga, akit vállon talál, magatehetetlenül merül alá a véres habokba. Inkább érzem, semmint látom a fekete alakot az ispotályokhoz vezető lépcső legalsó fokán. A hullámok nyaldosta kőperemen guggol, vöröses hajának csak pár tincse látszik ki a koponya formára kalapált ércsipka alól, de nem ezt, és nem is a térdén keresztbe fektetett fegyvert találom igazán különösnek, hanem a felemás tekintetét. Bal szeme fekete emberszem, a másikból rubinfényű kristálylencse villan felém... Felrezzentem. Ahogy az özvegycsináló a hadiútról a birtokhoz vezető erdei útra kanyarodott: kerekei meg-megugrottak a nehezebb járművek vájta barázdákban. Kétoldalt a fák olyan vizesek voltak, mintha verejtékeznének. Csak a hótakaró hiányzott, hogy olyan legyen minden, mint az igazálomban, ami Aguerro nyomára vezetett. Szinte vártam, hogy szemközt felbukkanjon a hatlovas batár vele meg a fivéreimmel. A temetői járat, amin utoljára láttam az apámat - az igazi tekintetest, aki mindig tudta, mi a dolga, és nem esett nehezére különbséget tenni helyénvaló és kívánatos között. A kocsi persze már elment, és tudtam, hogy vissza se jön többé. De tudtam azt is, hogy a másik, csak percekkel jár előttünk, és vigaszt találtam a bizonyosságban, hogy anyámnak akkor sem kell az Ortirro-félékre hagyatkoznia, ha a gabonagróf szándékai nem azon a módon tisztességtelenek, ahogy a lánya gondolja. A rőt zsarátnok, amit a Mandragor-hintó bakján fellobbanni láttam, a honi alvilágban pörölyként ismert és rettegett kalandozó éjszemének villanása volt.

178

31 Mire Celestiusnak sikerült kioldania a rögzítőkapcsokat és fölénk húznia a vászontetőt, mindhárman bőrig áztunk. A vízátfolyások a száguldásnak is véget vetettek — olyan lassan haladtunk, hogy a poggyásztartót az özvegycsináló mögött haladva túrtam fel... és mire az esőfüggönyön átderengett Kaetan őrtornyának jelzőfénye, a benne talált pokrócot is sikerült a vacogó Sabra vállára terítenem. - N e m kérek a szánalmadból — közölte, de tekintetéből indulat helyett hála sugárzott felém. - A gyűrűd kell, hogy megvédjen apám haragjától, ha anyád lesz olyan könnyelmű, és igent mond neki. Eszembe jutott a szóbeszéd, amit egy időben úton-útfélen hallani lehetett - hogy az anyját, aki Voracrud lévén távoli rokonunk volt, nem a szélhűdés, hanem a gabonagróf ölte meg. A közvélekedés szerint azért, hogy zavartalanul győződhessen meg a címerével forgalmazandó áru — az akkortájt legfeljebb tizenöt éves Sabra - minőségéről. Az egyik apám azt mondta, badarság; nemesember sosem tesz ilyet. A másik azt, hogy bármit kinéz egy olyan fickóból, akit egész életében Kisrakásnak neveztek. - A n y á m a t ellenségei sem vádolhatják könnyelműséggel — dünnyögtem. — Magadféle teremtés, akinek a sátán is előre köszön. Szívesen bemutatlak neki... - D e gyűrűt nem cserélsz velem. Bólintottam. —Nem lenne tisztességes. -Miért? —Mert szükségből nem házasodni, hanem szövetkezni szokás. Látod ott azt a tornyot? —Persze. 179

—Az első vadgróf lakott benne a garmacrudi vár építése alatt. A belsejét, első fia születése feletti örömében, utódainak szánt jelmondatokkal véste tele — van belőlük vagy félezer. Valami hasonlót szeretnék érezni a nő iránt, akit az oltárhoz vezetek. Tartottam tőle, hogy a képembe mászik, de csak mosolygott. Ez ébresztett rá, hogy komolyan számolt velem: az elutasítás nem érte teljesen készületlenül. —Hasonlóak vagyunk — mondta. — Sebzettek, gátlástalanok és hatékonyak a magunk módján. Szép pár lennénk, nem gondolod? - M á s o n se jár az eszem, mióta felbukkantál a szárnyudvaron - ismertem be. — Egy okkal több arra, hogy ne akarjam megpróbálni. Azzal kéne fizetnem érte, ami vagyok. .. amiben az apádtól különbözöm. —Sosem leszel olyan, mint ő. - Sabra színtelen hangon beszélt, inkább tűnt fáradtnak, mint felindultnak. — Ha úgy ismernéd, mint anyám és én, te se tévesztenéd össze egy igazi férfival. — Felpillantott, és mosolygott megint. — Ő volt az első... és mielőtt futni engedett, azt mondta, ő lesz az utolsó is. Mostanra olyan közel jártunk a birtokhoz, hogy nem csak az udvarház meg a pavilon fényeit láttuk tisztán, de a főkaput vigyázó fegyveresek körvonalait is. A gyalogsági egyenköntösök szürkéjével feleselő színfoltok az esőfüggönyön át búzakéknek tűntek — összerándult a gyomrom, ahogy felismertem bennük az inkvizítori kíséret kék köpenyeit. Ittlétük merőben más megvilágításba helyezte Monacero anyám érdekében tett erőfeszítéseit. Fészket vert bennem a gyanú, hogy az inkvizíció a püspökség kapujának megnyitásában is eljátszotta a maga szerepét... helyi képviselője pedig nem csupán elhallgatta előlem a békéltetési kísérlet tényét, hanem tetszőlegesen közremű-

i8o

ködött benne — és nem átallott lopva távozni az asztalom mellől, hogy sikerét a helyszínen biztosítsa. Ez volt a pillanat, mikor végérvényesen és visszavonhatatlanul kiábrándultam a kortalanok tévedhetetlenségének dogmájából... pedig nem tegnap óta tudtam, hogy ezredéveket átívelő játszmájukban az enyémnél rangosabb családoknak is be kell érniük a névtelen gyalogok szerepével. - T e tudtál erről? — fordultam Celestiushoz, aki a tapintat eleven szobraként gubbasztott csuklyája rejtekén. Ismert annyira, hogy tisztában legyen a választ jelentőségével, ezért igaznyelvre fordította a szót: halk „Nadá"jának éteri visszhangjai megrázkódtatták az özvegycsinálót, a felismerhetetlenül csapzott Peregrinből pedig meglepett nyikkanást csaltak elő. —Most már hiszel nekem? — Sabra visszafogta a lovakat, és megszabadult a pokróctól: tartozott annyival veszett hírének, hogy a fegyveresek előtt legjobb formáját mutassa. —Hajts! - sziszegtem. Volt olyan jó válasz ez is, mint bármelyik a bennem kavargók közül. Az otthonom kapujában álltam, de a szigetek óta nem éreztem magam enynyire megcsalatottnak. - Juttass el a kerti pavilonig, és nem csak a magam számláját rendezem apáddal, de a tiédet is... —Komolyan beszélsz? —Domvik engem úgy segéljen. Szótlanul hajolt hátra, és megcsókolt. Nem a számat, csak a sarkát, és nem is túl hosszan, de a kellő nyomatékkal. Ott ahonnan Peregrin jön, alomtársi harapásnak hívják az ilyet. Azokban a pillanatokban nem létezett én és ő. Csak mi voltunk, Brevia, a kárhozottak és tisztátalanok gyámola

pedig megébredt a felhőkön túl, és óvón tárta szét felettünk roppant szárnyait.

32 Olyan sebesen közelítettünk a kapuhoz, hogy az embergát megnyílt előttünk, mielőtt a nevemet elkiáltottam. Nem érdekelt, hallottak vagy felismertek-e; alighanem igen, mert a helyükön maradtak, és lőni se lőttek utánunk, ahogy végigdübörögtünk az udvarházhoz vezető kavicsúton. Lassítás nélkül száguldottunk el a felhajtó és a díszkút között. A bal oldali kerékagy vasalása szikrát vetett az utóbbi kőperemén, a felépítmény úgy rázkódott, mintha borulni készülne... a lendület azonban egykettőre egyenesbe hozta. Sabra fennhangon biztatta a lovakat — mének lehettek, mert minden erejüket beleadták az éles jobbfordulóba: Kis-Carappót - anyám sziklakertjét — megkerülve ragadtak tovább minket a felázott gyepen át. A zápor alábbhagyott, mire a pavilon cselédbejáratánál kikászálódtam az özvegycsinálóból. Meghagytam Celestiusnak, hogy vigye fedél alá a lányt, és maradjon mellette — tartoztam neki annyival, hogy ne kelljen végighallgatnia mindazt, amit anyámnak, a kérőjének és a gyertyát tartó Monacerónak mondani akartam. A nagy rohanásban olyan erővel kellett kapaszkodnom és ellentartanom, hogy kezem-lábam remegett... de öszszekaptam magam, hogy egyenes derékkal lépdelhessek végig a jöttöm hírére összesereglett háznép sorfala előtt. Ismerős alig akadt köztük — azok, akik látták felnőni az öreg tekintetes három fiát, többnyire Aguerro nyomdokaiba léptek, hogy ne kelljen az itthon maradt kettőt szolgál-

182

niuk. A többiek ugyanolyan képet vágtak visszatérésemhez, mint a távozásomhoz: hamisítatlan cormasai fapofát. Az ő közönyükért fohászkodtam Domvikhoz, miközben elhaladtam Mandragor batárja mellett. A lovakat már kifogták és elvezették, hogy gondoskodjanak róluk. Ha nem sürgetett volna úgy az idő, az oldalát éktelenítő címeren saját kezűleg végzem el a szokásos módosítást. Ha a gabonagrófnak nem tetszik, legfeljebb emlékeztetem, hogy apám idejében már a kapuhoz vezető bekötőút harmadánál szitává lyuggatták volna a gebéivel együtt. A vörös és fehér hanga uralta gdon díszkert fái alatt csoportokba verődve sugdolóztak a fehércselédek. Itt-ott őrszemeket is láttam, de a pavilonhoz nemigen merészkedtek száz lépésnél közelebb. Az egyetlen kivétel, egy vadkancímeres köpenybe burkolózó fickó, a főbejárathoz vezető lépcső alján támasztotta alabárdját, és sűrűn tekingetett az ablakok méregdrága síküvegtábláin átsejlő árnyalakok felé. Látszott a tartásán, hogy jóval fiatalabb nálam, és sosem volt katona, de tudta a dolgát és tette a kötelességét: vigyázott a ház úrnőjére. - K i vagy? - reccsentem rá pár lépésről, hogy az önuralmát is próbára tegyem. Összerezzent, de nem ingott meg. Volt fegyvere, és két jó lábbal állt hazai földön; egy sátánimádó carria se tudta volna őrhelye feladására kényszeríteni. -Medrin - felelte, és a síküveg mögött zajló árnyjátékot figyelte közben. - Arbogas Teruelo fia a garmacrudi Sertas nemzetségből. Az öreg Teruelo apám lovászmestere volt. Örültem, hogy Corbelék megtartották a háznál: az eronei hadjáratban jobbja három ujját és a szeme világát áldozta a koronáért. Háromszor kellett Tela-Bierrába zarándokolnia, hogy legalább fényt és árnyékot lásson. 183

—Ha találkozol mostanában a vén vakonddal — dünynyögtem, ahogy elléptem az alabárdos mellett —, mondd meg neki, hogy Rudrig Ves Garmacor tisztelteti. Említsd meg azt is, hogy mától fogva te vagy a birtokőrség parancsnoka, és gusztusod szerint csinálhatsz tutajrakodót, mezei munkást vagy madárijesztőt azokból, akinek veled együtt kéne anyám biztonságára ügyelniük. —Tekintetes uram... —Később! — Aggasztott, hogy a Pöröly nem volt a batár mellett, és nem is mutatkozik. — Mandragor hajtóját nem láttad? —Ösztövér alak sötét ruhában, kötéssel a fél szemén? — A Teruelo fiú a nyomomban koslató kutyát bámulta: helyi szeméten nemigen teremnek hasonló fenevadak. — Itt lesz valahol; nyilván fedél alá húzódott. —A pavilonba? —Bajosan, uram. — A birtokőrség új parancsnoka a szavakat kereste. — Az a fura beszédű diakón, aki fertályórával a tekintetes grófné előtt érkezett a kékköpenyesekkel, a küszöbig se enged senkit, mióta asszonyanyád meg a vendége odabent vannak. —Lássuk! — Felhágtam a hét lépcsőfokon, vállammal sodortam félre az útból egy alakot, aki a falra vetülő árnyak közül lépett elő, és felemelt mutatóujjal marasztottam helyben azt a másikat, akiben a derindárt véltem felismerni. —Veled nincs dolgom - közöltem. — Anyámmal akarok beszélni. És Monaceróval, aki a legényem szerint keresztben fekszik a küszöbön... ha ki nem osont megint a hátsó ajtón át. A fickó, akit az imént félrelöktem, megköszörülte a torkát. —Az inkvizítor meghagyta, hogy senkit... 184

A derindár leintette. — Ha meg akarsz állítani, csak tessék - folytattam. De ne reméld, hogy a tömbfejű kerítő hálás lesz érte. Szerszámként használja a magunkfajtákat, és azt se bánja, ha kárt teszünk egymásban. Ha elkopunk, elhajít és újakat keres. A keskeny bajuszú nem szólt, nem lépett hátra, de lassan elfordította a fejét. Kesztyűs balommal lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót — szívem szerint olyat rúgtam volna bele, hogy kiforduljon a sarkaiból. Mikor legutóbb itt jártam, a vadgrófot még Orestnek hívták, a pavilon előtere pedig télikert volt — mostanra trófeatemetővé változott, ahol tömegével sorakoztak apám termeiből kiszorult zászlók, festmények, szobrok, és páncélruhák. Anyám csak a fegyvereket csomagoltatta el, mintha azok tehettek volna mindarról, amit Erone óta apámmal együtt az utóbbi négy évben nélküle kellett kiállnia. Hátamat a csukott ajtónak vetve töltekeztem három emberöltő hordalékának lenolaj-, fém-, por- és múltszagával. Jó volt itt, de tudtam, hogy nem vagyok egyedül... és elég volt jövetelem céljára gondolnom, hogy megint feltoluljon bennem a keserű epe. - N e siesd el! A hang irányába fordultam, és megpillantottam Monacerót: a falat támasztotta az anyám termeibe nyíló ajtó mellett. Képén álmatag kifejezés, jobbja felől ariánus márványtorzó - az utóbbi iránt akkor is több rokonszenvet éreztem volna, ha nem a feszes csöcsű ifjúságot ábrázolja. Ahogy az ajtó felé lódultam, elém lépett. Már-már állon vágtam, mikor megéreztem, hogy valaki néz. A legközelebbi sarokból Tristam Vel Tralfador, a vándorpatká185

nyok öregapja figyelt minket egy aranyfüstös keretű olajképről. „Az indulat drága kincs — sugallta a tekintete. — Fúria arra tanít, hogy kár az ellenség helyett a sajátjainkra vesztegetni." Félrelöktem Monacerót, és azt tettem, amit már az előző küszöbön is szerettem volna: a kezem helyett a lábammal tártam szélesre a kétszárnyú ajtót. A kandallóban lobogó tűz rőtes fénybe vonta a rémálomba kívánkozó jelenetet: anyám családunk halálos ellenségével osztozott fogadószobája kárpitos pamlagán. Nem azon a módon, ahogy apámmal, aki haláláig második hitvesi ágyként emlegette, de akkor és ott ez sem vigasztalt. Gondolatnak is iszonytató volt, hogy a gabonagróf a seggével illetheti - látványnak pedig olyan, mintha egy nomád zambul tett volna erőszakot a gyerekkoromon. —Remélem nem zavarok. — Beljebb nyomultam, és olyan erővel fegyelmeztem magam, hogy egész testem viszketett tőle. Mint egy varasodó seb, amiről tudod, hogy a nyoma örökre megmarad. — Siettem ahogy tudtam, anyám. Hogy gratuláljak demirai győzelmedhez, és beszámoljak eddigi vizsgálódásom eredményéről, de jobb lesz várnom mindkettővel úgy hiszem: az előbbi a jelen lévő vesztes érzékenységét sértené, az utóbbi pedig csak kettőnkre tartozik... ez idő szerint legalábbis. Anyámnak arcizma se rándult. Rég elmúltak azok az idők, mikor hagyta, hogy az érzelmei irányítsák. —A modorod ugyanolyan érdes, mint a képed, Rudrig. Mandragor grófja házunk vendége; magam invitáltam meg, hogy a viszály elsimítására és tartozásunk rendezésére mindkét fél számára kielégítő megoldást találjunk. —Kettesben? - firtattam. - Éjnek évadján, fiskálisok és tanúk nélkül, ezen a pamlagon? — Szárazon felnevettem. 186

— Megbocsáss, anyám, de nem vagyok már gyerek. Megismerem a légyottot, ha látom - és volt már szerencsém a Bierrából szalajtott házasságszerzőhöz is, aki tető alá hozta. - Aidán Ves Mandragorhoz fordultam, aki mindeddig némán figyelt. Feszültnek tűnt, de nem eléggé. Jó oka lehetett a magabiztosságra, vagy túl elbizakodott volt ahhoz, hogy belássa: egy hajszálon függ az élete. — Nagyvonalúsága éppoly megejtő, amilyen őszinte, gróf úr... de későre jár, anyámnak és nekem pedig akad még megbeszélnivalónk. Ideje mennie, azt hiszem. A gabonagróf felemelkedett ültéből, és a szemembe nézett. Az életem része volt, mióta az eszemet tudtam, de mostanáig tisztes távolból méregettük egymást. Testi valójához közelebb már csak úgy juthattam volna, ha kiontom a belét. Eltökéltem, hogy meg is teszem - ha lesz olyan ostoba, hogy okot ad rá. Tíz-tizenkét évvel idősebb, három hüvelykkel magasabb, és húsz fonttal könnyebb volt nálam. Kese hajú, távol ülő szemű, hosszú karú és lábú fehér ellán egy fekete ellán vállaival, tekintetével és ragadozóösztönével: a lovasságnál imádják az ilyet. Nagyon jó karban volt ahhoz képest, hogy a Mandragorok emberemlékezet óta a pénzükkel háborúztak a kardjuk helyett. Remek lovas és gyakorlott vadász hírében állt, a családon belüli erőszakot leszámítva nem voltak káros szenvedélyei. Az ital, a szerencsejáték és az alkalmi gyönyör kockázatos, a mohóságból fogantak pedig irtóznak a kockázattól. Igazában mindentől, ami korlátozza őket egyetlen szerelmük, a hatalom élvezetében. - E l m e g y e k - mondta egy olyan ember hangján, akit még sosem vágtak szájon a modorosságáért —, ha a ház asszonya is így kívánja. Garmacor grófját rátermett katonának mondják, de az egyezkedés művészetéről és a szí187

vek titkáról még sok a tanulnivalója. Készséggel megosztom vele ezirányú tapasztalataimat, ha módom lesz rá. Ha a grófné érett megfontolás után igent mond a házassági ajánlatra, amint az imént tettem, és a családjaink közti megbékélés zálogául kezét nyújtja nekem. Olyan erővel szorítottam kardom markolatát, hogy egész bal oldalam belefájdult. Ez a cenk megölte a tulajdon feleségét, megrontotta a tulajdon lányát és birtokolni akarja az anyámat, akit nem sikerült megtörnie... de itt és most akkor is vendég. Tégy úgy, mintha nem látnád azokat a fekete foltokat táncolni az orrnyergén, és a gégéjén, ahol egyetlen ütéssel megölhetnéd, az pedig végképp ne zavarjon, hogy kard helyett csonk lóg az oldaladon: a szívéig azzal is elérsz, ha minden kötél szakad. —Mandragor grófja régóta és fájdalmasan nélkülözi lánya társaságát — mondtam kimérten. — De ez sem elég jó ok arra, hogy a vigaszt e házban keresse. Carappo asszonyai bércek közt teremnek és hegyekhez szoktak. A kisebb halmok és rakások nem érdeklik őket. Mandragor tekintetének mélységeiben kétszer is megvillant valami, szája vértelen vonás, mosolya talmi volt... de túl sokat remélt a nyájas széptevő szerepétől ahhoz, hogy hagyja magát kizökkenteni belőle. - G a r m a c o r ifjú grófjának merészsége közmondásos. — Hozzám beszélt, szavait azonban nyilvánvalóan anyámhoz és az inkvizítorhoz intézte, mely Monacero képében állt, az ő szemével és fülével figyelt a hátam mögött. — Oly régóta védelmezi a korona érdekeit Shadon határain kívül, hogy nincs valós képe a kantonok, azon belül saját családja helyzetéről. —Értsem úgy — dünnyögtem —, hogy anyám igazában nem dönthet? Hogy Mandragor grófja csak egyféle választ fogad el az ultimátumra, amit házassági ajánlatnak nevez? 188

—Értsd, ahogy akarod, fiam — sziszegte az úrlovas. — Keress egy szobát, ahol kialudhatod a mámorodat, reggel csókolj kezet anyádnak, és rebegj hálát Domviknak azért, hogy meghagyta a nevedet, a becsületedet meg a tetót a fejed felett... aztán eredj vissza a zászló alá, a sárban, vérben és ürülékben tengődő cimboráid közé, és vitézkedj, míg bele nem döglesz mint Orest... és mindenki más az esztelen fajtádból. Kérdezz meg bárkit, akár azt a futóbolond Calliagart: a kantonokban nem sok babér terem annak, aki az utamba áll. Ez világos beszéd volt, és a maga módján megnyugtató is: hasznodra válik, ha az ellenség ostobábbnak hisz annál, amilyen valójában vagy. —Senki nem mondta még — dünnyögtem —, hogy Kisrakásnak lenni biztonságosabb? A népek átugorják, vagy megkerülik és mennek tovább... a nagyba viszont előbbutóbb biztosan belelépnek. Ha férfi lett volna, a torkomnak esik és belehal. így se járt messze tőle, mikor anyám közénk lépett. - E l é g ebből! — Mandragorra pillantott. - Kaptam egy ígéretet, és tettem is egyet, gróf úr. Átgondolom az ajánlatát, és választ adok, mielőtt a kontraktus lejár. — Sötét szemei rám villantak. — Rudrig fiam a javamat akarja, de a szavait nem a legszerencsésebben válogatja meg. Bólintottam. —Ostoba vagyok, mint mindenki, aki fegyverrel szolgálja a királyt, hogy a mezei nyúl bénán koslathasson a szirtihéja után. - J o b b a n teszi, ha távozik, Aidán. — Anyám elfordult tőlem, és a sötétségbe révedt az üvegfalon át. — A fiam gyászol, keserű... és kezdi elveszíteni a mértéket. - H a ez a kívánsága, asszonyom... - A gabonagróf, anyámnak hála, kezdte újra nyeregben érezni magát. 189

Csodálom az erejét, a tisztánlátását... és az ígéretemet is megtartom, ebben biztos lehet. - Várj még! — kiáltottam, ahogy elfordult tőlünk. Anyám most rögtön megadja a választ, ha annyira akarod. És hogy a döntésének tétje is legyen... - Lekapcsoltam övemről a dokumentumtartó hengert, és Mandragornak hajítottam. Nyugtáztam, hogy bal kézzel kap utána. A megfelelő helyen és időben minden ilyen apróság fontos lehet. - Giustinada-féle kezeslevél. Bőven fedezi a bátyáim adósságát, de ha mégsem, csak szólj: van még bőven ott, ahonnan ez jött. Néztem, ahogy előkotorja, kigöngyöli és átfutja; színtiszta kéj volt látni az arcán a változást — a felismerést, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy magas lóról tárgyalt egy Garmacorral. A mámort csak fokozta, hogy a szívesség árát, ami kihúzott a bajból, egy hozzá hasonló rohadék fizette meg. - Követelés kielégítve - állapítottam meg, és mivel nem emelt kifogást, rögtön folytattam is: - Aki kész tanúsítani, lépjen elő és nevezze meg magát! - Braban Monacero - hallatszott a hátam mögül. Ahogy odafordultam, mintha mosolyt láttam volna a gellán inkvizítor ábrázatán. - Megerősítem jelenlétemmel, szavammal és szigíliámmal, helytállók érte bárhol és bármikor, a világi hatóságok és az Egyetlen színe előtt. Tanúsítják továbbá. .. Felsorolt pár nevet. A Második Arc beavatottai lehettek, akik az üvegfal túloldaláról figyelték a jelenetet, és — alapos fickók révén - nyilván írásba is rögzítették mindazt, amit a szánkról leolvastak. Monacero alapos munkát végzett: nem csak számukra teremtett eszményi munkafeltételeket, de a Pörölynek is. Túl jól ismertem anyámat ahhoz, hogy hálát várjak tőle, de furcsállottam, hogy megkönnyebbülésnek se adja je190

lét. Mindeddig azt hittem, családunk jó hírének védelmében teszi, amit tesz — hogy a pénz az egyetlen akadálya annak, hogy kérőjét rövid úton a pokolba küldje. De nem szólt, és nem is mozdult. Úgy állt az üvegfal előtt, mintha apám gyűjteményének része lenne — gyászruhás szobor, mely sem magán, sem környezetében nem tűri meg az élet harsány színeit. Mandragorra sandítottam, aki velem együtt várta, hogy a fekete madonna megnyilatkozzon. Nem tűnt olyan csalódottnak, mint szerettem volna. Uzsorásnak látszott inkább, aki szép pénzt keresett egy mocskos ügyleten... és esze ágában sincs vesztesként elhagyni a csatamezőt. A háború egyesek szemében művészet, másoknak szerencsejáték — az ütközetnek sokkal kézzelfoghatóbb tudománya van. A legtöbb már azelőtt eldől, hogy az első vért kiontják: a győzelem kulcsa az elgondolásban és a felállásban rejlik, a többi puszta mechanika: az elvakultság és a hősiesség csak alakítani tudja a végeredményt, megváltoztatni nem. Ha egy ellenséges alakzat, melynek utánpótlását és felsőbb támogatását elapasztottad, tisztjeit megtizedelted, sorait pedig megritkítottad, a tervszerű visszavonulás helyett a harc folytatása mellett dönt, egy dologban biztos lehetsz: valamit kihagytál a számításból, és az esetek többségében nincs túl sok időd, végiggondolni, mi az. Ösztöneimre hagyatkozva indultam anyám felé. Mire Monacero végzett a felsorolással, és „Triatos Paridor lusta Vici"-t mormolt hozzá, elértem a pamlagról jobbra álló asztalkát, és némi forralt bort döntöttem magamba — édes volt, mint a bűn, és a gyomromban növekvő fagyos csomóval se tudott mit kezdeni. Ahogy letettem a poharat, Mandragor felé pillantottam megint. Nem ott állt, ahol az előbb, de nem a kijárathoz, hanem a bal oldali falhoz 191

húzódott közelebb. Mintha nem érezné magát biztonságban mögöttem. Mintha veszélyt sejdítene az üvegfalat a kétszárnyú ajtóval összekötő képzeletbeli egyenesen. — Halljuk, anyám! — dünnyögtem. — Most már én is kíváncsi vagyok, széna, szalma, vagy épp trágya lesz a válasz. Nem fordult felém, csak a vállait húzta feljebb, mintha fázna. Ismertem ezt a mozdulatot: apám halála napján is így birkózott a fájdalommal. Ki lovon menekül előle, ki magába fojtja - az Iores-Duarrék az utóbbira esküsznek, és a szót se szaporítják feleslegesen. Mikor ősük, a legendás Szirtihéja harmincezres serege élén kilencvenezer orkkal került szembe a Cerradasnál, mindössze annyit mondott: „Nocsak." - S e m m i t sem értesz - suttogta anyám. Ez egyszer tévedett. Ahogy felém fordult, esdeklő pillantást vetett a gabonagrófra a vállam felett, hirtelen minden a helyére került. Megerősítésért fohászkodtam, bár nem szokásom... és mikor a kandalló tűzterében nagy zajjal magába roskadt a fahasábokból rakott gúla, hosszú évek után újra Domvik adósának éreztem magam. Ahogy megpróbáltam oldalt lépni, anyám velem mozdult; mintha testével akarna óvni az éjszaka sötétjétől. Láttam a félelmet a szemében, és közelebb éreztem őt magamhoz, mint három évtizede bármikor, a mai riadalmat is beleértve. Már nem csak a nőt tiszteltem benne, aki a világra hozott, és Demiránál haramiákat vert szét a család védelmében. Az anyám lett megint, aki a hazaúton és idebent sokkal keményebb ellenféllel került szembe holmi jöttmentnél. Önmagát kellett legyőznie, hogy elviselje Mandragor közelségét, és a gyűrűjét is zokszó nélkül az ujjára húzta volna az én bántatlanságomért cserébe. 192

—Tudom, hogy látsz minket — suttogtam a síküvegen túli éjbe, melynek homálya a Pörölyt rejtette. — Tudom, miért vagy itt, és nem irigyellek a döntésért, ami előtted áll. Ismerjük egymást. Hogy ki kinek és mivel tartozik, nem firtatom; aki a mi utunkat járja, ne takarózzon kezeslevelekkel. Akkor sincs harag, ha megteszed, amire ez a mohóságból fogant cenk felbérelt. Azért, amit a szigeteken műveltem, rosszabbat érdemlek... a szívességért pedig, amit Erionban tettél, a túlvilágon is hálás leszek neked. Anyám nem mozdult. Aligha értett mindent, de átlátta a lényeget, és ismert annyira, hogy tudja: hiába próbálna lebeszélni arról, amit tenni készülök. Megfogtam mindkét kezét, és homlokomhoz szorítottam, mint valaha rég. - Bocsáss meg! - kértem. - A modortalanságomért, az ostobaságomért és a kétkedésemért; mindazért, amit tettem és nem tettem, mióta az Egyetlen elszólított mellőletek. Vétek volt hagynom, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Változtatni már nem tudok rajta, de ennek a komédiának ideje véget vetnem, megmutatnom, hogy apám fia vagyok, és a tiéd; nem csak Garmacor, Iores-Duarre is. — Felszegtem a fejemet, és ismét szembenéztem az éjszakával, melynek sötét tükrében nem csak kettőnket vehettem szemügyre, de a fal mellett álló, kesztyűjével játszadozó gabonagrófot is. — A Második Arc figyeli a pavilont. A szájról olvasóik már tudnak rólad, és pillanatokon belül fellármázzák Monacerót meg a többieket. Ideje dologhoz látnunk, cimbora. Mandragor összerezzent, mikor sarkon fordultam. Mire ismét teletöltöttem az imént kiürített poharat, az inkvizítor már nem ránk, hanem befelé figyelt: arckifejezése épp olyan volt, mint Celestiusé, valahányszor övéi szóltak hozzá Domvik idejéből. 193

—Türelmem végtelen — köszörülte meg torkát a látogató. — Garmacor grófné azonban láthatóan nem készült fel arra, hogy választ adjon nekem. -Megteszem helyette én. - Kardtávolságon kívül torpantam meg: a vendégbarátság az vendégbarátság. — Kotródj a fedele alól, te szomorú balfasz, és mielőbb tisztulj a birtokról is! Az enyéim majd kerítenek valakit, aki a kocsidat hazáig viszi. A gabonagróf simára borotvált arcán árnyék futott végig. Úrnak se túl nagy szám, szerencsejátékosnak meg kimondottan csapnivaló. —Ha a ház úrnője így kívánja... — mondta, és bal tenyerébe csapott a jobbjában tartott kesztyűkkel. — Nincs más választásom, azt hiszem. —Választás mindig van. — Kortyoltam még egyet a forralt borból, mert kiszáradt a torkom, aztán tósztra emeltem a poharat. — Az ember olykor mellényúl, ennyi az egész. Dobd csak le a kesztyűdet, hadd lássuk, melyikünk döntött jobban... Kisrakás. A szúrás olyan mélyre szaladt, hogy a fogai fehérje mellett az ínye vörösét is kimutatta, mielőtt a kesztyűk a földre estek. Engem nézett még akkor is, amikor lehajolt értük, és nem csak a borból, a szilánkokból is bőven kijutott neki, ahogy a fejem felett szétrepült a félig telt pohár. Pár pillanatig senki és semmi nem mozdult; a ránk szakadt csendben tisztán hallottam a síküveg lőtt sebén átfújó szél zúgását. —Demira árnyéka rajtunk — dünnyögtem, ahogy Mandragor lassan felegyenesedett velem szemben. — Hivatkozhatnék a mondásra kártyáról és szerelemről, de hiába tenném: a magadfajta egyikről se tudja, mi fán terem. — Elhajítottam a pohár maradékát, kipislogtam a bort a 194

szememből, és nyugalomra intettem Monacerót, aki mostanra félúton járt anyám felé. - Remélem, nem veszed sértésnek. Ha mégis, készséggel követlek a kapun kívülre, hogy hagyományaink és a törvény betűje szerint, a Triatos képviselőinek jelenlétében adjak elégtételt. Olyat, amilyet tőlünk, a haramiák áldozataitól, néhai feleségedtől... vagy épp a lányodtól érdemelsz. Az utóbbinak sikerült olyan nyomatékot adni, hogy a szám szélét már nem is kellett megnyalogatnom. Felém lépett. Azt reméltem, dugdos valahol egy tőrt, amit rám húzhat - de nem volt ostoba, és ami rosszabb, mostanra átlátta, hogy én sem vagyok egészen az. —A törvény betűje szerint, Garmacor. Mikor megláttam a vigyort a képén, már biztosra vettem, hogy hibáztam. így jár, aki a szabályzatot választja a törvénykönyv helyett — az utóbbit szükséghelyzetben sem könnyű sutba dobni. - H o l és mikor? - S z e n t Iriel havának első napján, a garmacrudi vár alatti párbajtéren — sziszegte. — Lóhátról, vadkanlándzsával, ahogy őseink közt volt szokás. Bólintottam. Éppúgy tudtam, mint ő, hogy két nap kevés lesz: ugyanannyi év alatt se tudnám behozni az előnyt, amire az elmúlt négy évtized lovas vadászatain tett szert. A szakállas lándzsa a seregben inkább rangjel, mint fegyver. Elboldogulok vele, ha muszáj, de egy veterán tisztesnek, aki nap mint nap forgatja, gyalogharcban se lennék méltó ellenfele. A gabonagróf ebben nem lehet biztos, tudja viszont, hogy irtózom a lovaglástól: oda, ahová a lábam nem visz el, négy keréken megyek. —Két nap. - A mellém lépő Monaceróra sandítottam. Ennyi belefér még, azt hiszem. 195

—Ha nem megy másképp - sóhajtott a széles arcú férfi, ezután ellenfelemhez fordult. — Jöjjön gróf úr, elkísérem a kocsijához. Mandragor végigmért, aztán a nyomába eredt, de a kétszárnyú ajtóban megtorpant megint. —Még meggondolhatja magát, asszonyom — szólt hátra a válla felett. - Ha Szent Iriel havának vigíliáján a kezét nyújtja nekem, vagyonunk és vérünk békés kötésben egyesül. Ha nem, a rákövetkező reggelen kénytelen leszek mindenki szeme láttára megfosztani egyetlen megmaradt fiától. A mozdulat, mellyel az anyám a poharat az asztalra tette, sok minden volt, csak fenyegető nem — a mosolya se volt az, amivel lovát Diacruda püspöke felé táncoltatta annak idején. Monaceróhoz fordultam, de szólni már nem maradt időm — a téli-fekete ruha ráncaiból előkerült hajítópenge kettőnk közt cikázott el, és vésetig fúródott az ajtófélfába a gabonagróf válla felett. —A fiamnak gondja lesz rád — sziszegte anyám. Teste megfeszült, szeme lángolt: egy nappal se tűnt húsznál idősebbnek. — Ha mégsem, találkozunk a mercadai gyűlésben... aznap, mikor ennek a párját a torkodba kapod! Ez volt a végszó. Monacero kitessékelte a vendéget, én új pohár után néztem — és a hálószoba csukott ajtaján át is látni véltem a mosolyt apám ifjúkori portréjának ábrázatán.

33 Miután kettesben maradtunk, anyám a pamlagra parancsolt, hogy számot adjak neki indulásom előtt és hazatérésem óta történtekről. Corbel, Edvin és Aguerro gyilko196

sairól csak annyit mondtam, hogy minden valószínűség szerint a Fekete rendet, a felföldi ariánus testvériségek legnagyobbikát szolgálják. Próbáltam kipuhatolni, mit gondol Corbel feleségének érintettségéről, és mert úgy tűnt kedvelte őt, nem fárasztottam a részletekkel. Belementem még abba is, hogy indulás előtt még megnézem az olajképet, amit a házasság évében készített róla egy mercadai piktor. Nem akartam, hogy megtudja, mennyire nem számít, milyennek látszott — hogy az elmúlt két évben egy aquirral élt egy fedél alatt. Mikor eljutottam a Remete-barlangoknál vívott csatáig és a kardkitörésig, inkább tűnt szórakozottak, mint dühösnek — mintha nem is családi ereklyéről, hanem holmi furkósbotról lenne szó. —Apa kardja volt, az istenért! — fakadtam ki. — Amit Eronéban forgatott; amit az lores-Duarrék és a Garmacorok az esküvőtökre állítottak össze fegyvertáruk legbecsesebb darabjaiból! Pengéjét a Jedomenoi-műhely gdon kovácsai készítették, a keresztvason két király és tíz generális szigíliája látszik. A kettő együtt nyolcszor járta meg Corma-dinát, a markolatgomb meg... - M á s o l a t - közölte anyám. - Hármat is készítettünk belőle a születésed után Berrana-rodában: nem akartuk, hogy a fiaink felnőve ölre menjenek miatta. Orest a tisztté avatásodra tartogatta az eredetit, de a cormonai affér idején kisebb gondja is nagyobb volt ennél. A Pyarron utáni győzelmi parádé eszményi alkalom lett volna, de... — .. .nem jöttem haza - mormoltam. — Ez volt a legnagyobb vétkem Cormona és a szigeti hadjárat között; mindig tudtam, hogy visszaszáll rám egyszer. Különösebb oka nem volt azon kívül, hogy nem akaródzott kikelnem Aerielle ágyából. — Apa sose említette, de tudtam, hogy neheztel érte. Még az utolsó napon is... 197

—Ne érzelegj! - parancsolta anyám. - Aztán a hálószobájába ment, behúzta maga után az ajtót, és mire előkerült a karddal, a szája se remegett többé: kölyökkorom óta csodáltam azért, hogy évekre ki tudja bőgni magát egyegy perc alatt. Nézte, ahogy lekapcsolom a fegyverövről a régi hüvelyt, és felfűzöm rá az újat; körbejárt párszor... aztán visszaültetett a pamlagra, hogy kipiszkálja sörényemből a pohár szilánkjait. Nagyjából végzett, mire Monacero újra megjelent. Vele volt Calliagar, nyomukban ott sunnyogott Gudrid, Badrid és Peregrin is. Az utóbbit — a belőle áradó ázottnemezszaggal együtt - csak az előbbiek segítségével tudtam a relikviatárba visszatessékelni. Az Ogár, aki érkeztében még látta kirobogni a búzakék batárt a birtok kapuján — örömmel nyugtázta, hogy anyám ajtót mutatott a gabonagrófnak... győzelmi esélyeimet illetően azonban ugyanolyan borúlátó volt, mint ő . . . vagy akár én magam. —Megvesztél, édes úr? — tudakolta. — Nyeregben, szakállas bökővel kiállni egy úrlovas ellen, aki több vadkant ejtett el tavaly, mint te valaha fogsz... nem túl szerencsés megoldás a viszály lezárására, ha engem kérdezel. —Megoldom valahogy. —Persze. Ledöfeted magad azzal a balfasszal, akit kénytelen leszek nélküled és helyetted elintézni. A történtek után évekig is eltarthat... ha sikerül egyáltalán. - Rajongott anyámért, de ez egyszer nem hagyta magát zavartatni a jelenlététől. — Elnézést a balfaszért, tekintetes asszony. Nincs mentségem rá azon kívül, hogy ennek itt elment a józan esze. —Nem is mostanában - bólintottam. — De még nem vagyok halott. 198

—Három nap múlva az leszel. Ez olyan biztos, mint annak a külhoni fickónak a keze, aki, mint hallom, az ismerősöd, és őrizet alatt vár rád odakint. —Nem esett baja? —Meg se próbált menekülni - ingatta fejét Monacero. - A fájáról is lemászott, mire rátaláltunk. A fegyvere új, ő maga a régi. Átnéz rajtunk, mintha itt se lennénk. Úgy tekinti, hogy a birtok urának oltalma alatt áll. Csak veled hajlandó szót váltani. - Hallgatott egy sort, aztán a szemembe nézett megint. — Ami kettőnk dolgát illeti... - N i n c s „kettőnk dolga" - vágtam közbe. - Katonák vagyunk. Tesszük, amit kell, ami akkor és ott a legcélravezetőbbnek látszik. Én feledkeztem meg erről, nem te. A harcmezőn ilyesmi még sose fordult elő velem. Egy okkal több, hogy az itteni tipródásnak mielőbb véget vessek. —Ilyen áron? — hüledezett Calliagar. — Mit szolgáltak fel neked, miután eljöttem az asztalodtól? - M e g nem mondom - dünnyögtem. - De jó sok volt belőle. —Elég ahhoz, hogy Garmacor helyett lores-Duarrénak képzeld magad? - C s a k az első nekifutást kell túlélnem. —Mondd ezt Mandragor lándzsájának. Vagy akár a saját lovadnak. —Nincs saját lovam - közöltem. — Sose volt. Nem is venném hasznát. —A királyi sereg ezernagya vagy — szólt közbe Monacero. — Az akadémián nem kellett lovasvizsgát tenned? Calliagar legyintett. —Cormonában csak azt nézik, megmaradsz-e a nyeregben. Ahhoz nem kell tudás; egy darab kötél meg egy feles ezüst is elég. Az előbbit a bal bokádra hurkolod, az utób199

bit a lovászfiúnak adod, Hogy mikor a szereléket ellenőrzi, kösse meg a jobbon is a dög hasa alatt. A gellán hitetlenkedve pillantott rám. —A téli ekhelonok rangidőseként is gyalog jártál? - M u s z á j volt - sóhajtottam, ahogy kifelé vettem az irányt. — Miután felzabálják őket, a lovak valahogy nem az igaziak többé. —És ha rávennéd azt a Pörölyt, hogy Mandragor ellen valljon? — tudakolta Calliagar, miközben átvágtunk a trófeatemetőn. —Az utasításokat nyilván nem közvetlenül tőle kapta — hűtötte le Monacero. — Ilyen gyenge lábakon álló váddal nem citálhatunk nemesembert a Triatos ítélőszéke elé, és a szabadságát sem korlátozhatjuk megfelelő indok nélkül. Mire indokot találunk, a Vadkan meghal... ha pedig indok nélkül lépünk a védelmében, csak siettetjük a belháború kitörését, amit legfőbb célunk elkerülni. —Domvikra! — fordult hozzám Calliagar. — Miért nem maradtál veszteg? — mondta. — Hagynod kellett volna, hogy anyád hozzámenjen, és az első éjszakán kitekerje a nyakát! Tudtam, hogy igaza van, és nem várhattam, hogy megértsen: ő olyan hamar elveszítette az anyját, hogy a hiánya sosem fájt — és csak nagy néha viszketett neki. Fellélegeztem, ahogy kiléptünk az eső- és földszagú éjszakába. Előbb a kékköpenyesek sorfalát pillantottam meg, majd a Pörölyt: a lépcső tetején ült, és vérfagyasztóan élethű tücsökzenét játszott, egy apró körteforma készségen, melyet elkeskenyedő végén fújt, mint valami szájharmonikát. Felismert lépteim zajáról; ércsapkás fejét oldalra billentve rám pillantott, de nem egyenesedett fel. Elégedetten hümmentett, mikor a lépcsőre telepedtem a balja fe200

lől. Elfogadta az újbort, amivel maga Celestius lépett hozzánk. Sabra pár lépéssel lejjebb állt vadkancímeres köpenyében, és könnyes szemmel mosolygott rám — a jelek szerint már értesült róla, hogy holnapután lóháton fogok megméretni az apja ellen. A kalandozó végzett a borral, és ismét szájához emelte a körtéjét. A pavilon lépcsőjén tücsökzene helyett békák kórusa zendült. —Köszönöm — mondtam, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a kórusvezető nem fog megszólalni. — Reméltem, hogy a javamra döntesz majd, de... —.. .nem voltál biztos benne. — A Pöröly rubinlencséje halványvörös folt volt a bal szemét takaró kötés alatt. — Én is elbizonytalanodtam párszor, mióta elvállaltam ezt a munkát. Először akkor, amikor megtudtam, hogy cormasai a célpont. Te jutottál az eszembe, és máris elment a kedvem attól, hogy megtegyem, de nem léphettem vissza. Pénzre volt szükségem, hogy eltűnhessek a hazádból... és azok után, ami történt, nem is kérdés, hogy ezt kell tennem. A Maquesa halott, de a mozdulat, amivel a szívét megállítottam, engem is működésképtelenné tett. Bólintottam, hisz ismertem az érzést... de tudtam, hogy nem hagyatkozhatok rá: a Maquesa mérge annyira egyedi volt, hogy hatását - akár az elvonásáét — minden áldozata másképp élte meg. —Mi változott? —Én változtam - mondta a Pöröly. — Míg a bosszút kerestem, a szeretet és a gyűlölet együtt élt, egymást táplálta bennem. Mióta a Maquesa halott, ha magamba nézek, csak Dylart látom... és mostanra képtelen vagyok ellátni a feladatomat. —Egyszer bárki hibázhat. 201

—Kétszer - dünnyögte a Pöröly. — O t t voltam Demirában is, de annak az asszonynak... az anyádnak... akkor sem t u d t a m volna ártani, ha nem vadkanfejes lobogó alatt harcol, és nem a te szemeiddel néz rám. Szándékosan hibáztam el, és végeztem mindenkivel, aki tanúsíthatta volna. Ők nem emlékeztettek se rád, se Dylarra. Kitaláltam egy mesét, és kaptam még egy lehetőséget. — Elnézett a vállam felett. — Idejöttem, hogy megtudjam, milyen mélyre ható a változás. Hogy kiderüljön, múló gyengeség... a szív átmeneti működési zavara-e, amit átélek... vagy Gi-Elron próbál új útra vezetni általa. Mikor megláttalak a keresztútnál, már tudtam, hogy nem fogom megtenni, amiért jöttem. - A kérdés az volt, mit tegyek helyette... és ha megtettem, menjek vagy maradjak-e. —Örülök, hogy maradtál — biztosítottam. — És hogy az irányzékodban sem volt semmi tétovaság. - J ó lövés volt - biccentett a Pöröly -, de öncélú, és végső soron kártékony is. Téged elbizakodottá tett, azt a másikat megrémítette, a félelem pedig veszélyes. Bárkiből képes a legjobbat kihozni. A döntésem hibás volt: a fickó fejét kellett volna szétlőnöm a pohár helyett. - Monaceróra sandított, aki a lelkiismeret néma, tömbfejű szobraként magasodott fölénk. — Ha visszakapom a fegyveremet meg is teszem. —Fogalmad sincs, hol keresd - sóhajtott a gellán. - És még ha valaki a nyomára vezet is... a halála azoknak ártana a legtöbbet, akiken Garmacor segíteni akar. —Mandragor híveit sose t u d n á n k meggyőzni, hogy a saját akaratodból cselekedtél — magyaráztam. — Külhoni bérgyilkos, szerteágazó alvilági kapcsolatokkal a koronavárosban — ez önmagában is elég lenne, hogy feledtesse annak a cenknek a bűneit. Izekre szednék az elmédet, és rájönnének, hogy ismerjük egymást. Melléd zárnának, al202

kalmasint mindazokkal együtt, akik hagyták, hogy ilyesmi megtörténjen. Talán még a tűzhalálbüntetést is visszaállítanák a kedvünkért. Az északi számos zsebének egyikébe csúsztatta a körtemuzsikát, és gondolataiba merült. Még éjszeme fénye is elhalványult a kötés alatt, mintha a nagyvilág helyett befelé tekintene. — Tartottam ettől - mondta végül. - A működésemben beállt változások átmenetileg alkalmatlanná tettek arra, hogy önállóan mérlegeljek és döntsek. Ilyen állapotban nem térhetek vissza a koronavárosba, és Shadon elhagyására sincs sok esélyem. - Ercsapkás feje felém fordult. — Te voltál Gi-Elron választott szerszáma; a hatás, mely az általa ébresztett ellenhatások eredőjével idáig vezetett. Téged foglak követni, míg az egyensúly helyreáll — hogy rávezess az új útra, amit ő szán nekem. Ábrázata annyira komoly, eltökéltsége oly nyilvánvaló volt, hogy rábólintottam, mielőtt istenigazában belegondoltam volna, alkalmas vagyok-e a szerepre, amit nekem szán. Intézkedtem, hogy visszakapja a fegyvereit, és ahelyett, hogy a személyzet gondjaira bíztam volna, magam kerestem neki egy zugot a vendégszárnyban, ahol lepihenhet. Gudrid és Badrid a küszöbön vackoltak el, hogy megóvják a kíváncsiskodóktól, — azt remélték, lepihenek én is, és csak legyintettek, mikor a fenébe küldtem őket. Két nap van hátra az életéből, üzente a tekintetük, joga van azt a kevés időt a neki tetsző módon elvesztegetni. Bóklásztam egy darabig gyermekkorom otthonának sötétbe borult folyosóin, megbámultam a jól-rosszul felsikált vérfoltot a Corbel szobája előtt, és elidőztem a gellán feleség arcképénél. A félelmes-szép ikon azon elégedettségével mosolygott le rám a rég elhalt Garmacorok koszorújából, akik ismerik az igazságot — és minél tovább néztem, 203

annál kevésbé kívántam a találkozást a vonásai mögött rejtőző förtelemmel. Valahol útközben találtam egy palackot is — félig már kiürült, mire Celestius rám talált, hogy az ürességtől kongó termeken és vég nélkül kanyargó lépcsősorokon át a kijáratig vezessen. Az Ogár ormótlan szerkocsija a felhajtón várt ránk. Ha nagy néha kimozdult a kőbányából, ebben cipelte magával, mint csiga a házát: ponyvája alatt hegyekben állt mindaz, amire épület- és szoborjavító munkájához szüksége volt. A középen fehérlő roppant gránitarc ismerősnek tűnt, de áll, fülek és haj nélkül nem t u d t a m hová tenni. - H á t ez? —Az Örökkévaló Kalkyrios — dünnyögte Calliagar. Az új frízhez, amit öregapám a mandreiai győzelem millenniumára rendelt meg. Az alapzat már áll, és maholnap őmagassága ábrázata is a helyére kerül. - Elhúzta a száját. — Vethetnél rá egy pillantást a halálod előtt. Szerencsét hoz, azt mondják. —Menj a fenébe! - G a r m a c r u d b a megyek, édes úr. Gipszért és kötelekért, de ha már ott vagyok, beszólok a püspök úrnak is, hogy a Mandragor lányt mostanában ne várja vissza: jobb helye van anyád szárnyai alatt, míg elül a vihar. —A te műved? - pillantottam Celestiusra. —Domviké - vont vállat a csuhás. — Anyád eszményi szerepminta az ifjabb nemzedékek számára, amellett... -Amellett? —A sebzett madár még mindig nem tett le arról, hogy az ágyába vigyen, neked pedig, ha nem tévedek, akad ennél jobb dolgod is. -Én... 204

— Ne fáraszd magad, édes úr. — Calliagar a bakra kapaszkodott, és marokra kapta a zablát. — Dögölj le hátul; hallgasd és szokd a csendet! Időben szólok, mielőtt a Volturno-házhoz érünk.

34 Megint esett, a fenébe is. Akkor kezdett rá, mikor a garmacrudi elágazásnál lekászálódtam a szerkocsiról. A fák alatt posztoló katona Vadkannak szólított, mikor jönni látott, és alabárdjával tisztelgett nekem. Fogalmam se volt, ki lehet, ezért szótlanul öleltem át, ahogy testvérek közt szokás, és távozóban odanyújtottam neki a félig telt üveget — tapasztalatból tudtam, hogy az éjszaka neheze még előtte áll. A dágvánnyá változott kocsiút füves peremén indultam a fogadó felé. Celestius és a kutya tisztes távolságot tartva követett — az előbbi tudta, az utóbbi nyilván megérezte, milyen sokat jelent számomra a magány látszata. A zivatart és a sarat kivéve olyan volt minden, mint hazatérésről szőtt álmaimban, melyek átsegítettek a D ú lás háborúján. Némelyik a szigetekre is elkísért, de a második tavaszon kezdődő pokolba már nem tartott velem: mintha apámmal együtt a remény is meghalt volna, hogy még egyszer végigjárhatom a vadrózsával befutott kőkerítéshez vezető utat. A felénél döbbentem rá, hogy a mostani alkalom könynyen az utolsó lehet — hogy mindannak, amit mondok és teszek, illik a változatosság okáért tökéletesnek lennie. Az első nyár járt az eszemben, amikor Felizitát megismertem. Olyan zöld voltam, hogy meg se próbáltam nevet adni az érzésnek, amit felszított bennem. Csak abban 205

voltam biztos, hogy másképp ver a szívem, ha elém kerül, és feltámadt bennem a vágy, hogy ezt valamiképp tudassam vele. Nemigen ismertem a szabados szokásokat, ezért Aguerróhoz fordultam, aki akkortájt még a birtok tisztiházában élt sokadik feleségével és cseperedő ikerfiaival. —Öreg - kezdtem —, hogy tudatja a magadfajta egy nővel, hogy fontos neki? —Az attól függ, ifjúúr. — Aguerro derékig nekivetkőzve hevert mellettem a füvön, ahová a vívólecke végén lerogytunk. Gudrid és Badrid egy almán osztozva bámult minket a tornác lépcsőjéről. -Mitől? —Hogy milyen korú a nő... és hogy mennyire fontos nekem. —Legyen egész fiatal. — Töprengtem egy sort. — És nagyon fontos. —Tiszta sor. A fő dolog az, hogy szépen beszéljek vele. Mint mikor egy ideges lovat akarok megnyugtatni. Hogy mit mondok, nem számít, csak az, hogyan mondom. —És ha nem vagy a szavak embere? —Viszek neki valami szépet. - Aguerro a felhőket bámulta, melyek teljes vitorlázatú gallionokként úsztak keletnek a kantonok felett. — Minél messzebbről, annál jobb. N e m baj, ha nem drága, csak különleges legyen. Olyasmi, amit csak én adhatok neki. —És ha kinevet? —így jártam — vont vállat Aguerro. — De ilyesmi ritkán esik meg. Még velem is, pedig sok minden vagyok, csak szép nem. Az ifjúúr pedig az... a maga módján. Aztán röhögtünk, és mire felocsúdtam, máskor és máshol voltam megint: viaszosvászonba burkolt hajóládát vonszoltam társaimmal Corma-dina egy névtelen szigetének 206

partjára. Az éjszakai vihar már messze járt, de megtette a magáét: a sekélyesben deszkacsonkokat és hordókat himbált, a föveny hosszában tetemeket és törmeléket szórt szét a levonuló dagály. Felhasítottuk a ponyvát, levertük a lakatokat, és mikor a ládában szesz és falnivaló helyett mihaszna könyveket találtunk, Domvikot káromolva gázoltunk vízbe a következőért. A papírnak gyújtósként, a bőrborításnak csizmatalpként láttuk hasznát — az egyetlen kötet, amit nem volt szívem kizsigerelni, egy cirkalmas kalligráfiákkal és színes miniatúrákkal díszített párnás- és jóskönyv volt. Mikor az övembe dugtam, még nem tudtam, hogy az, mert dzsad nyelven írták — előző tulajdonosának lapszéli jegyzeteit csak a képek rendeltetésszerű használata közben fedeztem fel. Tanult ember lehetett, aki ezek közé a lapok közé menekült a maga poklának kínjai elől. A versek némelyikét húszféleképp is lefordította. Egy időben kívülről t u d t a m mindet - most is ott voltak az évek pora, a kagylóhéjak és a csontok alatt, de nem akarózott emlékeznem rájuk. Azt az egyet kivéve, amit kezdettől erre az alkalomra szántam, és imaként morzsolgattam magamban, ahogy elhaladtam a Volturno-ház címerfala mellett. Nagy volt a kísértés, hogy útba ejtsem az italmérést, de leküzdöttem - és gondolni se gondoltam rá többé, miután a családi hodály szárnyudvarra néző erkélyén megpillantottam Felizitát. Köpenye csuklyája éppúgy elrejtette előlem az arcát, ahogy előle a kaput, amerről az érkezésemet várta. Az alakjáról ismertem fel, arról az összetéveszthetetlen gráciájú S vonalról a nyaka és a bokája között. Nem ez volt az egyetlen betű teste ábécéjében - tucatnyit számoltam öszsze belőlük annak idején, míg csak képzeletemmel érinthettem a szakadék túloldaláról. 207

Felrohantam a közelebbi lépcsőn, de mire a folyosóra értem, eltűnt - mikor észrevett, a távolabbin indult el, és mire megtorpant korábbi helyemen, én is megtaláltam keze melegének páros foltját az erkély fakorlátján. Jeleztem neki, hogy ne mozduljon, aztán visszamentem érte, és a karomban cipeltem fel a síkos falépcsőkön. A mennyei karok és rendek összes angyala ránk vigyázott, hogy elérjük az ajtót, aminek kampóján a lámpása égett. Addig forgolódtam, míg sikerült elfújnia. Az én vállam túl széles, az ő lába túl hosszú volt — csak oldalazva sikerült átjutnunk a küszöbön, hogy végre-valahára az ágyra zuhanhassunk. O k u l t u n k a rossz tapasztalatokból: egy darabig csak lapultunk, mint a riadt állatok. Vártuk a kizáró okot, a soron következő vészhírt, a földindulást... de semmi nem történt, csak az eső dobolt az ablaktáblákon, és gurgulázott az ereszcsatornában odakint. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a végzet megfeledkezett rólunk, kóstolgatni kezdtük egymást — felötlött bennem, hogy ha más nem is, ez mindenképp hiányozni fog, ha Domvik holnapután magához szólít. —Hoztam neked valamit — m o n d t a m , míg az ingemmel bajlódott. Akkor se jött zavarba, mikor egy g o m b megmakacsolta magát: homlokával a mellemnek feszült, és leharapta. — Valami szépet, jó messziről. Felizita félbehagyta a munkát, és rám függesztette tekintetét. Olyan gyönyörű volt, hogy érinteni is alig mertem. Még mindig féltem, hogy álomképként foszlik szét... én pedig belepusztulok a csalódásba abban a szigeti patkányodúban, amit éjjelente fél tucat magamfélével kell megosztanom. —Mutasd! - N e m lehet. Csupa szó; úgy találtam őket a szigeteken. Egy könyvben, ami örökre ott maradt, talán nem is 208

létezik már. A mi nyelvünkön még senki nem hallotta őket, és rajtad kívül nem is igen fogja, szóval... —.. .csak az enyémek? -Igen. N e m mozdult, figyelt. Nézte a szemeimet, a hegeket a vállaimon és a mellemen. O a tekintetével simogatott, én a szavakkal, amik háromszor ugrottak át a halál szakadékán, mire a dzsadok földjéről Corma-dinán át idáig jutottak: A vihar szeméből kilenc kapun át elértem mennyeknek ősi trónusát; közben sok csomót megoldtam; de egy titok maradt: az emberi világ. Volt ott egy kapu, kulcsa elveszett; volt egy fátyol, látni nem engedett; mondták, hogy én meg te, de azután a te meg én elnémult, vége lett. A föld nem felelt; sem az ura után gyászbíborban zokogó óceán; sem a forgó ég nyilt és tiint ezer jele az éj s a reggel ujjasán.6 Aguerrónak megint igaza volt: nem nevetett ki. Felém mozdult, megszabadított az ingemtől, és megmutatta, hogyan viszonozhatom a szívességét. Mire észbe k a p t a m , már nem csak velem volt, de rajtam és körülöttem is. Néztem, ahogy a szájához kapja öklét; néma sikolya teste fordított Y-ján átrezegve engem is megbizsergetett... és mikor erre se riadtam fel, már tudtam, hogy nem álom; hogy 6 O m a r Khayyam: Rubaiyát X X X I . - X X X I I I . (Szabó Lőrinc fordítása)

209

tíz év, tízezer mérföld és százezer penge se tudott végleg elválasztani tőle. Hozzám hajolt, hogy a szemembe nézzen, aztán fölém nőtt megint, hogy végigtekintsen elveszett és megtalált birtokán, testem hegek barázdálta rommezején. Csodás nyugalma lenyűgöző módszerességgé változott. Egyszerre volt elomló, mint a víz, és feltörekvő, mint az ősök címerfigurái. Mire a lassú hullámzásból fékevesztett vágta lett, már nem is érdekelt, hová tartunk és miért, csak az, hogy együtt érjünk oda... És mielőbb felkerekedjünk megint, amíg Domvik engedi.

