Találd meg önmagad! 9635284330 [PDF]

Zitiervorschau

1 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD NEW AGE – ÚJ KOR

TALÁLD MEG ÖNMAGAD TALÁLKOZÁS BELSŐ LÉNYEDDEL

AHHOZ, HOGY A GYÜMÖLCSÖT LESZÜRETELD, FÖL KELL KAPASZKODNOD AZ ÁGRA

SHIRLEY MACLAINE

ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST, 2000

2 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Shirley MacLaine: Out on a Limb Bantam Books, a Division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group., Inc., USA Minden jog fenntartva

Fordította: Fencsik Flóra Szerkesztette: Pavlov Anna

Copyright © Shirley MacLaine, a1983 Hungarian translation © Fencsik Flóra, a1993 Hungarian edition © Sweetwater Publisher Establishment a1993, 2000, 2001 Cover design © Sweetwater Publisher Establishment, 1993, 2000, 2001 Borítófotó © Buenos Dias

ISSN 1215-6795 ISBN 963 528 497 7

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó a kiadó igazgatója Szedés, tipográfia: C. Gergely Zsófia Nyomta: az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

3 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Apámnak és Anyámnak.

4 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

TARTALOM Előszó ................................................................................................................................5 Első fejezet ........................................................................................................................8 Második fejezet ................................................................................................................ 17 Harmadik fejezet .............................................................................................................. 27 Negyedik fejezet .............................................................................................................. 36 Ötödik fejezet .................................................................................................................. 46 Hatodik fejezet ................................................................................................................. 53 Hetedik fejezet ................................................................................................................. 62 Nyolcadik fejezet ............................................................................................................. 68 Kilencedik fejezet ............................................................................................................ 73 Tizedik fejezet ................................................................................................................. 79 Tizenegyedik fejezet ........................................................................................................ 87 Tizenkettedik fejezet ........................................................................................................ 94 Tizenharmadik fejezet .................................................................................................... 101 Tizennegyedik fejezet .................................................................................................... 106 Tizenötödik fejezet......................................................................................................... 114 Tizenhatodik fejezet ....................................................................................................... 123 Tizenhetedik fejezet ....................................................................................................... 132 Tizennyolcadik fejezet ................................................................................................... 138 Tizenkilencedik fejezet .................................................................................................. 142 Huszadik fejezet............................................................................................................. 149 Huszonegyedik fejezet ................................................................................................... 155 Huszonkettedik fejezet ................................................................................................... 163 Huszonharmadik fejezet ................................................................................................. 173 Huszonnegyedik fejezet ................................................................................................. 181 Huszonötödik fejezet...................................................................................................... 187 Huszonhatodik fejezet .................................................................................................... 195

5 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Előszó Tisztelt Olvasóim! Kisgyermekkorom óta ösztökél valami, hogy „kifejezzem magam”. Háromévesen már táncolni tanultam, mert a testemmel akartam elérni ezt. Tizenévesen a táncról az éneklésre tértem rá, mert ez látszott az önkifejezés logikus továbbfejlesztésének. Később felnőttként is tovább sarkallt e belső igény, a színjátszás felé vitt, s ekkor már az önkifejezés magasabb szintjét éltem meg. Imádtam a vele járó bonyolult titokzatosságot, az azonosulást egy másik jellemmel, a háttér, indíték, értelmezés földerítését, a másik ember iránti érzelmeim és gondolataim megismerését. Azután pedig rátaláltam az írásra. Írással pontosabban és konkrétabban fejezhettem ki élményeimet. Írtam, hogy megtudjam, mit gondolok, írtam, hogy megértsem hivatásomat, utazásaimat, kapcsolataimat, – voltaképp az életemet. Az írás segítségével tápláltam csillapíthatatlan éhségemet a miértek és hogyanok megértésére. Könyveimet valamiféle térképnek látom, amely megörökíti, hol jártam és hová tartok. A Le ne ess a hegyről című könyvem fiatalkori művészi szárnypróbálgatásaimat írja le, s azt, miként vettem a kezembe sorsomat. Felfedezőutat tettem Afrikába, Indiába, Bhután himalájai királyságba és Japánba – Sachi lányom névadó országába. Utaimon kerültem kapcsolatba az ismeretlennel, s ez az élmény teljesen megváltoztatott. Ez az időszakom nagy intellektuális és politikai fejlődést indított meg bennem; ezt írtam meg Eljuthatsz innen oda című könyvemben. Hollywoodban eközben bealkonyult a sztárrendszernek, ezért a televíziózás futóhomokjába süppedtem. Ez a kaland katasztrofálisra sikeredett, s alaposan kihatott rám. Arra késztetett, hogy kipróbáljam magam a politikai küzdőtéren. Az 1972-es elnökválasztási küzdelemben George McGovern mellett korteskedtem Richárd Nixon ellenében. Ez a kaland volt az előzménye azután annak az utazásnak, amely csak keveseknek adatott meg Nyugaton akkor, a hetvenes évek elején. Én vezettem az első nőküldöttséget Kínába; azért mentünk, hogy tanulmányozzuk, miként alakul ki vadonatúj kultúra az ősi, alig ismert országban. Az idegen kultúrával történt ismerkedésünk szembesített bennünket önmagunkkal. Sok mindent tudtunk meg saját fejlődésünkről, s arról, mire képes a helyesen irányított emberi akarat, még erős ellenállással szemben is. Mindezek hatására még lelkesebben tértem vissza előadóművészi pályámhoz, s még inkább méltányoltam adottságaimat, még inkább kutattam, milyen új alkotói tartalékok bevetésével gazdagíthatom ezeket tovább. Úgy hiszem, ez az élmény is segített egy újabb tanulság fölismerésében: minden lehetséges, ha hiszel benne és ha megszolgálod. Csak hosszas gondolkodás után szántam rá magam a Találd meg önmagad kiadására; ez a könyv ugyanis olyan spirituális Odüsszeiáról szól, mely messzebbre vitt, mint valaha is gondoltam volna: a paranormális jelenségek döbbenetes és megrendítő világába. Ennek során az előző életeink, a spirituális kalauzok léte, a lélek halhatatlansága – mindez elméletből immár az életem részévé lett. Spirituális naplónak tekintem ezt a könyvemet, amely fölnyitja a belső megismerést keresők szemét. Ezzel a könyvvel rovom le hálámat mindazoknak, akik tanítottak, akik új világra nyitották rá tekintetemet. A Tánc a fényben című könyvemet valamennyi „énem” összegzésének tekintem. Azokat az ígéreteimet váltottam be és teljesítettem ki benne, amelyeket a Találd meg önmagádban tettem magamnak. Elvezettel, derűsen és elégedetten tekintek benne vissza mindama tapasztalataimra, amelyeket gyermekként, anyaként, szeretőként, barátként, a spirituális sors keresőjeként, s a világbékéért felemelt hang megszólaltatójaként szereztem. Ez a könyv elmondja, mekkora öröm volt eljutni életem e fontos pontjához és még céltudatosabbá

6 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

válnom. De a történet még nem ért véget, mert továbbra is kutatom önmagam, az általam megélt életeket és lényem belső lényegét. Ha a magam belső igazságának keresése segítségével Önök, olvasók is elsajátítják a belátás képességét, akkor elnyertem jutalmamat. Legfőbb fizetségem azonban az önmagam bejárása volt; az egyetlen utazás, amelyet igazán érdemes volt megtennem. Mert ennek során tanultam meg a mély és tartalmas igazságot: ÉLET, ÉLETEK, REALITÁS – mindez csak annyit ér, amennyit fölfogunk belőle. Az élet nem velünk történik, hanem általunk. A realitás nem rajtunk kívül álló dolog. Mi alkotjuk a magunk realitását a nap minden pillanatában. Számomra az igazság a legvégső szabadság és a legvégső felelősség.

7 Shirley MACLAINE

„Soha ne ejtsd ki e szavakat: »Ezt nem tudom, tehát téves.« Tanulni kell, hogy tudj, tudni, hogy érts; érteni, hogy ítélj.” (Narada mondásai)

„Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek Álmodni képes.” (Shakespeare: Hamlet) (Arany János fordítása)

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

8 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Első fejezet „A hajdanvolt és a mai ember álmai ugyanazoknak a mítoszoknak a nyelvén íródnak, melyeknek szerzői a történelem hajnalán éltek… Szerintem a szimbólumok nyelve az az idegen nyelv, amelyet mindnyájunknak el kell sajátítania. Ennek megértése révén a bölcsesség legfontosabb forrásának közelébe kerülhetünk. Az álmok és mítoszok fontos kommunikációs összekötők – önmagunktól önmagunkig.” (Erich Fromm: Az elfeledett nyelv) A tengerparti fövenyen kopogtam; hideg és puha volt a homok. Már javában tartott a dagály, alkonyatra eléri majd a Malibu Road menti házak tartócölöpeit. Szívesen kocogtam naplemente előtt, ilyenkor futás közben hullámtörés fölött sűrűsödő bíborvörös felhőket néztem és ez elterelte a figyelmem sajgó lábamról. Egészség-tanácsadóktól azt hallottam valaha, hogy három mérföldnyi kocogás puha homokban annyit ér, mint hat mérföldnyi kocogás kemény talajon. Márpedig én egészséges akartam maradni, bármekkora fájdalom árán is. Amikor nem táncoltam, futással tartottam karban magam. Igaz, épp előző nap hallottam egy történetet a két fivérről. Az egyik afféle egészség-buzi volt, aki világéletében minden hajnalon öt mérföldet kocogott a főútvonalon, akár jól érezte magát, akár rosszul. A másik egyáltalán nem sportolt. Egyik nap az egészség-buzi épp kocogott az országúton és hátrafordult, hogy ujját rázza az épp arra közlekedő lusta bátyjára, amikor – durr! Sajnos nem vett észre egy teherautót… Talán nem is olyan fontos, teszünk-e valamit önmagunk karbantartásáért. Úgyis leselkedik ránk valahol egy teherautó. A lényeg, hogy ez ne riasszon vissza bennünket, ne ez irányítsa az életünket. Visszaemlékeztem a régi, gyerekkori családi vacsorákra, otthon, Virginiában. Tizenkét éves lehettem, amikor rám tört a fölismerés: bármilyen boldog vagyok is egy adott pillanatban, közben mindig tudom, mekkora küzdelembe kerül ez. A „baj”, így neveztem akkor… mindenre ráüti a bélyegét valamiféle baj. Apám – emlékszem – azt mondta: merő véletlenségből beletrafáltam egy régi görög alapelvbe; azt hiszem, a pithagoraszi filozófiáéba. Apa afféle vidéki filozofáló ember; annak idején kis híján filozófiai diplomát szerzett a Johns Hopkins egyetemen. Szívesen spekulált a dolgok filozófiai jelentésén. Azt hiszem, tőle örököltem ezt a hajlamot. Emlékszem, azt mondotta akkor, hogy e gondolatomnak mély elvi jelentősége van, amely az egész életre érvényes. Bármily jónak látszik is valami, mindig észre kell venni a negatív oldalát is. Ez persze megfordítva is igaz – mondta –, de ő a negatívra helyezte a hangsúlyt. Bennem ez tudatosította az élet kettősségét. Ott, akkor, a cukorborsó-főzelék fölött vakító felvillanásként éltem át: megértettem valamit. Akkor még nem tudtam pontosan, mi az. Fölgerjedt a szél, fehér tajtékos habokat csapkodott a partra. Sárjáró li-bucmadarak rohangásztak ki és be a vízfodrok között, az árral a partra sodort táplálékot kapkodták össze. Kecses fivéreik, a széttárt szárnyú pelikánok őrült kamikaze-pilótákként csaptak le a mélyebb vizekben úszó halrajokra. Vajon milyen lehet madárnak lenni, milyen lenne, ha semmi máson nem járna az eszem, mint a repülésen és az evésen? Olvastam valahol, hogy még a legkisebb madár is képes több ezer mérföldet repülni a Csendes-óceán fölött akadálytalanul és egyedül, egyetlen poggyásszal, egyetlen tulajdonnal… egy ágacskával. Csőrében viszi magával, azután, ha elfárad, csak leereszkedik a tengerre és az ágon pihen a víz felszínén, míg újra összeszedi magát és tovaszáll. Az ágról halászik, az ágról eszik, az ágon alszik. Jobb, mint a Queen

9 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Mary luxushajó! Csapkod a szárnyával, szájába veszi kis életmentő tutaját és nekivág a világnak. Micsoda élet! Vajon érzi-e néha a magányt? Ki tudja. De még egyedül is tisztán látja életének helyes irányát. A madaraknak mintha velük született, belső iránytűjük lenne, ez irányítaná el őket oda, ahova el akarnak jutni. Mintha pontosan tudnák, kik ők, hogyan kell élniök, miért élnek. De vannak-e érzelmeik? Szerelmesek-e? Vágynak-e arra, hogy egy bizonyos másik madárral bújjanak össze; ketten minden ellen? Tér, idő, levegő. Nem zárhatják el maguktól a világot, hiszen szállni akarnak fölötte. Fölidéztem egy régebbi élményemet. Élménynek nevezem és nem álomnak, noha álmomban történt velem; azért nevezem annak, mert valóságosabb volt egy álomnál. Úgy éreztem, lebegek a föld fölött és szállok a légáramlatokkal, akár a madarak. Országok és hegyek és folyók és fák fölött lebegtem. A fák lombja gyöngéden simogatott, amint elszálltam fölöttük. Vigyáztam, nehogy lesodorjak egyetlen levélkét is az ágáról, merthogy magam is része voltam mindennek. Még tovább és még gyorsabban és még magasabbra és még messzebbre vágytam szállni – és minél magasabbra jutottam, annál szorosabb kapcsolatban voltam mindennel; lényem egyszerre összpontosult is, terjedt is. Úgy éreztem mindez csakugyan megtörténik velem, hogy a testem nem fontos. És ez is az élményhez tartozott. Hogy az én valódi lényem lebeg, szabadon és tisztán, békességgel eltelten és minden létezővel, eggyé válva. Ez nem a szokásos szexuális töltetű repülés-álom volt, amit a pszichológusok leírnak. Több annál. Egy másik dimenzió tartozott hozzá. A szó, amelyet száguldásom közben kigondoltam, ez volt: „rendkívüli”. Ezért emlékeztem rá oly élénken. És valahányszor kedvetlen, magányos, feszült vagy ideges voltam, mindig fölidéztem ezt az élményt; hogy micsoda békesség töltött el, amikor testemből kilépve úgy éreztem, össze vagyok fonódva mindennel, ami fölöttem és alattam van. A „mindenhez” tartozásnak ez az élménye hallatlan gyönyörűséggel járt át. Több gyönyörűséget szerzett, mint a munka, mint a szeretkezés, mint a siker, mint mindama célok, amelyeket az emberek hajszolnak, hogy boldogok lehessenek. Szerettem gondolkodni. Szerettem koncentrálni. Szerettem összekapcsolódni a kívülem lévő dolgokkal, mert hittem benne: ez az út vezet önmagam megértéséhez. Valahol messze alattam volt a válasz a világ szorongásainak és zűrzavarainak okaira. Micsoda öntelt gondolat! Mégis: ha megérthetem önmagam, a valódi énem, akkor megérthetem a világot… ki tudja, talán a világegyetemet is. Ezért kezdtem aktívan politizálni, ezért lettem feminista, világjáró, kíváncsi riporterféle; és talán ezért lettem színész és előadóművész. El kellett jutnom önmagam mélyére és megismerni önmagam, ha meg akartam érteni a világot és ha jól akartam végezni a munkámat. Talán ezért kezdtem táncolni a kezdet kezdetén. Ha mozogtam, kapcsolatba kerültem azzal, aki vagyok. Számomra az utazás legnagyobb hozadéka az volt, hogy bejártam önmagamat. Futottam, jeges szél csapkodta a lábam. Lassítottam, mert tudtam: az erős edzés után fokozatosan kell lazítani, gyalogtempóra váltani, így nem alvad meg az izmokban a tejsav. – Mert attól fájdulnak meg az izmok, – magyarázta a fitnesz-oktató. – Sose álljon le hirtelen egy nehéz edzés végén. Így később nem fáj annyira. Mindig nagyon figyelmesen hallgattam a testkultúrával kapcsolatos tanácsokra, mert tisztában voltam vele, hogy ez közelebb visz önmagamhoz. Tiszteletben tartottam a testem, – nem lévén belőle több, csak ez az egy. Azt akartam, tartson ki jó sokáig. De mennyire tud fájni ez a test, te Atyaisten, főleg ha az ember tizenöt évet hagyott ki, minden sporttevékenységet elhanyagolt. Nagy ostobaság volt, mondogattam, miközben ott lépkedtem a parton. Azokat az éveket a színészetnek szenteltem és azt hittem, nem a testem a fontos. Fiatalkoromban, táncosnőként jó alapképzést kaptam, és úgy véltem, ez elegendő. Az élet minden napján vigyázni kell a testünkre, máskülönben egy reggel arra ébred az ember, hogy

10 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

a teste nem engedelmeskedik. Ilyenkor aztán azt mondják: itt az öregség. Magam is mindig öregnek éreztem magam, amikor elveszítettem a kapcsolatom a testemmel. És a testemmel kialakított kapcsolat során jobban megértettem a testemben rejlő valódi énemet. És ugyan melyik volt a valódi énem? Mi késztetett kérdezésre, keresésre, gondolkodásra és érzésre? Csak az agy, a kis szürke sejtek, avagy az értelem, amely valamivel több az agynál? Vajon az „értelem”, vagy netán a „személyiségbe az, amit az emberek „léleknek” neveznek? S ezek vajon külön-külön léteznek-e? Avagy embernek lenni annak elismerése, hogy mindezen részek összege vagy? És ha igen: miként illeszkednek egymáshoz? Erről szól ez a könyv… arról az élményről, miként találtam önmagámra negyvenegynéhány évesen; arról, miként hatott ez az élmény az értelmemre, belső békémre, szellememre, milyen jót tett a türelmemnek és a hitemnek. Amit ennek során megtanultam, az tett képessé rá, hogy szinte teljesen más emberként éljem tovább az életem. Ez a könyv tehát az önmagam keresésével foglalkozik. E keresés magával rántott egy hosszú utazásba, mind több felfedezéssel járt és időnként teljesen elképesztett. Igyekeztem az út során megőrizni nyitottságomat, mert olyan tér- és időtávlatok felé nyíltam meg, amelyek számomra addig a tudományos fantasztikum világába tartoztak, vagy amit okkultizmusnak neveznék. De megtörtént velem. Lassan történt meg. Olyan tempóban, amely sajátságosan az én tempóm. Merthogy úgy hiszem, mások is átélnek efféléket. S aszerint haladnak előre, amennyire felkészültek rá. Nyilván azért álltam készen arra, amit megtapasztaltam, mert éppen eljött az ideje. Harmincöt filmben játszottam addig – jó és rossz filmekben. Mindből tanultam, a rosszakból többet, mint a jókból, ami, azt hiszem, nem meglepő. Bejártam a világot, hol magánszemélyként, felismerhetetlenül (mert így akartam), hol szórakoztató művészként, ahol viszont éppenséggel azt akartam, hogy ismerjenek föl. Ezek az utóbbi utak vagy valamelyik filmem reklámhadjáratához tartoztak, televíziós riportokat, portréfilmeket készítettek velem, vagy élő show-műsorommal turnéztam. Szerettem az élő fellépéseket, mert ilyenkor érezhettem a közönségemet; érezhettem, mire gondolnak, mi érdekli őket, érezhettem az egymásétól különböző humorérzéküket. De leginkább azt szerettem, ha új emberekkel ismerkedhettem össze, ha idegen kultúrákkal ütköztem és megtanulhattam, hogyan olvadjak bele ezekbe. Sikerült olyan baráti kört kialakítanom, amely otthont teremtett az otthontól távol. Ezek művészemberek voltak – előadóművészek, külföldi filmesek, írók (magam is írtam már előzőleg két könyvet az utazásaimról és az életem kalandjairól; ezeket a könyveket szinte minden nyelvre lefordították), államfők, miniszterelnökök, királyok és királynők (politikai tevékenységemről idejekorán írtak mindenfelé, mellette is, ellene is. Kiváltságos személy voltam, annyi szent. Keményen megdolgoztam a sikeremért, mégis szerencsésnek és, – mondom – kiváltságosnak éreztem magam, amiért bárkivel megismerkedhettem és beszélgettem, akivel csak akartam, Castrótól a pápáig, az angol királynőtől és más méltóságoktól az indiai betegekig és haldoklókig, a Fülöp szigeteki barriók forrongó parasztjaiig, vagy a Himalája havasi embereiig, – hogy csak néhányat említsek. És minél többet utaztam, minél több embert ismertem meg, annál erőteljesebben támadt föl társadalmi és politikai lelkiismeretem. És minél jobban feltámadt, annál inkább azonosultam az „elnyomottakkal”, ahogyan apám nevezte őket. De a világ legnagyobb része elnyomottakból áll, mondtam apámnak. Egyre jobban foglalkoztatott, mi a baj a világgal. Ez óhatatlanul együtt jár azzal, ha az ember a saját szemével látja a nyomort, az éhezést, a gyűlölködést. Tizenkilenc évesen kezdtem el Utazni és most, negyvenöt évesen tárgyilagosan megállapíthattam: a dolgok egyre rosszabbodtak. A demokratikus idealizmus egyre lehetetlenebbnek tűnt számomra, mert a demokratikus rendszerben élő embereket is a saját érdekeik mozgatják, elvetve a többség jólétét megcélzó eredeti filozófiájukat. Kevesen

11 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

szentelték magukat a nemzetközi etikának. A világ „politika gondolkodása” az erőpolitikára és a materiális gazdaságtanra épült; a megoldásokat grafikonok, táblázatok, felmérések és ipari programok fogalmaiban fejezték ki – mit sem törődve az egyénnel, az egyes emberrel. A Földön valahol mindig háború, erőszak, bűnözés, elnyomás, diktatúra, éhezés, népirtás zajlott – az emberi nyomorúság globális spektákuluma. A vezetők eközben világszerte továbbra is úgy szemlélték a problémákat, hogy nem ismerték fel ezek összefüggéseit egy nagyobb és egyetemesebb szükséglettel: éspedig egy elviselhető, békés egyéni lelkiállapot kialakításának mélyen gyökerező igényével, s mindazzal, ami vele jár. A politikusoknak csak ideiglenes megoldásaik voltak a tartós problémákra. Vagy, ahogy Apa mondogatta: „Ragtapaszt tesznek a rákos daganatra”. Amerre csak jártam a világban, mindenütt vég nélküli vitákba keveredtem arról, hogy vajon az emberiség alapvetően önző és magánakvaló-e, vajon mindenekelőtt a fényűzés, a kényelem, a személyes nyereségvágy hajtja-e. Az önzés és a versengés nemcsak a boldogságnak árt – mondogattam – hanem a személyes sikernek is. Úgy láttam, hogy bár még a világhatalmak is fölismerik, hogy emberi érdekegyezségre van szükség, mégis egyre versengőbb gazdaságpolitikát követeltek e cél elérésére. Pedig ez csak emberi konfliktusokra, viszályokra és még nagyobb háborúkra vezethet. Valami hiányzott. Azután, további utazásaim során változást észleltem. Az emberek, akikkel beszélgettem, mindinkább azon töprengtek: mi is az, ami hiányzik. Beszélgetéseink a szorongás és a zűrzavar jegyében kezdődtek és végül mindig oda lyukadtunk ki, hogy a válasz bennünk rejlik. Az emberiség helyzetén nem lehet pusztán gazdasági megoldásokkal segíteni. Egyre többet tanakodtunk azon, mik is vagyunk mi, emberek? Miért vagyunk itt? Van valami célunk, vagy csupán múló véletlenek vagyunk? Fizikai létünk nyilvánvaló. Fizikai szükségleteink kielégítése a kormányok és vezetők legfőbb gondja, legalábbis elméletben. Világos, hogy lelki lények is vagyunk. Az oktatás, a humán ismeretek, a tudományok az értelem világát, a lelki dimenziót szolgálják. De nem vagyunk-e mind egyúttal spirituális lények is? Észrevettem, hogy mind többen összpontosítják érdeklődésüket belső spiritualitásunk érzésére, amelyet oly sokáig nem vettek figyelembe. Lehet, hogy a spiritualitás láthatatlan volta okozta addig a zavart? A világ vallásainak sem magyarázni, sem kielégíteni nem sikerült spirituális szükségleteinket. Sőt, az egyház inkább megosztja, mintsem egyesíti az embereket attól függően, hogy a kereszténységet, az iszlámot, a judaizmust, vagy a buddhizmust követik-e. A világ a Szent Konfliktus korszaka felé tart, az arab világban mindinkább gerjed az iszlám öntudat, Amerika úgynevezett morális többsége körében a képmutató keresztény fundamentalizmus, s Izraelben a militáns cionizmus. Világot átívelő baráti körök hálózatába kerültem, tagjaik a maguk spirituális kutatásával foglalkoztak. Rákérdeztünk földi életünk fizikai távlataira, s a metafizikai távlatokra az idő és a tér összefüggésében. Lehetségesnek láttuk, hogy van valami ezen az életen túl is. Hátha nem a lét fizikai síkja az egyetlen és kizárólagos? Nagyszerű lehetőség csillant föl: a valóságos valóság jóval több ennél. Alighanem Buckminster Füllentek volt igaza, aki szerint a valóság kilencvenkilenc százaléka láthatatlan, s ezt a láthatatlan valóságot a sekély tudati szintünk miatt nem ismerjük föl. Amikor először tettem föl magamnak ezeket a kérdéseket és amikor mély lelki rokonságba kerültem hozzám hasonlóan belső énjüket kereső emberekkel, életem, perspektívám megváltozott. Ez borzongató, néha ijesztő, és mindig fölkavaró élmény volt, mert át kellett értékelnem a kérdést: mit is jelent az élet. Lehet, hogy mi, emberek valójában egy folyamatos élmény részesei vagyunk, amely tovább tart vélt halálunk után is? Lehet, hogy halál, mint olyan, – nincs is? De máris előreszaladtam egy kicsit.

12 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

A nap pislákolón, hidegen ment le a Dume-fok dombjai mögött. Fölidéztem emlékemet, amint ott állok ezeken a dombokon, letekintek a Csendes-óceán csapkodó hullámaira, s azon tűnődöm, vajon az emberi faj ősei csakugyan a tengerből eredtek-e. A Csendes-óceán mindig egy barátomra, Davidra emlékeztetett. De lehet, hogy csak azért járt ő az eszemben, meri élelem épp fontos fordulópontjához érkezett és Daviddal könnyű volt beszélni erről, Mit is mondott akkor? Arról a spirituális szükségletről beszelt, hogy az élet pozitív és negatív vonatkozásait azonos módon vegyük tekintetbe: – A kettő mindig együtt jár. Az élet e két elem égése. Próbáld meg legyűrni a negatívot a pozitívval, és sokkal boldogabb leszel. – Jó, jó, mondottam akkor – tudom, ehhez nem kell rakétaszakértőnek lenni… de az élet mégiscsak valami más. David érdekes ember volt. Harmincöt éves, aranyos, igen szelíd fiatalember, arca finom metszésű, mosolya lágy és szomorú. Annak idején New Yorkban ismerkedtem meg vele egy művészeti galériában. Azért barátkoztam össze vele, mert jól éreztem magam a közelében. Festő volt és költő; szinte mindenütt otthon érezte magát, mert örökösen figyelte az életet. Órákig sétálgattunk Manhattanban, figyeltük az embereket és találgattuk, mire gondolhatnak. Amikor – elég gyakran – Kaliforniába jött, a malibui beach-en sétálgattunk. David is szeretett utazni, sokfelé járt Afrikától és Indiától a Távol-Keletig, majd újra Európában, DélAmerikában. Utazás közben festett és írt. Az utazásai nem kerültek sokba, mert végigdolgozta magát a világon, elvállalt mindenféle alkalmi munkát. Egy ízben nő is volt. Nem beszélt erről, de egyszer ő hozta szóba, hogy hajdan „gyorsan élt”. Megkérdeztem, mit ért ezen, mire legyintett és azt felelte: – Ez régen volt. Leszoktam már a gyors autókról, a nagy lábon élésről; ezek gyerekes dolgok. Most egyedül élek és boldog vagyok. – Én se sokat beszéltem neki a magánéletemről. Kettőnk kapcsolatának más volt a jellege. Azonkívül sok olyasmivel foglalkozott, amire nekem nem volt időm – reinkarnációval, előző életek fölidézésével, kozmikus igazságtétellel, vibrációs frekvenciákkal, ételkombinálással, spirituális megvilágosodással, meditációval, önmegvalósítással, és a jó Isten tudja, mi mindennel még. Mindezekről komolyan és láthatólag mély ismeretek birtokában beszélt. De engem mindez kevéssé foglalkoztatott, mert akkoriban túlságosan lekötöttek a filmforgatókönyveim, a televíziós felvételeim, az új számaim, a fogyókúrám, – meg Gerry. Szívesen beszélgettem volna Daviddal Gerryről, de őróla az adott körülmények miatt senkivel se beszélgethettem, még Daviddal se. A hűvös szélben is csurgott rólam a víz, csöpögött a hajam tövéről a nyakamba. A lábam sajgott, de ez jólesett. Kemény volt a mai kocogás. Örültem a fájdalomnak. Lehet, hogy Davidnak igaza van, ez az ára mindennek az életben. És amikor a küzdelem végén eljut az ember a megfelelő helyre, nem fog már fájni. Még egy utolsó pillantást vetettem a lenyugvó napra, azután fölmentem a homokos partról fölvezető falétrán. Kedveltem ezt az ütött-kopott, dagálytól-vihartól töredezett följárót. Húsz éve használtam, azóta, amióta az első filmemért kapott gázsiból megvettem a bérházat. (A film Alfred Hitchcock „Bajok Harryval” c. filmje volt.) Az volt az első dolgom, hogy kölcsönt vegyek föl és fölhúzhassak rajta egy bérházat, a lakásait kiadhassam és a magam lakásáért ne kelljen lakbért fizetnem… ha netán elüt egy teherautó és nem tudok többé dolgozni. Gondolom, a középosztálybeli neveltetésem tehet róla: szeretem bebiztosítani a jövőt. Sose lehet tudni. A falépcső tetejénél lévő zuhany alatt lemostam a lábam… nehogy homokot hordjak be a lakásba. Beleeszi magát a padlószőnyegbe; az építész annak idején megpróbált lebeszélni arról, hogy padlószőnyeget tegyek egy parti nyaralóba.

13 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Az utolsó néhány lépcsőfok a zárt udvarra vezetett; itt megálltam, körülnéztem. Magam terveztem a japánkertet a kyotói bonzai-fával, s az önműködő kis műpatakocskával együtt. Távol-keleti útjaim, különösen a japán utam mélyen hatott rám. Megrendített, mennyire spártai-an tisztelik a természetet. Minthogy a természet mindig is keményen bánt a japánokkal, nem maradt más választásuk, mint harmonizálni vele. Nem meghódítani akarták, mint mi nyugatiak. Maguk is a természet részévé váltak… mármint addig, amíg a természet iránti tiszteletükön felül nem kerekedett az üzlet és a profit tisztelete. Amikor azután a japán környezetet is elszennyezték, nem mentem oda többé. Vajon mikor következik be a több pénz hajszolása jegyében az egész világ iparosodása? Lehet, hogy leegyszerűsített kérdés, – de én így láttam. Egyszer csak hallom: csöng a telefon a lakásomban. Hanyatt-homlok rohantam, majd a nyakam törtem, hogy fölkapjam, mielőtt elhallgat. Szamárság, de így vagyok a telefonokkal. A mások telefonját is fölkapom, ha akkor szólal meg, amikor épp ott vagyok. Bennem van, hogy azonnal és pontosan és rendesen intézzem a dolgokat. Ki nem állhatom azokat, akik hagyják, hogy négyet is csöngjön a telefon, s csak azután veszik föl. Slamposságnak tartom az ilyesmit; lustaságnak és slamposságnak. Beestem az ajtón a nappaliba és rávetődtem a földön lévő készülékre. Nevetnem kellett magamon. Ki a csuda lehet ilyen fontos? Különben is: ha annyira fontos, úgyis hív újra. – Halló, – ziháltam, s eszembe jutott, ugyan mit gondol az illető a vonal végén: a lihegésem hallatán mit csinálok épp. – Hallóóóó… – Gerry volt az. – Hogy vagy? A háttérből hallatszott a távolsági központos hangja. Lelki szemeim előtt átsuhant Gerry arca, homlokába hulló haja, szelíd fekete szeme, – Istenien, – feleltem és örültem, hogy nem látja, mennyire boldoggá tett a hangja. – Mizújság Őfelségével? – Anglia hanyatlik, de tisztességben. Ismertem már őt annyira, hogy kihallottam tréfálkozó hangjából a komoly gondot. Megköszörültem a torkom: – A tisztesség előtt mindenki fejet hajt. – Igen. En meg igyekszem megmenteni a hajót a végső elsüllyedéstől. Éreztem, amint a cigarettájáért nyúl, hallottam, amint halkan leszívja a füstöt. –Gerry? – Tessék. – Hogy halad a kampányod? Nyomulsz előre? – Ó, kiválóan állok. – De kissé levert volt a hangja. – Hosszú, lassú folyamat ez. Bársonyos-határozott simításokkal kell tanítani, nevelni az embereket. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt. De majd beszélgetünk erről, ha együtt leszünk. – Igen? És mikor? Hamarosan? – Igen, remélem. Találkozhatnánk hétvégén Honoluluban? Van ott egy Észak-Dél gazdasági konferencia. – Jézusom. Igen, – feleltem. – Sok újságíró lesz ott? – Sok. – És ez nem baj? – Nem. – Vállalod a kockázatot? – Igen. – Oké. Ott leszek. Mikor? – Pénteken. – Hol?

14 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– A Kahala Hiltonban. Most mennem kell. Találkozóm van az államtitkárral. Már vár. – Oké. Príma. Akkor viszlát a hétvégén! – Viszlát! – Letette. Gerry sose búcsúzkodott újra meg újra. A hivatásával járó modor, és viselkedés kizárta az efféle slamposságot. A magánélete az más. Leraktam, lezuhanyoztam, beültem a kocsiba és a szokottnál lassabb tempóban haladtam Encióba, nagy házamhoz. Nagyon szerettem kaliforniai kocsi volánjánál ülni, nézegetni a széles, tág autópályákon és gondolkodni. New York annyira felpörgetett hely, ott csak ösztönből és túlélésre lehet játszani. Mindez serkentő és izgató; Kaliforniában viszont ráérek töprengeni. Persze nem véletlen, hogy Kaliforniát úgy becézik, hogy a „Nagy Narancs” Ha nem vigyáz az ember, maga is naranccsá válhat. Így az én számomra a Nagy Alma – vagyis New York – az a hely, ahol megcselekedhetem azt, amit a Nagy Narancsban kigondoltam. Gerry, amióta ismertem, sose tudott eljönni Kaliforniába. Fölidéztem első közös, New York-i éjszakánkat. Előzőleg már több ízben is bemutattak neki; egyszer, amikor Londonban jártam, azután újra, amikor egy tüntetésre érkezett New Yorkba; a tüntetést a vietnami háború ellen rendezték. Nagyon tetszett nekem a halk szavú magabiztossága, borotvaéles esze. Parlamenti képviselő volt, szocialista; hitt abban, hogy újra működőképessé teheti Angliát. Az általam ismert, jó egyetemekről kikerült angolokkal ellentétben őbenne semmi nagyképűség sem volt. Külsőre se hasonlított rájuk: nagydarab, magas férfi volt, válla-karja akár egy nagy mackóé, aki legszívesebben átölelné a világot. Laza és könnyed. Mozgása kicsit lompos, inge szétnyílt, amikor a nyakkendője hátracsapódott. Ha fölizgatta valami, sűrű haja a szemébe csüngött. Amikor pedig hosszú lépteivel föl-alá járkált a szobában, keresve a lényeget kifejező szavakat, az embernek az az érzése támadt, hogy a padló meghajlik a súlya alatt. Láthatólag nem is volt tisztában vele, mennyire lenyűgöző személyiség. Gyakran volt lyuk a zokniján. Nedvesen csillogó fekete szeme érett olajbogyóra emlékeztetett. Amikor első ízben mutattak be neki Londonban, épp a Palladiumban léptem föl. Hátrajött az öltözőbe; megtetszett nekem. Nem nagyon ismertem az angol politikai életet; őt viszont nyitott, elképesztően intelligens és amellett akaratlanul is szórakoztató embernek találtam. Az öltözőmből kifele menet fölborított egy széket, előbb azonban a szekrényajtón akart kimenni. Úgyhogy, amikor egy évvel később épp New Yorkban járt és fölhívott, igent mondtam a vacsorameghívására. Egy indiai étterembe mentünk, az Ötvennyolcadik utcába. Alig evett. Nem is figyelt az elébe tálalt ételre. És az volt a szokása, hogy amíg beszéd közben a szavakat kereste, az ajkamon felejtette a tekintetét. Azt hittem, tetszik neki az ajkam, pedig valóban csak azon törte a fejét, amit épp mondani akart. Vacsora után gyalog mentünk el egészen a Elaine-bárba a Nyolcvannyolcadik utca és a Második sugárút sarkára. Látni akarta, hova járnak le a magamfajták. Tűsarkú cipőben voltam, gyorsan kifáradtam és csak nehezen tartottam az iramot hosszú lépteivel. Fölhólyagosodott a lábam. Amikor beléptünk az Elaine-be, az emberek fölkapták a fejüket. De nem csak rám voltak kíváncsiak, a gyűrött öltönyű, kitaposott cipőjű Gerryt is megnézték. De a lényeg, hogy senki se zavart bennünket. Tintahal-salátát ettünk, ittunk néhány pohárral. New Yorkról és Londonról beszélgettünk, s indulás előtt közöltem vele: egy hét múlva Londonba utazom egy új forgatókönyv megbeszélésére és föl fogom hívni. Egy limuzinnak kellett volna érte jönnie, hogy elvigye a városból valamiféle politikai tanácskozásra, ám a kocsi nem jött meg. Gerry pedig ott állt a lakásomban a könyvespolc előtt és a kínai tárgyú, színházi vonatkozású, amerikai politikával és marxista elmélettel

15 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

foglalkozó, meg a balettáncosokról szóló könyveimet mustrálgatta. Ott tornyosult alacsony dohányzóasztalkám fölött, s közben a szocialista társadalmak szabadságszükségletéről szövegelt. És ezzel kezdődött az egész. Fölnyúltam, megérintettem a haját. Meg kellett tudnom, milyen a tapintása. Ó pedig, mintha világéletünkben ismertük volna egymást, egyszerűen és természetesen levette a szemét a kezében tartott Marx-életrajzról, a szemembe nézett és magához ölelt. Egymáshoz tapadtunk egy pillanatra, s máris végem volt. Ez még sosem történt meg velem, legalábbis nem így. Akkor nem is értettem, – ám ez is része volt egy kirakós játéknak, amelynek elemeit csak jóval később raktam össze. Reggel teát és kétszersültet készítettem neki; ott ültünk napsütötte konyhámban. Az ablakomból rálátni az Ötvenkilencedik utcai hídra. – Szóval jövő héten Londonba jössz? – kérdezte. – Igen, feleltem. – Láthatlak? – Igen, feleltem. – El tudsz jönni velem egy hét múlva Párizsba? – Megint igent mondtam. Elszántan fölállt és megcélozta azt az ajtót, amelyet a lakásajtómnak vélt. Nem az volt. A hálószobába vezetett. Azután becélozta magát a helyes irányba és elment. El se búcsúzott, hátra se nézett. A londoni forgatókönyv-megbeszélést a Gerryvel való találkozáshoz időzítettem. A filmszakmában tömérdek idő megy el olyan forgatókönyvek fölötti vitázásra, amelyekből soha nem lesz film. Ezzel a könyvvel is ez volt a helyzet. Örültem a találkozásnak Gerryvel, mert így legalább nem vész teljesen kárba a londoni utam. Utólag magam se tudom, nem lehetett volna-e jobb az a forgatókönyv, ha az eszem közben nem Gerryn jár. Egyébként megérkezésemkor úgy tűnt, hogy egész London sztrájkol. Gerrynek igaza volt. A hajó süllyedőben volt, de – noha a délutáni teázások éppúgy zajlottak a virágmintás porceláncsészékkel és a kora reggeli séták is a ködös Hyde Parkban – ez a süllyedés mégse volt igazán méltóságteljes. Engem azonban igazából leginkább Gerry tweed-zakójának illata, arcomba hulló sűrű haja érdekelt, lágy érintése az arcomon; s ahogyan jókora karjában ringatott. Kiiktatta ezzel azt a realitást, hogy nemcsak Anglia és a forgatókönyvem dolga áll rosszul, hanem az egész világ is bajban van. Vigyáztunk, ne lássanak bennünket együtt (egy barátnőm lakásában laktam) és Gerryről köztudott volt, hogy egyedül szeret járkálni szülővárosában. Azután, néhány nap múlva továbbutaztam Párizsba, s ő egy napra rá utánam jött. Hotelszobám ablakából néztük St. Germain háztetőit. Szerelmeskedés után sosem beszélgettünk kapcsolatunkról, se arról, mit is jelentünk egymásnak. Nem beszéltünk se az ő feleségéről, se az én magánéletemről. Semmi jóra nem vezetett volna… mármint addig az estéig, amíg föl nem ismert bennünket vacsorázó helyünkön egy asztalnyi angol újságíró. Mosolyogtak, odaköszöntek. Gerry megdermedt, torkán akadt a falat Elmondta, mekkora fájdalmat okoz majd ez a feleségének; hogy az asszony képtelen lesz elfogadni ezt; s azt mondta, lassítanunk kellene az iramot. Hogyne, persze, mondtam én, de hát nem gondoltam akkor, mikor elkezdtük? Annyira megrémült, hogy összeszorult a szívem. Aludni se tudott aznap éjjel. Kavarog az agya, mondta. Fölajánlottam, menjen el, szedje össze magát. Egy napig nem a találkoztunk ő tanácskozásokon és gyűléseken vett részt. Én haza akartam utazni, magányos voltam és elkeseredett, amikor rám telefonált. Azt mondta, hogy nem viseli el, hogy elmenjek. Őrületesen vágyódik utánam, találkozhatnánk-e újra. Párizson kívül, St. Germian en Laye-ben randevúztunk. Nekem esett, csókolt, simogatott, oly szorosan ölelt magához, hogy úgy éreztem, ő nem kap levegőt. Elárvult volt és tapintatos,

16 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

könyörgött és egyben követelt. Az egész dolog rendkívüli volt, hiteles és közvetlen és egy csöppet ijesztő. Elmondta: eddig soha életében nem tett ilyet. Föl van kavarodva, mondta és bűntudat gyötri. A világ helyzetéről beszélt és arról, miként akar a dolgok rendbetételében részt venni. A demokratikus-szocialista alapelveket fejtegette, meg azt, miként lehetne mindkettőt egyszerre megvalósítani – ha a gazdagok készségesebbek lennének jólétük megosztására. Hol lágyan suttogott, hol kihívóan és lendületesen kiabált, – mintha lényének különböző regisztereivel próbálkozna. Sose kérdezte, van-e más férfi is az életemben. Az egész jelenet valami nagy öntisztulás volt a számára. És amikor eljött a szétválás ideje, szűkszavú lett, nem érzelgett. Megkérdezte, jó lesz-e nekem most visszatérni Amerikába. Azt feleltem, távolibb tájakról is hazataláltam már életemben, mint egy francia faluból. Mentegetőzött párizsi viselkedéséért és megígérte, hamarosan fölhív. A maga spártai angol modorában, egyetlen fölös mozzanat nélkül elköszönt és kilépett az ajtón. A baj csak az volt, hogy az ajtó a beépített szekrénybe nyílt. Elnevette magát, majd szó nélkül kiment a megfelelő ajtón. A szoba, amelyet két napon át élettel töltöttünk meg, elnémult. A falak körülfontak. Egyikünk se mondta ki ezt a szót: „szerelem”. Úgy éreztem, kényszerűen csöppentem ebbe a kapcsolatba, amely teli van leküzdhetetlen akadályokkal. Belebonyolódtam – a kérdés csak az: miért?

17 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Második fejezet „Tisztán logikai gondolkodással nem tehetünk szert ismeretekre az empirikus világról. A tapasztalattal kezdődik és ér véget minden ismeretünk a realitásról. A pusztán logikai eszközökkel létrejött tételeknek nincs valóságtartalmuk.” (Albert Einstein) A kocsival áthaladtam a Malibu Kanyonon, s onnan ráhajtottam a Ventura autópályára. Nem volt nagy forgalom. Föltárult előttem a San Fernando-völgy, a házakban óriási ékszerdobozként csillogtak a villanyfények. Hajdan, amikor Hruscsov Kaliforniában járt, elvitték őt a Völgybe. Ez a fejlődésben lévő Amerika, mondták. Csakugyan szép volt, ha a kedvező távlatból szemlélte az ember. De egyébiránt a Völgy örökös vicctéma volt, – például azt mondták valakiről, hogy nagyon pocsék az élete, csak egyetlen jó dolog van benne, hogy nem a Völgyben lakik. Az autópályámról befordultam az utcámba. Miközben fölfele haladtam a hosszú kocsifelhajtón, éreztem, amint az alacsony növésű cseresznyefák lombja a kocsi tetejét súrolja. Szerettem ezeket a fákat. Azokra a hajdani cseresznyefákra emlékeztettek, amelyek a volt férjem, Steve japáni házának kertjében álltak, a válásunk előtt. Steve akkor ültette el őket, amikor Tokió egyik rezidenciális kerületében, Sibuján laktunk. Ő ott szeretett volna maradni Ázsiában, ott akart élni és dolgozni. Én Amerikában akartam élni és dolgozni, minthogy nekem ott volt a munkám. Megvitattuk ezt a dilemmát és úgy döntöttünk: úgyis kicsi a világ, egyeztessük össze kettőnk szempontját. Ez még ment is egy darabig. De azután mindinkább külön életet alakítottunk ki magunknak. Jó barátokként neveltük föl lányunkat, Sachit, aki az élete első hét évét velem töltötte Amerikában, a következő hatot Japánban egy nemzetközi iskolában, maradék iskola éveit pedig Svájcban és Angliában. Folyékonyan beszélt, írt és olvasott japánul (ami azt jelentette, hogy több más ázsiai nyelven is olvasott). Mindinkább ázsiai módra gondolkodott és érzékelt; ez elég mulatságos volt, lévén szeplős, szőke kislány, jellegzetesen ír arccal és a nyugati emberekre jellemző csüngő karral-lábbal. Ezt sikerül valamiképp összehangolnia, mintha járásnál vagy ülésnél kimonót és obit viselne. Manapság is térdel egy nappali szobában és rajongva néz arra, aki épp beszél; bár Alice Csodaországban-arca néha egészen összezavarja az embert, olyankor is, amikor azt hiszi, hogy érti őt. Amit valóban megértek, az az egyenes, közvetlen nyugatias gondolkodásnak és a kissé körülményes ázsiai kétértelműségnek a kombinációja; ez utóbbi vonás haszna, hogy ellensúlyozhat egy esetleges zavarba ejtő, udvariatlan, vagy tapintatlan megjegyzést. Sokat tanultam Sachitól Ázsiáról, olyasmit is, amiről nem is sejtette, hogy tanulok tőle. Ő annak az új emberfajtának a tagja, amely vér és származás szerint nyugatias, de lélektana és gondolkodásmódja félig ázsiai. Ezt eredményezte nála az a „Kicsi a világ”- elképzelés, amelyet annak idején Steve-vel kigondoltunk. Mint mindenben, ebben is kettősség volt, – hátrányok és előnyök. Hosszú távon azonban, szerintem, az előnyök felülkerekedtek a hátrányokon, – merthogy Sachiban két világ keveredett; és mindkét rész sikerrel megértette a másikat. Párizsban élt és tanult, s azt mesélte, nehezére esett ott a társadalmi és kulturális alkalmazkodás. A francia durvaságról és cinizmusról szólva egyszer azt mondta: – Nem is képzeled, anyu, milyen nehéz egyszerre japán udvariassággal meghajolni és közben azt mondani, hogy nyasgem.

18 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

A házam barátságosan, otthonosan várt rám a dombtetőn. Egyik barátnőm „MacLainehegynek” nevezte el, s azt mondta, egyszer le fog esni onnan a ház. Ha tudta volna, hányszor jutott ez az eszembe nekem is! David barátom azzal ugratott, hogy a legmagasabb hegy, amelyet megmászok, én magam vagyok. Csip-csup csevegésre nem ért rá, de a legapróbb pillanatot is fontossá tudta tenni. Mint amikor virágsziromformára hámozott egy narancsot és miközben ette, a lédús gyümölcs nedve végigfolyt az állán. Azt mondta, az életben nincsenek véletlenek, és mind mélységesen fontosak vagyunk egymás számára, ha kitárjuk szívünket és érzéseinket, s nem félünk a következményektől. Amikor Kaliforniában járt, nagyokat sétáltunk a tengerparton, jógázni jártunk, azután egy nyerskoszt-étteremben ebédeltünk. Biztatott: ne „másszam” meg önmagam, hanem hatoljak bele önmagamba. – Ott benn lakozik minden, amit keresel, – mondta. – Mi a baj? Miért nem szánsz időt rá, hogy magadba nézz? – Nem volt indulat a szavaiban, csak egy kis türelmetlenség. Spirituális tanításokat tartalmazó könyveket kaptam tőle kölcsön. Biztatott, ismerjem meg jobban igazi valómat. Nem nagyon értettem, miről beszél. Én eddig is mindig azt hittem, hogy ezt teszem, ám ő nyilván más szinten beszélt erről. Ha rákérdeztem, sose magyarázta meg. Azt mondta: gondolkodjam rajta, majd eljutok oda. Elgondolkodtam a szavain, bújtam a könyveit, de továbbra is szemtől szembe, elfogulatlanul közeledtem a dolgokhoz. Igaz, ez nem volt teljesen kielégítő, de jól bevált, az biztos. Nem voltam boldogtalan; csöppet se. És mindig azt hittem, tisztában vagyok önmagammal. Mindenki ezt mondta rólam. – Shirley jól ismeri önmagát. Mi több, nem tudom hova tenni a nőmozgalmak gyakori panaszát, mely szerint elvették tőlük női identitásukat. Én soha életemben nem éreztem így. Sőt, ellenkezőleg. Látszólag annyira biztos voltam abban, amit érzek és amit akarok, hogy mások túlságosan is fölszabadultnak tartottak. Úgy vélték, nekem nincs szükségem senkire. De én nem voltam ebben annyira biztos. Lehet, hogy Davidnak igaza volt. Lehet, hogy ő mélyebben belém látott, s olyat is észrevett, amit én épp azért nem vettem észre, mert annyira föl voltam már szabadulva. Talán épp ezért kellene belátnom, hogy sok még a tennivalóm. Amikor az ember sikeresnek, elfoglaltnak, felelősségteljesnek és kreatívnak érzi magát, akkor nem nagyon veszi észre, hogy a lénye legmélyén hiányzik valami. Már a kocsifelhajtón megcsapott Marie finom francia főztjének jó illata. A város legjobb konyhája volt az enyém; de nagyon ritkán hívtam vacsoravendéget. Szerettem egyedül lenni és szívesebben töltöttem olvasással vagy írással az időm, mint vendéglátással. Becsaptam magam után a bejárati ajtót, hadd hallja Marie, hogy itthon vagyok és kikiáltottam neki: megfürdöm és pihenek egy kicsit vacsora előtt. Senki se sürgetett, mégis kettesével vettem a lépcsőket és a lendülettől eltörtem egy körmömet a hálószobaajtón. A mindenségit, ezt rendbe kell hoznom. De annyira vágytam már a hálószobám után, annyira szerettem ezt a tágas, kék, hűvös, felüdítő helyiséget. Elmondhatatlanul szerettem ezt a jégkék hálószobát, s a belőle nyíló szalondolgozószobát. Hosszú órákat töltöttem ott egyedül. Tudtam, hogy magamra csukhatom az ajtaját és kizárhatom a világot anélkül, hogy udvariatlannak, vagy emberkerülőnek látszanék. Le tudtam volna élni az életem ezekben a szobákban, többet nem is kívántam volna. Sose éreztem itt, hogy elkülönülök, vagy visszahúzódok. Én terveztem meg ezt a hálószobát. A kék elég világos és mégis vibráló volt ahhoz, hogy a reggelt és az estét is élénkké tegye. Vékony, lebegő függöny húzódott végig a tömör, elhúzható üvegfal előtt, amely a San Fernando-völgyre, s a mögötte húzódó hegyekre nézett; ezek a hegyek mindig újra megleptek, valahányszor tiszta volt az este. A bútorokat kék bársony borította, az ágyat kék, szalagmintás brokát takaró. Hallottam egyszer egy filmcsillagról, aki kicsúszott az ágyból, mert selyemlepedőn aludt. Én kitartottam a hagyományos ágynemű mellett, mert többnyire ágyban olvasok és ágyban

19 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

írok, amikor nem akarom profinak érezni magam. Körülöttem szerteszórva könyvek és jegyzetek és valahányszor elakadok egy kritikus ponton, vagy fordulatnál, bekapcsolom melegre az elektromos takarómat, s elszundítok a munka kellős közepén. Mire fölébredek, többnyire rájövök, mi a megoldás. Szerettem egyedül lenni gyönyörű hálószobámban, ahol csak én magam vagyok a gondolataimmal. Remek dolog volt tudni, hogy sikerült elmélyülten koncentrálnom valamire és teljesen megfeledkeznem önmagamról. Lehet, hogy Davidnak igaza volt. Lehet, hogy csakugyan meg kellene tanulnom meditálni… mélyen meditálni. Lehet, hogy rátalálnék arra, amiről beszélt. Bementem az öltözőszobámba, átöltözni. Csupa tükör volt ez a szoba. Tükrök mind a négy falon, a mennyezeten… a hiúság emlékműve, jutott eszembe. Ez zavarba ejtett, merthogy – ha nem filmezek – nem nagyon érdekel a külalakom. Kinyitottam az egyik tükörfalú beépített szekrényt, hogy köntöst vegyek föl. Vajon mi lenne Gerry véleménye az én filmszínésznő-ruhatáromról, amely teli van az előző filmjeimben viselt ruhákkal, vagy olyanokkal, amelyeket a világ valamennyi nagyvárosában vásároltam össze. Vajon mit szólna, ha elmondanám, hogy szeretem nyakam körül a szép gyöngyök hűvösét, de ugyanakkor hivalkodónak, oda nem illőnek érzem, hogy viseljem őket. Miként vélekedne, ha elmondanám neki, szeretek beletúrni egy bunda puha, dús szőrméjébe, de szinte sose veszem föl, pedig arra kaptam, hogy egy reklámfilmben viseljem. És ahhoz mit szólna, ha tudná, imádok a Concorde-dal repülni, pedig ő nagy politikai hadjáratot folytatott ellene. Szívesen meséltem volna el neki, hogyan kerestem sok pénzt, miként kerültem a kiválasztottak közé egy csóró világban, tudva: szinte mindent megvehetek, amit szememszám megkíván. Szívesen megkérdeztem volna tőle, mit tenne, ha nagy összegeket kérhetne szolgálataiért. Annak idején Párizsban láttam, amint szemrevételezi a drága poggyászomat. Vajon a megszolgált jólét efféle megnyilvánulása sérti a szocialista elveit? Aki szegénynek születik, az automatikusan derék fickónak számít? Akkor szívesen beszélgettem volna vele minderről, de nem lehetett, merthogy egyszer megkérdeztem: vannak-e a feleségének szép holmijai és jófajta bőröndjei. – Nem, – felelte akkor, – a feleségem marxista. Még azt se szereti, ha télen szőrmebéléses kesztyűt viselek. Kivettem egy köntöst és körülnéztem. Az egyik tükrös falat el lehetett húzni, s egy tetőkertre nyílt, rajta forgó sziklás vízeséssel és tropikus növényekkel. Egy japán kertész gondozta ezeket, úgy szerette őket, mint a gyermekeit, és elhitte Peter Tomkinsnak, hogy a növényeknek érzelmei vannak. Gerry, amikor első ízben említettem neki efféle elképzelést, kicsit bolondnak nézett. – Még hogy a növények éreznek? – nevetett. – Még jó, hogy nem beszélnek vissza. – Eredetileg szerettem volna folytatni a témát, de ez a gunyoros nevetése, hogy úgy mondjam, csírájában fojtotta belém a szót. Gyakran vágytam rá, hogy előhozzak valami bolondos metafizikai ideát, amit majd csak húsz év múlva fogadnak el tudományos ténynek, ám Gerry csak azzal volt hajlandó foglalkozni, amire bizonyítékok vannak, amit a két szemével láthat, – vagy amit kifigurázhat, szociológiailag kommentálhat, amikor időnként rátört a fekete humor. Így aztán sok társalgási lehetőség maradt ki. A fürdőszoba volt a kedvenc helyem. Közvetlenül az öltözőből nyílt, a tetőkert másik oldalán. A süllyesztett, négyszögletes márványládából a sziklás vízesésre lehetett látni, most közvetett világítás játszott a zuhogó, táncoló vízen. Két rózsaszínű márvány toalett és két mosdó tartozott a fürdőszobához, s a kád fölött sárgaréz zuhanyrózsa. A jókora süllyesztett kád körül zuhanyfüggönyre se volt szükség, hogy a padlószőnyeget megóvja a víztől, – ezt különösen élveztem. Kinyitottam a csapot. A meleg víz mindig jót tett a közérzetemnek, bármerre jártam a világban, egy meleg fürdő mindig valósággal boldoggá tett. Most is elég volt a meleg, zuhogó vízbe mártani a kezem, máris enyhült a fáradtság.

20 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Elégedett sóhajjal merültem alá a forró VitaBath habfürdőbe. Anyámra gondoltam. Ő is imádta a forró fürdőt. Csak ült a kádban és gondolkodott. Mindig eltűnődtem, vajon arról gondolkodik-e, hogyan kerülhet ki… hogyan juthat ki az életéből. Látszólag mindent, amit tett, Apámért tette. Ó utána pedig a gyerekeiért. Ahogy az anyák általában. Főzés közben sokat sóhajtozott. Gyakran sikerült is odaégetnie valamit, azután tördelte a kezét. A szép keze volt a legkifejezőbb rajta. Tudtam, mit érez, amikor hosszú, karcsú ujjait nézegeti; ujjai mindig tevékenykedtek, a nyaka körül vagy a csuklóján. Vagy egy magas nyakú pulóverrel babrált (a gyapjú dörzsölte a bőrét), vagy ezüstláncával játszott. Tudtam, hogy élvezi az ujjai közt érzékien átsikló láncszemeket. Néha viszont attól tartottam, mindjárt megfojtja magát, merő frusztrációból. Szerettem volna megérteni ezt az ellentmondást, rászólni, tisztázza, mit érez – ám ő, mire eljutott a kétségbeesésnek egy bizonyos fokára, akkor – még mielőtt kideríthettem volna – máris valami más tevékenységbe fogott bele, nekiállt burgonyát hámozni, vagy süteményt sütni. Apa tudta, hogy Anya valaha színésznő szeretett volna lenni, ezért azután azt mondta, hogy Anya viselkedése merő színészkedés. Igazság szerint mindketten bohózatba illettek. Apa, emlékezetem szerint, egyszer arról mesélt, hogy tizennégy éves korában el akart szökni egy vándorcirkusszal. Szerette a vasúti kocsikat, az utazást és mindig azt mondta, neki még ki se kellene festenie magát ahhoz, hogy bohóc lehessen. És páratlan képessége volt ahhoz, hogy figyelmet parancsoljon; se előtte, se azóta nem találkoztam ehhez hasonlóval. Többnyire a pipájával érte el. Bárhol ült is a szobában, nyomban ő került a középpontba. A széke színpaddá lett, a család vagy a vendégek: közönség. Lábát keresztbe rakta és pipáját odaütögette a cipője sarkához, mint egy elnök, amikor csendet kér egy ülésen. Csöppnyi hamu a szőnyegre hullott. S akik a szobában ültek, azonnal nyugtalanul odafigyeltek. Erre ő mélyet sóhajtott, lerakta föltett lábát, morrant egy aprót, majd lehajolt, mi is legyen a lehullott hamuval. Ez volt a fő figyelemébresztő mozzanat. Fölszedi? Ujjaival fölcsipegeti, szét ne taposódjék? Vagy gyufás-dobozt keres-e elő a széke mellett álló kis pipa-állvány legfelső fiókjából és azzal kotorja össze? A figyelő közönség egyetlen tagjának se jutott eszébe, hogy a segítségére siessen. Ez egy lehengerlően szakszerű, tudományosan manipulált gyakorlat volt; Laurence Olivérhez se szalad föl senki a színpadra, hogy segítsen megkeresni a kelléket, amelyet az szándékosan dobott le. Apa többnyire a lapos gyufatartó tetejével kotorta föl a hamut. Menet közben azonban, amíg félig előrehajolt, a zakója vállán valami szöszt vett észre. Egyik kezében a pipával, a másikban a gyufa-fedéllel, figyelmét a hamura összpontosítva lassan, de biztosan sikerült lepöckölnie az alig észrevehető szálacskát, miközben a szobában mindenki a hamu sorsát figyelte. Mihelyt ily módon sikerült mindenki figyelmét magára vonnia, boldog volt. Ha viszont senki se figyelt rá, Apa irgalmatlanul leitta magát. Anya ilyenkor általában fölkelt, kiment a fürdőszobába és csak akkor jött vissza, amikor megérezte, hogy Apa szereplése lezajlott; s eljött az idő, hogy Anya behozhassa a finom, meleg, maga sütötte almás lepényt. A konyha felé menet többnyire belebotlott valamelyik bútordarabba, amitől valaki gyorsan és segítőkészen odakapott. Eközben Apa megszívta a pipáját, lassan ivott egyet a tejes whishkyjéből, nem mozdult, tudva, hogy Anya sikeresen lejátszotta őt, s igyekezett tudomásul venni, hogy egy színdarabban több főszereplő is lehet. Nem csoda, hogy Warren is, én is színészi pályára léptünk: a legjobb helyről tanultuk. Anya játszott egyszer egy darabban a Little Theaterben, a darab egy anyáról szól, aki lassan de biztosan becsavarodik. A próbák legalább négy estén elszólították hazulról. Apa kesergett, amiért már sose várja őt otthon meleg étel és a kandallópárkány is poros. Ugratta Anyát, mondván, olyanná válik, mint az a „dög”, aki „abban a vacak darabban” játszik és figyelmeztette őt, hogy az otthon előbb-utóbb szétrohad. Anya apránként engedett az erőszakosságának. Finom metszésű orrát fölvetette, amikor ki akarta fejezni magát, beszéde

21 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

akadozó lett. Hamarosan el is hitte, hogy azonosult a játszott figurával, úgyhogy a dolog nem ér ennyit. Visszaadta a szerepet. Bevette Apa maszlagját és otthon maradt, hogy családját elláthassa. Jómagam úgy viselkedtem, ahogy elvárták tőlem. Fehér egyen-blúzt hordtam, lapos sarkú fűzős félcipőt, letekert, pomponos fehér zoknit a nejlonharisnyán és rakott szoknyát, amelyet leüléskor gondosan magam alá simítottam. Minden este százszor húztam végig hajamon a hajkefét, megtanultam a leckém és Futballkirálynő lettem volna, ha a fiúm nem betegszik meg aznap, amikor a csapat benevezett; ezzel az én esélyeim is derékba törtek. Bájos mosolyt vetettem mindenkire, sose engedtem meg magamnak, hogy csúnyán nézzek bárkire is, hiszen nem tudhattam, kitől jön majd a döntő szavazat a legközelebbi diákbál királynőválasztásánál. El-eljártam fiúkkal, de a csókolódzásnál többre nem voltam hajlandó. Jó tanuló voltam, de csak azért, mert kitanultam a csalást, puskázást. Magamévá tettem az iskolám szellemét, hordtam a színeit, és amikor a meccs előtt meghallottam az iskolai dobok pergését, dagadt a keblem a büszkeségtől. Iskola után gyakran ültem fiúk kocsijában, cigarettázva és mulatozva, …ugrattam őket, de sose mentem túl a határon, mert Anya azt mondta, az esküvőmig szűznek kell maradnom, a férjem rájön, ha nem vagyok az. Mégis bujkálnom kellett, mert a szüleimet jobban foglalkoztatta a jó hírem, mint az, amit valójában csinálok. Sokat nevettem, többnyire idegességből, így törtek ki belőlem a visszafojtott érzések, amelyek gyakran a hisztériához közelítettek. A nevetés szinte az életemet mentette meg. De sokakat zavart. A barátnőim „röhincs Majom”-nak neveztek el, mert szinte mindenen nevettem. Azt hitték, felelőtlen kis bolond vagyok, s a „könnyelműségem” szóbeszéd tárgya lett. Azt mondták, „flúgos” vagyok, ezt kezdetben bóknak vettem, amíg rá nem jöttem, hogy valami tényleg nincs rendjén. Egyik nap a folyosón álltam Dick MucNultyval. Fogtuk egymás kezét. Egy viccet mesélt, én meg kacagtam. De nem tudtam abbahagyni, és valami színpadias lelkendezéssel sikongtam a nevetéstől. Nevettem és nevettem, amíg az igazgató oda nem jött és haza nem vitetett egy ápolónővel. A szüleimet az egészből csak az érdekelte, miért álltam ott kézen fogva azzal fiúval a folyosón. Az nem izgatta őket, miért nevettem annyira. Dick McNulty volt az első szerelmem. Három évvel később elesett a koreai háborúban. Addig hevertem a kádban, míg langyosra nem hűlt a víz. Milyen ruhákat vigyek magammal Honoluluba? A világnak oly sok helyén randevúztam már Gerryvel… hóban, a trópusokon. Bárhova és bármikor elmegyek, ha hív… de, jaj azok a titkos londoni utak! Ezektől már fuldokoltam. Nehéz volt üres lakást találni egy hétre. És kétszeresen nehéz volt, hogy az embert ne vegyék észre az újságírók. De a legsúlyosabb érzelmi konfliktust az okozta, hogy Gerry hazai pályáján voltunk együtt. Egyszer sikerült olyan lakást találnom, amely két-három metróállomásnyira volt a hivatalától, s az állomástól még tíz percnyi gyalogútra. Tíznapos ottlétem során ő a földalattival utazgatott, én pedig vártam a sötét lakásban, hogy fölkeres, amikor időt tud szakítani rá. Miért voltak mindig sötétek ezek a lakások? Álldogáltam az utcai ablaknál, figyeltem, jön-e az úton. Meg-meg-állították hívei, kérdezgették, mit keres Londonnak ezen a részén. Belépett. A nyakába borultam. – Ezen a környéken laktam fiatal házas koromban, – mondta, elengedett, körüljárt a lakásban, megszemlélte a könyvespolcokat. A kerámiákat az asztalokon. Nem szólt se a könyvekről, se a nyomatokról a falakon, de föltűnt neki egy magazin, amelyet a posta hozott. A Penthouse volt. – Hogyan lehet ilyen vacakságra előfizetni? – kérdezte a hálószoba felé menet.

22 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Nem tudom; a pornográfia megítélése attól függ, kit hogyan neveltek és hol nőtt föl, nem? Sokak szerint az is pornó, amit mi művelünk egymással. Rám pillantott és elmosolyodott. Szemüvege sehogy se illett büszke orrára. Szerelmeskedtünk, de az esze másutt járt. Ott hevertünk egymás mellett egy ideig, azután azt mondta, vissza kell mennie, dolga van. Végigfutott rajtam a hideg. De túltettem magam rajta. Mihelyt elment, fölhívtam telefonon egy író barátomat és elmentem vele vacsorázni. Másnap Gerry szabadabb, elengedettebb volt. Elmondta, annyira intenzíven élt benne tovább a tegnapi együttlétünk öröme, hogy egész éjjel nem aludt. Kiváló módja ez a kifáradásnak. Elmondta: soha életében nem élt át ilyen érzelmeket. A negyedik napon megérkezett, és zavart mosollyal ült le. – Mi a baj? – kérdeztem. Nagyot sóhajtott: – A lányom keresett valamit a szekrényemben és megkérdezte, mitől ilyen parfüm-illatúak a ruháim. Ez annyira felkészületlenül ért, hogy ostobán reagáltam le. Ahelyett, hogy ügyet se vetettem volna rá, odaszaladtam a szekrényhez. A feleségem észrevette és gyanakvóan méregetett. Azt mondtam, én nem érzek semmiféle parfümöt, erre ő is odajött a szekrényhez. Azt mondta, ő is érzi. Én meg, hogy össze-vissza beszélnek. Nem jól csináltam. Ugyanolyan ügyetlenül viselkedtem, mint akkor Párizsban. Kiment a konyhába teát főzni, belebotlott a szemetesvödörbe. – És hogyan végződött, – érdeklődtem. – Nem lett belőle semmi zűr. Elfelejtették. Csak utálom ezt a képmutatást. Gyűlölök hazudni. Ettől a naptól fogva nem használtam többé illatszert. Még akkor se, amikor nem voltam vele. Féltem, hogy beleeszi magát a ruháimba. De valahányszor együtt voltunk, utána lezuhanyozott és a haját is megmosta. Zavartan mosolygott és vonogatta a vállát közben, érezte a dolog abszurditását. Szemüveget vettem föl, selyemsállal kötöttem be a fejem, kalapot húztam a kendőre és elmentem az angol parlamentbe, ahol Gerry a miniszterelnökkel és több ellenzéki pártvezérrel együtt egy gazdasági vitában vett részt. A karzat utolsó sorában ültem. Most láttam Gerryt először a munkája közben. Agresszíven lépdelt a teremben, mintha máris ő lenne a miniszterelnök. Annyira biztos volt magában, hogy beszédeibe és reagálásaiba támadó vicceket kevert. Kollégáinak és politikai feljebbvalóinak gyönge értelmi képességein élcelődött. Amikor másik képviselő szónokolt, Gerry nem ült a helyén, amikor pedig leült, átvetette egyik lábát a másikon, forgatta lábfejét, kék zoknija lecsúszott a bokájáról. Türelmetlenül, energikusan pattant föl, magára vonta a figyelmet. Úgy lépdelt az ülésteremben, mintha az övé lenne a ház. Szétterpesztett lábbal, zsebre vágott kézzel állt meg és a jelenlévőket számolgatta, mintha a karzatról őt néző emberek száma fontosabb volna annál, amit valaki más épp mond. És amikor szót kért, egyik ellenfelét férfiatlannak és képmutatónak nevezte, aki képtelen rá, hogy egy neki nem tetsző nézőpontot megértsen, legyen az a szakszervezetekkel, az atomenergiával vagy az adómódosítással összefüggő kérdés. Hol levette, hol fölrakta szemüvegét, hogy szavainak nagyobb hangsúlyt adjon. Jegyzeteket nem használt. Gesztikulált. De a szónoki pulpitus alatt egyik cipőjével tapodta a másikat, akár egy iskolás gyerek. Néztem, s kétségeim voltak, győzelemre viszi-e valaha is a pártját. Agresszív volt és éles eszű. De ha szavazói látták volna a tipródó lábfejét, azt is tudták volna, miért borítja a földre az irattáskája tartalmát, amikor a végén leül. Még jó, hogy a képviselőház ajtajait nem tévesztette össze és tudta, melyiken kell kimenni.

23 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Aznap este, amikor megérkezett a lakásba, megkérdezte a véleményemet. Addig azt hittem, nem is tudja, hogy délután ott jártam; bíztam a szemüvegemben, kendőmben, kalapomban: – Kezdettől tudtad, hogy ott vagyok? – lepődtem meg. – Hát persze. Az én szememben te sose maradhatsz észrevétlen. Haboztam. Lehet, hogy nekem domborított? Talán nem mindig viselkedik így. – Szóval? Mi a véleményed? – Nekem játszottad meg magad, vagy mindig így viselkedsz? Meglepődött: – Például? – Például a kis Jacques Tati-számod. Vagy amikor úgy tettél, mintha te lennél a miniszterelnök, mintha a tiéd lenne a Ház. Nevetett, letette a kávéját, előrehajolt: – És? – csillogott a szeme. – Hát, olyan tapintatlan voltál a képviselőtársaiddal szemben… Becstelennek, meg effélének nevezted őket. Nálatok ez a szokás? Hátrasimította a szeméből a haját: – Ez egy meccs, nem érted? Számomra részben ebben van a dolog öröme. Nekem erről szól a politika. Szeretem az orruk alá dörgölni a következetlenségeiket. Ez benne van a pakliban. Másképp miért vennék részt benne? Parányi kétség suhant át az arcán, de gyorsan eltűnt. Megkérdeztem: – Akkor is így viselkedtél volna, ha tudod, hogy fölvesznek a tévékamerák? Picit elsápadt, de nyomban lecsapott arra, ami ebből érdekelte: – Miért? Gondolod, hogy túlságosan heves vagyok a képernyőn? Gondolod, hogy simulékonyabban kellene föllépnem a kamera előtt? Nem akartam elhinni, hogy viselkedési technikákat akar megvitatni velem. Azt hittem, világos volt az iménti kérdésem, hogy azt szeretném tudni, miért viselkedett úgy, ahogy viselkedett. – Miért voltál annyira harcias azokkal szemben, akiket meg akartál győzni? – Mondtam már neked – felelte. – Utálom a képmutatásukat. Utálom a sumákolásukat. És hazudnak. Azonkívül én a munkásembereket képviselem, akiknek sosincs módjuk így megmondani a magukét. Nekik tetszik ez a fajta magatartás. Élénken figyeltem, igyekeztem megérteni. Talán nem is igazán az érdekli őt, meggyőzi-e a képviselőket, akikhez szavait intézi. Megkérdeztem, azért-e ilyen harcias, hogy munkás választói olyannak lássák, amilyennek ők lenni szeretnének, vagy csakugyan komolyan gondolja-e? – Ez is, az is, felelte. – A két dolog összefügg. Amint beszélt, látszott rajta, tudja, hogy képes túljárni a saját eszén is. Nem tudtam, kritizáljam-e őt tovább, sőt abban sem voltam bizonyos, igazam van e. Ugyanaz a jól ismert zavar volt a mosolyában. Nem tudtam rájönni, miért. Elfogulatlanul fogadta a bírálatomat, akkor is, amikor védelmezte a túl határozott föllépését; de valami más is volt a viselkedése mélyén, amit nem tudtam hova tenni. Valami szégyenféle; mintha azért lenne olyan agresszív, mert restelli magát. – Tudod-e, hogy senki más nem mondja meg nekem ezeket a dolgokat, – mondta. – Jó, mondják, hogy ne mászkáljak annyit. Hogy ne járkáljak, amíg a másik szónokol. De nem beszélnek nekem arról, amiről most te. – Én még azt se tudom pontosan, miről beszélek. Csak azt tudom, hogy a mosolyod, meg valami, amit e pillanatban is érzel, nem vág egybe azzal, amivel védekezel. – Igen. Értem, mire gondolsz. – És mi az?

24 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Nem tudom. – Kényelmetlenül érezte magát, de nem hátrált. Különös volt ennyire nyíltan vitatni vele a politikai attitűdjeit. Elég sok politikust ismertem, és azok nem nagyon voltak képesek ekkora szigorra önmaguk iránt. De minthogy én kezdtem el ezt a vitát, úgy véltem, folytatni kell: – Talán tudod, hogy dörzsöltebb vagy a kelleténél. Talán érzed, hogy ezt megérzik rajtad az emberek. És hogy igaz-e, vagy hogy „nem”-szavaza-tokká válhat, az egyremegy ugye? – Nem, – felelte. – Nem tudom. Talán. – Talán azért vagy annyira agresszív a mások állhatatlansága miatt, mert benned is megvan ugyanez a tulajdonság. – Hogy érted ezt? Én állhatatos vagyok a politikai nézeteimben. Akkor is megmondom az igazat, ha ártok vele magamnak. Gondolkodtam egy pillanatig. Hittem neki, de én nem erről beszéltem. Vívódtam, folytassam-e. – Tudom, hogy politikailag állhatatos vagy. De személyes síkon támadod őket és ezen a szinten nem biztos, hogy oly tiszta vagy, mint amilyennek mutatod magad. Fölállt, járkálni kezdett, beletúrt a hajába. – Úgy érted, azért vádolom őket képmutatással, mert bennem is vagy egy jó adag képmutatás? – Mind így vagyunk vele. Sőt, leginkább olyasmiért vádolunk másokat, amik miatt bennünket is furdalhatna a lelkiismeret. – Szóval, mi miatt lehetne lelkifurdalásom? – Mondjuk miattam. – De hát ezt tudjuk mindketten. Mi köze ennek a politikához? – És a telefonálgatásaid nekem? Megtorpant: – Hogy kerül ez ide? – Nem a hivatalodból szoktál hívogatni? – De igen. Persze, hogy onnan. – Tehát: ki fizeti a telefonszámlát? – Ez kormányzati telefon. – És ki fizeti a kormányzati telefonszámlát? Csak bámult rám. – Hetenként hétszer telefonálsz nekem interurbán az adófizetők pénzén. Ez már jókora összeg lehet. – Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte. – Igyekszem tisztán látni. Ma becstelennek neveztél valakit és azt hiszed, van rá erkölcsi alapod. Mi lenne, ha az az illető utánanézne és kiderítené, hogy azok a Renóba és Las Vegasba irányuló telefonhívásaid nekem szóltak? Gerry megdermedt. Gyorsan az órájára nézett: – Úristen, elkések a pártértekezletemről. Fölhívlak. Elindult az ajtó felé, a haja a szemébe lógott, fölvette a ballonját – reméltem, hogy télre bélés is kerül bele – és szokás szerint búcsúzás nélkül távozott. A szemüvege az asztalon maradt. Kiittam a maradék kávéját. Az önmagával való szembenézés nem volt Gerry erőssége. Nekem meg a diplomácia nem volt az erősségem. Aznap éjjel elmentem a barátaimmal szórakozni és csak hajnali ötre jöttem haza. Gerry korán reggel hívott: – Azt hittem, azért jöttél Londonba, hogy velem legyél. Meghökkentem: – Azért hát. – Hol jártál az éjszaka? – Ó. Elmentem szórakozni.

25 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– És mi volt olyan érdekes, hogy az egész éjszakát rászánd? Nem tudod okosabb dolgokkal tölteni az idődet? – Hogy érted ezt? – Hol jártál? – faggatott. – Vacsorázni voltam a barátaimmal a Fehér Elefántban és sokáig beszélgettünk. Azután lementünk az Annabelle-be táncolni. – És kivel táncoltál? – Gerry. Álljon meg a menet. Mi ez? – Semmi. Majd elmúlik. – Alig várom. Reméltem, kihallja a hangomból a gúnyt. Amikor megérkezett, nem ugrottam a nyakába; észre is vette. Levette a ballonját, bement a hálószobába, ledobta magát az ágyra és a mennyezetet bámulta. Kevertem neki egy whiskyt szódával. Lerakta az éjjeliszekrényre, én meg leültem mellé az ágyra. Hallgattam. – Nem vagyok álnok ember, tudod. – Tudom – feleltem. – Mégis álnokul viselkedem. Álnokságot követek el. – És mi az új ebben? Fölsóhajtott: – Nem tudom. De kikészülök tőle. – Akkor mondd el a feleségednek. – Nem tudom elmondani. – Akkor ne mondj el neki engem. Hagyjál ki belőle. Beszélj arról, mi nem stimmel kettőtök között. Az arcomba bámult: – Nincs ilyen. Minden stimmel közöttünk. – Minden stimmel közöttetek? Hogy mondhatsz ilyet? – Így igaz. Nincs valami lángoló és szenvedélyes szerelem a házasságunkban, de ez így is kielégítő. Vajon mit szólnék, ha valaki velem kapcsolatban mondana ilyet? Vajon mit mondana a felesége, ha valaki őneki tenné föl ugyanezt a kérdést? – Sose panaszolja, hogy magányos? – De igen. De hát megszokta. Sokat járok el, tudod. Régesrég hozzászokott már. – Biztos vagy benne, hogy hozzászokott? – Nem – felelte. – Biztos vagy benne, hogy nem érzi egyedül magát? – Sose mondja. Kortyolgatta az italát. – Oké – mondtam –, azt tudjuk, hogy te egyedül érzed magad, stimmel? – Igen. – Összekulcsolt kezét a tarkója alá tette: – De valamikor már úgy éreztem, hozzászoktam. – Hogy-hogy valamikor? – Úgy ahogy mondom. Addig, amíg te nem léptél be az életemben. Most már nem vagyok egyedül. – Akkor miért nem gondolkodsz el azon, hogyan segíthetnél őrajta, ne legyen annyira egyedül… ne legyen olyan boldogtalan. – Hogy érted ezt? Hazudnék neki. Hogyan tehetném ezzel boldogabbá? – Tehát azért hazudsz neki, mert az igazat megmondani rosszabb lenne, ugye? – Igen.

26 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Akkor megint a képmutatásnál tartunk. Lehet, hogy néha szükség van rá. Lehet, hogy ez az az ár, amit fizetsz. Furcsán nézett rám. Azután a poharában úszó jégkockára koncentrált, mintha nem akarna tovább beszélni. – Kérdezhetek valamit? Őszintén? – kérdeztem. – Igen. – Úgy érzed, mintha egyedül élnél? Mármint a lelked legmélyén, ahol valójában élsz, ott egyedül élsz? Látszott, hogy új ez a kérdés számára, hogy ezen még sose gondolkodott. – Igen – válaszolta. – Úgy érzem. – Akkor nyilván a feleséged is így érzi. Az oldalára fordult. – Lehet, hogy neki is szüksége van egy másik kapcsolatra, akárcsak neked, – mondtam. Kibámult az ablakon: – Nem. Őt boldoggá teszi a gyerekek nevelése. Tudja, mit követel tőlem a munkám. – Karjával eltakarta az arcát. Ráterítettem egy takarót és magam is alája bújtam, Gerry mellé. – Úgy beszélek, mint azok az alakok, akiket ti hím-soviniszta disznóknak neveztek. Ugye? Nem feleltem. Ő pedig folytatta: – … különben is, ha elmondanám neki, nem hinné el. – Ó, Gerry, – mondtam. Hamarosan elaludtunk. Később, amint fölébredt, így szólt: – Teljesen világosan látom, mit jelentesz nekem. – Éspedig? – kérdeztem. – Mit jelentek neked? Nem válaszolt. – Gerry? – Tessék. – Légy szíves. Ne dermedj le. Mit értesz azon, hogy világosan látod, mit jelentek neked? Mondd meg, hadd tudjam én is. Megköszörülte a torkát: – Megmondtam az egyik helyettesemnek, hogy együtt vagyunk. Megmondtam neki, hogy itt vagy a városban. Megkértem, tartsa meg ő helyettem a mai felszólalást, hogy veled lehessek. – Ó. És mit mondott? – Megkérdezte, van-e még valami, ami rá tartozik, én meg azt feleltem: itt vagy a városban és veled szeretnék lenni. Ennyi. Fölültem az ágyban: – Aha. És ezt érted azon, hogy világosan látod, mit jelentek neked? – Idefigyelj, most mennem kell, – mondta. – A beszédek véget értek. Az interpellációkra vissza kell érnem. Megcsapott az ismerős borzongás. Lezuhanyozott, hajat mosott, fölöltözött. – Nem kellett volna lezuhanyoznod ma. Ma nem. – Nem – tette le a szemüvegét a konyhai mosogató szélére. – Tényleg nem. Fölvette a kabátját és kiment az ajtón. Megelégedéssel láttam, hogy a megfelelő ajtón ment ki. Másnap visszarepültem Kaliforniába.

27 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Harmadik fejezet „Ami a halál után történik, az olyan elmondhatatlanul gyönyörű, hogy képzeletünk, megérzésünk még hozzávetőleges képet se alkothat róla… Időhöz kötött formánk feloldódik az öröklétben, miközben megértjük, ami történik.” (Carl G. Jung: Levelek, I, kötet) Kiszálltam a kádból, ledörgöltem gyűröttre kiázott bőröm, nadrágot és narancssárga pulóvert húztam, és lementem Marie-hoz vacsorázni. Beléptem a konyhába. Modern, teljesen gépesített konyha volt, nem igazán az enyém. Marie, lévén francia és lévén rendkívüli képességekkel megáldott szakácsnő, parancsoló autoritással uralkodott birodalmán, s nem hagyta, hogy akár egy pohár narancslevet csináljak magamnak. Pici és törékeny asszony volt, lábszára oly vékony, mint mások csuklója. Ujjait elgörbítette a köszvény, keze reszketett tálalás közben. Papucsának orra ki volt vágva, mert lábfejét deformálta egy második világháborús sérülés; a náciellenes francia ellenállóknak hordta a fegyvert. Nővére, Louise, aki húsz éve élt Amerikában és egyetlen szót se tudott angolul, Marie árnyéka volt, teljesítette Marie parancsait és búsan kotyogott, amiért semmi sincs úgy, ahogy lenni kéne. Hat évvel ezelőtt Marie egyszer hajnali háromkor fölébresztett, izgatottan dörömbölt a hálószobám ajtaján és azt kiáltozta, hogy valami baj van a férjével, Johnnal. Lementem a szobájukba, a férje falfehéren feküdt az ágyon. Szeme le volt hunyva, és fuldokolva kapkodott levegőért. Nem tudtam, mit tegyek. Szörnyen megrémültem, nem akartam hozzáérni. Azután fölemeltem a fejét, hogy szájtól-szájba lélegeztetéssel fölélesszem. Borzalmas hang tört elő a torkán, mély hörgő torokhang. Mintha valami állaté lenne. Megrémültem. Kezdetben nem tudtam, hogy ez halálhörgés és Marie se ismerte föl. Egyre azt mondogatta, a férje csak elájult. Megráztam Johnt, féltem, hogy a hörgő hang fölerősödik. És föl is erősödött. Ott halt meg a karomban. Ekkor láttam először halottat. Tanakodtam, vajon pontosan mely pillanatban halt meg; azt hiszem, ekkor merült föl bennem először komolyan, létezik-e lélek. Képtelenségnek tartottam, hogy ez, amit a karomban tartok, ez minden, ami egy emberből marad. Él-e még az, ami John volt… él-e a „lelke”? Fáj-e a halál? Ha a lélek túléli a testet, hová lesz? És mi célból? Nem tudtam elaludni se aznap éjjel, se a következő három éjszakán. Pedig akkor épp javában forgattam a Sweet Charity-t. A halál tényleges metafizikai értelme körül tapogatóztam. Azért nevezem metafizikainak, mert nem láttam, nem hallottam, nem tudtam se megérinteni, se megszagolni, se megízlelni. Csak annyit tudtam, hogy John, úgy ahogyan ismertem, nincs többé. Vagy mégis? Nagyon kedveltem őt, de a kezdeti sokk ellenére nem éreztem gyászt, se súlyos veszteséget. Mégsem tudtam elfogadni a halálát egyszerűen mint az élete végét. Tudtam, hogy nincs vége, s azt is tudtam, hogy óhatatlanul tovább fogok gondolkodni ezen. Valahányszor kimentem a konyhába, elgondolkodtam rajta; most se volt ez másként. Egy darabig beszélgettem Marie-val és Louise-zal, tört franciasággal meg angolul. Megmondtam nekik, hogy elutazom egy hosszú hétvégére; azután Marie fölszolgálta a vacsorát a televíziókészülék előtt a nappaliban. Megnéztem a híradót, aztán fogtam a boromat és megmagyarázhatatlan kimerültséget érezve fölmentem az emeletre, és lefeküdtem az ágyra. Rossz volt a kedvem, fogalmam se volt, mitől.

28 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Micsoda világ; mind holdkóros idegenekként bolyongunk benne, egymásnak ütközünk, ahelyett, hogy valódi kapcsolat jönne létre közöttünk… elbeszélünk egymás mellett… félünk a saját szavainktól, meg a másokétól is. Akkora a kommunikációs csőd, hogy szomjazzuk a bizalmat, úgy kapaszkodunk a kedvességbe és gyöngédségbe, mint fuldokló a mentőcsónakba. Nagy kétségbeeséseinket igyekszünk halk türelemmel elviselni, nehogy megbillentsük a mások hajóját, főleg ne a magunkét. Mindig reménykedünk abban, hogy a dolgok jobbra fordulnak, töprengünk, mit tehetnénk, míg azután intézményesül a hiábavalóságunk; már-már azt hisszük, biztonságosabb nem is tudni, mi az életünk. Megpróbáltam elálmosodni. Átizzadt kézzel szorongattam a poharamat. Apróságokra gondoltam. Az apró dolgok örömére kellene koncentrálnom. Az ablakom előtti pálmafa leveleinek lágy zöldjére, a fekete olajbogyókra, amelyek a kocsifelhajtómra potyognak; a fát hajdan magam ültettem, ki akartam próbálni, felelős tudok-e lenni olyasvalamiért, ami fejlődik… meleg vízre gondoltam és fürdőhab-buborékokra, a holnapi kocogásra, amelytől jól érzem majd magam egész nap, mert derekasan megdolgoztam érte – apró dolgok ezek, de együttesen mégis szebbé teszik az életemet. Fölidéztem, mint ültem Clifford Odets ágyánál a halála előtt. Nagyon szerettem a darabjait. Remekül meg tudta fogalmazni az emberi reményt, a balsors leküzdését… különösen jelentéktelen kisemberek életét. A ráktól olyan lett a feje, mint egy összezsugorodott madár. Sűrű, nagy haja kihullott; hasa földagadt a betegségtől, orrából csövek álltak ki. Tejet kortyolt egy műanyag tartályból; megkért, nyissam ki az ablakot, hadd járja át a hideg levegő a hűvös tartályt. – Élni szeretnék, – mondta, – hogy sok-sok embernek írhassak… arról, mennyi öröm van parányi dolgokban. Két óra lett, mire elálmosodtam. Londonban délelőtt tíz. Életem mozzanatai, képei kóvályogtak a fejemben… a Szahara egy hosszú darabkája, amelyen szerettem volna átkelni, hogy lássam, képes vagyok-e rá… Zsebkendővel a kezemben táncolok egy orosz paraszttal egy leningrádi étteremben, a vendégek tenyerükkel verik a ritmust… Afrikában egy maszáj anya szifiliszben haldoklik, s eközben gyermeket szül… Madárcsapat száll fölöttünk egy filmforgatás mexikói színhelyén, s én azon töprengek, miként maradnak együtt… tágas, végtelen kínai térségek; az első amerikai nődelegációt vezettem oda, rajtam ugyanaz az uniszex kínai öltözék… Gerry arca, amikor elmondom neki, mennyire szeretek egyedül utazni… nagy, kompakt lakókocsi, szekrényekkel, fiókokkal, amelyet a magam mozgó otthonának szeretnék, hogy sehol se kelljen tartósan, egy helyben élnem… táncosok, koreográfusok, fröcskölő veríték, kicsi zongorák, villanófények, állva ünneplő közönség, forró televíziós fényszórók, sajtókonferenciák, nehéz kérdések, politikai kampányok, fontoskodó, de jóakaratú jelöltek… George McGovern gyűrött arca Richard Nixon (földcsuszamlásszerű) győzelmének éjjelén… Oscar-díjak, s a félelmem, hogy megnyerem az Irma te édesért, amikor pedig az alakításom, szerintem, nem méltó rá… a csalódásom, amikor nem kapom meg a díjat a Legénylakásért, merthogy ez volt az az év, amikor Elizabeth Taylor kis híján belehalt a gégemetszésébe… a négy alkalom, amikor jelöltek a díjra, de csöppet se érdekelt… hosszú próbák, szakmai viták, fájó izmok, lámpaláz, ostoba stúdióvezetők, írással töltött fegyelmezett órák, amelyek mind ugyanazt az állandóan jelenvaló kérdést járják körül: ki is vagyok voltaképpen. Mi hiányzott? Vajon, annyi más nőhöz hasonlóan én is csak egy férfikapcsolatban akartam megformálni magam? Én is azt hittem-e, hogy önmagam másik felét kell megtalálnom egy szerelemben, függetlenül attól, mennyi hitványság és kudarc kíséri ezt a szerelmet?

