Rommel I-II. 9637660518 [PDF]

Zitiervorschau

David Fraser ROMMEL Erwin Rommel tábornagy élete

VICTORIA

KNIGHT’S CROSS Copyright 1993 by Fraser Publications Ltd. All rights reserved Fordította: Fazekas István, 1994 Magyar kiadás: Copyright 1995 by Victoria Ltd. Minden jog fenntartva!

Kiadja a Victoria Kft. Felelős vezető a Victoria Kft. ügyvezetője Készült a Gyomai Kner Nyomda Rt.-ben, a nyomda alapításának 113. esztendejében Felelős vezető Papp Lajos vezérigazgató 66/386-172 ISBN 963 7660 518

TARTALOM 1. KÖTET ELSŐ RÉSZ 1891-1918 ELSŐ FEJEZET Kiből lesz hadvezér MÁSODIK FEJEZET Mint a sólyom HARMADIK FEJEZET Gebirgsbataillon NEGYEDIK FEJEZET A kitüntetés nem marad el MÁSODIK RÉSZ 1919-1939 ÖTÖDIK FEJEZET Katona, távol a politikától HATODIK FEJEZET Sötétség és virradat HETEDIK FEJEZET Személyes megbízatás HARMADIK RÉSZ 1939-1940 NYOLCADIK FEJEZET Parancsolj az első vonalból KILENCEDIK FEJEZET Az utolsó leheletig TIZEDIK FEJEZET Szellemhadosztály NEGYEDIK RÉSZ 1941-1943 TIZENEGYEDIK FEJEZET Afrika napraforgói TIZENKETTEDIK FEJEZET A páncélos-hadműveletek művésze 2. KÖTET TIZENHARMADIK FEJEZET Az Afrika-páncéloscsoport TIZENNEGYEDIK FEJEZET Rommel az élen TIZENÖTÖDIK FEJEZET Heia Safari! TIZENHATODIK FEJEZET Irány Egyiptom TIZENHETEDIK FEJEZET El Alamein TIZENNYOLCADIK FEJEZET Egy fejezet lezárul ÖTÖDIK RÉSZ 1943-1944 TIZENKILENCEDIK FEJEZET A nap fénye HUSZADIK FEJEZET Az invázió HUSZONEGYEDIK FEJEZET Az utolsó ütközet

1. KÖTET

ELSŐ RÉSZ 1891-1918

ELSŐ FEJEZET Kiből lesz hadvezér Erwin Rommel nevét a történelem mindmáig a háború kiemelkedő taktikusai között tartja számon. Ő azon kiválasztottak egyike, kinek személyisége átlép az idő korlátain, s a belőle kisugárzó erő és energia ma is érezteti hatását. Ezeknek az embereknek hajdani győzelmeit az tette lehetővé, hogy céljaikat határozottan meg tudták fogalmazni, akaratukat rá tudták másokra kényszeríteni, és szédületes tempóban tudtak cselekedni a végeláthatatlan csatamező gyakorta nagyon is összekuszálódott, zavaros körülményei között. Ezek a kiemelkedő személyiségek éles acélpengeként hasítanak bele a történelem szövetébe, s annyira közvetlenül hatnak még az utánuk következő nemzedékekre is, hogy még emlékeik hatására is felgyorsul a szívverés. Élő legendák, melyek a maguk módján a klasszikus harcos képét vetítik az utókor elé: bátor, szenvedélyes, éles tekintetű, gyors észjárású, döntéseinél nem tétovázik, éberen vigyázza a veszélyt, bátorságban és gyorsaságban pedig felülmúlja ellenfeleit. Ebbe a rendkívüli közösségbe, a legendákkal és mítoszokkal övezett hősök társaságába tartozik Rommel is. Az ezekből az emberekből áradó fékezhetetlen energia és őserő az, mely átível az időn és téren, mely már életükben legendákkal övezi alakjukat. Ezek az emberek, legyenek akár királyok, akár egyszerű alárendeltek, minden kétséget kizáróan hősök, vezéregyéniségek, a harcmezők urai. Politikájuk és tetteik szélesebb értelemben vett értékelését óhatatlanul befolyásolják a körülmények s az érzelmek, ezért ezek a valóságnak csupán egy részét tükrözhetik, vagy éppen eltorzítják azt. Ha alaposabban el akarunk mélyedni ezen személyiségek tanulmányozásában, akkor nagyon csínján kell bánni az ítéletekkel, hiszen teljesen más korszak, más helyszín és más kultúra megítéléséről van szó. Most, a repülés, a korszerű technika korszakában, amikor a fegyverek pusztító hatása minden korábban elképzelhető méretet felülmúlt; most amikor a fejlett ipari országok között a háború elkerülhetetlenül személytelen, arcnélküli tömegek hatalmas

területekre kiterjedő konfliktusává szélesedett, a még nem is olyan régen hősiesnek számító cselekedetek korszaka egyszer s mindenkorra lejárt, a hőstettek árán elért eredmények bár nagyszerűek, de primitív és lényegtelen dolgoknak számítanak. Az első világháború után Marlborough hadvezér képességei fölött elmélkedve Churchill a következőket írja: „Az ütközet napján ez a nagy hadvezér bebizonyította, hogy a lelki, erkölcsi és fizikai tulajdonságok olyan együttesével rendelkezik, mely az akcióhoz alkalmazkodva mindenki fölé emeli, szinte természetfölöttivé, istenszerűvé teszi. Megjelenése, nyugalma, átható tekintete, mozdulatai, hanghordozása – talán még szívének dobbanása is – harmóniát áraszt maga körül. Minden szavának súlya van és határozottságot sugall… ennek a korszaknak már mindörökre vége.” És kilenc évvel azután, amint ez a mondat írásban is megjelent, a szerző ideiglenes kairói főhadiszállásán föl s alá járkálva azon kapta magát, minduntalan egy bizonyos német tábornoknak a nevét ismételgetve, egyre csak azt hajtogatja: „Semmi nem számít, csak vereséget mérjünk rá.” A történelemkönyv lapjairól előlépett, mégis korszerű figura, a magasan képzett, alkotóerővel megáldott, haladó elveket valló, a huszadik század hadviselésének minden csínját-bínját ismerő hadvezér, akinek személyisége a harcmezőn egy korábbi korszakot idézett, arra késztette magát Churchillt is, hogy a képviselőházban a következőket mondja róla: „Nagyon bátor és hozzáértő ellenfél. Még most, a háború förgetegében is ki kell jelentenem, Erwin Johannes Eugen Rommel nagy hadvezér.” * Erwin Rommel svábnak született. A Sváb Hercegség már régóta beolvadt a Württembergi Királyságba, ezért Schwaben ezekben az időkben nem is annyira politikai, mint inkább területi hovatartozást jelentett. A sváboknak viszont mindig is megvoltak a maguk sajátos és közismert jellemvonásaik. A sváb stabil, kiegyensúlyozott, inkább az ész, mint az érzelem embere, s életvidám, harsány bajor szomszédaitól eltérően, néha tudatosan morcos és tartózkodó. Gondosan bánik a

pénzzel, alapos és körültekintő. Lojális a Württembergi Királysághoz, de annak minden polgáránál többre tartja magát. Mindenekelőtt józan gondolkodású, higgadt és éles eszű. Rommel az őt körbelengő romantikus légkör ellenére megőrizte mindezeket a jellemvonásokat s mindvégig igazi sváb maradt. Apja, szintén Erwin Rommel, Stuttgarttól mintegy ötven mérföldnyire keletre, Ulmtól húsz mérföldnyire északra, a württembergi Heidenheimben volt iskolaigazgató. Az 1891. november 15-én született, sápadt arcú, szőke hajú, kék szemű, gyakran álmodozó, mindig nyugodt Erwin könnyen kezelhető gyermeknek számított. Ifjú éveiben nem tűnt ki sem tanulmányi eredményeivel, sem fizikai képességeivel, bár serdülő korában már felfedezte a matematika ízét (apja és nagyapja is kitűnő matematikus hírében állt), és ezt a vonzalmát megőrizte egészen a haláláig. Gyermekkorában nem adta semmi tanújelét annak a legendás fizikai állóképességnek és keménységnek, mely Rommelt, a katonát a későbbiekben mindig jellemezte. A családja – egy nővére és két öccse volt – csupán arra emlékezett gyermekéveivel kapcsolatban, hogy úgy viselkedett, mint aki senkitől sem ijed meg, senkitől sem fél. Serdülőkorba érve hirtelen és váratlan gyorsasággal indult meg a fejlődése. Szembetűnő matematikai képességei mellett szenvedélyes és lelkes síelő, kerékpározó és természetjáró vált belőle. Mindig szívesebben olvasott gyakorlati kérdésekkel foglalkozó könyveket, mint regényeket. Az idősebb Erwin Rommel mielőtt a tanári pályára lépett volna, tüzértisztként szolgált a hadseregben. Ezenkívül a családban nem voltak hagyományai a katonáskodásnak. A fiatal Erwin alapvizsgái letétele után a repüléssel kezdett foglalkozni, s szeretett volna a Friedrichshafenben lévő Zeppelin műveknél elhelyezkedni. Apja ellenezte ezt az elképzelését s azt tanácsolta fiának, inkább a hadsereg felé fordítsa tekintetét. [Erwin két öccsével és nővérével] 1871-ben, a porosz győzelemmel végződött francia-porosz háború után, megalakult a Német Birodalom. A Németország területén lévő apró államok uralkodói, a királyok, nagyhercegek, hercegek

hűségesküt tettek a porosz királynak mint Németország császárának. Erwin Rommel egész élete folyamán kifejezett kétkedéssel viseltetett a társadalmi osztályokkal kapcsolatosan, sőt meglehetősen érzékenyen reagált az ilyen jellegű kérdésekre. Nagyon gyakran hangoztatott téveszme az, hogy a császári német hadsereg tisztjeinek túlnyomó része a korábbi nemesi családokból került volna ki. 1845-től kezdődően magában Poroszországban is igen erőteljesen megindult a középosztályból származó fiatalok beáramlása a tisztikarba. A császári hadseregben 1912-re, amikor Rommel a hadapródiskolából kikerült, a fiatal tiszteknek alig valamivel több mint a negyede származott nemesi családból, de ezek sem minden esetben a földbirtokos, nemesi családok sarjai voltak, hanem jórészt olyanok, akik kiemelkedő szolgálatukért kapták meg a von nemesi előnevet. [Erwin Rommel hadnagy 1912-ben, a hadapródiskola befejezése után] A német hadseregben hosszú időn keresztül megváltoztathatatlan szabály volt, hogy mielőtt valaki hivatásos tiszti állományba került volna, mint hadapródnak választott ezredénél legénységi állományban kellett szolgálatot teljesítenie; majd bizonyítania kellett mint alacsonyabb parancsnoknak, és ami szintén nagyon fontos volt: meg kellett szereznie pályafutása folytatásához jövendő tiszttársainak az ajánlását is. Rommel 1910 júliusától 1911 márciusáig szolgált hadapródként az ezrednél. Teljesítményével kivívta az ezred parancsnokainak elismerését, s októberben tizedessé, majd az év végén őrmesterré léptették elő. Márciusban aztán Rommel megkezdhette tanulmányait a danzigi Königliche Kriegschulében. Keményen dolgozott. Az elméleti tantárgyak soha nem mentek túlságosan könnyedén számára, de a gyakorlati feladatok megoldásában rendkívüli hozzáértést tanúsított, nagyon komolyan vette a tanulmányait és a szolgálatot: el volt szánva a sikerre. A tanulmányi idő nyolc hónapon keresztül, 1911 novemberéig tartott. Utolsó – meglehetősen semmitmondó – minősítése szerint minden

téren, beleértve a vezetői képességet is hozzáértésről adott számot. így 1912 januárjában mint monoklis és elegáns Erwin Rommel hadnagy tért vissza a 124. gyalogezred kaszárnyáiba.

MÁSODIK FEJEZET Mint a sólyom Rommel kadétiskolában eltöltött ideje meglepő fejleménnyel is járt. Szerelmes lett, ami önmagában a világ legtermészetesebb dolga lett volna, de egy olyan lányba szeretett bele, akivel ez a szerelem egészen halála órájáig tartott. A sötét hajú, szépséges Lucy Mollin nyugat-poroszországi földbirtokos családból származott, ereiben lengyel és olasz vér csörgedezett, s akkoriban éppen nyelveket tanult Danzigban. Katolikus lévén egy protestánssal kötött házasságát az egyház elítélte volna, Rommel pedig az evangélikus vallás híve volt. Ennek ellenére a lány elfogadta az ifjú kadét udvarlását. Rommel mind a magánéletben, mind pedig szakmai kérdésekben rendkívül fontosnak tartotta a hűséget. A lojalitást szinte mindennél többre értékelte, nem szerette az ingadozást, a változásokat és az ideiglenes dolgokat. Lucy nem csupán a felesége volt – 1916 novemberében, a háborús idők kellős közepén kötöttek házasságot, miután a danzigi évektől fogva többé-kevésbé hivatalosan is jegyeseknek számítottak –, hanem az asszony majd harminc éven keresztül a legmegbízhatóbb társnak, odaadó, legbelsőbb bizalmasának is bizonyult, ráadásul még jó adag természetes humorérzékkel is rendelkezett. Mikor a sors úgy hozta, hogy hosszabb-rövidebb időre távol kerültek egymástól, akkor Rommel naponta írt neki, vagy legalábbis majdnem naponta, attól függően, a hadjáratok alakulása ezt mennyire tette lehetővé. Leveleinek hangvétele – „Meine liebste Lu”, „Dein Erwin” – betekintést engednek nem csupán a kettejük közötti kapcsolatba, hanem abba is, hogy azokban az időkben mi foglalkoztatta leginkább Rommelt, kinek szakmáján kívüli érdeklődési köre meglehetősen korlátozottnak volt mondható. Szeretett sportolni, kedvelte a síelést és az egyéb fizikai teljesítményre épülő tevékenységet, de ezen túl is aktív és érdeklődő elme volt. Igazi érdeklődési köre azonban főképpen két területre, a családra és a hivatására szűkült. A család biztosította számára a szereteten és a hűségen alapuló hátországot és támaszt, s ebben soha nem is kellett csalatkoznia. Jelleméből fakadóan teljes lényével

elkötelezte magát, élete végéig hű és igaz maradt választott társához. 1914 nyarán Rommel Ulm mellett a 49. tüzérezrednél szakaszparancsnokként szolgálva tökéletesíthette szakmai ismereteit. Pontosan ahhoz a tüzérezredhez került, melynek parancsnoka annak idején határozottan elutasító választ küldött az idősebb Rommelnek fia tüzérséghez történt jelentkezésével kapcsolatosan. Az anyaezredénél a Weingartenben állomásozó 124. gyalogezrednél megszakítás nélkül újoncok kiképzésével foglalkozott, akik meghatározott időt eltöltve a hadseregben ismét visszatértek a polgári életbe, hogy majd ha üt az óra, ismét magukra húzzák az egyenruhát. Rommelnek nem volt ellenére a tüzérségnél teljesített szolgálat, az meglehetősen hasznosnak is bizonyult, ám az események alakulásának következtében tüzérségi pályafutása mégis hirtelen megszakadt. * A németek számára az Ausztriával fennálló szövetség teljesen logikusnak látszott. Minden német tudatában volt annak, országának alapvető érdekei fűződnek ahhoz, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia ne szenvedjen vereséget és ne hulljon apró darabokra. Tudatában voltak annak is, hogy ami a külső ellenséget illeti, elsősorban a Monarchia van kitéve a legnagyobb veszélynek azok után, hogy az orosz haderő gyakorlatilag megsemmisítette és kiűzte Európából az Oszmán Birodalmat. A németek azzal is tisztában voltak, hogy az oroszok, ha közvetett módon is, balkáni csatlósukon keresztül tovább kívánják folytatni az előrenyomulást. Szerbia egy pillanatig sem békült meg azzal, hogy Ausztria bekebelezte Boszniát és Hercegovinát. Mikor a császári trón örökösét, Ferenc Ferdinánd főherceget és feleségét Bosznia fővárosában, Szarajevóban 1914. június 28-án meggyilkolták, akkor ebben Ausztria azonnal és minden kétséget kizáró módon Belgrád kezét vélte felfedezni. Ennek megfelelően az Osztrák-Magyar Monarchia ultimátumot intézett Szerbiához, mely olyan feltételeket tartalmazott, hogy azok teljesítése esetén Szerbia aligha létezhetett volna tovább önálló és független államként. Bécs elérkezettnek látta a várva várt

időt, hogy egyszer s mindenkorra rendezze az ügyeit Szerbiával. A merénylet adta meg a gyújtószikrát a régóta létező bombának, és a Szerbia ellen indítandó háború egyben – és nem elhanyagolható fontossággal – még szorosabbra kovácsolta volna a teutonok és a magyarok Birodalmon belüli szövetségét. A negyvennyolc órás haladékkal választ követelő osztrák ultimátumot július 23-án nyújtották át Szerbiának. Másnap a németek értesítették Oroszországot, Franciaországot és Angliát, hogy Berlin teljes mértékben egyetért az osztrák követelésekkel. Ez egyben azt is jelentette, Németország az Osztrák-Magyar Monarchiát támogatja. Szerbia kettő kivételével vállalta az összes osztrák követelés teljesítését, de akkorra az eseményeket már nem lehetett megállítani. A hatalmas gépezet mozgásba lendült. Szerbia ultimátumra adott válaszát az osztrákok július 25-én este kapták kézhez és azt azonnal elégtelennek is nyilvánították. Ausztria-Magyarország másnap, július 28-án hadat üzent Szerbiának. Oroszországban, főként a cár sürgetésére akkorra már a mozgósítás mellett döntöttek, de magát a mozgósítást csak július 30-án délután rendelték el. Ettől a perctől kezdve immár elkerülhetetlen volt a háború kiszélesedése. Németország – melynek megítélése szerint az osztrákszerb konfliktus nem jelent fenyegetést Oroszország számára – az orosz mozgósítás hírére július 31-én délután 1 óra 45 perckor maga is mozgósítást rendelt el. Rommel reggel gyakorlatra induló ütegével zeneszóra masírozott végig Ulm utcáin, és ugyanígy tért vissza a kaszárnyába. Ezen a délutánon érkezett meg a mozgósítási parancs, s Rommel is haladéktalanul visszatért a Weingartenben állomásozó ezredéhez. Pár nap múlva Rommel is elindult vonattal a nyugati frontra. Az elkövetkező harminc év során Európa népei által annyira megismert, csukaszürke egyenruhába öltöztetett 124. gyalogezred első csapatai már néhány nappal korábban útra keltek ugyanabba az irányba. Rommel nagy lelkesedéssel vetette magát a küzdelembe. A von Fabeck tábornok vezénylete alatt álló hadtesthez tartozó ezrede a

trónörökös parancsnoksága alatt lévő 5. hadsereghez tartozott. Ez alkotta annak a hatalmas fogaskeréknek a tengelyét, mely a Metztől északra és a Luxemburgtól délre eső területeken, valamint az Ardennek térségében folytatta hadműveleteit. Itt a német csapatokra az a feladat hárult, hogy feltartóztassák a franciákat, miközben déli irányban, a Metz és Nancy közötti vonaltól keletre, a Rupprecht bajor trónörökös parancsnoksága alatt harcoló 6. hadsereg erői felfogják a franciák támadását, majd tervszerűen visszavonulva az ellenséget egy „zsákba” csalogatják. Ez már annak a hatalmas gyűrűnek a részét képezte volna, melyet az erőteljes jobbszárny koncentrált támadása lett volna hivatva bezárni. A francia haditerveknek és a várakozásoknak megfelelően a franciák támadást indítottak a Rajna vonalában. A támadás lendülete megtört a németek Nancytől és Metztől keletre, Sarrebourg és Morhange térségében védelembe vonult erőin. Ezek a sikeres védelmi hadműveletek, melyek során a franciák súlyos veszteségeket szenvedtek, Rupprecht herceget arra ösztönözték, hogy az eredeti haditerv megváltoztatását kérve, a visszavonulás helyett támadást indítson, és átkeljen a Moselen. Moltke hallgatólagosan áldását adta erre a lépésre, így a jobbszárny amúgy is szétforgácsolt erői még jobban meggyengültek. A balközéptől belátható időn belül erősítésre nem számíthattak, így az elkerülhetetlen kudarc máris előrevetette árnyékát. Közben, augusztus 20-tól kezdődően, a németek 5. és 6. hadserege is támadásba lendült. A Schlieffen-terv most már helyrehozhatatlan változtatásokat szenvedett, és az egész német front támadásban volt, jóllehet ehhez nem rendelkezett a megfelelő erőkkel és tartalékokkal. A hadviselés néhány alapszabálya felrúgásának keserű következményei Rommelt a későbbiek során is érzékenyen érintették, és elgondolkodásra késztették. A történelem számos receptet írt elő hasonló esetekre: Lecsapni csak ököllel, s nem nyitott tenyérrel lehet. Aki mindent meg akar védeni, az nem véd meg semmit. Nem a létszám a döntő, hanem az, hogy a kritikus pillanatban és a megfelelő ponton valaki mekkora erőt tud összpontosítani; és így tovább.

Nyílt sisakkal folyt a küzdelem, a szemben álló felek mindegyike az előrenyomulást tűzte ki célul. Sietősen alakították ki az ütegek harcálláspontját, az ezredek hosszú, elnyújtott sorokban nyomultak előre, a tüzérségi ütegeket hol előre tolták, hol ismét visszavonták, s viszonylag közeli célpontokra irányították a tüzet. Mikor Erwin Rommel először találkozott az ellenséggel, akkor már halálosan ki volt fáradva, hiszen felderítőként és összekötőként több mint huszonnégy órát talpon s nyeregben töltött. Parancsot kapott, hogy öt embert maga mellé véve induljon el felderítésre, s próbálja megállapítani, vannak-e előttük, a közvetlen közelben ellenséges csapatok, s ha vannak, akkor hol helyezkednek el. Ellenséggel nem találkoztak, de Rommel komoly felelősséget érzett az embereire leselkedő esetleges veszély elhárításáért, ezért most is nagy körültekintéssel látta el ezt a kimerítő feladatot. Életében először érezte meg a háború rendkívüli fáradalmait, először szenvedett alváshiánytól, először került abba a helyzetbe, hogy tagjait mozgásra, érzékeit pedig fokozott éberségre kell kényszerítenie. Közvetlenül a felderítésről visszatérve jelentést tett, majd az ezredparancsnok újabb feladattal bízta meg Rommelt. Azt a parancsot kapta, vegye fel a kapcsolatot a szomszédos 1. zászlóaljjal, juttassa el hozzájuk a parancsot, mely szerint a zászlóaljnak vissza kell vonulni s fel kell zárkózni a 2. zászlóalj mellé. Ezután, még a felzárkózás közben az egység kalauzolásának feladata is az ifjú tisztre hárult volna. Az 1. zászlóalj parancsnoka viszont közölte vele, nem áll módjában a parancsot teljesíteni. Időközben ugyanis a zászlóalj egy sebtében összehozott dandár állományába került. A dandárok a német hadseregben az ezredektől alkalmanként, bizonyos különleges feladatok ellátására elvont zászlóaljakból álltak, s nem alkottak önálló és állandó szervezési egységet. A teljesen kimerült Rommel visszatért egységéhez, és jelentést tett a fölöttesei között kialakult nézeteltérésekről. Azonnal meg is kapta a parancsot, találja meg a két vitás fél fölött parancsnokoló tábornokot, és kérje ki az ő döntését a kérdésben. Meg is találta a tábornokot – név szerint von Moselt –, aki tisztába kerülvén a helyzettel éktelen haragra

gerjedt, s a gyalogezred parancsnoka óhajának megfelelő döntést hozott. Rommelnek egy újabb tizenkét órás körutazást kellett tennie, mindezt túlnyomó részt éjnek idején. így az augusztus 21-i pihenőnap számára huszonnégy óra nyeregben és felderítésen töltött időt jelentett. Másnap reggel Rommelnek ismét a szakasza élére kellett állnia. Az ezred – három másikkal egyetemben – egy Bleid nevű helység felé vette az irányt. Előrenyomulásuk alatt a front irányából időnként heves tüzérségi tűz zúdult rájuk, ilyenkor embereivel együtt a környező krumpliföldeken keresett menedéket. Ezek az alkalmak emberáldozatokat nem követeltek, s szemtől szembe az ellenséggel sem találkoztak. A szakasz összeszedte magát, majd a korábbi manővert még néhányszor megismételte mindaddig, amíg a leereszkedő ködön keresztül fel nem tűntek Bleid háztetői. Bleid külterületén Rommel felfigyelt néhány módosabb tanyaépületre. Szakaszát harckészültségben hagyva három embert maga mellé véve óvatosan előreindult. A legközelebbi épület mögött fedezéket talált, s kikandikált az épület sarka mögül. Az épülethez vezető úton tizenöt-húsz francia katonát pillantott meg, akik nyugodtan kávéztak, és sejtelmük sem volt a rájuk leselkedő veszélyről. Rommel később – dicsekvés és hősködés nélkül – a következőket írta saját reakciójáról. Küldjön valakit segítségért vissza a szakaszához? Ennek semmi értelme, döntötte el azon nyomban. Társaival együtt képes megbirkózni ezzel a helyzettel. Az épületek árnyékában rejteket találva elmondta embereinek, mi a teendő. A fedezékből kibiztosított fegyverekkel hirtelen kilépve, álló helyzetben azonnal tüzet kell nyitni. Nem ez volt Rommel számára az első alkalom, mikor kapcsolatba került az ellenséggel, de amikor az általa vezetett járőr élén kipattant a tanyaépület fedezékéből s tüzet nyitott a meglepett franciákra, először ölt embert saját kezűleg. A Rommel által vezetett csapat az ellenfél majdnem felét lekaszabolta. Hamarosan aztán a környező épületekből viszonozták a tüzet, s maroknyi csapatával kénytelen volt visszavonulni szakasza állomáshelyére. Bátorságának és vakmerőségének tipikus példája volt

ez is. Várakozás helyett azonnal kész volt a cselekvésre, inkább azonnal és személyesen támadott, mintsem visszavonulva megbízható tervet készítsen, és összevonja a támadáshoz szükséges erőket. Már ebben a Bleid külvárosában lezajlott apró epizódban is fel lehetett fedezni azt az embert, aki majd később egy szép napon parancs nélkül, vagy éppen a parancs ellenére Kireneika térségében támadást indít az angolok ellen, holott csapatainak túlnyomó része még csak ebben az időszakban érkezett Európából Afrika földjére. Szakasza élén ezután Rommel épületről épületre haladva megkezdte Bleid keleti részének megtisztítását az ellenségtől. Mindezt a legnagyobb módszerességgel csinálta. Az ilyen természetű német támadások begyakorlása békeidőben történt. A gyakorlásnak Rommel meggyőződéses híve volt már akkor is, és ez a meggyőződése az évek során csak egyre erősödött: az ütközetekben a kiképzés és a fegyelem döntő fontossággal bír. Egységének egyik részét fedezékbe helyezte el, ahonnan tűz alatt tudták tartani egy ellenség kezén lévő épület ajtóit és ablakait, majd egy másik csoport élén, a szárnyon támadó pozíciót foglalt el, s egy adott jelre kézigránátokkal és kézifegyverekkel felszerelkezve megrohamozta az épületet. Később a közben pihenőben várakozó embereivel megismételte a rohamot. Az ezred többi egysége időközben menetből tüzet nyitva szintén támadást indított Bleid ellen, mely hamarosan – Rommel szavaival élve – lángokban álló pokollá változott „mindenféle sűrű, fojtó füst terjengett, a robbanások fényében épületek omlottak össze”. Bleid egy része még mindig a franciák kezén volt. Rommel, aki már el volt vágva a századától, a zászlóaljától, a falu északkeleti határától háromszáz méterre visszavonta embereit, s egy alacsony dombtetőről szemügyre vette az ellenséges állásokat. Hétszáz méternyire maga előtt látta a vörös nadrágba öltözött francia gyalogosokat, amint egy gabonatábla szélén szemmel láthatóan egy lövészárok kiásásán fáradoztak. Ezekben a pillanatokban Rommelnek halvány fogalma sem volt a 2. zászlóalj hollétéről. Erről az epizódról is nagyon jellemző módon számol be: „Mivel szakaszommal nem akartam ölbe tett kézzel várakozni, úgy döntöttem,

támadást indítok az előttünk, a zászlóalj előrenyomulási szektorában, déli irányban lévő ellenség ellen.” Rommel tudta, saját zászlóalja melyik szektorban folytatott tevékenységért tartozik felelősséggel. Egységével ő is ebben a körzetben tartózkodott, az ellenség pedig látó- és lőtávolságon belül volt. Embereit megfelelő helyre állítva tüzet nyitott. Negyedóra elteltével örömmel vette észre, szakasza jobboldalán feltűnnek zászlóalja többi egységei. „Ekkor már a franciák is viszonozták a tüzet, de – írja Rommel – a szakasz ezek után késedelem nélkül támadásra indulhatott.” Előrelendültek, a csoportok egymást támogatva folytatták a jól begyakorolt előrenyomulást, majd Rommel parancsot adott a bajonettek feltűzésére. Támadásra vezényelte embereit, de mire elérték a francia állásokat, azokat már üresen találták. Az ellenség futásban keresett menedéket. Jóval a zászlóalj fő erői előtt járva Rommel ezek után úgy döntött, legjobb ha a szakasz helyben marad, ő pedig ismét felderítésre indul. Vállalkozása meg is hozta gyümölcsét. Északi irányban francia gyalogosokat pillantott meg, akiket a német tüzérség űzött ki állásaikból, és most éppen a német frontvonalon keresztül jobbról balra tartottak. Ismét csupán egy pillanatnyi gondolkodási időre volt szüksége. „Talán gyorsan ide kellene vezényelnem a szakaszomat? Nem, most mindenképpen az a legjobb, ha a szakasz a helyén marad.” Rommel a vele együtt lévő két katonával együtt tüzet nyitott az élen haladó franciákra, mire az ellenséges katonák szétszóródva irányt változtattak s nyugat felé fordultak. Újabb franciákat pillantott meg pontosan annak a bokros terepszakasznak a túlsó oldalán, mely mögött embereivel fedezéket talált. Katonái segítségével pillanatokon belül azokat is megsemmisítette. Nem sokkal ezután feltűntek a közelben a hadtesthez tartozó másik, a 123. gyalogezred egységei. A gyomorbántalmaktól kínzott, halálosan kimerült Rommel ekkor vesztette el eszméletét. Mikor ismét magához tért, akkor valami teljesen zavaros tűzharc kellős közepén találta magát. „Átvettem a védővonal egyik szakaszát – írja –, s elfoglaltam a Gevimont-Bleid országút mentén húzódó domboldalt.” Hamarosan sikerült megszilárdítaniuk állásaikat, és az ezredhez tartozó századok ismét összeverődtek. A legénységi állomány 15 százaléka, a tiszteknek pedig negyede a

csatamezőn vesztette életét. Ez volt az az ütközet, mely a longwyi csata néven vonult be a hadtörténetbe. Az ütközetnek ezek az apró epizódjai mivel a tűzkeresztséget jelentették, természetesen emlékezetesek maradtak a fiatal tiszt számára, hiszen első alkalommal fordult elő, hogy harc közben kellett fontos döntéseket hoznia. Magatartása tükrözte is Erwin Rommel egész lényét. A Bleid környéki harcokat követően a 124. gyalogezred a Meuse vonalát követve, Duntól keletre, egy erdőségben foglalta el állásait, és itt ismét szembekerült a francia tüzérség már akkor nyilvánvalóvá vált fölényével és hatékonyságával. A Meuse völgye heves tüzérségi párbaj színterévé változott. Augusztus utolsó napján az ezred pontonhídon keresztül átkelt a folyón, s elfoglalta állásait a parttal párhuzamosan húzódó dombélen, ahol ismét csak heves tüzérségi tűz zúdult rájuk. Hamarosan folytatták az előnyomulást, és Rommel ismét az élen haladó zászlóalj előőrsét alkotó szakasz élén találta magát. Ötpercnyi lovaglás után heves lövöldözést és ordítozást hallott jobbról. Azonnal arrafelé vette az irányt. Ez is jellemző volt rá. Egy erdei ösvényen haladva hamarosan szembetalálta magát a tőlük „mintegy száz méternyire lévő sötétlő alakokkal, akikről hamarosan kiderült, hogy a francia gyalogsághoz tartoznak”. Golyók fütyültek a füle mellett, de szakaszával az ösvény két oldalán foglalt el állásokat, majd a bokrok közt előrekúsztak a rohammal leküzdhető távolságig. „Rohamra indultam a szakaszommal – írja Rommel –, s a tisztás túloldaláról heves tűz alá kerültünk.” Néhány perccel később az egységre hátulról is heves golyózápor zúdult. Rommel saját zászlóaljának egységei nyitottak tüzet, így egyszerre a franciák és a németek kereszttüzében találta magát. Meglehetősen zűrzavaros helyzet volt kialakulóban az erdőben, még mielőtt az est leszállt volna. Rommel kénytelen volt több alkalommal a földhöz lapulni, hogy elkerülje a saját egységei felől érkező golyózáport. Ismét el volt vágva saját csapategységeitől. Szakaszával, vele együtt tizenkét életben maradott emberével rohamra szánta el magát az előttük lévő francia üteg ellen, de a

minden oldalról feléjük záporozó tűz hatására kénytelen volt visszavonulni. Azon a napon azt jelentették róla, hogy elesett a harcmezőn. Miközben Rommel visszavonta embereit az erdő nyújtotta menedékbe, megrázó tapasztalatokat szerzett, amikor látta a mindkét oldalon heverő, nagyszámú, nyomorúságos állapotban lévő sebesültet. „Megpróbáltunk segíteni rajtuk, nem néztük, hogy sajátjainkról vagy az ellenségről van-e szó” – írja visszaemlékezéseiben, s ez minden bizonnyal teljesen meg is felelt a valóságnak. Rommel egész életén keresztül lovagias ellenfélnek bizonyult. Az ellenséget saját embertársának tekintette, írásaiban szinte hitetlenkedve emlékszik vissza, hogy a franciák közül számosan azért nem voltak hajlandók megadni magukat, mert abban a hiedelemben éltek, hogy fogságba esvén a németek azonnal lefejezik őket. * A szeptember első napjaiban kapott rövid pihenő után az ezred déli irányba kezdett menetelni, aztán nyugatnak fordult, később újra délkeletnek, a Verduntől északnyugatra eső Ges-nes-i térség felé folytatta az útját. A szakasza élén elért eredményei miatt Rommelt a zászlóalj segédtisztjévé léptették elő. Mint a zászlóaljparancsnok jobbkeze, továbbra is majdnem olyan gyakran volt része felderítő küldetésben, összekötői feladatok, vagy szükség esetén valamelyik alegység parancsnoki feladatainak ellátásában, mint az ezt megelőző időszakban. Rommel saját beszámolója szerint sincs ezekben a katonai pályafutásának kezdetét jelentő kalandokban semmi hősködés vagy kalandorság. Az olvasónak óhatatlanul is az a benyomása támad, hogy olyan tiszt visszaemlékezéseit olvassa, akit azokban az esetekben használtak fel vagy használtak ki, amikor valami probléma keletkezett vagy a helyzet teljesen zavarossá vált. Rommel zászlóalja továbbra is az első vonalban vívta csatáit, a nyugati front állóháborúja ekkor még nem alakult ki. Rommel maga is nagyon hamar rájött, sőt szorgalmazta is annak fontosságát, hogy a csapatok a hatékony és gyakori francia tüzérségi tűz ellen beásással védekezzenek, ez még nem az a tevékenység volt, mely már a közeli

jövőben teljesen eltorzította a hadviselést. A szeptember 7-ről szóló beszámolója ízelítőt ad ezekből az eseményekből. Az ezred egy ideig déli irányba menetelt, s ebben az időben Verduntől északnyugatra helyezkedett el. „Parancs érkezett az ezredtörzstől: A 2. zászlóalj állítsa le az előrenyomulást. Maradjon ott, ahol jelenleg tartózkodik. Először továbbítottam a parancsot, majd visszavágtattam az ezredparancsnokság hátul lévő harcálláspontjára, megtudni mindez mennyi időt vesz igénybe. Haas ezredes a gránátosok felzárkózásáig el akarta halasztani a támadást. Egyszerűen lehetetlen volt megjósolni, mindez mennyi ideig fog tartani. Közben a francia tüzérség is működésbe lépett. Az ágyútűz elsősorban a tartalékban és zárt egységben lévő századainkat zavarta, de az előretolt, fedezék nélkül lévő századoknál is jelentős károkat okozott. Az én lovam volt a leggyorsabb, ezért újra odavágtattam az előretolt századokhoz, s kiadtam a parancsot, hogy a közeli burgonya- és répaföldeken kezdjék el beásni magukat. Visszafelé jövet egy francia üteg srapnellel tüzet nyitott rám, de cikcakkban vágtatva viszonylag könnyű volt kikerülni az ágyútüzet. Az ezred- és zászlóaljtörzs egymás közelében, Vaubecourttól két kilométernyire északra, egy horhosban rendezkedett be. A franciák már régóta hevesen ágyúzták a környéket. Ebben nem is volt semmi meglepő. Az ide-oda száguldozó futárok, a nagy forgalom és a nyüzsgés, valamint a különböző megfigyelőpontok gyorsan elárulták a harcálláspontokat. Az ágyúzás több órán keresztül szünet nélkül tartott, ilyen körülmények között gondolni sem lehetett a támadásra. Halálos fáradtan ledőltem én is a horhosban, és megpróbáltam valamit pótolni az éjszaka elmulasztott alvásból. A közvetlen közelemben folytatott ágyúzás egy csöppet sem zavart.” És így tovább. Azokban az időkben, mikor a zászlóalj előrenyomult vagy támadásba lendült, az egység parancsnokának és a segédtisztnek nyeregben volt a helye, s együtt kellett mozognia a támadó csapatokkal. Másnap: „Néhány méternyire a támadásban lévő 7. század vonala mögött lovagoltam. Már sötétedett, s mi kezdtük megközelíteni a tőlünk mintegy 150

méternyire húzódó erdő szélét. Vajon az ellenség visszavonult az erdőből? Vagy arra vár, hogy amikor hozzálátunk ennek az utolsó szakasznak a leküzdéséhez, akkor gyilkos tűzzel árasszon el bennünket? Az erdő szélén látszó felvillanások hamarosan választ adtak erre a kérdésre. Sűrűn záporoztak felénk a lövedékek, hamarosan kialakult a védők és támadók közötti tűzharc. Gyorsan összeszedtük a tartalékokat és a támadó egységek támogatására azokat is bevetettük. Az első lépcsőben lévők szinte szorosan egymás mellett lapultak a földre, míg az ezred második lépcsőben lévő egységei valahol hátul beásva magukat próbáltak menedéket találni az ellenség gyilkos tüze elől. Ezután a géppuskás század néhány alegysége leszedte a fegyvereket a szállító járműről, és a fejünk fölött néhány száz méter távolságból tüzet nyitott az erdő szélén lévő francia állásokra. Az elöl lévő támadóink hamarosan éktelen ordítozással jelezték, a géppuskások őket árasztották el tüzükkel. A zászlóalj jobb szárnyánál ismét nyeregbe pattantam, odavágtattam a géppuskásokhoz, és leállítottam a lövöldözést. Leszálltam a nyeregből, lovam kantárszárát a hozzám legközelebb álló ember kezébe nyomtam és magam vezettem a géppuskás szakaszt a 7. század bal szárnyára, ahol bátor katonatársaim már heves tűzpárbajt vívtak. Ezután a géppuskások is bekapcsolódtak a küzdelembe.” Rommel, mint oly gyakran máskor is, ha kedvező lehetőséget látott, azonnal cselekedett. „Zum Sturm, auf Marsch, Marsch!”kiáltással a csapat élére állva rohamot intézett az erdőszél irányába, s akkor látta, az ellenség már elhagyta állásait. Az volt a véleménye, még mindig van lehetősége a franciák menekülési útjának elvágására. Két rajt és a géppuskás szakaszt maga mellé véve felmászott az erdő bal oldalán húzódó emelkedőre, ahol örömmel tapasztalta, az erdősáv mögött több száz méter szélességű terepszakaszt be tud látni. A menekülő franciák minden bizonnyal ott fognak áthaladni. Rommel vállalkozása, mely súlyos szükséghelyzet kivételével nem tartozott volna a zászlóalj segédtisztjének feladatkörébe, meglehetősen kockázatos volt. Kellemetlenül is érezte magát, hiszen nem hatalmazta fel senki, hogy elhagyja helyét, ráadásul még a

géppuskás szakaszt is magával vigye. Csupán egy kedvező lehetőséget látott a sikerre, s azt nem akarta elszalasztani. Az idő múlásával egyre jobban besötétedett. A franciákat mintha a föld nyelte volna el. Rommel visszaküldte a géppuskás szakaszt, s már úgy tűnt, tévesen mérte fel a helyzetet. Alig távoztak a géppuskások, amikor előttük mintegy száz méternyire a franciák menetoszlopa éppen egy kopár dombélen próbált átkelni. Rommel eredetileg is erre számított, ezért döntött a cselekvés mellett. A franciák pontosan egységének tűzmezejében, ráadásul zárt, rendezett sorokban vonultak vissza. Tizenhat, puskával felszerelt katonájának Rommel azonnal tüzet vezényelt. A franciák gyakori szokásuktól eltérően most nem szóródtak szét, hanem megfordulva támadó alakzatba rendeződtek, s két századnyi katonával Rommel szemtelenül bátor kis egysége ellen indultak. Rommel továbbra is heves golyózáporral árasztotta el őket, s úgy döntött, a visszavonulásra csak akkor adja ki a parancsot, amikor a franciák feltűzik bajonettjeiket. A franciák folytatták a támadást, de a németek tüzétől egyre ritkultak soraik, majd negyven méternyire Rommel kis csapatától megtorpantak. Rommel tehát továbbra is tartotta állásait. A franciák kezdtek visszahúzódni. Rommel egy járőrt küldött előre, mely harminc halottat számolt össze, sőt egy tucatnyi foglyot is magával hozott. A kis akció ezzel véget is ért. Zászlóaljához visszafelé menet Rommel találkozott az ezredparancsnokával, aki egyáltalán nem volt elragadtatva a manővertől, és azzal vádolta, tévedésből egy német ezredre nyitott tüzet. „Még a foglyul ejtett franciák sem tudták meggyőzni ennek az ellenkezőjéről” – írta Rommel visszaemlékezéseiben. A németek ideiglenes jelleggel védelembe vonultak, s kezdték gyorsan beásni magukat. A heves francia ágyútűz mindnyájukat meggyőzte a gyalogsági ásó fontosságáról, s Rommel beszámolója szerint a zászlóaljparancsnok a segédtisztjével és négy küldöncével hat méter hosszú árokszakaszt ásott ki magának. A talaj kemény ellenállást tanúsított, így a munka nagyon megerőltetőnek bizonyult, és igen lassan haladt. Szeptember hetedikén a zászlóalj a Defuy

környéki erdőségeknél foglalt el állásokat, és a támadás megindítása óta először érkezett meg hozzájuk a posta. Egész éjszaka, de meg másnap is folyamatosan ástak. A francia tüzérség már reggel hatkor tüzet nyitott rájuk, a nap folyamán is szórványos lövöldözéssel zavarta a munkát, estére kelve pedig ismét heves ágyútűzzel árasztotta el őket. Amikor éppen nem hullottak repeszek a nyakukba, a németek folytatták az ásást. Szeptember 9-re a zászlóalj némileg biztonságban érezhette magát az elkészült, legalább száznyolcvan centiméter mély lövészárkokban. A francia gyalogság eddig még nem szánta el magát a támadásra, de a francia ágyúk súlyos veszteségeket okoztak a szárnyakon lévő zászlóaljaknak, s Rommel 2. zászlóalja is el volt vágva a főerőktől. A nagyszabású francia ellentámadás már csupán idő kérdése volt. Rommel felderítéssel és megfigyeléssel megtalálta azt a pontot, ahol, mintegy ötszáz méternyi távolságban a franciák összevonták tartalékaikat. Rájött, ha a zászlóalj balszárnyán emelkedő dombocskára géppuskákat tud telepíteni, akkor oldaltűzzel áraszthatja el őket, mely nyilvánvalóan jelentős zavarokat kelt majd soraikban. Javasolta is az akció elindítását a géppuskás szakasz parancsnokának, akinek azonban kétségei voltak az üggyel kapcsolatosan, és nem ment bele a dologba. Ezek után maga állt a zászlóalj géppuskásainak élére, az előzetes elképzelés szerint elfoglalták állásaikat, s azonnal lőni kezdték a franciák felsorakozott tartalékait. Az akciót sikerült időben befejezniük és visszavonulni, mielőtt még a franciák tüzérsége megtorolhatta volna a támadást. Azon az éjszakán Rommelt elég súlyos megrázkódtatás érte. A zuhogó esőben, a szakadatlan ágyúzás közepette puskaropogásra riadt fel álmából, s azt gondolta, a francia gyalogság éjszakai támadásra szánta el magát. A zászlóaljparancsnok éppen az ezredtörzsnél tartózkodott, ezért Rommel azonnal kipattant pihenőhelyéről, hogy tájékozódjon. Egy menetoszlopot látott közeledni a sötétben. A legközelebbi századból magához vett egy szakaszt, katonáival elfoglaltatta állásaikat, és felkészült a tűzharcra. Mikor a menetoszlop már alig ötven méternyire járt, Rommel feléjük kiáltott, s a válasz után azonnal rájött, saját zászlóaljának egyik

századával áll szemben, melyet egy fiatal hadnagy vezetett, aki valami Rommel számára érthetetlen és indokolatlan meggondolásból éppen visszavonta egységét a korábbi körletéből. „Elég keményen megleckéztettem – írja Rommel – ezért a hibás helyzetértékelésért.” Mindenesetre nagyon közel állt ahhoz hogy saját embereire nyisson tüzet. Ettől az emléktől még a későbbiek során is megborzongott. Ismét eljött az előrenyomulás ideje. A kora hajnali órákban a zászlóalj parancsot kapott, indítsanak támadást, tisztítsák meg az ellenségtől a peremsávot. A zászlóalj mind a négy százada felsorakozott, aztán egyszerre indították meg a támadást Rembecourt irányába. A virradatkor ismét megszólaló francia tüzérség ágyúi újra sok áldozatot követeltek. Szeptember 10. volt. Ezen a napon Rommel súlyos veszteségekről tett jelentést – négy tiszt és negyven katona a harcmezőn esett el, ugyancsak négyen a tisztek közül és 160-an a legénységi állományból megsebesültek, nyolcan pedig eltűntek. De a Verdunnél lévő hatalmas francia erődöt a német hadseregnek nagy áldozatok árán sikerült teljesen bekerítenie. A szeptemberi előrenyomulás során, mint gyakorta máskor is, Rommel sokat kínlódott a gyomrával. A többi német katonához hasonlóan nagyon szenvedett az ólmos fáradtságtól is. Az éjszaka elkezdődött s még hajnalban is tartó Rembecourt melletti támadást követően két nappal aztán olyan mély álomba zuhant, hogy egyszerűen képtelen volt bárki is felébreszteni. Ezért másnap komoly dorgálásban is részesült. Azon a napon, szeptember 13-án a zászlóaljat kivonták a Verdunt körülvevő első vonalból, ismét menetkészültségbe helyezték, és először északnyugati irányban Varennes, majd északra Eclisfontaine és Sommerance felé irányították, ahol szeptember 18-ra pihenőt ígértek a legénységnek. A szokásnak megfelelően riadókészültség és sorozatosan érkező, ellentmondásos parancsok zavarták meg ezúttal is a pihenést, de hosszú idő után Rommelnek ismét alkalma volt néhány órát száraz ágyban tölteni. Ebben az időben már az argonne-i erdőség peremén jártak, s 22-én a zászlóalj meg is kapta a támadási parancsot. Rommel, aki az ezredtörzstől átvette a parancsot, a támadási

tervet nagyon primitívnek ítélte. Biztos volt benne, ha azt nem párosítják jó adag találékonysággal, akkor a terv végrehajtása súlyos áldozatokat fog követelni. Javasolta a zászlóalj parancsnokának, Salzmann őrnagynak, vonják hátrább az egységet, rejtve haladjanak előre a támadás irányába, majd egy közbülső kiindulóhelyen megbújva a zászlóalj fejlődjön támadó alakzatba, és oldalról indítsa meg a támadást. Rommel meggyőződése szerint így meglepetésszerűen átkarolhatják a franciákat. Valóban így is történt. „Oldalirányból indított erőteljes csapásunk valóban váratlanul érte őket. Pánik uralkodott el a védők és a mögöttük felsorakozott tartalék sorai között. Ötven francia foglyot ejtettünk, több géppuskát és tíz lőszereskocsit zsákmányoltunk. A franciák még a tábori konyhán már elkészült, gőzölgő vacsorájukat is hátrahagyták.” A németeknek négy halottal és tizenegy sebesülttel sikerült megúszniuk a támadást, melynek eredményeképpen egy teljes francia dandár feladta állásait. A 124. gyalogezred ezután Varennes-től nyugatra, az erdős vidéken kisebb-nagyobb tűzharcokat folytatott a visszavonuló ellenséggel. Rommel mindenütt ott volt. A zászlóalj törzse a 7. század mögött helyezkedett el, de hogy a 7. századot ismét előrenyomulásra bírják, Salzmann őrnagy és Rommel maguk is előrementek az első vonalba, ahol Rommel az egyik sebesülttől átvette a puskáját és a lőszerkészletét, majd két raj élére állva maga vette át a parancsnokságot. Tevékenysége tehát nem csupán parancsosztogatásban merült ki. Néhány perccel később öt francia katona tűnt fel közvetlenül előtte. Kettőt lelőtt közülük, a harmadikat elhibázta, ekkor fegyverének tárja már ki is ürült. A békeidőben folytatott gyakorlatokon maga is előszeretettel és hozzáértéssel kezelte a bajonétot, s most is már csak ebben bízhatott. Fegyverére tűzte és támadásra indult. Egy francia golyó a bal combját eltalálta, majd egy ökölnyi sebet ütött rajta. Ez volt első sebesülése. Néhány nap elteltével a Stenayban felállított tábori kórházban megkapta a Másodosztályú Vaskeresztet.

A német hadigépezet mozgása megtorpant. A franciák továbbra is makacsul tartották Verdunt, mely annak a zsáknak a keleti szegélyét alkotta, melybe északról és északnyugatról hatalmas erők nyomultak, miközben a hatalmas front nyugati peremén a franciáknak és az angoloknak nem csupán sikerült megállítani a németek előrenyomulását, hanem a Marne völgyében még ellentámadást is indítottak. A krízis szeptember 8-án, két héttel a Varennes-nél folytatott harcokat megelőzően következett be. Ezt követően a németek kénytelenek voltak az Aisne folyón túlra visszavonni a jobbszárnyukat. Az elkövetkező hónap során a szemben álló felek mindegyike arra törekedett, hogy a tenger felőli oldalról átkarolja a másikat. Végül ezek a hadmozdulatok a Flandriában lezajlott első ypresi csatában végződtek. Az átkaroló hadműveletek nem jártak sikerrel s a tél beköszöntével a németek, valamint a velük szemben álló francia és angol csapatok nyomasztó és tartós állóháborúra rendezkedtek be. Mikor a sebesüléséből még fel nem épült Rommelt türelmetlen természete orvosai tanácsa ellenére 1915 januárjában visszaűzte egységéhez, akkor a fronton a korábbiaktól teljesen eltérő helyzettel találkozott. * Bárhol is jelent meg harcos életének ebben a korai időszakában Rommel, mindig is hallatlan kitartásával, gyors döntéseivel, magabiztosságával és személyes bátorságával tűnt ki, akinek a döntéseit azonnali cselekvés követte. Az ifjú Rommel idősebb és lassúbb gondolkodású feljebbvalóit felháborító módon azonnal kialakította a maga saját helyzetértékelését, pillanatokon belül felmérte a helyzetet és döntött, majd a legközelebbi egység vezetését magához ragadva villámként csapott le a lehető legnagyobb veszteséget okozva az ellenségnek. Különleges érzéke volt az ellenfél sebezhető pontjainak felismeréséhez, s legendássá vált gyorsasággal támadta ezt a sebezhető pontot. Olyan volt, mint az áldozatára lecsapó sólyom.

HARMADIK FEJEZET Gebirgsbataillon 1915 januárja. Nyugaton az állóháború állandósult, és a Svájctól egészen a tengerpartig tartó hatalmas frontvonalon futóárkok húzódtak, mindenfelé drótakadályokat telepítettek, kelletlenül folyt a berendezkedés a kialakult helyzetre, mely mindkét fél kormánya és hadserege számára meglepő módon nagyon tartósnak ígérkezett. A háborúskodás fogalma már összemosódott az ostroméval. Nem is történhetett másképpen. A frontvonal nagyon hosszan elhúzódott, hatalmas és nagyjából kiegyenlített erők álltak szemben egymással. A kézifegyverek tökéletesedése, a géppuskák széles körű elterjedése egyben azt is jelentette, hogy a harcteret a golyók uralták, s ez egyben korlátozta az emberek és a lovak mozgását. A tüzérség és a híradás folyamatos és erőteljes fejlődése új és erős hatást gyakorolt a nehézfegyverek alkalmazási lehetőségére is. A történelemben ekkora méretekben először fordult elő, hogy hatalmas és fejlett ipari országok nézzenek egymással farkasszemet, olyan nemzetek, melyek mögött ott álltak az anyaországok a maguk tudományos felkészültségével, műszaki és termelési kapacitásukkal, az iparosítás és fellendülés időszakában ugrásszerűen megnövekedett népességükkel. Miután a kezdet kezdetén folytatott nagyszabású hadműveletek nem érték el céljaikat, a hadjáratokban részt vevő erők nagysága és a fegyverek hatékonysága miatt Franciaországban és Belgiumban törvényszerű volt ennek a patthelyzetnek a kialakulása. Ennek feloldására vagy teljesen új típusú fegyverzetre, vagy valami csodával határos zsenialitásra lett volna szükség; vagy arra, hogy az erők az egyik oldalon teljesen felmorzsolódjanak és kimerüljenek. Az ilyenfajta hadviselésben fordulatot csak hosszadalmas, módszeres, és igen költséges előkészületekkel lehetett volna elérni. A meglepetésszerű rajtaütés lehetősége nagyon lecsökkent, szinte teljességgel lehetetlenné is vált. Ez volt a helyzet 1915 januárjában. Közben a katonák ástak, szenvedtek a hidegtől, búvóhelyüket igyekeztek a lehető legbiztonságosabbá tenni, s onnan a lehető legnagyobb veszteségeket okozni a másik félnek.

Rommel huszonhárom éves századparancsnokként tért vissza a zászlóaljhoz, és megítélése szerint százada berendezkedésének biztonsága messze elmaradt a lehetőségektől. A lövészárkokat helyenként nem találta elég mélynek. A nyolc-tíz ember védelmére szolgáló, a lövészárok oldalfalába mélyített fedezékek födémszerkezetét nem találta megfelelőnek. Vagy túlságosan kiemelkedtek a talaj szintjéből s így könnyű célpontot jelentettek az ellenség számára, vagy túlságosan is gyengének bizonyultak az ellenség ágyútüzével szemben. Rommel a szokásos energiával, célratörően látott neki a hibák kijavításához. Kétszáz emberből álló 9. százada – az ezred három zászlóalja egyenként öt századból állt, s azok sorszám szerint következtek egymás után – egy déli irányba néző, fél kilométeres frontszakaszt foglalt el a Binarville melletti erdőség nyugati részében. Kemény munkával Rommelnek hamarosan sikerült az állásokat biztonságosabbá tennie. „A parancsnok – írta ezekre az időkre emlékezvén – nagyon gyorsan kivívhatja alárendeltjeinek bizalmát, ha parancsai mindenki számára tiszták és világosak, ha állandóan gondoskodik róluk, önmagával szemben is kemény követelményeket támaszt, és ugyanolyan körülmények között él, mint az emberei.” Neki is egy nedvességben úszó, százhatvan centiméter belmagasságú fedezéke volt, melyet négyórás váltásban osztott meg szakaszparancsnokaival. A tartalékok lövészárkai – a peremvonalban lévő századok váltakozva néhány napot tartalékban töltöttek a pár száz méternyivel hátrább, a mögöttes területen lévő futóárkokban – még siralmasabb állapotban voltak, s a tartalékban lévő századokat egyéb feladatok ellátására használták fel, így nem jutott idejük saját körletük rendbehozatalára. Gyakorta fellélegeztek, amikor vissza kellett térniük az első vonalba. Rommel azt írta, ha egy parancsnoknak sikerült kivívnia emberei bizalmát, „akkor azok tűzön-vízen keresztül hajlandók követni”. Ez saját példáján keresztül be is bizonyosodott. [Argonne sáros erdeiben 1915 telén] A franciák háromszáz méternyire előttük húzódó lövészárkaikból kézifegyvereikkel és szórványos ágyúzásukkal állandóan nyugtalanították a beásott német egységeket. Az élet a háború első

telén fizikai értelemben is alig volt elviselhető mindkét fél számára. A harci szellem ennek ellenére figyelemre méltó módon töretlen maradt. Még senki sem adta fel a reményt, hogy a tavasz majd meghozza a gyors győzelmet. Minden katonának meggyőződése volt: saját hazáját, kivívott szabadságjogait védi a kegyetlen és fenyegető ellenféllel szemben. Rommel jelenléte most is ösztönzően, lelkesítőén hatott környezetére. Akit egyszer személyiségének varázsa megigézett, írta róla egyik tiszttársa, az azonnal igazi katonává vált. Bármenynyire is feszültséggel terhesek és kemények voltak a körülmények, Rommel fáradhatatlannak látszott, s úgy tűnt, mindig pontosan tudja, a szemben álló fél éppen mit forgat a fejében. Ugyanez a tiszt írta Rommelről, hogy páratlanul gazdag képzelőerővel rendelkezett, láthatóan nem ismerte a félelmet, s emberei egyszerűen bálványozták. Január utolsó hetében váltakozva hol eső, hol hózápor zúdult a lövészárkok népére. A hónap huszonkilencedik napjára a németek egy korlátozott méretű diverziós akciót készítettek elő azzal a céllal, hogy még nagyobb francia erőket kössenek le és tartsanak a körzetben. Rommel hadosztályának minden ezrede részt vett ebben az akcióban, s az általuk tartott frontszakasz képezte a támadás középpontját. Rommel 2. zászlóaljára az a feladat hárult, hogy tartsa állásait, árassza el tűzzel a németek támadása elől menekülő franciákat. A 3. zászlóalj támadása sikeresen zajlott, és egy idő elteltével Rommel észrevette, a zászlóalj segédtisztje egyenesen az ő századának állásai felé tart. A zászlóalj parancsnoka azt kérdezteti, hogy a százados katonái ki akarnak-e maradni az akcióból, vagy csatlakozni szeretnének? – tolmácsolta Rommelnek a kérdést. Rommel azt válaszolta, ők örömmel vesznek részt a támadásban, és negyedóra elteltével már a század védelmi szakaszának jobb oldalán előrefutó árokban előrekúszva, a francia állásokhoz száz méternyivel közelebb eső ponton gyűjtötte össze embereit. Rommelt és katonáit ekkor már észrevették a franciák, golyók süvítettek el fejük fölött, ők pedig szorosan a fagyos földhöz lapultak. Előttük egy némi védelmet ígérő mélyedés húzódott, ahol fel is tudtak volna készülni a

támadásra. A mélyedést elérni viszont csak úgy volt lehetséges, ha átkelnek egy ötven méter széles, teljesen nyílt, lejtős terepszakaszon. Rommel úgy döntött, meg kell próbálkozni a feladattal. Amint döntése megszületett, abban a pillanatban jobboldalról távoli kürtszó hallatszott. A 3. zászlóaljnál adták meg a jelt a támadásra. Rommel is azonnal kiadta a parancsot saját százada kürtösének, fújja meg a támadásra szólító kürtjelet. A 9. század katonái egyszerre talpra szökkentek, s egymást lelkesítő kiáltások kíséretében előrelendültek. Lerohantak a lejtőn, bejutottak a másodpercekkel azelőtt még biztonságot ígérő mélyedésbe, de ott azonnal a franciák drótakadályával találták szembe magukat. Örömmel töltötte el őket a menekülő piros nadrágos, kék zubbonyos franciák látványa, mikor a támadás lendületét egy pillanatra sem csökkentve veszteség nélkül sikerült áthaladniuk az első, a második, majd a harmadik francia védelmi vonalon. Az erdő ezen a részen már kezdett ritkásabbá válni, s Rommel emberei az ellenség üldözése közben tisztán látták a menekülő francia gyalogságot. Megálltak, tüzet nyitottak, előrelendültek, megálltak s újra tüzet nyitottak. Bizonyos idő elteltével egy irányváltoztatás után bal oldalról heves tűz zúdult a 9. századra. Hamarosan olyan erős drótakadállyal kerültek szembe, melyhez hasonlóval eddig még nem találkoztak. Majdnem száz méter mélyen húzódott előttük az összetekert szögesdrót. Rommel elkezdett keresztülkúszni az akadályon. Megfordult, intett s odakiáltott embereinek, induljanak ők is utána. Senki nem követte. Még egyszer kiáltott és még egyszer intett. Emberei most sem mentek utána. Rommel ezek után maga derítette fel a drótakadályt s találta meg a keresztülvezető átjárót. Visszakúszott az élen lévő szakasz parancsnokához: „Azonnal teljesítse a parancsot, különben agyonlövöm!” A szakaszparancsnok a parancs teljesítése mellett döntött. Rommel már más alkalommal is tapasztalta, ha a katonák néha elvesztik idegeik fölött az uralmat, akkor a parancsnoknak nagyon

határozott fellépésre van szüksége. Ha a helyzet megköveteli, akkor fegyverét is használnia kell. Parancsnokát követve ezután az egész század átjutott a drótakadályon. Előrehaladás közben vették észre, hogy a drótakadályt a mintegy ötven méternyire lévő megerősített pontokról megfigyelés és tűz alatt lehet tartani. A megerősített pontokat mellvédek kötötték össze, melyek mögül kézifegyverekkel tüzet lehetett rájuk nyitni. A mellvédek és a drótakadály között egy öt méter széles, befagyott vizesárok nehezítette meg a terepet. Ez az egész hatalmas és félelmetes védelmi rendszer egész Argonne-on végighúzódott. De szerencsére ez a rész éppen üresnek bizonyult. Rommel félkörbe sorakoztatta fel embereit, elrendelte hogy ássák be magukat, majd írásos üzenetet küldött a 2. zászlóalj törzsének: A 9. század másfél kilométernyire a kiindulóponttól behatolt egy megerősített francia állásba. Gyors erősítést, géppuskalőszert és kézigránátokat kérek. Rommel századát hamarosan heves tűz alá vették a franciák. Átverekedték magukat a francia állások egy másik pontjára, mely Rommel véleménye szerint kellőképpen védhető volt, s mint ahogy később visszaemlékezéseiben őszintén megírja: „kezdtem nyugtalankodni az erősítés és az ellátmány késése miatt”. Félkörben helyezte el embereit, állásaiba beépítette a négy francia kiserődöt is. A drótakadály mögötte húzódott, ezért Rommel tartalék szakaszát a drótakadály és saját fő állásai között helyezte el. A kőkeményre fagyott talajban a beásás hiábavaló erőlködésnek bizonyult. Rommel azzal is tisztában volt, mennyire védtelenek az ellenség tüzével szemben. Egyszer csak tőlük jobbra a francia gyalogság kezdett visszavonulni a drótakadályon keresztül. Erre a század azonnal tüzet nyitott. Egy ideig az eredmény biztatónak látszott, de a helyzet hamarosan komoly aggodalomra kezdett okot adni. A zászlóaljnyi erőt képviselő franciák először élesen nyugatnak, Rommel állásaival ellentétes irányba tartottak. Miután a drótakadály egy másik átjáróján

áthaladtak, a Rommel felőli oldalon újra alakzatba rendeződtek s széles fronton megindultak feléje. Rommel tudta, másik szárnyának végén a franciák továbbra is zavartalanul tartják állásaikat, és így két oldalról is tűz alá tudják venni állásaikat és a drótakadályon keresztülvezető átjárót. Az előrenyomuló ellenség már egészen közel volt. A század lőszerkészlete is erősen megcsappant. A jobb szélső, megerősített állás ismét a francia gyalogság kezére került. Ebben a percben a német állások felől egy hírnök kiáltása hallatszott. Az erősítést lehetetlen volt eljuttatni a századhoz. A 9. századnak vissza kellett vonulni, a 2. zászlóalj pedig előrement, s nyolcszáz méternyire északra foglalt el újabb állásokat, így Rommel egységétől is legalább ekkora távolság választotta el őket. A 9. századot így gyakorlatilag bekerítették. Rommel felismerte, három megoldás közül választhat. Az első, hogy az utolsó lőszerig folytatja a tüzelést, majd megadja magát. A második az, hogy pontosan teljesíti a zászlóalj törzsétől érkezett parancsot és visszavonul a drótakadály mögé. Ám a szögesdróton keresztülvezető átjárót a franciák két oldalról is tűz alatt tartották. Rommel tisztában volt vele, a visszavonulás során századának legalább a fele elpusztulna. A harmadik lehetőség a támadás volt. Valahol olyan keményen lecsapni az ellenségre, hogy annak szervezettsége felboruljon és előrehaladása megtorpanjon. A szervezetlenséget kihasználva aztán századuk megkezdheti a visszavonulást. Rommel ezúttal sem habozott egy pillanatig sem. Tartalékban lévő szakaszát a franciák által nem sokkal korábban elfoglalt megerősített álláshoz vezényelte, s onnan másodszor is kiűzte az ellenséget. Ezután az egész századot libasorban keresztülvezette a drótakadályon. Az állásaikból kiűzött franciák megjelenése a várakozásoknak megfelelően mindkét szárnyon elbátortalanította az ellenséget. A francia előrenyomulás lelassult, majd végleg meg is torpant. A másik szárnyon ugyan tüzet nyitottak, ami követelt is néhány áldozatot, de a meglehetősen nagy, mintegy háromszáz méteres távolság, és Rommel egységének gyors mozgása miatt ez már nem befolyásolta a manőver eredményét. Maga mögött hagyva a

drótakadályt, megtalálta az új állásokat elfoglaló 2. zászlóaljat. Öt embere sebesült meg az akció során, de őket is sikerült visszahozni magukkal. Az est folyamán a zászlóalj még sikeresen visszavert egy nagyerejű francia támadást, de az ellenség az egész éjszaka folyamán heves ágyútűzzel nyugtalanította őket. Rommel nem mulasztotta el epésen megjegyezni, hogy az éjszakai ágyú tűznek tizenketten, tehát többen estek áldozatul, mint az egész megelőző támadásnak. Keserűen vette tudomásul, hogy sem a zászlóalj, sem az ezred nem tudta kihasználni a százados által elért sikert, és egy pillanatig sem érzett lelkiismeret-furdalást, mert a támadás során akkora önállósággal cselekedett. Fanatikusan hitt a bátor egyéni kezdeményezés jelentőségében. Győzelmei – igaz néhány kudarca is – világosan tükrözték ezt a meggyőződését. Rommel véleménye szerint egy ütközetben a siker attól függ, a parancsnok mennyire képes meglátni és megragadni a kínálkozó kedvező lehetőségeket. Katonai filozófiájában éppen ezért hallatlanul fontos szerepet kapott az, hogy a legnagyobb mértékben ösztönözze az egyéni kezdeményezést, a haditerv keretein belül az önálló helyzetértékelést és akciót. Pontosan ez az önállóság volt az, ami harcos életét a kezdetek kezdetétől a végéig jellemezte. Az önálló helyzetfelmérés jelentős eleme volt a német katonai képzésnek, s bár Rommel ezen a téren messze önállóbb volt másoknál, mégsem lógott ki a rendszerből. Január 29-i vállalkozásáért sem érte szemrehányás, sőt éppen ellenkezőleg, megkapta az Elsőosztályú Vaskeresztet. Az egész ezredben ő volt az első hadnagy, aki ebben a kitüntetésben részesült. Egyáltalán nem meglepő, hogy Rommel neve ekkor már legendássá vált az ezreden belül. A karcsú, fiatal tiszt lelkesedése egy pillanatra sem hagyott alább. Ez átragadt környezetére is, személyes bátorsága pedig messze a többiek fölé emelte. Egyszerűen fáradhatatlannak bizonyult. Fizikailag nagyon megkeményedett, mindvégig az is maradt, példájával gyakorta megszégyenítette a nála sokkal erősebb alkatú harcostársait is. Emberi tulajdonságain

túlmenően Rommel hallatlanul fejlett harci érzékével is bámulatra késztette társait. Erezte a küzdelmet, az ellenség valószínű terveit és reakcióját; azt, hogy minek van esélye a sikerre, mely akció van kudarcra ítélve, s ezt a képességét még abban a magasan képzett, rátarti német katonai közegben is valami rendkívüli és különleges adottságnak tartották. Ez a képessége csak a legritkább esetben hagyta cserben. „Ahol Rommel van, ott van a front” – született meg a szállóige. Rommel hősiessége ugyanakkor józan ítélőképességgel párosult. Az emberei élén haladó, lovagias tiszt a bátorságot mindig világosan meg tudta különböztetni az ostoba hősködéstől. Ő sem született félelem nélkül, később a fiát is a félelem leküzdésére nevelte, melyre az bizonyult a legjobb módszernek, hogy már az első adandó alkalommal szembe kell nézni vele és vállalni kell. „Ahhoz, hogy valaki hős lehessen – jegyezte meg később mosolyogva –, először is túl kell élni a veszélyeket.” A gyalogosként kitűnő képességeket mutató Rommel a briliáns lovastiszt adottságaival is rendelkezett; gyors ítélőképességgel és cselekvőkészséggel bírt, képes volt azonnal a kialakult helyzetnek megfelelően reagálni. Megőrizte viszont a svábokra jellemző vonásait is, s végig jellemző volt rá a hűvösen józan ítélőképesség, a forrófejűség teljes hiánya, vonzalma az előre kiszámított dolgokhoz és a nyugodt, néha talán kicsit mogorva alaptermészet. Ezek a jellemvonások nagyszerű kombinációvá álltak össze. Rommel ugyanakkor teljes egészében embereinek szentelte egész tevékenységét, s egy-egy katonájának eleste mélyen megrendítette. Személy szerint gondját viselte minden rábízott emberének. Májusban történt egy kis incidens, ami minden hadseregben előfordul, de azért elég kellemetlen. Rommellel közölték, hogy mivel még nagyon fiatal, másnak kell átadnia szeretett 9. századának parancsnokságát. Egy újonnan az ezredhez került, Rommel megjegyzése szerint „harctéri tapasztalatokkal nem rendelkező”, idősebb hadnagy vette át a század parancsnokságát. Az ezredparancsnok tisztában volt azzal, mindez fájdalmasan fogja érinteni Rommelt, ezért felajánlotta az áthelyezését, de Rommel elhárította a javaslatot. Továbbra is együtt akart maradni a 9. században lévő emberekkel. A 9. század jelentette számára az otthont. így aztán a magas

kitüntetésekkel rendelkező, híres Rommel ismét egy szakasz élére került. Az egyre bonyolultabbá váló, mind nagyobb áldozatokat követelő, mind kevesebb sikerélményt hozó lövészárok-háború folytatódott. A farkasszemet néző német és francia állások helyenként gránátdobásnyira húzódtak egymástól. A harcmező aláaknázása és földalatti alagútrendszerek kialakítása újabb veszélyek és izgalmak forrásává vált. Június végén Rommel zászlóalja részt vett egy rohamban, melynek során ugyanazt a területet támadták, mint január 29-én. A harcok során Rommel azon vette észre magát, hogy már nem csupán saját szakaszát parancsnokolja, hanem irányítja a 3. zászlóalj bizonyos egységeit is. Voltak helyzetek, amikor jóval a saját zászlóalja és ezrede akcióterületén kívül fejtette ki tevékenységét. „Nem tartottam tanácsosnak a további előrenyomulást déli irányba – írta később visszaemlékezéseiben. – Ráadásul azt, hogy utolsó támadásunk idején a jelenlegi frontvonalunknál jóval előbbre foglaltam el állásokat, s ezeket vereséggel felérő módon adtam fel, még élénken élt az emlékezetemben.” Ritkaságnak számító beismerés. Másnap a fronton végbemenő váltások következtében ideiglenesen kinevezték a 10. század parancsnokává. Valamivel később, jól megérdemelt, 1914 augusztusa óta először kapott szabadsága után Rommel a 4. század vezetését vette át. A megbízatás ezúttal is csupán rövid időre szólt. A rangidősség elve most is érvényesült, s egy újabb támadó hadművelet során Rommel visszatért egy szakasz élére. A támadás sikeresen lezajlott, és Rommel most sem mulasztotta el, hogy a gyakorlat és a gondos előkészítés fontosságát hangsúlyozza azokban az esetekben, mikor megerősített állások ellen intéznek támadást. Bár Rommel mindenkinél jobban tudott alkalmazkodni a harcmező képlékeny helyzetéhez, mégis határozottan ellene volt mindenféle elsietett manővernek. Mikor a megfelelő idő rendelkezésre állt, s a helyzet módszerességet követelt, akkor a legnagyobb módszerességgel járt el, de azt soha nem engedte, hogy ez a módszeresség megkösse gondolatmenetét vagy lelassítsa cselekedeteit. Ha választania lehetett a gyorsaság és a vele járó kockázat, valamint a cselekvést óhatatlanul

lelassító módszeresség között, akkor ösztönösen mindig az előző mellett döntött. Ez az ösztöne csak nagyon ritkán okozott csalódást számára. Szeptemberben főhadnaggyá léptették elő, s küszöbön állt életében a nagy változás. 1915 szeptemberében Rommel nehéz szívvel megvált a hivatásos katonatiszti pályafutása kezdetétől számára otthont jelentő 124. gyalogezredtől, elbúcsúzott bajtársaitól, elhagyta „Argonne már majdnem hazainak számító, véráztatta csatamezejét.” Rommel a Königliche Württemberg Gebirgsbataillon elnevezésű egység állományába került. Ez a hegyi zászlóalj a németországi Munsingenben alakult, de még annak az évnek decemberében az ausztriai Arlbergben síkiképzésen kellett részt vennie. Hat lövészszázad és hat géppuskás szakasz alkotta a zászlóaljat, melynek tiszti és legénységi állományát a legkülönbözőbb ezredekből és egységekből verbuválták össze. Mint ahogy ez az ilyen ad hoc jelleggel összeállított egységeknél szokásos, ezúttal is egy tettre kész csapat formálódott, mely felfokozott várakozással tekintett az előtte álló feladatokra. Rommelt, immár állandó jelleggel, a 2. század parancsnokává nevezték ki. A kiképzés rendkívül megerőltetőnek és fáradságosnak bizonyult. Hajnaltól napestig nehéz hátizsákkal a hátukon a meredek lejtőket járták, az egység harci szellemének fokozása érdekében estéiket zeneszó mellett, nótázással töltötték. Mindenki abban bízott, a zászlóalj alpesi kiképzése azt jelenti, hogy annak végeztével az olasz frontra fogják vezényelni őket. Csalódniuk kellett. 1915 legutolsó napján, miután december 29-én elhagyták az Arlbergben lévő kényelmes állomáshelyüket, bevagoníroztak, és elfoglalták kijelölt állásaikat a nyugati front egyik szektorában, mely nagyban különbözött az argonne-i frontszakasztól. A zászlóalj az elzászi hegyek hilseni gerincén húzódó, tíz kilométeres szakaszon foglalta el állásait. A frontnak ezen a részén a körkörösen kialakított, fokozottan megerősített német és francia védelmi állások meglehetősen távol voltak egymástól. A támadó hadmozdulatok csupán alkalmi rajtaütésekre korlátozódtak. A zászlóalj tíz hónapon keresztül ezekben az állásokban maradt.

Rommel nagyon erős kétkedéssel viseltetett a rajtaütésekkel szemben. Eddigi tapasztalatai azt bizonyították, ezek meglehetősen nehezek és költségesek, s akkora áldozatokat követelnek, melyek messze nem állnak arányban az elért eredményekkel. 1916 októberében százada megkapta a parancsot, készüljenek fel egy rajtaütésre. Ennek célja, hogy felderítést végezzenek és foglyokat ejtsenek. Rommel azzal kezdte a felkészülést, hogy személyesen indult felderítésre. Előrekúszott egy francia megfigyelőpontig – mindkét frontvonal az 1100 méteres tengerszint fölötti magasságban lévő erdőségben húzódott –, s keresztülvágta magát a franciák által telepített drótakadályokon. Visszafelé jövet véletlenül rálépett egy száraz faágra, mire az ellenséges állások felől a franciák kézifegyvereikből azonnal heves tüzet zúdítottak feléje. Rommel mindebből azt a következtetést vonta le, az ellenség nagyon éberen vigyázza a területet, és egy rajtaütés kemény veszteségeket követelne. Figyelmét ezután a francia védelmi vonal egy másik szakasza felé fordította, s több éjszakán keresztül személyes felderítést végzett a területen. Tapasztalatai alapján úgy ítélte, egy húsz főből álló kis csapatot az ellenség két megerősített állása között át tud vezetni a drótakadályokon, majd oldalról vagy hátulról le tud csapni a védőkre. Mikor az akció elkezdődik, akkor a keletkezett zűrzavart kihasználva egy másik, drótvágó ollókkal felszerelkezett egység a drótakadályon menekülési utat nyit a rajtaütésből visszavonulók számára. Rommel megfelelő időt szánva a dologra az akciót alaposan begyakoroltatta embereivel. Várta a rossz, lehetőség szerint viharos időjárás beköszöntét, ami csökkentheti a franciák éberségét. Október 4-én aztán végre elérkezett a pillanat. A jeges, viharos erejűvé fokozódott szél ónos esőt zúdított a környékre. A francia őrszemek energiájukat jórészt arra fordították, hogy védelmet keressenek az elemek tombolása elől, mely egyben el is nyelte a rajtaütés előkészületei során keletkező véletlen zajokat. Három raj élén Rommel este kilenc órakor a század állásaiból előrekúszott, egyik raját átirányította a másik szárnyra, maga pedig húsz katonájával együtt folytatta a kúszást az ellenséges állások felé. Nagy hasznát vették ezúttal is a jól begyakorolt drótvágási technikának, mellyel elejét

tudták venni annak, hogy a megfeszült drótszálak visszacsapódjanak, és az így keletkezett zaj elárulja hollétüket. A magas és sűrű francia drótakadály átvágása több órát vett igénybe. Időnként egy-egy véletlenül útjukba eső bombatölcsér adta fedezéket is kihasználva két emberével együtt centiméterről centiméterre haladt előre. Amikor a rohamosztag zöme már átjutott a drótakadályon, egyszer csak meghallották, hogy egy francia járőr közeledik az ellenséges lövészárokban. Rommel ekkor már majdnem a lövészárok pereméig kúszott. Úgy döntött, hagyja az ellenséges járőrt elhaladni, hiszen ha embereivel együtt megtámadja őket, akkor azonnal riadalmat keltene, elkezdődne a lövöldözés, ami a rajtaütésre készülő emberei között is veszteségeket okozhatna. A francia járőr lépteinek elhalkulása és még néhány idegtépő perc után átvezette egész rohamcsapatát a drótakadályon, egészen az ellenséges lövészárkokig. Hirtelen elszabadult a pokol. Az előzetes terveknek megfelelően a rajtaütést végző csoport két részre szakadt, s az egyik behatolt egy ellenséges egység körletébe. Másodperceken belül francia gránátok robbantak Rommel emberei között. A lövészárokban összetömörült rohamcsapat számára az egyedüli biztonságot ígérő megoldásnak az kínálkozott, ha előretörve belül tudnak kerülni azon a távolságon, amelyen még a kézigránátot alkalmazni lehet. Rommel csapata élén előrelendült s pillanatok alatt legyűrte a franciák ellenállását. A lövészárok falában lévő keskeny, alig ötven centiméter szélességű hasadék egy fedezékbe vezetett. Rommel, egyik őrmesterével a nyomában, keresztülpréselte magát a nyíláson s azonnal hét francia gyalogossal találta magát szemközt, akik rövid szóváltás után eldobták fegyvereiket. Később az epizóddal kapcsolatosan, Rommel megjegyzi, „sokkal egyszerűbb és veszélytelenebb lett volna egy kézigránáttal végezni a fedezékben tartózkodó ellenséggel”. A rajtaütés során ugyanakkor foglyokat kellett ejteniük, így hát megragadták a franciákat, s néhány perccel később Rommel veszteség nélkül, tizenegy fogollyal tért vissza a drótakadály túlsó oldalára.

1916 októberének végén a Gebirgsbataillon elhagyta Franciaországot. Egy másik frontra, Romániába vezényelték. Románia 1916 augusztusában a nyugati szövetségesek oldalán lépett be a háborúba. A Bruszilov vezette orosz csapatoknak az osztrákok és németek déli frontszakaszán elért ideiglenes sikerein felbátorodva Románia úgy döntött, csatlakozik a központi hatalmak ellen vívott háborúba, hogy idővel ne maradjon ki a koncon való osztozkodásból. Erdélyben a román kisebbség Habsburg uralom alatt állt, ám a románok latin eredetűnek érezték magukat, s Románia történelmileg is erősen vonzódott Franciaországhoz. A pillanat kedvezőnek látszott. Románia balszerencséjére Bruszilov támadását az osztrák és német csapatok a Kárpátok vonalánál a jelentős túlerő ellenére megállították. Álljt parancsoltak a románok támadásának is, majd ellentámadásba mentek át. Mikor Rommel hadosztálya október végén a romániai hadszíntérre érkezett, az osztrák és német csapatok Magyarországtól délkeleti, Bulgáriától északi irányban, az Al-Duna térségében hatalmas támadó hadműveletet készítettek elő. A román csapatokat visszavetették, és a frontnak az a része, ahová hadosztályával Rommel megérkezett, az erdélyi Kárpátok vonalán húzódott. A Gebirgsbataillon a háborúban szokásos közlekedési körülmények között végül teherautón érkezett meg a Rommel által „Hobicauricany”-nak említett helységbe. (Valószínűleg a Petrasanitól tizenöt kilométerre nyugatra lévő Uricaniról lehetett szó.) Egy lovashadtest mellé rendelték őket, s azonnal megkapták a parancsot az indulásra és állásaik elfoglalására egy rendkívül magasan fekvő, kifejezetten barátságtalan környéken, ahol fel kellett deríteniük az előttük húzódó területeket. A Gebirgsbataillon kiképzésének megfelelően itt hegyi hadviselésre és hegyek közötti hadmozdulatokra került sor. Rommel emberei szívósak és edzettek voltak, nem voltak azonban teherhordó állataik, s felszerelésük sem volt alkalmas a magas, kétezer méter körüli hegyek között folytatott téli hadviselésre. A tisztek és a legénység a hátukra erősített nehéz terhekkel mászták a magas hegyeket. Hamarosan rájuk borult a sötétség. Szurokfekete volt az éjszaka, szünet nélkül ömlött az eső. Pihenésről, melegedésről és valami menedékhelyen történő

megbúvásról szó sem lehetett. A zászlóalj ilyen kegyetlen körülmények között tovább folytatta az útját, hajnalra elértek a hóhatárra, ahol azonnal rájuk is tört a hóvihar. Semmiféle fedezék nem volt a közelben, s a katonák már bőrig eláztak. Egy tapasztalt hegyi embernek számító századparancsnok vázolta a helyzetet a zászlóaljparancsnok előtt, és visszavonulást javasolt, hiszen a nedves ruhákban remegő emberek megbetegedésnek és fagyási sérüléseknek voltak kitéve. A válasz haditörvényszékkel való fenyegetőzés volt. Másnap a zászlóalj orvosa negyven embert visszairányított és kórházba küldött. Az idő kezdett javulni. A zászlóalj elfoglalta állásait, az némi védelmet nyújtott az embereknek és a lovaknak. Sátrakat vertek a körletben, telefonkábeleket fektettek le. Az élet így már majdnem elviselhetővé vált. Ám Rommel soha többé nem felejtette el, hogy az ilyen ijesztő körülmények milyen kedvezőtlen és gyöngítő hatással vannak még a legfegyelmezettebb, legkeményebben kiképzett csapatokra is. [Erwin Rommel, a Gebirgsbataillon vaskereszttel kitüntetett tehetséges, dinamikus tisztje] Három nap elteltével a századnak sikerült némileg kipihennie fáradalmait, s Rommelt egészen lenyűgözte a környező táj szépsége. „A messze alattunk elterülő síkság fölött párafelhő úszott – írja –, és mint ahogy az óceán hullámai megtörnek a parti sziklákon, úgy tört meg a gomolygó fehérség a Kárpátok napsütötte csúcsai alatt. Csodálatos volt a látvány.” Novemberben a hegyeken átkelve a zászlóalj részt vett egy támadásban. A század faluról falura folytatta az előrenyomulást, felderítő tevékenységet végzett, és összehangolt támadásokat hajtott végre. Ez már ismét 1914-re emlékeztető, mozgó hadviselés volt, ahol az ellenség bárhol és bármikor felbukkanhat, olyan háborúskodás, mely a gyors észjárásnak, döntéseknek és cselekedeteknek kedvezett. Rommel sebtében papírra vetett beszámolója kitűnően szemlélteti ezeket az állapotokat. „A század mintegy százötven méternyi távolságból követett bennünket. Köd és párafelhő gomolygott körülöttünk, a látótávolság

néhol száz méternyi volt, de akadtak olyan helyek is, ahol még a harminc métert sem érte el. Terepszakaszunk déli végénél hirtelen egy zárt alakzatban haladó román egységbe ütköztünk. Másodperceken belül heves tűzharc alakult ki, de a látótávolság ezúttal sem haladta meg az ötven métert. Az első sortűzre álló helyzetben került sor. A románok túlerőben voltak. A gyorsan leadott lövésekre először megtorpantak, de aztán az út bal és jobb oldalán húzódó bokrokból és bozótból hatalmas ordítozás közepette újabb ellenséges alakok bukkantak fel és egyre közelebb kerültek hozzánk. Az általam vezetett járőr helyzete kilátástalannak tűnt…” Az ilyenfajta háborúskodás Rommel számára szinte magát az életet jelentette. De tulajdonképpen így volt ő mindenfajta háborúval. Egy rövid eltávozás idején, november 27-én házasságot kötött. Mikor a néhány orosz hadosztállyal megerősített román hadsereg a hegyektől keletre visszahúzódott a síkság irányába, akkor ellenállása is fokozódott. Bukarest december 6-án elesett. A románok most már a Fekete-tengerrel a hátuk mögött, a hegyvidék keleti peremén húzódó, alacsony dombvidéken harcoltak. Rommel százada a decembert és a január elejét a havas, ködös tájakon folytatott csatározásokkal töltötte. Megbújtak valahol, csapdát állítottak, meglepetésszerűen rátörtek a román egységekre, harcoltak, hogy túléljék a zord körülményeket s egy kicsit felmelegedjenek, de közben nagyszámú román foglyot is ejtettek. Olyan volt ez a hadjárat, melyben csak azok arathattak babérokat, akik megfelelő fizikai állóképességgel és edzettséggel rendelkeztek, találékonyak és bátrak voltak. Rommel, mint mindig, most is végtelen gondossággal ügyelt arra, hogy megfelelőképpen álcázza a megközelítési útvonalakat, és váratlan irányból, meglepetésszerűen csapjon le az ellenségre. A már ismert ellenséges állásokra sem nyitott tüzet, míg tökéletesen elő nem készítette a támadást, majd ennek megtörténtével mindig rendkívüli gyorsasággal és erővel csapott le az ellenfélre. Mikor 1917. január 7-én a Focsanitól nyugatra, a Putna völgyében lévő Gagesti megtámadására készült, akkor először felmászott egy

magaslatra, ahonnan kitűnően be lehetett látni a környéket. Megsemmisítette az ellenség egyik gyengécske előőrsét s megbízható hídfőállást alakított ki magának a támadásra. Még mindig nem támadott, hanem először felderítőket küldött ki, aztán, megváltoztatva eredeti elképzelését a századának hosszú, éjszakai menetelést vezényelt északnyugati, majd északi irányba; végül pedig keletnek fordítva embereit megkerülte a már felderített román egységeket és újabb harcálláspontot foglalt el egy emelkedő tetején. Rövid pihenő után rohamcsapatokat küldött ki a faluban lévő, kiválasztott célpontok ellen. Mikor végül nehézgéppuskákkal támogatva megindította a támadást – századával ekkor már hét kilométerrel a német vonalak előtt járt –, akkor 330 foglyot ejtett anélkül, hogy egyetlen emberét elveszítette volna. A támadással kapcsolatosan említést tesz arról is – s ez a későbbiekben is jellemző módszere maradt –, hogy a megfelelő időben alkalmazott össztűz milyen lélektani hatást gyakorol az ellenfélre még az olyan esetekben is, amikor a feltételek nem teszik lehetővé, hogy a legnagyobb hatékonysággal hajtsák végre a támadást. Gagestinél a géppuskákat először a rohamra induló lövészek között elrejtve küldte előre, majd magas irányzékkal tüzet vezényelve golyózáporral árasztotta el az épületek tetejét. A román védőkre ez jelentős lélektani hatást gyakorolt annak ellenére, hogy a lövöldözés nagyon kevés áldozatot követelt a soraikból. [Közvetlenül esküvőjük után feleségével, akitől csak a halál választhatta el] Ezekben a napokban Rommel már nem csupán saját századát, hanem a zászlóalj egyik szárnyát – két lövész- és egy géppuskás századot – irányította. Egy-egy támadás megtervezése és végrehajtása során a klasszikus alapelveket modern módszerekkel párosította. A támadás bizonyos kiválasztott célpontjaira koncentrálta a géppuskatüzet, s keskeny sávban tört rá az ellenfélre. Azonnal megvetette lábát az ellenség védelmi vonalában, s onnan belülről kifelé pásztázta végig géppuskatűzzel a védőket. Alárendeltjeit is mindig arra tanította, ragadják meg a pillanat kínálta lehetőségeket, ilyenkor ne törődjenek a szárnyak vagy a mögöttes területek felől

fenyegető veszélyekkel. A korai Rommelben már ekkor jelentkezik a későbbi Rommel, a tábornok, a páncélos hadvezér. A Gebirgsbataillon számos megerősített lövész- és géppuskás századra felépülő szervezettsége lehetővé tette, hogy rövid idő alatt a kialakult helyzetnek és a feladatnak megfelelően, méreteiben különböző egységeket alakítsanak ki. Ez a szervezés nagyfokú rugalmasságot biztosított, így teljesen természetesnek számított az, ha egy ütközetben sikeresen szerepelt egységet a másik bevetésre átalakítottak, megerősítettek, s nem ragaszkodtak a korábbi szervezési formákhoz. A későbbi háborúban az ellenfelek mindig is csodálták a németeknek azt a képességét, ahogy ad hoc jelleggel, a feladatnak megfelelő harcoló csoportokat alakítottak ki, melyeket akár a harcmezőn is egyesítettek vagy szétválasztottak anélkül, hogy ez a hatékonyság rovására ment volna. Mindez nagymértékben a kitűnő hírközlésnek és a német hadseregben uralkodó egységes katonai doktrínának volt köszönhető, mellyel nagymértékben le lehetett rövidíteni a „megismerkedéssel” és összecsiszolódással járó időveszteséget. Más hadseregekben az egymás mellé rendelt, idegen egységeknek esetleg pontosan az ütközetek közepette kellett kialakítaniuk a kölcsönös megértést és megvalósítani a taktika összehangolását. A későbbiek során Rommel a parancsnoksága alatt álló egységeknél igen nagy hasznát vette ennek a rugalmasságnak, ezért ezt nagyon fontos, megőrzendő erénynek tartotta. Nyilvánvalóan a Gebirgsbataillonnál szerzett tapasztalatai alapján később is igyekezett elkerülni a szervezet jelentette kényszerzubbonyt, s a rögtönzés adta lehetőséget kihasználva, mindig a feladatnak megfelelően csoportosította erőit. * 1917 elején a zászlóaljat ismét Franciaországban, a Hilsen gerincen vetették be, ahonnan az előző év októberében Romániába vezényelték. Ez visszatérést jelentett a lövészárkokba, a folyamatos tüzérségi párbajba, az állások soha véget nem érő javítgatásába, a betörő vízzel folytatott küzdelembe. Augusztusban aztán, egy hosszú vonatozás után, amikor nem az elviselhetetlen hideg, hanem a

tikkasztó hőség kínozta őket, a zászlóalj ismét a román front keleti peremén találta magát. Augusztus 7-én Bereczkre megérkezve azonnal a román-magyar határ közelében lévő Sosmazóba irányították őket. Az elkövetkező két hétben Rommel egységével a Cosna hegységért vívott küzdelemben vett részt, melyet a későbbiekben is az egyik legnehezebbnek tartott azok közül, melyekben élete folyamán részt vett. A Cosna hegység a románok kezén volt, és mindenképpen el kellett foglalni, mivel fekvése miatt az egész keleti front szempontjából meghatározó fontossággal bírt. Bár a romániai hadjárat során a németek Bukarestet is elfoglalták, a védőket visszavetették egészen a Fekete-tengerig, s az ország nagy része a központi hatalmak megszállása alá került, a végső összeomlásra mégsem került sor. 1916-ban az oroszok több német és osztrák hadosztályt kötöttek le, mint az egész nyugati front, így Németország ellenfeleinek elsődleges érdeke volt Oroszországot továbbra is háborúban tartani. Természetesen az 1917 márciusában lezajlott oroszországi forradalom riadalmat keltett az antant országaiban; bár voltak olyan remények is, hogy így majd egy szilárdabb hatalom fogja felváltani a régit. Ezen a nyáron a keleti front még tartotta magát, s a német hadvezetésnek éppen az volt az elsődleges célja, hogy ezt a frontot mielőbb felszámolva az ott felszabaduló erőket nyugatra irányítsa, s ott döntést csikarjon ki a franciákkal szemben. Ez az elképzelés a novemberi, bolsevik forradalom után jórészt meg is valósult. A román frontvonal még mindig a hegyek keleti pereménél húzódott, azon a helyen, ahol a Gebirgsbataillon még az év elején elkezdte tevékenységét. A front már nem jelentett újdonságot az egység számára. Legmagasabb és legkeletibb része a Cosna hegység volt, melynek gerincén túl, a Trotus és Oftoz folyók völgyei felé a hegyek már fokozatosan alacsonyabbá váltak. A két folyó összefolyásától keletre a síkság egészen lenyúlt a Fekete-tengerig. A harcok első szakaszában Rommelre gyakorlatilag rábízták a hat lövész- és három géppuskás századból álló teljes zászlóalj vezetését. Azt a feladatot kapta, hogy az Oftoz völgyéből felemelkedve egy

magaslaton alakítson ki olyan rohamcsapatot, mellyel támadni lehet az ellenséges vonalakat. A szemben álló erőkről meglehetősen elnagyolt információk álltak rendelkezésre, ezért Rommel szokásához híven előreküldött egy felderítő csoportot. Meglepetésére nagyon hamar kiderült, hogy az ellenség elhagyta a magaslaton kialakított előretolt állásait. Rommel két századnyi erőt azonnal oda is irányított azok elfoglalására. Ezek után újabb felderítő csoportokat küldött előre. A dandárnál kialakított haditerv szerint a Gebirgsbataillonnal az élen a bajor tartalékos gyalogezrednek augusztus 9-én délután támadást kellett indítani. Mielőtt még erre sor került volna, Rommelre rámosolygott a szerencse. Az egyik őrmestere által vezetett felderítő járőre belefutott egy román egységbe, mely gúlába rakott fegyverekkel éppen pihenőjét töltötte. A járőr hetvenöt fogollyal és öt géppuskával tért vissza, s az akció során egyszer sem kellett elsütniük a fegyvert. Rommel, rá nem jellemző módon, a küszöbön álló tüzérségi támogatás közeledte miatt mégis helyesen, előzetes engedélyt kérve úgy döntött, két századdal együtt előrevonul arra a helyre, ahol a románokat sikerült meglepniük, s a főerők megindulásával együtt majd ő is támadásba lendül. Ez egyben azt is jelentette, hogy le kell ereszkedniük a lejtőn, majd újra kénytelenek lesznek felkapaszkodni a gerincre. Mikor aztán a manőver közben – Rommel véleménye szerint is elkerülhetetlenül – az ellenség tűzzel fogadta őket, azonnal parancsot adott embereinek, hogy lehetőség szerint ne bocsátkozzanak harcba, hanem ha kell kerülővel, de folytassák útjukat. Rommelnek közben sikerült egy ellenséges szakasz mögé kerülni s azt megsemmisíteni. Ezt egy másik, majd egy harmadik követte. Rekkenő volt a hőség, és Rommel katonái ájuldoztak, amikor már egymás után az ötödik állásból űzték ki a románokat, és soha egy percnyi időt nem hagytak nekik, hogy újra összeszedjék erőiket. Végül Rommel már csak tizenkét emberével hegynek fölfelé folytatta az ellenség üldözését. Mikor aztán elértek a hegy legmeredekebb szakaszának tetején húzódó erdő szélére, akkor a két század is felkapaszkodott s csatlakozott hozzájuk. A támadás végső célpontja a

gerincvonal volt, és Rommel a szüntelen csetepaté közben kitartóan folytatott hegymászással lényegében az ellenséges állások szívébe jutott, s a gerincvonal alig hétszáz méternyire húzódott előtte. Egysége és a gerincvonal között viszont ott voltak a román lövészek és géppuskások vonalai, akik azonnal tüzet is nyitottak rájuk. Csupán néhány percre volt szüksége, hogy embereit összegyűjtve új formációban helyezze el őket. Akciójának gyorsasága a támadás délutánra tervezett időpontját már régen a múltnak adta át. Rommel ezúttal nem hozott magával géppuskát, hiszen a kanyargós, meredek, bozótos terepen erre nem is volt lehetőség. Minden rés és mélyedés kínálta fedezéket kihasználva, kisebb csoportokban előrelendülve lövészeinek élén tovább folytatta az előrenyomulást, egyre csökkentve az egységét az ellenségtől elválasztó távolságot. Még sötétedés előtt sikerült katonáival mintegy nyolcvan méterre megközelítenie az ellenséges állásokat, ahol az elkerülhetetlenül bekövetkező román ellentámadásra számítva embereivel körkörös védelemre rendezkedett be. Rommel ekkor már egy kilométerrel a volt román frontvonal mögött járt, és semmiképpen sem tudott kapcsolatot teremteni saját zászlóaljával egészen másnap reggel hat óráig, amikor sikerült helyreállítani a telefon-összeköttetést. Kitartásával és különleges érzékével Rommelnek az első vonalban sikerült tökéletes hídfőállást teremtenie a Cosna hegység ellen indítandó támadásra. Egysége acélpengeként hasított az ellenséges védelmi vonalba. Az elfoglalt állásokat már meg lehetett erősíteni, s a hajnali órákban a Gebirgsbataillon többi százada is előrenyomult és csatlakozott hozzájuk. Ekkorra már a sűrűn kiküldött felderítő járőrök jelentései alapján sikerült pontosan megállapítania az ellenség elhelyezkedését, s részleteiben megterveznie a támadás pontos menetét. Három lövész- és két géppuskás századot irányítása alá rendelve meg is kapta a támadási parancsot. Hogy a fegyverek hollétét az ellenség idő előtt ne fedezhesse fel, mindig kerülő-utat választva, személyesen jelölte ki a lőállásokat, adta meg a célpontot és a támadás pontos időpontját a tíz géppuska számára. Ezután a támadásra induló három századot egyesítette, majd két csoportra osztotta, melyek egyike csak színlelte, a másik pedig végrehajtotta a

támadást. Délben megadta a jelt a rohamra. Vad lövöldözés alakult ki a védők és támadók között. Végül a zászlóaljnak sikerült megvetnie a lábát a gerincvonalon – Rommel a karján maga is megsebesült, és elég sok vért vesztett –, s két századnyi erővel tartania magát. Rommel nagyon sokat tanult ebből a méreteiben kicsiny, de rendkívül heves összecsapásból. A kialakult körülmények szükségessé tették, hogy tüzérségi támogatás nélkül is megindítsa a támadást, de megsemmisítő hatékonysággal sikerült alkalmaznia a nehézgéppuskákat. Megfelelő időt tudott szentelni a felderítésre, így pontos képet tudott kialakítani az ellenfélről. Sikerült pontosan felmérnie, hol és hogyan támadhat meglepetésszerűen, ki tudta használni a románoknak a védelmi előkészületek során tanúsított hanyagságát, és éberségük hiányát. Nagy találékonysággal, erőinek egy részével színlelt támadást indított, így sikerült az ellenség figyelmét elvonni, tűzerejét felderíteni, és kiprovokálni, hogy idő előtt vesse be tartalékait. Ő csupán ezek után indította meg mindent elsöprő erővel a támadást. A zászlóalj megvetette a lábát a Cosna hegység gerincvonalának közvetlen közelében, de még mindig számos küzdelem állt előtte. A támadás tovább folytatására másnap hat lövész- és két géppuskás századot rendeltek Rommel parancsnoksága alá. Nagyon keveset aludt, sebe is heves fájdalmakat okozott, s kimerítő, idegfeszültséggel terhes nap állt mögötte. A következő sem bizonyult könnyebbnek, hiszen a tikkasztó hőség és a hegymászás óriási erőfeszítéseket követelt. Az egymással párhuzamosan futó román védelmi vonalak meglehetősen mélyen tagozódtak, s közöttük a terepet mély szurdokok, szakadékok és vízmosások nehezítették. A hegycsúcs még mindig az ellenség kezén volt. Rommel azt a feladatot kapta, foglalja el a Cosna hegység legmagasabb csúcsát, ahová az út a hegygerincen vezetett fel, melynek vonalában a román főerők állásai húzódtak. Rommel két századával és géppuskásaival – a géppuskások egyenként még ötven kiló lőszert is cipeltek a rekkenő hőségben – elfoglaltatta a kijelölt

állásokat. Kiadta a parancsot, tartsák állandó tűz alatt az előttük lévő terepszakaszt s ezzel gátolják meg az ellenség mindenfajta mozgását a szárnyakon. A másik négy lövész- és géppuskás századot északnak, az ellenség jobbszárnya felé irányította, ahol egy másik hegyvonulat erdős lankái némi fedezéket biztosítottak. A románokat – tervei szerint – váratlanul éri majd a jobbszárnyuk ellen indított támadás, így a támogatást biztosító, hátrahagyott egység is előrenyomulhat a gerincúton. A hepehupás, vízmosásokkal és szurdokokkal szabdalt, meredek terep rendkívül megnehezítette az előrehaladást. Rommelnek végül sikerült összegyűjtenie embereit a támadásra. Közben kellemetlen meglepetés érte: telefonvonala megsérült vagy elvágták. Mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a hírközlésnek, különösen akkor, amikor tüzérségi támogatást kellett kérnie. Most pedig tartania kellett volna a kapcsolatot hátrahagyott egységével, mely azt a parancsot kapta, tartsa tűz alatt az előtte húzódó ellenséges állásokat. Ezen már nem lehetett segíteni, legalább is gyorsan nem, ezért Rommel elkezdte a támadási terv kidolgozását. A géppuskások és egy lövészszakasz kúszva megindul az ellenség csúcson elfoglalt állásai felé, s mikor lőni kezdenek rájuk, akkor a közelből ők is viszonozzák a tüzet. Ezt követően a többi század azonnal rohamra indul, s közben a hátrahagyott kisebb egységek biztosítják a támadás vonalának maguk mögött hagyott szakaszait. A század elverekszi magát egészen a csúcsig, majd annak elfoglalása után azonnal felderíti a délkeleti terepszakaszt. A terv első részét briliánsán sikerült végrehajtani. Mikor a támogatást biztosító géppuskások abbahagyták a tüzelést, századaival Rommel előrelendült, s szinte emberveszteség nélkül sikerült leküzdenie az ellenség első védelmi vonalát. Mikor aztán folytatta az előrenyomulást – a csúcs még mindig jókora távolságra volt tőlük – a román lövészek és géppuskások heves tüzet zúdítottak egységére. Rommel veszteségei egyre nőttek, s a már tüzérségi támogatást is élvező román egységek ellentámadást indítottak századai ellen. Rommel, szokásához híven most is rugalmasságot tanúsítva,

felmérte a helyzetet s rájött, balszárnyával nem folytathatja tovább az előrenyomulást. Csapatának egy részével ezek után jobbról, az ellenség gerincvonalon húzódó, központi vonala ellen folytatta a támadást. Ezután a román balszárnyat rohamozta meg, mely útjában állt a szárnyakon tervezett manővereinek. Ebben a pillanatban az eredeti parancsnak megfelelően, Jung hadnagy vezetésével megjelentek a támadást támogató lövészek és géppuskások. Ez el is döntötte a küzdelmet. A románok mindent elkövettek, hogy semlegesítsék Rommel jobbszárnyukat fenyegető támadását s most, amikor friss erők érkeztek egy másik irányból, csak a futásban kereshettek menedéket. Rommel egységei erősen megvetették lábukat a csúcsra vezető egyik domboldalon, mely korábban a román előretolt állásoknak egyik megerősített pontja volt. Előttük, a mély vízmosáson túl ott magaslott a Cosna hegység legmagasabb pontja, melyet az ellenség már szinte teljesen kiürített. Maguk között „Parancsnoki dombnak” nevezték el ezt az alacsonyabban fekvő, legújabb harcálláspontjukat. Rommel embereivel együtt ekkorra már alaposan kifáradt. Ennek ellenére úgy ítélte, egy órán belül fel tud készülni az újabb támadásra, s ezzel az időközben megjelent zászlóaljparancsnok is egyetértett. Rommel a reggeli manővert akarta megismételni. Négy századot az elfoglalt domb fedezékében, a vízmosásban szándékozott előrevezetni. Elképzelését ezúttal is siker koronázta, és többórás megerőltető hegymászás és a román előőrsökkel folytatott kisebbnagyobb csetepaték után Rommel ott állt egységével a Cosna hegység csúcsán, melyet az ellenség jöttükre már szinte teljesen kiürített. Bár a csúcsról visszavonultak, de attól keletre és északkeletre a románok erősen tartották állásaikat, így a német csapatok nem nyomulhattak tovább előre, nem érhették el stratégiai végcéljukat: nem is sikerülhetett kijutniuk a síkságra egészen addig, amíg fel nem számolják ezeket a megerősített román állásokat. Ezen túlmenően, amíg a Cosna hegységen elfoglalt hídfőállást keleti irányban ki nem mélyítik, addig a románok kényelmetlen közelségből tüzérségi tűzzel zavarhatják őket, s ellentámadást is indíthatnak. Hogy ezeket az ellenséges állásokat fel lehessen számolni, ahhoz a hegy keleti oldalán,

egy teljesen nyílt terepszakaszon kellett támadást indítani ellenük. Rommel ennek ellenére a támadás mellett döntött, s a későbbiekben ezzel kapcsolatban azt írja: „Sokkal jobb kalapácsnak, mint üllőnek lenni.” A támadás első részét – az emelkedő tetejéről, az ellenség látómezejéből a vízmosásba lehúzódni – már sikerrel végrehajtották, s Rommel már folytatni akarta az előrenyomulást, amikor szinte sokkszerűen érte az időközben megjavult telefonvonalon keresztül a zászlóaljparancsnoktól kapott világos és egyértelmű parancs. Haladéktalanul vissza kellett vonni egységét egy kilométernyire nyugatra a Cosna hegységtől. Gyakorlatilag arra a pontra kellett visszatérnie, ahonnan az előző napon a támadást megindította. Az oroszok ugyanis módosítottak a helyzeten: áttörtek a védelem északi szárnyán, s most közvetlenül fenyegették a német balszárny mélységi területeit. A századparancsnokaival azon az augusztusi éjszakán folytatott tanácskozáson a Gebirgsbataillon parancsnoka, Sprosser őrnagy kikérte tiszttársai véleményét, hogyan vegyék fel a küzdelmet a fenyegető veszéllyel. Hamarosan be fogják őket keríteni, ha ugyan ez már meg nem történt, és a jelek szerint az első román vagy orosz támadásra már a hajnali órákban sor fog kerülni. A tanácskozáson Rommel javaslatát fogadták el, ennek eredményeképpen az elkövetkező néhány drámai nap során mindenütt őt lehetett látni, amint a védelmet szervezte és irányította a rendkívül súlyosra fordult helyzetben. Rommel azt mondta, a Cosna csúcsát ki kell üríteni, de állandóan tűz alatt kell tartani, géppuska- és ágyútűzzel kell elárasztani, amikor azt a románok a várakozásnak megfelelően vissza akarják majd foglalni. De német erőknek nem szabad a csúcson állomásozni. Előretolt megfigyelőpontokat kell kialakítani, ahonnan szükség esetén, de nem idő előtt és nem elhamarkodottan, vissza lehet vonni az embereket. A gerincvonaltól délre és északra két századot körkörös védelemben kell elhelyezni a lejtőn. Az állásokat úgy kell kialakítani, hogy azok nagyobbaknak és erősebbeknek látszódjanak a valóságosnál s az ellenség megtévesztésére több tűzfészket kell

működtetni. A zászlóalj központi erői a gerincvonal alacsonyabb pontján, azon a „Parancsnoki dombon” helyezkednek el, melyet Rommel már korábban, a csúcs megrohamozása előtt elfoglalt. Magát a dombtetőt géppuskásoknak és egy lövészszakasznak kell védenie. A négy századból álló központi erők a domb környékén tartalékban maradnak, s ha szükség mutatkozik rá, akkor készen állnak az ellentámadásra vagy a harcoló egységek megerősítésére. Rommel a legszélesebb lehetőséget biztosította ezzel a maga számára, hogy ebben a szorongatott helyzetben a tartalékokkal beavatkozhasson a küzdelembe. Ahogy számítottak is rá, augusztus 13-án be is következett a minden irányból hevesen meginduló, jelentős erőket mozgósító román támadás. A hegység déli lejtőjén lévő előretolt állásból Rommel szerint időnek előtte és elhamarkodottan már vissza is tértek emberei, akiket azonnal ellentámadásra vezetett. Kihelyezett szakaszait is kiűzték állásaikból. Tartalékban lévő századait, melyeknek az ő távollétében a dombot kellett védeniük, nagy létszámú román lövészegység támadta. A német tüzérségtől és géppuskásoktól jelentős veszteségeket szenvedve a román gyalogság szinte szünet nélkül áradt nyugati irányba, lefelé a Cosna hegység újra kezükre került csúcsáról. Pontosan az történt, amire Rommel számított, és amire fel is készült. Az ellenség keletről, északról és délről indított támadást a német állások ellen, ahol viszont nyugtalanítóan fogytán volt a lőszerkészlet. Gránátdobásnyi távolságban egyre csak újabb és újabb román egységek jelentek meg a zászlóalj állásai előtt. Az éjszaka beköszöntével Rommel belátta, a Gebirgsbataillon nem képes még egy napon át elviselni ekkora veszteségeket, s ahhoz kétség sem férhetett, hogy a következő nap sem ígérkezik könnyebbnek. Az összes nehézség ellenére az állások megerősítése és az egységek átszervezése mellett döntött. Még az éjszaka leszállta előtt a helyszínre vezényelt egy utászszázadot, mely késedelem nélkül el is kezdte a munkát a védelem szívében, a „Parancsnoki dombon”. Rommel lábáról ekkor már öt napja nem került le a csizma. Lábai

megdagadtak, és még arra sem volt módja, hogy kötést cseréljen a sebén. Ruháját átitatta a vér, ráadásul a nappali rekkenő hőség ellenére éjszakára nagyon lehűlt a levegő. Rommel egysége egész éjszaka az állások megerősítésén dolgozott, de még a hajnal beköszönte előtt, legnagyobb megkönnyebbülésére, erősítésként egy másik ezredből néhány század csatlakozott az egységéhez. Az elkövetkező két napon keresztül a „Parancsnoki domb” immár megerősített állásait sokkal kisebb nehézségek árán tudta védeni, mint korábban. Augusztus 16-án hatalmas zivatar tört rájuk, mely enyhített ugyan a hőségen, de bőrig áztatta katonáit. A román hadifoglyok által rakott és táplált tűz mellett, a saját testükön szárítgatták ruháikat. Visszaemlékezéseiben Rommel azt írja, a katonák hangulata kitűnő volt, a harci szellem töretlen maradt. Északra tőlük a helyzet stabilizálódott. Augusztus 19-én Rommel három lövész- és két géppuskás század élén ismét támadásba lendült, és újra kiűzte az ellenséget a Cosna hegységből. Ugyanazt a technikát alkalmazta most is, mint korábban: gondos előkészületek után a lehetőségekhez képest a legjobban álcázva közelítette meg az ellenséges állásokat, majd megsemmisítő erejű tüzérségi és géppuskatűztől támogatva heves támadást indított. Egy-egy állás megszerzése után folytatta a támadást, egy pillanatnyi időt sem hagyott az ellenségnek arra, hogy összeszedje magát. A románoknak egy újabb ellentámadással sem sikerült a Gebirgsbataillont kiűzni a Cosna hegységből. A nyári hadműveletek során két hét alatt ötszázan sebesültek meg és harmincan estek el. Augusztus 25-én aztán a zászlóaljat visszavezényelték tartalékállományba.

NEGYEDIK FEJEZET A kitüntetés nem marad el A Cosna hegységben folytatott harcok után Rommel néhány hét szabadságot kapott, így feleségével együtt elutazhatott pihenni és gyógyulni. Erre kétségkívül nagy szüksége is volt. Feljegyzéseiből kiderül, már a teljes kimerülés jelei mutatkoztak rajta. A harcok végén magas láza volt, s ezzel kapcsolatban azt írja, hogy „a létező legnagyobb marhaságokat nyögdécseltem”. Maga is rájött, a továbbiakban képtelen ellátni a parancsnoki teendőket. Sebesültként minden felesleges kérdezősködés nélkül le is váltották, de öt nappal később véget értek a Cosna hegységért vívott harcok. Rommel 1917 októberében tért vissza egységéhez, amikor egyben új fejezete kezdődött el a Gebirgsbataillon történetének. 1917 őszén a központi hatalmak helyzete leginkább egy nyakra emlékeztetett, melyen lassan szorul a hurok. Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát minden szárnyon ellenség vette körül, s bár a határokon belül kitűnő vasúthálózattal rendelkeztek, az ellenség szorítása egyre erősebbé vált. A központi hatalmakra nehezedő nyomás frontszakaszonként különbözött egymástól. A hurok egyik részén, a nyugati oldalon, a harmadik ypresi csatának nevezett, hatalmas és óriási anyagi erőket felemésztő küzdelem 1917 júliusában kezdődött, s egészen novemberig tartott. A harcok eredményeként nagyon kevés terület cserélt gazdát, az is csak iszap és mocsár volt. A hurok délkeleti oldalán viszont – Romániában és a Balkánon – a német offenzíva gyakorlatilag megsemmisítette az orosz front déli pillérét. Novemberben aztán Oroszországban kitört a forradalom, mely szinte azonnal békét követelt Németországgal. Ezzel a hurok keleti és délkeleti szakasza meglazult, majd meg is oldódott. Ludendorffnak az a látomása, hogy a Német Birodalom minden erejét a nyugati fronton mérendő végső csapásra tudja koncentrálni, immár elérhető közelségűnek látszott. Ez létfontosságú is lett volna, hiszen az elmúlt három év során az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország

borzalmas veszteségeket szenvedett élőerőben. Az Egyesült Államok, ez a hatalmas, friss erőkkel és fejlett iparral rendelkező ország szintén hadba lépett Németország ellen. Nagyon lényeges lett volna, a megfelelő erőket összeszedve, döntést kicsikarni a nyugati fronton, mielőtt a még jelentéktelennek és tapasztalatlannak tűnő amerikai erők összeszedik magukat, s az események legerősebb szereplőivé válnak. Mindez már a legközelebbi jövőt jelentette. Továbbra is foglalkozni kellett viszont a déli, az olaszországi fronttal. Mikor Rommel 1917 októberében visszatért a Gebirgsbataillonhoz, akkor bajtársai Macedónián keresztül, hosszú vonatozás után elhagyták Romániát és az ausztriai Karintiában állomásoztak. Készen álltak, hogy csatlakozzanak az olaszországi hadjárathoz. * Az olaszországi hadjárat 1915 májusában kezdődött, amikor Olaszország hadat üzent Ausztriának. A Róma és Bécs közötti viszonyt természetesen színesítette, bonyolultabbá tette az ÉszakItália fölött hosszú éveken keresztül érvényesülő császári hegemónia, és a Triesztben, Trentinóban és Tirol déli részén élő, nemzetiségi hovatartozás szempontjából nagyon vegyes összetételű lakosság. Bosznia és Hercegovina adriai részeinek osztrákok által történő bekebelezését Olaszország sértőnek és támadó jellegűnek minősítette, s ez nagymértékben befolyásolta azt a döntését, hogy eltávolodjon a központi hatalmaktól. 1915 tavaszára már világossá vált, hogy elmarad a gyors német-osztrák győzelem. Olaszország ennek megfelelően döntött. A háború korai szakaszában az Olaszország elleni védelem feladata Ausztriára hárult. Az olasz offenzívát keleti irányba, az Isonzó völgyének déli részén tervezték indítani, ott ahol a folyó a Trieszti-öböl felé veszi az irányt. Az északi és északkeleti, hegyvidéki szárnyon védelemre akartak berendezkedni. A támadás legfontosabb célpontját Trieszt jelentette. Az első olasz előrenyomulás hamar megfeneklett, lövészárok-

háborúvá változott, így az Isonzó völgyében folytatott hadműveletek a nyugati fronthoz váltak hasonlatossá. Hatalmas tüzérségi erőt koncentráltak a körzetbe, s jelentősebb eredmények elérése nélkül mindkét fél óriási veszteségeket szenvedett. Az 1917 augusztusában lezajlott, tizenegyedik isonzói csata néven ismeretessé vált ütközet során az olaszok jelentősen visszavetették az osztrák erőket, elfoglalták Goriziát, így Trieszt végre látótávolságukba került. Sikerült a Tomlin és Gorizia között fekvő Bainsizza magasföldet is megszerezniük. Az osztrák frontot komolyan veszélyeztette az összeomlás, ezért azonnal a németekhez fordultak segítségért. A rájuk nehezedő hatalmas nyomás ellenére a németek a hét hadosztályból álló 14. hadsereget az isonzói frontra irányították. Az elképzeléseknek megfelelően az első adandó alkalommal ellentámadást akartak indítani, s az olasz erőket vissza akarták szorítani Olaszország területére. Az ellentámadásra a front Tomiin közelében húzódó szakaszát szemelték ki. Azt tűzték ki célul, hogy az Isonzón átkelve kiűzik az olaszokat a folyótól nyugatra fekvő hegyvidékről, majd folytatják az előrenyomulást a venetói síkságon és a Tagliamentovölgyében. A terv meglehetősen nagyra törő volt, hiszen az olaszok mélyen tagolt állásokkal rendelkeztek, és maga az Isonzó is a peremvonaluk egyik szakaszát alkotta. A folyó mögött húzódott a középső vonaluk, a harmadik vonalat pedig a Matajur és Kuk hegységek gerincvonalában helyezték el. A német alpesi hadtestnek volt feladata elfoglalni ezt a végső, legmagasabban fekvő célpontot. A Gebirgsbataillonra pedig az a feladat hárult, hogy egy másik ezred, jobbszárnyán haladva semmisítsen meg néhány olasz üteget, majd foglalják el magát a Matajur hegységet. Ezúttal három hegyivadász- és egy géppuskás századot rendeltek Rommel parancsnoksága alá. Az alakulatot, mint mindig, ezúttal is „Rommel-különítmény”-nek keresztelték el. Azt a parancsot kapta, a hadművelet első szakaszában maradjon az élen haladó csapatok nyomában, majd miután a folyót és az első olasz vonalat maguk mögött hagyják, a zászlóalj ékeként haladjon előre. A főhadnagyi rendfokozatban lévő Rommelnek már esedékessé vált századosi előléptetése, s bár névlegesen századparancsnoki beosztása volt, de

mint ebben a hadjáratban oly gyakran, közel egy zászlóaljnyi erő vezetésével bízták meg. Ez egyáltalán nem számított rendkívüli dolognak. A német hadseregben akkor és a későbbiekben is a rendfokozat a szolgálati időtől és a képzettségtől függött, s nem adományozták se állandó, se ideiglenes jelleggel. Bármilyen hiányosságokkal is küszködött a német hadsereg, azzal a váddal nem lehetett illetni, hogy konzervatív és fafejű vezetők irányítják.

A Gebirgsbataillon működési területe Észak-Olaszországban

Hatalmas tüzérségi előkészítés után a németek október 24-én indították meg a támadást. Éjszaka kettőkor ezer ágyú össztüze vezette be a támadást, s a környező hegyek drámai erővel visszhangozták a dörrenéseket. Szakadt az eső, és az olasz reflektorok, melyekkel a támadásra induló csapatokat keresték szinte teljesen hasznavehetetlennek bizonyultak. Pirkadatkor a zászlóalj még mindig erős tüzérségi tűztől támogatva megindult, leereszkedett a meredek lejtőn s minden nagyobb nehézség nélkül átkelt az Isonzón. A megsemmisítő erejű tüzérségi tűztől és a rossz időjárási körülményektől segítve már sikerült maguk mögött hagyni az első olasz állásokat, és egy meredek ösvényen a második vonal felé kapaszkodtak. A lejtőket erdőségek borították, de még a bokrok sem hullajtották el leveleiket. A Rommel-különítmény kitartóan folytatta a kapaszkodást fölfelé a meredélyen. Hamarosan ellenséges állásokba

ütköztek, ahonnan tüzet nyitottak rájuk. Rommel tudta, elérkezett az olaszok második vonalához. Előreküldött felderítői telefonvonalakról és lövészárkokról számoltak be. Rájött, hogy ha letér a kitaposott ösvényről és a tőle balra húzódó, meredek vízmosásban vezeti tovább katonáit, akkor hamarabb és kedvezőbb helyzetben éri el az olasz állásokat. Valóban le is kanyarodott egységével a vízmosásba és döntése hamarosan meg is hozta gyümölcsét, amikor „hosszan elhúzódó, megerősített, drótakadályokkal védett állásokra bukkantam, melyekben halotti csend uralkodott”. Az egész helyzet a Cosna hegység ellen indított támadás kezdetére emlékeztetett. Rommel látott ugyan néhány olaszt az állások környékén, de azok nyilvánvalóan nem sejtették, hogy a németek már ennyire a közelükben járnak. Rálelt egy rejtett ösvényre is, melyet valószínűleg az olaszok taposhattak ki, és láthatóan az állások irányába vezetett. Azonnal felderítésre küldött egy nyolc emberből álló őrjáratot, azt a parancsot adva nekik, hogy nagyon csendesen haladjanak előre, s csak végszükség esetén használják fegyverüket. A Rommel-különítmény hátramaradt része álcázta magát, s felkészült, hogy azonnal tüzet nyisson, ha az őrjáratnak valami problémája támad. Hamarosan az őrjárat egyik tagja érkezett vissza lihegve, és jelentette Rommelnek, hogy egy fedezékben tizenhét olaszt foglyul ejtettek, jelenleg is az olasz állásokban tartózkodnak, és a kutya sem szól hozzájuk. Rommel ezen az ösvényen vezette végig egységét, s mikor úgy ítélte, már az olaszok második vonalában van, sőt még azon is túljutott, a szárnyakról felderítő őrjáratokat küldött előre. A fedezékekben még számos olasz foglyot sikerült ejteniük. Az eső könyörtelenül zuhogott, de harcra még mindig nem került sor. Egysoros oszlopban felsorakozva a különítmény ezután még egy kilométernyit nyomult előre, s a géppuskások ezúttal negyvenkilós terhet cipeltek magukkal. Rommel már jóval előbbre járt minden előre eltervezettnél, ezért időnként nyugtalanság fogta el, hogy bele talál sétálni saját tüzérsége lövedékeibe. A veszéllyel nem törődve folytatta az előrenyomulást, időnként belebotlott egy-egy olasz járőrbe vagy

őrszembe, akiket minden nehézség nélkül sikerült ártalmatlanná tenni. A délután közepére az eredeti parancsnak megfelelően balszárnyával kapcsolatba került a mellettük lévő ezreddel. Előttük húzódott a Kolovrat magasba törő gerincvonala. Az olaszok fő állásai a gerincen húzódtak fölfelé, a néhány száz méterrel még magasabban lévő Matajur gerincére. Este hét órakor a németek már az olaszok védelmének harmadik szakaszáig jutottak, amikor Gebirgsbataillon közvetlen balszárnyán lévő bajorok egyik zászlóaljparancsnoka magához rendelte Rommelt. „Azt követelte – írja visszaemlékezéseiben –, rendeljük magunkat közvetlenül az ő parancsnoksága alá. Megtagadtam az engedelmességet, s azt válaszoltam, parancsaimat Sprosser őrnagytól kapom, aki tudomásom szerint rangidő tekintetében megelőzi önt.” Hajnali öt órakor a Gebirgsbataillon másik felének élén megérkezett saját zászlóalj parancsnoka, Sprosser őrnagy, akivel Rommel ismertette az elképzeléseit. Tervei szerint jócskán eltávolodva a bajor ezredtől, nyugati irányba kell előrenyomulni, s a bajoroktól függetlenül támadást kell indítani a gerincvonal egy másik szakaszán, a tőlük mintegy kilométeres távolságban húzódó frontszakasz ellen. Sprosser őrnagy egyetértett az elképzeléssel, és így Rommel két lövész- és egy géppuskás század élén, még október 25-én virradat előtt elindult arra a vállalkozásra, mely a Kolovrat gerincvonalának és a Matajurnak az elfoglalását eredményezte. Eseményekben nagyon gazdag, harcos életében mindig erre a haditettre emlékezett vissza a legszívesebben. * Első teendője most is, mint annyiszor támadás megindítása előtt, az volt, hogy felszámoljon egy sor olasz előretolt állást és őrhelyet, ahonnan a messze alattuk hömpölygő Isonzó vonalát figyelték. A lejtőkön keresztbe haladva, a terep adta lehetőségeket rejtőzködésre kihasználva Rommel váratlan irányból tört az ellenséges állásokra. A támadás kezdetén időnként meglehetős ötletszerűséggel géppuskatüzet zúdított az ellenséges vonalakra, de alapvető célja az volt, hogy egységét a gerincvonal csúcsától mintegy kétszáz

méternyire lévő lejtő egyik bokrokkal fedett szakaszára eljuttassa. Célját elérte, s gyakorlatilag az egység anélkül jutott el a kijelölt helyre, hogy felhívta volna magára a gerincvonalon elhelyezkedő védők figyelmét. Rommel mindeddig az olasz állásokkal párhuzamosan haladt előre. Maga mögül, abból a körzetből, ahol az éjszakát töltötte, és ahol a bajorok előtt ott volt a Kolovrat még mindig az olaszok kezén lévő egyik kiemelkedő vonulata, erős tűzharc hangjai jutottak el hozzá. Időközben elérkezett arra az előre kiszemelt pontra, ahonnan a támadást meg akarta indítani. A különítménynek már csak balra kellett fordulnia, felkapaszkodni a lejtőn, megrohamozni az olasz állásokat. Egy hadnagy vezetésével ötfős felderítő járőrt küldött előre, hogy a lejtőt megmászva próbáljanak minél többet megtudni az ellenség erőiről és elhelyezkedéséről. Egységével addig csendben várakozott. Néhány perc múlva a járőr visszatért, a hadnagy jelentette, sikerült bejutniuk az ellenséges állásokba, még néhány foglyot is magukkal hoztak anélkül, hogy használni kellett volna fegyvereiket. Rommelnek pontosan erre volt szüksége. A meglepetés így nem marad el. Katonáit a lehető leggyorsabban felvezette a Kolovrat gerincén lévő, mintegy ötven méter széles nyereg hajlatába, ahol az ott lévő olaszok a fedezékekben ücsörögtek, s azonnal készek voltak megadni magukat. Rövid idő leforgása alatt több száz foglyot sikerült ejteniük. Minden olyan szépen és simán ment, hogy az már nem tarthatott sokáig. Rommel ezután úgy határozott, nyugat felé, a Matajur irányába folytatja az előrenyomulást. Hamarosan rá kellett jönnie, a gerincvonal mentén húzódó utat a nyeregtől nyugatra egy magaslat szegélyezi. Ettől jobbra futottak a lövészárkok a Kolovrat-gerince felé, s meggátolták Rommel nyugat felé történő továbbhaladását. Közben arra is felfigyelt, hogy tőle balra friss olasz erők kapaszkodnak fölfelé a hegy déli lejtőjén. A gerincvonal mentén húzódó utat védő ellenség hirtelen heves géppuskatüzet zúdított rájuk. Rommel századaival ekkor már fent volt a végső célt jelentő hegygerinc kezdeti szakaszán, de a kopár terepszakasz nem nyújtott számukra semmi fedezéket.