35 — Igaz, amit beszélnek? - suttogta hajnaltájt Felizita. Teste forró volt, és úgy feszült az enyémhez, mint sebre a friss kötés. - Hogy lóháton, lándzsával küzdesz meg Mandragorral a régi vár alatt? —Holnapután - mormoltam. — Az még két nap. Egész örökkévalóság azoknak, akik tízévente csak egyszer keresztezik egymás útját. —így akartad? —Nem egészen. - Éreztem, hogy kiemelkedik a vállgödrömből, és a mellemre támasztja állát. — Elbaltáztam, ami azt illeti. Úgy kellett volna intéznem, hogy én választhassak fegyvert. —Mi lesz most? -Megverekszünk. Egyikünk alighanem ott is marad. Ha én leszek az, anyám Calliagarnak veti a hátát, elintézi a gabonagrófot, és kiegyezik a lányával. N e m lesz se vérbosszú, se belháború. A kantonok szabadosai nyugodtan 210

a l h a t n a k . . . és évekig elélnek a károk kijavításából, amit nagyjaik egymásnak okoznak. —És mi lesz velem? —Ez a másik dolog, ami idehozott — vigyorogtam. — Rühellem az ilyesmit, és a közeledben a gondolkodás is nehezemre esik. Meg kell ígérned, hogy végighallgatsz, csak akkor szólsz közbe, ha nagyon muszáj, a térdedet pedig ott hagyod, ahol most van... egy ideig még. Azt, amiben itt is most megállapodunk, Celestius a nap folyamán írásba foglalja, Calliagar és Monacero ellenjegyzi, anyám pedig segít majd a közzétételében, ha arra kerül a sor. —Végrendelkezni akarsz? - P r ó b á l o m lezárni függő ügyeimet, mielőtt megvívnék Mandragorral. Ha győzök is, nem maradok sokáig: a csuhásokkal tartok Ronna-gellára. Az ottani belháborút valamivel nehezebb lesz megakadályozni, mint az ittenit. .. és rendeznem kell a számlát Aguerróék gyilkosaival is. Időbe telhet, míg hazajutok... ha túlélem egyáltalán. Felizita nem mozdult, nem ellenkezett. Tudtam, hogy számíthatok rá — akkor is, ha ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk és megérinthettük egymást. —A Garmacor-ház - kezdtem - két férfisarját vesztette el egyszerre, a harmadik sorsa is bizonytalan. Anyámnak család kell, e családnak örökös... neked pedig olyan otthon, ahol a fiadat tisztességgel felnevelheted. Úgy döntöttem, hogy elismerem őt a magaménak, hogy nevünket és hagyományunkat megőrizze és továbbadja... akkor is, ha én nem leszek itt; ha nem lehetek apja helyett apja. Ugyanebből az okból leszel holnaptól hivatalosan a konzortám, aki távollétemben a hitves jobbján képvisel a garmacrudi és a mercadai gyűlésben, a hitvesi kötelmekkel azonban nem kell számolnia. Egy Garmacor, aki egyben Volturno is: eszményi jelölt a kantonok szabados szó211

szólójának tisztére. Mire elfoglalod a helyet a tartományi tanácsba, ami apád jogán megillet, itt leszek én is, hogy Domvik színe előtt végleg magamhoz kösselek. Ha pedig nem jövök vissza... -Rud... —Ha nem jövök vissza - ismételtem konokul -, szabad leszel. Csak idő kérdése, hogy magadnak igazi társat, Aramiznak nálam különb apát találj. Felizita úgy nézett rám, mintha szólni akarna... aztán erőt vett magán, és kérdezett valamit: —Van még valami? —Pár apróság — dünnyögtem. - Egész pontosan három. - Balommal addig tapogatóztam ágytámlán átvetett ruhadarabok között, míg meg nem találtam az övzsebbe rejtett bőrzacskót. — Szférakristályok. Ritkák és nagyon értékesek, azt mondják. Vésztartalék arra az esetre, ha Mandragor legyőz, anyámnak pedig a Calliagarok segítségével sem sikerül végeznie vele. Ha ő maga életben marad, vidd a fiúval együtt a koronavárosba! Az ottani Garmacorházban meghúzhatjátok magatokat, míg fordul a szerencse. Ha a helyzet tovább romlik, elég pénzetek lesz, hogy továbbálljatok Diacrudába... sőt, akár a határon túlra. —És ha életben maradsz? Meghökkentem. Az imént vázolt jövő tökéletes volt a maga komor fenségében — szinte sajnáltam a személyemmel elrondítani. —Pénzzé tesszük a kristályokat, és az árukból építünk valami maradandót — t ű n ő d t e m fennhangon. - A Bel Cormák is így kezdték a m a g u k idejében. Egy szeminárium itt, egy klastrom amott... — Felizita a mellbimbómmal szemezett, és mintha a térde is mozgolódott volna. N e m bántam; kezdett elegem lenni a sorskérdésekből. Mit szólnál egy igazi iskolához a Remete-barlangoknál? 212

Az öreg Calliagar patronálná és megáldaná, Kendrid telerakná a szobraival... és az apja is megkapná végre az emlékhelyet, amit korombeliektől megérdemel. Konzortám addig fészkelődött, míg teste S vonalának alsó hajlata az ágyékomig, felső vége a számig ért. —Jó ember vagy — suttogta. — Sokkal jobb annál, amilyennek magadat tartod. Mikor menedéket találtam, sereggel jöttél a segítségemre. Mikor úgy hittem, pénzszűkében vagy, aranyat fakasztottál a sziklából, hogy megóvd házad becsületét... és inkább kiállsz Mandragor lándzsája elé, mint hogy a kantonok békéjét kockára tedd. —Ha te se nézed ki belőlem, hogy elbírok a rohadékkal — sóhajtottam —, még ma megrendelem a szemfödelemet. —Tudom, hogy különb vagy nála. — Felizita a cormonai heget cirógatta bal arcfelemen. — És nálam is, amit itt és most aligha fogok tudni elhitetni veled... de tartozom neked annyival, hogy megpróbáljam. - Á l l o k elébe. Ez mostanra annyira nyilvánvalóvá vált, hogy bárhol másutt kérdésnek hatott volna - ezt a szobát és ezt az ágyat kivéve. N e m siettük el; mire beértünk a következő pihenőbe, az ablaktáblák körvonalai már napsárgában derengtek, a padlóra hulló fénypászmában libatollpihék járták lassú táncukat, és a csalogányok is javában zajongtak a közeli erdő fái közt. Érdemi mondandó híján egymást próbálták túlkiabálni, Felizita mégis az én számat varrta össze képzeletbeli tűjével — így jelezte, hogy most rajtam a hallgatás sora. —Neked angyal kell — suttogta. — Én nem vagyok az. Mondhattam volna, hogy téved; hogy formára, illatra, sőt ízre is olyan, de nem tettem: hadd lássa, hogy vagyok olyan fegyelmezett, mint ő. 213

—Nem menthetlek meg a sorstól, amit Domvik mért rád — folytatta. - Az emlékeidtől, amik miatt olyan elszántan keresed a bajt, hogy előbb-utóbb meg is találod... de a szabadságodat visszaadhatom. Megkímélhetlek a nyűgtől, hogy egy hitvány alak játékát kelljen játszanod. Segíthetek, hogy mielőbb visszatérhess a nagyvilágba, ahová tartozol — aminek nálam is nagyobb szüksége van rád. -Zita... —Egy szót se! Ez a konzorta első ajándéka a gróf számára, aki csak azt látja, amit látni kíván. Ismernie kell a Volturno nembeli szajha valódi arcát... mielőtt óvatlanul az oltár elé vezeti. - T e sem lehetsz bűnösebb annál, aki védteleneket öl. —Kétségbeesésedben tetted. — Felizita fölém hajolt, és merőn nézett az arcomba. — Én gyarlóságból t a r t o t t a m magam mellett egy férfit, akit sosem szerettem. Valakit, aki imád és fenntartás nélkül bízik bennem. N e m sejti, hogy az angyal nem az, akinek látszik. Hogy kész a szerelem nevében feláldozni, elárulni és megölni őt.

36 A biztonság okáért külön-külön hagytuk el a szobát, a kantonok népét azonban hiába próbáltuk elbolondítani: a nászéjszakák után szokásos lábdobogás és hujjogatás fogadott, mikor napközép táján az ivóba léptem. Celestius tegnapi asztalunknál várt rám, Gudrid és Badrid a Pöröly két oldalán temetkezett tányérjába a legközelebbi sarokban. Peregrin volt az egyetlen, aki a farkát is megbillegtette, mikor jönni látott — a kimerültség nem engedte, hogy gesztusát illőképp viszonozzam. 2

1

4

S

.

Ahogy a padra zökkentem a csuhással szemben, Konzortám máris ott termett: korhelylevest és komiszkenyeret tett elém, majd szoknya- és szárnysuhogás közepette t ű n t tova a konyhaajtón át. —Beszélnem kell a kalandozóval. — Celestius ujjnyi szederpálinkát töltött mindkettőnk poharába, és egy lélegzettel kiitta a magáét. Innen tudtam, hogy komolyan aggódik a párbaj miatt. - Képtelen vagyok megértetni vele, hogy nem csak a barátja vagyok, de felszentelt pap is, így egy esetleges vizsgálat során a legjobb szándékkal sem fogom tudni eltitkolni mindazt, amivel reggel óta traktál. Ha igaznyelven kell válaszolnom, a Triatos hatóságai... mindent megtudnak az új fegyveréről, ami gyúporral, hang és bűz nélkül, a tusában összepréselt levegő erejével működik. A sherali jégből metszett lövedékeiről, amiket megolvaszt a test melege, így nyomuk sem marad az általuk ütött sebekben. Muszáj lesz beszámolnom arról, hogy a bögölynek, ami Mandragor lovát nekifutás közben úgy megugrasztotta, hogy a fickó a taknyán csúszott a lábad elé, nem volt se szárnya, se fullánkja. Hogy valagba lőtték szegény párát, csupán azért, hogy te a gazdája nyakára hághass... amit, köztünk szólva, sokszorosan kiérdemelt. - Elhúzta a száját. - Ha rákérdeznek, azt sem rejthetem véka alá, hogy teljes szívemből támogatom az ötletet; hogy a tulajdon hétfonatommal hurkolnám meg a rohadékot, ha tehetném... ami vélhetőleg a további előmenetelemnek is kárára válna. —Részeg vagy. - A felismerés úgy elbűvölt, mintha mosdás közben harmadik szemet találtam volna a homlokom közepén. — Túl sok helyi pappal kokettáltál D o m vik idejében... vagy a cormasai levegő tett csodát veled. — Üres poharához koccintottam a magamét. — Szent Girolamusra... és a papra, aki átlépte az árnyékát, hogy méltó215

képp búcsúztasson egy barátot, aki mostanság nem megy sehová... nélküle legalábbis. Megláthatott valamit a tekintetemben, mert magába fordult — és mire ismét felpillantott, sok mindennek tűnt, csak kapatosnak nem. —Mit beszélsz? —Nem lesz párbaj — közöltem fojtott hangon. - N e m vagyok nagy jogtudor, de biztosra veszem, hogy a nemesnek, akit körözött haramiával való összejátszáson érnek, a kisgyűlés helyett a Triatosnak tartozik elszámolni tetteiről... és ha ellenszegül vagy szökni próbál, rangbéli személy által akár szabadságában is korlátozható. Celestius félig felemelkedett ültéből. - A Patkánykirály...? —Miután a hatóságok őt nevezték meg a támadások felelőseként, az erdőben sem volt maradása — dünnyögtem. - A Volturno-ház oltalmát kérte. Felizita pedig menedéket adott neki... azzal a feltétellel, hogy fogja a pénzét, és örökre eltűnik Cormasából. Nyilván így is tett volna, ha nem kap jobb ajánlatot. -A gabonagróf. - Kijelentés volt, nem kérdés. A két pór mostanra mellettem szorongott, a Pöröly az asztal sarkára telepedett a csuhás oldalán. - Üzent érte? -Találkozóra hívta mindazokkal együtt, akik hajlandók követni... és készek fegyvert fogni a Garmacorok ellen. Bármilyen jók az esélyei a párviadalban, nem akar a véletlenre bízni semmit: új nevet és tisztes megélhetést kínált a haramiának Cormonában, ha a párbajt követően megszabadítja az anyámtól és a tulajdon lányától. Az előleget aranyban fizeti, és hogy a kontraktusnak kellő nyomatékot adjon, személyesen fogja átadni az arra érdemeseknek. —Mikor? 216

- M a éjjel — dünnyögtem. - A kék holdkelte órájában, a mandreiai szeminárium kupolája alatt. A csuhás rám bámult, aztán Felizitára, aki hatalmasan sötétlő szemekkel figyelt minket a konyhaajtóból. - N e hagyd elhűlni a levest - dünnyögte. Aztán felragadta botját, és nekiindult, hogy előkerítse Monacerót.

37 Az Úr-Arcok 1670. évében vívott mandreiai csata — nem az első, és nem is az utolsó a Shadvik elleni bosszúháború ütközeteinek sorában — majd' hatvanezer fegyver- és mágiaforgatót zsúfolt össze a hadiút elágazásától keleti irányban a régi városfalig, délkelet felé az elandrai pagonyokig nyúló, alig tíz négyzetmérföldnyi területen. Az akkoriban szőlőtőkékkel borított lankán csaptak össze Ragamor Bel Corma lándzsás négyszögei az ariánus nehézlovassággal, melynek egyik szárnyát Shadvik véreskezű püspöke, Serpendo Amanovante, a másikat a Dea Macula rend nagymestere, Beltran Clam-Gorras vezette. Utóbbi kétszer került karnyújtásnyi közelségbe a shadoni országzászlóhoz, melyet a király és kísérete személyesen védelmezett, a harmadik nekirugaszkodáskor azonban jelvényhordozójával együtt elesett egy vad-ellán lándzsás, bizonyos Kaetan Garmacrud kezétől... és mire az acéláradat utolsó hulláma is megtört a mélyföldi gyalogság lándzsaerdején, a keresztút porából sorra bontakoztak ki a bierrai Angyalgárda eszkadronjai, hogy az ariánus hadrend megingását fejvesztett meneküléssé változtassák. Amanovante, akinek csapatai az év elején visszavették Concada kikötőjét, és már a kantonok fővárosát fenyeget217

ték, megsemmisítő vereséget szenvedett Vadonelve keleti kapujában, és ő maga is holtan maradt a csatamezőn. Shadvik vitézlő rendjének színe-virága együtt pusztult vele, az elesettek helyére pályázó önjelölt megváltók pedig csak késleltetni tudták az elkerülhetetlen összeomlást. Shadvik sorsa a hozzáértők szerint Mandreiánál pecsételődött meg, amivel a menekülő ariánusok is tisztában lehettek - a visszavonulásukat kísérő fékevesztett pusztítás rá a bizonyíték. Ekkor vált a lángok martalékává mindaz, amit a megszállás négyszáz éve a régi Mandreiából meghagyott — az üldözöttek hagyományos menedékéül szolgáló szeminárium is, melynek falai közt mélyföldi misszionáriusok és helyi remeték nemzedékei okították a Kos szolgáit Domvik katekizmusára. Bár az Örökkévaló Kalkyrios támasztotta zivatar elfojtotta a Ranagol-papok tűzviharát, a szőlőskertek és a présházak eltűntek, mintha sosem lettek volna. A keményre égett talaj repedéseibe hatoló víz pedig azoknak a falaknak az alapzatát is alámosta, melyek valami csoda folytán állva maradtak. A szeminárium körül a csatát követő felhőszakadás napjaiban többször is megcsuszamlott a föld - mire a béklyóiból szabadult Ellánia visszatért a Bel Cormák hűségére, a csodás módon épen maradt kupola domborulata sem látszott többé a csontokat rejtő ősfű zöldjében. Tíz láb mélységbe került bejáratát a belháború csúcspontján tárták fel a korona hadmérnökei, akik az öböl menti védművek és a mandreiai emlékhelyek — elsősorban a nevezetes rombazilika - állapotának felmérését kapták feladatul. Miután jelentésük nyilvánvalóvá tette, hogy a szeminárium Domvik kegyelméből épségben maradt falai ereklyék és relikviák sokaságát rejtik, a bierrai szentszék is elküldte 218

a maga szakértőit. Azok úgy ítélték, hogy egy újabb zarándokhely megnyitása a nevezetes rombazilika szomszédságában csak a kiadásokat szaporítaná, és nem szolgálná érdemben a lelkek épülését. A leleteken a garmacrudi és a cormonai püspökség osztozott, az egyetlen ismert bejárathoz vezető alagút vasajtajára a Bel Cormák, utóbb a Triatos szigíliája került... a helybéli kölyköket azonban egyik sem tudta elriasztani. Tíz és tizenöt között az én időmben se számított cormasainak az, aki nem ismert legalább egy feltérképezetlen - hivatalosan nem létező — vakondjáratot, amin át a szeminárium belsejébe juthatott. A merészebbek egy teljes éjszakát töltöttek a dísztelen, esős időben panaszosan csikorgó, híg márgát izzadó kupola alatt, ahol szíverősítő nélkül is érezni lehetett a szellemek jelenlétét. A hely vonzerejét a magamfélék szemében csak fokozta, hogy kulcsát esküdt ellenségeink, a Mandragorok birtokolták. A tudat, hogy ha a kupola meghasad, az ő földjük fogja belém fojtani a szuszt, majdnem olyan izgalmas volt, mint a bejutás m a g a . . . vagy az emlék, ahogy a búzakék hintó, címerében az általam oda. pingált szarkupaccal, bedübörög Mercada főterére. Most, negyedszázaddal később, egészen más úton készültem visszatérni a szemináriumba, és a gyomromat is másfajta izgalom szorította össze. A cormafehér egyenköntöst, amit láncingem fölé húztam, Pyarron óta nem viseltem, és a látszat ellenére új volt a kard is, ami a vörös selyemöv alatti fegyverszíjon lógott a bal oldalamon. Készülődés közben újra és újra ellenőriztem, elég könnyen jár-e, mégis tartottam a pillanattól, mikor először - vagy inkább újra? — használnom kell. Az utolsó csoporttal léptem a garmacrudi bazilika pinceszintjének köznapi halandók számára megközelíthetetlen termébe, Monacerónak és embereinek, akik előttünk 219

jártak, nyomát se találtuk odalent. Elnyelte őket a teremtés művén tátongó rés — a kapu aranyfüstöt párálló szája, melynek tömjénillatú végtelenjén túl az ellenség várt rám. Ahogy megindultam előre, a terem falai a mellettem haladók árnyaival együtt olvadtak át a napszín ragyogásba. Az előbbiek egy szemvillanás múlva megszilárdultak megint, csak jóval közelebb, egy igaznyelvű kalligráfia helyett vésetek ákombákoma borította őket. Azok nevének kezdőbetűi, akik az agyagos földben kanyargó járatokon át idáig jutottak, a falak közt éjszakáztak, és mielőtt visszatértek volna az élők világába, jelet hagytak m a g u k után. Tudtam, hogy az én betűim is itt vannak valahol — apám és nagyapám szignója mellett lapulnak egy kváderkő oldalán, amit mostanra újra vastagon borít a mécsfényben derengő moha. Kortyoltam a kulacsból, amit Gudrid vagy Badrid nyújtott nekem, és csak ennyi kellett, hogy gyomromban csillapuljon a szorítás. Egy kékköpenyes lépett mellénk; csendre intett, és m u t a t t a a felfelé vezető utat. Mire szemem hozzászokott a homályhoz, a kolumbárium szívében, az urnafalak közt futó folyosón jártunk. Hallottam a zúgóbúgó hangokat odafentről, és mire kijelölt helyünkre, a hajdanvolt földszintre vezető lécső utolsó fordulójába értünk, rádöbbentem, miért tűnnek olyan ismerősnek. A Cormasa földjébe süllyedt épület kupolája alatt Aidán Ves Mandragor otthonom lerohanására és anyám meggyilkolására szőtt tervét ismertette éppen. A java hátravolt még, mikor Monacero jelt adott a cselekvésre — nyilván tartott tőle, hogy elveszítem a fejem. Kár volt aggódnia: a kiforratlanságnak ezen a szintjén a legaljasabb terv sem képes egy hozzáértőben indulatokat kelteni. A haramiák tucatnyian voltak. Nem vártak látogatókat, és nem állítottak őröket sem: úgy hitték, a Mandragorok 220

földje alatt nincs mitől tartaniuk. A gabonagróf még beszélt, mikor azok, akik futni próbáltak, eszméletlenül hanyatlottak a mohos kópadlóra. Vér nem folyt: a Második Arc tanúkat akart, nem trófeákat. Hallottam a csörömpölést, ahogy a vasajtót belülről vigyázó fegyveresek a falnak zuhantak, aztán megpillantottam Monacerót: con-thaleiosi méltósága teljében magasodott a küszöbön, és vádló ujjként szegezte a középen álló Mandragorra hivatali korbácsa nyelét. — Az Egyetlen és a Triatos nevében — szólt furcsán elmélyült, már-már nem is emberi hangon, amihez foghatót még sosem hallottam tőle. - Azok, akik a törvény útjáról letértek, legyenek nemesek vagy nemtelenek, érdemtelenné váltak e szent hely oltalmára, és nem rejtekezhetnek kiváltságaik mögé sem. Aki vétkeit megbánva, s a gonoszt megtagadva töredelmes vallomással könnyít lelkén, elnyerheti a feloldozást — a többiek jó okkal félik Domvik haragját és az igazak fegyvereit. A gabonagrófnak torkára forrt a szó... és hiába próbálta visszanyerni, ahogy a falak mentén mindenütt kék köpenyekre hullott a tekintete. Tudnia kellett, hogy vége; hogy számára nincs tovább... de nem azért adakozott olyan bőkezűen a garmacrudi püspökségnek, hogy ha arra kerül a sor, szó nélkül fejet és térdet hajtson az általa képviselt hatalom előtt. —Jókor érkeztél, inkvizítor — mondta rekedten, és elhúzódott a Patkánykirály mellől, aki ugrásra készen előreejtett vállal is úgy magasodott fölé, mint régi bűneinek cormafehérbe öltözött kísértete. - A legjobbkor, hogy őrizetbe vedd az éjszakai támadások szervezőit, akik a Triatos békéjét oly alávaló módon megzavarták, s akiket költséget és fáradságot nem kímélve, Garmacrud püspökének tudtával és beleegyezésével csaltam ide, hogy tör221

vény előtti elszámoltatásukat lehetővé tegyem. A nevezett készséggel tájékoztat megállapodásunk részleteiről, és szükség esetén szigíliájával is kezeskedik azért, hogy szavaim az igazságnak megfelelnek. - L á s s u k ! — Monacero korbácsa továbbra is a gabonagróf szívére mutatott, és akkor sem rezdült, mikor Domvik garmacrudi helytartója előlépett az árnyak közül a balja felől. — Esta legiferas, sacerdos maximos? Az igaznyelv zöngéi sokszoros visszhangot vertek a létezés szövedékében, és hátgerincemen végigkúszva a tarkómban ültek el. A püspök valamivel tovább küszködött velük, válaszának azonban csak a formája lehetett kétséges a tartalma nem. — Kénytelen vagyok csalódást okozni, gróf úr — mormolta, mielőtt igaznyelvre fordította a szót: - Summát ilhgiferas. -Accordiu. — A gellán tömbszerű feje oldalra billent. Tekintetéből csak úgy sütött az elégedettség. - Tisztemnél fogva vádolom Aidán Ves Mandragort törvényen kívüliekkel való összejátszással, békeszegésre való felbujtással és gyilkosságban való bűnrészességgel. E főben járó vétkekért elvárom és idézem a Triatos ítélőszéke elé, melynek döntését fegyvereitől és kiváltságaitól megfosztva, helytartósági őrizetben kell kivárnia. Birtoka és jószága felügyelete akadályoztatása tartama alatt legközelebbi vérrokonára, annak hiányában a korona által kinevezett ügygondnokára szálljon. - Felemelt hangja az egész csarnokot betöltötte. - Parancsomra lefogattassék, elvezettessék, és megbízott gyóntacójának átadassák, hogy imádsággal és önvizsgálattal keresse az Egyetlenhez viszszavezető utat. A visszhangok elültével olyan csend támadt a kupola alatt, hogy még a kövek réseiben növekvő gyökerek percegését is hallani véltem. Lelki szemeim előtt felrémlett 222

Calliagar apjának ábrázata, és a példázat, amit penitencia gyanánt százszor kellett pergamenre rónom, miután kiderült, hogy tilalma ellenére az életemet kockáztattam a szemináriumhoz vezető vakondjáratokban: „Aki a kupola alá kívánkozik, ne panaszkodjon, ha végleg alatta marad." A gabonagróf fakó arccal bámult az inkvizítorra, majd lassan körbefordult; tekintetével próbálta féken tartani a derindárt és társait, akik némán vonták szűkebbre a gyűrűt körülötte. —Aki a kezével illet, meghal - sziszegte. - Mindazokkal együtt, akik drágák neki. Nem bízom magam közrendűek kegyelmére. Domviktól való jogom, hogy ügyemben rangbéli törvényszék döntsön! —Jegyzőkönyvbe vesszük — biztosította Monacero. — Ha kegyelmed nem szegül ellenünk, rangjához illő bánásmódban lesz része mindaddig, míg bűnösségét ki nem mondják. Ha megbánást mutat, és az aranyaival is jól sáfárkodik, bűnhődése sem lesz olyan gyötrelmes, amilyet tetteivel és szándékaival kiérdemelt. Urunk végtelen kegyelmében száraz helyen tárolja a gyújtóst... és ha nincs, aki emlékeztesse, pár évtized alatt többnyire meg is feledkezik arról, hogy tűzre való. Mandragor szembefordult vele, és szitkokat szórt rá. A gellánnak szeme se rezdült: akit aquir is átkozott már, efféle semmiségeken többé nem akad fenn. —Mandragor ura nem hajt fejet a törvény előtt - öszszegezte —, és halállal fenyegeti mindazokat, akik a Triatos rendjét védelmezik. Nem hagy választást az ügyében eljárónak, aki ezúton folyamodik egy rangbéli személy segítségét. — Tekintete felém villant. - Gróf úr, ha lenne szíves... Mandragor úgy fordult a lépcsők felé, mintha a szívére mutató korbács a hátán vágott volna végig. Csak most értette meg, mi zajlik körülötte, és nem vált a javára a képét 223

eltorzító grimasz: egyszerre juttatta eszembe az anyámra kényszerített alázatot és Sabra könnyeit. - K e s e r v e s e n csalódtam Mandragor grófjában - szögeztem le, ahogy átléptem a kékköpenyesek gyűrűjének számomra nyitott résén. — Mindeddig úgy hittem, egy úriember kihívását fogadtam el. — Te szánalmas barom! — A gabonagróf rám meredt ugyan, szavait azonban nyilvánvalóan a mögötte álló Patkánykirályhoz intézte. - Megmondtam, hogy tartsd távol magad a nőtől. Garmacor-szajha volt, és örökre az is marad: csak addig kellettél neki, míg ez az állat hazatalált... és amint megkapta tőle a magáét, mindkettőnket eladott neki. — Vértelen szája sarka felfelé görbült a muflonarcú sebzett hördülése hallatán. — Mire vársz? Őld meg, és az életed mellé megkapod tőlem a szukát meg a kölykét is — hogy azt tehesd velük, amit az árulókkal mifelénk tenni szokás! Láttam a villanást a haramia szemében, de nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan mozdul — mire a kékköpenyesek feleszméltek, már a levegőben volt, és egy kráni áfiumtól szédült emberállat dühével rontott nekem. Próbáltam megvetni a lábamat, de lendülete magával sodort: együtt z u h a n t u n k a falnak a kék köpenyek szétrebbenő körén át. Körmei az arcomba téptek, fogai a torkomat keresték — ha fordítva csinálja, arra se marad időm, hogy a szemébe kapjak. Előregörnyedt kínjában, puszta tömegével próbálta belém fojtani a szuszt. Mikor jobb térddel oldalba rúgtam, valami reccsent — a második után már biztosra vettem, hogy bőrpáncélt visel az egyenköntös alatt. A csizmaszáramban nem maradt kés, hogy a hónaljába döfjem, és ahogy egy test keresztben zuhant, megértettem, hogy egy darabig a kékköpenyesekre sem számíthatok: a lefegyverzett haramiák némelyike élt az alkalommal, hogy birokra keljen velük. 224

A Patkánykirály elvakult dühében a galléromat marcangolta, kitépett egy darabot a bal fülemből, és a nyakamtól se járt túl messze, mikor pórjaim végre ránk találtak. Az egyik a fejét rántotta hátra, a másik egy urnát tört szét rajta ahelyett, hogy torkon szúrta vagy a nyakát szegte volna... és mind a négyünket beterített az ősök hamujával. J o b b öklömmel vaktában csaptam a muflonarcú felé, és sikerült állon találnom — vért és fogakat köpött az arcomba, mielőtt mellbe rúgtam. Lefordult rólam, de nem alélt el — mire leráztam magamról a segítő kezeket, már egy leterített társa mellett guggolt, és vérszínű mosollyal szegezte nekem a tarkójából kirántott vadászpengét. Elmázoltam a nyakamra csorgó vért, és körülpillantottam. A haramiák fele eszméletlenül vagy holtan hevert, Mandragor elfúló lélegzettel átkozta vérvonalamat ott, ahol Celestius botütése térdre kényszerítette. A keskeny bajuszú derindár ugrásra készen guggolt a szószék omladékán, és mikor pórjaimat visszaparancsolva előbb tiszti selyemövemet, majd fegyverszíjamat is megoldottam, saját vadászpengéjét hajította nekem. Keresztvas nélküli, hegyre fent szerszám volt, liliomokkal írott pengéje hoszszú és egyenes, mint valami tű. Hurkot kötöttem a tisztiöv mindkét végére. Az egyiket a bal alkaromra húztam, a másikat a Patkánykirály felé hajítottam — a vörös selyem két arasz széles, hat láb hosszú vérfolyamként kígyózott a padlón kettőnk között. — Penge penge ellen — mormoltam. — Ahogy férfiak közt szokás. Néztem, ahogy felegyenesedik és rögzíti a maga hurkát. Ilyen távolságból is borzongató volt a tekintetéből sugárzó gyűlölet. Számoltam vele, hogy megpróbál azonnal magához rántani, de nem siette el - túl keveset tudott 225

hozzá a selyem teherbírásáról. Az ő világában az ilyen játékokat kenderkötéllel vagy vaslánccal játsszák. —Hagynod kellett volna, hogy az a kettő megöljön — dünnyögte. —Megvárhattál volna a cormonai elágazásnál — húztam el a számat. — Vagy a fogadó udvarán, sőt akár a tetején is. De nagyon siettél. Aki látott odafent, joggal hiheti, hogy zerge volt az anyád. A haramiavezér hátralépett. A vörös selyem megfeszült közöttünk. —Halott vagy — sziszegte a vérnedves száj. - J ó megfigyelés — biccentettem. — És most? Pofázunk még, vagy kezdhetünk késelni végre? A Patkánykirály vigyorgott. Az öv mostanra úgy feszült, hogy középtájon, ahol megcsavarodott, könnyekként hullottak belőle a padlóról felszedett nedvesség cseppjei. Alkaromat satuként szorította a hurok, de sikerült ellentartanom. A muflonarcú minden rezdülésemre figyelt - próbálta eldönteni, mennyire állok biztos lábakon. Az első rántás olyan erős volt, hogy kis híján kibillentett az egyensúlyomból. Ahogy váll- és hátizmaim megfeszültek, Domvik összezárta deréksebemtől a sarkamig nyilallt a fájdalom. Láttam, ahogy a nagydarab férfi megint nekihuzakodik, és mielőtt a selyem újra megfeszült, előrelendültem. A Patkánykirály épp erre számított, és ugyanezt tette. Félúton találkoztunk. Éreztem felém kaszáló pengéje szelét, lebuktam a karja alá, és teljes súlyomat beleadva próbáltam megperdíteni a tengelye körül. Örökkévaló Kalkyrios tölgyfájával valamivel könnyebben boldogultam volna. A muflonarcú szembefordult velem. Már nem mosolygott; szája körül kezdett megkérgesedni a féloldalasan elmázolt vér. - L a s s ú lesz — suttogta. - És nagyon fájdalmas. 226

Azzal rámarkolt az övre, és húzni kezdett. Úgy tűnt, még csak nem is esik nehezére. Próbáltam megvetni a lábamat, de a padló síkos volt - mikor rángatni kezdett, már nemcsak ellentartani, talpon maradni is nehezemre esett. Végül elvesztettem az egyensúlyomat és előreestem. Bal karom majd' kiszakadt, ahogy oldalt gördültem - a Patkánykirály pengéje a tarkóm mögött vetett szikrát kövön. Ahogy a selyem megfeszült, ismét rántott rajta egyet — éreztem, hogy a levegőbe emel, és mert lendületét megtörni eleve reménytelennek tűnt, csak arra ügyeltem, hogy a hátamra érkezzek. Ahogy fölém tornyosult, hogy a csuklómra tiporjon, tökön rúgtam. Térdre esett, és vadul kaszált maga körül. Éreztem, hogy pengéje végigszánt a bal kézfejemen, de azt hittem, csak a kesztyűt vágta szét hogy húst is ért, csak akkor vettem észre, mikor az öv selymét feketére festette az ujjaim közül szivárgó vér. - Pedzed már? - zihálta a Patkánykirály. — Engem nem olyan könnyű gerincre vágni, mint azt a markotányos szukát. N e m kell sokáig nélkülöznöd, ne félj: utánad küldöm a fiúval együtt. És hogy könnyebben felismerd, nála hagyom azt is, amivel itt és most megrövidítlek. Azt, amit a legjobban szeret belőled. Tudtam, hogy komolyan beszél, és nem bántam, hogy ilyen szívesen teszi - eddig csak sejtettem, most már tudtam is, hogy méltatlan a szánalomra, amit Domvik őzszemű szolgálóleánya a maga következetlen angyaliságában megelőlegezett neki. - G y e r e csak! - A muflonarcú kidüllesztette a mellét, és tőre lapjával verte az ütemet a kettőnket összekapcsoló selymen. - Mutasd meg nekem! Ahogy felé indultam, alacsonyabbra helyezte súlypontját, hogy gyorsabban mozdulhasson; jobb ökle olyan hatalmas volt, hogy a tőr szinte nem is látszott benne. 227

—Gyere! Most már közel volt, legfeljebb háromlábnyira. Elmélyedt a tekintetemben, és én is az övében; úgy méregettük egymást, ahogy csak szerelmesek és ragadozók képesek, mielőtt igaz valójukat feltárva egybeforrnak a létezés általuk választott misztériumában. Egy pillanatig egyikünk sem mozdult. A jelenlévők visszatartották lélegzetüket — és egyszerre hördültek fel, mikor a Patkánykirály felém vágott. Fürge volt, akár egy skorpió, de gyenge kezdő a szigeti gon-corgákhoz képest: csak a bal vállamat kellett hátrahúznom, hogy pengéje a levegőt érje az arcom helyett. Nem latolgattam, csalódottságában üvölt-e, vagy így akar megzavarni — ahogy feje fölé emelte balját, hogy magasságfölényével billentsen ki egyensúlyomból, testem helyett csak övtartó karom mozdult, hogy a kötelék megfeszülésének elejét vegye. Vonásai úgy folytak szét a riadalomtól, mintha muflonarcát gyertyaviaszból formálták volna... és felkiáltott, ahogy keresztirányú vágásom sebet ejtett a jobb könyökén. - Egy. — Kihátráltam a kartávolságából hátha megint kaszálni támad kedve. Mikor tétovázott, rántottam egyet az övön, önkéntelenül lépett felém, és mielőtt kifordulhatott volna, véres emlékeztetőt hagytam a bal kézfején. - Kettő. Kábán rázta a fejét, mintha egyszerre akarna szabadulni a fájdalomtól és a megaláztatástól, aztán megvetette lábát, és hatalmas teste teljes súlyával az övre nehezedett, hogy magához rántson. Húzása éppoly kiszámítható volt, amilyen elsöprő az ereje — majd' egylábnyi selymet kellett átengednem neki, hogy kötelék elernyedése feletti zavarát kihasználva combon szúrhassam. —Három. 228

Most már nem volt kérdés, miért üvölt. Hagytam, hogy elhátráljon, kitértem a penge elől, amit ösztönei parancsára hajított felém, hogy az újabb nekiveselkedéskor mindkét kezét használhassa. Torkig volt a játszadozással, a férfimódival: a földre akart vinni, hogy agyontiporjon. Olyan erőket mozgósított, hogy a pattanásig feszült kötelék pengém első érintésére foszlani kezdett... és mikor engedett, a nagy test úgy zuhant hanyatt, mintha letaglózták volna. Tudtam, hogy kemény fából faragták, úgyhogy nem vesztegettem az időt — így is sikerült fél térdre emelkednie, mire mögé kerültem, hogy az alkaromról leoldott hurkot a nyakába vessem. Próbált megragadni, lerázni, összetörni, de nem maradt levegője hozzá, és rohamosan fogyott az ereje; vissza kellett fognom magam, hogy ne csak hallja, értse is, amit mondok neki. — Ha egy jottányival is különb lennél a cenknél, akit védelmezel — sziszegtem -, ha tudnál bármit a mundérról, amiben jársz, tudnád azt is, hogy az övnek semmi köze a becsülethez. A szabályokat jelképezi, amiket követünk; amik jegyében élünk és halunk. Domvikot és a királyt szolgálni, a lobogót és a parancsot követni, a tiszteletet és a becsületet kiérdemelni szokás. A szabályok csak arra jók, hogy utat mutassanak oda, ahol már nem veszed hasznukat. Hogy visszatérhess onnét, úgy kell ismerned őket, mint a saját korlátaidat. Hogy bármikor átléphess rajtuk, ha úgy hozza a szükség. - A kék selyemöv alá csúsztattam a pengét, és addig húztam, míg le nem hullott a derekáról - ez volt a legtöbb és a legkevesebb, amit eredeti tulajdonosáért tehettem. Ahogy a cormafehér kabátból is kifordítottam, arcomon hűvös légáram simított végig: Elatia, akit Pyarron után csak álmaimban láttam szárnyát bontogatta ott, ahol a Szívöröm ünnepe óta a bosszúvágy volt az úr. 229

N e m lazítottam a szorításomon, de nem is fokoztam tovább, és mikor ellenfelem teste elernyedt, megszabadítottam a huroktól is. Átléptem rajta, és Mandragor felé indultam, aki fakó arccal bámult r á m . . . és összerezzent, ahogy odahajítottam elé a Patkánykirály vérétől vöröslő pengét. - K a r d o t látok az oldaladon — dünnyögtem, és intettem Celestiusnak, aki szótlanul húzódott vissza az árnyak közé. - Én kihúznám a helyedben. Nem olyan jó megoldás, amilyennek a ló meg a vadkanlándzsa tűnt egy órával ezelőtt, de több a semminél... és a dolgaid állását elnézve azzal se veszítesz sokat, ha magadat sebzed halálra vele. Mostanra elég közel jártam ahhoz, hogy olvassak a rezdüléseiből, átlássam, mire készül, és azt tegyem, ami egy triatosi felhatalmazással intézkedő kardnemestől az előzmények fényében elvárható. Hagytam, hogy kardot húzzon — közvetlen életveszély —, és egy ujjal se érintettem, míg a kosarával az arcomba nem vágott: a koronavárosi bájgúnárok módszere, akik szentül hiszik, hogy az orrtörés a legrosszabb dolog, ami rangbéli férfival közelharcban történhet. A fájdalom semmiség volt ahhoz képest, amit ő érzett, mikor szétrúgtam a jobb térdét — a szilánkos törés nehezen gyógyul, a térd pedig még a legképzettebb egyházi gyógyítókon is kifog olykor - aki látott valaha imától tömbösödön ízületet, tudja, mire gondolok. Akit ilyen csapás ér, az első fél évben nemigen ül nyeregbe... és ha képes egyáltalán visszakapaszkodni, az élvezet minden percéért fájdalommal kell fizetnie. A csuklótörés csekélységnek tűnhet ehhez képest, pedig a hétköznapokban sokkal több bonyodalmat okoz — különösen, ha a fegyverforgató kezet érinti, és vállövi ficam társul hozzá. A párbajképtelenség a legkevesebb, amivel az érintettnek ilyen helyzetben számolnia 230

kell. Bíztam benne, hogy Mandragor is így érzi majd, ha feleszmél kábulatból, ahová a fájdalom taszította. — Garmacor grófja érvényt szerzett a törvénynek — törte meg a csendet Monacero. - Aki látta, lépjen elő és nevezze meg magát! A sort Garmacrud püspöke nyitotta meg. Míg beszélt, leterített ellenfelemhez guggoltam, megszereztem tőle a vasajtó kulcsát; feltett szándékom volt, hogy ugyanazon az úton térek vissza a szabad ég alá, amin ő érkezett, és felfelé aligha fogja saját lábán megtenni. Kis győzelem volt, de győzelem, és mint minden hasonló, ez is magában hordozta a nagy változások ígéretét. N e m fárasztottam magam azzal, hogy sorra vegyem őket. Beértem a bizonyossággal, hogy amit tettem, az égi és földi hatalom kedvére való, így egy időre - de holnapig bizonyosan — démonaimtól is nyugtom lehet. Szentül hittem, hogy végeztem a szemináriumban, de a szeminárium még nem végzett velem. Tízlépésnyire járhattam a vasajtóhoz vezető lépcsőtől, mikor Celestius tanúságtételét zavaros hangok nyomták el. Mire felrezzentem és visszafordultam, a Patkánykirály már félresodorta a nyomomban haladó pórokat, és végszükség esetére tartogatott ácsbaltáját magasra emelve rontott nekem. Láthatóan számot vetett azzal, hogy mennie kell... és vágyni sem vágyott többre annál, hogy engem is magával vihessen. Két övhossznyira járt, mikor tekintetem a legközelebbi fegyverre, Mandragor gazdátlan kardjára villant, másfélre, mikor ráébredtem, hogy esélyem sincs hozzáférni... és bőven csapástávon belül, mikor muflonarcát fejével együtt zúzta szét az ugrása lendületét megtörő csapás. A torzó a bal oldali falnak csapódott, az ácsbalta a vállam felett vetett szikrát a hajdanvolt kapu zsanérján, és a 231

lépcsőről pattan vissza a lábam elé, ahol végleg elpihent. Ösztönösen nyúltam érte, és ahogy felegyenesedtem, a vérpára oszladozó felhőjén át megpillantottam a Pörölyt. A kupolaterem szárnyak nélkül elérhető legmagasabb pontján, a néhai víziorgona fülkéjében kuporgott, a szélpuska irányzékán át figyelte a kavarodást, és mikor megérezte, hogy nézem, futólag megkocogtatta koponyájára simuló ércsapkáját. így jelezte, hogy sok minden változott Maquesánál tett látogatásunk óta, de az alapossága és az irgalomról vallott nézete nem.

38 Most már csakugyan vége volt. Ültem a vasajtó előtti lépcső legfelső fokán, elnéztem az agyagos domboldalban csálé fogakként álló gránittömböket, melyek a régi metszeteken még katonás rendben sorjáztak a vasajtótól a kocsiútig, és nemigen tudtam, mit kéne éreznem az orromban lüktető fájdalmon kívül. Mikor az eszméletlen Mandragort a lent várakozó határokig cipelő menetből kivált egy alak, hogy összezárja a sebet a bal kezemen, köszönetfélét mormoltam. Vérszemet kapott, és mielőtt megakadályozhattam volna benne, rendbe hozta az orromat is, aztán áldást írt a homlokomra, és ment a dolgára. Már-már utána kiáltottam, hogy legalább a fájdalmat hagyja itt, aztán megláttam, melyik kocsihoz tart, és hallgattam inkább: tartozom ennyivel Garmacrud püspökének kitüntető figyelméért. A kulaccsal vigasztalódtam, amit pórjaim a fegyverövemmel együtt nyomtak a kezembe, mielőtt letelepedtek a balom felől. Mire a szesz elfogyott, ott volt Celestius 232

és a Pöröly is. Együtt bámultuk az óceán felől közelgő vihar felhőzetét, ami úgy terpeszkedett a keleti látóhatáron, mint egy zúzott seb, ami hetek óta nem látott se napfényt, se papot. —Ocsmány, nem igaz? — Monacero a jobbomon zökkent a lépcsőre, és úgy mosolygott, ahogy ismeretségünk hajnala óta soha. Ez ébresztett rá, hogy a mondandójának lényege nem a szavakban, hanem azok mögött rejlik. — Teszed, amit kell, de kielégülést és megnyugvást hiába keresel benne. Nem az igazi ellenséggel küzdesz, hanem a hatalmával, amit a világra gyakorol... és a legtöbb, amit önmagad és felebarátaid legyőzésével elérhetsz, átmeneti könnyebbség csupán. Haladék, hogy tovább figyelhesd a dolgok változását. A romlást, ami minden pillanatban elvesz valamit a Teremtés tökélyéből. A homályt, ami a kezdetek óta munkál a világ szívében, és olyan mélyen gyökerezik, hogy se megfékezni, se kipurgálni nem lehet. Lényegünkben hordjuk valamennyien, és együtt kell élnünk vele — ez a tudás, emel minket az oktalan vadak fölé. A belőle fogant dac adott erőt gdon őseinknek, hogy démonok szolgáiból sorsuk uraivá váljanak... és ebből a forrásból merítünk mi is, ha a küzdelmet kilátástalannak érezzük. Bólintottam. Mindig tudtam, hogy hasonlít r á m . . . de mostanáig nem is sejtettem, mennyire. —Ez mindig ilyen? —Rendszerint. — A tömbszerű fej oldalra billent, a vaskos homlok alatti szempárból elismerés sütött felém. — N é h a rosszabb. Ha túl sokat akarsz, és magadon sem tudsz felülkerekedni. Te megtetted, és ha kell, megteszed megint — eddig csak hittem, most már tudom, hogy jól választottam. —Nem úgy, mint én - dünnyögtem. — Míg Mandragor él, él a viszály is; ezen a Triatos ítélete sem tud változtatni. 233

A gellán a távolodó kocsisor után nézett. A búzakék batár előtt és mögött zárt oszlopban rúgtattak a püspöki bandérium vértesei. —Domvik katonája vagy, Garmacor. Az O munkáját végzed, nem is akárhogyan... de nem te vagy az egyetlen, akiben az akarat megnyilvánul. Lett volna mit felelnem, de hallgattam inkább. Én ezer lándzsa parancsnoka voltam, ő egész légióé, így az enyém is... feltéve, de nem megengedve, hogy Domvik még mindig az igazak közé sorol. —Ha azt akarod, hagyjam a fenébe, ne kertelj! — mondtam végül. — Ahhoz túl hosszú az út, amit együtt kell megtennünk. Rábólintott, aztán csak ültünk ott, vártuk, hogy megvirradjon... és úgy t e t t ü n k , m i n t h a nem t u d n á n k , hogy Domvik érkezési sorrendben jutalmazza azokat, akik egész valójukat szolgálatának szentelik.

39 Megfordult a fejemben, hogy a birtokon alszom ki magam, de tartottam Sabra hálájától, ezért a fogadóba mentem inkább, és Felizita ágyában kötöttem ki. Szent Brendan havában merültem álomba, és Szent Iriel havának első hajnalán ébresztett az udvaron támadt kiáltozás. Kikászálódtam konzortám mellől, akinek teste kályhaként sugározta az élet melegét - már a gatyám is rajtam volt, mire Celestius ránk nyitott letisztázott végakaratommal és a gabonagróf szökésének hírével. Az előbbit Gudrid hátán írtam alá, míg Badrid a csizmámat húzta, amit az utóbbiról gondoltam, valahogy sikerült magamban tartanom, míg az ivóba értünk. 234

Mire az első pohár szederpálinkát legurítottam, anyám is megérkezett méretre készült félvértben, fekete lovon jött Mandragor új grófnőjével és száz válogatott birtokőrrel, akiket az új parancsnok, Medrin Teruelo vezetett. Mire Garmacrudban félreverték a harangokat, az udvaron lépni is alig lehetett a fegyverre kapott Volturno, Aguerro és Sertas nemzetségbeli hadasoktól. A reggeli záporral vértes eszkadron érkezett a város felől a kereszteződés biztosítására. A címerfára szánt püspöki körlevél, melynek tartalma a gondolat sebességével terjedt tova a kantonokban Domvik idején át, nem sok újdonsággal szolgált: Mandragor zekéje ékköves díszgombjaival vesztegetett meg két árendást, akik hordszékestől a püspöki palota hátsó bejáratához cipelték. Őrizetből korábban elbocsátott kísérői közül csak ketten tartottak ki mellette — nem a legjavából, mert az árendásokat sem sikerült tisztességgel elnémítaniuk. Az egyik túlélte a döfést, amit a hátába kapott, de deréktól lefelé megbénult tőle - több mint egy óra kellett, hogy a könyökén a legközelebbi sarokig vonszolja magát. Mire a püspöki őrség riadót fújt, a kantonok népének árulója eltűnt - a feltételezések szerint Cormonába tart, hogy Garmacorok ottani ellenségeinek oltalmát és támogatását kérje. A fejére kitűzött vérdíj magas volt ugyan, de öltözékének és hintójának rejtett tartalékaival aligha ért fel — és minden keleti irányban megtett mérföld tovább növelte menekülési esélyeit. Míg a többiek azon tanakodtak, melyik úton próbáljunk elébe vágni, én kötelet kerestem — olyat, ami elég erős, hogy alkonyatig nyeregben tartson, és elég hosszú, hogy Mandragornak is kiteljen belőle egy hurokra való. Mikor az istállóba indultam, Garmacrud vészharangjai javában kongtak - mire kifordultam onnét, az eső el235

állt, az északkeletire fordult szél réseket nyitott a felhők torlaszán... és a kongatás is abbamaradt. A világra szakadt csendben tisztán hallottam egy közelgő jármű rugózatának nyiszogását... és az utolsó pillanatban húzódtam a hodály fala mögé a pocsolyavíz legyőzője elől, ahogy Calliagar ormótlan szerkocsija bedübörgött a fordulóba. —A sörényed, a miszlikbe vágott pofád, a vérnősző tekinteted. .. még a szagod is olyan, mint Garmacor grófjáé, aki nem minden ok nélkül kapta a Vadkan nevet, és lándzsára tűzetésére is meginvitált, ahogy jó szomszédhoz illik. De ha az utóbbi elmaradt, ahogy mindenki beszéli, neki pedig délen van dolga, a csuhásokkal, ki vagy te, és mi végre hordod az ő színeit? - fújtatott a bakon ülő Calliagar. - E m b e r tervez, Domvik végez. - A ponyva alól előkászálódó árendásokat néztem. Inkább hadasoknak látszottak, és elég jól bírták m a g u k a t ahhoz képest, hogy egész éjjel emelgették, vágták és csiszolták a követ a készülő emlékműnél. - Az ideúton senki se szólt neked Mandragorról? —Miért tette volna? — vont vállat Calliagar. — Halottról jót vagy semmit, édes úr; ennyi tisztelet még a gabonagrófnak is kijár... akinél nagyobb tetű emberemlékezet óta nem rontotta a kantonok levegőjét. —Mandragor meghalt? —Ha mondom. — Calliagar teli erszényt hajított a bandagazdának, aki néma biccentéssel nyugtázta nagyvonalúságát. Úgy, ahogy a magunkfélék közt szokás. — Domvik a szemem láttára sújtott le rá a mandreiai keresztút mellett. Batárostól döngölte a sárba... és az én Kalkyriosom kezét használta hozzá — sóhajtott. — A jobbat, aminek acélváza is van, hogy kinyúlhasson a falból: azzal mutat utat az Angyalgárdának északkelet felé. A napokban rög236

zítettük, és megtettünk minden szükséges óvintézkedést. Mi terveztük, Domvik végzett; a régi időben istenítéletnek nevezték az ilyet. Hogy is mondta apám? „A hit hegyeket mozdít — az igazság beéri pár köveccsel." — Lekászálódott a bakról, és kétfelől arcon csókolt. Csak úgy áradt belőle az elégedettség és a borókaillat. — Vége van. Mehetsz, amerre látsz, és ajánlom, hogy megtaláld, amit keresel. .. mert ha megjön a jobbik eszed, sajnálni fogsz minden percet, amit a tieidtől távol vesztegettél el. -Én... — Pofa be, édes úr. — sóhajtott Calliagar. — Élvezd a pillanatot, hallgasd a csendet. Talán kihallod belőle azt, amit a vak szemed és a halott szíved nem mutat meg. Azzal faképnél hagyott, én pedig azt tettem, amit mondott, de nem hallottam semmit a hadas-fegyverek zörgésén, a lovak horkantásain és egy macska nyivákolásán kívül, ami Peregrin elől menekülve csöbörből vödörbe került a hátsó udvaron. Aztán az ivóban kezdetét vette az üdvrivalgás, az eresz alá húzódott galambok felrebbentek, a nyomukban járó vándorsólyom - koronás cimborám, Cheíran és közrendű apám, Aguerro kedves madara — pedig barátra ismert bennem, és messze hangzó „arahaí"-1 kiáltott odafentről.

40 Mire Monacero és a kékköpenyesek felmálháztak és felszerszámoztak az induláshoz, sikerült előkerítenem a tányérképű rónt, aki a koronavárosból idáig hozott minket. A Remete-barlangoknál vívott csata éjjelén összeszűrekezett egy Aguerro nemzetségbeli özveggyel, és nemigen fűlött a 237

foga ahhoz, hogy bárkit — legkivált engem — Concadába vigyen. - A z úrral csak bajom volt — jelentette ki. — Bevitt az erdőbe, parázna szobrok, lándzsák és késes emberek közé; árendába adta a lovaimat, szétszedette a kocsimat, megjáratott hegyen-völgyön á t . . . és még az álláspénzt se fizette ki. - Elviszed. — Az özvegynek csak a hangját hallottam az ajtó résén át, de jól t u d t a m , miféle: az az inas-ideges fajta, aki a vadászok holdjával fekszik, és a szeretőkével kel, két ló helyett is elhúzza a kordét, egy jó szóra úgy omlik rád, mint a löszfal, levendulát tart az imádságos könyvében... de ha kihozod a sodrából, olyan pofont ad, hogy egy hétig cseng tőle a füled. - Mert ő a gróf, és mert igen jeles ember: az életét és az üdvét kockáztatta a magunkfélékért. - É n csak... - V a n kardod? -Nincsen. - V a n kocsid? - Az éppen van, de... - Akkor elviszed - közölte az özvegy. - Vagy akkor lássalak, mikor a hátam közepét. A rónról lesírt a kelletlenség, de csak addig, míg meg nem kapott húszat a száz aranyból, amit anyám csúsztatott új díszövem alá, míg Felizita köpenyem fodrait igazgatta. Sabra néma áhítattal figyelt: az ő családjában nemzedékek óta nem búcsúztattak hadba induló férfiakat. - Nagyságos u r a m . . . - Hagyd el! - legyintettem. — Kiteszel minket Concadában, aztán keresel egy kárpitost, hogy újratömje és áthúzza az üléseket. Büdösek. -Igenis. 238

—Ha visszatérsz, nőül veszed az özvegyet, és derék cormasai gyerekeket csinálsz neki. —Úgy lesz. - A rón homlokán elmélyültek a ráncok. A gróf úr meddig marad el? - P á r hónapig. Legfeljebb egy évig. - Eltűnődtem. Sose lehet tudni. —És mégis megy? —Valakinek muszáj - dünnyögtem. - Fogj be és gyere a kapu elé, amilyen gyorsan csak tudsz; épp elég időt vesztegettem el. —Igenis. Néztem, ahogy lefelé robog a lépcsőn, a Második Arc fegyvereseit, ahogy sorra nyeregbe szállnak odalent... és elszorult a torkom, ahogy az istálló tolóajtajának résén át megpillantottam Felizitát. Szürke útiköpenyben állt a Calliagartól kölcsönzött vasderes mellett, és úgy cirógatta a pofáját, ahogy az enyémmel tette volna, ha van mersze hozzá — ha jó előre a szavát nem veszem, hogy megkíméljük egymást a könnyes búcsútól. Erőt vettem magamon és a távolabbi lépcsőn jöttem le. N e m engedhettem, hogy a látványa magához rántson. Hogy eltántorítson attól, ami a magamfélék létezésének értelmet ad. „Van szíved?" „Nincs." „Van kardod?" „Az éppen van, de..." „Akkor használd. Vagy akkor lássalak, amikor a hátam közepét." Mikor átvágtam a fordulón, anyám már a címeres batárban ült, mindenki más — a gabonagrófnőt, és a vadgróf konzortáját is beleértve — a Garmacor család legifjabb tagját szólongatta. Mindenki számára észrevétlenül 239

távoztam a Volturno-házból a tárva-nyitva álló kapun át; Peregrin loncsos és csapzott árnyként osont a nyomomban. — Ez az utolsó alkalom, hogy meggondold magad — közöltem, ahogy a fordulóból elődübörgött a fölös poggyászszal megkönnyebbedett batár. — O t t , ahová most megyek, nem látják szívesen a magunkfajtát. Nem lesz több könynyű ebéd, nem lesznek készséges szukák, kényelmes zugok, ahol a seggedet leteheted. Nem lesz semmi, csak rohanás, szél és hullámverés... aztán még több szél, eső, hanga, vándorló átkok, hideg vasak, ármány és halál. Ha ló lennél, azt mondanám, ne próbáld meg... de nem vagy az, úgyhogy rád bízom, jössz-e vagy maradsz. A pórok egyike kitárta előttem az ajtót, a másik a kezét nyújtotta, hogy besegítsen. Celestius felpillantott breviáriumából és biccentett; a Pöröly kámzsája rejtekén darvadozott a túloldalon, és arra se neszelt fel, mikor tenyeremmel megcsapkodtam a kárpitozatlan hátfalat. -Hajts! A batár nyugatnak lódult, a vadrózsával befutott kőkerítés mentén, hogy a hadiút vasárnapi forgalmát elkerülve, a dombon át kanyargó ösvényen röpítsen minket a concadai elágazásig. Mikor a kaptató felénél kihajoltam a tolóablakon, és megpillantottam a nyomunkban loholó Peregrint, megálljt parancsoltam, magam nyitottam ki az ajtót, hogy beugorhasson, és mielőtt visszacsuktam, vetettem egy búcsúpillantást a Volturno-házra is. Anyám batárja még mindig a fordulóban állt, a háznép még mindig a fiút kereste, aki, bár nyilván hallotta a kiáltozást, nem hagyta magát zavartatni tőle: kezében parittyával, nyakában gon-corga tőrrel hajszolta a macskákat a hátsó udvaron.

tavaszközép, szent raziel hava

Viharvizek 1

Úgy igyekeztem szélárnyékba érni, hogy a kötéltekercs hiánya csak a kápolna mögött tűnt fel: ott maradt a fejfán, miután köpenyemet a bárónéra terítettem. A jó Stipada nyilván látta, de nem szólt, nem jelzett, a rátarti barom. Mintha mindegy lenne neki, mit gondolok róla... és hány értékes percet veszítünk, mielőtt az ellenség ránk talál. Futva indultam visszafelé, és a kápolna sarka mögül kifordulva olyasmit láttam, amire az eddigiek se készítettek fel megfelelőképpen. A báróné fátyol nélkül térdelt a Gomaronok címerével írott kőlap előtt. Testőre közvetlenül mögötte állt, baljával a hajánál fogva feszítette oldalra a fejét - szemmel láthatóan arra készült, hogy a jobbjában tartott pengével szíven szúrja a vállgödrön át. Gyors, és a maga módján kíméletes halál — nem a legrosszabb, ami egy rangbéli nővel egy csatatérré vált szigeten történhet. Az én fejemben is megfordult volna, ha rám testálják, hogy a fölös szenvedéstől megszabadítsam, 241

de ha meg is teszem, nem így kezdek hozzá... és még véletlenül se vágok közben ilyen elégedett pofát. A nő nem nézett felém, és róla se vett tudomást. A fájdalom és a megaláztatás éppúgy hidegen hagyta, mint a halál, ami kétarasznyi acél képében villant meg remegő válla felett. Láthatóan beletörődött sorsába, amitől se isten, se ember nem tudta volna megmenteni... .. .ha Peregrin, a robbanástól kába kikötői eb elő nem támolyog a sírkövek közül, hogy láng marta szőrét borzolva a testőrre villantsa agyarait. A tőrt markoló kéz csak pillanatra állt meg a levegőben, de ennél többre nem is volt szükség. Mire a fickónak feltűnt, hogy jövök, elég közel kerültem ahhoz, hogy egy hüvelyből indított ascenclával kettészeljem a fejét. Már nem volt arca, hogy vigyorogjon; nem volt ember, nem volt veszélyes többé, de állva maradt: Domvik láthatóan nem tudta eldönteni hová rekkentse el azt a sószagú förtélmét, amivé a tőle kapott lélek változott odabent. Keletmartja lakói ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazt a királyt és ugyanazt a lobogót szolgálják, mint a magunkfélék, de a világ, amiben élnek és halnak, alig emlékeztet a miénkre. Megítélhetjük, de megérteni sosem fogjuk őket — ennyit tanultam tőlük és az óceántól, a concadai behajózás óta eltelt másfél hónap alatt. Mellbe r ú g t a m a torzót, és mikor elhanyatlott, a nő mellé guggoltam. Keveset tudtam róla azon kívül, hogy gellán, a cormarodai Fortyn Sil Gomaron flottabáró hitvese, és a gyász hozta Memphremadurra az előbbi mélységei arcával együtt rejtve maradtak sűrű szövésű fátyla mögött. Felém nézett, de biztosra vettem, hogy nem lát: valószínűtlenül világos szemei a nyílt sebként vöröslő égbolt egy meghatározhatatlan pontjára néztek. 2

4

2

.

Harminc körül járt, és nehezemre esett szépnek látni, de nem a vonásai miatt. Monacero arca darabos volt, az övé letisztult és monolitikus, mintha a szelek formálták volna, melyek Godon bukása óta koptatják a Ronna-gella szárazföldi határát jelző állóköveket. Volt benne valami időtlen, már-már ijesztő ünnepélyesség, ami nem a fájdalom véste szarkalábakkal került oda; valami, amihez hasonlót a Dúlás háborújában a meggyalázottan is fenséges szentélyek láttán éreztem utoljára. Közös őseinkre gondoltam, akik démonokat szolgáltak a világon túli sötétségben, a temérdek megpróbáltatásra, amit a Határ-hegységtől a felföldön és a Demira-medencén át a Dorlanig vezető vándorúton kellett kiállniuk... és belegondolni se mertem, miféle csapások érhették ezt a nőt, hogy a megadást választja öröksége, a túlélésért vívott küzdelem helyett. Olyasfajta szánalmat éreztem iránta, mint az iránt a másik, pyar asszony iránt, akivel Syburrtól négynapi járóföldre, egy kisebb város romjai közt akadtam össze. Nem tudta, mi fán terem a harci felderítés, nem érdekelte, ki vagyok és merre visz az utam - csak a tiszti övemet látta, a kardomat, a lándzsákat, az erőt a kármin villás lobogó alatt. Tudta, hogy ha leszáll az éj, a nomádok visszajönnek... könyörgött, hogy legalább a fiát vigyük magunkkal. Próbáltam megértetni vele, hogy lehetetlen; hogy nem cipelhetek magammal egy hároméves kölyköt Syburr alá, ahol többszörös túlerővel kell megütköznünk, de nem tudtam meggyőzni — az ilyesmit nem tanítják az akadémián. Aztán odajött egy férfi, velem korú, de tudósféle, még a nyelvünkön is beszélt. Félrevont hogy közölje, nyugodtan magammal vihetem a fiút, mivel már két napja halott; mindenki tudja az anyját kivéve, aki ősz óta két gyermekét temette el... és rövid életében túl sok jót tett ahhoz, hogy reménység nélkül kelljen befejeznie. 243

I

így hát takarókba bugyolálták a fiút, én pedig m a g a m mal vittem; cipeltem két teljes napon át, míg helyet nem találtunk neki, egy érintetlen vándorszentélyt a Syburrt övező fenyvesekben, ahol tisztességgel eltemethettük. Aztán ittunk, mint a gödény és bőgtünk - csak módjával persze, mert közel volt az ellenség. N e m fogadkoztunk, de attól kezdve nem ejtettünk foglyokat... és egyetlen menekültet se hagytunk a sorsára többé. Visszahúztam a báróné vállára a ruhát, és mert fátylát hiába kerestem, előrehajtottam köpenyem csuklyáját, — ha mástól nem is, a meghűléstől egy darabig megóvja majd. Sajnáltam visszarángatni a valóságba, de t u d t a m , hogy muszáj. Azon tűnődtem, hogy fogjak hozzá, mikor felfedeztem az orrán egy tollvonásnyi vérnyomot. Letöröltem. Az érintésemtől megelevenedett, és rám függesztette a tekintetét. Cormafehér szemeinek vörösarany cirmait óarannyá sápasztotta a vészesen közelgő Orzó homálya. —Miért? — firtatta ugyanazon a hangon, amit Aerielle használt, mikor rájött, hogy túl sokat iszom. Arra egyszerűbb volt a válasz. Ha itt vagy, azért... ha nem, félelmemben, hogy többé nem is leszel. —Az árnyékodat kérdezd — mondtam végül. — A beteg állatot, akit azért fizettek, hogy a magadfajtát életben tartsa. .. de megteszi az ellenkezőjét is, ha elég szépen kérik. —A magamfajtát? —Az olyanokat, akik a a szenvedésért élnek. — Letettem magam mellé a kardot, és a nedves fűbe töröltem véres tenyeremet. Mostanra Peregrin is odaért, és kábán méregetett minket a kötéltekerccsel koronázott fejfa mellől. — Akik olyasmiért büntetik magukat, amin nem változtathatnak. .. és ezzel mások életét is pokollá teszik. — Felpillantottam a kápolna tornyába. Semmi mozgás, de a látszat gyakran csal. — Van fogalmad róla, hányan vesztek 244

oda, mióta ideértünk... és hányan fognak még, ha a vihar eléri a keleti partot? - Végigmértem. - A férjed nem is gyanítja, hogy az ő számlájára akarod elveszejteni magad? Nem volt túl kíméletes módszer, de bevált: a sírszobor arcába visszaköltözött egy kevés az élet színeiből. —Semmit nem tudsz róla — suttogta. — És rólam se tudsz semmit. —Egyvalamit igen. — Mintha mozgást láttam volna a temetőkert alacsony kőkerítésén túl, de nem lehettem biztos a dolgomban: az Orzó közelsége fura dolgokat művel az érzékekkel. — Hogy nem akarsz meghalni. Ha akarnál, nem kellett volna ilyen nagy utat megtenned. Levethetted volna magad az erkélyről Gomaronban; ha másra nem is, erre még jó az a kripta, amit a férjed az otthonának nevez. Örültem, hogy egyre szaporábban veszi a levegőt - nem csak a félelem, a düh is szárnyakat ad —, és elszorult a torkom torokhangú kacaja hallatán: a kelleténél sokkal korábban átlátott rajtam. —Jó ember vagy — mondta. — Nyers, mint egy gellán, és egyenes, mint a penge, amit forgatsz. Még a kíméletlenséged is nemes szándékot leplez, de kár az idődet és az erődet vesztegetned: engem nem fogsz tudni megmenteni. —Ne adja Domvik, hogy igazad legyen — dünnyögtem. A temetőkert északi falán sorra másztak át az ámbraszín homlokkendős, cetolajjal síkosított bőrpáncélt viselő gorvikiak.

