Trevor 9786155441400 [PDF]

Zitiervorschau

James Lecesne

TREVOR

Fordította: Moldova Júlia Tilos az Á Könyvek, 2014

Randy Stone emlékének, aki társam volt a Trevor-projekt alapításában

Egy A ház előtt feküdtem a füvön, és egyértelműen egy kés állt ki a hátamból. Igazából azt akartam, hogy úgy látsszon, és őszintén megmondom, szerintem elég jól nézett ki - mármint az utcáról. Keményen megdolgoztam érte, hogy úgy nézzen ki, mintha meggyilkoltak volna. Először is kölcsönvettem anya konyhakését (a nagyot), és szilárdan beleállítottam a földbe. Aztán olyan testhelyzetet kerestem, hogy ha valaki elmegy kocsival a házunk előtt, akkor úgy nézzen ki, halálra szúrtak. Az, hogy apa közben közömbösen nyírta a füvet, csak még hátborzongatóbbá tette az egészet (szerintem legalábbis). Most tényleg, képzeld el, hogy elhajtasz egy jellegzetes külvárosi családi ház előtt egy jellegzetesen külvárosias környéken, valahol Amerikában, a huszonegyedik század elején! Egy pasas a füvet nyírja. Ekkor elfordítod a fejed, és meglátsz egy kölyköt: tizenhárom éves, barna hajú, pólóban, farmerban, futócipőben. A füvön fekszik, a hátából egy kés áll ki. Iszonyat! Mit csinálsz? Elfordítod a fejed, és úgy teszel, mintha nem láttál volna semmit? Felhívod a 112-t? Megállsz, és közlöd a füvet nyíró pasassal, hogy ha jól látod, az a gyerek ott halott? Megállítod a kocsit, kiugrasz, és szájból szájba lélegeztetsz? Vagy mit? Ezeken a kérdéseken töprengtem, miközben ott feküdtem, és próbáltam úgy tenni, mint aki nem lélegzik, azaz teljesen mozdulatlanul tartani a mellem meg a hasam. Ez nehéz, de évek óta gyakorlok, és végre kifejlesz-tettem a technikát, amivel halottnak tudom tettetni magam. Még képzett mentősöket is át tudok ejteni,

egyszer megcsináltam még hetedikben (a képzett mentős Sara volt, az unokatestvérem, de akkor is). Mindegy, elég jól alakítottam a gyilkosság áldozatát, mikor meghallottam, hogy apa túlüvölti a fűnyíró zúgását. - MICSODA? - A KONYHAKÉSEM! - kiabált vissza anya a teraszról, ahol állt. - NEM LÁTTAD? A NAGYOT! Apa nem válaszolt, de gondolom, addigra anya észrevette, hogy ott fekszem, jól látható helyen a késével együtt. Kinyitottam az egyik szemem, de csak annyira, hogy lássam, ahogy végigtrappol a pázsiton. Felém jött, és nem tűnt boldognak. Inkább úgy írnám le az arckifejezése és a testbeszéde alapján, hogy az elkeseredett szó jobban illett a lelkiállapotára. Kötényt viselt, ebből arra következtettem, hogy épp a vacsorafőzés közepén volt, mikor észrevette, hogy nincs meg a konyhakése (a nagy). Kereste égenföldön, aztán a következő logikus lépés az volt, hogy megkérdezi apát, nem vitte-e ki. Apa folyton valamilyen nem megfelelő ház körüli munkára használja anya konyhai eszközeit: faágakat vág, vagy kicsavaroz valamit a kocsin. Amint anya meglátott, azt gondoltam, most aztán beszélni fog a fejemmel, úgyhogy lehunytam a szemem, és felkészültem a szóbeli támadásra. Csak mondom, hogy anya sosem számított a legjobb hallgatóságomnak. Sosem. Mindig el volt foglalva: vagy dolgozott, vagy a házimunkával. Ahogy arra gyakran emlékeztetett, nincs ideje és energiája a „trükkjeimre”, és az isten szerelmére, találjak már ki valami hasznosat, amivel eltöltöm az időt, valami mást, mint hogy a szobámban csorgatom a nyálam órákig, vagy a füvön heverek a ház

előtt, és halottnak tettetem magam. Mit szólnék, mondjuk a baseballhoz, kérdezte már többször is. - Belehalnál, ha odamennél ahhoz a csapat fiúhoz, és megkérdeznéd, nem kell-e még egy védő vagy ilyesmi? - Nem értette, hogy valójában igenis hasznos vagyok. Nagyon sokat dolgoztam, hogy előállítsam a gyilkosságom a füvön, de sajnos ez anyára nem hatott onnan, ahonnan ő nézte. Tényleg a véletlenül arra járó emberek kedvéért csináltam. A másik oldalról nyilván úgy nézett ki, mintha elaludtam volna a ház előtt a füvön, mellettem a földbe szúrt késsel. De abban erősen kételkedtem, hogy örült volna, ha elmagyarázom neki az egészet, úgyhogy befogtam a szám, és továbbra is halottnak tettettem magam. Anyát ismerve valószínűleg amúgy is rájött, min ügyködtem, és nem volt elragadtatva. Akárhogy is, lenyúlt, és gyorsan kirántotta a kést a földből. Aztán megpördült, és visszafelé indult a házba egyetlen szó nélkül. Még azzal sem fárasztotta magát, hogy kiabáljon velem. Talán azt gondolta, azért játszom ezt végig, hogy felhívjam magamra a figyelmet, de csak szórakoztatni akartam magam. Vicces, ha az ember halottnak tetteti magát, és csak hever ott, miközben a világ megy tovább nélküle. Véleményem szerint ez sokkal hasznosabb időtöltés, mint a baseball. Megint elindult a fűnyíró, de hallottam, ahogy apa túlüvölti a felpörgő motort. - TREVOR! - kiabálta. - KELJ FEL! BE KELL ITT FEJEZNEM, ÉS ÚTBAN VAGY… TREVOR!

Kettő Nem akarom, hogy úgy tűnjön, anya és apa nem törődnek velem, az igényeimmel. Nem, csak elfoglaltak. Anya adminisztrátor az itteni kórházban, biztosítási igényekkel foglalkozik, vagy valami hasonlóval. Apa egy vállalat területi vezetője, ragadós dolgokat árulnak, ragasztószalagot meg ipari ragasztót. Engem művészként nem villanyoz fel ez a fajta munka, de nagyon is értékelem, hogy amióta csak az eszemet tudom, biztosították, hogy tető legyen a fejem felett, és teli hassal, felöltözve küldtek el az iskolába. Egyedüli gyerekként totál megvolt mindig mindenem, ami kellett. Semmiképp sem mondanám, hogy gazdagok vagyunk. Azt hiszem, azt mondhatjuk, jól élünk, kényelmesen. Anya és apa fáradtak a nap végére a kemény munkától, és szeretnek lazítani esténként, azaz letelepednek a tévé elé, és néznek valami ostoba kvízműsort vagy tehetségkutatót, ahol az embereket egymás ellen uszítják, aztán közülük egy a végén megnyerheti a lehetőséget, hogy a plázákban felismerjék az emberek. Egyik este, miközben a tévét nézték, bementem a nap-paliba, és holtan estem össze a padlón. Jó sokáig visszatartottam a lélegzetem. Semmit sem szóltak. Ekkor jutottam arra, hogy a környezetükre (és rám) adott spontán reakcióra való képességüket eluralta a tévé. Hacsak nem valami celebbel táncolok, nem hiszem, hogy észrevennének - és soha életemben nem táncoltam semmilyen celebbel. Néha ahelyett, hogy a szobában punnyadtam volna, és netezek, rajzolok vagy csak tökéletesen észrevétlen lennék a szüleimnek,

kiosontam az ajtón és átmentem Zachez, aki csak négy háznyira lakik tőlünk. Zackel másodikos korunk óta barátok vagyunk, de már gimibe járunk, és nem csinálunk gyerekes dolgokat, hanem sokkal felnőttesebb ügyeken dolgozunk. Például egyik este Zac megkérdezte, nincs-e kedvem átmenni és megnézni az új mikroszkópját. Azt mondtam, hogy de van, felpattantam a bringámra, és felmentem a szobájába úgy, hogy a szülei nem is tudták, mi folyik. És wow! Komolyan, őrület, miket láttunk a mikroszkóp lencséjén át. Zac spermája döbbenetes volt! Azt mondta Zac, régebben úgy gondolták, hogy az önkielégítéstől teljesen meg lehet süketülni. Nyilvánvalóan utána olvasott, és azt találta az interneten, hogy ezzel a dumával próbálták rávenni a fiatal fiúkat, hogy hagyják abba saját maguk „megrontását”. - Nem vagyok szakértő - mondtam neki -, de sosem hallottam egyetlen olyan esetről sem, hogy valaki megsüketült volna önkielégítés miatt. - Mit mondtál? - kérdezett vissza Zac, megjátszva a süketet. Ezen jót nevettünk. Aztán rosszra fordultak a dolgok. Megkérdezte, be fogok-e öltözni halloweenkor, én meg azt mondtam, arra gondoltam, talán Lady Gaga leszek. - Miért? - kérdezte, és láttam, hogy helyteleníti az ötletem. Elmagyaráztam neki, hogy Lady Gaga 1. a legkedvencebb kedvencem 2. valódi sztár 3. eredeti, fel tudott állítani új szabályokat, hogy mi a normális.

Zac nem volt meggyőzve, és bejelentette, hogy valamelyik szuperhősnek öltözik. Azt mondta, csatlakozzak hozzá, vagy legalább válasszak valami „kevésbé buzisat”. Közöltem vele, hogy Lady Gaga egyáltalán nem buzi. - Nem értesz semmit az egészből! - felelte. Mielőtt folytathatta volna, közbevágtam. - Nem, Zac, te nem értesz semmit! Mert aki csak egy kicsit is tud Lady Gagáról, tisztában van vele, sok akadályt kellett leküzdenie, mire az a művész lett, aki most. Hogy saját magam lehessek, és elérjem a céljaim, nekem is ugyanezt kell tennem. A szemét forgatta. - Felejtsd el! - mondta. A beszélgetés véget ért. Ezután még elszántabb lettem, mint valaha, hogy a legcsodálatosabb, nemi szerepekkel dacoló Lady Gaga leszek halloweenkor. Anya elvitt a plázába, és a szülinapi pénzemből bevásároltam. Ezeket vettem: bokáig érő overall 14.95 $ paróka (szőke) 18.45 $ flitteres pelerin (ezüst) 19.99 $ oversized napszemüveg (fekete)

8.00 $ platform csizma (fekete) 27.99 $ 2 csomag csillámpor (ezüst) 10.00 $ Összesen: 99.38 $