Belátta, teljesen hiábavaló volna, ha makacsul a nyugati irányba történő előrehaladást erőltetné. Elöl haladó századának kiadta a parancsot, hogy tartsa állásait, a többieket pedig a lehető leggyorsabban visszavezette a nyereg hajlatába. A helyén maradt század közben heves tűzharcba és kézigránátpárbajba keveredett az olaszokkal. A veszély már nem csupán nyugatról, az előtte húzódó frontvonal felől, hanem a szárnyakról is fenyegette. Olyan helyzet alakult ki ismét, mellyel Rommelnek eddig már számos alkalommal kellett szembenéznie. Először saját, energikus stílusának és leleményességének köszönhetően meglepte az ellenséget, és döbbenetes sikereket ért el, majd éppen az elért sikerek következtében sebezhetővé vált, s egységét vagy annak egy részét komoly veszély fenyegette. Ezek után azt kellett eldöntenie, hogyan vegye fel a küzdelmet a kialakult veszéllyel szemben: a további veszteségek elkerülése érdekében visszavonuljon, azaz áldozza fel egységének egy részét annak érdekében, hogy megmentse a másikat, vagy pedig valahogy és valahol újra támadásra vezesse katonáit. Nagyon ritkán fordult vele elő, hogy ne a második lehetőség mellett döntött volna. Ebből az alkalomból a következőket írja: „Azonnal világossá vált számomra, a 2. század csakis akkor kerülhet ki a bajból, ha az egység többi része meglepetésszerű támadást indít az ellenség szárnya és mögöttes területei felől”. Közben száz méternyire előtte „az ellenség már rohamra készülődött”. Rommel az egyik géppuskát a jobb oldalon húzódó gerincvonal irányába, nyugat felé állította, egy lövészszázaddal pedig a bal oldalon lévő, mélyebben fekvő terepszakasz felé húzódott, ahonnan elképzelései szerint majd támadást indíthat az ellenség szárnya ellen. Két százada már végveszélybe került, hiszen a korábban a helyén hagyott és védekezésre berendezkedett század tovább gyengült azzal is, hogy egy egységet kellett soraiból elkülöníteni, mely a gerincvonaltól keletre eső területek felől indított támadástól védte a századot. Emberhiánnyal küszködve Rommel már csak a váratlan irányból indított támadás okozta sokkhatásban reménykedhetett. Terve be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. A bekerített századot rohamozó olaszokat a szárnyról érte a támadás, mire maga

az ostromlott század is előrelendült; így az olaszok két tűz közé szorultak. A tizenkét tiszt által vezetett, ötszáz katonát számláló teljes olasz zászlóalj perceken belül megadta magát. Velük a Kolovraton ejtett foglyok száma már 1500-ra szaporodott. Közben újabb olasz csapategységeket vettek észre, melyek elölről és hátulról is megindultak feléjük. Rommel ekkor egész pályafutása legmerészebb lépésére szánta el magát. A gerincen, a Matajur felé vezető utat, mely az olasz vonalak mentén és azok mögött húzódott, az olasz műszaki egységek felrobbantották, és ezért még a gerincvonalon lévő állásokból is nehezen lehetett tűz alatt tartani. Rommel felismerte a lehetőséget: vagy felszámolja a „Kuk” csúcsnak nevezett magaslatot védő és a továbbhaladásban akadályt jelentő ellenséget, vagy nem törődve a magaslattal, csapatát a gerincúton a lehető leggyorsabban levezetve, Lucio falut megkerülve támadja meg az ellenséget. Lucio a gerincvonal alatt, Rommeltől jobbra, északon terült el. Ha sikerül az úton mélyen előretörnie, akkor esélye nyílik az olasz csapatok egy jelentősebb koncentrációjának felszámolására, s az egész objektum elfoglalása is sokkal könnyebbnek ígérkezik. Egységével futólépésben folytatta az előrenyomulást. Gyakorlatilag az ellenséges frontvonal mögött, azzal párhuzamosan haladtak előre, közben egymás után vágták el egymástól az ellenség döbbenten bámuló kisebb csapategységeit, járműveit és fegyvereit. Az útjukba kerülő, a meglepetéstől még mindig fel sem ocsúdott olasz katonákat csapatostul ejtették fogságba. „Vidám szórakozásnak tűnt az egész – írja Rommel –, hiszen a támadás során egyetlen lövés sem dörrent. A foglyok száma hamarosan meghaladta a százat, és legalább ötven járművet is zsákmányoltunk. Az üzlet nagyon beindult.” A gerincről ezután hamarosan leereszkedett, s a völgyben húzódó út felé vette az irányt, melyen az olaszok nyilvánvalóan az utánpótlást szállították. Úgy gondolkodott, ha el tudja foglalni a völgyet és lezárja az utat, akkor a harmadik vonalban lévő olasz csapategységek jelentős részét sikerül bekerítenie, hiszen így egysége és a zászlóalj többi részének a kereszttüzébe kerülnek. A zsákmányolt járművek egy része kenyérrel, gyümölccsel, tojással és borral volt megpakolva, mellyel a

különítmény kifáradt katonái egy kicsit fel is frissíthették magukat. Rommel ezzel el is érkezett a célul kitűzött helyre, s kör alakban elhelyezett embereinek parancsot adott, hogy ássák be magukat. Katonáival már három kilométerrel mélyebbre hatolt annál, amit az ellenség még mindig saját frontvonalának tartott. A nagy rohanással végrehajtott előrenyomulásban Rommel számos katonája hátramaradt, és amikor egy mit sem sejtő olasz menetoszlop Lucio irányából megjelent, akkor Rommelnek mindössze százötven embere volt kéznél. Elhelyezte őket az út mindkét oldalán, majd egy fehér karszalagot viselő tisztet előreküldve megkísérelte őket rávenni, adják meg magukat. Rommel számos cselétől eltérően ez a lépés nem hozott azonnali sikert. Az olaszok elfogták a fehér karszalagos küldöttet, sebtében elhelyezkedtek s tüzet nyitottak. Tíz perces lövöldözés után aztán jelezték, készek megadni magukat. A Bersaglieri dandár kétezer katonája és ötven tisztje immár Rommel őrizetében menetelt tovább. Ez a „csomag” jelentette teher ekkorra már hatalmasra növekedett. Közben az egyik lemaradt százada is csatlakozott hozzájuk. Hamarosan bevonultak magába Lucióba, ahol már várták őket a Gebirgsbataillon másik irányból megérkezett egységei. Az elkövetkező akciókra már három lövész- és három géppuskás századot rendeltek Rommel parancsnoksága alá. * Közben teljesen besötétedett, de szépen sütött a Hold. Rommel csapata a holdvilágnál indult neki a gerincre vezető meredek lejtő megmászásának. Rommel ezúttal a következő csúcs, a Cragonza felé vette az irányt. Útvonalába esett egy Jevszek nevű falucska, melyet minden bizonnyal az olaszok tartottak megszállva. Jevszeket majd már világosban és felülről, a Cragonzáról akarta alaposabban szemügyre venni. Rommel elfoglalta, körülvette, s a sötétség leple alatt az olasz helyőrséget sikerült elkerülnie. Október 26-án valamivel a hajnal beköszönte előtt indult el katonáival, de ahogy kivilágosodott, a Cragonza közeli lejtőjéről, láthatóan alaposan megerősített ellenséges

állásokból heves tüzet nyitottak az olaszok. Katonáinak egy részét hátrahagyta a Jevszekben már bekerített ellenség ellenállásának felszámolására, akik meglepetéssel tapasztalták, hogy a németek közben a hátukba kerültek. Ezen a mellékszálon zajló események is jól alakultak, ami újabb ezer olasz hadifoglyot jelentett. Előttük viszont a Cragonzán az ellenség jól kiépített és megerősített állásokban várta a támadókat. Szokásától eltérően Rommel a frontális támadás mellett döntött. A Cragonzát védő olaszokat egy teljesen kopár lejtő választotta el a németektől, Rommel tehát hegynek fölfelé, fedezék nélkül volt kénytelen megindítani a támadást. Nem volt mit tenni, előre kellett nyomulni, mégpedig a lehető leggyorsabban. Rommel a század közepére állva rohamra vezette embereit, s veszteségeik ellenére sikerült elérniük az ellenséges állásokat. Az olaszok nem voltak hajlandóak megadni magukat, így rövid úton felszámolták az ellenállásukat, s negyed nyolcra már ők voltak a Cragonza urai. Már csak a csúcs, a Mrzli emelkedett a támadó németek és az akció végcélja, a Matajur között. Rommelt és embereit eléggé kimerítette az éjszakai menetelés, Jevszek elfoglalása és a számos áldozatot követelő frontális támadás, de ő nem hagyott pihenőt sem magának, sem katonáinak. A magaslaton elszórtan lévő kisebb olasz egységekkel folytatott csetepaté után össze tudott szedni két lövész- és egy géppuskás századot, majd rakétát fellőve tüzérségi támogatást kért. A tüzérség néhány percen belül lőni is kezdte a Mrzli délkeleti lejtőjén lévő olasz állásokat. A Mrzli koronája egy kis nyerget alkotott, s Rommel becslése szerint ezen a nyergen legalább három zászlóaljnyi olasz katona zsúfolódott össze. Úgy határozott, lassan kezdi megközelíteni őket. Senki nem nyitott rájuk tüzet. Tovább folytatták útjukat előre, és már kiáltásokkal és kendők lobogtatásával hívták fel magukra a figyelmet. Még most sem lőttek rájuk. A legközelebbi ellenséges katona most már száz méternyire sem volt tőlük. Az olaszok egyszercsak hirtelen szétfutottak a szélrózsa minden irányába. Százával egyenesen a németek felé rohantak, s „Evviva

Germania!” kiáltással Rommelt a vállukra emelték. Több százan magasba emelt kézzel azonnal megadták magukat. A Salerno dandár ezerötszáz katonáját ejtették foglyul percek alatt. A dandár egy másik, jó hírnévnek örvendő ezrede a végső célt jelentő Matajuron foglalta el állásait. Rommel számára már csak a Matajur jelentette a kihívást. Ekkor azonban újabb nehézségei és problémái támadtak. Visszavonulási parancsot kapott elöljárójától. Sprosser őrnagy a Rommel által ejtett hallatlan nagyszámú, több mint háromezer hadifoglyot látva úgy vélte, az ütközetnek vége. A parancs ráadásul időközben megérkezett a Rommel szárnyának keleti végén lévő alegységekhez is, melyek azonnal hozzáláttak annak végrehajtásához. Rommel egyszerre csak azt vette észre, hogy mindössze száz emberrel és hat géppuskával rendelkezik. Ennek ellenére úgy döntött, nem hajtja végre a parancsot. Úgy gondolkodott, hogy Sprosser őrnagy bizonyára nem ismeri a valós helyzetet, hogy a Matajur még mindig az olaszok kezén van. Egy tények teljes ismerete nélkül kiadott parancsot pedig a helyzettel minden részletében tisztában lévő alárendelt felülbírálhat! Feltéve, ha az a bizonyos alárendelt rendelkezik a megfelelő bátorsággal és legjobb meggyőződése szerint cselekszik. Rommel kijelölte géppuskái állásait, és tüzet nyitott. Néhány perc elteltével, géppuskatűztől fedezve, legyező alakban felfejlődött embereivel megkezdte az előrenyomulást. Zsebkendőjét készenlétben tartotta, hiszen az utóbbi események meggyőzték róla, adott körülmények között ez is igen hatékony harci eszköznek számít. Ahogy embereivel a Matajur felé közeledett – lövések eddig még csak saját fegyvereikből dörrentek el –, hirtelen valami érdekes esemény hívta fel magára a figyelmet. A Salerno dandár hírneves 2. zászlóalja a nyílt téren gyülekezni kezdett, s az ezerkétszáz olasz katona a tisztekre rá sem hederítve kezdte lerakni a fegyvert. A csúcs még mindig előttük magasodott, s a Rommelkülönítmény folytatta útját. Néhány géppuskasorozat előre, a háromszázötven méternyire lévő sziklás csúcs felé és újabb 120 olasz katona adta meg magát. Október 26-án, déli tizenkét óra előtt húsz

perccel, Rommel újabb rakéta kilövésével adta hírül, hogy a csata végcélját jelentő hegycsúcs is a Gebirgsbataillon kezére került. Egyhuzamban ötvenkét órát haladt harcolva előre, összesen kilencezer foglyot ejtett. Egységéből hatan elestek és harmincan megsebesültek. A Rommel-különítmény sikereit az alpesi hadtest napiparancsában is megemlítették. Rommel csak később értesült bosszankodva róla, hogy egy Schörner nevű tiszttársa Pour le Mérite érdemrendet, a német hadsereg legmagasabb kitüntetését kapta azért, mert állítólag ő volt az, aki elsőként vetette meg lábát a Matajuron. Schörner, a későbbi meglehetősen rossz hírnek örvendő tábornok aratta le azokat a babérokat, melyek Rommel szerint őt illették volna. Rommelben igen erős volt a becsvágy, s ha alkalma nyílt rá, soha nem mulasztotta el személyes hírnevét is gyarapítani. * Rommel nem ült diadalünnepet a legyőzött ellenség fölött, nem alázta meg ellenfeleit, sőt tisztelettel emlegette azokat, akik keményen és becsülettel harcoltak ellene. Visszatekintve mindig megpróbálta elemezni azokat az okokat, amiért az ellenfél veresége bekövetkezett. A német hadsereg a hegyvidéki frontot áttörve teljes erővel űzte az olaszokat Cividale felé. Udinétől északkeletre, Corninónál átkeltek a Tagliamentón, s az olasz utóvédet szétkergetve, erőltetett menetben maguk mögött hagyták Medunát és Klautot is. Bellunótól északra, a Piave felső folyása felé tartottak. Ismét hegyi terepre érkeztek, s november 7-én Rommel azt a parancsot kapta, három lövész- és egy géppuskás századával űzze ki az ellenséget egy ezerötszáz méter magasan lévő hágóról, ahonnan az olaszok zárótűzzel próbálták megakadályozni a német csapatok középső részének előrenyomulását. A jól kiépített ellenséges állások alatt kopár sziklafalak meredeztek a magasba. Csak kerülő úton, megfelelő magasságot elérve, erős géppuskatűz támogatásával, váratlan irányból érkezve lehetett az olaszok ellen támadást intézni. A támadás kudarcba fulladt. Rommel állítása szerint a háború kezdete óta ez volt az első olyan, általa indított roham, mely nem járt sikerrel. Alapos elemzés alá vette a sikertelenség okait. A bukást az

időegyeztetésbe becsúszott hibák okozták. Az akcióban részt vevő századoknak egy megadott időpontban, a géppuskások támogatásával kellett volna elkezdeniük a támadást, de csak későn indultak rohamra, amikor a géppuskák már elhallgattak. Ennek az volt az oka, legalább is az egyik oka, hogy a századok arra vártak, Rommel személyesen is csatlakozzon hozzájuk, ő pedig túlságosan is hosszú időt töltött a géppuskás szakasznál. Személyes hibát vétett: nem volt ott a megfelelő időben a megfelelő helyen, s ezt a tényt maga is világosan felismerte. A Gebirgsbataillon tovább folytatta az előrenyomulást, egyik hegyi állást a másik után foglalta el, s szakadatlanul űzte, kergette maga előtt az ellenséget. A nyugati szövetségesek számára Caporetto, a német Schwerpunkt, magát a katasztrófát jelentette. Végül az embereket és az állatokat a fizikai teljesítőképesség határáig hajszolva a németek eljutottak a Piave mentén egy Longarone nevű helységhez. „Lenyűgözően szép látvány tárult elénk – írta Rommel ebből az alkalomból. – A déli verőfényben ott húzódott előttünk a Piave völgye. Százötven méterrel alattunk, a kristálytiszta, smaragdzöld hegyi patak számtalan ágra szakadva rohant sziklás medrében. A patakon túl terült el Longarone, s mögötte kétezer méteres csúcs tornyosult a magasba.” A Piavén átívelő hídra már megérkezett az olasz robbantóegység gépkocsija. „A folyó bal oldalán az ellenség végeláthatatlan sorokban, fegyvereivel együtt, a főútvonalon, a Dolomitoktól délre, Longaronén keresztül, észak felé menetelt.” Rommel a zászlóalj élén haladva hatalmas tempóban nyomult előre, hogy megzavarja az olaszok visszavonulását, és ha lehetséges, még épségben kézre kerítse a hidat. Mikor először tekintett le a Piave csodálatos völgyére, akkor mindössze tíz katonája volt mellette, akik zsákmányolt kerékpárok segítségével próbálták meggyorsítani az előrehaladást. Végül már puskalövésnyi távolságra került attól a ponttól, ahol az olaszok dél felé vezető menekülési útvonala a folyó és a sziklafal között összeszűkült, s ahol a menet egy időre meg is torpant. Erőfeszítéstől ziháló katonái lassan kezdtek összegyülekezni. Rommel az iramot továbbra sem csökkentve levezette embereit a

Longaronétól délre fekvő Dognába, és feltett szándéka volt a Piavén átkelve, a folyó mindkét oldalán állásokat elfoglalni. Az olasz foglyok tömött oszlopokban érkeztek a frontvonal felől, s jelenlétük megnehezítette a helyzetet, hiszen miattuk nem lehetett kérni tüzérségi támogatást. Rommelnek egy duzzasztógát adta előnyöket kihasználva végül sikerül átkelnie a több ágra szakadt Piave néhány folyásán – legtöbbjük sekély, de nagyon gyors sodrású volt –, közben jó hasznát vette az olasz foglyok önként adott tanácsainak is. A valamivel északabbra lévő emberei kénytelenek voltak átúszni a folyót. A nyugati partoldalra érve Rommel Faenél hamarosan lezárta a Longaronéből déli irányba kivezető utat. Az olaszok hatalmas létszámban sétáltak bele a fogságot jelentő csapdába. Rommel megelégedhetett volna azzal, hogy átkel a folyón, és az útelzárás segítségével nagyszámú foglyot is ejtett. Ezután nyugodtan várhatta volna az erősítést. Megítélése szerint azonban a legnagyobb sikerrel magának az olasz csapatokkal telezsúfolt Longaronénak a megtámadása kecsegtetett. Tudta, a kezdeményezés jelentette előny most az ő kezében van, de ha sokáig késlekedik, akkor ez az előny veszendőbe megy. Az olasz tüzérség még mindig meglehetősen aktívnak bizonyult, és a helyzet bármely pillanatban megváltozhatott. Az ellenség hatalmas számbeli fölényben volt velük szemben. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy ezért a gyors előretörésért keményen és drágán kell majd megfizetnie. Rommel úgy határozott – november vége volt, és délutánra járt az idő –, hogy a Piave bal partján, Longarone felé, északi irányba menetelve a két lövész- és egy géppuskás századával majd az alkony beköszöntével indítja meg támadását. Egységének élére állt, és ismét útnak indultak. Könnyű gépfegyvereiket és puskáikat tűzkészen tartották. A nehézgéppuskákat a folyó keleti partvonala mentén helyezte el, hogy azok szükség esetén a folyón keresztül tűzzel támogathassák előrenyomulásukat. Longarone legszélső háza már alig volt száz méternyire tőlük, mikor kezdtek nagyon rosszul alakulni a dolgok. Kézifegyvereikből és

géppuskákból az olaszok heves tüzet zúdítottak rájuk a szemközti irányból, hátulról azonnal megszólaltak a keleti parton, Dognába telepített saját nehézgéppuskái is. A támadás nem sikerült. „A vállalkozás – írja Rommel keserűen – teljesen reménytelennek látszott.” Valahogy aztán mégis sikerült kivonnia embereit a tűzből, akik a házak és falak védelmében kerestek menedéket. Közben teljesen besötétedett. Néhány perc elteltével egy nagyobb olasz egység éktelen ordítozás közepette – Rommel először azt gondolta, meg akarják adni magukat – a Longaro-néból kifelé vezető úton rohanva megindult feléjük. Elsöpörték az útjukba kerülő, magányos német katonákat, s tovább törtek előre. Erwin Rommel maga is kis híján fogságba került. Átvetette magát az utat szegélyező falon, s a sötétben teljes erővel futásnak eredt a mezőn keresztül. A Longaronétól másfél kilométernyire lévő Faeba még az olaszok előtt odaért, ott állomásozó embereit keskeny vonalban felállította, melyet a sötétben az olaszoknak nem sikerült áttörniük. Éjszaka kettőkor erősítés érkezett, és egy idő után a komoly veszteségeket szenvedő, de bátran támadó olaszok kénytelenek voltak Lon-garonéba visszavonulni. Hajnalban a három lövész- és egy géppuskás századnyi erőt képviselő különítmény ismét megkezdte az előrenyomulást Longarone felé. A közelbe érve Rommelt egy öszvérháton érkező, nem sokkal korábban fogságba esett német hadnagy üdvözölte, akit a zsebkendőjüket lengető olasz katonák tömege követett. Az öszvérháton feszítő hadnagy egy levelet hozott az olasz helyőrség parancsnokától. Az egész helyőrség írásban adta meg magát. Mikor Rommel Longaronéba érkezett, akkor őt és embereit az utca két oldalán felsorakozott tömeg az „Evviva Germania” kiáltással üdvözölte. 1917 novemberét írták ekkor, melyet a nagy osztrák-német győzelmek fémjeleztek. Időközben viszont már más szelek kezdtek fújdogálni. A franciák és angolok gyorsan erősítést dobtak át az olasz hadszíntérre – egyedül az angolok öt hadosztályt küldtek-, és az év végén ellentámadást indítottak. Rommelt 1918 januárjának első hetében szabadságra küldték.

Szabadsága letöltése után legnagyobb bánatára nem a Gebirgsbataillonhoz helyezték vissza, melyet nem sokkal később ismét a nyugati frontra vezényeltek. Mielőtt végleg távozott volna a zászlóaljtól, őt és a zászlóalj parancsnokát, Sprosser őrnagyot a már a Matajurért folytatott harcok során kiérdemelt Pour le Mérite kitüntetésben részesítették. Ifjú törzstisztként a württembergi hadtest törzskarához, a nyugati frontra vezényelték. Ezt a feladatot egészében véve érdektelennek és unalmasnak tartotta. Rövid időre még számos egyéb törzshöz helyezték, és csak 1918 karácsonyán került vissza anyaezredéhez, a 124. gyalogezredhez. Ettől számítva több mint húsz éven keresztül nem volt alkalma harcba vezetni katonákat. Rommelnek az 1914-től 1918-ig terjedő időszakra vonatkozó beszámolóit, másokra gyakorolt hatásáról szóló írásait olvasva talán túlságosan is hősiesre festett kép rajzolódik elénk. Akkora erővel és energiával látott, döntött és cselekedett, mely valamikor majd igényt tarthat a hősies minősítésre is. Valóban a „lecsapó sólyom” volt, s Rommel az 1939-et követő években számos, különböző hadseregekben szolgálatot teljesítő kortársával szöges ellentétben igen jól hasznosította azt, hogy a korábbi háború hadjáratai során részt vett legalább több olyan hadműveletben, melyben a mozgékonyságnak és a helyzetfelismerésnek döntő szerep juthatott. Ez tökéletesen meg is felelt vérmérsékletének, és nagyban hozzájárult későbbi sorsának alakulásához. Megérezte és megkedvelte a személyes dicsőség ízét, az ezt körüllengő légkört, de mindebből hiba volna azt feltételezni, hogy csupáncsak egy bármely korba beleillő tehetséges kalandorral állunk szemben. Megfontolt, gondolkodó, magát világosan kifejező ember volt. Bár egyáltalán nem lehetett szerénynek és háttérbe húzódónak nevezni, mindenkivel természetesen és egyszerűen beszélt, a beképzeltségnek nyomát sem lehetett rajta felfedezni. Örült minden harc közben megszerzett tapasztalatnak, melyet aztán éles eszével és objektivitásával katonai bölcsességgé fejlesztett. Nem csupán egy akcióra mindig kész, nagyszerű katona, hanem kitűnő elméleti

szakember is vált belőle. Rommelnek különleges adottsága volt ahhoz, hogy tapasztalatait megszűrje, személyes eredményeit általánosan érvényes operatív és taktikai tételekké alakítsa, melyek aztán a későbbiekben sikereinek alapját képezték. Egész életén keresztül gyorsan tudott dönteni, bátran cselekedni, világosan emlékezett mindenre, bölcsen gondolkodott, s le tudta vonni a szükséges következtetéseket. Rommel ösztönösen és tudatosan hitt abban, hogy a módszer és a megfelelő feltételek megteremtése rendkívül fontos szerepet játszik egy hadjárat során, de mindezek csak másodlagos fontosságúak akkor, ha nem harcolnak jobban az ellenfélnél. Valójában ez volt Rommel hitvallása. Egy ütközet megnyerése talán még nem jelenti magának a hadjáratnak a sikerét, de ennek elmulasztása esetén semmit sem lehet elérni. A korai Erwin Rommelben, a nyugati front huszonhárom éves hadnagyában, a Longaronét ostromló huszonhat éves katonatisztben már azonnal fel lehet ismerni azt a hadvezért, aki huszonöt évvel később szinte hipnotizálta ellenfeleit. A későbbiekben is változatlanul és ösztönösen mindig az élen járt, a szárnyakon megkerülte az ellenfelet, behatolt a mögöttes területekre, és állandóan mozgásban tartotta a küzdelmet. „Ahol Rommel van, ott van a front is”… Rommel hősnek született, de az ilyen embernek nem mindig adatik meg a világos gondolkodás ajándéka. Rommelnek megadatott.

MÁSODIK RÉSZ 1919-1939

ÖTÖDIK FEJEZET Katona, távol a politikától A császári Németország 1918. évi összeomlásának jelentősége a kívülálló szemében talán eltörpül a Harmadik Birodalom 1945-ben bekövetkezett bukása mellett. Az utóbbi egy önmagában véve forradalmi és radikális rendszer teljes és végső megsemmisülése volt, melynek fennállása mindössze tizenkét évig tartott, és Németország területének idegen hadseregek által történő elözönlését, borzalmas fosztogatást és pusztítást, a Grossdeutschland felbomlását, az egységes Németország teljes megszűnését eredményezte. A szenvedéstől, a borzalmaktól és a veszteségektől még mindig bénult országban csak a győztesek engedélyével alakulhatott ki új intézményrendszer. Így az 1918. év az azóta végbement események fényében visszatekintve ma már nem látszik annyira megrázónak, de a németek egy egész nemzedéke számára drámai, némiképp zavaros és homályos leckét jelentett. A még mindig központi pozíciókat elfoglaló, egységes és erős német hadsereggel szemben számbeli fölénybe került az ellenség. Osztrák-magyar szövetségeseivel együtt – igaz, meglehetősen hullámzó teljesítményt nyújtva – sikeres hadjáratok sorát hajtotta végre a keleti fronton és a Balkánon, s már úgy tetszett, hogy a bolsevik forradalom után az oroszokkal 1918-ban megkötött breszt-litovszki béke is meghozza gyümölcsét. De Olaszországban – ahol a németek osztrák szövetségeseik segítségére siettek, és az Alpokban folytatott harcok során, majd a Piavén történő átkeléssel diadalt is arattak, ahol a fiatal Erwin Rommel is megmutatta oroszlánkörmeit – 1918 októberében bekövetkezett a katasztrófa. A már nagy nyomás alatt lévő németek segítségétől megfosztott osztrákokat alapvetően megrendítette és szétzilálta az egyesült angol-olasz ellentámadás. Végül november elején békéért folyamodtak. Közben a nyugati fronton, ahová a lecsendesült keletről tömegével dobták át a hadosztályokat, a német hadsereg 1918 márciusában végső és briliánsán végrehajtott támadássorozatot

indított, melynek célja az volt, hogy felszámolja a kialakult állóháborút, s szétzúzza a nyugati szövetségeseket, mielőtt még Amerika hadipotenciálja kialakulna, és erőit át tudná dobni Európába. A kísérlet majdnem sikerrel is járt, de a németek súlyos veszteségeket szenvedtek Verdunnél, ezzel belekényszerültek az Ypres-nél és Somme-nál, majd az Champagne-ban vívott ütközetekbe. Ezekben a csatákban a nyugati szövetségeseket is hatalmas veszteségek érték, de végső soron sikerült kitűzött céljukat elérni: annyira kivéreztették a német hadsereget, hogy már nagy nehezen meg tudták állítani előrenyomulását. 1918 nyarán aztán a német offenzíva ki is fulladt, s a kezdeti sikerek a visszájára fordultak. Augusztusban a szövetségesek hatalmas ellentámadást indítottak. Augusztus 11-én a császár a főhadiszállásán kijelentette: „A háborúnak véget kell vetni.” November 11-én alá is írták a fegyverszünetet, melynek feltételei semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy ezt a békét rákényszerítették a legyőzött Németországra. A háború megterhelései és az elszenvedett veszteségek nem sok teret engedtek a nagylelkűségnek. A forradalom utáni Oroszországra a még hadban álló németek által rákényszerített béke feltételei annak idején nagyon kemények voltak, és területi engedményeket is tartalmaztak. Most Németországra került a sor. A háború idején életbe léptetett gazdasági blokád következtében a német népnek már eddig is sok nehézséget kellett elszenvednie, de a császári hadsereg harcmezőn elszenvedett veresége mégis megrázó döbbenetet jelentett mindenki számára. A németek többsége nem is gyanította, hogy a hadihelyzet ennyire tragikusan alakul. Miközben a kormányzat belső köreiben a gyors és döntő győzelembe vetett hit már 1916-ban alapvetően megrendült, a vezérkari főnök, Hindenburg és a „vezértábornok” Ludendorff irányította főparancsnokság által diktált kemény politika a nemzet többségében tovább erősítette az önbizalmat és a magabiztosságot. A főparancsnokság minden tekintetben acélos szorítással tartotta kézben a császári politikát. 1917ben a sisakos páros még a lemondását is benyújtotta BethmannHollweg kancellárnak, mert túlságosan „lágynak” ítélte a háború folytatásával kapcsolatos álláspontját. 1918 júliusában, amikor a

szövetségesek offenzívája már majdnem elérte a tetőpontját, még elküldték a szélsőségesen abszurd követeléseket tartalmazó ultimátumukat Belgiumnak. Most pedig elvesztették a háborút. A fegyverszüneti megállapodás és az ezt követő, 1919-ben megkötött versailles-i békeszerződés előírta Németország nyugati területeinek a megszállását, a hatalmas és kifizethetetlen jóvátételt, mellyel Németországot mint katonai hatalmat egyszer s mindenkorra fel akarták számolni, a német hadiflotta – mely aztán Scapa Flow-nál el is süllyesztette önmagát – jelentős részének a szövetségesek részére történő átadását; megkövetelte Németországtól, vállalja magára a háború kirobbantásának bűnét, és komoly területi engedményekre is kényszerítette. Elzászt és Lotaringiai át kellett engednie a franciáknak, keleti tartományait pedig – Kelet-Poroszországot is beleértve – az újjászületett Lengyelországnak. Az Osztrák-Magyar Monarchiát még drasztikusabban megcsonkították. A volt Habsburg Birodalom részét képező Csehországból, Szlovákiából és Morvaországból egy új államot, Csehszlovákiát alakították ki, míg a Nyugat nagyobb étvágyú keleti szövetségeseit, Olaszországot, Romániát és Szerbiát Tirol egy részének, Ausztria adriai tartományainak, valamint Magyarország, Szlovénia és Horvátország jelentős részének elcsatolásával elégítették ki. Románia és a most létrehozott, és a szerbek által uralt „Déli Szlávok Királysága”, Jugoszlávia is a magyar, szlovén és horvát területekből részesült. A Hohenzollern és a Habsburg Birodalom megszűnt létezni, és a kegyetlen háború által lerombolt Európában a békét politikai és gazdasági bizonytalanság, az új határok előidézte zavargások és felháborodás, belső forrongások, az oroszországi forradalomhoz hasonló kísérletek és a legyőzöttek új renddel szemben táplált ellenérzései váltották fel. Ilyen gondolatok fordulhattak meg az ifjú Erwin Rommel százados fejében is, amikor 1918-ban beköszöntött a béke Németországban. A császár, a legfőbb hadúr, a főparancsnok hirtelen lemondott minden tisztéről. Hasonlóképpen jártak el Németország többi tagállamának, így Rommel Württembergének az uralkodói is. Németországban magát az egységes államiságot fenyegette a birodalom javasolt felosztása. A hadsereg, bár mindezek ellenére

elviselhető rendezettséggel vonult vissza a nyugati frontról, mégis az események szerencsétlen alakulásáért számos alkalommal és több helyen kénytelen volt a bűnbak szerepét betölteni. Erőszakos forradalmárok a vereség tényét kihasználva becsmérelték és támadták a birodalom egész intézményrendszerét. Rommelt magát is taszigálták és fenyegették, amikor Danzigból hazahozta a feleségét. A tiszteket egymás után érték a támadások, egyenruhájukat meggyalázták, az egész nép szégyellte és becsapva érezte magát. És az éhség, mindenfelé az éhezés. Az ellenségnek a háború utolsó éveiben egyre hatékonyabban működő gazdasági blokádja, majd a fegyverszünet után Németországra gyakorolt nyomás megnövekedése az ország számos körzetében éhínséget okozott s olyan feltételeket teremtett, melyek önmagukban is nagyban hozzájárultak az összeomláshoz. Számos tartományban, Szászországban, Berlinben és Bajorország bizonyos részein vörös forradalmak lángoltak fel, melyek többsége rövid életűnek bizonyult, mivel a demoralizált hatóságok minden rendelkezésükre álló erővel, beleértve a különböző és egyre-másra megalakuló szabadcsapatokat is, elfojtották ezeket a megmozdulásokat. Ezek a szabadcsapatok, az úgynevezett Freikorpsok a leszerelt és talajukat vesztett volt katonatisztekből és közkatonákból verbuválódtak össze azzal a céllal, hogy a vereséget szenvedett Németországban kialakult hatalmi vákuumban valamiféle brutális rendet teremtsenek. Volt időszak, amikor négyszázezer német szolgált ezekben a szabadcsapatokban. 1919 januárjára a forradalom lángjait sikerült is eloltani, bár imitt-amott még ezután is sor került zavargásokra. Az események által nemzedéke több képviselőjéhez hasonlóan megzavart és csalódott Erwin Rommelnek első dolga volt munkát találni magának. Az olaszországi kalandok után a hadtest törzsénél teljesített szolgálat nem okozott számára semmi örömet, de az első, háború utáni tél már ismét régi ezredénél találja. Képzettsége csak katonai volt, és mint katonatiszt már bizonyította kiemelkedő képességeit. A hazafiság számára elsődleges fontosságú érzelem volt, de ez a hazafiság mostanra leértékelődött, a haza vérzett a

megaláztatásoktól, a császárnak vége, és a birodalom is megszűnt létezni. A császári hadsereget szélnek eresztették, és a versailles-i békeszerződés értelmében az új köztársaság csupán egy aprócska, mindössze százezer főt számláló hadsereget tarthatott, de megtiltották, hogy azt modern fegyverekkel, páncélozott harci járművekkel szereljék fel, és a légierőt sem fejleszthették. Olyanfajta hadsereg volt ez, melynek a győztesek rendfenntartó, belső nyugalmat biztosító szerepet szántak, de nem jelenthetett fenyegetést más országok számára, és – a németek véleménye szerint – még arra is alkalmatlan volt, hogy az ellenséges közegben a határok védelmét biztosítsa. Erwin Rommel mégis jelentkezett ebbe a hadseregbe. Rommel századparancsnoki beosztást kapott a Reichswehr újonnan létrehozott 13. gyalogezredében, mely Stuttgartban állomásozott, de a németországi helyzet következtében a rend fenntartása és a forrongások elfojtása érdekében az ország számos más részén is el kellett látnia szolgálatot. A Reichswehr alkotta a kormány rendelkezésére álló legfontosabb erőt, s erre az erőre most igen nagy szükség is volt. Rommel így hol Vesztfáliában vett részt egy akcióban, hol a Stuttgart melletti Gmudban kellett vízágyúkat bevetnie a tüntetők ellen, de bárhova is került, jelenléte és egyénisége tiszteletet parancsolt. Bámulatos képessége volt a felpaprikázott tömeg indulatainak lecsillapításához. Egész életében rendelkezett azzal az adottsággal, hogy a rájuk kényszerített fegyelmet még azokkal is el tudta fogadtatni, akik korábban hallani sem akartak erről. Kitüntetései miatt egy alkalommal néhány renitens matróz – akiknek parancsnokává nevezték ki – alaposan megszólta. Rommel válaszában elmondta nekik, hogy ezek a kitüntetések a harcokban töltött időre emlékeztetik, amikor imájában kérte a Mindenható Istent, hogy óvja meg a német hadiflottát. „Imáim meghallgatásra is találtak, és önök ezért lehetnek most itt!” A matrózokból hamarosan példamutató mintaszázad állt össze. Rommel, a keményfejű fiatal tiszt elmélyedt a műszaki tudományokban és saját szakmája elméleti kérdéseiben, nem sokat törődött a történelmi eseményeket utólag értékelő politikai spekulációkkal.

Tizennégy éven keresztül szolgált a weimari köztársaság hadseregében, a Reichswehrben. Ennek az időszaknak a felében a Reichswehrt a mélyen elkötelezett, kiismerhetetlen és zseniális Hans von Seeckt tábornok, a Heeresleitung, a „katonai igazgatóság” vezetője irányította. A vezérkart mint szervezetet formálisan felszámolták, a hadsereg főparancsnokának szerepkörét ugyancsak formálisan a köztársasági elnök látta el. A valóságban Seeckt volt a teljhatalmú úr, aki a német hadsereg két világháború közötti fejlődésére óriási és meghatározó befolyást gyakorolt, akinek hatása érintett minden tisztet és közkatonát. Szembesülve a német vereségnek, Németország politikai és gazdasági gyengeségének és a német egység hiányának a tényével, valamint a győztesek kérlelhetetlenségével Seeckt felismerte, a német fegyveres erők hosszú távon gyengeségre, semmiféle sikerélménnyel nem kecsegtető vegetációra vannak ítélve. A hadseregnek kicsinek, a kontinensen központi helyet elfoglaló Németország területének és határainak hosszához viszonyítva képtelen módon kicsinek kellett maradnia. A korszerűség követelményeinek sem felelhetett meg, hiszen a modern fegyverekre bevezetett embargó éppen akkor lépett életbe, amikor a haditechnika mindkét táborban – mint háború idején mindig – rohamos fejlődésnek indult. Seecktnek megvolt az akkori időknek és feltételeknek megfelelő elképzelése. Az eredetileg gárdatisztként induló tábornok vékony nyakával, monoklijával, bajszával, hideg, átható tekintetével, merev tartásával szinte karikatúrája volt a porosz tisztről alkotott hagyományos elképzeléseknek és csupán meglepő szépségű, kecses formájú kezei utaltak magasfokú intelligenciájára, és már-már egy művészre valló érzékenységére. Seeckt felismerte, hogy a Reichswehr morális felemelkedésének a titka a minőség és a potenciál. Egy adott felszereltséggel és tartalékokkal rendelkező, kis létszámú fegyveres erőt csak akkor hathat át a hit és a magabiztosság, ha tisztában van azzal, hogy az elitet alkotja, és magában hordozza azokat a képességeket, melyek birtokában szükség és valós veszély esetén minden habozás és időveszteség nélkül korszerűsödni és növekedni képes.

Seeckt azzal is tisztában volt, ezt a célt csak úgy érheti el, ha a Reichswehr személyi állománya megfelel a legmagasabb minőségi követelményeknek is. Előírta, hogy az újoncokat elsősorban az ország mezőgazdasági körzeteiből kell verbuválni. Nem minden ok nélkül az volt a véleménye, hogy a falusi környezet a városinál keményebb, robusztusabb, a körülményekhez jobban alkalmazkodni tudó alapanyagot biztosít a jövendő tartalékos tisztjeinek kiválasztásához. Kijelentette, elsősorban Führerheerre, vezetőkből álló hadseregre van szüksége. Seeckt a tisztek közül is csak minden évjárat legjobbjait volt hajlandó befogadni a Reichswehrbe. Kedvére és valóban a legmagasabb minőségi követelményeknek megfelelően válogathatott. A békeszerződés értelmében a tisztikar létszámát négyezer főre korlátozták. A kiválasztottak között természetes módon igen nagy arányban szerepeltek azok a tisztek, akik korábban a vezérkarnál szereztek képzettséget és teljesítettek szolgálatot. A sikeres jelentkezők között viszonylag nagy számban kaptak helyet a nemesi származásúak is. Seeckt nem tűrte maga körül a szakértelem hiányát. Ragaszkodott hozzá, hogy a kiválasztottak magasfokú intelligenciával és képzettséggel rendelkezzenek, s célul tűzte ki, hogy állandóan szélesíteni kell a tisztek általános műveltségét. Teljesen újszerű módon támogatta az „aktuális kérdésekkel” foglalkozó előadások és szemináriumok megrendezését, ösztönözte tisztjeit, hogy egyetemeken és műszaki főiskolákon gyarapítsák ismereteiket. Vallási szempontból elsősorban a protestánsok és katolikusok alkották a tisztikar zömét, de zsidó származásúak is helyet kaptak benne. Bár a vezérkart mint testületet a békeszerződés felszámolta, Seecktnek mégis eltökélt szándéka volt, hogy a régi porosz hagyományoknak megfelelően az új hadsereget is magasan képzett tisztekből álló elitnek kell vezetnie. Célul tűzte ki, hogy a korábbiakhoz hasonlóan a fegyveres erők központi vezetésétől egészen az alegységparancsnokokig mindenkinek ismernie kell az alaposan megvitatott, pontosan megfogalmazott, egységes taktikai doktrínákat és stratégiai alapelveket.

Az operatív stáb létszámának alacsony szinten tartása mellett azonban a központ és minden magasabb egység igen nagy tervezőkapacitással rendelkezett. Korlátozott méretei ellenére a Reichswehrben arányait tekintve igen nagyszámú tábornok (55 fő) és a tisztek jelentős százaléka (mintegy háromszázan) a berlini főhadiszálláson, Seeckt közvetlen parancsnoksága alatt teljesített szolgálatot. Seeckt minden feltűnést került, de igen nagy fontosságot tulajdonított a hagyományoknak. A gyalogsághoz vagy a lovassághoz tartozástól függetlenül a Reichswehr minden egyes létszámú ezredének és századának a parancs értelmében ápolnia kellett egy volt császári alakulat „hagyományait”, s magatartásával, működésével annak szellemét kellett megtestesítenie. Minden alakulatnak fel kellett készülnie arra is, hogy ha az ismét lehetővé válik, akkor a meglévő tiszti állományra és a tartalékos tisztekre alapozva gyorsan meg tudja sokszorozni a saját létszámát. Minden Seeckt által kiválasztott tisztnek és katonának rendelkeznie kellett azzal a képességgel, hogy azonnal el tudjon látni az adottnál két rendfokozattal magasabb tisztséggel párosuló feladatokat is. A személyi állomány minőségének és az emögött meghúzódó szemléletnek köszönhetően a Reichswehr képes is volt a terjeszkedésre, az újonnan jött emberek kiképzésére és nevelésére, majd az újbóli és ismételt terjeszkedésre úgy, hogy közben megtartsa eredeti struktúráját és biztosítsa a német katonai tradíciók folyamatos továbbélését. A hadsereg magját épségben és egészségben kellett megőrizni. Ennyit tehát a fegyveres erők méreteinek korlátozásairól, azokról a korlátozásokról, melyek ellen Németország képviselői oly hevesen és teljesen eredménytelenül tiltakoztak a béketárgyalások során. Ezekkel a tiltakozásokkal szemben a győztesek azonnal a német katonai vezetés létszámának még gyorsabb és még erőteljesebb csökkentését követelték. A korszerűsítés újabb problémákat vetett fel, és Seeckt oly módon használta ki az Európában uralkodó sajátos politikai helyzetet, melyet ma is annak a kornak a paradoxonjaként tartanak számon. Az Orosz Birodalmat a forradalom és a polgárháború teljesen szétzilálta és feldúlta, de amikor végre ijesztő kegyetlenségek árán

egyfajta béke kezdett meghonosodni, akkor az ingatag, sebezhető és teljesen tönkrement rendszer, már Szovjetunióként, kezdte visszaállítani a tekintélyét és hatalmát. A bolsevikok egy új orosz hadsereget akartak kiépíteni, a Vörös Hadsereget. Ehhez taktikai, műszaki és szervezési kérdésekben járatos szakértők segítségére volt szükségük. Seeckt azt javasolta, Németország biztosítsa mindezt az oroszok számára. A konzervatív, monarchista Seeckt, akinek szemében a bolsevizmus a létező legvisszataszítóbb rendszernek számított, ebben a vonatkozásban mindenekelőtt német hazafiként gondolkodott. Tisztában volt azzal, a nemzetek közösségében Oroszországnak és Németországnak a pária szerepe jutott; egyiknek azért, mert a bolsevik eszméket vallotta, és kegyetlenül leszámolt ellenfeleivel; a másiknak pedig azért, mert egy hosszú, gyűlöletet és indulatokat ébresztő háború vesztese volt. A két páriának meg kellett találnia a közös érdekeket. A népszerűtlenség mellett volt még legalább egyetlen pont, ahol közös nyelven lehetett beszélni az oroszokkal. Németország újonnan meghúzott keleti határai, a porosz és sziléziai tartományoknak az új Lengyelországhoz történt csatolása elviselhetetlen sérelmet jelentettek. Az új Lengyelország az oroszok 1920-as inváziós kísérletét visszaverve ugyancsak bekebelezett egy jelentős területet, mely valaha a cári birodalomhoz tartozott. Lengyelország bizonyos fokig Franciaország védelmét élvezte, és Seeckt most politikusként gondolkodva nyíltan hangoztatni kezdte: Németországnak elsődleges és történelmi érdeke, hogy közös határa legyen Oroszországgal, és Lengyelország létezése tűrhetetlen mind a bolsevikok, mind pedig a németek számára. „Lengyelországnak el kell tűnnie a föld színéről, és a versailles-i békeszerződés legerősebb pillérének ledőlésével véget ér a francia hegemónia is.” Ez a vélemény széles körű népszerűséget vívott ki magának. Oroszországban Lenin a következőket mondta: „Németország revansot akar. Mi forradalmat akarunk. Ebben az adott időszakban közösek a céljaink.” A nemzetközi közvélemény általános megdöbbenésére 1922 húsvétján a szovjetek és a németek aláírták a rapallói egyezményt, melynek értelmében a szerződő felek kölcsönösen lemondanak az

egymással szemben támasztott követeléseikről, diplomáciai kapcsolatot létesítenek egymással és együttműködnek bizonyos gazdasági kérdésekben. Teljesen természetes volt tehát, hogy ezek után Seeckt, a tényleges lépéseket jókora titokzatossággal körítve, engedélyezte egy sor titkos megállapodás megkötését a Vörös Hadsereg és a Reichswehr között, s ezekről a megállapodásokról diszkréten saját kormányát is tájékoztatta. A megállapodások értelmében tapasztalatcsere céljából jelentős számú tiszt egymás közti cseréjére került sor, melynek keretein belül Németország számos katonai tanácsadót küldött a Vörös Hadseregbe. Cserébe a Reichswehr „tiltott” fegyverek – páncélzat, nehéztüzérség, katonai repülőgépek – kifejlesztésén dolgozhatott Oroszországban, és küldhette ki oda tisztjeit a későbbiek folyamán, ezek kezelését elsajátítani. Az oroszok abba is beleegyeztek, hogy a németek olyan gyárakat építsenek Oroszország területén, melyekben Németország számára tiltott konstrukciókat állítanak elő. Ezen megállapodások eredményeként a Reichswehr többek között a jövendő Luftwaffe számára Lipetszk mellett, a páncélosoknak pedig Kazany környékén iskolát létesített, miközben a Vörös Hadsereg jövendő parancsnokai Németországban együtt tanulhattak a német vezérkar újonnan beiskolázott hallgatóival. A Heeresleitung élén töltött évei alatt Seeckt szívvel-lélekkel támogatta a „keleti politikát”. Németországnak csak egy erős és hatalmas Oroszországgal szorosan együttműködve lehetnek esélyei világhatalmi pozíciói helyreállítására. Számára nyugaton volt az ellenség. Más körülmények között Bismarck is kijelentette, hogy Németországnak keleten nincsenek ellenségei, s most, jóllehet más meggondolásokból és más fenntartásokkal, Seeckt is ugyanezt tette. [Barátkozó szovjet és német katonák] A versailles-i békeszerződés korlátozásainak kijátszására tett jelentős lépései mellett Seeckt energikusan hozzálátott a hadsereg operatív doktrínájának kidolgozásához és fejlesztéséhez. Mivel feltétlen híve volt a háború idején tanúsított offenzív mentalitásnak és a különböző fegyvernemek hadműveletek során tanúsított szoros

együttműködésének, már 1921-ben gépesített gyakorlatokat kezdeményezett, melyekben a békeszerződés által engedélyezett járműveket használt igazi harckocsik helyett. Közben a páncélos hadműveletekért lelkesedő, meglehetős előrelátással bíró tisztek egész sora kezdett emelkedni a Reichswehr ranglétráján. Seeckt nagyformátumú jelenség volt, tisztelte a hagyományokat és megértette a korszerűséget. Seeckt hadseregen belül folytatott politikáját a magas szakmai színvonal szigorú megkövetelése és az emberanyag gondos kiválasztása jellemezte. Káderpolitikájában érvényesültek a történelmi tradíciók és olyan feltételeket teremtett, melyeknek keretein belül a terjeszkedést zökkenőmentesen és ésszerűen lehetett megvalósítani. Moszkva hallgatólagos beleegyezésével, titokban erőteljesen szorgalmazta a felszerelések továbbfejlesztését és korszerűsítését is. Olyan politika volt ez, mely lerakta az alapokat, és ezek az alapok később elég erősnek bizonyultak. Seeckt annak is tökéletesen tudatában volt, hogy az egyszer majd megnövekedett hadsereg milyen gazdasági és ipari feltételeket igényel, s ezek biztosításához milyen tervezőmunkára van szükség. 1924-ben létrehozta a katonai-gazdasági tervezőhivatalt, amelynek annak meghatározása volt a feladata, hogy egy hatvanhárom hadosztályból álló hadseregnek – a Reichswehr mindössze tízzel rendelkezett – milyenek a felszereléssel, az utánpótlással és a támogatással kapcsolatos szükségletei. Szoros kapcsolatot alakított ki az ipari körökkel, nevezetesen a Krupp céggel, mely lehetővé tette számára, hogy a fegyverzet terén folytatott kutatásokat a figyelem felkeltése nélkül lehessen folytatni, gyakorta külföldi partnerek, például Svédország segítségével, melyre nem vonatkoztak a békeszerződés előírásai. Míg Seeckt hivatalában volt – 1926-ban nyugalomba vonult –, addig ő maga volt a Reichswehr. Ő személyesítette meg azt az eltökéltséget, hogy a vereség hamujából Németországnak újjá kell születnie. *

Rommel pályafutása megfelelt a „békeidők” hadseregében szokásos karriernek. 1924-ben kinevezték egy géppuskás század élére, megtanult gépkocsit vezetni, síoktatói képesítést szerzett, s ezután időről időre kirendelték egy másik egység mellé, hogy ott gyorsított ütemű síoktatásban részesítse a katonákat. Nem vonták be a vezérkar munkájába, és az Akadémiára sem iskolázták be, ezért egy ideig sértve is érezte magát. A nagyszámú tüzértisztet foglalkoztató vezérkarra Rommel mindig is előítéletekkel, ferde szemmel tekintett. Talán közrejátszott ebben valamelyest a keserűség, az indokolatlan kirekesztettség érzete is, de a vezérkariak többségét a harctéren, saját tapasztalatain nevelkedett katonákhoz képest túlzottan intellektuális beállítottságúnak és zárkózottnak tartotta. 1929 szeptemberében Rommelt a drezdai lövésziskolába vezényelték oktatónak. Az iskolát a feldühödött Seeckt a Nemzetiszocialista Párt vezére, Adolf Hitler által 1923-ban kirobbantott puccs után helyeztette át Münchenből Drezdába, mert az intézmény vezetése és a tisztjelöltek a puccs idején egységesen Hitler oldalára álltak. Egy, az iskolába látogató, aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó vendégelőadó beszámolója szerint a növendékek véleménye e tekintetben még 1930-ra sem változott meg túlságosan. Bár arra vonatkozóan nem maradt fent semmiféle dokumentum, hogy Rommel osztotta volna ezeket a politikai nézeteket, de nem valószínű az sem, hogy az ellenkező irányba befolyásolta volna hallgatóit. Lényegében apolitikus beállítottságú volt, de feltehetően ő sem volt mentes attól a csalódottságtól, mely a fiatalokat arra ösztönözte, hogy valami szélsőséges és határozott megoldást keressenek. Rommel és nemzedéke számára a nemzetiszocializmus gyakran Jugendbewegungnak, azaz az ifjúság és a jövő mozgalmának látszott. Bárhogy is értékelték mások, szolgálati elöljárója Rommelt kemény, makacs, de ugyanakkor kiemelkedő katonai tehetséggel rendelkező, csendes, nyugodt, szerény emberként jellemezte. Oktatóként Drezdában rendkívüli népszerűséget vívott ki magának. Vitalitással telítve, tapasztalatból, meggyőzően beszélt, s előadásain soha nem unatkozott senki. Minden szava világos és érthető volt.

Minden Rommelról írt jellemzésben szerepel az, hogy kitűnő oktatói és vezetői adottságokkal rendelkezik. Saját tapasztalatain alapuló beszámolói, különösen a Matajur elfoglalásával kapcsolatos történetei minden esetben magukkal ragadták és lelkesítették hallgatóságát. Meleg, rokonszenves mosolyára, másokat inspiráló alkatára emlékezve a rangidős tanárok Rommelt mint „kimagasló személyiséget” emlegették. Négy évet töltött Drezdában, és ebben az időszakban kezdte rendezni feljegyzéseit, s összeállítani az elmúlt időszak eseményeiről szóló, a kortárs és résztvevő szemével megírt beszámolóját, melyet később, 1937-ben Infanterie greift an címmel könyv alakban is publikált. A mű azonnali és igen nagy sikert aratott. Negyvenéves korában, húsz év hivatásos szolgálat után, 1932 áprilisában őrnaggyá léptették elő. Rommel fia, Manfred 1928 decemberében, karácsony estéjén született. Mint magánember, Rommel odaadó és hűséges családapa volt, nem voltak különösebb rigolyái. Alapvetően mindig felesége és fia társaságában érezte legjobban magát. Nagy szakértelemmel, leleményességgel és gyakorlati érzékkel végezte el a ház körül az apróbb javításokat. Matematika iránt tanúsított érdeklődése továbbra sem lankadt, még a logaritmustáblázat memorizálására is ráadta a fejét. Mikor lehetőség nyílt rá, akkor feleségével, Lucyval lovagoltak, síeltek, csónakáztak, és nagyokat kirándultak. Szívében mindig is a szabad természet embere maradt. Egy alkalommal, 1927-ben feleségét elvitte Olaszországba is, s együtt keresték fel a régi dicsőség színhelyét, Longaronét. A háborúkhoz való rejtélyes vonzalma ellenére Rommel az 1914—18-as küzdelmeket ostoba cselekedetként, olyan dologként emlegette, melynek megismétlődését senki sem kívánhatja. Továbbra is nagyon élvezte a katonáskodást, de közben tanúja volt a régi Németország fájdalmas haldoklásának.

HATODIK FEJEZET Sötétség és virradat 1933 októberében Rommelt alezredessé léptették elő, s kinevezték a Harz hegységben, Golosarban állomásozó 17. gyalogezred 3. vadászzászlóaljának élére. Szakmai szempontból hasznosnak ítélte a Drezdában töltött éveket, élvezte az oktatást, kedvére való volt, hogy lelkesíteni tudta a fiatalokat, s maga is tökéletesíthette kommunikációs és előadói képességeit. Rommel nagyon világosan és egyértelműen fogalmazott. Személyisége az egyszerű dinamizmuson kívül valami egyebet is sugárzott. A matematikai és műszaki kérdésekre fogékony és tehetséges gyalogsági parancsnok, aki valamikor a mérnöki pálya iránt érzett vonzalmat, már a hadtudományok elméleti kérdései iránt is élénken érdeklődött. Egyre nagyobb szakértelemmel és hozzáértéssel ültette át a gyakorlatba az általános értelemben is hasznosítható elméleteket, s meggyőzően tudta magyarázni az elmélet és gyakorlat közötti szoros összefüggéseket. Nem az elméletet ültette át a gyakorlatba, hanem példákon keresztül szemléltette a gyakorlatot, és később vonta le belőlük az elméleti következtetéseket. Nagyon kevés katonának adatott meg az, hogy ennyi sikeres vállakózásban vegyen részt, s ugyanakkor levonhassa belőlük a megfelelő elméleti következtetéseket. Bár Rommel szakmai pályafutásában az 1929-től 1933-ig terjedő időszak sikeresnek tekinthető, Németország életében a legsötétebb korszakok közé sorolható. A Reichswehr politikától való távolmaradása ellenére nagyon kevés azon német hazafiaknak a száma, akik közömbösek tudtak maradni az országban végbemenő események láttán. Rommel a választási procedúrákban egyedül feleségén, Lucyn keresztül vett részt. Szavazati joga a katonáknak nem volt, de a tilalom nem vonatkozott a feleségekre. Lucyval beszélte meg, hogy az egymást követő, bosszantóan gyakori választásokon melyik pártra adja le a szavazatát. Felesége állásfoglalásait a liberális közép felé terelte, mivel véleménye szerint a konzervatív nacionalisták körében túlságosan erős befolyással rendelkezett az arisztokrácia, melynek mind a hadseregen belüli, mind pedig a

polgári életben jelentkező előítéleteit továbbra is erős kétkedéssel szemlélte. Megítélése szerint ezekből az előítéletekből nem származhattak jó dolgok. Rommel barátai és hozzá legközelebb álló tiszttársai között voltak arisztokraták, mint a későbbi tábornok és Drezdában töltött évek alatt a parancsnoka, von Falkenhausen, valamint ottani kollégája, von Stülpnagel. Rommel nem szenvedett semmiféle sznobériától, amiként kisebbségi érzéstől sem, de fenntartásokkal fogadta a tisztán társadalmi alapon történő megkülönböztetéseket. 1929-től kezdődően az egész világon eluralkodott a gazdasági válság. Németországban választás választást követett. A német demokratikus intézmények ingatag körülmények között, a folyamatos erőszak légkörében működtek. A szélsőjobbhoz és szélsőbalhoz tartozó pártok már régen megalakították egyenruhába öltöztetett, saját sérelmeiket a köztársaság bajaival azonosító, kemény fickókból álló magánhadseregeiket, és ezek uralták az utcákat. A jóvátételi terhek újra lehetetlenné tették a kibontakozást és újjászületést. 1928 májusában, a valóban széles körű társadalmi elégedetlenség körülményei között a politikai baloldal jelentős sikereket ért el a választásokon. Az áremelkedések következtében hamarosan újabb inflációs hullám tört az országra, mely gyorsan és elkerülhetetlenül ismét a munkanélküliség növekedéséhez vezetett. Természetes módon egész Németország-szerte mindenhol és mindenért a vezetőket hibáztatták, jóllehet egymás után olyan kancellárok és miniszterelnökök követték egymást, mint Stresemann, Groener és Brüning, akik legalább akkora hazafiak és legalább olyan tehetséggel megáldott, magasrendű erkölcsiséget képviselő politikusok voltak, mint bármely közszolgálatot ellátó más vezető az ország történetében. Mikor viszont üt a szenvedések órája, akkor a kormányt kell hibáztatni, és a németek nem csupán a kormányt, hanem az egész rendszert okolták bajaikért. Ilyen körülmények között az emberek általában egyszerű okokat és egyszerű megoldásokat keresnek. Minden jel arra mutatott, a köztársaságnak erőskezű, cselekvőképes vezetésre van szüksége. A demokratikus folyamatok és módszerek gyakorlatilag gátolni látszottak a döntéshozatalt. Sokak

véleménye szerint nyilvánvalóvá vált, hogy komoly vezéregyéniségre, határozott tekintélyre van szüksége az országnak. A választások rendkívül kis eséllyel hoznak ilyen embert felszínre, hiszen 1931-ben és 1932-ben tizenkét hónap leforgása alatt öt választásra került sor, s minden alkalommal csak a sorok rendeződtek át. A különböző pártok az egymás közötti politikai megállapodások keresésével voltak elfoglalva, de egyik választás sem vezetett határozott kormányzat vagy politika kialakulásához. Az 1932-ben újra megválasztott, elaggott elnök, Hindenburg, az intrikusok és az udvaroncok játékszerévé vált, miközben mindenfelé egyre markánsabban jelentkeztek a „nemzeti felszabadítást” és az „össznépi felkelést” sürgető hangok. Az 1932-es választásokon a Nemzetiszocialista Párt jelentős sikereket könyvelhetett. A fasiszták, a „nácik”, a szociáldemokratákhoz hasonlóan, szintén erős és kemény, egyenruhás magánhadsereget toboroztak híveikből. A Sturm Abteilungen, az SA számos véres utcai harcot vívott a kommunistákkal és másokkal. Az SA a Reichswehr mintájára jött létre, s vezetői arról álmodoztak, ebből alakul majd meg a „néphadsereg”. Négyszázezer tagot számlált, míg a párt kis létszámú elitalakulata, a Schutz-Staffel, az SS, magából a hadseregből, a fiatal tisztek köréből próbált tagokat toborozni. Úgy tűnt, hogy a köztárság politikai irányítása a rosszról a még rosszabbra változott. Az 1932 júliusában viharos körülmények között lezajló általános választások során számos súlyos és halálos incidensre is sor került. Az ennek az évnek novemberében megrendezett újabb általános választásokon a nácik ugyan gyengébb eredményeket értek el, mint az előzőn, de mégis erős pozíciókat szereztek, mert miközben az utcai harcok során a kommunisták ellen fordultak, bizonyos sztrájkok szervezésében támogatták is őket. Az ugyancsak 1932-ben megrendezett elnökválasztáson, ahol a náci vezér Adolf Hitler már jelöltként szerepelt, az egész SA-t mozgósították. Az újra megválasztott Hindenburg jobboldali kormányt alakított, melyről hamarosan kiderült: működésképtelen. Az ország a polgárháború szélére sodródott, a békét és vagyonbiztonságot

mindenfelé komoly veszélyek fenyegették, és a nagyszerű Brüninget követő von Papen kancellár igen mérsékelt tekintélynek örvendett. Különösen a Reichswehrben, ahol a hagyományok ellenére a tisztikar egyik része a baloldal, a másik pedig a jobboldal felé húzott. A nácizmus bizonyos eredményeket könyvelhetett el magának a fiatal tisztek körében, akik átélték már a gazdasági válság éveit, nem tudták kivonni magukat a nácik vad nacionalizmusának hatása alól, és mindenekelőtt nagy szükségét érezték a radikális változásoknak, egy keménykezű kormányzatnak. 1930-ban néhány tüzértiszt még tagokat is kezdett toborozni a pártba, de őket bírósági úton elítélték. Az 1932. novemberi általános választások után az utca realitása azt diktálta: a nácikkal vagy határozottan szembe kell szállni, vagy el kell fogadni őket, hiszen a Reichstagban is messze ők alkották a legnagyobb pártot, és támogatásuk nélkül egyre nehezebb volt alkotmányosan kormányozni. Mikor ennek az évnek októberében Rommel Goslarban átvette zászlóaljának parancsnokságát, Adolf Hitlert kinevezték a német állam kancellárjának. Nyolc hónapon keresztül töltötte be ezt a tisztséget, s közben 1933 márciusában megkapta a felhatalmazást a Reichstagtól, hogy négy éven keresztül rendeleti úton kormányozza az országot. * A zászlóalj, melynek Rommel a parancsnoka lett, a többi Reichswehr-egységhez hasonlóan átvette egy korábbi, a régmúltba visszanyúló történelemmel rendelkező ezred hagyományait. A Goslarban állomásozó vadászzászlóalj esetében, Rommel jövőjét figyelembe véve, ebben a sors furcsa iróniáját fedezhetjük fel. Egy hannoveri ezred hagyományait vitték és ápolták tovább, mely a hétéves háborúban, Gibraltárnál, Spanyolországban és nagyon figyelemreméltó módon Waterloonál vívta csatáit és tüntette ki magát. Waterloonál nem Blücher porosz hadseregében, hanem az angol király katonáiként harcoltak, hiszen a goslari vadászzászlóalj az angol király napóleoni időkben létrehozott német légiójáig vezette vissza történetét, mely a francia megszállás után Hannoverből Angliába menekült németekből verbuválódott össze, és a későbbiekben számos

csatában vitézül verekedett. Rommel energikus, embereit lelkesíteni tudó zászlóalj parancsnoknak bizonyult, aki személyes példával járt elöl, amikor tisztjeivel felkapaszkodott a Goslart körülvevő, hóborította Harz hegység meredek lejtőin, majd síléccel lesiklott, s mielőtt emberei kifújhatták volna magukat, máris nekivágott velük a következő emelkedőnek. Felettesei most is mint kitűnő oktatási és kiképzési módszerekkel rendelkező, vezetőképességgel megáldott parancsnokról emlékeznek meg Rommelről. „Vadászzászlóalja – írja von der Chevallerie ezredes, az ezredparancsnoka – tulajdonképpen a »Rommel Zászlóalj« nevet érdemelte ki.” Rommelt olyan zászlóalj parancsnokként jellemezte, mint aki minden vonatkozásban több fejjel kimagaslik a zászlóalj parancsnokok közül. Rommel szerette a Harz hegységet, nagy kedvvel és eredményesen vadászgatott, s igen nagyra értékelte az ehhez a sporthoz szükséges taktikai érzéket. Nem csupán nyilvánvaló és kiemelkedő szakmai képességeivel, hanem barátságos, közvetlen modorával is azonnal rokonszenvet ébresztett maga iránt. Alkalmanként még saját magán is jókat tudott derülni. Teljesen elemében érezte magát a kemény, kihívásokkal teli parancsnoki pozícióban. Németországhoz hasonlóan a hadseregben is valami új, vérpezsdítő légkör kezdett uralkodni. Mintha az egész ország a jelentős változások korába lépett volna. Mivel a nevével fémjelzett korszakban szinte hihetetlen bűnöket követtek el az emberiség ellen, a későbbi nemzedékek nehezen tudnak megbékélni Adolf Hitler alakjával. A német diktátorral könyvtárra való szakirodalom foglalkozik, de a róla írt művek közös jellemzője, hogy magát a személyiséget a szerzők kínos kelletlenséggel járják körül, mintha az általa elkövetett szörnyűségek szükségszerűen abból fakadtak volna, hogy maga is szörnyeteg volt, s egy szörnyeteget nem lehet az emberi tulajdonságok és magatartásformák kategóriái alapján megítélni. Szembenézve azzal a tagadhatatlan és elvitathatatlan ténnyel, hogy intelligens, tisztességes, mindennapi emberek – Rommel esetében még a különleges képességekkel megáldott emberek is – hatalmas tömegei feltétel nélküli odaadást tanúsítottak a német kancellár, a Führer iránt, a történészek hajlamosak arra, hogy

egyszerűen csak megvonják a vállukat és elfordítsák tekintetüket. Nehéz is magyarázatot találni egy szörnyeteg iránt érzett imádatra, és az is általánosan elfogadott vélemény volt, hogy Hitler sajátos módon fölötte áll minden emberi kategóriának. Hitler valóban ördögi gaztetteket követett el, de képessége és tehetsége nagyon is emberi volt, vonzereje és sikere nagyon is emberi tulajdonságokból táplálkozott. Akik ismerik rémtetteit, azok számára talán megdöbbentő ostobaságnak tűnik az az állítás, hogy Hitler egyben sajátosan elbűvölő egyéniség is volt. Közvetlen környezetének megfigyelése és egybehangzó véleménye szerint képtelen volt a hallgatásra, állandóan el volt merülve saját, furcsa gondolataiban. Volt, akit azonnal elriasztott magától, de aki iránt vonzalmat érzett, az személyiségét nem csak elviselhetőnek, hanem hallatlanul vonzónak is tartotta. A dolog nem is meglepő, hiszen az övéhez hasonló szónoki képességgel megáldott emberek többnyire rendkívüli vonzerővel rendelkeznek. Rommel is nyilvánvalóan érezte ezt, amikor kezdte jobban megismerni a Führert. Ezt a tulajdonságot valójában csak akkor kezdjük furcsállni, ha tudjuk, hogy Hitlert milliók haláláért és megalázásáért terheli a felelősség. Az osztrákoknál gyakran előfordul ez a teuton vonásokkal keveredett délvidéki kedvesség, a lágyság és az erő keveréke. A Führer legendás demagóg erővel rendelkezett, s mind az egyes embereket, mind pedig hatalmas tömegeket egyaránt képes volt azonnal hatalmába keríteni, elbűvölni. Azonnal rokonszenvet tudott ébreszteni maga iránt. Rommel a későbbiekben számtalanszor tanúja volt, milyen könnyedséggel keltette a szerény, visszafogott és őszinte ember benyomását. Hitler egy személyben a politikai pszichológia nagymestere is volt. Tisztában volt azzal, politikai hovatartozástól és minden előítélettől teljesen függetlenül a németeknek az anyagi jellegű dolgokon túl más szükségletük is van, melynek kielégítéséhez hallatlan energiával, könyörtelenséggel, találékonysággal és nem minden siker nélkül azonnal hozzá is látott. Az ilyen nem anyagi jellegű szükségletek közé tartozott a sebek begyógyítása, a németek

büszkeségének és önbecsülésének helyreállítása. Hitler azzal is tisztában volt – és mint volt frontkatona fájdalmas és személyes tapasztalatokkal is rendelkezett ezen a téren –, hogy a németeket sérti és megalázza a győztesek azon véleménye, hogy Németország ezt maga kereste magának, és megérdemli a sorsát. Annak már szinte nem is volt jelentősége, hogy a német sérelmek túlnyomó részét már orvosolták, vagy megindult az orvoslás folyamata. A jóvátétel kérdése már megoldódott, a lefegyverzés diszkriminatív előírásainak jelentős részét már megszüntették, a többiről nemzetközi fórumokon folytak a tárgyalások. Hitler azt is tudta, a sebek már jórészt behegedtek, de feltett szándéka volt sajgásukat fenntartani. [A német nép reménysége, az új vezér: Adolf Hitler] Hitler arról igyekezett meggyőzni a németeket, nincs okuk a bűntudatra és a szomorúságra. Azt hangoztatta, bátran felemelhetik a fejüket, a jövő az övéké, és minden joguk megvan az örömre és a boldogságra. Az elmúlt tizenöt év során senki sem mondott ilyeneket a németeknek, akik most ámulva hallgattak, és következésképpen boldog örömöt éreztek. Hitler volt a nagy vigasztaló, a nagy optimista. Külső és belső ellenségei felé jól irányzott nyilakat röpítve az egész nemzetet szinte eufórikus állapotba hozta. Végre büszkén, elégedetten, egységbe forrva hozzá lehetett fogni Németország újjáépítéséhez. A nap előbújt a fellegek mögül. Ezt a hangulatot megkérdőjelezni annyit jelentett, mint elhomályosítani az éltető napot, s a németeket visszaűzni az árnyékba. Hitlernek minden nemzedék számára volt üzenete. Eloszlatta a középkorúak félelmeit, megszüntette a sértettséget; sikerrel fordult a fiatalok idealizmusa felé, melyre a német ifjúság különben is nagyon hajlamos volt. Hitler látható sikerrel birkózott meg azokkal az anyagi jellegű problémákkal is, melyeket az egymást követő, gyengekezű kormányok képtelenek voltak megoldani. A tömeges munkanélküliség, az éhezés és a káosz jellemezte a weimari éveket. A munkanélküliség megszüntetésére hatalmas méretű közmunkákat indítottak el. Hitler támogatta azokat a drákói szigorral meghozott

törvényeket, melyekkel mindenfajta rendbontásnak vagy szabotázsnak minősülő cselekedetet büntettek. Fellépett a kommunisták ellen, akik véleménye szerint már régóta azzal voltak elfoglalva, hogy az osztályharc keretein belül a németeket a németek ellen fordítsák, melyből csak Németország ellenségeinek származhatott haszna. Hiba volna azt feltételezni, hogy a nemzetiszocializmus korai hívei mindnyájan durva és faragatlan fickók voltak. Voltak olyanok is közöttük, de a többséget Németország legtisztességesebb, legszentebb hazafias érzésekkel eltöltött, legbátrabb emberei alkották, akik meg akarták óvni nemzetüket és országukat a bolsevizmus brutalitásaitól, és olyan párt megalakítását tűzték ki célul, mely nem fél összehangolni a szavakat és a tetteket. Hitler szüntelenül az ipar fontosságát hangsúlyozta, mely az erős és gazdag Németországot van hivatva megteremteni. Állandóan azt hirdette: munkájukkal a németeknek saját jólétük megteremtése mellett a Vaterland felvirágoztatásán is munkálkodniuk kell. Állandóan bizonygatta: minden német egyenlő, és mindenkinek joga van élvezni a dicső, nemzetiszocialista jövőt. Figyelemre méltó ügyességgel teremtette meg az egyensúlyt pártja radikális, forradalmi szárnya és a rend után áhítozó konzervatívok között. * A Nemzetiszocialista Párt Reichswehrhez való viszonyában bizonyos fokú kettősség érvényesült. A korábbi években Seeckt makacsul hangoztatta és védelmezte azt az alapelvet, hogy a hadsereg a pártok fölött áll, és ellenállt a nácik minden olyan kísérletének, hogy a hadsereg soraiból verbuváljanak híveket maguknak. Ulmban még egy híres perre is sor került, melyben elítéltek három katonatisztet a náci pártnak nyújtott segítségért. A későbbiekben viszont Hitlernek az 1933 januárjában történt kancellári kinevezését közvetlenül megelőző, viharos politikai események idején egyszerűen lehetetlen volt, hogy a Reichswehr tisztjei érdektelenséget színlelve elfordítsák tekintetüket az eseményekről. És természetesen a Reichswehr vezetőinek viselkedése és véleménye nagyon is sokat jelentett a kormány számára, hiszen a Reichswehr volt az egyetlen olyan erő, melyre az

állam hatalmát építeni és alapozni lehetett. A hadsereg egymást követő vezetői nemcsak felismerték saját kulcsfontosságú szerepüket, hanem kelletlenül vagy szívesen részt is vettek a politikai játszmában. Az ifjúság legjobbjai közül számosan nagyon erősen vonzódtak a mozgalomhoz. Mikor a nácik Hitler kancellárrá történt kinevezését ünnepelve 1933. január 30-án Bamberg utcáin felvonulást rendeztek, akkor egy fiatal lovassági tiszt, a Reichswehr előírásait merészen megszegve, egyenruhában menetelt a tömeg élén. Klaus Schenk von Stauffenberg grófnak hívták. * Hitler szokásához híven az újrafelfegyverzés kérdésében is először hitet és bizalmat kért, majd a valóságosnál is rosszabb színben tüntette fel és ócsárolta a közelmúltat. A köztársaság annak idején, ha lassú ütemben is, de hozzálátott az újra felfegyverkezéshez. Most viszont a fegyverkezést és a terjeszkedést abszolút prioritásként, alapvető fontosságú kérdésként felfogva, forradalmi lépéseket tettek a megvalósítás irányába. A Reichswehr ezt valóban el is várta. Ludwig Beck tábornok, a hadsereg későbbi vezérkari főnöke az 1933 januárjában történt náci hatalomátvétel után kijelentette, 1918 óta ez az első fénysugár Németország életében. Ennek ellenére kezdetben jó adag gyanakvás kísérte a nácik hatalomra kerülését. Kancellárként Hitler már hivatalba lépésének első hetében találkozott a Reichswehr vezető tábornokaival, ám ők a német fegyverek dicső jövőjével kapcsolatos fejtegetéseit bizalmatlansággal és kétségekkel fogadták. Bizalmatlanság ide vagy oda, az az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, ez az ember valóban tiszteletet parancsoló erővé akarja fejleszteni a hadsereget, és elő akarja segíteni annak korszerűsítését. Ha bátorságával és ügyességével meg tudja úszni a revizionizmus vádját az európai politika küzdőterén, akkor hát legyen! A Luftwaffe a híres világháborús vadászpilóta, Hitler pártbeli jobbkeze, Hermann Göring védnöksége alatt végre kilépett az árnyékból és virágzásnak indult. Idővel bevezetik majd a kötelező

katonai szolgálatot is. 1933 decemberében megszületett a döntés, hogy a hadsereg létszámát háromszázezer főre növelik. 1934 októberében a mozgósítható erők nagyságát huszonnégy hadosztályban határozták meg. 1935 márciusára ez a szám harminchatra módosult, majd folyamatosan növekedett, s 1939-re Németország ötvenkét aktív és ötvenegy tartalékos hadosztállyal rendelkezett, közel négymillió fő mozgósítására volt képes. Mindez rövid hat év leforgása alatt a Seeckt-féle, százezer főt számláló magból alakult ki. Megindult a lovasság motorizálása, s Guderian és mások szakértelmét az újonnan létrehozott „Gépesített Szállítási Felügyeletnél” hasznosították. A vezérkaron belül gyakori pusmogás témája volt, mennyire megalapozatlan ez a gyors növekedés, mennyire híján van a tapasztalatoknak a hatalmas méretűre duzzadt hivatásos és tartalékos tisztikar, és mennyire nem megfelelőek azok az alapok, melyekre ez a terjeszkedés felépült. A növekedés során vitathatatlanul voltak olyan szakaszok, amikor fokozódott a hadsereg sebezhetősége is. 1935-ben és 1936-ban a Reichswehr kiképző csoportokra oszlott, s a hadsereg harckészültsége és bevethetősége csupán papíron létezett. Általánosan elfogadott vélemény volt, hogy bár az emberanyag minősége közel sem egyenletes, de a párt szelleme kétségkívül erőssé és uralkodóvá vált a hadseregben. Mielőtt azonban ezek a folyamatok tovább fejlődtek volna, volt még egy mélyen gyökerező, vitás kérdés a kormány és a Reichswehr között. Ezt pedig az SA egyre növekvő igényei és követelései idézték elő. * Ernst Röhm, a tartalékos százados 1931-ben, két évvel Hitler hatalomra kerülése előtt lett az SA vezetője. Lényegében Röhm testesítette meg a nemzetiszocializmus társadalmi-forradalmi vetületeit. A Reichswehrre is úgy tekintett, mint egy olyan szervezetre, mely túlságosan sokat megőrzött a császári Németország és a porosz királyság osztályalapokon működő, konzervatív szemléletéből. Röhm, a nemzetiszocialista forradalom őszinte és lelkes híve a Reichswehrben látta a forradalom kiteljesedésének és megvalósulásának legfőbb akadályát. Nagy hangon hirdette, hogy a

forradalom még nem fejeződött be. Az új nemzetiszocialista állam fegyveres erőit nem a hitelét vesztett múlt konzervatív maradványainak, hanem a nép új, valóban radikális beállítottságú seregének kell alkotnia. A Reichswehrt lényegében be kell olvasztani az SA-ba, és az SA-val, a nemzetiszocializmus gyermekével és zászlóvivőjével kell felváltani. A párt barnainges, kemény csatákban megedződött utcai harcosai, az SA tagjai számára véget ért a viharos évtized, s most már nekik kell az új Németország hadseregét alkotniuk. Röhm azt hirdette, hogy nem csupán egy új párt vette át a kormányzást, hanem ki kell alakítani egy merőben új koncepciót az állammal kapcsolatban is, hiszen a nemzetiszocialista állam radikálisan különbözik minden eddigi elődjétől. * Ami ezek után, 1934 júniusában következett, az a „hosszú kések éjszakája” címszó alatt vonult be a történelembe, s mindennél jobban fellebbentette a fátylat Hitler rezsimjének brutalitásáról. Az elkövetkező időszakban történő eseményekre talán a hadügyminiszternek, von Blombergnek egy náci lapban publikált cikkéből lehetett következtetni. A cikkben Blomberg határozottan leszögezte: az állam két legfontosabb tartópillére a párt és a hadsereg, majd egyértelművé tette, hogy a hadsereg Hitler mögött áll, és a renitens SA-val szemben Hitler a hadsereget a maga oldalán tudhatja. Ugyanakkor félreérthetetlenül letette a voksot Hitler mellett a párt egyre növekvő jelentőséggel bíró, félkatonai szervezete, a Heinrich Himmler-féle, fekete egyenruhába öltöztetett SS is. Az utóbbi kezdeményezésére sor került a hadsereg és az SS közötti egyeztetésre is, hogy mi a teendő szükséghelyzet kialakulása esetén. Az mindjárt az elején mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy szükséghelyzeten az SA esetleges lázadása értendő. A kölcsönös bizalmatlanságon alapuló forgatókönyv tehát összeállt. Hitler volt az egész értelmi szerzője. Június 30-án Hitler személyes jelenlétében testőrségének, az SS Leibstandartenek egyik egysége megjelent Bad Wiessee-ben, s útközben elfogta a Röhm értekezletére Münchenből gépkocsival, illetve a

vasútállomásra vonattal érkező SA vezetőket. Ezután gyakorlatilag tömegmészárlás kezdődött. Az SA legmagasabb vezetőinek nagy részét a müncheni Stadelheim börtönben azonnal főbe lőtték. Magát Röhmöt, Hitler legnagyobb megelégedésére másnap a saját cellájában lőtték agyon. Egy SS kivégzőosztag hajtotta végre az ítéletet. Az SA halálosan megfélemlített többi tagját Hitler személyesen zavarta szét azzal, hogy menjenek szépen haza, egy időre tegyék félre az egyenruhájukat, s mindenben engedelmeskedjenek később kinevezendő új parancsnokuknak. Közben az SS Berlinben is megkezdte a leszámolást azokkal, akikkel a párt vezetésének, főképpen Himmlernek és Göring-nek problémái támadtak. Von Papen kancellárhelyettest letartóztatták, életét ugyan meghagyták, de két legközelebbi munkatársát a helyszínen azonnal agyonlőtték. Von Schleichert, aki mindig különböző intrikákba bonyolódva megkísérelte a náci politika szélsőségeseit kicsit megszelídíteni, a feleségével együtt lőtték agyon. Ugyanez lett a sorsa von Bredow tábornoknak és még sokaknak másoknak. Az SA vezetését gyakorlatilag kiirtották, s a kínálkozó alkalmat arra is felhasználták, hogy leszámoljanak mindazokkal, akik ellenséges szemmel tekintettek a rendszerre. Ezekben a szörnyű órákban a hadsereg tétlenül szemlélte az eseményeket. Valószínű, hogy kezdetben a Reichswehr vezetői nem is nagyon voltak tisztában azzal, valójában mi is történik, hiszen a piszkos munkát az SS végezte. Hamarosan világossá vált viszont, hogy az SS a törvényekre rá sem hederítve gyilkos orgiát rendezett. A hadsereg tétlenséggel vádolt főparancsnoka, von Fritsch később elmondta, hogy a hadügyminiszter ellenzett mindenféle katonai beavatkozást, s ő nem tehetett semmit minisztere jóváhagyása nélkül. Ez a magatartás nem tűnt ésszerűtlennek. Kivinni a hadsereget a főváros utcáira, és a kis SS egységek ellen rendőri feladatokkal bevetni nagyon súlyos politikai döntést igényelt volna, s a feladat sem lett volna egyszerű. Figyelembe véve, hogy Berlinben az SS közvetlenül a kormány vezető tagjainak az irányítása alatt tevékenykedett, ez mindenképpen a katonai puccs látszatát keltette volna. Fritschet és a

német hadsereg egész vezetését negyvennyolc órás tétlenséggel vádolták, mialatt a kétségkívül rendkívül súlyos bűnöket elkövették. Akkor és a későbbiekben is sokan voltak, akik meggyőződéssel vallották, hogy ez a tétlenség szándékos volt. Meggyőződésük volt, a Reichswehrnek megelégedésére szolgált az SA megsemmisítése, és hogy néhány, Schleicherhez hasonló szerencsétlen is beleesett a szórásba, annak elhanyagolható a jelentősége. Rommel állásfoglalása teljesen világos és egyértelmű volt ebben a kérdésben. Goslarban állomásozó zászlóalját vezette, és nem került közvetlen kapcsolatba az eseményekkel, de a Reichswehr többi tisztjéhez hasonlóan utólag ő is értesült az eseményekről. Az alapvetően tisztességes és magas erkölcsi alapelveket valló Rommel egész életén keresztül hálás volt Hitlernek bátorságáért és határozottságáért, mellyel megsemmisítette az SA vezérkarát. Mikor a részletekről is tudomást szerzett, akkor rosszallta ugyan az alkalmazott módszereket, de az eredményt illetően egy pillanatig sem merültek fel benne kétségek. Ő is osztotta a Reichswehr tisztikara középrétegének azt a szemléletét, hogy az SA követelései tűrhetetlenek és teljesíthetetlenek voltak, és Németországot a polgárháború veszélyével fenyegették. Hitler megelőzte a polgárháborút. Hitler, aki korábban annyira függött az SA-tól, és annyit köszönhetett neki, igen nagy erkölcsi bátorságot tanúsított, és megmentette Németországot. Rommel őszinte hálát érzett iránta, amiért oly gyorsan és rendkívüli módon helyreállította a nemzet erkölcsi tartását. Legalábbis a gazdasági problémák megoldódóban voltak, az emberek ismét emelt fővel és ruganyos léptekkel mehettek ki az utcára. A betegség láthatóan múlóban volt, és a kitartó, optimista, sikeres orvos maga Adolf Hitler volt. A halált most valóban a feltámadás, a sötétséget a virradat követte. Nem minden Rommel nemzedékéhez tartozó német tiszt vélekedett hasonlóképpen. Vegyes érzelmekkel követték az eseményeket, főképpen azok, akik ismerték a külföldi véleményeket is, melyek ellenségesen szemlélték a németországi történéseket. Ezek közül az egyik, akivel tíz évvel később Rommelt egészen más körülmények között hozta össze a sors, Geyr von Schwerrenurg gróf.

Angol barátja előtt, magánemberként könnyek között magyarázkodott. „Hidd el – mondta –, ezek a dolgok hamarosan elmúlnak és megszűnnek. Ez nem az igazi Németország.” Igazi Németország vagy sem, a hadügyminiszter az egész kormány nevében gratulált Hitlernek, és maga Hindenburg is áldását adta a történtekre. Rommel megítélése szerint Hitler mindkettőt megszolgálta, megérdemelte. Nem egészen öt hét elteltével Hindenburg meghalt, és alig egy óra múlva Hitler saját személyében egyesítette az államfői és a kormányfői tisztségeket, egy személyben lett elnök, kancellár és önmaga kreálta Führer. Még ugyanennek a napnak a délutánján és estéjén egész Németországban, rendfokozatra való tekintet nélkül, a fegyveres erők minden tagja letette a következő esküt: Szent esküvéssel az élő Isten színe előtt feltétel nélküli engedelmességet fogadok Adolf Hitlernek, a német állam Führerének, a fegyveres erők főparancsnokának, és mint bátor katona kész vagyok mindig és minden körülmények között életemet is kockára tenni esküm megtartásáért. * Rommel először 1934 szeptemberében találkozott Hitlerrel, aki ezt megelőzően egy hónappal lett egy személyben kancellár és államelnök, kormány- és államfő, valamint a német fegyveres erők főparancsnoka, de ezzel még mindig nem elégedett meg. Azt hangoztatta, lényegében ő egy mozgalom, egy történelmi jelentőségű fejlődés vezetője és irányítója, ő a „Führer”, aki Németország jövője érdekében történelmi küldetést teljesít, ezért magához vonja az állam legfőbb méltóságait. Sokak számára ez a folyamat sokkal misztikusabb volt, semhogy azt pusztán alkotmányos vagy törvényességi alapon próbálták volna felfogni. Ez elsősorban annak a sok halandzsának és badarságnak volt köszönhető, melyet a nemzetiszocialista vezetők olyan jól elsajátítottak és prédikáltak. Az SA-val való véres leszámolás után az SS jelentősen megerősödött, s Hitlernek nem mint államfőnek, főparancsnoknak, még kevésbé mint kancellárnak engedelmeskedett, hanem csupáncsak azért, mert ő volt

Hitler, a Führer. Ezek az elméleti kérdések viszont nagyon is távol estek egy csapattiszt érdeklődésétől, és mikor az év szeptemberében Hitler Goslarba látogatott, Rommel egysége adta az államfőnek kijáró és fogadására felsorakozott díszzászlóaljat. A látogatással kapcsolatosan az a hír járta, hogy amikor Rommel értesült arról, hogy a Führer személyes védelme érdekében egy sor SS-t is fel akarnak sorakoztatni a zászlóalja elé, akkor azzal fenyegetőzött, zászlóaljával együtt elvonul, ha az SS-t nem távolítják el előlük. Sértőnek találta a jelenlétük mögött meghúzódó feltételezést, hogy saját egysége nem tudja megfelelően ellátni a Führer védelmét. A kialakult vitában végül is Rommel álláspontja győzött. Egy évvel később, 1935 szeptemberében Rommelt felmentették a zászlóalj parancsnoki beosztás alól, s ismét oktatói állást kapott Potsdamban, a Katonai Akadémián. Az elkövetkező három évben ezt a feladatkört látta el. Goslari vadászzászlóalját szakértelemmel és nagyon egyéni módon vezette, ezzel széles körű elismerést vívott ki magának. Bátorította embereit, keressék meg személyes problémáikkal és kéréseikkel is, ezért sokan még hosszú ideig emlékeztek rá. Hitt a pihenés, kikapcsolódás és a kötelesség maradéktalan ellátásának hasznosságában, és odaadó híve volt a sportnak, legyen szó akár síelésről, lovaglásról, lövészetről. Közvetlenül a háború után mindent megtanult a belső égésű motorokról, rendkívül szeretett motorozni, feleségét gyakran vitte hosszabb kirándulásokra. Már a negyvennegyedik évében járt, de még mindig fiatal parancsnoknak számított. Barátaik véleménye és meglátása szerint Lucy domináns szerepet játszott a család életében. Hazafiságát férjénél is erőteljesebben kifejezésre juttatta, s hajlamos volt a dolgokat és eseményeket feketefehér alapon megítélni. Rommel mindig elismerte, az otthoni vitákban ritkán könyvelhetett el győzelmet. De ezek egyike az volt, amikor sikeresen gátat vetett annak, hogy zongorát hozzanak be a házba. Sokat engedett feleségének az otthoni fronton, azon az örömmel teli hazai hadszíntéren, ahol gyakran a vidámság és nevetés volt az igazi

győztes. A hősök viszont általában magas követelményeket támasztó apák is egy személyben s mint ilyen, Manfredtól is elvárta, hogy olyan fizikai és szellemi képességeket fejlesszen ki magában, mint amilyenekkel ő is rendelkezett. Manfred viszont kezdettől fogva nagy önállóságról és apjáétól eltérő vérmérsékletről tett tanúbizonyságot. Nem engedte, hogy apja olyan irányban ösztökélje, melyet ő nem tartott szükségesnek. Nem érzett késztetést versenyre kelni apja természetes adottságnak számító bátorságával, ha éppen nem volt kedve hozzá. Serdülő ifjúként erősen lázadozott a hagyományos vallási szemlélet ellen, de figyelmesen végighallgatva apja érveit a katonai értelemben vett, tekintélyt parancsoló Isten létezéséről. Kialakította saját álláspontját, melyet apja tiszteletben is tartott. Apjához hasonló, erőteljes testalkattal rendelkezett, s Erwin Rommel leveleiből mindvégig kiérződik a fia iránti szeretet és az apai büszkeség. [Rommel ezredes családi körben, feleségével és Manfred fiával]

HETEDIK FEJEZET Személyes megbízatás Rommel soha nem lépett be a náci pártba, még akkor sem, amikor ezt már nem tiltotta semmiféle szabályzat. Ennek ellenére a politika alakulásának alapvető irányait kitűnőnek tartotta. A kemény fegyelem és a katonaélet minden szabálya lelkiismeretes betartásának odaadó híveként, jelleméből fakadóan neki sem volt ellenére az értelmes formában jelentkező demokratizáció. Vérmérsékleténél fogva alapvetően demokrata beállítottságú volt. Fiatal korában még holmi szocializmushoz hasonló eszmékkel is kacérkodott. Szerette a közvetlen stílust, függetlenül attól, éppen kivel beszélt. Gondolatait a katonák nyelvén fogalmazta meg. Mindvégig képes volt úgy megosztani gondolatait egy tábornokkal is, hogy azt egy őrmester is megértette volna. Örült ennek az adottságának, holott ezzel nem vívta ki mindenki elismerését. A náciknak a Reichswehrrel kapcsolatos politikájában és megnyilatkozásaiban, legalábbis a Führernek ezen a téren tanúsított magatartásában sem volt semmi olyasmi, ami egy Rommel ízlésével, vérmérsékletével és jellemével rendelkező embert igazán aggodalomra késztetett volna. Nyilvánvaló volt, Hitler nagy fontosságot tulajdonít a hadsereg korszerűsítésének, mind az emberekkel való foglalkozás, mind pedig a fegyverzet fejlesztése és tökéletesítése terén. Ez jó dolog volt. Tüntető barátságával, a hadseregbe vetett töretlen bizalmának minduntalan kifejezésével Hitler Németország értésére adta, hogy a katona ismét büszke, tiszteletet érdemlő kategória. Ez is nagyon jó volt. Már két éve tartózkodott Potsdamban, amikor második alkalommal találkozott személyesen a Führerrel. A Nürnbergben megtartott pártnapon bekerült a Führer katonai kíséretébe, s egy ízben Hitler megkérte Rommelt, hogy egy közeli kirándulás során csökkentse az őt kísérő gépkocsik számát. Rommel eleget is tett a kérésnek, ezzel meg is sértett egy sor náci fejest, akik szintén számot tartottak volna arra, hogy imádott főnökük közelében lebzseljenek. Határozott magatartásával Rommel kivívta Hitler személyes

elismerését. Hitler figyelemre méltó arc- és névmemóriával rendelkezett, s mikor Rommel ezredest jelölték a Hitlerjugend mellé összekötőtisztként, akkor össze tudta kötni az arcot és a nevet Rommel személyével. [A Hitlerjugend összekötőtisztjeként 1938-ban] A Hitlerjugendnek abban az időben már öt és fél millió tagja volt, és a huszonkilenc éves, lelkes ifjúsági vezető, Baldur von Schirach állt az élén. Ez az ifjúsági szervezet a sport megszerettetését, a német kultúra értékeinek ápolását, s jó adag nemzetiszocialista ideológia fiatalokba plántálását tűzte ki célul. A válság éveire, az éhezésre, a szülők munkanélküliségére, az utcai zavargásokra még emlékező fiatalok számára a szervezet testgyakorlást, társaságot, bátorítást, sok vidámságot jelentett. Azokban az időkben Németország útjain gyakran lehetett találkozni egészséges kinézetű, barna ingbe öltözött, vidáman bicikliző fiatalokkal, akik egy apró, horogkeresztes zászlócskát lobogtató kocsi után karikázva barátságosan integettek a mellettük elhaladó autósoknak. A Hitlerjugend megtestesíteni látszott egy ifjú, derűlátó nemzedék újjászületett, mosolygós önbizalmát. A hadügyminisztérium javasolta, a fiatalok kapjanak némi katonai nevelést is. Feljebbvalói jelentése alapján a fiatalok nevelésében kitűnő eredményeket elérő Rommel a Reichswehr képviselőjeként nagyon alkalmasnak látszott ennek a feladatnak az ellátására. Infanterie greift című könyve éppen ebben az időben jelent meg, s mivel számos önéletrajzi vonatkozású részletet is tartalmazó, rendkívül izgalmas írás volt, így nevét és hőstetteit széles olvasótábor – valószínűleg Hitlert is beleértve – ismerte meg Németországban. A mű egy potsdami kiadónál látott napvilágot. Rövidesen jelentős összegű szerzői honoráriumot biztosított Rommel számára, aki a maga élelmes sváb stílusában, adózási meggondolásokból arra kérte a kiadóját, az összeget tartsa letétben, s évente fizessen ki neki egy bizonyos összeget. Rommel kapcsolata a Hitlerjugenddel ennek ellenére sem volt teljesen zavartalan, mivel Baldur von Schirachhal kezdettől fogva nem értették meg egymást. Ellentétüket különböző okokkal magyarázzák.

Schirach szerint Rommel azt javasolta, a hadsereg fiatal hadnagyainak parancsba kell adni, hogy a hétvégéket az ifjúság nevelésének szenteljék, s túlságosan is katonás tartalommal akarta megtölteni az eredeti nevelési programot. Mások elmondása szerint ellenkezőleg állt a helyzet, mert Rommelnek éppen az nem tetszett a szervezetben, hogy annak programjában túlságosan nagy súllyal szerepelt a sport és a katonai képzés, amit a szélesebb értelemben vett oktatás és nevelés sínylett meg. A hitleri ifjúság természetes ösztöneinél fogva nem kedvelte, ha kisiskolásként kezelik, és szerette volna felnőttként elfogadtatni magát. A pedagóguscsaládból származó, matematikát kedvelő Rommel viszont azt állította, a katonai képzéssel nincsenek elkésve, mert azt bármilyen korosztálynál el lehet kezdeni. Közölte is von Schirachhal, hogy minderről neki halvány fogalma sincs, hiszen soha nem volt katona. A gyerekeknek zsenge ifjú korban elsősorban arra lenne szükségük, hogy nevelés és oktatás segítségével formálják és alakítsák jellemüket, gondolkodásmódjukat. Rommel és Schirach addig hadakozott egymással, míg 1938-ban megszüntették ezt az összekötőtiszti intézményt. Rommelt ez különösképpen nem érintette, hiszen eddig is csupán mellékfoglalkozásként látta el ezt a feladatot, s annak megszűnte után továbbra is megmaradt a Katonai Akadémia vezetésében. * 1935 márciusában bevezették az általános hadkötelezettséget. Egy évvel később, 1936 márciusában a német csapatok bevonultak a Rajnavidékre, mely a versailles-i szerződés értelmében demilitarizált övezetnek számított. Két évvel később, ugyancsak márciusban Hitler fenyegetések és intrikák segítségével kierőszakolta, hogy Ausztria felkérje a német csapatokat, hogy békés egyesítés céljából szállja meg az ország területét. így Ausztria és Németország között végbement az Anschluss. 1918-at követően Ausztria helyzete valóban válságosra fordult, az egykori császári főváros el volt vágva a hajdani birodalomtól. Nagyon sok osztrák számára vonzó perspektívát jelentett a Németországgal történő egyesülés. Az Osztrák Nácipárt

akkorra már igen megerősödött, s a német csapatok békés körülmények és az ujjongó tömeg sorfala között vonultak be az országba. [Hitlert Bécsben ünneplő, boldog tömeg fogadta] Ezen események egyike sem hatott riasztólag a németekre, így Erwin Rommelre sem. Németországon belül csak nagyon kevesen számoltak komolyan a háború lehetőségével, míg a külföld szemében Hitler politikája, az ausztriai Anschlusst is beleértve, meggyőzően képviselhette azt a folyamatot és törekvést, hogy legalább néhányat felszámoljanak a Versailles-ban elkövetett hibákból, s tegyék mindezt Európa népeinek javára anélkül, hogy ezzel a béke veszélybe kerülne. Ezeket a lépéseket a legkisebb ellenállás és mindenfajta vérontás nélkül sikerült megtenni. Mikor Európa mozijaiban a nézőközönség maga is szemtanúja lehetett, amint a német csapatok bevonulnak a Rajna-vidékre, vagy végigmasíroznak Bécs főutcáján, akkor vidáman ujjongó, szinte eksztázisban lévő, virágot dobáló tömegeket láthattak a filmvásznon. És közvetlenül a német csapatok nyomában, egy zászlós kocsiban ott láthatták a karját náci üdvözlésre lendítő, kifürkészhetetlen, rezzenéstelen arccal álló Adolf Hitlert. Az Anschlusst megelőzően egy hónappal Hitler átszervezte a fegyveres erők főparancsnokságát. Ez olyan lépésnek bizonyult, melyért a későbbiekben igen súlyos árat kellett fizetni. 1938. február 4én kihirdette döntését, melynek értelmében ezután személyesen látja el az összes fegyvernem főparancsnoki tisztét. A Hadügyminisztérium Wehrmacht hivatala ennek megfelelően a jövőben a Wehrmacht Főparancsnokságát, az OKW-t alkotja, melynek vezetését miniszteri rangban a volt hadügyminiszter irányítja, aki közvetlenül Hitlernek tartozik felelősséggel. Von Blomberg, a feleségével kapcsolatos szerencsétlen botrány után távozott a politika színpadáról. Az OKW vezetőjévé Hitler Keitel tábornokot nevezte ki, s így ő lett legbelsőbb stratégiai tanácsadója is. A Szárazföldi Erők (OKH), a Haditengerészet (OKM) és a Légierő (OKL) főparancsnokai – legalábbis elméletileg – az OKW pártatlan és magasabb szempontokat figyelembe vevő parancsnoksága alatt működtek. Az

OKW megalakulásának első pillanatától kezdve Hitler akaratának és előítéleteinek eszközeként működött, s távol állt attól, hogy független, pártatlan értékelések és tanácsok forrása legyen. Elméletileg ennek az új rendszernek kellett volna biztosítani az egyes fegyvernemek összehangolt működését a stratégiai kérdésekben. A gyakorlatban viszont a szakemberek döntésekből való kirekesztését jelentette. A német tábornoki kar erős kétkedéssel szemlélte ezt az egész átszervezést. Óvatosan üdvözölték Hitlernek a hadsereg újrafelfegyverzésére és növelésére irányuló erőfeszítéseit, de Hitler érvei ellenére komoly aggodalmat okozott számukra a Rajna-vidék megszállása. Vajon nem tiltakoznak-e majd a nyugati hatalmak, és vajon nem szánják-e rá magukat a cselekvésre? Nem történt semmi. Anglia és Franciaország részéről ez bizonyos beismerését jelentette annak, hogy a kérdés 1919-es rendezése felülvizsgálatra szorul, s Európa további gyógyulása érdekében ennek most jött el az ideje. Az 1938-as Anschlusst elég meggondolatlanul, taktikai érzék nélkül éppen márciusra időzítették, amikor az ország tele volt külföldről érkezett síelőkkel, akik egy ideig az események miatti felháborodásukban némi zajt csaptak, de ezek a hangok nagyon hamar a semmibe vesztek. Csehszlovákiával már másképp állt a helyzet. A versailles-i békeszerződés által létrehozott csehszlovák állam részét alkotó nyugati Szudétaföldet jórészt németek lakták. Az ottani németek meglehetősen gyatra bizonyítékokra hivatkozva, a helyi nemzetiszocialista szimpatizánsok szervezésével és vezetésével tiltakoztak a csehszlovák kormány ellenséges és diszkriminatív magatartása miatt. Kifejezték óhajukat, hogy az anyaországhoz kívánnak csatlakozni. Az Ausztriában, Csehszlovákia délnyugati határai mentén felsorakozott német csapatok előtt az ország nyugati része védtelenné vált, s egy háború esetén több oldalról is veszélyek fenyegették. 1938. folyamán Hitlernek a csehszlovákiai szudétanémetekkel kapcsolatos bombasztikus kijelentései egyre erőteljesebbé váltak. Hamarosan ki is adta a parancsot a katonai lépések megtervezésére. Valójában a Szudétaföld kérdése csupán ürügyként szolgált Hitler számára egy olyan politika megvalósítására, melyet még jóval az Anschlusst megelőzően eltervezett. Ezt még az

előző év novemberében von Blomberg és mások előtt azon a bizalmas értekezleten vázolta, melyen többek között azt fejtegette, tervei középpontjában mindenekelőtt Ausztria és Csehszlovákia bekebelezése áll. Csehszlovákiát viszont közeli barátság és szoros kapcsolatok fűzték Franciaországhoz, melynek hadseregét Németországban Európa messze leghatalmasabb fegyveres erejének tartották. És maga a csehszlovák hadsereg is tiszteletet parancsolt. Harmincnégy fegyverben álló, mozgósítás esetén ötvenötre növelhető, a lehető legmagasabb szinten gépesített hadosztályával Németország szintén ötvenöt hadosztályt tudott volna szembeállítani. A csehszlovák fegyveres erőket ezenkívül igen fejlett hadiipar is támogatta, s határaik mentén is erős védelmi vonalakat építettek ki. A Csehszlovákia ellen indítandó háború latolgatásának mindenképpen figyelembe kellett venni a nagyon valószínű francia és fölöttébb elképzelhető angol beavatkozást is. Egy ilyen konfliktus végeredményét tekintve alapvetően felborította volna Európa egyensúlyát. A német tábornoki kar szemében egy Csehszlovákia elleni agresszió valóban roppant kockázatot rejtett magában. Katonailag gyengének érezték hadseregüket, amely még mindig a gyors növekedés időszakában volt, és Seeckt aprólékos tervezőmunkája ellenére rendkívül nagy hiány volt magasabb rendfokozatú, tapasztalt, képzett tisztekben, ráadásul a gyors ütemben felszaporított hadosztályokat korszerű fegyverzettel és felszereléssel sem tudták még ellátni. A német hadsereg ekkor volt a legsebezhetőbb. A hadsereg vezetői, Ludwig Beck vezérkari főnökkel az élen, annyira veszélyesnek ítélték Hitler Csehszlovákiával kapcsolatos ambícióit és elképzeléseit, hogy felkészültek az ellenállásra is. A szárazföldi csapatok főparancsnokának, von Brauchitsch-nak vezetésével együttesen fel akarták keresni Hitlert, s el akarták magyarázni neki, elképzelései tragédiába sodorják Németországot. Kemény tényekkel akarták bizonyítani előtte a hadsereg felkészületlenségét.

Ebből a tervből semmi sem lett. Ehhez nem volt meg a fegyveres erők vezetői között a szükséges összhang. Hitler már eldöntötte, hogy az akció megindítását májusra időzíti. A kétségek közt vergődő, kétségbeesett Beck benyújtotta nyugdíjazási kérelmét. Hitler azzal söpörte le a tábornokok ellenvéleményét, hogy tulajdonképpen árnyékoktól rettegnek. Franciaország és Anglia nem fog hadba szállni Csehszlovákia miatt. Beck utódja a bajor Franz Halder lett, aki nem csupán a hivatalát, hanem az összeesküvést is megörökölte. A berlini katonai körzet parancsnokának, von Witzleben-nek a vezetésével néhány tábornok elhatározta, azonnal letartóztatja Adolf Hitlert, amint az parancsot ad a „Zöld hadművelet”, azaz a Csehszlovákiával kapcsolatos kaland végrehajtására. Beckhez hasonlóan ők is mindnyájan meg voltak győződve arról, Hitler politikája Németország megsemmisüléséhez vezet. Az összeesküvés sikeréhez néhány fontos előfeltételre lett volna szükség. Mindenekelőtt az egészet úgy kellett volna beállítani, hogy arra Németország háborútól való megmentése érdekében került sor. Ennek során azt kell erőteljesen hangsúlyozni, milyen veszélyekkel járna, ha Németország újra háborúba keveredne Franciaországgal és Angliával. A német nép, mely a Führer hódításainak előnyeit mindeddig veszély és veszteség nélkül élvezte, nem lelkesedett túlságosan a háború gondolatáért. Minden harminc éven felüli német emlékezetében még nagyon is élénken éltek az 1914 és 1918 közötti évek szenvedései. A háború veszélyének elhárítása olyan megkönnyebbülést jelentene tehát a nép számára, mely egy kis szerencsével feledteti majd a Führer bukása és távozása miatt érzett bánatot. Beck állítólag kijelentette, ha hitelt érdemlő bizonyítékkal tudnának neki szolgálni arra vonatkozóan, hogy Csehszlovákia megtámadása esetén Anglia is bekapcsolódik a háborúba, akkor gondolkodás nélkül felszámolná a hitleri rezsimet. Hogy ez az „összeesküvés” aztán valóban olyan konkrét formát öltött-e, mint ahogy azt később beállították, az nem ismeretes. Mindenesetre Hitler Chamberlainnel és Daladier-val Münchenben megkötött szerződése kihúzta a talajt a összeesküvők talpa alól.

A nemzetközi egyezmény értelmében Csehszlovákia nyugati területeit a birodalomhoz csatolták, és a német hadsereg most is vérontás nélkül, lelkes, szinte eufórikus jelenetek közepette foglalta el a Szudétaföldet. Itt nem ellenséggel állt szemben a hadsereg, hiszen azok a csehek valójában németek voltak. 1938 októberében a különleges feladat végrehajtására kijelölt Rommel ezredes azt a parancsot kapta, hogy a Szudéta-földre történő bevonulás alkalmával vegye át a Führert kísérő zászlóalj parancsnokságát. Gondos válogatás eredményeképpen esett rá a választás. „Kristálytiszta jellem – írta róla potsdami parancsnoka –, rendkívül népszerű a tisztikarban, beosztottai körében pedig osztatlan és feltétlen tiszteletnek örvend.” A rövid időre szóló megbízatás alkalmat adott Rommelnek arra is, hogy felhívja magára Adolf Hitler figyelmét. Bizonyos huzavona alakult ki ugyanis a csehszlovák fővárosba gépkocsin érkező Hitler biztonságával kapcsolatosan. Egyik lehetőségként az merült fel, hogy SS-egységek vigyázzák majd a Führer biztonságát, aki viszont kikérte Rommel tanácsát ebben a kérdésben. Rommel azt javasolta, üljön nyitott kocsiba, és minden kíséret nélkül hajtasson a Hradzsinba. Rommel érezte, ez a javaslata – mely kétségkívül meglehetősen bátor és szokatlan volt – csodálkozást vált ki. Hitler helyében Rommel maga is így tett volna, és annak az embernek, akit maradéktalanul tisztelt, nem is adhatott más tanácsot. Hitler elfogadta Rommel javaslatát, aki mindig is becsülte Hitler személyes bátorságát. Ez tovább erősítette a kettejük közötti őszinte és ösztönös vonzalmat. A Potsdamban töltött időszaknak ez volt az utolsó megbízatása. 1938. november 10-én a Rommel család Poroszországból Ausztriába költözött, mert Rommelt időközben kinevezték a Bécstől délre eső, Wiener Neustadtban lévő Katonai Akadémia parancsnokává. * 1939 elejére Lengyelország lényegében barátok nélkül maradt. Hitler parancsának megfelelően a lengyel-német határt megerősítették, s még nyáron is teljes erővel folytak a munkálatok. Ez az intézkedés semmi máshoz nem illeszkedhetett, csakis egy védelmi

stratégiához. Hitler már 1939 márciusában eldöntötte, háborút indít Lengyelország ellen. Ezt közölte is a mindig készséges és határozatlan Brauchitschcsal, a szárazföldi erők főparancsnokával. Rettenetesen feldühítette az angolok által adott garancia, s ezt azzal próbálta semlegesíteni, hogy májusban szövetségesi szerződést írt alá Olaszországgal, hogy Franciaország és Anglia a mediterrán térségben ezután ne csupán Németországgal találják magukat szembe, ha Lengyelország érdekében továbbra is ellenséges magatartást tanúsítanak. Egy pillanatra sem tett le arról a szándékáról, hogy Lengyelországot megsemmisíti. Ennek ellenére, amikor 1939. augusztus 21-én Obersalzbergben a hadseregcsoportok főparancsnokai és vezérkaraik számára értekezletet tartott, hallgatósága számos tagjának meglepetéseket okozott. Tudták, Hitlernek feltett szándéka tovább folytatni a lélektani nyomást Lengyelországra, hiszen kijelentései mind ebbe az irányba mutattak. A tervek készen álltak, az előkészületek megtörténtek. Ezen az értekezleten Hitler meglehetősen sok időt fordított beszédében ezen aggodalmak eloszlatására. Közölte az összegyűlt tábornokokkal, hogy ütött az óra. Anglia és Franciaország nagyon lemaradt a légelhárítás fejlesztésében, és egy nyugaton megindított támadáson kívül vajmi kevés dologgal tudnak Lengyelország segítségére lenni. Erre pedig a világháború vérfürdője után aligha szánnák rá magukat, és sem Anglia, sem Franciaország vezetői nem gondolhatják komolyan, hogy hadba szálljanak Lengyelország érdekeiért. Hallgatóságát messze nem győzte meg a Führer úgymond alacsony kockázati tényezőt tartalmazó politikája, de csak némán hallgattak. Akkor tört fel csupán belőlük a meglepetés moraja, amikor Hitler bejelentette, leszámol a kétfrontos harc veszélyével, mert már közvetlenül aláírás előtt áll a Szovjetunióval megkötendő szerződés. A politikának ez az egész világot megdöbbentő fordulata egyben világosan arra utalt, hogy Németország végleg elszánta magát, és kivonja a kardot hüvelyéből. [Hitler a Lengyelország elleni támadás

tervét tanulmányozza vezérkarával] Nagyon sok német még mindig abban bízott: az utolsó pillanatban sikerül majd a dolgokat békés úton rendezni. A Németország és Lengyelország közötti vitás kérdések súlyosak voltak, de nem megoldhatatlanok. Az Obersalzbergben megtartott tanácskozás sem marad titokban, s olyan eszközül szolgálhat, mint a fenyegetés és békülékenység taktikus, váltott alkalmazása. A dolgok viszont teljesen másként alakultak. Augusztus 25-én aláírták a háború esetére szóló angol-lengyel hivatalos szövetségesi szerződést, mely messze nem illett bele Hitler terveibe. A Führerre jellemző módon az utolsó pillanatban, augusztus 31-én a Wehrmacht minden érintett egysége megkapta a jelzést, hogy a Fall Weiß dátuma szeptember elseje, időpontja pedig hajnali 4 óra 45 perc. Rommellel augusztus 22-én, az Obersalzbergben megtartott értekezletet követő napon, Berlinben ismertették új feladatkörét és beosztását. Negyvenhét éves volt, küszöbön állt vezérőrnagyi kinevezése június elsejei visszamenőleges hatállyal. A mozgósítási tervnek megfelelően kinevezték a Führer, a Német Fegyveres Erők Legfőbb Parancsnoka tábori főhadiszállásának parancsnokává. Ebben a minőségében 1939. szeptember 4-én Rommel is átlépte Lengyelország határát. Még ezen a napon, reggel nyolc órakor jelentkezett Hitlernél. A háborús naplók erről tényszerűen csak ennyit közölnek: „Jelentkezett a Führernél az Észak Hadseregcsoport főparancsnoka, von Bock tábornok; és a Führer főhadiszállásának parancsnoka, Rommel vezérőrnagy.” Rommel a tábornoki kar tagja lett, és megkezdődött a második világháború.

HARMADIK RÉSZ 1939-1940

NYOLCADIK FEJEZET Parancsolj az első vonalból Vezérőrnagyként – most az emberek számát tekintve – kisebb egységet vezetett, mint annak idején, amikor még csak hadnagy volt. A Führer főhadiszállásául szolgáló vonatot és a szokásos személyzetet egy 380 fős, négy harckocsi-elhárító és tizenkét légelhárító löveggel felszerelt zászlóalj kísérte. A zászlóalj tisztjeit és legénységét Rommelhez hasonlóan a katonai akadémiák és kiképzőközpontok állományából válogatták össze. A teljes kíséret és személyzet, a Sicherungsbataillon, huszonöt tisztből és hatszáz főből állt. A szerelvényt két mozdony vontatta, tizenkét vagy még annál is több vagonból állt, melyhez útközben előre és hátra egy-egy páncélozott légelhárító kocsit is csatoltak. A személyszállító vagonokban Hitler tágas és kényelmes magánlakosztályán kívül hasonlóképpen tágas vendégszobákat, éttermet és a személyzet elhelyezésére szolgáló lakrészeket is kialakítottak. Hitler bázisként használta a vonatot, az odalátogató magas rangú vendégekkel és a kiszolgáló személyzettel együtt ő is a vonaton töltötte az éjszakákat. A szerelvény egyben parancsnoki harcálláspontul is szolgált, s olyan híradástechnikai berendezéssel volt felszerelve, melynek segítségével Hitler azonnal kapcsolatot tudott teremteni a fegyveres erők berlini főhadiszállásával, a különböző minisztériumokkal, és az egyes frontok parancsnokaival. A jókora tanácsteremben és térképszobában Hitler naponta tájékozódott a frontok helyzetéről. Ezeken a tájékoztatókon rendszerint Rommel is jelen volt. A nap minden reggel kilenc órakor kezdődött, amikor Hitler a tanácsteremben meghallgatta az általános hadihelyzetről szóló jelentéseket. Innen irányította a háborúban álló birodalom mindennapi életét. Egy mozgó alakulat is elkísérte a szerelvényt, mely magával vitte a Hitler rendelkezésére álló személyszállító járműveket, s gondoskodott a Führer biztonságáról, hiszen a háborúban álló ország területén meglehetősen zavaros helyzet uralkodott, hiszen még mindenfelé szétkergetett lengyel katonák kóboroltak. Hitler ezen a vonaton közlekedett, időnként leszállt, és a

páncélozott Mercedeséből meg az azt kísérő páncélautókból álló gépkocsikonvojban folytatta útját. Néhányszor megpróbált közvetlenül is beleavatkozni a lengyelországi hadműveletekbe, rendkívül élénk érdeklődést mutatott a hadjárat eseményei és részletei iránt, melynek során a történelemben először főként harckocsik és harckocsik által vezetett csapategységek alkották a harcoló alakulatok zömét. Felfigyelt arra a pusztításra, melyet a harckocsik végeztek a páncélos védelemmel nem rendelkező lengyel menetoszlopokban. Először őszinte meglepetéssel fogadta a tájékoztatást, hogy ezt a munkát nem a légierő végezte, hanem a szárnyakról fenyegető veszélyt semmibe vevő, a „front” összevisszaságát kihasználó, ékként gyorsan és mélyen előrenyomuló páncélos csapatok. A Hitlert útjaira elkísérő Rommel szintén nyitott szemmel járt, s szívta magába a hallottakat és tapasztaltakat. Rommel rájött, ez a hadviselés valami teljesen újat jelent, ez a mobilitás sokkal több lehetőséget biztosít, mint amennyivel annak idején kúszó-mászó gyalogsága rendelkezett. A páncélzat biztosítja mindazt a védelmet, melyet a lovasság teljesen nélkülözött. Alapvetően Rommel számára nem volt semmi új abban, amit Lengyelországban látott, bár az őszinte meglepetést okozott számára, hogy a világ még mindig a húsz évvel ezelőtti, egymással szemben húzódó, végeláthatatlan lövészárkok és a tüzérségi tűzzel felperzselt föld taktikájában gondolkodik. A mostani újdonság valójában a hadviselés olyan kategóriájához tartozott, melyben Rommel mindig is gondolkodott, és a gyakorlatban meg is valósított. Mindig is a sokkhatásban, a meglepetésben, és a koncentrációban hitt. Mindig is azt tartotta hatékony hadviselésnek, ha a kockázatra és a szárnyakról vagy a hátulról fenyegető veszélyre való tekintet nélkül bátran előrenyomul. Lengyelországban mindig is hangoztatott elméletének szélesebb, nem csupán a taktika területén történő megvalósulását és érvényesülését látta. Rommel valami mást is észrevett, ami hasonlóan nagy hatással volt rá. Felfigyelt arra, Hitler mennyire érdeklődik a hadjárat apró részletei iránt, s milyen őszinte csodálattal adózik ezeknek. Hitler személyes bátorsága is nagy hatással volt rá. A Führer kis autókonvoja

rendszerint messzire kalandozott. Bementek az állítólag lengyel orvlövészekkel fertőzött területekre, ellátogattak a lengyel tüzérség támadása alatt lévő parancsnoki harcálláspontokra is. Hitler vajmi keveset törődött saját biztonságával, és – Rommel megfigyelése szerint – szemmel láthatóan úgy viselkedett, mint aki élvezi a háborús veszélyt. A korábbi háború során Hitler példamutató bátorságáért megkapta a Vaskeresztnek mind a második, mind pedig az első fokozatát. Valóban rendkívüli bátorságról tett bizonyságot. Mindig jogos büszkeséggel és kis nosztalgiával tekintett vissza fiatalkori háborús szolgálatára. Azt állította – s ez a meggyőződése alkalmanként veszélyes illúziókba kergette –, hogy bármely tábornoknál jobban tisztában van a fronton szolgáló katonák érzéseivel, szenvedéseivel és harci szellemével. 1939. szeptember 1-jén ki is jelentette, hogy ő nem több, mint a birodalom első közkatonája. Ez persze nem volt más, mint egyike számos bombasztikus kijelentésének. Rommel később számos alkalommal meggyőződhetett arról, hogy Hitler milyen visszataszító közömbösséggel viseltetik a katonák szenvedései iránt. Hitler szívesen idézte fel korábbi háborús frontszolgálatának emlékeit, beleértve korábbi ellenségeit, az angol tiszteket. Az is lehetséges, hogy a Hitler főhadiszállásául szolgáló vonat neve – Amerika – is ezekből az emlékekből táplálkozott. Persze az is elképzelhető, az elnevezés valami más, még meglepőbb meggondolásból származott – Göring hasonló vonata az Ázsia nevet viselte –, mindenesetre Hitler nagyon kedvelte a személyes, szinte már a romantika határát súroló kódnevek használatát. Példa erre az is, hogy ambícióinak csúcsán, az Oroszország elözönlésére kidolgozott tervet is a keresztes hadjáratokban hírnevet szerzett, tehetséges Frigyes császárról nevezte el Barbarossának. Rommel most minden nap találkozott Hitlerrel, szinte mindenhová elkísérte, részt vett a reggeli értekezleteken. Időnként bátorítást is kapott, hogy szólaljon meg ő is, és fejtse ki a véleményét. Közben egyre nagyobb csodálattal tekintett a Führerre. Megítélése szerint Hitler teljesen ura volt a háborús helyzetnek,

ráadásul erős idegzettel is rendelkezett. A lengyelországi hadművelet idején állandó volt az idegfeszültség, hogy Anglia és Franciaország kihasználja a kínálkozó helyzetet, és támadást indít Németország nyugati határán, ahonnan természetesen kivonták a csapatokat. Hitler állandóan nyugtatgatta a tábornoki kart, erre nem kerül sor. A tábornokok nyugtalansága nem volt véletlen. A francia hadsereg kilencven hadosztályból állt, s tekintélyes számú harckocsival is rendelkezett; míg a németek negyvenhárom hadosztállyal, közöttük hat páncélos- és négy gépesített hadosztállyal támadtak rá Lengyelországra, és mindössze tizenkét gyalogoshadosztályuk maradt a nyugati határok mentén, ahonnan ráadásul kivontak minden páncélos egységet. Volt ezenkívül még harmincöt újonnan alakított, második vonalban lévő német hadosztály, de még ha negyvenhétnek vesszük is a nyugaton bevethető hadosztályok számát, a franciák úgyis jelentős túlerőben voltak, melyet az angoloktól biztosan megérkező segítség csak tovább növelt volna. Anglia és Franciaország valóban hadat üzent Németországnak, mondta Hitler, de egyáltalán nem áll szándékukban Lengyelországért háborúskodni. Gamlin tábornok, a nyugati szövetségesek főparancsnoka a háború kitörését követő tizenöt nap elteltével nagyarányú francia offenzívára tett ígéretet a lengyeleknek. De Hitlernek meggyőződése volt: ez az ígéret nem jelent semmit, és ez be is igazolódott. Hitler és minden német szemében a lengyelországi hadjárat helyi nézeteltérésnek minősült. Lengyelország nyugati barátai majd szép beszédeket fognak tartani, de ezen túl vajmi keveset fognak tenni. A német tábornokok idegesen reménykedtek, Hitler pedig állandóan nyugtatgatta őket. Valóban úgy beszélt, mint akinek meggyőződése, a lengyel kérdés határozott és gyors rendezése után a szövetségesek találnak majd valami alapot a békekötésre. Rommel ezért is írta haza már a lengyelországi hadjárat negyedik napján, hogy megítélése szerint az egész háború hamar véget fog érni. A hadjárat valóban gyors ütemben és határozottan zajlott, ezért ez a vélemény egyáltalán nem kelthetett semmiféle megütközést. Az első lengyelországi éjszakáját az Amerika Toplanóban töltötte. A szerelvény különben igen nagy utakat járt be. Néha több napot is vesztegelt egy

vidéki városka vagy falu pályaudvarán, közben Hitler saját kis gépkocsioszlopával vagy repülőgéppel látogatást tett a front egy-egy szakaszán. Ezeket a látogatásokat Rommel naplójában híven rögzítette. Minden útjára elkísérte a Führert. Két nap elteltével, szeptember 6-án már a Danzigtól mindössze száz kilométernyire lévő Graudenzben, a folyosó területén voltak. Négy nappal később, a szeptember 10-e a Varsótól délre fekvő Kielcében találta őket. A Németországgal kötött titkos megállapodás értelmében szeptember 17-én a szovjet csapatok átlépték Lengyelország keleti határait. Szeptember 19-én Hitler Rommel társaságában gépkocsival Danzigba hajtatott, és ebből a történelmi német városból intézett szózatot a birodalom népéhez. Szeptember 26-án Rommel Berlinbe repült, és a Birodalmi Kancellárián új főhadiszállást rendezett be a Führernek. Délután öt órakor már a Stettini pályaudvaron várta Hitler érkezését, majd 28-án a főhadiszállás teljes zászlóalja díszszemlére sorakozott fel, átveendő a személyesen a Führer által adományozott csapatzászlót. Varsó szeptember 27-én kapitulált. Rommel október 5-én kora reggel a nyomasztó képet nyújtó, piszkos és döbbent lengyel fővárosba repült, hogy részt vegyen a két és fél órás győzelmi parádén. A hódító, győztes hadsereg nagyjai: Brauchitsch, Milch, Rundstedt, Blaskowitz és von Cochenhaisen társaságában ő is ott volt a varsói repülőtéren a tizenegy órakor érkező Hitler fogadásán. A lengyelországi hadjárat tehát három hétig tartott. Rommelnek a páholyban ülő néző szerepe jutott ebben a támadásban. Először volt alkalma csúcsról szemlélni egy háborút, és főnökéhez hasonlóan közvetlenül követni tudta a német hadsereg csapatmozdulatait, s annak a hatalmas, szomorú sakkjátszmának a lépéseit, melyet Lengyelországgal folytattak. Világosan és maradéktalanul le is tudta vonni a szükséges következtetéseket. [Díszszemle Varsóban a Führer jelenlétében] Az akció már jóval azelőtt diadalmenetté változott, mielőtt az orosz invázió végleg megpecsételte volna szerencsétlen lengyelek sorsát. A lengyelek a németekéhez viszonyítva elavult hadseregüket

előretolva, nagy kiterjedésű határvonaluk mentén állították fel, és széles fronton, folyamatosan vonultak vissza. Kénytelenek voltak védeni nyugaton Németországtól, délen Szlovákiától elválasztó határaikat, ráadásul északról is állandó támadás veszélyének voltak kitéve. Földrajzi elhelyezkedésük logikája és a támadási pontokat kitűnően megválasztó, nagyon jól felkészült ellenség mozgása állandóan a bekerítés veszélyét hordozta magában. Rommel számára ez világos példája volt annak az általa is nagyon jól ismert alapelvnek, melynek igazságáról kisebb méretekben a harcmezőn maga is meggyőződött: aki mindent meg akar védeni, az nem tud megvédeni semmit. Stratégiailag Lengyelország számára az egyetlen reményt egy Németország ellen nyugaton indított offenzíva jelentette volna, de ez a remény roppant csalókának bizonyult. Operatív értelemben még reménykedhettek abban, hogy ha sikerül időt nyerniük, akkor az ország nyugati részében, a Visztulától nyugatra fekvő területeken elkerülhetik a lengyel hadsereg fő erőinek bekerítését. A lengyelek ehelyett ugyan időnyerésre, de egyenes vonalú védekezésre rendezkedtek be, és igen optimistán arra számítottak, hogy csak nyolc hétig kell egyedül harcolniuk. Erre a feladatra a lengyel erők teljesen alkalmatlannak bizonyultak. A németeknek a déli és északi szárnyakon végrehajtott mélyen átkaroló hadműveleteit meg lehetett volna állítani, ha ennek a feladatnak tulajdonították volna a legnagyobb fontosságot, és a lengyel hadsereg főerőit a bekerítéstől nem fenyegetve a keleti területeken tarthatták volna. De egy ilyen széles fronton való védekezés eleve kudarcra volt ítélve. Visszatekintve bármily furcsának látszik is, a németek szemében a lengyel csapatok szerencsétlen elhelyezése valami mást is bizonyított. Lengyelországot még az 1918-as reflexek alapján a németek keleti szárnyát veszélyeztető agresszív és fenyegető erőnek tartották, mely Franciaországgal szövetségben állandó nyugtalanságot okozott, és Németország gyengeségét kihasználva bármikor készen állt a támadásra. A németek szerint a lengyel csapatok hagyományos elhelyezkedése is pontosan ezt jelentette, ráadásul tükrözte a lengyelek rossz lelkiismeretét is, amiért igazságtalanul területeket raboltak el Németországtól. A német megítélés szerint ezek a

csapatelhelyezések megfeleltek azoknak a lengyel vízióknak és terveknek, hogy tovább terjeszkednek Kelet-Poroszország és FelsőSzilézia irányába, s újabb német területeket kebeleznek be. Ezeket az elképzeléseket azonnal valóra váltanák, ha a német erőket egy francia támadás a nyugati területekre vonná. Hogy ezek az elképzelések milyen szerepet játszottak a lengyel stratégiai gondolkodásban, azt ma már nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, az viszont határozottan állítható, hogy a végkifejlet szempontjából semmilyen jelentőségük nem volt. Szeptember végére Lengyelország katonai ereje hosszú időre megszűnt létezni. Németország számára a lengyelországi hadjárat mindenekelőtt az új német hadsereg erejét, felkészültségét, magas fokú harci szellemét bizonyította. A vezetés is kitűnően vizsgázott. Bár jobban volt felszerelve, de a német katona felülmúlta ellenfelét a csatamezőkön, mint ahogy minden szinten fölötte álltak a lengyeleknek, az energikus csapatvezetés, a kezdeményezés és a kombinatív készség terén is. Ezt a győzelmet egy olyan hadsereg, mely a megelőző öt év során olyan hihetetlen tempóban fejlődött ki a Reichswehrből, csakis a vezetés rendkívüli intelligenciájának és felkészültségének köszönhetően érhette el. Az első Blitzkrieg sikeréhez elengedhetetlenül szükség volt a Reichswehr által felkészített hivatásos és tartalékos tiszti állományra. Seeckt tábornok elképzelései tehát teljes mértékben beigazolódtak Lengyelországban. * Vajon Rommel mennyit láthatott a lengyelekre váró szomorú sorsból? Lengyelország lakosságának jelentős részét elvesztette, a korábban Németországhoz tartozó területek ismét beolvadtak az anyaországba. A keleti tartományokat a Szovjetunió kebelezte be, és a renitens vagy annak tartott elemeket borzalmas körülmények között megsemmisítette vagy deportálta. Lengyelország központi területei alkották lényegében a német gyarmatként működő Főkormányzóságot. Bár a németek novemberben formálisan deklarálták a „független Lengyelország” megalakulását, de ezen területek nyugalmáért továbbra is az SS-t terhelte a felelősség, s ennek

érdekében szabad kezet biztosítottak számára. Ez a szabad kéz politikája már jóval a hadjárat kezdete előtt várható volt, ehhez meg is tették a szükséges előkészületeket. A Lengyelországot elözönlő öt német hadsereg mindegyike mellé egy SS Einsatzgruppét rendeltek, melyek mindegyike minden hadtest mellé kiállított egy Einsatzkommandót. Ezek az egységek voltak a felelősek az elfoglalt területeken a kémelhárításért, a politikai ellenőrzésért, s közvetlenül az SS vezetőnek, Heinrich Himmlernek tartoztak beszámolási kötelezettséggel. A Birodalom Biztonsági Igazgatóságának, a Reichssicherheithauptamtnak a vezetője, Reinhard Heydrich 1940 júliusában sokatmondó, rövid beszámolót készített a lengyelországi hadjárat tapasztalatairól. Említést tesz arról, hogy bár a harcoló csapatokkal és a hadseregek törzseivel általában jó volt az együttműködés, de a magas rendfokozatú tisztek alapvetően másképpen közelítették meg „az állam ellenségei” semlegesítésének és letörésének kérdését. Ez egymásnak ellentmondó parancsok kiadásához vezetett Himmler és a Wehrmacht főparancsnoksága között. A Wehrmacht parancsnokai valóban azt az utasítást kapták, ne avatkozzanak bele az SS akcióiba, és a későbbiek folyamán világossá vált, ezek a „törvényes” akciók tömeges gyilkosságot jelentettek, s messze túlnőttek még a legszigorúbb partizánellenes tevékenység keretein is. A lengyel partizántevékenység hamar elkezdődött, ami kellő ürügyet adott a terroristaellenes tevékenység mezébe bújtatott erőszak tobzódásának. Az „állam ellenségei” jelzővel megbélyegzett zsidók tömeges lemészárlása számos esetben az illetékes Einsatzkommandók szóbeli parancsára történt. A németek által elfoglalt Lengyelország az SS hitbizományává változott. Rendkívül valószínűtlen hogy Rommel, aki a varsói győzelmi parádé után azonnal és örökre elhagyta Lengyelországot, valamit is tudott volna a lengyelekkel kapcsolatos tervekről. Ezt a borzalmas politikát meglehetős diszkrécióval vezették be, és egészen biztosan nem vitatták meg a katonai tanácskozásokon. Hogy a lengyelekkel meglehetősen keményen bánnak, eléggé közismert volt, és a

közvélemény ezt el is fogadta. A hadműveletek során Rommel is észrevette: az egészséges férfilakosságot összegyűjtötték, és német felügyelet alatt kemény munkára fogták be. Ebben ő nem látott semmi kivetnivalót. A lengyelek állandó problémát okoztak Németországnak, régóta létezett a „lengyel kérdés”, s a Wehrmacht erre most megadta a választ. A Wehrmacht vezetésében sem volt túlságosan erős a hajlandóság, hogy kesztyűs kézzel bánjanak a partizánokkal. A vezérkarnál szolgálatot teljesítő Wagner ezredes, aki Beckkel együtt már benne volt a vezérkaron belüli, időnként aktivizálódó náciellenes összeesküvésben, már a háború második napján kitört partizánháborúval kapcsolatosan a következőket írta: „Szigorú és kemény parancsokat adtunk ki, melyeket magam fogalmaztam. A halálos ítéleteket semmi nem pótolja. A megszállt területeken egyszerűen nincs más mód a rend fenntartására.” Hasonló drákói intézkedések háború idején nem számítanak rendkívüli dolognak, s ezeket a békés, kevesebb megpróbáltatást jelentő időkben elfogadhatatlan lépéseket a háború sikeres megvívása érdekében szükséges megtenni. A szigorúság még összeegyeztethető Rommel gyakorta megnyilvánuló lovagiasságával, de semmi köze sem volt az SS által elkövetett tömeggyilkosságokhoz. Rommel csak később – sokkal később – kezdett valamit sejteni abból, hogy a keleti fronton mivel járt együtt a német győzelem. Barátja, Blaskowitz tábornok, aki a lengyelországi hadművelet idején az 5. hadsereget irányította, a háború egy későbbi szakaszában megkérdezte Rommeltől vajon tudjae, hogy őt, Blaskowitz vezérezredest miért nem léptették még elő tábornaggyá? Blaskowitz maga adta meg mindjárt a választ is, mely szerint ennek oka abban keresendő, hogy annak idején Lengyelországban nem értett egyet az SS akcióival. Blaskowitz valóban írt egy elítélő jelentést az SS túlkapásairól, valamint ezeknek a harcoló csapatok erkölcsi tartására gyakorolt negatív hatásáról. A jelentést megmutatták Hitlernek, aki türelmetlen, lekicsinylő szavakkal nyilatkozott a hadsereg vezetőinek hasonló állásfoglalásairól. „A háborút nem lehet megvívni az Üdvhadsereg módszereivel!” – jelentette ki Hitler.