2 H á r o m órával korábban érkeztünk Memphremadurra, meglovagolva a hajnali dagályt és az Orzó leheletét - az orkán erejű szelet, ami szabályos időközönként söpört vé245

gig a Gortigas-csoport legkeletibb szárazulatán. N e m az óceán, hanem a szárazföld felől fújt — mintha a keleti láthatárt sötétítő felhők mögött egy tökön szúrt kisisten kapkodott volna levegő után. A gyors járatú frigát, ami Gomaronból idáig hozott minket, egyszerre eresztette le két repülőhalát. Olyan erővel zuhantunk a vízre, hogy a tajtékfogó cetcsont merevítői is belecsikordultak. A viaszosvászon ujjnyi szakadásán át láttam, ahogy a frigát szárnyakat bont... és ahogy feltámadt a szél, végleg elmaradt mögöttünk a hullámok hegyvölgyei közt. Gubbasztva vártuk, hogy alábbhagyjon a bömbölés, aztán nekifeküdtünk az evezésnek; siklottunk, szinte repültünk a zátonyok felé a kavargó tajtékon és ködön át. A homokóra negyedszer fordult, mikor meghallottuk a sikolyt: az emelkedő dagály préselte a vizet Memphremadur sziklaalapzatának tekervényeibe a vízvonal alatti kürtőkön át. Gondoltam, hogy vérfagyasztó lesz, de azt nem, hogy ennyire', dideregve lapultam a Mestitiához fohászkodó tengerészgyalogosok közt, és némán átkoztam a sorsot, amiért így elbánt velem. Concada kikötőjét Szent Iriel havának tizedik napján, a Keletmartján elrendelt készültség hírével együtt értük el: az utóbbi száz év leghatalmasabb Orzóját érzékelték az óceán távolából felénk kúszó viharfront mögött. Keveset t u d t a m az Orzókról azon kívül, amire kölyökkorom rémmeséiből emlékeztem: vihar létükre dacolnak a Teremtés rendjével és Domvik akaratával; képesek kiszorítani a lelket az eleven testből, elragadják az emlékeket és az érzelmeket, hogy az utánuk maradt űrt szeszélyük szerint állati félelemmel, emésztő indulattal, sosem múló keserűséggel vagy olyan tudással töltsék fel, ami nem a magunkféléknek rendeltetett, és napok alatt elemészt bárkit, 246

akibe berágja magát. Valaha gyakori vendégek voltak Galliomarában is, manapság szent helyek füzére óvja tőlük a keleti partvidéket a Tengerkapu és Gordoza közt... de csak a központi örvényt és rontását tudják távol tartani, az általa kavart fiókviharokat nem. Az utóbbiak akkor szabadultak el igazán, mikor a Cormora háborgó vizein át Gortigas kapujába értünk. DiaNecta hadikikötőjében fontolóra vettük, hogy a szárazföldön haladunk tovább, de túl nagy időveszteséggel járt volna a raveacronai rengetegen át kanyargó ösvényeken a legközelebbi rendházig jutni... és mikor hírét v e t t ü k , hogy a helyi püspökség Corma-rodába menesztett komissióját mindenestül elnyelte az oda nyitott kapu, beláttuk, hogy nekünk se lenne több esélyünk ugyanezen a módon Garessóig jutni. A gyors járatú futárhajó, amin Cormobran felé indult u n k , a kifutás másnapján olyan viharba került, hogy kénytelen volt visszafordulni — Monacerónak egy teljes hetébe telt, hogy másikat kerítsen helyette. Ez már nem karavei volt, hanem duplatőkés, szárnyvitorlás kerkit cetvadász, és kapitányának is megvolt a magához való esze: mikor megpillantotta az utunkban feltornyosuló, a hullámoktól az örvénylő felhőkig nyúló víztölcséreket, fordulót vezényelt, és késedelem nélkül a Bessada-szoros felé vette az irányt. A mi életünket sikerült megmentenie, a magáét nem: a tíznapos küzdelem úgy kimerítette, hogy meg se próbálta eloldozni magát a kormánytól, mikor hajóját Gorta-gella délnyugati partján zátonyra futtatta. Mire Badrid kivonszolt a sekélyesből, és a környékbeli halászok segítségével életet vert belém, nagyjából tudt a m , hol húzódnak a korlátaim: egy lépéssel beljebb annál, ahol a szárazföld véget ér. 247

Utaztam hajón, láttam és átéltem nem egy vihart a Galliomarán, de ehhez foghatót soha... pedig az igazi óceánnak a Gortigas és Anvaria közt háborgó szörnyetegnek a közelében se jártunk még. Lábadozásom első napjaiban olyan kába voltam, hogy fel se fogtam, amit Celestius az áldozatokról és az eltűntekről mondott. Mindvégig úgy rémlett, két pór viseli gondomat, és komolyan aggódtam amiatt, hogy mostantól hármat kell etetnem, mikor Gudrid Monaceróval és egy sebesült kékköpenyessel együtt visszatalált hozzánk az ajtó, amire a cetvadász széthullásakor felkapaszkodtak, majd' harminc mérföldet sodródott északnak az áramlat hátán, mire Domvik az útjába vezérelt egy Dia-Bessába tartó postahajót. A legénység fele és az inkvizítori kíséret maradéka odaveszett. Néhányan — köztük régi cimborám, a derindár — elő se kerültek többé. A nevét senki nem tudta, még Monacero sem, az emlékkőre, amit indulás előtt állítottunk, a „testvér" értelmű drind szókép került helyette. Az apró kör, benne két ponttal, emberi arcra emlékeztetett — senki sem emelt kifogást, mikor a közös imádság végeztével keskeny bajuszt rajzoltam neki. A legközelebbi flottabáróság a keleti parti Gomaron volt — ura kocsikat és papokat küldött értünk, Monacerónak küldött üzenetében pedig reményét fejezte ki, hogy mielőbb rendelkezésére bocsáthat egy hajót saját rajából, mely a „körülmények dacára" Garessóig viszi. - M i t jelent ez? - tudakoltam. — Azt, hogy pillanatnyilag egyetlen nélkülözhető hajója sincs. — A gellán többnapos szakállát dörzsölgette: láthatóan nem volt ínyére, hogy ló helyett kocsin kell utaznia. — Gomaron hajóraja kicsi, és forrásai is korlátozottak. Cormadina kalózai nemigen merészkedek idáig: a Dia248

mara vizein sokkal könnyebben találnak kedvükre való zsákmányt. — Celestiusra pillantott, aki a túloldali ablaknál ült, és tűnődő félmosollyal gyönyörködött a balunkon elvonuló fenyvesek zöldjében. — Ha emlékezetem nem csal, te jártál már ezen a vidéken. — Három évig éltem szerzetben Memphremaduron — bólintott a csuhás. - A legészakibb szigeten a három közül, ahol kolumiták vigyázzák a keleti part védműveit. N e m túl barátságos tájék... de olyasvalakinek, aki teste állati késztetéseit próbálja megfegyelmezni, a lehető legmegfelelőbb. Akkor hallottam először Memphremadurról, és nem hittem, hogy valaha eljutok oda... de elég volt egyetlen éjszakát töltenem Gomaronban, hogy látatlanban elismerjem az igazát. Álltam a nekem jutott toronyszoba ablakában, és bámultam a világnyi szörnyeteget, melynek szétporló és újrasarjadó nyúlványai kétszáz láb mélységben csépelték a fekete sziklákat, és arra gondoltam, hogy ha a Szeptádok tévednek, és a pokol mégsem tüzes, hanem vizes, pontosan ilyen lehet. A szirttetőn álló erődöt apály idején kétszáz, a dagály tetőpontján alig ötven láb választotta el a szörnyetegtől. Horgonyzóöblét és a félkörben húzódó dokkokat bonyolult zsilip- és gátrendszer óvta; a mindenütt jelen lévő nedvességtől, a kárpitokon is átvirágzó sótól, a h u l l á m m o rajtól meg a talapzat üregeiben gyürkőző víz és levegő dübörgésétől semmi nem védett - az utóbbiak álmomban is követtek, és hajnalig gyötörtek egy Keletmartján végigsöprő, egész tartományokat holt pusztasággá változtató vihardagály rémképeivel. Fortyn Sil Gomaron flottabáró velem korú volt, vörhenyes arcú, sima modorú és — nyilván a mi kedvünkért — színjózan. Becsültem tartásáért: engem egy ilyen helyen a 249

király, az uralkodóherceg és a főatya közös látogatása se tudott volna az ivástól eltántorítani. - H a l l o t t a m hírét, gróf úr - mondta -, és örömömre szolgál, hogy házamban üdvözölhetem. Nem mindennapos vendég nálunk az olyan férfi, aki ezernagy létére ekhelonoknak parancsol, harmincéves korára kiérdemli a Tralfador-pajzsot, és név szerint említtetik Yllinor királyának Dúlásról készült emlékiratában. Ön vitéz katona. —Kivételesen szerencsés fráter inkább — dünnyögtem. —Az ittlétem rá a bizonyíték. Nem nyűgözte le a válasz. Én is így voltam a reggelire feltálalt sós hallal és köleskásával, csak vettem a fáradságot, hogy eltitkoljam. - H i t v e s e m arra kért, mentsem ki távolmaradásáért folytatta a flottabáró. — Egy ideje gyengélkedik, de orvosaim bizakodók; csak idő kérdése, hogy visszanyerje erejét. -Fra Celestius jeles gyógyító - jegyezte meg Monacero. — Készséggel áll az úrasszony rendelkezésére, míg e ház vendégszeretetét élvezzük. - B o l d o g u l u n k . — Sil Gomaron elnézett a fejek felett, aztán kettőt koppintott az asztalon, és kezét nyújtotta a kupáért, melynek tartalmát étekfogója mostanáig melengette egy borszeszégő felett. - Mindazonáltal köszönöm. .. az ő nevében is. - M i hír Dia-Bessából? - firtatta a gellán. - Akad ott a céljainknak megfelelő hajó? —Még várom a választ, Scio Monacero, de sok jóval nem biztathatom. A tartomány elenyészően kevés figyelmet szentel őrhelyemnek az itteni feladatok számához és horderejéhez képest. - E z t sajnálattal hallom. - Az inkvizítor eltolta maga elől a tányért, s bár rangja lehetővé tette volna, hogy asztalt bontson, ülve maradt. — Amint erőmet visszanyerem, 250

magam is kapcsolatba lépek hitsorsosaimmal, hátha tehetek valamit. Addig is azon leszünk, hogy kötelessége teljesítésében ne hátráltassuk, és készséggel segítünk, ha úgy hozza a szükség. A szükség két nappal később hozta úgy. A flottabáró ezúttal is egyedül jelent meg a reggelinél, és nem kertelt sokat: tisztában volt vele, hogy a felhívás az inkvizítorhoz is utat talált Domvik idején át. —A Triatos aggódik — közölte. — Tereadur szigetének szerzetesei harmadnapja nem hallatnak magukról, és tegnap óta némák memphremaduri rendtársaik is. Az Orzó mostanáig a Diamora-átjáró felé haladt, de az éjjel irányt változtatott. Azóta délnek tart; a legfrissebb számítások szerint három napon belül itt lesz, a negyediken eléri a gortigasi triangulát... és ha rést talál a védrendszeren, sem égi, sem földi hatalom nem tudja többé u r u n k birodalmától távol tartani. Hallgattunk. Hasonló eset emberemlékezet óta nem fordult elő, így következményeit sem láthattuk előre; a ránk maradt feljegyzések azonban nem sok jót ígértek. Celestius lefelé jövet valami olyasmit mondott, hogy két-három Dúlásnyi embert is elveszíthetünk egyetlen óra alatt. - Azt a parancsot kaptam - folytatta Ves Gomaron -, hogy küldjek hajókat mindhárom szigethez, hogy a védművek állapotára és gondnokaik sorsára fény derüljön. Legerősebb hajóim már két napja úton vannak Tereadur felé, én magam a vörös apállyal indulok Draiadára. A hozzánk legközelebb eső Memphremadurra egyetlen frigát és két szűk kompániányi tengerészgyalogos jut mindössze. Fájdalmas hiányt szenvedünk papi támogatásban, amire a fegyvereknél is nagyobb szükség lehet, és - e ponton rám villantotta savószín szemét — hasznát látnánk egy sokat tapasztalt, keménykezű csapattisztnek is. 251

Vannak helyzetek, amikor még én sem vitatkozom. Ez is közéjük tartozott. -Megteszem, amit tudok. -Lekötelez kegyelmed - biccentett a flottabáró. Nem tudtam mire vélni a kelletlenséget az arcán, míg meg nem hallottam a szoknyasuhogást: a báróné sudáran, gyászruhásan és lefátyolozottan érkezett egy oldalajtón át, sarkában ösztövér férfival, akinek minden mozdulata, még a szeme villanása is halált sugárzott. Pillantása végigsiklott a jelenlévőkön, és azzal a természetességgel állapodott meg rajtam, ahogy a penge a harmadik és negyedik borda közt a szívig hatol. Nem kellett bemutatkoznunk ahhoz, hogy ismerjük egymást — gomaroni nyomorúságomban, amit érdemben a szesz se enyhített, találtam ebben valami mámorítót. — Hitvesem, Lianor Sil Gomaron Ante Pentangelin. - A báró látható büszkeséggel ejtette ki az utóbbi nevet. — Hasztalan próbáltam lebeszélni arról, hogy a csapattal tartson: amit Memphremadur szigetén hagyott, saját biztonságánál és az én lelki nyugalmamnál is fontosabb neki. — Nem pillantott a nőre, és az sem rá; látszólag csak egy széktámla, valójában világnyi szakadék választotta el őket... és a nő mintha még a jelenlétünkben sem érezte volna magát biztonságban a maga oldalán. — Az ön gondjaira bízom őt, gróf úr. Hadasom, a jó Stipada majd segít, hogy megtalálja, amit keres... én pedig fohászkodom, hogy olyan épségben láthassam viszont, mint valamennyiüket. - H ú z d meg...! Húsz órával később, a Memphremadur felé tartó repülőhal tajtékfogója alatt nem láttam a nőt, de éreztem a jelenlétét: a kormánymű túloldalán kuporgott a jó Stipadával, és olyan keserűség sugárzott belőle, hogy még a színeket is elsápasztotta maga körül. 252

—Ereszd meg...! A tengerészgyalogosok kormányt markoló rangidősére pillantottam. Melior Amritas volt a neve, hajómester a rangja, emberei azonban kapitánynak szólították, és nem véletlenül: jobban értette a dolgát bármelyik tisztnél, akivel Gomaronban összeakadtam. Miután a báró utunkra küldött minket, egyenesen hozzá mentem. Nem vettem egyenkabátot, a díszövet pedig a karomra kötöttem a derekam helyett. Egyszerűbb, mint kimondani: „szolgálaton kívüli gyalogostiszt vagyok". A szárazra vont, felfordított repülőhalaknál találtam rá: derékra vetkőzve vakarta róluk a fúrócsigákat tucatnyi emberével. A többi a szárnyak vásznát és a fegyvereket ellenőrizte — kevés szó, semmi kapkodás. —Nézd — mondtam Amritasnak, ügyelve rá, hogy mindenki hallja. — Pár napja csak, hogy szétment alattam egy retkes hajó. Egész életemben szárazon verekedtem, úgy úszom, mint egy gácsér, és fogalmam sincs, hogy mennek itt a dolgok. Lehetek tiszt, de a főnök te vagy; mind jobban járunk, ha odakint te osztod a lapot. Félbehagyta a munkát, és szemügyre vett. A szemöldöke sűrű és sötét, a szája vaskos volt: kerkit származék. —Ismerlek — dünnyögte. —Na persze. Az ylar emlékirat. —A koronavárosi lebuj — mondta ő. - A régi mólónál, amit az a falábú irgán strázsamester visz. A ronellai cimborák némelyike évente eljár oda. Egy cormasai vándorpatkány miatt, aki tavaszonként a koszorút védi, és nincs az a túlerő, ami elől meghátrálna. Mondják, nem tudod, mi a verés, míg meg nem ismered. Evek óta nyaggatnak, hogy menjek velük egyszer... de mindig közbejött valami. —Talán jobb is — dünnyögtem. — Mindkettőnknek. Elvigyorodott, és a kezét nyújtotta. 253

—Melior. —Rudrig. A repülőhalra nézett. —Akarsz kaparni? —Az attól függ. -Mitől? —Hogy mit iszunk közben. Aztán kapartunk, ittunk, utóbb felkerekedtünk, hogy tegyük, amit kell... Memphremadur zátonyai előtt pedig együtt néztük, ahogy az orrban gubbasztó Celestius ismét átfordítja a homokórát. —Mennyi még? — próbáltam túlharsogni a szélzúgást. —Legfeljebb kettő. — Amritas magabiztosnak tűnt, de nem tudhattam, valóban az-e: egy tisztesnek mindig annak kell látszania. — A dagály felnyomja a vizet a zátonyokra, a visszáram letolja. Talán elég magasan áll, talán nem... kár a véletlenre bízni az ilyet. —Ha te mondod... — Tudtam, mi készül, és előre fáztam tőle. A szárazföld felől közelítettünk Memphremadurhoz, hogy a repülőhalak szárny vitorláikba foghassák a visszáram okozóját, a lökésszerűen feltámadó nyugati szelet. Erre ezen a tájon bármelyik teknő képes — a tőkesúlyuktól viszont csak a tengerészgyalogság járművei tudnak megszabadulni közben. A szél elcsendesedett, aztán feltámadt megint... én pedig megpillantottam a rendház hármas tornyát a ködön és a felvágódó tajtékon át. Nem pontosan előttünk, hanem bal kéz felől: Amritas jelzőfény nélkül is tartotta a helyes irányt. —Felkészülni! A padokon gubbasztó férfiak behúzták az evezőket, és próbáltak minél előrébb görnyedni, amennyire felszerelésük engedte. Nekik is voltak szárnyaik — három négyzet254

lábnyi, gondosan hajtogatott selyem a hátizsákban, amit egy zsineg megrántásával bonthattak ki, ha a repülőhal vásznai csődöt mondanak. Ha van gyakorlatod a használatában, van némi esélyed is. Én fel se vettem inkább, Amritas pedig a szemem láttára szabadult meg a magáétól: így jelezte elszánását, hogy a repülőhalt a zátonyon át a célig vezeti. — Mestitia ölébe - szólt a hirtelen ránk szakadt csendben, aztán rám villantotta hínárzöld szemét. — Jó halált, vándorpatkány! - J ó halált, pézsmapatkány! Még láttam, hogy Celestius átfordítja a homokórát, aztán behajoltam a térdeim közé... és egész testem megfeszült a rándulásra, ahogy kétoldalt kibomlottak a szárnyak. Ahogy a szél beléjük kapott, Amritas növelni kezdte a dőlésszöget, és mikor a gerinc már alig érintette a vizet, a tőkesúlyt is leoldotta. A rázkódás olyan hirtelen szűnt meg, mintha elvágták volna. Ahogy a gyomrom megemelkedett, rájöttem, hogy a levegőben vagyunk, és azt tettem, amit a többiek; amit madáréknál a Teremtés hajnala óta tenni szokás: üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Túl voltam a félelmen, és elmaradtak mögöttem a kétségek is. Ha a népek tudnák, hogy Mestitiának ilyen öle van, tömegével állnának tengerészgyalogosnak, azt hiszem. Aztán vége lett. Ahogy a dagály hulláma beért minket, és kezdte megemelni a repülőhal tatját, Amritas leoldotta a szárnyakat. Ahogy az orr elég mélyre került, a repülőhal eltátotta a csőrét, és nyelni kezdett - ha az ember nem kapar elég gondosan, a csigaházak könnyen felhasíthatják a tömlők oldalát, ahogy azok vízzel eltelve a bordázatnak feszülnek odalent. Ahogy nőtt a súlyunk, úgy csökkent a lendüle255

tünk - a dagály ragadott minket tovább, és olyan erővel taszított felfelé az enyhén emelkedő fövenyen, hogy a kifeszítve száradó hálók sorai sem tudták futásunkat megfékezni. -Kifelé! A tajtékfogó eltűnt fölülünk, az előttem ülők párosával bontottak szárnyat, hogy tovatűnjenek a sebzett ég és a kavargó homok forgatagában... aztán nekicsapódtunk valaminek... és repültünk megint; ha Celestius az utolsó pillanatban ki nem terjeszti hatalmát, nem aléltan, hanem nyakaszegetten zuhanunk egymásra a repülőhal orrában. Arra eszméltem, hogy a Pöröly hajol fölém, és egy fiolát tart az orrom alá. Úgy szaglott, mint a világ legmélyebb és legrégebben használt pöcegödre, de megtette a magáét: kirángatott a megrázkódtatás okozta tompaságból. A Pöröly a második kompániával utazott — ittléte arra utalt, hogy repülőhaljuk simábban ért partot a miénknél. —Meddig...? —Szóra se érdemes. — A kalandozó látható élvezettel szippantott a fiolából mielőtt visszadugta övtáskái egyikébe. — A csuhás maga akart felébreszteni, de elszólította a kötelesség. Felültem és megborzongtam a láncing hidegétől: a ballaszt tömlőkből szivárgó víz úgy eláztatott, mintha nem átrepültem, hanem átúsztam volna a zátonyok felett. Monacero legalább értékelte, hogy kimaradhat ebből — a két pór vigasztalhatatlan volt, mikor megtudta, hogy a hajón kell maradnia. A báróné? —Nem esett baja - ingatta ércsapkás fejét a Pöröly —, és a konoksága is töretlen, ahogy elnézem. Követtem pillantását a partoldalba vágott lépcsőkig, és megláttam a gyászruhás alakot: testőre karjára támasz256

kodva hágott egyre feljebb; arrafelé igyekezett, ahol Celestius vázlatán a „temető" és az „emlékkápolna" jele szerepelt. —Nem mondtátok neki, hogy várjon? — hitetlenkedtem. — Hogy nyakunkon a vihar, és azt se tudjuk, mi vár ránk odafent? -Mondtuk, de nem érdekelte. —Megveszett ez? —Csak zavarodott — vélte a Pöröly. — A kapitány azt mondta, hagyjuk; van elég baja nélkülünk is. -Ő hol van? —A kompániáját próbálja összeszedni a part mentén. - A többiek? -A hosszúházban - A Pöröly a fejével intett a kerkit rönképítmény felé, mely úgy gubbasztott zömök cölöplábain, mint egy partoldalban megpihent, elrugaszkodni készülő varangy. — Celestius is oda indult, hogy szóra bírja a lányt. Ha sietünk, még beérhetjük. -Miféle lányt? - Olyan hirtelen ugrottam fel, hogy beleszédültem. Gyötört az érzés, hogy mindezt már átéltem, nem is egyszer, és hiába tudom, mi következik — a végzet, a balszerencse vagy az ariánusom gyapjas úristene -, valami újra és újra meggátol abban, hogy változtassak rajta. Félrelöktem a Pörölyt, futásnak eredtem a part hoszszában, és Celestius nevét ordítottam közben. Meghallotta és felém intett, de folytatta útját a hosszúház felé. Nem járt már messze a bejárattól, mikor Peregrin a maga ösztönös módján köpenye fellebbenő szárnya után kapott és — kikötői ebhez képest meglepő eréllyel rántott egyet rajta. Még láttam, hogy a csuhás megtántorodik, aztán napforró villanás vakított el, és a Pöröllyel együtt lökött hanyatt a hosszúházat szétverő robbanás léglökete. 257

I

A hátamon feküdtem, a nyílt sebként bíborló ég alatt. A füst roppant pöfetegéből törmelék- és véreső zuhogott rám. Torkomban keserű nyálként áradt szét a vereség kránkőbűze. Ugyanazt éreztem, mint a szigeteken. Hogy nincs tovább; hogy képtelen leszek felállni, szembenézni azzal, amit az ellenség fortélya a csatatervből, a fegyvertársakból és a barátokból meghagyott. Aztán felhorgadt bennem a dac, és tettem, amit ilyen helyzetben tenni szokás: közelebb hengeredtem a vízhez, és hagytam, hogy a világnyi szörnyeteg nyelvcsapásai magamhoz térítsenek. Celestiust a partoldal egy kiszögellésében találtuk meg, ahová a kutyával együtt zuhant. Mindkettőt megperzselte a forró szél, mindkettőnek kijutott a rönkök szétrepülő szilánkjaiból, de egyetlen tagjuk sem hiányzott, és mindkettőjük szája előtt elhomályosult a tükör — ez győzött meg minket, hogy érdemes őket magunkkal cipelnünk. Peregrin már éledezett, mire elértük a temetőhöz vezető lépcső első pihenőjét. Mikor a másodikból visszanéztem oda, ahol hagytuk, már talpra is állt, és finoman remegő testtel, oldalra billentett fejjel bámult utánunk tekintete épp olyan volt, mint a frigát korlátját támasztó póroké, és eszembe juttatta, amit az ideúton jó okkal próbáltam elfelejteni: apám halála óta ez az első alkalom, hogy nem ők fedezik a hátamat. - Menj előre! — fordultam a Pörölyhöz. — A kápolna tornyába, ahonnan belátod a környéket, és egy darabig a gorvikiakat is távol tarthatod. Bólintott, de nem sietett: merev arccal sajtolta a levegőt szélpuskája tusába egy rugós himbával, amire ösztövér testének teljes súlyával ránehezedett. —Az a lány... 258

—Nem lány — dünnyögtem. — Sőt, talán nem is nő, és szinte biztos, hogy nincs egyedül. A szigeti wiccák kettesével-hármasával jártak a portyázok előtt, hogy a sorainkban zavart keltsenek. — Eltöprengtem. - Mondott valamit? —Kalózokat említett, akik egy szállítóhajón bújtak meg, és a déli fal teheremelőjén jutottak fel a szigetre. - E z valószínűleg igaz is. -Miért? —Az volt a dolga, hogy minél több és fontosabb embert intézzen el. Nem kockáztathatta, hogy azonnal hazugságon kapják. —Hányan lehetnek? —Nehéz megmondani. — Celestiust néztem, és próbáltam eldönteni, itt vagy odafent van jobb esélye a túlélésre. — A gorviki kalózok a galliomarai vizeken is sorhajóval járnak... de már egy nagyobb gallon is többen férnek el annál, ahányan mi maradtunk. —Nem ésszerű - mormolta a Pöröly. —Micsoda? Befejezte a sajtolást és összecsukta a himbát, csak aztán fordult felém. —A Memphremadur elleni támadás. Nincs benne ráció. A gorvikiak semmit nem nyernek azzal, amit a hazád az Orzó áttörésével veszít... és ha a szerepükre fény derül, a megtorlásban sem lesz köszönet. —Jártál az országukban. Tudod, milyen keveset adnak a rációra. A Pöröly utánagondolt és bólintott. —Mi lesz Amritassal meg a többiekkel? —Ha élnek még, arra tartanak, amerre mi — mondtam. — A rendházhoz, ahonnan száraz lábbal is hajóra szállhat az ember. Bármit akarnak a gorvikiak, az ottani teher259

emelő lesz az utolsó, amit tönkretesznek: számunkra is az jelenti a legkönnyebb kiutat. —Mármint az árnyékkapun kívül. —Szentelt föld. - Bal tenyeremben szétmorzsoltam egy rögöt, odamutattam neki, aztán hagytam, hogy a szél tovasodorja. — Menj már! A Pöröly kötéltekercset bűvölt elő a köpenye alól, és kettőnk közé ejtette. —Dobd fel az egyik végét, ha a kápolnához érsz — dünynyögte. — A másiknak keress egy alkalmas helyet odalent! Ha lőni kezdek, előbb-utóbb észrevesznek... a gyors távozáshoz pedig jól jöhet egy saját kötélpálya. A válaszomat meg se várta: jobbjába fogta a szélpuskát, és felfelé iramodott a lépcsőn. Nem kettesével vagy hármasával vette őket, hanem egyenként: mint minden másban, ebben is a végletekig alapos volt. Adtam még pár percet Celestiusnak, és mikor beláttam, hogy nem fog magához térni, előbb a kötéltekercset, aztán őt nyaláboltam fel, és a Pöröly nyomába eredtem. Mire elértem az első stációt, a kalandozó már eltűnt az épületben. A báróné a füvön térdelt a bejárat közelében, a jó Stipada közvetlenül mögötte állt. Utóbbi végigmért, mikor terhemmel közeledni látott... és a kisujját se mozdította, hogy segítsen. Megfordult a fejemben, hogy a szakadékba lököm, de nem engedhettem meg magamnak efféle fényűzést: attól, hogy ő maga egy rátarti barom, a pengéje még hasznunkra lehet. —Nem hallottad a dörejt? - fordultam hozzá, miután Celestiust fedél alá cipeltem. — Vagy alvajáró vagy te is, mint az asszonyod? —Nem az én asszonyom — mondta álmatagon, és nagyon nem tetszett, amit a nyelvével művelt közben. — És nem is a tiéd, ami azt illeti. 260

A kötéltekercset a legközelebbi fejfára dobtam, hogy mindkét kezem szabad legyen. Valami azt súgta, hogy ahová kilyukadunk, sok minden lesz, csak gyönyörű barátság nem. - Szólnom azért szabad hozzá? - Ha elég fontos. - Elnézett a vállam felett: láthatóan lenyűgözte, amit az Orzó a reggeli égbolttal művelt. — Nem helyénvaló gyászában megzavarni. -Gorvikiak vannak a szigeten - közöltem. — Nem tudjuk, hányan. A második kompánia a boszorkányuk kelepcéjébe esett a hosszúházban. A társai valószínűleg máris a nyomunkban vannak; nem az a kérdés, ideérnek-e, hanem az, mikor. - A szemébe néztem. Még mindig nem tettem le arról, hogy szót értsek vele. - A gyalogságnál voltál? - A mosaccáknál. — Tekintetében fellobban valami, de tüstént ki is hunyt, mintha odabent nem maradt volna semmi tűzrevaló. — A szigeteket is megjártam velük. - Ismertem egy mosaccát — dünnyögtem. — Kemény fickó volt. Egy darabig a barátom is. - És aztán? -Megöltem. Láttam, hogy megrebben a tekintete, és olyan elégedett voltam magammal, hogy kötéltekercs nélkül indultam kötélpályát építeni a Pörölynek. Mire visszatértem, veterán társam nem hagyott számomra más választást azon kívül, hogy Joram del Arco7 után küldjem... és rám hagyta, mihez kezdek a világ keleti peremén egy kóbor ebbel, egy orvlövésszel, egy magatehetetlen pappal meg egy életunt nővel egy rakás sátánimádó ellen.

7 lásd: Holtak légiója (a Garmacnrcímere c. kötetben) 261

7 —Jól figyelj! — mondtam a báró feleségének választott fedezékünk, egy jókora sírkő mögött. - Tedd amit mondok, akkor, amikor mondom, és nem lesz baj. - Vártam egy sort, és mikor nem szakadt rám az ég, így folytattam: — A kápolna kapuja hat-nyolc... neked úgy tizenkét lépésnyire mögöttünk van. Régifajta kilincs; nem nyomod, hanem húzod. Belül dupla retesz; előbb a felsót told rá, úgy nem tudják kifordítani a sarkaiból, az alsó ráér azután. A barátom, egy pap, odabent fekszik eszméletlenül. Maradj mellette! Ha magához tér és harcképes, gondja lesz rád. Ha nem... — fejemmel intettem a gorvikiak felé — .. .tudod. Hallgatott. Láttam rajta, hogy a határon táncol; hogy képtelen választani a cselekvés és a nem cselekvés kínja között. Ezt biztató jelnek véltem. Ha minden mindegy lenne neki, nem kuporogna velem a sírkő mögött. —Téged nem ölnek meg — mondtam. — Ma nem. Se holnap. Se holnapután. Ha van velük olyan, aki érti a módját, a szenvedésed se lesz igazi szenvedés. Elvezni fogod, amíg tart. Istentelenül. —Hagyd abba! — kérte. —Figyelsz rám? —Figyelek. —Megteszed, amit kell? —Meg. —Okos lány - dünnyögtem. Nem tudom, miért. — Mutasd a lábad! —Micsoda? —Csak egy dobásunk van - közöltem. - Ha meglátnak, jönni fognak mindenfelől, mint dögre a legyek. Ha elbotlasz a ruhádban vagy leesel a sarkadról, a világ összes 262

hajítótóre bennem lesz, mire felsegítelek. - Alá toltam a kötéltekercset, hogy ne kelljen a földre ülnie, és felemeltem a ruhája szegélyét. Nem viselt se csizmát, se cipőt; csupasz lábát véresre sebezték a part és a lépcső kövei. Volt egy nagyobb vágás a bokáján. A szeme se rebbent, ahogy átkötöttem a nyakravalómmal. Tőrt húztam, és combközépig hasítottam a ruháját. Húsa kemény volt, mint az acél, borzongó bőrét véraláfutások lilásfekete mintázata borította. Azt, aki az öklét használta ellene, nyilvánvalóan bőszítette, hogy nem okozhat ennél nagyobb fájdalmat neki. - J ó lesz így? — tudakoltam. -Igen. - Akkor állj fel és indulj! Sietve, ne futva! A gyors mozgást könnyebb észrevenni. - És te? - Mögötted leszek. - Fél térdre emelkedtem, és rögzítettem bal karvasamon a Corma-griffes boglárpajzsot. — Indulj már! A temetőkerten átsüvöltő, esőcseppeket és leszaggatott falombot sodró szél a kezünkre játszott: mire a csatárlánc első vonalában haladó gorvikiak felfigyeltek ránk, már az út felénél jártunk. A Pöröly első lövésével azt a fickót terítette le, aki a kiáltozás hallatán nem lódult azonnal felénk - az ariánusok országában megtanulta, miről ismerszenek meg a fegyverforgatónak öltözött vajákosok. Tizenegy. A báróné keze már a kilincsen volt, mikor félrecsaptam az első hajítópengét. Aki felém röpítette, egy szemvillanással utóbb fejetlenül zuhant a sírkövek közé: az orkán mohón ragadta magával mindazt, amit a szélpuska, a gondolataiból meghagyott. Tíz. 263

Hallottam az ajtócsapódást, de csak akkor indultam meg előre, mikor a felső retesz csattanása is a fülemig jutott. Az utolsó lehetséges pillanatig a hátam mögött tartottam bal kezemet, hogy a legfürgébb gorvikinak ne legyen ideje visszafogni a nyakamnak irányzott csapást — vadászkardja éle a boglárpajzson vásott el, és ahogy kibillent az egyensúlyából, azzal zúztam be a homlokát is — halott volt, mire a földre zuhant. Kilenc. Átléptem rajta, egy vízszintes vágással megvakítottam a nyomában érkezőt, és mentemben tőrt vágtam a tarkójába - benne is hagytam, hadd agyaljon a nehézgyalogsági harcmodor hatékonyságáról, míg Ranagol helyet talál neki a pokolban, ahová való. Ereztem, hogy egy olajszagú alak elsuhan mellettem, de nem maradt ideje a hátamba kerülni: az életét kioltó találat ereje vörösre festette az esőcseppeket, amik kesztyűs jobbomra és kardom mereven előremutató vasára hulltak. Hét. Magam előtt toltam a megmaradt gorvikiakat, vissza a sírkövek közé és próbáltam kiigazodni acsargó arcukon. Még mindig elegen voltak ahhoz, hogy bekerítsenek, de mire nekikészültek, hogy félholdformán meghajló rajvonalukat körém zárják, a Pöröly mellbe lőtte azt, aki a legidősebb, és vélhetően a legtapasztaltabb volt köztük — azt, akire kardom hegye mutatott. Hat. — Menjetek! — vetettem oda a túlélőknek a maguk nyelvén. Hangom úgy csikorgott, mintha én nyeltem volna pengét az imént. — Vissza a hajótokra. Nyakunkon a vihar, itt pedig nincs semmi, amiért harcolni és meghalni érdemes. Láttam a szemükön, hogy értik, amit mondok. Hogy fontolóra is vették, bizonyossággá tette, amit az első ösz264

szecsapás óta sejtettem: nem vadásztestvérek, hanem közönséges tengeri haramiák. Mikor láttam, hogy az egyik könnyezik, már tudtam, hogy nem úszom meg a folytatást. A kalózkodás az északi parton családi vállalkozásnak számít - az észérvek keveset nyomnak a latba, ha apák, testvérek és unokatestvérek vére áztatja a földet az egyszeri gorviki lába előtt. Hetek óta először gondoltam a bátyáimra és Aguerróra. A népek azt hiszik, a háborúban az öldöklés a legkomiszabb. Pedig semmiség a felismeréshez képest, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága. A bőrvértesek már-már nekilendültek, mikor a hosszúházban kelepcébe csalt kompánia egy tagja, akinek mostanra sikerült a meredélyen át az első stációig vergődnie, és mindannyiunk számára észrevétlenül gyűjtögette erejét a temetőkert keleti fala mögött, fél térdre ereszkedett, és leadta élete utolsó lövését kőperemre támasztott számszeríjából. Egy homlokkendős fej hátrabicsaklott, a szegeccsel átjárt torokból a szívverés lanyhuló ütemére buzgott fel a vér. A tengerészgyalogos még látta, ahogy áldozata lehanyatlik, a többi futásnak ered — és fájdalom helyett elégedettséget láttam összeégett arcán, ahogy ereje fogytán a földre rogyott. Mikor mellé térdeltem, felismert, és a kezét nyújtotta. Fogtam, míg lélegzett, aztán átemeltem a falon, helyet kerestem neki egy csenevész fa tövében, és mielőtt testét a szentelt földre bíztam volna, fegyvertartó kezemel róttam mellvértje kormába Fúria szárnyainak jelét. Ahogy visszaindultam a kápolna felé, megláttam valamit a sírkövek közt, ami nem úgy csillogott, ahogy az elejtett pengék csillogni szoktak. Méretre érem volt, rajzra inkább szigília — kesztyűn át is émelyített az érintése, ahogy 265

felragadtam, hogy a kerítés és a meredély felett a partig hajítsam. Nem láttam többet, de biztosra vettem, hogy akad még belőle a halottaknál, és tudtam, hogy nincs időm mindet útba ejteni. Intettem a Pörölynek, hogy tisztuljon a toronyból, és rohanni kezdtem a kapu meg a kötéltekercs felé. Arra se volt érkezésem, hogy szemügyre vegyem a kőlapot, aminek szomszédságában a jó Stipada teste hevert — és megborzongtam lépcsőn heverő fejének grimaszától, ahogy megdöngettem a kápolna ajtaját. A reteszeket szinte rögtön elhúzta valaki - túl határozottan ahhoz, hogy női kéz legyen. Azt reméltem Celestiusé, és mikor az ajtórésben rubinlencse villant a vízkék szemek helyett, azzal vigasztalódtam, hogy messzire hajítottam a kötéltekercset. —Szép munka — ziháltam, ahogy beljebb nyomultam. Peregrin kéményszagú árnyként sompolygott utánam. Mikor megpillantott, a báró felesége felemelkedett az oltárkárpit sarkáról, amin mostanáig kuporgott. Egy szót se kellett szólnia — épp elég jól láttam mellette a csuhás hűlt helyét. —Mi történt? - firtatta a Pöröly. —Visszavonultak. — Tekintetem körbevillant, és egy furcsa szögben álló kőlapon állapodott meg az oltár előtt. — De megjelölték a területet, amit a hajójuk perceken belül megszór az istenük nyilaival. Leguggoltam a kőlap mellé, hogy megvizsgáljam azt a viaszosvászon cafrangot, ami nem engedte visszacsukódni: a csuhás köpenyének egy darabja volt. Felegyenesedtem, de nem szitkozódtam. Ahhoz túl szigorú volt az oltárt vigyázó Úr-Arcok és a mélyedésekből figyelő kőszobrok pillantása. —Mondott bármit, mielőtt elment? 266

A báróné fakó arccal intett nemet. Sejtettem, mi kavarta fel: az orkán bőven juttatott nekem a sírkövek közt levágott ellenség véréből. —Beszéltem hozzá, de nem válaszolt — suttogta. - Mintha nem is látott volna. A Pörölyre sandítottam, aki némán rázta ércsapkás fejét: pillanatokkal előttem érkezhetett odafentről. Mindhárman összerezzentünk a hamis égzengésre, melyet tompa dörej és rázkódás követett: a gorviki kalózhajó első pokolgránátja — hangjából ítélve egy esperes — mélyen a nedves földbe csapódva robbant valahol odakint. A viaszosvászon cafrangot bámultam a kőlap sarkában. Nyomnak megteszi, kapaszkodónak édeskevés: Ranagol pokla is előbb fog megnyílni előttünk a rejtekajtónál, amit leleplezett. Rángatni rángathatjuk persze — van olyan jó az is, mint lábon elhamvadni odakint... vagy zsolozsmázva várni idebent, hogy ránk szakadjon a födém. —Láttad, hogy csinálta a pap? - fordultam a bárónéhoz. - Tett olyasmit, amivel ezt kinyithatta? Ahogy a világos szemek az oltárszobrok karéja felé villantak, már ugrottam is: szárnyakat adott a tudat, hogy valahol felettünk újabb pokolgránátok szelik a levegőt. A második becsapódást olyan erős rázkódás követte, hogy a tömjéntartók hétfonatainak végén összecsendültek a rézből és ezüstből vert szigíliák. A kövek illesztéseiből finom por szitált, de a csuhás nyomait nem tudta elpalástolni: azok világosan mutatták az utat a szobrok karéja mentén addig a pontig, ahol a sebesült megtorpant, majd térdre ereszkedett. Pár lépéssel odébb felborult imazsámoly hevert - arra hágott fel, hogy a szobor domborművű imakorbácsának nehezékeihez férjen. Példáját követve jutottam a Jóság Forrásának szigíliájáig, amit vérével emelt ki a többi közül... és ahogy az 267

emlékkápolnát újabb becsapódás rázkódtatta meg, tenyeremmel ütközésig toltam a szerzetesi köntös kőbe faragott hullámai közé. Mikor meghallottam az áttétek csikorgását, ellöktem magam a faltól. A karéj túlsó végében szobrozó Peregrinnek nem kellett rám mordulnia - a látványa is elég volt, hogy sietségre ösztökéljen. Mire kifordultam az oltár mögül, a Pöröly már eltűnt a padlón tátongó nyílásban. Miután a kutyát és az asszonyt is útnak indítottam lefelé a meredek lépcsőn, valami arra késztetett, hogy a kolumiták rég elhalt nagyjai felé pillantsak megint... és attól, amit láttam, nem csak a torkom, a gyomrom is összeszorult. A szobor, mely a menekülés útját megnyitotta, és az üdvözültek mosolyával bámult rám a kupolafreskók pelyhekben szállongó azúrján és bíborán át, Celestiust ábrázolta.

4 A járat tíz lépés után kétfelé vált: az egyik visszakanyarodott arra, amerre a kápolna kegyszertárát sejtettük, a másik nyílegyenesen haladt tovább délnek, és valahol a temetőkert alatt torkollott a stációk közti átjárást ítéletidőben is biztosító viharfolyosóba. A lövedékek mostanra olyan sűrűn zuhogtak, hogy nem vághattunk neki azonnal a második stációhoz vezető lépcsőnek. A falakba ágyazott kristálygömbökben, melyeknek Szent Anselmus fényében kellett volna izzaniuk, epezölden derengett az Orzó tisztátalan deleje — nem eloszlatta, hanem elmélyítette a homályt, a nedvességet izzadó, eleven testként rángó szikla pedig nem kínált semmiféle kapaszkodót. 268

A Pöröly övtáskáiban megannyi homályos rendeltetésű holmi közt, némi szesz és kötszer is akadt. Az előbbivel úgy-ahogy megtisztítottam a báróné sebeit, az utóbbiból kapcát készítettem neki. A gyötrelmet szótlanul, száraz szemmel tűrte; csak akkor kezdett rázkódni a válla, amikor felnyúltam, hogy eligazítsam rajta a köpenyt. —Sajnálom - dünnyögtem. — Mindazt, amit odafent gondoltam és mondtam. Hogy fájdalmat okoztam. —De megteszed újra, ha a szükség úgy kívánja. Bólintottam. ~ A fájdalom a barátod. Ha nem öl meg, erősebbé tesz. Megmutatja, mi lakik benned. Hozzásegít, hogy átvészeld mindazt, ami nem tűnik átvészelhetőnek. A legerősebb ajzószer, amit ismerek. Nem csoda, hogy annyian bolondulnak érte. —Én nem. Megkötöttem az utolsó bogot, és felpillantottam rá. -Tudom. -Mégsem kérdezel. -Láttam, amit láttam... és megértem, hogy nehezedre esik beszélni róla. - N i n c s kivel. - Olyan egyszerűen, mintha azt mondta volna: „Holnap is lesz egy nap." - M e g fog ölni - közöltem. - ígérhet bármit, áltathatod magad bármivel, nem számít. A helyzet sosem javul, csak romlik. Míg az egyik fél ki nem lép vagy bele nem hal. — Őfelsége legifjabb generálisára gondoltam, aki még a portrék szemét is kivájta abban az üresen kongó koronavárosi palotában, ahol Domvik ítéletére várt. 8 - Mindig ez a vége. A báróné elfordította a fejét. —Azelőtt más volt. 8 lásd: Garmacor vére; Úri passzió 269

—Az emberek változnak - bólintottam. - A szabályok sosem. —Az én hibám is. —Valóban. — Eltűnődtem, folytassam-e, aztán lélekben vállat vontam. — Már a legelején vissza kellett volna ütnöd. Mondjuk egy bordás buzogánnyal. Sokkal célravezetőbb, mint magadban keresni a hibát. —Valaha szeretett - suttogta a báróné. — Én pedig bárhogy akartam, képtelen voltam... —...viszontszeretni? — Összerezzentem, az újabb, minden eddiginél áthatóbb rázkódásra. — Az ilyesmi nem számít főbenjáró bűnnek ott, ahonnan én jövök. —Csodás vidék lehet. - Mosolyogni próbált, de elszánásából nem futotta rá. - Ronna-gella asszonyait arra nevelik, hogy mindenben választottjuk kedvére tegyenek. —Akkor is, ha nem ők választották az illetőt? —Akkor is. — A báró felesége felemelkedett ültéből, de tüstént vissza is ereszkedett, ahogy egy közeli becsapódás megremegtette a járat falait. — Köszönöm. —Csak egy kapca. - A Pörölyre sandítottam, aki pár lépéssel távolabb kuporgott egy kristálygömb zöld fénykörében. — Még az alapanyag is tőle való. —Nem csak azt. - A bálványarc rezzenetlen maradt, a színevesztett szemekből azonban hála sugárzott felém. — A figyelmeztetést... és az őszinteséget. Jó ideje nem volt részem benne. Némán bólintottam, és félrevonultam, hogy letisztogassam a kardomat. Tudtam, mi lesz a sorsa, ha visszajuttatom oda, ahová tartozik, és egész valóm berzenkedett az ellen, hogy veszni hagyjam - hogy hátat fordítsak valakinek, aki olyan sebzett és magányos, hogy kész harc nélkül lemondani mindarról, amit Jedome adott neki. 270

5 Mikor a tüzelés abbamaradt, nekivágtunk a lépcsőnek. Az élen a Pöröly haladt éjszemével fürkészve a homályt, utána az asszony, a nyomában én és Peregrin. A kristálygömbök csak annyi fényt adtak, hogy el ne vétsem a soron következő lépést - előre iszonyodtam a pillanattól, mikor végképp kilobbannak. Egy darabig számoltam a fokokat, de félezer után felhagytam vele. Celestius nyilván gyorsabban haladt nálunk, és a rázkódástól se hagyta zavartatni magát - alaposan kiismerhette az ilyen vihar járatokat szigeten töltött évei alatt. Ami a szobrot illeti, próbáltam minél kevesebbet gondolni rá. Ha mégis felötlött bennem, azzal nyomtam el, hogy létezik magyarázat... és minden bizonnyal meg is találom ott, ahová az utunk vezet. Memphremadur természeti adottságai nem tették lehetővé három teljes értékű stáció kialakítását: a védművek építőinek — ahogy a csuhás Gomaronban elmagyarázta — már a másodiknál is alaposan meggyűlt a bajuk. A Domvik hatalmával elegyengetett sziklaalapzat mélyedéséből a szél rendre elhordta a hajókon ideszállított termőföldet - harminc esztendő és két főatya tevőleges közreműködése kellett ahhoz, hogy az Égtükör-tó fenekéről kapun át ideömlesztett üledékben az első gyökerek megfogózzanak. Zöld és fehér kőrisek övezte osszáriuma valamivel nagyobb volt az első stáció emlékkápolnájánál, és két évezrede gyűltek benne a szerzetesek, gyalogszentek és mártírok csontjai - ahhoz, hogy valaki a lenti temetőkert helyett a ligetben alhassa örök álmát, életében érdemdús, de legalábbis jeles személyiségnek kellett lennie. A második stációt a harmadiktól negyedmérföldnyi szint271

különbség és hétszázhetvenhét lépcsőfok, a kulcsos ordó rendházának déli frontját az alant háborgó óceántól egymérföldes szakadék választotta el. A helyi kolumiták önmegtartóztató életmódjuk mellett természettudományi könyv- és tekercstárukról váltak nevezetessé - nehezemre esett olyan zsákmányt képzelni otthonuk falai közé, ami a gorviki kalózoknak - vagy bárki másnak — megéri a bálába rejtőzés és a teheremelő kötélpályán való feljutás kockázatát. Ha Draiada szigetének elnémulásáért ugyanez a társaság felelős, nyilván jó okkal vállalkozott ilyen hosszú útra. Ha több sorhajó is garázdálkodik a Viharvizeken, flottánk finoman szólva nem áll a helyzet magaslatán; nagyjai kénytelenek lesznek a báróságok - köztük a gomaroni költségvetését haladéktalanul és jelentősen megnövelni. Már ha megússza bárki a frigáton érkezettek közül. Ha lesz, aki számot adjon a Triatosnak a történtekről. - Világosság előttünk — mormolta a Pöröly. Megvetettem lábamat a lépcsőn, és összehúzott szemmel hajoltam előre az asszony válla felett. A rőt fény a felbillent zárókő nyílásán át szüremlett a viharfolyosó padlatáig. Peregrin megtorpant és tompán, fenyegetően morogni kezdett: mindhármunknál előbb kiérezte az erősödő léghuzatból a vér szagát. Tízlépésnyire járhattunk a kijárat négyszögétől, mikor imanyelvű szózat döndült odafent, és tarkómtól a sarkamig megborzongatott beláthatatlan távlatokat sejtető zöngéivel. Az aranyfény szélesedő kúpja elhalványult, majd tüstént felragyogott megint. Egy nehéz test csontrepesztő erővel vágódott a kőnek valahol odafent, aztán az üregbe bukott, és nyakaszegetten, semmibe meredő szemekkel zuhant a lábunk elé. Meglett korú, borotvált fejű férfi volt, homlokán fogadalmi hegek kettős gyűrűje övezte a kos jelét. 272

Átléptem rajta, intettem a Pörölynek, hogy maradjon a báróné mellett, és felfelé indultam az osszáriumba vezető grádicson. Gyötört az érzés, hogy későn érkeztem — hogy semmit sem tehetek a csuhásért, aki a hangokból ítélve komoly túlerővel került szembe odafent. Harcra készen pattantam elő az üregből, és attól, amit láttam, gyomromból a torkomig tolult a keserű epe. A falakat és a mennyezetet szénnel és vérrel írt ábrák, körök, csillagok és sokszögek egymásba fonódó mintázata borította. A falak mentén ruhátlan, megcsonkított és kivérzett holttestek hevertek, a padlót vastagon borították a szétzúzott urnák cserepei, a léghuzatban ezüstösen kavargott hitünk szentjeinek és mártírjainak pora. A szobrok arcát leverték, Domvik oltárát fekete és vörös gyertyákkal és csontfétisekkel rakták tele. A kosfejet egy halott szerzetes tartotta az ölében - a fejsebéből szivárgó vér cseppjei homlokán, orrán és állán végigcsorogva a szarvak közti tégelybe hullottak. Ahogy arrafelé mozdultam, az aranyfény ismét fellobbant a gyalogsági négyszögekként sorjázó urnafalak labirintusában. Tisztán hallottam Celestius hangját, egy nő sikolyát. .. aztán a levegőbe emelt, és a padló befejezetlen ábráin át a legközelebbi falig taszított egy kriptaszagú léglöket. Hanyatt zuhantam a halottak közé, és pár pillanatra az eszméletemet is elveszítettem — arra ocsúdtam, hogy a hamu szőnyegén át árnykígyók kúsznak felém, a falakon pedig folyondárként burjánzanak az ariánus bűbáj nyúlványai. Feltápászkodtam, és mire úgy-ahogy kitisztult a tekintetem, megpillantottam Celestiust: Domvik fényétől övezetten hátrált ki az urnafalak közül, és naparanyban izzó imakorbácsával vonszolt elő onnét valamit, amiben közelebb botorkálva lobogó hajú, hamutetoválással szürkített bőrű nőszemélyre ismertem. 273

Úgy vonaglott árnyindái szövevényében, mint egy halálos mérgű pók hálója közepén. Láthatóan nem uralta többé a homályt, ami eddigi életében - meglehet, századok óta — engedelmesen szolgált neki: a szövedékében raboskodó lelkek hang nélkül üvöltve követelték jussukat... és mikor a bűvábrák csúcsaiban rendre kilobbant gyertyákra leltek, sötét áradatként zúdultak visszafelé, hogy a boszorkány eleven testéből csillapítsák éhüket. A csuhás látta, hogy az árnyindák visszahúzódnak, de nem lazított szorításán. Épp ellenkezőleg; a levegőbe emelte, és olyan erővel vágta a kétszárnyú kapuhoz a kalózhajó wiccáját, hogy annak torkából sugárban tört elő a vér. — Az igazak járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önzők közönyössége és a hamisak zsarnoksága — mennydörögte. — Áldott az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a kárhozat völgyén, mert ő valóban testvéreinek őrizője és az elveszett bárányok meglelője. Lesújtok hát terád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, kik testvéreim ármányos elpusztítására törnek; mind megismeritek majd az Angyal nevét, ki munkáját rajtatok általam végzi el!9 Megperdült a sarkán, és a megszentségtelenített oltár felé lódította a boszorkányt, mely mostanra beleveszett a húsát marcangoló lelkek örvényébe... és a kosfejet szilánkokra zúzva maga is puszta vázként hullott szét. Hallottam a dörömbölést a bejárat felől, hallottam, hogy a Pöröly konokul pumpál az üregben valahol a hátam mögött... és egyszerre feledkeztem meg mindkettőről, ahogy Celestius rám bámult az igazak vérének páráján és a kavargó hamun át. Aranyfényben izzottak a szemei is. Nyilván látott, de nem adta jelét, hogy felismerne, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, megint sarkon 9 Ezékiel 25:17

274

fordult, és botját mentében felragadva a kétszárnyú kapu felé vette az irányt. Próbáltam a nyomában maradni, de megtorpantam, mikor az ajtószárnyak csikorogni és remegni kezdtek csúcsíves keretükben: a Celestiusból sugárzó hatalom száz meg száz eleven test súlyával feszült nekik. A jobb oldali olyan robajjal szakadt darabokra, hogy még az osszárium halottai is összerázkódtak tőle. A bal simán kivágódott, és pelyvaként szórta szét a mindeddig láthatatlanul nekifeszülő ellenséget. Hogy hányan vannak, nem láttam; a puszta életösztön ordíttatta velem a Pöröly nevét, mielőtt a csuhás után vetettem magam. Az első gorvikinak, aki fektében kézi nyílpuskát emelt rám, könyökből csaptam el a karját, aztán a nyakára léptem - az, amit odabent láttam, nem adott okot se tétovázásra, se irgalomra. Társai egyszerre figyeltek fel rám, és majdhogynem egyszerre vettek célba számszeríjukkal. A Pöröly alighanem még a nyílásból lőtt rá arra az egyre, akit nem takartam előle, és a fegyver mechanikájával együtt szétzúzta az állkapcsát is. Az életben maradottakra csontszilánkok és fogak zápora hullt, de túl közel voltak ahhoz, hogy mindhárman elhibázzanak. Tudtam, hogy a közvetlen találatok a láncinget is átüthetik, mégsem tétováztam: a vándorpatkányokat arra nevelik, hogy habozás nélkül kockáztassanak a náluk különbekért - akkor is, ha nem a barátjuk és Domvik szolgája az illető. Elrugaszkodtam a küszöbről. Boglárpajzsos balomat emeltem arcom védelmére, és próbáltam felsőtestemet elfordítani, hogy minél keskenyebb célpontot nyújtsak. Láttam, ahogy a tollatlan acélhegyek — mechanikánként kettő — kirepülnek a vágatból, ahogy felém szállnak a Celestiust uszályként követő aranyfüst örvényén át. Az első pár már a karom alatt járt, és a gyomorszájamtól se lehe275

tett túl messze, mikor az imanyelvű bömbölés velem és a világgal együtt Domvik idejének tömjéntől szagló gyantájába fojtotta. Az ugrás holtpontján függve maradtam ég és föld között. Súlyommal és lendületemmel együtt kis híján az eszméletemet is elveszítettem a hirtelen megsűrűsödött levegő csapásától. Pár pillanatig csak lebegtem ott, mint egy borostyánba dermedt bogár... aztán az, aki az első stációhoz vezető lépcsőn még a barátom volt, megragadta a bal karomat, és olyan erővel penderített félre a lövedékek útjából, hogy a vállamat is kificamította közben. A szent liget földje puha volt. A fatörzs, amibe a hátamat vertem, annál keményebb. A fájdalom semmiségnek tűnt a gyötrelemhez képest, amit a tüdőmbe tolult aranyfüst okozott: mintha tömény balzsamozófolyadékot próbáltam volna felöklendezni. A gorvikiak se jártak jobban. Az egyik kifordult szemmel hevert az oldalán, a másik tíz körömmel tépte-szaggatta saját arcát, a harmadik ugyanúgy fuldokolt, ahogy én... és mintha megkönnyebbült volna, mikor Szent Anselmus hideg tüzében égő pengémet fél térdre emelkedve a torkába döftem. Mire talpra vergődtem, Celestius már messze járt: az osszáriumot övező liget legvénebb fája alól figyelte a levelek kavargását. Mikor az ajtószárny szilánkjaitól megnyomorított támadók egyike felneszelt és kúszni próbált, az imakorbács hétujjú óriáskézként ragadta fel, és a második stáció peremén túli mélységbe hajította. Leráztam és tokjába csúsztattam a kardot, ahogy a nagykönyvben írják. Egész testem berzenkedett a folytatástól, de éreztem, hogy a halogatás csak ront a dolgon: léptem kettőt hátrafelé, aztán összeszorítottam a fogamat, és tehetetlenül lógó bal vállammal előre, a fatörzsnek zúdultam. 276

Az aranyfüst maradéka tagolatlan üvöltésként szakadt ki belőlem. Térdeim megrogytak, tekintetem elhomályosult, de mindenért kárpótolt a bizonyosság, hogy célt értem: a holt súly eleven gyötrelemmé változott vissza, és mire a rendházhoz vezető lépcső legközelebbi kanyarulatában újabb bőrpáncélosok tűntek fel, a kulacsot is sikerült a számig emelnem remegő jobbommal. Hosszan és mohón ittam, mint egy beteg állat. A gorvikiak nem közeledtek: láthatóan elbizonytalanította őket, ami hátrahagyott társaikkal történt. Vezetőjük - ősz tincseit vörössel áttört fekete homlokkendő alá rejtő, mákos pofaszakállú, csupa ín és csupa heg siedon — teli torokból üvöltött, a feleségét és a lányát emlegette... de az átkozódás éppúgy nem segített rajta mint a baljában villogó tengerészkard: övéi irtózva hátráltak a második stáció démona, az imakorbácsát lóbáló diakón elől. Legelszántabbnak a családfő mutatkozott. Birokra kelt még a társaival is, akik az útját állták, mikor egyedül vágott neki. Miután a túlerő legyűrte, zihálva hevert a hátán. .. aztán az Orzó nyílt sebként vöröslő egébe üvöltötte tehetetlen gyűlöletét. A csuhás válaszából keveset értettem azon kívül, hogy szenvedést és halált ígér. Az előbbitől mostanra úgy megcsömörlöttem, hogy az utóbbiban se találtam kivetnivalót: minden pillanattal kívánatosabbnak tűnt a békesség, ami a vég közeledtével ömlött el a torkon szúrt gorviki vonásain. A csuhás felé lódultam, de sosem jutottam túl az imakorbács eleven kígyókként tekergőző fonatain. A berrán képe meg se rezdült, ahogy a nehezékek mellbe taszították — a benne megtestesült hatalom így jelezte, hogy se a közelségemre, se a támogatásomra nem tart igényt. Hanyatt zuhantam, és meg se próbáltam feltápászkodni: az elutasítás minden erőmet kiszipolyozta. Csak feküd277

tem ott, bámultam az Orzó örvénytölcséreit, melyek végsó rohamra készülő hadoszlopokként gyülekeztek a sziget körül, és mikor Brevia — jutalmul vagy szánalomból — felkínálkozott, nem mondtam nemet neki. Mohón fúrtam magam földszagú ölébe, ahol egy darabig nem fáj semmi.

