Velence a tenger ellen 963959881X [PDF]

Zitiervorschau

John Keahey

Velence a tenger ellen Az ostromlott város

KÜLÖNLEGES KÖNYVEK SOROZAT A mű eredeti címe: Venice Against the Sea Copyright © 2002 by John Keahey. All rights reserved. Hungarian translation © Szieberth Ádám és a General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A Kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította SZIEBERTH ÁDÁM Szerkesztette GRABNER MÁRIA A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1585-6860 ISBN 963 9598 81 X Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026 www.generalpress. hu generalpress@generalpress. hu Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető: BESZE BARBARA Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő: BÁRDI ERZSÉBET Készült 19 nyomdai ív terjedelemben, 2,0 volumenizált 80 g-os Enso Creamy papíron. Kiadói munkaszám: 1241-06 Nyomdai előkészítés: SCRIPTOR KFT. Nyomta és kötötte: REÁLSZISZTÉMA DABASI NYOMDA RT. Felelős vezető: Berki István vezérigazgató

Toddnak, Bradnek és Jennifernek

KRONOLÓGIA 1 000 000 ÉVVEL EZELŐTT – Az északi és nyugati irányban terjeszkedő Adriai-tenger hatalmas öblöt hozott létre a mai Észak-Olaszország területén. Az öböl csaknem a mai Torinóig ért. Az évezredek során ez az öböl (helyén ma a Pó völgye terül el) és az Adriaitenger északi vége feltöltődött szárazfölddel, egészen a mai Anconáig, amellyel átellenben a horvátországi Split város helyezkedik el. 21 000 ÉVVEL EZELŐTT – Az Adriai-tenger vize még egyszer visszakövetelte ezt a területet, és elválasztotta a Balkánt Kelet-Olaszországtól. 6000-3000 ÉVVEL EZELŐTT – Az Adriai-tenger vize az utolsó jégkorszak végét követően észak felé terjeszkedett, létrehozva a velencei lagúnát. Kr. u. 402 – Alarik vizigót király végigfosztogatja Aquileiát, a Balkán északi végében lévő Isztria területeit, valamint az északkelet-itáliai Venetiát. A szárazföld belsejében lakók egy része a mai Olaszország északkeleti partjainál sorakozó lagúnákba menekül. Akkoriban ezek még csak maroknyi halásznak és sógyűjtőnek adtak otthont. Az elüldözött szárazföldi lakosok a barbárok távozása után visszatértek feldúlt városaikba. 421. március 25., péntek, déli tizenkét óra – Velence hagyomány szerinti alapítási időpontja. Ekkor a lagúnák még mindig gyéren lakottak, a dátumot alighanem később találták ki a köztársaságukat minél régebbre visszanyúló gyökerekkel felruházni kívánó velenceiek. 452 – Attila hun fejedelem megkezdi Észak-Itália kíméletien sanyargatását. A lagúnák ismét a szárazföld belsejében lakók menedékévé válnak.

466

– Az Északkelet-Itáliát körbefogó különböző lagúnákban egyre növekvő szigeti közösségek képviselői az Aquileiától délre fekvő Grado szigetén találkoznak, Velence alapítási helyétől úgy hatvan mérföldre északra. Norwich szerint ez a gyűlés „annak a lassú alkotmányozó folyamatnak a kezdetét jelentette, amelyből végül a Legfelségesebb Köztársaság (azaz Velence) kinőtt”. 568 – A germán lombardok meghódítják Itáliát. 568-639 – A lombardok hét évtized alatt egész ÉszakItáliára kiterjesztik hatalmukat. Aquileia népe Gradóra vonul vissza, Concordia lakosai Caorle szigetére, a padovaiak pedig Malamoccóra, az Adriaitenger és a velencei lagúna közötti védőgát szerepét betöltő szigetre, amely évszázadokkal később más szigetekkel együtt a Lidót alkotja majd. 639 – A lombardok beveszik Oderzót, a Bizánci Birodalom utolsó bástyáját az itáliai szárazföldön. Az egykor virágzó Venetia tartomány küszködő kormánya Heracleára költözik. A lombardok végül a (továbbra is bizánci tartomány státusú) venetiai terület kezdeteként ismernek el egy Heraclea közelében húzódó határvonalat. Időközben Altinum (ma Altino néven apró falucska) közeléből menekültek szöknek át Torcello szigetére. 726 – Megválasztják Orsó Ipatót, az első dózsét, a lagúnai közösségek főbíráját. 742 – A második dózse, Teodato Ipato (Orsó fia) a Bizánci Birodalomhoz tartozó Heracleáról Malamoccóra teszi át székhelyét. 809 – Kis Pipin, Itália frank királya és Nagy Károly (Charlemagne) német-római császár fia, megtámadja és elfoglalja Chioggiát és Pellestrinát, Malamoccót pedig a tenger felől ostromolja meg. A sziget lakosait és kormányukat még beljebb űzi a lagúnában, oda, ahol a történelmi Velence később megépült. Pipin óceánjáró ha jól nem boldogulnak Venetia

csatornarendszerének rejtelmeivel, és a flotta idővel visszavonul. 828 körül – Szent Márk holttestét Alexandriában velencei kereskedők kaparintják meg, és a dózse házába viszik, amely a később a szent nevét viselő tér mellett áll. 1202 – A negyedik keresztes hadjárat, melynek során a dózse keresztes vitézeket toboroz, és meghódoltatja a dalmáciai tengerpart kikötőit, majd meghódítja Konstantinápolyt is. Ezzel kezdetét veszi Velence kereskedelmi dominanciája a Földközi-tenger keleti vidékén. 1373 – Zsidók érkeznek Velencébe, és 1516-tól a város régi öntőműhelyeinek környékén élnek. 1380 – Chioggiánál legyőzik a genovaiakat (a nyugat-itáliai város jelentette a korai időszakban az utolsó komoly fenyegetést a velencei egyeduralomra). A velenceiek, akik immár uralják az Adriai-tengert, kezdenek a szárazföld belseje felé hatolni, befolyásuk ÉszakItáliában idővel csaknem Milánóig terjed. 1403-05 – A Velencei Köztársaság ellenőrzése alá vonja Bassanót, Bellunót, Padovát és Veronát. 1453 – A törökök elfoglalják Konstantinápolyt. Ezzel kezdetét veszi a Velencei Köztársaság a Földközitenger keleti része fölötti egyeduralmának hosszú, elnyújtott, végső szakasza. 1454 – Velence meghódítja Trevisót, Friulit, Bergamót és Ravennát. 1498 – Vasco da Gama portugál tengerész megkerüli Afrika déli csücskét, és ezzel megnyitja a nyugatkeleti irányú tengeri útvonalakat. 1744 – A lagúnát az Adriai-tengertől védő szigetek mentén építeni kezdik a murazzil, azaz védfalrendszert. A munka harmincnyolc évet vett igénybe. 1797 – A huszonnyolc éves, nevesincs, feltörekvő Napóleon, aki még éppen csak elkezdi egész Európa meghódítására irányuló hadjáratát, elfoglalja

Velencét, és kijelenti: „Io saro un Attila per lo Stato Veneto.” (A velencei állam Attilája leszek.) 1798 – Napóleon Lombardia ellenőrzésének fejében Ausztriának adja Velencét. A franciák 1806-ban visszajönnek, majd az osztrákok 1814-ben visszaszerzik az uralmat a város fölött. 1846 – Az osztrákok befejezik a vasúti töltés építését, és ezáltal a történelmi városközpontot egyszer s mindenkorra összekötik a szárazfölddel. 1848 – A velenceiek fellázadnak az osztrák uralom ellen, és bár rövid időre győzedelmeskednek, végül elbuknak. 1866 – Velence csatlakozik a frissen egyesült Olaszországhoz. 1925 körül – Megkezdődik a Velence alatti talajvíz ipari szivattyúzása. 1931 – A vasúti töltéssel párhuzamosan megépül a közúti töltés is. 1966. november 3-4. – A viharos, háborgó tenger dagálykor rendkívüli magasságba, 6,3 lábbal (1,94 m) a relatív tengerszint (a tenger szárazföldhöz viszonyított helyzete, illetve magassága) fölé emeli a velencei lagúnát. Tizenöt órára víz alá kerül az egész történelmi belváros, egy teljes hétig szünetel az áramszolgáltatás, süketek a telefonvonalak. A rekordot döntő vízállás halálos áldozatot nem követel, de sok földszinti lakás és üzlethelyiség tönkremegy, és történelmi jelentőségű épületek is károsodnak. 1970 – Az olasz Nemzeti Kutatási Tanács, közismert kezdőbetűivel CNR (Consiglio Nazionale delle Ricerche), a kikötő bejárataival kapcsolatos projekteket indít. Hivatalosan ekkor említik először a mozgókapukat. A kormány megkezdi a talajvíz város alóli ipari szivattyúzásának leállítását is, hogy a történelmi város emberi tevékenység következtében ne süllyedjen tovább.

Steve Baker/Salt Lake City

1973 – A 171-es különleges törvény Velencére vonatkozó jogszabály meghozatalát kezdeményezi, hogy lehetővé váljon a város és lagúnája védelmében történő beavatkozás. A kormány hárommilliárd líra értékű nemzetközi kölcsön felvételére létrehozza a Consorzio di Credito per le Opere Pubbliche (CREDIOP) nevű hitelkonzorciumot. A kölcsönt megkapják, de pénzt nem szabadítanak föl belőle. 1974 – Az UNESCO közgyűlése sürgeti az olasz államot, hogy garantálja a különleges törvényben felvázolt beavatkozást. 1975 – A Közmunkaügyi Minisztérium nemzetközi tendert ír ki a várost az acqua alta (magas víz) ellen védő védművekre.

1978 – Egy különleges bírálóbizottság úgy dönt, hogy a nemzetközi versenytárgyalás keretében beterjesztett projektek egyike sem felel meg. 1980 – A Közmunkaügyi Minisztérium kisajátítja a nemzetközi tenderen benyújtott összes tervet, és műszaki munkacsoportot hoz létre a lagúna árvízvédelmi projektjének kidolgozására. 1981 – A munkacsoport elkészíti a Progettone (nagy projekt) néven ismertté vált nagyszabású árvízvédelmi projekt tervét. 1982 – A Velencei Városi Tanács jóváhagyja a Progettonét, azzal a feltétellel, hogy annak komoly mértékben segítenie kell a lagúna hidrogeológiai és ökológiai egyensúlyának helyreállítását. A velencei Magistrato alle Acque (Vizek Magisztrátusa) a Közmunkaügyi Minisztérium felügyelete alatt szerződéseket dolgoz ki a Consorzio Venezia Nuova (CVN), azaz Új Velencei Konzorcium létrehozására, amelynek feladata tanulmányok készítése, kutatómunka és próbaüzemek végzése, valamint rögzített védőgát építése a Lido kikötő bejáratánál. A bíróságok megakadályozzák a szerződések megkötését. 1984 – A bíróságok által támasztott akadályok leküzdése után aláírják a Vizek Magisztrátusa és a Consorzio közötti szerződéseket. Kilenc hónappal később az olasz parlament meghozza a 798-as különleges törvényt, amelyben 2,4 trillió lírát különít el. Az összeget 1984 és 1992 között lehet elkölteni a lagúna védelmét szolgáló beavatkozásokra, illetve a lagúna területén lévő városi jellegű központok infrastrukturális fejlesztésére. A törvény tárcaközi tanácsot is létrehoz, amely Comitatone (nagy bizottság) néven válik ismertté, és az illetékes miniszterek, polgármesterek, a regionális elnök, valamint más tisztviselők alkotják.

1986 – A Consorzio bemutatja átfogó beavatkozási programját. Hatáskörét megnövelik, hogy a kikötő chioggai és malamoccói száján kívül a Lido is beletartozzon, és a tervet jóváhagyják. 1988 – A Velencei Városi Tanács szorosabb ellenőrzést szeretne gyakorolni a Consorzio monopóliuma fölött. Közben a Consorzio bemutatja a mozgókapu-projekt MOSE (Modulo Sperimentale Elettromecanico, becenevén Moses, azaz Mózes) nevű kísérleti modelljét. A modellt napra pontosan huszonkét évvel az 1966. évi árvíz után elhelyezik a Lido bejáratának közelében, és kutatási célokra használatba veszik. 1990 – A Közmunkaügyi Minisztérium a kapuk ellen, azok hajózásra gyakorolt hatása miatt tiltakozó velencei kikötői hatóság megbékítésére felfüggeszti a kapuprojektet, hogy a lagúna számos kis szigetén felépíthessék és megerősíthessék az árvíz elleni körkörös védőgátrendszert. A minisztérium kijelenti azt is, hogy a kapuprojektet a lagúna környezetvédelmi szempontból történő megtisztításáig el kell halasztani. 1991 – A Velencében ülésező Nemzetközi Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) kéri az olasz kormányt, hogy fejezze be a politikai civakodást, és azonnal tegyen intézkedéseket Velence megmentésére. 1992 – Eltávolítják a CVN által sikeresnek minősített MOSE-t. Közben az illetékes hivatalok között vita kezdődik a lagúna alatti metróépítésről, de a terv nem jut messzire. 1993 – Massimo Cacciarit, a Velencei Egyetem filozófiatanárát választják polgármesterré. 2000 elejéig marad hivatalban. 1994 – Egy kormányrendelet határoz a Velencéért Ügynökség létrehozásáról, amely a város és a lagúna érdekében tett beavatkozások áramvonalasítását szolgálná, de végül nem jön létre. A Közmunkaügyi

Minisztérium tanácsa engedélyezi, hogy a mozgókapuprojekt a megvalósítás fázisába lépjen, és a tényleges építkezést megelőző részletes tervrajzokat kér. Az építkezésre máig nem került sor, a Velencei Városi Tanács a helyzet alaposabb tanulmányozását javasolta. 1995 – Az olasz parlament elfogad egy törvényt, amely újraéleszti a Consorzio kizárólagos jogosítványát Velence védműveinek megépítésére. A tárcaközi tanács avagy Comitatone a velencei városvezetés sürgetésére beleegyezik, hogy a mozgókapu-projektet környezeti hatástanulmánynak vessék alá. A tanulmány neve olasz betűszóval VIA (Valutazione d'Impatto Ambientale). Közben a lagúna közelében egy kilyukadt csővezetékből olaj kerül a vízbe, és az illetékesek az olajszállító tankhajók kitiltását, valamint a Porto Margherában folytatott vegyipari tevékenység leállítását követelik. 1996 – A velencei projektekre körülbelül 185 milliárd líra (115 millió 625 ezer dollár) költségkeretet hagynak jóvá, amelyet két év alatt lehet elkölteni. A Comitatone Velencében ülésezik, és hitet tesz az állam elkötelezettségének „folyamatossága” mellett a város fizikai védelmét, valamint társadalmi-gazdasági szövetének erősítését illetően. 1997 – Benyújtják az ország kormányához a környezeti hatástanulmányt. A Consorzio külföldi szakértőkből álló bizottságot bíz meg a tanulmány vizsgálatával. A bizottság szilárd alapokon nyugvó, megalapozott beavatkozásoknak minősíti a Consorzio terveit. 1998 – Cacciari velencei polgármester is megvizsgáltatja a VIA-t és vitákat szervez saját szakértői bizottsága és a Consorzio között. Kijelöli a maga szakértőit a Comitatone is. A lagúna és problémái ügyében illetékes minisztériumok támogatják a kapuk ötletét, kivéve a Környezetvédelmi Minisztériumot, amely

négyszáz oldalas jelentésben fogalmazza meg a tanulmányra vonatkozó gyilkos erejű bírálatát 1999 – Az Európai Parlament, amelynek Olaszország is tagja, fölkéri az olasz kormányt, hogy sürgősen hozzon határozott döntést a mozgókapuk ügyében. Az év végéig meghozandó döntésre vonatkozó ígéretet nem tartják be. 2000 – Cacciari lemond polgármesteri tisztségéről, hogy indulhasson a regionális elnökválasztáson, és álláspontját megváltoztatva támogatásáról biztosítja a kapuprojektet. Polgármesterré Paolo Costát, a Velencei Egyetem közgazdászprofesszorát választják, aki híve a mozgókapuknak, és az 1990-es évek közepén egy ideig Olaszország közmunkaügyi minisztere is volt. A regionális közigazgatási bíróság technikai okokból érvényteleníti a Környezetvédelmi Minisztérium 1998. decemberi rendeletét, amely elutasította a Consorzio hatástanulmányát, a VIA-t. A kormánynak döntenie kell, hogy fellebbezzen, vagy kérjen be új VIA-t. 2001. május – Silvio Berlusconit miniszterelnökké nevezik ki, miután jobbközép koalíciója jelentős többséggel megnyeri az országos választásokat. 2001. december 6. – Berlusconi miniszterelnök kabinetje egyhangúlag megszavazza a mozgókapuk végleges tervének elkészítését, a Megvalósítási Projektet. Giancarlo Galannak, Veneto régió elnökének előrejelzése szerint a kapuk 2009-re működni fognak.

„A Velencei kísértet a tenger homokján, oly gyönge, oly csöndes, és szépségén kívül olyannyira meg van fosztva mindentől, hogy a lagúna káprázatában haloványan visszatükröződő képét nézve akár kételyeink is támadhatnak, melyik a város, és melyik az árnyéka. Magamra vállalnám, hogy nyomon követem e kép vonalait, mielőtt végleg elvesznek, és amennyire lehetséges, megörökítem a figyelmeztetést, amelyet, nekem úgy tűnik, a gyorsan növekvő, Velence köveit mulandó harangokként verdeső hullámok mindegyike elkiált.” [John Ruskin: The Stones of Venice (Velence kövei)] (1853)

BEVEZETÉS Az én Velencémet, ahogy Turnerét is, elsősorban Byron alkotta meg; nekem mégis megmaradt az áttetsző vízen lebegő hajók látványának tiszta, gyermeki öröme. Mindenek kezdetét az jelentette, amikor megláttam, hogy a gondola orra a Danieliben dagálykor az ajtón belülre került, és a lépcső alján két láb magasan áll a víz; a csatornák oldalán pedig végig igazi márványfalak emelkedtek ki a sós tengerből, rajtuk kis, barna rákok tömkelege, meg Tizianoképek… A naplómban találtam egy [1841.] május 8-án kelt mondatot, amely cáfolni látszik, amit életművem sarkpontjairól mondtam: »Hála légyen az Úrnak, hogy itt lehetek; ez a városok Paradicsoma!« (John Ruskin)

Nyitott ablakomon olyan erővel hatolt be a mély morajlással kezdődő, majd a szárítókötélre akasztott és a hirtelen támadt széltől megtépett lepedő módjára csattogó vihar, hogy zörgött tőle a keret. Mintha kelet felől érkezett volna, a Villa Albertinában lévő kényelmes kis hotelszobámtól pár száz méterre húzódó Lido partszakaszon túlról. Tizenegy óra volt már, az este kazettára mondott szövegek átírásával telt. Addigra már legépeltem minden szavamat, és kényelmesen hanyatt dőlve olvastam Primo Levi, a második világháború után alkotó olasz zsidó író újonnan megjelent életrajzát. Levi 1987. április 11-én, évtizedekkel azután, hogy túlélte a holokauszt borzalmait, véletlenül vagy szándékosan háza lépcsőjének orsóterébe lépett.

Kluwer Academic Publishers

2000. április 5-én, egy teliholdas nap estéjén olvastam a könyvet, egyben az úgynevezett tavaszi áradás kezdetén, amikor az égitestek tömegvonzása által előidézett dagály a legmagasabb. Velencei látogatásomra jóval a magas vízállású időszak után került sor, amely általában októbertől januárig ostromolja a várost. Ilyenkor a dagály és a téli viharok együttes ereje még magasabban löki a vizet az ősi város köveinek. Most viszont már melegebbre fordult az idő, és én úgy éreztem, elmulasztottam a magas vizet, amelynek tanulmányozására odamentem.

A fasiszta Olaszországban vegyészként működő Levi élettörténetébe merülve nem vettem tudomást a messze kint a tengeren tomboló vihar zajáról. A velencei lagúnák lakóit az acqua alta, azaz „magas víz” közeledtére figyelmeztető sziréna átható hangja zökkentett vissza a jelenbe. Az órára pillantottam. Este negyed tizenkettőt mutatott. Megnéztem az árapálytáblázatot is, amelyet az ilyesmi iránt érdeklődő turista (kevés ilyen akad) pár dollárért beszerezhet az újságosnál. Velencében és a többi világpolgári hangulatú városban többek között az a nagyszerű, hogy késő este is zajlik az élet, a tömegközlekedési eszközök pedig egészen hajnalig sűrűn járnak. Felöltöztem, lesiettem a lépcsőn, és elügettem a Lido talán száz méterre lévő buszmegállójáig. Éppen elkaptam egy klasszikus narancssárga olasz buszt, néhány perc múlva pedig már a Piazzetta Santa Maria Elisabetta vaporetto-megállójában másztam be a fedélzetre, hogy megtegyem a Lidótól pár mérföldre nyugatra lévő Szent Márk térig a tizenöt perces utat A vaporetto utasai zömmel a hotelokba, a történelmi belvárosba vagy a városi vízügyi hatósághoz éjszakai műszakba igyekvő velenceiek voltak. Sokuk nejlonszatyrából kandikált ki gumicsizma. Az árapálytáblázat és a viharjelzések figyelése a világ egyik legvizenyősebb városának e munkába tartó lakói számára életformává vált. A San Marco megállónál szürreális kép fogadott. A kikötőmólók, amelyeket gyalogjárók kötnek össze a Szent Márk-kikötőmedencével határos fondamentával, azaz járdával, meglovagolták a dagályt, a pallóhidak meredeken csüngtek lefelé, és egyre nyaldosta őket a víz. A lagúna centiről centire hódította meg a várost. Kis hullámok hosszú sora hordta a vizet egyre közelebb az épületekhez. Megbűvölten álltam, a helybeliek pedig elsiettek mellettem, és éppen csak addig álltak meg a móló beszállóterületén, amíg előrántották és fölhúzták csizmájukat. A városi önkormányzat emberei tempósan ügyködtek, a passarelle

névre hallgató, a kikötőhely rámpájának végéhez kapcsolódó és a fondamentán mindkét irányban folytatódó lécrácsos gyalogjárókat fektették le. Óvatos léptekkel mentem végig az átmeneti járdán, és a Ponte della Paglia nevű kőhíd felé indultam, amelyen állva turisták milliói kattintják el fényképezőgépüket, hogy megörökítsék a Ponte dei Sospirit, azaz a Sóhajok hídját, amely a dózsepalotát és a hercegi börtönöket köti össze a keskeny, sötét csatornán átívelve. Az ötcsillagos luxusszálló, a Danieli előtt hihetetlen jelenetre lettem figyelmes: a zöld kabátos portások mezítláb, fekete egyennadrágjuk szárát felgyűrve botorkáltak a vízben. A passarellét a hotel előcsarnokával összekötő ingatag, keskeny gyalogjárót próbálták lerakni. A szálloda ajtaja tárva-nyitva állt, a lagúna vize már befolyt rajta, és az ajtó meg a hátrébb, magasabban fekvő előcsarnok között óriási pocsolya keletkezett a vakító márványpadlón. A bent rekedt estélyi ruhás, szmokingos vendégek kis csoportokba verődve várták türelmesen, hogy helyére kerüljön az egy embernek is épp csak elég széles privát járdájuk. John Ruskin 19. századi brit művészeti és építészeti kritikus mondatai jutottak eszembe. Ruskin több mint 150 évvel ezelőtt egy különösen magas dagálykor látta, ahogy egy gondola bedugja orrát a Danieli előcsarnokába, pontosan oda, ahol most a szépen kiöltözött turisták várakoztak. Én pedig most, a 20. század legutolsó esztendejében, azt figyelhettem, ahogy a portások a századokon át Velence szennyvízcsatornájaként szolgáló vízben tocsognak. Amikor ez a víztömeg apálykor elhagyja a lagúnát, és visszahúzódik az Adriai-tengerbe, a város mintegy tizenkét óra alatt felhalmozódott hulladékát viszi magával. Megfordultam, átsétáltam a hídon. A legmagasabb pontján azt hallottam, hogy valaki hangosan, hamisan énekel egy dalt. Egy nagyon öreg ember volt az, a dózsepalota falának tövében ült. Földi javai műanyag

szatyrokban lógtak a vízbe, ő maga pedig egymásra kupacolt lécrácsokon és alumíniumkereteken kuporgott az egyre emelkedő ár fölött. A lábát mindössze pár centivel a víz fölött lógázta, és közben a turisták fényképezgették. Nap mint nap láttam ott az öregembert, ez volt az ő helye, az ő élete. Az acqua alta minden egyes támadására élénken emlékezhetett, hiszen szerény hajléka mindössze pár száz méterre van a Szent Márk tér szívétől, a város legalacsonyabb pontjától, amelyet a 70 cm-rel a relatív tengerszint fölötti dagály először elönt. Márpedig manapság a téli hónapok telihold utáni időszakában a legtöbb dagály van ilyen magas. Újabb rövid, vastag alumíniumlábakra fektetett fa pallósorra értem. Majdnem éjfél volt már, közelgett a dagály tetőpontja. Zsúfolásig megtelt a hármasával lerakott gyalogjáró, úgy néhány ezer turista kiálthatott föl meglepetten a magas vízállás láttán. Télen a helybeliek számára ez szinte mindennapos látvány, a látogatók számára viszont, akiknek többsége két napot sem tölt el a fenséges városban, példátlan jelenség. A passarelle-hálózat révén egészen a dózsepalota déli homlokzata előtti terecske távolabbi széléig el lehetett jutni. Ásító, unatkozó pincérek mellett vezetett az utam, akik dohányozva támasztották a Gran Caffé Chioggia lodzsáját tartó kőpilléreket. A kávéház a földszinti üzlethelyiségek között, a nagy velencei reneszánsz kori építész, Sansovino által tervezett könyvtár, a Libreria Sansoviniana és a régészeti múzeum alatt helyezkedik el. A pincérek láttak már ilyet nemegyszer. Gunyoros arccal nézték, hogy tapicskolnak a vízben a zömmel egyetemista korú turisták, a Danieli portásaihoz hasonlóan térdig feltűrt nadrágban. A víz tele volt szeméttel, műanyag poharakkal, a közelgő helyhatósági választás jelöltjeit reklámozó eltépett plakátokkal. Itt-ott egy-egy galamb verdesett kétségbeesetten szárnyával a vízben, biztosra lehetett venni, hogy előbb-utóbb kifárad és megfullad. A dagály

hamarosan elérte csúcspontját, majd a víz lassan, szinte észrevétlenül visszahúzódott a Lido mögé, a tengerbe. Visszasétáltam a Ponte della Paglián. Sötét árnyék vetült a hídra, ahonnan a legtöbbet fotózzák a Sóhajok hídját. A fal tövében ülő öregemberre pillantottam, aki jól fejébe húzta vastag, fülvédős téli sapkáját. Az éneklést már abbahagyta, csak magában motyogott komoran. Még mindig a kis emelvényen gubbasztott, centiméterekkel a visszahúzódó víz fölött. Harmincnégy évvel a katasztrofális 1966. évi acqua granda, azaz „nagy árvíz” után (a granda szóalak a velencei dialektusra jellemző) a választási jelöltek még mindig az árvízvédelemre vonatkozóan tettek ígéreteket. A „magas víz” elleni harc fogalma annyira kiüresedett, hogy az „acqua alta” kifejezésnek egy idő után gúnyos felhangja lett. (Velencében ha valami összekuszálódik, zűrzavarossá válik, valaki előbb-utóbb nevetve acqua altának minősíti a helyzetet, függetlenül attól, van-e bármi köze a magas vízálláshoz.) Egy politikus, a jobbközép polgármesterjelölt Renato Brunetta egyenesen az A sinistra – Acqua alta, azaz „A baloldal – teljes zűrzavar” szlogennel figurázta ki a balközép ígéreteit. Ezzel együtt a baloldal jelöltje, Paolo Costa nyerte a 2000. évi választást, néhány héttel ez után a valódi acqua alta után. Velence bajban van A város – ahol a turisták kuncogva veszik át a hotelportások által kiosztott gumicsizmákat, hogy aztán pallókon közlekedjenek a történelmi tereken, ahol a szárazabb pillanatokban galambok tipegnek ide-oda, elszórt magvakat keresgélve – haldoklik, a világ pedig nem akarja elengedni. Miközben évente több száz velencei költözik el az emelkedő vízszint, a turisták hordái, a kivesző közösségi érzés és a magas ingatlanárak miatt, a város mindinkább egyfajta omladozó múzeummá alakul át.

Egészen 1966 novemberéig a legtöbb látogató azt hitte, Velence örök életű lesz. A városállam vezetői több mint fél évezreden át uralmuk alatt tartották a hatalmas, felbomlóban lévő Nyugatrómai Birodalom „negyedét és még fél negyedét”. A Velencei Köztársaság Rómával ellentétben, amelyet a keleti földközi-tengeri térség vezető erejének szerepében követett, nem törekedett pusztán a hódítás vagy egy uralkodó becsvágyának kielégítése céljából országok, népek leigázására. Csak a kereskedelem ellenőrzését tartotta szem előtt a Keletet és a Nyugatot összekötő, egyre táguló földrajzi körben, és ez olyan jól sikerült, mint a pusztán karddal küzdő hadseregeknek soha. Amíg a portugálok, majd a hollandok – még később pedig az angolok – meg nem törték Velence monopóliumát a Kelettel folytatott kereskedelemben, a Piazza San Marco, azaz Szent Márk tér valóban a világ közepe volt, ahol bármely napon több mint hetven nemzet fiait lehetett látni, több mint hetvenféle nyelvet lehetett hallani. Azóta pedig, különösen azután, hogy Napóleon 1797ben – csöndben, egyetlen puskalövés nélkül – véget vetett a köztársaságnak, a város káprázatos műkincsgyűjteménnyé és építészeti csodává alakult át, ahova a világ minden pontjáról sereglenek az utazók. Egyes korai látogatók megjósolták, hogy Velence idővel elpusztul. Azoknak, akik ott tartották ujjukat a város finoman lüktető ütőerén, már jóval azelőtt is voltak balsejtelmeik, hogy a 20. század vége felé közismertté vált volna a szomorú helyzet. Ruskin nem egyedüliként ismerte föl, hogy az Adriai-tenger Velence köveit kitartóan ostromló hullámverése a város vesztét jelentheti. Jan Morris történész szerint azonban, amint azt World of Venice (Velence világa) című könyvében írja, ezt akár úgy is tekinthetjük, hogy a város története stílszerű véget ér: „[Velence] tizenöt évszázaddal ezelőtt a tengerből sarjadt ki, és igen sok tó, művész érezte úgy, hogy a város története esztétikai szempontból méltó véget

érne, ha némi bugyogás és egy sóhaj kíséretében egyszerűen visszasüppedne a sós vízbe. […] Velence eltűnése természetesen csodálatos formai szimmetriát kölcsönözne a város történetének – vízből vétetett, és végül megtért az anyaméhbe. […] Velence hosszú élete a mesterségesen megerősített hosszú szigetsoron múlik, amely a lagúnát az Adriai-tenger-tői elválasztja, és távol tartja a tengeri viharokat a város finom szövetétől. Úgy él, mint egy büszke, pergamenbőrű főrendi özvegyasszony, akit az ajtajánál strázsáló szolgák őriznek.” De vajon meddig tudják még megóvni ezek az „ajtónál strázsáló” szolgák a várost? Ezerhatszáz évvel ezelőtt, Velence alapításának időszakában, az Adriai-tenger normál szintje majdnem öt méterrel alacsonyabb volt, mint ma. Egy évszázaddal ezelőtt pedig, nagyjából Ruskin halálával egy időben, a Szent Márk teret évente mindössze hétszer, rendkívül magas dagályok idején lepte el a víz. 1989-ben már évente negyvenszer öntötte el a teret a tenger, 1996-ban pedig az év 99 napján nyaldosta az átlagos testmagasságú turista térdéig érő víz a dózsepalota és a Szent Márk-székesegyház ajtaját védő homokzsákokat. Stephen Fay és Phillip Knightley 1976-os The Death of Venice (Velence halála) című könyvükben megfelelő megvilágításba helyezik a számadatokat: „Az 1966. évi nagy árvíz előtti 100 évben 54-szer volt Velencében acqua alta (magas víz). [E 100 év közül] az első 50 évben mindössze 7 alkalommal volt árvíz, a 100 éves periódus utolsó 35 évében viszont 48-szor, és ezek közül nem kevesebb, mint 30 esetet az utolsó 10 évben jegyeztek föl. A város kisebb mértékű elárasztására – amely azért elég volt ahhoz, hogy a járdákat ellepje a víz – az 1972-74-es időszakban 295 alkalommal került sor, ez az 1962-64-es időszakhoz

képest 80 százalékos növekedést jelent. Ilyen mértékben nő az esetek gyakorisága. Ma Velence lakosságának csaknem 15 százaléka a vízszinttel egy magasságban – nem fölötte, nem is valamivel fölötte, hanem azzal egy magasságban – él.” Vannak, akik szerint nem szabad hagyni, hogy a városnak ez az egyre pusztítóbb méreteket öltő rendszeres elárasztása folytatódjon. Várhatóan több milliárd dollárt fölemésztő, beterjesztésük napjától kezdve vitatott, nagyszabású projektek várnak a kormány jóváhagyására. A jövő zenéje, hogy Olaszország folyton változó politikai viszonyai között megkapják-e valaha, és megépülnek-e a várost az Adriai-tenger északi részének viharokkal fokozott dagályrohamaitól védő óriási kapuk. A várost azonban nem csupán az egyre magasabb vízállás sújtja. A velenceiek, akik századokon át múzeumvárosban éltek, élő múzeummá változtatták azt. Amikor azonban a 20. században a bomlás felgyorsult, sokan úgy érezték, nem tudnak tovább ott élni. Faytől és Knightleytől megtudjuk, hogy 1950-ben 184 447 lakosa volt a történelmi belvárosnak: „Ezután a számuk minden ötéves időszakban mintegy 20 000-rel csökkent, 1965-ben már csak 123 733-an laktak itt. 1970re pedig 105 656-ra csökkent a népesség.” 2000-ben mindössze 60 000 körülire tehető a lakosok száma. Paolo Costa, Velence polgármestere, 2000 végén vitatta ezt a számot, szerinte 70 000-én élnek a történelmi városrészben, 100 000-en a lagúna területén és 200 000en a szárazföldi részen, amelyet a modern időkben már Velence részének tekintenek. A város vezetői közül sokan már nem laknak helyben, ha egyáltalán Velencében laktak valaha is. A történelmi belvárosban lévő városházán üléseznek, majd a munkanap végén hazatérnek a szárazföldön lévő otthonukba.

És ez még nem minden. A város évenkénti tízmillió látogatójának 80 százaléka naponkénti bejáró, aki esténként a szárazföldön lévő olcsóbb szállására távozik. Csak 20 százalékuk száll meg velencei hotelokban, azok is átlagban mindössze két éjszakára. Egykor létezett főszezon és utószezon, egyes hotelok pedig a téli hónapokra be is zártak. Ma viszont csak főszezon van, egész éven át. A város szállodái csaknem egész évben 90 százalékos kihasználtsággal üzemelnek. Az emelkedő vízszint, a romló közüzemi szolgáltatások és a helyi lakosság elvándorlása miatt Velence kezd lakhatatlan múzeummá változni, ahol csak lődörgő turistákat lehet látni. A világ először 1966. november 3-án este tízkor kezdett sejteni valamit Velence problémáiból. A magas dagályt előre jelezték, csak arra nem számítottak, hogy ilyen végmagasságot ér el, és ilyen sokáig tart. A dagály rendszerint hat órán át tart, az aznap estit azonban az Adriai-tenger fölötti erős, tartós esőzés táplálta. Ugyanaz a vihar Olaszország középső és északi részét is elárasztotta, Toscanában Firenze városát a megáradt Arno folyó öntötte el. A sirokkó (Észak-Afrikából kiinduló szél, a velencei dialektus szerinti írásmódja sirocco) által az Adriai-tenger északnyugati partvidékén végighajtott erős hullámmozgástól felerősített viharos dagály elképesztően hosszú ideig, huszonkét óráig tartott. A velencei lagúna harminckét mérföld hosszan húzódik, északon Jesolo mocsarai jelentik a határát, délen valamivel Chioggián túlra nyúlik. Északkelet-Olaszország partvonalának ezt a bemélyedését, ahogy Morris is megírta, a lidi néven ismert hosszú, keskeny, homokos szigetek védik az Adriai-tengertől. A leghíresebb ilyen sziget a napimádó turisták által jól ismert Lido, a középső. Tőle északra Pellestrina, délre pedig Cavallino terül el, az utóbbi igazából csak a part kinövése.

A szigeteket három keskeny csatorna választja el egymástól. Ezek nyitják meg a lagúnát a tenger felé, és teszik lehetővé az ár ki-be folyását. A víz mozgása kiöblíti Velence csatornáit, és a tengerbe szállítja a város felgyülemlett hulladékát. A lidi tenger felé néző parti fövényét letarolták a háborgó tenger magas hullámai. Pellestrina szigetéről San Pietro in Volta és Pellestrina falvakból háromezer embert evakuáltak. A rekorderősségű vihar Velence kétszáz eredeti csatornájába is behajtotta az Adria megduzzadt vizét. A kétszáz csatorna a fordított S alakú, két mérföld hosszú Grand Canal két oldalán alkot hálózatot. A város területének száz százaléka víz alá került. A sós tengervíz az épületek áthatolhatatlan isztriai márvány alapja fölé emelkedett, és beszivárgott az érzékenyebb téglafalba. Ez mára mindennapos jelenséggé vált, a víz komoly pusztítást végez a porladó építőanyagban. Akik évszázadokkal ezelőtt megépítették a házakat, el sem tudták képzelni, hogy a tenger valaha így felduzzadhat. Az azóta lezajlott viharos hullámverések nem végeztek olyan kegyetlen dúlást, mint az 1966. évi, de a tudósok úgy vélik, ez csak idő kérdése. Tény, hogy 1996 novemberében és decemberében, szinte napra pontosan harminc évvel a szörnyű 1966. évi áradás után, csaknem ugyanolyan magasan állt a víz. 2000. november 6-án pedig kora este érte el a várost a sirokkó által hajtott, 1,44 méteren tetőző víztömeg. Velencét és lakóit készületlenül érte, és a történelmi városközpont 93 százalékát elöntötte. A mérnökök, klimatológusok, kormánytisztviselők, régészek számára és a velencei lakosok egy részének is nyilvánvaló, hogy ha nem tesznek valamit rövid időn belül, a város pusztulásra van ítélve. A tudósok előrejelzése szerint amennyiben nem védik meg Velencét az Adriai-tenger vízszintjének a globális fölmelegedés által előidézett, visszafordíthatatlan

emelkedése ellen, 2055-re a város gyalogjárdái, terei és az épületek földszintjei közül sok mindennap víz alatt lesz. Ez tehát a Velence megmentéséért folytatott küzdelem története. Az ügy globális léptékű, hiszen Velence ízig-vérig nemzetközi város, amely a középkor óta jelentős hatást gyakorolt a világtörténelemre. A sárból és iszapból kinőtt város évszázadokon át töltött be vezető szerepet a mediterrán világban, majd hanyatlásnak indult, de hanyatló korszaka minden idők legnagyobbjai közé tartozó műalkotásokat eredményezett. Velence azóta a szépre éhes utazóknak mutogatja büszkén, ami régi dicsőségéből maradt. A tudósok, az olaszok és a velenceiek között sincs egyetértés arra vonatkozóan, hogyan kellene megmenteni Velencét, de egyvalami biztos: dollármilliárdokba fog kerülni. Azokat leszámítva, akik a különböző javasolt védőszerkezeteket építenék és anyagilag profitálnának belőle, nem sokan veszik biztosra, hogy a védmű nem csak néhány évtizedig tartana, és valóban tompítaná a természet erőinek a városra gyakorolt hatását Idővel persze (inkább geológiai, mintsem emberi léptékű időszak elteltével) változik majd a Föld felszíne, hegyláncok, sivatagok és természetesen városok is jönnekmennek majd a szárazföld és a tenger elmozdulásai, keveredése következtében. De azok az emberek, akik még néhány emberöltőre életben akarják tartani Velencét, meg vannak arról győződve, hogy a technika talál megoldást. Ahhoz, hogy megértsük, miért van veszélyben Velence, és mit lehet tenni, hogy késleltessük az elkerülhetetlent, hogy minél később nyelje magába ismét a tenger, hasznos tudni, miért és hogyan alakult ki és népesült be a lagúna. És vajon hogyan emelkedett a mélyen fekvő, mocsaras szigetek fölé a kőépületek és csillogó kupolák városa a Kr. u. 5. század elejétől kezdve, pontosan akkor tehát, amikor

a nyugati világ éppen a „sötét középkor” néven emlegetett korszakba készült alámerülni?

A KEZDET „A tanulmányozott terület nagy részének tengerszint fölötti magassága nem haladja meg a 2 métert, ezért a tengerszint, illetve a partmorfológia kisebb módosulásaira is igen érzékeny.” [Giuseppe Gambolati et al.: Coastal evolution… (Az Adriai-tenger felső partszakaszának evolúciója…)]

Ki tudja, mikor merészkedett ki először az őskor embere, aki az itáliai szárazföld pereméről kémlelte a felkelő napot, az Adriai-tenger északkeleti partszakaszán formálódott lagúnákba? Azt viszont megtudhatjuk a geológusoktól és a régészektől, hogy az a félhold alakú lagúna, amit a mai kor embere Velencének nevez – 255 négyzetmérföldnyi, harminc mérföld hosszú, nyolc és fél mérföld széles terület, ahol szárazföld és tenger váltogatja egymást 3-6 ezer évvel ezelőtt jöhetett létre. Ekkor a szárazföld számos folyója, patakja által a parti vizekbe szállított hordalékból létrejött nádas, füves szigeteken már nyugodtan létezhettek kezdetleges emberi településformák, ha talán tiszavirágéletűek voltak is. A lelassuló, majd kiszélesedve a tengerbe ömlő édesvizű folyó szállítmányát a lagúna fenekére rakta le, amely valaha szárazföld volt. Nem vulkáni tevékenység által létrehozott sziklás szigetekről van tehát szó, hanem mélyen fekvő iszapzátonyokról, amelyek az apály-dagály váltakozásával újra meg újra vízbe merülnek, majd előbukkannak, az elmúlás-feltámadás örök körforgását megjelenítve. Ez a körforgás sót termelt, és táplálta az ember számára kívánatos madarakat, tengeri állatokat. Az ember pedig végül, évezredekkel később, letelepedett a part menti szárazföldön.

A lagúna szárazföldi képződményeinek ősi alakzata természetesen merően más madártávlati képet mutatna, mint a mai elhelyezkedésük. A két hosszú sziget – Lido és Pellestrina – például, amelyek védőgátként szolgálnak a lagúna és az Adriai-tenger között, kezdetben természetes csatornák által elválasztott, kilenc-tíz tagú szigetcsoport volt. E csatornákon nyomult be a dagály és szívta ki a vizet az apály, az áradat fura kacskaringókat írt le az alacsony fekvésű, vékony talajú lapályon. A 18. századra a kilenc csatornából hat feltöltődött, így a víztömeg a maradék három medret kivájva könnyebben hajózható útvonalakat hozott létre. Biztosan tudjuk, hogy ha az ember nem bolygatta volna meg a ma Velence névre hallgató lagúnát – különösen a középkorban, amikor sok folyót, patakot eltereltek a lagúnától, hogy egyenesen az Adriai-tengerbe folyjanak –, az feltöltődött, kiszáradt volna, és idővel az olasz szárazföld részévé vált volna. Egy tudós véleménye szerint a szárazföld úgy hatszáz éve visszahódította volna a területet a tengertől. A tenger szárazfölddé válásának hasonló folyamata játszódott le a 15. században egy másik nagy európai kikötőben, a belgiumi Bruges-ben. A velenceiek nagyjából ekkoriban kezdték elterelni folyóikat a lagúnától. Brugesben viszont nem fogtak ilyen nagyszabású vállalkozásba, így a Zwijn folyó lerakhatta hordalékát a várost a parttal összekötő kis tengeröbölben. A kereskedőhajók néhány évtizeddel később már nem is tudták megközelíteni Bruges kikötőjét, és a várost az északi-tengeri hajózás központjának szerepében Antwerpen váltotta fel. A velenceiek több tízezer munkáskezet igénybe vevő közmunkák sorozata révén elérték, hogy az ő lagúnájukkal ne történjen meg ugyanez. Mesterséges víztömeget hoztak létre, amely révén több évszázadot nyertek foglalkozásuk űzéséhez biztonságot adó vízi világukban. A geológusok és hidrológusok azonban mindig is tudták azt, amit a régi velenceiek nem láttak be: hogy a lagúna

elméletileg a szárazföldi képződmények épülésének, illetve lebomlásának átmeneti fázisát jelenti. Ha egy viszonylag rövid időszakon át békén hagyják, a geológiai ciklusok irányától függően vagy szárazfölddé, vagy tengerré alakul. A régi velenceiek azzal, hogy mesterségesen korlátozták a lagúna alakulását, e természetes ciklus ellen küzdöttek mind a mai napig. A parányi szigeteket, amelyekből a lagúna határain belül minden bizonnyal sok száz volt, keresztül-kasul patakok szabdalták, keskeny folyók vágták át. Egyiknek a vize sem volt mély. A lagúna átlagos vízmélysége még ma is csak 60 cm körül van. Ez csalóka adat, különösen dagálykor, amikor az egész lagúna óriási, mély víztömeg külsejét ölti. Különösen alacsony apályok idején felszínre kerülnek az iszaprétegek, és a látogató megnézheti, milyen veszélyesen közel került a lagúna az évszázadok során a feltöltődéshez. A lagúna fenekét ma borító hordalékrétegek vastagsága az ősidőkben 3 méter volt, a mai korban már 4,5 méter. Ezt azért tudjuk, mert a régészek fölfedezték, hogy a lagúna korai lakói a fából, majd később kőből épült hajlékaikat támasztó hosszú, rugalmas égerfa cölöpöket másfél méterrel rövidebbre vágták, mint a 18. század vége felé élt utódaik. A régi, természetes, illetve ember alkotta mély csatornák a közlekedés egyetlen módját jelentették, különösen apálykor, és kizárólag az ebben a különleges környezetben kialakult lapos fenekű hajókon. Mivel a csatornarendszert csak a szigetlakók ismerték, az ókori világ kalózkodó hajósai nem, a szigetvilág ideális menedékhelyet nyújtott korai lakóinak, akik háborítatlanul gyűjthették a tengerből a sót, a lagúna bőséges hal- és madárvilága pedig táplálékul szolgált nekik. Kezdetben valószínűleg kunyhókban laktak az itteniek, a facölöpöket, amelyekre föltehetően épültek, alighanem puszta kézzel szúrták a lagúna fenekén felhalmozódott

lágy, könnyen engedő hordalékba. Átmeneti lakhelyek voltak ezek, ahova a szárazföld lakói behúzódhattak a vihar elől, ahol összegyűjtött javaikat tárolhatták, és ahol vadászó-gyűjtögető portyáik alkalmával eltölthettek egy-két éjszakát. Elképzelhető, hogy voltak, akik egész életüket e kezdetleges menedékhelyeken töltötték, arra utaló jel azonban nem maradt fönn, hogy a Kr. u. 5. századig, a Nyugatrómai Birodalom felbomlásának időszakáig bárki is megpróbált volna várost alapítani a szigeteken. Csak a közelmúltban, a történelmi Velencétől északkeletre fekvő Isola di San Francesco del Desertóban végzett régészeti munka során kerültek felszínre egy római kori kikötő létezésére utaló bizonyítékok. A rómaiak abban az időben, amikor még akadálytalanabb út vezetett a tengerről a lagúnába, itt fogadták az Adriai-tengeren érkező árut, utána pedig alighanem komppal szállították tovább úgy három-négy mérfölddel nyugatabbra. A lagúna szigeteinek komolyabb benépesülésére azonban, amikor az emberek már állandó jelleggel ott éltek, és közösségeket alkottak, a Kr. u. 6-7. századig kellett várni. Ekkor kényszerítette rá például a germán lombardoktól való állandó fenyegetettség Altinum lakóit, hogy tengerparti városukat elhagyva dél felé, a lagúnába meneküljenek. Ott, a szubkontinens partjaihoz közeli iszapos földnyelven építették föl a ma Torcello néven ismert várost. Itt van a lagúna legrégebbi ma is álló építménye, az egykori Santa Maria Assunta-székesegyház. A riadt, ostromlott rómaiak kövenként szedték szét Altinumot, beleértve a város római útjainak és utcáinak köveit is, és a sekély vizeken át hajókkal Torcello területére vitték. A 630-as évek vége felé itt létrehozott város lakossága a 12. században már harmincezer lélekre rúgott. Torcello a velencei lagúna első ismert állandó települése, egyben a szárazföldhöz legközelebb eső. Polgárai még nem álltak készen arra, hogy távolabb, a lagúna külső területein rendezzék be életüket. Torcellóból később elvándorolt a lakosság, mert a Sile és más közeli

folyók által óhatatlanul felhalmozott hordalékból mocsarak alakultak ki, amelyek a szúnyogok pompás tenyészhelyét, ennélfogva a malária melegágyát jelentették. Az emberek kijjebb, a lagúna más, a veszélyes szárazföldtől távolabbi szigetein kerestek új lakóhelyet. Ma Torcello lakatlan, burjánzó földi Paradicsom. Egyetlen, a 6. században épült templom és egy-két, turistákat kiszolgáló étterem van csak rajta. A város semmivé lett, kövenként hordták el, mint Altinumot, amelyből született. De kissé előreszaladtam a történetben A tudósok az eredeti partvonal egykori szárazföldjébe ágyazódott növényi rostokból vett minták kormeghatározása révén kiderítették a velencei lagúna hozzávetőleges korát. A velencei lagúnától keletre, annak közvetlen közelében, tíz méterrel az Adriai-tenger mai felszíne alatt fölfedeztek egy „kagylós homokkő” nevű kőzetképződményt. Giuseppe Gambolati professzor, a Padovai Egyetem tanára szerint ez a képződmény a 3900 évvel ezelőtti partvonal üledékes maradványa, amely „dokumentálható bizonyítékot szolgáltat mind a part visszahúzódására, mind az Adriai-tenger felső partszakaszán a történelem során végbement betelepülési folyamatra.” Mindez egy a geológiai fogalmak szerint rövid ciklus része, amely azonban a földi halandók számára felfoghatatlanul hosszú idő. Hogy jobban megértsem a vázolt folyamatot, fölkerestem irodájában Gambolati professzort. A testes, de jó erőben lévő, életerőtől duzzadó középkorú férfi jól szabott öltönye inkább illene egy nagyvállalat igazgatótanácsi üléstermébe, mint a kis, „kincstári” berendezésű egyetemi irodába. Birodalmában magasra kupacolva állnak a hasonló irodákra jellemző papírok, és

ádáz versengést folytatnak egy talpalatnyi helyért a professzor íróasztalán. Ott viszont csak a legszükségesebbek kapnak helyet: egy toll, egy kis tálka gemkapocs, no meg a mindenütt jelen lévő kis, színes Post-It cédulák. A házigazda hátradől a székében, kezével végigsimít előkelő külsőt kölcsönző, kupolaszerűén kopaszodó, magas homlokán, modora a környezetével, a körülötte lévőkkel elégedett emberre jellemzően könnyed. Gambolati numerikus eljárások fejlesztésével foglalkozik, amelyek segítségével az építőmérnökök megérthetik, mi történik a különböző terepalakulatokkal normál talajsüllyedés, valamint a természetes erők általi összenyomás, illetve emberi beavatkozás okozta süllyedés során. A professzor számítógépektől zsúfolt kis laboratóriuma ugyanazon a folyosón van, mint a szobája. Nyüzsögnek benne a felsőbb éves hallgatók és a kollégák, akik például azt elemzik, mennyit süllyedne a tengerfenék Velence közelében vagy közvetlenül a város alatt, ha a kormány engedélyezné, hogy egy fúróvállalat megcsapolja az itt fölfedezett víz alatti földgázlelőhelyeket. A professzor kutatási eredményei alapján az olasz Környezetvédelmi Minisztérium 1999 végén megtiltotta a fúrást a velencei lagúna déli végétől mindössze három mérföldre keletre, a történelmi városközponttól pedig kilenc mérföldre lévő földgázmezőn. A gázzsák 7,2 mérföld hosszú és 3 mérföld széles. Körülbelül 1300 méterrel a tengerfenék alatt húzódik, a tengerfeneket pedig 10-10,5 méter mély víz lepi el. – A modellünk azt jelezte előre, hogy a fúrás Chioggiánál [a lagúna déli végében lévő halászkikötő huszonöt év alatt egy centiméter süllyedést okozna – mondja Gambolati. – Ezt az értéket a környezetvédelmi miniszter és az olasz zöldmozgalom elfogadhatatlannak találta, hiszen végső soron kinek hiányzik, hogy Velence süllyedése még föl is gyorsuljon egy olyan időszakban, amikor természetes úton is süllyed, és dollármilliárdokat

irányoztak elő az egyre emelkedő tenger elleni védekezésre? Később, két-három hallgatójával a nyomunkban, a sétálgató olasz úriemberekre jellemző módon kart karba öltve az egyetem területén lévő népszerű trattoria felé indulunk, hogy elköltsük kései ebédünket. Gambolati, miközben a mindössze pár órája lezúdult esőzésből maradt mély pocsolyák között navigál, arról beszél, hogy Velence lagúnája valaha mély tenger volt, több százezer évvel később pedig csontszáraz terület. Ezt követően fokozatosan ismét a tenger részévé válik, ebben az állapotában ismerjük ma. Rengeteg mindent megvilágított számomra a beszélgetésünk. Kiderült, hogy ezelőtt 1-2 millió évvel az Adriai-tenger nyugati irányban szinte teljesen áthatolt a mai Észak-Olaszország területén. Az általa formált tengeröböl feltöltődéséből keletkezett Pó völgye helyén széles tengeröböl volt, amelyet északról az Alpok, délről az Appenninek hegyláncai tartottak kordában. A mély, hömpölygő víztömeg az Itáliai-félsziget északkeleti partjairól, a mai Velence helyétől Torinón túlra hatolt be a szárazföldbe. A mai olasz-francia határ közelében, Velencétől autósztrádán körülbelül 250 mérföldnyire ért véget. Így az Itáliai-félszigetet mindössze egy vékony földcsík kötötte össze Európával. E földcsík helyén ma a Délkelet-Franciaországot Északnyugat-Olaszországgal összekötő alacsony tengerparti hegység emelkedik. Abban az időben a félsziget nyugati partvidékét a Ligurés a Tirrén-tenger, a keletit pedig az Adriai-tenger kebelezte be szinte teljes egészében, a mai Olaszország területének csak a keskeny gerince – az Appenninek hegylánca – emelkedett a tengerszint fölé. A mai Róma, Ancona, Bologna, Velence, Milánó és Torino jócskán víz alatt lett volna. Firenze pedig, amely ma Rómától északkeletre mélyen a szárazföld belsejében található, akkor csaknem tengerparti város lett volna.

A ciklikus változások azonban folyamatosak, és földi halandó számára felfoghatatlanok. Az Alpok és az Appenninek láncai idővel a mai Pó völgye hatalmas, keletnyugati irányú medencéjévé porladtak. Fokozatosan feltöltötték a bemélyedést, és kelet felé kiszorították a tengert. – Ezek az üledékes maradványok nagyon apró, nagyon finom szemcsék – mondja Gambolati, miközben villájára tűz egy csőtésztát. – Az üledékes réteg, amely feltöltötte az Adriai-tenger öblét és létrehozta a Pó völgyét, Velence alatt majdnem háromszáz méterrel vastagabb, mint a „felvégen", Torino alatt. Az üledékes réteg nyugatról keletre, illetve északról délre haladva egyre vastagodik. A legtöbb üledéket rejtő terület ezért Velencétől Ravennáig, a folyamat által érintett terület hegyektől legtávolabbi pontjáig tart – magyarázza a professzor. Ravennát ókori építői közvetlenül az üledéket lerakó Pó folyó deltájában emelték, hogy a mocsaras, vizenyős terület természetes védőgátat alkosson. Nagyjából ugyanígy használták ki a korai velenceiek a lagúnát. Ravenna alatt az üledékréteg csaknem kétszer olyan vastag, mint Velence alatt, azaz csaknem hatszáz méter. – Szóval az egész terület magától értetődően elég ingatag, instabil – mondja a professzor. – Az ősi öböl nyugati végén lévő vékonyabb üledékréteg tömörödése már rég végbement. Keleten viszont, Velencénél és Ravennánál, a mélyebb üledékréteg még ma is tömörödik. Fokozatosan süllyed. A természetes süllyedés Velencénél évi 0,5 milliméter, Ravennánál viszont évi 2,5 milliméter. Ravennának egyszerűen azért gyorsabb a természetes süllyedése, mert mélyebb az üledékréteg, és nagyobb mértékű tömörödésre van még szükség. Gambolati elmondja még, hogy Velence a süllyedéssel nem áll egyedül. Süllyed a partszakasz mindenhol, Ravennától egészen az északkeleten lévő Triesztig. Az ősi öböl idején nyílt tenger volt az egész terület. Az itteni emberek, kikötők, otthonok, épületek hosszú távon

ugyanúgy ki vannak téve az elárasztás veszélyének, mint Velence és Ravenna. Ravenna, illetve a Velencétől északra és északkeletre lévő part menti lagúnás területek sorsa azonban nemigen aggaszt senkit. Mindig is Velencén volt a hangsúly, Velence épületein, műkincsein. Az ősidőkben viszont egyáltalán nem volt senki, aki aggódhatott volna, bizottságot alakíthatott volna, és véget nem érő vitákat folytathatott volna a problémáról. Az egymillió éves időszak nagy részében, amíg a hatalmas kelet-nyugati irányú öböl a mai Észak-Olaszország területébe ékelődött, a Pó és a többi folyó egyre apasztotta a medencét, miközben az Adriai-tenger vízszintje elképesztő mértékben, 120 méterrel csökkent. Húszezer évvel ezelőttre a folyami hordalék feltöltötte a mai Velenceiöböl és Trieszti-öböl területét. A feltöltődés folytatódott, az Adriai-tenger a nyugati part mentén Ravennánál és Anconánál jóval délebbre, keleten pedig körülbelül Splitig szorult vissza. Ebben az időben Itália nyugati fele is óriási területen emelkedett ki a tengerből, és Korzikát a mainál sokkal szélesebb Itáliai-félszigettel földhíd kötötte össze. – Szóval mi állította meg húszezer évvel ezelőtt ezt a feltöltődési trendet? – kérdezi tőlem Gambolati, mint egy diáktól, akinek halvány fogalma sincs a témáról. Aztán professzorosan elmosolyodik, és kisegít: – Az Alpok magas részein olvadni kezdtek a gleccserek, és a tengerszint fokozatosan emelkedni kezdett. Az Adriai-tenger tehát visszaszerezte, újra tengerré változtatta ma is meglevő északi részét. Tizennégyezer évig tartott, mire az Anconától a mai Északkelet-Olaszországig terjedő szárazföldi tömböt ismét elnyelte a víz. A velencei lagúna mintegy hatezer évvel ezelőtt kezdett formálódni. Persze ez csak találgatás, ahogy a lagúna akkori alakját is csak találgathatjuk – ismeri be Gambolati. – És miközben a tenger szintje emelkedik, az alatta lévő üledékréteg továbbra sem stabil, fokozatosan süllyed. Még mindig tart az üledék tömörödése, a tenger

pedig – részben természetes, részben ember által előidézett okokból – emelkedik. Visszatér egymillió évvel ezelőtti állapotába – mondja a professzor, és mintha ironikus mosoly ülne ki az arcára, hiszen arról az időről beszél, amikor a tenger kis híján elvágta a mai Észak-Olaszország területét Európától. Amit mi az emberi történelem során az Adriai-tenger északi részéből és a velencei lagúnából láttunk, az földtani mércével mérve röpke, múló pillanat csupán, annyi, mint egy fényképezőgép elkattintása vagy egy szempillantás. A velencei „magas víz” problémája néhány tízezer év alatt magától megoldódik – geológiai úton. Az embernek végső soron nem lesz beleszólása az ügybe.