Három Múlt héten művészettörténet-órán Mr. Livorgna elmagyarázta, hogy a nagy műalkotások néha egyszerre reagálnak egy adott politikai helyzetre, ugyanakkor maradandót közölnek az emberről és a világáról. Hogy alátámassza a véleményét, kinyitott pár híres képet a laptopján. Megmutatott nekünk egy leginkább fekete-fehér festményt, durván megrajzolt emberekkel és állatokkal, akik, úgy tűnt, mind kegyetlenül szenvednek. Egy ló, egy bika, egy csecsemő és egy földön fekvő ember, aki segítségért nyújtja a kezét. Nekünk egy ötödikes alkotta ijesztő zűrzavarnak tűnt. Mr. Livorgna elmagyarázta, hogy a művész Picasso volt, és pont a félelmetesség a lényeg. A Guernica (ez a kép címe) azért készült, hogy bemutassa a háború tragédiáit, és az emberekre, főleg az ártatlan civilekre hozott szenvedést. Azt mondta, a mű azonnal óriási hatást tett, híres lett és széles körben elismert, mikor körbeutaztatták a világon. Mellékesen, mondta, ez a körút segített felhívni a világ figyelmét a spanyol polgárháborúra. Ki tudta, hogy Spanyolországban volt polgárháború? - Tudtok más olyan példát, mikor egy művész a művével változtatni tudott a dolgokon? - kérdezte a tanár. Csend. Majdnem feltettem a kezem, hogy megemlítsem Lady Gaga híres esetét, mikor teljes egészében húsból készült ruhát vett fel, hogy tiltakozzon, mert a melegeknek titkolniuk kell a szexuális orientációjukat a hadseregben, vagy gyalázatos módon kirakják őket onnan. De aztán meggondoltam magam. Nem akartam, hogy

mindenki azt higgye, figyelem a melegekről szóló híreket. Másrészt nem voltam biztos benne, hogy Lady Gaga húsruhás médiabalhéja vetett-e véget a hadsereg „Ne szólj, szám, nem fáj a fejem” politikájának. Az, hogy ez a politika tizenhét évig létezett, és a kongresszus pár hónappal a húsruha után törölte el, még nem bizonyíték semmire. Volt, aki azt mondta, Lady Gaga képmutató módon használta fel az aktuálpolitikát, hogy ezzel előrébb lendítse a karrierjét. Mások szerint meg politikai aktivista. Vajon Picasso is ezekkel a vádakkal szembesült a Guernica kapcsán? Mikor senki sem tudott példát hozni, Mr. Livorgna a következő kockára klikkelt, és mesélni kezdett egy képről, aminek az volt a címe franciául, hogy La Mort de Marat, azaz Marat halála. A festmény sokkal realisztikusabb volt, mint az előző, egy férfit ábrázolt, miután megkéselték, miközben a fürdőkádban ülve írt egy levelet. Megrázó volt, és a fickó egyértelműen teljesen halott volt. Kis vérpatakok folytak ki a kádból kilógó lepedőkre, a fickón fehér turbán volt, és lúdtollat tartott a jobb kezében, ami drámai mozdulattal a földre hullott megy-gyilkolása pillanatában. Mr. Livorgna elmondta, hogy ez a francia forradalom egyik híres képe, és a radikális újságíró, Jean-Paul Marat elleni merényletet mutatja be. Mikor hazaértem, meggugliztam a képet, és elolvastam mindent Monsieur Marat-ról. Nemcsak újságíró volt, hanem orvos, államférfi és nagyhírű szónok is. Nem tudom, miért, de lenyűgözött a kép és a történet, ahogy meggyilkolta Jean-Pault a fürdőkádban egy francia forradalmár, bizonyos Charlotte Corday. Talán, mert arra emlékeztetett, hogy bárkivel, bármelyik pillanatban megtörténhet bármi. Az életünk megváltozhat - vagy véget érhet egyetlen szempillantás alatt.

Úgy döntöttem, művészettörténeti szorgalmi projektként megidézem a La Mort de Marat jelenetet. Egy olyan művész inspirált, akit Mr. Livorgna mutatott be nekünk múlt héten. Cindy Shermannek hívták, és az 1970-es évektől kezdve készített magáról fotókat, ahogy összevissza beöltözik különböző embereknek. Az volt a tervem, hogy lefotózom magam a fürdőkádban a szegény jó Marat testhelyzetében, és talán felfedeznek mint generációm legifjabb művészét. Begyűjtöttem anya frottír zuhanyturbánját, és megtaláltam a régi lúdtollat, amit évekkel ezelőtt vettem, mikor a sulival elmentünk Philadelphiába, hogy megnézzük az eredeti Függetlenségi nyilatkozatot, és vettem egy csomag művért a helyi képeslapbolt halloweeni sarkában. Mindent elrendeztem, baromi izgatott voltam. Felkentem a vért a testemre meg a lepedőre, és beültem a kádba, próbáltam elképzelni, milyen lehetett, ha az embert meggyilkolja egy forradalmár, aki elég bátor (vagy őrült) volt ahhoz, hogy eljöjjön az otthonomba, és leszúrjon a fürdőkádamban. Sajnos, félbeszakította a gondolataimat a hang, ahogy anya elhúzta a zuhanyfüggönyt, és kinyitotta a csapot. Mielőtt még rájöttem volna, mi történik, erőteljes hideg vízsugár mosta el a francia forradalomról szőtt képzelgéseimet, és a jutalomötösök örvénye eltűnt a lefolyóban. - Takarítsd fel a mocskot! - mondta anya, és a kezembe nyomott egy nedves rongyot. Anya nem értette, hogy Lady Gagához hasonlóan nem fogadtam el, hogy elbátortalanítsanak a tervemben, hogy művész leszek, vagy, hogy művészi módon fejezzem ki valódi önmagam. És Lady Gagához hasonlóan az volt a tervem, hogy megváltoztatom a világot.

Négy - Mi a baj? - kérdezte anya. A tányéromon tologattam a reggeli szendvicsemet, azt sem lehetett mondani, hogy ettem, de azt sem, hogy nem ettem. - Semmi - mondtam. Nem győztem meg. - Miért nem hívod át suli után Zacet monopolizni? Jó lenne, nem? Monopolizni? Negyedik óta nem játszottam társasjátékot. Anya néha annyira retró! Nem hallott még számítógépekről? Internet? Facebook? - Úgy érted: monotonizni? - kérdeztem vissza, fel sem nézve a tányéromról. Anya a fejét rázta, felhörpintette a maradék kávéját, és ment a dolgára. Azt nem mondhattam el neki, hogy Zackel már nem vagyunk barátok, nem hívott vissza, és mikor elmentem mellette a suliban a folyosón, akkor nagyjából teljesen lerázott. Végül a szekrényénél szembenéztem vele. - Mi van? - kérdeztem. Úgy válaszolt, hogy előbb körülnézett, aztán a szükségesnél hangosabbra váltott. - Hát, ha nem Lady Gay-Gay, akkor… Ennek eredményeként úgy döntöttem, kitágítom a társadalmi életem, és elfogadtam egy csapatnyi srác meghívását, akiket alig ismertem. Katie Quinn azt mondta, okés lenne, ha elmennék vele

meg a haverjaival suli után a Quality Courts Motelba, és nem számít, eggyel több vagy kevesebb. - Rendben - válaszoltam. Nem tudtam, mit várjak, de azt észrevettem, hogy a motel nem épült fel teljesen, csak félkész épület volt a város túlsó végében „Hamarosan nyitunk” táblával. Mind átmásztunk a kerítésen, fiúk és lányok, aztán amikor már bent voltunk, megnéztük a helyet. Emeletről emeletre mászkáltunk, és hülyén kiabáltunk egymásnak. Végül valaki azt üvöltötte, hogy talált pár lakható szobát, mire az egyik fiú közölte, hogy akkor az lesz a klubunk, amíg nem döntünk máshogy. Valahogy egyedül maradtam Katie-vel egy szobában. Mivel nem volt semmilyen jobb dolgunk, és nem volt hova ülni, javasoltam, próbáljuk ki a francia nyelves csókolózást. Azt mondtam, tekintsük kontrollált kísérletnek. Ha tudni akarod az igazat, nem volt nehéz kontrollálni magam. Talán azért, mert Katie fogszabályzót hordott, de emlékszem, arra gondoltam, hogy tényleg ezért van-e ez a nagy felhajtás. És hogy mitől francia. Mindegy, Katie-vel megbeszéltük, hogy hamarosan megint megpróbáljuk. Mire hazaértem, anya már kész volt. Hol voltam ennyi ideig? Miért nem vettem fel a telefonom? Nem láttam az SMS-eit? Hetet küldött. Hetet! Annyira aggódott, hogy már a rendőrséget akarta hívni. És mi történt a számmal? Miért ilyen vörös és sebes? Ekkor elmagyaráztam neki, hogy egy lánnyal csókolóztam, és ez olyan volt, mintha egyszer csak kisütne a nap, és elkergetné a felhőket. Felderült az arca, és úgy mosolygott, mintha nyert volna egy all inclusive karib-tengeri hajóutat.

- Tényleg? - kérdezte, és a szemét elfutotta a könny. - Tényleg és igazán? - Tényleg - feleltem. - És igazán. Rövid kis örömtáncot járt ott helyben, a konyhában, úgy ugrándozott, mintha őt csókolták volna meg életében először. - Tudom már - mondta, mikor végzett a tánccal -, hívjuk fel apádat a munkahelyén, és meséljük el neki. Azon az estén az egyik motelbeli fiú váratlanul bejelölt a Facebookon. Pinky Faradaynek hívták. (Tudom, mit gondolsz most. Hogy egy Pinky nevű fiú valószínűleg meleg, nem? Nos, nem az. Kicsit sem. Pinky a baseball „A” csapat sztárja a városban meg minden. Magasabb nálam vagy húsz centivel, sötét haja van, kék szeme, és olyan csupafog mosolya, amit csak akkor villant fel, ha tényleg úgy gondolja.) Mikor felhívtam Katie-t, hogy elmeséljem neki, mi történt, azt mondta, hogy szerinte Pinky gőgös és mogorva. Én azt mondtam, hogy szerintem meg mély érzésű és mélyen gondolkodó. Ahogy apa mondta volna, egyetértettünk abban, hogy nem értünk egyet. Sokat jelentett nekem, hogy Pinkyvel egymás ismerősei lettünk a Facebookon. Nagy dolog volt, és még nagyobb meglepetés, tényleg, nem tettem semmit, hogy megtörténjen, csak úgy megtörtént. És mikor megtörtént, azt éreztem, ez a legjobb dolog közvetlenül azután, ha én magam lennék népszerű. De őszintén szólva, nem tudtam pontosan és biztosan, miért jelölt be Pinky, úgyhogy elhívtam suli után a Coffee Connectionbe, hogy személyesen beszéljük meg a kérdést. Természetesen nem említettem, hogy a barátságunkról akarok beszélni, csak a kávét mondtam, meg esetleg teát.

Pinky nem maradhatott sokáig. De elmesélte, az apja az utóbbi időben eléggé szívatja őt meg a bátyjait, mert majdnem leégették a házat. Azt mondta, nem az ő hibájuk volt, én meg hittem neki. De akkor is, az apjuk afféle közhasznú munkaként rendbe rakatta velük a kertet tanítás után úgy egy hónapig. - Mekkora a kertetek? - kérdeztem Pinkytől, arra gondolva, hogy egy hónap az hosszú idő. - Nem elég nagy - válaszolta. Pinky szerint az otthoni élete nem volt épp stabil. Mióta az apja újraházasodott, a Faraday-házba nyugtalanság költözött, mert a mostohaanyjának nagyon különös elképzelése volt, hogyan kell élniük, és ezek az elképzelések messze voltak attól, ahogy éltek régebben, amióta csak az eszüket tudták. Például Mrs. Faraday ragaszkodott hozzá, hogy esténként mind üljenek le együtt vacsorázni, mint egy család. Pinky ellenezte az ilyesmit, mert nem voltak, mármint szerinte nem voltak egy család. Csak mert az apja beleszeretett valakibe, ettől annak a valakinek nem lett döntési joga olyanoknak az étkezési szokásairól, akiket alig ismer. Pinky azt mondta, hogy a saját anyja, mikor még élt, megengedte a család minden tagjának, hogy akkor és ott egyen, ahol akar, és ennek következtében az ünnepek igazán különlegesek voltak. - Az ember számíthatott a hálaadásra meg a karácsonyra idézte fel Pinky sóvárogva a múltat -, összegyűltünk, és senki sem kelt fel az asztaltól órákig. Egyszer apa még el is aludt ott helyben, az étkezőasztalnál, és másnap reggel fel kellett ébresztenünk a reggelihez. Pinky megmutatta nekem az anyukája képét, amit magánál tartott a pénztárcájában. Csinos nő volt, festett szőke haj, kék szem,

és ugyanaz a ragyogó mosoly, mint Pinkyé. Tulajdonképpen feltűnően hasonlítottak Pinkyvel. Mikor erre rámutattam, észrevettem a könnyeket a szemében. Azt mondta, az ágya mellett tart egyet ebből a képből bekeretezve, hogy ne felejtse el soha, honnan jött. Pinky volt a legmenőbb srác, akivel valaha találkoztam, bár kívülről kemény volt, de valódi érzései voltak, és nem félt nyilvánosan kimutatni őket. Visszaadtam neki a fotót, és utána megbeszéltük, hogy következő héten megint találkozunk.