* A lengyelországi hadjárat után Rommel kapott néhány nap szabadságot. Wiener Neustadtba utazott, majd október 5-én visszatért Varsóba, s a parádén ott állt Hitler oldalán. Az elmúlt mindennapok során Rommel Hitler asztalánál ebédelt és vacsorázott, s néha közvetlenül mellette foglalt helyet. A Führer főhadiszállása akár a hadműveleti területeken, akár otthon, mindig is egy kis udvartartás volt, az udvar minden tulajdonságával: többek között az udvaroncok intrikáival együtt. Rommelnek hamarosan rá kellett jönnie, a Hitler és közötte kialakult szívélyes kapcsolat mások részére bizonyos bizalmatlanság forrásává vált. Rommel továbbra is fenntartás nélkül csodálta Hitlert. Még mindig hálás volt neki azért, amit Németországért tett. Hallatlanul nagyra értékelte, hogy Hitlernek sikerült teljesen helyreállítania a német nemzet erkölcsi tartását. Csodálta azt a diplomáciai tehetségnek tetsző politizálást, mellyel Hitler annyi hazafias célt megvalósított, és mellyel mindeddig oly kevés nemzetközi ellenállást váltott ki. Behunyta szemét a túlkapások fölött, nem tulajdonított nagy jelentőséget a Führert körülvevő néhány nemkívánatos személynek, akik viszont oly nagy mértékben különböztek magától Hitlertől. Közvetlen és szívélyes kapcsolata Hitlerrel őszinte örömmel töltötte el. A hadjárat során igen sokat beszélgettek, egyszer több mint kétórás eszmecserét is folytattak különböző katonai problémákról. A harcok véget érte után Rommel gyanította, hogy Hitler odaadó segédtisztje, Schmundt ezredes ellenszenvvel viseltetik iránta. Visszatekintve ez eléggé meglepőnek látszik, és ha így volt is, akkor is csak rövid ideig tarthatott, hiszen a későbbiekben Schmundt egyik legbizalmasabb barátja lett, aki igen hasznos információkat juttatott el Hitlerhez a nehezebb idők beköszönte után is. [Barátja, Blaskowitz tábornok, aki nem helyeselte az SS módszereit] Rommel már saját jövőjét illetően is magabiztossá vált.

Novemberben töltötte be negyvennyolcadik évét. A Führerre minden bizonnyal egyértelmű és maradandó benyomásokat gyakorolt. Ha nem is annyira résztvevőként, de szemlélőként ismét belekóstolt a háborúba. Meggyőződött arról, hogy tapasztalataival, képzettségével, reakcióival, minden tulajdonságával tökéletesen megfelel az 1939-es háború követelményeinek is. Formálisan még mindig a Katonai Akadémia állományába tartozott, de már jelezte Lucynak, nem valószínű hogy sokáig ezen a helyen hagyják. A Führer főhadiszállását a lengyelországi hadjárat után megszüntették, de Rommelt továbbra is Berlinben tartották arra az esetre, hogy egy újabb hadjárat esetén ismét útra keljen az Amerikával. [A Mark-IV típusú német harckocsi] Rommellel saját további sorsáról is beszéltek, s ő bátran, kertelés nélkül hangot adott kívánságának, mely szerint szeretne egy páncéloshadosztályt irányítani. Személyi kérdésekkel foglalkozó fölöttesei ezt nem tartották lehetségesnek, s felvetették a kérdést, mit tudhat Rommel a harckocsikról és a páncélosok alkalmazásának taktikai kérdéseiről. Rommelben eziránt és saját magával kapcsolatban nem merültek fel kétségek. Mint katona felismerte, hogy a páncélozott, nagy mozgékonyságú csapatok irányítása nem feltételez semmiféle különleges technikai ismeretet. Minden azon múlik, valaki mennyire ismeri, mennyire érti a háború lényegét. Végül állítólag Hitler járt közben az érdekében, legalábbis Rommel ebben a hiszemben volt. 1940 februárjában Rommelt kinevezték az ország nyugati részében, Bad Godesbergben állomásozó 7. páncéloshadosztály parancsnokává. Nem sokkal ezután a hadosztályt az Ahr völgyébe telepítették át. Mikor elhagyta Hitler közvetlen környezetét, búcsúzóul a Führer a Mein Kampf egy dedikált példányával ajándékozta meg. * Mikor Hitler számára világossá vált, a nyugati hatalmak nem hajlandók elfogadni Lengyelország német lerohanását, és nem szándékoznak békét kötni, akkor az európai sakktáblán teendő

következő lépés is felülvizsgálatra szorult. Hitler legalább egy vonatkozásban elszámította magát. Mindig meggyőződése volt: ha Anglia végleg szembesül a német erővel és elszántsággal, akkor a barátság útját fogja választani. Ebben viszont roppant kegyetlen csalódás érte. Hitler egyszerűen érthetetlennek találta európai akciói és a lengyel kérdés kapcsán tanúsított angol ellenállást. Egyáltalán nem fenyegette az angol érdekeket, melyeket – mint ahogy oly gyakran hangoztatta – messzemenően tiszteletben tart. A háborút közvetlenül megelőző években Hitler, ha kelletlenül is, de kénytelen volt maga is meggyőződni az angol álláspont hajthatatlanságáról. 1939 őszén viszont Hitler kénytelen volt szembenézni Anglia kibékíthetetlen, ellenséges magatartásával. Ez gyakran felbőszítette, mert továbbra sem értette az indítóokokat. Állandóan annak szükségességéről prédikált, hogy Angliának újra fel kell ismernie közös érdekeit Németországgal, hiszen mindkettejük legfőbb ellensége a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok. Rettenetesen feldühödött, amikor értesült arról, hogy az angolok hadat üzentek, hiszen ez olyan lépés volt, melynek bekövetkeztét a hangzatos angol kijelentések ellenére sem tartotta lehetségesnek. A lengyel ügyet a Wehrmacht sikeresen megoldotta, de a katonai győzelem mit sem változtatott a szövetségeseknek a megtépázott Lengyelország iránti rokonszenvén. Minden kísérlet hiábavalónak bizonyult, hogy éket lehessen verni Anglia és Franciaország közé, akik együttesen erősebbek voltak, mint Németország. Több hadosztályuk és harckocsijuk volt mint a németeknek, haditengerészetükkel szemben Németország csupán elenyésző erőt tudott kiállítani, ráadásul mindketten hatalmas gyarmatbirodalommal is rendelkeztek. Hitler kelletlenül ismerte fel, hogy az az egyetlen lehetőség a számára, ha Angliával és Franciaországgal egyetlen, döntő csapással végez. Offenzívát kell indítani nyugaton, hogy biztonságban lehessen tudni az atlanti frontot. Hitler terveiben és látomásaiban végső soron volt valami következetesség. Egy ilyen offenzíva lényegében bevezető lépés lenne. Németországnak élettérre van szüksége, és ezt a teret csak keleten szerezheti meg magának. Hitler húsz éve erről álmodozott.

A nyugaton indítandó offenzíva viszont hatalmas feladatok elé állította a német vezérkart. A főparancsnokság bizonyos körei és barátaik még mindig hittek abban, hogy Németország elkerülheti a tragédiát, ha a nácikat megfosztják a hatalomtól, és Hitlert a további hódítások lehetőségétől. Abban reménykedtek, hogy ezt a magas rangú tábornokok nyugati offenzívát megtagadó ultimátuma segítségével el is lehet érni. De ami a lényeg – ez így van minden hadseregben, minden társadalomban – a szakemberek ezúttal is szakemberek módjára viselkedtek, és végezték munkájukat. Mikor Rommel 1940 februárjában átvette a 7. páncéloshadosztály parancsnokságát, akkor a nyugati offenzíva tervei is nagyon előrehaladott állapotban voltak. Hitler ősszel szerette volna megindítani a támadást, és csak nehezen, kelletlenül fogadta el a szakmai tanácsot, hogy ennek sikerét az időjárási feltételek komolyan veszélyeztetik. Egy ilyen támadás végrehajtásához gyors előrehaladásra van szükség, s azt az eső, a sár, az úttalan utak nagymértékben megnehezítik. A jó repülési feltételek s az egyre hosszabbodó napok csak elősegíthetik egy ilyen háború sikerét. A lengyel hadjárat során bebizonyosodott – bár abban mindenki egyetértett, ezt a franciáktól teljesen eltérő felszereltségű és felkészültségű ellenféllel szemben hajtották végre –, hogy a páncélozott erők gyorsaságával, az általuk okozott sokkhatással, a légierő összehangolt támogatásának segítségével hamar döntésre lehet vinni az eseményeket; de ehhez kedvező feltételekre is szükség van. Minden hadsereget, a németet is beleértve, még mindig kísértette az elhúzódó állóháború réme. Németország számára a háború ily módon való alakulása egyenesen végzetes lett volna. Ha valaha, akkor Németországnak most volt szüksége a háború gyors befejezésére. Egy elhúzódó, költséges háború nem számított elfogadható megoldásnak. Hitler elégedetlen volt a vezérkar által előterjesztett hadműveleti tervvel, a Fall Gelbbel. A lengyelországi győzelem után abba a hitben ringatta magát: rendelkezik olyan katonai bölcsességgel és tekintéllyel, hogy semmibe vehesse vagy felülbírálhassa a főparancsnokság álláspontját. A nyugati offenzíva ősszel történő megindítására vonatkozó „döntése”, valamint Hollandia, Belgium, és

Luxemburg semlegességének nagyon is sok veszélyt magában rejtő megsértése a hadsereg vezetőivel történő minden előzetes konzultáció nélkül fogalmazódott meg. Hogy a szakemberek tiltakozása eredményeként ezt később felülvizsgálták, visszavonták, kiegészítették, az nem változtat azon a tényen, hogy Hitler korlátlan cselekvési szabadságot kívánt biztosítani magának a tisztán katonai jellegű kérdésekben is. Hitler diktálni akart, s ez a magatartása egyre erősebb hatást gyakorolt Németország, a német hadsereg és majd később Erwin Rommel sorsára is. Hitlernek ez volt a stílusa. Az igen éles eszű, tisztán látó Eric von Manstein jellemzése szerint a „végtelenül gátlástalan, nagy intelligenciájú, hallatlan akaraterővel rendelkező” Hitlernek védhető indokai voltak arra, hogy miért fogadja akkora türelmetlenséggel a szakmailag előkészített és eléje terjesztett hadműveleti tervet. A koncepció nem a vezérkar agyszüleménye volt – mely nyugaton mindig is a védekező stratégia mellett állt ki hanem egy főképpen Hitler által szorgalmazott elképzelés, mely egy Belgiumon és Hollandián keresztül végrehajtandó hatalmas, átkaroló hadmozdulatot irányzott elő a szövetségesek balszárnyán. A vezérkar viszont abban reménykedve, hogy az időjárási körülmények és az esetleges politikai tényezők következtében az egész ügy halasztást szenved, valóban nem állt elő egy átdolgozott, javított tervvel. A tábornoki kar számos tagjának az volt az álláspontja, hogy a legcélszerűbb német stratégia az lenne, ha megvárnák a szövetségesek kezdeményezését, majd arra ellentámadással válaszolnának. A szövetségesek így magukra vállalnák Belgium semlegessége megsértésének ódiumát és a felelősséget a támadással együtt járó áldozatokért. Ez a koncepció nem kívánt sürgős intézkedéseket, már csak azért sem, mert azzal mindenki tökéletesen tisztában volt, hogy a franciáknak eszük ágában sincs támadást intézni ellenük. A vezérkar kelletlenül dolgozott. Hitler a telet annak az embernek a keserűségei és dühkitörései közepette töltötte, akinek eddigi eredményeit, elképzeléseit a vonakodó, a lelkesedés ösztönző erejétől megfosztott beosztottak megpróbálják elvitatni, meghiúsítani. Most

pedig itt van az új elképzelés. Az ötlet újdonsága magának a tervnek a célkitűzésében rejlett, mely radikálisan különbözött az előzőétől. Az eredeti azt tűzte ki célul, hogy Franciaország és a szövetségesek fegyveres erőit a lehető legteljesebb mértékben, egyszerre semmisítsék meg, s a lehető legtöbb területet szerezzék meg Belgiumban, Hollandiában és Franciaország északi részén; ezt használva majd felvonulási területként az Anglia ellen indítandó szárazföldi és tengeri hadműveletekhez. Főnökének, Rundstedtnek teljes támogatását élvezve Manstein október óta harcolt ezért a változtatásért. A második világháború legjobb stratégáinak véleménye szerint az eredeti, hivatalos terv csupán félmegoldás volt, és megfosztotta volna Németországot legfőbb erényétől, a már kipróbált offenzív erőtől és attól a képességétől, hogy egy rövid ideig tartó, gyorsan lebonyolított hadjárat során döntésre vigye az eseményeket. Az új tervet Sichelschnitt kódnév alatt fogadták el. Mivel a terv célkitűzései igen ambiciózusak voltak, részletei is alapvetően különböztek az előzőéitől. Nem kevesebbet tűzött ki célul, mint a totális, teljes győzelmet. Ez már nem a „tartsd a szárnyat mindig erősen” időkből származó átkaroló hadművelet egyszerű módosítása és megismétlése volt, hanem jelentős súlyeltolódások mentek végbe rajta. így a fő támadó erő – Rundstedt „A” hadseregcsoportja – a szövetséges erők bal közepére mér döntő csapást az Ardennek körzetében. Helyesnek bizonyult a feltételezés, mely szerint a szövetségesek balszárnya a német offenzíva megindulása után azonnal Belgium területére lép, és a tervek szerint előrenyomuló angol és francia csapatok Bock tábornok erős, de túlnyomórészt nem páncélos erőkből álló „B” hadseregcsoportjával találják szembe magukat. Közben Rundstedt a páncéloshadosztályok többségével a Maginot-vonaltól északra áttör. Ezzel közvetlen veszélybe kerül a szövetségesek belső oldala és balszárnya, valamint a francia hadsereg erőinek zömét alkotó, a Maginot-vonalon állomásozó csapattest. Ezzel a szövetségesek frontja nyomban ketté is szakadna. Aztán pedig a legnagyobb erőket a francia hadsereg Somme-tól délre telepített erői ellen lehetne irányítani.

Az új koncepciót Hitler is elfogadta, és az a február 20-án kiadott operatív parancsban nyert végső megfogalmazást. A hadművelet sikere jelentős mértékben az „A” hadseregcsoporthoz tartozó hét páncéloshadosztály teljesítményétől függött. Az összesen tíz hadosztályból álló német páncélos erőkből hét tehát ezen a fronton indít majd támadást. Ezek ereje messze alatta maradt a francia páncéloserőknek, ráadásul a francia harckocsik minőség tekintetében sem maradtak el a németekétől. A csata sorsát a páncéloshadosztályok parancsnokainak ügyessége és energikus hadvezetése, valamint a csapatok bátorsága és kitartása dönti majd el. Az „A” hadseregcsoport páncélosok alkotta ékének olyan terepen kell megindítania a támadást, mely a harckocsik számára kedvezőtlen: jól védhető, erősen erdős, a Meuse folyó szegélyezi, és mögötte az Ardennek utolsó, nyugati láncai húzódnak. Az Ardenneken túli nyílt terepszakaszt a Sambre, az Aisne és a Somme folyók szabdalják, de azon túl már ott húzódik a La Manche csatorna. Alkatát és temperamentumát figyelembe véve, ez minden tekintetben testhezállónak ígérkezett Erwin Rommel számára. Rommel 1940. február 15-én vette át a hadosztály parancsnokságát, pontosan azon a napon, amikor a hadosztály feladatait is tartalmazó hadműveleti tervet megváltoztatták. Rommel első teendője volt megismerkedni hadosztályával, felszerelésének, főként harckocsijainak legfőbb jellemzőivel. A 7. páncéloshadosztály egy három harckocsizászlóaljból álló, összesen 218 darab harckocsit számláló páncélosezredből (a 25-ösből), egy páncélozott felderítőzászlóaljból, két – egyenként három zászlóaljból álló – gyalogezredből, egy motorkerékpáros és egy műszaki zászlóaljból tevődött össze. A hadosztályhoz tartozott még egy kilenc ütegből és 36 lövegből, valamint egy hetvenöt páncéltörő löveggel rendelkező harckocsielhárító zászlóaljból álló tüzérezred is. A téli időszak folyamán a hadosztály gépesített egységeinek járműveit teljes páncélzattal ellátott szállítójárművekkel váltották fel. Rommel harckocsijai vegyes összetételűek voltak; felét a viszonylag könnyű páncélzattal rendelkező cseh, a másik felét pedig a kitűnő minőségű,

német gyártmányú Panzer Mark III. és Panzer Mark IV. típusú harckocsik alkották. A komoly harci erőt képviselő 37. felderítőzászlóaljat háromtengelyes, 38 milliméteres löveget hordozó járművekkel látták el. A német páncéloscsapatok létrejöttének élharcosa és legfőbb szószólója, Guderian tábornok jelenleg az „A” hadseregcsoportnál egy páncéloshadtest parancsnoka volt. Guderiant hosszú éveken keresztül a páncéloserők prófétájaként tartották számon, aki soha nem szűnt meg hangoztatni és dicsérni a harckocsik nyújtotta előnyöket, lehetőségeket. A próféták többségéhez hasonlóan, elképzeléseivel és rögeszméivel ő sem vívott ki túlzottan nagy népszerűséget saját hazájában, s minduntalan meg kellett küzdenie azokkal, akik nem hittek a páncéloscsapatok, különösen a harckocsik nyújtotta lehetőségekben, illetve azokban az előnyökben, melyeket alkalmazásuknak Guderian tulajdonított. Meg kellett győznie tiszttársait és a vezérkart, hogy ezeket a gyorsan mozgó csapategységeket mozgás és harc közben is lehet irányítani, és igenis ki lehet fejleszteni az irányításukhoz szükséges kommunikációs rendszert. Guderian már 1914 óta komoly tapasztalatokkal rendelkezett a kommunikációs berendezések, sőt még a gyermekcipőben járó vezeték nélküli kommunikációs technika terén is, és állandóan hirdette a harcok és az ellenőrzés rádión keresztüli irányításának döntő fontosságát. Ebből fakadóan azt is, hogy a mozgásban lévő egységek parancsnokainak az első vonalban kell tartózkodniuk, és onnan kell irányítaniuk a küzdelmet. Ebben a tekintetben rokonlelkek voltak Rommellel. 1934-ben, az új fegyvernem létrejöttekor Guderian a vezérkari főnök feladatkörét látta el, s állandóan kemény, gyakorta magányos csatákat kellett vívnia fegyverneme érdekében. Egészében véve győztesen került ki ezekből a vitákból. A Lengyelországban aratott győzelem fényesen igazolta álláspontját. A „Vigyázat, harckocsi!” címmel 1937-ben megjelent könyvében azzal érvelt: minden azon múlik, hogy valaki a feltételezettnél gyorsabban tudjon mozogni, s gyors mozgásával megnehezítse vagy lényegében lehetetlenné tegye az egymást követő védelmi vonalak kiépítését. A nyugati fronton lévő

német csapatoknál már ez volt az uralkodó szemlélet. Ez azt jelentette, hogy Erwin Rommel itt otthon érezte magát. Ez a szemlélet ennek ellenére még mindig nem érvényesült maradéktalanul. A Guderian és később Rommel által is képviselt hadviselési módszerért folytatott küzdelmet nem volt könnyű megnyerni. 1944-ben az eseményekre visszatekintve, Rommel a következőket írja: „Volt ez a bizonyos klikk, mely még mindig elkeseredetten harcolt a módszerek mindenféle korszerűsítése ellen, és makacsul ragaszkodott ahhoz az elmélethez, hogy a gyalogság minden hadsereg legfontosabb alkotórésze. Elképzelhető, hogy ez igaz lehet Németország keleti fronton harcoló csapatai esetében, de semmi esetre sem lesz igaz a jövőben, amikor majd a harckocsi áll a taktikai gondolkodás középpontjában.” Teljesen természetes módon a 7. páncéloshadosztály parancsnoksága átvételének első percétől kezdve Rommel a páncélosegységek olyan lelkes és meggyőző hívévé vált, mint amilyen kitartással Guderian próbálta előmozdítani ezen a fegyvernemérdekeit. Elméletének az volt a lényege, hogy egy megfelelő erővel és jól megszervezett utánpótlással bíró összfegyvernemi páncéloserő meghatározó szerepet játszhat egy hadjárat során, és megfelelő szakértelemmel, bátorsággal irányítva döntő fontosságú operatív – és így végső soron stratégiai – sikereket érhet el. Ha a csapatok oldala nyitva marad, akkor erre nem az az orvosság, hogy a támadást lelassítva átcsoportosítás segítségével védekezzenek ellene, hanem még viharosabb előrenyomulással a mögöttes területeket meg a kommunikációs rendszert veszélyeztetve meg kell bénítani az ellenfél reakcióképességét. A „front” így teljesen tépette válik, egy meghatározott vonal helyett az összekeveredett ellenséges és saját erők zűrzavara fogja alkotni. A siker titka továbbra sem a frontvonalak kiigazításában rejlik, hanem abban, hogy előrenyomulással, a légierő intenzív támogatásával, a gyalogsági erőkkel szorosan együttműködve rá lehessen kényszeríteni az ellenfélre a győztes akaratot és harcmodort.

Pontosan ez volt az, amit Rommel mindig is gyakorolt és hirdetett. Most legnagyobb megelégedésére egy páncélos egység parancsnokaként lehetősége nyílott arra, hogy elméleteinek helytállóságát bizonyítani tudja. * Rundstedt negyvenöt hadosztályból álló „A” hadseregcsoportjának haditerve voltaképpen nagyon egyszerű volt. Az áttörésért és a siker kibontakoztatásáért List tábornok 12. hadserege volt felelős, melyben a két páncéloshadtest együttműködését Kleist tábornok hangolta össze. Ezek alkották a Kleist vezette páncéloscsoportot, mely magát a 12. hadsereget vezette. Kleist hadtestének déli szárnya Guderian parancsnoksága alatt állott. A 12. hadseregtől északra Kluge 4. hadserege folytatta az előrenyomulást, élén Hoth tábornok páncéloshadtestével, mely a hozzá tartozó két hadosztályt egymáshoz képest szöget bezáró tengelyek mentén irányította. A jobbszárnyon von Hartlieb tábornok 5., a balszárnyon pedig Rommel 7. páncéloshadosztálya nyomult előre. Rommel ezek szerint azon két páncéloshadosztály egyikének volt parancsnoka, mely Kleist páncéloscsoportja északi oldalának jobbszárnyát fedezte. Rundstedt hét páncéloshadosztálya egy hetven kilométer széles frontszakaszon nyomult előre az Ardenneken keresztül, és lényegében a hadseregcsoportnak az ellenség testébe hasító ékét alkotta. Minden hadosztályparancsnok megkapta előrehaladásának vonalát, kijelölték számukra azokat az utakat, amelyeket saját belátásuk szerint vagy igénybe vettek, vagy sem; megjelölték a hadosztályok felvonulási területe között húzódó határokat, és pontosan meghatározták a célokat. Mindnyájan megkapták szektoraikat, ahol el kellett érniük a Meuse-t, a legkomolyabb akadályt jelentő folyót. Mindenki tisztában volt azzal, ott sor kerülhet komoly torlódásra is, hiszen a kijelölt terepszakaszokat nagy kiterjedésű erdőségek borították, s bár a páncélosok útjában semmilyen terep nem jelent komoly akadályt, mégis számos olyan útszakasz volt, ahol az oszlopok egy-egy útvonalon

összetalálkozhattak. Ez komoly előrehaladási problémát is jelenthet azon túl, hogy így sebezhetőbbé is válnak. Minden hadosztályparancsnok tudta, hogy miután az Ardenneket maguk mögött hagyták, és átkeltek a Meuse-ön, akkor már új helyzet alakulhat ki, új lehetőségek nyílhatnak, és új veszélyekkel kell számolniuk. Még Moltke tábornok mondta annak idején, hogy „egyetlen terv sem viseli el, ha megbolygatják”, de a németek tervét mindennek lehetett nevezni, csak merevnek nem. Az első szakaszban a 7. páncéloshadosztály a „békeidők” állomáshelyéről, Eifelből megindulva Belgium. Németország és Luxemburg határának találkozási pontja közelében átlépi a belga határt, és közvetlenül Dinanttól északra átkel a határtól légvonalban mintegy száz kilométerre húzódó Meuse-ön. Ezek után Hoth hadtestjeinek egyre mélyebbre hatolva az ország testébe, folytatni kell útjukat nyugat felé. Rommelnek a jelenlegi helyzetben nem is volt többre szüksége. * A nagy kaland kezdete előtti hónapok, azaz március és április folyamán Rommel egyre alaposabban megismerte hadosztályát. Rengeteget gondolkodott, és egyéniségének jegyeit rányomta az egész hadosztály arculatára. A gyors, metszően éles, semmiféle tunyaságot, lazaságot nem tűrő, találékony, állandóan érdeklődő, mindig a lényegre tapintó, hallatlan energiával rendelkező Rommel igen magas követelményeket támasztott beosztott parancsnokaival szemben. Szenvedélyesen hitt a fizikai felkészültség fontosságában, maga is minden hajnalban rendszeresen futott. Nem tudta elviselni az elpuhult, tehetetlen beosztottakat. Rendfokozatra való tekintet nélkül mindig türelmetlen volt azokkal szemben, akik nem feleltek meg a követelményeknek, és most hadosztályparancsnoki beosztása csak nagyobb hangsúlyt adott ennek a türelmetlenségnek. A parancsnokság átvételét követő harmadik héten leváltotta egyik zászlóaljparancsnokát, s elégedetten tapasztalta: ezzel a lépésével osztatlan elismerést vívott ki magának az egész hadosztályon belül. [A 7. páncéloshadosztály parancsnoka, Erwin Rommel vezérőrnagy tisztjei között]

Ami a politikát illeti, Hitler iránti csodálata egyik napról a másikra fokozódott, s a norvégiai hadjárat után, amikor a németek sikeresen és akadálytalanul megszállták az országot, és a brit intervenciós erőket visszaszorították a tengerparti sávra, akkor Rommel határtalan lelkesedéssel mind katonai, mind pedig politikai szempontból zseniálisnak minősíti Hitlert. Göbbels propagandaminisztériumából Rommel törzséhez rendeltek egy harminchat éves fiatal, nemzetiszocialista tisztet, Karl-August Hankét, akit Rommel azonnal a harckocsiba ültetett, hogy tanulja meg, mit is jelent katonának lenni. A 7. páncéloshadosztályban hamarosan eloszlott minden kétség, hogy mit érthet egy gyalogsági parancsnok a páncélosokhoz. A lehetőségek és a titkosság szabta követelmények keretein belül a hadosztály intenzív felkészülésbe kezdett. Szinte szünet nélkül tartották a lő- és menetgyakorlatokat, de az előkészületekben mégis a kommunikációs gyakorlatok szerepeltek a legnagyobb súllyal. Rommel igen sok időt töltött azzal, hogy kialakítsa a küszöbön álló hadjárat során alkalmazandó parancsnoki módszereit. A mozgó harci egységek korszerűen gondolkodó parancsnokaihoz hasonlóan ő is egyértelműen annak híve volt, hogy a harcot közvetlenül a csatamezőn, a front élvonalából irányítsa. Harc közben szinte maguktól adódnak a kihasználásra váró, kedvező lehetőségek, melyeket csak a helyszínen lehet észrevenni és megragadni. Ám egy nagy és bonyolult összfegyvernemi formáció vezetése és a kritikus pontokon történő jelenlét összehangolása nagyon átgondolt módszert igényel. Rommel hadvezetési technikájára – ami némileg módosult, de lényegében ugyanaz maradt akkor is, amikor már páncéloshadsereget irányított – az volt a jellemző, hogy ideje túlnyomó részét egy speciálisan az ő céljaira átalakított harckocsiban töltötte, mellyel bejárhatta az egész harcmezőt, ahonnan hatékonyan tudott kapcsolatot tartani beosztott parancsnokaival, saját parancsnoki harcálláspontjával, állandó összeköttetésben tudott lenni a hadosztálytörzs (később hadtest, majd hadsereg) hadműveleti tisztjeivel. Gyakran beült egy felderítőgép pilótaülésébe – jól képzett

pilóta is volt –, ha úgy vélte, így jobban fel tudja mérni a pillanatnyi helyzetet. Bízott tisztjeiben, hogy ők is tudnak „olvasni a harcban”, és maguktól is rájönnek a szükséges teendőkre azokban az esetekben is, amikor neki tőlük távol, a front egy másik szakaszán kell lennie. Ha beosztott parancsnokai a kialakult helyzetnek megfelelően egy-egy parancsot felülbíráltak – ez több alkalommal is előfordult –, akkor az utólagos értékelés során nem elmarasztalásban, hanem dicséretben volt részük. Olyan vezetői gárdára volt szüksége, mely képes az önálló gondolkodásra, alapos szakmai tudással, megalapozott ítélőképességgel bír, és rendelkezik azzal az erkölcsi bátorsággal, hogy önállóan cselekedjen, s ezért a későbbiekben vállalja is a felelősséget. Ezek voltak a német vezérkar legnemesebb hagyományai, és Rommel maga is ezt az elvet vallotta, ezt a gyakorlatot követte. [Rommel vezérőrnagy gyakran repülőgépről figyelte páncélosai mozgását] Rommel számára nem volt elhanyagolható apróság a hadosztályon belül. Rendszeres tanácskozásokat tartott a tisztikar számára, melyen a legfiatalabb és legalacsonyabb rendfokozatú tisztek is részt vettek. A kialakult helyzetnek megfelelően új mozgásformációkat vezetett be, például a Flachenmarschot, amikor nyílt terepen az egész hadosztály zárt, négyszög alakzatban halad előre. Teljesen világossá tette mindenki számára, beosztott parancsnokaitól megköveteli a kezdeményezőkészséget, azt hogy ne várjanak a részletes parancs megérkezésére, hanem az általános haditervvel összhangban használják saját fejüket, energiájukat és ítélőképességüket. Ha Rommel bele akart avatkozni egy-egy alegységének taktikai megoldásaiba, akkor ezt meg is tette, de soha nem szerette, ha cselekvés helyett az ő jóváhagyására várnak. Rommel – a huszonöt évvel ezelőtt jól megtanult lecke alapján – minden elképzelhető tűzeszköz együttes alkalmazásában hitt attól függetlenül, hogy elméletileg az adott fegyver alkalmazható-e az adott körülmények között. Tűzzel árasztani el az ellenséget, kihasználni a gyorsaság és a sokkhatás nyújtotta kedvező helyzeteket. Nem szabad

törődni az oldalról vagy a mögöttes területekről fenyegető veszélyekkel, hanem gyorsan és mélyen előre kell nyomulni.

KILENCEDIK FEJEZET Az utolsó leheletig Erwin Rommel, a manőverezés nagymestere számára a második világháború 1940. május 10-én kezdődött. A Wehrmachton belül olyan szigorú hírzárlatot rendeltek el, hogy a tisztek túlnyomó többsége a megindulási parancsot csak 9-én délben vagy az ezt követő órákban kapta meg. Ezt megelőzően természetesen számos térkép- és terepgyakorlatot tartottak, melyek olyan részletességgel szimulálták a csapatok előtt álló feladatokat, hogy a hadjárat során biztosan volt legalább egy olyan törzs, melynek csupán a dátumot kellett átírni a gyakorlat tervezetén, s ennek alapján máris hozzá lehetett kezdeni a tényleges harci feladat végrehajtásához. A támadás megindításának napját és óráját a legnagyobb titokban tartották, hogy ezzel is biztosítani lehessen a meglepetés adta előnyöket. Az elkövetkező öt nap során Rommel magatartása és parancsnokolási módszerei jellemzőek maradtak egészen pályafutása végéig. Rommel 7. páncéloshadosztályának központi felvonulási vonala Eifeltől a belga határon keresztül St.Vith és Vielsalm érintésével az Orthe folyóig vezetett. A folyón Hottonnál történő átkelés után tovább Marche és Ciney felé, a Meuse folyóig, melyen Dinantnál kellett átkelni. A kijelölt haladási irányban az erősen erdős terepet keskeny szorosok és meredek hegyoldalak nehezítették. Számítottak rá hogy a belgák minden olyan szorost berobbantanak és eltorlaszolnak, mellyel meg tudják állítani a harckocsioszlop előrenyomulását. Nyilvánvalóan nem túlzottan nagy erőfeszítések árán óriási fennakadást és torlódást lehet előidézni a menetoszlopban, és így az úton lévő több ezernyi jármű rendkívül sebezhetővé válik egy légitámadás esetén.

A 7. páncéloshadosztály előrenyomulásának iránya

A felvonulás hősei minden bizonnyal a forgalomirányítók és a Luftwaffe pilótái voltak. Az előbbiek minden szinten rendkívül gyorsan és nagy találékonysággal határozták meg a kitérőutakat, és bizony erre gyakorta szükség is volt. Rommel a későbbiekben maga is azt írta, hogy számos útakadályt könnyedén ki lehetett kerülni, ha egy nyílt téren keresztülvágtak, vagy a mellékútvonalakat használták, sőt esetenként a hadosztály egy emberként dolgozott az akadályok elhárításán. A belgák kevés úttorlaszt tartottak tűz alatt, s Rommel megemlíti, hogy a hadosztály előrehaladását még rövid időre is csak nagyon ritkán sikerült lefékezni. Mindenesetre egy páncéloshadosztály útvonalának egy felrobbantott híd vagy egy jól kiképzett kráter miatt történő megváltoztatása, olyan megoldások megtalálása, ahol az útvonal és a műszaki létesítmények elbírják a harci járművek súlyát, nem könnyű dolog. De Hoth hadtestének forgalomirányítói sikerrel birkóztak meg ezzel a feladattal is. Kisebbnagyobb súrlódásokra, panaszokra így is sor került, de egészében véve a végeredmény nagyon meggyőzőnek bizonyult. A Luftwaffe is kitűnően látta el feladatait. Az „A” hadseregcsoport légitámogatását biztosító, ezerötszáz repülőgéppel rendelkező két repülőhadtest pilótáinak többségét május 10-én csak a kora hajnali órákban riasztották azzal a paranccsal, hogy tizenöt perc

múlva jelenjenek meg eligazításon. Ha az előrenyomulás valami komolyabb akadályba ütközött, a Luftwaffe sikerrel biztosította a légitámogatást. Az első két nap során az a feladat hárult rá, hogy áttörhetetlen ernyőt vonjon az előrenyomuló hadosztályok fölé, hogy a szövetségesek ne zavarhassák meg felvonulásukat a Meuse irányába. Ezt a feladatukat csodálatra méltó eredményességgel látták el, a francia és az angol légierő még csak kísérletet sem tehetett a német előrenyomulás megzavarására. A szövetségesek főparancsnoksága északon Hollandiára és a belga-német határ középső szakaszára összpontosította figyelmét, ahol a német jobbszárny erőteljes támadására számítottak a francia és angol csapatokkal szemben. Manstein várakozásának megfelelően ezek az ellenséges csapatok akadálytalanul előrenyomulhattak a Brüsszeltől keletre húzódó vonalig, ahol Bock „B” hadseregcsoportjával találták szembe magukat. A szövetségesek minden tekintetben gyenge légi tevékenységüket főképpen az északi szárnyon, és nem az Ardennekben fejtették ki. [Rommel harckocsijai a belga határ közelében] Rommel megindulásának első óráiban akadt azért néhány probléma, ennek következtében a hadosztály előrehaladásának üteme némileg elmaradt a tervezettől. St.Vithben ennek ellenére a város négy hídja közül hármat sikerült épségben kézrekerítenie a hadosztály előtt „rejtve” haladó, a térségbe beszivárgó német egységeknek. Ezt a manővert a későbbiekben több alkalommal is megismételték, s az ezzel kapcsolatos eltúlzott történetek a későbbiekben számos nyugtalanító legendát ültettek el az ellenség gondolkodásában. Rommel előrehaladása nem bizonyult akadálytalannak. A belga hegyivadászok bátran harcolva időnként megtorpanásra kényszerítették ellenfelüket. Ezzel együtt a második nap közepére a 7. páncéloshadosztály már hetven kilométert haladt előre, s Hottonnál átkelt az Ourtheon. Huszonnégy órával később Rommel már maga mögött hagyta Cineyt és Leignont, ezzel a megtett kilométerek száma százra emelkedett. Már jóval jobboldali szomszédja, az 5. páncéloshadosztály előtt járt. Hoth hadtestparancsnok azonnal felismerte, hogy a Rommel-hadosztály lendületben van, így erősítésre

van szüksége. Ezért a szomszédos hadosztályból a 31. páncélosezredet is Rommel parancsnoksága alá rendelte. Ezzel elkerülhetővé vált, hogy a mindössze egy páncélosezreddel – bár az a szokásos kettő helyett három zászlóaljból állt – rendelkező Rommel hiányt szenvedjen harckocsikban. [Hoth tábornok, a hadtestparancsnok] Hothnak ez a döntése helyesnek bizonyult. Rommel saját, 218 harckocsiból álló, 25. páncélosezrede eddig elfoglalta a kijelölt felvonulási sávban lévő összes utat és területet, de az erősítés következtében Rommel eredeti frontszaka kiszélesedett, hiszen a 31. páncélosezred Werner ezredes vezetésével valamivel már az északra haladó, 5. páncéloshadosztály többi csapatteste előtt járt. Rommel így szélesebb frontszakaszon, egy páncélosezreddel, számos harckocsival és páncélozott szállítójárművel gazdagodva törhetett előre nyugati irányba. Az volt a feladata, hogy a Meuse-höz kijutva keljen át a folyón, hozzon létre hídfőállást, építsen hidat, majd vigye át páncélosait a folyó túlsó oldalára. Minden parancsnokhoz hasonlóan ilyen körülmények között Rommel is abban reménykedett, hogy olyan tempóban tud előrehaladni, ami nem hagy időt az ellenség számára hidak felrobbantására. Reményei nem váltak valóra. Mikor az élen haladó német egységek – Werner páncélozott szállítójárművei és saját motorkerékpáros zászlóalja – május 12-én, vasárnap délután elérték a Meuse völgyét, akkorra már a hidakat felrobbantották. Ekkor száztizenöt kilométernyire voltak a megindulási ponttól, és az éjszaka leszállta előtt a keleti part túlnyomó része már a németek kezén volt. Rommel motorkerékpáros zászlóalja ezután merész lépésre szánta el magát. Dinanttól északra, a város és Yvoir között félúton a folyót, a keleti parton lévő Houx faluval szemben egy apró szigetecske osztja két ágra. A keleti partot és a szigetet egy régi, kőből épült, meglehetősen ingatag gát kötötte össze. A duzzasztógáton a járműveit hátrahagyó motorkerékpáros zászlóalj katonái óvatos léptekkel átkeltek a szigetre, melyről még azt sem tudták, vannak-e rajta ellenséges egységek. Egyetlen katona sem pottyant a Meuse vizébe, ráadásul a sziget teljesen néptelen volt, s a

túlsó oldalán találtak is egy, a nyugati partra átvezető, átkelésre alkalmas zsilipkaput. A 7. páncéloshadosztály első egységei tehát már átkeltek a Meuse-ön, s hamarosan néhány századnyi erősítést is kaptak a 7. gyalogezredtől. Ezek a századok hamarosan a franciák erős géppuska- és ágyútüzébe kerültek. Teljesen véletlenül Rommel két francia hadtest csatlakozási pontjánál jutott ki a folyóhoz, és a francia erők túlnyomó része jóval a folyón túl, egy magaslaton helyezkedett el; úgyhogy az átkelésnek ezt a szakaszát észrevétlenül sikerült végrehajtani. Az ellenség viszont észbekapott, felmérte mi történik, s a németek hamarosan jelentős veszteségeket kezdtek szenvedni. Rommel már nem tudott további erősítést a folyó túlsó partjára átküldeni, és a sebesülteket sem tudta a folyón keresztül visszahozni. Másnap, hétfőn hajnalban Rommel felmérte a helyzetet, és ettől a perctől kezdve személyesen határozta meg az események további menetét. Rommel hadosztálytüzérsége már elfoglalta állásait, ahonnan tűz alatt tudta tartani az egész Meuse völgyet, és a mögötte magasabban fekvő területeket is; a tüzérségi megfigyelők pedig a motorkerékpáros zászlóalj és a lövészszázadok után maguk is átkeltek a túlsó partra. Dinantot és a Meuse völgyét a francia tüzérség tűzzel árasztotta el. Páncéltörő ütegeik számos, a folyóhoz közelítő német harckocsit megsemmisítettek. Meghiúsult a németek azon kísérlete is, hogy gumicsónakokkal juttassanak át erősítést a túlsó partra, hiszen a nyugati parton jól álcázott tüzelőállásokból a franciák vagy a belgák a folyó környékét zárótűz alá vették. A nyugati parton lévő német csapatok veszteségei tovább növekedtek, és a májusi pirkadat első fényeinél a franciák már azonnal tüzet nyitottak, ha a keleti parton bármilyen német mozgást tapasztaltak. Néha Rommel közvetlen közelében is felrobbant egy-egy ágyúlövedék. Kiadta a parancsot, hogy gyújtsanak fel néhány házat a Meuse völgyében, s az így keletkezett füstfüggönnyel rontotta az ellenség látási viszonyait. Ezek után gépkocsival Dinant déli szektorába hajtatott, ahol látta, az olyan erős ellenséges tűz alatt áll, ami lehetetlenné teszi az átkelés ottani folytatását. Visszatérve

harcálláspontjára ott már Kluge hadseregparancsnok és Hoth hadtestparancsnok fogadta, akikkel röviden ismertette a kialakult helyzetet, majd azonnal vissza is ment a Meuse partjára. Parancsnoki gépkocsiját néhány száz méternyire a folyótól keletre hagyva, gyalogosan rohant előre. Közben, ahogy később elmondta, a saját légiereje bombái potyogtak körülötte. A Meuse egy másik duzzasztógátjához akart kijutni. Rommel néhány harckocsit és két tábori löveget a Leffenél lévő duzzasztógáthoz rendelt. Egyik beosztott parancsnoka a következőképpen idézi fel a történteket: „Balra pillantva észrevettem Rommel tábornokot és segédtisztjét, Schraepler őrnagyot. Megállítottam a harckocsimat, a tábornok erre azonnal bemászott a toronyba. Schraepler őrnagy követte. Tüzérségi és géppuskatűzben indultunk el ismét Dinant irányába. Ötszáz méter után három francia gyalogost vettem észre a tőlem jobbra húzódó lövészárokban. Megállítottam a harckocsimat, s a franciák magasba emelték a kezüket. Ezt nagyon vonakodva és lassan csinálták, ezért előhúztam revolveremet, hiszen a toronyból derékig kint állva igen csábító célpontot nyújtottunk.” [Támadásban a 7. páncéloshadosztály Belgium mezőin. Rommel tábornok ezúttal is a legelső harckocsiban ült] Rommel ezután kiadta a parancsot: induljon el a Meuse partján húzódó úton északi irányba, lövegtornyát fordítsa balra, és szünet nélkül tartsa tűz alatt a nyugati parton lévő ellenséges állásokat. Elérve az északi átkelési pontot „személyesen vettem át a gyalogezred 2. zászlóaljának parancsnokságát”. A harckocsi fegyvereinek fedezete alatt ismét vízre bocsátották a gumicsónakokat, és az átkelés újra elkezdődött. Rommel az első csónakban kelt át a túlpartra. A nyugati parton lévő állásokat jobb állapotban találta, mint ahogy azt a túlsó partról feltételezte. A lövészszázadok már beásták magukat, s ahol lehetett tovább szélesítették a keskeny hídfőállást. Páncéltörő fegyverekkel nem rendelkeztek, s mikor felhangzott a kiáltás: ellenséges harckocsik, akkor Rommel maga irányította a

védelmet. A kézifegyverekből nyitott tűz, ami gyakori és jellemző módszerévé vált, amikor meg akarta állítani vagy meg akarta zavarni az ilyen fegyverek ellen különben teljes védettséget élvező ellenséges harckocsik előrenyomulását, ezúttal is megtette a hatását. Személyes közbelépésével sikerült megszilárdítani a hídfőálláson lévő csapatok pozícióit, majd a nem túl meggyőző francia ellentámadás visszaverésével helyreállt az egységek önbizalma is. A duzzasztógáton átkelt motorkerékpáros zászlóalj immár a völgyből kifelé haladva Grange falu felé közeledett. A környéken kialakított francia védelmi vonal imitt-amott már megsérült, de alapvetően azért épen maradt, és félelmetes erőt képviselt. Rommel ezután visszatért a folyó keleti partjára, majd gépkocsival az északon lévő 6. gyalogezred felvonulási területére indult. Itt már nem csupán a gyalogság, hanem a páncéltörő egységek is átkeltek a nyugati partra, sőt a hídépítés is elkezdődött. Rommel, aki állítólag maga is beleállt a folyóba, segédkezni a hídverésnél, parancsot adott az utászszázad parancsnokának: az eredeti tervektől eltérően egy nagy, tizenhat tonna teherbírású hidat építsenek. Erre a harckocsik miatt feltétlenül szükség volt, mert Rommel minél előbb szerette volna harckocsijait a túlsó parton tudni. Később maga is beismerte, előre is gondolhatott volna arra, hogy egy nagyobb teherbírású híd megépítése szükségessé válhat. Rommel hamarosan átgördülhetett vezérharckocsijával a nyugati partra. A franciák továbbra is heves tűz alatt tartották az átkelőhelyeket és a megközelítési pontokat, a motorkerékpáros zászlóalj pedig Grange-nál a francia csapatok kemény ellenállásába ütközött. Rommel visszament a túlpartra, s úgy döntött, megszervezi harckocsijai éjszakai átkelését. Már erősen sötétedett. Úgy tűnt, Rommel egyszerre mindenütt jelen van. „Olyan volt, mint a forgószél”, emlékezett vissza egyik alárendeltje. Az emberek már egymástól kezdték el kérdezgetni: „Ezen a Rommelen nem fog a golyó?” Dinanttól öt kilométernyire nyugatra, pontosan Rommel haladásának középpontjában helyezkedett el egy Onhaye nevű

falucska, és a településtől közvetlenül északra, egy kelet-nyugati irányba hosszan elnyúló erdőség húzódott. Onhaye szerepelt azon a térképgyakorlaton, melyet Rommel néhány héttel azelőtt, még Bad Godesbergben végeztetett el beosztott parancsnokaival. Már akkor arra a megoldásra jutottak, hogy a Meuse-ön történt átkelés után Onhaye-t azonnal el kell foglalni, s ez szolgál majd a következő nagy előretörés kiindulópontjául. Abban is korábban állapodtak meg, hogy Onhaye elfoglalását a legcélszerűbben úgy lehet végrehajtani, ha a települést az erdő mellett, az északi oldalon megkerülik, s ezzel a nyugatra vezető útvonalat is elvágják. Május 14-én, kedden, reggel kilenc órakor Rommel arról értesült, hogy a Bismarck ezredes parancsnoksága alatt álló 7. gyalogezrede a Meuse völgyében elszenvedett veszteségek és a folyón keresztül vezető, még mindig bizonytalan utánpótlási vonal ellenére már erősen megközelítette Onhaye-t, és a terveknek megfelelően egy század készül elindulni az északi oldal megkerülésére. A közben ismét a nyugati partra érkezett Rommelnek eddig csupán mintegy harminc harckocsiját sikerült áthoznia a folyón. Úgy döntött, az egyikbe beülve a 25. páncélosezredet az Onhaye-tól északra fekvő erdőségbe vezeti, ahonnan aztán bármelyik irányba bevetheti a harckocsikat. Innen kitűnően vissza tudja verni a folyóvölgy felé irányított esetleges francia ellentámadást, meg tudja tisztítani Onhaye-t, vagy nyugaton könnyen csatlakozhat a hadosztály további előrehaladásának tengelyéhez. Megparancsolta Rothenburgnak, öt harckocsit bocsásson Bismarck rendelkezésére, ezzel is segítve a gyalogezred átkaroló hadmozdulatait. Állandóan figyelemmel kísérve a gyalogság és az öt kijelölt harckocsi mozgását a balszárnyon, a többi harckocsival Rommel maga is megindult az erdőség délnyugati sarka felé, ahová össze akarta vonni a Meuse-ön átkelt harckocsikat. A kijelölt pontra elérve Rommel harckocsiját kétszer is találat érte. Francia tüzérségi és páncéltörő ütegek tüzet nyitottak rájuk az Onhaye-tól nyugatra húzódó másik erdőségből. Rommel harckocsija lecsúszott egy meredek lejtőn, s úgy billent oldalra, hogy a lövegtorony mozgásképtelenné vált. Rommel vértől patakzó arccal, a legénységgel együtt kimászott a harckocsiból, s gyalogosan indult el

az erdő felé, ahová már parancsnoki harckocsiját várta. De közben azt is találat érte, és mozgásképtelenné vált. Kiadta a parancsot, a harckocsik az erdőn keresztül húzódjanak keleti irányba, s vonuljanak fedezékbe. Ez a megtorpanás csak rövid ideig tartott, s Rothenburg ezredes vezetésével harckocsijai estére már teljesen megtisztították a franciáktól Onhaye környékét. A híddal közben a műszakiak teljesen elkészültek, s a 7. páncéloshadosztály szilárdan megvetette lábát a Meuse nyugati partján. Ezzel a hadosztály nem volt egyedül – bár Rommel előőrseinek jutott az a dicsőség, hogy elsőnek keljenek át –, mert május 14-én estére a Guderian tábornok parancsnoksága alatt álló mindhárom páncéloshadosztály is átkelt a folyó nyugati partjára. Rommel megtartotta a következő napra szóló eligazítást a parancsnokok részére. A hadosztály Rothenburg 25. páncélosezredének vezetésével megindul nyugati irányba, ahol, ha lehetséges, elkerüli a településeket, keresztezi a Philippeville-től keletre húzódó vasútvonalat – a Wehrmacht vezetése nem tudott arról, hogy a francia hadseregparancsnok ezt a vonalat jelölte ki a Meuse völgyéből visszavonuló csapatok evakuálására –, majd elfoglalja a Meuse vonalától negyven kilométernyire lévő Cerfontaine települést és környékét. A parancs értelmében a hadosztálynak folyamatosan kell előrehaladnia, s menetből kell leküzdenie az ellenséges állásokat, harckocsikat és menetoszlopokat. Az előrenyomulást mindenáron töretlenül folytatni kell. Ahol szükségesnek mutatkozik, az oldalakat tüzérséggel és harckocsikkal kell megvédeni úgy, hogy menet közben, felderítés nélkül, az időveszteséget elkerülve tüzet kell nyitni mindenre, ahol rejtett ellenséges állások gyaníthatok. Rommel maga is az ezredhez csatlakozik. Rommel maga írta, hogy a Meuse-ön történt erőszakos átkelés sikerének titkát a harc szoros kézben tartásában kell keresni. A rádió alkalmazása az azzal együtt járó rejtjelzéssel elfogadhatatlan időveszteséget eredményezett volna. Rommel kódolatlan szóbeli parancsnokkal irányította az ellenfél testébe hatoló lándzsa hegyét. Személyesen szervezte meg és állította helyre a korai veszteségektől és a heves ellenséges tűztől némileg megzavarodott első egységben a

rendet. Személyes jelenlétével is ösztönözte és fokozta a hídverés tempóját, bár megjegyezte: ha előrelátóbbnak bizonyul, akkor később nem kellett volna ennyire aktívan beleavatkoznia a munkálatokba. Ó irányította a nyugati parton lévő egységet, hogyan űzzék el páncéltörő fegyverek nélkül az ellenséges harckocsikat. Menet közben megsebesülve maga vezette a 25. páncélosezred harckocsijait a következő támadás megindulási helyére akkor, amikor az ezrednek még csupán alig egyhatoda érkezett meg a Meuse nyugati partjára; ő irányította harckocsijait fedezékbe, amikor azok a rövid életűnek bizonyult francia ellenállásba ütköztek. Talán a sors akarta így, hogy éppen ezekért a közvetlen frontvonalon, harc közben szerzett érdemeiért kapja meg május 13-i sikereiért Másodosztályú Vaskeresztjéhez, május 15-ért pedig Elsőosztályú Vaskeresztjéhez a kiegészítő szalagokat. Valaki azt mondhatná, hogy ezeket az akciókat valamelyik alárendeltjének vagy éppenséggel alárendeltje alárendeltjének kellett volna irányítania, hiszen a hadosztályparancsnoknak az a feladata, hogy térkép és rádió segítségével „olvasson a harcban”, előkészítse a következő lépést, nem pedig az, hogy távcsővel a nyakában, ordítozva rohangáljon a golyózáporban. Azt is mondhatná valaki, ezzel beleavatkozott parancsnokai munkájába, átnyúlt a fejük fölött. Felmerülhet az a kérdés is, hogy mindazt, amit hadosztályparancsnokként megtett, vajon nem tudta volna megcsinálni egy felelősen gondolkodó hadnagy, százados vagy ezredes. Hiszen a Wehrmacht nem szenvedett hiányt energikus, tehetséges, talpraesett tisztekben. Mindezt lehet mondani, meg lehet kérdezni. Rommel erre úgy válaszolhatna: nem volt, aki nála jobban tisztában lett volna azzal, hogy a kedvező lehetőségek mennyire mulandó természetűek, és hogy a parancsnoknak milyen gyorsasággal kell ezeket felismerni és kihasználni. Rommelnek érzéke volt ahhoz, hogy az ütközet során hol és mikor adódik olyan helyzet, ahol személyes jelenléte biztosítja a sikert. A jelenlét és távollét közötti különbség néha talán csupán percekben, de felbecsülhetetlen értékű percekben fejezhető ki, hiszen ez a kedvező lehetőség megragadását vagy elmulasztását is jelentheti. Egy ütközet megvívásának sikere néha múlhat egy maroknyi

csoporton, egy fiatal tiszten vagy annak katonáin. Kezdeményezőkészségük vagy az általuk elkövetett hibák kifejezhetők a szokásos katona zsargonnal, lefordíthatok a térképen feltüntetett nyilak nyelvére, de a pillanatnyi döntéseket sehol sem tartják nyilván; ezek gyakran ösztönös megérzésből, esetleg félelemből is születhetnek, de az esetek többségében meghatározó jelentőségük van. A parancsnoksága alatt álló csapatoknál szükség volt az összefogott, szívós, dinamikus, néha egy őrmesterhez hasonlóan ordítozó Rommelre. Május 15-én ismét a szokásos tempóban folytatták az előrenyomulást. Miután a francia csapatok megkapták a parancsot, vonuljanak vissza a déli területekre, Kleist páncéloscsoportja már maga mögött hagyta az Ardennek utolsó láncait, a Meuse mentén kiépített védelmi vonalakat, és tovább folytatta előrenyomulását nyugat felé. A számára kijelölt szektorban az „A” hadseregcsoport már száz kilométer szélességű fronton támadott. Még ezen a napon, messze északon a német támadó ék áttörte a Viscount Gort tábornok parancsnoksága alatt álló 1. francia hadsereg frontvonalát. Ezen a napon a várakozásoknak megfelelően Belgium irányába, a Brüsszeltől keletre húzódó Dyle folyó vonala felé tartó angolok – hogy összhangban legyenek a francia csapatmozgásokkal – szintén megkapták az első visszavonulási parancsot. Lényegében ez volt az első beismerése annak, hogy a németeknek sikerült áttörniük a szövetségesek védelmi vonalát. A németek, vagy legalábbis többségük, még mindig nem voltak tisztában azzal, rövid idő alatt mekkora sikereket értek el, s ha sejtették, akkor is hihetetlennek tűnt számukra. Rommel frontszakaszán az előretörő csapatok előtt még ott húzódott az állítólag áttörhetetlen Maginot-vonal. A hadosztály még mindig Belgium területén tartózkodott, és a belga-francia határ mögött volt a Maginot-vonal egyik meghosszabbított szakasza. A francia páncélosegységekkel Flavionnál történt rövid összecsapás után Rommel – szokásához híven most is az élen haladva – hadosztályát tovább vezette nyugati irányba. Az Ardennektől eltérően itt le lehetett térni a kiépített utakról. A terepet ugyan gyakran tarkították erdőfoltok és kisebb-nagyobb

települések, de azért egészében zavartalanul lehetett egyenesen a cél felé, toronyiránt haladni. Az időjárási viszonyok is kitűnőek voltak, s már egy zuhanóbombázó egységet is kirendeltek a hadosztály védelmére. Philippeville-től keletre hamarosan áttörték a franciák első vonalát. Rommel mindig és mindenhol továbbra is ugyanazt a technikát alkalmazta: gyors előrehaladás közben oldalra fordított lövegtornyokból tűzzel árasztotta el az erdők szélein, tanyaépületek között, a falvakban lévő vagy csak feltételezett ellenséges állásokat, igyekezett minden kedvező lehetőséget kihasználni, pánikot kelteni, megbénítani az ellenség cselekvőképességét. Philippeville-től északra vezérharckocsija ugyan tüzet nyitott egy szinte lőtávolon kívüli, a falutól déli irányban felbukkanó harckocsicsoportra, de egészében véve továbbra is zavartalan volt előrehaladásuk. Az ellenség kezdte tömegesen megadni magát. Egy harckocsi parancsnoka a következőképpen emlékszik vissza az eseményekre: „Rommel tábornok azt a parancsot adta, vegyem át a vezetést. Egy falu közepén, melyben érzéseim szerint franciák állomásoztak, elővettem a pisztolyomat, néhányat belelőttem a környező lakóházakba, majd elordítottam magamat: Soldats français, venez! A parancsszó elhangzása után kinyíltak a házak kapui, s több századra való francia katona feltartott kezekkel indult a gyülekezési helyül kijelölt térre.” Nagyszámú francia járművet, harckocsit sikerült zsákmányolni minden ellenállás nélkül. A harckocsik, melyek fegyverzete és páncélzata sokkal jobb volt a németekénél, azt a parancsot kapták, kövessék az előrenyomuló német menet oszlopot; a fegyvertelen járműveket és lefegyverzett katonákat pedig kelet felé visszairányították. Mindenhol teljesen döbbent, megzavarodott ellenség akadt az útjukba, a katonák csupán a menekülési utat keresték a számukra teljesen érthetetlen, katasztrofális helyzetből. További előrenyomulásuk során is mindenhol káosszal és szervezetlenséggel találkoztak. Hamarosan hírek kezdtek arról is szállingózni, hogy már a francia útvonalbiztosítók is segítik a német csapatok irányítását és mozgását, számos francia katona hajlandóságot mutat az országa meghódításában való

közreműködésre. Ezek a történetek futótűzként terjedtek a szövetséges csapatok katonái között, és csak fokozták a feltartóztathatatlan ellenséggel szembeni teljes reménytelenség érzését. Elhamarkodott következtetéseket igazságtalanság lett volna levonni ezen napok tapasztalatai alapján, s személy szerint Rommel erre nem is volt hajlamos. Az igaz, hogy a francia hadsereg számos egységénél a harci morál meglehetősen törékenynek bizonyult. A szövetségesek felvonulási és csapatelhelyezési terve, mely az Ardennekhez csatlakozó lineáris védelemre és a gyenge tartalékokra épült, elhibázottnak és sebezhetőnek bizonyult. Az is igaz, hogy a páncélozott egységek alkalmazásának francia elmélete korszerűtlen alapelvekre épült, hiszen a harckocsikat főként gyalogos csapategységek között szétszórva alkalmazták, nem tulajdonítva megfelelő fontosságot a gyorsan mozgó, összfegyvernemi felépítésű hadosztályoknak. Mindezek alapvető fontosságúak voltak, és meghatározták az események menetét. Ezt csak súlyosbította a csapatoknál egyre erősödő érzés, hogy valami váratlan katasztrófa áldozataivá váltak. A parancsnoki láncolat és szervezettség felbomlott, s minden, ami egy katonai közösségen belül az ismerős rendet és fegyelmet biztosította, egy csapásra semmivé vált. Nincs tehát abban semmi rendkívüli, ha a csapatok is úgy reagáltak mindezekre, mint ahogy bármely közönséges halandó hasonló helyzetben reagált volna. Ott keresték a biztonságot, ahol reményeik szerint meg is találhatták, s alávetették magukat azok akaratának és parancsainak, akik magabiztosan léptek fel velük szemben. A félelem is elcsitult egy időre, amikor rájöttek, nem minden ellenséges katona potenciális gyilkos, hogy még az is képes – ha hirtelen mozdulatokkal is –, de utat mutatni a biztonság, a pihenés, sőt még az ennivaló felé is. A megkönnyebbülés végső soron együttműködést is eredményezhet, és ez az együttműködés annál könnyebben és természetesebb módon adódik, minél több sorstársuk választja ezt a megoldást. Rommel már korábban is sokat töprengett azon, mit is lehet kezdeni a megtört, tartásukat elvesztett, menekülőben lévő csapatokkal. Meggyőződése volt, teljesen

reménytelen vállalkozás az ilyenekkel szemben drákói rendszabályokat alkalmazni, hiszen akaraterejük, önbecsülésük amúgy is odavan. A fegyelemmel együtt a bátorságuk és összetartásuk is tovaszállt, s ezeket kell először helyreállítani. Legcélszerűbb az ilyen szétzilált csapattesteket egy kijelölt körzetben összegyűjteni, majd időt hagyni arra, hogy soraikban helyreálljon a rend. 1940-ben viszont ezek a meggondolások még nagyon távol álltak a francia hadvezetéstől, ráadásul ehhez még arra is szükség lett volna, hogy valahol valaki tartsa a frontot. * Május 16-án az volt a feladatuk, hogy lépjék át a francia határt, és törjenek át a Maginot-vonal meghosszabbításán. Kora reggel érkezett a parancs: Rommel tartózkodjon a hadosztály főhadiszállásán. A délelőtti órákban meglátogatta Kluge hadseregparancsnok, akivel ismertette a kialakult helyzetet, s vázolta a jövőre vonatkozó elképzeléseit. Beszámolója érthető módon célirányos volt, s azt kívánta szemléltetni, hogy ő bármilyen rohamléptekkel nyomul is előre, mégis gondosan megtervezte a harcot. Néha tévedett ugyan a körülmények megítélésében, de most, az adott helyzetben az a véleménye, a Maginot-vonal kemény diónak ígérkezik. Terv szerint Sivrynél lépte át a francia határt, majd Clairfaytson keresztül Avesnes felé vette az irányt. Tüzérségét hadrendbe állította, majd kiadta a parancsot a 25. páncélosezrednek, hogy széthúzott alakzatban kezdje meg az előrenyomulást. * Rommel ezúttal is a páncélosezred parancsnokával, Rothenburggal egy harckocsiban foglalt helyet. A terv első részének végrehajtása mintaszerűen zajlott. A harckocsik elhaladtak Clairfayts mellett, a határon túl száz méternyire a velük tartó műszakiak kezelésbe vették a francia „erődrendszer” első tagját, egy hatalmas betontömböt, majd félredobálták a Clair-fayts-Avesnes-i úton felállított, acélból készült harckocsiakadályokat. A francia tüzérség és

a géppuskások ezután tüzet nyitottak, hamarosan megszólaltak a páncéltörő lövegek is, de Rommelnek az ösztöne azt súgta: ha a lendületben lévő páncélosezred folytatja útját, akkor könnyűszerrel keresztülszáguld-hat az ellenálló franciákon. Kiadta tehát a parancsot, hogy nincs megállás, s az eredeti tervtől eltérően nem kell bevárni a gyalogezredek megérkezését. Rommel, kicsit megkésve, rájött, hogy a Maginot-vonal nem jelent számottevő akadályt, és ha harckocsijai továbbra is a legnagyobb sebességgel törnek előre, akkor rövidesen kiérnek a kevesebb veszélyt rejtő szabad terepre. Sejtése beigazolódott. Rothenburg páncélosai a nagyobb lélektani hatás kedvéért nyomjelzős lövedékeket használva, megállás nélkül törtek előre, elözönlötték azt a területet ahol a franciák legjobban megerősített állásait feltételezték, majd akadálytalanul folytatták útjukat Avesnes felé. A műszakiak közben berobbantották a betonbunkereket. Rommel ezután a főcsapás irányába, Sars-Poterie felé vezette hadosztályát, melyet az Avesnes-be vezető szélesebb és egyenes út szelt ketté. Sars-Poterie-t zsúfolásig megtöltötték a teljesen demoralizált, szétzüllött francia csapatok, a hátrahagyott lovak és különböző járművek. Ellenállásra egyáltalán nem került sor. A meglehetősen nagynak számító Avesnes is tele volt francia katonával. Rommel a páncélosezreddel déli irányban megkerültette a várost, s hamarosan elérte az Avesnesből Landrecies-be vezető főútvonalat. Rommel az élen haladó harckocsiszázad mögött gépkocsira szállva, holdvilágnál is folytatta az előrenyomulást. Avesnes-t korábban lőtte a német tüzérség, ezért a környező fő- és mellékutakat teljesen ellepték a menekülők, a szekerek, autók, a fejvesztetten menekülő francia haderő maradványai. Mindenfelé leírhatatlan zűrzavar uralkodott. Rommel közben a foglyul ejtett franciák számára – ami két hadosztály méreteit is meghaladta – közvetlenül az út mentén rögtönzött fogolytábor létesítését rendelte el. Mivel most előretörő csapatai élén tartózkodott, és a hadosztály menetoszlopa nagyon hosszúra nyúlt, így a rádiókapcsolat fenntartása is erősen megnehezült. A páncélosezred mostanra már szétszakadt: egy zászlóaljnyi harckocsi Avesnes túlsó oldalán rekedt, mert egy

időközben a városba vonuló francia harckocsizászlóalj egy időre keresztezte a hadosztály előrenyomulásának útját. Rommel képtelen volt kapcsolatot létesíteni hadosztálya törzsével, mely valahol messze lemaradva követte az előretörő éket. Természetesen a magasabb parancsnoksággal is csak a hadosztálytörzsön keresztül tudott volna kommunikálni, de még saját törzsével sem tudott kapcsolatba kerülni. Rommel közben elért az Avesnes-n túli kijelölt célhoz – eközben hadosztálya sok-sok kilométernyire elhúzódva követte az Avesnes-t Philippeville-lel összekötő útvonalon –, és egyáltalán nem zavarta az ellenség várható reakciója. Továbbra is mindenáron, minden rendelkezésére álló eszközzel – ami már csak az élen haladó páncélos- és egy motorkerékpáros zászlóaljból állt –, még a sötétség beállta után is folytatni akarta az előrehaladást Landrecies irányába, hogy ott alkalmas helyet biztosítson hadosztálya számára a Sambre-on történő átkelésre. Ez már túlment a hadtestparancsnokságtól kapott parancson, mely Avesnes elfoglalását tűzte ki célul. Minden kísérlete meghiúsult, hogy jóváhagyást szerezzen a további előrehaladáshoz, de ennek ellenére május 17-én hajnalban kiadta a parancsot: Irány Landrecies! Ő maga továbbra is a hajnali négy órakor meginduló páncéloszászlóaljjal tartott. Később visszaemlékezéseiben megírja, szilárd meggyőződése volt, hogy az élen haladó páncélosokat szorosan követi a hadosztály is, mely időben felzárkózik, és részt tud venni minden előttük álló akcióban. Valójában pedig az történt, hogy a 7. páncéloshadosztály menetoszlopa az élen haladók gyorsasága és a menekülőkkel teli útvonalak zsúfoltsága miatt annyira széthúzódott, hogy azt már lehetetlen volt ellenőrzés alatt tartani. A rövid éjszakai órák alatt egyetlen harckocsit sem sikerült lőszerrel és üzemanyaggal feltölteni, s mivel korábban egyáltalán nem takarékoskodva ontották a tüzet a feltételezett francia állásokra, most egyszerre szűkében voltak a lőszernek is. Nem sokkal azután, hogy Landrecies felé megindult, értesült arról, hogy Avesnes-nél sikerült leküzdeni a francia páncélosokat, és ezért egy Panzer IV-essel hátraküldte Hankét, segítsen tisztázni a kialakult helyzetet. Hanke kiemelkedő bátorságot

tanúsítva maradéktalanul teljesítette a parancsot. A két páncéloszászlóalj tehát újra egyesült, és így a páncélosezred pirkadatkor folytatta útját. Landrecies-nél a Sambre-on átvezető hidat teljes épségben találták. Landrecies-t zsúfolásig megtöltötték a megadásra már türelmetlenül váró francia egységek, a francia katonai forgalomirányítók, a menekültek, s mindenfelé zavar, összevisszaság, rémület uralkodott. Hanke mindig kéznél volt, s most azt a feladatot kapta, vegye kézbe a még mindig barakkjaikban tartózkodó franciákat, sorakoztassa fel őket, vegye el a fegyvereiket, s indítsa őket útra kelet felé. Rommel közben tovább folytatta útját nyugat felé. Határozottan úgy érezte, semmi sem állíthatja meg, a 7. páncéloshadosztály legyőzhetetlen, s akár egyedül is meg tudja nyerni ezt az egész háborút. Volt ebben az egészben egy jó adag versenyszellem is. Azokban a pillanatokban Rommel nem tudta pontosan, sőt még körvonalakban sem sejtette, hogy déli szomszédai, a Reinhardt- és Guderian-féle hadtestek meddig jutottak el. De joggal feltételezte, ő jóval előttük jár, mert jobboldali szomszédját, a Hoth hadtestéhez tartozó 5. páncéloshadosztályt is alaposan megelőzte. Valójában előnye nem volt jelentős. Ezen a napon Rommel kijelölte hadosztálya számára a végső célt. „Rommel tábornok – emlékszik vissza az események egyik résztvevője – összehívta páncélosainak parancsnoki állományát, s a saját, klasszikus módján kiadta a parancsot. A csapás iránya: Le Cateau–Arras–Amiens–Rouen–Le Havre.” Egy fantasztikus álom, mely két hét leforgása alatt valóra vált, legalábbis majdnem valóra vált. [Rommel és Bismarck ezredes valahol Onhaye környékén] Rommel kétórás autóút után Pommereuilen keresztül Le Cateautól valamivel keletre kijutott egy magaslatra. Ismét csak az élen haladó páncéloszászlóalj volt mellette, de most úgy döntött, legjobb lesz összeszedni a hadosztályát, vagy legalábbis kideríteni, csapatai éppen

hol tartózkodnak. Kiadta a parancsot a zászlóaljnak, foglaljanak el sündisznóállást Le Cateau környékén, ő pedig egy Panzer III-as kíséretében gépkocsival visszament hátrahagyott csapattestjeihez. Mindenfelé letáborozott francia egységeket látott. Maga mögött hagyta Landrecies-t és Maroilles-en keresztül folytatta útját Avesnes felé. Eddig mindössze egyetlen, a hadosztályhoz tartozó lövészszázaddal találkozott, a többieknek nyoma veszett. Maroillesnél egy észak felől érkező, francia oszloppal találkozott, s azonnal utasította a mindig kéznél lévő Hankét, ugorjon fel az oszlopot vezető francia gépkocsira, és szóljon a parancsnoknak, azonnal forduljanak keleti irányba Avesnes felé. Miután forgalomirányítóként is elvégezte a dolgát, úgy döntött, elkíséri a franciákat Avesnes-be, ahol felsorakoztatta őket, majd letetette velük a fegyvert. 1940. május 17-e Rommel számára ilyen események közepette zajlott. Délután négy óra körül járhatott már az idő, amikor a hadosztály törzse a hadosztály többi csapattestével együtt megérkezett. Rommel a térképen kijelölte számukra a helyet a Sambre mindkét oldalán a határtól a Le Cateau-ig terjedő terepszakaszon. Éjfélkor új parancsot kapott. A 7. páncéloshadosztálynak folytatnia kell az előrenyomulást a Le Cateau-tól huszonöt kilométernyire lévő Cambrai irányába. Közben Landrecies-től északkeletre a Sambre egy másik hídját is sikerült kézrekeríteni, ráadásul az 5. páncéloshadosztály is kezdett felzárkózni. * Rommelt számos bírálat érte az 1940-es hadjárat után, melyben – saját beismerése szerint is – több alkalommal nem tudta pontosan, hol tartózkodnak hadosztályának csapattestei, és nem tudott minden alkalommal kiegyensúlyozottan reagálni a kialakult új helyzetekre. Az első ilyen esetre május 16-án és 17-én került sor, miután átkeltek a Meuse-ön. Továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a hadosztály élén haladjon, s ott olyan tempót diktált, ami a kaotikus viszonyok közepette lehetetlenné tette a csapattestek mozgásának összehangolását és az utánpótlás megszervezését. Azokban a májusi napokban minden hadsereg nehezen és keservesen tudott mozogni.

Hasonló problémákat jelentett ez az ellenség számára is, de a Luftwaffe parancsnokai továbbra is a helyzet magaslatán álltak, és biztosan is uralták a légteret. Tökéletesen helytálló volt az a megállapítás, hogy ha az ellenség oldalról támadást intéz a hadosztály ellen, s gyors csapatmozgatásra, átcsoportosításra, a tüzérség új fronton, új feladatokkal történő bevetésére lett volna szükség, akkor Rommel igen nehéz helyzetbe került volna. A német katonai gondolkodást és tárgyilagosságot dicséri viszont, hogy az ezen a két napon elért eredményeiért Rommelt Lovagkereszttel tüntették ki. [Rommel tábornok fáradtan, autójában állva várja leszakadt egységei megérkezését] Május 18-án kora reggel Rommel ismét felvette a megszokott tempót, újra megindult nyugat felé. Kiadta a parancsot a 2. páncéloszászlóaljnak, hogy Le Cateau-tól keletre csatlakozzon a többiekhez. Pommereuilnél érte utol őket, melyen az előző napon egyszer már keresztülhajtatott. Mire odaért, a városkát már újra elfoglalták a franciák, és elöl haladó páncélosait heves tüzérségi tűzzel, nehézpáncélosokkal támadták. A kialakult zavaros helyzetben a 2. zászlóaljat Orsón keresztül, egy kis déli kitérővel sikerült visszavezetnie. Délután három órakor, hosszú idő után végre ismét együtt volt a 25. páncélosezred két harckocsizó zászlóalja, és a mögöttes területeket is sikerült megtisztítani az ellenségtől. Rommel ekkor az élen haladó páncéloszászlóaljnak megadta az irányt Cambrai felé. Le Cateau és Cambrai között a terep nyílt és egyenletes, az előrehaladásban csupán néhány apróbb falvacska és egy Caudry nevű kisváros gátolta őket. Rommel utasította a harckocsiezredet, hogy a két nappal korábbihoz hasonlóan bontakozzanak szét, és széles fronton nyomuljanak előre a Cambrai-tól északra fekvő térségbe. A taktika ezúttal is tökéletesen bevált. Miután Cambrai is hamarosan a Wehrmacht kezére került, Rommel parancsot kapott, hadosztályával két napra álljon megpihenni. *

Mióta május 10-én átlépte a német határt, Rommel hadosztálya háromszáz kilométert nyomult előre, átkelt Nyugat-Európa egyik legnehezebb vízi akadályán, a Meuse-ön, és az utolsó két nap során több mint tízezer francia hadifoglyot indított útnak kelet felé. Megsemmisített több mint száz harckocsit, harminc páncélautót, huszonhét löveget. Közben a két nap alatt harmincöt emberük esett el a harcmezőn, és ötvenkilencen sebesültek meg.

TIZEDIK FEJEZET Szellemhadosztály Már teljesen nyilvánvaló volt a szövetségesek főparancsnoksága előtt, hogy a német „behatolás” igazából egy viszonylag keskeny frontszakaszon, de hatalmas erővel elkezdett offenzíva. A behatolástól északra elhelyezkedő angolok számára az is világos volt, hogy ebből a szektorból csak nyugati vagy északnyugati irányba lehetséges a visszavonulás. Május 19-én este, kilenc nappal a német támadás megindulása után, Gort tábornok először vitatta meg beosztott parancsnokaival az evakuáció lehetőségét. A brit expedíciós hadsereg jelenleg az Escaut folyó vonalában helyezkedett el, s jobbszárnya Lille-től harminc kilométernyire délkeletre, egy Maulde nevű kisvárosig húzódott. Ezen túl, mindössze ötven kilométeres távolságban Rommel hatalmas iramban tört előre Arras felé. Gortnak egy helyőrsége és két, a főhadiszállás tartalékait képező hadosztálya, az 5. és az 50. hadosztály állomásozott Arras-ban. Helyőrségei és hidakat őrző egységei abból a három „munkahadosztályból” álltak, melyeket az előző hónapok során küldtek át Angliából azzal, hogy szervezésüket, felszerelésüket, kiképzésüket majd Franciaországban fejezik be. Ezek a hadosztályok nem rendelkeztek semmiféle támogatással, nem volt se tüzérségük, se kiépített kommunikációs rendszerük, és a legtöbb esetben egyetlen módon, puskáikkal vehették fel a küzdelmet a jól felszerelt, magas szinten gépesített német csapatok ellen. Gort keletre néző frontvonala és a jobbszárny védelmére déli irányban elhelyezett csapattestek meghosszabbításában az 1. francia hadsereg helyezkedett el. Gort csapatait, továbbá a behatolástól északra elhelyezkedő francia erőket, valamint az egész belga hadsereget egyidejűleg északkeletről és délről fenyegette támadás. A délről jövő fenyegetés, Rundstedt „A” hadseregcsoportja már elérte a Somme torkolatvidékét; ezzel a szövetségeseket két részre szakította, Gort kommunikációs vonalát pedig elvágta a Le Mans környéki bázistól. Rundstedt úgy vélte, csapatai már majdnem teljesítették a nagy hadművelet első szakaszában rájuk háruló döntő fontosságú feladatot.

A Kleist-féle csoport maradéktalanul, sőt még túl is teljesítette mindazt, amit elvártak tőle. Guderian hadteste május 21-én kijutott a La Manche csatornához, s így Rundstedt figyelme most déli irányba fordult, ahol a francia haderő zöme összpontosult. Északon az „A” hadseregcsoport kész volt tovább fokozni a nyomást a bekerített angolokra és az 1. francia hadseregre, hogy így még jobban kiszélesítse a szövetségesek szárnyai között kialakult rést, és tovább zaklassa a most már minden jel szerint vereséget szenvedett ellenséget. Elégedett volt azzal a helyzettel, hogy neki kell az üllő szerepét játszania Bock „B” hadseregcsoportjának kalapácsával szemben, mely Belgiumon keresztül nyugat felé tartott, hogy csapást mérjen a szövetségesek balszárnyára. A német előrenyomulás szédítő sebességgel folytatódott, s fényesen beigazolódott annak az elméletnek az igazsága, hogy a szárnyakat fenyegető veszély nem fékezheti a lendületet és az előrehaladás ütemét. Hoth hadteste azt a parancsot kapta, kerülje meg Arras-t, majd további tevékenységét északnyugati irányba, Bethune felé folytassa. Lille-ben és környékén jelentős francia erők koncentrálódtak, sőt Escaut-nál még az angolok is előttük voltak. Hoth hadmozdulatai közvetlen átkarolással fenyegettek, és nagyon valószínű volt, hogy még Bock odaérkezése előtt elvágja a nyugat felé történő visszavonulás lehetőségét. A 7. páncéloshadosztály a balszárnyon nyomul előre, délről megkerüli Arras-t; míg a tőle jobbra, északon előrenyomuló 5. páncéloshadosztály a várostól keletre halad majd el; Rommel balján egy SS-hadosztály nyomul előre. Az Arrasban lévő angol helyőrség így teljesen elszigetelődik, s a támadó német csapatok közben minden időveszteséget okozó akadályt menetből söpörnek félre az útjukból. Május 21-én délután az „A” hadseregcsoporthoz riasztó hírek érkeztek. A 7. páncéloshadosztályt északról jelentős páncéloserőkkel rendelkező öt angol hadosztály támadta meg. Az ellenség ébredése, melytől mindenki tartott, végül bekövetkezett. Rommel először nyugatnak, majd az Arras déli pereménél észak felé elkanyarodó 25. páncélosezreddel együtt haladt előre. Mint

gyakran, most is bosszantotta az őket követő egységek általa lassúnak tartott haladási üteme. Ezen a délutánon éppen a 6. gyalogezred ellen volt valami kifogása, ezért három órakor az Arras-tól déli irányban lévő Ficheux-n keresztül visszaautózott, hogy egy kicsit gyorsabb mozgásra ösztökélje őket. Rá is akadt zászlóaljaira, és északi irányba, a hadosztály menetoszlopának eleje felé vezette őket, mely már elérte a Wailly nevű települést. Mikor Waillytől nem egészen egy kilométernyire újra csatlakozott páncélosaihoz, nyugati irányból hirtelen ellenséges tűz alá kerültek. Az egyik német páncéltörő üteg már el is foglalta állását, szünet nélkül lőve az Arras déli része felől támadó páncélosokat. Rommel kiugrott a kocsijából, gyalogosan folytatva az útját. Ekkorra már többi páncéltörő ágyújuk is harcra kész volt. Rommel pedig közben páncéltörő egységei mögött Waillyba sietett. Az angol harckocsik tüze zavart és felfordulást okozott a faluba érkezett német egységeknél, s a tábornok megpróbálta helyreállítani a rendet. Sietve beszállt páncélautójába, Waillytől nyugatra felhajtatott egy magaslatra, felmérni a helyzetet. Az emelkedőről jól látta, hogy a nyugat felől érkező ellenséges harckocsik már átkeltek az Arras-t Beaumetzcel délkeleten összekötő vasútvonalon, továbbá Berneville, valamint Bac du Nord felől egyre több harckocsi tart délkeleti irányba. Rommel egyik páncéltörő ütegétől a másikhoz rohant. Mivel mindenképpen meg akarta állítani a vastag páncélzattal rendelkező, brit Matilda típusú nehéz harckocsikat, a távolságot túlságosan nagynak ítélő tüzérparancsnok korábban kiadott parancsa ellenére tüzet vezényelt. Nem sokkal később az ellenséges harckocsik vagy megtorpantak, vagy lángnyelvek csaptak fel belőlük. Rommel tüzérségének parancsnoka nagyon elégedett volt az ütegek teljesítményével, s később azt írta, hogy „a hadjárat kezdete óta ez volt a zászlóalj legjelentősebb sikere”. Közben a Rommeltől keletre, a Tilloy, Beaurains és Agny körzetében lévő 6. gyalogezredet is támadás érte. Rommel azt írja, erős páncélos egységek támadták Arras felől, és igen nagy veszteségeket okoztak. Ezt a támadást is sikerült megállítani a páncéltörő és a most már harckocsik ellen is használt, nagy tűzerejű,

88 mm-es légelhárító lövegek együttes bevetésével. Az északi irányba tartó 25. páncélosezredet, mely az Arras-tól délnyugatra lévő gyalogos zászlóaljakat magára hagyta az ellenséges harckocsik támadásával szemben, Rommel este hét órakor visszafordította, és a támadó angolok jobb oldala felé irányította. A páncéloscsata során az ezred kilenc Panzer Mark III-as és Mark IV-es típusú, valamint számos könnyű harckocsit vesztett, és csak hét brit Matildát tudott megsemmisíteni. Ebben az összecsapásban az angolok eredményesebbnek bizonyultak. Időközben ugyanis az történt, hogy a brit csapatok főparancsnoka, Gort tábornok május 20-án Londontól azt az utasítást kapta: „Induljon meg délre, Amiens felé, támadjon meg minden útjába kerülő ellenséges erőt, és foglaljon el állásokat a francia hadsereg balszárnyán.” Egy térképre vetett pillantás után ebből az is kiderül, hogy ha ennek az utasításnak eleget tesz, akkor az angol hadseregnek minden érintkezése megszűnik Bock keletről támadó „A” hadseregcsoportjával, a balszárnyon teljesen magára hagyná a belga hadsereget, valamint a francia hadsereg jobb oldalon lévő maradványait, és mintegy száz kilométernyi utat megtéve át kellene törnie Rundstedt hadseregcsoportjának támadásban lévő páncéloshadosztályain. Anglia legnagyobb szerencséjére Gort figyelmen kívül hagyta ezt a nevetséges parancsot. Jól tudta, hogy a németek dolgát csak akkor tudja megnehezíteni, csakis akkor tudja lelassítani előrenyomulásukat, ha oldalról intéz ellenük támadást. Május 21-én a francia és belga csapatokkal felváltott, a kelet felé néző brit frontvonalról elvont három hadosztállyal megindította a támadást. Ezt a hadműveletet össze kellett volna hangolni egy május 26-án délről indított, nagyszabású francia offenzívával, melyre azonban soha nem került sor. Gort idejekorán felismerte, hogy ha hatékony lépésre szánja el magát, akkor azt minél sürgősebben meg kell tennie. Ezért még a szövetségesek Ypres-ben megtartott és az említett francia ellentámadást elrendelő tanácskozását megelőzően kiadta a parancsot egy korlátozott méretű, déli irányba mutató támadás minél előbbi, tehát május 21-én történő elindítására. Erre a hadműveletre Gortnak a

főhadiszállás tartalékából rendelkezésre állt az 5. és az 50. hadosztály, s a felderítő ezred könnyű harckocsijain kívül még a brit expedíciós hadsereg 1. páncélosdandárja hetvenkét Matilda típusú nehéz harckocsijával, ám ezek közül csak tizenhat volt felszerelve kétfontos, páncéltörő löveggel; a többieknek vastag páncélzatuk ellenére is csak géppuskáik voltak. Bár erre a támadásra két angol gyalogoshadosztályt is kijelöltek, de ezek létszáma messze elmaradt a szokásostól: mindkettőt csupán két dandár alkotta. A négy dandárból kettőnek a feladata így is Arras védelme volt. Ezek szerint összesen két dandár maradt a támadásra, és közülük is az egyik tartalékban maradt. Tehát az Arras-nál „két hadosztállyal” megindított ellentámadást csupán egy három zászlóaljból álló dandár hajtotta végre, s még ennek a dandárnak a három zászlóaljából is egyet tartalékba vontak: csak kettővel indították meg a támadást. A két hadosztály támadási frontja ily módon – ami a gyalogságot illeti – csupán a két zászlóaljat alkotó századok frontvonalára szűkült le. A gyalogság önmagában természetesen nem tette volna hatékonnyá az ellentámadást. Az Arras-nál indított offenzíva csak a brit „A” páncélos hadseregcsoporthoz tartozó harckocsik segítségével érhetett el bármilyen eredményt. Bár abban mindössze tizenhat löveggel is felszerelt harckocsi vett részt, de a tiszteletet parancsoló számban megjelenő Matildák (melyek valóban nagyszerűen megálltak a helyüket a Panzer III. és IV. német harckocsikkal szemben) éppen elegen voltak ahhoz, hogy az egészen az „A” hadseregcsoport parancsnokáig eljutó hírek már a német északi szárny ellen indított hatalmas páncélos offenzíváról számolhassanak be. Taktikai értelemben ez a hatás igen rövid ideig tartott. Rommel a reá jellemző energiával cselekedett. Személyesen szervezte meg a tüzérség működését, jelenlétével, fennhangon kiáltott parancsaival magabiztosságot, lelket öntött az embereibe, kiket valóban megzavart az események váratlan alakulása. Az összecsapás hamarosan fölényes német győzelemmel végződött. A legyőzhetetlenség érzése már kezdett beleivódni a német hadsereg tudatába, s ez az érzés nagyon veszélyessé válik, ha az események kedvezőtlenül alakulnak. A 7.

páncéloshadosztály négyszáz fős veszteséget szenvedett, s ebből kilencven volt az elesettek száma. Ez a négyszerese annak, amit a hadosztály az egész franciaországi előretörés során elszenvedett. Moss hadnagy, Rommel segédtisztje, tábornoka oldalán vesztette életét. (Korábbi segédtisztje Schraepler őrnagy, aki a Leffe-i átkelésnél sebesült meg, ezután jelentkezett szolgálattételre.) Rommel bár nagyon túlbecsülte a támadó ellenség erejét, az ellentámadás visszaverése után továbbra is megőrizte magabiztosságát. Az esemény kétségkívül kizökkentette nyugalmából, hiszen egy körültekintő parancsnoknak mindig készen kell állnia arra, hogy gyalogságát megvédje egy páncélostámadás ellen. Az is igaz, egy ilyen parancsnok nem valószínű, hogy Rommelhez hasonlóan rövid idő alatt meg tudott volna tenni ekkora távolságot a 7. páncéloshadosztállyal. Különben is a szövetségesek bátran vezetett páncélosainak megjelenése elég rendhagyó eseménynek számított. Hoth hadteste a parancsnak megfelelően északi irányba folytatta az előrenyomulást, s Rommel május 23-án azt írta haza, hogy Franciaországban a háború akár két héten belül is véget érhet. Nem sokat tévedett. Bár az Arras-nál indított ellentámadás taktikai és helyi jelentőségét már május 21-én estére elvesztette, de lélektani hatása tovább tartott és messzebbre gyűrűzött. Nagy horderejű döntések voltak ekkoriban születőben. A Hitler főhadiszállásáról május 24-én érkezett parancs leállította az „A” hadseregcsoport északi hadműveleteit. Ezt a megállj parancsot az azóta eltelt időszakban számos alkalommal vették már bonckés alá a történészek, többféleképpen is próbálták magyarázni, de az bizonyosnak látszik, hogy a Wehrmacht legfelsőbb parancsnokainak, beleértve Kluge hadseregparancsnokot és Rundstedt hadseregcsoportparancsnokot is, idegeit eléggé megviselte az Arras környéki hadműveletek lefolyása, és nyugtalanságuk hullámai eljutottak magához Hitlerhez is. Hitler a Wehrmacht nyugati előretörését és gyors sikereit bámulattal, és jó adag döbbenettel figyelte. Készséggel elfogadta Rundstedtnek azt az érvelését, hogy a

páncéloshadosztályokat sértetlenül meg kell őrizni a délvidéken tervezett hadműveletekre, hiszen Rundstedt véleménye szerint felesleges lenne eltompítani a dárda hegyét azzal, ha azokat a már bekerített angolok ellen, északon vetnék be továbbra is. A bekerített csapattestekkel könnyedén elbánik már a „B” hadseregcsoport balszárnya és a Luftwaffe. Hitler jókora megkönnyebbüléssel írta alá a „megállj” parancsot annak ellenére, hogy a vezérkar véleménye szerint ezzel egy kedvező lehetőséget hagytak kihasználatlanul. A támadásban lévő páncéloscsapatok parancsnokai, különösen Guderian számára ez a parancs kisebbfajta tragédiával ért fel. Rommelen furcsa módon nem látszott semmiféle csalódottság. Meggyőződése szerint a háború sorsa már eldőlt, és már annak következő szakaszára összpontosította figyelmét, elsősorban az északi irányba, a La Bassée csatorna felé indítandó támadás és Lille bekerítésének gondolatával foglalkozott. Örült, hogy legalább egy rövid, kétnapos pihenőt engedélyezhetett hadosztálya számára. Május 24-én az „A” hadseregcsoport ellen északról és délről indított angol-francia ellentámadás végleg kifulladt, mert a franciák dél felől történő előrenyomulása leállt, és ezt másnap követte az északról érkező angolok leállása is. Annak ellenére, hogy a parancsnak megfelelően lelkiismeretesen folytatta 3. hadteste támadási előkészületeit, Gort már régen rájött, hogy az ellentámadás gondolata csakis a fantázia terméke lehet. Ugyanilyen irreálisak voltak azok a parancsok, melyeket a brit háborús kabinet Gortnak küldött (az ebben a hónapban miniszterelnökké kinevezett Churchill éppen Párizsban tárgyalt). A parancsok azt az utasítást tartalmazták, hogy „nyolc hadosztállyal és a jobbszárnyon lévő belga lovassággal indítson támadást Bapaume és Cambrai térségében. Gort rá sem hederített ezekre a lehetetlen parancsokra. Kezdett világosan kirajzolódni előtte, ebben a helyzetben mi lehet az egyedüli teendő. A brit expedíciós hadsereg a La Bassée csatorna vonalában és attól délre a német „A” hadseregcsoporttal nézett farkasszemet. Május 23ról 24-re virradóan kivonták Arras-ból a helyőrséget, mert Hoth

hadtestének 21-én végrehajtott bekerítő hadmozdulata eredményeként az már jó ideje egy hosszan elnyúló kiszögelés csúcsán helyezkedett el. A kelet felé néző angol csapatok Lille előtt a „B” hadseregcsoporttal találták magukat szembe, tehát kénytelenek voltak visszatérni azokba a körzetekbe, amelyeket két héttel ezelőtt hagytak el, amikor megindultak Belgium felé. Az arras-i helyőrség visszavonása után Gortnak szilárd meggyőződése volt, hogy ettől a perctől kezdve az angol csapatoknak csupán egyetlen lehetőségük van: a visszavonulás során tovább folytatják a védekezést, megpróbálják túlélni a vereséget, s lehetőleg elérni Angliát, hogy fel tudjanak készülni a harc későbbi folytatására. Május 25-én a németek „B” hadseregcsoportja egy erőteljes támadással visszavetette a belga hadsereget, és így jelentős rés keletkezett az angolok balszárnyán. Egy zsákmányolt német térképről Gort arról is értesült, hogy Bock két hadtestet készül indítani Ypres ellen, s ezzel még jobban eltávolítja egymástól a belgákat és az angolokat. Mindezek ismerete és a valós helyzet pontos felmérése vezette az angol tábornokot arra, hogy ő is feladja a franciák által már régen elvetett, délen indítandó ellentámadás gondolatát. Május 26-án egy újabb német támadás még jobban elszakította a belgákat az angol balszárnytól. Ezen a napon Hitler is feloldotta a „megállj” parancsot. Az „A” hadseregcsoport élén haladó hadosztályok északon újra folytathatták a hadműveleteket, csapást mérhettek a brit hadsereg oldalára, átkelhettek a La Bassée csatornán, és elvághatták a brit csapatokat a tengertől. Szintén május 26-án az angol kormány elrendelte a hadsereg Dunkerque-ből való evakuálását. Ezen a délutánon Rommel „nemzetiszocialista segédtisztje”, Hanke hadnagy a Führer személyes parancsát végrehajtva átnyújtotta Rommelnek a Lovagkeresztet. Az esti órákban Rommel 7. gyalogezredének Cuinchy körzetében sikerült néhány egységet átjuttatni a La Bassée csatornán, s a hídfőállást addig szélesítették, amíg két zászlóalj is elfoglalhatta állásait az északi parton. Rommel most is személyesen irányította az eseményeket. Május

27-én kora reggel felfigyelt arra, hogy az angol mesterlövészek aktivizálták magukat, és tűz alatt tartják az átkelőhelyet. Azt is észrevette, hogy a túlparton lévő lövészzászlóaljak a hídfőállást nem építették ki elég mélyen és védhetően, ráadásul még a páncéltörő fegyvereket sem sikerült átjuttatni a túlpartra. Nagyjából ugyanaz a helyzet állt elő, mint amivel két héttel ezelőtt Dinantnál kellett megbirkóznia. Úgy mint akkor, most is elrendelte egy, a harckocsik súlyát is elbíró híd megépítését. Dinanthoz hasonlóan most is ő irányította a tüzet – ezúttal egy harckocsi és egy légelhárító löveg tüzét – az ellenséges mesterlövészek feltételezett állásaira, melyeket végül is sikerült elhallgattatnia. Egy magas vasúti töltésen állva kitűnő célpontul szolgált, de a veszélyre rá sem hederítve jelölte ki a célpontokat. A hídfőállás százméteres körzetében tűz alá vétetett minden házat és bokrot, ismét kivezényelt egy Panzer IV-est, hogy a déli partszakaszon végighaladva semmisítse meg a túlparton lévő brit célpontokat. Ennek eredményeképpen tábori tarackjai, páncéltörő ágyúi és 88 mm-es lövegei hamarosan már az északi parton voltak. Az 5. páncélosdandárt, két ezreddel és négy páncélos zászlóaljjal (ezek Rommel szomszédjának, az 5. páncéloshadosztálynak részét képezték) a déli órákban Rommel parancsnoksága alá rendelték. Ettől kezdve észak felé történő előrenyomulása során Rommel jelentős ellenállással találta magát szembe, s csak a tervezettnél lassabban tudott haladni. A nappali világosság órái – ezek mindig kevésnek bizonyulnak egy háború esetén –szinte valószínűtlen gyorsasággal elmúltak. Rommelnek nem kevés bosszúságot okozott, amikor rá kellett jönnie, a sötétben történő előrehaladás nagyon megnehezíti, hogy személyesen osztogatott parancsaival irányítsa a parancsnoksága alatt álló, erősen felszaporodott számú páncélost. Saját, 25. páncélosezrede a La Bassée csatornától északra, Fournes-ben tartózkodott, s mindössze nyolc kilométer választotta el Lille nyugati külvárosaitól. Rommel elképzelése az volt, hogy egy északról indított támadással Lille északnyugati elővárosainál kijut a Lomme-hoz, ahol le tudja zárni a Lille-ből nyugati irányba, Armentières felé vezető főútvonalat. Nyugatra tőle Kleist páncéloscsoportja északi irányba nyomulva egymás után kerítette kézre a csatorna kikötőit.

Rothenburg ezredes megkérdezte, Rommel ezúttal is elkíséri-e az ezredet a támadásra, de most – szokatlan módon -nemleges választ kapott. Rommel emlékezetében még élénken élt az az eset, amikor páncélosezredét Le Cateau-tól keletre, utánpótlás nélkül bekerítették. Ezúttal feltett szándéka volt, hogy személyesen gondoskodik a páncélosezred utánpótlásáról, s a hadosztály tartalékaiból való megerősítéséről. Az 5. páncélosdandár több kilométernyire délkeleten tartózkodott, s lehetetlen volt velük rádiókapcsolatot teremteni, így az éjszaka leszálltával Rommel hét páncéloszászlóalja teljesen szétszóródott Lille-től nyugatra, délnyugatra és délre. De szándékainak és feltételezésének megfelelően a szövetségesek – főként franciákból álló – csapatait sikerült teljesen elvágni Lille-től. Május 28-án valamivel hajnali két óra előtt Rothenburg jelentette, ezrede Lomme-nál sündisznóállást foglalt el. Az ellenállást leküzdve átkelt a La Bassée csatornán, s – beszámolója szerint – heves és súlyos harcok közepette folytatta az előrenyomulást. Ezzel akaratlanul is elismerését fejezte ki Gort déli irányba felsorakozott csapatai iránt, melyek már mindössze két gyenge hadosztályból álltak, s ha a végsőkig kimerülve is, de tartották a Lille-től St. Omerig tartó nyolcvan kilométeres frontot, valamint az Aa csatorna vonalát egészen a tengerpartig. Ezen a napon a brit expedíciós hadseregtől balra, északon elhelyezkedő belga hadsereg megadta magát. Hatalmas nyomás nehezedett rájuk, és az angolok evakuálásáról megszületett döntés az egyeztetés elmaradása miatt teljesen váratlanul érte őket. Egyáltalán nem volt ínyükre az, hogy további és hiábavaló küzdelemmel mások számára biztosítsanak még több időt a menekülésre. A németek számára az ellenfél gyengesége nem volt ennyire nyilvánvaló. Rommel a hadosztály felderítőzászlóaljával együtt Lomme-on keresztül még sötétben elindult Rothenburg ezrede számára az utánpótlással, és még a hajnali szürkületben elérte az ezred „sündisznóállásait”. Rothenburg jelentette, hogy „ellenséges harckocsikkal és erős gépesített egységekkel” csapott össze, de elsöpörte őket az útból. Korán reggel a Lilleben lévő hadosztályok maradványai harckocsikkal, tüzérségi tűz fedezete alatt néhány

alkalommal kitörést kíséreltek meg nyugati irányba. Virradat után Rommel első teendője az volt hogy erős, keletre néző védelmi vonalat építsen ki, és ezzel minden cselekvési lehetőségétől megfossza a Lilleben körülzárt szövetséges csapatokat. Ezen az éjszakán a La Bassée csatorna mentén a Rommellel szemben álló, majd észak felé visszavont angol hadosztályok parancsot kaptak az Yser vonaláig történő visszavonulásra. A britek most a védelem peremsávját töltötték fel, hogy megóvják utolsó kikötőjüket, Dun-kerque-et. A 7. páncéloshadosztály ezt követően hatnapos, megérdemelt és nagyon szükséges pihenőt kapott.

nagyon

* A szövetségesek evakuálása Dunkerque-ből június 3-ra fejeződött be. Tekintélyes, 337.000 főt számláló (kétharmad részben angol, egyharmadában francia) csapategységeket sikerült átmenekíteniük a csatorna túlsó oldalára. A hadjárat során Rommel hadosztálya közel hétezer hadifoglyot ejtett, jelentős számú harckocsit zsákmányolt, és megsemmisített több mint háromszázat, közöttük tizennyolc francia nehézpáncélost. A hadosztály jelentésének egy példányát eljuttatták Hitlerhez is, és ettől az időtől kezdve a Wehrmacht bizonyos vezető köreiben megerősödött az a Rommellel kapcsolatos vélemény, hogy túlságosan is el van telve önmagával, és lépten-nyomon reklámozza saját eredményeit. Az a hír is elterjedt róla, hogy Hitler kedvence, s ez a feltételezés mindeddig igaznak is bizonyult. Rommel lelkes szavakkal emlékezik meg Hitler június 3-án győztes csapatainál tett látogatásáról, s nem mulasztotta el azt sem megjegyezni, hogy a hadosztályparancsnokok közül egyedül ő részesült abban a megtiszteltetésben, hogy a Führert a nap hátralevő részében elkísérhette. Rommelt a legkevésbé sem zavarta a dolog, mindezt csak mások féltékenységének minősítette. Azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a Führer iránti őszinte tiszteletét nem osztja mindenki. Rommel természetesen úgy érezte, személyes hálával is tartozik Hitlernek,

mert meggyőződése volt, neki köszönheti a lehetőséget hogy mint tábornok dicsőséget szerezhetett magának. „Mindnyájan nagyon nyugtalankodtunk maga miatt” – jegyezte meg Hitler a látogatás során a Gespensterdivision, a Szellemhadosztály hőstetteire utalva. Erre a névre keresztelték el barátok és ellenségek egyaránt Rommel hadosztályát, amiért annyira megfoghatatlan volt az ellenség számára, a vezérkar térképein pedig teljes lehetetlenség volt kiszámítani mozdulatait. „Mindnyájan nagyon nyugtalankodunk maga miatt”. Ezek a szavak egyaránt tartalmaznak őszinte vonzalmat és csodálatot is. Rommelnél mindkét érzés maradéktalan viszonzásra talált. Rájött, Hitler alapvetően intuitív alkatú, nem pedig hideg fejjel gondolkodó ember, aki önmagát is ösztökélve érezte attól, hogy ítéleteit legalább annyira lehetett tekinteni profetikus kinyilatkoztatásoknak, mint egy államférfi megalapozott véleményének. Miközben a Wehrmacht vezetésében ezek a tulajdonságok bizalmatlanságot és riadalmat keltettek, addig Rommel, aki maga is tapasztalta a Führer mágikus vonzerejét, azt tartotta: Hitlernek ezeket a profetikus megnyilvánulásait az események és a tények igazolják. És mostanában az események minden korábbinál jobban alátámasztották Hitler cselekedeteit. Rommel számára Hitler egyszerűen a Führere, főparancsnoka volt, aki szilárd erkölcsi alapokra helyezte vissza a nemzetet és a hadsereget, aki egy igazságos háborúban fényes győzelmet aratott, s megvan minden remény arra is, hogy ez a háború tartós békével érjen véget. Az egész nem több, nem kevesebb, és ennyire egyszerű. Ami a hadjáratot illeti, az valóban lélegzetelállító, három hétig tartó csoda volt. Az 1918-ban győzelmet arató, dicsőséges francia hadsereg vagy csapdába esett Belgium területén, vagy hatalmas veszteségeket szenvedve, teljesen megtörve, fejvesztett, rendetlen futással keresett menedéket a Szajnán és Somme-on túli területeken. A brit hadsereget sikerült beleszorítani a tengerbe, s kénytelen volt megvert kutyaként, behúzott farokkal elkotródni a kontinensről. A Wehrmacht revansot vett Versailles-ért, a Compiègne-ben elszenvedett megaláztatásokért. A függöny végső lehullásáig hátra volt még egy felvonás, de annak sikerében már senki sem kételkedett.

Minderre viszont nem kerülhetett volna sor, ismerték be a németek – ki lelkesen, ki kelletlenül – Adolf Hitler bátorsága és zsenialitása nélkül. Rommel, a német nép többségéhez hasonlóan hálát és elismerést érzett Führere iránt. A Wehrmachtban lévő kortársaihoz hasonlóan Rommelben vajmi kevés volt az ellenséges érzés a franciákkal, még kevesebb az angolokkal szemben. A francia járókelők barátságosan integettek az elvonuló német csapatoknak, és teljesen biztos volt abban – minden érzéke ezt diktálta, és a történelem is ezt bizonyította –, hogy egy jó béke barátságot és együttműködést eredményez Németország és Franciaország között. Az is nyilvánvalónak látszott, hogy egy ilyen béke esetén Angliának sem lenne semmi oka folytatni az értelmetlen háborúskodást. Rommel nem ismerte Hitler további szándékait. Valójában Hitler már 1939 májusában világossá tette vezető tábornokai előtt, hogy a német keleti politikának vajmi kevés köze van a „lengyel folyosóhoz” vagy Danzighoz. Danzig csak ürügyként szerepelt, a valós cél a Lebensraum, az élettér és az élelmiszertartalékok hódítások útján való megszerzése volt. És 1940 júniusának diadalmas napjaiban legközelebbi bizalmasaival Hitler már ismertette következő, igen nagyratörő terveit. Hitler szerencsecsillaga fényesen ragyogott. Győzelmei nem csupán az Erwin Rommelhez hasonló, lojális, etikus és apolitikus embereket szédítették meg, hanem az egész német népet és csaknem az egész világot. A semleges nemzetek fokozatosan kezdtek elhidegülni Angliától, de Anglia továbbra is csökönyös, hajlíthatatlan maradt. Németországon belül azok a körök, melyeket visszariasztottak a náci szólamok és a politikai gyakorlat, most csökkenő jelentőségűnek és elszigeteltnek érezték magukat. Javíthatatlan reakciósoknak tartották őket, akik képtelenek elismerni a sikert és a zsenialitást. A legtisztességesebb és legnemesebb hazafias érzelmektől fűtött németek számára még fényesen ragyogott a nap, s az éjszaka még nagyon messze volt. Teljes biztonsággal állítható, hogy Rommel is ezek közé tartozott.

Most már csak katonailag kellett rendezni a dolgokat a franciákkal. A megmaradt francia hadosztályok – számuk mintegy negyvenre tehető – a Somme és az Aisne vonalán túl helyezkedtek el. Május 27-én és 28-án két kisebb támadást indítottak délről, az Ardennek és a tengerpart közötti térségben lévő német csapatok ellen. Az első ilyen kísérletre május 27-én két gyarmati hadosztály vállalkozott Amiens körzetében. A második támadásra május 28-án került sor a Charles de Gaulle parancsnoksága alatt álló páncéloscsoport részvételével. Mindkét támadás csupán apró, átmeneti problémákat okozott a Wehrmachtnak. Az első támadás során a két francia hadosztályt a Franciaország területére néhány nappal korábban érkezett angol 1. páncéloshadosztály könnyű harckocsijai is támogatták. A páncélosokat a Cherbourgban történt partraszállás után teljes zűrzavar fogadta, ezért arról már szó sem lehetett, hogy csatlakozzanak a német behatolás vonalától északra elhelyezkedő brit expedíciós hadsereghez. Május 27-én a francia 7. hadsereg parancsára támadásba lendülő hadosztály harckocsijai azt tapasztalták, hogy valójában nem a támadó gyalogságot támogatják, hanem minden tüzérségi támogatás nélkül egyedül hajtják végre magát a támadást a jól kiépített állásokban lévő német gyalogság és páncéltörő tüzérség ellen. Napnyugtáig hatvanöt harckocsit vesztettek, s május 29-én estére mindkét támadási kísérlet kifulladt. A franciák védelmi harcokra kényszerültek. Az angol 1. páncéloshadosztály nem az egyedüli volt, mely a német behatolástól délre helyezkedett el. A főként skót csapatokból álló 51. hadosztály a Maginot-vonal Saar-vidéki szakaszán, francia parancsnokság alatt harcolt, s eredetileg azért küldték oda, hogy még a május 10-ét megelőző békés időszakban egy tervezett hadgyakorlaton tapasztalatokat szerezzen. Mikor a német hadigépezet támadásba lendült, megkapták a parancsot, vonuljanak vissza, és csatlakozzanak a brit expedíciós hadsereghez; ám akkor ezt a csapatmozdulatot már lehetetlen volt végrehajtani. Az 51. hadosztály így a francia 10. hadsereg frontszakaszán, a

Somme-tól délre nyugati irányba vonult. Majd június 4-én a hadosztály parancsnoka, Fortune tábornok a sajátja mellé kapott még két francia hadosztályt és velük együtt egy parancsot a francia hadtest parancsnokától, hogy Abbeville körzetében indítson támadást a Somme-on létesített egyik német hídfőállás ellen. A támadás hozott némi eredményt, s az angoloknak sikerült néhány taktikai céljukat elérni. Másnap viszont a Somme-nál felsorakozott német hadosztályok támadásba lendültek. Június 7-én a Somme-tól húsz kilométernyire délre, a Brestle folyónál elhelyezkedő 51. hadosztálynak az a brit hadsereg több egysége számára már ismerős és kellemetlen érzése támadt, hogy a német gépesített erők mélyen behatoltak a jobbszárnyuk melletti területekre. Hoth tábornok ismét nagy ugrásra készült. Megtörtént az erők átcsoportosítása. A 7. és a Hartlieb parancsnoksága alatt álló 5. páncéloshadosztályból álló, Hoth vezette hadtest egyike volt Bock „B” hadseregcsoportja három páncéloshadtestjének. Dunkerque egyben az északon folytatott harcok befejezését is jelentette, s a most a Somme körzetében lévő „B” hadseregcsoport a dél felé néző német erők jobb oldalát, az Aisne térségében lévő Rundstedt „A” hadseregcsoportja pedig a bal oldalát alkotta. Június 5-én, hajnali 4 óra 30 perckor Hoth jobb szélső hadosztálya, a 7. páncéloshadosztály átkelt a Somme egyik, Abbeville és Amiens között húzódó csatornáján, elfoglalt két vasúti hidat. A műszaki alakulatok azonnal hozzá is láttak ezeket alkalmassá tenni a közúti forgalomra. Elsőként Rommel páncélozott parancsnoki járműve gördült át a hídon. * A harcok, a várhatóan erős francia állásokba való betörés első napján Rommel minden eddiginél határozottabban és tudatosabban cselekedett. Kétségkívül felismerte, hogy az elmúlt hetek során bármilyen fényes sikereket ért is el hadosztálya, bármily hevesen védelmezte is saját egyéni kezdeményezéseinek jogosságát, bármilyen hasznosnak bizonyult is jelenléte az ellenség testébe fúródó dárda

hegyén, mégis voltak olyan időszakok, amikor a hadosztály tevékenységének összehangolása, egyensúlya és kezelhetősége – az utánpótlási problémákról már nem is beszélve – nagyon megszenvedte azt a fékeveszett tempót, melyet az élen haladva diktált. Rommel akkor és a későbbiekben is meg volt győződve arról, hogy az ezzel okozott gondokért egészében véve bőségesen kárpótolták az eredmények, de elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy adódhatnak olyan helyzetek, amikor egy jobban kézben tartott előrenyomulás egyenletesebbé válhat és még végeredményét tekintve sem marad el az előbbitől. Ennek megfelelően Rommel továbbra is a tőle korábban megszokott magabiztossággal irányította a hadosztályt, de most az élen haladókon kívül keményen kézben tartotta az oldalszárnyak és az utóvéd mozgását is. A hidak elleni támadását nagyszabású tüzérségi és géppuskatűzzel vezette be, és ennek eredményeként többségüket épségben sikerült kézrekerítenie. A csatornán elsőként a 6. gyalogezred két zászlóalja kelt át, majd amikor az első híd átalakítási munkálataival elkészültek, azonnal átvezényelte rajta a 25. páncélosezredet azzal a paranccsal, hogy Quesnoy-tól északra vonuljon fel egy emelkedőre, s onnan indítson támadást a város ellen. Közben az egyik páncéloszászlóaljnak egy Hangest nevű falut kellett támadnia, melyet a franciák ugyanolyan erősen tartottak, mint Quesnoy-t. A nap folyamán a franciák tüzérsége heves tűzzel árasztotta el az előrenyomuló német csapatokat. A francia gyalogság állásaiban, valamint a páncéltörő ütegek tűzfészkeiben nagy volt az elszántság. A francia parancsnokság sietve új védelmi rendszert alkalmazott, s bár az állásokat nem sikerült feltölteniük és kellőképpen felszerelniük, mégis hatékonyan fel tudták venni a harcot. A korábbitól eltérően most nem a lineáris, hanem a mélységi védelmet tartották elsődleges fontosságúnak. Az erdőkben és falvakban körkörösen megerősített, páncélosok elleni hatékony védelemre berendezett állásokat alakítottak ki, a 75 mm-es lövegeket is bevetették a harckocsik ellen, és nem törődtek azzal, ha a megerősített pontok között rések keletkeznek. Az egyik ilyen megerősített állásból, Hangest-ből, még Rommel parancsnoki kocsiját

is tűz alá vették. Hamarosan világossá vált, a 7. páncéloshadosztálynak ezúttal nem megvert ellenséggel van dolga, legalább is még nem megvert ellenséggel. A franciák heves tüzérségi tüze megtörte a német lendületet és némileg a harci kedvet is. Rommel figyelmét ez sem kerülhette el. A délután közepén kiadta a parancsot egy koncentrált támadásra, s remélte, ezzel sikerül áttörni a franciák védelmét. Délután négy órakor a 25. páncélosezred északról megkerülte Quesnoy-t, s heves tüzet zúdítva rá támadást intézett ellene. Szorosan az ezred mögött, hátulról a védelmet biztosítva haladt a páncélozott felderítőzászlóalj. Ezután következtek a 7. gyalogezred katonái, akik megtisztították a települést az ellenségtől. Quesnoy elfoglalása után a hadosztály folytatta az előrenyomulást Montagne–Camps-en-Amienois–Hornoy irányába. Rommel eközben közvetlenül a páncélosezred mögött haladt. Nagyon elégedett volt az eredménnyel. Gratulált saját magának, mert a hadosztály mozgása, a harc egyes szakaszainak az összehangolása olyan gördülékenyen zajlott, mintha csak gyakorlaton lettek volna, sőt a kommunikációs rendszer is hibátlanul működött. A franciák szívósan és kitartóan ellenálltak. A 7. páncéloshadosztály támadását hadtestparancsnokságuk Montagnenál leállította, mert zuhanóbombázókat is bevetett az előretörés támogatására, s ha Rommel Montagne-tól délre kerülne, akkor ezzel csak zavarná a Luftwaffe tevékenységét. Rommel előrenyomulása, a Somme csatornáján történt átkelés, majd a tüzérséggel támogatott, bátran harcoló franciák elleni sikeres csatája a korábbiakhoz képest nem keltett akkora szenzációt, de ezzel sikerült Somme-nál áttörni a francia frontot, és továbbra is nála maradt a kezdeményezés. Ezután határozott és erős francia válaszlépés következett, melynek során harckocsikkal ellentámadást indítottak, de ezt a 88 mm-esek tüzével sikerült meghiúsítani. Június 6-án, reggel kilenc órakor Rommel parancsot hirdetett páncélosezrede törzsénél. Az elkövetkező két nap során harci körülmények között is alkalmazta a Flachenmarschot, a „térségi

menetelést”, amit a hadjárat megindulása előtt csapataival jól begyakoroltatott. A hadosztály egy két kilométer szélességű frontot alkotva, tizenöt kilométeres mélységben elhúzódva, hatalmas, négyszög formájú alakzatban, nyílt terepen halad előre, igyekszik elkerülni a falvakat és a főútvonalakat. Az élen, valamint az oldalakon haladók menetből tüzet nyitnak mindenütt, ahol a közeli falvakban, erdőségekben az ellenség meghúzódhatott, vagy megerősített állásokat építhetett ki. A hadosztály így minden váratlan fejleményre azonnal képes reagálni, meglepetésszerű támadás esetén azonnal fel tudja venni a harcot anélkül, hogy valamelyik csapategysége nagyobb távolságra kerülne a főerőktől. A térségi menetelés a nyílt terepen nyilvánvalóan csupán az egyik lehetséges manőver volt, de a Somme és a Szajna közötti terület erre kitűnő lehetőségeket biztosított. Június 6-án a hadosztály ezzel a módszerrel huszonkét, június 7-én pedig huszonnyolc kilométert tett meg. Ezeket a távolságokat össze sem lehet hasonlítani azokkal, amelyeket Rommel azokban a bizonyos májusi napokban tett meg. Nem tűntek olyan nagy és gyors, operatív hadmozdulatnak, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy most az egész hadosztály, és nem csupán az élboly haladt előre; ráadásul mindezt olyan terepen hajtották végre, ahol nagy valószínűséggel szembetalálhatták magukat mélységi és körkörös védelemre berendezkedett francia erőkkel. Június 7-én délután fél hétkor Rommel a Somme-tól már hetven kilométernyire, Ménerval térségébe érkezett hadosztályával. Felderítőket küldött előre a keskeny és sekély vizű Andelle folyó mentén, majd Fórét de Bray-nál elvágta a Párizst Dieppé-vel összekötő főútvonalat.