29 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Hongkong és Gerry járt az eszemben. Egyszer ott találkoztam vele az egyik konferenciája kapcsán. Újabb reménykedés, hogy ezúttal más lesz, boldogítóbb lesz. – Csodálatos, mennyire szívesen pattansz és utazol az első szóra, bármely pillanatban, – mondta akkor Gerry. – Hogyan csinálod? Hogyan sikerül ennyire rugalmasnak lenned? És annyi mindent látsz, nekem sosincs erre időm. Észre se vette, hogy nem válaszolok… hogy magam se tudom, valami felé, vagy önmagam elől rohanok-e. Ugyan rászánná-e Gerry azt az időt, ha lenne neki? Nem hiszem, hogy csakugyan látja is, amit néz… Fiatalkorában bejárta Afrikát. De amikor mesélt róla, észrevettem, hogy sose említi, mit evett, mit érintett meg, mit látott, milyen szagokat érzett. Afrikáról főleg mint szociológiai utazásról mesélt s nem mint emberi utazásról. Elmondta, miként zsákmányolják ki „a tömegeket”, milyen szegények és leigázottak ezek a tömegek, de arról sose esett szó, hogyan élnek az ottani emberek és miként vélekednek az életükről. Addig még sose járt Hongkongban; amikor hotelszobájában leültünk, nekem kellett közvetítenem számára, mi is vesz körül bennünket. Nem érzékelte azt a kavargó, mennyei zűrzavart, ami Hongkongot jellemzi, a taxikkal keveredő riksakulikat, az öbölben nyüzsgő, összezsúfolt embermilliókat (öt és félmillió ember); a bevásárló-paradicsomot, ahol kínai selymek, japán brokátok, indiai vásznak, svájci csipkék kaphatók; és órák és ennivalók és ékszerek és kábítószerek és illatszerek és jade és elefántcsont és csecsebecsék a világ minden tájáról, amelyeket a profitszerzés vágya hozott ide, ebbe a szabadkikötőbe. Mindez nem kápráztatta el Gerryt, nem tátotta el a száját. Mi több, kiderült, nem is evett kínai ételt, amióta itt volt. Aggasztotta, hogy az emeleti őrök fölismerik és rosszat gondolnak róla. Elmagyaráztam neki, hogy itt Ázsiában amúgy is mindenki tudja a külföldiekről, mit csinálnak, és nem érdekli őket. Csupán tudniuk kell róla. Amikor elmeséltem neki, mint járkáltam a Kowloon mélyén, úgy figyelt, mintha tündérmesét hallana; elmondtam a selyemboltokat, a jade-műhelyeket, a svájci órákat, meg a villanegyedeket, ahol honfitársai, a britek laknak. Meséltem neki a Star komphajóról és magáról az öbölről, ahol piros vitorlás kínai dzsunkák vágtak neki a víznek. Meséltem neki a Cat's Streetről, ahol a standok zsúfolásig vannak mindenféle elképzelhető áruval. Elmeséltem neki, hogy megmásztam a Victória-csúcsot és onnan néztem le a kikötőben nyüzsgő hajókra. Kábultan hallgatta mámoros beszámolómat arról, hogy tíz-tizenkét éves gyerekek micsoda míves műtárgyakat készítenek szinte öntudatlanul. Gyémántokról, gyöngyökről, régiségekről, ínyencségekről, kézzel szövött anyagokról meséltem. Leírtam neki a turisták tömegét… az európaiakat, afrikaiakat, japánokat, malájokat, indiaiakat, amerikaiakat… akik mind alkalmi vételeket hajkurásztak. Elmeséltem Gerrynek a levegőt átjáró fűszerillatot, a kínai operával egybekavarodó rock and roll zenét. Hogyan guggoltak előregörbedve a műanyag nyakláncokat kínáló árusok és kézzel faragott elefántcsont-pálcikájukkal miként kapkodták be a rizst a finom porcelántálkákból. Turisták rohangáltak, kereskedők rohangáltak, gyerekek rohangáltak, buszok rohangáltak, kulik rohangáltak… mindenki rohant, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbbet adjanak el vagy vásároljanak. És valahogy minden működött. Mindenki elszántan hajszolta a pénzt, illúziók nélkül, nem játszották meg magukat; Hongkong ezért létezett. Akárcsak Las Vegas. Semmi szemérmeskedés. Az, ami. Ha becsapnak – ez is benne van a pakliban. És az ember számít is rá, hiszen mindenki eleve jól akar itt járni. Hongkong az a város, ahol az ember tönkremegy azért, hogy pénzt takarítson meg, ahol semmi se drága azért, hogy olcsón vásároljunk. Gerry csillogó szemmel hallgatta esténként a beszámolóimat arról, mit műveltem egész nap, amíg ő értekezleteken üldögélt. Az igaz, hogy nem ért rá annyit az utcán járni, mint amennyit szeretett volna, de amikor mégis kijutott, akkor se látott többet, mint ha a szobájában maradt volna.

30 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Utolsó napunkra kibéreltem magunknak egy kis motorcsónakot, amellyel átjutunk az Új Területekre; ismertem ott egy kirándulóhelyet, ahol piknikezhetünk. Szendvicseket és üdítőket csomagoltam. De a hajón ismét csak a kínaiak nyomorúságos életkörülményeiről beszélt. Újra a gazdagok és a szegények közti egyenlőtlenségeket emlegette. Azt taglalta, hogy a gazdagoknak meg kellene találniuk a módját, miként oszthatnák meg profitjukat önként a kevésbé szerencsésekkel. Az eszébe sem jutott, hogy a nyomor sújtotta emberek mennyire gazdagok lehetnek lelkileg, olyannyira, hogy a gazdagok irigyelnék, ha tudnának róla. Föl se merült benne, hogy a gazdag is lehet boldogtalan, csak másképpen, – elszigeteltebben, elidegenedettebben. Nem olyan fogalmakban gondolkodott, mint „egy gazdag ember”. Csak a gazdagok és a szegények léteztek tudatában, alaktalan egységekként. Egy hajdani drága barátom jutott eszembe, aki térdreflex-liberálisnak nevezett, és megvádolt, amiért semmi együttérzés nincs bennem a gazdagok iránt, s a szívem csupán csak a szegényekért vérzik. Szavai mélyen belém vésődtek. – Gerry? – szakítottam félbe. – Nézd azokat a jade-színű dombokat ott, amelyeket csak a szegények élveznek! Föltekintett. – És nézd ezeket a szampanokat, amint ott siklanak a piros vitorláikkal. Nézd azokat az embereket, akik felénk integetnek róla! Fölállt. – Úgy beszélek, mintha a Sunday Observert mondanám föl, mi? – mosolygott szemérmesen. – Elnézést. Fárasztó vagyok, ugye? Kikötöttünk egy kis földnyílásban az Új Területeken és partra szálltunk. A legénység a hajón maradt. Gerry vitte a piknikládákat, én a termoszt és a pokrócot. Nekivágtunk a buja domboknak, a tengeri szellő lágyan lengette a fák lecsüngő ágait. Beszívtuk az illatos levegőt. Gerry levette a cipőjét, lába a puha földbe süppedt. Fölsóhajtott, széttárta karját a nap felé. Minden fánál, minden vadvirágnál megállt. Százszorszépet tűzött a füle mellé. Patak csillogott a napfényben, mindkét partján madarak cikáztak a virágzó bokrok között. Ember sehol. Gerry ledobta ingét, nadrágját és könnyed mozdulattal bevetette magát a vízbe, hanyatt feküdt a felszínén. Hívott. Levettem a nyári ruhám, belegázoltam a vízbe, melléfeküdtem. Éreztük magunk alatt a csúszós köveket, s az se zavart, amikor az ár lassan vitt bennünket lefele. Madarak csiripeltek ránk a fákról. Összekapaszkodtunk, fölálltunk, hajunkból csillogó csöppekben hullott a víz. Gerry átkarolta a fejem, a mellére vont. Némán baktattunk vissza a ruháinkhoz. Megálltam mellette. – Ó, a fene egye meg, – mondta; keze a vállamon, és farkasszemet nézett velem. – Hogyan foglak valaha is összebékíteni az életemmel? – Nem tudom, – feleltem. – Nem tudom. Széthajtogatta a pokrócot, leterítette a földre. Leheveredtünk és a nagy fa lombján át néztük az eget. Egy óra múlva visszamentünk a csónakhoz. Azon tűnődtem, hogyan békíti valaha is össze önmagát o a saját életével? Marie kihozta a reggelimet a patióra. Magam se tudtam, min jár az eszem, a gondolataim egybegabalyodtak, egymáshoz koccantak. Nem vitás; megoldatlan a kapcsolatom Gerryvel, de nemcsak erről volt szó. Épp két forgatás között voltam, de jól mentek a dolgaim. És további fellépéseim is ki voltak tűzve, játszanom kellett Vegasban és Tahoe-ben, ezekre is föl kellett készülnöm. Azt mondhatom, hogy alapjában elégedett voltam, de nyugtalan.

31 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

David hívott föl. Nemrég érkezett a városba és érdeklődött, megyek-e jógázni. Abban maradtunk, hogy ott találkozunk. Szerettem a hátha jógát, mert ez fizikai és nem meditációs jellegű, bár szintén koncentrációt és egyfajta ellazulást követel. Nagyon jól esett megfeszíteni minden izmom és ízületem, aktivizálódni, miközben az ablakon besütött a nap, s az oktató hangja járult hozzá zenekíséretként. A testi erőfeszítés föltisztította az agyam. – Tartsd tiszteletben a tested és az meghálálja, – mondta a tanárom, egy hindu, – és haladj lassan. A jógához józan ész kell. Melegítened kell, mielőtt megfeszülsz. Ne ronts rá az izmaidra. Az izmok olyanok, mint az emberek; föl kell készíteni őket, másképp megrémülnek és lemerevednek. Tiszteletben kell tartanod a tempójukat. Tekintsd felfedezőnek magad, aki új terület meghódítására indul. A bölcs felfedező lassan halad, mert sose tudja, mi vár rá a kanyar után. Csak akkor érzed meg jó előre, ha lassan közelítesz. A jógától nő az önbecsülésed, mert rátalálsz tőle önmagádra. Legbelül békesség van benned. Tanulj meg befele élni. Örömed lesz benne. Figyelmesen hallgattam a szavát két testtartás között. – A jóga eredményességéhez négy attitűd szükséges, – magyarázta. – Hit, elszántság, türelem és szeretet. Olyan, mint az élet. És ha ebben az életedben jól, hittel küzdesz, akkor a következő élet könnyebb lesz. A trikóm csupa veríték volt. – Küzdelem ebben az életben és a következő könnyebb lesz? – Oktatóm nyilván hitt abban, amit mond. Elvégre hindu volt. Szoknyát és pólót húztam, és Daviddel együtt eljöttünk. Kiléptünk a tűzforró kaliforniai napsütésbe. David így szólt: – Átmegyek a Bodhi-fa könyvesboltba. Velem tartasz? – A Bodhi-fa? – kérdeztem. – Az az a fa, amely alatt Buddha negyven napon át meditált, vagy mi; ugye? – Az. – Miféle könyvesbolt az? Indiai? – Kicsit – válaszolta. – Mindenféle okkult és metafizikai könyvet tartanak. Sose hallottál róluk? Restelkedve bevallottam, hogy nem. – Szerintem tetszeni fog neked, – mondta szelíden. – Ha ennyire jól viszonyulsz a jógához, akkor szeretni fogod a régi misztikusok egyik-másik írását. Meglep, hogy annyi időt töltöttél Indiában anélkül, hogy elkapott volna a hely szellemisége. A Melrose-on van a bolt, La Cienega mellett. Ott találkozunk. – Jól van, miért ne, – feleltem. Visszatekintve elmondhatom: ez az egyszerű elhatározás, egy lusta délutáni egye-fene program az életem egyik legfontosabb döntése lett. Másfelől: az ember akkor tesz meg fontos kis lépéseket, amikor lelkileg elkészült rá. Életem korábbi szakaszában egy ilyenféle javaslatot időpocsékolásnak tartottam volna, hiszen oly sok forgatókönyvet kellett elolvasnom, oly sokat csörgött a telefon. A siker lekötött, észre se vettem, hogy más dimenziói is vannak az életnek. David már ott volt a Bodhi-fa boltban, amikor megérkeztem, az utcán várt rám egy fának dőlve. Mosolyogva nézte, mint szuszakolom be jókora Lincolnomat a Volkswagenre méretezett parkolóhelyre. – Bérelem ezt a kocsit, – magyaráztam. – Nekem nincs. Csupa gond egy kocsi, és én nem értek hozzá. Ha van négy kereke, nekem már jó is. Megértesz? – Meg. Talán jobban, mint hiszed. – Karon fogott és bevezetett. Beléptünk, szantálfa illat csapott meg, a füstölő keltette illat bejárta a zsúfolt könyvesboltot. A falakat ékítő poszterekről Buddha és általam sose hallott nevű jógik mosolyogtak le. A vevők kezükben könyvekkel gyümölcsteákat ittak és halkan beszélgettek. Nézegetni kezdtem a polcokat. A

32 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

rajtuk sorakozó könyvek tömérdek témát öleltek föl, az élet utáni haláltól a földi táplálkozásig. Tétován rámosolyogtam Davidra. Kicsit zavarban voltam, mint aki maga se tudja, hogy került ide. – Nagyszerű, – mondtam, de mérges voltam magamra, miért kellett minden áron mondanom valamit. Fiatal nő lépett hozzánk szandálban és fátyolszövet szoknyában, teáscsészét nyújtott át. – Segíthetek valamiben? – kérdezte szelíd, békés hangon. Jól illett a bolt légkörébe, de lehet, hogy én láttam színpadiasan a dolgot. Amikor odafordultam hozzá, fölismert, javasolta, hogy bemutat a bolt tulajdonosának, aki a szobájában teázik. David mosolygott, bementünk vele. Az iroda roskadásig volt könyvvel. A tulajdonos fiatal, harmincöt körüli szakállas férfi volt. Johnnak hívták. Örült nekem, közölte, megtiszteltetés számára, hogy eljöttem. Olvasta a könyveimet és különösen az érdekli, amit a Himaláján töltött időmről meséltek. – Mennyire mély a meditációs technikája? – kérdezte. – Használja a Kampalbhati-légzést? Nehéz, de hatékony; ön is így látja? Fogalmam se volt, miről beszél; ebben a pillanatban beesett az ajtón egy fiatalember, katonásra nyírt hajjal és futballtrikóban. Végignézett rajtam, Davidon és a tulajdonoson és gunyorosan vigyorgott: – Ide hallgasson, jóember, miféle baromság ez, hogy aki helyesen gondolkodik, az boldog lesz? Hogyan lehet egyáltalán boldog egy krapek ezen a világon? Miért verik át a jónépet, miért etetik őket holmi boldogsággal? David megérintette a karom, érezte, mennyire meglepődöm. John udvariasan megkérdezte a fiút, miben lehet segítségére, de az csak mondta a magáét: – Szóval, mi ez az egész? Ez a füstölő, meg a gyógyteák, meg a csicsás poszterek? Tök baromság ez az egész. John karonfogta Davidet és engem, kikísért az irodából, vissza az üzletbe. – Elnézést, – mentegetőzött. – Semmi gond, – mondta David. – Majd rátalál ő is a maga útjára, ahogy mindannyian. – Biccentettem, jelezve, hogy nem számít; David megnyugtatta Johnt; megtaláljuk magunknak, amire szükségünk van; ne legyen gondja ránk. – Miért tartja ez az alak olyan ijesztőnek ezt a boltot? – kérdeztem. – Nem tudom, – felelte David. – Talán az ellenségességben vezeti le az érzelmeit. Nehezen hiszi el, hogy lehetséges a lelki béke. Odavezetett egy hatalmas polchoz, amelyen ez a felirat állt: „Reinkarnáció és Halhatatlanság”. Rajta a Bhagavad Gita, a halálról szóló egyiptomi könyvek; meg a Biblia és a Kabbala magyarázatai. Azt se tudtam, mit keresek. David szemébe néztem: – Te tényleg hiszel ezekben? – Mikben? – Nem is tudom. Valóban hiszel a reinkarnációban? – Nézd, ha annyi okkult irodalmat olvastál, amennyit én, akkor belátod majd: nem az a kérdés, igaz-e, hanem hogy hogyan történik. – Tehát te szerinted ez egyértelműen tény? Megvonta a vállát: – Hát persze. Ez az egyetlen értelmes magyarázat. Ha nincs lelkünk, akkor miért vagyunk életben? Ki tudja, igaz-e? Igaz, ha hiszel benne. De ez mindenre áll, nem? És kell legyen valami abban, hogy valamennyi vallás egyetlen közös vonása: a hit a lélekben. – Ez igaz, – mondtam. – De lehet, hogy minden vallás svindli. Tovább keresgélt a könyvek között, nem mintha a beszélgetést érdektelennek találta volna, hanem mert keresett egy bizonyos könyvet.

33 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Jómagam utoljára tizenkét éves koromban foglalkoztam a vallással, amikor ugróiskoláztam a vasárnapi iskola szüneteiben. David fölnyúlt egy könyvért: – Nemcsak azokat a könyveket kellene elolvasnod, amelyek ezen a polcon állnak, hanem még Pithagorasz, Platón, Ralph Waldo Emerson, Walt Whitman, Goethe és Voltaire írásait is. – Ezek mind hittek a reinkarnációban? – Bizony, és sokat írtak róla. Mégis mindig az okkult könyvek polcán tűnik fel; akárha a fekete mágiához, vagy efféléhez tartozna. – Voltaire hitt a reinkarnációban? – Hitt bizony. Szerinte semmivel se meglepőbb sokszor megszületni, mint egyetlen egyszer. Nekem ugyanez a véleményem. Ránéztem. Kék szeme állhatatosan és tisztán fénylett: – Ide figyelj: tudod egyáltalán, mi az okkult definíciója? – Nem, – válaszoltam. – Okkult ezt jelenti: „rejtett”. Vagyis: az, hogy valami rejtett, nem jelenti azt, hogy nincs ott. Alaposabban megnéztem David csontos, szomorú arcát. Békesség áradt a hangjából, nem bizonytalankodott, örült, amikor rájött, hogy meg akarom érteni, amit mond. – Akarod, hogy összeállítsak neked valamiféle olvasmánylistát? –kérdezte gyakorlatiasan. Kissé tétováztam, mert eszembe jutott, hogy öt forgatókönyvet kell elolvasnom. És ki tudja, mit szól majd Gerry, ha látja, miféle könyveket olvasok. – Persze, – feleltem. – Miért ne? Az emberek laposnak hitték a világot, amíg valaki be nem bizonyította nekik, hogy nem az. Illene kíváncsinak lennem minden „rejtett” lehetőség iránt. Ki a csuda gondolta, hogy pici lények mászkálnak a bőrünk alatt, amíg elő nem állt valaki a mikroszkóppal? – Remek, – mondta David. – Számomra a nyitottság a legfőbb szellemi erény. Ha úgy érzed, keresel valamit, vesd utána magad. – Oké. David így szólt: – Helyezd magad kényelembe, iszogasd a teád, én meg összeszedek neked egy csomó olvasnivalót. Átlapoztam néhány könyvet, amelyek élelmek kombinációjával, jógagyakorlatokkal, meditációval és más egészségügyi témákkal foglalkoztak; ezeket értettem. Fél óra múltán David könyvekkel megrakodva került elő. Vajon belelapozok-e akár egybe is ezek közül valaha, – tűnődtem, míg hálálkodtam neki, azután kiléptünk a kaliforniai napsütésbe. Másnap Honoluluba készültem, ezért elbúcsúztam Davidtól és hazamentem gondolkodni, pihenni, csomagolni és, – hajút időm – olvasni. Aznap éjjel azon kaptam magam, hogy a reinkarnáció címszót keresgélem a lexikonban. Hadd mondjam meg; nem neveltek vallásosnak. Szüleim elküldtek a templomba és a vasárnapi iskolába, de csak azért, mert ez volt a bevett vasárnapi időtöltés. Keményített alsószoknyát hordtam, igyekeztem minél kevesebbet belekukucskálni a zsoltárszövegekbe, amelyeket kívülről illett tudnom, kíváncsi voltam, mi lesz az összegyűjtött adománypénzek sorsa, – azt azonban sose tudtam, van-e Isten, vagy nincs. Jézus Krisztus okos, bölcs és minden bizonnyal jó embernek látszott, de amit róla a Bibliában olvastam, azt filozofikusan, mitologikusán és valahogy távolról szemléltem. Engem nem érintett, amit prédikált és amit tett, ezért se nem hittem benne, se nem tagadtam őt, Ő is csak élt, mint mi mindnyájan… réges régen… és sok jót tett. Azt, hogy az Isten fia lenne, nem vettem be. És a tizenéves kor vége felé oda lyukadtam ki, hogy Isten és a vallás

34 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

egyértelműen mitológia; ha egyeseknek szükségük van rá, hogy higgyenek benne, lelkük rajta, – de én nem tudtam hinni. Nem tudtam hinni semmiben, amire nincs bizonyíték. Meg aztán nem is evett a fene azért, hogy megismerjem az élet célját, vagy hogy önmagámon kívül bármiben is higgyek, Egyszóval, ami a vallást, az Istenbe vetett hitet, vagy a lélekhalhatatlanságát illeti, ezekre nem sok ügyet vetettem. Senki se késztetett rá, jómagam unalmasnak találtam a témát; messze nem olyan szórakoztatónak, valóságosnak és humorosnak, mint az embereket. Ahogy múltak az évek, hébe-korba szórakoztató vitákba bonyolódtam az efféle mitologikus hitek csapdájáról és arról, mennyit ártott ez az emberi faj igazi küldetésének. Nem nagyon kedveltem az egyház hatalmát – egyik egyházét se – és veszedelmesnek találtam, mert azzal rémisztgette az embereket, hogy a poklok tüzén fognak megégni, ha nem hisznek a mennyországban. De miközben Isten és a vallás meg a másvilág kevéssé érdekelt, – volt valami, ami nagyon is fúrta az oldalam. Egészen kicsi koromtól foglalkoztatott az identitás kérdése. A magamé, és azoké, akikkel találkoztam. Az identitást valóságos dolognak tartottam. Ki vagyok én? Kik a többiek? Miért szeretek egyeseket és miért nem másoka? Kedvenc témám lett az emberi kapcsolatok elemzése; a kapcsolatomé önmagammal és mindenki mással. Így, talán mert érdekelt saját identitásom eredete, fúrta az oldalam, hogy talán több vagyok annál, amiről a tudatos eszemmel tudok. Hátha más identitások is megbújnak a tudatalattim mélyén; s csak kutatnom kellene és rátalálnék. Munka közben, önkifejezés közben, akár táncoltam, akár írtam, akár játszottam, gyakran elámultam magamon, zavarba ejtett: honnan ered egy-egy érzés, vagy emlék, vagy ösztönzés. Mindezt egy homályos fogalomnak tulajdonítottam, amit alkotófolyamatnak hívtam – akárcsak többi pályatársam. De annak a valakinek a mélyén, aki vagyok, olyan lángot éreztem, amit sem megérteni, sem megérinteni nem tudtam. Honnan ered ez a láng? Honnan jön? És mi volt előtte? Mindig az érdekelt jobban, mi történt előzőleg, nem az, mi jön azután. Ezért nem annyira az foglalkoztatott, mi történik velem a halálom után, inkább az, mitől lettem olyanná, amilyenné lettem. Amikor első ízben hallottam a születés előtti életről, nyomban kíváncsi lettem és a végére akartam járni. A lexikon szerint a reinkarnáció, – újraszületés – tantétele az írott történelem kezdetére nyúlik vissza. Arra a hitre épült, hogy minden ami él, összefügg; a lélek, vagy szellem, vagy ember fokozatosan megtisztul, míg csak vissza nem tér minden élő közös gyökeréhez és eredetéhez, azaz Istenhez. E hit szerint a lélek halhatatlan és időről időre újra testet ölt, amíg erkölcsileg végigjárja önnön megtisztulásának útját. A lexikon szerint két összekapcsolódó téma: a karma – azaz a belső adósság ledolgozása – és a reinkarnáció – az önnön karmánk átvitele – az emberiség történelmének két legrégibb hite; s elterjedtebb szinte valamennyi vallási felfogásnál. Ez új volt számomra – a reinkarnációt homályosan mindeddig a test nélküli szellemekkel kötöttem össze, vagyis a kísértetekkel, az okkulttal, éjszakában szállongó dolgokkal. Eddig soha nem hoztam kapcsolatba egyetlen nagy, komoly vallással se. Azután megkerestem a „vallás” címszót. Noha összegző módon lehetetlen volt meghatározni, a legtöbb vallásnak volt néhány közös jellegzetessége. Az egyik a hit a lélek létezésében, a másik a természetfeletti megvilágosodás elfogadása, végül a lélek megváltása iránti ismétlődő igény. A lelket az egyiptomiaktól a görögökig, a buddhistákig, a hindukig mindenütt előzetesen létező entitásnak tekintik, amely egymást követő testekben ver szállást; testet ölt egy időszakra, azután asztrálformában, testtelen entitásként létezik valameddig, majd újra és újra reinkarnálódik. A lélek eredetére vonatkozólag minden vallásnak más és más az elképzelése, de egyetlen vallás sincs, amely ne hinné, hogy a lélek az ember részeként létezik és halhatatlan. És a Nyugat valahol a judaizmus és a kereszténység között elveszítette a reinkarnáció ősi felfogását.

35 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Becsuktam a lexikont és elgondolkodtam. Emberek százmilliói hittek a reinkarnáció elméletében (bárminek hívták is e fogalmat), de jómagam, aki keresztény családból kerültem ki, még azt se tudtam, mit is jelent. Míg készülődtem a találkozásra Gerryvel, azon tűnődtem, mennyi minden lehet még ezen a világon, amiről addig még nem is gondolkodtam.

36 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Negyedik fejezet „A világ titka, hogy a dolgok mind fönnmaradnak, nem halnak meg, csupán eltűnnek egy időre a szemünk elől, azután újra visszatérnek… Jézus nem halott: nagyon is él, akárcsak János, vagy Pál, vagy Mohammed, vagy Arisztotelész; időnkint úgy hisszük, látjuk őket és az éppen érvényes nevüket is könnyszerrel meg tudjuk mondani.” (Ralph Waldo Emerson: Nominalisták és realisták) Simán, felhőtlenül telt a repülés Los Angelesből Hawaiiba. Az út nagy részét átaludtam, és Gerryre gondoltam. Eltöprengtem a barátságomon Daviddal, meg azon, ki mindenkivel járkáltam, ettem, szórakoztam együtt anélkül, hogy igazán ismerném őket. A Kahala Hiltonban álnéven jelentkeztem be. Senki se vett észre. Azután fölmentem a szobámba és vártam. Már megint… ott állok egy újabb szálloda erkélyén, amely ezúttal a ringó, ringató Csendes-óceánra néz; a vörös Nap tükröződik a vízen… én meg várok. Várok egy férfira. Várok egy férfira, akit szeretek, vagy akiről azt hiszem, hogy szeretem, – már amit ez jelent. Tudtam, hogy amit érzek iránta, annak nagy az ereje; tudtam, bárhova elmennék, csak vele lehessek. Mindketten elfoglaltak vagyunk, alkotómunka tölti be az életünket, de többre van szükségünk. Nekem biztosan. Amióta csak az eszemet tudom, mindig szükségem volt rá, hogy szerelmes legyek. Ennek az érzésnek, ennek a vágynak legtermészetesebb tárgya egy férfiember. De hátha mégse? Hátha csak jólesik szerelmesnek lenni, s egy mélyebb cél – úgy látszik – elkerül. Nem tudom. Honolulu az egyik kedvenc helyem, különösen napnyugtakor, – bár most épp dugig volt a kongresszusokra érkezett turistákkal, akik tarka szerelésekben kóricáltak és fényképezőgépeiket kattintgatták. A Kahala Hilton pedig a világ egyig legszebb szállodája, kívül-belül a tájba illik, van víz alatti bárja, delfinek játszadoznak a tengervizes medencében a bár körül. Álltam, hallgattam a partot csapkodó hullámok susogását. Hallgattam a kókuszdió-pálmafák neszét. Majd puffanás hallatszott. Egy érett kókuszdió a földre esett. Órámra néztem. Gerry fél hétre ígérkezett. Már fél nyolc volt. Az időjárás kiváló, úgyhogy nem késtek a gépek. A légi irányítás közlése szerint Londonban se volt gond az időjárással. Szóval nyilván pontosan leszállt. Hiába, a Föld kicsi, akár egy golflabda. Nemsokára itt lesz. De zokon vettem a késést, merthogy összesen csak harminchat óránk van. Uram Jézus, mekkora ellenségem az idő! Sose volt belőle elég, bármivel foglalkoztam. Annyira szerettem kihasználni és kiélvezni mindent, hogy örökösen frusztrált voltam az idő múlásától. A múlt és a jövő folytonosan az utamba állt; a múlt a következményeivel, a jövő a titkaival. Szerettem volna, hogy a jelen legyen minden. Beszívtam a finom alkonyi levegőt, bementem a szobába és bekapcsoltam a televíziót. Carternek Beginnel volt baja, Teddy Kennedynek Carterrel. A dollár tovább zuhant. Pierre Trudeau mocskos szavakkal illetett valakit a kanadai parlamentben. A világ mulatságos és a világ szétesik – attól függően, honnan nézzük. Körülnéztem a hotelszobában. Nem akartam fölkelteni a figyelmet magam iránt, ezért szobát kértem, nem lakosztályt. De ez is bőségesen elegendő ahhoz képest, milyen kevés időnk jut egymásra Gerryvel. Tudtam, tetszeni fog neki Honolulu. Sose járt még itt. Reméltem, ráérez szépségére. Az első dolga az lesz, hogy kilép a balkonra és szemügyre veszi a környezetet, amely körülveszi. Szüksége volt erre. Megnézi a Diamond Headet és beszél majd a pálmafákról. Ha a természet veszi körül, mindig megnyugszik. Agya elpihen

37 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

egy esőverte fa láttán, amelynek ágán ázott madár szárnya rebben. Ilyenkor még a világhelyzet miatti aggodalma is alábbhagy; újraválasztási kilátásai se foglalkoztatják, amikor a nap flamingórózsaszínben fölkel. Szellemét csillapítja a természet szépsége, belátja, hogy a természet hatalma mindennél nagyobb. De hát ő az angol vidéken nőtt fel, az angliai télhez szokott. Angol mezőkön gyalogolt, a csatorna hideg vizében úszott. A nagyvárosi élet meggyötri. Tágasságra van szüksége, a természet kihívására. Örültem, hogy itt, Honoluluban találkozunk. Élvezni fogja a hely bódító békességét. Megint úgy gondolkodtam Gerryről, mintha én lennék ő. Újabb negyed óra telt el. Negyed óra, amely sose tér vissza. A szobában mélybarna padlószőnyeg volt; az ágytakaró olajzöld, barna virágokkal. Miért kell a drapéria színének mindig összeillenie a szőnyeggel? Vajon nyitna-e hotelt a Hilton Kínában, egy hegyoldalon? Hogyan festenének a kínaiak, amint egy kínai-amerikai recepción a Szombat esti láz egyik számára táncolnak? És hogyan lesznek képesek megváltozni a kínaiak, milliárdnyian, ha egyszer mégiscsak rájuk köszönt a kiküzdött modernizáció? Megéri-e? Már régen nem tudtam, megér-e bármit is a modernizáció. Rágyújtottam. Gerry egy évvel ezelőtt megpróbált leszokni a dohányzásról és azóta szidott, amiért meg se próbálom. Ő, mint mondta, azért dohányzik, mert folyvást olyan helyiségekbe kell belépnie, ahol dohányzik valaki. Ismertem ezt az érzést. Én is abbahagyhatnám. És abba is hagytam, nem is egyszer. De valahányszor nagy döntéseket kellett hoznom, szükségem lett egy halk társra; valamire, ami parázslik, de nem árt. Nem szívtam le, úgyhogy az éneklésnél és a táncnál sose zavart; de marta a torkom és köhöghetnékem volt tőle. Oké, leszokom, ha Gerry befut és vállalja, hogy ő is leszokik. A hold fölkelt Waikiki fölött. Diamond Head fekete halomként tükröződött a tengerben. Hátha lekéste a londoni gépét. Az Észak-Délproblémák megvitatása talán meglesz őnélküle is, gondoltam. De én nem. Megszólalt a telefon az ágy mellett. Majdnem nyolc óra volt már. – Szia. – Gerry úgy üdvözölt, mintha nem teltek volna el hosszú hetek az utolsó együttlétünk óta. Nyugodt hangjától nyomban megenyhültem. A hivatalától távol mindig egészen másképp beszél. – A reptéren voltunk, egy várócsarnokban – mondta. – Egy óra hosszat. Valakinek oda kellett volna hoznia csomagjainkat, azt mondták, várjuk meg. De nem hozták. A végén érte mentem magam. Mikor érkeztél? – Néhány órája, – feleltem, nem akartam elárulni, hogyan számolgattam az elvesztegetett perceket. – Meg kell még szabadulnom néhány derék nőszemélytől, akik inni akarnak egyet a küldöttségünkkel. – Derék nőszemélyek? – Igen, derék nőszemélyek. Butácskák, de jóakaratúak. Lerázom őket és amilyen gyorsan csak lehet, ott vagyok nálad. Alig várom. Letettem, újra belenéztem a tükörbe, visszanyeltem az ingerültségemet a derék nőszemélyekről szóló hím-soviniszta duma miatt. Úgy döntöttem, átöltözöm, fölveszem a kedvenc zöld pulóveremet. Kinyitottam az ajtóm, hogy Gerrynek ne kelljen kopogtatnia és várnia. A folyosón nyüzsögtek a titkos ügynökök és az ide érkezett politikusok a világ minden tájáról. Kíváncsi voltam, hogyan jut át ezeken Gerry észrevétlenül. Épp a fejemen volt a pulóver, amikor meghallottam, hogy nyitja az ajtót és bejön a szobába. Tudtam, hogy itt van, de nem láttam, mert a gyapjúpulóverem beleakadt a fülbevalómba. Éreztem a karját a derekam körül. A szemem teli volt zöld gyapjúval.

38 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Megcsókolta a nyakam. Levegőért kapkodtam, – egyrészt a szája melegétől, másrészt mert a pulóver tépte a fülbevalóval együtt a fülemet. Bedugta a kezét a pulóver alá és megtalálta az arcom. – Ne moccanj, – mondta. – Tetszel nekem így. Várj, segítek. – Kiszabadította a fülbevalót, azután megcsókolta a fülem. Elhátrált tőlem, végignézett: – Jól áll ez a szín. Szép. – Azután körüljárta a szobát, megállapította, hogy ugyanolyan, mint az övé. Ahogy előre tudtam, nyomban kiment az erkélyre és a Diamond Head felé nézett. – Nézd azokat a pálmafákat, – mondta. – Valószínűtlenek, mintha odafestették volna őket az ég elé. Az ott a Diamond Head? – Az. Olyan, mint egy háttérfüggöny, pedig igazi. – Igazi paradicsom, – állapította meg. Megfogta a karom és körülölelte vele a derekát. – Éhes vagy? Biztosan éhes vagy. Mindig az vagy. – Igen. – Én is. Együnk. Telefonon rendeltem két mai-tai-t és vacsorát. Gerry nem tudta, mi az a mai-tai. Örült, hogy külön ananászt is rendelek, azután kiment a fürdőszobába és teleengedte a kádat. Még a kádban volt, amikor a pincér megérkezett. Letakartam a tányérokat, a mai-tai-kat pedig bevittem a fürdőszobába. Ott üldögéltem mellette, amíg fürdött. Kortyolgatta a mai-tait az ital szélén úszó cseresznyén át. Lábszára kiemelkedett a forró, habos vízből. Túl hosszú volt a kádhoz. – Szóval: mi újság? – kérdeztem. – Hogy vagy? – Kitűnően. – És még? Mindig ezt mondod. – Voltak problémáink Londonban. Nyilván olvastál róla. Ne törődj velem. Hogyan zajlik az életed? Beszámoltam neki az új műsorom koreográfiájáról, a mindennapi edzésemről, amellyel tartom a formám; az egészséges táplálkozásról, amellyel kísérletezem, és arról, milyen nehéz jó forgatókönyvet találni egy nő számára. Megkérdezte, miért. Elmondtam, szerintem ez összefügg a militáns feminizmus késleltetett hatásával. Más senki se tudja, hogyan kell női szerepeket írni, mert nem tudják, mit is akarnak voltaképpen a nők. Legalábbis a férfi írók nem tudják. A női írók pedig arról írnak, milyen boldogtalanok és kielégületlenek a nők. De kit érdekel ez? Ki fog azért fizetni, hogy effélével szórakoztassák? – Nem tudom, – mondta Gerry. – Nekem azt is épp elég nehéz megfejteni, mit akarnak az emberek… nem hogy a nők. Nem akarok fölényeskedni. De van egy gazdasági helyzetünk, amellyel mindenki elégedetlen és nem vagyok biztos benne, hogy össze tudjuk szedni magunkat. Mondtam: megértem őt; ő pedig arról faggatott, mi zajlik Amerikában. Bizonytalankodtam, nem volt egyértelmű képem róla. Az amerikaiakat nehéz kiismerni. Arról kérdezgettem őt, mi zajlik a világban. Szívesen ízlelgettük egymást beszélgetve, nevetve, ugratva, figyelve még akkor is, amikor a szövegünk más-más síneken járt. Nem az volt a fontos, mit mond a másik, hanem hogy hogyan mondja. Ezt élveztük. Kettős bűvöletben figyeltük egymást. Jelentősége volt mindennek; hogyan mozog a másik keze, milyen az arcjátéka, a fejtartása; ahogy a fejét a kezére támasztva figyel és igyekszik koncentrálni… két előadóművész ejtette bámulatba egymást. Carterről beszélgettünk, az inflációról, a dollárról, még Idi Amin-ról és a napenergiáról is; s a beszélgetés olyan volt, mintha kettős szinten szeretkeznénk; minden szó csöpp szikrákat pattintott, robbantott a másik lelkében. Mindegy, hogy az új adótörvény-javaslatról volt-e szó, vagy az OPEC olajáremeléseiről, vagy a nők szerepéről a filmvilágban: mindig valamiféle érzéki dinamizmus működött. Ezt a dinamizmust szavakkal nem nagyon tudtam

39 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

volna megmagyarázni, de mindketten jól ismertük ezt. Megesett, hogy az iráni olajkutakról mondtam valamit, meg a munkások szervezkedésének szükségességéről és Gerry megolvadt a szavaimtól, akár a vaj. Figyelt rám, hallgatta a szavaimat, de éreztem, hogy bensejében lassan tör föl egy vulkán, s a láva a szemén át zúdul rám. Nem akartam hozzáérni, megérinteni, megcsókolni, vagy akár mellébújni a kádba. Szerettem ezt az érzést, ezt a késleltetést és azt, hogy kettős szinten kommunikálunk. Szerettem szavakkal féken tartani azt, ami alattuk rejlik, mert így még izgalmasabbnak éreztem. Magam se tudom, miért. Bámultam a testét a forró vízben. A habfürdő buborékjai libegtek a bőrén. Figyeltem péniszét a víz színén. Kíváncsi lettem volna, milyen érzés, – bár valamiképp sejtettem milyen. Gerry hátradőlt a kádban és behunyta a szemét. Pár pillanat múltán megszólítottam: – Gerry? Kinyitotta a szemét: – Tessék. – Hiszel a reinkarnációban? – Reinkarnációban? – Elképedt. – Atyaisten, ezt meg miért kérded? Természetesen nem hiszek. – Miért mondod, hogy „természetesen nem”? Nevetett: – Hát azért, mert ez merő képzelődés. Akik nem képesek elfogadni az életet olyannak, amilyen itt és most, azoknak szükségük van efféle képzelgésekre. – Hát ez is lehet, – mondtam; kicsit rosszul esett, hogy nevetségesnek talál egy ennyire közismert elméletet. – Talán igazad van, de jó néhány millió ember hisz benne. Hátha igazuk van. – Kénytelenek hinni benne. Azoknak a szerencsétleneknek nincs semmi más az életükben. Nem veszem zokon tőlük. De ha kicsivel jobban hinnének az „itt és most”-ban akkor sokban megkönnyítenék a magamfajták dolgát. –Hogy-hogy? – Nem úgy élnek, mint akik javíthatnának az életükön. Csak léteznek; majd legközelebb jobban sikerül nekik, gondolják, ez a mostani élet nem is olyan fontos. Nem, Shirl, – folytatta, most már határozottabban, – én most akarok tenni valamit az emberek kétségbeejtő helyzete ellen. Csak ez az egy életünk van, ezt kell méltósággal megtöltenünk. Miért kérded? Csak nem hiszel ebben a zagyvaságban? Kicsit kibillentett ez a lekezelés. Szerettem volna, ha nyitottabban áll hozzá, hogy legalább beszélgethessünk róla. – Nem tudom, – feleltem. – Van amit hiszek, van amit viszek. – Hát ez meg mit jelent? – Ez egy ír tréfa, Gerry. Egy ír lány vicce egy angol fiúnak. Ha érted, amit mondok. Legyintett, azután újra lehunyta a szemét. Jézusom, ez a metafizikus szöveg kiborítja az embereket, gondoltam. Ugyan miért? Jómagam csöppet se ijedtem meg tőle. Érdekes, új távlatnak láttam, amelyet föl kell fedeznem. Mi bajom lehet tőle? Megértettem az ő nézőpontját is azzal kapcsolatban, hogy emberek nem hajlandók itt és most felelősséget vállalni önmagukért, a sorsukért. De hát hogyan tehető jóvá az az igazságtalanság, hogy a születés véletlen nyomorúságba és megaláztatásba taszítja az egyiket, amíg a másik kényelembe születik bele? Csakugyan ilyen kegyetlen az élet. Csakugyan véletleneken múlna? Ezt elfogadni egyszeriben túl egyszerűnek látszott, szellemi lustaságnak. – Milyen kellemes itt, – lebzselt Gerry a fürdőhabban. – Szép ez a fürdőszoba. A kád kicsi, de kellemes. Az egész hotel gyönyörű, de különösen ez a fürdőszoba. Csak azért, mert te itt ülsz.

40 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Igen, – tereltem vissza a gondolataimat. – A fürdőszobák jó magánhelyek, nem? Ha valakivel jól érzed magad egy fürdőszobában, akkor valóban valami fontos kapcsolatban vagy vele. Gerry mosolyogva bólintott. A fürdőszoba csakugyan magánhely, egyszerű hely, az alapvető dolgok helye. Eszembe jutott a tavalyi szerelmem, aki összetörte a fürdőszobát egy washingtoni szállodában. Egy heves mozdulattal lesodorta a poharainkat a mosdó széléről, a hajszárítómat belevágta a tükörbe, az darabokra tört, bele a kádba. Veszekedtünk, a hálószobában rendezte a féltékenységi jelenetet, de a fürdőszobában tört-zúzott. Azután egy gyerekkori incidensem jutott eszembe. Nem kaptam meg azt a főszerepet az iskolai balettelőadáson, amelyről már öt éve álmodoztam. Néztem magam a mosdó fölötti tükörben: vajon mi a baj velem? S mielőtt észbe kaptam volna, teleokádtam a mosdót. Fölidéztem első kaliforniai vacsora-partymat. Annyira ideges voltam, annyira képtelen voltam a háziasszonyi szerepre, hogy kinn ücsörögtem a fürdőszobában, amíg a vacsora véget nem ért. Arra a régesrégi rohadt dermesztő téli napra is gondoltam, amikor öcsémmel, Warrennel kinn játszottunk a hideg sárban. Én hatéves voltam, ő három. Anya mérges lett. Bevágta Warrent a kádba, hogy lemosdassa, s én kintről hallgattam az öcsém rémült sírását. Egyszer meg elcsúszott, bele egy törött tejesüvegbe, Apa kirohant vele a fürdőszobába, a kád fölé tartotta a gyerek vérző karját. Az könyörgőn nézett föl rá. – Apa, ne engedd, hogy fájjon! Volt egyszer egy házvezetőnőm, aki minden délután hatkor bezárkózott a fürdőszobába, gyertyát gyújtott a kádban és imádkozott. És arra gondoltam: bárhol jártam a világban, a legfontosabb, legmagán-jellegűbb, legkényelmesebb helyem mindig egy jól megvilágított helyiség volt, kristálytiszta fürdőkáddal, simogató meleg vízzel. Kisegített már depressziókból, zűrzavarokból és nagy munkák utáni fáradtságból. Segített, hogy rátaláljak önmagámra. Álomba ringatott. Jót tett szegény fáradt lábamnak. Kiverte az álmosságot a szememből. Koordinálta a testem a lelkemmel, új ötleteket, reményt, gondolatokat kaptam tőle. És valahányszor egész nap távol voltam hazulról, biztattam magam, hogy vár rám egy kellemes fürdőkád, megtölthetem finom meleg vízzel egy szép fürdőszobában, – máris boldog lettem. Gerry kiitta a mai-tai-ját és visszaadta a poharat. Lemosakodott és megkért, mossam meg a hátát. Kiszállt és törölközés közben így szólt: – Azért, tudod, jó találmány a telefon. Az adófizetők pénze nélkül is; abban az ügyben egyébként igazad volt. Most már magam fizetem a telefonszámláimat. De nagyon nehéz lett volna az élet, ha nem beszélhetek veled ennyi héten át. – Igen, tudom. Nekem is nehéz lett volna, – mondtam és néztem, amint a fürdőlepedőt a hátára dobja. – Csak az a baj, hogy bezsongok a hangodtól, márpedig nem szeretek bezsongva lenni. – Hogy-hogy? – borzongtam meg. – Az egész napom akörül forog, mikor találok néhány szabad percet, amikor egyedül lehetek és fölhívhatlak. Ez kivesz belőlem minden energiát; rossz érzés. Rábámultam. Mit mond? Nyugtalan lettem. – Megeszed a cseresznyédet? – Ott állt a fürdőlepedőben és az üres poharamba nézett. – Túl édes nekem. – Bekaphatom? Nekiadtam, megfogtam a kezét, bevezetett a hálószobába. Leültünk a kihűlt tengeri halak, rákok mellé, a szobapincér-szolgálat tálcájához. A pincér csak egyetlen villát hozott.

41 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Odaadtam Gerrynek. Észre se vette, hogy én a késsel eszem. Vállára borítottam a kabátomat, meg ne hűljön. Nekiállt enni; úgy festett, mint egy nagyra nőtt, erőtől duzzadó kerub. – Emlékszel arra a kopott cipőmre, amit úgy szerettél és amiről azt mondtad, hordjam mindig azt? – kérdezte. Bólintottam. – Képzeld, a lányom kihajította a szemétbe. Azt mondta, vegyek új cipőt; és kidobta. – A lányod kidobta a cipődet, ami a kedvencem volt? – Igen. – Előrehajolt, úgy várta, mit mondok, arcán alig-mosoly. Nem tudtam, mit vár tőlem. Így szóltam: – Talán parfümillata volt. Fölpattant, ledobta a válláról a kabátomat. Fölkapott a válla fölé, kacagva magához ölelt, majd az ágyra borított. Lágy, meleg keze egyszeriben mindenemen rajta volt. Arcomba hullt a haja. Orra az orromba ütközött. Bőre lágy, meleg fürdőolaj-illatú volt. Megremegett, magához szorított. Kinyitottam a szemem és az arcába néztem. Ez az arc egyszerre volt döbbent, eksztatikus és szemérmetlen. Fölültem, megsimogattam a haját. – Hogyan tudod ilyen hosszúra növeszteni a körmöd? – kérdezte. – Túl hosszúnak találod? – Nem. Gyönyörűnek találom. De nyilván nagyon erős. Fölemelte bal kezét és megmozgatta kisujját, amelyről az utolsó ízület csaknem teljesen hiányzott; egy rémes kisgyerekkori balesetben vesztette el. A sérülés oly jól gyógyult be, hogy az ember alig vette észre az ujján, csak akkor, ha ő felhívta rá a figyelmet. Most így szólt: – Arthritiszes ez az ujjam és fáj. Csak mostanában lett beteg. Nem tudom, mitől. – Talán kevés C-vitamint eszel, – mondtam. – És nem sportolsz. Ott hevertünk együtt, az ujját néztük, amint föl-le mozgatja. – Szerintem azért kaptam ízületi gyulladást, mert a bezsongottság kivesz belőlem minden energiát. Túlságosan teli vagyok veled. Igenigen: ugye tudod, hogy az élet kicsi, de vakító fölismerésekből áll össze? – Igen, – feleltem, – én is így gondolom. – Azt hiszem, le kellene hűtenem az érzéseimet. Vissza kellene térnem a nyugodt, egyenletes élethez. – Rendben van. Könnyíts az életeden. – A szívem szinte megállt a rémülettől. – Tudod: én soha nem éltem át effélét. Soha, még megközelítőleg se. Nem tudom, hova tegyem ezt az érzést. És nem tudom, miért kötődöm ennyire hozzád. Hiába akarom, nem tudok véget vetni neki. Bámultam a hosszú körmeimet: – Talán egy másik életünkben együtt éltünk. Gyorsan feléje fordítottam a fejem, hogy lássam a reagálását: – Talán megoldatlanul maradt köztünk néhány dolog, és ezeket ebben az életben kell kimunkálnunk. Kis zavar suhant át az arcán. Egy kurta pillanatig nem is gúnyolódott a megjegyzésemen. Azután föltisztult az arca és rám mosolygott: – Az biztos. De komolyan: nem tudom, mi legyen a kettőnk dolgával. Szeretném, ha tudnád ezt. – Tudom, – feleltem. – Tudom, miről beszélsz. Fogalmam sincs, mit tegyünk. Úgyhogy egyelőre ne csináljunk semmit, csak örüljünk annak, ami van, jó? – De fair szeretnék lenni veled, – mondta. – Mindenkivel fair szerették lenni. Nekem mindig a munkám volt a legfontosabb. És ha most elherdálom az energiámat, akkor elvész mindaz, amiért ez idáig dolgoztam. Annyi tennivalóm van a következő tizenegy hónapban, nem vagyok hajlandó fölaprózni magam. Megfordultam, ránéztem, sóhajtottam: – Igen, Gerry, mindezt tudom jól. Szóval azt latolgatod, hogy hagyjuk abba? Ki akarsz szállni?

42 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Azon nyomban és határozottan válaszolt: – Nem. – Majd őszinte aggodalommal az arcán megkérdezte: – Hát te? – Én se, – hazudtam. – Soha. Nem is fogok. Mélyet lélegzett: – De, tudod, szörnyen zavar az, hogy csalódást okozhatok neked. Számomra ez a döntő probléma. Nem akarok csalódást okozni neked. – Ugyanúgy, ahogy nem akarsz csalódást okozni a választóknak? – Meg kell kérdezzelek: mit vársz tőlem? Ez váratlanul ért. Gondolkodtam egy pillanatig, majd úgy feleltem, mintha mindezt kezdettől tudtam volna: – Azt, hogy legyünk boldogok, amikor együtt vagyunk. Én sem értem, miért vagyunk együtt. De azt nem akarom, hogy választanod kelljen köztem és valaki vagy valami más között. Szerintem megtarthatod mindazt, amid van és ráadásul engem. Megtarthatod, nem? Csak egy újabb dimenzióval kell megtoldanod az életed. Mi rossz van ebben? Lehet, hogy az életnek sokféle dimenziót kellene felölelnie, olyanokat is, amelyekhez eddig nem volt bátorságunk. Én semmiféle elkötelezettséget nem igénylek tőled. Nem is kívánok. Csak azt szeretném tudni, hogy amikor velem vagy, boldog vagy. És majd csak kitaláljuk egyszer, mi ez az egész. – De minél több jut nekem belőled, annál többre vágyom. – Akkor fogadj el többet belőlem. Mi rossz van ebben? – Ez azt jelentené, hogy valami másról kell lemondani. – Miért? – Mert nincs annyi időm, hogy jusson belőle rád is, meg az életem többi részére is. – Ha több időt szánnál a megérdemelt boldogságodra, talán nem vesztenél sokat. – Nem megy. Nem tudom, mi mást tehetnék. – Miért nem arra gondolsz, amit éppen teszel? – Mert mindig úgy érzem, valami mást kellene tennem. – És te nem vagy fontos? Mi lenne, ha jobban élveznéd az életed? Hiszen teheted. Mi rossz van abban, hogy valaki jól érzi magát? Miért gondolod, hogy nem szolgáltál rá egy kis örömre? – Mert fontosabb tennivalóim vannak az életemmel, mint az, hogy jól érezzem magam. Nem engedhetem meg, hogy mindenekelőtt magammal törődjem. – Pedig talán ezt kellene tenned. Talán ha jobban kibogoznád, ki is vagy voltaképp, akkor jobban segíthetnél az embereken. Visszaemlékeztem egy riporterre, aki meginterjúvolt, amikor visszajöttem az első kínai utamról. Kezdetben cinikusan fogadta a lelkes szövegemet arról, miként küzdenek a kínaiak az önazonosságukért. Ez az újságíró, akárcsak sokan mások, úgy vélte: nem kellene ennyire meghatódnom a kínai forradalmon. Elmagyaráztam neki, mennyit javult a kínaiak helyzete a közelmúlthoz képest és elmondtam: az hatott meg leginkább, milyen mélységesen hisznek önmagukban. Ettől aztán végképp begurult a riporter: – Hogy érti azt, hogy hisznek önmagukban? Ez csak propaganda, maga bevette a maszlagot. Megkérdeztem tőle: még ha propaganda is, miért borítja úgy ki őt az, hogy valakik elhiszik, mindenre képesek, mindent megkaphatnak? És meglepetésemre az addig haragos újságíró egyszer csak elsírta magát. Azt mondta, senkinek sincs joga azt hinni, bármire képes, bármit megkaphat. Mert a végén úgyis a falnak ütközik. Rádöbbentem, hogy önmagáról beszél. Ő érzi értéktelennek magát, ő nem bízik önmagában. Elment New York-i lakásomról és öt óra múlva fölhívott: – Egész éjszaka autózgattam ide-oda. Amit maga mondott, az pontosan az, amiért a házasságom tönkrement. A feleségem ugyanezt mondogatja nekem. Azt mondja, sose mászunk ki a gödörből, ha nem hiszek magamban, ha nem vagyok hajlandó hinni benne,

43 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

hogy boldog is lehetek. Ezért borultam úgy ki magától. Sajnos nem vagyok képes rá, nincs elég erőm hozzá. Az a helyzet, hogy tetszetős, cinikus alapelveket fektettem le újságíróként; nevetségessé teszek mindenkit, aki remél, vagy álmodik, vagy mer az lenni, aki akar. Magamat is. Éspedig azért, mert nem hiszek magamban. Tehát hogyan vehetek komolyan valaki mást, aki hisz? Mondtam, remélem, azért jó cikket fog írni; minden jót kívántam neki. Hirtelen megértettem, miért borít ki egyeseket a kínai forradalom sikere. Bármilyen is a rendszerük, azok ott mertek hinni önmagukban és csakis önmagukban, anélkül, hogy a világ segített volna nekik. Gerry elaludt a karomban. Álmában védtelennek látszott. Elgondolkodtam ennek az egyébként oly erős férfinak a belső bizonytalanságán. Lehet, hogy felelősnek érzi magát első rövid házassága tragédiájáért, mert a felesége meghalt gyerekszülésben? A második házasság egyértelműen célszerű volt számára és személy szerint kényelmes is, mert anyát szerzett a gyermekének. Talán azért van bűntudata, mert úgy érzi, hogy önmagát csapta be? Visszagondoltam egy beszélgetésre, amelyet nemrég folytattam apámmal. Bármily erőteljes, parancsoló a természete, ő sem hisz önmagában. Pedig rendkívülien tehetséges ember. Nemcsak ragyogó előadóművész, de ragyogó hegedűművész, jó tanár és éles ítélőképességű gondolkodó is. Most már az élete vége felé jár, legalábbis így hiszi. És világéletében sokat ivott. Nemrég az anyám beteg volt, súlyos csípőműtétet hajtottak végre rajta. Apa elképzelte, mi lenne vele Anya nélkül és kora reggeltől oly hevesen kezdett inni, hogy Anya fölhívott; ezúttal rémültebben, mint bármikor, attól tartott, Apa most csakugyan megöli magát. Apa ott volt vele, míg Anya nyíltan és őszintén beszélt velem a telefonon. Egyikük se bánta. Éveken át mind azon rettegtünk, hová vezet Apa ivászata; ez a félelem ebben a telefonbeszélgetésben ért a tetőpontjára. – Annyira féltem őt, Shirl, – mondta Anya, – és nem tudok segíteni rajta. Tudod, milyen tehetséges, milyen jó ember, de ő nem hisz ebben. Megkértem, adja oda neki a kagylót. – Szia, Majomka, – köszönt rám Apa a becenevemen. Láttam őt, amint ül a kedvenc karosszékében, pipaállvány mellette, a telefonkagylót a vállával szorítja a füléhez. Éreztem, amint a pipájáért nyúl és meggyújtja az antik öngyújtóval, amelyet Párizsból hoztam neki. – Apa, térjünk a tárgyra, oké? – Oké. – Miért iszol annyit mostanság? Még sose tettem föl neki ezt a kérdést. Sose sikerült rávennem magam. Azt hiszem, azért nem, mert féltem: megmondja. Elsírta magát. Hát igen, épp ettől féltem. Nem akartam soha tanúja lenni, amint Apa nyíltan megroppan. Azután így felelt: – Azért, mert elszúrtam az életem. Igaz, színészkedtem keményen, de csak azért, mert nem hittem benne, hogy másra is képes vagyok. Az anyám nagyon is megtanított félni; és valahányszor eszembe jut, mennyire félek, nem bírom ki. Innom kell. – Láttam magam előtt a reszkető kezét, legyint, mint mindig, ha bagatellizálni akarja az épp föltárt érzelmeit. – Szeretlek, Apa, – mondtam. És én is elsírtam magam. Az volt az érzésem, hogy ezt még sose mondtam neki. – Nem igaz, hogy nem tettél semmit. Fölneveltél bennünket, Warrent meg engem. Ez semmi lenne? – Nem; de tudom, hogy egyikőtök se akar ilyen lenni, mint én. Épp ezért lettetek olyanok, amilyenek. Te nem akarsz egy senki lenni. Amilyen én vagyok. – Sírtunk mind a ketten, és a könnyeinket nyeldesve próbáltunk beszélni. Vajon mennyi hamu hullik közben a padlóra?

44 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Ez egyáltalán nem igaz, – mondtam. – Mi a tőled kapott segítséggel vittük többre! Azzal a segítséggel, amit te sose kaptál meg. – De annyira értéktelennek érzem magam, amikor rádöbbenek: nem vittem végbe azt, amire képességem lett volna. – Oké. De van még időd. – Hogyhogy? Hogy érted ezt? – Megköszörülte a torkát. Anya biztosan figyeli őt. – Vegyél elő papírt és tollat, valahányszor értéktelennek érzed magad és írd le ezeket az érzéseket! Lefogadom, nagyszerű dolog kerekedhetne ki a jegyzeteidből. Most már nyíltan zokogott: – Néha azt hiszem, nem bírom ki; s hogy ha sikerül eleget innom, talán nem ébredek föl másnap reggel. Nyeltem egyet: – Apa. Sose kértelek még rá, hogy ígérj meg nekem valamit. Igaz? – Igaz, Majomka, nem kértél. – Akkor lennél szíves most megígérni nekem valamit? – Bármit. – Megígérnéd nekem, hogy ivás helyett naponta leírsz legalább egy oldalt az érzéseidről? – Én? Írjak? Szégyellném magam. Nem szeretném, ha bárki elolvasná. – Oké, akkor ne hagyd, hogy bárki elolvassa. Írd le önmagadnak. – De hát nincs mondanivalóm. – Honnan tudod, amíg nem próbáltad? – Láttam őt, amint leszed egy szöszt a válláról. Köhögött. – Nem tudok magamról írni. Még gondolni se tudok magamra. – Akkor írj rólam és Anyáról és Warrenről. –Rólatok? – Persze. – Erre sokan kíváncsiak lennének, hallod-e! – gúnyolódott. Láttam a mosolyát. – De csak azért, mert a te szemszögedből íródik. – Gondolod? – Gondolom, igen. – Láttam, amint hintázni kezd a székkel. – Szegény öreg tanárnőm, Mrs. Hannah valaha azt mondta, hogy írnom kellene. Sőt azt mondta, beszéljek kevesebbet és írjak többet. – Igazán? – Emlékeztem még kiskoromból a Mrs. Hannah-ról szóló történeteire. A tanárnőnek volt egy ócska tragacsa, maga szerette javítgatni. – Rémséges kocsija volt neki. Jobban járt volna egy lovas kocsival. Az a nyavalyás autó olyan volt neki, mint egy társ. Egyszer kinn a kaszálón… – Hé Apa, – vágtam a szavában, – kezdhetnéd azzal, hogy megírod Mrs. Hannah kocsiját kinn a kaszálón. Kész pazarlás beszélni róla. – Szóval ez így működik? – kérdezte, megköszörülte a torkát, s most mókás, ugratós hangra váltott. – Szóval a szövegeléseimből, mindből egy-egy könyv lehetne? – Persze. Hát nem azt mondogatta Mrs. Hannah is, hogy túl hosszan, túl sokat beszélsz és semmi se marad fönn belőle? – De bizony, ezt mondta. Csuda egy nő volt. Fölgyújtotta az istállóját, hogy megkapja a biztosítási pénzt, azután lelépett azzal az alakkal, aki a biztosítási kötvényt eladta neki. – Ez az! Remek figura, érdemes megírni őt! – Te elolvasnád azt, amit én írok? – Hogyne! Alig várom. Küldd el New Yorkba. Onnan megkapom, akárhol vagyok épp. – Tényleg azt hiszed, hogy van mondanivalóm? – Nézd, én több mint negyven éve hallgatlak és szerintem szórakoztató vagy és érdekes. Írhatnál a pipádról is. Már mindketten abbahagytuk a sírást.

45 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Megteszed? Megpróbálod? – Jó, Majomka, azt hiszem, meg kell próbálnom. – Ez az! – Akkor megígérem. Ígérem. – Szeretlek, Apa. – Én is téged, Majomka. Letettük. Bőgve mászkáltam a házban egy órán át. Azután telefonáltam egy virágkereskedésbe. Napi egyszál rózsát rendeltem neki, mindegyik mellé odatűzve egy levélke: „Egy oldalért egy rózsa. Szeretlek”. Apa azóta is egyre ír. Nem vagyok biztos benne, hogy abbahagyta-e a piálást. De hát melyik író nem iszik! Bárcsak szegény öreg Mrs. Hannah annak idején gyakrabban biztatta volna őt az írásra! Az elküldött följegyzései elég rövidek, mind egy-egy történetet mond el, történetet egy férfi életéből, aki igen nagy hatással volt rám, mert megtanultam tőle, hogy nagy tehetségű és bonyolult férfiakat szeressek, akiknek olyasvalakire van szükségük, aki kibogozza őket.

46 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Ötödik fejezet „Kétlem, hogy bármelyikünknek akár halvány sejtelme is lenne, mit jelent bármiféle létezés az énünkön kívül.” (A. Eddington: A fizikai világ természete) Aludtunk. Akár Gerry mozdult, akár én, mindig hozzáigazítottuk magunkat a másikhoz, hogy semmi rés ne maradjon kettőnk között. Egy ponton motyogott valamit a reggeli ébresztőről, nehogy hiába keresgélje őt a delegációja. Fölhívtam a telefonost és vártam a hajnalt, amikor el kell mennie. Néztem, amint alszik, és elhagyatottnak éreztem magam. Messze járt. Szeme lecsukva. Elveszett önnön tudattalanjában. Őriztem az álmát, amíg magam is el nem aludtam. Álmomban apám és Gerry képe összemosódott. Amikor az ébresztés megszólalt, Gerry fölült az ágyban, mintha harci kürt szólítaná. Gyorsan megcsókolt, fölöltözött és azt mondta, visszajön, mihelyt lerázza a sajtótitkárát és a riportereket. – Valószínűleg velük reggelizem, – mondta, – úgyhogy egyél nélkülem. Azt fogom mondani a többieknek, hogy kialvatlan vagyok az időeltolódástól. És akkor együtt tölthetjük a napot. Elment, csak utólag vettem észre, hogy fél pár zokniját nem húzta föl. Papayát és pirítóst rendeltem; odakinn reggeliztem az erkélyen. Alattam egy ápoló épp etette a delfineket. Sachira gondoltam, mennyire szeretett a delfineken lovagolni kiskorában. Egyszer Hawaiiban találkoztunk Steve-vel, félúton Japán és Kalifornia közt. Sachi azt állította, hogy érti a delfinek beszédét, s ők a játszópajtásai. Lentről fölhallatszott néhány újságíró beszélgetése arról, mi érdekeset lehetne írni Hawaiiból. Szakmai ugratásaikba belevegyültek a Dr. Lilly delfin-kísérleteiről szóló találgatások. Érdekelt volna, valóban a olyan rendkívülien intelligens lények-e a delfinek, mint ahogy azt a tudósok állítják, hogy csakugyan van-e- saját nyelvük. Valakitől egyszer azt hallottam, hogy a delfinek nagyagyában ott lakozik egy hatalmas elveszett civilizáció, bizonyos Lemuria minden titka. Atlantiszról már hallottam, de Lemuriáról még nem. A titkosszolgálati emberek meg az újságírók a delfineket figyelték, én meg őket. Vajon hogyan ússzuk meg az egész napot Gerryvel anélkül, hogy le ne bukjunk? Egy óra múlva fölhívott. – Ide figyelj, találkozzunk a parton, a szállodától balra. Legtöbben itt maradnak a szálló körül. Negyedóra múlva ott leszek. Farmernadrágot és inget húztam, alája fürdőruhát. Kendőt a fejem köré, szememre fekete keretes napszemüveget. Áthaladtam a hotelhallon, kimentem a hátsó kijáraton. Senki se vett észre, de az újságírók miatt nem mertem megállni a delfineknél. Elsiettem a medence mellett, ki a meleg homokra, ahol a turisták már napoztak a homokon, hordozható rádióikból rock and roll bömbölt. Kókuszdiós napolaj illata szállt. A strand peremén haladtam, ahol a tiszta kék hullámok csapkodtak a lágy szellőben. Tornáztam kicsit a parton, mert aznap még semmit se sportoltam. A műsoromtól egy világ választott el. Pár száz métert tettem az üres strandon, azután megálltam, leültem a homokban, a nap felé fordítottam az arcom és vártam Gerryt. Hétköznapinak éreztem magam, majdhogynem embernek. Mindennél jobban utálom a titkolódzást. Nem szeretem alamuszinak érezni magam, bujkálni, füllenteni; rosszul esik. Reméltem, Gerry se szokja meg olyan könnyen, mint oly sokan mások.

47 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Khekiszínű pantallóban, fehér, bő ingben közeledett, a nedves homokban caplatott. Karja nagyokat lendült, kezében hozta a szandálját. Meglátott, nem intett. Fölkeltem, a vízben vártam meg, hogy együtt sétálhassunk tovább. – Látom, mégiscsak van új cipőd, – állapítottam meg. – A vakációs cipőm, – nevetett és megérintette az arcom. – A delegációd elhitte a mesédet a kialvatlanságról? – Hát persze. Ők is valami hasonlóval fogják tölteni a napjukat. Hawaii-ban konferenciát rendezni elég kísértő dolog. Összecsatolta a szandálját, a vállára vetette; kézen fogott, amikor már jókora távolságra kerültünk a szállodától. A vállára hajtottam a fejem, így gyalogoltunk. Rátaláltunk egy korallzátonyra, amely kinyúlt az óceánra; olyan érzés volt, mintha a vízen járnánk. Gerry arról tréfálkozott, hogy róla amúgy is mindenki azt hiszi, a vízen jár. Éles volt a korall. Megálltunk, néztük a mélyen benyúló hullámtörőt. – Értesz a hullámlovagláshoz? – kérdezte. – Huszonévesen értettem hozzá, – feleltem. – Akkor még elég fiatal voltam ahhoz, hogy ne féljek. Visszaemlékeztem, milyen könnyelműen bántam a testemmel. Föl se merült bennem, hogy eltörhetem valamimet, egyáltalán: hogy valami rosszul is sikerülhet. Most már előre kellett tekintenem, akkor is, amikor kiszállok egy taxiból. Ha kifordul a bokám, vagy beverem a térdem, nem tudok táncolni. Amikor fiatalabb voltam, vakmerőbben táncoltam. Sőt, szinte mindent vakmerőbben csináltam, nem sokat töprengtem rajta. És közben pompásan is éreztem magam. A felnőttség azt jelentette, hogy mindinkább tudatosultak bennem a dolgok következményei. Legyen az fejesugrás a vízbe, avagy egy új szerelembe. Tudatosabban, de vígan és kíváncsian. Sőt mi több, most még sokkal inkább a jelenben, a mostnak vágytam élni, – éspedig teljes életet. Elvégre éltem már életeket a múltban és alighanem fogok még a jövőben. Ez a hit csak még inkább arra sarkallt, hogy szívvel-lélekkel a jelennek éljek. A reinkarnáció persze még új fogalom volt a számomra, de észrevettem: valahányszor gondolkodom felőle, mindig örömömet lelem abban, ami következik belőle. Csakugyan oly végtelen a tér és az idő, hogy tudatosítja az emberben a Földön töltött minden egyes pillanatot? Valóban nagyokat kell-e ugornia a képzeletemnek ahhoz, hogy méltányoljam a jelen valóság örömeit? Vagy az igazi öröm és boldogság mindama többi beszámítása? S ez tágítja ki az ember tudatát, ez nyitja rá szemét a „most” valóságára? Kitágított tudat. Egyre többen használták ezt a kifejezést. Nem kell a régi tudatot új tudatra becserélni. Elég, ha az ember kitágítja és megemeli a már meglévő tudatát – a kiterjesztett tudat felismeri előző, eddig nem ismert távlatok létét… a tér, az idő, a színek, hangok, ízek, örömök és még sok más egyéb dolog távlatait. Vajon a konfliktusunk Gerryvel nem csupán abból adódik, hogy másképp közelítünk a kitágított tudat felé? Lehet, hogy túl gyors iramra akarom őt sarkallni, a saját tempómra az övé helyett. Az ő tempóját se lehet elítélni. Egyszerűen csak más. Tudtam magamról, hogy néha túlságosan sürgetem, nyaggatom, – részben kíváncsiságból, részben türelmetlenségből. Türelmetlen voltam azokkal, akik nem vetik bele magukat ugyanebbe a keresésbe. Az életem: kérdések sorozata volt. Gerryé a válaszoké. Távolodtunk a Diamant Head-től, Waikikitől és Kahalától, a sziget elhagyatottabb részén jattunk a sűrű aljnövényzetben. Minél jobban távolodtunk az emberektől, Gerry annál közelebb vont magához. Hamarosan úgy sétáltunk, hogy testünk összefonódott. Túl szép volt minden ahhoz, hogy még beszéljünk is. A nap eltűnt a fellegek mögött, a kókuszpálmák hajladozni kezdtek a szélben. Eleredt az eső. Beszaladtunk a fák alá, ahol érett kókuszdiók

48 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

hevertek a földön. A fa alól figyeltük, mint hull az eső a körülöttünk burjánzó azáleákra. Gerry átkarolt és nézte a tengert: – Milyen szép ez… Még jobban magához szorított. Az eső most már zuhogott – sűrű trópusi eső, mintha gyöngyökkel kirakott csillogó selyem lenne. – Van kedved úszni ebben az esőben? – kérdeztem. Gerry nem is válaszolt, csak lehúzta ingét, nadrágját. Alul őrajta is úszónadrág volt. Összegöngyölte a ruháit, a szandáljával letakarta a fa alatt és berohant az óceánba. Én is levettem a farmert meg az inget, és követtem a példáját. Egyre nagyobb, fehér tarajos hullámok jöttek. Lebuktunk alájuk; a sós tengervíz a frissen hullott esővízzel keveredett. Nevettünk, fröcsköltük egymást. Kitöröltem a sót a szememből, örültem, hogy nem volt kifestve a szemem. Gerry mélyebben kiúszott, integetett, jöjjek én is. Én féltem kicsit, úgyhogy csak lebegtem az esőverte hullámok tetején. Ő is megállt, a hátára feküdt, túl a hullámtörésen. Azután hasra fordult és bevárta a megfelelő hullámot, majd meglovagolta a gerincét, amíg az a közelembe nem ért. Felém úszott, a karjába kapott. Megcsókoltam sós arcát, ő meg odavont széles vállához. Visszaúsztunk a partra, a sekély vízben elhevertünk, néztük az esőt, a víz áztatta arcunkat. – Ez… még sose voltam ilyen boldog, – mondta, nagyokat zihált, igyekezett túlkiabálni a hullámverés zaját: – Tudod-e, hogy ilyet még sose csináltam? Most lovagoltam először hullámon. Sokat vesztettem, hogy eddig nem próbáltam! Nem válaszoltam. Megfordultam a vízben, s arra gondoltam, én se voltam még ilyen boldog már réges-régen – sajnáltam, hogy nem voltam képes igazán elengedni magam és vele lovagolni a hullámokon. Addig hevertünk a vízben, amíg a nap kisütött. Azután a hátunkon kiaraszoltunk a tengerből a nedves homokra, s ott maradtunk, amíg a napon meg nem száradtunk. – Gerry, – szólítottam meg, – ha visszanézel az életedre: mikor voltál a legboldogabb? Gondolkodott egy darabig, azután kissé meglepetten így szólt: – Tudod, ha már így rákérdezel: minden boldogságom a természettel függött össze… néha emberekkel… de sohase a munkámmal. Ez megdöbbent. A legboldogabb pillanataim sose kapcsolódtak a munkámhoz. Atyaisten, miért? – Nem tudom. Talán mert a munkádat kötelességnek érzed. – És még amikor győzök is, rossz kedvem lesz. Például amikor a legutóbbi alkalommal megválasztottak, napokra depresszióba estem. –Fölnézett az égre. – Ezen el kellene gondolkodnom, nem? Fölálltam, öltözködtem. – Nagy kár, hogy depressziós vagy, amikor győzöl. Mit érzel, amikor veszítesz? Fölkelt, elindult a fához, amely alatt a holminkat hagytuk: – Ha veszítek, azt kihívásként élem meg. Eltölt a harci kedv és ez mindent megér. Úgy érzem, szél ellen kell köpnöm. Sétáltunk tovább a sziget körül; hamarosan találtunk egy büfébódét a partnál, ahol ananászt és papayát lehetett kapni. A bódé hawaii tulajdonosa épp egy Raymond Chandlerregényt olvasott és időnként kinézett a tengerre. Gerryvel Ázsiáról beszélgettünk, a KözelKeletről és arról az időszakról, amelyet Japánban töltöttem. Nem tett föl magánéleti vonatkozású kérdéseket, s én nem szolgáltam önként információval. Tovább sétáltunk; a jelzőtáblák a Tengervilág felé mutattak. Bementünk megnézni a delfineket és a cápákat. Épp etetési idő volt. Az egyik delfin többet kapott a másiknál. Gerry ezt nem találta korrekt dolognak. Azt mondta: ha csak a legerősebbnek garantálják az életben maradás esélyét, az kegyetlenség; az embernek az lenne a dolga, hogy kiegyenlítse a

49 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

természet tényeit. Azt mondta: erre való a civilizáció… hogy kellemesebb hellyé tegye a világot. Sajnálta azokat, akik nem képesek megvédeni önmagukat. Az utolsó medencében épp egy bálnát etettek. Sirályok köröztek fölötte, arra vártak, hogy az állat elvétse valamelyik halat, amelyet az ápoló az irdatlan szájába hajít. És egyet csakugyan elvétett. Egy sirály lecsapott, fölkapta a halat és elrepült a medence túlsó vége felé. A bálna meglátta és utána vetődött. A sirály a peremen ült, ahol a bálna nem érheti el. A sirály rákacsintott. A bálna pedig az egész étkezést félbehagyta, hogy teljes három percen át vadul bámulja a madarat. Gerry hangosan fölnevetett, a bálna visszatért az etetéshez. Kijöttünk az akváriumból és nekivágtunk a domboknak. Tarkabarka madarak szálldostak és csiviteltek a buja trópusi fák között. Megpróbáltunk kinyitni egy száraz kókuszdiót, de ehhez machete-kés kellett volna. Meséltem Gerrynek arról az időről, amikor egyszer egyedül vágtam neki Hawaii nagy szigetének. Kis házat béreltem a Kona-partszakaszon, és napokig üldögéltem a vulkáni sziklákon. Gondolkodtam – többek közt a versengésről. Öt éve éltem akkor Hollywoodban és nagyon kiborított az, ahogyan jó barátok képesek verekedni egymással jó szerepekért. Akkoriban javasoltak épp Oscar-díjra, s én azt a hamis nyomást se viseltem jól, amellyel a nevezés megterhelt. Nem tetszett nekem, hogy egy kis rézszobor megnyerése nagyobb jutalom, mint a jól végzett munka. Ez összezavart, mert Hollywoodban mindenki ezt tartotta a legfontosabbnak, ekörül forgott minden. Én azonban sehogyse értettem, miért kell bárkinek nyernie vagy veszítenie. Nem tetszett az, ahogyan a vesztesek összeomlottak. Es utáltam azt is, hogy tömérdek pénz folyt el emberek befolyásolására; nagy partykat adtak tiszteletükre és hirdetéseket adtak fel a szakmák lapjaiban. Gerryt láthatólag érdekelte, amit mesélek, de azt sehogyse értette, hogy engem őszintén nem érdekel, nyerek-e, vagy sem. – Miért mindegy neked? – Magam se tudom, – feleltem – de nem érdekelt. És most se érdekel. Azt hiszem, zavarba ejtene, ha olyasmiért nyernék, aminek nem a versengés a célja. Én nem lennék depressziós, ha győzök, mint te; csak zavarban volnék. Neked szükséged van a győzelemre, mert a demokrácia és a többségi kormányzás ezt követeli; más módon nem lehetsz sikeres politikus. De művészeknek nem szabadna efféle versengésekbe beszállniuk. Szerintem bennünket az kell érdekeljen, hogy önmagunkkal versenyezzünk. Megkérdezte, akkoriban csakugyan egyedül jöttem-e ide. Igen, feleltem, egyedül, ahogyan már nagyon sokszor tettem életemben. Szükségem van az egyedüllétre. Szükségem van rá, hogy gondolkodjam. Azt mondta: ő is ezt vette ki első könyvemből, amelynek Ne ess le a hegyről a címe. Elmesélte: a lányának ez az egyik kedvenc könyve. Megkérdezte, nem érzem-e magányosnak magam. Azt feleltem, egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni; de szerintem én alapvetően magányos ember vagyok. Gerry sose kérdezősködött a válásomról, se az előző szerelmi kapcsolataimról. Ha valamikor, hát most kellett volna ennek a témának fölmerülnie. Gondolom, nem is akart többet tudni, úgy érezte, nincs még felkészülve rá. Megpihentünk, néztük a homoki rákocskákat, amint üregeket ásnak maguknak az alkonyatban. Egyikük hanyatt esett. Gerry egy ággal megfordította, mosolygott. Meséltem neki arról a hangyaseregről, amelyet a kis konai ház előtt figyeltem meg. Egész napjuk azzal telt, hogy egy száraz zsemlét hordtak át morzsáról-morzsára egy kő alól egy másik kő alatti rejtekhelyre. Szervezetten, elszántan, szorgalmasan. Nem voltak köztük egyéniségek. Nem is lehettek. Nem volt énjük, láthatólag. Néztem őket, s azon tűnődtem, jó-e így élni, alávetni magunkat, egyéni érdekeinket a faj fenntartásáért? Vajon Gerry úgy érzi, ő is ezt teszi? Gerry Kínáról kérdezgetett. Bár ő maga sose járt ott, sokat tudott róla. A kínai forradalomról beszélgettünk; nagyon sajnálta, hogy amikor Hongkongban jártunk, nem mentünk át a határon, akár csak néhány napra is.

50 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Elaludtunk a délutáni napsütésben; mire fölébredtünk, hűvös szellő fújdogált. Együtt futottunk a hullámtörés peremén, nevetgéltünk, biztattuk egymást. Gerry megállt és lapos kavicsokat hajigált a vízre. Majd kézen fogva baktattunk tovább, amíg a hotel közelébe nem jutottunk; ott különváltunk. Gerry előrement és beleveszett az úszómedence körül tolongó tömegbe. Én ottmaradtam, néztem még a napot egy darabig. Hirtelen belém nyilallt: milyen felszabadult volt Gerry egész nap kinn a szabadban és milyen idétlen négy fal között! Csakugyan egészen más ember lesz belőle, ha nincs korlátozva. Biztos voltam benne, hogy sokkal jobban menne a munkája, ha többet engedne meg magának; a házasságában is, velem is. Gerryt, mihelyt belépett a hotelbe, elkapta a delegációja: – Hol voltál? Jobban érzed magad? – hallottam a mondatfoszlányokat, amint észrevétlenül elhaladtam mellettük. Háttérzenének éreztem magam. Beszálltam a liftbe, örültem, hogy rajtam kívül nincs benne senki, csupán a liftes. Forró vízzel lezuhanyoztam, kimostam a hajamból a sót, amikor megszólalt a telefon. Gerry volt az: – Miért nem vagy velem már olyan régen? Öt perc múlva benn ült a szobámban, a padlón. Egy gálaest ment a tévében Las Vegasból, Sinatrával, Sammy Davisszel, Paul Ankával és Ann-Margarettel. Törökülésben ült, előrehajolt és a zenés vígjátékokról kérdezgetett. Tényleg énekelnek ezek az énekesek, vagy csak tátognak a playback-re, kívülről kell-e tudniuk a dalszövegeket, vagy súgógép segíti őket? Hány próbát kell tartaniuk a fellépés előtt? Beszélgetés közben elhatároztuk, egy félreeső japán étteremben fogunk vacsorázni, amelyet előző ittlétemkor találtam a Waikiki túloldalán. Ha sikerül taxit szereznünk, attól kezdve más problémánk nem lesz. Én mentem ki elsőnek a szobából. Oly lassan vitt a lift lefele, hogy Gerry még egyszer fölment, nehogy belém fusson a hallban. A hall teli volt újságíróval és titkosszolgálati emberekkel. Nagy magazinba rejtettem az arcom, míg ki nem értem. Egy taxi várakozott kinn, a sor elején. Egy-egy híresebb küldött láttán fényképezőgépek vakui villogtak. Beültem a taxiba és megkértem a sofőrt, várjon egy pillanatig. Azt mondta, nem várhat sokáig. Idegesen pillantottam be a hallba. Gerry ott volt, de föltartóztatta egy küldöttség. Számolgattam a másodperceket. – Jön egy barátom, – mondtam. – Csak egy percig maradjon még, – kértem a sofőrt. Gerry pár perc múltán kitépte magát, belemosolygott egy kamerába, amely az arcába villantott; észrevett, amint integetek neki. Semmivel se törődve odalépett a taxihoz és beült. Senki nem vett észre semmit. A taxi elvitt bennünket a japán vendéglőhöz. Ismertem az étterem vezetőjét, de őt nem érdekelte, kivel vagyok. Japánul megkértem, adjon külön tatami-helyiséget, mire bekísért bennünket, forró szakét hozott nekünk és elment, hogy elkészítse a szusit. Gerry bizonytalan volt, megegye-e a nyers halat, de azután jóízűen megette. A gyertya lobogott előtte az asztalon. – Jaj, de élveztem ezt a mai napot, – mondta. Mosolyogtam. – Jaj, és mennyire szeretek veled lenni. Mosolyogtam és mókázva forgattam a szemem. Értette a gesztust: – És jaj, mennyire szeretlek. Elbőgtem magam. Átnyúlt az asztalon, megfogta a kezem. Szólni se tudtam. – Sajnálom, hogy ez így elkeserít, – mondta. Papírzsebkendőt húztam elő és kifújtam az orrom. – Ó Gerry, – nyögtem ki. – Miért esik ilyen nehezedre ezt kimondani?

51 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Ünnepélyes lett az arca: – Mert én ezt nem szavakban mondom. Hanem a kezemmel, a testemmel. – Miért? – Nem tudom. Talán azért, mert egész nap szavakkal manipulálok a munkám során és nem akarom úgy érezni, hogy veled is ezt teszem. – Szóval úgy érzed, így vagy becsületes velem? – Igen. – Nekem is szavakkal kell manipulálnom, hogy az érzéseimet kifejezzem. Ez becstelenség? – Nem tudom, milyen neked. – Lehet, hogy a szerelem maga se becsületes dolog. – Azt hiszem, én keveset tudok a szerelemről, – mondta. – Nekem új ez az egész. Csak azt tudom: nekem kellemesebb fizikailag kifejeznem magam, mert ezt még sose tettem, szavakat pedig folyton használok. Igyekeztem fölfogni, amit beszél. Úgy érti, hogy nem lehet igazán megbízni benne? Vagy arról beszél, hogy nem akarja oly sok szóval elkötelezni magát, mert később nem vállalhatja majd a felelősséget? Megkérdeztem: – Hogyan akarod kifejezni magad olyankor, amikor távol vagyunk egymástól? Vállat vont: – Nem tudom. Ez ellentmondás, mi? Gondolkodnom kell rajta. Vacsoráztunk, Japánról beszélgettünk, s arról, hogyan áldozza föl kultúráját az az ország az ipari fejlődés kedvéért. Vacsora után sétálgattunk kicsit, azután külön-külön taxiban hazatértünk a szállodába. Kongresszusi bankett zajlott a hotel éttermében. Fölmentem a szobámba és várakoztam. A delfinek szelíden ugrándoztak odalenn az akváriumban, a pálmafák levelei szárazon zörögtek a szélben. Fél óra múlva ágyban voltunk. Gerry közölte, hogy a munkája összezsúfolódott a következő két napra és hogy korán kell fölkelnie. Én délelőtt készültem elutazni. Leoltottuk a villanyt és aludni próbáltunk. Hirtelen fölkelt és elszántan egy székhez ment, nekiütközött. Nevettem. A mosdóba ment, visszajött, föl s alá járkált az ágy lábánál. – Mi baj? – kérdeztem. – Nem tudom, mit gondolok, – felelte. – Nem tudom, mit kell tennem. És még nem is készültem föl rá, hogy arra gondoljak, amire gondolok. Némán figyeltem őt. Almát vett elő a gyümölcskosárból. Kezében az almával járt föl s alá. Azután visszajött az ágyhoz és megette. Gondosan, nagy koncentrációval rágott meg minden egyes falatot, egy szót se szólt. Mintha nem is tudná, hogy ott vagyok. Nem úgy ette az almát, ahogy a legtöbb ember, meghagyva csutkáját meg a két végét. Nem, ő fentről lefele ette az almát és csuktástul, magostul bekebelezte. Nevettem, meglepődött. – Én sose eszem sokat, – mondta, – de ha eszem, mindent megeszek. – Felkönyökölt: – Ezt jegyezd meg jól. Aludni próbáltam. Nem tudtam, mikor látom újra Gerryt. Elképzeltem, milyen lesz, amikor reggel kilép az ajtón és az becsukódik mögötte. Nem leltem a helyem, ide-oda forgolódtam. Valahányszor megfordultam, megérintett. Hamarosan beszivárgott a függönyön át a hajnal. Fölült, betakargatott, fölemelte az arcom:

52 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Ide figyelj. Volt harminchat leírhatatlanul szép óránk, A legtöbb embernek ennyi se adatik. Nézzed a pozitív oldaláról. Mindig úgy gondolkodom, hogy a nulláról indulok… így minden, ami efölött van: plusz. Nagyot nyeltem: – Én úgy gondolom, hogy onnan indulok, ahonnan akarok és bárhová eljuthatok onnan. Úgy érzem, minden megtörténhet, ha akarom és ezért nem vagyok hálás harminchat óráért. Többet akarok. Mindent, ami elérhető. Nevetett, széttárta a karját. Kiszállt az ágyból, hallottam, amint fölkészül a munkanapjára. Velem töltött annyi időt, amennyit tervezett, szerencsésnek tekintette magát és most beérte angol kötelességérzetével. Mindez egyszerű volt a számára. A pályája tagadásokból áll. – Gerry, – szóltam, – várj egy csöppet. Tudnál enélkül élni? Gondolkodott, komoly arccal válaszolt: – Az életem üres lenne, sivár, szürke. És most kérek egy szép hosszú csókot, – fogta meg az arcom. Fölnyúltam, megérintettem a haját, beleszántottam az ujjaimmal. Gyorsan felöltözött és pillanatok alatt az ajtónál volt. – Fölhívlak, ha visszaértem Londonba. El se búcsúzott. Nem fordult meg. Az ajtóhoz lépett és kiment rajta. A szoba azon nyomban megváltozott. Ettől a pillanattól féltem mind ez idáig. A csendtől csöngött a fülem. Rosszullét környékezett. Kiültem az ágy szélére. Körülnéztem, hátha itt felejtett valamit. Na nem, gondoltam azután. Képtelenség. Nem engedhetem meg magamnak, hogy így dagonyázzak tovább. Fölkeltem, hideg vízzel lezuhanyoztam, reggelit rendeltem, összecsomagoltam. Azután leültem és levelet írtam neki arról, milyen igaza volt; egy fél pohár víz valóban félig teli van és nem félig üres. Nyugtalanul aludtam egy keveset a gépen a Csendes-óceán fölött. – Mit vársz tőlem? – kérdezte meg újra álmomban. Igaza volt. Azt akarom, tegye tönkre a magánéletét, kockáztassa politikai karrierjét és általában adja föl énértem mindazt, amiért él? Nem, erre még gondolni se akarok. – Be akarom fejezni azt a munkát, amit jó régen elkezdtem – mondta. Kockára akarom tenni amiatt ezt? Különben is: mi az az ez? Csakugyan szerelem? Az-e, amiért az emberek mindent odahajítanak? Megtenné-e ő ezt valaha is? Hát én? Tudnék Londonban élni? Mit tennének az angol szavazók, ha megtudnák? Tényleg tönkretenné őt ez az ügy? Teljes bizonyossággal állítja, hogy a felesége nem törődne bele; de mit mondanának az emberek? Ezért mondta hát tegnap: – Le kell csillapodnom. Le kell hűtenem magam. Túlságosan is be vagyok zsongva tőled. Most tárgyilagos kell legyek. Nem akarok arra gondolni, amire gondolok. – És amikor megpróbáltam a segítségére lenni és magam is hűvösebben viselkedni, így szólt: – Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen. –Szóval össze voltam zavarodva… Üres, sivár és szürke lenne az élete nélkülem, azt mondta. És az én számomra is üres, sivár és szürke lenne? Kibírnám-e nélküle? De hát hogyan bírom vele? És mit csinálok önmagammal?

53 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Hatodik fejezet „Ezt az érzést igen nehéz elmagyarázni annak, akiből teljességgel hiányzik, főleg mert semmiféle ember-mintájú Isten-kép nem felel meg neki. Az egyén érzi az emberi vágyak és célok jelentéktelenségét; a természetben és a gondolatok világában megnyilvánuló fenséges és csodálatos rendet. Az egyéni létet börtönnek látja, s a világegyetemet egyetlen jelentős egészként akarja megélni.” (Albert Einstein: A világ, ahogy én látom) Idegesen, elkeseredetten, kiborultan érkeztem haza és minden eddiginél jobban megkavart valami, valami megfoghatatlan. Igen, persze, bántottak a Gerryvel kapcsolatos nyilvánvaló problémák. De nem csak erről volt szó. Fölhívtam Davidot. Még Kaliforniában volt. Nyomban megérezte, hogy valami baj van velem. Érdeklődött, hogyan sikerült a hétvégém; tudta, hogy úgysem mondok el sokat, de igyekezett barátként viselkedni és fölajánlani a segítségét. Megkértem, találkozzunk Malibuban. Egyből kijött, hozott egy zacskó friss őszibarackot. Levittük a tengerpartra. Lédús, édes, finom barackok voltak. – Mi a baj? – kérdezte David, tudta, nyugodtan a tárgyra térhet, hiszen én hívtam meg. Hatalmasat haraptam a nedvdús barackba. Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Hogyan mondjam el, amit érzek: – Nem tudom… Ki vagyok bukva… vagyis, nem is ez a helyes kifejezés. Úgy érzem, van valami az életem körül, amit nem értek. Pedig boldog vagyok, sok jót hozok ki az életemből; szóval nem a negyvenesek sokat emlegetett válsága gyötör. Nem, olyasmi, amit nem tudok megmagyarázni. A kornak tulajdonképpen nincs is köze hozzá, legfeljebb annyi, hogy az ember az idő múltával mindinkább fölteszi a megfelelő kérdéseket. –Tétováztam, azt reméltem, hogy David mond valamit, segít világosabban kifejeznem magam. De nem mondott semmit. Várta, mondjam tovább. Folytattam: – Tudod, lehet, hogy nem is magamról beszélek. Hanem, szóval… a világról. Miért nem működik a világ? És miért tartozik ez rám? Hogy lehet, hogy te sose vagy kiborulva? Tudsz valamit, amit én nem? – Arról, hogy miért élünk és hogy mi a célunk? – Igen! Azt hiszem, erről van szó. Akinek annyija van, mint nekem és annyit élt, mint én, az végül meg kell kérdezze nagyon komolyan önmagától: „Miről szól ez az egész?” És ezt nem boldogtalanságomban kérdezem. Sikeres vagyok magánemberként is, szakmailag is és nagyon is elégedett vagyok ezzel. Nem vonz se drog, se ital. Szeretem a munkámat és szeretem a barátaimat. Nagyszerű a magánéletem, ha van is benne néhány bonyolult probléma. Nem, erről nem beszélek. Hanem arról, hogy az életünk igazi célja több kell legyen annál, mint amit látok. David letörölte a baracklevet az állóról. Elképesztett, hogy egyáltalán föl tudtam tenni neki egy ilyen kérdést, – mintha ugyan meg tudná válaszolni. Ezt a kérdést Albert Einsteinnek sem mertem volna föltenni, ha történetesen ismerem és barackot szürcsölök vele a tengerparton. David letisztogatta a homokot ragacsos ujjáról: – Szerintem a boldogság itt van a saját hátsó udvarunkban, hogy Al Jolsont idézzem. – Hát ezzel nagyot segítettél! – kacagtam. – Nézd meg az én hátsó udvaromat: a Csendesóceán az. Tehát?