Öt A színjátszó kör bejelentette, hogy válogatást tartanak ColePorter Anything Goes musicalének előadására. Látványos, zenés, hóbortos darab, szép számmal akad benne féktelen bohóckodás egy New Yorkból Londonba tartó hajó fedélzetén. Olyan slágerek szerepelnek benne, mint az Anything Goes, a You’re the Top és az I Get a Kick Out of You. Természetesen ezek még az előző században voltak slágerek, még a tömegmédia előtt, és ennek eredményeként a mai tizenévesek nem annyira ismerik ColePortert, mint, mondjuk például Lady Gagát. Mikor megkérdeztem Pinkyt, hogy őt például meg még pár srácot nem érdekli-e, hogy beszálljanak az Anything Goes kórusába, azt kérdezte, hogy mi az. Miután elmagyaráztam, miről szól a darab, és hogy mennek a meghallgatások a zenés színházaknál, mindenki, köztük Pinky is, azt mondta, nem érdekli túlzottan. - Elég buzisan hangzik - mondta az egyik srác. És, gondoltam, ennyi volt. De másnap elterjedt, hogy Tanya Handley kapta meg Reno Sweeney szerepét, a főszerepet, és kiugrott lelkésznőt alakít, aki egy klubban lesz énekes. Tanya nem hivatalos versenyt hirdetett, közölve, hogy ha „igazi férfiak” jönnek az ő szereppárjának a meghallgatására, személyesen szájon csókolja őket. Pinky és még pár srác felvette a kesztyűt, és bár egyikük sem volt elég tehetséges, hogy megkapják Lord Evelyn Oakleigh vagy a 13-as számú közellenség, Holdvilágképű Martin szerepét, mindnek lehetősége adódott, hogy bepróbálkozzon Tanyával a lépcsőházban. Később,

mikor kirakták a klubszobában a szereplők listáját, szuper izgatott lettem (bár nem lepődtem meg), hogy megkaptam Lord Oakleigh szerepét. De az elragadtatásom hamarosan az egekig szökött, mikor megtudtam, hogy Pinky és a fiúk mind bekerültek a kórusba. - Én, személy szerint - jegyezte meg Katie -, azt hiszem, csak azon izgultak be azok a fiúk, hogy közel lehetnek Tanyához. Azt mondtam Katie-nek, hogy ez teljesen érthető, mert Tanya olyan, mint egy sztár, és egy sztárnak az a dolga, hogy mindenki izgatottabb legyen mindentől, ha ő is ott van. Más szóval Tanya csak a dolgát végzi, és Katie meg irigy, amiért nem hívták be a főszerepre. Mivel én voltam felelős, hogy Pinky meg a haverjai egyrészt eljöjjenek, másrészt a meghallgatásokat is én intéztem, Katie és Tanya úgy döntöttek, én vagyok képben, szóval vegyem fel a sisakot, és rendezzem én az egész előadást. Annyira túlzott volt a reakcióm, hogy Ms. Potternek, a drámaszakkör vezetőjének hátrébb kellett lépnie párat, nehogy megsérüljön. Amint abbahagytam a hírekre adott reakciót, biztosítottam róla minden jelenlévőt, hogy nemcsak hogy megfontolom, elvállaljam-e a feladatot, de kapok rajta, és csinálom! Nem fognak csalódni. Hazafelé emlékeztettem magam: az élet nem is lehetne jobb. Egy hét próba után kezdtem rájönni, hogy ez nagyobb feladat, mint gondoltam. Bár az összes fiú egyre jobb lett, úgy tűnt, nem tudják megtanulni a lépéseket, amiket tanítottam nekik, és egyetlen sort sem voltak képesek elénekelni. Mintha csak akkor bírnának a mozgásukra koncentrálni, ha teljes csendben a lábukat nézik, de még így is zátonyra futott minden koreográfia. Akárhogy is, el voltam szánva, hogy a premierre jól fogják csinálni!

Egyik este próba után Pinkyvel együtt sétáltunk haza, és megint elmagyaráztam neki a zenés színház lényegét, bemutattam, ahogy tánclépések közben éneklik a szöveget. Hűvös, friss volt a levegő, az ég sötétkék, mint az álombéli mennyország. Azt hiszem, életemben először voltam igazán és teljesen boldog. Csak poroszkáltunk a járdákon, néha-néha megálltunk, hogy megnézzünk egy tánc mozdulatot vagy, hogy a jövőnkről beszéljünk. Pinky azt mondta, már gondolt rá, hogy kiszáll a darabból, mert nem neki való a musical, és a próbák ütköznek a kosáredzéssel. Azt mondtam, hogy az egyik legelső dolog, amire a színház minket, fiatal drámatanoncokat megtanít, hogy „the show must go on”. Kell és kész. - De miért? - kérdezte Pinky. - Nem tudom - feleltem. - Csak kell. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, tudtam, hogy eldöntöttem. Döntöttem a jövőmről, és ezt el kellett mondanom valakinek. - Figyelj! - kezdtem, mikor megálltunk a járdán. - Mondhatok neked valamit, amit még soha nem mondtam el egyetlen teremtett léleknek sem egész életemben? - Persze. - Úgy döntöttem, a színház lesz az életem. - Fasza! Pinky megértett, és egész úton hazafelé bátorított, hogy kövessem az álmaimat. Még ha egyetlen cseppnyi tapasztalata sem volt a szórakoztatóiparról, azt mondta, felismeri a tehetséget, ha látja, és - szerinte legalábbis - megvan bennem minden, ami a nagy

sikerhez kell. Aztán hozzátette, még egy féleszű számára is világos, ha valakiben ilyen szenvedély lobog, mint bennem, az sokra viszi ebben a világban. Pinky vacsoraidőre ért haza. De mielőtt bement volna a házba, azt mondta, különleges vagyok, és nem érti, miért nem vett észre mostanáig. Egy utcai lámpa alatt állt, úgy festett, mint valami szuperhős. Ahogy mentem hazafelé, azt gondoltam magamban, ha valaki idejönne egy géppisztollyal, és azzal fenyegetőzne, hogy megöli Pinkyt, felajánlkoznék helyette. Ő biztosan megérdemli, hogy éljen. Zac végül felhívott. Megköszöntem neki, hogy újra beszél velem, de hozzátettem, hogy nem bírok átmenni. Mikor megkérdezte, miért nem, elmagyaráztam, milyen elfoglalt vagyok a próbák meg minden miatt. És most, hogy Pinky Faradayjel legjobb barátok lettünk, már nem volt olyan sok időm, mint régebben, mondjuk, negyedikben. Ha nem próbáltam, akkor néha lementem megnézni Pinkyt, ahogy kosarazik, és időnként találkoztunk a Coffee Connectionben. Zac azt mondta, vigyázzak. - Vigyázzak? - kérdeztem vissza. - Mire? - Hogy ne legyél buzi - felelte. - Tök undorító, ha fiúk fiúkkal csinálják, a végén perverz alak leszel. Vagy még rosszabb. - Zac! - szólaltam meg. - Féltékeny vagy? - Ne legyél ekkora faszfej, te faszfej! - vágott vissza gúnyosan. - Csak azt mondom, hogy egészen a legutóbbi időkig az a Pinky gyerek szart rád. És most meg a legjobb barátok vagytok? Csak nem tetszik ez nekem, ennyi az egész.

Zac mindig sokat panaszkodott. Leginkább arról, hogy mások láthatatlannak kezelnek minket. Íme a kedvenc mondatai: 1. Még csak nem is köszöntek. 2. Az a lány átnézett rajtam! 3. Tényleg úgy tesznek, mintha nem is léteznénk? Helló! Ha Zac ezt rákezdi, én mindig elmagyarázom, ahelyett hogy arra várna, hogy mások köszönjenek neki vagy észrevegyék, inkább CSINÁLHATNA valamit, amivel kitűnne. - Észre kell vetetned magad az emberekkel - mondtam. - Ki kell állni, hogy kitűnhess. - Igaz - felelte, jó adag duzzogással a hangjában. - Már tudom! - ajánlottam. - Miért nem szállsz be a darabba? - Mármint énekelni meg táncolni, arra gondolsz? - Még nem késő. - Haver - mélyült el a hangja -, az olyan buzis!

Hat A show folytatódott, zökkenő nélkül. Tanya csodálatos volt, és amikor előadta az Anything Goes dalt, a közönség állva ünnepelte. Jed Stecklert leterítette az influenza, úgyhogy a közönség nem élvezhette Holdvilágképű Martin, a 13-as számú közellenség alakítását. Helyette nekem kellett beugranom az utolsó pillanatban, és eljátszanom a szerepet, és mellette Lord Oakleigh-t is. Fárasztó volt, és ijesztő is. De utána odajöttek hozzám, hogy elmondják, teljesen le vannak nyűgözve, nemcsak mert mindkét szerepet ilyen ügyesen eljátszottam, és ilyen gyorsan átöltöztem ennyiszer, hanem mert azokban a jelenetekben, ahol mindkét szereplő jelen volt, úgy tudtam átvedleni egyikből a másikba, hogy közben nem estem ki a szerepből meg a cipőmből sem. Tour de force, azt mondták. Elég büszke voltam magamra. Kiderült, milyen jó, hogy Pinky kiszállt a darabból. Ha a kórusban marad, akkor hátul épp jelmezt cserél, amíg én előadom a magamét a színpadon, és nem láthatta volna a szereplésemet a nézőtérről. Másrészt kéthétnyi próba után sem tűnt úgy, hogy valaha megtesz egy tánclépést, és képes lesz meggyőzően, művészien előadni. Kerestem az előadás után, de teljesen megértettem, miért nem maradt. Már nemegyszer mondta, hogy épp eleget nyelt a szereplők megjegyzéseiből a zenés színházról meg az önünneplő tekintetekből. Mindenki dühös volt Pinkyre, amiért az utolsó pillanatban kiszállt, azaz Tanyát és engem leszámítva mindenki. Akárhogy is, Pinky felhívott a premierbuli után otthon, hogy elmondja, mit gondol az előadásról.