RIADT EMBEREK „Velence történetírói, ahogy a város építői is, futóhomokon ástak alapot.” (John Julius Norwich: A History of Venice)

A világnak ezen a táján végigsöprő, Észak-Itálián túlról érkező, barbár hadak által megtestesített hideg fuvallat fokozatosan kezdődött a Kr. u. 5. század legelején. Az elkövetkező két évszázad a római világbirodalom peremvidékein élő népek tombolása jegyében telt el, akik benyomultak Itália szívébe, idővel pedig Rómába, sőt azon túlra is. A barbárok – a szó akkoriban azt jelentette, „nem római” – a birodalom nyugati részének fokozatos széthullása révén keletkezett, egyre növekvő vákuumot jöttek betölteni. Közel ezer évvel korábban hasonló mozgás zajlott, akkor a gyerekcipőben járó Római Köztársaság és a karthágóiak tülekedtek, hogy betölthessék a Nagy Sándor váratlan halála által hagyott hatalmi vákuumot. Most pedig Róma ingott meg, amely annak idején megakadályozta, hogy a Földközi-tenger karthágói tó legyen. Gyengélkedése utat nyitott a határvidékek népei előtt, akik századokon át vágyakoztak arra, hogy római polgárnak ismerjék el őket. Most beözönlöttek Itáliába, és a jussukat követelték. Hogy mindez milyen hatással volt a velencei lagúnára és Itália északkeleti „félholdjára", az a legendák ködébe vész, amely legendák szívósan tartják magukat, mivel a lagúnák korai lakóiról nem sok írásos emlék maradt fönn. Az ókori római és görög történetírók csak futólag említik őket, jóformán úgy, mintha csak utólag jutott volna eszükbe, hogy ők is ott voltak. Ha figyelmesen olvassuk az 1. században élt római történetírót, Liviust, és a görög-római földrajztudóst, Sztrabónt, kiderül, hogy Venetia náluk az Adriai-tenger

felső partvidékét jelentette. Ekkor Venetia az első római császár, Augustus felosztása szerinti tizenegy provincia egyike volt. Venetia provincia Ravennától északi irányban Aquileiáig terjedt, amely a mai Trieszttől valamivel nyugatabbra esett. A két végpont között a Brenta folyóra épült Padua, valamint Oderzo voltak a jelentősebb városok, a kisebb települések sorában pedig ott találjuk Altinumot (a mai Altinót) is. Livius különösen jól ismerte ezt a vidéket, hiszen Paduából származott, amely a legkorábbi római városok közé tartozik, és a mai Velence közelében fekszik. Amikor ezek a korai szerzők a lagúnák népéről beszélnek, az jelentheti a mai Grado közelében, Aquileia római várostól délre lévő lagúnák vagy a Grado és a későbbi Velence közti bármelyik kisebb lagúna lakóit. Apályról-dagályról egyedül Sztrabón tesz említést. Megfigyelte például, hogy a Földközi-tengeren is van kisebb árapály, nagy dagályok azonban az Adriai-tenger északi részén jellemzőek. Nehéz tehát a modem kor történészeinek feladata. Kénytelenek a középkori „történetírók” munkáit tanulmányozni, akiket a gazdag velencei állam azért fizetett, hogy dicsfénnyel vonják be alapítását és patríciusai vérvonalát. Nehéz az igazság mélyére hatolni, miközben ennyire szűkében vagyunk a Velence korai, az európai „sötét középkor” kezdetével csaknem egybeeső időszakáról szóló írásos beszámolóknak. „Velence mítosza” például azt próbálja elhitetni velünk, hogy amikor az emberek a különböző barbár hadak elől a szárazföldről a lagúnába menekültek, lakatlan Paradicsom fogadta őket, amely csak fenséges kezük érintésére várt. Az első lakók érkezését a krónikákban „megörökítő” festményeken ékszerekkel felcicomázott, pompázatos, aranyszínű ruhákba öltözött, láthatóan magas társadalmi státusú emberek lépnek ki lapos fenekű hajóikból az érintetlen, üres szigetekre, és kicövekelik a meghódított terület határát. Azokra a Kolumbuszt ábrázoló

festményekre emlékeztet a kép, amelyeken az Újvilág felfedezője kitűzi a spanyol zászlót Közép-Amerika partjára. Az ilyen csillogó ábrázolás ugyan aligha reális, azt azonban el tudom képzelni, hogy a menekülő „szárazföldi patkányok” ha reszketve is, de mindenképpen nagy elszántsággal indultak vízi útjukra. Hiszen végső soron az életük és egész életformájuk forgott veszélyben. Gyakran jutnak eszembe a Beowulf című eposzt papírra vető ismeretlen történetmondó szavai. Az ősrégi történet egy Itáliától igen messze élő népről szól. A Seamus Heaney Nobel-díjas ír költő által modern angolra fordított szöveg így hangzik: „Behajóztatok a víz hátán, / ismerve fortélyát, uralva sodrát, / meglovagolva a hömpölygő tengerárt.” Szép, nemes kép, a régi velenceiek nagy örömmel fogadták volna, ha róluk ír ilyet valaki. Ez a fajta leírás azonban azokra az emberekre illene, akik a szárazföldről érkezők jövetelekor már ott voltak, és akik akkor már – a rómaiak előtt, alatt és után – évszázadokon át a lagúnában és annak környékén éltek. Sót és tengeri állatokat gyűjtöttek önfenntartás és kereskedelem céljára. A szárazföldről érkező rómaiakat Albert Ammerman, a New York állambeli Hamiltonban működő Colgate University régésze, Velence régi kutatója a New York-i bankárokhoz hasonlítja, akik a 20. század elején Maine államba költöztek, kiszorították a régóta ott élő helybelieket, teljesen átvették a közösség életének irányítását. „A maine-i homárhalász hosszú évek óta járja a tengert csónakjával, és évről évre kifogja a betevőre valót, erre jön New Yorkból egy bankárpofa, és felvásárolja a sok gyönyörű ingatlant” – meséli Ammerman gyönyörű, orrhangú felső-középnyugati akcentusával. Szerinte az adriai-tengeri lagúnákban sem volt más a helyzet a Nyugatrómai Birodalom 5. században történt bukása után. A szigetek „politikailag nem voltak egységesek. Mint ez a kis félsziget: végig sem lehet menni rajta Gradótól Velencéig”. Az első évszázadokban még csak az Adriaitenger partja mentén elszórt apró szigeti települések

szedett-vedett csoportjáról beszélhetünk, lakosságuk a barbároktól halálra rémült római köznemesség beáramlása révén duzzadt fel. Idővel, miután a portyázó barbárok által a szigetekre űzött szárazföldi lakosok gyökeret vertek, kezdték azt hinni, hogy valójában ők e csodás helyek őslakói, a települések alapítói. A lagúnák eredeti lakóinak emléke pedig elhalványult a kollektív tudatban, nagyjából úgy, mint Észak-Amerikában az indiánoké. Az akkori idők hivatalos velencei történeti munkái lakatlan lagúna képét festik, amelyet Isten helyezett oda menedékül, hogy megmentse „választott népét” a hitetlen északi hordáktól. A Római Birodalom évszázadai alatt a Pó folyó képezte Venetia tartomány déli határát. Ravenna városa a tengerparton fekszik, a Pó hatalmas deltatorkolatánál. A birodalmi időkben a város komoly haditengerészeti bázis volt. Később Rómát kiszorítva a Nyugatrómai Birodalom székhelye lett, idővel pedig Itália császárokat váltó barbár királyainak adott otthont, akik Bizánc kedvét keresték. Ravenna építőinek érkezésekor a Pó deltája már elfoglalta az ősi lagúna helyét, így Velencétől eltérően viszonylag szilárd talajon épülhetett föl a város. A velenceiek viszont igazi vízi nép akartak maradni, akik „ismerik fortélyát, uralják sodrát", ezért megakadályozták azt, ami délebbre természetes úton lezajlott. Elterelgették a folyókat a lagúna egyik részéből a másikba, végül pedig már egyenesen a tengerbe, leállítva a szárazfölddé válás természetes folyamatát. Edward Muir amerikai történész így ír Civic Ritual in Renaissance Venice (Városi rítusok a reneszánsz Velencében) című könyvében: „Francesco Lanzoni olasz folklorista kimutatta, a középkori népek körében bevett szokás volt, hogy hamis történelmet fabrikálnak maguknak. […] Az így

kitalált korai legendák közül sok kiesett a kollektív emlékezetből. […] Sok esetben helyi legendákból lett hivatalos dogma, amelynek bírálata az államra veszélyt jelentő cselekedetnek minősült. A 17. századi Svájcban nyilvánosan elégettek minden olyan könyvet, amely kétségbe vonta a Tell Vilmos-legenda valódiságát, és Velencében is hasonló sorsra jutott egy traktátus, amely azt állította, hogy Velence ősidőktől fogva független volt Bizánctól.” Nem különbözik ez az amerikai mítosztól, amely szerint George Washington kivágta az apja cseresznyefáját, majd bevallotta tettét, mert képtelen volt hazudni. A történet „országunk atyjának” tisztességtől és erényességtől átitatott életét példázza. Iskolás gyerekek számára jó tanmese a becsületességről, az igazmondásról, történetileg viszont minden valószínűség szerint pontatlan. Muir Velencén kívül más itáliai városok mitológiai alapvetését is vizsgálja. Kimutatja, hogy a 15. század elején a firenzeiek, akik sokáig abban hittek, hogy városukat Julius Caesar császári katonái alapították, megfelelőbbnek találták, ha kissé visszaviszik a város születését az időben, egészen a Római Köztársaság hadseregéig. Még később divat lett Firenzében a rómaiakat közönséges betolakodóknak lefesteni és arra esküdni, hogy a város eredetileg etruszk, és jóval azelőtt alapították, hogy a rómaiak birodalomépítő szándékkal lezúdultak a Palatinus-dombról. Miért ne alkothatták volna meg tehát a velenceiek is a maguk mítoszait városuk eredetéről? Annak van is értelme, hogy az 5. század elején a nyugati és keleti gótok, valamint az Attila vezette hunok által okozott átmeneti riadalom, később, a 6. században pedig a lombardok állandósult terrorja vezetett a lagúnák szigetein tartós lakhelyül szolgáló városok alapításához. Ha mítosz is, hogy a „szárazföldi patkányok” ezen inváziók hatására szálltak

vízre, szívósságára magyarázatot ad, hogy van benne logika. Azt a mítoszt viszont már nehezebb elfogadni, hogy a szárazföldet elhagyó és a lagúnákba költöző itáliaiak trójai harcosok leszármazottai: a legendás harcosokéi, akiknek a különböző mítoszok Párizstól az északnyugat-itáliai Comotóig minden város építését tulajdonítják. Azt azonban nem nehéz megértenie a jelen történészeinek, miért választották a régi velenceiek a trójaiakat őseiknek. Muir szerint: „A trójaiakról széles körben elterjedt az a vélekedés, hogy soha senkit nem tiszteltek, és még városukat [a mai Isztambul közelében, attól nyugatra lévő Tróját] is elhagyták, csak hogy szabadságukat megőrizzék. A trójai gyökerek révén a velenceiek jogot formálhattak a magasabb rangot jelentő ősi származásra és a legtisztább, barbárokkal való keveredéssel nem szennyezett nemesi vérvonalra.” Ugyan ki ne szeretne rokonságban állni egy ilyen nemes néppel, még ha maga a Trója-történet is eleve mítosz? Muir kimutatja, hogy abban a korban előbb vagy utóbb minden nagyobb város, így Róma is benyújtotta igényét a trójai örökségre. A velenceiek tehát az Attila-történetet – illetve föltehetően annak kiszínezett változatát – jelölték meg annak okaként, hogy elődjeik tartósan a lagúnákban maradtak. Abban a tekintélyes modern történészek is egyetértenek, hogy a barbár hordák inváziója legalább részben kiváltó oka volt Velence születésének. A későbbi ezeréves Velencei Köztársaság dicsősége pedig csakis azt jelenthette a város polgárai számára, hogy Velence volt Róma méltó örököse. Róma városa az 5. század elejétől kezdve nem volt többé a Nyugatrómai Császárság birodalmi fővárosa. A császári trón az Adriai-tenger partján északabbra fekvő, a hajdan

dicső Rómához képest jelentéktelen Ravennába került át. A keletrómai császár ennél nagyobb biztonságban húzódhatott meg konstantinápolyi trónusán. Az 5. század elején még senki sem gondolta volna, hogy a Nyugatrómai Birodalom hét röpke évtized elteltével kimúlik. 401-ben először csapott le Kelet-Európa felől az első barbár seregek egyike, Alarik vizigót király vezetésével. A valaha verhetetlen, de addigra önmaga árnyékává lett, gyönge, lélektelen római hadsereg nem tudott védelmet nyújtani az Adriai-tenger északi és északnyugati partvidékén lakóknak. Róma azonban nem mondott le az ott élő birodalmi polgárok ismételt adóztatásáról, holott nem védte meg őket a barbár hordáktól. A fokozatos tengeri exodus előtt a szárazföld lakói jómódban éltek a part mentén. Alarik érkezésével azonban kényelmes, megállapodott életformájuk először megingott, majd összeomlott. A több évtizeden át egymást követő inváziók hatására a rövid lagúnai tartózkodások egyre hosszabbak, majd véglegesek lettek. Kezdetben Alarik és az őt követő többi barbár sereg elvonulása után az elűzött itáliaiak még előmerészkedtek búvóhelyükről, visszaadták azt a lagúna állandó lakóinak, és hazatértek városaik üszkös romjai közé, hogy rendbe hozzák életüket. A betolakodók komoly hatást gyakoroltak a zaklatott nyugati világ jövőjére. Ha például Attila hun fejedelem csaknem fél évszázaddal Alarik után nem dönt pillanatnyi szeszélyből úgy, ahogy döntött, a velencei lagúna szigetei talán mindmáig csupán néhány rozoga, cölöpökön álló faháznak adnának otthont… A hagyomány szerint Attila 452-ben már ott tartott, hogy meghajol a védők szívóssága előtt, és felhagy az északkelet-itáliai, Trieszttől néhány mérföldre nyugatra, a Grado-lagúnától pedig pár mérföldre északra fekvő Aquileia ostromával. Amikor azonban nyeregbe szállt, hogy előkészítse serege elvonulását, a legenda szerint a városból

távozó gólyarajt pillantott meg. Ezt égi jelnek tekintette, mely szerint Aquileia el fog esni, és folytatta az ostromot. Végül a földdel tette egyenlővé a várost, lakói pedig ismét csak a lagúnába menekültek. Az Adriai-tenger partvidékének északnyugati „félholdja” ellen intézett ehhez hasonló, rajtaütésszerű támadások kétségtelenül hozzájárultak Velence mint állandó település létrejöttéhez. Attilát, aki valójában csak áthaladt seregével a területen, az eltökéltebb langobárdok avagy lombardok követték. Ez a germán népcsoport a 6. század közepén, több mint száz évvel Attila távozása után, független királyságot és hercegségeket alapított Észak-Itáliában, amelyek két évszázadig maradtak fönn. Végül az ő tartósabb jelenlétük késztette a szárazföldi rómaiakat – John Julius Norwich történész szavaival élve: „riadt embereket” – a lagúnában való végleges letelepedésre. A szigetek átmeneti menedékhelyből egy városállam magjává léptek elő, amely városállam aztán csaknem ezer éven át uralta a nyugatrómai világ „negyedét és még fél negyedét”. A legtöbb mai történész szerint Alarik, Attila, majd a lombardok korában hosszú évtizedekig, ha nem évszázadokig tartott, mire a különböző lagúnák benépesedtek, és állandó települések alakultak ki a területükön. A hagyomány az egymást követő inváziók korán belül jó előre helyezi Velence alapítását: Kr. u. 42l-re, azaz két évtizeddel Alarik támadása utánra és harminc évvel a nyomdokaiba lépő Attila érkezése előttre. Ráadásul az időpont gyanúsan precíz: március 25-én déli tizenkét óra. A város eredete tehát a mítoszok ködébe vész. Igen kényelmes megoldás az is, hogy március 25. Velence védőszentjének, Szent Márknak a napja, bizonyítandó a város erős keresztény gyökereit. Patricia Fortini Brown történész szerint: „Ez a dátumozás természetesen a kezdet kezdetétől kifogástalan keresztény »ajánlólevéllel« látja el a várost.” A szent földi maradványai, mint később látni

fogjuk, furcsamód csak négy évszázaddal később érkeztek meg Velencébe. Az alapítási dátum azonban egy dokumentumon alapul, amely arról számol be, hogy az iszapzátonyokra három padovai konzul érkezett. Kereskedelmi lerakat létrehozásának reményében jönnek, ami John Julius Norwich történész szerint „sokkal tetszetősebb magyarázat, mint amennyire hitelt érdemlő”. Norwich azt nem vitatja, hogy érkezhetett a szigetekre hasonló küldöttség, talán még templom is épülhetett az esemény emlékére. Végső soron mégis valószínűtlennek minősíti, hogy ehhez köthető a városalapítás, hiszen a padovaiak nemigen tettek bármit is a lerakat létrehozása érdekében, a lagúna népe pedig a különböző kis szigeteken elszórva élt. Nem valószínű, hogy a terület „lakossága” ekkorra már eldöntötte volna, hogy tartósan ott akar maradni. Ez a döntés csak évtizedekkel később született meg, Attila, a langobárdok, majd a még később arra járó frankok után. De ugyan ki szállhatna vitába a hagyománnyal? A legenda szerint mindössze negyvenöt évvel később, 466ban a lagúnák különböző szigeteinek képviselői a mai Velencétől hatvan mérföldre északra lévő Gradóban találkoztak. Laza kormányzati szövetséget hoztak létre, amely Norwich szavaival élve „annak a lassú alkotmányozó folyamatnak a kezdetét jelentette, amelyből végül a Legfelségesebb Köztársaság [Republica Serenissima] (azaz Velence) kinőtt”. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy Attila után huszonöt évvel, 476-ban a Nyugatrómai Birodalom, amely aztán hamarosan barbár királyok kezére került, császár nélkül maradt – sem Rómában, sem Ravennában nem volt uralkodó –, és a keletrómai császár irányította a távoli Konstantinápolyból. Itália ezzel megszűnt a császárok otthona lenni. Idegen királyok hosszú sora uralkodott fölötte, akik a vandálok, lombardok, szaracénok (azaz mórok) és normannok soraiból kerültek ki.

Az egykori távoli római provincia, Venetia lagúnáinak népe eközben a hanyatló birodalom politikai küzdelmeitől szinte érintetlenül kezdte meg új életét. Norwich így ír erről: „A korai velenceiek számára a földrajzi elszigeteltség lehetővé tette, hogy távol tartsák magukat az Itáliát megrázó, egymást követő politikai felfordulásoktól.” Amikor a Nyugatrómai Birodalom végül 476-ban – inkább halk, tompa puffanás és egy sóhaj kíséretében, mintsem recsegve-ropogva – elbukott, az esemény „alig-alig fodrozta a lagúnák vizét”. Az 5. század végén a barbár királyok, ahogy közvetlen római elődjeik is, Ravennában húzódtak meg. Azt, hogy ezek az uralkodók valóban úgy érezték-e, uralkodnak Velence fölött, csak találgatni lehet, az azonban bizonyos, hogy jelentős mértékű adásvétel bonyolódott a lagúnák népe (akik a római korban só- és halkereskedelemmel már megkezdték üzleti tevékenységüket) és Itália többi része között. Cassiodorusnak, Theodorik keleti gót király kormányhivatalnokának 523-ban, Attila távozása után hetvenegy évvel a lagúnalakókhoz írt, világosan megfogalmazott levele bepillantást nyújt a különböző lagúnák szigeteinek életébe, és sejtetni engedi a szigetlakók kalmárszellemét is: „Mert úgy éltek, mint a tengeri madarak, otthonaitok a víz színén elszórva állnak, mint a Kükládok szigetei. A föld szilárdságát, amelyre épültek, csak fűzfavesszőfonat [farudakra font fűzfaágak] biztosítja. […] A népeteknek egy nagy gazdagsága van – a hal, amely mindnyájatok számára elegendő. Nálatok nincs különbség gazdag és szegény között: ugyanazt eszitek, egyformák a házaitok. Az irigység, amely a világ többi részét igazgatja, előttetek ismeretlen.

[…] Javítsátok tehát szorgalmasan hajóitokat, amelyeket hajlékotok ajtajához kötve tartotok, mint a lovakat, és induljatok sietve!” Ezt a levelet gyakran idézik az útikönyvek és más munkák, példázva, milyen egyszerűen, ám demokratikusan éltek a lagúna lakói több mint fél évezreddel azelőtt, hogy a negyedik keresztes hadjárat alatt, 1204-ben Konstantinápoly kifosztásával megkezdődött a Velencei Köztársaság fölemelkedése. Valószínűbb azonban, hogy nem a lagúnák életének pontos leírásával állunk szemben (a jóval délebbre, ravennai palotájának kényelmében élő Cassiodorus aligha kereste föl egyszer is a lagúnákat), hanem a hivatalnoknak királya, Theodorik nevében „elkövetett” hízelgésével. A barbár király ugyanis, aki a Konstantinápolyban székelő igazi uralkodó engedélyével kormányozta Itáliát, azt akarta, hogy a lagúnák hajósai átkeljenek az Adriai-tengeren az Isztriai-félszigetre, a mai Horvátország területére, és rakják meg hajóikat az ott termelt olívaolajjal és borral. Érdekes, hogy Cassiodorus egyszer sem tesz említést a velenceiekről, akik akkor még nem hoztak létre a ma a történelmi várost alkotó Rialtoszigetcsoporton jelentős települést. Michela Sediari, a Velencei Zenei Konzervatórium munkatársa szerint az első krónikás, aki a „Velence” városnevet használta, a 8. század végén tevékenykedő Pál diakónus volt. Cassiodorus viszont még egyszerűen az Adriai-tenger északi partvidékének lagúnalakóihoz intézte sorait, akik élhettek a Trieszt közelében lévő Grado-lagúna és a ma velencei lagúna-ként ismert szakasz déli végén lévő Chioggia halászkikötő között bárhol. A velenceiek természetesen már évszázadok óta azt állítják, hogy Cassiodorus rájuk gondolt. Ez újabb jó példa arra, milyen előkelő szerepre tartottak igényt az adriai térségben, majd később az egész mediterrán világban. Ugyanakkor a levél és az, hogy a lagúnalakók alighanem ráálltak, hogy áthajózzanak áruért az Adriai-tenger

túlpartjára, jól mutatja a bontakozó kereskedelmi tevékenység folytonosságát. Komolyabb méreteket a Cassiodorus levelét megelőző, 5. évszázadban öltött ez a tevékenység, és jó eséllyel Altinum római városhoz köthető, amely a mai Torcello körüli régi kikötőtől alig valamivel beljebb terült el a szárazföldön. Cassiodorus levele említi a lagúnák békés életét és az emberek közötti egyenlőséget is. Ezt a modern történetírás cáfolja, hiszen ma már tudjuk, hogy a lagúnák szigetein mindennapos volt a vita, a pörlekedés, és rengeteg túlzott becsvágytól fűtött ember vívott ádáz csatározást az Adriaitenger e kis zugának uralásáért. Akkor hát a mítoszok és a valóság eme lármás forgatagában mikor lett Velence Velence? Az 5. század eleje, Alarik első felbukkanása után a terület pár száz éven át – abban az időszakban, amelyről Cassiodorus a fent idézett levélben ír – tucatnyi falucskából állt, amelyek a Velencétől délre lévő mai Chioggia területe és a legtávolabbi, északkeleti lagúnában fekvő Grado közötti aprócska szigeteken szóródtak szét. Az egyik korai település, amely a barbárok és lombardok idején felvirágzott, Torcello szigetén volt. 638ban érkeztek ide a lombardok túlkapásai elől menekülő emberek, de valószínű, hogy őket már az Attila elől 452ben a kopár szigeten meghúzódok maroknyi leszármazottja fogadta. A 7. században – tehát még mindig csak úgy kétszáz évvel azután, hogy Alarik vizigót inváziójával kezdetét vette a barbárok randalírozása – úgy írták le a szigetet, mint „miniatűr várost miniatűr katedrálissal”. A település kezdeti, körülbelül százfősre becsült lakossága a két szárazföldi városból, Altinumból és Heracleából érkezett menekülteket foglalta magában. Torcello városképét rövidesen jellegzetes, vörös téglás tornyú katedrális uralta, amely ma a lagúna legrégebbi épületének részét képezi. Úgy tűnhet, ez a szigeti közösség volt az immár lakott lagúna korai időszakában a domináns

központ, ahogy északabbra a maga lagúnájában Grado. Évszázadokba telt még, hogy ne csak néhány rettenthetetlen, szívós ember lakja a később Rialto néven ismertté vált, a mai Velencének otthont adó szigetcsoportot. A történészek szerint Torcello népessége a 12. században tetőzött, elérte a harmincezret. 2000 tavaszán viszont mindössze huszonhét állandó lakosról szólt a fáma. A katedrálison és a szomszédos kápolnán kívül egyetlenegy sem maradt fönn a város eredeti épületei közül, a látogatóra e két látnivalón kívül csak pár, turistáknak felhúzott szálloda vár. A lagúna közepén, a szárazföldtől messzebb fekvő és ezáltal nagyobb biztonságot élvező Velence már Torcello dicső napjaiban növekedésnek indult. Jan Morris a The World of Venice című könyvében elmondja, miért hanyatlott le Torcello csillaga, és miért emelkedett ki a Rivo Alto, avagy Rialto (jelentése: 'magas töltés') néven ismertté vált szigetek iszapzátonyai közül Velence: „[A 12. század után Torcello] csatornáit eltömte a lagúnától még el nem terelt folyók hordaléka, a város lakóit malária és halálos lázbetegségek tizedelték, megélhetését pedig a lagúna közepén, a Brenta torkolatának közelében jobb helyzetben lévő Rialtoszigetek felbuzgó energiája vette el. Torcello letargiába, csüggedtségbe süppedt. Legéletrevalóbb polgárai Velencébe költöztek, kereskedőházai bezártak, és feledésbe merültek. Annyira elhagyatottá, használaton kívülivé vált a sziget, hogy az építkező velenceiek, ha fogytán volt az anyaguk, átjártak Torcellóra, és bárkáikba rakodták a paloták maradványait. A romok között bóklászva keresgélték a megfelelő méretű lépcsőt, a legalkalmasabban kifaragott párkányt. Szegény Torcello az évszázadok során elrothadt, szétporladt, visszasüppedt a mocsárba, […] [látogatóit] valósággal gyötri a melankólia.”

Velence tehát fokozatosan a partvonal északkeleti félholdján lévő két nagy lagúna valamennyi települését uralta. A ma Velence néven ismert város helyét furcsamód csak negyedszerre választották ki a kormányzat székhelyéül. Először a szárazföldön lévő Oderzo lett a hatalmi központ, amely ma aprócska falu. Amikor 639-ben behódolt a lombardok szűnni nem akaró ostromának, a provincia székhelye a velencei lagúna északi végébe, Heracleába költözött. Itt választották meg az első dózsék egyikét. 742-ben ismét költözött a főváros, ezúttal Malamoccóba, amely akkor az évszázadokkal később a mai Lidóvá egyesült szigetek egyike volt. Aztán Kis Pipin, Nagy Károly fia és Itália kinevezett királya (apja volt a németrómai császár), a 9. század elején be akarta hódoltatni a lagúnák népét, és megtámadta Malamoccót. A város lakói hatmérföldnyi bonyolult csatornarendszeren és iszapzátonyokon át menekültek el a biztonságosabb, rejtett csatornák labirintusától védett Rialto-szigetekre, amelyekből Velence kinőtt. A regék kötelességtudóan elbeszélik, hogy amikor a frank hadvezér üldözőbe akarta venni őket a lagúnában, ha jól zátonyra futottak, és a csatornarendszert töviről hegyire ismerő helybeliek rajtuk ütöttek. Kis Pipin megfutamodása arra késztette apját, hogy az immár állandó jelleggel a Rialto-szigeteken megtelepedett velenceieket Konstantinápoly alattvalóinak ismerje el. Horatio Brown történész a 19. század végén írt The Venetian Republic (A Velencei Köztársaság) című könyvében ezt olvashatjuk: „A lakosság Rialto-szigeteken [811-ben] történő összpontosulása Velence mint teljes értékű állam történetének kezdetét jelenti. […] A kiválasztott helyszín, a lagúna kellős közepén lévő sziget pedig kompromisszumot jelez a szárazföld és a tenger felől

fenyegető veszélyek elleni védekezés között. Attila és a lombardok már bizonyították az előbbi valós voltát, Pipin támadása pedig az utóbbit demonstrálta. ]…] Egymást hozta létre a hely és a nép. Rialto születése után már nem kell külön Heracleáról, Jesolóról, Malamoccóról beszélnünk; immár a modem történelem egyesült Velencéjével állunk szemben.” Mary McCarthy amerikai szerző a lagúna különböző szigetei és városai közti hatalmi harcokat ismertetve azt az észrevételt teszi, hogy az általunk ma ismert történelmi várost „halott városok” gyűrűje veszi körül, amelyek közül „mindegyik egy hamvába holt lehetőséget testesít meg, amelyből szintén Velence lehetett volna”. Míg Nyugat-Európa többi része a „sötét középkorba” süllyedt, Velence a Bizánci Birodalomtól, Róma hajdani dicsőségének örökösétől gazdasági függőségben álló városállammá fejlődött. A keleti birodalom központja Bizáncban avagy Konstantinápolyban (a mai Isztambulban) volt. Jan Morris The Venetian Empire (A velencei birodalom) című, 1990-es könyvében így ír erről: „A velenceiek ügyeiket a bizánci hatalomhoz alkalmazkodva intézték. Időnként igénybe vették Bizánc védelmét, máskor Bizánc zsoldosaiként harcoltak, és olyan hűségesek voltak […] hogy az egyik mézesmázosabb stílusú császár »Bizánc legkedvesebb lányának« nevezte Velencét.” A korai velenceiek saját történetük írásakor szerették azt a benyomást kelteni, hogy a város soha nem volt a bizánciak markában. A „szabadnak született” város mítoszát nem más, mint John Locke őrizte meg az utókor számára, aki a 17. században azt írta, Velence, ahogy Róma is, „szabad és egymástól független emberek egyesülése, akik között nem volt természetes felsőbbrendűség vagy alávetettség”.

Valójában azonban Velence azért nyerte el függetlenségét, mert a hanyatlásnak indult Bizánci Birodalom nem volt olyan helyzetben, hogy szigorúan ellenőrizhette volna a velencei kereskedőket. A 8. században például a konstantinápolyi uralkodók már elfogadták Velence vezetőit, a dózsékat, akiket nem felülről neveztek ki, hanem a helyiek akaratából választottak meg. (A „vezért” jelentő latin dux szó a velencei dialektusban a dogé, Itália más részein a duce vagy duca alakot öltötte.) Ez volt Velence fokozatos függetlenedésének kezdete. Egy igen merész húzással kezdődött. 827-ben vagy 828ban velencei kereskedők – a fáma szerint egyikük torcellói volt, ettől szárnyra kapott az az elképzelés, hogy a velencei szigetek ekkor már egyesültek egy közös ügyért – ellopták az arab uralom alatt álló egyiptomi Alexandriából Szent Márk evangélista állítólagos földi maradványait. Mary McCarthy Venice Observed (Megfigyelt Velence) című klasszikus útleírásában csiszolt szarkazmussal ír a témáról: „Az, hogy két velencei kereskedő ellopta Szent Márk holttestét az alexandriai pogányoktól […] a velencei kereskedők jóformán utolsó »kegyesnek« tekinthető cselekedete volt.” Hogy valóban a szent ember porhüvelyét hozták-e el, az a történet szempontjából mellékes. A hagyomány szerint az arabok szemében undorító disznóhúsba csomagolva csempészték ki a szállítmányt a muzulmán vámosok mellett. És a mítoszhoz az is hozzátartozik, hogy Szent Márk az Adriai-tenger északi része felé vezető úton megóvta a kereskedőket a viharoktól. Amikor pedig a dózse palotájába vitték, ott is csodákat tett. Mindez egy korábbi, hihetőbb mítosszal kapcsolódott össze, amely szerint Szent Márk még életében, több évszázaddal azelőtt meglátogatta Itália északkeleti félholdjának római városait. A legenda folytatása, mely szerint Szent Márk éjszakára a Rialto lapályán pihent meg, ahol évszázadokkal később Velence

fölépült, már kevésbé hihető, túlságosan is kapóra jövő egybeesés. Cáfolhatatlan dokumentumok persze nem igazolják, hogy Szent Márk valaha is ott járt volna, ahogy a hagyományon kívül arra is vajmi kevés bizonyíték van, hogy Szent Péter valaha is járt Rómában. A régi velenceiek számára azonban elég volt a hagyomány. A szent csontjainak visszatérését úgy tekintették, mint a városhoz való kötődésének újabb jelét. Szent Márk a város védőszentje lett, ahogy Szent Péter is Rómához tartozik. Muir történészkollégáit idézi, akik úgy vélekednek, hogy Szent Márk Velencébe került csontjainak köszönhetően a velencei dózsék vallási alapú felségjogot gyakorolhattak az északabbra lévő, a világi és egyházi hatalomért velük vetekedő Gradóval szemben. Muir – egy kollégáját is idézve – így ír: „Velence mítosza” már az evangélista érkezésének napján megszületett. „Ahogy a pápa örökölte Szent Péter tekintélyét, úgy örökölték a velenceiek Szent Márkét. Mivel pedig a pápáság autonóm, annak kell lennie a velencei államnak is.” Szent Márk holttestének ellopása megnyitotta a hasonló akciók hosszú sorát. Az évek során Velence a lopott ereklyék és javak gyűjtőhelyévé vált. Az eltulajdonított értékek azt a célt szolgálták, hogy a várost komoly kereskedelmi központnak és a mediterrán világ fővárosának ismerjék el. Mary McCarthy részletesen is ismertet néhány akciót. 1100-ban a velenceiek összeesküvést szőttek a kis-ázsiai (a mai Törökország területén lévő) Mira kolostorának kirablására és Szent Miklós holttestének ellopására, a dél-itáliai Bariból való tengerészek azonban megelőzték őket. Pár évvel később más szentek csontjait próbálták meg elvinni különböző keresztény vallási központokból. Szíriából gránitoszlopokat szekereztek haza, ezek különböző velencei épületekben kiállítva ma is láthatók. Elloptak egy asszír bronzkimérát (azaz tűzokádó, oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú, nőnemű mitológiai szörnyet) is, amely később, átalakítva,

Szent Márk bronzoroszlánja lett. Ezekben az években annyi szent ereklyét zsákmányoltak, hogy a Riva degli Schiavonin, a város szélén, a dózsepalota előtt futó gyalogúton nagy halmokban állt a hajók legénysége által ledobált lopott holmi. „A velenceiek részrehajlás nélkül csikartak ki hadizsákmányt és kereskedelmi kedvezményeket kereszténytől és pogánytól egyaránt – írja Mary McCarthy. – Ez a pártatlanságuk végül oda vezetett, hogy időnként a zsidókhoz hasonlóan azért utálták őket, mert »kívül álltak« az egyezményes viszonyokon.” Később McCarthy még hozzáteszi: „Rómától, Ravennától vagy a közeli Veronától eltérően Velence semmiféle »kezdőtőkével« nem rendelkezett. Talált gyerek volt a városok között, úgy lebegett a vízen, mint Mózes a kosarában a sás között. Ennélfogva kénytelen volt találékonynak lenni, lopni, rögtönözni. […] A korai idők velencei üzletembereinek tettrekészsége az önerőből boldoguló társadalmak jellemző vonása.” A város ha vitatható módszerekkel is, de lassan birtokba vette önmagát. Mítoszokat kreált, hogy alátámassza és igazolja a Földközi-tenger keleti vidékén elfoglalt helyének jogosságát. A 10. század óta Velencének megvolt hozzá a haditengerészeti ereje, hogy megtisztítsa az Adriai-tengert a kalózoktól. 1000-ben a városállam egyre növekvő tengeri hatalma már az Adriai-tenger teljes északi részére kiterjedt, az olasz és a dalmát partvidékre egyaránt. A két szárazföldi tömb közötti, a Keletet és a Nyugatot elválasztó tenger egyes, abból a korból fönnmaradt térképein „Velencei-öböl” néven szerepel. 1054-ben aztán, amikor a nagy szakadás következtében elvált egymástól a római székhelyű latin és a konstantinápolyi központú görög ortodox egyház, Velence és Konstantinápoly is különvált

teológiailag. A városállam egyházilag a pápasághoz tartozott, világi üzelmeket azonban mindkét irányba folytatott. Onnantól kezdve, hogy 1095-ben II. Orbán pápa meghirdette az első keresztes hadjáratot, a velenceiek hosszú időn át támogatták a pogányok elleni harc ügyét hajókkal és ellátmánnyal. 1202-ben, amikor Velence már csaknem ötszáz éve fennállt, és biztosan uralta az Adriai-tenger északi vidékét, történt valami, aminek hatására a városállam tengeri nagyhatalommá lépett elő: III. Ince pápa megindította a harmadik keresztes hadjáratot, ezúttal a muzulmánok kezén lévő Alexandria ellen. Az egyháznak újfent segítségre volt szüksége a katonák szállításában. Velence 41. dózséjának, Enrico Dandolónak a döntése, ahogy Jan Morris írja The Venetian Empire című könyvében, „őt és mind a hetvenkilenc utódját, legalábbis névleg, a[z egykori] Római Birodalom Negyedének és még Fél Negyedének urává tehette”. És a város készen állt erre a lépésre. Dandolo Velencéje mintegy nyolcvanezer lelket számlált, Európa egyik legnagyobb városa volt. Morris azt írja, hogy „községekre oszlott, amelyeknek egytől egyig megvolt a maguk erős karaktere, saját társadalmi hierarchiája, így aztán a városban nem létezett gazdag és szegény negyed. Főként fából építkeztek”. A látogatók szeme elé a közelmúlt századaiban táruló, kőből épült város akkor még nem jött létre egészen. Ahogy Morris írja, 1202-ben még a város nagy része új volt. A fahidakat akkortájt kezdték fölváltani a kőhidak, és a campi nevű, az egyes városrészeket uraló nyitott terek kőborításának lerakásába is csak abban az időben fogtak bele. Velencében ekkoriban kiváló hajóépítő mesterek dolgoztak, ezért volt a negyedik keresztes hadseregnek akkora szüksége a város szolgálataira. 1201 végén keresztes vitézek érkeztek Velencébe, hogy fölszálljanak a velencei hajókra. A lovagok és kísérőik a Lidón ütöttek tábort. Az első problémát az jelentette, hogy

vezetőiknél nem volt elég pénz. Kölcsönt vettek tehát föl, hogy a velencei Arzenálban, Európa egyik legnagyobb forgalmú hajóépítő központjában, amely fénykorában huszonnégy óránként elő tudott állítani egy hajót, elkészülhessenek a vízi járművek. A Krisztusért harcolóknak fizetség fejében számos értéktárgyuktól is meg kellett válniuk, ezeket a finom lelkű velenceiek beolvasztották, és pénzérméket vertek belőlük… Ezután lépett színre egy kevésbé ismert történelmi alak, az ifjú Alexiosz, aki igényt tartott a bizánci trónra, és trónkövetelőként száműzetésben élt. Az ifjú a velenceiek értésére adta, hogy ha császárt csinálnak belőle, segít visszahozni a görög ortodox egyházat Róma kebelére, amely addigra a nyugati kereszténység szilárd központja lett. Dandolo dózsénak több se kellett. Üzletet kötött a keresztesekkel, akiknek még mindig nem volt elég pénzük ahhoz, hogy velencei hajókon tegyék meg az alexandriai utat. Dandolo – aki egyesek szerint a kilencvenes éveiben járt, és vak volt, mások szerint a nyolcvanas éveit taposta, és gyengén látott – azt a javaslatot tette, hogy a keresztesek adósságuk fejében álljanak meg az Adriaitenger keleti, dalmáciai kikötőiben, így Triesztben, Muggiában és Zarában, és segítsenek megszilárdítani Velence hatalmát a tenger teljes hosszában. Ja, és segítsetek nekünk [velenceieknek] abban is, hogy trónra juttassuk Konstantinápolyban a trónkövetelőt, tette még hozzá. Dandolo a keresztes hadsereg magas rangú vezetőivel összejátszva dolgozta ki tervét, ezért jól tudta, hogy „Krisztus katonái” nem fognak eljutni Alexandriába. Az egyszerű közkatonák viszont csak akkor vették észre a cselt, amikor már jócskán Konstantinápoly felé jártak. Az ott összerabolt zsákmány, a megerőszakolt görög nők és a véghezvitt nagyarányú pusztítás azonban hamar feledtették velük eredeti „szent” küldetésüket. Konstantinápolyt bevették, az ifjú Alexioszt trónra ültették, majd megbuktatták. (Amint Morris The Venetian

Empire című könyvében megírja, Dandolo állítólag „te ostoba kölyök"-nek nevezte a trónkövetelőt, majd így folytatta: „Kihúztunk a ganéból, de hamarosan visszanyomunk bele.” És a végén meg is tette.) A keresztesek némi csetepaté után a birodalom urai lettek, és hálásan megosztották azt a segítőkész velenceiekkel, akiknek számos tengerparti város és Kréta szigete jutott, egy újabb „ugródeszka” a Velence által uralt szentföldi kereskedelmi útvonalon. Konstantinápoly kincseit, ereklyéit elhordták, Európa minden szegletébe jutott belőlük. Ismét Morrisnak adom át a szót: „A velenceiek azonban rendkívül jól szervezett fosztogatók voltak. Egyedül ők tartottak csapataiknál fegyelmet, és módszeresen, a kapott parancsok alapján fosztogattak, nemzetük dicsőségére.” A gazdag zsákmányt, többek között márványoszlopokat, a négy kis domborművű, porfírból készült harcost [egyesek szerint Diocletianus császárt és társuralkodóit ábrázolják – a szerk.] és a velenceiek hite szerint Bizánctól való függetlenségüket szimbolizáló négy antik bronzlovat ma mind-mind megcsodálhatják a köztársaság uralma alá került keleti városokból származó kincseket bámuló turisták. [Konstantinápoly kifosztása során került DélFranciaországba a megkínzott Krisztus-test lenyomatát őrző ún. torinói halotti lepel is – a szerk.] A velenceiek, miután megkapták, amit akartak, visszavonultak, és csöndben kiépítették a kereskedelmi útvonalakat, amelyek hosszú évszázadokon át szépen kiszolgálják majd őket, létrehozva a Venezia Dominan-tét. Mindez a Keletrómai Császárság agóniája idején történt, amely ugyanolyan lassú halállal múlt ki, mint bő fél évezreddel korábban az egykori Római Birodalom nyugati fele. Konstantinápoly feldúlása révén Velence, a kereskedelemből élő városállam, egy csapásra nagyhatalom lett. Dandolo filozófiája azonban megóvta

attól, hogy elődje, a háborúskodó, területszerző Római Birodalom sorsára jusson. Dandolo és közvetlen utódai ugyanis nem akartak mást, mint háborítatlan kereskedelmet a kelet-itáliai és nyugat-dalmáciai partok mentén, majd az Égei-tenger szigetein, Cipruson és Krétán át Levante, azaz a Közel-Kelet, majd onnan a fűszerekben gazdag Távol-Kelet felé. A velencei hajók Levante kikötőiben gyűjtötték össze a Kínából és azon is túlról karavánok által hozott selymet, teát, fűszert, innen szállították haza Velencébe, majd küldték tovább Európa-szerte. Minden árunak, akár keletre, akár nyugatra folytatta útját, ezen az útvonalon kellett haladnia. A saját tengeri útvonallal nem rendelkező távol-keleti kereskedők a velencei hajókra voltak utalva, mert a Kelet és a Nyugat közötti forgalmat bonyolító összes kikötő Velence ellenőrzése alatt állt. A köztársaság monopolisztikus hatalmat élvezett, hadihajói pedig két évszázadon át visszaverték az ezzel szembeszállókat, így a létfontosságú kikötők a városállam kezében maradtak. A Konstantinápoly kirablásával szerzett területekkel nem az volt a céljuk, hogy újabb országokat, népeket tereljenek zászlajuk alá, ahogy korábban a rómaiak, hanem kizárólag a kereskedelmi hajózási monopólium védelme és kiterjesztése. A kikötőik fennhatóságát Velencének átadó népek sokszor szívesen vették a köztársaság védelmét. A velenceiek pedig, bár hűséggel tartoztak a római egyháznak, függetlenebbek voltak más keresztényeknél. Ennélfogva több toleranciát tanúsítottak más vallási hagyományok, kultúrák iránt, különösen, ha a más kultúrájú népek a köztársaság számára hasznos szolgáltatást tudtak nyújtani. Korfu szigetén például zsidók voltak a legjelentősebb bankárok, és pénzügyi rendszerük jó szolgálatot tett a köztársaságnak. Szépen prosperáltak is hálás gazdáik uralma alatt.

Maga Velence is aránylag biztonságos hely volt a zsidók számára, akik gyakran kerestek menedéket a lagúnában az Európa más részein őket sújtó pogromok és egyéb erőszakos cselekmények elől. A velenceiek a Genovával folytatott költséges háborúskodás után például zsidó pénzkölcsönzőket hívtak a szárazföldről, hogy hasznosítsák pénzügyi érzéküket a velencei gazdaság talpra állításában. Munkájuk végeztével ugyan kiutasították a bankárokat a városból, később azonban visszahívták őket. A 16. századtól kezdve azonban még a toleráns és kulturálisan sokszínű Velencében is – bár lehet, hogy a türelem csak addig tartott, amíg Velence önérdekét szolgálta – elkülönítve éltek. 1516-ban a velencei vezetés elrendelte, hogy a zsidók a ma Velence Cannareggio nevű negyedeként ismert, a modern vasútállomástól északra lévő kis szigeten gyűljenek össze. A valaha öntödének vagy valamiféle fémmegmunkáló üzemnek otthont adó földdarabon telepítették le őket. A velencei dialektusban az öntöde neve ghetto, innen ered a gettó szavunk. A zsidók ezen a területen űzték mesterségüket. Nappal szabadon mozoghattak a városban, éjszakára azonban be voltak zárva kis szigetükre, és keresztény őreiket saját zsebből kellett fizetniük. Ebben az időben a velencei zsidók csak textiliparral, pénzkölcsönzéssel és orvoslással foglalkozhattak, ezenkívül süveget és időszakonként változó színű, sárga vagy piros jelvényt kellett viselniük. Kérdés, vajon ezt a sokat becsmérelt és bántalmazott népcsoportot a velenceiek védelmezni akarták-e a brutális külvilág ellen, vagy a keresztények gondolkodására jellemző, a zsidókat veszélyforrásnak tekintő félelem hatása alatt úgy érezték, saját érdekeiket védik? A gettó addig létezett, amíg Napóleon, aki 1797-ben elfoglalta Velencét, és véget vetett a Velencei Köztársaságnak, le nem bontatta a kapuit. Később, amikor az osztrákok kezére került a város, a zsidók elleni

korlátozó intézkedések ismét életbe léptek, és végül 1866ban az újonnan létrejött olasz állam garantálta szabadságukat. Egy útikönyv szerint ma hatszáz zsidó család él Velencében, és ebből mindössze öt lakik a régi gettó határain belül. A Velencei Köztársaság, amelynek csillaga 1202-ben Dandolo dózse rámenősségének és elszántságának köszönhetően ívelt föl, a 15. század végére lassan, szinte észrevétlenül kezdett szétforgácsolódni. A baljós hanyatlás 1499-ben vette kezdetét, amikor két esemény híre jutott el Velencébe. Egyrészt a törökök Sapienza mellett, a Peloponnészosz-félsziget délnyugati csücskénél legyőzték a velencei flottát, másrészt pedig Vasco da Gama portugál hajós a Horn-fokot megkerülve eljutott Kalkuttáig, s ott fűszert vásárolt. Az általa bejáratott új, mélytengeri útvonalak fokozatosan veszélybe sodorták Velence hajózási monopóliumát. A velenceiek szárazföldi és sekélytengeri kereskedelmi útvonalai, valamint kifejezetten a földközi-tengeri viszonyokra készült ha jól immár nem voltak egyeduralkodók az európai piacon. Vasco da Gama tettének jelentőségét azonnal megértette minden velencei. Stephen Fay és Phillip Knightley velősen összegzi az esemény által kiváltott velencei reakciót: „Miután a hanyatlás megkezdődött, a velenceiek nem tudták megállítani; lehet, hogy éppen ezért elhatározták, élvezni fogják.” Megkezdődött tehát a városállam hosszú, lassú hanyatlása, amelyet, Jan Morris szavaival élve, „a velencei dekadencia tobzódása” fémjelzett. Ekkoriban, a 16. század elején kezdett a város turistalátványossággá válni. Ahogy Morris írja: „Minél dekadensebbek lettek, annál többen rajzottak a városba.” A törökök csatáról csatára, évszázadról évszázadra szép lassan felőrölték Velence ellenállását. A nagy keleti szövetséges, Konstantinápoly 1453-ban végül ellenséges

kézre került, és az elkövetkező évszázadok során az erejét vesztett velencei hadiflottától egyre kevésbé félő kalózok is visszatértek az Adriai-tengerre. A 16. században például egy uszkok néven ismert kalózbanda az elrabolt velencei javakkal egészen a trieszti nemzetközi piacig jutott. Itt az osztrák Habsburgok védelme alatt gyakorlatilag az erődített szigeteiken onnan alig száz mérföldre élő velenceiek orra előtt tudták pénzzé tenni az ebül szerzett vagyont. A valaha Velence által uralt dalmáciai tengerparton úgy elszemtelenedtek a kalózok, hogy a velencei hajók egy ideig a néhány megmaradt baráti kikötőben, a mai Albánia területén kötöttek ki, hogy az áru onnan szárazföldön, karavánokon folytassa útját Törökország felé. A 16. században pedig egy Splitből induló, az albániaival párhuzamos új útvonalat hoztak létre. Így jóval rövidebb utat kellett megtenniük az Adriai-tengeren. A Velencei Köztársaság dicső évei a múlt ködébe vesztek. A 15. század végi döntő tengeri ütközetben, Sapienzánál elszenvedett vereség után, ahogy Muir írja: „A velenceiek számos, a Serenissima [a Köztársaság] keleti kereskedelme szempontjából fontos görög és albán várost elvesztettek. […] [És] bár a portugál kaland következtében Velence tartós veszteséget csak egy évszázaddal később érzékelt, a riasztó hír, hogy [Vasco da Gama] megkerülő hadművelettel túljárt az eszükön az igen jövedelmező borskereskedelemért folytatott harcban, aláásta a levantei [szentföldi] kereskedelem hagyományos velencei monopóliuma által táplált magabiztosságot.” És egyszer elérkezett a vég legvége is. Velence patríciusainak ötszáz évébe telt, mire fölélték a város „dicsőséges” korszakában fölhalmozott tőkét. „Miután

elszórtak mindent, már nem volt miért élniük” – írja Mary McCarthy. A Finálé egybeesett Napóleon Venetóba való 1797. évi megérkezésével. A hódító francia hadvezér egyszer s mindenkorra véget vetett a Serenissimának, és bejelentette, hogy ő lesz a város életében az új Attila. Egy évre rá Észak-Itália régi lombard területeiért cserébe átadta Velencét az osztrákoknak, és innentől kezdve libikókaszerűen váltották egymást a várost uraló hatalmak, egészen 1866-ig, amikor Velence az új olasz állam része lett. A hatalmas lagúna közepén lévő Velence az osztrák uralom alatt került fizikai összeköttetésbe a világgal. 1841ben ugyanis az osztrákok Velence költségére és erős fölháborodására építeni kezdték a várost az olasz szárazfölddel összekötő vasúti hidat. J. G. Links Venice for Pleasure (A szórakoztató Velence) című könyvében így ír erről: „[A velenceiek] soha nem akartak igazán vasúti hidat, közúti hidat pedig még annyira sem. […] A vasúti híd építése előtt az utazó Mestrében vagy Fusinában gondolára vagy postahajóra szállt, és fogatát, ha volt neki, a fogadó előtt hagyta.” Velence tehát nem érezhette magát többé biztonságban a hatalmas sáncárok mögött. Kicsúszott a kezéből saját sorsának irányítása, olyan lett, mint egy fáradt, öreg nagyasszony, aki a végtelen hosszú vacsora végén várja, hogy hazavigye valaki. Ma is nagyjából ezt érzik a velenceiek: hogy sorsukat és városuk sorsát kívülállók döntik el. Érdekes módon a híres világutazók és írók éppen a Napóleon utáni korszak Velencéjéről festették meg a város időtálló, a mai turistákban is élő képét. A dózsék városa örökre elveszett számunkra. Íme, Mary McCarthy velős

summázata arról, hogyan látja Velencét a modem idők turistája, aki egy vagy két napra ejti útba: „Sehol máshol nincsenek olyan elcsépelten banális, pontosabban unalomig koptatott kövek, mint Velencében. A város a 18. század elejétől, amikor korábbi jövedelemforrásai elapadtak, részben múzeumként, részben vidámparkként működött, a turisták belépődíjaiból tartotta fönn magát. A fél éven át tartó karnevál nem pusztán a velencei szabadosság spontán kifejeződése volt, hanem gondosan kalkulált turistalátványosság is. […] A sűrű, keserédes velencei lekvárnak a külföldi ízlést tükröző, pikáns hozzávalója lett maga a turizmus is. […] Velence nem más, mint önmagáról készült, összehajtható képeslap.” Idézzük föl Jan Morrisnak a fentieket megerősítő, de elnézőbb leírását is a The World of Venice című könyvéből: „Ma a város pénze az idegenforgalomban van. A világban betöltött fő funkciója, hogy amolyan lakott múzeum legyen, Tintoretto vásznára kívánkozó üdülőtábor. Pontosan úgy tölti be ezt a funkciót, ahogy Coventry ráállt az autógyártásra vagy Cedar Rapids a zabpehelyre. És bár nyáron a város szörnyen zsúfolt és izzasztó tud lenni, a turisták hordái nem nyújtanak szép látványt, a helybeliek pedig kellemetlenül pénzéhesek, az egészben mégis érezhető valamiféle funkcionalitás, ahogy a percenkénti fordulatszámot akkurátusan rögzítő műszerben vagy a földet hatékonyan öntöző szivattyúban.”

A LAGÚNA ÉS A VÁROS „Oszt' akkor hová mégy, kölyök, ha nem lesz má' Természet, ami helyre tegyen, ha okosabbnak képzeled magad a Jóistennél is?” (Idahói farmer, 1952 körül)

A velencei lagúnában az égvilágon semmi természetes nincs. Finoman kiegyensúlyozott, az utóbbi néhány ezer évben mesterségesen szabályozott élő szervezet. Ha az ember nem avatkozott volna bele a természet erőinek működésébe, a lagúna az évszázadok alatt feltöltődött és az olasz tengerpart részévé vált volna, ahogy évezredekkel ezelőtt is szárazföld volt. Az ember néha figyelmes, jóval gyakrabban azonban hanyag és rövidlátó gondnoka volt a területnek. A lagúna központjában lévő szigeteken létrehozott történelmi város azért került éppen oda, mert a rémült jövevényeknek ez a hely nyújtotta a legjobb védelmet. A lovas barbároknak, akik újra meg újra kiűzték a római polgárokat kényelmes tengerparti városaikból, nem voltak hajóik, így az emberek abban a tudatban menekülhettek a mocsarakba, hogy aligha követik őket. Amikor pedig a korai időszakban komoly tengeri hatalom, például Kis Pipin frankjai fenyegették a lagúnák népét, az ellenségnek akkor sem volt halvány fogalma sem, hol keresse a mélyebb csatornákat. Ez a tudás a titkot gondosan őrző velenceiek kiváltsága volt. A hódítók hamar rá is jöttek, hogy nagy hajóik nem tudnak közlekedni a sekély lagúnában, és gyakran megfeneklenek a közvetlenül a vízfelszín alatt megbúvó iszapzátonyokon. A szigetvilág tehát biztonságos, azokban az időben bevehetetlen menedéket nyújtott lakóinak.

Ma már persze nem fenyegetik a várost kószáló tengeri banditák. A lagúnai vízi világ épségben való fönntartásának igénye azonban a velenceieknek olyannyira vérévé vált, hogy a lagúna három, a város és a tenger közötti összeköttetést biztosító szája a modern olasz állam törvényhozása számára is szent és sérthetetlen.

2000 elején, két hónapos velencei ott-tartózkodásom alatt késő este gyakran szakítottam meg a magnóra mondott szöveg átírásának unalmát. Ilyenkor kisétáltam kis hotelszobámból a Lidóra, és a városi önkormányzat által üzemeltetett vízibuszon, a vaporettón kimerészkedtem a lagúna sötétjébe. Késő este, amikor az egy napra beugró, úgynevezett morde e fugge, azaz „Kapj be valamit, és fuss!” turisták rég szétrajzottak a szárazföldön lévő olcsóbb szállásaikra, különösen kellemes egy ilyen kirándulás. A késő esti vízibusz már nem sok turistát szállít, ők is összeroskadva, egymást átkarolva ülnek a helyükön az esti bárból bárba járás, tánc vagy Vivaldi-hallgatás után. Az utóbbira a Rialto közelében lévő díszes templomok valamelyikében lehet sort keríteni. A késő esti vaporettók legtöbb utasa azonban vacsora, koncert, de leginkább munka után hazatérő helybeli. Soha nem ültem be a kis hajó zárt utasterébe, ahogy a velenceiek teszik, az olasz politikai élet és futball szeszélyeit taglaló napilapokba temetkezve. Túl szűknek éreztem a zárt, levegőtlen kabinokat. Inkább a menetirány szerinti jobb oldalon, közvetlenül a kormányos parányi fülkéje mögött álltam meg. Innen a Lido és a történelmi városközponthoz közeli Santa Elena hajóállomás között jól láttam a sötétlő lagúnát, és éreztem, ahogy a hajó orra szeli a holdfényben néha ezüstösen megcsillanó, szelíden hömpölygő fekete vizet. Volt, hogy elmentem egészen a Grand Canalig, majd vissza, máskor leszálltam a két Szent Márk téri megálló valamelyikénél, hogy olyankor bolyongjak egy keveset „a világ legnagyobb szalonjában", amikor azt nem lepi el sem a város becslések szerint 120 000 – négyzetkilométerenként több mint 3000 – galambja, sem a fényképezőgépüket kattogtató turisták. Ezen a kései órán valóban „éreztem” a nagy, szabad teret, és szinte elcsodálkoztam, hogyan mászkálhatok a világ egyik legnyüzsgőbb városában ilyen tökéletes, gyakran már-már nyomasztó magányban.

Egy nyugtalan éjszakán hajnali háromkor mentem el a szállodából, fölszálltam az óránként járó vízibuszra, és mindössze három utastárssal áthajóztam a lagúnán. Velence régi kikötője, a helyiek által mindmáig Molo néven emlegetett Szent Márk-kikötőmedence mellett siklottunk el az éjfekete vízen. Itt kezdődik a Grand Canal fordított S alakú szerpentinje, amely a pár kilométerre lévő pályaudvarig tart. Félhold volt, apály, a csatorna partján a paloták mintha mély plüssfotelokban szunyókáló öregurak módjára összegörnyedtek volna. Úgy tűnt, csak a szállodák vannak kivilágítva. Ha nem lettek volna a Grand Canal mentén ittott lerakott, fondamente névre hallgató rövid járdaféleség mentén fehér fénnyel világító „utcai” lámpák, úgy éreztem volna magam, mintha koromsötét vidéki éjszakában autóznék kivilágítatlanul. A vaporettónak ugyanis nincs reflektora, és a megállók között mintha fekete tintában úszna. A víz felszíne is sima, mert ilyenkor, éjnek évadján, motorcsónakok sem járnak a lagúnában. Hajnali háromkor Velence sötét, hangtalan, hiányoznak a vízitaxik meg a fagyasztott árut, zöldséget és, igen, Federal Express küldeményeket is szállító kereskedelmi hajók. Hajnali háromkor még a vízibusz motorja is mintha hangtompítóval járt volna. Nem is tartott sokáig az út: negyven perc alatt eljutottunk a Grand Canal egyik végétől a másikig, pedig a zsúfolt nappali járatokon ez csaknem egy órát vesz igénybe. A vaporetto a megállókban éppen csak súrolta a vízen lebegő mólót, és már gyorsított is újra, hiszen egyértelműen látszott, hogy se leszálló, se felszálló nincs. A csöndes, sötét városban tett késő esti, kora hajnali kirándulások alkalmával módom nyílt beszélgetni a hajósokkal. Napközben ez lehetetlen, hiszen heringek módjára összezsúfolódott tömegen kell átverekedniük magukat a kormányfülkétől a vízibusz oldaláig, hogy jó erősen kikössék a járművet a mólóhoz, kiemeljék a fémkaput a vájatból, oldalra csúsztassák, és már

ugorjanak is félre a tülekedő utasok hada elől. Éjjel viszont volt rá idő, hogy kérdezgessem őket a munkájukról, és szívesen el is mondtak pár érdekes dolgot. Számukra is jobban telt így az idő, a beszélgetés némi változatosságot hozott egyébként szörnyen egyhangú munkájukba. Egyiküktől például megtudtam, hogy a foszladozó manilakender horgonykötelet lefogó kötélbak neve bitta. Tetszett a szó. Az amerikai rodeókon fellépő lasszózókat juttatta eszembe, akik „ráharapnak” ['bite' = 'harap' – a ford.] a kötélre, és összeszorított foguk között tartják készenlétben, hogy aztán a kapálózó borjú három lábára dobják. A készséges kormányos türelmesen mosolygott tört olaszsággal elmakogott kérdéseimen, és elmondta, hogy a két centiméter átmérőjű horgonykötelet úgy tizenöt naponta cserélni kell, az időjárástól függően. A folyamatos, erős esőzések egy hét vagy akár három-négy nap alatt is tönkretehetik a kötél szövetét. A kötél élettartama tovább rövidülhet, ha a vízibusz vezetője hirtelen túl nagy gázt ad, vagy hullám löki meg a hajót, hogy a fedélzeten állók fogódzó vagy egymás karja után kapkodnak kétségbeesetten. A dallamosan nyikorgó kötél ugyanazt a dalt énekli, mint a hatalmas óceánjárók vitorláinak kötélzete, amelyet már évezredek óta hallgatnak a tengerészek. Nappali útjaim során olykor szemtanúja voltam, amint a vízibusztársaság szolgálati hajója megáll valamelyik mólónál, kiugrik egy kezeslábasos ember, és felnyalábolja az elhasznált, kinyúlt, foszladozó köteleket, amelyeket az arra járó hajók kormányosai dobáltak le a mólón lévő bitta mögé. Velencét igazán csak a vízről lehet megnézni, így csinálják az emberek évszázadok óta. Így mind térben, mind időben megfelelő perspektívából látszik a város. A késő esti-kora hajnali hajóút a komoly turista útitervének fontos része kéne, hogy legyen. Egyszer az esti szürkületben, közvetlenül azelőtt, hogy a csatornák menti épületeken pislákolni kezdett volna a

kevés lámpa, átéltem a „régi” Velence hangulatát. Egy régész barátom hívott meg velencei típusú, a helyiek által topo névre keresztelt vízi jármű mintájára megépített kishajójára. A Grand Canal közepén kikapcsolta a parányi külső motort, bedugta hosszú faevezőjét az egyedi, velencei stílusú evezővillába, és néhány varázslatos pillanatig állva, nesztelenül evezett a sem vízibuszoktól, sem motoros vízitaxiktól, sem más gépi hajtású járműtől nem háborgatott vízen. Az egész környéken csak mi voltunk, meg két gondola, mindegyiken két-két szótlan turista. Elkaptam a pillantásukat, és úgy láttam, őket is hozzám hasonlóan ámulatba ejti a csönd és a pasztellszínű épületekre vetülő esti fény. – Most a több mint száz évvel ezelőtti Velencét tapasztalod meg, a motorok kora előtti Velencét – szólalt meg halkan a barátom, mintha attól félne, hogy a hangja is tönkreteheti a tökéletes pillanatot. Bólintottam, és tudtam, hogy akkor és ott nagyon szerencsés embernek mondhatjuk magunkat. Magamba szívtam, minden pórusomon át éreztem az élményt. Pár perc múlva csevegő, nevetgélő utasokkal korláttól korlátig megtelt vaporetto bukkant elő a Grand Canal szelíd kanyarulatában, és felénk fordult. Véget ért a röpke, varázslatos, meghitt pillanat. Ebben a vízi világban úgy tűnhet, mintha lebegnének az épületek, noha valójában természetesen a mélyen a lagúna iszapja alatt húzódó szilárd földrétegbe ágyazódnak. De pontosan hogyan is? Valóban elképzelhetetlennek tűnik, hogy itt nagy, kőből épült város álljon. Sehol máshol nincs ehhez fogható hely: egyetlen piazzája, azaz tere van, az viszont egész Olaszországban a legnagyobb, a számtalan kisebb campi pedig mintha csak odapottyant volna a kőfalú csatornákat szegélyező sokemeletes kőépületek közé. Az egyik legjobb könyv, amely leírja, hogyan építették föl városukat a régi velenceiek az iszapzátonyok

kavalkádjában, a Venice: The Golden Age, 697-1797 (Velence: az aranykor, 697-1797) című munka. Szerzője, Alvise Zorzi, kitűnő rajzokkal és eleven, részletes leírásokkal jeleníti meg az eredeti szigetek elhelyezkedését, és bemutatja, hogyan terjeszkedtek, attól kezdve, hogy a 9. század elején Nagy Károly fia, Kis Pipin bevette a lagúna kormányzati székhelyét, Malamoccót, és az emberek idemenekültek. Zorzi szerint: „Velence születése egy földrajzi véletlennek, a Realtine-szigetek létezésének köszönhető. Ezek a lagúna közepén fekvő szigetek nem igazán szilárd talajúak, inkább homokzátonyok. A lagúna folyton változó arculatát nádasok és iszap jellemzi. […] [A 12. századraj Velence többé-kevésbé fölvette mostani alakját. Tudjuk, hogy Velence kereskedelmi központja már a 9. század óta a Rialto-szigeteken van. Akkoriban innen vezetett a Grand Canalon át az egyetlen fahíd. Itt álltak a pénzváltók asztalai, ma pedig több száz standon árulják a turistáknak a különböző dísztárgyakat, csecsebecséket és a jellegzetesen velencei karneváli maszkokat. Nem minden iróniától mentes tény, hogy ez a turistáktól hemzsegő, bazárszerű környék a nyugati kapitalizmus és a bankszakma szülőhelye. Tudjuk azt is, hogy a kormányzati központ mindig a bazilikának és a dózsepalotának is otthont adó Szent Márk téren volt. Az óriási tér, amelyet Napóleon „Európa legnagyobb szalonjának” titulált, Velence egyetlen piazzának, azaz térnek nevezett helye. A többi, kisebb tér a campi névre hallgat, a dózsepalotával szomszédos tér neve pedig Piazzetta San Marco. Zorzi szerint a Piazzetta eredetileg a lagúna egyik ága volt, de már rég feltöltődött. Az egykor gyümölcsfákban bővelkedő piazzát pedig a hőskorban egy no, azaz folyó szelte ketté. A folyó a köztársaság első évszázadaiban feltöltődött, így a város vezetősége kialakíthatta az óriási Szent Márk teret, amely idővel Velence védjegye lett.

Hogy építettek tehát a velenceiek hatalmas kőpalotákat ingoványos lapályokra és feltöltődött csatornákra? Zorzi szerint a város természeti környezetének hatására az építkezési módszerekbe nem egy szokatlan vonás vegyült „Könnyű, rugalmas szerkezetekkel kellett dolgozniuk, hogy építményeik megmaradjanak a lagúna labilis alapzatán.” Rugalmasak is, még ma is. John Millerchip, aki több mint harminc évig élt Velencében, arról számolt be, hogy amikor a közeli olasz szárazföldön földrengés pusztít,,A mi épületeinkben enyhe hintázó mozgás érezhető. Tulajdonképpen egész kellemes”. A velencei építkezési technikának van egy figyelemre méltó vívmánya. A modern építkezésben betonalapot öntünk körben a beton fallábazatra, hogy megtartsa az épület súlyát. A velenceiek viszont úgy alapoztak, hogy hosszú, vékony égerfa cölöpöket szúrtak több sorban a lagúna iszapjába. Az égerfát az olasz szárazföldről és az Isztriai-félszigetről hozták. Az egyik végükön kihegyezett cölöpök olyan könnyűek voltak, hogy két ember elboldogult velük. Merőlegesen a talajba szúrták a cölöp hegyes végét, majd amikor már puszta kézzel nem ment, kezdetleges cölöpverő szerkezetet csúsztattak föl-le a cölöp felső végén. A velencei folklór megőrizte a dalt, amelyet ütemesen kántálva a munkások az évszázadok során több millió égerfa cölöpöt döngöltek a földbe. A kavicságyat ritmusra énekelve, meghatározott taktusokra és gondosan megkoreografált lépéskombinációkkal döngölő amerikai sínfektető munkásokhoz hasonlóan dolgoztak. A cölöpverő gép tíztizenöt láb (3-4,5 m) mélyen nyomta a lagúna hordalékos talajába a cölöpöt, amíg az el nem érte az agyagoshomokos tengerfeneket, a carantót. Ez a stabilabb réteg az emberi történelem előtti földtörténeti korokban már hosszú időn át szárazföld volt, aztán a megduzzadt tenger ismét visszahódította a partot.

,A cölöpöket vagy az épület széle körül rendezték el több sorban – írja Zorzi – (a modem betonalaphoz hasonlóan), vagy [az épület alatti] teljes felületet lefedték, ha nagyon nehéz épület volt készülőben.” A sűrűn leszúrt facölöpök tetején fűrészelt pallókat fektettek végig, ezek többnyire dalmáciai tölgyfából készültek, a pallókra pedig több réteg isztriai márvány került. A modem épületalapozásra leginkább ez a vízhatlan kőzet emlékeztet, amely jóval az akkori dagályszint fölé ért. Mire a hét-nyolc sor isztriai márványból álló második alap a helyére került, a fapallók teljesen belesüllyedtek az első alapot jelentő iszapba. A kőalapra a tervezett épület teljes szélességében fagerendákat fektettek, hogy eloszoljon a ház súlya, majd fölrakták rájuk a külső téglafalat. Sokan „kővárosnak” látják Velencét. John Ruskin például a The Stones of Venice (Velence kövei) címet adta a városról írt, 1853-ban megjelent irányadó tanulmányának. Valójában azonban az isztriai márvány alapzat fölött Velence nagy része műmárvánnyal burkolt tégla. A mai látogatók városszerte sok épületen, ahol lekopott a műmárvány, láthatják is a penészedő, nyirkos, porladó téglát. Ezenkívül hatalmas mennyiségű fát is fölhasználtak, hiszen a velenceiek, mint vérbeli hajósnép, a hajóépítésben alkalmazott módszerekkel kötötték össze épületeik falait. A lagúna közepén csoportosuló apró szigetek úgy egyesültek egyetlen várossá, hogy az egyes szigetek fokozatos terjeszkedése miatt egyre keskenyebbé váltak az őket elválasztó folyók, patakok. A helyi nyelvjárásban a folyó neve rio, a szó többes száma rii. Az épületek sora idővel a rii széléig ért, és az egyre keskenyebbre zsugorodó vízi utak a ma is látható csatornákká alakultak. Egy-egy kisebb csatornát gyakran feltöltöttek, hogy gyalogosan is át lehessen jutni rajta. Az ilyen betemetett csatornák emléke elevenen él a mai utcanevekben, amelyek előtt gyakran ott áll a rio terra, azaz szó szerinti fordításban „földfolyó” kifejezés. Előfordult az is, hogy egyes épületeket

részben a feltöltött riire építettek. Mivel azonban a töltés nem annyira tömör, mint a sziget talaja, az épületnek az egykori rio fölötti szárnya gyakran gyorsabban süllyedt, mint a szilárdabb talajra épült többi része. A mai látogatók e megbomlott egyensúly hatását a ferde tornyokban láthatják (amelyek persze nem versenyezhetnek a pisaival). Többek között Burano szigetén van ilyen torony, és a Grand Canal mentén is látható néhány ferdülő épület. A csatornabetemetési láz leginkább a 19. században, a köztársaság felbomlása után harapózott el. Ezután szinte teljesen abbamaradt a csatornafeltöltés, utoljára az 1950es években került sor ilyesmire. Azóta igen kevés „földfolyót” állítottak helyre, egyes velenceiek erőfeszítései ellenére, akik a visszanyert vízi utak partjai mentén húzódó fondamentére akarták költöztetni az embereket, ahogy az évszázadokkal ezelőtt volt. Ritka kivételt képez a Rio della Crea egy szakasza, amelyet évtizedekkel ezelőtt temettek be ott, ahol a pályaudvartól északra a Canale di Cannareggióba ömlött. Az 1990-es évek közepén újból kiásták, hogy javuljon a csatornarendszer átfolyása. Észbontó gondolatnak hangzik, hogy 3-4,5 méter közötti hosszúságú, évszázadok óta a lagúna iszapjába temetett facölöpök súlyos, masszív kőpalotákat tartanak meg. Pedig így van. Az immár víz alatt rejtőző szigetek iszapjának levegőtlen, oxigén nélküli (azaz anaerob) környezetében az égerfa konzerválódik, és az idők során egyre erősödik, szinte megkövül. Ha nem háborgatják, és nem éri levegő, alighanem még évszázadokig eltart. Ami ma a várost igazán fenyegeti, az az emelkedő vízszint és a dagálykor beáramló, a törékeny téglafalakat újra meg újra eláztató tengervíz. Amikor az épületeket emelték, a vízhatlan isztriai márványra rakott téglafal alja még jóval a normál tengerszint fölött volt, és a történelem folyamán szinte soha nem is ért hozzá a napjában kétszer beáramló víztömeg. Mivel azonban a 20. században, főleg a modem emberi tevékenység természetre gyakorolt

hatásának köszönhetően, sokkal gyorsabban emelkedett a tengerek szintje, mint korábban, a téglahomlokzatok egyre kevésbé tudnak ellenállni a hullámok szüntelen ostromának. A régi velenceiek egyszerűen úgy kezelték az emelkedő vízszint problémáját, hogy megemelték az épületek körül a járda szintjét, vagy lebontották az épületet, feltöltötték alatta a talajt, és újat húztak fel. Ez utóbbi eljárás a mai műemlékvédők számára elképzelhetetlen. A dózsepalota oszlopai sokkal magasabbak voltak, mint ma. A régészek a Szent Márk téren öt réteg régi járdát találtak az alatt, amin a turisták ma tapodnak. A századok során, különösen a középkorban, amikor Velence a hatalma csúcsán volt, gyakran a szárazföld is területet foglalt a várostól. A lagúna kezdett feltöltődni folyami hordalékkal. A hordalékos talajból, ha hagyják, mocsár képződött volna, majd a mocsár szárazfölddé alakulva betöltötte volna a szárazföld és a Lido, Pellestrina és Cavallino szigetei közötti hézagot. Elég a 7. századi Torcellóra, a lagúna első állandó településére gondolnunk, hogy megértsük, mi várt volna a történelmi Velencét alkotó szigetek későbbi lakóira. Torcello azért néptelenedett el, mert a Sile folyó közeli torkolatában fölhalmozódó hordalék ráhozta a maláriát, amely az évszázadok során Itáliában százezrek halálát okozta. A szúnyogokat távol tartó és Torcello ellenségeivel szemben is védelmet nyújtó sós mocsarak a folyami hordalék miatt kezdtek eltűnni. A lagúnától északra és nyugatra elterülő termékeny földeket számos folyó szelte át. Idővel, amikor a szárazföldi hegyek lábánál lévő erdőségeket kiirtották – alighanem onnan hordták a faanyagot a lázas velencei építkezések évtizedeiben –, a beáramló irdatlan mennyiségű hordalék mocsárrá változtatta a lagúna széleit, és komolyan fenyegetett a Torcellót elveszejtőhöz hasonló arányú fölhalmozódás veszélye.