54 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Tehát: te vagy az. A boldogság, meg a cél, meg az értelem re vagy. – Ide figyelj: te csuda kedves és udvarias fiú vagy. De nem lehetnél valamicskével kevésbé kedves és udvarias, s inkább valamivel konkrétabb? – Oké – folytatta, az ingerültségem nem billentette ki. – Te vagy minden. Minden, amit tudni akarsz, benned van. Te vagy a világegyetem. Atyaisten, gondoltam, ez teljesen lila szöveg. Olyan szófordultakat fog használni, amelyek nem tartoznak az én realisztikus szótáramba. És akármennyire vonz is az, amit mond, taccsra kerülök tőle, mert hiányoznak az én filozofikus, vagy intellektuális megértési lexikonomból. De hát – véltem – az én szavaim és szófordulataim a saját elképzeléseimre, vonatkoztatási rendszeremre korlátozódnak. Ne akadj fenn a szavakon. Légy nyitott. – David – mondtam, – kérlek, mondd el, mit értesz ezen. Amit mondtál, olyan súlyos, nagy, kétséges. Épp elég nehéz nekem azt fölfogni, amit napról napra teszek. Most azt fogjam föl, hogy én vagyok a világegyetem? – Oké – mondta, – és mulatott kicsit a frusztrált őszinteségemen. –Akkor közelítsünk másik irányból. Amikor Indiában és Bhutánban jártál, gondolkodtál-e a saját életed spirituális vonatkozásairól? Fölmerült benned, hogy nem a tested és az agyad az egyetlen dimenzió az életedben? Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Igen, természetesen, gondolkodtam ezen. Visszaemlékeztem, mennyire megbűvölt a bhutáni láma látványa, amint egymás alatt összekulcsolt térdekkel, lótusz-pozícióban lebegett egy méterrel a talaj fölött. Vagy, hogy pontosabb legyek: úgy hittem, hogy lebegni látom őt. Elmagyarázták, hogy a láma ezt a bravúrt önnön kétpólusos jellegének a megfordításával érte el – ki tudja, mit jelent ez – és ezáltal győzte le a nehézkedési törvényt. Számomra a dolog ezzel valamiféle tudományos magyarázatot kapott és megfelelt a lényem metafizikus oldalának is. Úgyhogy tudomásul vettem. Valami okból gond és fenntartás nélkül elfogadtam, hogy ez megtörtént, de azt nem nagyon értettem, miért. Ahogy később egy másik láma mondotta nekem: – Nem látta volna a lebegést, ha nem lett volna eleve fölkészülve rá, hogy lássa. – Ekkor kezdtem azon gondolkodni: hátha csak hittem, hogy láttam. Amikor a maszájok közt éltem Kenyában, és Tanzániában utazgattam, találkoztam egy másik maszájjal, aki ismerte a nevem és tudta, hogy maszáj vértestvér lettem, – anélkül, hogy ezt bárki megmondta volna neki. Elfogadtam a szafári fehér vadászainak magyarázatát, amely szerint a maszájok tökéletesítették a gondolatátvitelt. Azt mondták, a maszájoknak nincs más kommunikációs formájuk Afrikaszerte, ezért szükségből, és mert közösségi gondolkodók, meg tudták tenni, amit a fehér és civilizált világ a versengő mivolta miatt képtelen megtenni: merő lelki telepátiával és gondolatátvitellel kommunikálnak testvéreikkel. Ezúttal is elfogadtam a fehér vadászok magyarázatát. Először is, mert igen széles körű tapasztalataik voltak, hosszú éveken át figyelték a maszájokat, szokásaikat és magatartásukat, másodszor, mert logikusnak tűnt a számomra. Minden gond nélkül el tudtam fogadni, hogy az emberi gondolat energiája élhet és közlekedhet az emberi agyon kívül is. Egyáltalán nem láttam idegenszerűnek vagy képtelenségnek. Ami azt illeti: a fehér vadászok sem látták annak, pedig azok gyakorlatias diákok voltak, s földön járó tapasztalatokkal bírtak a primitív törzsekről. Életemnek azokra a gyakori pillanataira gondoltam, amikor tudtam, hogy valami be fog következni és be is következett. Amikor tudtam, hogy valaki bajban van és csakugyan bajban volt. Amikor tudtam, hogy valaki el akar érni és valóban így volt. Gyakran éltem át efféle felvillanásokat olyanokkal kapcsolatban, akiket jól ismertem. Például tudom, hogy egy jó barátom épp most költözik be a szöuli International Hotelbe. Találomra odatelefonálok – és ott van, sehogy sem érti, honnan tudom, hogy odautazott. Gyakran voltak efféle fölvillanásaim. És ha a szóbeszédnek hinni lehet, sok-sok embernek van hasonló élménye, és szinte mindenki hallott már efféléről.

55 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Ami engem illet, sose kérdőjeleztem meg. Ilyesmi van és kész. De soha nem viszonyultam spirituálisán ezekhez a jelenségekhez. Igaz, érdekelt az anyag és a szellem viszonya, a metafizikai jelenségek, a meditációs elszigeteltség, és nagyon is érdekel a társító tudat. De hogyan tudnám ezt megtalálni magamnak? Vagy máris tudatában voltam, pusztán nem ismertem föl? Megismertem például egy lámát a Himalájában, aki húsz éve meditált elszigeteltségben. Meglátogattam őt a négyezer méter magasan lévő hegyoldali barlangjában; odaérve teát kaptam tőle és egy darabkát sáfrányszínű selyemsáljából, amelyet megáldott, hogy védelmezzen engem. Azt mondta, erre szükségem lesz, mert hamarosan bajba kerülök. Igaza lett. A hegyről lefelé menet emberevő leopárd rontott rám és kísérőmre. Másnap pedig egy furcsa himalájai puccs kellős közepében találtam magam; letartóztattak és két napon át őriztek kivont szuronnyal; fogvatartóim el akarták venni kísérőmet és belehajítani egy dzongba (ez egy himalájai fogda, ahol az emberek általában elpusztulnak.) Ez az egész olyan volt, mint egy másodosztályú kalandfilm – hihetetlen annak, aki nem volt ott. Számomra valóság volt – és a meditáló láma szava beigazolódott. Bár a kendő csupán erkölcsi védelmet nyújtott. De vajon spirituális volt-e a jóslása, illetve sejtése? Soha nem is gondolkodtam efféle fogalmakban. Nem csupán tapasztalati alapon álló ember voltam. Tiszteltem olyan dolgokat, amelyeket nem értettem, de szívesebben utaltam ezeket a dolgokat intellektuális vagy tudományos szintre, amely jóval valóságosabbnak tűnt számomra. – Igen, – mondtam Davidnak, – egyre többet gondolok önmagam spirituális szemszögére, vagy a világéra, nevezd, aminek akarod. David elheveredett a barackos zacskó, meg a szaporodó magok mellett: – Tehát reálisnak látod az életed spirituális vonatkozását? – Igen. Alighanem. De nem tekintem a realisztikus életünk valós részének. Talán mert nem látom. Talán így pontos: hiszem, amire bizonyítékom van. – A legtöbb nyugati ember így vélekedik. Tulajdonképpen ez a legalapvetőbb különbség a Kelet és a Nyugat között. És a kettő sehol se találkozik. – No és te? – kérdeztem. – Hogy lehet, hogy benned ennyi spirituális megértés van ebben a pragmatikus világban? Te is nyugati ember vagy. Hogyan szerezted a hitedet? Megköszörülte a torkát, mint aki el szeretné kerülni a választ, de nem teheti. – Sokat utazgattam és vándoroltam, – mondta. – Nem mindig voltam ilyen. De történt velem valami. Egyszer majd elmesélem neked. De hidd el, valaha vígan éltem az életem, gyors kocsikkal, gyors lányokkal, mindig a gyors sávban zajlott az életem. Nem vezetett el sehova, de amíg ezt az életet éltem, bevallom, kiélveztem. David szeme párás lett a visszaemlékezéstől. Fúrta az oldalam, mi történhetett akkoriban vele, de nem akartam faggatni, minthogy azt mondta, elmeséli majd, ha eljön az ideje. – Szóval sokat utaztál? – kérdeztem. – Igen. – Én is. És élveztem. Imádok új helyekre repülni, új arcokat látni. Nem hiszem, hogy kibírnám egy helyben. David oldalvást rám pillantott: – Én autóstopoltam, az óceánon át pedig kereskedelmi hajókon dolgozva keltem át. Szerintem nem az a fontos, hogyan csináljuk a dolgokat, az számít inkább, miért. Alighanem mindketten ugyanazt keressük, csak különböző irányból. – Igen, – mondtam, – de én mindig azt hittem, magamat keresem, amikor utazom. Az utazás voltaképp önmagámon át vezetett. – Igen, én is így voltam vele. Ezt értettem az imént azon, hogy a válaszok tenned vannak. Te vagy a világegyetem.

56 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Te jó Isten, mennyi útiköltséget megtakaríthattunk volna, ha azt már az elején tudjuk! Otthon ülhettünk volna, a hátsó udvaron meditálva. – Most viccelsz, de szerintem így igaz. Ezért egyenlő alapjában mindenki. Mindenkinek van énje, függetlenül attól, melyik életét éli épp. Adott esetben egy ostobának tekintett ember sokkal spirituálisabb lehet, mint egy zseni, aki a földi normák szerint az. A falu bolondja közelebb lehet Einsteinhez, noha Einstein azt mondta, nagyobb erő működik benne, mint amit bizonyítani tud. – De nem zárja-e ki kölcsönösen egymást az, hogy valaki zseni és az, hogy spirituális… már amit ez jelent? – Nem. Eszembe jutott egy történet, amelyet valaha Princentonban meséltek nekem. Einstein megkísérelte, hogy bebizonyítsa elméletét arról, hogy azok a kis mechanikus madárkák, amelyeket a pohár peremére tesznek, miért töltődnek föl vízzel és amikor egyensúlyuk fölborul, miért döntik vissza az egész vizet és kezdik elölről. Nem sikerült elmagyaráznia, hogy a kis mechanikus madár matematikai fogalmak alapján működik; leverten ment be a városba és vett egy dupla adag eperfagylaltot tölcsérben. Az eper volt Einstein kedvenc fagylaltja. Nyalogatta a fagylaltot, mendegélt az utcán a járda szélén s a mechanikus madárra gondolt, amikor megbotlott, s a fagylalt belepottyant a csatornába. Einstein úgy kiborult, hogy elsírta magát… íme a világ egyik legnagyobb géniusza, aki képtelen megbirkózni valamivel, amit éppoly kevéssé ért, mint a többi ember. Olvastam róla, hogy Einstein mohó bibliaolvasó volt. Sose tudtam, miként vélekedett róla, csak azt, hogy tisztelte a Bibliát. Kíváncsi lettem volna, mi a véleménye Krisztus állítólagos lenyomatáról a torinói leplen. Némely tudósok szerint a lenyomatot magas szintű radioaktív energia idézte elő, amelyet a spiritualisták Krisztus magas szintű spirituális energiája kifejeződésének tartottak. – És mi a véleményed Krisztusról? – kérdeztem hirtelen Davidot. –Szerinted ki volt ő valójában? – Oké, – mondta és kiegyenesedett, mintha végre megtalálta volna a fonalat, amelyet fölfejthet. – Krisztus volt a leghaladóbb ember,aki valaha e bolygón járt. Magasan fejlett spirituális lélek volt, az volt a célja a Földön, hogy a Magasabb Rend tanításait terjessze. – Magasabb Rend? Mi az? – kérdeztem. – Magasabb spirituális rend, – felelte David. – Ó mindnyájunknál többet tudott az életről, a halálról és Istenről. Szerintem a föltámadása is ezt bizonyítja. – De honnan tudjuk, hogy az valóban megtörtént? David megvonta a vállát: – Először is egy csomó ember látta, s ezek beszámoltak róla, mennyire lenyűgözte, sőt megrémítette őket a dolog. Másodszor: testi maradványaira azóta se találtak rá. Harmadszor pedig: egy ilyen nagyságrendű legendát nehéz lett volna kitalálni. Egyébként is, honnan tudnánk bármiről is, ami a történelem folyamán történt, ha nem lettünk volna tanúi magunk is? Tehát a tanulmányaink, a történelmi ismereteink valamiféle hitet is követelnek, hitet abban, hogy azok az események valóban megtörténtek. Másként eszünk ágában se lenne a múltról bármit is megtanulni. – Más szavakkal tehát: miért ne higgyük el? – Ez az, – felelte David. – De előbb nézd meg alaposan, figyelj oda mit is mondott Krisztus. Minden tanítása a szellem, a test és a lélek ismeretének megértéséről szól. Már jóval Krisztus előtt, a Mózesnek tulajdonított Első Parancsolat is az Isteni egység elismerése, a Szellemé, a Testé és a Léleké. Krisztus azt mondta, hogy az Első Parancsolat a legfőbb parancsolat, s ennek félreértelmezése az utána következő többi egyetemes törvény félreértelmezése lenne. De, így mondta, ahhoz, hogy teljességgel megértsük, meg kell

57 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

értenünk, hogy az ember lelke és szelleme örök, s a lélek egyre magasabbra és magasabbra tör, a tökély felé, amíg szabadok nem leszünk. Davidra néztem, igyekeztem megemészteni, amit mond. Azt hiszem, néhány évvel régebben azzal vádoltam volna, hogy afféle hippi Jézus, vitába bocsátkoztam volna vele és rásütöttem volna, olyan hiedelmeket hirdet, amelyek elterelik a figyelmet arról: mi is a baj a világban. Ehelyett most ezt kérdeztem: – Hogyan illeszkedik mindez ahhoz a világhoz, amelyben élünk? Vagyis, ha hiszünk a lélekben és megtartjuk az Első Parancsolatot, miképp szünteti ez meg mindazt a zűrzavart, amelybe a világot taszítottuk? – Nem akartam begurulni, pedig könnyű lett volna. – Énszerintem minden „izmusunk”, képmutató háborúskodásaink, ipari technológiánk, intellektuális önkielégítéseink és társadalmi könyörülettől csöpögő programjaink csak még jobban rontottak a dolgon, – mondta David. – És minél tovább hagyjuk figyelmen kívül az élet spirituális oldalát, annál rosszabb lesz… – Törökülésbe fonta lábát, kezével a levegőbe rajzolt. – Krisztus, a Biblia, a spirituális tanítások nem foglalkoznak társadalmi, vagy politikai kérdésekkel. A spiritualitás, a lelkiség egyenest a kérdés gyökeréig hatol: az egyénhez. Ha mindannyian, egyénenként, jó irányba tartunk, akkor társadalmilag és politikailag is a helyes úton járunk. Értesz? – Igen, azt hiszem. – Más szavakkal, ha megértjük saját egyéni célunkat és szándékunkat, Istenhez, vagy akár az emberiséghez való viszonyunkat, s ideiglenesen kihagyjuk belőle Istent, az automatikusan társadalmi harmóniához és békéhez vezetne. Nem lenne szükség se háborúra, se konfliktusokra, se nyomorra, mert mindnyájan tudnánk, hogy nem kell pénzéhesnek lenni, versengeni, félni, erőszakoskodni. Hát ez nem volt új gondolat. Az egyén felelőssége a kvéker-elgondolás alapja volt, másfelől pedig – Istent kihagyva belőle, ahogyan David javasolta – Kropotkin anarchista politikai filozófiájának is az alapjaihoz tartozott. – Miért mondod, hogy tisztában kell lennünk egyéni szándékunkkal és célunkkal Isten viszonylatában? – kérdeztem. – Miért nem elég, ha pusztán embertársaink viszonylatában vagyunk tisztában ezzel? David elmosolyodott és bólintott: – Ezt is lehet. Ez jó kezdet lenne, mert ha az emberiséggel törődsz, valóban Istennel törődsz, a mindnyájunkban égő isteni szikrával. – Gondolkodott. – De könnyebb, ha előbb megtudod, ki vagy te magad. Mert ebből ered a kozmikus igazságtétel. Nem beszélhetünk úgy életünkről itt és most, mintha ez lenne az egyetlen megélt életünk. Előző életeink formállak bennünket. Összes megélt életünk termékei vagyunk. Gerryre gondoltam, s az ő politizálására. Vajon fölmerültek-e benne valaha is efféle spirituális elképzelések a politika összefüggésében? Vagy akár bármely más politikusban? A választók őrültnek tartanák politikai vezetőinket, ha valaha is efféle eszméket hangoztatnának. Jimmy Carter mindenkinél inkább megközelítette ezt, de az általam ismert legtöbb „okos” ember szerint ő is csak „média-tapizást” folytatott Istennel és nem gondolta komolyan. Nem tudtak volna mit kezdeni Carterrel, ha elhiszik: csakugyan komolyan gondolja, amit az újra-születésről mond. Kinevették, legyintettek a hóbortjaira, inkább csak az bántotta őket, miért nem jobb irányító és erősebb vezető. Fütyültek az istenkedő szövegére, amikor a gazdaság épp szétesőben volt. Ami a reinkarnációt illeti, minden újraszületett keresztény begerjedt volna a gondolatra. Gerryről szólva pedig, ha ő hisz akár Istenben, akár a reinkarnációban, akkor… és itt angol karikatúrák jutottak eszembe… A brit szigetek lassan süllyednek lefele a tengerbe, Isten pedig lemosolyog odaföntről, s a képaláírás így szól: „Ne búsulj! Legközelebb jobban sikerül!” Gerry garantáltan veszítene a választáson; még a velem folytatott viszonya nélkül is.

58 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Gondolataim a beszélgetésünkben fölmerült gondolatok körül kavarogtak. Nem nagyon tetszettek nekem. Egyik oldalról egyfajta idealisztikus nézőpontból nézve elfogadhatóknak látszottak. Másfelől viszont őrületes képtelenségnek és teljesen flúgosnak tűntek. – Kozmikus igazságtétel? – kérdeztem gunyorosan és letörölgettem az államról az őszibarack levét. – Ebből indul ki ez a ti reinkarnációtok? – Persze. – Szóval hited szerint, a lelkeink újra meg újra visszatérnek, amíg végre helyes útra térünk? – Logikusnak látszik, nem? – kérdezte. – Van annyira logikus, mint bármely más eszme. – Nem tudom. Lehet. – A nagy igazságok rejtve vannak, de ez nem jelenti azt, hogy nem igazak. – De ha valóban elhiszem, hogy minden cselekedetemnek következménye van, akkor lebénulok. – De hiszen ez máris így történik, – mondta. – Csak nem tudsz róla. Ezt magyarázza Krisztus is. Mindennek, amit nap mint nap teszünk vagy mondunk életünk során, következményei vannak; s ahol ma tartunk, az mind abból fakad, amit előzőleg tettünk. Ha mindenki érezné ezt, ha a zsigereiben tudná, akkor ma jobb lenne a világ. Ki mint vet, úgy arat; akár jól, akár rosszul. Ezzel tisztában kell lennünk. – És úgy hiszed, hogy ha ebben a kozmikus értelemben komolyabban vesszük cselekedeteinket, akkor jobb és felelősségteljesebb emberek leszünk? – Persze. Épp ez a lényeg. Mindnyájan egy egyetemes igazság és terv részei vagyunk. Ahogy már mondottam, ez csakugyan nagyon egyszerű. És nem árt, ha tisztában vagy vele, mert így végső fokon sokkal kevesebb fájdalmat okozol majd magadnak. – Vagyis te komolyan hiszel benne, hogy magunk teremtjük önnön karmánkat, ahogy a hippy-dippyk mondják? – Igen. Ezt nem olyan nehéz megérteni. Az indiaiak már évezredekkel ezelőtt mondották ezt. Jóval a mi hippy-dippyjeink előtt tudták. Az számít, milyen az életvezetésünk. És ha eszerint élünk, akkor valamennyien rendesebbek leszünk egymáshoz. Ha pedig nem, akkor az egyetemes terv értelmében valamennyien megfizetjük ennek következményeit. Nem véletlen az életünk; tudod jól, hogy nincsenek véletlenek. Magasabb cél érvényesül. – Jó, lehet, hogy te hiszel ebben, de én csak kérdezek. Vajon mi a véleménye hatmillió halott zsidónak arról, hogy ők egy magasabb tudatos kozmikus tervezés része? – Miért állsz meg a hatmillió zsidónál? Hát a huszonötmillió orosz? Vagy a Gyermek Keresztesek? Vagy az a jó ég tudja hány úgynevezett eretnek, akiket máglyán égettek el? Ha mindama nyilvánvaló jogtalanságra és iszonyatra vársz választ tőlem, amelyeknek a világ mind ez idáig tanúja volt, megmondom neked őszintén: nem tudom a választ. Ahogy te sem. – Akkor mi a csuda ez az egész, az Isten szerelmére? – Én csak azt mondhatom neked, Shirley, amit én hiszek. – Gondolkodott. – Ok és okozat. – Ugyan már! – Álljon meg a menet. A tudomány hisz az okban és okozatban. A legtöbb értelmes ember hisz az okban és az okozatban, nem? Ha azt mondod az átlagembernek: „Ki mint vet, úgy arat”, senki nem száll vitába veled. De gondold ezt át. Ha nem ebben az életben aratsz, akkor mikor? A mennyekben? A pokolban? Még a vallás is hisz az okban, okozatban. Ezért volt, hogy amikor elvetették a reinkarnációt, kitalálták a mennyországot meg a poklot, hogy a be nem következett okozatokra helyet találjanak. De, könyörgök, miért könnyebb hinni egy feltételezett mennyországban és pokolban, mint a földi reinkarnáció igazságában? Első ránézésre melyiket látod valószínűbbnek?

59 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Atyaisten, – mondtam. Majd gondolkodtam egy kicsit. – Az is lehet, hogy egyikben sem hiszek. Meglehet, hogy az élet mégiscsak egy megmagyarázhatatlan véletlen. – Akkor senki se felelős semmiért. Ami engem illet: ez zsákutca. Én nem viselem el a zsákutcákat, és azt hiszem, te se. De hát ezt te döntőd el. Ez visszavezet az egyénhez, a személyhez. Ezt jelenti a karma, Shirley. Amit az ember cselekszik, jót vagy rosszat, az végül visszaszáll rá. Talán nem ebben a megtestesülésben, nem ebben az életben, hanem a valamikori jövőben. És senki se kivétel. Fölálltam, kinyújtózkodtam. Szükségem volt a mozgásra. Talán így a gondolkodás is könnyebb. Úgy éreztem magam, mint aki belesodródott az Alkonyati zóna élő változatába. Arra voltam kondicionálva, hogy csak abban higgyek, amit látok… amit érzek, vagy érzékelek. Annak, amiről David beszélt, volt valamelyes teteje, legalábbis az egyéni felelősség értelmében. De mindig bizonyítékra volt szükségem; valamire, amit látok, hallok, amit megérinthetek. Mint afféle nyugati ember. Bennünket arra oktatnak, hogy tiszteljük a fizikai és a pszichológiai tudományokat. De még itt, a nyugati világban is azt tanuljuk, hogy csak amiért valami nem fér bele a koncepciónkba, még nem jelenti azt, hogy nem is tartjuk tiszteletben. És ha az emberiség spirituális távlatait valóban elismernék, mint lehetőséget? Összekötőkapocsként szolgálna-e vajon ez valamennyi tudományunk között, a vegyészettől az orvostudományon át a matematikáig és a politológiáig? Hiszen minden tudományunk arra való, hogy megtalálja a harmóniát, az élet célját és értelmét. Lehet, hogy a lélek tudománya az, ami hiányzik. – Egyébként még a nyugati tudósok is egyetértenek abban, hogy az anyag nem hal el. Csak formát változtat. A fizikai halál is csupán ezt jelenti. – Nem értem, – ráztam a fejem. – Hol az összefüggés? – Amikor meghalunk, csak a testünk hal meg – válaszolta David. –A lelkünk csupán elhagyja és asztráltest formáját ölti. A lelkünk az, ami állandó, bármily formát is vesz föl. A testünk csak ideiglenes háza a lelkünknek. Az számít, mihez kezdtünk magunkkal, amíg éltünk. Nem fontos, kik vagyunk. Ha ártunk valakinek életünk során, akkor a legközelebbi alkalommal nekünk fognak ártani. Vagy az azután következő alkalommal. Úgy van, ahogy Püthagorasz mondotta: „Erre a lélek fejlődése szempontjából van szükség.” Azt is ő mondta, hogy: „Aki ezt az igazságot fölismeri, az a Nagy Titok leglényegét ismeri föl!” – Püthagorasz, a nagy matematikus? – Igen, – felelte David. – Azt mondod, ő is hitt ebben az egészben? – Hogyne. És sokat írt róla. Akárcsak Platón és még egy csomó nyugati tudós. Rám mosolygott és összeszedte a homokos barackmagokat. Berakta őket a zacskóba, a zacskót a szeméttartóba, és lassan elindultunk. Uram Jézus, gondoltam, mennyire szeretnék Gerryvel beszélgetni erről. De amikor az ember kötődik valakihez, akkor megalkuszik. Beéri azzal, ami van… mert fél, hogy veszélyezteti a szerelem vak illúzióját. És erre a vak illúzióra néha akkora szükségünk van, hogy engedjük: hadd homályosítsa el valódi lényünket. Elszántan kiűztem a gondolataimból Gerryt. E pillanatban fontosabb volt számomra a magam kutatása. Tegyük föl, hogy az emberiség (és az egyén) meg tudja oldani kilétének rejtélyét. Eredetét?… és a végét? Nagyobb erkölcsi felelősséghez vezetne ez? Mi lenne, ha rábírnám magam, hogy megértsem: nem csupán test és értelem vagyok, hanem hogy a testemet és értelmemet egy lélek lakja, mi több, ez a lélek létezett már a születésem előtt és ez az élet tovább létezik majd a testem halála után is. Tételezzük föl egy pillanatra, hogy a lélek viselkedése nemcsak azt határozza meg, amit ebben az életben örököltünk, hanem szerencsénket és balszerencsénket is. Ebben az esetben vajon mélyebb felelősségérzet, igazságérzet töltene-e el minden cselekedetemben? Ha tisztában vagyok vele, hogy tetteim

60 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

adósságot terhelnek rám, akkor megértem-e végül, hogy az életemnek mélyebb oka is van a szemmel láthatónál? Vajon felelősebben, jobban bánnék-e magammal és másokkal, fölismerve: ha nem ezt teszem, azzal meghosszabbítom a küzdelmei a tökéletességért? Hiszen nyilvánvalóan arra ítéltettem, hogy ezt érjem el valamiképp, merthogy ez az élet igazi értelme és célja. És igaz-e ez, akár olajárakat emelő arab sejk az ember, akár a gázkamrába terelt zsidó? Akár maffiakeresztapa, akár PFSZ-terrorista, vagy csupán egyszerű koldus a kalkuttai utcán? Gondolataim e lehetőségek körül kóvályogtak, bogozódtak, kuszálódtak. Még mindig nem döntöttem el, magamévá teszem-e, vagy se. Túlságosan új volt az egész; túlságosan képtelen és egyszersmind valahogy túlságosan is egyszerű. – Erkölcsösebb hellyé tenné-e a Földet a reinkarnációban vetett hit? – tűnődtem fennhangon. – Nem feltétlenül. Úgy képzelem, sokan manipulálnák ezt a hitet arra, hogy még több hatalmat szerezzenek, még nagyobb lábon éljenek, mit tudom én. – Lehet, – mondta David. – De nem ez az egyetlen élet, amelyet számításba kell venni. Épp ez a dolog lényege. – Oké. Tételezzük föl egy pillanatra, hogy az egész dolog ilyen tiszta és egyszerű. Tegyük föl, hogy akárcsak a természet, az élet is arról szól, hogy visszaszerezzük, amit beléje fektettünk, és hogy minden napunk minden percének minden pillanatában a jövőnket teremtjük és diktáljuk a pozitív és negatív cselekedeteinkkel. – Mélyet lélegeztem, csak most kezdtem fölismerni az egész ügy horderejét. – Jóságos Isten: mennyi időbe telne, hogy „jó” emberré válj a kozmikus igazságtétel szemszögéből? – Az idő nem olyan fontos tényező, – felelte David szelíden, – ha általános értelemben beszélsz, abban a tudatban, hogy éltél már valaha és még sok-sok életet fogsz élni. Ne feledd: valamennyi nagy vallás fontos erénynek hirdeti a türelmet. A türelmet önmagunk iránt éppúgy, mint embertársaink iránt. – Szóval szerinted e világ hitlereivel is türelmeseknek kell lennünk? – Szerintem az a hatmillió zsidó tulajdonképpen nem halt meg. Csak a testük. – Hát ez remek! Igazán pompás. Mondd ezt ama hatmillió szerencsés ember hozzátartozóinak, hogy csak a testük halt meg! David úgy rezzent össze, mintha megütötték volna. Szomorúan nézte az óceánt. Hosszú csend után nagyon halkan szólalt meg: – Tudom, nehéz ezt elfogadni. Éppoly nehéz, mint a másik arcunkat odatartani. – No hát, ami engem illet, én bizony a keresztre szögeztem volna Hitlert, ha módomban áll! David felém fordult és mélyen a szemembe nézett: – Igen. Értem. Csak ekkor döbbentem rá, mit is mondtam az imént. – Jó, hát te mi a csudát csináltál volna Hitlerrel? – védekeztem. – A fene egye meg; sokak szerint ha a britek leszerelés helyett fegyverkeztek volna, akkor Hitlert még a legelején meg lehetett volna állítani. Tehát helytelen volt a leszerelés? Ha belegondolsz, teljesen megkeveredsz. – Tudom – mondta David. – Épp ezért kell önmagáddal kezdeni. Gondolkodj egy picit: ha Hitler erkölcsi felelősséget érzett volna, ő maga állította volna le magát, nem? Személyes kérdéssé kell lebontani. Nem fogadom el, hogy bárkit is meg szabadna ölni. És itt jön a képbe a kérdésed az Istenről és a nagy tervről, merthogy ebben az összefüggésben csak Isten ítélhet. Egy egyén csupán az ő saját viselkedését ítélheti meg. A másik embert végső soron senki se ítélheti meg. Különben sem Hitler az egyetlen szörnyeteg a világon. Hova helyezed Idi Amint, vagy a Vörös Khmer tagjait, vagy Sztálint? A népirtás régesrégi emberi probléma. Vagy miként ítéled meg azokat a pilótákat, akik észak-vietnami kórházakat bombáztak, s nem érezték, hogy odalenn emberek vannak? – Mit akarsz ezzel mondani? Hogy az emberek kegyetlenek egymáshoz?

61 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Pontosan. És hogyha tisztában lennének, milyen következményei vannak a tetteiknek önmagukra nézve, akkor kétszer is meggondolnák. – Így a reinkarnáció afféle elrettentő eszközzé lehetne. – Persze. De egyéni, ön-elrettentő eszközzé, ha akarod. És ne feledd, ez csak a negatív vonatkozás. Vannak pozitív következmények is. – Hogyan lehetsz bizonyos benne, hogy vannak következmények? Miféle bizonyítékaid vannak? – Semmilyenek. Milyen bizonyítékaid vannak arra, hogy nincsenek következmények? – Semmilyenek. – Nahát akkor. Akkor mégiscsak belegondolhatsz egy csöppet abba, amit mondok. Nem ártana. Ami most zajlik a világban, az csakugyan nincs rendjén. – Gondoljak bele? Hogyan? – Nem tudom. Csak gondolkodj rajta. Te azt mondod, semminek sincs értelmes célja, én meg azt mondom, mindennek van. Azt mondod, nincs benned békesség s tudni szeretnéd, miért van énbennem. Hát ezért. Én hiszek abban a fogalomban, amelyet úgy utálsz: a Kozmikus Igazságtételben. Hiszem, hogy amit teszünk, akár jót, akár rosszat, az valahol, valamikor kiegyensúlyozódik. Ezért van énbennem békesség. Lehet, hogy neked jobb ötleted támad. David arcon csókolt és megígérte, hogy fölhív. A hullámokat bámultam. Fájt a fejem. Talán legjobb lenne mégiscsak, ha hal lehetnék, gondoltam.

62 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Hetedik fejezet „Ezernyolcszáz évvel ezelőtt Júdeában éltem, de nem tudtam róla, hogy él a kortársaim közt egy Krisztus nevezető.” (Henry David Thoreau: Levelek) Másnap reggel, ébredéskor, azon kaptam magam, hogy a lányom felől gondolkodom: vajon nem egy újraszületett felnőtt-e ő is? Vajon kinek a lelke él abban a testben, amelyről azt hiszem, hogy a lányomé? A kettőnk anya-lánya viszonylatában sok-sok olyan pillanat akadt, amelyekben az az érzésem támadt, hogy ő jobban ismer engem, mint én őt. És, persze, minden anya úgy érzi, tanul a gyermekeitől. Ez a gyermeknevelés csodája. De ha szabadjára engedem a gondolataimat és a reinkarnáció lehetőségére koncentrálok, akkor teljesen más távlatból látom Sachit. Vajon hajdan, azon az a965-ös délutánon, amikor az orvos odahozta a kórházi ágyamhoz és a karjaimba tette őt, én voltam-e az első anya, akinek a karjába teszik? Lehet, hogy már sok-sok előző alkalommal is élt? Lehet, hogy ő maga is volt már előzőleg anya? Akár esetleg az én anyám is? Lehetséges, hogy egyórás arcocskája mögött több millió éves lélek lakozott? És, növekedvén, lehetséges, hogy fokozatosan elfeledte spirituális távlatait, és így igyekezett alkalmazkodni az őt körülvevő fizikai világhoz? Ez lenne az, amit a „feledés fátylának” neveznek? Ez történik-e valamennyiünkkel, amikor testünkbe zárva élni kezdünk? Vajon amikor Japánban élő apjához költözött, ezt netán már a születése előtt megtervezte? Lehetséges, hogy nyelvtehetségének az az alapja: előző életeiben beszélte már ezeket a nyelveket? Talán azért lett japánná, amikor japánul megszólalt, mert csakugyan japán volt egy előző életében? És később, immár felnőttként, amikor több függetlenségért és önmegvalósításért viaskodott velük, akkor nem egy jogos belső hangnak engedelmeskedett, amely hang szerint máris jól tudja, ki ő valójában? Lehet, hogy a szülők csupán régesrégi barátok, s nem mindent jobban tudó, rajtunk hatalmaskodó figurák. És, igen, meglehet: előző életek megoldatlan konfliktusai is hozzájárulnak a manapság oly gyakori szülő-gyermek ellentétekhez. Megreggeliztem, azután behajtottam a városba, újra a Bodhi-fa könyvesboltba. John, a tulajdonos, az irodájában ült, gyógyfűteáját iszogatta és olvasott. – Ó, üdvözlöm, – mondta hivatalosan, de kedvesen. – Sikerült a múltkor jó olvasnivalókat találnia? Uramisten, mennyire merev ezeknek a metafizikával foglalkozó embereknek a modora… és milyen őrületesen türelmesek. Majdhogynem idegesítően türelmesek. Elmondtam, hogy olvastam, gondolkodtam, beszélgettem Daviddal és most vele szeretnék egy kicsit beszélgetni. – Készséggel, – felelte. – Éspedig, milyen tárgykörben? – A reinkarnációról leginkább; a reinkarnációról a gyermekeink vonatkozásában. Kik a gyerekeink, amennyiben minden lélek sok-sok életet élt már? John mosolygott, levette a szemüvegét: – Nos, eleve arra intenek bennünket, hogy gyermekeinket ne tulajdonunkként kezeljük. Piciny testekben élő lelkek ők, akiknek, ahogyan maga is mondja, sok-sok életük volt már. Így a reinkarnáció elve alapján könnyebb megérteni, miért van annyi őrületes ellentét szülők és gyermekek közt.

63 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Eszembe jutott az újságriport arról, hogy bizonyos emberek ütik, kínozzák szüleiket. Vajon nem azért teszik-e ezt, mert előző életükben őket is ütötték-verték? Ki hajtja be kinek a karmáját? De John folytatta: – Jómagam néhány múltbéli emlékem alapján biztos vagyok benne, hogy a most nyolcéves fiam valamikor az apám volt. Fölnevettem, merthogy reggel ugyanezt gondoltam magam is Sachival kapcsolatban. John az ajkára nyomta ujját és mosolygott. – Elnézést, – mentegetőztem. – És elmondta ezt valaha is a fiának? – El, igen. Nevetett és azt mondta, vigyázzak magamra. Érti már, hogyan működik a Kozmikus Igazságtétel? Tessék, megint itt vagyunk, gondoltam. Hiába, ha erről akarok hallani, meg kell hallgatnom az „asztrális” szakzsargont. Na jó. Az okkultnak éppúgy megvan a joga saját szóhasználatához, mint bármely más tudománynak, vallásnak, filozófiának. Leültem egy padra: – Még nem látom egészen világosan, hogyan működik az egész. Honnan tudja meg valaki önmagáról, hogy ki volt ő valamely előző életében? – A megfelelő személyhez kell fordulnia. – Például? – Például egy látnokhoz. Ezzel foglalkoznak. – Jósokra gondol? – Sok szélhámos akad, de van néhány igencsak köztiszteletben álló látnók, mint például Edgar Cayce. Olvasott már valamit tőle? – Hallottam róla, de semmit se olvastam még az írásaiból, – mondtam, de igazság szerint hírét se hallottam addig. – Jó, akkor ő lesz a legközelebbi olvasmánya. John levett a polcról néhány Edgar Caycekönyvet. – Alapjában iskolázatlan ember volt, akárcsak a legtöbb médium. Transz-médium volt. De spirituálisán és pszichikailag mind igencsak rá vannak hangolva az Akása-lemezekre. Tudja, mik azok az Akása-lemezek? – Hallja, most már tényleg teli a hócipőm – dünnyögtem. – Tessék? – Miféle lemezek? – kérdeztem vissza, már nem jutott eszembe a szó, amelyet említett. – Mármint az Akása-lemezeket kérdi? – Igen, igen. Mik azok? – Oké, oké, tényleg nem sok szó esik a könyvekben az Akása-le-mezekről. Hadd magyarázzam el. Úgy utalnak rá, mint „A természet Egyetemes Emlékezetére” vagy „Az Élet Könyvé”-re. Akása szanszkrit szó, a jelentése: „a világegyetem fundamentális éteri lényege”. Világos? – Uramisten. Igen, azt hiszem. Mi az az éteri? – A világegyetem állítólag éterekből áll össze; mármint gáznemű energiákból, amelyeknek változó elektromágneses vibrációs tulajdonságaik vannak. Nyilván tudja: minden, amit teszünk, gondolunk, mondunk, amire reagálunk, minden, ami vagyunk: energiát bocsát ki, vagy hoz létre. Ezeket az energiatölteteket nevezik vibrációknak. Így minden hang, gondolat, fény, mozgás, vagy cselekvés vibrációsán reagál ezekben az elektromágneses éterekben. Afféle mágneses tányérok ezek, vonzzák a vibrációkat. Tulajdonképpen minden elektromágneses vibráció. Az Akása-lemezek áttekintést adnak mindenről, amit valaha gondoltak, éreztek, tettek. És ha az ember valóban érzékenyen ráhangolódik, akkor bekapcsolódhat ezekben a vibrációkba, szó szerint „látja” a kozmikus értelemben vett múltat. Így egy jó látnók megmondhatja magának, milyenek voltak az előző életei.

64 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Atyaisten. Maga elhiszi ezt az egészet? – Hogyne, persze – felelte egyszerűen. – Továbbmegyek: szerintem, s a könyvek szerint is valamennyiünkben megvan a belső készség, hogy lássa ezeket. Csupán a készség kifejlesztése kell hozzá, vagyis előbb jobban rá kell hangolódnunk önmagunkra. Ezt megtehetjük, ha spirituális és lelki erőnk eléggé kifejlett. Pusztán ESP, vagyis érzékfeletti érzékelés kell hozzá, amit ma már a tudomány is elismer. Érthető? – Szóval csupán a tudatunk kiterjesztéséről van szó? – kérdeztem. – Örültem, hogy legalább azt értem, amit én mondok. – Igen. – És hogyha jobban tudatosul bennünk mindez a távlat, akkor többet tudunk arról, kik vagyunk és miről szól az életünk? – Nézze, ez semmivel sem fantasztikusabb, mint a hanghullámok, vagy a fényhullámok; csak ezek gondolathullámok. A tudomány tud a létezésükről; az energia nem tűnik el, fönnmarad. Tehát ha az ember eléggé érzékeny ahhoz, hogy a megfelelő gondolathullámhosszakat elkapja, amelyek beleköthetők az Akása vibrációs hullámokba, akkor sok mindent láthat abból, ami régebben történt. És ha tisztában van vele, milyen fájdalmakat szenvedett el a múltban és milyen fájdalmakat okozott másoknak, akkor nevelési folyamatként játszódik le az egész. Világos? – Hogyne, persze, – lódítottam. – Olvasta a régi látnokokat ugye? – A régi látnokokat? – kérdeztem vissza. – Például? – Hát például Platónt, Püthagoraszt, Buddhát, Mózesi, felelte John. Érezte, hogy lököttnek hiszem őt. – Ó, hát ők is látnokok voltak? – kérdeztem tőlem telhető tárgyilagossággal. – Hát persze. Mit gondol, másként hogyan tudták volna mindazt leírni, amit leírtak? Például hogyan írhatta le Mózes a világ teremtését, ha pszichikusán nem kapcsolódott rá? És ugyanez áll Krisztusra. Ezek magasan fejlett spirituális emberek voltak, úgy érezték, életük küldetése, hogy megosszák, amit tudnak. Ettől oly értékes a Biblia. A tudás tárháza. És legtöbb írásuk egybevág. Alig van eltérés abban, amit mondottak. – És mondtak ezek valamit a reinkarnációról? – Hát magát ezt a szót nem mind használják. De hosszan beszélnek az örök emberi élet kapcsolatáról az istenivel. Mind beszélnek a morál örök és egyetemleges törvényeiről. Nem feltétlenül használják a karma vagy a reinkarnáció szavakat, de amit mondanak, ugyanazt jelenti. Túl sokat beszélek? Megráztam a fejem, köhögtem, mosolyogtam, megköszörültem a torkom: – No és mit mondanak az előző életre való visszaemlékezésről? – A „feledés fátylát” emlegetik, amely a tudatos értelem sajátossága; ezért nem ütnek sebet rajtunk a régi történések. Azt mondják mind, hogy a jelenlegi élet a fontos, s ebben csak néhanap villannak föl azok a déjà-vu-érzések, arra utalva, hogy ez megtörtént már veled, vagy hogy ismerősnek érzel valakit, akivel sose találkoztál előzőleg. Ismeri azt az érzést, hogy „itt már jártam”, pedig sose volt ott? – Igen, ismerem. – Nagy megkönnyebbülés: ezt értettem. Eszembe jutott, mit éreztem a Himalájában ottjártamkor: mintha egyszer már, hosszú időn át éltem volna ott. Feljutottam a hegytetőn élő szerzetes kunyhójához, akitől a sáfrányszínű kendőt kaptam: ez a hely is ismerősnek tűnt. Épp ezen ismerősség-érzet miatt vettem annyira komolyan a szerzetes figyelmeztetését, s ezért őriztem meg a kendőt mindmáig. Mindig úgy éreztem, többet jelent nekem, mint amit a láma mondott, de hogy miért éreztem így, azt nem tudom. John teát kért az egyik segédjétől, azután mellém ült a padra a könyvespolc alá.

65 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Tudom, túl sokat beszélek, – mondta, – de amikor ez a téma kerül szóba, egyszerűen nem tudom abbahagyni. Annyira fontos… Tudja, Püthagorasz, Platón, meg a többiek azzal magyarázták az élet szerencsétlenségeit, a betegséget, nyomorékságot, igazságtalanságokat, miegyebet, hogy minden egyes élet-megtestesülés: jutalom vagy büntetés egy megelőző életmegtestesülésért, és a lélek fejlődése során mindenki választhat, miként reinkarnálódjék; persze azzal az erkölcsi céllal, hogy kialakítsa a saját egyéni karmáját. Egy felsőbbrendű lélek például úgy alakítaná ki a karmáját, hogy önfeláldozó élet-megtestesülést választ. De minden egyes önazonosság más. És minél idősebb a lélek, minél magasabban áll a spirituális beteljesülés szintjén, annál inkább visszaemlékszik előző életeire. – De mi van akkor, ha egy lélek nem akar fejlődni? – kérdeztem. Mi van, ha el akarja feledni az egészet, mondván, ott egye meg a fene? – Erről is sokat írtak. Egy lélek választhat a haladás vagy a visszafejlődés között. Ha a hátrálást választja, akkor végül elveszíti ember mivoltát, állativá lesz, s már nem marad számára választás a fejlődésre, vagy erkölcsi vezeklésre. Tudja, mit jelent a vezeklés? – Nem nagyon. – Eggyéválást az eredeti teremtővel, teremtéssel. Mind teremtők vagyunk és sajnos egyben rombolók is. De akkor vagyunk a legközelebb az eggyéváláshoz, amikor a legerősebben azonosulunk a teremtéssel. Tudja, mihelyt valahol elkezdi fölfejteni ennek a szövedéknek egy kis darabkáját, máris értelmet nyer az egész. – Tehát a lelkek újraszületése értelmet ad a legnagyobb gonoszságnak és szenvedésnek is? – Persze. Minden okkal történik. Minden testi szenvedés, minden boldogság, minden kétségbeesés és öröm az Igazságtétel Karmikus Törvényei szerint történik. Ezért van értelme az életnek. John elhallgatott, de már emelte is a kezét, hogy tovább magyarázzon. De alighanem észrevette az arckifejezésemet, mert abbahagyta és így szólt: – Igyuk meg a teánkat. Bementünk az irodájába és leültünk egy ablak elé, a kinti fa árnyékába. – Hogy lehet, hogy mindez csak az után kezdi érdekelni magát, hogy már járt Indiában? – kérdezte. Belekortyoltam a forró gyömbérteába: – Lehet, hogy valamelyik előző életemben himalájai szerzetes voltam, aki ismerte az élet minden rejtélyét, s most kezdem újratanulni azt, amit egyszer már tudtam. Elnevette magát. – Sokan hisznek errefelé a reinkarnációban meg a Karmikus Igazságtételben, meg ebben az egészben? – Sokan. Tudja jól. Bőven vagyunk lököttek ezen a tájon… – Legyintett, fölállt. – Oké, akkor most megkapta a látnokokról szóló olvasnivalókat. Meglátjuk, mire megy vele egy hét alatt. Engem mindig megtalál itt, ha beszélgetni szeretne. Kiittuk a teánkat. Köszönetet mondtam neki, kifizettem a könyveimet és kimentem a Melrose sugárútra. Hogy John miben hisz, az az ő dolga; mindenesetre meghallgattam őt és utána olvasni fogok. Hazamentem Encinóba. Marie teát főzött és forró francia kenyeret hozott brie sajttal. A brie-t jó francia módra mindig szobahőmérsékleten tartotta, amíg csak olvadozni nem kezdett a Limoge-tányér szélén. Szerettem Marie-ban, hogy olyan fontosnak tartja a részleteket. Nem kedveli, ha a konyhájában nyüzsgök, de annyi baj legyen. Tudtam, hogy nem lenne szabad sajtot és kenyeret ennem, de nem törődtem vele. Fölvittem magammal, leültem az új könyveim mellé és olvasni kezdtem Edgar Cayce-ről.

66 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Edgar Cayce 1877-ben született, a Kentucky állambeli Hopkinsville-ben. Egyszerű és mélyen vallásos hívő keresztény volt, alapjában iskolázatlan; annak idején félbe kellett hagynia a középiskolát, mert dolgozni ment. Krónikus asztmában szenvedett és elment egy jól képzett, köztiszteletben álló hipnotizőrhöz, tőle várt gyógyulást, mert a hagyományos orvosok már nem tudtak segíteni rajta. A hipnózis során különös dolog történt Cayce-szal. Harmadik személyben kezdett beszélni, s olyan hangon, amely nem is hasonlított az övére. Nagy részletességgel előírta önnön gyógymódját, a „mi”-névmást használva. Az ülés után a hipnotizőr közölte, mi történt és javasolta, hogy Cayce tartsa be az utasításokat. Cayce kétségbeesésében megpróbálkozott vele. Asztmája azon nyomban elmúlt. De halálra rémült, amikor a hipnotizőr leírta neki a „hangot”, amely nyilván személyén keresztül beszélt. Ezt istenkáromló dolognak tartotta. A Biblia arra tanít, hogy az embernek nem szabad eltűrnie más spirituális entitást, csak Istenét. Márpedig Cayce hitt a Bibliában. Ám ugyanakkor mély együttérzés is élt benne embertársai iránt. És minthogy a Hang segített az embereken, elhatározta, hogy folytatja egy darabig. Hamarosan megtanulta, miként juttathatja transzba önmagát, hogy másokon segíthessen. A Hang (amely önmagát többes szám első személyben emlegette, így: „mi”) mindig orvosi kifejezéseket használt, olyan egészségügyi tanácsokat adott, amelyek alapos orvostudományi ismeretekről tanúskodtak, noha Cayce-nak effélékről halvány sejtelme se volt. Ha a betegek pontosan betartották az utasításokat, mindig meggyógyultak. Cayce előbb-utóbb ugyanúgy megbízott az egész folyamatban, mint a segítségért hozzá forduló betegek. Gyorsan híre ment Cayce különös képességének. Előbb csak szűkebb pátriájából, azután már az egész országból özönlöttek hozzá az emberek. Nem volt szüksége rá, hogy lássa, vagy ismerje az őt kereső pacienseket. A „mi” enélkül is behatolt testükbe-szellemükbe, földerítette állapotukat és előírta a gyógymódjukat; ha ezeket pontosan betartották, továbbra is hatottak. A New York Times terjedelmes riportban foglalkozott Cayce rejtélyével és megállapította, hogy nincs rá magyarázat. Nem volt bizonyítható, hogy a tudatalattijából beszél (teljesen tájékozatlan volt az orvostudomány terén) ami pedig a „spirituális” entitást illeti, azzal az újság nem tudott mit kezdeni. Cayce világhíres lett. Egyesek egyéb kozmikus témák felől is kérdezgetni kezdték a „Hangot”. „Mi az élet célja?” „Van-e élet a halál után?” „Reinkarnálódik-e a lélek?” A Hang igennel válaszolt és beszélni kezdett az érdeklődők előző életéről. Múltbeli tapasztalataikat gyakran kapcsolatba hozta mostani betegségükkel. Cayce ismét meghökkent, megzavarodott. Efféle kozmikus összefüggések mindaddig föl sem merültek benne. A gyógyító munkát elfogadhatónak tartotta, de a múltbeli életről szóló tájékoztatást végképp vallásellenesnek érezte. A Biblia ilyesmiről semmit se mond. Egy ideig nem volt hajlandó tudomásul venni az általa közvetíteti információ kat. Idegenkedett ezektől. De amikor mindinkább megerősítési nyertek a múltbeli életről szóló közlései, mégiscsak eltűnődött. Túl sokan tértek vissza hozzá és tárták fel a bizonyítékokat arra, hogy létezett valaha az a Mr. vagy Mrs. Ezmegaz, akiről ő mesélt, s pontosan ugyanolyan körülmények között élt, ahogyan azt ő leírta. Arra persze nem voltak bizonyítékai, hogy ők lettek volna valaha azok az illetők, de valahányszor részletekbe menően vizsgálódtak, mind megállapították: csakugyan furcsamód, de rendkívül ismerős nekik mindaz, amit Cayce elmondott. A karma és a reinkarnáció erkölcsi tanulsága erős hangsúlyt kapott minden egyes történetben. Például:

67 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Egy harmincnyolc éves nő azt panaszolta: képtelen rászánni magát a házasságra, mert mélységes bizalmatlanság él benne a férfiak iránt. Kiderült, hogy férje elhagyta előző életében, éspedig rögtön az esküvő után, hogy belépjen a keresztes hadakba. Egy tizennyolc éves lány irtózatosan elhízott, képtelen volt úrrá lenni ezen a problémáján. A kövérségétől eltekintve igen szép lány volt. A megfejtés szerint kettővel ez előtti életében atléta volt Rómában, szép és tehetséges sportoló, aki folyvást kinevette a nehézkesen, rosszul mozgó embereket. Egy huszonegy éves fiatalember elpanaszolta, hogy nagy bánatára homoszexuális. A megfejtés szerint valaha, a francia királyi bíróság bírájaként különös örömére szolgált a homoszexuálisok üldözése. Az irodalom megállapítja: „Ne ítélkezz. Amit elítélsz a másikban, azzá leszel magad”. A Cayce által összeállított feljegyzések és jegyzőkönyvek az orvostudomány legszélesebb körére vonatkoznak. Tizennégyezer esete kiterjed az egészség karmára, lélektani karmára, büntető karmára, családi karmára, lelki zavarok karmájára, hivatásbeli karmára… és így tovább. Ám az egyes esetekből leginkább a szabad akarat igénye világlott ki. A Hang szerint a legnagyobb emberi hiba azt hinni, hogy az élet előre meghatározott, s nincs hatalmában változtatni rajta. Ami fontos, az a most élt életünk, s a legfontosabb feladatunk a szabad akaratunk érvényesítése a karmánkkal kapcsolatban. Rajtunk múlik, hogy spirituálisán rátalálunk-e önmagunkra s képet kapunk-e ezáltal életünk céljáról. Számadással tartozunk minden tettünkről, minden közönyünkről, visszaélésünkről. És rajtunk múlik, megértjük-e, miként kell számot adnunk. Cayce-ről és más léleklátók, transz-médiumok eseteiről olvasva észrevettem: levett a lábamról a dolog. Hátha igaz? Hogy honnan jön az információ, az nem érdekelt annyira, mint az, hogy logikusnak tűnt. Lehet, hogy léleklátók tudat alatti beszéde; lehet, hogy valóban jó színészek. De még ha így van is, az erkölcsi üzenetük egyértelmű. Mint ahogy az élet értékeit is egyértelműen határozzák meg. – Minden válasz benned van, – mondják. – Csak láss.

68 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Nyolcadik fejezet „Ha önmagunkat és más tárgyakat úgy láthatnánk, amilyenek valójában, akkor spirituális világban látnánk magunkat és közösségünket, ahol nem a születésünkkel kezdődik az élet és nem a test halálával szűnik meg.” (Immánuel Kant: A tiszta ész kritikája) Késő éjszakáig olvastam, másnap reggel korán keltem és elmentem gyalogolni a Calabasa-hegyekbe, hogy gondolkodjam. Sziklás, meredek magaslatok ezek, gyönyörűséges kilátással az óceánra. A magas hegyek közt fészkelt az „Asram”, egyfajta spirituális kérdésekkel foglalkozó egészség-tábor (üdülőhely pénzes emberek számára). Szerettem az asramban folyó tevékenységet, és sokat jártam oda, amikor rendbe akartam szedni a formámat egy televíziós felvétel előtt, vagy amikor esti show-műsorokra készültem Vegasba vagy Tahoe-ba. Ilyenkor tiszta, nyers koszton éltem, hosszú, tízmérföldes hegyi túrákat tettem, a szabadban tornáztam és kapcsolatot teremtettem a levegőben lévő „praná”-val, ahogy azt a ház svéd gazdái nevezték. Anna Marie Bennstrom volt az egyik svéd (ő alapította az asramot), a másik az asszisztense, Katerina Hedwig. A két nő mindent tudott, amit az egészségről tudni kell. Én mindenképp megbíztam bennük, mert valahányszor a kúra végére értem, pompásan éreztem magam. Most, a felfelé haladó keskeny ösvényen belefutottam Katerinába, akit imádok. Carnek becézem. Épp egy csapat bentlakót vezetett gyötrelmes hegymászásra. Elég volt ránéznem Catre, máris jobban éreztem magam. Tüneményes nő volt. Szellemes, mulatságos, vidáman intelligens; ő is, Anna Marie is fülig úszott a spirituális kutatásokban és Szai Babának, egy indiai avatárnak voltak a hívei. Cat nagydarab nő volt, erős, mint a hegyek, amelyeket megmászott. Szelíd, de határozott; e ragályos tulajdonságai átsegítettek már egy különlegesen kegyetlen edzési időszakon, azt követően, hogy tíz kiló súlyfölösleggel érkeztem haza a George McGovern megválasztásáért folytatott politikai kampányról, majd Kínából. Cat jóvoltából vált elviselhetővé a kínlódás és a szigorú fegyelem. Azzal ugrattam, hogy rövidített nevét „katalizátor” mivoltáért kapta, az ezután következő események katalizálásáért, amelyek teljesen megváltoztatták az életemet. Együtt caplattunk fölfelé a meredek úton. Egy darabig nem szóltam. Ő sem. Örültem a hallgatásnak; ha az ember fölfelé kapaszkodik, amúgy is elfogy belőle a szusz. A hegygerincen kinyújtóztunk, néztük az óceánt. Cat alighanem ráérzett, hogy beszélni szeretnék, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá. – No, szeszélyes kis művésznő: hogy vagy? Szeszélyes kis művésznő? Ez én lennék? – Tényleg szeszélyesnek tartasz? – nevettem, de magam se tudtam, miért. – Igen, a hírességeddel kapcsolatban eléggé szeszélyes vagy. Magad se tudod, csakugyan vágyol-e a hírnévre. Ugye? Catnek megvolt az a félelmetes tulajdonsága, hogy egyből beletrafált a másik ember konfliktusának a kellős közepébe. – Híresség? – tűnődtem. – Azt hiszem, sose volt nagyon fontos nekem, hogy elismerjenek, csak a munkám minősége. Jelenleg pedig ennél is jobban érdekel az, amit épp keresek. – Önmagadat, mi? – Önmagamat? Úgy érted, csak önmagammal foglalkozom? – Úgy értem, jobban foglalkoztat, ki is vagy te, mint az, hogy híres vagy-e. Nem így van, Shirley?

69 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– De igen… igen, – feleltem. – És ez kemény dolog. Merthogy hirtelen önmagamnak egy olyan dimenziójában találtam magam, amelyről addig azt se tudtam, hogy létezik, nemhogy kutattam volna. – A spirituális dimenzióról beszélsz? Atyaisten, milyen közhelyesen hangzik, ha másvalaki fogalmazza meg! A szavak már nem biztonságos menedékek. Ó, hányszor ítélkeztem a mások által használt szavak fölött, amelyeket túl gyakran használtak életük valamely absztrakt jelenségével kapcsolatos megrendítő élményük leírására! – Igen. Úgy mondhatnám, tényleg kíváncsi vagyok erre az egész spirituális dologra. Nem tudom, miért, de minél többet hallok róla, annál többet szeretnék megtudni. – Állító mondatom kérdő mondatnak hallatszott. – Ó, ez remek, Shirley! – kacagott Cat, nevetése minden egyes szót körülölelt. – Jó dolog, amikor az embert a lélek vonzza, mi? Dzsogging-ruhám zsebébe dugtam a kezem: – A lélek vonzza? Ez történik velem? – Hát persze, Shirley, – mosolygott Cat. – Isten és a spirituális felismerés: ez minden. Ezért vagyunk itt. Számomra erről szól az élet, ezért élek. Fütyülök rá, lesz-e még férfi az életemben, pedig tudod mennyire érzéki lány voltam valaha. Felejtsük el. Érzem a saját spirituális fényemet, ebbe vagyok szerelmes, másra nincs is szükségem. Uram Jézus, ha én a spirituális fényembe lehetnék szerelmes, mennyi repülőjegy árát takaríthatnám meg! És mennyi bánatot. – Hát igen, – mondtam. – Azt hiszem bele kellene vetnem magam, de nem nagyon tudom, hogyan. – Ó, Shirley, – folytatta Cat. – Ismerek egy csodálatos entitást, akivel össze kellene jönnöd. Anna Marie most épp nála van, Svédországban. De azt tervezi, hogy áthozza ide. – Egy pillanat, egy pillanat, Cat, – állítottam le a lelkendezését. –Egy entitás Svédországban? Miféle entitás? – Egy spirituális entitás. A neve Ambres, és egy Sturé Johanssen nevű emberen keresztül lehet vele kapcsolatba kerülni. – Rajta keresztül? Transz-channelingről beszélsz? – Ó, – lepődött meg Cat azon, hogy nem értem. – Hát persze. Sturé egy nagyon egyszerű ács, Stockholmban lakik és egy Ambres nevezetű entitás őt használja eszközül, őrajta keresztül szól. Hihetetlenül szépek a szeánszai, Shirley. Hallanod kellene őt. Természetesen csak svédül tud, méghozzá egy igen régies svéd nyelven, de Anne Marie vagy én majd lefordítjuk neked. Annyira erős, hatalmas, jóindulatú entitás, Shirley! Atyaisten, el leszel ragadtatva tőle! – Stockholmban él? – kérdeztem. – Úristen, ilyen messzire utazni hogy egy szellemmel beszéljek! Cat nevetett: – Jövőre Anne Marie ide hozza az Államokba Sturét, feleségestül. Akkor majd tarthatsz vele egy szeánszot. – Az ugyanúgy működik mint az Edgar Cayce-nál? – kérdeztem, az járt az eszemben, amit az éjjel Cayce-ról olvastam. – Igen. Mindketten transz-közvetítőként működnek, amelyen át a másik oldal tud szólni. Mendegéltünk tovább, Cat fel volt dobva attól, hogy engem is elragadott az az életdimenzió, amelyet ő már régesrég óta elfogadott. De én ellenőrizni akartam, valóban jól értem-e őt: – Cat. Te tényleg tiszta szívedből hiszel benne, hogy van egy „másik oldal” és hogy testetlen spirituális entitások beszélni tudnak hozzánk? Cat felém fordult, elképedten nézett rám: – Hogy hiszek-e benne? Bólintottam.

70 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Nem, – válaszolta, elképedten megtorpantam. – Nem. Szó sincs róla, – ismételte. – Nem hiszek benne. Hanem tudom. Tisztában voltam vele: mivel ezt Cat mondja, nagy erejű hitvallást hallok. És akkora szeretettel mondta! Ettől kezdve minden kérdezősködésem azt tükrözi majd, hogy képtelen vagyok Cat alapvető értékrendszerének elfogadására. Ezzel megítélném és megkérdőjelezném teljes mélységében mindazt, ami az ő személyisége. Nem, nem teszem nevetségessé egy embertársam hitrendszerét, vagy „tudatát”. – Ez az Ambres érdekes entitásnak tűnik, érdemes lesz megismernem, – mondtam és kicsit szélhámosnak éreztem magam, amikor az „entitás”-szó kijött a számon. – Jaj, Shirley, mihelyt Anne Marie megjön az Államokba Sturéék-kal, fölhívunk. Kár, hogy nincs épp dolgod Stockholmban. Nem akarsz sítalpat csináltatni, vagy ilyesmi? – Nevetve gyalogoltunk tovább, társalgásunk rátért az ételek kombinációjára a legújabb szakirodalom alapján, amely azzal foglalkozott, miként hatnak a tejtermékek az emésztőrendszerre. Hamarosan elbúcsúztunk, megöleltük egymást és kölcsönösen megígértük, hogy folytatjuk újonnan megkezdett spirituális kutatásainkat. Egyből hazamentem, erős vágy tört rám, hogy felhívjam Gerryt Londonban. Úgy éreztem, beszélnem kell vele. Tulajdonképpen inkább látni szerettem volna. Hallani őt, megérinteni őt, s átélni őt, az én másik valóságos világomat. Egyetlen más barátommal sem volt kedvem találkozni, és volt még időm az új darab próbáinak megindulásáig. Míg hívtam, rádöbbentem, mennyire arra vagyok kondicionálva, hogy érzéseimet kipróbáljam azon a férfin, akit szeretek. Saját érzéseim, kérdéseim, kereséseim, új érdeklődési területeim mind értelmetlennek és félig megvalósultnak tűntek, amíg be nem vonom őt. Arról nem beszélhettem Gerrynek, ami foglalkoztatott, mégis, ha csak együtt vagyok vele, már az is segít abban, hogy ellenőrizzem észleléseimet. Eléggé nehezemre esett beismerni, hogy jóvá kell hagyatnom magamat életem férfijával, – mégis így volt. Ott találtam őt londoni irodájában. – Halló, – szólt; csöppet se lepte meg, hogy oly röviddel honolului találkozásunk után máris hallja a hangom. – Gerry, – szóltam, éreztem, hogy siet. – Tudom, hogy sok a dolgod, de oda szeretnék menni Londonba és találkozni veled. Van néhány hetem, veled szeretném tölteni. Hallottam a habozását az Atlanti-óceánon át. – Ó, – mondta végül. – De nekem Stockholmba kell utaznom. – Svédországba? – kérdeztem hülyén, elképedten. Épp az imént beszéltük meg Cattel, milyen kár, hogy nincs épp semmi, amiért odamenjek. Ma, amint végiggondolom ezt, úgy látom, ez egy eseménysor kezdete volt, amelyben határozott rendszer bontakozott ki. Persze azt is lehet mondani, hogy az életben szinte minden egyszerű véletlen, de egy idő után, amikor a véletlenek megsokszorozódnak, szükségessé válik, hogy az ember átfogalmazza a „véletlen” szót. Gerry tovább magyarázta stockholmi utazását: – Egy szocialista gazdasági konferenciára megyek, egy hétig leszek ott. – Én is odamehetnék Stockholmba, – mondtam. – Imádom a havat. Nem felelt. Hallottam, amint elnézést kér valakitől ott az irodájában, és papírokat rakosgat. – Gerry? – szólítottam meg. – Igen, igen. Halló. – Gerry, beszélnem kell veled. Együtt kell lennem veled. Hiányzol. Igazán hiányzol. Tudnom kellene, mit érzel.

71 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Éreztem: úgy viselkedem, mint egy iskoláslány, aki üldözi az imádott férfit. Vártam, mondjon valamit. Minden pillanatnak szörnyű jelentése volt. Végre megszólalt: – Igen. Igen, nekem is hiányzol. Feszengett, de én nem tágítottam: – Tehát? Jó lesz így? Megfelel neked, ha Stockholmban találkozunk? Én elintézek mindent magamnak. – Mit értettél azon, hogy tudni szeretnéd, valójában mit érzek? Rémület csengett a hangjából. – Mi a baj, Gerry? – Izgatott vagyok. – Tudom. De miért? Mi izgat? – Mert öröm tudni, mit jelentek neked. – És ez miért hoz izgalomba? – Mert nem értem, miért vagyok ennyire fontos a számodra. Ettől alkalmatlannak érzem magam. Nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam, miről beszél. – Akarsz velem találkozni, Gerry? – Vágyom rá, hogy lássalak, de attól tartok, csalódást okozok neked. És utálok csalódást okozni neked. – Hát akkor talán az lenne a fontos, hogy önmagadnak ne okozz csalódást. Beszélhetünk még? – Gyere Stockholmba két napra, – mondta. – A Grand Hotelben leszek. Magadnak valahol másutt vegyél ki szobát. – Tétován hallgatott még pár pillanatig. Azután suttogva elköszönt és letette a kagylót. Csak ültem ott és azon tanakodtam, milyen lehet az, amikor valaki értéktelennek hiszi magát másvalaki számára. Jómagam nem ismertem ezt az érzést, legalábbis emlékezetem szerint nem. Azt már éreztem, hogy függök valakitől, különösen mint férfitől, értéktelennek csak önnön mércémmel éreztem magam és ez is éppoly pocsék érzés. A magam elé kitűzött normák és követelmények néha elérhetetlenek voltak, túlságosan sokat követeltem önmagamtól. Lehet, hogy Apának igaza volt. Lehet, hogy nem akarok magamnak csalódást okozni. Nem akartam oda jutni, ahova ő. De nem Gerry az egyetlen férfi, aki arra panaszkodott, hogy mellettem értéktelennek érzi magát. Több fontos szerelmi kapcsolatom ért véget azért, mert az adott férfiak féltek, nem képesek teljesíteni azt, amit elvárok tőlük, és emiatt kínosan érezték magukat. Vajon kit terhel a felelősség ezekért a sikertelenségekért? Bennem a hiba? Túlságosan követelek? Vagy a férfiak becsülik le túlságosan önmagukat? Több pszichológus barátomnál jártam már ezekkel a kérdésekkel, és ők rámutattak: minden nő mögött, akit a férfi megszeretett, ott lebeg anyjának képe. És az anyák elvárásait sose tudják kielégíteni. Ritka férfi az, aki tisztán látja a szeretett nőt. Anyjuk kísérti őket, azon át látják. És míg a közelgő svédországi találkozásunkon járt az eszem, eszembe jutott egy kiválóan dokumentált kutatási beszámoló, amely a svéd öngyilkosságokat dolgozta fel. A magas öngyilkossági rátát nem a szocializmus okozta, nem is az időjárás vagy más efféle szalon-társalgási közhely. Arra a megállapításra jutottak, hogy a svédek öngyilkosságának legfőbb okozói az anyák túl magas elvárásai a gyermekeikkel kapcsolatban; azok úgy érzik, „nem tudnak eleget tenni” ezeknek. És az intenzív depresszió és kudarcélmény az öngyilkosságba kergeti őket. Lehet, hogy a férfiak másutt is szenvednek a nő kettős – anya-hitves – képzetétől, ha nem is olyan mélyen, mint a svédek.

72 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

És a nőfelszabadítás korában, amikor a nők arról panaszkodnak, hogy valami kényszerű megszállottsággal azon vannak, hogy maguk mellett tudjanak egy férfit, a férfiak gyerekkori kényszertől szenvednek, amiből kiderül, hogy pusztítóan kevés az önbizalmuk. A probléma bennük, a lényükben rejlik. Gerry azt mondta az imént, hogy nem tudja, miért ennyire fontos ő nekem. Mintha ez a csupa értelem, csupa siker, csupa teljesítmény ember nem lenne méltó a figyelmemre! Gerry nyilvánvalóan és köztudottan igen sikeres ember. Értéktelenség-érzete tehát valahonnan a lénye legmélyéről jöhet. És pusztán azzal, hogy elismerem: ő valóban fontos számomra, felszínre hozom belső bizonytalanságait. A nők felszabadulása biztosan igen fontos, de úgy éreztem, fontos lenne végre a férfiakat is fölszabadítani. A férfiak szabadabban döntenek abban, mi lesz belőlük; nem lenne olyan nagy szükségük rá, hogy elnyomják a nőket. Ami engem illet, talán amiatt kezdik vizsgálgatni a férfiak az egyenlőség valódi értelmét, mert engem nem lehet elnyomni. És ha az igazi egyenlőségemet nem fogadták el, a kapcsolat hamarosan véget ért. De hogyan érezheti magát egyenlőnek egy férfi, ha még abban sem hisz, hogy méltó a nő szerelmére? Semmit sem tudtam Gerry anyjáról, de ez hosszú távon nem is volt fontos. Az a fontos, mi a véleménye Gerrynek önmagáról most. Ez volt a nagy kérdés mindkettőnk számára. Új perspektívából szemlélve most kezdtem belátni: önmagunk megismerése a legfájdalmasabb, de egyben a legfontosabb. Egyikünk sem érezte annyira teljesnek magát, egyikünk sem szerette eléggé önmagát ahhoz, hogy megértse, nincs teljes boldogság önnön kilétünk felfedése nélkül. Alighanem – mind emberi, mind kozmikus vonatkozásban – az a probléma lényege, amit Mózes és Krisztus és Buddha és Püthagorasz és Platón, és valamennyi vallási és filozofikus bölcs mondogat nekünk az idők kezdete óta… ismerd meg önmagadat s ez az igazság szabaddá tesz. Hátha az vezet önmagunk, valódi kilétünk megismeréséhez, hogy megtudjuk, kik lehettünk előző életeinkben? Igen sok példa akadt rá: a pszichiátria képtelen volt eléggé mélyre hatolni, hogy megtalálja egy lelki zavar gyökerét. Lehet, hogy valamelyik előző életben rejlett az ok. Ha anyák, apák, gyermekkorok formálhatták és kondicionálhatták mai viszonyunkat élethez és realitáshoz, – ugyan miért ne befolyásolhatták hasonlóképp az előző életek tapasztalatai? Fölidéztem beszélgetésem Padd Chayevskyvel, halála előtt; a készülő regényéről beszélgettünk. Komoly tudományos kutatásokat folytatott a könyvhöz, és azt állította: minden ember ott őrzi sejtjei emlékezetében az egész emberi fajnak a teremtés óta szerzett tapasztalatait. Mi a különbség az idők kezdete óta emlékező sejtmemória meg az előző életre emlékezés közt? Vajon ismerhettem-e Gerryt egy másik életben? És ha igen, mi lehetett a karmánk, hogy akadályverseny-pályán kell haladnunk mostani kapcsolatunkban? Nem kellene-e ennek a végére járnunk? Fölhívtam Catet és közöltem vele: megyek Stockholmba. Nem lepődött meg. Megadta a transz-médium telefonszámát és címét, én pedig megígértem, hogy föl fogom keresni.

73 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Kilencedik fejezet „Egy egész élet se elég néha ahhoz, hogy az ember az előző életének tévedéseit semmivé tegye… A megszerzett, s bennünk lassan kifejlődő erények kötik össze létünket láthatatlan kapcsokként, a többi létünkkel; ezekre a létekre csak a szellem emlékezik, merthogy az anyagnak nincs emlékezete a spirituális dolgok számára.” (Honoré de Balzac: Seraphita) Előzőleg többször turnéztam már Stockholmban; érdekelt ez a város. Érkezésemkor faltólfalig hó fedte, – akár egy képes levelezőlap, ahogy Északot elképzeljük. Egy jó barátom várt a reptéren. Este hét óra volt. Hullott a hó; korán sötétedett a híres télben; tudtam, hamarosan kipirosodik az orrom a hidegtől. Jártam már előzőleg a téli Svédországban; ha megeredt az orrom, nyomban az arcomra fagyott. Azokban az időkben, az ötvenes évek vége felé Svédország valamiféle társadalmi és természeti rejtély volt számunkra; csak keveset tudtunk e kis országról, amely maga választotta a szocializmust. Emlékszem, mennyire fölkavart, amikor a Nobel-díj kiosztásakor a nagy teremben megtudtam: Svédországban nincs születési rangsor, sem osztálykülönbség. Előzőleg azt hallottam, hogy ez a szabad szerelem országa; ha egy férj, vagy feleség mással fekszik le, az senkit sem zavar. De ott megtudtam, hogy ez a kép nem pontos, hogy sok svéd nehezen viseli ezt; különösen a svéd nők. Ők alapjában éppoly konzervatívok, mint bárki más e világon, még ha a kormánypolitika sokkal nagyobb törvényes személyi szabadságot tesz is lehetségessé, mint bárhol a földön. Előzőleg részt vettem Svédországban a Fények Fesztiváljának nevezett Santa Lucia napon, amikor a hosszú sötét nappalok végét ünneplik, s a nyár elejét jelző lassú út kezdetét. A svédek a napfényért éltek, s amíg az rájuk nem sütött, szinte hibernáltak az agyukat. Valamiféle intézményesített depresszió tör rá az emberekre a téli hónapok alatt, amely szinte az egész éven át tart. „A tavalyi nyár egy keddi napra esett”, mondja az ismert svéd tréfa. Attól tartottam, hogy a svédországi tél nem nagyon fogja deríteni kapcsolatomat Gerryvel. Barátom elvitt vacsorázni; az osztrigák és heringek elfogyasztása után a szállodába mentem, ahol barátom egy kis lakosztályt foglaltatott számomra, amely a kikötőre nézett. A nappalinak üvegezett kiugrója volt, a hálószobában dupla ágy. Tudtam, hogy jól fogom itt érezni magam. Belezuhantam az ágyba és négy órával később arra ébredtem, hogy hánynom kell, s ez így ment reggelig. Az osztriga okozhatta. A Nap másnap reggel kilenckor kelt föl, felhős-ködös volt a nappal. Az öböl jégrétegét óránként törte föl egy jégtörő hajó, amely körbe-körbe járt; nagy köztisztasági autók szórták be a vízbe mindazt a havat, amelyet aznap hajnal óta szedtek össze az utcákon. Az öböl szélén, a jégben városnéző hajók álldogáltak, várták a tavaszt. Megreggeliztem, és elmentem egy rövid sétára. Otthon akartam lenni, mikor Gerry fölhív, úgyhogy hamar visszasiettem. Csúszós jégréteg borította az utcákat, de a svédek gond nélkül jártak-keltek rajtuk; én azt hittem minden kereszteződésnél, hogy kitöröm a nyakam. A szálloda vezetőnője fölkeresett, megkérdezte, van-e valami kívánságom. Kértem egy hajszárítót, amely az ottani áramfeszültséggel működik, meg egy külön takarót és végképp biztos voltam benne, hogy kellemesen érzem majd magam. Volt a szállónak egy külön bejárata, amelyen át észrevétlenül lehetett kimenni, bejönni; a hölgy azt is megígérte, hogy a szálló telefonosai megvédenek az újságíróktól. A nap hátralévő részét a szobámban töltöttem. Gerry hat körül telefonált:

74 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Szia. – Szia. – Hogy érzed magad? – Remekül. – Mikor érkeztél? – Tegnap este. – Tegnap este? Azt hittem, ma jössz, öt óra tájban. – Nem; mondtam neked, hogy 16-án érkezem. – Ó. Odajöhetek? – Gyere. Ettél már? – Nem. Majd útközben eszem valamit. – Gyere egyenesen. Hozatok föl valamit neked. Hamarabb érsz ide. – Rendben. Viszlát. Hangja parancsolóan csengett, mintha önmagának parancsolt volna. Nyitva hagytam neki az ajtót, hogy ne kelljen várnia a kopogás után. Fél óra múlva ott volt. Szőrmés kesztyű volt rajta – a felesége biztos megkritizálná, ha ilyesmiben látná! Sápadt volt és nyúzott. Elébe indultam, hogy átöleljem, de ő egyenest az ablakhoz lépett, kinézett; betájolta magát, merre esik a szállodám az övétől. A szőrmebélés nélküli átmeneti kabátja volt rajta, ugyanaz a tweed-kabát, amelyet az ősszel láttam rajta; és gumitalpú bőrcipő. – A nagyanyám arról volt híres, – mesélte, – hogy vékony jégen korcsolyázott egy hasonló öbölben, és a szoknyája csak alig pár ujjnyival ért a térde alá. – Lehet, hogy te meg arról leszel híres, hogy pantallóban csúszkálsz a vékony jégen. Mosolygott. A másik ablakhoz ment: – És látod azt a fényfüzért, amely a tetején olyan, mint egy pénisz? Amögött van a szállodám. Egy fölfele emelkedő fényfüzér számára péniszhez hasonlít? Érdekes… Mellette álltam az ablaknál. Elfordult és mellemre borította tenyerét. Hívtam, üljön le velem enni. Előzőleg megrendeltem két „emeletes klubszendvicset”; – salátás-paradicsomos pirítóst hoztak. Gerry leült a pamlagra és vagdosni kezdte az egyik szendvicset. A költségvetés várható megnyirbálásáról mesélt és arról a gondról, hogy adókat kell emelni a választási évben, meg amerikai újságírókról beszélt, akikre ráment az egész napja. Érdeklődött, mi újság a próbáimmal. Elmondtam, hamarosan elkezdődnek. Gerry, miközben beszélt, szinte fölfalt a szemével – a hajamat, a mozdulataimat, a ruhámat, a testemet… de nem ért hozzám. Én viszont túlságosan riadt voltam ahhoz, hogy hozzáérjek. Tovább beszélgettünk… a vietnami csónakos menekültekről és arról, mennyivel jobb lenne nekik Franciaországban, ha Európába akarnának menni; Szihanukról beszéltünk, az Egyesült Nemzetekről és arról, hogy az angol baloldal meghasonlott a vietnamiak kambodzsai inváziója miatt. Kerültük a kettőnk ügyét, míg be nem tájolódtunk. Hanyatt feküdt a pamlagon. Éreztem, hogy holtfáradt, s hogy már jó ideje az. És éreztem, hogy nem bánja, ha tudom ezt. Leültem mellé, megsimogattam a haját. Nem tiltakozott. A pamlag támlájának döntötte a fejét. Karja az ölében. Egyáltalán nem nyúlt hozzám. A mellére hajtottam a fejem, fölnéztem rá, gyöngéden megcsókoltam az ajkát. Még mindig hűvös volt a kinti hidegtől. Fölemelte a fejét, elfordult tőlem és lassan a szendvicséért nyúlt. Vártam, amíg megeszi. Újra hátradőlt, sóhajtott.

75 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Gerry, hadd masszírozzalak meg – kértem. – Nem kell semmit csinálnod, csak heverésszél. Oké? Fölpattant és elindult a hálószoba felé. Megfordult és várta, hogy levegyem róla a zakóját, a nyakkendőjét és az ingét. Megpróbáltam, de nem sikerült kicsomóznom a nyakkendőt. Nevetett: – Mintha azt mondtad volna, hogy semmit sem kell csinálnom. Kicsomózta a nyakkendőt és ott állt leengedett karral. Egyetlen mozdulatot sem tettem, hogy levegyem a nadrágját, megfordítottam őt és gyöngéden rálöktem az ágyra, arccal előre. Albolene krémmel dörgölni kezdtem a hátát. Fölsóhajtott a gyönyörtől és összekulcsolta a karját maga alatt. Levettem a pantallómat és a pulóveremet, és ráültem a derekára, hogy nagyobb erővel fejthessem ki a Japánban elsajátított masszázstechnikát. A hosszú körmömmel bajban voltam, inkább a kezem bögyét használtam. Válla, karja annyira izmos volt, hogy úgy éreztem, semmire sem megyek vele, de ő kéjeseket sóhajtott: – Tudod-e, hogy most masszíroztak meg először, amióta élek? Tudtam, hogy igazat beszél, bármily hihetetlenül is hangzik. De hát Gerry oly keveset tudott az önmagunknak okozható örömökről. Hideg volt a bőre. Tudtam, nagyon melegnek érezheti a kezem. Addig gyúrtam a nyakát, amíg éreztem, hogy kilazít. Még több Albolene krémet kentem a kezemre és lejjebb mentem, a hátára és a derekára. Hullámmozgásba kezdett alattam, én meg jóízűen megkalapáltam. Tovább dagasztottam a hátát és a derekát. Hátranyúlt és átkarolta a derekam. Tudtam, hogy nagyon fáradt. De nem engedett, a másik karjával is átkarolt. Valószínűtlen volt az egész jelenet. Tökéletesen szabadok voltunk, szerelmeskedhettünk volna, de ő valahogy azt akarta, úgy történjen meg, mintha nem történne meg. Ki akartam bújni a keze közül, tovább gyúrtam a hátát. Hátranyúlt, magához vont, ráestem a hátára, lábszárammal szorítottam őt. Megfordult. Mielőtt észbe kaptam volna, magához rántott és már szeretkeztünk is. Oly szorosan ölelt magához, hogy majdnem kinyomta belőlem a szuszt. Még erősebben szorított magához. Szeretlek, súgtam a fülébe újra meg újra. Nem válaszolt, csak felsóhajtott, mint aki hazatalált. Utána megpihent. Egyikünk sem szólt. Mozdulatlanul hevert, mint aki nem akar többé moccanni. Hirtelen megrémültem. Megrebbentem alatta: – Gerry. – Tessék. – Félek. Beszélnem kell, – dadogtam és melléje feküdtem. Egy darabig a mennyezetet bámulta, majd oldalára fordult és mélyen a szemembe nézett: – Nagyon sokat gondolkodom mindennap, – mondta. – Ki fogom fejteni a problémát. Megoldás nincs, mert nem sikerült megoldást találnom. Görcsbe rándult a gyomrom. – Szeretlek – mondta. – Nagyon szeretlek, de a lényem másik fele ellenáll. Tudat alatt visszatartom magam, mert tudom, nem vagyok elég erős, hogy a kapcsolatunk következményeit, a politikai és a magánéleti következményeit elviseljem. Úgy érzem, valami lelki és fizikai gödörbe estem ezzel a kapcsolattal, és teljesen világosan látom, hogy nincs elég erőm. Mostanáig szembeszálltam magammal, de most már tisztán látok. Korrekt szeretnék lenni veled. Megsimította a hajam, zavartan rám mosolygott, akár egy kisgyerek, aki bevallotta, hogy rossz fát tett a tűzre. – Ne paskold a hajam és ne mosolyogj rám ilyen szégyenlősen – kértem. – Vegyél komolyan és mondd el az igazat.

76 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Elkomorodott. Megértette, hogy olyan komoly vagyok, mint még soha életemben, pedig nem ismert még nagyon régóta. Mélyebben a szemembe nézett: – Ha nem vagy velem, el tudom nyomni az érzéseimet, de amikor látlak, szeretem az arcod, a hajad; szeretem hallgatni beszédedet. Szeretlek, és szeretlek szeretni. Ezek az érzések újra és újra visszatérnek, nem bírok velük. Sírni szerettem volna. Mély lélegzetet vett: – Nem értem, miért szeretsz. Szubjektíve értenem kellene, de objektíve nem értem. – Várt, mondjak valamit. – Azt nem érted, miért szeretlek, vagy azt, hogy szeretlek? – Egyiket se. Tessék, most elmondtam a problémát; többé ne is beszéljünk róla. Hallgattam. Nyilván attól félt, olyan végszót adott nekem, amitől elmegyek. – Bújjunk be a takaró alá – mondtam. Bebújtunk. Tovább hallgattam. Rászánta magát, hogy folytassa. – Kész őrület most a világ, szeretném egy jobb időszakhoz juttatni a pártom és az országom. A kettőnk kapcsolata miatt elveszíthetem a választást. Tudom, hogy szörnyűség ilyet mondani, de ez az igazság; nem tehetem ezt meg a pártommal. Tőlem függenek, rajtam áll, győzünk-e újra. És a képviselői helyemet sem akarom elveszíteni. De a magánéletemben még ennél is jóval nehezebb beismernem a szerelmünket. A feleségem és a gyerekeim oly türelmesek voltak velem, elviseltek. Nem, nem vagyok vadul szerelmes a feleségembe, az biztos, de mégis: ő meg a gyerekek talajt jelentenek az életemben. Nincs erkölcsi jogom, hogy fájdalmat okozzak nekik. Életem legnagyobb része a munkáé, a végkimerülésig, ők pedig eltűrték ezt. Megérted, hogy ez morálisan elviselhetetlen a számomra? És még ha figyelmen kívül hagyom is a többiek érzelmeit, akkor is: tudom, hogy megkínoz, ha fájdalmat okozok nekik. Most is, ahogy mondom neked ezeket a dolgokat, úgy érzem, mintha egy üregből beszélnék, de ebből az üregből tisztán látok. Feléje fordultam a takaró alatt, karomra támaszkodtam és az arcába néztem: – Gerry, mondj még valamit. – Mit? – Szerintem te, túl azon, hogy magányos vagy, úgy érzed, a családod visszahúz. Igaz? – Igen, ez is igaz. De nagyon bonyolult kapcsolatunk van egymással és talán még jó is, hogy visszahúznak. Másként dudva lett volna belőlem. – Dudva? – Sehogyse illett rá ez a kép önmagáról. Úgy érti, ha megszabadulna tőlük, akkor megfojtana maga körül minden más növényt, ahogy a gaz szokta? Vagy azt hiszi, vadon és szabálytalanul növekedne a család fegyelme nélkül? Újra meg újra megforgattam fejemben ezt a képzelgést. Emlékszem, mennyire meglepett, amikor valahol azt olvastam, hogy gyomnövény nem létezik, csupán rossz helyre nőtt növény. – A feleségem nagyon kíméletlenül ítélkezik mások fölött, – mondta. – Ezért tudom, hogy sosem fogadná el a kettőnk kapcsolatát. Sose értettem meg ezt a vonását, de ez nagyon erős benne. Monopolisztikus asszony. Vaskézzel irányítja a családot. – Vaskézzel? – Igen. És ez szerintem jó. De nagyon kíméletlenül ítélné meg azt, hogy nekem szükségem van rád. Az eddig érzett csöppnyi lelkifurdalásom azon nyomban elszállt: – De ha nem vagy hajlandó, a te szavaddal, immorális lenni vele, akkor miért fogadod el, hogy ő immorális veled? – Szerintem nem immorális. – De hát mit jelent ez a szó egyáltalán? Nem immorális kíméletlenül ítélkezni fölötted, amiért szeretsz valakit?

77 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– De hát olyan aranyosak és türelmesek voltak velem végig; nem bánthatom őket. Igyekeztem fölfogni, mit beszél, különösen mivel sosem kértem tőle, hogy kötelezze el magát nekem. – Nézd, kedvesem, senki sem kívánja tőled, hogy tegyél bármit is. Én a legkevésbé. Kérlek, vedd ezt tudomásul. Engem jobban érdekel, mit gondolsz, mint az, hogy mit teszel. – Hogy érted ezt? – kérdezte. – Nem tűnt fel neked, hogy félsz egy új szabadságtól? – Miről beszélsz? – Kitörni egy új szabadságba: ez rendkívül sok fájdalommal és felelősséggel jár. Lehet, hogy amikor megismertél, készen álltál erre, de csak egy pontig. És talán azért húzódsz vissza a magad üregébe, hogy elkerüld ezt még egy darabig. Egy új szabadság a családoddal is megjavítaná a kapcsolatodat. – Nem tudom. – Talán azért vagy az üregedben, mert félsz attól, amit megtehetnél. Nem felelt. Ekkor így szóltam: – Kérdeznem kell tőled valamit. – Mit? – Meg tudnál lenni nélkülem? Akarsz meglenni nélkülem? Fájdalmas és nyúzott volt az arca. Vártam, hogy válaszoljon, magamban háborogtam csupán, amiért oly sokáig töpreng; emberfeletti erőfeszítéssel igyekezett korrekt maradni. – Nem tudom, – mondta. – Azt hiszem, igennel kellene válaszolnom. Föl tudnám adni az érzéseimet és vissza tudnék térni a magányomba, amelyet te fölismertél. Igen, úgy hiszem, tudnék. Reszkettem legbelül. Úgy látszott, rajtam múlik, hogy megkönnyítsem neki és hagyjam el őt, mert szeret. Visszanyeltem a könnyeimet: – Mit tegyek? Nem tudom, elviselném-e, mennyire magányossá teszlek azzal, ha elhagylak. Magamról nem is beszélve. – Igen, – mondta. – Nyomorultul érezném magam, ha elhagynál. – És ha még azt sem érted, hogy ennyire szeretlek, akkor hogyan érthetnéd meg, hogy te mennyire szeretsz? Ha kicsivel jobban szeretnéd magad, akkor szabadabban szerethetnél engem is, másokat is. Zavartan nézett rám: – Ezt nem értem. – Azt mondom: ahhoz, hogy bárkit is igazán szeress, magadat kellene jobban szeretned. – Még mindig nem értem, – mondta. – Az egész életedet annak szenteled, hogy másokon segíts és közben nem is tudsz róla, hogy önmagadért semmit se teszel. Kiszállt az ágyból. – Ez azt jelenti, hogy nem akarsz tovább beszélgetni erről? – kérdeztem. Nevetett, szégyenlősen rám borult. – Nem, csak hát van egy felső határa annak, amennyit el tudok viselni. Nagyon erős vagy. – Inkább irgalmatlan. De te állsz elébe az irgalmatlanságomnak, másként nem lennél itt. Mellém ült: – Na jó. Ahogy én látom, három megoldás van. Az egyik: folytatni ezt a kétszínű bujkálást politikailag és magánemberként. A másik: a te megoldásod. A harmadik… – Álljon meg a menet. Mi az én megoldásom? – Az, amit egy perccel ezelőtt javasoltál. Tudod. Képtelen volt kimondani azt, hogy „Hagyj el”. – A harmadik: tanakodni még egy darabig. – Most épp ezt tesszük, nem?