- Igazi sztár vagy, tesó! - És Tanya? - kérdeztem, miközben a sminkemet mostam le. - Picsába Tanyával! - vágta oda keserűen. - Gőgös kurva, aki túl sokra tartja magát. Nem hittem a fülemnek, annyira mélyen érintett, amit mondott. Tényleg azt gondolja, hogy jobb voltam, mint Tanya! Tovább beszélt, elmesélte, hogy otthon nem jó a helyzet. Az apja ámokfutást rendezett az elmúlt huszonnégy órában, és teljesen a feje tetejére állította a Faraday-házat - szó szerint. Nem akartam beleszólni a dolgaiba, de megkérdeztem, biztonságban van-e. Azt mondta, pillanatnyilag igen, mert felmászott a padlásra, és épp onnan hív, ezért kell suttognia. - Ha történne veled valami, Pinky mondtam könnyeimet nyelve -, nem bírnám tovább csinálni! Tényleg nem. - De igen - felelte. - Meglepődnél, milyen gyorsan túljut az ember a legrosszabbon is. Hideg borzongás futott végig a gerincemen, mert tudtam, hamarosan be kell bizonyítanom Pinkynek, hogy ő olyan ember, aki megérdemli, hogy ne jusson rajta túl senki gyorsan. - Nem - közöltem. - Nem jutnék. És nagyon halkan, hogy az apja ne hallja meg, elénekeltük az Anything Goes néhány versszakát együtt. The world has gone mad today And good’s had today, And black’s white today,

And day’s night today, When most guys today That women prize today Are just silly gigolos And though l’m not a great romancer I know that l’m bound to answer When you propose, Anything goes1 (A világ megőrült mára / A jó elromlott mára/Fehér lett a fekete mára / A nappal átfordult éjszakába / Akiket bírnak a csajok mára / Mind hülye strici csak jobbára/A csábításhoz béna vagyok, / De annyit azért mégis tudok: / Te bármibe belevihetsz, / Lesz, ami lesz!) (Müller Péter Sziámi fordítása) Másnap este felhívtam Pinkyt a mobilján, hogy meggyőződjek róla, az apja nem tett semmi őrültséget. Miután nem vette fel, írtam neki pár SMS-t, üzentem a Facebookon, aztán végül felhívtam az otthoni számukon. A nevelőanyja vette fel. Szuper udvarias volt, de határozott. Azt mondta, Pinky nem beszélhet velem, és többet ne próbáljam keresni. Annyira megdöbbentem, hogy még azt sem kérdeztem meg, miért. Csak azt mondtam, hogy oké, és letettem a telefont. Leültem, írtam Pinkynek egy hosszú levelet, elmeséltem, mi történt, mert azt gondoltam, nem tud róla, és valószínűleg fogságban tartja az apja vagy valami. Alig aludtam egész éjjel. Másnap az iskolában odaadtam Pinkynek a levelet. Szó nélkül elvette tőlem, aztán úgy tett, mintha épp elkésne az óráról, pedig

nem, még meg sem szólalt a csengő. Ebédkor adott nekem egy válaszlevelet, vonalas papírra írta, egy spirálfüzetből téphette ki, és bár az írás majdnem olvashatatlan volt, minden egyes szót kibetűztem. Azt írta, buzi vagyok, gyenge ember, és talán nem is érdemlem meg, hogy éljek. Ez lesújtó hír volt. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy teljesen egyedül éreztem magam. Senkit sem avathattam be. Katie és Zac mindig is féltékenyek voltak a barátságomra Pinkyvel, és valószínűleg legszívesebben megünnepelnék, hogy kikerült a képből. Trevor! Utálom, hogy ezt kell írnom, de buzi vagy, gyenge ember, és talán meg sem érdemled, hogy éljél. Pinky Apa üzleti úton volt, és amúgy sem értette volna a problémát. És anya? Ő meg azt mondaná, hogy talán Pinky nem volt olyan jó barátom, mint gondoltam, aztán javasolná, hogy lépjek túl az egészen, hívjam fel Zacet, hívjam át, aludjon nálunk, mint a régi szép időkben. Hogy mondhattam volna el neki, mi nyomja a szívemet? Mit szólt volna, ha elmondom, nem akarom, hogy visszatérjenek a régi szép idők, hanem Pinkyt akarom? Senki sem érthette, mert én is alig értettem magam, hogy igazából egyetlen emberrel akartam beszélni erről: Pinkyvel. És az nem fog összejönni. Nem mehetek oda hozzá a suliban, és nem kérdezhetem meg tőle azt az egyet, amit annyira akartam tudni, hogy majd

belehaltam: ez vajon azt jelenti-e, hogy már nem vagyunk a legjobb barátok? Ezt akarta mondani? De mi rosszat tettem?

Hét Kiborultam, elmeséltem Katie Quinn-nek, mi történt köztünk Pinkyvel, azaz elmondtam neki, hogy nem tudom, mi történt köztünk, és miért nem áll szóba velem. Katie azt mondta, hallotta, hogy Pinky néhány barátja rólam beszélt a hátam mögött. - Mit mondtak? - kérdeztem. - Nem kéne elmondanom. - Mondd el! - kérleltem. - Tudnom kell. - Nem akarod tudni. - Katié, kérlek! Bármit is mondtak, nem lehet rosszabb, mint amit most magamban képzelek. - Oké. Azt mondták a fiúk, hogy úgy mész, mint egy lány. Bevallom, ez sokkal-sokkal rosszabb volt, mint amit magamban el tudtam képzelni. Tulajdonképpen úgy éreztem, meg is ölhetném magam miatta. Természetesen elutasítottam a gondolatot. Mondtam Katie-nek, hogy nem úgy megyek, mint egy lány. Egyáltalán nem! Katie szomorúan rám mosolygott, aztán a saját hangomat hallottam. - Állj! Szerinted is úgy megyek, mint egy lány? - Nem - válaszolt. - Persze hogy nem. Azt javasoltam, úgy tudnánk a legjobban bizonyítani, hogy igazunk van, ha megmutatom neki. Rossz ötlet volt. Mikor befejeztem, megfordultam, és láttam az arcán, hogy valami nem

stimmel. - Mi van? - kérdeztem. - Semmi. Egyenesen hazamentem, kidobtam a fekete kezeslábast, a flitteres pelerint és minden csillogó sminkcuccot. Kizárt, hogy valaha Lady Gagának öltözzek. Az életemnek ez a szakasza lezárult. Ezután úgy döntöttem, fekvőtámaszokat fogok csinálni, és leültem a tükör elé, hogy alaposan szemügyre vegyem magam. Valami baj van velem, és ez nyilvánvalóan látszik is. De micsoda? Nem számított, milyen hosszasan álltam a tükör előtt, nem számított, milyen feszülten meredtem a tükörképemre, nem láttam azt, ami mássá tesz a többiekhez képest. Az életem nyilvánvaló tragédia: vicces, hogy pont én vagyok az egyetlen, aki nem látom. Másnap az iskolában Pinky a szünetekben már nem is köszönt nekem, és úgy tűnt, mindent elkövet, hogy ne fussunk össze a büfében. Az irodalomóra különösen nagy kínszenvedés volt, mert kénytelen voltam negyven percen át nézni, és ő nem volt hajlandó visszanézni rám, vagy egyáltalán tudomást venni a létezésemről. Senki sem tudta, milyen mélyen szenvedek emiatt, mert eldöntöttem, megtartom magamnak. Ez több mint egy hétig így ment, és egész idő alatt csak azt akartam tudni, mi történt a barátságunkkal Pinkyvel. Hova tűnt? Mit tettem, amivel felidegesítettem? Azért történt, mert úgy megyek, mint egy lány? Talán van valami, amivel jóvátehetném. De mi? Aztán Mr. Kienast megkért, hogy olvassam fel hangosan a fogalmazásom a novelláról. Olyan volt, mintha különleges kínzást találtak volna ki a megalázásomra és a zavarba hozásomra. Ahogy a

tanár felé sétáltam, hallottam, hogy a többiek összesúgnak a hátam mögött. Ez a srác van oda Pinky Faradayért. Ez volt életem leghosszabb útja. Ott álltam, szemben az osztállyal a hülye papírommal, és bár tudtam, hogy ez nem lehetséges, reméltem, hogy az egész csak rossz álom. Mikor rájöttem, hogy nem álom, akkor azt reméltem, holtan esem össze az egész osztály előtt. Mikor ez sem történt meg, nyeltem egy nagyot és belevágtam. Azt választottam témának, hogy Az ártatlanság elveszítésének témája az irodalomban. Ezt írtam: „Az ártatlanság elvesztését magyarázat nélküli tapasztalat váltja ki. A szereplő valamit megtapasztal, mégpedig veszteséget. Olyat, ami fáj. Túl kell élnie. A tapasztalat elég erős kell legyen ahhoz, hogy ne felejtse el, és árnyalatnyit változtat is a jellemen… ” Mr. Kienast ötöst adott a fogalmazásomra. Senki sem jött rá, hogy egy könyvből másoltam. Pinky továbbra sem vett tudomást rólam, a nap további részére hivatalosan láthatatlanná váltam.

Nyolc Anya kitakarította a szobámat, és véletlenül elolvasta, amit beírtam a gépbe, egy bizalmas e-mailt, amit a legjobb barátomnak írhattam volna - ha lett volna legjobb barátom. De mivel nincs legjobb barátom, vagy akár csak közeli barátom, akivel megoszthatnám legmélyebb és legbizalmasabb gondolataimat, az email ott lustálkodott a képernyőmön, olvasatlanul - amíg nem jött anya. Beindult, és nyílt sisakos harc lett belőle. Elmondtam, hogy nem tartozik rá a magánéletem, és talán hülye vagyok, de úgy gondoltam, hogy a saját szobám magányában megvan az a szabadságom, hogy kifejezzem a személyes gondolataimat az úgynevezett „saját” gépemen. Anya közölte, még fiatal vagyok, hogy olyan életem legyen, amihez neki semmi köze, személyes, privát, akármilyen. - Az anyád vagyok - mondta, hangosabban, mint az szükséges lett volna. - És ha nem vetted volna észre, én vagyok felelős az életedért! Hogy kifejezzem ellenvéleményem e rettenetesen igazságtalan nézőponttal szemben, és hogy tiltakozzam, amiért valaki azt gondolhatja, joga van elolvasni az e-mailjeimet az engedélyem nélkül, úgy döntöttem, elszököm San Franciscóba. Nem hagytam üzenetet. Csak egyszerűen bepakoltam egy táskába, és szó nélkül leléptem a garázson át. Sajnos csak a buszmegállóig jutottam. Anya hazarángatott, hogy elmondhassa, nagyon-nagyon-nagyon aggódik értem (háromszor mondta, hogy nagyon). Leültetett a nappaliban, és

bejelentette, hogy beszélnünk kell. - Beszélnünk? - kérdeztem vissza. - Igen - válaszolta. - Például azt gondolod-e, hogy depressziós vagy? - Hm - mondtam. - Nem vagyok biztos benne. Nem hiszem. És akkor folytatta, elmagyarázta, hogy a depressziót gyakran nem veszik észre, de ha nem kezelik, komoly gondokat okozhat egy tizenéves életében. Nyilvánvalóan az önutálat és a drog a következő lépés a depresszió után, vagy valami még rosszabb. - Rosszabb? Nem vette a fáradságot, hogy kifejtse. Inkább elmondta, hogy bele sem bír gondolni, milyen lehet most tinédzsernek lenni, a mai, modern világban. Mikor annyi idős volt, mint most én, a világ egészen más hely volt, nem volt olyasmi, mint az internet vagy a Facebook, vagy mobiltelefon, SMS, Twitter, még fel sem találták a számítógépet. - De akkor hogy kommunikáltál a barátaiddal? - kérdeztem. - Beszélgettünk - felelte. - Vagy szemtől szemben, vagy telefonon. Elmesélte, hogy mikor gyerek volt, egyetlen telefonjuk volt csak, az előszobában. A nővérei, az anyja, az apja, mindenki mindent tudott a dolgairól. És bár akkoriban nehezményezte, hogy nem lehetnek titkai, végül rájött, hogy a családja segíthet neki, egyszerűen azért, mert mindig tudják, épp min megy keresztül. - Szóval ezért kérdeztem - tette hozzá -, hogy valami olyasmi történik-e veled, amiről tudnom kéne. Mikor nem válaszoltam, elővette a művészettörténet-füzetem,

és megmutatta nekem a belső borítót. Ott állt pár gyümölcs-és agyagedény vázlat között Pinky feldíszített neve. Minden egyes betű gondosan árnyalva és színezve. Aztán anya lassan lapozott, és máshol is megmutatta Pinky nevét, ott volt mindenhol a margókon. - Ez Katie füzete - fecsegtem ki. - Kölcsönadta. Nem az enyém, ha erre gondolsz. Anya válla kicsit kilazult, és sóhajtott, talán elismerte a vereségét, talán mert megkönnyebbült. Ahogy felállt, visszaadta a füzetet. - Nos, akkor mindenképp add vissza Katie-nek! És jelezvén, hogy a beszélgetésnek vége, odahajolt és átkarolt. Vagy egy teljes percig szorosan magához ölelt. - Anya! Nem kapok levegőt - szólaltam meg. Nem hiszem, hogy tudta, hazudok a füzetről, de abban elég biztos voltam, hogy azt gondolta, nem az igazat mondom. Ezek után fontosabb lettem otthon, mint a tévé, és ez sokat jelent. Anya szorosan szemmel tartott, és apát is igencsak érdekelték a hangulataim, és hogy merre járok. Olyan volt, mintha sztár lennék a saját valóságshow-mban, azt leszámítva, hogy csak két nézőm volt: anya és apa. És nemcsak egyszer ment a héten, hanem mindennap és egész nap. Egyik este apa bejött a szobámba, leült az ágyamra, és megkérdezte, nincs-e bármi olyasmi, amit szívesen megbeszélnék vele. Néztem, ahogy apró izzadságcseppek ütköznek ki a homlokán. A lába megrándult, és bár próbált a szemembe nézni, a tekintete folyton az ajtó felé vándorolt, mintha vész esetére mérné fel, hol a kijárat. Tudtam, hogy anya rángatta bele ebbe, és azt is tudtam, hogy legszívesebben lemenne, hogy nézze a tévét. Meg-sajnáltam.