A földdel feltöltött egykori lagúnán fekvő Velence más tengerparti városokhoz hasonlóan igencsak sebezhető célpontja lett volna a portyázó, fosztogató hadseregeknek. A köztársaság vezetőinek ezért merész lépéseket kellett tenniük, hogy megakadályozzák a lagúna szárazfölddé alakulásának természetes folyamatát, és a 14. századtól kezdve föl is nőttek a feladathoz. Az Adige, Bacchiglione, Brenta, Sile és Piave folyók mind a lagúna medencéjébe torkolltak. A köztársaság korai időszakában ez egy ideig még édesvízzel keveredő tengervizet, úgynevezett „brakkvizet” eredményezett, a középkorban azonban már fölismerték a velenceiek, hogy ha nem tesznek semmit, a lagúna hamarosan elmocsarasodik, és feltöltődik folyami hordalékkal. Ezért 1324-ben csatornát ástak, amely elterelte a Brenta vizét a folyó torkolatától. A Dolomitokban eredő, dél felé csaknem Padováig hömpölygő, majd keletnek forduló hatalmas folyó ezután a szárazföldön lévő Fusinánál, a velencei Giudecca Canal déli végével szemben ömlött a lagúnába. Az első csatornát továbbiak követték. A Brenta vize így egyre messzebb került Velencétől, és a város lakói kényük-kedvük szerint terelgethették a hatalmas lagúna déli végének különböző pontjaira. 1613-ban már készen állt a lagúna déli szélét megkerülő újabb csatorna, amely a Brenta és több más folyó vizét teljesen más irányba vezette. Az immár egyenesen az Adriai-tengerbe ömlő folyók közös torkolata Chioggiától, a Pellestrinával szemközti parányi szárazföldi halászfalutól délre esett. Közben a 16-17. században Velencétől északkeletre is nagy csatornákat építettek, amelyek több másik folyó, köztük a Torcellót térdre kényszerítő Sile vizét a széles Piave régi medrébe terelték. A Piavét időközben már szintén másfelé irányították. 1534-ben pedig elkészült a lagúna és a Piave régi medre között a Szent Márk-védőgát néven ismertté vált hatalmas építmény, amellyel a lagúnát óvták az immár

a Sile és több kisebb patak vizét egyesítő folyó rendszeres áradásaitól. Idővel, amikor a folyókat már elterelték, és nem kellett a lagúna hordalékkal való feltöltődésétől tartaniuk, a velenceiek figyelme Lido és Pellestrina védelme felé fordult. Erre a köztársaság kései korszakában, nem egészen száz évvel Napóleon 1797. évi bevonulása előtt került sor. A lagúna keleti szélénél évezredek óta őrt álló, az öböl törékeny világát óvó hosszú, keskeny szigetek tenger felőli oldalán védőgátakat emeltek. Aztán a 20. században túl messzire mentek az építők. Az 1997. évi velencei vízügyi konferencián részt vevő tudósok számára készült The Lagoon of Venice: Environment, Problems, Remedial Measures (A velencei lagúna: környezet, problémák, helyreállító intézkedések) című kiadványban ezt olvashatjuk: „Az elmúlt évszázad során az ember túl intenzíven módosította a lagúnarendszert: új, mély csatornákat ásott a hajóforgalom számára, kiszélesítette a csak dagálykor elárasztott síkságot, hogy helyet csináljon az új ipari és közigazgatási épületeknek, és megnövelte a haltenyésztő területet is, amelyet gátakkal védett a medence vizének szeszélyes biológiai egyensúlyától. Ezen túlmenően az utóbbi évtizedekben a talajvízzel folytatott felelőtlen rablógazdálkodás a természetesnél sokkal nagyobb mértékű talajsüllyedéshez vezetett. Ez pedig, mivel Velence alig van az átlagos tengerszint fölött, igen komoly következményekkel jár a város számára.” A folyók elterelése és a védőgátak építése hihetetlen műszaki teljesítményt igényelt. A maguk korában ugyanolyan elképesztő ötletnek hatottak, mint ma az a javaslat, hogy a lagúna három szájánál elhelyezett óriási, hidraulikus acélkapukkal óvják Velencét az áradásoktól. Ahogy azonban a mai elképzelések sokak szerint a város

egyetlen reményét jelentik, hogy a 21. században is fönnmaradjon, a középkorban kezdődő, több mint négyszáz évig tartó munkálatok is életfontosságúak voltak Velence védelmében. Hogy megtudjam, mi módon tessékeltek arrébb a velenceiek egész folyókat, és tereltek a lagúna helyett a tengerbe fölfoghatatlan mennyiségű vizet, találkoztam Giovanni Caniatóval, az Archivio di Stato di Venezia (Velencei Állami Levéltár) munkatársával. Beszélgetéseink során kiderült, hogy Caniato úr nemcsak levéltáros, hanem történész is, aki Velence korai korszakáról ír, és a velencei hajórestauráló mozgalom vezetője. – A 16. században, amikor a nagyszabású folyóeltereléseket elkezdték, a velenceiek még nem álltak pénzügyileg olyan szilárd alapokon, mint mi, a technikai eszközeik pedig pláne nem hasonlíthatók a maiakhoz – mondja a hosszú, csillogó faasztal végén ülő Caniato. Az Állami Levéltárban vagyunk, amely a Santa Maria Gloriosa dei Frari-templom szomszédságában, egy hajdani kolostor épületében kapott helyet. A negyvenes évei elején járó, komoly, fiatalos külsejű férfi napbarnított bőre egyértelműen elárulja, hogy sokat rója szülővárosa vizeit az ősidők óta batela néven ismert csónakon. – Bármilyen gazdag és hatalmas városállam volt Velence, egy ilyen nagyszabású vállalkozáshoz nem volt könnyű előteremteni a pénzt – folytatja. – Hiszen lehet, hogy éppen hadban álltak a Török Birodalommal, ezért a hadsereget és a hadiflottát is pénzelni kellett. Mégis olyasmit vittek véghez, amire manapság gondolni sem merne senki. Nem egyszerű dolog húsz-, harminc- vagy ötvenmérföldes szakaszon elterelni egy folyót. Természetesen kézzel ástak, majd elhordták a földet. A rómaiakkal és a görögökkel ellentétben, akiknek birodalma a leigázott népek munkájára épült, a velenceiek a számos part menti falu lakóival végeztették el a feladatot. – A munkásoknak fizettek – mesél tovább Caniato.

– Okosan főleg télre időzítették a munkálatokat. Egyrészt azért, mert januárban és februárban rendszerint alacsonyabb volt a dagály, másrészt pedig azért, mert a szárazföldön élő parasztok nyáron mezőgazdasági munkákat végeztek, télen viszont nem volt dolguk. Munkaerő tehát akadt bőven. Tisztességesen megfizették a Bresciából, Trevisóból, Padovából, Bellunóból hozott parasztokat, ők pedig kézi erővel elvégezték az ásást. Caniato elmondja, hogy mindez – „a hosszú évszázadokon át végzett munka” – a tenger és a szárazföld ingatag egyensúlyának fönntartása érdekében történt. – Az volt a cél, hogy a lagúna széles és sós maradjon, mert e nélkül a köztársaság összeomlott volna – mondja. Igen, hiszen ha a sós víz és az édesvíz egyensúlya megbomlik, az elszaporodó szúnyogok által terjesztett malária tízezrével szedte volna áldozatait. – Ha a köztársaság nem védi katonailag a lagúnát, nehéz helyzetbe került volna – teszi még hozzá. A velenceiek azonban, ahogy más munkálatoknál, itt sem siettek. Caniato véleménye szerint a sok milliárd dolláros kapukra vonatkozó mai elképzelésnek is hasznára válna a „Lassan a testtel!” filozófia. A levéltáros-író úgy véli, az a harminc év, amíg a velenceiek, az olaszok és a nemzetközi közösség a kapukon vitatkoztak, egy röpke pillanat csupán a végtelen időben. – A Piave eltereléséről 150 évvel az ötlet fölmerülése után született meg a döntés – támogatja meg példával álláspontját. – A 16. század első felében kezdtek vitatkozni róla, és a 17. század második felében valósították meg a tervet. Ha elkezdtek egy bizonyos irányú elterelést, és az nem működött, akkor addig módosították, amíg a Piave folyásiránya is meg nem változott. Muszáj volt elgondolkodnom azon, vajon miért van az, hogy míg az itáliai reneszánsz nagy művészeit akkora becsben tartjuk, ezeknek az elszánt embereknek a gyakorlati, építőmérnöki tudásáról vajmi kevés ismerettel rendelkezünk. Pedig létrehozták Velencét, és lehetővé

tették, hogy természetes élettartamánál sokkal hosszabb ideig maradjon a felszínen.

ÁRAPÁLY, SZÉLJÁRÁS, GLOBÁLIS FÖLMELEGEDÉS „Napfényben fürdő város, te az óceán Gyermeke, majd királynője voltál; De most sötétebb nap virradt reád, S áldozatul esel néki immár.” (Shelley: Az Euganei-hegyek közt írott sorok)

Az Adriai-tenger „tetejének” közelében, a Földközi-tengertől ötszáz mérföldre lévő Velence a köztársaság történelmi központját körülvevő óriási sáncárok közepén helyezkedik el. A város földrajzi helyzete annyira egyedi, hogy az egymást érő megpróbáltatások dacára hosszú évszázadokon át, egészen 1797-ig megőrizte függetlenségét. Az Adriai-tenger átlagos szélessége mindössze száz mérföld körül van, így könnyebben védhető, mint, mondjuk, a Földközi-tenger. Az Itáliai- és a Balkán-félsziget Velence által ellenőrzött kikötői közti rövid távolság pedig lehetővé tette, hogy a kifejezetten a Földközi-tenger sekély vizű partvidékére tervezett nagy, lapos fenekű velencei hajók baráti partok mentén haladjanak, és minden éjszakát biztonságos kikötőben töltsenek. Végső esetben pedig, ha az Adriai-tengerre mégis ellenség tört volna be, Velence fő védereje a központját körülölelő óriási lagúna volt. A velencei hajók hatalmas kiterjedésű lapályokon és rejtett csatornákon navigáltak, és ezeket a titokzatos útvonalakat, amelyeket akkor még nem jelzett óriás facölöpzet és sárga jelzőfények, mint ma, csak a semmit el nem kotyogó velencei hajósok ismerték. A betolakodók visszaverése szempontjából irigylésre méltó fekvés ugyanakkor kiszolgáltatottá tette a várost a térség éghajlati és árapályviszonyaival szemben. Az Adriaitenger gyakran óriási fürdőkád lekerekített végéhez hasonlított északi partvidéke ugyanis az ellentétes irányú

szelek, így az észak felé tartó sirokkó és a déli irányú bora ütközési pontja. A szél és az árapály együttes munkája a mai emelkedő tengerszintek mellett nagyban hozzájárul a lagúna veszélyeztetettségéhez. Az Adriai-tenger két oldala nem egyforma. A Velencétől a „csizma” sarkáig, az Adriai-tenger és a Jón-tenger találkozásáig tartó olasz part aránylag egyenes, kevés szigettel. A Balkán-félsziget partvidékén viszont számos meredek partú, hegyekkel ékesített sziget található, amelyek a sok kis öböllel bizonyos fokig a norvég fjordokra emlékeztetnek. Az olasz partszakasz viszonylagos szelídsége azt is jelenti, hogy ott sekély a víz, különösen Velence és Ravenna között, ahol a hatalmas Pó ömlik a tengerbe. A Földközi-tenger vidékén sokszor nehéz eldönteni, hol végződik az egyik tenger, és hol kezdődik a másik. Az Adriai-tenger viszont fizikailag is határozottan elkülönül a Földközi-tenger többi altengerétől, amelyeket gyakran semmiféle szárazföldi tömb nem választ el egymástól. Ez a különállás és a két, észak-déli irányú partvonal rajzolata okozza a Földközi-tengeren sehol másutt nem tapasztalható árapályviszonyokat. A jón-tengerihez kötődő adriai árapály az itáliai és a balkáni partok mentén tör fölfelé déli irányból. Az apály és a dagály szintkülönbsége, az úgynevezett dagálymagasság átlagértéke három láb (90 cm), míg a Földközi-tenger más részein az egy lábat (30 cm) sem éri el. Sztrabón volt az egyik legelső ókori szerző, aki megemlítette, hogy a keskeny Adriai-tengeren magasabb a dagály, mint a Földközi-tenger más vizein. Az árapályjelenséget közismerten a Hold, a Nap és kisebb mértékben a többi bolygó Földre gyakorolt tömegvonzása idézi elő. Amikor a Hold a fejünk fölött van, tömegvonzásának hatására az alatta lévő víztömeg megemelkedik. Ezután a Föld körül keringő égitest maga után húzza a vizet a tengerek felszínén.

Általában naponta kétszer van dagály és kétszer apály. Belejátszik az egyenletbe a Nap és más égitestek is, a tengelye körül forgó és a Nap körül keringő földgolyó felszínére kifejtett együttes tömegvonzásuk keveredik a Hold hatásával. Ezek a csillagászati tényezők önmagukban precízen kiszámíthatók. Világszerte évekre előre elkészítik az árapálynaptárakat, amelyek jelzik a különböző földrajzi helyeken az apály és a dagály pontos idejét, illetve a relatív tengerszint ezzel összefüggő változását. Az árapályjelenségek azonban nem magyarázhatók meg teljes mértékben a Hold és a Nap Földhöz viszonyított helyzetével. Az égitestek tömegvonzása által mozgatott víztömegekre hatást gyakorolnak a kontinensek, amelyekbe beleütköznek, a saját tehetetlenségük és a tenger adott ponton mérhető mélysége is. Ezzel magyarázható, hogy a dagálymagasság nem egyforma a világ minden pontján, így az is, hogy az Adriaitenger árapálya miért különbözik a Földközi-tenger többi részén tapasztalhatótól: az Adriai-tenger keskeny, és az olasz partok mentén más tengerekhez képest viszonylag sekély a víz. A nyílt tengeren közlekedő hajók számára nem észlelhető a Hold és a Nap által diktált ritmusban a relatív tengerszint fölött lebegő „dagálybuborék”. Az apály és a dagály a legkönnyebben a tengerparti fövenyen és a folyótorkolatokban figyelhető meg. A kontinensek szélén lévő sekély vízbe érve a tengerár haladási sebessége csökken, emelkedése és esése fölerősödik. Az ilyen szárazföldi tömbök mentén, a különböző mélységű part menti vizek, öblök, csatornák, folyótorkolatok környékén jelennek meg a tengerjárás helyi különbségei. Attól is függ az árapály milyensége, hol tart a Hold a teliholdtól újholdig tartó szakaszban, valamint a Hold és a Föld, illetve a Föld és a Nap egymáshoz viszonyított helyzetétől. Mindezen változó értékek, valamint az időjárási tényező igencsak megnehezítik a konkrét árapályfolyamatok előrejelzését. A Föld felszínének adott pontján, adott

időpillanatban várható tengerjárás kiszámításához nem kevesebb, mint negyven összetevőt vesznek figyelembe. A Velencére oly drámai hatást gyakorló, ismételt árvizeket előidéző tengerár nem magasabb, mint bármikor azóta, hogy az Itáliai-félszigeten ember él. Ott is, máshol is az a gond, hogy az óceán vízszintje magasabb, mint a középkori város építésekor volt. Az árapály ezekről a magasabb vizekről érkezik, és a város védfalainak is egyre magasabb víztömeget lök neki. Ráadásul a velencei lagúna alatt süllyed a föld. Ez részben természetes folyamat, hiszen a régi időkben lerakódott folyami hordalék továbbra is tömörül, részben pedig annak tudható be, hogy a 20. században a város alatti víztároló rétegből ipari célra szivattyúzták a talajvizet. Ezt az 1970-es évek elején leállították, és a talajsüllyedés mértéke jelentősen csökkent is. A tengerek vízszintje azonban változatlanul emelkedik. A magasabb tengerszint fokozza a viharok árapályra gyakorolt hatását, és a szárazföld is jobban megsínyli, ha győzedelmeskedik a valószínűség törvénye, és bizonyos fajta viharok egybeesnek a normál árapály emelkedésével. A magas nyomású időjárási rendszer lenyomja a tenger vizét, az alacsony nyomású pedig kupolaszerűén fölhúzza. Ez a jelenség világszerte tapasztalható, a számunkra fontos térségben azonban legdrámaibb mértékben az Adriai-tengeren. Ha az alacsony nyomású rendszer dagállyal esik egybe, az általa előidézett vízkupola a dagály tetején úszik. Ily módon összekeveredik a szelek által a tengereken át a szárazföld felé hajtott víztömeggel. A két jelenség kombinációját viharhullámnak nevezzük. Az Adriai-tenger viharait szinte mindig ugyanaz a két szél támasztja. A bora erős, hideg szél, amely északkeletről fúj Olaszország adriai partvidéke és a Balkán felé. Leggyakrabban télen, amikor a velencei lagúna a leginkább ki van szolgáltatva a magas vízállásnak, és elérheti az

óránként hatvanmérföldes (száz kilométeres) sebességet is. A sirokkó ugyanakkor Afrika felől északi irányban fújó, szárazon induló, meleg, párás szél. Páratartalmát útközben veszi föl a Földközi-tenger déli része fölött kelet felé haladó kisnyomású légtömegekből. Ha a vihartól hajtott dagály az észak felől fújó borával találja szembe magát, a vízkupola Trieszt közeléből, az Adriai-tenger északi csücskéből lejjebb tolódhat, és a velencei lagúna térségének fő halászkikötője, Chioggia déli szélének ütközhet. Ha pedig dél felől sirokkó is tolja fölfelé a tengerárt, a több millió gallon [angolszász űrmérték, 1 gallon Angliában 4,5 liter, Amerikában 3,7 liter – a szerk.] fölös víz egyszerre a lagúna mindhárom kis öblébe „becsapódhat", vagy, ahogy 1966 novemberében is történt, Lido és Pellestrina védőgátként szolgáló szigeteit veheti célba. És ha a szelek órákon át ott tartják a fölös víztömeget, ahogy az 1966. évi nagy árvízkor történt, és az nem tud visszafolyni a tengerbe, a következő dagály az előzőre zúdulhat, óriási pusztítást végezve a városban, a szigeteken, az emberek között. Valóságos lutri tehát ez az egész, amelyben Velence az egyetlen játékos. Mivel elég csekély a valószínűsége, hogy a város az időjárási viszonyok és a tengerár hasonló együttállásának fókuszpontjába kerüljön, az 1966. évihez hasonló szintű áradás ritkán fordul elő. A történészek becslése szerint ilyen magas vízállás – csaknem két méterrel volt a relatív tengerszint fölött – talán ötször fordult elő, mióta Velencét emberek lakják. Ez annyira ritka, hogy egész nemzedékek élik le életüket anélkül, hogy közvetlenül megtapasztalnák, mire képes az ilyen áradat. Hiszen ki emlékszik ma már például az 1906. évi San Franciscó-i földrengés borzalmaira? Pedig teljesen elpusztította a területet, amelyre azonban az újabb generációk is egyre rajzanak, és építkeznek rajta. Igencsak jellemző az emberi természetre, hogy a veszélyről a későbbi, kisebb földrengések dacára sem vettek tudomást.

A Kormányközi Éghajlatváltozási Bizottság becslése szerint 2100-ra, tehát alig egy évszázad múlva globálisan 1-3,5 °C-kal magasabb lesz az éves átlagos felszíni középhőmérséklet, az átlagos tengerszint pedig szélsőséges esetben globálisan akár 95 centiméterrel is emelkedhet ugyanezen időszak alatt! Az 1PCC jelentésének a Meteorológiai Világszervezet (WMO) és az ENSZ Környezeti Program által végzett frissítése 2001 elején folyamatban volt. Az IPCC-anyag szerint a fölmelegedés üteme kettőötszöröse lesz az utóbbi tízezer év során tapasztaltaknak. Ezek az éghajlati tényezők, ahogy azt a velenceiek és a tengerparti környezetben élők milliói világszerte kezdik fölismerni, természetesen drámai hatást gyakorolnak majd a tengerpartokon élők társadalmi-gazdasági közérzetére. Az IPCC becslése szerint a viharhullámok okozta áradások potenciális áldozatainak száma évente 46 millió. A Velence történelmi városközpontjában élők messze nincsenek egyedül, az biztos. Az átlagos tengerszint Velence küszöbén tapasztalható emelkedése azzal jár, hogy azok a kisebb viharok, amelyektől a régi időkben nem került volna víz alá a Szent Márk tér, napjainkban rendszeresen elárasztják a város főterét. Az elkövetkező évtizedekben várható jelentős tengerszint-emelkedés hatásának érzékeltetésére képzeljük el a következőt: a Piazzetta San Marconái, a lagúna széle mentén húzódó járdák megemelésére nem tesznek semmit, és nem történik semmi a régi csatornarendszer fejlesztésére sem, amely ellenirányú csővezetékként működve a piazzettára és a térre hozza a magas vizet. Ezután képzeljük el azt, hogy a tengerszint 60-70 cm-rel megemelkedik a maihoz képest. Így a piazzetta és a tér egész nap folyamatosan víz alatt állna. A velenceiek számára ma talán még csak apró kényelmetlenség, hogy havonta néhány alkalommal gumicsizmában kell munkába menniük, de mi lesz, ha ez napi rendszerességgel megtörténik? A gumicsizma ugyanolyan megszokott

használati tárggyá válhat, mint ma a mobiltelefon. És akkor ott van még a víz állandó tevékenysége miatt a város szövetében, azaz a kövekben és az általuk alkotott épületekben keletkező kár. A felelősen gondolkodó tudósok többsége az évtizedekig tartó vita után, hogy létezik-e globális fölmelegedés, ma már elfogadja a tényt. Abban viszont vannak nézetkülönbségek, hogy meddig fog tartani ez a trend. Vajon rövid lefolyású ciklus, amely pár évtized múlva megfordul, vagy hosszabb távú, és földtörténeti léptékű időszakokban, ezer, netán százezer években mérhető? Az IPCC kutatóinak becslése szerint még ha 2100-ra globális szinten stabilizálódik is az üvegházhatású gázok kibocsátása, a tengerszint akkor is tovább emelkedik majd a globális fölmelegedés következtében. Az IPCC globális fölmelegedésről szóló 2001. évi, átdolgozott elemzéséhez összegzésként ezt javasolták a tudósok: „Az átlagos felszíni hőmérséklet emelkedése globális szinten folytatódni fog, a tengerszint pedig a hőtágulás következtében a C02koncentráció stabilizálódása után még több száz évig emelkedni fog. Ez annak tudható be, hogy a mélytengerek csak hosszú idő alatt igazodnak az éghajlati változásokhoz.” A tudósok szerint a Föld hőmérséklete a legutóbbi évszázad során legalább 1,1 Fahrenheit-fokkal (0,6 Celsius-fokkal) emelkedett, az utolsó huszonöt évben pedig a jelek szerint még gyorsabban emelkedik a hőmérséklet. Egyes kutatók becslése szerint az utóbbi két évtizedben fél fokkal lett melegebb, ami az előző nyolcvan év trendjéhez képest igencsak gyors változás. De menjünk vissza még régebbre! Egyes becslések szerint a világ ma mindössze ötkilenc fokkal melegebb, mint az utolsó jégkorszakban volt, azaz nagyjából akkor, amikor az Adriai-tenger szárazföld volt, és egy szárazföldi tömbbé kapcsolta össze a mai Itáliai-félszigetet a mai Balkánnal. Az IPCC 200l-es jelentésének összegzése kerek perec kijelentette: „A 20.

századi tengerszint-emelkedés üteme körülbelül tízszerese az utolsó 3000 év átlagos ütemének.” Évszakokra lebontva pedig 2000 nyarának végén azt állították a kutatók, hogy Észak-Európa tavaszi átlaghőmérséklete az utóbbi két évtizedben több mint 2 Fahrenheit-fokkal nőtt. Ennek az az oka, hogy az Atlantióceán északi részéről meleg, párás levegőt vitt a szél Észak-Európa felé. A kutatók azt is állítják, hogy a Föld jégburka több helyen és gyorsabb ütemben olvad, mint bármikor, amióta nyilvántartják. A Worldwatch Institute szerint az 1990-es években, a legmelegebb nyilvántartott évtizedben, fölgyorsult a globális jégolvadás. 2000. március 24-én a The New York Times arról adott hírt, hogy a marylandi Silver Springben működő Nemzeti Oceanográfiai Adatgyűjtő Központ szerint a világ óceánjai „az elmúlt négy évtized globális fölmelegedését jórészt fölszívták, így annak a légkörre, ezáltal pedig az éghajlatra gyakorolt teljes hatása csak késve jelentkezik”. Ez igen zavarba ejtő közlés, hiszen a 20. század második felében éppen a légköri fölmelegedés befolyásolta az éghajlatot, a tengerek fokozódó hőkibocsátása pedig a légkörbe távozik. „Egyes szakértők véleménye szerint az üvegházhatás által okozott fölmelegedés mintegy fele még az óceánokban van »elfektetve«, így az elkövetkező évtizedekben elkerülhetetlenül a levegőbe fog szivárogni” – írta a The New York Times. Egy másik tanulmány, amely Észak-Amerika, Ázsia és Európa huszonhat víztömegének fagyási-olvadási adatait elemezte, arra a következtetésre jutott, hogy az elmúlt másfél évszázad során mintegy 8,7 nappal későbbre tolódott a vizsgált vizek befagyása, a tavaszi olvadásuk pedig kb. 9,8 nappal előbbre. Az Associated Press hírügynökség John Magnusont, a University of Wisconsin (Madison) kutatóját idézi: „Az északi félteke egyértelműen melegszik. A tanulmány nagyon erős bizonyítékot

szolgáltat a jégburokkal rendelkező területek 1845 és 1995 közötti általános fölmelegedésére.” Ezt a bizonyítékot sok kutató összefüggésbe hozta az üvegházhatás néven ismert, az ember okozta környezetszennyezés és a szén-dioxid légkörben történő koncentrálódása által előidézett jelenséggel. Egy az International Herald Tribune által idézett jelentés szerint: „A jégveszteség nem pusztán a globális éghajlati viszonyokat befolyásolná, hanem megemelné a tengerszintet is, és általános áradásokhoz vezetne, amely anyagi károkat okozna, és emberéleteket is veszélyeztetne.” De ez az állítás is ellentmondásos. Az északi féltekén ugyanis az Arktisz jegének olvadása talán nem befolyásolja olyan mértékben a tengerszintet, mint a grönlandi jégé vagy a déli féltekén az Antarktisz jegéé. Az Arktisz jege ugyanis a tengeren lebeg, mint a jégkockák egy pohár italban. A jégkockák vizet szorítanak ki, ezért van az, hogy megolvadásuk után a víz nem csordul túl a pohár peremén. A grönlandi és antarktiszi jéglencsék viszont fagyottan hevernek a talajon, és megolvadva a világ tengervízkészletét gyarapítják. 2000 végén azonban jó hírt kaptunk, legalábbis az előttünk álló száz évre vonatkozóan. Az IPCC 2001. évi jelentéséhez készített előrejelzései szerint: „Ma nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy a 21. században a szárazföldi jégrétegek nagymértékben csökkennének, és a tengerszint emelkedése fölgyorsulna.” E jelentések szerint az igazi probléma a tengervíz szintjének a légköri fölmelegedés miatti emelkedése. Egy az ENSZ égisze alatt működő bizottság azt jelezte előre, hogy a globális átlaghőmérséklet az elkövetkező száz év során 26°C-kal emelkedik, ha nem sikerül visszaszorítani az üvegházhatású gázok kibocsátásának jelenlegi mértékét. A fölmelegedés azon túl, hogy az Adriai-tenger partvidékén és más hasonló környezetekben megemelné a tenger szintjét, lehetővé tenné egyes növények termesztését olyan területeken is, amelyek jelenleg túl hidegek

számukra. Az Associated Press jelentése szerint Georgia, az Egyesült Államok jelenleg őszibarackjáról híres tagállama narancstermesztőként is hasonló hírnévre tehetne szert, és a magasabb szén-dioxid-szint a terméshozamot is növelné, mivel a növényeknek a fotoszintetizáláshoz szükségük van erre a gázra. Ez azonban hurráoptimista álláspont, hiszen ha a különböző éghajlati viszonyok „ugróiskola-szerűen” a bolygó más részeire tolódnának át, annak pusztító hatásai is lennének. Az Észak-Afrikára jellemző sivatagi viszonyok például már kezdenek „átugrani” Dél-Olaszországba, illetve a félsziget északabbi részeire. Az olasz dél, amely az ókorban olyan gazdagon termő mezőgazdasági vidék volt, hogy gyarmatosítók és hódítók egymást követő hullámait csábította oda, kezd sivatagosodni. Szárazabb, forróbb a nyár, a tél pedig melegebb, mint akár csak egy évtizeddel ezelőtt. A földtörténeti időszámítás szerint persze több millió évezredben mérhető ciklusokban következnek be a hasonló változások. Az Egyesült Államok nyugati részének száraz, sivatagos belső területein, ahol jómagam is élek, valaha esőerdő burjánzott, és dinoszauruszok ropogtatták a növényzetet. És hogy hozzánk közelebbi időkről is szót ejtsek, Egyiptom földközi-tengeri partvidéke mentén mostanában ősi városokat fedeznek föl a tenger mélyén. Az évezredek során bekövetkezett fölmelegedés, amelyet a lemeztektonika és a földrengések is erősítettek, fokozatosan ráhozta a tengert az egykori szárazföldre. A globális fölmelegedéssel és annak a tengerek szintjére gyakorolt hatásával kapcsolatos kérdéseimet Henry Pollacknak, a University of Michigan geofizikaprofesszorának tettem föl. Azért esett rá a választásom, mert 2000 elején a híradások részletesen ismertették a világszerte tapasztalható hőmérséklet-változásról szóló kutatási eredményeit. A The Washington Post február 24-i számában az olvasható, hogy a professzor által a világ

különböző pontjain mért adatok szerint 1500 óta átlagosan 1,8 Fahrenheit-fokkal melegedett a földgolyó. A fölmelegedés 80 százaléka 1800 óta és több mint fele 1900 óta zajlott le. Pollack és munkatársai nem az évgyűrűvizsgálat hagyományos módszerével dolgoztak, hanem olajfúrás és földtani alapfúrások után maradt gödrökbe engedtek le hőmérőket a Föld 616 különböző pontján. Pollack azért választotta ezt a módszert, mert a hő két irányba halad: egyrészt a bolygó nap és levegő által melegített kérgétől a belseje felé, másrészt a Föld megolvadt magjától fölfelé. A kutatók leengedték a hőmérőket, és a mély kőzetrétegekből – egyes helyeken ugyanis négyszáz méter mélyre is lefúrtak – kiolvasták a kőzetben lefelé terjedő hőmérséklet-változások történetét. Pollack arra az eredményre jutott, hogy a hőimpulzusok több mint ezer év alatt alig ötszáz métert haladnak. A The Washington Post már említett cikkében Curt Suplee azt írta, hogy a 16-18. században észlelhető fölmelegedést valószínűleg nem emberi tevékenység eredményezte, hanem az, hogy Európa fokozatosan kilábalt az 1400 és 1850 közötti hosszúra nyúlt hideg periódusból. A légköri szén-dioxid-szint csak a 19. század elején, az ipari forradalom csúcspontján kezdett emelkedni. Megkértem Pollack professzort, hogy tartson egy rövid kiselőadást a globális fölmelegedésről. – A tengerszint emelkedése nem a helyi körülmények függvénye – mondja. – Az olvadó jégsapkák nem játszanak olyan jelentős szerepet az átlagos tengerszint emelkedésében, mint az, hogy az egyre melegebb atmoszféra melegíti a tengerek vizét. Ahogy a légkör melegszik, úgy melegszik az óceán vize is – magyarázza Pollack professzor. – Képzeljük az óceánt óriási fürdőkádnak. Ha melegítjük a kád vizét, magasabb lesz a kádban a vízszint, mert a molekulák a hő hatására

kitágulnak. Ha pedig a víz már eleve közel van a kád pereméhez, a melegítés hatására kiloccsan a földre. Az elmondottak kitűnően ráillenek az Adriai-tengeren lezajlott forgatókönyvre, ráadásul a Velencei-öböl és a Trieszti-öböl valóban egy fürdőkád lekerekített végét mintázza. Mivel itt és a bolygó más részein is melegszik a víz, az Adriai-tenger egyre följebb tolódik, és az évszázadok során emelkedik a tengerszint. Pollack elmondása szerint csak a magunk mögött hagyott évszázadban körülbelül tíz centiméterrel emelkedett a relatív tengerszint. Ha a vízszintemelkedéshez hozzávesszük a viharhullámokat, máris megvan a recept a Velenceproblémára, ahogy a glóbusz más részein tapasztalható hasonló árvízgondokra is. – Kis számoknak tűnhetnek ezek, de ezek a kis számok igen nagy hatást gyakorolnak a természet világára – folytatja Henry Pollack. – Amikor Darwin 1834-ben áthajózott a Beagle-csatornán, a dél-patagóniai jégmezőkön igen sok tengerbe omló gleccsert látott. Ma már ezek a jégmezők az ország belsejében vannak. A Knight-Ridder hírszolgálat 2000. augusztus 24-én azt jelentette, hogy az Észak-Európában egyre melegebb tavasz „megbontotta az összhangot a madárpopuláció és a táplálékául szolgáló hernyók között”. A madarak ott napjainkban korábban rakják le tojásaikat, mint régen. A Knight-Ridder többek között a következőkről adott hírt: „Hollandiában a késő tavasz fölmelegedett, a kora tavasz viszont hideg maradt. A hernyók a tavasz közepén beálló nagy hőmérséklet-változás hatására kelnek ki a petékből, ekkor viszont a madártojások a hideg miatt még nem tudnak kikelni.” Pollack perspektívába is helyezi mindezt: – Ne feledjük, hogy tíz centiméter egy méter tizedrésze, és a tengerszint mindössze egyméteres emelkedése elég ahhoz, hogy elárassza Dél-Floridát! A földtörténeti, nem pedig az emberélethez igazított nagyságrendekben gondolkodó tudósokra jellemző módon

Pollack professzornak is átfogó, globális képe van az emelkedő tengerszintről, nem a helyi szinten érvényesülő hatásával foglalkozik. Hangsúlyozza, hogy sok földrajzi egység forog veszélyben, nem csupán Velence. Vegyük például az Indiai-óceánban India déli csücskének közelében lévő, 1192 korallzátonyból álló, lélegzetelállító szépségű Maldív-szigeteket! A korallzátonyok közül sokat rendszeresen eláraszt az egyre duzzadó tenger, így víz alá kerül a szigetország fővárosa, a mindössze pár centivel a tengerszint fölött fekvő Male is. A várost részben körülvették a Malei Nagy Fal néven ismert, csaknem két méter magas beton tengeri védőgáttal, de a Maldív-szigetek hivatalos emberei nem tagadják az elkerülhetetlent. Tisztában vannak azzal, hogy a fal csupán néhány évtizedig tarthatja távol a tengert. Ezért a tengerből a védőgáttal azonos magasságig kiemelkedő mesterséges szigetet építenek, ahova a jelenleg 280 000 lelket számláló lakosság a „vízözön” elérkezésekor átköltözhet. Thaiföld fővárosát, Bangkokot is a talajsüllyedés és a globális tengerszint-emelkedés fenyegeti. Az ázsiai város számos széles csatornája miatt valaha a „Kelet Velencéje” nevet kapta. A thai nyelven klongnak nevezett csatornák a város hagyományos hulladékgyűjtő rendszerét jelentették, mára azonban többségüket feltöltötték, és utat építettek rájuk. Ráadásul a gyárak és a lakótelepek is több ezer hektárnyi, korábban szennyvízelvezetésre használt területet foglaltak el, a város alatti talajvizet pedig kétszer olyan gyorsan szivattyúzzák ki, mint az a talajra gyakorolt káros hatás nélkül lehetséges lenne. A Pittsburgh PostGazette 2000. augusztus 25-i tudósítása szerint: „A thai főváros 50 éven belül teljesen a tengerszint alá kerülhet. […] Bangkok évente nem kevesebb, mint öt centimétert süllyed. Máris 15,5 négyzetkilométernyi terület került a tengerszint alá. (…) A kormány a fenyegető katasztrófahelyzet ellenére nem tett intézkedéseket.” A cikkíró szerint azért, mert „nem szívesen riasztanák el a

választások előtt földtulajdonosokat.”

az

iparvállalatokat

és

a

Hazai vizekre evezve Pollack professzor rámutat, hogy az Egyesült Államok lakosságának több mint fele a tengerparttól legföljebb ötven mérföldre él. Idővel ezeken a területeken is nagy dúlást végez majd a felduzzadt tenger. – Miért küzdünk Velence megmentéséért? – teszi föl a szónoki kérdést. – Talán ezt kellene körüljárnia. Az ÜSA keleti partvidékén az a hozzáállás, hogy az ember nem harcol a természettel, hanem költözik. A keleti part korai telepesei úgy építkeztek, hogy el tudják szállítani házaikat. Az az uralkodó felfogás, hogy az óceán lassanként teret nyer, az ellene folytatott harcot pedig a képlékeny partvonal mentén úgysem lehet megnyerni, annyira pedig nem lehet megerősíteni a partvonalat, hogy ne mozduljon el. A múltban persze mobilabbak voltak az emberek, ha a víz kezdte elemészteni otthonukat, egyszerűen odébbálltak. Ma már ezt nem tehetjük meg, hiszen tulajdonnal, ingatlannal rendelkezünk, nem élhetünk vándoréletet. Természetesen nem a költözést tartom Velence számára üdvözítő megoldásnak – teszi hozzá. – De az emelkedő tengerszint mellett az embereknek jobban meg kellene gondolniuk, mit csinálnak a tengerszinten. Pollack professzor szerint rövid távon nem várható jelentős változás a globális fölmelegedés bolygónkra gyakorolt hatásaiban. A ma harmincas éveiket taposók számíthatnak arra, hogy életük során melegebb lesz a hőmérséklet. Folytatódni fog a tengerszint emelkedése is: eltolódnak a biológiai, mezőgazdasági, csapadékeloszlási határok. És az is lehet, hogy Georgiában narancsot fognak termeszteni. – Nem hiszem, hogy mindezt pozitív változásnak fogják tekinteni – mondja a geofizikus. – Egyes helyeken javulnak majd a mezőgazdasági termelés feltételei, máshol romlanak. Robbantak már ki háborúk ennél sokkal kisebb időjárás-változások miatt is.

ACQUA ALTA „Velence nagyjából olyan ütemben lesz semmivé, mint egy kockacukor a forró teában.” (John Ruskin levele George Richmondhoz)

A 20. századig csak ritkán fordultak elő Velencében a magas vízállásból eredően olyan katasztrófák, amilyet a város 1966 novemberében élt át. Manapság viszont hétköznapi jelenség az olyan áradás, amely láttán Ruskin annak idején úgy vélte, Velence számára közeleg a vég. Ha teljes mértékben a természetre bíznánk a dolgot, ritkaságszámba menne az 1966. évi esemény nagyságrendjét elérő árvíz. Az ember azonban, akinek életmódja és ipari tevékenysége az üvegházhatású gázok kibocsátása révén jelentős mértékben hozzájárul a globális fölmelegedéshez, megnövelte annak valószínűségét, hogy gyakrabban kerül majd sor ilyesfajta özönvízre. Hiszen emberek hagyták elhasználódni, leromlani a város infrastruktúráját és védelmi rendszereit, a lagúnában emberek hoztak létre új csatornákat, és mélyítették a meglévőket, ezenkívül emberek engedték harminc éven át a mélyen a város alatt megbúvó talajvíz ipari szivattyúzását, amely siettette Velence süllyedését, és amelynek végül kormányrendelet vetett véget az 1970-es évek elején. A tengerek szintje sokkal gyorsabban emelkedik, mint azt a természet normál körülmények között engedné, és Velence, ahogy világszerte számtalan más tengerparti térség is, nagyobb veszélyben van, mint valaha. Az elmúlt évszázad során a magas vízállásról vezetett nyilvántartásból remekül nyomon követhető, hogyan vált a – bármilyen csekély mértékű – árvíz szokatlan jelenségből hétköznapivá. A víz rendszeresen behatol a 70 cm-rel a tengerszint fölött fekvő Szent Márk térre is. A turisták és a

helybeliek egyaránt megszokták már a látványt, hogy a víz a város csatornahálózatából a közvetlenül a Szent Márkszékesegyház előtti nyitott területre folyik. Dagálykor sokszor nyaldossa a víz az impozáns katedrális alapzatára néző színes márványtömböket és gránitoszlopokat, ilyenkor a turisták megemelt gyalogjárókon közelíthetik meg az épületet. 1996-ban egyetlen év leforgása alatt 99 alkalommal duzzadt 80 cm-nél magasabbra a dagály. Ezek közül hétszer 110, kétszer 150 cm-nél magasabb viharhullám ostromolta a várost. Ez kivételes év volt, általában évente ötvenszer kerül víz alá a Szent Márk tér. 1900-ban hétszer, az 1950-es években pedig évente hússzor került erre sor. A tér elárasztásához szükséges minimális magasságot, a 70 cm-t 1970 és 1979 között 1013 alkalommal érte el a vízszint. A különösen magas, 110 cm fölötti vízállás tekintetében azonban drámai emelkedés tapasztalható az elmúlt másfél évszázadban. Az 1867 és 1907 között eltelt negyven év alatt mindössze hétszer duzzadt meg ennyire a víz, az 1907 és 1954 közötti negyvenhét év során huszonkétszer, az 1954-1964 között eltelt tíz év alatt pedig már huszonnégyszer. Ne feledjük el, hogy 140 cm-es vízállásnál már a város 90 százalékát víz borítja! Elkerülhetetlen volt tehát, hogy az 1966. november 3-5. közötti események bekövetkezzenek. Az átlagos tengerszintet 150 cm-rel vagy annál többel meghaladó árvizek (az 1966. évi vízszint 194 cm volt) az előrejelzések szerint tizenöt évenként következnek be, és a modern időkben kiszámíthatóan meg is jöttek 1951-ben, 1966-ban, 1979-ben és 1986-ban. 2000 novemberében pedig 144 cm-én tetőző áradat zúdult a városra. A hasonló, illetve még magasabb vízszintű árvizek egyre gyakoribb előfordulása elkerülhetetlen. A régészeti kutatások szerint a velenceiek az 5-11. század (ekkor rakták le a torcellói és a Szent Márk téri templomok

mozaikpadlóját) között hat lábbal, azaz csaknem két méterrel emelték meg a talajszintet. Az Albert Ammerman és munkatársai által elvégzett újabb kutatások eredményei alapján pedig az első írásos emlékeknél, az 5. század elejénél jóval régebbre tolódott a lagúna területén történt legkorábbi építkezés időpontja. Kiderült, hogy a mai tengerszint 4,9 méterrel magasabb, mint a hatezer évvel ezelőtti, amikor a lagúna kialakult. Figyelmeztetnek arra is, hogy a szárazföld süllyedése és a vízszint emelkedése a globális fölmelegedéssel és a földtani mozgásokkal együtt folytatódik. Ammerman egyik szponzorának, a National Geographic Societynek egyik sajtóközleménye szerint a tudósok új kormeghatározási módszerekkel különleges akusztikai kutatásokat folytattak. Megállapították, hogy a relatív tengerszint Velencénél Kr. e. 4000 és Kr. u. 400 között, vagyis a közvetlenül az első barbár invázió, illetve a lagúna szigeteinek menekültek általi benépesítése előtt véget érő időszakban igen lassan, évszázadonként 7,6 cm-rel emelkedett. Az ezt követő századokban viszont megkezdődött a város építése, és a tengerszint átlagosan 12,7 cm-rel emelkedett egy évszázad alatt. A 20. században még jobban fölgyorsult a vízszintemelkedés üteme – 25,4 cm-rel lett magasabb a vízállás. A dagálymagasság módszeres figyelése alig több mint száz éve vált lehetségessé. Az első, 1897-ben kihelyezett mérce jelenleg a Santa Maria della Salute-templom közelében, a dózsepalotával és a Piazzetta San Marcóval szemben, a csatorna túloldalán látható. A mérce beosztásán a nulla jel az 1897. évi relatív tengerszintet mutatja. Ma már valójában 23 cm-rel a nulla fölött van a relatív tengerszint, köszönhetően a Pó folyó hordalékának tömörödése okozta természetes talajsüllyedésnek, valamint a talajvíz 20. századi, ipari célokra történő szivattyúzásából fakadó természetellenes süllyedésnek.

Egészen bizonyos, hogy e 20. századi jelenség növeli a magas vízállás által előidézett áradások gyakoriságát. Egy 1983. évi UNESCO-jelentés szerint: „Fontos megjegyezni, hogy amikor a dagálymagasság eléri az 1,3 métert, a város 62 százaléka víz alá kerül. 7,2 méteres vízállásnál ez az arány 33 százalékra csökken, 1,1 méternél 15 százalékra, 1 méternél pedig 5 százalékra. 0,7 m (amikor a víz megjelenik a Szent Márk téren) és 1 m között csak a városközpont egyes részeit érinti az áradás, ez a turisták által is ismert acqua alta.” Azt is fontos megjegyezni, hogy az említett vízszintek a mérce nulla jeléhez képest értendők. Sokan nem veszik figyelembe, hogy a valós nulla szint a város alatti hordalékréteg természetes és természetellenes süllyedése miatt 23 cm-rel alacsonyabbra került. Ez más megvilágításba helyezi a jelentés magas vízállással kapcsolatos számadatait. Azt, hogy az 1897. évi nulla jelnek 23 cm-rel alacsonyabban kellene lennie, 1983-ban számították ki a Velencében működő Consiglio Nazionale delle Ricerche (CNR), azaz Nemzeti Kutatási Tanács tudósai. Az azóta eltelt csaknem két évtizedben változatlan maradt a talajszint. Ha például az 1966. évi válsághelyzet 194 cm-es vízállásához hozzáadjuk a 23 cm-t, a kapott 217 cm-es „igazi” relatív tengerszint fölötti magasság más megvilágításba helyezi a történteket. Abban majdnem mindenki egyetért, hogy Velence gyakoribb téli elárasztása a viszonylag alacsonyabb, rutinszerűen kezelhető szinteken is egyre inkább elharapódzó jelenség lett az utóbbi évszázad során. Az természetesen lehetséges, hogy a ritka, gigantikus méretű viharhullámok hatásához, amilyen az 1966. novemberi is volt, nincs köze az emberi beavatkozásnak, hiszen azok

véletlenszerűen jelennek meg a kivételesen magas dagályok hátán. Elképzelhető, hogy ilyen erejű viharok esetén nem lehet abszolút mértékben garantálni Velence biztonságát, bármilyen magasra emelik is a város körkörös védelmét, vagy bármilyen jól védik is a lagúnát a három bejáratnál. Ez olyan lenne, mintha San Francisco minden négyzetkilométerét meg akarnák védeni a gyilkos erejű földrengésektől. Az új épületeket ugyan lehet földrengésbiztosabbra tervezni, de ha elég erős a rengés, elkerülhetetlenek a súlyos károk. A világ más tájain, az átlagosan 100-500 évenként elárasztott árterületeken rutinszerűen építenek válaszfalakat, megfeledkezve arról, hogy egyetlen hatalmas árvíz mindent elsöpörhet, az ellen pedig, ha ilyen ritkán támad, lehetetlenül drága lenne védekezni. Los Angeles környékén például építkeznek közvetlenül a San Gábriel-hegység lábánál is. Pedig tudják, amit John McPhee természettudós 1989-ben az In Control of Nature (Uraljuk a természetet) című könyvében leírt, hogy a kanyonok szájából pár évenként nagy mennyiségű kőtörmelék zúdul otthonaikra, köztük „Chevrolet méretű” kövek is. Sokan ugyanott építik újjá házukat, amint eltakarították a törmeléket, pedig tisztában vannak azzal, hogy pár év vagy évtized múlva hasonló katasztrófa következhet be. McPhee szerint „inkább dacolnak a természettel, mint hogy nélküle éljenek”. Egy Los Angeles-i lakostól pedig, aki a San Gabriel-kanyon szájában lakik, ezt idézi: „Az emberek gyakran megkérdezik, miért maradunk itt, hiszen majdnem minden évre jut egy tűzvész, aztán ott az árvíz is. […] A katasztrófa után mindig elköltözik egy-két család, de több százan várják, hogy elfoglalhassák a helyüket. Az emberek itt élnek, és kész, jöjjön, aminek jönnie kell!” Az emberek átlagos emberöltőben, nem pedig földtörténeti vagy akár csak történelmi távlatban gondolkodnak, „itt és most” döntik el, hol akarnak élni,

építkezni. A velenceiek az évszázadok során csöppet sem különböztek az „angyalok városának” McPhee által megfigyelt 20. századi lakóitól, és nem különböznek tőlük ma sem. A velencei lagúnába rutinszerű, kiszámítható precizitással fut be, illetve onnan ki a tengerár. A város korai lakói tisztában voltak az árapály jelentőségével, és szorgos munkával védték maguk és környezetük épségét. Naponta kétszer behatol a lagúnába a dagály, és amikor pár óra múlva visszahúzódik, az épületekből beleömlő szennyvíz – habos mosogatóié, mosóvíz, az illemhelyek szennye – nyersen, kezeletlenül folyik a csatornákon át az Adriaitengerbe, Lido és Pellestrina szigetén túlra. A szennyes üledéket frissebb tengervíz váltja, és néhány óra elteltével újra kezdődik a tisztító ciklus. Ezért Velencének nem volt szüksége arra, hogy a szennyvíz hagyományosabb módon, csöveken jusson ki a városból, illetve a modern időkben szennyvízkezelő telepekre. A szennyvízcsatorna maga a lagúna és az árapály, ezért az olasz törvény elég mereven kimondja, hogy a lagúnával semmi olyat nem lehet csinálni, ami ezt a létfontosságú folyamatot megzavarná. A velenceiek saját köztársaságukban annak idején még szigorúbbak voltak, halálbüntetés járt a vízzel kapcsolatos törvények megsértéséért. A szennyvízelvezetés évszázadokon keresztül olyan jól működött, hogy a velenceiek nem is nagyon foglalkoztak vele. A ritka katasztrófák között akár egész generációk is leélhették életüket, ahogy a törésvonalak fölött vagy árterületeken élők sem feltétlenül élnek át földrengést, illetve árvizet. Lehet, hogy őseiknek volt részük ilyesmiben, és talán utódaiknak is osztályrészül jut, ők maguk azonban soha nem érezték, hogy remeg a föld, és nem látták, hogy épületek omlanak össze, így történt ez a régi velenceiek több nemzedékével is.

Az ANSA olasz hírszolgálat 1996-ban készített anyaga feltérképezte Velence harmincéves vajúdását, az 1966. évi árvíz utáni időszak kiútkeresését. A jelentés részletesen tárgyalta a város magas vízállással vívott sok évszázados küzdelmét, kitért például a Malamoccót elpusztító, Kr. u. 527. évi árvízre. 589-ben pedig, csaknem 250 évvel azelőtt, hogy a ma Velence történelmi városközpontjaként ismert terület sűrűn lakott hellyé vált volna, az ANSA-anyag szerint valamiféle utakat elsöprő, folyók irányát megváltoztató kataklizma érte a lagúna egész deltáját. Az emberek az akkori írásos emlékek szerint azt mondogatták: „Nem szárazföldön élünk, és nem is vízen.” A rá következő századokban is följegyeztek árvizeket, a legnagyobbakat 782-ben, 840-ben és 875-ben. 1102-ben komoly földrengéssel együtt tört a városra az áradat, 1240ben arról számoltak be a krónikák, hogy a víz embermagasságban söpört végig Velence utcáin, áldozatokat pedig 1268-ban említenek először. Ekkor az ANSA-anyag szerint „a víz nyolc órától délig egyfolytában emelkedett. Sokan házukban fulladtak meg, vagy egyszerűen a hidegtől haltak meg”. A közbeeső századokban is voltak árvizek. Egyik-másik „aranyban számolva több mint egymilliós” kárt tett a házakban és más földi javakban. A tengervíz inváziója ellen féltő gonddal védett esővíztároló ciszternákba is gyakran beözönlött az ár. Az 1966. novemberi katasztrófa előtt utoljára 1794 karácsonyán volt hasonló árvíz, három évvel azelőtt, hogy Napóleon örökre véget vetett a köztársaság korszakának. Egy akkori újságcikk így írja le az eseményt: „A jeges tramontana után, amely nyomán rendkívüli hideget kellett elszenvednünk, ebben a kegyes évszakban a sirokkó az uralkodó széljárás. Látogatása azonban komoly rendellenességekkel járt. A felduzzadt, dühöngő tenger annyira megemelte a lagúna és a csatornák vízszintjét, hogy egyik végétől a

másikig elárasztotta a nagy Piazzát, és a rendkívüli áradatnak az összes utca is megadta magát.” A cikk írója nem foglalkozott mélyebben a történtekkel. Lehet, hogy ez az 1794. évi nagy katasztrófa nem volt jelentősebb, mint a ma Velencét rutinszerűen elöntő árvizek. A velenceieknek a korábbi történelmi korokban és a modern időkben egyaránt sokáig tartott, mire fölismerték szükségleteiket, terveket készítettek, és közmunkákat szerveztek. A 14. században a város vezetői végre elszánták magukat, hogy a védőgátként szolgáló szigetek mentén megépíttetik a tenger elleni védőrendszert. Kezdetben igen egyszerű, nem túl tartós építmények születtek, amelyeket folyton meg kellett erősíteni és le kellett cserélni. A 17. század vége felé azonban a tenger rendkívüli erejű ostroma elmosta háromszáz év kezdetleges tákolmányait, és csak ekkor történt, hogy a Velencei Köztársaság fennállása utolsó évszázadában nagyszabású tervet dolgozott ki, amit a 18. század második felében végre is hajtottak, és megépítették a Lido és Pellestrina partvédő hullámtörőit. Az addig használt vályogtéglák helyett hatalmas isztriai márványtömböket vágtak méretre, illesztettek egymásra és rögzítettek habarccsal. A vállalkozás nagyságrendjének felmérésére gondoljuk végig a következőket: a legnagyobb védőgát Pellestrina szigeténél és a délebbre, Chioggia közelében lévő Sottomarinánál 5297 méter hosszú és 4,5 méter magas lett, alapja 14 méter vastag. Az első köveket 1744-ben rakták le, az utolsót 1783-ban, és tizennégy évvel később vége is lett a köztársaságnak. Napóleon az osztrákoknak adta át Velencét és ÉszakItália nagy részét, akik a 19. század elején egymást követő pusztító viharok ellenére folytatták a védőgátak karbantartását és újjáépítését. Az Il Gazzettino című velencei lap mindössze néhány héttel az 1966. évi katasztrófa után történelmi áttekintést közölt az

árvízvédelmi erőfeszítésekről. Ebben az olvasható, hogy a védőgátakat az 1930-as évek végéig évente mintegy 15 000 tonna isztriai márvánnyal megerősítették. Az ANSA hírügynökség a következőt idézi a visszatekintőből: „Az Isztriából hozott kő mennyisége 1934 után jelentősen visszaesett, 1938-ra pedig teljesen megszűnt ez a művelet.” Velence az 1860-as években az egyesített Olaszország államkötelékébe került, és ettől kezdve egészen 1966-ig egyre kevesebb figyelmet fordítottak infrastruktúrájának és a lagúna védelmének fejlesztésére, ügy tűnik, a közelmúltban a nemzetközi közösség jobban aggódott Velence jövőjéért, mint maguk az olaszok. A partvédelem néhány kormányhivatal hatáskörébe került, amelyek az egymás közti civódás közepette évtizedeken keresztül elhanyagolták a város problémáit. A Fay-Knightley szerzőpáros 1976-ban megjelent The Death of Venice (Velence halála) című könyvében ezt írja: „A védőgátakon végzett munkálatokat először az abszolút minimumra redukálták, majd gyakorlatilag teljesen felhagytak velük. Az 1960-as évekre előállt az az igencsak költségkímélő helyzet, hogy az olasz kormány yardonként évente mindössze egy dollárt költött Velence tengeri védőgátjaira.” Mindennek tetejébe a lagúnát eredeti lakói számára elképzelhetetlen módokon alakították át. Óriás csatornákat vágtak, a három bejáratot kiszélesítették, és hatalmas hullámtörő kőgátakkal megerősítették, mindezt azért, hogy a 20. század nagyobb hajóit fogadni tudják. Az 1983. évi UNESCO-jelentés szerint: „A 19. század óta a lagúna területe folyamatosan csökkent, és 1971-ben összesen 56 300 hektárt tett ki. A 19. század végére haltenyésztés céljára mintegy 5000 hektárt teljesen vagy részben elkerítettek, egyes területeket feltöltöttek, és vasúti hidat építettek. A mi századunkban pedig mintegy 2500 hektárt mezőgazdasági termelés céljára töltöttek fel, 800 hektáron út és repülőtér épült, és új halgazdaságokat

is létrehoztak, így az elkerített terület nagysága körülbelül 8400 hektárra nőtt. Az 1950-es években egy újabb ipari zóna 1250 hektárt foglalt el, az 1960-as években pedig a harmadik [mára elhagyott] ipari területet is kijelölték. […] Mindezen területfoglalásoknak köszönhetően a lagúna szabad területe csupán körülbelül 70 százaléka a 19. század eleji területének, vizei pedig a bejáratok szélesítése és mélyítése, illetve az édesvíz csökkenő mértékű beáramlása következtében egyre inkább tengervízjellegét öltenek.” Velencén mindvégig a teljes lagúna értendő, beleértve két szárazföldi települést, Mestrét és a Marghera falu közelében lévő Porto Margherát, amely az ipari zóna központja lett. A történelmi Velence polgármestere politikai csatározások eredményeképpen e területeknek is polgármestere lett. Viták forrása, hogy a történelmi város megőrzése vagy a pénztermelő, munkahelyteremtő fejlesztések-e a fontosabbak. A modem kori gazdálkodás a 20. század elején kezdődött. A század tízes éveiben és a húszas évek elején a térség igen szegény volt, ekkor azonban az egymást követő olasz vezetők ipari zónává alakították át a lagúnát, különösen a parti „félhold” mentén. A történelmi belváros megmaradt a turistáknak, és a fő gazdasági tevékenységek mellett csak járulékos bevételt termelt. Kezdetben a változások elég csekély hatással voltak a város életére, a velenceiek könnyen kezükben tarthatták az irányítást. Az ipari zóna a Mussolini-érában ment át a legnagyobb fejlődésen. És mivel Velence az Velence, a második világháború utolsó éveiben a várost Porto Margherával együtt megkímélték a szövetséges bombázók. A háború után pedig Porto Marghera ugyanazon okokból virágzott, mint a Velencei Köztársaság a 13-17. században: azért, mert Velence a Közel-Kelethez legközelebb fekvő nyugat-

európai város. Fay és Knightley szerint: „Természetes volt, hogy a háború után Európa növekvő olajigényével együtt növekszik Porto Marghera is.” Körülbelül 1925-től kezdve a kormány engedélyezte a vállalatok tulajdonosainak a velencei lagúna alatti széles, mély víztároló talajrétegben lévő talajvíz szivattyúzását. A jelentések szerint több ezer kutat fúrtak, és a lagúnát évezredeken át tartó föld alatti vízbuborék kezdett kiürülni. Mivel Velence a Pó-medence része, és a folyó üledékén helyezkedik el, természetes süllyedése gyorsabb, mint az Adriai-tenger partvidékének más területeié. A várostól délre, a Pó-deltában elterülő Ravenna még mélyebb hordalékrétegen fekszik, és még gyorsabb ütemben süpped a talajba. A víz Velence alóli kiszivattyúzása tovább gyorsította a város ülepedési folyamatát. Albert Ammerman szerint ha nem engedélyezték volna a víz kivonását, Velence csak körülbelül 2050-ben süllyedne természetes úton oda, ahol ma az emelkedő tengerszinthez képest tart. A talajvízkivonást 1973-ban leállították. Sok laikus azt hiszi, hogy ezek után a föld alatti vízbuboréknak újra föl kellene duzzadnia, és fölfelé kellene tolnia a várost. A hidrológusok azonban, akikkel beszéltem, sorra tévesnek bélyegezték ezt az álláspontot. – 1975-ben a történelmi belvárosban valóban mértünk némi emelkedést, de ez a süllyedéssel szemben nem igazi térnyerés – mondja dr. Laura Carbognin, az olasz Nemzeti Kutatási Tanács, a CNR hidrológusa. Szerinte inkább az összenyomott szivacs reakciójához hasonlítható a jelenség. – Ha benyomjuk egy szivacs felületét, majd elvesszük a kezünket, visszanyeri eredeti alakját – magyarázza. Ugyanígy reagált az 1975-ben kollégáival együtt lemért Velence alatti víztároló talajréteg is. – Ha enyhül a nyomás, a talaj megkönnyebbül, és azt mondja, „Aaahh”. Ez pozitív dolog, de utána ismét leülepszik, és úgy stabilizálódik.

A város alatti talajréteg tehát hiába töltődött fel újra vízzel a szivattyúzás leállítása óta eltelt években, már összetömörödött, és a természetes tömörödés továbbra is folytatódik. – Igen, nagyon lassan, de folyamatban van – szögezi le dr. Carbognin. Most kollégája, dr. Maurizio Bonardi veszi át a szót: – Ne feledjük, hogy a Velence alatti üledékrétegre nehezedő terhelés a talajvízkivonás megszüntetése ellenére változatlan! – mondja. – Csaknem öt évtizeden át szivattyúzták ki a vizet, a legkritikusabb fázis az 1950-es években kezdődő nyomásmentesítés volt. A víz távozása után az üledék a város hatalmas épületeinek súlya alatt összetömörödött, és bár a föld alatti vízkészletek próbálnak bejutni a víztároló talajrétegbe, annak tömörödése a természetes folyamatok és a város könyörtelenül ránehezedő súlya miatt folytatódik. Mire az 1970-es évek elején leállították a szivattyúzást, a Marghera körüli szárazföld és lagúnaterület már több mint 12 cm-t, a Velence körüli rész pedig 8 cm-t süllyedt. Velence ember által okozott süllyedése tehát lelassult, most a globális fölmelegedés és az általa előidézett tengerszint-emelkedés ad okot aggodalomra. A jelenség az eusztatikus, azaz a globális klímaváltozásokhoz kapcsolódó tengerszintváltozások közé sorolható. A hideg időszakok, így a kb. tízezer éve véget ért utolsó jégkorszak idején a kontinensek gleccserek és jégmezők formájában őrzik meg a lehullott esőt és havat. Ennek eredményeként a tengerszint alacsonyabb. Amint már láttuk, az utolsó jégkorszakban az Adriai-tenger nem nyúlt végig az itáliai és dalmáciai partszakaszon, a mai velencei lagúna körüli terület egészen a mai Horvátországig szárazföld volt. A jégkorszak után, amikor a gleccserek és jégmezők olvadni kezdtek, az Adriai-tenger följebb kúszott, és idővel létrehozta a velencei és a gradói lagúnát, egyes magas dalmáciai szárazföldi tömböket pedig szigetként leválasztott.