78 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Nevetett. – Most legalább valóban beszélünk róla, – mondtam. Kinézett az ablakon: – Tudod-e, hogy ez az életem leghosszabb magánjellegű beszélgetése? – Azt hiszem, tévedsz, – mondtam. – Szerintem ez az életed egyetlen magánjellegű beszélgetése. Igaz? – Igaz. Egymásra néztünk. – Figyelj ide, – mondtam. – Nem akarom tönkretenni a házasságodat és nem akarom tönkretenni a politikai pályádat. De semmiféle képmutató bujkálásban sincs kedvem részt venni; se magánéleti, se politikai, se más szinten. – Tudom. – Ami a megoldást illeti, csak azt szeretném, ha szabadabb lennél, amikor velem vagy. Ez minden. És ezzel sok időt takaríthatunk meg. – Oké – mondta. – Értem. Én hajlandó vagyok rá, hogy szabadabb legyek, ha te hajlandó vagy egy darabig tovább bujkálni. – Oké, ebben maradunk, – mondtam, – de van még valami. Igazad van: van egy felső határa annak, mennyire lehetek irgalmatlan, de annak is van felső határa, te mennyire lehetsz „korrekt”. Nagyon szépen kérlek, légy kissé kevésbé korrekt. Csak érezd jól magad velem, én pedig nem leszek tovább ennyire irgalmatlan. – Rendben,- nevetett. Tréfásan forgatta a szemét és rázta a fejét. Csodálatos beszélgetőpartner volt: semmi ellenségesség, semmi beletörődés, semmi veszekedés; csak a vágy, hogy megértsük, mi is zajlik kettőnk között. Felöltözött, én is fölöltöztem. Közölte, egy másik városban lesz egy ifjúsági gyűlése, csak két nap múlva tér vissza Stockholmba. De mihelyt visszatér, találkozunk. Az imént beleegyeztem a további bujkálásba, de nem akartam szóba hozni: az igazi erkölcstelenséget épp azzal követi el, hogy már egy éve titkolja ezt az egészet a felesége elől. És azt sem hoztam szóba, hogy gyanúm szerint a legjobban az aggasztja őt: ha a felesége megtudná kettőnk dolgát, keményen elítélné őt, éspedig nyilvánosan. Ami miatt Gerry nemcsak a választásokat veszítené el, hanem minden illúziója is összeomlana azzal kapcsolatban, mennyire erkölcsös lény a felesége… illetve mennyire nem az. Kikísértem Gerryt a személyzeti kijáraton, megmutattam neki, hogyan működik a kulcs, és néztem utána, amint bandukol a hóban és arról dünnyög valamit, hogy az éjjeli őr föl fogja ismerni. Azután eszembe jutott valami, amit az este folyamán mondott és ami túlságosan bonyolult volt a számomra. – Szeretem, ha rajonganak értem, főképp azok, akik nem igazán jelentenek sokat nekem. Egész este ezen gondolkodtam elalvás közben. Ha az emberért olyan rajonganak, akiket szeret, az felelősséggel jár, méltónak kell lenni a rajongásukra. Több ez a népszerűségnél; ehhez alapvető minőség kell, amely kiállja a tüzetes vizsgálódás és a hosszan tartó megfigyelés próbáját. A legtöbb ember úgy látszik, nem enged meg magának még ennyi magánkapcsolatot sem. Túl sok szorongással jár, nehéz elviselni… Néhány napra még csak-csak, de hosszú távon túlságosan ijesztő. A dolog ellentmondása, hogy mindnyájan szerelemre vágyunk. Rámegy az életünk, hogy rátaláljunk arra, akivel élni tudnánk. És amikor rátalálunk arra, aki teljesíthetné ezt a vágyunkat, meghátrálunk.

79 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tizedik fejezet „Szerintem a halhatatlanság: a lélek útja sok életen és tapasztalaton át, s amennyiben az ember ezeket igazán átéli, kihasznája, tanul belőle, ezáltal a következőben gazdagabb, boldogabb, magasabb szintű lesz az élete, s csak az igaz emlékét viszi magával annak, ami elmúlt…” (Luisa May Alcott: Levelek) Három napig nem láttam viszont Gerryt. Ezalatt a szobámban ültem és gondolkodtam. Éjszakánként nem aludtam többet négy óránál. Sétálgattam a fagyban, de nem is éreztem a hideget. Újra és újra átgondoltam az életemet. Elolvastam néhány könyvet abból, amit a Bodhi-fa könyvesboltban vettem, főleg az Edgar Cayce-ról szólót. És elővettem annak a svéd transz-médiumnak a címét és telefonszámát, aki Ambrest közvetíti. Fölhívtam azt a barátomat, aki érkezésemkor a repülőtéren várt, Larsot. Ő is, felesége is a reklámszakmában dolgozott, a felső középosztályhoz tartoztak, bár a svédek úgy tartják, hogy ők nem osztálytársadalomban élnek. Néhány évvel ezelőtt, egy stockholmi utamon ismerkedtem meg velük. Amikor a reptéren vártak rám, igen diszkrétek voltak, világért se érdeklődtek volna, miért jöttem most Stockholmba. Beszélgettünk telefonon és ennek során megemlítettem, hogy épp metafizikus könyveket olvasok, főleg az Edgar Cayce-ról szóló könyvet. – Ó igen, – mondta Lars. – Edgar Cayce. Elég sok mindent tudok a munkásságáról. Nagyon ügyes ember volt. Meghökkentett, hogy Edgar Cayce-t Svédországban ismerik, amikor pedig én, az amerikai csak mostanában hallottam róla először. – Érdekes véletlen egybeesés, hogy őt említed, – folytatja Lars, – mert épp ma este megyünk egy svéd transz-médium szeánszára. Van kedved velünk jönni és megismerni egy spirituális entitást? – Egy transz-médiumhoz mentek? Ti? – Igen, – felelte egyszerűen. – Mi a neve? – Ambres. Ez a „véletlen egybeesés” enyhén szólva is elképesztett. Beszélgetés közben a Cayce-könyvet lapozgattam. Becsuktam és azt mondtam, szívesen velük tartok. Hiszen nem csupán Gerry miatt jöttem Svédországba. Egyre érdekesebb lett ez az egész. Stockholm külvárosa felé haladtunk, oda, ahol a transz-médium és felesége lakik. Barátaim elmondták, hogy a transz-médium neve Sturé Johanssen, a feleségéé Turid. Az a spirituális entitás, akit Sturé közvetít, egész Svédországban híres. – Nagyon sokan jönnek Ambres tanító-szeánszaira – mesélte Lars, – mert sokuk betegségét diagnosztizálja. – Hogy érted ezt? – kérdeztem, mert emlékeztem, hogy Cayce is ezzel foglalkozott. – Svédország minden tájáról jönnek hozzá mindenféle bajjal. Jönnek krónikus betegségekkel, egyesek halálos kórokkal, mások lelki zavarokkal, van, aki csak olyasmit kérdez tőle, honnan jön az emberiség és merre tart. – És Ambres mindezekre tud választ? – Ha az emberek pontosan követik a holisztikus tanácsait, akkor utána többnyire jobban lesznek. Legtöbb instrukciójában az a lényeg: meg kell értenünk a mindnyájunkban meglévő erőt, amelynek révén mindent tudunk, csak föl kell ismernünk és hinnünk benne.

80 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– És ha halálos betegségben szenved valaki? Ambres tud javítani az állapotán? – Nem – felelte Lars. – Ambres nem tud javítani az állapotán. Segít lelkileg és spirituálisán a helyes pályára terelni az illetőt, hogy ő maga javítson az állapotán, vagy legalábbis kezelni tudja az emocionális problémákat. Alapvetően holisztikus és spirituális oldalról közelít. – És beválik? – kérdeztem. – Ambres tanításai arra nevelnek, hogy hatalmunk is, tudásunk is van ahhoz, hogy bármik legyünk, amik lenni akarunk. Hogy olyan dimenzióink vannak, amelyekről nem is tudunk. Arra tanít, hogy őrületesen nagy a pozitív energiánk, akárcsak az övé. Csak az a különbség, hogy jelenleg test nélküli spirituális lény, s így ő tudja ezt, és mi nem. – Tulajdonképpen mi az a spirituális lény? Nem egészen értem. – Mind spirituális lények vagyunk, – felelte Lars. – Csak nem ismerjük ezt föl. Épp testben lakó spirituális energia-lények vagyunk, Ambres pedig egy most épp nem testben lakó spirituális energia-lény. Persze igen magasan fejlett, de mi is azok vagyunk. A különbség az, hogy ezt nem hisszük el. Fejemben ki-be röpködtek a Davidtól hallott mondatok töredékei. Az elolvasott cikkek és könyvek mondatfoszlányai kavarogtak bennem. Az indiai Szai Baba is valami hasonlót mondott. Akárcsak Krisnamurti, a spirituális tanító. – Mindenre képesek vagyunk – mondották, – és a láthatatlannak tűnő spirituális erőnk siettetni fogja javulásunkat. – Tehát te is, Brigitta is elhiszitek, hogy egy tényleges spirituális entitás beszél Sturé Johanssenből? – Nagyon is elhisszük, – felelte Brigitta. – Először is: ha nem egy magasan fejlett spirituális entitás beszél belőle, akkor Sturé Johansson nemcsak nagyszerű színész, hanem még információkat és orvosságokat is tárol magában, amelyek sok-sok életet mentettek már meg testileg és lelkileg. Azonkívül mélységesen személyes természetű dolgokat mondott már meg egyeseknek; nehéz lenne megmagyarázni, honnan tudna róluk. Azt sem lehet tudni, hogy ő maga egyedül honnan szerzi az orvosi információt, amelyet a diagnózishoz használ. De mindenkinek hinnie kell önmagában. Ambres előző életekről is szolgál információval, ez azután annyira ismerős az embereknek, hogy erősen kihat mostani életükre. Letekertem az autóablakot és mélyen beszívtam a levegőt: – Tehát azt mondjátok, arról is lehet információt kapni tőle, hogy egy mostani kapcsolatnak milyen előzményei voltak előző életünkben? – Igen, – felelte Lars, – de Ambres erősen hangsúlyozza, hogy ez az élet a legfontosabb, mert másként teljesen belegabalyodnánk a múltba és nem koncentrálnánk a jelenre. – Mindig megválaszolja az előző élettel kapcsolatos kérdéseket? – Nem – felelte Brigitta, – nem mindig. Gyakran fölméri a kérdezőt és oda lyukad ki, hogy a jelen értékelése fontosabb. Másoknak egészen részletes beszámolót tart múltbéli életükről. Ez az egyéntől függ. Csöndesen figyeltem Brigitta és Lars beszámolóját arról, mennyire segítőkészen válaszolt meg kérdéseket és oldott meg problémákat Ambres, amelyek az őt felkereső embereket gyötörték. Mások egyszerűen csak kíváncsiak voltak, látni akarták, hogy működik a spirituális channeling jelensége. – Mondjátok, – szólaltam meg azután, – szerintetek gyakori jelenség ez? – Mármint világszerte? Vagy csak itt Svédországban? – kérdezte Lars. – Nem is tudom. Bárhol. – Sok olyan barátunk van Amerikában és Európában, akiket érdekel a spirituális metafizika. És, igen, a spirituális entitások transzba történő channelingje egyre elterjedtebb. Úgy látszik, minél közelebb kerülünk az évezredfordulóhoz, annál több spirituális segítséget kapunk, csak ki kell használnunk ezt.

81 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Vannak a transz-médiumok között csalók, szélhámosok? Hogyan lehet megkülönböztetni azt, aki csak megjátssza magát, attól, aki valóban transzban van? Lars elgondolkodott a kérdésemen, mintha ez a lehetőség eddig még föl sem merült volna benne. Brigittára nézett. Mindketten vállat vontak. – Nem tudjuk, – felelt Lars. – Azt hiszem, az ember megérezné, ha csalás lenne. Az információ sokkal bonyolultabb, vagy sokkal személyesebb annál, semhogy azt a médium csak úgy kitalálhatta volna. Mindenesetre: majd meglátod magad is, meg tudod állapítani a kapott eredmény alapján. Sose volt dolgunk csalással, ezért nem tudjuk. – A reklámcégeteknél sok kollégátok vesz részt ezekben a dolgokban? – Csak kevesen – válaszolta egyszerűen Lars. – Azok, akiket érdekel a spirituális fejlődés. Hajlamosak vagyunk rá, hogy elhúzódjunk azok elől, akik még csak nem is nyitottak erre. De sokan vannak magunkfajták, velük igencsak összebarátkoztunk. Olyanokkal tudunk jól kommunikálni, akik kutatják önnön spirituális jelentésüket. A többiek csak ismerősök. Az élet felszínén élnek, nem benne. Jó mélyen beszívtam az igazi svéd, friss, téli levegőt. – Meséljetek Sturé Johanssenről. Milyen ember, amikor épp nem közvetít? – Sturé ács, – válaszolta Lars, – és csöppet se érdekli a spirituális világ. – Szóval hajlandó eszközül szolgálni, pedig könyvespolc-építéssel, vagy effélével is tölthetné az idejét? – kérdezem. Lars nevetett, a kocsi keservesen kínlódott a jeges stockholmi utcákon. – Nem. Azt mondja, ha ezzel segít az embereken, akkor szívesen csinálja. Csupaszív ember. Egyszerű, de nagyon jó ember. – És milyen az az Ambres Sturéhez képest, miképp szól belőle? – Ambres nyelvezetét néha elég nehéz megérteni, – mondta Lars, – mert ó-svéd nyelven beszél, olyan, mintha neked a bibliai angolt kellene hallgatnod. Teljesen elüt a kifejezésmódja Sturéétól, s a mai svéd nyelvtől. Ambres szerint nincs nyelv, amelyen elmondhatná nekünk, amit át szeretne adni a tudásából. – Hogy-hogy? – Amikor olyan dimenziókra, vagy koncepciókra szeretne megtanítani bennünket, amelyekre soha még csak nem gondoltunk, azt mondja: a nyelveknek korlátai vannak. – Elnézést kérek: nem lehetnél kicsivel konkrétabb? – kérdeztem őszintén; nyilván érezhető volt, hogy kételkedem. Lars bólintott: – A beszélt és írott nyelvek csak az öt érzékszervünkkel felfogható dimenziókat írják le. A fizikai világunkat. Csak most kezdünk rájönni, az asztrofizika és a pszichodinamika fejlődése révén, hogy külön nyelvet kell fejlesztenünk, amely a számunkra láthatatlan világokra vonatkozik. Apránként fogjuk fel az elébünk táruló izgalmas dimenziókat, azt, amit egyszerűen és néha gunyorosan metafizikai világként emlegetünk. Ezért kínlódik néha Ambres, amikor segíteni szeretne nekünk, hogy egy nem fizikai nézőpontból lássuk az életet. Lehunytam a szemem a robogó autóban, s azon tűnődtem, milyen lehet „nem fizikainak” lenni. Feltűnt nekem, hogy valahányszor a metafizikáról beszélgetek valakivel, és olyan szavakat hallok, mint „okkult”, „asztráltest”, „kozmikus vibrációk”, „éteri emlékezet”, „lélek”, „Isten” – egy időtlen idők óta létező tudomány szavai – nyomban gúnyos nevethetnékem támad, gyanakszom, vagy egyértelműen elutasítom. Most sem volt ez másképp. Mégis többet szerettem volna tudni. Magam is meg akartam tapasztalni egy médiumot. Csukott szemmel hallgattam tovább Larsot: – Minden tudománynak megvan a maga szókészlete. Laikusok számára többnyire érthetetlen, nem beszélve mindama rejtélyekről, káprázatokról és csodákról, amelyeket magunk is csupán hitből fogadunk el. Ugyanez áll

82 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

valamennyi vallásra. Elfogadunk tudományos csodákat anélkül, hogy igazán értenénk őket; és hitből elfogadunk vallásos csodákat is. Nem is értem, hogy nekünk itt a nyugati világban miért olyan nehéz elfogadnunk mindazt az élményt és gondolkodásmódot, amely a köztudatban „okkultként” szerepel. Kinyitottam a szemem: – Mert az ember az „okkulttal” kapcsolatban többnyire sötét erőkre gondol, Rosemary's Baby-m, meg effélékre. Ijesztő dolgokra. A holtak szelleme, meg az ehhez hasonlók: nem szívderítő dolgok. Lars nevetett: – Hát igen, sokan arra használták az okkultot, hogy a metafizikai világ sötét oldalára összpontosítsanak. Pedig a világos oldala hallatlanul szép! A világon mindent lehet negatív oldaláról nézni; de ennek a pozitív szépségétől megváltozhat az életed. Elgondolkodtam. Igen, itt ülök egy kocsiban Stockholmban egy házaspárral, akik pontosan úgy beszélnek, mint a Manhattanban élő David és a kaliforniai Calabasasban Cat. Hát az egész világon ez megy? Lars mintha csak a gondolataimban olvasott volna: – Emberek millióit foglalkoztatja ez világszerte, de annyira, hogy egy egész könyvszakmát tartanak fönn; és tanfolyamokat, iskolákat; sokoldalú irodalom szól az élet metafizikai dimenzióiról. Én semmiképp sem nevezném okkultnak. Inkább az élet spirituális dimenziói iránti érdeklődésnek. Lars és Brigitta egyszerre kezdett beszélni. Nem győzték bizonygatni, hogy a spirituális érdeklődésük mennyi káprázatos dolgot vont maga után. Azt állították, hogy boldogabbá, emberszeretőbbé tette őket. Az Ambres-szeánszok során tömérdek barátságot kötöttek olyanokkal, akik ugyanezekben a dolgokban hisznek. És egyikükben sem él a legcsekélyebb kétely sem, hogy Ambres valódi spirituális entitás, aki az asztrális síkról szól hozzájuk. Nem akartam tiszteletlen lenni, mégis újra megkérdeztem: – Őszintén: csakugyan hisztek benne, hogy Ambres spirituális entitás? Lars türelmesen mosolygott, Brigitta felém fordult: – Lehetetlen ezt megértetni azzal, akiben nincs meg a kellő nyitottság, aki még csak nem is latolgatja, lehetséges-e. Néztem a kocsiablakon át a stockholmi tájat, töprengtem. Vajon hány olyan svéd él ezekben a képeslevelezőlap-tökéletességű házakban, akik spirituális felfedezésekkel foglalkoznak? Ahány utcasarok, ahány ház, ahány fa, – megannyi havas anzixkártya. Lars Volvójának belső bőrborítása friss illatot árasztott. Kényelmes, modern, rendkívül fényűző kocsi volt. A svéd házakat modernnek, tisztának láttam; nem pompáztak, de mindből a személyiség jegyei áradtak. Svédországnak is megvannak a maga problémái, de a szocializmus és a demokrácia kiegyensúlyozottságával mintha már a huszonegyedik század felé tartanának. Vajon sikerül-e nekik az idő múlásával is? Mennyire elterjedt, mennyire mély a spirituális érdeklődésük? Különösnek találtam, hogy egy ilyen sikeres, nagyhatalmú reklámszakember spirituális megnyilatkozásra visz egy transz-médiumhoz. Stockholmtól tíz kilométernyire egy csendes alvóvárosba érkeztünk. Érdekes utcalámpák álltak minden sarkon. Homokozók minden lakóháznál; a házakat egészen egyformára építették, az egyes családok mégis mindet egyénivé tették néhány virágláda, vagy hóember, vagy dekoráció segítségével. Lars megállította a kocsit és kiszállt. Körülnéztem a telepen, a csaknem egyforma házakon: – Én itt legalább egyszer egy héten nem találnék haza – mondtam. – Ez kicsit arra készteti az embert, hogy alaposabban megfigyelje minden egyes ház egyéni részleteit, így nem téved el. Lars mulatott rajtam. Az egyik lakáshoz vezettek és becsöngettek. Kedves női hang hallatszott bentről, majd kövérkés, piros arcú asszony nyitott ajtót és svéd szóáradatot zúdított ránk.

83 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Ő Turid, – mutatta be Lars. – Elnézést kér, amiért nem tud angolul. Ismeri a filmjeidet és azt mondja, örül, hogy meg akarod ismerni Ambrest. Turid betessékelt bennünket a nappaliba, amely olyan volt, mint egy San Fernandó-i kis lakás svéd megfelelője: alacsony, modern pamlag, könyvespolcok. Tiffany-stílusú lámpa lógott a modern puhafa dohányzóasztalka fölött. Vendégek ültek az asztal körül. Vázákból zöld repkény omlott szerteszét. – Sturé maga készítette a bútorait, – mondta Lars. Turid Shirley-ként mutatott be vendégeinek – Lars tolmácsolt – családnevemet nem is mondta be. Ez már nem volt fontos a számára, az érkezésemkor elhangzott udvariasságok után. – Sturé pihen, – mondta az asszony. – A hálószobában van, mindjárt jön – Hellyel kínált bennünket és az asztalra készített sörrel meg sajttal. Befaltunk egy kis sajtot, svéd krékerrel. – Sturé és Turid mostanában a spirituális kommunikáció megteremtésének szentelik az életüket, – mesélte Lars. – De Turid aggódik, hogy Sturé energiái túlságosan kimerülnek a transz-chanellingtől. Mégis segíteni szeretnének, minél több emberen. – Miért? – kérdeztem. – Azt jelenti ez, hogy Sturé teljesen abbahagyta a rendes foglalkozását? – Majdnem teljesen. – Akkor miből élnek? – Az emberek adakoznak, annyit, amennyit nagyjából arányban állónak tartanak a channeling során kapottakkal. Íme hát: a svéd ács, aki egy napon rádöbben, hogy egy spirituális hang beszél belőle, s aki ezért félbehagyja szokásos életvitelét, hogy segítsen embereken, hogy közvetítői eszközül szolgáljon egy spirituális entitásnak, akárcsak Edgar Cayce. Olyasmi ez, mint ami Mózessel és Ábrahámmal, meg a Bibliában szereplő néhány régi prófétával történt? Ugyanarra a mintára, mint akkor, – épp csak a mai világ fogalmai szerint? – Miért teszik, Lars? – kérdeztem. – Maguk se tudják. Csak érzik, hogy ezt kell tenniük. Tisztában vannak vele, hogy a világ hanyatlik, és az az érzésük, ily módon nyújthatnak spirituális ismereteket, s ezzel megóvhatják az embereket ettől a tendenciától. Igazság szerint én magam is így érzem. Meghallgatjuk, amit Ambres mond és ez megváltoztatja a viszonyunkat az életünkhöz. Sokkal pozitívabb és jótékonyabb döntéseket tudok hozni, ha többet tudok embervoltom céljáról. A többiek halkan beszélgettek, ették a sajtot, itták a sört. Egyesek életük történéseit mesélték, mások spirituális igazságokat vitattak, amelyeket, mint mondták, nem egészen értenek. Fölpillantottam. Sturé lépett be a szobába. Tömzsi, erős testalkatú, mokány mozgású, dallamos hangú férfi volt. Szemérmes embernek látszott, de bemutatkozáskor keményen fogott kezet velem. Svédül üdvözölt, rendkívül kedvesen. Harmincöt éves lehetett. Álldogált egy kicsit, zavartan üdvözölte többi vendégét, míg Turid le nem ültette őket. A házaspár egymás mellett ült két kemény támlájú széken; Turid előtt az asztalon vizespohár állt. – Azonnal hozzá kell látnunk, – mentegetőzött Turid, – mert utána újabb látogatókat kell fogadnunk. Leoltotta a villanyokat és meggyújtott egy gyertyát a szoba közepén álló asztalon. Sturé némán ült, láthatólag készült az ellazulásra. – Szenteljünk néhány másodpercet a néma meditációnak, – szólított föl Turid. Lehajtottuk a fejünket és megvártuk, amíg Sturé a megfelelő transzállapotba került, hogy Ambres szólhasson belőle.

84 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Ültem a gyertyafényes homályban és arra gondoltam, mi lenne Gerry véleménye rólam, ha most látna. Betolakodott a gondolataimba; sietve a gyertyára koncentráltam. Eddig nem nagyon volt szokásom, hogy bármit is közösségben tegyek; sokkal szívesebben jártam a magam útját egyedül, a magam módján, a magam tempójával. De, mint ahogy azt annyi könyvben olvastam, a közösségi energia sokkal hatékonyabb, mint kinek-kinek a maga egyéni energiája. Minden előadóművész, minden szónok tisztában van vele, mi az a közönség-energia. És aki szerepelt már közönség előtt, annak része volt ebben a közösségi élményben. Mi több, a könyvek szerint a pozitív kollektív energia erősebb, intenzívebb, hatásosabb és gyógyítóbb bármely emberi törekvésnél, – spirituális szempontból. Itt most összeforrtam a szobában tartózkodó többi emberrel. Tíz perc telt el néma csöndben. A kis magnóm halkan surrogott mellettem. Lars közvetlenül fölötte ült. Újra fölhívta a figyelmet, hogy az ó-svédet nehéz lesz gyorsan lefordítani. Megígérte, igyekszik lépést tartani vele. Néztem Sturét. Csöndben ült, mélyeket, de nyugodtakat lélegzett. Szeme lehunyva. Keze mozdulatlanul hevert vaskos combján. Göndör barna haja kurtára volt nyírva. Az apró részletekre koncentráltam, tudatosan. Negyed óra múlva kissé megremegett… megremegett, mint akit elektromos áramütés ért. Turid megfogta a kezét, mintha földelné őt a testi érintéssel. Mosolygott. Lars ezt suttogta a fülembe: – Sturénak Ambres elektromágneses energiája miatt szüksége van Turid föld felé tartó energiájára, hogy semlegesítse a testét. Ezért kell együtt dolgozniuk. Sturé teste hirtelen megmerevedett, teljesen kihúzta magát. Szeme kinyílt. Majd előrefeszült a feje és félrebillent. Egész testében megrázkódott, majd kinyitotta a száját és torokhangon mondott valamit svédül. A hang egy csöppet se hasonlított annak az embernek a hangjához, akit az előbb bemutattak nekem. Lars hozzám hajolt és ezt súgta: – Ambres azt mondta „Üdvözlet”, örül, hogy összegyűltünk. Bemutatkozik és előadást tart nekünk a helyiségben lévő spirituális energia szintjén. Nem is tudom, mit gondoltam. Félbe szerettem volna szakítani Larsot és megkérdezni tőle, hogyan hozhat létre ez az Ambres ilyen spirituális energiát. Ám mielőtt kérdéseket tehettem volna föl, a szeánsz már párbeszéddé fejlődött: Ambres, és a reá kíváncsi vendégek között. Lars igyekezett a lehető leggyorsabban fordítani. Észrevettem, hogy a legtöbb jelen lévőt nem is az érdekli, hogyan működik a dolog. Már jó ideje elfogadták. Csak azok a „tanítások” érdekelték őket, amelyeket Ambres közöl. És nem is az előző életükről kérdezősködtek, nem is az energia-szintekről. Nem: a Teremtés kezdetéről faggatták Ambrest! Lars igyekezett lépést tartani a tolmácsolással. Én meg azzal, ami itt zajlik. Ambres gyorsan, de megfontoltan beszélt. Azért mondok Ambrest, mert érezni lehetett őt. Ahhoz nem fért kétség, hogy Sturénak semmi köze ehhez, hogy ő csak telefon, amelyen át egy spirituális entitás szól. Csakugyan „éreztem” ama Ambres nevű entitás személyiségét, humorát, gondolatainak régies ritmusát. Ő gesztikulált, ő nevetett; szabatos és világos módon fejezte ki magát, a saját energiájával, nem Sturééval. Legalábbis így „éreztem”. Sturé kihúzott derékkel, ünnepélyes testtartással ült, csöppet se emlékeztetett a fél órája megismert férfiú laza, könnyed mozgására. Lars tömörítve tolmácsolt nekem. Ambres Intelligenciaként jelölte meg Istent. Leírta Isten gondolatának első rebbenéseit, az anyag megteremtését. Leírta a világok születését, s világokét e világokon belül; világegyetemekét e világegyetemeken belül. Elmondta, mennyire szereti Isten az ő teremtményeit és mennyire szüksége van az „érzésben” tükröződő szeretetre. És elmondta: Istennek szüksége van rá, hogy Életet teremtsen. Most fogtam csak föl, mit értett Lars a nyelv korlátozottságán; s egyszeriben átláttam, mit érezhet Ambres a földi nyelv korlátai közé szorítva!

85 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Mintegy két óra telt el. Lars tovább tolmácsolt, összefoglalta az elhangzottakat. Ambres a civilizációk emelkedésének és bukásának témájánál rátért a nagy piramisok megalkotására, amelyeknek igen nagy a jelentőségük, és amelyeket „kőbe foglalt könyvtáraknak” nevezett. Lelki szememmel látni véltem, amiről beszél. A többiek svéd nyelven kérdéseket tettek föl neki; Ambres tudatta: tisztában van vele, hogy egy „másmilyen” entitás is van jelen, aki „más nyelvezetet” használ, de, mint mondta, ő egy régmúltbéli svéd és még ha ismerné is e „másmilyen nyelvezetet”, az „eszköznek” ez nehézséget okozna. Túlontúl sok energiáját vonná el, mert igencsak fárasztó egy olyan nyelv szavait megformálni, amelyet nem ismerünk. Annak ellenére, hogy Ambres ilyen monumentális beszámolót tartott a Teremtés kezdeteiről, érezhetően emberi léptékű humora is volt. Eltűnődtem, vajon mikor lehetett ember, és volt-e valaha is az, a szeánsz azonban túlszáguldott az én világi kérdéseimen. Éreztem, hogy a jelenlévők mind messze leköröztek. Hátradőltem és megpróbáltam megemészteni a történteket. Ambres-Sturé fölkelt, és hajlott háttal körüllépdelt a szobában. Csöppet sem hasonlított az általam megismert Sturéra. Néha jóízűeket kacagott, és tréfálkozással nyomatékosította a szavait. A falra erősített táblához lépett, táblázatokat és kozmikus geometriai ábrákat meg spirálokat rajzolt, hogy szemléletesebbé tegye a mondottakat. Fölszólította a csoportot, tegyenek föl kérdéseket, mintha tanár lenne, aki egy osztálynak ad elő. A csoport tagjai izgatottan, időnként értetlenül kérdezgették, s ő mindig türelmesen elmagyarázott egy-egy lényeges pontot. Néhányszor összeszidott valakit, aki nem készült föl. Azután visszaült Turid mellé. – Az eszköznek fogytán az energiája – közölte Ambres. – Most föl kell élednie. Azt mondta, reméli, hamarosan újra találkozik velünk. Megkért bennünket, vigyázzunk egymásra. Azután a maga régies szavaival imát mondott, hálát adott Istennek, amiért lehetősége nyílt szolgálni. Sturé megremegett. Az Ambres keltette elektromos töltés láthatólag kifelé szállt a testéből. Turid gyorsan vizespoharat nyomott a férje kezébe. Sturé kiitta az egészet. Lassan magához tért és fölállt. Körülnéztem, magam sem tudtam, mit gondoljak. A vendégek halkan beszélgettek, megkérdezték tőlem, tudok-e valamicskét svédül, megértettem-e a történteket. Igennel válaszoltam, nem volt kedvem beismerni, hogy időre van szükségem, míg megértem, mi is történt, hát még ahhoz, hogy magát az információt felfogjam. Ők azonban láthatóan megértették, s azt mondták, mihelyt magamévá teszem, jótékony hatással lesz rám. Jótékony hatással? Egyelőre kavargott tőle az agyam. Örültem, hogy előzőleg legalább a Cayce-ról szóló könyvet elolvastam. Odaléptem Sturéhoz: – Köszönöm önnek. Remélem, jól van. Soha életemben nem láttam ehhez foghatót. Lars fordított, Sturé a kezét nyújtotta. Fáradt volt, de nyugodt. Nyájasan fénylett a szeme. Azt mondta, reméli, megtudtam valamit Ambrestől; ő maga is szeretne egyszer beszélni vele. Majd megrántotta a vállát, mint aki maga sem egészen érti, mi zajlik itt. Közvetlen egyszerűsége szíven ütött. Turid megölelt: – Ambres nagy tanító, – mondta. – Úgy örülök, hogy hallottad őt! Sturénak most le kell pihennie. Kikísért bennünket és közölte, ha akarom, holnap beszélhetünk. Elköszönt mindenkitől és eljöttünk. Odakinn hullott a hó. A homokozóban álló hóember alakja szögletessé vált; amíg a környék gyerekei aludtak, a frissen esett hó átszabta a hóember alakját. Elindultunk az autóhoz a fehér égbolt alatt.

86 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Nos? Mit szólsz? – kérdezte Lars. Valami mély választ szerettem volna adni. – Kell egy kis idő nekem még, gondolkodnom kell. – Elakadtam. –Tudod-e, – folytattam azután, – kezdem azt hinni, hogy valami sorsszerűség hozott ide. Túl sok olyasmi történik velem az utóbbi időben, amit már nem tarthatok véletlennek. Azt hiszem, ide kellett jöjjek Stockholmba. Lars és Brigitta mosolyogva kísért a kocsihoz a hóesésben. Nem szóltunk többet egymáshoz. Útban vissza Stockholm felé, ki-ki a saját gondolataiba mélyedt, én pedig életem „véletlen” egybeeséseinek láncolatán törtem a fejem. Valamiféle előre elrendelt tervet éreztem, amely most kezd kibontakozni előttem, aszerint, mennyire tudatosul bennem, ami rám vár és mennyire vagyok hajlandó elfogadni ezt. Mintha az események és történések tőlem függenének. Az időzítés rajtam múlik, de ami elkerülhetetlen, az eldöntött és végleges. Meglepődtem a gondolataimon. Azelőtt sosem hittem effélékben. Mégis: a Gerryhez fűződő viszonyom logikusan összefüggő véletlen egybeesései; a földhözragadt frusztrációkra, politikai realitásokra és negatív akadályokra épülő kapcsolat véletlen egybeesései (megint ez a két szó!) a Davidhoz fűződő lassú barátságommal, az ő spirituális látószögének megértésével együtt: mindez más dimenziók fölismerésére késztetett. Úgy látszik, kettős realitások félig földön járó megfigyelője vagyok. És úgy éreztem, több bennem a megértés mindkét nézőpont iránt, amelyek, – most, hogy elgondolkodtam rajtuk – az életem kettősségét képviselik (valahogy úgy, ahogyan apám beszélt róla): vagyis a két lábon járó földi realitás egyfelől és a kozmikus spirituális realitás másfelől. Lehet, hogy az emberi boldogságnak mindkettőre szüksége van. Egyre világosabban láttam: ha az ember csak az egyik nézőpontot fogadja el egyetlen igaz realitásként, akkor korlátolt, előítéletes és téves úton jár. Lehet, hogy minden ember test, lélek és szellem, ahogyan ezt a régi nagyok mondották. Ezt hagyták örökül. Lehet, hogy újra meg kellene tanulnom. Elköszöntem Larséktól és megígértem, fölhívom őket.

87 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tizenegyedik fejezet „Van egy gondolkodásmód, amely ellenáll minden információnak, minden vitának, és holtbiztosán örök tudatlanságban tarthatja az embert; ez a gondolkodásmód: lenézni a dolgot, még mielőtt megvizsgáltuk.” (Herbert Spencer) Csörgött a telefon, amikor beléptem a szállodaszobámba. – Szia – üdvözölt Gerry. – Hogy vagy? – Nagyszerűen. – Ne haragudj, hogy néhány napot késtem. – Semmi baj. Tudom, hogy sok volt a dolgod. – Igen. – Hogy érzed magad? – Ezek a behavazott fák; valóságos paradicsom. – Biztosan gyönyörű a vidéki táj – mondtam. – Megjött a feleségem Londonból. Elállt a lélegzetem. Nem tudtam, mit mondjak. Lebénultam. Tudta-e előre Gerry, hogy az asszony idejön? Lehet, hogy ő kérte erre? – Halló? – szólt bele a csendbe. – Igen, itt vagyok. – Hát… később átjövök. – Jó. Itt leszek. Kiborultam. Rosszullét környékezett, dühös voltam. A gyomrom akárha kilyukadt volna. Vajon mit javallna erre az állapotra Edgar Cayce, vagy Ambres? Igyekeztem békés és spirituális mederbe kényszeríteni a gondolataimat. Hiába, nem sikerült. Hasznavehetetlen halandzsává lesz ez az egész, mihelyt a földi élet realitásaira alkalmazzák. Sikerült elnevetnem magam alpári gondolataimon. Mire Gerry odajött, teljesen magamba zárkóztam. Képtelenné váltam bármiféle kommunikációra. Szerelmeskedtünk, de féltem. Nem mondott semmit; sem a felesége ottlétéről, sem az én reagálásomról. Én is hallgattam. Megkérdezte, szerintem nincs-e parfümillata a hajának. Azt feleltem: tudhatja jól, hogy nem használok parfümöt, már hosszú hónapok óta. Amikor benyitottam a fürdőszobába, hogy lássam, nincs-e szüksége valamire, megláttam hatalmas testét a fürdőkádban; összekuporodva mosakodott, olyan volt, mint egy embrió, aki még meg se született. A következő két napon és két éjszakán távol volt. Írtam. Mindent leírtam, amit éreztem. Írtam, ameddig csak össze nem kuszálódott az agyam. Újraéltem mindent, ami történt velem. Leírtam, hogy megértsem. Leírtam, hogy eldöntsem, mit tegyek. Igyekeztem hű maradni ahhoz, aki vagyok, ahhoz, amit akarok, amit Gerryvel, vagy Gerry nélkül tenni szeretnék. Írtam, hogy önmagamat megértsem: az életemről, a gondolataimról, a kérdéseimről. Napokon át csak írtam és írtam. Valahányszor Gerry felhívott, azt mondtam: írok. Azt felelte, örül, hogy csinálok valamit. Így kevésbé furdalja őt a lelkiismeret, amiért nem lehet velem. Megmondtam neki, ne

88 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

aggódjék. Az a típus vagyok, aki mindig talál magának tennivalót. Azután engem furdalt a lelkiismeret, amiért részben őróla írok, és ezt nem árulom el neki. A hatodik estén fél tíz tájban szabadult a munkájától, fölhívott, mondván, szívesen eljönne hozzám, de úgy érzi, illene hazamenni a feleségéhez. Úgy is jó, feleltem. Aznap késő éjszakáig írtam, reggel hatkor keltem és folytattam. Ki se léptem a szállodaszobámból. Leírtam, amit átéltem és amit éreztem; olyan volt ez, mint egy terjedelmes napló; beszélgetés önmagammal. Másnap éjjel eljött. Ettünk, beszélgettünk. Kiwit és dinnyét evett. Keskeny, türkizkék nyakkendő volt rajta: az előző napon fölkeresett kisváros ajándéka. Beszéd közben élénken gesztikulált, haja a szemébe hullott. Egyetlen mozdulatot sem tettem feléje. Elindultam a szoba túlfelébe, hogy teát hozzak neki. Kinyújtotta felém a karját, elkapott, magához vont. Lassan, gyöngéden, lágyan csókolta a szemem, az állam, a hajam, végül az ajkam. Átölelt. Leeresztett karral álltam ott. Hozzám tapadt. Nem moccantam. Magabiztosan vezetett be a hálószobába. Nem akartam menni. Ő vette át a kezdeményezést, én pedig magam sem tudtam, kívánom-e. Letett az ágyra, hosszan, szenvedélyesen csókolt; mintha próbára tenné azt a jogát, hogy elvegye magának, amit akar. Agresszivitás nélkül reagáltam. Lehúzta a vastag gyapjúpulóveremet. Megérezte alatta a testem. Keze lázasan indult útjára. Kigombolta a pantallómat és lehúzta rólam. Keze ott volt mindenütt, rajtam, köröttem, alattam. Fölnyúlt, simogatta az arcom, hajam: – Szeretlek. Nem válaszoltam. – Azt mondtam, szeretlek. Nem válaszoltam. Ekkor átszakadtak a gátak: – Szeretlek, szeretlek, szeretlek… Addig feküdtünk ott, amíg a realitás lassan vissza nem úszott. Fölült, végignézett rajtam, azután kipillantott az ablakon. Arca olyan volt, akár egy százévesé; mintha az agya áttört volna rajta és végigömlene az arcán. Letekintett rám: – Mire gondolsz? – Ez volt az első alkalom, amikor arra volt kíváncsi, hogy én mit gondolok. – Arra, hogy milyen irreális ez az egész, – feleltem. – Itt ültem ebben a szobában, néztem a körbe-körbe járó jégtörő hajót, amint töri a jeget. Néztem a havat, amely hat rétegben hullott az utcára. Svéd krékert ettem vajjal, semmi mást. Írtam és írtam és írtam, amíg csak bele nem fájdult a kezem. Már hozzátartozom a berendezéshez, akár a bútor, a szőnyeg, a hideg. Most itt vagy és ez olyan valószínűtlen. – Amit csinálunk, az viszont annál valószínűbb – mondta. – Igen, lehet. – Megráztam a fejem, hogy visszazökkentsem magam a normalitásba. – Tehát most vissza kell térned a magad valószínűtlenségébe. Fölkelt, a zuhany felé tartott. Ottmaradtam az ágyon. Egyszer csak sarkon fordult és visszarohant a hálószobába. – Szeretlek, – mondta. Karomba vettem. – Köszönöm – mondtam. – Köszönöm. Sötét szeme boldogan fölragyogott. Újra elindult a zuhany felé. És újra visszajött. – Szeretlek – ismételte. – Igen. Én is téged. – De azt még most sem értem, miért. Még mindig nem értem, miért kellek neked. – Én sem értem – válaszoltam. – Az az igazság, hogy nem nagyon értem én ezt az egészet.

89 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Megrázta a fejét. – És mindennél jobban szeretném, ha az éjszakát veled tölthetném újra. – Gondolom, azért szeretnéd, mert ez most lehetetlen. – Nem. Jobban ismerem magam ennél. Komoly képpel bólogatott. Újra fölkelt. Ezúttal eljutott a zuhanyozóig. Visszajött, csöpögött róla a hideg víz. Letörölgettem. Magához húzott, szorosan átölelt. Míg a cipőjét húzta, hajszárítóval szárítgattam a haját. Felöltözött, megbeszéltük következő két napjának programját. Ülések és sajtókonferenciák vártak rá. Megmondtam neki: hamarosan visszautazom Amerikába. Közölte, másnap nem találkozhat velem; minden perce foglalt. Semmi baj, feleltem. Kabátban, szőrmés kesztyűben elindult az ajtó felé. De ahelyett, hogy szokása szerint ment volna egyenest kifelé, megfordult: – És hogy haladsz az írással? – Jól – feleltem. – Jól. Magam sem tudom, hova lyukadok ki vele. Rám nézett: – Lehet, hogy lelombozódik az egész. – Szavai szétpukkantak a levegőben. Nem tudtam, mit akart ezzel mondani, de az is lehet, hogy tudtam. – Csaó – búcsút intett és behúzta maga mögött az ajtót. Teljesen össze voltam zavarodva. Majd bűntudat tört rám… azután egyfajta kettős látás. Megint nem tudtam, mi valóságos, mi nem. Pocsék érzés volt. Nincs rosszabb, mint ha nem látom tisztán az érzelmi horizontomat. Újra nekiláttam az írásnak. Senki mással nem kellett beszélnem, csak magammal. Önmagammal. Illúziónak éreztem mindent. Valóban illúzió volt? Kérdés, hogy csak az-e a fizikai realitás, amit annak hiszek? Az átlagember hétköznapja nem más, mint színpadi jelenetek sorozata; eljátsszuk, amit érzünk, illetve amiről azt hisszük, hogy érezzük. Shakespeare megmondta: színház az egész világ, s színészek vagyunk benne mindannyian, a szerepünket játsszuk. Vajon amikor ezt leírta, a reinkarnációról beszélt? És ha a mai nap szerepjátszás, akkor a tegnap csupán illúzió? Hát a holnap? Lehet, hogy holnap már nem lesz sem Gerry, sem a találkozásaink, sem az egész világunk. De talán az őrjít meg, hogy mindenáron fizikai fogalmakkal akarom megnevezni a realitást. Talán az az igazság, hogy minden reális minden szinten, lévén minden relatív és így veendő számításba. Lehet, hogy amikor szeretünk, nevetünk, dolgozunk, játszunk, akkor tudat alatt észben akarjuk tartani, hogy a realitás mögött lennie kell valamiféle célnak. Ha ez a cél reális, úgy mind valaki mást használunk föl, hogy világosabban határozhassuk meg a magunk célját? Lehet, hogy szeretteinket egyszerűen a magunk rejtett lehetőségeinek kipróbálására használjuk, láthatatlan kapacitásainkat pedig arra, hogy önmagunkat meghatározzuk? Lehet, hogy a létünk értelmét keressük egy más korban? Vagy csakugyan ismertük már egymást régebben? Lehet, hogy Gerryvel egy régebbi életünkbeli megoldatlan kapcsolattal kínlódunk? Ha így van, s ha ezt valamiképp fölismerjük, akkor talán többé nem is lesz szükségünk egymásra. Ez lenne a végső nagy vicc? Lehet, hogy az egész élet nem más, mint kolosszális, kozmikus tréfa, mert folytatódni fog, megy tovább a maga útján, bármit teszünk. Talán mosolyogva kellene haladnunk az út végéig, merthogy a vég amúgy is csak a kezdet. Hátha igaz, hogy a ciklus újra meg újra elölről kezdődik, amíg csak a helyes útra nem lépünk. Ez nem is olyan nagy baj, igazán. Semmi okunk félni a haláltól. Ha a halál igazából sosem következik be, akkor az élet csupán tréfát űz velünk. Úgyhogy a célunk felé haladva bízvást mosolyoghatunk. Gerryt is mind világosabban láttam. Minél többet írtam róla, annál tárgyilagosabban láttam a dolgokat. Tisztábban állt előttem az életemben játszott szerepe. Nem kavart már föl annyira a zavarodottsága és a magamé sem; mindinkább úgy éreztem, hogy oka és célja van annak, amit egymásnak jelentünk. Egyelőre még nem nagyon világos, mi ez a cél az ő életében és mi az enyémben, de talán hamarosan ez is kiderül.

90 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Úgy írtam, mintha magamban beszélnék. Az órák egybefolytak. Ki sem léptem a szállodaszobából. Hozzászoktam a falakhoz. Már kívülről ismertem az ablakom alatti jégtörő hajó útvonalait és időrendjét. A napok az egymást követő hóviharok után egyre hosszabbodtak. Most, egy újabb hét elmúltával fehérbe borult alattam a város, s az újabb hószőnyegtől még fehérebb lett. Aztán sétára indultam a hóban. Legalább öt mérföldet tettem meg… a városon át, az állatkertbe; hullottak rám és körülöttem a habos hópelyhek. Élesen, szikrázóan sütött a nap. Hallottam a lélegzésemet az átható csöndben. Bokáig érő ropogós hóban tapostam, három szarvas bámult rám. A nap felé tartottam az arcom. Fehér madarak szálltak fölöttem. A messzeségben egy pipázó férfi gyalogolt. Mentem; Gerry lebegett körülöttem a levegőben. Ő is olyan volt, mint ez a levegő, ez a táj, ez a környezet. Pasztellszínű volt a táj, sem színek, sem árnyalatok nem tarkázták. Elfedte szándékait, elrejtette mondandóját. Nem közeledett – visszahúzódott, mintha várná, hogy fölfedezzék, megérintsék, átgyalogoljanak rajta, megértsék. Nem félt önmagától ez a táj. Nem, inkább várta önmagát, hosszú, hangtalan türelemmel; akinek ismeretlen ez a környezet, kitagadottnak, eltaszítottnak érezhette magát; nem egyesülhetett vele. De nem ez volt a helyes reagálás. Ezzel nem lehetett volna megszólítani ezt az elhatárolódó mozdulatlanságot és csöndet. Talán ugyanúgy van ez az emberekkel is. Aki érzelmileg kiéhezett, amiért nem lát tisztán és kommunikációs nehézségei vannak, az megfosztja magát a csönddel való kommunikálás lélekgazdagító hatásától. Igen, a csend alighanem még teljesebb élmény. És ha a kommunikáció hiányától szenvedek, az az én hibám, nincs igazam. Egész életemben a kifele törő kommunikációhoz szoktam. Amit most átéltem, az a befele forduló kommunikáció. Meg kell tudnom, mi rejtőzik bennem, és Gerrynek is meg kell tudnia. Egész nap járkáltam; épp idejében értem haza este, hogy lássam Gerryt a svéd televízióban, amint a Harmadik Világ gazdasági problémáit vitatja. Ismertem már a nézeteit, mégis nagyon figyeltem. Magabiztosan és erőteljesen adta elő az általa javasolt megoldásokat. Azután a Herald Tribune-t olvastam és vártam a telefonhívását, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Mintha futva jött volna idáig. Alig volt benne szusz, az arca kifagyva, szemöldökeszempillája olvadt hótól fénylett. Gyorsan megcsókoltam. Még mindig fel volt pörögve, alig várta, hogy megtudja a véleményem a televíziós szerepléséről. Elbeszélgettünk arról, hogyan tanulja, miként tegye a személyiségét alkalmassá a tévére. Megevett két csokoládés kekszet és langyos teát ivott rá. Jimmy Carterről és Kínáról beszélgettünk, meg arról a varietéműsorról, amelyet Pekingben készültem fölvenni. Az égadta világon mindenről beszélgettünk, csak arról nem, ami a legjobban foglalkoztatott. Úgy döntöttem, ideje beavatni Gerryt mindabba, ami történik velem – velünk – s azokba a dolgokba, amelyekről írok (s amelyek felől nem kérdezett). – Gerry? – szólítottam meg nagy bátran. – Hmmm…? – Nem vagy kíváncsi rá, miről írok? Meglepődött: – Dehogyisnem. – Rólunk van szó benne – folytattam és amikor észrevettem arcán a gondosan fegyelmezett ijedelmet, hozzátettem: – Bizonyos értelemben. – Miféle értelemben? – Az utóbbi időben egy csomó különös dolog történik velem, legalább is azóta, hogy összekerültünk. Egyik véletlen a másik után jön és lök egymáshoz bennünket. Az adott körülmények között illogikus az a nagy erő, amely kettőnket összetart. Te is tudod, én is tudom, hogy ez jóval több testi vonzalomnál. De miért? Örökösen megérzéseim vannak veled

91 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

kapcsolatban, mindig rájövök valamire. Mondd meg nekem őszintén, Gerry: nem érzed úgy, hogy valaha, valahol már ismertél engem? – Jóságos Isten! Nem értelek. Különben is: nem mindegy? – Nézd, ha rá tudnánk jönni, kik voltunk azelőtt, akkor talán arra is megkapnánk a választ, mik legyünk most. Mélyet lélegzett: – Kedvesem, túl sokáig ültél egyedül ebben a szobában… – Nem, a szentségit! – Hirtelen elfogyott a türelmem. – Ne fölényeskedj velem! Csak beszélni szeretnék erről. Nem csavarodtam be, nem vagyok flúgos és nem vagyok ostoba. Sok minden van ezen a világon, amiről nem vagy hajlandó tudomást venni. Elhúzta a száját: – Hát ez lehetséges. Konkrétan mégis miről beszélsz? – Először is a reinkarnációról. – Semmi kifogásom a reinkarnáció ellen. Legyen, annak akinek kell. – Gerry. Nem az éhező parasztokról beszélek. A társadalmi és szellemi élet különböző szintjein sok-sok ember él és élt is mindig, akik hisznek a reinkarnációban. De én most, konkrétan, kettőnkről beszélek. Rólunk. – Atyaisten! Ha arra célzol, hogy valaha egy előző életünkben együtt éltünk, akkor mi van, Shirley? Mit számítana ez, ha úgysem emlékezünk rá? – Nagyon is számítana, ha channeling útján meggyőződhetnénk róla. – Mi a fene az a channeling? Nyeltem egyet: – Az, hogy testtelen szellemekkel beszélgetünk egy médiumon át. Sokan teszik ezt, hogy megtudjanak bizonyos dolgokat. Gerry elképedt, azután aggodalom tört rá: – Shirley, csak nem jársz médiumokhoz? – Úgy mondod ezt ki, mintha valami obszcén szó lenne. – Nem, nem! Dehogy is, nem így értettem. – Mélyet lélegzett: – Igazad van, tényleg beszélnünk kell erről. Szóval pontosan mivel is foglalkozol? Kicsit bűntudatosan, kicsit védekezőn, de elmondtam neki Cat-et és Ambrest és Edgar Cayce-t, az olvasmányaimat. Lassan sorra vallottam neki, némán hallgatta. Meglepve vettem észre, hogy zavartan nézett rám. – Mire gondolsz, Gerry? – kérdeztem. Megrázta a fejét: – Nem is tudom, mit mondjak. Nem igaz, hogy komolyan gondolod ezt az egészet. – Miért nem? – Hiszen ez nyilvánvaló, nem? Ezek a médiumok vagy pszichopaták, vagy különcök, akik saját tudatalattijukból húznak elő dolgokat. Vagy csak áltatnak. Csak nem gondolod komolyan, hogy ezek szellemekkel társalkodnak? – Nem ők társalkodnak. Ők csak közvetítenek. Utána nem is emlékeznek vissza rá, mi hangzott el. – Egyre megy; baromság az egész. Pénzért teszik, kihasználják a hiszékeny embereket, akik valami jól hangzó, süket szöveget akarnak hallani az elhalt hozzátartozójukról, vagy más efféléről. – Edgar Cayce nem fogadott el pénzt, a tanácsai hasznosak voltak és nem a tudatalattijából jöttek, merthogy nem volt semmi orvosi képesítése. Gerry tehetetlenül nézett rám: – Az Isten szerelmére, hogyan keveredhettél ilyesmikbe? – kérdezte kétségbeesetten. – Csak magyarázatot szeretnék a kettőnk dolgára, – mondtam, – vagy talán csak a magaméra. Kezdem azt hinni, hogy a kettőnkére nem vagyok képes… – Remélem is! Ide figyelj kedvesem (Gerry szinte sosem élt becéző szavakkal, s ma már másodszor használta egyazon beszélgetés során; ez is mutatta, mennyire kiborítja a dolog),

92 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

ezt nem csinálhatod tovább. Semmi jó nem származik belőle. Ezeknek az embereknek a kilencven százaléka sarlatán, ezt mindenki tudja. A barátaid azt fogják hinni, hogy megbuggyantál. És hogy a közönség mit gondol majd, ha ez egyszer kitudódik, azt csak a jó Isten tudja… Érdekesnek találtam, mennyire fontos lett neki egyszeriben a közvélemény velem kapcsolatban. Azt hiszem, ez eléggé logikus; minthogy a saját személyével kapcsolatban mindig is foglalkoztatta őt a hírneve. De még mindig nem gondolkodott el annak a világnak a létezésén, amelyet én épp felfedeztem; az egész dolog teljesen kívül esett az eszmevilágán, nem értette, nem ismerhette el a létezését. – Mit értesz azon, hogy „ha ez egyszer kitudódik”, Gerry? Hiszen épp erről írok. – No nem! Nem szánhatod kiadásra. – Miért ne? – A merevségtől félrecsúszott az érvelésem, merthogy igazság szerint mind ez idáig eszembe sem jutott, hogy nyilvánosságra hozzam, amit írok. – Mert minden értelmes ember, akit ismersz és akinek csak egy csöpp esze van, ízekre fog szaggatni… – zavartan és elkeseredetten félbehagyta. Mulattatott a jámbor feltételezése, mely szerint minden értelmes ember osztja a nézeteit; meghatott, mennyire elbúsult miattam. De ahogy visszakézből elutasított mindent, amiről beszéltem, az további viták kilátásait vetette előre – ha ugyan…! Előredőltem és halkan így szóltam: – Ott egye meg a fene az egészet, – és megcsókoltam az orra hegyét. – Jó meleg. – Mi meleg? – Az orrod. Hideg volt, amikor megjöttél. A fülbevalómmal babrált, hátrasimította a hajam. Melléje térdeltem. Fölemelte az arcom és a szó kellős közepén megcsókolt, a szememet simogatta. Fölemelt az ölébe, s amikor a fehérneműm finom selymét fölkaptam, s az ránk hullott, a mozdulatom láttán felnyögött. Le sem vetkőztünk. Úgy szeretkeztünk, ahogy épp voltunk, ahogy közös életünket éltük, gyönyörét elrejtve. Nekiestem. A szemem, a nyakam csókolta. – Holnap elmész? – kérdezte. – Igen, – feleltem. – Mennem kell. – Annyira szeretlek, hogy nincs szavam rá, – mondta. Éreztem, zuhanok. – Szerinted mikor tölthetünk újra együtt egy egész éjszakát? – kérdezte. – Most január van. Gondolod, hogy szeptemberben, a választások után sort keríthetünk rá? Kezébe temette arcát, visszanyelte mögötte a sírását. – No jó – mondtam, – majd meglátjuk. – Most föl kell kelnem. Másképp rám tör a mélabú és nem viselem el. Hol leszel? Nem tudom, feleltem. Utazgatni fogok. Föl akart kelni, aztán félbeszakította a mozdulatot. Végignézett a kettőnk testén: – Ez így nem fog menni. Mi ketten egyek vagyunk, vedd tudomásul. Mosolyogtam. Fektében magára emelt és így állt föl. – Ez elég bonyolult manőver volt, nem? – Nem bonyolultabb nálunknál. Néztem, amint a bokájára buggyant nadrágjával kicsoszog a fürdőszobába. Hihetetlen volt, hogy ez az ember csakugyan Anglia miniszterelnöke akar lenni. Amikor visszajött, még mindig ott feküdtem a pamlagon. Letekintett rám: – Gyönyörű vagy. Egyszerűen gyönyörű. – Mikor van a születésnapod? – kérdeztem. – Kedden. Honnan tudtad? Megéreztem, válaszoltam.

93 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Elmondta, hogy pártbeli helyettesének ugyanaznap van a születésnapja és szörnyű csalódás lenne a számára, ha Gerry nem térne addigra haza Angliába és nem együtt ünnepelnék meg. – No de mi lesz a te születésnapod megünneplésével? Azt felelte, hogy az nem fontos. Megráztam őt a karjánál fogva: – Hogyhogy nem fontos? Gerry, mi lesz a te születésnapoddal? – Elhallgattam. Egy gondolat kellős közepén. – Hm? – Semmi, – mondtam. Polaroidgépemmel és vakuval néhány felvételt készítettem róla. Hagyta magát, utána kíváncsi lett, hogyan fest a képen. A kép színei lassan megjelentek. – Jaj de rémséges vagyok, – állapította meg. Újra megráztam. Kirohant az előtérbe a kabátjáért és szőrmés kesztyűjéért. Szállodaszobám kulcsát a dohányzóasztalra hajította, fölkapta az irattáskáját és minden eddiginél agresszívabb tempóban csörtetett az ajtó felé. Továbbra is mozdulatlanul álltam, nem követtem. Kinyitotta az ajtót, megfordult és úgy nézett rám, mintha el akarná égetni emlékeiben a képemet. – Gyönyörű vagy, – mondta, ezzel elment. Sietve bezártam utána az ajtót. A nappaliba visszaérve észrevettem: ottfelejtette a szemüvegét. Kirohantam a folyosóra, utána füttyentettem. Visszaindult. Átadtam a szemüvegét, ő pedig megkérdezte: – És a te születésnapod mikor van? – Április huszonnegyedikén, – feleltem. Rábólintott, mint aki azt mondja: újabb dátum, amit várhat. – Szerinted mi ez kettőnk között? Fölsóhajtottam, ujjam végigsiklott a haján, a szemén: – Ha hozzá akarsz férni egy gyümölcshöz a fán, ki kell másznod az ág végébe. Szemembe nézett, azután elment. Nem pillantott vissza. Bementem, bezártam az ajtót. Rágyújtottam és az ablakhoz léptem. Kinyitottam, kifújtam a füstöt a szabadba, néztem, mint száll el a lélegzetemmel együtt a hideg éjszakába. Kinn nagy pelyhekben hullt a hó. Lenéztem az utcára. Gerry épp kilépett az udvarba. Halkan füttyentettem. Fölnézett, integetett. Szőrmés kesztyűje, fekete kabátja élesen rajzolódott ki a fehér környezetből. Lépdelt az utcán, taxit keresett, kavargott körülötte a hó. Üres volt az utca. Éreztem, úgy dönt, gyalog megy. Újra fölnézett, intett. Visszaintettem és egy csókot dobtam neki, de addigra már elszántan ment tovább és eltűnt a sűrű, néma, hideg, svéd éjszakában.

94 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tizenkettedik fejezet „A »lélek« eléggé homályos fogalom, s amit jelöl, az valóságként nem demonstrálható. A tudat ezzel szemben a legkézenfekvőbb mindeme láthatatlan dolgok közül. A fiziológusok nagy előszeretettel hasonlítgatják össze agyi idegeink hálózatát egy telefonrendszerrel, de egy fontos tény elkerüli a figyelmüket: a telefonrendszer csak olyankor van működésben, amikor valaki beszél rajta. Az agy maga nem hoz létre gondolatokat (Sir Julián Huxley épp legutóbb mutatott rá erre); csupán eszköz, amelynek a gondolat jó hasznát veszi” (Joseph Wood Krutch: Nemcsak egyetlen élet) Eléggé különös volt a repülőutam vissza Amerikába. Nem nagyon tudtam, mit, kit hagytam magam mögött és mihez, kihez térek vissza. Valami fontos dolog közeledett az életemben. De ennek a valaminek nem volt neve és körülírni sem lehetett. Valami ősit szólított meg; és mégis úgy éreztem, új gondolatok korát hozza el számomra. Ambres döbbenetes élmény volt, de továbbra sem hagytak nyugton azok a kérdések, amelyeket Larsnak és Brigittának föltettem a kocsiban. A modern kor pragmatikus leánya lévén, mindenekelőtt elhatároztam, hogy a végére járok a channeling folyamatának. Az ezt követő hetek és hónapok során egyre olvastam, kutattam, kerestem. Kérdezősködtem, s ahol lehetett, magnószalagokat hallgattam meg. Kiderült, hogy nagy számban működnek médiumok, transz-channelerek, Edgar Cayce kivételével egyik médiumot sem a saját nevén emlegették. Az általa közvetített személy volt a fontos; csak kevesek emelkedtek ki a médiumok közül; ezek is leginkább abban, hogy világosabban és összefüggőbben közvetítették az üzeneteket. Mint minden más szakmában, akadtak tehetségesebbek és kevésbé tehetséges emberek. (Azt is észrevettem, hogy mint minden hivatás művelőinél, ezeknél is voltak napok, amikor az égvilágon semmi sem sikerült: ilyen esetben némelyikük a múltbeli tapasztalataira bízta magát, mások csaltak, egyesek pedig nyíltan megmondták, ma nem megy a dolog, s legjobb lesz, ha mind szépen hazamennek). Az viszont lenyűgözött, milyen sokfélék a különböző entitások, akiket közvetítenek. Sehogy sem vágott össze a valósággal az a homályos eredetű ünnepélyesség, amely a legtöbb ember képzeletében körülveszi a channeling jelenségét (talán azért, mert ők maguk efféle ünnepélyes attitűddel várják a találkozást egy testetlen szellemmel?). A közvetített személyek némelyike például csupa humor volt, kis pimaszság is megbújt egyikbenmásikban. Bárkik és bármik voltak ezek az entitások, óriási egyéni karakter és légkör áradt belőlük; kevés ünnepélyesség, annál több tapasztalat. Rádöbbentem továbbá, hogy a channeling már jó régen létezik, megtudtam, hogy némely híres ember nem csupán „hitt” benne, hanem gyakorolta is, köztük Abraham Lincoln. Ő Carpentert használta médiumként, aki ott lakott a Fehér Házban és rendszeresen adott tanácsokat az elnöknek. J. P. Morgannak Evangeline Adams volt a médiuma; de foglalkozott ezzel William Randolph Hearst és még sok-sok ismert ember a legkülönfélébb területekről. Széles körben ismert Sir Oliver Lodge és Mrs. Piper munkássága. A századforduló tájékán valósággal divattá lett; nemcsak a channeling, hanem az asztaltáncoltatás is, az írótábla és az ábécés deszkalap használata. Ez kétségtelenül inkább szórakozás volt, mégis egyértelmű, hogy sok értékes és jelentős ember igen komolyan vette a channelinget – és mindazt, amit jelent.

95 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Az is világos lett számomra, hogy némelyikük nem tud mit kezdeni a közvetített információ puszta tömegével sem, nemhogy annak mibenlétével. A kozmosz meghökkentő fogalom: a hallgatók, az egyes emberek számára többnyire elviselhetetlenül hatalmas. És amikor a földön kívüli lét sajátosságaira kerül sor, vagy az atom szerkezetére, az anyag összetételére, – ezeken a dolgokon a legtöbb ember nem szokott gondolkodni. Az információkat közlő entitásoknak láthatólag sejtelmük sem volt arról, hogy a „telefonhuzal túlvégén” ülők nem tudják megemészteni közléseiket. Így azután az érkező, bonyolult információkat ki-ki a maga tempójával, egyéni ritmusával dolgozta föl; ezt a tempót és ritmust fokról fokra fejlesztették ki. Amikor a gondolkodás és az érzelem van előtérben, sehogy sem működik az erőltetett, koncentrált ismeretfelvétel. Ez sokakat el is idegenített a dologtól. Mindez a modern channelerekre irányította az érdeklődésemet, meg azokra az entitásokra, akik rajtuk keresztül kommunikálnak. Az újabban közvetített spirituális entitások közül a legismertebb spirituális mestert D. K.– nak hívták; Alice Bailey, később Benjamin Creme közvetítette. Seth, akit Jane Roberts közvetített, különlegesen érdekes eset volt; a channeling-jelenség sok aspektusát testesítette meg. Mrs. Robertsszel a962-ben lépett kapcsolatba Seth, s ettől kezdve az asszony és férje (aki a kezdet kezdetétől följegyezte Seth szavait) könyvtári jegyzetet gyűjtött össze a szeánszokról. Ennek az anyagnak egy része megjelent, az egyik könyvet Seth a szó szoros értelmében tollba mondta. Különösen azt találtam érdekesnek, mennyi kétség élt Mrs. Robertsben a Seth-tel folytatott kapcsolat elején. Mrs. Robertsnek mindaddig az időpontig semmi kapcsolata sem volt parajelenségekkel, nem is hitt bennük. Egy éjjel, amikor az asszony épp a saját versét írta, egyszer csak áradatként törtek rá a szavak, amelyek szinte követelték, hogy írja le őket. Órákon át írta lázasan, végül azon kapta magát, hogy leírja a címét a jegyzetköteg fölé: A fizikai univerzum, mint Eszmealkotás. (Ezek a jegyzetek lettek az alapjai a később Seth által kifejlesztett ismeretanyagnak). De akkor még mit sem tudott Seth-ről, s most nyugtalan, döbbent és izgatott lett attól, amit átélt, s amit leírt. Az ezután következő hetek és hónapok során, miután Seth szívósan kérte, hogy rajta keresztül megnyilvánulhasson, Mrs. Roberts és férje csomó vizsgálatot végzett, hogy vagy bizonyítsa, vagy cáfolja Seth-nek mint önálló személynek, vagy testtelen entitásnak a létezését. Seth-nek végül is sok-sok idejébe, különleges képességei megmutatásába került, amíg bebizonyította Mrs. Robertsnek, hogy ő nem az asszony tudatalattijából jön. Mindazonáltal: tudományos fogalmakkal eléggé nehéz tényleges „bizonyítékot” szolgáltatni a channelingre, vagyis arra, hogy egy földi lény cnannelként, csatornaként közvetít egy másfajta, más síkon létező lényt. A végén a bizonyítás a következőkre szorítkozott:, ha a közvetítő olyan idegen nyelven szólt, amelyet semmiképp sem ismerhetett, vagy olyan készséget mutatott fel, amelyhez semmiféle tehetséggel nem rendelkezett (például zongorázott), vagy olyan szakmai ismeretekkel szolgált, amelyeket sosem tanult (például orvostudomány), vagy olyan információkat közölt – mondjuk távoli helyről, olyan személyről, amelyet illetve akit a channelnek nem állt módjában ismerni – akkor mindez nyilvánvalóvá teszi: ez más forrásból ered. (Egy ideig sok efféle „bizonyítással” találkoztam, de azután már mindinkább megszokott lett számomra maga a folyamat – van ugyan némi jelentősége, de csak annyi, mint egy jó étel megfőzése: az ember hálás a jó szakácsnak, de mégis maga az étel a fontos.) Igazság szerint két-három hónapi alapos olvasás és kérdezgetés után már eldöntöttem: a folyamatnak nincs akkora jelentősége. Újra meg újra visszatértem olvasmányaim során a közvetített információ egyik vonatkozására, éspedig az előző életről szóló visszaemlékezésre. Erre alighanem azért voltam kíváncsibb, mert azt reméltem, megtudok valamit a kapcsolatomról Gerryvel. De ami

96 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

a leginkább fölkeltette az érdeklődésemet az erről szóló hatalmas tanulmányozható anyagban, az az, hogy az üzenetek nagy része egyetemleges, – mármint – hogy a különböző országokban különféle személyeken át alapjában ugyanazt mondják. Nézz önmagádba, fedezd föl önmagadat és te magad vagy a Világegyetem… Minél többet olvastam, gondolkodtam, annál inkább arra késztettek az üzenetek, hogy az élet értékeit és aspektusait, amelyeket addig magától értetődően fogadtam el, most átértékeljem, vagy legalábbis elgondolkodjam rajtuk. Eddig ahhoz szoktam, hogy olyan világban élek, ahol – épp mert úgy élünk, ahogyan élünk – szinte lehetetlen időt szakítani az önmagunkba nézésre. Ahol a puszta életben maradás, – hát még a csúcson maradás! – épp ellenkező irányú magatartást követel… ha az ember nem figyeli árgus szemekkel, hol tart a szomszéd, akkor egyszer csak lemarad. Ha az ember sikeres, akkor gyorsan kell pörgetni a mókuskereket, hogy az is maradjon. Ha az ember szegény, akkor meg a túlélésért kell hajtania. Önmagádra sosincs idő. Arra, hogy semmit se csinálj, élvezz egy naplementét, hallgasd a madárdalt, figyeld a méhecskét, meghallgasd saját gondolataidat, inkább, mint a másét. Az emberi kapcsolatok felszínesek; komolyabb célokra vágyunk, mélyebb értelmezésekre, de csak körülbeszéljük őket. A versengő életvitel mellett nem jut idő gondolkodni azon, kik vagyunk, kik lehetnénk, mit jelenthetnénk egymásnak. Nagyon kevés tartós, értelmes kapcsolatot láttam életem során – a sajátoméban is. Ezek a kapcsolatok ritkán élték túl az alaposabb vizsgák próbáját. És ahelyett, hogy mélyebbre hatolnánk, inkább a kényelemigényünket elégítjük ki, elfogadjuk a biztonságos felületességgel kreált korlátokat és határokat, hogy sikeres és jómódú melegben, kényelemben és védetten élő lények legyünk, – csak semmi kihívás, csak semmi ijesztően új és ismeretlen… csak semmi késztetés arra, hogyan lehetnénk többek, jobbak, csak semmi biztatás arra, hogyan láthatnánk tisztábban, csak semmi kihívás a félelmesre, csak nem beismerni, milyen is lehet egyedül maradni… Egyedül… hideg szó. Mindenki retteg a magánytól. Bárkivel élünk, hálunk, élünk házasságban, a végső elemzésben egyedül vagyunk – egyedül önmagunkkal – és az a bökkenő. Sok-sok kapcsolat fulladt kudarcba azért, mert az érdekeltek nem tudták önmagukról, kik ők, még kevésbé a partnerükről. De lehetséges-e, hogy ez most megváltozik? Hozzálátnak-e az emberek most önnön mélységeik kutatásához, ösztönösen, a túlélésért, hogy ellensúlyozzák a világot veszélyeztető erőszakot és zűrzavart? Képesnek bizonyulnak-e arra, hogy megtalálják önmagukban azt a kimeríthetetlen örömforrást, amiről Lars és Brigitta beszélt? Lehetséges, hogy világszerte sok ezer embert foglalkoztat az a misztérium: van-e élet a fizikai léten túl, s hogy ennek következtében, szükségszerűen, létezik-e az, amit „léleknek” nevezünk. Egyre jobban hittem a spirituális tanokban, a meditáció jótékony hatásában, az érzelmi üzenet alapvetően tisztességes és helyes voltában, és a metafizikai realitás határtalan lehetőségeiben. Ha minden energia örök és végtelen, akkor a láthatatlan energiánknak – nevezzük gondolatnak, léleknek, értelemnek, személyiségnek – valahova kerülnie kell! Sehogyse tudtam elhinni, hogy ez az energia csak úgy elpárologjon, amikor a test megsemmisül. És nyilván igen sokan gondolkodtak hozzám hasonlóan. Magával rántott egy fölismerés világmozgalma. Lehetséges, hogy azért nem elégített ki sem engem, sem Gerryt a kettőnk kapcsolata, mert ő a régi, intellektuális módon, eléggé cinikus pragmatizmussal közelített az élet értelméhez. Én „lenni” akartam, ő „tenni” akart. Mindketten csak a mérleg egyik oldalát láttuk. Kíváncsi lettem volna, mit szólna több barátom az olvasmányaimhoz és gondolataimhoz. A spirituális jellegű dolgok vagy zavarba hoznák őket, vagy kinevetnének miatta, – amilyen világban élünk. De ugyanezt mondták mindazok a látnokok is, akikről olvastam. Rudolf Steiner, Leadbetter, Cayce és sokan a hozzájuk hasonlók szerint minden az Isteni Akaratból

97 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

pattant ki. Ugyanez az Isteni Akarat él minden élőlényben. Ehhez tartozunk és ez tartozik hozzánk. A feladat: megtalálni magunkban az istenséget és eszerint élni. Azon is sokat tanakodtam, hogy ha csakugyan találunk életet más bolygókon, tudják-e vajon ott is, amit mi tudunk, vagy világosabban látnak-e nálunknál. A tudomány gyakorlatilag bizonyos benne, hogy más bolygón is kell életnek lennie. Az ellenkezőjének kicsi az esélye. És ha van élet ott, akkor annak más az Isteni Akarata, vagy ugyanaz? Átjárjae a kozmosz centrumában lévő energia a más bolygókon létező életet éppúgy, akárcsak a miénket? A régiek ezt mondották: „Tanulmányozd önmagad, mert az ember önmagában találja meg a válaszokat problémáira. Mert az emberi szellem, minden tulajdonságával, a testivel s a lelkivel egyaránt, az egész nagy szellem része. A válaszok tehát bennünk rejlenek. Sorsunk és karmánk attól függ, mit tett a lelkünk azzal, amit fölismert. Végül minden lélek rátalál önmagára. Ismerd meg önmagadat.” Úgy találtam, hogy amit a régi látók mondtak, nem különbözik sokban a mai pszichológusok, vallások, tudományok nézeteitől, vagy, ha úgy tetszik Shakespeare-étől. Mind ugyanazt mondja: „Ismerd meg önmagad, legyen bátorságod a nézésre, s ez szabaddá tesz.” Önmagunk megismeréséhez el kell ismernünk a lélek létét. Lehetetlen megtudni, hány életet élt már meg ez a lélek, és ez talán nem is olyan fontos. De sokakat ismerek, akik éppoly készségesen hisznek az újraszületésben, mint abban, hogy reggelente fölkel a nap. És megtudtam, hogy egy igen kiváló színész, akivel nagyszerű szakmai kapcsolatom volt, s akihez szoros barátság fűzött, ugyancsak ezek közé tartozik: Peter Sellers. Egyszer elmesélte egy élményét, amely megerősítette őt abban a hitében, hogy a lelke csakugyan különálló a testétől. Két közös filmet forgattam Peterrel. Az első címe ez volt: A nő hétszer, ő az én hét férjem egyikét alakította, a másik az Ottlét, amelyben én voltam mellékszereplő az ő pályája legnagyobb alakításainak árnyékában. Peter mindig azzá lett, akit játszott, civilben éppúgy, mint a vásznon. Én zseniálisnak tartottam, ő azonban – saját szavai szerint – szenvedett attól, hogy nem ismeri önmagát. Azt mondta: jobban ismeri az általa alakított figurát, mint saját magát, s hogy úgy érzi, azok, akiket eljátszik, valaha az ő énjei voltak, „megélte őket a múltban”. Az Ottlét forgatásának vége felé beszélgettünk erről. Nemrég tértünk vissza az ÉszakCarolina-i Asheville-ben forgatott külső felvételekről a Goldwyn hollywoodi telepére. Aznap reggel, amikor megérkeztem a forgatásra, rám tört egy érzés: valami nincs rendjén. Nem tudtam, azért-e, mert fölkavartak az ott forgatott filmjeim emlékei – Irma te édes, a Ketten a hintán, A gyermekek órája és a Legénylakás – vagy mert olyasmi zajlik, amiről csak később értesülök. Peter nem volt formában ezen a délelőttön. Talán fáradt, gondoltam. Napi tíz órát dolgozott pacemakerrel a mellkasában, és sosem volt marathoni futó alkat. Együtt ültünk egy ál-limuzin hátsó ülésén és vártuk, hogy a világítással elkészüljenek. Peter egyszer csak a melléhez kapott és megragadta a karomat. Nem volt ez valami hatalmas roham, mégis tudtam, valami nagy baj van. Feltűnés nélkül odahívtam a gyártásvezetőt és halkan megkértem, gondoskodjék róla, hogy legyen egy orvos a közelben. Bólintott és elment. Peter tovább beszélgetett szerepekről, filmezésről és arról, hogy érzi: ismeri mindazokat a figurákat, akiket játszik. Egészen konkrétan azt mondta, hogy valaha mindegyik figurát megélte. Kezdetben föl sem fogtam, mit hallok, de amikor folytatta, megértettem: arról beszél, hogy ezeket a karaktereket régebbi inkarnációi során élte meg.

98 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tárgyilagos hangon rákérdeztem: – Szóval az az érzésed, hogy azokat a tapasztalatokat és érzéseket ábrázolod, amelyekre valamely előző életedből emlékszel? Talán ezért olyan jók az alakításaid! Talán alkotói szinten jobban emlékszel előző életeidre, mint más emberek. Fölcsillant a szeme, megörült, hogy végre talál valakit, akivel beszélhet, akivel megoszthatja ezt a meggyőződését: – Másokkal nem nagyon szoktam ezekről a dolgokról beszélni, nehogy azt higgyék, lökött vagyok. – Igen, ezt ismerem. Én sem szoktam. Pedig lehet, hogy többen hisznek a kozmikus világokban, mint gondolnánk. Ettől kicsit megnyugodott. – Mid fájt az előbb? – kérdeztem. – Azt hiszem, csak egy kis emésztési zavar. – Meglehet – feleltem, – de talán mégis jobb lenne, ha beszélnénk róla. Kezdetben nem akart a tárgyra térni. Táplálkozásról beszélt, arról, mi tesz jót neki és mi nem, és hogy milyen érzés együtt élni „ezzel a rohadt szerkentyűvel itt a szívemben”. Figyeltem. Még mindig nem jöttem rá, mit akar mondani. – Ez a műterem kiborít, – mondta. – Miért? – Azért. – Miért? Letörölte homlokáról a verítéket és fölsóhajtott: – Mert ebben a műteremben haltam meg. Vigyáztam, ne reagáljam túl, amit mond. Annak idején olvastam az újságban, milyen közelről legyintette meg a halál. – Rex Kennamer mentette meg az életemet – mondta. – És láttam, amint megmenti. – Komolyan mondod? Hogyan? Úgy mesélte el, mintha valaki mással történt volna: – Éreztem, hogy kiszállok a testemből. Kiúsztam a fizikai burkomból, láttam, amint elrobognak a testemmel a kórházba. Én is velük mentem. Kíváncsi voltam. Tudni akartam, mi a bajom, nem féltem, mert én jól éreztem magam; a testemmel volt valami zűr. Ekkor megláttam, hogy jön Dr. Kennamer. És fogja a pulzusomat és megállapítja, hogy meghaltam. Ő meg még néhányan nyomkodni kezdték a mellkasomat, kipüfölték a szart belőlem, a szó szoros értelmében, azt hiszem. Épp csak hogy nem ugráltak a mellkasomon, annyira igyekeztek életre kelteni és elindítani a szívem. Ekkor észrevettem, hogy Rex ráordít valakire és azt mondja, nincs idő rá, hogy előkészítsenek a szívműtétre. Kiadta a parancsot valakinek, hogy hasítson föl, ott helyben, azonnal. Rex kivette a szívem a testemből és baromira elkezdte masszírozni. Épp csak föl nem dobta a levegőbe. Egyszerűen nem volt hajlandó beletörődni, hogy meghaltam. Csuda kíváncsian figyeltem. Azután körülnéztem, s valami elképesztően szépséges, barátságos meleg fényt láttam magam fölött. Csak arra vágytam, hogy odamehessek abba a fehér fénybe. Úgy vágytam rá, mint még soha semmire. Tudtam, hogy ott a fényen túl szeretet van, igazi szeretet, s ez vonz annyira. Kedvesség és szeretet áradt onnan s én – tisztán emlékszem – ezt gondoltam: „Ez az Isten”. Míg Rex a szívemmel foglalatoskodott, szerettem volna fölemelkedni a fény felé. De ez nem egészen sikerült. Ekkor kéz nyúlt át a fényen. Meg akartam érinteni, belekapaszkodni, összekulcsolni vele a kezem, hadd rántson föl és húzzon át a fényen. Hirtelen meghallottam Rex hangját, alattam: „Újra ver! Ver a szíve!” S ugyanebben a pillanatban megszólalt a kézhez tartozó hang: „Még nincs itt az ideje. Térj vissza, végezd be. Még nem jött el az ideje.” A kéz eltűnt a fény túloldalán, én meg éreztem: úszom vissza a

99 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

testembe. Keserű csalódás fogott el. Innentől nem emlékszem semmire, míg vissza nem nyertem eszméletemet a saját testemben. Megpróbáltam józan, tárgyilagos hangon válaszolni neki: – Igen; én is sokat olvastam Elizabeth Kübler-Rosstól. Rengeteg dokumentált beszámolót közöl, amelyek mind azonos módon írják le ugyanezt a jelenséget; olyanok, akiket klinikailag halottnak nyilvánítottak már. De nyilván nem jött még el az idejük, és ezért visszatértek, hogy mesélhessenek róla. Peter mélyen a szemembe nézett, ahogy olyankor szokott, amikor azt kérdi a tekintete: folytassa-e. Nem akartam erőltetni, de azt sem akartam, hogy abbahagyja. – Ugye nem tartasz őrültnek? – kérdezte. – Persze, hogy nem. Nagyon sok ember írta le ezt a jelenséget ugyanígy. Nem lehetnek valamennyien őrültek. Szerintem azt lenne fontos megtudni, mi célból jönnek ezek az emberek vissza. – Azért beszéltem így, általánosságban és nem így „mi célból jöttél vissza”, mert jól ismertem Petert és tudtam, ha az ember nagyon erőlteti a személyes témát, elveszíti őt. Ahogy már föntebb elmondtam: teljességgel homályos volt előtte, ki is az a „Peter Sellers”. Riportereknek gyakorta elmondta, hogy a lelkük mélyéig ismeri az általa eljátszott személyeket és tudja az életük sok-sok misztériumát, – de Peter Sellerst? Róla semmit… még csak fogódzója sincs. Peter fészkelődött mellettem az ál-autóban. – Jól vagy? – kérdeztem. – Igen, – felelte, – de ez az egész… ez a díszlet… ez a kamera… ezek a fényszórók… ez a kocsi… emlékeztet rá, hogy nem tudom a választ a dilemmámra. Nem tudom, miért vagyok itt! Nem tudom, miért tértem vissza! Ezért viselkedem így. Nem tudom. Képtelen vagyok rájönni, mi a rendeltetésem. Mi a feladatom? Szeme megtelt könnyel. Alig hallhatóan suttogott: – Tudom. Csomó embernek az idegeire megyek. És bolondnak tartanak. De én helyes ügyben dilizek. Ők, úgy érzem, nem. Beletörölte a szemét Chauncey Gardiner makulátlan jelmezének inge ujjába. Úgy pislogott és szipogott, ahogyan Chauncey fog. – Tudom, hogy sokszor éltem már, – mondta, – és ettől az élménytől csak megbizonyosodtam erről, megéreztem, milyen az, amikor a lelkem valójában kilép a testemből. De azóta sem tudom, mi a feladatom, mi célból jöttem vissza. Ismét mélyet lélegzett, hosszan, gyötrelmesen fölsóhajtott – továbbra is Chauncey Gardiner módján. A kamera és a világítók hamarosan elkészültek. Hal Ashby, a rendező belépett a helyszínre és folytattuk a jelenetet, mintha mi sem történt volna. Az utolsó forgatási nap első jelenetét vettük föl. Az élet merő illúzió… akárcsak a moziban. Másfél évvel később épp néhány barátommal ültünk malibui lakásomban. Előzőleg külföldön jártam és nem tudtam róla, hogy Peternek közben újabb szívrohama volt. Javában folyt a kedélyes társalgás, amikor egyszer csak fölugrottam a székből: – Peter! Valami történt Peter Sellersszel! Amikor kimondtam, éreztem a jelenlétét. Mintha ott állna a nappali szobámban és figyelné, amit mondok. Úgy éreztem, nevetséges vagyok. A beszélgetés persze félbeszakadt. Ekkor megszólalt a telefon. Elváltoztatott hangon szóltam bele. Egy újság riportere volt: – Miss MacLaine-nel szeretnék beszélni, – mondta. – A reagálását szeretném hallani. – Mire? –kérdeztem. – Ó. Szóval nem hallotta. Részvétem: a jó barátja, Peter az imént halt meg.

100 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Elfordultam a szoba belseje felé. Éreztem: Peter figyel. Meg akartam mondani a riporternek: téved. Ezt szerettem volna mondani neki: „Igen, maga nyilván úgy hiszi, hogy Peter meghalt, ám ő csak elhagyta a legutóbbi testét”. Meg ezt szerettem volna mondani: „Ide figyeljen, Peter az élete legnagyobb alakítását nyújtotta a filmünkben és sikerült életre keltenie a világ legkedvesebb, leggyöngédebb teremtményét. Nem volt már több dolga itt, ezért aztán elment a fehér fénybe… különben is vágyódott az édesanyja után.” De persze egyiket se mondtam. Pedig Peternek tetszett volna. Hanem ezt mondtam: – Shirley nincs idehaza. De majd átadom neki az üzenetet. Letettem és a többiek felé fordultam. – Mi történt? – kérdezte az egyik barátom. Éreztem Peter mosolyát. – Semmi – feleltem. – Egy riporter azt akarta elhitetni velem, hogy Peter Sellers meghalt.

101 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tizenharmadik fejezet „Ugyan miért lenne lehetetlen, hogy ugyanaz a lélek egymás után végtelen számú halandó testben lakozhat… ? A testünk még egyetlen élet alatt is állandóan változik, bár a hanyatlás annyira fokozatos, hogy közben észre sem vesszük. Az ember még egyetlen rövid élete során is több testben lakozik.” (Francis Bowen: Keresztény metamorfózisok) Amikor Svédországból hazaérkeztem Kaliforniába, fölhívtam Cat-et az asramban. Elmondtam neki, hogy megismertem Ambrest Stockholmban és szeretném, ha beszélgetnénk. Javasoltam, kiránduljunk együtt a hegyre. Hátha tisztábban látnám önnön szándékaimat Calabasas emelkedőin. Séta közben elmeséltem neki az Ambres-kalandot, és azt, hogy a dolog fúrja az oldalam s leírtam magamnak tisztázásul az egészet. Cat kék szeme fölcsillant, összecsapta a kezét: – Ez remek, Shirley! Ó, ez nagyszerű! Meg fogod írni, hogyan kerültél bele a spirituális dimenzióba. Tudod-e, milyen sokan olvassák majd el szívesen? Tudod, mennyien szeretnének olvasni erről a témáról? Nem is hinnéd! Nekem ugyan eddig eszem ágában sem volt, hogy közzétegyem, mégis megkérdeztem tőle, miből gondolja, hogy ez bárkit is érdekelne. – Mert manapság nem megy már enélkül, – felelte. – Sokan érzik, hogy másként kellene élni… és a spirituális út az egyetlen, amelyet még nem próbáltak ki. Sétáltunk még egy darabig, azután Cat így szólt: – Szeretnél egy nagy spirituális channelinget angol nyelven? Ismerek egy igen elismert transz-médiumot itt, Kaliforniában. Rengeteg a dolga, de szívesen idejön időnként az asramba Santa Barbarából, s az itteni vendégeknek rendez channelingeket. Talán tarthatnál szeánszot vele. – Igazán? – lelkesedtem és újra elámultam: Cat továbbra is katalizátora az életemnek. – Neked volt vele szeánszod? – Bizony, Shirley! – tárta szét kezét; sugárzó energiája szinte szétáradt a hegyek között. – Tetszeni fognak neked a spirituális entitások, akik rajta keresztül szólnak! Cat mindig felkiáltójelekkel beszélt, s annyi napsütés áradt a lényéből, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ne tessék neki valaki is, testtelenül, vagy akárhogy. – Nagyon jó lesz, – mondtam, a lényegre térve. – Szerinted mi fog történni? – Ó, több entitás is szól majd rajta keresztül és úgy fogod érezni, mintha ott lennének a szobában veled. – És én mit csinálok? – Kérdezel tőle, amit akarsz. Ők beszélnek neked az előző életeidről, segítenek a testi diagnózisaidat megállapítani, a fájdalmadat csillapítani, olyan étrendet ajánlanak, amelyek a te vibrációdnak megfelelnek, vagy amit csak óhajtasz… – Hát igen – mondtam, – Ambrestől már hallottam a világ teremtéséről, most már szívesen megtudnék valami személyesebbet is. Cat vígan lépdelt mellettem. – Amellett rád fér némi spirituális pihenés. Vajon hogy a csudába tudja Cat a spirituális channelinget pihentető dologként fölfogni? Lehet, hogy az ő számára valóban az… Három hónap elteltével, s egy kisebb könyvtár elolvasása után úgy éreztem, eljött az ideje, hogy személyesebb jellegű channeling-értesüléseket szerezzek. Cat közvetítésével találkozót

102 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

beszéltem meg Kevin Ryersonnal, egyszersmind elhatároztam, hogy nem kötelezem el magam, diplomatikus, udvarias leszek és még sok egyéb, ami általában nem vagyok… Másnap este háromnegyed hétkor szólalt meg az ajtócsengőm Malibuban. Kinyitottam, nem tudtam, mire számítsak. Huszonkilenc éves fiatalember nézett rám bézs puhakalapja lehajtott karimája alól, egyenes tekintetű, nyájas mélykék szemével. Bézs öltönye illett bézs kalapjához, bézs mellényéhez, bézs cipőjéhez, bézs zoknijához. Felöltője (ugyancsak bézs színű) a fél válláról lógott le, s ő maga barátságosan mosolygott rám. Ártatlan és gyöngéd volt a mosolya. Láthatólag nem tudott róla, milyen színpadias az öltözéke. Az embernek kedve támadt egy jókora szelet kókuszdiós krémtortára, ha őt nézte. – Hello? Kevin vagyok? – Hanghordozása fölkunkorodott a mondatok végén, mintha kérdéseket tenne föl. – Kevin Ryerson vagyok. –Olyan benyomást keltett, mint aki nem nagyon biztos magában, valahol mélyen mégis csupa nyugalom. – Igen, Kevin, fáradjon be, kérem és foglaljon helyet, – tártam ki neki az ajtót. Belépett az ajtón, s én jobban szemügyre vettem. Észre sem vette, hogy bézs felöltője rögvest lecsúszik a válláról. Puhán mozgott, bár kissé görnyedten, úgy lépdelt, hogy elsőül a sarkát vetette meg. – Otthagyhatom a járművemet, ahol áll? – kérdezte. – A járművét? Ja, a kocsiját. Hogyne, persze. Nyugodtan. – Köszönöm – mondta. – A hölgyem valószínűleg beugrik majd értem. Szeretném, ha könnyen idetalálna a jármű láttán. – A hölgye? – Igen. Nemrég házasodtunk össze és ünnepi vacsorát terveztünk késő estére, az időtartamtól függően? Haboztam egy kicsit, nem tudtam, hogyan reagáljak a nyelvhasználatára. Eléggé megjátszottnak tűnt. Ha hozzávettem a járásmódját, meg az öltözködésmódját, elbizonytalanodtam, komolyan vehetem-e egyáltalán. Könnyedén vetettem oda a választ: – Persze. Nem tudom, mennyi ideig tart egy ilyen szeánsz. Maga biztosan sokkal jobban tudja nálamnál. Kevin belépett a nappaliba és eléggé mereven helyet foglalt egyik fotelemben: – Ön a spirituális kalauzokhoz fordul kérdéseivel, s ők határozzák majd meg a kellő időtartamot. Kevin furcsán idejét múltán, anakronisztikusán hatott. Vagy talán csak énbennem ébresztett ilyen benyomást ez a különös ünnepi hangvétel. Talán így reagál az ember egy transz-médium jelenlétére. Megkérdeztem, kér-e egy italt, vagy kávét, vagy bármi mást. – Nem – felelte, – az alkohol árt a pontosságomnak. De egy tea jólesne. Föltettem a teát és győzködtem magam: ne tévesszem össze a hírhozót a hírrel. – Szóval most nősült meg? – kérdeztem, bevezető csevegésként és mert kíváncsi voltam, milyen lehet egy transz-médiummal élni. – Igen. Alaposan kihasználtam az életet a rágógumis koromban, mielőtt elszántam magam a házasságra. Elnevettem magam. A fiatalember stílusa ide-oda ingázott a Kerek Asztal Lovagjainak kora és a rock-generáció között. – Hmmm. És lesznek gyerekeik is? – Nem – felelte. – A hölgyem és én előbb meg szeretnénk változtatni a világot, és egyelőre nem telik babysitterre. Fölszolgáltam Kevinnek a teát.