6 Nem aludtam, de mintha álmodtam volna. Az erdei kantonokról, ahol ilyentájt kezdődik az igazi tavasz, a nőről, akire szívem és házam kulcsát bíztam... és a fiúról, akit anélkül tettem törvényes örökösömmé, hogy belegondoltam volna: akár a vér szerinti apja is lehetek. —Ha tudtátok — fordultam az álombeli Calliagarhoz, aki az Örökkévaló Kalkyrios szobrának válláról nézett le rám -, miért nem szóltatok róla? —Megtettük, édes úr. Ki-ki a maga módján, de... -De? —Kár az igazi kékről magyarázni annak, aki vakon született. —Sajnálom — dünnyögtem. —Nincs mit — vigyorgott az Ogár. — Az ittlétünk bizonyítja, hogy foglalkoztat a dolog. Ez máris több annál, ami egy távollévőtől a te helyzetedben elvárható. —Az én helyzetemben? —Nem is rémlik? — Calliagar kulacsot hajított nekem odafentről. Ahogy megragadtam, pár csepp szesz az arcomba fröccsent. Boróka és fekete szeder: őseink receptje minden búra-bajra. — Húzd meg, amíg lehet! Az emléke is gyógyít, azt mondják. —De mit... 278

—Egy szót se, édes úr! Ejtőzz, hallgasd a csendet, és ne feledd, hogy a fiúnak apa kell: próbálj nem megdögleni odakint. Mire idáig jutottunk, rájöttem, hogy álmodom; hogy Kendrid nem valódi, így a pálinkája se lehet az... és mielőtt merőben elméleti gyógyhatásáról meggyőződhettem volna, arra eszméltem, hogy valaki nedves ronggyal csapkodja az arcomat. A valaki Peregrin, a nedves rongy segge visszatérő vendége, a nyelve volt. Szája dögkútként bűzlött, de nem bántam: a Pöröly fiolája százszorta rosszabb volt nála. A rend kedvéért pofán legyintettem, és fellélegeztem beletörődő vicsora láttán: ha rossz bőrben lennék, már a torkomnak esett volna, hogy harcban szerezze meg a falkavezéri posztot. Ahogy felkönyököltem, rubinfény vakított el — a kalandozó villantotta rám éjszemét fedezéke, az osszárium csonka kapuszárnya mögül. Én pár lépésnyire mögötte hevertem a szentek és mártírok szanaszét szórt hamujában, és hideglelősen bámultam a küszöbön túl szállongó hópelyhekre: az Orzó nyitott csatornákon át idáig érzett a szférák alatti légréteg fagyos lehelete. - A gorvikiak? —A lépcsőn gyülekeznek — mormolta a Pöröly. — Amit a szent életű cimborádtól láttak, gondolkodóba ejtette őket. Nem akaródzik támadniuk... de nem sietnek elkotródni sem. Bólintottam. Felrémlett előttem a hegekkel szabdalt siedon ábrázata, és ismertem annyira a fajtáját, hogy tudjam: nem tágít, míg bizonyosságot nem szerez övéi sorsáról. Láttam az aranyló fényudvart a meggyalázott oltár körül, de forrását csak azután pillantottam meg, hogy fel279

tápászkodtam. Celestius felhúzott térdekkel kuporgott a csontok halmán, és üres tekintettel morzsolgatta megjuhászodott hétfonata szemeit. —Gondolom nem ő volt, aki fedél alá cipelt. —Valóban. — A kalandozó oldalra billentette ércsapkás fejét, és fülelt. Elképzelni is nehezemre esett, mit hallhat a szél bömbölésén kívül. — Sokáig ügyet se vetett ránk... aztán látott valamit, ami nagyon nem tetszett neki. —A lépcsőn? —A viharban. — A Pöröly a csuhást méregette. — Az oltárhoz menekült, és egy tapodtat se mozdul onnét. Az asszony arra se tudta rávenni, hogy a lányon segítsen. —Lányon? —A gorviki boszorkányén — bólintott a kalandozó. — Aki miatt a többiek nem tágítanak. Talán még tárgyalni is hajlandók lesznek, hogy visszakapják. —Hol van? —Két sorral mögöttünk, az urnafalak közt. Az asszony vigyáz rá. Ereztem, hogy kihagy a szívverésem. —Hogy hagyhattad kettesben azzal a ... —Veszélytelen. —Egy wicca kölyke, az istenért! - levertem magamról a port, és futásnak eredtem. Lelki szemeim előtt összefolytak a szigeti háború és a hosszúházat szétvető robbanás rémképei... és egyszerre enyésztek el, mikor elértem a benyílót, ahol a gyászruhás asszony szavak nélküli altatódalt dúdolt egy haldokló gyereknek. A korát nehéz volt megítélni, a törzsén és végtagjain burjánzó nyakán át bal arcfeléig kúszó bőrképek miatt, de biztosra vettem, hogy nagyon fiatal. Csupa ín volt, akár a siedon; nyilván vérezni se vérzett még - egészen mostanáig. 280

Próbáltam egy boszorkány és egy haramia fattyát, hazám és hitem ádáz ellenségét látni benne, de hiába: egy rémült és zavarodott kölyök volt, semmi több. Összetörve hevert az asszony ölében, akit az anyjának hitt, erőtlenül mosolygott a férfira, akiben öntudata utolsó szikrájával az apjára ismert... melléjük rogytam hát, a véres hamuba, és tettem róla, hogy ne kelljen csalódnia. Beszéltem. Gorvik nyelvén és a miénken, csupa olyasmit, amit ilyenkor szokás; amiben egy kárhozatra született gyereklány végső perceiben örömét lelheti. Mondtam, míg el nem fogyott a lélegzete... és folytattam volna, ha a báróné meg nem érinti a számat, hogy elég. Térdeltem a csontok és cserepek közt, hallgattam, ahogy dúdol a halottnak, és ugyanazzal a hévvel gyűlöltem ezt az elcseszett világot, amivel jobb pillanataiban rajongtam érte. Gyötört a bizonyosság, hogy mindenki azt tette, amit kellett, amire kezdettől fogva rendeltetett. A lányka az anyja oldalán nyiszálta a szerzetesek torkát, a Celestiusból lett bosszúangyal egy sátánimádóra mérte a csapást, ami a vesztét okozta... mi pedig egyengettük az útját, és előbbutóbb el is kell engednünk, hogy a történtek következményeivel számot vethessünk. —Jól csináltad. — A báróné szeme ugyan olyan száraz volt, amilyen világos, érzelmeiről csak fátyolos hangja árulkodott. — És nyilván nem először. Bólintottam. - M á s vagy - folytatta. — Több annál, aminek hittelek. Ölsz, de nincs benned semmi... - ... gyűlölet? —Önáltatás. Azt adod, amit mutatsz, azt teszed, amire rendeltettél... és nem hagyod magad zavartatni a fájdalomtól. 281

—A fájdalom a barátod — dünnyögtem. - A második legjobb a félelem után. Megtanítja a testedet mindarra, amitől az értelmed visszariad. Csak arra kell ügyelned, nehogy a szenvedélyeddé váljon. —Ilyen egyszerű? —Többnyire. — Valami arra késztetett, hogy hátrapillantsak: Celestius némán, magába fordulva gyürkőzött a maga angyalával vagy démonával az oltár mellett. — De nem szükségképpen. - M i lesz most? -Tárgyalunk a gorvikiakkal. Nekik a lány kell, nekünk a magyarázat, a diakónnak pedig idő, hogy összeszedje magát, és befejezze, amit elkezdett... bármi legyen is az. —Ha rájönnek, hogy a lány halott... —ízekre szednek minket - bólintottam. — Ha az Orzó meg nem teszi előbb. Hallgattunk. A szél bömbölt odakint. —Közel jár — suttogta a báróné. — Meghallotta a hívásomat. .. és eljött, hogy magával vigyen. Mondhattam volna, hogy istentelenséget beszél. Vagy azt, hogy kövirózsa létére különb szabadítót érdemelne... aztán rápillantottam, elnéztem, ahogy a halott lány hajfonatait rendezgeti, és csak ennyit kérdeztem: -Kihez? -A fiamhoz. — Úgy tűnt, ő maga is meglepődött válasza egyszerűségében. - Tavalyelőtt fogant, de meghalt, mielőtt kihordhattam volna. Bennem halt meg, és én nem éreztem semmit... csak azt a rettentő ürességet, miután elvették tőlem. A papok tették, anélkül, hogy a testemet megnyitották volna. Az én érdekemben. Hisz fiatal vagyok, egészséges és jó családból való; minden tekintetben alkalmas a feladatra, amire szántak — arra, hogy Gomaron flottabárójának életképes utódot szüljek. Szép pár 282

vagyunk, azt mondják. Uram jeles és érdemdús férfi; híven szolgál, gyengéden szeret... és csak nagy néha üt olyan helyre, ahová nem kellene. Olyan erővel fegyelmeztem magam, hogy a fejem is belefájdult. Aranyszabály: ne végy a lelkedre olyasmit, amin nem változtathatsz. —Az a sír az első stációnál... - A z övé. - Úgy kerülte a tekintetemet, mintha szégyenkezne önnön elevensége miatt. - Nem véstek rá nevet, és ismeretlenként jegyezték a rendház szent könyvébe. Mintha sosem élt volna. Mintha nem lett volna az enyém; mintha... —Ne tartsd vissza! - dünnyögtem. -Mit? -A könnyeidet. - Körbemutattam Domvik házának megcsúfolt falain. A hamuszőnyeg felett hópelyhek járták lassú táncukat. — Vedd úgy, hogy itt se vagyok, és engedd el magad; megeshet, hogy nem lesz több alkalmad rá. —Nem megy - mondta, és elfordult tőlem. Aztán rázkódni kezdett a válla, és mire feltápászkodtam eleredtek a könnyei is. Ahogy mozdultam, a kezem után nyúlt — tenyere forró volt, szorítása kemény, akár a sors, amit Domvik mért rá... de semmiség a mélyben feszülő indulathoz képest, melynek heve bőrén is átsugárzott, és többet árult el igazi valójáról annál, amit a világnak mutatni akart. Most már tudtam, amit a szülei és a nevelői tudtak; amit két évtized szívós munkájával is csak elpalástolniuk sikerült, megváltoztatni nem. Hogy a dáma maszkja mögött egy harcos rejtőzik, aki figyel és okul; egykedvű céltudatossággal gyötri-edzi a testet, amit Domviktól kapott... és ő irgalmazzon a férjének, ha egy nap rájön, mire való. 283

7 Végigjártam az elesett gorvikiakat; a zsákmányt — pár vizestömlőt, némi algacefrét, sózott bőrkét és különféle patikaszereket - batyu helyett átalvetőbe kötöttem, ahogy a seregben szokás: a készletet az különbözteti meg a kolonctól, hogy menetben, fél kézzel is bármikor hozzáférhetsz. Békét akartam hagyni Celestiusnak, az oltár mellé érve mégis lassítottam — és megtorpantam, ahogy a felhúzott térdekkel kuporgó alak rám nyitotta vörösaranyban izzó szemét. —Garmacor...? Az ő hangja volt, de erőtlen és távoli. Mintha egy kút mélyéről szólna, ami századok óta nem látott se napot, se vizet. —Jól vagy, cimbora? - tudakoltam, és nagyon nem tetszett, amit a fejével művelt közben. Gyanítani kezdtem, hogy vak — hogy aki a hangját visszaadta a szemeit egyenlőre megtartotta magának. —Beszélni akar veled — suttogta. -Kicsoda? —A másik. A korbácsos, akiről a szobrot mintázták. — Celestius ábrázatán fájdalmas grimasz terült szét. — Egy része idefent van, a többi az emlékkápolnában. Ott szállt belém. Azt mondta, joga van hozzá; hogy ámítás és káprázat. .. az egész életem. —Több annál. - Ezt már a másik mondta, jóval közelebbről. Szemei újra láttak, és megváltozott a tekintete is: most végtelen keserűség tükröződött benne. — Vétek Domvik és a világ rendje ellen; megcsúfolása mindannak, amiben hiszünk és amit szolgálunk. Bűn és eretnekség. Az enyém. —Ki vagy? — sziszegtem. 284

—Árnyék, a pokol tornácáról. Emlék vagy varázslat, angyal vagy démon... magam sem tudom. - A förtelem egy barát szemeivel nézett, egy barát szájával mosolygott rám. - Míg ebben a világban éltem, Laureatus volt a nevem. Raveacertában születtem az Ébredés korának második századában, és szerzetesként majd priorként szolgáltam az Egyetlen Memphremadur partjain. Azok közt voltam, akik a liget fáit ültették, és évszámra hallgatták a gyökerek növését, ahogy mind mélyebbre hatolnak a bierrai földbe. Nem volt társaságunk egymáson, nem volt gondolatunk a védművek épségén és Shadon biztonságán kívül. Hasznos élet, de keserű, mint a kőrisek nedve... és savanyú, mint a talaj, amibe kapaszkodnak; végtelenül hosszúnak tűnt, míg el nem múlt. Úgy hittem, tiszta vagyok; hogy sikerült leszámolnom mindazzal, ami az embert gyarlóvá és sebezhetővé teszi. Fra Laureatus a szolgálatnak élt, és szentnek kijáró tisztelettel övezetten halt meg százharmincöt éves korában. Teste Memphremadur savanyú földjébe tért meg, és apránként eggyé vált vele... de ahogy az élete, a halála sem volt egészen olyan, amilyennek megálmodta. Úgy hitte, rászolgált, hogy lelke Domvikhoz térjen... az enyészet azonban nem csak a csontjait, a valóját is lecsupaszította: a vágyak, amiket elfojtott, de sosem hagyott maga mögött, ehhez a szférához béklyózták... és amire ébredt, nem az ő fényessége volt. - Nézett és mosolygott, mint egy csínytevésen kapott kölyök. - Százharmincöt éven át létezett, de sosem élt; nem úgy, ahogy szeretett volna. Ki kárhoztathatná azért, hogy többet akart? - A z inkvizíció. — Tudtam, mire képes, ha nekivadul, de nem hagytam magam zavartatni tőle. — A szervezet, ami sokkal éberebb, mint a te idődben volt. Az igazak védelmezőinek serege, melynek egy katonáját mohóságodban elbitoroltad. 285

- N e m bitoroltam el — rázta a berrán fejét a rég elhalt prior. — A része vagyok; elválaszthatatlan a Teremtés esedékétől, amiből az az északról jött driád megalkotta. Én álmodtam meg, hogy benne, és általa élhessek, az én ötletem volt még az is, hogy az inkvizíció szolgálatába álljon, és koncot vetettem nekik, hogy elaltassam az éberségüket — az eretnekségbe hajló rajongását a Fekete Angyal iránt. - A szemembe nézett. - Celestius barátod az az ember, aki Laureatus lehetett volna, ha jobb időkben, szerencsésebb csillagzat alatt születik. Csalás persze, mint minden bűbájosság, amit a Teremtés törvényeinek kijátszására valaha kieszeltek. Káprázat, ami elkendőzi, másnak mutatja a valót. Élőnek a holtat, embernek a driádot, bocsánatosnak a menthetetlent. Csalás, de nem hazugság: csak az emlékei hamisak, az érzései nem... Kedvel téged, és én is kedvellek. A barátod vagyunk, ha érted, mire gondolok, és bármit megadnék azért, hogy veletek maradhassak... de nem tehetem. Volt valami a hangjában, ami visszatartott attól, hogy megkönnyebbülésemet szavakba öntsem. Nem sokat értettem abból, amit rám zúdított, de anynyit igen, hogy nem olyan idegen, mit kezdetben gondoltam. .. és nagy árat kell fizetnie az általa okozott kavarodásért. —Elmész? —Mondhatjuk így is. Hogy meghalok, ha tetszik: kimutatkozásommal megszegtem az egyetlen szabályt, amit sosem lett volna szabad megszegnem. Elárultam magam, és veszélybe sodortam mindkettőnket... téged... és alighanem a világot is. —Ne túlozz - dünnyögtem. - Csak egy kárhozott vagy a sok közül. Nem a legalávalóbb a szigeten... sőt, még ezek közt a falak közt sem. 286

- E z az egyik oka annak, hogy kedvellek - villantotta rám Celestius mosolyát a prior. - Hozzád képest bárki szentnek érezheti magát. - M e n j a pokolba! —Elkerülhetetlen lesz, attól tartok. — A berrán ábrázatáról lehervadt a mosoly. — De nem nézhettem tétlenül, amit rendtársaimmal és a szent helyekkel tesznek. -Megértem. —Sajnálom azt a dolgot a gyerekkel. —Tudom. - E g e t . Mintha a pokol tüze emésztene odabentről. —Tudom. — Töprengtem egy sort. - Ha már elmész, magaddal vihetnéd ezt az emléket is. Celestius nem tudna mit kezdeni vele. —Fontos neked. -Az. -Akárcsak te neki — közölte a förtelem. — Nekünk. Ezért is akartam beszélni veled, mielőtt... -Hallgatlak. —Amit a veszélyről mondtam, nem túlzás. A test, amiben élünk... amiben Celestius barátodnak az én elmúlásom után is élnie kell... nem a sajátja. A vonásai az enyémek, az emlékei attól a kékvérű berrán kölyöktől valók, aki lovaglás közben szegte a nyakát a tizenharmadik születésnapja előtt... a test viszont nem a mi partjainkon termett, sőt még csak nem is Domvik alkotása. Születésekor annak a driádnak a fivére volt, aki beleköltöztette mindazt, ami belőlünk megmaradt. - E g y szavadat se értem. —Nem kárhoztatlak érte. — A prior Celestius szemével méregette a rendházhoz vezető lépcsőn gyülekező ellenséget. - Az összes részletet én sem értem, pedig eleget foglalkoztam élettannal a magam idejében. 287

A driádnál tartottál. —O igen. Északról jött; a dorani tornyok magiszterei közül való. Olyan praktikákat űznek ott, amik nem csak az Egyetlen országában, hanem még Pyarronban is tilalmasak: ómágiával megtámogatott nekromanciát. —Domvik oltalmazzon tőle! - T e könnyen beszélsz — sóhajtott a férfi, akit valaha Laureatusnak hívtak. - Nem voltál még halott. Én jó ideje az voltam már, mikor rám talált, és maradványaimból megidézve alkut ajánlott nekem. —Hogy került ide? A fivére nyomát kutatta, aki akkoriban a Szürkecsuklyások alvilági testvériségének vezetője volt. Könyörtelen és nagy hatalmú fajzat, aki ármányt szőtt urunk elveszejtésére. Bábkirályt akart ültetni Shadon trónjára; olyat, akit kénye-kedve szerint irányíthat. - Az ismerős arc vérfagyasztóan mosolygott a döbbenet láttán, amit szavai keltettek. - Mikor lelepleződött, az egész világ felkelt ellene. Sokan keresték, de ikerfivére volt az első, aki rátalált. A hajó, amin összecsaptak, Amfada kikötőjéből futott ki, és Memphremadur közvetlen közelében, a nyílt vízen hullott szét. A vihar utáni hajnalon rendtársaim két testet találtak a parton. Két sebzett és öntudatlan driádot, akik közül az egyik hamarosan feleszmélt, és Doran küldötteként ajánlotta magát a prior oltalmába. Alyr Arkhón volt a neve, és segítséget kért, hogy fivérének, akit ő maga győzött le, legalább egy részét megmenthesse. Mikor az élőktől nem kapta meg mindazt, amit remélt, a holtak között keresett tovább — így jutott el hozzám. —Felnyitotta a sírodat? —Nem azonnal. Kezdetnek beérte azzal, amit a kápolna kegyszertárában hagytam magamból. Érti a mester-

288

ségét... de bizonyos... szertartásokhoz papi támogatásra volt szüksége. Szélnek eresztettük Tret Arkhón romlott lelkét, és nekiláttunk, hogy testének üres lapját olyan tartalommal rójuk tele, ami csökkenti vezeklése idejét... és egyengeti visszaútját az örök körforgásba. A tetem, amit a Triatos küldöttei a helyszínen megvizsgáltak, és utóbb leforrasztott koporsóban az óceánba vetettek, kriptában termett húsbáb volt, semmi több. A Szürkecsuklyások hosszúéletű vezére nem halt meg, csupán emberré lett... a lényeget tekintve legalábbis. A királyt szolgálja, akinek elveszejtésére előző életében ármányt szőtt. Domvikot, akinek szentségeit azelőtt nyíltan semmibe vette. — A csuhás elhúzta a száját. — Ez ügyben nincs mit a driád szemére hánynom, azt hiszem. —Ha feloldozást akarsz... -Ilyen ostobának látszom? - A száj mosolygott, a szemek kékjében az Orzó fellegeinek tükörképe sötétlett. — Életre vágytam, hát megkaptam... és bánni se bánok semmit azon kívül, hogy ilyen hamar véget ér. —Mi lesz Celestiussal? —Épp erről van szó. — A berránnak látszó driád összerezzent a füttyentés hallatán: a megrokkant kapuszárny mögött gubbasztó Pöröly jelezte így, hogy hamarosan vendégeket kapunk. — A vihar, ami idehozott minket... nem elszigetelt tünemény. Része egy folyamatnak, ami azóta zajlik, hogy az első kóborlók tábort ütöttek a Gon-Shadlek mellékén. Egy az intő jelek közül, melyek a világ rendjének megbomlására figyelmeztetnek. A változásra, ami előbb-utóbb mindent és mindenkit elér. Monacero is érzi, de nem hajlandó tudomást venni róla: túl fontos neki a felföldi küldetése. —Csak nem dől össze a világ, míg kézbesítjük azokat a papírokat. 289

—Az alapzata olyan repedezett, hogy elborzadnál a láttán. — közölte a csuhás. - Evekbe is beletelhet, hogy mindenki megértse. Ott, ahonnan a viharok jönnek, már tudják, és nem restek kihasználni. -Ahonnan a viharok jönnek?... —Óvd a ligetet! — suttogta a prior, mintha nem is hallott volna. — A védrendszer kulcsa nem a kőben, hanem a földben van. Ha a gorvikiak megtalálják, az Orzó napokon belül eléri és letarolja a keleti partot... az pedig, amit Tret Arkhónból tizenöt éve kiszakítottunk, még ma eljön, hogy visszavegye a barátodtól, ami az övé.

8 Mire visszaértem a Pörölyhöz, a gorvikiak lépcsőfordulóban összeverődött csoportja már félúton járt az osszárium bejárata fele. A pofaszakállas siedon vezette őket, mellettemögötte két-két fiatalabb hurkos haladt. A menetet záró figuráról képtelen voltam eldönteni, felcser, vajákos vagy közönséges hímringyó-e, ezért meghagytam a kalandozónak, hogy elsőként őt szellentse a túlvilágra, ha arra kerül a sor. A támadók küldöttsége húsz-egynéhány lépésnyire torpant meg. A fák közül elősüvöltő, port, kéregdarabokat és leveleket sodró szél vadul cibálta a homlokukra, nyakukra és felkarjukra kötött kelmedarabokat. Kendőnyelvű kijelentéseik ellentmondásosak voltak, mint a koronavárosi szukák késztetései abban a szezonban, mikor urunk csapatai hazaérkeztek Pyarron földjéről. Az egyik pillanatban „én aztán soha", a következőben „még, még, még!" — Várj itt! — mondtam az ösztövér alaknak, ahogy kiléptem az ajtószárny mögül. - Ha jelzek, kezd lőni, ha el290

esnék, vidd az asszonyt meg a csuhást a viharfolyosóra: ha a nyomaitokat követik is, a kőlap nyitját sose találják meg. —Mi lesz a jel? - E g y tökön szúrás - dünnyögtem. - A pofaszakállas vezérhímnek ott középen. Már régóta esedékes, ahogy elnézem. Ő bólintott, én megindultam előre - fokozatosan húzódva jobb felé, nehogy túl nyilvánvaló legyen; a kapuszárny foghíjain át a halál vigyázza lépteimet vöröslő éjszemével. —Egy hangot se! — vetettem oda a mellettem ódalgó Peregrinnek. — Én beszélek. Ötlépésnyire vetettük meg lábunkat a hevenyészett gorviki arcvonaltól. A hurkosok közül ketten próbáltak társaik takarásában maradni — nyilván számszeríjat vagy más effélét dugdostak a köpenyük alatt. A hajítótőröktől nem tartottam különösebben: ilyen oldalszélben annyit se érnek, mint kocsmai vitában az észérvek. —Taormino Ferrata - biccentett a csupa ín és heg családfő. — Őszentsége az akvilonai hercegprímás Molesta Orexis sorhajójának bérlő kapellánja. -Rudrig Ves Garmacor. Ezernagy. Garmacrudi regiment, harmadik bandérium, első kompánia. - Nem említettem, hogy vértes vagyok; ha van szeme, láthatja, hogy nem a bokorugrók közé tartozom. - Shadon földjén állsz, és királyom fegyvertelen alattvalóinak vérét ontottad hitünk szent helyén. Mi olyat tudsz mondani, amit tetteid még nem árultak el? —Foglyaink vannak — közölte a gorviki. — Szerzetesek. Nagyon fiatalok, és jobbat érdemelnek annál, ami eddig jutott nekik. Kész vagyok kiadni őket azokért cserébe, akik... élnek még az enyéim közül. -A feleséged halott - közöltem, és nem telt sok örömöm abban, amit a szemében láttam közben. - A lányodnak 291

több szerencséje volt, de hogy visszakaphasd, nagyon belátónak kell lenned. —Mit akarsz? - Tudta, hogy elvesztette a játszmát, és nem csinált ügyet belőle. Úgy sejtettem, nem is fog, míg él benne a remény, hogy nem veszít el mindent, amiért ebbe a mocskos munkába belevágott. —Küldess a foglyaidért, és hozasd ide őket! — mondtam. — Valamennyit. A családfő a jobbján álló férfira pillantott. Az nem mozdult - hol engem nézett, hol a kaput méregette a hátam mögött. - E l tudjuk kapni — dünnyögte saját nyelvükön, olyan émelyítő cormadin akcentussal, hogy minden szál szőröm az égnek meredt tőle. A szigeti hadjárat éveiben egyet jelentett az ellenséggel és a veszedelemmel. A halállal, amit csak elkerülni lehet, lebírni nem. —Kezdd a tököddel! - ajánlottam gorvikiul, hogy mindannyian értsék. — Ha más hasznát nem is veszed, kapaszkodónak még megteszi. Láttam a meghökkenést a kapellán meg a többiek arcán... és a gyilkos indulatot a túlbuzgó hurkosén, mely egy szívdobbanással utóbb meglepett-fájdalmas grimaszba olvadt át: a családfő fültől fülig vágta a torkát a jobb tenyerében lapuló rövidpengével. —Megbocsáss, ezernagy — mondta, és a szeme se rezdült, ahogy a haldokló térdre, majd arcra bukott mellette. — Minden új nemzedékkel távolabb kerülünk az aranyidőktől, ahogy mifelénk mondják. A fiatalok némelyike azt se tudja, mi fán terem a belátás... vagy az engedelmesség. - A balján álló hurkosra pillantott, aki olyan sebesen mozdult, ahogy önbecsülése engedte... és rohanvást vágott neki a lépcsőnek. - Tehetek valamit, hogy ezt a csúfságot elfeledtessem? 292

—Válaszolhatsz a kérdéseimre. Ha feljebbvalóim megkapják, amit akarnak, az üldözéseteket se fogom erőltetni; egy csendes zugot keresek inkább, ahol a jelentésemet megírhatom. Tudsz követni? -Természetesen. - Nem tegnap óta űzte az ipart, az biztos: még a mosolya se tűnt kényszeredettnek. Be is dőltem volna neki, ha nem látom a kendőt a jobb könyöke felett. A kendőt, ami azt mondta, ninconcile. Nem alkuszom. —Erre iszunk egyet - dünnyögtem. — Ki-ki abból, amit a legjobban szeret. - Ú g y legyen. —Ti jártatok Tereaduron is? Némán bólintott. Talán hogy utóbb nyugodt szívvel állíthassa: egy szót se mondott nekem. —Ugyanezt műveltétek? Újabb biccentés. —Kontraktus? Ezúttal csak a szemével intett igent. Üzleti tisztesség mindenekfelett. —A hercegprímás? A fejét rázta és mosolygott. Egy pillanattal később rájöttem, miért — hogy mi az, amiben a körülmények dacára ilyen nagy öröme telik. —A flottabáró. Kijelentés volt, nem kérdés, mégis rábólintott. Kis győzelem, és jókora hiba. Most már tudta, hogy nem vagyok olyan ostoba, amilyennek mutatom magam... és valamiért nem osztozom az örömében sem. Az ügyes kis Garmacor. Egyfajta módon kézenfekvő volt persze... de csak annak, aki Corma-dinán tanulta meg, hogy minden ajtó és minden bokor mögött ellenség lapul. A flottabáróság nem 293

épp szívderítő állomáshely. Pénz nélkül nyilván még kevésbé az. Gorviki sorhajót bérelni se olcsó mulatság... de bőven megtérül, ha Dia-Bessa és Cormobran urai megértik végre, mi forog kockán. Ha szerzetesek tucatjai hullanak el gorviki kalózok kezétől egy támadásban, mely kis híján rést üt a keleti part védrendszerén. Ha Gomaron ura csak nem mindennapi képességeinek köszönhetően tudja elhárítani a vészt, aminek átutazó vendégei mellett a tulajdon felesége is áldozatul esik. A megnövelt költségvetésből nyilván díszsírhelyre is futná mindannyiunk számára, akik nem átallottak az elszánását és a hűségét készpénznek venni. Próbáltam felfedezni a történtekben az Orzóval járó fortéimét, Tret Arkhón kezét, és oda lyukadtam ki, hogy a kisszerű hitványság nem szorul holmi istentelen hatalmak segedelmére, mivel - tisztesség ne essék szólván — éppúgy örökkévaló, mint az egyház, ami fennállása alatt nem csak szenteket és mártírokat adott a világnak, de gyarló és megalkuvó embereket is. —Megadta nektek a járőrök útvonalát — dünnyögtem. — Talán még változtatott is rajta, hogy könnyebb dolgotok legyen. —A járőreitek kevesen vannak. — A kapellán kezdett belefáradni a mosolygásba és az alakoskodásba. — És a hajóik se versenghetnek a mieinkkel. Most rajtam volt a bólintás sora. Egy ötfedélzetű gorviki sorhajó a kétszáz láb hosszú gerincével és több tucat gránátvetőjével impozáns látvány és kemény dió. Míg fel nem bukkan anyai nagyapám, a szélütött Iores-Duarre admirális egy cetzsírral megpakolt gyújtóhajón. —Hülyét csinált belőletek — mondtam. — Hagyta, hogy feldúljátok Tereadurt, aztán ideküldött minket, hogy ve294

lünk foglalkozzatok a menekülés helyett. Mostanra a körzet összes létező hajójával erre tart... és pozdorját se hagy belőletek a vízen, ha ideér. —Az Orzó távol tartja. -Meddig? —Ameddig kell. — A gorviki hátrapillantott a válla felett. — Mi lesz már, a felszarvazott úristenit? Elszorult a torkom, ahogy megláttam a lépcsőn lefelé imbolygó árnyakat. A jobb oldali hurkosa tért vissza két bőrpáncélossal és néhány vézna, nehezen mozduló szerzetessel. Erőt vettem magamon, és Ferratára pillantottam megint. Mostanáig fel se merült bennem, hogy tényleg vannak foglyai — és olyan, hogy megmutatja őket, már csak egy macskaugrás, hogy a miénket is látni akarja. A gorvikiakkal való alkudozás méltatlanul elhanyagolt tudomány. Nem oktatják az akadémián, mert senki nem vette a fáradságot, hogy szabályait írásba foglalja... amiből nem következik, hogy nem létezik, vagy büntetlenül figyelmen kívül hagyható. Ha van elég eszed, vagy erőd, hogy urald az indulataidat, valahogy elboldogulsz — feltételeket viszont csak úgy diktálhatsz, ha észben tartod: az ó indulataikat is neked kell kordában tartanod. A gorvikiak a közhiedelemmel ellentétben nem kétlábú fenevadak - sokkal jobban hasonlítanak ránk, mint a legtöbben hinni szeretnénk. Hajlanak a szélsőségekre, de igenis tudják, mi a ráció. Minél tovább húzzák a maguk farkastörvényű világában, annál dörzsöltebbé válnak... és minél dörzsöltebbek, annál ritkábban cselekszenek céltalanul. Mikor Ferrata pár szerzetest életben hagyott, még nem tudhatta, hogy szüksége lesz rájuk — következésképp más 295

célja volt vele. És nem igyekezne ennyire megszabadulni tőlük, ha nem érte volna el... vagy ha nem állna továbbra is érdekében, hogy életben maradjanak. Abban a világban, ahonnan ő jön, az árulás olyan természetes, hogy erénynek számít bűn helyett. Egy siedon számára, aki szerződéses kapellánként keresi a kenyerét idekint, a kegyetlenség nem cél, hanem eszköz. Amit tesz, nem véletlenül teszi. Ferrata sose bízott Gomaronban, és jó előre készült az eshetőségre, amit a repülőhalak érkezése bizonyossággá tett. A flottabáró árulására, amit a szerzetesek tanúságtételével akar — biztos távolból — megtorolni rajta. Ha sikerül elmozdítania őt a posztjáról, még némi mellékesre is számíthat az akvilonai hercegprímástól, aki egyetlen alkalmat se szalaszt el, hogy corma-dinai érdekeltségeit veszélyeztető flottánk soraiban zavart keltsen. Tavaly Montargis, az idén Gomaron - és ha a barátom testét elbitorló fórtelem igazat beszélt, ez csupán az előszele az igazi viharnak, a néven nevezhetetlen iszonyatnak, ami Shadont és a világot fenyegeti. Megráztam a fejemet, hogy a rémképek eltisztuljanak - volt náluk nagyobb gondom is. Tetszett, vagy nem, be kellett látnom, hogy a lapjárás Tret Arkhónnak kedvez. A flottabáró pofátlanságának és a gorvikiak számító elővigyázatosságának egyaránt haszonélvezői lehettünk volna, ha az első kompánia rangidőse valamivel tapasztaltabb és átlát a wicca fortélyán... ha Celestius később eszmél és nem jut olyan közel a hoszszúházhoz... ha Laureatus veszteg marad ahelyett, hogy tombolni kezd... ha a két boszorkányból legalább egy életben marad. Rohadt lelkiismeret. Rohadt balszerencse. 296

-A foglyok itt vannak. - Ferrata a lépcső legközelebbi fordulójában várakozó csoport felé intett. - Meg is kapod őket... a lányomért cserébe. —Megértelek. — Egyenesen a szemébe néztem, és próbáltam olyan meggyőzőnek tűnni, amennyire műkedvelő hazudozótól telik. - De meg van kötve a kezem. A diakón, akinek hatalmából kaptál már némi ízelítőt, nem épp angyali türelméről nevezetes... és nagyon a szívére vette, ami a hitsorsosaival és a szent helyekkel történt. Ha rajta múlik, egyikőtök se hagyja el élve a szigetet. Szükségem van legalább két szerzetesre, hogy jelenlétükkel féken tartsák, míg meggyőzőm az alku szükségszerűségéről. —Papok — dünnyögte Ferrata. — Egyformák mind. Aztán felemelte jobbját, és két ujját mutatta övéinek a fordulóban. Némán figyeltük, ahogy a szerzetesek közül kettő levánszorog a lépcsőn — a mozgásukon látszott, milyen eszközökkel faggatták őket a gorvikiak... és mivel itt voltak, nyilván nem maradtak adósok a válaszokkal. —Megkaptad, amit akartál. - A kapellán zöldes fényű ragadozószemeket meresztett rám. - Most rajtad a sor. Menj, és szabadítsd ki a lányomat a szent ember karmaiból. Épp elég vért ontottunk ezen a sziklán a semmiért. -Megteszem, amit tudok. - Percek óta ezek voltak az első őszinte szavak, amiket kiejtettem. A szemem égett, a bal vállam nyilallt... valahogy mégis sikerült elmosolyodnom, amíg az osszárium felé hátráltam a két csuhás nyomán. Én meghalhatok, ők élni fognak; a tanúságtételük pedig — ha Domvik úgy akarja - évtizedekkel rövidíti majd meg a flottabáró pokolba vezető útját. De a vándorpatkány nem attól vándorpatkány, hogy mindig a legjobbra számít. Tudtam, hogy szorít az idő, de eltökéltem, hogy befejezem, amit elkezdtem: ráébresztet297

tem azt a nőt odabent, kicsoda valójában. Hogy amíg lélegezni és moccanni tud, sosem szabad feladni. Utódom már van — emlékművem a bizonyosság lesz, hogy hasznára váltam a világnak, ami kárhozottként is megtűrt a hátán. Hogy továbbadtam a reményt, amit Corma-dina után kaptam Celestiustól. Hogy a kövirózsa ugyanolyan szívós, amilyen gyönyörű — és ha Fortyn Sil Gomaron valahogy ki is kapaszkodik a veremből, amit nekünk ásott, olyat döf rajta, hogy végleg visszazuhan oda.

9 A Pöröly komoran biccentett, ahogy elhaladtam mellette. Elég hosszú ideje járta a világot ahhoz, hogy tudja, mi következik; és megtette a szükséges előkészületeket: a nagyra nőtt tajtékpipára emlékeztető szélpuska mellett gyűrűs végű, majd' háromnegyed láb hosszú acélpenge várta, hogy a légtartály kiürültével a csővégre erősítse. —Rosszul állunk — mondta. — A fickó, aki leghátul áll, valamiféle varázstudó. A viharból merít erőt a maga védelmére. .. és a hatalmát bizonyos körön belül a többiekre is ki tudja terjeszteni. —Értsem úgy, hogy nem tudod leszedni? —Értsd úgy, hogy nem vállalok rá garanciát. — A kalandozó szabályos gúlát rakott maga mellett az iszákjából előkerült füstgránátokból. — Én a láncinget is levenném a helyedben. Ha villámmal vág vissza... — Azon leszek, hogy ne tudjon. - Felmarkoltam egy gránátot a gúla tetejéről. — Te csak a«Wo»nal törődj, és ha én húzom a rövidebbet, irány a viharfolyosó! Ügyelj a nőre, 298

és tégy róla, hogy a szerzetesek eljussanak Monaceróhoz: szükség lesz a tanúságtételükre, hogy a gorvikiak megbízóját elmozdítsuk a helyéről. —A flottabáró? —Ki más? - dünnyögtem. - Elege lett abból, hogy a háború elkerüli. Úgy döntött, csinál magának egyet. —Becsvágy — bólintott a Pöröly. - Egyike a négy erőnek, ami az eszesnek mondott lények mechanikáját mozgásban tartja. —Melyik a másik három? —A bírvágy, az éhség és az önzés. — A kalandozó tekintete az oltárnál gubbasztó Celestiusra villant. — Vele mi legyen? - A z attól függ. - A szerzetesekhez léptem, akik egymás mellett kuporogtak a fal tövében. Száraz szemmel bámultak halottaik vértelen arcába —túlontúl kimerültek voltak még ahhoz is, hogy a padlót borító hamuban elődeik maradványaira ismerjenek. —Kivezettél minket a halál völgyéből - suttogta egyikük. - Áldás rád és házadra, Domvik katonája! Melléjük guggoltam, hogy az arcukba nézzek. Együtt sem lehettek idősebbek ötvennél, és megmenekülésüket is ennek köszönhették: azokat a legkönnyebb megtörni, akik várnak még valamit az életüktől. —Tudom, mit tettek veletek - mondtam. - És távol álljon tőlem, hogy terheiteket növeljem... de tudnom kell, miről faggattak, és azt is, milyen eredménnyel. Az előbbi kölyök rám emelte fájdalomtól zavaros szemeinek pillantását. A másik kezdett magába fordulni - ő volt a gyengébb kettőjük közül. —A védművek érdekelték őket. A szent helyek, amik lerombolhatok, megszentségteleníthetők... és a forrás, amiből a rajzolatok rendszere táplálkozik. - A fiú beleborzon299

gott a fájdalom emlékébe. — Elmondtunk mindent, amit elmondhattunk, ami nem sok... de Tereaduron szerzett ismereteikkel együtt akár elég is lehet. —Tudnak a ligetről? A szerzetes némán bólintott. Túl volt a félelmen, az önmarcangolásig pedig még nem jutott el. Talán félt, hogy ha egyszer belekezd, abba se tudja hagyni többé. —Jól figyelj — mondtam. - És jegyezd meg, amit hallasz, hogy visszamondhasd ennek a szegény fickónak itt: ha olyanok kezére kerülsz, akik tudják, mit csinálnak, nem halsz meg, csak szenvedsz... és előbb vagy utóbb beszélsz. Nem számít, milyen karban van a tested, milyen erős a hited; egy ponton túl nem számít semmi, csak az, hogy ne fájjon többé. — A szeme közé néztem. — Emlékezz a fájdalomra, de felejtsd el a szégyent — az nem a tiéd. Úgy éget, mint a tűz, de elemészteni nem tud. Ha az éjszaka közepén felébredsz, szorítsd össze a fogad, és mondd ki: „Bennem vagy, de nem a részem... és bárhogy gyötör, csak erősebbé válok általa. Legyűröm, kivetem és átlépek rajta; ahol véget ér, ott kezdődöm én, csak azért is hasznos szolgád, uram." A tanulság mellé megkapták az átalvetőt is, hogy a tartalmától erőre kapjanak, én pedig azzal a mérsékelten örömteli hírrel tértem vissza a Pörölyhöz, hogy Celestiusra mostantól ne legyen gondja. — Velem marad - közöltem. — Ha a gorvikiak rájönnek, hogy a bolondját járattuk velük, búcsúzóul megpróbálják lerombolni azt, amit eddig csak bemocskolni tudtak. Ha sikerül, az Orzó rajtunk keresztül zúdul tovább a szárazföld felé, én beledöglök vagy belezavarodom, Celestius pedig átváltozik valaki mássá, akit nem akarok a közeletekben tudni. A korbács szerint még annyira se lesz belátó a magunkfajtával, amennyire ő volt. 300

—Szar ügy. - A Pöröly homlokán, közvetlenül az ércsapka pereme alatt, hosszanti barázda mélyült el. — Nem kéne megölnünk, mielőtt...? - É n fogom megtenni — közöltem. - Ha minden kötél szakad. _ És az asszony? - É l n i e kell. - Tudtam, hogy figyel, szemem sarkából még láttam is karcsú, fekete árnyát az urnafal kőszürke hátterén. — A helyzete nem reménytelen többé... és megérdemli, hogy szabad legyen. -Akarod őt. - Baromság. - Bírvágy - közölte a Pöröly. - Vagy éhség. Valamelyik a kettő közül. — A mellettem szobrozó Peregrinre sandított. - Ez itt úgy bűzlik, hogy képtelen vagyok a szag alapján eldönteni. -Baromság. -Elemi ösztön. Az arca nem különösebben szép, de a lényében van valami vadság, ami a konzortádból hiányzik... és meglepően jó karban van ahhoz képest, hogy évek óta egy nyirkos sziklabörtönben él. A válla észrevehetően szélesebb a csípőjénél... és ha tőrt próbálnál a seggébe döfni, valószínűleg beletörne. - Nemrég temette el a fiát, az istenért! - De nem halt utána - dünnyögte a Pöröly. - És bármit mond a szája, a teste már eldöntötte, kivel szeretné az űrt kitölteni. - Ez nem így működik. - A k k o r minek állsz itt? Akár oda is mehetsz hozzá, hogy közöld a jó hírt a férjéről, nem igaz? Bólintottam és nekiindultam. Mit nekem? Hogy mikor láttam be az igazát, nem tudom. Talán már a legelején, csak nem akaródzott beismernem. Vagy a végén, mikor 301

a báróné felém lépett, hogy megfogja mindkét kezemet. Olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást — mintha nem csak órák múltak volna el azóta, hogy a gyászfátyolt levetette. Éhség. Alltunk és néztük egymást. Jó lett volna így maradni, állni, tudni és nem beszélni - mások, másutt mindent elmondtak már, amit az ilyesmiről mondani lehet. Láttam valamit a tekintetében, amit régóta nem, — a tábori feleség aggodalmát, aki a nevedet se tudja, mikor először odaadja magát neked, de pár nap is elég, hogy a részeddé váljon. Ismeri a bűneidet, de nem osztozik bennük; bármire készteti a szükség, romlatlan és angyali hozzád képest. A kezével Brevia érint, a szájával Brevia mosolyog rád. Mindazt, amit az öldöklés szüneteiben érezni mersz, általa, vele és iránta érzed... és mielőtt visszaindulsz a pokolba, ahová tartozol, ugyanígy néz, ugyanígy fogódzik beléd; ha másnap eltemet, és harmadnapra elfelejt is, akkor és ott te vagy minden, amiért élnie érdemes. - A z t hittem... — ...hogy sose látsz többé? - dünnyögtem. — Nincs ilyen szerencséd. Csak fordultam egyet. —És visszamész. - Csak jobbommal éreztem a szívverését; bal karomban a túlterhelt inak fájdalma lüktetett. — Van még két szerzetes odakint... és egy vajákos, akitől szabadulnunk kell. - A fal mellett kuporgó kölykökre pillantottam. - Ügyelj rájuk. Tanúsítani tudják, hogy a gorvikiak a férjed zsoldjában állnak, aki ezen a módon akart a koronától nagyobb támogatást kicsikarni. A Triatosnak gondja lesz rá. Neked csak annyi a dolgod, hogy kivárd... és életben maradj. —Veled mi lesz? 302

- N e m tudom - feleltem. Úgy is volt. - A gorviki kapellán kemény fickó... és én leszek a legközelebb hozzá, mikor rájön, hogy a lánya halott. A báróné nem mozdult. Arca olyan közel volt, hogy tisztán láttam az óezüst küllőket szemének ködös szürkéjében. -Megölöd? - H a lehet. - N e h é z dolog... valakit megölni? - E m b e r e válogatja - dünnyögtem. - Sokat könnyít a dolgon, ha tudod, hogy az életedre tör. - M i van, ha nagyobb nálad... és a fegyverforgatáshoz is jobban ért? - N e m vívok vele. Próbálom meglepni, és a pokolra küldeni, mielőtt kárt tenne bennem. - É s ha nem használhatsz fegyvert? - A n é l k ü l csinálom. — Éreztem, hogy gyorsul a szívverése, és hosszú ideje először éreztem úgy, hogy iskoláztatásom nem volt egészen hiábavaló. - Nem becsülöm túl az erőmet, nem engedem szabadjára a gyűlöletemet, és nem próbálom ököllel letaglózni. Az ilyesmi ritkán jön össze, nekem pedig csak egy esélyem van. Nem célom, hogy fájdalmat okozzak, vagy vért fakasszak; arra törekszem, hogy megzavarjam, harcképtelenné tegyem az illetőt. -Hogyan? - H a szemben áll és a kezemre figyel, alárúgok. Ha elég közel tudok férkőzni hozzá és kellőképp magas vagyok, visszakézből gégefőn ütöm, ahogy a legyet hajtja el az ember. Ha mögé tudok kerülni, a nyakára megyek, de nem a levegő, hanem a vér útját zárom el. - Az enyémmel együtt emeltem államig a jobbját, és megmutattam, hol keresse a nyaki verőeret. - Nem felejtem el, hogy vagy ő, vagy é n . . . és lesz ami lesz, befejezem, amit elkezdtem. - Vért láttam 303

az ujjain, de nem maradt semmim, Hogy letöröljem. — Ha egyszer a földre kerül, már csak elszánás kérdése. - Nem tudom, készen állok-e erre... -A tested készen áll rá — biztosítottam. — Nehéz nem észrevenni, mennyire. A férjednek is feltűnt már, azt hiszem — ezért adta melléd a jó Stipadát holmi matróna helyett. Hallgattunk egy sort; némán kéjelegtünk önnön elevenségünkben. Csekély kárpótlás a bizonyosságért, hogy a végesnél is végesebb az időnk. - Van még valami, amit tudnom kell? — kérdezte végül. - Nemigen — feleltem. — Mármint a túlélés általános szabályain kívül. Hasznodra lehetnek még, ha é n . . . — fejemmel intettem a kijárat felé - ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy kellenek. A pléhfejű fickó külhoni, de megbízható. Maradj vele meg a szerzetesekkel a viharjáratban, míg a gorvikiak az Orzóval együtt odébb nem állnak. - És te? - M e g t a l á l l a k , ha túlélem... ha pedig elvisz a szél, személyesen mondom el a fiadnak, mennyire szeretted őt. Pár pillanatra magába fordult, és mikor ismét rám nyitotta világos szemeit, már nem csak Brevia volt, de Elatia, Fúria és — talán — Mestitia is. Az ötödik angyal előttem állt, a kezemet fogta, és ebben az időtlen pillanatban újra hallottam a flottabárót, ahogy Pentangelinnek nevezi. - M o n d d a szabályokat - suttogta. - Csak egy ostoba rigmus — feszengtem. - A magamfélék okulására. -Kérlek. Vettem egy nagy levegőt, és darálni kezdtem a litániát, mely vándoréletünk első napjától a sekély sírhantig kíséri urunk cormafehér gúnyás patkányait: 304

Sose fuss, ha gyalog gyorsabb Sose menj, ha nem zavarnak. Ne meredezz, hogyha ülhetsz. Sose ülj, ha fekve könnyebb. Sose heverj alvás helyett. Sose hagyj ott tiszta vizet. Ami jó, azt elveheted tudd, hogy nincsen legközelebb. Kezei valahol félúton siklottak ki a kezemből — mire befejeztem, az egyik a tarkómon, a másik az államon volt; olyan kérlelhetetlen erővel húztak a szája felé, hogy akkor se kerülhettem volna el a találkozást, ha szándékomban áll. Első csóknak hosszú volt, utolsónak túl édes: Erdőelve és a Felföld egymásnak feszülése és összefonódása egy lázas és szégyentelen phorakronában. Éhség, amit csillapíthatatlanná tesz a muszáj; a közelgő veszedelem és az odakint ólálkodó halál. A szétválás fájdalmas volt, a vállamat is szívesebben ugrattam volna helyre megint... vagy akár tucatszor egymás után. Nem néztem hátra, ahogy az oltárhoz mentem. Hogy miben reménykedtem, nem tudom... de elszorult a torkom, mikor Celestiust vagy Laureatust — lázas önkívületben találtam csuklyája rejtekén. Mikor megérintettem a kezét, pár pillanatra kitisztult, még mosolygott is, de amit mondott, nem segített eldönteni, ki néz rám könnytől nedves szemeivel. - S z í v , vedd fontolóra... ajándék minden óra... s csak percnyi az öröm. Mit éreztél magad már, tünékenyebb a habnál... ami jön — ki számára jön? 10 10 Andreas Gryphius: Eitelktit Jes irdischtn (Kálnoky László fordítása) 305

Nem pont ez volt, amit hallani akartam, valami mégis mellette tartott: az járt a fejemben, mennyi időt szánt rám ő miután hazavergődtem a szigetekről. - N e menj sehová. - Már hiába veregettem a kezét; átnézett rajtam, mintha ott se lennék. — Visszajövök, érted. - A z éjszaka vizeinek mélyén... holdtalan egekben... messzi partokon... — Ne aggódj! — sóhajtottam, miközben felegyenesedtem mellőle. - Hamarabb itt leszek, mint az a T r e t . . . és ha minden kötél szakad, teszek róla, hogy végleg megszabadulj tőle.

10 Mire kiléptem az osszáriumból, a szél északnyugatiról északira fordult, és kárhozott lelkek falkájaként süvöltött a második stáció kőriserdejében. Már nem csak leveleket sodort de gyökerestől kiszaggatott fűcsomókat is - a portól sűrű levegő elbizonytalanította a lépcsőnél várakozó gorvikiak körvonalait. Az átvágott torkú hurkost már elvonszolták, és egy másikat állítottak a helyére. Ferratát és kíséretét háromnégy lábnyi távolság választotta el a varázstudótól, aki a legnőiesebb férfi (vagy legférfiasabb nő) volt, akit életemben láttam. A bőrpáncélosok egy csoportja a lépcsősor legközelebbi pihenőjében vigyázta a két kolumitát hogy feljebb hányan vannak, éppúgy nem számított, mint az, akadnak-e köztük a Pörölyhöz fogható céllövők: ilyen szélben pengével is bajos célba találni, nemhogy szegecsekkel és ólomrögökkel. Bal kezemben füstgránát, csizmám szárában rövid nyelű buzogány lapult, de nem tudtam elég lassan vánszo306

rogni ahhoz, hogy eldönthessem, kinek a fejét a legcélszerűbb szétcsapnom vele. A küszöbön még bántam, hogy nincs rajtam köpeny, ha jól használod, olyanokat is szájon vághatsz, akiket se az öklöd, se a keresztvasad nem ér el de az épület szélárnyékából kiérve megváltozott a véleményem. Ha rajtam lett volna, úgy szállok el, mint a győzelmi zászló, és anélkül tűnök el, a második stáció peremén túli mélységben, hogy a gorvikiakon kívül bárki dolgát megkönnyíteném. Próbáltam a lehető legtermészetesebben feküdni a szélbe, de minél közelebb jutottam az ellenséghez, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy egyedül jövök. Láttam az értetlenséget Ferrata ábrázatán, és tudtam: csak idő kérdése, hogy őrjöngő düh váltsa fel. Már-már elhajítottam a füstgránátot, mikor villám lobbant a magasban. A nyomában járó égzengés látható hullámként gördült végig Memphremadur lépcsőzetes sziklapartján, és olyan erővel rázkódtatta meg a talajt, hogy a gerincem is belesajdult. Lapultunk, mint a riadt állatok. Eddig csak láttuk, most már éreztük is, hogy az Orzó közelít... és védművek ide vagy oda, nem lesz kíméletes azokkal, akiket a szabad ég alatt talál. -A lányom! - Ferrata indulattól vöröslő arcán és nyakán baljós ómenekként derengtek a hegek. - Túlfeszíted a húrt, shadoni kutya! - C o r m a s a i — dünnyögtem, ahogy felegyenesedtem. Láttam, hogy a vajákos a lépcső felé hátrál, és csak az ujabb villámcsapásra vártam, hogy szerencsémet próbára tegyem... és nem tudtam mire vélni a megkönnyebbülést, ami az orkán csillapultával ömlött el a kapellán ábrázatán. Hátranéztem és megpillantottam a tetovált karú lányt; az imént lépett ki az osszáriumból, és felénk botorkált a 307

lépcsőkhöz vezető ösvény kavicságyán. Nyomában, szemébe húzott kámzsával, Celestius haladt. Imakorbács helyett hosszú és egyenes, furán rovátkolt botot markolt, melynek felső harmada lándzsahegyként keskenyedett el. Inkább tűnt döfőszerszámnak, mint kegyszernek, de nem volt érkezésem eltűnődni, honnan kerítette - ösztönösen oldalt léptem, ki a Pöröly lővonalából és el a wiccapalánta útjából, aki olyan céltudatossággal haladt övéi felé, mintha nem a szemem láttára tért volna meg az ariánusok istenéhez egy órával ezelőtt. Nem pillantott rám, ahogy elhaladt mellettem. Nem nézett se jobbra, se balra; csak a léptei gyorsultak fel valamelyest, ahogy a hurkosok utat nyitottak neki a kapellán felé. Nem akaródzott látnom, ahogy átölelik egymást, ezért a csuhást néztem inkább. A tartása, a járása, a botot markoló keze... még a tekintete is olyan volt, mint Celestiusé... szemei azonban nem vízkéken, hanem ámbraszínben csillantak a kámzsa rejtekén, arca pedig egy hegyes állú, ezüstfakó hajú driád ábrázata volt... és mintha mosoly derengett volna rajta, ahogy teremtménye ellátottá száját, hogy a gyanútlan Ferrata nyakába tépjen. Sose fogom elfelejteni azt a hangot: a fájdalom, az értetlenség és a megcsalatottság sikolyát. A holt-eleven kölyök friss húst köpött a legközelebbi testőr arcába, és baljával olyan erővel döfte Ferrata gyomrába annak saját rövid pengéjét, hogy az inas férfi hátán majd' egyhüvelyknyi acél bukkant elő. Vére feketén terjedt szét vörös selyeminge redői között, képére ráfagyott a döbbent kifejezés. Mielőtt a hurkosok felocsúdhattak volna, elhajítottam a gránátot. A hímringyóforma vajákos mögötti lépcsőn csattant szét, és csípős füstből emelt torlaszt a harmadik stáció megfigyelői elé. Reméltem, hogy a pihenőben őrkö308

dő gorvikiak vezérük segítségére sietnek ahelyett, hogy a szerzetesekkel törődnének — ennél többet pillanatnyilag nem tehettem Domvik szolgáiért. A csizmaszáramban dugdosott buzogánnyal tarkón vágtam a véres arcú hurkost, és kardot húzva fordultam szembe a másikkal. Az felém mozdult, aztán meglátott valamit a vállam felett, és oldalt ugorva a lépcső felé iramodott már majdnem elérte, mikor leterítette a kőrisliget felől érkező szegecszápor. Holtan zuhant a bizonytalan nemű vajákos lába elé, aki egyedül állt a füsttorlasz innenső oldalán, és mosolytalanul bámult a bal lábát bokában és térdben átütő acélhegyekre. Nézni is fájt, ahogy kirántotta az elsőt. Nem úgy vérzett, ahogy kellett volna. Mire fél térdre ereszkedett, hogy megszabaduljon a másodiktól, már alig vártam, hogy a wiccakölyök a torkának essen — és körvonalazatlan aggodalom ébredt bennem, mikor utóbb elhaladt mellette, hogy egyetlen hang nélkül a második stáció peremén túli mélységbe bukjon. A vajákos felegyenesedett, de ügyet se vetett rám; végigmért, szavait nyilvánvalóan a Celestius öltözékét viselő driádhoz intézte. —Ez kevés lesz. -Gondoltam. — A borostyánszín szemek rám villantak, én pedig elértettem üzenetüket és nem mozdultam. — Ez az egyik oka az ittlétemnek. A vajákos biccentett. —Serasta con Fiqua az ora-warviki Holdkos iskolából. —Alyr Arkhon - mormolta a csuhás. — A dorani Szarvtoronyból. Ami ezután történt, olyan gyorsan ment végbe, mintha a vánszorgó idő egyszerre megbokrosodott volna körülöttünk. Con Figua felnyúlt, mintha meg akarna ragad309

ni valamit a levegőben — a mélyen járó felhőkből villámok cikáztak alá, és előbb karját, majd egész testét a hatalom kékesen villódzó aurájával övezték. Hallani véltem az eresztékek csikorgását, ahogy a Teremtés műve új mintába rendezte magát a füstfal hátterén ágáló parány körül, és olyan félelem borzongatott meg, amihez foghatót azelőtt csak aquirok közelében éreztem: önnön jelentéktelenségem és kiszolgáltatottságom tudata. A driád látható elragadtatással bámulta a bűbájosság szeme láttára formálódó mintázatát. Olyan volt, mint valami cirkalmas, önmagába visszatérő, majd ismét elágazó dallam; ősi és szentségtelen litánia, mely részeket hasít ki a létezés összhangzatából a maga néven nevezhetetlen céljaira. .. és mikor a sötéten szárnyaló melódia elérte bonyolultsága netovábbját, fogást váltott rovátkolt botján, mely megébredt, szétterült, eleven lényként vonaglott... majd mélyről feltörő, disszonáns mordulást hallatott. A torzulás apró volt, szinte észrevétlen, a mérgezett tű ejt efféle sebet a lebírhatatlannak hitt hústornyokon — de a mintázaton átáramló erők egyensúlyának megbontásához épp elegendő. A dallamba vegyült hamis hangok az ismétlődéssel sokszorozódtak, minden szívdobbanással tovább torzította önmagát — mire Con Fiqua tudtára ébredt a változásnak, teste kimozdult az általa ébresztett erők fókuszából, a villámok, melyek mostanáig óvón koszorúzták, hálóként borultak rá, és a magasba ragadták; tehetetlenül emelkedett mind feljebb a maga alkotta csatornában, de a vihar szeméig sosem jutott el: száz láb magasan járhatott, mikor mintázata felfeslett, ő pedig szétmorzsolódott börtöne beroskadó falai közt. Távozását hamis égzengés kísérte; a lépcső aljára - és a szent liget felől rohanvást érkező tengerészgyalogosokra véreső hullott.

310

- J o b b későn, mint soha, nem igaz? — zihálta a mellettem megtorpanó Melior Amritas. Aztán továbblódult anélkül, hogy a csuhás arcába nézett volna: kompániája a zajokból ítélve legalább két csoportban mászta meg a sziklafalat, és nem csak engem, a kolumiták őreit is sikerült meglepnie a füstfüggöny túloldalán. Ferrata élt még, mikor rátaláltam. Az oldalán feküdt saját vérében, és olyan nyugodt volt, amilyen egy kétely és lelkifurdalás nélkül gyilkoló, saját dugájába dőlt sátánimádó a halál küszöbén csak lehet. -Megöltél — suttogta. Bólintottam. Vannak helyzetek, mikor nem érdemes vitatkozni. —A rokonaim a hajón... visszavárnak. Ha nem hallatok magamról... tűz alá veszik a rendházat... a ligetet. Égni fog minden: a fák... a gyökerek. A véd rendszeretek meggyengül... a vihar átjut... ezrek halnak meg a partjaitokon. - Rám emelte vérben forgó szemeit. - És mindenki tudni fogja, ki tette. Megint bólintottam. - S z e m e t szemért - suttogta. - Életet életért. Ez a törvény. Nálunk... nálatok... mindenütt. - H á b o r ú lesz - dünnyögtem. - Az eddigi legnagyobb. - T u d o m . — Remegő kezével megragadta a kezemet, és az iszákjához szorította. Egy pokolgránát lapult benne, a méretéből ítélve Bíboros. — Ezrek mindkét parton... nők és gyerekek. Nem szabad. Fogalmam se volt, mit mondhatnék. Sok mindenre számítottam tőle a ninconcile után, de erre nem. - J á r t á l a szigeteken - sóhajtottam. - Cudar hely... de felnyitja a szemed. - A kapellán rám vigyorgott. - Kihúznád belőlem ezt a szart mielőtt... öszszerondítom magam? 311

Megtettem, aztán lezártam a szemét, vállamra vettem az iszákját, és futásnak eredtem a harmadik stációhoz vezető lépcsők felé.