Ez a természetes atmoszferikus fűtő körfolyamat várhatóan a modern kori történelem során végig tartani fog, egészen a távoli földtörténeti időkig. Magyarázatot ad az emelkedő tengerszintre, amellyel Velence korai és 20. századi lakóinak egyaránt együtt kellett élniük. Ezt a természetes fölmelegedést azonban fokozza az ember által okozott globális fölmelegedés, amelyet a Föld légkörébe kerülő üvegházhatású gázok táplálnak. Mindezen tényezők együtt oda vezettek, hogy a velencei lagúna területén az utóbbi száz évben évente átlagosan 1,27 milliméterrel emelkedett a tengerszint. A vízszintemelkedés a Földközi-tenger keleti vidékein egyre gyakoribb és erősebb téli viharokkal együtt létrehozza a velencei acque alte lényegét jelentő viharhullámokat. 1966 novemberében a harminchat éves, velencei születésű elektromérnöknek, Francesco Salvininek meg se fordult a fejében, hogy elemi csapás következhet be. Az országos villamos művek, az EMEL velencei igazgatója volt, miután 1954 és 1964 között Veronában dolgozott, szintén az EMEL-nél. Született velenceiként természetesen előtte sem volt ismeretlen a „magas víz”. A 20. század középső szakaszában egyetlen velencei sem kerülhette el a közelebbi ismeretséget a jelenséggel, hiszen a téli hónapokban rendszeresen víz alá került a város egy része. Az immár hetvenes éveit taposó, nyugdíjba vonult Salvini hátradől a kényelmes fotelben ízlésesen berendezett nappalijában. A kedvemért küszködik az angollal, amelyet igyekszik minél sűrűbben gyakorolni. Az 1953. évi nagy áradásról beszél, amelyet „a modem idők első magas vizének” nevez. Az acqua alta ekkor a Salute-templomnál lévő mérce nulla szintjénél 160 cm-rel magasabban zúdult a városba. Okozott néhány problémát, de ezek nem voltak megoldhatatlanok. Az áramszolgáltató társaság egész Velencében kénytelen volt magasabbra, 190 cm-rel a

mérce nulla szintje fölé helyezni a transzformátorokat és a földszinti konnektorokat. A dolog így sokáig működött is – egészen pontosan tizenhárom évig. A vész 1966. november elején köszöntött a városra a teliholdat követő tavaszi áradat nyomában. A dagály november 3-án éjszaka egy viharhullám hátán nyomult föl az Adriai-tenger vizein, az alacsony nyomású légköri rendszer alatt összegyűlt vízzel kiegészülve. Mielőtt az ár levonult volna, másnap, november 4-én még tetőzött 194 cm-én, 4 centivel a transzformátorok és a konnektorok 1953 utáni magassága fölött. A város azonnal elsötétült, amikor a duzzadó sós víz elérte a 190 cm-t. A teljes áramszünet mellett süket lett a telefonhálózat is, amelynek csatlakozói az épületek földszintjén ugyanilyen magasságban helyezkedtek el. Az akkoriban fűtőanyagként általánosan használt dízelolajat tároló tartályokba is behatolt a víz, amely ettől sűrű, olajos állagú lett, megfeketedett, és olajszagot árasztott. – Borzalmas volt – idézi föl a pályaudvartól északra, kényelmes, kétszintes házban élő Francesco Salvini. Már 1966-ban is itt lakott, de a család mindig is az emeletet foglalta el. Az árvíz idején az ajtó előtti csatorna vize befolyt a kertbe és a földszinti bejárathoz, és szép lassan kúszott fölfelé az alsó lépcsőfokokon. – Elmentem az egyik nagy transzformátorállomásra – meséli a mérnök úr. – Akkoriban három volt Velencében, meg a városban elszórva négyszáz kisebb transzformátor. Sikerült létesíteni egy telefonvonalat, tudtunk beszélni egymással, de nem tehettünk semmit, az égvilágon semmit. Az egész városban meg kellett szakítanunk az áramszolgáltatást, teljes körű áramszünetet csináltunk. Leszámítva a helyi kórházat. – Arra azért gondunk volt, hogy a kórház egy különleges tartalék vezetéken kapjon áramot. Ez víz alatti kábel volt, magasabban volt a transzformátora. Salvininek és munkatársainak, akik közül sokat ÉszakOlaszország más városaiból vezényeltek át, egy teljes hétbe

telt, mire helyreállították a városban az áramszolgáltatást. A három főtranszformátor és a négyszáz kisebb egység mind javíthatatlan állapotba került, újakat kellett beszerelni a helyükre. Salvini alá normál esetben százötven beosztott tartozott, ez a szám azonban most négyszázra duzzadt. Szélben, esőben végezték nehéz munkájukat. A hét hosszú nap alatt Salvini szinte egyáltalán nem aludt, és a városból a válságos időkben vajmi keveset látott, mivel munkája folytán Velence Tronchetto nevű, pályaudvarhoz közeli negyedében kellett tartózkodnia, ahol a teherautón és hajón érkező alkatrészeket és új transzformátorokat kirakodták. Sokszor igencsak próbára tette a feladat. – A Tronchettón hadiállapot alakult ki – emlékszik vissza, és elmondja, hogy a hatalmas területen elnyúló dokkokban roppant nehéz volt elegendő helyet fölszabadítani a gyors ütemben érkező szállítmányok fogadására és tárolására. Hiszen mások is dolgoztak a város helyreállításán és újjáépítésén, nem jutott mindennek és mindenkinek elég hely, elkerülhetetlenek voltak a kisebb-nagyobb területi viták – Hajnali öttől késő estig az érkező anyagok elosztását szerveztem. Érkeztek transzformátorok, kábelek, minden, ami Velence elektromos rendszerének teljes cseréjéhez kellett. Velencei munkatársaimat beosztottam a máshonnan érkezett munkásokkal teli szerelőhajókra, mert a saját embereim ismerték a várost, a többiek viszont nem. Egyik reggel lehetetlen volt megvédeni az anyagátvételhez szükséges helyünket: mindenki hadakozott a területért, egymás elől foglalták el a helyet. Körben lerakott transzformátorokból kialakítottam egy kis erődítményt, egyedül éppen elfértem benne. A teherautókon érkező embereknek nem volt hozzá türelmük, hogy a mi problémánkkal foglalkozzanak. Így ment ez egy hétig, amíg be nem szerelték az összes transzformátort, és helyre nem állt az áramszolgáltatás.

A vihartól hajtott magas víz támadásakor a városban tartózkodó velenceiek emlékeiben többféle kép él elevenen: a házfalakon eszelősen fölfelé mászó csatornapatkányok, később az állati tetemek – kutyák, macskák, patkányok – látványa meg a csatornák vizén lebegő matracok, ágynemű, bútorok. A több ezer gallon fűtőolajjal súlyosbított káoszt a Rialto közelében lévő piacról ládaszámra elsodort zöldség és gyümölcs is színesítette. Maurizia De Min régész, aki jelenleg a dózsepalotában működő Velencei Építészeti Főfelügyelőség munkatársa, a viharhullám támadásakor Rómában tartózkodott. Tíz nappal később tért vissza otthonába, és még ennyi idő elteltével is matracok, bútorok és más hulladék lebegett a víz színén mindenütt Maurizia De Min harmincnégy év múltán is élénken emlékszik a vízen az apály-dagály tíz napon keresztül történő rendszeres váltakozása után is „ezrével” úszó patkánytetemekre. Szerencsére Salviniékhez hasonlóan az ő családja is emeleti lakásban lakott, és nem érintette őket olyan érzékenyen az árvíz, mint a földszintieket. A lagúna történelmi vizein a „lentiek” tönkrement bútorai úszkáltak. Vagy az apálykor visszahúzódó tengerár vitte őket magával, vagy az elázott otthonukat lomtalanító, zaklatott idegállapotú lakók dobálták őket a csatornába. – Ma már kevesen élnek Velencében földszinti lakásban – jegyzi meg Maurizia De Min. Azoknak a velenceieknek, akik 1966-ban gyerekek voltak, nincsenek ilyen szörnyű emlékeik az árvízről. Az akkor tizenegy esztendős Giovanni Caniato például felidézi, hogy kilencéves öccsével az áradat tetőzésekor „elkötötték” a család gumicsónakját, és a Ponte Dell'Academiától a Rialto híd felé három vaporetto-megállóra lévő San Samuele közeléből egészen a Szent Márk térig eveztek. Csaknem egy kilométert tettek meg.

– Jópofa dolog volt – emlékszik vissza láthatóan szívesen Caniato. – A dízelolajtól elfeketedett vízre persze emlékszünk. Mások, akik szintén gyerekek voltak akkoriban, hasonló történeteket mesélnek, csak gumicsónak helyett sokan a magas vízálláskor felállított passarelle lécrácsain utaztak. A tartószerkezetről lesodort gyalogjárók remek játékot szolgáltattak a gyerekeknek, akiknek szüleit inkább vagyontárgyaik mentése foglalkoztatta, s az, hogyan oldják meg a következő étkezést. 1996-ban az ANSA olasz hírügynökség különleges tudósítást tett közzé az árvízről és a rá következő harmincéves időszak alatt érvényesülő utóhatásairól. A részben a Consorzio Venezia Nuova által szponzorált kiadvány a bevezető után tartalmaz egy Az a nap című részt: „1966. november 3-áról 4-ére virradó éjszaka történt. Este tíz órára a víz már kezdett kiönteni, és egyre emelkedett. November 4-én, pénteken a kora hajnali órákban már elérte a tekintélyt parancsoló 127 cm-es magasságot. Ez önmagában nem volt rendkívüli, hiszen abban az évben február 26-án már volt példa 126 cm-es vízállásra, 1960. október 15-ének híres éjszakáján pedig 145 cm-én tetőzött a dagály. Akkor éjjel azonban túl sok meteorológiai tényező esküdött össze Velence ellen: a holdfázis, a szél, a légköri nyomás, és a jelek szerint még a szokatlanul megduzzadt Adriai-tenger – a seiche néven ismert jelenség – is hozzájárult a szörnyű eseményhez, amelyet később azzal a hasonlattal írtak le szemléletesen, hogy olyan volt, mintha az egész város szívinfarktust kapott volna.” A duzzadó tavaszi áradás, amely a 20. század során viszonylag kevés látványosságot szolgáltatott Velence

lakóinak, most egymillió esetből egyszer előforduló helyzetben érkezett. A számos változó összjátéka Velence modern kori történelmében példa nélküli, soha meg nem ismételhető katasztrófát idézett elő. Mintha csak kockavetéssel alakult volna ki a helyzet. Egész Észak-Olaszországban napok óta esett az eső. Megduzzadtak a folyók, és a Szardínia légterében kialakult, az olasz szárazföld fölött az Adriai-tenger felé haladó sirokkó kelet felé hajtotta az esőfelhőket. Egy korabeli laptudósítás szerint a tengervíz „benyomult a lagúna vízelvezető nyílásaiba és a többnapos esőzéstől megduzzadt folyók torkolatába”. A november 3-án este tízkor kezdődő dagálynak az árapály természetes váltakozása szerint reggel öt órára le kellett volna apadnia. A víztömeget hajtó vihar azonban nem kegyelmezett, a szél a lagúnában tartotta az előző esti dagály vizét. Az akarata ellenére ott rekedt víztömeg így nem húzódott vissza természetes módon. „A tenger nem tudta kiszívni a lagúnában felgyülemlett vizet, amelynek szintje az újabb dagálykor tovább emelkedett, egészen az emberemlékezet óta el nem ért 194 centiméterig” – jelentette az ANSA. Közben a süket telefonvonalak miatt a történelmi belváros lakói nem tudták, hogy tőlük néhány mérföldnyire délkeletre a tengervíz elveti a pusztítás magját a barreni, azaz a Velencét a tengertől védő lagúnaszigetek mentén. A vész már javában fenyegette az északon lévő Cavallino-félsziget farmgazdaságait, halászfaluit, gulyáit, az elegáns Lido ötcsillagos szállodáit, jókora birtokokon lévő magánházait és a kevésbé elegáns, testvérszigetétől a keskeny Malamocco-csatorna által elválasztott Pellestrina halászfalvait is. A velencei nyelvjárásban lidi, azaz homokpad néven ismert, védőgát szerepet betöltő szigetek környékén óránként több mint hatvanmérföldes sebességgel tombolt az orkánszerű szél, és az általa felkorbácsolt hullámok a partra zúdultak. Az ANSA jelentése szerint a Cavallinofélszigeten

„[…] a dagály egyik hulláma állatokat, mezőgazdasági gépeket, terményeket, halászfölszereléseket sodort el, betört a házakba, hajókat tépett le horgonyukról. […] Kicsivel odébb, a Lido partjain a borzalmas méreteket öltő hullámok strandokon száguldottak át, fürdőkabinok százait zúzták szét, és lesöpörték a föveny homokját is. A nyolcas erősségű tengeri vihar a lagúna mesterséges védőgátjain, a hajdani Serenissima által a 18. században emelt, a természetes védelmet megerősítő töltés, a »Murazzi« magas, erős falain is katasztrofális lyukakat ütött.” Ezeket a falakat hanyagolták el az 1860-as évektől kezdve, amikor az addig osztrák fennhatóság alatt álló Velence az olasz állam része lett. Az olasz kormány 1960-ban már csak yardonként egy dollárt költött a karbantartására. De nem kizárólag az egymás hegyén-hátán beáramló dagályok felelősek a történtekért. Kiléptek ugyanis eredeti medrükből és az elterelő csatornák medréből is a folyók, amelyeknek torkolatát a velenceiek évszázadokkal korábban elterelték a lagúnától, és egyenesen a tengerbe vezették őket. A lagúna határával szomszédos partvonal így víz alá került. Különösen a Sile és a Brenta folyók járultak hozzá nagymértékben a probléma súlyosbodásához, amelyek a szárazföld felől ontották a lagúnába az édesvizet, miközben a tenger irányából a szél által hajtott, a dagályt meglovagoló sós víztömeg nyomult be. A vízügyi szakemberek november 4-én kritikus döntést hoztak a hatalmas mezőgazdasági területek és a part menti épületek megmentésére. A Sile folyó védőgátja, amely több száz éven át megvédte a lagúnát a tavasszal lefolyó esővíztöbblet ellen, a parányi, ma mindössze három-négy épületből álló Trezze falucskánál átszakadt, így még több édesvíz került a lagúnába.

A vízügyi hatóságok a trezzei gátra koncentráltak, mert a Piave folyó a Sile fölött öt helyen is áradt, és vize az amúgy is megduzzadt Silébe ömlött. Közben a Brenta Velencétől délre, Chioggia közelében kilépett eredeti medréből, és több millió gallon elszabadult édesvizet zúdított a lagúnába. Egy ilyen esemény természetesen lagúnaszerte drámai pillanatokkal jár. A lagúna bejáratának védelmére javasolt nagyszabású beruházásokat ellenző velenceiek emlékeztetnek arra, hogy a magas vízállás nem követelt halálos áldozatokat. – Mi a probléma? – hallottam tőlük újra meg újra. – A víz idezúdul, aztán visszahúzódik. Nem esik baja senkinek. Századokon át így volt, mégis itt vagyunk! – A túlélők azt is hangsúlyozzák, hogy az 1966. évi árvíz nem hasonlított ahhoz, ami Olaszország középső és északi területein sokfelé történt. Az ANSA jelentése szerint: „A folyók kiléptek medrükből, halált, pusztítást hoztak. November 6-án [Olaszországnak ezen a Velencétől távol eső részén] 61 halálos áldozatot és vagy 20 sebesültet követelt az árvíz, 15 ember pedig eltűnt. November 10-én azonban már 96 halottról, 14 eltűntről beszélt a Belügyminisztérium, november 19-ére pedig kialakult a hivatalos, végleges mérleg: 110 halott (ebből kilencen a mentési munkálatokat végzők közül) és 6 eltűnt személy.” A műkincsek terén Velencével egyenrangú Firenzét például szabályosan kettévágta a dühöngő Arno, alacsonyan fekvő templomait és egyéb épületeit elárasztotta a csaknem két méter magasan tetőző víz, iszap és hordalék. Több firenzei lakos is a száguldó folyóban vesztette életét, míg Velencében egy ember halálát sem okozta közvetlenül az átlagos méretű felnőtt mellmagasságáig érő víz, amely aztán lassan visszahúzódott. Egy barátom november 5-én este úgy érkezett Firenzébe délről, hosszú vonatozás után,

hogy nem tudott az Arno áradásáról. – Sötét volt az egész város – meséli. – Gyertyafénynél vezettek el minket egy kis pensionéba, amely vállalta, hogy szállást ad a bajbajutott, ott rekedt utazóknak. A velenceiek nem emlékeznek áldozatokra, az olasz média azonban két halálesetről is beszámolt, igaz, mindkettő a történelmi városközponttól távol, a lagúna déli végénél, Chioggia közelében történt: „…egy Vittorio Vianello nevű ötvenéves halász szívinfarktusban hunyt el, miközben a vihar következtében süllyedő hajójából próbálta kimerni a vizet. […] [Sant'Annában] egy fiatal gazda, a harmincéves Mario Tonello vesztette életét szívinfarktusban, miután meglátta, milyen károkat szenvedett a farmja.” A végzetes 1966. évi napok óta is állt magasan a víz Velencében, de a 194 cm-es szintnek közelébe sem ért. 1966 és 1995 között a várost több mint kétszázszor támadta meg az átlagos tengerszintnél több mint egy méterrel magasabb víz. És ne feledjük, hogy a Salutetemplomnál lévő mérce „igazi” nulla szintjének 23 centivel lejjebb kéne lennie a több mint száz éve meghatározott szintnél. Tehát amikor a vízállásmérő egy métert mutat, az valójában 123 cm-rel a mai átlagos tengerszint fölötti vízállást jelent. Az ANSA-anyag szerint: „Az ötvenes években a Marciana terület évente mindössze 6-7 alkalommal került víz alá, most pedig átlagosan 40-szer. A városi dagály-előrejelző központ adatai szerint 1995-ben 42 esetben volt 80 cm-nél magasabb a dagály, ebből 18-szor december második felében. A legkitartóbb dagály a december 31-i volt, amikor a vízállás 112 cm-re emelkedett. Egy méter körüli vízszintet 1995-ben összesen háromszor jegyeztek föl: december 23-án 104 cm-en, május 13-án

és augusztus 28-án pedig kereken 100 cm-en tetőzött a dagály.” Az ANSA szerint e növekvő tendencia alapján jósolták meg egyes tudósok, hogy Velence hatvan éven belül „mindennap víz alá kerülhet, ha nem sikerül ellenszert találni a hőmérsékletet növelő szén-dioxid-kibocsátásra, ami a sarki jégsapkák olvadásához, ezáltal a világ tengereinek vízszintemelkedéséhez vezet”. De – amint az IPCC-előrejelzésben láthattuk – a jégsapkák tengerszintemelkedésben játszott szerepét általában nem tekintik a problémakör részének. Úgy tűnik, cáfolhatatlan bizonyítékok vannak rá, hogy Velence gondjai nem fognak elmúlni csak úgy maguktól. A víz, amely századokon át igen sokféle ellenségtől védte meg a város polgárait, most maga válik ellenséggé. És ha az 1966. novemberihez hasonló elemi csapás ritka is, megtapasztalt hatásai ráébresztették a világot, milyen sors várhat Velencére: ahogy az Adriai-tenger vízszintje a világ tengereivel összhangban emelkedik, a városnak esélye van arra, hogy állandó jelleggel épületeibe magasan befolyó, műkincseit elemésztő vízben álljon. Az újságok tudósítói az árvíz utáni napokban írt cikkeikben ostorozták a lagúna védelmi rendszerének leépüléséhez vezető bürokratikus tehetetlenséget. Dino Buzzati a Corriere della Serrában a lagúna túlzott beépítését kárhoztatta: „Mivel már nincsenek homokpadok, amelyeken szétterülhetne, a tengerár gyorsabban húzódik vissza, és mivel hiányzik ez a természetes lefolyása, könnyebben behatol az utcákra és a Szent Márk térre.” Alessandro Marcello del Maino gróf, Velence vízügyi történetének szakértője, a következőket mondta a Buzzatinak adott interjúban: „A környezetükről mit sem tudó emberek tönkretettek egy természetes eszközt [az apály-dagály akadálytalan folyását], amely [több mint] tíz

évszázadon át működött.” Del Maino gróf kárhoztatta a Canale Malamocco mélyítését is, amelyre azért került sor, hogy az olajszállító tankhajók a lagúna malamoccói szájától eljuthassanak a Porto Marghera-i ipari zónába. A beruházást az 1966. évi árvíz idejére még nem kivitelezték, bő egy évvel később azonban már elkészültek vele, és a lagúna kezelésének mai bírálói szerint nagyban hozzájárul a várost elárasztó dagályok gyakoriságának növekedéséhez. A gróf az úgynevezett canale dei petroli projektet „újabb kártéteménynek” minősítette. A londoni The Times, amelynek újságíróit és olvasóit az ismétlődő angliai árvizek is aggasztották, messze hangzó figyelmeztetést tett közzé arra vonatkozóan, mit jelenthet az 1966. évi velencei katasztrófa. November 12-én, tehát egy héttel az özönvíz után, és pontosan akkor, amikor Signor Salvini és munkatársai helyreállították a lagúna áram- és telefonszolgáltatását, a The Times azt írta az árvízről, hogy „riasztó jel, figyelmeztetés a veszélyre, amely a városra leselkedik, ha nem találnak rá időben megoldást”. A brit lap „hasznos sokkterápiának” nevezte a történteket. Egy másik brit sajtótermék, a The Economist véleménye szerint pedig: „A vizek ellenőrzése terén tanúsított hanyagság sajnálatos módon nem maradt megtorlatlanul.” Azt, hogy mivel járt Velence számára a világ által ébresztőnek látott esemény, a legjobban Sandro Meccoli író foglalja össze La Battaglia per Venezia (Csata Velencéért) című művében: „A november 4-i rettenetes vízözön lerántotta a leplet […] a Velencét sújtó gátlástalanságról, hozzá nem értésről, hanyagságról. Karban nem tartott védfalak, rothadni hagyott templomok, paloták, házak, enyészetnek induló óriási művészeti örökség. A lagúna hidraulikai egyensúlyát, amelyet a velenceiek évszázadokon át legféltettebb kincsükként rendkívül szigorú törvényekkel őriztek, megbontotta az ipari

fejlődés által diktált mértéktelen, semmire tekintettel nem lévő ásás és terepfeltöltés.”

MENTSÜK MEG VELENCÉT! „Velence történelmi városát a pusztulás veszélye fenyegeti. A Földközi-tenger legnagyobb, biztonságot nyújtó lagúnája ellen, amelynek területén a város felépült, most vészes támadást intéz az óceán.” (A 9. Vízügyi Világkongresszus elé terjesztett jelentés Montreal, 1997)

Velence – és egész Észak-Olaszország – tragédiája 1966. november 3-5. után gyors nemzetközi reakciókat váltott ki. Mivel azonban a szó mindig gyorsabb, mint a tett, az együttérzés a világ minden tájáról megérkezett, a pénz viszont, amelyet sietve megígértek, majd éveken át, komótosan csörgedezett, már más kérdés. Lyndon B. Johnson amerikai elnök „mély részvétét” fejezte ki a Firenzét, Velencét és Észak-Olaszország más részeit sújtó árvízkárok miatt. Az ANSA jelentése szerint az akkori olasz iparügyi miniszter, a későbbi miniszterelnök, Giulio Andreotti pár nappal az események után részt vett az árvíz sújtotta területeknek nyújtandó segítség megszervezésére alakult bizottság első ülésén. Velence polgármestere, Giovanni Fisca pedig „hangsúlyozta a parti védelmi rendszer megerősítésének mint a várost sújtó jövőbeli árvizek elleni megelőző intézkedésnek sürgető voltát”. Ez utóbbi tipikus „eső után köpönyeg” jellegű javaslat, vagy – amerikai szólássál élve – akkor csukták volna be az istállóajtót, amikor a lovak már elszaladtak. Évek teltek el, mire bármilyen védművet is megerősítettek. Az ANSA-anyag szerint az olasz parlament kivételes törvényt hagyott jóvá, amely harmincmilliárd lírát különített el segélyre, de Fisca kijelentette, hogy ez az összeg nem elég. Az 11 Gazzettino tudósítása szerint a polgármester ezt mondta: „Még 300 milliárd lírára van

sürgősen szükség a város megmaradása érdekében.” A kért pénz érdekes módon nem teljes egészében a város műemlékeinek, épületeinek, művészeti alkotásainak helyreállítására kellett volna, hanem egy olyan beruházásra is költöttek volna belőle, amit már négy évvel azelőtt jóváhagytak, de nem finanszíroztak. A Cavallinónál, a Lido csücskénél lévő, legészakibb lagúnabejárat közelében, attól északra építendő védőgátról van szó. Nehéz megítélni, milyen hatása lett volna egy ilyen építménynek, ha a tervek szerint, már 1966 ősze előtt elkészül. A nagyszabású közmunkákra való első felhívást már az árvíz levonulása után egy héttel közzétették, de évekbe telt, mire megkezdődtek az első komolyabb munkálatok. Az egyébként is lassú tempó mellett a helyzetet politikai realitások is bonyolították. A második világháború után ugyanis a szövetségesek nem alakították át az olasz kormányzatot úgy, ahogy azt Németországban és Japánban tették, hiszen Olaszország végső soron 1943-tól, amikor az addigi kormány megadta magát, a szövetségesek oldalára állt át. A háború után tehát a szövetségesek megőrizték az olasz kormányzati status quót, egy elemet azonban hozzátettek az 1948-as alkotmányhoz: az országos és helyi szintű kormányzás közötti harmadik szintet. Ez pedig a később tárgyalt politikai machinációkban szerephez jut majd. Olaszországot húsz régióra osztották föl, elsősorban azért, hogy a hatalom eloszlása megnehezítse, hogy egy Benito Mussolini-féle politikus ismét diktatúrát tudjon kialakítani. Ebből a szempontból jól működött az új közigazgatási rendszer, talán túlságosan is jól. Napjainkban ugyanis a bal- és a jobboldal közös koalíciós kormányokat kénytelen alakítani, és ezek a kormányok nem hosszú életűek. Rendre új miniszterelnököt választanak, a vezető kormányhivatalnokok jönnekmennek, és a nagyszabású beruházásokhoz, így a velencei

lagúna megvédéséhez szükséges folyamatosságot szinte lehetetlen biztosítani. A második világháború befejezése és a 20. század vége között eltelt ötvenöt év alatt csaknem hatvan kormány bukott meg. Fay és Knightley The Death of Venice című, 1976-ban megjelent nagy hatású vádbeszédükben grafikonokkal részletezik az olasz kormányzatnak az ország koronaékszerével szemben tanúsított hanyagságát, és rámutatnak az 1860-as években lezajlott olasz egyesítés óta egyfolytában jelen lévő alapproblémára: „Az olasz kormányzati struktúrát a benne rejlő instabilitás, a politikai szívességeken alapuló rendszer és a döbbenetes mértékű bürokrácia alkalmatlanná tette a velenceihez hasonló problémák kezelésére. Ez az alapvető oka látványos sikertelenségének.” A víz leapadt, a város kezdett kiszáradni, az élet lassan visszatért a rendes kerékvágásba. Csak kevés megfigyelő érezte át igazán, mekkora tragédiát jelent az árvíz a város számára. A Paese Sera című kiadvány az ANSA-anyag szerint rámutatott, hogy az igazi veszély nemcsak a lagúnán kívülről, a természet ritkán előforduló, megfelelően úgysem előre jelezhető és kontrollálható klimatikus szeszélyeinek formájában leselkedik a városra, hanem a saját alapzatából is. A Paese Sera így ír: „Jelenleg a veszély valójában a városon belül, az alapzatban keresendő. A mostani árvízzel a tenger fölbontotta Velencével kötött, időtlen idők óta fennálló szövetségét, amely már egyébként is hosszú ideje repedezett.” Ez a figyelmeztetés egy volt az arra utaló homályos célzások közül, hogy a visszahúzódó tengerár nem vitte magával az összes sós tengervizet. Egy része ott maradt, mélyen beivódva a város vízhatlan isztriai márvány alapzata fölött, az akkori, alacsonyabb vízállásnak megfelelő magasságban kezdődő téglafalakba. Az emelkedő tengerszint következtében magasabb és

gyakoribb lett a dagály, és a tengervíz rendszeresen nyaldosta a téglafalakat, amelyeknek két dagály között nem volt elég idejük a száradásra. A folyamatosan „utántöltött” víztömeg a hajszálcsövesség révén egyre magasabbra jutott, és idővel az épületek falain belülre is beszivárogva a hajdani köztársaság művészei által alkotott csodálatos festményeket, márványszobrokat, freskókat kezdte pusztítani. Az utóbbi évszázadok során sokféle vélemény elhangzott arra vonatkozóan, mi rágja belülről a város építményeit. A franciák úgy vélték, valami furcsa kőevő baktériumfaj eszi Velence köveit, mások szerint a galambpotyadék volt a bűnös. De félre az elrugaszkodott teóriákkal! Valójában a téglafalakba szinte naponta csöndesen beszivárgó víz pusztítja Velencét. Az 1966. évi árvíz nem a romlás kezdete volt, csak fölhívta a figyelmet arra, ami már évek óta tartott. Az átlagos tengerszint milliméterről milliméterre kúszott fölfelé, egészen addig, amíg a nem vízhatlan téglaréteget már mindig elérte az egymást követő dagályok vize. Azokban az évtizedekben azonban a velencei és az országos hatalmi szervek szinte semmi figyelmet nem fordítottak a molekuláról molekulára haladó rothadásra. A város műemlékei és műkincsei az 1966. évi árvíz idején már siralmas állapotban voltak. A modern kori tragédia egyik haszna éppen az, hogy az árvíz után a nemzetközi közvélemény jobban odafigyelt a nyugati világ legnagyobb kincseinek egyik gyűjtőhelyét jelentő Velence mélyebb, belső problémáira. Fay és Knightley könyvükben így írják le a helyzetet: „Velencét gyötri a balsors, és súlyos elhanyagoltságban is szenved. Létét veszélyeztető ördögi körbe került. Mivel elhanyagolták, polgárai közül egyre kevesebben akarnak ott élni, mivel pedig kevesebben élnek ott, kevésbé égető a hanyagság orvoslása, pedig az épületek csaknem kétharmada

törődést igényelne. Hogy ez hova vezet, az mindenütt jól látható.” A szerzők kimerítő részletességgel közölnek konkrét példákat arról, hogyan porlad szét a város az „élő múzeumba” tóduló tömegek talpa alatt és jóformán szeme előtt. Egyik csípősebb mondatukkal („A 15. században építették, és a 20.-ban rombolták le”) a város történelmi magjának számos épülete leírható. Ok ezt a szófordulatot a Santa Maria dei Miracoli nevű bájos kis templomra használták, amelynek főbejárata fölött a Szűz és a kisded gyönyörűen restaurált szobra látható. Az utóbbi években külföldi adományoknak, elsősorban a Save Venice (Mentsük meg Velencét!) nevű, magánpénzekből finanszírozott amerikai alapítványnak köszönhetően a templomot a legkorszerűbb restaurációs eljárásokkal sikerült megmenteni. 1976-ban azonban a Miracoli több tucat más, művészeti, építészeti szempontból fontos épülettel egyetemben közel állt a pusztuláshoz. A templombelső márványfelületeinek egy korábbi, átgondolatlan renoválása folytán a csodaszép köveket vastag sóréteg vonta be, mert a kijavított falakat nem hagyták elég ideig száradni. Az immár fedetlen külső téglafalat újra meg újra ostromló dagály által behozott só a fizika törvényeinek megfelelően bejutott a templom belsejébe is, ahol a „nagy árvíz” után tíz évvel is károkat okozott. 1966 előtt az olasz parlament egész sor jó szándékú különleges törvényt hozott Velencéért. Olaszországban ez mindmáig egyedi dolog, igen ritka, hogy egy városért különleges törvényt alkossanak. Firenzéért, amelyre pedig ugyanazon árvíz rengeteg szenvedést hozott, még halálos áldozatokat is követelt, nem hoztak különleges törvényt, ahogy Ravennáért, a Nyugatrómai Birodalom hajdani fővárosáért sem, amely pedig Velencénél jóval gyorsabb ütemben süllyed. Nem követték különleges törvények az

1990-es évek végén Assisiben és környékén tombolt földrengéseket és a 20. század végén Nápoly környékét sújtó nagy földcsuszamlásokat sem. Velence azonban valami nehezen megragadható módon mindig is különleges volt az olaszok és a nemzetközi közösség szemében egyaránt. A Velencére vonatkozó első különleges törvényt 1937ben hozták, az épületek működtetésének megtervezésére vonatkozott. A második, 1948. évi törvény a szárazföldön lévő Mestre fejlesztését irányozta elő a lagúna iparosítását célzó erőfeszítések részeként. Olaszország ugyanis a közelkeleti olaj fő piaca akart lenni. A harmadik különleges törvény (1956-ban) pénzt ígért a velenceieknek a lagúnán belüli növekvő szennyezettség kezelésére, illetve a romló állagú épületek restaurálására. De ebből nem sok valósult meg. Az 1966. novemberi árvíz előtt mindössze öt hónappal meghozott negyedik különleges törvény líramilliárdokat irányzott elő további restaurációra és fejlesztésekre, a vízözön után pedig a kormány azonnal további milliárdokat ajánlott föl a védőgátak javítására. A bürokrácia tehetetlensége ellenére történtek pozitív lépések. 1966-ban különleges bizottságot hoztak létre tudományos kutatások végzésére és műszaki adatok gyűjtésére arra vonatkozóan, hogyan lehetne megvédeni a lagúnát az egyre magasabb viharhullámoktól. A csoport Comitatone (nagy bizottság) néven vált ismertté, és a későbbi különleges törvények megalkotásában is szerepet játszott. A közvetlenül az árvíz után Velencére fordított jelentős pénzügyi forrásokat illetően Fay és Knightley megjegyzi: „De aztán, amikor fény derült Velence problémáinak valós nagyságrendjére, mintha bénultság kerítette volna hatalmába a politikusokat.” Semmit nem költöttek a városra, egyetlen beruházást sem indítottak el. Valójában a Comitatone ülésein kívül nem történt semmi.

1969-ben Indiro Montanelli, a Corriere della Sera újságírója beperelte Velence polgármesterét, „arra hivatkozva, hogy őt és munkatársait meg kellene fosztani pozíciójuktól, mert az állami segélyekből egyetlen lírát sem költöttek el. Montanelli leleményes, hatásos akcióját azonban megelőzték az események: 197l-re a különböző politikai pártok Rómában megegyeztek, hogy Velencének egy ötödik, átfogó és igen drága különleges törvényre is szüksége van”. Az 1973 áprilisában elfogadott 171-es különleges törvény deklarálta először, hogy Velence és a lagúna problémájának megoldása „alapvető nemzeti érdek.” A 171-es törvény egyszerűen a város védelmében történő „összefogásra” kérte Olaszországot. Ez a kifejezés az ANSAanyag szerint a Velencével kapcsolatos összes különleges törvény szövegében szerepelt, és „a föderalizmusról, illetve centralizmusról szóló egyik leghevesebb vitát szította fel a jobboldali koalíciós kormány és a baloldali ellenzék között”. A baloldal azzal vádolta a kormányt, hogy centralista terveket szövöget, amelyek „arra irányulnak, hogy újra a markába kaparinthassa a helyi és regionális ügyek ellenőrzését, és megfojtsa az önkormányzatokat”. Ennek a fontos törvénynek az átvitele elindította az események láncolatát, amely egy évtizeddel később, 1983ban a Consorzio Venezia Nuova létrehozásához vezetett. Ez a szervezet végső soron monopolhelyzetet élvezett Velence problémáinak meghatározásában, megoldások ajánlásában, majd ezen megoldások megépítésében – és a profit lefölözésében. A törvény figyelembe vette a Comitatone hétéves munkáját, amely a törvény támogatói szerint meghozza majd Velence magas vízállásból eredő bajaira a műszaki megoldást. Ebben a különleges törvényben említették először a mozgókapuk építését a lagúnabejáratoknál. Az elképzelés máig tartó ádáz vitákat robbantott ki. A parlament kormánypárti és ellenzéki tagjai egyetértettek abban, hogy a mozgókapuk jelentik az

egyetlen megoldást, de az ellenzék úgy érezte, az előirányzott összeg (300 milliárd líra, vagyis az 1970-es évek közepének átváltási árfolyamán számolva durván ötszázmillió dollár) kevés, és kudarcra ítéli a tervet. Az ANSA idézi is az egyik parlamenti képviselőt: „A kikötőbejáratok szűkítése és a mozgó védőgátak építése elérhetetlen cél", mégpedig a korlátozott anyagi források miatt. A mozgókapuk építéséhez nem líramilliárdok, hanem – billiók kellenének. Ezt igazolja az is, hogy a beruházás sorsa továbbra is bizonytalan. A politikusok ma, ahogy harminc évvel ezelőtt is, csatároznak, vívódnak a végső döntés meghozatala előtt. Egy képviselő így summázta a helyzetet: „Az intézkedés a legrosszabb értelemben vett politika hamisítatlan stílusát idézve csak elvi nyilatkozatokat tartalmaz, konkrét operatív eszközöket nem.” Más képviselők, akik a hetvenes években egyre fogékonyabbá váltak a lagúnával kapcsolatos környezeti problémákra, még többet vártak a törvénytől. Azt remélték, hogy kikényszeríti Velence kikötőinek bezárását, ami még ma is valószínűtlen, mivel Velence 21. századi vezetése felismeri az egész lagúnára kiterjedő gazdasági fejlődés szükségességét. A régiónak a történelmi belváros által vonzott idegenforgalmon kívül másra is szüksége van. A 171-es különleges törvény 1973-ban a késhegyig menő viták ellenére átment. A kikötők bezárását ugyan nem rendelte el, az új, immár harmadik ipari zóna építését azonban leállította. A beruházás keretében ugyanis földdel töltötték fel a lagúna vizeit, hogy a margherai vegyipar, kőolaj-feldolgozó ipar és a konténerhajókat fogadó kikötő terjeszkedni tudjon. A terület mindmáig beépítetlen, és alighanem így is marad – sőt a lagúna restaurálását szorgalmazó hangok is vannak. A 171-es törvény precízen elhatárolja az állam, a regionális és a helyi hatóságok felelősségi körét. Az államra hárul például a csatornákból és a tengerből érkező vízzel kapcsolatos beavatkozásoknak (mozgókapuk), az épületek restaurálásának, valamint a hidak, csatornák, épületalapzatok megerősítésének a

finanszírozása. A Veneto régió a vízszennyezés ellenőrzéséért felelős, a velencei önkormányzat pedig a város történelmi infrastruktúrájának bizonyos fokú helyreállításáért. Ez a hatáskörmegosztás általában még ma is érvényesül. A 171-es különleges törvény 300 milliárd lírát irányzott elő 1973 és 1977 közötti felhasználásra. Az összeget a sürgős beruházásokon kívül arra szánták, hogy a magánkézben lévő iparvállalatokat a szennyezés visszaszorítására és a területek helyreállítására ösztönözzék. A külföldieket fölvillanyozta, hogy olyan törvény született, amely lehetővé teszi az egész világ számára fölbecsülhetetlen értékű Velence megóvását. Különleges magánalapítványok jöttek létre – például NagyBritanniában a Venice in Peril (Velence veszélyben), az Egyesült Államokban a Save Venice (Mentsük meg Velencét!) – , amelyek a város egyes műkincseinek, konkrét épületeinek restaurációját voltak hivatottak pénzelni. Fay és Knightley, akik a kor politikusaival is készítettek interjúkat, azt a következtetést vonták le, hogy az olasz vezetők nem osztották a külföldiek lelkesedését. Ók ugyanis a lelkük mélyén tudták, hogy a határidők és az előirányzott pénzösszeg „inkább optimista, mintsem reális”. A 171-es különleges törvénnyel mindezen aggályok ellenére elkezdődött valami. Megalakult a Commission to Safeguard Venice (Bizottság Velence Védelmére), amelynek tagjai között ott volt az UNESCO (az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szakosított Szervezete) egy képviselője is. Vitatott döntés volt, hogy egy külföldi is bekerült a bizottságba, hiszen így egy nem olasz is szavazati jogot kapott az olasz állam belügyét jelentő kérdésben. A szintén beígért műszaki és tudományos bizottság csak jóval később jött létre, és más késedelmek is hátráltatták a Velence megóvására az új törvény által ígért konkrét módszerek kidolgozását.

Amikor a törvény legfontosabb részeit végül hosszas halogatás után, 1973 végén közzétették, a parlament szándékának kulcsfontosságú elemei maradtak ki belőle. 1974-ben pedig már azt kezdték kérdezgetni a Velence megmaradásáért aggódok, hogy mi lesz a törvény által ígért pénzzel. Az volt a probléma, hogy továbbra is folyt a vita a két tábor között: azok között, akik nagyszabású létesítményekkel biztosították volna Velence fizikai védelmét, és azok között, akik szerint a líramilliárdokat hasznosabban lehetne elkölteni, ha a lagúna harmadik ipari zónáját fejlesztenék belőle Margherában. Az efféle vita a fejlődő országok polgárainak ismerősen hangozhat. Speciális csoportérdekek mozgatták, és az állagmegóvás hívei úgy vélték, Velence lerombolásának legbiztosabb módja, ha a gazdasági érdekek által vezérelt ipari lobbira hallgatnak. Miközben javában tartott a különböző olasz csoportok belső harca, a Velencét, a város művészeti, kulturális értékeit mindenáron megmenteni akaró külföldiek körében egyre erősödött a csalódottság érzése. A pénz elköltésének módját részletesen vázoló rendeleteket még 1974 közepén sem hozták nyilvánosságra. Erről ma annyit lehet tudni, hogy a kormánynak volt egy dokumentumtervezete, de nem tették közzé. Fay és Knightley szerint azért nem, mert a dokumentum „az állagmegóvás híveinek álláspontja felé hajlott, és alapjában véve elvetette a harmadik [ipari] zóna építését”. A közzététel elodázásában a további ipari fejlesztést támogató helyi politikusok keze is benne volt. Aztán a kormány megbukott, és az új, Aldo Moro vezette adminisztráció már nem az ipari beruházók, hanem a városvédők mellé állt. A zűrzavarban azonban újabb rejtély ütötte föl a fejét. Amikor ugyanis 1975 áprilisában, két évvel a különleges törvény meghozatala után végre közzétették annak végrehajtási irányelveit, azok jellegzetesen olasz kompromisszumot tartalmaztak. A dokumentum mindenkinek kedvére akart tenni, de

végeredményben rendkívüli módon megnehezített bármiféle cselekvést. A baloldalt azzal engesztelték ki, hogy Mestre ipari zónájában senki sem veszti el az állását, az ipari beruházókat pedig azzal a homályos ígérettel csöndesítették el, hogy talán, esetleg, majd egyszer sor kerülhet a harmadik zóna bővítésére. Ebből végül az lett, hogy csak egy konténerhajókat fogadó kikötő létesült, a vegyipari és kőolaj-feldolgozó üzemek nem terjeszkedtek tovább. Így a városvédők is lecsillapodtak, mivel tudták, hogy a lagúna törékeny ökoszisztémájában a kikötő tehet a legkevésbé kárt. A dokumentum kinyilvánította, hogy a 171-es törvény szándékai az irányadók. Elrendelte, hogy nemzetközi versenytárgyaláson kell kiválasztani a lagúna acqua alta elleni védelmét legjobban szolgáló elgondolást. Elrendelte továbbá a védőgátak megerősítését és a környezetszennyezés szigorúbb ellenőrzését. Alig került nyilvánosságra a dokumentum, máris újabb viták lángoltak fel az értelmezése körül. A harmadik ipari zóna fejlesztésére kijelölt terület ugyanis növekedni kezdett, amikor egy vezető tisztviselő kijelentette, hogy a zónának a megállapodás szerinti terület duplájára van szüksége. Fay és Knightley így foglalja össze a csatározásoknak ezt a fázisát: „Egyre inkább úgy festett, hogy [a Velence megmentéséért leglelkesebben küzdő liberális politikusok] egy csatát megnyertek ugyan, de a háborút még nem. Ahogy más, Velencében aratott »győzelmek« esetében, most is elképzelhető volt, hogy a Velence megmentéséért hozott törvény, akár maga a város egy forró, párás napon, csupán illúzió, meseszép álom.” Akárhogy is, a kormánynak végre volt egy terve. Most már csak háromszázmilliárd lírára, azaz ötszázmillió dollárra volt szüksége, hogy meg is valósítsa. 1973-ban megszervezték a Consorzio di Credito per le Opere Pubbliche (Hitelkonzorcium a közlétesítményekért), röviden CREDIOP nevű társulást. Nagy nemzetközi bankok

fejezték ki hitelnyújtási hajlandóságukat: a New York-i Chase Manhattan, a San Franciscó-i Security Pacific, a Bank of Tokyo, a londoni European Banking Company. A hitelkonzorcium vezetésére kereskedelmi bankokat nyertek meg, többek között a Lehman Brotherst. Az, hogy Velence megmentése került fókuszba, garantálta a kedvező hitelelbírálást. Ha általában olaszországi közlétesítményekre gyűjtötték volna a pénzt, a bankárok talán nem lettek volna ennyire készségesek, hiszen az olasz kormánynak már így is számos hitel törlesztésében gyülemlett föl hátraléka. Velence neve azonban szavatolta, hogy gond nélkül összegyűlik a pénz, és így is lett. Az ezután történteket azonban titokzatosság övezi. A pénz állítólag már az államkincstárban volt, mégsem költöttek belőle. Amikor pedig a Velence megmentését szívükön viselők érdeklődtek a kormánynál, mikor használják föl, a kormány Fay és Knightley szerint kérdéssel válaszolt: „Mit mikor használunk föl?” Úgy tűnik, máshová ment a pénz. A kormánytisztviselők és a bankárok, ahogy Fay és Knightley úja, ha nem is feltétlenül beszéltek kétértelműén, de „más nyelvet beszéltek, mint a laikusok, és más prioritásaik voltak, mint a laikusoknak, akiknek kizárólag Velence megmentése járt a fejében”. Az 1973-74-ben föltett kérdésekre ez a válasz érkezett: „A bankárok mindvégig tudták, hogy nem az összes pénzt fordítják Velencére.” A jelek szerint „A »Velence-kölcsönből« semmit nem szándékoztak Velencére fordítani. És hogy még fájdalmasabb legyen a csalódás, az Olaszországban összegyűjtött pénzből sem”. Úgy tűnik, a pénz „általános szükségletekre” ment el, és mindössze 8 százalékát különítették el Velence számára. Íme a Fay-Knightley-szerzőpáros konklúziója, amelyet az 1970-es évek közepén az akkori kulcsfigurákkal készített interjúk alapján vontak le. Egymásnak ellentmondó válaszokat kaptak, mintha az ügy szereplői nem egyeztették volna, melyik verziót adják elő:

„Az 1973-as évben Olaszország komoly fizetésimérleghiánnyal küzdött, az állami kiadások pedig gyors ütemben nőttek. A 300 milliárd lírás hitel egy füst alatt csökkentette a hiányt és az állami kiadásokat is. […] Ez a kormányzati pénzügy szempontjából tökéletesen kielégítő magyarázat, az államkincstár gazdasági szakemberei minden bizonnyal igen elégedettek is voltak. Csak Velence megmentése szempontjából hagyott sok kívánnivalót maga után a magyarázat, mert rávilágított, hogy súlyos, elhúzódó gazdasági válság idején milyen alacsony prioritást élvez a város sorsa. […] A 300 milliárd csak papíron létezik, a jóváhagyott, de el nem költött pénzforrások listáján, amelyet az olasz parlament évente nyilvánosságra hoz, és a könyvelésben úgy hívják, residuo passivi, azaz passzív elhatárolások.” A velenceiek és általában az olaszok, akik nem egykönnyen hiszik el, hogy a kormány mindig az állampolgárok jól felfogott érdekében cselekszik, „továbbra is úgy gondolták, hogy a hitelt elcsalták, elsinkófálták, vagy más célra fordították”. A pénz egy része pedig megérkezett ugyan, de a sorsa vitatott. „Amíg nem érkeznek valóban jelentős összegek, addig nem lehet eloszlatni az olasz kormányról alkotott véleményeket jellemző cinizmust.” És persze óriási méreteket öltött az infláció is. Az 1973. évi különleges törvény által állítólag előirányzott 300 milliárd líra az az összeg volt, amit a velencei városvezetők közvetlenül az 1966. évi „vízözön” után megneveztek. Az infláció lefaragta az összeg értékét és azt is, hogy mennyi időre lehet elosztani, ha el lehet osztani egyáltalán. Az 1970-es évek közepén az volt az uralkodó nézet, hogy Velencének 450 milliárd lírára lenne szüksége azon munkálatok elvégzéséhez, amelyekre hét évvel azelőtt a 300 milliárdot kérték. Mára az összeg tovább duzzadt, méghozzá jelentős mértékben.

1966. november 4-én, amikor a víz 194 cm-es rekordmagasságot ért el, ilyen látványt nyújtott a város a dózsepalota sarkától délkeletre, a Szent Márk-kikötőmedence és a Santa Maria della Salute-templom felé nézve (Cameraphoto Epoche, Venezia)

Az 1966. évi acqua grande után szárazon hagyott Carolina, azaz hagyományos velencei hajó a Calle Largán, a San Giacomo dell'Oriotemplom közelében, Velence San Polo negyedében (Cameraphoto Epoche, Venezia)

A város belső csatornarendszerének helyreállításán és újjáépítésén, illetve a járdaszint megemelésén dolgozó munkások egy kis csatorna kotrásához készülnek (Sarah Quill)

JOBBRA: Egy munkás a San Polocsatorna egy falszakaszát készíti elő a vízhatlan burkolat felvitelére. A műanyag csöveken át további tömítőszereket nyomnak a kőfalba (John Keahey)

LENT: Albert Ammerman, a Colgate University régésze az 1966. évi áradat hozzávetőleges vízszintjét mutatja. A háttérben látható oszlop alapzata az épület eredeti bejáratának padlózatát jelzi. A velenceiek az évszázadok során megemelték a bejáratot, hogy a tengerszint fölött maradjon (John Keahey)

A Greenwich közelében, Londontól keletre lévő Temze-védőgát (John Keahey)

Claudio Boniciolli, a Velencei Kikötői Hatóság igazgatója (John Keahey)

Maria Teresa Brotto, a Consorzio Venezia Nuova mérnöke

Lady (Frances) Clarke, a Venice in Peril (Velence veszélyben) nevű alapítvány elnök asszonya velencei otthona kertjében (John Keahey) JOBBRA: Paolo Costa, Velence polgármestere kampány körútjának Campo Santa Margherita-i állomásán, 2000 áprilisában (John Keahey)

BALRA: Roberto Fassetto, a Nemzeti Kutatási Tanács (CNR) munkatársa (John Keahey)

Paolo Gardin, az Insula elnöke, a 16. századi Ponte San Polo hídról nézi a San Polo-csatornát, amelynek oldalát éppen átépítik és vízhatlanítják (John Keahey)

Gherardo Ortalli professzor, az Italia Nostra választmányának tagja a Gritti Palace Hotel közelében (John Keahey)

Porto Marghera távolban látható iparvidéke éles kontrasztban áll Velence történelmi központjával (Sarah Quill)

Tipikus acqua alta. Egy férfi gázol a vízben a fondamentán a Grand Canalon, a Rialto híd közelében (Sarah Quill)

A 120 cm-rel a tengerszint fölött álló víz már-már elmossa a gyalogosoknak felállított, a kép bal oldalán látható passarellét (Sarah Quill)

Fay és Knightley az őket jellemző velős stílusban summázza a helyzetet: „Az az igazság, hogy Olaszországban valóban más a politika, a velencei politika pedig […] még olasz mércével mérve is szokatlan.” Az 1970-es évek közepén a velencei bürokráciának nem akadt páija Olaszországban. A város – ne feledjük, hogy ekkor már két szárazföldi település, Mestre és Marghera is Velence része volt, nemcsak a történelmi belváros! – a Velencei Vízügyi Hatóság, azaz a Magistrate alle Acque (szó szerinti fordításban: a Vizek Magisztrátusa) révén kezelte a lagúnát. A Magistrato gyökerei egészen a középkorba nyúlnak vissza, és a dózsék idejében mintaszerűen gyorsan és hatékonyan működött az intézmény. Úgy is kellett működnie, hiszen a lagúna megóvása a város védelme szempontjából elsődleges fontosságú volt. És a város korai korszakának egyik dózséja a magisztrátusok megfelelő ösztönzését is megoldotta, hiszen törvénybe iktatta, hogy amíg rendesen végzik a munkájukat, szép fizetést kapnak, ha viszont hibáznak, rövid úton kivégzik őket. Mire azonban beköszöntött a bürokratikus 20. század, az engedékenyebb későbbi korok már eltörölték a magisztrátusok feje fölött évszázadokon át Dámok lesz kardjaként lebegő halálbüntetést, és a Magistrato szabályok, rendelkezések és a húzás-halasztás kiábrándító útvesztőjévé vált. A siralmas állapot a hetvenes évek nagy részében fennmaradt. Az embereket ide-oda küldözgették, ha rákérdeztek, hol van a világ legnagyobbjai közé tartozó bankok által Olaszországnak Velence védelmére megítélt, majd kölcsönadott pénz. Az állandóan változó politikai környezetben, jövő-menő kormányok és vezető tisztségviselők, valamint egyre nehezebben követhető dokumentáció mellett nemigen történhetett semmi. Mindeközben Velence vezetői ádáz vitába bonyolódtak arról, milyenre tervezzék a jövő Velencéjét. A város

lakossága ugyanis gyors ütemben fogyatkozott, mivel az átlagpolgár elviselhetetlennek érezte a körülményeket. A városvezetők kétségbeesetten keresték a kiáramlás megfékezésének módját. Számos várostervet terjesztettek be, vetettek el, dolgoztak át, majd dobtak újból papírkosárba. Végül az egyetem építészhallgatóira bízták, rajzolják meg, hogyan kellene festenie a történelmi belvárosnak, és ők sietve meg is csinálták, hogy a város ne késsé le az olasz kormány által szabott határidőt, 1975. január elsejét. A kormány ugyanis kijelentette, hogy a pénz átutalásához tervre van szüksége. A sebtében elkészített terv Velence város sziluettjének nagymértékű átalakítását irányozta elő. A város történelmi magján kívül sok városrészt modernizáltak volna. A magánkerteket megnyitották volna a nagyközönség előtt, és aránytalanul sok bölcsődét, óvodát nyitottak volna, annak ellenére, hogy Velence lakossága egyre fogyott, és különösen gyerekből volt kevés. A város peremére körben magántulajdonban lévő parkolókat terveztek, történelmi negyedeket vágtak volna ketté új utcákkal. Voltak, akik úgy jellemezték az elképzelést, hogy „pöröllyel akartak diót tömi”. Azok, akiknek sokat jelentett a város történelmi múltja, természetesen riasztónak találták a tervet. Márpedig az olasz kormány azzal fenyegetőzött, hogy ha nem kapja meg sürgősen a terveket, a nehézkes, bürokratikus vízfejként működő Magistrato alle Acque kezébe adja a város sorsa fölötti rendelkezés jogkörét. Azzal pedig a velencei polgárok tisztában voltak, hogy ez az intézmény semmit sem képes megvalósítani. A fenyegetés végül használt, de a várostervet még a városi tanácsnak is jóvá kellett hagynia. Ez is megtörtént, hála a Magistrato hatáskörébe utalás rémképének és az ígéretnek, hogy áramlani kezdenek a városba a lagúna védelmére elkülönített pénzek. A velencei körmönfontság és csalafintaság jó ismerői azonban tudták: a rendkívül

népszerűtlen fejlesztési tervet jóváhagyók nyilván arra számítottak, hogy ha a kormány feltételeit teljesítve átmegy is a terv, a város képét örökre átszabó munkálatokra soha nem kerül sor. Így is lett. A 21. századba fordulva, huszonöt évvel a terv városi tanács általi megszavazása után még mindig szinte semmi nem valósult meg az elképzelésekből. A tanácstagok 750 egyéni kifogást terjesztettek be, ezek kivizsgálása után pedig újabb késedelmet szenvedett az ügy, ezúttal váratlan okból, hála az 1940-es évek végén a szövetségesek által Olaszországra kényszerített közbülső hatalmi szintnek, a regionális kormánynak. Veneto régió bürokráciája ugyanis 1975 telén és tavaszán át végig a terven csücsült. Ekkor pedig közbeavatkozott az UNESCO, amelynek vezetői csalódottan tapasztalták, hogy Velence az 1966. évi árvíz óta nem sokat tett a város megóvása érdekében. Konferenciát hívtak össze, ahol a szervezet vezetői amellett érveltek, hogy az első célnak nem a város jókora részének újjáépítése kéne lennie, pusztán azért, hogy a régit fölváltsa az új, hanem a velenceiek szárazföldre történő elvándorlásának megállítása. Fay és Knightley szerint az UNESCO-tisztviselők úgy látták, ez csak helyreállított és alacsony bérért kiadott lakásokkal, valamint jó iskolák és kórházak létesítésével érhető el. Az UNESCO legfontosabb kifogása pedig az volt, hogy a tervből hiányzott „annak bármiféle elemzése, hogy mi van Velencében, és ez mire jó [kiemelés tőlem – a szerző]"Egy UNESCO-vezető a következőképpen fogalmazta meg aggályait: „Velence vízre épült, de alig használja a vizet. […] Velence szerep nélküli, a turisták, valamint a milánói és torinói iparmágnások által gyarmatosított város lett. A gyárosok mestrei üzemeikben alkalmazzák a velencei munkaerőt, de a munkások szülőhelyéről tudomást sem vesznek.” A regionális kormányzat szakértői megállapították, hogy a városi tanács által elfogadott destruktív, öncélú terv „használhatatlan” volt, jóváhagyása pedig „súlyos hiba”.

Szorgalmazták, hogy a városi tanács különleges tanácsadók irányítása alatt, a Velencei Egyetemen készült munkatervek felhasználásával gondolja át az ügyet. A lényeg, hogy a várostervből nem lett semmi. Sok más javaslathoz hasonlóan iratszekrényben végezte. Újabb évek teltek el, mire érdemben foglalkozni kezdtek a várossal és problémáival. Ebben az időszakban azonban a pénzügyi és politikai machinációk mellett munka is folyt Velence szomorú helyzetének javítása érdekében. Nemzetközi alapítványok kezdtek foglalkozni a műalkotások és hosszú ideje elhanyagolt épületek restaurálásával, és tudományos kutatócsoportok tanulmányozták a város megóvásának lehetséges módjait. E tudományos munka gyümölcse a lagúnabejáratoknál felépítendő mozgókapuk koncepciója, ami közel három évtized elteltével is napirenden van. Az UNESCO pedig, amely René Maheu vezetése alatt a város ügyének legnagyobb bajnoka lett, szorgalmasan dolgozott Velence problémájának „nemzetköziesítésén”. Az ENSZszervezet 1973-ban jelent meg a városban, III. Viktor Emánuel régi állami rezidenciájából foglaltak el néhány lakosztályt a Szent Márk teret szegélyező hosszú, négyszögletű épületek egyikében. Maheu azonban tisztában volt vele, hogy irdatlan nagy feladatra vállalkozott. Fay és Knightley könyvükben idézik 1974. évi nyugállományba vonulásakor mondott szavait, amikor már nyolc éve folytatta a város megmentése érdekében személyes keresztes hadjáratát. „[Velence problémája az, hogy) a világ egyik legkifinomultabb városa. Attól félek, éppen ez a kifinomultság teszi, hogy kevéssé alkalmas a változásra.” Az UNESCO tényleges tudományos munkával foglalkozó irodái ma egy másik palazzóban, a Grand Canal mentén működnek. A Szent Márk térihez hasonlóan grandiózus termeket Pierre Lasserre, az UNESCO velencei irodájának igazgatója és munkatársai foglalják el. 1988-

ban a városba költöztették az UNESCO Európai Regionális Tudományos és Technikai Irodáját (Regional Office for Science and Technology for Europe = ROSTE) is, amely ugyanebben az épületben kapott helyet. Pierre Lasserre olyan, mint egy karmester. Erős testalkatú, a kezébe tökéletesen illene a karmesteri pálca, természetesen göndör, dús, hollófekete haja pedig a testével együtt mozog. A palotában berendezett irodájában fogadott. Az óriási helyiség, amelyben húsz irodista is elférne paravánnal elválasztott „kockákban", szép kort ért meg. Az egyik falon egy 15. századi művésznek a Grand Canal partján lévő egyik palotáról festett képe lóg, a hosszú tárgyalóasztal fölötti csillár 18. századi, egy másik falon pedig három, valaha híres, de mára elfeledett 17. századi velencei portréja sorakozik. – Ok mindig itt voltak, és mindig itt is lesznek – mondja az igazgató, érzékeltetve személyes meggyőződését, hogy a Velence halálát jósoló vélemények erősen túlzók. Elmondja, hogy Maheu 1971-ben mindenki másnál intenzívebben „kampányt indított, hogy ráébressze a világot, a városnak az 1966. évi árvíz után renoválásra van szüksége”. Maheu nagyjából ugyanúgy viszonyult a velencei feladathoz, ahogy az Asszuáni-gát által felduzzasztott víztől fenyegetett, a Nílus túlpartján álló ókori egyiptomi építmények megmentéséhez. – 1971 előtt az olaszokat aggasztotta városuk jövője – folytatja Pierre Lasserre. – Az épületek rossz állapotban voltak. Úgy látszott, valóra válhat a 18. századi mérnökök és John Ruskin 19. századi író által jósolt rémkép, hogy Velence eltűnik az iszapban. 1971 és 1978 között legfőképpen a műkincsek és az épületek egyenkénti restaurálása foglalkoztatta a város örökségéért aggódókat. 1975-től kezdve azonban, mondja Lasserre, a hangsúly kezdett áttevődni a vízgazdálkodás és – szabályozás jobbítására. A hangsúlyeltolódás jórészt

Roberto Frassettónak és a hozzá hasonló olasz tudósoknak köszönhető, akik a hetvenes évek elején az egyre magasabbra duzzadó dagályok elleni védekezésként a mozgókapukat javasolták. Lasserre szerint a fordulópontot az olasz UNI alapítvány által szponzorált, a szervezet San Giorgio szigetén, a dózsepalotától keletre lévő épületében 1981-ben megrendezett találkozó jelentette. – Fiatal tengerbiológusként vettem részt a megbeszélésen – emlékszik vissza, és hozzáteszi, hogy nagy hatással volt rá az ott folyó vita. – Velence megmentésének különböző lehetséges módozatairól beszélgettek. Zárjuk körül a várost és néhány főbb szigetet, hogy megvédjük őket az időjárás viszontagságaitól és az emelkedő tengerszinttől? Ez már akkor is komoly kérdés volt. Vagy a lagúna épségének megóvását tartsuk szem előtt? Ma már nem a szigetek köré emelt falban gondolkodnak, abszolút lagúnapártiak – mondja a lehetséges megoldásokon évtizedek óta dolgozó tudósokról. A Pierre Lasserre-rel folytatott beszélgetésem idején még keveset tudtam a város problémáiról és a Rómában még mindig a politikusok feje fölött lebegő, sokmilliárd dolláros mozgókapu-beruházás körüli polémiáról. Szemnyitogató hatású volt, amit az UNESCO velencei igazgatója akkor mondott, hiszen én még azt hittem, szinte mindenki a kapuprojekt híve. – Nyilvánvaló, hogy negyvenötven éven belül valaminek történnie kell. Vagy mozgókapuk lesznek, vagy esetleg megtaláljuk a módját, hogy lezárjuk a lagúnát. Egy vagy két emberöltő kell hozzá. – Lasserre itt szünetet tartott, majd hozzátette: – Nagyon is velencei ez a munkastílus. – Ó úgy látja, messze nem dőlt még el a kérdés. A jelek szerint így látják a politikusok is. Van egy tudós, akit különösen kiábrándít az a határozottan fennálló eshetőség, hogy az olaszok, a velenceiek és a nemzetközi közösség aggódó tagjai esetleg

csak egy-két emberöltő múlva lesznek képesek megoldani a lagúna védelmét. Roberto Frassetto oceanográfusról van szó, Olaszország második világháborús hőséről. A haditengerészet békaembereként az egyiptomi Alexandria elleni támadás során esett fogságba, és megkapta a legmagasabb olasz katonai kitüntetést. A háború után hazájában mérnöki diplomát szerzett, majd az Egyesült Államokban, a Columbia és a Yale Egyetemen szerzett doktori fokozatot. Frassetto szinte az 1966. évi árvíz óta részt vesz a Velence megóvásáról folytatott vitában. 1968-ban az olasz Nemzeti Kutatási Tanács keretein belül intézetet alapított, amely a várost és a lagúnát érintő geofizikai és környezeti problémákat tanulmányozza. Ez az elegáns, előkelő modorú úriember álmodta meg tudóstársaival a lagúna három szájánál elhelyezendő mozgókapuk koncepcióját. A hetvenes években végig sürgette elképzelése keresztülvitelét, de az olasz politikusok, akik iránt vajmi kevés tisztelettel viseltetik, szinte tudomást sem vettek róla. A koncepciót csak 1982-ben fogadták el, visszamenőleg igazolva Frassetto munkáját a politikai és tudományos elit szemében. Valójában azonban ekkorra kegyvesztett lett, és lényegében „fölfelé buktatták”. Az általa alapított intézet vezetését másra bízták. Fölfelé buktatni sikerült, megbuktatni azonban nem. Frassetto ugyanis vérbeli tudósként jelentős eredményeket mutatott föl: kigondolt Velence számára egy távoli radarfelderítő rendszert, amely nagyobb viharhullám közeledése esetén legalább hat órával előre riasztja a hatóságokat. Munkája nyomán világszerte klimatológiai és oceanográfiai kutatásokat végeztek, és Frassetto figyelme az éghajlat és az azt befolyásoló tényezők globális léptékű kutatása felé fordult. Hetvenes éveit taposó férfival ülök le beszélgetni, akinek arcán nyomot hagyott a kor és az általa létfontosságúnak tartott kapukért folytatott küzdelem stresszhatása. „Örökbe fogadott” városának egy másik, megkopott fényű

palazzójában ülünk a Grand Canal partján, az UNESCOirodától egy rövid sétányira a Rialto híd irányában. A palota előtt néhány igen sok lóerősnek látszó, a kutatási tanács emblémáját viselő motorcsónak horgonyoz a Grand Canal iszapjába mélyen bevert cölöpökhöz kikötve. Frassetto komor hangulatban fogad a hosszú, üres tárgyalóban, amelynek nehéz ólomüveg ablakai a csatornára néznek. Saját kis irodáján egy kollégájával osztozik messze bent az épület gyomrában, itt nyugodtabban tudunk beszélgetni. Bevezető megjegyzései hangsúlyozzák csalódottságát. – 1966 óta a lagúna védelmében mindössze annyi előrelépés történt, hogy tudományosan és műszakilag jobban értjük a Velence megóvásával összefüggő mechanizmusokat. De az alapgondolat ugyanaz, a problémák ugyanazok, és ami az érdemi cselekvést illeti, vajmi keveset haladt az ügy. A városon belül végzett munka, a csatornakotrás, az épületek újraalapozása, a járdák megemelése Frassetto szerint „Velence problémáinak csak nagyon kis részét oldja meg”. A nagyobb szabású munkálatok, a több milliárd dolláros kapuépítés ügyében pedig továbbra is húzódikhalasztódik a döntés. – A politikusok bizonytalanok – mondja. – Szívesebben helyezkednek várakozó álláspontra, az pedig, mint mindenki tudja, rossz és drága taktika. – Rosszkedvűen sorolja Nagy-Britannia, Németország, Hollandia, Oroszország példáját: ezek az országok „már emeltek védőgátakat tengerpartjuk kritikus szakaszain”. Keserűséggel tölti el, hogy bár szerinte újra meg újra bizonyították kollégáival, hogy a kapuk Velence megmaradása szempontjából létfontosságúak, és hosszú időre megoldanák a város védelmét, az olasz politikusok, ellentétben más országok kormányaival, húzódoznak a döntés meghozatalától.

– Az az igazság, hogy a „prevenció” fogalma a jövő-menő politikusok számára érdektelen. Ok csak a saját székükbe kapaszkodnak, a saját pillanatnyi problémáikkal vannak elfoglalva, hosszú távú, megelőző jellegű javaslatokra nem akarnak időt szakítani. Frassetto politikusokra vonatkozó álláspontja szemmel láthatóan nem sokat változott az évek során. Fay és Knightley is idézi őt a The Death of Venice című könyvben: „Manapság a kormányzati munka beteg, és ez a kór Olaszországban súlyosabb, mint szinte bárhol máshol. Ha egy politikus hatalomhoz jut, vállalnia kell az azzal járó felelősséget is. A hatalom örömteli pillanatai éppen azok, amikor ez a felelősségvállalás elnyeri jutalmát. Olaszországban azonban a hatalomhoz jutók csak hárítják a felelősséget.” Beszélgetésünkre 2000 tavaszán, a csaknem egész Olaszországban egyszerre megtartott regionális választások előtti kampányidőszak kellős közepén került sor. A politikusok, akiket sikerült elérnem, hímeztek-hámoztak a kapukra vonatkozóan, ki akarták várni a választások eredményét. Amikor pedig áprilisban lezajlottak a választások, ugyanezek a politikusok azt mondták, hogy a balközép koalíció az életéért küzd, és amíg a jobbközép elleni csatát sikerrel meg nem vívják, inkább tartózkodnának a véleménynyilvánítástól. Azaz 2001 tavaszáig, az országos választásokig nem számíthattam érdemi nyilatkozatra. Kezdtem érteni Frassetto álláspontját. Az apolitikus tudós számára valóban igen frusztráló lehet, hogy a túlélésért küzdő politikusoktól kell várnia egy ilyen döntést. – Mindegyik politikus azt mondja: „Holnap megmentjük Velencét!", vagy „Én megcsinálom!", „Mi megcsináljuk!", „A párt megcsinálja!” s a többi, s a többi. Ez mind választási handabanda. Ha lezajlik a választás, nem történik semmi. Az egész szépen visszakerül a politikusok és a

bürokratikus hivatalok fiókjainak mélyére – fejtegeti a professzor. – Kész csoda lesz, ha döntést hoznak – folytatja. – Még egy ilyen válsághelyzetnek, mint az 1966. évi árvíz, is csak ideig-óráig van hatása. Közben és közvetlenül utána mindenki panaszkodik, de tíz nap múlva már megint ugyanott tartunk. Csak felvillanások vannak. A választások és a krízishelyzetek felvillanások, amelyek hatástalanok maradnak. Miután mindezt leszögezte, Frassetto annyit azért megenged, hogy más országokban azért tettek lépéseket az árvíz ellen, mert fennállt egy sok emberéletet követelő katasztrófa veszélye. A velenceiek viszont aligha lelik majd halálukat a megduzzadt víztömegben, hiszen az évszázadok során mindössze néhány ember élete ért véget így. Frassetto megemlíti a Temzén Londonban a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején épült, több milliárd dollár értékű védőgátat, amelynek kapui is vannak, nagyjából úgy, ahogy ő a velencei lagúna három bejáratánál építendő védműveket elképzelte. – Az első kaput 1970-ben mutattuk be – mondja. – Az én intézetem terjesztette be a javaslatot. Összehívtunk egy értekezletet, amelyen megkértük az építővállalatokat, mondják el, milyen műszaki információkra – geológiai, meteorológiai s a többi – van szükségük egy ilyen védmű fölépítéséhez. A benyújtott megoldási javaslatok között volt egy, amelyben a kapu a víz fenekén fekszik, ott kapcsolódik csuklósan, és sűrített levegő emeli föl. – Harminc év telt el azóta – folytatja a professzor – , de, bár irigy mérnökök mindent elkövetnek, hogy nevetségessé tegyék a kapukat, nincs jobb. Ez Velence számára az egyetlen megbízható, intelligens megoldás. – Frassetto most a nyomaték kedvéért a fényesre lakkozott asztallapra csap. – A döntéshozók nem döntenek, ezért nem is méltók a döntéshozó névre. Inkább döntésképtelenek!