- Jól vagyok - mondtam. Megveregette a vállam, és hozzátette, hogy ha beszélni akarok vele, mint férfi a férfival, ő itt van. Nonstop.

Kilenc Közben az iskola továbbra is rémes és elviselhetetlen volt. Ki találta ki amúgy az iskolát? Egy szadista, semmi kétség. Például az én kínszenvedésem abból állt, hogy csapdába estem egy olyan helyen, ahol mindenki azt hajtogatta, hogy meleg vagyok. Nem az volt a kérdés, hogy meleg vagyok-e vagy nem. Hanem ez: nem helyes megállapítást tenni mások szexuális hajlamairól, és pont ugyanennyire nem helyes azt követelni, hogy valaki nyilvánítsa ki szexuális hajlamait, ha ő ezt nem akarja. Csak azért, mert valakit zavar a bizonytalanság, és nem bírja a paradox vagy kétértelmű helyzeteket, még nem jelenti, hogy a világon mindenki így működik. Vagyunk páran, akik inkább maradunk rejtélyek - még saját magunknak is -, amíg nem állunk készen. A nyíltan melegek voltak a legrosszabbak: közölték, hogy ez tagadás, amit csinálok, és az arcomba vágták (folyamatosan), hogy ha egyszerűen bevallanám homoszexuális hajlamaimat, sokkal jobban érezném magam. Azt gondoltam, hogy csak így akarják növelni a létszámukat, és úgy tenni, mintha a homo-heteró szövetség igazi klub lenne, valódi tagokkal, nem egy apró, szélsőséges csoport festett hajú, piercinges szemöldökű alakokból. Elmondtam nekik (többször), hogy sokkal jobban érezném magam, ha egyszerűen csak békén hagynának, amit persze, úgy tűnt, hogy nem akarnak. Azt javasolták, határozzam meg magam „kérdéses”ként, és hagyjuk ennyiben. Vagy mondhatnám, hogy szövetségesük vagyok. Megkérdeztem, miért van egyáltalán szükségem címkékre, miért kéne bármi másként meghatároznom magam, mint hogy én vagyok Trevor. Az nem elég?

Miranda Lemley, egy kerek képű, csillogó kék szemű másodikos, aki háremgatyát, itt-ott piercinget és rém komoly fogszabályzót viselt, nagyot sóhajtott. A zöld tarajával babrált, miközben ezt mondta: - Nézd, Travis, csak próbálunk barátságosan viselkedni veled. Elveszettnek és magányosnak tűnsz. Valaha régen mi is ilyenek voltunk, úgyhogy azt gondoltuk, jólesne neked pár kedves szó. De ha ez a válaszod, felejtsd el, hogy bármit is mondtunk! - Ezzel sarkon fordult és elment. A többiek követték. - TREVOR! - kiáltottam utána. - Trevornak hívnak! A fiúk is gúnyoltak és sértegettek. Így, hogy nem volt velem Pinky meg a különítménye, nem biztosították titokban a tekintélyem, olyan volt, mintha céltáblát hordanék a hátamon. A köcsögön kívül még a képembe vágtak sok mindent: voltam karika, buzeráns, hercegnő, királylány, kislányka, Evelin, Marika. Egy hatalmas, Turk nevű focistának nyilvánvalóan az volt az életcélja, hogy pokollá tegye az életemet. Hogy miért pont engem kellett kiszúrnia, az mindörökké rejtély marad, hiszen annyi más nálam gyengébb, védtelenebb gyerek volt, akik (elnézést, hogy ezt mondom) jobban megérdemelték volna. Akárhogy is, Turk vette a bátorságot, hogy megüssön az öklével, a könyökével, a térdével, a combjával, egy könyvvel vagy bármivel, ami a kezébe akadt, ha elmentem mellette a folyosón. És mivel ő volt a fiúk királya, az alattvalói ugyanezt tették. Valamiféle védekezésképp megpróbáltam láthatatlanná válni, de újra és újra képtelen voltam bekapcsolni a varázserőmet. Éjszakánként azzal foglaltam el magam, hogy töröltem a gyűlölködő kommenteket a Facebook-falamról. Fárasztó munka volt, de a gondolat, hogy talán Pinky ránéz a profilomra, és megláthatja ezeket a megjegyzéseket, még keményebb melóra

sarkallt, késő éjszakáig csináltam. Néha, a magam szórakoztatására megpróbáltam elképzelni az iskolatársaimra váró szomorú jövőt. Például elképzeltem, ahogy Turk egy másfél szobás lakásban él, részleges kilátással egy jelentéktelen amerikai városra. Elképzeltem, hogy Turk harmincéves korára majd egy olyan állásban ragad, ahonnan nem visz az út semerre, és nem jelent semmit sem. Nem lesz sem felesége, sem barátnője, talán csak egy macskája. A focikupái ott fognak trónolni a tévén, de csak Turk csodálja majd őket. Esténként leginkább ott ül majd, és azon tűnődik, hol rontotta el. Hogy történhetett, hogy egyik nap még a csúcson volt, aztán gyakorlatilag másnapra senki lett, egy tökéletes senki? Aztán többhavi lélekboncolgatás után, egyik este beugrik neki: - Már tudom - mondja majd magának. - Rendesebbnek kellett volna lennem azzal a Trevor gyerekkel az iskolában. Az egész életem teljesen más lenne, ha nem vagyok ilyen nyíltan gonosz vele. És később, még aznap este, az az ötlete támad, hogy felhív, és személyesen kér bocsánatot, mielőtt még késő lenne. Rám keres a Facebookon, és mikor nem talál, megnézi a tudakozót, és ott is megpróbálkozik a kereséssel. Sajnos nem fog megtalálni ott sem, mert már késő lesz. Már halott leszek.

Tíz Mikor hazaértem a zongoraóráról, Joe atya ott ült a nappali kanapéján. Úgy festett, mint egy sötét felhő a papi feketében a gallérral, de olyan felhő, akinek határozott a kézfogása és széles a mosolya. Rögtön felajánlotta, hogy elvisz a Dairy Queenbe. Már az elején gyanakodtam. Először is, sosem voltunk vallásos család. Oké, hittünk istenben, de sosem voltunk annyira oda a földi helytartóiért, felekezettől függetlenül. Például nem emlékszem, hogy valaha bármelyiküket meghívtuk volna a házunkba. Bármikor. Joe atyával átautóztunk a városon, a Dairy Queenbe Joe atya kék, közepes méretű Malibujával, és végig az iskoláról kérdezgetett, meg arról, hogy jövök ki anyával és apával, meg az iskolában a gyerekekről. Joe atya tésztaképén az egyes elemek mind jelentéktelenek voltak: az orra, az ajka, a szeme, az álla mind átlagos volt, egyik sem tűnt ki a többi közül. Észrevettem, hogy a keze természetellenesen tiszta, körmeit gondosan nyírta. Korpa pettyezte a vállát, mintha az első hó szállt volna le a járdára. És végig, amíg beszélt, nem bírtam másra gondolni, csak hogy vajon valaha megcsókolt-e egy lányt vagy nem. Hátat fordított a szexuális életnek, és istennek szentelte magát, vagy fordítva? Megtalálta istent, és kényszerítette magát, hogy lemondjon a szexről teljes egészében? Akárhogy is, elég rémesnek tűnt. Nem mintha érdekelt volna a szex Joe atyával. Még jó hogy! De akkor is, nincs mindenkinek joga ezen a világon, hogy jól érezze magát? Nem jár mindenkinek, hogy szeressék? És miért akarna isten olyan embert, aki nem szexei? Ennek meg mi értelme?

Mindegy, leparkolt a Malibuval az épület sarkánál, és amíg végigvette, hogy miből választhatunk, azon kaptam magam, hogy komolyan imádkozom. Istenem, add, hogy az iskolából senki se lásson meg, ahogy egy pap társaságában töltöm a szombat délutánt! Nem akarok megbántani senkit, de tönkretenne. Ahelyett, hogy bementem volna Joe atyával, kint maradtam a kocsiban, és megvártam, hogy kihozza a karamellaöntetes fagyit. És jól tettem, mert, ahogy a kesztyűtartóban kutakodtam (egy Biblia, egy csomag zsepi, egy térkép, egy doboz aszpirin, a forgalmi meg egy doboz gyufa egy „Rejtekhely” nevű bárból), épp felnéztem, és észrevettem Miranda Lemley-t, ahogy besétál a Dairy Queenbe pár leszbikus barátnőjével. Hálát adtam istennek, hogy megmentett a kínos helyzettől, hogy kiszúrjanak, és ígéretet tettem, hogy egész életemben jószolgálati munkát fogok végezni. Végül Joe atya visszaért a kocsihoz, és pont mikor belekanalaztam volna a fagyimba, belevágott a szex témájába. - De mi a kérdés? - érdeklődtem. Úgy tűnt, Joe atya úgy véli, nem tudom, hogyan készül a kisbaba, és honnan bújik elő. Mielőtt még ezt a téveszmét kiigazíthattam volna, nekikezdett a folyamat leírásának, és részletesen elmesélte, mit tesz egymással a férfi meg a nő, ha meztelenül együtt vannak. Csak ekkor kezdtem felfogni, hogy ez az egész kiruccanás a szüleim és Joe atya szánalmas műsora. - És ekkor a férfi péniszébe vér áramlik - mondta Joe atya, miközben az üdítőjéért nyúlt, és ivott egy kortyot. - És megkeményedik. Hogy történhetett ez? Miért nem láttam, hogy ez következik? Teljesen béna idiótának éreztem magam.