A 7. páncéloshadosztály előrenyomulása a La Manche és Normandia irányába

* Hoth hadteste immár a Szajnát vette célba. Június 8-án Sigy magasságában Rommel egy gázlót fedezett fel, s kezdte átküldeni csapatait a túlsó oldalra. Nem sokkal később egy felderítőcsoport Sigytől délre, Normanville-nél egy épségben maradt hidat talált. Erre Rommel a hadosztály haladásának középvonalát oda áthelyezve, elindult délnyugatra, Rouen irányába. Rommel úgy tervezte, egyik csapattestét a Rouentől néhány kilométernyire keletre lévő útkereszteződéshez vezényli, ahonnan erős tüzet lehet zúdítani Rouenra. Remélte, ezzel sikerül megtévesztenie a város védőit, és azok majd keletről várják a frontális támadást. (Rouen a Szajna két partján, a folyó egyik nagy kanyarulatánál terül el.) Ő pedig tervei szerint a folyóvölgyben déli és délnyugati irányba előrenyomul, kézre kerít még egy vagy több hidat Elbeuf térségében, mely a folyó következő kanyarulatánál, közvetlenül Rouentól délre helyezkedettel. Az események nem így alakultak. Mivel Rommel hadosztályának éppen ekkor készültek új feladatot adni, az, hogy a június 8-i hadművelet nem ment olyan gördülékenyen és simán, mint ahogy azt

Rommel szerette volna, végső soron mégis a németek kezére dolgozott. A környéket, ahol az Andelle a Szajnába torkollik, sűrű erdők borítják, és szinte egymást érik az apró falvacskák. Valóban nem a legideálisabb terep a térségi menetelésre. Rommel egy páncélosszázadot az erdők szélén vezető keskeny mellékutakon, tábori tarackok és 88 mm-esek kíséretében Rouen felé irányított. Útközben ez a menetoszlop a frontvonalon keresztül, déli irányba tartó angol egységekbe botlott. Ezek annak az 1. páncéloshadosztálynak a maradványai voltak, melyek Abbeville-nél megúszták az eleve sikertelenségre kárhoztatott ellentámadást. Most maga a francia főparancsnok, Weygand tábornok adta ki nekik az ugyanolyan hiábavalónak bizonyult parancsot, hogy forduljanak arccal kelet felé, és tartsák az Andelle vonalát. Néhány sietve összekapart zászlóaljjal valóban minden tőlük telhetőt megtettek, de június 8-án azt a parancsot kapták, törjenek át a Szajnától déli irányba. így keresztezhették Rommel útját. Némi riadalom támadt, és összecsapásokra is sor került, ezért Rommel roueni útkereszteződéshez vezényelt különítményének haladása erősen lelassult. Mindenfelől magukat megadó, zavart, félelemtől remegő katonák, hadifoglyok lepték el a környéket. Ezek mozgását is meg kellett szervezni, ami szintén időveszteséget okozott. Már leszállt az éjszaka, mire a különítmény elért a kijelölt térségbe, ráadásul még az is időbe került, amíg a tüzérség elfoglalta állásait, s olyan helyzetbe kerülhetett, hogy elkezdje a Rouen tervezett ágyúzását. Közben Rommel a 25. páncélosezred másik részét Boos és Les Authieux mellett elhaladva, Sotteville-nél elindította a Szajna felé. Ő most közvetlenül az előrenyomuló harckocsik mögött haladt. A környéken élő franciák zavartnak és rémültnek látszottak. Itt már nyoma sem volt a korábban tapasztalt barátságos integetésnek. Egy asszony megragadta Rommel karját, s azt kérdezte tőle, angolok-e. A tábornok válasza mélységesen megdöbbentette. Június 9-én hajnali két órakor Rommel a hadosztály élén haladó csapataival a Szajna völgyében, a folyó északi partján tartózkodott. Motorkerékpáros zászlóalját a sötétben nyugat felé irányította azzal a paranccsal, hogy Elbeufnél kerítsék kézre a hidakat. Hadosztálya

többi csapattestével a rádiókapcsolat teljesen megszakadt, ami szokásos jelenségnek számított a Szajna erősen tagolt völgyében. Tudta, két órán belül virradni kezd, s nem szerette volna, ha a hajnal a Szajna völgyében éri a folyó mentén hosszan elnyúló csapatait. Szüksége volt valami hídra, melyen keresztül hadosztályát átviheti a folyótól délre emelkedő magaslatra. Ha ez nem sikerülne, akkor jócskán vissza kell vonni csapatait a folyótól északra, vagy bárhova, mert itt, ebben a szűk folyóvölgyben nem maradhat, hiszen a francia tüzérség könnyű prédájává válhat. A türelmetlen és nyugtalan Rommel maga indult el Elbeuf felé, megtudni, mi történt kiküldött zászlóaljával. Kelletlenül, de kénytelen volt magának beismerni, fogalma sincs arról, hol tartózkodik most a hadosztály csapattesteinek többsége. Elbeufban Rommelt teljes zűrzavar és felfordulás fogadta, az utcákat mindenfelé emberek és járművek lepték el. Az azonnal világossá vált számára, hogy a hidak kézre kerítésére parancsot kapott motorkerékpáros zászlóalj még meg sem kísérelte a feladat végrehajtását. Dühtől tajtékozva azonnal parancsot adott az akció elkezdésére. A városon keresztülhaladó katonai és polgári forgalom teljesen összekeveredett, s Rommel úgy ítélte meg, hogy ebben a rendkívüli helyzetben a parancsnok nem lépett fel elég határozottan és keményen. Valamivel hajnali három óra előtt ő maga indította el a hidak elleni támadást, aminek az lett a következménye, hogy néhány perccel később a franciák mindkét hidat felrobbantották, s a robbanások hangját nem sokkal azután jobbról és balról is hasonló detonációk követték, melyek azt mutatták, hogy az ellenség keleten is, nyugaton is követte Elbeuf példáját. Hoth frontszakaszán, a Szajnánál végre sikerült a németeket megállítani. Rommel úgy döntött, az éjszakai zűrzavar után először is újra hadrendbe kell állítania hadosztályát, mert már úgy sincs lehetőség a Szajnán való átkelésre. Másnap, június 10-én, az 5. páncéloshadosztály bevette Rouent, Rommel pedig új parancsokat kapott. A Fortune tábornok vezénylete alatt álló brit 51. hadosztályt az

Abbeville-nél francia parancsnokság alatt végrehajtott ellentámadási kísérlet kudarca és a hadosztály Bresle folyó mellé történt visszavonása után a francia 9. hadtest a folyónál feltartóztatta, és ott tartotta egészen június 8-ig. Rommel akkorra már Rouen felé közeledett, és több kilométerre az 51. brit hadosztály jobbszárnya mögé került. Ezen a napon Fortune is parancsot kapott, vonja vissza csapatait a Szajnától délre eső területekre. A kilencven kilométeres út megtételére négy napot terveztek. A német „B” hadseregcsoport előrenyomulása ezt a csapatmozgást lehetetlenné tette, ezért az 51. hadosztály Ihler tábornok hadtestének maradványaival együtt a partvonallal párhuzamosan, nyugat felé vonult azzal a paranccsal, hogy jusson ki Le Havre-nál a tengerhez. Fortune két dandárt Le Havre-ba irányított, a többieknek pedig kiadta a parancsot, ők is kezdjék meg a visszavonulást ugyanabba az irányba, s ideiglenesen foglaljanak el állásokat a Bethune és a Durdent nevű kis folyócskák térségében. A veszély viszont már nem a front, hanem az oldalak és a mögöttes területek felől fenyegetett. A Bethune Dieppe-nél ömlik a csatornába, és az 51. hadosztály el is ért a folyó torkolatához. A Durdent viszont negyven kilométerrel távolabb, a St. Valéry-en-Caux-tól tíz kilométernyire lévő Veulettes mellett találkozik a tengerrel, és a torkolatát még mintegy hetven kilométer választja el Le Havre-tól. Június 10-én éjszaka Fortune arról értesült, hogy Veulettes már a németek kezén van. A hadtest néhány halálosan kimerült hadosztálya és az angolok ezután St. Valéry felé vonultak, ahol egy apró kis kikötő némi reményt nyújtott a menekvésre. A németek számítottak a francia és angol egységek Le Havre felé történő visszavonulására, és így Hoth azt a parancsot kapta, forduljon el a Szajnától, induljon meg északi irányba, és vágja el a visszavonuló ellenséges csapatok útját. A 7. páncéloshadosztály magát Le Havre-t támadja. így június 10én reggel fél nyolckor Rommel a mögötte szélesen kibontakozott hadosztály élén bevonult a Rouentől északnyugati irányba tizenöt kilométernyire lévő Barentinbe. A körzettől néhány kilométernyire,

déli irányban, sikerült összegyűjteni a 25. páncélosezredet. Kiadta a parancsot a felderítőzászlóaljnak, hogy érjék el a húsz kilométerrel távolabb, északi irányban lévő Yvetot-t, majd – amint csak lehetséges – végezzenek felderítő tevékenységet a tengerpart irányába. „Vessék meg a lábukat – utasította Rommel a zászlóalj parancsnokát a térképen lévő távoli célra mutatva –, amíg a páncélosaimmal oda nem érek. Ne nézzenek se jobbra, se balra, csak mindig előre. Ha bajba kerülnek, akkor értesítsenek!” Két órával később páncélosezrede élén maga is Yvetot-ba érkezett. Akkor értesült arról, hogy erős ellenséges csapatok közelednek nyugati irányból, a St. Saëns felől vezető főútvonal mentén. Ezek természetesen a Somme-tól visszavonuló szövetséges csapatok részét képezték, melyeknek a brit 51. hadosztály alkotta a legészakibb szárnyát. Rommel maga rendelte oda a légelhárító, valamint a 88 mm-es lövegeket, s ezeket kelet felé állítva elzárta az utat Yvetot felé. Ezután a páncélosezreddel és a felderítőzászlóaljjal a lehető legnagyobb tempóban, az úton kétsoros oszlopban, sőt, ahol lehetett az út mellett húzódó sávban is megindult északi irányba. Ekkorra már az összes keletről nyugatra húzódó útvonalat ellepték az ellenséges francia és néhány angol csapategységet szállító járművek, melyek a tizenöt kilométerrel távolabb lévő Fécamp felé igyekeztek, ahol esetleg még lehetőségük nyílhatott az evakuálásra. Szanaszét összeroncsolódott járművek hevertek, elszórt csapatokban tűntek fel a hadifoglyok. Rommel rájuk sem hederítve csak űzte, hajtotta az élen haladókat. Parancsnoki kocsijával Fécamp és Veulettes között félúton, St. Valéry-en-Caux-tól tizenöt kilométernyire lévő, Dalles nevű kis falunál ért ki a tengerhez. A csapda bezárult. A szövetségesek egyetlen csapatteste sem juthat már el sem Le Havre-ba, sem Fécampba. [Egy jelkép erejű felvétel: Rommel tábornok és vezérkara csizmáit már az Atlanti-óceán hullámai mossák] Az általános zűrzavar és kavarodás közepette, a hadosztály minden katonájához hasonlóan hallatlan megkönnyebbüléssel Rommel elindult nyugat felé, Fécamp irányába. A tenger látványa,

hogy végre elért a kontinens peremére, s ezzel a hadjárat egyik szakasza fényes győzelemmel zárult, valóban mámorító érzésnek bizonyult. A Somme csatornáján történt átkelés óta Rommel szinte állandóan mozgásban volt, az éjszakák és nappalok már teljesen összefolytak. Néha szinte meglepetten vette tudomásul, hogy egy bizonyos manőver vagy csapatmozdulat nehezebben vagy a kívánatosnál lassabban megy, mert közben leszállt az éjszaka. Néha fáradtan törődött bele, hogy az éjszaka nagyon megnehezíti a rádióösszeköttetést. Igyekezet elhessegetni magától ezeket a problémákat. Mint mindig, most is a napszakra és a körülményekre való tekintet nélkül, állandóan ő irányította a csapatokat mindaddig, amíg volt erő a testekben, üzemanyag és lőszer a járművekben és a fegyverekben. Rommel tisztában volt azzal, hogy az eltelt négy hét után hadosztálya katonái rettenetesen kimerültek, reakciókészségük már nem olyan gyors, mint kezdetben, s mindnyájukat elönti az eredményekkel megszolgált, várható pihenés kellemes érzése. Nála másként állt a helyzet. Minden porcikájával érezte a győzelem örömét, és bár ő is annyira fáradt volt, mint bárki más, de érzékei most is élesen működtek. A lazaságnak, a határozatlanságnak a legkisebb jele most is végtelenül felháborította. Mikor Fécamp déli külvárosainak megtekintése után ismét kelet felé tartott, akkor beállt az egyik páncéloszászlóalj élén haladó első három harckocsi mögé. A zászlóalj azt a parancsot kapta, hogy forduljon meg, és a partvonalat követve vonuljon St. Valéry irányába. Egy magányos francia páncéltörő löveg hirtelen tüzet nyitott az élen haladó harckocsira, és el is találta. A harckocsi parancsnoka elhagyta a járművet, a másik két harckocsi pedig anélkül, hogy a tüzet viszonozta volna, azonnal letért az útról. Ezzel Rommel tankját közvetlenül a tűzvonalban hagyta. Néhány lövedék süvített körülöttük, de nem érte őket találat. Rommel a két épen maradt harckocsival viszonoztatta a tüzet, s a francia löveget sikerült is hamarosan elhallgattatnia. Ezután keresetlen szavakkal elmondta a vezérharckocsi parancsnokának, mi a véleménye róla és az embereiről, aztán folytatta útját Veluettes felé. Június 11-re St. Valéryt zsúfolásig megtöltötték a járművek, a francia és az angol katonák. A városkától nyugatra fekvő magaslaton

angol-francia védelmi állásokat rendeztek be. Rommel lassan araszolt előre, közben néhány harckocsiját sikerült úgy elhelyeznie, hogy tűz alatt tudták tartani a kikötőt, s így képesek voltak meggátolni minden menekülési kísérletet. Ezen a délutánon Rommel fehér zászlós parlamentert küldött a városba, és megadásra szólította fel a védőket. A felszólításra nemleges válasz érkezett. Ezután a harckocsik és a hadosztály tüzérsége erős tüzet zúdított a városra, s Rommel a gyalogezredet is felsorakoztatta a város körül húzódó dombokon. A megadás még mindig váratott magára. St. Valéry minden látható célpontját egész éjszaka tűz alatt tartották. Közben a harckocsikat visszavonták, és feltöltötték lőszerrel, üzemanyaggal. Másnap, június 12-én Rommel harckocsijait visszarendelte korábbi helyükre, lezárta a várost, és ahol lehetséges volt, lépésről lépésre nyomult előre. Parancsnoki kocsijával beállt az egyik külvárosi ház udvarára, s néhány páncélos társaságában gyalog folytatta útját a város felé. St. Valéry lángokban állt. Végül Rommel és az élen haladó harckocsi kiért a kikötőbe, ahonnan a magaslatról egy arra cirkáló vízi járművet sikerült felfedeznie, melynek nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy a városban rekedtek közül néhány embert kimenekítsen. Rommel személyesen vezényelt tüzet először egy 88 mm-es lövegből (nem túl nagy sikerrel), majd aztán a tüzérség már eredményesen birkózott meg a feladattal. Már semmiféle szállító jármű nem volt a közelben, s még csak remény sem volt arra, hogy megjelenhetnek. Közben mindenfelől hadifoglyok érkeztek, majd egy francia tábornok Rommelhez lépve a 9. hadtest parancsnokaként, Ihler tábornok ként mutatkozott be. Közölte, már kiadta a megadási parancsot Fortune tábornoknak is. Az angol tábornok egy ideig még makacskodott, nem volt hajlandó teljesíteni a megadási parancsot, de mivel minden oldalról fehér zászlókat lengető franciákkal volt körülvéve, végül a megadáson kívül nem maradt más lehetősége. A Szajnától északra és keletre a háború – legalábbis négy évre – véget ért. *

Még egy rövid fejezet van hátra abból a történetből, mely Rommelnek az 1940-es hadjáratban játszott szerepéről szól. Június 13án, egy nappal St. Valéry eleste után Brooke angol tábornok megérkezett Cherbourgba. Egy hadtest parancsnokaként csapataival együtt Dunkerque-ből evakuált, és most a brit kormány utasítására érkezett vissza Franciaországba, hogy megszervezze az új brit expedíciós hadsereget. Még mindig jelentős számú brit csapattest tartózkodott Franciaország területén, főképpen a Szajnától délre, melyet még nem gázolt le német hadsereg. Egy másik hadosztály – az 52. – már behajózott Angliában, és útban volt Franciaország felé, sőt az első dandárja már meg is érkezett Cherbourgba, s ott azonnal francia parancsnokság alá került. Egy kanadai hadosztály átküldése is tervbe volt véve, s ezt később még több másik is követte volna. [Ihler francia tábornok már kiadta a megadásra vonatkozó parancsot az angol Fortune tábornoknak, aki egy ideig ezt a parancsot sem hajtotta végre. A képen Rommel kettejükkel tárgyal, tisztek gyűrűjében St. Valéryben] Június 14-én Brooke konzultációt folytatott Weygand és Georges tábornokkal, annak a hadseregcsoportnak a főparancsnokával, mely most a németekkel farkasszemet nézett. Tárgyalásokat folytattak, és állítólag megállapodás is született a szövetségesek stratégiájáról, mely szerint Bretagne-ban „erődítményt” építenek ki, azaz erős védelmi vonalat hoznak létre a félsziget szűkületénél. Brooke megjegyezte, hogy ehhez legalább tizenöt hadosztályra lenne szükség, s feltette a kérdést, ezeket honnan kívánják előteremteni, hiszen neki jelenleg mindössze egy áll a rendelkezésére. A francia válasz minden kérdésére feleletet adott. Weygand szerint is lehetetlen volt megvalósítani a Bretagne-ra vonatkozó tervet. Feltétlenül fegyverszünetre volt szükség és Weygand – bár erről egyetlen szót sem ejtett – már ezt tanácsolta a francia kormánynak. Brooke szomorú bizonyosságot nyert arról, mi a teendő. Még azon az estén telefonon beszélt Londonnal, a vezérkar főnökével, majd magával Churchillel is. Szó sem lehet semmiféle halogatásról, szó sem lehet semmiféle csapaterősítésről, és szó sem lehet arról, hogy akár

egyetlen angol katona is francia parancsnokság alatt maradjon. A lehető leggyorsabban újabb evakuációra van szükség, s ezt legcélszerűbb St. Nazaire-ből és Cherbourgból végrehajtani. Brookenak nagy nehezen sikerült meggyőznie az érdekelteket. Ő június 18-án hajózott ki St. Nazaire-ből, és azon a délutánon, négy óra tájban az utolsó angol hajó is elhagyta Cherbourg kikötőjét. A város ekkorra már a környező magaslatokat elfoglaló német tüzérség lőtávolába került. Ezt megelőzően visszahívták a volt francia kormányfőt, Pétain marsallt, hogy a megpróbáltatás óráiban mentse meg Franciaországot. A marsall szózatot intézett a francia néphez, melynek fő mondanivalója az volt, hogy minden komolyabb ellenállás értelmetlen. Ezt a rádióbeszédet Franciaországban legtöbben a fegyverszünetre való felhívásként értelmezték. A németek minden nehézség és ellenállás nélkül átkeltek a Szajnán. Gyalogos hadosztályaik délre, a Loire felé meneteltek. A St. Valérynél aratott győzelemben megfáradt 7. páncéloshadosztály azt a parancsot kapta, hogy a Szajnán átkelve a lehető leggyorsabb ütemben törjön előre nyugat felé, majd forduljon északra, és foglalja el a nagy kikötővárost, Cherbourg-t. A város elfoglalása meggátolja mind az angol, mind a francia erőket abban, hogy Angliába menekülhessenek. [Német diadalmenet a párizsi Champs-Élysées-n 1940. június 14-én] Saját hadosztályán kívül Rommel parancsnoksága alá rendelték a másik nagyon önálló gondolkodású tábornok, Senger gépesített dandárját is. Június 17-én Rommel hadosztálya vívott ugyan apróbb csetepatékat, de mégis 250 kilométert nyomult előre, ami tiszteletre méltó teljesítmény egy hadosztálytól. Egyre több francia csapattest akadt a hadosztály útjába, melyek azonnal megkapták a parancsot a fegyverletételre. Csupán ennek a kimerítő, de örömteli száguldásnak a vége felé, amikor a hadosztály előőrsei már elérték Coutanest, és északi irányba, Cherbourg felé kanyarodtak, La Haye du Puits-től északra kerültek erős tüzérségi és géppuskatűz alá. Rommel csapatai a cherbourgi evakuációt fedező egységbe botlottak. Az idő ekkor már éj félre járt.

Nyilvánvaló volt, ha közben fegyverszünetre került sor – erről különben Rommelt sem tájékoztatták hivatalosan –, akkor erről a védekező francia csapatok még nem értesültek. Rommel üzenetet küldött számukra, hogy ha június 18-án reggel 8 óráig nem adják meg magukat, akkor támadást intéz ellenük. A megadott időpontra a védelmi vonalat a francia csapatok elhagyták, így a németek akadálytalanul folytathatták útjukat Cherbourg felé. Rommelnek nem volt szándékában emberei életét kockára tenni azzal, hogy fegyverszünetet feltételezve belerohan az ellenséges tűzbe, holott valójában még meg sem kötötték a megállapodást. Északra tartva a hadosztály előőrseit útelzárás és a franciák tüze fogadta. A hadosztályparancsnok, rá jellemző módon, azonnal saját páncélozott parancsnoki harckocsijával viszonozta a lövéseket, s máris akcióba küldte az élen haladó szakaszt. Rommel most az Unger ezredes parancsnoksága alatt álló 6. gyalogezred élén vezette hadosztályát. Már előzetesen kiadta a parancsot a tüzérségnek, hogy nyissanak erős tüzet azokra a francia állásokra, melyekből az előzetes feltételezések szerint Cherbourg-t védhetik. Hamarosan bebizonyosodott, ez bölcs döntés volt a részéről. A németeknek előrenyomulás közben fogalmuk sem volt arról, hogy mivel találják majd magukat szembe. Június 18-án néhány cherbourgi erődből erős tüzérségi tűz zúdult rájuk. A várost erődítmények vették körül, és ezekbe az erődítményekbe telepítették a francia tüzérséget. Rommel úgy tervezte, a várostól északra jut ki a tengerpartra, és onnan veszi tűz alá a környező magaslatokat; majd ezután nyugatról veti be a 7. gyalogosezredet a város ellen. Úgy döntött, erre másnapig nem kerülhet sor, hiszen a hadosztály vége még mindig mintegy háromszázötven kilométernyivel hátrább, a Szajna környékén járt. Ha egy nagyobb ütközetet kell megvívnia, akkor szüksége lesz tüzérségére, harckocsijaira és Senger dandárjára is. Június 18-án estére Rommel tüzérsége (a lassan mozgó nehéztüzérség kivételével) már elfoglalta állásait, lezárta a Cherbourgba vezető utakat, s a hadosztály többsége is már elérhető közelségbe került. A hadosztály sotteville-i kastélyban – a cherbourgi

kikötő és erődítmény parancsnokának volt rezidenciáján – berendezett főhadiszállásán maga is aludt néhány órát, miközben egyik embere valamelyik fiókban felfedezte a cherbourgi erődítmény tervrajzát. Június 19-én reggel Rommel is elindult, és már Cherbourg nyugati külvárosaiban nyomult előre. Az egyik cherbourgi erődből a tüzérség még mindig folytatta az ágyúzást. Rommel őszinte örömmel és kedvteléssel irányította az egyik német löveg tüzét, és hallgattatta el a francia ágyúkat. Még mindig nyugtalankodott, nehogy az önelégültségért felesleges emberáldozatokkal kelljen megfizetni, s miközben gyalogosan a 7. gyalogosezredhez igyekezett, alaposan lehordta egyik géppuskás szakaszát és annak parancsnokát, amiért csak kényelmesen heverésztek és semmit sem csináltak. Nagyon is jól tudta, a csapatok milyen könnyen elengedik magukat a győzelem óráiban, s ezért később esetleg milyen árat kell fizetni. A vég viszont már nagyon közel volt. Délben el is kezdődtek a tárgyalások. Két francia civil, a helyi polgári szervek valamilyen képviselője jelentkezett. Rommel közölte velük, negyed egykor a francia parancsnokot szeretné látni a megadásról szóló nyilatkozattal. Ha addig nem érkezik válasz, megindítja a támadást. Válasz nem érkezett. Pontosan a megadott időpontban a német zuhanóbombázók Rommel tüzérségével együtt újra megindították a támadást, s tüzüket elsősorban a kikötő környékére koncentrálták, ahol hamarosan lángnyelvek törtek a magasba. A városba elsőként Senger dandárja hatolt be keleti irányból, és az ottani városnegyedeket kezdte támadni. Az ellenállás hamarosan véget ért. A megadásról szóló hivatalos okiratot délután öt órakor írták alá. Rommel elégedettségét fejezte ki, mert semmiféle vérontásra nem került sor, és sikerült megkímélnie a polgári lakosságot. Különös figyelmet fordított arra, hogy a városban rend és fegyelem legyen, s ne kerüljön sor fosztogatásra. * Németország már gyakorlatilag békében lévőnek tekintette magát Franciaországgal, hiszen a hadjárat véget ért, és csak a béke feltételeit kellett megtárgyalni. A fegyverszüneti megállapodást június 22-én

írták alá. Rommel 7. páncéloshadosztályából 682-en elestek, 1646 fő megsebesült, 296-an pedig eltűntek. Hatalmas tömegű ellenséges katonát ejtett foglyul, rengeteg felszerelést zsákmányolt. Mint a harcok befejeztével mindig, Rommel most is levelezéssel, részvétnyilvánításokkal és kitüntetésekre történő felterjesztésekkel foglalta el magát. Az utóbbiakat meglehetősen hosszan, személyes hangvétellel indokolta. Rommel legalább annyira bőkezűen bánt a kitüntetésekkel, mint a bírálatokkal. A legmagasabb kitüntetéseket nem osztogatták gyakran a Wehrmachtban, de hét másik társával együtt Rothenburg és Bismarck is megkapta a Lovagkeresztet. Rommel neve fényesen ragyogott. A Szellemhadosztály – ez a név már végleg a hadosztályra ragadt – és személyesen az ő eredményei, hőstettei a legszélesebb nyilvánosságot kapták. Ez ellen Rommelnek nem is volt semmi kifogása. Részletes fényképes dokumentációt készíttetett a hadjáratról, s igen nagy gondot fordított arra, hogy ebből mi jelenjen meg a sajtóban. Jogosan volt nagyon büszke egész hadosztályára. Módszerei továbbra is élénk vitákat váltottak ki. A német mobil egységek parancsnokai mindnyájan azt vallották, hogy a frontvonalból kell irányítani a harcot, vagy ahogy Rommel a nagy német lovassági parancsnokok, Seydlitz vagy Ziethen után szabadon megfogalmazta, „nyeregből” kell irányítani az ütközetet. Rommel technikáját illetően két dolog miatt azonban számosan rosszallóan húzták össze szemöldöküket. Az első – ami talán nem is annyira fontos, de mégis jelentőséggel bír, hiszen tökéletes összhangban van egyéniségével – az volt, hogy szívből gyűlölte a szabályokat, s ezzel felbőszítette fölötteseit. Erre sokat emlegetett példa az, hogy a németek szigorúan meghatározták, hogyan kell megjelölni az útvonalakat, és ettől tilos volt eltérni. Ezen a téren az egyéni kezdeményezések zavart okozhatnak, pedig az útvonaljelölés alapvető követelménye, hogy az tiszta, világos és egyértelmű legyen. Rommel erre a szabályra ügyet sem vetve kiadta a parancsot, hogy a 7. páncéloshadosztály útvonalát a „DG7” jelzéssel lássák el. Ez szabálytalan, ezért bosszantó volt. Nem volt mindig könnyű a stábnak sem egy ilyen parancsnokot szolgálnia, hiszen lojálisnak kellett lennie

iránta, de bizonyos határig lojálisnak kellett maradniuk a rendszer iránt is. Rommel erősen individualista alkat volt, ellenfelei szerint egocentrikus és önző (különben Montgomeryről is ezt állították), olyan parancsnok, aki feltétlenül hitt saját magában, vezérlő csillagában és vasakaratában. Egy ilyen ember sok bosszúságot okozhat feletteseinek, különösen azoknak, akik nála földhöz ragadtabb módon gondolkodnak. Ennek megtestesítője Halder tábornok, a német vezérkar főnöke, Rommel egyik kalandos hőstettéről értesülve ingerülten fakadt ki: „Ez a Rommel egy dühöngő őrült!” A Rommellel kapcsolatos másik kifogásról már eddig is bőven szó esett. Teljesen meg volt győződve arról, hogy egy mobil hadművelet során a parancsnoknak mindig a kritikus pontokon kell a döntéseket befolyásolni. Előrenyomulás során a dárda hegyén kell lennie. Rommelt állandóan, újra és újra a vezérharckocsi, az élen haladó szakasz vagy legrosszabb esetben századparancsnoka mellett lehetett megtalálni. Egy hadosztály különböző egységekből álló, hatalmas szervezet, melynek egy ütközet, egy kiegyensúlyozott hadművelet során biztosítani kell harmonikus működését. Egy zenekarnak karmesterre van szüksége, s annak a pódiumon, nem pedig a zenekari árokban van a helye. A beosztott parancsnokok kezdeményezőkészsége is inkább eltompul, mintsem erősödik, ha állandóan az az érzésük, hogy a tábornok bármelyik pillanatban itt teremhet, és egy jelentéktelen összecsapásban is átveszi a parancsnokságot ahelyett, hogy inkább a saját dolgát végezné. Rommel mindezt felismerte, de ösztönei továbbra is azt diktálták, hogy a dárda hegyén maradjon. Egész pályafutása során azért bírálták, hogy semmibe veszi a katonai parancsnoklás bonyolult mechanizmusát, legyen szó akár hadseregről, akár hadosztályról. Bírálói azt vetették szemére, képtelen együtt dolgozni a stábjával, nem tudja azt használni, és főképpen az egyes személyeknek adott szóbeli parancsokkal irányít. Figyelmen kívül hagyja a rádió-összeköttetés tökéletlenségét, pedig a franciaországi hadjárat során is gyakorta bebizonyosodott, hogy bár a német rádiók első osztályú minőséget képviseltek, az ilyen összeköttetés mégsem teljesen megbízható.

Röviden összefoglalva Rommelt azért bírálták leggyakrabban, mert nem koordinálta magát a rendszert, nem használta a rendelkezésére álló eszközöket és szervezeteket; mert gyakran előfordult vele, hogy fogalma sem volt arról, egy-egy csapatteste az adott időpontban hol tartózkodik. A Cambrai városánál történt előrenyomulás során például a hadosztály törzse sem tudta, Rommel éppen hol tartózkodik, esetleg milyen bajba keveredett. Ezt a törzs Hoth főhadiszállásának tudomására is hozta. A stáb rangidős tisztje, Heikamper őrnagy egy memorandumban foglalta össze azokat a nehézségeket, melyeket Rommel módszerei a hadosztály törzsének okoznak, és St. Valéry után bátran Rommel elé is terjesztette. A memorandum kegyetlenül felháborította. Véleménye szerint a hadosztály törzse lusta és határozatlan, képtelen figyelembe venni az ő elvárásait és a páncélosok vezetésének sajátos követelményeit. Azt, hogy Le Cateau mellett a 25. páncélosezred nem kapta meg az utánpótlást és az ellátmányt, szintén a törzs előrelátásának és kezdeményezőkészségének a hiánya okozta, nem pedig egy túlzottan is vakmerő parancsnok vezetési módszerei. Rommel azzal is tisztában volt, hogy bármily nagyra értékelte is a hadosztály az ő teljesítményét, magának a hadtestparancsnoknak, Hothnak is voltak fenntartásai módszereit illetően. Rommel beszélt is vele erről a kérdésről, s a beszélgetés végén békében váltak el egymástól. Rommel alatt nem volt könnyű szolgálni. A gyorsasága és kimeríthetetlen energiája okozta bosszúság és zavar a másik oldalát alkotja győzelmeinek, s zsenialitása ilyesmit is gyakran produkált. Csak a saját módján tudta a parancsnoki teendőket ellátni, oly módon, ahogy saját tapasztalatai alapján a franciák ellen Argonne-nál, a románok ellen a Cosna hegységben, az olaszok ellen pedig Matajurnál megtanulta. Ezek a módszerek most is fényesen igazolták őt a Meusenél, La Cateau-nál és Arras-nál is. Hűnek kellett maradnia önmagához, a saját útját kellett járnia. A parancsnoki szerepet csak hősként tudta eljátszani, és bármilyen hatással voltak is módszerei a fölötteseire, tábornoktársaira, saját törzskarára, hadosztályának katonái között soha nem merült fel semmi kétség vele szemben. Mikor hivatalosan is gratuláltak neki abból az alkalomból, hogy megkapta a

Lovagkeresztet, Rommel napiparancsban fejezte ki köszönetét, és emlékeztetett katonái hősiességére. „Dinant–Avesnes–LeCateau– Cambrai–Arras–Lille–Somme–Rouen–Fécamp–St.Valéry a hadosztály minden katonájának élete végéig megmarad büszke emlékezetében.” Ez a büszkeség emlékeikben örökre összeforrt Rommel nevével. Későbbi győzelmei során gyakran kapott leveleket a 7. páncéloshadosztálytól, közkatonáktól, melyben biztosították volt parancsnokukat, hogy „a Rommel-szellem” továbbra is él a hadosztályban. Számukra csak egyszerűen Rommel maradt mindörökre. Karcsú alakja, gyors mozgása, átható tekintete, kedves mosolya, határozott hangja kitörölhetetlen nyomot hagyott minden katonája emlékeiben.

NEGYEDIK RÉSZ 1941-1943

TIZENEGYEDIK FEJEZET Afrika napraforgói Rommel csillaga fényesen ragyogott. Megállapodott a Führer főhadiszállásával, hogy Hitler személyes tájékoztatására megküldi a 7. páncéloshadosztály franciaországi előrenyomulását szemléltető térképet, melyből a legfelsőbb parancsnok megismerkedhet egy tipikus páncéloshadosztály fronton, harci körülmények között végrehajtott manővereivel. A Rommel nevet széles körben kezdték megismerni. Göbbels propagandaminiszter csodálattal adózott képességeinek, és kétségkívül örömére szolgált népszerűsíteni Rommel egyszerű, katonás figuráját a Szellemhadosztály élén. Göbbels naplója szinte élete végéig tele van a Rommelre vonatkozó leghízelgőbb jelzőkkel, kifejezésekkel. A propagandaminiszter szemében ő a katonák katonája, példás jellem, igazi katona, olyan parancsnok, kinek figurája mellett mindenki más árnyékba szorul. Szakmai értelemben Göbbels szólamai nem túlságosan gyarapították Rommel hírnevét, de ezek is mutatják a karizmatikus személyiségéből áradó vonzerőt. Mint Németországban sok más tiszt, Rommel is küszöbönállónak tekintette a béke, az igazságos béke beköszöntét, melynek okkal és joggal lehet majd élvezni az örömeit. Abban az időben még fogalma sem volt arról, hogy Hitler döntése értelmében a lehető leghamarabb meg kell indítani a háborút a Szovjetunió ellen. Arról sem volt tudomása, hogy Hitlernek kiábrándultan és kelletlenül, de szembe kellett néznie a ténnyel: Anglia nem hajlandó a megbékélésre. A Führer kezdett már annak a lehetőségéről is szót ejteni, hogy Németországnak fel kell készülnie a gyarmattartás felelősségének vállalására. Széles körű nyilvánosságot kapott viszont az, amikor Hitler krokodilkönnyeket hullatva azon sajnálkozott, hogy a britek elvakult ostobasággal visszautasították baráti közeledését, ezért Anglia inváziójára kényszerül. Az 1940 nyarán lezajlott légiháború után Hitlert nem volt nehéz meggyőzni a terv kivitelezhetetlenségéről, s arra sem volt nehéz rávenni, hogy adja fel erre vonatkozó

elképzeléseit. A későbbiek során a nagy nyilvánosság előtt még számos alkalommal visszatért erre a lehetőségre, de ez nem volt több puszta fenyegetőzésnél, az ellenség figyelmének elterelésénél. Rommelnek mindenesetre az volt a véleménye, hogy meg kellett volna próbálkozni az angliai hadjárattal. Hitler 1940 őszén és telén különböző álmokat dédelgetett. Anglia lerohanásának és elfoglalásának álma lassan kezdett szertefoszlani, de a Szovjetunió fölött aratott gyors győzelem álomképei most is élénken éltek benne. Véleménye szerint a hadjáratot el kell kezdeni, amíg nem késő: tehát már a következő nyáron. A nyugati és a keleti frontokon aratott győzelem után, 1941 szeptemberére a szárazföldi csapatok létszámát így hatvan hadosztályra lehet majd csökkenteni, s fokozott erővel el lehet kezdeni a tengeri- és légi-haderő fejlesztését. A hadsereggel kapcsolatosan viszont volt egy másik, még nagyratörőbb elképzelése is, mely szerint a Szovjetunió területén állomásozó német haderőt fel lehet készíteni egy másik offenzívára, mely a Kaukázusból kiindulva Irán és Irak területére terjedne ki, s ezzel egyidejűleg, az olaszok közreműködésével Líbiából Egyiptomot, a törökök részvételével pedig Bulgárián keresztül Szíriát lehetne bevonni a német érdekszférába. Ezek a tervek 1941 januárjában, vagy nem sokkal azelőtt rajzolódtak ki és fogalmazódtak meg az 1941 júniusában elkészült „Plan Orient”-ben (Keleti Tervben), melynek egy része később Rommel stratégiai elképzeléseiben is megjelent. Hitler szemében ez a terv szerves részét képezte egy még grandiózusabb látomásnak, annak az elképzelésnek, hogy végül majd az Egyesült Európa, a hatalmas nyersanyagkincsek és energiaforrások birtokában gazdasági téren térdre kényszeríti Amerikát is.

A „Plan Orient”

Rommel minderről semmit sem tudott, de elképzelhető, hogy magát az ötletet lenyűgözőnek tartotta volna. Rommel politikai értelemben nagyon naiv volt, s Hitler hajlamos is volt arra, hogy hallgatóságát varázslatos ötletekkel bűvölje el. Rommel és a világ mindezekről csak annyit tudott, hogy 1940. június 10-én, egy héttel azután, hogy a brit expedíciós hadsereg visszaérkezett Angliába, a Wehrmacht pedig a Szajnán átkelve a halálos csapásra készült a francia hadsereg ellen, Olaszország hadat üzent Angliának és Franciaországnak. Egyetlen eseménynek sem volt ekkora hatása Erwin Rommel életének további alakulására. 1940 hátralévő részében Rommel Franciaországban maradt, hadosztályát gyakorlatoztatta, s terveket dolgozott ki arra, ha délen, a németek által még meg nem szállt területeken valami komolyabb konfliktus alakulna ki a franciák és a német hatóságok között. Mussolini éppen időben – a franciákkal létrejött fegyverszünetet közvetlenül megelőző napokban – csatlakozott Hitlerhez, hogy még ő is helyet kaphasson a győztesek asztalánál. Az ő elképzelései is túlnőttek Európán. A Duce az új Római Birodalmat Afrika felé akarta kiterjeszteni. Az 1936-os hadjárat során már meghódította Abesszíniát, és jelenleg is negyedmilliós hadsereget állomásoztatott az akkor

megszállt területen, Eritreában és Szomáliában. Ezzel állandó fenyegetést jelentett a Kenyában, Brit Szomáliában, és Szudánban lévő, kislét-számú angol helyőrségek számára. Líbiában az olaszoknak Graziani marsall parancsnoksága alatt tizennégy hadosztályuk volt, és Mussolininek az volt a terve, hogy ezeket az erőket beveti az Angliával szövetségben lévő Egyiptom lerohanására, ahol szintén egy nem túl nagy létszámú angol haderő állomásozott abból a meggondolásból, hogy Anglia számára stratégiailag nagyon fontos a Szuezi-csatorna. Szeptember 13-án az olaszok megindultak a líbiai-egyiptomi határ felé. Nyolcvan kilométer mélységben Egyiptom területére hatolva, Sidi Barani körzetében leállították az előrenyomulást, védelembe vonultak, s harmincöt kilométeres szélességben erődrendszereket, megerősített állásokat kezdtek létrehozni. December 9-én a haderő Richard O’Connor tábornok vezetésével ezen a helyen indított támadást az ötszörös túlerőben lévő olaszok ellen. Három nap leforgása alatt az angolok több mint negyvenezer olasz hadifoglyot ejtettek, hetvenhárom harckocsit, rengeteg löveget és ezernyi különböző járművet zsákmányoltak. Az olaszokat ezután 1941 januárjában, végigkergették az északafrikai part mentén, és egymás után foglalták el a Bardiában, Tobrukban és Dernában lévő erődítményeiket. Tobruk és kikötőjének elfoglalása különösen nagy jelentőségű volt, hiszen kiindulópontul szolgálhatott az elkövetkezendő hadműveletekre. O’Connor ezután gépesített erőivel a kirenaikai „kiszögellésen” keresztül a Bengázitól délre eső területekre vonult. A Sidra-öbölben lévő Beda Fomnál O’Connor csapatai elvágták az olaszok menekülési útvonalát, és február 7-én az olasz 10. hadsereg megadta magát. Közel tíz olasz hadosztály megsemmisült. 130.000 volt a foglyok száma, az olaszok ötszáz gyenge minőségű harckocsit és több mint nyolcszáz löveget vesztettek. A brit birodalmi csapatok vesztesége kétezer fő alatt maradt. Február 8-án az angolok elfoglalták Kirenaikát és Tripolitániát elválasztó határvonal közelében lévő El Agheilát. Tovább

nem

nyomultak

előre.

O’Connornak

megállást

parancsoltak, mivel az a döntés született, hogy az angolok Görögország segítségére sietnek, s ezt csak Észak-Afrikán keresztül tudták megvalósítani. Görögországot az olaszok 1940 októberében támadták meg az általuk már 1939 húsvétján elfoglalt Albánia területéről, de az olasz előrenyomulást a görögöknek figyelemreméltó hősiességgel sikerült megállítaniuk. Az Eritreában állomásozó olasz erőket januárban, Szudán területéről kiindulva támadták meg a Platt tábornok parancsnoksága alatt álló angol és indiai csapatok, míg ezzel egyidejűleg a brit, a brit gyarmati és a dél-afrikai csapatok Cunningham tábornok vezénylete alatt Dél-Abesszíniából kiindulva lehengerelték Olasz Szomália helyőrségeit. A két expedíciós hadsereg végül találkozott, az abesszin főváros Addisz-Abeba április 6-án kapitulált, és 1941 júniusának végére Mussolini birodalma Kelet-Afrikában többé már nem létezett. 1941 februárjában az olaszok már válságos helyzetben voltak az egész földközi-tengeri és az indiai-óceáni hadszíntéren. Előrehaladásukat megállították Görögországban, a vereség küszöbén álltak Eritreában, Szomáliában és Abesszíniában, egy egész hadsereget vesztettek el Líbiában, és visszavetették őket Tripolitániába. Ez volt a hadi helyzet, amikor február 6-án Rommelt Berlinbe rendelték. Reggel jelentkezett a hadsereg főparancsnokánál Brauchitsch tábornagynál, és még ezen a délutánon Hitler is fogadta. Rommelre esett a választás, hogy egy-két hadosztályból – egy gépesített és egy páncéloshadosztályból – álló német egység élére álljon, melyet a közben megszületett döntés értelmében ÉszakAfrikába irányítanak az olaszok megsegítésére. Ez volt a Napraforgóhadművelet, melyet az olaszok meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadtak, hiszen ezzel lehetőség nyílt ugyan az angolok olasz gyarmatokról való kiűzésére, de ezzel elkerülhetetlenül együtt járt az is, hogy csökken a befolyásuk, presztízsveszteséget szenvednek saját hadszínterükön. Hitler nagyon tapintatosan kezelte a helyzetet, s külön utasításba adta: a német csapatoknak egyenlő partnerként kell kezelniük az olaszokat. Korábban, az előző év novemberében a

németek felajánlották, segítségül küldik a 3. páncéloshadosztályt, de akkor az olaszok nem fogadták el a segítséget. Mussolini nem szerette volna a németekkel megosztani a küszöbön álló győzelem dicsőségét. Néhány előkészületekkel és tájékozódásai zsúfolt nap után Rommel február 11-én Rómába repült, és az olasz fegyveres erők főhadiszállásán, a Commando Supremón találkozott Guzzoni tábornokkal, a vezérkari főnökkel. Megbeszéléseket folytatott a német légierőnek a földközi-tengeri hadszíntéren folytatott hadműveleteiért felelős parancsnokával, Geissler tábornokkal. Szicíliában Rommel a német légierő azonnali, Észak-Afrikában történő bevetését beszélte meg Geisslerrel. Kirenaikából közben riasztó hírek érkeztek. O’Connor befejezte mesterművét, és a németek az adott időpontban (február 11-én) csak azt tudták, hogy minden késedelem nélkül elindult Tripoli felé. O’Connor valóban ezt szerette volna, mindent meg is tett ezért, és élete végéig meg volt arról győződve, hogy ezzel elejét vehette volna az észak-afrikai hadjáratnak. Bárhogy is alakultak volna a dolgok, az nagyon valószínűnek látszik, hogy Rommel Afrikába érkezését legalább megelőzhette volna. A görögországi kaland azonban, melyből hamarosan a görög fiaskó alakult ki, ezt nem tette lehetővé. Rommel közben Szicíliában a térképeket tanulmányozva rájött, hogy a Bengázi kikötőjét elfoglaló, Sidra-öbölnél lévő angolok és Tripoli között tulajdonképpen nincs semmi. Azonnal felkérte Geissler tábornokot, hogy a Luftwaffe még azon az éjszakán indítson bombatámadást Bengázi ellen, továbbá bombázzanak minden olyan brit menetoszlopot, mely Bengázi és Tripolitánia határa között déli irányba vonul. Geissler erre közölte Rommellel, az olaszok külön megkérték, hogy ne bombázza Bengázit, hiszen számos magas beosztású tisztnek és állami hivatalnoknak komoly ingatlanjai voltak a városban. Rommelt útjára elkísérte Hitlernek a szárazföldi csapatok kérdéseivel foglalkozó segédtisztje, Schmundt ezredes, akivel addigra már igen jó viszonyba került, s mindvégig jó maradt közöttük a kapcsolat. Geissler elfogadhatatlan kifogását meghallva Rommel azt a

módszert választotta, melyet a későbbiekben is nagy előszeretettel alkalmazott: Schmundt közbenjárásával közvetlenül Hitlerhez fordult. Schmundt telefonon ismertette Hitlerrel Rommel aggodalmait, és sikerült is meggyőznie. Geissler parancsot kapott, hogy tegyen eleget Rommel kérésének. A német-olasz szövetség szempontjából sem Rommel kérése, sem pedig Hitler beleegyezése nem volt éppen üdvös lépés. Ebben is kiütközött Rommel két nagyon jellemző tulajdonsága: függetlenül a formalitásoktól kész a leggyorsabban és a leghatározottabban vállalni a személyes felelősséget az őt érintő kérdésekben, valamint nem habozik akkor sem, ha valamelyik problémájával magához Hitlerhez kell fordulnia. Mindkét készségét gyakran és döbbenetes sikerrel alkalmazta fegyverként, s később majd ezek a lehetőségek csúsznak ki a kezéből. Másnap, február 12-én reggel Rommel megérkezett a Castel Benito repülőtérre, Tripoliba. * Számos tényező közrejátszott abban a német döntésben, hogy a német csapatok Észak-Afrikában beavatkozzanak, és bár a britek stratégiai döntéseit a földközi-tengeri hadszíntéren más körülmények indokolták, a szemben álló felek politikája lényegében egymás tükörképét alkotta. Az angoloknak támaszpontjuk volt Egyiptomban, és bizonyos felelősséggel is tartoztak az országért. Palesztinát mandátum alapján kormányozták, szerződéses kapcsolat fűzte őket Irakhoz. Egyiptom régtől fogva az angol befolyás egyik legfontosabb sarkpontja volt. Olajszükségletét Anglia főként a Közel-Keletről szerezte be. Ha egy ellenséges hatalom megvetette volna a lábát a térségben, az nem csupán az olajszállítmányokat fenyegette volna, hanem a Brit Birodalom részei közötti kapcsolatokat is veszélybe sodorta volna. Ha a Szuezi-csatornát – és a hozzá vezető földközi-tengeri utat – az északafrikai szárazföldön és a Balkánon állomásozó ellenséges légierő és haditengerészet tevékenysége következtében a britek nem

használhatták volna, akkor ez a legérzékenyebb ponton érintette volna Angliát. Minden Indiába, Délkelet-Ázsiába és magába Egyiptomba irányuló utat a Jóreménység fokának megkerülésével lehetett volna megtenni, ennek megfelelően csökkentek volna Anglia esélyei egy, az Atlanti-óceánon zajló háború sikeres megvívására. Végső soron Angliának minden azzal kapcsolatos terve, hogy támadást indítanak a németek ellen, elsősorban a hajózás szabadságának védelme miatt volt szükséges. 1941 elején ezek még nagyon távoli elképzelések és tervek voltak. Szintén a távoli jövő kérdése volt a Japán elleni háború is, de amikor az év vége felé ezekre az eseményekre sor került, akkor mindezek a tényezők igen élesen rajzolódtak ki Anglia előtt. Az olaszok Egyiptom elleni támadása elsőrendű fontosságú brit stratégiai érdekeket fenyegetett, ezért O’Connor sivatagi győzelme sokkal nagyobb jelentőségű volt, mint amilyet egy ilyen viszonylag kis létszámú katonai erőtől el lehetett volna várni. Továbbá sikerült megsemmisíteni egy olasz hadsereget, és ez a hét hónappal korábban Franciaországban vereséget szenvedett Anglia számára kimondhatatlanul fontos volt. A németeknek – különösen Hitlernek – is voltak érvei és szempontjai, miért támogatják olasz szövetségeseiket a Balkánon és Észak-Afrikában. Az olaszok semmiféle szerepet nem játszottak a franciaországi hadjáratban, de ha sikerül megőrizni az olasz hadsereg harcképességét, akkor az jelentős brit erőket képes lekötni. ÉszakAfrika pontosan az a hely volt, ahol Anglia – nagyon is érthető okok miatt – különösen érzékeny volt pozícióira. Mikor egy kis létszámú német expedíciós erő Észak-Afrikában történő bevetésének lehetősége 1940 őszén először felmerült, akkor a páncélos hadműveletek szakértőjének számító Thoma tábornokot a helyszínre küldték tájékozódni. Thoma nagyon pontosan körvonalazta azokat a nehézségeket, melyek egy ilyen vállalkozással együtt járnának, ezért a kérdés egy ideig függőben maradt. Az 1941 januárjában és februárjában indított angol offenzíva eredményeként bekövetkezett riasztó olasz összeomlás újra sürgető kényszerrel vetette fel a korábbi elképzeléseket a németek meggondolásai viszont messze túlnőttek azon az óhajon, hogy korlátozott térségben, korlátozott segítséget

nyújtsanak az olaszoknak, és otthonuktól távol zaklassák az angolokat. Itt egy sokkal jelentősebb stratégiai kérdésről is szó volt. A német haditengerészet a brit tengerhajózást végső soron a nyugati hadszíntér döntő fontosságú tényezőjének tartotta, és vezetőjének, Raeder tengernagynak semmi kétsége sem volt afelől, hogy a brit tengeri hatalom ellen a leghatékonyabb fellépést a Földközi-tenger térségében végrehajtott sikeres hadjárat jelentené. Érvei nem nyerték meg azonnal Hitler tetszését, de ezzel együtt továbbra is gyakran előtérbe kerültek. Ez az elmélet a tükörképe volt az angolok tengerhajózásuk miatt érzett aggodalmának. Az 1941. és 1942. évi hadjáratok során több egyéb körülmény is felmerült. Ugyanúgy, ahogy a németeknek elsődleges érdekük fűződött Olaszország háborúban tartásához – nem utolsósorban azért, mert a német élőerőre igen nagy megterhelést jelentett volna, ha fel kell váltania az olaszokat Görögországban és a Balkánon –, Anglia számára pedig fontos volt Olaszország kiiktatása a háborúból. Ahogy a legfontosabb, a Szovjetunió ellen indított hadjárat esetén a németek is biztonságban akarták tudni déli szárnyukat Európában, ugyanígy az angolok – később bizonyos fenntartásokkal az amerikaiak is – szívesen láttak volna egy földközi-tengeri frontot, mely Olaszország területére is kiterjed, mivel így szaporodott volna a Wehrmacht erőit lekötő, szétforgácsoló frontok száma. A különböző álmok és rémálmok az események alakulásának függvényében hol felerősödtek, hol elhalványultak. Ezek többnyire a jövő kérdései voltak, mint ahogy az Oroszország elleni német invázió is még csak a térképeken szerepelt akkor, amikor Rommel 1941. február 12-én először tette a lábát Afrika földjére. Kezdetben a németek kifejezetten védelmi jellegűnek tekintették beavatkozásukat egy elkerülhetetlen, nagy méretű angol offenzívával szemben. Rommel szánalmasan gyenge információkkal rendelkezett az ellenségről. Azt tudta, hogy Tobruk, Bengázi és egész Kirenaika az angolok kezében van. Tudta azt is, hogy az angolok nagyon hatékonyan szétzúztak egy egész olasz hadsereget Tripolitánia határánál. Ismertették vele az ellenség haderejét, melyben tévesen

tüntették fel, hogy a briteknek két hadtestük (közülük egy páncélos) harcol a fronton. Arról nem tudott, és az olaszok sem tudtak, hogy O’Connor tábornokot először Wilson tábornokkal váltották fel, akit Neame tábornok követett az Észak-Afrikában harcoló csapatok élén. O’Connor tábornok újra az Egyiptomban állomásozó angol csapatok parancsnoki tisztét látta el. Arról sem volt tudomása, hogy a britek 7. páncéloshadosztályát, O’Connor győzelmeinek letéteményesét újrafegyverzésre visszavonták Egyiptomba. Nem tudta, hogy ezt a hadosztályt Kirenaikában a 2. páncéloshadosztállyal váltották fel, mely frissen érkezett Angliából, és semmiféle sivatagi tapasztalattal nem rendelkezett. Azt sem tudta, hogy ennek a hadosztálynak két gépesített dandárjából az egyiket visszavonták és Görögországba irányították, ráadásul a Kirenaikában maradt dandár, az egyetlen brit páncélos erő a part térségben – csak két könnyű harckocsikkal felszerelt ezredből és egy olyan nehéz harckocsikkal ellátott másik ezredből állt, melyben összesen huszonhárom volt a mozgásképes harci járművek száma. Azt sem tudta, hogy az említetteken kívül Kirenaikában állomásozó egyetlen hadosztály, a 9. ausztráliai hadosztály három dandárjából kettőt a közelmúltban váltottak fel többnyire kiképzetlen egységekkel, és szállítóeszközök tekintetében is kritikus volt a helyzetük. így lényegében nem gépesített gyalogsággal kellett szembenéznie. Arról aztán végképp nem tudott, hogy a britek azt a parancsot kapták, ne nyomuljanak tovább előre, csak hozzák létre a főképpen helyőrségi szerepet betöltő kirenaikai haderőt. Arról az angol parancsról sem tudott, mely szerint a brit csapatoknak fel kell készülniük arra, hogy támadás esetén visszavonuljanak, bár támadásra egyelőre nem számítottak. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy a helyileg túlsúlyban lévő britek hamarosan ismét támadást indítanak a teljesen lezüllött, demoralizált olasz csapatok ellen, Rommelben az a vélemény alakult ki, hogy Tripolitánia megmentése jelenleg a Luftwaffén múlik. Az olasz gépesített gyalogság egységeit Rommel parancsnoksága alá helyezték, akinek feltett szándéka volt, hogy mind az olasz, mind pedig – megérkezésük után – a német egységekkel messze előrevonul egészen a kirenaikai határvonalig, s még onnan is folytatja tovább az

előrenyomulást kelet felé egészen addig, amíg lehetséges. Mindössze két német hadosztályt – az 5. gépesített és a 15. páncéloshadosztályt – bocsátottak rendelkezésére. Az utóbbi az elmúlt év novemberéig mint gyalogoshadosztály működött, s megérkezésükre május előtt nem is számíthatott. Kezdetben tehát összesen egy német hadosztálya lesz, melynek első, felderítőzászlóalja február 14-én kezdte meg a kirakodást Tripoliban. Az olaszok a Tripoli körzetében lévő Brescia- és Pavia-hadosztályokat, valamint a múzeumi tárgynak beillő hatvan harckocsival felszerelt Ariete-hadosztályt helyezték a parancsnoksága alá. Rommel az olasz hadszíntér főparancsnokának, Gariboldi tábornoknak volt alárendelve azzal, hogy szükség esetén „joga van közvetlenül Berlinhez is fordulnia”. [Rommel és az Afrika Korps megérkezik Tripoliba] Operatív téren viszont Rommel már meghozta döntését, s ezt most alkalmazni kell az adott körülményekre, majd a lehető leglátványosabban és a legnagyobb erőt mutatva támadásba kell lendülnie. Ehhez arra volt szüksége, hogy csapatai ne Tripoliban, hanem a Sidra-öbölnél legyenek. Megérkezése napján, délután egy órakor jelentkezett Gariboldinál, aki kifejtette Rommelével homlokegyenest ellenkező véleményét, mely szerint a legjobb stratégia az lenne, ha Tripoli mellett védelmi állásokat foglalnának el. Rommel repülőgépre szállt, hogy keleti irányban megismerkedjen a környékkel. Amit látott, az meggyőzte őt arról, hogy ösztönei ismét csak nem hagyták cserben, s a rendelkezésére álló erőket a Sidraöbölnél kell összpontosítani. Mikor azon az estén újra jelentkezett Gariboldinál, akkor már eldöntötte, továbbra is eredeti álláspontjához és terveihez fog ragaszkodni. Azt is eldöntötte, azonnal magához ragadja az egész észak-afrikai front irányítását, amint lesz valami, amit egyáltalán magához ragadhat. Mivel Rommel egyénisége annyira rányomta bélyegét az egész észak-afrikai hadjáratra, rendkívül könnyű megfeledkezni arról, hogy a Tunéziában töltött utolsó két hetétől eltekintve, hadtest, páncéloscsoport, majd páncéloshadsereg vezetőjeként, katonai értelemben beosztott parancsnok volt. A hadszíntéren mindig volt egy

elöljárója, és az egészen 1943 februárjáig olasz volt. Olaszország gyarmatán, Líbiában a főparancsnok Gariboldi tábornok volt, aki a római főparancsnokságon, a Commando Supremón keresztül közvetlenül az olasz kormánynak és személyesen a Dúcénak tartozott felelősséggel. Ez az alárendeltségi viszony két szempontból is tükrözte a realitásokat. Először is Rommel csapatainak túlnyomó többségét mindvégig olasz egységek alkották. Különböző alkalmakkor, különböző mértékben, néha teljes egészében parancsnoksága alatt több olasz hadosztály harcolt, s neki soha nem állt ötnél több német hadosztály a rendelkezésére; ezek közül is az egyiket inkább ejtőernyős dandárnak lehetett tekinteni. A másik, gyakorlati szempont az ellátási, utánpótlási kérdésekben rejlett. Rommel ellátmánya – gyakorlatilag minden, mert helyi produktumokra nem lehetett számítani – a Földközi-tengeren keresztül, Olaszországból érkezett. Az ellátmány Olaszországból vagy Németországból, illetve a németek által megszállt Közép-Európából származott, vonattal szállították délre az olasz kikötőkbe, és onnan olasz hajók vitték rendeltetési helyére. A létszámfeltöltés és erősítés is általában ezen az útvonalon érkezett. Rommel névleges felettesén keresztül továbbította igényeit. Az olasz hatóságok megtettek – legalábbis állítólag megtettek – mindent, hogy igényeit kielégítsék. [Ezeket a felvételeket Rommel tábornok saját fényképezőgépével készítette egy felderítő repülés során a Tripoli környéki partvidékről, illetve a környékbeli olasz készítésű tankelhárító védővonalról] Az első német csapatok, az 5. gépesített hadosztályhoz tartozó 3. felderítőzászlóalj a Tripoliba való megérkezés után azonnal díszszemlére sorakozott fel. Fegyelmezett, félelmetes megjelenésükkel azonnali és igen erőteljes hatást gyakoroltak a lakosságra. Órákon belül már úton is voltak kelet, a frontvonal felé. Negyvennyolc óra múlva elfoglalták állásaikat, s majdnem ötszáz kilométernyire Tripolitól már fel is vették a harcot az ellenséggel. Az angolok között mindenféle legendák keltek szárnyra, hogy milyen gonddal állították

össze a német csapatok felszerelését, tervezték meg ruházatukat és a klímához való alkalmazkodásukat. Ennek természetesen semmi köze nem volt a valósághoz, mert a klíma és a körülmények rendkívül szokatlanok voltak számukra, és egyenruházatuk sem bizonyult alkalmasnak a sivatagi hadviselésre. Mindent – ráadásul rendkívül gyorsan – meg kellett tanulniuk. A német katona alapkiképzése az egységek törzseinek alkalmazkodóképessége és az az elszántság, mellyel a feladat megvalósításához hozzáláttak, biztosította a sikert. [Tripoliban Rommel személyesen ellenőrizte csapatai kirakodását] Az elkövetkezendő hetek rendkívül mozgalmasak voltak Rommel számára. Minden nap ingajáratban volt Tripoli – ahol a német csapatok kirakodása folyt – és a front között. A legkisebb késlekedést sem tűrte Tripoliban, a megérkezett hajók azonnal hozzáláttak a kirakodáshoz, s ha kellett, még éjszaka is folytatták a munkálatokat. A sietve létrehozott műhelyekben furnérlemezből és vászonból harckocsimaketteket gyártottak, mert meggyőződése volt, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az ellenség a ténylegesnél jóval nagyobbnak higgye a német és olasz erőket. Gariboldit már sikerült rávennie, hogy az alája rendelt olasz egységeket is indítsa el kelet felé. Az első olasz hadosztály február 14-én meg is indult a Buerattól nyugatra lévő kijelölt állásai felé. Ugyanezen a napon érkezett meg Tripoliba a felderítőzászlóalj is. Múltak a napok, és a határ mentén az angolok csak nem akartak támadni. Rommel ekkor már azt írhatta Schmundtnak (tudván, az úgy is eljut Hitlerhez), hogy napról napra jobban mennek a dolgok. Február 19-én az Afrikában harcoló német haderő új elnevezést kapott, s később ezen a néven, Afrikahadtestként vonult be a történelembe. Az első összecsapásra az angolok és az Afrika-hadtest csapatai között február 24-én került sor, amikor egy páncélautóval felszerelt brit felderítő járőrt, egy tisztet és két katonát sikerült fogságba ejteni. Rommel felderítőszolgálatának bizonytalankodásai ellenére a tábornokban egyre inkább az a meggyőződés alakult ki, hogy az a helyzet, amivel most szembe kell néznie, alapvetően különbözik attól,

mint amire felkészültek. Valamivel később meg is jegyezte a felderítés egyik tisztjének, Behrendt hadnagynak, hogy „kezdi érezni az ellenség gyenge pontjait”. Az elkövetkező időszakban már ez az érzés befolyásolta döntéseit. Világos volt számára, valaminek történnie kellett az angoloknál. Közben múltak a hetek. Rommel azt írta Lucynak, hogy kitűnő a kapcsolata a szövetségeseivel, és egy olasz hadosztálynál tett látogatása során igen kedvező benyomásokat szerzett. Nagyon jól szórakozott, amikor egy olasz tiszt megkérdezte tőle, hol szerezte meg a Pour le Mérite kitüntetést, és ő azt válaszolhatta, hogy Longaronénál. A német csapatok közben egymás után érkeztek, és a Streich tábornok parancsnoksága alatt álló 5. gépesített hadosztály kezdett összeállni a fronton. A kötelékébe tartozó 5. páncélosezred 120 harckocsija – fele könnyű harckocsi, másik fele Panzer III-as és Panzer IV-es – március 11-én megérkezett Tripoliba, s azonnal el is indult kelet felé. Két nappal később Rommel a főhadiszállását is áthelyezte, és ettől kezdve csak nagyon ritkán hagyta el a közvetlen frontvonalat. Jelentések érkeztek arról, hogy francia csapatok Csád területéről kiindulva, messze délen támadásokat intéztek a sivatagi olasz helyőrségek ellen. Schwerin alezredes vezetésével kisebb motorizált erőt küldött a környékre, hogy tartsa szemmel a térséget, s szükség esetén biztosítson védelmet ezeknek a helyőrségeknek. A veszély elhanyagolhatónak volt tekinthető, de ennek ellenére Kufrában az olasz helyőrség megadta magát. Schwerin egységét végül visszarendelte, s az április 3-án csatlakozott a többi csapattesthez. Az angolok még mindig nem támadtak. A Berlinből kapott felderítő jelentések szerint Kirenaikában egy másik angol páncéloshadosztály is állomásozott, holott valójában az egyik jelenleg Egyiptomban, a másiknak a fele pedig Görögországban volt. Rommel számára viszont kevesebb gondot okozott az ellenség hadrendje, mint az, hogy nem tudta mivel magyarázni az angolok tétovaságát és lassúságát. Harckocsimakettjeit a kijelölt helyeken felállíttatta, s kiadta a parancsot a Zambon tábornok vezetése alatt álló Bresciahadosztálynak, hogy Mugtaa térségében foglaljon el védelmi állásokat. Mugtaa erős védelmi állásnak számított, hiszen a szűk

szorosban lévő erősséget keletről nagyon nehéz lett volna megtámadni, s a terepviszonyok miatt egy átkaroló hadművelet is nehézségekbe ütközött volna. Észak-Afrikában ritkán fordulnak elő ilyen adottságokkal rendelkező terepviszonyok, ezért a meglévők rendkívül fontosak voltak. Egy hasonló megerősített állás volt még El Agheila túlsó oldalán, név szerint Mersa El Brega, mely ellen egyetlen irányból sem volt könnyű támadást intézni, ráadásul víznyerő helyek is voltak a közelében. El Agheilát egyelőre egy kisebb angol helyőrség védte. Az Afrikában töltött négy hét tapasztalatai alapján Rommel kezdte megszokni a hely legfontosabb sajátosságait, a hatalmas távolságokat, a mindenkit elvakító homokviharokat. Hogy az időjárási viszonyok és a homok milyen veszélyeket jelentett a fegyverekre és a felszerelésre, azt az eldugult légszűrők és a fegyverek mozgó alkatrészei közé behatoló finom homok bizonyította. Már nem volt újdonság előtte, milyen megterhelést jelentenek a terepviszonyok a járművek számára, milyen rekkenő hőség uralkodik nappal, s milyen hűvösek az éjszakák. Mindez még tetszett is neki. „Természetes” volt számára a sivatagi körülmények között folyatott nagy hadijáték. * Első Afrikából történt hazalátogatása során Rommel Berlinben megkapta Lovagkeresztjéhez a tölgyfaleveleket. Az afrikai vállalkozással kapcsolatosan hideg zuhanyban is volt része. Ahogy később visszaemlékezéseiben írja: „Egyáltalán nem szolgált örömömre, amikor tapasztaltam, Brauchitsch tábornagy és Halder vezérezredes le szeretné szorítani az Afrikába küldött csapatok létszámát, s mennyire a szerencsére kívánják bízni ennek a hadszíntérnek a sorsát. Pedig az angolok jelenlegi gyengeségeit Észak-Afrikában a leggyorsabban és a legnagyobb energiával kellene kihasználni.” Március 19-én Rommel ezt nem túlzott megalapozottsággal írhatta, hiszen sem ő, sem pedig a vezérkar nem rendelkezett alapos ismeretekkel a britek gyengeségeiről, és nem láthatta előre a görögországi helyzet fejleményeit sem. Rommel mindenesetre kijelentette: még ha az eddig rendelkezésére álló felderítési adatok hiányosak is, ő „érzi” a britek erősségeit és

gyengeségeit, merészségüket vagy a bátorság hiányát, és ez az „érzés” napról napra csak erősödik benne. Meggyőződése volt, hogy az angolok védtelenek lennének egy határozott, erős csapással szemben, azután pedig már bármi megtörténhet. Mikor Rommelnek ilyen érzései támadtak, és a fölöttesei nem osztották véleményét, az események szinte mindig viharos gyorsaságú fejlődésnek indultak. Közölték vele, hogy a 15. páncélos hadosztályt május végéig nem kapja meg, és az Agedabia térsége elleni támadást csak ezutánra időzítheti. Csak ezután kerülhet sor esetleg a Bengáziig történő előrenyomulásra. Addig is legfontosabb feladata és teendője a környék védelmének a megszilárdítása. Rommel mindenesetre kifejtette véleményét, hogy a Bengázi elleni támadásnak együtt kell járnia Kirenaika elfoglalásával is, hiszen a kirenaikai kiszögellésnek vagy az egyik, vagy a másik oldalát lehet elfoglalni, de középen maradni semmiképpen nem lehetséges, hiszen így az ív húrja vonalában bármikor az átkarolás veszélye fenyeget. Afrikába visszatérve nagy örömmel vette tudomásul, hogy a 3. felderítőzászlóalj március 24-én elfoglalta El Agheilát a repülőterével és víznyerő helyeivel együtt. Az angolok semmiféle ellenállást nem tanúsítottak, csak rendezetten visszavonultak. Rommel erre az akcióra még Berlinbe történt elutazása előtt adta ki a parancsot, s most törhette a fejét a következő lépésen. Az angolok visszavonultak Mersa El Bregába. Minél több ideig maradnak háborítatlanul, annál jobban megerősödnek.

A német-olasz csapatok hadműveletei Tobruk környékén

Rommel nem hitt abban, hogy az idő neki dolgozik. Azt az utasítást kapta ugyan, hogy várja be a 15. páncéloshadosztály megérkezését, de ez újabb két hónapot jelentene a hadművelet megindulásáig, s a két hónap tökéletesen elegendő lenne arra, hogy az angolok Mersa El Brega védelmét megerősítsék, környéket aláaknázzák. Holott most, az adott pillanatban… Rommel úgy döntött, támadást indít Mersa El Brega ellen. Azzal sikerült meggyőznie saját magát a terv helyességéről, hogy májusban a vezérkar utasítására úgyis Agedabia, utána Bengázi ellen kell fordulnia. Mersa El Brega mindig is a legfontosabb első lépést jelentette ebbe az irányba. Mugtaahoz hasonlóan Mersa El Brega is egy mély bevágásban fekszik, megszerzése kitűnően védhető, keletre néző pozíciókat biztosítana a hadjárat következő szakasza során, ha esetleg mégis védelmi jellegű hadmozdulatokra lenne szükség. Március 31-én az 5. gépesített hadosztály megindult Mersa El Brega irányába. A britek heves ellenállást tanúsítottak. Rommel ismét elemében érezte magát, mert megtalálta a módját egy átkaroló hadmozdulatnak. A part menti úttól északra átkelt a homokdűnéken, s estére már oda is juttatott egy géppuskás zászlóaljat, majd bevette a szorosban meghúzódó Mersa El Bregát. Igen sok angol járművet

sikerült zsákmányolnia, és másnap a déli felderítés mindenfelől nagyarányú brit visszavonulást jelentett. Ekkor olyan esély kínálkozott – írja a későbbiekben –, melynek nem tudott ellenállni: április 2-án az összes rendelkezésére álló erővel előrelendült, és kiűzte az angolokat egész Kirenaika területéről. Ami eleinte csak előzetes próbálkozásnak indult, akárhogy is nézzük, nagyszabású támadó hadműveletté terebélyesedett, s engedetlenséget Rommel a sikerrel látta igazoltnak. Rommel nem tudott róla, de sikerét nagyban elősegítették az érvényben lévő brit parancsok, továbbá a zavaros és nem megfelelő brit hadműveleti koncepció. Wavell tábornok, a közel-keleti erők főparancsnoka részletes parancsokkal látta el Neame tábornokot, a Kirenaikában állomásozó angol erők parancsnokát. Német támadás esetén az angoloknak felkészülten kell állniuk a visszavonulásra, s közben Bengáziig-időnyerés céljából – utóvédharcokat kell folytatniuk, majd szükség esetén még Bengázit is fel kell adniuk, hogy ezzel el lehessen kerülni a főerőktől való elszakadást. A Kirenaika vidékének terepviszonyai miatt hadműveleti szempontból megalapozatlan, túlzottan is engedékeny koncepció okozta azt a bizonytalanságot, melyet Rommel az angol parancsnokság működésében megérzett. Az angolok bizonytalanságát ezen túlmenően még a tapasztalat hiánya is okozta. Rommel 5. gépesített hadosztályának sem voltak tapasztalatai a sivatagi harcokban, de a német hadsereg alapkiképzése, fegyelme, begyakorlottsága nagy előnyt jelentett az ellenféllel szemben. Ráadásul a német csapatokat egy zseniális hadvezér irányította. [Rommel kis tréfája: német harckocsimakettek a sivatagban] A sikertelenségben nagy szerepet játszott az angolok nyugalma és biztonságérzete is. Meg voltak győződve róla, s ezt még csak megerősítették az elfogott és sikeresen megfejtett, szigorúan titkos német rádióüzenetek is, hogy a német és az olasz ellenfél még hosszú ideig nem lesz képes semmiféle támadó hadmozdulatra. Ez meglehetősen logikus következtetésnek látszott, különösen a vezérkar Rommelnek küldött utasításai ismeretében. Nem vette ugyanakkor

figyelembe az Afrika-hadtest parancsnokának személyiségét és azt a tulajdonságát sem, hogy minden habozás nélkül hajlandó semmibe venni az utasításokat, és a saját elképzelései szerint cselekedni. A Mersa El Brega-i „kapu” betörésével Rommel terve az volt, hogy megindul a hetven kilométernyire lévő Agedabia ellen, majd ezután két részre osztja erőit. Az egyik szárny a bal oldalon, a Wechmar alezredes parancsnoksága alatt álló 3. felderítőzászlóalj, a partvonal mentén halad előre Bengázi felé. A jobbszárnyon Schwein az 5. gépesített hadosztály egy részével és Baldassare tábornok Arietehadosztályának felderítő zászlóaljával a kirenaikai félsziget ívének húrja mentén. Ben Gania és Bir Tengedir vonalában nyomul előre, s Dernánál a tengerpartra kijutva elvágja az ellenség menekülési útvonalát, mely Bengázitól Dernán keresztül Tobrukba vezetett. A két szárny között egy erős páncélos egység, az 5. gépesített hadosztály maradék részéből és Olbrich ezredes 5. páncélosezredéből álló erő a Ben Ganiától nyolcvanöt kilométernyire lévő Msus mellett elhaladva Mechili ellen intéz támadást. Wechmar bal oldali szárnyával együtt halad, majd az olasz Brescia-hadosztály, Olbrichhoz pedig az Arietehadosztály maradék része csatlakozik. Abban az esetben, ha a balszárnyon a felderítőzászlóalj Bengázi elérése után megtorpanásra kényszerül, akkor keleti irányba kell fordulnia, hogy Mechili térségében csatlakozzon a közép és a jobbszárny erőihez. [Rommel tábornok ezúttal is mindent látni akart, s mindenütt ott kívánt lenni, ahol szükség lehetett rá] A hadművelet április 2-án vette kezdetét, és Rommel az elkövetkező hetet azzal töltötte, hogy – mint általában – minden hadoszlopot még nagyobb erőfeszítésekre, még gyorsabb előrehaladásra ösztökéljen. Főhadiszállásával Agedabiába költözött, s úgy döntött, maga deríti fel a terepet, személyesen ismerkedik meg azokkal a körülményekkel, melyek közepette csapatainak előre kell nyomulniuk. Korábban közölték vele, hogy a jobbszárny részére kijelölt útvonal Ben Gania felé szinte járhatatlan. Saját szemével és tapasztalatai alapján győződött meg arról, ez a híresztelés merő ostobaság. A megindulás másnapján azt is tudomására hozták, hogy

az 5. gépesített hadosztály járműveinek üzemanyaggal való feltöltése négynapos állásidőt követel. Rommel szinte tajtékzott a dühtől. Ilyen hosszú várakozás, ekkora időveszteség, és mindez amiatt, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű üzemanyag-szállító gépkocsi, és túl nagy a távolság a feltöltési pontig! Természetesen eddig még nem volt idő és lehetőség arra, hogy előretolt raktárbázisokat alakítsanak ki, de most a legsürgősebb teendő az volt, hogy akár még rögtönzés árán is, de azonnal meg kell növelni a szállítókapacitást. Kiadta a parancsot, minden járműről mindent rakjanak le, s az összesét üzemanyagszállításra kell átállítani. Ez azt jelentette, hogy az 5. gépesített hadosztály egy időre, egyetlen napra leállt, de ezután az egész hadosztály üzemanyaggal feltöltve, teljes harckészültségben folytathatta útját. „Ezzel a lépéssel – jegyezte meg Rommel – életeket mentünk, és megnyerjük Kirenaikát.” Rommel névleges fölöttese, Gariboldi tábornok már nagyon ferde szemmel nézte a fejleményeket, s a történteket úgy minősítette, hogy egy alárendeltje szándékosan semmibe veszi parancsait, továbbá azokat a korlátokat, melyeket a parancsnoksága alatt lévő olasz és német erők elé állítottak. Gariboldi, akinek célja csupán Tripolitánia megtartása és egy Tripolitól nem messze, keletre eső front kialakítása volt, ezt a nagyszabású offenzívát tűrhetetlen rohanásnak és kapkodásnak tartotta. Rommel azonnal Berlinhez fordult segítségért, és legnagyobb megelégedésére felhatalmazást kapott arra, hogy a körülményektől függően legjobb belátása szerint cselekedjen. Ez egyik első példája volt annak, miképpen tudta kihasználni azt a helyzetet, hogy egyszerre két urat kellett szolgálnia. Az előretörés – bár Rommel továbbra is állandóan tépte-marta törzskarát annak lassúsága miatt – tovább folytatódott. Rommel ideje jelentős részét könnyű, Storch típusú repülőgépének fedélzetén töltötte, s időnként ilyen üzenetet dobott le a menetoszlopokhoz: „Ha nem mozognak fürgébben, akkor leszállok! Rommel.” Schwerin csapatainak az Ariete-hadosztály egységeiből álló előőrsei április 4-én este kilenc órakor érték el Bir Tengedirt. Ezt megelőzően a bal oldali menetoszlop is bevonult Bengáziba.

Rommelnek szerencséje volt a brit páncélosokkal történt első, észak-afrikai összecsapása során. Az angolok 3. páncélos dandárja, a 2. páncéloshadosztály egyetlen épen maradt csapategysége vesztett néhány harckocsit Mersa El Bregánál, s ráadásul meglehetősen sok mozgásképtelenné vált közülük a harcok folyamán. A német tankokhoz hasonlóan az angol harckocsik is hatalmas területen szóródtak szét Agedabiától északra és keletre a sivatagban. Az ütközet, már ahol ilyesmire sor került, apró harckocsicsoportok egymástól elszigetelt összecsapásában merült ki, ahol Rommel felderítőinek szavai szerint az angolok „bizonytalan vezetés alatt, megfelelő koordináció nélkül, egymásnak ellentmondó parancsok és célok alapján” vették fel a küzdelmet „Rommel helyszínről irányított és kézben tartott, energikus összehangoltsággal harcoló” csapatai ellen. Az április 6-án a légifelderítéstől kapott jelentések teljes egészében igazolták Rommel kezdettől fogva derűlátó értékelését. Az angolok megpróbáltak a lehető leggyorsabban visszajutni Tobrukba. Ezen a reggelen ugyanis fél hétkor jelentették neki: hatalmas tömegű jármű kezdte meg evakuálását Kirenaikából keleti irányba. Rommel menetoszlopainak előrenyomulása ezzel együtt meglehetősen egyenetlen és zavaros volt. Tipikus példája volt egy szinte teljesen jellegtelen, hatalmas sivatagban zajló hadműveletnek, amikor a saját és az ellenséges csapategységek szinte elválaszthatatlanul összekeveredtek, a csapatok mozgásában vagy harci tevékenységében a rendezettségnek még csak a nyoma sem volt felfedezhető. így angol részről a 2. páncéloshadosztály maradványai azt a parancsot kapták O’Connor tábornoktól, akit Wavell Egyiptomból a harcok helyszínére rendelt, hogy tanácsokkal lássa el Neame tábornokot, s majd egy megfelelő pillanatban vegye is át tőle a parancsnokságot, hogy Mechili körzetében gyülekezzenek. A páncélosdandárt már korábban, először Msusnál, majd később északon, a Charrubánál történt összecsapás után visszavonták. A dandár parancsnoka úgy látta, a rendelkezésére álló üzemanyag nem lesz elegendő Mechiliig, és jobb lesz, ha a parti úton próbál meg eljutni dandárja maradványaival Dernába. A 9. ausztrál hadosztály viszont Bengáziból ugyanezen az úton, szintén Derna felé tartott. A

két csapattest találkozása hihetetlen zűrzavart és torlódást eredményezett. A dűnék között haladó szárny még úgy-ahogy rendelkezett megfelelő felszereléssel, de a 2. páncéloshadosztály törzse, valamint a fegyver nélküli teherutókon visszavonuló 3. indiai dandár mindenféle védelem, és páncéltörő fegyverek nélkül próbált előrejutni. A dűnéken át viszont Bengáziból Charrubán keresztül Mechilibe tartott Wechmar felderítőzászlóalja és Olbrich 5. páncélosezrede, Msuson keresztül az Ariete-hadosztály csapategységei, Ben Gania és Tengedir felől pedig Schwerin alakulatai is ebbe a körzetbe igyekeztek. Ha az angoloknak pontos ismereteik lettek volna a körülöttük mozgó, ellenük készülő ellenséges erők nagyságáról, akkor önmagában ez is félelmetes információ lett volna. De mint ahogy ez általában lenni szokott, a jelentések és a pletykák még a valóságot is felnagyították, s a hadifoglyok beszámolói alapján meg voltak győződve arról, hogy legalább egy páncéloshadtest indult el Kirenaika elfoglalására. A németek oldalán is meglehetősen zavaros volt a helyzet, senki sem tudta, hogy ki hol van, egymást követték a különböző, egymásnak ellentmondó parancsok, változtak a tervek, és idegölő veszteg-lésekkel telt az idő. Április 5-én délután, Ben Gania magasságánál Rommel személyesen vette kézbe a Mechili felé történő előrenyomulás irányítását, miután korábban – és még az előző napon is – több alkalommal végigrepülte a sivatagot, nagyjából pontos információkat szerzett a keleti irányba haladó olasz és német egységek helyzetéről. Már biztos volt abban, amit korábban csak remélt: Schwerin és Olbrich menetoszlopai Mechilinél találkoznak. Ben Ganiában a légi felderítéstől azt a jelentést kapta, hogy Mechilit az ellenség kiürítette. A következő parancsot küldte Schwerin jobb oldalon haladó menetoszlopának: „Merchili tiszta. Induljanak! Gyorsan! Rommel” Később a nap folyamán, amikor Rommel a menetoszlop elejéig repült, majd visszatért a helyére, közölték vele: Mechilit egyáltalán nem ürítette ki az ellenség, sőt éppen ellenkezőleg, „nagyon erősen tartja”. Közben már besötétedett, de Rommel ismét felszállt Ben Ganiából, s északkeleti irányba repült, hogy a jobb oldali menetoszlop

elé kerüljön, melyet már a páncélos ezred kivételével a Streich tábornok parancsnoksága alatt álló 5. gépesített, továbbá az Arietehadosztály alkotott. Rommelnek meggyőződése volt, ha most ismét sikerül elkerülnie Mechilinél az ellenséget, akkor el tudja vágni az innen északi és keleti irányba menekülő angolok útját, majd továbbhaladva le tudja zárni magát a part menti utat is. Az események viszont másképpen alakultak. Másnap, április 6-án Rommel úgy vélte, hogy a jobb oldali és a középen haladó menetoszlopokból már elegendő erő áll rendelkezésére, de az előrehaladás üteme még mindig csalódást okozott számára. Korábban azt a parancsot adta a jobb oldalon haladóknak, foglaljanak el olyan állásokat, hogy dél-délkelet, valamint keleti irányból megindulhassanak Mechili ellen. A csapatok túlnyomó többsége azonban csak azon az estén érkezett meg rendeltetési helyére, míg a középső menetoszlopnak problémái támadtak az időjárással. Az üzemanyag-utánpótlás is késett, s így csak azon az estén tudtak Msusból Mechili felé elindulni. Ezután, április 7-én a jobb oldali menetoszlop is olyan súlyos üzemanyaghiányról tett jelentést, melynek következtében lehetetlenné vált az olasz tüzérség eljuttatása a Mechili elleni támadásra kijelölt körzetbe. Egy óra leforgása alatt Rommel összegyűjtetett minden kanna üzemanyagot – harmincötöt, mint ahogy a későbbiekben írja –, amire csak rá tudta tenni a kezét, s elindult a jobb oldali menetoszlop tüzérségének felkutatására, üzemanyaggal történő ellátására. Azt akarta, hogy minél előbb foglalják el kijelölt állásaikat. Mindez természetesen időt vett igénybe, és csak másnap, április 7-én reggel fejeződött be az olasz tüzérség üzemanyaggal való ellátása. Ekkor indíthatta el a jobb oldali menetoszlopot, hogy elfoglalja a Mechili elleni támadás kiinduló állásait. Olbrich páncélosainak továbbra sem volt se híre, se hamva. Az idő, mint ütközet közben általában, most is rohamléptekkel száguldott előre. [Német felderítőjármű a sivatagban] Április 7-én már délutánra járt az idő, amikor Rommel elrepült nyugat felé, tekintetével a dimbes-dombos terepet pásztázva kereste

az 5. páncélosezredet. Alig-alig sikerült megúsznia, hogy ne egy visszavonuló brit menetoszlop közepén szálljon le, aztán végül egy összekeveredett olasz-német egység közepén ért földet, mely időközben a délibáb áldozatává vált, s most jókora időveszteséggel igyekezett csapatteste után. Harcálláspontjára visszatérve közölték Rommellel, hogy Olbrich csapatairól még most sem érkezett semmi hír. Ismét felszállt. Már erősen esteledett, de az Afrika-hadtest páncélos erejének túlnyomó többségét alkotó Olbrich-féle egység megérkezésén múlott – mint ahogy Rommel a későbbiekben írja – „a döntés Kirenaika keleti körzeteiben”. Éppen a sötétség leszállta előtt a Mechilibe vezető egyenes úttól – ami egyben a számukra kijelölt támadási irány is volt – jóval északra bukkant rá végül a menetoszlopra. Az éktelen haragra gerjedt Rommel megparancsolta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a sötétben is folytassák az előrehaladást a megadott irányba; ő pedig a sötétség ellenére visszarepülve, minden nehézség nélkül megtalálta saját harcálláspontját. Másnap, április 8-án a jobb oldalról érkező csapatok megindították a támadást Mechili ellen, és Rommel hamarosan a saját szemével látta – természetesen ismét a levegőből –, hogyan özönlenek kifelé a járművek Mechiliből, s tartanak nyugati irányba. Ezek hamarosan belerohannak majd Olbrich páncélosaiba. Rommel ismét nyugatnak fordulva keresésükre indult, de ezúttal nem járt sikerrel. Mechili körzetébe visszatérve a várost már bevették az eredetileg jobb oldalon haladó erők, s meghiúsították az angolok keleti irányba végrehajtott kitörési kísérletét. Végre-valahára nyugat felől az 5. páncélosezred is megérkezett. Az a jelentéktelen erőt képviselő egység, melyet Rommel előreküldött a part menti út irányába, sikeresen elérte és lezárta az utat, ám sürgős erősítésre volt szüksége. Közben a Bengáziból kifelé vonuló angol csapatokból jelentős számú hadifoglyot is ejtettek. Rommel a kéznél lévő Schwerin-hadoszlopból elküdte az erősítést, maga pedig elindult Derna felé, s még azon az estén, április 8-án kijutott a tengerpartra. Wechmar felderítőegysége, miután Bengázitól északra feltartóztatták, Charrubánál keletre fordult,

s részt vett a Mechiliért vívott harcokban, miközben a Bresciahadosztály tovább folytatta menetelését a partvonal mentén. A hadművelet már hatodik napja tartott. Az angolok kiürítették Kirenaikát. Április 9-én Rommel Mechili környékén találkozott az 5. gépesített hadosztállyal, mely éppen egy kétnapos megállást tervezett a szükséges karbantartási munkák elvégzésére. Rommeltől alapos fejmosást kapva még azon az éjszakán elindultak Tmimi irányába. Hajnalra Gazalába érve már készen álltak a Tobruk elleni támadásra. * Ha valaki Rommel beszámolóját olvassa ezekről a rendkívüli és gyakran teljesen zűrzavaros eseményekről, akkor furcsa kép alakul ki benne magáról a parancsnokló tábornokról is. Rommel ekkor már nem csupán az egy német hadosztályból álló Afrika Korps és néhány kiegészítő csapattest parancsnoka volt, hanem ezeken kívül még három olasz hadtest is parancsnoksága alá tartozott. Őt magát vagy saját kis Gefechtsstaffeljánál, három járműből álló parancsnoki harcálláspontján lehetett megtalálni, vagy kis repülőgépével röpködött előrenyomuló csapatai és a harcmező fölött. Éjjel-nappal állandóan egyik helyről a másikra siet, keresi menetoszlopait, melyek közül az egyik erős késésben van, a másik rossz irányba indult el. Szidja őket, mert annyit piszmognak a járművek újrafeltöltésével, majd egy üzemanyagból teljesen kifogyott egységére rábukkanva, azonnal határozottan intézkedik, hogy legalább néhány nélkülözhetetlen jármű meg tudja tenni a még hátralévő néhány létfontosságú kilométert. Mint mindig, állandó jelenlétével, határozott parancsaival, kifogyhatatlan energiájával életet önt a parancsnoksága alatt harcoló emberekbe, beosztott parancsnokaiba. Rommel csapattesteknél tett látogatásai emlékezetesek maradtak az Afrikahadtest minden katonája számára. Nehezen lehetett elfelejteni, amint gyorsan, precízen, katonás stílusban, szürkéskék szeme sarkában bujkáló mosollyal, összeszorított ököllel, könyökben kissé behajlított karral katonáihoz fordult, s minden szava éles szemről, a részletek iránti kitűnő megfigyelőkészségről tanúskodott. Az is mindenki számára emlékezetes maradt, ahogy éles, átható hangon, legendás

szellemességgel és kegyetlenül csípősen ostorozta a parancsnokok által elkövetett hibákat. [Erwin Rommel csapatainak szeretett parancsnoka volt, aki ki is érdemelte alárendeltjei tiszteletét] Egyetlen katonaiskola, vezérkari akadémia vagy vezérkar sem határozza meg, hogyan kell viselkednie és milyen szófordulatokat kell használnia egy vezénylő tábornoknak. Az már az eddigiekből is nyilvánvaló volt, és ezt maga Rommel is elismerte, néha a leghalványabb elképzelése vagy fogalma sem volt arról, hogy egy-egy csapategysége az adott pillanatban a sivatagban vagy a homokdűnék között pontosan hol tartózkodik. Annak ellenére, hogy a rádiókommunikáció akkori fejlettségi színvonalához képest a németeké kifejezetten jónak volt mondható, az észak-afrikai körülmények gyakran idéztek elő olyan helyzeteket, melyek egyáltalán nem fordulhattak elő a különböző térkép- és kommunikációs gyakorlatokon. Rommelt gyakran illették azzal a szemrehányással, hogy egyáltalán nem érdeklődik az utánpótlás kérdése iránt, nincs hozzá különösebb érzéke. Különösen lényeges ez Afrikában, ahol a bázistól a harcoló csapatokig vezető utánpótlási vonal igen könnyen megszakadhat, ha túlságosan hosszúra nyúlik. Hasonló problémák adódhatnak a hadműveleti területeken is, ahol az egyes csapatok hatósugarát erősen behatárolja az üzemanyag-ellátás. A harcoló egységeknek egyéb anyagokkal, főként lőszerrel és vízzel történő ellátása a fizikai létért folytatott küzdelmet jelentette. Helytelen lenne azt gondolni, hogy Rommel nem értett ezekhez a dolgokhoz, vagy nem fordított rájuk kellő figyelmet. Éppen ellenkezőleg, gondolatai főként ekörül forogtak. Magasan képzett hivatásos katona volt, s minden olyan feltételezés, mely szerint számára ezek a kérdések másodlagosak voltak, egyszerűen képtelenség. Ő is legalább annyira tisztában volt azzal, hogy ÉszakAfrikában a győzelem jórészt az ellátáson és az utánpótláson múlik. Rommel

irányíthatta

volna

teljesen

másképpen

is

a

parancsnoksága alá rendelt erőket, csak akkor nem az a Rommel lett volna, aki volt. Akkor nem lett volna az az ember, akit törzskarának egy jövendő tagja, egy rendkívül jól képzett vezérkari tiszt „a páncéloscsapatok Seydlitzének, a hadtörténet talán legbátrabb és legdinamikusabb parancsnokának” nevezett. Ebben az időszakban már az egész Afrika-hadtestben Rommel rendkívüli találékonyságáról, emberfeletti munkabírásáról, keménységéről beszéltek. Csodálattal emlegették, menynyire nem törődik saját kényelmével, biztonságával. Bár kegyetlenül űzte, hajtotta csapatait, alkalmanként hangját sem fogta vissza. Igen magas követelményeket állított mindenki elé, de azt sem felejtették el soha hangsúlyozni, mennyire törődik embereivel, mennyire gondoskodik róluk, milyen bajtársi érzésekkel viseltetik irántuk. És ami talán a legfontosabb: meggyőződésük volt, hogy Rommel győzelemre vezeti őket.

TIZENKETTEDIK FEJEZET A páncélos-hadműveletek művésze Rommel elégedett lehetett a hadjárat indulásával. Úgy tűnt, már semmi sem állíthatja meg, s április 10-én ki is jelentette: „Cél a Szuezicsatorna!” Az angolokat sikerült kiűzni Kirenaikából. Bengázi kikötője is német kézre került, melynek előnyeit az olaszok oly sokáig késlekedtek kihasználni. A szállítmányok túlnyomó része továbbra is a rendkívül túlterhelt Tripoli kikötőjébe érkezett, holott ha a kihasználatlan kapacitásokkal rendelkező Bengáziba irányították volna őket, akkor ezzel lényegesen meg lehetett volna rövidíteni a sivatagi hadsereg utánpótlási vonalát. Jelentős számú angol járművet is zsákmányoltak, nagy tömegű hadifoglyot ejtettek, akik között három tábornok is akadt. Gambier-Parry, a 2. páncéloshadosztály parancsnoka, Neame és a szerencsétlen O’Connor, aki még át sem vette a parancsnokságot, és az elmúlt télen elért sikerei következtében a németek között is nagy tekintélynek örvendett. Ezenkívül hallatlan nagy mennyiségű dokumentumot is sikerült kézre keríteni Mechiliben, melyből Rommel elemzőinek aprólékos munkával sikerült pontosabb képet kialakítaniuk az angol csapatok szervezéséről, erejéről és vezetőiről. A legfontosabb viszont az volt, hogy Tobruk kikötője karnyújtásnyira került Rommeltől, s az kitűnő előretolt bázisnak kínálkozott a jövendő hadműveletei szempontjából, melyek sorsa a város elfoglalása nélkül meglehetősen bizonytalanul alakult volna. Bizonyos értelemben Rommel Tobruk megszállottjává vált, s ez a megszállottság érthető is, ha figyelembe vesszük a hely stratégiai fontosságát. A Tobruk elleni első két támadására április 14-én és 30-án került sor, de mindkettő teljes kudarccal végződött. Rommel maga is megszédült attól a gyorsaságtól, mellyel a Sidraöböltől előrenyomult, s mellyel nem túl jelentős erőt képviselő csapataival kiűzte az ellenséget a hatalmas észak-afrikai hadszíntérről. Úgy érezte, rámosolygott a szerencse – ez valóban így is történt –, és sikerült önmagát is meggyőznie, hogy gyorsasággal meg

határozottsággal sikerül kézre keríteni egy nagy és jól védett erődöt. Elhitette magával, hogy menetből, röptében be tudja venni Tobrukot, hiszen az ellenség úgyis fejvesztetten menekül majd előle. Eddig gyorsaságának köszönhette győzelmeit, de ahol jól kiépített állásokat kell megrohamozni, ott a gyorsaság ritkán elegendő. Rommel abból a feltételezésből indult ki, hogy a védőknek nincs elég idejük a felkészülésre. Ebben hatalmasat tévedett. Tobruk védelmi rendszere, mely először teljesen ismeretlen volt a németek számára, nagyon kemény diónak bizonyult, különösen azért, mert a Morshead tábornok parancsnoksága alatt álló 9. ausztrál hadosztály látta el a védelmet, melyet a Kirenaikából történt visszavonulás után a tengeren keresztül érkezett 4. dandárral is megerősítettek. Rommel már korábban is felfigyelt arra, hogy az ausztrál hadifoglyok „hatalmas termetű, erőteljes alkatú férfiak – s ahogy írja –, akik a harcok tanulsága szerint minden kétséget kizáróan a hatalmas Brit Birodalom elitalakulatait alkotják”. Tobrukban az ausztrálok foglalták el a védelmi állásokat, makacsul tartották magukat, és semmiféle hajlandóságot nem mutattak a meghátrálásra. Tüzérségük minden alkalommal erőteljesen, pontosan működött, megerősített állásaikat szívós kitartással védték. Tobruk – még az olaszok által kiépített – védelmi rendszere két, egymástól mintegy két kilométernyire húzódó koncentrikus körből állt. A körvonalak mentén száznyolcvan centiméter mély futóárokkal összekötött számos tűzfészket, rejtett fedezéket építettek ki, melyet sűrűn teletűzdeltek tarackok, géppuskák és páncéltörő lövegek számára kiépített lövegállásokkal. A külső védelmi sáv előtt harckocsicsapdák húzódtak. Az egyes állásokat mintegy negyven főre alakították ki, s durván egy nyolcvan méter átmérőjű kört alkottak. Természetesen az egész rendszert sűrű drótakadállyal vették körül. Ha a védők lelkileg nem omlanak össze, akkor csupán módszeres ostrommal lehetett bevenni. Rommel ezt különösen azok után tudta igazán felmérni, amikor jókora késéssel a rendelkezésére bocsátották az erődítmény olasz térképét. Egyelőre azt tervezte, gyorsan körbeveszi Tobrukot, és egyszerre

több oldalról indít ellene támadást. A Brescia- és a Stefanis tábornok parancsnoksága alatt álló Trento-hadosztály-nak kell a legnagyobb port felvernie nyugat felől, miközben az 5. gépesített hadosztály délről és délkeletről átkaroló hadmozdulatot végez. Az Ariete-hadosztály azt a parancsot kapta, induljon meg a Tobruktól délre eső El Adem irányába, s készüljön fel a szárnyaknak nyújtandó segítségre. Közben a Prittwitz tábornok vezénylete alatt álló 15. páncéloshadosztály is megérkezett lassan. Rommel azonnal Prittwitz parancsnoksága alá rendelt néhány egységet, köztük a 3. felderítőzászlóaljat is, mely április 10-én elfoglalta El Ademet. Április 11-re az „átkarolás” befejeződött, s az 5. páncélosezred harckocsijai még azon a délutánon elfoglalták kiinduló állásaikat. Egy nappal ezt megelőzően Prittwitz tábornok elesett. Belefutott a britek egy eddig ismeretlen állásába, és holtan találtak rá az egyik lövészárokban. Az 5. hadosztály támadását Streich tábornok irányította, aki nem sok bizalommal viseltetett az egész támadási terv iránt. Streich türelmetlen és önző alaknak tartotta Rommelt. A két tábornokot még annak idején Franciaországban hozta össze a sors, amikor Streich a szintén Hoth hadtestéhez tartozó 5. páncéloshadosztály egyik páncélosezredét vezette, s már annak idején erős fenntartásokkal viseltetett a 7. páncéloshadosztály parancsnokságával szemben. Most az volt az érzése – és ez bizonyos fokig megalapozottnak is bizonyult –, hogy ez az ember nagyon keveset tud arról az erődrendszerről, mely ellen éppen most készülnek támadást indítani. Jelenleg minden körülmény az erős fedezékekben meghúzódó ellenfél mellett szól, mely szemmel tudja tartani, és gyalogsági, valamint tüzérségi tűzzel árasztja el a támadókat. Streich akkor is ellene volt az egész vállalkozásnak, amikor már egy újabb támadás terveit vitatták meg. Első Tobruk elleni támadását Rommel április 14-én hajnali fél ötkor indította meg délről, egy géppuskás zászlóalj és az 5. gépesített hadosztály egyik páncélosezrede részvételével. A támadás nem járt sikerrel, a benne részt vevő csapatok érzékeny veszteségeket szenvedtek. Kezdetben Rommel úgy értékelte, minden a legnagyobb

rendben zajlik, s pirkadatkor maga is előrehúzódott. De néhány óra elteltével Streich és páncélosezredének parancsnoka, Olbrich jelentette a főhadiszállásnak: harckocsijaik elszigetelődtek a gyalogságtól, az ellenséges páncéltörő ütegek oldalról érkező, erős tüze miatt képtelenek folytatni az előrenyomulást, és jelenlegi állásaikat sem tudják tartani. Ezen túlmenően a brit bombázók folyamatosan támadták a rohamra indulókat. Rommel nagyon dühös volt. Rájött, hogy a gyalogság és a harckocsik együttműködésébe komoly hiba csúszott. Streichről alkotott véleménye egy cseppet sem javult, és nagyon lehangoló volt számára látni az olaszok néhány megmozdulását támadás közben. Schraepler őrnagy, Rommel segédtisztje ezzel kapcsolatosan azt írta a tábornok feleségének, hogy az olaszok egyáltalán nem voltak hajlandók előrenyomulni, sőt már az első lövés után megfutamodtak. A támadás egyik résztvevőjének meglehetősen visszafogott véleménye szerint a támadók szempontjából döntő hátrányt jelentett, hogy nem ismerték megfelelő módon a védelmi rendszert. Rommel álláspontja viszont az volt, hogy a felderítés biztosította előnyöket a késedelem okozta veszteségek messze felülmúlják. Tévedett. Két hét elteltével újabb támadást kísérelt meg az ellenség Tobruktól tizenkét kilométernyire, Ras el Madamerben lévő egyik harcálláspontja ellen, melyet aztán nem kis nehézségek árán végül sikerült is elfoglalnia. Ezzel a védelmi vonalból a kezére került egy olyan megerősített állás, ahonnan az angolok szemmel tarthatták és zavarhatták volna a nyugat felől érkező, utánpótlást szállító konvojokat. Ezt megelőzően viszont látogatója érkezett Berlinből. Paulus tábornok, a vezérkar operatív részlegének vezetője április 27-én érkezett konzultációs céllal, hogy felmérje a kialakult helyzetet. Rommel megdöbbentette feletteseit előretörésének gyorsaságával és mélységével. Értesültek arról is, hogy törzskara előtt már a Szuezicsatorna elérését rebesgeti. A vezérkar szerint – Paulus elmondása alapján – ez a gyors előretörés annyira megrémítette az angolokat, hogy idő előtt visszavonták csapataikat Görögországból, és ezzel

meghiúsították azt a német elképzelést, mely szerint ott szerették volna csapdába ejteni az angol csapatokat. (Ennek természetesen semmi köze nem volt az igazsághoz. A Görögországban lévő angol csapatok evakuálásáról szóló egyezmény április 19-én született meg Wavell tábornok és a görög kormány között, és nem kapcsolódott Rommel gyors előretöréséhez. A kivonulásra kizárólag a reménytelenné vált görögországi helyzet következtében került sor.) Rommel ezekre a szemrehányásokra ingerülten azt válaszolta, fogalma sem volt arról, hogy az angolokat éppen Görögországban akarták csapdába ejteni. Különben a görögországi kaland német szempontból amúgy is elhibázott lépés volt, hiszen az csak a csapatok szétforgácsolódásához vezetett. Sokkal célszerűbb lett volna több erőt összpontosítani az észak-afrikai hadszíntérre, s lezárni a britek elől a Földközi-tenger térségét, mintsem a Balkánon birkózni velük. „Különben is, Kréta májusban történt megszállása helyett – írta a későbbiekben – szerencsésebb lett volna az Olaszország és Afrika között kulcsfontosságú helyen lévő Málta elfoglalása.” Ezt akár maga O’Connor is írhatta volna! [Ausztrál védelmi állások Tobruk környékén] Az udvarias, művelt, intelligens Paulus egyidős volt Rommellel, de a hatalmas munkabírású vezérkari tiszt messze nem volt meghatározó egyéniség. Jogában állt minden Rommel által javasolt elképzelés megvalósítását engedélyezni vagy megtagadni, s így adta beleegyezését a Tobruk elleni második támadás megindítására, melyre megérkezése után három nappal került sor. A kísérlet ezúttal sem járt sikerrel. Rommel eredetileg nyugatról akart támadást kezdeményezni a közben megérkezett 15. páncéloshadosztállyal, ami ellen Streich már korábban felemelte szavát. A támadás valójában csupán Ras el Madamer térségére korlátozódott, de Rommelnek így is sok embere életével kellett ezért megfizetnie. Rommel azt állította, ezzel sikerült utánpótlási vonalát kivonni az ellenség látóköréből, de arra nem nyújtott lehetőséget, hogy innen kiindulva a támadást tovább lehessen folytatni Tobruk legfontosabb erősségei ellen. Paulusnak alkalma nyílott megfigyelni Rommelt akció közben, s

mikor a sivatagban töltött két hét elteltével visszatért Berlinbe, akkor az Afrika-hadtest parancsnokát makacs, szilaj természetű emberként jellemezte, kinek akaratossága és rámenőssége a vezérkart belerángatja az afrikai front megerősítésébe, melytől azok a hatalmas, keleten lefolytatandó hadműveletek szenvednek majd kárt, melyek terveinek kidolgozása Paulus teljes szellemi kapacitását már jó ideje igénybe vette. Paulus azt is megjegyezte, hogy Rommel panaszkodik az olaszokra, mert nem használják ki jobban Bengázi kikötőjét, de közben teljesen figyelmen kívül hagyja azt a körülményt, hogy a Bengáziba vezető tengeri út lényegesen hosszabb, ezért a szállítmányok így sebezhetőbbek is, ráadásul Tripoli kikötőjének áteresztőképessége jóval meghaladja Bengáziét. Rommel természetesen Bengázi kikötői kapacitásának növelése mellett tört lándzsát, és vállalta volna a hosszabb úttal együtt járó kockázatot is, csakhogy a harcoló csapatok ellátása lényegesen javuljon. Paulus, a racionális elme, Rommel ellen foglalt állást ebben a kérdésben. Nem nyerték meg tetszését az Afrikában tapasztaltak. Különben is, a Tobruk ellen 1941-ben intézett támadások a legrosszabb oldaláról mutatták be Rommelt. Minden előkészület és összehangoltság nélkül, kapkodva vetette be csapatait, a módszerességet feláldozta a gyorsaság oltárán. „Azok az én katonáim voltak, akiket feláldozott!” – mondta Schwerin még évekkel később is érthető keserűséggel a hangjában. Rommelt hazardírozással vádolták, s ebben volt is igazság. Tobruknál már eddig is sokan vesztették életüket. Rommel kénytelen volt megbékélni azzal a gondolattal, hogy Tobrukot nem lehet megrohamozni, hanem ostromzár alá kell venni. Közben az egyiptomi határ mentén, mely mögé az angolok főerőiket visszavonták, a lehető legerősebb előretolt állásokat kell létesíteni, hogy meg lehessen gátolni az angolok kísérletét, ha az ostromlott Tobruk felmentésére csapatokat akarnának küldeni. A határok védelmét is fontos dolognak tartotta, de figyelme elsősorban – s mint ahogy később kiderült, túlzottan is – Tobrukra összpontosult. Adandó alkalommal kész volt kihasználni minden kedvező lehetőséget, de mégis Tobruk bevételét tartotta elsődlegesnek. Nem is volt ez túlzottan ésszerűtlen meggondolás. Tobruk és kikötőjének bevétele

jelentős előnyöket biztosított volna az olasz-német hadsereg számára. Rommel határok közelében állomásozó csapatait Tobruk megkerülésével csak igen hosszú utánpótlási vonalon lehetett ellátni, s Rommel előretolt egységeinek naponta kétszáz tonna ellátmányra volt szüksége. (Az észak-afrikai hadszíntér havonta hetvenezer tonna súlyú utánpótlást igényelt, s ez lényegesen meghaladta Tripoli kikötőjének kapacitását.) Tobruk tehát továbbra is „szálka volt az Afrika-hadtest körme alatt”. Később Rommelnek sikerült rávennie az olaszokat, hogy egy Tobruk körüli kerülőút minél előbbi megépítésével javítsanak valamit a kelet-nyugati összeköttetésen, s ezt az olaszok meglepően rövid idő, három hónap leforgása alatt teljesítettek is. Rommel számára egyike volt a legfontosabb kérdéseknek, hogy mekkora erőket kell állomásoztatni a határ mentén, meggátolandó az angolok minden Tobruk felmentésére irányuló kísérletét, és mekkora erőket tud felszabadítani a Tobruk elleni újabb támadásra. És vajon mikor kerülhet sor ismét erre a támadásra? Vajon mikor próbálkoznak ellentámadással az angolok? A brit csapatokat egészen az egyiptomi határig üldözték. Bardiát április 12-én vette be a 3. felderítőzászlóalj, amikor Rommel még teljesen Tobrukkal volt elfoglalva, és egy hétig el sem látogatott az elfoglalt városba. Sollumot és Capuzzót ezzel egyidejűleg sikerült elfoglalniuk. Rommel fontosnak tartotta, hogy állandóan rendelkezésére álljon egy jelentős erőt képviselő, mobil csapattest, mellyel elejét tudja venni az angolok kísérletének, hogy megkerüljék a sivatagi szárnyat, s így bekerítsék a határok mentén állomásozó erőit, majd pedig egyenesen Tobruknak induljanak. Ráadásul hátulról és nyugatról is számolnia kellett a támadás veszélyével. A határ menti harcokat döntően befolyásolták a terepviszonyok. Ebben a körzetben a partvonalon haladó utat meredek emelkedők szegélyezték, és csak néhány olyan szakasz volt, ahol járművekkel fel lehetett jutni a sivatagi fennsíkra. A hadműveletek szempontjából ezek igen fontos átjárókká váltak, s a Rommelhez eső legközelebbi ilyen átjáró Sollumtól nyolc kilométernyire délre, Halfayánál volt. A

halfayai átjáró birtoklása lehetővé vagy lehetetlenné tette a sivatag és a part mentén húzódó út közötti átjárást és közlekedést. Rommel úgy tervezte, hogy az olasz Trento-hadosztályt a határvonalra irányítja, a Bresciát pedig a Tobrukot ostromgyűrűvel körülvevő erők keleti oldalára telepíti. Ellenfelétől eltérően, neki ott volt a jelentős létszámú, járművekkel, szállítóeszközökkel nem rendelkező olasz gyalogsága is, melyet a hatalmas, nyílt tereket felölelő sivatagi hadműveletek során csak olyan helyeken lehetett felhasználni, ahol a terepviszonyok és a körülmények lehetővé és célszerűvé tették az állóháborút. A határ környéki állások, beleértve a Halfayánál lévő átjárót is, pontosan ilyenek voltak. A gépesítés nélküli gyalogoshadosztályoknak nem csupán az volt a hátrányuk, hogy nagyon kevés hasznukat lehetett venni a manőverező hadműveleteknél, hanem az is, hogy csak akkor tudták felvenni a harcot, ha beásták magukat. Alkalmazhatóságuk így is nagyon korlátozott volt, ráadásul állandóan ki voltak téve a távolabb elhelyezkedő ellenséges tüzérség és harckocsilövegek támadásának. Nagy felelősség hárult a parancsnokokra is, hiszen a sivatagban elszigetelve nagyon kevés esélyük maradt volna a túlélésre. Mivel ezek a csapatok önállóan mozgásképtelenek voltak, alkalmazásuk csak akkor vált lehetségessé, ha megfelelő létszámban állnak rendelkezésre. Ezért Rommel úgy döntött, megkéri az olasz vezérkart, bocsásson még két olasz hadosztályt a rendelkezésére. így csökkenteni kívánta annak esélyeit, hogy mozgékony csapattestei valaha is állóháborúra vagy valami váratlan, előre nem látott manőverre kényszerüljenek. Ezek a csapatátcsoportosítások időt igényeltek, s Rommel tudta, azzal nem rendelkezik korlátlanul. Feltételezte, az angolok hamarosan felmérik, csapatai milyen hosszan húzódnak el, és egyszerre kísérli meg ostromzár alatt tartani Tobrukot és meggátolni a felmentő csapat érkezését. Nagyon kevésnek érezte a rendelkezésére álló német erők nagyságát, ezért kérte a 15. páncéloshadosztály teljes feltöltését. A Sollumnál lévő állásokat az olaszoknak még május közepére sem sikerült teljes egészében elfoglalniuk. Május 14-én Rommel felderítőszolgálata felfigyelt az összes angol alegység számára

sugárzott adásban a „Fritz” kódnévre. Ebből még nem volt világos, mi van készülőben, de másnap megindult a várt angol támadás. Ebből a jövőre nézve nagyon hasznosnak bizonyuló következtetéseket tudtak levonni. * Rommelnek Észak-Afrikában az ellenséggel kapcsolatos ismeretei több forrásból táplálkoztak. Legfontosabbnak természetesen a Luftwaffe és saját csapatainak, járőreinek, felderítőegységeinek megfigyelései bizonyultak. Ezeket semmi sem pótolhatta. Jelentős szerep jutott az ellenségtől megszerzett dokumentumoknak is, melyek meglehetősen nagy mennyiségben álltak rendelkezésre, különösen Mechili bevétele után. Az ezeken a helyeken zsákmányolt dokumentumokat azonnal gondos elemzésnek vetették alá. Minden törzsnél és egységnél jelentős mennyiségű, titkos információt tartalmazó dokumentum gyűlt össze, melyből ki lehetett alakítani az ellenség erősségeiről, gyengéiről, körülményeiről egy hozzávetőleges képet. De nem csupán a hivatalos dokumentumok bizonyultak hasznosnak. A tisztek közül számosan naplót vezettek – ez különben szigorúan tilos volt mind a brit, mind pedig a német hadseregben –, s ezekből a naplókból sikerült jó néhányat kézre keríteni. A naplók híven tükrözték az ellenséges táborban uralkodó hangulatot és harci szellemet. Harmadik információs forrás a hadifoglyok kikérdezése volt. A németek csodálattal adóztak annak, az angolok menynyire betartják azt a parancsot, melynek értelmében a fogságba esett katona nem közölhet mást, mint az azonosítási számát, életkorát, rendfokozatát, nevét és az otthoni címét. Természetesen mindkét részről történtek kísérletek arra, hogy a hadifoglyokból azért ennél többet szedjenek ki. Néha az is előfordult, hogy harc közben egy hadifogolytól származó információtöredék is befolyásolta a döntéseket. Ez történt 1942 októberében az El Alamein-i csata idején is, amikor a német kihallgató tisztek jelentették, hogy egy „hosszú időn keresztül Párizsban élt” angol hadifogollyal folytatott beszélgetés során a britnek az volt a véleménye, sajátjai a legnagyobb erőkkel a front északi, és nem a déli

részén fognak támadni. Rommel élénken felfigyelt erre az információra, hiszen ez egybecsengett korábbi megérzéseivel. Cáfolhatatlan bizonyítékai ugyan nem voltak, s ami rendelkezésére állt, az sem számított perdöntőnek. Ezzel együtt még azon az estén, 1942. október 28-án, a 21. páncéloshadosztályt az El Alamein-i front északi szárnyára vezényelte. Az események később teljes mértékben az ő döntését igazolták. Sokkal értékesebb és időszerűbb információkat tudott szerezni a brit rádióforgalmazáson keresztül. Az angol rádióforgalom biztonsága 1941-ben még igen sok kívánnivalót hagyott maga után, s Rommel stábja minden nehézség nélkül össze tudta állítani a képet az ellenséges erőkről és azok elhelyezkedéséről. Még dicsekedett is azzal, hogy többet tud a brit erők és egyes csapattestek pillanatnyi elhelyezkedéséről, mint saját parancsnokuk. Az elfogott rádióüzenetek elemzése és értelmezése mindkét oldalon rohamosan fejlődő tudománnyá vált, alkalmanként mindkét fél jogosan veregethette meg a saját vállát, de az ebből a forrásból táplálkozó német felderítés – legalábbis a harcok kezdetén – felülmúlta az angolokét. * Május 15-én az angolok támadásba lendültek az egész fronton. Először a 7. páncélos és a 22. gárdadandár indult meg állásaiból, s ezeket a csapattesteket Rommel törzse rögtön azonosítani tudta. A szokatlan és szinte teljes angol rádiócsend miatt a németek már korábban gyanút fogtak. Rommel közben arról is értesült, hogy az angolok nagy veszteségeket okozva elfoglalták a Halfaya-átjárót, s a meredek lejtő szélén Capuzzo és Sollum felé tartanak. A brit főparancsnokság az elfogott rádióüzenetek alapján értesült a 15. páncéloshadosztály küszöbönálló megérkezéséről (a tény az, hogy az Esebeck tábornok parancsnoksága alatt álló hadosztály túlnyomó része már a sivatagba is megérkezett), és szerette volna Rommelt egyensúlyából kibillenteni, helyzetét rontani, mielőtt még az erősítés megérkezik. Rommel ezen a napon még több csapattestet előreküldött – egy

páncéloszászlóaljat néhány 88-as löveg kíséretében –, és ebben a zavaros helyzetben az angolok erősebb német ellenállással találták magukat szembe, mint amilyenre számítottak. Ezért visszavonultak, és kiürítették a Halfayában lévő helyőrséget. Rommel kicsit meghökkent, de nem szerette volna az átjárót sem az angolok kezén hagyni, ezért május 27-én három sávban támadást indított, és sikerült az átjárót visszafoglalnia. Ezek az akciók – bár korlátozott méretűek voltak, mégis – kitűnően szemléltetik Rommel és általában a németek csapatvezetési technikáját. Két „csoportot” vetett be, melyekből az egyik Herff ezredes, a másik pedig a május 15-i erősítéssel érkezett Kramer alezredes parancsnoksága alatt állott. Rommelnek ebben az időben rendelkezésére állt az 5. gépesített és a 15. páncéloshadosztály, de hadosztályait szerette úgy kezelni, mint egy nagy áruházat, melynek árukínálatából tetszés szerint válogathat. Egy meghatározott feladat végrehajtására kiválasztott, összevont csapattesteket, és amennyire az ellenfél ezt meg tudta állapítani, ezek a „csoportok” kommunikációs és minden egyéb szempontból tökéletesen együtt tudtak működni. Rommel – különösen kezdetben – igen sokat panaszkodott az alája rendelt csapattestek rossz kiképzése miatt, de az a rugalmasság, mellyel ezeket a csapattesteket kezelni és alkalmazni tudta, valóban elismerést váltott ki mindenkiből. Ez mindenekelőtt a kitűnő kommunikációs és parancsnoki rendszert dicséri. Rommel a május 23-án, egyik csapattesténél tett látogatását követően, a Halfaya ellen indított támadás előtt Lucynak írt levelében megemlíti, hogy elégedetten érkezett vissza a frontvonalról. A parancsnokok urai voltak a helyzetnek. Most már világos volt, a gépezet kezdett Rommel akarata és stílusa szerint működni. Ebben az időszakban Rommel bizonyos taktikai módszerek tökéletesítésével volt elfoglalva, melyek egyszerűek voltak ugyan, de azért mégis alaposan ki kellett munkálni őket. Mindenekelőtt kifejlesztette azt a technikát, mellyel az ellenséges páncélosokat saját páncéltörő egységeire vonja, miközben saját páncélosait állandóan mindenfajta manőverre készen, tartalékban tartja, hogy lecsapjon vele az ellenség valamelyik gyengének mutatkozó pontjára: utánpótlási oszlopra, jármű nélküli gyalogságra vagy parancsnoki törzsekre.

Ehhez a páncéltörő fegyverek bátor alkalmazására volt szükség. Többségüket vontatni kellett, de Rommel közben egy kitűnő műhelyt állított fel, ahol ezeket a lövegeket gyakran az ellenségtől zsákmányolt önjáró alvázra szereltette. A sivatagi harc körülményei között a nagy tűzerejű lövegek igen nagy előnyt jelentettek, hiszen a terep adottságai csak ritkán gátolták a látást, így hatótávolságukat a legnagyobb mértékben ki lehetett használni. A németek 88 mm-es légelhárító lövege – melyet mindkét fél megtanult kellőképpen tisztelni, az angolok nagyon tartottak tőle, és a „sivatagok királynőjének” nevezték – volt ebben az időszakban a legnagyobb és leghatékonyabb páncéltörő fegyver, de a 75 és az 50 mm-es lövegek is igen hatékonyak voltak. Rommel begyakoroltatta csapataival, hogy úgy manőverezzenek a lövegekkel az ellenséges páncélosok ellen, hogy mindegyik az optimális lőtávolságból tudjon tüzet nyitni rájuk. Az Afrika-hadtesten belül pedig létrehozta a tüzérségi tartalékot, a Bottcher-csoportot. Rommel ebben az időszakban nem érezte valami jól magát, erős kedélyhullámzás jellemezte, melyet kétségkívül még csak súlyosbítottak az afrikai klimatikus feltételek, s azok a szinte elviselhetetlen körülmények, melyek közt katonáival élt. A főparancsnoktól szemrehányást is kapott, hogy jelentéseiből hiányzik a visszafogott megfontoltság, eltúlozza mind a sikereket, mind a nehézségeket, s nem tűnik ki belőlük a kiegyensúlyozott mértékletesség. Rommelt feldühítette a fejmosás. Az igaz, jelentéseit mindig is bizonyos célok elérése érdekében fogalmazta, eltúlozta az utánpótlás hiányosságait és a nehézségeket, hogy ezzel is nagyobb erőfeszítésekre késztesse az otthoniakat. Ez a módszer váratlan mellékhatást is eredményezett: az angolok is megfejtették az ilyen hangvételű rádióüzeneteket, s a ténylegesnél London is rosszabbnak ítélte a helyzetet, így gyakori és alapos szemrehányást tettek a brit parancsnokoknak, hogy nem használják ki a németek nehézségeiből fakadó kedvező helyzeteket. Berlin persze némi kétkedéssel fogadta ezeket a jelentéseket. Rommel úgy érezte, Berlinben nem értékelik kellőképpen erőfeszítéseit, fogalmuk sincs arról az emberfeletti erőfeszítésről,

melyet a német és olasz csapatok kifejtettek, miközben keresztülvágtattak Afrika térképén. Úgy érezte, Berlinben nem érzik át kellőképpen azokat a stratégiai jelentőségű előnyöket, melyeket a Földközi-tenger térségében sikeresen megvívott hadjárat jelentene. Azzal tökéletesen tisztában volt, hogy személy szerint nagyon keveset tehet az ellátás és utánpótlás általános megjavítása érdekében, hiszen a hajózási és szállítási elsőbbség ekkor máshol érvényesült. Tevékenysége továbbra is szükségleteinek közlésére korlátozódott, s terveit a reményekre és az ígéretekre kellett építenie. Amikor viszont az olaszok hozakodtak elő Tripoli vagy Bengázi kikötői kapacitásának szűkösségével, akkor Rommel egy pillanatig sem habozott szemükre vetni mulasztásaikat, hogy az utánpótlási vonalon nem építettek meg és nem javítottak ki bizonyos utakat, ami nagymértékben megkönnyíthette és gyorsíthatta volna a szállítmányok célba juttatását. Rendszeres időközönként heves kirohanásokat intézett az olasz haditengerészet ellen, amiért az nem biztosítja kellőképpen a földközi-tengeri szállítmányok, az utánpótlás megfelelő védelmét. Ezt a kelletlenséget és passzivitást aztán némelykor árulásnak, valamint a német szövetségessel szembeni ellenséges magatartásnak minősítette. Véleménye szerint Berlin túlzottan diplomatikus és elnéző volt Rómával szemben. 1941 júniusának elején Rommel úgy érezte, az egész világ összefogott ellene, hogy a bukását okozza. Ha valaki töltötte már az év elejét Afrikának azon a részén, akkor tökéletesen tisztában van ezzel az érzéssel. Rommel biztos volt benne, hogy az angolok hamarosan újra támadni fognak, s csapatait gyengének, sebezhetőnek érezte. A 15. páncéloshadosztály mostanra már nagyjából összeállt, de közben az angolok is kaptak erősítést, sőt friss csapatokat is küldtek az afrikai hadszíntérre. Leváltotta az 5. gépesített hadosztály parancsnokát, Streich tábornokot, és helyette Ravenstein tábornokot nevezte ki a hadosztály élére, akit igen nagyra tartott, s aki 1918-ban szintén megkapta a Pour le Mérite érdemrendet. Nem sokkal ezután leveleiben és a Brauchitschnak írt jelentésében arról számol be, hogy „az új parancsnok intelligens és kemény vezetése alatt” a hadosztály szemmel láthatóan átalakult, s most ő is elégedett az Afrika-hadtest

parancsnoki állományával. Nagy tisztogatásba fogott maga körül. Kegyetlenül elbánt az egyik páncéloszászlóalj parancsnokával, akinek idegei a Tobruk ellen intézett legutóbbi támadás során felmondták a szolgálatot. Az 5. páncélosezred éléről leváltotta Olbrich ezredest is. A parancsnokok közül gyorsan és könyörtelenül leszámolt azokkal, akik megkísérelték megkérdőjelezni döntéseit, mint ahogy ezt Streich is tette Tobruk alatt, vagy akikben nem volt kellő kezdeményezőkészség és elszántság, mint Olbrichban Mechilinél. Néha igazságtalannak tartották, s gyakran azok is voltak ezek a döntések. Streichet például kitűnő hadosztályparancsnoknak tartották beosztott tisztjei, és a Rommel elképzeléseivel kapcsolatos fenntartásait később az események teljes egészében igazolták. Azt állította, hogy Rommel szemrehányást tett neki, amiért túlságosan aggódik csapataiért, mire ő azt válaszolta, egy hadosztályparancsnok ennél nagyobb elismerést nem is kaphatott volna. Rommel erre nem jutott szóhoz – folytatódik Streich beszámolója –, s talán kicsit megalázva is érezte magát. Könyörtelensége, nehéz természete, nyers modora, türelmetlensége ellenére az Afrika-hadtest túlnyomó többségének szemében neve már különleges fogalommá vált. Számukra a vezénylő tábornok egyszerűen csak „Rommel” volt. Katonái azonnal megérezték a szívéből áradó melegséget. Hajtotta őket, de saját magát hajtotta legkeményebben. Szerette „afrikánereit”, s mindent megtett embereiért, de azok is érte. Egy győztes csata után mindig megtalálta a módját, hogy köszönetet mondjon nekik. Az ő szenvedéseiktől néha úgy érezte, megszakad a szíve. * Június 14-én Rommel rádiófigyelő szolgálata észrevette, hogy az angolok a „Péter” kódnevet juttatják el összes egységeikhez. Ez a „Fritz”-hez hasonlóan azt jelentette, valami komolyabb hadmozdulat van készülőben. Azonnal riasztották a határ mentén állomásozó csapatokat. Az angolok „Csatabárdnak” keresztelték akciójukat, s Rommel

ennek előrejelzését, továbbá a hadművelet során elért eredményeit eddigi legnagyobb sikerének tartotta a sivatagi háború folyamán. Valóban gondosan figyelemmel kísérték a csapatmozgásokat, nagy pontossággal vonták le az ellenség szándékaival kapcsolatos következtetéseket, és az ütközet első napján, június 15-én tevőlegesen is részt vettek az angol kódnevek és hívójelek listájának megszerzésében. Ez most különösen kapóra jött, hiszen az előző héten már észrevették, hogy az angolok a korábbinál jóval nagyobb gondot fordítanak rádióadásaik biztonságára. Ennek következtében a németeknek az ellenség hadrendjére vonatkozó ismeretei is szegényesebbé váltak. Legfelsőbb szinten a brit fegyveres erők főparancsnokságára hatalmas politikai nyomás nehezedett. A királyi haditengerészet számára igen nagy kockázatot jelentő módon az angol kormány hajókaravánt indított útnak Egyiptom felé, holott az olasz haditengerészet és légierő tevékenysége következtében az egyedüli biztonságos hajóút Egyiptomba Afrika megkerülésével vezetett. Az utánpótlással együtt ez a hajókaraván 240 harckocsit is szállított Afrikába. A szállítmány május 12-én érkezett meg Alexandriába, úgyhogy a frontról még februárban visszavont, gyakorlatilag felszerelés nélkül maradt brit 7. páncéloshadosztályt sikerült új fegyverzettel ellátni. Wavell főparancsnoknak így egy teljesen friss páncéloshadosztály állt rendelkezésére. A győztes abesszíniai hadjárat után Egyiptomba vezényelték a 4. indiai hadosztályt is, melyet még a 22. gárdadandárral is kiegészítettek. Ez a két hadosztály alkotta most a XIII. hadtestet, melynek élére új parancsnokot, Beresford-Peirse tábornokot nevezték ki. Wavellt nagyon sürgették Londonból. Az angolok továbbra sem tudtak kibékülni két hónappal ezelőtti dicstelen kiűzetésükkel Kirenaikából, és a kormány tisztában volt azzal, hogy nagy kockázatot vállalt az észak-afrikai angol csapatok megerősítésével. Wavell kiadta a parancsot Beresford-Peirse-nek, indítsa meg a támadást. A XIII. hadtestnek a határ menti területeken kell támadást indítania a németek ellen, majd a Halfaya-átjárót visszafoglalva, fel kell törnie a Tobrukot körülvevő ostromzárat. Tobruk felmentése után Beresford-

Peirse-nek tovább kell folytatnia a sikeres hadjáratot s el kell érnie Kirenaika tartomány határát, a Derna–Mechili vonalat. A német rádiókódok megfejtése útján az angolok tudtak Paulus néhány héttel ezelőtti látogatásáról. Ismeretes volt számukra az is, hogy Rommel csapatainak szárnyai lehorgonyoztak, s azt a parancsot kapták, rendezkedjenek be védekezésre. Rommel jelentősen megerősítette a tüzérségét azzal, hogy hadrendbe állította a határ menti körzetekben talált, még az elmúlt év decemberében hátrahagyott olasz lövegeket is. Ezeket mozgó műhelyében kijavíttatta többségüket önjáró alvázra szereltette. A határvonalon jelenleg negyvenhat páncéltörő löveg állomásozott, melyből tizenhárom 88 mm-es űrméretű volt. Túlnyomó részüket a Capuzzótól tíz kilométernyire lévő Hafid-gerincre telepíttette, a többit pedig a Halfaya környéki védelmi állásokba helyezte. [Olasz gyalogos sivatagi felszerelésben] Az angol támadás hajnali négy órakor kezdődött. A megerősített Sollumnál és Capuzzónál Rommel gyalogságot állomásoztatott. A sivatagban újoncnak számító 15. páncéloshadosztály, melyet még az időközben Junkers szállítógépeken Dernába érkezett páncélgránátosokkal is kiegészített, jelenleg Tobruk körzetében tartalékban maradt. Az angolok megindulása után a Tobruktól délre pihenőben és tartalékban lévő 5. gépesített hadosztályt Rommel azonnal a határ menti körzetbe indította. A 15. páncéloshadosztályt készenlétben tartotta, míg véglegesen ki nem derültek az angolok szándékai, amire nem is kellett sokáig várnia. Rommel mozgását ezúttal is behatárolta a krónikusan ismétlődő üzemanyaghiány. Tisztában volt azzal, mobil egységeivel úgy kell manővereznie, hogy fél szemét állandóan az üzemanyagmérő mutatóján tartja. A délelőtt folyamán az ellenséges erők 4. páncélosdandárja és a két könnyű harckocsi ezreddel támogatott 4. indiai hadosztálya támadást intézett Capuzzónál és Halfayánál az ottani helyőrségek ellen. Ezzel egyidejűleg egy csapattest Capuzzótól keletnek, Sollum irányába kanyarodott. Ez volt a kétfelé elágazó támadás jobb oldali iránya. A bal oldalon a 7. páncélosdandár a balszárny gépesített

lövészeivel együtt északnak, Bardia felé tartott. A harcoló felek mindegyike hatalmasnak ítélte a szemben álló erőket, ami minden háború minden hadseregére egyaránt jellemző. Rommel a britek „óriási erejű”, háromszáz harckocsival északi irányba megindított támadásáról beszélt, amivel messze túlértékelte a 7. páncélosdandár harckocsijainak számát. Az angolok rádióforgalmából viszont arról értesülhetett, hogy a helyzet nagyon súlyos, az ellenük bevetett hatalmas német erők komoly veszteségeket okoztak a támadóknak. Mindkét fél egyformán eltúlozta a helyzetet, hiszen az ütközetben részt vevő erők nagysága most sem haladta meg a máskor szokásos méreteket. Ezzel együtt gyakorlatilag ekkor került sor az Afrika-hadtest és az angolok között először egy nagyobb szabású, harckocsi-harckocsi elleni összecsapásra, és lényegében az angolok most indítottak először támadást a német csapatok ellen. Rommel azonnal a Capuzzótól északnyugati irányban mintegy tizenöt kilométernyire lévő Sidi Azeizbe sietett, ahol személyesen vette át a parancsnokságot, s már az első este felmérte a kialakult helyzetet. Capuzzo elvesztése ellenére Rommel védekezése sikeresnek bizonyult. A Halfaya-átkelőnél, melyet az angolok mindkét vége felől megtámadtak, a 88-asok hatalmas aratást végeztek. Gyakorlatilag a Halfaya ellen támadó brit harckocsik egy kivételével mind megsemmisültek. A Hafid-gerincen, melyet a 7. páncélosdandár, az angolok balszárnya támadott (a németek helyesnek bizonyult helyzetmegítélése szerint ez volt a főcsapás iránya), Rommel páncéltörő lövegei ugyancsak kitűnően szerepeltek, s nagyobb hatósugaruk a nyílt sivatagi terepen el is döntötte az ütközet sorsát. Rommel értesült az ellenség veszteségeiről, mert a rádiófigyelés segítségével meglehetős pontossággal nyomon tudta követni a támadó angol szárnyak előrehaladási ütemét, és felderítő repülőgépei is állandóan a levegőben voltak. Saját erői bizonyos fokig még mindig érintetlenül maradtak, és bevetésre készen álltak annak ellenére, hogy a 15. páncéloshadosztály egyik Capuzzónál bevetett ezrede jelentős veszteségeket szenvedett a harckocsi-harckocsi elleni küzdelemben, és késő estére harckocsijainak száma kevesebb mint a felére lecsökkent. Rommel nem tudta, hogy ellenfelének, Beresford-Peirse-nek

mindössze harminckilenc harckocsi (huszonkét nehéz és tizenhét könnyű) áll rendelkezésére, ezért a hadművelet második napját kétszáz harckocsival indította, mert úgy vélte, megérett az idő az ellentámadásra. Június 16-án hajnalban délről, Capuzzo mindkét oldalán lecsapott az előrenyomuló angol csapatok mindkét szárnyára, és feltartóztatta a briteket. Az 5. gépesített hadosztálynak az a feladat jutott, hogy szintén déli irányból a nyugati szárny ellen támadjon, majd Sidi Omar mellett elkanyarodva, forduljon Sidi Suleiman irányába. Rommel számításai szerint ezzel sikerül kettévágni a támadó angol csapatok főerőit. A keletnek fordult gépesített hadosztálynak ezután Halfayát jelölte ki következő célpontul. Rommel nem számított arra, hogy ez könnyen sikerül. Lucynak hajnali fél kettőkor sebtében írt, néhány soros levelében érzékeltette, súlyos harcokra van kilátás. Valóban, a kemény csaták június 16-án egész nap tartottak. Mind a páncéloshadosztály frontális, mind pedig a gépesített hadosztály jobb oldalon indított támadása során számos alkalommal került sor harckocsi-harckocsi elleni összecsapásra, s mindkét fél komoly veszteségeket szenvedett. Az 5. gépesített hadosztály és a brit 7. páncélosdandár között Sidi Omartól nyugatra lezajlott heves összecsapás után Rommel már tudta: a gépesített csapatok ütközete az ő stílusának megfelelően alakul. Az oldalról indított támadás, a brit támadó erők kettévágása kapkodást és fejetlenséget idézett elő az ellenfél táborában. Ezután elszakadó hadmozdulatokra adott parancsot a páncéloshadosztálynak, melynek ezt követően egyesülnie kellett a gépesített hadosztállyal, s így együttesen koncentrált támadást kellett indítaniuk Sidi Suleiman, majd Halfaya ellen. A hadmozdulat június 17-én hajnali fél ötkor vette kezdetét. Az Afrikahadtest reggel hatra már elérte Sidi Suleimant, s délután négyre sikerült Halfayát is visszafoglalnia az angoloktól. Közben az angolok kikerülték Rommel jobb oldali támadását, visszavonultak, de a nap folyamán így is kilencvenegy harckocsit vesztettek. A németeknek tizenkét harckocsijuk semmisült meg. A rádiófigyelésen keresztül a németek tudomására jutott, hogy az angol főparancsnok személyesen is ellátogatott a frontra, s ebből – helyesen

– azt a következtetést vonták le, hogy az angolok offenzívája kifulladt. A „Csatabárd”-hadművelet véget ért. „A háromnapos ütközet, – írta Rommel június 18-án Lucynak –, teljes német győzelemmel végződött.” Rommellel együtt az egész Afrikahadtest a győzelmet ünnepelte. A brit légierő a Luftwafféval szembeni fölénye ellenére úgy érezte – és katonái is osztoztak ebben az érzésben –, hogy az ellenfél számbeli fölénye ellenére nekik sikerült úrrá lenniük a helyzeten. Joggal érezte azt is, hogy a németek fegyverzete és felszerelése felülmúlja az ellenségét. Rommel nagyvonalú dicséretben részesítette a parancsnoksága alatt harcoló olasz gyalogságot, mely kiemelkedő hősiességgel harcolt különösen Halfayánál, ahol a német-olasz helyőrség a hősies Bach őrnagy – egy német evangélikus lelkipásztor, egyben nagyszerű katona, akit emberei csak Bach atyaként emlegettek – parancsnoksága alatt csodálatos helytállást tanúsított a védelmi harcok során. Dicsérte az Afrika-hadtest taktikai irányítását, különösen a harckocsik és a páncéltörő ütegek eredményes együttműködését, ahogy egy-egy támadás során zökkenőmentesen fel tudták váltani egymást. Magában Rommelben is felfedezhető volt már a magabiztosság, mellyel ezt a hadsereget irányította. Eddig Franciaországban egy hadosztályt vezetett (szó szerint vezetett, s nem a mozgását szervezte), s a harcok ott hamarosan üldözéssé alakultak át. Többékevésbé Kirenaikánál is ezt csinálta, vagy legalábbis ezt próbálta megismételni, s így jutott el Tobrukig. Ott kudarcot vallott, mert egy teljesen más típusú összecsapásra került sor. Kétségkívül sokat tanult, sikerült harc közben még több tapasztalatot szereznie, s magasabb szinten elsajátítania a csapatok irányításának tudományát. A „Csatabárd”-hadművelet során Rommel már magabiztosabban vezetett, és a korábbiaknál sokkal gondosabban időzítette a csapatmozdulatokat. Amikor ez a nagyszabású hadművelet befejeződött, akkor még nem tudta, hogy öt napon belül teljesen új fejezet nyílik a háború történetében, mely ettől fogva meghatározó szerepet játszik Németország stratégiai helyzetében, s végső soron elvezet majd a

német nemzet katasztrófájához. Rommelnek szerencséje volt, hogy nem a keleti fronton teljesített szolgálatot. Volt ugyan néhány német parancsnok, aki kitüntette magát az ottani harcokban, s ezek egyike akár ő is lehetett volna, hiszen, ahogy a hadjárat kiteljesedett, egyre fontosabb szerephez jutott a manőverezési készség, a kiterjedt frontszakaszok viszonylag kis erőkkel, de állandó mozgással történő védelme, melynek Rommel valóban nagymestere volt. Bárhogy is alakult volna személyes sorsa, emelkedett vagy hullott volna csillaga a keleti fronton, a hadjárat sorsának alakulását semmiképpen sem változtathatta volna meg, s csak foltot ejtett volna hírnevén. Afrikában viszont, bár végső soron az a hadjárat is bukásra volt ítélve, a bukást a német nép nem érezte annyira a saját bőrén. A földközi-tengeri térség távol esett tőle, az inkább az olaszok gondja maradt. A keleti front is túl volt még a látóhatáron, de ez a látóhatár már a sajátjuk volt, s az idő múlásával a tőle elválasztó távolság is egyre zsugorodott. A németek szemében Rommel ezért őrizhette meg maga körül azt a hősies mítoszt, melyen nem ejtettek foltot az elkövetkező megpróbáltatások, a hihetetlen borzalmakról szóló suttogások. így sikerült megmaradnia mindenki előtt a tisztesség és a győzelem megtestesítőjének.