A szívélyes modorú professzort a jelek szerint kifárasztotta, frusztrálta, megviselte a sokéves küzdelem. – Mit gondol, meg fogja érni, hogy felépülnek a kapuk? Kurtán, lemondóan fölnevet. – Szerintem úgy fogok meghalni, hogy nem születik megoldás. Ezután azt kérdezem: – És én látni fogom? Még csak ötvennégy éves vagyok. Egyetlen szóval válaszol, kis vállrándítás kíséretében: – Talán. – Gondol arra, hogy egyszer föladja? – kérdezem. Erre a kérdésre szemmel látható átalakulás megy végbe rajta. Kihúzza magát ültében, szemébe élénkség költözik. Figyelemre méltó, ahogy lerázza magáról a csüggedtséget, és a kihívással bátran szembenéző emberré változik át. – Nem vagyok fáradt – szögezi le ellentmondást nem tűrően. – Ha fáradt lennék, az egyenlő lenne a feladással. Mindennap találok valamit, aminek érdemes a végére járni. Találok valamit, és kutakodni kezdek. Hiszen miért is hívják angolul a kutatást „research"-nek, azaz újrakeresésnek? Azért, mert soha nincs vége. Fejleszti tudásunkat, és fokozza az eiffidabilitát, azaz megbízhatóságot. Minden kétséget kizáró módon be kell mutatnunk, hogy valami történik, és közelebb kell kerülnünk az igazsághoz. Száz százalékig nehéz becserkészni, de arra törekszünk, hogy egyre jobban megerősítsük, alátámasszuk azt, amit mondunk, és azt, amit kiderítünk. Az 1970-es években a Frassettóhoz hasonló tudósok bizottságokat alakítottak, és újra meg újra áttanulmányozták a mozgókapuk koncepcióját. Közben az egyre magasabb vízállású, kiszámíthatatlan Adriai-tenger sem tétlenkedett. A víz ugyan soha nem nyaldosta olyan magasan a város köveit, mint 1966-ban, de nem járt messze tőle. 1979. december 23-án a vízszint elérte a 166 cm-t, tehát mindössze 28 cm-rel maradt el az 1966. évi árvíz idején mért magasságtól.

Az UNESCO továbbra is nyomást gyakorolt Rómára, hogy kezdje meg a lagúna védelmére előirányzott pénz folyósítását. Megbeszéléseket tartottak, amelyeken az olasz kormány sima beszédű képviselői hangzatos ígéreteket tettek. Az UNESCO-t vezető Maheu diplomatikusan elismerte, hogy Olaszország gazdasági válsága hátráltathatja az összegek érkezését, 1974 júliusában azonban egy különösen harcias hangvételű megbeszélésen kimondta, hogy az UNESCO további olaszországi jelenléte attól függ, képes-e visszafordítani a kormány „a jelenlegi állapotot, amelyben nem tudunk eredményeket felmutatni, de még csak biztatóan nyilatkozni sem”. Egy másik kirobbanó ügy meglepetésként érte a nem olasz résztvevőket. Az olasz kormány ugyanis (ahogy jelenleg is) a világszerte működő magánalapítványokra volt utalva, amelyek pénzt szereztek gazdag jótékonykodóktól és nagyvállalatoktól, majd azt az általános elhanyagoltságtól, illetve az 1966. évi árvíz pusztításától sújtott műkincsek, épületek restaurálására fordították. A kormány azonban, miközben a lagúna védelmére elkülönített saját pénzalapjait visszatartotta, a külföldről beáramló pénzekre döbbenetes módon 12 százalékos adót vetett ki. A Venice in Ferii néven ismert brit magánalapítvány elnöke Sir Ashley Clarke volt, aki nem sokkal az 1966. évi árvíz után Velencébe költözött, és akinek özvegye, Lady Frances Clarke mindmáig a városban él, és folytatja férje munkáját. Sir Ashley az ominózus 1966. évi tárgyaláson tiltakozott az adó ellen, mire egy olasz kormánytisztviselő kurtán-furcsán lesöpörte ellenvetéseit az asztalról, mondván, hogy ez nem az a pillanat, amikor az adózás miatt kell panaszkodni. A Fay-Knightley-szerzőpáros arról számol be, hogy Maheu ekkor megkérdezte a római kormány emberét: „Úgy érti, a Szent Márk tér állagmegóvására szánt adományokat megadóztatják?” A hivatalnok igennel felelt, „érzékeltetve, hogy ha az önkéntes adományokat eljuttatják Velencébe,

annak feltételeit Róma szabja [kiemelés tőlem – a szerző]"Az 1970-es évek vége felé aztán a kormány, talán attól a felismeréstől vezérelve, hogy ez az adópolitika nem igazán serkenti a külföldi tőke Velencébe áramlását, meghátrált, és adómentességet garantált. Fay és Knightley arról is beszámol, hogy a tárgyalás után, amelyen Sir Ashley megpendítette az adókérdést, Giuseppe Mazzariol szocialista politikus a francia Maheu hallótávolságán kívül a következőképpen kommentálta az ügyet: „A probléma 174 éves, de Maheu még szeptemberben meg akarja oldani” – mondta Mazzariol. – Mi viszont nem sietünk ennyire. Hatalmas erőfeszítéseket tettünk a probléma megértésére, és kezd elegünk lenni az angolszász pragmatizmusból. Adjanak nekünk időt, az eredmény egyelőre null-null.” Az UNESCO az 1974. júliusi megbeszélésen ígéretet kapott, hogy szeptemberre, tehát közvetlenül Maheu nyugdíjba vonulása előtt, összehoznak egy találkozót az ügyért felelős politikusokkal. Mire azonban beköszöntött a szeptember, „Rómában már nem volt kormány, amely politikusokat tudott volna delegálni a találkozóra”. A Velence védelmére szánt pénzről meghozandó döntést ismét elhalasztották. A Commission to Safeguard Venice továbbra is rendszeresen összeült. Döntés csak kevés ügyben született, és a velencei politikusok gyakran bírálták az UNESCO-t, amiért beleavatkozik a helyi ügyekbe. A Velence megmentését szolgáló törvényt elfogadták ugyan, de csak kevés rendelkezését hajtották végre. Az UNESCO nyolcéves velencei jelenlét után is képtelen volt kimozdítani a kormányt a holtpontról, Maheu pedig 1975 decemberében, mindössze tizenöt hónappal azután, hogy távozott a szervezet éléről, meghalt. Távozásakor talán helyesen ismerte föl, hogy nem az UNESCO feladata

„átvenni a kezdeményezést, nagy nemzetközi pénzalapot létrehozni és nemzetközi szakértői csoportot összeállítani", egyszóval kézbe venni Velence megmentésének feladatát. Élete egyik utolsó interjújában, amit a Fay-Knightleyszerzőpárosnak adott, a fáradt ENSZ-diplomata, aki éveken át harcolt a városért, és nemzetközivé tette az ügyet, ezt a végkövetkeztetést vonta le: „Velencét az olaszoknak kell megmenteniük.” És meg fogják menteni? – kérdezték tőle. „Muszáj nekik. Kötelességük megmenteni Velencét a világ számára.”

MENTSÜK MEG, AMI SZÉP! „Az ember megmenti a műkincseket, és a műkincseket muszáj megmenteni, mert az ember abban reménykedik, hogy ez csak egy fázis, egy ciklus, és a víz ismét leapad. Velence azért egyedi város, mert itt oly sok minden maradt fenn a korábbi századokból. Elmaradott városnak is nevezhetjük, ha úgy tetszik, de örökségét ilyen épségben egyetlen más város sem őrizte meg.” (Lady Frances Clarke)

A Velence megmentésére irányuló erőfeszítések két szinten folynak. Egyrészt a lagúna és maga a város védelme a feladat, másrészt annak megőrzése, ami a várost azzá teszi, ami: a művészeti örökségé. A Consorzio és az általa foglalkoztatott tudósok, mérnökök hada az előbbin munkálkodik, a nemzetközi művészeti világ pedig az utóbbit tartja szem előtt. Az 1966. novemberi árvíz termékenyítő hatású esemény volt, hiszen mindkét problémára ráirányította az olaszok és a nemzetközi közösség figyelmét. A kétségbeesett olasz kormány közvetlenül a katasztrófa után az UNESCO-hoz fordult, amely mindkét szinten reagált a felkérésre. A műalkotások és régi iratok mentésével először Firenzében foglalkozott a kormány, ahol a dühöngő Arno folyó, azon túl, hogy számos emberáldozatot követelt, jó két méter magas áradatot zúdított a templomokba és múzeumokba, festményeket, freskókat, könyveket, pótolhatatlan dokumentumokat tett tönkre. A képzőművészeti világ azonban nem reagált. A firenzei erőfeszítések a restaurálás művészetében valóságos újjászületést eredményeztek, és a munka tudományos háttere is számos jelentős fölfedezéssel

gazdagodott. Nemcsak a tomboló áradat által végzett pusztítás nyomait tüntették el, hanem sok esetben a mesterművek évszázados helytelen kezeléséből, illetve az évtizedekkel korábbi, elfuserált restaurálási kísérletekből adódó állagromlást is kijavították. Az új módszereket Olaszországban és a világ más részein is mindmáig alkalmazzák. Most pedig nézzük, milyen volt a helyzet 1966 után a műkincsek, illetve a mesterműveknek és lakóknak egyaránt otthont adó épületek leromlása miatt aggódok szemével! Egy olyan brit hölgy mesél róla, akit örök szerelem fűz Velencéhez, és már régóta a város lakója: – Az olasz kormány az árvíz utáni napokban elsősorban Firenze miatt fordult a világhoz segítségért. Akkor az volt az elsődleges – mondja a hetvenes évei elején járó Lady Frances Clarke. – De a firenzeiek, miután többé-kevésbé rendbe tették házuk táját, azt mondták: „Köszönjük szépen, most már magunk is boldogulunk.” Erre a velenceiek egyből ugrottak, és kiabálni kezdtek, hogy „Mi még segítségre szorulunk!” Lady Frances férje, Sir Ashley Clarke részt vett az akkori brit Italian Art and Archives Rescue Fund (Olasz Műkincsek és Iratok Mentéséért Alapítvány) munkájában. Amikor a szervezet Velencére kezdte összpontosítani erőfeszítéseit, British Fund for Venice (Brit Alapítvány Velencéért) lett a neve. Az amerikai szervezet a Committee to Rescue Italian Art (Bizottság az Olasz Műkincsek Megmentéséért) névre hallgatott. Ma a brit alapítvány neve Venice in Peril (Velence veszélyben), az egyik amerikai csoporté pedig Save Venice (Mentsük meg Velencét!). A világ nemzeteit összesen huszonkilenc privát szervezet képviseli. – Velencére fordítottuk figyelmünket, és dolgozni kezdtünk az északi oldalon, Canareggióban lévő Madonna dell'Ortotemplomon. Azóta is itt vagyunk – mondja Lady Frances. A Madonna dell'Orto helyreállítása kulcsfontosságú volt,

hiszen a híres velencei festő, Jacopo Tintoretto egyházközségének temploma lévén a mester tizenegy remekműve látható benne. Sir Ashley 1994-ben meghalt, ekkor Lady Frances vette át a Venice in Perilben betöltött szerepét. A lady sok időt tölt az egykori királyi lakosztályokban, ahol honfitársa, John Millerchip több mint két tucat magánszervezet tevékenységét koordinálja. Az alapítványokat magánszemélyek és vállalatok támogatják adományaikkal a világ minden tájáról. Költséges vállalkozásba fogtak. Több száz festményt, síremléket, kőszobrot, épülethomlokzatot, épületbelsőt mentettek meg és restauráltak. A Save Venice 1987 és 1997 között csaknem négymillió dollárt költött a 15. századi Santa Maria dei Miracoli-templom restaurálására. A pénzt a szervezet, illetve az adományozók adták, a munkát pedig jórészt olasz restaurátorok végezték el. A monumentális feladat az eredeti elképzelések szerint csak két évig tartott volna, és alig egymillió dollárba került volna. Amikor azonban a restaurátorok alaposabban fölmérték a templom állapotát, felszínre kerültek a csaknem végzetes problémák. Az épület régi részei ugyanis teljesen szétporladtak, a legkisebb érintésre összedőltek volna. Eredeti anyagokból, korabeli módszerekkel építették újjá őket. A kövek közül el kellett távolítani a templom melletti csatorna újra meg újra kiöntő vizéből származó sót. A munka városszerte folytatódik. És miközben a nyugati civilizáció legnagyobb műalkotásainak ezt a fölbecsülhetetlen értékű kincsestárát a pusztulás fenyegeti, a világ egyes pontjain a legalapvetőbb emberi szükségletek is állandóan veszélyben forognak. Szembesítem a dilemmával John Millerchipet, ezt az ősz hajú, hófehér körszakállú, csontja velejéig angol velencei lakost. Ötvenöt év körül járhat, és hihetetlenül sovány, szinte súlytalannak hat. Irodája, ahol beszélgetünk, valaha az olasz királyi család, a Savoyai-ház lakosztálya volt. – A kis velencei kéglijük – viccelődik.

A velencei műkincsek emberéletet soha nem követelő árvizektől való megmentésének ügye valóban erkölcsi dilemmákat vet föl, hiszen a mozambiki és bangladesi árvizekben ezrek pusztulnak el, sőt még Olaszország más tájain is százak lelték halálukat az utóbbi évek földcsuszamlásaiban és földrengéseiben. Millerchip nem is tesz rá kísérletet, hogy a felsorolt tragédiákkal összevetve igazolja a műkincsek mentésére költött milliókat. A velencei remekművek sokak szemében a nyugati civilizáció megtestesítői, és ezen minőségükben magasabb rendű értéket képviselnek. – Én minden adandó alkalommal arra biztatom a magánalapítványokat, tegyék föl maguknak ezt a kérdést – mondja szárazon beszélgetőpartnerem, és még hozzáteszi: – Velence sokak szerint a világ legjobban helyreállított városa. Akkor meg mit keresünk itt, amikor máshol ezrek halnak meg vagy éheznek? Nyomósabb oka kell hogy legyen a jelenlétünknek, mint hogy szívesen járunk vissza ide évről évre. Dönteni kell tehát a prioritásokról, hiszen az UNESCO és más nemzetközi szervezetek Afrikában és másutt is közreműködnek az életfeltételek könnyítésében, ugyanakkor Velence műkincseit a több évtizedes, sőt évszázados elhanyagoltság után meg kell menteni. – A magas víz rendszeresen beszivárgott a falakba, a freskókba s a többi – mondja Millerchip. – Nem egyszerűen arról volt szó, mint Firenzében, hogy le kell takarítani pár festményt, helyreállítani pár homlokzatot, és mehetünk tovább. Elvégezzük ezt a munkát, visszaadjuk a város kincseit az olaszoknak, a velenceieknek, és semmit nem kérünk cserébe – teszi hozzá. Az egyre emelkedő vízszintű árvizek és a megállíthatatlannak tűnő „magas víz” azonban változtathat ezen a hozzáálláson. – Egyre fontosabb, hogy karbantartási feltételeket szabjunk. Rádöbbentünk, hogy előbb a „tartályt", azaz

Velencét kell megerősíteni, és csak utána foglalkozhatunk a tartalmával – fejtegeti Millerchip. Ha azok után, hogy a magánalapítványok milliókat költöttek egy nagyobb épület és a benne lévő műkincsek restaurálására, a látogatók repedést fedeznek föl valamelyik freskón vagy felgyülemlett port valamelyik kőpad alatt, szándékukban áll föltenni az olasz karbantartóknak a kérdést, hogy „Miért?” – Ez mindössze rend és tisztaság kérdése – mondja Millerchip. Álláspontja szerint minden szinten nyomon kell követni a munkát, a takarítóktól kezdve. – Ellenkező esetben Velence ugyanolyan állapotban találja majd magát, mint 1966-ban. Lehet, hogy akkora árvíz nem sújtja a várost még egyszer, de egyre többet kell majd restaurálniuk, ugyanazt többször is. A restaurálás pedig veszélyes üzem, hiszen mindig fennáll a műtárgy károsodásának kockázata. Megfelelő karbantartási kultúrára van szükség. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha elhanyagoljuk értékeinket, azok romlásnak indulnak. Millerchip elmondja azt is, hogy a magánalapítványok, miután három évtizeden át mentettek műalkotásokat és történelmi jelentőségű középületeket, tovább akarnak lépni. – Meg akarjuk nézni a szépítve csak „kisebb jelentőségű építészeti alkotásoknak” nevezett lakóépületek állagát is. Vegyünk például egy házat, amely 1500 körül vagy még korábban épült, és utoljára a 19. század második felében nyúltak hozzá! Állagmegóváson alapuló terveket készítettünk. Igyekszünk majd tiszteletben tartani az építőanyagot és az épület elrendezését, de nem múzeumot akarunk csinálni belőle, hanem olyan házat, amelyben élni lehet. Nyomatékkal hozzáteszi még, hogy a följavított épületeket a lakosság érdekében kell majd fölhasználni. Azokat a velencei családokat kell majd szolgálniuk, akik az állagromlás, a magas költségek, az egyre gyakoribb árvizek vagy a kevés munkalehetőség miatt a szárazföldre

költözést fontolgatják. Nem gazdag svájciak, angolok vagy amerikaiak igényeit kell kielégíteni. – Kevésbé tehetős vagy kevésbé cselekvőképes emberek, így idősek és fogyatékkal élők számára kell elérhetővé tenni a lakásokat – szögezi le. – Ez pedig csak azon az alapelven működik, hogy ha egy épületet használnak, azt karban is kell tartani. Millerchip elismeri, hogy ha tiszteletben tartják az eredeti épületet, tehát nem rontanak neki buldózerrel, nem használnak modern téglát, vasbetont, az magasabb költségekkel jár, mintha lebontanák, és modern módszerekkel újjáépítenék. Így nehezebb „eladni” a koncepciót, de a magánalapítványok erősen próbálkoznak. – Ha az emelkedő tengerszint az egész lagúnát veszélyezteti, ugyan mire megyünk egyes épületek vagy műalkotások megmentésével? Millerchipet, úgy tűnik, bosszantja a kérdés. – Nem igazán értem, miért kérdezi ezt. Világos, hogy az állandó árvizek veszélyeztetik a freskókat. A kettő között azonban nincs közvetlen összefüggés. Az árvízvédelmi kapuk kérdése egész Velence, sőt egész Olaszország gazdasági jövőjével kapcsolatos kérdés. Az ilyen jellegű megoldások más nagyságrendűek, mint a számunkra elérhető pénzösszegek. Csak a kormány valósíthatja meg őket. Más szóval a magánalapítványok megteszik, ami tőlük telik, apránként, egyesével haladnak, és arra számítanak, hogy a kormány megteszi, amit idővel úgyis meg kell tennie, és megoldást talál az acqua alta problémájára. Millerchip amerikai kolléganője, Melissa Conn, a Save Venice igazgatója, más szemszögből világítja meg a veszélyeztetett „tartályban” lévő műkincsek állagmegóvásának kérdését: „Olyan ez, mintha valaki Kaliforniában azt mondaná, nem javítom ki a tetőt, mert úgyis jöhet egy földrengés. Az embernek muszáj lenyírnia a füvet, muszáj rendben tartania a dolgokat. A lagúna

megmentése nagyon fontos. A lagúna ökológiájának sorsát mindannyian a szívünkön viseljük, de a műemlékeknek fönn kell maradniuk. Ha nem törődünk velük, nem marad semmi.” Melissa Conn nem akar állást foglalni a javasolt mozgókapuk kérdésében, Millerchip azonban egy pillanatig sem habozik. Szerinte nem a kapu a megoldás. Úgy gondolkodik, mint Velence számos lakója, akikkel néhány hónap leforgása alatt beszéltem. Sokan olyan szervezeteknél dolgoznak, amelyek támogatják az elképzelést, mondván, hogy hosszú távon úgyis csinálni kell valamit a várossal, ha azonban a személyes véleményüket kérdezik, az nem a hivatalos álláspontot tükrözi. – Először el kell végezni a munkát a lagúnában [azaz a kapukon kívül minden javasolt helyreállítást], aztán pedig figyelni kell, milyen hatással van ez az emelkedő vízszint problémájára, és figyelni kell a tengerszint-emelkedést – véli Millerchip. – Ha pedig megállapították a trendet, akkor eljött a pillanat, hogy eldöntsék, meg kell-e védeni Velencét a tengertől. Ha elhalasztjuk a kapuk megépítését, az jelent azonnali valós veszélyt Velence puszta létére? Ésszerűtlen mértékű veszélynek tesszük ki a várost? – teszi föl a kérdést Millerchip. A kapupártiak erre azt mondják, igen, a velenceiek többsége viszont Millerchip szerint nemmel válaszolna. – Ne feledje, hogy 1966-ban az árvíz csak tíz percig tetőzött! A legmagasabb a Szent Márk téren volt a vízállás, a város többi részén éppen csak bokáig ért a víz. A kapupártiaknak el kell mondaniuk az igazságot! Soha nem volt két méter! Ne riogassanak már azzal a két méterrel! A lagúna már három alkalommal is húsz centire megközelítette az 1966-os vízállást. A belső lagúna helyreállításának kell prioritást élveznie. Közben Millerchip munkatársa, Lady Frances Clarke azon

aggódik, hogy az olasz kormány tehetetlensége zavarja majd a város restaurálásának jótékony, gazdag támogatóit. – Angliában, Amerikában mindenki azt kérdezi, aki pénzt gyűjt Velencének, hogy „Mit tesznek az olaszok az árvizek ellen?” Lady Frances türelmetlenül várja, hogy mihamarabb történjen valami. – Lehet, hogy a víz egyszer fent van, másszor lent, de közben a házak nedvesség ellen szigetelt, vízhatlan márványból készült alapja már mélyen a víz szintje alá került. A sós víz a téglákban egyre följebb jut, ahogy az mindenütt látható, és a téglák kezdenek szétporladni. Lady Frances a problémával az otthonául szolgáló házban is szembesült, amely a 17. század elején épült a hatalmas Qiudecca-csatornával párhuzamos, attól alig száz méterre lévő kisebb csatorna partján. Évekkel ezelőtt mesterembereket kellett hívnia, hogy szedjék ki a falból a porladó téglákat, amelyek rendszeresen sós vízben áztak, amikor a csatorna eláztatta a fondamentát, ahol Lady Frances Hannibál névre hallgató kutyáját szokta sétáltatni. – A nyirkos falrészeket scuci cuci, azaz „fölfejtésbevarrás” rendszerben pótolják. A régi téglákat kiveszik, és kis területenként haladva különleges, vízálló összetételű téglákkal pótolják őket. Ez a felújítás hagyományos módja. Úgy egy méter magas vízhatlan szigetelőréteget építenek ki, amely megakadályozza, hogy a sós víz fölfelé szivárogjon a felújított falban. Lady Frances tisztában van azzal, hogy ez csak ideigóráig jelent védelmet, és ha az árvizek ellen nem tesznek semmit, hiábavaló volt minden. – Idő kérdése az egész – mondja. – A megemelt járdaszint vajon kibír egy újabb nagy árvizet? Egyre gyakrabban jön az ár, és már közelít az 1966-os szinthez. Lehet, hogy máris túl sokáig vártak. Kezdenek kifutni az időből.

ÚJ TÖRVÉNYEK ÉS A CONSORZIO „Most már értjük a Velencében munkáló erőket, tudjuk, mi a teendő, ha újabb tíz, huszonöt vagy ötven énre meg akarjuk óvni a várost. Nem ringathatjuk azonban magunkat abban a hitben, hogy megoldásaink véglegesek: minden generációnak hozzá kell majd tennie a magáét. Elkezdeni viszont most kell, mert ha nem tesszük, a következő nemzedék már minden bizonnyal elkésik. […] A műszaki emberek tovább dolgozhatnak Velence tíz vagy ötven évre történő megmentésén, a tudománynak viszont közben a hosszú távú, a várost ezer évre megmentő megoldást kell kutatnia.” [Dr. Roberto Frassetto, idézet a The Death of Venice (Velence halála) című könyvből]

Roberto Frassetto, a mozgókapuk sok csatát megért atyja, vagy inkább nagyatyja, aki attól tart, hogy nem éri meg terve kivitelezését, a nyolcvanas évek elején még örülhetett, hiszen a koncepciót elfogadták. Amikor pedig a 2000. év is lepergett, még mindig azzal vigasztalódhatott, hogy változatlanul az övé az egyetlen műszaki megoldás, amit minden döntéshozó támogat. Az 1980-as évek elején úgy tűnt, a politikusok végre odafigyelnek a problémára. Az 1979. december 23-i árvíz, bár nem volt olyan pusztító és drámai, mint az 1966. évi katasztrófa, lázas tevékenységre serkentette az illetékeseket. A parlament is fölpörgette a tempót, és újabb törvénysorozatot fogadott el a probléma kezelésére. Végül 1984. november 29-én megszületett a 798-as különleges törvény. Az erőtlen 171estől annyiban különbözött, hogy kísérletibb jellegű, rugalmasabb szellemben kezelte Velence megóvását. Nem tűzött ki határidőket konkrét projektek megvalósítására, engedte a munkálatok lépésről lépésre történő elvégzését,

amely lépésekre csak akkor kerülhetett sor, ha meggyőzően bebizonyosodott, hogy biztonsággal megvalósíthatók. Fényesen igazolódott, hogy a 171-es különleges törvény által favorizált merev ütemterv ilyen komplex probléma esetén nem működőképes (a 171-es által előírt feladatokat amúgy sem hajtották végre soha). Különösen nem működőképes egy olyan bonyolult politikai környezetben, amilyenben az olaszok évtizedek óta éltek, és ahol az egyetlen állandó elem a változás volt. A cinikusabb olaszok úgy fogalmaztak, hogy a politikusok könnyen meghozzák ezeket a törvényeket, tudván, hogy a beruházásokra úgyis csak évek múlva kerül sor, és addig a rájuk szánt pénzt föl lehet használni egyéb politikai célokra. Bár a 798-as különleges törvény másként közelítette meg a problémát, a lagúna megóvására tett korábbi próbálkozások legjobb elgondolásait azért hasznosította. Újra felállította például a Comitatonét, azaz „nagy bizottságot", amelynek elnöke a miniszterelnök lett. Comitatone néven eredetileg az 1966. évi „vízözön” körüli káoszból létrejött testületet emlegették. A bizottságnak tagja több kormánytag, köztük a miniszterelnök és a Környezetvédelmi, valamint a Közmunkaügyi Minisztérium élére általa kinevezett személyek, ezenkívül Velence, Chioggia és más környékbeli települések polgármesterei. A testület az átfogó stratégiáért, a koordinációért és az ellenőrzési feladatokért felel. Az új törvény a különböző kormányzati szintek közti hatáskörmegosztásról is rendelkezett. A lagúna általános védelméért és a környezeti egyensúly helyreállításáért az állam felelős, Veneto régió hatáskörébe a teljes vízgyűjtő terület folyóinak, patakjainak szennyezése elleni küzdelem tartozik, Venezia tartomány „a felügyelete alá tartozó örökség konzervatív restaurációjának” elég homályosan megfogalmazott feladatát kapta, Velence és Chioggia városi tanácsára pedig a városi építmények karbantartása hárul.

A különleges törvény olyan beavatkozásokat is előirányzott, amelyek a lagúna megvédésére, az épületek restaurálására vonatkozó terv kidolgozására, Velence történelmi városképének, környezetének, gazdaságának megőrzésére irányulnak. A lagúna bejáratainál a víz alatt egyesével megépítendő mozgókapukat javasló terv 1982. évi elfogadását a két évvel később meghozott 798-as különleges törvény nem említi konkrétan. Ez így meg is felelt a törvény rugalmas, a kísérletezésnek tág teret hagyó szellemének. Az 1982-es koncepció azonban, amely lényegében azóta is érintetlen, mindmáig élvezi a bürokraták, politikusok és sok tudós támogatását is. A mozgókapu-projekt költségét 1982-ben 550 milliárd lírára, vagyis az akkori átváltási árfolyamon számolva 367 millió dollárra tették. A kapuk mindmáig nem épültek meg, a döntés még 2001 végén is húzódik-halasztódik, a beruházás ára pedig ugrásszerűen megnőtt: 2-4 milliárd dollárra taksálják. Bár Frassetto legszörnyűbb rémálma, hogy a kapuk megépítését addig halogatják, amíg újabb katasztrófa nem éri a várost, még mindig valóra válhat, terve 1982-es elfogadása előkészítette a terepet a két évvel később, a 798-as különleges törvény által előmozdított kisebb kaliberű, régóta esedékes infrastrukturális fejlesztések számára. Hatását tekintve a különleges törvény előrelépést hozott. A mozgókapuk tervezési és tesztelési munkálatai tovább folynak, és a roskadozó hidak javítására, a csatornák kotrására, a fondamente megemelésére és a szennyvízelvezető rendszer fejlesztésére is fordítanak pénzt. Ennek a különleges törvénynek sem sikerült azonban elődjeinél jobban kimozdítani a politikusokat – különösen a miniszterelnöki szék folyton változó birtokosát – a holtpontról és rábírni őket az építkezés jóváhagyására. Az 1966. novemberi katasztrófát 800 évenként egyszer előforduló esetnek tekintették, és ez az előrejelzés hiába

módosult 200 évenként egyszerire, a rendszerint csak a következő választásig előretekintő politikusokra ez nem hatott igazán ösztönzően. A 798-as különleges törvény után 1991-től kezdődően több „normál” törvényt is hoztak Velencére vonatkozóan. A 360-as arra irányult, hogy megoldást találjon a történelmi városközpontból a szárazföldre áramló velenceiek exodusára. Az 1992-ben elfogadott 139-es törvény pedig tovább szabályozta a lagúna védelmével kapcsolatos hatáskörök különböző kormányzati szintek, főként a regionális és a központi kormány közötti felosztását. 1995ben a parlament Velence történelmi részében és Chioggiában sürgős beavatkozásokat előirányzó rendeletet fogadott el. A program részeként olyan hulladékkezelő létesítmények építését is tervbe vették, amelyek idővel hagyományos, csövekkel, tisztítóberendezésekkel ellátott szennyvízelvezető rendszerré fejlődtek volna. Így a két város nem lett volna többé ebből a szempontból az árapályra utalva. Egy évvel később a parlament rendeletet hozott, amelyben további 185 milliárd lírát (116 millió dollárt) irányzott elő mindezen projektek továbbvitelére. Van tehát előrelépés. A nagy horderejű 1982. évi terv a védőgátak helyreállítását irányozta elő, ezt a munkát a kilencvenes években megkezdték, és még ma is folyik. A lagúna partjain elvégzendő munkák is a terv részét képezték, ezenkívül Velence több mint egy emberöltő óta elhanyagolt csatornáiból végre kikotorhatták a mérgező iszapot, az omladozó kő oldalfalakat pedig vízhatlaníthatták és kijavíthatták. Mindezen munkálatok folyamatban vannak. A Szent Márk tér megemelését és az alulról feltörő víz elleni vízhatlan membrán beszerelését 2001-re ütemezték. A munkálatok első fázisa négy-öt évet vehet igénybe, és 50 milliárd lírába (23,8 millió dollárba) kerülhet. A nagyobb volumenű beruházások közül egyedül a kapuk építése nem kezdődött még el, és a 2001-es év

vége felé senki nem is volt hajlandó fogadni rá, hogy a közeljövőben erre sor kerül. 1982-ben, kétéves lázas tárgyalások és stratégiai megbeszélések után, az optimizmus volt az úr. Az ANSA hírügynökség jelentése szerint a Velencei Városvédő Bizottság tisztviselői is „ugyanezen a hullámhosszon voltak, előkészítő munkálatokat sürgettek a szennyezés csökkentésére és a part védelmére”. A hírügynökségi jelentés még hozzátette: „Úgy tűnt, két hektikus év után megvalósulhatnak a létesítmények, amelyek évtizedeken át várattak magukra.” A létesítmények összessége Progettone (nagy projekt) néven vált közismertté. Precíz megnevezése kissé hosszabb: „A velencei lagúna magas vízállás elleni védelmét szolgáló megvalósíthatósági tanulmány és általános projekt”. Ezeket a szerteágazó tevékenységeket valahogy össze kellett fogni. Ez az igény szülte a Consorzio Venezia Nuova (Konzorcium az Új Velencéért) nevű, kormányrendelettel létrehozott, Olaszország legnagyobb állami és magánkézben lévő mélyépítő és építő-vállalatai közül mintegy ötvenet tömörítő társulást. Így az ország legnagyobb profitorientált cégeinek egy csoportja gyakorlatilag monopolhelyzetet élvezett a Velence megmentésére irányuló munkálatokban. Az Egyesült Államokban ilyen monopolhelyzet soha nem alakulhatott volna ki, ott több, egymástól független csoportnak kellett volna árajánlatokat tennie különböző megbízásokra. Külön versenyezniük kellett volna annak jogáért, hogy meghatározhassák, milyen megoldásokra van szükség a lagúnában, valamint a megoldások tervezéséért, illetve megépítéséért. A Consorzio azonban azokban az években alakult meg, amikor Olaszországban a szerződések és a pénz rutinszerűen a „barátok barátaihoz” vándorolt, ahogy egy kormánytisztviselő fanyar humorral jellemezte a helyzetet. Ráadásul a társulás még azelőtt jött létre, hogy a

kilencvenes évek elején a vizsgálóbíróságok országszerte lecsaptak a gyanú szerint különböző szívességekből, umbuldákból hasznot húzó vállalatvezetőkre. A Consorzio javára kell írni, hogy kiállta az országon végigsöprő nyomozási hullámot. Ez persze a cinikus olaszokat még nem ingatta meg abban a hitükben, hogy feneketlen vödörbe ömlik a pénz, és hogy a Consorzio líramilliárdokat kasszíroz egy soha meg nem valósuló projekten. Még ma, az új évezred hajnalán is vannak, akik szerint a Consorziónak kedvez a kivitelezés állandó halogatása, mert így továbbra is igazolhatja létezését, és évente több milliárd líra közpénzre formálhat jogot. A kormány és a Consorzio között 1982. december 18-án írták alá az első megállapodást. A szerződés az akkori olasz törvényeket követte, és korlátozásokat is tartalmazott. Lehetővé tette, hogy a konzorcium elvégezzen néhány kutatást, vizsgálatot, és arra is följogosította, hogy a lagúna három szája közül az egyiknél – a Lidónál – védőgátakat építsen. A velencei önkormányzatnak már 1980 óta tetszett az ötlet, hogy mindenre kiterjedő franchise-jogot adjon egy állami és magáncégekből álló konzorciumnak, de a hatályos olasz törvény addig nem tett lehetővé ilyen megállapodást. Aztán a törvényeket módosították, a monopólium lehetővé vált. Ezután jött a 798-as különleges törvény. A Comitatonét, azaz a miniszterekből, valamint regionális és helyi tisztviselőkből álló mindenható bizottságot újból életre hívó jogszabály egyben föl is jogosította a bizottságot a Velencei Vízügyi Tanács (a mai Velencei Vízügyi Hatóság elődje, az 1501-től fennállt Magistrate alle Acque utóda) felügyeletére. A történelmi intézmény 1806-ban, Napóleon bevonulását követően szűnt meg, majd százegy évvel később, 1907-ben visszaállították, hogy felügyelje Északkelet-Olaszország vízrendszerét és vízgyűjtő területeit. Ezen funkciók egy részét más, 20. században létrehozott intézmények között osztották fel. Ma a Velencei

Vízügyi Hatóság, amely hatalmas méretű, nehézkes, bürokratikus intézménnyé nőtte ki magát, felel a lagúnában és annak környékén végzett mindennemű tevékenységért így a Consorzio Venetia Nuova munkáját is felügyeli. Valójában azonban a Consorzio szigorú ellenőrzése nem a velencei hatóságok, hanem Róma jogköre. Ez azért van, mert a Velencei Vízügyi Hatóságot a Közmunkaügyi Minisztérium alá rendelték. Tehát nem regionális, tartományi vagy helyi szinten gyakorolják fölötte a felügyeletet, ahogy a modern kor előtt történt. A Consorzio első nagyobb projektje stílszerűen a Progetto Venezia (Velence-projekt) névre hallgatott. Az ANSA szerint „a projekt munkatervében a lagúna hidrodinamikájával és szennyezettségével kapcsolatos kutatások és kísérletek, valamint a lagúnában és a bejáratoknál végzendő előkészítő munkálatok általános alprojektjei szerepeltek”. Az akkori miniszterelnök, Bettino Craxi úgy jellemezte a beruházást, mint „a közmunkák új generációjának első hírnökét", amely a technikát a környezetvédelem szolgálatába állítja. Az ANSA jelentése szerint Craxi a munka befejezésének időpontját is megjelölte: 1995. A Progetto Venezia eredménye a lagúna három bejáratánál felállítandó kapuk tesztelésére vonatkozó első javaslat. A nyolcvanas évek közepének koncepciója alig különbözött Frassetto eredeti, a hetvenes évek elejéről származó mozgókapus elképzelésétől, amely még ma, a 21. század elején is „érintetlen”. Összesen hetvenkilenc mozgókapu feküdne az Adriai-tenger fenekén a lagúna három szája között elosztva, hogy a dagályt meglovagoló viharhullám közeledtére fölemelkedjenek. Csaknem egy méter magas víztömegnek tudnák útját állni, amikor pedig a víz kezd visszahúzódni, vissza lehetne engedni őket a tengerfenékre, hogy a lagúna lefolyása biztosítva legyen. Az egyik prototípus próbamodellje, amelynek építését 1988-ban kezdték meg, és a tervek szerint 1992-ben

kellett volna a helyére kerülnie, a Modulo Sperimentale Elettromeccanico nevet kapta. A médiában aztán a MOSE rövidítés honosodott meg, a bibliai Mózesre utalva, aki előtt kettényílt a tenger. A MOSE egyetlen kapuból álló, teljes méretű modell volt. A kapu és két irdatlan méretű, sárga színű felső szerkezete két vontatóhajón úszott végig nagy csinnadrattával a Qiudecca-csatornán, a történelmi város peremén húzódó fő vízi úton, ahol a Lidónál lévő lagúnabejárat felől a városba érkeznek az óriás turistahajók. A helybeliek és a turisták tömegei nézték a járdákról, ahogy a MOSE hosszú órákkal útjának megkezdése után elfoglalta helyét a Lido kikötőbejáratának közelében, a Treporti-csatornában, Sabbioni és Sant'Erasmo között. Az ANSA így tudósított az eseményről: „Az irdatlan, 20x17,5 méteres süllyesztőszekrény egy 32x25 méteres hajótesten állt, ahonnan négy, 20 méter magasba szökő oszlop támasztott meg egy darut. A darura a hibás részek cseréjéhez volt szükség. A hajótesten kapott helyet a vezérlőközpont és a személyzet is. […] Amikor eljött az ideje, hogy a Mózes vízbe csobbanjon, egy ideig meglehetős izgalom lett úrrá mindenkin, mert a kapuba szorult óriási légbuboréktól elfordult a süllyesztőszekrény. Aztán végül minden a tervek szerint zajlott le. Délfelé a sárga kaput fölemelték, és egy negyedóráig hagyták a víz színén lebegni, majd elsüllyesztették. Úgy tűnt el, mint egy lebukó bálna. Ez a bizonyos fokig történelmi esemény újra lángra lobbantotta az üggyel kapcsolatos polémiát, és nem is csak a környezetvédők körében.” Az egykapus építmény ára csillagászati volt: 20 milliárd líra, azaz 13,3 millió dollár. A MOSE elhelyezésére választott dátumnak – 1988. november 3. – is van jelentősége, ugyanis egy nap híján huszonkét év telt el az 1966. évi árvíz óta. A kapu négy évig állt a helyén, és rikító

citrom- és narancssárga színe, amely a csaknem 1460 napnyugta alkalmával, amit a próbaüzem során megért, élénk narancssárgára változott, örökre a velenceiek agyába véste, hogyan festene a mozgókapus védőrendszer, ha egyszer valóban megépítenék. Hogy valóban ilyen volna-e, az nem számított, és sokak szemében ma sem számít. A beruházást lehetővé tevő különleges törvények furcsamód megtiltják, hogy a kapuknak a lagúnabejárat vízszintjénél magasabb támogatórendszere legyen. A Temze-védőgáttal ellentétben, amely London közelében a Temze tölcsértorkolatát teljes szélességében elfoglalja, és igen ronda látványt nyújtó acél- és betonkolosszus tartja, Velence mozgókapui felső szerkezetükkel együtt teljesen víz alatt lennének. A beruházás támogatói szerint csak akkor emelkednének ki a vízből, ha dagálykor viharhullám fenyegetné a várost, utána ismét lebuknának a mélybe, várva a lagúnaszerte elhelyezett acqua alta-szirénák legközelebbi vijjogását. A kísérleti modell, a MOSE szemet bántó felső szerkezetén a négy éven át kísérleteket végző tudósok és technikusok munkahelyét alakították ki. Maria Teresa Brotto mérnöknő, a Consorzio vezérigazgatóhelyettese dühítőnek találja, hogy a velenceiek körében a kísérleti kapu külseje folyamatos becsmérlés tárgya, a projekt sokat szapult szimbóluma lett. – Ez egy laboratórium! – csattan fel a mérnöknő, és körmével a jelenleg a lagúna egyik kis öblében rozsdásodó MOSE felső szerkezetéről készült fényképet kocogtatja. – Tehát mivel a víz fölött van, a velenceiek azt hiszik, hogy a végleges kapuk is a víz fölött lesznek? – kérdezem. – Igen – hangzik a felelet. Monica Ambrosini, a Consorzio sajtóirodájának munkatársa ehhez azt fűzi hozzá, hogy a velencei sajtó, ha beszámol a kapuk körüli vitákról, mindig a MOSE képeivel illusztrálja a tudósítást. – Sokan ellenzik a beruházást, mert túl drága, vagy mert szerintük kárt tesz a lagúna természeti környezetében. A nagyobb probléma azonban ez

– mutat a MOSE-ról készült régi felvételre. – Azt hiszem, tudja, miről beszélek. Nem mindenki olvassa végig figyelmesen a cikket, a képeket viszont megnézik, és a többit hozzáképzelik. Maria Teresa Brotto még hozzáteszi: – A MOSE volt a laboratórium. Ezt senki nem nevezné MOSE-nak. – Azzal egy tervrajzra mutat, amelyen látszik, hogy helyezkednének el a kapuk a víz alatt, elrejtve szem elől. A mérnöknő elmondja, hogy ezek „mozgókapuk", a MOSE pedig „fizikai modell volt, nem több. Bárhol kérdezgettem a városban hétköznapi embereket – boltosokat, étterem-tulajdonosokat, ajándékárusokat –, mindenki egyből azt mondta: „Ja, a MOSE!” – és egyik kezüket a másik fölé helyezve mutatták, hogy jó magas. Úgy tűnik, a Consorzio mérnökei és szóvivői valóban problémákkal küzdenek a közönségkapcsolatok terén. Szellemesnek szánt betűszavuk és az általa megidézett kép lassan már csak rémálmaikban jelenik meg. A MOSE azonban külseje dacára megtette, amit a Consorzio várt tőle. A négyéves időszakban, amíg az irdatlan, hajlított fémszerkezet a Lidónál lévő lagúnabejáratnál állt, és kerülgették a lagúna keleti szélénél haladó turistahajók és más vízi járművek, segítségére volt a tervezőknek, hogy funkcionálisabb javaslatokkal állhassanak elő. Az ANSA szerint a tudósok a próbakapu csuklós kapcsolatait javítani tudták, és a kapu foglalatába lerakódott homok eltávolítására is kitaláltak egy módszert. Arra is rájöttek, hogyan kell működtetni az érzékeny pneumatikus rendszereket, amelyek könnyen elromolhatnak a tengeri élővilág olyasféle lerakódásaitól, amilyen az acél hajótesteken is látható. A kapuk festésének tesztelése után pedig a Consorzio mérnökei és más tudósok is meggyőződtek róla, hogy a víz alatti szerkezet fél évszázadig vagy még tovább is bírhatja – ahogy a Temze-védőgát üzemeltetői is elégedettek a maguk acél- és betonszörnyével.

Azonban nemcsak az elképzelés híveinek volt rá négy évük, hogy a kapuk által fölvetett műszaki kérdésekre keressék a választ, hanem a projekttel szembeni ellenállás szervezett csoportjai is időt nyertek, és felépíthették pénzügyi vagy környezetvédelmi érvrendszerüket. A kilencvenes évek elején az illetékesek kezdtek ráébredni, hogy az addigi keretek közül kilépve kell gondolkodniuk a problémán, és a velencei lagúnát az Adriai-tenger északi részének kontextusába kell helyezniük. Más szóval a hajózás és a kereskedelem átfogó, „makroszintű” kérdéskörét vették górcső alá. Végső soron meggyűlik a baja az árvízzel Ravennának is, Triesztnek is, és ezen városok kikötői ugyanolyan alkalmasak kereskedelem céljára, mint Velencéé. Ugyanakkor a Közmunkaügyi Minisztérium Legfelső Tanácsa szemügyre vehette Velence konkrét, „mikroszintű” szükségleteit. Most, hogy a 798-as különleges törvény pénzügyileg lehetővé tette, komolyan gondolkodni kezdtek a város belső területeinek középmagas árvizek elleni védelmén, hiszen ilyen árvizek sokkal rendszeresebben hömpölyögnek végig a csatornákon és a gyalogjárókon, mint extrém magasak. Komoly megfontolás tárgyát képezte a környezetvédők régóta vallott nézete is, hogy a tankhajókat idővel végleg ki kell tiltani a lagúnából. A Legfelső Tanács egy lépéssel tovább is ment: fölvetette annak lehetőségét, hogy a halgazdaságokat megnyithatnák az apály-dagály természetes váltakozása előtt, ahogy a korábbi századokban is történt. Az utóbbi évszázadok során ugyanis kordonnal elzárták őket a lagúna fő részétől, és ez elősegítette a történelmi belváros elárasztását, hiszen csökkent az a terület, ahol az apály-dagály akadálytalanul átfolyhatott. A Közmunkaügyi Minisztérium tehát ebben az időszakban azt kérte, hogy a kapuprojektet függesszék föl, amíg magát a lagúnát ki nem tisztítják. A döntés hátterében a város lakóit és a turistákat egyaránt

fölháborító körülmények álltak. Nyáron ugyanis annyira rossz volt a vízminőség, hogy a lagúna területéről nagyarányú halpusztulást jelentettek, és a szennyezőanyagok között tonnaszámra virult a moszat. Mindez a szennyvízelvezető rendszer nélküli város szennyvizének tetején úszkálva túlságosan is „gazdagította” a vizet. A szárazföldről érkező szennyvíz tele volt műtrágyával, ettől burjánzott az alga, rajzottak oda a rovarok. Manapság nyaranta különleges hajók járják a vizeket, és naponta több tonna algát gyűjtenek be. Az illetékesek szerint a kilencvenes évek során javult a víz minősége, mivel annak tápanyagtartalma a lagúna szélein megépített önkormányzati és ipari víztisztító műveknek köszönhetően csökkent. Az ANSA hírügynökség jelentésében ez olvasható: „Velence városa azonban erősen kritikusan viszonyult a Közmunkaügyi Minisztérium kéréséhez, és 1995. május 15-én egy műszaki munkacsoport eredményei alapján azt javasolta, hogy készítsenek a projektről környezeti hatástanulmányt.” Megrendelték tehát a mozgókapu-projektről és a lagúnában zajló többi nagyobb projektről szóló környezeti hatástanulmányt, ami további késedelmet okozott a kapuk régóta várt építésében. Mindezek a politikai és tudományos machinációk azonban a velencei politikusok és a lakosok nagy örömére szolgáltak, hiszen ők magának a városnak az egyre romló állapota miatt aggódtak már évtizedek óta. A kilencvenes évek közepén, miközben a kapu-projektet szigorú környezeti hatástanulmánynak vetették alá, elkezdődött a hosszú ideje elhanyagolt csatornáknak, illetve a történelmi város belső infrastruktúrájának, olaszul insulaenak a felújítása.

LONDON ÉS A TEMZE-VÉDŐGÁT „Velencében az érzékeny téglára magasan fölcsapó dagály apránként, molekulánként bontja le a város szövetét. Ez újra meg újra, nap mint nap ismétlődik. Vajon mikor omlik össze Velence?” (David Wilkes)

Az a fajta ritkaságszámba menő londoni reggel virrad ránk, amikor süt a nap, és oly gyönyörű kék az ég, hogy a vendég könnyen nekibátorodhat, és esernyő nélkül vághat neki a városnak. Nem fél, hogy megázik, minden idegszála kalandra éhes. A Westminster rakparton állok, az azonos nevű hídtól a Temze folyásának irányában mindössze egy-két méterrel lejjebb. Hamarosan megjön David Wilkes. Ő irányítja a Temze-védőgát üzemeltetését. A hatalmas acélkapuk parancsszóra fölemelkednek a folyó mélyéről, ha az Északi-tenger felől heves viharok által felkorbácsolt, rendkívüli magasságú dagály érkezik. Wilkes ügyvezető területi igazgatói beosztásban dolgozik a Brit Környezetvédelmi ügynökségnél. Amikor 2000 márciusában találkoztunk, már csupán pár nap választotta el attól, hogy elhagyja Londont, és yorkshire-i otthonához közelebbi munkahelyen folytassa pályáját. Mielőtt 1999-ben fölkérték, hogy legyen ügyvezető területi igazgató, öt évig volt az ügynökség „dagályvédelmi igazgatója”. Első kézből tudja tehát, mire képes a tengerár és a viharhullám összjátéka. Markáns véleménye van arról, hogy a városokat meg kell védeni a tengerek szerinte visszafordíthatatlanul emelkedő' vízszintjétől. Wilkes igazán tudatában van Velence problémáinak. Konferenciákon többször beszélt arról, hogyan kezelték a londoniak az évszázadok során árvízproblémáikat, és mi

indította őket végül arra, hogy óriás kapukkal védjék történelmi városukat a vihar hajtotta tengerártól. Az olaszokhoz hasonlóan ő is tudja, hogy egy nagyváros védelmében hozott komoly intézkedés észbontóan drága, és hogy száz év múlva vagy talán még hamarabb valami ugyanilyen drága beruházásra lesz szükség. A tengerszint emelkedik, és a földtani ciklusok helyett emberöltőkben gondolkodó tudósok nem tudják megjósolni, tartja-e majd magát ez a ciklus, vagy a visszájára fordul. Wilkesnek egy előadása keltette föl az érdeklődésemet, amit olvastam. A Venice in Peril 1998 áprilisában, a londoni Courtauld Intézetben tartott szimpóziumán kijelentette: „A vízre épült városok különlegesek. Egyedi problémáik vannak, nem utolsósorban az, hogy a számukra életet jelentő tenger fenyegetheti is őket. A problémákon kívül azonban az ilyen városoknak megvan a maguk sajátos, jellegzetes szépsége, elevensége. Sok civilizációs vagy gazdasági központot találunk köztük, időnként mindkét funkciót betöltik. Megérdemlik, hogy védjük őket.” Tudtam, hogy Wilkes segíthet nekem egy ilyen „civilizációs központ", Velence gondjainak mélyebb megértésében, ha beszél az egyik „gazdasági központ", London problémáiról. Miután e-mailen, telefonon és postai úton is szót váltottunk egymással, vállalta, hogy megmutatja nekem a Temze-védőgátat, amely óriási műszaki teljesítmény, és elméleti megalapozását és nagyságrendjét tekintve is hasonlít a Velence számára javasolt megoldáshoz. Ráadásként azt is megígérte, végigvisz hajóval Londonon, hogy jobban megérthessem, mit jelent a Temze a városnak, és hogyan próbáltak az angolok egyensúlyt teremteni a természet és az ember igényei között. Ez utóbbi az olaszoknak a velencei lagúnában igencsak gondot okoz. Egy órával korábban érkezem a délelőtt tízre megbeszélt találkozóra. A Westminster rakpartnál kikötő, utasokat felvevő, majd továbbinduló, mindenféle méretű és formájú

turistahajókat figyelve elmerengek London és a víz együttélésének és megvívott csatáinak hosszú történetén. Jóval a rómaiak előtti időkbe nyúlik vissza ez a történet, a zabolátlan, féktelen Temze ekkor az Északi-tengertől több mint negyvenmérföldnyire, a szárazföld belsejében teljes hosszában hömpölygött, és időről időre problémát okozott az őslakóknak és a római hódítóknak egyaránt. Hogy pontosan milyen hatással volt a sziget e korai lakóinak életére, azt nem tudjuk. A 11. században, I. (Nagy) Kanut királynál kezdődő írásos emlékek azonban arról tanúskodnak, hogy a londoni árvizek története ezeréves. Kanut híres személy az angol történelmi hagyományban, hiszen állítólag trónján ülve megparancsolta a tengernek, hogy távozzon. A történészek úgy vélik, ezzel az első hallásra arrogánsnak tűnő gesztussal az uralkodó valójában azt akarta bizonyítani udvaroncai és hívei előtt, hogy még az ő hatalmának is vannak korlátai. Egyesek szerint, akik hitelt adnak a legendának, Kanut király valahol Anglia keleti partján ült a trónján, amikor távozásra szólította föl a tengert. De, ahogy a poros évszázadok során újra meg újra elmesélt történetekből kialakuló legendáknál lenni szokott, elmondható, hogy Kanut aligha itt szemléltette a természet erőivel szembeni tehetetlenségét. A modern kor történészei már tudják, hogy valószínűleg a mai Westminster-apátsághoz és a Parlament épületéhez is nagyon közel adta ki „parancsát” a Temze által hozott víztömegnek, amely dagálykor bevette London szárazföldi részét. Vannak följegyzések pusztító erejű árvizekről 1099-ből, 1236-ból és 1663-ból is. Az utóbbiról híres naplójában Samuel Pepys azt írta, hogy „elárasztotta a víz az egész Whitehallt”. Pepys eleven, színes képet fest a városról, leírja például az utcákon közlekedő wherryket, ezeket a temzei utasszállításra használt jellegzetes, lapos fenekű, elől-hátul hegyes végű csónakokat.

A 19. században hat elég nagy árvíz sújtotta Londont. A történelmi városközpont, a City of London valószínűleg sokkal többször is víz alá került volna, ha nincsenek a folyón több helyen átívelő alacsony hidak. Ezek a korai hidak fallal el voltak kerítve, és gyakorlatilag gátként működtek. A vihartól hajtott dagály az alvíz oldali falba ütközött. Hasonló zárt szerkezet volt a London Bridge korai változata is, amely valószínűleg meggátolta, hogy a nagy áradatok víztömege feltorlódjon a folyón, és teljes súlyával a városra zúduljon. A Temze-védőgát néven ismert hipermodern acél-beton csoda régi, fából épült verziójának is tekinthető. Ahhoz, hogy megértsük, mit jelenthettek ezek az árvizek egy hétmillió lakosú város számára, végig kell gondolnunk, amit Wilkes a Venice in Peril 1998. évi szimpóziumán kifejtett: „London területéből hatvan négyzetmérföld fekszik a dagály szintje alatt. Ebbe a hatvan négyzetmérföldbe beleesik számos híres utca, amelyek iszapos, mocsaras területre épültek, ezért sebezhetők. A területen minden egyes épület pincéjét eláraszthatná a földszintig érő víz, amely egyes helyeken három méter mély is lehetne. Egy komoly árvíz háromnegyed millió londoni lakos otthonát érintené, nagy területen összeomlana a gáz-, villany- és vízellátás, a szennyvízelvezetés, a hírközlés rendszere. A víz a metró huszonhat állomása közül bármelyiknek a bejáratán bezúdulhatna, és számtalan szellőzőaknába is. Igen nagy lenne rá az esély, hogy rengeteg emberéletet oltana ki egy ilyen katasztrófa.” Wilkes ezután „árcédulával” is ellátta a katasztrófát: „Egy nagy londoni árvíz okozta közvetlen károk értéke könnyen elérhetné a 20 milliárd fontot (34 milliárd dollár). Tizenkét hónapig tartana, mire a várost ismét működőképes

állapotba hoznák. Ez idő alatt az ipar és a kereskedelem máshova költözne, és soha nem jönne vissza.” Előadásában később összehasonlításképpen a védőgát megépítésének költségét is ismertette: 530 millió angol fontra rúgott (901 millió dollár). Az inflációt figyelmen kívül hagyva megállapíthatjuk, hogy 1998-ig durván 17 millió fontba (azaz csaknem 29 millió dollárba) került a kapuk minden egyes összezárása a gát 1983-as átadása óta. Wilkes elmondta azt is, hogy 2030-ra a Környezetvédelmi ügynökség számítása szerint összesen 250-szer kerül majd sor a kapuk bezárására, átlagosan 2 millió font (3,4 millió dollár) költséggel. Wilkes szerint gondos kezelés és karbantartás mellett a gátnak még száz évig ki kell tartania. Előadásában hangsúlyozta, hogy ha nem lenne védőgát, a hatóságoknak minden egyes alkalommal, amikor Londont nagyobb viharhullám fenyegeti, meg kellene fontolniuk a történelmi városközpont és a metró biztonsági okokból történő lezárását. A 20. században először 1928-ban érte Londont komolyabb árvíz. Szokatlan módon édesvíz zúdult a városra, főleg a Temze vízgyűjtő területére ömlő óriási mennyiségű esővízből táplálkozott az áradat, amely időben véletlenül éppen egybeesett a folyón fölfelé haladó magas vízállású dagállyal. A két víztömeg parttól partig csordultig megtöltötte a Temzét, és ostromolni kezdte a meder vastag kőfalát. A viktoriánus korban nagyrészt újjáépített falakat Hammersmithnél és Millbanknél át is törte a folyó. Tizennégyen ágyukban lelték halálukat. Millbank, ahol az eredeti Tate Gallery – ma már Tate Britain a neve – is található, a Temze északi partján van, a Parlamenttől a folyón fölfelé egészen közel. Hammersmith még öt mérfölddel odébb fekszik, szintén az északi parton. Az 1928. évi özönvíz újra az érdeklődés középpontjába állította a város jövőbeli katasztrófák elleni védelmét, amelyről először 1906-ban folytattak vitát. A parlament

elrendelte a mederfal tizenkét hüvelykkel (kb. 30 cm) való megemelését. Ez 1930-ban meg is történt, és a Londonba látogatók ma is ezt a falat láthatják. Megemelését követően időszakonként továbbra is előfordultak különböző erősségű árvizek. 1953-ban például, amikor London még magán viselte a háború sebeit – különösen az East End városrészben hagyott mély nyomokat a bombázás –, egy viharos januári éjszakán Észak-Amerika keleti partjai felől hatalmas, alacsony nyomású légtömegek érkeztek, amelyek az Atlanti-óceán északi részén átkelve sok millió tonna vizet húztak magukkal az Északi-tengerbe. A Skócia északi végén végigsöprő, majd Anglia keleti partvidéke mentén lefelé tartó viharhullám Newcastle és Hull között és Kelet-Anglia grófság teljes partszakaszán is áttörte a védőgátakat. Azon az éjszakán Kelet-Anglia egyharmada került víz alá, kétszázan haltak meg, és kétezer szarvasmarha is vízbe fulladt. Amikor az áradat folytatta útját dél felé, és a Temze tölcsértorkolatába ért, úgy tűnt, Londont teljesen elönti a víz, maga alá gyűri történetének legnagyobb viharhulláma. De váratlan – és a londoniak szempontjából szerencsésnek mondható – fordulat következett be: Essex és Kent földsáncai megadták magukat a víztömeg súlyának, és a mezőgazdasági területeket elöntötte az ár. Sok tragikus halálesetet és komoly anyagi kárt is okozott, viszont a nagy része ezzel lefolyást talált, és London központjában már alig ért a víz a kőfal tetejéig. A keleti partszakasz pusztulása és a döbbenet, hogy mi történhetett volna a fővárossal, újból London árvízvédelmére irányította a közfigyelmet. De még így is, hogy a Londont kis híján elért elemi csapás frissen élt mindenki emlékezetében, tizenöt évig ott tartottak: „Hogy építhetnénk gátakat? Mi lesz a hajózással?” Aztán 1969 szeptemberében újabb viharhullám söpört végig Anglia keleti partjai mentén. Ez alkalommal ismét a

kelet-yorkshire-i Hullban tombolt a leghevesebben, a város egyharmada került víz alá. A Londoni Árvízbizottság véletlenül éppen aznap – 1969. szeptember 21-én – délután ült össze, amikor Hull tragédiájának híre eljutott a fővárosba. Három óra múlva volt esedékes az áradat érkezése. A bizottság tagjai a kényelmes üléstermet odahagyva, klasszikus fekete esernyőjüket fejük fölé tartva kivonultak a zuhogó esőben a Temze partjára, és némán, elborzadva nézték a London központjában mindenütt a falak peremét nyaldosó, azon átbukó hullámokat. A védőfal viktoriánus kori építői a Vauxhall Bridge és a Blackfriars Bridge között végig jellegzetes, kőből faragott oroszlánfejeket helyeztek el a falak mentén. A londoniak előszeretettel mondogatják, hogy a városnak akkor kell nagyon vigyáznia, amikor „isznak az oroszlánok”. És azon az 1969-es napon az oroszlánok jól teleitták magukat, sőt fuldokoltak. A lobogó sörényű fejek sora teljesen víz alá került. A döntéshozók emlékezetében pedig olyan élesen megragadt az a délután, hogy határoztak: védőgát kell! Az események végre felpörögtek. A gátellenes hajózási lobbit lecsöndesítették, és a parlament 1972-ben meghozta a Temze-védőgátról szóló törvényt. A rá következő évben megkezdődtek a munkálatok, a gát 1983-ban elkészült, és ugyanazon év októberében meg is nyitották. Javaslat szintjén először 1906-ban és 1907-ben vetődött fel a Londont védő gát ötlete, de csak több mint hatvan év múlva lett elegendő a közakarat a finanszírozásához és megépítéséhez. A bő hat évtized alatt, mint láttuk, 1928-ban tizennégy emberéletet követelő árvíz volt, 1953-ban és 1969-ben pedig majdnem elöntötte a víz a várost. Az ezen ötlet fölvetődése és megvalósítása között eltelt jó hatvan év lelket önthet a velenceiekbe és az olasz kormányba, hiszen ők még mindössze harminc éve

folytatnak komoly védőgátakról.

vitát

a

lagúnában

építendő

Visszazökkenek a jelenbe, ugyanis a Thames Champion (A Temze védelmezője) nevű hajó fedélzetén hajszálpontosan tízkor feltűnik David Wilkes. A hajó kapitányával, Fred Saundersszel együtt hivatalukhoz méltó öltözékben érkeznek: nyakkendő, szvetter, vízhatlan kabát, a kabáton a bal mell fölött a Környezetvédelmi Ügynökség emblémája. Túl sokszor szedte már rá őket a folyó ahhoz, hogy megbízzanak a napos, felhőtlen égboltban, amely DélkeletAnglia szíve fölött ragyog a temperamentumos, viharos Északi-tengertől mindössze néhány mérföldnyire. A negyvenes évei elején járó, simára borotvált arcú Wilkes a kifogástalan modorú angol úriember megtestesítője. Oda-vissza fújja a Temze történetét, hiszen az évek során rengetegszer vezette végig ugyanígy a folyón a látogatók tucatjait. Rátermetten, informatívan, pontosan, ugyanakkor lebilincselő stílusban beszél. A hangszíne soha nem árulkodik csalódottságról, soha nem sejtet ítéletet afölött, mit tettek vagy nem tettek a múltban mások a város, illetve a Temze-part védelmében. Az viszont egyértelműen kiderül, hogy Nagy-Britannia önbecsülése és gazdasága számára is szent ügynek tartja a folyó védelmét. Ezenkívül erős történészi vénája is van: amit elmond, az soha nem összefüggéseiből kiragadva, itt és most történik, hanem az évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtti eseményekkel összefüggésben. Az általa képviselt kormányszerv vízi járműve, a Thames Champion tiszta, olajosan csillogó, negyven láb (tizenhárom méter) körüli hosszú folyami hajó. Zárt kabinja van, és a dolgát szakavatottan végző kormányos mellett, a menetirány szerinti jobb oldalon igen kényelmes szék áll az utas rendelkezésére. Saunders biztos kézzel forgatja a kormányt, a hajó pedig az árral egyenesen szembefordított orral elszakad a mólótól, és elindul a rövid útra a folyón fölfelé. Elmondják nekem, hogy Battersea-nél

fordulunk majd meg, és Greenwich felé menet ismét elhaladunk a Westminster rakpart mellett. Greenwich a Temze-torkolat szívében van, közel ahhoz a helyhez, ahol a Temze-védőgát a város nyakán csillogó ezüst nyakláncként fut végig keresztbe a folyón. Kis szerencsével talán egész idő alatt ilyen szép tiszta marad az ég, és láthatom a gát felső szerkezetén bukfencet vető, aranyszínű naplementét. A felső szerkezet formatervezése fejre állított viking hajótestet idéz – stílszerűen, hiszen a vikingek az első évezredben igazi csapást jelentettek e partokon. Itt, közvetlenül a Westminster Bridge után, csatornázták a mai Londonon áthaladó folyót, így jóval keskenyebb lett, mint a régi időkben. Ezen a helyen már évszázadokkal azelőtt is éltek emberek, hogy a rómaiak megalapították volna ezt a belvízi kikötőt, és fantasztikus mérnöki tudásuk segítségével alighanem az első hidat építették az akkor még többé-kevésbé szabadjára engedett, szilaj folyón. Wilkes, akinek a Környezetvédelmi Ügynökségnél a „Temze délkeleti folyására” terjed ki a hatásköre, hiteles információforrás. – Tudjuk, hogy itt Westminsterben – mondja, miközben a híres híd alatt haladunk át – 750 yard [686 méter] széles volt a folyó. – Ma viszont már csak 250 yard [229 méter]. A fejlődés és a kereskedelem nevében a csatornát az évszázadok során felelőtlenül egyre mélyítő és szűkítő londoniak tevékenysége folytán megnőtt az apály és a dagály sebessége. Ennek természettudományos alapjaival Wilkesnek a Venice in Ferii szimpóziumán elhangzott 1998-as előadásából már tisztában voltam. Tudtam, hogy a Hold tömegvonzása naponta két dagályt és két apályt idéz elő. A tiszta csillagászati képletbe a folyton változó időjárás csempész bizonytalanságot, ettől van az, hogy a tengerár alakulása megjósolhatatlan. A Temze-védőgátat üzemeltető

mérnökök, hogy ezt a bizonytalansági tényezőt kordában tartsák, az év minden napján napi két időjárás-előrejelzést készítenek, és folyamatosan harminchat órára előre figyelemmel kísérik az Atlanti-óceán északi része és az Északi-tenger időjárási viszonyait. A Nap és a Hold tömegvonzása, illetve az időjárási viszonyok együttes hatása természetesen világszerte mindenütt érvényesül, különösen Velencében, az Adriai-tenger északi végében. A jelenség fizikai alapjai elég egyszerűek. A magas légköri nyomás lejjebb nyomja a tengerszintet, a viharokat általában kísérő alacsony légköri nyomás pedig megemeli, és a szél ilyenkor „fölpúposíthatja” a vizet. A viharhullám tulajdonképpen nem más, mint a tényleges dagályszint és az égitestek mozgása alapján előre jelzett dagályszint közti különbség. Az Északi-tengeren – az Adriai-tengernek is megvannak a maga hasonló jelenségei – a következő lehet a forgatókönyv: Észak-Amerika partjainak közelében, a Mexikói-öbölben depresszió, azaz alacsony nyomású légtömeg alakul ki. Ez az óramutató járásával megegyező irányban Európa, illetve Nagy-Britannia felé tart. Átmérője a kétezer mérföldet is elérheti, és alatta egy láb (30 cm) magas kupola avagy „púp” képződik az óceán felszínén, szintén kétezer mérföld átmérőjű területen. Mindezek egy lehetséges katasztrófa magját jelentik. Elképzelhető ugyanis, hogy az Atlanti-óceán északi részén haladó irdatlan, sok millió tonna tengervizet magával húzó kupola egyszerre ér az Északi-tenger felső végéhez a Skócia északi részénél kialakuló tengerárral. Mivel pedig az Északitenger erősen tölcsér formájú, a ráadásként érkező víztömeg a normál dagály tetején a tölcsér széles szájától Skócia és Anglia keleti partja mentén lefolyik egészen a legszűkebb részig, a Doveri-szorosig. A tölcsér tetején Skóciát és Skandináviát öt-hatszáz mérföld választja el egymástól, lent az angliai Dovert és a franciaországi Calais-t azonban már csak húsz mérföld. A keskeny szakaszon összepréselődő víztömeg még magasabb lesz, és

a szárazföld alacsony fekvésű részeire vagy a folyótorkolatokba ömlik. A viharhullám kialakulásának a Temze tölcsértorkolatára klasszikusan jellemző feltételei ezek, amelyek fennállása esetén a vízszint két, három vagy akár négy méterrel is az égitestek tömegvonzása alapján előre jelzett dagályszint fölé duzzadhat. A körülmények árvízveszéllyel fenyegető összejátszására telente négy-öt alkalommal kerül sor. Kritikus helyzet azonban csak akkor áll elő, ha a dagály csillagászati úton megjósolható szintje a legmagasabb, azaz a teliholdat követő két-három nap során. Szerencsejáték ez, idő kérdése, mikor alakul ki egyszerre viharhullám és nagyon magas dagályszint. Velence és az Adriai-tenger egész északi partszakasza a világ több száz partvidékéhez és szigetéhez hasonlóan ezt a lutrit játssza. – A Westminster-palota alatt van egy Thorny Island [Tüskés-sziget] nevű kis magaspart! – harsogja túl Wilkes a Thames Champion motorzaját. Az északi part egy teljesen beépített részére mutat, a folyót a tengerár elleni védőgátként szegélyező magas falakon túlra. A nyugati világ egyik leghíresebb épülete, a brit Parlament áll ott. Ma már nehezen felfogható, hogy itt „sziget” lehetett. Pedig évszázadokkal ezelőtt mocsár volt a parlament helyén, ahol a folyó zabolátlan csatornája kettévált, és leválasztott egy földdarabot az északi partból. Ma már csak a keskenyebb főág van meg, a csatorna észak felé kanyargó ága a Tüskés-szigettel együtt elvész a modem világváros alatt. – Odaát viszont, a folyótól délre, ahol ma a London Eye [London szeme, 1999-ben megnyílt óriáskerék] áll, nagyon mélyen fekvő mocsaras ingovány van – folytatja Wilkes. – Ha nem lenne a mindkét parton hosszú-hosszú ideje megépült kőfal, a tengerár nap mint nap a város mai területének igen nagy részét elnyelné.