- És ekkor a férfi a péniszét a nő vaginájába helyezi, ami a nő saját természetes nedveitől síkos. Esküszöm, olyan volt, mint egy kandi kamerás műsor! És pont mikor a legundorítóbbnak találtam az egészet, és annyira megalázónak, hogy soha többé nem akartam egyetlen emberi lénnyel sem szexuális kapcsolatra lépni hátralévő szánalmas életemben, Joe atya felém fordult. - Trevor, voltak valaha vágyaid? Mármint szexuális vágyaid egy másik fiú irányába. Úgy döntöttem, hogy tulajdonképpen épp nem ez történik meg velem, csak rosszat álmodok. Csak rémálom, és most már bármelyik pillanatban felébredhetek az ágyamban. Ébredj fel! mondtam magamban. Ébredj fel! Ébredj fel! Kiabálni próbáltam, de pont, mint egy álomban, nem tudtam. ÉBREDJ FEL! - Csak őszintén, Trevor! Segíthetek, ha őszinte vagy. Elfordultam, remélve, ha eltüntetem Joe atyát a szemem elől, akkor azzal valahogy eltüntethetem a föld színéről vagy legalább a közelemből; de nem sikerült. Még mindig ott voltam, csapdába esve a rémálomban, és ő tovább beszélt, ezzel tovább rontva a helyzetet. - Például akartál-e valaha megérinteni egy fiút… mondjuk… Nem akarlak befolyásolni, de, mondjuk Pinky Faradayt? Nem igazán emlékszem, ezután még mi hangzott el. Teljesen kizártam a tudatomból Joe atyát, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy menekülési tervet kovácsoljak. Röviden elgondolkoztam, kinyissam-e az autó ajtaját, ugorjak-e ki az ülésről, és belevessem-e magam az autópálya forgalmába, de mindig, amikor megfogtam az ajtó kilincsét, valami megállított. Végül Joe

atya abbahagyta a beszédet, hazavitt, és kirakott a kocsiból, de előbb meg kellett ígérnem, hogy hamarosan folytatjuk. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy inkább öljön meg ott helyben. - Hogy ment Joe atyával? - kiabált ki anya a konyhából. - Jól - válaszoltam, és felrohantam a lépcsőn a szobámba. Azok után, amin keresztül kellett mennem miattuk, úgy éreztem, megvan minden jogom, hogy ne mondjam el nekik a terveimet. Anyának és apának nem kell tudnia, hogy másnaptól új életet kezdek. Ez az én dolgom. De csak hogy friss maradjon a terv a fejemben, leültem az asztalomhoz, és leírtam az egészet kézzel. TERV Befestetem a hajam meg a szempillám. Nevet, személyazonosságot változtatok. Iskolát váltok. Kitanulom Mexikó online térképét. Másik vallást veszek fel.

Tizenegy Azt mondják, mikor meghal az ember, lepereg előtte az egész élete, de azt nem mondják, hogy a legeslegutolsó nap az a legeslegrosszabb is, és az ember inkább ne pörgesse le újra. Nincs erre statisztika, de azt hiszem, az utolsó nap az utolsó csepp is a pohárban, a bizonyíték, hogy az életet nem volt érdemes leélni. Hallottam, hogy lehúzzák a vécét a hálóból nyíló fürdőszobában - ez biztos jele volt, hogy a nap hivatalosan is elkezdődött a házunkban. Anya már felkelt. Hallottam, ahogy morog. Mister T, a macskánk lent volt, teljesen ébren, és várta, hogy kiengedjék a hátsó kert vad rengetegébe, hogy elkezdhesse aznapi teendőit, felzavarjon (és lehetőleg kinyírjon) minden teremtett lelket, amibe csak bele tudja mélyeszteni a fogát. Mister T igazi terrorista, de ahelyett, hogy bizonyos populációt venne célba, mondjuk, a mezei egereket vagy az ökörszemeket, szeret hosszú listát vezetni az ellenségeiről, és belevenni mindent és mindenkit, aki a szeme elé kerül. Mi, emberek különösen kivívjuk a rosszallását. Úgy tűnik, csak anyám úszhatja meg a rendszeres karmolást, üldözést, fújást, harapást. Gyanítom, Mister T úgy döntött, szüksége van anyára a túléléshez. Ami minket, többieket illet: vagy fúj ránk, hogy megértesse velünk, az ő helyén ülünk, vagy odacsap, hogy tudassa velünk, ki a főnök. Olvastam mindenféle történetet az interneten arról, hogy a macskák állítólag tudják, ha valaki hamarosan meghal. A házi macskák extra erős érzékelői nyilván megsúgják nekik, hogy

aludjanak a hamarosan el halálozó ember ajtaja előtt. Lehetséges? Hogyne. De senki sem tudta bizonyítani. Én, személy szerint azt gondolom, ez csak városi legenda, és a macskák által mocsárgázként kibocsátott furcsa aura miatt terjedhetett el. Akárhogy is, Mister T nem lenne megfelelő tanulmányozási alany, hogy vele bizonyítsák az elméletet, mert legyen bármilyen nap, egyáltalán nem érdekli, élek-e vagy halok. Reggelenként legtöbbször ott ül a hátsó ajtónál, időnként nyalogatja magát, tisztogatja a mancsát, és várja, hogy anyám kinyissa a hátsó ajtót, és ráeressze az újabb, gyanútlan napra. Mint ahogy a házban senkinek, Mister T-nek sem volt fogalma róla, mit tervezek. Arra jutottam, hogy ha tényleg véghezviszem a tervem, akkor megspórolom a szenvedést, hogy végig kelljen csinálnom még egy napot (például Turkkel meg a fiákkal a büfében). Arra számítottam, hogy az egész társasjátéknak vége lesz, és örök csend ereszkedik majd le, mint a hóesés karácsony reggelén. Más szavakkal, alig vártam, hogy végezzek ezzel a világgal. De… És ha a halál nem is mindennek a vége? Mármint, senki sem tudja biztosan, mi történik a halál után. Olvastam a halál utáni életről az interneten. Azok, akik meghaltak és visszatértek, azt magyarázták, milyen békésnek tűnt a halott testük, miközben ők maguk ott lebegtek a plafonon, és nézték a halálos ágyjelentet. Ezt a fajta békét vártam. Tulajdonképp alig vártam. Elképzeltem a halotti csöndet, a végtelen békét, a plafont, a lebegést, a véget. De mi van, ha kénytelen vagyok végignézni az egész boldogtalan eseményláncot a halálom után? Mondjuk, ha ott kell maradnom, és néznem, ahogy anyám megtalálja az ágyban heverő holttestemet? Az rémes lenne, és nem voltam biztos benne, hogy

elbírnám viselni. Mondjuk, ha ott hevernék az ágyon, néznék fel a plafonra, tágra nyílt szemmel, de nem látnék semmit. Ezúttal nemcsak tettetném, hogy halott vagyok, ahogy azt alkalomadtán szoktam, hanem tényleg, igazán halott lennék. Anya bejön a szobába, meglátja, ahogy ott fekszem, és kővé dermed. Mikor felfogja, mi történt, önkéntelenül felsikolt. De hogy ne ébressze fel apát, gyorsan összeszedi magát, és mindkét kezét a szájára szorítja. Becsukja az ajtót. Az arcomból minden szín elszállt, a bőröm kékes árnyalatban játszik, nem kicsit kísérteties a látvány. Anya arca is elfehéredik, de ő életben van. A szőnyegre rogy, az ágyam mellett térdelve megmarkolja a vállam, megráz, és egyre ismételgeti, hogy „miért, miért, miért?”. Az arcom hideg, mint a kő, de nyugodtnak, békésnek, szinte boldognak tűnök. A kockás, magas szárú Converse dorkóm ott hever a padlón az ágy mellett, lazára bontva, nyelve kilógatva. Anya felveszi az egyiket, úgy néz rá, mintha egy idegen bolygóról érkezett volna, aztán váratlanul a szívéhez szorítja. És nekem muszáj végignéznem, ahogy kontrollját vesztve zokog. Nem szólok semmit. Nem bírok. Fent lebegek a plafonon, holtan. És amúgy mit mondhatnék? - Minden rendben lesz, ne aggódj, anya! Legközelebb majd jobban csinálom. - Nem. Csak ott kell lebegnem, tűrnöm kell, ahogy anyának megszakad a szíve, amíg a fájdalom túl sok nem lesz, és akkor el kell repülnöm isten tudja, hova. Ezek a gondolatok vették el néha a bátorságomat a terv véghezvitelétől. De ilyenkor ezt mondtam magamnak: - Jó, hogy eldöntötted. Most már csak az eszköz kell, hogy megcsináld.

Tizenkettő Reggelenként, többnyire az iskolabuszra várva, a házunk előtti lépcsőn ülök, és álmodozom. Mivel a jelen általában túl rémes ahhoz, hogy arra gondoljak, rengeteg időt töltök azzal, hogy ilyenolyan jövőt képzelek magamnak, csupa fantasztikusat és csodálatosat. Különleges, csillogó életet élek valahol a trópusokon. Híres vagyok, és mindenki velem akar fotódzkodni. Leszerződöm három filmre egy nagy stúdióval. Lady Gagával legjobb barátok leszünk, együtt dolgozunk, együtt utazzuk be a világot. Én tervezem a ruháit meg a tűzijátékokat, ő vesz nekem egy kocsit. A különböző karrierlehetőségek gondolatai lekötötték az agyamat, elment vele az idő. De azon a tavaszon, valószínűleg mivel a népszerűségem olyan pontra süllyedt, hogy még én sem akartam magammal lógni, rájöttem, hogy Mexikó nem megoldás, és azt kezdtem elképzelni, milyen lenne, ha korai halált halnék. Gyakoroltam a temetésemre. Hosszasan feküdtem az ágyamon a legjobb és egyetlen öltönyömben. Gyertyát és füstölőket gyújtottam. Nagyon jól nézett ki, békésen. És elképzeltem, hogy az emberek odajönnek a koporsómhoz, egyenként, hogy végső búcsút vegyenek. Sokan sírnak. Akiket alig ismertem, majd ilyeneket mondanak: „Észre kellett volna vennem, hogy ez lesz. Fogalmunk sem volt. Lehettem volna rendesebb vele. Ki tudta, hogy szenved? Mindig olyan vidám gyerek volt. ” Akárhogy is, a temetéstémától jobban éreztem magam, és lassan valódi lehetőségként kezdtem

gondolni rá. Elkezdtem kitörölni magamról képeket a gépemből meg a telefonomból. Azt akartam, hogy csak a szerintem előnyösek maradjanak meg a halálom után. Rendbe tettem a verseimet, nyitottam egy fájlt a kedvenceimnek, amik a legjobban kifejezték az életutam. A színdarabom A szél után címmel, amivel beneveztem a tavaszi dráma-maratonra, ki volt nyomtatva, lemásolva, bekötve. Az ajánlás így szólt: „Mindazoknak, akik már hallgatták a szelet”. Kitöröltem a fényképezőgépemből a Pinkyről készült videót. Nem titokban készült. Akkor megmondtam neki, hogy felveszem, később megnézzük, és dolgozunk a táncán, de már kiszállt a darabból, mire teljesen összeraktam a filmet. Olyan jóképű volt benne: kicsit izzadtan, teljesen belevetve magát a feladatba. Néha az önkínzás minősített eseteként a szobámban ülve újra meg újra végignéztem. Bár rémesen táncolt, és nem lépett fel soha, olyan volt ott a színpadon, mint maga a remény jelzőfénye, tudott nevetni magán, és ezzel megmosolyogtatta a többieket is. Nekem meg mindazokat a lehetőségeket jelentette, amiket nem tudtam akkoriban megfogalmazni. Azóta sem. Mikor fiatal vagy, azt mondják, majd túljutsz rajta, és ezt úgy mondják, mintha amit érzel, nem lenne valóságos, vagy csak gyakorlás lenne valamire, ami majd még később jön el az életed során. De csak az számít, ami most van. A szeretet, amit ma érzel, csak ez az a szeretet, amit ismersz, jó vagy rossz, ezzel kell boldogulni. Az emberek nem veszik észre, hogy néha egy érzés olyan erős, hogy inkább csak lefeküdnél és meghalnál, mint hogy tovább érezd. Nem mondom, hogy ez jó. Csak azt mondom, hogy megtörténhet. És ezt onnan tudom, mert velem megtörtént. Szóval aznap reggel lekéstem a buszt. Azt hiszem, annyira a

jövőmre gondoltam, hogy nem vettem észre, mi történik akkor és ott, az orrom előtt. Zac és Katie látták, ahogy rohanok a busz után, de ahelyett, hogy szóltak volna a sofőrnek, csak nevettek, ahogy távolodtak. Elkéstem az iskolából, be kellett mennem a titkárságra. Többnyire ilyenkor Mrs. Rodriguez ad egy figyelmeztetést, és valami jelet tesz a neved alá a késők könyvébe. Meg minden reggel kezdő tanár kifejlesztett egy, kifejezetten a későknek szóló, lesújtó tekintetet, de összesen ennyi történik. Nem nagy ügy. Az élet megy tovább. De aznap Mrs. Rodriguez kijött a barikádja mögül, és azt mondta, hogy Davis igazgatónő beszélni akar velem, most rögtön menjek az irodájába. - Annyira sajnálom, Trevor - mondta az igazgatónő, amint letette a telefonját. - Komolyan. És megteszünk mindent, amit csak tudunk, nyomozunk, kiderítjük, ki a felelős ezért. Egy kicsit őrült helyzet volt, mert fogalmam sem volt, miről beszél, és minél tovább nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, annál jobban kitört a frász. Úgy éreztem magam, mint abban a Kafka-novellában, amit irodalomórán olvastunk, arról a fickóról, aki arra ébred, hogy bogárrá változott, de nem veszi észre, csak mikor már késő. - Te tudsz bármit, hogy történhetett ez? - kérdezte az igazgatónő. Nem tudtam. És addigra már olyan pánikban voltam, hogy vajon mi derül ki, mi az az „ez”, hogy csak a fejemet ráztam, és hagytam annyiban. - Fel akarod hívni a szüleidet? Megint a fejemet ráztam, ezúttal erőteljesebben.