2. KÖTET

TIZENHARMADIK FEJEZET Az Afrika-páncéloscsoport Rommel mindig gondosan tanulmányozta az ellenséget. Úgy érezte, már érti az angol hadviselés lényegét. Később bőségesen írt is erről a témáról, de a végső következtetések levonásához még ezután megszerezhető tapasztalatokra volt szüksége. Kialakult benyomásain nem kellett változtatnia akkor sem, amikor megkapta a vezérkar hivatalos értékelését a brit hadvezetésről, hiszen nem volt benne olyasmi, ami miatt ellent kellett volna mondania ennek az értékelésnek. Az angolok – szögezi le a tanulmány –, különösen az alacsonyabb beosztású parancsnoki állomány figyelemreméltó bátorságról és önfeláldozásról tesznek tanúbizonyságot, de gyakran hiányzik belőlük az egyéni kezdeményezőkészség. Túlságosan rabjává válnak a szokásoknak, a túlzottan rendszerezett harcászati módszereknek. A parancsnoki állomány magasabb szintjén hiányzik az operatív készség, s a gépesített csapatok parancsnokaiban nem alakult ki az ilyen jellegű egységek vezetéséhez szükséges rugalmasság. A stratégiai szintű brit parancsnoki állomány jellemzésére „Schwerfallig” szót használják, amit talán ebben az esetben „ügyetlennek” lehetne leginkább fordítani. Az angol hadmozdulatok is a merev gondolkodásmódot tükrözték, és jellemző volt rájuk, hogy rögtön elbizonytalanodtak, ha a kialakult helyzetnek megfelelően gyorsan pozíciót kellett változtatni. Jellemző rájuk – folytatja tovább a tanulmány –, hogy a parancsokat kicsinyes aprólékossággal, túlzott részletességgel dolgozzák ki, ami az esetek többségében gátló körülménnyé válik, hiszen terjedelmességük miatt is alkalmatlanok a végrehajtásra, másrészt a beosztott parancsnokok számára nagyon kevés döntési szabadságot biztosítanak. Ez a körülmény kétségkívül a rendszerből és nem egyéni hiányosságokból fakad. Rommelnek ugyanakkor nem csupán általánosságban kellett tanulmányoznia az angol katonai vezetést és az alkalmazott taktika jellemzőit, hiszen neki élő, hús-vér ellenfelei voltak. A „Csatabárd”hadműveletet követően ismét új parancsnoki állománnyal találta

magát szembe, hiszen az angolok lecserélték a parancsnokokat. Rommel visszaemlékezéseiben megkockáztatja azt a véleményt is, hogy ezeket a cseréket többnyire személyes meggondolások diktálták. Megjegyzi, hogy a sivatagi háború természetének megismeréséhez bizonyos időre van szükség, ezt mindenki a saját tapasztalatai alapján teheti meg, és saját magának kell vállalnia a kezdeti időszakban elkövetett hibák következményeit. Rommel Kirenaikában és a „Csatabárd”-hadműveletben az Afrika-hadtest parancsnoka volt, bár bizonyos értelemben az olasz csapatok is hozzá tartoztak. 1941 augusztusában a parancsnoksága alatt álló csapattestek az „Afrika-páncéloscsoport” elnevezést kapták. A Crüwell tábornok parancsnoksága alatt álló Afrika-hadtest a Neumann-Silkow tábornok vezetése alatt álló 24. páncéloshadosztályból és a 21. páncéloshadosztály névre átkeresztelt 5. gépesített hadosztályból tevődött össze. Ugyancsak Rommel parancsnoksága alá került egy másik német gépesített hadosztály is, melyet a 90-es számmal láttak el, s korábban Afrika-hadosztálynak nevezték. Ez Summermann tábornok parancsnoksága alatt állott. Ezt a hadosztályt az eredetileg már Afrikában állomásozó, de egyik páncéloshadosztály állományába sem tartozó alakulatokból hozták össze. Igaz, a Líbiában harcoló olasz csapatok főparancsnokának hivatalos parancsa nélkül, de Rommel alatt teljesített szolgálatot Bastico tábornok is, a parancsnoksága alatt álló két hadtesttel együtt. Rommel kezében tehát igen jelentős erők összpontosultak, gyakorlatilag tíz hadosztály és három hadtestparancsnokság. Mint ahogy örömmel írja, minden ilyen beosztású parancsnok már a vezérezredesi rangot viseli, és ha továbbra is kedvezően alakulnak az események, akkor ő is megkapja ezt a rendfokozatot. Gyakorlatilag július 1-jével őt is előléptették, s beosztásának hivatalos megnevezése „a páncélos csapatok tábornoka” volt. Ennél sokkal fontosabb viszont az, hogy a megnövekedett hatáskör ellátása érdekében egy Berlinben összeállított és Észak-Afrikába átvezényelt, egységes egészet alkotó törzskart rendeltek alá az intelligens, nyugodt, fanyar humorral rendelkező Gause tábornok hozzáértő irányítása alatt, aki korábban össze kötő tisztként szolgált az olaszok felé.

Általános az a vélemény, hogy a nagy létszámú törzskar az egyik legbiztosabb jele a rossz hadseregnek. Az a törzskar, melyet Gause tábornok 1941 augusztusában bemutatott az új parancsnoknak, igen kiváló minőséget képviselt, de létszáma rendkívül alacsony volt. Összességében véve Rommel közvetlen „családja” mindössze huszonegy tisztet számlált, beleértve a német külügyminisztérium polgári állományban lévő képviselőjét, Neurathot is. Nagyon kevés három hadtestből és tíz hadosztályból álló, több száz kilométeres körzetben tevékenykedő hadsereget irányított még ilyen szerény létszámú törzskar. Rommel először nem fogadta őket túlzott lelkesedéssel, s ebben nincs is semmi meglepő. De hamar becsülni kezdte törzsének munkáját, igen nagyra értékelte odaadásukat és szakmai felkészültségüket, mégsem tudta saját módszereit egy csapásra úgy megváltoztatni, hogy maradéktalanul élni tudjon azokkal az előnyökkel, melyeket ez a nagyszerű együttes biztosíthatott volna neki a parancsnoki feladatok ellátásában. Nem is mindig a legcélszerűbb módon használta fel munkájukat. Így fordulhatott elő az is, hogy törzsének főnökét, Gause tábornokot állandóan magával vitte a harcoló csapatok közé, a fronton tett látogatásaira. Ez ellentétben állt minden hadsereg parancsnoki módszereivel, hiszen a törzs főnöke gyakorlatilag a parancsnok helyettesének funkcióját töltötte be, távollétében jogában állt döntéseket hozni. Ha a törzs főnöke elkísérte a parancsnokot, vagyis ha Rommel és Gause együtt mentek valahová, akkor ez egyben azt is jelentette, hogy a felelősség súlya teljes egészében az alacsonyabb beosztású tisztekre nehezedett. Törzskarának tagjai képesek voltak mindezzel megbirkózni, de ez akkor is hiba volt, s ezt a hibát Rommel követte el. A szabályok pedig már egy nagyobb szabású játszmára vonatkoztak. Az Afrika-páncéloscsoportnak az új vezetés alatt álló angol csapatok újabb offenzívájával kellett szembenéznie. A „Csatabárd”-hadművelet kudarca után Wavell brit főparancsnokot Indiába helyezték át, s helyére Auchinleck tábornokot nevezték ki.

Rommel nagyra értékelte Wavell tevékenységét, bár egyes lépéseit maga is erősen bírálta. Ezzel együtt még a hadjáratra is magával vitte Wavell hadtudományokkal kapcsolatos, németre lefordított tanulmányait. Auchinleckről és Cunninghamról már sokkal kevesebbet tudott. * Rommel felderítő szolgálata tisztában volt azzal, hogy az angol offenzíva nem várat sokáig magára. Feltételezésük szerint a hadművelet azt tűzte ki célul, hogy a szövetségesek csapatait Tobruknál egyesítse, és ezzel megtörjék a fojtogató ostromzárat. A vezérkar értékelése szerint az offenzívára valamikor október elején kerülhet sor, ezért a felkészülésre rendelkezésre álló idő napról napra rövidült. Rommel úgy döntött, szeptemberben egy nagyobb létszámú egységgel átlépi a határt. így került sor a „Sommernachtstraum” akcióra, melynek során a 21. páncéloshadosztállyal be is hatolt a Sidi Omartól délre eső körzetekbe. Abban bízott, sikerül felfedezni és megsemmisíteni az angolok néhány előretolt raktárbázisát, vagy legalább azt felmérni, az ellenség mennyire készült fel a támadásra. A rajtaütés – melynek során légitámadások és távolról rájuk zúdított tüzérségi tűz következtében veszteségeket is szenvedett, de nem sikerült semmiféle raktárbázist felfedeznie – mégis sikerrel járt, mert rádiófigyelés útján bizonyos információkat tudtak szerezni az ellenséges csapatok elhelyezkedéséről. Az akció hamarosan véget ért, s szeptember 16-án Rommel csapataival együtt visszatért kiindulási helyére. Felderítőrészlegét eközben nagyon meglepte az a gyorsaság és pontosság, mellyel az angol járőrök jelentették előrenyomulását. Szokatlan volt a brit tüzérség rugalmas alkalmazása is. Az akcióból mindenesetre azt a következtetést sikerült leszűrnie, hogy az angolok még nem készültek fel igazán az offenzívára. Ez őszinte örömet okozott Rommelnek, aki továbbra sem vette le szemét egyetlen pillanatra sem Tobrukról. Ha be tudja venni Tobrukot – és biztos volt benne, megfelelő erők összpontosításával meg tudja ezt tenni –, akkor nemcsak az utánpótlást javíthatja meg, hanem ezzel a helyzet is alapvetően megváltozik. A brit, új-zélandi, dél-afrikai és

indiai hadosztályok akkor már nem az ostromzár alatt lévő erődítmény felszabadítására sorakoznak fel, hanem Rommel tíz hadosztályból álló erőivel kell majd szembenézniük. Rommel teljesen Tobruk megszállottjává vált, és ez a megszállottság indokoltnak is bizonyult. A rendkívül kritikussá vált utánpótlási helyzet miatt a támadás viszont további halasztást szenvedett. Az eltelt néhány hónap során mind az erősítés, mind pedig az utánpótlás jelentős mértékben elmaradt az igényektől. Június és október között a német-olasz csapatok 220.000 tonna terhet szállító hajókaravánjait sikerült az ellenségnek Olaszország és Líbia között elsüllyesztenie. Legtöbbjük a Máltáról felszálló szövetséges gépek támadásainak esett áldozatul. Az olasz haditengerészét közleményeire, a hajókaravánok jelzéseire az angol felderítés természetesen fokozott figyelmet fordított. Ennek ellenére Rommel ösztönei azt sugallták, meg kell indítania a támadást, és ezért úgy döntött, nem veszi figyelembe a berlini vezérkarnak az olaszok által szívvel-lélekkel támogatott javaslatát, melynek értelmében a Tobruk elleni támadást el kell halasztani 1942-re. Bizonyos kockázati tényezőkkel is számolva úgy ítélte, november végén megindíthatja a támadást. Sőt már a hadművelet kezdetét is kitűzte november 21-re. Rommelnek meggyőződése volt, hogy az erőviszonyok az idő múlásával egyre kedvezőtlenebbül alakulnak számára, ezért Berlint is rávette véleménye megváltoztatására. Meg is kapta a parancsot Tobruk elfoglalására. November közepére Rommel már teljes készenlétben állt, s türelmetlenül várta a támadást. Abban teljesen biztos volt, valamikor majd szembe kell néznie a határon túlról támadó angol erőkkel, de meggyőződése volt: ez most még nem következik be. Ha sor kerül is rá, akkor csak korlátozott jellegű lesz, és kis szerencsével a helyi erők meg tudnak birkózni a problémával. Egy Dernánál elfogott angol diverzáns csoport tagjai egy partraszállással egybekötött, Sollum körzetében kezdődő offenzíva lehetőségéről beszéltek. Rommel értékelése szerint egy ilyen támadást a legjobban Tobruk elfoglalásával lehet kivédeni, hiszen az erősség elfoglalása után talán nem kerül sor a támadásra. Közvetlen védelmi intézkedésként

megerősítette a határvonalon lévő állásokat és erődítményeket. Bardia, Capuzzo, Sollum, Sidi Omar és Halfaya komoly, megerősített állásokkal rendelkezett. Rommel elégedetten állapította meg, hogy az első négy védelmét az olasz Savona-hadosztály gyalogosaival, Halfayát pedig a helyszínen lévő német-olasz erőkkel is el tudja látni. Főhadiszállása jelenleg Bardiában volt, s két páncéloshadosztály is a közelben állomásozott. A 15. páncéloshadosztály a parti úttól északra, a 21. páncéloshadosztály pedig a Bardiától harmincöt kilométernyire lévő Sidi Azeiz mellé települt. Az első vonalban tehát erős állásokkal rendelkezett, s két páncéloshadosztálya is elérhető távolságban tartózkodott. Úgy tervezte, ha az angolok támadása mégis bekövetkezik, akkor a 21. páncéloshadosztállyal oldalról indít majd ellentámadást. Tervei szerint a 15. páncéloshadosztályra, és a még mindig Afrika-hadosztály néven emlegetett 90. gépesített hadosztályra hárul majd a Tobruk elleni támadásban a vezető szerep. Tobrukot még mindig a Navarrini parancsnoksága alatt álló négy gyalogoshadosztály zárta gyűrűbe. Rommelnek meggyőződése volt, a Tobruk elleni támadást az angolok semmiképpen sem tudják megakadályozni, és ő rendelkezik azokkal az erőkkel, melyek Tobruk megvívása után a támadó angol csapatokkal is sikerrel veszik fel a küzdelmet. [A brit csapatok új parancsnoka, Auchinleck tábornok már sokkal keményebb ellenfél volt] Ha az angol betörésre november 25-én vagy azt követően kerül sor, akkor ez a számítás helyesnek is bizonyulhatott volna. Ezt ma már senki se tudná biztosan eldönteni. Tobrukot az angolok Scobie tábornok parancsnoksága alatt álló 70. hadosztálya tartotta, mely a hajóban elszállított ausztrálokat váltotta fel. Tobruk soha nem számított könnyű prédának, de ennek ellenére Rommelnek minden bizonnyal sikerült volna bevennie az erődöt. Ezen eszmefuttatás helyett azonban november 17-én a német rádiófigyelő szolgálat teljes rádiócsendet jelzett az angolok egész vonalán. November 18-án hajnalban a brit 8. hadsereg átlépte a líbiai határt, s kezdetét vette az

angolok által „Kereszteslovag”-nak nevezett hadművelet. A „Kereszteslovag”-hadművelet során Rommel az első hibát ott követte el, mikor túlságosan hosszú ideig nem volt hajlandó elhinni, hogy komolyabb támadásról van szó. Ez az ő lelkén száradó, személyes hiba volt. Rommelnek tökéletesen szervezett és felsorakoztatott erők álltak a rendelkezésére, de tartva attól, hogy idő előtt és túlzott mértékben reagál a támadásra, nem vetette be őket. Továbbra is feltett szándéka volt, hogy csak akkor adja fel a Tobruk elleni támadás tervét, ha ez elkerülhetetlenné válik. Hamarosan azzá vált. A németek persze nem tudták, hogy az ellenség a rejtjeltáviratok megfejtése útján tisztában van Rommel szándékaival, tervezett akcióinak időpontjával. Saját hadműveletüket igyekeztek olyan közel hozni a német meginduláshoz, amilyen közel csak lehetett. Ezen túlmenően a „Kereszteslovag”-hadművelet során az angol légierő végig felülmúlta ellenfelét, és a légi felderítés hasznosabb adatokkal szolgált Cunninghamnek, mint sajátja Rommelnek. Az angol terv elveit tekintve helyesnek bizonyult, de ez már kevésbé mondható el a végrehajtásról. Az angoloknak meggyőződése volt, hogy a győzelem legfontosabb eleme a német páncélosok megsemmisítése. A harckocsik számát tekintve az angolok fölényben voltak. A különböző típusú, elsősorban

Az olasz M 13/40 típusú harckocsi

A 22 tonnás német Panzer Mark III. harckocsi, mely gyorsaságának és kiváló manőverezőképességének köszönhetően kitűnően bevált a nagy német előrenyomulások során

A 25 tonnás német Panzer Mark IV., a kiváló 75 mm-es löveggel

A 30 tonnás brit Matilda, 78 mm-es löveggel

Az amerikai gyártmányú Grant harckocsi, amely különösen erős homlokpáncélzatával és két 37, illetve 75 mm-es lövegével félelmetes fegyvernek bizonyult

A jól páncélozott, 36 tonnás, igen gyors amerikai Sherman, 75 mm-es löveggel a támadó gyalogság támogatására szolgáló, ennek megfelelően kiképzett harckocsikból mintegy hatszáz állt a britek rendelkezésére, míg Rommelnek az Ariete-hadosztály 140 harckocsijával együtt összesen 380 páncélosa volt. Minőség tekintetében – az angolok ezt joggal vélhették – a németek harckocsijai felülmúlták az övékéi. Véleményük szerint Rommel páncéloserői legyőzésének legjobb módszere az, ha megindulásra kényszerítik őket, és majd védelemből, saját belátásuk szerint elbánhatnak velük. Ezek a tévhitek mind arról tanúskodnak, hogy az angolok nem voltak teljesen tisztában a nagy szakértelemmel egybehangolt összfegyvernemi együttműködéssel, mely a német páncéloshadosztályok alkalmazásának egyik alapvető sajátossága volt. A németek, amikor erre csak a legkisebb lehetőség is

kínálkozott, harckocsijaikkal mindig félelmetes páncéltörő fegyvereikkel együtt vagy azok mögött manővereztek, s ezzel mintegy védőfalat húztak páncélosaik elé. Ezzel a fallal csak a tüzérség bevetésével lehetett megbirkózni. Nagyon ritkán fordult elő – volt ilyen eset, de csak elvétve –, hogy a német harckocsik fedezet nélküli támadást indítottak a felsorakozott angol harckocsik vagy lövegek ellen. Ennek ellenére az angolok abban bíztak, hogy most mégis valami ilyesmire kerül sor. Hogy ezt kikényszerítsék, ahhoz jelentős harckocsi-elhárító erőt – az angolok esetében ezt elsősorban maguk a brit harckocsik alkották – kellett összpontosítaniuk egy olyan jól védhető körzetben, melyet a németeknek el kell foglalniuk, melyért biztosan harcba kell bocsátkozniuk. Ilyen terepszakaszt találni a sivatagban nem könnyű feladat, s egy ilyen lehetőség elsősorban a harcászati helyzetből, nem pedig a terepviszonyokból adódhat. Az angolok tudták azt, hogy Rommel Tobruk megtámadására készül, és hogy mikorra időzítette támadását. A brit offenzíva azzal számolt, hogy a németeket olyan erejű ellentámadás megindítására kényszeríti, melyhez igénybe veszik a Tobruk ellen felsorakoztatott erőket is. Az biztos, Rommelnél semmi ilyesfajta beugratás nem válthatta volna ki ezt a lépést. Az angolok két irányba tervezték megindítani a támadást. A jobb oldalon a Godwin-Austen tábornok vezénylete alatt álló XIII. hadtest – a Freyberg tábornok parancsnoksága alatt lévő Új-Zélandhadosztály, a Messervy tábornok irányítása alatt álló 4. indiai hadosztály, valamint a Matilda és Valentiné harckocsikkal felszerelt 1. páncélosdandár – átlép a határon, támadást indít a Sidi Omárban, Capuzzóban, majd a Sollumban és Bardiában lévő német helyőrségek ellen. A bal oldalon a 8. hadsereg páncéloserőinek gerincét alkotó XXX. hadtest lendül támadásba Norrie tábornok vezetésével. A XXX. hadtestet a Gott tábornok parancsnoksága alatt lévő, három páncélosdandárral, gyalogsággal és páncéltörő egységekkel rendelkező 7. páncéloshadosztály, a Brink tábornok parancsnoksága alatt harcoló Afrika-hadosztály és a 22. gárdadandár alkotta. A XXX. hadtestnek az a feladat jutott, hogy a Trigh El Abd

hegyvonulat középvonalán nyomuljon előre, mely a határ menti Bir Sheferzentől indul északnyugati irányba, s mintegy ötven kilométernyire Tobruktól délre halad el. Úgy számítottak, ezzel a támadással Rommel fenyegetve fogja érezni Tobruknál felsorakoztatott erőit, s a veszélyre majd páncélosaival reagál. A XXX. hadtest feladatát úgy fogalmazták meg, hogy „megtalálni és megsemmisíteni az ellenség páncélos erőit, és bíztak abban, hogy a harckocsik majd felkínálják magukat. A megindulás utáni első célpont a térképen Gabr Saleh névvel jelölt, a határtól mintegy hatvan kilométernyire lévő település volt. A hadtest közvetlen irányítása alatt tartott 4. páncélosdandár a belső oldalon nyomul előre, s kettős feladatot lát el: egyrészt fedezi a határ menti erősségek ellen támadó, északi irányba haladó XIII. hadtest bal oldalát, másrészt betölti a hadtest páncélos tartalékainak szerepkörét is. Ennek a tervnek az volt a hibája, hogy sikere teljes egészében a németek ellenlépéseitől függött. A XXX. hadtest Gabr Saleh felé történő előretörésére német részről vajmi kevés válasz érkezett. A németek egyszerűen nem voltak tisztában azzal, milyen méretű hadmozdulatról van szó. Riadót rendeltek el a csapatoknál, de csak november 19-én reggel, tehát több mint huszonnégy órával a „Kereszteslovag”-hadművelet megindulása után, s tizenkét órával azt követően, hogy Norrie tábornok csapatai elérték Gabr Salehet, jutott el az információ az Afrika-páncéloscsoporthoz, hogy „hatszáz harci jármű halad északnyugati irányba”. A Gabr Salehtől ötven kilométernyire északkeletre állomásozó 21. páncéloshadosztálytól korábban érkezett hírek szerint „jelentős ellenséges erők törnek nyugat és észak felé” – valószínűleg a XXX. és a XIII. hadtestről lehetett szó –, de a brit támadás méreteit még nem sikerült felbecsülniük, következésképpen a hírre nem sok válasz érkezett. Az máig is vitatható, vajon túl korai lett volna-e német szempontból a határozott és éles reakció. Eddig az angolok mindössze azt csinálták, hogy viszonylag jelentős erőkkel bevonultak a sivatag egy bizonyos részébe, és egyáltalán nem volt világos, vajon mi lesz a következő lépésük. A német páncéloserők viszont nem voltak összevonva, és viszonylag távolabb helyezkedtek el. November 18-án

délután, mintegy nyolc óra elteltével azután, hogy Cunningham hadoszlopai átkeltek a határon, Crüwell felkereste Rommelt, és javasolta a két páncéloshadosztály jelenleginél jóval délebbre eső elhelyezését. Rommel ettől mereven elzárkózott, s ingerülten közölte: ez szükségtelen kapkodást jelentene. Másnap, november 19-én reggel Crüwell ismét felkereste Rommel főhadiszállását. Most már a rendelkezésére álló információból egyértelműen világossá vált: nagyszabású angol offenzívával kell szembenézniük. Rommel kelletlenül egyetértett az értékeléssel, és ennek megfelelően igen élénken és határozottan reagált. A Tobruk elleni támadást el kell halasztani. A német páncélosegységeknek teljes szabadságot kell biztosítani, hogy felvegyék a küzdelmet az angol mobil erők ellen. Ezek a mozgékony angol egységek ekkorra már meglehetősen szétszóródtak. A 7. páncéloshadosztály még mindig Gabr Saleh környékén koncentrálódott. Mivel jelenlétére a németek nem a várakozásnak megfelelően reagáltak, Cunningham kiadta a parancsot Norrie-nak, hogy hatoljon tovább Tobruk irányába, s ezzel kényszerítse ki a németekből azt a választ, amelyre tervét eredetileg felépítette. Az új Crusader harckocsikkal felszerelt 22. páncélosdandárt 19-én reggel Bir El Gubi felé, a 7. páncéloshadosztályt pedig Sidi Rezegh körzetébe vezényelte. A repülőtérrel is rendelkező Sidi Rezegh a part menti útra lefutó lejtőt megtörő lépcsőn, egy földnyelven helyezkedett el, Tobruktól mintegy harminc kilométernyire. Részben a Trigh Capuzzóra nézett, arra az útvonalra, mely közel párhuzamosan futott a XXX. hadtest előretörésének központi vonalával, és amely Fort Capuzzótól a Tobruktól tizenöt kilométernyire délre eső El Ademig húzódott. Sidi Rezegh igen jelentős hely volt, és a britek által történt november 19-i elfoglalása után jelentősége még csak növekedett az Afrikapáncéloscsoport szempontjából. Közben a brit 22. páncélosdandár is rátört Bir El Gubinál az Ariete-hadosztályra. A Sidi Azeiz mellett állomásozó Ravenstein tábornok egyre idegesebb lett. Már korában el akart mozdulni délnyugati irányba, de

ezt megtiltották neki. Most, 19-én Crüwell utasítására várva a parancsnoksága alá tartozó 5. páncélosezredre építve egy 120 harckocsit számláló megerősített csoportot irányított Gabr Salehbe. Ez a Stephan ezredes parancsnoksága alatt álló csoport tábori és légelhárító tüzérséggel, valamint egy géppuskás zászlóaljjal és egy gyalogezreddel is rendelkezett. Ravenstein parancsa szerint Trigh El Abdtól délre kellett támadásba lendülni, majd északi irányba Sidi Omar felé fordulva el kellett vágni és meg kellett semmisíteni a feltételezések szerint mintegy kétszáz harckocsival rendelkező ellenséges erőket. [Angol páncélosok előrenyomulás közben 1941. november 18-án. Gabr Saleh környékén] Stephan csoportja tizenkilencedikén délután heves harckocsiharcokat vívott a brit 4. páncélosdandárral, s a küzdelem délután négytől egészen a sötétség beálltáig tartott. A történtekről értesülve az angol parancsnokság azt feltételezte, ez a XXX. hadtest előretörésére adott, már nagyon remélt és várt német választ jelenti. Valójában az is volt, de inkább Ravenstein, és nem Rommel részéről. A küzdelemből a németek kerültek ki kisebb veszteségekkel. Ravenstein, aki mindenkinél jobban aggódott azért, hogy az egyes csapattestek éppen hol vannak, és mit próbálnak csinálni, azt a javaslatot tette, hogy a német erőket egy központi helyen össze kellene vonni, és megvárni az események alakulását. Crüwell viszont, aki megkapta Rommel parancsát, hogy „Bardia, Tobruk és Sidi Omar térségében (gyakorlatilag az egész hadműveleti területen) semmisítse meg az ellenség harcoló alakulatait”, és ennek végrehajtásához „szabad kezet” kapott, alapvetően hibás lépés mellett döntött. November 20-án mind a 15., mind pedig a 21. páncéloshadosztályt Sidi Azeiz felé fordította, s támadást indított Sidi Azeiz és a Gabr Saleh között fekvő térség ellen. Gabr Salehnél a német 15. páncéloshadosztály megütközött az időközben megerősített angol 4. páncélosdandárral, és újabb veszteségeket okozott neki, de ez inkább véletlen, mint szándékos akciónak volt tekinthető az egyesített német páncéloserők részéről. November 20-án estére az angoloknak

sikerült a teljes 7. páncéloshadosztályt összevonni. Az Afrika-hadtest is ugyanilyen mértékben koncentrálódott, bár ez csak azt jelentette, hogy mind a 15., mind pedig a 21. páncéloshadosztály Gabr Saleh és Sidi Omar között valahol a sivatagban volt, ráadásul a 21-es hadosztálynak az üzemanyaga is elfogyott. Rommel és az Afrikahadtest törzsfőnöke, Bayerlein, valamint mások erősen bírálták az angol hadvezetést azért, mert a „Kereszteslovag”-hadművelet kezdeti szakaszában nem tartották be az erők koncentrációjára vonatkozó alapelvüket, amiért a hadműveletet nem sikerült egységes egészként felfogniuk, és amiért a brit páncéloserőket részletekben vereségnek tették ki a csak helyi túlerőben lévő német csapatokkal szemben. A november 20-i események aligha támasztják alá ezeket a bírálatokat. Ahol a németek a legjobb állapotban keveredtek ki a küzdelemből, az Gabr Saleh volt, és ez is csak harckocsijaik és páncéltörő ütegeik nagyobb tűzerejének volt köszönhető. A háború alapelvei rendkívül csekély szerepet játszottak ebben a küzdelemben. November 20-án este Rommel találkozott Crüwellel. Az ütközetnek ezen a napján Rommel nem folyt bele közvetlenül a harcok irányításába, s rá egyáltalán nem jellemző önmegtartóztatással csupán Crüwellt látta el parancsokkal. Hagyta, hogy egyedül hajtsa végre a feladatot, „az ellenség harcoló csoportjainak megsemmisítését” a sivatagban. Rommel már tökéletesen tisztában volt a helyzettel, s látta, hogy valóban jelentős brit offenzívával kell szembenéznie. Az angoloknak eltökélt szándékuk volt Tobruk felmentése, amitől Rommel mindig is tartott, és amit megpróbált megelőzni. Az angolok egyáltalán nem holmi kis helyi jelentőségű akciót indítottak. Rommel szemében már nem is egyszerűen arról volt szó, hogy a sivatagból ki kell söpörni a támadó angol csapatokat. A történet nem is a határok védelméről szólt, holott az angolok XIII. hadteste másnap már könyörtelenül nyomult előre, s számolta fel a Capuzzóban, Sidi Omárban és Bardiában állomásozó német helyőrségeket. Itt most hadseregének puszta létét, valamint Tobruk körüli állásai megtartását érezte veszélyeztetve Rommel. Tobruk védői is bármelyik pillanatban kitörésre szánhatják el magukat, s csatlakozhatnak a 8. angol hadsereg offenzívájához. Rommel tehát az

Afrika-hadtest mindkét hadosztályát a lehető leggyorsabb haladásra ösztökélve Sidi Rezegh, illetve Tobruk felé irányította. A 7. brit páncéloshadosztály Sidi Rezeghnél elfoglalta állásait, s ettől kezdve az angolok terve szerint november 21-én hajnalban északi irányba kellett volna támadást indítaniuk, s egyesülni a Tobrukból kitörést végrehajtó 90. hadosztállyal. Rommel a német 90. gépesített hadosztályt a Sidi Rezegh és Tobruk közötti térségben sorakoztatta fel, s mikor az angolok előrelendültek, akkor a felsorakozott páncéltörő ütegek súlyos veszteségeket okoztak nekik. Rommel maga is ebben a térségben tartózkodott, s személyesen irányította azt az ütközetet, melyben csapatai ellen egyszerre két oldalról, Sidi Rezegh és Tobruk felől intéztek támadást. Törzskarának krónikása percről percre megörökítette Rommel cselekedeteit: „A főparancsnok maga vette kézbe a gyorsan mozgó harckocsikkal indított támadások és ellentámadások irányítását. Az ellenséges harckocsik meg-megújuló kelet-nyugat irányú kitörésének meggátlására egy 88-as üteget vetett be, mely most is bebizonyította igen magas harci értékét.” A helyzet csak az Afrika-hadtest megérkezésével vált némileg könnyebbé. Rommel egyidejűleg kiadta a parancsot Crüwellnek: minden körülmények között gátolja meg a tobruki helyőrség és a XXX. hadtest közötti bármilyen kapcsolat létrejöttét. A parancs egyben Sidi Rezegh elfoglalását is jelentette, ezért estefelé Crüwell hadosztályai keletről támadást indítottak Sidi Rezegh ellen. Sikerült is az út mentén húzódó emelkedő keleti végét kézre keríteniük. Azon az éjszakán, november 21-én Crüwell újabb parancsokat adott két páncéloshadosztályának. Az egyik hadosztálynak Gambut, a másiknak Belhamed felé kellett vonulnia. A két helységet harminc kilométer választotta el egymástól, s Gambut esett távolabb Sidi Rezeghtől. Vélhetően a Tobrukot ostromgyűrűbe záró német-olasz erőkre legnagyobb veszélyt jelentő lépésre, a XIII. hadtest – határvonalától nyugati irányba történt – előretörésére kívánt ezzel válaszolni. Mindkét hadosztályt vissza akarta vonni keleti irányba, hogy így „szabadabb kezet” biztosítson magának a manőverezésre:

Rommel parancsára csak a 21. páncéloshadosztályt hagyta Belhamedben. Ennek eredményeként november 22-re az a helyzet alakult ki, hogy volt egy részeire szakadt Afrika-hadtest, egy megoldatlan, zavaros helyzet Sidi Rezegh térségében, ráadásul az angolok 7. páncéloshadosztálya hamarosan újra egyesült. Ez és a Sidi Rezeghnél megtépázott, de szintén a térség felé igyekvő 7. páncélosdandár képezte a britek XXX. hadtestének megmaradt páncéloserejét. A határ menti körzetekben a XIII. hadtest folytatta támadásait, s nyilvánvaló volt, hamarosan megindul majd nyugat felé, Tobruk irányába. Erre a lépésre másnap korán hajnalban az Új-Zélandhadosztály vezetésével sor is került. Közben Rommelnek égetően fontos lett volna valahogy tiszta vizet önteni a pohárba Sidi Rezegh térségében. Felkereste Ravensteint, s közölte vele: a döntő páncélosütközetre Sidi Rezegh térségében fog sor kerülni. Ezt követően, november 22-én délután Ravenstein a 21. páncéloshadosztály erőivel nyugati és keleti irányba kitűnően végrehajtott támadással arra kényszerítette a 7. páncélosdandárt, az ellenséges harckocsizó erőket, hogy súlyos veszteségek után, az őket támogató erőkkel együtt az éjszaka leple alatt visszavonuljanak. Az angolok páncélosdandárjaikat megerősítették, déli irányba visszavonták, s a 7. páncéloshadosztály parancsnoka, Gott tábornok abban bízott, hogy megmaradt páncélosait – még mindig volt 150 darab különböző típusú harckocsija – valahol Sidi Rezeghtől délre össze tudja majd vonni. Harckocsijai számát tekintve számbeli fölényben volt Rommellel szemben, bár ez a páncéltörő fegyverek minőségét és hatékonyságát is figyelembe véve, nem volt döntő jelentőségű. Gott elképzeléseit viszont súlyosan befolyásolta az egyik német páncéloshadosztály előretörése, mely keletről és Sidi Rezeghtől délre megtámadta a visszavonuló angol páncélosdandárokat, s igen súlyos veszteségeket okozott. A következő nap, november 23-a vasárnapra esett. A naptár szerint: halottak napja. Sidi Rezegh már Rommel kezében volt. Tisztában volt azzal, hogy

Gabr Salehnál Bir El Gubi térségében és most Sidi Rezegh mellett az angolok harckocsikban és élőerőben egyaránt komoly veszteségeket szenvedtek. Úgy értékelte, egy merész lépéssel végleg le lehet számolni a XXX. hadtesttel. November 22-én éjszaka kiadta a parancsot Crüwellnek, hogy a Ravenstein egyik ezredével megerősített 15. páncéloshadosztály erőivel a Sidi Rezegtől keletre eső pontról hajnalban induljon el délnyugati irányba, és egyesüljön az Ariete-hadosztály páncélosaival, melyek a november 19-én, Bir El Gubinál a 22. páncélosdandárral történt összecsapás óta nem vettek részt a harcokban. Ezzel a manőverrel kerítse be, majd semmisítse meg a Sidi Rezeghtől délre lévő angol páncéloserőket. Crüwell Rommel parancsának szellemében, nem pedig részletes ismeretében (mivel Rommel hosszú rádióüzenetének megfejtése csak újabb időveszteséget jelentett volna) az Afrika-hadtest élén még pirkadat előtt elindult főhadiszállásáról ennek a meglehetősen bonyolultnak ígérkező manővernek a végrehajtására. Szerencséjére, mert kora reggel, 6 óra tájban az Afrika-hadtest törzsén rajtaütött és a stáb túlnyomó részét foglyul ejtette a Trigh Capuzzo vonalában nyugat felé tartó Új-Zéland-hadosztály. Crüwell megúszta a dolgot, és most az összes német páncélossal az Ariete-hadosztály felé tartott. A jellemző magabiztossággal megindított csapatok hamarosan a brit 7. páncéloshadosztály és az 5. dél-afrikai dandár hatalmas oszlopába ütköztek, melyek a XXX. hadtest jobb oldalán azzal a paranccsal haladtak északnyugati irányba, hogy védőláncot vonjanak Bir El Gubi köré. Nagy volt a csábítás Crüwell számára, hogy déli irányba történő előrenyomulását megszakítva használja ki a hirtelen keletkezett zűrzavart, de aztán mégiscsak folytatta útját dél felé, mert úgy ítélte meg, hogy egy ilyen döntő ütközet megvívásához szüksége lesz az Ariete-hadosztály erőire is. Azt tervezte, hogy egyesített erőivel tömör falként észak felé nyomul, és megsemmisíti a XXX. brit hadtest maradék erőit. Ezt a hadműveletet mindkét fél a „Halottak napjának” nevezte. Egyáltalán nem ígérkezett könnyű manővernek. A hatalmas tömegű járművel ehhez át kellett kelni a sivatagon, egyesülni egy

másik hadtesthez tartozó páncéloshadosztállyal, majd a közösen kialakított terveknek megfelelően élesen el kellett fordulni északi irányba. Rommel személyesen nem vett részt ebben a hadműveletben. Minden energiáját azok a riasztó hírek kötötték le, melyek szerint a XIII. brit hadtest Capuzzo vonalában tovább nyomul előre nyugati irányba az ütközet legkritikusabb pontjai, Tobruk és Sidi Rezegh felé. Ezért maga is ebbe a körzetbe sietett. Az Afrika-páncéloscsoport főhadiszállása november 21-én éjszaka a XIII. hadtest nyugati előrenyomulásától fenyegetett Gambutból a tobruki védelmi vonaltól harmincöt kilométernyire délre fekvő El Adembe költözött. Rommel inkább az ütközet leendő kritikus pontjait tanulmányozta, s a „Halottak napja” hadművelet végrehajtását Crüwellre bízta. Crüwell már egyesült az Ariete-hadosztállyal, és az Afrikahadtest szokásos összfegyvernemi gyakorlatától kicsit eltérő taktikai megoldást választva a harckocsikat állította az első vonalba. Ezek mögé sorakozott fel a gépesített gyalogság és a megfelelő páncélvédelemmel nem rendelkező járművek sokasága, majd balján az Ariete-hadosztállyal nekilendült északi irányba. Súlyos veszteségeket szenvedett, amikor egy nyugatról kelet felé tartó brit páncélosdandár beleütközött utóvédjeibe, de maga is nagyon komoly veszteségeket okozott a déli irányba fordított és a Sidi Rezegh felé vezető utat lezáró dél-afrikai hadosztálynak. November 23-án este mind az Afrika-hadtest, mind pedig a brit XXX. hadtest páncéloserői egymástól néhány kilométernyire a sötét sivatagban veszteségeiket vették számba. A XIII. hadtest egységei közben Tobruk felé tartottak. Ennek ellenére Rommel november 23-án este törzskara tagjainak beszámolója szerint ünnepi hangulatban volt. Erre nagyon kevés oka lehetett. A Tobrukot körbezáró erők még mindig egy töretlenül álló helyőrséggel, az angolok 70. hadosztályával néztek szembe, keletről pedig a XIII. hadtest Új-Zéland-hadosztálya fenyegette őket. Közben a sivatagban mindenfelé szétszórva még ott voltak a XXX. hadtest és Crüwell szervezetlen erői. A németeknek csak kevesebb mint száz

harckocsija volt menetképes. Egy nappal korábban pedig Rommel felderítőszolgálata azt jelentette, hogy az angolok 660 különböző típusú harckocsival és a megfelelő utánpótlással, javítókapacitással rendelkeznek. Rommel ennek ellenére biztos volt abban, hogy a „Halottak napja” majdnem teljes egészében megsemmisítette az ellenséget, s a korábban becsültek szerint létszámuk már elhanyagolható számra csökkent. Meggyőződése volt, hogy az angolokat már csak pillanatok választják el a teljes vereségtől. Soraik végérvényesen felbomlottak, s egy személyesen vezetett, gyors és határozott akcióval pontot lehet tenni az események végére. Rommelnél senki sem tudta jobban kihasználni az ellenség soraiban keletkezett zavart. Most esélyt látott arra, hogy ezt a gyilkos, rengeteg áldozatot követelő, de elszórtan és összevissza zajló ütközetet döntő szakaszba vigye. Visszatérve El Ademben lévő főhadiszállására, még az éjszaka folyamán újabb parancsokat adott. Rommel azt tervezte, hogy az Afrika-páncéloscsoport megmaradt, mozgásképes erői élén megkerüli a brit inváziós erők déli szárnyát. Jelentős erőket összpontosít az angol csapatok meg az egyiptomi határ között, és a még mindig német kézen lévő határ menti erősségeket, Bardiát és Halfayát a manőverek sarokpontjául használva bekerítheti és megsemmisítheti a 8. brit hadsereget. November 24-én délelőtt 10:30-kor törzsfőnökének, Gausénak társaságában a 21. páncéloshadosztály élén, a 15. páncéloshadosztály erőivel együtt megindult kelet felé. A főcsapás iránya Gabr Saleh mellett, a Trigh El Abd mentén keleti irányba, a határ menti Bir Sheferzen fel mutatott, ami megegyezett Norrie XXX. hadtestének hat nappal ezt megelőző, ellenkező irányba mutató előrenyomulási vonalával. Az előretörés során Rommel parancsa szerint az egységparancsnokoknak csak előre kell nyomulniuk, és nem szabad azzal foglalkozniuk, mi történik a szárnyakon és a támadás oldalvonalán. Ravenstein a hadosztálya számára kiadott szóbeli parancsában már arról beszélt, hogy a vereséget szenvedett ellenség délkeleti irányba vonul vissza.

Ennek a hadmozdulatnak a bölcsességével Rommel egyáltalán nem kápráztatta el törzskarát. Kivétel nélkül csodálták parancsnokuk hidegvérét, de november 24-én egészen biztosan nagyon kevés támogatója akadt saját törzskarán belül. Az Afrika-páncéloscsoport törzse veszélyesnek ítélte a helyzetet. Az erős és harcedzett Új-Zéland-hadosztály Tobruk felmentésére tartott. Ez lesz a döntő fontosságú ütközet. Az ellenség sivatagban szétszórt erőit lekaszabolhatja Rommel sarlója, de ennek a sarlónak a pengéje már korántsem olyan éles, mint amilyen korábban volt, és a megújulásra mindig kész brit páncéloserők hamar kétségessé tehetik a vállalkozás sikerét. Ezen túlmenően senki nem tudta, ki hol is van valójában. Nagyon sok idő, és ami még fontosabb, rengeteg üzemanyag rámehet a sivatag átfésülésére. Az események ezután meglehetősen rendhagyó módon alakultak. Rommel már három napja távol volt főhadiszállásától. A három nap alatt megkísérelte felmenteni a XIII. hadtestnek ellenálló határ menti német helyőrségeket, de ez nem sikerült neki. Körbe voltak kerítve, amikor odaérkezett, és távozásakor is úgy maradtak. A csodálatos rendszer ellenére az Afrika-hadtest hadosztályainak utánpótlásával a szokásosnál nagyobb problémák támadtak, s a 15. páncéloshadosztály feljegyzései is említik, hogy a hadosztály november 25-i utánpótlása és feltöltése során soha nem látott nehézségekkel találták magukat szembe. Rommel nem bocsátkozott ütközetbe a XXX. hadtest egyetlen jelentősebb egységével sem. Nem tudta elérni az angolok Líbiából történő visszavonulását sem. Viszont sikerült igen erőteljes hatást gyakorolnia a szemben álló angol parancsnok, Cunningham gondolkodására, akinek meggyőződése volt, hogy Rommel lépése katasztrófát jelent a 8. hadsereg számára. Javasolt lépései egybeestek Rommel értékelésével és szándékaival, sőt Rommel viharos előrenyomulása során ő is veszélybe került a törzskarával együtt. Megkérte a főparancsnokot, Auchinlecket, látogasson el hozzá. A látogatás során meg akarta győzni arról, hogy a visszavonulás elkerülhetetlen. Auchinlecket viszont nem lehetett olyan könnyen meggyőzni semmiről, tehát a

„Keresz-teslovag”-hadművelet folytatódott. November 26-án Rommel szomorú hírt kapott az Afrikapáncéloscsoport főhadiszállásáról, Westphal alezredestől. Westphalnak saját felelősségére sikerült felvennie a kapcsolatot a 21. páncéloshadosztállyal, s igen nagy bátorságról téve tanúságot, visszarendelte Tobruk irányába. Most Rommelre is sikerült hatnia a veszélyről szóló hírrel. Az üzemanyaghelyzet válságosra fordult. A „Kereszteslovag”-hadművelet során a két fél légitámadások következtében elszenvedett veszteségei nagyjából kiegyenlítették egymást, de az angoloknak sikerült összegyűjteniük tizenhat vadászrepülő- és nyolc középhatósugarú bombázószázadot, s most ők uralták a légteret. Az Afrika-páncéloscsoportot a teljes bénulás és az apránkénti felmorzsolódás veszélye fenyegette. Rommelt legalább Berlinből nem zaklatták nyugtalanító kérdezősködéssel. Halder feljegyzéseiben ironikusan megjegyzi, úgy látszik, Rommel ura a helyzetnek. Rommel viszont ráébredt, a kaland kudarccal végződött, s vajmi kevés eredményt sikerült elérnie. Még egy napot a határ menti övezetben töltött. Ekkor a 15. páncéloshadosztálynak Sidi Azeiznél sikerült elfoglalnia egy újzélandi dandár főhadiszállását, de a játszma lényegében véget ért. Tobruk térségében az új-zélandiak az éjszaka leple alatt nagy szakértelemmel teljes csendben megtámadták és elfoglalták Sidi Rezeghet. Közben, Rommel távollétében, a tobruki helyőrség is sikerrel végrehajtotta a kitörést. Tobrukot jelenleg egy keskeny, sebezhető folyosó kötötte össze a brit 8. hadsereg felmentő erőivel. A nagy rohanás véget ért, s Rommel veszélyes helyzetbe került. Figyelmét ismét a frissen – még ha az angolok számára nem is teljesen megnyugtatóan – felmentett Tobrukra kellett összpontosítania. A folyosó lezárása és Tobruk ismételt elszigetelése volt Rommel következő hadműveletének célja, melyet később a második Sidi Rezegh-i csata néven emlegettek. A „Kereszteslovag”-hadműveletben kifejtett utolsó erőfeszítései során Rommel két páncéloshadosztályt vont össze Sidi Rezeghtől keletre, a Capuzzo vonalában. Ő maga repülőgépre szállt, és visszatért

El Ademben lévő főhadiszállására, ahol törzskara nagy megkönnyebbüléssel fogadta megérkezését. Rommel ezután úgy döntött, az Afrika-hadtestnek Sidi Rezeghnél be kell kerítenie és meg kell semmisítenie az új-zélandiakat, akik még abban reménykedtek, hogy a dél és délkelet felől érkező XXX. hadtestük páncélosdandárjaival erősítést kapnak. Ezeket a dandárokat Rommel embereinek tudomása szerint friss erőkkel, új harckocsikkal töltötték fel. Az angol 8. hadsereg sikereinek titka nem utolsósorban a feltöltés időben történő és szervezett végrehajtásában, az utánpótlási rendszer pontos működésében, a harcoló csapatok üzemanyaggal történő ellátásának biztosításában rejlett. Ezeket a feladatokat az angolok nagyon rugalmasan és hatékonyan oldották meg, s ez éles ellentétben állt azzal, amilyen merevek voltak a harcászati kérdések kezelésében. Megkapva a feladatot Crüwell tábornok úgy döntött, a 21. páncéloshadosztály erőivel kelet felől északi irányba, Belhamed körzetében intéz támadást. A 15. páncéloshadosztályt pedig délen, a Trigh Capuzzo vonalában, El Duda irányában veti be, és úgy próbálja kiűzni az új-zélandiakat Sidi Rezegh-ből. Ennek megfelelően adta ki parancsait a november 29-re tervezett összecsapásra. Rommel ezzel nem értett egyet. Meggyőződése volt, hogy a végeredmény szempontjából nem lenne hasznos Tobrukot megerősíteni azzal, hogy az új-zélandiakat is abba az irányba terelik. Az Új-Zéland-hadosztálynak két dandárja állomásozott Sidi Rezegh környékén. A britek XIII. hadtestének törzse gyakorlatilag Tobrukba költözött, hogy jobban tudja a 70. hadosztály felmentő csapatokkal történő együttműködését koordinálni. Rommel éppen ellenkezőképpen döntött: jobb megoldásnak tartotta, ha Sidi Rezegh védőit bekerítéssel elszigetelik, és úgy semmisítik meg őket. Habozás nélkül megmásította Crüwell kiadott parancsait. így aztán a 15. páncéloshadosztályt nyugat felé, a Sidi Rezeghtől délre eső körzetekbe vezényelte, majd onnan észak felé, El Duda irányába támadott velük. A hadmozdulat sikeresnek bizonyult, s El Dudát a németeknek sikerült is elfoglalniuk. Igaz, nem sokkal később a brit csapatok újra visszafoglalták. Huszonkilencedikén délután Rommel felkereste Crüwellt, s ragaszkodott ahhoz, hogy a hadművelet célja a

továbbiakban is a Sidi Rezeghet tartó XIII. hadtest csapattesteinek megsemmisítése maradjon, és az ott lévő ellenséges erők mindvégig legyenek elszigetelve a tobruki helyőrségtől. Ettől kezdve az új-zélandiak el voltak szakítva a többi csapattesttől, ráadásul majdnem be is voltak kerítve. Egy másnap, november 30-án, a Sidi Rezeghnél lévő lejtőtől délre megindított támadás már meg is pecsételte sorsukat. Este negyed nyolckor rádióüzenetben közölték a XIII. hadtesttel, hogy „Sidi Rezegh az ellenség kezére került”. A Tobrukba vezető folyosót az angoloknak még valahogy sikerült nyitva tartaniuk, de Rommel már majdnem elérte célját. December 1-jén az Afrika-páncéloscsapat parancsnoksága a londoni rádióból arról értesülhetett, hogy Rommel tábornoknak utolsó erőfeszítéseivel egy ütközet során sikerült áttörnie nyugat felé az angol védővonalat. Ebben volt valami félrevezető, hiszen Rommelt egyáltalán nem vette körbe semmiféle brit védővonal, csak egyszerűen izgatta a Tobrukba vezető angol folyosó. A híradásnak abban viszont tökéletesen igaza volt, hogy Rommel az utolsó erőit szedte össze erre az ütközetre. Az is világos volt, hogy a sikerhez még ez sem lehet elegendő. December 1-jén Rommel törzse nagyon pontos képet tudott adni parancsnokának a megmaradt angol erőkről. Tobrukot ugyan továbbra is bekerítve tartották, de most már az volt a legfontosabb: a szemben álló felek mekkora maradék erőkkel rendelkeznek. Rommel tisztában volt azzal, ha ebben a vonatkozásban az ellenség javára billen a mérleg serpenyője, akkor nem tudja tovább folytatni azt a hadjáratot, melynek végső stratégiai célkitűzése Tobruk elfoglalása volt. Ezen túlmenően tőle sokkal nagyobb áldozatokat követel az ostromzár fenntartása, mint az ellenségtől az, hogy zaklassa az ostromlókat. Miután ismételten sikertelenül végződött az a kísérlete, hogy bevegye El Dudát, Rommel kénytelen volt kibékülni a szomorú valósággal: az Afrika-páncéloscsoport képtelen a továbbiakban fenntartani az ostromzárat Tobruk körül. Az erődítmény felszabadult az ostromzár alól, neki pedig elszakadó hadmozdulattal nyugatra kellett vonulnia. December 4-e és 8-a között

Rommelnek sikerült mind a német, mind pedig az olasz hadosztályokat visszavonnia, s Gazaiától délre, Tobruktól mintegy száz kilométernyire új állásokat foglalt el velük. Ezeket valamikor a háború korai szakaszában még az olaszok hozták létre és erősítették meg. Ebben segítségére volt az is, hogy az ellenség ebben az időszakban viszonylag passzívan viselkedett. Csapatai állapotát és az utánpótlási helyzetet figyelembe véve arra a felismerésre jutott: egy időre fel kell adnia Kirenaikát, mert a kirenaikai kiszögelléstől keletre semmiképpen sem tudja tartani magát. Tobruk bevétele egyelőre a bizonytalanság ködébe veszett. Keserű volt a döntés, és természetes módon az olasz főparancsnokság is keserűen tiltakozott a lépés ellen. Ezek a területek ugyanis olasz tartományok voltak, ahol meglehetősen nagy számban éltek olaszok. Rommel viszont hajthatatlan maradt. Az Afrikapáncéloscsoportnak és az összes olasz erőnek Mersa El Brega mögött haladéktalanul védelembe kell vonulnia. Vissza kell térniük abba a körzetbe, ahonnan márciusban és áprilisban kiemelkedő sikerekre vezette őket. A csapatok nincsenek abban az állapotban, hogy megbirkózzanak még egy angol offenzívával, egy olyan támadással, amelyik – mint minden Kirenaikában indított támadás – a félsziget alkotta ív húrjának mentén halad előre, és a Sidra-öböl felé haladva elszigeteli az előretolt állásokat elfoglaló csapatokat. Rommel ugyan nem tudott róla, de az angolok az ütközetekben részt vevő élőerő-állományuk 15 százalékát veszítették el, a német veszteségek meghaladták a 20, az olasz veszteségek pedig a 40 százalékot. A fontosabb harceszközök terén egyértelműen Rommel maradt a vesztes. Ellenfelei otthon voltak abban a sivatagi közegben, s ezért lényegesen jobb javítási és ellátási kapacitásokkal rendelkeztek. Az angolok közben támadást intéztek Gazala ellen. Bár a támadást a 15. páncéloshadosztálynak sikerült visszavernie, de ez is azt bizonyította, hogy az angolok továbbra sem szándékoznak feladni offenzívájukat. Ráadásul az Afrika-hadtest ekkorra mindössze csak negyven harckocsival rendelkezett. [Lángoló német harckocsik és teherautók

az 1941. év végi ütközetben] Rommel elérte, amit akart. Még december 20-án azt írta Lucynak, örül, mert életben maradt. Meg nem sebesült parancsnokai mind megbetegedtek, és neki nincs más választása, mint az elszakadás és visszavonulás. Ahogy a döntés megszületett, azt a tőle megszokott gyorsasággal, mesterien hajtotta végre. A német csapatok mozgását az angolok minden összehangoltságot nélkülöző csatározásokkal próbálták megzavarni, de karácsony estéjén Rommel kiürítette Bengázit, és miután az Afrika-hadtest Agedabiánál egy ellentámadással meghiúsította az ellenség bekerítésére irányuló kísérleteit, az évet már a sokkal nagyobb biztonságot nyújtó új állásokban fejezte be. Az Agedabiánál lezajlott ütközet során hatvan angol harckocsit semmisített meg, s mindössze tizennégyet veszített. A szállítási útvonal lerövidülésével utánpótlása jelentős mértékben megjavult, és csapatait nagyszámú új harckocsival sikerült megerősítenie. A szállítmány nem sokkal az evakuáció előtt érkezett meg Bengáziba. A németek mindig sokkal hamarabb harckészültségbe tudták állítani harckocsijaikat, mint az angolok, mert az angoloknak előbb a sivatagi körülményeknek megfelelő átalakításokat is el kellett végezniük harckocsijaikon. Rommel azzal is tisztában volt, hogy az ő csapataihoz hasonlóan az angolok is belefáradtak már a küzdelembe. Maga is fáradt volt, de ébersége egyetlen pillanatra sem csökkent. Egész magatartása ezt sugallta, ezért az egész Afrika-páncéloscsoport is tudta, a játszma még korántsem ért véget. Az eseményekhez még az is hozzátartozik, hogy Rommel magukat még tartó helyőrségei, melyeket nem hengerelt le az előrenyomuló XIII. brit hadtest, szánalmas helyzetbe kerültek: bekerítették őket, éheztek, s reményük sem volt a felmentő csapatok érkezésére. Felsőbb engedély alapján Bardia január 2-án, a kiemelkedő bátorságú és tehetségű olasz parancsnok vezetése alatt álló Halfaya pedig 17-én megadta magát. Rommel elvesztette Kirenaikát a repülőterekkel együtt. Gondosan figyelemmel követte az angol 8. hadsereg újjászervezését, melyre felderítő szolgálata még december 29-én hívta fel figyelmét. A következő lépéseken törte a fejét.

Az 1941-es év rendkívülinek bizonyult Erwin Rommel számára, melyben egymást váltották a győzelmek és vereségek. December 31én azt írta Lucynak, gondolatban együtt van vele és Manfreddal, aki a legnagyobb boldogságot jelenti számára ezen a földön. Mintha csak a „Csatabárd”-hadművelet közvetlen következménye lett volna, Rommel Kirenaikából történő visszavonulása idején a világ túlsó sarkában végbement események az egész hadászati helyzetet gyökeresen megváltoztatták. December 7-én a japán légierő gépei Pearl Harbournál megtámadták az Egyesült Államok flottáját, és elözönlötték a Fülöp-szigeteket. A japánok még ugyanezen a napon megszállták Hongkongot és Malájföldet. Néhány nap elteltével, végzetes lépésre szánva el magát, Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak. A Harmadik Birodalom olasz és japán szövetségeseivel együtt fegyverbe szállt az Egyesült Államok, a Brit Birodalom és a Szovjetunió ellen. Hosszú távon tehát Németország nem győzhetett.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Rommel az élen Január elején Rommel alapos tanulmányozás alá vetett egy, a vele szemben álló angol erők helyzetéről és várható szándékairól szóló felderítő jelentést. Ami ezeknek az erőknek a nagyságát és összetételét illeti, a jelentés rendkívül pontosnak bizonyult. A tapasztalt 7. angol páncéloshadosztályt egy friss, sivatagi tapasztalatokkal még nem rendelkező másik csapattesttel, az 1. páncéloshadosztállyal váltották fel. A parancsnoki állományban is lényeges változások történtek. Hivatalos értékelés szerint a brit offenzíva tovább folytatódik, és Tripolitánia megszállását, aztán a Tunéziában lévő francia erőkkel történő egyesülést tűzi ki célul. Ez egyben feltételezi azt is, hogy a franciák az első adandó alkalommal a németellenes oldalra állnak. Majd az észak-afrikai partvidéket annak megtisztítása után a déleurópai hadszíntéren folytatott hadműveletek hídfőállásául kívánják felhasználni. Rommel ebben az időszakban a németek által Quelle, „megbízható forrás” néven emlegetett informátortól rendszeresen kapta a felderítő jelentéseket. A megbízható forrás nem volt más, mint Fellers őrnagy, az Egyesült Államok kairói katonai attaséja, aki akaratlanul is nagyon sok, az angol csapatok hadrendjéről, terveiről és azok értékeléséről szóló információval látta el a németeket. 1941 nyarának végén az olaszoknak sikerült megfejteniük az amerikaiak diplomáciai rejtjelrendszerét, a „Fekete kódot”, melynek segítségével Fellers rejtjelezte jelentéseit. Az olaszok az így nyert információkat megosztották Berlinnel, de az olaszoktól függetlenül dolgozó németeknek is sikerült a kódot „feltörni”, s ettől kezdve Rommel igen gyorsan megkapta ezeket a számára igen sokat jelentő információkat. A jelentések szerint „igen lelkesen érdeklődő” Fellersnek rendkívül jó kapcsolatai voltak az Egyiptomban állomásozó brit hadsereggel és a brit főparancsnoksággal. Először rendkívül barátságos semlegesként viselkedett, majd 1941 decemberétől már egy szövetséges hatalom

képviselőjeként megkülönböztetett gyakorisággal és részletességgel kapta a legtitkosabb információkat is az angoloktól. Fellers a brit kilátásokat illetően hajlamos volt a borúlátásra, de rendszeresen és részletesen tájékoztatta a Pentagont a brit erőkről, azok elhelyezkedéséről, helyzetmegítélésükről. Ugyanilyen részletességgel küldte jelentéseit arról, hogyan ítélik meg az angolok az Észak-Afrikában lévő német erőket és szándékaikat. Az információáramlás gyors és hatékony volt. Ez a szituáció természetesen túl szép volt ahhoz, hogy tartósan megmaradjon. Az angolok is figyelték a német vezérkar rádióüzeneteit, s ennek megfelelően aztán a „megbízható forrás” annak rendje-módja szerint el is apadt. Június végéig viszont áradt belőle az információ, de akkorra Rommelnek már sikerült kiűznie az ellenséget Líbiából. Rommel maga is örömmel tapasztalta, hogy egy rövid időre a szerencse ismét melléje szegődött. Nem csupán Bengáziba kapta meg a harckocsiszállítmányt, hanem január 5-én Tripoliba is megérkezett számára egy ötvennégy harckocsiból és húsz páncélautóból álló hajórakomány. Felderítőszolgálata arról tájékoztatta, hogy páncéloserőinek nagysága a hónap végéig meg fogja haladni az angolokét. Értékelésük szerint az angolok az 1. páncéloshadosztály 150 harckocsijával rendelkeztek, míg Rommelnek saját 117 harckocsiján kívül még rendelkezésre állt az olaszok 79 harckocsija is. Ami az emberanyag minőségét illeti, tudta: az Afrika-hadtest a nehézségek és veszteségek ellenére sem érzi magát legyőzöttnek. A felderítő jelentések mind azt sugallták, hogy az angolok a lehető leggyorsabban egy új offenzívára akarnak felsorakozni, és Rommel ideiglenes fölénye hamarosan semmivé válik. Az értékelések megalapozottnak bizonyultak. Az angolok valóban gyorsan meg akarták szállni Tripolitániát és a „Kereszteslovag” hadművelet következtében kezükre került repülőterek Gazaiában, Mechiliben és Msusban nagyon kapóra jöttek a cél megvalósításához. Feltételezték, Rommel még egy bizonyos ideig nem lesz abban a helyzetben, hogy támadást indítson ellenük. A „Kereszteslovag”-hadművelet során vereséget szenvedett, sikerült kiűzni őt Kirenaikából. Az Afrika-

páncéloscsoportot visszavonta Mersa mindenképpen időre van szüksége.

El

Brega

mögé,

tehát

Ez az értékelés hibásnak bizonyult. Rommelnek lelkileg is sikerült talpra állnia. Mikor felderítőszolgálata közölte vele, hogy a harckocsikat tekintve számbeli fölényben van, akkor egyszerre felélénkült. Január 17-én a tolmácsa még a tábornok „rendkívül rossz hangulatáról” számol be, majd nem sokkal azután kisütött fölötte a nap. Január 22-én az Afrika-páncéloscsoportot a páncéloshadosztály rangjára emelték. Rommelnek továbbra is voltak fenntartásai az utánpótlási helyzettel kapcsolatosan, de sikerült ezeken felülemelkednie. Elszánta magát a támadásra. A legnagyobb titkosság mellett döntött. Még azt is megtiltotta, hogy szándékairól és elképzeléseiről a német vezérkart vagy közvetlen olasz fölöttesét, Bastico tábornokot tájékoztassák. „Rég ismeretes – írta naplójába Rommel –, hogy az olasz főhadiszállás semmit sem tud magában tartani, s minden Rómába küldött rádióüzenet azonnal az angolok fülébe jut.” A felderítő tevékenységet is leállíttatta. A támadásra történő átcsoportosítások mind éjszaka zajlottak le. Eldöntötte: az Afrika-hadtest parancsnokával is csak öt nappal a támadás megindítása előtt közli szándékait, s elég ha a hadosztályparancsnokokat csak két nappal a támadás előtt tájékoztatja. Ráadásul minden parancsnak szóban kell elhangzania. Nagyon kevés részletet foglalt írásba, és maga írta alá a huszonegy pontos, pontonként átlagosan hét géppel írott sort tartalmazó hadműveleti parancsot. Rommelnek meggyőződése volt, ha gyorsan meg akarja semmisíteni az ellenséget Kirenaika nyugati határainak körzetében, annak legfontosabb előfeltétele a meglepetésszerű támadás. Ezt követően a gyorsaság és a sokkhatás, a jól bevált rommeli recept biztosíthatja a győzelmet. Végső, ki nem mondott célja az angolok ismételt kiűzése volt Kirenaika teljes területéről, de egyelőre csak egy korlátozott méretű, gyors támadást tervezett, megfosztva ezzel az angolokat a kezdeményezés adta előnyöktől, melyek mellettük szóltak a „Keresz-teslovag”-hadművelet során.

Rommel azzal is tisztában volt, hogy a vele szemben álló brit páncéloscsoportok nem rendelkeznek sivatagi tapasztalatokkal. Egy nyílt rádióbeszélgetés lehallgatása útján értesült az ellenség gyenge szervizelési lehetőségeiről is. Élvezettel hallgatta az 1. brit páncélosdandár parancsnokának, Messervy tábornoknak kirohanásait a már Egyiptomban lévő 7. páncéloshadosztály kiszolgáló részlegének hátrarendelése miatt, melyet Messervy olyan „kéjutazásnak” minősített, mely egyáltalán nem járul hozzá a háború megnyeréséhez. Messervy háborgása Rommel szerint is jogos volt. Most tehát egy ideig szabad cselekvési lehetősége nyílott Tripolitánia–Kirenaika tartományok határán, s úgy döntött, él ezzel a lehetőséggel. Csupán egy nyers, felkészületlen páncélosdandár állt vele szemben, mely januárban különben is szétszóródott a nélkülözhetetlen gyakorlatok végrehajtására. Ezenkívül az angoloknak rendelkezésükre állt még két másik gyenge, összesen négy zászlóaljból álló dandár, az ideiglenesen szintén meggyengített 4. India-hadosztály a part menti út vonalában. Azért volt „meggyengített”, mert felderítőinek jelentése szerint az egyik dandárját kiképzésre visszavonták Bengázitól keletre, Barce körzetébe. Rommel két szárnyon kívánta megindítani a támadást. A balszárnyon a Marcks-csoport, a Veith tábornok parancsnoksága alatt álló 90. gépesített hadosztály és a 21. páncéloshadosztály néhány harckocsija halad a part menti úton, Via Balbia irányába, a jobbszárnyon az Afrika-hadtest támad északnyugati irányba, Wadi El Faregh vonalában. Rommel maga készült a Marcks-csoport élére állni. A támadás időpontját január 21-én este fél hétre, alkonyatra tűzte ki. Azon a napon megkapta lovagkeresztjének tölgyfalevelei mellé a kardokat is, és három nappal később vezérezredessé léptették elő. * Rommelt várakozáson felül sikerült és minden tervnél hatékonyabb ellentámadása szinte újjávarázsolta. Törzse észrevételei szerint is újra a lehető legjobb formáját mutatta. A Marcks-csoportot

Agedabia felé vezette, s másnap, január 22-én délelőtt tizenegy órakor érte el a helyszínt. Közben a jobbszárny az Afrika-hadtest vezetésével lecsapott az ellenséges 1. páncélosdandár kiszolgálóegységeire a sivatagi szárnyon, s délkeleti irányból Agedabia felé kanyarodott. Rommelnek eredetileg az volt a terve, hogy a balszárnyat északnak, Bengázi felé fordítja, de ehelyett most kelet felé küldte azzal a paranccsal, próbálják bekeríteni az angolokat Agedabiától keletre, a Dzsebel-fennsíkon; közben az Afrika-hadtest elállja az Agedabia– Antelat–Saunu vonalat. A bekerítés csak részben járt sikerrel, de Rommel már megérezte az ellenség soraiban jelentkező szervezetlenséget, és tudta, a győzelem a kezében van. Január 24-én az esti órákban elkészítette a másnapra szóló terveket. Az Afrika-hadtestet ismét északkeleti irányba Msus felé vezeti. A kóros üzemanyaghiány most is megakadályozta abban, hogy a kirenaikai ív mentén mélyre hatoló csapást mérjen. De az eddig tapasztaltakból az a vélemény alakult ki benne: egy Msus irányába mért erőteljes csapás majd meggyőzi az angolokat, hogy elvesztettek egy nagyon fontos ütközetet. Valóban így is történt. Ahogy Rommel két hadosztálya Msus irányába előrenyomult, jelentős mennyiségű harckocsit és egyéb járművet zsákmányolt, közben hatalmas pusztítást végzett. Rommel nagy elégtétellel látta, ahogy a brit járművek össze-vissza, zavartan száguldoznak a sivatagban, s megpróbálnak valahogy egérutat nyerni. Taktikai jelentőségű győzelem volt ez, de nem finoman megtervezett manőver, hanem lázas ide-oda rohangálás a sivatagos Dzsebel-fennsíkon, ahol barát és ellenség reménytelenül összekeveredett. Vadászok vagyunk, vagy pedig reánk vadásznak? – morfondírozott magában Rommel egyik parancsnoka, amikor köröskörül csak ellenséges járműveket látott. Rommelnek eziránt nem voltak kétségei. A hajtóvadászat folytatódott, tömegével ejtették foglyul az angolokat. Rommel egyszerűen érezte a helyzetet, annak megfelelően alakította terveit. Kihasználta az Afrika-hadtest taktikai fölényét, és Kirenaika már a lábai előtt hevert. Január 25-én délelőtt tizenegy órakor betört Msusba, és ott kilencvenhat brit harckocsit sikerült zsákmányolnia. A Rómából észak-afrikai látogatásra érkezett

Cavallero közben megtiltotta a további előrenyomulást. De Rommel tisztában volt azzal, most be tudja venni Bengázit. „Cavallero könyörgött, ne menjek tovább – írta Rommel a későbbiekben –, de azt válaszoltam neki, a Führeren kívül senki sem tudja megváltoztatni döntésemet.” Még nem volt rá példa, hogy Rommel ily tüntetően ellenszegült volna az olaszok utasításainak. Akciója sikerrel járt, így mindenki megbocsátott neki. És valóban, Rommel tolmácsa a Mussolinitől másnap érkezett telefonhívást olyan édesnek nevezte, mint a „lépesméz”. Rommel ezután színlelt támadást hajtott végre Mechili irányába – az üzemanyaghelyzet ennél alig tett többet lehetővé majd tovább folytatta útját keleti irányba, Bengázi felé. E színlelt támadás következtében nem sokkal később izgatott rádióüzenetek érkeztek a 8. hadsereg főhadiszállásáról, melyben a XIII. hadtesttől sürgős tájékoztatást kértek Rommel Mechili felé tartó menetoszlopáról. Ez a megtévesztő hadmozdulat, valamint az Agedabia és Msus környéki harcok tökéletesen elegendőnek bizonyultak, és az angolok teljesen kiürítették Kirenaikát. Február 6-ra Rommel ismét elfoglalta Gazaiában korábbi állásait. A dolog egyáltalán nem volt olyan tragikus, mint amilyennek látszott. Auchinleck tábornok a január 19-én Ritchie-nek írt levelében már előrevetítette annak lehetőségét, hogy a brit erőket vissza kell majd vonni, ha az egyiptomi határ mentén kellemetlenné válik a helyzet. A helyzet most nagyon kellemetlenné vált. Rommel ismét elfoglalta azokat a területeket, melyeket az első év márciusában egyszer már sikerült kézre kerítenie. Ez az ellenség nyilvánvaló légi fölénye ellenére mindössze nyolc nap alatt zajlott le. Az elmúlt év márciusában történtekhez hasonlóan ezúttal is jórészt megsemmisítette a vele szemben álló ellenséges erőket, ezzel biztosan elérte legalább azt, hogy minden ellene tervezett angol támadás erős halasztást szenvedett. Kezébe kaparintotta a kezdeményezést, de annak megtartása nem kis erőfeszítéseket követelt. Még nem állt teljes mértékben bosszút a „Kereszteslovag”-hadművelet során elszenvedett vereségért, továbbra is sok-sok kilométer választotta el Tobruktól, de azért nagyjából már sikerült visszanyernie egyensúlyát és

magabiztosságát. Február 16-án Rommel Rómába repült, majd onnan folytatta útját Németországba, ahol a Führer saját kezűleg adta át neki a kardokat. Ezután hazautazott jól megérdemelt szabadságára, s március 19-ig nem is tért vissza Észak-Afrikába. Visszatérvén Rommel ismét elemében érezte magát, de azzal is tisztában volt, az angolok helyzete a Földközi-tenger térségében egyre javul, és hamarosan sokkal jobb lesz, mint az övé, hacsak a tengeren keresztül történő utánpótlás kérdésében nem történik valami gyökeres, az ő érdekeit szolgáló változás. E cél elérésének egyik módszere az volt, hogy Máltát ki kell iktatni, mint a brit haditengerészet és légierő ellenséges szállítmányok elleni támadásainak kiinduló bázisát. A páncéloshadosztály ellátásához havonta szükséges, minimum hatvanezer tonna szállítmány helyett Rommel csak tizennyolc ezret kapott, és megítélése szerint az illetékes szervek nem gyakoroltak kellőképpen erőteljes nyomást az olaszokra, hogy fokozzák haditengerészeti tevékenységüket a Földközi-tengeri hadszíntéren. Magában az olaszok kétszínűségére gyanakodott, mert látszott, nem tartják szívügyüknek a kérdést. Az persze igaz volt, hogy az olasz tisztek közül sokan nem szerették sem a fasiszta rezsimet, sem ezt a háborút, de arról Rommel nem tudott, milyen hatalmas előnyöket biztosít ebben a tengeren folytatott küzdelemben az angolok számára a titkos rádiótáviratok megfejtése. A britek rájöttek arra, hogy Rommel ellen leghatékonyabban úgy vehetik fel a harcot, ha megtámadják a számára utánpótlást, ellátmányt szállító hajókaravánokat. A közel-keleti főhadiszálláson külön felderítőegységet hoztak létre, melynek figyelemmel kellett kísérnie a Rommel számára küldött szállítmányokat. Sem Rommel, sem Hitler nem sejtette, hogy ebben a kérdésben lényegében az angol titkosszolgálattal állnak szemben. Márciusi, Rastenburgban tett látogatása során Rommel Hitlerrel is megbeszélte Málta kiiktatásának lehetőségét, és a Führer igen jónak találta az elgondolást. Hitler álmai egybeestek Rommelnek az afrikai hadszíntéren megvalósítandó elképzeléseivel. Rommelnek

meggyőződése volt, hogy a német páncéloserők némi megerősítésével, a Máltával kapcsolatos stratégiai döntés elfogadásával és végrehajtásával minden nehézség nélkül meg tudná hódítani Egyiptomot, ahol megvethetné a lábát, majd északkeleti irányba előrenyomulva komolyan veszélyeztethetné az oroszok állásait a Kaukázusban. Látogatása idején Hitler éppen a soron következő háborús direktívák elkészítésével volt elfoglalva, melyekben számos egyéb parancs mellett elsődleges fontosságúnak tartotta, hogy a német hadseregek törjenek át a Kaukázus irányába. Hitler tervei tehát nem estek túlságosan messzire Rommel látomásaitól. Valóban létezett egy „Keleti terv”, mely a britek megsemmisítését tűzte ki célul a Közel-Keleten, és az olaj mezők meghódítása során az Afrika-páncéloshadosztály alkotta volna a támadásba lendülő erők déli szárnyát. Ugyanezek a látomások, jobban mondva, lidérces álmok kísértették a brit vezérkar főnökökét is az 1942-es német offenzíva idején, amikor a Wehrmacht diadalmenetben elfoglalta a Kaukázust. Rommel tehát visszatért a sivatagba, s bár nem volt elégedetlen, de csalódást okozott neki, hogy a vezérkar nem osztotta véleményét az afrikai hadszíntér fontosságát illetően. Ezzel együtt, nem sokkal visszatérése után, Rommel ismertette tisztikarával a jelenlegi helyzetről kialakított véleményét, és az előttük álló feladatokat. Az angolok hamarosan nagyobb támadó hadműveletet terveznek, de ezt a páncéloshadosztály mintegy két hónap múlva elkezdődő offenzívája előzi meg. Az offenzíva célja Tobruk bevétele. Április végén Hitler Obersalzbergben fogadta Mussolinit, Cavallerót és Kesselringet. Hivatalos megállapodás született arról, hogy Rommel májusban megtámadja Kirenaikát, még akkor is, ha a Málta elleni támadásra addig nem kerül sor. Tobruk bevétele után viszont védelembe kell vonulnia. Ez volt a legnagyobb feladat, mellyel Rommelnek valaha is szembe kellett néznie. Az angolok erős állásokat építettek ki Bir Hacheimtől délre, Gazaiától hetven kilométernyire a sivatag felé.

A szemben álló erők harckocsiállományának értékelésében a német becslések meglehetősen optimistának bizonyultak. Rommel tudta, masszívan kiépített lövészárok-rendszerrel és erősen aláaknázott védelmi vonallal kell szembenéznie. Törzsének értékelése szerint a britek mintegy félmillió aknát telepítettek a körzetben. De a harckocsik száma is erősen változott, úgyhogy Rommel tisztában volt azzal, hogy a következő ütközetben túlerővel fog szembekerülni. Tudta azt is, az angolokra nagy nyomás nehezedik, mert támadás megindítását, Kirenaika visszafoglalását követelik tőlük. A különböző jelentések is állandóan egy küszöbön álló támadást emlegettek. Egy alkalommal közölték Rommellel, hogy az angolok április 6-án, húsvét hétfőjén indítják meg a támadást. Nem volt hajlandó elhinni a hírt, s egy harckocsi kíséretében személyesen indult el kocsijával a sivatagba, a távoli angol állások felé. Semmi jelét nem tapasztalta, hogy az angolok támadáshoz készülnének, vagy előretolt egységeket helyeztek volna el a környéken. Mikor egy alkalommal kocsijával megállt, Rommel távoli ágyúdörgést hallott. Pillanatokkal később ágyúlövedékek robbantak a kocsija körül, a szilánkok betörték a szélvédőt és egy repeszdarab keményen megütötte. Azonnal visszafordult, s a húsz kilométert rekordidő alatt tette meg. Eleget látott és tapasztalt ahhoz, hogy meggyőződjön arról, semmiféle komolyabb brit támadásra nem kell számítani. „Csak arról akartam meggyőződni – magyarázta a kíséretében lévő, németországi szabadságáról éppen visszatért tisztnek –, hogy az angolok nem készülnek semmiféle támadásra. Két előretolt zászlóaljuk van, ennyi az egész. Egy hatalmas blöffről van szó.” Lucynak írt húsvéti levelében erősen megszépítve az esetet arról számolt be, hogy egy repeszdarab a kocsi szélvédőjét átütve erősen a hasához csapódott. Egy április 15-én megtartott értekezleten több mint egy órán át ismertette elképzeléseit beosztott parancsnokaival. Látványos erődemonstrációt kívánt rendezni a Gazaiától délre elhelyezkedő angol állások körzetében. Remélte, ezzel meg tudja téveszteni az angolokat, és majd azt hiszik, az aknamezőkön keresztül akarja megindítani a főcsapást, és ezután a legrövidebb úton Tobruk felé indul, ami minden támadás nyilvánvaló célpontját alkotta. Miután

tervei szerint az angolok figyelmüket elsősorban középre és északi irányba összpontosítják, mobil erőinek túlnyomó részével Bir Hacheimnél megkerüli az angol védőállásokat, majd elindul északkeletre, Acroma és El Adem irányába. Ezután úgy tervezte, hogy fordulatot téve, keletről lecsap az angolok gazalai vonalat védő főerőire. Ezzel a manőverrel kimozdítja állásaikból a brit harckocsikat a sivatag felé, ahol a manőverező hadmozdulatok terén nyilvánvaló szakértelme és fölénye meghozza a győzelmet is. A britek vereségét követően Tobruk ellen lendül támadásba, reményei szerint elvágja az erődítmény vagy az Egyiptom felé menekülő angol csapatok útját. „Az angol szárazföldi csapatokat teljesen meg kell semmisíteni, és Tobrukot el kell foglalni” – jelentette ki határozottan. A vezető parancsnoki állománynak – az összes hadosztályparancsnokot is beleértve – tartott május 21-i értekezleten, melyet részt vett Waldau tábornok, az Afrikában állomásozó német légierő parancsnoka is, lényegében megismételte korábbi elképzeléseit. A hadműveletre Rommel kettéválasztotta a páncéloshadsereget. Északon, ahol az erődemonstrációra kerül sor, Crüwell kezébe tette le a csapatok irányítását, melyeket a főként gyalogságból álló két olasz hadtest, a Gioda tábornok vezetése alatt lévő X. és a Navarrini tábornok parancsnoksága alatt álló XXI. hadtest alkot. A Navarrini vezette hadtest a Brescia-, Pavia-, Sabrata- és Trentogyalogoshadosztályokból tevődött össze, ezek Lombardi, Torriano, Soldarelli és Scotti tábornokok parancsnoksága alatt álltak. Velük együttműködött a 90. gépesített hadosztálytól elvont két lövészezred, mely a 15. lövészdandárt alkotta. Délen a jobbszárnyat maga Rommel vezényli, s csapatait a Nehring tábornok parancsnoksága alatt álló Afrika-hadtest, Vaerts és Bismarck tábornok 15. és 21. páncéloshadosztálya, a Kleemann parancsnoksága alatt álló 90. gépesített hadosztály, valamint két olasz hadosztály: a de Stefanis tábornok alatt harcoló Ariete-páncélos és a La Ferlas tábornok parancsnoksága alatt lévő Trieste gépesített hadosztály alkotja. (A korábbi parancsnokok közül Neumann-Silkow megsebesült, Ravenstein fogságba esett, Summerman tábornok pedig elesett a december 1-jei támadás során.)

A terv eleve feltételezte a német mobil csapatoknak valahol a megerősített angol vonalak mögötti, manőverező ütközetben aratott győzelmét. Rommel ellenfeleihez hasonlóan a harckocsik egymáshoz viszonyított arányát tartotta a legfontosabb mutatónak egy ütközet során. Ez valóban jelentős és beszédes adat, de az egyéb fegyverzet – különösen a tüzérség, és ami a legfontosabb: a páncéltörő ütegek – összevetése is rendkívül fontos. Ezekből nem mindig sül ki ugyanaz az eredmény, mintha csak a harckocsik számát vetnék össze. A harckocsik számát tekintve az esélyek egyértelműen Rommel ellen szóltak, de korábban is mindig ez volt a helyzet. Úgy számított, hogy a Ritchie tábornok vezetése alatt álló 8. hadsereg mintegy hétszáz harckocsijával kell szembeállítani saját 560 harckocsiját. De a 8. hadsereg valójában 850 harckocsival rendelkezett, így az esélyek még rosszabbak voltak, mint Rommel gondolta. Rommelnek ugyanakkor ott voltak a mindkét fél által döntő fontosságúnak tartott 88 mm-es páncéltörő ütegei is. A harckocsikon és saját lövegein kívül rendszerbe állított még számos, az angoloktól zsákmányolt járművet is. Csapatai rendelkezésére álltak azok a 76,5 és 50 mm-es orosz lövegek is, melyeket a német csapatok a keleti fronton zsákmányoltak. Ezeknek is jó hasznát lehetett venni. A harckocsik minőségét illetően mindkét oldalon igen változatos volt a kép. Az angoloknak volt két harckocsidandárjuk, melyeket a gyalogoshadosztályok támogatására rendszeresítettek. Ezeket összesen 276 darab ismerős Matilda és Valentine harckocsival szerelték fel. A három páncélosdandárt egyesítő 1. és 7. páncéloshadosztály 573 harckocsival rendelkezett, melyek közül 167 volt a sivatagi harcokban először részt vevő, amerikai gyártmányú Grant harckocsi. Felderítőszolgálata a támadás előtt néhány nappal értesült a Grantok megérkezéséről. A Grantok elöl igen erős páncélzattal és egy 75 mm-es löveggel rendelkeztek, mely abban az időben a legerősebbnek számított a harckocsikra szerelt lövegek között. Rommelnek volt 228 olasz könnyű harckocsija, melyek tűzerőben elmaradtak a többi hasonló típustól. Az Afrika-hadtest 242 Panzer III. harckocsival rendelkezett, de ezek közül csupán tizenkilenc volt a

legújabb, hosszú csövű, 50 mm-es löveggel ellátott típus. Ezenkívül volt még negyven darab öreg Panzer IV-ese, valamint ötven könnyű harckocsija. Tartalékban kevesebb mint nyolcvan, utánpótlást szolgáló harckocsival rendelkezett. Nagyon jól tudta, hogy az angolok ezen a téren messze felülmúlják az ő lehetőségeit. Azt is tudta, hogy az angolok az egyiptomi Mersa Maruthtól a Tobruktól valamivel keletre eső Belhamedig meghosszabbították a vasútvonalat. Mindent összevetve saját, vegyes összetételű erőinél jóval nagyobb mennyiségű harckocsival kell majd szembenéznie. De bízott páncéltörő lövegeiben, bízott a saját erejében. A légtérben a használható gépek számát tekintve a Luftwaffe volt fölényben, s a Messerschmitt 109F típusú gépek minőségben is felülmúlták az angol harci gépeket. Rommel személyesen vezette a jobbszárnyon lévő erőket a Rotonda Segnalihoz közel, keleti irányba eső megindulási helytől az angol frontvonal közepe felé, nem sokkal azután, hogy Crüwell megkezdte nagy erődemonstrációját az északra eső körzetben. Ez az egész csak a megtévesztést szolgálta. Úgy döntött, a sötétség beállta előtt nem változtat irányt, nem fordul el délre. A távolságok akkorák voltak, hogy a körívből kiérve Bir Hacheimtől délkeletre rövid időre meg kell állni, feltölteni az üzemanyagtartályokat. A feltöltés után a jobbszárnynak több ezer járművével északkeleti irányba kell kanyarodni. A főerőt képviselő csapattest a Tobruktól harmincöt kilométerre lévő Acroma felé vonul, miközben a 90. gépesített hadosztály fokozatosan távolodva tőlük El Adem felé veszi az irányt, melyet Tobruktól és Acromától is harmincöt kilométer választ el. Bir Hacheim megkerülése után tehát Rommel erőinek kezdeti koncentrációja megszűnik. Magát Bir Hacheimet az Afrikahadtest belső oldalán haladó Ariete-hadosztály rohanja le. Bir Hacheim védelmi képességét meglehetősen alábecsülték, mert Rommel mindössze egy órát szánt az ügy elintézésére. Az ostrom azonban valójában két hétig tartott. Rommelnek érdekes körülmények is a segítségére voltak. Saját törzse is kétkedett abban, hogy az ellenséget meg lehet téveszteni a közép és észak felé indított erődemonstrációval. Úgy vélték, az angol

aknamezőkön keresztül végrehajtott frontális támadás annyira nyilvánvalóan hosszadalmas, fáradságos, sokba kerülő hadmozdulat, hogy egyetlen parancsnokról, különösen Rommelről nem hiheti el az ellenség, hogy ténylegesen ezt a megoldást választja. A megtévesztő hadmozdulat sikerét ezért elég bizonytalannak ítélték. Csak részben volt igazuk. Május 20-án Auchinleck azt írta Ritchienek, hogy minden eshetőségre számítva, tartsa rajta azért a szemét a középen is, számoljon azzal, hogy a német erők esetleg áttörnek az aknamezőn, és utána támadást indítanak a Trigh Capuzzo vonalában. Ezzel a lépéssel Rommel rengeteg időt adott volna Ritchie-nek arra, hogy középen összpontosítsa páncélosait. [Gépesített olasz egységek támadási parancsra várnak a sivatag közepén] Az angol értékelések tehát hibásak voltak, ezért Rommel megtévesztő hadmozdulata néhány órán keresztül alátámasztani látszott Auchinleck tanácsának helyességét. Különben a késedelmes, halogató intézkedés miatt Auchinleck május 26-án, tehát azon a napon, amikor Rommel megindította a támadást, egy újabb, hasonló értelmű levelet küldött Ritchie-nek. Bárhogy is alakult a brit csapatok elhelyezkedése, a lehetőségek számbavétele során számítottak arra is, hogy Rommel megpróbál délről az oldalukba kerülni. Ugyanakkor az volt a véleményük, ezt megtévesztő céllal teszi, s az Afrika-páncéloshadseregnek nem ez a fő támadási iránya. Az is alátámasztotta ezt a véleményüket, hogy ekkora távolság megtétele sok időbe telik, ráadásul üzemanyaggal is fel kell tölteni a járműveket, így minden bizonnyal elegendő idő állna rendelkezésükre a megfelelő ellenlépések megtételére. Rommel Rotonda Segnali mellett történt csapatösszevonásaira felfigyeltek, jelentették is. Majd május 26-án késő este egy brit páncélautó rengeteg német járműről tett jelentést, melyek Segnali mellől kiindulva Gazala felé tartanak. Sem ez, sem Crüwell északon végrehajtott támadása nem érte el a kívánt hatást. Nem sikerült elhitetni az ellenséggel hogy a támadás

igazi súlypontja középen és északon helyezkedik el. A teljes sötétség beálltával ugyanaz a páncélautó jelentette, hogy a hangok alapján ítélve hatalmas csapatmozgás van folyamatban délkeleti irányba. Rommel azon a napon este kilenckor indult meg jobbszárnyon lévő páncélosaival Bir Hacheim felé. Az angolok számára még órákkal ezután sem volt világos, milyen méretű és milyen veszélyeket rejtő csapatmozgásokról lehet szó. Csak május 27-én reggel öt órakor hallották először Rommel rádiófigyelői egy angol páncélautó jelentését, mely szerint „ellenséges harckocsioszlop közeledik felénk. Úgy látszik, mintha az az egész átkozott Afrika-hadtest ide jött volna!” Nem sokkal később a britek rádiófigyelői hallották, amint valaki egy harckocsihadosztály holléte felől érdeklődik. Majd nyílt adásban is elhangzott a bénító hír: „Rommel in der Spitze”, azaz Rommel az élen!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Heia Safari! „Kemény csata lesz – írta Rommel május 26-án Lucynak –, de szilárd meggyőződésem, hogy fegyvereim és mindenekelőtt katonáim győzelmet aratnak. Mindnyájan tisztában vannak ennek az ütközetnek a jelentőségével.” Az elkövetkező hadművelet, melyet a gazalai csata néven tartanak számon, valóban Rommel katonai pályafutásának csúcsát jelentette. Olyan kaland volt ez, melyben élesen megmutatkoztak legnagyszerűbb és legrosszabb tulajdonságai is. Végeredményben a minden anyagi szempontból erősebb, a támadásra számító, szinte korlátlan felkészülési idővel és tartalékokkal rendelkező ellenség fölött aratott győzelmet. Ugyancsak a gazalai csata csúcspontját jelentette a Rommelt már régóta izgató célpont, Tobruk elfoglalása is, mely jelentőségénél fogva megváltoztathatta a német esélyeket az észak-afrikai hadjáratban. Csúcspontot jelentett ez abból a szempontból is, hogy Rommelt ezután léptették elő tábornaggyá. A gazalai csata három szakaszra osztható: az első szakasz Rommel május 26-án este elkezdődött megindulásától, az éjszaka leple alatt folytatott előretörésétől egészen a hónap végéig, összesen öt napig tartott. Az öt nap alatt Rommel körbeszáguldotta Bir Hacheimet, sor került első összecsapására az angol páncélosokkal, melyben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, ezután megtépázott páncéloshadosztályaival tovább nyomult előre a főcsapás eredeti iránya, Acroma felé. Ismét óriási problémái támadtak az üzemanyaggal, s ismét maga vezette az utánpótlást szállító konvojt északon veszteglő harckocsijaihoz, melyek közben nyugatról beszorultak az aknamező és a sivatagban szétszórt, de harcképes brit páncélos erők közé. Visszarendelte az El Adem felé tartó 90. gépesített hadosztályt, hogy erőit ismét koncentrálni tudja. Úgy döntött, harcászati meggondolásokból csapataival keleti irányba fordulva védelmi állásokat foglal el, de közben megsemmisített egy, az angolok

főerőihez tartozó gépesített dandárt, s utat szabadított fel az aknamezőn keresztül, ezzel is lerövidítve utánpótlási vonalát. Az első szakasz folyamán – de a későbbiekben is – az angol védelmi vonal legdélebbre eső pontja, Bir Hacheim, ellenállt Rommel támadásainak. Ez erősen korlátozta manőverezési szabadságát, s bonyolulttá tette a nyugatról érkező ellátmány és utánpótlás célba jutását. Az egész út folyamán egymás után került sor a keményebbnél keményebb támadásokra és rohamokra, melyek során egy talpalatnyi földet sem sikerült az ellenségtől visszahódítaniuk. Május 27-én este, Rommel megindulásának első óráiban minden a legnagyobb rendben zajlott, bár az angolok tudták, mi történik, és módjuk volt felkészülni a nagy támadásra. Mindaz, amit Rommel az első napon elért, nem számított meglepetésnek. Az angol páncélautók egymás után hozták a jelentéseket a németek előrenyomulásáról, és már pirkadat előtt kiderült, hogy igen jelentős erőkről van szó. Az angolok azt állítják, két órára van szükségük ahhoz, hogy páncéloserőik túlnyomó részét teljes harci rendben fel tudják sorakoztatni ellene. Most bőven rendelkezésükre állt ez a két óra. Az angolok megkapták az előrejelzéseket, de mégsem cselekedtek a szükséges gyorsasággal. A Rommel főcsapásának hitt irányban két gépesített dandárt is állomásoztattak, velük fékezve le az ellenséges előretörést. Az elsőt, a Bir Hacheimtől délkeletre telepített, a támadás vonalába eső 3. India-dandárt az Afrika-hadtest menetből zúzta szét. A második, a Bir Hacheimtől keleti irányba, mintegy harmincöt kilométernyire elhelyezkedő 7. gépesített dandár ezek után sietve megkezdte a visszavonulást Bir El Gubi irányába. A német 90. gépesített hadosztály tovább folytatta a száguldást, hogy tizenegy órára elérje El Ademet, s menet közben legázolta az angol védelmi vonal legdélibb szakaszán lévő 7. brit gépesített hadosztály főhadiszállását is. Bármily látványosan zajlott ez az előretörés, még így is legalább háromórás késésben voltak. Közben Rommel az Afrika-hadtest mintegy ötszáz harckocsijával haladt előre a főcsapás, Acroma irányába. Ennek során a 4. páncélosdandár volt az első harckocsizó csapattest, mely útjába került.

Ez a dandár annak a hadosztálynak a kötelékébe tartozott, melynek főhadiszállását a keleti részeken éppen most készültek lerohanni a németek. Rommel a velük való összecsapás során találkozott először a Grant harckocsikkal. Komoly veszteségeket szenvedett, s kellemetlen meglepetést okoztak számára. Most már egy csökkent ütőképességgel rendelkező Afrika-hadtest folytatta útját Acroma és a következő páncélos ütközet, a 22. páncélosdandárral történő összecsapás színhelye felé. Bár a csata eredményeként az angol egység kénytelen volt északi irányba, a Trigh Capuzzo vonalában lévő Knightsbridge felé visszavonulni, de Rommel újfent számos harckocsit vesztett. Az időzítéssel neki is problémája támadt, mert már ő is több órás késésben volt. Az angolok harmadik dandárja ezután balról, a Knightsbridge-től keletre eső körzetből tört rá az Afrika-hadtestre. A nap folyamán Rommel az Afrika-hadtest páncéloshadosztályait az angolok 201. gárdadandárja által védett Knightsbridge-től északra és délre eső térségben összpontosította. Tőle közvetlenül nyugatra húzódtak az angolok legfontosabb, nyugatra néző állásai, főképpen Sidi Muftah körzetében, melyet az angolok 50. hadosztályának legdélebbre eső, 150. dandárja védett a főleg nyugati és délnyugati irányba telepített aknamezők mögött. Rommeltől keletre, Knightsbridge-től északra és délre két angol páncélosdandár helyezkedett el, s bár azokat is alaposan megtépázták, de még így is számbeli fölényben voltak. Az angolok legfontosabb, gazalai védelmi vonala még mindig érintetlen volt, és bár Rommel tudta, hogy komoly veszteségeket okozott nekik, de az angol mobil erők még mindig a környéken voltak, és zavarták, állandóan nyugtalanították az utánpótlást szállító német járműoszlopokat. A 21. páncéloshadosztály megkapta ugyan az utánpótlást, de a 15. páncéloshadosztálynak elfogyott az utolsó csepp üzemanyaga is. Rommelnek minden oka megvolt azt feltételezni, hogy másnap, május 28-án az angolok bekerítik és megsemmisítik az Afrika-páncéloshadsereg mobil szárnyát. Törzskara is erre számított. [Rommel vezérezredes egy tank

tetején ülve irányítja csapatait] Rommel először nem volt hajlandó elhinni, hogy a kezdeményezés kicsúszott a kezéből. Kiadta a parancsot a 21. páncéloshadosztálynak, az egyetlen, üzemanyaggal rendelkező páncéloscsapattestének, folytassák az előrenyomulást észak felé. Rommel ezúttal túlságosan sokat akart egyszerre markolni, de ezt nem volt hajlandó elismerni mindaddig, amíg erre rá nem kényszerült. Jellemző módon túlzottan magasra állította a mércét, s abban bízott, a támadás erejével és mélységével valahol valamilyen lépésre kényszeríti az ellenfelet, s majd az ezt követő akciók gyorsaságával és csapatai felkészültségével kivívja a győzelmet. „Egyetlen terv sem viseli el, ha megbolygatják” – mondta annak idején a nagy Moltke generális, s ez Rommel esetében fokozottan igaznak bizonyult. Május 29-én reggelre nehézségei támadtak, bár ezek közül az egyikkel már sikerrel megbirkózott. Az előző napi parancsnak megfelelően a 21. páncéloshadosztály szétszórt egy útjába kerülő ellenséges ezredet, s a Via Balbiára néző magasföldön tizenöt kilométernyire megközelítette a tengerpartot. A másik hadosztály üzemanyag híján továbbra is mozdulatlanságra volt ítélve. Rommel megparancsolta Crüwellnek, hogy Gazala mellett indítson frontális támadást a Dél-Afrika-hadosztály ellen, ezzel vonja el az ellenséges erőket, és ha lehetséges, törjön át az aknamezőn, és nyisson az utánpótlás számára rövidebb útvonalat. Az olasz Sabrata-hadosztály részvételével indított támadásra a hajnali órákban került sor, és az kudarccal végződött. Végre a britek 2. páncélosdandárja is rászánta magát arra, hogy megmozduljon, s a Knightsbridge-től nyugatra eső körzetből megindult a Rigel-gerincvonal irányába. Az ellátás és utánpótlás volt Rommel keresztje. Május 28-án szünet nélkül keresett egy délről az Afrika-hadtest irányába vezető, használható útvonalat, mely se keletről, se nyugatról nincs kitéve ellenséges támadásoknak. Úgy tűnt, sikerült egy ilyenre rábukkannia, és május 29-én hajnali négy órakor személyesen vezetett keresztül ezen az útvonalon egy ellátmányt és utánpótlást hozó szállítóoszlopot.

A Sidi Muftah ellen intézett támadás első napján Rommel nyugati irányba átvágott az aknamezőkön, s eljutott a már fogságban lévő Crüwell főhadiszállására, és ott nem mással találkozott, mint magával Kesselring tábornaggyal, az egész délnyugati körzet parancsnokával, akinek az olaszokkal fenntartott kapcsolataitól Rommel sikerei is nagymértékben függtek. Gyakran Kesselringnek kellett összebékítenie Rommelnek az olasz főparancsnokságtól kapott utasításait azokkal a parancsokkal, amelyek Rommelhez Berlinből érkeztek. Ennek megoldása során az intelligens, oldott stílusú, gyakran csak „mosolygó Albert” néven emlegetett Kesselring általában bölcsen és határozottan járt el, s egyben nagy bátorságot is tanúsított. A frontra látogatva hirtelen abban a helyzetben találta magát, hogy ő az a rangidős tábornok, akit fel lehet kérni, vegye át az Afrikapáncéloshadsereg balszárnyának parancsnokságát. Kicsit meglepődött, de aztán belement, hogy egy időre Rommeltől kapja a parancsokat. Nyomban össze is ültek, és megállapodtak az ütközet következő szakaszában végrehajtandó feladatokról. [Rommel vezérezredes Kesselring altábornaggyal beszélget a pusztaságban. Fölöttese ezúttal rövid időre beosztottja lett Rommelnek, mikor kénytelen volt átvenni egy csapattest irányítását] A Sidi Muftah elleni támadás a hadművelet egyik kritikus pontjának számított. Ha Rommel Sidi Muftahnál meg tudja semmisíteni az ellenséget, akkor egy mély és széles kiszögeléshez jut az angolok védelmi vonalában, és csapatai zavartalanul kaphatják az utánpótlást. Szerencséje volt, mert jutott ideje erre a hadműveletre, hiszen egy keleten indított erőteljesebb, határozottabb angol hadmozdulat ebben meggátolhatta volna. Személyesen állt az elöl haladó páncélgránátos szakasz élére, s június 1-jére már ő volt Sidi Muftah korlátlan ura. Az akció során háromezer foglyot ejtettek, és 124 löveget zsákmányoltak. A rendkívül heves harcokban kivívott győzelem egyben a gazalai csata első szakaszának a végét jelentette. Rommel is azt írta haza Lucynak, hogy sikeresen túljutott a hadművelet első válságán.

A hadjárat első szakaszában Rommelnek a legnagyobb problémát mozgékony csapattesteinek ellátása jelentette. Megindulása rendkívül jól szervezett és erőteljes volt, de nem sokkal a cél elérése előtt kifulladt. Bizonyos mértékig jogosan, elsősorban a csapatok harcászati téren megmutatkozó fölényére támaszkodott az ellenséges erőkkel történt összecsapások és manőverek során, de előre tudta, az ellátási, utánpótlási kérdések komoly problémákat fognak okozni számára. Bir Hacheim esetében nagyon elszámította magát, mert nem gondolt arra, hogy a britek erőssége ilyen hatékonyan meg tudja majd zavarni utánpótlását, mivel védői ily heves ellenállást tanúsítanak. [Waldau tábornok, a Luftwaffe afrikai parancsnoka, akinek idegeit megviselte Rommelék cikázása a sivatagban. A német légierőnek ugyanis sokszor fogalma sem volt, ki a barát, és ki az ellenség a porfelhők alatt] Rommeléket hathatósan támogatta a Luftwaffe is. Waldau tábornok jelentette Kesselringnek, hogy a légifelderítés beszámolói szerint egyre élesebben kirajzolódik a hamarosan bekövetkező zűrzavar és a teljes összevisszaság. Waldau panaszai megismétlődtek és egyre dühödtebbé váltak. Elsősorban azoknak az eredeti terveknek a megváltozása miatt füstölgött, melyekhez a szárazföldi erők előzetesen légitámogatást kértek, s most elvárták a légierő alkalmazkodását a zavaros helyzethez. Rommel vezérezredesről egy magas mércével mérve is fáradhatatlan ember képe rajzolódik ki az olvasó előtt. Nem tudván, hogy saját dandárját időközben már kiűzték onnan, egy angol tiszt tévedésből behajtott Sidi Muftahba, és ott azonnal fogságban találta magát. Őrével együtt ott állt Rommel kocsija mellett, amikor a tábornok a csatát irányította. Kocsija mellett mindkét oldalon egy rádióval felszerelt páncélautó állt, melyek állandó ingajáratban hordták egyik egységtől a másikig a parancsokat. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy a parancsnok az ügyeket maga tartja kézben, s végtelen magabiztossággal maga irányítja a küzdelmet. A fogoly tiszt szájtátva mérte fel a közte és saját parancsnokai között lévő hatalmas különbséget.

Ritchie tábornok, de még inkább a Kairóban lévő Auchinleck főparancsnok, a gazalai csata első szakaszának vége felé teljesen másképpen értékelte a kialakult helyzetet. Rommel Sidi Muftah ellen intézett támadását egy fogoly kétségbeesett erőfeszítésének minősítették, mellyel megpróbál ellenállni, hogy ne tuszkolják be a zárka nyitott ajtaján. Amikor utat nyitott az aknamezőkön keresztül, azt egy olyan ember elkeseredett lépésének tartották, aki csapdába esett, és megpróbál nyugat felé kikeveredni a csávából. „Jó munka volt!” – üzente Auchinleck rádión keresztül Ritchie-nek május 29-én este. „Ha megpróbál kitörni, azt minden eszközzel meg kell akadályozni! Ott kell maradnia, ahol van!” Május 31-én délután egy órakor az angol 1. páncéloshadosztály által a hadtestparancsnoksághoz küldött rádiótávirat szerint a németek az aknamezőn nyitott résen át folyamként özönlenek nyugati irányba. Május 29-én reggel, mielőtt még az utánpótlási útvonalat megnyitották és megtisztították volna, Rommelen kétségkívül a nyugtalanság jelei mutatkoztak. Úgy tűnt, offenzívája kifulladt, s már innen-onnan dühösen elsuttogott szemrehányások is hallatszottak: legjobb lenne azonnal megkezdeni a visszavonulást. Május 31-én viszont semmiféle áradat nem indult el nyugat felé, és kitörni sem próbált meg senki. A kezdeményezés most vitathatatlanul Ritchie kezében volt, de minden olyan feltételezés, mely szerint a németek vereséget szenvedtek volna, alapvetően hibás volt. Rommel sváb szívóssággal és makacssággal várta az eseményeket. A 150. dandár vereségével hamarosan megtört az angolok védelmi vonala. A déli irányban legtávolabb lévő, még érintetlen brit állást és a magát még különálló szigetként tartó Bir Hacheimet egy huszonöt kilométeres rés választotta el egymástól. Rommel az ettől nyugatra lévő térségben, a Sidra és Azlagh gerincvonalak közötti katlanban összpontosította erőinek túlnyomó többségét. Távolabb, északi irányban pedig gyalogezredei és az olasz hadosztályok továbbra is bevetésre készen álltak. Rommel ezután furcsa dologra szánta el magát. Személyesen vezette a támadást Bir Hacheim ellen. Kesselringgel egyetértettek abban, hogy a hadművelet következő szakaszában meg kell tisztítani

a hadszíntér déli felét. Csak a Gazalát közvetlenül körülvevő aknamező, a Knightsbridge, Tobruk maradhat az ellenség kezén. Ez a megállapodás feltételezte az ellenség megsemmisítését Bir Hacheimnél is. Ezért indított támadást Rommel a 90. gépesített és a Trieste-hadosztályokkal az erősség ellen. Bir Hacheimről élete egyik legkeményebb csatájaként emlékezik meg írásaiban. Az erődítményt négy zászlóalj védte, huszonnégy tábori tarack és tizennyolc légvédelmi löveg állt rendelkezésükre. Jól el voltak látva tartalékokkal, aknamező és masszív drótakadály vette körbe őket. A helyőrség egészen június 10-ig keményen ellenállt, majd kitörésre szánta el magát, s visszavonult keleti irányba. Rommel ekkor már a támadókat a 15. páncéloshadosztállyal is megerősítette, s maga vette át az ostrom irányítását. Támadó csapatait három részre osztotta, és egy három páncéloszászlóaljból álló rohamcsapatot maga vezetett támadásra. Rommel ilyen mértékű személyes részvétele a küzdelemben meglehetősen rendhagyó és furcsa dolog volt. Június 1-jére viszont már biztos utánpótlási vonala volt a Trigh Capuzzón keresztül nyugat felől, de Bir Hacheim elfoglalásával ismételten nagyot könnyített utánpótlási helyzetén. Rommel alábecsülte Bir Hacheimet, és június 7-én maximális erőfeszítéseket kellett kérnie a Luftwaffétól. A légicsata során mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. A németek ötvennyolc, a Royal Air Force pedig hetvenhat gépet veszített. Waldau dühösen jelentkezett. Tudta, Rommel korábban erősen bírálta a Luftwaffe közreműködését, ezért részletesen ismertette vele az adatokat: gépei hány bevetésen vettek részt, hány gépet veszítettek a bevetések során. Élesen kikelt a szárazföldi erők – minősítése szerint – nem megfelelő akciói miatt, melyek eleve nem vezethettek sikerre. Szerinte a légitámadásokra is csak az áldozatok növelése érdekében volt szükség. Június 9-én rövid rádióüzenetben közölte Rommellel, hogy gépei 1030 bevetés során 460 bombázó és 570 vadászbombázó támadást intéztek Bir Hacheim ellen. Mikor az események véget értek, s korábbi kirohanásainak éppen az ellenkezője igazolódott be, akkor kifejezetten kérte, magatartását hadbíróság ítélje meg. Ezt a problémát

Kesselringnek a rá jellemző tapintattal és ügyességgel sikerült elsimítania. Tudta, Waldau-val éppen olyan nehéz bánni, mint Rommellel. * Míg Rommel nagyon bölcsen nem vetett be túlzottan jelentős erőket a Bir Hacheim körüli harcokba, addig az angolok jelentős csapattesteket koncentráltak a katlanban elfoglalt állásai ellen indítandó támadásra. A harcok során Rommel érzékeny veszteségeket szenvedett. Elvesztette néhány kulcsfontosságú pozíciót betöltő tisztjét: Gause, Westphal, és még két törzstisztje június 1-jén megsebesült, a két utóbbi bele is halt sérüléseibe. Gausét Bayerlin váltotta fel, Westphalt pedig Mellenthin. Nem állt elegendő gyalogsági erő a rendelkezésre. 160 német és 70 olasz gyártmányú harckocsival rendelkezett, így a harckocsik számát tekintve alulmaradt az angolokkal szemben. Ezzel június 11én, Bir Hacheim felszámolása után, már készen is állt a gazalai csata harmadik szakaszára. A második szakasz, a katlannál és a Bir Hacheim ellen folytatott harcok során Rommel egy számbeli fölényben lévő ellenfélre mért vereséget. A katlanban csapatai magas fokú felkészültségének köszönhetően, az ütközet mindvégig szoros kézbentartása eredményeként sikerült a győzelmet kivívnia, amikor június 5-én a legközvetlenebb személyes részvételével és vezetésével ellentámadásba lendült csapataival. Bir Hacheimnél annak ellenére is győzelmet aratott, hogy némileg elszámította magát. Aránytalanul nagy erőket volt kénytelen bevetni egy olyan erősség leküzdésére, melynek fontosságát gyakorlatilag csak az események alakították ki. A gazalai csata második szakasza ezzel együtt újra bizonyságot szolgáltatott arra, hogy Rommel ereje főképpen a taktikai ütközetek alapos ismeretében és megértésében, a harcok hozzáértő és energikus irányításában rejlik. Írásaiban később bírálta az angolokat reakcióik lassúsága miatt, amiért erőiket szétforgácsolták, és nyilvánvalóan nem

értették meg a páncélos erők koncentrációjának fontosságát. A bírálatok jelentős része jogosnak bizonyult. Ellenfeleire a gyengeség, az enerváltság, magas parancsnoki szinten pedig a lassúság és határozatlanság volt jellemző. Angol részről a hadsereg-, hadtestvagy hadosztályszinten kapott parancsok túlságosan is gyakran képezték vita tárgyát, s ezért hosszadalmas látogatásokra, eszmecserékre, sőt tiltakozásokra is gyakran került sor. Ennek megfelelően a parancsnoki rendszer is bőbeszédűvé, fecsegővé vált ahelyett, hogy gyorsan és határozottan cselekedtek volna. A gazalai csata harmadik szakasza június 11-én kezdődött. Június 9-én reggel Rommel látogatást tett a 15. páncéloshadosztálynál, s kiadta parancsait a Bir Hacheim bevételét követő, azonnal megteendő lépésekre. Még az erősítést és a tartalékot alkotó egységek erőit is be kellett vetni, hiszen Rommel nagyon szűkében volt német katonáknak. Az volt a terve, hogy délnyugatról közvetlen támadást intéz El Adem ellen. A 15. páncéloshadosztály, a Trieste- és a 90. gépesített hadosztály állt rendelkezésére. Ezt az egész déli, átkaroló hadmozdulatot nyugatról, a katlanból előretörő 21. páncéloshadosztály is támogatta. Június 12-én délre a német hadsereg már az ellenség egyik páncélosdandárját fenyegette bekerítéssel. A 21. páncéloshadosztály minden összeütközés nélkül keleti irányba vonult, és hátulról megtámadta a brit 4. páncélosdandárt, miközben a 15. páncéloshadosztály a balszárnyat fenyegette. Alkonytájt mindkét brit páncélosdandár északi irányba vonult, és amilyen gyorsan csak tudott, el akart kerülni a Raml-lejtőtől, nehogy az Afrika-hadtest bekerítse őket. A 21. páncéloshadosztály által üldözőbe vett angolok visszavonulás közben 120 harckocsit vesztettek. A valahol keleten megmaradt angol páncélosegységek nem is gondolhattak egy újabb támadó akció elkezdésére. Ez volt azon napok egyike, melyen Rommelnek sikerült igen nagy hasznot húznia az ellenséges katonai vezetés gyengeségéből, ami már oly sok alkalommal a legnagyobb ütőkártyának bizonyult kezében. A kezdeményezés már kétséget kizáró módon ismét az ő kezében

volt. Másnap, június 13-án a 15. és a 21. páncéloshadosztályokat egymás felé, a Rigel-gerinc mentén, az angol 201. gárdadandár egységei által védett térség felé irányította. Késő estére a gerincvonalat teljes egészében elfoglalták, Knightsbridge teljesen elszigetelődött, helyőrsége pedig megkapta a kitörési parancsot. Rommel ezután szabadon tehetett bármit a gazalai védelmi vonal és Tobruk között. Felderítőrészlege jelentette: az angol páncélosegységek megszűntek komoly tényezőnek lenni. Ennek ellenére egy ilyen, győzelmekkel teli nap eseményei is más nézőpontból másként látszanak. Rommel rádión keresztül utasította a 90. gépesített hadosztályt, azonnal induljanak el nyugat felé, mert ott igen előnyös pozíciókat tudnak elfoglalni. A hadosztály hivatalos feljegyzései ezt meglehetősen komor hangvétellel örökítették meg, mert a hadosztály nem volt abban a helyzetben, hogy végrehajthassa a parancsot, mert mindenből – lőszerből, ivóvízből és élelmiszerből – kifogyott, s emberük is nagyon kevés maradt. Rommel biztos volt abban, hogy győzelmet aratott. Igaza is volt. Másnap, június 14-én ismételten megkísérelte az Afrika-hadtestet észak felé irányítani és elvágni azt a vonalat, mely megítélése szerint a gazalai védelmi vonalból visszavonuló angol csapatok legfontosabb útvonala lesz. De Ritchie már felismerte: az ütközetet elvesztették, ezért kiadta a parancsot a védelmi vonal elhagyására. „A páncéloshadsereg törzse – idézi vissza az eseményeket Rommel naplója –, 15:59-kor jelentette, hogy az ellenség megkezdte visszavonulást gazalai állásaiból.” A másnap Lucynak írt levele nyíltan és örömmel állapítja meg: „Az ütközetet megnyertük. Az ellenség visszavonul.” Rommel csapatain elhatalmasodott a fáradtság. Az elmúlt tizennyolc nap alatt megállás nélkül folytatott harcok igen nagy anyagi- és emberáldozatokat követeltek, s az év legmelegebb időszaka is éppen most volt tetőzőben. Rommel a Trigh Bir Hacheimtől nyugatra összpontosította az Afrika-hadtest erőit, hogy megtegye az utolsó lépéseket Acroma és Via Balbia, a part menti út felé. Tizennyolc nappal ezelőtt ez volt a főcsapás iránya, és ő most is az élen haladó harckocsival együtt indult el abba az irányba. Június 16-án írt naplórészletében elégedetlenségét fejezi ki a part menti sávban lévő

erői gyengesége miatt. Azt a parancsot adta ki ugyanis, hogy meg kell gátolni a XIII. brit hadtest visszavonulását a gazalai védelmi vonalról. Ezen a napon Rommel már képtelen volt mozgósítani, gyorsabb haladásra ösztökélni a német hadosztályokat, így az angolok túlnyomó részének sikerült elmenekülnie. Június 15-én az egész brit 8. hadsereg visszavonulóban volt. Rommel gyorsabb előrehaladásra ösztökélte elnyűtt hadosztályait, de ez már vajmi keveset segített. Az ellenség sikeresen kikeveredett a csapdából. Rommel a gazalai csatának ebben a harmadik szakaszában ismét elemében érezte magát, megmaradt páncélos erőit úgy kezelte, úgy irányította a küzdelemsorozatban, hogy az ütközet hamarosan az ellenség üldözésévé változott. Az egész hadjárat folyamán ismételten tanúbizonyságot tett arról a rendkívüli érzékéről, hogy hol csapjon le a sivatagban, hogyan fog erre az ellenség reagálni, s hogyan alakul a játszma további folytatása. Az általános zűrzavar közepette is világosan látott, határozottan cselekedett, ő szabta meg az események alakulását és azok tempóját. Sikerült visszavágnia, és most már csak Tobruk volt előtte. * Bár Rommelnek erről nem volt tudomása, de az ellenséges parancsnokság köreiben meglehetős zavar uralkodott Tobrukkal kapcsolatosan. Mikor a csata elkezdődött, akkor úgy vélték, Rommel ezzel egy angol offenzívát kíván megelőzni. Meglehetősen hosszú időnek kellett addig eltelnie, amíg a britek rájöttek, nem csupán harcászati, hanem hadászati védelemre is kényszerítették őket. Ez vitathatatlan tény volt, mellyel Auchinlecknek Kairóban és Churcillnek Londonban szembe kellett néznie. Ezzel központi megvilágításba került Tobruk kérdése is. [Egy klasszikus fotó: német katonák tojást sütnek a felhevült harckocsin] A Tobruk körül létesített német ostromzár, melyet a „Kereszteslovag”-hadművelet során az angoloknak sikerült feltörniük, mindkét fél számára rengeteg tapasztalattal járt. Most. az

új és fenyegető helyzetben Auchinleck kiadta a parancsot: Tobruk bekerítését semmiképpen sem szabad megengedni. Ezen célkitűzés megvalósításához arra volt szükség, hogy Ritchie lezárja az erődítményt megközelítő összes útvonalat, ami az elmúlt napok során folytatott küzdelmek fényében nagyon valószerűtlennek látszott. Ritchie páncélos erőit most joggal az izgatta, nehogy a nyílt sivatagban rajtuk üssön Rommel már erőfölényben lévő Afrikahadteste. A követendő politikát kialakítandó hosszú levélváltásokra került sor Auchinleck és Ritchie között, melyek során Auchinleck számos alkalommal durván beavatkozott Ritchie ügyeibe. Auchinlecknek korábban is az volt az elképzelése, hogy ha a gazalai védelmi vonalat nem tudják tovább tartani, akkor az angol erőknek az egyiptomi határ mentén kell védelmi állásokat elfoglalniuk. De most hallatlanul nagy nyomás nehezedett rá Londonból, ahol Churchill pozíciói valamelyest meggyengültek a parlamentben, és ez a vereség még csak súlyosbította helyzetét. A Tobrukkal kapcsolatos zavar is ennek volt köszönhető. A Tobruk bekerítésének meggátlására kiadott parancs időközben Tobruk „ideiglenes elszigeteltségével” kibékülő utasítássá szelídült, ennek megfelelően Ritchie bízott abban, megfelelő nagyságú gépesített erőket tud összevonni El Adem körzetében, amivel meg tudja akadályozni Rommel előrenyomulását, ha netán Tobruk ellen indulna. A Ritchie-nek adott korábbi parancsot, az Acromától El Ademig húzódó vonal védelmét már a parancs kiadásának pillanatában is lehetetlen volt végrehajtani. Churchill előre megjósolható felháborodással vette tudomásul a hírt, hogy Tobrukot esetleg fel kell áldozni, főleg miután korábban nagyfokú optimizmussal biztosították arról, Tobruk bekerítését mindenképpen megakadályozzák, és Rommelt az Acroma–Bir El Gubi vonaltól nyugatra tartják, vagy legalábbis oda visszaűzik. Gyakorlatilag Rommelt már semmi sem akadályozhatta meg Tobruk bekerítésében, hacsak az nem, hogy a nyílt sivatagban vereséget mérnek csapataira. Rommelnek és Ritchie-nek teljesen

megegyezett a véleménye abban, hogy ennek nagyon kicsi a valószínűsége. Rommel tisztában volt azzal, az ellenség visszavonulóban van, és ezt nagyon gyorsan csinálja. Tisztában volt azzal is, az egyiptomi határig képtelenek lesznek megállni vagy erőiket összeszedni. Azt is tudta, hogy Tobruk bevételére akkor van a legnagyobb esélye, ha kihasználja a brit 8. hadseregben uralkodó zűrzavart, és azonnal megindul. Arról nem volt tudomása, hogy június 15-én az erőd, és a Dél-Afrika-hadosztály parancsnoka, Klopper tábornok közölte beosztott parancsnokaival, hogy három hónapos ostromzárra kell számítaniuk. Azzal viszont tökéletesen tisztában volt, saját célkitűzésének végrehajtása minden elmúló nappal egyre nehezebbé válik. Június 18-án tehát csapataival befejezte Tobruk teljes körbezárását. Rommel terve igen egyszerű volt. Minden rendelkezésére álló erőt be akart vetni, melyet a Luftwaffe majd egy rövid, de igen hathatós bombatámadással egészít ki. Ezután délkeleti irányból támadást indít a külső védelmi vonal délkeleti szektora ellen, beveti a gyalogságot és a műszaki alakulatokat, átkelőhelyet létesít a védelem kulcsfontosságú részét alkotó harckocsiakadályokon. Ezután az Afrika-hadtest megmaradt harckocsijaival előrenyomul a kikötő uralmát biztosító magaslatra, s amint lehetséges, lecsap magára a városra is. Minden a tervei szerint történt. A Stukák első támadását Rommel június 20-án kora reggel, hat óra előtt tíz perccel nézte végig. Bár nem volt tudomása róla, de Tobruk most sokkal vékonyabb héjú dió volt, mint korábban, mivel az aknákat eltávolították, és azokkal is a gazalai védővonalat erősítették meg. Az elkövetkezők során az erősség védői nem terveztek és nem hajtottak végre semmiféle komolyabb ellentámadást, bár számos megerősített pont kemény ellenállást fejtett ki. Klopper főhadiszállása megkapta a parancsot a feloszlásra s arra, hogy tagjai személyesen irányítsák az erősen megingott védelmet. Az élen lévő német gyalogság június 20-án reggel hét órakor kezdte meg az előrenyomulást. Rommel állandóan a nyomukban volt, s délután

visszaküldte Berndtet azzal a paranccsal, hogy amilyen gyorsan csak tudja, irányítsa az Ariete- és Trieste-hadosztályok gépesített és páncélos erőit a 15. páncéloshadosztály után, majd foglalják el az El Adembe vezető utat. Este hat órára a 21. páncéloshadosztály már behatolt a városba. Másnap reggel hat órakor Klopper követeket küldött a megadásról tárgyalni. Tobruk erődje a kikötővel, felhalmozott raktárkészleteivel, a Rommelnek a későbbiekben nagyon jól jövő, hatalmas gépjármű-állományával huszonnégy óra leforgása alatt a németek kezére került. Június 21-ének ezen a délelőttjén Rommel a következő rádióüzenetet küldte összes egységének: „Tobruk erődje megadta magát. Minden egység szedje össze magát, és készüljön fel a továbbhaladásra!” A délelőtt folyamán a megadással kapcsolatos első problémát is sikerült rendeznie. A dél-afrikaiak azt kérték, a jelentős számú fekete bőrű foglyot különítsék el a fehérektől. A kérést Rommel mereven visszautasította, s közölte, a feketék is dél-afrikai katonák, egymás mellett harcoltak a fehérekkel, ugyanazt az egyenruhát viselik, tehát a fogságot is meg kell osztaniuk egymással. Még azon az estén értesült előléptetéséről, tábornaggyá történő kinevezéséről. Az elkövetkező néhány napon keresztül csak úgy áradtak hozzá a gratulációk. Hitler a szokásos formulával fejezte ki elismerését: „Vorwärts zum Sieg, für Führer, Volk und Reich!” Göring annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy Tobruk elválaszthatatlanul összekapcsolódott Rommel nevével „a szabadságért vívott háborúban”, és nagy örömére szolgált, hogy a Luftwaffe is részt vehetett ebben a győzedelmes ütközetben. A külföldiek hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az angolokhoz és a franciákhoz hasonlóan Afrika mindig is rendkívüli, szinte mágikus vonzerőt gyakorolt a német katonák, felfedezők és politikusok egész nemzedékére. A valaha volt német gyarmatokon Rommel győzelme igen büszke visszhangot váltott ki, és a páncéloshadosztály számára az afrikai kaland bizonyos értelemben a hagyományok folytatását jelentette. „Heia Safari!” Jó vadászatot! –

köszöntötték egymást az Afrika-hadtest katonái, ahogy a nagy játszma hullámai keletről nyugatra, majd ismét keletre csapódtak. A hadjárat egy életre szóló élményt és lehetőséget jelentett számukra. Tolmácsa feljegyzései szerint Rommel olyan boldog volt, mint egy kisgyermek, s megjegyezte: „Talán Kairót is elérjük!”