11 Mire beértem őket, Amritas emberei már az utolsó pihenőnél jártak, és — a kedvező szélnek meg a fel nem használt siklóernyőknek hála — sikerült a platón megbújt orvlövészek mögé kerülniük. Valószínűleg már a parton elhatározták, hogy nem ejtenek foglyokat, és a rendház udvarán heverő testek látványa csak olaj volt a tűzre: a támadók hátvédjét lekaszabolták, vagy számszeríjastól hajították a platóról a mélyben háborgó hullámok közé. A visszavonuló gorvikiak megpróbálták lángba borítani a könyvtárat, az ódon őrjelek azonban úgy fojtották el a lángokat, mint a pincegáz... a polcokat borogató bőrpáncélosokat pedig a nyomukban járó driád csapta a falnak egy kriptaszagú fuvallatai, ami nem csak a vérüket sápasztotta el, de homlokkendőik színeit is. A tengerészgyalogosok ügyet sem vetettek rá, miféle bűbáj egyengeti útjukat a felé — beérték a bizonyossággal, hogy aki szürke darócot visel és penge helyett szavakkal harcol, csak Domvik szolgája lehet. A kötélpálya emeltyű házához vezető járatok egyidősek lehettek a viharfolyosóval, és nem is voltak sokkal tágasabbak nála. Állandó homályuk még memphremaduri viszonylatban is nyomasztó lehetett, mert az itt dolgozók számára saját reflektóriumot alakítottak ki a sziklaalapzat egy természetes kavernájában. A déli fal áttörésével létrejött kilátó ablakából pillantottam meg először a sorhajót. Mérföldes távolságból is rémisztően hatalmas volt, 312

valószínűtlennek tűnt, hogy Ferrata bíborosa kárt tehet benne... de csak míg rá nem jöttem, hogy eredetileg az osszáriumot akarta vele romba dönteni. A gorvikiak kiékelték az emeltyűház ajtaját, és egy tagbaszakadt, két sarlóval őrjöngő bolondot hagytak előtte, hogy lefoglaljon minket. Amritas a mennyezeti szellőzőnyíláson át lőtte le azzal a shadleki páncéltörővel, amit a könnyűgyalogságnál gólya helyett használnak. Akadt nála bot meg tükör is - azok segítségével győződtünk meg róla, nem állnak-e lenti ablakokban számszeríjas gorvikiak, mielőtt a köteleken aláereszkedve belendültünk rajtuk. A teheremelő kosara félúton járt felfelé az utolsó csoportért, mire rendet tettünk odafent. A fickót, aki a fényjelzőt kezelte, élve kaptuk el - négy ujjába, két bordájába és a fél szemébe került, hogy megörvendeztesse a lentieket a kapellán érkezésének hírével. Míg a kosárra vártunk, próbáltuk megbecsülni, mennyi idő alatt teszi meg a visszautat, aztán hagytuk a fenébe, és a hagyományos megoldást választottuk inkább: a bíboros nem időzítve, hanem élesítve került az átvágott torkú jelzőkezelő segge alá, akit négyfelől bástyáztunk körül cimborái tetemével, nehogy idő előtt leforduljon róla. - A k a r valaki mondani valamit? - Amritas ellépett a kosár mellől, és mikor egyikünk se szólt, ütközésig nyomta a fordítókart. A fogaskerekek mozgásba lendültek, a tetemekkel megrakott kosár eltűnt a padlat nyílásában, és megkezdte az ereszkedést szirtfaltól egy-másfél mérföldnyire horgonyzó sorhajó felé. — Lett volna biztosabb megoldás — közölte az ezüstfakó hajú driád. Észre se vettem, mikor lépett mellénk, pedig Meglehetősen zajjal járhatott az érkezése: az elreteszelt és 313

kiékelt ajtóból csak pár kőrisdeszkát és megvetemedett vaspántot hagyott. Jobban utánagondolva nem csak azt nem hallottam, ahogy áttört rajta — a robaj és visszhangjai a teheremelő csikorgásával a szélzúgással, a hullámok morajával együtt oldódtak fel a csend buborékjában, ami hatalma bűvölt kettőnk közé. Amritas alig karnyújtásnyira állt, de tudtam, hogy nem hall minket - magunk voltunk a driáddal, a halott gorvikiak és a holtra fáradt tengerészkatonák gyűrűjében. —Nyilvánvaló —dünnyögtem. - Vegyük mindjárt a legkézenfekvőbbet: békét hagysz a halottainknak és csendben elhantolod a magadét. — Felé pillantottam, és az a borzongató érzésem támadt, hogy borostyánszín szemeivel Celestius néz vissza rám. — Lefogadom, hogy még passzusod sincs, amivel törvényesen léphetnél Shadon földjére. —Számít ez? —Nem vagyok finánc - vontam meg a vállam. - Egyik ü n k se az. - V e t t e m észre. - A driád szemügyre vette a berúgott ablakokat, a vérmocskos falakat, és a kosárból kiszorult tetemeket. — J ö t t e m , amint tudtam... de nem volt sem rövid, sem sima az út. —Megtetted, amit lehetett - dünnyögtem, és beleborzongtam Ferrata sikolyának emlékébe. — Köszönöm. —Én tartozom köszönettel neked — mondta a driád. — Mindazért, amit a testvéremért tettél... és azért is, amire készen álltál, nehogy visszaváltozzon azzá, ami valaha volt. - T e tudtad...? —Laureatus révén — bólintott a driád. - Mikor legutóbb itt jártam, magamhoz vettem bizonyos... részeit. Hogy időben figyelmeztessenek az olyan helyzetekre, mint ez a mostani. — A háborgó óceánt bámulta a lassan záruló ra-

314

kodónyíláson át. — Számítottam rá, hogy lesznek nehézségek. de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. -Laureatus szerint még csak nem is a te hibád — dünynyögtem a világgal történik valami. _A világgal mindig történik valami - közölte a driád. _ Én voltam, aki nem végzett elég jó munkát. Nem először. .. és nem is utoljára, ami azt illeti. -Legalább okultál belőle - sóhajtottam. — A nagy többség sose tesz... és nem is utazik át a fél világon, hogy felelősséget vállaljon azért, amit elbaltázott. - H a l l g a t n o d kell arról, ami történt. - A driád halk hangja sürgető élt kapott. — Vidd el innen a testvéremet, és ne is engedd visszatérni! Ha meglátja a szobrot a mauzóleumban, Laureatus hiába fáradt, hogy jóvátegye a kárt, amit felbukkanásával okozott neki. - E m i a t t ne aggódj! - dünnyögtem. - Celestius van annyira az én testvérem is, mint a tiéd. Az ezüstfakó hajtincsek keretezte arcon ferde tollvonás volt a mosoly. A padlóra koppintott narvál- vagy unikornisszarvat formázó botjával, és mire átlépte a küszöböt, azon kaptam magam, hogy újra hallom a fogaskerekek csikorgását és a tengerészgyalogosok zihálását magam körül. - Ki a fene volt ez? - tudakolta Amritas a váltókar mellől. -A csodálatos Arkhón-fiúk egyike. -Ki? - C s a k egy pap - legyintettem. - Velünk van. - J ó tudni. Olyan a szeme, mint egy murénáé. — Amritas fújt egyet, aztán kieresztette a hangját. - Rajta, pézsmapatkányok, mintha élnétek! Ki-ki vegyen magához, amit nem szégyell, aztán nyomás vissza a rendház udvarára: látni akarom, ahogy az a kurva hajó szétrepül odalent! 315

12

Kerestünk egy kiszögellést a déli fal mentén, megosztoztunk a kolumiták raktárában lelt híg boron, és addig követtük a kosár útját, míg el nem tűnt a Molesta Orexis körül örvénylő vízpermet ködében. Egy darabig csendben várakoztunk, és mikor semmi nem történt, Amritas sorolni kezdte a neveket - azokét, akik a hajnali dagállyal érkeztek Memphremadurra a két repülőhalon, azokét, akik ott veszte a hosszúházban, azokét, az útfélen maradtak, és azokét, akik eljutottak idáig, hogy az igazak jól megérdemelt - és egyre késlekedő - diadalának tanúi lehessenek. —Almetra? -Jelen. —Apodali? —Jelen. —Axartas? —Domvik fényében. —Bertor? —Domvik fényében. —Gabbalas? -Jelen. —Garmacor? -Jelen. —Hyeram? —Domvik fényében. -Kalierdis? Valaki válaszolt, hogy mit, meg nem mondom, mert repültem. Repültünk mindannyian, le a falról, át a szirtfal mentén felcsapó hőtől vibráló levegőn, hogy egymás hegyén-hátán terüljünk el a kertészlak tengerifúkötegekkel borított tetején. Némelyeknek sikerült megfogódz316

ni, másoknak nem - az utóbbiak sorra bucskáztak át a tető peremén, és terültek el a konyhakert sarában odalent. Memphremadur sziklaalapzata rázkódott és vonaglott, az égig csapó tajték sós záporként zuhogott vissza ránk. A rendház harangja kondult egyet, ahogy tornyába utat talált a Bíboros robbanásának szele: a bőrünkön éreztük, mert a fülünk pillanatnyilag nem hallott, és érezni se éreztünk mást a pusztulás kránköves bűzén kívül. Hevertünk és ámultunk: a viharfelhőktől sötétlő ég alatt bódult halfarkasokként szálltak-keringtek a sorhajó vitorlázatának cafrangjai. Arra eszméltem, hogy cseng a fülem, kapar a torkom, és ketten hevernek rajtam a tengerifű recsegő-ropogó szőnyegén. Az egyik Mestitiát emlegette, a másik csak röhögött, mint egy eszement... aztán megemberelte magát, és felkiáltott: - K a l i e r d i s . . . csak azért is jelen, a hétarcú úristenit! Beletelt némi időbe, míg újra összeverődtünk, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Az Amritas-kompánia vesztesége nem nőtt tovább, de kisebb-nagyobb sérüléseket mindannyian szereztünk a meglévők mellé. Mire kiráztam a moszattöveket a sörényemből, és úgy-ahogy letisztogattam képemről a vérrel kevert tajték csíkjait, néhányan már vissza is kapaszkodtak a falra, de a szemüket hiába meregették: a szeszélyesen örvénylő szél hegynyi torlaszokat emelt a szirtfal mentén gőzből, füstből, és a Bíboros magvának rőten szikrázó, éghető anyagok híján önmagát emésztő porából. — Van olyan jó, mint a jelzőtűz — dünnyögte Amritas a konyhakert sarkából. — A hajóink így biztosan nem tévesztik el az irányt. Nem az volt a kérdés elmondjam-e neki, amit a közvetlen feletteséről megtudtam, hanem az, hogyan kezdjek 317

bele... és hogyan fordítsam irántam érzett rokonszenvét a báróné javára, aki a férje elmozdításáig hátralévő napokban minden szövetségesnek jó hasznát veszi majd a pokol tornácán, melynek a térképeken Gomaron a neve. Aztán meghallottam a kiáltozást a nyugati oldalról, és rádöbbentem, hogy Domvik idekint se méri ingyen a sikert — hogy vannak az áruló sarokba szorításánál sürgetőbb teendőim is. Mire a tárva-nyitva álló kapun át a lépcsőkig értem, az Orzó örvénytölcsérei már a hullámtörőn belül hajladoztak a sziget északi csücskében, és vészes gyorsasággal közeledtek az első stációhoz. Aztán jobbra néztem, és megpillantottam azt, amit sosem akartam egészben viszontlátni: a Molesta Orexis erősen megdőlve, fedélzeti nyílásain lángot és pernyét okádva tört elő a víz felett örvénylő füstködből. J ö t t , hogy bosszúját beteljesítse, és a második stáció szent ligetének elpusztításával utat nyisson a viharnak Shadon partjai felé.

13 Vannak helyzetek, melyben az alapos eligazítás létfontosságú, és pillanatok, mikor a látvány önmagáért beszél — az összhang megteremtéséhez ilyenkor pár jól megválasztott szó is elegendő. — Lefelé! — kiáltottam, ahogy a torkomon kifért. — Viszsza az osszáriumba\ Rohantunk. Mire a sorhajó tüzet nyitott, már az alsó pihenőnél jártunk, de nem lassítottunk, hogy megbámuljuk a gránátokat, melyek füstcsóvástól tűntek el az Orzó hatalmasra tátott örvényszájában. Mind magasabbra 318 •

szálltak ahelyett, hogy a fák közé csapódtak volna, és ártalmatlan tűzbokrétákként enyésztek el odafent. Szinte láttam a gorvikiakat, ahogy lázas igyekezettel módosítanak az irányzékon, próbálják ellensúlyozni a törzs egyre erőteljesebb dőlését. A Mo/esta Orexis mostanra nem állt, inkább feküdt a vízen... és mielőtt ismét tüzelt, sorra buktunk át az osszárium küszöbén. —Vigyázat! A gránátok ezúttal túl lapos szögben érkeztek, és a kőrisek mellett a partoldal szikláit borították Raquan kéken sistergő tüzébe. Mostanáig szerencsénk volt, de nem tudhattam, meddig tart ki. Dühített, hogy a Pöröly és az asszony még nem húzódott a viharjáratba, és aggasztott, hogy se Celestiust, se a driádot nem látom idefent. Az ötödik angyal karcsú alakja úgy sötétlett a rejtekajtó mellett, mint valami sírszobor. Sápadt volt és rezzenetlen, de jöttömre megelevenedett - gyönyörűség volt látni, ahogy bálványarcán elömlenek az élet színei. - A z én papom meg az a másik - ziháltam, ahogy a Pörölyhöz értem. — Már odalent vannak? - O d a f e n t . — A kalandozó ércsipkájának domborulata tompa izzásként tükrözte a magas ablakokon betűző villámfényt. - Az előbbit a robbanás térítette eszméletre. Beszéltem hozzá, de meg se hallott. Mintha nem lett volna egészen... —.. .önmaga. - Borzongva bámultam az urnafalak mögötti padlószakaszt, ahol zöldes fényű bűvábrák alkotta ötszög derengett át a hamuszőnyegén. - Ugyanezt mondtad az északinak is? A murénaszemű driádnak, aki a kapun át jött, és képes életre bűvölni a halottakat? —Nem kellett mondanom neki — felelte a Pöröly. — Mikor visszaért, a berrán még javában kereste a feljárót a 319

kupolába. Mikor megtalálta, nekivágott anélkül, hogy visszanézett volna, a félelf pedig követte. Nem tűnt túl boldognak. — Csodálod? - Néztem, ahogy a tengerészgyalogosok sorra eltűnnek a nyílásban, aztán intettem Amritasnak meg a bárónénak, hogy rajtuk a sor. - Nem könnyű belátni, hogy sokat tettél, de nem eleget. Hogy lehetsz hatalmas, de nem vagy mindenható... és már csak két dolgot tehetsz azért, aki a világon a legközelebb áll hozzád. — Felpillantottam a kupolára, és megborzongatott a felismerés, mennyivel közelebb leszek az Orzóhoz, ha követem az Arkhón-fiúkat oda, ahová egyikük se hívott. — Odébbállsz és átengeded az ellenségnek... vagy maradsz, és az életével együtt szabadítod meg tőle végképp.

14 A karzatra vezető lépcső huzatos és meredek, a hosszhajó falközi járata olyan szűk volt, hogy vállvasaim minden lépésre a követ karistolták egyik vagy másik oldalon. Megszabadultam mindkettőtől, mire elértem az ajtót, melyet derengéssel rajzolt körül a kupolaablakokon beszüremlő nappali fény. Erőtlen volt és vörhenyes, mégis belekáprázott a szemem. Az járt az eszemben, hogy ilyen érzés lehetett a világra jönni. A kupolát díszítő csillagképek ilyen közelségből indigó háttéren egymást metsző ezüst és arany sávok mintázatává olvadtak össze. A hétágú mestergerendáról aláfüggő kristálygömbök az Ur-Arcok színeiben tükrözték a kinti lobogást: a partoldal egyre lángolt a pokolgránátok becsapódása nyomán. 320

Ahogy végigrohantam a karzat fapadlóján, valami olyan dördült odafent, mintha a szférák hasadtak volna meg... pedig csak a kupola bronzborításán talált fogást az orkán, és egyetlen dühödt rántással harminclábnyi sávban a puszta kőig csupaszította. A szanaszét repülő lemezekből kijutott az ablakoknak is. Mire felhágtam a mestergerendához vezető keskeny grádicson, a kupola alatt jeges szél süvöltött, az ágak metszéspontjában gubbasztó alakra pedig ólomdarabok és üvegmorzsák zápora hullt. —Celestius...? —Nem egészen. - A murénaszemú driád a peremen kuporgott a legközelebbi csegely oltalmában, melynek ívét zölden derengő bűvábrákkal rótta tele. Mohaszínű volt a köpenye, fakó az arca és vértelen vonás a szája; ujjai meg-megrezdültek szarvat formázó botján. — Még nem is az, aki valaha volt, de most, hogy a prior kihunyt benne, támasz nélkül maradt. Vágyik rá, hogy újra a régi Tret lehessen. .. és ösztönösen keresi a hozzá vezető utat. —Meg kell állítani. —Azon vagyok — biztosított a zöld köpenyes. — Talán több szerencsém lesz, mint neked volt a gorviki sorhajóval. —Nem így terveztem. —Ismerem az érzést. - A driád magába fordult; a bot szinte vonaglott erősödő szorításában. - És örülök, hogy utánunk jöttél. Egyedül... sokkal nehezebb lenne a dolgom. - M i t tehetek? —Megvárhatod, míg kiderül, mire megyek az Orzóval. Ha sikerül a sorhajó ellen fordítanom, a szent liget és a keleti partvidék elkerüli a pusztulást... de ha Tret viszszatér közben, se magamat, se másokat nem leszek képes megvédeni tőle. - Rám villantotta borostyánszín szemeit. - Tudnom kell, hogy mögötte állsz... és megteszed, amit nekem kellene megtennem, mielőtt a világra szabadul. 321

Biztosra vettem, hogy nem kérne ilyesmit, ha lenne más megoldás - és épp bólintani készültem, mikor a kupolát villámcsapás rázkódtatta meg. A kőboltozaton támadt hasadék olyan volt, mint valami száj, amivel maga az Orzó üvölt. Szele nekem feszült, megpróbált letaszítani a csegely pereméről. Ha a vállvasak rajtam vannak, menthetetlenül lezuhanok — így épp hogy sikerült megfogódznom a legközelebbi gerendában. Bal karom nem tartott elég biztosan, ezért átfontam a lábaimmal is... és mikor a törmelékzápor alábbhagyott, seggel előre kúszni kezdtem arrafelé, amerre Celestiust sejtettem. Alattam a mélység és a holtak, körülöttem kövek és por, felettem az Orzó torzán vigyorgó szája és nyílt sebként vöröslő torka - Szent Girolamus nem épp erre gondolt, mikor az arany középutat emlegette. A nyelvemen volt, hogy megkérdem Domvikot, meddig gyötör még, mielőtt eltiporna, de hallgattam inkább: aki vándorpatkány létére a büdösbogarat játssza, bánjon csínján a levegőjével. Ahogy új fogást kerestem a gerendán, csizmaszáramból kicsúszott a buzogány. Utána fordultam, és Peregrint pillantottam meg a kupolaterem hamvvedrének alján. Engem figyelt, és meg se rezdült, mikor a fejnehéz öntvény a mozaikpadlónak csapódott mögötte. — Mit bámulsz, az istenért? — próbáltam túlkiabálni a szél süvöltését. - Eredj onnét! Egy tapodtat se mozdult az agyatlan korcs... és konokságával sikerült eléggé felbosszantania ahhoz, hogy a gerenda fonákjáról a színére kapaszkodjak vissza. Mire fél térdre emelkedtem, Celestius már állt a metszéspontban, de nem nézett felém: az Orzó örvényébe bámult, és széttárt karokkal, némán mozgó szájjal szólongatta rossz szellemét. 322

Tekintetem a csegely alatt kuporgó driádra villant. Láttam, hogy egész teste rázkódik az erőfeszítéstől — és hogy az örvénytölcsérek, melyek fertályórája még az első stációt fenyegették, lassan, mintegy kelletlenül kúsznak délkeletnek a hullámtörő íve mentén. Csak idő kérdése volt, hogy elérjék a sorhajót, hozzánk azonban máris túl közel jártak, és tudtam, hogy lesznek még közelebb is, mielőtt a zöld köpenyes végleg eltaszítja őket Memphremadur partjaitól. Ha bele nem pusztul előbb. Ha mindhárman itt nem veszünk a kelepcében, amit ikerfivére saját testének állított. Körvonalazatlan vágyat éreztem a kötéltekercs után, amit az emlékkápolnánál hagytam, és jobb híján tiszti selyemövem végét hurkoltam a gerendára, mielőtt felegyenesedtem, hogy kardot húzzak. Még egy ember. Még egy barát. Olyan harag forrt bennem, hogy egy sziklát is képes lettem volna kettéhasítani. Mikor Celestius válla felett megpillantottam a halódó Molesta Orexist, mely tüzet okádott hitem szentségeire, hogy országainkat újabb háborúba taszítsa, azt kívántam, bár lehetnék isten, hogy puszta gyűlöletemmel törölhessem el a víz színéről. És lőn. Egész testemben megborzongtam, ahogy a fából épült kastélyt megrogyni, népének konokul romboló hírmondóit lángokba öltözni és repülni láttam. Azt hittem, a fedélközben tárolt pokolgránátokat vetette szét a hőség... aztán megpillantottam a corma-rodai frigátot, mely hatalmasan feszülő vitorlákkal suhant tova a szél felőli oldalon, hogy lángoló naftát és szelencék tömegét zúdítsa a sorhajó nyílt sebeibe. Úgy rémlett, idáig hallom a kántori litániát, mely útját egyengeti... és látni véltem a híd kor323

látjába fogódzó kapitány ádáz vigyorát is, akit Monacero az alkalomra hősi lélekkel ruházott fel. A tünemény úgy lenyűgözött, hogy a közelgő örvénytölcsérekről is megfeledkeztem — és arra rezzentem fel, hogy nem hárman, hanem négyen vagyunk a megrokkant kupola alatt. Celestius továbbra is széttárt karokkal ágált és a hátát mutatta nekem, zöldes derengésben falra vetülő árnya azonban nem volt mozdulatlan, nem volt a sajátja többé. Nehezemre esett nevet adni az érzésnek, ami akkor vett erőt rajtam, mikor leeresztette karjait, és felénk fordult. Nem voltak szemei, de tudtam, hogy lát minket; nem volt szája, de egész testem bizsergett kárörvendő kacajától. Jóféle ronellai láncszövetbe öltözötten, karddal az oldalamon álltam ott, mégsem ringattam magam olyan illúzióba, hogy megállíthatom vagy megsebezhetem: bár nem látszott nagyobbnak a csuhásnál, maga volt a megelevenedett engesztelhetetlenség. Ahogy felénk indult, elült a szél. Az Orzó a kupolára nyitotta örvényszemét — látni akarta, mire megyünk egymással. A ránk szakadt csendben tisztán hallottam a sorhajót szétvető robbanás dörejét, tudtam, hogy csak pillanataim maradtak, a lökéshullám érkeztéig... és ahelyett, hogy a kardomat barátom védtelen testébe döftem volna, mindkét karommal átöleltem őt. — Ne feledd, ki vagy - ziháltam, és ahogy Tret Arkhón árnya felénk lódult abból a homályból, ahová vétkei miatt taszíttatott, a csuhással együtt vetettem magam a gerendáról az alant tátongó mélységbe. Emlékszem a szédítő forgásra, a szörnyeteg állkapcsának könyörtelen szorítására a derekamon. A rántásra, ahogy a hétlábnyi selymet összetartó kapcsok megfeszültek; a 324

bizonyosságra, hogy tehetetlenül himbálódzunk ég és föld között, és bármelyik lélegzetvételünk az utolsó lehet. A zöld fényre, mely felettünk lobbant, hogy balzsammal felkent hegyű lándzsaként a homály szívébe döfjön;a sikolyra, ahogy a kupolára akaszkodott örvény engedett a driád hatalmának... és távozóban ikerfivére árnyát is magával ragadta oda, ahonnét a legsötétebb erők támogatásával, a legbaljóslatúbb csillagzatok együttállásakor is körülményes a visszatérés. Emlékszem a megkönnyebbülésre, ami a gerendák megroppanását kísérte; az első akadálytalan levegővételre, ami az óceán és az elfüstölt nafta szagát préselte tüdőmbe... aztán a kármin pókfonál elernyedt, és mi ketten zuhantunk megint. Rémlett, hogy Domvikhoz fohászkodom nem magamért, hanem azért a másikért, akit a barátomnak ismertem; érte, aki oltalmazom és kalauzom volt, a halál völgyében — a papért, aki százakat vezetett vissza az igazak útjára, és sokszorosan rászolgált, hogy az életemet kockáztassam érte. Örömet találtam a bizonyosságban, hogy sikerült elkerülnünk a legrosszabbat; hogy ha mennünk kell, diadallal távozunk az élők világából — és a háborítatlanság biztos vidékét is együtt érjük el.

15 Kék holdfényben eszméltem a rendház ispotályában. Nem jöttem rá rögtön, hogy az - a csúcsíves ablakok láttán azt hittem, a ravatalon fekszem, és megbékélten hallgatom a gyászoló sokaság moraját... aztán ráébredtem, hogy csak két pór meg egy kikötői eb horkol derékaljam végében, és a hullámok verdesik fáradhatatlanul a sziklás partokat.

325

Olyan istentelen szomjúság gyötört, hogy vadul tapogatózni kezdtem a derékalj körül, de korsó vagy butélia helyett hűvös ujjakat találtam ott. A hozzájuk tartozó aszszonyi kéz párja a homlokomat érintette, és a számon elidőzve jelezte: ez nem a szavak ideje. A kéklő homályban csak a báróné sziluettjét láttam. Hátravetett fejjel kortyolt valamiből, ami tömlőnek látszott, aztán hozzám hajolt, és a szájából itatott meg, ahogy a vadak közt szokás. A szesz heve teste illatával elkeveredve folyt belém, és olyan gyönyörteli természetességgel ébresztett önnön elevenségem tudatára, hogy egész testem lángra gyúlt tőle. Már nem csak felettem volt, hanem körülöttem és bennem is, mikor a pálinka elfogyott, magával itatott tovább, és abba sem hagyta, míg szomjúságom el nem csitult az ő ujjongó éhségében. Az alvók közül elsőként Peregrin neszelt fel, és félrebillentett fejjel bámult ránk - a kikötőben nem szokás az ilyesminek ekkora feneket keríteni -, mire csatlósaim és a szomszédos derékaljon fekvő Celestius is mozgolódni kezdett, a báróné már felegyenesedett mellőlem... és az arcát is elfátyolozta, mire Monacero ránk nyitotta az ajtót. Tőle tudtam meg, hogy a csuhást és engem eszméletlenül találtak a rejtekajtó mellett Amritas viharjáratából előmerészkedő emberei. Hogy miképp kerültünk oda, csak találgatni tudták — az osszáriumon átsöprő vihar a hamvakkal együtt tüntette el a kapun át érkezett és távozott driád nyomait Az Orzó délkelet felé vonult tovább, az uszályában járó fiókvihar azonban tovább korbácsolta a vizet Memphremadur körül — a frigát különítményének csak a vörös holdkelte dagályával sikerült a hullámtörőkön belülre jutnia. Amritas és a Pöröly apróra beszámolt nekik a hajnal óta történtekről, - a négy túlélő vallomását maga a 326

gellán vette fel, és hitelesítve továbbította dia-bessai és cormobrani hitsorsosaihoz Domvik idején át. Gomaron flottabárójának sorsa éjközépre megpecsételődött - az egyetlen nyitott kérdés az volt, hogy mikor és mekkora veszteség árán sikerül posztjáról elmozdítani. - H o l van most? — A báróné hátrahagyta a tömlőt, de a tartalmával nem sokra mentem: a szája nélkül valahogy nem volt az igazi. -A vörös holdkelte dagályával indult vissza állomáshelyére Tereadur szigetéről - felelte Monacero. — Feldúlt rendházat talált ott, és gorviki kalóztámadásra utaló nyomokat. Ha akad is néhány, mostanra végzett velük... és csak Axagor admirális kifejezett utasítására tett le arról, hogy minket útba ejtsen. Nagyon aggódik a felesége miatt, azt mondják. - É s még jobban amiatt, amit a felesége mondhat róla — dünnyögtem, és beszámoltam neki, mi volt a jó Stipada valódi küldetése. - Mondd, hogy felkötik legalább a rohadékot! —Valószínűtlen. — Az ismerős hang hallatán egyszerre fordultunk az ispotály ajtaja felé. A küszöbön Celestius állt, és erőtlenül mosolygott ránk. — Pártfogói, akik ilyen magas pozícióba juttatták, nem fognak kihátrálni mögüle: a kudarcának saját megítélésük látná kárát. A gyermeke elvesztését emlegetik majd, és megpróbálják beszámíthatatlanná nyilváníttatni. Ha a fickó belemegy a játékba, megúszhatja... a bierrai szakértők szerint legalábbis. - F e n é b e a bierrai szakértőkkel. - Feltápászkodtam a kerengő padjáról, hogy istenesen meglapogassam. — Magaddal foglalkozz inkább! Emlékszel mi történt a parton? - Bár ne emlékeznék. - A csuhás az ajtófélfának dőlt. A helyismeretemnek nem sok hasznát vettétek... de a jelek szerint boldogultatok nélküle. 327

—Domvik segedelmével. - Átöleltem megint, hogy megkönnyebbülésemet palástoljam, aztán a padra ültettem az inkvizítor mellé. — Mi lesz most? —Várunk — vonta meg a vállát a széles arcú. — Megadjuk a végtisztességet az elesetteknek, megtisztítjuk a szent helyet... és ha Dia-Nectából befut az erősítés, velük együtt teszünk róla, hogy Gomaron ura mielőbb viszontláthassa hőn szeretett hitvesét. - A z az állat megölte a fiukat - emlékeztettem. - És vele is végez, ha esélyt kap rá. —Meglehet. — A gellán nem firtatta, kitől tudom, hogy a halva született gyerek fiú volt. Biztosra vettem, hogy a Pöröly se a driádról, se rólunk nem beszélt neki... — de azért inkvizítor, hogy olyasmit is észrevegyen, amit a magunkfélék titkolni akarunk. - Az enyémek azon lesznek, hogy életben tartsák, de muszáj visszavinnünk: a hazatérése lesz az ürügy, ami a Triatos csapatait Gomaron falain belülre juttatja. —Másképp nem megy? —Szépszerével aligha. — Monacero kerülte a tekintetemet. Mintha Domvikon kívül bárki képes lenne eligazodni az ábrázatán, ha nem akarja. - Sajnálom. Celestius homlokráncolva méregetett minket a pad széléről. —Miről maradtam le? Leintettük. -A te fajtádnak - pillantottam a gellánra - különösek a szokásai. —így mondják. —Ha egy felföldi nő a szájából itat meg... Ha meglepődött is, Monacero remekül titkolta. —Borral vagy vízzel? —Erőssel. 328

—Nem túl gyakori - A gellán kutató pillantást vetett rám. — Ronna-gella asszonyai így nyilvánítják ki elkötelezettségüket a férfi iránt, akit Jedome előtt valójuk részének tekintenek. Aki megérintette és megváltoztatta őket; akit, ha útja másfelé visz is, sosem fognak elfelejteni. —Baráti fogadalom? —Több annál. - A kőből faragott arcon mintha mosoly derengett volna. - Jó esetben a házasság elhálását követő hajnalon kerül rá sor. Ha a feleséged nem így ébreszt, sok jóra később sem számíthatsz. Ha pedig másvalaki asszonya tisztel meg vele... —Folytasd! — .. .tudhatod, hogy olyasmit kaptál tőle, amit a férje soha - közölte Monacero. - így nyilvánítja ki isten és ember előtt, hogy lélekben már szabad... és hogy készülhetsz a harcra vagy a menekülésre, mert a java hátravan még.

16 A vihar távolodott Shadon partjaitól, a gortigasi triangulum veszedelmének híre azonban átcsapott rajtuk, és egyre újabb hullámokat vetett az udvar meg a flotta berkeiben. Utóbbi nagyjait különösen kellemetlenül érintette, hogy az eretnekség vádjával bebörtönzött Eromo Sil Montargis után újabb flottabáró alkalmatlanságára derült fény, és legjobb emberüket bízták meg a rendteremtéssel: a dianectai támaszpont parancsnoka, Telonius Bel Savarion személyesen állt a térségbe küldött hajóraj élére. A szigeti háború végnapjaiban három horgonyon álló gorviki sorhajót égetett fel, hogy megnyissa a szárazföldi csapatok kivonásának útját. Kapitányból egyetlen éjszaka alatt viceadmirálissá lépett elő; Amphibion, azaz 329

Kétéltű néven emlegették, és éppúgy bálványozták, mint a magamfélék a syburri diadal kovácsát, a néhai Vei Tralfador generálist. Gyors volt, mint a förgeteg, és nem bízott a véletlenre semmit. Az Orzó elvonultát követő harmadik nap éjjelén ért Memphremadur közelébe négy dromonjával, hét karaveljével és tucatnyi frigátjával; repülőhalai olyan számban vetődtek partra a hajnali dagállyal, mintha utasaik mentőakció helyett ütközetre készülnének. A nyomukban járó dereglyék papokat hoztak, mérnököket, mesterembereket, és félszáz mindenre elszánt kolumitát — rájuk várt a feladat, hogy a világ keleti peremén ágáló szirtet a holtak birodalmából ismét az élők tanyájává, Domvik hatalmának erős bástyájává tegyék. A viceadmirális pár évvel fiatalabb volt nálam, és mentes a burokban születettek szokásos gőgjétől. Simára borotvált fejét matrózkendővel kötötte át, nem viselt rangjelet a zekéje felett megkötött kék selyemövön kívül, és erősen burnótozott. —A tengerszag miatt - magyarázta. — Ki nem állhatom. — Saját kezével töltötte a helarrait az ispotály asztalán álló fakupába, és tósztra emelte a magáét. — A harc hőseire! Amritas és én egy-egy kortyot a padlóra loccsantottunk az elesetteknek. A Pöröly az alkalomra tartogatott kulacsba töltötte a maga porcióját, és rövid némajátékot követően ugyanezt tette Celestiuséval is. Bel Savarion felnyerített, és miután a kupák kiürültek, megállt előttem. Tetőtől talpig végigmért - a koronavárosi macska-asszonyokhoz tartozó férfiak mustráltak így, miután hazatértem Pyarron földjéről. —Gyalogság? Bólintottam. 330

—Remekül helytálltál, úgy hallom. - Várt, hátha akad mondandóm, de nem szóltam közbe: hercegi sarj volt, forma szerint a feljebbvalóm... azonkívül állított, nem kérdezett. — Hogy tetszik a mi harcmezőnk? - Büdös — közöltem fahangon. Megint felnyerített, burnóttal kínált... és attól fogva úgy bánt velem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Talán így is volt; mondják, Domvik különös örömét leli abban, hogy életek során át visszavezeti egymáshoz az öszszeillő embereket. Az indulásig hátralévő órákban jutott időm eltöprengeni azon, mit szólna, ha tudná, hogy igazsága nem csak az emberekre áll... és oda lyukadtam ki, hogy nem az én dolgom megvilágosítani — vannak dolgok, amiknek jobb örökre rejtve maradniuk. Tartottam tőle, hogy maradni akar majd, de alábecsültem Laureatus alkotását: az egyházi szolgálatba szegődött berrán gróf számára a többség java volt az első számú parancsolat. Még csak nem is tétovázott - akik más emlékeivel felruházták, tettek róla, hogy tizenöt év távlatából se sírja vissza itt töltött napjait. —Köszönöm — dünnyögte a kőrisek alatt, ahogy a part felé baktattunk. - M i t köszönsz? — A megsüppedt sírkövek egyike előtt nedvesen sötétlett a megbolygatott föld: a murénaszemű driád távozása előtt visszaadta Laureatusnak mindazt, amit legutóbb magával vitt. Kezdett derengeni, hogy egyikük se csinált rossz vásárt... kettőnkről és a világról nem is beszélve. - Hogy nem hagytál a parton — pillantott rám a csuhás. — Hogy volt erőd... - N e h e z e b b málhához szoktam nálad. - Próbáltam Calliagar szemével nézni, de hiába: a vonásaiban így se talál331

tam semmi különöset, hogy tudtam, mi rejtőzik az arca mögött. — És égető szükségem van egy magadfélére, hogy mindig kéznél legyen a feloldozás. —A báróné...? - Ez már a régi Celestius volt: nyitott minden gyarlóságra, akár a Seca Móra bazilika nagykapuja. —Nem tudom, mi ütött belém — ismertem el. — Csak úgy megtörtént. A legijesztőbb, hogy meg se rémített... egészen mostanáig. —Mostanáig veled volt — dünnyögte a csuhás. — Biztonságban. —Nem akarom, hogy baja essen. —Természetes. - Celestius úgy haladt el Laureatus sírköve mellett, hogy oda se pillantott. — A kiszolgáltatottságába szerettél bele. O testesíti meg mindazokat, akiket Pyarronban és a szigeteken nem tudtál megvédeni. —Ennyi? —Ott van még a származása is. - Celestius kutató pillantást vetett rám. - Nem említettem volna? Vérségi kapcsolat fűzi a Bel Cormákhoz, de szigorúan véve náluk is előkelőbb származású: a zátonyvizi Jedomenoi-dinasztiák egyikének felföldi oldalágához tartozik. A trónra jogosultak lajstromában is szerepel a neve... ha nem is az első vagy a második lapon. Felrémlett előttem a flottabáró ábrázata, ahogy a gomaroni reggelizőasztal felett a nevén nevezi... és elviselhetetlennek tűnt még a gondolat is, hogy azok közt leszek, akik visszaviszik oda. —A Garmacor-ház férfitagját ellenállhatatlanul vonzza az ősi vér — folytatta Celestius. - Apád és anyád románca viszonylag szerencsésen alakult... bátyád választása viszont mindkét fivéred halálát okozta, és kis híján családod széthullásához vezetett.

332

- H a lelkifurdalást akarsz kelteni bennem, ne fáradj — mormoltam. - Abban segíts inkább, hogy ne dögöljek bele. - A z érzéseid ellen semmit nem tehetsz. - A csuhás az első stáció kápolnájának düledékei közt sürgölődő munkásokat figyelte. A temetőkert északi fala mentén kettős sorban sötétlettek a parton elesett tengerészgyalogosok friss hantjai. — Meríts erőt belőlük... ahogyan ő teszi, és mérsékeld magad, ha Gomaronba érünk! A viceadmirális kedvel téged, de ha veszélyezteted az akció sikerét, láncra verve dobat a hajófenékbe, ahogy bárki mással tenné. Az emlékkápolna bejáratához legközelebbi sor jeltelen sírkövén friss hangacsokor fehérlett, Lianort azonban csak egy órával később láttam viszont: a zászlóhajó hídjáról néztem, ahogy a Memphremadurt utolsóként elhagyó dereglyével együtt a fedélzetre emelik. — Bátor teremtés — dünnyögte a mellettem álló Bel Savarion. - Az életét kockáztatja majd, hogy időt nyerjen nekünk míg a koronatanács dönt az ura sorsáról. Tudtam, hogy nem túloz, és mikor a dromon vitorlái kibomlottak, a fedélközbe indultam Amritashoz meg a többiekhez, hogy addig vedeljek, míg sikerül egy időre elfelejtenem.

17 Fortyn Sil Gomaron győzelmi lakomája ugyanolyan lehangoló volt, mint a lakhelye. Tudtam, hogy így lesz, minden önuralmamra szükségem volt, hogy partra lépés előtt csak módjával igyak... és végképp felhagyjak vele, miután a Memphremadurt megjárt csapat tagjai és a raveari hajóraj tisztjei elfoglalták helyüket a flottabáró asztalának jobb

333

oldalán. Velünk szemben a gomaroni helyőrség jelesei és a környező települések elöljárói ültek — ábrázatukból ítélve éppoly kevéssé fűlött a foguk a komédiához, mint nekünk. A vörhenyes arcú házigazda fertályórás késéssel érkezett, de feleségét így is sikerült megelőznie. Miután Monacero forrásai jelezték, hogy a napközép óta ülésező koronatanácsban parázs vita folyik, Bel Savarion úgy döntött, a bárónét az utolsó lehetséges pillanatig partközeiben horgonyzó zászlóshajón tartja. Az erőd öble túl szűk volt a dromonok számára, a Mempheremadurnál győztes frigáttal azonban két másikat is sikerült is sikerült a zsiliprendszeren belülre juttatni. A fedélzetükön megbújt tengerészgyalogosokra várt a feladat, hogy a vörös holdkelte órájáig biztosítsák a dokkokat, majd a meredek sziklafalat megmászva kaput nyissanak a raverari főerőnek, mely egy nappal korábban, tíz-egynéhány mérföldnyire keletre szállt partra Gorta-gellán. A helyi papok Domvik idején át kapták az utasítást, hogy hunyjanak szemet: az egyházat sokkal könnyebb volt meggyőzni a flottabáró bűnösségéről, mint az udvari tanácsnokokat, akiknek kinevezését köszönhette, és akikkel azóta is osztozott a helyi adó- és vámbevételeken. A nap már leáldozott, mikor befutott a dereglye a bárónéval, a viceadmirálissal és annak népes kíséretével. Utóbbi tagjai számára, a kedvezőtlennek mondott időjárás okán, az erődben jelöltek ki ideiglenes szállást: további pengék, melyekre kenyértörés esetén bizton számíthatunk. Mikor a processzió a nagyterembe ért, a flottabáró épp a tengerészgyalogosok érdemeit ecsetelte. Nehezemre esett az arcába nézni, a falakon sorakozó portrékat bámultam inkább. A rég elhalt hatalmasságok egyszerre izzadtak és könnyeztek — talán a lakkrétegen kicsapódó nedvesség mi334

att, talán azért, mert minden élőnél többet láttak abból, ami ezek közt a falak közt történt. Hálás voltam a hirtelen támadt csendért, de csak addig, míg rá nem jöttem, mi okozza: a vörhenyes arcú megpillantotta Bel Savarion karján érkező hitvesét. Néztem én is, mert nézni kellett. Gyászfekete helyett türkizzel áttört levendulaszín ruhát viselt — úgy festett, mint egy fiatal fa, amit épp meglegyintett a tavasz. - K ö s z ö n ö m magasságodnak - hajtott fejet a viceadmirális előtt, ahogy elfoglalta a számára fenntartott helyet férje mellett. - És mindazoknak, akik fegyverrel oltalmaztak, támaszt nyújtottak és remény adtak a veszedelem és a kétségbeesés óráiban. Tekintete végigsiklott a jelenlévőkön, és rajtam pihent meg. Csak álltam ott, szélesen és páncélosán, mint valami rák; majd' meggebedtem, hogy nem szólhatok, nem mozdulhatok, még vigyorognom se szabad rá. — Szép munka, gróf úr. - A házigazda sok mindennek látszott, csak elragadtatottnak nem. — És kitettél magadért te is, Amritas mester. Mától fogva hadnagy vagy; becsre és járandóságra egy azokkal, akik vezetni születtek. Szolgálj híven, és eljön a nap, mikor igazi kapitány leszel. - E n g e d e l m e t , báró úr - emelte fel hangját Bel Savarion. - Amritas kétségtelenül kitett magáért, a tisztességet mégsem fogadhatja el, mivel nem hajómester, és nem is hadas többé. Memphremaduron szerzett érdemei okán száznaggyá emeltem, urunktól pedig vitézi címet és éietjáradékjot kap Triatosnak tett szolgálataiért. - Felszegte állát és mosolygott; látható öröme telt a vörhenyes arcú feszengésében. — Ürítem poharam a hazatért szépségre, a legyőzött szörnyetegre... és Melior del Amritas kapitányra, a legderekabb pézsmapatkányra mind közül! 335

A jelen lévő tengerészgyalogosok éljeneztek és dobogtak — azok is, akik az átjárók biztosítását kapták feladatul. Amritast mindenki tisztelte Gomaronban; reméltem, hogy az őt ért megtiszteltetés azokat is elbizonytalanítja majd, akikkel a flottabáró nagyvonalúbban járt el. —Vitéz...? - sandítottam az újdonsült kardnemesre a balom felől. - F o r m a s á g - dünnyögte. — Te gróf vagy, mégis kaparsz. Én holnaptól drágábban csinálom, ennyi az egész. —Isten óvja a királyt! — Kortyoltam a borból, aztán eltoltam magamtól a poharat. Nem szabad. Lianor közel van. Túl közel. Ujabb tósztok következtek, de nemigen figyeltem rájuk. Vártam, hogy Celestius vagy Monacero rám pillantson, hogy a raveari papok egyike Bel Savarion füléhez hajoljon, az pedig kirúgja maga alól a széket, és a király nevében vasra veresse azt a vörhenyes képű, sima modorú fenevadat... de semmi sem történt csak az estéből lett vörös éjszaka, és a flottabáró tekintete vált egyre felhősebbé, ahogy a feleségét méregette. Érezte a változást, de nem tudta mire vélni... és az értetlenségből csak egy lépés a bizonytalanság, amiből az efféle görények rendszerint mások fájdalmát át keresik a kiutat. Mivel lakoma volt, időnként ételt is hoztak - többnyire halat -, de hozzányúlni se tudtam. Én szenvedtem, mint a kutya, Peregrin úgy mulatott, mint egy született kardnemes: felváltva zabáltattuk Bel Savarionnal, míg el nem hevert a lábunknál, akár egy nehéz szagú rongyszőnyeg. Próbáltam magamba fordulni, és kilépni a testemből, ahogy az esakini fehér szerzetesek csinálják; gondolatban a messzi szárazföldig suhantam Ravear és a Cormoraöböl felett; követtem a Gon-Shadlek rőten csillogó szalagját a koronavárosig. Egy kémény kürtőjén át jutottam 336

urunk palotájába, meg se álltam a tanácsteremig, és hoszszan próbáltam átlényegíteni egyet a falak mentén szobrozó, griffcímeres páncélok közül, hogy szétcsaphassak a dologtalan rohadékok közt, akinek tíz óra is kevés, hogy elismerjék a nyilvánvalót. Hogy kiadják a parancsot, amit a papok Domvik idején át továbbítanak gomaroni vacsoraasztalnál szorongó hitsorsosaikhoz, akik szavakba öntik, tettekre váltják őket... mielőtt azt a fekete sörényű, villogó szemű fenevadat ott az újdonsült kardmester meg a borotvált fejű kétéltű közt szétveti a türelmetlenség és az elfojtott indulat. A trakta éjközépig tartott. Mire a szeretők holdja Gortagella fenyvesei fölé emelkedett, a falak mentén megszaporodtak a muzsikások, a szabados elöljárók pedig sorra mondtak köszönetet a szíveslátásért, és csendesen távoztak egyik vagy másik oldalajtón át. A tisztek közül egyet se hívtak el, a falak közt látszólag teljes volt a nyugalom: a tengerészgyalogosok vagy sikerrel teljesítették feladatukat. .. vagy mind egy szálig odavesztek, gyilkosaik pedig némán lapultak odakint, és csak gazdájuk jelére vártak, hogy ránk is sort kerítsenek. Mikor a hold elég magasra hágott ahhoz, hogy fénye az ablakok homályos síküvegén át a képembe tűzzön, hirtelen megvilágosodtam: nem jó ez így. Az akadémián a fejünkbe verték, hogy a hadviselők legádázabb ellensége a tétlenség — hogy még az elhamarkodott cselekvéssel sem árthatsz magadnak annyit, mint azzal, ha lemondasz a kezdeményezésről. Vei Tralfador generálisra gondoltam, akinek határozottsága rendre kiegyenlítette az ellenség számbeli fölényét — a negyvenezer orkra, akik két foghíjas regiment elől menekültek Syburr külső és belső falai közé, ahonnan a varjak gyomrán át vezetett az egyenes kiút. Ráébredtem, hogy ha nem teszek valamit, a házigazda rö337

videsen asztalt bont, hogy feleségével együtt visszavonuljon belső termeibe — jól tudtam, mi következik, ha egyszer bezárul mögöttük az ajtó. Kényszerítettem magam, hogy feléjük forduljak. A vörhenyes arcú Gorvik-ellenes tirádát zengett éppen; élénk színekkel ecsetelte Ferrata saggiájának rémtetteit, és a dianectai flottatámaszpont parancsnokának „jóakaratú támogatását" kérte a triangulum védelmi költségvetésének mielőbbi növeléséhez. Bel Savarion rezzenetlen arca minden szónál ékesebben beszélt. Vei Tralfadorral együtt vallotta, hogy háborúban nem létezik költségvetés; az embernek abból a kevésből kell a legtöbbet kihoznia, amije van. A flottabáró kimerülten, de látható elégedettséggel hanyatlott vissza magas támlájú székére. Étekfogói sajtot és gyümölcsöt kínáltak körbe, zeneszerszámok lagymatag lunatát cincogtak, mikor előrehajoltam, és megkocogtattam az asztal lapját poharam aljával. A jelenlévők — még mindig vagy negyvenen - egyszerre fordultak felém. — Kegyelmed remek házigazda — pillantottam a flottabáróra —, de ott, ahonnan én jövök, a győzelmi lakoma nem csupán számvetésből áll. A legnagyobb diadal, amit ellenségeink felett arathatunk az, hogy egy időre megfeledkezünk róluk. Aki a harcban eltökélt, legyen a mulatságban is - kérem hát kegyelmedet, vetkezzék ki intézői mivoltából, igyon velem áldomást harcosként és férfiként! Lássuk, mire megy egymással a cormasai virtus és a corma-rodai merény! Helyeslő kiáltozás és lábdobogás támadt az asztal körül. Nem mintha Sil Gomaron bátorításra szorult volna: savószín szemének villanása elárulta, hogy ugyanúgy szenved az önmegtartóztatástól, mint én. Bel Savarion máris mozdult, hogy átüljön az én helyemre. Szája sarkában félmosoly derengett — így jelezte, hogy átlátta és helyesli a manővert, amibe belekezdtem. 338

Immár a házigazda jobbján ültem; nem volt köztünk más, csak az asztal sarka... meg az a világnyi szakadék, ami a ragadozókat és a dögevőket választja el. - Harcosként és férfiként. - A vörhenyes arcú odaintette pohárnokát. — Válasszon italt, gróf úr! Kedvem támadt megtudakolni, akad-e a pincéjében pyar földialmapárlat, de nem tettem: a saját barlangjában, a saját fegyverével akartam legyőzni őt. - Átengedem a tisztességet - közöltem. — A jó Stipada emlékére, akit kötelességteljesítés közben ért a halál. A savószín szemek hasítékokká szúkültek vörhenyes arcában. Olyan erőfeszítéssel próbált a fejembe látni, amenynyire kard és buzogány nélkül csak lehet - bántam, hogy nem hagyhatom soká hányódni kétségei közt. - Fenyőmagpálinka? Bólintottam, és próbáltam közönyösnek látszani. Nem ment könnyen: a kantonoktól idáig hallottam Calliagar cimborám kacaját. - A szabályok? - Két férfi és két pohár. Az utóbbiakat körönként, egy szuszra ürítjük; újratölteni csak üres poharat lehet. Aki tovább bírja, győz. - A tét? - Ha kegyelmed győz, építtethet egy karaveit a költségemre. - Töprengést színleltem, aztán a szeme közé néztem. - Ha én nyerek, eljárhatok egy táncot a ház asszonyával... amennyiben neki sincs kifogása ellene. - Hitvesem nem rajong a táncért - közölte a flottabáró anélkül, hogy az érintettre pillantott volna. - De tartozik ennyivel megmentőjének, úgy hiszem. - Pohárnoka két kismérőt helyezett elénk, és mindkettőt színültig töltötte. - Kezdhetjük? - A m i k o r kegyelmed jónak látja. 339

—A hősökre, Garmacor! Egyszerre emeltük fel a poharakat, egyszerre vettük a nagy levegőt,... és majdnem egyszerre döntöttük le a szeszt is, de az én kismérőm valamivel előbb koppant az asztalon. —Újra! - A flottabáró arcán lázrózsákat gyújtott a bensőjében elömlő forróság. A pálinkája nem volt olyan csapnivaló, mint a konyhája, de hígnak és erőtlennek érzett a Calliagarokéhoz képest. Talán a sóból volt túl sok benne. Vagy kátrányból túl kevés. -A királyra és a főhercegre! Úgy sietett, hogy elmulasztott nyelés előtt levegőt venni. Nyilván fájt, de eltitkolta: az ivás nem pengepárbaj, de némi önfegyelem elkél hozzá. Koppintott a kismérővel, és olyan elégedetten bámult rám, mintha egy új építésű karaveit látna a helyemben. —Mélybenjáró Szent Fulgarra! Ittunk, aztán csak néztük egymást. Szája résnyire nyitva volt, mint egy ajtó, amin épp az imént surrant ki valaki. Mostanra nem csak az arca, a nyaka is vöröslött; asztalon pihenő baljának ujjai meg-megfeszültek. - M i n d e n t Látó Szent Girolamusra! - dünnyögtem. Fenékig! Lenyelte, de úgy zihált utána, mint akit gyomorszájon vágtak. Vállai megereszkedtek, savószín szeme fehérjét vörösre festette a megduzzadt vérerek hálója. —Újra! — suttogta rekedten. Ittunk Viharűző Szent Simonelre a raveariak kedvéért; apámra meg arra a fickóra, aki a bárót csinálta, és épp forgott a sírjában; Domvik dicsőségére, majd sorban minden angyalára. Az ötödikre már csak én ittam, kiürült poharam pedig Sil Gomaron homlokával együtt koppant az asztalon. 340

—A Vadkan diadalmas! - kiáltotta Bel Savarion. - Ne várjunk, jó urak, most rajtunk a sor: ürítsük poharunkat a garmacrudi vértes regiment vitéz ezredeskapitányára... és a ház asszonyára, akinek kegyéért egy karavelnyi aranyat kockáztatott! Hallottam az éljenzést, de nemigen törődtem vele; a falikúthoz indultam, hogy felfrissítsem magam, mielőtt a jutalmat besöpörném. Pórjaim szorosan közrefogtak nehogy elvágódjak, és felváltva gyúrták a vállamat, hogy kitisztuljon a fejem - volt gyakorlatuk az ilyesmiben. Ellenfelemnek aromás fiolával és törlőkendőkkel kellett beérnie: ahhoz se maradt ereje, hogy talpra álljon. Mire Gudrid és Badrid megszabadított bogárfekete díszpáncélomtól, ott volt Celestius és a Pöröly is. Némi időbe telt olyan patikaszert találni, ami nem hánytat meg és nem is büdös, de megérte a fáradságot: mire visszaindultam az asztalhoz, olyan emberszerű voltam, amilyen veterán nehézgyalogos csak lehet. —Garmacor. — A flottabáró lehunyt szemmel ült magas támlájú székében, és csak a fejét billentette oldalt, mikor megálltam mellette. A részegségnek abban a szakaszában járt, mikor a leghalványabb fény is kínzó fájdalmat okoz. — Jó harc volt... de ne reméld, hogy karavelnyi élvezetben lesz részed érte. Hitvesemnél, akit gyengéden szeretek... egy makril is szenvedélyesebb partner a tánchoz. Valahogy megálltam, hogy ne verjem az asztalba a fejét, és Monaceróra pillantottam, aki rezzenetlen arccal bámult vissza rám: semmi változás. —Én se jeleskedem benne — dünnyögtem. Úgy is volt: a karitzán kívül csak a volatát ismertem, ahogy az ylar lovasság enysmoni táborában járták. Épp elég volt ahhoz, hogy koronavárosi dámákat - köztük Aerielle-t — lenyű341

gözzem: nem feltételezték, konyítok bármihez a fejek beverésén és a végtagok leválasztásán kívül. A báróné elé álltam, és mélyen meghajtottam magam. — Szabad, hölgyem? - K é s z örömmel, uram. — Lianor felemelkedett ültéből, és a kezét nyújtotta. Mire észbe kaptam, fogtam és vezettem őt; el az asztaltól, a fogadóterem keleti végének kupolája alá, ahová a lámpások fénye már nem ért el; a Gortigas-csoportot ábrázoló mozaikpadlóra, melyet hidegkék derengésbe vontak a vadászok holdjának sugarai. A muzsikások tisztes távolból követtek minket. Míg helyet találtak maguknak a fal áloszlopokkal tagolt félköríve mentén, mi csak álltunk és néztük egymást. Olyan volt, mintha Elatia szállt volna alá a szférák magasából, hogy pár percre mindenestül átadja magát nekem. Neked angyal kell, mondta Felizita azon a hajnalon, mikor valódi arcát megmutatta, és csak mosolygott, mikor kételkedtem az igazában. Tehette, hisz jobban ismert mindenkinél, talán saját magamnál is. —Volata? - tudakoltam. A bálványarc, amit az első, szigeti találkozáskor merevnek és kérlelhetetlennek láttam, tüstént megelevenedett: kívülállók számára észrevétlen rezdülések és változások sorozatával felelt. Ismerem, üzente a szemöldök ívelése. Gyors és merész, üzente a szemek villanása. Engedi, hogy megérints, ujjongott az orrnyergen elmélyülő barázda. —Volata — felelte a száj. Eligazítottam a muzsikásokat, és mikor munkához látt a k , már tudtam, hogy nem lesz baj. A fülem csak hallott a , a testem érezte is a zenét... és emlékezett rá, mit-hogyan tegyek. 342

Akik szerint a volata erkölcstelen, épp a lényegét nem értik: nem csak körülöttünk, bennünk is vannak dolgok amik fölött nincs hatalmunk. Erők, amik egymáshoz sodornak, összefűznek és elválasztanak minket; szenvedélyek, amik feltámadnak és elenyésznek, mint az óceáni orzóviharok. A volata hagyja, hogy megérintsd a másikat, de a „hol" és a „hogyan" kérdésében éppúgy nem ismer tréfát, mint a régiek Víkódexe: a párviadalnak meg kell adni a módját. Ne táncolj volatát olyannal, akiben nem bízol, és ne hidd, hogy ismersz bárkit, míg nem jártál volatát vele. Ami az egyiknek makril, a másiknak angyal és ördög egy személyben. Ahogy végigsimít, rád hajol és köréd fonódik, olyasmi, amit nem csak átélni, látni is felkavaró — és mindent elmond, amit kettőtök viszonyáról tudni érdemes. Mikor a zene elhallgatott, Lianor összefont csuklóimon megtámaszkodva lebegett felettem. Olyan magasan és messze járt, hogy megriadt az ovációtól, szétváló karjaim közé menekült előle... és mikor megérezte a támasztékot a gerincén, térdben behajlított jobb lábát bal combom köré kulcsolva a padlóig hajolt hátra, mielőtt mozdulatlanná dermedt. A termen a tetszésnyilvánítás újabb hulláma söpört végig. Az elismerésből kijutott a flottabárónak is, aki merev mosollyal gubbasztott magas támlájú székében. Részeg volt ugyan, de átlátta, mi folyik körülötte, és óvakodott kudarcát újabbal tetézni. Meghagyta a jóhiszeműeket abbéli hitükben, hogy a ház asszonya az ő kedvéért tette, amit tett, nem vett tudomást a többiek kutató pillantásairól, és miután felemelkedett ültéből, hogy asztalt bontson, tovább bámult minket a győzelmi lakoma romjai felett. Nem állt olyan biztosan a lábán, mint szerette volna, nem rendelkezett olyan erők felett, mint képzelte, de szabad volt, sebzett és veszedelmes. 343

Mosolyogva intett nekünk, de a tekintete jéghideg maradt; elárulta, hogy ha rajta múlik, a hajnalt egyikünk se éri meg.

18 N e m vártak ránk hurkosok az ajtó előtt. A vendégházhoz vezető folyosó fordulóiban Bel Savarion tengerészgyalogosai őrködtek, a külső falra tartó váltás parancsnoka pedig csak az első volt azok közül, akik a közelünkben elsuttogott „égszakadás"-ra fojtott hangú „fóldindulás"-sal feleltek. A raveariak szállása a nyugati szárnyban volt, a mi szobánk a keleti, víz felőli oldalára estek. Mire elköszöntem Amritastól, aki a dokkokhoz indult, hogy a helyőrség lefegyverzett egységeit „eligazítsa", Gudridon és Badridon kívül csak Peregrin maradt mellettem - utóbbit legszebb álmából riasztottuk fel a nagyteremben, ezért nem csak a fal mentén sunnyogó macskákra kaffantott rá, de a nyomunkban járó helyi kopókra is, ha az utunkba akadtak. Tudtam, hogy a flottabáró és felesége mögött mostanra becsapódott a lakótorony masszív ajtaja; hogy őrségét a vörhenyes arcú legmegbízhatóbb fegyveresei alkotják, akiken teljes fegyverzetben, egy kompániával az oldalamon is bajos lenne keresztülvágnom magam... és a volata mámorának maradéka is elenyészett, mire átléptem a számomra kijelölt sóvirágágyás küszöbét. Nem kis megrökönyödésemre hárman is vártak odabent: a Pöröly épp az ablakkeretet emelte ki a helyéből, hogy a résen egy felnőtt is átférjen, Monacero a szekrényként szolgáló hajóládán gubbasztva, némán mozgó szájjal kuporgatta Domvik hatalmát, Celestius pedig gyakorlat 344

szülte biztonsággal sodorta a kötelet derékaljam lepedőjéből. —A legjobbkor - dünnyögte anélkül, hogy munkáját félbehagyta volna. - Elkél a hadasaid segítsége az ágykeret felállításához: ránézésre legalább egy tonnát nyom, és olyan kurták a lábai, hogy a csomót csak a lábánál vagy a fejénél lehet rögzíteni. - Kutató pillantást vetett rám. - Jól vagy? —Nem. —Kérsz még egy pasztillát? - N e m . - A Pörölyt néztem, ahogy a falhoz támasztja az ablakkeretet. A falon tátongó léken a sós víz porával együtt áradt be a holdfény. - Mi a nyavalyát csináltok itt? -Biztosra vettük, hogy nem lesz maradásod a négy fal között — közölte a csuhás. — És mivel a szentszék határozott; óhaja, hogy Gomaronban tartózkodó szolgái napkeltéig vakok és süketek legyenek, sem látni, sem tanúsítani nem áll módunkban, hogy szállásodat elhagyva a lakótorony felé veszed az irányt. —Értsem úgy - dünnyögtem -, hogy a két szép szememért segédkeztek az odajutásban? —Nem egészen. — Monacero csak a bal szemét nyitotta rám, a jobbal továbbra is befelé figyelt. — Koronavárosi hitsorsosaink szerint a flottabáró támogatói kitartóbbak, és elszántabbak a vártnál. A memphremaduri túlélők tanúságtételének hitelességéhez nem fér kétség, amit a gorvikiaktól hallottak, csak közvetett bizonyíték a flottabáró árulására. Rendes körülmények közt ez is elég lenne az elmozdításához, de... —Túl sok pénz van a fickóban — húztam el a számat. — Erről van szó, ugye? -A mérleg nyelve jelenleg a holtponton áll. - Celestius elkészült a kötéllel, és intett, hogy adjak utat a póroknak az ágykeret felé. - A legkönnyebben olyasvalaki tudna ked-

345

vező irányba mozdítani rajta, aki a hivatalos dokumentumokon kívül a flottabáró személyes irataihoz is hozzáfér. Sikerült meggyőznünk a Testvériséget, hogy a báróné életének megóvása államérdek. A személye azok számára is garanciát jelent, akik hosszú távú befektetésként tekintenek a flottabáróságra. Fortyn megy, a Sil Gomaron dinasztia marad. —Amivel az a kotorék is tisztában van — mormoltam, ahogy becsuktam az ajtót Peregrin orra előtt. Esélyt se adott az utódjának, hogy megszülessen. —Gátlástalan és veszedelmes - ismerte el a csuhás. — De a szesz lelassítja. Mondanám, hogy a báróné az adósod. .. ha nem láttalak volna táncolni vele. —Örülök, hogy tetszett. - Feltúrtam a holmimat egy pár kesztyű után, és a fegyverövem után néztem. — Azok után, amit mutatott, remélhetőleg a férjének se az lesz az első dolga, hogy végezzen vele. Az ágykeretet már felállítottuk és az ablaknyíláshoz toltuk — Celestius épp a lepedőből sodort kötelet hurkolta a fejdeszkára, mikor a ládán kuporgó Monacero ránk nyitotta távol ülő szemeit. —Megvan a döntés - suttogta. - Tíz igennel nyolc ellenében, két tartózkodással. Láttam, hogy a csuhás visszafojtja lélegzetét és olyan erővel szorítottam az ágykeretet, hogy belefehéredtek az ujjaim. —Tűz vagy víz? —Maleficio. Olyasféle megkönnyebbülést éreztem, mint Enysmon síkján, mikor rémálmaink kráni főserege helyett ylar lovasságba botlottunk - vagy azon az esős napon Erionban, mikor a Pöröly visszaszállt mellém a pyarroni ügynök kocsijába, hogy közölje: a Maquesa nincs többé. 346

De nem azért gürcöltem, véreztem és okultam annyi éven át, hogy a felsőbbség döntéseinek okait firtassam hanem hogy tűzzel és vassal érvényt szerezzek nekik. - A láncingemet! - reccsentem a pórokra, és másik kesztyűt kerestem; olyat, amihez a boglárpajzsot is rögzíthetem. - A hátsó lépcsőn és az udvaron át megyünk. Ha a kapu zárva van, benyomjuk; ha elreteszelték, a belső falon és a tetőn át kerülünk. Te - pillantottam a Pörölyre - a kapubástyán foglalsz állást. Ha a báró előmászik, térden szellemed; ha az ablakon át látod meg, és van nála valami, mindegy hová célzói... csak találd el, mielőtt használhatná, rendben? A kalandozó biccentett és eliramodott. Lendületből szökkent át az ajtó előtt heverő Peregrin-szőnyegen — mire a pórok végeztek a láncing kapcsaival, sietős lépteinek nesze is beleolvadt a hullámok morajába. A pillanatnyi csendben tisztán hallottam ahogy a mélyben horgonyzó hajók harangjai a vadászok holdjának utolsó óráját jelzik. Aztán kiáltozás támadt a falak karéjában. A vendégház folyosóin futó léptek dobogtak, és rohantunk mi is; egyszerre értünk az udvari átjáróhoz Bel Savarionnal, aki az alkalomra tiszta inget, fehérrel szegett kék díszövet és ádáz mosolyt viselt. - Halálozási sorrendben, Garmacor - közölte, és oldalt lépett, hogy utat engedjen nekem. — Régóta várok erre; pár perc ide vagy oda igazán nem számít. Már ha megígéri, hogy hagy valamit az álnok kígyóból nekem is... abban a nem várt esetben pedig, ha megnősülnék, hozzánk még véletlenül sem jön el, hogy megtáncoltassa a hitvesemet. - E t t ő l ne tartson főméltóságod - feleltem, és vigyorogtam hozzá. De csak míg meg nem hallottam a sikolyt. 347

Valakiét, aki a lakótorony víz felőli oldalán bukott át a tetőerkély korlátján, és zuhantában ébredt rá, hogy nincs tovább: hogy senki és semmi lesz, amint a százölnyi mélységben feketéllő, a szörnyeteg sós nyálától síkos sziklákig ér.