Az apály és a dagály szintje közötti kilencméteres különbség drámai adat, és ez a szám viharhullámok idején lényegesen nagyobb is lehet. Velencével ellentétben, ahol a magas vízállás idegenforgalmi attrakció, és a vidám turisták százával tocsognak önfeledten a Szent Márk teret ellepő, térdig érő vízben, itt tízezrek haltak meg az utóbbi évszázadok során, amikor az Északi-tenger megfékezhetetlenül tombolt. Az utolsó London környéki mocsarakból lett az 1850ben a déli parton, az Albert Bridge és a Chelsea Bridge közötti szakaszon épült Battersea Park. A folyó távol tartására itt is a korábbiakkal hajszálra megegyező magasságú falat húztak föl. – Ha hátranéz, látni fogja, hogy a fal teteje durván egy szintben van az úton haladó személyautó tetejével – mutat Wilkes az északi partra. – Ha pedig elnéz a folyótól távolabbra, Chelsea felé, azt is láthatja, hogy csökken a talajszint. A Temze északi oldalán az utcaszint jellemzően majdnem két méterrel a mai dagályszint alatt van. Úgyhogy azok a falak gyakorlatilag naponta két dagálytól védik meg Londont. A városon a víz tetején végighömpölygő tengerár hatalmas és erős. Ennek egy sor oka van, köztük a folyóra hatást gyakorló emberi tevékenység, így a csatorna szűkítése, amelynek következtében gyorsabb és magasabb az ár, mint a régi időkben. Különösen magas vízállású és erőteljes minden hónapban a teliholdat követő apály és dagály. Öthat csomós sebességet is elérhet, bár rendszerint a normál apály-dagállyal azonos sebességgel halad. Az ember átlagos gyaloglósebessége két csomó, a telihold utáni szökődagály tehát ennek háromszorosával halad. A szökődagály angol neve spring tide, de semmi köze a tavaszhoz, a spring szó itt az 'ugrik, szökik, feltör' jelentésben szerepel. A szökődagályt az árapály telihold utáni helyzete idézi elő, amikor az óceánnak a Föld felszínére kifejtett súrlódásos hatása a legnagyobb.

Ezzel szemben igen kicsi az apály és a dagály szintje közti különbség újholdkor, amikor a Nap és a Hold tömegvonzása egymás ellenében érvényesül. Ez a legkisebb árapály, amelynél az apály és a dagály közti szintkülönbség szinte észrevehetetlen, az úgynevezett vak ár, amelyet a velenceiek acqua mortának, azaz „halott víznek” neveznek. Vak ár idején tehát messze nem olyan magas a dagály és alacsony az apály, mint az e tekintetben a csúcsot jelentő szökő-dagálykor. A Temzén egészen a London Bridge-től húsz mérfölddel följebb lévő Teddingtonig hatol a tengerár. Teddington neve is a „tide and town", azaz „árapály és város” szavakból alakult ki. A sósvíz azonban nem jut tovább a tengertől mindössze néhány mérföldre lévő Greenwichnél. Folyásirányban haladunk a Millennium Dome nevű, igen nagy költséggel fölépült csodapalotának otthont adó Greenwich felé, ahol a Temze-védőgát is van. Elhaladunk az északi parton lévő Tate Britain és a brit titkosszolgálat, az M16 déli parti központja mellett. Ezen a szakaszon, a Parlamenthez közeledve mutatja meg David Wilkes a partfalat a Blackfriars Bridge és a Vauxhall Bridge között kétoldalt szegélyező kő oroszlánfejeket. Ezek az oroszlánok „ittak” egy nagyot a vízből 1969-ben, a parlamentet végre cselekvésre ösztökélő „majdnem-árvíz” idején. – Láthatja, hogy az oroszlánfejek teteje egy szintben van a falak tetejével – mutatja vezetőm. – A falak magasságát az 1870-es években rögzítették, amikor a partfalakat London fő szennyvízgyűjtő csatornájának védőburkolataként megépítették (a viktoriánus kor kiemelkedő egyénisége, Sir Joseph Bazalgette irányításával), és ezzel megtörtént a Temze partján az utolsó jelentősebb földvisszahódítás. A Temze-védőgát nélkül, az egyre növekvő dagálysűrűség és tengerszint mellett azoknak a falaknak több mint két és fél méterrel magasabbnak kellene lenniük ahhoz, hogy a jelenlegi szintű árvízvédelmet biztosítsák.

Wilkes itt szünetet tart. Végighordozza tekintetét a két parton, majd csöndesen megszólal: – Tudja, Westminsterben, a Cityben és a Tower Hamlets városrészben, amelyek folyásirányban követik egymást a parton, nem túl széles az ártéri sáv. Az északi oldalon a parttól talán egyutcányira ér véget, a déli parton legföljebb kétmérföldnyire nyúlik be. Árvíz esetén alighanem azt vennék észre először az emberek, hogy elönti a víz a metrót. A védett területen huszonhat állomás található, a bejárata mindegyiknek a dagály szintjénél mélyebben van. Újabb szünet után folytatja: – Képzelje csak el, mi lenne, ha a Temze bezúdulna a metróba, el a jegykezelő sorompó mellett, le a lépcsőn, a mozgólépcsőn! – Mintha csak egy katasztrófafilm forgatókönyve lenne készülőben, pedig Wilkes gondolatai egyáltalán nem a mozi körül forognak. – Egyszerűen hátborzongató belegondolni, hányan halnának meg – mondja végül. – Rendkívül fontos, hogy a védőgát hatékonyan működjön. A sors iróniája, hogy a londoniak a második világháború alatt tisztában voltak az őket fenyegető veszéllyel, és aggódtak az East End felé éjjelente portyára induló, az egész dokknegyedet szétbombázni akaró náci bombázógépek miatt. Ha ugyanis csak egy-kettő kissé célt téveszt, és egy töltet valamelyik metróalagút közelében elrobbantja a falat, az éjszakai bombázásnál jóval több emberéletet követelt volna a bekövetkező árvíz. – Lehet, hogy csak nem volt szerencséjük. Vagy talán nem is tudtak erről a lehetőségről – elmélkedik Wilkes a náci vadászpilótákról. Ma a Temze közepéről jól látható, hogy a folyó vízszintjének és a partfal magasságának aránya kellemes városnéző hajókázást tesz lehetővé. Ha viszont nem lenne Temze-védőgát, és a partfalakat 2,1-2,4 méterrel meg kellett volna emelni, az ember úgy érezné magát, mintha tető nélküli alagútban haladna. Eltűnne a fák teteje, csak a legmagasabb folyóparti épületek kukucskálnának be.

– A város felől egyáltalán nem látszana sem a folyó, sem a hajók – mondja Wilkes, és arcára kiül a szomorúság, amit a folyójához ezer szállal kötődő városnak ez az állapot okozna. A Thames Champion az egyre szélesedő folyó déli partján, a Temze-védőgátnál valamivel följebb lévő Greenwich felé közeledik. Greenwich mellett elhaladva a parton turistacsalogató nevezetességként kiállított híres, 19. századi teaszállító klippert, a Cutty Sarkot pillantom meg. A közelben ott áll Sir Francis Chichester kishajója, a Gypsy Moth (Gyapjas lepke) is, amelyen 1966-ban körbehajózta a világot. A folyón lefelé jöttünk el a történelmi London mellett Wilkes társaságában, aki legalább annyira történész is, mint amennyire mérnök: fölhívja a figyelmemet a legendás helyekre. Elsiklottunk például Deptford mellett, amely századokon át a Királyi Haditengerészet szívét jelentette. Ide tért vissza kalandos észak-amerikai útja után krumplival és dohánnyal megrakodva Sir Walter Raleigh, akit alighanem I. Erzsébet királynő fogadott. A déli partfallal párhuzamosan futó masszív kikötőgátak kissé homorúak, így jobban be tudják fogadni az óriási, fából épült vitorlások hajótestét. Az északi parton, a kalózok – őket Wilkes „kemény embereknek” hívja – menedékéül is szolgáló Deptford-dal szemben van a Kutyák szigete, amely évszázadokon át mocsaras terület volt, és valójában nem sziget, hanem félsziget. Már elhagytuk azt a Tower Bridge-től valamivel lejjebb lévő partszakaszt, ahol a 17-18. században a brit hatóságok gyakran cölöpökhöz köttették ki a kalózokat, hogy a rajtuk háromszor átfutó tengerárba fulladjanak. Tehát csak másfél nap múlva vágták le maradványaikat a cölöpről. A Kutyák szigetének közelében lévő, Rotherhithe nevű helyről pedig a fegyenceket indították útnak Ausztráliába. E partszakasz mögött egy sárga téglás épületet tematikus étteremmé alakítottak át, ahol az

ausztrál turisták, ahogy Wilkes fanyar humorral megjegyzi, fölfedezhetik gyökereiket… Megpillantjuk a Temze-védőgátat. A tervek szerint fölfordított hajótesteket idéző acélteteje tompán látszik az egyre szürkébb égbolt alatt, amelynek reggeli kéksége már a múlté. A folyón keresztben tíz kaput számolok össze. Széles itt a víz, csaknem hatszáz yard (550 m) lehet, – közel háromszorosa az utunk kiindulópontjánál, a jóval följebb lévő Westminster rakpartnál mérhető szélességnek. A gátnál a Temze közel olyan széles, amilyen a mai Westminsternél az őskorban lehetett. A gát tíz kapuja közül haton át lehet hajózni, négynél viszont – három az északi, egy a déli oldalon – túl sekély a víz a folyami hajók többsége számára. A folyami forgalom – a nagyobb hajóktól a kis, lapos fenekű halászcsónakokig – a hat járható kapun és a mélyen lent, a mederfenéken készenlétben tartott kapuk fölött halad el. A négy főkapu 61 méteres szélessége megegyezik a följebb lévő Tower Bridge középső hídnyílásának szélességével. A Tower Bridge-en mindmáig áthalad a forgalom, ha felvonják a nyitható hidat. A Panama-csatorna szélességénél három lábbal nagyobb ez a támköz, és dagálykor a víz a Temzegátnál négy lábbal mélyebb, mint a Panama-csatornánál. Vannak más kapuk is. Az északi parton kissé lejjebb nyílik a Barking Creek nevű kis tengeröböl szája. A guillotine típusú kapu úgy hullik alá a vízfelszín alatti betonküszöbre, mint a nyaktiló pengéje, és ugyanazoknak a vihar hajtotta dagályoknak a közeledtére zárja le az öböl bejáratát, amelyek a Temzén lévő gátak kapuinak csukódását is kiváltják. Ha a Barking Creek-i vízi utat lezáratlanul hagynák, a Temze-védőgát által föltartott tengerár az öbölben jobbról körbefolyná a gátat, és legyőzné a Temze hagyományos árvízvédelmi építményeit. A folyón minden, amit arra terveztek, hogy távol tartsa a vizet London 75 négyzetmérföldnyi (194 négyzetkilométer)

részéről, David Wilkes munkahelyének, a Környezetvédelmi ügynökségnek a hatáskörébe tartozik. Wilkes személyes felelősségi köre a védőgáttól valamivel lejjebb lévő Dartford közeléből a tengerár határáig, Teddingtonig tartó szakaszra terjed ki. Idetartozik 192 kilométernyi emelt szintű védmű, így a partfalak és a földtöltések. Dartfordtól még 48 kilométerre van Southend és az Északi-tenger nyílt partvonala. A Környezetvédelmi ügynökség más regionális részlegei e partszakaszon működtetik a védőgátakat. 2000 márciusáig a gátat összesen 38 esetben hozták működésbe vihar által hajtott dagály miatt, tehát 1983 óta évente alig több mint két aktiválás volt az átlag. (Amikor 2000 márciusában meglátogattam Wilkest, utoljára az előző karácsonykor emelték föl a kapukat.) – Karácsony előtt és alatt rettenetesen viharos időszakunk volt – emlékezik vissza Wilkes. – Az 1999-es karácsony példa nélküli a tekintetben, hogy lezártuk a Temze-védőgátat, és a folyó összes gátját ötször egymás után, tehát öt egymást követő apály-dagálynál, naponta kétszer üzembe kellett helyeznünk. Az első alkalom a december 25-i második dagály volt, aztán jött a 26-i és a 27-i kettő, a második még 28-ára is átnyúlt. Nem volt valószínű, hogy rövid londoni tartózkodásom alatt látok hasonló gátlezárást, ugyanis már majdnem áprilist írtunk, az pedig jellemzően a viharhullámos időszak utolsó hónapja. – Augusztus végéig, szeptember elejéig alighanem rendben vagyunk – mondja Wilkes. – Soha nem mondhatjuk, hogy soha, hiszen az időjárásnak megvan az a szokása, hogy meglepetésekkel szolgál. Az árapály mindig ugyanolyan magas, de nyáron az Atlantióceán északi részén rendszerint nem tapasztalható a magas tengerár és az alacsony légköri nyomású légtömegek egyidejű megjelenése. Wilkes bevisz a védőgát elkerített üzemi területére. Igen magas biztonsági fokozatú hely ez, mindkettőnk iratait

egyenruhás őr nézi át aprólékosan, mielőtt bebocsátást nyernénk. Nem tudom, ismeri-e látásból Wilkest, de tény, hogy főnökét ugyanolyan alaposan ellenőrzi, mint engem. A központ a folyó déli partján van, ugyanazon az oldalon, mint Greenwich. Legfelülről, a légi irányítókéhoz hasonló vezérlőtoronyból csodás rálátás nyílik az ihletett műalkotásnak is beillő kapusorra, amely vagy ötszáz méteren nyúlik el a széles, iszapszínű folyóban. Alattunk mindkét irányban mindenféle méretű hajó halad át szinte szünet nélkül a védőgátakon. A vízi parádé Európa e hatalmas metropolisának folyóján már évszázadok óta tart. Megismerkedem Colin Carron árapályfelügyelő mérnökkel, akire nap mint nap hárul a döntés meghozatala, hogy nyitva hagyják-e a kapukat, vagy bezárják őket. A vaklármákról érdeklődöm, azt firtatom, előfordult-e már, hogy fölöslegesen történt a hajóforgalmat megzavaró kapuzárás. Carron óvatosan fog neki a válasznak. – A lehető legpontosabb előrejelzéssel igyekszünk a minimumra szorítani a téves riasztások számát – mondja. – Matematikailag modellezzük, milyen lesz a tengerár. Wilkes itt közbeszól, mert tudja, hogy konkrétabb választ várok. – Van egy biztonsági határunk, a 200 milliméterrel a lezárási kritérium alatti vízállás. Tudom, hogy a kapuzárásaink 90 százaléka ilyen eset volt. Ha itt olyan döntés születne, hogy lezárjuk a kaput, pedig a vízállás több mint 200 milliméterrel a nyilvánosságra hozott kapuzárási szint alatt volt, kritikus szemmel megvizsgálnánk, mi történhetett. Ha viszont 200 milliméternél közelebb volt a víz a kapuzárási küszöbértékhez, megvédjük a döntésünket. Wilkes most nagyon komoly hangon folytatja: – Mivel az árapály, az időjárás, a széljárás rengeteg változót rejt magában, nem abszolút egzakt tudomány a miénk, és én mindig arra biztatom az embereimet, hogy inkább a biztonság javára tévedjenek, mint hogy azt kelljen

mondaniuk: „Hoppá! Elárasztottuk Londont, elnézést! Alábecsültük a veszélyt.” Ennyi magyarázat után megkapom az egyenes választ az eredeti kérdésemre: – A harmincnyolc kapuzárásból kétszer „lőttünk mellé”. – Wilkes kínosan kerüli a „vaklárma” szót. Ha az a döntés születik, hogy zárni kell a kapukat, mindenkit figyelmeztetnek, akit kell, és megállítják a folyón fölfelé haladó forgalmat. A hajók, csónakok szépen sorba állnak, és kivárják, amíg folytathatják útjukat. Egy kapuzárás jellemzően hat órán át tart. – Az évek során egyfolytában tanultunk – folytatja Wilkes. – Eleinte gyorsan, úgy félóra alatt emeltük föl a kapukat. Ez a folyón fölfelé negatív hullámot kavart, lefelé pedig tükörhullámot, ami a hajóknak igen kellemetlen volt. Erősen hánykolódni kezdtek, különösen azok, amelyek a londoni mólókban álltak kikötve. Most már rendszerint egy óráig tart a kapuzárás, de ha megfelelők a körülmények, megy sokkal gyorsabban is. Az itt töltött hat évem alatt soha nem volt szükség vészhelyzeti zárásra. Ha viszont odáig fajul a dolog, a kérdés úgy vetődik föl: lassan csukjuk-e le a gátat, nehogy kellemetlenséget okozzunk a horgonyzó hajóknak, vagy inkább védjük meg Londont és lakóit? A velencei lagúnában építendő kapuk híveihez hasonlóan Wilkes is száz évre becsüli a Temze-védőgát várható élettartamát. Amortizáció szempontjából 2030-ig tart a szerkezet hasznos élettartama, Wilkes és mások szerint azonban nyugodtan működhet 2100-ig is. – A kapuink 2003-ban már húszévesek lesznek, és még mindig az eredeti festés van rajtuk. A közelmúltban elvégzett vizsgálatok szerint még öt-hat évig jó is lesz, és ha harmincévenként kell átfesteni, nem látom okát, miért ne bírna ki száz évet.

Ezután Wilkes Velencéről beszél, amely Londonhoz hasonlóan a vízhez közel, illetve a vízen nőtte ki magát azzá, ami. – Mindkét város tengeri kikötő. Mindkettő igen különleges város kultúrája, művészeti, építészeti öröksége miatt. Van azonban egy nagy különbség: Velencében a vízszint emelkedése nem jár komoly életveszéllyel, London számára viszont a tengerár magassága miatt ez reális fenyegetés. London azért is más – folytatja –, mert a folyó két partján terül el, így lineárisan van kitéve az árvíznek, Velence viszont a lagúna védőburkában van. Wilkes természetesnek tartja, hogy Velencének is védrendszert kell építenie. Szerinte a nagyobb szabású beruházásra, azaz a javasolt kapukra ugyanúgy szükség van, mint a járdaszint megemelésére, amelyet ma már rutinszerűen végeznek. Úgy véli, a globális fölmelegedés realitás, amely egyetlen emberöltőn belül olyan szintre emeli a tenger vízállását, hogy Velence, London és világszerte vagy száz további tengerparti város állandó veszélyben lesz. Várakozása szerint 2030-ra a Temze-védőgátat módosítják majd, hogy az egyre magasabb tengerszint mellett is alkalmas legyen feladatára. Velencével ugyanez fog történni: bármit építenek is ott, azt a következő nemzedéknek alighanem módosítania kell majd, vagy pedig még nagyobb szabású védműre cserélnie. Hatvanéves vita után végül az 1969-ben kis híján bekövetkezett katasztrófára volt szükség ahhoz, hogy a kormányzati döntéshozók rávegyék Angliát, adja áldását a beruházásra. Alighanem hasonló eseményre lesz szükség ahhoz is, hogy a velenceiek és az olasz kormány elfogadja az elkerülhetetlent. – Majdnem mindig erre van szükség – jegyzi meg Wilkes a pénzfaló beruházásokkal összefüggő, krízishelyzetben meghozott döntésekkel kapcsolatban. Hosszú nap áll mögöttünk. Wilkes elvisz kocsival a

Trafalgar Tavern nevű vendéglőbe, ahol a hagyomány szerint Lord Nelson utolsó szárazföldi étkezését költötte el, mielőtt 1805-ben az egyesített spanyol-francia hajóhad legyőzésére indult volna. Az éttermet átitatja a történelem: ezen a helyen már a 18. század közepétől vendégfogadó működött. Eredetileg George Inn-nek hívták, de Horatio Nelson híres étkezésekor már Old George néven ismerték. A folyóra néző ablaknál foglalunk helyet. Korábban, amikor a Thames Champion fedélzetén elhaladtunk a vendéglő mellett, apályhoz közeli időszak volt, és a víz az épülettől kicsivel arrébb húzódott. Most viszont, késő este, a Temze a lábunktól néhány centire, közvetlenül a folyóra és a hajókra csodaszép, holdfényes kilátást nyújtó magas ablak alatt nyaldossa a falat. Wilkes ismét félreteszi mérnöki énjét, és előbújik belőle a történész. Elmondja, hogy 1805-ben, 195 évvel ezelőtt, amikor Lord Nelson itt járt, „talán éppen itt, ahol ülünk", az ablak aljáig ért a víz dagálykor, nagyjából úgy, ahogy most. Az évek során a normál dagályszint kissé megemelkedett, de nem sokkal. Ma megerősített üvegtábla fedi az 1,8 méter magas ablak legalsó, harminccentis sávját, hogy a dagály ne érje el az eredeti üveget és ablaktokot. Vendéglátóm így folytatja: – A globális fölmelegedés miatt száz év múlva a Temze dagálykor majdnem két méterrel is magasabb lehet, mint ma. A víz elérheti ennek az ablaknak a tetejét. Hogy mit jelent mindez London, Velence és a világ többi tengerparti városa számára, annak találgatásába nem bocsátkozik. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a Velence számára ebben az évtizedben születő bármilyen megoldás hosszú távon a Temze-gáthoz hasonlóan átmenetinek fog bizonyulni. – De hát semmi sem tart örökké, nem igaz? – filozofál a mérnök-történész, és kortyol a szép sárga színű sörből.

INSULA – MENTÉSI KÍSÉRLET BELÜLRŐL „Velence megmentésének problémája nem csupán a város acqua alta elleni védelméről szól. Van a történetnek egy másik része is, amellyel szembesülnünk kell, amelynek semmi köze a Mózes-gáthoz, és amelyről a média, úgy tűnik, nem vesz tudomást.” (Massimo Cacciari, Velence volt polgármestere. Italy Daily, 1999. december 6.)

A Velence megmentésének módján vitázok között vannak, akik szerint a velenceiek már évszázadok óta élnek együtt az ingadozó vízszinttel, így a város megóvásához mindössze „normál karbantartásra” van szükség. Az ott élők által évszázadok óta gyakorolt rutinszerű állagmegóvó munkát javasolják. Arra egyértelmű bizonyíték van, hogy az évszázadok során az épületek alapja a tengerszint fokozatos emelkedését követve egyre magasabbra került. A régészek azt is tudják, hogy – különösen a Szent Márk téren – emelték a járdaszintet is, hogy az átlagos tengerszint alig észrevehető emelkedésével lépést tartsanak. Ma azonban kevés a városban az új építkezés, zömmel helyreállítási munkák folynak. A tulajdonosok tehát nem lebontatják és újjáépíttetik ingatlanjaikat, inkább renováltatnak, megemeltetik az alapköveket, és jóval a régi alap fölé is vízhatlan téglát és nedvességzáró tömítést rakatnak. Általánosságban elmondható, hogy ezt a fajta munkát – a régi épületek állagmegóvását és védelmét – a 20. század legnagyobb részében elhanyagolták. Velence rengeteget szenvedett a modern kori „városvédők” tevékenységétől. A város sok lakója szerint ez a belső probléma az elsődleges, nem a mozgókapuk. És ha majd ezekkel az

óvintézkedésekkel már nem lehet a „magas vizet” távol tartani, akkor jön el az ideje a hosszabb távú megoldásnak. A kapukoncepció egyik ellenzője Paolo Pirazzoli, a jeles velencei építőmérnök, aki Velence és Franciaország között ingázik, ott ugyanis a Nemzeti Tudományos Kutatási Központ tagja. A francia központ és az UNESCO megbízásából éveken át tanulmányozta a globális tengerszint-emelkedést. – Időről időre eljövök Velencébe, és követem a helyi eseményeket – mondja. Itteni otthona a történelmi belvárosban, a Peggy Guggenheim-gyűjtemény közelében van. Pirazzoli szerint a kapuk csak pár évig védenék valamelyest a várost, utána azonban a tengerszint már meghaladná a védelmi szintjüket. – Akkor aztán valami egészen mást kell majd építeni. Az ilyenfajta beruházást nem lehet kiigazítani, a mozgókapuk hívei nem fogják tudni a magasabb vízálláshoz átszabni a kapukat. A Guggenheim-gyűjtemény közelében találkozunk egy kis bárban. Pirazzoli a város gyümölcsösstandjait ellepő szicíliai vérnarancsból facsart, csodálatos piros színű dzsúszt kortyolgat. – Velenceiként válaszolok arra a kérdésre, hogy mit csináljunk a kapuk helyett. Ez a nézőpont nehezen érthető a kívülállók számára – int felém, mint nyilvánvalóan kívülálló felé a fejével. De én tudom, hogy az Olaszország más részein élő tudósokra, mérnökökre is gondol, akik létfontosságúnak tartják a kapuk megépítését. Itt mindenki kívülálló, aki nem Velencében született, még akkor is, ha évtizedek óta a városban él. A Consorzio olasz munkatársainak zömére például szintén úgy tekintenek, mint kívülállókra. – Velencében mindig is volt „magas víz” – folytatja Pirazzoli. – Ez része az itteni életnek. Az a tudat, hogy időnként árvíz van, elfogadható, különösen úgy, hogy egész sor riasztóberendezés jelzi előre két-három órával. Nem

tudom, lehet-e ez ellen védekezni. Hiszen védekezni kéne a tenger ellen, a folyók ellen, sok minden ellen. Ezért nem hisz abban, hogy az 1966. évi árvíz elkerülhető lett volna, ha már a helyükön vannak a mozgókapuk. A Consorzio mérnökei úgy vélik, az átlagos tengerszintnél akár három méterrel magasabb vizet is meg lehet állítani. Az 1966. évi vízszint ettől 1,6 méterrel elmaradt, de Pirazzoli hangsúlyozza, hogy a lagúnát rekordmagasságban elárasztó víztömeg jó része a szárazföld felől, a megáradt folyókból érkezett. Meggyőződéssel állítja, hogy a kapuk ezt nem tudták volna meggátolni. A kapukat ellenző környezetvédők Pirazzolinak mint a tengerszint-emelkedés szakértőjének tekintélyét és hírnevét is fölhasználják álláspontjuk erősítésére. Pár nappal a neves velencei tudóssal folytatott beszélgetés után Gherardo Ortallival találkoztam, aki a Velencei Egyetemen a középkori történelem professzora, és prorettore, azaz rektorhelyettes. Ezenkívül az Italia Nostra (A mi Olaszországunk) nevű országos szervezet tagja, amely már hosszú ideje vállalja föl a környezetvédelem és a helyreállítások ügyét. Ortalli nyílt ellenzője a mozgókapuknak. Keresetet is nyújtott be az Európai Unióhoz (2001 vége felé az ügyben még nem született döntés), amelyben a Consorzio állami monopóliumát kifogásolja. Ortalli szöges ellentéte a higgadt, megfontolt Pirazzolinak, aki ízig-vérig racionális, logikára építő tudós. A professzor viszont képtelen nyugodtan ülni a helyén. Ideoda cikázik a Grand Canal közelében, egy középkori épületben lévő hatalmas irodájában, és papírkupacokat túr föl egy irat után kutatva. A telefonja egyfolytában csöng. Amikor fölveszi, valósággal átalakul. Nyugodt, szívélyes hangon beszél a hívóval, aki semmit sem érzékel hiperaktivitásából. Amikor azonban a kagylót letéve újra fölveszi beszélgetésünk fonalát, ismét csak élénken izegmozog.

– Irdatlan összegeket költöttünk, de nem történt semmi, csak a Consorziót tartottuk el belőle – mondja. – Azt senki sem tudhatja – teszi hozzá –, hogy a korábban tett intézkedések, nevezetesen a lagúnát védő szigeteknek az 1966. évi árvíz utáni megerősítése, elérik-e céljukat, és azt sem, hogy sikerrel járnak-e a mostani erőfeszítések, azaz a város infrastruktúrájának járdaszintemelés és csatornakotrás révén történő újjáépítése. De – emeli ki – mindezek a lépések biztosan a helyes irányba mutatnak. Ezek a munkálatok biztosan nem okoznak semmi kárt – magyarázza. – Először fejezzük be őket, nézzük meg, mit értünk el velük, és utána döntsük el, szükség van-e még a kapukra! Csak józan ész kérdése az egész – mondja frusztráltan, és a hangjával együtt emelkedik a két keze is. Aztán már végképp szabad folyást enged indulatainak. – Nincs semmink! – mondja, az Italia Nostra és a mozgókapukat támogató érdekcsoportok igencsak különböző pénzügyi lehetőségeire utalva. – Nincs elég pénzünk, hogy szembeszálljunk ezzel. Nem figyel ránk senki! Paolo Gardin Pirazzolihoz hasonlóan a szenvedélyes, örökmozgó Ortalli szöges ellentéte. Magas, elegánsan szikár, kevés szóval, velősen fogalmaz, és nyugodt, fesztelen légkört teremt maga körül. A hatvanas éveiben járó, elbűvölő modorú férfi büszke angoltudására, amelyet az 1970-es években Amerikában tökéletesített. Kentuckyban dolgozott az Armand Hammer-féle Occidental Petroleum és az EN1-AG1P olasz olajvállalat megbízásából. A két mamutcég tulajdonában lévő, Island Creek nevű lexingtoni bányavállalat gazdasági vezetőjeként tevékenykedett. A velencei születésű Gardin egy ideig az Italgas vezérigazgatója is volt, mielőtt a kilencvenes évek elején az Insula nevű, tisztán velencei szervezet elnöke lett. Az Insula Velence történelmi központjának régóta halogatott infrastrukturális fejlesztéseiért felelős, szemben

a Consorzióval, amelynek hatáskörébe az ősi város peremén végzett munkálatok tartoznak, tehát a város széli csatornák lagúna felé néző oldala még igen, a befelé néző oldal viszont már nem. Az Insulának semmi köze például a mozgókapukhoz vagy a lagúnát a tengertől védő Lido és Pellestrina szigetek partjai mentén a mólók, strandok újjáépítéséhez. Az Insula által tömörített velencei cégek azonban gyakran pályáznak meg Consorzio-projekteket, mivel a munkaerő és a fölszerelés kéznél van. Időnként pedig a Consorzio munkásai és gépei is dolgoznak Insulaprojekteken. Ez a szimbiózis a velencei lakosok és a kapuk kritikusai közül sokakat aggaszt, szerintük túlságosan is szoros az együttműködés. Az Insula fő felelősségi köre azonban a történelmi belváros épületeit megóvó munka. Lapos fenekű bárkákra szerelt nehéz gépeik szorgosan kotorják a csatornákat, munkásaik pedig újjáépítik a város belső vízi útjait, új közművezetékeket fektetnek, és megemelik a csatornák mentén a járdákat, hogy a város keskeny, kőburkolatú utcáiba és sikátoraiba ne jusson be a víz. Gardin cége jellegzetesen olasz avagy velencei típusú társulás, amelyet eredetileg 4000 millió líra (20 millió dollár) tőkével hoztak létre. Velence városa birtokolja a cég 52 százalékát, a többit pedig a város négy nagy, föld alatti hálózatokat működtető közüzemi vállalata. A négy társtulajdonos név szerint: a velencei vízmű, az ASPIV, az Enel elektromos művek alvállalata, az ISMES, valamint az Italgas és a Telecom Italia. Fejenként az Insula tőkéjének 12-12 százalékát tartják a kezükben. A társaság neve a latin insula (sziget) szóból ered, a negyven körzetre osztott történelmi belvárosra utal. A cég küldetése egyértelmű: „a városi rendszerek karbantartása, a kisebb csatornák mentén álló épületek védelme, valamint közegészségügyi és higiéniai célú műveletek”. A Velencébe látogató átlagturista számára az Insula által elvégzett munkák a legszembeötlőbbek. A Consorzio tevékenysége, leszámítva a lagúna partja mentén a

nagyobb csatornákon vagy a több mérföldre lévő Torcello szigetén végzett munkálatokat, kevésbé van szem előtt. Annyit azonban mindenképpen láthat a középkori hidakon átsétáló turista, hogy a csatornák egyes szakaszait lecsapolják és kikotorják, és hogy az üres csatorna oldalfalai mentén felállított lécrácsos pallókon közlekedő munkások eltávolítják az eredeti isztriai márványtömbök töredezett darabjait, hogy a csatorna ismételt feltöltése előtt vízhatlan tömítésű új kövekkel pótolják őket. A munkások a csatornából az épületek bejáratához vezető, a velencei hajósok által évszázadokon át használt lépcsőket is újjáépítik. A frissen vízhatlanított faldarabokból pedig több tucat rövid gumicső darab áll ki, és kanyarodik vissza mindjárt a kő mögé. Rajtuk keresztül pumpálják a munkások a fal mögé a tömítőanyagot. A művelet célja, hogy a város belső vízi útjai mentén sorakozó 15-16. századi épületek alá ne szivárogjon be a víz. Ahol a kövek cseréje és tömítése még nem történt meg, jól látható a repedéseken átszivárgó víz. Vagy a csatorna vizét a lecsapolt szakaszból kizáró óriási acéllemezek mellett csorog ki, vagy a régi épületek alól szivárog be, ahol a régi csatornafal porózus állapota miatt évtizedekig, sőt akár évszázadokig zavartalanul felgyűlhetett. A csatornafalak felújításának befejezéséig időről időre munkára kell fogni az üres szakaszok partján elhelyezett óriás szivattyúkat. Egyszer saját szememmel láttam, hogy egy előzőleg lecsapolt csatorna harmadáig megtelt vízzel, és a munkások pallói a sötét színű, olajos benyomást keltő folyadék színén lebegtek. A víz ismételt kiszivattyúzása után aztán ismét felállítják a gyalogjárókat, és folytatódik a munka. A Rio di San Pólón átívelő, 1775-ben épült Ponte di San Pólón találkozom Paolo Gardinnal. A csatorna a város egyik fő gyalogútja mentén, a Grand Canallal párhuzamosan fut. A történelmi városközpont Dorsoduro

negyedében, a Grand Canal és a Giudecca Canal között vagyunk. Naponta több ezren haladnak át a hídon, és lehetnek szemtanúi az alatta folyó munkálatoknak. A Grand Canal felé pillantva látom a hatalmas acéllemezeket, amelyek megakadályozzák, hogy a víz a San Polo Canal avagy rio lezárt szakaszába folyjon. (A rio szót azért használják mindmáig, mert az itteni épületek altalaját jelentő Rialto-szigetek egyik eredeti folyójáról van szó.) A kis hajók a Rio di San Pablón, majd egymással összeköttetésben lévő csatornák kanyargó hálózatán rövidíthetnek a város túloldala felé, a Grand Canalt elkerülve. Az igen zajos, zsúfolt, szerpentinszerűen kígyózó főcsatornára így a pályaudvar közelében jutnak ki. Gardin bemutatja Giuliano Molont, az Insula munkatársát, aki szemmel láthatóan ennek a csatornafelújítási projektnek a vezetője. – Nekem megbeszélésre kell mennem – menti ki magát Gardin. – Giuliano majd mindent megmutat, és válaszol a kérdéseire. Rövid létrán ereszkedünk le a Rio di San Pablo üres, teljesen kikotort részébe. Az oldalfal menti gyalogjárón lépkedve áthaladunk a híd alatt, amelynek építési dátumát vagy hat méterrel a fejünk fölött vésték a falba római számokkal: MDCCLXXV. – Ezerhétszázhetvenöt fordítja le Giuliano Molon. Nézem, ahogy a munkások újjáépítik a csatorna alján lötyögő mocskos, iszapos víz fölötti falrészt. Az egyik mesterember a víz kapillárishatásának ellenálló különleges, vörös téglákat rögzít habarccsal a helyükre. Mások a vízhatlan kőtömbök között frissen kivésett helyeket töltik ki elemi szénnel és szívós, tartós, hőálló kevlárszálakkal megerősített, különleges cementtel. Ahol már mindezzel elkészültek, ott a farmok kerítésére emlékeztető drótháló fedi a követ. Vezetőm elmondása szerint a drótháló a kő felületére fölvitt különleges vízhatlan réteget erősíti meg. A csatornán közlekedő hajók

verte hullámoktól és a hajócsavarok fölkavarta víztől védik így a falat. A munkavezető most bemutatja, hogyan védik a csatorna partján húzódó gyalogutakat a szabályos időközönként érkező dagálytól, amelynek hullámai a régebbi, alacsonyabb kőfalakon rendre átcsapnak. Ahogy a város belső részein és peremén mindenütt, itt is megemelik a csatornafalat annyira, hogy 120 cm-es vízállásig visszaverje a tengerár ostromát. Giuliano Molon jegyzetfüzetem egyik lapján vázlatosan lerajzolja a csatornát oldalnézetből, és megmutatja, meddig ér a 120 cm-rel az átlagos tengerszint fölötti vízszint. Aztán kissé imbolygó, sötét vonalat húz fölfelé, jóval a fal teteje fölé, jelezve az 1966. évi acqua alta által elért 194 cm-es szintet. Nyilvánvaló, hogy 120 cm-nél magasabb vízszint esetén, ami 1966 óta rendszeresen előfordult, a víz átfolyik a csatorna újonnan megmagasított falán, végig az utcákon és be a védtelen épületek földszintjére. A lécrácsos gyalogjárón lépkedve a csatornafal mentén, jóval a szokásos apályszint alatt betonburkolatú vas vízköpőkre leszek figyelmes. Időnként kellemetlen szagú víz spriccel ki valamelyik fali csőből, és csobban bele a csatorna alján lötyögő olajos, piszkos vízbe. Testközelből láthatom, hogyan működik Velence szennyvízelvezető rendszere. A szennyvíz az épületekből a csatornákba folyik, és ott várja a következő apály-dagály ciklust, amely naponta kétszer a lagúnába, majd annak keskeny kijáratain át a tengerbe mossa a város piszkát. Nagyon alacsony apály idején a vízköpők a víz fölé kerülnek, és a szennyvízelvezetés folyamata a járókelők szeme elé tárul. – Ez a város harminc éven át semmit nem tett a csatornák karbantartása érdekében – mondja pár nappal később Paolo Gardin, immár irodájában, az egyik mellékcsatorna partján, nem messze a hatalmas autóparkolótól és a pályaudvartól. – Ezért van az, hogy csak a csatornákban végzett munka tíz évet vesz majd igénybe. Azután pedig a

rendszeres, a korábbinál sokkal rendszeresebb karbantartás a feladat. Velencének sajátos fekvése miatt mindig karban kell tartania magát, mégis csaknem egy emberöltőn át adós maradt ezzel. Infrastruktúrája omladozni kezdett, és ami a turisták szemében festői hervadásnak tűnhetett, az valójában a világ egyik legnagyszerűbb városának lassú haldoklása volt. Az Insula most a csatornák kijavításán és a falak megemelésén kívül a felszíni és föld alatti építmények dokumentálását is végzi. – Teljesen dokumentálva lesz az egész város. Ez a munkánk – mondja büszkén Gardin. A cinizmusra hajlamos velenceiek azonban szkeptikusan szemlélik ténykedésüket. Az odalátogató kívülálló számára hihetetlen helyzet ez: a város roskadozik, az önkormányzat lépéseket tesz a több évtizedes elhanyagoltság megállítására és az infrastruktúrának a lagúnától, alulról fölfelé való újjáépítésére, a szárazföldre még ki nem menekült velencei polgárok pedig panaszkodnak. Panaszkodnak, hogy megzavarja megszokott életvitelüket, amikor a munkások lezárják a fondamentát, hogy lecseréljék a régi köveket, helyreállítsák a régi hidakat, szökőkutakat, és új közüzemi csatornákat fektessenek. Ahhoz, hogy megértsük a város lakóinak cinikus hozzáállását, azt is meg kell értenünk, hogyan mentek a dolgok Olaszországban több emberöltőn keresztül. Firenzében például sok évvel ezelőtt egy helyreállítási projekt során fölszedték a nagy, történelmi terek köveit, de azok utána nem kerültek vissza oda, ahol már évszázadok óta jártak rajtuk, hanem magánpalotákba, a nyilvánosság elől lezárt kertekbe vitték őket. Az építési vállalkozók ugyanis suttyomban eladogatták őket. A velenceiek közül sokan úgy gondolják, ugyanez folyik az ő városukban is, amikor az Insula elviszi a kis csatornákon generációk óta átívelő hidakat. Meg vannak róla győződve, hogy a

munkások eladják az eredeti darabokat a gazdagoknak, és gyönge másolatokat hoznak a helyükre. Egyesek szerint pedig a fondamente köveire is a firenzei kövek sorsa vár: magánbirtokokra vándorolnak, és olcsóbb kővel helyettesítik őket. 2000 elején tett velencei látogatásom során részt vettem a középületté átalakított egykori San Leonardotemplomban tartott gyűlésen. Egy Umberto Sartori nevű velencei lakos szervezte, aki megkérdőjelezi, hogy rendesen restaurálják-e a város szűkebb lakókörnyezeteinek kincseit, és hogy az Insula valóban az eredeti elemeket helyezi-e vissza a felújítás után. Sartorival röviden elbeszélgettem, mielőtt fölszólalt volna a mintegy ötven egybegyűlt városlakó előtt, akik eljöttek, hogy megnézzék a helyreállított építményekről készült felvételeket, és meghallgassák, amit az Insula munkájáról mondani akar. – Nem vádolunk senkit azzal, amit látunk – kezdi óvatosan Sartori. – Csak elmondjuk, mit látunk. Nem tudjuk pontosan, ki csinálja ezt, hiszen sokan dolgoznak a városban, sok különböző szervezet, vállalat emberei. Elmondja, hogy ő semmi mást nem csinált, csak „fényképeket készítettem, megfigyeltem és leírtam, amit mindannyian láthatunk; amit a munka megkezdése előtt láthattunk, és amit most látunk; amit restaurálásra elvittek, és ami utána visszaérkezik.” A visszakerülő hidak és szökőkutak egy része Sartori állítása szerint „borzalmas minőségű másolat”. Elmondja azt is, hogy először akkor tűnt föl neki a különbség, amikor észrevette, mi történt a szökőkúttal, amely mellett gyerekkora óta nap mint nap elhaladt. – Tudja, az egészen tökéletes darab volt. Öntöttvasból készült, az azon képződő fekete rozsdánál nincs jobb védőréteg. De a munkások szétszerelték, eltűnt, egy hónap múlva visszakerült, de már nem ugyanaz a szökőkút volt. Sartori kő járdalapokat is mutat, amelyeket a fondamente szintjének megemelésekor fölszednek, majd

visszaraknak. Az eredeti kőlapok helyére azonban sokszor új kerül, pedig a velencei munkálatokat elrendelő és arra pénzforrásokat elkülönítő törvények kifejezetten előírták, hogy a régi építőelemeket kell újra fölhasználni. De ez csak ritkán történik így, és amikor Sartori rákérdez, azt a választ kapja, hogy az elszállítás során sok kőlap eltört, és ezeket újonnan fejtett kővel kellett pótolni. – Az új kövek darabonként kétszázezer lírába [száz dollárba] kerülnek, a régieket pedig 1,6 millió líráért [nyolcszáz dollárért] is el lehet adni. – Sartori itt szünetet tart, klasszikusan olasz, defetista gesztussal vállat von, és így folytatja: – Megkapják a pénzt az új kövek eladásáért, és elviszik a régieket is, amelyek ma már ritkaságszámba mennek. Ilyet ma már nem lehet előásni sehonnan. – A tekintete pedig azt mondja: „Ki tudja számolni maga is!” Előadom ezeket az aggályokat Paolo Gardinnak, az Insula első emberének. Ő pontosan tudja, milyen összejövetelen voltam, ismeri a lakosok vádjait is. Elmondja, hogy a hatóságok semmilyen nyomozást nem folytattak, mert a városlakók gyanúja alaptalan. Kezembe ad egy előkészített dokumentumot, egy PRszórólapot, amely elmagyarázza a helyzetet a velencei lakosságnak. – A régi kövek törési aránya igen magas – mondja –, és ilyen esetben új kővel kell ezeket helyettesítenünk. Az új köveket pedig már nem úgy fejtik, mint a múltban, mert a környezetvédők megakadályozták, hogy ilyen célra ugyanúgy termeljük ki az építőanyagot. Az új köveket nem lehet kézi erővel formázni, ahogy a régieket, csak géppel, úgy pedig máshogyan festenek. Az emberek azt mondják: „Hol vannak a régi kövek? Biztos eladták őket valakinek, aki beépíti a villájába!” De ez nem igaz. A hidak vaskorlátjára a következő magyarázattal szolgál: a fémet károsító rozsdát lekaparják a díszítőelemek állagmegóvását végző munkások. A megtisztított felületet aztán lakkal vonják be, és visszaviszik az eredeti helyére. A lakktól másfélének látszik a vas, és az évtizedek során a

vastag rozsdaréteghez szokott lakosok azt képzelik, gyenge másolatot kaptak vissza az eredeti helyett. – De ez nem igaz – ismétli Gardin. Beszél arról is, miért tart sokáig a munka egy-egy környéken, és miért kell a vártnál hosszabb időre lezárni a gyalogosforgalom elől a hidakat és a fondamentét. Elmondja, mi történt a Rio della Frescadán átívelő Ponte Donna Estával, amely a Scuola Grande di San Rocco közelében van. Ebben a múzeumban látható Tiziano néhány nagy műve. – Nagy bajban voltunk, mert az iszap kikotrása után kiderült, hogy az addig iszappal borított csatornafalban hatalmas lyukak vannak. Ezekkel nem számoltunk, és így teljesen újjá kellett építenünk a falat, nem csak egy kis részét. Két hónap helyett hat hónapig tartott a munka, az emberek nagyon fölháborodtak. A városban dolgozó munkások lépten-nyomon hasonló, váratlan mértékű károsodásokat fedeznek föl. A Rio della Frescadán az Insula mérnökei azt állapították meg, hogy a csatornafalak ilyen fokú állagromlását a szemétgyűjtő hajók csavarjai által nagy erővel fölkavart víz okozta. A kukáshajók ugyanis minden reggel betolattak a csatornába, és amíg a köztisztasági munkások összegyűjtötték a járdán magasra fölkupacolt szemeteszsákokat, a motorjukat túráztatták. Gardin elmondja, hogy az Insula sokat tanult a fölfedezett váratlan károkból. – Igyekszünk a korábbinál sokkal alaposabb előzetes fölméréseket végezni, hanglokátorral próbáljuk föltérképezni a helyzetet. De ez nem mindig vezet eredményre. A víz és az iszap eltávolítása után időnként kiderül, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint gondoltuk. Ezenkívül a csatornák partján lakók süllyedést észlelnek, amikor a vizet kiszivattyúzzák, és az épületek alatt fölgyülemlett víz a csatornák rozoga falán át a mederbe jut. Repedeznek a falak, a velencei lakosok igen sokszor tesznek panaszt a cég ellen.

– Sok esetben kell kártérítést fizetnünk – mondja Gardin. – Pedig ami az épületekkel történik, egyáltalán nem veszélyes. De jól keresnek rajta – teszi hozzá fanyar mosollyal, arra utalva, hogy a lakók régi repedéseket tüntetnek föl újnak, és házuk sok évtizedes süllyedéséért, repedezéséért hajtják be az Insulától a pénzt. A csatornák helyreállítása, ami várhatóan 2010-ig tart majd, csak az első fázisa mindannak, amit reményei szerint az Insula elvégez. A tízéves időszak végére valószínűleg a Consorzio is befejezi a szigetek szélén végzett munkálatok nagy részét, és ha a politikusok együttműködnek, és engedélyezik a mozgókapuk megépítését, helyükre kerülnek azok is. Gardin elmondja, hogy az Insula addigra már hozzákezd a munkálatok következő fázisához: többezernyi víztisztító aknát épít a történelmi városközpontban. Ezekben az aknákban tárolják és kezelik majd a szennyvizet, nem zúdítják egyenesen a csatornákba. A nagy szállodák, a kórházak, a történelmi halpiac köré nagyobb, dinamikusabb szennyvízelvezető rendszereket terveznek – a Rialto híd közelében lévő halpiac rendszerének 2000-ben már a kivitelezése is megkezdődött –, és a munkálatok végeztével a szennyvizet a szárazföldön lévő víztisztítókba szivattyúzzák a történelmi belvárosból. – Ez a következő húsz év munkája lesz – mondja Gardin. – Tíz év kell a csatornák kikotrásához és a partjuk rendbetételéhez, aztán még húsz-harminc év a szennyvízelvezető rendszer kifejlesztéséhez. – Gardin hite szerint végeredményben Velence történelmi központjának egésze rá lesz csatlakoztatva egy hagyományos szennyvízelvezető rendszerre, amelynek csövei mindent a szárazföldi víztisztítóba szállítanak. A sok évszázadon át Velence szennyvízcsatornájaként működő lagúna pedig idővel elveszti ezt a funkcióját.

Gardin előtt más megoldásra váró problémák is állnak. Mi legyen például a csatornák százaiból kikotort több millió köbméter iszappal? – Korábban az iszap elhelyezése nem okozott problémát – mondja Gardin. – Egyszerűen újabb szigeteket csináltak belőle. – A várostérképhez lép, és mutatja: – Itt van Tronchetto, a kompkikötő, vagy Sacca Fisola [Giudecca déli csücskénél, tele az ötvenes éveket idéző lakótelepekkel]. – Ezt a két új „szigetet” valóban a csatornákból kikotort iszapból hozták létre. Murano szigetén, ahol a városban használt üveg nagy része készül, szintén van egy sacca (a velencei nyelvjárásban a szó jelentése: 'olyan hely, ahol nagyon sekély a víz'). Itt is sok-sok tonna kikotort iszap lerakásával nyertek új földterületet. – Egyfolytában dolgozni, védekezni kell annak érdekében, hogy a lagúna ne legyen se tenger, se szárazföld – mondja Gardin. – Ha valaki fejleszteni akar, csinálni kell valamit. A lagúna egyfolytában mozgásban van, a víz szüntelenül mozgatja az iszapot, a hordalékot. Az utóbbi harminc-negyven évben azonban Gardin elmondása szerint az afölötti aggodalom, hogy mi minden lehet az iszapban – mérgező anyagoktól a nehézfémekig –, fokozta a környezettudatosságot. – A zöldekkel együtt [ez a környezetvédő aktivistákat és a baloldali zöld pártot is jelenti] ki akarjuk deríteni, veszélyes-e, toxikus-e a kotrással eltávolított hordalék. Sok-sok tanulmány készült. A tanulmányok által feltárt tények eléggé kijózanító hatásúak. Az Italy Daily 2000. júliusi tudósítása szerint a tengerfenék mintegy 70 százaléka 15 cm mélységig tartalmaz a veszélyességi szintet jóval meghaladó mértékben higanynyomokat, 40 százalékán pedig már olyan higanymennyiséget mutattak ki, amely a tudósok szerint biztosan káros hatással van a halakra és más élő organizmusokra.

Az Enrico Mattéi Alapítvány nevű nonprofit kutatóintézet jelentését idéző újságcikk szerint: „Bőséggel vannak dioxinok, szénhidrogének, rovarirtó szerek és más mérgező anyagok is. […] A nehéz vízben, amelynek súlyát 6,1 millió kg cink, 2,7 millió kg króm és 2,3 millió kg ólom is növeli, mintegy 50 000 kg higany úszkál.” A cikk azt is hozzáteszi, hogy a probléma egyre súlyosbodik, mivel „az illegális kagylóhalászok fenékhálói még jobban fölkavarják a lagúna iszapját, továbbterjesztve ezzel a szennyezőanyagokat és tovább károsítva a tengerfenék morfológiáját”. És nem is csak az orvhalászok a hibásak. A modern időkben lezajlott iparosítás és a hajóútvonalként szolgáló csatornák kimélyítése 10 százalékkal megnövelte a dagállyal naponta kétszer a lagúnába érkező vízmennyiséget. Ennyivel nagyobb erejű víztömeg szedi tehát össze a szennyezőanyagokat és hordja szét őket a lagúnában és a város csatornáiban, Paolo Gardin „felségterületének” szívében. Nyilvánvaló, hogy ez az erősen szennyezett iszap már nem használható új szigetek létrehozására, illetve a meglévők megerősítésére. 2000 nyarán a mérgező hulladék kezelői azzal a javaslattal álltak elő, hogy a szennyezett üledék egy részét szállítsák Németországba, egy Lipcséhez közeli sóbányába. Jelenleg egy Marghera melletti szigetre hordják az iszapot. Marghera a lagúna ipari központja, a legtöbb szennyezőanyag innen származik. Ahhoz, hogy a szigeten lévő hulladéktárolóban tartott iszap elkerüljön a lagúnából – például a lipcsei sóbányába sokkal több pénz kell. Gardin fejcsóválva sorolja a számokat: – Jelenleg tonnánként húsz-harmincezer lírába [tíz-tizenöt dollárba] kerül. Ha messzire visszük, tízszer-hússzor ennyit is rákölthetünk. A margherai tároló kapacitása 350 tonna, és hamarosan megtelik. Nem túl nagy. – Arra a kérdésre, hogy azután mi lesz, Gardin vállrándítással válaszol. – Majd kitalálunk valami mást. Muszáj lesz.

Gardin szerint az Insulának a városközpontban végzett munkája nem akadályozhatja meg, hogy az 1966. évihez hasonló árvizek végigsöpörjenek a városon, de azt igen, hogy a kisebb árvizek rendszeresen elárasszák a lakónegyedeket, bezúduljanak a földszinti üzlethelyiségekbe, a velenceiek otthonaiba. Mint kifejti, őszintén hiszi, hogy a Consorziónak meg kell adnia az engedélyt a mozgókapuk megépítésére, még ha azok nem védik is meg a várost fél évszázadnál tovább. Hasonló eredményre jutott a Collegio di Esperti (szakértői kollégium) nevű nemzetközi tudóscsoport is. Az 1995-96ban elkészült és 1997 áprilisában benyújtott környezeti hatástanulmány értékelésében a Collegio azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy az Insulának a városközpontban végzett munkája „ugyanolyan drága, mint a mozgókapuk, befejezéséhez 60 évre vagy annál is több időre van szükség, és hosszú időre védtelenné teszi a várost. Mivel pedig a kivételesen magas, 120 cm-nél nagyobb vízállású árvizek ellen nem nyújt védelmet, csak részleges megoldásnak tekinthető”. Miután a kapuk megépülnek, a mérnökök új generációjának Gardin szerint új megoldással kell előrukkolnia. Lehet, hogy fallal elkerített tóvá kell alakítani a lagúnát, és így megőrizni Velence történelmi akaratát a jövő nemzedékei számára. Az Insula vezetője úgy véli, az Adriai-tenger egyre magasabb dagályaitól védett tó a távolabbi jövőben megvalósítható, hiszen a tervezett szennyvízcsatornáknak köszönhetően már nem lesz szükség a lagúnára mint hulladékelhordó rendszerre. Sok tudós is úgy véli, hogy mivel a globális fölmelegedés szinte biztosan többnemzedéknyi ideig tart még, a tó ötlete nem elrugaszkodott gondolat – ha a jövő nemzedékek bármi áron meg akarják majd menteni Velencét. – A politikusok időnként a kapuk elleni harc céljára használják föl a mi munkánkat – panaszolja Gardin. – Azt mondják: „Várjuk meg, megállítja-e a nagy árvizeket a

városon belül végzett munka, és majd utána döntsünk a kapukról!” Én azonban tudósként tisztában vagyok azzal, hogy a dagály ellen így nem lehet védekezni. A veszélyt a jövő rejti magában. Ma szép napunk van. Nem esik az eső, nem fúj a szél, normál vízállású a dagály. Mondhatjuk, hogy „Most nincs veszély. Várjunk!” De a tengerszint emelkedésével a probléma is egyre növekszik. A veszélyt a jövő jelenti.

AZ ERŐDÍTMÉNY – MENTÉSI KÍSÉRLET KÍVÜLRŐL „Igen erős kételyeim vannak a kapukba fektetendő összeg és az ilyen jellegű építmény által biztosra vehetően hozott eredmény arányait illetően. Lehet, hogy jelentősebb eredményeket hoz, ha más megoldásokat tanulmányozunk Velence városa számára.” (Claudio Boniciolli, a Velencei Kikötői Hatóság igazgatója)

Az olasz állam 1973 óta 8000 milliárd lírát adott vagy ígért a Velence védelmében javasolt többtucatnyi projektre. Az átváltási árfolyam az eltelt években erősen ingadozott, de a 2000. évi kurzust (2000 líra = 1 dollár) alapul véve és az inflációt is beszámítva mintegy négymilliárd dollárra tehetjük ezt a csillagászati összeget, amelyben benne van mindaz, amit 1973 és 2000 között elköltöttek, és ami még 2000 és 2010 között vár elköltésre, többek között a mozgókapukra. A különböző különleges törvények által előirányzott pénzek a Velencét és Mestrét magában foglaló Venezia tartományhoz, Chioggiához, Veneto régióhoz (ahol az Adriai-tenger északnyugati részébe torkolló folyók vízgyűjtő területe nagyrészt található) és a Consorzio Venezia Nuovához futottak be. Költöttek belőle a lagúna problémáit vizsgáló szépszámú tanulmányra, az államilag jóváhagyott monopolhelyzetet élvező Consorzio létrehozására, a konzorcium mérnökeinek, tervezőinek, alvállalkozóinak, PR-munkatársainak fizetésére. A profitorientált Consorzio története korai szakaszában törvényben előírt módon megtartotta a ráfordított közpénzek 18 százalékát. Mára ez az arány 12 százalékra csökkent.