103 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Járatos a transz-channelingben? – kérdezte. – Többé-kevésbé, – válaszoltam és elmeséltem neki Ambrest, meg amit másoktól hallottam. Elmondtam, ismerem Edgar Cayce feljegyzéseit. Kevin szerényen megjegyezte, hogy ő szakértő Cayce-vel kapcsolatban és nagyon nagy csodálója. – Nagy lélek, – mondta. – Van néhány Cayce-könyvem, amelyekhez ma már lehetetlen hozzáférni. Szívesen kölcsönadom őket önnek. Cayce-ről csevegtünk, meg a spirituális útmutatásról, meg a transz-channelingen keresztül érkező orvosi diagnózis jelenségéről. Megvitattuk Sir Oliver Lodge-nak a Brit Pszichikai Kutatások Társaságánál folytatott kutatásait és kísérleteit, amelyek során a halott fiával teremtett kapcsolatot. Megbeszéltük a bostoni Mrs. Piper esetét és azt, hogy információi mindig hibátlannak bizonyultak. Kevin laza hangulatban társalgott, igen nagy olvasottsággal rendelkezett metafizikai kérdésekben; kifejezően és meglepően jó humorral adta elő, miféle helyzetekbe került pszichikus és metafizikai tehetsége révén. – Én magam sem tudtam, mi történik velem, amikor ez az egész elkezdődött, – számolt be. – A szellem az egyik meditációm során jelentkezett. Nem is tudtam róla. De valaki elrohant egy magnetofonért és szalagra vette az egészet. Amikor visszajátszottak nekem, teljesen kiakadtam. Semmit sem tudtam arról az orvosi információról, amelyet közvetítettem. A hangokat sem ismertem, amelyek áthaladtak rajtam. Az előző életről szóló információt meg végképp nem én találtam ki és nem torzítottam el szándékosan a hangom. Csak nehezen tudtam névértéken elfogadni, amit beszél. Miért higgyem el, hogy nem tud, vagy nem akar furcsa hangokat megjátszani és múltbeli életekről szóló ál-történeteket kiagyalni? A svédországi Ambresre gondoltam. Ha értettem, vagy beszéltem volna svédül, őtőle szívesen kérdeztem volna sok mindent. Egye fene, gondoltam, hallgatom őt tovább. Összekulcsoltam a karom. – Nem tudtam ésszerűen megmagyarázni, – folytatta Kevin. – Csak azt tudtam, hogy nyilván spirituális lényeket közvetítek. A nővérem is képes erre. A szüleink teljesen kiakadtak ettől, egyszerűen nem értettek semmit az egészből. Aztán olvasni kezdtem olyan emberekről, akik egyszer csak megtudták magukról, hogy képesek ugyanerre. Még nyolckilenc éves gyerekek is akadnak, olyan nyelveken közvetítenek, amelyeken egyetlen szót sem tudnak. Így azután megnyugodtam, hagytam, történjék meg velem, aminek történnie kell és ezzel még segíthetek is sokakon. Néztem Kevint, csendben forgattam fejemben, amit mond, fölidéztem magamban az eddig olvasott esetek történetét. Ó a teáját kortyolgatta. Szerény, tartózkodó benyomást keltett, fura ruházata ellenére is. Világéletemben megbíztam a belém ültetett „vaker-detektorban” (egy barátom nevezte így), a hitetlenkedő hatodik érzékemben. De nem kérdezősködtem a szerelése felől, nem akartam megriasztani. Ugyan vajon milyennek képzeltem egy ideális és hiteles transzmédiumot? Minden egyén – nem több mint egyén. Milyen a külseje, a beszédmódja egy „tipikus” transz-médiumnak? Milyen egy „tipikus” pszichiáter, vagy orvos, vagy ügyvéd? Biztosan akad transz-médium, akinek produkciója kilencven százalékban csalás, mint ahogy ez bármely más hivatás gyakorlói közt előfordul; tévednek, gondatlanok, „rossz napjaik” vannak, vagy akár a hét minden napján odakenik a dolgukat. Hát nem az eredmények alapján kell-e ítélni? Lehet-e bizonyítani a láthatatlan realitást? És ha már itt tartunk: mi az a láthatatlan realitás? Egészen egyszerűen: olyasmi, amiről az ember elhiszi, hogy igaz. Imádkozni egy Isten nevű istenséghez nem más, mint hitet invesztálni egy láthatatlan realitásba; amikor egy baseball-játékos keresztet vet, mielőtt a pályára lép, egy magasabb láthatatlan realitást hív segítségül; amikor egy kosárlabdázó keresztet vet egy oltári bombalövés előtt, senki sem neveti ki. A lövészárokban sincsenek

104 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

ateisták. És mindenki előtt jól ismert látvány a kórházi elsősegély-műtő előtt várakozó imádkozó hozzátartozók sora. Vasárnaponként embermilliók vesznek részt a láthatatlan realitásban: imádnak valamit, amit nem tudnak bizonyítani. A láthatatlan realitást évszázadok óta tudomásul veszik. Senki sem kérdőjelezi meg. A tiszteletadás egy láthatatlan realitásba vetett hitre alapul. Kevin így szólt: – Nos mindenki maga dönti el, hisz-e láthatatlan spirituális lények channelingjében. Az emberek általában „tudják”, hihető-e a számukra, vagy sem. Én senkit sem győzködök. Csupán megérteni próbálom és tanulni belőle. Teljesen jó kezekben érzem magam a spirituális barátaim segítsége révén és igyekszem továbbfejleszteni metafizikai tehetségemet. A döntés az öné. Elgondolkodtam a szavain és azon, hogy ha szeánszot tartok vele, azzal lényegében elismerem, hogy elhiszem a szavát. Észrevettem, hogy új fényben látom a magam „nyitottságát”. Lehet, hogy a nyitottság nem más, mint hiszékenység? Kortyolgattam a teám. – Szóval maga vallásos, Kevin? Majdnem a torkán akadt a tea: – Ne tréfáljon. Melyik egyház tűrne meg engem? Hiszen belegyalogolok a területükre. Én azt mondom az embereknek, hogy Isten bennünk van. Az Egyház meg azt mondja, Isten őbenne van. Van a Bibliában egy mondat, amely szerint ne fogadjunk el spirituális entitást Istenen kívül. A legtöbb keresztény ebből indul ki. De a Biblia a reinkarnációról sem mond semmit és az is közismert, hogy a Niceai Zsinat úgy határozott, húzzák ki a Bibliából a reinkarnáció tanítását. – Ezt honnan tudja? – Ezt a Biblia minden metafizikus tanulmányozója tudja. A Niceai Zsinat a Bibliának számos tanítását megváltoztatta. Jézus tizennyolc éven át tanult Indiában, mielőtt visszatért Jeruzsálembe. Buddha tanításait tanulmányozta és képzett jógi lett belőle. Nyilvánvalóan teljességgel ura lett a testének és megértette, hogy a test csupán a lélek hajléka. Minden léleknek több hajléka is van. Krisztus tanítása szerint az egyén magatartása meghatároz jövőbeli eseményeket – ahogy a hinduk mondják, a karmát. Ki mint vet, úgy arat. Nem kérdőjeleztem meg ezeket a kissé merész föltételezéseket. Süteménnyel kínáltam Kevint. Látszott, szereti az édességet. Két harapásra bekapta. Elgondolkodtam a különbségen Cayce, Ambres és Buddha üzenetein, meg azon a számtalan emberen, akik ugyanezt a hitet osztják. – Tehát mi fog most történni? – kérdeztem. Kevin bekapott még egy süteményt: – Rendben. Jó. Most pedig… két, három, esetleg négy spirituális entitás használ föl engem információk közvetítésére. Aki elsőként szokott megszólalni, hogy köszöntse az embereket, Johnnak nevezi magát. Sokunk szerint ő a legképzettebb valamennyi testetlen entitás közül. Biblikus nyelven beszél, amit néha eléggé nehéz követni. Ha ön másvalakit szeretne, vagy ha John valami kommunikációs nehézséget érzékel, akkor másik entitás érkezik. Tom McPhersonnak nevezi magát, mert kedvenc inkarnációja egy több száz évvel előtti zsebtolvaj, annak a bőrében érezte a legjobban magát. Nagyon szórakoztató tud lenni. Sokan szeretnek vele dolgozni. Mások túlságosan humorosnak találják, s ezért nem veszik komolyan. Egyesek jobban szeretik, ha spirituális segítőjük kellőképp ünnepélyes. Azután ott van Dr. Shangru, egy pár száz évvel ezelőtt élt pakisztáni, igen járatos az orvosi dolgokban. Meg Obidaya, akinek kedvenc inkarnációja egy jamaicai ember volt; szakértő a modern faji kérdésekben. Újra meginogtam kicsit. Úgy hangzott ez az egész, mint egy képregény, teli valószerűtlen szereplőkkel. De várjunk csak. Hiszen ez éppenséggel alátámaszthatja mindazt, amit előzőleg olvastam. Ezek az entitások az „asztrális síkról” valók, mégis éppúgy lehetnek egyéni személyiségjegyeik, mint nekünk.

105 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Várjon egy picit – kértem. – Hadd tartsak lépést. Maga szerint ez a Tom McPherson egy ír zsebtolvaj? Azt jelenti ez, hogy csak ez volt? – Nem; ahogy mondottam, csupán a legkedvesebb inkarnációja volt ez a zsebtolvaj. Annak az életnek a szemszögéből tanít. – Aha. És miért szeretett annyira zsebtolvajkodni? – Tőle kérdezze meg, – felelte Kevin. – De azt hiszem, ez a humorérzékkel függ össze. – Oké. És, mondja: maga hallja ezeket az entitásokat, amikor magán át szólnak? – Nem. Nem vagyok a tudatomnál. De ha akarok, álmomban beszélni tudok velük az asztrális síkon. És érzem, hogy irányítanak, amikor a tudatomnál vagyok. – Hisz benne, hogy mindenkinek van spirituális kalauza? Kevin meglepődött a kérdésen: – Hát persze. Ez a lélek dolga az után, hogy elhagyta a testet. A lelkek, akik, úgymond, meghaltak, segítenek azoknak, akik még testben lakoznak. Erről szól az egész spirituális összhang. – Tényleg: miről szól a spirituális összhang? Kevin kiegyenesedett a székében, majd felém hajolt. – Soha nem érezte úgy, hogy valamilyen erő irányítja magát, amelyet nem ért? Eszembe jutott, milyen gyakran fordult elő életem során, hogy azt hittem, az ösztöneimre hallgathatok, ezek késztettek bizonyos döntésekre: keressek föl valakit vagy menjek el egy bizonyos helyre. Afrikai élményeimre gondoltam, ahol valamiféle rejtélyes erő megvédett magányos utazásom során. Vagy Bhutánban a Himalájában, amikor szinte kényszert éreztem, hogy megtudjam, mit csinálnak a lámák meditáció közben a kolostoraikban, négyezer méter magasságban a felhők fölött. Akkor – majdnem huszonöt éve – mintha ismerős arcokat láttam volna. Ez az erő keltette föl a kíváncsiságomat, ez késztetett rá, hogy rákérdezzek arra, amit nem látok. – Igen, – mondtam most Kevinnek, – beismerem, hogy egész életem során éreztem valamiféle erő irányítását. Mit jelent ez? – Azt jelenti, hogy a saját ösztönös biztonsága mellett a spirituális barátai, kalauzai és tanítói is segítik magát. Nevezheti egyszerűen erőnek, de javaslom, hogy most figyelje, mi történik. Fölálltam: – Milyen érzés tudni, hogy egy spirituális entitás szól magán keresztül? – Néha, – kezdte habozva, – néha szívesebben lennék kertész, mint a kert őre. De talán ez a karmám. Mindannyiunknak megvan a szerepe az életben. Lehet, az enyém az, hogy két lábon járó telefon legyek. Hirtelen védtelennek látszott, amint ott ült egyenes háttal, bézs térdén a teáscsészével. Vajon milyen lehet az élete, mit csinál szombat esténként, mi a politikai meggyőződése? Akkor még nem tudtam, hogy Kevin Ryerson lesz az életem egyik fontos „telefonja”. És ezen a malibui péntek estén hamarosan új barátokkal fogok beszélni… Valós vagy nem, ismét rá kellett ébrednem, hogy minden ember a maga valóságát éli meg és senki más nem tudhatja biztosan, mi ez a valóság igazából. De nemcsak arról van szó, hogy az ember elhiszi, amit el akar hinni. Inkább az a kérdés: képes-e kikecmeregni az örök kételkedésből, amely automatikusan kizár minden nem szokványos eszmét és észlelést.

106 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tizennegyedik fejezet „Minden újszülött lény frissen és tisztán jön a világra, kezdi meg új életét, s ingyen ajándékként élvezi azt. De e friss létezés ára… egy elhasznált létezés, amely eltűnt, de amely tartalmazta azt az elpusztíthatatlan magot, amelyből ez az új létezés kikelt. Ők ketten: egyek. Aki a kettejüket összekötő hidat meg tudja majd mutatni, nagy rejtvény kulcsát találja meg.” (Arthur Schopenhauer: A világ, mint akarat és eszme) Félhomályt teremtettem a szobában. Az óceán szelíden kavargott odakinn. Bekapcsoltam a magnetofont és megkérdeztem Kevint, van-e valamire szüksége. – Nem, – felelte, – azt hiszem, most eltávozom. – Oké. Én itt leszek. – Jó, – mondta Kevin. – Addig is viszontlátásra. Hátradőlt, kezét összefonta a mellén. Lehunyta a szemét. Közelebb toltam hozzá a magnót. Egyre mélyebben lélegzett. Vártam. Mozdulatlanul ült mintegy három percen át és még mélyebbeket lélegzett. Feje enyhén előrebukott a mellére, valami mintha halkan kattant volna a torkában. Feje fölemelkedett és féloldalra billent. Mintegy fél perc telt el még így. Azután kinyitotta a száját és egész teste megremegett. Légzésének ritmusa megváltozott. Szája lassan mosolyra húzódott. Szemöldöke fölemelkedett, amitől csodálkozó lett az arckifejezése. Kezét a karfára tette. Halk, rekedt hangon, amely egészen más volt, mint Kevin saját hangszíne, ezt mondta valaki: – Üdvözlet. John vagyok. Köszöntlek. Nevezd meg magad és közöld az együttlétünk célját. Megköszörültem a torkom és leültem a padlóra Kevin széke mellé. – Igenis, – kezdtem. – A nevem Shirley McLaine. A virginiai Rich-mondban születtem, de most a kaliforniai Malibuból beszélek. Színész vagyok, aki ír is. De azt nem tudom megmondani, miért vagyok itt. – Jól mondád, mondta a Hang. Jól mondád… úgy sejtettem, ez azt jelenti, oké. Kevin az imént mondta róla, hogy biblikus nyelven beszél. – Olyképpen érezzük, hogy kutatol. Érzékeljük vibrációs állapotodat mint olyat és ismerős az a számunkra. Szünet állt be, mintha arra várna, hogy kérdezek vagy mondok valamit. Nem tudtam, hol kezdjem: – Igen. És meg tudná-e mondani, kérem, kiket jelent a „számunkra”? – Mi vagyunk azok, akik ismertek valaha téged múlt életeidnek során. Elképedtem. – Maguk ismertek engem múltbéli életekben? – Jól mondád. – Tehát maguk az én spirituális kalauzaim? Ezért vagyok hát itt? – Jól mondád. – Á, értem, – mondtam, de nem értettem. Folytatta: – Hogy megértsed tennmagadat most, meg kell értened, hogy több vagy annál, minek most látszol. A tehetségeid, az érzéseid összessége az, amit megéltél valaha az régebb időkben… és mindaz, ami vagy, része az egész egy-voltának. Figyelmezel az én szavaimra?

107 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Fészkelődtem a szőnyegen. Hiszen mindenkinek van bizonyos tehetsége, érzése, gondolata, amely nem esik egybe mai életének tapasztalataival, nem? – Bocsásson meg, – kérdeztem, – mire alapozza információját énrólam, vagy bármely kozmikus dologról? Azon nyomban rávágta: – Arra, ami az Akása-lemezeken áll. – Elhallgatott, mintha pontosan tudnom kellene, mire utal. Nagyon távolinak, nagyon ál-biblikusnak éreztem. Elvesztettem a fonalat. – Tapasztalod majd, az Akása, avagy más szóval az emberiség kollektív tudatalattija, éteri energiában őrződik. Ez az energia nevezhető Isten elméjének. Meg kell tudnod: igen nehéz az eszmék közlése szavakkal, merthogy a nyelvnek a távlatai igen szűkek vágynak. – Igen, értem, mire gondol. És ha már itt tartunk: mondja, miért beszél így, ahogy beszél? Csönd lett. Kis szünet után válaszolt: – Törekedni fogok, hogy nyelvezetemet naprakészebbé tegyem, ahogy ön mondaná. – Majd nyomban más stílusban folytatta: – Az Akása-lemezeknek nevezett fölhalmozott energia hatalmas tekercsekben, ezek pedig hatalmas könyvtárakban vannak elhelyezve. Ön, mint egyén, külön tekercsként fogható fel, vagy külön lélek gyanánt Isten elméjében. – Elnézést, de nem túl szimpla dolog ez, amit mond? – Az igazság nem szimpla, csak úgy van megfogalmazva, hogy könnyebben feltáruljon. – Ha ilyen könnyen feltárul, akkor meg miért nem ismerjük? – Az ember igen nehezen fogadja el, hogy minden igazság birtokában van és volt már az idők kezdete óta. Az ember nem szívesen vállal felelősséget önmagáért. Az ember Istennel együtt teremtette a kozmoszt. Az egyház arra tanított, hogy mindent Isten teremtett, gondoltam. De „John” mondta tovább a magáét: – Az igazságok csak akkor válnak láthatóvá, amikor az ember elfogadja, hogy ő is része annak az igazságnak, amit keres. – Tehát azt mondja: ha megértem magam, ha tudom, honnan jöttem, akkor mindent megértek? – Pontosan. – Nos, én a legutóbbi időkig nem voltam bizonyos benne, hogy létezik Isten. Miért is hinne bárki is Istenben, aki látja, mi folyik ezen a világon? – Tehát azt mondja, – kérdezett vissza, – hogy saját létezésének bizonyítékára van szüksége? – Nem értem, mire gondol. Nem, nem: biztos vagyok benne, hogy létezem. – Van-e gondolata? – Persze. – Az ész a lélek tükröződése. A lélek és Isten örökkévalóak. – Tehát azt mondja, hogy ha megértem, mi az az Isten, akkor biztosan megismerem önmagamat? – Erről van szó. A lelke Isten metaforája. – Hogyan? Várjunk csak, – kapkodtam a fejem. – Egyiket sem tudom bizonyítani, sem a lelket, sem az Istent. Nem akarok tiszteletlen lenni, de ez így eléggé ravasz megerősítése annak, hogy van lélek. – A ravaszság emberi tulajdonság, nem Istené. Furcsamód zavarba jöttem: – Ha igazán elhinném, hogy Isten metaforája vagyok, meglehetősen arrogánssá lennék. – Sose tévessze össze az igazságot azzal az úttal, amelyen jár. Elröstelltem magam. Vártam, mondjon valami mást. – Szünet, – szólt ekkor. – Egy másik entitás jelentkezik, beszélni szeretne.

108 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Tessék? Kevin fészkelődött, megváltoztatta testhelyzetét. Karját a karfára tette, feje a másik oldalra billent. Egy pillanatra eltakarta az arcát, aztán keresztbe vetette a lábát. Föltérdeltem, tudni akartam, mi történik. – Atyaisten, – szólalt meg egy teljesen új hang. – Itt McPherson. Mizújság arrafele? Mulatságos volt a kiejtése; fölnevettem. Kevin feje úgy billent meg, mintha nem is ő billentené. Arckifejezése mintha azt mondta volna, nem érti, miért találom annyira mulatságosnak. – No de ilyet! – szólt a McPherson-hang. – Nem számítottam ilyen gyors reagálásra. Időbe szokott telni, mire idáig jutnak. Igaza volt Kevinnek: ez a McPherson mulatságos alak. Ráéreztem a személyiségére. Nemcsak a hangja volt jelen: új energiával telt meg a szoba. Nagyon elütött Kevintől. Színésznőként elismeréssel adóztam Kevinnek. Ha színjáték, amit művel, akkor ez elképesztő átalakulás. – Jár a pörgője? – Micsodám? – A pörgő-doboza. Lepillantottam a magnómra: – Vagy úgy. Igen. Nem baj? – A nem, persze hogy nem, – felelte. – Csak meg akartam győződni róla, hogy rögzíti a részleteket. – A részleteket? – Azokat hát. Kevin köhögött. Megköszörülte a torkát, újra köhögött. – Elnézést – szóltam, – mi a baj Kevin torkával? – Ó, semmi – mondta McPherson – csak kissé nehezen alkalmaz kódom az eszköz vibrációjához. – Értem. Hozzá akarja igazítani a saját energia-vibrációját Keviné-hez. – Igen. Jól mondja. Itt vibrációs frekvenciákkal működünk. Van még a főzetéből? – Miféle főzetemből? – Van itt valami fű-főzet, ha jól hiszem. – Ó, a teára gondol? – Arra. – Van hát. Kér? – Örömmel. – Nagyon kicsi a csésze. Tegyem Kevin kezébe? Tud majd inni belőle? – Persze – mondta McPherson. Megtöltöttem a csészét és odatartottam Kevin elé. Nem mozdította a kezét. Szeme most is le volt hunyva. – Helyezze bele a fiatalember kezébe – kérte. – Köszönöm. Följebb emeltem Kevin jobb kezét és a markába tettem a csészét. – Ez a csésze a kicsinél is kisebb, – mondta McPherson. Nevettem. Magam sem kedveltem ezeket a csészéket. – Bögréje nincs? – kérdezte McPherson. – Úgy hiszem, akad üvegbögréje a pohárszékben. Kinéztem a konyhámba. Igaza volt. Valóban álltak ott üvegbögrék. Csak én sosem szoktam teát tölteni beléjük. – Elfogult vagyok a bögrék iránt. A régi kocsmákra emlékeztetnek. Világosabban gondolkodom tőlük.

109 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Fölálltam, kimentem a konyhába, behoztam a bögrét. Közben tovább beszélgettem McPhersonnal. – Szóval maga tényleg ír ember? Minden ír ember világosabban gondolkodik, ha a bögréből iszik? – Így van – felelte a hátamnak McPherson. Behoztam a bögrét, telitöltöttem teával és kicseréltem a csészével. – Hát nem olyan, mint a kocsmai korsók, de azért megteszi – mondta McPherson. Kevin a szájához emelte a bögrét és belekortyolt. Szemét továbbra is lehunyva tartotta. Lenyelte a teát. – Érzi a tea ízét? – kérdeztem. – Inkább érzékelem, mint ízlelem. Az eszköz szájberendezését veszem igénybe, azzal érzékelem. Megint kortyolt. – Ha túl forró lenne, akkor maga érezné, vagy Kevin? – Én reagálnék, hogy megvédjem az eszközt – felelte McPherson. – Érezném, hogy fáj, de ehhez beleélés kell, igen. – És ha tényleg forró lenne, mit csinálna? – Valószínűleg jobb parancsot adnék a szerszám szervezetének, hogy csillapítsam a fájdalmat. Csend állt be. Éreztem, McPherson a kérdésemre vár. – Szólíthatom Tomnak? – kérdeztem. – Ó hogyne. – Úgy hallom, maga zsebtolvaj volt. – Így igaz. Bár a zsebtolvajlás inkább, ahogy maguk mondanák, fedőfoglalkozás volt. – Fedőfoglakozás? – Így igaz. Ahogy maguk ma mondanák, diplomáciai kém voltam. – Diplomáciai kém? Kinek kémkedett? – Sajnálattal kell bevallanom: az angol koronának. – Maga ír létére Angliának kémkedett? – Így igaz. Ír voltam, bár a nevem, McPherson, skót. Azért vettem föl, hogy elleplezzem ír voltomat, ugyanis az idő tájt mélyebbek voltak az előítéletek az írekkel szemben, mint a skótokkal. Ez nem sokat változott azóta sem. – De hát minek kémkedett az angoloknak, hogyha azok ennyire előítélettel voltak a maga népével szemben? – Szabadúszó kémnek tekintem magam. A Korona azzal bízott meg, hogy emeljek el fontos iratokat spanyol diplomatáktól. Nagyon értettem az efféléhez. Ezért nevezem zsebtolvajnak magam. Így humorosabbnak találom. Kortyoltam a teámat, igyekeztem kibogozni a dolgokat és nem menni túl messzire. – Szóval most pozitív céllal űzi a szakmáját, hogy segítsen idelenn az embereken? –Így igaz. Egyensúly, karma. – Nem szerzett rossz pontokat önmaga ellen a zsebtolvajkodással még ha diplomáciai tolvajlás volt is? – Azzal, hogy a maguk szolgálatára vagyok, ledolgozom a karmám egy részét. – Értem. – Mulattatott, de hitetlenkedtem is. – Van még a főzetéből? – kérdezte Tom. – Van, hogyne. – Megint telitöltöttem teával a bögrét. – Óhajt még más dolgok iránt is érdeklődni? – kérdezte Tom. Magamnak is töltöttem a teából, hogy időt nyerjek, és megtaláljam a kellő szavakat.

110 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Valamelyik este a lélek létéről beszélgettem valakivel, – mondtam – és az előző lét bizonyítékául a déjà vu-t használtam. Tudja: amikor az ember valahol úgy érzi, már járt ott, pedig biztosan nem járhatott. Vagy az az érzés az agya mélyén, hogy egy adott élmény már megtörtént vele valamikor. – Így igaz. – Nos, volt, aki azt mondta: azt a sejt-memória, vagy ahogy a tudósok mondják, a biológiai memóriánk magyarázza. Úgy hiszik, genetikailag örököljük az emlékét valaminek, amit egyik ősünk átélt. Hadd kérdjem meg: maga miképpen érvelne a lélek létezéséről? Pillanatnyi csönd állt be. – Hát maga hogyan érvelne? Most már volt ideje gondolkodni rajta? – kérdezett vissza. – Mondjuk, azt kellett volna mondanom, hogy vannak olyanok, például az afrikai törzsi társadalmakban, akiknek ősei soha ki nem tették a lábukat a közvetlen környezetükből. Mégis vannak emlékeik, például Észak-Amerikáról, vagy Indiáról. – Ez remek érvelés, úgy éljek, – mondta elismerően Tom. – Meg azután nyilván hallott telepatikus és testen kívüli élményekről. Azokról, akik átélik, amint lelkük kilép testi burkából. Fölidéztem magamban, milyen sokan írták le ezt a tapasztalatukat, amikor a halál meglegyintette őket. Legtöbben ugyanarról a fehér fényről számolnak be, amelyről Peter Sellers. Mind ugyanazt meséli: hogy szeretet és békesség járta át őket, amint letekintettek önnön halott testükre. Sok ilyen esetet mondanak el Dr. Raymond Moody Élet az élet után című könyvében. Saját ismeretségi körömben meglepően sokan élték át ugyanezt. – Ami pedig az az érvelést illeti, hogy a déjà vu egyszerűen csupán a sejtek emlékezetével magyarázható – folytatta Tom, – erre azt mondhatom: sokaknak vannak emlékképeik olyan helyekről, ahol az őseik sosem jártak. – Bizony. Ezt mondtam én is. De lehet, hogy az ő ősei jártak valaha Afrikában, például rómaikként; és a sejt-memóriájuk rögzítette reagálásaikat, az utód pedig örökölte ezeket a sejt-emlékeket. – Meglehet. Kivéve egyvalamit. A déjà vu modern összefüggésben is előfordul. Lehet például déjà vu érzése valakinek akkor is, amikor belép egy házba, amely csak néhány éve épült. Ez aligha örökölt sejtemlékezet. – Hanem micsoda? – Ez abból ered, hogy a lélek asztrálisan kivetül az új házba. Olyasmi, mint az a maga lebegő álma, amit úgy szeret. Emlékszik rá? Elképedtem. Soha senkinek nem beszéltem erről az álomról. – Jóságos ég! – kiáltottam föl. – Hát ezt meg honnan tudja? – A, ez csak egy kis spirituális vudu, hogy úgy mondjam. Beletelt néhány pillanatba, amíg fölfogtam, mi is történt. Csak megsejtett volna valami kiszámíthatót? Kipróbálja ezt mindenkin, akihez szól? Nagyot nyeltem. – Kérek egy perc türelmet, – mondtam. – Rendben van. Időnk aztán igazán bőven van. Össze voltam zavarodva. Lehet, hogy bizonyos álmok a lélek asztrális kivetítései? – Óhajt még tudni valamit? – kérdezte McPherson. Összeszedtem magam: – Mondja meg, kérem, miért van akkora ellenállás azokkal szemben, akik a lelket reális tényként tanulmányozzák? Miért nem költenek legalább annyi pénzt és időt a lélek tanulmányozására, mint amennyit az atomhasadás, vagy a magenergia kutatására fordítanak? – Egyfelől azért, mert a kutatás anyaga nem hozzáférhető – válaszolta. – A lélek nem anyagi természetű. Emellett a lélekkel kapcsolatos tudományhoz sok minden tapad; van aki kineveti, van, akit fölbosszant. Aki hivatásszerűen foglalkozik ezzel, az hamar lejáratódik. – De miért gúnyolják?

111 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Mert időpocsékolásnak tekintik az egészet. Babonaságnak, ilyes minek. Komoly embereket gyakran tesznek nevetségessé, ha beismerik, hogy ilyen irányú kutatásokat folytatnak. De ahogy a maga egyik barátja nemrég mondta: „Ahhoz, hogy leszüreteljük a gyümölcsöt a fáról, föl kell kapaszkodni a fa ágára.” Elképedten hallgattam. Ugyanazzal a hasonlattal élt, mint Gerry. Mindig is igen óvatos voltam Gerryvel kapcsolatban, soha nem említettem őt senkinek, azt pedig végképp nem, amit mond. McPherson folytatta: – Legyen türelmes a Gerryjével. Mi is türelmesek vagyunk magával. Elállt a szavam. Honnan a csudából tud rólunk ez az alak? Nemcsak tud Gerryről, hanem azt is tudja, mit mondott. – Most meglepődött? – kérdezte Tom. – Úristen. – Így igaz, – vágta rá szívélyesen. Tovább kortyolgattam a teát, rendezni igyekeztem a gondolataimat, így telt el néhány perc. – Van kedve folytatni? – kérdezte Tom. Jézusom, ez igazi, döbbentem rá. Oly sok kérdést kell föltennem. Oké, mondtam magamban. Majd fennhangon: – Árulja el, miért van akkora szakadék a tudomány és az egyház között? – Azért, mert a tudomány az utóbbi időben úgy véli, megszabadult a vallási babonák béklyóitól, s most szabadságnak és aranykornak örvend. A magatartása érthető. Ha az egyházi területeket kutatnák, valamikori fogvatartóikét, ez újraépítené a hajdani üldözők hatalmi bázisát. – A lelken csupán az egyház uralkodik? – Így igaz. Mármint az ortodox értelmezés szerint, igen. A lelkünk, hm, nagyon is személyes ügy, hogy úgy mondjam. – De ha bebizonyítják a lélek létezését, akkor változna-e radikálisan a tudomány álláspontja? – Természetesen. De, hogy őszinte legyek, a tudomány úgy véli, nincs bázis, ahonnan kiindulva a lélek létezését kutatni lehetne. Ráadásul az efféle kutatásokban nem látnak pénzt. – Úgy érti: az elektromosság kutatásából elektromos áram és fény születik, azt atom kutatásából atombomba? – Így igaz. – De a lélek kutatása nem hoz anyagi hasznot. – Így igaz. Töltene még a főzetéből? Töltöttem neki. Már alig volt a kannában. – Tehát vannak kutatócsoportok, akik lelkesen kutatják a lelket? – Ezt kiválóan fogalmazta. – Mit? – Lelkesen a lelket… nagyon jó. – Mondja, tisztában van vele, hogy színházat játszik nekem? – kérdeztem teljesen komolyan. – Hogy őszinte legyek, úgy hiszem, mindig szenzációsan szórakoztató vagyok. Ez a természetes természetem. No tessék, ez is: természetes természet. – Hallja, maga aztán ért a szójátékhoz. – Nem, nem hiszem, hogy úgymond, vicces alak vagyok. Nem, ez az egyéniségem természetes kiterjesztése.

112 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Némán ültem egy darabig, tűnődtem ezen az elképesztő teadélutánon. Nem vagyok-e túl hiszékeny, nem visznek-e jégre? A magnó surrogott a csöndben. – Nos, – kezdtem. – Nos? – Nos, én valóban szeretnék többet tudni elmúlt életeimről. Lehet szó róla? – Rendben van, – felelte Tom. – Van az eszköz szervezetében alkohol? – Nincs, – válaszoltam. – Azt mondta, az alkohol gátolja a transz-channelinget; úgyhogy nem hiszem.

113 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Akkor rendben van. Egy másodperc. Elvenné a bögrét? Fölkeltem, elvettem a bögrét Kevin kezéből, ellenőriztem a magnómat és visszaültem a helyemre.

114 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tizenötödik fejezet „Tekintve, hogy a halhatatlan lélek vég nélkül él az idő végtelenjében, biztos-e hogy… a lélek itt marad mindörökre a világűrnek épp ezen a pontján, Földünkön? Sose vesz részt a teremtés többi csodájának tanulmányozásában? Ki tudja, nem kerüle egy szép napon közelebbi ismeretségbe a kozmikus rendszer ama távoli glóbuszaival… amelyek már most, a messzeségből is annyira fölkeltik kíváncsiságunkat?” (Immanuel Kant: Általános Természetismeret) Kevin megborzongott. Feje addig forgott, amíg újra föl nem vette John szerepét. – Üdv, – szólalt meg John hangja. – Előző életei felől érdeklődik? – Igen. Megszólalt a telefon. John reagált, feje megbillent. Vártam. Éreztem, John hozzáigazítja a vibrációit, ahogyan az imént McPherson mondotta. Újra megszólalt a telefon, Most sem vettem föl. – Tapasztalni fogja: – kezdte John, – ahhoz, hogy mai énjét megértse, értenie kell valamelyest ama régi civilizációkat, amelyeket valaha ismert. – Tényleg? – kérdeztem ostobán; nevetségesnek éreztem magam és tanácstalan voltam. – Tényleg, – felelte John. – Maga jó néhányszor inkarnálódott ama ötszázezer évnyi időszak során, amióta az ember által ismert legmagasabb rendű civilizáció létezik. A Biblia Éden-kertként írja le. Szeretnék megismertetni önnel egy igen fontos koncepciót. Egy civilizáció eredményeinek szintjét a spirituális fejlettsége alapján lehet megítélni. A technológiai fejlettség fontos és tetszetős dolog, de ha a spirituális megértést visszatartja, lerontja, vagy elriasztja, akkor saját pusztulásának magvait veti el. Manapság a mai földi civilizációban épp ennek a jelenségnek lehet a tanúja. A maguk spirituális ismeretei messze kullognak a technológiai tudásuk mögött, s ennek következtében mind több a lelki baj, zavar, mélabú, céltalanság, egyenlőtlenség és kétségbeesés. – Akkor hát hol nyílik számunkra remény? Ha nem előre, hanem hátrafele megyünk, akkor miért élünk? – Jó és fontos a kérdés, – mondta John. – S ez újra a karma témájához vezet el bennünket. Igen fontos, hogy rátaláljon alapvető énjére, megértse szabad akaratának hatalmát, tisztában legyen önnön istenségével és Istenhez fűződő társkapcsolatával. – Elnézést, de megkérdezhetném, hol kapcsolódik ehhez az egészhez a vallás? – A vallások sok mindent zokon vennének abból, amit mondok. A maguk vallásai vallást tanítanak, nem spiritualitást. A vallás többnyire kihasználja az embert. A maguk vallásai alapjában helyes úton járnak, de nem tanítják, hogy minden egyén alapvetően alkotója és irányítója önnön sorsának. A vallások tanításai szerint ezt a szerepet Isten tölti be. Én viszont azt szeretném megértetni, hogy minden egyes ember a társa Istennek a teremtésben. Ez nem nagyon illik bele a maguk egyházainak és vallásainak céljaiba, mert jobban szeretik ők maguk játszani az ellenőrző és irányító szerepet az emberiség fölött, mintsem arra okítani, hogy az emberiség csak önismerettel, múltjának és jelenbeli-jövőbeli céljának ismeretével irányíthatja önmagát.

115 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tisztában voltam vele, mennyire robbanásveszélyes egy ilyen koncepció. De hát az Egyházon belül is sokakat foglalkoztat önmaguk megismerése. Számosan követik az Egyház tantételeit és közben izgatottan keresik az igazságot a tantételek mögött. Kinéztem az ablakon a sötét óceánra. A sötétben halászhajó lámpása hunyorgott. Vajon hány nagy életigazságot nem vagyunk képesek megérteni, bizonyítani, vagy megerősíteni, tűnődtem. Szorongató és nyugtalanító gondolat. Csak akkor igazság az igazság, ha „bebizonyítottuk?” Nem találtam választ a gondolataimra. A tengerről újra Kevinre fordítottam a tekintetemet, meg a „testtelen spirituális entitásra”, akit közvetített. – Tehát, – kezdtem szorongva, és elakadt a lélegzetem, - tehát én valami régi civilizációban éltem valaha? – Igen, néhányszor, – felelte John. – Kétszer férfiként és egyszer mint nő. Elnémultam, újra megcsapott a reinkarnáció egyik legkényesebb kérdése: – Azért tapasztaltuk meg az életet mindkét nem tagjaként, hogy képesek legyünk a másik nemet megérteni? – Pontosan, – felelte John. – Hogyan is juthatna el önmaga megértéséhez az emberiség, ha nem lennének efféle eltérő fizikai tapasztalatai? Újra előredőltem: – Adhat ez metafizikai magyarázatot a homosze-xualitásra? Mondjuk, egy lélek gyors egymásutánban kerül női testből férfitestbe, s marad benne valami érzelem és vonzódás az első inkarnációjából? – Jól mondja. Az ő szexuális választásuk segít fölismerni: alapjában mind ugyanazok vagyunk, mert mind megtapasztaltuk a férfi- és a női létet. Lelkeink, így mondhatjuk, alapvetően kétneműek. – Kétneműek? – kérdeztem. – Igen. A magasrendű spirituális felfogás nem ismer nemi különbséget, mert mindkét nem elemei egyidejűleg vannak jelen. A régi próféták és Krisztus-figurák, mint Jézus és Buddha, meg a többiek, nem annyira nőtlenségben éltek, mint inkább egyenletes és teljesen kiegyensúlyozott frekvencián vibráltak. A jin-jük és a jang-juk oly egyenletesen volt elosztva, hogy a szexualitás nem érdekelte őket, nem voltak konfliktusaik, s ezért feszültségeik sem. Nem kellett sem szublimálniuk, sem elfojtaniok semmit. Egyszerűen nem érdekelte őket, hála a békés spirituális szintjüknek. – Nem lenne nagy kedvem cserélni velük. John kis szünetet tartott. – Nem ajánljuk az önmegtartóztatást, egyáltalán nem. Az emberi fogalmak szerinti szex is Istenhez vezet, ha spirituálisán ugyanakkora élvezetet nyújt, mint fizikailag. A magnóra pillantottam: – Elnézést, nem térünk el a tárgytól? – Eltérünk, igen. De a szex még az én számomra is bűvöletes téma. Elnevettem magam: – És kicsoda Ön? Élt valaha fizikai testben? – Ó igen, – felelte John. – Többször testesültem, férfiként is és nőként is, de az utóbbi időben asztrál-formában létezem. – Értem. – Kíváncsi voltam, de istenigazában magamról akartam tudni. – Szóval, ki voltam én előző életemben? – Az Akása lemezek szerint, maga egy ikerlélekkel inkarnálódott. – És ez mit jelent? – A kérdés eléggé bőséges magyarázatot igényel; ezt később szándék-szom megadni. Egyelőre hadd kezdjem a lélek-társak megismertetésével. – Lélek-társak? – hallottam már ezt a fogalmat, olyan emberektől, akik rátaláltak saját másik felükre.

116 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– A lélektársakat valójában egymásnak teremtették az idők kezdetén, vagy ahogy maguk mondják, a Nagy Robbanás pillanatában. Ezek pontosan azonos elektromágneses frekvencián vibrálnak, mert egymás másik felei. Iker-lelkeket gyakrabban lehet találni, mert ezek sok életet töltöttek el együtt ilyen-olyan formában. A lélektársak azonban pároknak lettek teremtve az idők kezdetén; egymáshoz tartoznak… Tehát, amint látja, a maguk Nagy Robbanás-elméletében több van, mint képzelné… és eléggé romantikus is, nem? Bizonytalanul rábólintottam. – Nos, hadd kezdjem ott, ahol, mint említettem, mi ketten ismertük egymást – mondta. – Tessék? – Igen, mint mester és tanítvány. Maga volt az én legokosabb tanítványom, ahogy ma mondják: a kedvencem. Körülnéztem a nappaliban, jó lett volna elbüszkélkedni valakinek ezzel. – Tehát ismertük egymást? – Ismertük. Nem véletlen, hogy maga itt van ma. Úgy hisszük, maga megérett arra, hogy átlássa: nincsenek véletlenek – mondta. – Megint csak nem tudom, kikre vonatkozik a többes szám. – A maga spirituális kalauzainak egyike vagyok – felelte John. – Vagyis maga meg ezek a kalauzok hívtak engem ide ma? – Igen. – Hogyan? – Azáltal, hogy magában fölmerült az igény, meg akarta érteni saját viselkedését, kérdéseket tett föl, kereste az igazságot. Másfelől azoknak a pszichikus kalauzolása révén, akik érzik, maga kész arra hogy többet tudjon meg saját igazságáról. – Ezt értette spirituális kalauzoláson? – Pontosan. Szünet állt be, John, a Hang nyilván összeszedte gondolatait, vagy valamiféle információt, netán mindkettőt. Majd visszatért a a láng és közölte: – Sikerült izolálnunk a maga vibrációit; azét az életét, amelyet együtt töltött egy bizonyos entitással. Ugyanazzal, akivel most van szerelmi kapcsolata. Úgy hisszük, ez az entitás jelenleg a Brit Szigeteken él. Így van? – Gerry? – sikítottam föl. – Gerryről beszél? – Jól monda. Az ő vibrációit is izoláltuk és megállapítottuk, hogy maguk házasok voltak egyik előző életük során. – Jóságos Isten! – Hüledeztem. – És jól megvoltunk egymással? Jobb volt köztünk a kommunikáció, mint most? Újabb szünet állt be. – A maga Gerryje akkor is a munkájának élt. Ez hátrányára volt a kettejük frigyének. Gerry fontos munkát végzett, többek között földönkívüliekkel bonyolított le kulturális kapcsolatot, akik technológiai és spirituális segítséget kínáltak föl. – Földönkívüliekkel? – John megérezte, mennyire elképedek. A szokottnál is határozottabban felelt: – Jól monda. Ezt a bolygót, mint most is, akkor is meglátogatták a földönkívüliek. – Jézusom. – Nagyot lélegeztem. – Tudna erről többet is mondani? Pontosabban: mit akar ezzel mondani? Az idők kezdete óta érkeznek hozzánk látogatók az űrből? – Pontosan. Vannak fejlettebb, tudományosan előrehaladottabb bolygók, mint a maguk Földje. Ahogyan a Föld is fejlettebb számos más bolygónál. Tudatosan lazítottam, mélyeket lélegeztem. Úgy láttam, a saját fogalmai szerint van logika abban, amit mond. De magam sem tudtam, mit kérdezzek.

117 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Nos – kezdtem, és kavargott az agyam. Lehet, hogy mindez színjáték: de mi van, ha mégsem az? Nem akartam elvesztegetni az eshetőséget arra, hogy megtudjak valamit. – Nos, és miféle tudást hoztak ezek a földönkívüliek? John nyomban válaszolt: – Az egyetlen fontos tudás az a spirituális fölismerés, hogy Isten bennünk van. Minden más tudás ebből következik. – Minden más tudás? – Igen. A maguk tudományos ismeretei például a vibrációs frekvenciáik ismeretétől függnek. És annak megértésétől, hogyan vonatkoznak ezek a frekvenciák az univerzumra. Isten: szeretet; ez a legmagasabb vibrációs frekvencia. A maguk fizikai világában a fény a legmagasabb és a legnagyobb sebességű frekvencia. De akiknek nagyobb a tudása, több a kontrollja, azok számára a gondolatnak sokkal magasabb a frekvenciája, mint a fénynek. A gondolat az Isten része, éppúgy, ahogy az emberé. Ezért amikor a gondolat – szeretet, a maguk frekvenciái a legmagasabb energiaszinten vibrálnak. Erre tanítanak a földönkívüliek; mint ahogyan egyszer majd maguk, földiek tanítják más bolygók lakóit. Érthető ez az ön számára? Nem tudtam, mit válaszoljak. Megköszörültem a torkom és törtem a fejem, hogy megértsem. Nem tudtam konkrétan és érthetően válaszolni arra, amit John mondott. Annyira elképesztőek voltak az állításai, hogy semmi alkalmas válasz nem jutott az eszembe. Vissza szerettem volna térni önmagamhoz. Ezzel a témával mégiscsak elboldogulok, gondoltam: – Elnézést, de kérdezhetném önt saját magamról? Sok gondom van önmagammal. – Természetesen – felelte John. – Haladjunk abban a tempóban, amely önnek megfelel. – Oké – könnyebbültem meg. – Köszönöm. Szóval Gerryvel valaha férj és feleség voltunk. Azt jelenti ez, hogy iker-lelkek vagyunk? – Nem. Viszont maga iker-lélek egy bizonyos David nevű entitással. – Maga Davidot is ismeri? – Őt is. Maga több életet is élt le a David nevű entitással ama korai időszakban, de sok mással is az idők folyamán. Talán ezért érzem magam olyan jól Daviddal, gondoltam. De John folytatta: – A maga Davidje jó tanító, bízhat benne. De hát ezt maga már úgyis érzi. Bízza magát jobban az érzéseire és ne csak szigorúan intellektuális szemszögből ítéljen. Az intellektualitásnak korlátozott a hatóköre, az érzésé korlátlan. Bízza magát a szívére… vagy az ösztöneire, ha így jobban tetszik. Bízzam magam az ösztöneimre? Igen, visszatekintve az életemre valahányszor szembeszegültem az ösztöneimmel, baj lett. – Tehát ha a szívünket követjük, jobb lesz minden? – Nem. Nem feltétlenül. Vannak rossz, ártalmas megérzések is, ezeket le kell küzdeni. De az emberiség, és minden élet, alapvetően jó. Próbálja ki. Az élet Isten gondolatát fejezi ki, márpedig Isten: a szeretet. Őszintén szólva zavarba ejtett „Istennek” ez a gyakori emlegetése. – Oké. De mit nevez Istennek? – Isten, avagy az Isteni Erő, amelynek minden dolog a része: a világot megteremtő és azt harmonikusan összetartó Isteni Energia. – Harmonikusnak nevezi, ami ezen a Földön zajlik? – Az élet végső értelme szerint igen, harmonikus, abban az értelemben, hogy a dolgok kiegyensúlyozzák egymást. De ahhoz, hogy azt a harmóniát megértse, meg kell értenie minden egyes lélek útját az újratestesülés és a megtisztulás felé. – Egy pillanat. A Biblia állítólag Isten szava. – Igen, nagyjából az. Bár sok mindent újraértelmeztek, ami ma a Bibliában áll.

118 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Kik? – Az idők folyamán, különféle nyelveken többen is. Végső soron pedig az Egyház. Az egyház ilyen módon „védte az embereket az igazságtól”. – És miféle igazságtól? – Attól, hogy a lelkek tovább élnek az időben. Hogy minden lélek maga felel a cselekedeteiért, önnön istenségének megvalósításáért. – A reinkarnációról beszél? – Arról. Maguk így nevezik. Ez a Kozmikus Igazság megvalósulása, útban a végső harmónia felé. – És az Egyház ezt az igazságot tagadja meg tőlünk? – Igen, mert egy ilyen igazság szükségtelenné tenné az Egyház hatalmát és fennhatóságát. Helyette – ezt minden ember, azaz minden entitás maga gyakorolná. Ehhez nem kell egyház. Nem kellenek szertartások, hierarchiák. Mondjuk meg nyíltan: az Egyház meg akarta „óvni” az emberiséget attól az igazságtól, amelyre az, szerinte még nem érett. – Nagyjából ugyanolyan szellemben teszi ezt, mint manapság a kormányok? – Jól monda. Elterültem a szőnyegen. Nem tudtam, mit gondoljak, új kérdések sem jutottak az eszembe. Kevin közönyösen üldögélt. A tea kihűlt. – Lesznek még kérdések? – kérdezte John. Néztem a halászhajó hunyorgó lámpáit. Azokra a régebbi beszélgetőtársaimra gondoltam, akik naivnak és hiszékenynek tartottak, amiért egyáltalán fölmerül bennem, hogy higgyek egy médiumon át beszélő testetlen szellemben. Hogyan dőlhettem be ilyesminek, kérdezték. Mindig azt válaszoltam: tanulok. Magam sem nagyon tudtam, mit jelent ez, de valamiképp megerősített abban, hogy a valóságnak több dimenziója van, mintsem hinnénk – nagyjából ugyanúgy, ahogyan saját személyiségünk és jellemünk is titok számunkra, amíg föl nem derítjük az eddig ismeretlen nézőpontokat; ezekről pedig azért sem tudunk, mert nem lehetett „látni” őket. De miért szálltam be én másoknál szívesebben eme bizonyíthatatlan igazságok fölfedezésébe? Fogalmam sem volt. Egyszerűen csak ezt tartottam helyesnek. Csak annyit mondhatok. Nem riasztott meg ez az igazság. Nem veszélyeztette érzelmi befektetésemet abba, amiről tudtam, hogy valós: nem féltem attól, hogy tönkreteszi a magamról alkotott képet. Ez a felfedezőút csupáncsak kiterjesztette a valóságról alkotott felfogásomat, miért találják hát barátaim, és különösképpen Gerry oly ijesztőnek, hogy új, spirituális ismeretekre akarok szert tenni, médiumok és a reinkarnáció útján? Miért féltenek annyira? Nyilván csak azért, mert szeretnek és védelmeznek. Nem akarják, hogy nevetségessé tegyem magam; ezt én sem akartam. De nemcsak erről volt szó. Miért nem vetik bele magukat e témakörbe, amely nem feltétlenül „bizonyítható”? Miféle „valós” kárt okozhatna ez? Elrontaná az önmagukról alkotott képet? Összezavarná nézeteiket a „realitásról”? Föltérdeltem. – John, miért tartja oly sok ember elfogadhatatlannak a magafajta testetlen tanító transzchannelingjét egy emberi eszközön át? Kis szünet után válaszolt: – Mert nem emlékeznek arra az élményre, amikor kiléptek a tel tűkből. Azt hiszik, az élet a látható dolgok összessége. Azt hiszik, az ember: test és agy. Pedig a személyiség több ezeknél. – Hogy érti ezt? – A személyiség a tudat megfoghatatlan aspektusa; a tudat pedig a kozmikus időnek egy rövid szakaszában lakozik a testben. – De ők nem tartják reálisnak ezt a felfogást.

119 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– A gondolat maga nem realitás? – kérdezte John. – Mégis: hogyan bizonyítható ez tudományosan? A gondolat: energia. Akik megkérdőjelezik egy gondolat fizikai létezését, mélységes szkepticizmusukban önnön kilétüket kérdőjelezik meg. – Igen, de nem helyénvaló ez a megkérdőjelezés? Ha abszolút biztosak vagyunk valamiben, az önimádathoz vezet és rombol. – Ez igaz. De ha a kétely annyira elmélyül, annyira demoralizál, hogy visszariaszt nagyszerű, s az illető számára is hasznos felismerésektől is, az bizony aggasztó. – Hogyan győzhetném meg őket, hogy a nyitottság bölcsebb dolog? – Nem kell győzködnie őket. Elég, ha maga, aki nyitott lélek, azt mondja, amit saját nézőpontjából helyesnek tart. Adja meg a hitetlenkedőknek a hitetlenkedés szabadságát. Hadd kapják meg az előjogot a további kételkedésre. Eljön majd az az idő, amikor ők is tudni akarják. Amikor készek lesznek erre, majd jobb tanácsadót keresnek maguknak. Ha mindenáron a maguk „logikus” hitrendszerén belül akarnak maradni, az azt jelenti, hogy biztonságban vannak saját, megértett realitásukban, s ezáltal biztosnak érzik helyüket hatalmi rendszerükben, bármi légyen is az. Nem változtatnak felfogásukon, mert akkor meg kellene változtatniok saját magukat is. – De mi lesz az ember egójának biztonságával? – kérdeztem. – A legtöbben az eltorzított egójuktól szenvednek. Amelyet a társadalom, az Egyház, az iskola gyúrt át. Igazi egójuk tudja az igazságot. Én éppoly hihető vagyok, mint bármi más. Igaz, maga nem lát engem, de nem látja saját lényének egy sor aspektusát sem. Az emberek folyvást ezeket a saját aspektusaikat keresik. De eközben nem akarják, hogy a világról alkotott képük megváltozzék. Ahhoz, hogy elhiggyék az én valóságos létezésemet, ki kellene billenniök saját kényelmes, jól ismert, maguk ellenőrizte világképükből. Mihelyt többet értünk meg a világból, rájövünk, hogy még sokkal több megértenivalónk marad. – De az emberek nem ezt mondják nekem. Azt mondják: ez az egész reinkarnációs elmélet túlságosan tetszetős. Azt mondják: oly együgyű, hogy nem is lehet igaz. – Mondtam már: a valóság csakugyan egyszerű. Csak az ember akarja agyonbonyolítani. És az ember nem tanulhatja meg az igazságot, mint egy leckét. Saját magának kell átélnie ahhoz, hogy továbbléphessen. Az igazság megismerése és megélése: küzdelem. Ne feledje: az ember természetes lakhelye nem a Föld, az ember természetes lakhelye az éter. Minden egyes ember ismeri már az isteni igazságot. Csak összebonyolították, megfeledkeztek arról, hogy ismerték. – De az én értelmiségi barátaim szerint hallatlan önteltség azt hinni, hogy ismerjük az igazságot. – Mindenki a maga igazságát ismeri. Így van. De csak egyetlen igazság számít: kapcsolatunké a forrással, az isteni hatalommal. És ez az igazság korlátozott, ha intellektuális kételkedéssel közelítenek felé. Mert az Isten ismeretéhez nem kell intellektus. Ebben a tekintetben minden ember egyenlő. Önök értelmiségiek szeretik különválasztani magukat a tömegektől, hogy úgy érezhessék: az elithez tartoznak. Az intellektusukra támaszkodnak, nem az önmagukban rejlő isteni erőre. Sokakat, – nemcsak értelmiségieket – zavarba ejt az az elképzelés, hogy isteni szikra él bennük. De az értelmiségi kételkedők hajlamosabbak az elégedetlenségre, zavarodottságra, konfliktusokra. Mindenki békességre vágyik. A belső békességhez nem az értelmen át vezet az út, hanem a szív legbelsején át. A szív legbelsején át az ember rátalál Istenre, a békességre és önmagára. Az értelmiségi kételkedők elkerülik énjüket. Pedig az tudja az isteni igazságot, mert az Én maga isteni. Érthető ez? Igen, megértettem. Fölültem. Nem volt ez vallásos szöveg. Volt értelme. Csak azt nem értettem, miért csinál ebből olyan nagy ügyet néhány ismerősöm; vagy nem értik, vagy nem is akarják megérteni. – Miért vannak háborúk, John? Mi okozza, hogy emberek meg akarnak hódítani másokat?

120 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Mert akiknek hódítási vágyaik vannak, nem értik önmaguk igazságát. Ha egy szűkagyú zsarnok feltárná belső tudását, elszállna belőle a hódítás vágya. Rádöbbenne, milyen hatalmas ő valójában, hódítás nélkül is; fölösleges a halhatatlanságát mások meghódításával biztosítania. Ha az emberi tudat felismeri a távlatok szélesedését, nyomban békésebbé válik, kielégül. A hitetlenkedők úgy vélik, ludasuk magasabb rendű, pedig nagyon is korlátozott. Az önök dogmatikus vallásai például rendkívül korlátoltak, mert megkövetelik, hogy feltétel nélkül tiszteljenek egy tekintélyt; egy külső tekintélyt. Pedig: Isten te magad vagy. Tudod, hogy isteni vagy. De folyamatosan tudatosítanod kell önnön istenségedet, s ami a legfontosabb: eszerint kell cselekedned. – Az előbb a földönkívülieket említette, John. Nem tudom, mit gondoljak róluk. Bennük is ugyanez a harc dúl a belső tudással? – Igen – felelte John, – az is meglehet, hogy a tudat és a technológia magasabb szintjén állnak, legalábbis egy részük. De Istennek járó tisztelet nem dukál nekik. Pusztán tanítók. Ellátogatnak a Földre az eonokon át, hogy tudást és spirituális igazságot hozzanak, mert az idők fejlődése során azt tapasztalták, hogy a spirituális megértés a békéhez szükséges egyetlen megértés az egyén számára. Minden más tudás ebből ered. – És igazak-e a Bibliában azok az utalások a földön kívüli létről? Mármint Ezékielé például? – Igazak. Az idő tájt földönkívüliek jelentek meg a Földön, hogy magasabb tudást hozzanak Istenről és a spirituális szeretetről. Mindig megjelennek, amikor nagy szükség van rájuk. A remény és a megértés jelképeiként. – És én sose fogok földönkívülivel találkozni? Kis csönd állt be. Majd John így folytatta: – Majd máskor beszélünk újra ezekről a dolgokról. Gondolkozzék arról, amit mondtam, s hogy mit tesz magáévá ebből. Egyelőre elég lesz ennyi? Zúgott a fejem, ezért hát igent mondtam: – Köszönöm, John, bárkit is tisztelhetek magában. Pillanatnyilag nem jut más az eszembe. Meg kell emésztenem, amit mondott. – Helyes – felelte John. – Igyekezzék megbékélni önmagával és Istennel, meg az ő művével, mert ön is a része ennek a műnek. Isten áldja. Kevin megborzongott, mintha John vibrációja áthaladna a testén, majd eltávozna belőle. Eltakarta a szemét. Majd megdörgölte, mint aki mély álomból ébred. – Hello – szólt kábultan, és tétován körülnézett. – Hello. Fölálltam, kinyújtóztam, járkálni kezdtem előtte: – Hello, itt vagyok. – Hogy ment? – kérdezte Kevin. – Atyaisten; hihetetlen volt. Nem is tudtam, mit gondoljak. Kevin kihúzta magát, majd fölállt: – Ahogy jónak látja. Igaznak érezte a channelinget? Nekem azt mondták: az érzéseimnek higgyek. Mást nem tehet, ha egyszer föltette nekik a kérdéseket. – De hihetetlen dolgokat mondtak. – Például? – Előző életekről. Állítólag ismertem már előző életemben néhány olyan embert, akiket ma ismerek. John is, McPherson is mondott effélét. – És? – Maga talán elhiszi az ilyet? – Elhiszem, amit helyénvalónak érzek. – És a reinkarnációt annak érzi?

121 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Az kell legyen, nem? Én csak eszköz vagyok, amelyen át spirituális entitások beszélnek. Ezért aztán logikusnak tartom, hogy a lélek többféle dimenzióban létezik. Ha nem így lenne, vagy színész lennék, vagy őrült. Márpedig tudomásom szerint egyik sem vagyok. A szemébe néztem: – Igen, de… John földönkívüliekről is beszélt, akik mindenféle magasan fejlett spirituális tudást hoztak az emberiségnek. Maga elhiszi ezt? – Persze. Miért ne hinném? A Biblia is említi, de ezenkívül valamilyen formában szinte minden földi kultúrában fölbukkannak. Tehát miért ne léteznének? És sok mindenkit ismerek, akik látták őket. – Látott már ufót? – Nem. Nem volt ilyen szerencsém. – De azért hisz benne? – Természetesen. Kellemes érzés hinni benne. Különben is: ki vagyok én, hogy vitázzak mindazokkal a tekintélyekkel, akik szerint nagy valószínűséggel léteznek? Tudom, hogy sokak szerint nem, de erre nincs bizonyíték. Kevin szórakozottan kortyolgatta a maradék hideg teát. Majd észrevette a bögrét: – Hát ez honnan került ide? – McPherson azt mondta, hogy ír típusú bögrére van szüksége a tiszta gondolkodáshoz. – És a kezemben volt ez a bögre? – Igen. – Érdekes. – Igen. – És most körülbelül mennyi lehet az idő? – Jó kérdés. Majdnem tíz óra. – Akkor érte megyek a hölgyemért – Elindult az ajtó felé. – Találkozhatnánk újra? Tudom, mennyi a dolga. Be tudna iktatni mégis a munkarendjébe? – Hadd egyeztessem a hölgyemmel, azután jelentkezem. Kinyitottam neki az ajtót és köszönetet mondtam. Vállára vette hosszú westernfilm jelmeznek beillő bézs kabátját. Elindult lefelé a lépcsőn; egy régi, gyerekkoromban látott film főszereplőjére emlékeztetett. Néztem, amint az úton parkoló „járművéhez” megy. Vajon egy transz-médiumnak akaratlanul is színpadiasnak kell lennie, hogy megőrizze saját identitását? Bezuhantam az ágyba. Nem tudtam elaludni. Lábszáram furcsa, belülről jövő mágneses energiától vibrált. Forgolódtam. Hiába… Az ujjaim hegyén, meg az ajkam körül ugyanezt a vibrálást éreztem. Féltem kicsit, mert eddig nem ismertem ezt az érzést. A testemből jött, de valamiképp mégis olyan volt, mintha a gondolataimból indulna ki. Megpróbáltam apró, ismerős dolgokra koncentrálni – lágy szél áradt be az ablakon a Csendes-óceán felől, a hullámok csapkodásait hallgattam, s arra gondoltam, hogy holnap délelőtt sétálni fogok a hegyen, a vadvirágok között. Ismerős koreográfiákat vettem végig, mint máskor, elalvás előtt. Számoltam a lépéseket, mozdulatokat a muzsikára. Éreztem magamban a zenét. Nyújtóztattam a lábizmaimat, semlegesíteni szerettem volna a bennem lángoló mágneses áramlást. Idegen energia volt az, mégis pozitív. Lefestettem magam elé egy forró sült fagylalt kellemes képét, a hideg vaníliafagylaltról csöpögő forró sűrű, édes csokoládékrémét. Úgy véltem, bele kell ágyazzam magam a földi „itt és most”-ba. Nevettem magamon. Mi a csuda ez az egész? Mi a reális? Lehetséges, hogy valaha, százezer éve valahol együtt éltem Gerryvel, máskor meg Daviddel? Ha valóban elhiszem ezt az egészet, akkor nem élhetem

122 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

tovább úgy az életem, mint eddig. Változtatnom kell a felfogásomon. Ez történt volna Walt Whitmannal, Püthagorasszal, Arisztotelésszel és Thoreau-val, amikor arra a következtetésre jutottak, hogy a reinkarnáció nemcsak lehetséges, hanem valószínű is? Nem csoda, hogy az ázsiaiaknak más az idő-felfogásuk, mint nekünk, nyugatiaknak. Abban a hitben nőttek föl, hogy a lélek életről-életre újratestesül. Jézusom, – riadoztam – lehet, hogy a tér és idő annyira relatív, hogy nem is mérhető? Lehet, hogy mindkettő egyszerre létezik? Lehet, hogy a testemben lakó lélek mondja: minden reális. És ha ez igaz, akkor a realitásnak több dimenziója van, mint valaha is gondoltam. Talán – ahogyan filozófusok, sőt egyes tudósok is állítják, – a realitás csak az, amit annak fogunk föl. Ha így áll a dolog, akkor, nagy léptékkel mérve azt is megértettem, mit jelenthet egy újabb spirituális dimenzió az egész bolygónak és a rajta élő embereknek. Milyen csoda, micsoda varázslat! Érvényes lenne minden valóságértelmezés. Ha csak a lélek tapasztalata számít, és az ember fizikai létezésének nincs jelentősége, mert ha kozmikus perspektívából nézve halál nem létezik, akkor minden megélt földi pillanat értékes. Éspedig azért, mert egy nagy, általános tervezettel függ össze, amelyet mi segítettünk megalkotni. És pontosan, mivel minden atomnak feladata van, tehát az ágyam körül kavargó atomok feladata az, hogy közvetítsék: annak az Isten-erőnek vagyunk a részei, amely mindent megteremtett. Legalább annyira részei vagyunk, mint az nekünk. Zűrzavar kavargott-vibrált bennem. Az oldalamra fordultam és végre elaludtam.

123 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tizenhatodik fejezet „Nem hiszem el, hogy a férfi vagy nő életkora hetven esztendő. Azt sem hiszem el, hogy hetvenmillió év a nő vagy férfi életkora. És nem hiszem el azt sem, hogy az én létemet, vagy bárki létét valaha is megállíthatnák az évek.” (Walt Whitman: Leckémet tökéllyel ki tanulja meg?) (Keszthelyi Zoltán ford.) Másnap későig aludtam. Nem tudtam fölkelni. Amikor végre fölkeltem, elmentem a Colony Marketre és vettem egy dupla adag őszibarackos joghurtot. Az őszibarack mindig segít rajtam. Útban hazafelé azon járt az eszem, hogyan reagálnak majd barátaim a történtekre. Barátnőm, Bella Abzug jutott az eszembe. A McGovern elnökjelölt-kampány során ismertem meg, együtt dolgoztunk és igencsak összebarátkoztunk. Elszánt, éles eszű, szenvedélyes és pragmatikus asszony. Vajon ő miként vélekedne? Vajon eljön-e az ideje, amikor politikusok spirituális kutatásnak szentelhetik magukat – anélkül, hogy a választóik elzavarnák őket? Hazaérkezve épp nyitom az ajtót, amikor megszólal a telefon. Bella Abzug hívott. Beszámoltam neki a Kevinnel lezajlott szeánszomon történtekről. Hosszan meséltem, egyszer se szakított félbe. – Tisztázzunk valamit, – mondta Bella, amikor a végére értem. –Ez a Kevin azt mondta neked, hogy egyik előző életedben egy ősi civilizációban együtt éltél ugyanazzal a férfival, akit ma szeretsz? – Nem, nem Kevin mondta ezt. Kevin volt a channel. Két entitással beszélgettem, az egyiket McPhersonnak hívták, a másikat Johnnak. – Jó, jó. Ide hallgass, lehet, hogy ez a Kevin nevű alak csak kitalálta és megjátszotta az egészet. – Ó, Bella, nekem is ez jutott legelőször az eszembe. És persze hogy lehet. De ha ő volt az, akkor Oscar-díjat érdemel, éspedig olyat, amilyet még nem találtak ki. Őrületesen sokat olvastam össze a channelingről és nem hiszem, hogy becsaptak volna. Nap mint nap igen sokan élnek át ilyet. – Komolyan kérdem: nevezhető ez vallásos élménynek? – Jaj, nem! – Akkor micsoda? Csak nem akarod azt mondani, hogy hiszel a reinkarnációban? – Nem tudom, Bella. Az egészről inkább érzései vannak az embernek, nem meggondolásai. És én érzem, hogy amit azok a spirituális entitások mondtak, valóban megtörténhettek velem. Igazság szerint önmagámra figyelek, nem valaki másra. – Beszélgetés közben rájöttem valamire: – Nem hagyom abba, nem, nem tehetem. Többet akarok megtudni. Hosszú csend állt be. Majd így szólt: – Kedvesem, nem akarom, hogy bántsanak. Csak arra kérlek, ne tegyél semmiféle drámai, vagy nyilvános lépést, oké? – Oké, mondtam. – És hívjál föl. – Oké, mondtam. Ettől kezdve egyszerre több síkon zajlott az életem. Csak így fogalmazhatom meg: több szinten éltem. Napközben próbákra jártam, világkörüli turnéra készültem, élő színpadi show-

124 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

műsorokkal táncoltam, énekeltem, játszottam, viccelődtem a társulatommal. Éjszakánként pedig bújtam a könyveket, hogy választ adjanak kavargó érzéseimre és gondolataimra az életről, az élet céljáról. Könyvespolcaim roskadoztak az ezoterikus, metafizikai irodalomtól. Örültem, hogy malibui házam dolgozószobája eléggé jó helyen van, magamra zárhatom az ajtaját. Nem akartam, hogy bárki kérdezősködjék a könyveim felől. Oszlopokban álltak a reinkarnációval foglalkozó könyvek. Leginkább erről a témáról olvastam, mert ez érdekelt a legjobban. Elképedtem azon, hogy a reinkarnáció nemcsak az ázsiai hitrendszerek integráns része (ezt eddig is tudtam), hanem nyugaton is tekintélyes gondolkodók hisznek a lélek kozmikus rendeltetésében. Igaz, a keleti hitek a vallásban gyökereznek, míg a nyugati elméletek inkább filozófiai gyökerűek. Püthagorasz, Platón, Arisztotelész (bár ő később tagadta a reinkarnációt, eltávolodott a platóni tanításoktól), és Plutarkhosz nyitja a sort. A tizenhetedik században a gondolkodók egész iskolája emelkedett ki cambridge-i platonisták néven; ezt sokan követték, például John Milton, a költő Dryden, az államférfi-értelmiségi Joseph Addison. Eljutottam a tizennyolcadik századig – amelyet az ész századának neveznek – és azt hittem, itt cáfolattal és kétellyel találkozom. Kétely valóban akadt – de nem a lélekben, vagy az istenségben kételkedtek, inkább a formalizált vallásban és a tekintélyelvű gondolkodásban. Robbanásszerűen alakult ki egy új gondolkodásmód és az ehhez való jog elismerése. Ez a korszak adta Isaac Newtont, Benjamin Franklint, Voltaire-t, a nagy német filozófust, Immanuel Kantot, Sir William Jonest, a nagyszerű orientalistát, David Himmelt, a skóciai történészt és közgazdászt (utóbbi a józan ész elhivatottja volt, de elismerte, hogy ha létezik halhatatlan lélek, akkor ez – logikus! – nyilván létezik a halál után is). Az értelem virágzásának ideje volt ez – mégis: ezek a rendkívüli koponyák mind hittek a lélek újraszületésében. Hamarosan észrevettem, hogy igen jó társaságba kerültem… Sok író és költő adott hangot munkáiban meggyőződésének. Goethe a leveleiben írt erről. Heinrich Heine, a német lírai költő és kritikus is foglalkozott e témával: „Ki tudhatja, miféle szabómester örökölte Platón lelkét, melyik néptanítóban él Caesar lelke?… Meglehet, Dzsingisz kán lelke most egy kritikusban lakik, aki, anélkül, hogy ezt tudná, ma hűséges baskírjainak és kalmükjeinek lelkét hasogatja egy kritikai folyóirat hasábjain… (Az Északi Tenger) Térben közeledve végigrágtam az Amerikai Transzcendentalisták beszámolóit, élükön Emmersonnal és Thoreau-val. Ezek a szerzők éppúgy lázadoztak a hagyományos, tekintélyelvű nyugati vallások ellen, akárcsak elődeik, Kant, Schopenhauer, Carlyle és Wordsworth. Walt Whitman Fűszálak című műve hálaének a reinkarnációhoz. Malcolm Cowley mondotta Walt Whitmanról: „Az univerzum örök valamivé válás volt Whitman számára; nem szerkezet, hanem folyamat, amelyet az örökkévalóság szemszögéből kell megítélni.” Vagyis: a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század folyamán nagy írástudók, filozófusok, tudósok, muzsikusok, művészek, költők, történészek, esszéisták – és politikusok – tettek hitet a reinkarnáció mellett. S úgy jutottak erre a meggyőződésre, hogy előzőleg pragmatikusan vizsgálták a földi élet csodáját; gyakran orientalisták tanításával egyeztetve. Közöttük volt Thomas Edison, Camille Flammarion (francia csillagász), Gustav Stomberg (svéd származású amerikai csillagász és fizikus), hogy csak néhányukat nevezzem meg. És vajon mi mondanivalója van erről a huszadik századnak? Ismét elképedtem, milyen őrületes mennyiségű könyvet írtak össze erről a tárgyról. Csak a felszínt vizsgálgattam

125 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

kezdetben. Az írók között van Henry Miller, Pearl Buck, Thomas Wolfe, Jack London, Mark Twain, Louisa May Alcott… és még rengetegen. Örömmel fedeztem föl közöttük olyan eltérő karaktereket, mint Lord Hugh Dowding (brit légi-marsall a második világháborúban), Sir Arthur Conan Doyle, Ernest Seton Thompson (az amerikai cserkészet megalapítója), Lloyd George (brit politikus) és – Uramisten! – Henry Ford: valamennyien ugyanabban a közös reinkarnációs hajóban ülnek. És még megszámlálhatatlanul sok tudós, egész iskolára való modern képzőművész, élükön Mondriannal, Kandinskyval, Klee-vel, Malevich és a többi teozófus: Hermán Hesse, Rainer Maria Rilke, Róbert Frost, John Masefield, – hogy újra csak egy-két nevet írjak ide ama gazdag és előkelő személyek közül, akik hittek a reinkarnációban. Volt egy mű, amely kiemelkedett a többi közül, éspedig John Ellis McTaggarté. McTaggartot már huszonöt éves korában a dialektika és metafizika Hegel óta legelismertebb tudósának tartották. CD. Broad, aki előadóként követte McTaggartot a cambridge-i Trinity College etika tanszékén, azt mondta: McTaggart „ama nagy történetfilozófusok legjobbjai közé tartozott, akinek munkássága bátran összevethető Plotinus Enneádokjával, Spinoza Etikájával és Hegel Enciklopédiájával.” Mondanom sem kell, hogy nem ismertem ezeket az alapműveket. De igencsak elfogadhatónak találtam, amit maga McTaggart írt az Emberi halhatatlanság és előzetes lét című művében: Halálukkor még a legkiválóbb emberek sincsenek abban az erkölcsileg és intellektuálisan tökéletes állapotban, amelyben nyomban a mennybe juthatnának… Ez általánosan elismert dolog, s két alternatíva egyikét szokás elfogadni ezzel kapcsolatban. Az első, hogy a halál pillanatában valami hallatlan mértékű javulás áll be, olyan, amelyhez hasonló arányú az élet során nem tapasztalható. A másik, és valószínűbb alternatíva az, hogy a fokozatos javulás folyamata mindnyájunkban a testünk halála után zajlik le. Ez akkor is zajlik, újabb és újabb életeken át, ha nem emlékszünk rá: Az ember, aki meghal, miután tudásra tett szert – márpedig valamennyien szert teszünk valamelyes tudásra – azután e tudás nélkül lép be új életébe. Mégis árnyaltabban gondolkodik. S ha ez így van, akkor a második életében igenis bölcsebb lesz, mint amilyen volt, éspedig attól, ami az első során történt. Nem lehet kétségünk az iránt, hogy a jellemet meghatározhatja egy olyan esemény, amelyre már nem emlékezünk. Régóta elfeledtem már a jelenlegi éltemben elkövetett jó és rossz tetteket. Mégis otthagyta nyilván a nyomát a jellememen mindegyik. Így hurcolja át az ember a következő életére azokat a hajlamokat és tendenciákat, amelyeket ennek az életnek az erkölcsi küzdelmei során szerzett. És itt a szeretet problémája, amely még fontosabb, ha – mint hiszem – a szeretetben és csakis a szeretetben rejlik legfőbb realitása is. Sok minden elfelejtődik egy-egy többéves barátság során; sok bizalmas vallomás, sok segítség, sok boldog és szomorú óra. Mégsem múltak el nyomtalanul. Ha elfelejtődtek is, hozzájárulnak a jelenlegi szeretethez, s ezt nem feledjük el. Hasonlóképp: ha a szeretet egész emlékét elsodorja is a halál, értéke nem vész el, ha egy új életben, épp az előző életben történtek következtében erősebb lesz. Logikusnak találtam McTaggert filozófiáját; s fölfedeztem, hogy vannak, akik hasznát is vették a múltbéli élet fölidézésének. Pszichológusok például regresszív hipnózist használtak, hogy előássák régebbi életek traumáit, amelyek ebben az életben is megestek. Egy bizonyos Dr. Helen Wambach egész kísérletsort folytatott le; igazság szerint eredetileg nem azért, hogy a pácienseit gyógyítsa (bár számos esetben meggyógyította őket), hanem hogy az előző élet érvényét megállapítsa. Újraélt életek című könyvében teljes egészében ismerteti kísérletei eredetét, elmondja, hogyan folytatta le ezeket, és leírja több mint ezer személlyel folytatott vizsgálatainak rendkívüli eredményeit. A kísérleti alanyok mindegyike legalább három „utazást” tett, s mindegyiknek ugyanazt a kérdést tették föl az utazásról. Az

126 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

eredményeket leírták, mielőtt megvitatták volna az egyes utazásokat bárkivel is. Azután egybevetették ezeket különféle keresztreferencia-pontok alapján, mint például időtartam, társadalmi réteg, faj, elfogyasztott étkek, ruházat, építészet. Leginkább ez a könyv volt az, amely után végképp semmi kétségem nem maradt: éltünk már előző életeket is. Számomra ez azt jelentette, hogy tovább kutatok önmagam után – valahányszor időm engedi. Merthogy mindezen közben javában turnéztam – egy zsák könyvet hurcolva magammal… Fölléptem Európában, Ausztráliában, Kanadában, Skandináviában és Amerikában. Esténként a színházban játszottam, napközben pedig mihelyt csöpp időm maradt, olvastam, tanultam. Észrevettem, hogy számos ismerősöm egy pohár ital mellett, vagy előadás után a vacsoraasztalnál elárulta, hogy titokban érdeklődik a reinkarnáció iránt, és olyan emlékérzetek foglalkoztatják, amelyeket nem tud sem meghatározni, sem megmagyarázni. Akadt, aki átélte már, hogy kilépett testéből, némelyek maguk is vettek részt transz-channelingeken, mások emlékeket őriztek előző életükről, bár ezt nem szívesen árulták el senkinek, nehogy bolondnak nézzék őket. A világ különféle egzotikus tájairól hívtam föl Gerryt, de interurbán telefonbeszélgetésben nehéz lett volna megvitatni vele növekvő érdeklődésemet a spirituális metafizika iránt. Szerettem volna találkozni vele, de a munkarendünket sehogy sem tudtuk összeegyeztetni. Minden egyes felszínes beszélgetésünk után világosan láttam: egyre türelmetlenebbé tesz, hogy ő teljesen belemerül a politikába, és főleg az, hogy nem hajlandó a legcsekélyebb érdeklődést se mutatni az engem érdeklő tanok iránt. Eszembe jutott, amit „John” mondott: hagyjam, hogy az életemben szerepet játszó emberek világképe a maguk tempója szerint szélesedjék; hagyjam meg a kételkedőknek a kétely jogát. Mindent voltaképp magam sem hittem el abból, amit olvastam és tanultam, – de rettenetesen vágytam arra, hogy azt, akibe szerelmes vagyok, legalább érdekelje: hátha vannak más dimenziók is. A realitás szubjektív igazság, s az én realitásom egyre tágult. Jómagam egyre alkalmasabbá váltam arra, hogy megbirkózzam önnön belső realitásom mai és borzasztóan szerettem volna valakivel beszélni erről. A turné sok örömet szerzett. A munka nehéz volt, de sikeres. És utazásaim során szerzett új ismerőseim közül sokakat foglalkoztatott saját belső énjük jobb megismerése. Sokan mondták el, hogy a pszichiátriai segítség nem hatol eléggé mélyre: hogy bizonyos események és traumák régebbiek mai életünknél. Sokan számoltak be róla, hogy gyermekkori neveltetésük és tapasztalataik nem adnak elegendő magyarázatot mélyre ágyazott félelmeikre és szorongásaikra. Elképedten figyeltem, milyen rengetegen vélekednek így. Volt egy eset, amely különösen meglepett, mert egyértelmű és robbanásszerű élmény volt. Régi barátom állított be Írországból, akit már évek óta nem láttam. Elmesélte, nemrég Japánban járt; nyugodtan sétálgatott Kiotóban, amikor egy japán régiségbolt kirakatában szamuráj öltözéket pillantott meg. Megtorpant, valósággal földbe gyökerezett a lába és bámulta a fölszerelést, amelyről „tudta”, hogy az övé volt valaha. Mint mondta, emlékezett a kardra, a tapintására, arra, miként himbálódzott az oldalán. Míg ott állt, s a szerelést bámulta, csatajelenetek képsora tárul fel lelki szemei előtt, s már emlékezett: ebben az egyenruhában halt meg. Bement a boltba, érdeklődött, megvehetné-e. Kiderült: nem eladó. Míg a történetet mesélte nekem, bevallotta: ő magát is meglepi, hogy gátlás nélkül el merte mondani nekem. Bólogattam, hallgattam őt, s közben azon tűnődtem, vajon én mikor fogok visszaemlékezni valamely előző éltemre. Így turnéztam mintegy három hónapon át, közben olvastam és sokakkal beszélgettem. Minden országban, ahova eljutottam, új gondolatokat és föltételezéseket próbáltam ki. Egyre szabadabban alkalmaztam az életemre és munkámra az újonnan megismert eszméket. Megválogattam, kikkel vitatom meg érzéseimet, de mind gyakrabban jöttem rá, hogy fölösleges nagyon válogatni köztük.

127 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Visszatértem Malibuba, hogy kicsit pihenjek, átnézzem jegyzeteimet és rendbe szedjem gondolataimat. Magam sem tudtam, hogyan viszonyuljak ahhoz, ami az eszemben járt. Eléggé megzavarja az embert, amikor első ízben szerez tudomást új tanokról. Ezért azután sokat járkáltam a tengerparton, néha magammal vittem egy-egy könyvet. Leültem egy fa alá a malibui vegetáriánus vendéglő melletti parkban. Egyik délután épp e fa alatt üldögéltem – már túl voltam a sárgarépalén és a tofusszendvicsen –, amikor rám akadt egy barátom, és hajdani szerelmem. New York-i író és filmrendező volt az illető, maró humorú, cinikusan szellemes férfi. Jól ismertem; voltaképp az éles elméje játszotta a legfőbb szerepet abban, hogy hosszú éveken át vonzódtam hozzá. Arra lettem figyelmes, hogy valaki megpaskolja a fejem: ez volt a szokásos üdvözlési módja. Egyből tudtam, hogy Mike az. Pipázott, lezseren volt öltözve, farmernadrágban, pólóban és bőrdzsekiben. Szereléséről lerítt az értelmiségi „kit-érdekel” hozzáállása a világhoz. Minden bevezető szöveg nélkül rákezdte: – Mi van veled? Hol voltál tavaly? – Erre-arra, – feleltem. – Turnéztam az egész világon. Néhány napja jöttem haza. – Á, szóval még mindig nem halt ki belőled a misztikus vándorkedv? – Meglepődtem, hogy így belém lát. Folytatta: – Te aztán jól összeegyezteted a munkádat a vándorkedveddel! Helyes. Mindig ráéreztem, mikor tör rád a vágy, hogy nekiindulj és körülnézz. Lezöttyent mellém, én meg föltérdeltem: – Te mindig tudtad rólam ezt? – kérdeztem; Erről fogalmam sem volt, amíg együtt voltunk. – Persze. De nem akartam, hogy elmenj, ezért nem mondtam sosem. Szép tőlem, nem? Egymásra mosolyogtunk: – Örülök, hogy újra látlak, – mondta, de tényleg szívből. Majd nyomban folytatta: – Valami jár az eszedben. Hallom, sokat vagy egyedül, visszahúzódtál, csak valami titokzatos ipséhez utazgatsz néha Európába. Atyaisten, gondoltam, kicsi ez a világ, akár egy golflabda. Elnevettem magam. Mike is… ő sem várta, hogy a szerelmi életemről fogok beszélni. – Hadd kérdezzek tőled valamit, öreg haverom, – mondtam. – Naivnak tartasz? Gondolod, hogy az a típus vagyok, aki mindent elhisz, amit hall? Mike szívta a pipáját, egyszeriben elkomolyodott. Megértette (mint mindig), hogy olyan jellemvonásaim foglalkoztatnak, amelyekről nem tudok. – Nem, nem mondhatnám, hogy naiv vagy. Szívós, kíváncsi természeted van. Másfelől viszont néha hajlamos vagy jót belelátni valamibe, ott is, ahol nincs. – Éspedig? – Például amikor Kínában jártál, eltökélted, hogy a forradalom sikeres, ezért aztán elkerülte a figyelmedet minden probléma. Persze tudom, hogy csak azt láttad, amit meg akartak mutatni neked, úgyhogy megértem a pozitív hozzáállásodat az ott történtekhez. De nem erre céloztam. – Mire utaltál az előbb, amikor misztikusnak neveztél? – Shirley, te mindig vonzódtál ahhoz, amit én keleti filozófiának nevezek. Nem tudom. Egy darabig absztraktnak tartottam ezt, de téged mindig olyan eszmék vonzottak, amelyek nem sült húsról és krumpliról szóltak. Tudod, engem mindig az érdekelt, ki hordja el a szemetet, téged pedig az, hogy mi rejlik a szemetesember lelkében. – Igen, – bólintottam és gondolatban végigvettem mindazokat a kapcsolataimat, akik ugyanezt panaszolták. – Ezt panaszképp mondod, Mike? – Nem, – válaszolta, – csöppet se. Ilyen vagy és kész. Mindig is a dolgok mögé szerettél volna nézni, mindennek a mélyebb értelmét kerested. Én nagyra tartom ezt a tulajdonságodat. Ez megőrjíthet egy pasast, de engem arra késztetett, hogy magam is mélyebbre nézzek. Elmosolyodtam. Ő is. Két ex-szerető mosolygott egymásra; méltányoltuk egymást. Mike odahajolt hozzám és fölemelte a könyvemet:

128 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Hát ez meg mi? –Hát… könyv. – A reinkarnációról? – Eegen. – Ó. – Eegen. – Miért? – Nem tudom. – Nyeltem egyet, töprengtem, belemásszak-e a témába, vagy sem. – Szerintem lehet, hogy igaz. És sokat olvasok róla. Mike a szemembe nézett: – Szóval kaliforniai lettél? – Micsoda? – Itt mindenki ezzel van teli. Csak Kaliforniában választhattak meg egy olyan kormányzót, mint Moonbeam, nem? – Lehet, – töprengtem. – De sok más helyen is hasonlókat tapasztaltam. – Tényleg? És merre? – Ó, Mike. Mindenütt a világon. – Például? Mike kérdezősködése mindig olyan volt, mint egy kihallgatás. – A turném során sokakkal beszélgettem Európában, Ausztráliában, Kanadában. Mikor hol. – Tényleg? És mit mondtak? – Történeteket meséltek el. Néha visszaemlékeztek valós élményekre előző életükből. Néha csak úgy érezték, mintha ilyesmire emlékeznének, máskor meg az a déjà vu-érzés tört rájuk. – Igen, arra nekem is van bizonyítékom, hogy létezik élet halál után. – Hogy-hogy? – kérdeztem kellemesen meglepve, hátha mégis csak kialakul köztünk valami párbeszéd. – Milyen bizonyítékod? – Az Egyesült Államok Kongresszusa. Nevettem, de összerándult a gyomrom. Megérdemlem, gondoltam. – Ez jó. – No ide figyelj, – mondta. – Szerintem épp elég bajunk van ezen a világon itt és most. Engem nem érdekel, egyiptomi rabszolga voltam-e ötezer évvel ezelőtt, vagy más. Persze fönnakadtam azon, miért épp ez a példa jutott eszébe, de nem firtattam. – Hallottál valaha a transz-channelingről? – Arra, amit Olivér Lodge hordott össze a századfordulón Angliában? Aki kapcsolatba lépett a halott fiával, vagy mi a csuda? Kifeküdtem. Tudtam, hogy Mike szinte minden elolvashatót elolvas, azt azonban sehogysem láttam magam előtt, amint okkult könyvesboltokat túr föl. – Igen – feleltem. – Lodge rengeteg parapszichológiai kutatást folytatott, s az eredményeket semmiképp nem lehetett megmagyarázni, csak úgy, hogy a dolog csakugyan megtörtént. – De hát mi dolgod neked ezzel az egésszel? Csu En Lai-jal léptél kapcsolatba egy médiumon keresztül? – Mike tudta rólam, hogy vonzónak találom Csu En Lai-t, s talán azt hitte, bármire képes vagyok, csak hogy megismerkedjem vele. – Nem, nem Csu-ról van szó. De kapcsolatba lehel kerülni test nélküli spirituális vezetőkkel, akik valaha testben lakoztak. Mike hátradőlt, a könyökére támaszkodott és szívta a pipáját: – El akarod mondani?

129 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Cigarettát vettem elő és rágyújtottam. Igen óvatosan vázoltam föl neki a történteket. Elmondtam a svédországi Ambrest, meséltem Johnról és McPhersonról, a kaliforniai Kevinről. Elmondtam neki, hogy világszerte sokan tanultak transz-channeling segítségével. Azt is, hogy tisztában vagyok vele, akad a médiumok közt csaló, de ez nem vonatkozik mindnyájukra. Beszéltem neki az előző élettel kapcsolatos információról, amelyet kaptam; meg a tanításokat a spirituális szeretetről és Istenről és földönkívüliekről, akik állítólag ugyanezt az üzenetet hozták. Elmondtam, milyen rengeteget olvastam össze más emberekről szerte a világon, a múltban és a jelenben, akik szintén vonzódtak az előző életeik iránt. Fölsoroltam neki mindama híres művészt, filozófust, tudományos sőt vallási vezetőt, akiknek a neve eszembe jutott, s akik életük elfogadott részévé tették a reinkarnációt. Védekező mondókám nyomatékául fölhívtam Mike figyelmét: nem vagyok rossz társaságban. Kivette a foga közül a pipát, fölült, felém hajolt: – Shirl. Mike vagyok, ne feledd. A te oldaladon állok, stimmel? Nem feleltem, csak néztem rá. – Valaki transzba esik, – folytatta, – a torkán másnak a hangja jön ki, te meg csak ülsz ott és elhiszed, amit hallasz? Némán ültem. Mondta tovább: – Az emberek azt fogják mondani: mi történt a mi Shirley-nkkel? Múltbéli életekről, földönkívüliekről zagyválsz, az Istenért! Ez képtelenség! Hiszékeny vagy, nevetségessé teszed magad. Ez csöppet sem tetszik nekem. Megszívtam a szívószálamat, az szörcsögő hangot adott az üres pohár alján. – Kik azok „az emberek”? – kérdeztem. – Nem véletlen, hogy épp téged kérdeztelek, naivnak tartasz-e. Én se naivnak, se hiszékenynek nem érzem magam, Mike, csak érdeklődőnek. Tudni akarok. Úgy érzem, minden lehetséges; ugyan miért ne lenne az? – De elhiszed ezt? – Nem tudom. Legjobb úton vagyok, hogy tapasztalati bizonyítékok meggyőzzenek az előző életek létezéséről, s a reinkarnációról. És a legjobb úton vagyok, hogy kiderítsek még néhány új dolgot. Ez egy folyamat, új távlatok elismeréséé. Ez az egész egy bűvöletes világ; nem vagyok hajlandó kihajítani az ablakon. És nem látok ebben semmi naivitást. Emlékezz vissza: mindig is nyitott voltam, nem? – De. – Nahát, az is szeretnék maradni. Jelenleg az az egyetlen gondom, hogy létezik-e tényleges „realitás”. Merthogy a realitás annyira viszonylagos. – Várj csak, – tiltakozott Mike, – álljunk itt meg egy percre. Amikor egy hollywoodi producer átvert egy írót és nem fizet neki: ez realitás. – Persze. Realitás az ő számára. Talán a gyerekei számára is realitássá válik, mert életükben először ismerik meg a hiányt, az ínséget. De mindez, hogy elvész a házad, a kocsid, a tévékészüléked, a ruhád, fűtésed, ennivalód, mindez értelmezhetetlen azoknak az embermillióknak a szemében, akiknek soha életükben nem volt részük ezekben a dolgokban, hát nem érted? És éppígy nem reális annak a maroknyi embernek a másik végleten, akiknek világéletükben mindig megvolt mindenük. Úgyhogy talán nem is az anyagi rész a fontos. Talán tanulság rejlik benne. Lehet, hogy az élet erről szól: tanulságról, és ez a realitás. – Mi abban a tanulság, hogy az ember nem tud enni adni a kölkeinek? – Én nem nagyon tudom, Mike, – feleltem. – Velem még nem fordult elő. De ha előfordulna, akkor inkább megpróbálnék rájönni, mintsem beletörődjek, hogy kicsesztek velem. Megfejteném, miért történt és nem arra kenném az egészet, aki átvágott. – Ugyan már! Te teljesen beveszed ezt az egész bődületes maszlagot Istenről, meg szeretetről? Mike ékesszólása néha teljesen magával sodort.