19 A testet a külső falhoz rögzített pányvákon aláereszkedő tengerészgyalogosok találták meg fertályórával pirkadat előtt. A rákok olyan számban nyüzsögtek rajta és körülötte, hogy megközelíteni is alig lehetett. - Az osztagot vezető Amritas kapitánynak csak a bal kart és egy abraselyem köntös foszlányait sikerült biztonságba helyeznie, mielőtt a sziklákon átcsapott az emelkedő dagály. Az özvegy ezek alapján azonosította néhai párját, Fortyn Sil Gomaron flottabárót, akitől — miután a lakomán ivott kismérőpárbajban alulmaradt — a kék holdnyugta órájában végképp elpártolt a szerencse. —A mértéktelenség lett a veszte - dünnyögte Bel Savarion. A szakajtó mellé guggolt, saját kezével húzta le az áruló csontujjáról a címeres gyűrűt, és gondosan megtisztogatta, mielőtt az özvegynek nyújtotta. — Nem állítom, hogy szíven ütött a távozása, hisz mindkettőnk szerencséjére csak hírből ismertem őt... mindazonáltal fogadja részvétemet, asszonyom. A Triatos nehéz munkára szólítja kegyedet: segédkeznie kell a vizsgálóknak néhai férje hagyatékának rendezésében, hogy nagyjaink megtalálják a válaszokat azokra a kérdésekre, melyeket az érintettnek már nem tehetnek fel. —Gomaron helyőrsége és népe készséggel áll a hatóságok rendelkezésére, uram. Közös érdekünk, hogy feltár348

juk a valót... és hogy a szerencsétlen ügy végére mielőbb pontot tegyünk. Mi, többiek, kissé távolabbról, a vendégház árkádjai alól néztük, ahogy az árendások sós vizet zúdítanak a kövezeten sötétlő vérfoltokra: a flottabáró személyes kíséretének tagjai hagyták, akiknek ügyére - a biztonság kedvéért - még az éjjel pontot tettünk. Az erőd népét sem ez, sem a baleset nem rázta meg különösebben — és koronatanácsi határozat híján se esett volna nehezükre Gomaront az özvegy jogos tulajdonának elismerni. —Kegyed nem mindennapi teremtés — folytatta kedvtelve viceadmirális. — Az élete fenekestül felfordul majd, olyan barátok és ellenségek fognak kopogtatni majd az ajtaján, akiknek azelőtt a hírét sem hallotta; olyan játszmákba, alkukba próbálják majd belevonni, amiktől a meszelt fal is elpirulna... én mégsem kegyedért aggódom, hanem értük. — Felnyerített, és csak úgy sütött belőle a megkönynyebbülés: csak most értette meg, mennyire hálás a sorsnak, hogy nem kényszerült a foglár szerepébe. - Domvik irgalmazzon azoknak, akik megpróbálják sarokba szorítani. .. mert a flotta, az ön új családja, biztosan nem fog. —Köszönöm. - N e köszönje. Szolgálja meg. — Bel Savarion előkotorta burnótos szelencéjét. - Parancsol? —Inkább nem. -Helyes. Undorító szokás. - A borotvált fejű elfordult és szippantott; tüsszentésébe az ablaküvegek is beleremegtek. — Nem mondom, hogy szívesen hagyom itt, de nincs választásom: nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a korona megbízottait, akiknek néhai férje ármánya és az Orzó tombolása jókora késedelmet okozott, mielőbb Ronna-gelláig juttassam. — Hátralépett és fejet hajtott. — Még látjuk egymást, bárónő. 349

A belső udvaron felsorakozott tisztek kiegyenesítették derekukat, ahogy elhaladt előttük - a néhai Vei Tralfador volt ilyen hatással az emberre -, majd példáját követve sorra járultak az özvegy elé, hogy tiszteletüket kinyilvánítsák. Mikor elfogytak, a vendégek következtek; mire rám került a sor, a két pórt, Peregrint meg a szakajtóban levedző bal kart leszámítva kettesben voltunk az udvaron. Gudridot és Badridot előreküldtem a csomagokkal. Az eleven rongyszőnyeg önként követte őket: és volt olyan tapintatos, hogy az oszlop helyett a kapubástya falát jelölje meg. Kujtorgóék ezen a keresetlen módon adják az érintettek tudtára, hogy nekik is jó volt... és amint tehetik, benéznek megint. Kiléptem az árkádok alól, és Gomaron bárónője felé indultam. Néztem az arcát, a friss véraláfutást a járomcsontján, ahová az utolsó ütést kapta — talán épp a szakajtóban heverő baltól, ami, néhai gazdájához hasonlóan, nem árt többé senkinek. —Szajhának nevezett - mondta Lianor. Olyan halkan, mintha sajnálná rá a levegőt. — A te szajhádnak. —Azt mégse mondhatta, hogy gyönyörű vagy — húztam el a számat. — Még bóknak vetted volna. Egy pillanatra felragyogott, mint felhők közt a nap. —Azt mondta, nem öl meg rögtön. Hogy láthassam, amint kitépi a szívedet. - M i r e te? —Megütöttem. - Előrenyújtotta jobbját. Kézfején félholdként vöröslött a fogak nyoma. — Hiba volt, tudom. —De okultál belőle. -Igen. —És aztán? —Úgy csináltam, ahogy mondtad. 350

-Melyiket? - M i n d e t . — Lianor világos szemei tavakként tükrözték az ég szürkeségét. - Aztán újra, csak más sorrendben. A végére... olyan más lett. Üres. Törött. Amilyen én voltam... előtted. - Ú g y h o g y elengedted. -Igen. - A h o g y kell - mormoltam. - Boldogulsz? Bólintott. Kicsinek és törékenynek látszott hozzám képest, valahogy mégis sikerült fölém nőnie. Bántam, hogy nem vagyok szobor — és ő sem igazi kövirózsa, hogy a törzsemre fonódva, a mellembe és a vállamba fogódzva töltekezhessen az éltető napfénnyel. - V a n egy kis dolgom - mondtam. - Délen, ahol a szeletelt kenyeret meg a többit kitalálták. Eltarthat egy darabig, de ha végzek, erre fogok visszajönni, és akkor... -Akkor? -Volata. — A száját néztem, amivel inni adott, és minden erőmre szükségem volt, hogy a kezét csókoljam meg helyette. Etikett is van a világon... ha nem is mindig ott, amerre az én utam vezet. Ahogy kiléptem a kapun, és lefelé indultam a dokkokhoz vezető kocsiúton, a nyílt vízen horgonyzó raveari hajók sorra vitorlát bontottak: fehér vásznak rengetege a szürke víz és a szürke ég mezsgyéjén. Elnéztem a láthatártól láthatárig nyújtózó fajzatot, ahogy lustán nyaldossa Lianor uradalmának partjait, és a concadai behajózás óta először láttam többnek dühöngő szörnyetegnél, ami csak a Nagyok engedélyére vár, hogy mindannyiunkat elemésszen. Beleszimatoltam az erősödő szélbe, mely idáig hozta a szárazföld nyers tavaszillatát. Szent Raziel havának fellegei, a dromonok és a karavelek égi tükörképei, méltósá351

g u k teljében úsztak odafent: a Teremtés műve az Orzó elvonultával olyan békésnek mutatta magát, mintha nem is ismerne nyomorúságot és halált. De tudtam, hogy délen már más szelek fújnak - hogy a nyár, ami Krán felől, a Ravaliadon vonulatán és a Shadoniöblön át nyomul az embernem bölcsője felé, hosszú lesz, és kíméletlenül forrónak ígérkezik.

tavaszutó, szent

A L V A R O N HAVA

Karok és Rendek i — Eső lesz — dünnyögte a Hordár. Talán az érdekelte, elájultam-e. Megesik azokkal, akiknek szegecset rántanak ki a vállukból. De nem velem, nem itt... és főleg nem egy ilyen istentelen balfogás után. Felemeltem a fejemet, és épp kezemmel hátrébb húztam a csuklyát, hogy kilássak alóla. Az esti ég tiszta volt. Vagy üres inkább — rőttel damaszkolt piszkosszürkéje úgy borult Ronna-gellára, mint nevesincs halottra az átvérzett szemfödél. És csend volt; olyan csend, hogy zümmögése után a szúnyog röptét is követni lehetett. A kocsitól balra, a tízlépésenként letűzött pengék kerítésén túl, vízmosás sötétlett. Előttünk a Shogomand lekopott hegyhátai rajzolódtak a napnyugta vörösébe fogódzó horizontra. Feljebb már látszottak a csillagok - úgy rémlett, sokkal magasabban vannak, mint nálunk északon. Szemközt, a kardokkal kijelölt főút kanyarulatában meghasadt falak és csonka boltívek halmaként kuporgott a gdon imaház. Menedéknek nem épp hívogató, végső nyughelynek viszont megteszi.

353

—Mikor? — krákogtam. -Mindjárt. —Sehol egy felhő. - Kortyoltam még egyet a Pöröly kulacsából. Hogy mit tett bele, nem kérdeztem, de használt: meglepően könnyen álltam fel ahhoz képest, hogy bal vállamon máris átvérzett a kötés, és hogy még egy szegecstől kellett szabadulnom. — Csináld! A kalandozó nem teketóriázott sokat. Fél térdre ereszkedett mögöttem a kocsi tetején, mindkét kezével ráfogott a lövedékre, és gyors csavarással eltávolította. Üvöltésemet égzengés nyomta el. Ahogy visszazökkentem a bakra, arcomon és kezemen éreztem az esőcseppek hidegét. Könnyeimen át láttam a csillagokat elhomályosító árnyfoltot, ami felhőtől meghökkentő céltudatossággal zúdította terhét a romba dőlt imaház környékére... és mire tekintetem kitisztult, vissza is tért oda, ahonnan az őseink bukását okozó háborúban elszabadult erők megidézték. —Megmondtam — dünnyögte a Hordár. Bozontos volt, meghatározhatatlan korú, darabos arcú, és valószínűtlenül széles. Sok nagydarab gellánt láttam életemben, akik úgy festettek, mintha Jedome, Javea, Jovidon... vagy tudom is én, kicsoda, az utolsó pillanatban rángatta volna ki őket a leszakadt mennybolt alól. A Hordár más volt — olyan, mintha kettőből gyúrták volna öszsze. Vagy egy emberből, meg valami másból, amitől az istentelen erejét, a kitartását és a megérzéseit örökölte.

Ö irányított ide minket a fiaskó ut myóni kelepce torkollott. Az észak-déli főút utolsó síkvidéki állomásának tegnapelőttig a hírét se hallottam, de a ma történtek egy életre belém égették a nevét. O t t parázslott lelkem szégyenfalán Styros, Erone meg a többi mellett — a helyek sorában, ahol u r u n k gyalogságát keményen valagba rúgták. 354

—Megmondtad — sóhajtottam. A szeszbe kevert mákony hatékonyan tompította a fájdalmat, de a levertséggel nem tudott mit kezdeni. - Kár, hogy az a tetőnyulat nem láttad előre. —Tetőnyulat? —A macskát a kapubástya tetején. — A fájdalom tüzében szinte belém égett, ahogy a hátát púpozza és a fogait mutogatja a rohadék. — Miatta estem le onnan, mielőtt a második orvlövészt elkaphattam volna. Világéletemben rühelltem a fajtáját... és a jelek szerint a fajtája is rühell engem. —Hajolj előre! - szólt rám a Pöröly. — A seb nem mély, de erősen vérzik. Gyúporral kell kiégetnem. —Vigyázz az ingemre — ziháltam. - Tiszta abraselyem; párját két arany alatt nem kapod meg. —Már megtette a magáét. — A szaruhoz és a tűzszerszámhoz a kalandozónak mindkét kezére szüksége volt: az ülés fájába állította a hátamat megjárt szegecset. - Valóacél. A vászon simán átengedi az ilyet. Keresztülmegy a lapockádon, és a szívedben áll meg. Valahol a szabados konzorta és a kékvérű özvegy között. Már-már rákérdeztem, miért sót szór a sebbe gyúpor helyett, mikor az utóbbi felsistergett a láncing szemei közt. A kránköves lobbanás kínja a mákony ködén át is utat talált hozzám — a bömbölést, amit kicsiholt belőlem, messze szállt a vidékre boruló éjben. Hallhatták Edimyónban, melynek lakói a kérdéseinkre se válaszolnak többé, miután a falakon kívülre kerültünk. A környező falvakban és tanyákon, ahol minden teremtett lélek azért imádkozott, nehogy feléjük vegyük az irányt. Hallhatták azok, akik a nyomunkban jártak, hogy befejezzék, amit elkezdtek, és azok is, akik a Hordár szerint az imaház romjai közt vertek tanyát. Az előbbiről eleget 355

t u d t u n k ahhoz, hogy ne akarjunk a szabad ég alatt éjszakázni, az utóbbiakról csak annyit, hogy osztoznak velünk a bűnben, amire a hegyi hagyomány szerint nincs bocsánat — hogy napszállta után is készek ariánus vért ontani, és a segítségüket se tagadják meg azoktól, akiket Ronnagella fejedelmének titkos hadserege, a Fekete rend halálra jelölt.

2 Az imaházhoz vezető út első lépését Szent Fulgar havának utóján, a felföld hátsó kapujaként emlegetett Kassadona szabadpiacán tettem meg: öt aranyat fizettem a Hordárért egy nyúlszájú rabszolgakufárnak ahelyett, hogy a nyakát törtem volna. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de rájöttem, hogy semmin nem változtatnék vele: a zavarosban halászok tömegeit a királyi helyőrség és a gordozai admiralitás együttes erővel sem tudta a partoktól távol tartani. N e m hittem, hogy lesz fiskális, aki a nevét és a szigíliáját adja a tulajdonlevélhez — ez a képemen is meglátszott, mikor a másodpéldányt a kezembe nyomták. — Az uraság nemrég érkezett, igaz-e? - I g a z . - Öblögettem a számban rohadt pálinkáját, és reméltem, hogy találok odakint egy macskát, amire ráköphetem. Beláttam, hogy hiába faggattam annyit Monacerót az ideúton, egy élet is kevés lesz, hogy tisztába jöjjek a helyi viszonyokkal. Az alkotmányt, amivel az Acrado-foktól idáig jutott u n k , bárkának mondták, pedig teknő volt inkább - különösen a dromonhoz képest, ami szűk két hét alatt röpített minket Corma-rodától Gordoza felségvizeinek déli hatá356

ráig, ahonnan először pillantottuk meg a Shogomand vonulatát. Kétezerötszáz mérföldön át követtem fivérem és második apám gyilkosait, az erdei kantonok békéjét megzavaró aquirokat, de mire öszvérként megpakolva, oldalamon egy hamis pappal meg egy titkos inkvizítorral, sarkamban két pórral, egy északi kalandozóval meg egy koronavárosi kóbor ebbel partra lábaltam Ronna-gellán, rég kihunyt bennem a vadászat izgalma. Bármit megadtam volna egy pofa italért, egy tál levesért meg egy rendes ágyért, amiben egy hetet dögölhetek, de tudtam, hogy nem lazíthatok: az igazi vándorpatkány az idegen aromákkal terhes levegőkből is kiérzi a háború szagát. Ahogy nincs két egyforma ízű csók, nincs két egyform á n szagló háború sem. Még füst és füst között is létezik különbség - más az, ami boksákból és hámorokból száll fel, a városokat elemésztő a föld és a fák nedvességét elgőzölögtető tűzviharok nyomán kavarog, hogy egész országrészeket üljön meg bűzével. A Dúlás háborújáé keserédes, a szigeti hadjáraté sós-fanyar volt, az ittenié savanyú: a tűz nyomában kúszó posvány, a lassú, de megállíthatatlan bomlás lehelete. —Az Átkok teszik — magyarázta Monacero helyi kapcsolata, a vézna, angyalkönnytől párás szemű patikárius. — Nagyobb számban bukkannak fel, nagyobb utat tesznek meg észak felé, mint az elmúlt két évezredben bármikor. .. és a mozgásuk sem olyan véletlenszerű, mint a fejedelem fürkészei állítják. —Nem fürkészek azok — dünnyögte Monacero —, hanem a hit és hagyomány árulói; a legalantasabb Domvik összes teremtménye közül. —Meglehet. - A patikárius előkereste a felföldi kantonok térképét, és szétteregette az alkalomra jól-rosszul le357

takarított asztalon. — A királyi csapatok számára mégis ők készítik az előrejelzéseket, és tesznek róla, hogy gazdájuk összecsapását Sil Mabrennel se katonák, se diplomaták... lehetőleg még hírvivők se zavarják meg. - I t t vagyunk - dünnyögte Monacero. - És ha idáig eljutottunk, Gorranóba is megtaláljuk az utat. —Jó lesz sietnetek. — A vézna férfi vörösesbarna magvakat markolt ki egy tégelyből, hogy a szentelt kardokkal biztosított főútvonalak fejedelemhű csomópontjait megjelölje velük. — A bitorló zsoldossereget állított Vilesanánál. A beutazókat, még a zarándokokat is, szigorúan ellenőrzik, és habozás nélkül visszafordítják vagy elrekkentik, ha ellenséget sejtenek bennük. Sikerült elszigetelniük a bárót therosai rokonságától és nyugatvégi támogatóitól. És ha mindez nem lenne elég... - Az újabb térképjelzőket gomboknak hittem, míg meg nem láttam a lábaikat: szárított kőrisbogarak voltak, aprók és feketék. — Nemrég harcba vetette titkos szövetségeseit is. -A Fekete rend. — Celestius képéről lerítt a megrendülés. Nyilván nem hitte, hogy megéri a napot, mikor Shadon legősibb homályszektája nyílt harcba kezd befolyása védelmében. - A z Átkokkal együtt jelentek meg a Shogomand keleti oldalán. - A patikárius suttogóra fogta hangját: gellán lévén nem tudta magát teljesen kivonni a babonák hatása alól. — O t t vertek, tanyát, ahol a hagyomány a krániak Nyugati kapuját sejti. Nem túl számosak, de egyre merészebbek. Már nem csak éjjelente járnak... és a félelem erejével azokat is megtörik, akiket fegyverrel sosem tudnának engedelmességre szorítani. Innen a Thíren forrásvidékéig bárhol felbukkanhatnak a főutak és a zarándokösvények mentén... és velük jöttek az Átkok is. — Sápadtan hajolt közelebb az inkvizítorhoz. — Jedome szent 358

nevére Braban, hogy engedhettük idáig fajulni a dolgokat? —Az elbizakodottság bűnébe estünk - felelte a széles arcú. — Akár a godoniak és a pyarroniak... de velük ellentétben még tehetünk azért, hogy a tanulság olcsóbb legyen. - Merón nézett a patikárius szemébe. - Megvan, amit kértem? —Persze. - A vézna férfi erőt vett magán, és a dokumentumtartó állványhoz lépett. — Nem vagyok odszakértő, de tudom, hányan és milyen árat fizettek azért, hogy ennyire leszűkítsék a kört. Mivel a legvégén sem volt egészen biztos, melyik csoporttal jönnek azok, akiket keresel, úgy döntöttem, mindhármat megfigyeljük. A rajzolók ötóránként váltották egymást, és majd' félezer portrét készítettek a zarándokokról. A politikai helyzet ennyiben kedvezett nekünk: ebben az évnegyedben lehettek volna kétszer ennyien is. — Visszatért az asztalhoz, és mosolyogni próbált. — A rajzokat magam vetettem össze az emlékképpel, amit az olajképről őrzöl. Ezek itt csak a legvalószínűbb jelöltek. Ha a dáma nincs közük, csak szólj; megyek a padlásra a többiért. A hengerből előkerült szénrajzok húsz és harminc közötti nőket ábrázoltak. Néhai bátyám, Corbel felesége a hetedik volt a sorban. Az ikonszép Cera-Sedra származék rövidre vágatta a haját, hegekkel csúfította el az arcát, de a szemeivel nem tudott mit kezdeni - azok ugyanolyanok voltak, mint a családi galériában őrzött olajportrén, amitől anyámnak, a Testvériség szerencséjére, a történtek után se akaródzott megválnia. Monacero látta, hogy megdermedek két mozdulat közt, és közelebb lépett. —Ő az? - suttogta. - Az Ikon? Bólintottam. A papíros sarkában a száztizenkettes szám mellett pár apróbb jel és egy szigília látszott. Nekem sem359

mit nem mondtak, a patikáriusnak azonban elárulták, melyik paksamétában keresse a nő útitársait, Monacerónak pedig azt, merre indultak tovább a gyanútlan zarándokokkal, alig harminc órával ezelőtt. - G u r Iskebal felé tartanak. - A térképet tanulmányozta, aztán rám pillantott. — Dolmenerőd a Thíren felső folyásánál, ott, ahol az észak-déli főút a kelet-nyugatit keresztezi. —Az egyetlen hely, ahonnan mindhárom kanton felé járható zarándokösvény vezet — fűzte hozzá a patikárius. — A fejedelemhű Kathras nemzetség birtoka, de mióta az Átkok ott is megjelentek, a nagyobb települések rendre pártolnak át a Légióhoz. —Légió? —Óhitű vallási szekta — magyarázta Monacero. — Mabrent támogatja a fejedelem ellenében, mert halálos ellensége a Fekete rendnek. Gur Iskebal pedig... - T ű z f é s z e k — dünnyögtem. - Stratégiai pont, amit egyik fél se nélkülözhet. Olyan hely, ahol a háborúk legvadabb ütközetei zajlani szoktak. Mikor a zarándokok útvonalát megtervezték, még biztonságos volt, mostanra a legkevésbé sem az. Az elmúlt harminc órában erre alighanem az aquirok is rájöttek... és ha van eszük, javában keresik a kelepcéből kivezető utat. —Beérhetjük őket, mielőtt megtalálják. — A széles arcú megpiszkált egy vörösesbarna magot a Thíren partján. Az edimyóni pihenőben, mielőtt a menet a dombok közé ér. —Nem én leszek az akadálya - biztosítottam. — Mikor indulunk? —Ne siess! — Monacero olyan szemeket meresztett rám, mintha olvasna a gondolataimban. — Nem megölni, csak megállítani akarjuk őket. Fontos, hogy megértsék: a Cor36o

masában történtek dacára is készek vagyunk tárgyalni velük. N é m á n bólintottam. Azért, amit a gomaroni kitérő alatt tett értem és Lianorért, sokkal többel tartoztam neki némi önmérsékletnél. A patikárius visszatért. —A hiányzó láncszemek — dünnyögte elégedetten, és két férfiportréval takarta ki az asztalról figyelő Ikonét. — Tudom, hogy a külsejük csak máz... de nem tűnnek túl veszélyesnek, hogy őszinte legyek. —Nem azok - bólintottam, aztán szívtam egyet az orromon, és kifelé indultam. — Egy ideje legalábbis. —Hová mégy? — kérdezte Monacero. —Vásárolni — feleltem. — Szükségünk lesz egy kocsira, két jó lóra... és egy helyi fickó se ártana, aki tudja, mit ne csináljon, ha az út szentelt kardok közt vezet. Nem tettem hozzá, hogy égető szükségem van egy jócselekedetre is; valamire, ami különb színben tüntet fel Domvik előtt mindannál, ami a fejemben kavarog. A rakparton útjára engedtem Peregrint, hogy tiszteletét tehesse a kasagallai szukáknál, aztán a szabadpiacra mentem, és megvettem az első nyomoroncot, akiről ordított, hogy nem kell senkinek - a Hordárt, aki ugyanazzal az egykedvűséggel nyugtázta a fordulatot, amivel az ökrökre méretezett jármot viselte. —Tudsz beszélni? — kérdeztem, miközben Gudrid és Badrid segítségével leemeltem róla. — Érted, amit mondok? -Igen. Megmutattam neki a tulajdonlevelet, aztán darabokra téptem. Jó volt visszatolni egy téglát a Teremtés romladozó falába - tudni, hogy Domvik munkáját végzem el. — Szabad vagy — közöltem. - Mehetsz, amerre látsz, ha akarsz... vagy maradhatsz, és dolgozhatsz nekem. 361

—Meddig? - P á r nap, pár hét... legfeljebb egy hónap. Sóhajtottam. —Nehéz megmondani. -A háború miatt. - Sötét szeme rám villant az arcába lógó csimbókok közül. Mostanáig abban sem voltam biztos, van-e szeme egyáltalán. — Nehéz. —Erős vagy — mondtam. — És ismered a terepet: a kufár szerint a dombok közt fogtak be. - A l u d t a m . — Közelebb hajolt, m i n t h a szimatolna. — Sokat megyek. Ló nélkül nehéz. —Megfizetlek. Vehetsz belőle lovat... még kocsit is, ha akarsz. —Neked nincs lovad? A fejemet ráztam —Miért? —Nem bízom bennük. —A lovak tiszták - közölte. - N e m ölnek lovakat. —Ez az egyik oka annak, hogy mi utazunk rajtuk, és nem fordítva. —Én... más vagyok. —Észrevettem. —Más, mint a lovak. Nem tiszta. - E m b e r t öltél. —Embert is. — Minél tovább hallgattam, annál kevésbé hittem ork származéknak. — Sokat megyek, keresek valam i t . . . és nem nyugszom, míg meg nem találom. —Ismerem az érzést — biztosítottam. — Magam is hasonló ügyben járok. - A z Átkok elkerülnek. A népek szerint mégis átkozott vagyok. Bajt hozok mindenkire. —Azért mondják, mert félnek. —De te nem. - A Hordár a két pórt kezdte méregetni. —És ők sem. A harcosaid? 362

—A testvéreim — vágtam rá. Nem tudom miért. —Ki van még? - E g y h á z i személyek. Ketten. Nem az ijedős fajtából. —Az irány? —Dél-délnyugat. Felfelé a folyó mentén. —Gur Iskebalig? —Talán. Előbb csak a zarándokpihenőig a dombvidék peremén. Ismered? —Edimyón. - A Hordár hátralépett, hogy utat engedjen egy csapatnyi férfinak, aki a móló felől érkeztek a rakpartra. A könnyedség, amivel nehéz málhájukat cipelték, nyilvánvalóvá tette, hogy munkátlan fegyverforgatók. Az idei nyár nem lesz kegyes a zarándokokhoz. —Nem — mondtam. — Nem lesz az. —Mikor indulunk? - A m i n t találunk rád egy másik gubát, ami csak a tiéd — közöltem. — Ehetsz is ha akarsz; nekem muszáj innom egyet. így is tettem, de nem álltam meg egynél: folytattam egész estig, és csak akkor hagytam abba, mikor a két pór meg a Hordár utat tört hozzám a Ciuradát gajdoló hazafiak gyűrűjén át, hogy magával cipeljen. A hatalmas kerekű, kanonizált gdon bűvjelekkel tűzállóvá tett kocsit nem kövezett utakra tervezték: a lelkemet is kirázta, mire a patikárius házához é r t ü n k . Monacero egyetlen rossz szót sem ejtett a kimaradás miatt, az asztalt réges-rég letakarították, de ez sem segített — ha lehunytam a szemem olyannak láttam megint, amilyen távozásunk percében volt. Az ikonszép női arc mosolygott, de lékként sötétlő szemein át a kárhozat figyelt... a kísérőit ábrázoló szénrajzokról pedig két elhalt fivérem, Edvin és Corbel nézett vissza rám. 363

3 Ültem a bakon a Hordár mellett, bámultam a nagy csontú deresek farát és a felettük rajzó szúnyogokat; vártam a megváltást vagy a halált... és próbáltam rájönni, hogy hol rontottuk el. Edimyón. Egy a hagyomány éltette felföldi porfészkek közül, amiknek állandó lakosságából egy szűk bandérium se telne ki. Vályog- és téglaépületek rendetlen halmaza a gdon városmag — egy kút, egy dolmenszentély meg egy ispotály körül. Nyugatról az eleven folyó, félkörben annak mesterséges holtága óvja az Átkoktól. Négy ember magas föld- meg rönksánca és két kőből rakott kapubástyája van; az északit a délitől négy-ötszáz lábnyi döngölt kocsiút választja el. Egyes térképek - a miénk is - az Ezer Kard Városaként említik - a néhai Nagy Tannagel a hagyomány szerint ennyi ősi pengét mozgatott meg körülötte, hogy a folyóba szorítsa a nyomában járó tűzvihart. Hogy valóban így történt, senki nem firtatja: kardokat számlálni rossz ómen, Tannagel legendájának pedig akadnak ennél érdekesebb fejezetei is. Mire beszereztük a szükséges készleteket, és felkerekedtünk Kassadonából az aquirok előnye ötvenórányira növekedett... a zarándokok azonban nem kocsin, hanem gyalog járnak, a Hordár tapasztalatai helyett pedig partvidéki kalauzaik kétes értékű helyismeretével kell beérniük. A negyedik nap végére ledolgoztuk hátrányunkat, de nem csökkentettük a tempót, és szerencsénkre se volt okunk panaszkodni: a nyolcadik nap hajnalán, Edimyón északi kapujában hallottuk először a fennsíkról aláhömpölygő mocsárföldről szóló rémhírt, ami számos zarándokmenetet — köztük az aquirokét - arra késztette, hogy a folyó nyugati partján keressen menedéket.

364

E kitérő jóvoltából nem csupán előbb érkeztünk: két teljes napunk maradt, hogy felmérjük a terepet, és felkészüljünk a találkozásra az ismerős arcok mögött rejtőző ismeretlennel. —Miért viselik még mindig az enyémek arcát? — firtattam az első éjszakán. A kocsiút melletti tömegszállást, ahol meghúztuk magunkat, sokkal nagyobb forgalomra méretezték; termeit — és magát a várost — savanyú szaggal lengte be a háború szele. — Hogy lehetnek ennyire... —.. .érzéketlenek? - Monacero hosszú szárú pipából szívta a helyi kapadohányt. A hideg füst aromája jobb pillanataimban az otthoni boksákat, a rosszabbakban a memphremaduri osszáriumot juttatta eszembe. — Nem biztos, hogy azok. Valószínűbb, hogy mint nekünk, nekik is megvannak a maguk korlátai; hogy az emberi külső felöltése és levedlése sokkal nagyobb erőfeszítést követel tőlük a megtartásánál. Vagy... — Várt. — Biztosan hallani akarod? -Beszélj már! —Egyes források szerint — folytatta a széles arcú — az aquir alakváltók nem csak külsőleg hasonulnak azokhoz, akiket megtestesítenek. Egy nemrég dokumentált, körülményeit tekintve szélsőséges esetben a teremtmény bizonyíthatóan magáévá tette mintája személyiségét is. Minden tekintetben azonossá vált vele, olyannyira, hogy halálát követően tovább élte az életét, tovább küzdött az elveiért... és azután is kitartott mellettük, hogy övéi feltárták előtte valódi természetét. —Emberlelkű aquir, mi? — dünnyögtem. — Ezt nem veszem be. —Én bevettem - suttogta a sarokban kuporgó Celestius. - Talán mert a saját fülemmel hallottam olyasvalakitől, aki ismerte az illetőt... és módjában állt állításait bizonyí365

tékokkal alátámasztani. Lejegyeztem az egészet; elolvashatod, ha érdekel. N e m szóltam, csak bámultam m a g a m elé - m i n t h a bármit változtatna a dolgon, hogy nem mondom ki. - Értsem úgy, hogy azok a penészvirágok nem csak kinézetre olyanok, mint a bátyáim meg a sógornőm... hanem valamennyire tényleg ők? -Lényegében - bólintott Monacero. — Nyilván nem hiszik m a g u k a t embernek, mint az a másik, de a világot emberszemmel nézik... és reményeink szerint emberi értelemmel fontolják meg a soron következő lépést is, miután eléjük állsz. - A bátyáim rühelltek. - De nem próbáltak méregkarmot döfni beléd - mutatott rá Monacero. - Ha te is megállód, hogy bárkit kettéhasíts, az már fél győzelem... és nagyban növeli a kedvező végkifejlet esélyét. Ez járt a fejemben a második napon, a tömegszállás kocsiútra néző ablakában is. Néztem az északi kapun át befelé kanyargó emberkígyót, a porlepte köpenyeket, az elkínzott, szél- és napcserzette arcokat... aztán a pórokhoz fordultam, akik a szokásos fapofával bámultak rám az ajtó mellől. Ha nem ugyanabból a földből növünk ki, talán sikerül elaltatniuk az éberségemet — így egy pillanatra se felejtettem el, hogy nem csak az én hadasaim, de Aguerro fiai is. -A tisztelendőkkel maradtok - közöltem. - Véditek őket, ha kell, és mindenben engedelmeskedtek nekik. Ha az a dolog a kútnál balul üt ki... - Megérintettem kardom markolatgombját a szürke útiköpeny alatt - tudjátok, mit kell tennetek. - Igenis, nemesenszületett - felelték csaknem egyszerre. 366

Peregrin a lépcső alján várt rám. Kassadonai görbe estéjén egy helyi nehézfiú - vagy lány - lyukat harapott a bal fülébe; az ideúton kapott bele egy fogadalmi vaskan k á t , nehogy bárki dögevőnek nézze, az igazak útitársa helyett. Az épületek árnyai már hosszan m u t a t t a k keletnek, mikor a kocsiútra értünk. A zarándokok folyama már csak csörgedezett, a város D-jének középpontjában álló dolmenszentély körül azonban sűrűn kavargott, és ércesrekedt hálaéneket zengett a tömeg. A tér az ötödkori kúttal, a fákkal és a kettős sorokban álló padokkal Shadon kicsinyített másává változott: Zátonyelve és Keletmartja Nyugatvég és Folyamköze összes tartománya képviseltette magát; a széltől és portól óvó, arcot-alakot elpalástoló köpenyek viselői a vízhez járulva egymás után változtak vissza önmagukká; az ősi kantáta dallama úgy fogta egybe az ellán, berrán, derindár és hozúli nyelvjárás töredékeinek mozaikját, mint rózsaablak frazettáit a gránitba ágyazott bronzkeret. A nap még nem szállt alá az óceánba, de arca helyett csak malasztja ragyogott ki a Shogomand torlasza mögül kölyökkoromban ilyennek képzeltem Domvik dicsőségét. Csodája a edimyóni főtéren hullámzó sokaságra is megtette hatását: a fájdalmak enyhültek, az elcsigázottak erőre kaptak, az ismeretlenek testvérként ölelték át egymást — pár szívszorító pillanatra megfiatalodott és megbékélt körülöttem a világ. Láttam, hogy Peregrin a kút felé bámul, és odafordulva megpillantottam a rövidre nyírt hajú nőt. Az Ikont, aki hányattatásom éveiben Corbel hitvese, az erdőelvi vadgrófságok legvadabbikának úrnője volt. Vizet töltött a felé nyúló kezekben sötétlő poharakba egy dísztelen agyagkorsóból, és olyan önfeledten mosolygott, hogy szépsége 367

csorbítatlanul ragyogott át az arcát barázdáló hegeken. Láttam mellette azt a férfit, aki Corbel is lehetett volna, mert ugyanúgy nézett rá, ahogy az igazi tehette, mikor az apánk halálát követő évben összeakadt vele ezen a földön. Hogy ezen a téren is megfordultak-e együtt, nem sejtettem, de tudtam, hogy Corbel megtalálta, amit keresett — hogy boldogan élt a maga angyalával míg meg nem halt... és ha a történtek ismeretében visszatérhetne abba az időn kívüli pillanatba, melynek emlékét ez a két fajzat testében őrzi, megint a beteljesülést választaná az élet helyett. Az, aki az Ikon szemén át nézte a világot, megérezte, hogy figyelem, és pontosan azt tette, amit a nők ilyen helyzetben tenni szoktak: úgy tett, m i n t h a nem érezné, majd a mellette álló nőnek nyújtotta a korsót, megtörölte a kezét... és mikor apró-cseprő teendői elfogytak, viszszanézett. Azonnal felismert — a portrém az övé mellett lógott azon a bizonyos falon -, és az, amit a békességből hátramaradt pillanatokban az arcán láttam, nem rémület vagy gyűlölet volt, hanem ámuló kíváncsiság. Mikor felém lépett ahelyett, hogy elfordult volna, már biztosra vettem, hogy nem akar ártani nekem, és mert mosolyogni képtelen volam a testemmel, a mozdulatlanságommal, nyugalmammal adtam át neki a béke üzenetét. Aztán kiáltozás támadt körülöttünk. A sokaság úgy lódult meg, m i n t h a a tér kövét emberi testek helyett folyadék borítaná; a szemem láttára terjedtek szét benne a zavar déli kapuitól kiinduló hullámai. Lovasokat láttam a kocsiúton - bár nem vágtában, hanem galoppban közeledtek, a kövezet csak úgy rengett az eleven hús és az olajban edzett fém súlya alatt. 368

Mikor megpillantottam az első hadijelvényt a címerrel, fellélegeztem: a három egymást ölelő hurok olyan ismerős, üzenete olyan magától értetődő volt, hogy beletelt pár pillanatba, míg rájöttem, hogy nem a Triatos szigíliáját látom. A gdonvilla ágai - a délvidék szél felőli oldalán ősi kóborösvényei észak, délnyugat és délkelet felé mutatnak — ez a három hurok déli, északnyugati és északkeleti irányú volt, mint valami sötét tükörben vagy a kos jegyében, ami Amanovik óta díszíti az ariánusok címereit és lobogóit. A Fekete rend. Hazám homályszektáinak öregapja, amit a Godon bukása óta eltelt évezredek alatt se kigyomlálnunk, se feltérképeznünk nem sikerült. A ronna-gellai éjszakák kísértetei, akik az estével jönnek, holdfénynél vadásznak és virradatra rossz álmokként foszlanak szét — a víz és a tűz pedig, ami mögöttük jár, egykettőre eltünteti a paták és a kiontott vér nyomát. Sérthetetlenségük puszta legenda, kigyomlálhatatlanságuk és sötét hatalmuk azonban több annál: bizonyosság, hogy méregként kering Shadon altestének véredényeiben, üszőkként telepszik meg ott, ahol az élet árama lanyhulni kezd... és lassú, de fékezhetetlen növekedésével előbb-utóbb el is apasztja azt. A tövisekre gondoltam, amiket a Syburr öregtornyába fészkelt aquir lőtt belém, miután Delartével és tizenkilenc másik eszelőssel rátörtük az ajtót. Nem fájdalmas volt, inkább dühítő. Rögtön szét is csaptam valamit, ami a fejének látszott — nem az volt, vagy ha mégis, nem az esze tokja, mert csak röhögött, és ékes ógodonisággal közölte, hogy halottak vagyunk. Pont úgy nem talált szíven, mint a tüskéjével; és egy perccel később röhögni se röhögött többé. Elmúlt, de amit 369

bennünk hagyott, nagyon is élt, lassan növekedett - és rajtam meg egy viquadai kántoron kívül megölt mindenkit, akiben gyökeret vert. Delartét láttam, ahogy fekete könnyek közt haldoklik egy győztes hadjárat végnapjaiban; arra hogy az aquir „sus mortuas'-a volt az utolsó két szó, amit életében kiejtett... és mikor a kocsiúton végigdübörgő lovasok a tér sarkát elérve kardot húztak, állati üvöltésként robban ki belőlem az évtizedes indulat. Mire megszabadultam útiköpenyemtől, hogy kardot húzzak, az eleven massza másodszor is meglódult, az Ikon pedig eltűnt. Alig néhányan maradtunk a kútnál — hogy az is köztük van, aki Corbelnek látszik, csak akkor tűnt fel, mikor kávák és a padokon át a fogadalmi zászlók színes csokra felé iramodtam. Láttam valamit a kezében, és mire felismertem benne a pengét, már el is hajította — olyan furán repült, mintha pillanatonként változtatná a súlypontját, és a jobb vállam felett elcikázva csapódott egy velem korú berrán torkába, ait mostanáig egyszerű zarándoknak véltem és ebben a hitben távoztam volna Domvik fényébe, ha sikerül a tarkómba mártania botja rőfös acélhegyét. Peregrin letepert egy másik fickót, aki balról, a fák közül lódult nekem, egy harmadik rongybábként csuklott össze a dolmenszentély halványuló árnyékában — a Pöröly kaphatta el a toronyból, miután leadta a tér északkeleti sarkában őrködő Monacerónak az egyezményes vészjelet. Hogy ő merre indult, ugyanúgy nem láttam, mint azt, hová tűnt a bátyám felesége — de láttam valakit, aki a bátyámnak látszott, azt tette, amit ő tett volna, ha velem együtt nevelik gyilkosnak könyvmoly helyett. A bátyám szemével nézett, a bátyám szájával mosolygott r á m . . . és az ő hangján hördült fel, ahogy az előtte-mögötte elsu370

hanó szürke köpenyek forgatagából valaki a hátába döfött. Visszavágott balkezes karompengéjével, nyilván talált is, mert mellé érve vért láttam a kövezeten. Mikor meg akartam támogatni, ellökött magától; térdre esett... aztán villant valami, és Corbel maszkja viselőjével együtt hamvadt el az orgyilkos fegyver csontig ható, zsigereket emésztő tüzében. Az eszem tudta, hogy nem az volt, akinek látszott. Hogy nem volt a bátyám, sőt még csak ember sem — de a harcban nem az vezet amit tudsz, hanem amit érzel. Hagytam a fenébe a zászlórudakat meg a tőrösbotokat, és a karompengét ragadtam fel inkább a sötét foltokkal befröcskölt díszburkolatról. Az, amit az orgyilkos vérének hitte, mostanra kiszikkadt, homokként szállt az alkonyi széllel — a lábam nyomát se őrizte meg, ahogy a dermedten lapuló vagy lélekszakadva menekülő zarándokok közt a legközelebbi ariánus felé vettem az irányt. A feketerendi a kocsiút peremén táncoltatta lovát, és úgy lebilincselte a rémület, amit jövetelével keltett, hogy az enyémet csak akkor vette észre, mikor a vadkanagyarnak is beillő idegen pengének hátasa nyakába téptem. A sebzett állat meghőkölt, a vasba öltözött alak hanyatt zuhant, és meg se próbált feltápászkodni — a térdét csak azért törtem el, hogy megértse: ez a parádé alapjaiban különbözik az összes többitől, amin életében részt vett. Mikor a mellére térdeltem és felcsaptam a sisakrostélyát, már üvöltött. A szájába vágtam a karompengét, és addig forgattam, míg végleg el nem hallgatott. Ahogy felegyenesedtem, két szegecs süvített el a fülem mellett, és állt meg a méregtől kóválygó feketerendi ló oldalában. Ő leroskadt, én rohanni kezdtem. Akik látták, mi történt, földbe gyökerezett lábbal álltak. Mintha nem férne a fejükbe, hogy ilyesmi megeshet — m i n t h a 371

természetesnek vennék, hogy egy tucat díszpáncélos madárijesztő százakra, pár száz pedig egy egész országrészre kényszerítheti az akaratát. Hallottam a patacsattogáat a hátam mögött, de tovább futottam a tér délnyugati sarka, a gdon ispotály árkádjai felé, és többedmagammal lapultam meg a gdon ispotály árkádjai alatt. Zarándokok és helybeliek egyaránt akadtak köztük. Tudtam, hogy az előbbiek csak a vértől irtóznak az arcomon és a kezemen, az utóbbiak viszont a közelségemtől: a kardok számlálása csak rossz ómen, a Fekete rend tagjaira kezet emelni közösség elleni vétek. Megbélyegez és páriává tesz a gellánok között, akik legközelebbi barátaikat is készek feláldozni, hogy megőrizzék ellenségeik jóindulatát — az ariánusokét, akik a néphit szerint kényükre-kedvükre irányítják a háborgó Átkokat. Hogy igaz-e, és ha igen, mennyiben, arról az átokfürkészek közt sincs egyetértés — reméltem, Monacero hálás lesz a tapasztalatokért, amikkel vérvonala kutatómunkájához hozzájárulok. Hallottam, hogy a feketerendi leszáll a nyeregből, de nem hittem, hogy egymagában az árkádok alá merészkedik — mikor mégis megjelent, a többiek szanaszét futottak, én pedig Jerómió Vir Delartéra gondoltam, aki ezekkel a kódexbe kívánkozó szavakkal adta ki a parancsot a siriadori szénmező felgyújtására: „Ha már átléped a vonalat, csináld úgy, hogy megemlegesse!" - Kár volt kint hagynod a lovat - dünnyögtem. — Semmi súlyod nélküle. Egyenes kardjával olyan hévvel bizonygatta az ellenkezőjét, hogy hátrálnom kellett pár lépést — rajtam nem volt sisak. Mikor vérszemet kapott, gáncsot vetettem neki, és nem is hagytam felállni többé: addig vertem a fejét a padlóba, míg volt mit fogni rajta. 372

A köpenyével úgy-ahogy letisztogattam m a g a m , aztán mentem tovább, amerre az ösztöneim vezettek: a vályogházak déli karéján túli kapu felé. A vályogházak közt haladtam, amíg lehetett, mikor úgy összehajoltak, hogy rés is alig maradt köztünk, a tetőkön át egyensúlyoztam tovább. Ha lódobogást hallottam, meglapultam, ha kiáltozást, füleltem — az utóbbiból csak annyit tudtam kivenni, hogy az északi kapunál valamiféle küzdelem folyik, a délit pedig „vigyázzák". Nem tudtam eldönteni, melyiknek örüljek kevésbé - a vészterv szerint az utóbbinál kellett találkoznunk egymással és a Hordárral, akire a kocsi és a készletek őrizetét bíztuk. Belegondolni se mertem, mihez kezdek, ha a többiek nem lesznek ott - és az idejét se tudtam, mikor éreztem ennyire magányosnak és kiszolgáltatottnak magam. Mikor elértem a rönksánc vonalát a város D-jének alsó végében, visszanéztem arra, amerről jöttem. Láttam a folyópartra szorult sokaság lámpásait, a sötét tumultust a kocsiút északi kapuhoz vezető szakaszán... a dolmenszentély terén bóklászó lovak nagy számából pedig arra következtettem, hogy nem én vagyok idebent az egyetlen pária. A „vigyázók" egyikét — egy számszeríjászt, aki a kapubástyától jobbra, a postaállomás galambháza mögött tanyázott - sikerült meglepnem és elnémítanom. A másik se járt volna jobban, ha nincs az a rohadt tetőnyúl... vagy van egy harmadik kezem, amivel belé fojthatom a szuszt, mielőtt a képembe mászik. Mikor lefejeltem vele a falat, eleresztett, de nem láttam, hová esik: a számszeríjász felfigyelt a zajra, és két szegecset repített felém shadleki páncéltörőjéből. Az első a bal vállamban, a második a hátamban állt meg. Fogást veszítettem a kőperemen, és tehetetlenül zuhantam alá a kapubástya faláról - egyenesen a szemköz373

ti sikátorból elődübörgő kocsi útjába, amit a Hordárnak csak nagy üggyel-bajjal sikerült megállítania. Az oldalamon feküdtem a porban, tehetetlenül néztem, ahogy a jobb oldali keresztutca végében várakozó ariánus felém ugratja hátasát — hat-nyolc lépésnyire járt, mikor a Pöröly felegyenesedett a kocsi tetején, és tüzet okádott rá kéttorkú kornétára emlékeztető kézifegyveréből. A mennydörgéstől nem csak a fejét és jobb karját vesztett feketerendi hátasa riadt meg, hanem a mi igásaink is. Az előbbi megszabadult a holt súlytól, és fejét kábán ingatva ügetett vissza arra, amerről jött, az utóbbiak egy helyben tipródtak, mintha azt latolgatnák, helyénvaló-e rám tiporniuk. -Mozgás! Ahogy a Hordár a vállára kapott, a Pöröly a megmaradt számszeríjászra sütötte kornétája második csövét. A kocsi tetejéről úgy látszott, az élettelen test egyenesen felénk hullik, de jóval mögöttünk zuhant a kocsiútra: a két deres nekilódult, mi pedig robogtunk: ki a tárva-nyitva álló kapun, bele a felföldi szürkületbe. —A többiek? - kérdeztem a Pörölyt, ahogy lélegzethez jutottam. Éreztem, ahogy a húsom duzzad és keményedik a láncingemen áthatolt szegecsek körül. - N e m tudom. —A kutyám...? - F o g a l m a m sincs. — A kalandozó a kulacsát nyújtotta. — A fájdalom ellen. Különbbel jelenleg nem szolgálhatok. Ittam, szitkozódtam... aztán ittam megint. A fájdalom mostanra úgy szaggatta a hátamat, mintha a világ összes dologtalan tetőnyula rászabadult volna. -Vissza kell mennünk. —Hiába tennénk. - A Pöröly segített felülnöm. Együtt néztük Edimyón távolodó sáncát, és a lassan csukódó déli 374

kaput. — Monacero megmondta: aki napszállta után feketerendit öl, szabad préda. Segítséget hiába kér, ajtón-ablakon hiába zörget; a legtöbb, amint az itteniektől kaphat, egy sekély sírhant a dombok között, miután a bosszú utoléri. Nem gyászolják és nem őrzik meg az emlékét, letagadják még azt is, hogy valaha ott járt. - Éjszeme anélkül villant rám, hogy a fejét elfordította volna. — Rajtunk nem segít, ha a közelben m a r a d u n k . . . de a városlakókra, a zarándokokra és a mieinkre bajt hozhat. —Ha élnek még egyáltalán. — El akarta venni a kulacsot, de nem engedtem. — Voltak ott mások is. —Mások? —Aquirok. Megöltek egyet a háromból, akiket követtünk. Hogy a másik kettővel mi lett, nem tudom. - A mákony nem vesződött a fájdalom csillapításával: meggyőzött inkább, hogy szeretem. - Monacerónak igaza volt. Ezek egymással is háborúznak... és Domvik a tudója, a rejtőzködésre se ügyelnek úgy, mint azelőtt. —Zajlik valami a világban — tűnődött fennhangon a Pöröly. - Ahogy a gyóntatod rossz szelleme mondta. Mi nem látjuk, nem értjük, az ősi fajzatok igen. És ha megmutatkoznak is olykor, a titkaikat nem sietnek megosztani velünk. —Nézd a jó oldalát - suttogtam. — Nem tőlük, de megt u d t u k , miért védi a hagyomány a Fekete rend tagjait: hogy jusson belőlük mindenkinek, akit a rosszsorsa Ronnagellára vet. —Hányat kaptál el? -Kettőt. —Az már négy... ha a csatlósaikat nem számoljuk. Ez a fickó — a kalandozó ércsapkás fejével a gyeplőt markoló Hordár felé intett - már száz fölött jár, és eszében sincs abbahagyni. Azt mondja, nincs egyedül... és tud egy helyet a közelben, ahol az éjjel nyugtunk lehet. 375

4 Elbóbiskolhattam ültömben: mire felrezzentem, a vadászok holdja véres kardként ragyogott az imaház romjai felett, a kocsi körül pedig egymásba értek a háromfelől közelgő emberalakok hosszan elnyúló árnyai. Ösztönösen nyúltam a kardom után, és hálás voltam a Hordárnak, amiért visszafogott: a hirtelen mozdulatra vállamon-hátamon újra megfeszült a fájdalom járma. —Te vagy az, Muta? Női hang volt; tulajdonosa előttünk bontakozott ki a rőt homályból, és értő kézzel nyugtatta meg a bal oldali derest, mielőtt átbújt a nyaka alatt, hogy a bakon ülő alakot közelebbről szemügyre vegye. —Kértelek, hogy ne nevezz így — mormolta a Hordár. —Ha egyszer olyan más vagy. — A lány engem is megnézett magának. Abból, hogy a szeme se rebbent, rájöhettem, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. — Rég jártál felénk. —A part mentén kerestem. — A Hordár szemei rám villantak a csimbókok közül: szavak nélkül kérlelt, hogy egy szót se a szégyenéről. — Barrente itt van? —Barrente meghalt — közölte a lány. — Mostanra olyan közel volt, hogy tisztán láttam széles járomcsontú, apró szeplőkkel borított arcát és sötét hajának csípőig lógó kettős fonatát. Ő maga helyben készült, a ruházata nem: a Pajzs-államokban hordanak effélét a könnyűlovassági felderítők. — Odaveszett az egész emisszáriával együt, még a tavaszelőn. A monstrum úgy megdöbbent, hogy pillanatokig szóhoz se jutott. —Hol? - szakadt ki belőle végül. - Hogyan? -Feljebb, a folyó mentén. - A lány arca egykedvű volt, fegyelmezett; láttam rajta, hogy a maga jószántából nem 376

fog többet mondani. — Javea úgy akarta, hogy aznap ne legyek velük. A Hordár lehorgasztotta hatalmas fejét. —Keserves lehetett — dünnyögte. — Sajnálom, hogy nem voltam... —Felejtsd el! - A lány látszólag önkéntelen kézmozdulata jelzés volt a kétoldalt felsorakozott fegyvereseknek: nem jelentünk közvetlen veszélyt. — N e k ü n k új emisszáriánk van, neked új barátaid... és a komtúr tudni akarja, kifélék. -A komtúr... itt van? - A Hordár hangjából olyanféle áhítat sütött, amilyet a magamfajta az apokriphák szárnyai alatt érez. —Személyesen — bólintott a szeplős orrú lány. — Tavasz óta ő vezet m i n k e t . . . és maholnap benyújtja a számlát azoknak, akik Barrante emisszáriáját a Fekete rend kézért adták. —Ha magán a renden is ütne egyet — szóltam rekedten —, elég megállnia a kocsi mögött. Vagy inkább előtte: nég y ü n k láttán a cserebogarak már túlerőt kiáltanának, és az Átkokat küldenék maguk helyett. —Ki ez? — vonta fel sűrű szemöldökét a lány. —Valami gróf — dünnyögte a Hordár. — Északról, ahol a nagy fák nőnek. Négy feketerendit ölt meg a társával Edimyónban. —Ha a csatlósaikat nem számoljuk - vetette közbe a Pöröly. Nem minden elégedettség nélkül nyugtáztam, hogy a lányt megborzongatja éjszemének villanása. —Van emisszáriusuk is — folytatta a Hordár. Egy közülünk való egyházszolga, aki a városban rekedt a többiekkel. —Igaz ember, Mairys. Mindannyian azok... és nem boldogulnak segítség nélkül. 377

A lány csak egy pillanatig tétovázott, aztán intett társainak, hogy tegyék szabaddá az utat — és egyetlen lendülettel a bakra szökkent kettőnk közé. -Hajts! A kanyaron túl maga vette át a gyeplőt, és biztos kézzel irányította a kocsit egy keskeny csapásra, mely a hajdan volt imaház keleti fala mentén kanyargott az elsatnyult törzsű, hatalmasan kitüremlő gyökerű fák között. A kanyartól félmérföldnyire, folyóra néző kiszögellés peremén dolmenkör dacolt az idővel. Kövei egyenként is lenyűgőzőek voltak a maguk gonddal megmunkált céltalanságában; az oldalukon tenyésző moha jótékonyan elpalástolta a hiányzó kristályok foghíjait. A hozzájuk vezető lépcsők őrei — olajban edzett vasba öltözött, fedetlen fejű, szótlan férfiak — biccentéssel üdvözölték a Mairys nevű lányt, aki pár szót váltott vezetőjükkel. Mire az utóbbi felénk fordult, sikerült lekászálódnom a bakról, de nem ringattam magam abba a tévhitbe, hogy urunk gyalogságának legjobb arcát mutatom a világ felé. —A komtúr vár benneteket — közölte az őrparancsnok. Gór akcentussal beszélte hazám nyelvét, de nem emiatt torpantam meg, ahogy a vörös holdfény az arcára hullt. Szája sarkaiban egy-egy rézsút felfelé mutató vágás hege fehérlett — a hírhedt Darton-mosoly, melyet a Dúlás háborújában még nyílt sebként viseltek a pyar halálangyal Állam közösséggel meghasonlott, külországokból a veszedelem hírére megtért tagjai. Úgy harcoltak, mint az eszementek, és az ellenséggel együtt önnön veszendőségüket is szemberöhögték — ha nem lovon járnak, bármelyik vándorpatkány büszkén vallotta volna őket testvéreinek. —Maremiták vagytok — bukott ki belőlem. Az ámulat fájdalmamat is feledtette: egyszerre értem a dolmenek 378

körébe az őrparancsnokkal, akinek bölcsőjét, efelől nem maradt kétségem, a Galliomara északi partján ringatták. — Darton vitézlő rendjéből, ami Dovor városát uralja, és egy őrültet tisztel prófétaként. Mi hozott benneteket erre a földre? —A szükség - felelte tompán zengő hangján a komtúr. Háttal állt nekünk, és a Thíren holdfényben csillogó szalagját bámulta; az embernem bölcsőjének vizeit, melyek a gdon kóborlók konokságával keresték az utat a fennsíkról észak felé. - Pyarron okult a Dúlás leckéjéből, de nagyjai nem léphetik át saját árnyékukat. A ronna-gellai fekélyt Shadon belügyének tekintik, és attól a királytól várják a kimetszését, aki jobban retteg a Fekete rendtől bármely itteni alattvalójánál... mert nem sejti, hanem tudja, hogy Krán áll mögötte. —Urunk koros és határozatlan — ismertem el kelletlenül. — De van fia, vannak katonái... és ha kell, a háborúit is megvívják helyette. —Krán megébredt. - A komtúr mintha nem is hallott volna. Úgy tűnt valahol messze jár. — A hegyei közt forrongó hatalomnak temérdek arca és neve volt az idők kezdete óta, törvénye viszont csak egy: a változásé, ami sosem ismert, és nem is kíván elismerni más urat maga felett. Mostanság kifelé törekszik, mert odabent nincs maradása: hívogatja, csábítja a megbolydult világ. A Dúlás álomittas sóhaj volt ahhoz képest, ami a te hazádra vár, ha a Fekete rend túl nagy hatalomra tesz szert; ha a hangja valóban eljut azok füléig, akik Godon és Pyarron bukására összeesküdtek. — Szünetet tartott és intett, hogy lépjek közelebb: felemelt karja sötéten csillogó, illesztések és rátétek nélküli fém. — Olyan időket élünk, mikor a korlátok ledőlnek, a szabályok érvényüket vesztik... az igazak azonban, legyenek bármely nép szülöttei, igazak

379

maradnak; a legfeketébb éjszakában is megtalálják, a legnagyobb szükség óráján is megsegítik egymást. Felém fordult, vaskezét nyújtotta, én pedig megszorítottam, aztán csak bámultam rá, szóra képtelenül: két szeme metszett smaragd, arca egy ember előtti világ bálványának tudón mosolygó ércmaszkja volt.

következik: GARMACOR CSATÁJA 2011 második félév

függelék

I. K É S Ő G O D O N I IDŐSZÁMÍTÁS ÉS N A P T Á R A K II. S H A D O N T Ö R T É N E T E III. S H A D O N T A R T O M Á N Y A I ÉS T A R T O M Á N Y I J O G Ú VÁROSAI IV. S H A D O N I HADVISELÉS V. S H A D O N I CÍMEREK, L O B O G Ó K ÉS SZIGÍLIÁK VI. S H A D O N I N E V E K ÉS T I T U L U S O K VII. G O R V I K T Ö R T É N E T E VIII. G O R V I K T A R T O M Á N Y A I ÉS H A T A L M I TÉNYEZŐI IX. Y N E V I SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK

A délvidék keleti részén az Ynev-szerte elterjedt pyarroni naptár alig ismert, és egyáltalán nem használatos. A térség meghatározó kultúrái - a gdon tóról fakadó shadoni és annak gorviki vadhajtása — politikailag más-más módon viszonyulnak az Államszövetséghez, de egyhangúan elutasítják a pyarroni befolyást. Selmo prófétát tévelygőnek, isteneit hamis bálványoknak 12 tekintik; az „égi fény" számukra közönséges napvilág csupán. A gorviki időszámítás kezdete elvben a Pyarron szerinti 1446, Amanovik darna-corrai partraszállásának esztendeje. Azért csak elvben, mert az egyházi irányítású tartományok az országalapítást a Ranagol hitének államvallássá nyilvánításához kötik, a vonatkozó okiraton 13 pedig három évtizeddel későbbi d á t u m szerepel. A fentiekből következően az országnak két, a shadonival szerkezetileg majdhogynem azonos kalendáriuma van; a Kosfejesnek nevezett a világi, a Bíbor az egyházi tartományokban számít hivatalosnak. A shadoni állapotok valamivel áttekinthetőbbek. Az ügyetlen birodalmában túszként nevelkedett, élményei11 Azok kedvéért, akik az egyszerű válaszokat keresik: a shadoni időszámítás (Úr-Arcok; ÚA) 1. éve a Pyarron szerinti 1019; Gorvik világi naptárának (Kosfejes kalendárium; KK) kiindulópontja a Pyarron szerinti 1446., az egyházié (Bíbor kalendárium; BK) a Pyarron szerinti 1476. esztendő 12 Az ynevi köznyelv a felsőbb síkok azon entitásait emlegeti így, melyek csekély hatalmukat halandók elámítására fordítják, ily módon gyarapítva híveik táborát 13 Bermondeí pátens; lásd még e függelék Gorvik története című fejezetét

383

ről levelek sorában számot adó ravallonai kalmárfejedelem, Lawarin del Mosso így summázza őket: „A helyi időszámítás első éve a Pyarron szerinti 1019-nek felel meg; ekkor hirdette ki a boldog emlékezetű Balthus főatya a Szeptádokat, másként Hétszeres hitvallást, mely Domvik népét a nagyság máig járt útjára vezette. (...) Oklevél, szertartáskönyv és krónika az Úr-Arcok megnyilatkozásának adott számú esztendejéről, a köznyelv az Arcok ilyen vagy olyan évéről beszél, a hagyomány azonban minden szabálynál előbbre való. A koronabirtok földművesei példának okáért a Triatos országlásától14 számítják a maglik idejét, az egyházi tartományok lakói pedig abban lelik örömüket, hogy Arcok helyett Klemenciát emlegetnek. A shadoni hagyomány az évet százötven napos negyedekre, azon belül hat-hat, a jeles napok (phorakronák) számától függően változó hosszúságú hónapra osztja, melyek páronként alkotják a domviki liturgiában kiemelt fontosságú triádokat. A hónapok a Szeptádok legjelesebb hitvallóiról kapták, J a századok során nemegyszer cserélték nevüket, ám tájegységenként más-más gyalogszentek védnöksége alatt állanak, így hol ezek, hol amazok szigíliájával jelöltetnek - a külországiak efölötti zavarodottságát a shadoniak többsége ellenállhatatlanul mulatságosnak véli. A hónapok és évnegyedfordulók jeles napjai az örökszentek jussai, ezért a helyi felfogás szerint kívül esnek az időn.'S Az ilyenkor kelt köz- és magániratokat a legközelebb eső naptári napra dátumozzák, a születettek s elhaltak neveit arannyal jegyzik a teinplomok szent könyveibe, az ünnep idején fogant életet pedig Domviktól s a kortalanoktól áldottnak tekintik." 14 Az Ur-Arcok 1868. esztendeje (P. sz. 2887); a Fényesség korának kezdete Shadonban 15 IX. Beralduin (UA 1868-1903) naptárreformja ezzel az elmés megoldással küszöbölte ki a godoni és a pyarroni év hosszeltéréséből fakadó komplikációkat 384

TAVASZI T R I Á D O K Tavaszelő Szent Ignitus hava Szent Brenadan hava Tavaszközép Szent Iriel hava Szent Raziel hava Tavaszutó Szent Fulgar hava Szent A Ivaron hava Első phorakrona: a Vándorok ünnepe NYÁRI TRIÁDOK Nyárelő Szent Danisos hava Szent Cilian hava Nyárközép Szent Elster hava Szent Gavril hava Nyárutó Szent Girolamus hava Szent Albán hava Második phorakrona-. a Hitvallók ünnepe ŐSZI T R I Á D O K Őszelő Szent Agaphin hava Szent Laurel hava Őszközép Szent Tarantinus hava Szent Calicus hava 385

Őszutó Szent Revis hava Szent Menor hava Harmadik phorakroncr. a Mesterek ünnepe TÉLI T R I Á D O K Télelő Szent Tameris hava Szent Benevent hava Tél közép Szent Simonéi hava Szent Gillem hava Télutó Szent Adalay hava Szent Vitrius hava Negyedik phorakrona: a Szívöröm ünnepe

A Kegyelem kora Shadon földvárát, melynek dombja körül a hetedkor alkonyán az azonos nevű királyi székváros terül el, a Pyarron előtti II. és III. század fordulóján emelték a Rabora hágóin átkelt, családjukkal és nagyszámú kíséretükkel 16 északnak tartó gdon kóborlók. A Demoran-medencében bőven akadtak parlagon heverő földterületek, a helyi lakosság — a Gályák tengerének mellékén őshonos drind népcsoport déli ága — pedig nagy hasznát látta a harcedzett jövevények támogatásának a portyázó nomádok, orkok és egyéb fajzatok ellen. A drind hitvilág és a gdon monoteizmus 17 egymásra hatásából alakult ki a Hét Arc (Septemavig vagy Septimavik), utóbb, a papság központosító törekvésének eredményeként, az Egyetlen (Domvik) kultusza. Szertartásrendjében a legkülönfélébb embernépek hagyományait elegyítette, és merev liturgiája dacára sem volt olyan ridegen korlátozó jellegű, mint a godoni ősvallás. A Demoran-medence és a környező folyamvölgyek úrbirtokai helyén a Pyarron szerinti 1000. esztendőben már tucatnyi tartomány virágzott. Lakosságuk a helyi kard16 E kiváltságos, ám vitathatatlanul közrendű csatlósokig (defensörei) vezetik vissza eredetüket a hetedkori Shadon szabados nemzetségei 17 Csak eredőjét tekintve az; főalakja valaha három jól elkülöníthető aspektussal (Javea, Jedome és Jovidon) rendelkezett

387

nemesség rangidősének, a kardnemesek nagyjai a legerősebb helyi nemzetségfőnek, a fejedelemnek fogadtak hűséget. A fejedelmek saját körükből jelöltek országnagyot, akinek a főhatalmat jelképező diadémért három kérdésre felelt meg, hét próbát és huszonegy csapást állt ki Domvik színe előtt - és bárki volt is, szent harcosként (mandatos) emelkedett fel a porból, ahová a kimerültség és a fájdalom taszította. Papként őrködött az ország békéjén, és lovagként vezette hadba csapatait, ha úgy hozta a szükség. Az országnagyok legderekabbjai idővel elérték az emelkedettségnek azt a fokát, melyen lemondtak világi méltóságukról, hogy hátralévő napjaikat az Egyetlen szolgálatának szentelhessék. Körükben jelent meg az igaznyelv 18 használatának képessége, mely egyetlen nemzedék alatt nélkülözhetetlenné — okiratok hitelesítőivé, vitás ügyek döntőbíráivá — tette az egyházi hivatalnokokat. Belőlük és általuk jött létre Domvik szolgáinak máig létező, világi érdekek felett álló bizalmi hálózata. A hatalmi ágak összefonódásának mértékét jól érzékelteti, hogy a férfi, aki Tela-Bierra városának hiteles helyén a Szeptádokat kihirdette, és I. Balthus néven jegyeztetett a főatyák sorába, ifjabb éveiben - Balthasion néven — Shadon teljhatalmú országnagya volt. Az erély, mellyel hazáját a külső támadásoktól védte, a márványtrónuson sem hagyta el: személyesen felügyelte a Hétszeres hitvallás írásba foglalását, és véglegesítette az egyházi minősítések rendszerét is, mielőtt - a krónikák szerint kétszázhuszonegy esztendősen — átlépett a kortalanok sorába.