TIZENHATODIK FEJEZET Irány Egyiptom Bár Rommel már egy recsegő-ropogó szövetségesi kapcsolat parancsnoki rendszerében tevékenykedett, mégis sokan bírálták az olaszokkal szemben tanúsított tapintatlanságáért, mely az amúgy is rossz rendszert tovább rontotta. Az olaszokat megbízhatatlannak tartotta, és ezt meg is mondta nekik. Nem egy alkalommal hangoztatta, a komoly feladatok megoldásában csak a németekre támaszkodhat. Ez nem volt bölcs dolog, ráadásul nem is felelt meg a valóságnak. Az igaz, hogy olasz parancsnokait – először Gariboldit, aztán Basticót – kicsit nagyvonalúan kezelte, mert nem bízott titoktartásukban. Az is igaz, hogy beosztott olasz tábornokainak néha fájdalmas őszinteséggel mondta meg véleményét. Például rádióüzenetet küldött a X. hadtest parancsnokának, melyben sürgősen követelte, a hadtestparancsnokság székhelye tíz kilométernél ne legyen távolabb a frontvonaltól. Három nappal később a XX. hadtestnek üzente (miután közölték vele, nem tudják folytatni az előrenyomulást), hogy nagyon reméli, minél előbb feladják ezt az álláspontjukat. Az is igaz, hogy rettentően felháborították az olasz katonák arab nőkkel szembeni erőszakoskodásai, különösen azért. mert ezzel alapvetően el lehetett riasztani az arabokat a tengelyhatalmak célkitűzéseitől. Rommel fontosnak tartotta a csapatai és az arabok közötti jó kapcsolatok ápolását. Ezek a kapcsolatok gyakran barátsággá is mélyültek, s az arabok a németeket kedvelték a legjobban az európaiak közül. Bármily furcsán is hangzik, de Hitler zsidógyűlöletéről még a beduinok is tudtak, s ez nagyon rokonszenves dolog volt a szemükben. Rommel többet tudott olaszul, mint amennyit beismert, ezért állandóan tolmácson keresztül érintkezett velük. Amikor az olaszok jól csináltak valamit, akkor egyáltalán nem szűkölködött az elismerő szavakban. A magasabb beosztású tisztekkel szemben néha kicsit nyers, de a katonákkal vidám és könnyed volt. Rokonszenvezett

velük, s a katonák ezt viszonozták is. Nem sokkal Rommel megérkezése után Hitler azt írta Mussolininak, Rommel minden bizonnyal kivívja az olasz katonák szeretetét és megbecsülését. Ebben nem is tévedett. Az olasz parancsnokok közömbössége és önzése viszont problémákat okozott Rommel számára. Szívből megvetette azt, hogy az olasz tisztek más élelmiszer-ellátmányban részesültek, mint katonáik. Nagyon értettek hozzá, hogy sivatagi körülmények között is biztosítsák a maguk kényelmét. Rommel ezért gyűlölte őket. Ő maga spártai életmódot folytatott: ugyanazt a fejadagot kapta, mint a közönséges német katona; esténként, apró kis étkezdéjében ugyan megivott egy pohárka bort. Ő is olyan keveset aludt, mint a hadsereg bármely katonája. Az olasz csapatok a gazalai csatában viszont nagyon aktív és néha kiemelkedő szerepet játszottak, mind az északi aknamezők övezetében, mind pedig a mozgékony egységekkel folytatott manőverek során. A Trento-hadosztály elsőként tört át az aknamezőkön, és hozott létre utánpótlási vonalat Bir Hacheimtől északra. Az Ariete-hadosztály igen keményen harcolt Bir Hacheimnél. Rommel ugyanúgy törődött az olaszok biztonságával és épségével, mint a németekével, ezért kétségkívül nagy gondot okozott neki az olasz csapatok sebezhetősége. Az olasz hadosztályok többségét még nem gépesítették, s az amúgy is erősen korlátozott számú szállítóeszközzel kellett őket egyik bevetés helyéről a másikra vinni. Legjobban a lövészárok-harcokban lehetett volna ezeket a hadosztályokat alkalmazni, ilyenre viszont a sivatagi háborúban nagyon ritkán került sor. És most, amikor az olaszok az Afrikahadtestet követve Egyiptom felé vonultak, az egész észak-afrikai hadjárat legnagyobb hadműveletének színhelye felé meneteltek. * Rommel mindig szerette volna Egyiptomot meghódítani. Még mindig meg volt győződve a „Keleti terv” kivitelezhetőségéről. A német hadsereg mint a Közel-Kelet ura rajta tartja a kezét az olajmezőkön, és az ő csapatai majd déli szárnyát alkotják annak a hatalmas, átkaroló hadműveletnek, melynek során a Wehrmacht erői

délről a Kaukázus felé nyomulnak előre. 1942 júniusában és júliusában még hinni lehetett az ilyesfajta álmokban, és Tobruk Rommel által történt elfoglalása után Hitler Mussolininak írt levelében is említést tesz ezekről az elképzeléseiről. Azt sem lehet állítani, hogy ezek a tervek minden realitást nélkülöztek volna. Hitler nagyon lényegesnek tartotta, hogy az ellenséget egy bizonyos körön kívül tartsák Oroszországban, az Atlanti-óceán mentén és Afrikában. A körön belül pedig egy gazdaságilag erős, védhető régiót kell kialakítani még a kontinentális Európa számára a legnagyobb veszélyt jelentő amerikai invázió megindulása előtt. Ez feltételezte viszont a Közel-Keleten és a Kaukázusban történő előrenyomulást, mellyel biztosítani lehetett volna az olyannyira szükséges olajat és a jól védhető határokat az elképzelt német Európa számára. Hitler már kis is adta az ennek az álomnak megfelelő parancsokat. Június 28-án indult meg Oroszországban a németek déli offenzívája Voronyezs irányába, melynek célja a Dontól nyugatra lévő szovjet erők bekerítése és megsemmisítése volt. Az offenzívát Rommel régi, franciaországi hadtestparancsnoka, Hoth tábornok (jelenleg a 4. páncéloshadsereg parancsnoka) vezette. Nem egészen két hónappal később, messze délen a németek elfoglalták a Kaukázus néhány átjáróját, s kijutottak a Fekete-tenger keleti partvidékére. Rommel csapatai ekkor már alig száz kilométernyire voltak Alexandriától. Rommel bízott abban, páncéloshadseregét segítik majd az egyiptomi hadseregen belül érezhető angolellenes érzelmek is. Remélt valamit a német hírszerző és kémelhárító szolgálat, az Abwehr által szervezett akcióktól is, melyet éppen ebben az időszakban indítottak. Csalódnia kellett. Az első akció során az egyiptomi hadsereg korábbi vezérkari főnökét, Masri Pashát, aki együtt akart működni a németekkel, egy Egyiptomba berepülő Heinkellel ki akarták menteni a Kairó melletti sivatagból. Ám a volt vezérkari főnököt közvetlenül az akció megindulása előtt letartóztatták. A második akció során két német ügynöknek kellett a szárazföldön keresztül, Tripolitól – Jalo és Kufra oázisok érintésével – egy több mint háromezer kilométeres sivatagi expedícióval a Felső-

Egyiptomban lévő Asyutba eljutni. Az expedíciót az első világháború hírneves pilótája, a magyar Almássy gróf vezette, aki még a háborút megelőző felfedező útjai során igen jól megismerte az észak-afrikai sivatagot. Ez a kísérlet szintén kudarccal végződött, mert bár Almássy sikerrel teljesítette megbízatását, és az ügynökök el is jutottak Kairóba, ám az angol biztonsági szolgálat hamar a nyomukra bukkant. Letartóztatták őket, és megtették a megfelelő intézkedéseket, hogy az általuk küldött információknak Rommel ne sok hasznát vehesse. Rommel ismét az egyiptomi határon állt csapataival. Mikor világossá vált, hogy az ellenség nem hajlandó harcba bocsátkozni a határ menti területekért, akkor el kellett döntenie: továbbra is ott marad a határvonal mentén, vagy pedig folytatja útját előre. Az előretörés folytatásához az olaszok jóváhagyására volt szükség. Rommel szívvel-lélekkel a hadművelet folytatása mellett tört lándzsát. Országaik vezető köreiben viszont megoszlottak a vélemények arról, célszerű-e egy ilyen stratégiai jelentőségű előretörést végrehajtani Málta lerohanása előtt, amely viszont nagy áldozatokat követelő, bizonytalan kimenetelű vállalkozásnak ígérkezett. Különben is, Rommel lehetőségei Tobruk elfoglalásával jelentősen kiszélesedtek. A tárbornagy a győzelem kihasználásának esetleges előnyeivel érvelt, s szerinte a csapatok számára is sokkal célszerűbb az előrehaladás, mint a tétlen várakozás. Érvei meggyőzőek voltak mind a Führer, mind pedig a Duce számára. [Rommel tábornagy meggyőződése szerint a tétlen várakozás ártott volna csapatai fegyelmének] Június 28-án elfoglalta Mersa Maruth megerősített állásait, s ezzel a Nílus-deltától nyugatra eső összes kikötő az ő kezére került. Hatalmas raktárkészleteket sikerült zsákmányolnia. A Mersa Maruth környékén csoportosult angol erők kelet felé menekültek, néha csupán kilométerek választották el őket Rommel előrenyomuló egységeitől, sőt volt eset, amikor Rommel csapatai le is hagyták őket. Mersa Maruth környékén a britek teljesen megkeveredtek, egymásnak ellentmondó javaslatokról vitatkoztak; mindebből csak Rommel húzott hasznot. Július 1-jén indította első támadását az El Alameintől

délre eső angol állások ellen. El Álaméin nem volt más, mint egy vasúti megálló az Alexandria–Mersa Maruth vonalon, az utóbbitól mintegy száz kilométernyi távolságra. Rommel értesült róla, Auchinleck tábornok felmentette Ritchie-t a 8. hadsereg parancsnoki tiszte alól, s maga vette át a parancsnokságot. A német főparancsnok meggyőződése szerint az előrenyomulás folytatása helyes döntés volt, de az idő ellene dolgozik. Az ellenség ereje nagyobb ütemben növekszik, mint az övé, hiszen a Brit Birodalom mellett az Egyesült Államok hatalmas hadi- és gazdasági potenciáljának a támogatását is élvezi. Ezzel együtt még volt lehetősége a győzelem kivívására. * El Alamein környéke egyike volt a sivatagi háború kevés olyan színhelyének, melynek földrajzi elhelyezkedése nem tette lehetővé az átkaroló hadmozdulatokat. Északon a Földközi-tenger, délen pedig a Kattara-mélyföld mintegy kétszáz méterrel alatta lévő, hatalmas homoktengere határolta. Többségében kelet-nyugati irányba futó gerincvonalak törték meg a sivatag egyhangúságát. Ezek kitűnő parancsnoki megfigyelőpontul is szolgáltak, s igen jelentős szerepet kaphattak a hadmozdulatok során. A Kattara-mélyföldtől északra viszont a terepviszonyok egyáltalán nem gátolták a csapatmozgásokat, bár mint mindenhol a sivatagban, az egyik helyen jobban lehetett járművekkel közlekedni, a másikon kevésbé. A központi és a déli területeket számos helyen homokkő szirtek és meredek emelkedők tarkították. Ez a kietlen környék volt az a hely, ahol 1942 júliusában az angolok visszafordultak, lecövekeltek, és felvették a harcot a német csapatok ellen. A harcok meglehetősen széteső formában és elkeseredetten folytak. Az elmúlt hetek hatalmas erőfeszítései mindkét fél erejét és harckészségét erősen legyengítették. A védhető terepszakaszok ismét megnövelték a gyalogság szerepének jelentőségét, Rommel pedig szűkében állt gyalogsági csapattesteknek. Július 1-jén indított első támadása teljes kudarccal végződött. Az ellenség felkészülten várta őket, ráadásul a légierő igen hathatós támogatását is élvezte.

Megmaradt harckocsijainak jelentős részét elveszítette, és az ellenséges tüzérség a 90. gépesített hadosztálynak olyan súlyos veszteségeket okozott, hogy soraiban majdnem pánik tört ki. A másnap megismételt támadás is igen csekélyke eredménnyel járt, mert azokat a brit tüzérség rendre meghiúsította. Bár kelletlenül, de Rommel kénytelen volt maga is beismerni, a kisebb-nagyobb megszakításokkal nála lévő kezdeményezés ezúttal kicsúszott a kezéből. Következő támadását július 10-re időzítette, s ezzel kapcsolatos parancsait a maga határozott, egyéni stílusában adta ki az Afrikahadtestnél tett látogatásakor. Egy közvetlenül a hadseregparancsnokság alá rendelt, harckocsikból, tüzérségi lövegekből és páncéltörő egységekből álló csoportot hozott létre, mely egy megadott dombtetőn foglalta el állásait. A 15. páncéloshadosztály egységeiből egy másik harci csoportot alakított ki, mely a parancsait személyesen Rommeltől kapta. A tervezett akciót azonban le kellett fújni, mert közben az angolok a part menti körzetben heves támadást indítottak két olasz hadosztály, a Trieste és a Sabratha ellen. „Nem múlik el nap – írta Rommel Lucynak július 11-én – súlyos válsághelyzet nélkül.” Július 13-án ismét megkísérelt a 21. páncéloshadosztállyal előrenyomulni, ám mivel a harckocsik és a gyalogság együttműködését nem sikerült kellőképpen összehangolni, az elszakadt gyalogságnak az ellenséges tüzérség súlyos veszteségeket okozott. Ezzel a támadással sem sikerült semmit elérnie. A másnap megismételt akció ugyanilyen eredménytelenül végződött. Július 16-án és 17-én Rommel néhány egységet a központi szektorból északra csoportosított át, ezzel sikerült megállítania az ausztrálok egyik támadását a Miteiriya-gerinc vonalában. Július 15-én a Ruweisat-gerinc vonulatánál, a középső szektorban csak óriási nehézségek árán sikerült feltartóztatnia az Új-Zéland-hadosztály támadását. Az ezt követően indított ellentámadás során csupán egy töredékét sikerült visszafoglalnia az elvesztett területeknek. Az ütközet néha nagy áldozatokat követelő, kisebb-nagyobb összecsapások sorozatává változott. Hol egyik, hol másik részről

hajtottak végre csapásokat és ellencsapásokat; manőverezésre pedig a terep adottságai vajmi kevés lehetőséget biztosítottak. Július 17-én a Kesselring, Cavallero és Bastico jelenlétében megtartott tanácskozáson Rommel nagyon sötét képet festett a résztvevők elé. Július 21-én és 22-én az új-zélandiak újabb támadását heves bombázások, valamint az északi szektorban elkezdődött ausztrál csapatmozdulatok előzték meg. De a támadásban ezúttal nem vettek részt a harckocsik, és így sikerült a támadást megállítani. A 21. páncéloshadosztály ellentámadásával az angoloknak súlyos veszteségeket okoztak. Rommel számára a júliusi harcoknak ez volt a legkritikusabb pontja, mely később az első El Alamein-i csata néven vált ismeretessé. „Az elmúlt napok nehézségeit nagyon nehéz lenne írásba foglalni.” – írta július 25-én. Másnap már azt jegyezhette fel, hogy a legnagyobb bajok múlóban vannak. Bár a júliusi harcokban a két fél veszteségei közelítőleg kiegyenlítették egymást, de Rommel ezekből jóval kevesebbet engedhetett meg magának, mint ellenfele, Auchinleck. Augusztus 2-án azt írta, ezek voltak a legsúlyosabb harcok, melyeket Afrika valaha is látott, s most még ő is nagyon „fáradtnak és tehetetlennek” érzi magát. Ez az érzése valóban indokolt volt, és nem csupán fizikai állapota miatt. Meghiúsult az a kísérlete, hogy a gazalai győzelem felcsillantotta lehetőségeket kihasználja. A széljárás kezdett megváltozni, s ezt ő már felismerte. Ezután egy rövid időre csend állt be a fronton, melyre mindkét félnek rendkívül nagy szüksége volt. Újabb résztvevők kapcsolódtak be a nagy játszmába, s néhány tapasztalt „kardforgató” örökre kiszállt a küzdelemből. Július 10-én Rommel elveszítette rádiófigyelő egységének zseniális parancsnokát, Seebohm századost, aki képes volt arra, hogy ütközet közben Rommel mellett ülve fordítsa számára az angol rádióüzeneteket, még mielőtt azokat az érdekeltek visszaigazolhatták volna. Halála pótolhatatlan veszteséget jelentett Rommel felderítése számára. [Parancsnoki megbeszélés a sivatagban. Rommel az Afrika-Korps két vezetőjével. Nehring és Bayerlein tábornokokkal] Rommel légi úton is kapott erősítést. Lungershausen tábornok

vezetésével Kréta szigetéről megérkezett a 164. gépesített hadosztály, mely július 11-én, első bevetése alkalmával rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett. Időközben megjött az eredetileg a „Herkules”-hadműveletre, Málta elfoglalására felkészített Ramckeejtőernyős dandár is, melyet különösen kemény, harcedzett katonákból, a nagy áldozatokat követelő, Kréta ellen 1941-ben indított invázió veteránjaiból állítottak össze. Június 28-án Bitossi tábornok vezetésével az olasz Litto-rio-páncéloshadosztály is csatlakozott hadseregéhez. Páncélos erőit is megerősíthette sok vastag páncélzattal és kitűnő 75 mm-es löveggel felszerelt Panzer IV-essel. A német csapatok tizenhétezer katonája már tizenhatodik hónapja tartózkodott Afrika földjén. Igen sokan megbetegedtek közülük, őket friss erőkkel kellett volna felváltani. Az új erők lassan kezdtek érkezni, de a fáradtság, a bénító hőség, a gyenge táplálkozás, a felhőkben fejük fölött keringő legyek, a nagyon gyakori gyomorbántalmak Rommel parancsnokai közül is egyre-másra szedték az áldozatokat, magát Rommelt se kímélték. Vérnyomásával állandóan problémák voltak, gyomorpanaszai is visszatértek. Nagyon gyakran kimerültséget érzett, s be kellett látnia, Afrika őt is nagyon kimerítette. Tudta, nagyon nagy szüksége lenne egy tisztességes, európai körülmények között eltöltött hosszabb pihenésre, amire most vajmi csekély volt a kilátás. „Biztosan el tudod képzelni, – írta július 28-án Lucynak –, mennyire szomorú vagyok amiatt, hogy még tervezni sem tudom a szabadságomat. Milyen boldog lennék, ha most átugorhatnék Németországba! De az elkövetkező heteken túlságosan is sok múlik.” A lehető leggyorsabban újra meg akarta indítani sivatagi offenzíváját. Meggyőződése volt, már csak ez lehet az egyetlen reménye. Mindkét szemben álló fél hatalmas tempóban építette ki állásai előtt az aknazárat, ezért minél tovább halasztódik az offenzíva, annál nehezebb lesz majd a támadás kezdete, az „áttörési” szakasz. Rommel tudta, előzetes várakozásainak megfelelően a brit erők egyre gyarapodnak. Törzskarának értékelése szerint augusztus 20-án az ellenfél kilencszáz harckocsival, 850 páncéltörő löveggel és 550 tüzérségi löveggel rendelkezett. Rommel mindezek ellenében nem egészen ötszáz harckocsit tudott csak kiállítani, melyből mindössze

kétszáz volt német gyártmányú. Számított arra is, hogy hamarosan amerikai csapatok szállnak partra Egyiptomban, amiről valóban szó is volt a szövetségesek tárgyalásain. Csapatok helyett azonban csak harckocsik érkeztek, de azok igen nagy mennyiségben. A gazalai csata végét követően a légi helyzet is kedvezőtlenül alakult Rommel számára. A brit légierő egyre aktívabbá és agresszívabbá vált. A frontvonalban lévő csapatokat – Rommel saját főhadiszállását is – július elején nagyon kemény támadások érték, augusztus 8-án pedig keményen megbombázták Tobruk kikötőjét is. Bár Tobruk áteresztőképessége erősen korlátozott volt, közelsége miatt mégis hallatlanul nagy jelentőséggel bírt. Most a bombázások miatt a kikötőnek húsz százalékkal csökkent a kapacitása. Rommel ellátási nehézségeit még az is súlyosbította, hogy bár igen nagy mennyiségű járművet zsákmányolt, melyek nélkül nem is folytathatta volna az offenzívát, ám hamarosan rendkívül súlyos alkatrészhiánnyal kellett küszködnie. Az olasz és német járműutánpótlás pedig rendkívül lassan, vontatottan érkezgetett. Így aztán Rommel utánpótlási helyzete ismét rendkívül súlyos volt. Csapatainak élelmiszer-tartalékai is kimerülőben voltak, s a hadsereg napi kenyérfejadagját a felére kellett csökkentenie. Augusztus közepére már csupán nyolc-tíz napra elegendő lőszerrel rendelkezett, s üzemanyagja is csak annyi maradt, hogy három egymást követő napon mindössze száz kilométert tudott volna megtenni. A kilátások sem biztattak semmi jóval. Az ellátási és utánpótlási problémáknak kellemetlen sajátossága, hogy állandóan visszatérnek. A hadsereg részére havi 100.000 tonna ellátmány szükséges. A kóros üzemanyaghiány, az olasz haditengerészet temetőjének elkeresztelt Tobruk kikötőjének nagy csalódást okozó veszélyessége, Bengázi kikötőjének 1400, Tripolinak pedig több mint 2000 kilométeres távolsága szinte megoldhatatlan problémákat jelentett az ellátás és az utánpótlás terén. A helyzetet még csak súlyosbította, hogy Auchinleck csapatai viszont nagyon közel helyezkedtek el saját ellátó bázisaikhoz, s korlátlanul kapták az utánpótlást és az erősítést. Ha ellátási szempontból csak egy pillantást

vetettünk volna a harcászati térképekre, akkor szinte elképzelni is lehetetlen lett volna, hogyan lenne képes Rommel nem egy újabb hadjáratot, hanem akár egy újabb csatát is megnyerni, hacsak időközben valami csodával határos változás nem történik ezen a téren. Mindössze két lehetőség állt előtte. Vagy visszavonul a rendkívül hosszú úton, és elhalaszt minden további tervet mindaddig, amíg sor nem kerül Málta oly gyakran megígért lerohanására, és ennek következtében sikerül nagyobb raktárkészleteket felhalmoznia Észak-Afrikában, vagy pedig gyors ütemben tovább folytatja az előrenyomulást, amíg a páncéloshadsereggel el nem jut Alexandria kikötőjéig. A hetek múlásával Rommelnek rá kellett jönnie, ahhoz túlságosan gyenge, hogy a siker reményében éljen a második lehetőséggel. Tobrukban kétezer járművet és 1400 tonna üzemanyagot zsákmányolt, problémái ezzel némileg csökkentek, de egyáltalán nem szűntek meg. Augusztus közepén az angoloknak meglehetős áldozatok árán sikerült egy hajókaravánt eljuttatni a Földközi-tenger nyugati térségébe, s ezzel újra feltölteni Málta készleteit. így az erődítmény-sziget újra komoly fenyegetést jelentett a tengelyhatalmak szállítóhajói számára, s ennek megfelelően még tovább csökkent az Afrikába irányuló, amúgy is csak gyengén csordogáló ellátmány. Mindezek és a szállítóhajók üzemanyaghiánya következtében a szállítmányok túlnyomó részét ezután Tripoliba irányították, így Rommelnek az észak-afrikai földrészt keresztülszelő út túlsó végéről kellett volna támadást indítania a Nílus deltavidéke ellen. Ennek ellenére az volt a véleménye, a várakozás vagy visszavonulás egyet jelentene azzal, mintha a kezdeményezést átengedné a hamarosan feltartóztathatatlan erővel rendelkező ellenségnek. Támadás esetén viszont lenne valami esélye stratégiai fontosságú győzelmet aratni. Kesselring, a hadászati, katonai tényezők alapos és gondos elemzője beadta a derekát, így Rommel nyár végi hadjáratát a reményeken túl még fölöttesei is támogatták. A döntés értelmében augusztus végére tervezték a nagy támadás megindítását. Mint Gazala esetében, most is aknazárral védett,

megerősített állások ellen kellett támadni. Rommel ezúttal is elterelő hadműveletbe akart kezdeni északon, míg a főcsapás iránya dél felé irányult volna, majd egy átkaroló hadmozdulat után északon is megindult volna a támadás a tengerpart irányába. A hadsereg harci szelleme most is töretlen volt. Augusztus 30-ra tűzték ki a támadás napját, s Rommel inkább csak vigasztalásul, mintsem a valós helyzetnek megfelelően azt írta Lucynak, hogy „csúcsformában érzem magam. Hatalmas horderejű dolgok forognak kockán. Ha csapásunk sikerrel jár, akkor ez nagymértékben befolyásolhatja akár az egész háború kimenetelét.” Oroszországban a németek eljutottak a Volgáig, s már Sztálingrád külvárosainál jártak. Ha itt, Afrikában sikerül a 8. hadsereggel elbánni, akkor Rommel lehet a Szuezi-csatorna és egész Egyiptom ura. Ennek ellenére kellemetlenül érezte magát, s ezt közvetlen környezete is észrevette rajta. Érezhette, ez az utolsó lehetőség. A támadás megindulásának napján, este fél kilenckor Rommel maga is a még mindig Nehring tábornok vezette Afrika-hadtest főhadiszállására sietett. Már augusztus 15-e óta tudta, a 8. hadsereg új vezetés alá került: az újonnan kinevezett parancsnok egy bizonyos Montgomery tábornok. * Bemard Montgomery felfogása szinte mindenben különbözött Rommelétől. Mindketten harcoltak az első világháborúban, de mindketten egymásétól eltérő következtetéseket vontak le belőle, és különböző katonai filozófiát építettek fel a maguk számára. Montgomery, a tehetséges törzstiszt mindenekelőtt a gondos szervezésnek, az ütközetre történő lelkiismeretes felkészülésnek, az anyagi és emberi tényezők alapos számbavételének, a hadviselés néhány egyszerű és ismert eleme tökéletes alkalmazásának volt híve. A nem kevésbé gondolkodó típusú Rommel szinte az egész háború folyamán alapvetően csapattiszt volt, és taktikai újításokkal lepte meg ellenfeleit. Feltétlenül hitt a meglepetés, a váratlanság, a kezdeményezés biztosította előnyökben, a fizikai állóképesség

jelentőségében és a harcok közvetlen közelről, a frontvonalból történő irányításában. Montgomery viszont határozottan, de rendkívül óvatosan és alaposan vette számba a veszélyeket meg az esetleges előnyöket, s hajlamos volt túlbiztosítani magát. Rommel alapvetően optimista beállítottságú volt, s azt vallotta, a háborúban semmi sem biztos, és ez a bizonytalansági tényező éppen olyan könnyen szolgálhat előnyére is, mint hátrányára. Ahol csak lehetősége nyílott rá, Montgomery kitért az összecsapás elől, ha az esélyek nem szóltak egyértelműen mellette, míg Rommel néha lélegzetelállító kockázatokat vállalt, ha úgy ítélte meg, nagy tétek forognak kockán. [Montgomery tábornok, a brit 8. hadsereg új parancsnoka] Montgomery a gondosan, lépésről lépésre megtervezett ütközetnek volt híve, tökéletes szervezőnek bizonyult, nagy figyelmet szentelt az ütközet utánpótlási feltételei megteremtésének, megbízható beosztott parancsnokokkal vette magát körül, és teljesen rájuk bízta az ütközet egyes részleteinek lebonyolítását. A gyorsabb gondolkodású és sokkal mozgékonyabb Rommel „nyeregből irányított”, gyakran részt vett a taktikai jellegű összecsapásokban, melyekhez különleges tehetsége volt. Rommel a harcmezőn folytatott manőverek, a rögtönzés nagymestere volt. Montgomery soha nem vállalt ilyesfajta kihívást, és valószínűleg ezen a téren nem is bizonyult volna sikeresnek. Ehelyett inkább pontosan azt a harcmodort választotta, melyben valóban kitűnően eligazodott. Ráadásul rendelkezésére is álltak azok az eszközök, melyek birtokában ezt megtehette. Montgomery, Rommeltől eltérően, mindig kihasználta győzelmeit, megszilárdította állásait, és egy tapodtat sem hátrált. Az övéihez képest Rommel győzelmei tiszavirág-életűek voltak, és csak dinamikus, szakértő hadvezetésének voltak köszönhetők. Bár katonai kérdések tekintetében homlokegyenest ellenkező nézeteket vallottak, és eltérő gyakorlatot is folytattak, emberi tulajdonságok, jellem szempontjából döbbenetesen hasonlítottak

egymásra. Mindketten hallatlan nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy csapataik magabiztosan induljanak a küzdelembe. Montgomery is szünet nélkül járta csapattesteit, mindenhol megmutatta magát, lelkesítette katonáit. Rommel, a „katonák katonája” hasonlóképpen közvetlen alkat volt, úgy viccelődött, és néha úgy ordítozott katonáival, mint egy őrmester. Soha nem kímélte magát, spártai életmódot folytatott, megosztotta katonáival a háború kényelmetlenségeit és szenvedéseit. Rettenthetetlen bátorságáról is számos alkalommal tett tanúságot. Más-más oldalról megközelítve ugyan a kérdést, de mindketten rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak a háborúban az emberi tényezőnek, s ennek hadseregeik is tökéletesen tudatában voltak. Mindketten fanatikus hívei voltak a fizikai felkészültségnek, azt mind maguktól, mind pedig beosztott parancsnokaiktól megkövetelték. Mindketten rendkívül erős szálakkal kötődtek családjukhoz, mindkettőjüknek egy fia volt. A katonai kérdéseken kívül egyikük sem tanúsított különösebb érdeklődést más dolgok iránt, mindketten tehetséges fotósok voltak, és nagyon kedvelték a téli sportokat. Igen nagy fontosságot tulajdonítottak a nyilvánosság erejének, a kapcsolatoknak, szerették saját eredményeiket előtérbe állítani, s mindketten „egyéniséggé” építették fel magukat mind a hadseregen belül, mind pedig annak a nemzetnek a közmegítélésében, mely ezt a hadsereget kiállította. Rommel alakjának felmagasztalásához Göbbels is nagymértékben hozzájárult, de azt ő is elismerte, hogy Rommel rendelkezett mindazokkal a tulajdonságokkal, melyekkel egy „sztárnak” rendelkeznie kell. Montgomery népszerűsége és közismertsége már nem ennyire természetes módon alakult ki: több volt benne a mesterkéltség, a számítás, az előre megtervezett lépés, de végeredményét tekintve egyik sem volt rosszabb a másiknál. Rommel hiú volt. Montgomery is az volt, vagy legalábbis azzá vált. Mindketten élvezték a népszerűséget. Mindketten rendkívül nagyra tartották saját eredményeiket, s meggyőződéssel vallották, hogy aki ezeket megkérdőjelezi vagy bírálja, az csak végzetes tévedés áldozata lehet. Mindketten meglehetősen önzőek, vetélkedésre hajlamosak, az ellentétes véleményekkel szemben türelmetlenek és

időnként még a hízelgés elfogadására is hajlamosak voltak. Mindennek következtében mindkettőjüket nagyon sokan bírálták saját hadseregükön belül magamutogatásukért, túlzott magabiztosságukért és a külsőségek kedveléséért. Ezek a tulajdonságok egyikükben sem voltak új keletűek, s nem akkor indultak virágzásnak, mikor tábornokok lettek, hanem mindkettejüknél már korábban megfigyelhetők voltak. Egyikük sem tudta elviselni az elkövetett hibákat, s gyakorta előfordult, hogy ítéletüket elsiették. Ez részét alkotta azoknak a magas követelményeknek, melyeket magukkal és beosztott parancsnokaikkal szemben is felállítottak. Mindketten osztatlan elismerésnek és csodálatnak örvendtek saját törzskaruk előtt, melynek tagjai a legjobban meg tudták ítélni a nagy nyomás alatt, válságos helyzetekben nyújtott teljesítményt. Mindketten hajlamosak voltak arra, hogy könyörtelenül bírálják hadvezér társaikat. Ebben különösen Montgomery járt az élen. Hajlamosak voltak arra is, hogy már-már sértő módon megkerüljék a szolgálati utat. Ebben viszont Rommel volt jobb. Mindkettejüknek eltökélt szándéka volt, hogy a saját útját járja. Meghallgattak minden jó tanácsot, majd a legnagyobb önállósággal, erkölcsi bátorsággal s minimális engedelmességgel tették azt, amit jónak láttak. Időnként mindketten udvariatlanok és türelmetlenek voltak szövetségeseikkel – Rommel az olaszokkal, Montgomery az amerikaiakkal – szemben, s ez néha már odáig fajult, hogy ártott annak az ügynek, melynek a szolgálatába szegődtek. Ezekben az esetekben mindkettejüknek szüksége volt egy simulékony elöljáróra: Montgomery esetében Brookra, Rommel esetében Kesselringre, aki helyrehozta az elkövetett hibákat. Mindketten teljesen azonosították magukat az általuk vezetett hadsereggel, Montgomery a 8. hadsereggel, Rommel pedig páncéloshadseregének „régi afrikánereivel”. Mindketten rendkívül nagyratörőek voltak, szigorú alapelveket vallottak. Mindketten hallatlan erős akarattal rendelkeztek. Ez a két óriás most találkozásra készült.

* Montgomery négy gyalogoshadosztályt helyezett el egy hozzávetőlegesen harmincöt kilométeres frontszakaszon. Északon, az aknamezők mögött Morshead tábornok vezetésével a 9. ausztrál hadosztály, ezt követően Pienaar tábornok 1. dél-afrikai hadosztálya, majd a Broggs tábornok parancsnoksága alatt álló 5. indiai hadosztály és végül a Freyberg tábornok vezetése alatt lévő 2. új-zélandi hadosztály helyezkedett el. Egy ötödikkel, a Hughes tábornok parancsnoksága alatt álló 44. brit hadosztállyal, az új-zélandi hadosztály állásai mögött mintegy huszonöt kilométernyire, a keletnyugati irányban húzódó Alam Halfa-gerincvonulaton lévő állásokat foglaltatta el. Az új-zélandiaktól délre szándékosan jókora rést hagyott, egy olyan ajtót, melyen Rommel besétálhatott. A megfejtett rádióüzenetekből tudta, be is fog sétálni. Ennél a résnél helyezett el egy gépesített és egy páncélosdandárt azzal a paranccsal, hogy vigyázzák az aknamezők biztonságát, de amint szükségesnek mutatkozik, adják fel állásaikat. A brit páncéloscsapatok főerői – három harckocsidandár –, az Alam Halfa-gerincvonaltól nyugatra és délre foglaltak el állásokat, s bármikor készen álltak arra, hogy ezekből a védelmi állásokból frontálisan és oldalról is lecsapjanak a támadó Rommelre, ha az a gerincvonal felé fordul. A brit páncéloserők ezúttal szinte kizárólagosan páncélelhárító szerepet töltöttek be. Rommelt be kellett csalogatni ebbe a mészárszékbe. Rommel felderítése megközelítően pontos képet rajzolt az ellenséges csapattestek elhelyezkedéséről, bár az 1. dél-afrikai hadosztályt összetévesztették régi ellenfelükkel, az 50. hadosztállyal, és nem tudtak az Alam Halfa-gerincen elhelyezkedő 44. hadosztályról sem. Rommel 470 harckocsival (beleértve a könnyű olasz harckocsikat is) indította meg a támadást, s ebből az Afrika-hadtest német páncélosai mintegy kétszáz darabot tettek ki. Valamivel kevesebb, mint hétszáz angol harckocsival kellett felvenniük a küzdelmet. Rommel a valósnál nagyobbnak hitte az angol páncéloserőket, s tisztában volt azzal, bármikor jelentős tartalékok állnak a britek rendelkezésére. Ebben nem is tévedett.

[Megerősített katonai állások a sivatag és a hegyek találkozásánál] Rommel tehát, mint a múltban oly gyakran, ismét nagyobb létszámú páncéloserővel került szembe. Ezúttal is az a taktikája, hogy mélyen behatol az ellenség mögöttes területeire, s ott komolyan veszélyezteti az ellenség hátországát egészen a Nílus deltájáig. Ezzel cselekvésre, megindulásra kényszeríti őket, s ezután a páncéloshadsereg nagyobb manőverezési készségével, dinamikusabb és szakszerűbb irányításával kivívja agyőzeimet. Rommel hadműveleti terve nagyon hasonlított arra, melyet Gazala térségében alkalmazott három hónappal korábban. Erődemonstrációt hajt végre északon, ahol saját aknamezői mögött olasz gyalogság áll szemben a szintén saját telepítésű aknazár mögött lévő angol csapatokkal. A Ramcke-dandárral és a frissen érkezett német 164. hadosztállyal megerősítve meggátolja azt, hogy az angolok déli irányba átcsoportosítsák erőiket. Ezzel egyidejűleg harckocsijai – az Afrika-hadtest három hadosztálya, valamint a De Stefanis tábornok parancsnoksága alatt álló XX. hadtest három hadosztálya – a Trieste, az Ariete, és a Littorio – a frontvonal déli részén áttöri az angol aknamezőket, s mintegy harmincöt kilométeres mélységben előrenyomul keleti irányba, majd északnak fordulva az angolok főerői mögé kerül. Közben megütközik a brit páncéloscsapatokkal, melyek a múlt tapasztalatai szerint kapkodással reagálnak a támadásra, és ez most is meghozza a sikert. Rommel ezután el akarta vágni az angolok visszavonulási útját, ki akart jutni a tengerhez, hogy ott majd keletnek fordulva a Nílus deltavidéke, Alexandria és Kairó felé vegye az irányt, ahol korlátlan mennyiségű üzemanyag és szállítójármű áll majd rendelkezésére. A gépesített egységekkel a főcsapás irányába tervezett támadás az aknamezők áttörése után azonnal, holdvilágnál indul augusztus 30-án éjszaka. A balszárnyon haladnak az olaszok és a 90. gépesített hadosztály, valamint a 15. és 21. páncéloshadosztályok, az Afrikahadtest pedig a támadó erők jobbszárnyát alkotva szélesebb fronton, mélyebbre tör be, s csak ezután fordul majd északi irányba.

* Három nap múlva Rommel számára már teljesen nyilvánvaló volt, hogy elképzelései teljes kudarcot vallottak. Nagyobb különbséget el sem lehet képzelni a jelenlegi helyzet és a Gazalánál kialakult fejlemények között. Először is, a páncéloshadseregnek meglehetősen sok idejébe telt, amíg áttört az aknamezőkön. Alábecsülték az ellenfél erejét, így Rommel már a hadművelet megkezdésének első órájában időzavarba került. Másodszor, az ellenséges légierő megsemmisítő hatékonysággal támadta Rommel összevont csapattesteit és az utánpótlási vonalakat. A légi háború a múltban többé-kevésbé kiegyensúlyozottan zajlott. Voltak olyan időszakok, amikor a Luftwaffe, és voltak, amikor a Royal Air Force volt fölényben. Tobruk első körülzárása idején Rommel csapatainak komoly veszteségeket okoztak a brit Blenheimek bombatámadásai, de az Észak-Afrikában először 1941 augusztusában bevetett Messerschmitt 109F típusú gépek is rendkívül eredményesek voltak, és a „Kereszteslovag”-hadművelet során a veszteségek nagyjából kiegyenlítették egymást. A gazalai csatában majd az ezt követő üldözés és az El Alameinnél folytatót előcsatározások során a Luftwaffe és az olasz légierő – bár számbeli fölényben volt az ellenséggel szemben – komoly veszteségeket szenvedett. A gazalai csata végére a brit légierő magához ragadta a kezdeményezést, s július közepétől kezdve Waldau tábornok jelentései is egyre borúlátóbbak lettek. Az angoloknak ráadásul nem volt semmi gondjuk repülőgépeik üzemanyag-ellátásával. Mindennek aztán az lett a következménye, hogy Rommel viszonylag kevesebb légitámogatást kapott, és páncéloshadseregét éjjel-nappal, szünet nélkül, több hullámban támadták a huszonkét vadászrepülő század védelmét élvező Wellingtonok, Albacoresek, Bostonok, Baltimore-ok és Mitchellek. [Egy angol bombázógépről készített felvétel, melyen jól láthatók Rommel hadseregének sok kilométer hosszan elnyúló járműoszlopai]

Mindezek következtében a páncéloshadsereg most már inkább sántikált, semmint száguldott előre, s harmincöt kilométer megtételéhez több mint három órára volt szüksége. Ez már nem az az Afrika-hadtest volt, mely Rommellel az élen körbeszáguldotta Bir Hacheimet. Nehring, a parancsnokuk maga is megsebesült, s az Afrika-hadtest vezetését ideiglenesen a törzs főnöke, a nagyszerű Bayerlein vette át. Néhány perccel korábban a 21. páncéloshadosztály tehetséges és tapasztalt parancsnokát, Bismarckot tépte szét egy ágyúgolyó. Már augusztus 31-én, a támadás első napján reggel nyolc órakor Rommel a hadművelet leállításának és a visszavonulásnak a gondolatával foglalkozott. Az olasz XX. hadtest és a 90. gépesített hadosztály alkotta balszárny is csak nagyon lassan haladt előre, ami önmagában nem lett volna baj, sőt még segített is volna, ha az átkaroló hadművelet Rommel számításai szerint alakul. Híres hatodik érzéke azt súgta, rosszul alakulnak a dolgok. Az Afrika-hadtest üzemanyag-felvételre megállt az Alam Halfagerinctől délre eső körzetben. Bayerlein megpróbálta rávenni Rommelt az előrenyomulás folytatására, s Rommel bár kelletlenül, de beadta a derekát. Még egy ideig keleti irányba akart haladni, majd északnak fordulva maga mögött akarta hagyni Alam Halfa keleti végét. Augusztus 31-én reggel negyed kilenckor, a tervezettnél korábban kiadta a parancsot az Afrika-hadtestnek, forduljanak északi irányba, s induljanak el Alam Halfa nyugati vége felé. Rommel nem tudott arról, hogy az Alam Halfa gerincvonalát az angolok dél felé néző 44. hadosztálya védi, s ettől délre, valamint nyugatra az említett irányokban páncélosdandárok sorakoznak fel, és lövegeikkel készen állnak az előrenyomuló páncélosok fogadására. Az előrehaladás lassan, vontatottan folytatódott, s haladt a Montgomery által tervezett végkifejlet felé. A brit páncéloserők nyugodtan vártak a helyükön, kísérletet sem tettek semmiféle támadásra vagy manőverre. Rommel számára semmiféle lehetőséget nem kínáltak a kibontakozásra. Egyszerűen csak keményen tartották állásaikat.

Szeptember 1-jén reggel, a hadművelet második napján Rommel a szüntelenül folytatódó légitámadások közepette, melynek során törzskarának számos tagját elvesztette, maga is majdnem életét vesztette egy bombaszilánktól, reggel, majd délután is felkereste az Afrika-hadtestet, és továbbra is az elszakadó hadmozdulatokat fontolgatta a vesztésre álló ütközetből. Páncélosai fejjel nekirohantak a számbeli fölényben lévő, maguk által kiválasztott, kitűnően védhető terepszakaszon felsorakozott brit páncélosok tömör falának. Üzemanyaghelyzete ismét kezdett válságosra fordulni, és nem tette lehetővé még a harcászati meggondolásokból feltétlenül szükséges hadmozdulatokat sem. Az Afrika-hadtest parancsnokságát átvevő Vaerst tábornok már reggel hét órakor közölte vele, üzemanyaghiány miatt az Afrika-hadtest támadása minden bizonnyal kifullad. Csapatainak a sivatagban rendkívül nagy veszteségeket okoztak a szakadatlanul támadó ellenséges repülőgépek. Még ezen a napon a 15. páncéloshadosztállyal tett egy elkeseredett kísérletet a stratégiai fontosságú Alam Halfa-gerinc kézre kerítésére, ami azt a benyomást keltette – indokoltan vagy indokolatlanul hogy Rommel a vereséggel kibékülve már nem vállalt túl nagy kockázatot, de azért tett még egy kísérletet, hátha az ellenség (mint ahogy ez a múltban oly gyakran előfordult) borúlátóan ítéli meg a helyzetet, és megkezdi a visszavonulást. Ez nem sikerült. Másnap, szeptember 2-án reggel 8:25kor Rommel naplója komoran rögzíti a döntést, mellyel visszavonulásra, elszakadó hadmozdulatra szánta el magát. Megkezdődött a visszavonulás. Szeptember 1-jén éjszaka Rommel hűséges tolmácsa soha nem tapasztalt erejű, megsemmisítő bombatámadásról tesz említést. Lehetséges, hogy Rommel a későbbiekben eltúlozta az ellenséges légi fölény csapattesteire gyakorolt katasztrofális hatását, de nem járt messze az igazságtól. A szeptember 1-jén lezajlott légi csatákban a Luftwaffe aratott ugyan néhány győzelmet, úgyhogy az angol gépek támadása nem folyt teljesen zavartalanul, de mindez nagyon kevés volt ahhoz, hogy döntő hatást gyakoroljon az ütközet kimenetelére. Sokan azt állítják, Rommel híres harcérzéke Alam Halfánál nem mutatkozott meg, holott valójában még soha nem jelentkezett ilyen

markánsan. Már az ütközet előtt is nyomott hangulatban volt, s pontosan tudta azt is, melyik pillanatban következett be a vereség. A meglepetés és a váratlanság okozta sokkhatás, a két, eddig számos ütközetet eldöntő tényező most teljes mértékben hiányzott. A brit rádiófigyelő szolgálat által megfejtett üzeneteit ellenfele rendszeresen megkapta, így minden esetben készen állt fogadására. Érzékei figyelmeztették a helyzet súlyosságára, s hogy a túlerővel szemben most gyorsasággal és találékonysággal nem megy semmire. Az ellenség légi fölényével, túlerejével és Montgomeryvel kellett szembenéznie. Montgomery úgy döntött, feladja korábban alkalmazott taktikáját, és kihasználja a védekezés során aratott győzelmét. Várakozás helyett rendbe teszi csapatait, összeszedi erőit, s felkészül a támadó harcokra. Rommel rendezetten és viszonylag zavartalanul vonta vissza csapatait nyugati irányba. Az Afrika-hadtestnek még mindig volt 160, az olaszoknak pedig 270 harckocsija. Viszonylag kevés felszerelést kellett hátrahagynia, bár közel háromezer embere elesett a csatatéren. Elvesztette viszont Alam Halfánál az ütközetet, ezzel az utolsó reményét is arra, hogy magához ragadhassa a kezdeményezést. Rommel főként az üzemanyaghiányt okolta terve kudarcáért. Azon a napon, amikor kiadta a parancsot a visszavonulásra, délután fél hatkor meglátogatta Kesselring, aki megpróbált némi optimizmust önteni belé. Ellenben megjegyezte, ha arra még elegendő az üzemanyag, hogy visszavonuljanak, akkor elég lett volna Alexandriáig is. Rommel igen nagy mértékben – és már sokkal meggyőzőbben – az ellenséges légierő tevékenységének is tulajdonította vereségét. A Királyi Légierő eddig még soha nem tapasztalt sikerrel hangolta össze tevékenységét a szárazföldi erőkkel. Később beszámolt azokról a hiábavaló erőfeszítésekről, melyeket csapatai tettek az ellenség légi fölénye közepette. A brit légierő heves és hatékony támadásai valójában kevesebb veszteséget okoztak, mint az az első pillanatokban látszott, de hallatlan módon befolyásolták a parancsnokok gondolkodását. Ezek a benyomások aztán olyan következtetések levonására késztették Rommelt, melyeket egyesek talán túlzottnak is minősíthetnének. Azt írta, hadseregének nincs más

választási lehetősége, mint a lehető legjobban védhető, megerősített pontokon felkészülni a védekező harcokra. És ezúttal más ellenféllel kellett szembenéznie. Montgomery mindvégig keményen kézben tartotta az ütközetet. Tudta, mire számítson, terveit nagy alapossággal dolgozta ki. Az ütközet első délutánján a hadműveleti terület déli részén meg sem kísérelt semmiféle manővert, ellenállt a csábításnak, hogy győzelmét még látványosabbá tegye azzal, hogy üldözőbe veszi Rommel visszavonuló csapatait. Roppant erő és energia uralkodott el az egész harcmezőn, egy személyiségből áradó megfoghatatlan és meghatározhatatlan áramlat. Maga Rommel is írja, hogy bármilyen megoldásra szánta el magát, az ellenséges erők megingathatatlanul tartották magukat állásaikban, nem estek túlzásokba bizonyos hadmozdulatai láttán, magabiztosan vették fel ellene a küzdelmet. Az ilyen mértékű magabiztosság teljesen az újdonság erejével hatott rá. Rommel csodálta, ahogy Auchinleck irányította a 8. hadsereget, különösen az elmúlt hónap során, amikor az El Alamein ellen indított első támadás meghiúsult. Nagyra tartotta Auchinleck hidegvérét és képességeit, megérezte a személyiségéből áradó erőt. Nem értette, Montgomery miért nem ragadta meg a kedvező alkalmat, miért nem használta ki a siker kínálta lehetőségeket, amikor ő már elveszítette az ütközetet. „Ha Montgomery helyében lettem volna – jegyezte meg később keserűen törzskara előtt –, akkor mi most nem lennénk itt.” Egy olyan ember megjegyzése volt ez, aki úgy érezte, az anyagi túlerővel szemben, nem pedig az ellenfél ügyességének és hozzáértésének köszönhetően maradt alul a küzdelemben. Rommel nem tudta – nem tudhatta – közvetlen összeköttetésbe hozni az ellenség Alam Halfánál nyújtott teljesítményét azzal az új szellemmel, mely Montgomery megérkezésének már az első órájában eluralkodott az egész 8. hadseregen. Holott valójában erről volt szó, és az Alam Halfánál aratott győzelem után e szellem még csak tovább erősödött. Nagyon jelentősen közrejátszott a sikerben az a már újdonságnak egyáltalán nem számító körülmény, hogy az angol felderítés magasan felülmúlta Rommelét. A rádióüzeneteket csodálatos pontossággal és hatékonysággal fejtették meg. Ezzel nagyban hozzájárultak a

szállítóhajók elsüllyesztéséhez, s így csaknem tökéletesen sikerült Rommel utánpótlási vonalait megbénítani. A „megbízható forrás” elapadásával Rommelnek még csak hasonló lehetőség sem állt rendelkezésére. Ettől kezdve az ellenséges csapatokkal kapcsolatos harcászati felderítés erősen korlátozott volt, voltaképpen a foglyok kikérdezésére szűkült le, akik csak néha szolgáltak hasznosítható információkkal. Rommel sötétben tapogatózott, miközben Montgomery olyan kártyajátékoshoz volt hasonlítható, akinek ellenfele háttal egy tükörnek foglal helyet. Alam Halfánál már Rommel minden mozdulatáról előre tudott. Volt mindezeken kívül még valami más is. Az Afrikapáncéloshadseregből hiányzott most az a lendület és erő, mellyel Rommel annyira átitatta csapatait. Ennek oka nem elsősorban a fáradtságban – bár kétségkívül nagyon elfáradtak a csapatok –, hanem magában a parancsnokban keresendő. Az alkatánál fogva lendületes és határozott Rommel Alam Halfa előtt elbizonytalanodott. Alam Halfánál nagyon kevés lehetősége volt arra, hogy megkönnyebbülést találjon egy-egy csapattest személyes irányításában, az egyéni kezdeményezésekben, s többnyire, kétségkívül nagyon bölcsen – a csapattesteknél tett látogatásait kivéve – saját főhadiszállásán tartózkodott. Egészségi állapota kétségkívül megromlott, ami egész magatartására rányomta bélyegét. A harc iránti különleges, híres érzéke most nem egészen hibátlan módon működött. Először fordult elő, hogy valami olyasmit csinált, aminek nem igazán hitt a sikerében. Két hónappal korábban, Tobruk bevétele után a nap még magasan járt a feje fölött. A jövőt viszont – egy normális körülmények között alapvetően optimista beállítottságú ember számára meglehetősen nyugtalanító módon – nagyon sötétnek látta. Újabb nekikeseredett jelentést küldött a vezérkarnak a kétségbeejtő utánpótlási helyzetről, s végre úgy döntött, enged egyre romló egészségi állapota sürgetésének, s betegszabadságot kivéve Németországba utazik kezelésre. Ez egyben azt is jelentette, hogy huzamosabb időre másnak kell átadnia a páncéloshadsereg parancsnokságát, hiszen nyilvánvalóan teljes környezetváltozásra és

pihenésre van szüksége, ha gyomorbántalmain, vérnyomászavarain és általánosan legyengült fizikai állapotán javítani akar. Hathetes távolétről volt szó. Szeptember 5-én Gause visszatért, s felváltotta Westphalt. Parancs született, hogy Stumme tábornok, a keleti front veteránja, aki 1940-ben, Rommelt megelőzően a 7. páncéloshadosztály parancsnoka volt, utazzon Afrikába, s a tábornagy távolléte alatt Rommel helyetteseként lássa el a parancsnoki tisztet. Rommel nagyon várta helyettese megérkezését, de fölöttébb tartott is tőle. „Egyik felem – írta Lucynak szeptember 9-én –ujjong a boldogságtól, hogy végre elkerülhetek innen, s mindkettőtöket újra láthatom. Másik felem viszont retteg ennek a hadjáratnak a nehézségeitől, ha magam nem lehetek a helyszínen.” Két nappal később nyilvánvaló örömmel jegyezte meg, hogy személyesen minden valószínűség szerint korábban érkezik meg, mint a levele. Stumme az adott időben, szeptember 19-én rendben meg is érkezett. Rommel még azon a délutánon, a közben odaérkezett Cavalleróval együtt, megismertette törzskarával és problémáikkal, melynek során kegyetlen őszinteséggel tárta fel utódja előtt az ellátással és utánpótlással kapcsolatos nehézségeket. Rommel ekkor már kiadta a parancsot, hogy csapatai El Alameinnél foglaljanak el rendkívül alaposan megerősített állásokat, ahol nagy mélységben mintegy félmillió aknát is tervezett telepíteni. Személyesen és kimerítő részletességgel tervezte meg a védelmet, s beosztott parancsnokai, akik korábban csak hallatlanul jó manőverezési készségéről ismerték, most őszintén meglepődtek, milyen szakértelemmel, körültekintéssel és éles szemmel tervezte meg az állóháború, a pozicionális hadviselés részleteit is. A nagy tapasztalatokkal rendelkező gyalogos csapattiszt mondatta vele, hogy „a jól kiválasztott állásokkal életeket lehet megmenteni, s ezek biztonságérzetet adnak a katonáknak is”. Rommel tisztában volt azzal, ha hadserege Afrikában marad, akkor a közeljövőben hatalmas méretű angol támadással kell szembenéznie. Feltételezte, hogy a frontális támadást egy tenger felől történő partraszállás is kiegészíti, ezért kiadta a parancsot: az esetleg partra szálló egységek ellen azonnal indítsanak ellentámadást. Ennek érdekében nehézfegyverekkel

felszerelt csapattesteket helyezett el a partvonal közvetlen közelében. Olyan parancsok voltak ezek, melyek Normandia árnyékát vetítették előre. Felderítése időben és részletes adatokkal szolgált a Szuezbe és Alexandriába egyre nagyobb mennyiségben érkező utánpótlásról és felszerelésről. Rommel korábbi hite most átragadt feletteseire, ő maga pedig kezdte elveszíteni azt. A páncéloshadsereg Földközi-tenger melléki előrenyomulása mámorító hatással volt mindenkire. A vezérkarban szilárdan élt az a meggyőződés, hogy az ilyen messzire eljutott hadsereg El Alameinnél biztosan meg tudja vetni a lábát. Az előző hónapban Berlinből érkezett Warlimont tábornok, a vezérkari főnök helyettese nagyon optimistán nyilatkozott. Kleist tábornok az „A” hadseregcsoport élén hamarosan előrenyomul a Kaukázustól délre eső térségben. A Közel-Keleten az ellenség pozícióit így keletről és nyugatról is veszély fenyegeti. Nem is férhet kétség ahhoz, hogy az Afrika-páncéloshadsereg újra előre fog törni. Mindez persze még augusztusban, Alam Halfa előtt történt. Tervezett elutazása előtt Rommel tett még néhány utat. Elrepült a Siwa oázisba, ahol a helyi főnökök igen lelkesen fogadták, s igyekeztek mindenben a kedvében járni. Ezután Tobrukba utazott, s gratulált az erődítmény védőinek, amiért sikeresen visszaverték az angolok tenger felől indított támadását. Szeptember 22-én azzal adta át a parancsnokságot Stummének (akit ezzel elég kényelmetlen helyzetbe is hozott), hogy ha az angolok megindítanák offenzívájukat, akkor egészségi állapotától függetlenül visszatér Afrikába. Szeptember 23-án Rómába repült, és élénk eszmecserét folytatott Mussolinivel az észak-afrikai hadszíntér helyzetéről. Mussolininek meggyőződése volt, hogy az elkövetkező évben az amerikaiak megpróbálkoznak partra szállni Észak-Afrikában. Ezért tulajdonított hallatlanul nagy fontosságot a Nílus deltavidéke elérésének, és az észak-afrikai helyzet általános megszilárdításának, mielőtt még az amerikaiak megérkeznének. Mint már annyiszor, ezúttal is biztosította Rommelt az üzemanyag-ellátás megjavításáról, és ígéretet tett, hogy „Cavallero marsall minden tőle telhetőt megtesz ennek érdekében”‘. Cavallero bosszúsan jegyezte fel naplójában, hogy a németek

szokásuk szerint most is másokat okolnak nehézségeikért. Rommel Rómából Berlinbe repült, s néhány nap elteltével jelentkezett Hitlernél. A Führernek az volt a véleménye, hogy Rommelnek nem lett volna szabad visszavonulnia Alam Halfánál, de ennek ellenére kitüntető kedvességgel fogadta, elismerő szavakkal gratulált neki rendkívüli sikereiért. Talán Alam Halfa fontos fordulópontot jelentett az észak-afrikai hadjáratban (mint ahogy azt is jelentett), de a német nép Führere számára ez nem jelenthet többet apró megtorpanásnál. Rommel ünnepelt hősként érkezett vissza Németországba, ő volt az észak-afrikai hadjárat nagy virtuóza, a tábornagy, akinek a rendelkezésére álló kicsiny erőkkel majdnem sikerült meghiúsítania az egész Brit Birodalom erőfeszítéseit. Hősnek megfelelő fogadtatásban is részesítették, s berlini tartózkodása idején Göbbelsék házában szállt meg. A Sportpalastban szeptember 30-án hatalmas fogadást rendeztek tiszteletére, melyen részt vettek a Harmadik Birodalom legmagasabb méltóságai is. Megfelelő külsőségek között átnyújtották neki a marsallbotot, de ennél sokkal nagyobb örömére szolgált az az ígéret, mely szerint alapvetően megjavítják csapatai ellátását és utánpótlását. Rommel bátor szavakkal nyilatkozott a sajtónak is. A német katona – mondta –, Egyiptom földjére érkezett. Ahol pedig a német katona megveti a lábát, onnan soha nem űzhetik el többé. Most ez volt az a dolog, amit Németország hallani szeretett. Rommel Németországba történt megérkezése napján Haldert, a vezérkar főnökét felmentették beosztása alól, főképpen azért, mert Hitler elégedetlen volt az Oroszország déli körzetében zajló hadműveletek eredményeivel. Halder Rommel sikereit és az egész afrikai hadjáratot kétkedéssel szemlélte. Most tehát elment, s helyébe Zeitzler tábornok lépett. Rommel ezután a Wiener Neustadttól nem messze lévő Semmeringbe, az osztrák Alpokba utazott. Szeretett volna pihenést, kikapcsolódást, békét találni.

* A belső béke messzire elkerülte. Nyugtalan gondolatai állandóan hadserege körül forogtak. Hitler azt mondta neki, hogy szerinte teljes pihenésre van szüksége, hiszen éppen elég megpróbáltatáson ment keresztül Afrikában. Szóba került, esetleg rábíznák egy hadseregcsoport irányítását az orosz fronton. Rommel viszont nagyon jól tudta, hogy „afrikánereit” veszélyes helyzetben, fenyegető előjelek közepette hagyta magára. Stumménak írt levelében bizakodóan, részletesen beszámolt Hitler ellátással és utánpótlással kapcsolatos ígéreteiről. Mindezek és a vezérkaron belül meglévő, a sztálingrádi előrenyomulással kapcsolatos aggodalmak ellenére a Német Birodalom polgárainak többsége úgy vélte: a háború eseményei kedvezően alakulnak. (Paulus tábornok ugyan már jelentette aggodalmait a kiszögellés méretei miatt, melynek csúcsán az ő 6. hadserege helyezkedett el.) Még el kellett néhány hétnek telnie ahhoz, hogy elkezdődjön az a hatalmas ellentámadás, melynek eredményképpen az angolok és az amerikaiak átvették az uralmat Észak-Afrika partvidékén, s közben bezárult az oroszok gyűrűje is Sztálingrád körül. A legtöbb német számára a nap még ragyogóan sütött. * Semmeringben Rommel hosszú, Stumme nevében írt levelet kapott október 13-án. A közeljövőben jelentős ellenséges offenzívára számítottak. A levélben számos részletre is kitértek. A front olasz szektorában például a védelmi célokat szolgáló aknazár telepítésénél számítottak a korábban zsákmányolt rengeteg angol aknára is, melyek jelentős részéről azonban kiderült, hogy csupán makett. Az ellátás és utánpótlás továbbra is akadozott, de egy védekező ütközet megvívásához talán elegendőnek bizonyul. A tábornagy csak pihenjen nyugodtan, mert a nehézségek ellenére a hadsereg felkészülten várja az angolok támadásait. Stumme tíz nappal korábban Cavallerónak is írt egy levelet, melyben közölte, néhány, még Rommel által elrendelt csapatmozdulatot végrehajtottak, és a hadsereg kész felvenni a

küzdelmet egy frontálisan indított támadás ellen. Ezt követően aztán ismét lehetőség nyílhat egy újabb offenzívára. Egyelőre – folyatta Stumme a levelet –, negyedmillió harckocsielhárító aknát sikerült lerakni, ezzel a gyalogság elleni aknákat is beleértve az El Alameinnél telepített aknák száma eléri a 450.000-et. Október 24-én délután Rommelt felhívta a vezérkar főnöke, Keitel tábornagy. Meg tudná tenni, tábornagy – kérdezte Keitel –, hogy azonnal visszautazik Afrikába? Úgy tűnik, az angolok valami nagyobb offenzívába kezdtek El Alamein térségében, Stumme pedig nyomtalanul eltűnt. Rommel azt válaszolta, kész az utazásra. Este telefonon felhívta Hitler, aki éjféltájban még egyszer telefonált. Először aggodalmát fejezte ki, s az volt az álláspontja, Rommelnek nem szabad félbeszakítania gyógykezelését. De a második telefonjával már megerősítette a hírt, hogy a helyzet valóban komolyra fordult. Kérte Rommelt, amilyen gyorsan csak tud, repüljön vissza Afrikába, s vegye át csapatainak parancsnokságát. Másnap, október 25-én Rommel visszautazott.

TIZENHETEDIK FEJEZET El Alamein 1942. október 23-án este 8:40-kor a német-olasz páncéloshadsereg katonái hirtelen azt látták, hogy a keleti égbolt megvilágosodik, s másodpercekkel később már hallották is a brit tüzérség 456 ágyújának fülsiketítő dörejét. El Alameinnél megkezdődött az ütközet. Erre már régóta lehetett számítani, bár a támadás időpontja és részletei teljesen ismeretlenek maradtak, mert az ellenség igen nagy gondot fordított ezek eltitkolására. A vezérkar értékelése szerint – az ütközet előtt két nappal a vezérkar hírszerző részlegének képviselője látogatást tett a hadsereg főhadiszállásán- az angolok támadására csak valamikor november elején lehet számítani. A hírszerző tiszt azt is megjegyezte, hogy nyolc nappal ezt megelőzően is sor kerül egy kisebb lélegzetű angol támadásra, mely a rádión keresztül az egységekhez eljuttatott kódjelre, a szanitécekre vonatkozó megjegyzésre vette kezdetét. Hasonló jellegű közleményt olvastak be a rádióba október 15-én, és a páncéloshadsereg felderítése figyelemre méltó szakértelemmel és képzelőerővel ennek alapján október 23-ra jelezte az angol támadás megindulását. Nagyon merész, de helytálló következtetésnek bizonyult, s a huszonharmadikán reggel kilenctől az ellenséges táborban bekövetkezett teljes rádiócsend is ezt látszott alátámasztani. És este meg is szólaltak az ágyúk. Rommel egy hónapig távol volt, de ismerte a német-olasz védelem minden részletét. Nem voltak illúziói. Ha az El Alameinnél húzódó vonal mentén kell felvennie a harcot (ennek stratégiai fontosságát a berlini vezérkar többször is kihangsúlyozta), akkor állóháborút, a készletek háborúját kell megvívnia. A kilátások tehát semmi jóval nem kecsegtettek. Először is Rommel nem szerette az ilyesfajta háborúskodást. Másodszor, egy ilyen ütközet győztese minden valószínűség szerint az lesz, aki több anyagi eszközzel rendelkezik, s megfelelően tudja biztosítani az utánpótlást. Ez a valaki pedig minden jel szerint nem Rommel lesz ebben az összecsapásban. Másfajta ütközetre kilátás sem volt. A szárnyak a tengertől

egészen a Kattara-mélyföldig nyúlottak, és a két szemben álló fél erői betöltötték az egész köztes területet. A támadás – legalábbis az első – mindenképpen szemből volt várható. Rommel olasz gyalogoshadosztályainak a lábukon kívül nem állt rendelkezésükre semmiféle szállítóeszköz, s a lábak a sivatagi gyaloglás során hamarabb elfáradnak, mint más körülmények között. Ami még ennél is súlyosabban esett a latba, az Rommel páncélosainak krónikus üzemanyaghiánya volt, mely kizárt mindenféle nagyobb szabású manővert, s mindössze helyi jellegű csapatmozgásokat tett lehetővé. Még ennél is rosszabb volt az, ami egy pillanatra sem hagyta nyugton Rommelt: közben az ellenség teljes légi fölényt vívott ki magának, s ez is döntő mértékben akadályozta Rommel csapatainak mozgását és az utánpótlást. Mindez azt jelentette, hogy ha csapatai a siker legkisebb reményében is fel akarják venni a küzdelmet a támadó ellenséggel, akkor rendkívül jól előkészített és megerősített állásokat kell elfoglalniuk, s tevékenységüket csak alaposan átgondolt, gyorsan végrehajtható ellentámadásokra szabad korlátozniuk. Rommel a későbbiekben számos alkalommal lelkiismeretvizsgálatot tartott, vajon nem lett volna-e szerencsésebb, ha szállítóeszközök nélküli csapatait erős aknazárral védett területen, jóval hátrább helyezi el, az El Alameintől száz kilométernyire lévő Fukától déli irányba. Ebben az esetben a meglévő El Alamein-i (szintén aknazárral védett) vonalra gépesített egységeket – vélhetően a 90. gépesített hadosztályt, a Trieste- és más hadosztályokat – helyezett volna el, melyek szállítását meg tudta volna szervezni, így szükség esetén ezek „elszakadhattak” volna, és a visszavonulás után, másnap rendezett formában, szilárd fallal a hátuk mögött ismét felvehették volna a harcot. A közbülső területeken elhelyezhette volna a páncéloshadsereg koncentrált erőit – a két német és a két olasz tankhadosztályt –, hogy azok a nyílt sivatagban vegyék fel a küzdelmet az ellenséggel. Egy ilyen változat esetleges előnyei ma már csupán spekulációk. Nagyon valószínűtlen ugyanis, hogy a rendelkezésére álló erők és aknakészletek lehetővé tették volna két megerősített állás létrehozását, így az egyik vagy a másik bevétele könnyebb feladatot jelentett volna az ellenség számára, mint az El

Alameinnél létesített védővonal áttörése. Ha gépesített egységeit tette volna el az első vonalba, akkor azok jóval vékonyabb védőövezetet alkottak volna, mint az október 23-án, az adott helyszínen lévő németolasz csapatok, és az ellenség feltételezhetően gyorsabban elbánt volna velük. Ráadásul (s ez már nem elméleti kérdés, hanem szinte biztosra lehet venni) ebben az esetben Montgomery haditerve teljesen más lett volna, s nehezen elképzelhető, hogy nem bizonyult volna olyan hatékonynak, mint az eredeti. A páncéloshadsereget ezért gyalogsági formációban, vonalban állította fel. Közülük a Lungershausen tábornok vezetése alatt álló 164. gépesített hadosztály és a félelmetes Ramcke tábornok 288. ejtőernyős dandárja német volt, s ezek mellé sorakozott fel északon az olaszok öt gyalogoshadosztálya, a Trento, Bologna, Brescia, Folgore és a Pavia, mégpedig Masina, Gloria, Brunetti, Frattini és Scattaglia tábornokok vezénylete alatt. Ezeket az olasz hadosztályokat – a legtöbb esetben ezred és nem hadosztályszinten – német csapategységekkel szőtték át, úgyhogy három német-olasz párost alakítottak ki. Északon a 164. gépesített hadosztály és a Trento, valamint Ramcke dandárjának egyik része és a Bologna-, a másik része pedig a Brescia-hadosztállyal alkotta az említett párost. Délen a Folgore- és Pavia-hadosztályoknak nem sikerült párt találni, mert Rommel nagy szűkében volt német gyalogsági egységeknek. A frontvonal északi fele, a tengerparttól egészen a Ruweisat-gerincvonal déli részéig, Navarrini tábornok XXI. hadtestének védelmi területe volt, déli felét pedig Nebba tábornok X. hadteste védte. A páncéloscsapatokat hasonlóképpen párosította. A frontvonal északi része mögött, a partvonaltól mintegy tizenöt kilométernyire helyezte el a Vaerts tábornok parancsnoksága alatt álló 15. páncéloshadosztályt, valamint a Bitossi tábornok vezette Littoriohadosztályt. Mintegy huszonöt-harmincöt kilométerrel délebbre foglaltatott el állásokat Randow és Aréna tábornok 21., illetve Arietepáncéloshadosztályával. Az utóbbit a németek a legmegbízhatóbb olasz páncéloshadosztálynak tartották, mely a legbátrabb és legmegbízhatóbb bajtársakból tevődött össze. A balszárny mögött, a part közelében, a Sponeck és La Ferla tábornokok parancsnoksága

alatt álló 90. és a Trieste gépesített hadosztályok tartalékban helyezkedtek el. Összességében véve ötszáz (ebből kétszáz német) harckocsit tudott kiállítani Montgomery vélekedése szerint ezer harckocsijával szemben.

Az El-Alameini csata 1942 őszén

Az aknamezőt mintegy tíz kilométeres mélységben telepítették, ennek áttörése Rommel számításai szerint az ellenség meglehetősen sok idejét veszi majd igénybe. Ez idő alatt páncéloserőit az áttöréstől veszélyeztetett frontszakaszra összpontosíthatja. Az aknamezőket előretolt állásokból védték, míg a fő védelmi vonalat alkotó erők egykét kilométeres távolságban, maguk is jelentős – két-háromezer méter széles – mélységi védelmet alkotva helyezkedtek el az aknamezőktől nyugatra. Rommel tudta, hogy az ellenség nagy erőkkel kísérli majd meg a frontvonal áttörését. Felderítőcsoportokat és kutyás járőröket

helyezett el az előretolt állásokba, melyeknek azonnal jelezniük kellett, ha az ellenség megközelíti az aknamezőket. Felderítése számszerűen elég pontosan felmérte az ellenséges erőket. Az ellenséges csapategységek azonosító számait és elhelyezkedését szintén sikerült meglehetős pontossággal megállapítani, de különben az e téren becsúszott tévedéseknek nem volt túlságosan nagy a jelentőségük. A brit rádióforgalom nagyszerű védelemmel és kitűnően működött. Október folyamán a járőrök ejtettek néhány angol hadifoglyot, és az általuk szolgáltatott adatokkal részben ki lehetett egészíteni az ellenség hadrendjéről rendelkezésre álló ismereteket, de ezen a téren Rommelt nem érte sok meglepetés. Nem okozott meglepetést az ellenséges tüzérség támadása sem, amikor a lövegek elkezdték ontani a tüzet. * A tüzérségi támadást a már napokkal korábban felerősödött légitámadások előzték meg, és ezek az esetek túlnyomó többségében el is érték a tervezett hatást, mert sikerült meggátolniuk, hogy a német tüzérség ellentámadásba kezdjen, és komolyabban veszélyeztesse az angolok utánpótlási és összeköttetési vonalait. Este kilenc órakor megindultak a támadó hadosztályok. Aknaszedő csoportjaik jól szervezetten, hatékonyan működtek. Gyalogságuk a német előretolt állásokat támadta, ezzel utat nyitott az angol páncélosegységeknek kijelölt célpontjuk, a nyílt sivatag felé. Ahogy múltak az órák, világossá vált, hogy az ellenség főcsapásának iránya a Miteiriya-gerinctől északra, a 164. és a Trento-hadosztályok által tartott frontszakasz ellen irányul. Úgy tűnt, a támadás egy viszonylag keskeny frontszakaszon indult meg, s a támadó csapatok a sötétben ráadásul még homok- és füstfelhőbe is burkolóztak. A Wimberly tábornok parancsnoksága alatt álló 51. skót hadosztály a skót dudások zenéjére indult támadásba, ugyanúgy, ahogy két hónappal korábban Alam Halfánál Bismarck is kiállította vérpezsdítő indulókat játszó zenekarát a 21. páncéloshadosztály megindulása előtt.

Október 24-én hajnalban az ellenség még jóval védett területen kívül helyezkedett el, nem került sor áttörésre, kitörésre. Jelentések érkeztek ugyan, melyek szerint néhány olasz egység soraiban kezd eluralkodni a pánik, északon pedig a 164. hadosztály két zászlóalja minden jel szerint teljesen megsemmisült. Az ellenség már vagy nyolc-tíz kilométeres mélységben behatolt a védelmi vonalba. Messze délről szintén az ellenség erőteljes támadásairól és az aknamezőkre történő behatolásáról érkeztek híradások. Montgomery mesterien alkalmazta a németek megtévesztésére szolgáló elterelő hadmozdulatokat, melyekkel jórészt sikeresen álcázni tudta a főcsapás valódi irányát. A kialakulóban lévő zavaros helyzetben a hadsereg parancsnoka, Stumme tábornok elindult a 15. páncéloshadosztály főhadiszállása felé, hogy pontosabb képet szerezzen az eseményekről. A kövér testalkatú, igen tapasztalt Stumme nem örvendett a legjobb egészségnek. Másnap találtak rá holtan: egy angol légitámadás során szívrohamot kapott. A támadás sávjában lévő aknamezőkön és azok mögött hatalmas zűrzavar uralkodott, heves csatározások folytak, de az Afrika-páncéloshadsereg tartotta a védelmi vonalat. Még tartotta. * Október 25-én este, amikor már két teljes napja tartott az ütközet, Rommel is megérkezett a hadsereg főhadiszállására. Azon a reggelen repült el Rómába, ahol tizenegy órakor a német összekötőtiszt, Rintelen fogadta. Közölte vele, hadserege üzemanyaghelyzete ismét kritikussá vált, mert október 26-án a szövetségesek elsüllyesztettek egy 16.000 tonna üzemanyagot szállító tartályhajót. A jelek szerint a csapatoknak mindössze három napra elegendő üzemanyag áll a rendelkezésükre. A helyzet lényegesen rosszabb volt annál, mint amire Rommel elutazása előtt számított, de a Rintelennek tett szemrehányásokon és panaszokon kívül vajmi keveset tudott csinálni. Rómából Rommel Kréta szigetére repült, ahol délután három órakor találkozott Afrika repülőfőnökével, Waldau tábornokkal, aki tájékoztatta őt a legfrissebb eseményekről. Stumme holttestét ekkorra már megtalálták, s jelenleg az Afrika-hadtest újonnan érkezett parancsnoka, Thoma tábornok vette át az egész hadsereg parancsnokságát.

Rommel az észak-afrikai Quasada repülőtéren ért földet, ahol azonnal átült a saját Storchába, amivel egészen besötétedésig keleti irányba repült, majd leszállt, s beült a kocsijába. Fél órával éjfél előtt érkezett meg a hadsereg főhadiszállására, ahonnan azonnal rádióüzenetet küldött az összes csapattest számára: „Újra átvettem hadseregem parancsnokságát. Rommel.” Gesztusa nyilvánvalóan arra irányult, hogy növelje csapatai bizalmát, s minden valószínűség szerint ez sikerült is neki. Mindezzel együtt Rommel továbbra is beteg volt, nem érezte jól magát. Másnap reggel nyolc órakor Westphal tájékoztatta a kialakult helyzetről. A térképek alapos áttanulmányozása során azonnal látta, az ellenség az áttörés közvetlen küszöbén áll. A legveszélyeztetettebb körzetnek egy Tel El Aqqaqirtól három kilométernyire lévő, 28-as számmal jelölt védelmi szakasz látszott, mely pontosan a két északon lévő, a Littorio- és a 15. páncéloshadosztály közé esett. A 28-astól néhány kilométernyire délkeleti irányban volt az északnyugatról délkelet felé, tizenöt kilométeres hosszúságban futó Miteiriya-gerinc északi végződése, melyről kiderült, már az ellenség kezére került. Október 25-én a 16. páncéloshadosztály többször is támadást intézett a 28-as szakasz környékén elhelyezkedő Miteiriyától nyugatra indítandó támadásra készülő ellenséges harckocsik ellen. Mindkét állás már a fő védelmi körzetben, nem messze az északi kereszteződéstől helyezkedett el. Ezen támadások során a hadosztály súlyos veszteségeket szenvedett, s korábbi 119 harckocsijából összesen csak harmincegy maradt harcképes. Ez valóban „anyagháború” volt, de a veszteségek ellenére a körzet még éjfélkor is az ellenség kezén volt. [El Alamein: támad a brit gyalogság] Rommel legfontosabb teendője az összes rendelkezésére álló páncéloserőnek az északi középső térségben, Miteiriya körzetében való összpontosítása volt a támadó angol egységek ellen. A védelmi hadműveletek végrehajtására vonatkozó parancsok egy része ellentámadások indítására is vonatkozott, különösen a parti sáv, a Ruweisat mindkét oldala és a déli irányban lévő Deir El Munassib

térségében. A kritikus helyzet a Ruweisattól legalább tizenhét kilométernyire alakult ki, tehát Montgomery megtévesztő hadmozdulatai eredményesnek bizonyultak. Rommel tisztában volt vele, az erők összevonása és az ellentámadás megindítása nem fog könnyen sikerülni, s drága árat kell érte fizetnie, hiszen az ellenséges légierő szünet nélkül szórta bombáit, s támadásaik pontosságának fokozása érdekében éjszaka világítórakétákkal világították be a támadásra kiszemelt területeket. Az ellenség a frontvonal középső, északi szakaszán egy kiszögellést hozott létre, és hogy ezt fel lehessen számolni, ahhoz be kell vetnie minden rendelkezésére álló erőt. Egy nappal azután, hogy ismét átvette a hadsereg parancsnokságát, Rommel már személyesen irányított minden rendelkezésére álló fegyvert és erőt a 15. és a Littorio-páncéloshadosztályoktól a veszélyeztetett körzetbe. Kiadta a parancsot a 90. gépesített hadosztálynak is, induljanak meg délkeleti irányba a kérdéses térség felé. Rommelnek ez a napja a Miteiriya körzetében folytatott heves harcok jegyében telt el, ahol az ellenséges légierő és tüzérség csapása ezúttal is nagy áldozatokat követelt. A főcsapás iránya már minden kétséget kizáróan erre a területre összpontosult, melyhez nagyban hozzájárult saját hadrendje is, mellyel két hadosztály között megosztott felelősségű térséget alakított ki. El kellett fogadnia a tényt, hogy az angol páncéloserők túlságosan magasnak találják azt az árat, melyet a Miteiriya-gerinctől nyugati irányba történő további előrenyomulásért kellene fizetniük. Montgomery ezért úgy döntött, védelembe vonul, és mind nyugati, mind pedig északi irányban kiszélesíti állásait, felkészülve egy északi irányba végrehajtandó újabb támadásra, melyet ebből a körzetből október 28-án éjszaka kívánt megindítani. Rommel még mindig nem volt biztos az ellenséges főcsapás irányának megváltozásában, s továbbra is szemmel tartotta a középső térséget, melynek környékén az ütközet középpontja kialakult. Tudta, hogy az ellenség nyugati irányba indított támadását sikerült megállítania, de azzal is tisztában volt, hogy ez a támadás

megismétlődik, s a rendelkezésére álló erők kevésnek bizonyulnak egy ellentámadás megindításához. Sőt, miután a front déli szakaszáról teljesen elvonta a páncéloserőket, ha az ellenség támadásának a súlypontja közben áttevődik a déli frontszakaszra, akkor már nem áll elegendő üzemanyag a rendelkezésére, hogy visszaküldje őket eredeti körzetükbe. Másnap, október 27-én a kora hajnali órákban az ellenséges páncéloserők a 28-as szakasztól kiindulva támadást indítottak délnyugati irányba. A védelemnek ezt a szektorát érezte Rommel a legveszélyeztetettebbnek, s a támadásra helyi jellegű ellentámadással, páncélos csapattesteiből összeállított erőkkel, személyesen irányítva a küzdelmet, egy rövid ellencsapással válaszolt. Az ellenséges támadás Montgomery azon kísérletének egyik részét alkotta, hogy kiszélesítse és megszilárdítsa állásait a 28 körzetben, mely mögül az angol páncéloserőknek még virradat előtt meg kellett volna indulniuk. Ami végül ebben a térségben bekövetkezett, az nem volt más, mint a páncéloshadsereg fő védelmi állásainak megőrzéséért folytatott harc, amit Montgomery „felmorzsolásnak” nevezett. Montgomery 27-én éjszakára már feladta a 28-as térségben nyugat felé történő előrehaladásának terveit. Rommelnek egy pillanatra sikerült őt megállásra kényszerítenie. Rommel viszont kénytelen volt páncéloshadosztályainak bizonyos elemeivel is védelmi állásokat elfoglaltatni azon a helyen, ahol rés keletkezett a védelmi vonalban, s amelyeken keresztül az ellenség akadálytalanul előretörhetett volna. „Senki nem tudja elképzelni – írta Lucynak azon a napon –, mekkora teher nehezedik rám.” Másnapi levelében a következőket írja: „Ha nem hagynám el élve ezt a helyet, akkor szeretném megköszönni neked és fiunknak mindazt, amivel boldoggá tettétek az életemet.” Meggyőződése szerint a kialakult válságot az otthoni vezérkar nem mérte fel, ezért úgy döntött, egyik törzstisztjét, a megfelelő fellépésű pártembert, Berndtet Berlinbe küldi, hogy személyesen a Führernek tegyen jelentést a helyzetről. Rommel még mindig abban bízott, ha Hitler személyesen tőle kapja az üzenetet, akkor megérti a

hallottakat. Közben a szövetségeseknek sikerült egy másik üzemanyagot szállító tartályhajót is elsüllyeszteniük. Rómában Mussolini közölte Cavalleróval, hogy az afrikai hadsereg üzemanyagproblémája „éjjelnappal a máját marcangolja”. Ennek ellenére Rómában bizonyos körök kétkedéssel ítélték meg Rommel nehézségeit. Ebben az időben Kesselring és Göring is Rómában tartózkodott, s az utóbbi azt a megjegyzést tette, Rommel talán túlságosan is az elmúlt napok eseményeinek hatása alá került. * Október 28-án este kilenc órakor az ütközet már öt viharos napja tartott, mikor a páncéloshadsereg ismét egy koncentrált tüzérségi össztüzet hallott nyugatról és északról, a Hill 28 irányából. Ez volt az előjátéka Montgomery következő jelentős hadmozdulatának, a Morshead tábornok vezetése alatt álló 9. Ausztrál-hadosztály támadásának, mely a német-olasz védelmi vonalak északi körzeteire szándékozott csapást mérni. Ezt kellett két nappal később követnie egy másik támadásnak, melyet a part menti körzetekben akart megindítani. Ez a két egymást követő hadművelet számítása szerint egy nagyobb áttörést eredményez a frontvonal északi szakaszán. Rommel számításai szerint a támadás súlypontja az északi védelmi vonalra irányul, s nem tartotta valószínűnek, hogy ez megváltozzon. Az Ariete-hadosztály kivételével minden ellentámadásra alkalmas erejét ő is a frontvonal északi körzeteiben összpontosította. Az ellenség olyan döbbenetes légifölényt vívott ki magának, hogy a Luftwaffe gépei felszállásra is alig voltak képesek. Az ütközet első napjától kezdve a Királyi Légierő gépei minden nehézség nélkül állandó ellenőrzésük alatt tartották az összes német felszállópályát. A tüzérségi támadást követően Rommel értesült az ellenség egy másik, éjszaka végrehajtott félelmetes erejű támadásáról. Mindig is csodálta Montgomerynek azt a szokását, hogy nagy előszeretettel veti be éjszaka a gyalogságot. Ezt a támadást az ausztrál gyalogság hajtotta végre, melynek harci erejét amúgy is rendkívül nagyra becsülte. Hamarosan arról értesült, hogy az ellenséges

támadás sikerrel járt, s a 164. hadosztály egyik zászlóalját és egy olasz vadászzászlóaljat a támadók gyakorlatilag lehengereltek. A nap folyamán kapott egy parancsot, melynek értelmében a védelmi vonalak mögött elfogott támadók nem tekinthetők hadifogolynak, ezért a helyszínen ki kell végezni őket. Rommel, hírszerző tisztje szeme láttára égette el a parancsot. Nagyon közeledett az az időszak, amikor már helyes következtetéseket tudott levonni az ilyen parancsokból; egyelőre megelégedett azzal, hogy figyelmen kívül hagyja és megsemmisíti őket. Néhány óra elteltével, október 29-én kora reggel Rommel fel-alá járkált a főhadiszállásául szolgáló fedezékben, közben riasztó gondolatok foglalkoztatták. Tudta, az El Alameinnél lévő állások teljesen védhetetlenné váltak. Rádión keresztül üzent Cavallerónak, hogy ha sürgősen küld hatezer kiképzett és jól felszerelt katonát, valamint biztosítja az utánpótlást, akkor tovább tudja tartani magát. De ő is tisztában volt azzal, hogy ezek az üzenetek pusztába kiáltott szavaknál nem jelentenek többet. Ennek ellenére Montgomerynek még sehol sem sikerült áttörnie a frontvonalat, s páncélosait sem tudta kijuttatni a nyílt sivatagba, ahol a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló üzemanyag és a harckocsik számbeli túlsúlya Rommel taktikai fölénye ellenére meghozta volna számára a győzelmet. A német-olasz védelmi vonal már helyrehozhatatlanul részekre tagolódott, s ez nem egyedül az ausztrálok legutóbb indított támadásának eredményeként következett be. A védelmi vonal összeomlása csak idő, s minden jel szerint igen rövid idő kérdése volt. Legvalószínűbbnek az látszott, északon kerül majd sor az áttörésre, ahol az ausztrálok most is nagyon keményen harcoltak. De ez máshol is bekövetkezhetett, akár Miteiriyától nyugatra is, ahová az előző támadás teljes súlya nehezedett. Hogy valahol megtörténik, ahhoz már semmi kétség sem férhetett. Rommelnek nem volt elegendő ereje ennek

megakadályozására. Az anyagi erőknek ebben az ütközetében az ellenség mind a rendelkezésére álló eszközök, mind pedig a létszám tekintetében felülmúlta az ő lehetőségeit és erőit. Ha az üzemanyaghelyzet, a rendelkezésére álló harckocsik száma, valamint a terepviszonyok egyáltalán lehetővé tettek volna egy aknamezőkön túli ellencsapást, az ellenség légifölénye ezt meghiúsította volna. Felmorzsoló, pusztító, kifárasztó hadművelet volt ez, melyet csak az első világháború nyugati frontján kialakult helyzettel lehetett összehasonlítani. Montgomery, hatalmas mennyiségű élőerőt és nehéztüzérséget koncentrált, s addig püfölte az ellenfelet, amíg a front egyik szakasza össze nem omlott, s ezen áthatolva ki nem vívta a győzelmet. [Winston Churchill is meglátogatta az El Alamein környékén harcoló brit csapatokat] Rommel tudta, fel kell készülnie a visszavonulásra. Ezt akkor kell megkezdenie, amikor az ellenség nyomása már akkorára nő, hogy bármelyik pillanatban áttörheti a frontot, de még azelőtt kell megtennie, mielőtt ez ténylegesen be nem következik. A dolog szinte lehetetlen vállalkozásnak ígérkezett, hiszen nem állt rendelkezésére elegendő szállítóeszköz az olasz hadosztályok hátravitelére, s viszolygott még a gondolattól is, hogy sorsukra hagyja őket. Erősen kötődött olasz katonáihoz is, tudta, milyen hősiesen harcoltak a kilátástalan túlerővel szemben, olyan körülmények közepette, amikor nagyon kevés katona képes bármit is elérni, ráadásul olyan ügy érdekében, mely iránt köztudomásúan nem lelkesedtek különösképpen. Most sokukra hadifogság várt, és mindezért őt terheli a felelősség. A visszavonulás az ellenség nyomasztó légifölénye miatt nem alakulhatott át hadműveletté sem. Gyorsan kell majd végrehajtani, s minél előbb újra megerősített, védhető állásokat kell elfoglalni csapataival. Úgy döntött, hogy a célra megfelelőnek látszik az El Alameinnél lévő védelmi vonaltól mintegy száz kilométernyire lévő, már előre megtekintett Fuka térsége. Október 29-én este tizenegy órakor érkezett a hír, hogy a Louisiana tartályhajót a szövetségeseknek

szintén sikerült megtorpedózniuk. A páncéloshadsereg számára az életet jelentő fonal ezzel megszakadt. * Az ausztrálok október 28-án éjszaka északi irányba indított támadása nagyon lassan haladt előre. Bizonyos körzetekben sikert értek el, más helyeken viszont a támadás hatalmas zűrzavart, élőerőveszteséget, iránytévesztést eredményezett. Mindez Montgomery számára meglehetős csalódást okozott. Az ausztrálok sikeres támadása volt ugyanis az előfeltétele következő jelentősebb hadmozdulatának, a Freyberg tábornok Új-Zéland-hadosztályával a partvonallal párhuzamosan, nyugat felé indított támadásnak. Montgomery mindenesetre továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy az ausztrálok október 29-én is folytassák a támadást. Ez is részét alkotta annak a „felmorzsoló” hadműveletnek, melyet még mindig szükségesnek tartott ahhoz, hogy jelentős, befoltozhatatlan rést üssön a német védelmi vonalakon. Egy efféle anyagháborúban rendkívül fontos, hogy a parancsnok célkitűzéseinek megfelelően, a beosztott parancsnokok véleményétől és gyakran az áldozatok számától függetlenül is kitartson a terv mellett; Montgomery ezzel tökéletesen tisztában volt. Az est folyamán Rommel törzsét sikerült egy teljesen megmagyarázhatatlan, hamis információval némileg félrevezetni. Este hat órakor üzenet érkezett az olasz Commando Supremótól. A rádiófigyelés jelentése szerint sikerült azonosítani két, a Kattaramélyföldön déli irányba haladó angol hadosztályt. A jelentés szerint elérték a Mersa Maruthtól déli irányba, száz kilométernyire lévő térséget, s ezzel sok-sok kilométerrel a páncéloshadsereg jobbszárnya mögé kerültek. Rommel felderítőszolgálata ezt fölöttébb valószínűtlennek tartotta, és a Luftwaffe egyik ritka felszállása során hamarosan meggyőződött róla, mindez nem más, mint bődületes ostobaság. Rommel közben elrendelte a Fuka térségében lévő állások alapos felderítését. Kiadta a parancsot, hogy a 21. páncéloshadosztályt, mely eddig a frontvonalon keletkezett réseket tömködte be, október 30-án

váltsa fel a Trieste-hadosztály, így a 21. hadosztály a keze ügyében, manőverezésre készen állt. Továbbra is fokozott figyelmet szentelt a frontvonal északi szakaszának, mely egy frontálisan indított, a partvonal mentén végrehajtott támadással szemben igen érzékeny lett volna. Montgomerynek eredetileg ez is volt a terve, de – és erről Rommel nem tudhatott – megváltoztatta elképzeléseit. Montgomery új terveket kovácsolt: nagy hozzáértéssel és szakértelemmel a támadás súlypontjának ismételt megváltoztatása mellett döntött. Mikor október 31-én reggel Rommel arról értesült, hogy az angol harckocsik kijutottak a part menti útra, akkor azonnal kocsiba ült, és régi stílusának megfelelően a 21. páncéloshadosztály és a 90. gépesített hadosztály csapattesteivel maga szervezte és indította meg az ellentámadást. Kemény ellenállással találta magát szembe, de kicsit később mégis sikerült az ellenséget a partvonallal és a partvonalon haladó úttal párhuzamosan futó vasútvonal mögé, déli irányba visszaszorítani. Rommelnek már csak kilencven német, és száznegyven olasz harckocsija maradt. Meglehetős pontossággal azt feltételezte, az angolok még mindig nyolcszáz harckocsival rendelkeznek. Esélyei egyre romlottak. Állásai a végletekig elgyengültek, az El Alameinnél lévő védelmi vonal már nem volt más, mint egy vékonyka, egyenetlen kéreg. * Az El Alameinnél folytatott harcok csúcspontját jelentő hadműveletet az angolok „Túltöltésnek” nevezték. Ezt a nevet viselte tehát Montgomery újabb haditerve. A támadást október 31-én éjszaka kívánták megindítani, de aztán huszonnégy órával mégis elhalasztották. Ismét hatalmas, félelmetes erejű tüzérségi előkészítés után az angolok november 2-án éjszaka egy órakor indultak meg egy négy kilométeres frontszakaszon az egy páncélos dandárral megerősített Új-Zéland-hadosztállyal, valamint az 50. és az 51. hadosztályok egy-egy dandárjával. A támadásnak az volt a célja, hogy a német védelmi vonalban végleg rést üssenek. Ezt követően a brit páncélosegységek a sikeresen előnyomuló gyalogság mögött felsorakoznak, majd előretörnek a Rahman-vonal és Tel El Aqqaqir

irányába, a nyílt sivatag felé. A hadművelet során a nyugati irányba történő csapást a Trieste-hadosztály néhány csapattestére és a 164. Hadosztály maradék egységeire kívánták mérni. Montgomery a legújabb és pontos felderítési adatok birtokában tehát eredeti elképzelésénél kissé délebbre helyezte át a támadás súlypontját. Rommel az előző napot, november 1-jét az északi körzetben töltötte. Megerősítette a védelmet, és élére állt az ausztrálok északi áttörése ellen indított ellentámadásnak. Az éjszaka folyamán csak zavaros és bizonytalan jelentéseket kapott, de hajnalra már sikerült többé-kevésbé pontos képet alkotnia arról, honnan fenyegeti a legnagyobb veszély. Úgy döntött, a lehető leghamarabb ellentámadást indít a Freyberg gyalogosainak előrenyomulása következtében létrejött, nyugat felé mutató kiszögellés ellen. Egy félkör alakban, az Afrika-hadtesttel végrehajtott támadás mellett döntött. A 21. páncéloshadosztály északról, a Littorio- és a Trieste-hadosztályokkal megerősített 15. páncéloshadosztály pedig nyugatról és délnyugatról indítja meg a támadást. Kiadta a parancsot az Ariete-hadosztálynak is, vonuljanak északi irányba. Frontvonalának déli szakasza ezzel páncéloserő nélkül maradt. A délelőtt folyamán nagyon feldühítették azzal a jelentéssel, mely szerint egy feltűnő, vöröskeresztes jelzéssel ellátott sebkötöző helyet az angolok bombáztak. Parancsot adott, hogy az elfogott ellenséges tiszteket tekintsék túsznak a további hasonló lépések meggátlására, s ezt közöljék az angolokkal is. Ilyesfajta barbár lépésekre nagyon ritkán került sor a sivatagi háborúban, s ez is tanúsítja, mekkora feszültség uralkodott el az ellenséggel általában megkülönböztetett lovagiassággal viselkedő Rommelen. Az angol kiszögelléssel szemben felállított német páncéltörő egységek jelentős veszteségeket okoztak a már előretörni készülő és az előrenyomult gyalogság által biztosított területen áttörésre parancsot kapott brit páncélos erőknek. Rommel november 2-án délelőtt indította meg ellentámadását a kiszögellés ellen, melyről a megfejtett rádióüzenetek alapján Montgomeryt már jó előre tájékoztatták. A tábornagy hitelt adott az információnak, s azonnal közölte is Freyberggel, fél tíztől készüljön fel az ellene indított támadásra. Rommel figyelmét egy időre elvonta az eseményektől a Commando

Supremótól kapott hír, mely szerint egy jelentősebb ellenséges erő „valahol a front mögött” partra szállt. Az adott pillanatban nem sokat tudott kezdeni a hírrel. Jelenleg minden energiáját a brit kiszögellés és az ellene indítandó támadás előkészületei kötötték le. [Brit Matilda harckocsik a német-olasz védővonal áttörésére indulóban] Rommel páncéloserői ekkorra már jelentősen meggyengültek, és estére az Afrika-hadtestnek mindössze harmincöt harckocsija maradt. Akkorra már azt is tudta, hogy bár komoly veszteségeket okozott az angoloknak, de egy pillanatig sincs esélye a kiszögellés felszámolására, és egyáltalán nem tudta befolyásolni Montgomery elképzeléseit. Jóllehet helyi és ideiglenes megoldást tűzött ki célul, mégis be kellett látnia, az ellentámadás nem járt sikerrel. Az angolok könnyűszerrel pótolni tudták elvesztett harckocsijaikat. A hadserege által október 23-a óta kínos-keserves erőfeszítések árán tartott védelmi vonalat végül sikerült az angoloknak áttörniük, s a korábban sikerrel védett területek Freyberg kezére kerültek. Az Afrika-hadtesttől érkezett jelentés szerint a Littorio-hadosztályon teljesen eluralkodott a pánik, lehetetlen volt többé kézben tartani. Hasonló jelentések érkeztek a Trieste-hadosztállyal kapcsolatosan is. Rommelnek a Rahman-vonal mentén felállított, páncéltörő egységekkel megerősített vékonyka védelmi vonalát Montgomery kénye-kedve szerint akkor törheti át, amikor rászánja magát egy újabb, nyugati irányba történő, összehangolt előrenyomulásra. Rommel tisztában volt vele, ez már a véget jelenti. Az elmúlt negyvennyolc órában fokozatosan ritkította a páncéloshadsereg utóvédjét. Most már tudta, eljött az a pillanat, melynek bekövetkeztét már napokkal ezelőtt is elkerülhetetlennek tartotta. A védelmet néhány óránál tovább semmi esetre sem lehetett tartani. Most az a kötelessége, hogy mentse, ami menthető. Meglehetős pesszimizmussal ítélte meg, hogy ez vajon mennyire sikerül neki, és november 2-án este jelezte az olasz vezérkarnak, hogy csak gépesített alakulataival tudja az elszakadást végrehajtani, ezért nagyon valószínű, hogy szállítóeszközök híján az olasz gyalogság jelentős részét kénytelen lesz

hátrahagyni. Tudta, Rómában minden bizonnyal túlzott derűlátással ítélik meg a helyzetet, s abban bízott, rádióüzenete talán eljut Hitler Rastenburgban lévő háborús főhadiszállására is. November 2-án éjszaka tehát a német és olasz gyalogság megkezdte menetelését nyugati irányba. Másnap reggel Rommel számvetést készített. Az Afrikahadtestnek mintegy harminc harckocsija maradt. Abban bízott, ha maradék páncélosaival a lehető leglassabban vonul vissza, s területet próbál védeni az előrenyomuló ellenséggel szemben, és közben elkerüli a bekerítést, akkor elég sokáig tudja húzni az időt ahhoz, hogy a védelmi vonalból legalább néhány gyalogoshadosztály el tudjon szakadni és vissza tudjon vonulni. Ha Montgomery helyében lett volna, s rendelkezett volna Montgomery anyagi eszközeivel és ismereteivel, akkor Rommel, amint megtudja, hogy ellenfele kivonta páncélos erőit a frontszakasz déli körzeteiből, akkor páncéloserőinek teljes súlyával előretört volna déli irányba, hogy kierőszakolja a védelmi vonal másik helyen, délen történő végleges összeroppantását. Ezután nagy, koncentrált támadást indított volna északnyugati irányba, hogy bekerítse ellenfelét. Montgomery eredetileg ezzel a változattal is számolt, de most eszébe sem jutott egy ilyen manőver. Északon azt a típusú csatát vívta, melyet előre megtervezett, ha nem is pontosan úgy, ahogy tervezte. Az erőviszonyok folyamatosan és egyre növekvő ütemben az ő javára változtak. Apránként akarta felőrölni az ellenséget, és szó sem lehetett semmiféle bekerítésről. [Brit katonák egy sebesült német foglyot támogatnak saját állásaik felé] Rommel számára az ütközet már elveszett. Délelőtt fél tizenkettőkor közvetlen rádiókapcsolatba lépett a berlini vezérkarral. Közölte, az elmúlt huszonnégy óra folyamán az ellenség négy vagy ötszáz harckocsival támadva tizenöt kilométeres mélységben és tíz kilométer szélességben áttörte a védelmi vonalát. Azt is tudtul adta: a harcok során akkora veszteségeket szenvedett, hogy egy összefüggő, védelemre alkalmas frontszakasz további fenntartása már nem lehetséges. Az olasz csapatok harci értéke a nullára csökkent, s

egymás után hagyják el az állásaikat. Rádión keresztül Rommel azt is kifejtette, hogy bár tökéletesen tudatában van az El Alameinnél létesített védelmi vonal stratégiai fontosságának, de már csak mobil hadmozdulatokkal (természetesen a gyors visszavonulást értette ez alatt) lehet az ellenség előrenyomulását lelassítani, s drága árat fizettetni vele az elfoglalt területekért. A hadmozdulatok végén új védelmi állásokat lehetne elfoglalni a Fukától délre eső körzetekben. Kérte tervei jóváhagyását. Tudta, éppen annyi üzemanyaga van még, hogy hadseregével vissza tud vonulni Fuka térségébe. A november 3-án délután fél kettőkor Hitlertől kapott rádióüzenet egyáltalán nem arra a kérésére válaszolt, hogy hagyják jóvá elképzeléseit. Hitlernek ez a rádiótávirata fordulópontot jelent Rommel életében és felfogásában is. Hitler mindeddig nyilvánvalóan megbízott Rommelben. Mikor a bátorság, a nagy tét érdekében való kockázatvállalás fontosságát hangoztatta, akkor Hitler mindig támogatta. A múltban hosszú, bizalmas beszélgetéseket folytatott Hitlerrel, és tudta, Hitler igen nagyra tartja véleményét, meg van győződve a hűségéről. De Hitler válasza ez volt: „Egy tapodtat sem hátrálni!” Rommel azonnal tudta, ez hadműveleti javaslatának teljes visszautasítását, hadseregének halálos ítéletét jelenti. Egyértelmű, határozott parancs volt az, ami válaszul érkezett. „Ami pedig a csapatait illeti – fejeződött be Hitler rádióüzenete –, nem mutathat számukra más utat csak azt, ami a győzelemhez vagy a halálba vezet!” – Montgomery is nagy érdeklődéssel olvasta ezt az üzenetet. Rommel huszonnégy órát tépelődéssel töltött, s ezekért az elvesztegetett órákért később keserű szemrehányásokat tett magának, emiatt aztán a másnap kora reggel a helyszínre látogató Kesselring is megmosta a fejét. November 3-án este magányosan, megtörten föl s alá sétált a sivatagban, amíg Westphal tapintatosan oda nem rendelt mellé egy törzstisztet, hogy társasággal szolgáljon a főparancsnoknak. Rommelből most már minden diszkréció és visszafogottság nélkül áradt a szó. Elmondta, ha a hadsereg a jelenlegi helyén marad, akkor

három nap alatt teljesen megsemmisül. Hitler – jelentette ki Rommel meggyőződéssel – egyszerűen holdkóros álmokat kerget, és önfejűségével az utolsó német katona elpusztulását és egy napon majd Németország teljes megsemmisülését okozza. Másnap reggel Kesselring közölte Rommellel – akinek, ha megkésve is, de jól jött egy másik vélemény is ebben a válságos helyzetben –, hogy nem szükséges Hitler parancsához betű szerint ragaszkodnia. Kesselring tudta, hogy Hitler igen nagyra becsüli Rommelt, s Rommelnek is szinte delejes hatása van a Führerre. Kesselring egy nagyon nehéz pillanatban biztatta arra Rommelt, ne engedelmeskedjen a parancsnak. Szerencsére az ellenfél is inkább számító módon, mint dinamikusan viselkedett az előrenyomulás során. Valami kis frontszakasz még tartotta magát a Rahman-vonal környékén, ahol – mint ahogy Rommelnek elmondták – reggel nyolc órakor húsz német harckocsi tartóztatott fel kétszáz angol páncélost. Rommel már meggyőződése szerint cselekedett. Már napok óta fontolgatta ezt a lépést, de most Berndtet azonnal Németországba küldte. Reményei szerint Berndt a kapcsolatain és közvetítőkön keresztül talán meggyőzőbben tudja ismertetni a reális helyzetet, mint ahogy ő a rádióüzenetekkel ezt meg tudta tenni. Rommel később azt is feltételezte, hogy a kérdéses parancs megszületését főképpen propagandisztikus meggondolások motiválták, de bárhogy is volt, ezt a legfelsőbb parancsot ezúttal a rá egyáltalán nem jellemző módon kezelte. Ismét küldött egy rádióüzenetet Hitlernek, majd kiadta a parancsot az Afrika-hadtestnek, hogy „nincs visszavonulás”, és közölte Thomával, tartania kell magát a parancshoz. Thoma erre kérdés formájában adta meg a választ, hogy „ugye apróbb visszalépések azért még elképzelhetők?” (Ezek az apróbb visszalépések már több napja folytatódtak.) Rommel erre beleegyezését adta, majd sietve kijelentette, a hadseregnek tartania kell magát. Törzskarának több tagja is hallotta ezt követő hangos megjegyzését, mely szerint „A Führer teljesen holdkóros!” Ezután egy teljesen értelmezhetetlen parancsot adott ki, mely szerint a visszavonulást le kell állítani, de ugyanakkor a frontvonalon csak annyi ember maradhat, akiket a rendelkezésre álló szállítóeszközökkel hátra lehet vinni.

[A brit csapatok nagyon sok német páncélost semmisítettek meg] Rommel már a maga útját járta. A legfelsőbb paranccsal való szembeszegülés vagy engedetlenség teljesen idegen volt tőle. Annak ellenére, hogy mindig is kiállt saját igaza mellett, és szerette a maga útját járni, egész élete az engedelmességen alapult. Az ésszerű engedelmességen, a tények teljes feltárásán alapuló engedelmességen, azon az engedelmességen, mely adottnak vette, hogy aki a parancsot kiadja az legalább annyira tisztában van a helyzettel, mint ő maga. És a Führer volt a Birodalom fegyveres erőinek főparancsnoka, azoké a fegyveres erőké, melyek történelmük során talán most kerültek minden fronton a legveszélyesebb helyzetbe. November 4-én délután háromkor Rommel mindezek ellenére kiadta a parancsot a visszavonulásra, és erről tájékoztatta Berlint is. Rómában a vezetés egyáltalán nem fogta fel a kialakult helyzetet, s Mussolini november 2án még ilyen üzenetet küldött Rommelnek: „A Duce parancsoló szükségszerűségnek tartja a front bármi áron történő tartását.” Rommel rádióüzeneteit látva Cavallero erre megjegyezte: „Ha Rommel visszavonul, akkor a hadsereg elveszett!” Rommel két órával korábban kapta kézhez az Afrika-hadtest jelentését, melyben arról értesítették, hogy az ellenséges harckocsiknak középen is sikerült áttörniük a védelmi vonalat. Azt már az angolok egyik korábbi rádióadásából tudta, hogy Thoma tábornok fogságba esett. Az Afrika-hadtestből nagyon kevés maradt, az Ariete-hadosztály gyakorlatilag megsemmisült. Hamarosan már arról érkeztek a jelentések, hogy a védelmi vonalon roppant hatalmas résen az angolok hatalmas tömegben özönlenek nyugati irányba. El Alameinnél az ütközet véget ért. Később, már az est folyamán végre megérkezett Hitler válasza, mellyel jóváhagyta Rommel döntését. Kesselring nagyon tiszteletreméltó bátorsággal maga hívta fel Hitler főhadiszállását, és elérte az eredeti parancs megváltoztatását. Egy nagyobb léptékű térképen szemlélve az eseményeket, Rommel csapatait az El Alameinnél elszenvedett vereséget követő

néhány napon belül egy hallatlan nagy horderejű esemény is fenyegette. Másnap Rómában (ahol Mussolini teljesen természetes módon egyre csak azt hajtogatta, ragaszkodik minden erőfeszítés megtételére, hogy az olasz gyalogságot hátraszállítsák), a központi téma a szövetségeseknek az a hatalmas hajókaravánja volt, mely Gibraltárnál megjelent. Az olaszok a Rómában tartózkodó Kesselring és Göring közötti beszélgetések lehallgatásából arra a következtetésre jutottak, hogy a konvoj tarthat Észak-Afrika (ezt Göring valószínűtlennek tartotta), Olaszország és Korzika felé is. A konvoj útját állandóan figyelemmel kísérték, s Hitler maga is elsőrendű fontosságot tulajdonított ennek a kérdésnek. Egyes spanyol források azt is tudni vélték, hogy a konvoj kettéválik: az egyik része ÉszakAfrika felé folytatja az útját, a másik felével Olaszországban partraszállást hajtanak végre. Érthető módon Tunézia igen valószínű „úticélként” szerepelt, s abban a németek és az olaszok is teljesen egyetértettek, hogy erre a lépésre azonnali válaszadás szükséges, de ez elsősorban a francia magatartás függvénye.

Az angol-amerikai csapatok partraszállásai Észak-Afrikában

November 8-án az igen jelentős erőt képviselő angol és amerikai csapatok megkezdték a partraszállást Észak-Afrikában, Algír mindkét oldalán. Rommel számára világos volt, ez hadserege végét jelenti. * Csapatainak visszavonása az El Alameinnél lévő védelmi vonalról, majd az észak-afrikai partvonal mentén a Tunéziába történő visszavonulás keserű élményt jelentett Rommel számára, de rendkívül sikeresen zajlott. Az elkerülhetetlen volt, hogy a minden

szállítóeszközt nélkülöző olasz gyalogosok közül nagyon sokan fogságba essenek. A pillanatnyilag Bayerlein vezetése alatt álló, eredeti vázát és parancsnoki struktúráját még megőrző Afrika-hadtest maradványait éjjel-nappal haladásra ösztökélő Rommelnek sikerült egy kicsiny, de ütőképes erővé összeszednie Fuka térségében. Nem volt szándékában velük semmiféle komolyabb ütközetbe bocsátkozni. Utóvédet akart létrehozni – főképpen a 90. gépesített hadosztály egységeiből –, melynek segítségével megakadályozhatja, hogy az ellenség rajtaüthessen visszavonuló csapatain. Ha az angolok a sivatagi szárnyat megkerülve csapdát állítanak, akkor harckocsik és páncéltörő lövegek hiányában ez ellen vajmi keveset tudott volna tenni. November 4-én, mikor a nagy visszavonulás megkezdődött, mindössze harminc német és néhány tucatnyi olasz harckocsival rendelkezett. Szó sem lehetett semmiféle hadmozdulat vállalásáról, és üzemanyaghelyzete sem tett lehetővé mást, minthogy a legrövidebb útvonalon visszavonuljon. Gyakran még így is igen kényelmetlen helyzetben, hosszan kellett várakoznia az üzemanyagra. Rommelnek sikerült kihúznia nyakát a hurokból. Sikerült elkerülnie az összeütközést üldözőivel, s a német-olasz hadsereg jelentős részét megmentette a teljes pusztulástól. Az a zűrzavar, mely a rendezetlen, irányítás nélküli, teljesen harcképtelen egységekkel, összekeveredett csapattestekkel, a járművek hágcsóin is lógó katonák tömegével kezdődött, mikor az El Alameinnél lévő védelmi vonaltól elindultak a sivatag felé, nyugati irányba, s mely a vereség után, rendkívül veszélyes módon, már a pánik határát súroló menekülésként hatott, november 6-án estére a líbiai határhoz érve már rendezett visszavonulássá változott. Néhány kellemes meglepetés is fogadta őket. Ramcke ejtőernyős dandárja, melynek nem volt semmiféle szállítóeszköze, csapdát állított egy angol szállítóoszlopnak, elszedték járműveiket, s azokkal folytatták útjukat nyugat felé. Sollum környékén Rommel ismét leltárt csinált, melyből az derült ki, hogy maradt összesen 7500 katonája – ebből ötezer német –, harmincegy harckocsija, harmincöt páncéltörő ágyúja, hatvanöt tábori tarackja, és huszonnégy légvédelmi lövege. Tisztában volt vele, így kell szembenéznie az egész brit 8. hadsereggel. Becslése szerint az

üldözésére indult erők legalább kétszáz harckocsival és ugyanennyi páncélozott szállítójárművel rendelkeznek. Ennek ellenére sikerült egérutat nyernie. Legalább olyan keményen kézben tartotta a visszavonulást, mint amilyen határozottsággal a támadásokat vezette. Mikor a Halfayához hasonló útszűkületeknél közlekedési káosz fenyegetett, akkor tisztjeit azonnal előreküldte, hogy létesítsenek ellenőrzőpontokat, és kellő határozottsággal irányítsák a járművek mozgását. A készleteket szállító, fejvesztetten menekülő járműveket olyan körzetek felé terelte, ahol ismét szervezetté lehetett tenni mozgásukat. Az idegek lassan kezdtek megnyugodni. Tobruknál egy rövid megállást tervezett, s vissza akarta tartani az üldözőket, amíg az ott felhalmozott tartalékokat fel nem rakják a szállítóeszközökre. Ezután kívánta folytatni útját a már jól ismert útvonalon, Gazala, Bengázi és Agedabia érintésével Mersa El Brega felé. Tudta, hogy a Mersa El Bregánál lévő szorosnál még tartani tudja magát egy rövid ideig, s Tripoliból talán még utánpótlást is sikerül majd szereznie. Azt is tudta viszont, hogy ez nem folytatódhat túlságosan hosszú ideig, semmiképpen sem tud egy ellentámadáshoz elegendő erőt összeszedni. El Alamein a hadsereg szívét tépte ki. [Montgomery India-hadosztályának katonái aknákat keresnek a sivatagban] A szünet nélkül tartó légitámadások, a krónikus üzemanyaghiány, nagyszámú, vontatásra kényszerült járműve és az üldözőihez képest szánalmas erői ellenére mégis sikerült megmenekülnie, sikerült elkerülnie a teljes megsemmisülést. Ennek legnyomósabb oka az ellenség óvatosságában keresendő. Montgomery semmit sem kockáztatott: a merész megoldások teljesen idegenek voltak tőle. Rommel számára nyilvánvalóvá vált, üldözőiből hiányzik a dinamizmus, s ezt terveinél megfelelőképpen számításba is vette. Ismerte már Montgomery ravaszságát, módszeres tervezését és eltökéltségét. Keserű szájízzel kellett tudomásul vennie, hogy Montgomery soha nem esik túlzásokba, soha nem teszi ki magát egy

ellentámadásnak, és tökéletesen tisztában van ellenfele gyengeségével és nehézségeivel. Atkaroló hadmozdulatokra üldözőinek továbbra is vajmi kevés lehetőségük maradt, a 90. gépesített hadosztálynak az utóvédharcok során sikerült újra és újra elszakadnia üldözőitől. November 12-én Rommel kiürítette Tobrukot, s előőrsei másnap már Mersa El Bregában voltak. * Rommel számára a visszavonulás – mely aztán Tunéziában ért véget – bőséges alkalmat kínált az észak-afrikai hadjárattal, Németország stratégiai irányvonalával és a birodalom vezetésével kapcsolatos elmélkedésekre. November 10-én légi úton egymás után érkeztek a német csapattestek Észak-Afrikába. November 11-én Rommel kérte Cavallerót és Kesselringet, hogy látogassák meg. Az egy héttel korábban elszenvedett fájdalmas vereség, de különösen az angolamerikai csapatok november 8-án történt partraszállása óta nagyon sokat töprengett, és szüksége lett volna a legmagasabb szintről kapott stratégiai útmutatásra. Vajon milyen célok elérését lehet kitűzni hadserege elé? Mi a célja egyáltalán az egész észak-afrikai hadjáratnak akkor, amikor Amerika egész arzenálját és minden partraszállásra alkalmas eszközét akadálytalanul áthajózhatja, s rövidesen korlátlan ura lesz a helyzetnek? Észak-Afrika megvédésének még a kísérlete is hallatlan nagy áldozatokat követelne, és az áldozatok nincsenek arányban Észak-Afrika stratégiai fontosságával. És valójában mi adja a stratégiai fontosságát? Cavallero és Kesselring kibújt a tanácskozás alól. Rommel ismét Németországba küldte a hűséges Berndtet, eszközöljön ki Hitlernél egy kihallgatást, melyet Rommel most életbevágó fontosságúnak tartott. Berndt küldetése teljes kudarccal végződött, s Rommel komoran hallgatta végig, hogyan söpörte le ingerülten a Führer az ő aggodalmait az asztalról. Hitler javíthatatlan optimizmussal nyilatkozott továbbra is. Élénk figyelemmel kísérte a visszavonulást,

és Mersa El Bregáról mint egy új offenzíva ugródeszkájáról beszélt. Világossá vált, hogy Hitler, aki valaha annyira bízott Rommelben és ítéleteiben, annyira együttérző és megközelíthető volt, most arra a meggyőződésre jutott, kedvenc tábornokán eluralkodott a pesszimizmus, és a pesszimista ember a nem rá tartozó dolgok miatt is nyugtalankodik. Hitler közölte Berndttel, Tunéziához Rommelnek semmi köze. Mindezek ellenére Hitler továbbra is megkülönböztetett bizalmáról biztosította Rommelt. Rommel kitartott dühös kétkedése mellett. Tudta, ha Montgomery megfelelő készletekkel rendelkezik, akkor folytatja az előrenyomulást, majd újra készleteket halmoz fel és újra előretör, s végeredményben ez mindenképpen hadserege pusztulásához vezet. Az élőerőben és felszerelésben kapott utánpótlás soha nem lesz elegendő ahhoz, hogy még egy elhúzódó hadműveletet kibírjon a brit 8. hadsereggel szemben. Még kevésbé valószínű az, hogy valaha is lesz elég ereje egy újabb támadó hadművelet elindításához. A napokat tovább lehet húzni, de Líbiát előbb vagy utóbb mindenképpen fel kell adnia. Montgomery olyan ember, aki akkor és csak akkor támad, amikor már akkora erők és készletek állnak rendelkezésére, melyek biztosítják támadása kétségtelen sikerét, s addig veti be az újabb és újabb erőket, míg végül az meghozza számára a győzelmet. [Montgomery katonái között. Már biztosan tudja, hogy ők győztek] Rommel véleménye szerint a páncéloshadseregnek vissza kell vonulnia a tunéziai határtól nyugatra eső Gabes körzetébe, melyet egy nagyobb erővel támadó ellenséggel szemben is a siker reményében lehet védeni. Úgy vélte, Gabesnél egy ideig még tudja tartani magát. Montgomerynek időre lesz szüksége ahhoz, hogy megfelelően kiépítse utánpótlási vonalait és felsorakoztassa azokat az erőket, melyeket szükségesnek tart egy támadás megindításához. így ha hadseregét hátra tudja vinni Gabes térségébe, akkor ezzel nem csupán jelentős időre tesz szert, hanem egyesülhet a Tunéziában egyre növekvő német erőkkel. (Ráadásul megkaphatja az Afrikába érkező szállítmányok oroszlánrészét is, jegyezte meg Rommel.) Ha az

egyesülés megtörtént, akkor esetleg a német-olasz csapatok megsemmisítő csapást tudnak mérni a Tunéziától nyugatra partraszállt angol-amerikai csapatokra, majd a 8. hadsereg ellen tudnak fordulni, és meg tudják szüntetni a nyugati szárnyat fenyegető veszélyt. Rommel véleménye szerint ez sem jelenthet többet, mint tartani a már elfoglalt állásokat. Ezzel időt lehet nyerni, el lehet kerülni a megsemmisülést. Az így megszerzett időt a Tuniszba történő visszavonulás utóvédharcaira lehet felhasználni, mielőtt a német és az olasz csapatok végleg elhagynák Afrika földjét. Egyáltalán, mi értelme van már egy észak-afrikai hadjáratnak? A „Keleti terv” – a KözelKelet elfoglalása a Kaukázus és Egyiptom felől-véglegesen kimúlt. Meghalt Alam Halfánál, és a szövetségesek el is temették, amikor partra szálltak Észak-Afrikában, amikor az amerikaiak közvetlenül is bekapcsolódtak a játszmába. És akkor egyáltalán mi keresnivalójuk van itt? A Német Birodalom veszélyben van, s ez a veszély most keletről, de egy napon talán majd nyugatról is fenyeget. Az csupán az erők szétforgácsolását jelentené, ha Afrika egy kis darabján még egy déli frontot is fenntartanának. Rommelnek rá kellett jönnie, ezek a stratégiai kérdések nem rá tartoznak. Most Kirenaikán keresztül vonult vissza, Msus mellett elnézte a Dzsebel-fennsík szélén lévő homokdűnéket, melyeket annak idején oly sokszor bejárt. Felfigyelt a Bengáziban uralkodó zűrzavarra, hiszen a város a hadjárat során éppen most készül ötödjére is gazdát cserélni. Végignézte a harckocsiakadályokat s a robbanótöltetek nyomait, melyeket „apró kis meglepetéseknek” nevezve még az ő műszaki alakulatai telepítettek, és közben szüntelenül azon töprengett, hogyan tudná meggyőzni fölötteseit arról a nyilvánvaló igazságról, hogy a német-olasz hadsereg Gabes védhető körzeteibe történő visszavonásának kérdésében nem csupán helyesen, hanem időben kell meghozni a döntést. Bár beteg volt, de lendülete és humorérzéke most sem hagyta el. Mikor törzstisztjei társaságában november végén egy filmet nézett végig (az otthonról kapott filmeket rendszeresen levetítették), a híradóban éppen az a részlet szerepelt, mely Rommel ünnepélyes, berlini fogadtatásáról számolt be, amikor a

sajtó képviselői előtt kijelentette, hogy a német katonát nem lehet Egyiptom földjéről elűzni. Rommel maga is csatlakozott a harsányan kacagókhoz, mellyel ismételten kivívta „afrikánereinek” megbecsülését. November 20-án rádióüzenetet kapott Hitlertől, melynek értelmében a Mersa El Bregában lévő állásokat „minden áron” tartania kell. Még ugyanezen a napon meglátogatta a 21. páncéloshadosztály felderítőzászlóalját, mely 1941 februárjában Luck őrnagynak, a franciaországi hadjárat során parancsnoksága alatt álló 7. páncéloshadosztály egyik legrégebbi tisztjének vezetésével elsőnek érkezett Tripoliba. Utoljára november 8-án, közvetlenül az El Alameinnél lezajlott csata után találkoztak, amikor Rommel kétségbeesésében őrült parancsnak minősítette a Hitlertől kapott utasítást, mely huszonnégy órányi idő és rengeteg emberélet feláldozását jelentette számára. Ezen a napon Luck többek előtt kijelentette: „Most ki kell tartanunk a mi Rommelünk mellett!” Az Afrika-páncéloshadsereg maradványai lassan Mersa El Bregához értek, és végre sor került a Cavalleróval és Kesselringgel régóta esedékes találkozóra is. Rommel kíméletlen részletességgel beszámolt az El Alameinnél történtekről, az állandó anyag- és utánpótlási hiányról, az ellenség földön és légtérben elért állandó túlerejéről. Rommel elmondta azt is, hogy Mersa El Brega – melyet minden áron tartania kell – mögött, Tripolitól keletre nincs védhető térség. Természetesen a legjobb tudása szerint mindent megtesz Mersa El Bregánál, de nem szabad az önámítás hibájába esni. Ha a hadsereget meg akarják őrizni, akkor szabad kezet kell kapnia, hogy akkor vonuljon vissza, amikor azt valóban szükségesnek látja. Kesselring – aki éppen most kapott kategorikus utasítást magától Hitlertől, hogy ő a felelős az egész Földközi-tengeri hadszíntér ellátásáért és utánpótlásáért –, megjegyezte, Tunézia védelmének előkészítéséhez és megszervezéséhez időre van szükség. Komoly problémát jelentenek a védelem megszervezésének anyagi vonzatai, valamint Tunézia Európából történő ellátása. Rommel újra és újra

visszatért a véleménye szerint megkerülhetetlen operatív kérdésekre. Ha a páncéloshadsereg a szükségesnél több időt tölt Mersa El Brega térségében, akkor megsemmisül. Mersa El Brega mögött egészen a tunéziai határig nincs védhető terület, ráadásul Tunéziában egyesülni tudna az ott gyülekező német erőkkel. Azt már nem mondta ki nyíltan, de szavaiban benne volt, hogy a visszavonulást egy evakuáció követi annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb erőket lehessen átmenteni az európai kontinensre. Cavallero is arra a következtetésre jutott, hogy a legfontosabb tartható és védhető terület Tunéziában van. Ha sikerül megvetniük a lábukat Tuniszban, akkor legalább valami halvány esélyük lesz arra, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a Szicíliai-szorost, s egyszer majd talán innen kiindulva újra megkezdhetik a kelet felé irányuló hadműveleteket. Tunisz elestével Észak-Afrika is elesik. Cavallerónak és tulajdonképpen Kesselringnek sem stratégiai kérdésekben tért el a véleménye Rommelétől (bár nem értettek vele egyet abban, hogy Észak-Afrika tulajdonképpen már a veszett fejsze nyelét jelenti), hanem azokban az operatív részletekben, hogy egy huzamosabb, Tripolitániában történő tartózkodás mennyire járulna hozzá Tunézia védelemre történő megfelelő felkészítéséhez. * Rommel december 10-én, még az ellenséges támadás megindulása előtt kezdte el kivonni Mersa El Bregából az olasz gyalogságot. Magában ugyanis már eldöntötte, semmi esetre sem vállalja egy döntő ütközet kockázatát. Tudta, bárhol hosszabb időre megáll, akkor vereséget szenved a túlerőben lévő ellenséggel szemben. A következő időszakban tehát folyamatosan nyugat felé haladva elérték a tunéziai határt. Az ellenséges üldözés egy bizonyos ponton történő feltartásának időtartamánál viszont sokkal fontosabb volt számára a kérdés stratégiai vetülete, melyet már számos alkalommal oly kitartóan felvetett. Mi a célja ennek a késleltetésnek? Hová fog vezetni ez az

egész? Az biztos, senki sem tudott ésszerűbb alternatívát felállítani a Tunéziában történő csapatösszevonásokon kívül, még akkor sem, ha a Rommel által elkerülhetetlennek tartott végső evakuáció szóba sem került. A tunéziai állások előkészítésére és megerősítésére vonatkozó összes felesleges fecsegés ellenére Rommel szerint az ott megvívandó harcok sikerének legfontosabb előfeltételét a már ott lévő német és olasz csapatok, valamint saját páncéloshadserege egyesítése jelentette. Rommel egyáltalán nem veszítette el bátorságát. A célját veszítette el. Biztosan megfelelő cinizmussal reagált volna a Führer december 20-án Rastenburgban megtartott tanácskozásán elhangzottakra, ahol Hitler kijelentette: az Észak-Afrika fölötti ellenőrzés további fenntartása létfontosságú kérdés. Egy Európába történő visszavonulás pedig azt jelezné, Németország elvesztette minden lehetőségét a háború megnyerésére. * Január 26-án, szakadó esőben, Rommel kijelölte hadserege főhadiszállását Tunéziában, a Ben Gardanétól délre lévő körzetben. Még ezen a napon megérkezett az utasítás a vezérkartól, hogy a Mareth vonal állásainak elfoglalása után adja át a parancsnokságot egy olasz tábornoknak. A páncéloshadsereg ezután a „Német-Olasz páncéloshadsereg” elnevezést viselte. Egy új olasz hadsereg felállítását is tervezték, melynek parancsnokságát viszont Rommelnek kellett volna átvennie. Az azonnali hatállyal történő felmentést Rommel egészségi állapotával indokolták, de Mussolini már január elején javasolta a leváltását. Rommel már két héttel korábban hallott valamit arról, hogy ilyesmi van készülőben, s Berndtet ismét elküldte KeletPoroszországba, tudakolja meg, hogyan is áll a helyzet valójában. Berndt hosszú, több mint három órán keresztül tartó személyes beszélgetést folytatott Hitlerrel, akinek haragja ekkorra már nyilvánvalóan lecsillapodott, és ismételten megerősítette Rommel iránt érzett töretlen bizalmát. Megemlítette azt a szándékát, hogy Rommelre bízza az észak-afrikai főparancsnokságot, ha egészségi állapota megjavul. „Berndt átadta nekem – írta Lucynak január 19-én –, a

Führer legmelegebb üdvözletét, akinek a múlthoz hasonlóan most is töretlen bizalmát élvezem.” Rommel egészségi állapota valóban nagyon bizonytalanná vált. Hányinger, szédülés, alacsony vérnyomás és álmatlanság kínozta. Nagyon aggódott az Afrika-Korps sorsáért, de Marethhez érve az Afrikában lévő német erőket a két fronton már csak alig háromszázötven kilométer választotta el egymástól. A páncéloshadsereg egy nagyobb egység része lesz ezután, és különben minden téren változások következnek majd be. Rommel valóban bízott abban, hogy a Tunéziában összevont és egyesített, valamint Tuniszon keresztül ellátott erők rövid távon sokkal nagyobb esélyekkel fognak rendelkezni, mint korábban. Január 13-án megkérték, hogy a 21. páncéloshadosztályt helyezze át a másik frontra. Február 12-én Rommel rájött, éppen akkor van a második évfordulója annak, hogy az Afrika-hadtest első csapatai Tripo-liban Afrika földjére léptek. Üdvözlésére aznap reggel nyolc órakor a 8. páncélosezred zenekara is felsorakozott a szállása előtt, ő pedig este egy szűk körű fogadást adott a húsz, parancsnoksága alatt legrégebben Afrikában szolgáló veterán tiszteletére. Három nappal később az Afrika-hadtest utóvédjei is elfoglalták állásaikat Mareth környékén. Líbia tehát elesett.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Egy fejezet lezárul Rommel a marethi állásokat nem tartotta biztonságosnak. Mikor a Gabes környékére történő visszavonulást emlegette, akkor mindig a Marethtől hetven kilométernyire lévő Akaritnál javasolta a védelmi állások kiépítését. Személy szerint ezt is csupán átmeneti megoldásnak tartotta, mellyel időt lehet nyerni arra, hogy hadserege és a Tuniszban állomásozó német erők felkészüljenek az afrikai kontinens ezt követő, rendezett sorokban történő elhagyására. Rommel megítélése szerint egy elnyújtott csapatösszevonás vagy tartós védelemre történő berendezkedés egyértelműen megvalósíthatatlan lett volna, és nem szolgált volna semmiféle hosszú távú stratégiai célokat. Azzal is tisztában volt, hogy véleményével meglehetősen egyedül áll. Ami a hivatalos elképzelés megvalósíthatóságát illeti, a hadseregek túlságosan hosszú frontot tartottak, beleértve a Marethnél lévő frontszakaszt is. A hétszáz kilométer hosszúságban elnyúló frontot délen a Rommel, északon pedig Arnim tábornok parancsnoksága alatt álló 5. páncéloshadsereg elég ritkásan felállított csapatai védték. Ezek az erők néztek szembe Montgomery még részekre tagolt, de félelmetes erőt képviselő, és Tripoliból egyenletesen a tunéziai határ irányába tartó seregeivel. És aztán ott volt Eisenhower, akinek nevében helyettese, az angol Alexander tábornok hamarosan átveszi a Tunézia központi körzeteit kézben tartó, egyre jelentősebbé váló amerikai csapatok fölötti parancsnokságot, s támadást indít vagy északon Tunisz ellen, vagy a keleti partvidéken Sfax felé indul, s így éket ver a tengelyhatalmak csapatainak két szárnya közé. A belső vonalak elméleti előnyei ellenére Rommel tudta, hogy a német-olasz csapatok nem rendelkeznek akkora erőkkel, hogy huzamosabb ideig tartani tudnák ezt a frontot. A frontvonalat le kell rövidíteni, majd végül, ha a hadseregeket nem akarják feláldozni, akkor feltétlenül meg kell kezdeni az evakuációt Európába. Kemény harcokkal, jól kiválasztott állásokkal, időben megtörténő visszavonulásokkal időt lehet nyerni,

de az még mindig csak idő, nagyon kevés, végzetesen kevés idő. Rommel Afrikában töltött utolsó hetei a depresszióval határos búskomorság jegyében teltek el. Nem sok értelmét látta a rábízott feladatnak. Egész észak-afrikai vállalkozása a megsemmisülés küszöbén ért véget. Levelei tanulsága szerint az egész háború kimenetelét illetően eluralkodott rajta a pesszimizmus. Országa vezetőibe vetett hite alapvetően megrendült. Kétségkívül nem lett volna szabad visszatérnie El Alameint közvetlenül megelőzően Afrikába, mert gyenge egészségi állapota rányomta bélyegét hangulatára és viselkedésére is. Úrrá lett rajta a sivatagi betegség, legtöbbször rosszul érezte magát, kihalt belőle a tűz és a rugalmasság. A visszavonulás ideje alatt lelkiismeretesen megtett minden tőle telhetőt. Most egy ideig – legalábbis úgy látszott – ennél többre lett volna szükség. Időnként, szinte teljesen hihetetlen módon, egyszerűen képtelen volt dönteni kérdésekben. Sötét, rá egyáltalán nem jellemző időszaka volt ez életének. Szakmai szempontból is mélységes csalódottság uralkodott el rajta. Úgy tűnt számára, hogy lényeges katonai kérdésekben a véleményét vagy nem veszik figyelembe, vagy felülbírálják. Úgy érezte, már nem bíznak benne. * Parancs született az Afrika-hadseregcsoport létrehozásáról, melyhez kezdetben az 1. olasz hadsereg és az 5. páncéloshadsereg tartozott volna, de a parancs csak február 23-ával lépett hatályba. Addig a német erők túlnyomó többsége Arnim parancsnoksága alá tartozott. Rommel tábornagy volt a parancsnoka az 1. olasz hadseregnek, de már ő is megkapta az utasítást, hogy át kell majd adnia a parancsnokságot az olasz Messe tábornoknak. Már köztudott volt, hogy Arnim lesz az Afrika-hadseregcsoport főparancsnoka, bár ezt még hivatalosan senki sem erősítette meg. Rommel biztos volt benne: Tunéziában nagyon sokan ismét Erwin Rommelt szerették volna a csapatok élén látni. Ennek ellenére volt még egy rövid időre felvillanó szikrája a régi

Rommel szellemének, mielőtt a függöny végleg legördült volna az afrikai dráma színpadán. Rommel régi, 21. páncéloshadosztályát, mely a decemberi visszavonulás idején elesett Randow tábornok helyébe lépett Hildebrandt ezredes parancsnoksága alatt állott, áthelyezték a tunéziai német parancsnokság alá. Megfogyatkozott sorait és eszközeit feltöltötték, így az most az 5. páncéloshadsereg legtapasztaltabb egységét alkotta. Február 1-jén a hadosztály megtámadta és el is foglalta a Tunézia középső részén, a partvonallal párhuzamosan mintegy száz kilométeres távolságban északdéli irányba futó, Keleti-hátság néven ismeretes hegység egyik hágóját, a Faid-átjárót. A hegységtől nyugatra elhelyezkedő angol-amerikai erők csak ezen keresztül tudtak volna támadást indítani kelet felé a tengerpart irányába, s így tudták volna Arnimot elvágni Rommeltől. Erre a központi régióban két átjáró, a Faid- és a Foudouk-átjárók kínált csak lehetőséget. A Faid-átjáró elfoglalásával a 21. páncéloshadosztály megelőzte a szövetségeseknek ezt a lépését, és egyben biztosította a lehetőséget Arnim számára ahhoz, hogy előrenyomulhasson nyugati irányba. Még jobban fenyegette az elszakadás veszélye a német csapatokat abban az esetben, ha a szövetségesek Gafsából kiindulva, keleti vagy délkeleti irányba támadásba lendülnek Sfax vagy az attól délre lévő Gabes felé, és ezzel lezárják az Arnimot és Rommelt elválasztó keskeny folyosót. Ezt is mindenképpen meg kellett előzni. A február 9-én elhatározott, körkörös német-olasz hadművelet öt nappal később a Broich tábornok parancsnoksága alatt álló 10. és 21. páncéloshadosztályoknak a Faid- és Maizila-átjároktól kiindulva a Sidi Bou Zid nevű kis arab falucska irányában végrehajtott támadásával kezdődött. Rendben is zajlott minden, az amerikai csapatokat sikerült állásaikból kiűzni, és soraikban pánikot kelteni. Mikor Sidi Bou Zidtől nyugatra az átkaroló hadműveletet végrehajtó német csapatok két szárnya találkozott, negyvennégy amerikai harckocsit, huszonhat löveget és mintegy száz egyéb járművet sikerült megsemmisíteniük.