130 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Nem, nem erről van szó. Hanem arról, hogy hátha nem maszlag. Hátha az, ami maszlagnak látszik, valójában arra kellett nekem, hogy jobban megértsem magam. Ez a dolog van, akár akarod, akár nem. Úgyhogy azt mondom: ha nem fogadom el ezt, akkor háborúznom kell! – Háborúzni? – Igen. Kiterjesztheted ezt a példát a jómódúak és a nincstelenek témájára, világméretekben. A dilemma ugyanaz. De ha nem halunk meg valójában soha, akkor az a kérdés, hogyan kezeljük ezt az igazságtalan helyzetet, s nem arról szól a mese, miként akadályozhatjuk meg ezt az erőszak eszközeivel. Mike hátradőlt, a fa törzsének. Felhő haladt el a Nap előtt, a sirályok vijjogása elhalt, miután meghozták a kollektív döntést arra, hogy elszállnak. – Tisztában vagy-e vele, – kérdezte, – hogy a világ minden önkényura az effajta gondolkodásból húzott hasznot és elviselhetetlen szenvedéseket okozott? Hitvány képmutatás ez a filozófia! Aki azt tanítja, hogy tartsuk oda a másik arcunkat is, az nyíltan kínálja föl magát a zsarnokságnak. Igenis hiszek a forradalomban és a szabad akaratban, ha valami csibész zsarnok a vesztemet akarja! – Vagyis egyetértesz az öléssel, ha te tartod azt szükségesnek? – Ha valaki meg akar ölni, akkor igen. – Oké, – mondtam, – tudomásul veszem. Nyilván ez a szokásos kint. De kérdés: megöljük-e valójában az ellenfeleinket? Tekintet nélkül arra, mi okból ölünk meg egy másik embert, személyes-e az ok, vagy egy komoly, esetleg vallási hatalom késztet rá, netán az ok és okozat törvénye érvényesül (és ez a reinkarnáció gyökere) akkor mit értél el azon túl, hogy összegyűjtöttél egy nagy adag rossz karmát? Ha a halál, mint végső megsemmisülés nem létezik, akkor mi értelme az ölésnek? Ha „bizonyíthatnánk”, hogy az ölés nem old meg semmit, inkább visszalő az emberre a szó szoros értelmében, akkor néhány okos ember talán valami jobb megoldás után nézne. – Ez kissé ezoterikus, – mondta Mike. – Azért foglalkoztat téged, mert ilyen a beállítottságod, erre jár rá az agyad. És úgy látom, eltökélted, hogy kioldod ezt a csomót, addig nem nyugszol. De veled mi lesz, Shirl? – Hogy-hogy? – A francba: az emberek nem értik majd, mi történt veled! Ők nem ismernek téged olyan jól, mint én, azt fogják hinni, hogy kikészültél. Mike őszintén aggódott értem, ugyanúgy, mint Bella, vagy akár Gerry. De hogy Mike miért rémüldözik ettől ennyire, az érthetetlen. Miért nem képes nyitott lélekkel fordulni a téma felé, miért szorong miattam? Ez foglalkoztatott és nemcsak Mike-kal kapcsolatban. – És az nem tűnt még föl neked, Mike, hogy így vagy úgy mindenki töprengett már ezen a kérdésen? Nem gondolod, hogy mindenkivel történt már valami hasonló eset, amit nem tud megmagyarázni? – De igen, biztosan. De ezek az emberek úgy hagyják a dolgot, magyarázatlanul. Miért érzed úgy, hogy ki kell fejlesztened magadban a hiedelmeknek ezt a bonyolult rendszerét csak azért, hogy megmagyarázz bizonyos dolgokat, amelyeket talán jobb lenne békén hagyni? Kissé felbőszültem: – Ki mondta, hogy jobb lenne ezeket a dolgokat békén hagyni? Mi olyan jó a jelenlegi státus quo-ban, hogy olyannak akarjuk megőrizni, amilyen? Én nem jobb válaszokat keresek, Mike. Részben az elvetemült kíváncsiság hajt, azt hiszem; világéletemben tudni szerettem volna, miért piros a rózsa, miért erős egy gondolat. A felszínes magyarázatok soha nem elégítettek ki, úgyhogy alighanem elkerülhetetlenül kutakodni fogok, amíg csak élek; bárhova vezet is ez.

131 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Mike megfogta a kezem és megsimogatta: – Jól van, voltak mások is, akik nem törődtek bele az érthetetlenbe, mint Louis Pasteur vagy Madame Curie. És milyen sokra vitték. Úgyhogy: ki tudja? De engem az zavar, hogy őnekik csak ez volt a dolguk, mást nem csináltak. Nem függtek a közönségtől, és nem kellett attól tartaniuk, hogy ha az eltávolodik tőlük, akkor nincs miből megélniük. Nem szeretném, ha ez történne veled. – Én nem hiszem, hogy ez fog történni, Mike. Akárhogy is: jelenleg ez a legértelmesebb dolog az életemben; enyhén szólva. Nem hagyhatom abba. És ha sikerül eljutnom személyiségem lényegéhez vagy bárki máséhoz, teljesebben tudom beazonosítani azt, ami ez előtt az élet előtt lehetett. Vagyis: ha látom, hol kapcsolódunk veled egymáshoz karmikusan ez előtt az élet előtt, akkor megértem, hogy most azért találkoztunk össze, mert maradt valami, amit a múltban nem oldottunk meg. – Úgy érted, hogy ezzel a beszélgetéssel részben megoldhatjuk? – Lehet. – Jó. De én csak ezzel az élettel tudok foglalkozni. Ez is épp elég gondolkodnivalót ad. És nem látom be, hogy ha elfogadom azt, amiről győzködsz, ez mennyiben segít nekem, hogy pénzt kerítsek óvadékra és kihozzam a barátom a sittről, ahova a kokain miatt került. Mike fölkelt és kinyújtózott: – Vigyázz magadra, Shirl. Ennyi. Oké? – Oké. – Járunk egyet? – Szívesen. Egymásba karoltunk és elindultunk a fa alól, neki a hegynek. Mike a fülemhez hajolt és belesuttogta: – Mondd csak: az előző életünk során tettél-e titkos utazásokat Európába, hogy velem találkozz? Estére igazán elfáradtam. Elhatároztam, hogy pihenek, talán nem is írok már aznap éjszaka. Este kiültem az erkélyre, néztem, mint hordja a tengeri szél a homokot. Az üvegszerű apály rózsaszín-narancssárgán verte vissza a naplementét. Vajon mikor érkezik ivásra az ezüsthasú malachal és honnan tudja, mikor kell jönnie, tűnődtem. Meg azon, van-e a halaknak lelkük. Magányos alak közeledett odalenn a parton a csapkolódó kis hullámok mentén, úgy mérföldnyire. Figyeltem. Mindig szerettem volna tudni, min gondolkodnak az emberek, akik ott sétálnak naplementekor. Voltak, akik célirányosan lépdeltek, mások csak bóklásztak, akadt, aki úgy sétált, mint aki nem is tud róla – talán valahol másutt járt. Ez a magányos férfi úgy közeledett, mint aki keres valakit. Nem annyira a víz felé nézett, hanem a cölöpökön álló épületek felé. Almát evett. Másik kezében a szandálját vitte, bal vállát leengedte. Ahogy közeledett, jobban megnéztem. Észrevette, hogy nézem föntről, intett. David volt. Ó, Istenem, most mi legyen? – gondoltam. David a házam elé ért, megállt, mosolygott, újra integetett és fölkiabált.

132 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tizenhetedik fejezet „Állítom: a kozmikus vallásos érzés ösztönöz a legerősebben és legnemesebben a tudományos kutatásra.” (Albert Einstein: A világ, ahogy én látom.) – Szia! – kiáltotta. – Gyönyörű idelenn. Fölkeltem, kihajoltam a korláton. David pulóvert viselt az ingén, nadrágzsebéből fehér sport zokni kukucskált ki. – Hogy vagy ? – kiáltottam. Behajította a cigarettáját a hullámokba. – Gyere le sétálni, – kiabálta. – Sétáljunk el a nagy sziklákig. Utána, ha kedved tartja, megvacsorázhatunk a Holiday House-ban. Fölegyenesedtem a korlátnál. – De hozz pulóvert, – kiabált utánam. – Később lehűl a levegő. Fölvettem a zöld pulóveremet, amely bejárta velem a világot, s amelyet Gerry annyira szeretett; azután lemásztam a homokba vezető falétrán. Úgy éreztem, mintha most látnám először Davidot és bizonyos értelemben azt sem bántam volna, ha nem találkozunk. Fölkavart a Mike-kal folytatott beszélgetés és még egyáltalán nem dolgoztam föl. David fürkészően nézett rám: – Jól vagy? – Jól hát, remekül. Elindultunk a naplementében. – Sokat gondolkodsz, mi? – Nem nagyon van rá időm, – tértem ki a válasz elől. Rágyújtott. – Sokat dohányzol, – jegyeztem meg. – Hogy lehet, hogy ennyit dohányzol te, aki spirituális dolgokkal foglalkozol és rendben tartod az életedet? – Nem is tudom, – felelte. – Azt hiszem, segít abban, hogy a földön maradjak. Másként örökösen fönn járnék a fellegekben. Te nem dohányoznál, ha belekerülnél ebbe a világba? – Dohányoznék-e? – kérdeztem vissza éles hangon. – Az óriástölgyek illatát szívnám be, ha igazán elhinném mindazt, amit tanulok. – Igen, – mondta, – kezdetben ijesztő, mint minden új dolog, de egy idő után megtanulhatod visszafogni a túlérzékenységedet. A dohányzás is jó erre a célra. Ráadásul én szenvedélyes dohányos vagyok. Mendegéltünk a hűvös homokban. A sárjáró libucok javában járták naplemente-táncukat. Úgy éreztem, mintha én is a magam menüettjét járnám Daviddal. Hallgattam egy ideig. Aztán elhatároztam magam: – Tudsz róla, hogy régi barátok vagyunk és hogy valaha házasok voltunk? – Igen, – nevetett, – tudom. – Kitől? – Ó, innen-onnan. Társak voltunk egy életen át, mi? – Hmmm. Kifújta a füstöt és a napba nézett. Beszédmódja magabiztos volt, csaknem nagyképű. – Sokat gondolkodom, – mondtam. – Amikor az űrhajósok kinn járnak az űrben, vannak-e ott szellemek az űrjárművek körül? David nevetett, köhögött. – Hát igen. Minthogy a szellemi világ mindenütt ott van, most is itt van, körülöttünk. A spirituális közeg többnyire láthatatlan számunkra, mert a tudatunk túl sűrű, ezért nem látjuk őket. Mi viszont nem vagyunk láthatatlanok az ő számukra. És időnként érzed is őket, nem? Nem tűnődsz el néha azon, honnan érkeznek bizonyos eszmék

133 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

és sugalmazások? Nem érzed, hogy időnként irányít egy láthatatlan erő? Tudod, hogy a nagy elmék közül milyen sokan emlegették: valami láthatatlan sugalmazó erőt érzékelnek? Szerintem ez részben az ő spirituális vezetőik, részben egyfajta tehetség emléke valamelyik múltbéli életükből. Láthatsz ilyet a csodagyerekeknél. Mozart, szerintem, azért zongorázott már négyévesen, mert emlékezett rá, hogyan kell zongorázni. – David, – szakítottam félbe, – mi bizonyítja, hogy igaz ez az egész? De komolyan. Az embert bolondnak nézik, ha így emlegeti ezeket a dolgokat; mintha azt mondaná, hogy a Mikulás igazi. – Számomra ez nem kérdés. Érzem. Hiszek benne. Tudom. Ennyi az egész. Bizonyíték természetesen nincs. Na és? A mai világban nagyon hiányzik a kapcsolat a spirituális és a fizikai sík között. Számomra a lélek a hiányzó láncszem az élethez. Szerintem, ha mindenki megértené, hogy a lelke sose hal meg igazán, akkor nem félne annyira. Es azt is megértenék, miért élnek. David valahányszor szóra nyitotta a száját, spirituális szentbeszédet adott elő. – Tehát azt mondod, hogy a reinkarnáció olyan, mint a szórakoztatóipar. Addig csináljuk újra meg újra, amíg jól nem megy. – Igen – nevetett jóízűen David. – Ilyesmi. Szent meggyőződésem, hogy Krisztus a reinkarnáció elméletét tanította. Magamra húztam a magas nyakú pulóvert. Az utóbbi napokban sok minden dideregtetett meg. David sose vezette föl a megállapításait. – Miért gondolod ezt? – kérdeztem és fölidéztem, mit mondott John a Bibliáról. David a sekély vízben lépdelt, megtörve tükörképünket. – Sokat olvastam Krisztus tanításainak értelmezéséről, másként, mint ahogy a Bibliában megjelenik. – Habozva nézett rám. – Tudod, hogy a Bibliában semmi sincs följegyezve Krisztusról tizenkét éves korától addig, amíg harmincévesen tanítani nem kezdett. Igaz? – Igen, hallottam erről, én úgy hittem, nem volt mondanivalója addig. – Hát nem erről van szó, – mondta David. – Ezt a hiányzó tizennyolc évet sokak szerint utazással töltötte; Indiában, Tibetben, Perzsiában és a Közel-Keleten járt. Legendák maradtak fel ezeken a helyeken valakiről, aki igencsak hasonlít Krisztusra. A róla szóló leírások teljesen egybevágnak. Azt mondta magáról, hogy Isten fia. Megerősítette a hinduk hitét a lélekvándorlásban. Azt mondják, képzett jógi lett belőle, abszolút ura lett a testének, hatással volt a körülötte lévő fizikai világra is. Jártában-keltében tette mindazokat a csodákat, amelyeket később a Bibliában megörökítettek, s arról igyekezett meggyőzni az embereket, hogy ők ugyanezt megtehetik, ha mélyebb kapcsolatot teremtenek spirituális énjükkel és saját potenciális hatalmukkal. David nem tudott az ülésemről Kevinnel és Johnnal, sem arról, hogy ismerek egy nőt az asramban, Szai Baba indiai avatár védencét. Ez a nő a férjével együtt írt egy könyvet Krisztus hiányzó éveiről és egy dokumentumfilmet is készített a témáról. Janet és Richard Bock volt ez a házaspár, széles körű kutatást folytattak Krisztus földi életének hiányzó szakasza után. Nagy mennyiségű bizonyítékot gyűjtöttek össze, tekintélyes régészek, teológusok, szanszkrit és héber írások tudósai és mások kutatásai alapján. Ezek mind egyetértettek abban, hogy Krisztus csakugyan nagy utazásokat tett Indiában. Most, séta közben meséltem Davidnak Janetről és Richardról. Azt felelte, nem ismeri őket, de szívesen összehasonlítaná velük a maga feljegyzéseit, amelyeket Indiában töltött évei során készített. Ugyanezt a témát kutatta. Elmondta: amikor Krisztus visszatért Izraelbe, azt tanította, amit az indiai mesterektől tanult, vagyis a reinkarnáció történetét. – De hát miért nincs ez benn a Bibliában, David? – Benne van. A Biblia igenis ír a lélekvándorlási elméletről. De a hiteles információt kihúzták belőle 553-ban, Konstantinápolyban, a Katolikus Egyház Ökumenikus Tanácsának

134 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

ülésén, az úgynevezett Niceai Zsinaton. E tanács tagjai szavazták meg, hogy húzzák ki ezeket a tanokat a Bibliából, így erősítsék meg az Egyház uralmát. Az Egyház egyetlen és kizárólagos autoritás akart maradni az emberi sorsok fölött; Krisztus viszont azt tanította, hogy minden ember felelős a saját sorsáért, most és a jövőben. Krisztus azt mondta: csak egyetlen bíró van, Isten, nagyon ellenezte bármiféle egyház létrehozását, és minden szertartásos vallásét, mondván, ezek leláncolnák az ember szabad akaratát, harcát az igazságért. Ez egybevágott azzal, amit Kevin mondott, de hát logikus, hogy aki kellőképpen beleássa magát a reinkarnáció témájába, az olvasott erről a híres zsinatról. A nap most bukott le a hullámokon túl, rózsaszín-bíborvörös csík húzódott a felhők és az óceán között. – Én mindenképpen hiszek benne, hogy ez Krisztus valódi története, és hogy amióta az Egyház megsemmisítette ezeket a tanokat, attól kezdve átveri az emberiséget. Nem válaszoltam. Gondolkodtam. Ha az Egyház ezt tanította volna: lelkeink azért öltenek újra meg újra testet, hogy a karmikus igazságtételnek eleget tegyenek, akkor kiskoromtól fogva érdeklődtem volna a vallás iránt. Ezt elfogadtam volna. Ez okot adott volna, hogy higgyek az ember spirituális dimenziójában, mert én lettem volna a felelős saját sorsomért (és mindenki más ugyanígy). Magatartásunkkal a saját lelkiismeretünkkel kellett volna elszámolnunk, nem az Egyháznak. És ez megmagyarázta volna a világ minden iszonyatát, amelyekkel kapcsolatban világéletemben tehetetlennek éreztem magam, melyeket sem megérteni, sem megváltoztatni nem tudtam. Más értelmet kapott volna a mondás, mely szerint ki mint vet, úgy arat. És mélységesen megvigasztalt volna, hogy valójában örökké élünk, az útközben elkövetett tetteink és reagálásaink szerint. És új értelmet kapott volna ez a parancs is: tartsd oda a másik arcod. Örök prioritásaink mindig magasabb rendűnek számítottak volna földi problémáinknál. Az ok és okozat törvényét a tudomány alapkövének tartják. Miért nem alkalmazható ugyanez a törvény az emberi életre? A törvények nem mindig alapulnak arra, amit látunk, s amit ezért elfogadunk. Moralitás, etika, szeretet – mindez nem látható. Mégis léteznek. Nem voltam szakértő a tudományokban, sem a bizonyítható tények más területein. De mind többet töprengtem azon, miért olyan fontosak ezek a területek. Nem tartottam sokra a fizikai bizonyítékokat olyan témákban például, hogy miért élünk. Ez a küzdelem kinek-kinek a maga dolga. Nem szükségszerű, hogy bármiféle „szakemberek” birodalmába tartozzék. Talán ez értendő azon, hogy a lelki szegényeké a mennyeknek országa. Lehet, hogy a lelki szegények, a jámborak, éppen mert nem erővel lépnek föl, közelebb állnak Istenhez, az élethez, a jósághoz, az emberiséghez. Lehet, hogy akik félelmükben hajlamosak agyonbonyolítani az életet, azok nemcsak a Föld karmikus összetettségét, hanem saját életükét is tovább bonyolítják. Némán sétáltunk Daviddal. Elbandukoltunk a három mérföldnyire lévő nyilvános strandhoz, ahol a kocsiját hagyta. Ócska zöld Dodge volt, hátsó ülésén egy köteg könyv, spárgával összekötve: – Hoztam neked még egy csomó könyvet, meg egy Bibliát is. Olvasd el és tűnődj rajtuk. Elmegyünk enni? – Könyveket? Kellenek nekem újabb könyvek? Leültünk a tengerre néző étteremben. Beszélgetéseink soha nem könnyű csevegések voltak; soha nem hangzott el olyasmi, mint „hogy telt a napod?”,vagy „Szereted Brahmsot?”. Mindig komoly dolgokról esett szó, mintha a csevegés puszta időfecsérlés lenne. Számomra szokatlan volt a személyesség hiánya egy férfiemberrel; többnyire a „személyes” témák vezettek oda, amit egymástól szeretnénk… fogódzókat a jellemhez, vagy utalásokat az élet céljaira.

135 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Ez más volt. Ez a férfi nem érdekelt ebben az értelemben. Csak a mondandója érdekelt. A legtöbb ember kialakítja a maga kommunikációs szabályait a négyszemközti együttlétre. Az ember nem gondol ezekre a szabályokra, ám ezek mégis működnek, mindaddig, amíg a két szereplő egyike meg nem töri a kialakított – bár nem lefektetett – alapelveket és másik szintre nem viszi át a dolgot. David láthatólag szintén nem akarta megszegni az íratlan szabályt. Ez kényelmes volt a számomra és ösztönszerűleg tudtam, hogy mindez így is marad köztünk. Paradox módon újszerű élmény volt a számomra az így kialakult légkörben minden egyes beszélgetés ezzel a férfival, akinek nagy szerepe volt benne, hogy megkérdőjeleztem felfogásunkat a realitásról. Így azután, noha jóféle bordeaux-i bort ittunk, remek, igazi Wellington-bélszínt ettünk, s noha még gyertyák is álltak az asztalon és mélyen elmerültünk a beszélgetésben, s némely vendégnek fúrta is az oldalát, kivel vagyok, – sosem jutott eszembe, hogy férfi-nő viszonyt lássak kapcsolatunkban. Az sem érdekelt, konkrétan hogyan jutott el David a mai hitéhez. Ez a folyamat általában a gondolkodás absztrakt folyamatában alakult ki. Legalábbis az én esetemben így volt; néhány jelentős pillanat lökött előre az úton. Inkább arról beszéltünk, hogy hitre vágyunk, a célra vagyunk kíváncsiak; arra, hogy az emberi faj magától fejlődött-e ki, vagy valamiféle spirituális „kalauzolással”; valamint arról beszéltünk, hogy nyitottnak kell lenni minden új felfogás iránt. David azt fejtegette, hogy a nyitottság az ő szemében az igazi intelligencia ismertetőjegye, mert csak nyitott szellemű ember tud új eszméket magáévá tenni, és növekedni. – Kezdetben, az első spirituális kapcsolatteremtések idején sokszor össze voltam zavarodva – mesélte. – De valahányszor valami „abszurdat” érzek a „valódi” világban magam körül, mindig leállítom magam és az ösztöneimre figyelek, azok mit tartanak valósnak. Belém is azt plántálták, hogy azt higgyem el, amit bizonyítani tudok, s nem azt, amit érzek. De minél jobban figyeltem a belső hangokra, annál jobban megismertem önmagamat. Végül minden nagyon egyszerű lett. És mára már annyi emberrel történik ugyanez, hogy hovatovább ez lesz a valóság. David nem úgy adta elő belső harcait, mint aki bármiféle határozott mintát ad át. Egyszerűen csak arról volt szó, amin keresztülment. Beszéde szelíd volt és méltóságteljes. Azután, a vacsora vége felé egyszer csak megkérdezte: – Láttál már valaha ufót? Kissé meglepett ez a kérdés az ő szájából. Az, hogy „John” egyazon lélegzettel beszél Istenről, a spirituális igazságról és a földönkívüliekről, az is más, s hogy az ember közeli jó barátja kapcsolja össze ugyanezeket a dolgokat, az is más. – Nem, – feleltem közönyösen, – de ismerek néhány embert, aki látott. Például Jimmy Carter, még georgiai kormányzó korában. Carter sosem beszélt nekem erről, de láttam a beszámolóját az újságban; szakszerűnek és érzelemmentesnek tűnt, akárcsak Jimmy Carter többi beszámolója. – És mi a véleményed róluk? – kérdezte David. – Nem is tudom. Talán titkos fegyverek, amelyekről senki sem akar beszélni, vagy talán meteorológiai szerkezetek, az is lehet, hogy megtévesztés, és az is, hogy az űrből jöttek. Nem tudom. És szerinted? Kiitta a kávéját, a konyakját, megtörölte a szája sarkát. – Szerintem az űrből jönnek. Szerintem az ottani földönkívüliek igen magas spirituális fejlettségi fokon vannak. És szerintem régóta vannak itt. – Az isten szerelmére, miből gondolod ezt? – Néztem; kortyolgatta a kávéját. Belehunyorgott a gyertyafénybe. Figyeltem az arckifejezését, hátha az elárulja, mire akar kilyukadni… miért hozza szóba ezt a témát azzal összefüggésben, amiről beszélünk. – Igen sokan írtak róluk.

136 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Sok buggyant, igen. – És teli van velük az Ótestamentum. Mindenféle leírások vannak, bizonyos dolgokról, amelyek mögött űrhajót sejtek. És sok minden más. Megint „John” jutott az eszembe, meg az olvasmányaim. De David mondta tovább. – Szerintem Danikén is buggyant egy kicsit, mégis a helyes úton jár. – Az Istenek szekereire gondolsz? – Arra. Az én „nyitott” elmém kis kattanással becsukódott. – Nem börtönözték be őt Svájcban hamis csekkek miatt? – De. És mi köze ennek ahhoz, amit fölfedezett? – kérdezett vissza David. – Minden ember teli van ellentmondásokkal, ez helytelen dolog volt részéről. Más módszerrel kellett volna megoldania a problémáit, mert ezzel végül a saját szavahihetőségét rontotta. De a művéét nem. A „John”-nal lezajlott ülésem után elolvastam Danikén minden könyvét; ezekben elégedetten számol be arról, hogy ősrégi nyomokról kiderítette: földön kívüli segítséggel létrehozott építmények voltak eredetileg, s ez a segítség igen magas rendű civilizációról tanúskodott. Ilyenek voltak a nagy piramisok, Stonehenge, a perui Machu Pichu, az ugyancsak perui Nazca síkságon talált repterek stb. Azt is megállapította, hogy például Ezékiel leírása a tűzkerekekről ugyancsak űrhajóra utal; akárcsak az a tűzoszlop, amely Mózest és a zsidókat vezette negyven éven át a sivatagon keresztül. A történet a Vörös-tenger kettéválásával fejeződik be. Láttam az Istenek szekerei című filmet, amely arra utalt, hogy az emberiség egész története során jelen voltak földönkívüliek; barlangrajzokat és szobrokat mutatott ennek bizonyítására. A filmet nézve annak idején igencsak meglepett a közönség reagálása. Megbűvölten meredtek a vászonra és a film végén senki sem állt föl, hogy elmenjen. Láthatólag hatottak rájuk ezek a feltevések, de nem tudták, hogyan reagáljanak. Füleltem, mit mondanak a moziból kifele menet. Senki sem tett gúnyos megjegyzéseket, senki sem nevette ki az információt. Rémületről, veszélyérzetről sem esett szó. Némán haladtak kifele, magukban gondolkodtak, míg valaki szóba nem hozott egy hamburgert. Akkor jobban érdekelt a többiek reagálása, mint a magamé. És most, „John”-hoz hasonlóan David is összekapcsolja az ufókat a spirituális intelligenciával. Hallgattam őt és tovább faggattam: – Úgy érted, hogy a Bibliában szereplő angyalok és tüzet okádó harci szekerek valójában egy másik világból érkezett lények voltak? – Igen. Miért ne akartak volna magasabb rendű spirituális igazságra tanítani bennünket a fejlett idegen lények? Hátha tudományos az Isten-erő. Krisztus, meg Mózes, meg még néhányan csodákat tudtak tenni, mi legalábbis csodának nevezzük, amit a tudomány nem tud megmagyarázni. És sokkal több ember számolt be arról, hogy látta ezeket a „csodákat”, semhogy kitalációnak minősítsük az egészet. Nyilván az történt, hogy bizonyos nagy képességű emberek tudtak valamit, amit mi nem. Belekortyoltam David brandyjébe. – Mondd csak, – kérdeztem, – hogyan jut eszedbe összekapcsolni az ember spirituális lehetőségeit az űrrel? – Mert ez a logikus! Oly sok megmagyarázhatatlan magas rendű intelligencia van a régmúlt történelmében, olyan sok kapcsolódik a valláshoz és a spiritualitáshoz, vagy legalább Istenhez. – Jó, jó, de az az intelligencia lehetett rendkívül fejlett földi emberi civilizáció is, amely azóta eltűnt, vagy visszafejlődött. Miért kellett volna idegen világból érkeznie annak a felsőbb intelligenciának?

137 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Hát ezt a kérdést én is feltettem már magamnak. De hát több példája is található ennek a felsőbb intelligenciának. A világon mindenfelé van rá példa, más-más időpontokból. Platón, Arisztotelész és számos más nagy koponya szerint Atlantisz csakugyan létezett és rajta rendkívül fejlett civilizáció virágzott. Az inkáknak és a majáknak legalább annyi csillagászati és asztrológiai ismeretük volt, mint nekünk ma, de lehet, hogy több. A sumerok, kétezer évvel Krisztus előtt, magas szinten művelték a matematikát és a csillagászatot… Adok neked majd további olvasnivalót. Számomra ez azt jelenti, hogy ezt a Földet az emberiség történelme során olyan lények figyelik meg és segítik, akik többet tudnak nálunknál, olyan spirituális, tudományos, csillagászati, matematikai és fizikai igazságokat ismernek, amelyeket mi még csak most kapiskálunk. A brandy elfogyott. Éreztem, kikapcsol az agyam. – Miért ne tanulhatták volna ezt az emberek maguktól? David nem tágított. Lehajtotta a maradék jeges vizet: – Mert túl sok bizonyíték utal rá, hogy az emberek „istenektől” kaptak segítségeket, olyan lényektől, akik kozmikus értelemben fejlettebbek voltak. Az ősi kultúrákról szóló könyvekben sok szó esik az „istenekről”, akik sebes repülő masinákkal jöttek a csillagokról, hozták a „segítséget”, tudást és a halhatatlanság ígéretét. Így hát ezt kérdeztem magamtól: miért ne? Ma egyetlen épelméjű tudós sem hiszi már, hogy az egész világegyetemen csak minálunk van élet. Így van? –Igen. – Nahát, ezen érdemes elgondolkodni. Miért ne vegyük komolyan? Van benne logika. Néhány bevett gondolat szemszögéből ez talán vadul hangzik, de van benne rendszer. Ha már idáig eljutottál, érdemes továbblépni. Elnézést, hogy ilyen irgalmatlan vagyok. Kifizettük a számlát (ki-ki alapon) és fölkeltünk az asztaltól. Kimerültem. Gerryvel kapcsolatos földhözragadt kudarcaim innen nézve csekélységnek tűntek. Mit is mondott önmagáról David: irgalmatlan? Énrám is ezt a jelzőt szokták aggatni. Mindig én voltam az irgalmatlan azzal, akivel a végére akartam járni valaminek. Most valaki túltett rajtam irgalmatlanságban. David megajándékozott a könyvköteggel és letett a lakásomnál. Megbeszéltük már a halál utáni életet, a születés előtti életet és most az élet fölötti életben voltunk! Megköszöntem neki és elbúcsúztunk.

138 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tizennyolcadik fejezet „A megértés akkor szilárdul meg igazán, ha nem hagyjuk, hogy amit nem tudunk, útját állja annak, amit tudunk.” (Ralph Waldo Emerson: A kételkedő) Olvasmányaimat a channeling területére koncentráltam, utána a reinkarnáció tárgykörére és mindvégig saját spirituális okulásomra. Most új szempontra irányoztam a figyelmemet: a földön kívüli lét lehetőségére, a kapcsolatára az emberi élettel. Napokon át olvastam egyre, míg a szemem bele nem fájdult. Most egészen röviden összefoglalom, mit olvastam. Ennek a kutatásnak nagy szerepe volt abban, ami a későbbiekben történt velem. A Biblia iránti tiszteletből annak terminológiáját használom, – vagyis angyalok, tűzoszlopok, satöbbi – mert a régiek ezekkel a szavakkal az akkor ismert fogalmak ismeretében írják le az általuk tapasztalt jelenségeket. Az Ótestamentumban, Ezékiel könyvében Ezékiel leírja, hogyan fest a Föld nagy magasságokból nézve. Valamiféle repülő hajóról szól, amely szinte mágnesként emelkedik föl. Leírása szerint a jármű sebesen és fénylőén mozog. A hajó parancsnokát így nevezi: „Az Úr”. Ezékiel több ízben találkozott ilyenekkel tizenegy év során. Elmondja, milyen békések voltak a hajó utasai, amikor kapcsolatot teremtettek emberekkel, mindent megtettek, hogy ne okozzanak rémületet. Ellenségességnek, kegyetlenségnek nyoma sem volt. „Az Úr” figyelmesen és tisztelettel közeledett hozzájuk. A Kivonulás Könyvében így írják körül a járművet, amely kivezette a zsidókat Egyiptomból a Vörös-tengerhez: nappal felhőoszlop járt előttük és ment mögöttük, éjjel pedig tűzoszlop világosította meg az éjszakát. Az oszlop a víz fölé magasodott és kettéválasztotta azt, Izrael fiai pedig elmenekülhettek. Az „oszlop”, amely negyven éven át vezette őket a sivatagi vándorlás során, vallási iránymutatást nyújtott egész idő alatt, s a belőle érkező „angyal” hozta le Mózesnek a Tízparancsolatot. A Biblia telisteli van „angyalokkal”; mindez arra vall, hogy az „angyalok” egy más világ misszionáriusai voltak. E negyven év alatt Izrael fiainak nem volt élelmük, táplálékuk. De a „tűzoszlop” segített. Az Úr így szólt Mózeshez: „írné én esőképen bocsátok néktek kenyeret az égből.” (2Mózes 16,4)1 A felhőoszlop jelzőtűzként szolgált számunkra a sivatagi vándorlás alatt. „Mert az Úrnak felhője vala a hajlékon nappal, éjjel pedig tűz vala azon, az Izrael egész háznépének láttára, egész utazásuk alatt.” (2Mózes 40, 38.) Mózes IV. könyve még ennél is konkrétabb. Izrael fiainak minden léptét a felhőoszlop irányította. Amikor a felhő mozdult, az emberek is haladtak, amikor a felhő megállt, az emberek megpihentek és letáboroztak. Mózes mindennapos kapcsolatban volt egy lénnyel a felhőoszlopon belül. Az Úr egy napon szólt az emberekhez: „Halljátok meg most az én beszédeimet: Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, aki az én egész házamban hív. Szemtől szembe szólok ővele és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Úrnak hasonlatosságát látja.” (4Mózes 12, 6-8)

1

(Az idézeteket fordította Károli Gáspár)

139 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

A kivonulás alatt Izrael fiainak nem volt még vallásuk. Egy ígéretben hittek. De a negyven évnyi sivatagi vándorlás során angyalok ültették el bennük egy másik világ vallását és evangéliumát – a Mennyei Királyságét. Egy kiválasztott népcsoportot viselkedési, erkölcsi normákra tanítottak… Mózes, Ábrahám, Peter, Lukács, Jákob és mások. Jákob igen gyakran találkozott angyalokkal. Egy ízben, amikor szembe jöttek vele Isten angyalai, ő „Isten táborának” nevezte őket. A tanítások célja az volt, hogy az emberek e Földön ismerjék meg a szeretet értékeit, az Arany Szabályt, s az örök életbe vetett hitet. Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvben Krisztus arra okítja tanítványait, vigyék el az ő világának üzenetét a maguk világába. Krisztus az Új Testamentumban ezt mondja: „Ti innét alól valók vagytok, én onnét felül való vagyok; ti e világból valók vagytok, én nem vagyok e világból való.” (János 8, 23). Elmondása szerint állandó kapcsolatban volt a maga világából származó lényekkel, akiket „angyaloknak” nevezett. Mint mondta: az angyalok dolga, hogy sikerrel juttassák el üzenetüket a Földre. Amikor a bibliai idézetek végére értem, David többi könyvét vettem sorra. A perui Nazca síkságon ezeréves repülőgép felszállóhelynek látszó csíkok találhatók és ugyanezen a helyszínen állatokat, madarakat ábrázoló föld-festmények vannak; az egyik egy figurát ábrázol sisakban; a sisak igencsak hasonlít a modern asztronauták védősisakjához. A felszállóhely csak nagy magasságból, repülőgépről látható. Tiahuanaco asztrológiai naptára Tiahuanaco városában, (mintegy négyezer méter magasságban) jelképekkel ábrázolja a 27 000 évvel ezelőtti tudomány elképzelése szerint a gömbölyű Földet. Hibátlanul rögzíti a Föld forrongásait a Nap, a Hold és a többi bolygó összefüggésében. Tiahuanaco legendája csillagok közül érkező arany űrhajóról számol be. Sachahuamanban áll egy húszezer tonnás kősziklából emelt emlékmű, amelyet meglehetős messziről szállítottak oda és fordítottak fejjel lefele. A Góbi-sivatagban és iraki régészeti ásatásoknál salakká vált homok található: erősen emlékeztet ama elsalakosodott homokra, amelyet a mai kísérleti atomrobbantások idéztek elő a nevadai sivatagban. Az Úr városából származó ékírásos szövegek és táblák, az emberiség egyik legrégebbi írásos lelete, istenekről számol be, akik „hajókon” utaztak a mennybe, vagy istenekről, akik a csillagok közül érkeztek, szörnyű nagy erejű fegyverekkel, majd visszatértek a csillagok közé. Az eszkimók azt mesélik, hogy első törzseiket fémszárnyú istenek hozták Északra. A legrégebbi amerikai indián mondákban szó esik egy mitikus viharmadárról, amely megismertette velük a tüzet és a gyümölcsöket. A maja legendák szerint az „istenek” pontosan ismerték a világegyetemet, az iránytű négy sarokpontját, és tudták, hogy a Föld gömbölyű. A maja naptárt oly tökéletesen dolgozták ki, hogy számításai hatvannégymillió évre előre szóltak. Az inka kultúra előtti vallási legendák azt állítják, hogy a csillagokon élet volt, hogy „istenek” érkeztek a Fiastyúk csillagkép csillagaiból. Sumer, asszír, babiloni és egyiptomi ékírásos bevésések ugyanezt a képet írják le: „istenek” utaznak a levegőben tűzhajókon, vagy csónakokon, rémisztő, nagy erejű fegyverekkel, és halhatatlanságot ígérnek az egyes népeknek. Az ősi indiai eposz, a körülbelül ötezer éves Mahábharata bizonyos repülő gépezetekről ír, amelyek nagy magasságban, iszonyú távolságokból jönnek; és előre is, hátra is, fölfele és lefelé is tudnak szállni, méghozzá hihetetlen sebességgel.

140 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

A tibeti könyvek, a Tantyua és a Kantyua folytonosan emlegetik a történelem előtti repülőgépeket. Így nevezik őket: „gyöngyök az égen”. Mindkét könyv hangsúlyozza, hogy ez az információ titkos; nem a tömegeknek szól. A Szamarangava Szutradhara egész fejezeteket szentel űrhajók leírásának, amelyek farából „tűz” és „higany” lövell ki. Távoli múltban élt emberek száztonnás követ emeltek át egyik területről a másikra. Az egyiptomiak Asszuánból hozták obeliszkjüket, Stonehenge építői Délnyugat-Walesből és Malborough-ból hozták kőtömbjeikét; a Húsvét-sziget (ahogy a bennszülöttek hívják: a Madárember szigete) kész szobrait sok mérföldnyire lévő kőbányákból szállították oda. A nagy gízai piramis is megmagyarázhatatlan. David jegyzetei úgy szóltak, hogy a mai tudományos, geológiai kutatások szerint a Nagy Piramis pontosan a Föld geofizikai középpontján áll. Más szavakkal: ha a Föld földtömegét sima felületté teregetnék szét, akkor a piramis pontosan az epicentrumban állna. Méretei arányosan megfelelnek a Föld poláris átmérőjének és ugyancsak pontosan megfelelnek időben és mozgásban a napéjegyenlőségnek és a napévnek. És ez csupán kis része ama matematikai csodáknak, amelyek bele vannak építve a Kheopsz-piramisba. A piramis csarnokain, termein és folyosóin belül a mértékek a földi civilizáció jelentős eseményeinek felelnek meg időarányban; méghozzá jóslatszerűen. A nagy árvíz időkeretét pontosan megjósolták, akárcsak a fő spirituális és világi eseményeken belül az ember nagy emelkedéseit és bukásait: Krisztus születését és a keresztre feszítését, a nagy vezérek uralkodásainak időszakait, jelentős háborúkat nemzetek között, valamint a vallási és erkölcsi mozgalmak kialakulását. Még a két világháborút is pontosan megjósolták, valamint a háborúk utáni szerződéskötéseket. És újra azt olvastam, hogy Krisztusnak a reinkarnációról hirdetett tanait kihúzták a Bibliából, a Konstantinápolyban Kr. u. 553-ban összeült Ötödik Ökumenikus Zsinat során. Maga a Katolikus Enciklopédia az Ötödik Ökumenikus Zsinattal kapcsolatban megállapítja, hogy istentagadónak minősíttetik mindenki, aki „a lélek előzetes létezését hirdeti”. Kimerültem, mire végigolvastam a Davidtól kapott könyveket. Igaz, hogy az olvasottak nagy részét előzőleg itt-ott olvastam már, de mégiscsak más volt így írásban, összeszerkesztve és rendszerbe foglalva tekintélyes és hiteles kutatók, régészek, teológusok által megalapozott ismertetésében. A fölhalmozott bizonyítékok nagyobb erővel hatottak, semhogy könnyen lehessen venni őket, netán legyinteni rájuk. Jómagam képtelen voltam közömbös maradni irántuk. Tulajdonképpen nem tudtam, mit gondoljak az egészről. Csak azt tudtam, hogy sehogysem ment ki a fejemből. Miért ennyire új ez nekem, tűnődtem. Hébe-korba megnéztem a televízióban egy-egy tudóst, vagy olyasvalakit, mint Carl Sagan, aki a földön kívüli lét vitathatatlan voltáról beszélt. De még senkit se láttam, aki ilyen hatalmas ismeretanyagot egyszerre zúdított volna rám. Mindez arra intett, hogy vegyük komolyabban földön kívüli múltunkat – különösen a spirituális megértést és az egyistenhit születését illetőleg. Tudtam, bármiféle tudományos érvet hoz fel az egyik tudós, egy másik többnyire kétségbe vonja azt. A „szakemberek” sosem értenek egyet. Talán ezért nem volt eddig soha egységesen elővezetve, ezért nem közelítették meg soha egyesült erővel a probléma megoldását. És ugyanez állt az Egyházra. Elképzeltem, amint valamelyik fundamentalista pap azt prédikálja vasárnap délelőtt a szószékről, hogy Mózest egy űrhajó kalauzolta át a sivatagon. Elnevettem magam. Az erkélyemen üldögéltem, néztem a sárjáró libucok táncát és hangosan kacagtam. Teljesen abszurd az egész. Fenekestül fölfordult minden. Csak egyvalami volt biztos. Mint gyereket, mint serdülőt és most mint felnőttet a szabad és demokratikus Amerikában nem tanítottak meg rá, hogy mögé is nézzek annak a tudásanyagnak, amelyet a hagyományokhoz ragaszkodó tanárok tudtomra akartak hozni.

141 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Most kellett megtanuljam az önálló gondolkodást. Lehet, hogy mindez marhaság, no de nem Kolumbusz volt az első, aki azt állította, hogy a világ nem lapos. És ha belegondolunk: micsoda önteltség azt hinni, hogy mi vagyunk az egyetlen, ésszel élő, értelmes faj az egész világegyetemben! David telefonált: – Mizujs? – Csak ülök itt és eszem magam. – Volna kedved elutazni? Gondolkodás nélkül feleltem: – Persze. Hova? – Peruba. – Az Andokba? – Miért ne? Van két hetem. Menni szeretnék valahova, mindegy hova. – Találkozzunk két nap múlva a limai reptéren. – Ott leszek.

142 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Tizenkilencedik fejezet „Biztos vagyok benne, hogy ezerszer jártam már itt, ahol most vagyok és remélem, még ezerszer visszatérek ide… Az ember: a párbeszéd a természet és Isten között. Más bolygókon ez a párbeszéd nyilván mélyebb és alaposabb. Ami hiányzik: az önismeret. Ha az meglesz, a többi jön magától.” (J.W. von Goethe: Johannes Falk emlékiratai) Olyan volt ez az éjszakai repülés Peruba, mint hajdan, amikor valahányszor kedvem szottyant, szabadon és akadálytalanul útnak indultam. Pillanatnyi ötletből született utazásra, egyedül és gyorsan. Elégedetten aludtam el a gépen. Arra ébredtem, hogy Lima fölött vagyunk. A tengerparti nagyváros valahol a sűrű szmogleves alatt bújt meg. Rosszabb volt, mint Los Angeles. Kitöltöttem a belépőkártyám, deklaráltam a magammal hozott pénzösszeget és azon tűnődtem, milyen lehet egy délamerikai katonai diktatúra. A hűvös reggelen kiléptem a gépből egy nyitott reptér cementjére, a Jorge Chavez reptéren. Előzőleg senkivel sem közöltem, hova utazom. Nem akartam, hogy tudják. Csak annyit mondtam, elutazom. Barátaim és az ügynököm már hozzászoktak ehhez. Sok nemzetközi utas volt a fedélzeten, nemcsak hazautazó peruiak. Lima nyilvánvalóan nemzetközi üzleti központ volt… zömmel homályos, fekete üzleteké, amelyeknek semmi közük sincs a szegények megsegítéséhez, gondoltam. Tessék, már megint: a vérző szívű gazdag liberális! Senki sem ismert föl, és amikor a papírjaimat és az útlevelemet átadtam, nem hatódtak meg. A vámosok, a rendőrség, a csomagkiadók, az útlevélvizsgálók, mind egyenruhában, amely úgy állt rajtuk, mintha amerikai rendőrök levetett holmija lenne. És úgy is viselkedtek. Merev, katonás, Gestapo-szerű viselkedésre számítottam, noha a kormány állítólag baloldali tisztek kezében volt. Semmit sem tudtam Peruról. Csak a Nazca-síkság inka civilizációját ismertem és azt tudtam, hogy az ország nagy része hegyes. Egyetlen jókora bőröndöt csomagoltam be: meleg és könnyű holmikat, bakancsot, magnószalagokat, jegyzettömböket hoztam magammal. Írásban akartam rögzíteni mindent, ami történik velem. Semmi jelentős nem történt, azon kívül, hogy nem három példányban töltöttem ki az egyik dokumentumot; azután vártam a csomagomat a másik oldalon. A nap nemrég kelt föl, kissé enyhítette a reggeli hűvösséget. Kinéztem a váróhelyiségbe, nem láttam ismerős arcot. A cement reptér nyomasztó hangulatot árasztott. A futószalag dübörögve elindult, megjelent a bőröndöm. Fölkaptam a kézi csomagommal együtt és elindultam kifelé, hogy körülnézzek és eldöntsem, üljek-e taxiba. Nem féltem. A reptér főbejárata felé tartottam, épp méricskélni kezdtem egy rozzant taxit és azon töprengtem, el tud-e vinni a helyi Sheratonig, amikor valaki kivette a kezemből a bőröndömet. Megfordultam, David állt mögöttem: – Szia! – Gyapjúsál volt a nyaka köré tekerve, dzsekije zippzárja fölhúzva. Napbarnított volt, mosolygott. – Üdvözlöm, gondolom, ön Mr. Livingstone, nemde? – Ahogy óhajtja, tisztelt madame. Jól utaztál? – Remekül. – Isten hozott itt, szeretett hegyeim közt. Sokszor megmentették már az életemet. Csupa békesség.

143 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

A szemébe néztem, az mindent elárult. – Gyere – mondta. – Elnézést e miatt a csotrogány miatt, de nem sikerült Land Rovert szereznem. Azzal a legjobb a hegyeket járni. – A hegyeket? Egyenest az Andokba megyünk? – Persze. Nem is kerülhetjük ki. Peru maga az Andok. Majd meglátod. Más, mint a Himalája, de éppoly gyönyörű. Fölkapta mindkét bőröndömet és odavezetett egy ócska, piros, bérelt Plymouth-hoz, amely a reptér mentén húzódó földúton parkolt. – Reggeliztél a gépen? – Igen. – Oké. Akkor megállunk és veszünk valami elemózsiát, mielőtt nekivágunk az útnak Llocllapampa felé. Megköhögtetett a légszennyezéssel kevert köd. Napsütéses tengerparti üdülőhelynek képzeltem el Limát, tökéletes klímával, dél-amerikai mumuban szaladgáló emberekkel. Ez azonban nyirkos volt, párás, koszos és nyomasztó. David elmondta: van egy legenda Limáról, amely a valóságra épül. Amikor Pizarro lerohanta az inka civilizációt egy békeajánlattal, az inkák ide, a mai Lima helyére irányították a spanyolokat, hogy itt üssék fel táborukat. Büszkén mutogatták hódító új uraiknak ezt a térséget januárban-februárban, amikor a legszebb itt az időjárás. Az év többi részében pocsék az idő. Mihelyt a hadsereg letelepült, máris változott az időjárás. Az inkák bizonygatták: véletlen. De persze nem javult meg, és Pizarro katonái hamarosan tüdőgyulladást kaptak – Hé, hogy is van ezekkel az inkákkal? – kérdeztem. – Hogy lehettek olyan intelligensek? – Azt hiszem, könnyű volt segíteni rajtuk – felelte David. – Az egyszerű emberek nem kaparnak a csodákért. Elengedik magukat, és arra várnak, valaki majd megoldja a bajukat, jobban mint ők. – És kicsoda? David válaszképpen csak hunyorgott. – Hát – mondta végül. – Elfelejtettem. – Felfelé mutatott és megpaskolta a térdem. David rágyújtott szokott Cameljére, megkérdezte, nem lesz-e szükségem valamire, mert ahova megyünk, ott jó, ha olajlámpásunk lesz. – Tudom, hogy edzett vagy a terepviszonyokra – mondta, – de ezúttal nem lesznek hegyi vezetők, se senki, aki elvégez valamit helyetted, csak te magad. – Toalettpapírt javasolt, konzerv készételt, forró vizes palackot és bármit, ami melegen tart. – Ahová megyünk, ott fűtés sincs – mondta. A himalájai kunyhóban töltött időmre gondoltam, amikor biztos voltam, hogy megfagyok. Csak az segített, hogy egy lelki technikára támaszkodva valami nagyon melegre próbáltam koncentrálni – a Napra. Dideregve és fogvacogva feküdtem le a priccs-szerűségre, lehunytam a szemem és valahol az agyam mélyén rátaláltam a narancssárga nagy gömbre, a saját Napomra. Oly erősen koncentráltam, ahogy csak tudtam, és hamarosan izzadni kezdett a homlokom, már-már az a benyomásom támadt, hogy nappal van. A himalájai hóban töltött két hetem minden éjszakáján ezt a technikát alkalmaztam. Most úgy festett a dolog, hogy újra ugyanezt a módszert kell elővennem. Féltem, hogy kijöttem már a gyakorlatból. Limába köves út vezetett, de füstöt okádó teherautók és koszos autók dugaszolták el a forgalmat. Az emberek közönyösen járkáltak kopott szürke öltönyökben; kíváncsi lettem volna, hova mennek dolgozni ilyen korai időpontban. – Lima a forradalom küszöbén áll, – magyarázta David. – Az inflációs ráta oly sebesen emelkedik, hogy képtelenség megélni. Szörnyű. És szokás szerint a szegények szenvednek legtöbbet. A fizetések nem emelkednek, az árak annál inkább. Engem nem nagyon érdekel, hogy szúrja el a dolgokat az itteni kormány. Idő kérdése az egész. Épp csak tünetértékű, mi

144 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

történik a kormányokkal világszerte. És most irány egy perui szupermarket, megvesszük a legfontosabbakat, oké? Furcsa volt új helyen járni, s közben tudni, nem az újdonság-voltáért jöttem. Az úgynevezett szupermarket inkább egy New York-i kis magánbolthoz hasonlított, nem az Első Sugárút csemegeboltjaihoz; az embernek az az érzése támadt, a tulajdonos úgy emeli az árakat, ahogy a kedve tartja. A húsáru, sajt, kenyér és péksütemény üvegezett tárolókban állt, David hozott egy hatos csomagot itteni kedvenc üdítőjéből, az Inca Colából. Nyitót is vett hozzá, s ott helyben megivott egy dobozzal. – Cigarettázom is, meg ezt a vackot is iszom, úgyhogy nem vagyok épp az egészséges élet példaképe, – mondta. Alacsony cukorszintemre való tekintettel dobozos mogyorót, tonhalat és sajtot vettem, valamint egy tucat tojást abban a reményben, hogy lesz módom valahol keményre főzni őket. Láttam vonzó perui süteményeket, de ezekből nem ehettem. Fölmerült bennem, mi lenne, ha a hegyekben törne rám a roham az alacsony vércukorszint miatt. David folyékonyan beszélt spanyolul. Meglepődtem, de némán figyeltem, mint hadar a pénztárossal, arca valósággal hozzáformálódott a perui szavakhoz. Láthatólag megvolt benne a készség, hogy olyan nemztiségűvé váljék, amilyet épp alakít. – Bizony, – mondta kifele jövet. – Színház az egész világ és színészek vagyunk benne mind, a forgatókönyv szereplői. – Neked van egy előnyöd, – mondtam. – Te már tudod, mi lesz a forgatókönyvben. – Így valahogy, – mondta és a hátsó ülésre rakta az Inca Colát. –Csak azokért a színészekért nem felelsz, akik nem olvasták a forgatókönyvet. – Rám kacsintott és kinyitotta a tragacs ajtaját. Nem haladtunk át Limán. Úgyhogy nem is tudom, milyen. Tudtam, hogy van benne egy Sheraton Hotel valahol, meg egy Történeti Múzeum, amely az inkák, sőt a pre-inkák civilizációjának emlékeit mutatja be. Északkelet felé haladtunk a várostól elfelé, az Andok lábához. David elmondta: sokszor járt már Peruban; az ország háromszor akkora, mint Kalifornia és három szintje miatt három teljesen eltérő klímája van. Közölte, hogy Huancayo felé tartunk, ez a százezer lakosú város magasan fenn helyezkedik el az Andokban. Nem Huancayóban szállunk meg, mert túlságosan poros és zsúfolt város. Egy útba eső kis helyen szállunk meg, amely alig létezik, de van ott gyógyfürdő, ennivaló, van hol aludni és a földkerekség legszebb tájára látni onnan. Újra kacsintott; én pedig a borús idő és a lehangoló környezet ellenére kezdtem jól érezni magam. Huancayo 225 mérföldnyire volt, hegynek föl… Megálltunk egy városszéli bazárnál; David rábeszélt, vegyek egy alpakkafonalból készült ponchót. Jó hasznát fogom venni, győzködött, mert takarónak éppúgy használható, mint esőköpenynek. A poncho kellemes lágy anyagból készült, halványsárga színe is tetszett. David nem szólt semmit a Ralph Lauren-féle bőrkabátomhoz, én meg örültem, hogy letakarhatom. Vettem egy sálat is a ponchóhoz, ugyanolyan színűt. A kettő együtt tizennyolc dollárba került. Egyelőre izzadtam a farmernadrágomban, de gyakorlott utasként tudtam jól: mihelyt lemegy a nap, a hegyekben semmi sem elég meleg. Az út kanyargóssá vált, mellettünk a helybéliek haladtak fölfele, ugyancsak ponchóban. Limától negyvenhárom kilométernyire áthaladtunk egy Chosica nevű helységen. – Az emberek lejönnek a síkföldre, új életet keresnek maguknak és ilyen helyeken kötnek ki, – rázta a fejét David. – Nem nőtt itt sem fű, sem fa, néhány árva kaktuszt leszámítva kopár volt a táj; a környező hegyek pedig: szikla, homok és por. Útszéli reklámtáblák az Inca Colát hirdették.

145 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Teherautó előzött le bennünket, rajta használt rugós matracok, oldalán Che Guevera képe. – Az itteniek rajonganak érte – mondta David, – mert az ő eszméikért halt meg. Az út menti emberek a tibetiekre hasonlítottak. Fenn telefonhuzalok cikáztak, egészen a hegytetőkig. Apró gyümölcsös- és fagylaltos bódék. Inca Cola mindenütt. Az úttal párhuzamosan haladó síneken szénszállító vonat haladt el mellettünk. Háromnegyed órája autóztunk már Limától, amikor a nap áttört a felhőkön, az ég türkizszínűre változott. Frissebb lett a levegő, a fák kizöldültek, s megint eltűnődhettem, mennyire átitatódott méreggel a levegő a nagyvárosainkban, bármerre élünk a világban. Még a mosoly is elevenebb lett az emberek arcán. Boldog voltam, csöppet sem zavart, hogy sejtelmem sincs, mire számíthatok és mi fog történni velem. Apró falvak tűntek föl, hegyi indiánok dolgoztak a falvak körüli földeken. Minél magasabbra jutottunk, annál zöldebb lett a táj. Áthaladtunk Cocachacrán; egy folyó mentén vitt tovább az utunk. – Ez a Mantaro folyó, – közölte David. – Majd meglátod, milyen lesz odafönn. Vasúti alagút haladt a sziklákon át, amelyek egyre meredekebbek lettek. Burrók tűntek föl az út mentén. Kohászati üzem mellett haladtunk el. – A hegyekben bányászott szenet égetik benne, – mondta David. Ezekben a falvakban ebből élnek. Egész életükben csak ezzel foglalkoznak. A községet Rio Secónak hívták, mögötte dúsabb és feketébb volt a föld. A folyómeder mentén sűrűbb lett a növényzet. A vulkanikus hegyek alatt kertek tűntek föl. A folyó sziklákon robogott át. Kis, szögletes kövek tűntek föl, körülöttük virágok. – Ezek sírkövek, – magyarázta David. – Itt, az Andokban, ha autóbalesetben meghal valaki, azt ott, a baleset színhelyén temetik el. Élénk türkiz zöld emlékművek emelkedtek a kanyarokban. Már ötezer láb magasságban jártunk. Elálmosodtam. Rózsaszín csíkos nagykendőbe burkolt asszony vizet vitt haza, David szerint biztosan Rio Secóba, amely most két mérföldnyire volt mögöttünk. Magasabbra kapaszkodtunk. A hegyek lábánál elterülő kis völgyekben juhok legelésztek; az út hamarosan kövezetlenné vált, poros, kátyús, teli bukkanókkal. David javasolta, álljuk meg egy út menti vendéglőnél, együnk rizses babot. Egy órája jöttünk megállás nélkül; David szerint még öthat órás út vár ránk. Az étterem úgy nézett ki, mint egy mexikói büfé; az étel azonban, amennyire én értek hozzá, perui ínyencség lehetett. David palackozott vizet rendelt; leültünk, hogy rizst, babot, forró mártással leöntött főtt tojást együnk és hideg főtt krumplit valamiféle mogyorós majonézzel. Finom volt. Felgyorsult a lélegzetem. David észrevette és hátravitt, ahol oxigénmasina állt a turisták rendelkezésére, ha netán rosszul lennének a magasságtól. Több mint háromezer méter magasságban voltunk; mivel táncoltam már két és félezer méter magasságban is minden baj nélkül, úgy véltem, most is kibírom. De azért belélegeztem némi oxigént, s utána könnyűnek éreztem magam, mint a madár. Ebéd közben főleg a perui szokásokról beszélgettünk; arról, hogy érzése szerint a baloldali katonai kormány napjai meg vannak számlálva; hogy Peru minden olaját és földgázát a Közel-Keletről importálja, holott a hegyei alatt gazdag lelőhelyek rejlenek. David nyugodt volt, örült, hogy én is az vagyok. Nem volt annyira élénk, mint Los Angelesben. A vendéglős itallal kínálta, de David visszautasította a magasság miatt és mert – mondta – épen kell megőriznie az agyát a ránk váró hosszú, kanyargós utazás előtt. Semmi személyes jellegű témáról nem esett szó; hamarosan megettük az ebédet és kijöttünk a vendéglőből. Az ajtó

146 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

mellett a pulton két persely állt, az egyiken ez a felirat: „Para Llorar”, a másikon „Para Reir”. Alatta pedig angolul: „Szereti önt a felesége?” Újra a Plymouth-ban ültünk, már elhagytunk egy kis bányászfalut. Tábla jelezte: 3746 méterrel vagyunk a tengerszint fölött. Eddig jól viseltem a terhelést. David azt mondta, ha rosszullét környékez a magasság miatt, kaphatok újabb oxigénadagot a közeli, Casapalca nevű bányászközpontban. De nem volt szükség rá. A zöld növényzet eltűnt, csak vörösessárgás agyagos föld látszott. Az út mentén törték a követ; ez a Himaláján látottakra emlékeztetett. Sokan dohányoztak a munkások közül. David elmondta, hogy a peruiak hetven százaléka indián; az én szememben éppígy lehetettek volna ázsiaiak, mongolok. Hajuk kékesfekete, szemük fekete szőlőszemként úszott cserzett, napbarnított arcukban. A nők haja sűrű, hosszú hajfonatokba volt fonva, fehér keménykalapjukat szalagos fekete karima övezte. Élénk színű vastag vászonruhát viseltek. Vasérc és más ásványok feldolgozásából éltek az emberek. A völgyekben hatalmas halmokban állt az ásványi anyagokkal teli föld, az indiánok kézi lapátokkal rakták föl a teherautók platójára. – Ezek a hegyek hallatlanul gazdagok ásványi anyagokban – mondta David, – méghozzá olyanokban, amelyek sehol másutt nem találhatók. Mesélt az Andok alatti földtani rétegekről; elmondta: Peruban mindenütt több ezer éves civilizáció emlékei hevernek a föld alatt és várják, hogy a perui kormánynak legyen elég pénze ásatásokra. – De nem fogják kiásni. Nem tisztelik eléggé a múltukat. Ezért fogják a jövőjüket is elrontani. Egy Chicla nevű mészkőbányász-falu mellett haladtunk el. A templom fehér volt, minden más épületet türkizkékre festettek. Még a buszokat is. Talán az ég kékjét akarták tükrözni. Ismét kőtörő indiánokat lehetett látni az út mentén. Épp mielőtt behajtottunk volna egy alagútba, a kocsi prüszkölni kezdett és leállt. – Az oxigénhiány az oka, – mondta David. – Nincs elég a belső égéshez. Ne aggódj, mindjárt elindul. – És csakugyan elindult; addig is néztük, amint egy nyájnyi lámát tereltek át a hegyen; olyan volt az egész, mint egy képeslap; csak rá kellett volna írni: „Itt vagyunk, sokat gondolunk rád”. A kipufogócsövön most békés füst szállt kifelé. Megváltoztak a hegyek körvonalai. Több volt a vízszintes, kevesebb a függőleges. A csúcsokon hó fehérlett. Vadvirágok nőttek az út mentén, minél magasabbra értünk, annál élénkebb színűek. Újabb sírkövek szegélyezték utunkat, rajtuk piros vadvirágok. San Mateót elhagyva eukaliptusz- és fenyőfákat láttam. Perui parasztok kecskenyájakat tereltek; ruházatuk a tibetiekéhez hasonlított. A nők színjátszó piros-narancsszín lepleket viseltek. Katolikus templom állt minden faluban. A föld itt sötétvörös volt. A vasérctől, mondta David. Kötélen ruhák száradtak a tűző napsütésben, egyre melegebb lett. Két asszony széles karimájú keménykalapban üldögélt és lámagyapjúból kötögetett. Az út sziklás lett. Vaddisznó haladt két barakk közt; az egyiknek a falán Mobil Oilreklám, a másikén Coca Cola-plakát. Veszedelmesen elkeskenyedett az út. David elmesélte, hogy a buszok gyakran lezuhannak innen a szakadékba. A férfiak a forró napsütés ellenére is gyapjúpulóvert és kötött sapkát viseltek, mintha a hegyek eleve a hideggel társulnának. Egész éven át a havas hegyeket nézték. Letekintettünk az alattunk kígyózó hegyi útra. Fölöttünk, hatezer méteres magasságban lobogott a perui zászló.

147 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Hűvösebb lett. A nap ragyogóan sütött, a levegő tiszta volt és ritka. Majd négyezerhétszáz méternyire a tengerszinttől egy táblához érkeztünk. Az Abra Anticona nevű kereszteződésnél lévő táblán ez állt; „PUNTO FERROVIARO MAS ALTO DEL MUNDO”. Majd angolul: A világ legmagasabb vasúti pontja. A tábla mellett egy másik: „EXISTEN LOS PLATILLOS VOLADORES CONTACTO CON OVNIS.” És angolul: „A Repülő Csészealjak léteznek. UFO találkozási pont” Ámulva pillantottam Davidra. Mosolygott: – Ugye mégsem én vagyok az egyetlen őrült a világon? – Mit jelent ez? – Azt jelenti, hogy az itteniek sok ufót látnak errefelé, amelyek senkit sem zavarnak. Mély lélegzetet vettem: – Azért jöttünk, hogy ufókat lássunk? Ezért vagyok itt? – Talán. – Ó. Atyaisten. – Így, ahogy mondod. Az út simább lett, s most lefele haladt. Újra zöld foltok tarkították a hegyeket; az országúttal párhuzamosan a rézszínű folyó kanyargott. – Itt a Mantaro folyó, épp, amilyennek látni akartam, – lelkesedett David. – Láttál már ilyen gyönyörűt? Ott szemben, a síkságon van a Mantaro folyóvölgy. A hegyek itt hullámzó dombokra emlékeztettek. Színük a sárga és a narancsszín keveréke; piros árnyékok húzódtak rajtuk a leszálló napsütésben; a filmekben mágikus órának hívjuk ezt a napszakot. A tiszta égen tejszínhab-felhők álltak mozdulatlanul, amikor először pillantottam meg egy andoki Shangri-La-t. David leállította a Plymouth-t az út szélén. Egy vályogház mellett két ember a kezével vályogkockákat formált. – Ez az, – jelentette be David. – Ez Llocllapampa. Itt szállunk meg. – Hol? – Ott. – Egy másik vályogépületre mutatott az út túloldalán. A környéken nem volt más épület, csak az az egy, úgy jó húsz méterre tőlünk. – Ez a hotelünk, – közölte David. – Gyere, szálljunk ki és nyújtsuk ki a tagjainkat. Nem akartam elhinni. Semmiféle hotel nem volt ott. Három asszony szalmaseprűvel egy gabonarakást csapkodott az út mellett; szoknyáik körül kakas szaladgált. Ránk mosolyogtak és intettek Davidnak. David spanyolul szólt hozzájuk és felém mutatott, mintha bemutatna. Biccentettem. Kivette csomagjainkat a kocsiból és szólt, jöjjek vele. Bementünk egy ajtón, amely a közepén vízszintesen ketté vált, hogy vagy az alsó, vagy a fölső szárnyait lehessen kinyitni. Egy közvetett folyosón át bejutottunk egy földes padlatú belső udvarra a vályogépületen belül. Két szoba volt egymás mellett, nem nyíltak egymásba. Benyitottam az egyik ajtón. Az ajtóval szemközt vászondarab lógott egy zsinegen. Földpadlós volt a szoba, hosszú priccs állt benne. A priccs mellett ládaféle szolgált asztal gyanánt. Se áram, se fürdőszoba. A priccsen pokróc, meg szürkés párna, de se lepedő, se párnahuzat… Davidhoz fordultam: – Élénk a fantáziád. – Meghiszem azt – nevetett. – Tényleg ez az? – Ez hát. Nem sok, de ez az otthonunk. Itt leszek a szomszéd szobában.

148 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

A vályogfalba néhány szög volt beverve. – A szekrényed, – mutatta. – Ha ki akarsz csomagolni, most csináld, mert ha lemegy a nap, az orrodig sem látsz. – Értem, – feleltem kelletlenül. – Mindjárt jövök, – mondta, átment a szobájába, amely ugyanolyan fényesen volt berendezve, mint az enyém. Átkopogott a vékony falon, közölte, hogy a Mantaro folyó lesz a fürdőszobánk, hamarosan odavisz, de vegyek föl valami melegebbet, mielőtt lemegyünk az első szénsavasvíz-fürdőnkre. Ez nem tudományos-fantasztikus regény volt. Ez egyértelműen valamelyik régi életemből származott.

149 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Huszadik fejezet „Nyilvánvaló, hogy ez az érzékelt világ, ez a látszólag valóságos külső univerzum bármilyen hasznos és értékes más tekintetben, nem lehet »a« külső világ, csak az egyén kivetített képe róla. Az érzékek nem fogadhatók el a végső realitás bizonyítékaként.” (E. Underhill: Miszticizmus) Kinyitottam a cipzáras bőröndömet, amely a világot bejárta már velem, kiakasztottam belőle egy pulóvert, az új ponchómat, meg egy szalmakalapot. Bárhova mentem, sose felejtettem el szalmakalapot vinni magammal, mert az arcom kétórás hegyi napsütés után paprikapirosra ég. A fehérne-műmet a bőröndben hagytam, sejtelmem sem volt, hogyan fogom egyszer is kimosni. Hálát adtam az Istennek (vagy kinek), hogy épp túlestem a menstruációmon, s így erre nem lesz gondom. Gyűrű-órámra pillantottam, ami mindig megnyugtatott. Elővettem a magnetofonomat és a jegyzetfüzetemet. Vázlatosan leírtam, hogy néz ki a hely. Ahogy ment lefele a nap, percről-percre érzékeltem, milyen komolyan hűl a levegő. David kopogtatott az ajtómon, átadott egy törülközőt, rám parancsolt, vegyem magamra a ponchót és húzzak bakancsot az első szénsavas fürdőzésünkhöz. – Szénsavas fürdés ebben a hidegben? – Igen. Először pokoli, azután majd meglátod… A kövezett belső udvaron át visszamentünk az útra. A környező hegyeket piros árnyékok tarkították. A tanyaudvar szárnyasai kotkodácsoltak és csipogtak. Loncsos kutya rohant felénk farkcsóválva, mögötte három kis kölyke. A vályogvetők már elmentek estére, s a „hotelünkkel” szemközt a másik vályogépületen ez állt: ÉTEL. Vagyis az ott lévők főznek majd nekünk valamit. Az ajtón át recsegő rádió hallatszott ki, focimeccset közvetítettek. Odabenn perui indiánok nevetgéltek, tréfálkoztak, ide-oda járkáltak az estére fölállított asztalok között. A gáztűzhelyen leves gőzölgött, egy fogatlan indián asszony megkérdezte, kérünk-e. – Ne most – mondta nekem David. – Majd utána együnk. Gyomorégést kapunk, ha fürdés előtt eszünk. Amúgy sem voltam különösebben éhes; de megkérdeztem, nem főznének-e ki nekem néhány tojást, hogy holnap is legyen kéznél ennivalóm szükség esetére. David megkérte az indián asszonyt, vegye ki a tojásokat a kocsiból. Az mosolygott és bólogatott. David zseblámpával a ház mögé vezetett, lefele mentünk néhány lépcsőfokot. Elég meredek volt, féltem, hogy megbotlom a sötétben. Most ugyan Shangri-La-ban vagyok, de egyszer még vissza kell térnem a tánchoz. Vízcsobogást hallottam lentről. Azután a naplementében egyszer csak fölcsillant előttem a szépséges Mantaro folyó. Rohant a hegyi sziklákon át, nekicsapódott a magas parton álló fák leomló ágainak. Zöld fűkupacokon vezetett az út a vízhez, ahol néhány indián kucorgott ponchóban és a hegyek mögött lebukó napot bámulta. Még a halványuló fényben is látszott, hogy a folyó narancssárgán fénylik. – Gyere, – hívott David, s egy bádogtetős vályogkunyhóhoz vezetett. – Nem nagyon látványos, de majd meglátod a belsejét. Kireteszelte a durva faajtót, bement és zsebéből gyertyát vett elő. Meggyújtotta, s egy fapadra helyezte. A pad melletti medencében bugyborékoló víz csillogott. – Ez az egyik híres szénsavas fürdő itt az Andokban.

150 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Belenéztem. Nemcsak a gyertyafénytől csillogott. A gőz fény-rétege húzódott fölötte. Letérdeltem a földes padlóra és a vízbe dugtam a kezem. Meglepetésemre meleg volt és pezsgett… pezsgett és szúrt és bugyborékolt… akár a pezsgő. – Az ásványi anyagok bugyogtatják, – magyarázta David. – És nagyon jót tesz a fájó csontoknak és izmoknak. Majd meglátod. Fázott a kezem, amint kihúztam a vízből. – Ebbe a vízbe másszak bele és ne fagyjak meg, mikor kijövök belőle? – kérdeztem nevetve. – Pár percig fázni fogsz, de utána melegebbnek fogod érezni a levegőt, mintha meg sem fürödtél volna. Zavartan álltam föl. Legszívesebben felöltözve mentem volna be a vízbe. Hogy képzelte David? Pucérra kell vetkőzzem itt a szeme láttára, vagy hogyan? – Menj csak bele. Odakinn megvárlak. Szólj ki, amikor készen vagy. Lassan levettem a ponchómat és fölakasztottam a falból kiálló öt szög egyikére. Vajon hányan tették ugyanezt énelőttem itt gyertyafénynél? Azután levettem a pulóverem és a nadrágom. Hogyan szoktak itt kijönni a vízből? Hogyan akasszam föl úgy a holmimat, hogy gyorsan magamra kaphassam őket, amikor készen vagyok? Utoljára gyorsan letéptem magamról a bugyit és a zoknit, mert addigra már dideregtem. A fene egye meg. Halomba raktam mindent a fapadon. Hogyan nézek majd Davidra, amikor visszajön? A gyertyafény pislogott a hideg kőfal előtt. Gyorsan beleléptem a bugyogó vízbe és lassan engedtem le a jobb lában. Reméltem, hogy leér az aljáig; le is ért. Kicsit csúszós volt. Bőrömre buborékok tapadtak. Nyakig beereszkedtem a vízbe. Úgy éreztem, mintha egy jókora tál bugyborékoló meleg szódavízbe léptem volna bele. Csodálatos érzés volt. Annyira könnyű volt a víz, hogy szinte lebegtem. Elég nehéz volt megvetni a lábam. Úgy éreztem, mintha járnék a vízben, függőlegesen. A medence szembeeső falán szögletes lyuk volt, azon folyt ki a víz a folyóba. A medence nyilvánvalóan folyamatosan telítődik valahonnan a föld alól. – Oké, – kiáltottam ki Davidnak. – Benn vagyok a vízben és isteni! – Jól van, várd ki, amíg úgy érzed, áthatol a bőrödön. David elfordult, pillanatok alatt levette a dzsekijét, pulóverét, ingét, alsóját, bakancsát, zokniját, majd így szólt: – És most te fordulj el. – Szót fogadtam. – Oké – mondta. Visszafordultam. A vízben állt szemben velem. Mélyet lélegeztem, lazítani próbáltam: – Elnéző kell legyél velem egy kicsit még, – kértem. – Olyan hirtelen jött ez. Sok mindent csináltam már életemben, de egyik sem volt ilyen. – Nevetségesnek éreztem magam. – Igazad van. – Igen – mondtam és újra mélyet lélegeztem. Nem akartam megkérdezni, hogy érti ezt. – Idefigyelj – mondta, – lendítsd a karod föl-le a vízben, figyeld, hogyan tapadnak a buborékok a bőrödhöz. Forgattam a karom, föl-le emelgettem; olyan volt a két karom, mint két italkeverő-pálcika a frissen kitöltött pezsgőben. Akár az önmagát fejlesztő hő. Egészen más volt, mint a japán kénes fürdők. Azok szelídebbek-nyugodtabbak voltak. Ezeknek a vizeknek saját hevük, energiájuk, erejük volt. David nyugodtan állt a hunyorgó gyertyafényben. Kék szeme önálló fényforrásként világított, álláról kis vízcseppek csöpögtek. Vajon engem milyennek lát? Nem jutott az eszembe semmi, ezért ezt kérdeztem tőle: – Gyakran jársz ide? Nevetett: – Gyakran. – A gyertyafénybe bámult: – Van kedved kipróbálni valamit? Na tessék, témánál vagyunk, a fene egye meg, gondoltam. – Mire gondolsz? – néztem körül közömbösen.

151 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Látod a gyertya fényét? – kérdezte. – Igen. – Jó, akkor összpontosíts erősen a fénybe és vegyél mély lélegzetet. – Mély lélegzetet? – Igen, lélegezz mélyet. Szót fogadtam; majdnem megfulladtam. Egész nap mélyeket lélegeztem. – Leengedhetem a karomat? – kérdeztem, hogy úgy tűnjek, mint aki mindent hajlandó kipróbálni. – Persze. Ebben a vízben úgyis fennmarad. Sőt, nehéz is lenne ebben a vízben alámerülni. Még jó, gondoltam. Ez is valami. Legalább nem fulladok bele, ha valami baj történik. Elengedtem a karom, mintha nem is hozzám tartozna, belemosolyogtam a gyertyafénybe. Ereztem, emelkedik a karom. Úristen, szorongtam. David nyomban ideugrik a medence túlfeléről és a karom alá nyúl, én meg nem tudom leengedni a karom emiatt a nyavalyás felhajtóerő miatt. – És most koncentrálj a gyertyafényre, amíg csak úgy nem érzed, hogy te magad vagy a gyertyafény. Jézusom, ez nincs észnél, gondoltam. Míg én magam vagyok a gyertyafény? Egyelőre én sem vagyok én. – Hé, Shirl, mitől félsz? – Én? – Á nem. Az a nő ott mögötted. Most már igazán nevetségesnek éreztem magam. Eszembe jutottak a férfiak életem során, akik mind azt mondták: – Csak le akarok feküdni veled és kilazítani. Neked semmit sem kell csinálnod. – Ide hallgass – mondta David, – ha ezen járt volna az eszem, akkor nyíltan előrukkoltam volna vele, nem? Ez aztán nyílt beszéd. Köhögtem: – Jó. Jó, még spekulálok rajta. – Nem kell spekulálnod. Csak azt akarom, hogy próbálj ki valamit és nem azt, amire gondolsz. Különben is, eszemben sincs. Kicsit megsértődtem. Eszében sincs? – Miért? – kérdeztem. – Miért nincs? – Hogy-hogy miért nincs? Nem ezért jöttünk ide. Ha azt hitted, hogy ezért, akkor légy türelmes és adj időt nekem. Fölnevettem, a falak visszhangozták a nevetésem. – Gyerünk – szólt rám, – koncentrálj a gyertyafényre és lélegezz mélyeket. Újra megpróbálkoztam egy mélylégzéssel. – Oké – mondta. – És most koncentrálj úgy a gyertyafényre, mintha önmagad középpontja lenne. Azonosulj vele. Csak a gyertyára gondolj, semmi másra. Koncentráltam és még mélyebbeket lélegeztem. Lehet, hogy tényleg ezt kell tennem, gondoltam. Különben is, igaza van. Hülye vagyok, ő meg igazán rendes. Éreztem, lazul a tudatom. Még lazábban koncentráltam. Szemhéjam elnehezült egy kicsit, már félig lecsukódott a szemem, de a gyertya még mindig látható volt. Távolról, a tudatom aljáról hallottam David hangját: – Ez az. Jól csinálod, remekül. Kellemesnek éreztem a hangját a víz fölött. Mintha együtt pezsegne a buborékokkal. Lélegzésem lelassult. Lassan észrevettem, hogy a szívem azonos ritmusban ver a légzésemmel. Szinkronban volt a kettő. Az idő lassan elsiklott, már nem vettem észre a múlását. A gyertya tovább pislákolt, de most már a tudatom középpontjává vált. Az egész

152 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

testem lebegett a víz színén, nemcsak a karom, hanem mindenem. Lassan, lassan azonosultam a vízzel, minden egyes bizsergő buborék a víz szerves részévé vált. Mámorító kettős érzés: teljesen a tudatomnál voltam, mégis egybeolvadtam a körülöttem lévő mindenséggel. Tudtam, hogy minden egyes buborék az engem körülvevő összes víz része. Mintha a víz nem is lenne az, ami, ha az egyes buborékok nem tennék a maguk dolgát, nem tartanák fönn az egészet. Éreztem a meleg vízzel teli medence hideg falát, pedig a medence közepén lebegtem. Árnyékokat, pislogó fényt érzékeltem, s valami enyhe légmozgást. De leginkább önmagam belsejét éreztem. A légzésem akaratlan visszaverődését. Mozgó entitásnak tűnt, amely fölött nincs hatalmam. Azután a légzésem összekapcsolódott a körülöttem lévő energia lüktetésével. Én magam voltam a levegő. Én voltam a levegő, a víz, a sötétség, a falak, a buborékok, a gyertya, a nedves kövek a víz alatt, sőt a zuhogó folyó behallatszó zaja is. Azután azt éreztem, hogy az energiám Davidhez vibrál. Minthogy a részévé váltam mindennek magam körül, ez Davidre is állt. Ebben a pillanatban leállítottam magam. Tudatosan eldöntöttem, hogy nem engedem ennél tovább jutni a dolgot. Ismét a habozásom, vagy félelmem állított le, – nevezzük bárminek – és leállította a relaxációs folyamatot, meg azt, hogy egyesüljek mindennel. – Jól van – hallottam Davidét, – ez sikerült. Milyen volt elsőre a légzéses meditáció? Kiemeltem karom a vízből és megkérdeztem, mennyi az idő. – Nem fontos az idő, – mondta. – Az a fontos, hogy megfeledkeztél róla egy darabig. Lélegeztél. Igazán lélegeztél. A lélegzés: élet. Érzed, hogy kipihented magad? Igen, éreztem. Határozottan. Megkérdeztem, vajon hipnózis alatt álltam-e. – Nem, csak ön-relaxációval kiterjesztetted a tudatodat. Megtanulhatod belőle, hogyan kell rövid idő alatt így megifjulnod. A légzés akaraton kívüli tevékenység; ha megtanulod, hogy szabályozzad, sokáig fiatal maradsz. Frászt, gondoltam álmodozva. Elizabeth Arden szépségtanfolyamaihoz illik ez a szöveg. Hallottam, hogy David beszél hozzám, de még mindig széttagolt a lélegzésem. Állatokról mesélt, arról, hogy azok az állatok élnek a legtovább, akik a legkevesebbet lélegeznek. Óriás teknőcökről beszélt valamit, akik percenként négyszer vesznek levegőt és háromszáz évig élnek. Átvillant homályosan az agyamon, hogy ha nekem is hideg vérem lenne, magam is csak négyet lélegeznék percenként. De meleg a vérem. Fázni kezdtem. – Szeretnél-e sokáig élni? – kérdezte. Megráztam a fejem. Az agyamban éreztem a pezsgő-buborékokat: – Sokáig élni? Nem is tudom. Hát te? – Én? – Nem. Az a férfi, aki mögötted áll. Mosolygott: – Hogy érdekel-e a hosszú élet? – Igen. – Igen. Érdekel, de nem hiszem, hogy sokáig élek. Volt valami a hangszínében, amitől megborzongtam. Ezen meglepődtem. – Egyikünk sem fog sokáig élni ebben a hidegben – mondtam. –Fázom. Hát te? Mi a véleményed? – Az, hogy szálljunk ki innen. Hátat fordított, a gyertyafényes fal felé. Lassan kimásztam a víziből. Fogam összekoccant, annyira reszketett a kezem, hogy alig tudtam levenni a törülközőt a falba vert szögről. Azután minden erőmből ledörgöltem a karom, lábam, törzsem, amíg éreztem, hogy a bőröm kipirosodik, s a vérem szurkál, majd átmelegít. A ruháimat hidegnek éreztem a bőrömön, de a testhőmérsékletem hamarosan átsugárzott a pulóver és a zokni gyapjújába. – Csodásan érzem magam, – mondtam. – Ez a víz tényleg fantasztikus.

153 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Vedd ki a zseblámpát a zsebemből és várj meg odakinn, – mondta David. – Megszárítkozom és megyek utánad. A hűvös hegyi levegő úgy tizenöt fokos lehetett, de friss volt és tiszta. Körüljártam a fürdőépületet, néztem a folyót, meg a sötéten magasló hegyeket. Az élet csupa újdonság, állapítottam meg. Két hónapja a legvadabb álmaimban sem képzeltem, hogy ez történik velem. És csakugyan élveztem. Azt is megtapasztaltam, hogy nem árt, ha az ember hallgat a legjobb ösztöneire. Építeni lehet rájuk. Hirtelen rám tört az éhség; ilyenkor azonnal ennem kell, máskülönben lezuhan a vércukrom. – Oké – jelent meg David teljesen felöltözve, s mosolyogva összedörzsölte a kezét: – Menjünk föl kajálni. Forró tejjel fognak várni, meg indián pörkölttel, amit húsból, zöldségből és hegyi fűszerekből készítenek. Elfújta a gyertyát, zsebre dugta, mondván, később szükség lesz rá a szobáinkban. Javasolta továbbá, hogy a folyót használjuk toalettnek éspedig most, mert később már túl hideg lesz lemászni ide. Leguggoltam egy kő mögé, s az előzőleg zsebre vágott papírtörlőket használtam. Míg másztunk fölfelé, azon gondolkodtam, hogyan fogok aludni ebben a hidegben. – Az alvás miatt ne aggódj, – mondta David; megint olvasott a gondolataimban. – Megérkezik majd minden a maga idején. Ha ezt egy órával ezelőtt mondja, mást hallottam volna ki a szavából. A focimeccs rádióközvetítése teljes erőből bömbölt, amikor beléptünk az ÉTEL-házba az út mellett. Taknyos orrú gyerekek futkostak az asztalok között, amelyeket a turistáknak állítottak föl. Az egyik fiatal nőnek, aki a tűzhelynél állt, egy gyerek kapaszkodott a szoknyájába, a másik a hátára volt kötözve. A szokásos fekete karimás, fehér keménykalap volt a nő fején, pedig már este volt. David forró tejet kért és pörköltet; evésről beszélgettünk. Elmondtam neki, mennyire kedvelem a vacak gyorsbüfé-kaját, ő meg elmondta, mennyire nem tesz jót. Tudom, mondtam, mégis szeretem. Arról beszélt, milyen fontos, hogy az ember vigyázzon a testére, mert ezzel együtt a szellemére is vigyáz. Ez nem más, mint kémia, mondta. Azt feleltem, nem nagyon értek ehhez sem. Kiselőadást tartott az ételkombinációról; igen, igen, mondtam, hallottam már róla. Míg beszélt, az egész esti magatartásán tűnődtem. Kötelességének tartotta, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megtanítson mindenre. Arra okított, lazítsak, még ő maga űzött volt. Kritizálta a vacak ételek iránti vonzalmamat, de ő is ezeket ette. Néha nagyképűen beszélt, majdhogynem beképzelten. Néha úgy tűnt, csöppet sem élvezi az életet, s közben arra biztatott, élvezzem alaposabban. Fura: én Gerryt nyaggattam örökösen, hogy eressze el magát, tudjon meg többet önmagáról, – és most David ugyanezt teszi velem. Vajon mit gondolna rólam Gerry, ha most látna? A dalomra gondoltam: „Ha most látnának…”. Vajon mit szólna a közönség Las Vegasban, ha kilépnék a színpadra és az Andokban tett spirituális felfedezéseimről mesélnék nekik? Mintha két ember lenne bennem. Vagy tíz? Nem is tudom. Azért lettem színésznő, mert közelebbi kapcsolatom volt néhány olyan szereppel, amelyeket előző életem valamelyikében játszottam? Az asszony, a gyerekével a hátán odalépett az asztalunkhoz. Hozta a forró tejet és a húst. Kikanalaztam. Isteni volt, hegyi füvekkel fűszerezték, olyanokkal, amelyekről sosem hallottam. Kitunkoltam a forró mártást a házi sütésű kenyérszeletekkel. Életem legszebb korszakára, a gyerekkori virginiai táborozásokra emlékeztetett az egész, amikor még egyszerűnek tűnt a világ.

154 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Holnap járunk egy nagyot, – közölte David. – Megmutatom neked a környéket és majd megérted, miért szeretem annyira ezt a helyet. Átvezetett az országúton a hotelünkhöz. A csillagok olyan közel voltak, hogy úgy éreztem, fölnyúlhatok értük és leakaszthatom őket, akár a szilvát. Szinte hallottam a hegyek szavát. Az Andok másmilyenek voltak, mint a Himalája. Alacsonyabbak voltak, szélesebben nyúltak el. A környezet nem volt annyira elszigetelt; s a mindent átható perui kultúrának köszönhetően nem éreztem magam olyan jelentéktelennek, mint annak idején magasan a világ fölött, a bhutáni lámáknál. A szobáinkban dohos szag volt; kíváncsi lettem volna, kik alusznak még itt. A hőmérséklet jó öt fokot esett, mire hazaértünk. David átadta a gyertyát, mondván, van neki másik, és jó éjszakát kívánt. – Jut eszembe: még egy kis jó tanács, hogyan kell hidegben aludni. Ha a ponchód alatt nincs rajtad semmi, sokkal melegebbnek fogod érezni. Ezt nem értettem. Úgy terveztem, mindenemet magamra húzom, amit csak hoztam. – Ne, – mondta, – a test saját hőt fejleszt önmaga körül. Próbáld ki. Rá fogsz jönni, hogy igazam van. Elbúcsúztam tőle. Elegem volt már a szövegéből. Levettem a ponchó alatti rétegeket, bemásztam a priccsen lévő gyapjútakaró alá és imádkoztam – úgymond – hogy átmelegedjek. A lábam hideg volt akár a jégcsap. Vártam. Az alpakkagyapjú lágy volt, jólesett. Vártam tovább. Úgy éreztem magam, mint aki a fazék mellett áll és várja, hogy felforrjon a tartalma. Amennyire tudtam, lecsillapítottam a gondolataimat és vacogó fogamat. Az óceán melletti lakásomban lévő elektromos paplanomra gondoltam és arra, mennyire szeretek tágra nyitott ablaknál aludni a hideg tengeri vihar idején is, a bekapcsolt elektromos paplan alatt. Itt és most, az Andok hegyei közt az elektromos paplan volt a szememben a civilizáció netovábbja. Újra Gerryre gondoltam. Jó volt nélküle. Úgy éreztem, képtelenség lenne elmagyaráznom neki, mivel foglalkozom. Hol lehet mos? És látja-e a helyet, ahol van? A műsorom jutott eszembe. Hol vannak most a cigányaim? A táncosaim. ..? Joe Allennél ülnek, cheeseburgert majszolnak és arról csevegnek, hogy a nagy sztárok nem is akkora tehetségek, mint ők? Milyen dolog is sztárnak lenni, ha az ember nem egészen biztos, hogy rászolgált a sikerére? Hamarosan észrevettem, hogy izmaim lazulnak a testem és a takaró között fejlődött hő hatására. A kettő közti űr melegített, nem a takaró. Hirtelen ráébredtem, hogy amit nem értünk az életünkben, az többnyire az, amit nem látunk. A láthatatlan igazság megtalálása a legküzdelmesebb. Látni nem ugyanaz, mint hinni. Inkább a nézés a lényeg. Kilazultam és álomba szenderültem. Csönd volt. Később az épület mögül disznóröfögés hallatszott.

155 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Huszonegyedik fejezet „A fizikát semmi olyan fizikai elmélet nem magyarázhatja meg, amely csak fizikával foglalkozik. Miközben a világegyetemet próbáljuk megérteni, egyúttal az embert szeretnénk megérteni. Manapság már kezdjük sejteni, hogy az ember nem valami apró fogaskerék, amelynek nincs jelentősége a hatalmas gépezet működésében, – nem; sokkal több a szoros kapocs ember és univerzum között, mint valaha gyanítottuk. A fizikai világ a szó mély értelmében össze van kötve az emberrel.” (Dr. John A.Wheeler) A nap hajnali fél hatkor emelkedett a hegyek fölé. A szobámba, ablak híján nem sütött be, de az első napsugarak melegét még a falakon át is éreztem, akkora volt a különbség az éjszakai hideghez képest. A ponchóm kellemesen vett körül. Melegített egész éjszaka. Mezítláb álltam a hideg földpadlón és arra gondoltam, milyen ellentmondásos, hogy az ember akkor öltözik föl, amikor felkelt a nap, és a hideg éjszakára vetkőzik le. Tudtam, hogy a hegyi levegő friss lesz és éles; s a nagy magasság miatt éget majd a nap. Föltettem kaliforniai szalmakalapomat és kimentem. Éreztem a reggeli füstszagot az út túloldaláról. Amint megkerültem a kocsit, megláttam Davidot; egy kőkorláton ült és nézte az előző napi vályogvetőket, amint leendő házuk alapjait formázzák. – Jó reggelt, – üdvözölt. – Hogy aludtál? – Ahogy mondtad. A meztelenség melegen tart. Nem hittem volna, de így volt. – Hozzászoksz már, mi? – Mihez? – Ahhoz, hogy végül is elhidd, mert úgy van. – Jól mondod. Mi lesz a reggeli? – Megfőzték neked a tojásokat. Úgyhogy csak egy zacskó kell és só. Szerezzünk forró tejet és kenyeret. Bementünk az étkezőbe; az asszony a kisgyerekkel a hátán valami hallgatólagos cinkossággal mosolygott ránk: hogy két külön szobát veszünk ki szerelmes éjszakánkra, ez megint csak valami fura észak amerikai szokás lehet. – Errefelé nem tesznek föl személyes jellegű kérdéseket. Azt csinálunk, amit akarunk. Az ablaknál ültünk, néztük a tegnap esti asszonyokat, amint tovább csépelik a gabonájukat. – Elválasztják a búzát a pelyvától – magyarázta David és kacsintott. Elég gyakran kacsintott. – Egy-két nap múlva ezekből a búzaszemekből készült kenyeret fogunk enni. A reggeli fényben láttam: vályoghotelünket piros palatető fedi, az asszonyok körül ugyancsak piros tollú tyúkok szaladgálnak. David hátradőlt, úgy nézett. Alighanem szakállt készült növeszteni, merthogy nem volt megborotválkozva. Igaz, akkor sem tudott volna borotválkozni, ha akart volna. Tényleg szép arca volt. – Jól aludtál? Álmodtál? – kérdezte. – Nem emlékszem. Örültem, hogy jó melegben vagyok. – Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy most boncolgassanak. Majszoltuk a kenyeret, kortyoltuk a forró tejet. Meghámoztam egy tojást és megettem. Ilyen helyen nincsenek nagy igényei az embernek.