I8 Untja Dnmvicr, a közös nyelvű átiratokban gyakorta pontatlanul, Linqa

Dominiként szerepel 388

A Vándorok kora Miután az Úr-Arcok 115. esztendejében 19 Godon elbukott, Shadonra sosem látott menekültáradat zúdult dél felől. Az ország népessége másfél évtized alatt megháromszorozódott, ami a hatalmi egyensúly megbomlásához, ínséghez és belviszályhoz vezetett. Az Úr-Arcok 120. esztendejének salmorai gyűlésen a fejedelmek képtelenek voltak országnagyot állítani maguk közül; a gazdátlan diadémot esakini fehér szerzetesek vitték magukkal NectaBierra hegyei közé, hogy a majdani jelölt számára megőrizzék. A Kegyelem korának Shadonja önellátó és elzárkózó volt - a fejedelemségekre tagolódott ország kénytelen volt megnyitni kapuit észak és nyugat, Galliomara és Pyarron felé. Ekkor váltak gazdasági tényezővé a nyugatvégi tartományok, és ragadta magához a vezető szerepet az ellán arisztokrácia a Salainos vonulata által kettéosztott Tarikamisfélszigeten 20 , melyet a népnyelv a Bika Szarvának nevez. A rákövetkező emberöltőben a világi hatalomnak egy harmadik pólusa is kirajzolódott a Keleti-óceán partján elterülő Gordoza körül, mely a gdon hagyományok szentségét hirdette, és a bierrai szentszéktől várta, hogy gátat szabjon a berrán és ellán kalmárfejedelmek hírvágyának. Az Úr-Arcok 157. évében a három tábor jelesei — TelaBierra közbenjárására — Shadon várának falai alá gyűltek, hogy istenítélettel döntsenek a főhatalom birtokosának személyéről. A hat napon és éjszakán át tartó viadalból Ellánia - a mai Carappo, Ronella és Cormasa — fejedelme, Artemil Bel Corma került ki győztesen, akit a hetedik napon közfelkiáltással királlyá (extritos) választottak. 19 A Pyarron szerinti 1134 20 A Fényesség korában jobbára ellán nevén, Sliarmuni-félszigetként emlegetik QARITIACOR V é R 6 *

389

Fehéraranyból készült, hét kámeával díszített abroncskoronáját utóbb az országnagyok diadémjával is kiegészítették, a beiktatási szertartás kíméletlen 21 hagyományát azonban nem élesztették fel. Artemil nemzetsége gdon ősei jogán (Beor Excerat Loqe) formált igényt a főhatalomra, de Domvik segedelmével jutott hozzá; senki sem várta el, hogy istennel kötött szövetségét ismételten vérrel pecsételje meg. Az egyház feltétlen támogatását élvező uralkodó harc nélkül állította helyre Shadon egységet, majd bullák sorában rögzítette a rendek jogait és kötelességeit. 22 Országlása alatt nyerte el ma ismert formáját a Septameron, kézjegyét viseli az első paktum a Pyarroni Államközösséggel, és ekkor jelent meg Godorában az első olyan világtérkép, mely országát Domvik kegyelméből (Per Clemenita Domvici) kitolt határai közt ábrázolja. I. Artemilt, aki seregei élén három nomád támadást vert vissza, már életében szentnek kijáró tisztelet övezte; Shadon uralkodói napjainkig az ő leszármazottai közül kerülnek ki. Békés, a kontinens embernépei által mind szélesebb körben eszményített Shadont hagyott a világra, a Godon bukását okozó káosz azonban tovább kísértett a gdonok utódainak lelkében. Az Úr-Arcok 426. évében Raquo Amanovik - egy prédikáló shadleki leios, akit démonimádat vádjával kánoni bíróság elé idéztek — megtagadta az Egyetlen hitét, és a tartományok közti feszültségeket meglovagolva tömeges pártütést szított a korona ellen. A romlásszektája által behálózott Shadlekbe érkező királyi csapatok elől előbb Biassába, majd a ronellai partvidékre menekült. Szektája maradékával hatalmába kerítette a ruminiói sólyákat, a zsákmányolt hajókon átkelt 21 A huszonegy csapás motívuma drind vagy hyunghai eredetre vall 22 E bullákból állították össze III. Artemion (ÚA 274-321) idejében Shadon első törvénykönyvét, a Deniirai Aranykódexet 390

a Galliomarán, és miután a mai Gorvik területén — a hagyomány szerint Darna-corránál 2í - partot ért, nyíltan Ranagol hűségére tért. Shadon nagyjai, akinek válláról komoly terhet vett le távozása, későn ismerték fel veszedelmet, és nem léptek fel kellő eréllyel, hogy az eretnek államot csírájában eltiporják. A korona csupán áldásával és lobogóival támogatta Corma-dina tartomány büntető hadjáratát, mely a kezdeti sikerek után az Úr-Arcok 458. évében 24 összeomlott. Noha Krán gortvari és ikmuti beavatkozása nyilvánvalóvá tette, hogy a Tizenhármak ismét változtattak a játszma szabályain, a Bel Cormák — Pyarron ismételt figyelmeztetése ellenére - a kivárás mellett döntöttek. Tétovaságuk árát az utánuk jövő nemzedékeknek tengernyi vérrel és könnyel kellett megfizetniük.

A Csapások kora Shadon az Úr-Arcok XII. századának 25 végéig minden tekintetben méltónak tűnt a róla kialakult eszményképhez, gondjai azonban egyre sokasodtak, és végül csaknem teljes összeomláshoz vezettek. A „gyengekezű, nem ritkán alkalmatlan 2 6 " uralkodók országlása a központi tartományok gazdaságának pangását és a királyi hatalom gyengülését eredményezte. A tartományok mind jobban elszigetelődtek egymástól és a koronától. Az élükre kinevezett helytartók előbb örökletessé tették méltóságukat, majd használatba vették a fejedelmi 23 Reménypart 24 A Pyarron szerinti 1454 25 A Pyarron szerinti X X I I I . század 26 Idézet Lawarin del Mossótól; vélhetőleg az úgynevezett szikrafu-királyokra (UA IX-X. század) utal, akik minden más szempontot alárendeltek szenvedélyüknek, és kis híján háborúba sodorták Shadont a Pyarroni Allamközösséggel 391

címet is, mely a hagyomány szerint csak a nemzetségfőket illette meg. Az egység megtestesítője és legfőbb támasza Domvik kultusza volt, mely ekkoriban még teljhatalommal uralkodott a shadoni emberszíveken. A vészterhes XIII. század gyors egymásutánban három csapást zúdított a gyengélkedő birodalomra: belháborút, egyházszakadást és külső támadást. A régóta mérgesedő viszony II. Adunarden Bel Corma király és III. Valdarios Bel Estesso gordozai fejedelem között a század hajnalán fegyveres összetűzéssé fajult. Az erőszakos és korlátolt uralkodó, aki viselkedésével teljesen elidegenítette magától a rendeket, az Úr-Arcok 1201. évében kétszer is csatát vesztett a gordozaiak ellen. A második, Ederimnél vívott ütközet után székvárosa felé menekülve fosztogatók (más források szerint összeesküvők) támadtak kíséretére, és a harcban maga is halálos sebet kapott. Gordoza becsvágyó fejedelme azonnal Tela-Bierrába sietett, és I. Valdarios néven királlyá koronáztatta magát. Ezzel kizárta a békés megegyezést II. Adunarden utódával, akit a koronavárosi rendek a dinasztia zátonyvízi mellékágából hívtak meg a trónra. A két nemzetség viszálya állandósult, és századokon átívelő belháborúba sodorta a birodalmat. Domvik kultusza, melynek az egység megőrzésén kellett volna munkálkodnia, e válságos órán két súlyos hibát vétett: V. Amfortas főatya nem csupán megnyitotta városa kapuit Gordoza ura előtt, de meg is koronázta őt. Ezen az aktuson alapult a Bel Estessók trónigénye; nélküle Valdarios bitorló maradt volna, akinek dinasztiáját emlékével együtt mossa el az idő. Amfortast 1204-ben sírba vitte döntése terhe, de a tényen ez sem változtatott: az állandósághoz szokott töme392

geket megrendítette és összezavarta, hogy Domvik e világi helytartója áldását adta az ország kettészakítására. Tela-Bierra kárára vált stratégiai pozíciója is. Mindkét párt több ízben vezetett hadat ellene, s noha mindanynyiszor megvédte magát, katonapolitikai tényezővé válása új frontokat nyitott, és tovább mérgesítette a küzdelmet. Az áldatlan állapotok az évtized végére kánoni reformmozgalom kibontakozásához vezettek. Elindítói egyszerű faiosok. voltak, kezdeményezésük azonban befolyásos támogatókra lelt a nyugatvégi egyházatyák személyében. Az Úr-Arcok 1219. esztendejében összehívott konklávén a mozgalom vezetői manifesztumban követelték a világi politizálás azonnali beszüntetését. Önálló jogkörrel felruházott zsinat megválasztását javasolták, mely nyíltan színt vall a trónviszályban, és kész személyes érdekektől függetlenül munkálkodni az ország egységének helyreállításán. Amikor a kánoni tanács elzárkózott a kezdeményezés szavazásra bocsátásától, az azt jegyző küldöttek — a krónikákban iratos atyák — kivonták m a g u k a t Tela-Bierra fennhatósága alól. Híveikkel a nyugatvégi Dia-Godóba vonultak, ahol létrehozták saját egyházszervezetüket, a koldusszéket. A káoszt csak fokozta az Úr-Arcok 1221. esztendejében kirobbant gyászháború, melynek során Corma-dina és a Tarikamis-félsziget ellán tartományai gorviki kézre kerültek, hogy századokon át nyögjék Ranagol igáját. Amanovik utódainak Shadvikként elhíresült külbirtokát csak az ÚrArcok X V I I . századának végén sikerült visszahódítani. A Bika Szarváért folytatott küzdelem megszámlálhatatlan hőskölteményt - köztük nem egy mestermunkát - ihletett, de tovább apasztotta a kivérzett Shadon erőforrásait.

393

Az Ébredés kora Domvik birodalma az Úr-Arcok XIII. százada óta csak térképen létezett. Területén a megszállók kiűzése előtt öt nagyobb (Shadvik, Bel Cormák, Bel Estessók, bierrai szentszék, nyugatvégi koldusszék) és számtalan kisebb hatalmi csoportosulás osztozott. A királyi és a fejedelmi dinasztia belviszálya során Domvik egyházára mind nagyobb nyomás nehezedett. A világi hatalom megosztottsága miatt gombamód szaporodtak a gdon hagyományt és erkölcsöt az Egyetlen hitével együtt tagadó romlásszekták, melyek Gorvik, rosszabb esetben Krán felé tekingettek támogatásért. A helyzet fonákságát jól mutatja, hogy a Pyarron szerinti 2400-as évek végén Shadonból három „hivatalos" küldöttség is érkezett XXVII. Imelian godorai helytartó beiktatására. Ezek közül kettőt — a trónon marakodó nemzetségekét — csak pyarroni közbenjárással lehetett a fegyveres összecsapástól eltántorítani. A szentszék és a koldusszék közeledéséhez az efféle incidensek is hozzájárultak, az Úr-Arcok 1501. esztendejének ronconai zsinatán létrejött kiegyezéshez azonban többre volt szükség. A nomád származású con-thaleios, Daraul Sicario XIV. században tett erőfeszítései csak a fegyveres konfliktus veszélyét hárították el; a két tábor közt tátongó ideológiai szakadék áthidalhatatatlannak rémlett, és végül őt magát is elnyelte. 27 Akik végül áthidalták, testi valójukban rég eltávoztak e világ térségeiről: rég elhalt hősök és mártírok voltak, akik a XVI. század hajnalán egy-egy eleven hitsorsosukban nyilvánultak meg. Ott voltak mindkét oldalon, 27 Tevékenységének másfél évtizede alatt leghívebb támogatóit is elidegenítette, az Úr-Arcok 1388. évének telén pedig nyoma veszett. Egyes források szerint húsz évvel később, fehér szerzetesként halt meg, mások úgy tartják, a déli puszták nomádjai közt lelt menedékre

394

s mikor a két tábor jelesei Balthus könnyező szobrának 2 8 szavára Ronconába gyűltek, egyszerre léptek elő, hogy leszármazottaikat Domvik igaznyelvén mielőbbi megbékélésre intsék. Mondandójukat nem jegyezték fel, egyházi titokká minősítették kilétüket, sőt a megegyezés részleteit is. A külvilág csak a Triatos kihirdetését követően szerzett tudomást arról, hogy Tela-Bierrát az Úr-Arcok XVI. százada óta egy élőszent - a faia karú, főatyává hivatalosan csak a mandreiai zsinat 29 által emelt I. Kalkyrios - kormányozza. Utóbbi személyének és tevékenységének könyvtárnyi irodalma bővelkedik a túlzásokban és a feltételezésekben, egyedi voltát illetően azonban nem hagy kétségeket. Emberit meghaladó élettartama önmagában nem számít rendkívülinek — sokoldalúsága az, ami Domvik más élőszentjei fölé emeli. Mivel szervezőnek, kánonjogásznak, hadvezérnek és lelkipásztornak egyaránt kiváló volt, a külországi források némelyike egész konkordot , H sejt a név mögött. A megengedőbb magyarázat úgy hangzik, hogy a magát Kalkyriosnak nevező személy testében több kortalan is lakozott. Az egyház a ronconai zsinatot követően viszonylag hamar rendezte sorait, az országot azonban nem lehetett egyetlen emberöltő alatt megtisztítani a századok szenynyétől. Shadon lakói, akik vállvetve küzdöttek a megszál28 A Hétszeres hitvallást kihirdető főatya cormasai g r á n i t b a metszett alakmása; ma is áll a ronconai bazilika bejárata felett. D o k u m e n t u m o k sokasága tanúsítja, hogy az Úr-Arcok 1221. esztendejétől Shadvik elestéig minden évben könnyeket hullatott hazájáért, az Úr-Arcok 1500. esztendejének télutóján pedig zarándokok ezrei hallották gdon nyelvű „Invoco legodonae Thei" (Szólítom hitünk jeleseit) kiáltását 29 A Shadvik feletti győzelmet követő első zsinat, melyet Domvik kupolája alatt, a mandreiai bazilika frissen újraszentelt romjai közt tartottak 30 Egyházi és világi vezetők alkotta kamara; a hetedkor végén a királyi és a helytartói tanácsadói testületeket emlegetik így 395

lók ellen, csak Shadvik bukása után tapasztalták meg az igazi nyomorúságot, a testvérháború iszonyatát. A Bel Cormák és a Bel Estessók az Ur-Arcok X I X . századának közepére magukba olvasztották a kisebb hatalmi csoportosulásokat, és égtek a vágytól, hogy régi vitájukat gdon őseiknek tetsző módon, nyílt ütközetben rendezzék. Az Úr-Arcok 1869- évének forró nyarán, Tavaradola mezején vívott csata — melyben a délvidék történelmében példátlan méretű, közel félmilliós embertömeg csapott össze - végleg szétzúzta a Bel Estessók reményeit, és egyedülálló esélyt biztosított Shadon nagyhatalmi státuszának visszaállítására a diadamas Bel Cormák számára. A vészterhes esztendő végén Berald Bel Corma (a majdani IX. Beralduin), Charamias Bel Estesso fejedelem 31 és az agg I. Kalkyrios kézjegyével látta el a tavaradolai bullát, a politikai kompromisszumok hetedkori mesterművét, mely új fejezetet nyitott Shadon történetében, és egyenlő jogokat biztosított a területén élő valamennyi népcsoport számára, amennyiben azok elfogadják Domvik hitét és a királyi korona primátusát. A Fényesség kora Napjaink Shadonját a hétszeres hitvallás szent elve, az égi hármasság alapján irányítja a két dinasztia egyház kovácsolta szövetsége, a Triatos. A főatyát az önálló jogkörrel felruházott tela-bierrai zsinat szigorú szabályok szerint, rátermettség alapján választja saját kebeléből. Mindhárom hatalmi központ rendelkezik saját haderővel, a shadoni seregek teljhatalmú fővezére azonban a mindenkori király. 31 E d o k u m e n t u m o t már főhercegként (phora-satrapos) jegyzi. A címet azzal a nyilvánvaló céllal kreálták, hogy a Bel Estessók kiemelt jogállását hangsúlyozza. A magától értetődőbb alkirály (subextritos) alávetettségre utalt volna 396

Az ország lakosságát három nagyobb és számtalan kisebb náció tartományonként változó összetételű elegye alkotja. A Gályák tengerének déli partvidékén és a Shadoniöbölbe torkolló Kék-Shadlek mentén élők berránoknak nevezik magukat. Hajóépítők és kalmárok lévén ők állnak a legszorosabb kapcsolatban más kultúrákkal, így tájékozottság és kifinomultság dolgában is felülmúlják a központi tartományok lakóit. Utóbbiak gdon őseik gyanakvásával tekintenek a kikötővárosok napbarnított bőrű, sötéten csillogó szemű népére, akiket egy sor szempontból gorvikibbnak vélnek a gorvikiaknál.' 2 Az ország belsejének televényén és a koronahű nemesség Irgannától Ronelláig húzódó birtokain nyakas és büszke ellánok élnek. Mindenekfelett tisztelik a hagyományt, mely háborúban és békében egyaránt zokszó nélküli helytállásra kötelezi őket. Nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a gazdagságnak — talán mert a nyomor emlékét is rég elfeledték. Bőr- és hajszínük világosabb, vérük nehezebben forr fel, mint északi és délnyugati szomszédaiké... ám ha egyszer lobot vet benne a harag, ember legyen a talpán, aki megáll előttük. E náció súlyos léptű, jobbára kese üstökű férfinépe alkotja a shadoni seregek gyalogos derékhadát. A déli Felföld mostoha körülményeihez szokott gellánok sem a berránok stílusérzékével, sem az ellánok mértékletességével nem dicsekedhetnek, erejük és kitartásuk azonban legendás. A hajdanvolt Godon népének hírmondói különös emberek. Különös istent imádnak, a m a g u k sajátos törvényeinek engedelmeskednek... és mindennél jobban gyűlölik az őseik romlását okozó fajzatokat, melyek közül nem egy máig ott rejtőzik a hangával borított, aquir 32 Idézet a Shadont pyarroni ügynökként megjárt, utóbb a Fehér Páholy tagjai közé emelkedett Ectar Priastól (Felleghajtók az Egyetlen országában; P. JZ. 3017/144) 397

átkok sújtotta dombok között. A kultúrájukat behatóan ismerők ajkán született a mondás: „Egy ellánnál (síkföldi) csak egy gellán (felföldi) lehet igazabb barát."

A hetedkor végi Shadonnak papíron éppúgy huszonegy tartománya van, mint a legendás lovagkirály, I. Artemil birodalmának, a változatlanság azonban puszta illúzió: noha a Tavaradolai Bulla világosan meghatározza, milyen mértékben kell osztozniuk az államgépezet terhein, az elméletet az Úr-Arcok X I X . százada óta nem sikerült a gyakorlatba átültetni. Egyik-másik terület (a legnyilvánvalóbban Corma-dina és Ronna-gella) a tartományokkal szemben támasztott legalapvetőbb elvárásoknak sem felel meg, a Triatos azonban sosem fontolgatta a feladásukat: harcolni is, áldozni is kész értük, míg az ott élők lelkét Domvik számára viszszanyerhetőnek véli. A tartományok területi, gazdasági, esetenként tisztán nemzetségi alapon elkülönülő kantonokból épülnek fel. A jelentősebbeket, melyeknek saját szószólójuk van a tartományi gyűlésben, beszélő, a kisebbeket — értelemszerűen — néma kantonokként emlegetik. A tartományi jogú városok megjelenése a shadoni társadalom gleccsertempójú átalakulásának legfrissebb, alig félezer esztendős mérföldköve. E gazdasági és népességi központok nem csupán pénzügyi és hadászati értelemben 33 Utóbbiakat a tartománynév után * jelöli

399

tehermentesítenek más régiókat. Kiváltságaik és növekvő befolyásuk mögött olyan új hatalmi centrum sejlik fel, mely túlmutat a gdon hagyomány és a nagy-shadoni állameszme Triatosban megtestesülő korlátain. Corma-dina Lomboserdőkkel borított szigetek alkotta ív a Galliomara-szoros két partja között. Igrain Reval szerint egy ősi földhíd maradványa abból az időből, mikor a Gályák tengere még tó, Sercarappa csonka gyalogútja egész volt, és az utazók száraz lábbal juthattak rajta a messzi Ravanói-öbölig. 34 A gdonok nem tengeri úton, hanem térkapun át érkeztek ide az Ur-Arcok előtti III. században. A helyi hagyomány szerint Jovidon 35 küldte őket, hogy megszabadítsák a szigetek népét egy mérhetetlen hatalmú ősi fajzat zsarnokságától. Miután legyőzetett, a szörnyeteg 36 alkut ajánlott a jövevényeknek, akik titkaiért cserébe meghagyták az életét: északra (a mai Gorvik területére) vitték, ahol kő és víz alatt kötötték meg, hogy senkinek ne árthasson többé. Noha küldetésüket teljesítették, a hazavezető út — máig tisztázatlan okból - végleg lezárult a gdonok előtt. Maradtak hát, és a tőlük megszokott alapossággal láttak a szigetek civilizálásának. Mire véreik a Kegyelem korának hajnalán elérték a partvidéket, annak lakói Godon nyelvén köszöntötték őket a zátonyvizi elöljárók (iedomenoi) birtokain. 34 Geoframia, LVI/54.5 35 A gdon vallás három aspektusának egyike; kultusza a Szeptádokban egyesült Domvikéval 36 Vélhetőleg egy, a Gyűrűhegységből kiszorult ősacjir; bizonyos források a Casada folyó Gátjának szörnyetegével azonosítják

400

A szigeti nemzetségek a végsőkig ragaszkodtak őseik hitéhez, és csak a Szeptádok kihirdetésének előestéjén — mint mondják, I. Balthus főatya személyes közbenjárására — békéltek meg Domvik főségével. A birtokaikból lett tartomány az Úr-Arcok XII. századáig a shadoni koronához tartozott, és a gyászháború nyitánya során székhelyével, Cormaserra erődjével együtt került gorviki kézre. Elvesztésével — noha számos, javarészt súlyosabb csapás követte — az ellán nemesség és a Bel Cormák birodalma azóta sem tudott megbékélni. A ritkán lakott, kifosztott és elvadult Corma-dina napjainkban úgy ékelődik Shadon és Gorvik közé, mint bortiák zugába a karompenge.' 7 Shadvik felszámolás óta nyolc nagyobb és számtalan kisebb háborút vívtak értük a két ország csapatai, hovatartozásuk azonban éppoly bizonytalan ma is, mint az Úr-Arcok XVII. századában volt. Ynev közvéleménye e küzdelmet — annak lelki rugóit figyelmen kívül hagyva - közönséges vallásháborúnak tekinti. Corma-roda A drind és kerkit 38 őslakók által Gortigas-csoportnak nevezett szárazulatokat az Úr-Arcok IV. százada óta jegyzik Shadon tartományaként. Legnagyobb települése, a fősziget északnyugati csücskében emelt Dia-Bessa, erődített hadikikötő. A hetedkor alkonyán önálló flottabáróság; harmincezres helyőrségének és fáradhatatlanul járőröző karaveljeinek éberségét kevés gorviki kalózhajó képes kijátszani. 37 Gyakorta idézett szókép; a hagyomány Gorvik legendás kalandor-királyának, 1. Terdának tulajdonítja 38 Tisztázatlan eredetű, kerszrídzs dialektust beszélő vándornép; kisebbnagvobb csoportjai a hatodkor alkonya óta lakják a Keleti-óceán partvidékét 401

A Gordozával vetekedő méretű Corma-rodának alig negyedmillió, jobbára bányászatból, fakitermelésből és halászatból élő lakója van. Helytartói - emberemlékezet óta helyi cetvadász dinasztiák, napjainkban a Par Bardas család tagjai — ritka vendégek székvárosukban, a hetvenezres Cormobranban: szigetről szigetre járva, kevés szóval és vaskemény kézzel igazgatják a király birtokát. Cormasa Az erő, mely a mai Shadont és Gorvikot összekötő földhídon át nyitott utat az óceánnak nyugat felé, nem kímélte a hegyeket sem. Olyan hévvel sújtott az ősnépek mítoszaiban ködlő Kromarra gerincére, hogy az meghasadt, és az újszülött tengerszoros mindkét oldalát beterítette szilánkjaival. E földindulás emlékét őrzik a Salainos-hegység erdeiből kimagasló gránittömbök a Bika Szarvaként emlegetett félsziget délkeleti részén — a tartomány ezekrő kapta a Cormasa (Gránitelve) nevet. w A Kegyelem korában Eilánia, a gyászháborút követően Shadvik része volt; csak a megszállók kiűzésére indított bosszúháborúban tért vissza a Bel Cormák hűségére, akikkel a gorviki invázió előestéjén hasonlott meg. Nagyszámú kardnemességének kiváltságai az Úr-Arcok XVI. és XIX. százada közti időkből valók, és ma sem társul hozzájuk a központi tartományok arisztokráciájáéhoz mérhető gazdagság. Megélhetésüket földjeik természeti erőforrásainak kitermelési joga biztosítja — a követ, fát és fémet önerőből feldolgozni és haszonnal értékesíteni csak az elrendezett házasságok útján egyesített birtokok urai4" képesek. 39 A C o r m a d a székhelyű északi régió ( p a r t v i d é k i k a n t o n o k ) h a g y o m á n y o s elnevezése; a Mercada székhelyű déli régió (erdei k a n t o n o k ) a K e g y e l e m kora ó t a E r d ó e l v e k é n t ismeretes 40 A vállalkozó arisztokrácia e r é t e g é t a cormasai népnyelv m o h ó s á g b ó l fog a n t a k n a k (malaprtnitptai) nevezi

402

Az öböl menti városokban a shadoni lakosság kétharmadát kitevő, gdon és drind ősöktől származó fehér ellánok vannak többségben, a hegyek közt azonban nagy számban élnek berrán és gór jegyeket mutató fekete ellánok is, akiknek heves vérmérsékletében Shadvik, fékezhetetlen indulataiban még ősibb rabtartók árnya kísért."41 Carappo Ellán többségű hegyvidéki tartomány a Tomúda da Sharamu és a Salainos vonulatának mezsgyéjén; a Kegyelem korában Shadon északi határát vigyázta a galliomarai térség portyázóitól. Első székhelye Testacruda erődvárosa volt, melynek falait - nem kis költséggel és fáradtsággal — cormasai fehér gránittal borították, hogy azok Septimavig (utóbb Domvik) fényével rémítsék el az ellenséget. A tömegben, mely a Vándorok korának hajnalán a gyepükre húzódott a zűrzavar és a nyomorúság elől, számos legyverbíró, végsőkig elszánt férfi akadt. Egymást követő hullámaik két nemzedék alatt a szoros északi bejáratáig tolták ki Shadon határait, és az Úr-Arcok V. századának közepére mindenütt megvetették lábukat a partvidék televényén. Ott, ahonnan a gyakorta megénekelt „koldussereg" először pillantotta meg a tengert, napjainkban a tartomány székvárosa, Diacruda áll. Noha az általa igazgatott terülletet a Triatos közös akarattal csökkentette,'12 lakóinak nincs okuk panaszra: ablakaik az ország legfestőibb villaegyüttesei és legsűrűbb vitorlaerdeje felett a Gályák-tengerének végeláthatatlan kékjére néznek. Carappolo (Kis4 1 Idézet L a w a r i n d e l M o s s ó t ó l ; é p p ú g y v o n a t k o z h a t a g d o n o k őseit i g á b a Hajtó d é m o n o k r a , m i n t K r á n u r a i r a 4 2 Ellenséges t á m a d á s o k n a k l e g i n k á b b k i t e t t p a r t m e n t i s á v j á t a z Ú r Arcok X X I . századában különleges katonai területté nyilvánították. Ma északi régió l e g j e l e n t ő s e b b h a d i k i k ö t ő j e

403

Carappo) kereskedelmi kikötője méretéhez képest tekintélyes forgalmat bonyolít — több külországi él itt, mint egész Shadonban együttvéve —, és vagyonából, a hegyeken át délre vezető egyetlen útvonal vámbevételei révén, bőven juttat a székváros kalmárainak is. Diacruda főterén máig látható a híres alabástromsáv, mely a Fényesség korának hajnalán a Bel Cormák és a Bel Estessók befolyási övezetének határát jelölte. Utóbbiak az Úr-Arcok XX. századában adták fel itteni pozícióikat a nyugati kereskedelmi útvonal ellenőrzési jogáért cserébe. Hogy melyik fél csinált jobb vásárt, nem csak Shadonban számít örökzöld témának; élesen megosztja a pyarroni közgazdászokat is. A tartomány vérzivataros múltjára a székváros mögötti szirtfalba vésett férfiarc emlékeztet. A legendás Szirtihéját, Brenadin Ves Duarrét mintázza, aki háromszáz mérfölddel északnyugatabbra, a Tomúda dombjai közt „koldusaival" döntő győzelmet aratott az orkok felett, és szíve vérével jelölte ki Shadon északnyugati határát, melyet manapság a nevét viselő erődítmény vigyáz.'13 Dia-Godo Vegyes lakosságú tartomány a Ronna-gellátói Ravearig kanyargó zarándokút sharbamantai elágazásának legdélibb szakaszán. Erdős dombvidékén a gdon vándorok szentélyek és ispotályok sorát emelték. Hagyományai - és körülményes megközelíthetősége — okán esett rá az iratos atyák választása, akik a Csapások korának hajnalán székvárosába, Cromadába települtek, és a vidékies települést TelaBierra vetélytársává, a nyugatvégi koldusszék központjává tették. 43 Vér N é l k ü l i Szent B r e n a d a n k é n t o a Tavaszelő m á s o d i k h a v á n a k néva d ó j a is

404

A koldusszék elmúlását Ó-Pyarron pusztulásától elválasztó századok anélkül söpörtek át ezen a vidéken, hogy látható nyomokat hagytak volna rajta. Cromadában ma is lassan folydogál az élet. A szentélyek és ispotályok többsége ma is áll, a szekerek és a batárok rendületlenül ingáznak a bányavidék és Therosa közt, hajtóik pedig nem szenvedhetik, ha akadályozzák vagy siettetik őket. Alkalmanként üldözöttek is meghúzzák magukat az útszéli romtemplomokban, legtöbbjük azonban hírből sem ismeri - így hálaimájában sem említi - a padlatuk alatt pihenő iratos atyák nevét. Dia-Salmo Mezőgazdasági tartomány a Shadon átjáróházaként emlegetett Shadleki-alföld északkeleti szegletében; minőségi terményei mellett a Salainos vonulatának Hét intés völgyei néven ismert vetődései tették nevezetessé. Azokat, akik végighaladnak rajtuk, hátborzongatóan valószerű látomásokként környékezik a régmúlt eseményei — hogy pontosan melyek, egyesek szerint csak Domviktól, mások szerint az illető ismereteitől és akaraterejétől is függ. Noha a helyszínen megfordult pyarroni szakértők sem managócot, sem rendellenes asztrális és mentális tevékenységet nem észleltek, az „intések" jól körülhatárolható, a vetődésektől távolodva folyamatosan gyengülő, de még Testacruda városában is érzékelhető hatóköre van. Utóbbit e sajátság Shadon-szerte ismert zarándokhellyé, a tőle délre fekvő székvárost, Salmorát a Domvik-hit spirituális központjává tette. A Kegyelem korának szent életű országnagyai 44 itt estek át a próbákon, melyek feljogosították őket a főhatalmat 44 A korai S h a d o n t e l j h a t a l m ú p a p l o v a g - f e j e d e l m e i ; lásd m é g e f ü g g e l é k m á s o d i k , Shadon története c í m ű fejezetét

405

jelképező diadém viselésére. Vezető szerepét az adminisztratív központ, Tela-Bierra felemelkedésével veszítette el, papsága azonban máig számottevő politikai és kulturális befolyással bír. Falai közt született és nevelkedett a Csapások korának szkizmáját megszüntető főatya, a legendás I. Kalkyrios. Beiktatása előtt minden főatya felkeresi a Hét intés völgyeit, és visszatérőben Salmora ódon bazilikájában celebrálja első istentiszteletét. Az egyházszervezet hét kara közül a felső hármat csak olyanok érhetik el, akik megjárták a testacrudai zarándoklatot, hogy múltjukkal — és önmagukkal — szembenézzenek. Gordoza Zordon szépségű tartomány a Gordozinecta vonulata és a Shogomand-fennsík közé ékelt mélyföldön. A Keletióceán Arcadói-öbölként ismert beszögellésének partvidékét már birodalmuk fénykorában benépesítették a gdonok - az északi parton álló város és a környező területek elnevezése (Godon kertje) innen ered. Shadon történetében Gordoza elsősorban fejedelmi vérvonaláról, a manapság főhercegi dinasztiaként emlegetett Bel Estesso családról nevezetes, mely századokon át gyürkőzött az ország trónjáért az ellániai Bel Cormákkal. Hatalmuk csúcsán, az Úr-Arcok XIX. századának hajnalán, a Bel Estessók befolyása északon Corma-rodáig, délnyugaton Therosáig, északnyugaton Tela-Bierráig ért. Noha a tavaradolai vereség nyomán kénytelenek voltak elismerni vetélytársaik főségét, a Triatos tagjaként máig megkerülhetetlen hatalmi tényezőnek számítanak — és a rossz nyelvek szerint csak az alkalmat várják, hogy kiragadhassák a gyeplőt a Bel Cormák kezéből. 406

A család jelenlegi feje, Vitrias Bel Estesso egyidős a tényleges uralkodóval, és elfogulatlan elemzők szerint sokkal rátermettebb nála. Noha Délvidék-szerte Shadon árnyékkirályaként emlegetik, elkötelezett a Triatos fenntartása mellett, és legidősebb fiát is a Bel Cormák hűségére nevelte. Az ifjú Ammaront fegyverbarátság fűzi a vele egyidős trónörököshöz, akivel együtt harcolt a Dúlás háborújában; közös országlásuk Shadon új aranykorának ígérkezik. Irganna* Külszíni szénlelőhelyekben gazdag, erősen iparosodott tartomány a Demoran-medence délnyugati szegletében. Nevét vélhetőleg a Sharbamanta dombjai közt valaha élt sárkánykorcsoknak köszönheti. E bestiák rég elhagyott üregeiről a legérzékletesebb leírást az ifjú Igrain Reval hagyta ránk, aki — miután Verionéból Crevalcoréba tartó karavánjára útonállók támadtak - három éjszakát is eltöltött bennük. Hogy ihleten kívül mi egyebet talált a porló csontok között, sosem derült ki, vagyoni helyzetének hirtelen jobbra fordulása azonban — mely lehetővé tette, hogy egész hátralévő életét gyermekkori szerelmének, a geográfiának szentelje — erre az időszakra tehető. A tartomány legnagyobb települése, a tartományi jogú, majd' egymillió lakosú Crevalcore45 az ország legnagyobb forgalmú kereskedelmi útvonalainak csomópontjában áll. Hatalmas raktárai mellett elsősorban feldolgozóiparáról nevezetes; manufaktúráiban nélkülözhetetlen holmik garmadáját készítik a lakosság és a hadsereg számára. A nagyságnak pesze mindenütt, még Irgannában is ára van. Az éjjel-nappal duhogó kohók füstjétől savanyú eső 4 5 K ö z ö s nyelven F e k e t e szív; lakóit S h a d o n - s z e r t e f e k e t e s e g g ű e k k é n t e m legetik

407

kifakítja a környező erdők lombozatát, kesernyés mellékízt ad a helyi terményeknek, és jellegzetes szagot a Crevalcore felől fújó szélnek, mely az őszi triádok idején Bierrától a koronavárosig mindenütt érezhető. Leviar Berrán tartomány Verionétól délkeletre, a Sharbamanta lejtőin. Már Godon idejében is nevezetes volt a földjében rejlő kincsekről, a természeti népeket azonban elriasztották a hegyek mélyén szunnyadó sárkányokról szóló mítoszok. Tény, hogy Ynev kérge gyakorta rázkódik és roskad meg a leviari bányavidéken. Az omlásokat a szakértők a megbolygatott kőzetrétegek teherbírásának csökkenésével magyarázzák, és az utóbbi másfélszáz évben tengervíz beszivattyúzásával próbálják ellensúlyozni. Mivel szűkölködik termőföldben, és a halat meg a tüzelőt kivéve jószerivel mindenből behozatalra szorul, Leviar mindig is a külvilág jóindulatától függött. Urai emberemlékezet óta alávetik magukat közvetlen szomszédaik, Verione és Dia-Godo akaratának, noha politikai és vallási kérdésekben ritkán értenek egyet velük. Necta-Bierra Hegyvidéki tartomány az ősi gdon zarándokút berziói elágazásától északra; egyfajta édenkert a Sharbamanta, a Rabora és a Gordozinecta csúcsai közt. Esakin-zugolynak nevezett mélyföldje egy ősi vulkánrobbanás kalderájának maradványa, melyet a Shadoni-öböl és a Keleti-óceán közt örvénylő szelek az évezredek során vastag termőréteggel borított be. Zarándokpihenője és ispotálya ma is áll, körülöttük a Domvik-hit legpatinásabb iskolái emelkednek. A tartomány a Kegyelem kora óta egyházi irányítás alatt áll; a Bel Estessók csapatai Gordoza hatalmának csú408

csán sem boldogultak Barante erődvárosával, mely máig vigyázza a hegyeken átvezető nyugati útvonalat. Az Esakin-zugolytól északra, a Rabora szirtjei közt egyesek szerint szerint olyan kolostorok rejtőznek, melyek nem szerepelnek egyetlen térképen sem. Godon fénykorából származnak, és még az idő is másképp folyik körülöttük: szerzeteseik több száz évig élnek, és szoros kapcsolatban állnak a Domvik-egyház szentjeinek legszentebbjeivel, a Triatos születésénél bábáskodó kortalanokkal. Ravear Hírhedten mostoha időjárású, a Cormora-öböl felett ütköző szárazföldi és óceáni légtömegek kénye-kedvének kiszolgáltatott tartomány. A Kegyelem korában oly gyakran tépázták keletről érkező orzóviharok, hogy Domvik egyháza az Úr-Arcok IV. századától kolostorok egész sorát emelte a gortigasi DiaBessával átellenben fekvő Dia-Bradától Garesso városáig; azon a partszakaszon, melyet a helyi hagyomány — sajátos szerkezetű talaja miatt — Sikoltó Szirteknek nevez. A hit e bástyái manapság hatékony védelmet biztosítanak a belső területek számára, a partvidéket megülő homályt azonban nem tudják eloszlatni: a borongás, melyet a végtelen vízfelület látványa és nyilvánvaló hatalma táplál, továbbra is meghatározza e táj lakóinak lelkületét. A tartományi székhely, a félmilliós Garesso hajóépítő műhelyeinek egyikében készült Shadon első (és mindmáig utolsó) olyan járműve, mely megkísérelte átszelni a Keleti-óceánt. Az Úr-Arcok XX. századának hajnalán indult expedíció sosem tért vissza; parancsnoka — a kortársai közül minden tekintetben kimagasló 46 Eramon Del Siecas 46 Az e g y k o r ú feljegyzések szerint valóságos óriás volt, G a r e s s o v á r o s á b a n ő r z ö t t lábbelijének e r e d e t i s é g é t a z o n b a n sokan k é t s é g b e v o n j á k

409

— azonban máig meghatározó alakja a helyi tengerész-legendáriumnak. Ronella A legészakibb ellán tartomány a Bika Szarvának hegyén; a Kegyelem korától a szigeti nemzetségek 47 sorába tartozó Bel Cormák úrbirtoka, a gyászháborútól az ÚrArcok XVII. századáig Shadvik része volt. Kiheverte, de sosem feledte a csapást: hajói folytonos harcban állnak Gorvik kalózaival, de nem kímélik kereskedőit és azok üzletfeleit, a galliomarai térség névleg független kalmárfejedelmeit sem. Székvárosa, a hétszázezres Berrana-roda kulcsfontosságú kereskedelmi- és hadikikötő. A Corma-dina elleni támadások hagyományos kiindulópontjaként komoly hadiipara van; fegyver- és páncélkovácsai Shadon legjobbjai közé tartoznak. Ronna-gella Shadon legdélibb tartománya; területén egykor Godon, az emberfaj első magiokráciája virágzott. Gellán lakói a gdonok egyenes ági leszármazottai; mélyen vallásosak, babonásak, és konokul ragaszkodnak mindahhoz, amit Krán által megsemmisített magaskultúrájuk hagyományából megőrizek. A Domvik-hit kanonizált formája jószerivel ismeretlen körükben; tucatnál több Úr-Arc mellett agdon Javeát és saját patrónusukat, Jedomét imádják. Papjai utóbbit Domvikkal azonosítják, szertartásaik azonban jelentősen eltérnek a birodalmi előírásoktól. Bevett szokás egyebek közt a másutt szigorúan tiltott állatáldozat. 47 G o d o n i e r e d e t ű nemesi d i n a s z t i á k ; őseik jóval a g d o n kóborlók e l ő t t , a h a g y o m á n y szerint t é r k a p u k o n át érkeztek C o r m a - d i n a (lásd ott) szigeteire

410

A központi hatalmat a Shadonban kinevezett helytartó (a gellán köznyelvben fejedelem) képviseli, költségvetése és hatásköre azonban korlátozott; lényegében tehetetlen a helyi nemességgel és a múlt hordalékán tenyésző kultuszokkal szemben. Utóbbiak közül a legrettegettebb a Fekete rend, melyet felmérhetetlen vagyona és befolyása mellett sötét erők, a Godon ellen küldött aquirok máig ható átkai is támogatnak. A tartomány három kantonra — Gorrano, Kasagella és Krigella — oszlik, nyilvántartott emberi népességének háromnegyede azonban a Therosa erődített városával szemközti partszakaszon él, és csak muszájból merészkedik a hangával borított dombok közé. Shadlek* A Kék-Shadlek alsó szakaszának berrán tartománya két településsel — saját tengerparti székvárosával és a tartományi jogú, szabadosságáról nevezetes édesvízi kikötővel osztozik folyótól kölcsönzött nevén. Gazdagságát a Ravalliadon keleti hasadékában, Serretánál bányászott ezüstnek és a helarrai borvidék messze földön híres aszújának köszönheti. Helytartója a deltavidéki Sós-Shadlekben székel, a síkvidéki Oreg-Shadlekre és az ország nyugati kapuját vigyázó, Kardgyepűként emlegetett különleges katonai övezetre azonban nem terjed ki a befolyása: az előbbinek saját helytartója, az utóbbinak teljhatalmú királyi kormányzója van. Oreg-Shadlek számára az átmenőforgalom után szedett vámok biztosítják a jólétet. Jóhírére nem sokat ad — ha szégyenkezik is a folt miatt, amit hírhedt szülötte, Raquo Amanovik ejtett becsületén, remekül titkolja. A birodalom szabadgondolkodóinak és bajkeverőinek hagyományos menedéke volt és maradt; napjainkig szá411

mos alvilági testvériség és kétes vagy tilalmas szekta vallja otthonának. A közhiedelemmel ellentétben sosem volt a Bel Estessók birtoka, és befolyási övezetük részévé is csak az Úr-Arcok XX. századában vált. A korona — bizonyos carappói érdekeltségekért cserébe - ekkor engedte át a főhercegi dinasztiának a nyugati kereskedelmi útvonal ellenőrzési jogát. Shadon Az ország koronabirtoknak is nevezett központi tartománya; a Demoran-medence legtermékenyebb részén, a Szőke-Shadlek bal partjától a Keleti-óceánba torkolló Dassos kanyarulatáig húzódik. Nevét („malaszttal teljes") a felszálló légáramoknak köszönheti, melyek napközépre a legvaskosabb felhőtorlaszon is réseket nyitnak, hogy 'malasztként ragyogó fénykévék sorával világítsák be a síkon átkanyargó zarándokutat. A vidék — melynek O-Pyarronhoz való hasonlatossága máig szembeötlő — úgy elbűvölte a zordabb éghajlathoz szokott kóborlókat, hogy biztosítására két állandó tábort is létrehoztak. Kései utódaik a délit az isteni kegyelem, az északit a világi hatalom jelképeként tisztelik. A hetedkor végi Shadon másfél milliós, élettől pezsgő, bűnben, kéjben és imákban tobzódó nagyváros. Ódon falait rég elbontották; védelméről föld alatti járatokkal öszszekapcsolt, önmagukban is városnyi erődítmények gyűrűje gondoskodik. Hogy a belháború századaiban többször is gazdát cserélt, nem érinti a kapui felett olvasható jelmondat („Állni született, sosem hajt térdet"48) érvényességét: fennállása során egyszer sem került külső ellenség kezére. 48 Sublimar Substida Sinat Pre ján is olvasható 412

Nada

a Bel C o r m á k c í m e r é b e n és l o b o g ó -

Tela-Bierra A gdon zarándokösvény első jelentősebb pihenője a Rabora északi oldalán; nevét csendes vizű taváról kapta. A kóborlók hármas keresztútnál álló ispotálya mellé a Kegyelem korában szemináriumok sorát emelték. A lassan növekvő város a fejedelmek Shadonjában hiteles helyként vált közismertté - ezért választotta a Domvik-egyház feje, I. Balthus a Szeptádok kihirdetésére a Hét intés völgyeinek szomszédságában fekvő Salmora ellenében. A hetedkor alkonyán a Domvik-hit szent városa; egyetlen hatalmas, a tó vizére is kinyúló templomegyüttes az ódon városmag körül, melynek szívében a főatya márványtrónusa áll. Aki a maga vagy mások dolgában vetődik ide, távozásáig csak rózsaablakokon átszűrt napfényt, jól szabott stólákat és angyalszárnyas páncélokat láthat. Therosa Zordon szépségű, méretéhez képest gyéren lakott tartomány, melyet északról Sharbamanta vonulata, délről a Gorrano-öböl örvénylő vize határol. Gordozától az északi hegyekből két ágon alázúduló, Berra-Fer városánál összefutó folyamok mellett számos kisebb-nagyobb tó választja el. Ez utóbbiak sós vízűek, ami arra utal, hogy a területet egykor — talán még Godon alapításakor is — tenger borította. A tartomány területének egynegyedét kitevő Nomerisfennsíkon rideg állattartásnál kifinomultabb tevékenység nemigen folytatható. A helyben készülő sajtféléknek a délvidéki ínyencek körében komoly kultusza van; az ebből származó bevétel a hetedkor második felében megközelíti a nagy múltú gyapjúfeldolgozó manufaktúrákét. A fennsíktól keletre Lamora hangától fehérlő dombjai hullámzanak, melyeket zarándokút és gyalogosvény nagy

413

ívben elkerül: a helyi hagyomány egy ember előtti nép halomsírjait sejti bennük. A tartomány lakosságának zöme a Bero folyó kanyarulatától a Shadoni-öbölig húzódó sávban összpontosul. A földeken rozs és árpa terem, a halászfalvak láncolata Therosa falaitól Nomerán át Dia-Godóig ér. A negyedmilliós Therosa gdon földvárból lett shadoni flottatámaszponttá és erődített kereskedelmi csomóponttá. Négy hajórajából kettő az összeköttetést biztosítja Gorrano helyőrségei, az öböl túlpartján élő telepesek és az anyaország közt, két másik a Triád-szigetcsoport nyugati oldalán járőrözve igyekszik féken tartani a Viharvizek kalózait. Tyronna Sűrűn lakott mezőgazdasági tartomány a Triatosban egyesült hatalmak történelmi érdekszféráinak ütközőzónájában, a Testemarra vonulatának nyugati lejtőin. Dús televényén, melyet a Szőke-Shadlekbe siető mellékfolyók táplálnak, a gabonaféléktől a fűszernövényekig minden megterem, hullámzó füvű dombjai közt az ÚrArcok V. százada óta Shadon legkiválóbb csatalovait tenyésztik. Népe a hetedkor alkonyán meglehetős jómódban él, amit — a vidék kedvező természeti adottságai mellett — az utóbbi századok kivételesen kedvező időjárásának köszönhet. A közvélekedés szerint maga Domvik kárpótolja őket így a tengernyi szenvedésért, amit Shadon történelmének sötétebb korszakaiban kellett kiállniuk. Verione Berrán többségű tartomány a Sharbamanta nyugati oldalán; a legnagyobb és legtekintélyesebb a három közül,

414

melyek Csapások korának hajnalán felkarolták az egyházreform ügyét, és a szakadást követően a cromadai koldusszéket támogatták a bierrai szentszék ellenében. A hetedkor alkonyán a shadoni ércbányászat központja; karavánjai a Sharuba-szoroson és az irgannai Crevalcorén át a központi tartományokba, karaveljei Sós-Shadlekig szállítják a föld mélyének kincseit, melyek a folyón át folytatják útjukat az ország nyugati kapuja felé. A hajók jókorát kerülnek, mielőtt hazafelé vennék útjukat. Eleiemet és iparcikkeket visznek az öböl túlpartján álló Shelaimos-erőd telepeseinek, értékes prémeket, ritka ásványokat rakodnak be, mielőtt ismét vitorlát bontanának. .. és ha szerencséjük kitart, még indulásuk évében megtérnek a tartományi székváros, a félmilliós Veriocada öblébe.

1. HADSZERVEZET

1.1. Királyi haderő Shadon reguláris haderejét az ország huszonegy tartománya és tartományi jogú városa állítja ki „lélekszáma, jövedelme, képessége J hajlandósága arányában, oly módon, hogy abból a koronának minél nagyobb baszna, az érintett közösségeknek minél csekélyebb kára származzék. A hangzatos formula mögött gondos felmérések és századévente — shadoni mércén gyakorta — frissített kvóták rejtőznek. A királyi hadbiztosok eredményességét mégsem az adatgyűjtés, hanem a hagyomány garantálja: aki félezer éve tudta, ma is tudja, hová forduljon a szükséges emberanyagért, ellátmányért és hadiszerekért. A rendszer elég régóta működik ahhoz, hogy ki-ki ismerje a feladatát, a cél pedig elég magasztos ahhoz, hogy teljesíteni se legyen rest. Az ország hadászati szempontból kulcsfontosságú régiói közt utánpótlási vonalak sűrű hálója feszül. A nyersanyagok áramlását, a késztermékek mennyiségét és minőségét megvesztegethetetlen egyházi hivatalnokok ellenőrzik. A városnyi kiképzőtáborokban bármely épkézláb férfi új életet kezdhet, a felvonulási területek raktáraiban tekin49 Idézet a Tavaradolai B u l l a szövegéből

416

télyes stratégiai tartalék halmozódott fel - ez utóbbi tette lehetővé Shadon számára, hogy a Dúlás idején százhatvanezres50 sereget küldjön Pyarron megsegítésére úgy, hogy saját határait egy pillanatra sem hagyta őrizetlenül. A korona által bevethető reguláris csapatok létszámát a legóvatosabb elemzők is félmillióra becsülik, Shadon tényleges haderejének mérete ennek akár a kétszerese is lehet. Ilyen léptékű mozgósításra természetesen csak végveszély esetén kerülhet sor: egy milliós ármádiát Shadon sem lenne képes a lakosság kiszipolyozása nélkül táplálni és mozgásban tartani. 1.2. Rendi haderő A Tavaradolai Bulla leszögezi, hogy állandó hadsereget csak a király tarthat és vezethet, e korlátozás azonban nem vonatkozik a főnemesség — különösképp a Bel Estesso dinasztia — fegyveres kíséretére, sem a helytartók és a városi elöljárók tágan értelmezett háznépére. Előbbi a Triatos külországi érdekeltségeinek védelmében, 51 utóbbi az alvilági szervezetek visszaszorításában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Mivel létszámuk (a ronna-gellai milícia nevezetes kivételével) messze elmarad a tartományokban állomásozó királyi csapatokétól, az ország egységére nem jelentenek veszélyt — mi több, évről

50 A s h a d o n i h a d v e z e t é s n e k az első évben csak két e k h e l o n t - m i n t e g y h u s z o n ö t e z e r főt - sikerült h a r c b a vetnie a legendás generális, T r i s t a m Vei T r a l f a d o r pálcája a l a t t . N o h a h i á n y t szenvedtek m i n d e n b ő l , a m i n e k p a p í ron b ő v i b e n voltak, h e t v e n e z e r o r k o n kellett á t v á g n i u k m a g u k a t S y b u r r i g , és legénységük harmada az útfélen maradt, éppúgy nem panaszkodtak, m i n t a D o v o r és O r a m u n k ö r n y é k é n áttelelt f ő e r ő k . T u d t á k , h o g y a t ő l ü k elvont készletek n é l k ü l Edorl lakói közül n e g y e d m i l l i ó v a l k e v e s e b b e n látn á k m e g a tavaszt. 51 A v o n a t k o z ó bölcsesség szerint S h a d o n h a t á r a i n belül a király, azokon k í v ü l a f ő h e r c e g az úr, hisz „ m e g t e h e t i m i n d a z t , a m i r e őfelségének csak gondolnia szabad".

417

évre komoly összeget takarítanak meg az államkincstárnak rendfenntartói szerepükben. Az ekhelon méretű (túlnyomórészt lovasság alkotta) Bel Estesso kíséret háború esetén urával együtt csatlakozik a királyi sereghez. A milíciák utóvédként tagozódnak be tartományuk vagy városuk haderejébe, és ha a szükség úgy kívánja, átveszik azoktól a stratégiai csomópontok, erődítmények őrzését. 1.3. Egyházi haderő A Csapások korának részekre szakadt Shadonjában Tela-Bierra - az oltalmát kereső menekültek felfegyverzésével és zsoldosok felfogadásával - számottevő 52 hagyományos haderőt tudott kiállítani. E tarka sokaság tavasztól őszig áldás, a hadviselési szezon múltával átok volt, és minden múló évvel méltatlanabbá vált a magasztos eszmékhez, melyeket védelmezett. Javát afaios-főaxya., Kalkyrios eresztette szélnek a ronconai zsinatot követően, és tüstént nekilátott, hogy maradékából Domviknak tetsző fegyvert kovácsoljon a Shadvik elleni háborúhoz. 55 Gyalogságát hét, egy-egy Úr-Arc színét viselő regimentbe, a főatyák lovas testőrségét, a bierrai Angyalgárdát huszonegy eszkadronba szervezte. A rend, mely az Úr-Arcok II. századáig vezeti vissza eredetét 54 , neki köszönhetően lá52 A k r ó n i k á k szerint a szentszék a b e l h á b o r ú c s ú c s p o n t j á n nyolcvanezer fót t a r t o t t f e g y v e r b e n . A m e g f o g a l m a z á s valószínűsíti, hogy e b b e a két Bierrát keletről vigyázó e r ő d v á r o s o k , B a r a n t e és G a r i m o n a helyőrsége is beleértendő 53 Az Ú r - A r c o k X V I I . százada; lásd m é g e f ü g g e l é k m á s o d i k , Shadon története c í m ű fejezetét 54 Orosios f ő a t y a az Ú r - A r c o k 124. évében a d o m á n y o z o t t kiváltságlevelet a p a p l o v a g o k n a k , a k i k sokszoros n o m á d túlerővel ü t k ö z t e k m e g a véd e l m é b e n T h a i s falai a l a t t

418

balt ki a morális válságból, melybe a trónviszály és az egyházszakadás ezer esztendő múltán taszította. Tagjai - a legelőkelőbb shadoni családok sarjai — a fegyverforgatással együtt tanulták Domvik katekizmusát. Istenből is, igazságból is csak egyet ismertek: képtelenek voltak megbékélni a pártütés tényével és azzal, hogy a márványtrónus nem áll ki első nagymesterük leszármazottai, a Bel Cormák mellett. Esküjük értelmében tovább oltalmazták a főatyát, saját testi épségükre azonban nem ügyeltek többé. Ha tehették, a harcot és a halált választották, hogy ne kelljen egy széthulló világban élniük. Sosem voltak háromszáznál többen, de a roncanai zsinat idejére egyetlen hadra fogható eszkadront sem lehetett belőlük kiállítani. Mindenki egyetértett abban, hogy a rend fennmaradásához csodára lenne szükség. I. Kalkyrios végbevitte ezt a csodát mikor bejelentette: személyesen vezeti őket a megszállók ellen. A Shadvik felett aratott győzelem helyreállította az Angyalgárda önbecsülését, de sem ez, sem az önkéntesek áradata nem óvhatta meg őket az idők változásától: TelaBierra hét gyalogsági regimentjéből hármat, huszonegy lovassági eszkadronjából tizenkettőt hagytak a Fényesség korának sorozatos átszervezései. Shadon első leios-thaira rendje tagadhatalanul impozáns látvány. A csillogó fém és a hibátlan alakiság bűvöletében sokan (főként az angyalszárnyas páncélba öltözött nemesifjak közül) a Délvidék legpompásabb nehézlovasságának tartják. Független szakértők szerint azért, mert csak képen láttak yllinori kopjásokat. A Triatos kormányozta Shadonban az egyháznak nincs szüksége komolyabb hagyományos haderőre: politikai súlyát a kvalitheieák rendszere, a katonait a szakrális mágiahasználók képzésének monopóliuma biztosítja. A csa419

tamágusok shadoni megfelelői kemény fizikai és szellemi felkészítést kapnak, és tizenkét-tizenöt év alatt szerzik meg a harctéri szolgálathoz szükséges minősítést. Jelenlétük sokkal kevésbé feltűnő, mint az angyalgárdáé, de a gyakorlatban sokkal hasznosabb: óvják a gondjaikra bízott alakulatokat a természetfeletti ártalmaktól és járványoktól, segédkeznek a sebesültek ápolásában, és elméjük erejével biztosítják az összeköttetést a mozgásban lévő seregtestek között.