Anya és apa újra és újra elmondták, hogy nem szabad felhívnom őket a munkahelyükön, hacsak nincs valódi vészhelyzet. Mivel nem tudtam, milyen természetű a probléma, nem dönthettem úgy, hogy ez vészhelyzet. Ráadásul nem is igazán akartam tudni. - Haza kell mennem - mondtam Davis igazgatónőnek. - Természetesen - felelte, biccentett, és jelentős aggodalommal nézett rám. - Vitesselek haza valakivel? - Nem, köszönöm. Jót fog tenni egy kis séta. A friss levegő meg minden. Azt terveztem, megállok egy pillanatra a szekrényemnél, bedobom a tornacuccom, és kiveszek pár holmit, hátha nem jövök vissza soha többé az iskolába. A folyosók elhagyottak voltak, szinte éreztem, ahogy a falak és a padlók megkönnyebbülten felsóhajtanak. Nagyjából öt perc múlva megtölti az egészet ezernyi tinédzser zsibongása. Mind a saját külön félelmeivel, reményeivel, szeretettel és csalódásokkal: gyorsan párolgó keverék volt ez, és örültem, hogy megúszom, még ha csak egy napra is. Biztos voltam benne, hogy hamarosan kiderül, miért aggódott az igazgatónő, és az nem fog tetszeni nekem. Akárhogy is, nem volt sürgős. Ahogy befordultam a sarkon, megláttam Mr. Hoopert a folyosó túlsó végében, a szekrényemnél állt, nekem háttal. A szokásos vadászfelszerelésében volt: khaki ing, a zsebe fölé hímezve a neve folyóírással, khaki nadrág az övről lógó kulcsokkal, porlepte munkásbakancs és egy régi gyapjúkalap, az iskolánk színeiben és a csapat kabalafigurájával. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy maga mellé sorakoztatta a festékeit, rongyait és a keféit a padlóra. Annyira elmerült a munkában, hogy észre sem vette, ahogy közeledtem. Sőt, úgy tűnt, vagy egy évig álltam mellette. Bőven volt időm, hogy újra meg újra elolvassam a szekrényembe karcolt

betűket. KÖCSÖG - Ó! - riadt meg Mr. Hooper, hogy ott állok. - Ez a te szekrényed, mi? Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, az ajtók kitárultak, a folyosó megtelt a kiáramló tömeggel. Csak annyit tudtam, hogy ki kell jutnom, mielőtt meglát valaki. Végigmentem a folyosón, tekintetem a vészkijáratra és a mögötte elterülő világra szegeztem. KÖCSÖG

Tizenhárom Kedves Anya és Apa! Nem akarom, hogy azt higgyétek, nem gondoltam végig, mert végiggondoltam. Próbáltam meggyógyítani magam, de semmi sem működött. Ne higgyétek, hogy a ti hibátok! Nem az. Csak van ilyen. Más vagyok, és ezen a világon semmi sem változtathat. Kérlek, adjátok oda az összes Lady Gaga DVD-met és poszteremet Katie Quinn-nek, ő is annyira szereti Lady G-t, mint én! És ha lehetséges, játsszatok le a Born this wayt a temetésemen! Az elmond mindent. A második album címadó dala, a legkedvencebb kedvencem. És ne sírjatok túl sokat! Billiószor rosszabb lenne, ha élnék. Szerető fiatok Trevor

Tizennégy ,,Eddig jutottam.”

Tizenöt A kórházban tájékoztattak, nem lehet úgy öngyilkosságot elkövetni, hogy az ember túl sok aszpirint vesz be. De azt többékevésbé garantálták, hogy úgy egy évig nem fog fájni a fejem. Azt hittem, viccelnek. Anya és apa ott voltak az ágyam mellett, mikor felébredtem, és láttam az arcukon, hogy sírtak. Azt mondogatták, mennyire sajnálnak mindent. És bár egyfolytában azt hajtogattam, hogy nem az ő hibájuk, nem tudták elfogadni. Úgy tűnt, nagyon elszántak, hogy kárpótoljanak, vagy legalább jóvátegyék. Édesek voltak, ahogy akcióba lendültek. Apa lemondta a következő havi üzleti útjait. Azt mondta, otthon marad, és megtanít focizni. - Most komolyan, apa - mondtam -, menj dolgozni! Utálom a focit. Tényleg. - Hát akkor valami másra - folytatta, és olyan szomorúan nézett rám, amilyen szomorú szemet még egy férfinál sem láttam. Anya folyamatosan magát hibáztatta, hogy nem figyelt fel a jelekre. - Tudnom kellett volna - mondogatta. Vagy: - Miért nem láttam, hogy ez lesz? - Próbáltam megvigasztalni, emlékeztettem rá, hogy jócskán volt teher a vállán. - Ez nem mentség - felelte. - A gyerekem vagy, és mostantól jobban fogom csinálni. És elmegyünk pszichológushoz. Együtt. Mind a hárman. Szuper. Foci és pszichológus.

Kiderült, hogy az öngyilkosság nem volt a legjobb ötlet a jövőmet illetően. Hirtelen ott találtam magam egy olyan életben, ahol fogoly voltam, zátonyra futottam, és gyanúsítottak. De azt hiszem, ez sokkal jobb volt, mint amikor a csendes kétségbeesésben éltem csendesen és kétségbeesetten. Most már mind benne voltunk. És persze életben maradtam. Zac besétált a kórházi szobámba, szemét lesütve, kezét összetéve, mint aki imádkozik. Úgy festett, mintha meg kellene néznie a legjobb barátja temetésén a nyitott koporsót - nem sírt, de mintha legszívesebben sírt volna. Abban a percben, hogy felnézett, és meglátta, hogy ott fekszem a kórházi ágyon, összetört, és belezokogott a lepedőmbe. Azt mondta, ha még egyszer megpróbálok bármi ilyesmit tenni, kinyír puszta kézzel. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy mondjam el neki minden olyan srác nevét az iskolából, aki valaha gonosz volt velem, mert nagyon seggbe fogja rúgni őket. Édes. Szerencsére Katie elment a nagynénjéhez, és csak hét vége után készült vissza. Mind egyetértettünk, hogy jobb, ha nem értesül a „kis epizódomról” (anya szavai). Ha Katie rájönne, hogy kihagyta a lehetőséget, hogy megmentse az életem vagy meggyógyítson, keserűen csalódna. És Katie nem is értette teljesen, hogy mi a titoktartás lényege. Mármint azt értette, hogy a titok bizalmas dolog, csak az emberek, akikben bízott, rettenetesen sokan voltak. A hír elterjedt volna az iskolában, és az érettségiig hátralévő éveimben én lennék a híres eset - és ez nem hiányzott. Hál’ istennek csak rövid ideig kellett kórházban maradnom. De amíg ott voltam, megismerhettem egy ápolót, Jacket. Jack szuper jó fej volt, igazából tanuló, már majdnem ápoló, csak fiatalabb. Jack

az érdekes információk tárháza volt. Például elmondta, hogy hisz benne, ha valaki öngyilkosságot követett el, annak vissza kell jönnie, és újra végigélnie egy teljes életet. - Jó tudni - mondtam, miközben felrázta a párnámat. - Mert a gondolatra, hogy megint a szüleimnél kell felnőnöm, teljesen depressziós leszek. Egy kör bőven elég belőlük. Nevetett, és azt monda, ez nem így működik. - Nem szükségszerűen jönnél vissza ugyanabba a családba meg minden másba. - Rendben - feleltem. - Bár amilyen a szerencsém, simán igen. Adott pár tanácsot, amit meg bírtam fogadni, mert valamikor régen ő maga is átesett ilyesmin, mint én. Azt javasolta, keressek valakit, akivel rendszeresen beszélhetek a problémáimról. - Mármint pszichológust? - kérdeztem, azt gondolva, hogy nyilván bolondnak néz. - Vagy egy barátot - válaszolta. - Valakit, akiben bízol. Mikor ezt mondta, megütött a helyzet súlya. És ha tényleg, meghaltam volna? Mikor arra gondoltam, hogy akkor sosem találkoztam volna Jackkel, és hogy milyen szomorúak lettek volna nélkülem a szüleim, és Zac meg Katie örökre elveszíthettek volna egy barátot, a fal felé fordultam, és elsírtam magam. Jack nem tűnt meglepettnek, még zsebkendő is volt nála. - Most mit csináljak? - kérdeztem zokogva. Finoman megérintette a vállam, és csendesen emlékeztetett, hogy nem kell semmit sem csinálnom ma, legfeljebb levegőt venni. Azt mondta, hogy talán holnaptól meg kéne fontolnom, nem kéne-e napról napra élnem az életem. Csak egy ideig. Élni a pillanatot. Amennyire

tudom. Értékelni azt, ami ott van előttem. Jackre néztem, és azt mondtam, megpróbálom. Megígértette velem, hogy sosem csinálok ilyesmit, mint az öngyilkosság, és ha valaha arra gondolnék, hogy magam ellen fordulok, akkor rögtön felhívom. Felírta a mobilszámát a zsebkendős doboz hátára, és odaadta. - Megígérem - gondoltam, és a mellemhez szorítottam a dobozt. Nem mondtam ki hangosan, de talán nem is volt rá szükség. Jack olyasminek tűnt nekem, mintha a barátom lenne, olyannak, akiben egy nap majd bízhatok, és akit fel is hívhatok. Másnap, mikor épp jöttünk ki a kórházból anyával és apával, megjelent Zac, megállt a folyosón. A szeme vadul csillogott az izgalomtól, mint mikor meglát egy új csillagképet a szuper erős teleszkópja lencséjén át, mintha túl sok fényt kapott volna. Akárhogy is, azt akarta tudni, mit csinálok szombaton. Azt gondoltam, valami teljesen gáz önsegítő csoportról fog beszélni, buziknak vagy öngyilkosságot megkísérelt fiataloknak. Szóval azt mondtam, nem érek rá. - Ó! - felelte. De aztán elővett valamit a zsebéből, ami két jegynek tűnt. - Mert van két jegyed a szombat esti Lady Gaga-koncertre. Gondoltam, hogy… Ha a szüleid elengednek, akkor elmehetnénk együtt. Mit mondasz? Anya és apa egymásra néztek, aztán arra jutottak, hogy rajtam múlik, ha akarom. Oké, talán csak a jegyek miatt, de ott és akkor döntöttem. Hogy élni fogok. Legalább szombatig.