156 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Járunk egyet? – kérdeztem. – Kiváló ötlet. Kiléptünk a napsütésbe. Ritkás és csípős volt a levegő. Szívem hevesen vert a nagy magasságtól. Kinyújtóztam, mélyet lélegeztem és a nap felé fordítottam az arcom. A hegyeket szerettem a legjobban az egész földkerekségen. Olyan sok mindent éltek túl, oly türelmesek voltak, oly bölcsen hallgattak. Számomra minden elképzelhető szélsőség jelképei voltak – magasságnak, mélységnek, előkelőségnek, jelentéktelenségnek, küzdelemnek, csúcsnak – mindennek. És bármily balsors ért egy hegyet, az tovább magasodott állhatatosan, amikor a csapás elvonult, még akkor is, ha az magából a hegy belsejéből tört elő. – Sétáljunk le a folyóhoz, – javasolta David. – Akarsz fogat mosni? A fogkefe a farzsebemben volt. Lementünk a kőlépcsőn, elhaladtunk a fürdőház mellett. David előttem futott, széttárt karral ugrándozott, mint egy kisiskolás a szünetben. Átugrotta a füves gátat, gyerekes mozdulattal billegtette ide-oda a fejét. – Jaj de szeretek itt lenni! – hallottam a kiáltását, a folyót szólítgatta: – Te folyó! Miért rohansz ilyen sebesen? Hová sietsz, hová kell idejében odaérkezned? Mámorosan fölkacagtam és odafutottam hozzá. – Imádom a vizet, ne haragudj rám, – mondta. – Lesz itt egy másik ásványvizes medence, lehet belőle inni, lehet vele fogat mosni, mosni. Nagy ugrásokkal ott termett a víznél, letérdelt, fejét a vízbe dugta, majd nevetve, köpködve emelte ki. Őszülő haja vizesen tapadt arcára és olyan játékosan nevetett, hogy magam is gyereknek éreztem magam vele. A medence mellé térdeltem és belenéztem. Foltokban fehér kénréteg úszott a víz színén. Alulról lassan áramló friss buborékok törtek föl a medence közepén. David a markával merített és ivott belőle. – Az íze egy kicsit szokatlan, de szenzációsan jót tesz a szervezetnek. Kipucolja belőle a tisztátalanságokat és javítja az emésztést. Előhúztam a fogkefémet, bemártottam a vízbe és nyelvemmel megízleltem. Akár az orvosi só. – Látom, ma nem vagy rosszkedvű, – mondtam. – Nem, sohasem vagyok, ha kint lehetek a szabadban. Itt nagyon is igazi minden. A nagyvárosok elszomorítanak, mert az emberek nem azzal foglalkoznak, amivel kellene. Ha ezzel a világgal érintkezel, az emberrel érintkezel. – Hanyatt dobta magát, kezét összekulcsolta a feje alatt, és nézte az eget. Végeztem a fogmosással, fölálltam, kinyújtóztam a napfényben, azután útnak indultunk. Hunyorogva néztem a fehér felhőkkel tarkított ragyogó kék eget. Atyaisten, de gyönyörű! És még gyönyörűbb volt, ha arra gondoltam, hogy a szépség csupán önmagáért való. A szépséghez nem kell ok és nem kell magyarázat. Csak van. Semmi máshoz nincs köze. Nem kell osztozni rajta, nem kell hálásnak lenni érte. A szépség: szépség. És éppúgy kell, mint a táplálék és a víz. David lazán és elégedetten lépdelt mellettem. – Jobban érzed magad? – kérdezte. – Nagyon jól, – válaszoltam, s közben azon töprengtem, milyen lehet, ha az ember teljesen jól érzi magát, ha teljesen önmaga lehet… ha úgy érzi, mindenestül ismeri önmagát. Olyan voltam, mint egy két-lábon járó klisé. Mi ebben az új? Hát nem ugyanezt keresi minden ember: az önmaga ismeretét? Három kék madár ült három ágon és néztek, amint elhaladtunk alattuk. Szemük sem rebbent. Elnevettem magam a pimaszságukon. A Mantaro folyó zuhogva rohant mellettünk. Kerítettem egy faágat és húztam magam mögött. Élveztem, hogy semmi más dolgom, mint húzni az ágat.

157 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– David? – törtem meg az ábrándozását, – gondolod, hogy létezik ez a fogalom: emberi természet? Fölpillantott, mélyet lélegzett: – Nem hiszem. Nincs. Szerintem mindent, amit érezünk, úgy tanultuk. Az ember bármit lehet, bármi lehet, bármit gondolhat… attól függően, mit tanult. Vonszoltam magam mögött a faágat, s a Kínában tett utazásomra gondoltam. Az volt az az utazás, amely ugyanerre a következtetésre juttatott. A kínaiak keserves múltjuk során brutálisan és kegyetlenül bántak el egymással, mert ez volt azoknak az időknek a szokásos magatartása, ez volt az akkori divat, így kellett viselkedniük, hogy az osztálytársadalmuk rendjét fönntarthassák. De jött Mao és kijelentette: a kínai ember tiszta papírlap, amelyre szép dolgok is írhatók. Hitt benne, hogy az emberi természet alapjában nevelés kérdése… az emberek ránevelhetők demokratikusabb, tisztességesebb, szelídebb magatartásformákra. Igazság szerint eléggé militánsan, jókora pörölycsapásokkal látott ehhez a nevelési hadjárathoz. Neveléssel és átneveléssel kényszerítették az embereket a tisztességre. Elvárták tőlük, hogy minden szinten önkritika-üléseken vegyenek részt. Ezeken mindenkinek jelen kellett lennie, fölmentés nem volt alóla. Gigászi, monumentális erőfeszítés keretében csoportterápiás módszerrel irányították őket, hogy változtassanak múltbeli beidegződéseiken. És ez – láthatólag – bevált. Igaz, nem nagyon tartották tiszteletben a magánélet szentségét, se a jogot a kívül maradásra, de hát az ország akkora bajban volt, hogy mindenki belátta: össze kell fogni. Számomra az új Kína legfőbb jellemzőjévé az vált, hogy az emberek közös munkával igyekeztek megváltoztatni alapvető természetüket, vagyis, amit annak tartottak. A modern Kína úgy vélte: maroknyi pálcika szorosan összenyalábolva kevésbé törik, mint egyenként. És így összenyaláboltan teljesen átértékelték az évszázadokon át szentnek vélt értékrendszerüket. Láthatólag megértették, hogy forradalmasítaniuk kell az eddig érinthetetlennek hitt prioritásokat. És a legnagyobb tanulsággal az szolgált, amit önmagukról megtudtak. Sokat gondolkodtam azon: milyen lehet rádöbbeni, hogy az ember nem szükségszerűen versengő, hódító, irigy, anyagias. Talán nem is az a valódi emberi konfliktus, hogy minek hisszük vagy nem hisszük magunkat, hanem az: milyenek lehetnénk, ha megengednénk magunknak, hogy megbízzunk önnön spirituális lehetőségeinkben. És ha a lehetőségeink a spiritualitás felé mutatnak, akkor hol lesz helyük ebben a kínaiaknak? Semmi spirituálisát nem találtam az új Kínában. Sőt, inkább kinevették a spirituális felfogásokat, szinte féltettek forradalmukat a spirituális vonatkozásoktól. Előre láttam, hogy a kínai forradalom az összes jelenkori forradalom sorsára fog jutni, ha megtagadja az emberektől a spirituális fölismerés lehetőségét. Kezdtem azt hinni, hogy mindnyájunk legfőbb baja: nem akarjuk tudomásul venni, miszerint Isten (a szót az elképesztően összetett spirituális energia értelmében használom) a hiányzó láncszem, s mindennapi életünk részévé kell válnia. Most kezdtem érteni Buckminster Fully elméletét, mely szerint ami a reális emberi tevékenységet áthatja, teljességgel láthatatlan, érinthetetlen és érzékekkel föl nem fogható. Őszerinte a realitás kilencven százaléka csak az ember metafizikus elméjével fogható föl, annak segítségével, amit igazságnak vélünk. Szerinte az ember metafizikus lélek. És az agy csak az információk tárolási helye. Azt állította, hogy csak a metafizikus elme képes a kommunikációra. Az agy nem képes rá. Az ember: önmagába zárt mikro-kommunikációs rendszer, az emberiség: makro-kommunikációs rendszer. Minden informál mindenről; Istenről is folyamatosan sugároznak, illetve vesznek információkat az elektromágneses hullámok. S mi azért nem tudunk erről, mert kapacitásunknak csak egyetlen százalékát használjuk az igazság felfogására.

158 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

De mi segítené az embert abban, hogy ne csak azt értse meg, honnan jön, hanem azt is, hová tart? Miképpen válaszolhatná meg az Állam a mohó kérdéseinket arra vonatkozólag: mi az eredetünk és mi a célunk? Miért is segítene az Állam abban, hogy többet tudjunk meg arról, miért élünk? Hiszen épp ettől retteg, fél, hogy ha ezt tenné, elveszítené a hatalmát. Értettem, miért nem próbálkoztak a kommunisták igazán Indiában. Az indiaiak mély spiritualitását igen nehéz lett volna megingatni. Ok sosem bocsátanak meg az Államnak, ha kiiktatnák az ő spirituális filozófiájukat, még akkor sem, ha ez azt jelentené, hogy többet ehetnek. Az ő spirituális hitük a legősibb az egész világon. Az indiaikat már Krishna óta arra tanították és arra kondicionálták, hogy érintkezzenek spirituális természetükkel; így ez hozzátartozik minden lépésükhöz, minden cselekedetükhöz. Egy kommunista uralom vért izzadhatott volna, ha az indiaiakat meg akarja győzni, fogadják el Marx forradalmi materializmusát. Még Mahatma Gandhinak sem sikerült elérni, hogy a teheneket kirakassa a házakból, lezavarja az úttestről; az indiaiak ugyanis makacsul hisznek a lelkek átváltozásában (ami az emberi formában történő reinkarnációs elmélet állati vonatkozású előfutárja). Ki tudja, az is lehet, igazuk van. Elképesztett, hogyan fejtődnek meg a titkok. Amíg csak egyetlen szál is kilóg, fölfejthető az egész gombolyag. Amíg az emberiség továbbra is sikertelenül küzd a Nagy Titok megértéséért, addig mindig is hajlamos lesz megdönteni az útjában álló hatalmat… legyen az az Egyház, az Állam, vagy akár maga a forradalmi társadalom. Bármerre nézünk, a válasz egy olyan erő, amely bölcsebb, megértőbb és jobb, mint mi. És mielőtt ezt az erőt megértjük, előbb önmagunkat kell megértenünk. És akkor mi magunk válunk a Nagy Titokká. Nem az a kérdés: kicsoda Isten? Hanem: kik vagyunk mi? Árral szemben gyalogoltunk Daviddal a narancsszín folyó köves töltésén. Forrón sütött a délelőtti nap. Izzadtam a poncho alatt. Levettem, David vitte helyettem. Kaliforniai kalapom lett a leghasznosabb tárgyam. A gumitalpú bakancs masszív és nehéz volt az egyenetlen felületű sziklás talajon. A lábam kényelemben volt, s ha a lábam jól érzi magát, én is jól érzem magam. Leültem egy sziklára, jegyzeteltem. David belegázolt a folyóba. A folyómeder oldalán itt is, ott is perui hegyi emberek;volt, aki mosott, volt aki hevert a földön, többnyire a napon. Lassan, nem sietősen bántak az idővel – mondhatni gondtalanul – mozdulataik is felvették ezt a tempót. Amikor elhaladtak mellettünk, volt aki ránk mosolygott, de a legtöbben csak biccentéssel üdvözöltek bennünket. David barátságosan, spanyolul köszöntötte őket. Ő soha sehol nem hatott idegennek. – Van egy nyitott kénes tó nem messze, – kiáltott oda nekem. –Van kedved hajat mosni, vagy ilyesmi? Remek dolog a napsütésben fürdőzni. Tetszett az ötlet. Míg föltápászkodtam, azon gondolkodtam, föl tudom-e majd később idézni ezt a könnyűséget, amelyet itt éreztem az Andokban. Emlékszem-e majd a New Yorki csúcsforgalomban, milyen közel voltam itt a legteljesebb békességhez? Eszembe jut-e majd, amikor a műsorom legdrámaibb pillanatában csődöt mond a világítás, vagy amikor a legújabb filmem megbukik? Vagy Gerry… Engedem-e, hogy úrrá legyen rajtam a fájdalom és a kudarcélmény, az állandó emberi akadályok sorozata, amivé a kapcsolatunk lett? Vajon megértem-e Gerry árnyoldalait, észreveszem-e magaméit, feléled-e bennem a remény, ha majd fölidézem ezt a pillanatot a Montaro folyó töltésén, amikor forrón sütött a nap és gondolataim fölszárnyaltak? Tovább gyalogoltunk árral szemben a kénes tó felé, s én tovább húztam az ágamat. Kristályosan éles madárfütty hatolt át a ritka hegyi levegőn. Lehetséges lesz-e valaha is, hogy az ember lássa a muzsikát és hallja a szivárvány színeit? – Min jár az eszed? – kérdezte David.

159 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Nem is tudom, – feleltem. – Azon spekulálok, létezik-e olyan technika, amellyel belső békét és boldogságot tudnánk előidézni magunkban olyankor, amikor az ég és föld épp összeszakad a kis világunkban. David szemöldöke fölszaladt: – Nem tudom, nálad hogyan működne, de valaki egyszer már megfogalmazott egy ilyen technikát, így hívják: „Arany Álom.” Például, ha el akarsz aludni és az agyad az úgynevezett problémáid körül csapong, amelyek sehogysem akarnak megoldódni, akkor ezt kell tenned. Arra kell gondolni, ami az adott pillanatban a világ legboldogabb emberévé tehetne. Minden részletében lefestem magamnak: mi lenne rajtam, kivel lennék, milyen idő lenne, mit ennék, mit érintenék meg… Mindenfélét, ami boldoggá tenne, a legapróbb részletekig. Azután várok. Az egész kép ott van a fejemben – a magam akarata és képzelete alkotta meg, és annyira valószerű, hogy már boldog is vagyok. Érzem: ellazulok, egyenletes frekvencián vibrálok, s hamarosan már alszom is… vagy az asztrális síkon vagyok, ahogyan mondani szoktam. Míg hallgattam őt, magam elé képzeltem, amit mond. Hihetően hangzott. – És ez az Arany Álom? – kérdeztem. – Igen. Jó dalcím lehetne. – Sokkal jobb, mint a Lehetetlen Álom. – Tehát ha arra koncentrálsz, ami boldoggá tehet – folytatta, – akkor kitermelsz egy elektromágneses frekvenciát, amely belsőleg működik és a szó szoros értelmében beleringat a belső békesség állapotába. – Tehát egyszerű akaraterő az egész? – Persze. De szerintem többről van szó. Hit magamban, hűség önmagamhoz. Más szavakkal: ha eléggé hiszek valamiben, mindenekelőtt koncentrációval és meditációval, vagy nevezd, aminek akarod, akkor öntudatlanul is elegendő pozitív energiát adok le, ami végül is eredményre vezet. – Még akkor is, ha megvalósíthatatlant akarsz? – Ki tudja, mi az, ami megvalósíthatatlan? – Szóval szerinted a hit hegyeket mozgat? – Igen, valószínűleg. Szerintem a pozitív akarat határtalan. Úgyhogy akár hegyeket is megmozgathat. Olyasmi ez, mint amit Krisztus cselekedett. Csak ez több a hitnél, meditációnál, koncentrációnál. Őneki a kellő tudása is megvolt hozzá. – És honnan szerezte ezt a tudást az a derék fiú? – Ő azt mondta, Istentől. De azt is állította magáról, hogy ő Isten Fia. Úgyhogy szerintem Istenen át mondta, Tőle tudta. Ezt vallják az indiai istenségek is. Nem azt mondják, hogy ők tudnak kenyeret varázsolni a kősziklából, vagy feltámasztani a halottakat. Hanem hogy Isten adja nekik az erőt és a tudást az Ő művének megvalósításához. – Te igazán hívő vagy, David. Nem? – Azt hiszem, hogy legtöbbünk nem ismeri önmagát igazán annyira, hogy tudjuk, mit is akarunk. És azáltal, hogy jobban ismerjük egymást, szorosabb a kapcsolatunk Istennel, vagy a Teremtő Forrással. Most már szuszogtam, lihegtem a tűző déli napsütésben. A magasság kifogott rajtam. David előttem lépdelt, egy ösvényt keresett, amelyről tudta, hogy a kénes forráshoz vezet. Vágytam már a könnyű vízre. Bele akartam ülni, belemerülni és az álomra gondolni. És egyszeriben rádöbbentem, hogy nincsen. Nem volt álom, nem tudtam elképzelni, mi tenne boldoggá. Nem meditálhattam egy ilyen álom részletein, színén, szagán, zenéjén, tapintásán, mert nem tudtam, mi az álmom. Fölmentünk egy hegyi ösvényen, amely párhuzamosan haladt a folyóval. Félmérföldnyi mászás után fakunyhóhoz érkeztünk, ahonnan kő lépcsőfokok vezettek le egy hegyi falmélyedésbe. Lépdeltünk lefelé a lépcsőn, meredek sziklafalak magasodtak fölöttünk.

160 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Odalenn kénes medence bugyborékolt. Három idős asszony gázolt be a vízbe, keménykalapban és tarka népviseletükben. Fölpillantottak, megláttak bennünket, eltakarták arcukat és elfordultak. – Ezek a hegyi öregek nagyon visszahúzódóak, – mondta David. –Irtóznak a meztelenségtől, szeretnek magukban lenni. Úgyhogy ha benn vagyunk a vízben, fordítsunk hátat nekik; szép csendben el fognak menni. A medence túloldalán fiatal férfi lebegett a víz színén, lába a köveken. Állig föl volt öltözve, ingbe, farmernadrágba. – Ez az engedménye az öregek irányában? – kérdeztem Davidtól. – Biztosan. Másképp ki kellene várnia őket. Azonkívül a ruha nem gond. Egy rövid séta és megszárad rajta. David elővett még egy kemény tojást, lehámozta és ideadta: – Nem jó enni a kénes fürdő előtt, de mindegy. Az öregasszonyok kijöttek a vízből, fölmásztak a lépcsőn, s útközben sztoikusan biccentettek felénk. A fiatal fiú ott maradt, ahol volt. Odamentek a víz széléhez. Fehér kénes csomók fénylettek a napsütésben, enyhe gőz kavargott a víz fölött a fölmelegedett hegyi levegőben. David letette a ponchómat, meg a tojásos zacskót. Elterültem a napon és figyeltem a fiatal fiút. Nem készülődött kifele, csak nézte a vizet. – Nos, mit csinálunk? – kérdeztem. – Vetkőzzünk le, vagy mi legyen? – Hmmm. Nézzük csak. Hagyjuk magunkon a fehérneműt. Így mindenkinek egyszerűbb lesz. Lehúztam a pantallót, zoknit, bakancsot; a blúzomat utoljára hagytam, mert nem hordok melltartót. Azután zavartan, gyorsan lerántottam magamról és beléptem a vízbe. A fiatal fiú továbbra is a vizet bámulta, David sietve vetkőzött. Senkit sem érdekelt, hogy félmeztelen vagyok. A víz meleg volt és szúrós, akárcsak a tegnap esti, de a napfény miatt tűzforrónak érződött. A víz színe táncoló ezüstnek látszott. Ahogy a nap a fehér kéncsomókon játszadozott, folyékony ezüstnek látszott a víz. A fenéken a kövek csúszósak voltak a mohától és az algáktól, de a felhajtóerő a víz színén tartott. Valahol a medence közepe táján találtam egy kényelmes követ, amelyre ráülhettem. Nyakig víz alatt voltam. Szemmagasságban szinte vakított az ezüstös csillogás. Örültem, hogy nálam van a napszemüvegem, meg a szalmakalapom. Nevetséges, gondoltam: körülvesz ez a tébolyító szépség, s nekem az a legfőbb gondom, hogy védjem magam a káros hatásoktól. Föl-le emelgettem a karom, amíg egész testemet elborították a kénes buborékok. Csiklandozva tapadtak rám, kissé szúrták a bőröm, de közben a vérem is gyorsabban keringett. Ereztem, mint táplálja a medencét egy föld alatti forrás. A víz meleg áramlatban tört a felszínre. A víz felszínét melegítette a hegyi napsütés. A testhőmérsékletem valahol a kettő között lehetett. David feszes alsónadrágban bejött a vízbe. Izmos, nyúlánk lábszára volt, bár a bal úgy nézett ki, mintha valaha eltört és behegedt volna. Utcai ruhában ezt nem lehetett észrevenni. Törzse edzett volt, de nem különösebben izmos, válla inkább keskeny. Nem tett olyan benyomást, mint aki súlyzókkal erősíti magát, de azért jó formában volt. Halványan elmosolyodott, mint aki tudja, hogy szemrevételezem, de nem szólt semmit, begyalogolt és nyakig beletérdelt a vízbe. Mélyeket lélegzett, és kéjesen lehunyta a szemét a hegyi levegőtől meleg vízben. A fiatal fiú nem mozdult. Mint aki transzban van. Alighanem ezt idézi elő ez a folyékony ezüst. Megkérdeztem Davidtól, így van-e. – Igen, előidézheti, – felelte. – Ezért olyan pihentető. Az itt élő hegylakók legalább annyira a lelkük épülésére használják, mint a testük javára. Kár, hogy nem vetkőznek le hozzá.

161 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

A víz lassacskán éreztette a hatását, s közben égni kezdett a gyomrom. Kis csomót éreztem a mellkasom fölső táján, amely azután tovább terjeszkedett. – Ez attól van, hogy a kén meg a többi ásvány emésztési zavarokat okoz, – mondta David. – Ezért jobb, ha az ember nem eszik előtte. De nem ártalmas. Csak megtudod, hogy az emésztésed rendje kibillent. Elhúzódott a kénes medence túlfelére, gondolkodni és meditálni. Némán üldögélt a víz alatti köveken és komoly arccal nézte a víz színét a szeme magasságában. Lehunyt szemem a nap felé fordítottam. Ez mennyei, állapítottam meg. Davidre néztem. Szeme meg sem rebbent, arca kifejezéskép-telen volt. Légy mászott az orrnyergén. Ez sem rezzentette ki teljes nyugalmából. Hosszú ideig figyeltem őt. A farmernadrágos fiú elment. A három idős asszony a lépcső tetején várakozott. Átfordultam, kalapomat egy száraz kőre tettem. Azután a vízbe dugtam a hajam és leöblítettem. A kéntől nyomban simább lett a tapintása. Hátracsapott fejjel áztattam a hajam. Felvillanyozódtam, ujjongott a lelkem. Visszaemlékeztem, mennyire szerettem volna mindig beszaladni a tengerbe és teljesen átadni magam neki. De a beszaladás a vízbe nem volt elég. Ehhez az érzéshez a víz alá kellett dugnom az arcom, a fejem, hogy érezzem, nincs bennem ellenállás. . . erre vágytam… szabadnak lenni, ellenállás nélkül… minden iránt… nem számít. Teljesen nyitott és kitárulkozó akartam lenni, akiben nincs semmi gyanakvás. Újra odanéztem Davidre. Igen, ezt fejezte ki az arca. .. egyáltalán nem vesz tudomást semmi negatív dologról… derűt sugároz. Mintha eggyé vált volna a vízzel… azonos volt vele; csak a formája volt emberi. Vajon meddig akar még meditálni a bugyborékoló vízben? Nem moccant. Mozdulatlan karjához szénsavas buborékok tapadtak a víz alatt. Szerettem volna én is így elmerülni, mint ő. Ugyan mi zajlik a bensejében, miközben ily tökéletes mozdulatlansággal lebeg? Ki tudna-e szállni a lelke a testéből, ha akarná? Ki ő: a lelke, vagy a teste? Nem … a test meghal… a lélek energiája pedig örök életű. Ez tehát azt jelenti, hogy az én: a lelkünk; a test csak otthont ad a léleknek. David lassan fölnyitotta a szemét. Fölhunyorgott a napra és megtörölte az állát. – Jézusom, meditáltam! Mennyi ideig tartott? Nem tudom, feleltem, talán egy órát. Az idő különben sem fontos. Talán nem is létezik. David nevetve bólogatott: – Min járt az eszed? Úristen, hogyan sűríthetném szavakba? – Nem tudom, – feleltem, – csak gondolkodtam és töprengtem. Azon töprengtem, hogy amikor a gyermek megszületik, mindent tud, s azután apránként elfelejti. – Igen. A testben való lét visszahúzza az embert. Sokkal jobban érzem magam odakinn – az égre mutatott, karjával lágy ívet írt le. –Gyere, gyalogoljunk tovább. El szeretnék valamit mesélni neked, de nem tudom, hogyan. Járás közben könnyebb gondolkodni. Kimászott a vízből. Az egyik öregasszony még mindig ott várta a lépcső tetején, hogy elmenjünk. Gyorsan felöltöztünk a napon. David átnyújtott egy meghámozott tojást: – Ereszd el magad. Légy türelmes. Minden jó lesz. Fölmásztunk a lépcsőn, elbúcsúztunk az asszonytól, bocsánatot kértünk tőle, amiért ilyen sokáig voltunk a vízben és elindultunk visszafele a narancsszínű Mantaro folyó mentén. David előttem haladt, széttárta a karját. A nap felé fordította az arcát és fölsóhajtott: – Ó de jó. Remélem kezded már érezni ezt a boldogságot és belső békét, amely alig várja a bensődben, hogy megérintsd. Meghökkentett a szavai személyessége.

162 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Nagyon is személyes ez az egész – mondta, megérezve a reagálásomat, – mert amit nélkülözünk, az épp mi magunk vagyunk. Most már kezded magad is összerakosgatni a részeket. A nap felé emeltem az arcom és életemnek ama ritka pillanataira gondoltam, amelyekben egyértelműen boldog voltam. Legtöbbször elvetélt ez az érzés, mert mindig eszembe jutott a dolgok negatív oldala, amely azokban a pillanatokban is ott makacskodott bennem. Akárcsak most is. Az arcomra sütő nap elmondhatatlanul jólesett; de nyomban eszembe jutott, hogy le fogok égni, ha túl sokáig sütkérezem. Nevettem magamon. És ha piros lesz az orrom és majd lehámlik, – akkor mi van? David ugrálni kezdett. Imádott ugrálni. Vele ugrándoztam én is. Hátizsákunk csapkolódott a vállunkon, térdünk meg-megroggyant egy-egy kavicson. Együtt kacagtam Daviddal. Nevettem, nevettem, s a következő pillanatban belém nyilallt egy negatív gondolat, de gyorsan kisöpörtem a tudatomból. Pillanatképek Gerryről, a fényképeim róla… Hollywood, Hawaii, New York … a világ … táncos ismerőseim, meg azok, akiket csak szerettem volna ismerni.. . és amikor a felvillanó képek negatívra váltottak, rájuk borítottam ugyanazt a belső fényt, amelyet a Himalájában ismertem meg. Hogyan is szólt, amit erről olvastam? Kezdetben mi vagyunk a fényben, azután a fény mibennünk, végül pedig egyek leszünk a fénnyel. Elhaladtunk a Mantarót tápláló patakok mellett, ugráltunk, mentünk, újra ugráltunk. A faágakról kék madarak és verebek röppentek föl. Kézzel font függőhíd ingadozott alattunk, valahányszor átkeltünk a folyón. Az idő múlt, az idő egy helyben állt. Elmondhatom: boldog voltam. Elmondhatom, csöppet sem érdekelt, hány óra van. Az idő nem volt érzés. Az idő nem volt cselekmény. Az idő egyszerűen csak idő volt. Csak legalább kiiktathatnám a fejemből a negatív gondolataimat a másik világomból, a valódi világomból…! Izzadtan és kimerülten futottunk be Llocllapampába, beraktuk a hátizsákjainkat a szobáinkba, s a délutáni fénynél beültünk az étkezőbe. Meleg tejet ittunk, péksüteményt ettünk hozzá. Az asszony a gyerekkel a hátán odakinn csépelte a búzából a pelyvát, a három falusi férfi kokaleveleket rágva vetette a vályogot sárból és szalmából; kockákat formáltak belőlük, hogy majd fölépíthessék belőlük az otthonukat.

163 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Huszonkettedik fejezet „Egyetlen pillanatig sem hiszem, hogy az élet elsősorban erről a jelentéktelen kis bolygóról származna, amelyet Földnek nevezünk. A részecskék, amelyek kombinációjából bolygónkon kialakult az élet, alighanem a világegyetem valamely más részéről származnak.” (Thomas A. Edison: Napló, és különféle megfigyelések) Másnap csípős reggelre ébredtem, s valami okból minden reményteljesnek és újnak látszott. Gyűrű-órámra néztem. Ez volt a kedvenc ékszerem. Július tizedike volt, reggel kilenc. Vajon milyen lehet most az időjárás Londonban? Lelki szemmel látni véltem. Esőt láttam, borongós utcákat, ázott, esernyős embereket. Láttam Gerryt, amint följön a földalattiból és a Parlament felé tart. Vajon képzelődés-e, amit látni vélek, vagy a valóság? Bakancsot, nadrágot, blúzt, pulóvert húztam és kimentem a szabadba. Az út túloldalán ott ült David a kőkorláton. – Azt gondoltam, elmehetnénk Ataurába, – mondta, – de előbb szerezzünk még tojást neked. Nincs túl nagy ínyenc-menü idefenn, mi? –Kacsintott, azzal bement az étterembe. A fogatlan asszony – hátán a kisgyerekkel – kijött, karján egy kosár zöldség, a kocsinkhoz vitte. – Őt is magunkkal visszük, – mondta David, átnyújtott egy bögre forró tejet és két hámozott kemény tojást. – El kell adni a zöldséget, és nincs aki bevigye. Az asszony fogatlan szájával ránk mosolygott és beült a hátsó ülésre. Szívesen megcsináltattam volna a fogsorát. A reggeli fény az Andokban egészen más volt, mint a Himaláján. Az árnyékok szélesebben és vízszintesebben húzódtak, mert a hegyek jobban szétterpeszkedtek. Inkább fölpúpozódott síkságnak látszottak. A búza aranyszínűén hullámzott a reggeli szellőben. Birkák, tehenek és lámák legelésztek lustán együtt az út mellett; köztük itt is, ott is totyogó kisgyerekek; az anyák a még kisebbeket a hátukon vitték narancssárga-rózsaszín táskákban. Megettem a kemény tojásokat. David spanyolul beszélgetett a hátsó ülésen ülő asszonnyal. Lefordította nekem a beszélgetést. Az asszony vadvirágokról mesélt, amelyek péppé őrölhetők, és fölmelegítve a homloküregre-arcüregre helyezhetők fájdalomcsillapításul. Elmondta, a hegyek minden füve és virága gyógyhatású, Ataurában vásárolhatunk belőlük. A csecsemő nyugodtan aludt az ölében. Karomat átlendítettem az ülés támláján. Az asszony meglátta a gyűrű-órámat. Megérintette, meleg volt a keze. Mondott valamit spanyolul. David lefordította: – A gyűrűdet szeretné. Nagyon szépnek találja, szeretné megkapni. Begörcsöltem. Odaadjam a kedvenc ékszeremet, kapcsolatomat a való világhoz (hiszen óra) ennek a nőnek, akit nem is ismerek? Éreztem, hogy David kíváncsian figyel. Az asszony megfogta az ujjam és lehúzta róla a gyűrű-órát. Nem tiltakoztam. Megmarkolta, azután a napba nézett. – Mi tehetné boldoggá őt? – kérdeztem Davidtől. – Kérdezd meg, légy szíves. Mi tenné igazán boldoggá? Megkérdezte. Válaszolt: – Gyűrűk, ilyesmik. – Boldogabbá tennék magát, mint a boldogság? – kérdeztem az asszonyt.

164 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Ó igen, – felelte mélységes meggyőződéssel, – mert azt jelentené, hogy a családom jobb helyzetbe kerül. – Forgatta ujján a gyűrűt, nézegette a kezét, mosolygott. – Mi ez? – kérdezte a Kleenex-papírtörlőkkel teli dobozunkra mutatva. – Olyan, mint a WC-papír? Odaadtam neki, de előbb megmutattam, hogyan működik a doboz. Méricskélte, forgatta a dobozt, minden élét külön szemrevételezte. Azután lassan kihúzta belőle az első papírtörlőt. Amikor az alatta lévő törlő előugrott és az előző helyére került, elámult. De nem játszott el vele, meg akarta őrizni a törlőket. Összekulcsolta kezét az ölében alvó gyerek fölött és a gyűrű-órát nézte. Nem szóltam. A tájat figyeltem és szégyelltem magam, amiért attól tartok, hogy megtartja magának. Miért nem mondom neki könnyedén: – A magáé. Majd veszek magamnak másikat. – De nem tudtam kimondani. A gyűrűnek személyes jellege volt, emlékértéke. Nemcsak a gyűrű-órára vonatkozott ez az érzés. Hanem minden „dologra” amelyhez személyes kapcsolat fűzött. A „dolog” anyagi értékéhez ennek semmi köze sem volt. Csak az érzelmi kötődéshez. A „dolgok”: szerelmi befektetések meghosszabbításai. Ezek a „dolgok” mindig kéznél voltak, amikor szükségem volt rájuk. Sosem mentek el. Állandóságot árasztottak. Csak ki kellett nyújtani a kezem értük és megérintenem őket. Számíthattam rájuk. Biztonságban voltam általuk, mert olyan emberek rejlettek mögöttük, akiknek a szeretete a legtöbbet jelentette számomra. Ez mohóság lenne? Nem a szeretetre vágyunk-e, amelyből sosincs elég, s amely szeretetet ezek a „dolgok” testesítenek meg? Egy meleg takaró, vagy egy puha mackó a szeretet pótléka lenne? Kifele bámultam, éreztem, David belelát a gondolataimba. Előttünk, a fehér felhőkbe burkolózva jéggel hóval borított hegyek magasodtak. – Ezek a Huaytapallana Jég-Csúcsok, – mondta David. Néztem őket. Fölülemelkedtek a való világon, – fehérek voltak, kecsesek, elszántak. Ugyan milyen idő lehet odafönn köztük? Shang-ri-La ott rejlik-e mögöttük? Milyen lehet gyalogosan megmászni őket? – Járt már a Jég-Csúcsokon? – kérdezte az asszony. – Nem – feleltem. – Hát maga? – Ó nem. De sokan látták a repülő tányérokat, amelyek a csúcsokon túlról jöttek. Maguknál, az Egyesült Államokban is vannak repülő tányérok a hegyekben? Hátrafordultam és a szemébe néztem. Ártatlan és közönyös volt a tekintete. – Igen – mondtam. – Biztosan. De én még egyet sem láttam. – Nyomot hagynak ott, ahol leszállnak, – mondta az asszony. – És ha az ember túl közel megy, megrémülnek és elmenekülnek. Éjszaka jönnek ki, amikor hideg van és úgysem mennénk megnézni őket. Sokan közülük ide-oda röpködnek az égen. Kivettem egy papírtörlőt a dobozból és kifújtam az orrom. – És maga szerint kik ők? – kérdeztem. – Nincs véleményem, én csak meghallgatom, amit mondanak róluk. – És mit művelnek itt? – Tudósok járnak ide, megnézik őket. Azt mondják, mi semmik vagyunk ezekhez képest. – És maga szerint mit csinálnak ezek a tányérok? – A Vénuszról jönnek. – A Vénuszról? – Igen, a tudósok mondták nekünk. Azt mondták, ezek azért jönnek, hogy tanulmányozzák a bolygónkat. – Fél tőlük? – kérdeztem az asszonyt. – Nem. Egy barátom látta leszállni őket, és odament. De mire odaért, már el is repültek. Szerinte féltek tőle. – Miért? – Mert nagyobb náluknál.

165 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Vártam, hátha mond még valamit. De nem szólt. Csak nézett kifele az ablakon. Nem azért, mert nem volt kedve beszélgetni. Hanem mert nem nagyon érdekelte ez a téma, és mindent elmondott róla, amit lehetett. Vagy talán csak udvariasságból igyekezett kielégíteni egy idegen vendég kíváncsiságát. Fogta a kisbaba fejét és élénk társalgásba bocsátkozott a zöldség eladásáról és az emelkedő árakról. Elmondta: hallotta, hogy mi valami vegyi anyaggal nagyobbra tudjuk növelni a zöldségeinket, ő is szívesen kipróbálná, mondta. Lapos térségen haladtunk át. Igyekeztem megemészteni az asszony szavait. A nap most egyenest a Jég-Csúcsok fölött állt, fénye csillogva verődött vissza róluk. Egy kereszteződésnél három rendőr megállított bennünket és megkérdezte Davidtől, hová megyünk és miért. Belestek az ablakon. Látva, hogy külföldiek vagyunk, figyelmeztettek bennünket a huancayói zavargásokra (nem készültünk oda), majd intettek, mehetünk tovább. Minél közelebb értünk a városhoz, annál több embert lehetett látni az út mellett. Időnként európai fekete öltönybe öltözött férfiakat is láttunk. – Akik így vannak öltözve, gyászolnak, – magyarázta David. Az asszony a gyerekeiről beszélt. Öten vannak, mesélte. Több gyereket nem akarnak, – mondta, – ezért beszüntették a férjével a szexet. Amikor szóba hoztam a születésszabályozás módszereit, nem nagyon értette, miről beszélek; igen keveset tudott a testéről. Fiatal volt, harmincegynéhány éves, akárcsak barátnői, akik ugyanezekkel a problémákkal küzdöttek. A barátnői is mind véget vetettek a szexnek, hogy a család továbbgyarapodásának gátat szabjanak. Egyre több asszony tűnt fel gyalogosan, Ataura felé menet, hátukon bíborvörös csíkos zsákokkal. A szokásos karimás fehér kalap volt rajtuk, szoknyájuk alatt fehér piké alsószoknya. Úgy festettek, mint a népviseletbe öltöztetett statiszták egy helyszíni filmfelvételen. Kutyák voltak mindenfelé. Amint beértünk a városba, az első, amit meghallottam, Neil Sedaka száma volt, egy wurlitzerből. Leparkoltuk a kocsit és kiszálltunk, gyalog mentünk tovább. Az asszony a kisgyerekkel és ujján az órámmal elvált tőlünk. Utánabámultam. David figyelmesen nézett. Az utcai bazárokban mindent árultak, ágyneműtől a frissen őrölt kávéig és használt lemezekig. A nap most forrón sütött, de a házak árnyékában hűvös volt. Minden boltban ott lógott a falon egy Krisztuskép, alatta gyertya. Az emberek egy Maiz nevű édes kukoricakólát iszogattak jártukban-keltükben. Kutyák turkáltak a friss gyümölcs és zöldség között. A napon flaszterre kirakva zsineg, cipő, műanyagcsövek, bab, borsó, színes kelme. Fiatal fiúk képregényeket kölcsönöztek. Egy asszony a frissen vásárolt kötelet fonta. Egy vendéglő wurlitzer-masinájánál öregember táncolt toprongyos nadrágban, tornacipőben, barna puhakalapban, bal füle mögé tűzött virággal és foltozott pulóverben. Egy Elvis Presley-lemezzel próbált lépést tartani, de óvatos mozdulatai kiestek a szám ritmusából. Hátsó zsebéből üres Inca Colás palack kandikált ki; odasietett valakihez az étteremben, ennivalót koldult, amit nyomban eltett barna nemezkalapjába. Szemközt az asztalnál levest kanalazod egy férfi; részeg volt, trágárságokat kiabált a falnak. Az utcán fiatalok álltak egy mozi pénztár előtt, várták a nyitást. A Tízparancsolatot játszották, kovácsoltvas kapu zárta el a pénztárat a néptől. Fogatlan barátnőnk utolért bennünket, s a gyógyfű-árudához irányított. Egy takaróra kirakva kis halmokban füvek álltak, amelyek szerinte minden elképzelhető betegséget meggyógyítanak. Tára az asztmára, valeriána az idegrendszernek, hircampuri a májnak, emésztésnek, cukorbaj és gyomorégés ellen. Ebből vettem, teának. Volt egy snagrednada nevű fakéreg, amely a gyomorfekély ellen használ. Ebből is vennem kellett volna. Három asszony üldögélt a járda szélén. Az egyik csecsemőt szoptatott, keze a másik asszony ölében, a harmadik egy kutyát dédelgetett; a kutya épp csontot majszolt. Egy férfi

166 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

kénport szórt a fehér kalapja karimájára, hogy merevebb legyen tőle. Mellette forralt tejből készült sajt: quesillo. A virágpiacon kardvirág, árvácskák, spanyol szekfűk, tátikák, kri-zanténumok és nárciszok kápráztattak el. Gyerekek mászkáltak a virágok között, cukros perui pattogatott kukoricát eszegettek. A mi barátnőnk kirakta eladó zöldségét. Még mindig az ujján volt a gyűrűm. Igyekeztem nem észrevenni. Tudtam, hogy úgyis találkozunk még. Daviddel addig járkáltunk, amíg ránk nem tört az éhség. Beültünk egy teraszos vendéglőbe, rizst és babot ettünk, a tetején hagymával és rocoto nevű erős mártással, amelynél csípősebbet és fűszeresebbet még sosem ettem. – Jól érzed itt magad? – kérdeztem Davidtől. – Igen; mert igazi. Ezekben az emberekben nincs semmi nagyravágyás. Azok, akik. Egyszerűek. – Lehet, hogy akik kényelemben élnek, jobban bántják egymást. Talán jobbat tenne nekünk a szegény és küzdelmes élet. – Nem, ezt nem hiszem. Ez a felfogás szemben áll a haladással, a jobb életre törekvéssel. Nem, a válasz benne van a hitvallásomban. Akarod hallani? – Persze. Megköszörülte a torkát, mint egy diák feleléskor: – Dolgozz keményen. Ne hazudj. És igyekezz nem ártani senkinek. Ennyi. Eszerint élek. Naponta emlékeztetem magam erre a hárompontos filozófiámra. Ráneveltem magam, hogy mindig az eszemben tartsam. – Előfordul, hogy rosszkedvű vagy és magányos? – Előfordul. – És hogyan bírod mégis? – Énszerintem a boldogság lényege: tudd, miben hiszel. – De aki sosem kételkedik önmagában, az könnyen válik beképzeltté és veszélyessé. – A beképzelt ember pedig azt akarja, hogy mindenki úgy gondolkodjék, ahogy ő. Ezen elgondolkodtam. – Szerinted én is ezt teszem? – Mit? – Én is azt akarom, hogy minden az én kedvemre történjék? David letette a villáját: – Amennyit látok belőled, annak alapján azt kell mondjam: igen. Mintha arcul ütöttek volna. Könnybe lábadt a szemem. – Mi baj? –kérdezte. Megpróbáltam visszatartani a könnyeimet, de nem sikerült. Csak folytak le az arcomon; David simogató kék szeme belém hatolt. Ugyanakkor elöntött az az érzés, hogy egyre tisztában látok. David odanyúlt, letörölte a könnyet az államról. – Ez nagyon nagy utat tett meg. Ugyanezt az utat kell megtennünk mindannyiunknak, mielőtt fölismerjük, kik vagyunk. Ez a baj közted és a barátod között? Lenyeltem a könnyem: – A barátommal? – Igen. Nyilván van valakid, akihez azokra a távoli helyekre utazol, hogy találkozhass vele. – Úgy, mint most veled? – Mondjuk, igen. – Nos, amit mondtál rólam, az igaz. A problémáink elkerülhetetlenek. En azt szeretném, ha látná, amit csinál, de ő nem akarja. Azt szeretném, ha úgy látná a dolgokat, ahogyan én. Ha komolyan belenézne, ő is rátalálna erre az útra. De nem hajlandó. Fél. És azt hiszem, bele

167 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

kell törődjek. Ha nem hajlandó tudomásul venni az igazságot önmagáról, akkor meg kell adjam neki az ehhez való jogát, nem? Joga van hozzá. David átnyúlt az asztalon, megfogta a kezem: – Neked viszont olyan a gondolkodásod, mint egy olajfúró. Az az emberfajta vagy, aki nyaggatja a másikat, de saját magával is kitol. Megvan benned a mersz, vagy nevezd aminek akarok, hogy tisztességes ábrázatot ölts és önmagáddal is kegyetlen leszel, ha meglátod, mit művelsz. Pedig nem szabadna ilyen kegyetlennek lenned. Mondtam már: légy türelmes önmagáddal. Miért ríkat meg a gyöngédség? – Ugyan, tudod, hogy magam is hasonlón mentem keresztül, – vigasztalt David. – El kell jutnod oda, ahol lenni akarsz. – Hol akarok lenni? – Ott, ahol élsz, nem? Ahol mélyen és alapvetően élsz, oda szeretnél elérni, nem? Nem így érzed? – Úgy érzem, az életem átlagos, csicsás műsor volt nyolctól–tízig. És kiderül, hogy minden, amiben hittem, koholmány volt. – Mint például? – Én azt hittem, ha meghalok, minden véget ér. Azt hittem, az van, amit látok. Azt hittem, se több, se kevesebb nincs, mint az itt és a most, s csak ezzel van dolgom. Azt hittem, hogy az ember élete reális és fizikai. Most úgy látom, szerepet játszottam valami spirituális színdarabban, folyamatos szövegkönyvvel. Úgyhogy ha most elgondolkodom, hogyan is játszottam a szerepemet, nem vagyok elégedett. – De hát mindnyájan így vagyunk vele! Különben is: miért aggódsz? Majd eljátszol egy másik szerepet ezt követően, az után pedig egy újabbat. Addig játszol újabb és újabb szerepeket, amíg jól nem csinálod. Nevettem, csuklottam, ettem még egy kis babot csípős mártással. – Ez a csípős mártás az oka, – mondtam. – Bőgök tőle. – Az élet olyan, mint ez a csípős mártás. Mihelyt élvezni kezded, nyomban megríkat. A dolog kulcsa: elfogadni ezt a kombinációt. És nem fogadhatsz el semmit az egészből, amíg önmagadat el nem fogadod. Önmagad elfogadásához pedig az önmagad ismerete kell. Az önmagad ismerete a legmélyebb tudás. Krisztus azt tanítja: „Ismerd meg tenmagadat”. És azután légy hű hozzá, mert te vagy a kozmosz mikrokozmosza. Hátradőltem, fölsóhajtottam. Lábam elmerevedett az üldögéléstől. Föl kellett állnom, kinyújtóznom, elindulnom. David kifizette a számlát és kimentünk. Az árusok már csomagoltak, hogy naplementére elkészüljenek. A hegyekben a nap irányítja a kereskedelmet, a tevékenységet, a viselkedést. Járkáltunk egy darabig. David Inca Colát ivott egy büfénél, én mandarint ettem. A zöldségárus asszony a gyűrűmmel együtt eltűnt; vagy valaki más vitte vissza a faluba, vagy itt maradt éjszakára a városban. Beültünk a kocsiba és visszaindultunk Llocllapampába. Az alkonyi fény éles volt, bíborszínből kékbe játszott. Az Ataurán túli tág síkság teli volt emberekkel, akik hazafelé tartottak, mielőtt leszáll az éj. Kutyák ugattak a távolból, gyerekek sírtak. David némán vezetett. Azokon az igazságokon töprengtem, amelyeket a városban mondott. Hogy a magam módján, a magam feltételei szerint akarom formálni az életet. Hogy a szerelmesemnek énszerintem ugyanolyan gondosan kellene magába néznie, ahogyan én igyekszem önmagamba nézni. David ezt nem vádlón mondotta, mégis el kellett fogadnom, amit mondott, ha tovább akartam lépni. Arra is utalt, hogy nem elítélendő az erőszakosságom, amellyel másokat is az önmaguk elemzésére szeretnék rávenni. Ezzel ugyanis fejlődésre késztetem őket. Mégis tiszteletben kellene tartanom, ha valaki képtelen erre, vagy semmi kedve hozzá.

168 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Voltaképpen nekem is gondot okozott az igazsággal való szembenézés, hát akkor meg miért nem vagyok képes tiszteletben tartani, hogy másoknak esetleg ugyancsak nehezünkre esik? Gerrynek igazán nem lehetett könnyű velem, megkínlódhatott: szeret engem, fontos is neki, amit gondolok, mégis képtelen abban a fényben nézni önmagát, amely a kedvemre való lett volna. Gyakran mondogatta, mennyire alkalmatlannak érzi magát arra, hogy megfeleljen az elvárásaimnak. Értettem már a gondját. Senki sem képes effajta kihívással együtt élni. Maradt, aki volt, nem az, akivé én szerettem volna tenni. És ha ez nem elég, hát nem elég. A nap már teljesen eltűnt. Az élet itt a hegyen a nap körül forgott. Könnyűnek éreztem a gyomrom. Ha a gyomrom könnyű, magam is az vagyok. Davidét szinte hipnotizálta az országút. Egyenesen előremeredt, hallgatott. Azután felém fordult: – Shirl? Mesélnem kell neked valamit. Egy Mayan nevű lányról. – Nyugodtan, mondjad. Pár percig nem szólt, csak vezetett tovább. Azután megkért: – Tegyél föl kérdéseket, úgy könnyebb. – Oké – mondtam, tetszett a játék. – Lássuk csak. Szerelmi kapcsolat? – Igen, de rendes szerelmi kapcsolatnak nem lehet nevezni. Inkább kozmikus szerelmi kapcsolat volt. Mosolyogtam magamban: minden szerelmi kapcsolat kozmikus, amikor épp benne van az ember. – Nos, megértem. És mit csinál az a lány? Mi a foglalkozása? David cigarettára gyújtott és kinyitotta az ablakot, hogy több legyen a levegő. – Tulajdonképpen geológus. Idefenn volt, egy bányászati expedíció tagjaként. – Itt? Értem már. Szóval idefenn virult a kapcsolatotok a kénes fürdőben, meg a Mantaro partjainál? – Tudtam, hogy gunyorosan cseng a hangom, de azt akartam, hogy Davidnek könnyebb dolga legyen. Nem reagált az ugratásra: – Nem. Két barátommal bumliztam ide-fönn, amikor megismerkedtem vele. – Ó, szóval itt csípted föl a hegyen. Még mindig nem reagált: – Nem egészen. Nem így volt. Egy délelőtt itt gyalogoltam, ő meg egy öreg Pontiacon autózott ezen az úton. Megállt, kiszállt. Mihelyt megláttam, úgy találtam: a legszebb nő, akit életemben láttam. Szinte áttetsző volt. Világított a bőre. Hogy mi volt rajta, azt nem is figyeltem meg, nyilván farmernadrág, de úgy mozgott, mintha szállna. Nem tudtam levenni a szemem az arcáról. Nem is tudom. Elképesztő hatással volt rám. Szinte ki voltam ütve tőle, mégis csodálatos békesség töltött el. Arca teljesen ellazult, miközben érzéseit mesélte. Teljesen eltűnt róla a szokásos izomfeszültség. Hangja, akárha folyamatos hipnózis alatt állna. – Hogy nézett ki? – kérdeztem. – Kicsi volt. Pici és törékeny, hosszú, sűrű, fekete hajjal, meg azzal a fantasztikus fehér, átlátszó bőrrel, és sötét mandulaszemekkel. Nem ázsiai a szeme, azzal a jellegzetes szemhéjjal, nem, csak ferde vágású. Odajött hozzám, mint aki tudja, hogy itt talál. Elindultunk együtt. És az volt a különös, hogy, bár ezt akkor egyáltalán nem éreztük különösnek: egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mintha erre nem lett volna szükség. Soha életemben nem éltem még meg ilyesmit addig, s nem is foglalkoztatott a dolog. Úgy éreztem, mintha szavak nélkül is tudná, mit gondolok. David elgondolkodott. – Igen, – folytatta, és megrázta a fejét, megrohanta az emlék. –Igen, úgyhogy egy idő után mégiscsak azt gondoltam, mondanom kellene valamit. Megkérdeztem tőle, mit csinál idefenn, ő meg elmondta, hogy többedmagával geológiai kutatásokat folytat a hegyekben.

169 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Megkérdeztem, kikkel dolgozik. Azt felelte, majd később elmondja. Jó. Megkérdeztem, hová valósi. Azt felelte, majd erről is később beszél. Úgyhogy mást aztán nem is kérdeztem tőle. Ekkor ő kezdett kérdezősködni, felőlem. De valami megmagyarázhatatlan okból úgy éreztem: erre semmi szüksége. – Hogy érted ezt? – kérdeztem, érezve, hogy David valami más világban jár. Habozva válaszolt: – Hát… biztosan ismered azt az érzést, amely néha elfogja az embert, amikor megismerkedik valakivel és tudja, hogy az ismeri és érti őt? Nos, ez is ilyen volt. Úgy éreztem, ez a lány mindent tud rólam, csak időt akar adni nekem, hogy hozzászokjak ehhez a gondolathoz. David előrenézett, gondolkodott. – Es te? – kérdeztem. – Te is úgy érezted, ismered őt? – Nem, én nem. – Tétovázott. – Szóval akkor szépen mendegéltünk együtt, hamarosan mindenféléről beszélgettünk… a világról, kormányokról, más-más országok szokásairól, Istenről, nyelvekről. Nekem akkor kínaiul volt ez az egész. Akkor még nem voltam benne ezekben a dolgokban, érted. – Szóval ez elég régen volt? – Igen. Régen…Már-már azt hittem róla, valami nemzetközi kém, csak arra nem tudtam rájönni, honnan, kinek. Világi vezetők negatív energiáiról beszélt; meg arról, hogy az embereknek hinniük kell önmagukban, s hogy a legfontosabb kapcsolat az, amely az egyes lelkek és Isten között fönnáll. Megkérdeztem, Jézus bolond-e. Nevetett és azt felelte, bizonyos tekintetben nagyon is; de ha megértenénk, amiről Krisztus beszélt, akkor senki sem nevezné bolondságnak. Beszélt és beszélt. Vacsoráztunk, ő meg csak beszélt. Boldogan beszélgettem vele és boldogan hallgattam, de nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, amit mondott. Egy idő után megkérdeztem, hol száll meg. De nem akarta megmondani. Nem erőltettem. Azután hamarosan mosolyogva közölte, hogy mennie kell, de még találkozunk. Másnap fölbukkant, rám talált. Újabb egész napos kirándulásra indultunk, s ő megint beszélt, beszélt. Mindig fontos dolgokról. Fogalmam sem volt, mi ez az egész, s ezt meg is mondtam neki. Azt mondta, majd elmondja, ha eljön az ideje, de ha úgy érzem, tanulok tőle, hát csak eresszem el magam. Minden áldott nap kirándultam itt a hegyek közt. És ő minden nap rám talált, akárhol jártam. Annyi mindenről beszélgettünk. Azután egy napon üldögéltünk a folyónál, ő meg egészen konkrétan az emberi lélekről kezdett beszélni, s arról, mi is az. Mielőtt Mayannal megismerkedtem, fütyültem rá, van-e élet a halál után, van-e Isten, és hogy megy neki. Hát még a lélek…? De azért odafigyeltem és egy idő után észrevettem, hogy úgy beszél, mint aki valami fontos tudományos információt közöl velem. Azt mondta, le kellene írnom, mert szerinte képes vagyok rá, hogy megemésszem ezt és egyszer majd továbbadom a megfelelő személynek, aki gondoskodik róla, hogy lejegyezze… és lehet, hogy te vagy ez a személy. – Én? – képedtem el. Teljesen magával ragadott a történet erről a Mayán nevű lányról és sehogysem értettem, hogy kerülök én bele ebbe. – Talán. Azt mondta, jegyezzek föl mindent, amire tanít. Így is tettem; azt mondta, írjam le, hogy át tudjam nézni és megmutathassam másoknak. – És leírtad? – Igen. Akarod elolvasni? – Persze. De még mindig nem értek valamit. Miért nem adtad ide a többi olvasmánnyal együtt, amit kaptam tőled? – Hát… az ő kiléte miatt. – Hogy-hogy? Ki ő? David elpirult. Azután bezárult: – Tegyél fel még kérdéseket. Ideges volt.

170 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Ez több, mint holmi hegyi fiú-lány történet. Inkább valamiféle terápia. – Oké – mondtam. – Mayán. Elég egzotikus név. Hová valósi volt? Davidét megköhögtette a cigarettafüst: – Úgy érted, milyen országból, milyen városból való? – Igen, igen. – Nem értettem, mi a probléma. – Ahogy leírtad, eléggé egzotikus lánynak tűnik. Netán polinéziai? – Nem. Messzebbről való. – Messzebb… keletebbről? Japánból? Kínából? – Nem, még keletebbről, még magasabbról. – Magasabbról? – Kezdtem úgy érezni magam, mint egy vígjátékba tévedt civil. – Igen, kijjebbről és magasabbról. – David, most te vagy kicsit magas nekem. Mi ez az egész? Miről beszélsz? Mondd el. Ez ostoba játék. Kaptál elég fölvezetést tőlem, most már mondd el szépen. Hová valósi az a lány, hogy olyan nehéz megmondani? Másik bolygóról? David megfordult, mindkét kezével elengedte a kormányt és fölkapta a kezét: – Szóval érted már? Jól sejtetted. Eltaláltad. – Mit, az ég szerelmére? – Most mondtad ki. – Hogy Mayán egy másik bolygóról jött? – Igen, igen, igen, igen! Ezt volt olyan nehéz elmondani. De igaz. Esküszöm az Úristenre, hogy így igaz. És Mayán be is bizonyította nekem néhányszor. Elakadt a szavam. Kivettem egy cigarettát David csomagjából, rágyújtottam, leszívtam a füstöt. Kinyitottam az ablakot és kifújtam a füstöt az estébe. Azután előrecsúsztam az ülésen, fölraktam a lábam a műszerfalra, és cigarettáztam. Azért emlékszem ennyire minden mozdulatomra, mert teljesen megállt az eszem, tudtam, komolyan beszél. Tudom, hogy hülyeségnek tűnik, de úgy éreztem, nem bolondult meg, nem hallucinál és nem kitalálás, amit mond. Némán autóztunk tovább. Hallgattam. David sem szólt. Az éjszaka tiszta volt, száraz és hideg. A csillagok cirkonokként lebegtek az égbolton. Fölnéztem. Csakugyan hallottam, amit az imént mondott? Megbíztam Davidben. Fontos szerepet játszott növekvő spirituális felfogásom kialakulásában. Annyit mindenképp elhittem, hogy ő elhiszi, amit most mondott. Hallottam már egy-két emberről, aki azt állította, hogy kapcsolata volt földönkívüliekkel, de sosem voltam abban a helyzetben, hogy megbizonyosodjam róla, igazat beszélnek-e. Ezt rábíztam az érdekelt tudósokra és pszichológusokra. Most azonban egy jó barátom szavát kell mérlegelnem. A kristálycsillagokra bámultam, eszembe jutott a karácsonyi látcső, amelyet kiskoromban több hónapos könyörgés után kaptam ajándékba. Éjszakánként a távcsövön át bámultam az eget, valahogy azt éreztem: oda tartozom. Nyilván másokat is űz efféle vágy. Az égbolt állandóan arra emlékeztet bennünket, hogy mi, emberek a kozmosz mágikus hálózatához tartozunk. Hogy mindnyájan egy gigantikus egyetemleges rejtvény integráns részei vagyunk, amely egyelőre, a korlátolt háromdimenziós tudatunk miatt megfejthetetlen számunkra. Lehetséges, hogy David, meg a hozzá hasonlók oly hevesen vágynak a megfejtésre, hogy valóban elhiszik, „kapcsolatuk” van a kozmikus kirakójáték egy darabkájával? Szívtam a cigarettát, azután mélyeket lélegeztem; tisztában voltam az ellentmondással, hogy miközben tiszta levegőre vágyom, ezzel egyidejűleg szennyezem a tüdőmet. Llocllapampa sötét és békességes volt, amikor megérkeztünk. A „hotelünk” mellett malacok túrtak egy ócska gumikerékben, kölest vacsoráztak, anyjuk türelmesen nézte őket. Az asszony a kisgyerekkel nem tért vissza. Anyja vesepörköltet készített boros mártással vacsorára. A forró, vastag kiflik frissen jöttek a kemencéből, édes, olvadt vaj csöpögött róluk. Két olajlámpás lógott le egy gerendáról az asztalunk fölött. A rádióból megint

171 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

meccsközvetítés bömbölt, a család gyerekei az asztalok közt mászkáltak és nézték, amint eszünk. Az idős asszony propán-bután gázzal működtetett tűzhelyen főzött. A tűzhely, a mosogató és a hűtő a helyiség egyik falánál állt, szinte minden világítás nélkül. – Gyönyörű esténk van – mondta az öregasszony Davidnak. – Jó a csillagászoknak. David nagyot nyújtózott és fölsóhajtott. Azután közönyös hangon megkérdezte tőle spanyolul: – Látott már ufót? – Ó, nem is egyet – felelte az asszony. – És a nagybátyám azt is látta, amint egyenest belerepülnek a Titicaca-tóba és eltűnnek. Kezdetben megrémült, mert azt hitte, megbolondult. – A fejére mutatott. –De azután több barátja is elmondta, hogy ők is látták ugyanezt. Ettől mindjárt jobban érezte magát. David fölsóhajtott, mintha megkönnyebbült volna a hallottaktól. Az asszony a tűzhelyhez ment és tálalt nekünk a húsból. Utánamentem: – Maga szerint kik ők? – éreztem, hogy sok ezer turista kérdezhette már ugyanezt. Letette a pörköltet az asztalunkra: – Földön kívüli idegenek. Ezt mindenki tudja. – És barátságosak? – kérdeztem. – Nem tudom. Azt hiszem. Fenn laknak magasan a hegyekben és az űrhajóikat a hegyek közt helyezik el, hogy ne lehessen megtalálni őket. Hozott forró kifliket is a húshoz, és megkérdezte, tetszett-e Ataura. Bólogattam, mosolyogtam. Nem nagyon foglalkoztatta az iménti téma, eszében sem volt folytatni a képtelen szöveget: akárcsak a kocsinkban magunkkal vitt asszonyt, őt se nagyon érdekelték a földönkívüliek; furcsaság, de az életéhez nincs sok köze. Sokkal fontosabb a mindennapi élet, a megélhetés. Most, hogy eleget tett az udvariassági társalgás kötelességének, elment mosogatni. Davidre néztem a gőzölgő étel fölött. Nem voltam éhes. – Idefönn mind így viselkednek – mentegetőzött David. – Hozzászoktak már. Nem értik, miért olyan kíváncsiak a magunkfajták. Nevetnek a csillagászokon, akik kukucskálnak és várnak. Az itteniek szerint a földönkívüliek úgysem jönnek elő, amíg a csillagászok itt vannak. Azt mondják, a csészealjutasok inkább magukban szeretnek lenni, s a hegyi emberek ehhez tartják magukat. Nem tudják róluk, miért vannak itt; bár némelyikük szerint ásványokat bányásznak a hegyekben. – És nem félnek tőlük az itteniek? – Láthatólag nem. Azt mondják, azok nem ártanak senkinek se, sőt, elszaladnak. – És sokan látták őket? – Shirley: akivel csak beszéltem idefenn, mindenkinek van egy repülőcsészealj-története. Mindenkinek. A szemébe néztem. Szelíd és megkönnyebbült volt a tekintete. – David, hol találhatnám meg a te Mayanodat? Rám nézett, válla leereszkedett, mint akinek súlyos terhet vettek le a hátáról. – Nem találom Mayant – mondta halkan. – Szörnyen hiányzik, és azért jövök ide újra meg újra, mert reménykedem, hátha fölbukkan. Megváltoztatta az életemet. Minden mai gondolatom abból származik, amit tőle tanultam. Őneki köszönhetem, hogy akkora békesség honol bennem. És meg szeretném osztani veled az egészet. Kinéztem az ablakon az Andok sötét éjszakájába: – David. Bármit mesélnék arról, amibe itt belekerültem, az egész csak halovány mása volna a valóságnak. Fölkeltem az asztaltól, átmentünk a „hotelünkhöz”, az alacsony kertkapuhoz. – Köszönöm, David. Köszönöm, hogy megajándékoztál a bizalmaddal és elmondtad nekem.

172 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Megszorította a vállam. Elakadt a hangja: – Jójcakát. Vigyázz, nehogy megcsípjenek a poloskák. Arcon csókoltam, bementem sötét és sivár hálószobámba és sietve elaludtam, mert őszintén szólva kicsit féltem ébren maradni és elgondolkodni a történteken.

173 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Huszonharmadik fejezet „Szigorúan tudományos nézőpontból tekintve is nemcsak alaptalannak, hanem arcátlannak is tartom azt a föltételezést, hogy a végtelen űrt betöltő világok miriádjai közül sehol másutt nem létezhet fejlettebb intelligencia, mint a földi emberéé, s hogy ez fejlettebb a csótányénál; hogy másnak nincs hatalma befolyásolni a természet menetét jobban nálánál, s hogy az ő hatalma nagyobb egy siklóénál. Anélkül, hogy ezzel az analógiával túllépnénk a tudott dolgokon, könnyű benépesíteni a kozmoszt entitásokkal, egyre emelkedő szinten, amíg csak el nem jutunk a mindenre-képesség, a mindenütt-jelenvalóság és a mindent tudás közelébe.” (Thomas H. Huxley: Esszék vitás kérdésekről) Másnap reggel frissen léptem ki a napfényre, úgy éreztem magam, mint aki egy hétig aludt. David már várt a szokásos forró tejjel és kiflikkel; ettünk-ittunk, mielőtt elindultunk. A Jég-Csúcsok felé néztem, messze magaslottak a horizonton a sík táj fölött. – Szóval mi más rejlik ott az ufókon kívül, amelyekről a helybéliek mesélnek? – kérdeztem a kiflit rágcsálva. David nevetett: – Ha már megkérded: Mayán szerint a csúcsok közti völgyek elérhetetlenek szárazföldi úton. Ezért olyan biztonságos a számukra. Amikor első ízben lefestette nekem, úgy hangzott, mint az Elvesztett Horizont. – David. Elárulta-e Mayán …hogy… hogy pontosan honnan jött? – Igen. A Fiastyúk egyik csillagáról. – Mondd: megkérdőjelezted valaha is az állítását, hogy földönkívüli? David úgy nevetett, hogy a falat kiesett a szájából: – Ne viccelj. Természetesen nem hittem el neki. Még mondta is, hogy nyíltan ellenséges vagyok vele. Azután egyik nap, nagyon korán reggel, napkeltekor, jóval mielőtt bármi felkelt volna, fölszólított, menjek oda az egyik hegy lábához és figyeljem egy bizonyos csúcsnak a legtetejét. Szót fogadtam. És tudod-e, mit láttam? – Mit? – Nem voltam biztos benne, akarom-e tudni. – Fölnéztem az égre és pontosan a csúcs fölött megjelent egy olyan repülő csészealj, amilyenről a parasztok meséltek. Azt hittem, összecsinálom magam. Attól kezdve Mayannak semmi gondja sem volt velem. De meg kell mondjam neked, haragudott rám, amiért arra késztettem, hogy a „hiszem, amit látok” technikát alkalmazza velem. Azt várta volna, hogy nyitottabb, értelmesebb vagyok. – Hogy olyan hiszékeny vagy, mint én? – Mondtam már neked az elején, hogy az igazi intelligencia mindig nyitott. Ettől még nem vagy bolond. – Nem? (Akkor miért érzem magam mégis annak?) David rám pillantott és nagyon határozottan így szólt: – Nem. Ide figyelj, Shirl. Felkavaró dolgok történnek veled. Így volt ez nálam is. És szörnyen gyorsan történik az egész. Anélkül nem lehet beszélni ezekről a dolgokról, hogy végig ne járd az utat. Ezért tűnik olyan nehéznek. Sok külső bizonyíték utal azonosítatlan repülő tárgyakra; olyan forrásokból

174 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

például, mint a Légierő, a radar-megfigyelőállomások, több száz egybevágó megfigyelés; különböző emberek, ugyanakkor és ugyanott látták őket. Szóval ez elfogadható, stimmel? – Stimmel. – Oké. Ha vannak ott ufók, akkor valakinek irányítania kell őket, vagy személyesen, vagy távirányítással. És ha nem földi emberek, akkor földönkívüliek; márpedig abban mindenki egyetért, hogy ezek az űrjárművek olyasmiket tudnak, amiről a mi technológiánknak sejtelme sincs. Odalesett rám, hogy lássa, miként fogadom ezt: – Kár, hogy mindenkinek saját külön bizonyítékra van szüksége. Mert abból, amit Mayán mondott, tudom, hogy a földönkívüliek magasabb rendűek, ismerik az élet spirituális területét is. Szerinte a tudomány, az igazán fejlett tudomány és a spirituális összhang: egy és ugyanaz. Még Einstein is ezt mondja. Nos: ha már eljutottál a spiritualitás dolgában odáig, ameddig eljutottál, akkor miért nem próbálsz kapcsolatba kerülni magasabb szintű technológiával? Ha nem tartod helyesnek, felejtsd el. Felejtsem el? Úristen, hogy a csudába lehetne ilyesmit elfelejteni? David látta, hogy – az ő szavával – „nyitottan” gondolkodom. – Nézd – kezdte – ezzel a reinkarnációs dologgal nincs problémád, ugye? – Nincs. Nincs azok után, hogy bőven hozzáolvastam a témához és az után, hogy magam is megtapasztaltam. Amikor szerepet játszom, felöltöm egy másik ember érzelmi köpönyegét. Ezért értem meg, hogy a lélek ugyanezt teszi, valahányszor újratestesül. Eszembe jutott az a sok-sok színész és színésznő, akik elmondták, milyen rémülten keresik az ihletést, amikor olyan szereppel akad dolguk, amely teljesen idegen a világuktól. Gyakran olyan érzésekre alapozunk, amelyek az életünk során megélt dolgokra épülnek, de jóval gyakoribb, hogy olyan érzéseket és reagálásokat kellene elhitetni, amelyekkel még sosem találkoztunk és – tudomásunk szerint – nincs kapaszkodási pontunk hozzá. Az ihlet csodája néha mégis elvezet a mélyebb megértéshez. És amikor különösen jók vagyunk a szerepben, olyankor valami halovány visszhang a tudatunk mélyéről emlékeztet bennünket: érzelmileg már jártunk ott. Lehet: a színészek gyakorlatilag a lelki élmények spirituális utánjátszói. Lehet, hogy ezért olyan ismerős ez nekem. Gondolataim újra visszaszálltak azokra a gyerekkori nyári éjszakákra, amikor hasaltam a fűben a távcsövemmel. Emlékeztem az „érzésekre”, amelyek akkor fogtak el, amikor a csillagokat lestem. Ismerősek voltak. Ilyen egyszerű. Egy ottani életre emlékeztem volna vissza? Átéltem-e, vagy ha már erről van szó, átélte-e valaki is, hogy ismeri a más csillagzatról jött „segítőket” ama hosszú küzdelem során, az idő traumái közepette? John, McPherson, Ambres így mondották. De kik ők? A fenébe is, teljesen világos: testetlen szellemek, akik hisznek benne, hogy a Földet mindig is fölkeresték némely földön kívüli lények. David lelke testben lakozik, mégis ugyanebben hisz… Gondolataim a Bibliára terelődtek, s azon töprengtem, hogy például Ezékiel és Mózes ugyanolyan körülmények közé kerültek-e annak idején, mint – hite szerint – David került napjainkban Mayannal? Akkoriban könnyebb lehetett, gondoltam. Csodák és varázslatok nap mint nap történtek, akkoriban mindenki hitt az effélékben. Akárcsak ezek az itteni emberek manapság… Megkérdeztem Davidét, nem üldögélhetnénk-e egy darabig a napon. Találtunk egy kis füves helyet a hegyi sziklák között; elterültünk a fűben. Mélyeket lélegeztünk és néztük az eget. Igyekeztem mindent kitörölni a fejemből és csak „létezni”. Éreztem, hogy David ugyanerre törekszik. Madarak csiripeltek, a folyó vize csapkolódott, bugyogott. Kis fekete kutya poroszkált arra, otthagyta névjegyét egy bokornál, aztán vígan elsietett. Fél óra telhetett el. Nem beszéltünk. Jólesett a békesség. Azután meghallottam, hogy David beszél valamit. Nyelve álmosan akadozott. De az is lehet, hogy én voltam álmos.

175 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Odanéztem rá: – Tessék? Sóhajtott, oldalára fordult, rám nézett: – Akarod, hogy Mayanról beszélgessünk? Mert neki sok mondanivalója volt rólad. – Rólam??? – Elképedtem. – David, de hát én nem ismerem Mayant! Ő a te problémád. David nevetett: – Ó, ő nem probléma. Neked viszont okozhat még néhány problémát. – Hogy-hogy? – Emiatt kell beszélnem veled róla. Gondolkodtam egy pillanatig: – Fölvehetem kazettára? – Persze. Elővettem a magnómat, megnyomtam a record gombot. Ha ez valóban megtörtént, azt akartam, hogy bizonyítékom legyen rá. Megnéztem, forog-e a szalag, és nekifogtam: – Nos, miről van szó, David? – Először is. Emlékszel-e, hogy körülbelül tíz éve beállított hozzád valaki és három követ hozott a maszáj törzsfőnöktől, akit olyan jól ismertél? Memóriám visszanyargalt a múltba. Igen, emlékszem, hogy az afrikai utam után becsöngetett hozzám egy férfi Encinóban. Nem mutatkozott be. Nem tett rám különösebb hatást, átadott három színes követ; azt mondta, ezek csodálatosan hatnak az egészségre, a biztonságra és a bölcsességre. Egy szafarin találkozott össze a maszáj törzsfőnökkel és az megkérdezte tőle, amerikai-e. Mikor igent mondott, a törzsfőnök azt kérdezte tőle, ismer-e engem. Azt felelte, nem, de hallott már rólam. A törzsfőnök megkérdezte: „Átadná-e ezeket neki?” És az az ember azt felelte, igen, valahogy majd átadja. Ekkor belém nyilallt a kérdés: – Honnan a csudából tudsz arról az emberről? – Mert én voltam az – felelte David. – Te? – szaladt föl szinte sikoltássá a hangom. – Igen. Nyugodj meg, Shirl. Akkor tulajdonképpen magam se tudtam, miről van szó. Csak azt, hogy az az ember elküldte velem azokat a köveket neked. Különös, gondoltam, és kikézbesítettem. – És azután? – kérdeztem harciasan, úgy éreztem, behatoltak az életembe. – Nos, Mayán jóval később szóbahozta ezt. Mármint, hogy mit jelent. Azt mondta, azért irányítottak tehozzád, mert előző életeinkben ismertük egymást és egyszer talán majd bizonyítékot akarsz kapni erre. – Akkor meg mi a fene volt ez a titkolódzás mostanáig? Miért nem mondtad meg nekem eddig soha, ki vagy? – De már a kérdés közben tudtam a választ. – Mert nem voltál még felkészülve rá! A lényeg a kövek kikézbesítése volt, még mielőtt egyikünk is tudta volna, mi ez az egész. Azután Mayán meg kellett győzzön engem. És most én kellett meggyőzzelek téged… – Azt hiszem – mondtam lassan – ha bizonyíték kell, hát ez megvan. De mi a lényeg? Mit jelent ez az egész? – Azt, Shirley, hogy tanítónak kell lenned. Hozzám hasonlóan. Csak sokkal szélesebb skálán. – Szélesebb skálán? – Igen. – Hogy érted ezt? Én nem vagyok tanító. Nincs hozzá türelmem. Inkább tanuló vagyok. – Igen, de szeretsz írni, nem? Atyaisten, rémüldöztem. Tehát könyvet kell írnom erről? De hát vajon tudat alatt nem ez volt a tervem? Nem azért hurcoltam magammal mindenhova a magnót, nem azért írtam le jegyzeteimet minden este?

176 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Mayán úgy gondolta, hogy a különleges képességeiddel te nagyon szórakoztatóan és informatívan írhatnál a kirándulásodról ebben a témakörben és eközben talán taníthatnád az embereket. Jézusom, van ennek értelme? A másik két könyvem személyes beszámoló volt afrikai, indiai, bhutáni, amerikai utazásaimról, politikáról, szórakoztatóiparról – és Kínáról. Most netán a múltbeli életeimről, Istenről, meg földönkívüliekről kellene beszámolót írnom? Ez logikai abszurditás, nevetséges. – Ki hinné el, ha megírnám ezt a nyilvánosság számára? – kérdeztem. – Meg fogsz lepődni. Sokkal többeket érdekel, mint hinnéd. Mindenkit az motivál, hogy meg szeretné ismerni az igazságot. Mindenkit. – Az igazságot? Miféle igazságot? – Az egyszerű igazságot, önmagad ismeretéről. És ha ismered magadat, ismered Istent. – Úgy érted, ez a Nagy Igazság? – Ez. Az a lényeg, Shirley, hogy egyszerű. Isten az egyszerűség. Az ember a bonyolultság. Az ember maga tette bonyolulttá önmagát. De vágyik az igazságra, amely ezen a bonyolultságon túl rejlik. És akik kezdik már érteni, azokban él a vágy, hogy másokkal is megosszák ezt. – De hát ez csak az én megértésem! Ez nem szükségképpen az igazság. – Nem – mondta David – csak egyetlen igazság van, és az: Isten. Ha beszámolsz másoknak, hogyan értetted meg Istent önmagadon keresztül, azzal segítesz nekik megérteni Istent, sajátmagukon át. Görcsbe rándult a szívem, a gyomrom. Igaz, szívesen írtam le a kalandjaimat, szívesen osztottam meg őket másokkal. De azt nevetségesnek találtam, hogy most arról írjak, hogyan találtam rá Istenre. Még abban sem voltam biztos, hogy hiszek abban a valamiben, amit Istennek hívnak. Engem az emberek érdekeltek. Érdekelt persze az is, hogy voltak múltbeli életeim, mert ez magyarázattal szolgált arra, ki vagyok most. – Nézd, David. Elfogadom a saját identitásomat, s azt, hogyan lettem az, aki, de azt nem mondhatom, hogy hiszem Istent. – Rendben. Nem hiszed Istent. Hanem tudod Istent. A hit valami ismeretlennek az elfogadását jelenti. Te egyszerűen csak elfelejtetted, amit már tudtál. David alighanem megérezte, hogy egy pillanatra rám tör a félelem, mert folytatta: – Rosszul választottál pályát, ha félsz a nyilvános meg-szégyenüléstől. Ez váratlanul ért. – Hogy érted ezt? – Valahányszor fölmész a színpadra, vagy a kamera elé állsz, kiteszed magad a bukásnak, nem? Én ugyan ezt eddig nem egészen így gondoltam, de volt benne valami. Rémséges lámpalázam volt mindig is, ami nem azzal függött össze, tehetséges vagyok-e vagy se, hanem azzal, mit gondolnak majd rólam az emberek. Nagy különbség. – Fölmerült-e benned valaha is – folytatta – hogy épp azért választottál nyilvánosság előtti pályát, hogy legyőzd a félelmedet a megszégyenüléstől? Sokszor gondoltam már erre magam is, de sosem láttam be igazán. Elepedtem a névtelenségért, szerettem volna légy lenni a falon, sokkal jobban szerettem kérdéseket feltenni, mint kérdésekre válaszolni. És valahányszor a hivatásom a nyilvánosság elé kényszerített, alig vártam, hogy túlessek rajta és remete lehessek újra, elmehessek valahova gondolkodni és írni. Mégis megmaradtam közéleti személyiségnek, mert lassan, fokról fokra kiirtottam magamból a félelmet. És az utóbbi időben már sokkal jobb volt. Voltaképpen minél többet tudtam meg benső énemről, annál kevésbé hozott zavarba, mit gondolnak mások rólam.

177 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Világéletemben azon voltam, hogy ne érdekeljen a mások véleménye rólam. Mi több, sikerült nyilvános használatra olyan személyiséget formálnom magamból, akiről tényleg azt hiszik, hogy fütyül rá, ki mit gondol őfelőle. Mondtam is egyszer a sajtófőnökömnek, szeretnék teljesen szabad szelleműnek látszani. Így szóltam hát Davidhez: – Gondolod, hogy azért terveztem meg a közéleti személyiségemet úgymond „szabad szelleművé”, hogy megírhassam, amiről Mayannal beszélgettetek? – Talán – felelte. – Talán ezt a karmát választottad magadnak. Miért nem tudod félretenni kis időre? Félretenni? Az egész dolog képtelenség volt, zúgott a fejem. Mint aki sötétben tapogatózik, s lámpásul csak klisék állnak rendelkezésére… olyan szófordulatok, mint belső tudás, magasabb tudatosság, magas vibrációk, belső béke, megvilágosodás, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Egyiket sem éreztem magaménak ezek közül. Viszont úgy éreztem, fölhasználnak. David arra használ, hogy írjam le ezt az egészet. – David – kiáltottam rá – az Isten szerelmére: azt állítod, hogy ez a Mayán földönkívüli? Jó, jó, oké. Ha ezt akarod hinni, az a te dolgod. De az egész dolog iszonyú baromságnak tűnik! – Ez már sok volt nekem. Hirtelen gyanakvás tört rám, abszurdnak éreztem, hogy tisztességes kérdéseket teszek föl valakinek, aki azt bizonygatja, hogy egy földönkívülivel volt kapcsolatban; úgy kérdeztem, mintha ez hihető lenne. Egyszeriben elegem lett. Kicsit ellenséges indulat tört rám. Szándékosan ütöttem meg ilyen éles hangot. Erről írjak? Rágondolni sem volt kedvem már. Az agyam majd' szétrobbant. Az én szellemi nyitottságomnak is vannak határai! David békésen heverészett tovább. Hasra fordult, láthatólag nem érdekelte és nem zavarta, ami belőlem áradt. A pulzusom felgyorsult. Már azt számítgattam, mennyi idő kell ahhoz, hogy leérjek a hegyekből, repülőre szálljak és visszatérjek egy egészséges, épelméjű világba. Versenyt futottak a gondolataim, egyre ellenségesebb lettem, belső párbeszédet folytattam magammal a saját ostoba nyitottságomról, s arról a borzadályról, hogy egyike leszek ama percenként születő újabb és újabb balekoknak, akikről P. T. Barnum ír. David egyenletesen lélegzett. – David! – szóltam rá éles hangon. – Itt vagy, vagy nem? – Itt vagyok – válaszolta azonnal. Halkan szólt, türelmesen. – Szóval? – kérdeztem hangosan és védekezőn. Félkönyökére támaszkodott föl: – Szóval micsoda, Shirley? A reinkarnáció gondolatát, úgy látom, elfogadtad, félig-meddig arról is meggyőződtél, hogy vannak ufók, valaki tehát repül bennük. Akkor hát miért gondolod, hogy az emberi faj élete kizárólagos a kozmoszban? Magam sem tudtam, mit gondoljak. Fizikailag kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Viszketett a bőröm. Fojtogatott a nap. Nem akartam már ott lenni, ahol voltam. David így szólt: – Próbálj megnyugodni. Lélegezz mélyeket és erre koncentrálj. Tudom, hogy keserves. Én is átestem ugyanezen a folyamaton. A túlterhelés viselt meg. Haladj a saját tempód szerint, haladj nyugodtan. Így többre jutsz. – Haladás? – kiáltottam rá. – Mindent fölforgatsz, amiben az ember hisz és valami rémséges metafizikai félhomályos zónával, halandzsával helyettesíted. Ezt nevezed haladásnak? – Ez fura – mondta. – Őszerintük mi halandzsázunk. Még mindig a sötét középkorban élünk. Az emberi faj viselkedése, mindinkább így látom, engem igazol. Tény, hogy alapjában meglehetősen primitívek vagyunk.

178 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Jó, oké. Igaz. Tudom én is, a franc egye meg. De az ember amúgy is eléggé állati jellegű. Ez magyarázza, miért viselkedünk úgy, ahogy viselkedünk. Akkor viszont miért támogatod azt a felfogást, hogy jobbak vagyunk, mint amilyenek vagyunk? – Á – felelte, nem „ugye megmondtam” hangsúllyal, inkább mintha én bizonyítottam volna be a lényegét. – Szóval ez az. Ki vagy borulva, mert én jobban hiszek benned, mint te magad. És ez arra késztet, hogy bizonyíts, túl azon, amire képesnek tartod magad. Uramisten, gondoltam. Ezt csináltam én Gerryvel. Fölhorkantam, nevetés tört elő belőlem; nevettem azon, hogyan lesz a kozmikus haragomból személyes példa. – Jobban érzed magad? – kérdezte David. – Tudom, ha te megértesz valamit, azt gyorsan érted meg. – A francba. Nem tudom. Nem tudom, miről beszélsz. – Dehogy nem tudod – felelte szelíden. Fölkeltem, járkáltam David körül. Meg akartam bökni a lábammal. Legszívesebben belerúgtam volna. – Ne félj – mondta. – Ne feledd, hogy helyes úton jársz. Másként nem lennél itt. Ezen nevetnem kellett. Atyaisten, mit beszél ez. – Különben is csak idő kérdése az egész – folytatta. – De amint látod, a világon körültekintve… az idő fogy. Nehéz ez, tudom. De ilyen az élet. Újra fölnevettem. – És ne feledd, hogy sok életed során estél már át ilyen nehéz küzdelmen. Úgyhogy nyugodj meg. Képes leszel rá. Újra letérdeltem mellé a földre. – De hát ha átmentem már ilyen úgynevezett spirituális küzdelmen, akkor miért megyek át rajta újra? – Azért, mert a lelki fejlődésednek vannak más vonatkozásai is, amelyeket fejlesztened kell. Például a türelmet és a toleranciát. Nem elég az eszeddel megérteni az ember spirituális vonatkozásait. Meg kell élni őket. Érted? – Hogyan? Mint Jézus Krisztus? Vagy mi? – Úgy, igen. Ó majdnem a tökélyre fejlesztette a lelki fejlődését. Mások is képesek erre. Ez volt tulajdonképpen Krisztus üzenete: mindenki érje el, amit ő elért; csak ismerned kell önnön képességeidet. – No és a te földönkívülieid? Ők is ezt teszik? Szükségük van erre? – Hogyne. A kozmosz minden élő lelkének szüksége van erre. Ez az élet célja. Ezt szeretnék megtanulni… ismerd meg a képességeidet a maguk teljességében. A földönkívüliek még mindig újat tanulnak önmagukról. De ami a Földön hiányzik, az a spirituális nézőpont önmagunkról. Fölnéztem a napra. A bőröm már nem viszketett, megint jólesett a napsütés. Fölsóhajtottam és a magnómra pillantottam. A hatvanperces kazetta már majdnem a végén járt. David dünnyögött: – Mayán mindig azt mondja, szeresd Istent, szeresd szomszédodat, szeresd önmagad és szeresd Isten művét, mert magad is e mű része vagy. Sose feledd. És még valamit. Lelkemre kötötte, ne felejtsek el megmondani neked valamit. Azt mondta: ahhoz, hogy a gyümölcsöt leszüreteld, föl kell kapaszkodnod az ágra. Elhallgatott. Elzártam a magnót és némán hanyattfeküdtem. De a szalag megvan. Újra meg újra meghallgatom, amint David szinte szó szerint elismétli ugyanazt, amit PcPherson és Gerry is mondott. „Az ufó-jelenség kihívás az emberiség számára. A tudósok kötelessége, hogy elfogadják ezt a kihívást, felfedjék az ufó mibenlétét és megfogalmazzák a tudományos igazságot.”

179 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

(Dr. Felix Zigel; Moszkvai Aviatikai Intézet) Sokáig hevertem ott. Azután éreztem, hogy David megmozdul. Odafordultam felé. Tágra nyitotta a szemét és a kezével védte a napsütéstől. Egyik szeméből könny csordult ki. Olyan volt, mint aki mély álomból ébredt. Nagyot sóhajtott és kinyújtózott. – Úristen. Messze jártam. Elnézést, de olyan békesség borult rám itt a napon, hogy elengedtem magam és alámerültem. Széttárta a karját, azután újra megdörgölte a személt: – Olyan szép, olyan meleg… Csak néztem rá. – Mi jár az eszedben? – kérdezte és izzadáscseppeket törölt le az álláról. – Mióta fekszel itt? – Körülbelül egy órája. És mondani akarok valamit. Nyilván volt valami a hangszínemben, amire fölfigyelt. Fölült. Én is fölültem. – Ez hihetetlen – mondtam. – Seggfej vagyok. Pokolba az egész nyitott szellemű intelligenciával. Hiszékeny szamár vagyok. David szomorúan pillantott rám: – Mayannal kapcsolatban? – Az egésszel kapcsolatban, a franc egye meg! – kiáltottam, majdnem sírtam dühömben, kimerültségemben. És félelmemben, hogy oktalan a dühöm… – Tudom – mondta. – Nagyon is tudom. Én is átmentem ugyanezen. De egy idő után nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy helyesnek „éreztem”, amit mond. Érted, mire gondolok? Arra gondolok, hogy ki lehet nevetni az érzéseket, meg mindent. De ha alaposabban megvizsgálod, kiderül, hogy ezek az „érzések” nagyon is fontosak. Még a tudósoknak is valamiféle „érzésük” kell legyen azzal kapcsolatban, amit bizonyítani akarnak. Egyszerűen „megéreztem”, hogy Mayán az igazat mondja. Ültem, bámultam rá, a füvet babráltam. Azután fölálltam és föntről néztem őt: – David, honnan tudod, nem csupán valami mélyen rejlő, tudatalatti igényedet vetítetted-e ki és hogy nem belső szükségletből hitted-e el, amit ez a Mayán nevű személy mondott önmagáról? Hátha szükséged volt rá, hogy elhidd. Ő meg észrevette ezt és azt mondta, amit hinni akartál. David megdöbbent: – De hiszen én nem akartam elhinni! Mondtam már neked. Még további két ideutazás kellett hozzá és több hónapnyi beszélgetés vele, mire egyáltalán udvariasan végighallgattam a szövegét. Csöppet se tetszett nekem ez a szöveg. Már majdnem ott tartott, hogy lemond rólam. Túl ellenségesnek talált. Elviselhetetlenül ellenségesnek. És igaza volt. Fölforgatta minden hitemet, egy darabig még az ép eszem is veszélyben volt. A gyors autóimat szerettem, a gyors nőimet, az életemet a nagy sebességű sávban. Eszem ágában se volt föladni mindezt és áttérni a spiritualitásra. Még csak boldogtalan se voltam, nem kerestem semmi új utat. De egy idő után be kellett ismernem, hogy meggyőző dolgokat mond. – Mi az a meggyőző dolog? Hogy a Fiastyúkról jött? – Nem, nem ez. Hanem a spirituális üzenete, a tanításai és magyarázatai a reinkarnációról, a kozmikus törvényekről és igazságszolgáltatásról. Ez győzött meg. Ez elől nem szökhettem el. A szemébe néztem. Nagyon őszintének tűnt. – Nem akarlak meggyőzni semmiről se, Shirley – mondta. – Rajtad múlik, mit hiszel el. De szerintem komolyan mérlegelned kellene, amit mondok. Az én életemre ez nincs hatással, akár így döntesz, akár amúgy. Én már tudom, mit higgyek. Mozdulatlanul álltam mellette. Újabb sárgára festett vonat haladt át a hegyek között. Legszívesebben beugrottam volna a frissen bányászott szénszállítmány közé, amíg csupa fekete nem leszek tőle. Az aztán

180 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

valóságos lenne. Vagy táncra perdültem volna a perui wurlitzerek zenéjére. Az is valóság lenne. És ráugrottam volna a Mantaro folyó színén úszó narancsszín buborékokra, mit sem törődve azzal, hogy elsüllyedek. Föl szerettem volna gyalogolni a Huaytapallana JégCsúcsokra és kifeszülni fölöttük, hadd lássam, mi van a másik oldalukon. Útnak indultam. David ott maradt, ahol volt. Egyedül gyalogoltam egész nap. Gondolataim csöngve ütődtek egymáshoz, mint valami súlyos láncszemek… tele voltam zűrzavarral, félelemmel, bánattal és sérelemmel. Majd ezt az érzést váratlan és érthetetlen örömkitörések szakították meg. Mi történik velem? David azért hiszi ezt el, mert erre van szüksége? Visszagondoltam Kaliforniára. Kevin Ryersonnak és Catnak szüksége van-e rá, hogy higgyen a spirituális entitásokban? És Sturé és Lars és Brigitta élete oly gyötrelmes talán, hogy szükségük van a hitre, mi szerint ez a spirituális entitás kalauzolja őket? Nem, egyáltalán nem látszottak meggyötört embereknek. David nem ismerte egyiküket sem, mégis mind ugyanazt gondolják a karmikus kozmikus igazságtételről, vagy a földön kívüli spirituális létezésről.

181 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Huszonnegyedik fejezet „Vegyük például a testünket. Szerintem a testünk véghetetlenül kicsi egységek miriádjaiból áll, mind külön élő egység, és ezek az egységek csapatokban működnek – én inkább rajoknak nevezem őket – és ezek a véghetetlenül kicsi egységek örökké élnek. Amikor „meghalunk”, ezeknek az egységeknek a rajai – mint a méhrajok – máshová vonulnak át és más formában, vagy környezetben funkcionálnak tovább.” (Thomas A. Edison: Napló és különféle megfigyelések) Másnap reggel egyedül indultam útnak, bolyongtam és gondolkodtam – nem is annyira gondolkodtam, mint inkább hagytam, hogy az új élmények átmossanak, anélkül, hogy a végére járnék a kérdéseknek. Egy új gondolkodásmód elsajátításához, új világképhez, teljesen eltérő élettávlatok kialakításához idő kell – és csak idő. Annyira hozzászoktunk azokhoz a dolgokhoz, amelyekkel együtt nőttünk föl, hogy nem is emlékszünk vissza a halk időszakokra, amikor magunkra zártuk az ajtót, s egymagunkban voltunk. Az embereknek mindig kell némi egyedüllét. Nekem ott és akkor mindenképp kellett. Késő délután lett, mire visszaértem Davidhoz. – Menjünk el a kénfürdőbe – javasoltam. Útközben David a zsebébe nyúlt és elővett egy ezüstnek látszó karperecet. Ugyanolyat, mint amit ő is mindig viselt. – Ezt Mayantól kaptam – mondta. Neked szeretném adni. Viseld a csuklódon, valahányszor itt vagy. Világosabbak lesznek tőle a dolgok. Fogalmam sem volt, mit ért ezen; fölraktam a karperecet. – Miből van ez? – Nem tudom. Nehéz megállapítani. De használ. – Hogy-hogy használ? Minek használ? – Sehogysem értettem. – Amikor az enyém rajtam van, a gondolataim valahogy kitágulnak, sokkal tisztábban gondolkodom. – Hogy lehet ez? – Nem tudom pontosan – mondta. – Ez valamiféle harmadik erővel függ össze, ahogy ő mondja. – Mayantól kaptad a karkötőket? – Igen. Gyerünk le a fürdőházba. Ott jobban tudok gondolkodni, és megpróbálom elmondani, amit ő magyarázott. – Oké. Nekivágtunk az útnak az alkonyati fényben, a levegő hűvösödött. Az ég oly tiszta és éles kontúrú volt, hogy nappali fénynél is láttam a holdat; olyan volt, mint egy nehéz szürke óriás labda. Vibrált az agyam. Oszlott a belső zűrzavar bennem. Az ég: valóságos volt. A hideg csontig hatolt. A hold: tény volt. Csupa tény, semmi kérdőjel körülöttük. David gyertyát vitt magával, én a magnót. Éjszakánként a poncho tett olyan nélkülözhetetlen szolgálatot a számomra, mint nappal a szalmakalap. Alig vártam, hogy a langyos kénes vízbe merüljek. Máris kevésbé sajogtak az izmaim. A „vizek” használtak; ez is tény volt. Ruháinkat a dohos illatú falból kiálló szögekre akasztottuk és lassan, fokozatosan a vízbe ereszkedtünk. Bugyborékolt körülöttünk, szinte beszélt. Nyújtóztattuk a karunkat, megérintettük a mohos köveket a talpunk alatt; újra meglepett a bugyborékoló víz kellemes felhajtóereje. Éreztem, akkor sem süllyedhetnék le, ha akarnék. Teljesen átitatódom, mire ez a kaland véget ér, gondoltam.