Rommel két ok miatt is örült ennek az ütközetnek. Először is, mert ezzel könnyíteni tudott a Marethtel kapcsolatos kellemetlen érzésein. Nem sok kedve volt még egy védekező hadműveletbe belemenni Montgomery ellen úgy, hogy közben a háta mögött jobbra, nem is olyan nagy távolságban lévő még töretlen angol-amerikai erők bármikor támadást indíthattak ellene, zavarhatták utánpótlási vonalait, valamint végső és nagyon nyugtalanító lehetőségként elvághatták visszavonulási útvonalát. Ha az ellenséget egy erőteljes csapással sikerül megzavarni és védelmi állásokba kényszeríteni, akkor már jobb esélyekkel nézhet a 8. hadsereggel küszöbön álló újabb ütközet elé. Még talán erősítésben is reménykedhet. Ezekre a hadmozdulatokra ő tett javaslatot még február 4-én. [Angol katonák egy harckocsi mögött keresnek menedéket a heves tunéziai harcok során] Volt egy másik, titokban dédelgetett meggondolása is, melyről már Kesselringgel is beszélt. Ebben a hadműveletben Rommelre az a szerep hárult, hogy az 1. olasz hadsereg német és olasz csapataival keletről indítson támadást Gafsa irányába. Gafsa Gabestől száz kilométernyire, a szárazföld belsejében, annak az útnak a közelében helyezkedett el, mely a kelet-tunéziai partoktól északnyugati irányba, az ötszáz kilométernyire, Algériában lévő Constantine felé vezetett. Az út elhalad Gafsa, Feriana és Tebessa mellett a Keleti-hátsághoz. A jelentős, tízezer lakosú Gafsát az amerikaiak Fredendall tábornok parancsnoksága alatt álló II. hadteste tartotta megszállva. Gaf-sától hetven kilométernyire ott volt Feriana, attól nyolcvan kilométerre pedig Tebessa. És az algériai határvonaltól nyugatra, ezekben a helységekben voltak az angol-amerikai csapatok legjelentősebb utánpótlási központjai. Rommel örült a lehetőségnek, hogy támadást indíthat Gafsa ellen, mert az ő balról mért csapása kiegészíti Arnimnek az átjárón keresztül, Sidi Bou Zid irányába indított támadását. Magában azért ennél merészebb lépést is fontolgatott. Lehetségesnek tartotta – nem valószínűnek, hanem lehetségesnek –, hogy egy valóban átütő erejű támadás az ellenséget menekülésre kényszeríti, a keletkezett

zűrzavart kihasználva mélyen a mögöttes területekre hatol, és a sikert nagyobb horderejű győzelemmé szélesíti. Ezekkel az elképzelésekkel a háttérben úgy döntött, felkészül arra, hogy Gafsa bevétele után tovább nyomul előre Feriana, majd onnan Tebessa felé. Ez beleillett annak a hadműveletnek a logikájába is, melyben február 9-én megállapodtak, csak célkitűzéseiben annál sokkal messzebbre mutatott. Ezúttal ismét sor kerülhet egy győzelemmel végződő vállalkozásra, s ezzel Tunézia központi részén teljesen szétzúzhatja az angol-amerikai frontot, pánikot kelthet, melynek eredményeként az ellenség még talán vissza is vonul Algériába. Marethben is megszűnne a hátulról és jobbról fenyegető támadás veszélye. Időt is lehetne nyerni, lényegesen több időt ahhoz, hogy annak rendje s módja szerint egy védhető frontot alakítsanak ki és rendezzenek be Tunisz és Bizerta körül, amit egyedüli és ésszerű, középtávra szóló elképzelésnek tartott. Rommel most újra hitt abban, amit csinált. Február 15-én délután az Afrika-hadtest elfoglalta Gafsát, melyet az amerikaiak akkorra már kiürítettek. Északon néhány célponttal kapcsolatos félreértés után az Arnim tábornok helyettese, Ziegler tábornok által irányított jobb oldali csapás is sikerrel bontakozott ki Sbeitla körzetében. Másnap Rommel azt az utasítást adta Liebensteinnek, folytassák az előrenyomulást Feriana és Tebessa irányába. Ő maga Gafsába hajtatott, ahol egy amerikai lőszerraktár felrobbanása igen sok polgári áldozatot követelt. A városba érve az összesereglett tömeg a „HitlerRommel” szavakat skandálva éltette. Szinte véletlenül Arnim jobb oldali hadművelete is a tervezettnél tovább nyúlott északnyugat felé, Sbeitla irányába. Ha Sbeitla és Feriana német kézre kerül, akkor ez kitűnő párhuzamos kiindulópontul szolgálhat egy nagyobb léptékű előrenyomuláshoz a Nyugati-hátságon keresztül, s ezt Rommel is kivitelezhetőnek tartotta. Az azon az estén folytatott telefonbeszélgetés során Arnim beleegyezett: elmegy egészen Sbeitláig. Az Afrika-hadtest másnap, február 17-én érkezett meg Ferianába. A közelben, Thelepténél lévő amerikai repülőteret menetből rohanták le, úgyhogy az amerikai gépeknek még felszállni sem maradt idejük.

Rommel újra együtt volt az Afrika-hadtesttel, az előretörő, harcoló csapatokkal. Hangulata is érezhetően megjavult, és kora délután egy javaslatot tett Rómának. Ha mind a három páncéloshadosztály – a 10., 15. és 21 – az ő parancsnoksága alatt egyesül Ferianánál, akkor tovább folytatja az előrenyomulást Tebessa felé azzal a célkitűzéssel, hogy szétzúzza az angolok és amerikaiak mögöttes területeit, és lerohanja Algériát. Az ellenállás csak szórványos volt, az ellenség soraiban eluralkodott a pánik, s most igen kedvező alkalom kínálkozott erre a hadműveletre. Nem titkolt örömére Kesselringtől beleegyező válasz érkezett. Ezen az estén Rommel rendelt egy üveg pezsgőt – ami igen ritkán fordult elő vele –, s örömmel újságolta Berndtnek, újra úgy érzi magát, mint amikor egy harci mén a trombitaszót hallja. Másnap reggel viszont váratlan nehézségekkel találta magát szembe, s mindezt a kellő hatáskör hiánya okozta. Arnim akadékoskodni kezdett. Rommel tudtán kívül ő egy másik, korlátozott méretű nyugati irányú előretörést tervezett a tuniszi szektor felé, s ezek a hegyek között tervezett hadműveletek késleltették vagy lehetetlenné tették volna vállalkozását. Különben is, Rommel Tebessánál Algériába történő behatolása túlságosan merész vállalkozás, mert a távolságok nagyok. Nem lenne jobb, ha párhuzamosan tovább folytatnák az előrenyomulást kelet felé, s ő Sbeitlából előretörne a Tunisztól délkeleti irányban lévő Le Kef felé, melyet csak száz kilométer választ el az északi tengerparttól? Rommel élénken tiltakozott. Fogalma sem volt arról, hogy Arnim milyen külön hadműveletet tervezett, erről semmiféle felvilágosítást nem kapott. Sidi Bou Zid elfoglalása után az 5. páncéloshadsereg előrenyomulását különben is túl kényelmesnek és lomhának tartotta. Rommel számára ez a huzavona, egy újabb nap veszteség, végzetesnek bizonyult. Azt jelentette, hogy a mélyreható, lehengerlő, az ellenséget bekerítéssel fenyegető hadművelet elsekélyesül, és nem jár döntő eredménnyel. Most már csak azt tehette, amit maga sem tartott szerencsésnek: másnap, február 19-én reggel kiadta a parancsot páncélosegységeinek az észak felé történő megindulásra. Ekkor még,

utoljára személyesen irányította az előrenyomulást. Liebenstein február 17-én megsebesült, s az Afrika-hadtest most ideiglenesen Ziegler tábornok parancsnoksága alá került. Három egymással szinte teljesen párhuzamos útvonalon haladtak előre a német csapatok. Bal oldalon Tebessa felé, melyet Rommel korábban a főcsapás irányának szánt, most egy nagyobb felderítőegység haladt, a Sbeitla–Le Kef útvonalon pedig a főerőket alkotó 21. páncéloshadosztály nyomult előre. Kettejük között egy erős páncéloscsoport indult el a Kasserineátjárón keresztül Thala irányába. * A Kasserine-átjáróért vívott csata volt Rommel utolsó győzelme Afrikában. A három irányból indított előrenyomulásban részt vevő csapatok jobb- és balszárnya meglehetősen lassan haladt előre, ezért a hadművelet második napjától kezdve a legtöbb figyelmet a középen haladó erőknek szentelte. Ha a Kasserine-átjárót kézre keríti, akkor északra elegendő erőt tud összpontosítani, hogy bármely irányba folytathassa útját, és megbirkózzon a bármilyen oldalról fenyegető veszéllyel. Legjobb belátása szerint támadást színlelhet, más helyen előretörhet; ez volt az a helyzet, melyben leginkább otthon érezte magát. A meredek, ezer méter fölé magasodó hegyek közötti hágó eléggé keskeny volt, keresztben alig érte el a hat-nyolcszáz métert. Mintegy másfél kilométernyit haladt így a hegyek között, mire kijutott egy erdős dombokkal körülvett medencében lévő útelágazáshoz, ahonnan az egyik út északra Thala felé indult, a másik kiépítetlen földút pedig később becsatlakozott a Tebessába vezető útba. Az amerikaiak az átjárótól délre és az utakon is igen sok aknát helyeztek el. A védelem fő állásai az átjáró északi részén elterülő medencében voltak, ahonnan ellenőrzésük alatt tartották az átjáró kijáratát. Az állásokat amerikai gyalogosok és műszaki alakulatok foglalták el, s három hadsereg – az amerikai, angol és francia – tüzérsége támogatta nem túl nagy erővel a védelmet. Február 19-én késő délután Bülowius csapatai kezdték kiverni a védőket az átjáróból. A régi jó módszer szerint gyalogságával

megmászatta a környező dombokat, s katonái a védelem sorai között beszivárogva az ellenség hátába kerültek. Mikor Rommel elszánta magát a döntő támadásra, akkorra az ellenség védelme már meglehetősen fellazult, de azért lényegében még érintetlen maradt. Broich tábornok vezetésével ekkor megindította a 10. páncéloshadosztályt Kasserine felé, s Ferianából is odarendelte a Centauro-hadosztályt. A délelőtt folyamán csapatainak előőrsei a szorost már maguk mögött hagyva útban voltak Tebessa felé. A 10. páncéloshadosztály, valamint Bülowius csapatainak maradék része is átjutott a szoroson. Rommel hozzálátott a környék felderítéséhez. Előőrsei jelentették, hogy sem a Tebessába, sem a Thalába vezető úton nem ütköztek semmiféle ellenállásba, így február 21-én este hét órakor Rommel a 10. páncéloshadsereg élén bevonult Thalába. Ezután váratlanul leállította az egész hadműveletet. Pályafutása során talán ez volt a legváratlanabb döntése. Szabad akaratából határozott így. Kesselring február 20-án látogatást tett nála, s lelkesen támogatta a Tebessa felé történő előrenyomulást, s Rommel eredeti javaslatát: a Kasserine-átjárótól északra lévő német erőkkel folytatott hadműveletet. A kétkedő és nem sok együttműködési hajlamot mutató Arnim Kesselring utasítására páncéloshadosztályainak túlnyomó részét átengedte Rommelnek, de a nagy erőt képviselő Tigris harckocsijait sikerült távol tartania a hegyek között folytatott harcoktól. Rommel most élen haladó gyalogsági erőivel tartott az átjárón keresztül, sőt még tovább is velük haladt előre. Nyilvánvalóan maga is erőt merített abból az örömből, melyet ezzel katonáinak okozott. Katonáinak öröme őt is jó érzésekkel töltötte el. Kesselring, mint már annyiszor, most is nagy lelkesedéssel próbálta rávenni, hogy folytassa a támadást, s higgyen szerencsecsillagában. Javasolta, hivatalosan is vegye át az Afrika-hadseregcsoport vezetését. Az ötlet magától Hitlertől származott. Rommel elzárkózott a támadás folytatásától. Bizonytalanul érezte magát a hadseregcsoport parancsnoki tisztében is, hiszen azt először Arnimnak ajánlották fel. Nem volt meggyőződve arról sem, hogy ez

az ajánlat az iránta érzett bizalom helyreállását jelenti-e, vagy csupán ideiglenes megoldás, mellyel át akarják hidalni a parancsnoki rendszerben keletkezett ellentmondásokat. Nos, akár ő volt a hadseregcsoport parancsnoka, akár nem, azt már eldöntötte, hogy az előrenyomulást megállítja. Február 22-én továbbra is tiltakozott Kesselringnél a Le Kef irányába történő támadásról született döntés miatt, s ezúttal már Kesselring is egyetértett vele. Rommel nagyon nyomós érveket tudott felhozni döntésének alátámasztására. Az ellenállás egyre erősödött. Az első összecsapások során az amerikaiak a tapasztalatlanság minden jegyét magukon viselték, s a várakozásnak megfelelően a támadással kiváltott sokk hatására gyakran rendezetlen sorokban menekülve hagyták el a harcmezőt. Ezek az idők viszont már elmúltak, és Rommel maga is felfigyelt arra, hogy az amerikaiak milyen kitűnően harcolnak. Gyakorlott szemmel azonnal észrevette az amerikaiakra jellemző rugalmasságot, azt a képességüket, hogy hamar össze tudják szedni magukat, és gyorsan tanulnak saját hibáikból. Bár egyáltalán nem jelentett számára meglepetést, de azért keserű szájízzel vette tudomásul milyen hallatlan bőséggel vannak ellátva kitűnő felszereléssel, melynek jelentős részét a menekülő csapatok egyszerűen hátrahagyták, s nem foglalkoztak vele tovább. Értesült arról is, hogy igen jelentős erőt képviselő amerikai páncélos csapattest indult el a harcok színhelye felé. Mivel az ellenállás egyre erősebbé vált, annak az igen merész elképzelésnek a megvalósítása, hogy mélyen a szövetségesek hátába hatolva nagyobb sikert, egy újabb gazalai győzelmet érhessen el, most már több időt igényelt volna, mint amennyire eredetileg számított. Többet, mint amennyi a rendelkezésére állt, s ezért megvalósíthatatlanná vált. Már a hadművelet megindításakor is sok időt volt kénytelen elvesztegetni, s ezt a helyzetet még csak súlyosbította, hogy megítélése szerint beosztott parancsnokai meglehetősen lassúak voltak a feladatok végrehajtásában, hiányzott belőlük a kezdeményezőkészség, és ez újból csak időveszteséget eredményezett. Olyan lónak a nyergében ült, melyet még nem ismert ki alaposan, és így a szükségesnél csak lényegesen lassabban tudott

előrehaladni. Mint ahogy korábban, most is állandó üzemanyag- és lőszerhiánnyal küszködött. Az időjárási viszonyok rosszak voltak, s ez nem tett lehetővé légicsapásokat, ami számára ugyan kedvező volt, de nem tarthatott sokáig. Az angolok újabban Hurricane gépeiket vetették be ellene, melynek rakétái halálos veszélyt jelentettek páncélosai számára. Rommel hamarosan visszautazott Marethba. Március 6-án reggel hat órakor Medenine térségében támadást indított az angol csapatok ellen. Kezdetét vette a Capri-hadművelet. * Több mint egy hete Rommel névlegesen az Afrikahadseregcsoport parancsnoka volt, egy olyan hadseregcsoporté, melynek még megfelelően kialakított főhadiszállása sem volt. Olyan parancsnok volt, akiről mindenki tudta, nem ő szerepelt első helyen a kiszemeltek között, akiről tudták, hogy egészségi okok miatt hamarosan elhagyja Afrikát. A Capri-hadművelet, a Medenine-nél indított támadás teljes és jól megérdemelt kudarccal végződött. Egész katonai pályafutása során nem indított még tőle ennyire szokatlan módon támadást. Montgomery négyszáz harckocsival és ötszáz beásott páncéltörő löveggel, hatalmas erejű tüzérséggel éppen a támadást megelőzően hozott létre kitűnően megerősített állásokat Medenine-nél. Montgomery, aki a megfejtett rádióüzenetek alapján tökéletesen tisztában volt Rommel szándékaival, már készen állt arra, hogy lecsaphasson a támadókra. Teljesen meg volt győződve arról, hogy sikeresen vívja meg ezt a védelmi ütközetet, s Alam Hafához hasonlóan ez a támadás is alaposan meggyengíti a német-olasz hadsereget. Montgomery jól megerősített állásaiban hat rendkívül erős dandárt helyezett el íves alakban a Mareth-vonaltól mintegy harmincöt kilométernyire lévő Medenine-nél. Egy páncéloshadosztályát tartalékban tartotta. Állásai jobbról a tengerpartig nyúltak. Tudta, Rommel látszólag ezúttal is frontális támadást indít először, de közben balról egy átkaroló hadmozdulattal próbálkozik.

Rommel felhívta beosztott parancsnokainak figyelmét, hogy a siker jórészt a gyorsaságtól függ. A későbbiekben leírta, abban bízott, előbb tud lecsapni, mint ahogy Montgomery felkészülhetne a támadásra. Montgomery viszont már fel volt készülve. Rommel nyilvánvalóan nem akkora erőkkel indította meg ezt a támadást, hogy akár a siker leghalványabb reményével is szembeszállhatott volna egy ilyen ellenféllel. A támadást az egész ügyért már csak mérsékelten lelkesedő parancsnok irányította. Rommelnek ugyanis már régóta az volt a véleménye, hogy a német és olasz csapatoknak el kell hagyniuk Afrikát. Legutóbb – és ebben tökéletesen egyetértettek Arnimmal – arra a következtetésre jutott, hogy a középtávra szóló védelem megszervezése szempontjából a legszerencsésebb az lenne, ha egy lényegesen lerövidített frontvonalon, Enfideville-nél foglalnának el állásokat, s ezekből fedeznék a végleges evakuációt. Maga sem vitatta, de nem vetette bele magát szívvel-lélekkel ebbe a támadásba. Valóban nagyon nehezen lehetett volna felfedezni a régi Rommelt a Medenine ellen támadó Rommelben. A későbbiekben megemlékezik azokról a terv elfogadásával kapcsolatos, időrabló vitákról is, melyek korábban teljesen idegenek voltak tőle. Mikor aztán végre sikerült megállapodni a támadás végleges tervében, akkor Rommel a végrehajtást átengedte Messének, aki most az 1. olasz hadsereg parancsnokaként hivatalosan is felelős volt azért a támadásért, melyet szinte teljesen a német Afrika-hadtest hajtott végre. Lehetetlen volt nem felfedezni Rommel megkönnyebbülését, amikor mindjárt az ütközet első napján, már délután öt órakor elhagyta a csatateret. Az Afrika-hadtest 150 harckocsijával indult meg Montgomery kitűnően elhelyezett ötszáz páncéltörő lövege ellen, melyek között már nagy számban voltak azok az angol gyártmányú, kitűnő, tizenhét fontos lövegek, melyek a német tankok lőtávolánál nagyobb távolságból is képesek voltak átütni Rommel harckocsijainak páncélzatát. A frontvonal elé ráadásul széles aknamezőt is telepítettek. Rommeltől teljesen idegen volt ez a módszer, ahogy már amúgy

is megtépázott páncéloshadosztályait a korábbiaknál lényegesen nagyobb erőket felvonultató, jobban felszerelt, kitűnő állásokat védő ellenséggel szemben bevetette. Az ütközet kimenetele egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges. Az első nap végére az Afrika-hadtest harckocsijainak egyharmadát elveszítette, és a legapróbb sikert sem sikerült kiharcolnia. Bekövetkezett az igazság pillanata. Az ütközetet követő napon megérkezett a vezérkar válasza Rommelnek arra a javaslatára, hogy az erőket célszerű lenne visszavonni az Enfideville vonalra. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy a válasz felháborodottan utasított vissza minden hasonló elképzelést. Köztudomású volt, hogy Rommel Hitlert készül meglátogatni, majd utána betegszabadságra megy. Egyik legrégebbi, legtapasztaltabb beosztott parancsnoka, Luck felkereste, hogy elköszönjön tőle. Maga is nagyon meghatónak találta ezt a találkozást. Rommel, mint annyiszor 1941 óta, most is fáradt, elcsigázott arccal parancsnoki kocsijában ült, de – mint ahogy Luck is észrevette – „valami furcsa csillogás volt a szemében”. Könnyek csillogtak azokban a szemekben még akkor is, amikor búcsúzóul megajándékozta egy fényképpel. Két nappal később, március 9-én Rommel hivatalosan is átadta az Afrika-hadseregcsoport parancsnokságát a nála semmivel sem kevésbé borúlátó Arnimnak, s elrepült Rómába. Soha többé nem tette a lábát Afrika földjére. Másnap, március 10-én elindult, hogy jelentkezzen Hitler ukrajnai főhadiszállásán. A sztálingrádi tragédia, a 6. hadsereg elvesztése után Hitlert teljes letargiában találta. A Vörös Hadsereg egyre erősebbé vált, az első tizennyolc hónap megpróbáltatásai után kezdett talpra állni. Az Egyesült Államok ontotta számára a szállítóeszközöket, így a szovjet csapatok lényegesen mozgékonyabbá váltak, mint korábban. Harckocsi gyártásuk annyira felfejlődött, hogy a kitűnő minőségű és harci erővel rendelkező harckocsik számát tekintve a szovjetek lényeges erő- és számbeli fölénybe kerültek a Wehrmacht erőivel szemben. Januárban az egész fronton kevesebb mint ötszáz volt a német harckocsik száma, de a hadosztályok létszáma annyira

lecsökkent, harci erejük annyira meggyengült, hogy a hivatalos hadrend vajmi kevés valóságot tükrözött. A keleti fronton a német csapatok védelembe kényszerültek, melyet fenntartani is nagyon nehéz volt. Rommel megérkezése napján este hat órakor jelentkezett Hitlernél, majd az ezt követő három napon keresztül számos alkalommal folytatott vele hosszabb beszélgetéseket. Hitler továbbra is a katonai realitásoktól teljesen elzárt álomvilágban élt. Arról beszélt Rommelnek, hogy felépülése után támadást kell indítania Casablanca ellen, s olyan terveket kovácsolt, melyek annyira távol álltak a stratégiai realitásoktól, hogy Rommel nem akart hinni a fülének. Rommel úgy vélte, legalább nagy nehezen sikerült Hitlert rábeszélnie a tunéziai frontvonalnak Enfideville térségébe való visszavonására. Azt is észrevette, hogy ebben a letargikus állapotban Hitler könnyebben kezelhető. Csak optimista pillanataiban őrült meg teljesen, s akkor került sor azokra az érzelmi kitörésekre, melyektől környezete annyira rettegett, s melynek többnyire hadseregei itták meg keserű levét. [A vég: az amerikaiak összegyűjtik a zsákmányolt német felszerelést] Az Enfideville körzetében elfoglalt állások sem bizonyultak tartósnak, s a tunéziai események pontosan olyan irányt vettek, melyet mind Rommel, mind pedig Arnim előre megjósolt. A Tunéziában harcoló csapatok további ellátása lehetetlenné vált. A német csapatokat a szövetségesek minden tekintetben fölülmúlták, s a légtérnek is korlátlan urai voltak. Mikor két hónappal később, május 12-én Arnim megadta magát, akkor 230.000 katonáját vitte magával a fogságba, akik közül 100.000 német volt. Tehát a veszteségek nagyobbak voltak, mint Sztálingrádnál. Közben, március 11-én Hitler Rommelnek adományozta a legmagasabb kitüntetést: megkapta a Kardokat és Gyémántokat a Lovagkeresztjéhez. Rommel afrikai pályafutása nem dicsfénytől övezve ért véget. Két éven keresztül tartott, s az utolsó hat hónap kivételével, az időnként bekövetkező kudarcok ellenére, végig legendák vették körül. Az

észak-afrikai hadjárat, a német-olasz erőknek a Brit Birodalom ellen folytatott küzdelme örökre összeforrt Erwin Rommel nevével. Rommel kétségkívül hatalmas lélektani hatást gyakorolt ellenfeleire. Azt senki sem vonja kétségbe, hogy amikor az El Alameinnél lezajlott csata után hátrálni kezdett, akkor Montgomery óvatossága Rommellel szembeni óvatosságában gyökerezett. Vereséget szenvedett egy hatalmas túlerővel rendelkező, kitűnő szervezőtől, aki győzelmeit mindig megszilárdította, s nem vállalt semmi kockázatot annak érdekében, hogy elért eredményeit a végsőkig kihasználja. Rommelnek ebben a vonatkozásban nem is lehetett semmi panasza. A háború nem egyszerűen az ütközetek megvívásának és a manőverezésnek a művészete, nem csupán energiát és lendületet követel. A háború munka is, melyben alapos számításokra, gondos szervezőmunkára is szükség van a megfelelő eredmény eléréséhez. Abban viszont senki nem kételkedhet igazán, hogy Erwin Rommel biztos utánpótlás, meggyőző légifölény és kétszeres túlerő birtokában teljesen más irányba tudta volna terelni a történelem menetét.

ÖTÖDIK RÉSZ 1943-1944

TIZENKILENCEDIK FEJEZET A nap fénye Afrika tragédiája után a birodalomba visszatérve Rommelnek az volt a legsürgősebb feladata, hogy lelkileg és testileg is összeszedje magát, s ez beletelt néhány hétbe. Ez idő alatt, ha éppen nem kórházban tartózkodott, Wiener Neustadtban a hadjáratról szóló, a tanulságokat is összegező feljegyzéseit írta. Németország számára meglehetősen rosszak voltak a kilátások, s ahogy 1943 első hónapjai múltak, csak még tovább romlottak. A keleti fronton, az összes hadszínterek legfontosabbikán, Paulus 6. hadseregének pusztulása hatalmas csapás volt, amit ráadásul szovjet előrenyomulás követett. A frontvonal Sztálingrádtól mintegy 500 kilométerrel keletre tolódott el. Ezt követően a németek egy korlátozott méretű, sikeres ellenoffenzívát indítottak – s ez már tartott, amikor Rommel visszatért Észak-Afrikából –, aminek eredményeként sikerült visszafoglalniuk Harkovot és Kurszktól északra és délre két, keletre néző kiszögellést létrehozniuk a frontvonalon, illetve a Vörös Hadsereg szempontjából rendkívül sebezhető, nyugatra néző kiszögellésbe zárni a Kurszk térségében elhelyezkedő szovjet csapatokat. E kiszögellés két oldalán északra Orjol, délre pedig Harkov is a németek kezén volt. Hitler, ha némileg vonakodva is, de elrendelte: a Wehrmacht vonuljon hadászati védelembe keleten. A rendkívüli erőfeszítések ellenére a hadfelszerelések terén sem volt jobb a helyzet. Január végén például az egész keleti fronton mindössze ötszáz harckocsijuk volt; feleannyi, mint amennyivel három hónappal korábban Montgomery egy harminc kilométer hosszúságú frontszakaszon elkezdte az El-Alamein-i csatát. Csupán Sztálingrádnál negyvenöt hadosztályra való hadfelszerelés semmisült meg. Az anyagi veszteségek messze fölülmúlták a termelést, bár ez utóbbi jelentősen megnövekedett. A keleti fronton lévő tankok számát nyárra sikerült 2700-ra növelni. A keleten rendelkezésre álló erők lemorzsolódása ellenére olyan döntés született, hogy 1943-ban a sikeres hadászati védelem

szempontjából a legtöbb reménnyel kecsegtető megoldás az, ha korlátozott méretű támadást indítanak a kurszki kiszögellés ellen a szárnyak irányából. Az offenzívával Kluge, az északi és Manstein, a déli hadseregcsoport parancsnoka is egyetértett, sőt az volt a véleményük, a támadást a lehető leghamarabb meg kell indítani. A márciusban végrehajtott korlátozott méretű hadműveletekben, amelyek során a németek elfoglalták Harkovot és Belgorodot, az ellenség számottevő veszteségeket szenvedett. Kluge és Manstein úgy gondolták, a csapást végre kell hajtani még mielőtt az oroszok pótolnák veszteségeiket, megerősítenék a kurszki kiszögellés védelmét, és egyáltalán, mielőtt rájönnének, hol indul a hadművelet. A hadművelet a „Citadella” nevet kapta, s nyilvánvaló volt, a sikerétől függ majd, miként alakul a németek sorsa keleten. A cél mindössze annyi volt, hogy fel kell számolni a Vörös Hadseregnek a kurszki kiszögellésben lévő erőit, s a márciusban elkezdődött hadműveleti tervezés során úgy számoltak, hogy a támadást már áprilisban megindítják. Május eleje volt már, amikor Hitler még mindig tovább halasztotta a támadást, elsősorban arra hivatkozva, hogy be kell várni az új, Tunéziában már kipróbált, 88 milliméteres löveggel ellátott Tigris és a valamivel vékonyabb páncélzatú, de kiváló, 75 milliméteres löveggel ellátott Párduc harckocsik elkészültét. Nyilvánvalóvá vált, a „Citadella” július eleje előtt nem kezdődhet meg, s főszereplői akkor és később is megyőződéssel vallották, hogy ez a késlekedés volt a kudarc oka. A keleti fronton általában rendkívül nehéz volt a helyzet, a győzelem esélye szertefoszlott, s csupán arról volt szó, hogy elodázzák a végső vereséget. A Németország szempontjából 1943-ban létfontosságú másik fronton, a hátországban az ellenséges támadások hétről hétre erősebbekké váltak, s igen kevés esélye látszott annak, hogy sikerül megfordítani a hadiszerencsét. A szövetségeseknek az észak-németországi ipari és lakossági központok ellen intézett légitámadásai márciustól kezdve pontosabbá váltak. Ezek a támadások – bár az általuk okozott pusztítás közelébe sem jöhetett a következő évinek – azt eredményezték, hogy több német iparváros lakhatatlan romhalmazzá vált.

Az 1943 márciusában végrehajtott angol-amerikai légioffenzíva elsősorban a Ruhr-vidéket vette célba, nyáron pedig teljes súlya Hamburgra nehezedett. Eközben más városokat is bombáztak, minek következtében a Reich lakossága, kormányzata, és honi hadereje egyre fenyegetettebbnek érezte magát, és kezdett fejvesztetté válni. Ennek a zavarodottságnak igen konkrét következményei is voltak. 1943 derekán már 900 ezer ember – a keleti fronton harcolók létszámának csaknem egyharmada – szolgált a honi légvédelemnél, amelynek húszezer ágyúja volt. Könnyen elképzelhető, milyen hatást gyakorolt ezeknek az eszközöknek az elvonása a harcoló hadseregektől. Bármilyen reményeket fűztek is a „Citadella”-hadmű-velethez, Németország sarokba volt szorítva. Egyetlen biztató ellencsapás adhatott csak neki reményt, ám májusban az is szertefoszlott. Karl Dönitz admirális, a német tengeralattjárók főnöke egy erősen centralizált, igen hatékony parancsnoki rendszert állított működésbe az atlanti-térségben működő „farkasfalkái” irányítására. Sikere, miként a legtöbb katonai siker, a jó felderítésnek és az ellenséges felderítés megakadályozásának volt köszönhető. 1942 februárjában új rejtjelező gépeket állítottak munkába, és 1943 márciusára sikerült elérni, hogy az atlanti-hadszíntéren Németország jóval több ellenséges szállítóhajót semmisítsen meg, mint amennyi tengeralattjárót vesztett. Hadászati jellegű siker volt ez, mivel a tengeren vívott háború elvesztése megbéníthatta a Reich elleni szövetségbe tömörült hatalmakat. A siker azonban kudarcba fordult májusra, amikor Rommel „gyógykezelése” befejeződött, s a tábornagy visszatért a szolgálatba. A brit rejtjelfejtő szolgálatok 1943 első hónapjaiban megfejtették a német tengeralattjárók irányításához használt kódot, és Dönitz mesterien kiépített, ám erősen központosított parancsnoki rendszere igen sebezhetővé vált az ellenséges lehallgatással szemben. Márciustól a tengeralattjárók egyre több és egyre sikeresebb ellenük irányuló támadásról tettek jelentést. Május közepén már kénytelenek voltak beismerni: a szövetségesek atlanti-óceáni hajókaravánjai ellen intézett nagyméretű támadások közül több is csúfos vereséggel végződött.

Elérkezett az a pillanat is, amikor egy támadás során ugyanannyi tengeralattjáró semmisült meg, mint ahány szállítóhajó. Május 24-én Dönitz rákényszerült az atlanti-óceáni műveletek leállítására, és az összes német tengeralattjárót visszarendelte támaszpontjára. Ott volt aztán még két front, amelyek – bár az egyik viszonylag nyugodt volt – semmi jóval nem kecsegtettek. Az egyik Európa nyugati fele volt, ahol számítani lehetett rá, hogy a szövetségesek előbb vagy utóbb partra szállnak Franciaországban. Amíg az atlanticsata Németország számára kedvezően alakult, addig persze kevés esély volt erre. Az európai kontinenst átszelő kelet-nyugati vasútvonalak megfelelő állapotban voltak, az összeköttetés jónak bizonyult, és Németország gyorsan át tudta dobni a csapatait az egyik hadszíntérről a másikra. Berlinben ezért úgy ítélték meg, ha nyugaton megváltozik és fenyegetővé válik a helyzet, akkor is marad idő a válaszra, feltéve hogy a parti védelmet jól kiépítik, és a megfelelő mennyiségű emberrel látják el. Ennél is fontosabb volt azonban az a körülmény, hogy az ellenség nem kockáztathatta meg a támadást mindaddig, amíg nem voltak biztosítottak atlanti utánpótlási vonalai. És ennek a számításnak éppen a lényege került veszélybe. A szövetségesek egyre erőteljesebbé váló légitámadásai a kelet-nyugati vasúti összeköttetés megbénításával, a szállítóeszközök számának vészes csökkenésével fenyegettek. A keleti front eseményeinek alakulása a központi tartalékok létrehozását, illetve a csapatok keletről nyugatra történő átdobását könnyen veszélyessé, ha éppen nem lehetetlenné tehette, s ami a legfontosabb: az ellenség elérte, hogy az atlanti szállítási vonalak viszonylag sérthetetlenné váljanak. Egyértelművé vált, előbb vagy utóbb, de 1943-ban mindenképpen számottevően erősíteni kell a nyugati frontot. * Május első napjaiban Rommel egy május 3-án kelt levelet kapott Berndttől, aki ekkor a propagandaminisztériumban dolgozott, de mint írta, szíve változatlanul az Afrika-Korpsért s annak parancsnokáért dobog. Csatolta a levélhez Rommel naplójának nála lévő, a december és március vége közötti időszakot felölelő részét is. Berndt megírta,

mennyire örült, mikor értesült róla, hogy a tábornagy újabb megbízatást kap. Azt ugyan nem tudta, mi lesz ez, és pontosan mikor kerül rá sor, de mint kissé rejtélyesen megjegyezte, ő arra számított, hogy Rommel jövendőbeli tevékenységi területe egész Európára kiterjed, és legalább tizenötezer kilométer hosszúságú frontszakaszt fog érinteni. Ez csakis azt jelenthette, hogy Rommelnek a nyugateurópai partvonal csaknem egészére kiterjedő ellenőrző funkciót szántak. Rommelnek az afrikai hadszíntérről – s az összeomlástól – való távolmaradását eltitkolták a német közvélemény elől. Hitler és Göbbels propagandaszempontból kiindulva egyaránt arra törekedett, hogy a tábornagy nevét ne árnyékolja be semmiféle vereség. Kétségtelenül kellett ahhoz némi agyafúrtság, hogy két hónappal Tunéziából történt távozása után széles körű propagandával bejelentsék visszatérését Európába. A közleményt, amelyből kiderült, hogy már március eleje óta nem tartózkodik Afrikában, személyesen Hitler készítette el, és május 10-én hozták nyilvánosságra. Tunéziában ugyanis bekövetkezett a végső összeomlás. A britek május 7-én – azon a napon, amikor Rommel Berndt levelét kézhez kapta – bevonultak Tuniszba. Május 8-án Rommelt telefonon Berlinbe rendelték, s május 9-én, nem sokkal dél után meg is érkezett a tempelhofi repülőtérre. Egy órakor már Hitlernél volt. Hitler a földközi-tengeri térségről akart beszélni vele. „Hallgatnom kellett volna magára korábban” – mondta Rommelnek. Biztosítani akarta megbecsüléséről, meg akarta erősíteni a bizalomnak és az odaadásnak azokat a szálait, amelyekről tudta, a múltban hozzá kötötték ezt a határozott, önálló gondolkodású hadvezért. Figyelemre méltó, de ez nagymértékben sikerült is neki. A következő két hónapban Rommel állandóan Hitler mellett tartózkodott. Díszebédeken és vacsorákon sokszor ült mellette, s amikor a Führer állandóan vándorló udvartartása Berlinből Rastenburgba költözött, ahonnan a keleti frontot irányították, vagy visszatért Bajorországba, a berchtesgadeni hegyek közötti menedékbe, ahol Hitler leginkább otthon érezte magát, a tábornagy is vele utazott. Rommel jelen volt a napi helyzetértékelő

tanácskozásokon, hallotta a frontok helyzetéről Hitlernek tett jelentéseket, közvetlen fültanúja volt Hitler összes stratégiával, geopolitikával, különböző népekkel és azok vezetőivel foglalkozó beszédeinek. A beszédeknek, amelyek néha zavarosak és szétfolyóak voltak, máskor viszont dagályosságuk ellenére is figyelemreméltó éleslátásról tettek tanúbizonyságot. Kétségtelen, Rommel ezekben a hónapokban bizonyos mértékig ismét Hitler hatása alá került. El Alamein után még keserűen azt vallotta: Németországnak csak Hitler hatalomból történő elmozdítása adhat reményt, s annak az erkölcstelen, durva politikának a beszüntetése, amely az ő nevéhez kötődik. Ám ismét Hitler közelébe kerülve, újabb megbízatásra váró tábornagyként tanácsokat adva visszanyert valamennyit a régi hitből. Érezhető elégedettséggel jegyezte fel a naplójába, mennyire örül Hitler, hogy ott van mellette, s hányszor kimutatta iránta érzett legteljesebb bizalmát. Örömmel számolt be a Führer derűs pillanatairól, a gondok közepette is töretlen magabiztosságáról. Hitler pedig nem csupán sugározta, hanem másokban is elültette a hitet. Az a legszörnyűbb, hogy a gonosz fantázia legmerészebb szárnyalását is felülmúlóan embertelen parancsok kiadására képes lény még mindig képes volt arra, hogy csodálatot, feltétlen odaadást ébresszen maga iránt. Rommel ismét odaadást érzett iránta, elfogadta őt vezérként. Ismét képes volt rá, hogy hacsak félszívvel is, de higgyen benne. Rastenburgban 1943 júliusában létrejött első találkozásukkor a következő kijelentést tette a „Citadella” sikertelensége miatt Klugéval együtt tanácskozásra hazarendelt Mansteinnek: „Napkúrán vagyok. Fénnyel és hittel töltődöm fel.” Manstein korábban nem találkozott Rommellel, és megismerkedésükre protokolláris kötöttségektől mentes körülmények között került sor. Manstein egy szabad délutánt kihasználva megfürdött egy tóban. Mivel nem készült fel az alkalomra, és nem vitt magával fürdőruhát, anyaszült meztelen volt, s a partra úszva a nevető Rommelbe és másokba ütközött. Manstein, aki soha semmitől sem jött zavarba, megkérdezte Rommelt, mit csinál Rastenburgban. Egyből megértette a választ.

Rommelben mindig megmaradt azonban a határozott szándék, hogy a maga ura legyen, s lojalitását megőrizve se váljon a Führer lekötelezettjévé. Amikor afrikai győzelmeit követően finoman a tudomására hozták, Hitler ajándékként egy birtokot szándékozik adni neki, Rommel egyértelművé tette, semmiképpen sem kívánja azt elfogadni. Mások, köztük Guderian is elfogadták az ilyen ajándékot. Rommel viszont 1943-ban közölte egy régi tiszttársával, hogy Guderian hibát követett el. „Én is szeretnék egy birtokot, de amikor felajánlották mindig nemet mondtam, s nem fogadtam el.” Fenn akarta tartani magának a jogot, hogy kimondja a másnak nem tetsző, de általa hitt igazságot. * Rommel új megbízatását kezdetben nem határolták körül pontosan, hanem függővé tették az olaszországi helyzet alakulásától. A tunéziai tragédia után szükségessé vált annak az eldöntése, miként cselekedjen Németország a mediterrán térségben. Május 9-én, első megbeszélésükön Rommel nagy nyomatékkal hívta fel Hitler figyelmét az olasz hadsereg elkeserítő állapotára, és ugyanezt tette a következő napon, Göbbels-szel folytatott megbeszélése során is. Azt hangsúlyozta, hogy az olaszoktól semmiféle segítségre sem lehet számítani. Hitler éppen azért hívatta magához Rommelt, hogy az olaszországi helyzetet áttekintsék. Miután Észak-Afrika elveszett, számítani lehetett rá, hogy a nyár folyamán az ellenség támadást indít Dél-Európa valamelyik része vagy részei ellen. Az egyik kézenfekvő lehetőségnek Görögország és a Balkán tűnt, ahol számottevő olasz és kisebb német helyőrségek állomásoztak, a másiknak pedig maga Olaszország. Egy bárhol bekövetkező dél-európai támadás erőket vont volna el a keleti fronttól, amelyen július elején meg kellett kezdődnie a „Citadella”-hadműveletnek. Az Olaszország elleni invázió pedig, kivált akkor, ha az az olaszok megadásához vezet, közelebb vitte volna az angol-amerikai csapatokat – köztük az angol és amerikai bombázókat – a Birodalom déli határaihoz. Az ellenséges offenzívát tehát, ha hadműveleti szempontból megvalósíthatónak

ígérkezett, a lehető legmesszebb kellett tartani Németországtól. A vezérkarnak két terve is volt erre vonatkozóan, s Rommel mindkettőben szerepet kapott. Az első, az „Alaric”-hadművelet lényege az volt, hogy számottevő pótlólagos német haderőt kell küldeni Észak-Olaszországba, megvédendő Olaszországot a szövetségesek inváziójától, és hogy – ameddig csak lehet – minél messzebbre délen tartsa az ellenséges erőket. Az „Alaric”-kal és Hitler személyes terveivel összhangban Rommelre az a feladat hárult, hogy a parancsnoksága alatt Ausztriában és Bajorországban felállítandó, húsz hadosztálynyi haderőt fokozatosan áthelyezze Olaszországba. Mint Rommel naplójából kiderül, Hitler május 22-én írta alá az új feladatára vonatkozó parancsot. A szövetségesek támadása esetén előbb négy hadosztálynak kellett beszivárognia Olaszországba, s ezt kellett követnie a további tizenhatnak. Az is nyilvánvaló volt, hogy az „Alaric” megvalósítása kifinomult politikai bánásmódot igényel. A tervezés során és a végrehajtás kezdeti időszakában, júniusban és júliusban nem volt szabad okot szolgáltatni az olaszoknak arra, hogy ellenezhessék az országuk területére és ügyeikbe történő, általuk nem kért beavatkozást. Az illemszabályokat pontosan be kellett tartani, mert a német-olasz szövetség állapota nem tette lehetővé a nyílt, őszinte közös tervezést katonai és politikai területen. A bizalmatlanság, amely mindig jelen volt a két ország kapcsolatában, 1943 nyarára már nagyon felerősödött. A másik terv, az „Achse” élesen eltért az „Alaric”-tól, s még nagyobb titoktartást követelt. Az Achse megvalósítása szintén Rommel kötelessége volt. A terv abból indult ki, hogy Olaszország átáll, ezért sürgetően szükségessé válik az olasz hadsereg lefegyverzése, felszerelésének lefoglalása, esetleg alakulatainak a Reich ellenségeiként történő szétzúzása vagy fogságba ejtése. Azzal számoltak, hogy amennyiben szükségessé válik, az „Achse” sikerétől függ, képes lesz-e Németország a továbbiakban is utánpótlással ellátni és irányítani az Olaszország déli részének védelmére kivezényelt csapatait, amelyeknek létszámát addigra esetleg jelentősen

megnövelik. Nyilvánvaló volt, az „Achse” életbeléptetése a körülményektől függ, vagyis az „Alaric”-ot fogja követni, s mindkettőt ugyanazok a csapatok hajtják végre. A két hadműveletet követően, illetve azokkal párhuzamosan kellett eldönteni, milyen formában kerüljön sor az angol-amerikai ellenséggel szembeni olaszországi hadjáratra. Rommel gyorsan összeállította vezérkarát, amelynek több tagja – mint azt Berndt előre megjósolta, és tevékenységével elő is segítette – az egykor Afrikában a parancsnoksága alatt harcolt emberek közül került ki. Köztük volt Gause tábornok, a megbízható, elvhű keletporosz ugyanúgy, mint Bonin ezredes. Júniusban Rommel sok időt töltött repülőgépen, Berlin, Rastenburg és a Berchtesgaden közelében lévő parancsnokságon működő vezérkara között utazgatva. Június 7-én egy müncheni szállodában rövid megbeszélést tartott Guderiannal. Guderian – miután Hitlerrel támadt nézeteltérése miatt hosszabb időre háttérbe szorult – akkor már ismét a páncéloscsapatok főfelügyelője volt, s a harckocsigyártás folyamatossá tétele érdekében megpróbált úrrá lenni a Reich iparában uralkodó kaotikus viszonyokon. Rommelnek ebben az időszakban meggyőződése volt, hogy a német termelésben a védelmi és páncélelhárító fegyverek előállítására kell helyezni a hangsúlyt. Azt vallotta, hogy a rendelkezésre álló fémből és pénzből jelentős mennyiségű páncélelhárító fegyvert lehet gyártani, miközben egy harckocsi előállítása igen költséges technológiát igényel. A manőverezés mesterétől meglepő módon határozottan vallotta, elsősorban védelmi célokat szolgáló tűzerőre és még több katonára van szükség, főleg keleten. Rommelnek időnként arra is maradt ideje, hogy egy-két napot otthon töltsön Wiener Neustadtban. Ott tartózkodott június 27-én és egy héttel később, július 4-e délutánján is, amikor a „Citadella”hadművelet negyvenhárom német hadosztálynak, köztük tizennyolc páncélos- és páncélgránátos hadosztálynak a támadásával megkezdődött. Az első néhány napban a hadművelet sikeresen zajlott, ám

hamarosan nyilvánvalóvá vált: a Hitler által elrendelt több hetes halogatás nem vált: előnyére a németeknek. Az oroszok közben számottevően meg tudták erősíteni védelmi vonalaikat. A két támadó hadseregnek – északról Model tábornok Középső hadseregcsoporthoz tartozó 9. hadseregének, délről pedig Hoth tábornok Déli hadseregcsoporthoz tartozó 4. páncéloshadseregének – hamarosan rá kellett jönnie, hogy a szovjet védelmet nemcsak nagy mélységben és rendkívüli gondossággal építették ki, hanem négyzetkilométerenként ötezres sűrűségű aknazárral is ellátták. Ez az aknasűrűség csak az egyharmada volt ugyan a németek által El-Alameinnél alkalmazottnak, ám így is számottevőnek bizonyult. Július 9-én Rommel Rastenburgban járva megállapította, a hadművelet jól halad, ám valójában a támadás addigra már sokat veszített lendületéből. Ráadásul a Vörös Hadseregnek sikerült jelentős hadműveleti tartalékot létrehoznia a kurszki kiszögelléstől keletre, s ez az erő készen állt arra, hogy beavatkozzon a szárnyakon, mihelyt a német támadás fő hulláma elenyészik, ami hamarosan be is következett. A következő napon, július 10-én eljött az, amire mindenki számított ugyan, de remélték, hogy csak a „Citadella” sikeres befejezése után történik meg. A brit és az amerikai csapatok, a „Husky” hadműveletet végrehajtva a levegőből és a tenger felől megkezdték Szicília elözönlését. A „Husky” a britek visszatérését és az amerikaiak megjelenését jelentette a kontinentális Európában. A „Citadella”-hadművelet közben végre kimerült. Három nappal azután, hogy a „Husky” híre eljutott Rastenburgba, Hitler hazarendelte a keleti frontról az érintett hadseregcsoportok parancsnokait, Klugét és Mansteint, s közölte velük, hogy az olaszországi teljes összeomlás veszélye miatt a kurszki offenzívát be kell szüntetni, s a csapatokat vissza kell vonni kiinduló állásaikba. A „Citadella” leállításával Németország végleg elveszítette a hadászati kezdeményezést a keleti fronton. A hadművelet korlátozott célokat követő, elsöprő erejű offenzívának indult, az volt a feladata, hogy biztosítsa a sikeres német védekezés feltételeit. Éppen ez a törekvés

volt az, ami kudarcba fulladt. Aznap este, a tóparti epizódot követően, Kluge és Manstein Rommellel beszélgetett. – Súlyos lesz a vég, Manstein – jelentette ki Kluge. – Kész vagyok a parancsnoksága alatt szolgálni. Rögtön ezután távozott is, kettesben hagyva Mansteint és Rommelt. Rommel őszintén beszélt gondolatairól, s ő is úgy ítélte meg, a vég katasztrofális lesz. Az első két hónapban valahányszor alkalma nyílott rá, Hitlernek vallotta meg borúlátását, most pedig Mansteinnek, a német hadsereg legnagyobb tiszteletben álló stratégájának beszélt róla. Elmondta, katasztrófára számít, s amikor a szövetségesek partra szállnak Európában, az egész „kártyavár” össze fog omlani. Manstein azt válaszolta, a Führer talán hajlandó lesz lemondani főparancsnoki tisztéről, amelyet oly végzetes következményekkel járó módon gyakorolt. Utána esetleg sikerül katonai patthelyzetet előidézni, és előkészíteni az elfogadható békéhez vezető tárgyalásokat. Rommel nem értett egyet ezzel. Jobban ismerte Hitlert, mint Manstein, s közölte, Hitler soha nem lenne hajlandó lemondani a főparancsnokságról. Manstein bármilyen zseniális stratéga volt is, illúziókba ringatta magát. Rommel viszont, akárcsak Kluge, határozottan kijelentette: „Kész vagyok az ön parancsnoksága alatt harcolni.” Hiába tért hát vissza bizonyos mértékig Rommel Hitler iránti személyes odaadása,ez a körülmény nem akadályozta a helyes katonai ítéletalkotásban. [Amerikai csapatok szállnak partra Olaszországban] Július 15-én, azon a napon, amikor Hube Szicíliába érkezett, Rommelt hivatalosan is kinevezték a „B” hadseregcsoportnak, az általa Bajorországban létrehozott vezérkarnak a parancsnokává. Mindenki számított rá, hogy előbb vagy utóbb – hiszen Szicília elvesztése biztos volt, s befejezett tényként számoltak vele – az ellenség a kontinenst fogja fenyegetni, s a „B” hadseregcsoportra várt a feladat, hogy magára vegye az Olaszország középső részének

sorsáért viselt felelősséget. Ez azonban csak az események megfelelő stádiumában következhetett be. Hitler akkor személyesen engedélyezte Rommelnek, hogy Olaszországba menjen, és hozzákezdjen az „Alaric” megvalósításához. Az olaszok tökéletesen tudatában voltak annak, mi történik. Rommel augusztus 15-én Bolognába repült, s a repülőtéren SS-díszőrség sorakozott fel a tiszteletére. Nem sokkal érkezése után egy városon kívüli villában az olasz katonai szervek képviselőivel megbeszélést tartottak, amelyen – a normális szövetségesi együttműködés látszatának megőrzésével – tisztázni akarták a „B” hadseregcsoport elhelyezésével és mozgatásával kapcsolatos kérdéseket, valamint azt, miként lehet megvédeni Olaszországot, s a védelemnek mely részéért ki a felelős. Másnap Rommel Gauséval együtt visszarepült Innsbruckba, és jóváhagyta az arra vonatkozó terveket, miként csatlakozzanak a „B” hadseregcsoport maradék alakulatai a már Olaszországban tartózkodó hadosztályokhoz. Rommel főhadiszállását a Garda-tónál kellett felállítani. A tábornagy értesült róla, hogy Kesselring, mikor megtudta, hogy ő lesz az olaszországi német csapatok főparancsnoka, a nyugdíjazását kérte. Rommelnek akkor már az volt a véleménye Kesselringről, hogy túlságosan is fogékony az olasz álláspont iránt, s azt is tudta, hogy az olaszok hevesen ellenezni fogják olaszországi főparancsnoki kinevezését, amelynek a lehetősége ellen Ambrosio már augusztus 17én szót emelt. Rommelt hidegen hagyták ezek a dolgok. Ezalatt a Németország elleni légitámadások erőteljesebbé váltak. Rommel nyugtalankodott a családjáért és Wiener Neustadtban lévő javaiért, s azt fontolgatta, miképpen helyezhetné őket nagyobb biztonságba. Az első igazán nagy támadás augusztus 23-án érte Berlint, s 25-én Rommel egy svájci lapban azt olvasta, hogy a repülőgépgyárnak otthont adó Wiener Neustadtot is támadták. A családjának ugyan nem esett bántódása, de ő rettenetesen aggódott miattuk.

* Szeptember 8-án a római rádió bejelentette, fegyverszünet jött létre Olaszország és a szövetségesek között. Ettől kezdve biztos volt, hogy Olaszország a legjobb esetben is csak semleges marad a háborúban, de az sem volt kizárt, hogy szembefordul Németországgal. A németeknek, ha harcra szánják el magukat, egyedül kellett megvívniuk az olaszországi csatát. Elérkezett hát a régen várt végkifejlet pillanata, s szeptember 8-án reggel, 8 óra előtt 10 perccel elrendelték az „Achse” végrehajtását. Szeptember 9-én, a hajnali órákban az ellenség megkezdte a partraszállást a Nápolytól délre lévő Salernói-öbölben. Rommelnek Észak-Olaszországban akkor már nyolc hadosztálya volt, az „Achse” végrehajtására vonatkozó tervet gondosan kidolgozták, s megvalósításának hamarosan gőzerővel be kellett indulnia. A következő két napban már olyan híreket kapott, hogy az olaszok az ország déli részén az ellenséghez csatlakozva szembefordultak a német csapatokkal. Neki arra volt parancsa, hogy kerítsen be, és hadifogolyként küldjön Németországba minden olasz katonát. Szeptember 19-én, tizenegy nappal a hadművelet végrehajtására vonatkozó parancs kiadása után a „B” hadseregcsoport már azt jelentette, hogy nyolcvankét olasz tábornokot, tizenháromezer tisztet és 402.600 katonát foglyul ejtett, s közülük 183.300-at már el is indítottak Németországba. Általános vélemény volt már ekkor, hogy az olaszok nem csupán kiléptek a háborúból, hanem átálltak az ellenséghez. A harc eközben egyre hevesebbé vált délen. A német csapatok késlekedés nélkül átvették a létfontosságú területek védelmét az olaszoktól, s mikor a szövetségesek Salernónál partra szálltak, Rómától délre már hat német hadosztály állomásozott, amelyek Hube Szicíliából visszavont csapataival együtt a Vietinghoff tábornok parancsnoksága alatt álló 10. hadsereget alkották. Szeptember 16-ig azonban a szövetséges hídfőállás az inváziós erők tengerbe szorítására irányuló összes próbálkozást visszaverte, s a németek végül kénytelenek voltak visszavonulni.

Küszöbön állt az olaszországi csata. Az ellenség megvetette lábát az európai kontinensen. A német hadseregnek két fronton kellett harcolnia, egyrészt a keskeny és lényegében védhető olasz fronton, másrészt a védőknek kevés természetes oltalmat nyújtó, hatalmas kiterjedésű orosz síkságon. A La Manche csatorna partvidékén pedig egy harmadik front minden szempontból döntő eseménynek számító megnyitására lehetett számítani. Rommel olaszországi tartózkodásának maradék tíz hete viszonylagos nyugalomban, drámai események nélkül telt el. Szeptember közepén egy perforált vakbélgyulladást követően sikeresen meg is műtötték. Északon tartózkodott, távol a harci cselekményektől. Meggyőződéssel vallotta, hogy az olaszországi hadszínteret egységes parancsnokság alá kell helyezni. Október óta azt a hitet táplálták benne, hogy a parancsnokság feladatai a „B” hadseregcsoportra hárulnak, az viseli majd a teljes felelősséget a helyzet alakulásáért. Azóta, hogy néhány hónappal korábban behatóbban kezdett foglalkozni az olaszországi hadműveletek kérdésével, szilárdan hitte, hiba lenne túl nagy erőket bevetni a Rómától délre lévő területek megtartása érdekében, s az erőteljesebb védelmet a Pótol délre, az Appenninekben kellene kiépíteni, ami aztán meg is valósult. [Amerikai pontonhíd egy dél-olaszországi kis folyón] Aztán megérkezett az új parancs: Rommelnek és a „B” hadseregcsoport vezérkarának Franciaországba kell mennie, ahol új feladatok várnak rájuk. A tábornagynak meg kellett vizsgálnia a nyugati védelmet, és javaslatokat kellett kidolgoznia javítására vonatkozóan. Örömmel, a legcsekélyebb sajnálkozás nélkül távozott Olaszországból november 21-én. Lucy addigra már egy Wiener Neustadt közelében lévő házban lakott, amit egy légitámadásban meghalt sörgyáros felesége bocsátott a rendelkezésére. A következő év elején pedig továbbköltözött Herrlingen közelébe, egy „emigrált zsidó” Ulm város tulajdonába került egykori lakóhelyére. Rommel számára csalódás volt, hogy nem kapta meg az olaszországi főparancsnoki tisztet, de ha ez bekövetkezik, komoly

nehézséget okozott volna számára annak a stratégiának a végrehajtása, amelyben nem hitt, s amely egy általa borúlátóan megítélt hadászati elképzelés megvalósítását szolgálta. Kísérete Olaszországban maradó tagjaitól búcsúzva nagyon őszintén nyilatkozott. A háború elveszett, s nehéz időkre lehet számítani. Az ellenség ereje napról napra nő, a „csodafegyverre” történő hivatkozás csupán üres propaganda, s a német katonákat olyan emberek vezetik, akiket lépten-nyomon elragad a fantáziájuk.

HUSZADIK FEJEZET Az invázió Rommel 1943. november 22-től kezdődően otthon tölthetett egy hetet, s alkalma nyílt rá, hogy a herrlingeni ház megnagyobbítását felügyelje, ami hosszú sétákkal és az azonnali döntéshozatal kényszere nélküli gondolkodás lehetőségével járt együtt. Következő feladata az volt, hogy különleges megbízottként megvizsgálja a nyugati védelmi, elsősorban partvédelmi vonalakat, és jelentést tegyen róluk egyenesen Hitlernek. Hogy megbízatásának eleget tehessen, gondolkodását hozzá kellett igazítania a nyilvánvaló körülményhez: küszöbön áll a Nyugat-Európa elleni invázió. Rommel már több mint egy éve meg volt győződve arról, hogy a háborút – abban az értelemben, ahogy korábban elképzeltekNémetország semmiképpen sem nyerheti meg. A keleti front emberben és anyagban is oly nagy áldozatokat kívánt, az addig elszenvedett veszteségek már akkorák voltak, hogy csak egyetlen halvány remény maradt: sikerül akkora erőt összegyűjteni, amellyel a Birodalom tényleges keleti határain kívül lehet tartani a Vörös Hadsereget. Olaszországban Rommel arra a megállapításra jutott, csupán idő kérdése, mikor fogják meg-fordíthatatlanul visszavetni északi irányba a Wehrmacht ott állomásozó egységeit. A levegőből megállíthatatlanul zúdultak az egyre nagyobb ember- és anyagi áldozatot követelő csapások Németország lakosságára és hadiipari gépezetére. A La Manche csatorna túlsó partján hatalmas angol-amerikai haderő sorakozott fel, amelynek erejéről és felépítéséről – mint azt a „B” hadseregcsoport helyzetjelentései is bizonyítják – meglehetősen pontos ismeretekkel rendelkeztek. Készen állt egy hasonlóan hatalmas légierő is, a szárazföldi műveletek támogatására. Ami a tengeri hadviselést illeti, az atlanti térség Németország számára már elveszett, és semmi sem akadályozhatta meg a csapatok, a hadianyag és egyéb utánpótlás szabad átdobását Észak-Amerikából az európai hadszíntérre. Németország szempontjából tehát folyamatosan romlott

a hadihelyzet. A legsúlyosabb katonai vereség legbiztosabb receptjét Rommel szerint a két nagy – keleti és nyugati – szárazföldi frontvonalon viselt háború jelentette. Véleménye szerint ugyanis az olasz frontot jól átgondolt védekező taktikával, s északra a Pó-síkságig, majd azt követően az Alpokig húzódó, egymást követő védelmi vonalakkal meg lehetne tartani, ám az Alpoktól északra már nem volna remény megállítani a Birodalom határaira nehezedő nyomást. Rommelt egész nyáron, de főleg a szicíliai invázió óta foglalkoztatták ezek a kérdések, s ezért örömmel, tettre készen vette át új megbízatását. Bármilyen pesszimista volt is már hosszabb ideje Németország jövőjét illetően, némi reményt adott neki az a lehetőség, hogy esetleg sikerül visszaverni a készülődő angol-amerikai inváziót. Titkos tárgyalásokon szó eshetett ugyan arról, Németország számára a legtöbb reményt talán nem is az invázió visszaverése nyújtaná, hanem annak féken tartása, s a rendelkezésére álló összes erőnek a keleti fronton való összpontosítása. Rommel azonban tisztában volt vele, ha megindul a nyugati támadás, elkerülhetetlenül érvényesülni fog az a törekvés, hogy mindkét frontot megfelelő létszámú katonasággal lássák el, erőket dobjanak át egyikről a másikra, aminek következtében mindkettő meggyengül, bekövetkezik a vereség, és a hazát mindkét oldalról lerohanja az ellenség. Még mindig hitte, meg tudja győzni, sőt talán már meg is győzte Hitlert arról, hogy ha a hosszú távon már elveszettnek tekinthető háborúban kialakul a nyugati front, akkor arra a legrövidebb időn belül a legszörnyűbb összeomlás vár. Nyíltan beszélt erről, különösen régi, ismét a parancsnoksága alatt szolgáló barátainak. Az egyedüli esélyt szerinte az nyújthatta, ha nyugaton az események korai szakaszában gyors sikert érnek el, utána megerősítik a keleti frontot, s a hadászati patthelyzetet kihasználva megpróbálnak békét kötni a Nyugattal. Bármilyen halvány volt is ez a remény, Rommel nem látott más lehetőséget. Voltak biztatónak tekinthető jelek is. Hitler még mindig nagy meggyőző erővel tudott beszélni a fegyvergyártás hamarosan bekövetkező komoly felfutásáról. A nyugaton elérendő siker tehát nem tűnt lehetetlennek.

Mindebből Rommel számára világos következtetések adódtak, és ezek felülvizsgálatára a következő hat hónapban sem látott okot. Először is a partvédelmet kellett olyan erőssé tenni, amennyire azt a rendelkezésre álló katonai létszám, fegyverzet és idő megengedte. Rommel rögtön a térségbe érkezése után – miként arra Hitlertől parancsot is kapott – végigjárta az egész fenyegetett nyugati és északnyugati partvidéket. Több helyen súlyos hiányosságokra bukkant, és kimeríthetetlen energiáit arra fordította, hogy az ellenség által meghagyott hetekben vagy hónapokban változtasson a helyzeten. Útját Dániában kezdte, ahová november 30-án érkezett meg tíznapos látogatásra. A „B” hadseregcsoport vezérkara, amely a szemleútnak indult megbízatásban segítségére volt, parancsot kapott arra, helyezkedjen el egy fontainebleau-i kastélyban, és készítse elő a nyugati front egy részének hadműveletei fölötti irányítás átvételét. Az egész nyugati front, Hollandia északi csücskétől a Pireneusokig, aztán végig a földközi-tengeri francia partvidéken, Rundstedt tábornagy parancsnoksága alá tartozott. Rommelnek Rundstedtet is tájékoztatva, de egyenesen Hitlernek kellett jelentést tennie a parti védelem állapotáról, s megbízatása úgy szólt, hogy január 15-től vegye át a két egymással szomszédos hadseregcsoporthoz tartozó hadműveleti terület közül az északinak a parancsnokságát. Ez a Hollandiát, Belgiumot, és Észak-Franciaországot magába foglaló térség vált a „B” hadseregcsoport hadműveleti területévé. Gause, aki még mindig a vezérkari főnöke volt, három tiszt társaságában elkísérte útjára Rommelt. Tagjai voltak a csoportnak az érintett tengeri és légierők parancsnokai is. Az utóbbi, Rüge admirális, Rommel haditengerészeti helyettese volt, s a továbbiakban hűséges, bizalmas barátja lett a tábornagynak. Olaszországban csatlakozott Rommelhez, aki mindig jól érezte magát társaságában, s nyíltan, őszintén tudott beszélgetni vele. Decemberben és januárban Rommel szemleútját folytatva fáradhatatlanul járta a partvidéket, egyik zászlóaljat a másik után kereste fel, megvizsgálva harckészültségüket, tábornoktól a tizedesig

keményen felelősségre vont a hiányosságokért mindenkit, egyértelműen tudatosítva bennük saját elképzeléseit. Bárhová ment is, lényegében mindenhol ugyanazt ismételte meg: az ellenséget a parti szektorban kell szétzúzni. Röviddel azután, de inkább még azelőtt kell vereséget mérni rá, mielőtt megkezdené a partraszállás utáni harcot. A küzdelem fő terepévé a tengerparti sávot kell tenni. Ehhez természetesen komolyan meg kellett erősíteni a partvédelmet. A tüzérség sehol sem bizonyult megfelelő erejűnek vagy kellően védettnek, s ezért komoly elaknásításra, és partvédelmi erődök létesítésére volt szükség. Rommel pedig érvelt, magyarázott, cselekvésre ösztönzött mindenkit. Utasítást adott rá, hogy azokon a helyeken, ahol előre sejthető volt a partraszállás, több mérföld szélességű, egymással párhuzamos aknamezőket építsenek ki öt mérföld mélységben. Ehhez sok millió aknára volt szükség, amit Rommel és fáradhatatlan mérnöktisztje, Meise tábornok a gyártásukra képes összes üzemből készült összeszedni. Az aknamezőket erődökből és földbe ásott páncélosokból létrehozott, megerősített állásokból kívánták ellenőrzés alatt tartani. Az ellenség megtévesztésére álerődítményeket is építettek, s álparancsnokságokat telepítettek különböző helyekre. Magán a tengeren négy védelmi vonalat kívántak kiépíteni a partraszállás akadályozására: az elsőt két méterrel a vízfelszín alatt, a másodikat apályszinten, a harmadikat a dagályszint elején és a negyediket közepes dagálymagasságnál. A levegőből jövő támadások ellen – mivel számítottak rá, hogy az ellenség ejtőernyősökkel és vitorlázógépekkel is komoly műveleteket fog végrehajtani a német front mögött – Rommel a vitorlázó repülőgépek leszállását megakadályozó cölöpöket veretett le a partvonal mentén húzódó mezőkön. A légi műveletek megakadályozására szintén megkövetelte az ellentámadást, de abból indult ki, ha a partvonalat meg tudják tartani, akkor a levegőből jövő támadással már viszonylag könnyebb lesz megbirkózni. Bárhol járt is, mindenhol új ötleteket vetett fel és próbáltatott ki. Mint Meise csodálattal megállapította róla, ő volt a világháború legkiválóbb hadmérnöke. Rommel a hadműveleti irányításra vonatkozó új megbízatásának

átvétele előtt és után is folyamatosan járta a fenyegetett területeket. Dániai útja után néhány napot odahaza töltött, majd december 18-án Fontainebleau-ban csatlakozott előző este odaérkezett vezérkarához. A Rundstedttel megtartott első találkozójuk szívélyes légkörben zajlott le. „Ma R-rel ebédeltem – írta Lucynak december 19-én. – Elbűvölő ember, és azt hiszem, jól fognak alakulni a dolgok.” * Rommelt nagyon zavarta az, amit az általa felkeresetteknél tapasztalt, s amit ő a sürgősségérzet megdöbbentő hiányának nevezett. Úgy értékelte, a dániai és bizonyos fokig a franciaországi életnek a bombáktól szaggatott Németország életével szembeni kényelme kórosan befolyásolja az ottani katonai tevékenység hatékonyságát. Megállapította, hogy az erődítési munkálatok és az aknamezők létesítése érdekében még nagyon kevés történt, miközben az ő elképzelésének a megvalósítása hatalmas mennyiségű anyagot és emberi munkát követelt. Az anyagbiztosítás végig komoly problémát jelentett, ám Rommel személyisége, egyéniségének másokat is mozgósító ereje szinte csodákat művelt. Munkaerőben szintén hiány mutatkozott. Francia munkaerőt kellett igénybe venni még akkor is, ha a francia lakossághoz fűződő viszonyra mindig nagyon érzékenyen vigyázó Rommel ragaszkodott hozzá, hogy csupán jól megfizetett, önként jelentkező munkásokról lehet szó. A munka nagy részét ezzel együtt is a katonáknak kellett elvégezniük. Rommel igen magas követelményeket támasztott, amelyeket egyesek eltúlzottnak tartottak. A Rommel stábja által tehetetlennek ítélt Salmuth tábornok például Rommel egy későbbi látogatása idején hevesen kikelt magából, arra hivatkozva, hogy a hadseregcsoportparancsnok által támasztott követelmények olyan nagy megterhelést rónak a katonákra, hogy azokat már semmire sem lehet majd használni, ha az invázió bekövetkezik. Rommel a leghatározottabb hangon válaszolt neki, és parázs vita alakult ki közöttük. A parancsnokokat, mondta Salmuth, megőrjíti Rommel erődítési programja. Végül ugyan megbékéltek egymással, de ebben a vitában már ismét a régi Rommel, a sivatag ura, emberek és események

sziklakemény akaratú irányítója vett részt. Minden vezénylő tiszt elismerte, az új főparancsnok egyénisége kitörölhetetlenül mély nyomokat hagyott benne, és Salmuth (személyes találkozásuk előtt Rommel egyik feltétlen csodálója) feljegyezte, hogy „Rommel tábornagy megérkeztével új korszak kezdődött”. Rommel forgószélként száguldott végig a gondjára bízott területen, s a hatás, amit keltett, szintén a forgószéléhez volt hasonló. A francia városokon és falvakon Horch kocsiján áthajtva nyomában gyakran felhangzott a kiáltás: – C’est Rommel! Az irányítása alá tartozó terület – január 15-től a „B” hadseregcsoport körzete – a La Manche csatorna és az Atlanti-óceán partvidékének a Loire torkolatától északra eső részét foglalta magában. Ezen a nagy kiterjedésű területen az ő parancsnoksága alá tartozott Salmuth 15. hadserege és Dollmann 7. hadserege. A 15. és a 7. hadsereg közötti határ a Szajna nyugati partján, dél felé húzódott, Le Mans felé. A 15. hadsereg hatáskörébe rendelte Pas-de-Calais-t és Kelet-Normandiát, a 7-ébe pedig Normandia maradék részét és Bretagne-t. A „B” hadseregcsoport Hollandiát is magában foglaló felelősségi körzetében harminckét gyalogoshadosztály rendezkedett be védelemre, beleértve a névleg a Luftwaffe kötelékébe tartozó s a Luftwaffe katonáiból álló nyolc ejtőernyős-hadosztályt is. A harminckét hadosztályból tizenhét tartozott a 15. és tizenöt a 7. hadseregbe.

A „B” hadseregcsoport felelősségi területe

Ezek a hadosztályok harcértéküket tekintve jelentősen különböztek egymástól. A megelőző két és fél évben a hadászati figyelem máshová irányult, s a korábbiakhoz képest a nyugati front sokkal kevesebb törődést kapott. Pihenőkörzetként kezelték, ahová idősebb, gyöngébb egészségi állapotú s a keleti front támasztotta követelmények vállalása előtt pihenést igénylő katonákat küldtek. A szolgálati feladatok viszonylag könnyűek, egyszerűen végrehajthatóak voltak, a hadosztályok létszámát leszorították, és hatékonyságuk sokszor minimális volt. A gyalogoshadosztályok szállítóeszközeinek nagy részét lófogatok jelentették, s azokból is számottevő hiány mutatkozott. Mindenféle hadfelszerelés csak szűkösen állt rendelkezésükre. Ugyanakkor az SS-hadosztályok, ha új fegyverzetről volt szó, elsőbbséget élveztek, és általában jelentős erőt képviseltek. Rommel második célja tehát – miután a partvédelemmel kapcsolatos magatartást energikus fellépésével az összes érintettnél igyekezett megváltoztatni – az volt, hogy a csapatokat számbelileg és felszereltség tekintetében is feljavítsa. Kihasználta azt a tényt, hogy állomáshelyére érkezése időben egybeesett Hitlernek azzal az elhatározásával, hogy a Wehrmacht legfontosabb feladatává teszi a küszöbön álló invázió visszaverését. Hitler 1943 novemberében kelt,

51. számú hadparancsa külön is nagy nyomatékkal szólt erről. Az ebben s az ugyanerre a tárgyra vonatkozó, 1942 májusában kelt hadparancsban megfogalmazott célok tökéletes összhangban álltak Rommel elképzeléseivel, az invázió kezelésére vonatkozó nézeteivel. Rommel élt a körülmények nyújtotta előnyökkel, és mindent megtett annak érdekében, hogy azokat még inkább a maga javára fordítsa. A felügyelete alá tartozó csapatokat fiatal emberekkel igyekezett kiegészíteni, növelve az összlétszámon belüli arányukat. A nyugaton állomásozó csapatok számbelileg is megerősödtek, újabb páncéloshadosztályt, a 2.-at, dobtak át a térségbe, s a páncéltörő lövegeknek nemcsak a számát, hanem kaliberét is növelték. A nyár közepén már csaknem kétezer harckocsi, harci löveg és önjáró páncéltörő ágyú állomásozott a térségben. A parancsnoki kar kezdett magabiztossá válni. Mindebben igen nagy szerepe volt Rommel határozott fellépésének s az általa gyakorolt befolyásnak. A hadseregparancsnokok ráébredtek arra, hogy a helyzet számottevően megváltozott. Salmuth – akinek saját bevallása szerint korábban fenntartásai voltak Rommellel szemben, mert fellépését gyakran önreklámozásnak tartotta – hamarosan rájött, ez a propaganda inkább a náci párttól, semmint magától Rommeltől származik. Nagy hatással volt rá a tábornagy pontos helyzetértékelése, személyes magatartása, s bár a kemény fellépéssel szemben voltak ellenérzései, nem tagadta, a tábornagy tényleg komoly befolyással volt a dolgok alakulására. Kétségtelen tény, hogy Rommelt útjaira többször is fotóriporterek és újságírók csapata kísérte. Az is igaz, hogy ha vonattal utazott, tangóharmonikákat vitt magával, amelyeket a katonák között osztott szét, azok legnagyobb örömére. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy ezek előre kiszámított gesztusok. Rommel ugyanis tisztában volt vele, hogy a katonák szeretik, ha jól ismert és őket megértő parancsnok áll fölöttük. Ami személyes magatartását illeti, mindenkire nagy hatással volt szerénysége, s az a képessége, hogy mások véleményét meghallgassa. Salmuth szerint – s ebben az északafrikaiak közül nagyon sokan egyetértettek vele – Rommel igen nehéz ember tudott ugyan lenni, de érkezéséből mindenképpen előny származott.

* Az erődítmények és a bennük elhelyezett katonák azonban csak egy tényezőt jelentettek, még ha a legfontosabbat is, amennyiben Rommelnek a tengerparti csata megnyerésére vonatkozó elképzelésére gondolunk. Volt még egy követelmény, amelynek biztosítása soha meg nem oldódó problémát szült Hitler és a főparancsnokság között. Nagyon valószínűnek látszott, hogy bármilyen szakszerűen építtetik is fel az erődítményeket, hozzák létre az aknazárat és a tengeri védvonalakat, s bármilyen szakértelemmel működik is a partvédelem, az ellenségnek néhány ponton sikerülni fog komolyabb erőket partra tenni, s behatolni a védelmi övezet mögé. Létfontosságú volt ezeket a betöréseket a leghamarabb, a lehető legkeményebben visszaverni. Ehhez azonban nagy mozgékonyságú, páncélos- és páncélgránátos egységekre volt szükség, amelyeket igen megfontoltan kellett elhelyezni, hogy bármikor rendelkezésére állhassanak a hadseregcsoportnak s a hadseregcsoport alá rendelt parancsnokoknak. Rommel azt vallotta, az ilyen csapatokat nem lehet távolról irányítani, és az ellenséges légi műveletek meg fogják akadályozni kellően gyors mozgatásukat. Ebben az ítéletalkotásban Alam Halfa emléke játszotta a döntő szerepet. Elfogadhatatlan volt számára a kettős irányítás is, mert azt vallotta, ez csupán halogatáshoz vezet, a halogatás pedig nagyon könnyen végzetessé válhat. A leghatározottabban amellett érvelt, hogy megfelelő mennyiségű páncélost kapjon, amelyeket aztán a parthoz közel kívánt elhelyezni. Rommel tervét többen hevesen vitatták. A „B” hadseregcsoport felelősségi területén nagyrészt a Nyugati hadseregcsoport alá rendelt páncélos- és páncélgránátos hadosztályok állomásoztak, de Rundstedt parancsnoksága alá tartozott, és közvetlenül neki volt alárendelve a Nyugat Páncélos Csoport is, az az alakulat, amelynek vezetése páncéloshadsereg parancsnokságának rangjával bírt, s amelyet Geyr tábornok irányított. Geyr egy másik württembergihez, a fölötteséhez, Rundstedthez hasonlóan széles látókörű úr volt, belgiumi, hollandiai és angliai katonai attasé korából komoly ismeretekkel rendelkezett

más országokról és népekről, versenylovasként is komoly nevet szerzett magának fiatalabb korában, s egyike volt a legelső páncélosezred-parancsnokoknak. Geyr elfogadta – mindenki elfogadta – azt a nézetet, hogy időben és határozottan vissza kell vágni a támadóknak, de az volt a véleménye, hogy ennek a csapásnak megfelelő erejűnek kell lennie. A rendelkezésre álló erőforrások alapján elképzelhetetlennek tartotta, hogy a meglévő partvédelmi erők, bármennyire felfejlesztik is őket, vissza tudjanak verni egy nagyméretű franciaországi partraszállást, s a sikert csak akkor tekintette elérhetőnek, ha a támadókkal egy koncentrált, erre a célra tartalékolt, s nem pedig a partvonal mentén szétszórt páncéloserő veszi fel a küzdelmet. Arra hivatkozott, hogy a gyalogoshadosztályok nem kielégítő állapota miatt az Atlanti Fal nevű védővonal gyenge, a parti övezet csupán előretolt állás, és a fontos csatákat nem lehet előretolt állásokban megvívni. Járt Berchtesgadenben, és sikerült támogatást szereznie a Nyugat Páncélos Csoport létrehozására vonatkozó elképzeléséhez. Senki nem tudta továbbá megbízhatóan megjósolni, hová nehezedik majd az invázió fő súlya; a fenyegetett partvidék pedig igen hosszú volt. A német felderítés tehetetlenné vált a szövetségesek légi fölénye miatt. „Semmi biztosat nem tudok az ellenségről” – jelentette ki keserűen Rommel. Nemigen lehetett másra támaszkodni, mint a domborzati, klimatikus és árapályviszonyok ismeretéből kiinduló találgatásokra és az Angliában összpontosított ellenséges erők létszámára vonatkozó, igen túlzó becslésre. Ez utóbbi egyébként nem bírt igazán nagy jelentőséggel, mert nyilvánvaló volt, hogy a szövetségesek, ha bárhol sikerül megvetniük a lábukat, komoly számbeli fölényben lesznek. A német rádióadósok révén a britek tudták, hogy Rundstedt május 8-án húsz hadosztályra becsülte az ellenséges támadás első hullámában érkezők számát. Valószínű azonban, hogy Rundstedt „első hullám”-on a támadásnak nem az első óráit, hanem az első napjait értette, s arra gondolt, rövid időn belül húsz teljes hadosztállyal kell felvenni a közvetlen küzdelmet. Geyr fontos érvnek tartotta a vitában, hogy az azonnali

ellentámadás érdekében valamely partszakaszon elhelyezett páncéloshadosztályok értékes időt veszíthetnek a szükség szerinti átcsoportosítás során. Sokkal jobb megoldás – vallotta Geyr –, ha abból indulnak ki, hogy az ellenség valahol mindenképpen képes lesz erőket felsorakoztatni Franciaországban, s miután ez megtörténik, a kipróbált német manőverezési fölényt kihasználva koncentrált erőkkel indítanak ellene támadást. Geyr vélekedésében az is szerepet játszott, hogy eltúlzottnak tartotta Rommelnek az ellenséges légierővel kapcsolatos aggályait. Azt vallotta, hogy az alkonyt és az esti sötétséget kihasználva a nagy mozgékonyságú erők minden létező veszély ellenére gyors helyzetváltoztatásra lesznek képesek. Rommel, mondta Geyr, kizárólag harcászati célok elérésére kívánta használni a páncéloshadosztályokat, szembehelyezkedve ily módon az elfogadott katonai elmélettel, amely szerint ezeket az erőket összpontosítani kell, és a megfelelő időpontban komoly hadászati cél elérése érdekében egyszerre bevetni. „Rommel – állította meglehetős magabiztossággal – nem érti a páncélos hadviselés alapelveit.” Tizenegy nyugatra szánt páncélos- és páncélgránátos hadosztályról volt szó, s az elhelyezésükre és irányításukra vonatkozó vita meglehetősen hosszú ideig tartott. Az ellenséges partraszállás három legvalószínűbb területének a következőket tartották: Pas-deCalais-ban a Somme két partja, vagy az attól északra elterülő vidék; a Somme és a Szajna közötti terület; végül Normandia, s azon belül is a Cotentin-félsziget. Feltételezték, bárhol következik is be, a hadművelet egy nagy kikötő gyors elfoglalására irányul, biztosítandó a katonák és a nehézfegyverzet nagy mennyiségben történő további átdobását. A számba jöhető kikötők közül Boulogne és Calais szerepelt az első helyen, majd Dieppe és a még valószínűbb célpontnak tartott Le Havre s végezetül Cherbourg következett. A németeknek nem volt tudomásuk a szövetségesek mesterséges kikötőjéről, a „Mulberryről”, és alábecsülték partraszállító hajóiknak azt a képességét, hogy nehézfegyverzetet tegyenek szárazra kiépítetlen partokon. Geyr, akinek nézeteit Guderian, a páncélos csapatok főfelügyelője, s ha nem is akkora meggyőződéssel, de Rundstedt is támogatta, azt vallotta, a három terület valamelyikén partra szálló

ellenséggel szemben koncentrált, erőteljes támadást végrehajtani hivatott erőt tartalékban kell hagyni, és központi helyen, valahol nem messze Párizstól kell elhelyezni. Két összpontosítási körletet is megjelölt a várostól északra és délre lévő erdőkben. Párizstól Montreuilig, a Pas-de-Calais szívéig kétszáz kilométer a távolság, a Somme és a Szajna között lévő Neufchâtelig száznegyven, a Normandia kulcsát jelentő Caenig pedig mintegy hatvan. Mindhárom város negyven kilométernél közelebb van a tengerparthoz, s ahhoz, hogy a lehetséges partvidéki ellentámadás körzetét el lehessen érni, a páncélosalakulatoknak átlagosan száznyolcvan kilométert kell megtenniük. Ez pedig komoly távolságnak számított, figyelembe véve az ellenséges légierők esetleges közbeavatkozását. Másrészt viszont, s Geyr ezt vallotta, a hadmozdulatot részletekben is végre lehet hajtani, s a tartalék központi elhelyezése lehetővé teszi a nagy, elsöprő erejű, koncentrált támadást. Míg az ellentámadásra szánt erők, ha szétszórják őket, csak kisebb, kevésbé hatékony műveletekre lehetnek képesek. Ahhoz, hogy bármelyik harcmezőt elérjék, a páncélosoknak a legrosszabb esetben is kevesebb időre volt szükségük, mint ahhoz, hogy esetleg Pas-de-Calais-ből a kétszázhetven kilométernyi távolságra lévő Normandiába jussanak, átkelve menet közben olyan jelentős folyókon, mint a Szajna és a Somme, amelyeknek hídjait az ellenséges légitámadások vagy a szabotázscselekmények addigra már valószínűleg lerombolják. Éppen ezért előnyösebbnek tűnt hagyni, hogy az ellenség jelentősebb erőket vonultasson fel, s kitegye magát a döntő ellencsapásnak, amelyre a német páncéloserők képesek is lehetnek, ha nem szórják szét őket kisebb egységekre. Volt mindezeken kívül még egy szempont. Geyr biztos volt benne, az inváziót komoly légi műveletek fogják kísérni, azzal a céllal, hogy elvágják a Wehrmacht összeköttetési vonalait, s a harcok körzetét elszigeteljék az utánpótlástól. Azzal érvelt, hogy a hadászati mélységben elhelyezett, az invázió által közvetlenül érintett területtől távolabb lévő, koncentrált páncéloserők elhelyezkedésüknél fogva gyorsan és hatékonyan meg tudnának birkózni ezzel a problémával. A vita 1944. első hónapjaiban is folytatódott. Rommel arra hivatkozott, hogy bár a páncéloserők koncentrálásának elve

kikezdhetetlen, gyakorlati alkalmazásának ellene szól a levegőben kialakult helyzet. A harcok helyétől távolabb összevont tartalék soha nem fog megérkezni, vagy túl későn érkezik ahhoz, hogy haszna legyen. Az első órákat tartotta döntőnek, amikor az ellenség még nem szállt teljes erőkkel partra, amikor még bizonytalan, nem ismeri eléggé a terepet. Tudta, ezek az órák nem lesznek hosszúak. Nagyon fontos, miképpen kezelik az ellentámadó erők a kezdeti szituációt, s azokban az első órákban inkább az időnek lesz nagyobb a szerepe, semmint a katonai erőnek. A páncélosoknak tehát, még ha elméleti szempontból nem kielégítő számban is, de a helyszínen kell tartózkodniuk, készen az azonnali cselekvésre. A lehetőségek olyan sokrétűek voltak, hogy Rommel egy viszonylag kisebb erővel végrehajtott kezdeti válaszcsapással számolt. Legalább három kiterjedt területet kellett ugyanis a páncélosokkal lefedni, biztosítva mindenhol a megfelelő tartalékokat is. [Geyr tábornokkal állandó vitái voltak Rommelnek] A vita ide-oda hullámzott. A „B” hadseregcsoport iratai január 8tól kezdődően Geyr többszöri látogatásáról, a vele folytatott megbeszélésekről számolnak be. Egy Jodllal január 20-án tartott tanácskozáson már sikerült megállapodni: a páncéloshadosztályokat úgy kell elhelyezni, hogy a lehető leghamarabb képesek legyenek beavatkozni a harcba. Öt nappal később Rommel értesült róla, hogy a vezérkar az „általános helyzet” miatt nem járult hozzá páncélosok parti sávba való telepítéséhez. Rommel a következő három hétben folytatta szemleútjait, és déli szomszédját, egyben régi barátját, a Bordeaux-ban székelő „G” hadseregcsoportot vezető Blaskowitz tábornokot is felkereste. Rommelt bírálták, mert az Angliával szemközti, létfontosságú területtől távol is igen nagy figyelmet szentelt a partvédelemnek. Általános felügyelői megbízatása azonban változatlanul érvényben volt, s mind a földközi-tengeri, mind az atlanti-partvidéken fennállt a támadás veszélye. Február 17-én Rommel ismét Párizsban volt, a Nyugat Páncélos Csoport hadgyakorlatán, amelyen Guderian is részt vett.

Geyr támogatóinak ekkor már az volt a véleményük, hogy Rommel az erőket szétforgácsolni akarván, eretnek hadászati tanokat hirdet, és figyelmen kívül hagyja azokat a páncéloscsapatok mozgékonysága nyújtotta előnyöket, amelyeket valaha ő is olyan példaadóan kihasznált. Guderian pedig azt mondta, hogy Rommel alapvetően megváltozott, és ismét gyalogosparancsnokká vált. Hosszas fontolgatás után azonban többen is melléje álltak. A közvetlenül érintettek és Hitler részvételével március 21-én megtartott tanácskozás után Rommel már azt hitte, sikerült érvényt szereznie álláspontjának. Nem teljesen volt így. A legfontosabb kérdést nem csupán a csapatok elhelyezése jelentette, hanem a hadműveleti irányítás is. Az a lehetőség, hogy valaki időben rendelkezhessen a csapatokkal, s Rommel ezen a téren nem ért el mindent, amit akart. Mint az erős egyéniségek közötti küzdelem esetén gyakran előfordul, a berlini főparancsnokság megpróbált kompromisszumos megoldásra jutni: valamennyit megadni Rommelnek abból, amit akart, de megtartva magának a rendelkezési jogot a páncéloshadosztályok egy része fölött mindaddig, míg azokat külön paranccsal a tábornagy parancsnoksága alá nem helyezik. Azt remélték, hogy az ellentéteket sikerült ily módon elsimítani, de ez a remény megalapozatlannak bizonyult. Rommel egy Geyrrel április 9-én megtartott tanácskozás után feljegyezte, hogy nem született megoldás nézeteltérésükre, s nem tartotta kielégítőnek a következő napon Rundstedttel tartott megbeszélését sem. Egy Jodlnak április 23-án írt levelében kifejtette, a március 21-i tanácskozás döntéseit véleménye szerint nem hajtották végre. A páncéloshadosztályok közül több is a parttól messze helyezkedik el, és nem tartozik az ő parancsnoksága alá. Rommel érveit nem fogadták el, s az érintettek közötti viszony még feszültebbé vált. Rommel április 27-én Lucynak elküldött levelében Geyrt említve azt írta: „Nemrég nagyon kemény voltam vele, mert nem volt hajlandó elfogadni a terveimet.” Április 28-án Geyr és Guderian is felkereste Rommelt egy esti megbeszélésre, amelyen a hadseregcsoport dokumentumai szerint „kimerítő eszmecsere folyt a kirendelt páncélos erők alkalmazásának módjáról”. Az eszmecsere

eredményével Rommel nem volt igazán elégedett. Különösnek tűnhet, hogy a szóban forgó erők parancsnoka, a Nyugati hadseregcsoport nem foglalt egyértelműen állást a vitában, vagy legalábbis nem tett határozott javaslatot az elkövetkezendő hadműveletek szempontjából döntő fontosságú kérdésben. Rundstedt tábornagy 1940 szilaj napjaiban az „A” hadseregcsoport főparancsnokaként Rommel távoli fölöttese volt. A Barbarossa terv végrehajtása során a Déli hadseregcsoportot vezette, amely Ukrajnában tört előre, s végül elfoglalta Rosztovot és a Donyecmedencét. Kétségtelen erényei ellenére azonban, Geyr jellemzése szerint, nem értette a páncélos hadműveletek lényegét, s ez komoly hiányosság volt. Geyr úgy gondolta, hogy – Rommellel összehasonlítva – Rundstedt nem elég határozott. Rundstedt hatvannyolc éves volt, tipikus porosz tiszt: művelt, intelligens, udvarias és tartózkodó modorú. Rundstedt a főparancsnoki tisztségre vonatkozó hagyományos nézeteket vallotta. Meggyőződése szerint nem az volt a feladata, hogy közvetlenül beavatkozzon a hadműveletekről folytatott vitákba, hanem az, hogy egy nagy léptékű térkép fölé hajolva áttekintse az egész hadszínteret, meghatározza a fontossági sorrendet, előre tervezzen, és feladatokkal bízza meg alárendeltjeit, akiket csupán ritkán keresett fel. Hitt benne, hogy feletteseinek lehet ugyan tanácsot adni, de ellentmondani nekik tilos. Magatartása komoly katonai tudásban, történelmi ismeretekben, főparancsnoki tisztségek betöltése során szerzett gazdag tapasztalatokban és szigorú, megingathatatlan jellemében gyökerezett. Rundstedt két éve tartózkodott már nyugaton, s ebben a két évben a fő hadászati figyelem máshová irányult. Életkora eleve szembeállította a Rommel által képviselt energikus, újfajta gondolkodásmóddal, s részben ez, részben pedig annak felismerése, hogy Hitler Németországában a Führeré, a legfelsőbb főparancsnoké a végső szó, vezetett el oda, hogy nem kívánt határozottan állást foglalni az alárendeltjei között dúló vitában. Rundstedt tisztában volt a gondjaira bízott hadszíntéren meglévő hiányosságokkal. 1943

októberében megírt, kérlelhetetlenül őszinte jelentésében összegezte is őket, s Hitler ezt követően szentelt nagyobb figyelmet a nyugati hadszíntérnek. Rundstedtnek azonban nem voltak illúziói, s a kiélezett vitákat is igyekezett elkerülni. Rundstedt főparancsnoksága St. Germainben székelt, ő maga pedig kényelemben – talán túlságosan is nagy kényelemben – lakott Párizsban. Rommel véleménye szerint tehetetlen letargiába süllyedt, a franciaországi megszállás támasztotta csökkent követelmények pedig veszélyes mértékben elpuhították a német katonákat. Rundstedtnek kiváló képességei voltak, de alkata megakadályozta, hogy másokat magával ragadjon. Az előtte álló küzdelmet ortodox szemlélet alapján ítélte meg. Úgy vélte, a partvidéken vagy annak közelében kerül sor a csatára, s ha az ellenséget sikerül feltartóztatni és leverni, mint ahogy azt a „B” hadseregcsoport alája rendelt, lehetetlenül energikus parancsnoka hinni látszott, akkor minden rendben lesz. Ha nem, akkor Nyugat-Franciaországban kell megfelelő manőverezéssel megnyerni a csatát, amely koncentrált, mozgékony erők szakszerű mozgatását igényli majd. Rommel láthatóan azt a véleményt vallotta, hogy ha ehhez a stádiumhoz jutnak, a háború elveszett. A páncélos erőknek a nyugati hadszíntéren történt elhelyezése végül kompromisszumot tükrözött. Tizenegy páncélos- és páncélgránátos hadosztály állt rendelkezésre. Az utóbbiaknak nem voltak ugyan harckocsijaik, de erős támadó lövegekkel rendelkeztek, és igen mozgékonyak voltak. Ezek a hadosztályok eltérő erőt képviseltek, közülük a Waffen SS hadosztályai voltak a legerősebbek. A tizenegyből három a Rommel szomszédságában lévő, Blaskowitz tábornok vezette „G” hadseregcsoport területén helyezkedett el, amely a Loire-tói délre működött, s Franciaország atlanti- és földközi-tengeri partvidékéért volt felelős. A 19. páncéloshadosztály Hollandiában állomásozott, a 17. páncélgránátos-hadosztály közvetlenül a Loire-tól délre, Saumur és Niort körzetében, két hadseregcsoport felelősségi körzeteinek határán, hat pedig a „B” hadseregcsoport területén. A hatból három – az 1. SS páncéloshadosztály Belgiumban, a 12. SS páncéloshadosztály

Lisieaux-ban és a Panzer Lehr (amelyet Rommel régi alárendeltje, Bayerlein vezetett) Chartres-ban – a vezérkar tartalékához tartozott, és Geyr Nyugat Páncélos Csoportjának részét alkotta, akárcsak a 17. páncélgránátos-hadosztály, miközben magát a Nyugat Páncélos Csoportot – nem egészen érthető módon – eredetileg Dollmann 7. hadseregének rendelték alá. A maradék három hadosztály – a 2. páncélos Pas-de-Calais-ban, a 116. páncélos Rouen közelében és a (büszke nevű, 1943 májusában újjászervezett) 21. páncéloshadosztály Falaise és Caen körzetében – Rommel hadműveleti irányítása alá tartozott, s a tábornagy saját belátása szerint használhatta fel őket. A hadosztályokat azonban csak a vezérkar jóváhagyásával lehetett áthelyezni, s bár Rommel gyakorolta fölöttük az ellenőrzést az esetleges harc megkezdése után, de az előkészületek megtételében nem élvezett teljes szabadságot. Próbálkozásai, hogy további hadosztályokat kapjon a Nyugat Páncélos Csoporttól (Rommel a 12. SS páncéloshadosztályt Lisieaux-tól délre akarta elhelyezni), rendre kudarcot vallottak. A kompromisszum senkinek sem tetszett. Nem elégítette ki Guderiant, aki az erők végzetes szétforgácsolásának tekintette az egész elhelyezési sémát. Elégedetlen volt vele Geyr, akinek tartaléka gyengébb lett, mint amilyenre elméleti megfontolások alapján igényt tartott. Nem nyugtatta meg Rommelt sem, aki szerint a mozgékony tartalék túl nagy része volt messze a kritikusnak tartott területtől, akár Normandia, akár Pas-de-Calais, akár egy köztes terület lett légyen is az. Egyetlen páncéloshadosztálynál több egyik esetben sem tudott volna rögtön ellentámadást végrehajtani. Ez az erő pedig könnyen kevésnek bizonyulhat. Jodl május 7-én biztosította arról, hogy számíthat a vezérkar tartalékára, amelyet rögtön felszabadítanak, mihelyt az ellenséges támadás súlypontja ismertté válik. Az irányítási rendszer pedig úgy épült ki, hogy Geyr igen könnyen egymásnak ellentmondó parancsokat kaphatott Rommeltől, Rundstedttől és alkalomadtán Hitlertől. Az utólagos éleslátás néha megengedhető a történetírásban. Ha Rommel a védelem kiépítésében keresztül tudja vinni az akaratát, akkor legalább egy páncéloshadosztállyal többet tudott volna

szembeállítani a szövetségesekkel a D-napon, aminek akár döntő jelentősége is lehetett volna. Hatékony aknazárat is létre lehetett volna hozni – miként azt Rommel követelte – a Baie de la Seine-ben. Másrészt az is igaz, hogy fő figyelmét a Somme és a Szajna közötti térség, az Abbeville s esetleg Le Havre elfoglalásáért indított támadás kötötte le, s tekintete egy ideig még azután is odaszegeződött, amint Normandiában megkezdődött az invázió. Rommel hitt benne, hogy – esetleg egymást követően – több külön támadásra fog sor kerülni. A bekövetkező eseményekre vonatkozó megérzései tehát nem voltak jobbak, mint másokéi. Mindig azt vallotta, a szövetségesek a partraszállás helyének kiválasztásakor meghatározó tényezőként veszik majd figyelembe a Párizstól mért legkisebb távolságot, s a partot érés utáni szárazföldi harcokat befolyásoló körülményeket. Ezért figyelt olyan nagyon a Szajnától északra eső területekre, bár a Baie de la Seine-ben meglévő természetes védelem időről időre visszaterelte pillantását Normandiára. Ennek ellenére a 15. hadsereg erősebb maradt, mint a 7., amelynek területén a támadás végül bekövetkezett. A szövetségesek (egyébként megtévesztésre szánt) bombatámadásai alapján a „B” hadseregcsoport június 3-án azt jelentette, hogy mint azt a Dieppe–Dunkerque térség elleni támadások is igazolják, bármilyen nagy méretű partraszállási kísérlet kiszemelt területe is az a vidék lesz. A V-kilövőállások működőképessé válása is azt valószínűsítette, hogy a szövetségesek Pas-de-Calais-t akarják majd elfoglalni, amilyen hamar csak tudják. Rommel felfogása kezdetben közel állt Hitleréhez, aki hozzá hasonlóan a parti zónát kívánta megvédeni, de – mint később sokat bírálták is miatta – semmiféle mozgásszabadságot nem kívánt adni a nyugaton tevékenykedő parancsnokoknak. Amikor az invázió bekövetkezett, ez a magatartás ahhoz az abszurd és sikertelen kísérlethez vezetett, hogy egy harcászati feladat megoldását a harcoktól messze lévő bunkerből irányítsák és ellenőrizzék. A magatartás – és az azt követő bírálat – a keleti frontot idézte, ahol Hitler kemény elhatározása, hogy ne adjon szabad kezet tábornokainak, súlyos veszteségeket okozott a Wehrmachtnak, és többször is védhetetlen pozíciókba kényszerítette a hadsereget.

Ezúttal azonban nem Oroszországról volt szó. Európa óceáni partvonala olyan lehetőséget kínált a védelemre, amilyet egyetlen orosz folyó sem. Oroszországban ráadásul hadászati mélység, igen nagy mélység volt az előrenyomuló német csapatok mögött. Franciaországban az északi partvidék és a Birodalom határai közötti mélység viszonylag kicsi volt. Bárhol helyezték volna el a tartalékot, az ellenség partraszállása és lábának megvetése után Hitler nyilván ellentámadást követelt volna, egybekapcsolva ezt egy előretolt és védhetetlen vonal bármi áron való megtartására vonatkozó paranccsal. Rendkívül valószínűtlennek tűnik tehát, hogy az alkalmazottól eltérő haditervek végrehajtása több sikert hozott volna a Wehrmachtnak Normandiában, mint amennyit végül sikerült elérni. Azzal, hogy a szövetségesek keményen megvetették a lábukat a szárazföldön, a játszma lényegében eldőlt, függetlenül attól, milyen megoldásokat alkalmaztak a végső stádiumban. * Rommel március 9-én elhagyta Fontainebleau-t, s Bonnières közelében, a Szajna fölött magasodó ősi La Roche Guyon várkastélyba helyezte át a „B” hadseregcsoport szűkebb parancsnokságát. Robbantással tágas barlangokat vágtak a folyó partján emelkedő sziklába, óvóhelyeket létesítve a tisztek s a parancsnokságon dolgozók számára. A kastély La Rochefoucauld herceg otthona volt, akivel Rommel és vezérkarának tisztjei hamarosan kiváló viszonyba kerültek. Rommel szerette Franciaországot, a francia vidéket, s ragaszkodott hozzá, hogy katonái és a francia polgári lakosság között a lehető legnagyobb kölcsönös tiszteleten és udvariasságon alapuló kapcsolat jöjjön létre. Kastélybeli szobája egy rózsakertre nézett, reneszánsz íróasztalnál dolgozott, gyakran tett kellemes sétákat a környéken, s néha lovagolt is. Kapott két tacskót, amelyeknek viselkedéséről gyakran beszámolt feleségének írt leveleiben. A két kicsihez hamarosan egy harmadik, Ajax nevű nagyobb kutya is csatlakozott. „Tényleg ebadót kellene fizetnünk Ajaxért” – írta Lucynak március 30-án, s beszámolt arról is, hogy a fiatalabb tacskó „valóban nagyon mókás, de még nem egészen

szobatiszta”. Gyakran voltak nyúlvadászatok is, melyeket nagyon élvezett. Mindezek ellenére sem ringatta magát abba a tévhitbe, hogy Hitler Németországa igazán népszerű a helybéliek körében. „Milyen békésnek tűnik a világ, mégis mennyi gyűlölet halmozódott fel ellenünk a nyugodt felszín alatt” – írta a nap-lójába április 23-án. Rommel azonban többnyire úton volt, újból és újból felkeresve a gondjaira bízott hatalmas terület védelmi övezeteit, sőt a Hitlertől kapott általános ellenőrzési feladatot végrehajtva – mint például április 23. és május 3. között – a szomszédja, Blaskowitz parancsnoksága alá tartozó atlanti-partvidéki, pireneusi és Földközitenger melléki területeket is felkereste. Bárhová ment is, cselekvésre ösztönzött, szakadatlanul emlékeztetve a parancsnokokat arra, hogy a háború nyugaton fog eldőlni, mégpedig hamarosan. Néha elégedett volt azzal, amit tapasztalt, kielégítőnek tartotta a védelmi munkálatokat, s ilyenkor mindig megerősödött a sikerbe vetett hite. Levertté tette viszont, ha az erőfeszítéseket nem találta elegendőnek, és szavait értetlenség fogadta. A siker szempontjából, mint mindig, ebben az esetben is döntő szerepük volt a parancsnokoknak, főleg a hadosztályparancsnokoknak, akiknek a képességei fölöttébb különbözőek voltak. La Roche Guyonban Rommel közvetlen katonai kísérete kevés emberből állt. Hadműveleti főnöke Tempelhoff ezredes volt, megbízható társa még az olaszországi időkből, aki gyakran elkísérte őt szemleútjaira is. Tempelhoff, akinek angol felesége volt, 1938 óta ismerte Rommelt, azokból az időkből, amikor a tábornagy még a Hitlerjugendnél szolgált, s a hadseregben az a hír járta róla, több lelkesedést mutat a nemzetiszocializmus iránt, mint Tempelhoff és a hozzá hasonló neveltetésű tisztek. Olaszországban azonban Tempelhoff gyakran beszélgetett Rommellel, hallotta, amint a békét sürgetőnek és elengedhetetlennek nevezte, tapasztalta parancsnoka hangulatingadozásait a lelkesedés és a realitásokra való keserű ráébredés között a Hitlerrel folytatott megbeszélések után. mint például a március 21-i tanácskozást követően, amikor lelkesülten közölte a kocsijában Tempelhoffal, minden szempontból sikerült meggyőznie Hitlert. Majd félórával később feltette a kiábrándult

kérdést: „Valójában mit is sikerült kapnom tőle?” Rommel nemcsak Tempelhoffot kedvelte, hanem stábjának valamennyi tagját. Baráti csoport volt ez, amely távozása után szomorúan nélkülözte Rommelt. Hiányzott nekik másokat ösztönző, de soha senkit le nem dorongoló beszélgetési stílusa. Nélkülözték humorát, gyakori öniróniáját. Egy alkalommal, amikor Rüge szóba hozta, hogy piros folt látható Rommel arcán, a tábornagy közölte, ez a meleg víztől van, s elnevette magát a gondolatra, hogy munkatársai attól kezdve mindig meg tudják mondani, mosott-e arcot, vagy sem. Hiányzott nekik az új ötletek iránti azonnali, élénk érdeklődése. Ha például valakitől egy hasznosításra érdemes, új technológiai megoldásról értesült, gyakran már másnap reggel felhívta az illetőt, és javaslatot tett az ötlet tökéletesítésére. Nyílt volt, érdeklődő, társaságszerető, s akik ismerték, azt vallották, csak a belső köréhez tartozók tudják igazán, milyen rendkívül értékes ember. Rommelnek ebben az időszakban az egészsége is javult, erőnléte ismét kiváló volt, bár néha szenvedett lumbágójától. [Ritka esemény: Hitler fölkeres egy bombázott német várost] Tempelhoff segítőtársa Freyberg ezredes volt, aki személyi ügyekkel foglalkozott. A hírszerzésért felelős Staubwasser ezredes Rommel diákja volt Drezdában. Szintén igen közel állt a tábornagyhoz, és gyakran elkísérte, amikor egy vagy több kutyájával sétálni ment a La Roche Guyon környéki erdőkben. „Nézze a Szajna völgyét!” – mondta neki Rommel egy alkalommal az invázió előtti nyáron, körbemutatva a gyönyörű, békés vidéken, majd rögtön a Németországot éjszakánként érő pusztításról kezdett beszélni, és arról, milyen nagy szükség lenne a békére. Rommel azt is szóba hozta ekkor – miként egy alkalommal Hitler is őelőtte –, hogy a szövetségesek soha nem lennének hajlandók tárgyalni Hitlerrel. La Roche Guyonban tartózkodott a fő hadmérnök, Meise tábornok is, aki a saját szakterületén megnyilvánuló hozzáértése miatt különösen nagyra tartotta Rommelt, valamint Lattmann ezredes, a tüzérség parancsnoka. Lattmann régi barátja volt a Rommel családnak, és vele a tábornagy különösen őszintén beszélt. Lattmann

és felesége csodálta Rommelt, s később, mikor családjuknak súlyos gondjai támadtak a náci hatóságokkal, Rommel megpróbált segíteni nekik. Az összes felderítőegység parancsnoka, Gehrke tábornok szintén La Roche Guyonban lakott, akárcsak több szárnysegéd és vezérkari tiszt. Ezek egyikének, Lang századosnak diktálta le Rommel naplójegyzeteit. Két napló is beszámol a napi tevékenységről, Rommelnek és látogatóinak mozgásáról. A hadseregcsoport főparancsnokának tevékenységéről szóló hivatalos feljegyzések gyakran szó szerint megismétlik a magánfeljegyzések bizonyos részeit. Ám ebben az inkább diktált, mint önmaga írta naplójában Rommel időről időre személyes érzelmeiről, az őt foglalkoztató gondolatokról is számot ad. A kastélyban tartózkodott a Luftwaffe egyik összekötő tisztje, aki néha igen kényelmetlenül érezhette magát, mert Rommel, aki utálta Göringet, gyakran igen kemény szavakkal bírálta a Luftwaffe parancsnokságát. Ott volt aztán a haditengerészet képviselője, a kellemes egyéniségű Rüge tengernagy. Rommel szerette Rügét. Rüge csodálta Rommelt, rendkívül tisztelve őt szerénységéért, egyszerű viselkedéséért, a szerepjátszás iránti utálatáért. A légkör tehát jó volt, a nemzetiszocialista párttól kirendelt összekötő tiszt nem tartózkodott körükben. Rommel – tisztjei társaságában – gyakran szót ejtett Európa háború utáni újjáépítéséről és általa elengedhetetlennek tartott békés egyesítéséről. A stáb a vezérkari főnök irányítása alatt dolgozott. Miután La Roche Guyonba költöztek, ezt a tisztséget eleinte a megbízható és feladatát értő Gause töltötte be, aki minden lehetséges helyzetben: győzelem és vereség idején, élénken és akadályt nem ismerőnek, de mélységesen levertnek is látta már Rommelt. Április 15-én Gausét a személyesen Rommel által kivezényelni kért, szintén württembergi Hans Speidel tábornok váltotta fel, egy komoly intellektusú, nagy vezérkari gyakorlattal rendelkező férfi. A Gause távozása alkalmából április 20-án rendezett fogadáson Rommel nagyszerű beszédet mondott. Mielőtt új tisztségét elfoglalta volna, Speidel felkereste a

vezérkarnál Jodlt, aki figyelmeztette rá, óvakodjon Rommel „afrikai betegségnek” nevezett pesszimizmusától. Rommel energikussága új elemet vitt a nyugati hadszíntéren folyó tevékenységbe, mely a korábbi időszakokban vészesen hiányzott belőle: a szervezettséget, az összehangoltságot. A védelmi munkálatokban érintett különböző szervezetek addig külön irányítás alatt működtek. A szárazföldi erőknek, a haditengerészetnek és a Luftwaffénak is megvolt a maga parancsnoksága. Erre korábban csak esetlegesen került sor, és Rommel magával ragadó lelkesedése, Speidel ügyességével és intelligenciájával párosulva, számottevő eredményeket hozott. Az ellenséges invázió fogadására tett előkészületek felgyorsultak, s látogatásai idején Rommel egyre több dicsérni-, mint bírálnivalót talált. Május 9-11. között Pas-de-Calais-t és Normandiát is felkereste, s különösen örült annak, amit a Feuchtinger tábornok parancsnoksága alá tartozó 21. páncéloshadosztálynál tapasztalt. Gyakran járt azon a vidéken, amit 1940-ben ő foglalt el, május 17-én este pedig, a 91. hadosztálynál járva, gyertyafénynél együtt vacsorázott a tisztekkel, és felidézte a korábbi mozgalmas időket, azt, ahogyan a vállára csapott St. Valérynél egy francia tábornok, s azt mondta neki: „Maga túl gyors!” Ezt követően az Afrikában elveszett lehetőségekről beszélt. Másnap egy tatár ezredet keresett fel – a nyugati fronton sok orosz katona is harcolt a Wehrmacht kötelékében és dicsérte az alakulat tagjainak lelkesedését. Rommel mindig válaszolt a lelkesedésre, a csapatok kemény erőfeszítéseire és jó szellemére; ő is erre ösztönözte a katonákat, s ha találkozott ezekkel a dolgokkal, maga is ösztönzést merített belőlük. Helytelenítette, ha a felkeresett egységeknél megkülönböztetetten udvarias fogadtatásban részesítették, s nagyon gyakran a legénységi kantinban itta meg a kávéját, vagy fogyasztotta el az ételét, miközben a katonákkal beszélgetett és tréfálkozott. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor nem vágyakozott máshová. Mindenkinek elmondta, Franciaország az a hely, ahol a háború el fog dőlni, s boldog volt, hogy ott lehet, és készülhet a végső, döntő csatára. Látogatásai idején tartott rövid beszédei az erő és a tisztánlátás ékes bizonyítékai. Május 13-án

feljegyeztette naplójába, hogy valamikor egyesek leírták őt mint katonai szolgálatra alkalmatlant, ugyanúgy, mint ahogy a francia partvidéket is, védhetetlennek minősítve a térséget. Azon volt, hogy mindkét állításra egyértelmű cáfolatot adjon. A kétkedők vélekedése ellenére legfelsőbb főparancsnoka ruházta rá ezt a feladatot. „Der Führer vertraut mir, und das genügt mir auch.” A Führer bízik bennem, s ez nekem elég – mondta. Felmerülhet a gondolat, hogy mivel a naplót diktálta, az ilyen jellegű érzelmi megnyilvánulások megjátszottak voltak, rendíthetetlen lojalitásának bizonyítására szánta őket; ám ez nem valószínű. Rommel nem az a típus volt, az efféle képmutatás távol állt tőle, még akkor is, ha Hitler Németországában szükség volt némi önvédelmi mesére. Minden német kapva kapott abban az időben az angliai helyzetre vonatkozó, magabiztosságot szülő híreszteléseken, és mint a legtöbben, Rommel sem volt mentes attól a hajlandóságtól, hogy illúziókban higgyen. „Angliában – írta Lucynak április 26-án – rossz a hangulat, egyik sztrájk követi a másikat, s gyakran hallani a kiáltást, hogy a béke érdekében le Churchill-lel és a zsidókkal. Nem jó előjelek egy kockázatos támadó hadművelethez.” Ebben az időszakban több beszélgetésben és levélben igyekezett bizonyítani magabiztosságát és a Führer kiváló ítéletalkotó képességébe vetett hitét, valamint azt a meggyőződését, hogy Adolf Hitler képes lesz a lehető legjobban kihasználni a katonai sikert a politikai megoldás érdekében. Abban pedig rendíthetetlenül hitt, hogy a politikai megoldást a mielőbbi békekötés jelenti. Reményei mindkét területen megalapozatlannak bizonyultak. Súlyos hiányosságokkal kellett megbirkóznia, s bár nyugodtnak mutatta magát, és egyre derűlátóbb leveleket írt haza, közben gyakran panaszkodott, különösen a légi helyzet alakulása miatt. A páncélos tartalékok sem voltak kielégítőek. Egy régi ismerősétől egyszer vidáman megkérdezte: Ugye a körülmények sokkal jobbak, mint Tobruk előtt voltak? – Igen, Herr Marschall, de azért vannak komoly problémáink – hangzott a válasz. – Igaza van – felelte Rommel, és halkan, mintegy magának

mondva, még hozzáfűzte: – Sajnos. Május 19-én Hitler külön gratulált Rommelnek az általa végzett munkához, de bármilyen jólesett is a tábornagynak az elismerés, a hiányosságok attól még megmaradtak. Ennek ellenére Rommel hitt abban, hogy ha ismét személyesen találkozna Hitlerrel, rá tudja venni a Führert, hogy bizonyos területeken megkapja tőle a szükséges felhatalmazást. Május 28-án bejegyeztette a naplójába: véleménye szerint a Hitlert körülvevő emberek gyakran eltitkolják előle az igazságot. Rommel még mindig hitt abban, hogy ő képes lesz változtatni ezen. Eközben nyilvánvalóvá vált, hogy az idő nagyon sürget. Rommelnek a nyár elején egyre erőteljesebbé váló szövetséges légicsapásoktól szenvedő franciák iránti együttérzése őszinte volt. Felismerte, ezek a bombázások a közeledő csata előjelei, és szánta a polgári lakosokat, akiknek el kellett szenvedniük azt, amit nem is nekik, hanem hívatlan német vendégeiknek szántak. „Az angolamerikaiak – írta Lucynak május 29-én, pünkösd vasárnapján – nem hagynak fel szüntelen bombázásaikkal. A franciák rettenetesen szenvednek miattuk. Negyvennyolc óra alatt több mint háromezer ember halt meg. A mi veszteségeink csak mérsékeltek voltak.” Ezzel együtt nem Franciaország szenvedései, hanem a parancsnoksága területén tapasztalt hiányosságok okozták neki a legsúlyosabb gondot. Rommel mindig jó kapcsolatban volt Schmundt tábornokkal, Hitler főhadsegédével, és bízott benne, Schmundt segítségével engedélyt kap egy kihallgatásra. Közeledett Lucy ötvenedik születésnapja is, s a hírszerzéstől kapott jelentések azt közölték, hogy a június eleji árapályviszonyok kedvezőtlenek lesznek egy ellenséges inváziós kísérlet számára. Rommel úgy döntött, egy vagy két napra eltávozást vesz ki, vásárol Lucynak Párizsban egy pár cipőt, és hazautazik Herrlingenbe, hogy készen álljon, ha Schmundt be tudja illeszteni az ő kihallgatását a Führer programjába. Hitler Berchtesgadenben tartózkodott, ami hamar elérhető volt kocsival Württembergből. Schmundt megígérte, ha Rommel otthon lesz, akkor minden tőle

telhetőt megtesz. A tábornagy úgy tervezte, ha semmi nem jön közbe, június elején kocsival indul el La Roche Guyonból. Június 3-án beszélt Rundstedttel, és engedélyt kapott rá, hogy a következő napon eltávozzon. Azt tervezte, mindenképpen megpróbál szerezni magának még két páncéloshadosztályt, és egy Normandiába telepítendő rakétaezredet. Magával akarta vinni Tempelhoffot, valamint Lángot is. Rommel mindig megragadta az alkalmat a hadifoglyokkal való beszélgetésre, mert remélte, e találkozások révén megért valamit az ellenség nézeteiből, harci szelleméből. Amikor május 20-án a 15. hadsereg vezérkarától értesült arról, hogy a part mentén egy ellenséges tisztet fogtak el felderítés vagy szabotázscselekmény előkészítése közben, rögtön parancsot adott rá, az illetőt küldjék La Roche Guyonba. A parancs kiadása után néhány órával a szóban forgó tisztet, George Lane hadnagyot, Rommel elé vezették. Lane magyarnak született, belépett a brit hadseregbe, és egymást követő előléptetések révén jutott el a tiszti rendfokozatig. A Commandóban szolgált, annál a különleges alakulatnál, amelyet ellenséges kézen lévő partvonalak megtámadására hoztak létre, s annak is egy különleges egységénél, a 10. kommandós egység „X” csoportjánál, amelyet a német megszállás alatt lévő Európából menekült önfeláldozó emberekből hoztak létre, akik hajlandóak voltak szolgálni Nagy-Britanniát. Természetesen álnéven, mert a fogságba esés mindenki számára jól ismert, magától értetődő veszélyekkel járt, és különben jelentős részük zsidó volt. Ha Lane-nek fogságba esése után megállapítják a valódi, magyar nevét (Lányi) és személyazonosságát, valószínűleg rögtön kivégzőosztag elé állítják. Brit állampolgárként fogságba esve és hadifogolystátust élvezve azonban számíthatott rá, hogy katonaként és nem szabotőrként fognak bánni vele. A 10. kommandós egység X csoportja több bonyolult és veszélyes akciót hajtott végre a francia partokon, felderítve a víz alatti és parti védelmi létesítményeket. Hírek érkeztek arról, hogy a németeknek új típusú aknájuk van, s önkéntesek vállalkoztak ennek megvizsgálására:

arra a feladatra, amelyből nem sok esély volt a visszatérésre. A szóban forgó esetnél Lane (akinek ez volt a negyedik franciaországi küldetése) egy mérnökkari tiszt társaságában felfújható gumicsónakon érkezve, a Somme torkolatánál szállt partra. Beleütköztek két német őrjáratba, de sikerült elkerülniük a fogságba esést, és visszatértek a tengerre. Ám addigra a hajó, amelyik a francia partokhoz vitte őket, már eltávozott. Egy német őrhajó akadt rájuk, s rögtön közölték velük: agyon fogják lőni őket mint szabotőröket. A bekötözött szemű Lane-t azonban gépkocsiba ültették, és hosszú útra vitték, amelynek végén ott találta magát, amint kezet ráz egy makulátlan egyenruhát viselő, angolul tökéletesen beszélő német tiszttel: Tempelhoffal. Rövid beszélgetés után Tempelhoff szólt Lanenek, egy kicsit „hozza rendbe magát”, mert hamarosan „egy nagyon fontos személyiséghez” viszik. Lane kérdésére, hogy ki az, közölte: „Rommel tábornagy.” Lane később olyan férfiként emlékezett Rommelre, akit – ha mások a körülmények – végtelenül rokonszenvesnek talált volna. Barátságos, mindenfajta gőgtől mentes emberként írta le, aki nemhogy megalázni nem akarta, de arra is ügyelt, nehogy udvariatlan legyen vele szemben. Rommel egy hosszú szoba végében ült az íróasztalánál, s amikor Lane-t bevezették hozzá, rögtön felállt, elébe ment kezet fogni vele ahelyett, hogy a helyén maradva megvárta volna, hogy a fogoly kétségektől gyötörve, a szobát átszelve érjen oda hozzá. Rommel természetes hangon, sőt szinte jókedvűen beszélt a fogolyhoz (Lane tudott németül, de ragaszkodva szerepéhez ezt nem mutatta, ezért a beszélgetés tolmács segítségével folyt). Rommel – a fenyegetés legkisebb szándéka nélkül – említést tett „szabotőrökről” is. Erre Lane azt felelte, ha a tábornagy szabotőrnek hinné őt, akkor biztosan nem hívta volna meg magához. Rommel elmosolyodott, és megkérdezte: – Meghívtam? Lane bólintott, és közölte, igen megtisztelve érzi magát. Rommel ezután elismerő hangon kezdett beszélni Franciaországról és a franciákról, s kifejtette, hogy Lane, ha kinyitja a szemét, olyan lakosságot fog látni, amely egészen jó viszonyban van ideiglenes megszállóival. Lane erre azt válaszolta, hogy a kendő, amellyel az

utazás előtt bekötötték a szemét, számottevően akadályozta a tisztánlátásban. Rommel – aki naplójába többször is feljegyezte, érzése szerint a franciák az angoloknál jobban kedvelik a németeket – folytatta a témát, és azt mondta, a franciák általában elégedettebbek, mint korábban. A beszélgetés baráti, oldott hangulatban zajlott, így viselkedett a hatalma teljében lévő Erwin Rommel a hazája és a saját sorsát is eldöntő események előestéjén. * A német hadseregen belül már a diktatúra kezdetétől számolni kellett Hitler és a náci rendszer elleni összeesküvésekkel, de ezek általában átgondolatlan, rövid életű vállalkozások voltak. Egyik sem jutott messzire (például az az ötlet sem, hogy 1938-ban, a csehszlovákiai bevonulásra vonatkozó parancs megszületése után letartóztassák Hitlert), mert aláásták őket Hitler sikerei, és az ilyen forradalmi jellegű kalandokkal szemben megnyilvánuló ellenérzések. A német tisztek nem voltak született lázadók, s Hitlernek tett esküjüket komolyan vették. A puccs, a katonai hatalomátvétel nem német hagyomány. Miután pedig Hitler győzelmeket szerzett Németországnak Lengyelországban és Franciaországban, olyan hadjáratokban, amelyekben zabolátlan géniusza fölülkerekedett hozzáértő tanácsadóinak vagy legalábbis azok jó részének ideges szakértelmén, szinte támadhatatlanná vált. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Wehrmacht legtöbb vezető tisztje, köztük sok olyan is, aki utálta Hitlert, és lenézte a náci pártot, a hitleri külpolitika fő irányát elfogadta és igazoltnak látta. Hittek benne, hogy Németországnak biztonságra és határai megerősítésére van szüksége, s széles körben meggyőződéssel vallották, hogy a Szovjet-Oroszország elleni támadás szükséges volt, ha elejét akarták venni egy szovjet agressziónak. Attól kezdve pedig, hogy a hullám keleten irányt változtatott, Németország egy könyörtelen, barbár, támadásban lévő ellenségtől érezte fenyegetve magát. Elérkezett hát az ideje a teljes összefogásnak. Az állam feje, a fegyveres erők legfelsőbb főparancsnoka elleni

összeesküvéshez tehát rendkívüli bátorság, vagy mint az ilyen lépések ellenőrzői fogalmaztak, szinte felfoghatatlan árulás kellett. Ezeknek az embereknek az volt a meggyőződésük, Hitler elárulta Németországot, és bármilyen veszélyt készek voltak vállalni, csak véget vessenek ennek az árulásnak. Felismerték a szörnyű igazságot, hogy Németországot védelmezve a tömeggyikosságokat védik. Ezek a férfiak és nők voltak azok, akikről Churchill a háború után kijelentette: „Belső és külső segítség nélkül, csupán lelkiismeretük sürgető szavának engedelmeskedve küzdöttek”. Kívülről valóban nem kaptak segítséget. A szövetségesek rendkívül hűvösen reagáltak mindenféle titkos kapcsolatfelvételre. Mélyen meggyökerezett bennük az a szemlélet, hogy a németek javíthatatlanok, és Hitler csupán az utolsó (bár egyben a legszörnyűbb is) a teuton hódítók sorában, bármilyen német „békepárt” csupán az elkerülhetetlen vereségen akar enyhíteni, s különben is: a leopárd soha nem képes megszabadulni foltjaitól, és aligha lehet eredményes bármilyen Hitler-ellenes összeesküvés. Ezt a szemléletet – amelyet Churchill is hosszabb időn át a magáévá tett – azok is bátorították, akik egyetértettek a Szovjetunió céljaival, és szerették volna Németországot szétszúzva, a Közép-Európában keletkező hatalmi vákuumot a Szovjetunió által betöltve látni. Bármit gondoltak is magukban, Németország vezető katonáinak többsége másokra hagyta a konspirációt, s a háború bonyolult feladatai megoldásának szentelte erejét és tudását. Akadtak azonban közöttük olyan – az átlagember által hősként tisztelt – személyek is, akiket erkölcsi megfontolások alapján annyira riasztott Hitler és filozófiája, annyira nyomasztotta őket az elkerülhetetlennek látott végső nemzeti katasztrófa, hogy a meglévő veszéllyel sem törődve kapcsolatba léptek egymással, és cselekvésre szánták el magukat. Tették ezt már akkor is, amikor Németország még sikereket ért el, Sztálingrád és El-Alamein előtt. Hitler ellen már akkor terveztek egy merényletet (amit aztán nem hajtottak végre), amikor 1941 augusztusában a keleti fronton meglátogatta a Középső hadseregcsoportot. Egy másik merényletet (szintén a Középső hadseregcsoport meglátogatása során) 1943 márciusára időzítettek.