Utószó A gimnázium második évére Mr. Shust lett az irodalomtanárunk. Különös, időnként kekeckedő, középkorú férfi volt, tweedzakóban és kockás ingben járt, és ragaszkodott hozzá, hogy a tanítványai naplót vezessenek. Azt mondta, ez az élmény gazdagítja majd az életünket (bármit is jelentsen ez), és nem az írások színvonalát fogja osztályozni, hanem a részvételi szándékot. Szóval minden este, ha végeztem a házival, kötelességtudóan írtam a fekete-fehér foltos jegyzetfüzetbe. Elkezdtem lejegyezni életem kisebb-nagyobb eseményeit: sérelmeket, reményeket, szívfájdalmakat, és némi idő elteltével az írás szokássá vált. A húszas éveimre már volt egy polcnyi naplóm, benne kamaszéveim krónikájával. Ezek a füzetek nagyon is jól jöttek évekkel később, mikor belevágtam az íróvá válás nehéz munkájába. Egy reggel az asztalomnál ülve iszogattam a kávém, és egy serdülőkori öngyilkosságokról szóló műsort hallgattam a rádióban. Az akkori statisztikák szerint ha egy fiatalt melegnek vagy leszbikusnak tartanak, akkor háromszor-négyszer nagyobb az esélye, hogy öngyilkosságot követ el, mint egy heteroszexuálisnak, és a serdülőkori öngyilkosságok 33 százaléka érint homoszexuális gyereket. Megdöbbentett ez az adat, és megijesztett, hogy semmi sem történik a veszteség elkerülése érdekében, miközben szerintem a legfontosabb kincsünket veszíthetjük el így: a fiataljainkat. Ösztönösen a régi naplóimhoz fordultam, és olvasni kezdtem. Évek óta először idéződött fel, milyen zavarosak voltak a kamaszéveim, milyen magányos és fájdalmas időszak volt az. Ott volt rólam minden azokon a lapokon. Azonnal lejegyeztem egy történet első

pár sorát egy tizenhárom éves fiúról, aki a naplójára bízza a titkait. Trevornak neveztem el. Kedves Naplóm! Ma este anya és apa tévét néztek, mikor bementem a nappaliba, és holtan estem össze a padlón. Semmit sem szóltak. Azt hiszem, a sorozatok kinyírták a szüleim képességét a spontán reakcióra. Mármint nem hiszem, hogy észrevennének, hacsak nem kerülök be a tizenegy órás hírekbe. És még úgy is átaludnak. Végül Trevor rájön, hogy más - más, mint a szülei, az osztálytársai, más, mint a legjobb barátja. A Trevor csípős, vicces portré egy válságba került fiúról, de bárkiről szólhat, aki valaha érezte, hogy senki sem érti meg, és nem tud beilleszkedni sehova, bárhogy is próbálja. Nem volt túl nehéz inspirációt találni Trevor alakjához. Mind éreztük már így magunkat időnként, főleg kamaszéveink alatt, mikor az ember még csak elkezdi összerakni saját magát és a saját történetét. Szerencsére az én történetem ott volt a kezem ügyében, a naplóm tele volt versekkel, szónoklatokkal, álmokkal, imádságokkal, esküvésekkel, ötletekkel és emlékekkel, milyen volt tizennégy, tizenöt, tizenhat évesen… Az volt a csavar, ahogy elkezdtem felfedezni magam, úgy lettem egyre idegenebb azoknak, akiket a legjobban szerettem: a családomnak. Úgy éreztem, nem ismerhetnek, igazából nem, mert ha ismernék azt, aki igazából

vagyok, akkor egészen biztosan elutasítanának. Nem tudtam ezzel együtt élni, még a lehetőséggel sem. Úgyhogy elrejtettem magam előlük, egyre messzebb és messzebb kerültem tőlük, nélkülük kezdtem el felfedezni az életet és a szerelmet. Egy színházi darabomba illesztettem bele Trevor történetét, és ez az előadás végül eljutott Aspenbe az HBO fesztiváljára, ahol, szinte hihetetlen, de abban az évben én nyertem a legjobb monodrámáért járó rangos New York Drama Desk-díjat. Egyik este előadás után találkoztam Randy Stone-nal és Peggy Rajskival, akik megkérdezték, nincs-e kedvem forgatókönyvet írni a Trevorból egy rövidfilmhez. Az ebből készült tizennyolc perces film (Randy Stone és Peggy Rajski voltak a producerei, Peggy Rajski rendezte) rengeteg díjat nyert, többek között a legjobb kis film Oscar-díját. Izgalmas idők voltak, ahogy figyeltük, amint a filmecskénk közönségre talál, és elterjeszti, hogy melegnek lenni nem gáz, olyan időszakban, mikor a meleg kérdés épp csak kezdett felkerülni a képernyőre. Változtak az idők, és a Trevor a maga szerény módján hozzájárulni a változásokhoz. 1997-ben eladtuk a filmet az HBO-nak, és azt gondoltuk, jó lenne kiírni egy telefonszámot a film végén, hátha van olyan gyerek, akinek köze lehet Trevor alakjához, és szüksége lenne rá, hogy beszéljen valakivel. Tudatni akartuk a fiatalokkal, hogy rendben van, ha valaki kinyújtja a kezét, és segítséget kér. Mindig lesz valaki, hogy meghallgassa a problémáját. De némi kutatás után arra jutottunk, hogy nincs országos, huszonnégy órás kríziskezelés és öngyilkossági segélyvonal meleg tinédzsereknek. És arra jutottunk, létrehozzuk. Három hónappal később elindult a Trevor-vonal, és végre a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és bizonytalan

tinédzsereknek lett hova fordulniuk. Első éjjel több, mint 1500 hívás futott be, és így megy azóta is. Évente nagyjából 30000 hívást fogadunk fiataloktól az ország minden pontjáról. Természetesen nem kell minden hívót megmenteni, és nem mindenki meleg, aki telefonál, de olyan 13-24 éves fiatalok telefonálnak nekünk, akik nemiidentitás-problémákkal küzdenek, és arra van szükségük, hogy valaki meghallgassa őket. Manapság a fiataloknak szóló könyvekben hemzsegnek a komplex leszbikus és meleg figurák. A huszonegyedik századi szerzők, mint David Levithan, Alex Sanchez, Jacqueline Woodson, Bill Konigsberg és Mayra Lazara Dole ékesszólóan és gyakran írnak a meleg tinédzserek életét érintő kérdésekről. Tulajdonképpen, ha az ember átolvassa bármelyik jelentős könyvkiadó fiataloknak szóló könyvlistáját, az az érzése támadhat, hogy nem is olyan nehéz ma az élet meleg tinédzserként. De döbbenetes és riasztó adat, hogy a statisztika nem javult húsz év alatt, mikor először leültem, hogy megírjam Trevor történetét. Meleg fiatalok ölik meg magukat még mindig, és egy homoszexuális kamasznak még mindig négyszer akkora az esélye az öngyilkossági kísérletre, mint egy heteroszexuálisnak. Szerencsére a Trevor-vonal minden fiatalnak folyamatosan megadja a bátorítást, hogy teljes és reményteli életet éljen, és ami a legfontosabb: megadja a támogatást, ami ahhoz kell, hogy tovább tudják élni az életüket. Nemrég Dan Savage nagyon sikeres „Lesz jobb! ” kampánya beindította a vírusként terjedő forradalmat, a fel-nőttek hangosan és világosan közölhették a fiatalokkal, hogy az élet tényleg jobb lesz, ha még egy kicsit kitartanak. Segített abban is, hogy a Trevor-vonal legyen az a pont, ahova a fiatalok fordulnak, ha szexualitásukkal és identitásukkal küszködnek. Ennek eredményeként felszökött a

hívások száma. Megnyitottuk a harmadik központot is, Harvey Milk régi fényképezőgép-boltjában San Franciscóban, és Harvey emlékének ajánlottuk. Sokkal aktívabban kommunikálunk, hogy eljuttassuk a gyerekekhez az üzenetet: mi itt vagyunk nekik nonstop. A segélyvonal mellett idejekorán elcsípjük a fiatalokat, és oktatási programot indítottunk. Tavaly startolt a TrevorSpace is, ez egy olyan biztonságos portál, ahol a fiatalok kapcsolatba léphetnek egymással, közvetlenül támogatni tudják egymást, információkat oszthatnak meg. Kevesebb mint egy év alatt majdnem 20 000 regisztrált és aktív tagunk lett. Még egy funkciót kialakítottunk: a „Kérdezd Trevort! ”. Ide beírhatnak, feltehetik a nem sürgős kérdéseiket, és online elolvashatják a válaszokat. A Trevor Chat is működik, itt a tinédzserek képzett tanácsadókkal csetelhetnek, és tanácsot kaphatnak, még mielőtt kialakulna a krízis. Közreműködtünk az iskolai zaklatás elleni törvények megalkotásában állami és szövetségi szinten is. Még iskolán belüli programunk is van, tanárokat és diákokat képzünk, találkozunk a fiatalokkal a saját terepükön, a szavak erejéről és a meghallgatás értékéről beszélgetünk velük. Minden új fejlesztés és online szolgáltatás ellenére elsősorban és mindenekelőtt segélyvonal vagyunk, élő telefonos segítséget kínálunk, életeket mentünk, és próbáljuk megfelelő mederbe terelni a segítségkeresést. A digitális média miatt egyre személytelenedő világban kötelességünknek tartjuk, hogy minden fiatalt, identitástól függetlenül meghallgassunk, és ne kelljen addig várniuk, amíg bajba kerülnek, ahhoz, hogy hívjanak minket. Ha tizennégy évesen értettem volna, hogy az emberi lét egyik elengedhetetlen kelléke, hogy segítséget kérünk, akkor megkaptam volna a segítséget, amire - inkább előbb, mint később - szükségem volt.

Persze még mindig sok a tennivaló mindenhol a fiatalokért. A szeretet erejében hívő fiatalság komoly győzelmet aratott New York államban a meleg házassági törvény elfogadásával, de egy texasi fiatal szerelme még mindig nem egyenlő egy másikéval, aki New Yorkban, Connecticutban, Iowában, Massachusettsben, New Hampshire-ben, Vermontban vagy Washingtonban él. És ha távolabbra tekintünk: több mint harminc afrikai országban a homoszexualitás törvénytelennek számít, és van, ahol halállal büntetik. Némelyik muzulmán államban, Iránban, Szaúd-Arábiábán, Szudánban és Jemenben börtön, testi fenyítés, bizonyos esetekben kivégzés fenyegeti a melegeket. A bolygó a világháló méretére zsugorodott, és minden fiatalnak hozzáférése van. Eljut hozzájuk a mondanivaló, hallják a híreket, és mi keményen dolgozunk, hogy beleolvasszuk a tapasztalataikat a történetbe, amit hallanak és látnak. Martin Luther King mondta egyszer: „Ha az igazságot bárhol fenyegetik, az mindenhol fenyegeti az igazságot”. Ez talán a legeslegérvényesebb a harcra, hogy egy ember szerelme egyenlő legyen bárki máséval, nemtől, fajtól, szexuális beállítottságtól függetlenül. Ha megváltoztatjuk a meleg fiatalok történetét az egész világon, jogot adunk nekik, hogy szerethessenek, azzal jobb, szerethetőbb jövőt hozhatnánk mindenkinek. A fiatalok, mindannyian, a jövőhöz tartoznak, nélkülük nem lesz holnap. Ha csak egyetlen gyereket meggyőzünk róla, hogy érdemes élni az életét, azzal meggyőzzük magunkat, hogy a világot érdemes megmenteni. Hiszek benne, hogy minden fiatalnak meg kell találnia azt a történetet, amiben hihet, azt, ami közelebb viszi annak megértéséhez, hogy ő tökéletes, pontosan így, ahogy van. Remélem,

hogy Trevor története ilyen lehet az elkövetkező generációknak. Olvassátok szeretettel: James 2011. szeptember Szia!

Tartalom Egy Kettő Három Négy Öt Hat Hét Nyolc Kilenc Tíz Tizenegy Tizenkettő Tizenhárom Tizennégy Tizenöt Utószó