182 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

A fürdőházban besötétedett. David gyufát gyújtott, meggyújtotta a gyertyát, lefordította a mögöttünk lévő földes padló fölött, hogy rácsöpögjön az olvadt viasz, majd óvatosan belehelyezte a gyertyát a gyorsan hűlő csöppekbe. – Lazíts kicsit – mondta. – Túlságosan föl vagy pörögve. El kell még mondanom egyet s mást abból, amire Mayán tanított. Észbontó lesz. – Mintha nem volna már épp eléggé szétbomolva az agyam. Kinyúltam a magnóért és bekapcsoltam: – Először is – kezdte David – vegyük át a gimnáziumban tanult kémiát és az atom szerkezetét. – Én nem tanultam kémiát – mondtam. – Mindig tudtam, hogy a szórakoztatóiparba készülök, úgyhogy nem láttam értelmét. – Rendben van, semmi gond. Tudod, hogy a proton a pozitív töltésű energia és az elektron a negatív. – Igen. – És azt is tudod, hogy ezek a töltések egyenlően kiegyensúlyozott energiát hordoznak. – Igen. – És hogy a negatív és a pozitív vonzza egymást, az azonos töltések taszítják egymást. – Igen. – Tudod, hogy az elektronok állandóan igen nagy sebességgel keringenek a protonok körül. Tulajdonképpen az elektronok és a neutronok nagyjából hasonlóképpen keringenek a protonok körül, ahogy a Föld és a naprendszerünk többi bolygója forog a Nap körül. Más szavakkal: az atom miniatűr bolygórendszer. – Igen, emlékszem, olvastam erről. Izgalmasnak találom, hogy az atom egy bolygórendszer mikrokozmosza. Az ember eltűnődik: hátha egy csepp víz az egész világegyetem. David arca fölragyogott. De nem hagyta abba. – Mármost működik egy erő, amely összetartó elemként viselkedik, ez teszi képessé ezt a miniatűr bolygórendszert a keringésre. Ezt az energiát nevezte Mayán Isteni Erőnek; amely minden anyag elrendezője a kozmoszban. Ez organizálja az atomot. A teremtésben minden atomokból áll; a fák, a homok, a víz, a macska bajsza; bolygók, galaxisok… minden. Minden, ami fizikai, atomokból áll. Azt mondhatjuk, hogy ez az Erő a végső Forrás, a természet gondolkodó eleme. – Várj egy kicsit – mondtam – ne feledd szavadat. Gondolkodó elem? Elhallgatott egy pillanatra, a gyertyafénybe nézett. Azután így szólt: – Hadd mondom ezt később, oké, Shirley? Most csak figyelj, és ha nem áll össze a kép, felejtsd el. – Oké – mondtam. – Te hoztad föl. Ráérünk. Szóval, ez a Forrás a természet „gondolkodó” eleme. És? – Jó, akkor vegyük az atom összetevőit. Azzal tisztában vagy, hogy egy egyszerű atom protonokból, neutronokból és elektronokból áll, ugye? – Igen. – És azt is érted, hogy ez a Forrás tartja össze az elektronokat, a protonokat és a neutronokat? – Ha te mondod! Úgy érted, az egész valamiféle óceán, amelyben minden úszik? – Jó! Igen – felelte. – Ez az óceán tartja össze az atomokat, a bolygókat, a galaxisokat, a Világegyetemet… együtt, harmóniában. – Ezt mondta neked Mayán? – kérdeztem, és furcsán kavargott minden a fejemben. David bólintott: – Tarts ki még egy kicsit, jó? – Jó. – Nyeltem egyet.

183 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Oké – David folytatta: – A Forrás, vagy, ha akarod „az óceán” egyensúlyozó és ellentétes polaritásokból áll. – Polaritásokból? – Igen. Pozitív és negatív polaritásból, jinből és jangból, vagy, ahogy a fizikusok ma mondják: kvarkokból. – Hallottam erről. – Nem lep meg. Néhány tudósunk gyanítja, hogy ott van az az energia, de mérni nem tudják, mert nem molekuláris. Azt mondják, van egy energia, amely kitölti az atomon belüli űrt, de nem tudják, mi az. Még ők is az atom kohéziós elemének tartják, és „gluon”-nak nevezik. Tudják, hogy nem anyag, inkább az energia egységei. – Mondd csak, konkrétan mire akarsz kilukadni? – Mayán azt mondja, ebből az atomon belüli energiából áll a Forrás. A Forrás, tehát az energia, nem molekuláris. És most elmondok egy eléggé nehezen érthető részt, de ez a legfontosabb. Ebből az energiából áll össze a lélek. A testünk atomokból épül; a lelkünk pedig ennek a Forrásnak az energiájából. Ideges veríték vert ki. Lehetséges, hogy a lélek éppoly reális energiából áll, mint a fizika erő? Ezért él örökké a lélek? Kavarogtak a gondolataim. David szavai siettek a segítségemre. – A mi tudományunk nem ismeri el a lélek létezését, ezért nem ismerheti fel a Forrás tudományos felépítését. Amennyiben és amikor a tudomány létrehozza a Forrást, elismeri a spiritualitást, mint fizikai realitást. – Miért? David, nem látod, hogy ez csak egy kolosszális feltételezés? Ki mondja, hogy ez a Forrás, ha létezik, szükségszerűen a lélek energiája? Lehet akármi, egy negyedik dimenzió része, vagy a téré, vagy az időé, akármié. És énszerintem ezen a ponton nagyon is egyremegy, tudjuk-e tényszerűen, miből áll a lélek, vagy nem. Vagyis, ha becsszóra elhisszük az alapvető létezését, márpedig bizonyíték híján csak így hihetjük el, akkor mi értelme lebontani az összetevőit, miért nem hisszük el becsszóra az összetételét? Miért kell egyáltalán rákérdezni az egésznek a mechanizmusára? A mechanikának csak abban van az értelme, hogy bizonyítható. A lelket nem lehet bizonyítani, és ami engem illet, erre nincs is szükség. De ne akarj nekem mechanikát becsületszóra eladni. David nevetett: – Mayán szerint épp ez a baj a mi tudományunkkal. Nem veszi figyelembe azoknak az erőknek a létezését, amelyek az egyszerű spirituális tartományba tartoznak. Ezért nem tudják máig azt sem, mi voltaképpen az elektromosság; csak a fizikai következményeiből látják, hogy létezik. – Te tényleg azt hiszed, hogy a lélek fizikai erő? – Azt, pontosan. De jelentősen eltér azoktól a fizikai és molekuláris erőktől, amelyek a testet alkotják. Atomméret alatti erő, az életet szervező intelligens energia. Része minden sejtnek, része a DNS-nek, bennünk van, belőlünk való az egész a maga teljességében, mindenütt: ezt nevezzük Istennek. Folyt rólam a víz, szédültem. Bárhogy tiltakoztam is ellene, meg kell mondjam: ezt reálisnak véltem. Nem tudom, miért. Nem tudom megmagyarázni. Úgy éreztem, emlékezem valamire valahol az elmém legalján, valahol, egy soha meg nem érintett helyen. Az, amit David, Mayant idézve mondott, valamiféle belső ráismerést ébresztett. Mintha valami ismerős dologra vetődött volna fény, amit eddig is néztem, csak nem láttam. Azért éreztem igaznak, amit mond, mert már előzőleg is tudtam valaha, valahol. Nem annyira a szerkezetével, inkább a jelentőségével voltam tisztában; mint ami az általunk ismert életen kívül, vagy inkább annak plusz részeként létezik. – Látod? – kérdezte szelíden. – Hát ez az. A Forrás tölt ki és szervez minden életet. Ez a kezdet és a vég; az Alfa és az Omega. A Teremtés Istene. És nagyon is bennünk van. Rábámultam. Szólni sem tudtam. Valóban nem volt mit mondani erre.

184 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Milyen öntelt is voltam – tűnődtem – hogy Istent valami emberinek képzeltem el, olyanféle formájúnak, mint magunkat, a magunk képmására teremtve. Nem csoda, hogy tagadtuk a szellemet. Még a vallások is főképp fizikai képmások alapján képzelik el a lelket. A tudomány pedig képtelen elfogadni egy spirituális forma lehetőségét. – Így azt is megérted – mondta David – hogy amikor Krisztus azt mondta, hogy Isten mindenütt jelen van, akkor ezt némiképp szó szerinti értelemben mondta: úgy értette, hogy az életet irányító spirituális energia mindenütt jelen van. Az élet tehát egyfelől a molekuláris szerkezet, ami fizikai anyag, másfelől a Forrás, ami spirituális energia. A fizikai forma meghal. A spirituális energia örökké él. A karom a mellkasom köré fontam. Azután letöröltem homlokomról a verítéket és újra összekulcsoltam a karom. És mint aki gimnáziumi fizikaórán felel, úgy mondtam ki fennhangon: – Az energia nem teremthető, nem elpusztítható. Csak átalakul. – Stimmel. Minden energia. De a tudomány csak azzal foglalkozik, amit lát, és amit bizonyíthat. Molekuláris sajátságokat könnyebb találni, mint energiaegységeket. A lélek pedig energiaegységek akkumulációja. Saját szabad akarata van és amikor a hozzá tartozó test meghal, akkor egyszerűen egyéníti magát, amíg meg nem hozza karmikus döntését: milyen új formát fog felvenni. Ebből ered az, amit reinkarnációnak nevezünk. Innen az élet a halál után. Innen az élet a születés előtt. Hallgattam. Gondolkodni akartam. Nem akartam gondolkodni. Mindenekelőtt pihenni akartam. Mélyeket lélegeztem. Keserű epe tört fel a torkomba. A hunyorgó gyertyafénybe bámultam. Kóválygott a fejem. Mintha alagút nyílt volna az agyamban. Egyre tágult, mint egy kongó üreg, nyitott volt és minden kuszaságtól mentes. Ez nem gondolat volt, hanem kifejezetten testi érzés. A gyertya lángja lassan beleolvadt az agyamban lévő űrbe. Újra úgy éreztem: azonosulok a lánggal. Nem volt karom, se lábam, se fizikai formám. Én lettem az az űr az agyamban. Lebegtem az űrben, kitöltöttem azt, elúsztam, kiszálltam a testemből, és fölemelkedtem a magasba. Közben persze tudtam, hogy a testem a vízben maradt. Letekintettem, láttam. David ott állt szemközt vele. A szellemem, vagy elmém, vagy lelkem, vagy micsoda, magasabbra kapaszkodott. Áthatolt a fürdőház mennyezetén, az alkonyi folyó fölé; a szó szoros értelmében éreztem, hogy repülök… nem ez a helyes kifejezés… ennél szelídebb dolog volt… lebegés a jobb szó… egyre magasabbra lebegtem, már láttam a hegyeket, a tájat odalenn és fölismertem a helyet, ahol aznap jártam. S a szellememhez kapcsolódott egy vékony-vékony ezüst zsinór, amely engedett, bár a medencében lévő testemhez volt odakötve. Ez nem álom volt. Nem; mindent tudatosan éltem át. Tudatában voltam, hogy nem akarok túl magasra emelkedni. Tudtam: nem akarok a testemtől túl messzire szárnyalni. Határozottan éreztem, hogy oda vagyok kötve hozzá. Biztos voltam benne, hogy két formát érzek… a testi formámat odalenn és a szellemi formámat, amely fönn szárnyal. Egyszerre két helyen voltam és ezt teljességgel elfogadtam. Szárnyalás közben tisztában voltam vele, hogy vibrációs energia vesz körül. Ezt nem láttam, de érzékeltem egy újfajta „érzékelést”. Az észlelés új dimenziójaként éltem át ezt valamiképp, aminek semmi köze sincs a látáshoz, a szagláshoz, a halláshoz, a tapintáshoz és az ízleléshez. Magamnak sem tudtam megfogalmazni. Tudtam, hogy a testem jelen van – nem fizikailag – hogy ott van alattam. Ezt élték át az Elizabeth Kübler-Ross által meginterjúvolt emberek? Elvált-e fizikai formámtól a spirituális energiám? A lelkem az, ami lebeg? Nagyon is tudatában voltam ezeknek a kérdéseknek, miközben szabadon szárnyaltam a Föld fölött. Annyira tudatos volt, amit éreztem ezekben a pillanatokban, hogy azt is megértettem, mily kevéssé fontos a testem. Átéltem a különválást, azt hiszem. Megéltem a két entitást – és még ennél sokkal többet is. Figyeltem a testemhez erősített ezüstzsinórt. A metafizikus irodalomban olvastam már az ezüst zsinórról. Ott csillogott a levegőben. Végtelenül hosszú volt… tökéletesen rugalmas, mindig a testemhez erősítve. Valamiféle spirituális szemmel láttam. Ez más volt, mint

185 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

amikor a szemünkkel látunk. Magasabbra szárnyaltam, s eltűnődtem, mikor feszül meg a zsinór, anélkül, hogy elszakadna. Abban a pillanatban, hogy a gondolataim tétovábbak lettek, megszűnt a szárnyalás. Ekkor tudatosan megakasztottam a röptöm. Nem akartam magasabbra szállni. Máris láttam a Föld hajlatát, s a sötétséget a földgömb egyik felén. A szellememet körülvevő űr nyugtatott, szelíden és tisztán. Felfogtam az energiakapcsolatokat és a hullámzó gondolatenergia mintáit. Az ezüst zsinór nem nyúlt, nem feszült. Csak lebegett szelíden. Lefelé irányítottam magam, a testem felé. Lassan ereszkedtem alá. Lassan… egyre lefele… lebegtem az űrön át a föld irányába. A szellememet körülvevő űr megnyugtató volt, szelíd és tiszta. Az energiavibrációk enyhültek… a gondolathullámok ringató érzése eltűnt fölöttem és lágy, leheletszerű egyesüléssel visszaolvadtam a testembe. A testem kényelmes volt, ismerős, de ugyanakkor visszahúzott, korlátokat szabott, és terhemre volt… örültem a visszaérkezésnek, de tudtam, hogy máskor is el fogok szállni. Az ezüst zsinór egyesült a hunyorgó gyertyalánggal; fölráztam magam a koncentrációból és a mosolygó Davidre néztem. Nem igazán értettem, mi történt velem. Megpróbáltam elmesélni Davidnek. – Ismerem ezt – mondta. – Érted már, hogy az eszmélés fizikai jellegű? Amire ráeszméltél, az a lelked; a lelked elhagyta a testedet. Ennyi az egész. – De látszott, hogy örül. – Úgy érted, hogy asztrálisan kivetültem? – Persze – felelte. – Ugyanez történt velem ma délelőtt, amíg sétálni voltál. Utazásokat teszek az ország fölött. Megspórolom a benzinköltséget – nevetett. – Az asztrális világban bárhová mehetsz, ahová a kedved tartja, és megismerkedhetsz más lelkekkel is. Sajnos, néha nem emlékszel vissza ébredéskor, a testedbe visszaérve, hol is jártál. Ahogy az álmaidra sem. – Tehát ez történik akkor, amikor meghal az ember? A lelke fölemelkedik a testéből és az asztrális világban lebeg? – Igen; de csak akkor hal meg, ha az ezüstzsinór elszakad. Amikor a test nem képes tovább fönntartani az életerőt, a zsinór megfeszül és elpattan. Voltaképpen nagyon egyszerű. Azt nem tudom konkrétan elmondani, milyen érzés a halál, de azt igen, hogy az elv ugyanaz, mint az asztrális kivetülésnél. Csak nincs hova visszatérni. Kicsit megborzongtam a vízben. Forró tejre vágytam… valami ismerős dologra. Nem várt rám meleg, barátságos szoba, nem ülhettem bele egy igazi habos forró fürdővízbe. Csak előrefele mehettem, bármily kényelmetlen volt is. – Kiszállnék a vízből – mondtam, a fogam összekoccant. – Oké. Igyunk tejet és együnk valamit. Addig dörgöltem jó erősen a bőröm, amíg már szúrt; oly gyorsan kaptam magamra a holmimat, mint egy átváltozó művész. David odakinn megölelt, mintha sikerrel érettségiztem volna. Minden érzékelésem a feje tetején állt…minden világi, belém idegződött érzékelésem. Új észleléseim egyszerűbbek lettek. Amit az imént átéltem, abban volt valami álomszerű, mégsem volt álom. Sokkal inkább új dimenzió. Mihelyt megittuk a forró tejünket és megettük a fogatlan asszony főztjét, nyugalom borult rám. A Limából közvetített meccs harsogott a rövidhullámú rádióból, utána riportokat sugároztak a huancayói zavargásokról. A bemondó jelentette, hogy „inflációs” forrongások zajlanak. Az emberek kövekkel hajigálják a kirakatokat, így tiltakoznak a magas megélhetési költségek ellen. Az emberek még itt az Andokban sem tudtak megélni, a bérek nem fedezték az árakat. David azt mondta, valószínűleg kormányváltozás közeleg, méghozzá puccsal, vagy más módon, de ez sem segít, mert újra meg újra ugyanez a probléma merül majd fel. Amikor kimentünk, hogy átkeljünk az autópályán a „hotelünkhöz”, már sötét volt. Megmegbotlottunk egy-egy nagyobb kőben. David elmondta: a tiltakozók ezekkel a kövekkel akadályozzák, hogy a forgalom eljusson Huancayóba, amelynek százezer lakosára már

186 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

kijárási tilalom érvényes este kilenc óra után. A kövek a kormánycsapatok segítségül küldését is gátolták. Volt egy olajlámpásom, amely valamicske gázszagú meleget bocsátott ki. Mégis, legalább egy kis meleg várt, mire hazaértem és az ágyra rogytam. A hideg földpadló dohszagot árasztott; amikor betakaróztam a ponchómba, eszembe jutott, vajon ha több kényelmem lenne, akkor is ilyen nyitott lennék-e az új gondolatokra. Vajon szükségszerűen kényelmetlenségben kell-e élnünk ahhoz, hogy alapvető dolgokat fölismerjünk? – Aludj jól – búcsúzott David. – Pihenj. Lehet, hogy találkozunk az asztrális síkon! – Rám kacsintott és elment. Addig bámultam az olajlámpás tört fényébe, míg csak meg nem fájdult a szemem. Lefeküdtem a priccsre, hallgattam a sziklás hegyek csendjét, a disznók röfögését. A gondolataim össze-vissza kavarogtak, gomolyogtak, ide-oda ugráltak. Holtfáradt voltam. Szívesen kiszálltam volna magamból. Nem lenne jó elfutni, elrejtőzni, elfeledni mindazt, amit idefenn átéltem? Világéletemben mohó voltam, mindent, amit csak lehet, meg akartam élni, tapintani. El sem tudtam képzelni, hogy ne legyek benne a mindennapi kavargásban. Mégis: visszakívánom-e a régi életemet, a célok és okok keresésének oly ismerős gyötrelmét? A félelmeimet, a féltékenységeimet, küzdelmemet az igazság megtalálásáért? Visszavágyom-e mindahhoz, ami boldogtalanná, vagy mámorossá tett – csak mert ismerős? Képes leszek-e valaha is újra ellazulni abban a hitben, hogy csak az az élet és csak az a realitás, amit a szememmel látok, a fülemmel hallok, a kezemmel megérinthetek? Hogy a halál az halál és mindennek a vége? Akarok-e visszatérni ahhoz a „biztonságos” érzéshez, hogy bizonyíték nélkül semmiben sem érdemes hinni? Halk kopogást hallottam a falon, amely szobámat a Davidétól elválasztotta: – Nyugi, Shirley – szólt át, nevetve. – Érzem az agyad, nem tudok aludni tőle. Én is elnevettem magam: – Te vittél bele ebbe az egészbe – mondtam és a feje melletti sárga vályogfalat bámultam. – És most te mondod, hogy nem tudsz tőlem aludni… – Próbálj aludni. Szükséged van rá. – Hát persze. De hogyan? Hogyan aludjak el, amikor tudom, hogy millió éven át kell élnem? Nem is nagyon vágyom rá. – Koncentrálj. – Mire? – Az Arany Álmodra. Emlékszel? – Emlékszem. Csak az volt a baj, hogy nem emlékeztem. Semmi olyan nem jutott eszembe, amit az Arany Álmomnak nevezhetnék. És ez volt a legrosszabb az egészben.

187 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Huszonötödik fejezet „… ugyan vajon az egész élet a születéstől a halálig, minden álmával, nem álom-e maga is? S mi való életnek hisszük, realitásában nem kételkedünk; de hátha csak azért, mert nem ismerjük a másik, reálisabb életet? Életünk ama reálisabb élet egyik álma, s ez így megy vég nélkül egészen a leges-legutolsóig, az igazán reális életig – Isten életéig.” (Lev Tolsztoj: Levelek) A következő néhány napot járkálással és gondolkodással töltöttem. Néha David is velem tartott, néha nem. Néha haza akartam menni Amerikába, vissza a régi ismerős világomba, annak gyors tempójú kavargásába, zajos kapcsolataiba, valószerűtlen románcába, a látható cél nélküli rohanásba: társadalmi események, hírek, művészetek, filmek, slágerek, bukások, veríték, robot, fekete humor, versengés, divatok, profitok, színes tévék és sikerek világába. Mindez hiányzott. Hozzájuk szoktam. Ebben a tarka kavargásban éltem le az életem és most vágytam utána. De nem akartam többé kielégületlen maradni benne. Néztem a fogatlan asszonyt, amint a talpával taposva mosta a ruháját. És tiszta lett. Mármint a ruha. (Talán a lába is.) Én is legszívesebben ezt tettem volna az életemmel… megtaposni, amíg tiszta nem lesz. Vissza tudnék menni most a régi életembe? Tudnék-e két ember lenni? Több vagyok egyetlen embernél? Megtorpantam és elnevettem magam. Hát éppen ez a tanulság! Én vagyok valamennyi ember, akiknek az életét éltem. Lehet, hogy jó néhányszor átestem már ennek az agyelszívásnak a változatain. David szelíd megértéssel figyelte az egész érzelmi vihart. – Nekem is végig kellett csinálnom ugyanezt – mondta egyszer egy sziklán ülve, s egy hegyi vadvirágot bámult. – Ismerd meg önmagad. És magadban a világegyetemet. Egyik este, az ÉTEL-épületben elfogyasztott vacsora után megkérdezte, van-e kedvem az eget nézni egy darabig. Az étel átmelegített bennünket, úgy éreztük, megvéd a hidegtől. – Próbáljuk meg – mondta. – Ha túl hideg lesz, bemegyünk. A szalma meleg, ha jó mélyen betemetjük magunkat benne. A kokát rágó munkások lapátjával mély, négyszögletes lyukat ástunk a „hotelünk” mögötti puha földbe. Azután szalmacsomókat raktunk bele. Ráfeküdtünk és magunk köré is szalmát halmoztunk. Elég melegnek tűnt ahhoz, hogy lazítsunk benne. Azt mondtam magamnak: nem fázom; így azután nem is fáztam. David vágyakozón az égre bámult. Feküdtem a szalmában, és azon tűnődtem, hogyan emlékezem majd vissza Perura, ha hazatérek. Megvolt az a fura szokásom, hogy honvágyat éreztem mindama országok iránt, amelyekben valaha jártam – még a Szovjetunió iránt is, amelyet pedig nem nagyon kedveltem. Mindig fölszikrázott bennem valami, valahányszor új helyre mentem, s ez a szikra bennem maradt akkor is, amikor eljöttem onnan. Ki tudja, hány országban éltem előző életeim során? Nem értettem, miért nem emlékszem vissza erre. A csillagok közelinek látszottak, szinte kéznyújtásnyira voltak. Kicsit megborzongtam, de a látvány nagyszerűsége mellett eltörpült az, hogy hideg van. David nyugodtan hevert mellettem. Egy órán át néztük az eget. Azután Davidre néztem: – Örülök, hogy eljöttem ide. Köszönöm.

188 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Hamarosan elaludtunk. Az sem volt most fontos, előjönnek-e az űrhajók. Pihenésre vágytunk. Napkeltével ébredtünk, s vagy két órát sétáltunk a hajnali árnyak közt. Nem sokat beszéltünk. És később, amikor elfogyasztottuk a meleg péksüteményt a forró tejjel, arról beszélgettünk, milyen megnyugtató, hogy soha semmi nem hal meg. Délután újra sétáltunk… föl-le a hegyoldalakon, a Mantaro folyó mentén. Útközben vettünk Mantaro joghurtot. Ugráltunk, futottunk. Belegázoltunk a hideg folyóba, fröcskölődtünk a narancsszínű vízzel. Teljesen és tökéletesen átéltem a jelen pillanatot, s amikor a délutáni napsütésben kinyújtóztunk a meleg fűben, úgy éreztem magam, mint aki körül lágy, bársonyos folyadék hullámzik szelíden. Kezdtem új módon nézni magamra és az életemre. Inkább csak éreztem, mintsem tudtam, miképpen. Mint aki föladja régi önmagát. Azt az önmagamat, amely az emberi mivolthoz tartozónak hitte a bűntudatot, féltékenységet, anyagiasságot, szexuális gátlásokat és kétségeket. Már régebben kialakítottam a véleményem ezekről az érzelmekről, alapjában lemondtam róluk. Most újra akartam gondolni ezt a lemondást s egy újfajta elképzelést kialakítani az életről, amely azt kívánta, hogy iktassam ki a negatív vonatkozásokat, főleg ha nem akarok később a karmámmal fizetni. Minthogy életem, úgy látszik, nem ér véget majdani halálommal, ez az örökkévalóságig visszaütne rám. Úgyhogy legjobb lesz máris hozzáfogni. Ez a felfogás idegen volt mindattól, amit valaha elképzeltem. Otthoni életemről és kapcsolataimról gondolkodtam. Visszaemlékeztem Gerry múltkori hirtelen fölismerésére, mely szerint én olyan túlzott ábrándképet festek róla, amelynek ő nem képes megfelelni. Kapcsolatunkat én tettem működésképtelenné. A romantikus szemlélet tehet róla. Ez nehezíti meg az életet, mert e romantikus szemléletnek lehetetlen megfelelni. Észrevettem, hogy másképp gondolok Gerryre. Sokkal tárgyilagosabb fényben láttam őt. Jóval realisztikusabban – az ő szemszögéből. Beszéltünk erről Daviddel, bár egyszer sem neveztem nevén Gerryt. De David segítségemre volt, megértette az érzéseimet. Beszélgetésünk közben lassan megvilágosodott bennem; világéletemben arra használtam szerelmetes, védelmező, babusgató kapcsolataimat a férfiakkal, hogy a háttérben maradhassak. Azért szőttem önmagam és a szeretett férfi köré gyöngédségből biztos hálót, nehogy igazán szabad legyek. A mi fontosabb lett számomra, mint az én. A szerelem nevében védtem meg önmagam a saját lehetőségeimtől. Mérföldeket gyalogoltunk nap mint nap Daviddel a gabonaföldeken át végig a Mantaro folyó mentén. Üldögéltünk, néztük a napfelkeltét, a naplementét. Amikor a konfliktusom elővett, megbeszéltem vele, ő pedig emlékeztetett: vizsgáljam meg az okaimat, a beállítottságomat, az ellentmondásaimat és a kitörési lehetőséget egy új szabadság és tanulási folyamat felé. Nyugodt, napsütéses üldögéléseink közben, domboldalon, vagy a buborékos kénes vízben David újra meg újra visszatért a Mayannal folytatott beszélgetéseire. Egyik ülésükön a lány arról beszélt: minden nőnek hinnie kell önmagában mint nőben, biztonságban kell éreznie magát asszonyi mivoltában. – A nőknek, még az Egyesült Államokban kivívott függetlenségükkel együtt is még több függetlenségre és szabadságra van joguk – mondotta Mayán. – Egyetlen társadalom sem funkcionálhat demokratikusan, amíg a nőket minden szinten egyenlőknek nem tekintik, főleg ők magukat. És ez csak saját erőfeszítés árán érhető el. Semmi sem ér fabatkát sem, csak amit saját erőfeszítésünkkel érünk el. Az emberi lélek, de különösen a női lélek az otthon kényelme által, a korlátozott szerelem által röghöz kötött; szét kell törni a láncokat, eljutni a magasabb tudáshoz, másként tovább szenvedünk. Mayán felhívta David figyelmét, hogy a nők okosabbak a férfiaknál – ezt David komoly arccal ismételte el. Egyértelműen komolyan vette Mayant.

189 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Egy másik ülésen Mayán az Isten szolgálóleányának nevezte a tudományt. De azt is mondotta, hogy a tudomány oly fejlett technológiát fejlesztett ki a Földön, hogy már nincs hatalmunk fölötte, akkor sem, ha az teljes mértékben életveszélyes. S hogy le kellene állítanunk nukleáris erőműveinket, s a kutatási erőforrásokat a veszélyes hulladékok problémájának megoldására kellene összpontosítanunk. A technika önmagában jó dolog – mondotta Mayán – csak az a kérdés, hogyan használják és mire. Példaként hozta fel a Napot mint korlátlan energiaforrást; ennek az energiának a raktározását és hasznosítását kellene megtanulnunk. És akkor a tudomány – a technikán keresztül – szolgálja majd az embert és a Földet is. Mayán folyamatosan hangsúlyozta, hogy a kozmoszban nincs értékesebb egyetlen élő leieknél; egyetlen élő lélek értékében benne van a teljes kozmoszé. Szerinte az emberiség egy fölfele haladó spirált követ, s bár látszólag nem fejlődünk, ez még sincs így. Minden egyes újraszületéssel és élet utáni létezéssel egyre magasabb szintre kerül az emberiség, akár tisztában vagyunk ezzel, akár nem. És – mondotta – az egyéni lélek haladása a teljes kozmosz gépezetét és mozgását befolyásolja; ilyen fontos minden egyes lélek! Azt is mondotta még Mayán, hogy az ember hajlamos a saját felfogó készségére korlátozni megértését. Nehezen lépünk túl saját vonatkoztatási pontjainkon, hogy képzeletünk mennyiségi ugrásokat tehessen – más dimenziókba, áttörve az élethossziglan megszokott gondolkodási határokat. Két és fél hete voltunk ekkor már az Andokban. Számomra két és fél évnek tűnt. Hogy a szemléletmódom megváltozott, ez nyilvánvaló. Minden gondolatomban éreztem ezt. Mintha kitágultak volna a képességeim. Bárcsak ilyen maradhatnék akkor is, amikor majd visszatérek a földre! És megváltoztatja-e vajon az életemet az új nézőpontom? Néhányszor beugrottunk Ataurába elemért a magnómba, papírért, tollakért és azért is, hogy egyáltalán embertömegeket lássunk. Nem tapasztaltunk zavargásokat, de a rendőrök ott nyüzsögtek mindenütt. Megálltunk a kis, piszkos élelmiszerüzleteknél; a gyümölcs és a zöldség nem volt friss, az árak pedig elképesztőek voltak. Egyetlen almáért ötvenkilenc centet kértek. Négyszázötven dollárba került egy kis magnó s az elektromos alkatrészeket egy viruló gazdasághoz képest is őrületes összegekért árulták. Nem csoda, hogy forrongott a nép mindenfele. Az árak csillagászatiak voltak, a bérek alacsonyak. Néhány amerikait lehetett látni, többnyire egyetemistákat, akik túráztak az Andokban. A vasárnapi ataurai vásárra több száz mérföldnyi távolságból is érkeztek emberek, hogy eladják áruikat – ősöreg gramofontól a kecskéig. Rizst ettünk babbal és nem érdekelt, gyomorégést kapok-e a tetejére szórt sült hagymától. Az üzletekben és a vendéglőkben továbbra is lehetett hallani az ufókról. David tolmácsolt; úgy tűnt, mindenkinek van saját ufó-élménye. Akadt, aki szivar formájú űrjárműről mesélt, amelyből korong alakú űrhajók repültek ki, mások csak korongokat láttak külön. Majdnem mindenkinek volt valami története a huaytapallanai Jég-Csúcsokról. Vagy lángoltak bizonyos alkalmakkor, „megvilágítva az eget”, vagy űrjárművek szálltak felettük kötelékben. Beszámolóikon nem érződött félelem, inkább megilletődés. És mindenki, aki ufót látott, úgy vélte, űrlakók az utasai. Utolsó perui napomon egy kávéházban üldögéltünk. Másnap reggel hatkor kellett elindulnom Limából New York felé. David nézte a csúcsokat, azután fölkelt, kivett a vázából egy százszorszépet, a füle mögé tűzte és elment spanyol újságot venni. Elámult a főcím láttán. – Óriási rövidzárlat volt New Yorkban – mondta – és rengetegen vásároltak ingyen. – Ingyen? – Fosztogattak.

190 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Úristen! És nem esett baja senkinek? Olvasott tovább: – Nem, csak összeomlott a rendszer. Mint mindenütt. Most azután követelni fogják a rendet és a keménységet, megint előkerül a faji kérdés, meglátod; merthogy a fosztogatók többsége nem fehér volt. Bella Abzug barátnőm jutott az eszembe. Ő most kezdi választási kampányát a polgármesteri székért. Győz-e vajon, vagy jobb lett volna a képviselőházban maradnia? A szenátusi tagságért folytatott hadjáratát csak fél százalékkal vesztette el és sokak szerint ő volt a legesélyesebb a polgármester posztjára. Elmondtam a gondolataimat Davidnek, meg azt, mennyire szeretem Bellát, s hogy remélem, ha győz, elér majd valamit. – Én is kedvelem őt – mondta David. – Az ember mindig tudja, hányadán áll Bellával. Ugyanazok nem kedvelik őt, akiket én sem kedvelek. Bella erős egyéniségére gondoltam, s arra, mennyit segíthetnék a kampányában, ha New Yorkban lennék. – Jaj, de kíváncsi vagyok, győz-e Bella – mondtam. – És hogy a Demokrata Párt liberális szárnya megint meghasonlik-e, vagy ezúttal engedik-e győzni? David a százszorszép szárát rágcsálta: – Akarsz megkérdezni valakit? –Miről? – Van idefönn egy asszony, híres látnók. Velem eléggé titokzatos volt. Kérdezzük meg őt Bella felől. – Mi a fene! Legalább azt is megtudom, mi vár rám New Yorkban. David elvitt kocsival egy városszéli házhoz, a hegy oldalában. Szerény, fehérre meszelt ház volt, falára virágok futottak föl. Fiatal lány nyitott ajtót és ismerősként üdvözölte Davidot. David közölte, hogy az édesanyját keressük. A lány elmondta, hogy anyja egész délelőtt a szankszkrit szövegén dolgozott. – Mi dolga egy perui asszonynak az Andokban holmi szanszkrit szöveggel? – kérdeztem. – Ő se érti – mondta David. – Soha nem tanult szanszkritul, ha öntudatánál van, írniolvasni se tud ezen a nyelven, de ha transzba esik, automatikusan az ujjaiba árad az írás. Valahogy úgy, ahogyan Mohamed a Koránt írta; de az még írástudatlan is volt. – Úgy érted, valami belső hang ihleti rá, hogy leírjon olyasmit, amit nem is ért? – Igen. Azt mondja, nincs uralma fölötte. Az irányítja, a legváltozatosabb időpontokban. Úgyhogy megesik, néha még sötétben is, hogy hosszú fejezeteket ír le spirituális tanokból egy számára fölismerhetetlen nyelven. – És megvizsgálták ezeket a fejezeteket? – kérdeztem. – Persze. A világ egyik leghitelesebb szanszkrit szakértőjeként ismerik el őt, de senki se tudja, hogyan csinálja. Különböző országok történészei és szanszkritológusai igazolták, hogy amit ír, igaz. Az asszony azt mondja, amíg ezzel segít az embereken, nem is akarja megérteni. Egy tiszta, spártai előszobában várakoztunk Mariára. Megérkezett, s meglepődtem, milyen egyszerű, középosztálybeli perui asszony. Széles csípőjén nyomott mintás ruha, kacsázva jött kitaposott cipőjében. Arca nyílt volt és barátságos, haján régesrégi tartóshullám maradványai. Megölelte Davidet, megfogta a karom és betessékelt bennünket tiszta nappalijába; az üveglapos dohányzóasztal, meg a többi bútor a Sears és Roebuck-áruház limai részlegéből származott. Csak spanyolul beszélt, David tolmácsolt. – Miben segíthetek? – kérdezte Maria. David rám nézett: – Akarod őt Bella felől kérdezni?

191 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Igen. Röviden elmondtam Bella előéletét, David fordított neki. Az asszony felém nyúlt: – Megfoghatnék valamit, amit ön állandóan hord? – Miért? – kérdeztem. – Mert meg kell éreznem az energia-vibrációit. Levettem gyémántos nyakláncomat, amelyet a Fordulópont című filmem forgatása során viseltem, s azóta is a nyakamon van. Maria a jobb markába szorította a nyakláncot, lehunyta a szemét és láthatólag „érezte” annak vibrációját. – Maga jó barátja a kérdéses asszonynak – mondta. Bólintottam. – És ő most azért verseng, hogy vezető pozíciót nyerjen New York városában. – Ezt inkább állította, mintsem kérdezte. Újra bólintottam. Maria szeme kinyílt: – Nem. Nem látom, hogy ő győzne ebben a versengésben. Egy kopasz, hosszú ujjú férfi nyeri meg a választást. Zavartan néztem Davidra. Nem tudtam, kiről van szó. Az asszonynak fogalma sem volt a New York-i politikai életről, másfajta képek működtették. – Biztos benne? – kérdeztem. – Ez csak tévedés lehet. Nem tudom, ki lehet az, pedig ismerem a jelölteket. Valami nem stimmel. – Az a személy eddig még nem jelöltette magát – felelte. Kivert a víz; témát váltottam. A filmjeim felől kérdezgettem. Azt felelte, hogy elkészítettem egy jó filmet, amely díjakat fog nyerni és gyönyörű, mert a balett világában játszódik (A Fordulópontot akkor még nem mutatták be). Elnémultam. – Egy férfit is látok, az ablaknál áll – mondta. – Kibámul a hóba és tudomásul veszi, hogy nem lehet együtt magával. Pislogtam, köhécseltem. – Az a férfi nagyon sokat gondolkodott ezen, de nem tudja, hogyan rendezhetné a dolgát magával. Remélem, ez mond magának valamit. Nem akartam többet magamról beszélni. – És mi lesz Bellával? – kérdeztem. Maria szomorú, tágra nyílt szemmel nézett rám: – Nem fog győzni. Sőt nem is lesz versenyben. Az a hosszú ujjú kopasz férfi lesz a győztes, akit eddig senki sem vett számításba. Fölálltam. Mariának nyilván ezer más dolga is van. Megköszöntem neki. Kedves volt és szomorú. Visszakapcsolta a nyakamra a láncomat és azt mondta, máskor is szívesen lát, ha kedvem tartja. Átkarolt bennünket; eljöttünk. Fölkavart, amiket mondott, főleg, mivel annyira biztos volt a dolgában. – Hogyan lehet ennyire határozott? – kérdeztem Davidtől a kocsi felé menet. Enyhe zápor esett, lassacskán sártengerré változtatta a hegyi várost. – Nem tudom. Majd meglátjuk. Lehet, hogy téved. De ez ritkaság. – Megborzongott, a kocsiba tessékelt. Nem volt mit mondanom. Elindította a kocsit Llocllapampa felé. Hallgatott, tiszteletben tartottam a gondolatait és nem akartam megzavarni. De ismét töprengésre késztetett a „véletleneknek” az az egybeesése, amely a kettőnk értékes és különleges kapcsolatának mélyülését jellemezte. Minden szava rejtett értelmet kapott. Miért van velem? Semmi haszna sincs az ismeretségünkből. Tíz éve idegenként jelent meg nálam

192 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

és adta át a maszáj köveket. Ez mindkettőnket arra figyelmeztetett, hogy nem egyszerű véletlenről van szó. Végiggondoltam mindazt, amiről neki köszönhetően értesültem… annak a Mayannak a csodás megjelenését, bárki legyen is… a szellemi világot, amelyet David és Mayán mutatott meg nekem… figyelmeztetésüket, hogy az élet nagy misztériumai megfejthetők, csak rájuk kell nyíljon a szemünk… a könyveket, amelyek elolvasására ő beszélt rá… a tömérdek itteni embert, akik számára az ufók léte közhely. Megpróbáltam összerakni a kirakójáték darabjait; az üléseket Ambresszel, McPhersonnal és Johnnal, akik a világ két távoli sarkán ugyanazt mondották… Istenről és szellemről és szeretetről és karmáról és más világokról és Kozmikus Igazságtételről és spirituális megvilágosodásról és Jézusról és repülő szerkezetekről, és az Aranyszabályról és a fejlett civilizációkról és „istenekről”, akik tüzes szekereken érkeztek, valamint az emberi történelem során egymást követő személyekről, akik megmagyarázhatatlan csodákat tettek. Összeáll-e lassacskán a kép? Az emberek talán csakugyan egy átfogó kozmikus terv részei, amely ezer és ezer éve van érvényben. Lehetséges-e egyáltalán, hogy akik azt állítják, űrjárművekben utaztak, igazat beszélnek, még ha a történetük a National Enquirerben köt is ki? Nem, ez már tényleg túl sok… De mit kezdjek ezzel az egésszel? Elhinné-e valaki is, ha leírnám? Ezért lépett be David az életembe? A múltkor azt mondta, ha igazán hinnék abban, amit megtudtam, nem rettegnék a megszégyenüléstől, sőt vállalnám azt. De azután meg azt mondta, a szavam nem veszít a hiteléből, ha az emberek elhiszik, hogy a meggyőződésemet mondom. Nos: igen, ez volt a meggyőződésem. De mégis valami rémesen kocsonyás érzés vette körül azt a valamit, amiről meg voltam győződve… Míg Llocllapampa felé haladt velünk a kocsi, arra gondoltam, gyorsan kell csomagolnom, hogy mielőtt Limába indulunk, még gyönyörködhessek a naplementében. De mire hazaértünk, egyenruhás perui férfi várt bennünket a hotelünk előtt. David hozzám fordult: – Ez a barátom visz le a hegyekből. Nem beszél angolul, de megbízhatsz benne. Eléred a New York-i gépet. Én itt maradok még egy darabig. Elképedtem. Majdnem elsírtam magam: – Egy pillanat. Csak így? Én elmegyek, te meg itt maradsz? Beszéljük meg ezt. Miért maradsz itt? Rám nézett: – Nekem nem kell visszamennem. Neked igen. Ennyi. Gondolkodj el mindazon, ami az elmúlt hetekben történt. Szép lassan dolgozd fel. Egyedüllétre van most szükséged. Jót fog tenni, ha visszatérsz a való életedbe és kialakítod önmagad. Ott vannak a jegyzeteid, a magnószalagjaid és a millió könyv, hogy a végére járj, aminek a végére akarsz járni. Sokat gondolkodtál, sokat tanultál. Most jobb lesz neked egyedül. Elsírtam magam. Nem találtam szavakat. Megfogta a kezem: – Nézz erre az égre. Ha nem ez a szabadság, akkor micsoda? És most menj, csomagolj. Utoljára mentem be hideg, sötét szobámba. Begyömöszöltem a ruháimat, a kazettáimat és a jegyzeteimet a bőröndbe, közben elepedtem még egy szénsavas fürdőért. Nem hallom többé a disznók röfögését az éjszakai csöndben. Nem mosom többé reggelente a fogam a narancssárga vizű folyóban. Nem járkálok többé a hegyek közt délutánonként. Nem leszek többé Daviddel. Eddig nem tanakodtam komolyan a jövőről – most egyszer csak rám szakadt. Csomagolás után kimentem a naplementébe. A fogatlan asszony ott várt a kocsinál, kezében a gyűrű-órámmal. Davidre néztem; vállat vont, elmosolyodott. Az órát az asszony markába tettem, rákulcsoltam az ujjait. Bőbeszédűen és boldogan hálálkodott, én meg mosolyogva bólogattam rá. Azután újra Davidhoz fordultam. Gyöngéden megfogta az államat. Két kezembe fogtam a kezét, megszorítottam: – És most menjek? Csak így? Lépjek le?

193 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Igen – kézen fogva vezetett a Plymouth utasülésének ajtajához. Hátranéztem, a bíborszínben pompázó hegyekre. David átkarolta a vállam és kinyitotta előttem a kocsiajtót: – Viszontlátjuk egymást. Megígérem. Bízz bennem. Ne feledd, sok életen át voltunk már együtt… Visszafojtottam a sírást. Barátja berakta a bőröndömet a hátsó ülésre, beültem. David becsapta az ajtót és odahajolt: – Szeretlek. És semmi se fontosabb a szeretetnél, ezt ne feledd. Elviselhetetlenül összeszorult a torkom. Alig tudtam megszólalni, attól féltem, elvesztem az önuralmamat. – Jó. Nem értem, de én is szeretlek. – Rendben. És most menj szépen. Ez minden… egyszerű. Légy önmagad, ne félj és szeresd a világot. A barátja elfordította a kulcsot és a gázra lépett. Kigördültünk a városból, amely nem volt város. Nem néztem vissza, de éreztem, hogy David integet, bal válla megroggyan, néz utánunk. „… érzelmi erőnk varázslatosan elmélyül az előző létezés elismerésének hatására… megtanuljuk, hogy eddig egy féltekén éltünk, fél gondolatokat gondoltunk el. Új hitre van szükségünk a múlt és a jövő összekapcsolásához a jelen nagy párhuzama fölött, hogy így kerekítsük ki érzelmi világunkat.” (Lafcadio Hearn: Kokoro) A férfi a volánnál mondott valamit spanyolul, bólogattam, mosolyogtam, örültem, hogy nem tudok beszélni vele. A torkom szorítását azzal próbáltam enyhíteni, hogy beittam az ismerős táj látványát. Kanyarodva ereszkedtünk le a hegyvidékről, a bányászvárosok, az ufójelző-tábla, a vasúti kereszteződés mellett. A levegő párásabbá, sűrűbbé vált, könnyebb volt lélegezni, de nem volt annyira részegítő, mint odafönn. A nap lebukott a hátunk mögött. A meredek szerpentineken pöfögtünk, üres teherautók jöttek szembe, amelyek hamarosan megtelnek szénnel, vasérccel és kövekkel, amikor másnap visszatérnek. A fejemben képek kergetőztek: a bugyborékoló kénes víz, a hosszúra nőtt hegyi fű, a narancsszínű folyó, a hegyi parasztok, akik a koka levelét rágva gyűjtik az energiát, zavarba ejtő beszélgetések Daviddel a napon. Elszundítottam. Hirtelen riadtam föl egy kátyútól. Végképp leszállt már az éj, a csillagok alacsonyan szálló kristályszilánkokként ragyogtak. Perui sofőröm megbízhatóan vezetett tovább. Beértünk Limába; egy elmaradt világba csöppentünk. Legszívesebben ki se néztem volna. Az út mentén nyomorúságos kis kunyhók, céltalanul járkáló emberek; a szutykos éjszakai levegőbe gyárkémények öntötték szennyes füstjüket. Felhő borult a nagyvárosra, nyirkosán, vastagon, bűzösen – eltakarva a másik, fönti világ csillogó szépségét. Kezeltettem a repülőjegyem és fölszálltam a gépre. Limától kétórányira, tízezer méter fölötti magasságban elektromos vihar tűnt fel a horizonton; mintha a Mennyei Birodalom ütközött volna össze önmagával. A villám fehérre festette az eget, ameddig a szem ellátott, vakító nappali fénybe borult a világ. Az elektromosság szédületes hatalmától oly jelentéktelennek éreztem magam itt az ülésemen kuporogva, akár egy légy. A természetnél nincs hatalmasabb erő – látszólag. Csakhogy David szerint, és Mayán szerint, és John és Ambres és McPherson és Cat és Cayce szerint, és – most már tudtam – sok-sok más ember szerint is: nincs hatalmasabb erő a kollektív emberi tudatnál; az emberi tudatosságnak nevezett végtelenül rugalmas erős hálónál, amelyet a közösségi energia – más néven a lélek – jelenít meg. Úgy éreztem, végtelen világok várnak rám. És vágytam rá, hogy fölfedezzem, megismerjem őket.

194 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Lehet, hogy fizikailag sosem fogják bebizonyítani a lélek létezését. De ez talán nem is fontos. Lehet, hogy az a realitás, amiben az ember hisz. Ezáltal minden felfogott realitás valósággá lesz. Talán ez az új lecke – korlátlanul gondolkodni… elhinni, hogy minden lehetséges… elhinni, hogy az ember bármit megtehet, bárhova fölszárnyalhat, bármivé válhat. Ezt kell mindnyájunknak újratanulnia. Talán az az emberiség tragédiája, hogy elfeledtük: valamennyien isteniek vagyunk. És ha ezt belátjuk, akkor elűzhetjük életünkből a félelmet. S ha ez sikerült, elűzhetjük a gyűlöletet is. És mást is. A félelemmel együtt a kapzsiságtól, háborútól, gyilkolástól is megszabadulhatunk. A félelem életünk gyújtópontja, minden a félelem körül forog. Félelem a kudarctól, félelem a fájdalomtól, félelem a megaláztatástól, félelem a magánytól, a szeretetlenségtől, önmagunktól, félelem a haláltól és mindenekfelett: félelem a félelemtől. A félelem maga alattomos, ragályos, a képzelgés felől érkezik és átjárja egész valónkat. A legkomorabb képzelgés a halálfélelem. Ha tudnánk, hogy sose halunk meg igazán, hogy mindig van még esélyünk, hogy sem a fájdalom, sem a megaláztatás, sem a veszteség nem végérvényes, nem mindörökre szól, akkor talán megértenénk: nincs mitől félnünk. Lehet, hogy emberek csak azért használják képességeiket rosszul, hogy ne kelljen a felelősséget vállalniok, amiéit a kezdetektől részei vagyunk Istennek, korlátlanul urai vagyunk önnön isteni lehetőségeinknek. Némán és feszülten ültem, a biztonsági öv az ülésemhez rögzített – az ember így védekezik a kinti vihartól. A repülőgép rázkódott és bukdácsolt a nyers, káprázó, természeti hatalomnak minden ablakból látható döbbenetes mutatványától. Odakinn dörgött; az éjszakai eget nappali világosságba borították a villámok; megvilágították a felhőket, színeket, a kis gépünk körül örvénylő-tomboló áramlásokat és esőt. Senki sem szólt. Senki sem sikoltozott. Nem is sírt senki. Nem volt választásunk. Az ilyen pillanatok kényszerítik az embert rá, hogy túllásson mindazon, amire valaha tanították. Az ilyen ritka pillanatok váltják ki tisztánlátásunkat. A gépen nincs, aki harcba szállhatna a viharral. Nincs aki legyőzhetné. Sőt, igazából meg sem érti senki. A vihar – van. És ez az elemi erejű válság közelebb hozott bennünket, utasokat, egymáshoz anélkül, hogy egyetlen szót is váltottunk volna egymással. Eltökéltem, hogy lazítok. A lábfejemmel kezdtem. Azután fölfele haladtam, bokán, lábszáron, karon, kézen, ágyékon és mellkason át. Sikerült. A himbálódzó, recsegő gép részévé váltam. Egyenletesebb lett a légzésem. Szívem sem vert már olyan gyorsan. Nem izzadt már a homlokom, a hátam. Ekkor döbbentem rá, hogy félelmemet az agy kontrolljával győztem le, lelkem úrrá lett a testem fölött… a pozitív beállítottságú agy nem volt hajlandó félni. És hogy az agyamat mi kontrollálta? Csak ezt felelhetem: a lelkem. A lelkem tudta, hogy jóra fordul minden, bármi történik is a testtel. A lelkem – az egyetemes energia része – hitt benne, hogy része mindennek, még a kinn tomboló viharnak is. A lelkem tudta, hogy életben marad, hogy örök, hogy folyamatos és határtalan. Megértettem, hogy ez is része a kalandnak, amelynek élet a neve. Megbékélten és kimerülten elszenderedtem.

195 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Huszonhatodik fejezet „Ki bölcsen bírja a realizmus, spiritualizmus és intellektualizmus hármas arányát… Ki nemcsak a mi Glóbuszunkban hisz – napjával s holdjával – de más glóbuszokban is, saját napjaikkal s holdjaikkal, Ki házat építvén magának – nem egy napra, de minden időkre, fajokra, korokra, századokra, emberöltőkre lát, A múltra, a jövőre, melyek akár a tér, elválaszthatatlan egybeforrtak” (Walt Whitman: Kozmosz) (Jékely Zoltán ford.) New Yorkba érkezésem után nyomban találkoztam Bellával. Születésnapja volt és a kampány-stábja az anyagi alapok megteremtésére estélyt adott a Stúdió 54-ben. Bella tudta, hogy Peruban jártam; elmondtam neki, hogy egy kunyhóban meditáltam az Andokban. Bella olvasta a könyveimet és azt tartotta rólam, hogy mindenféle kalandra képes vagyok. Ez itt most nem volt a kellő alkalom a beszélgetésre. Elmeséltem, hogy jól kipihentem magam a sárkunyhóban, Bella nevetett, a szemét forgatta azután belevágott a kampánya stratégiájának témájába, hogy visszatérjünk valami épelméjű, ismerős területre. Élénken figyeltem, vártam, hátha elhangzik valami, ami megerősíti vagy cáfolja a perui Maria szavait. Ma már történelem, hogy Bella Abzug elveszítette a kampányt New York város polgármesteri székének elnyeréséért. Még csak a döntőig sem jutott el. Ed Koch, a kopasz, hosszú ujjú férfiú fölényesen győzött. Bántam, hogy több kérdést nem tettem föl Mariának akkor. Azok az egymásba torlódott események, amelyek a Peruba sodortak, és maguk a Peruban történtek odavezettek, hogy a hivatalos életem mellett kialakult egy másik élet is; legtöbb barátom tudott erről. Filmeztem, táncoltam, énekeltem a televízióban, és turnéztam élő műsorommal. Továbbra is meglehetősen aktívan vettem részt a nőmozgalomban, a politikai és emberjogi mozgalmakban – de rájöttem, hogy leginkább utazni és gondolkodni szeretek. Kapcsolatom Gerryvel kihűlt, véget ért. Új világlátásomba sehogysem illett az egész; mintha egy másik életemben zajlott volna a szerelmünk. Imádtam az utazást, mert segített abban, hogy tárgyilagosabb képet alkossak a világról és önmagamról. Bejártam Európát, utaztam Délkelet-Ázsiában, Japánban, Ausztráliában, Kanadában, Mexikóban és számos amerikai városban. És minél többet utaztam, annál többet tudtam meg az élet spirituális vonatkozásairól, s egyre jobban értettem őket. Meggyőződésem mindinkább kiformálódott és megerősítést nyert az utazások során. Kiderült: nemcsak Kaliforniában, hanem a nyugati világ sok más részén is bekerült az új kor gondolkodásrendszerébe az elmélet a lelkek haladásáról a reinkarnáció folyamatában. Ez mind gyakrabban derült ki ártalmatlan beszélgetések során. És valahányszor alaposabban kezdtem faggatni az embereket, azt tapasztaltam, hogy mohón vetik rá magukat a témára, szeretnék összevetni tapasztalataikat a múltbeli életre emlékezésről és a spirituális tudatosságról. E beszélgetések mindig oda lyukadtak ki, hogy kijelentették: jó volt komoly párbeszédet folytatni ezekről az elméletekről anélkül, hogy a partner bolondnak tekintené őket. Ezek az emberek jórészt átlagos polgárai voltak hazájuknak. De akadtak közöttük nagy

196 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

befolyású, magas beosztású emberek az illető ország politikai- és sajtóköreiből. Az utóbbiak kénytelenek voltak titkolni meggyőződésüket, s ez eléggé elszomorította őket. Én viszont nem értem be azzal, hogy önmagammal beszélgessek. Igényeltem az ellenvéleményt, a kritikát, a visszakérdezést. Ezt kezdetben az olvasmányaimban kerestem, s úgy tapasztaltam, hogy a legmélyebb hitűek között vannak a legerősebb kételkedők. Nem tudom, miért lepődtem meg ezen. Azok, akik számára igazán fontos a spiritualitás és a magasabb tudat, különösen nem szeretnék, ha csalók, sarlatánok, önjelölt próféták kezébe kerülnének, vagy szalon-misztikusok befolyása alá. Azt tapasztaltam, hogy sokuk meggyőződése több éves kutatás és kísérletezés után alakult ki. A téma irodalma hatalmas volt, irdatlan mennyiségű; az ősi sumer ékírásos táblák, a görög orákulumok, a hindu szent írások, a druida hagyomány, az esszénus irodalom, vagy az olyan titkos társaságok feljegyzései, mint a szabadkőművesek és még sokan mások, nem is beszélve Carl Jung írásairól, és napjaink parapszichológiai vizsgálatairól. A céljuk mindig ez volt: fölismerni az ember kitágult tudatában rejlő erőt, amely lehetővé teszi a számára, hogy felhasználja a spirituális távlatait és azok révén teljesebben és békésebben éljen. Az olvasáson kívül sokat kérdezősködtem különböző emberek körében a meggyőződésük felől. Újra meg újra azt tapasztaltam, hogy a legerősebb előítélet azok gondolkodásában vert gyökeret, akik intellektuális pragmatistáknak tartják magukat. Ezek valóságos térdreflexszel reagálnak már olyan szavak hallatán is, mint látnók, asztrális, spirituális dimenzió – és nem tudnak megszabadulni e feltételes reflexeiktől. Találkoztam a spirituális értékekkel szembeni másfajta ellenérzéssel is; ez az ellenérzés bizonyos embereknek elemi szükségletük volt. Ők már kiegyeztek ezzel a világgal, úgy ahogy van, elfogadták az élet kínálta örömöket és ámulásokat, s vele elfogadták az iszonyt, a fájdalmat, a szenvedést is. Ezek az emberek bátran elfogadták együtt az egészet, szívesen elmentek a mindenkori határokig, de mindig beérték azzal, hogy ez az élet adatik meg nekik csupán. A távlat, amely ezen túl van és esetleg kihat – vagy nem hat ki – az ő örömükrebánatukra, az már olyan plusz, amellyel foglalkozni sem erejük, sem kedvük nem volt. Megint csak olyan nézet, amelyet nagyon is megértettem. Elvégre, ami sok, az sok. És mégis… És mégis, ahová csak mentem, állandóan azt tapasztaltam, hogy az emberekben erős az igény a spiritualitásra és a kitágult tudatra, arra, hogy összegyűljenek és energiájukat valami működő dologra fordítsák. Azt tapasztaltam, hogy sokaknak vannak az enyémhez hasonló tapasztalataik; részt vettek transz-channelingen, előző életek fölidézésében, spirituális tudatosságuk fokozódott, sőt még ufókkal is kapcsolata volt némelyiküknek. Spirituális közösségekre leltem, mint amilyen a skóciai Findhorn – világszerte születtek effélék. Többet fölkerestem és laktam köztük. Tudni szerettem volna, hogy a Vízöntő korába érve (ahogy a csillagászok és a csillagjósok nevezik) a Szeretet és a Fény korába érkezünk-e. Ezt a két szót használták többnyire az újkori felfedezésekhez kapcsolódó érzések jellemzésére. A világ némely vezető politikusa spirituális fogalmakban fejezte ki magát – Pierre Trudeau a „szeretet összeesküvésére” biztatta az emberiséget. Zbigniew Brzezinski arról beszélt, hogy a technicizált világban, ahol a materializmus nem bizonyult elégségesnek, „növekszik a vágy valami spirituálisra”. A spirituális törekvés viszont sosem ismert politikát. Akárcsak az a törekvés, hogy a lét anyagi szintjét meghaladjuk. Hazatértem és újabb könyveket olvastam el az amerikai transzcen dentalista mozgalomról. Ebben részt vett többek között Ralph Waldo Emerson, Henry Thoreau, Bronson Alcott és még sokan mások. Lázadoztak a túlzott intellektualizmus ellen és ama lineáris megszokás ellen, hogy csak azt hisszük, amit látunk, vagy bizonyíthatunk. Mindkét jelenségről az volt a véleményük, hogy korlátozóak és egyben fölöslegesek, mert ilyen keretek között sosem

197 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

fejlődik ki az ember teljes potenciálja. Abban hittek, hogy az igazán lényeges dolgok láthatatlanok, érinthetetlenek – de nem irreálisak. Érdekes, hogy még az amerikai forradalmat is olyan férfiak robbantották ki és vitték véghez, akiknél a spirituális világba vetett hit az életük szerves része lett. Az amerikai történelem eme korszakát újraolvasva döbbentem rá: megfeledkeztünk róla, mennyi metafizikai merészség szorult ezekbe a forradalmárokba. Elődeink – Thomas Jefferson, Benjamin Franklin, George Washington – mind transzcendentalisták voltak. Meggyőződéseik jelentőségét emeli ki Amerika Nagy Pecsétje, amelynek hátoldalán a felirat ezt mondja: „A Korok Új Rendje Veszi Kezdetét”, s ott áll a harmadik szem is, ugyanaz, amely a gízai Nagy Piramis csúcsán található a dollárbankjegyen! Mindeme szimbólumokat a mi transzcendentalista alapítóink tervezték meg az Egyesült Államok születésére. Még több könyvet olvastam el ezeknek a férfiaknak az életéről és elámultam, mily erőteljesen léptek fel új gondolkodásmódjukkal a régi rend ellen. A transzcendentalisták nemcsak a kvéker és puritán hagyományokból merítettek, hanem a német és görög filozófusok műveiből és a keleti vallásokból is. Amikor azzal vádolták őket, hogy lenézik a történelmet, azt felelték, hogy az emberiséget meg kell szabadítani a történelemtől. Hittek benne, hogy minden megfigyelés viszonylagos. A szemükön átláttak, nem a szemükkel. Mindnyájan azt hangsúlyozták, hogy bensőnk reformjának meg kell előznie a társadalmi reformot. Állandóan hangoztatták a személyes átalakulás fontosságát; de amikor az Amerikai Forradalom ipari forradalomba ment át, a transzcendentalisták egyre jobban elszigetelődtek, mindinkább félreértették őket. Az amerikaiak esze akkoriban a technológián és a gépeken járt. Ezek az emberek okkultistákként váltak ismertekké és saját köreiken belül is mindinkább megosztódtak. A tizenkilencedik század végére alapító atyáink legsötétebb félelmei bizonyosodtak be. Mindenestül az anyagiasság útját jártuk – spirituális örökségünket maga alá temette az iparosítás; a történelemkönyvek alig említik a misztikus kezdeteket. Ám ahogy ezt Marilyn Ferguson az 1980-ban megjelent Vízöntő-kori Összeesküvés című könyvében kifejti, forradalmi ősapáink spirituális szemlélete a művészetben és az irodalomban lelt otthonra. William Blake például az amerikai és a francia forradalmat csupán első lépésnek tekintette egy világméretű spirituális forradalom irányába. Blake-re a német misztikus író és filozófus, Jacob Boehme, valamint Emánuel Swedenborg volt hatással, majd ő hatott a következő korszak íróira, művészeire, politikusaira: Nathaniel Hawthorne-ra, Emily Dickinsonra, Herman Melville-re, John Dewyre, Thoreau-ra, Gandhira, Martin Luther Kingre; valamennyien mélységesen hittek a metafizikai távlatokban, amelyek egyszer majd magyarázatot adnak az élet misztériumára. Olvastam és olvastam, s egyre szabadabban beszéltem a spirituális kutatás terén szerzett tapasztalataimról. Sokan keresték az egyensúlyt belső életük és külső életük között. Sokan vettek részt közülük spirituális channelin-geken, választ várva a „másik oldalról”. Filmgyártók, bankelnökök, újságírók, színészek, muzsikusok, férjek-feleségek vettek részt channelingeken – tudtam meg tőlük. Már senki sem kérdőjelezte meg a folyamat valódiságát. Inkább csak a kapott információkkal viaskodtak – a múlt életről szóló információkkal, pszichológiai információkkal, táplálkozási információkkal, orvosi és tudományos információkkal; az Atlantiszról, Lemuriáról, a kozmosz teremtéséről s földönkívüliekről szóló információkkal… mindazzal, ami a kérdésekre adott válaszokban fölvetődött. A spirituális entitások a barátaikká és bizalmasaikká lettek. Sok szó esett ezeknek az entitásoknak a személyiségéről, humoráról, megértéséről – úgy beszéltek róluk, mintha fizikailag is megismert személyekről szólnának.

198 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Rengeteg emberrel beszélgettem, akik ezekre az ülésekre jártak és azt tapasztaltam, hogy nyíltabban és zavartalanabbul diskuráltak egymással, mint életük egyéb szereplőivel, akik nem ismerték el az ő spiritualitás iránti igényüket. Nem vallásosság volt ez, egyáltalán nem. Egyszerűen csak úgy érezték, hogy spirituális tudat nélkül élni olyan, mint kéz és láb nélkül élni. Egyesek kételkedő kérdéseket is föltettek, amikor a dolgok meredekebbé váltak. De a legtöbb beszélgetőtársam továbbra is eljárt. Meséltek nekem jóslatokról, amelyek azóta beteljesültek. Beszámoltak róla, hogy a múltbeli életeikről kapott egynémely információ megváltoztatta távlataikat és jelenlegi életüket is. Elmesélték, milyen üresnek látják ama barátaik életét, akik nem osztoznak az ő meggyőződésükben, akikkel nem beszélhetnek spirituális fogalmakban. Egyáltalán nem zárkóztak el, amikor kérdezgettem őket, viszont láthatólag mindnyájuknak nehezére esett a kapcsolat olyanokkal, akik nem értik meg őket. Elmondták, napi tennivalóikhoz erőt ad a többi társuk támogatása; de a legnagyobb örömet az szerzi, hogy saját spirituális lényüket ismerik meg jobban. Néhány kapcsolatuk és barátságuk megszakadt, mert az ő spirituális meggyőződésük és értékrendszerük süket fülekre talált; volt, aki kénytelen volt kettős életet élni, mert félt, hogy veszélybe sodorja szeretteit. Eközben a tudomány is vívta a maga harcát. Olvastam a New York Times-ben, hogy a tudósok kénytelenek voltak elfogadni a világ teremtésének „ősrobbanás”-elméletét. Úgy tűnt, a teológusoknak mégiscsak igazuk van. A Biblia szavát a tudósoknak el kellett fogadniok: a világot egyszerre, „az idő egyetlen pillanatában” teremtette egy irdatlan robbanás, körülbelül húszmilliárd évvel ezelőtt. A Teremtés csillagászati, tudományos és bibliai felfogása most egybeesett. Ez igencsak felingerelt néhány tudóst. A világegyetem egyes részei hatalmas iramban tágultak ki, körülbelül százmillió mérföldes óránkénti sebességgel. Ez azt jelenti, hogy volt kezdet. A tudósok kérdése tehát így szólt: „Mi volt a kezdet előtt?” Es oda lyukadtak ki, hogy „kellett egy Isteni Akaratnak lennie, amely természetet alkotott a semmiből”. Így talán a teológiai magyarázat tartogat valami választ. Tudósoknak sikerült az emberiség eredetének nyomait megtalálni a bolygón, az élet kémiai összetevőit, a csillagok kialakulását az ősködből; de most masszív korlátokba ütköztek. Egy cikkben, amelyet Robert Jastrow, a NASA mellett működő Űrkutatási Intézetének kutatója írt, ez állt: „A tudós számára, aki az ész hatalmába vetette hitét egy életen át, a történet úgy végződik, mint egy rossz álom. Megmássza a tudatlanság hegyeit, már-már meghódította a legmagasabb csúcsot, s amikor az utolsó sziklán is fölhúzódzkodik – teológusok csapata köszönti, akik ott üldögélnek már évszázadok óta.” Mintha az egész világ rohanna egy frontális ütközés felé – önmagával. Az elmúlt száz évben gyorsabban haladtunk, mint bármikor, leginkább a technika területén, amelyet a különféle tudományos ágak követtek, időnkénti új felfedezéseikkel. És ez a gyors növekedés nem lassul. A ma élők még jól emlékeznek, milyen más volt a világ gyermekkorukban, amikor az élet tempója egészen más volt, amikor gyalog keresték föl ismerőseiket, ha társaságra vágytak; a maiak a televízió és a telefonos kommunikáció korában nőttek fel; ez már a számítógépes nemzedék, amelynek tagjai nehézkesen olvasnak és alig tudnak írni. Az átfogó felfedezések felgyorsulásába fektetett energia megváltoztatta az időt. Az idő kitágulásának vagyunk tanúi, egyfajta adrenalin-vezérelte, kifeszítettségi érzésnek, amely az élesen válságos pillanatokban jelenik meg; ám ez a kitágulás, ez a válság szélesebb skálán jelentkezik; naponta ütközünk bele életünk minden vonatkozásában. Nem csoda, hogy egyre többen fordulnak a szellem új dimenziói felé, azt a teljességet keresik, amely az életükön átvibráló energia örvényében veszett el. Minél intenzívebb lett az életük, annál jobban kell kontrollálniuk ezeket az energiákat.

199 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Szükségszerűnek találtam ezt a kutatást, a spirituális távlatok megérzését, a belső erőhöz fordulást; az emberiség most igyekszik utolérni magát, a spirituális felismerések fölgyorsulása párhuzamosan halad a más területeken zajló felismerésekkel. A spirituális fölfedezéseket alapvetőnek tartottam, csak ne dezorientáljanak bennünket az általunk kibocsátott egyéb energiák. Szükségünk volt erre a nyugalomra, belső biztonságra, hogy lazítja és koncentrálja életerőnket, hogy irányíthassuk vele a magunk energiáit, ne csak zsigeri válasszal reagáljuk le a külvilág ingereit. Ahogy spirituális érdeklődésem fokozódott és tapasztalataim gyűltek, úgy írtam egyre többet ezekről. Kezdetben csak önmagam számára. Az írás segített abban, hogy tisztázzam gondolataimat; különben is mindig szerettem írni arról, ami foglalkoztat. Ez a régebbi kedvtelés azonban most új távlatokat kapott. Egész életem megvilágosodott számomra. De sokat töprengtem: vajon hogyan reagálnának az olvasók arra, amit írásba foglalok, ha ugyan valaha könyvet szerkesztek belőle. (Eddigre már nem kellettek spirituális kalauzok ahhoz, hogy az általam ismert sok-sok értelmiségi reagálását elképzeljem, azokét sem, akikhez nem köt személyes barátság, s így semmi sem enyhíti véleményüket. Nem tarthattam távol tőlük az írásaimat. De már torkig voltam a zsákutcás filozófiákkal és nem voltam hajlandó lemondani az emberiségről.) Jómagam egyfajta keresztúthoz érkeztem. Továbbra is le kellett küzdenem magánfélelmeimet attól, hogy írjak új világszemléletemről. Mit tegyen az ember, ha szembekerül – még ha fokozatosan is – a fölismeréssel, hogy az eddigi életében ismert igazság csak részigazság? Sose szerettem elzárkózni semmi elől. Most sem akartam. Ami a közreadást illeti, közreadtam én már politikai nézeteimet, a női jogokról vallott véleményemet, a szociális változásokkal kapcsolatos követeléseimet, írtam a háborúról, s az igazságtalanságokról. Közéleti ember voltam, ez az egyéniségemből fakadt. Nem szoktam visszanyelni és eltitkolni, ami érdekel, vagy amiben hiszek. Sokat gondolkodtam ezen életem minden szakaszában. Nyilvánosság előtt nőttem fel. Nyilvánosság előtt követtem el tévedéseimet. Nyilvánosan volt igazam és nem volt igazam. Nyilvánosan sírtam és nevettem, nyilvánosan voltam szerelmes, nyilvánosan írtam, nyilvánosan mentegetőztem és most – így gondoltam – el kell mondanom a nyilvánosságnak, amit az emberi és földön kívüli spiritualitásról gondolok. Hát akkor: legyen. Megbeszéltem ezt Bellával; szokásom volt, hogy fontosabb dolgokban kikértem a véleményét. Előzőleg már elmeséltem neki mindent, ami Peruban történt. Tudta, hogy továbbra is foglalkozom új meglátásaimmal, tudta, hogy channelerekkel, gyógyászokkal dolgozom, meditálok, a műfaj klasszikusait olvasom, s igyekszem bővíteni a magam ismereteit a jelenlegi tudatunkat meghaladó dimenziókról. Most azt próbáltam kifejteni neki, hogy a politikai megoldás, amely őt foglalkoztatja, ugyanazokra a tévutakra vezet, mint a múltban; s hogy ideje lenne más távlatból szemlélni az életet. Egy egész éjszaka nyitva tartó manhattani étteremben beszélgettünk, előtte egy filmet láttunk, amely ismét erőszakra és félelemre épült. – Ez nem mehet így tovább – mondtam. – Félünk, szorongunk. Akármikor a levegőbe röpíthetjük az egész földgolyót. Az élet szétrohad körülöttünk, csak ezzel az egyetlen megoldással tudunk előállni: rendteremtés, még több katonai kiadás. – Tehát? – kérdezte szokott átható pillantásával. – Tehát? Mi a megoldás? – Hát… nézd. Először is: félelmeink rabszolgái lettünk. Egyre várjuk, mikor jutunk nagy bajba; míg aztán szinte kielégülést érzünk, amikor beüt a krach. Bella az ölébe ejtette a kezét, s a salátájába bámult. – Igen, igen, beüt a krach. Ezzel kell a politikusoknak megbirkózniok. – És annyira leköti őket a bajok kezelése, hogy nem jut idejük kitalálni, hogyan is fordítsák vissza a folyamatot, nem?

200 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Bella vállat vont: – Ezt nem lehet általánosságban megvitatni. Tudod jól, magad is eleget foglalkoztál politikával. Szóval, hova akarsz kilyukadni? – A félelemre, Bella. A félelemre. A halálfélelemre, az önmagunk gyártotta holocausttól való félelemre, a félelemre a jövőtől; attól, hogy nem is lesz jövőnk, merthogy a történelemben most először képesek vagyunk a szó szoros értelmével elpusztítani a világot. És félelemre ennél jóval kisebb dolgoktól: hogy elveszítjük az állásunkat, a családunkat, a barátaink megbecsülését… – Na, várj. Félni teljesen természetes dolog; bizonyos helyzetekben kifejezetten egészséges. Az emberiség nem maradt volna életben félelem nélkül. – Oké, igaz. Másfelől az emberiség nem került volna akkora bajba, ha nem hagyja, hogy a félelem diktálja az akcióit. Nem azt mondom, hogy félni rossz, hanem azt, hogy veszedelmes, ha a félelem irányítja az életünket. Plusz itt van még az az igen fontos tény, hogy szerintem e félelmek nagy része szükségtelen. – Hogy-hogy? – Nos, Bella, számomra mindent megváltoztatott az, hogy bizonyos vagyok a lélek létezésében, mint realitásban. Nem volt könnyű eljutni idáig. De eljutottam. Hiszek benne, hogy mindenkinek van lelke, pontosabban: mindenki lélek, isteni eredetű, és hogy az ember sokszor élt már és sokszor fog is élni. – Igen? És akkor csak dőljünk szépen hátra és bízzuk az egészet valamiféle kozmikus tervre? – Nem – feleltem. – Én nem így fogalmaznék. Szerintem azon múlik, hogy a lehető legkedvesebben és legtoleránsabban bánjunk önmagunkkal és azokkal, akikkel kapcsolatba kerülünk, tudva, hogy azt kapjuk vissza, amit adunk. Szerintem mindnyájunknak önmagával kell kezdenie, mert ezt tudjuk a leginkább kontrollálni. – Tehát kiszállsz a politikából, a nőmozgalomból és mindenből? – Semmiképp. Ellenkezőleg. Ha egyáltalán változtatok, akkor inkább még mélyebben beleszállok. – Hát akkor mi a változás? – A változás az, ahogyan vélekedem róla. Új perspektívából nézek az egészre, félelemmentesen. A félelem készített ki bennünket, az idegenített el önmagunktól és egymástól. Ezért közönyös és apatikus oly sok ember… te tudod a legjobban, milyen nehéz a választópolgárokat rávenni, hogy egyáltalán járuljanak az urnák elé. Tömérdek ember épp félelmében nem törődik ezzel, vagy azt hiszi, hiába megy el választani, azon úgysem múlik semmi. Nem értik meg, hogy önmagával nem törődik, önmagát írja le ezzel. Ehelyett a másikat bucsmolja. Minden az egyénre üt vissza. Mégis ő zárkózik el, merő félelemből. Az élet, itt a Földön, csupa-csupa „érzés”. Érzés, törődés, ez a legértékesebb, hiányzó dimenzió. Szerintem akik nem hisznek a spiritualitásban, a lélekben, a reinkarnációban, ezzel kezdhetnék: szabadjára engedhetnék a képzeletüket, jobban törődhetnének egymással. És ha ennél nem mennek is tovább, a Föld már akkor is kellemesebb hellyé válik. De amiben jómagam igazán hiszek, az az, hogy megszabadulhatnánk a félelemtől, ha igazán értenénk önnön spiritualitásunkat, és ha magasabb tudati szintre emelkednénk. Döbbenetes hullámeffektust lehetne így elérni. – Nem értem, amit beszélsz. Mondj egy példát – kérte Bella. –Ahogy ez a világ kinéz… ki lehetne a példa erre? Gondolkodtam egy pillanatig, azután kibukott belőlem: – Mondjuk Anvar Szádat. Vagy Martin Luther King. Vagy Buddha, vagy Krisztus, vagy Teréz Anya, vagy Gandhi. Ezek mind hittek egy magasabb kozmikus elrendezésben, amely képessé tette őket arra, hogy pozitívan bízzanak az emberi potenciálban. A pozitív a hangsúlyos. És Thomas Jefferson, Thoreau, Voltaire… meg még sokan.

201 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Igen. És szerinted ők miben hittek? – Egyfajta magasabb harmóniában; egy nagyobb tervnek voltak a részei, amely nemcsak ennek az életnek a tapasztalatára vonatkozik. – Csak nem azt mondod, hogy hittek a reinkarnációban? Kortyolgattam a vörösboromat, visszaemlékeztem arra, amit az Amerikai Forradalom alapító atyáiról olvastam; misztikus szektákkal folytatott kapcsolatukról és hitükről a lélek létezésében. – Nem feltétlenül – feleltem. – De Jefferson és Washington és Ben Franklin; szinte mindenki, aki az Alkotmányt fogalmazta és az Emberi Jogok Nyilatkozatát aláírta, azt mondta, hogy spiritális értékekre épülő új köztársaságot akar létrehozni. És az értékek, amelyekben hittek, mind a hindu iratok és egyiptomi miszticizmus elveire nyúlt vissza. Ezért tették rá a piramist a dollárbankjegyre; egyébként a dollár és a Nagy Pecsét tele van spirituális jelképekkel, amelyek mind jóval a forradalom előttre utalnak vissza. És a kereszténység előtti hitek mind összefüggtek a reinkarnációval. – Mutasd meg az ezt igazoló kutatásokat. – Természetesen megmutathatom. Csak azért említem őket, mert ők a mi eredeti politikusaink; a mai politikusok pedig még csak nem is ismerik az ő demokrataságuk eredetét. Megértem, hogy másutt van a figyelmük, mert akkora a zűr, de ha csak néhányuk megismerkedne alapító atyáink tényleges szándékaival, ha azonosulni tudna a korai elvekkel, ez kihatna a mostani állásfoglalásaikra, s arra, mit tartanak a legfontosabbnak. Talán meg is állíthatnák azt a destruktív folyamatot, amelyben benne vagyunk. Bella rágyújtott és egy hamutartóba hajította a gyufát: – Tehát úgy hiszed, az emberek egy nagyobb terv részei, mint amekkorában a legtöbbünk gondolkodik. Az eszméink és hiteink félrecsúsztak és ezért van minden ennyire elcseszve? – Igen. Csak nem „a legtöbbünk”. Az emberiség nagyobbik része igenis hisz a reinkarnációban, egy nagyobb tervben. Csak a nyugatiak ismereteiből hiányzik. – És mi lenne ez? – A lélek előzetes létezése; az, hogy már sokszor éltünk és még igen sokszor fogunk élni, jóval többször, mint ahányszor az ok és okozat törvénye kiokoskodja. Bella elgondolkodott, megszívta a cigarettáját és mélyen leszívta. – Ide figyelj – mondta, miután kieresztette a füstöt – engem orthodox zsidó hagyományban neveltek és nem idegen tőlem a mélységes hit a spirituális létben. – Ezt még sose hallottam tőle. – De: a lélekben hinni, ez egy dolog. A reinkarnációban hinni: ez már más. Lehet, hogy igazad van abban, amit érzel és hiszel, de én nem tudok veled tartani, pedig., hadd mondjam meg… szeretnék veled tartani. Könny tolult a szemembe: – Miért, Bella? – Azért – kezdte lassan – mert akkor elhihetném, hogy minden jóra fog fordulni, még akkor is, ha semmit se teszek ezért. Akkor nem kellett volna olyan keményen megdolgozni a dolgok rendbetételéért. Talán szükségem van a kihívásra. De, kedvesem, ha a magamfajta emberek nem harcolják meg a maguk harcát, akkor rossz vége lehet a dolognak. Érted? Kifújtam az orrom: – Azt hiszem. Igen, értem. Lehet, hogy valameny-nyiünknek el kell játszania a maga szerepét, de a kihívás akkor is ott lenne, azt hiszem. Vagy talán mostanság szükséged van rá, hogy így lásd. Én tudom, hogy sok különböző ember voltam már más-más időkben. Ezért érzem annyira otthon magam a világ sok-sok helyén. Többnyire az az érzésem hogy jártam már itt. És csak mostanában merek hinni ezeknek a megérzéseknek, amelyeket az értelmem talán nevetségesnek találna. A lényeg: ha velem ez megtörtént, akkor ez kellett történjen a többiekkel is. Lehet, hogy mind ismerjük egymást. Nem fordul elő veled, hogy megismerkedsz valakivel és nyomban felismered benne a „rokon lelket”?

202 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

– Hát, megesik – felelte óvatosan Bella. – És azt mondod, hogy hited szerint mindnyájan részei vagyunk egymásnak és egyben egy nagyobb tervnek? – Igen. Itt jön a testtelen lények kérdése. Ha sok-sok életet éltem, mit csináltam két élet közötti időben? Hol voltam? Ha a lélekenergiám elment egy időre az éterbe, ahogy a misztikus szövegek sejtetik, akkor miben különbözöm én olyankor Tom McPhersontól? Az illető egy entitás, aki Kevinen át beszél. Azaz: talán többféle dimenziója is van a realitásnak, amelyből a földi csak az egyik. Bella fürkészve nézett rám: – Csak azt nem értem, hogyan kerültél bele ebben az egészbe. Hogyan történt? Tudom, hogy se te, se a többi híres és értelmes ember, aki ugyanazt hisz, amit te, nem hülyék. De hát mi ez az egész? Hátradőltem: – Nem tudom, Belluska. Lehet, hogy az élet kozmikus tréfa. Mi meg milyen őrületesen komolyan vesszük. Törvényesíteni próbáljuk az erkölcsöt, ahelyett, hogy aszerint élnénk; ítélkezünk mindazok fölött, akik másként gondolkodnak, mint mi; pedig lehet, hogy nem csupán egyetlen realitás létezik. Lehet, hogy minden reális, a földi szint, az asztrális szint, nem tudom. Csak azt tudom, hogy annak alapján, amit én tanultam, megéreztem és olvastam, nem legyinthetek rá. Miért is tenném? Ennek a planétának néhány legnagyobb elméje hitt abban, amit én csak most kezdek megérteni. Úgyhogy kutatok tovább, nemcsak azért, mert egyszerűen kíváncsi vagyok, hanem mert ez boldoggá is tesz. Bella mosolygott: – Oké, idáig értem. Akkor meséld el, mennyiben változtatta ez meg az életedet. Ez foglalkoztat engem. Elgondolkodtam, a kellő szavakat kerestem, amelyekkel megnyugtathatnám barátnőmet. – Ez furcsa, Bella, de tudva, hogy ok és okozat törvénye működik, tudatosítja bennem, milyen értékes lehet minden egyes nap minden egyes pillanata. – És ez hogyan működik? – Semmi se jelentéktelen, semmi. Minden gondolathoz, minden gesztushoz, mindenhez, amit mondok és teszek, energia kapcsolódik, remélhetőleg pozitív energia. Az agyam mélyén állandóan tudatában vagyok, hogy igenis létezik harmónia, mármint valóságos energia formájában; forrás ez, amelyből meríthetek. Tudom, hogy minden történésnek oka van. És azt is tudom, hogy minden jó tettemet, minden megosztható örömöt, minden jó szót, még egy „jó reggelt!”-et is valahol, valamikor visszakapok. Ez nem olyan, mint piros pontokat szerezni az iskolában. Ez sokkal jobb érzés. Mintha máris egy egyetemességben élnék. Minden jelen pillanat fontossá válik. Valamiféle, hogy is mondjam, teljességet látok; a múlt a jelen és a jövő kölcsönösen összefüggenek, ugyanannyit érnek. – És nem akarsz kiszállni a világból, egy kunyhóban meditálni? Nevettem: – Nem, megígérem neked, nem. Addig kellett valahol messze lennem, amíg a végére jártam ennek az egésznek. Több évem ment rá, hogy eljussak eddig a pontig. De mostanra ez egy plusz dimenzió, szédületes örömforrás, energiakút lett számomra. Ez azt jelenti, hogy még inkább belevethetem magam páros lábbal a közéletbe. De most nem csatatérnek tekintem az életet. Ellenkezőleg: azt tartom, hogy az élet paradicsom lehet, sőt, várható, hogy azzá is lesz. Számomra ez már realitás. Ha a negatívumokon rágódunk, azzal csak erősítjük a negatívumokat. – De hát, kedvesem, a negatívumok léteznek. Kezelni kell őket. – Persze. Én csak azt mondom, hogy nagy részük azért létezik, mert mi létrehozzuk. Hinnünk kell egy pozitív realitásban itt a földön, mert ez a hit segít megteremteni azt. Ez az igazi hatalom, amellyel változtatni lehet. Figyelj, Bella. Használd irányjelzőnek a természetet. A természetben nincs morál, nincs megítélés. Igaz, az állatok ölnek, de élelemért és nem gyűlöletből, nem sportból. A természet nem ítélkezik felettünk, amiért pusztítjuk. Csak eltűnik. De visszatér újra! Talán más formában. Tehát az egészből az a legfőbb tanulság, hogy ez az élet örök, bármily esztelenül cselekszünk is. És hiszek abban, hogy a

203 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

lelkek, a láthatatlan entitások részei a természet ciklikus harmóniájának. Egyik se hal meg soha, csupán formát változtat. Ha így nézed, lehet, hogy ez tudomány és nem miszticizmus. Megjött a pincérnő a számlával. – Szerintem te soha nem állsz meg fél úton semmiben – állapította meg Bella. – Hát nem. És azt hiszem, amire jutok, annak teljesnek kell lennie. Életemben most kezdem először megérteni, mit is jelent a teljesség. Különösen, amikor mindannak az elismerését jelenti, ami valaha is voltál. Ez pedig elvezet annak fölismeréséhez: ki vagy ma. Nem aggaszt a múlt és nem aggaszt a jövő. A jelennek élek, gondolkodom, cselekszem, élek; ezt a jelent a múlt teremtette, s a jelen teremti a jövőt. Ahogyan Krisnamurti mondja: minden ember univerzum. Ha önmagad ismered, mindent ismersz. – Atyaisten – nevetett Bella. – Ezzel akarsz szenátor lenni? – Nem is tudom. Szenátornak lenni jobb, mint Bella Abzugnak lenni? – Engem kritizálsz, Természet Kisasszony? Megpaskoltam a kezét: – Elnézést. Még mindig csak tanulok… Gyalog indultunk el a tiszta manhattani éjszakába. Fölpillantottam és keresgéltem a csillagjaimat. Kéz a kézben baktattunk, egyikünk sem szólt. Gyalogoltunk néhány saroknyit, aztán Bella mégiscsak leintett egy taxit. – Nos, kedvesem – mondta – hátha van mód elkerülni a világkatasztrófát… – Hallod-e Bella: tudod mi a „katasztrófa” szó eredete? – Atyaisten: mi? – Ez egy görög szóösszetétel, amelyben az „asztro” a csillagokra utal, a szó a csillagoktól való elszakadást jelenti. Akit tehát katasztrófa ér, az elszakíttatik a mennyei világtól, a csillagoktól, csillagtalan lesz. Bella fölnézett az égre, majd újra rám, hunyorgott: – Nekem ez nem mond semmit. De ha neked így jó… Megcsókolt, beült egy taxiba és elrobogott a Második Sugárút felé. Gyalog indultam tovább, fölnéztem, megkerestem az Esthajnal csillagot, a Nagy Göncölt, a Kis Göncölt. Azután a Fiastyúkot, a Hét Nővért. Visszaemlékeztem, mit olvastam a Fiastyúk csillagairól Jób könyvében. Fölidéztem a Fiastyúk-kapcsolatot kutatásaimban, amikor összefüggésre leltem a Nagy Piramissal, az inkákkal, a majákkal, a görögökkel, az amerikai indiánokkal és a kelet-indiaiakkal. Újra megálltam, fölnéztem a Fiastyúk csillagcsoportjára és megpróbáltam valami általam is felfogható módon elképzelni, milyen messze is vannak ezek a csillagok. Tudósok szerint ekkora távolságok áthidalása képtelenség, az ember megöregedne és meghalna, mielőtt odaérne. De hát nem gyorsabb-e a gondolat a fénysebességnél? Lehetséges lesz-e valaha is, hogy az ember önnön gondolata kivetítésével utazzék? Irányíthatja és mozgathatja-e a gondolat az anyagot? Talán végül is ez lehetne a kapcsolat a spirituális eszme és a technika között: ha fölfedezik, hogy a spirituális gondolat a legerősebb mind közül. Ha megtanuljuk, miként használhatjuk föl, ez még magasabb technikát fejlesztene ki. Más szavakkal: ha spirituális gondolkodásunkat magasabb szintre emelhetnénk, akkor talán oda juthatna a testünk, ahová vágyik. Gyalog baktattam hazafelé, azokra gondoltam, akiknek olyan nagy részük volt új gondolkodásmódom kialakításában. Bellára gondoltam, arra, mit jelent nekem ő ezzel a robbanékony, izgalmas személyiségével, amellyel oly állhatatosan, és elszántan dolgozik a világ jobbá tételén.

204 Shirley MACLAINE

TALÁLD MEG ÖNMAGAD

Mike-re gondoltam, meg a jószándékú kételkedésére, Gerryre és az ő humanista politikai megoldásaira, Kevinre és fénylő, tiszta hitére, Cat-re, Anne Marie-ra, svéd barátaimra, akik egy másfajta realitásba vezettek be. Azután Davidra gondoltam, s arra, látom-e még valaha. Az autóbusz épp megtorpant a piros lámpánál az otthonom előtt; egy taxi eszelősen elébe vágott, bele a pirosba. Fölnevettem a tébolyult és mégis szeretni való manhattani káosz láttán. Még egy utolsó pillantást vetettem a csillagokra, fölmentem a lakásomba; megtaláltam a köveket, amelyeket valaha David hozott el nekem a maszáji törzsfőnök kérésére; a köveket akkor piramis alakban helyeztem el, pedig még semmi jelentősége sem volt a számomra, mielőtt még David valamit is jelentett nekem, vagy akár csak tudtam volna, ki ő. Megsimogattam a piramisformát. Azután nekiültem, hogy fölvázoljam egy könyv körvonalait. Hajnali ötig írtam. Talán egyszer elutazom a Fiastyúk valamelyik csillagára és meglátom, mi van a másik oldalán. Ugyan lesz-e ott akkora csodavilág, mint amekkorával a most kezdődött belső utazásom szolgált?