Bombát akartak robbantani a Hitlert Rastenburgba visszavivő repülőgépen, de a próbálkozás a bomba detonátorának hibája miatt kudarcot vallott, és Hitler épségben földet ért. Egyéb kísérletek is történtek meggyilkolására, például egy kiállítás meglátogatásakor, vagy amikor új egyenruhákból rendezett bemutatót tekintett meg. Egyik tervet sem sikerült végrehajtani, és mindegyikbe bele volt kalkulálva az életét Németországért és az emberi tisztességért feláldozni képes merénylő valószínű vagy éppen biztos halála. E nemes idealisták közül soknak voltak barátai vagy ismerősei a Wehrmacht vezetői között, és a Hitler meggyilkolására terveket szövők igyekeztek biztosítani a fronton harcoló vagy otthon állomásozó csapatok parancsnokainak támogatását. Abból indultak ki, hogy az SS minden bizonnyal hűséges marad a rendszerhez, amelynek erőszakos megdöntése után zűrzavar keletkezik az országban, miközben a további események tisztázódásáig a frontok biztosítására is szükség lesz. Mindez szakértelmet, okos és nagyon szigorú konspirációt követelt, hiszen a Gestapo mindenhol jelen volt. [Speidel tábornok, a „B” hadseregcsoport vezérkari főnöke utálta Hitlert] 1944 tavaszán és nyarán újabb összeesküvés készülődött. A háborús helyzet napról napra romlott, az ellenséges bombatámadások egyre elviselhetetlenebbé váltak Németország számára. A Gestapo a nácik belső ellenzékének több ismert vagy titokban tevékenykedő vezetőjét letartóztatta. Ami a hadsereget illeti, az Abwehrnél Oster tábornokot leváltották, és megfigyelés alá helyezték; Canaris, a katonai hírszerzés főnöke is lemondott. Mindketten Hitler ellenzékéhez tartoztak, sőt Oster már a kezdetektől fogva élesen szemben állt a Führerrel. Az idő a németországi összeesküvők ellen dolgozott. Egyike azoknak a tiszteknek, akik komoly együttérzéssel viseltettek irántuk, Hans Speidel tábornok, a „B” hadseregcsoport vezérkari főnöke volt. Június 4-én, vasárnap Rommel, Lang és Tempelhoff társaságában elindult Németországba. Másnap már otthonról telefonált a Berghofban tartózkodó Schmundtnak, s megtudta tőle, csütörtökön, 8-

án Hitler valószínűleg fogadja. Két békés, nyugodt, otthon töltendő napnak nézett hát elébe. Lucy születésnapja kedden, június 6-án volt. Aznap reggel Rommel már fél hétkor a szalonban tartózkodott, s háziköntösben felesége ajándékait készítette ki, amikor megszólalt a telefon. Speidel jelentkezett, és közölte, az ellenség kiterjedt és mindeddig sikeres légideszant-akcióba kezdett Normandiában. Egyelőre azonban nem volt világos, hogy ez a már régen várt invázió kezdete-e, vagy sem. Délelőtt tízre, amikor Rommel visszahívta vezérkari főnökét, a helyzet világossá vált. A levegőből és a tengerről is megindult a támadás. Az invázió elkezdődött.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Az utolsó ütközet Megkezdődött hát Rommel utolsó csatája, amelynek ő áldozatává vált, s amely a német fegyveres erők teljes vereségéhez vezetett. Akárcsak Napóleon utolsó hadjárata és utolsó csatája, az övé is katasztrófával végződött. Rommelben, míg folyt körülötte a harc, heves belső viharok dúltak. Heteken át, míg csak a sebesülteket el nem vitték a harcmezőről, mély megosztottság uralkodott szívében és gondolataiban, s egyre nehezebbnek bizonyult számára a belülről sajgó sebek fájdalmainak enyhítése. Személyiségének három oldala csatázott benne szüntelenül. Egyéniségének egy része változatlanul a jó, bátor, fegyelmezett katonáé volt, aki a számára kedvezőtlen erőviszonyok ellenére is harcolt, és – nem a saját hibájából – elveszített egy csatát, megtéve közben mindent, amire kiváló képességeiből futotta, okosan és bátran szállva szembe a nyomasztóan nehéz körülményekkel, a végsőkig fenntartva katonái harci szellemét, és soha nem adva fel a küzdelmet. A harcászati problémák, amelyekkel szembe kellett néznie, nyomasztóak voltak, s egyre erősödött benne az a meggyőződés, hogy fölöttesei nem hajlandók szembenézni az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá váló igazsággal. Másrészt stratégiai tisztánlátással bíró hazafi volt, aki – mint már Franciaország védelmére vonatkozó elképzelései első megfogalmazásakor, majd Afrikában és végül Olaszországban is – felismerte, Németország számára az egyetlen reményt a béke jelenti, mert a katonai erőviszonyok annyira kedvezőtlenek rá nézve, hogy a nemzetet csak az mentheti meg a végső, teljes pusztulástól, ha sikerül megállapodásra jutni a nyugati hatalmakkal. Hitt benne, erre a megállapodásra leginkább, vagy talán csak akkor kerülhet sor, ha a Wehrmacht időleges sikereket arat nyugaton, legalább egy időre kiküszöbölve ezzel a két fronton megvívandó szárazföldi háború veszélyét. Ez a hit tette lehetővé számára, hogy megsokszorozza

erőfeszítéseit, amelyek azonban később nem bizonyultak elegendőnek a szárazföldön folytatott védekező harc megnyeréséhez. A csata kilátástalanságának felismerése azonban csak még tovább erősítette benne a hitet, hogy feltétlenül szükség van a békére, és szembenézett azzal a lesújtó ténnyel, hogy ez a béke minden bizonnyal nem katonai patthelyzetből, hanem a teljes katonai összeomlásból fog megszületni. Igazi hazafiként – és ez a harmadik tényező – arra is rákényszerült, hogy levonja a korábbi megfontolásaiból adódó elkerülhetetlen következtetést, ami talán megkésett volt, de mindenképpen helytálló: a béke megteremtésének végső, legfőbb akadálya magának a Führernek a személye és jelleme. Hitler ebben a dologban tisztán látva, maga mondta, senki nem fog békét kötni vele. Hitler, mint azt, ha vonakodva is, de Rommel szintén belátta, kiközösítette magát a nemzetközi élet szereplői közül, akiknek jelentős része nem pusztán ellenséges politikusnak, hanem bűnözőnek tekintette. Hitler, akit Rommel dühösen bírált El-Alamein után, de akiben némileg helyreállt a hite, miután újból személyesen találkoztak, Hitler, aki olyan barátságot és bizalmat mutatott iránta, kezdett más alakot ölteni Rommel szemében. Hitler, aki tíz éven keresztül volt Rommel legfelsőbb főparancsnoka, s akinek Németország javára végzett tevékenysége sok esetben csodálatot váltott ki a tábornagyból, teherré vált Németország számára. Hatalmon maradása esetén Németország nem számíthatott másra, csak a háború folytatódására, a nyugati légierők mindent elpusztító csapásaira, és arra, hogy a Vörös Hadsereg lerohanja. Ahogy a június júliusba fordult, Rommelben egyre hevesebb küzdelmet vívott egymással egyéniségének három oldala. Rommel nézeteinek fejlődésében, akárcsak a normandiai csata alakulásában, három szakaszt lehet megkülönböztetni. Az első tizenkét napon át, az invázió megkezdődésétől június 17-ig tartott, amikor Hitler Soissons közelébe tanácskozásra hívta össze a nyugati front parancsnokait. * A Speidellel folytatott második telefonbeszélgetés után, június 6-

án Rommel Herrlingenből visszaindult Franciaországba. Nancyban megállva telefonált La Roche Guyonba, hogy meggyőződjön róla: a 21. páncéloshadosztály, az egyetlen, amely az ellenség fő partraszálló körzetének közelében tartózkodik, megkezdte-e az ellentámadást. Megkezdte, mégpedig 7:30-kor, öt perccel azután, mint a legkeletibb, hozzá legközelebb eső szakaszon az ellenség partot ért. A 21. hadosztály erői azonban meglehetősen szét voltak szórva. 4. páncélgránátos ezrede az Ore folyó két partján, Caen körül és attól északra helyezkedett el, erősítve a partnak azért a szakaszáért felelős 716. gyalogoshadosztályt. A nehézfegyverzettel ellátott páncélgránátosok mozgékonyak voltak, ellentámadásra alkalmas erőt képviseltek, és jelenlétük kétségtelenül erősítette az adott frontszakaszt. De a hadosztályparancsnok, Feuchtinger tábornok okkal háborgott azon, hogy – a Rommel által elrendelt – szétosztás szétforgácsolja erőit. Normandia körülményei között, Rommel meggyőződése szerint, a szétforgácsoltságnak kisebb volt a jelentősége, mint annak, hogy azonnal válaszolni lehessen azon a területen, amelyet az ellenség első csapásai elérnek. E megfontolás alapján a 716. hadosztály erősítése, az azonnali, erőteljes helyi válaszcsapás lehetőségének biztosítása az általa felügyelt szektor számára, helyes döntésnek számított. Ugyanakkor azt jelentette, hogy a 21. páncéloshadosztály szétszóródott, és veszített hatékonyságából. A hadosztálynak 127 darab Mark IV-es harckocsija és negyven önjáró lövege volt, de – mint azt Rommel előre látta – a támadás napján, sőt az azt követő napon is rendkívül nehéznek bizonyult a mozgás, mert közlekedési káosz uralkodott a hadműveleti körzetben. Rommel június 6-án este fél tízkor érkezett vissza La Roche Guyonba, és rögtön tájékoztatást kapott a helyzetről. Június 5-én a BBC adásaiban figyelmeztetések hangzottak el arra vonatkozóan, hogy a francia ellenállás készüljön fel az invázióra. Ezekből a jelzésekből azonban nem derült ki, hol történik a csapás, és a vezérkar nem is tartotta őket elég megbízhatónak ahhoz, hogy riadókészültséget rendeljen el a csapatoknál. A „B” hadseregcsoport csak kislétszámú felderítőrészleggel rendelkezett, amely nem volt képes az ilyen jellegű információk beszerezésre és kiértékelésére.

Mivel Rundstedt parancsnokságától nem érkezett figyelmeztetés, a hadseregcsoport parancsnoksága nem rendelt el, s a 7. hadsereg nem is tett különösebb óvintézkedéseket. Aztán váratlanul ejtőernyősök tömege jelent meg az égen. Virradatkor a hatalmas inváziós flotta is feltűnt a tengeren. Az ellenség támadási körzetének keleti részén, Caentől északra a 21. páncéloshadosztály nyugatról keleti irányba támadást indított a partról dél felé nyomuló, és Hermanville közelében állásokat elfoglaló brit gyalogság és Sherman harckocsik ellen. A hadosztály tizenhárom páncélost veszített, és megállásra kényszerült, bár egy kis része tovább tudott haladni nyugatnak, és ki is jutott a tengerpartra. Caentől északra, az Orne fölött átívelő hidak az ejtőernyős támadás következtében ellenséges kézre kerültek. Nyugati irányban, Arromanches és Courseulles között az ellenség mintegy tizenöt kilométer szélességben megvetette a lábát a parton, s mintegy tíz kilométer mélységig nyomult előre Bayeux-tól északkeletre, a 716. hadosztály szektorának nyugati részén. Tovább nyugatra még két jelentős partraszálló műveletet hajtottak végre: egyet Colleville-től északra, ahol számottevő veszteségeket is szenvedtek, és a 716. hadosztálynak sikerült beszorítania a támadni akaró egységeket a parton emelkedő sziklák alá, és egyet még nyugatabbra, a Vire folyó torkolatvidékén, ahol a Cotentin-félsziget bejáratánál, Carentan környékén lévő nedves lapály igen kedvezőtlenné tette a páncélos előnyomuláshoz a feltételeket, nagy és fenyegető ellenséges hídfőállás létesült, és kezdett terjeszkedni a 708. hadosztály területén. Eközben a délutáni órákban a vezérkar tartalékához tartozó két legközelebbi páncéloshadosztályt – a Lisieux-nél állomásozó 12. SS páncéloshadosztályt, Chartres-nál pedig a Panzer Lehrt – felszabadították, átadva őket Rundstedtnek s rajta keresztül a „B” hadseregcsoportnak. Az ellenség tehát a parton volt; egymástól elszigetelt, nem nagy mélységbe előrenyomuló hídfőállásokban, de már a parton. Nem sikerült egy azonnali ellentámadással visszavetni őket a tengerbe, bár nekik sem sikerült olyan kulcsfontosságú pontokat elfoglalniuk, mint például Caen.

A normandiai csatamező 1944-ben

Erről az időszakról beszámolva mindkét fél elemzői többször bírálták Rommelt a hadrend összeállítása és személyes távolléte miatt. A hadrendben azt kifogásolták, hogy erőinek szétosztásával gyengítette a 21. páncéloshadosztály ellentámadó képességét, s a szövetségesek inváziója által célba vett más körzetektől a páncélos ellencsapásnak a lehetőségét is megvonta, mert nem maradt tőlük elérhető távolságra egyetlen páncélos sem. Rommel azonban pontosan tudta, a fenyegetett partvonalnak nem minden pontja érhető el könnyen a páncélostartalék számára. „Azonnali” vagy „időben történő” pedig csak az az ellentámadás lehet, amit akkor hajtanak végre, amikor az ellenség még a parti övezeten belül van, időt pedig csak a parti védelem erősítésével lehet nyerni, aminek ő más megfontolásokkal szemben elsőbbséget is adott. Ha többet kap meg a vezérkar tartalékából, akkor több harckocsit telepíthetett volna nyugatra, hogy korai ellentámadást hajtsanak végre Bayeux és Carentan irányába. Saját erőforrásai azonban nem voltak elegendőek ehhez, s ez eleve korlátozta lehetőségeit. [Amerikai ejtőernyősök Franciaországban, a partraszállás napján] S ami Rommel németországi távollétét, s a visszatéréséig elveszett időt illeti? Igaz, hogy június 6-án talán el tudta volna érni a korábbi

ellentámadást, esetleg sikerült volna rávennie magát a Führert, hogy hamarabb bevessék a páncélostartalékot, s így értékes órák vesztek el. Speidelnek – bár Rommel nevében és Rundstedt támogatásával lépett fel – nem sikerült meggyőznie Jodlt. Rommel, ha a helyszínen tartózkodik, esetleg felgyorsíthatta volna a 21. páncéloshadosztály mozgását is, amelynek a harcokba történő beavatkozását nem csupán szétszórtsága, hanem a zavarodottság és a gyakran változó parancsok is hátráltatták. Figyelembe véve azonban a szövetségesek légi fölényét, a nappal végrehajtandó hadmozdulatokra a német oldalon kimondott tilalmat, a páncélostartalékok elhelyezkedését s végezetül azt a tényt, hogy Rommel sem hozhatott volna döntést mindaddig, míg meg nem bizonyosodik arról, valóban komoly ellenséges támadásról van szó, nehéz elfogadni azt az érvet, hogy jelenléte, bármilyen biztató is lett volna, döntően befolyásolni tudta volna a június 6-án végrehajtott páncélos ellentámadás alakulását. Aznap délelőtt felhős idő volt, a látási viszonyok a repülők szempontjából kedvezőtlenek, s egy, a vezérkarral folytatott sikeres telefonbeszélgetés esetleg a 12. SS páncéloshadosztály kora délutáni megérkezését eredményezhette volna. Az is biztos, hogy a szövetségesek támadásának ereje, az egyszerre több helyen végrehajtott bombázásoknak és a haditengerészet tüzérségi támadásának a németeket is sokszor megdöbbentő hevessége és pontossága, továbbá az ezzel párhuzamosan zajló, rendkívül eredményes ejtőernyős támadások miatt a 21. páncéloshadosztály korábban végrehajtott, erősebb ellentámadása is csak helyi jelentőségű eredménnyel járt volna. A szövetséges invázió az „Overlord” nevet kapta, és úgy készítették elő, hogy biztosan sikeres legyen. Az anyagi biztosítás, a kiváló haditerv és a műveletek alapos megtervezése – párosulva az emberi bátorsággal és ötletességgel – végül meghozta a sikert. Csupán Rommel eredeti tervének elfogadása – több páncéloshadosztálynak a part közvetlen közelébe telepítése és az ő közvetlen parancsnoksága alá helyezése – változtathatta volna meg a történelmi eseményeket.

Rommel számára az egyik csalódást az jelentette, hogy a víz alatt és a parton kiépített akadályai kevéssé fékezték le az ellenséges támadás lendületét. Ha több idő állt volna rendelkezésére nyugaton, talán másképp alakulnak a dolgok. Bizonyos körzetekben, például a courseulles-i körzetben Rommel víz alatti aknái és fémakadályai több partraszállító hajót is megsemmisítettek, illetve foglyul ejtettek, a betonból emelt parti erődítmények pedig kemény diónak bizonyultak a támadók számára. De végül is az ellenség által D-napnak nevezett napon sikeresnek bizonyult a franciaországi invázió. Megtörtént az, aminek Rommel mindenáron igyekezett elejét venni. A csata azonban még mindig a parti zónára, illetve annak közvetlen közelére korlátozódott. Az ellenségnek mindössze négy mérföldnyire sikerült előretörnie Caen irányába. A támadókat még mindig a tengerbe lehetett volna szorítani, s ha a Rommel vezette védők tisztán látják a helyzetet, több mérfölddel is csökkenthették volna az angol-amerikai inváziós erőket vezető Montgomery által tervezett előrehaladást. Ott volt azonban az a megválaszolatlan kérdés, hogy a normandiai hadművelet valóban az ellenség fő támadása-e. A szövetségesek „Fortitude” névre keresztelt megtévesztési művelete azt a célt szolgálta, hogy elhitessék a németekkel: Délkelet-Angliában egy friss, még sehol be nem vetett hadsereg készülődik, feltehetően Pas-de-Calais ellen. A manőver igen sikeresnek bizonyult. Júniusban és júliusban a német felderítés jelentéseiben állandóan ott szerepelt a Patton-féle hadsereg, amely Délkelet-Angliában, feltehetően Brighton és a Humber folyó közötti térségben állt fel, és mintegy harminc hadosztályt számlál. Bármennyire megtévesztésen alapult is ez az ítélet, az tény, hogy jelentős számú friss amerikai hadosztály várt bevetésre az Egyesült Államokban és Angliában. A szövetségesek partraszállító erői hatalmasnak mutatkoztak, a pas-de-calais-i táj pedig tökéletesen alkalmas volt egy olyan invázióra, amely Párizs irányában bontakozik ki, s a szárnyak felől támadja meg a Normandiában előretörő ellenséggel szemben védekező német erőket. Rommel egészen július közepéig, Normandiában töltött utolsó napjaiig számított egy másik ellenséges partraszállásra is. Bár ez tökéletesen tévesnek bizonyult, feltételezése megegyezett a

vezérkaréval. Ezt a lehetőséget Hitler vezetésével június 17-én és később is megvitatták, de Rommel végig olyan veszélynek tartotta, amellyel feltétlenül számolnia kell. Július első hetében – tökéletesen indokoltan – kétszer is ellátogatott Le Havre térségébe. A légi felderítés nélkül működő, a terveinek tökéletesítéséhez elegendő idővel rendelkező ellenséges hírszerzés kiválóan végrehajtott megtévesztő műveleteitől félrevezetett német felderítés gyakorlatilag vakon cselekedett. Az ellenség szándékaira vonatkozó elképzelései mindössze a terepviszonyok ismeretén, az időjárási előrejelzéseken, a támadók gyakorlatilag korlátlan lehetőségeinek tudomásulvételén és találgatásokon alapultak. Ez utóbbiak közül egyébként néhány meglepően pontosnak bizonyult. Június 7-ét Rommel a parancsnokságán töltötte, Geyr tábornokkal tárgyalt, és a hadihelyzettel ismerkedett. Geyr később bírálta a vezérkar azon döntését, amely a tartalékban lévő páncéloshadosztályokat Rommel rendelkezésére bocsátotta. Némileg megalapozottan arra panaszkodott, hogy a 12. SS-páncélos és a Panzer Lehr hadosztály áthelyezésére vonatkozó parancsot vele folytatott konzultáció nélkül adták ki. Azzal érvelt, ha a tartalék hadosztályok az ő irányítása alatt maradnak, június 24-e táján északra irányuló, koncentrált támadást tudott volna végrehajtani. Addigra a németek már egyértelműen védekezésbe szorultak, de nem álltak rendelkezésükre további gyalogoshadosztályok, s páncélos támogatás nélkül fennállt az a veszély, hogy az ellenség szétzúzza állásaikat, s megnyílik előtte az út a továbbhaladáshoz. Ám addig is, már június 7ére bekövetkezett az, amit Rommel mindig a végső német katonai vereséget előrevetítő veszélynek tekintett: két fronton is elhúzódó háború alakult ki. * Hogy a következő tíz napban Rommel merre járt és mivel foglalkozott, azt elsősorban a „B” hadseregcsoport parancsnokságán a tevékenységéről született feljegyzésekből, az őt útjaira elkísérő vezérkari tiszt napi jelentéseiből lehet megítélni. A feljegyzések mindkét típusa meglehetősen személytelen hangú, hiányoznak

belőlük a rendkívüli fizikai és szellemi igénybevételnek kitett parancsnokok élénk, túlfűtött hangú párbeszédei, de ezzel együtt is kiderül belőlük Rommel akkori tevékenységének fő iránya. Megállapítható, milyen parancsokat adott, és milyen körülmények között. Bármennyire tökéletlenek is ezek a beszámolók, mégis pontosabban megítélhetők belőlük a tábornagy cselekedetei, mint a későbbi bárkitől is származó visszaemlékezésekből. Ugyanez érvényes a Rommel és Hitler megbeszéléseiről készült, szintén szerkesztett feljegyzésekre, amelyekből kiderül ugyan az igazság, de nem a teljes igazság. Rommel számára a legtöbb gondot keleten a Caen körüli térség, nyugaton pedig a Cotentin-félsziget jelentette. Amíg sikerült megakadályozni, hogy az ellenség ebben a két irányban számottevően előretörjön, addig megvolt a lehetőség ellencsapásokkal győzelmet elérni ellenük, ha csak helyi jelentőségűt is. Míg Caent nem tudták elfoglalni, addig a támadók balszárnyának nélkülöznie kellett a szilárd támaszt, s így sebezhetőbbek voltak. Cherbourg bevétele nélkül pedig nem állt rendelkezésükre nagyobb kikötő. Június 7-én és 8-án Caentől északra az Orne folyó mindkét partján súlyos harcok dúltak. A 12. SS páncéloshadosztály addigra már bekapcsolódott az ütközetbe, és 8-án éjszaka, erős Párduc harckocsijait felhasználva heves támadást indított a tenger irányába. Rommel aznap kereste fel a caeni frontot. Találkozott a félelmetes hírű Sepp Dietrich obergruppenführerrel, az I. SS páncéloshadtest parancsnokával, egy elkötelezett nácival, aki – bármilyen fenntartásai voltak is a tábornagynak az SS-szel szemben – maradéktalanul lojális volt a hadseregcsoport főparancsnokához. Megbeszélésükön Rommel keserűen szólt arról, hogy ha a páncéloshadosztályok – és ebben az esetben a 21. páncélos és a 12. SS páncéloshadosztályra gondolt – közelebb helyezhették volna el harckocsijaikat a parthoz, akkor már két éjszakával előbb erős támadást kezdhettek volna. Ez a lehetőség azonban elveszett, mégpedig anélkül, hogy igazán megteremtődött volna. A legsürgetőbb feladattá Caen körzetének megvédése vált, megakadályozandó az ellenséget abban, hogy elvágja a Cotentinfélszigetet. Másnap Rommel Le Mans-ba utazott, hogy találkozzon

Dollmannal, a 7. hadsereg parancsnokával. Aznap, június 9-én a Panzer Lehr hadosztály Chartresból megérkezett Caen körzetébe. Két gyalogoshadosztály, a 346. és a 711. elindult a Szajna völgyéből nyugatra, hogy erősítse az Orne-tól keletre elhelyezkedő, nyugat felé védekező német erőket. Caent pedig már három páncéloshadosztály vette körül. Geyr korlátozott erejű csapást akart mérni Caentől északi irányba, hogy a Douvres-tól délre lévő Anisyt és Anguarnyt elérve éket verjen a brit arcvonalba. Nyugaton az ellenség elfoglalta ugyan Isignyt, ám a tőle délre lévő mocsáron nehéz volt az előrehaladása ugyanúgy, mint a tengerpart, Carentan és St Mère Eglise közötti kiszárított, de egykor mocsaras területen. A német arcvonal tehát kitartott, nem omlott össze. Az ellenséges front azonban már csaknem összefüggő volt, számítani lehetett rá, hogy a hídfőállások között hamarosan összeköttetés létesül, és alaposan megerősítik őket. Június 10-én az amerikaiak Carentan tói nyugatra már majdnem a Merderet folyóig jutottak. Másnap egy brit hadosztály – a Rommelnek El Alameinből ismerős 51. skót hadosztály – Orne-tól keletre és a Bois de Bavent-tól északra lévő területen támadást indított, amit azonban szétvertek egy helyi ellentámadással. Rommelnek meggyőződése volt, hogy a helyzet mindenhol ilyen rövid, erőteljes válaszcsapásokat követel. Máshoz nem is voltak meg az eszközei, s az ellenséges légi fölény sem tett lehetővé egyebet. A páncélosok veszteségei az Orne-tól keletre azonban e helyi siker ellenére is komolyak voltak. Június 10-én Rommel felkereste Geyrt Le Caine-ben, Caentől húsz mérföldnyire délre, a Nyugat Páncélos Csoport főparancsnokságán, megvitatni a lőszer- és üzemanyag-utánpótlás kérdéseit. Mindkettő meglehetősen rosszul állt, az utánpótlást szállító konvojoknak 125 kilométeres kitérőt kellett tenniük, mert az ellenség szétbombázta az utakat. A környéken mindenfajta mozgás – beleértve sokszor magának Rommelnek a mozgását is – veszélyessé vagy éppen lehetetlenné vált. Rommel azzal az elhatározással távozott Geyrtől, hogy felkeresi a 12. SS páncéloshadosztályt, de hamarosan rájött, az egyenlő egy öngyilkossági kísérlettel. Még aznap délután

bombatámadás érte Geyr főhadiszállását is, amelynek helyét – mint Rommel írta – vagy francia polgári lakosoktól, vagy rádiólehallgatás révén tudta meg az ellenség. A Geyr vezérkarához tartozók többsége a támadásban meghalt, s minden, a Nyugat Páncélos Csoport által végrehajtandó támadásra vonatkozó terv megfeneklett. Másnap Rommel Rundstedttel tanácskozott. A csata ezúttal ismét kezdett hadianyag-háborúba fordulni, Rommel erőit darabokra szaggatták a szárazföldi és tengeri tüzérségi támadások, a bombázások, amelyeket az ellenség szemmel láthatóan kimeríthetetlen hadianyag-tartalékai tettek lehetővé. Rommel változatlanul tökéletesen biztos volt abban, ez nem olyan helyzet, melyet egyetlen koncentrált offenzívával lehetne megváltoztatni, mert nemcsak a levegőben, hanem már a földön kialakult állapotok is kivihetetlenné tették az erre vonatkozó terveket. Az egyetlen lehetőség abban rejlett, hogy tartsák a frontot, helyenként keményen visszavágjanak, valahányszor erre a támadók lehetőséget adnak, s feltartóztassák az ellenséget, ameddig csak lehet. Az ellenséges tüzérségi tűz azonban olyan erős volt, hogy sokszor még a helyi ellentámadások is lehetetlennek bizonyultak, az emberi és anyagi veszteségek pedig riasztóan nőttek. De ezzel együtt is előfordult, hogy felcsillant némi remény. Az ellenség sokszor lassúnak bizonyult, nem használta ki időben taktikai sikereit, s megállásra, sőt gyors visszavonulásra is kényszerült, valahányszor a németek egy-egy helyen elegendő erővel és elszántsággal vették fel a küzdelmet. A 88 milliméteres löveggel felszerelt Tigrisek – amelyek itt is, akárcsak Afrikában, a harckocsik közötti küzdelem urainak bizonyultak – meglepő sikereket arattak több helyen még olyan esetekben is, amikor egyedül vagy csak kis számban vették fel a küzdelmet az előrenyomulókkal. Sajnos csak kevés állt belőlük rendelkezésre, de így is riadalmat keltettek. Július első két hetében azonban nagyobb számban kezdtek érkezni, s a „B” hadseregcsoporthoz új nehézharckocsi-ezredek csatlakoztak, komoly hatást váltva ki megjelenésükkel. Június 11-én a brit 7. páncéloshadosztály, Rommel egy másik régi ismerőse, nyugatról kezdte megkerülni Caent, és június 13-án a

várostól délnyugati irányban tizenöt mérföldre lévő Villers-Bocage-ba ért. Ekkor délről egy Tigris harckocsi hatolt be a városba, szétlőve mindent, ami az útjába került, s egymaga meg is állítva a brit előrenyomulást. Caent akkor már négy páncéloshadosztály vette körül. A Panzer Lehr és a 12. SS páncéloshadosztály csatlakozott a 21. páncéloshadosztályhoz, s június 13-án megerősítették őket a Pas-deCalais-ból nehéz út végén megérkezett 2. páncéloshadosztállyal. Rommelnek tehát már-már koncentráltnak nevezhető páncéloserő állt rendelkezésére, és további alakulatokra is számíthatott. A Szajnától északra pedig még mindig bevethette a 116. páncéloshadosztályt, ha ott újabb veszély merül fel. Június 12-e délutánján felkereste Schwerin tábornokot, a hadosztály parancsnokát, de 13-án már ismét az Orne környéki szektorban volt. Ugyanazon a napon, június 13-án összekapcsolódott a két nyugaton lévő ellenséges hídfőállás, az előző napon pedig elesett Carentan. Abban a szektorban a védőket nyugati irányba visszavetették, és nyilvánvalóvá vált, hogy a támadóknak sikerült elvágniuk Normandia többi részétől a Cotentin-félszigetet. Június 4-én Rommel bonyolult utazást tett, mert a Cotentin-félsziget nyugati részén felkereste a XLVII. páncéloshadtest (Funck tábornok), majd a Villers-Bocage közelében lévő Bremoyba hajtatott, a 2. páncéloshadosztályhoz. Ott tudta meg, a Panzer Lehr visszavert egy brit páncélostámadást, és huszonöt brit tankot semmisített meg. A személyes látogatások lehetővé tették Rommel számára, hogy tisztában legyen az alakulatok és parancsnokaik hangulatával. Összességében meglepően jónak találta az előretolt pozíciókban harcoló csapatok morálját, de értesült arról, hogy a hátrább lévő körzetekben a katonák több bombatalálatot kapott házat kifosztottak, sokan közülük kisebb falvakban lapulnak meg, azt állítva, nem képesek csatlakozni az alakulatukhoz, de valójában nem is törekednek erre. Megállapította, katonai rendőrségre lenne szükség a front mögött húzódó utakon és falvakban. A német hadsereg soha, egy pillanatig sem vonakodott a legszigorúbb intézkedéseket megtenni a dezertőrökkel szemben. Általánosságban azonban Rommel elégedett lehetett a csapatok szellemével, bár e tekintetben is voltak

különbségek a hadosztályok között. A Waffen SS kétségtelenül kiváló volt: harckészsége ellen nem lehetett kifogása, emberben és felszerelésben általában magasabb szintet képviseltek, mint a Wehrmacht hadosztályai, és kérlelhetetlenül szigorú parancsnokok irányítása alatt álltak. A 12. SS páncéloshadosztály – ahogy nevezték, a Hitlerjugend-hadosztály – kiválónak számított, bár Rommel megállapította, a Waffen SS és a hadsereg tagjai között sokszor nem kielégítőek a kapcsolatok. Az SS emberei hajlamosak figyelmen kívül hagyni a hadsereg tisztjeitől kapott parancsokat, és más normákat tartanak szem előtt, mint amazok. A csapatok azonban elképesztő nyomásnak voltak kitéve, és emiatt Rommelnek kétségei támadtak saját parancsainak helyességét illetően is. Kezdetben tökéletesen egyetértett Hitlernek azzal a határozott utasításával, hogy egy talpalatnyi területet sem szabad feladni, hiszen helyszínre érkezése legelső napjától kezdve maga is azt vallotta, hogy a csatát a parti védelmi övezetben kell megnyerni. Az ellenség azonban, ha nem is fölényesen, de kétségbevonhatatlanul győztesen került ki az első ütközetből, s megvetette a lábát a parton. Miután már minden erőt bevetettek visszaszorításuk érdekében, több helyen újabb csapatokra volt szükség ahhoz, hogy még egy napot nyerjenek, és ellensúlyozzák a tengerről érkező tüzérségi támadás hatását. Ehhez is szabadságra, helyi csapatvisszavonásokra lett volna szükség. Ám ezúttal is érvényben volt- mint Rommel esetében már korábban is gyakran – Hitler parancsa: Nincs visszavonulás! Ez lényegében azt jelentette, hogy minden csapatmozdulathoz kérni kellett a vezérkar jóváhagyását. Nevetséges, felülről jövő beavatkozás volt ez a harcászati részletkérdésekbe. Amikor például Rommel azt kívánta, hogy a Cotentin-félsziget bejáratánál egy rést a 77. hadosztály odairányításával tömjenek be, előbb Rundstedthez kellett fordulnia, aki viszont nem volt hajlandó önállóan felhatalmazást adni a hadmozdulatra, és azt válaszolta, a helyzet kevésbé kritikus, mint azt a „B” hadseregcsoport véli. Rommel különösen szeretett volna szabad kezet kapni arra, hogy a félsziget déli részéből Cherbourgba vonhassa vissza a csapatokat. Úgy vélte ugyanis, a kikötőváros az igazán fontos, és nem a környékén lévő területek. Június 16-án délután meg is

érkezett a kérdésére adott Führer-parancs: Nincs visszavonulás Cherbourgba! Rommel ezekben a napokban sok időt töltött a különböző hadtestparancsnokságok és a Nyugat Páncélos Csoport felkeresésével. Néha, de nem mindig, az illetékes hadtestparancsnok társaságában kereste fel a hadosztály-parancsnokságokat, s mindenhol tájékoztatást kért a parancsnoktól vagy a vezérkari főnöktől. Bár látogatást tett a 7. és a 15. hadsereg parancsnokságán is, nem változtatott korábbi gyakorlatán, hogy csak rajtuk keresztül intézkedjen. Hasonló helyzetekben egyébként Montgomery is közvetlenül adta ki parancsait. A normandiai csata viszonylag kis területen zajlott, ahol hatalmas mennyiségű ember és acél állt szemben egymással. A döntéseket gyorsan kellett meghozni, s Rommelre egyébként is jellemző volt a gyors, mérlegelés és halogatás nélküli döntés. Rommelnek ezekben a napokban tett látogatásai azonban nem értékelhetők úgy, mint egy alárendeltjei cselekvési szabadságának korlátozására hajlamos parancsnok közbeavatkozásai. Normandiában mindkét fél csapatai a szomszédjaikkal szoros kapcsolatot fenntartva harcoltak, s ha a német parancskiadási lánc Normandiában eredetileg sok kívánnivalót is hagyott maga után a gyorsaság tekintetében, a helyszínen uralkodó körülmények kevés teret engedtek a zavarodottságnak. A szűk harctéren a magasabb beosztású parancsnokok is elkerülhetetlenül kivették részüket a taktikai csatából. [Rommel tábornagy a nyugati front egyik harcoló alakulatánál] Június 17-én Rommel a Champagne-ban, a Soissons-hoz közeli Margivalban létrehozott ideiglenes főparancsnokságra utazott, amely Hitler számára készült Anglia 1940-re tervezett és soha be nem következett lerohanása idejére. Örült ennek az alkalomnak. Rommel eddig többé-kevésbé úgy vívhatta meg a csatát, ahogy azt ő maga elképzelte. A harc csak azért nem volt sikeres, mert a tengerparton és mögötte létrehozott védelmi zóna nem fékezte le úgy az ellenséget, mint szerette volna. Terve egész biztosan jó volt, de

azoknak az őt bíráló alárendeltjeinek is igazuk lett részben, akik szerint a rendelkezésre álló időhöz, emberi és anyagi erőforrásokhoz képest túlságosan nagyralátó tervet dolgozott ki. Ennek ellenére védelmi rendszere és csapatainak elhelyezése döntő fontosságú napokra feltartóztatta az ellenséget, nagyon nehézzé tette az inváziót, megvalósítását az elképzelésekhez képest lelassította, néhány helyen pedig súlyos veszteségeket okozott. Ugyanakkor a védők is súlyos veszteségeket szenvedtek. Az ellentámadások azonban kétségtelenül megakadályozták minden nagyratörő ellenséges előrenyomulási terv végrehajtását. Ezek a műveletek Rommel parancsára csupán korlátozott méretűek voltak, és kizárólag akkor került sor rájuk, ha szükségességükről feltétlenül meg volt győződve. A csapatmozgásokat – minként azt a véleményén később sem változtató Rommel előre látta – az ellenséges légifölény számottevően lelassította, de ezek a lassú, nehézkes, a közvetlen légitámadások miatt itt-ott számottevő veszteségekkel járó csapatmozgások mégis lehetségesek voltak. A Normandiában már jelenlévő négy páncéloshadosztályon kívül egy ötödiknek – az 1. SS páncéloshadosztálynak – is meg kellett érkeznie június 18-án Belgiumból, s elindult már a hatodik – a 2. SS páncéloshadosztály – is Dél-Franciaországból. Rommelt ráadásul biztosították arról, Hitler engedélyt ad még két komoly alakulatnak – a 9. és a 10. SS páncéloshadosztálynak – Oroszországból nyugatra történő vezénylésére, s mindkettő meg is érkezik egy héten belül. Három héttel az invázió kezdete után tehát számottevő német páncélosösszevonás látszott kialakulni Normandiában. Egy olyan csapatkoncentráció, amely nem sok jelét mutatja annak, hogy különösebben elhatalmasodott volna az ellenséget megtévesztő manőverek által szült, újabb partraszállás miatti félelem. A páncéloshadosztályok veszteségei kétségkívül súlyosak voltak, de teljesítményük az ellenség páncélosaival szemben igen jónak bizonyult. A helyzet kilátástalansága, amit feltétlenül Hitler elé akart tárni, Rommel megítélése szerint két magától értetődő tényből fakadt, amelyek közül az egyiket talán alábecsülte, a másiknak viszont már

korábban is kellő nyomatékot adott. Az egyik tényező az ellenség teljes légi fölénye volt, amit ő már korábban is jelzett; a másikat pedig a nagy energiával, okosan eltervezve partra rakott eszközök jelentették. Normandia vészes sebességgel kezdett második El Alameinné válni. Ugyanaz történt, ami Afrikában, csak sokkal nagyobb léptékben. Volt egy új tényező is, a hadihajók tüzérsége, ami még inkább a hatósugarukban tartózkodó csapatok ellen fordította az erőviszonyokat. Mindez ahhoz vezetett, hogy hadászati szempontból kiújult Rommel pesszimizmusa. Mivel változatlanul teljes meggyőződéssel hitt abban, hogy Németország számára az egyetlen reményt a béketárgyalásokhoz megfelelő alapot nyújtó, a keleti front legalábbis időleges megerősítését lehetővé tevő, nyugaton létrejövő katonai patthelyzet jelentheti, stratégiai reményeit az ellenségre mérendő taktikai vereséghez fűzte. Ez a remény azonban már csaknem elenyészett. A kifejlődött nyugati front – amitől különösen félt – már-már realitássá vált, s az is nyilvánvaló volt: ez a front sokáig nem tarthatja magát. A június 17-i tanácskozáson Hitler meglepően nagy hatást keltett, és ha csak kis időre is, de képes volt optimizmust sugározni hallgatósága felé. Rommel Rundstedtet kísérte el a megbeszélésre, s megjelent Jodl és Schmundt is. Rommel nyitotta meg a tanácskozást azzal, hogy a térképhez állva nagyon pontos beszámolót tartott az ellenség és a németek elhelyezkedéséről és erejéről. Párhuzamot vont a normandiai és az afrikai helyzet között. Az ellenség ezúttal is eszközeiben meglévő fölényét használta ki arra, hogy megtisztítsa maga előtt a sikerhez vezető utat. Német részről a legnagyobb hiány a légierőben és a légvédelemben mutatkozott, ez hátráltatta a csapatmozgásokat és a veszteségek pótlását. A szárazföldi csapatok jól helytálltak az ellenséges fölénnyel szemben is, de a levegőben a harc elveszni látszott. Rundstedt tett némi kiegészítést, és előadta az egyetlen általa igazán fontosnak és Hitler elé tárandónak tartott kérdést: A Führer engedélyezte a Cotentin-félsziget északi részén harcoló csapatok Cherbourg irányába történő visszavonását. Ezután Hitler beszélt. Egyetértett azzal, hogy az ellenséges támadás két részre fogja vágni a Cotentin-félszigetet, de úgy foglalt

állást, hogy Cherbourg-t meg kell erősíteni, s még egy ideig minden lehetséges erővel védeni. Kivételesen jó parancsnokra van szükség, mert a városnak július közepéig feltétlenül ki kell tartania. Cherbourg elfoglalása nélkül az ellenség utánpótlási helyzete változatlanul nehéz lesz, sőt akár kritikussá is válhat. Hitler ezt a körülményt nevezte az egész hadi helyzet kulcsának, és ígéret tett rá: a Luftwaffe és a haditengerészet el fogja aknásítani a Le Havre és a Cotentin-félsziget keleti oldala közötti partszakaszt, elvágva ezzel Normandiát a tengeri utánpótlástól. Ami a többi kérdést illeti, mindössze annak megállapítására szorítkozott, hogy az Orne-tól keletre nagyon fontos tiszta hadászati helyzetet teremteni. Rundstedt közbevetésére, mely szerint más szakaszokon is lehetséges az ellenséges partraszállás, Hitler azt válaszolta, a britek a legkiválóbb hadosztályaikat dobták át Normandiába, s ez arról tanúskodik, az ellenség azt a területet tartja a legfontosabbnak. Ott akar előretörni, bár valóban fennáll egy partraszállás veszélye Pas-deCalais-ban is. Rundstedt, aki szerette volna eredményesnek látni a tanácskozást, javasolta, állapodjanak meg néhány alapvető kérdésben: nem engedhető meg, hogy az ellenséges hídfőállás tovább terjeszkedjen; az ezzel kapcsolatos taktikai módosításoknak a helyi körülményektől kell függniük (meglehetős optimizmusra valló, fortélyosnak szánt megfogalmazás); a tartalékoknak készen kell állniuk arra, hogy visszaverjék a hídfőállásból való kitörésre tett kísérleteket. Rommel végül figyelmeztetett arra, milyen veszélyes dolog a páncéloshadosztályokat az ellenséges hajók ágyúinak hatótávolságán belül hagyni, és hangsúlyozta, a páncélosok nagyarányú támadásokra történő felhasználása elvesztésükhöz vezet. Amennyire csak lehet, a gyalogságra kell bízni a frontvonalat, a páncélosokat pedig a szárnyakon, a hajóágyúk hatótávolságán túl tartalékba kell helyezni, hogy visszaverhessék az ellenség oldalirányú kitörési kísérleteit. Hitler a megbeszélést összefoglalva ismét azt hangsúlyozta, a Cotentin-félsziget északi részét és így Cherbourg-t is tartani kell, ameddig csak lehet. Tisztán védelmi harcot folytatni a hídfőállás többi részén – Caentől Carentanig – elfogadhatatlan, mert a hosszúra nyúló

harcok során az ellenség esetleg túlnagy anyagi fölényt tud létrehozni. Ezért támadni kell, a támadás megfelelő módja pedig – mint azt már korábban is említette –, hogy vízről és levegőből egyaránt el kell vágni az utánpótlási vonalakat. Ezzel a megállapítással a többiek is egyetértettek. Rommel remélte, hogy Hitler a tanácskozás után felkeresi a frontot, és meghallgatja a harcoló alakulatok parancsnokait is. Erre ígéretet is kapott, de a látogatást később lefújták. Végig a normandiai harcok idején Rommelnek és másoknak az volt az egyik legkeserűbb szemrehányásuk a főparancsnoksággal szemben, hogy annak a tagjai egyszer sem jártak a fronton. Túlságosan sok terv és hadparancs született „a zöld asztal mellett”. Gúnyos fintora a sorsnak, hogy rögtön az értekezlet után négy napon át tomboló, kegyetlen vihar tört ki a tengeren, lehetetlenné téve a szövetségesek utánpótlását. Ám a német erők nem voltak képesek átvenni a kezdeményezést és kihasználni ezt a lehetőséget. * Rommel megpróbáltatásainak második időszaka június 18-tól 29ig tartott, amikor újabb megbeszélésen találkozott Hitlerrel. Ebben a periódusban visszafordíthatatlanul tovább romlott a normandiai helyzet. Június 18-án az ellenséges főparancsnokság is azt állapította meg, hogy a hídfőállás megszilárdult, és az „Overlord” hadművelet első szakaszát sikeresen befejezték. Nyugaton, a Cotentin-félszigeten az amerikai előretörés megállíthatatlanná vált. A normandiai front fákkal és bokrokkal sűrűn benőtt középső szakaszán egymást követték a kisebb-nagyobb, heves tüzérségi tűzzel és bombázással támogatott ellenséges támadások. Ezek a harcok különösen kegyetlenek voltak, sok áldozatot követeltek, s támadók és védők egyaránt csak sok vér árán érhettek el némi előretörést. Taktikailag a „B” hadseregcsoport parancsnoksága még mindig úgy érezhette, ura a helyzetnek, bár erői a szüntelen harcokban kezdenek felőrlődni. A frontvonal nem volt hosszú, mégis kétmillió katona harcolt rajta. Rommel látogatásai során változatlanul jó benyomásokat szerzett a harcoló csapatokról, de tisztában volt vele, mennyi veszteséget kellett elszenvedniük.

Rommel egyik szemét változatlanul a Szajnától északra lévő területen tartotta, s június 19-én, a 116. páncéloshadosztálynál tett látogatásakor ismét szólt arról, hogy elképzelhető egy újabb ellenséges partraszállás a Szajna és a Somme közötti területen. Két nappal később a tábornagy ismét a hadosztálynál járt, és megosztotta Schwerinnel a harcok addigi alakulásáról szerzett néhány benyomását. Bárhol fordult is meg Rommel azokban a napokban, a feljegyzések tanúsága szerint „óhajait fejezte ki”, „javaslatokat tett” és „elmondta a véleményét” ahelyett, hogy parancsokat üvöltözött volna alárendeltjeinek. A kívülálló számára tehát egy katonái képességeiben bízó, könnyű kézzel irányító, embereit állandóan bátorító, ellentmondást nem tűrő ordítozás helyett inkább véleményt mondó és véleményeket meghallgató parancsnok képe alakul ki róla. Sokat elárul ez a magatartás Rommel egyéniségéről. Június utolsó tíz napjában Rommel egyre határozottabban érezte a közeledő katasztrófát, néha beszélt is erről a hozzá közel állóknak. Amikor június 17-e délutánján távozott Hitlertől, eleinte szinte jókedvű volt, mintha a „nap fénye” némileg ismét felmelegítette volna. A következő napon Geyrt felkeresve beszámolt a Nyugat Páncélos Csoport borúlátó parancsnokának a tanácskozáson elhangzottakról. Ám ahogy múltak a napok s az ellenség ereje egyre nőtt, a légierő egyik támadást a másik után hajtotta végre, a katonák pedig tömegével haltak meg. Rommel rájött, nem bízhat többé helyi győzelmekben. S mivel taktikai szinten csak ennyit sikerült elérni, magától értetődő természetességgel tette fel a kérdést, mi marad még stratégiai értelemben. Egy kicsit más megfogalmazásban ez a kérdés úgy hangzott, hogy mire lehet számítani politikailag, miben reménykedhet még Németország. Alkalmanként azért felcsillant némi remény. Június 21-én Sepp Dietrichet meglátogatva Rommel tapasztalta: Dietrich nagyon biztos abban, hogy az I. SS páncéloshadtest Tigrisekkel felszerelt hadosztályaival bármilyen brit előrenyomulási kísérletet meg tud hiúsítani. A régóta várt rakétákat június 12-én bevetették Anglia ellen, s az egész német frontot derűlátás kerítette hatalmába. Mivel az embertartalékok kimerülőben voltak, Rommel örült a 21.

páncéloshadosztályt vezető Feuch-tinger tábornok kijelentésének, hogy kétezer, a britek ellen örömmel harcoló francia önkéntest tud csatasorba állítani, ha engedélyt kap rá. Ezek a dolgok némi reményt adtak, de józan mérlegelés alapján így is nyilvánvaló volt, az idő a védők ellenében hat, az események egyetlen, megfordíthatatlannak tűnő irányba mutatnak. Rommel június 26-án megvitatta a helyzetet Rundstedttel, s másnap este telefonon is beszélt vele. Megkérdezte, egyetért-e Rundstedt azzal, hogy ő Berchtesgadenbe utazzon, kihallgatást kérjen a Führertől, s a maga teljes súlyosságában elébe tárja a fronton kialakult helyzetet. Június 17-én már-már csodaszámba menő, az ellenség utánpótlását meghiúsító lépéseket ígértek neki, de nyilvánvalóvá vált, ha sor kerül is ezekre, akkor is időbe telik míg hatékonyságuk megmutatkozik, s egyelőre semmilyen jel sem utalt rájuk. Rundstedt egyetértett Rommellel, és megígérte neki, elkíséri. Mindketten június 28-án indultak útnak, és megállapodásukhoz híven Párizs közelében, a Németországba vezető főúton találkoztak. Rommelt erre az útra Tempelhoff szárnysegéde, Wolfram őrnagy és a hűséges Lang kísérte el. Rommel és Rundstedt beszélgetésbe merült, aminek egy részét Wolfram is hallotta. „Egyetértek önnel, Herr Rundstedt – mondta Rommel. – A háborút a lehető legrövidebb időn belül be kell fejezni. Nyíltan, egyértelműen megmondom ezt a Führernek is.” Rommel tökéletesen tisztában volt a beismeréséből adódó következtetéssel, hiszen Hitler maga mondta neki, vele senki nem lenne már hajlandó békét kötni. A legfrissebb harci események és a logika azonban meggyőzték arról, ezt a kérdést többé nem lehet megkerülni. A katonai patthelyzet, amelytől – egyébként megalapozatlanul – a tárgyalások megkezdődését remélte, nem akart létrejönni. Tudta, nyugaton be kell szüntetni a harcot, mert helyzetük minden nappal csak rosszabbá válik. Németországba tartva Rommel azt is bevallotta Wolframnak, mi az, ami a legjobban nyomasztja. „Felelősnek érzem magam a német nép előtt” – mondta, hozzátéve azt is, hogy amit érez, az nem pusztán a

hadvezér felelőssége. Az egész világ fegyvert fogott Németország ellen, s a győzelemre már nem maradt semmi remény. Az ellenség megvetette a lábát nyugaton, s egyértelművé vált, hogy a háborút be kell fejezni. Még aznap hírt kapott arról, hogy Dollmannt, a 7. hadsereg parancsnokát halálos kimenetelű szívroham érte. Az éjszakát Rommel odahaza töltötte, és másnap utazott tovább Berchtesgadenbe, ahol Göbbelsszel és Himmlerrel is találkozott, mert úgy döntött, beszél velük, még mielőtt jelentést tenne Hitlernek. A mindig barátságos Göbbelsszel folytatott megbeszélés után úgy érezte – és ezt Wolframnak is elmondta –, hogy szövetségesre lelt, aki segít neki Hitler elé tárni a kendőzetlen igazságot. Wolfram erről nem volt meggyőződve, mint ahogy arról sem, hogy Rommelnek – az SS harci teljesítményét dicsérve – sikerült a maga oldalára állítania Himmlert. A Hitlerrel létrejött találkozó előtt Rommel másfél órán át Guderiannal is tárgyalni tudott. A megbeszélést, ha nem is teljes egészében, a szolgálati napló is megörökítette, hiszen – lévén Guderian a páncéloshadseregek főparancsnoka – olyan kérdésekről volt szó, mint a páncéloshadosztályok felszerelésének pótlása és a további hadműveletekre vonatkozó elképzelések. A Hitlerrel létrejött találkozó este hatkor kezdődött. Rundstedten kívül Keitel és Jodl is részt vett rajta a vezérkartól, s két és fél órai tárgyalás után nemcsak Göring a Luftwaffe, és Dönitz tengernagy, a haditengerészet főparancsnoka csatlakozott hozzájuk, hanem mások is, köztük az elhízott, nehezen lélegző Sperrle tábornagy, a nyugaton állomásozó 3. légihadsereg főparancsnoka. Az elhangzottakat Hitler összegezte. „Utasításnak” elkeresztelt rögtönzött beszéde teli volt riasztó banalitásokkal, hamis állításokkal és a valós helyzet tökéletes figyelmen kívül hagyásáról tanúskodó kijelentésekkel. A legfontosabb feladat, mondta a Führer, megállítani az ellenséges offenzívát, előkészítve ezzel a szövetségesek hídfőállásának teljes felszámolását. A feladatot szerinte elsősorban a Luftwaffénak kell végrehajtania, miközben a tenger elaknásításával megakadályozzák, hogy az angol-amerikai csapatok utánpótláshoz jussanak. Különböző típusú fegyverek – köztük ezer vadonatúj

repülőgép – bevetését ígérte. Közölte, legfeljebb négy hét múlva nagy mennyiségű torpedónaszád kezdi meg műveleteit a La Manche csatornán, a Birodalomból pedig új teherautók tömege indul hamarosan nyugatra. Mindez a hivatalos feljegyzésekből derül ki, de a tanácskozás elején elhangzottakat sem vezérkari tiszt, sem hivatásos gyorsíró nem örökítette meg. Hitler felkérte Rommelt, elsőként ő beszéljen, s a tábornagy – mint azt korábban megfogadta – azzal kezdte, hogy véleménye szerint az a nap jelenti az utolsó pillanatot, amikor még az eredmény reményében a Führer elé tárhatja, milyen helyzet alakult ki nyugaton. „Die ganze Welt steht gegen Deutschland, und dieses Kraftverhältnis… Az egész világ felkelt Németország ellen, és az erőknek ez az aránytalansága… – kezdte, de Hitler éles hangon közbevágott, és felszólította a Herr Feldmarschallt, beszéljen a katonai helyzetről, és hagyja a politikai kérdéseket. Rommel azt válaszolta, a történelem megköveteli tőle, hogy a helyzet egészével foglalkozzon, de Hitler ismét rendreutasította, mondván, szorítkozzon csak a katonai kérdésekre. Rommel ekkor már engedelmeskedett, s a tanácskozás teljesen elszakadt a realitásoktól. Mielőtt véget ért volna, a tábornagy tett még egy kísérletet. Miután keményen megbírálta a Luftwaffét tehetetlenségéért, közölte: nem távozhat a szobából addig, míg nem beszélt Hitlerrel „Németországról”. „Herr Feldmarschall, ich glaube Sie verlassen besser das Zimmer!” Tábornagy, azt hiszem jobb, ha távozik! – válaszolta jéghideg hangon Hitler. Rommel elhagyta a szobát, és soha többé nem találkozott Hitlerrel. * Ettől kezdve tisztán látta a helyzetet, s aktív szolgálata utolsó két és fél hetében, megpróbáltatásai harmadik szakaszában el is mondta a véleményét több olyan embernek, akit megdöbbentett az események alakulása, s azt kérdezték tőle, mi történik a hadsereggel és Németországgal. Kötelességtudóan végezte a feladatát, végigjárta a csapatokat, bátorította őket, hibákat javított ki és javaslatokat tett

ugyanolyan energiával, mint korábban. Úgy érezte, ha ennél kevesebbet tenne, azzal elárulná katonáit. Parancsnok volt, és Németország változatlanul háborúban állt. Mindent megtett annak érdekében, hogy az ellenség támadásait visszaverjék, előrenyomulását megállítsák, s ezekben az utolsó hetekben Rommel szinte mindenütt ott volt. Felkereste Geyrt, s megbeszélték a caeni körzetben, az Orne két partján kialakult helyzetet. Valószínűnek látszott, az ellenség nagy áttörésre készül ott. Rommel a következő két hétben gyakran járt a körzetben. Geyr az I. SS páncéloshadtest három hadosztályát több mint húsz kilométerrel Caentől délre kívánta tartani, a St.Laurent-deCondé környékén lévő erdőkben, hogy kedvező állásokból kiindulva meghiúsíthassanak bármilyen nagyszabású ellenséges előretörést. Rommel nem értett egyet vele. Korábban is vallott nézeteihez híven azt mondta, a páncélosoknak legalább egy részét keleten és délkeleten, közvetlenül Caen közelében kell tartani, számítva arra, hogy a fronton rosszabbá válik a helyzet. Ez volt az utolsó megbeszélése Geyrrel. Hitler értesült róla, hogy a Nyugat Páncélos Csoport parancsnoka ugyanolyan pesszimista, mint a „B” hadseregcsoporté, s még nála is elkötelezettebb híve a mélységbe történő visszavonulásnak, ezért elrendelte leváltását. Geyr utóda a páncéloscsoport parancsnokának tisztségében Eberbach tábornok volt. Rommel már a megérkezése utáni első napon felkereste, és vele is megbeszélte a caeni szektor helyzetét. Egyetértettek abban, hogy amikor az ellenség az Orne-tól keletre támadást indít, páncéltörő tüzérséggel és harckocsikkal kell visszaszorítani, a védelmet pedig nagy mélységben kell megszervezni. Július 1-e éjszakáján az ellenség pusztító légitámadást intézett Caen ellen, romba döntve a város jelentős részét, megölve nagyon sok polgári lakost, de viszonylag csekély veszteséget okozva a védőknek. Július 10-én Rommel ismét a körzetben tartózkodott, az I. SS páncéloshadtest hadműveleti területén. Az általa közvetlenül felkeresett területet a 16. Luftwaffe-hadosztály védte, amelynek állománya nem tett különösebben jó benyomást Rommelre. A

veszteségek különösen a magasabb rangú tisztek körében voltak nagyok, a hadosztálynak nem sokkal korábban három ezredparancsnoka is életét vesztette. [Amerikai katonák egy felborult német harckocsit vizsgálgatnak] Valamennyi hadosztály, beleértve a páncéloshadosztályokat is, emberben és hadianyagban igen komoly veszteségeket szenvedtek, a más területekről – például a 15. hadsereg körzetéből – Normandiába küldött hadosztályok pedig nem voltak teljesen feltöltve. Rommel még két alkalommal, július 12-én és 15-én tért vissza a Caentől keletre lévő körzetbe. Mindkét alkalommal a frontnak nagyobb mélységet biztosító módosításokat javasolt, s amennyire csak tehette, gyalogsággal váltotta fel a területvédelemre beállított harckocsizó alakulatokat. Gyakran kértek tőle engedélyt visszavonulásra, s ő ezt minden alkalommal visszautasította. Parancsaiban tökéletesen hű maradt a Führerhez. A Vire-nél állomásozó II. ejtőernyős hadtestnél (Meindl tábornok) járva közölte: „Minden szektorban tartani kell a frontot.” Rommelnek ugyanakkor semmilyen illúziója sem volt azzal kapcsolatban, mit kell kiállniuk a csapatoknak. Katonáink az ellenség hatalmas anyagi fölényére gondolva bizakodás nélkül indulnak a harcba – írta egyik beosztott parancsnoka. – Állandóan azt kérdezik, hol marad a Luftwaffe? Az akadálytalanul tevékenykedő ellenséges repülőgépekkel szembeni védtelenség érzése bénítóan hat rájuk, a kevés harci tapasztalattal rendelkező csapatokra zúdított zárótűz idején pedig különösen erős ez a hatás. Sok Dunkerque-et megjárt brit veterán egyetértett volna ezekkel a megállapításokkal. Az ellenséges tüzérségi és légitámadások okozta veszteségek valóban riasztóan nagyok voltak. Még a legkisebb támadást is mindent elsöprő bombázás előzött meg. Július 14-én Rommel egy olyan ejtőernyős ezrednél járt, ahol a harc megkezdésekor kapott ezerfős erősítésből már nyolcszázán elestek. A csapatok szelleme jó, de az ellenséges anyagi fölényt nem lehet csupán hősiességgel ellensúlyozni – mondta Rommelnek a Nyugat Páncélos Csoport vezérkari főnöke. A hűséges

Gause volt az, Rommel korábbi vezérkari főnöke, aki akkor már Eberbach parancsnoksága alatt harcolt. A parancsnokok hangulatára mindenhol az elkeseredettség volt a jellemző. A keleti front középső szakaszán, a Pripjaty mentén lévő mocsaraktól északra június 23-án nagy orosz offenzíva kezdődött, július elejére a Vörös Hadsereg már hatalmas rést ütött a német arcvonalon, elfoglalta Minszket; Lengyelországban nyomult előre, s nem sok kellett már ahhoz, hogy elérje a Visztulát. Rommel néha az öngyilkosságra is gondolt, de csak azért, hogy egyből el is utasítsa. Olyanok voltak a körülmények, hogy az öngyilkosságot egyenlőnek érezte a dezertálással. Régi ismerősök, olyan tisztek, akik hosszú időn át szolgáltak Rommel parancsnoksága alatt, nyíltan beszéltek a tábornaggyal. „Mit gondol a háború befejezéséről, Lattmann?” – kérdezte Rommel július 10én tüzérparancsnokát. „Tökéletesen világos, hogy nem győzhetünk, tábornagy úr. Remélem, marad elegendő erőnk ahhoz, hogy…” – válaszolta Lattmann, azzal akarva befejezni a mondatot, hogy „elfogadható békét kössünk”. „Igyekszem kihasználni a szövetségesek előtti tekintélyemet arra, hogy Hitler akarata ellenére is békét kössünk” – jelentette ki őszintén Rommel. Tökéletesen megalapozatlanul még mindig azt hitte, hogy az angolok és az amerikaiak segítenek majd tartani a Szovjetunióval szemben a frontot, s beszélt is erről Lattmann-nak. Néhány nappal később Warning ezredessel, a 17. Luftwaffe-hadosztály vezérkari főnökével találkozott, aki Afrikában az ő vezérkarában szolgált. Warning ott volt El Alameinnél, amikor Rommel megkapta Hitlernek a visszavonulást megtiltó parancsát, és Westphal őt bízta meg azzal, maradjon a tábornagy mellett, mert a szörnyű helyzetben feltétlenül szüksége van emberi társaságra. Warning, a régi barát július 15-én, egy különösen forró napon vékony, barna anyagból készült sivatagi ingben fogadta Rommelt. Mikor a többiektől hallótávolságon kívül kerültek, Warning nyíltan feltette a kérdést: „Valójában mi fog itt történni, tábornagy úr? Tizenkét német hadosztály próbálja tartani az egész frontot.”

„Elmondok valamit – válaszolta Rommel. – Kluge tábornaggyal ultimátumot küldünk a Führernek. Figyelmeztettük, katonai szempontból a háború elveszett, s politikai döntésre van szükség.” Warning döbbent csodálkozással meredt Rommelre. „És mi lesz, ha a Führer ezt elutasítja?” „Akkor velem együtt az egész nyugati front megadja magát” – felelte a tábornagy. – „Hiszen ez esetben már csak egy dolog számít: az, hogy az angolok és az amerikaiak az oroszok előtt érjék el Berlint.” Egy másik régi alárendeltjének, a szintén Normandiában szolgáló Westphalnak Rommel lényegében ugyanezt mondta. A fiának, Manfrednak később azt is kifejtette, a frontot akkor kellett volna megnyitni, amikor az angolok és az amerikaiak kitörtek a hídfőállásból. Akkor lehetőség nyílt volna rá, hogy a harcot egyoldalúan befejezzék, s engedjék, hogy a további katonai fejlemények határozzák meg a történelmet, miután a szükséges politikai döntések nem születtek meg. Mire azonban erre a beszélgetésre sor került, már minden megváltozott. * Rommel és Kluge tábornagy „ultimátuma” másnap, július 16-án valóban elkészült. A Hitlerrel június 29-én tartott megbeszélésnek nem Geyr volt az egyedüli áldozata. A tanácskozás után a Führer úgy döntött, az idős Rundstedt tábornagyot szintén jobb lesz leváltani, s olyan embert rakni a helyére, aki képes rá, hogy kiirtsa a parancsmegtagadás szellemét a „B” hadseregcsoport parancsnokából. Rundstedt – Geyrhez hasonlóan – borúlátó jelentést küldött Berlinbe, sürgetve a visszavonulást legalább a caeni hídfőállásból, és pontosan idézte Rommel hadműveleti szabadságot követelő szavait. Hitlernek nem tetszett a jelentés. Rundstedt pedig, amikor Keitel megkérdezte tőle, konkrétan mit javasol, azt válaszolta: „Kössenek békét!” [Kluge főparancsnok közölte Rommellel: hiába tábornagy, akkor is engedelmeskednie kell] Hitler Klugét választotta. A porosz Kluge 1940-ben Rommel parancsnoka volt, és diadalmasan vezette végig Észak-

Franciaországon a 4. hadsereget. 1941 borzalmas telén Bock tábornagyot váltotta fel a keleti fronton a Középső hadseregcsoport élén, és Hitler az ő parancsnokságán, 1943-ban tett látogatásáról hazatérőben menekült meg szerencsésen a repülőgépén elhelyezett bombától. Első találkozásuk nem sikerült igazán jól. Július 3-án Speidel és Tempelhoff jelenlétében Kluge kertelés nélkül közölte Rommellel, hogy bár tábornagy, hozzá kell szoknia a parancsok teljesítéséhez. Ez egyértelmű, parancsmegtagadás miatti rendreutasítás volt, s nyilvánvalóan Klugének Franciaországba utazása előtt a Berghofon tett látogatásából származott. Rommel dühös lett, mert tudta, ő mindig hűségesen végrehajtotta a parancsokat, s mindössze annyi volt a bűne, hogy őszintén, nyíltan beszámolt a helyzet alakulásáról. Július 5-én Klugénak is küldött egy helyzetjelentést, amelyben közölte, Cherbourgot és a Cotentinfélszigetet semmiképpen sem lehet hosszabb időn át tartani. A jelentést Schmundton keresztül Hitlernek is elküldte, aki azt köszönettel tudomásul vette. Első találkozásuk tehát nem sok jóval kecsegtetett, de Kluge okos, tapasztalt parancsnok volt, aki rövid idő alatt kialakította véleményét, s az tökéletesen egybevágott a Rommeltől kapott helyzetértékeléssel. Lényegtelen volt számára, hogyan történt az, ami történt. A lényegnek a katasztrófa közvetlen veszélyét tartotta. A front legfeljebb néhány hétig tarthatta még magát. A csapatok darabokra hullottak. Az ellenségnek már negyven hadosztálya tartózkodott a harcok körzetében, bár az alakulatok puszta számbavétele önmagában semmit sem jelentett. Igazából az számított, hogy az angolok és az amerikaiak láthatóan korlátlan utánpótlásra számíthattak emberből, fegyverből és minden anyagból, miközben a Wehrmacht erői egyre fogytak. Július első két hetében Kluge többször találkozott Rommellel, hogy megbeszéljék a helyzetet, s 12-én nála is vacsorázott La Roche Guyonban. Tizenhatodikán Rommel elküldte neki azt a feljegyzést, amit „ultimátumként” említett Warningnak, számítva rá, hogy Kluge továbbítani fogja Hitlernek. (Ez meg is történt. Kluge kísérőlevelében

azt írta, véleménye szerint „a tábornagynak sajnálatos módon igaza van”). A feljegyzés arról szólt, hogy június 6-a óta a Wehrmacht 117.000 embert, köztük 2700 tisztet veszített, s utánpótlásként mindössze 10 ezret kapott. Ideje volt szembenézni az igazsággal. A rövid, meggyőző dokumentumban Rommel kifejtette, Normandiában közeledik a végső krízis. A csapatok hősiesen harcolnak, de az ellenség – elsősorban harckocsikban és tüzérségben megmutatkozó – fölénye, az óriási veszteségek pótlására szánt erősítések lassúsága és nem kielégítő volta, több újonnan harcba vetett német alakulat tapasztalatlansága, az ellenük intézett légi- és tüzérségi támadások intenzitása azzal fenyeget, hogy az ellenség rövid időn belül betörhet a francia hátországba. Rommel erre nézve nem adott meg konkrét időpontot, de az üzenet így is világos volt. Tudta, Kluge saját tapasztalatai alapján alátámasztja mindazt, ami benne szerepel. A páncélos tartalékok elégtelenek voltak ahhoz, hogy meg lehessen birkózni a helyzettel, a Luftwaffe pedig változatlanul távol maradt a harcoktól. Rommel azzal zárta a két és fél oldalas üzenetet, hogy: „A helyzetből le kell vonni a politikai következtetéseket”. Speidel és Tempelhoff, akik biztosak voltak benne, Hitlert feldühíti majd Rommelnek a nyugati stratégiai helyzet miatt Németországra váró következményekre vonatkozó véleménye, rávette a tábornagyot, hogy a végső megjegyzésből húzza ki a „politikai” szót. Rommel végül engedett, és azt kihagyva küldte el aláírásával a levelet. Előző nap, július 15-én a tábornagy ismét felkereste a Caentől keletre lévő körzetet, s közölte a várostól északkeletre lévő Bois de Bavent-től északra állásokat elfoglalt 346. hadosztály parancsnokával, hogy az ellenség harckocsi-összevonásaiból ítélve a következő nagy támadás a caeni körzet ellen fog irányulni. A legvalószínűbbnek az látszott, hogy a támadásra két nappal később, 17-én vagy 18-án kerül sor. Ugyanezt a véleményét Rommel július 16-án is megismételte, amikor felkereste a Caentől szintén keletre állomásozó, s a védelem fő erőit alkotó Nyugat Páncélos csoportot. Az ellenség, mondta, ebben a szektorban fog támadni, s

ugyanakkor kísérletet tesz Caen elfoglalására is. A védekezés eredményessége attól függ, milyen mélységben folyik majd. Az ellenségnek egymást követő védelmi vonalakkal kell szembetalálnia magát. A 21. páncéloshadosztálynak hátul, de a frontvonalhoz közel kell elhelyeznie páncélgránátos ezredét, hogy az szükség esetén gyorsan közbeavatkozhasson. A páncéloshadosztályoknak a hadművelet kifejlődése során felelősséget kell viselniük a körzetükben harcoló gyalogoshadosztályokért – mondta. A Klugéhoz írt, de később Hitlerhez továbbított levele elküldése utáni napon Rommel elindult meglátogatni a II. páncélos hadtestet és két, Villers-Bocage közelében harcoló hadosztályt, amelyek súlyos veszteségeket szenvedtek. Tőlük az I. SS páncéloshadtesthez, Sepp Dietrichhez ment, az Orne-tól keletre lévő, szintén súlyosan fenyegetett szektorba. Dietrichtől délután négykor vált el, és St. Pierre-en keresztül visszaindult La Roche Guyonba. Az ellenséges repülőgépek mindenhol nagyon aktívak voltak, és Rommel sofőrje azt a parancsot kapta, hogy a kockázat csökkentése érdekében Livarot előtt kanyarodjon le egy mellékútra. Az elképzelés szerint Vimoutierstől néhány mérföldnyire északra tértek volna vissza a főútra, hogy azon menjenek tovább keletre, a Szajna irányába, hazafelé. * Július 15-én, egy nappal azelőtt, hogy Rommel aláírta és elküldte volna Klugénak „ultimátumát”, a német tartalék, a „Honi Hadsereg” vezérkari főnöke, Stauffenberg ezredes Berlinből Hitler rastenburgi főhadiszállására repült. Délelőtt tizenegykor érkezett meg, és rögtön felhívta a fölöttesét, Olbricht tábornokot, aki a tervekkel összhangban elrendelte, csapatai vonuljanak Berlin felé. Mindez összhangban állt a „Walkür”-nek nevezett különleges riasztási tervvel, amelynek értelmében a Berlin közelében lévő kiképző táborokban állomásozóknak meg kellett indulniuk a főváros felé. A csapatmozgás hivatalos célja az volt, hogy megvédjék a kormányhivatalokat és a kulcsfontosságú pontokat arra az esetre, ha olyan információ érkezik, hogy a Németországban dolgozó sok millió külföldi kényszermunkás körében lázadás tör ki. Lázadásról szóló hír azonban sehonnan sem

érkezett. Stauffenberg viszont az aktatáskájában egy bombát vitt magával a főhadiszállásra. A rendkívül vonzó megjelenésű, dinamikus egyéniségű, nagyszerű katonai pályafutást magáénak tudó Stauffenberg mintegy a katalizátora volt az összeesküvésnek. Voltak, akik megbízhatatlannak és kiszámíthatatlannak tartották, de mindenki elismerte személyes bátorságát. Született hős-típus volt, aki megingathatatlanul hitt a cselekvés erejében. Miután a zsarnoksággal kapcsolatos álláspontját illetően önvizsgálatot tartott, meghozta döntését. Ő vált az események középpontjává. Egy Hitler részvételével megtartott tanácskozásra ment, ahol időzített bombát akart robbantani, megölni vele legalább a Führert. Stauffenbergnek ez már a második olyan látogatása volt Rastenburgban, amikor bombát vitt magával. Az elsőre július 11-én került sor, de akkor dolgavégezetlenül tért vissza Berlinbe, mert a tanácskozáson nem vett részt Himmler, akit az összeesküvők közül többen szintén létfontosságú célpontnak tartottak. Úgy állapodtak meg, ha a terv kivihetőnek bizonyul, rögtön kiegészítő lépések történnek Berlinben. Ezért került sor az Olbrichtnak szóló telefonhívásra, és a „Walkür” életbe léptetésére, továbbá nyugaton, Franciaországban, Stülpnagel tábornok tájékoztatására. Németországban új kormánynak kellett alakulnia, Beck tábornoknak mint államfőnek a vezetésével. Witzleben tábornagy lett volna a Wehrmacht főparancsnoka, a birodalmi kancellár pedig Dr. Gördeler, Lipcse egykori főpolgármestere. A kormány a régebbi és újabb idők túlélőiből állt volna össze, akiknek nevét, leendő posztjuk megnevezésével együtt listába foglalták. Ezeket az embereket az fűzte össze, hogy mindannyian gyűlölték azt, amivé a nácizmus vált, elszörnyedtek a Németországra váró jövőtől, és készek voltak osztozni egymással a Hitler haláláért viselt felelősségben. Az államcsínyt és a kormányváltást a lehető legrövidebb időn belül követniük kellett volna a nyugati fronton harcoló parancsnokok által a szövetségeseknek átnyújtandó békeajánlatoknak. Rommel több beszélgetésben is nyilvánvalóvá tette, szerinte ez az egyetlen járható út.

Rastenburgban délután egykor kezdődött meg a tanácskozás. Stauffenberg ismét felhívta Olbrichtot, s arra tért vissza a tanácsterembe, hogy Hitler az első néhány perc elteltével távozott. Berlinben Olbricht, Stauffenberg újabb értesítését megkapva, kiadta az utasítást a parancsnoksága alá tartozó alakulatoknak, hogy fejezzék be a hadmozdulatot, és térjenek vissza a laktanyáikba. A riasztás csak hadgyakorlat volt, és azt a célt szolgálta, hogy kipróbálják milyen gyorsan képesek végrehajtani a csapatok az utasítást. A következő tanácskozást, amelyen Stauffenbergnek is jelen kellett lennie, hogy beszámoljon a Honi Hadsereg keretében szerveződő, a frontra küldendő utánpótlás helyzetéről, július 20-ra tűzték ki Rastenburgba. Ismét döntés született arról, ha minden a terveknek megfelelően alakul, akkor végrehajtják a Walkür-hadműveletet. Július 16-án az angol különleges alakulatok, a SAS parancsnoka engedélyt kért egy kislétszámú, különleges alakulatnak ejtőernyővel a németek megszállta területen történő ledobására azzal a céllal, hogy „megöljék vagy elrabolják, és Angliába szállítsák Rommel tábornagyot, vagy vezérkarának egy vezető beosztású tisztjét”. Rommel La Roche Guyon-i tartózkodásáról a SAS parancsnoksága egy már Franciaországban lévő csoporttól szerzett tudomást, amelyet korábban a Normandiába irányuló német utánpótlás akadályozására dobtak le Burgundiában. A csoport parancsnoka jó barátságba került a francia ellenállás egyik tagjával, akinek La Roche Guyon közelében volt birtoka, és jól ismerte a körülményeket, beleértve Rommel szokásait és sétáinak útvonalát is. Miután a parancsnok, William Fraser őrnagy parancsot kapott rá, hogy saját egységével ne kíséreljen meg támadást Rommel ellen, a SAS parancsnokságának engedélyezték egy másik, mindössze két tisztből és négy közlegényből álló kis osztag kiküldését a feladat végrehajtására. Az akcióra vonatkozó utasítás július 20-án született meg, a július 25-ről 26-ra virradó éjszakára tervezett bevetésre pedig 23-án adták ki a közvetlen parancsot. A Normandiában harcoló brit 21. hadseregcsoport vezérkarában az az álláspont kristályosodott ki, hogy „a szóban forgó urat inkább meg kell ölni, semmint foglyul ejteni”. [Három legendás hadvezér a másik oldalról:

Bradley, Patton és Montgomery] Július 17-én Rommel személygépkocsija elérte a délre, Vimoutiers irányába haladó főutat. A kocsiban egy testőr is utazott, s Rommel társaságában volt két vezérkari tiszt, Neuhaus őrnagy és Lang százados. A testőr váratlanul elkiáltotta magát, hogy az út fölött, a hátuk mögött alacsonyan, nagy sebességgel szálló ellenséges repülőgépek tűntek fel. Valamelyikük ráordított a sofőrre, hogy gyorsítson, és próbálja minél előbb elérni a tőlük mintegy pár száz méterre lévő erdős részt, ahol lehetségesnek látszott elrejtőzniük. Mielőtt odaértek volna, a legelöl haladó ellenséges gép tüzet nyitott rájuk. A sofőrt találat érte, s a kocsi az út bal oldalán lévő árokba borult. Rommel már azelőtt súlyosan megsebesült, mikor a második ellenséges gép a roncsot s a benne heverő, mozdulatlan testeket fedélzeti fegyverével végigpásztázva lecsapott volna rájuk. A legközelebbi katonai kórház a Rouenbe vezető út mentén negyven kilométerre, Bernayben volt. Rommelt először a sebesülés közelében, az egyházi tulajdonban lévő livarot-i kórházban egy francia orvos látta el, miután a támadást követően háromnegyed órás késedelemmel Lang végre tudott egy járművet szerezni, amivel elszállíthatták a tábornagyot. Az öntudatát vesztett Rommelt az elsősegély után továbbvitték Bernaybe. Rommel súlyos koponyatöréseket szenvedett, sebek voltak a halántékán és az arcán is. Másnap, július 18-án a brit 2. hadsereg azon a szakaszon indította meg támadását, amelyet Rommel több ízben is felkeresett, s ahol a következő nagy ellenséges hadműveletre számított: Caentől és az Orne-tól keletre. A támadást a háború történetének legnagyobb szárazföldi műveletet támogató légitámadása előzte meg. Gyönyörű, napfényes reggelen öttől nyolcig, teljes három órán át tartott a bombázás. Utána a balszárnyon lévő brit VIII. hadtest (O’Connor tábornok) három páncélos- és egy gyalogoshadosztálya indult támadásba. Ugyanakkor a II. kanadai hadtest (Simonds tábornok) Caen ellen intézett rohamot.

A nap végén, bár előretolt egységeiket hatalmas veszteségeket okozva elsöpörték a támadók, a németek még mindig tartották a Caentől délre lévő Bourguebus magaslatot, és nagyszámú ellenséges páncélost semmisítettek meg. Az előretolt állások mögött felsorakozott páncélosezredek, a jelentős számban összevont páncéltörő lövegekkel együtt megtették a maguk hatását. A német arcvonal kitartott. Rommel tehát, Napóleontól eltérően, nem vesztette el utolsó csatáját.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Németország becsületéért 1944. július 20-án, csütörtökön délután, egy óra előtt tizennyolc perccel hatalmas robbanás rázkódtatta meg azt az épületet, amelyben Hitler a kelet-poroszországi Rastenburgnál lévő főhadiszálláson éppen egy tanácskozást vezetett. A jelenlévők közül többen – például Rommel barátja, Schmundt tábornok, Hitler hadsegéde – meghaltak, vagy súlyosan megsebesültek. Az épületben teljes káosz tört ki. Hitler életben maradt. A pokolgépet Stauffenberg helyezte el. Harmadszor repült már Berlinből táskájában egy robbanószerkezettel Rastenburgba, és közvetlenül a tanácskozás kezdete előtt törte el azt a kapszulát, amely működésbe hozta az időzítő szerkezetet. A táskát a tárgyalóasztal alá tette, majd a megbeszélés kezdete után néhány perccel fontos telefonra hivatkozva távozott. Mielőtt elhajtott volna, megvárta, míg bekövetkezik a robbanás. Meggyőzően lépett fel, mert az őrség kiengedte a főhadiszállás területéről. Huszonöt perccel később már a repülőtéren volt, és a gépe hamarosan fel is szállt Berlin irányába. A tanácsteremben Stauffenberg szomszédja lábával véletlenül a vastag, tölgyfából faragott s a robbanás erejét valószínűleg csökkentő asztalláb mellé lökte a táskát. Stauffenberg számára, aki látta és hallotta is a robbanást, elképzelhetetlen volt, hogy valaki, aki olyan közel állt a bombához, mint Hitler, életben maradhasson. Ám Hitler mégis túlélte a merényletet. Az első jelentés egy órakor érkezett meg Berlinbe, és az állt benne, Hitler meghalt. Néhány perccel később a tanácskozáson szintén jelenlévő és a robbanást túlélő Keitel megparancsolta, módosítsák az üzenetet, és közöljék Berlinnel, hogy a Führer él. Rögtön ezután a telefonvonalak elnémultak. Berlinben az összeesküvők elszánt optimizmussal bíztak benne, hogy a második üzenet csupán blöff. Az első Fellgiebel tábornoktól, az összeesküvésben szintén részt vevő hírközlési főnöktől származott, akivel megállapodtak, minden üzenet a Hitler halálát bejelentő (Führer

tot!) rövid mondattal fog kezdődni. Az első esetben ez is történt. A második üzenet azonban állítólag a vezérkar főnökének, Keitel tábornagynak az irodájától származott, s ez zavart keltett. Ugyanakkor – miként azt a merénylet sikere esetére Fellgiebel vállalta – megszakadt az összeköttetés Rastenburggal. Kézbe kellett hát venni az irányítást Berlinben, s minden parancsnokságra, katonai körzetbe elküldeni az üzenetet, hogy „Führer ist tot!” Néhány üzenet el is ment, néhány telefonhívásra sor is került. Azok, akik várták ezt a hírt, reménykedtek benne, rögtön el is hitték. Délután negyed négykor Keitel, miután sikerült helyreállítani a telefonösszeköttetést, röviden beszélt Fromm tábornokkal, Stauffenberg fölöttesével. Keitel egyértelműen közölte, a Führer él, és tökéletesen ellenőrzése alatt tartja a helyzetet. Mussolini éppen Rastenburgban vendégeskedett, és Hitler a robbanásban megsérült ruháját lecserélve magabiztosan, meggyőzően viselkedett mint vendéglátó. Eközben Keitel megállapodott Himmlerrel abban, hogy a biztonsági szolgálatnak és a Gestapónak tökéletesen szabad kezet kell adni bárkinek a kihallgatásához, függetlenül az illető rangjától és beosztásától. Senki sem maradhatott védett, hiszen szerintük a megkísérelt bűntett mindennél szörnyűségesebb volt. Az összeesküvők által elküldött első üzenetekre válaszolva többen vállalták, hogy elfogadják a nekik szánt tisztséget a megalakítandó új kormányzatban. A legelső, aki így nyilatkozott, Witzleben tábornagy volt, akit a birodalom fegyveres erőinek főparancsnokául szemeltek ki. Az üzeneteket Rastenburgban is vették. Berlinben a „Walkür”-hadművelet még mindig nem kezdődött el, amikor délután négykor Hase tábornok – Berlin katonai parancsnoka, az összeesküvők egyike – magához rendelte Remer őrnagyot, s közölte vele, a Führert sajnálatos baleset érte, ezért sürgős intézkedéseket kell tenni, hasonlókat azokhoz, amilyeneket néhány nappal korábban próbaként elrendeltek. Remer azt a feladatot kapta, három századdal vegye védelem alá a város hivatali negyedét. Kordont kellett felállítania, amelyen senki sem juthatott át, se tábornok, se miniszter. Remer visszatért alakulatához, és kiadta az

utasítást. Ekkor már majdnem fél öt volt. Az összeesküvők szempontjából szerencsétlen módon Göbbels propagandaminisztériumának egyik munkatársa, Dr. Hagen aznap éppen Remer alakulatánál járt előadást tartani a tiszteknek. Hasétól visszatérve Remer találkozott vele, Dr. Hagen pedig megemlítette neki, hogy mintha az egykori főparancsnokot, Brauchitsch tábornagyot látta volna aznap délelőtt egyenruhában Berlinben. Az események furcsa sorozata – a Führert ért szerencsétlenségről szóló hírek, a Wachbataillonnak váratlanul kiadott parancs, és a múlt egyik neves katonai vezetőjének hirtelen feltűnése – gyanúsnak tűnt Hagen számára. El is mondta ezt Remernek, aki egyetértett vele abban, hogy az lesz a legjobb, ha Hagen rögtön felkeresi az éppen Berlinben tartózkodó Göbbelst. Remer katonái már járműveikre szálltak, a parancsokat kiadták, s a kordon helyét is kijelölték. Egy negyedik századot is kirendeltek erősítésként az eredetileg elindított három mellé. Remer ismét Haséhoz ment, s a parancsnokságon fültanúja volt két tiszt beszélgetésének, amelyben utalás szerepelt arra is, hogy haladéktalanul le kell tartóztatni Göbbels minisztert. Remert ez a megjegyzés alaposan elgondolkoztatta, de Hagent már nem érte el. Fél hétkor Remer katonái a parancs értelmében lezárták a kormányzati negyedet, parancsnokuk pedig ismét Hase hivatalába ment. Remer azt hitte, találkozik Hagennel, s az pontosabb felvilágosítással szolgál a még mindig igen zavarosnak tűnő helyzetről. Ehelyett csak egy üzenetet kapott tőle. Hagen a letartóztatástól félve nem akart hivatalába menni, ezért azt üzente Remernek, azonnal jelentkezzen Göbbelsnél. Göbbels ránézett, kezet fogott vele, és kis idő múlva átnyújtotta a telefont. A vonal másik végén Hitler volt, aki parancsokat adott Remernek. Néhány határozott mondatban felhatalmazta rá, hogy az általa szükségesnek tartott, akár legdrasztikusabb intézkedéseket is megtegye a birodalom kormányának megvédése érdekében. Remer visszatért saját parancsnokságára, és kiadta a parancsot,

hogy katonái gyülekezzenek Göbbels házának kertjében. Este fél nyolc múlt már, mikor alakzatba állította embereit, és Göbbels beszédet intézett hozzájuk. A zászlóaljra történelmi jelentőségű feladat vár – mondta. Remer pedig közölte, parancsait személyesen a Führertől kapta. Remer számára is tökéletesen nyilvánvaló volt már, hogy – mint arra Göbbels is figyelmeztetett – Hitler meggyilkolásához időzített katonai puccs történt, aminek a központja a Bendlerstrassén van. Ekkor negyed tíz volt. * Párizsban mindenki várt. Valamikor délután érkezett egy Hofacker alezredes által fogadott telefonüzenet, amely azt közölte, Hitler, Himmler és Göring is halott. Ez volt a jel, amelynek el kellett volna indítania az összeesküvés nyugaton végrehajtandó záró szakaszát. Az összeesküvésnek ugyanis két különböző, egymást kiegészítő területe volt. A Birodalom központjában az akció arra irányult, hogy megragadják a kormányzati hatalmat, és megvalósítsák azt a tökéletesen új politikát, amelyet a tervezés hónapjaiban vagy talán éveiben többször is megvitattak, végső formába öntöttek és részben papíron is rögzítettek. Hozzátartozott, hogy bármilyen eszközzel, de megszabaduljanak Hitlertől. A második szakasz a nyugaton harcoló hadsereget vette célba. Arra szolgált, hogy biztosítsák lojalitásukat a Hitler utáni Németországban, s minél előbb létrehozzák a tűzszünetről szóló megállapodást. Az összeesküvés e második, nyugati szárnyának a központja Stülpnagel párizsi főparancsnoksága volt. Nyilvánvaló volt, ha a birodalom szívében végrehajtott változás kudarcot vall, a béketárgyalásokra tett bármilyen kísérlet csődöt mond, hiszen a frontokon harcolók nem fogadják el a megváltozott helyzetet, és továbbra is hűségesek lesznek Adolf Hitlerhez vagy valamelyik más náci vezetőhöz. A keleti fronton viszonylag egyszerű volt a helyzet, az ott állomásozó hadseregek kemény harcot vívtak az

előretörő oroszokkal, és nem volt az a német kormányzat, amelyik változtatni tudott volna ezen az állapoton. Nyugaton azonban a front viszonylag szilárdan tartotta magát, ott még volt remény, ott lehetett volna tárgyalásokat kezdeni. Biztosítani kellett tehát, hogy az ottani katonák kövessék parancsnokaikat, a parancsnokok pedig támogassák az új rendszert. Elsősorban a hadseregcsoportok parancsnokaira vonatkozott ez. Rájuk várt volna a vezető szerep abban az akcióban, amelyben Stülpnagel volt a fő összekötő. Stauffenberget és a többieket a Schlee századából kikerült altisztekből álló kivégzőosztag lőtte agyon a Bendlerstrasse garázsában, az erre a célra felsorakoztatott teherautók reflektorainak fényében, éjjel fél egykor. Éjfélkor Adolf Hitler rádiószózatot intézett a nemzethez, beszámolva arról, hogy „elvtelen, hatalomra törő és bűnüket ostobán elkövető tiszteknek egy nagyon kis csoportja” az életére tört, de a merényletkísérlet kudarcot vallott. Ő, Adolf Hitler él, változatlanul a Wehrmacht legfelsőbb főparancsnoka, a német nép Führere. Akik ellene törtek, azokra le fog sújtani az igazságszolgáltatás ökle. A vizsgálat órákon belül elkezdődött, és július 21-től kezdődően Kaltenbrunner obergruppenführer, a biztonsági szolgálat főnöke szinte naponta igen részletes beszámolót küldött a Hitler főhadiszállásán tartózkodó Martin Bormann birodalmi vezetőnek a nyomozás és a Gestapo által végzett kihallgatások legfrissebb eredményeiről. Kaltenbrunner napi referálása szeptember 15-ig tartott, amikor is közölte, a továbbiakban elegendőnek tartja csupán három naponként jelentést küldeni. Kaltenbrunner jelentéseinek s a bizonyítékoknak részletessége megdöbbentő. A Németországban, Franciaországban, a Wehrmacht soraiban szőtt összeesküvést hihetetlen módszerességgel a legapróbb részletekig felderítették, minden beszélgetést, elejtett megjegyzést, kapcsolatfelvételt regisztráltak, és beillesztettek az összképbe. Az összeesküvők meglehetősen sok dokumentumot gyártottak – a leendő kormány tagjait felsoroló lista, proklamációk a német néphez és a Wehrmachthoz, a külpolitikára, Európa jövőjére, az oktatási, vallási és

faji politikára, az alkotmányos berendezkedésre, a személyes és lelkiismereti szabadságra vonatkozó munkaokmányok –, s ezeket mind a legalaposabban elemezték, értékeléssel egészítették ki, és csatolták Kaltenbrunner Bormannhoz küldött jelentéseihez azzal, hogy lássa őket a Führer is. Az összeesküvők által készített dokumentumok többsége bátorságról, intelligenciáról és előrelátásról tanúskodik, s bár a próbálkozás fájdalmas kudarcot vallott – sőt, talán nem is a szükséges titoktartással és realitásérzékkel hajtották végre –, de akiknek a nevéhez fűződik, azok szándéka megérdemli a legmélyebb tiszteletet. Szó esett ezekben a dokumentumokban Hitler „véreskezűségéről”, s arról, hogy mindenhol csak gyászt, bánatot, kínszenvedést hagyott maga után. Az okmányok még az összeesküvők legádázabb ellenségeire is kétségtelenül hatást gyakoroltak. Kaltenbrunner részletekbe menő, végtelenül alapos bírálattal egészítette ki őket, mintha képtelennek érezte volna magát arra, hogy az árulást bizonyító, a nemzetiszocializmussal szemben nyilvánvalóan ellenséges nézeteket továbbítva ne fűzze hozzájuk saját érvényesnek számító, helyes, támogatandó, cáfolhatatlan nemzetiszocialista nézeteit, egyszersmind önmagát is meggyőzve ezen ellenérvek igazságáról. Hitler, mint rádióbeszédének szövegéből is kiderül, kezdettől fogva gyakorlati és politikai szempontból ítélte meg az eseményeket, s úgy foglalt állást, hogy ami történt az egy elszigetelt, senkit nem képviselő, törpe kisebbség képviselőinek akciója volt. * Három nappal a merénylet után Rommelt Párizs egyik nyugati elővárosának, Le Vésinet-nek kórházába szállították. Nehezen kezelhető beteg volt. A sebesülése utáni első, Bernay-ben töltött napokban Speide, Rüge, Tempelhoff, Lang és mások is meglátogatták. Akkor még egy elsötétített szobában feküdt, és óriási fájdalmai voltak. Le Vésinet-ben azonban kezdte visszanyerni az erejét, bár az éjszakái változatlanul igen nehéznek bizonyultak. Ezzel együtt Rommel már a csapataihoz és beosztásához való visszatérésen gondolkodott.

Normandiában a front a súlyos nyomás ellenére tartotta magát, de ő tisztában volt azzal, hogy az ellenség rövid időn belül áttör, és végigsöpör Franciaországon. Követelte, pontosan magyarázzák el neki, mennyire súlyos az állapota. Erre a sebész egy koponyát vitt a kórbonctanról a betegágyához, s kalapáccsal összezúzta, így mutatva meg a tábornagynak, mi is történt vele valójában. Bernay-ben Rommel legelső – bár a tábornagyhoz még oda nem engedett – látogatói között volt a tüzérparancsnoka, Lattmann ezredes. Speidel kérte meg rá, vigye vissza a parancsnokságra Rommel egyensapkáját és marsallbotját. Éppen beszállni készült a kocsijába, mikor egy idős francia nő lépett oda hozzá: az az orvosnő, aki a támadás után Rommelt elsősegélyben részesítette. Mélységesen meg volt indulva, és Lattmann ismét rájött, milyen tisztelet övezi Rommelt a franciák körében. A korai látogatók közé tartozott Lang is, aki július 21-én már találkozhatott Rommellel, és beszélt neki a merényletről. Lang látta, Rommelt mélyen megrendítették az események. A tábornagy a sebesülése után július 24-én írt először levelet Lucynak, beszámolva arról, mennyire megdöbbentette a merénylet híre, s csak örülni tud annak, hogy a kísérlet kudarcot vallott. Muszáj volt ezt írnia, ha életben akart maradni, hiszen a cenzúra feltétlenül gyanúsnak találta volna, ha ilyen fontos, drámai eseményről nem tesz említést a levélben. Ugyanakkor arról is beszámolt, nem sokkal korábban már „magasabb hatóság” elé tárta a helyzetről alkotott saját értékelését. Le Vésinet-ben Rommel látogatóinak már megengedték, hogy hosszabb ideig maradjanak, a tábornagy pedig beszédessé és egyre nyűgösebb beteggé vált. Saját stábjának és az alája tartozó parancsnokságoknak tisztjei keresték fel: Tempelhoff és Staubwasser a „B” hadseregcsoporttól, Salmuth a 15. hadseregtől. Rüge naponta felolvasott neki. Régi barátja, Kurt Hesse – aki együtt tanított vele Drezdában, majd 1940-ben haditudósító lett Franciaországban, ebben az időszakban pedig a St. Germain-i katonai körzet parancsnoka volt – augusztus elején kereste fel, és egy órán át maradt mellette. Beszélgetésük során Rommel egy csöppet sem válogatta meg szavait. Kifejtette, Hitler semmit nem tanult Sztálingrádból, a háború

elveszett, és minél előbb be kellene fejezni. Lattmann-nak, másik hűséges látogatójának ugyanezt mondta. Rügének is, hozzáfűzve még, hogy ha felgyógyul, feltétlenül ismét találkozni akar Hitlerrel. Szilárdan vallotta, a háborút valamilyen módon be kell fejezni, mert a német nép már túl sokat szenvedett. Kluge is felkereste Rommelt, de hogy miről beszélgettek, arról nem született feljegyzés. Stülpnagel július 21-én indult el Párizsból, de Verdun közelében megállíttatta a kocsiját, kiszállt, és megpróbálta főbe lőni magát. Egy csatornából húzták ki, életre keltették, és nagyon rossz állapotban, megvakultan Németországba vitték. A Gestapónak az összeesküvés ügyében folytatott vizsgálata már kiterjedt minden német vezérkarra, a hadsereg valamennyi részlegére. Senkinek sem volt a legcsekélyebb kétsége sem afelől, hogy a vizsgálatot az elképzelhető legnagyobb szívóssággal és alapossággal végzik, s akiket bűnösnek találnak, azok semmiképpen sem kerülhetik el a büntetést. A harcokban közvetlenül részt vevő tisztek tömegei körében meglehetősen egyértelmű álláspont alakult ki. A birodalom vezetésének legfelső szintjén lehettek a hivatalostól eltérő nézetek, de Rommel stábjának egykori tisztje, Mellenthin – aki ebben az időszakban Dél-Lengyelországban állomásozott, ahol a Vörös Hadsereg a Kárpátoktól északra Krakkó és a Visztula déli folyása felé tört előre elkeseredett harcok árán – valószínűleg sokak véleményét fogalmazta meg, a háború után papírra vetve a következő sorokat: „A fronton harcolók álláspontja egyértelmű volt. Megdöbbenve értesültünk arról, hogy német tisztek képesek voltak ilyesmit elkövetni akkor, amikor a keleti fronton tartózkodók élet-halál harcukat vívták… A fronton küzdő katonákban undort keltett a Hitler elleni merénylet, és a leghatározottabban elítélték azt.” Németország ellenségei számára mindez jórészt az ellentáboron belüli marakodásnak tűnt, és meglehetősen sok időnek kellett még eltelnie addig, míg felismerték a magányos összeesküvők hősies önfeláldozását. A Gestapo olyan férfiakra és nőkre vadászott, akik csupán önmagukban és lelkiismeretükben kereshettek támaszt.

Augusztus 8-án Rommelt hazaszállították Herrlingenbe. „Tudja, Loistl, amíg az ember nem a hóna alatt hordja a fejét, addig nincs nagy baj” – mondta tisztiszolgájának, Loistl obergefreiternek, de akkor, augusztusban ez a kijelentés már szomorúan ironikusnak hatott. A Gestapo teljes gőzzel végezte munkáját, a becsületbírósághoz egymás után érkeztek a Franciaországban szolgáló magas rangú tiszteknek az összeesküvéshez fűződő kapcsolatairól szóló jelentések. Augusztus 29-én pedig a vak Stülpnagelt Hofackerrel és másokkal együtt halálra ítélték, s még azon a napon ki is végezték. A Stülpnagelre vonatkozó hír mélyen lesújtotta Rommelt, akit most, két hónap alatt több személyes veszteség ért, mint annak idején a sivatagban. Megrázták a „B” hadseregcsoport veszteségei is. A normandiai harcokban száznegyven ezer ember esett el, akik mintha mind közeli barátai lettek volna. A magas rangú tisztek közül is sokan vesztették életüket a harcmezőn. Schmundtot, régi barátját azonban Stauffenberg bombája ölte meg, Stülpnagellel pedig kivégzőosztag végzett Berlinben. Kluge is – akivel ugyan nem volt felhőtlen a kapcsolata –, mérget vett be, és öngyilkos lett, miután hazarendelték Németországba. A mindvégig kétértelműén viselkedő Kluge mielőtt végzett magával, hűségnyilatkozatot írt Hitlernek, biztosítva a Führert arról, sokkal odaadóbb híve, mintsem gondolná. Ugyanakkor tisztában volt vele, bizonyos kijelentései és tettei alapján Hitler árulónak tartja. Miután július 20-án este Tempelhofftól megtudta, hogy Hitler él, Kluge felhívta a Le Vésinet-i kórházban dolgozó egyik rokonát, és szólt neki, hogy küldje el neki a méregkapszulát. * Rommel tábornagynak három hete maradt még hátra az életéből. Augusztus 15-én Falaise elestével véglegessé vált a normandiai vereség, és megkezdődött az általános, fejvesztett visszavonulás. Nem sokkal Rommel hazatérte után fia, a tizenöt éves Manfred többhetes eltávozást kapott attól a légelhárító tüzér alakulattól, amelyben a Luftwaffe önkénteseként szolgált, hogy segítségére

lehessen az apjának. Azokban a hetekben végre alkalma nyílt jobban megismerni azt az embert, akit ifjúkora jelentős részében elszakított tőle a háború. Rommel mindig szeretett tanítani, örökletes tulajdonság lehetett nála, hogy akár beszélgetés, akár parancsnoki feladatai ellátása közben mindig igyekezett átadni másoknak a tudását. Gyakorlatias, elemző elme volt. Sebesülése utóhatásaként súlyos fejfájás gyötörte, és látása is annyira megromlott, hogy nehéz és fájdalmas volt számára az olvasás. Le Vésinet-ben Rüge olvasott fel neki, Herrlingenben pedig Manfred. És Rommel közben rengeteget beszélt. Elmondta mi foglalkoztatja, s akik abban az időben látogatóban nála jártak, vagy csupáncsak csak fültanúi voltak egy-egy vele folytatott beszélgetésnek, mind megállapították, egy cseppet sem óvatoskodott miközben kifejtette gondolatait. Hitler, mondta, végleg megőrült, s folytatja a háborút míg maga is el nem pusztul. Beszélt Manfrednak Hitler hadműveletekbe való, hozzá nem értő beavatkozásairól, arról a makacsságról amellyel a Führer elutasította annak tudomásulvételét, hogy a háborút elvesztették. Kifejtette, ha Németország nem adja meg magát nyugaton, akkor keletről is elkerülhetetlenül lerohanják, s a legszörnyűbb sors vár rá. Manfred természetesen értetlenül fogadta a Németország-szerte és családjában is hősként tisztelt hadvezér rendíthetetlen pesszimizmusát. De Rommel elmagyarázta a fiának, miért vélekedik így, és a legcsekélyebb kétséget sem hagyta benne álláspontját illetően. Ha nem sebesül meg, mondta, megkísérelte volna megnyitni a nyugati frontot, s az általa kapott parancsok, a Führer szándékai ellenére megkezdte volna a nyugatiakkal a közvetlen tárgyalásokat. Riasztó beismerés volt ez egy olyan ember részéről, aki mindig határozottan vallotta, a katona legfőbb kötelessége a feltétlen engedelmeskedés a parancsoknak. „Gyakran fogsz olyan parancsot kapni, aminek az okát nem érted, de akkor is feltétel nélkül engedelmeskedj, és hajtsd végre” – írta Rommel Manfrednak, mikor a fia katonai szolgálatra alkalmas korba lépett. Most pedig ugyanez a Rommel lázadást hirdetett. A Hitler elleni merénylettel kapcsolatban Rommelnek ugyanilyen egyértelmű volt az álláspontja. Véleményét már nem a Führer iránti

személyes odaadás motiválta, hiszen az megszűnt, miután látta, mit tett Hitler a saját csapataival és Németországgal. Ennek ellenére elhibázott vállalkozásnak tartotta a merényletet. Kétségtelen, voltak rosszul meghatározott célok, veszélyesen keveredett az összeesküvésre vonatkozó hideg, precíz számítás a távlati, idealista célokkal. Az összeesküvők viszont azt vallották, már maga a kísérlet, még ha kudarcot vall is, valamikor a becsületére fog válni Németországnak. Ebben igazuk is volt. * Szeptemberben híre jött, Speidelt váratlanul elmozdították a „B” hadseregcsoport vezérkari főnökének tisztéből. Maga a hadseregcsoport szervezett erőként már nem igazán létezett, de parancsnokságai megmaradtak, Speidelt pedig leváltották. A nyugati front összeomlott. A pillanat, amit Rommel várt, elérkezett, és szinte pontosan akkor, amikorra ő számított rá. A normandiai hídfő nyugati részén az amerikaiak sikeres áttörést hajtottak végre, délre nyomultak, s miközben egy szárnyuk nyugatnak fordult elfoglalni Bretagne-t, a haderő zöme keletre, Párizs irányába indult. Augusztus 25-én az amerikaiak balszárnyán harcoló britek Rommel egykori, La Roche Guyon-i főhadiszállása közelében átkeltek a Szajnán, a hónap végére elérték Amiens-t, szeptember 3-án pedig bevonultak Brüsszelbe. A Wehrmacht már gyors ütemben húzódott vissza Németország határai, valamint a Meuse és a Rajna mentén létesítendő védelmi állások felé. Az 1940-ben lejátszódott események fordítottja ment végbe, s mindenfelől olyan hírek érkeztek, hogy rengeteg német katona esik a szövetségesek fogságába. A szörnyű vész ellenére azonban szeptember közepén némi jele mutatkozott annak, hogy a nyugati fronton talán sikerül helyreállítani valamifajta törékeny egyensúlyt. Rengeteg katona veszett el, de nagyon sokan vonultak vissza keletre is, hogy a Wehrmacht tapasztalt hadkiegészítő szakemberei sürgősen, nagy szakértelemmel újjászervezzék őket. Bizonyos stratégiai fontosságú helyeken, például az ellenségnek Antwerpen irányában útját álló Schelde partján

felkészültek az elhúzódó küzdelemre. A szövetségesek néhol az elbizonytalanodás jeleit mutatták győzelmes előrenyomulásuk során, amelynek már a puszta méretei is utánpótlási gondokat teremtettek számukra. Szeptember közepétől a már szétvertnek tűnt német hadsereg hihetetlen rugalmassággal ismét felvette a harcot az előrenyomulókkal. Rommel napról napra figyelemmel kísérte az eseményeket. Nagyon korán értesült a tervezett német ellentámadásról is, amely aztán decemberben következett be az Ardennekben. Dühítette az ötlet, mert úgy érezte, minden az angolok és amerikaiak elleni újabb támadás csak árthat Németországnak. Szeptember 3-án kapta meg a hivatalos értesítést arról, hogy megszűnt a „B” hadseregcsoport parancsnoka lenni. Három nappal később Speidel kereste fel Herrlingenben. Speidel előtt nem indokolták meg a leváltását, s azt tervezte, Rommel támogatását megnyerve – esetleg a realista szemléletű katonának tartott Guderianon keresztül – ismét megpróbál Hitler közelébe kerülni, és rávenni őt egy békekezdeményezés megtételére. Másnap azonban Speidelt letartóztatták. Rommelt mintha láthatatlan ellenség vette volna körbe, s biztos volt benne, házát megfigyelés alatt tartják. Rommel pontosan tudta, vannak az állam vezetésében olyanok, akik jobban szeretnék őt holtan látni. Tisztában volt vele, törvényi eljárást nem indítanak ellene, de a merénylet lehetőségét nem zárta ki. Napi sétáira, amelyekre Manfred is gyakran elkísérte, mindig vitt magával fegyvert, sőt a fiának is adott egyet. A helyi katonai parancsnoksággal pedig megállapodott, hogy állítsanak őrséget a házához. Furcsa helyzet volt ez egy népszerű tábornagy számára, aki ellen – mint ezt maga naivul hitte egy darabig – semmiféle megalapozott gyanú nem merülhetett fel. Ám Rommel arra a megállapításra jutott, hogy a Harmadik Birodalom a jogtalanság útjára lépett, s ha a hatalom csúcsain állók úgy döntenek, hogy jobb, ha nem marad az élők sorában, akkor végeznek is vele. Mivel tudta, a német közvélemény szemében igen népszerű és tekintélynek örvend, nem tartotta

valószínűnek, hogy a náci hatóságok nyíltan lépjenek fel ellene, ám egy titokban végrehajtott gyilkos akció lehetőségét egyáltalán nem zárta ki. Megítélése szerint bűnös volt a szemükben, mert nyíltan azonosította magát azzal, amit ők defetizmusnak neveztek, s meggyőződéssel vallotta, sőt Hitlernek és Keitelnek is kertelés nélkül megmondta, hogy szerinte a háborút elveszítették. Egy hősként tisztelt hadvezér számára túlságosan veszélyes volt így gondolkodni. Rommel október elején egy soha el nem küldött levelet írt Hitlernek, méltatva benne Speidel katonai szakértelmét és lojalitását, s kifejezve mélységes megdöbbenését letartóztatása miatt. Október 4-én Berlinben a Keitel elnökletével összeült bíróság megtárgyalta Speidel ügyét, s megalapozatlannak találta az ellene emelt vádakat. Október 7-én Rommel üzenetet kapott Keiteltől, aki arra kérte, utazzon Berlinbe, sőt azt is elrendelte, bocsássanak rendelkezésére különvonatot. Amikor Rommel telefonon a fővárosba rendelés oka iránt akart érdeklődni, képtelen volt elérni Keitelt. De a szintén régi, drezdai ismerős Burgdorf tábornokkal, a Schmundt utódjául kinevezett hadsegéddel azért tudott beszélni. Burgdorf azt válaszolta, azért rendelték Berlinbe, mert meg akarják beszélni vele újabb megbízatását. Rommel közölte, nincs utazásra képes állapotban. Nem sokkal korábban vizsgálta meg kezelőorvosa, aki ragaszkodott hozzá, semmiképpen se utazzon Berlinbe. Október 11-én Rommelt meglátogatta egy nagyon régi barátja, Streicher őrnagy, akivel még az I. világháborúban szolgált együtt, s akit aztán egészen 1939-ig nem is látott. Hosszan elbeszélgettek, és Streicher később azt mesélte, a tábornagy nagyon-nagyon komoly volt, sokkal komolyabb, mint korábban bármikor. Rommel elmondta Streichernek, nem volt hajlandó Berlinbe utazni, mert nem bízik „bennük”. Úgy érezte, az ellenségei – bárkik és bármilyen ok folytán voltak is azok – a nyomában vannak, és egyre közelebb jutnak hozzá. Ugyanazon a napon a végsőkig kitartó barát, Rüge látogatta meg Rommelt, hogy együtt vacsorázzon és beszélgessenek. Másnap a tábornagy, aki gyakori fejfájásra panaszkodott ugyan, de egészségesebbnek mutatta magát, mint amilyennek saját érdekében

talán tanácsos lett volna, Rügével együtt gépkocsin Augsburgba utazott. Rügének is elmondta, nem volt hajlandó Berlinbe menni, és úgy véli, ha elindul, soha nem ér élve a fővárosba. Október 13-án felkereste Oskar Farnyt, egy régi tiszttársát, akivel még a hegyivadászoknál szolgált együtt, s aki már egy ideje sokat segített a családjának. Nyíltan elmondta neki: egészen biztos abban, Hitler meg akar szabadulni tőle, holtan kívánja látni. Sokak számára úgy tűnhet, mindezek egy súlyosan sérült ember üldözési mániájának megnyilvánulásai voltak. Ám az az igazság, hogy Rommelt ezúttal sem hagyta el helyzetfelismerő és veszélyérzékelő képessége. A Farnynál tett látogatás napjának délutánján egy telefonüzenet érkezett Herrlingenbe: válasz Rommelnek Keitel hívására adott elutasítására. Az üzenetben az állt, hogy másnap, október 14-én délelőtt két tábornok: Burgdorf és a helyettese, Maisel tábornok fogja felkeresni otthonában.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Rommel már nem megbízható? Milyen mértékben volt részese – ha egyáltalán az volt – Rommel a Hitler élete és rendszere ellen szőtt összeesküvésnek? Az események idejéből származó bizonyíték meglehetősen kevés, és amelyek rendelkezésre állnak, azok is igen ellentmondásosak. A kérdést s a rá adandó választ három különböző időszakban kell megvizsgálni: a szövetségesek Normandia elleni inváziója előtti időszakban; az invázió kezdetétől az 1944 júniusának végéig terjedő időszakban, amikor Rommel minden reményt feladott arra vonatkozólag, hogy az ellenséges támadást sikerül feltartóztatni, s néhány hétnél tovább sikerül megállítani nyugaton az ellenséget; és végül a június vége és a Hitler elleni merénylet közötti időszakban. Az invázió előtt, már El Alameintől kezdve, Rommel átélte a Hitlerből való kiábrándulás nehéz, kínzó időszakát. Bizalmas beosztottai előtt úgy nyilatkozott, hogy a háborút nem lehet megnyerni. Kérdéses ugyanakkor, hogy milyen mértékben tartotta Rommel Hitler személyétől elválaszthatatlannak ezt a fenyegető, de még mindig elkerülhetőnek hitt veszélyt. Azt egész biztosan felismerte, hogy a katonai helyzet alakulásától függetlenül az ellenség nem lenne hajlandó tárgyalni Hitlerrel. Ezt maga a Führer is beismerte előtte. Rommel saját keserű tapasztalatai alapján meggyőződött arról, hogy Hitler időről időre még mindig hitt a végső győzelemben, s önmagának is hazudva igyekezett lekicsinyelni a Németországra leselkedő katonai veszélyt. Olyan vezetőnek tartotta Hitlert, akit középszerű, az igazságot eltitkolni igyekvő talpnyalók vesznek körül, s aki, ha néha felismeri is a valóságot, képtelen szembenézni vele. [Egy igazi hazafi: Erwin Rommel tábornagy] Rommel számára sem ekkor, sem később nem voltak közömbösek a stratégián és a politikán túlmutató erkölcsi megfontolások. 1943 karácsonyán a nemzetiszocialista rendszer által vagy annak nevében

elkövetett bűnökről beszélt a családjának. Olyan bűnökről, amelyekről dr. Strölintől értesült. A magasztos, nemes elveket valló Strölin tájékoztatta Rommelt a Stuttgartból keletre „visszatelepített” zsidók sorsáról, s megmutatott neki egy általa 1943-ban írt, a zsidók kivégzése ellen tiltakozó bátor levelet is, amely miatt súlyos fenyegetések érték, még ha konkrét lépések nem történtek is ellene. Németországban ekkor már csak kevés zsidó volt, s a két éve titokban zajló holocaust sötét árnya – bár bizonytalanul – Rommel előtt is kezdett felrémleni. Barátaitól, elsősorban Blaskowitz tábornoktól már korábban is hallott a keleten, Lengyelországban és Oroszországban elkövetett szörnyűségekről, s amikor Manfred fiatalos lelkesedéssel bejelentette, csatlakozni kíván a Waffen SS-hez, kurtán közölte vele, ebbe nem egyezik bele. Ugyanakkor még mindig nem jutott el odáig, hogy személyesen Hitlert tartsa felelősnek ezekért a szörnyűségekért. Amikor dr. Strölin 1944 februárjában ismét Herrlingenbe látogatott, említést tett arról, hogy „meg kellene szabadulni” Hitlertől. Rommel viszont figyelmeztette, ifjú és tapasztalatlan fia előtt tartózkodjon az ilyen jellegű megjegyzésektől. A rendreutasítás tökéletesen illett ahhoz a Rommelhez, aki a nácik bűntetteiért még mindig a beosztottakat tartotta felelősnek, és nem magát Hitlert. A következő időszakban június utolsó három hetében Rommel szinte semmi másra nem gondolt, csak arra, hogy megvívja a csatát, amelyről a hónap végén biztosan tudta, már elveszett. Ha sikerül megnyerni, akkor az a fonák helyzet következett volna be, hogy a győzelem Hitler pozícióját erősíti. Rommel energiái arra irányultak, hogy a háborús helyzet kendőzetlen feltárásával rábeszélje Hitlert: béküljön meg az elkerülhetetlennel. Így ért el Rommel a harmadik és egyben utolsó fázishoz, július első három hetéhez. Ebben az időben már nyíltan – sőt kétségtelenül túl nyíltan – beszélt arról, hogy magához ragadja a kezdeményezést, megnyitja a frontot, s a nyugati szövetségesekre bízza, hogy megcsinálják a forradalmat Németországban. Érthető módon úgy

gondolta, erre akkor jön el a legkedvezőbb alkalom, amikor az ellenség végleg kitör hídfőállásaiból. Többekkel, köztük a kemény, öreg náci harcossal, Sepp Dietrichhel is beszélt erről, és biztos volt benne, ha a megfelelő pillanatot kivárva adja ki a parancsot, akkor még Dietrich és a hozzá hasonlók is engedelmeskedni fognak. Mivel végképp elkötelezte magát ezen egyoldalú lépés mellett, joggal állítható, Rommel ezen a ponton maga is „összeesküvővé” vált. * Október 14-én, egy héttel azután, hogy visszatért alakulatához, Manfred Rommel ismét rövid eltávozást kapott. Vonatra szállt és nem sokkal reggel hét előtt ért Herrlingenbe, ahol éppen ott tartózkodott a család egyik régi barátja, Rommel első világháborús katonatársa, észak-afrikai, majd normandiai vezérkarának tagja, Aldinger százados. Néhány órával érkezése után Manfred sétálni indult az apjával. Rommel elmondta neki, két tábornokot vár, akik állítólag további feladatait kívánják megbeszélni vele, de nem biztos benne, hogy valóban ez látogatásuk célja. Déltájban megérkezett Burgdorf és Maisel tábornok. Rommel előre figyelmeztette ugyan a tisztiszolgáját, hogy tárja ki a nagy kertkaput, hadd hajtsanak fel a házhoz a látogatók, ám azok gépkocsija furcsa módon kintmaradt a ház előtt húzódó országúton. A tisztiszolga, miután lesegítette a két tábornokról a kabátot, és bejelentette őket, szólt az SS-hez tartozó sofőrjüknek, menjen be a házba. De az visszautasította a meghívást, mondván, parancsot kapott. Egy kisebb, szürke Mercedes is parkolt a közelben, s észrevette, amikor a benne ülő civil szót váltott a tábornokok sofőrjével. Közben a házban Rommel szólt Manfrednak, hagyja magára a vendégeivel. A következő negyvenöt percben hármasban tárgyaltak Burgdorffal és Maisellel. Burgdorfot Keitel küldte, aki afelől sem hagyott semmilyen kétséget, hogy a parancs személyesen Hitlertől származik. Rommel

tábornagy, üzente Keitel, részese volt az összeesküvésnek, bűnösségét Hofacker alezredes vallomása kétséget kizáróan bebizonyította. A Führert mélységesen lesújtotta ez az árulás, mert mindig igen sokra becsülte Rommelt. Hitler úgy döntött, hogy a német nép ne szerezzen tudomást a rendkívül népszerű tábornagy „árulásáról”, Rommel nevéhez ne tapadjon ilyen szörnyű bűn. Megbízatásuk ezért úgy szólt, tárják Rommel elé a bizonyítékokat, és szólítsák fel, döntsön: vagy elfogadja, hogy Burgdorf őrizetbe veszi, és bíróság elé állítják, vagy a „tiszthez méltó” megoldást választja. Az utóbbi esetben állami temetésben részesül, a családját nem éri semmiféle bántódás, s a hivatalos jelentésben az szerepel majd, hogy halála természetes okok folytán következett be. Burgdorf gyorsan ölő mérget is vitt magával a látogatásra. Burgdorf és Maisel Rommellel, túszukkal és áldozatukkal együtt léptek ki a ház nappalijából. A két tábornok a kertbe ment, és ott sétálgatott, Rommel pedig Lucyhoz sietett, az emeleten lévő saját szobájukba. De előbb még szólt, küldjék hozzá Manfredot. Utolsó együtt töltött perceikről Lucy számolt be megindító részletességgel. Rommel elmondta neki, Hitler parancsára választás elé állították: vagy öngyilkosságot követ el, vagy bíróság ítél fölötte. Ö már eldöntötte magában, melyiket választja, mert Lucyhoz belépve az első mondata az volt, hogy hamarosan meg fog halni. Azt is megmondta neki, Burgdorf és Maisel három másodperc alatt ható mérget hozott magával. Okként a július 20-ai eseményekben való állítólagos részvételét említette, és azt mondta, Stülpnagel és Speidel tábornokok, valamint Hofacker alezredes vallomása egyaránt ellene szólnak. Nyilvánvalóan ezt Burgdorf közölte vele, s feltehetően megmutatta a Keiteltől kapott jegyzőkönyvet is. Azt is rögtön elmondta Lucynak, mit válaszolt Burgdorfnak és Maiselnek. Közölte velük, az ellene szóló vádak tökéletesen megalapozatlanok, szemernyi igazságot sem tartalmaznak. Vagy

kényszerrel kicsikart vallomásokon alapulnak, vagy egytől egyig mesterségesen gyártották őket. Azt is közölte Lucy-val, nem félne bíróság elé állni, mert minden tettét meg tudná védeni, ám biztos abban, tárgyalásra soha nem kerülne sor. Végeznének vele, még mielőtt a bíróság összeülhetne. További feladatokról – amelyekre Burgdorf hivatkozott telefonbeszélgetésük során – szó sincs, mert eldöntötték, neki meg kell halnia. Tudta, elérkezett a vég, s elköszönt feleségétől. Amikor Manfred bement hozzá, Rommel röviden neki is elmondta, milyen választás elé állították, s azt is, hogyan döntött. Ismét megemlítette Speidel és Stülpnagel állítólagos vallomását. Manfrednak a beszélgetés során olyan benyomása támadt, hogy apja nem hisz Speidel és Stülpnagel vallomásának létezésében, vagy ha igen, akkor az a véleménye róluk, hogy kínzással kényszerítették ki őket. Rommel azt is közölte még fiával, a családnak nem lesz bántódása. Ezután elköszönt tisztiszolgájától, Loistltól is. Manfred több gépkocsit is látott a ház közelében, és úgy tűnt neki, civilruhás fegyveresek ülnek bennük. Apja tökéletesen nyugodtan búcsút vett tőle, majd Loistl és Manfred az egyik gépkocsihoz kísérte őt. Rommel egyenruhát és sapkát viselt, s kezében volt marsallbotja is. Burgdorf és Maisel már a gépkocsinál vártak, s a július óta kötelező náci üdvözléssel, „Heil Hitler!”-rel köszöntötték Rommelt, aki beszállt a hátsó ülésre. Tizenöt perccel később a herrlingeni házban megszólalt a telefon. Az átmenetileg az ulmi Wagnerschuléban működő tartalék hadikórház ügyeletes orvosa jelentkezett, aki közölte, Rommel tábornagyot minden jel szerint szívroham érte. Két tábornok vitte be gépkocsin a kórházba, de mire odaértek, a tábornagy már halott volt.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET A tragikus vég Hitler a személyesen őt, továbbá a Wehrmachtot és az egész német népet ért óriási veszteségről szóló személyes üzenetben rendelte el, hogy állami temetésen vegyenek búcsút Rommeltől. Hosszú üzenet volt, mely felidézte a tábornagy egész pályafutását, s mindazt, amit hősiesen szolgálva 1914-től egészen haláláig a hazáért tett. A temetésre vonatkozó utasítás részletekbe menő és igen pontos volt. A szervezésért a helyi katonai körzetet tették felelőssé, bőkezűen biztosítva a felmerülő költségek fedezetét is. A temetés előestéjén, hét órakor magas rangú gyászolókat szállító különvonat hagyta el Berlint, hogy október 18-án, szerdán reggel 10:40-kor érjen Ulmba. A ceremónia délután egykor, az ulmi városházán kezdődött. Rommel ravatala körül, amelyen marsallbotját, kardját és kitüntetéseit is elhelyezték, a Wehrmacht tisztjei álltak kivont karddal díszőrséget. A Führer Rundstedt tábornagyot bízta meg azzal, hogy képviselje őt, helyezze el koszorúját, tolmácsolja részvétét az elhunyt családtagjainak, és beszédben méltassa Rommel érdemeit. Rundstedtnek egy óra előtt hét perccel kellett elhagynia ulmi szállodáját, hogy pontban egykor belépjen a városházára, tisztelegjen a ravatal előtt, s az összegyűlt katonai és polgári méltóságok elsősorban, közvetlenül Frau Rommel mellett elfoglalja helyét. A koporsót a városházára kísérő temetési menet a szárazföldi hadsereg két díszalakulatából, katonazenekarból és egy harmadik, a Luftwaffe, a Kriegsmarine és a Waffen SS katonáiból összeállított vegyes díszalakulatból állt. Mindez a tervekkel összhangban történt, a szertartás lebonyolításába a legkisebb hiba sem csúszott. A Wehrmacht utolsó, elkeseredett harcait vívta keleten, nyugaton és délen, de ha a szükség úgy követelte, még mindig képes volt tökéletes alaki megjelenést követelő feladatok végrehajtására. Az előkészítés a legcsekélyebb kívánnivalót sem hagyta maga után. Pontosan egykor felcsendült Beethoven Napóleon tiszteletére írt „Eroica” szimfóniájának második

tétele, a gyászinduló, gyászbeszéde követett.

amit

az

emelvényre

lépő

Rundstedt

[Ulm, 1944. október 18-a. Temetésén hatalmas tömeg búcsúztatta a legendás hadvezért] Rundstedt felidézte Rommel érdemeit, Németországnak tett szolgálatait, normandiai sebesülését. A háború kezdetéről szólva „meggyőződéses nemzetiszocialistának” nevezte, ami a szó szoros értelmében véve hamisítás volt, de a lényeget tekintve nem állt messze a valóságtól. Szólt franciaországi, majd észak-afrikai eredményeiről is, amelyeknek a csúcspontját Tobruk számos kedvezőtlen körülmény ellenére megtörtént bevétele jelentette. Külön kiemelte személyes bátorságát. Ezt a félelmet nem ismerő katonát, folytatta Rundstedt egyre lelkesebben, és a valóságtól egyre jobban elszakadva, áthatotta a nemzetiszocialista szellem. „Szíve a Führeré volt. Hősiességed – fordult Rundstedt csupán gyanítható iróniával a koporsóhoz – mindnyájunknak azt az üzenetet közvetíti, hogy ki kell tartanunk a végső győzelemig.” Miután Rundstedt elhelyezte Hitler koszorúját a koporsón, a gyülekezet rázendített a német katonák társukat búcsúztató, mindig megindító himnuszára, miközben az erre a célra kirendelt tüzérségi üteg tizenkilenc lövésből álló díszsortüzet adott le. Rundstedt visszament a helyére, s a gyászszertartás a himnusz hangjaival ért véget. Az előzetesen kidolgozott program szerint a tábornagynak ezt követően a gyászoló családhoz kellett járulnia – Lucyn és Manfredon kívül Rommel két öccse, nővére és más rokonok is jelen voltak a temetésen –, hogy tolmácsolja Hitler és önmaga mélységes együttérzését. Rundstedt mindössze három, nem különösebben szívhez szóló frázist mondott, mielőtt a koporsó előtt még egyszer tisztelegve elhagyta volna a városházát. A krematóriumban, ahova a civilektől és katonáktól ellepett utcákon hosszú gyászmenet kísérte a koporsót, újabb gyászbeszédek hangzottak el. Rommel hamvait később Herrlingen falusi temetőjében helyezték örök nyugalomra. Lucy, érthető módon, csaknem elviselhetetlennek

találta az egész színjátékot. 1945 márciusában az özvegy levelet kapott, amelyből megtudta, a Führer emlékművet kíván állíttatni Rommelnek, s a tervek elkészítésével Kreis professzort, az összes német katonatemető főépítészét bízta meg. A vázlatokat is elküldték Lucynak, kérve, mondjon róluk véleményt. A javasolt változat egy emelvényre állított bősz oroszlán lett volna. Lucy mindezt egyszerűen undorítónak találta, s az emlékműhöz végül hozzá sem kezdtek. Rommel jellemétől mi sem állt távolabb, mint a képmutatás, s az özvegy úgy érezte, Hitler krokodilkönnyei beszennyeznék férje emlékét. Lucynak a férje sorsáról tett későbbi, utolsó kijelentése is ugyanolyan egyenes és nyílt volt, mint a tábornagy: „így halt meg az az ember, aki egész életét hazája szolgálatának szentelte.”