2. ALAKULATOK Gallion Legalább két, legfeljebb négy vegyes ekhelon alkotta stratégiai magasabbegység. A hagyomány szírint valamely tartomány vagy tartományi jogú város lobogói alatt vonul hadba, a hivatalosak mellett azonban számos, a kantonok szentjeinek és mártírjainak képmásával díszített hadijelvényt is hordoz — elnevezését („vitorlás") e szél dagasztotta kelmeerdőnek köszönheti. Trénjéhez ostromszerek, utászalakulatok és szakrális támogató különítmények tartoznak. Ekhelon Három gyalogsági regimentből és változó számú lovassági eszkadronból — rendszerint tíz-tizenkétezer főből - álló stratégiai egység. Noha összetétele csak korlátozott mértékben képes idomulni a helyzet változásaihoz, ynevi viszonylatban rendkívüli rugalmasságával tűnik ki. A Dúlás háborújának első esztendejében harcba vetett két shadoni (cormasai és irgannai) ekhelon katonáit Yllinor királya P. sz. 3678-as emlékiratában „a hetedkor legderekabb anyaszomorítói"-nak nevezi. 420

Regiment Legalább hat, legfeljebb tizenkét bandériából - jellemzően háromezer főből — álló taktikai magasabbegység. A shadoni gyalogsági harcászat meghatározó eleme, az ország lelkületének és hadikultúrájának emblematikus megtestesítője. Lásd még e fejezet harmadik, Gyalogsági harcmodor című alfejezetét. Bandéria Legalább három gyalogsági kompániából vagy lovassági eszkadronból álló, önálló szakrális támogatással bíró taktikai egység. A shadoni haderő szálfegyveres gyalogsági kompániáit regimentális szinten, az adott helyzetnek megfelelően kombinálják lövész- és utászalakulatokkal. A lovassági eszkadronok betagolása ekhelon szinten történik. Kompánia Nyolcvan-száz főből álló gyalogsági harcegység. Tagjait hagyományosan egyazon kantonokból vagy közösségekből toborozzák, így soraiban már a kiképzés előtt is igen erős az összetartás. A shadoni gyalogság nehézgyalogsági kompániáinak legjellemzőbb fegyvere a hat láb55 hosszú lándzsa; a könnyűgyalogsági kompániákat fejszével és buzogánnyal, illetve boglárpajzzsal és döfőkarddal, a lövészkompániákat ismétlő rendszerű számszeríjjal szerelik fel. Eszkadron Hatvan-nyolcvan főből álló lovassági harcegység. Valaha kizárólag nemesekből állt; tagjait manapság a gyalogsághoz hasonlóan kvótázzák és toborozzák. A tradicionális kardnemesi lovasság maradéka a tartományi és az egyházi haderők (lásd ott) kötelékébe tartozik. 55 E g y ynevi láb egy m é t e r n e k felel m e g

421

A szermester a regiment utászainak parancsnoka. Sokoldalúan képzett mérnök; az állásharc, az ostromszerek, a mechanika és a vegyészet szakértője, de szükség esetén csapattisztként is megállja a helyét. A gyalogsági támogató eszközök (gépíjak, harci szekerek) karbantartásának és szükség szerinti módosításának felelőseként komoly hatása van az alakulat harcértékére. A tárnokmester a regiment szállítmányozási és ellátótisztje. Járműveket és málhásokat biztosít a trén, vágóállatokat és egyéb ellátmányt a legénység számára. O felügyeli az alakulat világi gyógyítói, a borbélyok és patikáriusok tevékenységét, ő hangolja össze a markotányosok működését, és ő tartja a kapcsolatot a polgári lakossággal is. Taktika A shadoni gyalogsági harcmodor a lándzsások és lövészek együtt haladó, a bevetési területen eleven erődítményként (casta) viselkedő alakzataira, a regimentekre épül. A lövészek bástyákat alkotnak a szálfegyveresekből húzott erődfal sarkain, és minden irányból óvják azt a rajtaütésektől. Mozgásban és védekezésben a négyszög, támadásban a háromszög a leggyakoribb alakzat; a lövészeket ilyenkor egyetlen tömegbe vonják össze a szálfegyveres ék mögött, hogy minél sűrűbb acélzáporral egyengessék társaik útját az ellenséges arcvonalig. A regiment szál- és iőfegyveres katonáinak elméleti aránya 7:358 — a tényleges összetételt a várnagyok a feladat és a rendelkezésre álló tartalékok ismeretében határozzák meg. h e t e t l e n részévé v á l t a k : mivel h a s z n á l a t u k elvben t i l a l m a s , a t á r n o k m e s terek valódi k a t o n á k k é n t t a r t j á k nyilván, az egységet kiállító t a r t o m á n y vagy város papjai p e d i g személyesen látják el őket a d o m v i k i oltalom jeleivel 58 T a v a r a d o l a idejében 6:4 volt; eltolódása a számszeríjak l ő g y o r s a s á g á n a k és találati p o n t o s s á g á n a k növekedésével m a g y a r á z h a t ó

424

Az előcsatározások során a lövészalakulatok szabadon manővereznek, de sosem távolodnak el túlságosan az erődtől: létérdekük, hogy bármikor visszatérhessenek a falak oltalmába. Ismétlő rendszerű 59 számszeríjuk nem céllövőfegyver; lövedékeinek sűrű zápora a rohamozó lovasság megritkítására és a gyalogsági alakzatok szétzilálására szolgál. Noha szükség esetén taglónak is megteszi, a lövészek ritkán bocsátkoznak kézitusába: közeledtével az erődfalak mögé húzódnak, és az utászok méréseire vagy a kántorok sugallataira hagyatkozva támadják tovább az ellenséget. Felszerelés A hetedkor végi Shadon haderejének felszerelését manufaktúrák százai készítik, így teljes szabványosságról a szigorú előírások dacára sem beszélhetünk. A királyi sorgyalogosok menetben fakószürke („cormafehér") egyenköntösükről, harcban jellegzetes formájú, béletes-álladzós acélsisakjukról ismerhetők fel. A nehézgyalogosok csuklyás láncszövet kabátot, afelett lándzsatartó jobb karjukat, vállukat és nyakukat óvó szelvénypáncélt, a könnyűgyalogos fejszések láncszövet mellényt, a könnyűgyalogos kardforgatók baljukat nyaktőig takaró, boglárpajzs rögzítésére is alkalmas karvértet viselnek. A Kegyelem korában általánosnak számító szakállas vagy fogas 60 pajzs elvben ma is a felszerelés része, de a gyakorlatban mind ritkábban alkalmazzák; a bőrpáncélos 59 S h a d o n i fejlesztésű, h a t o s vagy kilences t á r k a p a c i t á s ú , rásegítéses kézi m e c h a n i k a ; n e m összetévesztendő a kahrei és t a r i n i a u t o m a t á k k a l . Ballisztikus h o r d t á v o l s á g a a fél m é r f ö l d e t is m e g h a l a d j a , célzott lövést a z o n b a n csak ö t v e n lábnál közelebbre é r d e m e s leadni vele 6 0 H á r o m s z ö g l e t ű , alsó részén egy v a g y t ö b b é k f o r m a a c é l n y ú l v á n n y a l e l l á t o t t pajzs. A b b a n az i d ő b e n t e r j e d t el, m i k o r a g d o n k ó b o r l ó k m é g a D e m o r a n - m e d e n c e fekete földjén h a d a k o z t a k ; ez az e g y e t l e n t a l a j t í p u s , melybe könnyen beleállítható

425

lövészek és utászok szívesebben emelnek palánkfalakat vagy rönksáncokat saját védelmükre. Állásharcban a lövész- és utászalakulatok is gyakorta használnak gyújtó, maró vagy füstképző hatású gránátokat. A hatóanyagot irha- vagy cseréplabdacsokba töltik, és puszta kézzel vagy a számszeríj erre szolgáló toldata segítségével juttatják célba. A lövész- és utászkompániák felszereléséhez változó számú (legalább három, legfeljebb kilenc) közepes gépíj tartozik. Ezt a hordozható, felállítása után akár egy ember által is működtethető sorozatvetőt a bakanyelv — hosszú támlábai és mechanikájának jellegzetetes kelepelése miatt — gólyának {coecada) nevezi. A shadoni haderő az utóbbi kétszáz évben többször próbálkozott az északföldiekhez hasonló nehéz sorozatvetők hadrendbe állításával. Noha a regimentális próbák némelyike - legutóbb a Dúlás háborújában - biztató eredményt hozott, az újításból sem a tisztek, sem a közkatonák nem kértek. A fegyvert nehézkesnek, a benne megtestesülő felfogást méltatlannak ítélték, és mindig megtalálták a módját, hogy a kísérleti darabokkal a harctérről elvonulóban már ne kelljen bajlódniuk.

CÍMEREK A gdon eredetű shadoni heraldika tizenöt címerszínt különböztet meg, melyeket négy csoportba sorol. Az esetek többségében háromszögű pajzsot a Triatos fordított Y alakú gdonvillája61 osztja három mezőre; a jobb oldali („keleti") harmad az országé, a bal oldali („nyugati") a nemzetségé vagy a családé, az alsó („déli") a személyé. A viliázat a hetedkor végén jobbára kárminvörös; a tartomány saját kombinációját a mezőket kitöltő főszín és a viliázat körvonalát (akcentus) adó alárendelt szín alkotja. Az égszínek fémjeit kombináló tartományi címeralakot a viliázat közepébe foglalt pajzsboglár hordozza. Főszínként cormafehéret és viharkéket csak a Bel Corma illetve a Bel Estesso dinasztia, aranyat csak Domvik egyháza használhat. A tizenöt szín alábbi értelmezései csupán tájékoztató jellegűek, a tartományok saját hagyományaitól függően az egyes árnyalatok és kombinációk további jelentéstartalmakat is hordozhatnak.

61 A k ö z k e l e t ű tévhit szerint a királyi és a főhercegi d i n a s z t i a D o m v i k e g y h á z á v a l k ö t ö t t szövetségét (Patrimonia triatos) jelképezi; v a l ó j á b a n n e m m á s , m i n t a R o n n a - g e l l á t K a r a - g e l l á n át G a l l i o m a r á v a l és a N y u g a t v é g gel összekötő z a r á n d o k u t a k s é m á j a , melyet a szent életű o r s z á g n a g y o k alk a l m a z t a k először Shadon c í m e r é b e n

Égszínek Fehér, a fény színe; teljesség, romlatlanság, igazság Fekete: az éj színe, határtalanság, időtlenség, vezeklés Ezüst: a csillagok színe; emelkedettség, magasztosság, őszinteség Arany, a nap színe; hatalom, szentség, hit Földszínek Azúr: a tenger színe; bőség, merészség, féktelenség Smaragd', a lombok színe; oltalom, reménység, termékenység, Kármin\ a vér színe; erő, áldozat, mártíromság Márga: a föld színe; biztonság, hűség, kitartás Kevert színek Hamw. a hagyomány színe; gyökerek, kötődés, emlékezés Pergamen: a bolygók színe; kiszámíthatóság, hűség, bizodalom Mályva: a hajnal színe; növekedés, fenség, megújulás Bíbor: az alkony színe; dicsőség, nagyság, elfogadás Különleges színek Cormafehér: a Bel Cormák színe (fehérből és hamuból) Viharkék: a Bel Estessók színe (azúrból és feketéből) Triatoseziist: a hatalom színe (ezüstből és feketéből)

428

TARTOMÁNYI CÍMEREK Corma-dina Forma: háromszögű pajzs Színek: fekete és hamu Címerkép: vérző szív és tőr ezüstben Patrónus: Jedome (S)62 Corma-roda Forma: háromszögű pajzs Színek: azúr és hamu Címerképek: narvál ezüstben Patrónus: Mélyben Járó Szent Fulgar (F) Cormasa Forma: háromszögű pajzs Színek: hamu és fehér Címerkép: bika ezüstben (koszorúval) Patrónus: Mindent Látó Szent Girolamus (F) Carappo Forma: háromszögű pajzs Színek: bíbor és azúr Címerkép: héja ezüstben (koszorúval) Patrónus: Vér Nélküli Szent Brenadan (F) Dia-Godo Forma: háromszögű pajzs Színek: márga és mályva Címerkép: óriástölgy ezüstben Patrónus: Fagyűző Szent Gillem (F) 62 A p a t r ó n u s n e m i jellegére (S: semleges, N: nő, F: férfi) utal 6 3 A z ú g y n e v e z e t t koszorús t a r t o m á n y o k n é p é n e k S h a d v i k elleni bosszúh á b o r ú b a n (UA X V I I . század) szerzett é r d e m e i r e e m l é k e z t e t

429

Dia-Salmo Forma: háromszögű pajzs Színek: bíbor és arany Címerkép: nyitott tenyér ezüstben Patrónus: Örökkévaló Szent Kalkyrios (F) Gordoza Forma: háromszögű pajzs Színek: viharkék és triatosezüst Címerkép: karavei ezüstben (abroncskoronával64) Patrónus: Hullámtörő Szent Tameris (F) Irganna Forma: háromszögű pajzs Színek: hamu és fekete Címerkép: sárkánygyík sötét ezüstben Patrónus: Barlangi Szent Asalios (F) Leviar Forma: háromszögű pajzs Színek: márga és fekete Címerkép: fekete unikornis sötét ezüstben Patrónus: Pokoljáró Szent Menor (F) Bierra (Necta-) Forma: háromszögű pajzs Színek: arany és bíbor Címerkép: kulcsok ezüstben Patrónus: Betűvető Szent Agaphin (F)

64 A királyi k o r o n á t p ó t l ó rangjel a főhercegi dinasztia kizárólagos haszn á l a t á r a ; a l k a l m a z á s a m i n d e n k i m á s n a k , m é g a C e r a - E s t e s s ó k n a k is tilos

430

Bierra (Tela-) Forma: háromszögű pajzs Színek: arany és mályva Címerkép: angyalszárnyas pásztorbot ezüstben Patrónus: Domvik hét arca (S) Ravear Forma: háromszögű pajzs Színek: smaragd és azúr Címerkép: makril és horgony ezüstben Patrónus: Viharűző Szent Simonéi (F) Ronella Forma: háromszögű pajzs Színek: azúr és fehér Címerkép: tengeri oroszlán ezüstben (koszorúval) Patrónus: Tavaszhozó Szent Adalay (N) Ronna-gella Forma: háromszögű pajzs Színek: pergamen és fehér Címerkép: kövirózsa és kardok ezüstben Patrónus: Javea (S) Shadlek Forma: háromszögű pajzs Színek: bíbor és pergamen Címerkép: tört bilincs ezüstben Patrónus: Szőlőérlelő Szent Calicus (F) Shadon Forma: háromszögű pajzs Színek: cormafehér, hamu és bíbor 431

Címerkép: griff aranyban (zárt aranykoronával) Patrónus: Dicsőséges Szent Artemil (F) Therosa Forma: háromszögű pajzs Színek: pergamen és márga Címerkép: erőd ezüstben Patrónus: Jégtörő Szent Tarantinus (F) Tyronna Forma: háromszögű pajzs Színek: smaragd és fehér Címerkép: ágaskodó csatamén ezüstben Patrónus: Megtartó Szent Cilian (F) Verione Forma: háromszögű pajzs Színek: márga és azúr Címerkép: vízkerék ezüstben Patrónus: Jámbor Szent Asturion (F) Kardgyepű (Nyugati különleges katonai körzet) Forma: doborpajzs Színek: fekete, cormafehér és smaragd Címerkép: griff és zárt korona ezüstben Patrónus: Vérehulló Szent Boromio (F) Flottapart (Északi különleges katonai körzet) Forma: doborpajzs Színek: fekete, cormafehér és azúr Címerkép: griff és zárt korona ezüstben Patrónus: Kóborló Szent Baldusar (F)

432

LOBOGÓK A shadoni heraldika alapelveit a Dúlás háborújában elhíresült hadilobogók tervezésekor is figyelembe vették, a vonatkozó szabályzat azonban jóval megengedőbb: tág teret biztosít a tartományoknak az önkifejezésre, és igyekszik lépést tartani a hadszervezet bonyolódásával is. A tartományi címerboglár helyén a babérkoszorúval övezett Corma-griff látható aranyban, a főszínt a mezők, az alárendelt színt a gdonvilla ágai hordozzák. Az akcentus csak lobogókon használt fegyverszínei az egység öszszetételére vagy hadrendben betöltött helyére — az utóbbi száz évben felbukkant kettős akcentusú viliázat esetében mindkettőre — utalnak. Fegyverszínek Vasszürke: lovasság Alkonyrőt: nehézgyalogság Tűzvörös: könnyűgyalogság Hajnalpiros: lövészalakulat Sáfrány: támogató alakulat Jégfehér: gallion Csontfehér: ekhelon Viharkék: regiment Égkék: bandéria Koromszürke: kompánia/eszkadron

SZIGÍLIÁK Eredetüket a gdon kóborlók banderiális rangjeleiig szokás visszavezetni. A Kegyelem korában a szimpátiás mági433

án alapuló azonosítási és titkosítási technikákkal együtt, Godon bukását követően azok kiváltására használták őket a Demoran-medence jelesei. Saját szigíliát elsőként a szent életű Vallurion országnagy (P. sz. 774-846) készíttetett az általa kibocsátott okiratok hitelesítésére. Miután Valusios néven egyházi szolgálatba lépett, a két Bierrában is meghonosította az egyedi rajzolatú, nemzedékről nemzedékre öröklődő azonosítók használatát. A szigíliáknak a késő hetedkori Shadonban számos válfaja létezik. Zömüket aláírásul vagy megerősítésül, némelyiket önálló jelképként, egyiket-másikat felhatalmazás gyanánt használják — alább a három legyakoribbról és az egyik légritkábbról szólunk bővebben. Domvik-szigília Háromszögű pajzsot formázó vastagráma alul nyitott gdonvillával; utóbbi közepboglárjában Domvik, három ágboglárjában Jedome, Javea és Jovidon neve65 olvasható. A gdonvilla mindhárom ága egy-egy igenlést, a vastagráma mindhárom szelvénye egy-egy tagadást fogalmaz meg, és első pillantásra nyilvánvalóvá teszi az egyház üzenetét: az ősök istenei egymással nem, csak Domvikkal azonosak. Triatos-szigília Eredeti formájában az előbbi körbe írható, gazdagon díszített változata; középboglárjában Domvik neve vagy bevett szimbólumainak 66 valamelyike, az ágboglárokban a királyi és az uralkodóhercegi dinasztia, illetve az egyház címerképe látható. Egyszerűsített - jobbára hadilobo65 G o d o n i í r á s m ó d szerint, letlome, la ve a és loviilon f o r m á b a n 66 T ö b b n y i r e a Stptameron tekercsei vagy az isteni h a t a l o m vetületeit jelképező arcos pálcák

434

gókon alkalmazott — formája három azonos méretű, egymásba fonódó kör vagy koszorú. Szent-szigília A szolgálatuk vagy helytállásuk jutalmaként felmagasztosult halandók, a Domvik-egyház liturgiájában meghatározó szerepet játszó örök- és gyalogszentek jelképei. Az esetek többségében az adott szent védnökségi körébe tartozó jelenség, élőlény vagy tárgy stilizált ábrázolásai, olykor a halandó kézjegyének kalligrafikus leképezései. Az írott forrásokban, a címerekben és a lobogókon is gyakorta láthatók. Arc-szigília A hit egységét és az állam biztonságát óvó testvériségek tagjainak tallérnyi méretű, rendszerint medálként viselt megbízó- és menlevele. Kevesen látják, de annál többen emlegetik, és különleges képességek egész sorát tulajdonítják neki. Nem magát az Úr-Arcot, hanem a Szeptádok vonatkozó kötetében leggyakrabban szereplő kifejezést 67 ábrázolja, látszólag sima fonákján pedig megszilárdulása óta őrzi hordozója sorsbarázdáinak 68 lenyomatát.

67 A k ö n y v e k s o r r e n d j é b e n : szférák, liliom, tövis, m a l a s z t , ösvény, t e n y é r és a l k o n y a t 68 A t e n y é r k ö z é p k e t t ő s á r k a és f ő b b elágazásai; S h a d o n világi h a t ó s á g a i egyedi a z o n o s í t ó k é n t h a s z n á l j á k

A shadoni személynév rendkívül beszédes. Nem csak azt árulja el viselőjéről, kicsoda és honnan jön, de azt is, milyen pozíciót foglal el a Triatos évezredes társadalmi és szervezeti rendjében. Sémája a Vándorok kora óta változatlan: a szentkönyvi nevet a nemesenszületetteknél a rangjelző középtag, majd a családnév követi; az így kapott személynévhez hiteles iratokban utótagként járul a nemzetség-, Shadon határain kívül a származási név. E könyv főhősének teljes neve a fentiek szerint Rudrig Ves Garmacor Ante-Garmacrud Cera Cormasa Arbolar. A szabadosok társadalmának alá-fölérendeltségi viszonyai tartományonként, néhol kantononként változnak, így sokkal nehezeben tipizálhatók. Rangjelző középtagot csak a nemzetségfők nevében találunk; az egyes személyek közösségen belüli státuszára a sokkal gyakoribb, szentkönyvi névhez kapcsolódó előtag utal. A közép- és előtag nélküli nevek viselői szinte bizonyosan árendások és/vagy városlakók. A Fényesség korának leggyakrabban használt titulusai közt az alábbi összefoglaló segíti az eligazodást.

436

NEMESEK Király, főherceg, herceg: Bel (Beor Excerat Loqe\ időtlen erényt hordozó) Helytartó, kormányzó, seregvezér: Vei (Vae Excerat Loqe; időtlen erényt tükröző) Palotagróf: Vir (Vor Incredat Reore; műve által maradandó) Vár- és gyepűgróf: Ves (Vor Exlritat Sanqe; vérét hullatva szolgáló) Sereg- és flottabáró: Sil (Sanqa lustecat Laurei; vére jogán kimagasló) Lovag: Del (Dim Extritat Lectii; példájával szolgáló) Vitéz: Des (Dim Extritat Sempra; saját akaratából szolgáló)® -béli: Ante-* 70 , Cera-* 71

PAPOK Felmagasztosult: Pho (Phorakron; valón túli) Főtisztelendő: Pan-thei (Pantheilogodon; megvilágosodott) Nagytiszteletű: Pra (Praeladon; emelkedett) Tisztánlátó: Con (Conthaleion/Conthaleia; beavatott) Tisztelendő: Fra/Sor (Fradon ill. Soria; fivér és nővér) Szentéletű: Fai (Faidon ill. Faida) 69 A h a d a s o k b ó l lett k a r d n e m e s e k h a g y o m á n y o s t i t u l u s a ; g y a k o r t a viselik az arisztokrácia c s a l á d j u k k a l vagy ö n m a g u k k a l m e g h a s o n l o t t t a g j a i is 70 S z e m é l y n é v b e n vérségi, n e m z e t s é g n é v b e n közvetlen és i g a z o l h a t ó les z á r m a z á s i k a p c s o l a t o t jelöl 71 S z e m é l y n é v b e n k ö z v e t e t t d i n a s z t i k u s k a p c s o l a t o t , származási n é v b e n (kötőjel n é l k ü l ) szülőhelyet jelöl. Az ú j n e m e s s é g előbbi f o r m á j á t g y a k o r ta a l k a l m a z z a a p a t r ó n u s ( b e f o g a d ó ) d i n a s z t i a c s a l á d n e v é b ő l á t v e t t g y ö k kiegészítésére

437

Boldog emlékezetű: Clem/Clea (Clemenidoon ill _ Clemenida)12

SZABADOSOK Nagybecsű: Par (Pio Abundar, a hadas nemzetségfők és szabados helytartók rangjele) Nagytudású: Scio/Scia Nagyszívű: Pio/Pya Nagyszorgalmú: Pos/Posa

72 A g y a l o g - és mártírszentele h a g y o m á n y o s t i t u l u s a ; élő személyek esetéb e n n e m használatos

A Kosfejű szent földjét, a végletek, ellentmondások és örökös megosztottság hónát az Úr-Arcok V. századában 7 ' alapította Raquo Amanovik, 74 az Egyetlen útjáról letért berrán prédikátor. A shadoni források jó okkal bélyegzik démonimádó eretneknek, összességében mégis téves a kánoni magyarázat, mely egész működését a domviki szentségek öncélú tagadásából vezeti le. Oreg-Shadlek hírhedt leiosa. nem istenével, hanem annak egyházával hasonlott meg, és pályáját sem lázítóként, hanem önjelölt jobbítóként kezdte — ebben a tekintetben a koldusszéki iratos atyák 75 előképének tekinthető. Ha jobb időben és helyen születik, határtalan ambíciója és szenvedélye az egész világot átformálhatta volna, jobbá téve vagy épp mindenestől elpusztítva azt. Élete főművéről, Gorvikról szóló tanulmányunk nem lenne teljes az ő alakjának megidézése nélkül, melyre az •alábbiakban teszünk kísérletet.

Az Alapító „Magas termetű, sajátosan aszimmetrikus arcú, parancsoló megjelenésű férfi — áll a róla készült inkvizíciós jelentésben. 73 A P y a r r o n szerinti XV. század 7 4 E r e d e t i nevén P e r r o C e r a - G r i m a A m a n o v a d o ; s z á l l í t m á n y o z á s b ó l m e g g a z d a g o d o t t családja az Ú r - A r c o k I I I . s z á z a d á b a n vásárolt helyet a n a g y m ú l t ú Grimadi nemzetség oldalágán 75 A C s a p á s o k korát b e v e z e t ő e g y h á z s z a k a d á s előidézői; lásd m é g e f ü g g e lék Shadon története c í m ű fejezetét

439

Nyaka vaskos, halántéka beesett, szeme sötéten lángoló, mintha titkos láz fűtené. Gyermekkorában beteges volt, s bár tanulóévei alatt keményen edzette testét, olykor hirtelen gyengeség tör rá; homloka ilyenkor felhőssé válik, ajkán a sírszobrok mosolya dereng. Éjszakánként három óránál többet ritkán alszik, s ilyenkor sem pihen nyugodtan. Különös álmok gyötrik: lába nyomából lángok csapnak fel, a vizek vérré válnak, a homály alakot ölt és nevén szólítja őt. Ha egyszer felriad, sem az ágyban, sem a négy fal közt nincs maradása: az utcákat rója, vagy vég nélkül kereng a templomi árkádok alatt, s prédikációját gyakorolva vár a virradatra." Amanovik a források egybehangzó állítása szerint kivételes tehetségű szónok volt. Paptól szokatlan szenvedélylyel beszélt, és a legkényesebb témáktól sem riadt vissza. Felemlegette az egyház önelégültségét és szabad tudományok 76 iránti érdektelenségét; óva intett a kétes szövetségektől 77 és kikelt az Ur-Arcok egyenrangúságának eszméje ellen is, melyben a hagyományok megcsúfolását látta. Úgy vélekedett, hogy az istenség másként mutatkozik meg az erősek és a gyengék számára, és kegyelmében sem részelteti őket egyenlő mértékben, egyes Arcokat tehát - különös tekintettel az Elsőre, a Negyedikre és a Hetedikre — éppúgy kiemelt tisztelet illetne meg, mint Godon idejében, mikor a teljesség eme aspektusait még ősi nevükön™ emlegették. Dörgedelmeivel - melyek magától értetődően esélytelenné tették a magasabb iskolafokozatok elérésére — szá76 S h a d o n i szövegekben g y a k o r t a használt e u f e m i z m u s a m á g i a h a s z n á latra 77 N y i l v á n v a l ó u t a l á s P y a r r o n r a , mely az Ú r - A r c o k 4 1 0 - e s éveinek vég é n n y i t o t t a m e g első á l l a n d ó kereskedelmi misszióját a deltavidéki SósShadlekben 78 J e d o m e , J a v e a és J o v i d o n ; a G d o n P a t r i m ó n i a h á r o m b e v e t t istensége

440

mos csodálói és ellenséget, az átiratokból tisztes vagyont szerzett. Négyszer parancsolták le a szószékről, a közfelháborodás hullámának hátán azonban újra és újra viszszakapaszkodott oda. Harmincesztendős korára shadleki különlegességnek számított, akár a helarai aszú vagy a serratai ezüstnemű; Shadon legtávolabbi zugaiból is érkeztek utazók, hogy egy-egy prédikációján meghallgassák, és vérmérsékletükől függően ámuljanak, borzongjanak vagy felháborodjanak rajta. Az inkvizíció kezdettől figyelemmel kísérte tevékenységét, és — igen bölcsen — a kivárás mellett döntött. Prédikációinak elemzéséből kiderült, hogy Amanovik az ár ellen úszik: a szükségszerű változás ellen ágál, mely minden múló nappal nyilvánvalóbbá teszi, hogy igazságai vízbe írt szavak7'-1 csupán. A nagyhírű leiost önelégültté tette a siker. Biztosra vette, hogy az idő neki dolgozik - pedig tudnia kellett, hogy az csak a holt anyag becsét növeli, az eleven hírességekét nem. Ahogy újdonságának varázsa megkopott, a hallgatóság sorai ritkulni kezdtek. Az áhitat mozdulatlanságát állandó jövés-menés, a csendes borzongást sugdolózás váltotta fel; utóbbi csak akkor hagyott alább, ha a karzaton egyházi méltóságok bukkantak fel. Gesztusuk üzenete az átiratok iránti kereslet csökkenésénél is érzékenyebben érintette Amanovikot. Rádöbbent, hogy feljebbvalói nem félnek tőle, így neki sincs félnivalója többé — hogy ami a kezdetekkor felforgatás volt, mostanra nem egyéb vásári komédiánál, melyben rá osztották a pojáca szerepét. 79 U t a l á s a k ö z i s m e r t g o d o n i példabeszédére a hiábavalóságról: a déli p u s z t á k ( n o m á d ) bölcseinek e g y i k é t a d é m o n f e j e d e l m e k örök élettel a j á n d é k o z t á k m e g , hogy lejegyezhesse n é p e t ö r t é n e t é t , íróvessző h e l y e t t azonb a n m a g y a l v e s s z ő t k a p o t t , és csak a sebes sodrású U l a j m a vizét h a s z n á l h a t t a p a p í r o s k é n t (Igrain Reval n y o m á n )

441

Úgy tartják, ez a megaláztatás indította el lelkének sötét transzformációját, mely három esztendő múltán, az Úr-Arcok 426. évének shadleki pártütésében teljesedett ki.

A tömeghez, mely elpártolt tőle, ettől fogva — és egész hátralévő életében — sajátos gyűlölöm-szeretem viszony fűzte. Ráébredt, hogy a nagy szavakat csak ideig-óráig, az erényt egyáltalán nem tisztelik — annak, aki halandó létére irányítani akarja őket, nem a jótevőjüknek, hanem a zsarnokuknak kell lennie. Olyasvalakinek, akihez nem érnek fel. Aki nagy tettekkel kelt félelmet bennük, hogy bárhová kövessék, és holtában se merjék gúny tárgyává tenni. Önként távozott a szószékről, majd a templomkerületből. A teherkikötőben ütött tanyát; szégyenét a sokadalom, arcát fekete kámzsa rejtette a világ elől. Napközben okított, éjjelente okult: koldusgúnyában szállt alá a város zsigereibe, az alkimisták, eretnekek és tilalmas rituálék birodalmába, hogy kitudja az embernem hajdani urainak titkait. Mikor üzelmei miatt kánoni bíróság elé idézték, vér még nem tapadt a kezéhez, de számos halálesetért terhelte közvetlen felelősség. A vádirat szerint kaput akart nyitni a világon túli világokra, hogy testébe fogadjon egyet az ottani fajzatok közül. Valójában sokkal súlyosabb volt a vétke: minden vagyonát és meggyőző erejét arra fordította, hogy a Kék-Shadlek mellékének romlásszektái közt egységet teremtsen. E tájon a kezdetek óta dúsan tenyészett a bűn. Köznapi formái iránt a hatóságok már az Úr-Arcok V. századában is bizonyos elnézéssel viseltettek, a démonimádók — különösen papi személyek — számára azonban nem volt irgalom.

442

A kánoni bíróság azonban tétovázott. A vádlottat túlontúl népszerűnek, az ellene szóló bizonyítékokat túl egyértelműnek találta. Pártatlanságát hangsúlyozandó a bierrai szentszékhez fordult, a kirendelt inkvizítorokat azonban sorozatos felhőszakadások késleltették - Amanovik ügynökei eközben tettek róla, hogy a környező tartományokban is megismerjék az ártatlanul megvádolt, szókimondása miatt halálra szánt leios történetét. Feljegyezték, hogy cellája magányában a Tévelygők Tanítójához fohászkodott, és irgalmát kérte vádlói számára. Még csak nem is színlelt: rég megtanulta felismerni igazi patrónusát az Úr-Arcok mögött. 80 Oreg-Shadlek utcáin vihar előtti csend fogadta a szentszék inkvizítorait. A közhangulat alól az Amanovik előéletét ismerő helyi papság sem tudta kivonni magát: megkésve továbbította figyelmeztetésüket a környező rendházaknak. Mire a hír a nyugati határszélről a mélyföldre, a király és a főatya trónusához ért, Shadlek-szerte tömegek vették magukra a Kos jelét.81 Miközben az inkvizítorok a fogoly elméjében kutakodtak, a város csatornarendszerében sorra tárultak fel a tilalmas síkokra nyíló kapuk. A romlásszekták vajákosai életük vérével sem tudták pár pillanatnál tovább táplálni őket, de céljukat elérték: az átbukó fajzatok őrjöngésében azok is Domvik büntetésére ismertek, akiket puszta szavakkal nem lehehett megszédíteni. Az inkvizítorok érezték a veszélyt, és kapva kaptak s számukra előkészített igazságon. Alábecsülték Amanovikot, 80 E felismeréssel messze megelőzte korát: az e m b e r f a j s z á m á r a csak két és fél ezer évvel k é s ő b b vált világossá, hogy D o m v i k és R a n a g o l v a l a h a e g y azon istenség, a N a g y o k h á b o r ú j á b a n legyőzött O l t a l m a z ó része volt 81 Első t á m a d á s u k a t Ö r e g - S h a d l e k t ó l é s z a k n y u g a t r a f e k v ő Aresil ellen ind í t o t t á k , a helyőrség a z o n b a n m e g f u t a m í t o t t a ő k e t , és a királyi c s a p a t o k érkezéséig dacolt a p á r t ü t ő k k e l . Aresil m á i g az e g y e t l e n s h a d o n i város, m e ly (széthasított) kosfejet h o r d h a t c í m e r é b e n

443

és rosszul ítélték meg a helyzetet is: a kánoni bíróság felmentő ítélete nemhogy elcsitította volna, csak még inkább felkorbácsolta az indulatokat. „A vezetőiből kiábrándult sokaság - írja Graiganói Seramis, a Szent Föld krónikása — minden reményét az ártatlanul meghurcolt leiosba vetette. A város és a tartomány lakói tőle várták, hogy a démonokat megfékezvén visszavezesse őket istene szeretetébe — s őekként cselekedett." Ranagol fényes - bár kérészéletű - győzelemhez segítette shadleki híveit, sikerük kovácsát azonban sem a pártütés idején, sem később nem lényegítette át. Tévednek hát a források, melyek Amanovikot emberfeletti képességű prófétának állítják be: halandó kegyelt volt csupán, akinek morálisan kétes nagyságában együtt nyilvánultak meg az emberi természet legnagyszerűbb és legalantasabb vonásai. A shaleki pártütést követő eseményekre, melyeket e függelék második, Shadon története című fejezete taglal, ehelyütt nem térünk ki - a Gályák tengerének túlpartjára, a szentföldi időszámítás első évéig 82 ugrunk előre inkább, hogy tanúi lehessünk Gorvik születésének, és áttekinthessük történetének főbb korszakait.

Acélidők (Sin'oca Esa) A terület, melyet a Shadonból kirajzó eretnekek — a megkésve vagy más úton érkezettekkel együtt mintegy tizenötezren — új hazájukul kiszemeltek, feltérképezetlen volt, de nem lakatlan. A Mantana — a kései hetedkorban Manta-am-Gorvik 8 ' — és a Graigano vonulatai közt protodzsad szórványnépek, 82 A P y a r r o n szerinti 1446; lásd m é g e f ü g g e l é k Shatlrtn története c í m ű fejezetének bevezetőjét a késő g o d o n i n a p t á r a k r ó l 83 A Szent Föld sánca 444

boharik és lakúnok és nyájai legeltek, a galliomarai partokat drind, az óceán mellékét kerkit nemzetségek lakták. A Pyarron szerinti XI. században létrejött ellán települések egyetlen hatalmas kolóniát alkottak a Darna-öböl körül. Harmincezres lakosságuk harmada fegyverbíró férfiakból állt, akik — Amanovik nyájának szerencséjére — túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy a jövevényekkel törődjenek: tavasztól őszig malmokat és bárkákat ácsoltak a drindeknek, és ha kellett, szerszámaikat is terményekre cserélték, hogy átvészeljék a telet. Az anyaországból ellátmányt nem, látogatókat is csak nagy néha kaptak; a Galliomara északkeleti régiójában akkortájt igen gyakoriak voltak az óceáni eredetű orzóviharok. Amanovik felismerte az Egyetlen nyájának sebezhetőségét, és nem késett tőkét kovácsolni belőle. Magát kirurgus-papnak, követőit a túlparton tomboló éhínség túlélőinek hazudva a drindek oltalmát kérte. Kételyt plántált együgyű szívükbe a telepesek őszinteségét illetően, és a gyűlölet lángját is sikerült felszítania a Shadonban nemkívánatos elemek küszöbön álló áttelepítésének meséjével. A darna-corrai partraszállást követő harmadik év nyarán személyesen állt a kolónia ellen induló törzsi hadak élére. Megsemmisített egy sor kisebb települést a Darnaöböl keleti oldalán, majd választást kínált a nyugati oldalon összezsúfolódott ellánoknak: a Kosfejű hűségére térnek, vagy egyenlőtlen harcban pusztulnak el. A telepesek zöme az életet választotta, Domvik papjai azonban egyetlen kulcsfontosságú létesítményt sem engedtek át az ellenségnek, a raktárakat és műhelyeket elemésztő lángvihar pedig jelzőtűzként irányította a Galliomara északi partjára Shadon figyelmét. A válasz hosszas (shadoni mércén csupán átlagos) késéssel érkezett, léptéke azoban Amanovik legborúlátóbb 445

várakozásait is felülmúlta: Corma-dina tartomány jelesei — a korona jóváhagyásával, ám annak tevőleges támogatása nélkül — az Úr-Arcok 437. esztendejének 84 tavaszán indították meg büntető hadjáratukat a eretnekek ellen. Száznyolcvan karaveit számláló flottájuk Gortvarnál ért partot, nehézfegyverzetű porcupiáik85 menetből gázolták le a drind és bohari szabadcsapatokat. Inkvizítorai a Fekete Angyal arcát viselték,86 és nem irgalmaztak senkinek, akit bálványimádaton értek: Ranagol szentföldi egyháza ügybuzgalmuknak köszönheti első mártírjait. Amanovik folyamatos utóvédharcok közepette vonult északkeletnek az Arecola folyó völgyében. Miután a drind törzsek hátországába, a majdani Akvilona tartomány tóvidékére utat talált, lavinák sorával tette járhatatlanná a Gomarr-szorost, hogy üldözőit „Sasfészkén" kívül marassza. Hogy milyen szerepet játszott Evynan drind fejedelem korai halálában, máig találgatások tárgyát képezi. Nem tekinthető történelmi ténynek a helyi hagyomány azon állítása sem, hogy a porcupiák áttörése előtt - az ÚrArcok 439- évének utolsó napjaiban — a drindek királyává 87 választották: sokkal valószínűbb, hogy csak a főhatalom jelvényeit vette magához, hogy a létükben immár közvetlenül fenyegetett törzseket még inkább magához kösse. Az erőviszonyokon azonban a drindek teljes és a kerkitek részleges hűsége sem változtatott; Amanovik seregei nyílt ütközetben rendre alulmaradtak a shadoniakkal szem84 A P y a r r o n szerinti 1456 85 Lándzsás g y a l o g s á g i alakzat, a Triatos h a d r e n d j é t a h e t e d k o r a l k o n y á n m e g h a t á r o z ó vegyes r e g i m e n t elődje 86 G o d o n i g y ö k e r ű , a kései h e t e d k o r b a n a r c h a i k u s n a k s z á m í t ó g y a k o r l a t : D o m v i k szolgái — teljes o d a a d á s u k b i z o n y s á g a k é n t — a f e l a d a t u k k í v á n a l m a i n a k l e g i n k á b b megfelelő Ú r - A r c m ö g é rejtik á b r á z a t u k a t 87 A tévhit, mely szerint m á r az első s h a d o n i invázió a l a t t G o r v i k vérrel felkent u r a l k o d ó j a volt, nagy valószínűséggel u g y a n c s a k innen ered

446

ben. Az utóvédharcok rendezetlen visszavonulásba, majd — az Arrecolo-hegység hatodkori barlangvárainak 44l-es eleste nyomán - fejvesztett menekülésbe torkollottak. A kísérete maradékával Ikmut 8 8 romladozó vályogerődjébe szorult Amanovik tudta, hogy nincs tovább. Átlátva, hogy a túlerő a védekezést és a további menekülést egyaránt reménytelenné teszi, a Kosfejű segítségéért fohászkodott. Nem is hiába: a szentföldi időszámítás 15. esztendejének vigíliáján a shadoni expedíciós haderő vezérkarát lemészárolták, Gortvarnál álló rönkvárát és horgonyon álló hajóit lángba borították a semmiből felbukkanó kráni fejvadászok. 89 Amanovik elragadtatása nem ismert határt. A győzelem éjjelén celebrált fekete misén birtokát a Kosfejű szent földjévé (Gorvik) nyilvánította, és esküvel fogadta, hogy hitét majdani országa államvallásává teszi. Szavait patrónusához intézte, politikai üzenete azonban Krán urainak szólt. Ranagol paktumtagadó kultuszának befogadásával nyíltan elkötelezte magát mellettük... és végleg elszigetelte nyáját az emberi kultúra főáramától. A Kosfejű oltalmát élvező területek elöljárói a jelét viselő kalendárium 15. évének 90 nyarán Ikmutba gyűltek, ahová kráni szövetségeseiket is meginvitálták. Utóbbiak közül csak hárman jelentek meg — hogy miféle szerzetek voltak, a jegyzőkönyvek nem említik. Megjegyzik viszont, hogy nem szaporították a szót; puszta jelenlétük adott nyomatékot a szavazásnak, mellyel Amanovikot a Szent Föld bíbornokává (ranashavik) és formálódó hadi88 D á r i (észak-drind) nyelven a „ k e r e s z t u t a k őre"; helyén a h e t e d k o r a l k o nyán R a k h v a r városa áll 8 9 A z irányítás é s u t á n p ó t l á s n é l k ü l m a r a d t sereg h a z a ú t j á n a k t ö r t é n e t é t a s h a d o n i i r o d a l o m egyik klasszikusa, Scio Crevalcori beszéli el Vándorok éneke c í m ű m ű v é b e n 90 A szövegben szereplő d á t u m o k e p o n t t ó l - ha m á s k é n t n e m jelezzük a Kosfejes k a l e n d á r i u m ( K K ) szerint é r t e n d ő k

447

népének (carrida) főparancsnokává választották.'-" Felajánlották neki a koronát is, amit azzal hárított el, hogy egy ígéreten nem lehet uralkodni. Született hazárdjátékos volt; tudta, mikor és mennyivel emelje a tétet.

Gyakorta hallani, hogy Gorvik vérben és mocsokban jött a világra, kevesen tudják azonban, hogy születését hosszú és keserves vajúdás előzte meg. Egy híján harminc esztendőbe telt, hogy az Alapító seregei a Darna-öböltől a Keleti-óceán partvidékén át a Ravano-öbölig, északnyugaton a Corradolos (Shibara) jobb partjáig jussanak, és további hétbe, hogy a közbülső területek összes számottevő erősségét birtokba vegyék. A küzdelem kíméletlen volt, a tervszerű népirtás shadoni eredetű mítosza azonban jócskán torzít a valón: Amanovik szilárdan hitt a Változás törvényében, és legeredményesebb ellenfeleinek elpusztítása helyett azok megnyerésére törekedett. Honszerző háborúja során száznál több helyi hatalmasságot tett álma részesévé, majd seregvezérré (carridon). Maga ellen hangolt ugyanekkor egy sor dzsad kalmárfejedelmet, akiknek évről évre többet kellett fizetniük a Corra-doloson túli munkaerőért és a világos bőrű, világos szemű rabszolgákért. A carrida harcolt, vérzett és növekedett. Összlétszáma a végjáték küszöbén elérte a negyedmillió főt — ekkora tömeg irányításával a Kósfejű kegyeltje sem boldogult egyedül. Seregvezérei elég rátermettek voltak ahhoz, hogy ne akarja őket túl hosszú pórázra ereszteni, ezért saját ár91 A G o r v i k b a n beszélt elladrind - m á s f o r r á s o k b a n g ó r - nyelv ortadun („törvényszavú") kifejezése f ő p a r a n c s n o k o t és királyt is jelent. A k ö z k e l e t ű félreértés, mely szerint A m a n o v i k felkent királyként k o r m á n y o z t a ország á t , vélhetőleg innen ered

448

nyékait (seqttadae) adta melléjük őrizőül. Személyiségének papi mágia kreálta lenyomatai hátborzongatóan élethű hermákban lakoztak, az godoni eredetű kantáta dallamával. címerfal (sha): A —^szabados porták sajátsága; jól látható, rendszerint bejárattal szemközti falfelület, melyen a támogató nemesi dinasztiák címereit teszik közszemlére. Címerkapu és címerfa változatban is ismeretes. corga (gor): Vadásztestvériség; olyan — rendszerint kráni hagyományokat követő - közösség, melynek tagjai, a legifjabbaktól a legvénebbekig, harci képességeik áruba bocsátásából élnek.

465

diakón (sha/pya): Avagy „egyházfi"; Shadon lakói azokat a papi személyeket szólítják így, akiken nem tudnak első látásra kiigazodni. „Dolar, reverar, decredur eminem" (gdo): „Megméretett, kitűnt és vitéznek találtatott"; a cormasai Garmacrud nemzetség jelmondata. d o l m e n e r ő d (pya): A Godoni Patrimónia (—>Godon) mágikus védrendszerének maradványa; természetes managócra épült erősség, melyet a gdon iskola dolmenmágiája óv az od alapú rontástól (—* Átkok). driád (sha): Azaz „erdőszellem" vagy „fadémon"; gdon eredetű kifejezés az elfekre. d r o m o n (sha): Többfedélzetű, szárny vitorlás harcjármű, a —>Triatos flottájának legnagyobb egysége. Jelentős merülése miatt a —>Galliomara térségében nem, csak a Keleti-óceán partvidékén alkalmazzák. ekhelon (sha): Azaz „hadtest"; a —•Triatos haderejének gyalogsági regimentek és lovassági —>eszkadronok alkotta stratégiai egysége. Elatia (sha): A sokaságban rejlő oltalom angyala; a —>Triatos katonái és tengerészei által tisztelt védszemélyek (—>apokripha) egyike. Csak —•kántorok szólíthatják. A hagyomány szerint balszerencsét hoz arra, aki a szemébe néz. emisszária (gdo—>pya): „követség", „kirendeltség"

466

erdei kantonok (sha—*pya): Cormasa tartomány déli, koronabirtokkal határos régiója; természeti erőforrásokban gazdag, nagyobbrészt érintetlen erdőségek borította terület a Salainos-hegység keleti oldalán. Az Erusa forrásvidékén élő fekete ellán kardnemesi dinasztiák - köztük a Garmacrud nembéli Gamacorok - kiváltságai a —-»Shadvik elleni bosszúháború idejéből valók. „Esta legiferas?" (iga): „Való ez?" eszkadron (pya): „lovassági század" expurgatus (gdo): A Domvik-hit általános rituáléinak egyike: a test megtisztítása a gonosz kiűzése által. exterminus (gdo): A Domvik-hit védelmezőinek legvégső eszköze, a lélek felszabadítása a porhüvely elpusztítása által. faida (sha): Azaz „hit"; egyes utógodoni nyelvjárásokban hűség és ragaszkodás is. frigát (pya): Délvidéki hadihajótípus; gyors és jól manőverezhető, egy- vagy kétfedélzetű, tengeri és óceáni hajózásra egyaránt alkalmas jármű. A shadoni flotta hadrendjében leggyakoribb, Incomitatus osztályú frigátok változó számú (2-4) könnyűgyalogsági csapatszállítót hordoznak. Fúria (sha): Az igazak dühének angyala; a —>Triatos katonái és tengerészei által tisztelt védszemélyek (—*apokriphd) egyike. Bárki szólíthatja, amit a shadoni fegyverforgatók a harc hevében gyakorta meg is tesznek. A hagyomány szerint irtózik a lebegéstől; kegyét az előrenyomuló 467

alakulatoknak tartogatja, melyek felett szabadon szárnyalhat. Galliomara (pya): A Gályák tengere, annak medencéje, illetve melléke. Gdon eredetű, a köznyelvbe a geográfiából némiképp kibővült jelentéstartalommal visszaszivárgott kifejezés. gallion (sha): Szárnyvitorlás óceánjáró; katonai szóhasználatban seregtest, a —+Triatos haderejének legalább két, legfeljebb öt vegyes -—•ekhelon alkotta stratégiai magasabbegysége. A —>pyarroni köznyelv a túlméretezett lobogók erdejét hordozó shadoni gyalogságot emlegeti így. gilaniták (sha): Raveari székhelyű iratos ordó; nevében őrzi alapítója, az Örökkévaló Szent Gilaneosként kanonizált Gilandar országnagy (UA 66-101) emlékét. Godon (pya): Teljes nevén Godoni Patrimónia; az emberi faj első, és mindmáig leghatalmasabb magiokráciája. A Shogomand-hegység felföldjén, a mai Shadon Ronnagella tartományának déli részén virágzott fel, és jó másfél ezer éven át — az —>Ur-Arcok V. századában bekövetkezett összeomlásig — dacolt Krán hatalmával. A hetedkor végén a korlátlan tudásvágy, a tiszta hit és a rendíthetetlen hősiesség eszményeinek megtestesítője, igazi jelentősége azonban nem nyilvánvaló erényeiben, hanem fogyatékosságaiban és szükségszerű kudarcában rejlik. A legendák Godonja tökéletes társadalom volt és lesz, míg világ a világ - az igazit a démonikus óbirodalom síkurakkal való egyesülésre nevelt, a Határ-hegységen át északkeletre menekült rabszolgái alapították. Senkikből 468

lettek mindenek uraivá, hatalmukat azonban sosem használták hódításra, utódaik pedig több-kevesebb sikerrel, de mindvégig tudatosan küzdöttek közös örökségünk, a gyarlóság ellen. Erdemeiket az sem kisebbíti, hogy végül alulmaradtak. gon-corga (gor): Azaz „vértestvér", egy vadászközösség teljes jogú tagja; a shadoni köznyelvben „gorviki martalóc" is. goradon (gor): „kétkezi munkás", „földműves" hadas (sha/pya): Olyan közrendű család vagy nemzetség, mely fegyverrel szolgálja és háborúba is követi a nemesi dinasztiát, melynek hűséget fogadott. A késő hetedkori Shadonban a —•szabadosok legmegbecsültebb rétegének számít; soraiból kerülnek ki a nemesi porták háznagyai, a városi és tartományi csapatok altisztjei, az esetek többségében a királyi regimentek strázsa- és tábormesterei is. A legkiválóbbak gyakorta emelkednek kardnemesi rangra. h e r m a (pya): Szentségtartó; a gorviki kultúrkörben a —>sequadák anyagi vetülete, Amanovikot formázó, elkészültekor annak értelmével és jogkörével bíró mellszobor. hétfonat (sha): Papi kegyszer; arc-szigíliákban végződő, felül gyűrűvel összefogott olvasók füzére, melyet a népnyelv a legváltozatosabb neveken — imakorbács, Domvikparittya stb. — emleget. jedomiták (sha): Ronna-gellai központú, Shadon-szerte elterjedt vezeklő felekezet. Tagjai nem tagadják az —>UrArcokban megnyilvánuló Domvikot, bűneik bocsánatát 469

azonban az ősök istenétől, Jedométól kérik. A —>Septameron betűje szerint elhajlóknak számítanak, a hatóságok azonban gondosan kerülik velük kapcsolatban az „eretnek" kifejezést: miután esküdt ellenségei a Fekete rendnek és más homályszektáknak, a —•Triatos természetes szövetségesként tekint rájuk. kapellán (sha): A gorviki —•capolana honosított alakja. Kara-gella (sha): Azaz „Mélyföld"; Shadon lakói a Demoran-medence Szőke-Shadlek-Dassos—Erusa régióját, tág értelemben a koronabirtokot értik alatta. Népnyelvi alakja a Karagala. karuza (pya): Körtánc; a délvidéki kifinomultság netovábbjának tekintett lunata köznépi változata. Azzal ellentétben nem csak a tenyerek találkozását engedi meg: a —•szabados nyelvhasználat számos fordulata („az ártatlanságát is a körben vesztette el") utal frivol jellegére. kántor: 1. (pya) templomi énekes; 2. (sha) a beavatottak első karának —dateráliája; a shadoni haderő szakrális támogató egységének tagja. kasztellán (sha/pya): Avagy „várnagy"; a shadoni hadviselés jellegét a Fényesség korában meghatározó gyalogsági regiment vezénylő tisztjének tájnyelvi elnevezése. Klemencia (sha): Domvik kegyelme, a gondviselő isteni hatalom megnyilvánulása. kolumiták (sha): Tela-bierrai székhelyű kulcsos ordó; rendházai III. Artemion (ÚA 274-321) országlása óta vi470

gyázzák az orzóviharok elleni védműveket Shadon keleti partvidékén. kolumna (sha): Hadoszlop vagy hadnégyszög; az —•ÚrArcok XVII. századának végéig a shadoni gyalogság meghatározó stratégiai egysége. komissió (sha): Tájnyelvi kifejezés a küldöttségre. komisszária (sha): „parancsnokság" konzorta (sha): Azaz „ágyastárs"; olyan - rendszerint közrendű — nő, aki rangbéli partnerével bíregységben (commonia) él és mindenben osztozik, a házasság (matrimonia) szentségét kivéve. Eredete arra a kegyelemkori szokásjogra vezethető vissza, mely lehetővé tette, hogy a gdon kóborlók elöljárói minden általuk védelmezett — egymástól földrajzilag és kulturálisan is elszigetelt — közösségből állandó partnert válasszanak. koszorús tartományok (sha-^pya): A történelmi Ellánia három tartománya, Roneila, Carappo és Cormasa. —»Shadvik elleni bosszúháborúban szerzett érdemeikre a címerük boglárját övező koszorú emlékeztet. k r é d ó (pya): „imádság", „fohász" kvalitheia (sha): Iskolafokozat; a shadoni egyház minősítési rendszerének talpköve, mely a beavatottak hét karának (boszorkányvadász, szerzetes, paplovag, pap, inkvizítor, hitvalló és kortalan) elkülönítésére szolgál. A jelölt csak a soron következő kvalitheia teljesítésével léphet felsőbb karba, és az esztendők során rendre megszabadulhat 471

a tudatlanság, az erőszak, a rajongás, a kétely, a hitetlenség, a félelem, legvégül az idő bilincseitől. kvalitheon (sha): Szakrális mágiahasználók alkotta taktikai támogató egység; a shadoni haderő egyik építőköve. laterália (jha): Belső vagy titkos vizsgafokozat; az egyházi minősítési rendszer hét karának arra érdemes tagjai számára olyan tudás megszerzését is lehetővé teszi, melyhez elvben csak felsőbb iskolafokozatba lépve férhetnek hozzá. Linqa Domvici (sha): Azaz „úrnyelve", „ima- vagy igazbeszéd"; az Egyetlen szolgáinak kenetes hangzású, hivatali és diplomáciai körökben is használt gdon dialektusa. Lejegyezni bármely pap képes, felolvasni csak az arra érdemesek tudják. Nevezik tiszta forrásnak is azon sajátsága miatt, hogy aki beszéli, nem képes ferdíteni a valón. maleficio (gdo): 1. „romlás", „kárhozat"; 2. „vétek", „elmarasztalás". markotányos (sha—*pya): A —>hadas —^szabadosok egy válfaja; olyan közrendű család vagy nemzetség, melynek tagjai hadiszállítóként szolgálják a nemesi dinasztiát, melynek hűséget fogadtak. Mestitia (sha): Az érdemtelenekre vesztegetett irgalom angyala; a —•Triatos tengerészei által tisztelt védszemélyek (—»apoknpha) egyike. Szent állata a halfarkas; elpusztítását vízbe vetéssel büntetik.

472

mortiferos (gclo): „Vas által vesszen" értelmű —•godoni esküszó. A kóborlók így jelezték az ellenségnek, hogy a küszöbön álló ütközetben nem várhat könyörületet. mosacca (sha): Azaz „bögöly"; a shadoni bakanyelvben könnyűgyalogsági felderítő. Az első ilyen egység tagjait a hagyomány szerint Oreg-Shadlek árnyékjárói közül toborozták és a —>Shadvik elleni bosszúháborúban vetették be a —>gon-corgák közömbösítésére. narra-orta (gor): Avagy „hatalombeszéd"; tágabb értelemben testvéri vagy szövetségi eskü, melynek betartását a gorviki társadalom erő- és hagyománykultusza szavatolja. orátor (pya): Egyházi szónok és kikiáltó; (sha) a beavatottak második karának —->lateráliája; a shadoni haderő szakrális támogató egységének parancsnoka. osszárium (gdo—>pya): A „hamvak háza"; az igazak földi maradványai számára épült, csoportos emlékhelyeknek otthont adó épület. „per absenso" (gdo): „távollétében" „per domo" (gdo): „házon belüli", „honos" p h o r a k r o n a (gdo): 1. kegyelmi állapot, időn kívüli (szó szerint azon felüli) pillanat; 2. a késő —>godoni időszámítás évnegyedfordulóinak szökőnapjaira eső egyházi ünnepek hagyományos elnevezése. Az ilyen időszakokban kelt köz- és magániratokat a legközelebb eső tényleges naptári napra dátumozzák, a születettek és elhaltak neveit arany473

nyal jegyzik a templomok szent könyveibe, az ünnep idején fogant életet pedig Domviktól és a kortalanoktól áldottnak tekintik. pokolgránát (pya): Sötét - tér- és síkjellegű - mágiával megtámogatott gorviki ostromszer; a környező népek az összes nem alkímiai robbanószert így emlegetik. porcupia (sha): Avagy „sündisznó"; hadászati szövegkörnyezetben lándzsás hadnégyszög, szálfegyveres gyalogsági alakzat. possessio (gdo): A tudatos lényeket fenyegető ötszázöt rendellenesség egyike: a test megszállása vagy elbirtoklása köztes lények vagy szellemi esszenciák által. prior (sha): „rangelső szerzetes", „egyházi elöljáró" Pyarron (pya): Teljes nevén Pyarroni Államszövetség (a Dúlásig Pyarroni Államközösség); gdon kóborlók alapította szakrális magiokrácia a Dorlan folyó termékeny völgyében. A kései hetedkorban az emberi civilizáció egyik központja, lakói más tájakon példátlan számban vallják magukat a kontinentalizmus, az ynevi emberi kultúrák öszszetartozását hirdető filozófiai irányzat hívének. Ravanomara (pya): A Ravano-öböl térségének geográfiai és geopolitikai megnevezése. Sabra Dolar (sha): „a fájdalom kardja" sacerdon (gor): „felkent (papi) személy"

474

saggia (gor): Avagy „vérszövetség"; a mindennapi szóhasználatban nagycsalád, klánokat tömörítő érdekcsoport és kapcsolatrendszer is. Hivatalosan csak olyan szervezetek használhatják, melyek saját fegyveres erővel rendelkeznek. Septameron (sha)-. Domvik egyházának szentírása; eredetéről és forrásértékéről mindmáig éles viták folynak. A legelterjedtebb nézet szerint ősi töredékek és helyi mítoszok felhasználásával alkották meg —>Pyarron szerinti I. és II. évezred fordulóján. A fennmaradt szövegváltozatok nagy száma több szellemi műhely egyidejű, a feladat jelentőségéhez mérten meglepően szervezetlen munkájára vall. A —>-Szeptádok mellett léteznek apokrif fejezetek is, melyek az Elfedett Arcok kinyilatkoztatásait, egy új, sötét kor próféciáit tartalmazzák. Ezeket a kétes hitelességű irományokat a Shadon-szerte burjánzó homályszekták tekintik szent könyveiknek. sequada (gor): Szó szerinti fordítása „árnyék"; a gorviki történetírás az Amanovik lényegét hordozó, napjainkra elveszett, elpusztult vagy ereklyeként őrzött —^hermákat emlegeti így. Shadvik (gor): Gorvik hatodik, tengerentúli tartománya; az —»Ur-Arcok XIII. századától a XVII. század derekáig létezett a shadoni koronától elragadott Tarikamisfélszigeten. Bukása végzetes csapást mért az alapítótól származtatott Amanovik-ház tekintélyére. Ennek nyomán vált államformává az anyaországban a központi hatalom létjogosultságát is tagadó nemesi anarchia. 475

siedon (gor): Szabad harcos; a gorviki nemesség férfitagjainak kijáró hagyományos megszólítás. A —tgalliomarai térség más államaiban „portyázó" és „kalóz" értelemben használatos. spaia (sha): „reménység" s u m m á t illegiferas (iga): „teljességgel alaptalan", „légből kapott" Szeptádok (sha/pya): A —*Septameron hét fejezete; a shadoni köznyelvben szentírás. szabados (sha-^pya): Olyan közrendű személy, család vagy nemzetség, melynek a Domviktól nyert szabadság az egyetlen kiváltsága. szent számok (pya): A Domvik-egyház liturgiájában kiemelt jelentőségű számokat, a hármat, a hetet és a huszonegyet emlegetik így. —>Godon ősvallása három isteni aspektust (Jedome, Javea, Jovidon) különböztetett meg, Shadon népe manapság hét vetületet (—>Ur-Arcok) tisztel. Huszonegy — nevében az államalapító dinasztiák emlékét őrző — tartomány és tartományi jogú város alkotja az országot, melynek védelmére szükség esetén ugyanenynyi sereg sorakozik fel. szolaciták (sha/pya): Necta-bierrai székhelyű irgalmas ordó; a késő hetedkori Shadon legtekintélyesebb ilyen szervezete. Tagjai egész életükben a zarándokutakat és a vándorösvényeket járják, az Esakin-zugoly kapuja csak kétszer — fogadalomtételük és haláluk napján — nyílik meg előttük.

476

Triatos (sha): Az égi hármasság eszméjének gyakorlati vetülete; az —>Ur-Arcok 1868. esztendejében (P. sz. 2887) létrejött kormányzati szövetség a Bel Corma és a Bel Estesso dinasztia, illetve Domvik egyháza között. Shadon lakói — származásuk és tájékozottságuk függvényében — a koronatanácsot, annak területi képviselőit vagy a tágan értelmezett főhatalmat értik alatta. Triatos P a r i d o r l u s t a Vici (iga): „A —^Triatos egy az (isteni) igazsággal"; a shadoni magánjogi aktusok lezárásának és megerősítésének egyházi formulája. A hitelesítésnek három fokozata (szóval, esküvel és szigíliával) ismeretes; együttes megnevezésük azt jelzi, hogy az érintett kegyelemszerűnek — azaz támadhatatlannak — tartja az általa véglegesített állapotot. Úr-Arcok (pya): Domvik hatalmának vetületei, melyeket a —+Septameron egyazon istenség hét arcának tekint. Az Elet Teremtője, a Hit Védelmezője, az Eretnekek Ostora, a Tévelygők Tanítója, a Jóság Kútfője, a Szenvedők Gyámola és a Fekete Angyal frízként vagy szoborként minden Domvik-templomban megtalálható, és azonnal felismerhető; ábrázolásuk sajátságait a Fényesség korában szigorú szabályok határozzák meg. v á n d o r p a t k á n y (sha—>pya): Shadoni gyalogos katonáinak hagyományos, az érintettek által is használt csúfneve. Eredetét a —>ciúrextritos hagyományára szokás visszavezetni. volata (sha): Gyors tempójú, közvetlen testi érintkezésre (fogás, emelés) építő párostánc; az alapját képező mozgásformák zöme a shadoni párbajkultúrából származik.