Az adófizetők pénzéből fizették azt a jelentős mennyiségű – a vitatott mozgókapuk megépítésén kívüli – közmunkát is, ami már befejeződött, vagy javában folyik. Mint láttuk, az Insula dollármilliókat költ a történelmi belvárosban végzett jelentős munkálatokra, amelyek az infrastruktúra több évtizedes elhanyagolását hivatottak helyrehozni. A Consorzio pedig a történelmi város lagúnával határos szélén végzett és végez nagyszabású munkálatokat, valamint Torcello, Lido és Pellestrina szigetén, a chioggiai kikötő csúcsánál, a Lidótól északra, a Punta Sabbioni és a Lido di Jesolo között lévő, alacsony fekvésű Cavallino szigetén is. E szigetek védelme kulcsfontosságú a lagúnának a gyakran féktelen Adriaitengertől való megvédése szempontjából. A Consorzio, ahogy PR-szakemberei és mérnökei újra meg újra hangsúlyozzák, nem pusztán a meggyőződésük szerint a jövőben több ezer embernek munkát adó mozgókapuk tervezője és fő propagátora. Az Olaszország legnagyobb vállalatai közül mintegy ötvenet tömörítő óriás konglomerátum ugyanis 223 millió dollár értékben új, homokos strandokat és hullámtörő gátakat hoz létre a védőgátként szolgáló szigetek tenger felőli oldalán. Az 1966. évi acqua granda a szigetek rosszul karbantartott védművei közül sokat áttört, a lagúna külső peremén egész kis falvakat öntött el, a belső területeken pedig még drámaibb pusztítást végzett. Ez a rekonstrukciós munka Pellestrina partjai mentén már lezárult, a 2001. év során pedig a Lidónál is kezdetét vette. A Consorzio már több mint 100 millió dollárt költött a lagúna három bejáratánál lévő hat hullámtörő gát megerősítésére, a lagúna malamoccói szájánál kezdődő, az olaj- és vegyianyag-szállító tankhajókat Margherába vivő canale dei petroli két oldalán pedig 14 millió dollárért új világítórendszert létesített. A mérnökök és a kikötői hatóság tisztviselői szerint a lámpák erős ködben csökkentik majd a tankhajó-katasztrófák veszélyét. Félelmük megalapozott, hiszen ha egy olajszállító hajó

rakománya a lagúnába ömlene, az rettenetes környezeti következményekkel járna. Ezekkel a projektekkel és a jövőbeli nagyobb szabású beruházások ígéretével az állam által létrehozott monopólium mindenképpen igen jó jövedelemforrást hasított ki magának és részvényeseinek. Az Európai Unió hasonló monopóliumokat tiltó törvényei már a konzorcium létrehozását követő években léptek hatályba, így a társulás eredeti formájában megmaradhat. Az EU és néhány erős olaszországi lobbicsoport azonban ezzel együtt nyomást gyakorolt a Consorzióra, hogy írjon ki versenytárgyalást a zsíros mozgókapu-projektre. Olyannyira sikerrel jártak, hogy a Consorzio képviselői interjúkban ma már azt hangoztatják, mélyen átérzik a tenderkiírás szükségességét. Ha a Consorzio valaha zöld utat kap a kapuk építési munkálatainak részletes tervezéséhez (az úgynevezett Végrehajtási Projekthez), az önmagában újabb 113,5 millió dollárt hoz a társulás konyhájára az olasz adófizetők pénzéből. Ami pedig az építési munkálatokért folyó, újonnan rájuk kényszerített – és az Insula által már a kilencvenes évek közepétől, a történelmi belvárosban folyó munkálatok megkezdésétől kezdve szorgalmazott – versenytárgyalást illeti, a Consorzio tagvállalatai előnyt élveznek, hiszen munkásaik és a nem kevés fölszerelés már a helyszínen van, így olcsóbb ajánlatot tudnak tenni, mint a kívülállók. Ha ez így történik, a Consorzióban nem sok változásra lehet számítani, a konglomerátum a 21. század második évtizedéig bőven fennmarad. Azután pedig… ki tudja? Ha a kapuk valóban megépülnek, a Consorzio vagy valamelyik tagja fogja vajon felügyelni üzemeltetésüket és karbantartásukat? Ha igen, a 2000. évi előrejelzések szerint ennek éves költsége 9 millió dollár lesz. A Consorziónak a 21. század első évtizedében esedékes munkái listája azonban még a kapuk nélkül is igen sűrű. A lagúna szigeteinek, illetve Velence történelmi

városközpontja szélének 120 cm-es vízállásig védelmet nyújtó megerősítésére csaknem 228 millió dollárt költhet. Ez a projekt az Insula városközponton belül folytatott ténykedésének megfelelője. Az előirányzott összeg magában foglalja a Szent Márk tér és a lagúnával határos Piazzetta San Marco felszín alatti építményeinek és vízelvezető rendszereinek rendbehozatalát. Ez a 24 millió dolláros munka a rendszeresen előforduló, 70-100 cm közötti dagályokat hivatott távol tartani a turistákkal zsúfolt térről. A lagúna bejáratainál építendő kapuk nélkül azonban a 110 cm-rel vagy annál többel az átlagos tengerszint fölötti vízállás esetén már víz alá kerülne a tér. A sós mocsarak helyreállítására közel 126 millió dollár van előirányozva. Ez az egészséges lagúnakörnyezet szempontjából igen fontos természetes tisztítóközeg a korai iparosításnak, illetve a lagúna átfolyásának javítására ásott újabb csatornáknak esett áldozatul. A nagyszabású, elsősorban Porto Marghera közelében aktuális környezettisztító munkálatokra elkülönített összeg csaknem 150 millió dollárra rúg, és két újabb, nagyobb lélegzetű tanulmányra is 7 millió dollárt szánnak. Az egyik a tengerár lagúnán való természetes átfolyásának útjába eső, elkerített halgazdaságok újbóli megnyitásának hatásait vizsgálná, a másik pedig azt, megvalósítható-e, hogy az olajszállító tankhajókat a lagúnából kitiltsák, és az Adriai-tengerben létesítsenek számukra ki- és berakodó padozatot. A rakodórámpát víz alatti csővezetékekkel kötnék össze Porto Margherával. A mozgókapuk költségvetését pedig az 1973 óta elkülönített 4 milliárd dollárból még el nem költött mintegy 2 milliárd dollárnyi összeg foglalja magában. Csak maguk a kapuk 1,85 milliárdot emésztenek majd föl a tervek szerint, és ez a summa sok megfigyelő szerint még följebb srófolódik majd, és 2-4 milliárd között lesz. 2001 elején a velencei lagúna bejárataihoz javasolt mozgókapukból még nem valósult meg több, mint néhány

modell és sok-sok, papírra húzott vonal. Már évekkel korábban esedékes lett volna a jóváhagyásuk, aztán 1998 végére ütemezték át, közel tíz évvel azutánra, hogy a MOSE, azaz Mózes névre hallgató kísérleti modellt a Lidónál lévő bejáratnál a vízbe engedték. A döntést ismét elnapolták, új időpontként 1999 végét tűzték ki. Akkor a 2000 áprilisában esedékes regionális választások miatt húzódott-halasztódott az ügy, a politikusok ezúttal 2000 nyarára ígérték a döntést. Erre azonban megint csak nem került sor, és azok közül, akiknek a projekthez közük volt, senki sem tudta vagy nem akarta megjósolni, mikor dönt végül a miniszterelnök. Az igazsághoz tartozik, hogy a regionális választások után kormányfőcsere történt, az új balközép miniszterelnököt, Giuliano Amatót pedig a 2001 májusában lezajlott országos választások után a jobbközép jelöltje, Silvio Berlusconi váltotta fel. A tudósok és a tervezők régen letették a garast. Most már pusztán politikai kérdés az ügy, és a kormányváltás utáni zaklatott időszakban, a túlélésért küzdő balközép és jobbközép frakciók csatározásai közepette lehetetlen megjósolni, mikor születhet döntés. A mozgókapus elgondolás alapkoncepciója azonban a hetvenes évek eleje óta, amikor először fölvetődött, nem változott. Roberto Frassetto, aki a Consorzión kívül a kapuk legodaadóbb támogatója, úgy véli, az elképzelés erejét mutatja, hogy ilyen szép kort ért meg. A projekt egyik legkeményebb kritikusa, Albert Ammerman viszont éppen az egyetlen koncepcióban gondolkodó „csőlátást” tartja a legnagyobb hibának. Szerinte többféle elképzelést kellett volna megvizsgálni. Sok híve van az ő álláspontjának is, akárcsak Frassettóénak. Az olasz emberek és a kormány is a kezdet kezdetétől fogva azt követelte, hogy bármit építsenek is, az ne látsszon ki a vízből. A Velencét gátként védő szigetek sziluettjét semmiféle építmény nem törheti meg úgy, ahogy Londonét a várostól délre, a folyó tölcsértorkolatában tornyosuló Temze-védőgát. Ez a különleges törvényekben

is rögzített követelmény egyelőre érvényesül, ahogy a lagúna különböző részeinek egymástól való elválasztása is tabu a mérnökök számára (leszámítva a már elkerített halgazdaságokat). A Consorzio akcióterve az elkövetkező tíz évre az, hogy az évtizedekkel ezelőtt leválasztott részeken, különösen a lagúna északi és déli végében lévő halgazdaságokon, ismét szabadon átfolyhasson a tengerár. Az elszánt látogató hajó nélkül is eljuthat a lagúna északi végén lévő Lido di Jesolótól a déli végéig, Chioggiáig. Autóval vagy busszal kell menni, és időnként kompra szállni. Az útvonal fáradságos kidolgozása után maga az utazás egy hosszú-hosszú napot vesz igénybe. A Lidón, a védelmet nyújtó szigetláncnak nagyjából a közepén, a Piazzetta Santa Maria Elisabettán, a vaporettók és a helyi buszjáratok megállójában fölszálltam egy hagyományos, narancssárga olasz buszra, amely dél felé tartott, és elöl, az ablak fölött jó magasan a Chioggia felirat virított rajta. A Lido lagúna felőli partvonalán Malamocco irányában haladó útvonal csodálatos kilátást nyújt a lagúnára, egyúttal Marghera és Mestre ipartelepeinek a történelmi Velencével alkotott szívfájdító kontrasztja is megmutatkozik. A lagúna Lido, majd délebbre Pellestrina partjait nyaldosó vize halászati terület, számos jelzett hajózható csatornával. Még délebbre a canale dei petroli, azaz a malamoccói lagúnabejárathoz csatlakozó kőolajcsatorna jelzései tűnnek föl. A canalét 1967-ben nyitották meg, a katasztrofális árvíz utáni esztendőben. A kimélyített vízi útvonal közismerten fölgyorsítja a lagúnába naponta kétszer beáramló dagályt. A környezetvédők a csatorna feltöltése vagy legalább mélységének csökkentése mellett kardoskodnak, a hajózási lobbi azonban igen erős, és a hajózásból származó pénzek igencsak hiányoznának a régió költségvetéséből és az államkincstárból is. Az aprócska Malamocco falu után a busz szinte azonnal megáll, hogy kivárja sorát a középső csatornán Pellestrina szigetére átvivő, járműveket és gyalogosokat szállító

kompnál. Nehéz elképzelni, hogy a mai Malamocco helyén, amelynek lakóit az 1966. évi árvíz után hajókkal szállították a lagúna más, alig valamivel magasabban fekvő pontjaira, alakították meg a régi velenceiek egyik legelső kormányzatukat. A kormányzati székhelyet Kr. u. 826-ban költöztették ide a szárazföldön lévő Heracleából, hogy aztán alig néhány év elteltével sietve a mai Velence történelmi városközpontját alkotó 117 szigetre álljon tovább. Ekkor a Lido még nem egyetlen hosszú, homokos földnyúlvány volt, hanem szigetek sora. Malamocco viszont már évszázadokkal azelőtt is ugyanez a sziget volt, hogy a csatornákat feltöltötték, és a lagúna kilenc bejáratából maradt három. Narancssárga buszom 2000 elején, ezen a szép tavaszi napon a vizet hasító Malamocco-Pellestrina kompjáraton utazik. Pellestrina egészen egyedi jelenség. Hosszú, keskeny sziget, nem olyan széles, mint a Lido, és kevésbé sűrűn lakott. Lakói kisebb házcsoportokban élnek, amelyeknek saját kikötőjük van. Az Adriai-tengert Pellestrina szinte bármely pontjától méterek választják el csupán. A sziget keleti partja mentén emelt masszív védőgátak – van, ahol kőfallal megtámogatott, füves rögökből álló földtöltések, másutt egyszerűen csak kőfalak – eltakarták előlem és utastársaim elől a történelemben jelentős szerephez jutó tengert. Ezeket a Pellestrina körüli védőgátakat építette újjá, illetve erősítette meg a Consorzio az 1990-es évek végén. Szerettem volna közelebbről is megnézni őket. Egy parányi sírkert előtt szálltam le a buszról, és mielőtt fölmásztam volna a kőtömbökből álló védfal tetejére, besétáltam a cimiteróba, azaz temetőbe is. Kétoldalt kis kőkripták szegélyezték, a szűk, alacsony ajtónyílások fölé vésték a családneveket, úgymint Famiglia Vianello Badan vagy Famiglia Vianello Gallo. A sírkert közepén sorakozó sírok gondozottak voltak, főleg feketébe öltözött, idősebb nők

locsolgatták a virágokat a bejáratnál lévő csap közelében kampókon lógó zöld műanyag kannákból. A jelek szerint a Vianello gyakori név arrafelé, hiszen lépten-nyomon látható a sírköveken. A temetőből kilépve a mintegy négyméteres falhoz jó szorosan odaerősített, rozoga falétra felé indultam. A fal építőköveinek anyaga ránézésre ugyanaz az isztriai márvány, amely Velence épületeinek alapját is alkotja. A fal tetejéről kelet felé, a mintegy 150 méterre lévő homokos partra pillantottam. Első látásra azt gondolhatná az ember, hogy egy viharos dagály alkalmával a tenger végigrobog ezen a széles parti sávon, és a kőfalat döngeti. A föveny azonban érintetlen, hiszen a Consorzio Venezia Nuova által épített hullámtörő gátak sora védi, amelyek a falra merőlegesen százméternyire is benyúlnak a tengerbe. A Consorzio érkezése előtt a föveny gyakorlatilag nem létezett, homokját elmosta a dagály és a vihar. A különleges, e célra kialakított hajók által a tengerfenékről mérföldekkel arrébb kiszivattyúzott, majd ideszállított és partra szivattyúzott új homok az észak felé, a Lido irányában ködbe vesző hullámtörő kőgátaknak köszönhetően marad a helyén. Kalapomat erősen markolva álltam a szélben. Apály volt, Pellestrina keskeny déli csücskén át jó messzire elláttam. A lagúna távolabbi részén korhadó fa hajótest pihent a parttól kissé kijjebb lévő iszapzátonyon, a halászok és a chioggiai komp által használt csatornán túl. Az Adriai-tenger felé fordulva pedig olajszállító tankhajók és áruszállító kereskedelmi hajók hosszú sorát láttam a horizonton, szürke kísértetekként haladtak Triesztből az Adriai-tenger délebbi vizei felé. Lemásztam a létrán, és a falucska kis terén átvágva elgyalogoltam a komphoz. Húsz perc múlva, miután átszeltük a lagúna legdélebbi, chioggiai száját, már ki is léphettem a mólóra a lagúna egyik legrégebben lakott pontján, Chioggiában. A kis falu a jelek szerint kizárólag halászatból él, meg talán elvetődik ide pár turista is. Nem

a „múzeumi” Velence része ez, különálló, a maga csodálatos módján egyedi világ. Csak a lagúnán és a „magas víz” problémáján osztozik a híres várossal. Chioggia polgármestere a mozgókapuk koncepcióját támogató Comitatonéban a velencei polgármester mellett foglal helyet. A falu csatornái, amelyeket kétoldalt a halászok házai és néhány kisebb üzlethelyiség szegélyez, zsúfolásig tele voltak a legkülönbözőbb méretű halászhajókkal. Turistákat szállító gondoláknak itt nem volt hely. A széles főutcán a hideg, szellős idő ellenére nyüzsögtek az emberek. Valaha alighanem ez a „korzó” is csatorna, avagy rio lehetett, amelyet az automobil korának elérkezésekor feltöltöttek. Késő délután volt, az általam legjobban megkedvelt olaszországi szokás, a passeggiata ideje. A helybeliek ilyenkor előjönnek otthonukból, a főutcán sétálgatnak, benéznek barátaikhoz, szomszédaikhoz, elmesélik a nap eseményeit, pletykálkodnak. A falu széles „sugárútjától” keletre lévő csatornában pedig egy rövid, lapos fenekű kis bárkáját tisztogató férfira lettem figyelmes. Műanyag vízhányó lapát és kefe volt a kezében, az utóbbi célszerszámmal hajtotta az élénkvörösre festett fedélzetről a vizet a lapátra, majd kiöntötte a csatornába. Mindezt igen sokszor és igen gyorsan ismételte. A csatorna túloldalán egy másik férfi parányi csónakjának ülésén ülve hosszú nyársakon tartotta a talán faszénnel fűtött parázstartó vasüst fölé aznapi zsákmányát, majd a megfőtt haldarabokat a türelmetlenül várakozó, bankjegyeket szorongató kuncsaftok felé nyújtotta. Az eddig megtett út azonban még csak a fele volt annak, amit terveztem. Ahhoz, hogy teljes hosszukban végigjárjam a Velencét védő szigeteket, még el kellett jutnom a lagúna legészakabbi pontjáig, Lido di Jesolóig, majd a cavallinói partszakaszon meg kellett tennem néhány mérföldet déli irányba, a Lido északi csücskéig. Autóval indultam útnak egy napos délutánon a velencei Marco Polo repülőtértől a lagúna szárazföldi partvonalán,

majd annak északi szélétől az Adriai-tenger partján lévő Jesolóba hajtottam. Onnan tovább követtem déli irányba a néhány száz évvel ezelőtt még nem létező földnyelvet, annak a tengerhez legközelebbi oldalán. A lagúnáról készült korai rajzokon még a tenger látható e földdarab helyén. A régészek szerint a Római Birodalom fénykorában, amikor a lagúna még nem volt római kolónia, itt közelítették meg az Isola di San Francesco del Deserto szigetén, a szárazföld közelében lévő római kikötőt a kereskedőhajók. Néhány évszázad elteltével azonban elkészült a Lido északi csücskén a hajózható csatorna, és a tengerbe száz méterig is benyúló hatalmas hullámtörő kőgátak épültek, hogy védjék a csatornát, és megakadályozzák feltöltődését. A középkortól kezdve aztán a lagúnából elterelt három nagyobb folyó egyikének, a Silének a hordaléka egyre jobban felhalmozódott a kőgátaknál. Így egészen újfajta terepalakulat jött létre, amelyen ma tanyagazdaságok és lakóházak állnak, és itt húzódik az út is, amelyen Cavallino csücske felé autózom. A Consorzio ezen a szakaszon is komoly munkálatokat tervez, hogy megvédje az emelkedő vízszintű Adriaitengertől. 1966-ban végighömpölygött itt a tenger, farmokat öntött el, állatokat pusztított el az ár. Ha innen a Lidóra akar eljutni az ember, az egy külön történet. Az autót le kell tennem, hiszen a Szent Márk tér és a Cavallino északnyugati csücske, a Punta Sabbioni között közlekedő komp, amely útközben megáll a Piazzetta Santa Maria Elisabettán is, csak gyalogosokat szállít. A mozgókapuk legújabb tervei még általánosabb jellegűek, mint az úgynevezett Végrehajtási Projekt keretében benyújtandó részletes tervrajzok. A Consorzio összesen 79 kapu építését javasolja, ezek egyformán 20 méter szélesek és 20-30 méter magasak lennének (attól függően, milyen mély alattuk a csatorna), és 3,6 méter mélyen ágyazódnának be.

Minden lagúnabejárat, azaz bocca teljes szélességében, egymás mellett helyeznék el a kapukat, amikor pedig a csekély mértékű dagályveszély miatt elsüllyesztenék őket, a csatorna fenekébe ágyazott betonkeszonokban lennének. A relatív tengerszintnél körülbelül egy méterrel magasabb dagály közeledése esetén sűrített levegőt pumpálnának a védőgátakba, amely kiszorítaná az addig őket a csatorna fenekén tartó vizet, és a kapuk fölemelkednének. A tenger felőli szélükön elhelyezett csuklópánton fordulnának el negyven-ötven fokkal. A tervezők szerint harminc perc alatt föl lehet őket emelni. Mivel a felszínen semmiféle rögzített védőgát nem lesz, ami szilárdan a helyükön tartaná a kapukat, azok szabadon imbolyoghatnak, lebeghetnek a vízen. Különálló egységek lennének, nem merev, egybefüggő acélfal. Két szomszédos kapu között 80 mm-es rést hagynának erre a szabad mozgásra. A várakozások szerint a holtjáték révén a kapuk könnyebben elnyelik és eloszlatják majd a becslések szerint 7 m/s sebességgel érkező hullámok energiáját. A Consorzio mérnökei úgy gondolják, a kapuk a lagúna felőli oldaluk vízszintjénél 2 méterrel avagy az átlagos tengerszintnél 3 méterrel magasabb dagályokat is föltartanának. Az 1966. évi árvíz 194 cm magas volt, a kapuk pedig híveik szerint ennél 160 cm-rel magasabb tengerárral szemben is állnák a sarat. A kapuk szomszédjuktól független lebegő mozgása a várakozások szerint beenged annyit az égitestek tömegvonzása által hajtott víztömegből, amennyi elegendő az árapály által évezredeken át elvégzett öblítéshez. A New Civil Engineer (Új Építőmérnök) című brit szakfolyóirat szerint az építkezés alatt és után a lagúnába be-, illetve onnan kifolyó víz mennyisége „mindössze 2 százalékkal csökkenne, így az oxigénkészletek kimerülésének komoly kockázata nem áll fönn, hiszen a legtöbb kapuzárásra télen kerül majd sor, amikor az elmocsarasodás veszélye a legkisebb”. A tanulmány így folytatódik: „A kissé csökkenő

átfolyás valójában az üledék elmosásának lassulása révén hozzájárul a sós mocsár regenerálódásához.” Ha a kormány valaha engedélyezi a kapuépítési projektet, az a várakozások szerint gigantikus – és, mint láttuk, drága – vállalkozás lesz. A folyók évszázadokkal ezelőtti eltereléséhez hasonlítható műszaki teljesítmény lenne. Összehasonlításul nézzük meg, hogyan arányul az 1,85 milliárd dolláros, a várakozások szerint tíz év alatt megvalósítható kapuprojekt más nagyberuházásokhoz: a La Manche csatorna alatti alagút, amelyen a LondonPárizs és London-Brüsszel között közlekedő vonatok járnak, nyolc év alatt készült el, és durván 15 milliárd dollárba került. A Central Artery/Tunnel Project (Központi Főútvonal/Alagút Projekt), népszerűbb nevén „Big Dig", azaz „nagy fölásás", Boston belvárosa alá „temeti” az l-93as államközi autópályát. Mire 2004-ben elkészül, a várakozások szerint több mint 14 milliárd dollárt emészt föl. Az amerikai közmunkák viszonylatában ez lélegzetelállítóan nagy összeg. Hogy a mozgókapuk költségvetéséhez közelebb álló példákat is említsünk, az olasz főváros felújítására az ország kormánya és Róma önkormányzata 1,75 milliárd dollárt áldozott A jelentősebb épületeket éveken át állványerdő takarta, a 2000-es Szent Évre készült így az Örök Város (a mindenkori pápa 1300 óta huszonöt évenként rendeli el a Szent Év megünneplését). Az Egyesült Államokban pedig a Utah állambeli Salt Lakevölgyben végrehajtott nagyszabású autópálya-bővítés és – rekonstrukció kerül 1,59 milliárd dollárba. Amikor 1997ben hozzákezdtek, az országban folyamatban lévő egyik legnagyobb közmunkának tartották. Négy évet vett igénybe, a 28 kilométeres pályaszakasz minden négyzetcentiméterét fölszedték és kicserélték, ezenkívül több tucat hidat és többszintű kereszteződést is lebontottak és újjáépítettek.

A mozgókapuk építésénél van egy csapda. A munkálatok nyolc éve alatt ugyanis végig mindhárom lagúnabejáratot nyitva kell tartani a normál ki- és bemenő hajóforgalom előtt. A velencei kikötőbe belépni szándékozó bármely hajónak minimális várakozási idő után be kell jutnia. Várakozniuk a Panama-csatornáéhoz hasonló különleges zsilipeknél kell majd, amelyek építésére a Consorzio ígéretet tett. Ezt az engedményt a Consorzio a kilencvenes évek végén tette, hogy elnyerje az Autorita Portuale di Venezia, azaz Velencei Kikötői Hatóság támogatását, amely a beruházás hajózásra gyakorolt hatása miatt aggódva, éveken át ellenezte a kapuk építését. Nem meglepő, hogy ebben a gazdasági gondokkal küzdő térségben a kikötői hatóság szavának igen komoly súlya van, hiszen a kikötő évente egymilliárd dollár bevételt termel, a New York-i kikötő forgalmának egyharmadát bonyolítja le. A velencei kikötő nagyobb, mint a Rio de Janeiró-i. Stefano Della Sala, a velencei kikötő biztonsági és környezetvédelmi igazgatója büszkén sorolja a fenti statisztikai adatokat. Világos, modern irodájában vagyunk, a Giudecca-csatornára néző, felújított középkori épületben. A Zattere vaporetto-megállótól mindössze tíz-húsz méter és egy régi típusú „púpos” híd választ el. Stefano Delia Sala intelligens fiatalember, aki a Porto Marghera közelében folyó környezetvédelmi munkálatokról is szívesen beszél. Itt ugyanis a lagúna fenekén lévő üledék évtizedeken át szennyeződött a szabadjára engedett vegyipari és kőolajipari tevékenység következtében. Egyelőre azonban a kapukról beszélgetünk, és érdekes kettősségre derül fény. A kikötői hatóság ugyanis már nem ellenzi a megépítésüket. A Consorzio ígérete, hogy a Panama-csatornában lévőkhöz hasonló különleges zsilipeket állítanak be, és így az építkezés alatt és a kapuk üzembe helyezésekor is zavartalan lesz a hajóforgalom,

Consorzio Venezia A lagúna három száját keresztben elfoglaló hetvenkilenc mozgókapu összecsukva, foglalatában helyezkedik el. Az átlagos tengerszintnél több mint 1 méterrel magasabb dagályt meglovagoló viharhullám közeledésére a kapuk megtelnek levegővel, amely kiszorítja az őket a fenéken tartó vizet. A tervezők szerint a kapuk a lagúna vízszintjénél két méterrel magasabb tengerárt is visszaverik. A kapuk nincsenek egymáshoz erősítve, és fölemelt helyzetben van egy kis mozgásterük, hogy a hullámzást követve lebegjenek. Az ár visszahúzódása után, amikor a tenger és a lagúna szintje kiegyenlítődik, a kapuk megtelnek vízzel, és elfoglalják helyüket az ágyazatban.

meggyőzte őket. Ez elméletben azt jelenti, hogy a hajók akkor is ki-be járhatnak, ha kivételesen magas dagály miatt néhány óránál hosszabb időre kell bezárni a kapukat. Amikor azonban nem a kikötői hatóság képviselőjeként, hanem velencei lakosként beszél, Della Saláról lehull az álarc. Erősen kétli ugyanis – mint később megtudtam, Claudio Boniciollival, a kikötői hatóság igazgatójával együtt –, hogy a lagúna árvízproblémáira a kapuk jelentenék a megfelelő megoldást. – A Consorzio emberei arról beszélnek, hogy száz éven belül eljár az idő a mozgókapuk fölött, és akkor majd más megoldást kell keresnünk – mondja. – Van ebben valami vicces. Olyan ez, mintha azt mondanám, állványozzuk föl

ezt az épületet, mert egyszer, talán majd évek múlva, felújításra lesz szükség. Úgyhogy ha száz év múlva a kapuknál jobb, új megoldásra lesz szükség, akkor inkább várjuk ki azt a száz évet! – Tipikusan velencei észjárás, újabb variáció arra, amit városszerte mindenütt hallottam, leszámítva a Consorzio irodáit. A szintén velencei Boniciolli igazgató úr pár nap múlva megerősítette beosztottja szavait. – A kikötői hatóság természetesen nem ellenzi a kapukat, hiszen a hajózást nem zavarják majd, de ez még nem azt jelenti, hogy meg is kell építeni őket – mondja il presidente, és közben irodája hatalmas panorámaablakán néz kifelé. Csodaszép kilátás nyílik a Giudeccára, ahol az ablak alatt egy-két méterrel húzódó fondamenta szintjét éppen emelik, hogy 120 cm-rel az átlagos tengerszint fölötti vízállásnál is lehessen közlekedni rajta. – A gondolkodó ember tisztessége azt kívánja, hogy vizsgáljanak meg más megoldásokat is – mondja Boniciolli, majd fölsóhajt. – De én, mint a kikötői hatóság igazgatója, nem tiltakozhatom. Velencei lakosként azonban igen. Ezek a kapuk rengeteg pénzbe fognak kerülni. Ezenkívül óriási bürokráciára lesz szükség a hatalmas gépezet működtetéséhez. – Boniciolli tisztában van azzal, hogy a Consorzio igen nagy fába vágta a fejszéjét. – Egy mérnök barátom azt mondta: „A probléma elég egyszerű, csak a megoldást nehéz megtalálni.” El tudja képzelni, mi történne, ha a riasztásra a kapuk nem emelkednek föl? – szegezi nekem a kérdést. – Vagy ha csak néhány jön föl, a többi nem? – Hitetlenkedve, az általa fölvetett eshetőségtől a kikötő első embereként láthatóan megrémülve csóválja a fejét. Pár hónap múlva ismét beszélgettem Stefano Della Salával, aki újfent hangsúlyozta, milyen zűrzavaros helyzetbe kerültek Boniciollival együtt. – A város az első, mindig a város! – kiált föl. – Ha a kapukra szükség van, építsük föl őket holnap! – Aggasztja

azonban, hogy a kapukoncepció „régi projekt, amely nem tekint a jövőbe”. A továbbiakban a kapuk hatékonysága miatt aggódok szokásos érveit ismétli: hogy a kapuk nem jelentenek „ugródeszkát” egy tartósabb, hosszabb távú megoldás felé. Végleges, lezárt koncepciót képviselnek, ha beteljesül kritikusaik jóslata, és a következő évszázadban várható drámai tengerszint-emelkedés miatt hamar túlhaladottá válnak, nem lehet majd rájuk építeni vagy bővíteni őket. Ha valóban „holnap” hozzákezdenének a megvalósításukhoz, az tíz évbe telne, utána talán csak néhány évig lehetne őket használni, ráadásul a lagúnára és annak törékeny ökoszisztémájára gyakorolt hatásukat lehetetlen előre jelezni. Egyik ellenzőjük szerint: „Olyasmit tennének a lagúnával, amit mi még nem is ismerünk.”

A NAGY VITA „A lagúna eredeti morfológiájának helyreállításáról beszélni a legjobb esetben is naivitás, a legrosszabb esetben pedig félrevezető. Egyáltalán: mi az eredeti állapot?” (Andrea Rinaldo professzor)

Jó pár hónap telt el a mozgókapuk szükségességét őszinte szenvedéllyel megkérdőjelező, illetve hasonló szenvedéllyel támogató velenceiekkel folytatott beszélgetéseim óta. Az érzelmeken és intenzív gondolkodáson is alapuló szenvedélyt érzelemmentes tudományos anyagok irdatlan kásahegye ellensúlyozza. Ezek az anyagok azt tárgyalják, hogyan építenék meg és állítanák a helyükre a mozgókapukat napi két dagály és két apály mellett, amelyek normál, 7 m/s sebességgel, egy gyalogos sebességének kétszeresével haladnak. A Consorzio mérnökei szerint a kapukat úgy terveznék és kiviteleznék, hogy megfelelő karbantartás mellett száz évig működjenek. A New Civil Engineer cikke egyértelműen fogalmaz. Érzelemmentesen ismerteti a műszaki megoldásokat, és a szerző a jelek szerint meg van róla győződve, hogy a kapuk a vadul hömpölygő Adriai-tenger valóságában is ugyanolyan simán működnének, mint irányított kísérletben, laboratóriumi feltételek között. „Összesen 18 különböző keszontípusra van szükség a mechanikus és elektronikus fölszerelések elhelyezéséhez, a kapuk lehorgonyzásához és a szigetekhez való hozzákapcsolásukhoz. […] Ugyanakkor a kapuk legyártása hajógyártási technológiát igényel majd. Úgy tervezik, hogy acélból építik meg, hegesztett, megerősített fémlemez bevonattal, és úgynevezett Gerber-tartó, azaz

kéttámaszú befüggesztett tartóelemek tartják majd őket. A tervek szerint a lagúnán belül, Marghera körzetében építenék föl a kapukat, ahol jelentős nehézipari tevékenység folyik, így hajógyárak is vannak. A zárógát tervezett élettartama 100 év, de az elképzelések szerint karbantartás céljából ötéves ciklusokban cserélik majd a kapukat. […] A kapuk keszonokban történő előzetes elhelyezése 300 mm-es pontossággal fog történni.” Amikor a cikkben az egyes kapuk ötévenkénti cseréjét előirányzó karbantartási tervről olvastam, eszembe jutott a 2000 elején a Consorzio szóvivőnőjével, Monica Ambrosinivel folytatott beszélgetésem. Ő azt mondta, az még csak a kezdet, hogy az olasz adófizetők líráiból 1,80 milliárd dollárnak megfelelő összeget használnak föl az elkövetkező tíz évben a kapuk építésére plusz 113,5 millió dollárt a tervezésre. Miután a helyükre kerültek, évente 9 millió dollárt emészt majd föl a karbantartásuk – a 2000. évi számítások szerint. A Consorzio az inflációt nem vette figyelembe. Az 1990-es évek közepén a kapukoncepció és a Consorzio monopolhelyzete miatt egyre erősödött az Európai Unió, a környezetvédők és a kapuk ellenzőinek nyomása. Az olasz kormány Velence védelmével foglalkozó tárcaközi bizottsága végül beadta a derekát, és 1995-ben utasította a velencei vízügyi hatóságot, a Magistrate alle Acquét, készíttessen környezeti hatástanulmányt (olasz rövidítéssel VIA-t) a mozgókapuknak a városra és a lagúnára gyakorolt hatásáról. Felfoghatatlan volt, miért tartott ilyen sokáig Olaszországban a tanulmány elrendelése, hiszen ez a fejlett nyugati világ más pontjain az 1990-es években már bevett gyakorlatnak számított. Irdatlan méretű projektről van szó, de az addig eltelt tizenkét év során sem a Consorziótól, sem az azt felügyelő Magistratótól nem kértek ilyen tanulmányt.

A vízügyi hatóság a bostoni MIT tudósai által vezetett nemzetközi munkacsoportot kérte föl a VIA készítésének koordinálására és eredményeinek hitelesítésére. A rá következő évben, 1996-ban Lamberto Dini olasz miniszterelnök egy lépéssel tovább vitte az ügyet. Az akkor összevontan működő Környezetvédelmi és Közmunkaügyi Minisztérium vezetőjének támogatásával elrendelte, hogy egy független szakértőkből álló nemzetközi csoport, a Collegio di Esperti (szakértői kollégium) vizsgálja felül a projekt megvalósíthatóságát. A Collegio di Esperti munkáját is az MIT tudósai koordinálták, az amerikai egyetemet Maria Teresa Brotto, a Consorzio mérnöke és vezérigazgató-helyettese a világ egyik legnagyobb presztízsű intézményének tartja, amely egy ilyen projekt felülvizsgálatára fölkérhető. A Consorzio egyértelműen azt akarja, hogy a világ legkiválóbb tudósai adják áldásukat a vállalkozásra. A konzorcium sajtóirodája a két bizottság jelentéseire hivatkozva újra meg újra hangsúlyozza az MIT nevének varázserejét. Az Olaszország politikai szövetét alkotó, folyton változó arénában Dinit új miniszterelnök, Romano Prodi váltotta föl. Prodi újra két külön minisztériumra osztotta föl a környezetvédelmi és közmunkaügyi tárcát. Ez a lépése két évvel később újabb drámai fordulathoz vezetett, ugyanis a környezetvédelmi miniszter ellenezte a kapukat, szemben a közmunkaügyi miniszterrel, aki a Magistrato alle Acque és a Consorzio tevékenységét felügyelte. A tárcaközi bizottságban egyedül a környezetvédelmi miniszter foglalt állást a kapuk építése ellen. A VIA három lehetőséget vizsgált: (1) semmit sem csinálni; (2) megemelni a városban és az azon kívül fekvő szigeteken a fondamentát, hogy megvédjék a várost az átlagos tengerszintnél legföljebb 120 cm-rel magasabb árvizek ellen, valamint megerősíteni a Velencét védő szigetek tenger felőli oldalát; (3) megépíteni a mozgókapukat. A végkövetkeztetés az volt, hogy a lagúnát, a várost és annak

lakóit az (1) és (2) forgatókönyv esetén „nagymértékű", a kapuk megépítése esetén pedig „igen csekély mértékű” kár érné. A VIA konklúziója szerint ha a kapuk nem épülnének meg, a lagúna fenekéről tovább fogyna a hordalék, és a szigetek partja „határozottan fokozódó eróziót szenvedne el”. A lagúna vízszintjének emelkedése pedig azt jelentené, hogy a lagúna sótartalma megközelítené a tengerét, és „hozzájárulna a lagúna fenekén lévő víz oxigéntartalmának csökkenéséhez, a vízelvezető medencéből érkező szennyezőanyagok nagyobb mértékű hígulásához, valamint az élő szervezetek [vagyis a burjánzó növényvilág] fokozottabb elszaporodásához”. A nagyobb vízmennyiség természetesen több árvízzel is járna, állapítja meg végszavában a jelentés. Ezáltal pedig „a lakosság még jobban ki lenne téve a szennyezett víznek, ami potenciálisan negatív következményekkel járhat”. Ugyanebben a pontban olvasható, hogy a kapuk nélkül „Velence fölbecsülhetetlen értékű történelmi örökségét és műkincseit fokozott mértékben fenyegetné a károsodás veszélye”. A környezeti jelentés legjelentősebb konklúziója azonban, legalábbis a kapuk hívei szemében, az, hogy a hozzávetőlegesen kétmilliárd dollár, amibe kerülnének, sokkal költséghatékonyabb, mintha a gyakoribb áradások gazdasági következményeit kéne kezelni. Ez különösen igaz lenne akkor, ha a globális fölmelegedés az elkövetkező száz évben az előre jelzett 20 centiméterrel vagy még jobban megemeli az átlagos tengerszintet. Ez az adat a tanulmányban figyelembe vett három tengerszintemelkedési forgatókönyv átlagértéke. (2000 végén a tudósok már arra számítottak, hogy a Kormányközi Éghajlatváltozási Bizottság 2001 elején közzétett adatai már akár 47 cm-re is tehetik ezt az átlagértéket, ami még néhány évvel korábban is elképzelhetetlennek látszott. Később a megjelent adatok igazolták a várakozást.)

2000 októberében a Civil Engineering (Építőmérnöki Tudomány) című amerikai szaklap cikket közölt „Blocking the Tide” (A dagály megállítása) címmel. A Magistrate alle Acque által a hatástanulmány koordinálására és bírálatára felkért, az MIT által szponzorált munkacsoport négy tagja írta, és a VIA általuk végzett szakmai felügyelete során leszűrt konklúziókat tartalmazza: „A munkacsoport arra a következtetésre jutott, hogy a jelenlegi törvények által szabott korlátok között az árvízproblémára az egyetlen életképes megoldást a javasolt mozgókapuk jelentik. A munkacsoport azt is megállapította, hogy a projektet kiváló színvonalú mérnöki munka és alaposan kidolgozott koncepció jellemezte. Az »elszórt beavatkozást« [a járdaszint emelése stb.] önmagában nem találtuk alkalmasnak az árvízprobléma megoldására, és a munkacsoport arra is figyelmeztetett, hogy egyes munkálatok a környezetre is káros hatással lehetnek. […] A munkacsoport véleménye szerint a projekt a jelen körülmények között megalapozott, és a város nem engedheti meg magának, hogy megvárja, tovább emelkedik-e a tengerszint, és súlyosbodnak-e az árvizek.” Ezt az értékelést össze lehet hasonlítani a Közmunkaügyi Minisztérium által felügyelt Collegio di Esperti későbbi, részletesebb tanulmányával. A Consorzio mindkét szakértői csoport jelentését pozitívnak értékeli. A Collegio jelentése általánosságban valóban pozitív tartalmú, de fölvet a kapukkal és a lagúnára gyakorolt hatásukkal kapcsolatosan néhány olyan aggályt, amire mások nem tértek ki. Ezzel együtt 1998 júniusában a következő végszóval látták el jelentésüket: „A mozgókapus rendszer megfelelően kezeli a jelen problémáit, és egyúttal nyitva hagyja a jövőbeli választási lehetőségeket.” A jelentés több konklúziót is levon, kezdve ezzel: „A lagúna természeti környezete leromlott, és Velencének a

gazdasági átalakítás, a csökkenő lélekszámú lakosság és a domináns szerephez jutó idegenforgalom problémájával is szembe kell néznie. A lagúna magas vízállása az e problémák megoldását megnehezítő egyik fő tényező.” A jelentés ezután elismeri, hogy az árvíz gyakorisága és a kivételesen magas vízállás szintje valószínűleg emelkedni fog az elkövetkező 50-100 év során, és hogy a VIA által fölvázolt forgatókönyvek „szilárd alapot szolgáltatnak a tervezéshez”. A Collegio ezután óvatosabb hangot üt meg. A kapurendszerről azt írják, „rugalmas, szilárd, és sokféle tengerszint-emelkedési forgatókönyv esetén is hatékony védelmet nyújt a magas vízállás ellen. A projekt azonban igényel bizonyos korrekciókat, különösen a kapuelemek közti rezonancia és fölös szivárgás megelőzése érdekében.” Másra is figyelmeztet a jelentés: „A környezeti hatástanulmány átfogó, de részletezettsége egyenetlen. Egyes részei meglehetősen gyengék, és egyes hatások tanulmányozása nem történt meg kellő részletességgel.” Arra is figyelmeztetnek a bírálók, hogy az elkövetkező évtizedek tengerszint-emelkedése miatti növekvő számú kapuzárás „komoly konfliktusokat idézhet elő a lagúna védelme, Velence védelme, illetve a lagúnában zajló kikötői tevékenység között”. A Collegio tudósai jelentésük e szakaszában azt is leírják, hogy a kapurendszerekből klór és cink kerülne a tengervízbe. „Becslések szerint évente akár 12 tonna cink is a vízbe kerülhetne a három lagúnabejáratnál.” A szakértői csoport azt javasolta, hogy a kapuk megépítése esetén a lagúna kagylógazdaságaiban figyeljék a cinkszintet, „tekintettel arra, hogy a puhatestűek koncentrációs potenciálja erre a kémiai elemre vonatkoztatva igen erős”. A Collegio jelentése tesz néhány fontos megállapítást. Kitér például a város más problémáira is: a gazdasági átalakulásra, a lakosság fogyatkozására, az idegenforgalom

vezető szerepére – és azt is kijelenti, hogy a lagúna magas vízállása „az e problémák megoldását megnehezítő egyik fő tényező”. Azt is világosan leszögezi az anyag, hogy: „A Velence és más városi központok védelme iránti igény azon alapszik, hogy a körülmények az 1966. évi árvíz óta eltelt harminc év alatt semmit sem javultak. Éppen ellenkezőleg, az éghajlatváltozás által gerjesztett tengerszint-emelkedés csak még erősebben alátámasztja ezt az igényt.” A szakértői kollégium arra is figyelmeztet, hogy 2050 után, ha addigra a tengerszint valóban legalább 50 cm-rel megemelkedik az 1998. évihez képest, teljesen új környezeti hatástanulmányra lehet szükség. A kollégium tehát annak rémképét vetíti előre, hogy egyetlen emberöltőn, talán mindössze öt évtizeden belül egy merőben más tudományos, politikai, történelmi és kereskedelmi szempontok által vezérelt nemzedék esetleg még nehezebb döntések meghozatalára kényszerül a lagúna mint kereskedelmi és történelmi központ jövője kapcsán. A mozgókapu-projekt tehát lökést kapott egy látszólag független, a Közmunkaügyi Minisztériumnak, nem pedig a Consorziónak jelentést tevő csoporttól. Az ország nyugtalan politikai viszonyai okozta késedelmek azonban – hiszen Velence problémái országos jelentőségűek – még mindig meghiúsították a Consorzio vágyát, hogy hosszú évekre bebiztosítsa működését. A kapuk ellenzői emlékeztetik a semleges megfigyelőket, hogy az államilag létrehozott és szépen pénzelt Consorzio Venezia Nuova feladata az volt, hogy kitaláljon, megtervezzen, majd megépítsen egy árvízvédelmi megoldást. A Consorzio felügyeleti szerve, a Magistrato alle Acque ezután finanszírozott egy környezeti hatástanulmányt, amely végeredményben támogatta a Consorzio álláspontját, hogy a potenciális tengerszintemelkedés elleni egyetlen megoldást a mozgókapuk jelentik. Ezután a Magistrato az MIT tudósaival felülvizsgáltatta a hatástanulmányt. A Magistrato felettes

szerve, a Közmunkaügyi Minisztérium ezt követően újabb, szintén az MIT-n keresztül szervezett konzultánsokat kért föl, akikből összeállt a Collegio di Esperti, és szintén áldását adta a munkálatokra, ha bizonyos kifogásokkal is. Andrea Rinaldo, a Padovai Egyetem velencei születésű hidrológusa elutasítja a kapuk ellenzőinek vádjait, miszerint a tiszteletre méltó tudósok nem helytálló következtetéseket vontak volna le, pusztán azért, mert ez vagy az fizeti a szakértői díjat. Rinaldo maga is részt vett az első, a Magistrato által fölkért és az MIT-en keresztül szervezett csoport munkájában, és társszerzője a Civil Engineering 2000. évi számában a csoport munkáját megvédő cikknek. A laikusok és az általam megkérdezett velenceiek továbbra is szkeptikusak. Az ő szemükben egyszerűen kényelmes, „kéz kezet mos” jellegű összefonódásnak tűnik az ügy, nincsenek meggyőződve arról, hogy a két szakértői csoport független egymástól, illetve a kapuk mély zsebű támogatóitól. Akár politikai, akár más okból egymást követő miniszterelnökök egész sora halogatta a döntést, hogy vagy „kinyírja” a kapu-projektet, vagy szabad utat engedjen neki. A helyi és a nemzetközi média nem volt túl kedves a monopolhelyzetbe került Consorzióhoz, annak ellenére, hogy az megerősítette a szigeteket, és 120 cm-rel az átlagos tengerszint fölé emelte a lagúna nagyobb szigeteinek körkörös védelmét. Az ilyen jellegű munka természetesen szükséges Velence fennmaradásához, de ugyanakkor igen jövedelmező is. A kapuk építése több ezer új munkahely ígéretével kecsegtet, és szépen „fölpumpálná” mind a velencei gazdaságot, mind a profitorientált Consorziót. Sok megfigyelő egyetért ugyan azzal, hogy a lagúnának szüksége van egy műszaki létesítményre, amely megvédi a duzzadó Adriai-tengertől, az viszont nem tetszik nekik, hogy a munkát a Consorzio végzi. Egyikük Rinaldo padovai hidrológus professzor, aki, mint láttuk, támogatja a kapuk építését. 2000 elején lezajlott beszélgetésünk során

azonban kijelentette, reméli, hogy más cég kapja a megbízást. Ez a véleménye nehéz helyzetbe hozza, hiszen nemcsak tagja volt a hatástanulmányt bíráló tudományos munkacsoportnak, hanem Maria Teresa Brottónak, a Consorzióban magas beosztásban dolgozó mérnöknőnek a sógora is. A Consorzio monopóliuma miatti aggodalom országon belül és az Olaszországot is tagjai között tudó Európai Unióban is erős. A Consorzio Venezia Nuova ugyanis olyan időszakban jött létre (1983-ban), amikor a miniszterelnökök és más politikusok rendszeresen juttattak zsíros állami megbízásokat barátaiknak, támogatóiknak. A tényszerűség kedvéért meg kell említeni azt is, hogy a Consorzio monopolhelyzete a kapuk vonatkozásában megváltozott. Immár törvényellenes, hogy egy államilag létrehozott formáció monopolhelyzetet élvezzen. Azonban, ahogy Velence polgármestere, Paolo Costa egy 2000. novemberi interjúban rámutatott, a Consorzio „akkora kompetenciára tett szert” a kapuk tárgykörében, hogy senki sem versenyezhet vele igazán a szerződésért. „Lehet, hogy jogilag nem élvez monopolhelyzetet, műszakilag azonban igen” – mondta Costa, és hozzátette, hogy a Consorziónak szerződése van a kapuk megépítésére, és el is fogja végezni a munkát, ha a kormány úgy dönt. Monopóliuma elvesztése következtében azonban a Consorzio mint gazdasági szervezet nem pályázhat a védmű megépítéséért. Az Európai Unió Bizottsága 2001 februárjában úgy határozott – furcsamód éppen Gianni Mattioli, az olasz ministro per le politiche comunitarie, azaz EUkapcsolatokért felelős miniszter sürgetésére hogy ha versenytárgyalást írnak ki, a munka legalább 40 százalékát más EU-tagállamok, így Hollandia és Németország mélyépítő cégei kapják.

„A Consorziót alkotó magáncégeket azonban semmi sem tarthatja vissza attól, hogy külön-külön pályázzanak a munkára” [a fennmaradó 60 százalékra] – mondta a polgármester, jelezve, hogy a „műszaki monopóliummal” más ajánlattevőknek nehéz lesz fölvenniük a versenyt. 1992-től kezdve az úgynevezett Tangentopoli (vesztegetések városa) nyomozássorozat számos hasonló „kéz kezet mos” kapcsolatot tárt föl a nagyvállalatok és a kormány között. A fenti becenevet Milánó kapta, ahol a Mani Pulite (tiszta kezek) akció elkezdődött, és ahol jó néhány vezető politikust, közhivatalnokot, üzletembert tartóztattak le. A letartóztatásokról, bebörtönzésekről naponta érkező híradások csak fokozták az eleve erősen szkeptikus olasz népesség cinizmusát. Az emberek már régóta tudni vélték, hogy a 20. század során végig előfordultak hasonló baráti ügyletek. Az egyik brit lap, a The European 1998 novemberében „Going Under: The Protection Racket That's Sinking Venice” (Alámerülés: a Velencét elsüllyesztő árvízvédelmi panama) című cikkében foglalkozott a témával. A cikk lényege az volt, hogy a várost nagyobb veszélybe sodorja az önmaga „örök életéért” küzdő Consorzio, mint maga az emelkedő vízszint. A konzorciumra továbbra is rávetül a gyanú árnyéka, annak ellenére, hogy a Mani Pulite nyomozássorozat tíz év alatt sem bukkant egyetlen kétes ügylet nyomára sem, amelyben a Consorzio benne lett volna. „A Tangentopoli-nyomozások idején minket ki sem hallgattak” – idézi a The European Gian Paolo Marettót, a Consorzio kommunikációs igazgatóját. „Ez azt mutatja, hogy semmi illegális nem történt.” A cikk szerzői ehhez hozzáteszik saját véleményüket is: „Vagy talán azt mutatja, hogy a nyomozóknak megmondták, hogy inkább máshol kutakodjanak, vagy nem kutakodtak elég alaposan.” Ezenközben a Környezetvédelmi Minisztérium 1998 végén komoly akadályt gördített a Consorzio útjába. Ekkorra a

tárcát már rég elkülönítették a közmunkaügytől, a Zöld Párt tagjai és szimpatizánsai vezették. A Közmunkaügyi Minisztérium viszont a szakértői kollégium kedvező értékelése után a kapukat támogató álláspontra helyezkedett. A zöld párti környezetvédelmi miniszter, Edoardo Ronchi kijelentette, nem hajlandó támogatni a kapukat, és ebben csatlakozott hozzá a kultusztárca vezetője is (őt a Velence építészeti, környezeti és régészeti örökségéért felelős helyi felügyeletek vezetői győzték meg). Ronchi azután közölte elutasító álláspontját, hogy munkatársai négyszáz oldalas jelentésben bírálták a kapuprogramot. A jelentés egyik társszerzője Andreina Zitelli, egy velencei illetőségű hölgy, aki a minisztérium égisze alatt működő Nemzeti Környezetvédelmi Értékelő Bizottság tagja. A Római Amerikai Akadémia 2000. november 11-én rendezett vacsoráján beszélgettem vele és Giorgio Sartor szenátorral. Mint a hosszas diskurzus során Andreina Zitellitől megtudtam, bizottságuk jelentése hangsúlyozta, hogy a mozgókapu-projekt alátámasztására nem végeztek elegendő kutatómunkát. Szerinte a VIA azért nem volt megfelelő, mert nem tért ki kellő mértékben a kapuknak a lagúna jövőjét befolyásoló hatásaira. Elmondta, hogy a kilencvenes évek közepén készített hatástanulmány elsődleges megoldásként vette számba a kapukat, holott a nyolcvanas évek elején hozott különleges törvény nem említi őket. Abban a törvényben az egyéb beavatkozásokról – a járdák megemeléséről, a lagúna bejáratainak szűkítéséről, a canale dei petroli bevezető csatorna egy részének feltöltéséről – esett szó. A Consorzio és az azt felügyelő szervek azonban másodlagossá fokozták le a felsorolt projekteket, elsősorban a vitatottabb – viszont nagyobb haszonnal kecsegtető – kapukat propagálták. A Környezetvédelmi Minisztérium jelentése azért a Consorzio iránti igazságosság jegyében nem zárta ki annak lehetőségét, hogy szükség lehet egy átmeneti zárórendszerre, amennyiben a rendkívüli mértékű

tengerszint-emelkedésre vonatkozó előrejelzések beigazolódnak. A jelentés egyszerűen csak annyit állít, hogy a mozgókapuk vagy azok továbbfejlesztett változata „újra megfontolás tárgyává tehető, ha a lagúna és a város általános egészségének helyreállítására irányuló alapvető munkálatok megtörténtek, és számításba vették e munkálatoknak a kapuk ellenálló képességére gyakorolt hatását”. Más szóval a minisztérium azt várja a kormánytól, hogy addig napolja el a mozgókapukkal kapcsolatos döntést, amíg a lagúnában minden mást elvégeznek, így a város és a környező szigetek megerősítését is, hogy 120 cm-es magasságig állják a dagály rohamát, és a lagúnabejáratok szűkítését is, hogy kevesebb víz tóduljon be az Adriaitengerből. Kezelni kell ezenkívül a szárazföldi folyók áradásakor a lagúnába ömlő víz problémáját is. Ezután lehetne fontolóra venni a kapuk vagy az időközben kifejlesztett más, hosszabb távra megoldást jelentő technológiák megvalósítását. A minisztérium helyzetértékelése nyilvánvalóan nagy csapás volt a Consorzio számára, hiszen a környezetvédelmi miniszter ott ül a miniszterelnök vezette nagy hatalmú tárcaközi bizottságban, amely a kapuk szükségességéről hivatott dönteni. Ronchi ugyan kisebbségben maradt „nem” szavazatával, kiadott viszont egy rendkívül fontos miniszteri rendeletet, amelyben sürgette, hogy a kapukról hozott döntés előtt tegyék meg az összes javasolt egyéb lépést. A bizottság többi tagja Velence akkori polgármestere, Massimo Cacciari kivételével továbbra is a kapuk megépítésének híve volt. A miniszteri rendelet gyakorlatilag leállította a kapukkal kapcsolatos döntéshozatali folyamatot, a dokumentumot azonban a regionális bíróságon megtámadták. 2000 nyarára a bíróság elutasította a rendeletet, de nem érdemi, tartalmi okokból, hanem a megszövegezéssel kapcsolatos technikai problémákra hivatkozva.

A Consorzio előtt ezzel új reménysugár csillant. Szóvivőnője, Monica Ambrosini 2000 nyarán izgatottan újságolta nekem a bíróság döntését, mondván, hogy a környezetvédelmi miniszter rendelete megbukott. Hát nem egészen. Csak érvénytelennek nyilvánították, és a minisztérium azonnal dolgozni is kezdett a fellebbezésen. – A Környezetvédelmi Minisztérium fellebbezni fog – jelentette ki Andreina Zitelli nyomatékkal az Amerikai Akadémia vacsoráján. – Kötelessége fellebbezni vagy új rendeletet hozni – tette hozzá. Kollégáival együtt meg vannak róla győződve, hogy rendelet nélkül a projekt be van fagyasztva. Andreina Zitelli szerint ezenkívül új környezeti hatástanulmányra is szükség lesz, ha nem születik rendelet. 2000 végére mindenki számára világossá vált, hogy a kapuprojekt nem haladhat előre, amíg nincs minden jogi szempontnak megfelelő rendelet. A környezetvédelmi tárca nagy erőkkel dolgozott egy új rendelet megfogalmazásán, amelyről Giorgio Sartor zöld párti szenátor azt jósolta, „keményebb, sokkal keményebb” lesz, mint Ronchi miniszter első próbálkozása. – A technikai problémákat kiküszöbölik, és az új rendelet a lagúna védelmét szolgáló egyéb munkálatok elvégzését fogja előírni – mondta Sartor, aki Velencét, Mestrét, Margherát és Veneto régió jó részét képviseli a parlamentben. Az 1999-es év egészén áthúzódó és 2000-re is átnyúló dráma máshol is hozott fordulatokat. 1999 végén Cacciari velencei polgármester, aki az általa vezetett városi tanáccsal együtt régóta osztotta a környezetvédelmi tárca kapukkal kapcsolatos szkepszisét, és a környezeti hatástanulmányért folytatott harc egyik motorja volt, két évvel hivatali idejének lejárta előtt lemondott posztjáról. Indulni akart ugyanis a 2000 áprilisában esedékes regionális elnöki választáson.

Pár héttel később, 2000. január 12-én bombaként ható bejelentést tett a városi tanácsban: közölte, eljött az ideje, hogy a mozgókapu-projekt a Végrehajtási Projekt fázisába lépjen. A város műkincseinek és épületeinek helyreállításáért létrehozott Venice in Peril (Velence veszélyben) nevű brit magánalapítvány januári hírlevele szerint: „Pálfordulása nagy felzúdulást váltott ki a városi tanácsban, és tovább bonyolította az április 16-án esedékes helyhatósági választások jelöltjei közti amúgy is nehéz választást.” Az olasz törvények szerint egy polgármester lemondása esetén ideiglenes ügyvivő polgármestert neveznek ki, és a hivatal a következő választásig betöltetlen marad. Ezt 2000 áprilisára, a regionális választásokkal egy időben írták ki. A poszt betöltésére egy kapuellenes zöld és egy jobbközép jelölt társaságában Paolo Costa közgazdászprofesszor, a Velencei Egyetem volt rektora, és ami még fontosabb, volt közmunkaügyi miniszter is pályázott. Costát annak idején a Collegio di Esperti tagjának is fölkérték, de később, amikor a kilencvenes évek közepén miniszterré avanzsált, más került a helyére. Ő volt a mozgókapu-koncepció egyik legelső támogatója, és álláspontja soha nem is ingott meg, igaz, 2001 elején, immár polgármesterként, ő is úgy vélekedett, alaposabb tanulmányokra van szükség a végső döntést megelőzően. A választásokon Costa sima győzelmet aratott. A sors iróniája, hogy Cacciari a balközép jelöltjeként elvesztette a regionális választást, és eltűnt a süllyesztőben. A baloldal Olaszország regionális kormányainak többségét is elvesztette a jobbközéppel szemben. Közben a különböző minisztériumok közötti nézeteltérések tovább forrongtak. A közmunkaügyi, környezetvédelmi és kulturális tárcák, valamint Velence város és más szervek technokratáiból létrehozott „szakértői munkacsoport” avagy Tervezőbizottság (nem tévesztendő össze a Collegio di Espertivel!) kapott megbízást, hogy teljes egészében

értékelje újra a mozgókapus javaslatot. A bizottság tanulmányozta a tengerszintre, a süllyedés mértékére és az árapálymozgásra vonatkozó hosszú távú előrejelzéseket. A Venice in Peril hírlevele arról tudósított, hogy a jelentés, amelyet állítólag két nappal lemondása előtt adtak át Cacciarinak, „egyértelműen megmutatta, a nézetkülönbségek határozottabbak, mint valaha”. A jelentést a kormány tárcaközi bizottságának is be kellett volna mutatni, de ezt az áprilisi választások utánra halasztották. Amikor pedig 2000 nyarán végre bemutatták, Sartor és Zitelli elmondása szerint nyilvánvaló volt, hogy a műszaki szakértők eredeti jelentését a Consorziót felügyelő, a Közmunkaügyi Minisztérium alá rendelt vízügyi hatóság munkatársai átírták. A Tervezőbizottság tagjai nem tudták vállalni a dokumentumban eszközölt változtatásokat, és nem voltak hajlandók aláírni azt. Ekkor a jelentést továbbították a miniszteri bizottsághoz, amelynek elnöke az év végén Giuliano Amato miniszterelnök volt. E bizottság asztalán hevert a dokumentum még 2000 végén is. A 2000. év politikailag igen változékony nyara sok szempontból megváltoztatta Olaszország kormányzótestületeit. A balközép párti és a kapukoncepciót támogató Massimo D'Alema miniszterelnök a regionális választásokon nem kapta meg a megfelelő támogatottságot, hiszen számos régióelnöki poszt a jobbközép kezébe került. Mindez előrevetítette D'Alema bukását, hiszen a jobbközép a 2001-es országos választások előrehozatalát sürgette. Ennek kivédésére és hogy a balközép koalíció időt nyerjen a szavazóbázis megerősítésére, D'Alema 2000 áprilisában lemondott. A helyére lépő Amato a második világháború óta eltelt ötvenöt évben már az ötvennyolcadik olasz kormányt vezette.

Amato, aki a kapuk hívének számított, de aki Sartor szenátor szerint magánbeszélgetésben kijelentette, hogy soha nem tenne lépést a kapuk megépítése érdekében, átalakította kormányát. Többek között elmozdította pozíciójából Edo Ronchi környezetvédelmi minisztert, és fölajánlotta neki az EU-kapcsolatokért felelős miniszter posztját. Ronchi ezt visszautasította, és Cacciarihoz hasonlóan eltűnt a politikából. A miniszterelnök azonban, bár a projekt hívének hirdette magát, nyilvánosan hallgatott az ügyről. Nagyobb halat sütögetett a serpenyőjében, a 2001 májusára kiírt országos választásokon akart életképes jelölt maradni. Komoly vetélytársa akadt ugyanis a korábbi jobbközép miniszterelnök, Silvio Berlusconi személyében. 2000 végére aztán Amato egyre inkább belátta: igencsak soványak az esélyei, hogy a balközép miniszterelnök-jelöltje legyen. Kormányfői pozícióját, legalábbis 2001 elejéig, sikerült megmentenie azzal, hogy fölajánlotta Róma népszerű, korábban kommunista és zöld párti polgármesterének, Francesco Rutellinek, induljon ő Berlusconival szemben. Közben a kapu-projekt a túlélésért kétségbeesetten küzdő miniszterelnök irodájának egyik polcán hevert. Ott volt a Környezetvédelmi Minisztérium négyszáz oldalas, erősen negatív hangvételű jelentése, amelyet a szenvedélyes velencei környezetvédő, Andreina Zitelli a minisztérium tíz szakértőjéből álló stábbal oly nagy műgonddal és lelkesedéssel állított össze. – Hónapokig éjjel-nappal dolgoztunk ezen a dokumentumon – mondta el nekem az Amerikai Akadémia hosszúra nyúlt vacsoráján. – Hiánytalan, több mint ezer lábjegyzettel láttuk el, egyenesen tökéletes. Soha senki nem vonta kétségbe, amit leírtunk – folytatta. – A Consorziónak természetesen nem tetszik, de a vizsgálati eredményeinket nem támadták meg. Időközben a Consorziónál 2000 második felében igencsak

hektikus állapotok uralkodtak. Új „sárkányfejeket” kellett levágni, és az egyikre, egy magas, csontos arcú, markáns orrú, az amerikai Középnyugat orrhangú akcentusával beszélő régészre egyre több figyelem irányult. Az általa levont következtetés ugyanis, hogy a mozgókapu-projekt merő időpocsékolás, Európában és az Egyesült Államokban is a média érdeklődésének homlokterébe került. Albert Ammerman, a Colgate University régészprofesszora szerint a tengerszint olyan mértékben emelkedik, hogy még ha a kapuk építését jóváhagyják, és 2010-re, a Consorzio által kitűzött határidőre be is fejezik, a magas vízállású hónapokban olyan gyakran kellene használni őket, hogy a lagúnának nem lenne ideje megfelelően kiöblítődni és regenerálódni. Ammerman az Italia Nostra nevű környezetvédő csoportban tevékenykedő olaszokkal együtt meg van győződve arról, hogy a kapuk több milliárd dolláros környezeti katasztrófát jelentenének, és olyan rövid időszakban működnének hatékonyan, hogy nem érnék meg a rájuk fordítandó kétmilliárd dollárt. – A város remekül túlél egy-egy ritka eseményt [azaz kivételesen magas vízállást] – véli Ammerman, aki 1985 óta minden év legnagyobb részét Velencében tölti. Rámutat arra is, hogy a hasonló események a város egész történetét végigkísérték. – Az elkövetkező öt-tíz évben, amíg a többi beavatkozás megvalósul, a tudósoknak elég idejük lesz, hogy a kapuknál hosszabb távú megoldást találjanak – mondja. Ammerman és támogatói meg vannak győződve arról, hogy az 1966. évi környezeti hatástanulmányok „súlyos tévedéseket” tartalmaznak, és meg kell őket ismételni. A professzor elmondja, hogy az okokat hosszasan sorolhatná, és bele is kezd. A nemzetközi szakértői csoport támogatta eredeti tanulmány például az elkövetkező száz év várható tengerszint-emelkedésére vonatkozóan hihetetlenül alacsony, 4,4 és 50 cm közötti értékekkel dolgozott. A tanulmány készítői jelezték azt is, hogy a felső határértéket igen valószínűtlennek tartják. A globális

fölmelegedés tengerszintre gyakorolt hatásáról újonnan felszínre került információk alapján azonban 2100-ra inkább az 50 cm tűnik reálisnak. Ammerman azt is elmondja, hogy a Consorzio és tudósai soha nem foglalkoztak a „szezonalitás” problémájával. A kapuk hívei csak az egy naptári év alatti üzembe helyezések számát vizsgálták, és azt a következtetést vonták le, hogy a kapukat nem vonják föl olyan gyakran, hogy komoly ökológiai kár keletkezhetne. A konzorcium szóvivőnője, Monica Ambrosini még 2000 novemberében is azt állította, hogy átlagosan mindössze hét olyan nappal kell számolni évente, amikor a vízállás 1 méterrel az átlagos tengerszint fölött van. A megfigyelők többsége, köztük Ammerman is úgy véli, ez a szám jóval magasabb lenne, télen havonta 24-szer kéne emiatt zárni a kapukat. A kikötő hajóforgalma miatt aggódó Velencei Kikötői Hatóság ettől független adataiból az derült ki, hogy az átlagos tengerszintet legalább 1 méterrel meghaladó vízállás miatt 1996-ban 43 alkalommal kellett volna zárni a kapukat. Valójában 21-szer volt ilyen magas a vízszint, az előrejelző-rendszer bizonytalanságai miatt azonban 22 téves riasztásra is sor került, amikor a tényleges vízállás végül alacsonyabb lett a dagály előtt órákkal kiadott előrejelzésnél. A Science című tekintélyes amerikai tudományos folyóiratban publikált cikkében Ammerman is kifejti a maga előrejelzését: „Ha figyelembe vesszük a rendkívül magas vízállású dagályok számának évről évre történő változását és a téves riasztásokat is, kiderül, hogy egy rossz év alatt akár 150 kapuzárásra is sor kerülhet.” A Consorzio szerint ez durván „felfújt” szám, ők ragaszkodnak saját becslésükhöz, az évenkénti 7 eseményhez. Ammerman Róma, Velence és a New York állambeli Hamiltonban lévő otthona között osztja meg idejét. Jól bánik a médiával, több Velencéről szóló televíziós

dokumentumfilmben is fölbukkan, ahogy kis, velencei típusú csónakján, az úgynevezett topón evez a város csatornáin. Rögzítették a kamerák azt is, amikor a Grand Canal menti épületeken az árvízszintet jelző táblákat mutatja, és azt is, ahogy beevez a csaknem minden árvízkor elárasztott kapubejárókba. A térség korai történelmi eseményeinek dátumozásán fáradozva Ammerman és a szintén a Colgate Universityn dolgozó Charles McClennen geológusprofesszor újszerű technikával vettek fúrómintákat a lagúna üledékéből. 1999-ben hívták föl magukra először a város megmentéséért küzdő olaszok figyelmét, amikor az Építészeti Főfelügyelőség munkatársával, Maurizia De Minnel együtt cikket közöltek az Antiquity című folyóirat júniusi számában arról a feltételezésükről, hogy a lagúna korai lakói dereglyéken szállítottak ide földet szigeteik feltöltésére, hogy megelőzzék a tengerár szintjének emelkedését. A nemzetközi hírmédiának adott interjúsorozatban Ammerman, a cikk fő szerzője, régészi szerepköréből jócskán kilépve fejest ugrott a mozgókapuk körüli politikai csatározásokba. Elmondta a riportereknek, hogy a dollármilliárdokat fölemésztő mozgókapu-projekt bukásra van ítélve. Az Antiquityben megjelent cikkükben a szerzők elismert olasz tudósokat oktattak ki, akik évtizedek óta tanulmányozták a lagúnát és süllyedésének ütemét, csakúgy, mint az Adriai-tenger vízszintemelkedését. Válaszul az olasz szakemberek Ammerman kutatási módszereit kritizálták, mondván, hogy a régészeti módszerek, így a lagúna különböző rétegeiben talált anyagok tanulmányozása és radiokarbonos kormeghatározása, kevésbé precízek, mint az ő több évtizedes hidrológiai méréseik, amelyek segítségével megállapították a relatív tengerszint változásait. Ammerman cikkében azt veti föl, hogy a fúrómintákban a lagúna mélyéről fölhozott rostok az új kormeghatározó módszer szerint évezredekkel ezelőtt, a ködbe vesző

múltban szárazföldön lehettek. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a relatív tengerszint Kr. u. 400-ig körülbelül 7,6 cm-t emelkedett évszázadonként. Ezután az emelkedés üteme jelentősen megnőtt, kb. 12,7 cm lett évente, a 20. században pedig az iparosítás és a globális fölmelegedés következtében még jobban fölgyorsult. Aztán 2000. augusztus 25-én Ammerman és McClennen újabb bombaként robbanó cikket publikált, ezúttal a Science-ben. Egy ezt követő nyilatkozatukban elmondták, hogy a folyóirat szerkesztői arra kérték őket, írjanak egy „áttekintést a jelenlegi helyzetről a nemzetközi tudományos közösség számára”. A két tudós megírta, hogy a globális fölmelegedés miatt a kapukat, ha megépülnek, egyre gyakrabban kell majd fölemelni, nem csak időnként pár órára, ahogy a Consorzio állítja. „Amíg a kapuk állnak, a lagúna teljesen el lesz vágva a tengertől – így a cikk. – Pedig a tengervíz szabad cirkulálása a lagúna számára létfontosságú. A kapuk minden egyes lezárása után több árapályciklusra lesz szükség ahhoz, hogy a különböző forrásokból felgyülemlett szennyezőanyagokat kiöblítse, és a lagúna egyensúlya helyreálljon.” Ammerman és kollégája úgy vélik, a Consorzio által figyelembe vett tengerszint-emelkedési érték, amelyet a Collegio di Esperti és más tudósok is helyénvalónak találtak, túl alacsony: „A különböző szervezetek által végzett hatástanulmányok mind ugyanazzal a három forgatókönyvvel dolgoztak arra vonatkozóan, hogy mennyi lehet 2100-ig, a kapuk tervezett élettartamának végéig a relatív tengerszint-emelkedés. Mivel akkoriban még nem ismerték a relatív tengerszint hosszú távú alakulásának trendjét, az alacsony, illetve középértékkel (4,4, ill. 16,8 cm-es emelkedés) dolgozó forgatókönyv a talajsüllyedés hatásainak az Adriaitenger viselkedésének hatásaitól való elkülönítésére

tett kísérleten alapult. Egyedül a magas értékre (53,4 cm) írt forgatókönyv számol a globális fölmelegedéssel. Ez utóbbi értéket a hatástanulmányok szélsőséges, valószínűtlen esetként kezelték. A forgatókönyvek mindössze 26 éves időszak (19701996) dagálymérce által rögzített adatain alapulnak, ez az értékelési folyamat alapvető fogyatékosságát jelenti. A dagálymércék által rögzített adatokban ugyanis a statisztikai zaj szintje igen magas, ezért széles körben elfogadott tétel, hogy a trend megbízható megállapításához legalább 40 éves időszak méréseit kell figyelembe venni. Az a probléma, hogy Velence 100 évre visszatekintő dagálymérce-adatait három szakaszra osztották a talajvíz Porto Marghera-i [1929től 1971-ig tartó] szivattyúzása miatt. Oceanográfiai szempontból sem az 1897-1929 közötti, sem az 19711996 közötti időszak nem elég hosszú ahhoz, hogy segítségükkel a relatív tengerszint elkövetkező 100 évben beálló változásait megbízhatóan előre lehetne jelezni.” A cikk hangsúlyozta, hogy számításaik szerint a relatív tengerszint 2100-ig esedékes emelkedésének alacsony forgatókönyv szerinti mértékét 30 cm-re kell növelni. Ammerman ezt McClennennel közösen, a lagúna hat különböző pontján végzett régészeti munkájára alapozza, amely, úgy vélik, jól szemlélteti a szerintük Kr. u. 400 és 1900 között egyre fokozódó szintemelkedést. „Ha a relatív tengerszint hosszú távú emelkedéséből (évszázadonként 13 cm) indulunk ki, hozzáadunk évszázadonként 4 cm biztonsági többletet, és beleszámítjuk a globális fölmelegedést is (minimum 13 cm-rel), 30 cm-t kapunk a relatív tengerszint emelkedésének alacsony értékére. A legrosszabb esetre vonatkozó forgatókönyv (a magas érték) pedig 100 cm környékén lesz.”

A skála felső végét jelentő 100 cm-es érték közel áll a Kormányközi Éghajlat-változási Bizottság (IPCC) 1997-es előrejelzéséhez, a 95 cm-hez. 2000 vége felé a professzor meg a hívei türelmetlenül várták az IPCC új adatait, amelyek Ammerman előrejelzése szerint meg is duplázhatják az általa becsült 30 cm-es alacsony értéket. – Ha így lesz, a Consorziót kifújja a szél a vízből – mondta Ammerman velencei otthonában, a velem folytatott telefonbeszélgetés során 2000. október elején. Ilyen forgatókönyv mellett a Consorzio semmilyen módon nem igazolhatja a kapuk megépítését, hiszen nap mint nap, minden egyes árapályciklusban föl kellene emelni őket, és ezt Ammerman szerint a lagúna nem bírná ki. Az IPCC előrejelzése (amint arra már a 2001 elején esedékes jelentés 2000 késő őszén közzétett előzetes kiadása is utalt) nem egészen érte el a kétszeres értéket. A 2001. évi jelentés javasolt összegzését betekintés céljából világszerte körözték a tudósok között. Ebben az anyagban az IPCC 14-80 cm közötti tengerszint-emelkedést jelzett előre. Ez az értéktartomány jóval szűkebb, mint a bizottság korábbi, 1995-ös és 1997-es jelentéseiben. Az azonban szintén kiderült a 2001-es jelentés előzeteséből, hogy a középérték 47 cm lesz, amely magasabb, mint Ammerman első előrejelzése, a 30 cm, de nem éri el ennek dupláját, a 60 cm-t, amitől Ammerman tartott. Az IPCC tudósai a jelentés összegzésének tervezetében arról számolnak be, hogy a globális fölmelegedés felső határa az elkövetkező 100 év folyamán még az általuk 1995-ben becsült értéknél is magasabb lehet. A globális átlaghőmérséklet 6 °C-kal is emelkedhet az 1990. évi szinthez képest. Az IPCC 1995-ös elemzésében a 3,5 °C-os hőmérséklet-emelkedést tekinti a legrosszabb forgatókönyvnek a következő száz év vonatkozásában. Összehasonlításképpen a New York Times az IPCC összegzéstervezetéről tudósítva rámutatott, hogy az átlaghőmérséklet 2000-ben mindössze 5 °C-kal melegebb,

mint a legutóbbi jégkorszak végén. Más szóval a Föld átlaghőmérséklete tízezer év alatt emelkedett 5 °C-kal, most pedig egyetlen évszázad alatt 6 °C-ot is melegedhet. 2000 végén a Consorzio már nem vett tudomást az IPCC szövegtervezetében a globális fölmelegedésről olvasható riasztó adatok médiavisszhangjáról. Kivárták, míg 2001 elején megjelenik az összegzés és a teljes jelentés felülvizsgált, véglegesített változata. 2000 novemberében a Consorzio szóvivője, Monica Ambrosini a következőket mondta: „A Consorzio csak hivatalos adatokkal dolgozik. Szeretnénk megvárni, amíg közzéteszik a végleges jelentést.” Amikor pedig megkérdezték, hogy a konzorcium készíttet-e új környezeti hatástanulmányt az IPCC várhatóan módosított adatai alapján, tótérő választ adott: „Ha készíttetünk új VIA-t, az új számadatokat fogjuk alapul venni, de csak akkor, ha azok már hivatalosak.” Az Ammerman professzorral 2000-ben folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy sok velencei barátjához hasonlóan úgy véli, a Consorziót csak a pénz érdekli, meg az, hogy bebiztosítsa magát arra a tíz évre, amíg a Végrehajtási Projekt megtervezése és a kapuk tényleges megépítése tartana. Az is egyértelmű, hogy a Consorziónak nem tetszik a professzor beavatkozása és az sem, hogy Ammerman kommentárjaira olyan komoly figyelmet fordít a világsajtó. A Science-ben megjelent cikket követően a New York Times 2000. augusztus 29-én megjelent, Velencéről szóló anyagának is ő állt a középpontjában, és olasz, francia, brit újságírók kértek tőle interjút. Amikor telefonon érdeklődtem a Consorziónál, hogy mi a hivatalos reakciójuk Ammerman és McClennen állításaira, a cégcsoport közönségkapcsolati osztálya villámgyorsan átfaxolt egy vitriolos riposztot „Két amerikai, aki igencsak belevetette magát a Velence-bizniszbe” címmel. Az olaszul valószínűleg sokkal jobban megírt szöveg suta angol fordításából szinte csepegett a méreg. Az

alábbi idézetben hangsúlyozottan „Mr."-ként emlegetik a két, PhD-fokozattal rendelkező tudóst, pedig az olaszok udvarias nép, általában az ellenkező véglet jellemző rájuk: szinte minden értelmiségi foglalkozást űző ember, így az újságírók neve elé is nagy előszeretettel odabiggyesztik a Dott. rövidítést (dottore = doktor). „Mr. Ammerman és Mr. McClennen valószínűleg igen jól képzett régész és geológus, de mivel bizonyára jobban érdeklik őket a velencei árvízvédelmi projekttel kapcsolatos ügyek politikai és üzleti vonatkozásai, visszajöttek, hogy megmutassák magukat.” A sajtóiroda válasza azzal a bevezető megjegyzéssel, hogy „Nagyon alacsony tudományos értékű cikkekkel aratnak sikereket", kétségbe vonja, hogy a két professzor tisztában van a MOSE-projekt alakulásával. Kipécézik például, hogy a Science-cikkben az szerepel, hogy a MOSE-t 1991-ben indítványozták, holott ez valójában 1990-ben történt. „Ha esetleg a két professzort érdekli, felhívhatják a Consorzio Venezia Nuova sajtóirodáját” – folytatódik a szöveg. A sajtóanyag ezután olyan találgatásokba bocsátkozik, hogy a cikkben Ammermant és McClennent „kevésbé érdekelte a tudományos adatok hitelessége, annál jobban az, hogy megkíséreljék meggyőzni az olasz kormányt, vonja vissza a Velence védelmén dolgozó olasz építővállalatoktól a koncessziót”. Végül így zárul a figyelemre méltó anyag: „Érdemes tudni, hogy a két amerikai szerző nem javasol semmiféle alternatív megoldást Velence védelmére, csak az foglalkoztatja őket, hogy nemzetközi versenyt eszközöljenek ki más cégek és más kutatók részvételével. Toto [népszerű olasz komikus filmszínész] örökbecsű mondását idézve: »Itt a bökkenő.«” A tűzijáték folytatódott. Miután Ammerman a The New York Timestól megkapta a Consorzio anyagának másolatát, választ írt rá, amelyben a cégcsoport számos állítását kétségbe vonja, és „kármentési gyakorlatnak”

nevezi a sajtóiroda kommünikéjét. Pontról pontra sorra vette az állításokat, majd a végén kitért arra is, miért nem javasoltak szerzőtársával alternatívákat a kapu-projekt helyett: „A cikk megírásával nem az volt a célunk, hogy alternatív javaslatokat tegyünk Nézetünk szerint a velencei árvízproblémával kapcsolatos újszerű elképzelések egy nemzetközi versengés keretei között fognak felbukkanni. A Science-ben megjelent cikk célja a jelenlegi helyzet áttekintése volt. Hasznos lehet, ha újra leszögezzük álláspontunkat: (1.) mai ismereteink fényében az eddigi környezeti hatástanulmányok súlyos tévedéseket tartalmaznak; (2.) ebből következően szükség van a környezeti hatások újbóli értékelésére; (3.) az újbóli értékelést olyanoknak kellene elvégezniük; akiknél nem áll fönn összeférhetetlenség; (4.) alapvető fontosságú, hogy a Velence megmentésére tett kísérletek során hosszú távon gondolkodjunk – mind a múltat, mind a jövőt illetően.” Ezután Ammerman közvetlenül a Consorzióra lőtt ki egy nyilat: „Egy ilyen sajtóközlemény alapvető kérdéseket vet föl a Consorzio Venezia Nuova komolyságát és tisztességét (olaszul úgy mondanák: attendabilità) illetően. Valóban fel tud nőni egy ilyen szervezet Velence megmentésének nehéz feladatához?” Ezt a pengeváltást újabb cikk követte, ezúttal a Civil Engineering 2000 októberi számában, a Consorzio felügyeleti szerve, a Magistrate alle Acque által a kilencvenes évek közepén készült hatástanulmány felülvizsgálatára felkért szakértői munkacsoport tagjainak tollából. A szerzőnégyes a nevük említése nélkül

„lövöldözött” Ammermanra és McClennenre. Azt rótták föl nekik, hogy régészeti, nem pedig hidrológiai adatokkal dolgoztak, és végkövetkeztetésként megállapították, hogy az „információikban nincs semmi új”. „A közelmúltban prominens amerikai kiadványokban megjelent cikkek sajnálatos módon félrevezető információkat terjesztettek Velence árvízvédelmi problémájáról, és kivihetetlen megoldást javasoltak – írta a négy tudós. – A környezeti hatástanulmány és a mozgókapuk terve az előre jelzett tengerszint-emelkedés valamennyi aspektusát számításba veszi.” Cikkük zárásként emlékeztet a nagyközönség előtt 2000-ben újra megnyitott pisai ferde torony hosszú évek alatt megvalósított stabilizálására és némi „visszahúzására”. „Velence sem érdemel ennél kevesebbet” – zárják soraikat. Érdekes, hogy a Civil Engineering-cikkben a négy szerző futólag utal a következő száz évben várt 30 cm-es tengerszint-emelkedésre. Pedig eredeti jelentésükben nem tartották valószínűnek az ilyen mértékű emelkedést, forgatókönyveik egyikében 20 cm-t említenek. A 30 cm-es emelkedést Ammerman és munkatársai előre jelezték a Science-ben 2000-ben megjelent cikkükben, és a Civil Engineering négy szerzője időközben a régészek által megadott számot vette át. Vajon miért vívja szélmalomharcát egy amerikai tudós a Consorzio óriási, lövészárokkal körbevett erődítménye ellen? A Consorzio munkatársai sötét pillantások közepette arra célozgatnak, hogy a kapuk ellenfelei mozgatják Ammermant. Amikor azonban a megfigyelő hasonló spekulációba fog arról, hogy a „független” konzultánsok kapukat védő állításai mögött a Consorzio állhat, furcsamód elhallgatnak. Ammerman a vádakra egyszerűen így reagál: – Felelőtlenség lenne, ha nem mondanék erre semmit. Mi azt akartuk, hogy egy kis fény vetüljön az ügyre. Szeretnénk, hogy a város érdekei érvényesüljenek, és ezeket az

érdekeket a hosszú távú [a kapukon túlmutató] szemlélet szolgálja. Lehet, hogy fontosabb lenne felújítani a „Velencejövőképet”. – Kifejti, hogy ezen egy olyan folyamat elindítását érti, amely során a velenceiek és az olasz kormány tisztázhatná, mit jelentsen Velence a velenceieknek, illetve a világnak, majd kidolgozhatnák a jövőképbe illő óvintézkedéseket. – Be kell dobni az ügyet az arénába – véli a professzor. Szerinte Velence és környéke közelmúltja a kudarcot vallott műszaki munkálatok története. Idesorolja a történelmi belvárostól látótávolságban lévő Porto Marghera ipari zónáját és a Valjont-gátat is, amelyet Belluno közelében, labilis területen építettek meg 1959-ben. Négy év múlva, 1963-ban földcsuszamlás töltötte fel a víztározót, árasztotta el iszappal és törmelékkel a gátat, és temetett maga alá Valjonton kívül még négy kisebb falut, 2000 emberéletet követelve. – Ez volt a Velencét és környékét ért első és második csapás – mondja a professzor. – A kapuk könnyen a harmadikat jelenthetik. Magasra csapnak az indulatok a kapuk körül. 2000 végén ez a légkör azzal párosulva, hogy a kormány csak a politikai túléléssel volt elfoglalva, így vagy úgy hátráltatta az építkezésről való döntést. A kapuk ellen küzdő csoportoknak természetesen megelégedésére szolgált a késlekedés. Ok úgy érzik, ha elég sokáig elhúzódik az ügy, a vártnál sokkal magasabb tengerszint immár minden kétséget kizáróan bizonyítható lesz, és ez kikényszeríti majd a kérdés újragondolását. Ilyen csoport többek között az Italia Nostra, ez a Ralph Nader amerikai fogyasztóvédő és polgárjogi harcos és a környezetvédő Sierra Club vonásait ötvöző szervezet, amely kulturális eszközökkel a lagúnát kívánja megmenteni, nem pedig műszaki eszközökkel az ipart és az idegenforgalmat. Lidia Fersuoch 1998. évi cikke, amelyet az Italia Nostra a kapuellenes álláspontját kifejtő dokumentumként széles

körben terjesztett, a következő címet viseli: „Velence és a lagúna megmentése: környezeti-morfológiai mentés vagy technológia-központú mesterséges jelleg kialakítása?” „Velence fennmaradása kulturális, nem pedig technológiai döntésektől függ” – írja Lidia Fersuoch, majd kifejti, hogy a lagúnában az elmúlt harminc évben „beépítetlen földbirtokot láttak, egy nagy történelmi város urbanizálatlan külső területét, amelyet ki lehet aknázni, be lehet építeni, és az esetlegesen alakuló pillanatnyi igényeknek megfelelően lehet rajta változtatni”. Ezután arról ír, hogy a város és a lagúna évszázadokon át „ozmózisos” egyensúlyban élt. A 19. században azonban más érdekek kerekedtek felül, és az emberi beavatkozás megbolygatta a lagúna hidrogeológiai egyensúlyát. Az Italia Nostra a mozgókapuk helyett azt javasolja, hogy a lagúna három szájánál és a canale dei petroli mentén csökkentsék a vízmélységet. Egészen odáig elmegy, hogy „Mindenképpen vennünk kell a bátorságot, hogy kijelentsük: a kikötő összeférhetetlen a lagúna megfelelő szemléletű kezelésével”. Az Italia Nostra átalakíttatná a lagúnabejáratoknál lévő hullámtörő gátakat, hogy lassítsa a beáramló tengerárt, helyreállíttatná az évek során ipari célokra feltöltött területeket, és újra megnyitná a halgazdaságokat a szabadon áramló víz előtt. Így a víz nagyobb területen terülhetne szét, és ezáltal enyhülne a magas vízállásnak a városra gyakorolt nyomása. Vannak további követelések is: a lagúna alatti talajrétegek további süllyedését okozó földgázfúrások betiltása a velencei partokon; az olajszállító tankhajók kitiltása a kikötőből; a margherai olajfinomítók betiltása… és folytathatnánk a sort. Lidia Fersuoch cikkének olvasása közben a javíthatatlan, megingathatatlan Gherardo Ortalli professzor jut eszembe, akivel egy délelőtt a Velencei Egyetemen – ahol középkori történelmet tanít – lévő irodájában beszélgettem. Ortalli tisztában van a

realitásokkal, így azzal is, hogy „a jó harc megharcolása” nem mindig a győzelemről szól. – Nem hiszem, hogy megnyerjük a Velencéért vívott csatát – mondta, amikor kikísért a Grand Canal partján lévő vaporetto-megállóba. – A város már nem létezik. De én remélem, hogy a jó harc megvívásával sikerül megmentenem a lelkemet. Sok barátomat vesztettem el, akik hisznek a kapukban, és támogatják az elképzelést. – Ekkor elhallgatott, megrázta a kezem, majd sarkon fordult, és visszasietett az irodájába, ahol már tolongtak a szóbeli vizsgájukra várakozó diákok. A 2000 nyarának végén és őszén lezajlott elkeseredett szócsaták után a kormány október elején közreadta költségvetés-tervezetét, amelyben a szavazatszerző adócsökkentések domináltak. A kapuk tervezésére, illetve megépítésére nem különítettek el pénzt, hiszen a regionális bíróságnak a környezetvédelmi miniszter rendeletét semmisnek nyilvánító ítélete ellen készült a fellebbezés, a projekt tehát egyelőre befagyott. Giuliano Amato balközép kormánya kétségbeesetten igyekezett hatalmon maradni. Fennállt a veszély, hogy a választásokon Silvio Berlusconi, a jobbközép miniszterelnök-jelöltje veszi át a hatalmat. Amato mintegy 41 billió líra (18 milliárd dollár) értékben ígért az olaszoknak adócsökkentést és szociális juttatásokat. A kormány ígéretet tett, hogy 2000 végére 13 billió, 2001-ben pedig újabb 28 billió líra értékben nyirbálja meg az adókat. De hiábavaló próbálkozás volt, a 2001 májusában tartott választások után Berlusconi lett a miniszterelnök. A The Economist így vezeti be az adócsökkentési javaslatról írott cikkét: „Hosszú idő óta a legnagyvonalúbb költségvetés – mondja a kormány. Olcsó választási fogás – fitymálja az ellenzék. Akárhogy is, az olasz adófizetők elégedettnek tűnnek.” Ha a beígért adócsökkentések és szociális juttatások – olcsóbb gyógyszerek, gyermekek utáni nagyvonalúbb támogatások – elnyerik a parlament

jóváhagyását, az átlagos olasz család mintegy 400 dollárral lett volna gazdagabb. Nem sokkal azután, hogy az Amatokormány szeptember végén nyilvánosságra hozta ígéreteit, egy felmérés azt mutatta, hogy október folyamán javult Olaszországban a fogyasztóibizalom-index. Pedig a pénzügyi szakértők hanyatlásra számítottak.

FENNMARAD-E VELENCE? „Velence olyan, mint az az ember, aki úgy próbál előrefutni, hogy közben hátranéz. »Nézzétek, milyen jók voltunk, milyen nagyszerűek voltunk!* Velence dicső múltja és nem létező jövője közé szorulva vergődik.” (Andrea Rinaldo professzor)

Olaszország északi és középső részén 2000. november 6-án majdnem egész nap esett. A csaknem ötórás Róma-Velence vonatút alatt komor, sötét, nedves tájak suhantak el az Eurostar gyorsjárat ablaka előtt. A velencei Santa Lucia stazione óriási tetőszerkezetének rézsútos elemein folyt az esővíz. A pályaudvar előtt, ahol Velence gyönyörű, romantikus és sajnálatosan rozoga épületei a Grand Canalt ölelik körül, fölszálltam az 51-es vaporettóra, hogy megtegyem a Giudecca-csatornán, a Szent Márk-kikötőmedencén keresztül a húszperces utat a Lidón lévő szállodámig. Az elkövetkező öt nap során az utolsó interjúkat kellett elkészítenem, és az árapálytáblázat alapján, amelyet indulás előtt megnéztem, nem számítottam különösebben magas vízállásra. Telihold csak november 11-én volt esedékes, akkor pedig a tervek szerint már Rómában kellett lennem. Az aznapi, november 6-i estére azt jelezte a csillagászati naptár, hogy fél kilenc körül mindössze 31 cm-rel a relatív tengerszint fölött tetőzik majd a dagály. Ez jóval a 70 cm-es határ alatt van, amikor a székesegyház előtt a Szent Márk teret már kezdi ellepni a víz. Amikor a vízibusz a Tronchetto hajókikötővel párhuzamos, védett Canale Scomenzeráról kifordult a széles, nyílt Giudecca-csatornára, jókora adag sós lagúnavíz formájában csapott arcul a valóság. A só íze nem

volt kellemetlen, ruhámból és csomagomból azonban csöpögött a víz. Hátrasiettem a hajófarban lévő utasfülke ajtajához, és a hányattatásoktól nem mentes út hátralevő részében ott maradtam. Az elemekkel továbbra is a vaporetto fedélzetén dacolok lábai között pislogtam kifelé. Arra gondoltam, ők bizonyára igazi, acélos lelkű velenceiek, akik tudják, hogy az itteni életnek teljesen normális velejárója, ha alkalmanként megáznak. Egy nyolcévesforma, esőköpenyes, gumicsizmás kisfiú boldogan kapaszkodott a kabin külső falára hegesztett fogantyúba, és nagy örömsikollyal fogadott minden egyes hullámot, amely telibe kapta. Szárazabb helyemről azt is láttam, hogy a lagúna vize helyenként, ahol még nem magasították meg, elárasztja a járdát. Pár órával később, a lagúna nagyobb utasszállító kompjának, a Concordiának a fedélzetéről az utóbbi 105 év hetedik legmagasabb acqua altájának lehettem szemtanúja, amely során a történelmi városrész 93 százaléka víz alá került. Este kilenc órakor tetőzött a víz, döbbenetesen magasan, 144 cm-rel a tengerszint fölött. Az órákkal korábban kihelyezett gyalogjárókat könnyedén fölszedte a víz. Miután a passarellák az áradat felszínén úszkáltak, a helybeliek és a turisták egyaránt combközépig érő vízben botorkáltak az utcákon és a fondamentán. Ha olyan balszerencsés lettem volna, hogy közvetlenül a Szent Márk-székesegyház előtt állok a magam alig több mint 170 centijével, a víz a csípőm fölé ért volna. (1966ban pedig majdnem a hónaljamig.) A velenceiek, ahogy a kisfiú is a vaporettón, föl voltak készülve. A rendszeresen maguknál hordott csizmán kívül egyesek hatalmas műanyag szemeteszsákot is húztak a lábukra, és szigetelőszalaggal jó szorosan odaerősítették. A turistáknak, akiknek rendszerint fogalmuk sincs, mire számítsanak, hozzám hasonlóan csuromvizes nadrág és szétázott félcipő jut osztályrészül. Akik megengedhetik maguknak, hogy luxushotelban szálljanak meg, a csillogóvillogó előcsarnokból kilépve általában kapnak

gumicsizmát. Aznap este azonban ez is kevés lett volna, hiszen a Szent Márk tér környékén jócskán ellepte volna a víz a bokáig érő lábbeliket. Még a Lidót sem kímélte az ár. Ahhoz, hogy ez utóbbi tényről saját szememmel is meggyőződhessek, a hánykolódó Concordia felé tartva át kellett gázolnom a Piazzetta Santa Maria Elisabettát ellepő, bokáig érő vízen. A Lido döbbent lakói a Szent Márk téri kikötő felé tartva nyugtalanul várták, hogy a munkások lerakják a hevenyészett gyalogjárókat. A jóval magasabb fekvésű és védettebb szigeten általában nincs részük ilyen élményben. A komp kapitánya elszánt küzdelmet vívott, hogy kiköthessen, és fölvehesse a mólón rekedt több száz utast, akiket körbezárt az előttük elterülő, mély Szent Márkkikötőmedencéből és a hátuk mögötti, víz alá merült járdák felől is áradó víz. A hullámokkal és a széllel hadakozó kapitánynak csak harmadszorra sikerült beállnia a mólóhoz. Egy férfi, aki a történelmi belvárosban dolgozik, és a Concordia fedélzetén készült hazatérni otthonába, a Lidóra, bosszúsan morogva igyekezett előrejutni a tömegben. – Hosszú-hosszú ideje nem láttam már ilyet – mondta az acqua alta veteránja. – Ha éjjel végig így tombol a szél meg az eső, és reggel erre jön rá a következő dagály, itt nagy katasztrófa lesz. Rosszabb, mint 1966-ban. Nem így történt. Éjszaka nyitva tartottam az ablakomat, az eső dobolását hallgattam. Tíz óra körül elállt a szél, hajnali kettő körül pedig az eső is. Virradatkor már csak pár elszórt felhő igyekezett eltakarni az ég kékjét, de sikertelenül. A nedves utcák járhatók voltak, a földszinti üzlethelyiségek tulajdonosai a délelőttöt a víz fölitatásával töltötték. Ismerték a dörgést: előző este nem hagytak árut a padlón, mindent fölpakoltak magasabbra, hogy ne érje el a víz. Aznap délelőtt áthaladtam a Szent Márk téren, ahol a szórványos pocsolyák lassanként kezdtek eltűnni a szennyvízcsatornában. Miközben a hepehupás, egyenetlen

felületű tér kövezetének nyílásai az utolsó litereket is elnyelték, egy térzenét játszó zenekar már rá is zendített egy harsányan vidám melódiára, a száradó járdán galambok százaitól körülvett magárusok jelentek meg, és a város megkezdte az újabb napot. – Elképesztő, hogy másnap az egész város többékevésbé normálisan működik, pedig így van – mondta pár nappal később Sarah Quill Velencében élő angol fotográfus. Fején találta a szöget. Az 1966. évi árvíz óta eltelt években a város lakóinak többsége az épületek földszintjéről följebb költözött, vagy az emeletre, vagy a szárazföldre. A földszinti üzlethelyiségek ajtajába acél védőfalat helyeznek a tulajdonosok. Az elektromos hálózat és a telefonhálózat kapcsolószekrényei a földszinti helyiségekben mennyezet közeli magasságban vannak, jóval a lehetséges legmagasabb vízszint fölött. Ha ma 194 cm-es árvíz zúdulna a városra, az kissé drámaibb hatású lenne, mint az általam látott 144 cm-és, de az 1966. évi állapotokhoz, amikor a város elsötétült, és napokig el volt zárva a külvilágtól, nem lehetne hasonlítani a helyzetet. A 144 cm-es acqua granda utáni napokban összerakosgattam a lezajlott meteorológiai események részleteit. Megtudtam, hogy ilyen vízállás átlagosan mindössze hatévenként egyszer fordul elő. 110-120 cm közötti vízszint, aminek 2000. április 6-án voltam szemtanúja, rendszerint évente 2-3 alkalommal van, a 130 cm-t pedig 2-3 évente egyszer éri el a vízállás. (Velence történetének legmagasabb följegyzett vízszintjét, az 1966. november 4-5-i 194 cm-t harmincnégy évvel és két nappal az én 2000. november 6-i kalandom előtt regisztrálták.) A városvezetőket és a Velencei Árapály-előrejelző Központ szakembereit meglepte a 2000. novemberi vihar ereje. A csillagászati dagályszintet már régóta a relatív tengerszint fölött 31 cm-rel számolták. Viharmentes, normális időjárási viszonyok mellett tehát még a város

legalacsonyabban fekvő pontját, a Szent Márk teret sem érhette volna el a víz. Á váratlan vihar azonban több millió tonna vizet korbácsolt föl, és ez 113 cm-rel megemelte az egyébként viszonylag alacsony dagályt. A megduzzadt víztömeget a dél felől óránként hatvanmérföldes sebességgel fújó sirokkó feltolta az Adriai-tengeren és be a lagúna Lidónál lévő száján. Onnan a víz Velence történelmi belvárosára zúdult, a sirokkó pedig, ahogy 1966-ban is, ott tartotta. Mint Paolo Costa velencei polgármester helyettese, Guido Moltedo másnap elmondta nekem, az eset mindenkit annyira meglepett, hogy ha a mozgókapuk már megépültek volna, alighanem későn emelték volna föl őket. Később pedig azt is megtudtam, hogy ha időben fölemelik őket, akkor se sokat értek volna a lagúna lidói szájánál regisztrált 580 cm-es vagy a fél mérföld-del arrébb, az Adriai-tengeren észlelt 760 cm-es hullámokkal szemben. És volt még egy tényező, ami miatt a kapuk ez alkalommal hasznavehetetlennek bizonyultak volna. Ebben az egyedi esetben ugyanis a szél miatt a lagúnában jóval magasabb volt a vízállás, mint a tengeren. Ha tehát a kapukat fölemelik, azzal azt akadályozták volna meg, hogy a víz visszafolyjon a sokkal sekélyebb tengerbe. Délután 3 óra 40-kor, nagyjából akkor, amikor csuromvizesen hajóztam a vasútállomástól a Lido felé, az előrejelzések 110 cm-és, este fél kilenckor érkező dagályra számítottak. Az előrejelzés idején a vízszint a Santa Maria della Salutetemplomnál kihelyezett dagálymércén 86 cm-rel, a Lido szigeténél lévő lagúnaszájnál 68 cm-rel, fél mérfölddel kijjebb pedig, a nyílt tengeren, ahol az olasz állam árapálykutató állomást tart fenn, mindössze 62 cm-rel haladta meg a relatív tengerszintet. A délután és az este folyamán tovább emelkedett a vízszint, a lagúnában azonban mindig 10-20 cm-rel magasabban állt a víz, mint a Lidónál és onnan félmérföldnyire, a nyílt tengeren. A kilenc órakor bekövetkező 144 cm-es tetőzés előtt a Salute-templomnál

142, a Lido-bejáratnál 131, a tengeri kutatóállomásnál pedig 114 cm volt a vízállás. Mindez erősen megkérdőjelezi a polgármesternek a másnapi lapokban megjelent felhívását, hogy a kormány döntsön a kapukról. NEKÜNK KELL A MOSE – NEKTEK DÖNTENETEK KELL! – harsogta az Il Gazzettino című velencei újság főcíme, mintha legalábbis a kapuk megakadályozhatták volna a történteket. Valójában azonban éppen az ellenkezője volt igaz: a kapuk csak súlyosbították volna a bajt. Egyik ellenzőjük öt nappal később Rómában úgy nyilatkozott, hogy a november 6-i acqua alta „a legékesebb bizonyítékot szolgáltatta arra, hogy a kapukat nem szabad megépíteni”. Ahogy az már Velencében lenni szokott, a 2000. november 6-án átélt árvizet idővel elfelejtik, hiszen az árukészletet mindenki biztonságba helyezte, haláleset sem történt. A víz pedig, mint mindig, visszahúzódott. Az újságok arról adtak hírt, hogy a hatalmas vihar tetőpontján Európa más pontjain hét emberéletet követeltek a velenceivel összefüggő árvizek. Velence hajlékony Több mint ezer éven át ült egy lagúna iszapján, amelyet naponta kétszer megfürdet az Adriai-tenger. Több százezer megkövült facölöp tartja, mint megannyi ujj, amelyekre évszázadokkal ezelőtt a mesteremberek az elemek ellen védelmet nyújtó kőgátakat építettek. Az épületek, bármennyi követ halmoztak is rájuk az eltelt évezred során, szilárdan tartják magukat. Velence azt is alig-alig veszi észre, ha földrengés tör ki a közelben, ahogy 1977-ben a nem egészen százmérföldnyire északra lévő Friuli közelében történt, ahol ezren vesztették életüket. A város egy régi lakója így számolt be akkori élményeiről: – Persze, itt is kellemetlen volt, ám csak ringatóztunk, inogtunk egy keveset, meg

talán süllyedtünk is valamicskét. De nem dőlt össze semmi. Ez a város iszapra épült, rugalmas. Visszapattan. Velence még valószínűleg évtizedekig „vissza fog pattanni”. A mozgókapukat sokan rövid távú megoldásnak tartják. Megépítésük folytonos halogatása, a velük szemben Olaszországon belül mutatkozó egyre erősebb ellenállás, a világméretű globális fölmelegedés, valamint a Consorzio Venezia Nuova 1983-as létrehozásakor még nem létező környezetvédelmi aggályok mind-mind bizonytalanná teszik a kapuk jövőjét. – Az egyenetlen egyensúly állapotában vagyunk – mondja Roberto Frassetto, a nagy tekintélyű olasz tudós, a hetvenes évek elején a kapukoncepcióval előálló csapat tagja. – Egyetlen apró lökés előreviheti az ügyet, vagy véget vethet mindennek. Giorgio Sartor, a befolyásos szenátor viszont, aki történetesen éppen Venetót képviseli a törvényhozásban, le akarja állítani a kapu-projektet. Zöld párti kollégáival együtt nagyszabású kampányt indított annak érdekében, hogy a lagúna védelme kikerüljön a Consorzio kezéből. Ok a különböző regionális, városi és országos szintű szervek, minisztériumok műszaki szakembereiből álló Tervezőbizottságra (ufficio di piano) bíznák a nagyszabású vállalkozást. Sartor a 2000. november közepén, Rómában folytatott beszélgetésünk során filozofikus húrokat pengetett: – A lagúna egyedi mivolta miatt – hiszen a november 6-i acqua alta is igen egyedi eset volt, korábban ehhez hasonló viharra nem akadt példa – a probléma nem redukálható egyetlen egyszerű műszaki megoldásra, azaz a kapukra. A szenátor szerint a Tervezőbizottság az elkövetkező öttíz év során komoly erőfeszítéseket tenne, hogy hosszú távú megoldást találjon. Talán még a sokak által „holland megoldásnak” nevezett védőgátsorozat ötlete is fölvetődhetne. Az ötlet támogatói így magyarázzák elképzelésüket: a lagúna különböző részeit körülvevő gátak elkülönítenék a lagúnát az Adriai-tengertől, a víz

szabályozott cserélődését pedig zsilipek sora tenné lehetővé. E forgatókönyv megtisztítaná Porto Margherát a szennyezőanyagoktól, a történelmi Velence pedig megkapná a régóta várt hagyományos szennyvízelvezető rendszert, amely a szárazföldi tisztítóművekbe vezetné a város szennyvizét. Sartor reményei szerint ez a szinte hihetetlen koncepció a következő negyedszázad során, a globális fölmelegedés kiváltotta drámai mértékű tengerszint-emelkedéssel egyidejűleg megvalósulhatna. Sartor elmondja még, hogy bármi legyen is a megoldás, fontos, hogy az ufficio di piano tervezze meg és irányítsa a Velence védelmében történő beavatkozásokat, ne a profitorientált, magánkézben lévő Consorzio. 2000 végén Sartor és kollégái azt tervezték, hogy a Velence-kérdéshez kötik bármilyen jövőbeli kormánykoalíció támogatását. A szenátor elmondja, javaslatot tett Amato miniszterelnöknek, hogy a Tervezőbizottság 2000 novembere és 2001 februárja között négy hónapra elosztva kapjon pénzösszegeket a Velencére vonatkozó különleges törvények által elkülönített alapokból, és vegye át a lagúnában végrehajtandó beavatkozások tervezését. Mindez 2001 közepén, Berlusconi győzelme után még függőben volt. Sartor szenátor arra is kérte Amatót, hogy hangsúlyozza a többi lehetséges megoldást is: a canale dei petroli malamoccói szájának mélységcsökkentését, az elzárt halgazdaságok megnyitását, a Margherával csővezetékkel összekötött tankhajó-rakodóállomás építését. A választások óta ezek a javaslatok is függőben vannak. A tankhajók különösen zavarják a környezetvédőket. 2000. december elején a Canale Malamoccóban apálykor a sekély vízben homokzátonyra futott egy 37 000 tonnás máltai olajszállító. A hajóban nem esett kár, de Willer Bordon, a balközép pártállású környezetvédelmi miniszter, aki korábban a Trieszt kikötőváros közelében lévő Muggia polgármestere volt, elrendelte, hogy 2001-től tiltsák ki a

lagúnából a veszélyes vagy szennyezőanyagokat szállító egytörzsű tankhajókat. A parti őrség felzárkózott a miniszter mellé, és 2001. február 22-én kiadta a tiltó rendeletet. (Az ügy pikantériája, hogy az ominózus máltai tankhajó, a Sea Bravery II, kéttörzsű.) Sartor arról is meg akart végre állapodni, hogy Velence ossza meg az Adriai-tenger északi részén játszott kőolajforgalmi csomópont szerepét a délebbre fekvő Ravennával és az északkeletre lévő Trieszttel. Így „szétterülne” az a környezeti kockázat, amellyel a városnak pillanatnyilag szembe kell néznie. Sartor novemberi beszélgetésünk során kifejtette, hogy ha a kormány a felsoroltakat februárig megteszi, a következő kormány, ha a jobbközép nyeri is a választást, igen nehezen tudná mindezt visszacsinálni, „rükvercbe kapcsolni”. 2001 közepén azonban ezek az elképzelések is függőben voltak Amato 2001. májusi távozásáig nem hagyta jóvá a kapuk építését, illetve a Végrehajtási Projektet. A kormánynak, ha előre akar lépni, nem lesz más választása, mint megismételtetni a környezeti hatástanulmányt. Sartor szerint ez utat nyit majd a mozgókapuknál hosszabb távú megoldások számára, amelyek egy évszázadig is eltartanak majd, nem csupán néhány évtizedig. A mérnököknek, tudósoknak megvannak Velence megmentésére vonatkozóan a maguk dédelgetett kedvenc elképzelései. Műszaki megoldásaik a szakterületek különbözőségéből fakadóan általában egymásnak ellentmondók. Az egzakt tudományok, például a hidrológia művelői nem szeretik, ha társadalomtudósok, mondjuk, régészek avatkoznak bele a munkájukba. Szerintük az ő módszereik nem elég tudományosak. Az olasz politikusok ugyanakkor nem szívesen tesznek kockára semmit egy ilyen nagy volumenű, költséges vállalkozás kedvéért, amely ráadásul nem is biztos, hogy

beválik az időjárás, illetve a globális fölmelegedés függvényében. Ókét, ahogy amerikai és más nemzetbeli kollégáikat is, rendszerint kizárólag a következő választás, a következő évtized foglalkoztatja. A közvetlenül a választás előtt meghirdetett adócsökkentéssel és juttatásemeléssel általában szavazatokat lehet szerezni, viszont az erősen vitatott velencei mozgókapuk megépítésével nem feltétlenül. Mivel tehát Velencét nem sújtotta az 1966. novemberi acqua grandéhoz hasonlítható özönvíz, a mozgókapukkal kapcsolatos döntés folyamata a 2001. év nagy részében bágyadtan egy helyben topogott. Egyszerűen túl drága és túl ellentmondásos a projekt, és a politikusokat a holtpontról kimozdító komoly katasztrófa nélkül nem lehet gyors végkifejletre számítani. Berlusconi kerüli a témát, inkább az olasz csizma „orrát” Szicíliával összekötő hídról meg az autópályák fejlesztéséről beszél. A város infrastruktúráján végzett kevésbé vitatott munkálatok, valamint a várost védő szigetek megerősítése és a Piazza San Marco vízelvezető rendszerének javítása valószínűleg folytatódik. Ezt a munkát már évtizedek óta rutinszerűen kellene végezni, és ha ma is a hajdani Velencei Köztársaság illetékesei irányítanák az árvízvédelmet, magától értetődő módon el is végeznék. Most viszont, hogy a város egykori gazdasági ereje már csak szép emlék, problémái nem tűnnek annyira égetőnek az előrelépni óhajtó világ szemében. Velencének azonban, ahogy a világ más tengerparti városainak is, szembe kell néznie a valósággal: a tengerek vize melegszik, vízállásuk emelkedik. A Kormányközi Éghajlat-változási Bizottság, amely több száz tudós nézeteit és kutatási eredményeit jeleníti meg, azt állítja, hogy a vízszintemelkedés elkerülhetetlen. És azt is állítja, hogy ha az üvegházhatású gázokat holnaptól kordában tudnánk tartani, akkor is csak évszázadok alatt lehetne visszafordítani a 20. századi iparosítás bolygónkra gyakorolt hatását.

Az 1PCC jelentéseiből egyvalami világosan kiderül: a tudósok, mérnökök legjobb esetben is csak rövid távú megoldásokat javasolnak a város és fogyatkozó lakossága számára. A mozgókapuk fölötti vita hevében hosszú távú elképzelésekről, így a „holland megoldásról", alig esik szó. A hosszú távú gondolkodás hiánya erősen aggaszt egy Velence történetét élénken figyelő hölgyet, aki alaposan tanulmányozta a lagúnát és a különböző megoldásoknak a lagúnára gyakorolt hatását, majd figyelemre méltó értekezést írt a témáról. Meghna Csakrabarti, aki 2000-2001-ben a Harvard Egyetem Környezeti Tudományok és Kockázatkezelés című posztgraduális programjában vett részt, 1998-ban az Oregoni Állami Egyetemen dicsérettel megvédett környezetvédelmi mérnöki diplomamunkájának részeként írta a tanulmányt. Érdekes kérdéseket vet föl. Rámutat, hogy a kapukhoz hasonló megoldások jellegüknél fogva egyfunkciósak: csak az árvízvédelemre jók. Velence ugyanakkor, mint láttuk, számos problémával küzd: fogyatkozik és korosodik a lakossága, túl sok a turista, és túl nagy mértékű az ipari környezetszennyezés. Csakrabarti a hetvenes évek elejétől 2001-ig, jó harminc éven át a kapukra koncentrálódó vitáról ezt írja: „A korlátolt gondolkodás elfojtotta a Velence újraélesztését szolgáló »kvantumugrások« lehetőségét.” Természetesen szükség van műszaki megoldásokra, ahogy a környezeti hatástanulmányt felülvizsgáló négy tudós is hangsúlyozta a Civil Engineeringben megjelent cikkében, Csakrabarti azonban arra biztatja a döntéshozókat, hogy gondolkodjanak több lépéssel előre. Tanulmányában kifejti, hogy a kapuk nem oldanák meg a tengerszint-emelkedés problémáját, csupán meghosszabbítanák Velence végromlását. A városnak inkább „tartós megoldásokat” kellene fontolóra vennie,

amelyek nem pusztán műszaki jellegűek, hanem a város és lakói figyelembevételével születnek. „Velence igazi megváltása az emberek visszatérésében keresendő, illetve a város megmentésére irányuló lakossági akarat újraélesztésében. A város megmentése nem kevesebbet, mint teljes urbánus megújulást igényel.” Csakrabarti tehát azt sürgeti, hogy Velence szerezze vissza a velenceieket, és ha majd ők visszahódítják városukat a turistáktól meg a jelenleg érvényesülő globális érdekektől, gondját is fogják viselni a városnak. És ha Velence élhetőbbé tétele a turizmus szabályozásával jár, hát legyen! Meghna Csakrabarti 2000 őszén folytatott elektronikus levelezésünkben még markánsabban nyilatkozott a témáról. „Az irritáló angol-európai arrogancia (amelyhez immár Amerika is csatlakozott)” azt a hitet táplálja, hogy „az olasz társadalom öreg, és túljutott már a fénykorán”. Szerinte ez a fajta gondolkodás teljesen félrevezető, és inkább a következő kérdést kellene föltenni: Mánk – azaz a külvilágra – lehet-e bízni, hogy megmentsük ezt a várost, amelyet igazán úgyis csak saját lakói menthetnek meg? A lényeg, hogy Velence megmentése nem olasz, hanem velencei ügy. Az, hogy egy szétesőben lévő kormány meg tudja-e szervezni magát, érdektelen. Ami fontos, az az, hogy a velenceiekben van-e élni akarás. Ha igen, akkor potenciálisan sikerre vezethet bármilyen hosszú távú terv.”

EPILÓGUS Közvetlenül e könyv nyomdába adása előtt megragadta figyelmemet az Italy Daily egyik főcíme: „Róma jóváhagyja a velencei gát tervét.” Az angol nyelvű újság szerkesztőségvezetője, Christopher Emsden által írt egyoldalas cikk az olasz fővárosban 2001. december 6-án tett bejelentésről tudósított. A december 7-én reggel az egész olasz sajtót bejárt hír a mozgókapuk támogatóit és ellenzőit egyaránt meglepte. Tizenkét évig tartó harsány civódás és éles viták után Silvio Berlusconi jobbközép kormánya igent mondott az ellentmondásos tervre, amelynek költségét ma 3 milliárd euróra (2,67 milliárd dollár) becsülik. Áldását adta tehát a kormány a velencei lagúna három szájánál elhelyezett, vízbe süllyesztett kapukra, amelyek a tervezők ígérete szerint parancsszóra kiemelkednek a vízből, hogy útját állják az Adriai-tengeren gyakran fölnyomuló, vihar hajtotta dagálynak. A bejelentésre mindössze kilenc hónappal azután került sor, hogy a Comitatone, amelyet Berlusconi balközép elődjei hoztak létre a lagúna védelmére, tudtára adta az államilag létrehozott óriás építőkonszernnek, a Consorzio Venezia Nuovának, hogy nem kezdheti meg a Végrehajtási Projektet, azaz a kapuk tervezését. A 2001 májusában lezajlott választásokon a hatalom a jobboldal kezébe került, és erre a váltásra a Consorziónak igencsak szüksége volt, hogy belefoghasson a modern európai történelem egyik leg-nagyratörőbb építkezésébe. A kapuk ellenzőit és a környezetcentrikus Zöld Párt tagjait – amely pártnak az új, konzervatív kormányban nincs semmiféle hatalmi pozíciója vagy befolyása – legalább annyira lesújtotta a hír, amennyire a projekt híveit felvillanyozta.

Peter Mayer, az Associated Press tudósítója, Luana Zanella zöld párti politikusnő nyilatkozatát idézte: „Mély megdöbbenéssel értesültünk róla, hogy ekkora erőforrásokat összpontosítanak egy olyan projektre, amelyet a tudományos közösség megkérdőjelez.” Meyer ezután Gaetano Benedettónak, a Vadvédelmi Világalap, a World Wildlife Fund (WWF) olaszországi irodája munkatársának szavaival folytatta:,A város sorsa most egy megalomániás, költséges és környezeti szempontból ártalmas technológiai hazárdjáték kimenetelén múlik.” Benedetto reakciója aligha volt váratlan, hiszen a WWF 2001 márciusában a dózsepalota Sala del Piovego nevű termében rendezett (ebben a teremben ravatalozták fel a régi velenceiek az elhunyt dózsék holttestét) „Velence és jövője” című konferenciáján nyíltan támadták a Consorziót. A mozgókapuk hívei és az új jobbközép kormány tisztviselői hasonlóan heves retorikai fordulatokkal válaszoltak. Az Italy Daily Giancarlo Galant, Veneto régió elnökét és a Berlusconi-féle Forza Italia (Hajrá, Olaszország!) párt tagját idézte: „December 6-a történelmi nap lesz Velence életében. Tapsolni fog az egész világ, csak a kalucsnikészítők lesznek szomorúak.” Galan elmondta még, a MOSE-re szükség van ahhoz, hogy Velence „olyan hely legyen, ahol élni lehet", és tett egy figyelemre méltó előrejelzést is: elmondta, hogy a kapukat 2009-re üzembe helyezik. Ez kétségtelenül nagy tett lenne, még azt feltételezve is, hogy a projekthez szükséges pénzösszegek azonnal rendelkezésre állnak, és a MOSE építése akadálymentesen haladhat – márpedig mindkét eshetőség eléggé valószínűtlen. A Consorzio ugyanis már régen kijelentette, hogy két-három évet venne igénybe a Végrehajtási Projekt néven ismert végleges tervezési fázis, a kapuk tényleges megépítése pedig akár további tíz évbe is beletelhet. Paolo Costa velencei polgármester, aki szerint Velence problémái nem a globális fölmelegedéshez, hanem a

talajsüllyedéshez kötődnek, a bejelentés után nem vesztegette az időt, azonnal támadást intézett Albert Ammerman, a kapuprojektet bíráló régész ellen. „Csak azt tudom feltételezni, hogy mindent tud a múltról, de a globális fölmelegedésről semmit” – idézi Costát december 10-én az Italy Daily vezércikkében Dominic Standish Velencében élő szakértő. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy az olasz kormányok az 1966. évi aqua granda óta eltelt több mint harmincöt év alatt számos drámai bejelentést tettek Velence árvízgondjainak megoldásáról, és rendszeresen ígértek líramilliárdokat a munka elvégzésére. Mint láttuk, a jóváhagyott pénzekből óriási összegek tűntek el vagy „térítődtek el", hogy más projektekre, más problémák megoldására használják fel őket. A mozgókapukra szánt 3 milliárd euró nem szerepel Olaszország 2002. évi költségvetésében sem, és senki sem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, honnan jön majd a pénz. Különösen annak fényében rejtélyes ez, hogy a Berlusconi-kormány nagyszabású, országos méretű autópálya-fejlesztési programot ígér, és a Messinai-szoroson átívelő, az olasz „csizma” orrát Szicíliával összekötő hidat is akar építeni. Néhány nappal a bejelentés után valaki, aki már régóta nagy éleslátással kíséri figyelemmel a dolgok olaszos elintézési módját, a következőket mondta nekem: „Az új kormány siet kinyilvánítani, hogy ők megváltoztatják a világot, igazi tettre kész csapat. Következésképpen pontot akarnak tenni a MOSE körüli végtelen vitára, ahogy a messinai hídprojektre is. És mivel az optimizmus a fő árucikkük, mindkettőre igent akarnak mondani! Sajnálatos módon azonban a pénznek nincsenek bővében. És, mint tudja, Olaszországban bejelentésekből soha nincs hiány, a tényleges előrelépés viszont általában várat magára. Úgyhogy én szkeptikusan viszonyulnék ehhez a bejelentéshez is.” A fenti intelmet észben tartva meg kell jegyeznünk, hogy december 6-án nem a kapuprojektet hagyták jóvá

teljes egészében, ahogy sokan hitték, hanem a 79 csuklós acéllap építéséhez vezető többlépcsős folyamat elindítását. A miniszterelnök kormánya lényegében a Végrehajtási Projekt megkezdését szavazta meg. Ha ez a szakasz úgy két éven belül befejeződik, a kormány majd eldönti, elkezdődhet-e a tényleges építkezés. Óhatatlanul bíróságon is megtámadják majd a projektet, ez további késedelmet fog okozni. És ahogy azzal az olasz közéletet figyelemmel kísérők tisztában vannak, könnyen lehet, hogy két év múlva már új kormány lesz Rómában. Akár több kormányváltásra is sor kerülhet, mire a MOSE első acéllapját legyártják. Amint azonban Christopher Emsden az Italy Daily december 7-i kiadásában hírül adta, Berlusconi környezetvédelmi minisztere, Altera Matteoli, aki ugyanabban a székben ült, ahonnan elődje pár hónappal korábban megtagadta a MOSE-projekt támogatását, erősen bizonygatta, hogy a kapuk jóváhagyása a „minden környezetvédelmi garancia” tiszteletben tartására való kötelezettségvállalást is magában foglalja. A lap tudósítása szerint a miniszter segítői később elmondták, hogy Matteoli ragaszkodott a kiegészítő intézkedésekhez, „úgymint a tankhajók lagúnából való kitiltásához” – ezt az erőteljes lépést a Zöld Párt és az Italia Nostra nevű kulturális-környezetvédő szervezet régóta sürgette – „és az olajfinomítókkal csővezetékkel összekötött új, tengeri rakodópadozat építéséhez”. Ezenkívül Galan regionális elnök azt is jelezte, hogy az Insula által végzett járdaszíntemelő és csatornakotró munkálatok szintén folytatódnának. A Consorzio továbbra is érdekelt a Szent Márk tér föld alatti vízelvezető rendszerének 24 milliárd dolláros felújításában, amellyel a télen szinte naponta jelentkező magas vízállású tengerárnak a legtöbb turistát vonzó városrészre gyakorolt hatását kívánják csökkenteni. Csak találgatni lehet, hogy rövid időn belül és kemény kritikák nélkül beindul-e a projekt.

A város egyes részeit pedig nagyszabású „generáljavitásra” készítik elő. 2002-re a Velence lepusztultabb részeiben lévő roskatag raktárépületek, raktárkikötők lebontása van beütemezve. A terület új városképének megtervezésére Enrico Miralles Moya spanyol építészt választották ki. A városvezetők reményei szerint az új épületek visszacsábítják a roskatag várost korábban elhagyó lakosokat. Sok minden történt azóta, hogy 2000 novemberében utoljára ültem Paolo Costa irodájában. Akkor a baloldali beállítottságú polgármester, aki politikailag rendszerint ellentétben áll a jobboldali miniszterelnökkel, azt jósolta, hogy Amato akkori miniszterelnök valószínűleg utódjára hárítja a kapukra vonatkozó döntést, hiszen az ügy patata bollente, azaz „forró krumpli”. Amato pontosan így tett, és a 2001. májusi választások után hét hónappal Berlusconi, úgy tűnt, fölveszi az elődje kezét égető „krumplit", és jól meg is markolja. A CNN.com európai tudósítójának, Craig Francisnek adott, 2000. december 7-én leközölt interjúban Costa a Velence megfiatalítására vonatkozó tervekkel kapcsolatban olyan érzéseknek adott hangot, amelyeket a két év során, amíg a témán dolgoztam, valamilyen formában szinte valamennyi beszélgetőpartneremtől hallottam. Olyan emberektől, akik, bármelyik oldalon állnak is a Consorzio és a kapuk körüli vitában, egyformán szeretik Velencét, és aggódnak a város sorsa, jövője miatt. „Azt kockáztatjuk, hogy a túlzott szeretet miatt eltűnünk a Föld színéről – mondta Costa Craig Francisnek. – Mindazoknak, akik saját érdekeik érvényesítésére használják Velencét, muszáj hozzájárulniuk a mítosz megőrzéséhez.”

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ahogy az ilyen léptékű vállalkozásoknál lenni szokott, a könyvem elkészültét sok különböző irányból érkező segítség tette lehetővé. Az arizonai Casa Grandéban élő fiammal, Todd Keaheyvel nyitom a sort, aki 2000 novemberében tett utolsó információgyűjtő körutamon velem tartott Rómába és Velencébe, és az ügy kulcsszereplőivel folytatott beszélgetéseim során számos fontos kérdést fölvetett. Velem együtt tapasztalta meg a történelmi, 144 cm-es acqua altát is, és velem együtt látta, mire számíthat Velence egyre inkább a következő évszázadban, amikor a globális fölmelegedés új magaslatokba röpíti a tengerek vízszintjét. Köszönetet mondok mindenkinek, aki időt szánt rám. Köszönet a különböző tudományágak képviselőinek, a történészeknek, restaurátoroknak, mérnököknek, a Velencében élő hétköznapi embereknek és a külföldieknek. Velence bajainak orvoslását illetően ugyan sokféleképpen vélekednek, de mindannyian szent célnak tekintik, és szomorúsággal tölti el őket, hogy elvándorol a lakosság, és a város már nem „igazi” város. Ezektől a Velencét feltétel nélkül szerető emberektől újra meg újra azt hallottam, hogy a városnak a fennmaradáshoz a saját lelkére kell rátalálnia. Úgy gondolják, ha ez megtörténik, a műszaki megoldást is megtalálják. Külön köszönettel tartozom Meghna Csakrabartinak, akivel személyesen soha nem találkoztam, de elektronikus levélváltásaink szélesítették látókörömet. Megtanultam a város túlélése érdekében javasolt műszaki megoldásoknál tágabb összefüggésekben szemlélni Velencét. Köszönet illeti Stefano Delia Salát, a Velencei Kikötői Hatóság munkatársát is, amiért összehozott Meghna Csakrabartival, és az ebédért is, amellyel engem és fiamat megvendégelt. Ennél az ebédnél kezdtem végre igazán

érteni, milyen horderejű problémákkal küzd az életben maradását elősegítő megoldást kereső város. Hazai vizekre evezve hálával tartozom barátaimnak, akik nélkül sokkal nehezebb vállalkozás lett volna a könyv megírása. Először is a Salt Lake Cityben élő Bill Slaughter történész-levéltárosnak mondok köszönetet, aki elolvasta az igen csiszolatlan első kéziratot. Kritikai észrevételeit megszívleltem, és azok szellemében módosítottam a könyvön. Még néhány fájdalmas „vágást” is eszközöltem Bill javaslatára. Igen rövid idő alatt elvégzett munkája révén jobb lett a könyv. Humora és az apró hétköznapi örömök iránti érzéke pedig erőt adott a stresszes, bizonytalan hónapokban. Másodsorban Ann és Paul Larsennak rovom le hálámat, akik a 2000-es év közepén számos hétvégére rendelkezésemre bocsátották Utah állam középső részén levő, szándékosan telefon és televízió nélküli otthonukat. Itt a szokásos hétvégi zavaró tényezőktől, teendőktől mentesülve dolgozhattam. Kényelmes, csöndes helyen, magányosan áll a házuk. Pihenésképpen zöld réteken barangolhattam, festőket figyelhettem munka közben, esténként pedig a csillagokkal teli égboltban gyönyörködhettem. Fényárban úszó lakóhelyemen, Salt Lake Cityben soha nem láttam ilyen tisztán a csillagokat. Ann és Paul nagylelkűsége nagyban megkönnyítette vállalkozásomat. Köszönet illeti a washingtoni Seattle-i Állami Egyetemről Jacob Korg barátomat is, akinek folyamatos bátorításából szintén erőt merítettem. És ezúttal is köszönetet mondok figyelmes páromnak, Connie Disneynek, aki teljes szívvel, töretlen hittel támogatta a munkámat. Elviselte az ilyen nagyságrendű projektek körüli lármás felfordulást és azt is, amikor hosszú hetekre Olaszországba utaztam, vagy Larsenék vidéki házában töltöttem a hétvégéket. Szeretete, buzdítása kiapadhatatlan.

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA Agenzio ANSA. Venice 1966-1996: 30 Years of Protection as Covered by the Press. ANSA, Róma, 1997. Ammerman, A. J., C. E. McClennen, M. De Min és R. Housley: Sea-Level Change and the Archaeology of Early Venice [Tengerszintváltozás és a korai Velence régészete). Antiquity, 73. évf., 1999, 303-12. o. Ammerman, Albert J. és Charles E. McClennen: Saving Venice [Velence megmentése). Science, 2000. aug. 25. Broad, William J.: That Sinking Feeling: Digging into Venice's History Casts Pall on Plan to Save City [Gyomorszorító süllyedés: a Velence múltjában való vájkálás árnyat vet a város megmentésének tervére). The New York Times, 2000. aug. 29. Brown, Patricia Fortini: The Self-Definition of the Venetian Republic [A Velencei Köztársaság önmeghatározása). In A. Molho et al. (szerk.): City States in Classical Antiquity and Medieval Italy [Városállamok a klasszikus ókorban és a középkori Itáliában). 511527. o. University of Michigan Press, Ann Arbor, 1991. Caniato, Giovanni: Venetian Boats: A Heritage to Be Preserved [Velencei hajók: egy megőrzendő örökség). Ligabue Magazine, 15. évf., 28. sz. 1996. Carbognin, Laura és Giovanni Cecconi: The Lagoon of Venice: Environment, Problems, Remedial Measures [Velence lagúnája: környezet, problémák, óvintézkedések). Készült a Környezeti Szedimentológiai Találkozóra, Velence, 1997. okt. 2729. Chakrabarti, Meghna: La Serenissima Saving: A Case Study of Pollution, Its Effects on, and Remediation of Venice, Italy [A Serenissima megmentése: esettanulmány a szennyezésről, annak az olaszországi

Velencére gyakorolt hatásairól, illetve a város problémáinak orvoslásáról]. Oregon State University, Corvallis, 1998. Debray, Regis: Against Venice [Velence ellen]. Angol ford.: Philip Wohlstetter. North Atlantic Books, Berkeley, California, 1999. Payback Time [Ideje törleszteni]. The Economist, 2000. okt. 7. Emsden, Christopher: Rome OKs Venetian Dyke Plan [Róma rábólint a velencei védőgát tervére]. Italy Daily, 2001. dec. 7. Fay, Stephen és Phillip Knightley: The Death of Venice [Velence halála]. Praeger Publishers, New York, 1976. Francis, Craig: Venice to Have Modern Makeover [Velence leendő modern arculata]. CNN.com Europe, 2000. dec. 7. Gambolati, Giuseppe, et al. –. Coastal Evolution of the Upper Adriatic Sea due to Sea Level Rise and Natural and Anthropic Land Subsidence [Az Adriai-tenger felső partszakaszának evolúciója a tengerszint-emelkedés, illetve a természetes, valamint emberi tevékenység okozta talajsüllyedés következtében]. Kluwer Academic Publishers, Amsterdam, 1997. Ghetti, Augusto és Michel Batisse: The Overall Protection of Venice and Its Lagoon [Velence és lagúnája általános védelme]. Nature and Resources, 1983. okt. – dec. UNESCO Publications, Párizs, 1983. Gilbert, Stuart és Ray Horner: The Thames Barrier [A Temze-védőgát]. Thomas Telford Ltd., London, 1992. Grundy, Milton (az előszót írta John Julius Norwich): Venice: An Anthology Guide [Velence: antologikus útikalauz]. Bas Printers Ltd., Over Wallop, Hampshire, Anglia, 1998. Harleman, Donald R. F., Rafael L. Bras, Andrea Rinaldo és Paola Malanotte: Blocking the Tide [A dagály megállítása]. Civil Engineering, 2000. október

Heaney, Seamus: Beowulf: A New Verse Translation [Beowulf: új verses fordítás/. W. W. Morton & Company, New York, 2000. Huang, Shaopeng, Henry N. Pollack és Po-Yu Shen: Temperature Trends over the Past Five Centuries Reconstructed from Borehole Temperatures [Az utóbbi öt évszázad fúrólyukas módszerrel mért értékekből rekonstruált hőmérsékleti trendjei]. Nature, 2000. febr. 17. Ice Records of Fur Traders Show Earth Is Warming [A prémkereskedők jégre vonatkozó adatai szerint melegszik a Föld], International Herald Tribune, 2000. szept. 8. Kurlantzick, Joshua: A Sea of Concerns as Bangkok Slowly Sinks [Tengernyi aggály: Bangkok szép lassan süllyed]. Christian Science Monitor, 2000. szept. 15. Macadam, Alta: Blue Guide (Kék útikalauz], Northern Italy: From the Alps to Bologna [Észak-Olaszország: az Alpoktól Bolognáig], A. & C. Black Ltd., London, 1998. Mayer, Peter W.: Italy OKs Venice Tide Barrier Plan [Olaszország jóváhagyja a velencei védőgát tervét], The Associated Press, 2001. dec. 6. McPhee, John: The Control of Nature [Uraljuk a természetet]. Noonday Press (Farrar, Straus & Giroux), New York, 1989. Meccoli, Sandro: La battaglia per Venezia [Csata Velencéért]. Sugarco Edizioni, Milano, 1977. Morris, Jan: The Venetian Empire: A Sea Voyage [A velencei birodalom: tengeri utazás]. Penguin Books Ltd., London, 1990. Morris, Jan: The World of Venice [Velence világa]. Harcourt Brace & Company, New York, 1995. Morton, H. V.: A Traveller in Rome [Egy utazó Rómában]. Methuen & Co. Ltd., London, 1957.

Muir, Edward: Civic Ritual in Renaissance Venice [Városi rítusok a reneszánsz Velencében]. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1981. New Civil Engineer, Time to Stem the Tide [Ideje szembeszállni az árral.] 2000. júl. 25-aug. 3. Nicol, D. M: Byzantium and Venice [Bizánc és Velence]. Cambridge University Press, Cambridge, Anglia, 1988. Norwich, John Julius: A History of Venice [Velence története]. Vintage Books (Random House, Inc.), New York, 1989. Officer, Charles és Jake Page: Earth and You: Tales of the Environment [A Föld és te: mesék a környezetről], Peter E. Randall, Publisher, Portsmouth, New Hampshire, 2000. Quill, Sarah (a bevezetőt írta Alan Windsor): Ruskin's Venice: The Stones Revisited [Ruskin Velencéje: az újra fölkeresett kövek], Ashgate Publishing, Aldershot, Hampshire, Anglia, 2000. Recer, Paul: Study of Freeze-Thaw Records Heats Up Global Warming Debate [A fagyási-olvadási adatok hatására felizzik a globális fölmelegedésről folytatott vita]. The Salt Lake Tribune, 2000. szept. 8. Revkin, Andrew C.: Scientists Now Acknowledge Role of Humans in Climate Change [A tudósok most már elismerik az embernek az éghajlatváltozásban játszott szerepét]. The New York Times, 2000. okt. 26. Robinson, Charles A., Jr.: Ancient History [Ókori történelem]. Macmillan Company, New York, 1967. Ruskin, John (szerk. J. G. Links): The Stones of Venice [Velence kövei]. Da Capo Press, New York, 1960. Salti, Stefania és Renata Venturini (ford. Steven Cooper): The Life of Galla Piacidia [Galla Piacidia élete]. Edizioni Stear, Ravenna, 1999. Sediari, Michela: Rereading the Ancient Sources on Venice [A Velencéről szóló régi forrásmunkák újraolvasása]. Absztrakt, az előadás elhangzott 2001. október 5-én a Colgate Universityn (Hamilton, New York állam)

Standish, Dominic: Environmentalists Can't Save Venice [A környezetvédők nem tudják megmenteni Velencét], Italy Daily, 2001. dec. 10. Stevens, William K.: Researchers Find Ocean Temperature Rising, Even in the Depths [A kutatók mérései szerint az óceán hőmérséklete a mélyben is emelkedik]. The New York Times, 2000. márc. 24. Suplee, Curt: Unraveling Riddles of Global Warming [A globális fölmelegedés rejtélyeinek megfejtése]. The Washington Post, 2002. febr. 24. Watson, Robert T., Marufu C. Zinyowera és Richard H. Moss, szerk.: Climate Change 1995: Impacts, Adaptations and Mitigation of Climate Change: Scientific-Technical Analyses [Éghajlatváltozás 1995: az éghajlatváltozás hatásai, alkalmazásai és enyhítése: tudományos-műszaki elemzések]. Cambridge University Press, Cambridge, Anglia, 1996. Watson, Robert T., Marufu C. Zinyowera és Richard H. Moss, szerk.: The Regional Impacts of Climate Change: An Assertment of Vulnerability [Az éghajlatváltozás regionális hatásai: a sebezhetőség bizonyítása]. Összefoglaló anyag politikai döntéshozók számára; készült a Kormányközi Éghajlat-változási Bizottság (IPCC) ülésére, 1997. november Wright, Rupert és Chris Endean: Going Under: The Protection Racket That's Sinking Venice [Alámerülés: a Velence védelme körüli zsibvásár elsüllyeszti a várost]. The European, 1998. nov. 23-29. Zorzi, Alvise: Venice: The Golden Age, 697-1797 [Velence: az aranykor, 697-1797]. Abbeville Press, New York, 1980.

TARTALOM KRONOLÓGIA BEVEZETÉS A KEZDET „RIADT EMBEREK” A LAGÚNA ÉS A VÁROS ÁRAPÁLY, SZÉLJÁRÁS, GLOBÁLIS FÖLMELEGEDÉS ACQUA ALTA MENTSÜK MEG VELENCÉT MENTSÜK MEG, AMI SZÉP ÚJ TÖRVÉNYEK ÉS A CONSORZIO LONDON ÉS A TEMZE-VÉDŐGÁT INSULA – MENTÉSI KÍSÉRLET BELÜLRŐL AZ ERŐDÍTMÉNY – MENTÉSI KÍSÉRLET KÍVÜLRŐL A NAGY VITA FENNMARAD-E VELENCE EPILÓGUS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA