Robert Lawson - Odaát [PDF]

Zitiervorschau

– Miként próbál az eltávozott lélek kapcsolatot teremteni a szeretteivel? – Pontosan mi vár ránk a halálunk után, és hogyan engedjük el a fájdalmainkat, tesszük le a terheket? – Vajon milyen egy szellem szemszögéből nézni a világot? – Tényleg minden idilli a túlparton? New York City – 1934 Az olasz bevándorló, Anthony Vicezi egyik nap hátborzongató felfedezést tesz: élete legnagyobb hibáját követte el, s ez az életébe került… A súlyos terheket és sebeket magában cipelő férfi kétségbeesetten próbálja elérni a családját, de hasztalan. Hamarosan egy látogató keresi fel, aki meggyőzi őt arról: itt már nem tehet semmit, ideje hazatérnie. Anthony előtt megnyílnak a mennyország kapui, azonban a férfi képtelen letenni a terheit. Kisvártatva nyolc mennybéli segítő érkezik hozzá, akik feladata, hogy elfogadtassák vele a megváltoztathatatlant, elérjék, hogy szembenézzen önmagával és megbocsásson nem csak saját magának… Anthony utazása a béke és szeretet felé elénk tárja a mindnyájunkra váró mennybéli titkokat és kincseket. Út egy lélek szemszögéből, aki képes volt mindent eldobni, megjárni a saját poklát, hogy végül megpihenhessen… Odaát. A lélek útja c. sikerkönyv szerzője ismét egy különleges kalandra hívja az olvasót, hogy megismertesse vele mindazt, amit előző kötetében éppen csak látni engedett.

 

A mű címe: Odaát Szerző: Robert Lawson ISBN 978 615 5732 15 7 Copyright © Kováts Róbert, 2017 © Trivium Kiadó, 2017 Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet. Tel./fax: (1) 248-1263 [email protected] www.triviumkiado.hu A kiadó tagja az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének Felelős kiadó: Zádor Zsolt Felelős szerkesztő: Szaniszló Julianna Nyomdai előkészítés: Reisinger Réka Fedélterv: Kováts Róbert Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Robert Lawson

Odaát

 

Szeretettel ajánlom e könyvemet mindazoknak, akik szeretnének egy kicsit közelebb kerülni önmagukhoz, s ahhoz a csodálatos világhoz, mely mindnyájunkra vár, miután lehunyjuk a szemünket. Remélem, az elkövetkező sorok képesek lesznek megnyugvást adni azoknak, akik a gyász periódusában vannak, s Anthony története segítséget fog nyújtani az elengedésben, elfogadásban. Kívánom, hogy a könyv olvasása jelentsen egyszersmind örömteli órákat, és érintsen meg legbelül… azt a részedet, mely örökké élni fog. Robert Lawson

ELŐSZÓ

K

i ne gondolkodott volna el azon, hogy mi vár ránk halálunk után? Ha bármely részünk is átlép a függönyön túlra, vajon melyik lesz az, s mit viszünk magukkal? Emlékeink és tetteink súlya milyen hatással lesz ránk odaát? És a szeretteink továbbra is olyan fontosak lesznek nekünk, mint földi életünkben, vagy eltávolodunk tőlük? S végül, tényleg minden tökéletes a mennyországban, és ha igen, miért hagyunk hátra újra és újra egy idilli világot, hogy itt élhessünk? Amióta tudatunkra ébredtünk, az emberiség történetének legnagyobb kérdései mind a gyökerek megértésére irányultak. Évezredek óta, az ősi civilizációk hajnalától kezdve vannak beszámolók arról, hogy egyes emberek halálközeli élményük során átpillanthattak a ködös folyó túloldalára. E beszámolókat olvasva olyan érzésünk támad, mintha a ma embere mesélné el a történetét. Holott mindez tőlünk időben és térben, vallási és világnézeti szempontból egyaránt távol van. A világ legkülönbözőbb népei és kultúrái, bár más és más szemmel nézik az életet, a halált, de teremtéstörténeteiket figyelembe véve mindegyikük alapja egy és ugyanaz. Világszerte elismert orvosok és kutatók, a regressziós hipnózis szakértői (Dr. Michael Newton, Dr. Bruce Goldberg, Dr. Brian Weiss és Dr. Raymond A. Moody stb.) sok évtizedes munkájuk során több tízezer pácienssel végeztek mélyreható hipnózisterápiát, hogy ne csupán előző életeikbe, de a létköz világába is bepillantást nyerjenek. Az egymástól távol élő, más és más vallást gyakorló, eltérő etnikumokból és családi körülményekből származó alanyok beszámolói a legapróbb részletekig is döbbenetes egyezést mutatnak. A kutatók munkájának hála a ma embere már hiteles

bizonyítékokkal alátámasztott esetleírásokból elképesztő képet kaphat a túlvilágról. Mindaz, ami ránk vár a halálunk után, most közelebb került hozzánk, mint valaha, s földi életünket alapjaiban változtathatja meg, ha átkukucskálunk a függöny hasadékán. Könyvem megírásához – akárcsak A lélek útja c. regényem esetén – nagy segítséget nyújtottak azon beszámolók, melyeket a halálközeli élmények átélői, s a létközbe, vagy előző életeikbe bepillantást nyerők elmeséltek. Az írás során az volt a célom, hogy saját élményeimet és megtapasztalásaimat is felhasználva, kiegészítve az írói fantáziával, egy olyan atmoszférájú regényt hozzak létre, mely nem csupán belopja magát az olvasó szívébe, de jóleső melegséggel is járja azt át. Ha tanácsolnom kellene valamit a könyvhöz, azt mondanám: úgy olvasd, hogy ez nem csupán egy író elméjének a terméke, hanem számtalan lélek, elhunyt ember története. Mintha a sorok közül, valahonnan a távolból, kedves kezek nyúlnának feléd, hogy megnyugtassanak: a halál csupán valami gyönyörű szépnek a kezdete… Robert Lawson  

A valóság káprázat. Az álom valóság. Minden nap egy kicsit meg kell halnod fejben, hogy igazán élhess tetteidben. Ha nyugodt szívvel a halált elfogadod, képes leszel valóban mélyen megélni minden napot. Zen bölcsességek

1. fejezet KÉT PART KÖZÖTT

1. New York City – 1934

J

ól emlékszem arra az éjszakára. Annak minden őrülten zúgó és lelkemet szaggató pillanatára. Bár ott és akkor biztos voltam benne, hogy alkoholtól forró vérem, mely vadul tajtékzott bennem, nem engedi majd, hogy bármit is fel tudjak idézni abból, ami mögöttem volt, s ami még előttem áll. Kevéssel éjfél után történt, hogy már a hatodik pohár whiskyt döntöttem magamba, s minél több korttyal mérgeztem magam, annál sötétebbnek láttam a kocsma koszos belvilágát. A faburkolatokat már kikezdte az idő vasfoga, s most sötétbarnán vagy mocskos-feketén várták az elkerülhetetlen véget. Néhány rozoga asztalon és széken, valamint a bárpulton és a roskadásig zsúfolt italos polcokon kívül csak a nyomorúság és tespedés rekedt meg a szűkös térben. Eltompult, léha csönd terpeszkedett, mintha a halál mezején kóborolnánk, akik ide betértünk minden éjjel. A lámpások körül folyton valami rovar zizegett, időről időre hallani lehetett kísérteties zúgását, amikor az ember magába öntött egy újabb adagot. Mintha csak a Kaszás lett volna személyesen, s azt lesné, kit vihet el magával legközelebb. Talán a pultot folyton-folyvást törölgető, kövér, karikás szemű csapost, aki révedező tekintetét néha körbehordozta a csehóban? Vagy a tőlem néhány asztallal odébb ülő három ír pofa – paddy – egyikét, akik hangosan röhögve és kitartóan vedelve merültek el az önpusztításban? Vagy engem… Furcsálltam, hogy minél több itallal áztatom el nyomorult lelkemet, s szemem előtt minél inkább szétfolyik a valóság, mégis annál többet látok meg mindabból, ami körülöttem van. A felejtés

miatt ittam, de a hatodik pohár után semmi más nem maradt nekem, csak a múlt fájó emlékei. Rápillantottam a sarokban árválkodó ingaórára: a mutatók lassan vánszorogtak negyed egy felé. Nem maradhattam tovább. Még ittam egy utolsó kortyot, feltápászkodtam a székből, mely már órák óta fogva tartott, és odatámolyogtam a csaposhoz. A pultra gyűrt bankót és piszkos érmét úgy leste a kövér férfi, mintha húscafatok lettek volna. –  Jöjjön vissza holnap is – vetette oda úgy, mint ahogy a hóhér akasztja áldozata nyakára a kötelet. –  Adjon egy üveget – feleltem, miközben újabb érmék után kotorásztam a zsebemben. – Bourbont. A kárhozottak szánalmas mosolyával öleltem magamhoz az italt, akárcsak egy gályarab az evezőjét, majd kitántorogtam a kocsmából. Arcomat csípte a téli fagy, mely irgalmat nem ismerve masírozott végig a Mulberry Streeten. A szűk, hosszan elnyúló utca mindkét oldalát többemeletes téglaházak mocskos, irtóztató tömegei uralták, mintha csak egymáshoz simuló, érdes kezek lennének, melyek nem engedik, hogy a sötétség, a hideg, s a nyomorúságra és lassú tengődésre szánt emberek megszökjenek. New York City olasz negyedének egyik piszkos, reményvesztett utcája volt ez. A fagyban időnként felhangzott egy-egy veszekedés és félőrült kiáltás foszlánya. Csak álltam a Black Cat Bar előtt, annak szétrohadt vascégére alatt, s tekintetem lassan körbehordoztam ezen a lepratelepen, melyet újfent az otthonomnak mondhattam. Nem bírtam elviselni az épületek oldalát beborító vaskorlátok, tűzlépcsők és erkélyek zsongását, melyek egy börtön vasrácsaira emlékeztettek. Nem bírtam elviselni azt az áporodott és rohadt szagot, mely a decemberi hidegben mintha jéggé dermedt volna körülöttem. Nem bírtam elviselni, hogy itt vagyok. Elnyűtt kabátomat még szorosabbra húztam, s reszkető kezemmel letekertem az üvegről a kupakot. Jót húztam a maró

bourbonből, s vártam, hogy elmossa a bennem lévő romhalmazt. Egyetlen örömöm az volt, hogy majd egy éve újra lehetett legálisan piát kapni, egy alkoholista boldog kínja volt ez. Ismét elkezdett havazni, az apró pelyhek sokasága úgy hullott, mintha a világ kezdene darabjaira hasadni. Tegnap a szinte térdig érő havat végig elkotorták az utcákról, némely parkoló autót teljes egészében beborított a feltornyozott fehér tömeg, ám kora reggel ismét ki kell zavarni az éhbérért dolgozó takarítókat. Lassan elbotorkáltam a kocsma sarkánál álló fekete Fordomhoz. Úgy várt rám, mint egy kedves koporsó, ami néma alázattal készül magába fogadni. Amikor beültem és becsaptam az ajtót, olyan volt, mint az utolsó vasszeg hangja, melyet a ládámba vernek. Egy darabig csak bámultam magam elé. Próbáltam tisztán gondolkodni, de nem sikerült. Pillanatról pillanatra teljes erővel elöntött a szenvedés és bosszúvágy: minden cseppjét mohóbban ittam, mint az alkoholt. Az ember egy pont után eljut oda, hogy a szenvedés és kín a lételemévé válik, olyanná, mint a sűrű levegő, ami maró atmoszférájával lassan a szakadék szélére kergeti azt, akit rabul ejt. Idővel már nem azért ittam, hogy felejtsek, hanem hogy fenntartsam ezt a kínt. Hogy a részemmé váljon, és átáztassa minden porcikámat. Úgy éreztem, megfulladok, ha nem iszom, így ismét jót húztam az italból, s néztem, amint forró gőzt lehelek ki megfagyott lelkemből. Nemcsak melegséget, hanem erőt is kívántam tőle. Bátorságot ahhoz, amire készültem ezen az estén. Az üveget az anyósülésre dobtam, s az hozzákoccant a fémhez. A fémhez, mely képes döbbenetes sebességgel egy apró vasszilánkot útjára bocsátani oda, ahová a bosszúszomjas kezek irányítják. Megfogtam a 38-as revolvert. Ujjam a ravaszra szorult. Magam elé tartottam a fegyvert, s elképzeltem, amint a szélvédőn egy arc jelenik meg. Az ő arca. A mocskos féregé, akinek most meg kell döglenie azért, amit velem tett! Elképzeltem, milyen lesz, amikor meglátom. És amikor

észreveszi, hogy nincs egyedül, hogy én állok előtte, maga a Halál jött el érte. Aztán látom a mellkasából kifröccsenő vért. A teljes tárat beleeresztem. És látom a szemet, melyből eltűnik az élet. Megremegtem, s a pisztolyt visszaraktam az ülésre. Képes vagyok rá? Meg tudom tenni, amikor már csak egy lépésre vagyok tőle és attól, hogy az életem még sötétebb verembe zuhanjon? Muszáj megtennem! Hiszen olyan ez, mint az ital. Csak fel kell emelni, egyik mozdulat követi a másikat, a kupakot letekerni, a poharat teletölteni – és meghúzni az üveget. Meghúzni a ravaszt… A hatodik pohárig kell eljutnom, és akkor vége mindennek. Hat pohár, hat golyó. Csak ez járt a fejemben, amikor elindítottam a kocsit, és a jégpáncélokat kerülgetve imbolyogtam a belváros soha el nem csituló forgatagán keresztül a Brooklyn híd, s egyben a végzetem felé. Alig több mint harminc kilométert kellett vezetnem, át Brooklynon és Queensen, egészen az északkeletre lévő Saddle Rock elegáns villanegyedéig. Oda, ahol az az ember lakik, aki nincs tisztában tettének következményeivel, mint ahogy azzal sem, hogy a Halál már úton van felé. Úgy számítottam, hogy éjjel egy órára érek a házához, s alig tíz perccel később már végzek is. Látni fogom, ahogy a kezem által egy élet odavész, megszűnik létezni, a félhomályos szobát néhány pillanatig fényár tölti majd be a torkolattűz nyomán, aztán örök sötétségbe borul minden, s a kiömlő vér a szőnyeg redőin át lassan a cipőm orrához folyik. Vér fog tapadni a kezemhez, melyet már soha nem moshatok le, a terhét cipelnem kell életem végéig. De meg kell tennem! Hat pohár, hat golyó… hat pohár, hat golyó… A Brooklyn híd irdatlan acélmasszívuma úgy ívelt át a hatszáz méter széles East River felett, akár a sors rendíthetetlen fémkarja. Acélsodronyait – melyeket a világon elsőként használtak hídépítéshez – fényfüzérrel díszítették, s ez olyan látvány volt, mint egy idős dáma hullámzó, opálfényű gyöngysora. Ahogy rákanyarodtam a hídpályára, s kezdtem elhagyni Manhattan

belvárosát, a visszapillantó tükörben még utoljára, mintha búcsúzna tőlem, felsejlett a fénypompa soha meg nem szűnő lüktetése. Néhány nappal múltak el a karácsonyi ünnepek, s ilyenkor a város még ragyogóbbá változott, mintha ez a behemót minden fényt magába szippantana a világ legtávolabbi pontjairól is, önzőn, ellentmondást nem tűrően, s rabul ejtené a szemet, lelket, örökre e monstrum börtönbe zárva az áldozatot. Egykor New York sokkal több volt számomra egyszerű jelképnél. Maga volt az Álom. A fényáradat, a remény, a lehetőség, mintha a Mennyek legcsillámlóbb részecskéi a Földre zuhantak volna, megalkotva egy olyan idilli világot, melybe, ha az ember bekerül, bármire képessé válik. Ahogy a New York-i mondás tartja: ha itt sikerül, bárhol sikerül! Amikor 1907-ben családommal Szicíliából megérkeztem ide, mindössze kilenc éves voltam. A hajó, mely reményekkel és álmokkal teli olasz bevándorlókat szállított, lassan besiklott az álmok földjére. Színpompás, gyönyörű este volt! Mintha nem is egy városba, hanem a Mennyekbe értünk volna: a Szabadságszobor kivilágított, daliás alakja rejtélyes óriásként állt, ahogy a hajó mintegy tiszteletadásként elúszott mellette. New York szikrázásától szinte fénytengerbe borult a fedélzet! Mámorító élmény volt ez egy kilenc éves kisfiúnak, aki csak a szicíliai lankákat, az olajfák illatát, a hajnalban legelőkre hajtott birkák bégetését, és a békés, csöndes mediterrán szellőket ismerte. Hajónk fedélzetén ámuldozva és a korlátot markolva lepillantottam a sötét vízre, mely visszatükrözte a fénypontokat. Mintha csillagok hátán suhantunk volna egy szebb és boldogabb holnap felé… Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kolosszális beton- és üvegdzsungel a világ legmesteribb módon felépített színháza, a legszínpompásabb börtön, melyet emberi elme alkothat. Ahogy rozoga kis Fordommal hajtottam a Brooklyn hídon, állandóan kerülgetnem kellett az úttest jégfoltjait, melyeket kezdett betakarni az egyre szakadó hó. Egy pillanatra eszembe jutott

azoknak a nyomorultaknak a sorsa, akik az 1800-as évek végén ezt az acélgigászt megalkották. A pillérek építésekor huszonhét ember lelte halálát a robbanások, tüzek és keszonbetegség miatt azokban a hatalmas vasdobozokban, melyeket sok méterrel a folyó alá telepítettek, s az elképzelhető legborzalmasabb körülmények között dolgoztak és éltek odalent. Hihetetlen erőfeszítéseiknek hála megkönnyítették az életet ezer és ezer ember számára, ám a történelem csak az építészek nevét szokta számon tartani: John Augustus Roebling. Az életet pumpáló véna elkészült, s New York virágzása a tetőfokára hágott. Ám sejtették-e a munkások, hogy egyszer majd, sok évvel később egy elkeseredett, alkoholista olasz bevándorló fog egy téli éjszaka áthajtani a mesterművükön, hogy egy másik ember életét kioltsa? Huszonhét ember áldozta fel magát egykor azért, hogy én most ölhessek. Képtelen és vadul csapongó gondolataimat nem tudtam irányítani, ahogy autóm felett is kezdtem lassan elveszíteni az uralmat. Alkoholtól elhomályosuló tekintetem előtt a hídszerkezet acélidomai olvadozni látszottak, a masszívum szélét tarkító, hatalmas X alakú elemek sokasága zsibbasztotta az agyamat, s az egyre nagyobb hópelyhek, melyek a szélvédőre tapadtak, életre keltek, mintha pókok volnának, amik beszövik hálójukkal koporsómnak bélyegzett autómat. Vacogni kezdtem, ezért egyik kezemmel az üvegért nyúltam, s üggyel-bajjal letekertem a kupakját, majd fuldokolva kortyoltam az italt. Vészesen a híd szélére sodródtam, de még az utolsó pillanatban vissza tudtam evickélni a viszonylagos biztonságba. Egy teremtett lélek sem volt a hídon. Én voltam az egyetlen, aki képes volt karácsony után fegyvert venni a kezébe, s kiéhezett vad módjára elindulni az éjszakában. Újra felemeltem az üveget, s megkönnyebbültem, amikor égetett, mart és melegséggel töltött el az ital. De mindenekelőtt bátorsággal, félelmet nem ismerő vakmerőséggel. Ismét megjelent a szélvédőn az ő arca, gúnyos mosolya, ahogy legutóbb láttam. Éreztem, hogy fogaim egymáshoz

préselődnek, és agyamat kezdi egyre jobban elönteni valami állatias, vad harag. Nem is harag volt ez már, hanem féktelen, iszonytató vérszomj, a legelemibb emberi ösztönök egyike, mely képessé tesz minket arra, hogy bármivel szemben megvédjük magunkat és azt, akit szeretünk. Vagy bosszút álljunk, kerül, amibe kerül. –  Megdöglesz, te rohadék! – fröcsögtem a szélvédőről rám bámuló alak felé. – Hallod?! Kicsinállak! Ekkor az arc hirtelen szertefoszlott, amint egy vékony füstcsík keresztülhasította. Majd a füst egyre növekedett, felhővé vált, mely egy pillanat alatt beterítette az ablakot. Nem értettem, mi történik. Azt hittem, eljutottam a piálással egy olyan pontra, amikor a valóságot kirekeszti a szürreális világ. De ekkor váratlanul feltörő, karcos hang hallatszott, s az autóm hamarosan megállt, a motor az utolsókat rúgta, s az ócskavassá vált jármű még pár métert csúszott a jég hátán, majd mozdulatlanná dermedt. Tökéletes csönd borult rám. Csak a vérem heves lüktetését hallottam a halántékom táján. Kénytelen-kelletlen kikászálódtam az autóból, de még visszanyúltam a bourbonért, s amint kézbe vettem, nyomban magamba öntöttem egy újabb adagot. Körüljártam a füstölgő roncshalmazt, de nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy a probléma okát felkutassam, mindössze a lényeget állapítottam meg: valami tönkrement ebben az ócskaságban, és nem tudok továbbmenni vele. Eltámolyogtam néhány métert, fogalmam sem volt, mitévő legyek most. Saddle Rock gyalog és részegen mérhetetlenül távol volt, így meghiúsulni látszott az egész tervem. Nem hittem el, hogy ennyire szerencsétlen vagyok, még arra sem vagyok képes, hogy megöljek egy embert! Minden dühömet a szemrehányóan rám néző kocsimra zúdítottam, s néhány korty után fogtam az üveget, s teljes erőmből a förtelmes járműhöz vágtam. –  Rohadj meg te is! – kiáltottam artikulátlan hörgés kíséretében, majd odavonszoltam magam, és egy jókorát rúgtam bele. Lábam

azonban megcsúszott a jégen, a hátamra estem, és alaposan beütöttem a fejem. Hirtelen ismét a csönd vett körül. Sötét, néma csend. Mérhetetlen magány és feneketlen reménytelenség. A fagyos szél időnként kísérteties hangon átsüvített a hidat alkotó acélgerendák rengetegén. Hallottam a szállingózó hópelyheket, amint egymáshoz simultak, s a jeges hídpályához értek. Fölöttem az ég sötétkéken és tisztán feszült, a felhők összefolytak, mint egy bánatos szem pupilláján a könnyek, s én azon kaptam magam, hogy zokogok. Állatias dühöm, gyilkos vágyam egy pillanat alatt fordult át szívszaggató gyötrődésbe és segélykérésbe, de senki nem hallhatta meg a szavam. Teljesen egyedül voltam a világ peremén, ahonnan csak egy irányba vezethet az út. Már nem gondoltam arra, hogy a kocsim ülésén egy pisztoly hever, és csak arra vár, hogy használjam. Már nem gondoltam arra, akit holtan akartam látni, Bernard Rosen önelégült és rideg mosolya már nem tudta felszítani bennem a gyűlölet lángjait. A jégen fekve hirtelen az életem minden pillanata elveszítette értelmét. Zokogásom olyan volt, akár az acélelemek nyikorgása, mintha eggyé váltam volna a híddal, és soha el nem hagyhatom már ezt a helyet, mely két világ peremén áll, őrizve az átjárót. Csak hagytam, hogy beterítsen a sűrű hóesés, befedje ezt az alkoholtól átázott semmit. Egy gyorsvonat sebességével talált rám és zúgott rajtam végig az a félelmetesen egyszerű gondolat, hogy meg akarok halni. Nem akartam már semmit az élettől, nem vágytam semmire, csak néma elmúlásra, mintha lábnyomom se hagytam volna az élet mezején, mintha egyetlen apró kavicsot sem hajítottam volna az élet tavába. Egyszerűen csak eltűnni, nem létezni, végre súlytalanná válni. Igyekeztem nem gondolni a feleségemre és kisfiamra, akiket itt fogok hagyni, nem mertem rájuk gondolni. Féltem attól, hogy kedves arcuk látványa eltántoríthat a szándékomtól. Feltápászkodtam a fagyos aszfaltról, s gépies mozdulatokkal a füstölgő autóroncshoz mentem, kinyitottam az ajtót és dermedt

kezemmel megmarkoltam a jéghideg revolvert. Alkoholtól és gyötrődéstől megbomlott elmémmel igyekeztem olyan módszeres lenni, mint amikor gyors egymásutánban hajtom fel a whiskys poharakat, amíg le nem dőlök a székről. Egyik lépés kövesse a másikat, egyik mozdulat után jöjjön a következő. Csak ki kell sétálni annak a bizonyos szakadéknak a szélére, és előre kell dőlni egy kicsit, éppen csak annyira, hogy visszafordíthatatlan legyen a dolog. Egyszerűen csak kézbe kell venni a pisztolyt, és néhány lépésnyire eltávolodni az autótól. A fegyver csövét a halántékhoz szorítani. Ne gondolkodj! Ne gondolj a feleségedre, a hajára, egyre ritkuló nevetésére és szomorú, beesett szemére. Csak helyezd az ujjadat a ravaszra. Ne gondolj a kisfiadra, aki hazavár téged, ne gondolj arra, hogy nélküled kell felnőnie. Mindenkinek jobb lesz, ha én már nem leszek. Csak meg kell húznom a ravaszt, s egy pillanat múlva minden súlytalanná válik. Semmivé foszlik. Minden perc, ami ide vezetett, értelmét veszti, eltűnik, mintha sosem létezett volna. De ujjam megremegett, csuklóm szinte szétroppant a görcstől, mintha valami halványan pislákoló láng még égett volna bennem. Szemem előtt elhomályosult a híd képe, az acélgerendák, merevítők és fémhuzalok eltorzultak, értelmetlen darabkákra hullottak szét, a hóesés sűrűje kusza, felfoghatatlan alakokká állt össze. Patakokban ömlöttek a könnyeim, mély barázdákat vájva az arcomon, mintha csak a bűnös húst akarnák felszaggatni, hogy a lelkem végre kiszabadulhasson börtönéből. Ne gondolkodj! Ne gondolj mindarra, amit itt hagysz, s ne gondolj arra a kevés szépségre, melyben röpke életed során részed volt, ne gondolj arra a mérhetetlen fájdalomra, amit cipelsz, ne gondolj a fiadra és a feleségedre, még véletlenül se lásd meg a lelkedet beborító feketeségben az ő kedves arcukat! Ne merészelj az életre gondolni! Csak húzd meg azt a ravaszt. Húzd meg azt a ravaszt, te gyáva féreg! Húzd már meg!

Behunytam a szemem, egy pillanatig benn tartottam a levegőt – és meghúztam a ravaszt. De semmi nem történt. A pisztoly kattant egyet, a kakas hozzákoccant a töltényhez, ám mégsem sült el a fegyver. Szaggatva tört elő ajkaim közül a beszorított levegő. Megkönnyebbülhettem volna, hogy mégsem sikerült fejbe lőnöm magam, de én csak arra tudtam gondolni, hogy újra meg kell próbálnom. Görcsös ujjammal ismét felhúztam a kakast, a tölténytár fordult egyet: egy újabb golyó, s ezzel egy újabb esély került a helyére. Ezúttal már sikerülnie kell! Behunytam a szemem, vettem egy újabb mély levegőt, és igyekeztem távol tartani magamtól a gondolatokat és érzéseket, melyek megakadályozhattak volna. Meghúztam a ravaszt. Ismét nem történt semmi! Nem értettem, mi folyik itt, hibás a fegyver, vagy mi baja lehet? Első alkalommal volt a kezemben pisztoly, nem értettem hozzá, de úgy láttam, hogy minden a rendeltetésének megfelelően van összerakva benne. Értetlenül álltam a dolog előtt, s alkoholtól elhomályosult agyammal képtelen voltam rájönni, mit rontok el. Elkeseredésemet felváltotta a tehetetlen düh, hogy az élet ennyire kegyetlen tréfát űz velem. Nem elég, hogy nem tudok bosszút állni Bernard Rosenen, de még – belátva életem értelmetlen mivoltát – véget se tudok vetni ennek a tengődő nyomornak, amit életnek aligha nevezhetek! A kezemben szorongatott revolver szemrehányóan pillantott rám, a fekete vasdarab, mely a halál kaszájára emlékeztetett, életlen, mihaszna tárgy volt csupán. –  Az Isten verje meg…! – hörögtem, majd a híd szélére botladoztam, s a pisztolyt messze elhajítottam az éjszakába. Sűrű, forró párát leheltem ki magamból, s csak markoltam a hídpálya acélgerendáját. – A kurva Istenedet… – nyögtem, s éreztem, hogy az egyre növekvő feszültségtől a gyomrom kezdi megadni magát: átdugtam a fejem az egyik nagy X alakú acélmerevítés rései között, s fuldokolva hányni kezdtem.

Mindaz, ami kiszakadt belőlem, olyan volt, mintha egész testem, s ezzel együtt életem darabkái távoznának, elnyelné őket a búskomor sötétség, melynek mélyén az East River jégtáblákkal sűrűn tarkított, fekete vize hömpölygött. Amikor végeztem, tehetetlen zsákként lerogytam az acélgerendára, s meredten néztem, ahogy a széles folyó lassan csorog a távoli nagy semmibe. A jégfoltok, mint csillagok fényei araszoltak egyre messzebb, mígnem elnyelte őket a fekete éjszaka. Hívott a folyó. Szinte hallottam a hangját. Az egymáshoz súrlódó jégdarabok maguk közé szólítottak, hogy kövessem őket a semmibe, ahová ők is megállíthatatlanul özönlenek. Lelkem, s átfagyott testem immár olyan volt, mint egy jégtömb. Beláttam: igen, köztük a helyem. A mélybe, a folyó kavicsos, mocskos medrébe valók az olyan haszontalanul és cél nélkül élők, mint én. Iszonyú erővel húzott magához a folyó, és én engedtem ennek az erőnek. Lassan átfordultam az acélgerendán. Megkapaszkodtam az X alakú merevítésekben, s kissé előredőltem. Ujjaim szinte hozzáfagytak a vashoz, éreztem a nagy csavarfejeket a kezem alatt, mintha vissza akarnának tartani. De a szívem a mélybe kívánkozott. Egy hajmeresztő, negyven méteres zuhanás várt rám, de egyáltalán nem féltem ott fenn a magasban. Vágytam rá, hogy elengedjem a hideg acélt, s testem pár pillanattal később egy jégtáblán zúzódjon felismerhetetlenségig apró darabokra. Apró jégszilánk voltam csupán a világ szélén… Hirtelen eszembe ötlött: milyen különös az élet. Valahol a távolban parányi jégkristályokból egy egész jégtábla született, megalkotta az élet azzal a szándékkal, hogy én ezen az estén, ebben a percben szörnyet haljak rajta, tiszta fehér felszínét beszennyezzem sötét véremmel. Az élet, úgy tűnt, mindennek és mindenkinek kijelöl valamilyen utat, ám időről időre valamit elront a Nagy Tervező, s olyan haszontalan, értelmetlen és felesleges alkotóelemei is létrejönnek egy jobbra érdemes világnak, amilyen én vagyok.

Pusztulnom kell, mert minden egyes levegővételemmel átkot szórok erre a világra, minden egyes szívdobbanásommal mérgezem szeretteim életét, akik sokkal jobbat érdemelnek! Én állok a boldogságuk útjában, mint mérgező pestis, amit ki kell irtani, hogy egy szebb holnap születhessen. Ha én már nem leszek, feleségem és kicsi fiam végre esélyt kapnak egy boldogabb életre, amit nem tesz tönkre egy alkoholista csődtömeg! Eljött hát az idő, nincs értelme tovább maradnom. Egyszerűen csak el kell engednem a hidat, s hagynom, hogy az erre a célra megalkotott jégdarab bevégezze a feladatát. Elnéztem a folyón délnyugat felé, néhány kilométerre tőlem a Governors-sziget szentjánosbogár-szerű fényeit pillantottam meg. Azon túl csupán a hívogató sötétség terült el, az óceánra nyíló folyótorkolat. Arcomat megérintette a jeges szél. Behunytam a szememet, s amikor megjelent előttem feleségem és fiam arca – elengedtem a híd acélját. Perceknek tűnt a zuhanás, mintha egy végtelen csőbe kerültem volna, ami egyenesen a Föld gyomrába vezet. Súlytalan voltam, mint egy tollpihe, amit a jéghideg szél a hátára kap, hogy darabokra zúzza egy sziklaszilárd felületen. Kinyitottam a szememet, s megpillantottam azt a megszámlálhatatlan jéglemezt, melyek közül egy a vesztemet fogja okozni. A táblák között fel-felbukkant a folyó feketesége, mintha a havon a halál kígyói tekeregnének. Zuhanás közben éreztem, hogy testem tehetetlenül sodródik, pörög, csavarodik, s ruhám majd leszakad rólam. Egy ideig arccal előre zúgtam, de csakhamar megpördültem, s úgy tűnt, jobb oldalammal fogok nekicsapódni a jégtábláknak. Néhány méterre voltam csupán a jégtől, hallottam a jégtáblák kísértetiesen morgó, kavargó, nyöszörgő hangját, ahogy szinte tülekednek, versengenek, ki legyen az, aki megöli ezt a szerencsétlen olaszt. Talán karnyújtásnyi távolságra lehettem a jégtől, amikor ismét megjelent előttem feleségem és kicsi fiam arca. Olyan élethűek

voltak, hogy azt hittem, ők is utánam vetették magukat, hogy megmentsenek. Éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe, s tudtam, nem lesz ideje a könnyeknek kibuggyanniuk. –  Bocsássatok… – szóltam halkan feléjük, de már nem tudtam befejezni a mondatot, mert testem irtózatos erővel a jégtáblának csapódott. Megdöbbentem, milyen iszonyú nagy volt ez az ütés, mintha egy gyorsvonat csapott volna le rám! Ám úgy tűnt, túl vékony volt a jéglemez, és egy pillanat alatt a fagyos folyó mélyén találtam magam. Felpillantva láttam, hogy a jégtáblák az ütközés nyomán keletkezett lukat máris kezdik eltorlaszolni – örökre bezárva hullámsíromba. Ám nem nézhettem sokáig a keskeny rést, mert a folyó sebesen magával ragadott – ki tudja, melyik irányba s besodort egy hatalmas jéglemez alá, melynek göcsörtös alja homályosan zúgott el felettem. Az East River olyan hideg volt, amilyet még életemben nem tapasztaltam. Testem minden porcikájában olyan kínzó fájdalmat éreztem, mintha ezernyi késsel döfködnének. Nem tudtam megállapítani, milyen sérüléseket szenvedtem a becsapódáskor s a jégtábla áttörésekor, mivel a fagy teljesen lebénított. Ruhám olyan volt, akár egy jégpáncél, mely különös táncba kezdett, ahogy a sebes folyó örvénylett körülöttem, s cibált magával az ismeretlenbe. Méterekkel voltam az egybefüggő jégréteg alatt, s csak vártam a halált. Ekkor belém villant a felismerés: nem haltam meg! Minden létező dolgot elkövettem azért, hogy eltávozzam az élők sorából, és még mindig élek! A jég alatt rekedtem ugyan, de még mindig életben vagyok, érzem, hogy lüktet a szívem, hogy tüdőmet feszíti a légszomj. S akkor ott lenn, a síri csönd legmélyén megértettem: élnem kell! Hiszen mi oka lehet annak, hogy valaki nem tudja fejbe lőni magát kétszer egymás után, ráadásul egy negyvenméteres zuhanást is túlél a jeges folyóban? A vadul cikázó érzelmek és gondolatok közt úgy éreztem, menten szétszakadok. Egész este most először volt kristálytiszta a

tudatom! Megértettem, hogy élnem kell, valahogy ki kell másznom ebből a helyzetből. Ki kell jutnom a jég alól, ki a folyóból! Gyerünk! Az életösztön olyan erősen dolgozott bennem, hogy hirtelen már nem is éreztem a fagypont körüli hőmérsékletű víz kínzását, eltűnt az alkohol okozta bénultság és tompultság, mérhetetlen erő öntött el, s ahogy csak bírtam, kapálóztam a felszín felé. A jégtáblák ijesztően kavarogtak a fejem felett. Hallottam ropogásukat, súrlódásukat, mintha nem akarnák, hogy hazamenjek a családomhoz. De én nem hagyom, hogy közénk álljon néhány jégdarab! A feleségemet és a kisfiamat akarom! Jobban, mint valaha. Egyszer csak megpillantottam a közelben három jégtábla között egy nagyobbacska lyukat. Tudtam, hogy ez lehet az a hely, ahol a felszínre bukkanhatok! Őrületes harcba kezdtem a folyóval. Odalent, abban a néhány másodpercben, amíg a felszín felé küzdöttem magam, tettem egy ígéretet Istennek. Megesküdtem neki, hogy ha segít kijutnom és épségben hazatérnem, ha láthatom még a családomat, leteszem az italt és jó útra térek! Megváltozom, és újra a régi önmagam leszek. Az esküm újult erővel ruházott fel, s az egyik karomat sikerült kidugni az apró nyíláson. Majd a másik karom is kibukkant a vízből. Erőlködve próbáltam biztos pontot találni a sikamlós felületen, de közben láttam, hogy a jég kezd egyre jobban összezáródni a karjaim körül. Pánikba estem. Tudtam, hogy pár másodpercig bírom csak levegő nélkül. A folyó, úgy tűnt, egyre gyorsabban áramlik körülöttem, szinte letépi a ruhámat. Ekkor egy kiálló jégdarabot tapintottam ki a felszínen. A tüdőm már majd’ szétrobbant a fájdalomtól. Ismét könyörögtem Istenhez, s ez mintha erőt adott volna: minden izmomat megfeszítve megragadtam a jégdarabkát, és felhúztam magamat. A fejem egy pillanatra a felszínre került, de nyomban el is merültem újra, mert a jégdarab letört. Szerencsére tudtam venni egy mély levegőt, ami megmentette az életemet – legalábbis egy

rövid időre. A folyó ismét magával ragadott, s biztos voltam benne: ennyi volt, itt a vég. Minden porcikámban éreztem, hogy most már csak egy dobásom maradt. Ha ezt elrontom, itt halok meg a jég alá temetve. Már nem gondolkodtam, csupán elkeseredetten küzdöttem az életemért, kezeimmel kínlódva tapogattam a jégtáblák alját, hátha rátalálok egy másik biztos fogódzóra. A kezem hirtelen ismét szabad levegőre ért, s egy pillanatra megállapodtam két nagyobb jégdarab közé ékelődve. Kétségbeesetten tapogatóztam a felszínen. Tudtam, a pillanatnál is kevesebb időm maradt, hogy megmeneküljek. S ekkor valami különöset éreztem. Máig nem felejtettem el ezt az érzést. Olyan volt az a jégdarabka, melyet sikerült végül megragadnom, mintha meleg hó lett volna. Mintha Isten egy parányi csodát küldött volna nekem, s amikor megmarkoltam, egy kis rántás elég volt ahhoz, hogy szinte kirepüljek a jég alól. Úgy terültem el a jégtábla felszínén, mint egy partra vetett szardínia. A tüdőm égett, a szemem zsibbadt, a szívem majd átszakította a mellkasomat. De éltem! Istenem, milyen leírhatatlanul csodálatos érzés volt! Életben voltam. Mintha újjászülettem volna. A hóesés lágyan hullott rám, óvott, betakart, s még a folyó csobogása is olyan mesésen elringató volt… De még közel sem voltam biztonságban. Ki kellett jutnom a partra. Gyorsan megállapítottam, hogy kétszáz méterre lehetek a manhattani dokkoktól, a folyó délnyugat felé sodort magával. A partig elvergődni a jég hátán, vagy beleereszkedve a fagyos vízbe több mint emberpróbáló feladat volt. Tudtam, hogy sürgősen ki kell evickélnem ebből a dermedt pokolból. Az East River, úgy tűnt, a segítségemre siet, ugyanis több óriási jégtábla is összezsúfolódott, olyan tülekedés volt egymás hegyén-hátán, hogy szinte ki is tudtam volna rohanni a partra. Bukdácsolva, térden kúszva haladtam előre a reményteli pont felé: a dokkok pislákoló fényeihez. Az életösztön

és a mindent elsöprő vágy, hogy viszontlássam a családomat, földöntúli elszántsággal és erővel töltött el. Valósággal suhantam a jég hátán! Nem tudnám megmondani, mennyi időbe telt, míg megtettem az út felét a dokkokig, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a jégtáblák a part felé közeledve egyre kisebbek. Ezeken már nem tudtam volna átkelni. Furcsálltam, hogy a fagy, mely rám keményíti a ruhámat, egyáltalán nem zavar. Leheletem se láttam, s attól féltem, hogy ez már a kihűlés jele. Pánikba estem, hogy nem fogom elérni a partot, s ráfagyok a jégre, így minden erőmet és bátorságomat összeszedtem – s belevetettem magam a jégdarabkákkal teleszórt folyóba. Már nem éreztem a víz hidegét. Eggyé váltam vele, s azért imádkoztam, hogy ez ne legyen végleges. Olyan sebesen úsztam, mint még soha. Rettegtem attól, hogy karom-lábam felmondja a szolgálatot, így próbáltam minél előbb elérni a dokkot, melynek fényei szerencsére sebesen közeledtek. Nem hinném, hogy van ember, aki valaha olyan gyorsan kapkodta a végtagjait, mint én akkor ott. Szinte hasítottam a vizet, a kisebb jégtáblákon valósággal átzúdultam, nem is éreztem őket magam körül, a nagyobbakat mintha kettéroppantottam volna. Fájdalmat és hideget egyáltalán nem éreztem, s ez nagyon megrémített. A dokk fényei nagyon közel voltak már, pár tíz méterre lehettem a biztonságot jelentő betonépítményektől és vaskos facölöpöktől. Ki tudtam venni az alakokat; a hányaveti módon lógó, összefagyott köteleket, a felborult fémhordókat, a jégcsapoktól fénylő faládákat, és néhány bárkát, melyek talán olajszállító hajók lehettek, s most elárvultan bámultak egy életéért küzdő emberre. A dokk szélét határoló cölöpök már csak néhány méterre voltak tőlem, s a folyónak ezen részén a jégtáblák és zúzalékok olyan halmokban álltak, hogy rémisztő akadályokként tornyosultak előttem. De nem ismertem lehetetlent. Mindössze pár karcsapásra és egy kis mászásra van tőlem a biztonság, nem adhatom fel!

Meglepett, milyen erőre voltam képes, hogyan rántottam ki magam a vízből a jégtáblák szélébe kapaszkodva. Végre kijutottam a folyóból egy biztos pontra! Már csak fel kellett küzdenem magam a több méterrel feljebb lévő dokk széléig, ami nem volt egyszerű mutatvány, mivel mindent beborított a csúszós jég. Manhattan olyan volt, akár egy partra vetett gigantikus hal, melynek szálkáit a dokkok hosszan folyóba nyúló vonalai képezték. Tőlem jobbra sötéten meredt rám a legközelebbi kikötő, csak néhány kíváncsi fényszemecske pislogott, a két dokk közti fekete vízben egy hatalmas vitorlás vesztegelt. Fedélzetéről kötelek százai lógtak le, elborították őket a jégcsapok. A hajó időnként morgott egyet, ahogy ódon fateste meg-megnyekkent a fagyos hullámzásban. Első gondolatom az volt, hogy a hajóról lelógó köteleket kellene elérnem, hátha azok segítségével ki tudok jutni ebből a képtelen helyzetből. Ám ahogy ott tébláboltam a felhalmozódott jégdarabok között, egyszerre megláttam magam mellett egy facölöpről lelógó kötéldarabot. Mintha csak az Úr küldte volna nekem segítségül! Megragadtam, s kipróbáltam, elég erős-e. Szerencsémre könnyedén elbírta a súlyomat, s bár sikamlós volt a ráfagyott jégtől, mégis meglepő könnyedséggel húztam fel magam a dokkra. Alig hittem el, hogy végre megmenekültem! Túláradó örömömben hirtelen elfogyott az erő a lábamból, s ezzel együtt az egész testemből: lerogytam a földre, s többször egymás után megcsókoltam a piszkos betont. Soha nem éreztem még olyan hálát azért, hogy élek. Észre sem vettem a folyóban való küszködésem közben, hogy a havazás már elállt, s a felhőzet fölöttem oszladozni kezdett. A csillagok sorra kidugták aranyos kis fejüket a sötétség leple mögül, s vidáman pislogtak rám a magasból. Elmosolyodtam. Nem láttam még ilyen szépnek egy éjszakát sem! Mintha minden körülöttem ajándék lett volna. Csodálatos érzések öntöttek el, hála, remény, az újjászületés és megmenekülés mámorító boldogsága. Az East River mágikus hatást lett rám, mintha lelkem olyan részeit

fagyasztotta volna le, melyekre nincs szükségem, s ezeket a felesleges darabokat most a nagy folyó az óceán felé sodorja. Nem éreztem már bosszúvágyat Bernard Rosen iránt, s nem is vágytam az ital maró melegségére. Csak egyet akartam az élettől – végre akartam valamit! Látni a feleségemet és a kisfiamat, magamhoz ölelni őket, megcsókolni az arcukat, s reményt csepegtetni beléjük, hogy bízhatnak bennem, mától minden más lesz. Felkeltem a fagyos betonról, s első gondolatom az volt, hogy nyomban leveszem csuromvizes kabátomat. Bár megmenekültem a folyóból, de még mindig teljesen át voltam ázva, ami veszélyes volt a nagy hidegben. Hirtelen rám tört egyfajta zsibbadtság. Tudtam, hogy bármilyen nehéz is, de mozognom kell, hogy ne fagyjak meg. A kabátomat, eddigi nyomorult életem jelképeként, az East Riverbe hajítottam, s elhatároztam, hogy hazafutok. Ahogy körbepillantottam, sikerült megállapítanom, hol vetődtem partra. A hosszan elnyúló South Street végighúzódott a dokkok és mólók sokasága mentén északra, ezen végighaladva, majd a nyílegyenes Pearl Streetet követve könnyen hazaérhettem. Mivel Manhattan déli csücskén voltam, tudtam, hogy nagyjából két és fél kilométert kell megtennem, s nem volt vesztegetni való időm, hiszen a fagyás veszélye minden pillanattal egyre nőtt. Az egyetlen dolog, mely fel tudott melegíteni, az a gondolat volt, hogy hamarosan újra láthatom a családomat, s ők úgy nézhetnek rám, ahogy már nagyon rég nem. A régi szép idők Anthonyjaként fogok eléjük állni, büszkén, erősen és tele gondoskodással! Az érzés, hogy ismét boldoggá tudom majd tenni őket, kellemes bizsergéssel járt át. Hosszú idő után ismét boldognak éreztem magam. Nem értettem még egészen, mi is történt velem odalent a folyó mélyén, majd a jég hátán dacolva az elemekkel, de biztos voltam benne, hogy valami nagyszabásúban volt részem. Ajándékot kaptam. Visszakaptam az esélyt, hogy mindent rendbe hozzak, Isten rám emelte figyelő tekintetét és óvó kezével egy parányi fogódzkodót adott nekem. S ez elégnek bizonyult. Örömmámorban úszva rohantam át az utcán

a Fletcher Streetig, amit elhagyva hamar eljutottam a széles és hosszan elnyúló Pearl Streetre. Ezerablakú, szürke lakótömbök monstrumjai között nyargaltam, szinte földöntúli sebességgel, nem foglalkoztam azzal a néhány autóval sem, ami elhaladt mellettem. Mindent, ami csak körülvett, áldásnak tekintettem. Minden pillanatot, minden lélegzetvételemet, minden szívdobbanásomat ajándéknak gondoltam, s a boldogságtól sírni tudtam volna! Mindössze néhány perc alatt elértem azt a pontot, ahol a Brooklyn híd felhajtója alagutat képez a Pearl Street fölött, és suhanásom közben csókot dobtam az acélkolosszus felé, megköszönve, amiért segített jobb útra téríteni egy elveszett lelket. Istenem, micsoda bajt okoztam volna azzal, ha elmegyek Rosenhez és megölöm őt! Rejtély volt az autóm váratlan lefulladása, de áldottam érte az Úr kegyét. Néhány lézengő alakot láttam az utcákon, akik elszántan, leszegett fejjel araszoltak a hótorlaszokat kerülgetve, de egyikük sem nézett rám, hisz olyan gyorsan futottam el mellettük, mintha csak a szél fújna előre. Már nem éreztem a hideget, a szeretet és vágyódás mindent felperzselő melegsége járta át egész testemet. Szebbnél szebb vágyképek villantak fel előttem: micsoda gyönyörű élet vár ránk ezután! Leteszem az italt, soha többé egyetlen kortyot sem akarok inni, hiszen a világ legédesebb nektárját – családom szeretetét – fogom eztán mértéktelenül élvezni! Mindent rendbe teszek, amit egykor gyengeségem és gyávaságom miatt elrontottam, bebizonyítom a családomnak, hogy képes vagyok mindarra, ami elvárható egy férfitől és családapától! Boldoggá teszem a feleségemet, elhalmozom a szeretetemmel, nem leszek többé rideg, alattomos és agresszív. A kicsi fiamat pedig a világ legvidámabb emberkéjévé teszem, aki megtanulja az én példámból, milyen egy igazi férfi, hogy egyszer majd sokkal jobb ember legyen, mint én valaha is voltam. Meglepően hamar eljutottam a Manhattan híd felhajtójáig, melyet a gyönyörű, kivilágított diadalív uralt. Ezen a ponton

nyugat felé fordultam a Canal Streetre, és csakhamar eljutottam a kereszteződéshez, ahol a Mulberry Street húzódott. Befordultam a sarkon, s még gyorsabban futottam, mint eddig. Csak előre északra, mindjárt ott vagyok! Elszaladtam a Black Cat Bar előtt, ahol annyi felesleges órát töltöttem, elmerülve az önsajnálat és a szánalmas tengődés nyomorában. Hogy szégyelltem most magamat a kijózanodás pillanatában! Most ezt az érzést elszántsággá alakítottam magamban. – Soha többé! Soha többé! – kiáltottam, s mint egy eszelős, ráztam az öklöm a szétrohadt macska cégér felé. Megállíthatatlanul suhantam előre, nem foglalkoztam sem az utamban álló szeméttel, sem a hókupacokkal, mindenen átzúdultam. Most már nem létezik akadály, mely meggátolhatna abban, hogy boldoggá tegyem a családomat. Most már nincs semmi, ami letaszíthatna a kijózanodottak útjáról, ami oly kedves a szívnek. Amikor megláttam a háztömböt, ahol az otthonom volt, hatalmasat dobbant a szívem, s arcomat mosolygós könnyek áztatták. Az épület egy zömök, vörös téglás tömb volt, éppolyan, mint az olasz negyed ezernyi háza. Kétemeletes alakjával vékonyan, s szinte félve bújt meg a téli fagyban, egy utcai lámpa bronz fénye oltalmazva simogatta a téglákat. Az első emeleten volt a mi lakásunk. Egy rozoga vaserkély árválkodott a homlokzaton, de ezt nem igazán használtuk, mert balesetveszélyes volt. Lakásunk sötét ablakait fürkészve alig vártam, hogy végre otthon lehessek. Az utca túloldalán állt a robosztus, öreg Szent Patrik Katedrális. Az 1815 óta itt álló templom fenséges látvány volt, mintha Isten maga szállt volna le hozzám, hogy szemtől-szemben lássa ezt a kis embert, akinek visszaadta az életét. A katedrális méltóságteljesen pillantott rám, rózsaablakát már elfehérítette a jeges szél, ám mintha csillámlást véltem volna felfedezni az üvegtáblák mögött. Olyan érzésem támadt, hogy Isten valóban a falak között testesült meg akkor és ott, s nekem illő térdre borulnom az ő nagysága és gyöngédsége előtt. Odaléptem a templom sarkához, áhítattal

megérintettem a hatalmas kőtömböket, majd megcsókoltam a nyakamban lógó keresztet. Ajkam a rideg kövekhez tapasztottam, és megcsókoltam a katedrálist is. –  Köszönöm neked, uram – suttogtam hálám a némán figyelő építménynek –, ígérem, érdemessé válok mindarra, amit ma értem tettél! Keresztet vetettem, majd átrohantam az utca másik oldalára, fel a néhány lépcsőfokon, mely a háztömb bejárati ajtajához vezetett, majd beléptem az ajtón. A lépcsőház éppen olyan volt, mint a többi az olasz negyed házaiban, dohos, piszkos és szűkös, a sarkokban felgyűlő szemét és odasepert patkányürülék gyomorforgató volt. Ám most szinte meg sem éreztem a bűzt, szinte nem is láttam magam előtt a lélekrabló nyomorúságot, tekintetem az emeletet kereste. Ekkor egy nagy patkányt vettem észre, mely a hátsó lábán egyensúlyozott, s meredten bámult rám. Hosszú bajusza megmegrezzent, szimatolni is alig mert, csak dermedten nézett. Majd mintha villám sújtott volna belé, egy pillanat alatt elrohant, s beszuszakolta magát a lépcsőfok melletti lyukba. Már korábban is láttam ezt a kis fenevadat, de eddig mindig eliszkolt előlem, amikor el akartam kapni, furcsálltam, hogy most így ledermedt előttem. Nem gondolkodtam tovább, felrohantam az emeletre! A lakásba lépve hihetetlen boldogság és nyugalom áradt szét bennem. Amióta itt laktam a családommal, egyszer sem fordult elő, hogy ilyen vidáman, szeretettel és vággyal túlcsordulva léptem volna be ebbe a szűkös lyukba, melyet kénytelen voltam otthonomnak nevezni. Az ajtó egy előszobafélébe nyílt, melyben csak a kabátokat és pár cipőt tartottunk, a rozoga polc már szinte leesett a falról: feleségem sokszor kért, hogy csináljam meg, de én – szégyenemre – inkább a poharat emelgettem, mint a csavarhúzót. Ebből a helyiségből egyből be lehetett lépni apró „nappalinkba”, melyben néhány széken, egy kisasztalon, a halkan morgó kályhán és a kanapén kívül más nemigen volt. A foltos és megfejthetetlen

mintázatú tapétát néhol képek és olcsó kis festmények, kézimunkák takarták. A szennyes függöny hasítékán át láttam a katedrális nagy rózsaablakát, melyen megcsillant a holdsugár, mintha Isten még mindig ügyelne, vajon tartom-e magam kettőnk megállapodásához. Egy boltív nyílt a konyha felé, melyet inkább főzősaroknak kellett volna hívni, itt egy kezdetleges tűzhelyen kívül csak néhány polc, s egy ormótlan doboz volt, melyben rendszerint burgonyát és zöldséget tartottunk, amikre éhbérünkből futotta. A konyha mellett kapott helyet egy förtelmes fürdőhelyiség, ahol gyakran hideg víz folyt, télen kissé langyos. Ez nem volt kuriózum, a negyedben sokan éltek így, táptalajt biztosítva a betegségeknek és a végzetes láznak, tüdőbajnak, mely kíméletlenül szedte áldozatait napról napra. A nappaliból nyílt egy kis folyosó, melyben két, egymással szemközti ajtó volt. A bal oldali volt a feleségem és az én hálószobám, míg a jobb oldaliban kisfiam aludt. Halkan odaosontam a bal oldali ajtóhoz, melyet mindig résnyire nyitva szoktunk hagyni, s óvatosan benyitottam feleségemhez. Bár a szobában hideg volt, ő mégis félig ki volt takarózva, mintha csak arra várna, hogy a Halál elragadja végre, s fedetlen bájait felkínálja neki. Szegény egyetlenem, édes Elenám mennyit gyötrődött miattam! Milyen sokszor megbántottam, agresszív és ocsmány módon beszéltem vele, ahogy csak egy alkoholtól megtébolyodott ember tud. S ő mindig kitartott mellettem, bármennyire is szenvedett, nem csupán siralmas és egyre romló életkörülményeink miatt! Ahogy éjfekete haja elterült a párnán, s lelki sebektől megfakult arcát megcirógatta a hold opálja, most olyan gyönyörűnek láttam, mint még soha. Kimondhatatlanul boldoggá akartam tenni ezt a csodálatos teremtést, újra látni akartam a mosolyát, szemének ragyogását, hallani a dúdolását, ahogy egy konyhában, nem pedig egy tetves főzősarokban készíti a spagettit. Azt akartam, hogy éljen, ne csak létezzen, s kóbor kísértetként egy gyenge alkoholista oldalán

lépkedjen a sír felé! És tudtam, hogy képes vagyok erre. Most már igen. Isteni csoda és jóakarat kellett hozzá, de végre képes voltam tisztán látni. Közelebb léptem az ágyunkhoz, s hosszan néztem reszkető pilláját, mely mögött olyan álom elevenedett meg, amit én is áhítottam. – Most már minden rendben lesz – suttogtam felé. – Nem hagylak magadra, Elena! Majd pont abban a pillanatban, amikor a takaróért nyúltam, hogy megigazítsam, Elena hirtelen megborzongott, ajka keskenyre húzódott, kezével a takaró végéhez nyúlt, és szorosan magára húzta azt. Majd lágyan szétnyíló ajkai közül keskeny párát lehelt a hideg szobába. – Meg ne fázz, édesem – suttogtam –, takarózz be jó melegen. Lehajoltam hozzá, s vigyázva, hogy fel ne ébresszem, megcsókoltam a homlokát. Erre megint megborzongott, és még jobban az ágyba fúrta magát. Ekkor jöttem rá, hogy ruhám még mindig nyirkos és fagyos, s nem fekhetek így mellé. Gyorsan kimentem a szobából, hogy a nappaliban felmelegedjek, ám előbb még be akartam nézni a fiamhoz is. Vigyázva lenyomtam a kilincset, s benyitottam Michaelhez. Alighogy kitártam az ajtót, a fiam ágyánál lévő kis éjjeli lámpa felkattant, s halovány fényár töltötte be a kis helyiséget. Az ötéves kis Michael nyomban felébredt, ahogy beléptem hozzá, s riadtan, elfehéredve és értetlenül meredt felém. Kis pizsamájában, vézna testével és kócos, sötétbarna hajával olyan szeretetre méltó látványt nyújtott, hogy majdnem elbőgtem magamat. Ezt a kis emberkét, aki életem értelmének egyetlen igazi bizonyítéka, képes voltam elszomorítani, megríkatni és cserbenhagyni, amikor a legnagyobb szüksége lett volna az apja erős és biztonságot adó ölelésére, de én inkább a whiskys üvegeket szorongattam. Annyira, de annyira szerettem őt!

Elmosolyodtam, s igyekeztem olyan megnyugtató, erőt adó képet vágni, mint régen, amikor még pelenkás kisvitéz volt. –  Nyugi, kispajtás, csak én vagyok. Aludj szépen vissza, nincs semmi baj. Olyan kedvesen és óvón szóltam hozzá, hogy érezze, most valami megváltozott apámban, most nem részeg, most nem jelent fenyegetést, most végre olyan, mint régen. Michael még pár pillanatig döbbenten, lélegzetét is visszafojtva meredt rám, majd lassan, gépies mozdulatokkal visszasimult ágyába, s fejére húzta a takarót. Még láttam, ahogy kis ujjait kidugja a paplan alól, s lekapcsolja a kislámpát. Elmosolyodtam, milyen aranyos és okos az én fiam. –  Szeretlek, Mikey. Álmodj szépeket, kisöreg! – súgtam felé, amikor kiléptem a szobájából, s halkan becsuktam az ajtót magam mögött. A nappaliba érve elégedetten konstatáltam, hogy a kályhában izzó szén és parázs még mindig kellemesen meleg, így nyomban levetkőztem, s minden ruhámat a forró vas köré rakosgattam. A heverőre terített pokrócot magam köré tekertem, élvezve, hogy végre száraz vagyok és melengethetem átfagyott tagjaimat. A heverőre ültem, s csak néztem a kályhában pislákoló apró lángnyelveket, melyek közé eljövendő, reményteli és boldog életünk képeit festettem. Egy terv kezdett lassan alakot ölteni benne, mintha a lángok alakokká állnának össze, s a jó irányba vezetnének. Elkezdtem azon törni a fejemet, miként másszunk ki ebből a helyzetből, amibe belekényszerültünk. Vagyis amibe belerángattam a családomat gyengeségem miatt. Biztos voltam benne, hogy az Úrnak terve van velem, az életemnek határozott célja kell, hogy legyen, hiszen életben maradtam! Minél tovább meredtem a kályhára, annál világosabb volt számomra, mit kell tennem, s immár józanul tudtam gondolkodni, mintha az East River minden csepp alkoholt kiszívott volna belőlem, fejem olyan józan és könnyű volt, mint már nagyon rég.

Álmokkal, tervekkel, határozott célokkal eltelve, vidáman dőltem a heverőre, s biztos voltam benne, hogy reggel egy új élet kezdődik. Milyen boldog és izgatott voltam abban a pillanatban, amikor a szoba csöndjében, a kályha halk sustorgását fülelve mély álomba szenderültem, s szemeim előtt egy boldog élet képei elevenedtek meg. Azé az életé, amiért sok évvel korábban Amerikába utaztunk. Azé az életé, melyet végre képes vagyok szilárd alapokra helyezni.

2. Hirtelen nem is tudtam megmondani, mi ébresztett fel, de egyszer csak valami zajra riadtam. Zsibbadt tompultságot éreztem egész testemben, ahogy körülnéztem a szobában. A hang megismétlődött: a konyha felől jött. Hirtelen ráeszméltem, hogy már reggel van, Elena pedig szokásához híven megint korán felkelt, hogy rendet rakjon. Éppen mosogatott, s amikor elzárta a csapot, a csöveken végigfutott a már jól ismert köhögés, nyöszörgés. Feltápászkodtam a heverőről, s nyomban belém hasított a teljes döbbenet. A ruháim rajtam voltak! S ami még hátborzongatóbb volt, hogy a kabátom is, melyet éjjel a dokkban állva a folyóba hajítottam… Ráadásul éppolyan vizesek, hidegek és nyirkosak voltak, mint amikor éjjel hazaértem. Pedig világosan emlékeztem rá, hogy levetettem őket, s a kályha mellé rakosgattam. Úgy tűnt, sokkal jobban megviselt éjszakai kalandom, mint akkor hittem. Ennyire elkábultam volna az engem ért sokktól, hogy önkívületi állapotban magamra kaptam a ruháimat? Semmit nem értettem az egészből. S hogy a kabátom miként került rám, az végképp érthetetlen volt. Lehet, hogy a fagyás elmezavart okozott, és csak hallucináltam, hogy megszabadulok tőle? S ekkor egy baljós, hátborzongató gondolat lepett meg: mi van, ha Elena adta rám a hideg ruhákat, hogy megfázzak? Elege lett belőlem, s csak az alkalmat várta, hogy valahogy ártson nekem? Egy valóságos angyalnak tartottam őt, amióta csak megismertem, kedves, érző szívű teremtésnek, akitől nem is állhatott volna távolabb az, hogy ártson bárkinek is. Gyorsan el is hessegettem ezt a képtelenséget, s már azon voltam, hogy kimenjek feleségemhez, amikor váratlanul kopogtattak a bejárati ajtón. Elena nyomban az ajtóhoz sietett, kezét törölgette egy ronggyal, s amikor átvágott a szobán, felém sem pillantott. Ahogy én is

elindultam, különös érzés kerített hatalmába: mintha lassan folyó masszában lebegnék. Valamennyi porcikámat átjárta az ólmos fáradtság, mintha félig jéggé fagytam volna az éjszaka, s lassacskán kezdenék kiengedni. Furcsa volt, hogy amikor hazafelé rohantam a kikötőből, semmi ilyesmit nem éreztem. Betudtam az egészet az engem ért sokknak, s lassan odabotorkáltam a szoba végéhez, ahonnan az előszoba nyílt. Elena ekkor már kinyitotta az ajtót. – Elnézést a korai zavarásért, asszonyom – hangzott egy erőteljes férfihang –, McMillan őrmester vagyok a New York-i rendőrkapitányságról, ő itt a társam, Shimmilton járőr. –  Mit parancsolnak a rendőr urak? – kérdezte reszketeg hangján Elena. –  Anthony Vicezit keressük – folytatta McMillan. – Ön a hozzátartozója? –  Igen, a felesége vagyok – Elena hangja elvékonyodott a rémülettől. Ekkorra már odaértem az ajtófélfához, mely elválasztotta az előszobát a nappalitól, de még nem mutatkoztam. Ki akartam deríteni, miért keresnek a rendőrök. – Mikor látta utoljára a férjét, asszonyom? – kérdezte McMillan. –  Tegnap este óta nem láttam – felelte Elena, nem kis döbbenetemre. Hiszen az lehetetlen, hogy nem vette észre reggel, amikor felkelt, hogy a heverőn fekszem! Mi oka lenne azt hazudni a rendőröknek, hogy nem tudja, hol vagyok? Titkolni igyekszik valamit, vagy fedezni engem? Ekkor ismét felötlött bennem az a képtelen gondolat, hogy ő adta rám a vizes ruhákat, hogy megfagyjak, s most a váratlanul felbukkanó rendőrök elől igyekszik titkolni a bűnét. De nem hagytam, hogy ez a rettenetes gondolat elhatalmasodjon, Elena sosem tenne ilyet! De hát akkor mi ez az egész?! – Egészen pontosan mikor találkozott vele legutóbb, Mrs. Vicezi? – kérdezte fiatalos hangján Shimmilton rendőrtiszt, s papírsurrogást hallottam: nyilvánvalóan a jegyzetfüzetébe írta fel az adatokat.

–  Úgy… este 8 és fél 9 között. Elárulnák, kérem, hogy miről van szó? Hol van Anthony? – Elena hangjában hallottam a visszanyelt könnyeket, mintha a lelke tudta volna előre, hogy tragédiára kell felkészülnie. – Tehát tegnap este 8 és fél 9 között? – kérdezett vissza McMillan, elmélyítve a hangját. – Igen, mondtam már, de kérem, mi folyik itt? – Kérem, nyugodjon meg, hölgyem, hadd végezzük a munkánkat – válaszolt türelmesen az őrmester. – Van még néhány kérdésünk. Van Mr. Vicezinek autója? – Igen! – És milyen típus? –  Egy… egy régi Ford T Modell. Fekete kupé… de kérem, mondjanak már valamit, mi történt a férjemmel?! – A kora reggeli órákban – McMillan kissé lehalkította a hangját – találtunk egy gépjárművet a Brooklyn hídon, melyre illik az ön által adott leírás. A férje iratait is felfedeztük, valamint üvegszilánkokat az autó körül elszórva, melyek egy széttört bourbon üvegdarabkái voltak. –  Édes istenem… – sóhajtott Elena, s láttam, ahogy kezével az ajtófélfába kapaszkodik. Még mindig úgy éreztem, nem mutatkozhatok a rendőrök előtt, attól tartottam, hogy valami módon rájöhettek, meg akartam ölni Rosent, s most a családom biztonsága veszélybe kerülhet. –  Meg kell kérdeznem, asszonyom, vannak a férjének alkoholproblémái? –  Igen… – Elena már szipogott, s én egyre feszültebb voltam, amiért rejtőzködnöm kell, pedig alig vártam, hogy megszorítsam a kezét, hogy nincs semmi baj, itt vagyok, minden a legnagyobb rendben! – Mi történt Anthonyval? Kérem, mondják meg! – Még semmi biztosat nem tudunk – válaszolt McMillan sóhajtva. – Előfordult már máskor is, hogy kimaradt éjszaka? Van olyan barátja, ismerőse, akinél az éjszakát tölthette?

– Nem, még… még sosem történt ilyen – nyelte a könnyeit egyre szaporábban Elena –, mindig haza szokott jönni a kocsmából. A Black Cat Barba szokott járni… Én… én tényleg nem tudom, miért nem jött még haza… Ennél a pontnál úgy éreztem, nem bujkálhatok tovább, nem hagyhatom, hogy a feleségem ennyire összetörjön! Nem érdekel, ha letartóztatnak akármilyen váddal, ennek itt és most véget kell vetni. Kiléptem hát az ajtófélfa mögül. – Itt vagyok, biztos urak, én vagyok Anthony Vicezi – szóltam, ám senki nem figyelt rám. Nem értettem a dolgot, így hát megismételtem még hangosabban. – Anthony Vicezi vagyok, ha bármi kérdésük van, velem beszéljenek, kérem, hagyják a feleségemet! De senki nem nézett rám, mintha ott se lettem volna. Mi az ördög folyik itt?! Szédülni kezdtem, forgott velem az előszoba, s csak pár szófoszlány jutott el hozzám, ahogy a rendőrök tovább faggatták immár síró feleségemet. Fejem hevesen lüktetett, szívem táján különös nyomást éreztem. Úgy éreztem, menten elájulok. Mindent kitöltő, idegen, jéghideg borzadást éreztem magam körül. –  Én vagyok Anthony Vicezi, miért nem figyelnek rám?! – kiáltottam, de semmi. Tovább forgott körülöttem világ, s én már tudtam, hogy valami szörnyűség történt. Vagy ez csak egy rémálom? Most is a heverőn fekszem, testem forró a láztól, vacogok, és mindez csak egy őrült lázálom? –  Figyeljenek már rám, a szentségit! – kiáltottam, s mivel ismét nem kaptam feleletet, kinyújtottam a kezem az éppen buzgón jegyzetelő Shimmilton felé –, de a kezem átsiklott a testén! Leírhatatlan rémület kerített hatalmába! Éreztem, hogy menten összeesem, mintha az egész világot kifordították volna önmagából, s én egy olyan ponton rekedtem, ahonnan minden és mindenki elérhetetlen. Könyörögtem Istenhez, hogy ébredjek már fel végre ebből a kínzó lázálomból!

Most Elenát próbáltam megérinteni. Ujjam hegye csupán néhány centiméterre volt feleségem válláról, s én még soha nem vágytam ennyire testének melegére, az érintésére és közelségére. Itt volt előttem, ám mégis egy világ választott el minket egymástól. Az Úrhoz fohászkodva hozzáértem Elenához, de az ujjaim akadály nélkül átsiklottak a testén, mintha ott sem lett volna. Mintha Elena emberi alakká sűrűsödött felhő lett volna csupán. A kezem és az alkarom eltűnt feleségem testében! Tonnányi súlyával maga alá temetett a rettegés, s hátratántorodtam a szobába. Tüdőm szaggatott, szívem majd’ darabokra hasította a mellkasomat, ám ekkor olyan felismerést tettem, amitől megfagyott ereimben a vér. Nem volt se tüdőm, se szívem! Se erem, melyben megfagyhatott volna bármi, legkevésbé vér! Mindent éreztem magam körül és magamban, de semmi nem voltam! A tökéletes semmi! Pánikba estem, és őrült módjára próbáltam mindent megérinteni, ami csak a környezetemben volt; a fotelt, a kis asztalt, egy vázát is próbáltam feldönteni, és belerúgni a kályhába, de mindenen átsuhantak a tagjaim! Nem tudtam eldönteni, én változtam-e meg, vagy a világ körülöttem, minden létező elemével. Teljesen összezavarodtam, s csak egyetlen dologra vágytam: hogy megfoghassam az én Elenámat. Kínzó, perzselő, minden korábbit messze túlszárnyaló kiéhezett vágyódás volt ez a feleségem iránt, akár egyetlen hajszála simogatása is maga lett volna a mennyei áldás, mert tudtam volna, hogy még sincs minden veszve. Elenám egyetlen fekete hajszála megmentette volna az egész világot! Egyszer csak azt láttam, hogy a rendőrök elköszönnek Elenától, s ő az ajtónak támaszkodva sírva fakad. Eszelősségem egy pillanat alatt lecsillapodott, csak az számított, hogy valami módon megvigasztaljam őt. Lerogyott a padlóra, én pedig letérdeltem hozzá, s imádkoztam, hogy csak egy kicsit meg tudjam érinteni, csak érezze meg a jelenlétemet, ne essen kétségbe, hisz itt vagyok

vele, s minden vágyam, hogy a kezét a kezembe vegyem! De minden hasztalan volt. –  Elena – súgtam egészen közel hajolva hozzá. – Elena, figyelj rám! Nem tudom, mi folyik itt… mi történt velem, de minden rendben lesz, érted? Minden rendben lesz, kincsem, ígérem! A szívem sajdult bele, hogy nem tudtam átölelni és megvigasztalni, hogy minden szavam süket fülekre talált, elveszett a térben, mintha ki sem mondtam volna. Vákuumba kerültem, valami felfoghatatlan és érthetetlen helyzetbe, melyből meg kell találnom a kiutat. Különös módon ekkor még nem is ötlött fel bennem, hogy meghalhattam, s mindaz, amit átélek, a halál felé vezető út első lépése lehet. Nem hittem, hogy halott vagyok, hiszen világosan tudtam gondolkodni, s amint alábbhagyott a szédülésem, meglepően könnyednek is éreztem magamat, bár lelkemet továbbra is irtózatos erővel préselte az értetlenség és riadtság érzése. Kezeim minduntalan átsuhantak Elenán, s még mindig nem tudtam eldönteni, vajon ő változott meg, vagy velem történt valami. Több mint kétségbeejtő volt a helyzetem, s lázasan gondolkodtam a megoldáson, hogyan hívhatnám fel magamra a feleségem figyelmét? Az előszoba falán volt egy polc, melyre a kulcsokat szoktunk tenni. Felkeltem a padlóról, s minden figyelmemet a kulcsra összpontosítottam, szinte eggyé váltam vele. Ujjaimat kinyújtottam felé, s ledermedtem a döbbenettől: ujjaim különös fénnyel izzottak! Olyan volt az egész kezem, mintha apró, összetapadt felhőkből állna a bőr mélyén, melyek fehéres színtől ragyognak, s időről időre valamiféle sárgás-zöldes villanás jelenik meg bennük. Nem tudtam, mire véljem ezt a káprázatot. De nem foglalkoztam vele tovább, inkább a kulcsra összpontosítottam minden idegszálamat. Ha még vannak idegszálaim – gondoltam magamban. –  Mozdulj már meg… – nyögtem kínomban. – Kérlek… mozdulj meg! Csak egy egészen kicsit, könyörgöm!

De az makacsul ellenállt akaratomnak, ujjaim áthatoltak az eddig áthatolhatatlannak hitt felületen. Éktelen haragra gerjedtem! Ha nem megy finoman, majd megy erőszakkal! A kulcs felé ütöttem, majd még egyet és még egyet, egyre csak csapkodtam a levegőt, mint aki megőrült. – Gyerünk mááár! – ordítottam. – Mozdulj már meg! A kulcs továbbra sem reagált. Összerogytam kínomban, s úgy éreztem, menten elvesztem a józan eszemet. Elena eközben felkelt a padlóról, s tétován botladozva a nappaliba ment. Leült a heverőre, melyen éjjel aludtam, s arcát a kezei közé temette. Ekkor tűnt fel valami, amitől végigfutott a hátamon a hideg: a takaró, melyet magamra terítettem az éjjel, szép rendben össze volt hajtogatva, holott emlékeztem, hogy reggel csak ledobtam magamról. –  Mi folyik itt… – suttogtam magam elé döbbenten, s nem mertem felkelni a padlóról, hátha egy apró mozdulat is újabb csalódást okoz ebben a széthulló világban. Próbáltam lehiggadni, s végiggondolni mindazt, ami történt. –  Lássuk csak… – sóhajtottam. – Elmentem a kocsmába, hány pohárral ittam? Öt… nem-nem, dehogyis, legalább hat volt! Aztán vettem még egy üveg bourbont. Mikor hagytam el a kocsmát? Nem sokkal éjfél után, igen. Aztán a fegyver… ráhajtottam a Brooklyn hídra. És ott lerobbantam. Erőlködtem, hogy felidézzem az emlékeimet, de mintha egy olyan zacskóban próbáltam volna benn tartani a vizet, mely tucatnyi helyen lyukas. –  Mi is történt azután? – töprengtem. – Megpróbáltam magam fejbe lőni, kétszer is. De nem sikerült. Biztos, hogy nem sikerült? Megrémültem, s kezemmel lassan végigtapogattam a fejemet. Megdöbbentő érzés volt megérinteni a saját testemet. Mintha fénybe nyúltam volna, ugyanakkor mindent ugyanúgy éreztem, mint máskor, de határozottan olyan érzésem volt, hogy emlékeimből táplálkozik az érzékelésem. Emlékszem, milyen érzés

a hajamba túrni, de ténylegesen nincs mibe beletúrnom, mégis úgy érzem, hogy megteszem! Nem tudtam megemészteni mindazt, ami velem történik, s próbáltam továbbra is az emlékeimre koncentrálni. Ahogy a fejemet vizsgáltam, nem találtam rajta semmi sérülést, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem lőttem magam fejbe, s nem sérülhetett meg az agyam, mely talán oka lehetne ennek a gyötrelmes állapotnak. Ekkor jutott eszembe, hogy leugrottam a hídról. Mi van, ha még mindig a jég alatt vagyok, s mindez csupán szürreális álom, az oxigénhiány következménye, mely megtéveszti az elmémet, s nekem mindössze annyi a dolgom, hogy felébredjek, és a felszínre jussak! Na de hogyan ébredjek fel egy álomból, mely olyan, mintha nem is lennék a része? Egy gondolat úgy hasított belém, mint a villámcsapás – Michael! A fiam az egyetlen bizonyítéka annak, hogy én most tényleg itt lehetek, hiszen amikor este benyitottam a szobájába, rám nézett, egyenesen a szemembe! –  Uramisten! – nyögtem, s azon nyomban felpattantam a padlóról, hogy kisfiam szobájába siessek. Tudtam, hogy át tudnék menni a falon, ahogy kezem is átnyúlt a kulcscsomón, de a megszokás miatt inkább úgy mentem, mint rendesen. Michael szobájának ajtaja csukva volt, így azon átsiklottam, s nyomban a fiam ágyához léptem. – Mikey, ébredj fel! – szólongattam. – Kérlek, kisfiam, ébredj fel, én vagyok az, a papa! De Michael úgy aludt, mint a bunda, meg se moccant, csupán kis mellkasa lüktetett lassan. Kezemmel próbáltam őt is megérinteni, de ujjaim az ő kis testén is áthatoltak. Próbáltam a szívét elérni, megfeszített erővel koncentráltam, hogy valami úton-módon érezze, itt vagyok. De semmire nem mentem. –  Könyörögve kérlek, kicsi fiam… ébredj fel… és nézz rám – zokogni kezdtem, s bár könnyeket éreztem az arcomon, biztos voltam benne, hogy valódi könnyeim nincsenek. Sosem vágytam

még így Michael tekintetére, szemének kedves csillogására, s majd szétszakított a tehetetlen düh, hogy semmit nem tehetek helyzetem javítása érdekében. Nem tudtam, mitévő legyek. Végigpróbáltam mindent, ami ott és akkor az eszembe jutott, s a körülmények nem hogy javultak volna, úgy tűnt, egyre jobban elveszem ebben a feneketlen tengerben. Melynek talán halál a neve? Erre gondolni sem mertem, s nem is hittem, hogy ez bekövetkezett, hiszen egész életemben teljesen más kép élt bennem az elmúlásról. Ez valami teljesen más! Mintha két világ peremén rekedtem volna, örök magányra és csöndre kárhoztatva. Ennél nagyobb kínt elképzelni sem tudtam. Egyszerűen eltűntem, köddé váltam… Ahogy e gondolatok elborítottak, váratlanul furcsa érzés kerített hatalmába. Érzéki csalódásnak, elmebéli délibábnak tűnt, de mintha hópelyhek kezdtek volna esni a szoba plafonjáról. Majd a hópelyhek egyre inkább testet öltöttek, és már láttam is őket, szinte kezembe tudtam fogni a hulló fehér darabkákat! Első gondolatom az volt: végre kezd minden visszarendeződni a normális kerékvágásba, s e szürreális álom véget ér. Aztán a szoba körvonalai egyre inkább elveszítették szilárd jellegüket, áttetszővé váltak, s a falakon túl fénylő köd jelent meg. Hideget éreztem magam körül, feltámadó szelet, s ekkor vettem észre, hogy a szobával együtt Michael is lassan feloldódik ebben az éledő valamiben. – Ne menj el, Mikey, maradj velem! – nyújtottam felé a kezemet, de fiam köddé vált, akárcsak a szoba, s egy ismeretlen helyen találtam magam.

3. A sűrű hóesés lassan engedte, hogy egyre többet lássak a helyből, ahová csöppentem. Egyszer csak a távolban valamiféle sötét csík kontúrja rajzolódott ki, s körülötte furcsa alakzatok, két masszív tömb a végeinél, valamint kisebb, alig látható csíkocskák. Fogalmam sem volt, mire véljem e káprázatot. Aztán ahogy teltek a másodpercek, úgy jelent meg egyre több és több forma, mintha a földből nőttek volna ki. Az imént látott alakzat mindkét végén hatalmas, sötét tömbök tűntek elő, látszólag a semmiből. Égbeszökő óriásoknak hatottak, s pillanatról pillanatra egyre élesebbé váltak. Az először megpillantott sötét csíkra néztem, s megrökönyödtem a felismeréstől. – Ez a Brooklyn híd! Csakhamar rájöttem, hogy New York látképét csodálom, mely a téli hóesésben irdatlan, sötét, bundás óriásállatnak tűnt, mely tohonyán fekszik két vízmosás partján. Láttam, ahogy tőlem balra a Hudson folyó szélesen hömpölyög, míg jobbra az East River masírozik kitartóan az óceán felé. Az Empire State Building jól ismert csúcsa, mint egy figyelő szem, segített eligazodnom, hol lehetek. Meghökkentem a felfedezéstől, hogy épp a Governors Island északi csücskén állok, ott, ahol a jégtáblák óriási halmokban összetömörültek, amint a két nagy folyó zavaros áramlása egymás hegyén-hátán hagyta őket. Furcsálltam, hogy ellátok egészen a világhírű felhőkarcolóig, hiszen az legalább hét kilométerre ágaskodott tőlem, s elvileg a szigetről nem kellett volna látnom. De hogy miként kerültem ide, s miért, arról fogalmam sem volt! Ahogy körülnéztem, megállapítottam, hogy éppen a Castle Williams óriási körívben hajló, vörös homokkő tömbjénél állok, melynek sötét lyukai úgy pislogtak rám, mintha a százhúsz éves

erődítmény még sosem látott volna tévelygő lelket. Senkit sem láttam a történelmi helyszín táján, s egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy véres csata egyetlen túlélője, aki megtébolyodott a harctól, s most keresi a hazavezető utat. A sétány mellett magasodó lombtalan, barna fák is némán tekintettek le rám. Nem tudtam, mitévő legyek, s az végképp felfoghatatlan volt, hogyan kerültem ide egy szempillantás alatt Michael szobájából. Tétován ballagni kezdtem a part menti sétányon, amikor hirtelen vonzást éreztem a jeges víz felől. A sétányt szegélyező vaskorlátokhoz léptem, s tekintetemet végighordoztam az összetömörödött jégtáblák sokaságán. Nem tudtam, mit keresek, de éreztem, hogy van itt valami! Valaminek kell itt lennie, ami elhozott ide. Egy darabig még nézelődtem, s már-már kezdtem feladni a reményt, hogy bármire is bukkanok a jégtömbök között, amikor egyszer csak megláttam a fehérségben valami oda nem illőt. Sötét tömeg ékelődött két hatalmas jégdarab közé. Egész lényem megremegett a látványtól. Hideg borzongás futott végig rajtam, s már gyanítottam, mire bukkantam, mi hívott ide. Amint átsiklottam a vaskorláton, úgy éreztem, mintha valami titokzatos erő húzna magával. Egyre idegesebb lettem, ahogy a folyton recsegő, morgó jég felett suhantam. S egyre biztosabb voltam abban, hogy mit találok a jég közé szorulva. Már csak néhány méterre voltam tőle, amikor hirtelen megálltam. Ledermedtem a rémülettől. Soha életemben nem tapasztalt rettegés kerített hatalmába. Egy holttest hevert ott! Láttam is az arcát, amint összezúzott fejét alvadt vér feketíti, s pár helyen a pofacsont riasztó hófehérje bukkant elő. Szeme riadtan meredt a szürke égre, pupillája olyan volt, akár egy nagy, fekete kő, véget nem érő üvöltésre nyíló száját már teljesen eltömítette a hó. Az én ruháimat viselte… A saját holttestem felett lebegtem. Leírhatatlan borzadást éreztem, ismét erős szédülés fogott el, mintha egy jeges örvénybe

zuhantam volna, s kénytelen voltam lerogyni a testem mellé. Csak néztem az arcot, s az egész olyan idegen, mégis gyötrően ismerős volt. Látni a saját összetört, megfagyott testünket, a saját szemünk élettelen mélységébe pillantani, s csak mohón várni, mikor mozdul már meg a mellkasunk, rebben meg a pillánk, mindez a legszörnyűbb dolog, mely emberrel történhet. A reménytelenséggel, a megmásíthatatlannal szembesülni. Szembenézni azzal, hogy elrontottad, megölted magadat, s egy szempillantás alatt akkora teher zúdul rád, mintha egy egész hegy temetne maga alá. Amikor a szédelgésem valamelyest csökkent, bizarr gondolat jutott eszembe. Mi lenne, ha valami módon megpróbálnék visszabújni a testembe? Elvégre minden adott. Itt vagyok én, itt van a testem, hát csak van rá megoldás, hogy a kettő ismét egyesüljön! Ha valaki látta volna, mit művelek ott a jég hátán, szerintem maga se tudta volna eldönteni, hogy nevessen, vagy inkább hanyatt-homlok meneküljön. Tucatnyi alkalommal igyekeztem „belevetődni” a testembe, mindenféle irányból, minden elképzelhető módon. Volt, hogy lassan próbáltam magamba hatolni, mint egy kígyó, mely áldozatára tekeredik, máskor meg nekifutásból tettem kísérletet. Minden hasztalan volt. Képtelen voltam ismét eggyé válni a testemmel. Bármit is kíséreltem meg, a holttest makacsul ellenállt, ügyet sem vetett rám, egyszerűen csak nézte a hulló hópelyhek miriádját, amik lassan-lassan betakarták. Lerogytam az egyik jégtömbre, s arcomat a kezeim közé temettem. Nem akartam többé a testemre nézni, szembesülni azzal, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el. Hiba?! Az hiba, ha valaki szabálytalanul vezet, vagy nem adja meg a tartozását, vagy meggondolatlanul mond ki esztelen vagy sértő dolgokat… De aki önző, gyáva módon a halálba menekül, s magára hagyja a családját, az nem egyszerűen rossz döntést hoz, hanem az életet, a szeretetet és a családját tiporja sárba! A szégyenérzet olyan fájdalommal járt át, hogy úgy éreztem, kettészakad az a valami, ami vagyok.

Mindaz, ami az éjszaka történt, teljességgel érthetetlenné vált számomra. Mikor haltam meg? A holttestem feje bár csúnyán össze volt zúzódva, nem láttam rajta golyó ütötte lukat, így biztos, hogy tényleg csütörtököt mondott a fegyver kétszer is egymás után, s a folyóban leltem halálom. De hát mikor és hogyan történt mindez? Bárhogy törtem a fejem, nem tudtam visszaemlékezni olyan momentumra, amit a halálom pillanatának tarthatok. S akkor egyszer csak belém hasított a felismerés! – Meleg hó – suttogtam ámultan. – Istenem, hát persze! Eszembe jutott, hogy amikor másodjára próbáltam kimászni a jég alól, hirtelen különös dologra lettem figyelmes, mintha meleg hóba nyúltam volna, a kapaszkodó biztos pontnak tűnt, s szinte kirepültem a vízből. Ez lehetett A Pillanat. S ahogy visszapörgettem magamban az emlékeimet, rájöttem: nem a túlélés és az új esély boldogító mámora tett képessé arra, hogy kijussak a folyóból, hanem a tény, hogy csupán testetlen lélek voltam. És mialatt én a dokkok felé igyekeztem, a testemet kíméletlenül törték össze a jégtáblák, ahogy úszott a Governors Island felé. Világossá vált hát minden. Megöltem magamat… tényleg megtettem. És most már semmit nem tudok tenni az ellen, hogy a családomat ne roppantsa ketté a kín, s hogy elkönyveljenek egy olyan embernek, aki inkább választotta a halált nélkülük, mint az életet velük. Lélekszaggató gondolataimból egy kiáltás rántott ki, a part felől jött, onnan, ahol nem sokkal korábban átsuhantam a vaskorláton. – Ott van valami! Tisztán látom, uram! – Shimmilton járőr volt az, egyből felismertem, s mellette állt még néhány rendőrtársa, valamint McMillan őrmester. Először azt hittem, engem vettek észre, s eszelős módjára kezdtem integetni s ordítani feléjük. – Itt vagyok! Jöjjenek, kérem! Ide, itt vagyok! – Ám ahogy feléjük lebegtem a jégtáblák felett, be kellett látnom, hogy nem engem láttak meg, hanem a holttestemet. – Igen, már látom én is – szólt McMillan szomorúan felsóhajtva. – Valószínűleg Vicezi lesz az… Innen nem tudunk bemenni érte.

Azonnal kerítsetek egy csónakot, és emeljétek ki a hullát, mielőtt elsodorja az ár. Mindjárt dagály lesz és megfordul az áramlás. Három rendőr azonnal elrohant, s ekkor olyan felfedezést tettem, melyet először nem tudtam mire vélni. Tisztán hallottam a gondolataikat! Vagyis inkább éreztem magamban és magamon kívül, mintha bennük lennék, de mégis tőlük függetlenül. Egyikük, aki vezette a másik kettőt, arra gondolt, milyen rohadt egy munkája van, s már rég abba kellett volna hagyni ezt az egészet, hiszen már a felesége is neheztel rá emiatt. A másik, fiatalabb rendőrnek viszont ijesztő gondolatok kavarogtak az elméjében, alig várta, hogy végre egy igazi hullát lásson testközelből. Éreztem az izgalmát, kíváncsiságát és valami mélyről jövő perverziót, ami elborzasztott. Nem is figyeltem rájuk tovább, inkább McMillan felé fordultam. A férfiben őszinte szomorúságot fedeztem fel: saját nagyapjára gondolt, akire ő talált rá gyermekkorában. Vízbe fojtották az öreget, és ez a trauma vezette oda, hogy rendőr váljék belőle. Éreztem, hogy bármilyen fájdalmas is számára, de mer hinni a sorsban, mer bízni abban, hogy mindennek oka kell, hogy legyen. Shimmilton nem tudta levenni a szemét a holttestemről, s éreztem, hogy bár tiltakozik ez ellen, folyton-folyvást eszébe jut Elena, főleg mély dióbarna szeme és izgatottan lüktető melle. Éktelen haragra gerjedtem, s egészen közel suhantam hozzá. –  Meg ne próbáld, hallod?! Ne merészeld! – vicsorogtam felé. Próbáltam valami úton-módon elérni, hogy érezze, itt állok vele szemben. Úgy tűnt, semmire se megyek, mert elfordult a testem látványától, s úgy tett, mintha a csupasz fákat szemlélné, ám valójában Elenán járt az esze. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a víz felől hangok érkeznek. A három rendőr volt az egy motorcsónakban, s McMillant szólították. –  Azonosítsák! – utasította őket a férfi. A rendőrök közelebb mentek a testemhez, majd némi ügyetlenkedés után sikerült beemelniük a csónakba. Szánalmas és végtelenül gyötrelmes

pillanat volt… A partig hallatszott, ahogy összefagyott tagjaim ropognak, csontjaim eltörnek, majd úgy dobtak a hajótestbe, mint egy döglött cápát. Egy ideig babráltak valamit, hogy meg tudják állapítani, ki az áldozat. A rendőrök egyike odakiáltott a türelmetlenül ácsorgó McMillan felé. – Úgy tűnik, ő az, uram! 175 magas, vékony, harmincöt év körüli, olasz beütésű férfi! – Hozzák ki a partra! – utasította őket McMillan, majd szomorúan elindult a sziget déli pontja, a Fort Jay felé, mely előtt a móló volt. Szorosan a nyomukban haladtam, mint egy rab, akit az akasztófa elé visznek, s közben próbáltam megemészteni és felfogni mindazt, ami velem és körülöttem történik. Néha egy-egy pillanatra úgy tűnt, ez pusztán egy rossz álom, de akkor lepillantottam a sétány aszfaltjára, mely felett egy ujjnyival suhantam. Csak a valóság lehet ennyire szürreális. Ahogy a Fort Jay előtti mólóhoz értünk, a rendőrök már ki is emelték a stégre a testemet. McMillan nyomban előhalászott egy rólam készült fényképet a zsebéből, amit Elenától kapott, s összeráncolt homlokkal pillantott hol a képre, hol az összezúzott, véres fejemre. – Úgy néz ki, ez itt Mr. Vicezi, fiúk… – sóhajtott a férfi, s a képet visszasüllyesztette a zsebébe. – A tetemet azonnal szállítsák be a hullaházba kivizsgálásra. Én pedig átszólok Jersey-be, hogy hagyjanak fel a part átfésülésével, mert megtaláltuk az áldozatot. –  Gyerünk, fiúk, egy-kettő! – toldotta meg Shimmilton a parancsnoka utasításait. De hogy ezután ki mit csinált, már egyáltalán nem érdekelt. Bezárkóztam belső világomba, melyet a szenvedés és önmarcangolás pokla égetett kietlen vidékké. Csak álltam ott a saját testem felett, s nem akartam elhinni, hogy ennyi volt. Hogy az életem itt és most véget ért, hogy képes voltam ilyen mérhetetlen ostobaságot és árulást elkövetni a saját családom ellen! Minden szerető szavam, minden szeretetből fakadó tettem, mellyel valaha megörvendeztettem a családomat, porrá zúzódott, semmissé

vált. Elvesztette a súlyát, a lényegét, mint ahogyan én is. Széttört hullafejem vádlóként meredt rám, s mintha nyitott szája az ordította volna: miért tettem ezt vele? Miért voltam ennyire önző, felelőtlen és gyáva? Nem akartam válaszolni ezekre a kérdésekre. Egyszer csak azt éreztem, testemen érdekes vibrálás hullámzik keresztül, mintha valami lágy hullám felkapott volna a hátára. Egy újabb szédülésroham csapott le rám, s ahogy erősödött, úgy kezdett minden zakatolni, széthullani körülöttem, mintha földrengés remegtetné meg a világot. New York látképe, a móló, a két nagy folyó kezdett kusza, szürke tömeggé olvadni, s én úgy éreztem, mintha az ájulás szélére jutnék. Fogalmam sem volt, mi okozza ezt a riasztó jelenséget, mely úgy tűnt, önálló életet él, s nincs beleszólásom abba, mit tehet meg velem. Az eddigi képek hirtelen feloldódtak valamiféle furcsa, mély tengerzöld homályban. Már tudtam, egy új helyszín kezd alakot ölteni. A titokzatos módon irányító és uralma alatt tartó erő ismét mutatni szeretne valamit.

4. A tengerzöld tömeget egyszer csak szabályos vonalak kezdték behálózni, s csakhamar ráismertem: apró zöld csempék voltak. Egy szempillantás alatt minden kiélesedett, és egy félhomályos, gyéren megvilágított folyosón találtam magam. A hosszan elnyúló folyosót csak mellmagasságig borították zöld csempék, azok felett a puszta, mocskos okker vakolat repedezett. Rendkívül visszataszító hely volt, melynek baljós légkörét csak fokozta az a síri csend, mely megrekedt a falak között. A csöndben időként meg-megsercent egy zárlatos villanykörte, mint egy vékony halálsikoly. Egy kétszárnyú, robosztus vasajtónál álltam, mellette fémtáblán az alábbi felirat volt olvasható: BONCTEREM. Megremegtem a felismeréstől, s már meg is jelent előttem egy kép, amint precíz brutalitással egy boncmester feltrancsíroz, hogy megállapítsa, vajon mi okozta a halálomat? De bármit is talál a testemben, az nem fog választ adni arra, mi van a lelkemben. Nincs az a szike, csontfűrész és más daraboló eszköz, mely a lélek sötét mélyére engedne bepillantást. Oda csak egy másik lélek szerető figyelme tud behatolni. Már azon voltam, hogy keresztüllebegek az ajtón, s végignézem, amint kutatnak bennem, amikor váratlanul kinyílt egy távoli ajtó, és megjelent McMillan őrmester, Elenával az oldalán. Egyből megéreztem a gondolataikat: McMillan fáradt volt, fásult és őszinte félelem volt benne, hogy az oldalán leszegett fejjel baktató asszony nem lesz képes végigcsinálni, ami előtte áll. Elena maga volt a mélység… Feneketlen szenvedés és félelem lakozott benne. Mindent kitöltő fájdalom, s szenvedélyes ima, hogy bárcsak ne én feküdnék azon a bizonyos vasasztalon. Minden percben várta a pillanatot, amikor ez a szürreális világ homokszemekké hullik, s én újra előtte állok. Azt kívánta, bár látna még egyszer, akár

részegen is, a saját hányásomban, mindegy, de én legyek az, ott legyek mellette! Bármit megadott volna egy újabb agresszív kirohanásomért, egy veszekedésért… azért, hogy az a kincs újra az övé legyen, amit úgy hívnak: esély. Remény egy szebb holnapért, hogy visszakapja azt a férfit, akibe beleszeretett, s akinek esküt tett, hogy bármi is jön, valami örökre megmarad köztünk. S most ez az állandóság megszűnt. Az eskü üvegszilánkokra hasadt, abban a pillanatban, amikor a bourbont hozzávágtam a hídon veszteglő autómhoz, s amikor testem ripityára tört a negyven méteres zuhanás után egy jégtáblán. Összetörtem a feleségem szívét, s csak most értettem meg igazán, mit jelent a szeretet. Ennyire ostoba és gyenge voltam: meg kellett haljak ahhoz, hogy meglássam végre Elenát. Amint elmentek mellettem, éreztem a belőle áradó kínt, mely fekete palástként kísérte, rátelepedett, fojtogatta, s minden lépéssel, mellyel közeledett a boncterem ajtajához, egyre csak fogytak az imái. Reménye úgy veszett oda, akár a folyosó padlójára hulló könnyei. –  Nézze, asszonyom – szólt McMillan, amint a boncterem ajtajához értek –, tudom, hogy ez most nagyon nehéz, de végig kell csinálnia. Rendben? Elena nem tudott megszólalni, csak próbálta visszanyelni a könnyeit, tartani magát, lélekben felkészülni arra, ami elkerülhetetlen. Az anyai ösztönök működésbe léptek, hiszen erősnek kellett maradnia Michael miatt. Megtörölte a szemét reszkető kezével, és bólintott. McMillan mély levegőt vett, majd kitárta a megváltoztathatatlan valóságra nyíló ajtókat. Elena derekát gyengéden megérintve bekísérte őt a boncterembe, s én szorosan mögöttük maradtam. A boncterem fényözöne tökéletes ellentéte volt a folyosó homályának. Olyan volt ez a helyiség, akár a halál, könyörtelenül alapos és ellentmondást nem tűrő. A falakat végig fémpolcok, tárolók, szekrények, üvegezett vitrinek és munkaeszközöket tartó fogasok

borították. Több mérleget és mosogatóhoz hasonlatos fémtálat, melléjük szerelt csapot vettem észre, melyek belső szervek mázsás tömegeit ismerték már meg. Minden makulátlanul fénylett, precíz és szabályos rend uralkodott a teremben. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy itt a felnyitott mellkasok, kiemelt belsőségek, roppanó csontok, spriccelő artériák és émelyítő szagok mindennapos jelenségnek számítanak. Észrevettem egy másik kétszárnyú vasajtót, melyről egyből tudtam, hogy halott emberek tetemeit őrzi. Pontosan ilyennek képzelnénk el mind a halál kapuját: szilárd, s csak kívülről nyílik. Szinte hallottam, ahogy a másik teremből emberek százai hívnak engem, csatlakozzam hozzájuk, vár az engem megillető hely az egyik tepsiben. Átfutott rajtam a gondolat: vajon tudja-e a tepsiket megtöltő személy, hogy csupán ruhákat helyez el, de az azokat egykor viselő lények még mindig élnek? A boncterem közepén három vasasztal volt, s ezek közül kettőn hevert fehér lepedővel takart holttest: a középsőn és a jobb oldalin. Mindegyik asztal felett hatalmas lámpatestek voltak, de közülük csupán a jobb oldali égett vakítóan. Egy fehér köpenyt viselő, idős orvos állt az asztalra támaszkodva, s szomorúan nézte a felé araszoló Elenát. Egyből tudtam a nevét: Dr. Graham, s éreztem, hogy már lassan negyven éve szolgálja az életet, állandóan a halál mezsgyéjére kalandozva. A magas, erősen kopaszodó doktor megköszörülte a torkát, amint az asztalt megkerülve McMillan elé lépett. –  Mrs. Vicezi – szólalt meg az őrmester –, ő itt Dr. Graham. Ő fogja elvégezni a boncolást, amint megbizonyosodtunk róla, hogy az asztalon fekvő férfi valóban a férje. –  Hölgyem – szólt halkan az orvos, s látszott rajta, hogy akárhányszor végigcsinálta már ezt a borzalmas pillantott a hozzátartozókkal, sosem tudta megszokni az érzést. Elena csak rápillantott Dr. Grahamre, majd tovább meredt szinte hipnotikus kínnal a fehéren izzó lepelre, ami egy holttestet fedett. Fohászkodott magában, de éreztem, hogy már nem hisz az ima

erejében. Igyekezett felkészülni a látványra, erőt gyűjteni, s könnyeit elapasztani. De erre képtelen volt. – Készen áll, asszonyom? – kérdezte McMillan. –  Azt hiszem… azt hiszem, igen – szipogott Elena, s reszketve kifújta a belé szorult levegőt. – Dr. Graham – fordult a rendőr az orvoshoz –, kérem, emelje le a leplet! Elena behunyta a szemét. Nem merte végignézni, amint a fehér anyag lassan lecsúszik a testemről, felfedve a borzalmas valóságot. Előbb fekete hajam bukkant elő, majd megláttam a megtisztított, de sérülésekkel tarkított homlokomat, majd bezúzott arcomat, nyakamat, melyen vágás nyoma éktelenkedett, és megroppant vállamat. Többet nem engedett láttatni Dr. Graham. Megmosdatott, szinte illatos testem nem tudta leplezni a halál undorító mivoltát. Elena ekkor kinyitotta a szemét. Látszott rajta, hogy minden erejét megfeszítve igyekszik tartani magát, de amint a halott ember szemébe nézett, zokogásban tört ki. Megmarkolta a vasasztal szélét, sírása szívszaggatóan visszhangzott a teremben. – Ő az, Mrs. Vicezi? – kérdezte gyengéden McMillan. – Én… én… – nyögte Elena, de nem tudott többet mondani. –  Tudom, hogy nagyon nehéz – McMillan megérintette a feleségem vállát. – De muszáj megbizonyosodnunk. – A szeme… a szeme az… de az arca… –  Kérem, hölgyem, nézze meg újra – McMillan gyengéden felsegítette őt. Elena minden erejét összeszedve újra ránézett az arcomra, egész teste remegett a kíntól. Megszakadt érte a szívem, hogy ilyen fájdalmat él át miattam. És nem tudtam tenni érte semmit. Elena hosszan nézte az összetört arccsontot, a véraláfutásos bőrt, a félig leszakadt és megnyúzott részeket az államnál, s éreztem: küzd az elfogadás ellen. Azt akarja hazudni magának, hogy ez az ember nem a férje, Anthony még mindig él, talán már otthon is van, és valami hihetetlen mesét ad majd elő az éjszakai

kalandjáról. De a hullamerev, élettelen szemek a kegyetlen igazságot zárták magukba. –  Van egy… – nyögte Elena –, van egy vágás a hátán. A lapockáján… jobb oldalt. Ezt a sérülést még odahaza Szicíliában szereztem, amikor kisfiú voltam, s hatalmasat estem egy kerékpárról. A fehéres heg, mely hosszan elnyúlt a lapockámon, egész életemben látható maradt. McMillan bólintott Dr. Grahamnek, hogy fordítsa oldalára a testet. Amikor feltárult a jobb oldali lapocka, Elena zsákként zuhant le a szürke padlóra. Ott éktelenkedett a mindent eldöntő heg. Ez a vékony, alig arasznyi seb fehér tűként döfte szíven a feleségemet, minden maradék reményt elhamvasztva benne. Zokogása a lelkemig hatolt, lerogytam hozzá, hogy vigasztaljam, öleljem, de fizikailag képtelen voltam erre. McMillan leguggolt mellé, s megérintette a kezét, mellyel könnyben ázó arcát takarta. – Nagyon sajnálom, hölgyem. Az őrmester felsegítette a padlóról Elenát, s egy zsebkendőt nyújtott neki. Feleségem elszörnyedve nézte az arcot, mely egykor még mosolygott rá, az ajkat, mely régebben még kedves, szerető szavakkal halmozta el, a szemet, mely most üresen és sötéten meredt a vakító lámpatestek felé. Amikor Elena sírása csillapodni látszott, Dr. Graham elérkezettnek látta az időt, hogy beszámoljon mindarról, amire az előzetes vizsgálatok során rájött. Megköszörülte a torkát, s lassan sorolni kezdte az észrevételeit. – A rendőrök beszámolója, valamint az előzetes vizsgálat alapján megállapítható, hogy a halál éjjel fél egy és egy óra között következett be. Az áldozat a Brooklyn hídról leugorva, mintegy negyven méteres zuhanást követően egy kemény jéglapra esett. A becsapódáskor minden bizonnyal a fej elülső, jobb oldali része, valamint a felsőtest jobb oldala érte el először a jégtáblát, mely azon nyomban darabokra hasadhatott. Az áldozat még élt, amikor a vízbe került, az ujjai végén található horzsolásokból és leszakadt

körmökből arra következtethetünk, hogy próbált kimászni a jéglemezek alól. Ez felvethetné annak lehetőségét, hogy nem önszántából ugrott le, de mivel a helyszínelés során semmilyen bizonyítékát nem találták erőszaknak, továbbá a testen jómagam sem akadtam szúrásnyomokra, lőtt sebre vagy bármi egyéb erőszakos jelre, így megállapítható… az öngyilkosság. Az áldozat, ha ki is jutott volna a folyóból, minden bizonnyal perceken belül elhalálozott volna nem csupán a dermesztő hidegtől, de a belső szerveket ért súlyos trauma során fellépő belső vérzéstől is. A vérvizsgálat eredményére még néhány napot várni kell, de a helyszínelés során talált üvegdarabkák alapján feltételezhető, hogy a férfi ittas volt, amikor lezuhant a hídról. Mindezek fényében kijelenthetem, hogy… – Hagyja már abba! – sikoltott Elena, majd zokogva támolygott ki a boncterem ajtaján. McMillan rosszalló pillantást vetett a zavart orvosra, majd kisietett a feleségem után. Szégyennel és mérhetetlen fájdalommal telve követtem őket. Elena a folyosó padlójára omlott, és keservesen sírt. McMillan próbálta csitítgatni, nyugtatni, de hasztalan. A lélek is tud sírni, bár nem olyan könnyekkel, mint az ember. Éreztem szememben a nyomást, s arcomat fájdalmas, könnyhöz hasonló fénycseppek áztatták. Leguggoltam Elena mellé, s szívem belesajdult, hogy nem tudom őt magamhoz szorítani, éreztetni vele, hogy itt vagyok, mellette maradok, nem tűntem el… csak… máshogy létezem. Nem bírtam elviselni, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki. Most már tisztában volt vele, hogy feladtam, s a saját életem, fájdalmam értékesebb volt számomra, mint az ő és Michael fiam szeretete. Úgy hitte, sosem szerettem őt igazán. Bár el tudtam volna neki mondani, mennyire bánom, hogy ezt tettem! Hogy iszonyúan fáj látnom, hogy így gyötrődik! Hogy valójában mennyire szeretem… Ostoba voltam, felelőtlen és gyáva, de mindenekelőtt gyenge és megátalkodott, hogy a könnyű halált választottam egyedül, mint a nehéz életet a családom oldalán. Édes

Istenem, bár visszatekerhetném az idő kerekét akár csak fél nappal! Ez az erő, mely kénye-kedve szerint rángat egyik szörnyű helyről a másikra, talán hatalommal rendelkezik, hogy visszavigyen engem a hídra még az ugrás előtti pillanatokhoz. Ám sejtettem, hogy ez nem lehetséges. A halottak nem térnek vissza… –  Annyira sajnálom, egyetlenem, oly nagyon szeretlek… – suttogtam Elenához, egészen közel hajoltam hozzá, olyan szavakat duruzsoltam csöndesen a fülébe, melyeket csak ketten ismertünk, és amik összekötöttek minket. De nem hallotta őket, nem érezte az ölelésemet, kezemet az arcán, ujjaimat a szeme alatt, melyekkel a könnyeket igyekeztem letörölni. Egyszerre ismét szédülés fogott el, s a folyosó falai imbolyogni kezdtek. A csempék mintha bizarr táncot lejtenének, a ropogó villanykörték kihunytak, dermesztő sötét telepedett mindenre, s láttam, amint a boncterem ajtaja kinyílik, és fényözön borul rám. A padlón zokogó feleségem és a mellette térdelő McMillan alakja kezdett áttetszővé válni. A világ ismét darabjaira hullott körülöttem. Megint kezdődött! – Istenem, ne tedd ezt velem! Könyörgöm! – kiáltottam. De válasz nem érkezett, s tudtam: fel kell készülnöm egy újabb gyötrő esemény eljövetelére. Ismét elszakadtam kedvesemtől, s én nem tudtam, látom-e még valaha.

5. Meglepően sokáig voltam abban a különös, vákuumszerű állapotban, mely úgy tűnt, minden alkalommal előkészít számomra egy új helyzetet. Ám amikor végre tisztulni kezdett a világ körülöttem, fákat láttam magam előtt. Barnán fagyoskodó, lombtalan fák ácsorogtak sorba rendezve, mintha régen halott őrök volnának, akik nem tudják elhagyni posztjukat. Arra gondoltam, én is ilyen vagyok, hiszen itt bolyongok anélkül, hogy megnyílna számomra a mennyek kapuja. Ha létezik egyáltalán olyan egy öngyilkos léleknek. Körülnéztem, s láttam, hogy egy temetőben vagyok. Azonnal megéreztem: ez a Calvary Temető Brooklynban. A sírok iszonyatos tömegét jeges eső áztatta, s vonta be cukorszerű mázzal a fagy, bizarr fehéres-szürkés alakokká dermesztve azokat. Hideg, kegyetlen szelek söpörtek végig a lankás tájon, mintha egy felsőbb hatalom mindenkit ide kívánt volna fagyasztani örökre, aki csak átlépte a temető kapuját. A szomorú, szürke ég felett valahol a magasban a napfény mosta a felhők aranypartját, s aki felnézett az égre, talán kapott egy csöppnyi vigaszt. A temető sivár, fagyott földjén valósággal hemzsegtek a sírkövek. Mintha egy gyászos verseny lett volna ez, ki tudja hangosabban hirdetni a saját elhibázott élete felett érzett nyomorúságot. Ott, ahol én álltam, sűrű facsoportok nőttek, amik nyikorogtak, s hajladoztak az erős szélben, törzsükön ropogott a ráfagyott jég. A dombocskáról rá lehetett látni az East Riveren túl elterülő Manhattanre, s én felsóhajtottam gyötrelmemben: mit meg nem adtam volna, ha újra a részese lehetek ennek a meggyűlölt városnak! Egyszer csak beszédet hallottam, s arra fordultam. Észrevettem egy katolikus papot, aki dideregve közeledik a sétányon felém. Mögötte két sírásó vacogott. Tekintetem továbbsiklott, s akkor

megláttam Elenát és Michaelt. Egy sírkő, s egy még a pázsiton heverő, cső áztatta koporsó mellett álltak. Nem voltak egyedül: ott állt mellettük a két nővérem is, Pippa és Stella, a családjukkal. Ahogy elnéztem a szomorú, megtört arcukat, nyomban éreztem, hogy a különös lelki könnyek kibuggyannak szememből, és zokogni kezdtem. Milyen mérhetetlen fájdalmat és csalódást okoztam ezeknek az embereknek, akik szerettek s bíztak bennem! Szinte félve léptem eléjük, szégyenkezve, teljes megbánással a szívemben, s tudtam: ők ebből semmit nem éreznek. Gondolataikat hallva apró vigaszt kaptam, mert láttam, hogy bár tisztában vannak az öngyilkosságommal, de nem vetnek meg emiatt. Nem éreztek haragot, szánalmat és undort irántam, hanem borzasztó fájdalom és önhibáztatás töltötte ki a szívüket. Miért nem figyeltek oda rám jobban? Miért nem vették észre a jeleket? Miért nem voltak velem keményebbek, hogy szokjak le az italról? Nem szerettek engem eléggé ahhoz, hogy ezt megtegyék értem? De tudtam, hogy ez csak önmarcangolás. Az igazság az, hogy sokkal jobban szerettek engem, mint én magamat valaha is! Mind azt kívánták, bár itt lennék velük, akár csak egy percre is láthatnának és elmondhatnák, mennyire szeretnek! A szívem majd széthasadt a kíntól, hogy nem tudok szólni hozzájuk, nincs rá módom, hogy közöljem velük: nincs miért hibáztatni magukat, nincs okuk rá, hogy azon rágódjanak, mi lett volna, ha… és hogy elmondhassam nekik, mennyire sajnálom, hogy ilyen ostoba és gyáva voltam. Hogy minden kincsnél jobban szeretem őket! Rájöttem, a halálban nem az elmúlás a legrosszabb, hanem az érzés, hogy ott rekedtél egy folyó partján, s amit valaha ismertél, az elsodródik a szemed láttára. Nincs magányosabb érzés, mint lélekként bolyongani, s karnyújtásnyi távolságban lenni attól, akit szeretsz, s akitől egy világ választ el. Egész életünket úgy éljük le, hogy próbálunk alkotni valami maradandót, valamit, aminek értelme és célja van, de ehelyett leginkább falakat emelünk. S

amikor ráébredünk, hogy hidakat kellett volna inkább létrehoznunk, akkor már túl késő. Ránéztem idősebb nővéremre, Pippára, s megéreztem a gondolatait. Egy szép emlékkép villant át az agyán: amikor még Szicíliában éltünk, mindennap úsztunk a tengerben. Csodálatos idők voltak azok! Egyik nap azonban, miközben kis pajtásommal, Enricoval játszottam a kikötőben, beütöttem a lábamat egy csónakba, és csúnyán vérezni kezdtem. Pippa volt az, aki ápolt és falazott nekem a szüleink előtt, nehogy megtudják, milyen bajba keveredett megint a kis Antonio. – Úgy tűnik, én vagyok az őrangyalod, Anti – mondta nevetve. – Ha nem nő be a fejed lágya, egész életedben kimenthetlek a bajból! Amint ez a mondat Pippa eszébe jutott, nyomban sírni kezdett. Kínozta a gondolat, hogy nem tudta megtartani a nekem tett ígéretét. Az előtte álló öt pici gyermekét szorosan, óvón ölelte magához, ígéretet téve magában nekik, hogy nem lesz többé ilyen figyelmetlen. Férje, Martin átkarolta őt, s csókot lehelt hideg homlokára. – Nem a te hibád, Pippa! – szóltam hozzá, de hiába. – Ez… ez az egész csak az én bűnöm. Mindig vigyáztál rám, de most hidd el, nem tehettél értem semmit! Annyira szeretlek, drága nővérem… Istenem, bár tudta volna, hogy ott állok tőle egy méterre! Bár megnyugtatta volna a tudat, hogy nincs semmi bajom, élek, és mennyire hálás vagyok azért, hogy ő a nővérem. Ezután Stellára pillantottam, neki már jóval szomorúbb és sötétebb képek cikáztak az elméjében. Maga elé képzelte az utolsó pillanatomat. Lelki szemei előtt megjelent egy borzalmas kép, amint leugrok a hídról, s egy jégtáblán széjjelszakad a testem. Vágyképek kavarogtak benne, hogy bárcsak ott lett volna azon az estén a hídon, bárcsak az utolsó pillanatban megragadhatta volna a kezemet, s úgy szorította volna, hogy az ujjaim eltörnek, de legalább megmenti az életemet! Majd még egy kép: ha látott volna lezuhanni, gondolkodás nélkül ő is a mélybe vetette volna magát,

hogy megmentsen, feláldozta volna önmagát és boldog életét, két pici gyermekét és szerető férjét, Joelt magára hagyva, csak azért, hogy megmentsen engem. A szánalmas, alkoholista, csődtömeg öccsét. –  Neked nem kellett ott lenned velem, Stella – szóltam hozzá, s megsimogattam az arcát. – Ne gyötörd magad. Ennyire szerettek engem, ilyen csodálatos emberek között éltem! És ilyen vak, ostoba és gyenge voltam, hogy nem kértem a segítségüket! Lelkem üdvösségét odaadtam volna azért, ha újra élhetnék velük, s mindent rendbe hozhatnék! Ekkor Elena és Michael fiam felé tekintettem. Rokonaim gyűrűjében álltak, akik a legnagyobb fájdalomban részesültek. Feleségem gondolatai rettenetesen zavarosak voltak. Az elmúlt közel két hét eseményei rendezetlen káoszként kavarogtak benne. Hol a rokonok értesítése, hol a temetés szervezése jutott eszébe, máskor pedig az álmatlan éjszakák, amikor halkan sírva simogatja a mellette lévő üres paplant. Csak most értettem meg igazán, mit is jelent Elena szeretete. Láttam a testet öltött szenvedését, amint igyekszik ép ésszel és talpon maradva átvészelni mindig az adott napot, órát, pillanatot. Folyton engem várva haza, s próbálva elfogadni, hogy már sosem nyitok ajtót. Tudtam, hogy gyakran beszél éjjelente az ágyban, engem szólít, de én nem lehetek jelen, hanem ebben a szörnyű vákuumban rekedve várom, hová kerülök megint. Ahogy ott állt feketén, dermedten és ázottan, láttam, hogy arcát nem mossák könnyek, ahogy koporsómra mered. Addig jó, amíg tudunk sírni, amíg a zokogás rázza a testünket-lelkünket, mert ha mindez elmúlik, a könnyek helyét átveszi a sivár magány és a mindent kitöltő szenvedés. A számtalan „mi lenne, ha…” kérdés, az önkínzó gondolatok, s lélekrabló érzelmek szüntelen, idegtépő hemzsegése. A tudat, hogy van valami odakint vagy odaát, melyre nem vagyunk hatással, és azt, akiért a szívünk dobog, nem menthetjük meg a szeretetünkkel. Bárhogy is igyekszünk,

akármennyire is próbálunk jók lenni, hogy Isten kegyében részesüljünk, az élet elveszi azt, aminek el kell múlnia. Ám, ha valaki önkezével vet véget az életének, az teljesen más. A mennybe kerültél-e, Anthony… látlak-e még valaha? – pendült meg Elena lelke mélyén a törékeny könyörgés. Valósággal lenyűgözött, egyszersmind kínzott a felismerés, hogy feleségem ennyire szeret engem. Mindazok után, ahogy részegen viselkedtem vele, amilyen kiállhatatlan fráterré és rideg családapává váltam, ő még mindig töretlenül hitt bennem. Nem ismertem soha olyan embert, aki így tudott volna hinni és reménykedni! Elena lelkébe pillantva értettem meg igazán, hogy milyen végzetes döntés volt, amikor elengedtem a Brooklyn híd acélját… –  Bocsáss meg, hogy magadra hagytalak – könnyeim ismét eleredtek. Próbáltam kezembe venni Elena puha, hideg kezét, de hasztalan. – Hogy nem voltam olyan jó hozzád, mint amit megérdemelsz. És hogy sosem voltam méltó a szeretetedre. Bocsáss meg, hogy nem láttalak… Nem bírtam tovább a szemébe nézni, leguggoltam hát a fiamhoz. A szeme valósággal izzott. Éreztem, hogy az az éjszaka jár a fejében, amikor benyitottam a szobájába, s erről az élményéről máig nem beszélt senkinek. –  Mikey – közel hajoltam hozzá, s megcsókoltam a feje búbját, felidéztem magamban ennek emlékét, hátha ez egy apró kapoccsá válhat köztünk. Ám semmi hatása nem volt. – Jobb apát érdemelsz, paizano, mint én valaha is voltam, és amilyen lehettem volna. Legyél erősebb, mint az ostoba apád volt, hallod, kicsi fiam? Annyira szeretlek… Ebben a pillanatban Michael a sírkövemre pillantott. A tekintete megrémített. Gyűlölet lángolt a szemében! Ajka penge-vékonyra húzódott, kis kezeit ökölbe szorította, s reszketett. De nem a téli fagy rázta, hanem az apja iránt érzett féktelen harag és undor. Úgy nézett a sírkövön szereplő feliratra, hogy ha tehetné, odamenne, és felismerhetetlen rommá ütné. Be kellett látnom, hogy szeretteim

közül a fiamat érte a legnagyobb csapás. És bármily szomorú is volt, de el kellett ismernem, hogy Mikey jogosan gyűlöl engem. Cserbenhagytam őt, sosem voltam igazán mellette, és kicsi, ám mégis óriási álmait, hogy apja egyszer majd nem megy el este inni a kocsmába, hanem otthon marad vele játszani, darabokra törtem. A legnagyobb bűnt követtem el a saját fiam ellen, amit szülő elkövethet: egyedül hagytam a világ egy félelmetes és magányos szegletén. Elenát elhagyni is szörnyű tett volt, de a leggyalázatosabb bűn az, ha az ember ellöki magától a gyermekét! Ez a kicsi élet bízott bennem, számított rám, hiszen bármilyen aljaemberré is váltam az alkoholtól – de én voltam az apja! Az én feladatom lett volna őt megvédeni, felnevelni, vigyázni rá és belecsepegtetni mindazt, amitől egyszer majd nagyszerű férfivá érik. És én csak a saját lelki nyomoromra gondolva ellöktem a felém nyújtott, reményteljes gyermeki ujjait… Megérdemeltem, hogy Mikey-ban végleg eltört valami velem kapcsolatban. De ő nem szolgált rá arra, hogy a gyűlölet lángjai emésszék fel ártatlan kis lelkét. Rájöttem, hogy kétszeresen is ártottam neki, hiszen ilyen fiatalon belé oltottam a harag mérgét, mely már sosem fog távozni belőle, megkeseríti az egész életét, s egyszer talán ő is olyan emberré válik, mint én. A másodperc törtrésze alatt, amíg a híd korlátja kisiklott a kezemből, mindent tönkretettem, s évtizedekre megfertőztem! Csak azért, mert a saját egóm egy röpke pillanatig többet jelentett számomra, mint a fiam egész lénye, szeretete és jövője! Hogy lehettem ennyire aljas, önző és gyáva? Amikor a pap elkezdte a beszédét, nem is figyeltem rá. Végig csak Mikey-t és Elenát néztem, s azon töprengtem, vajon milyen életük lesz nélkülem? Elképzelhető, hogy valóban jót tettem ezzel nekik? Talán jön majd egy férfi, aki végre igazán szeretni tudja Elenát, és apja helyett is apja lehet Mikey-nak. Szenvedésemben még jobban kötődtem hozzájuk, mint valaha, de mégis tudtam abban

reménykedni, hogy egyszer csak felbukkan az életükben egy olyan férfi, aki mind férjként, mind apaként sikeresen elfeledteti velük, hogy egykor volt az életükben néhány évig egy Anthony nevű csődtömeg, egy áruló. Tévedés azt gondolni, hogy a lelket érdekli, hová temetik a testet, vagy mit kezdenek vele a rokonok. Egyszer hallottam egy mondást, miszerint New Yorkban mindenki az 5. sugárúton akar lakni, hogy érezze a Central Park üde, hívogató szellőjét, és halála után a Green-Wood Temetőben szeretne nyugodni, ahol apáinkkal együtt pihenhet. Elmondhatom, az eltávozottakat teljes mértékben hidegen hagyja, hol enyészik el a test. Csak az számít, ami az örökkévalóságé, s az, bárcsak visszamehetnének egy pár pillanatra, hogy szép emléket hagyjunk örökül. Amint a pap befejezte a beszédet, a két unott, didergő sírásó, akik addig a lapátjaikra támaszkodva szemlélték a gödröt, mintha életre keltek volna. Óvatosan leengedték a koporsómat az üregbe, majd erősen zihálva lapátolni kezdték a fagyott földet. Közelebb léptem a gödör széléhez, s néztem, amint a föld lassan befedi a csillogó fekete ládát. S ekkor, mintha csak a jeges januári szél fújta volna hozzám őket, elborítottak az emlékek, egykori halálaim képei. Elöntött az érzés, hogy nem egyszer, s nem is csak tízszer láttam már a saját temetésemet, s volt olyan is, amikor a testem a természet martalékává vált egy véres csata után. Távoli korok és emberek képei jelentek meg előttem, akik mégis mind közeliek, s ismerősek voltak. Számtalan formában magamra ismertem, mindig máshol és máshogyan éltem, és azt is éreztem, hogy Elena és én nem először találkoztunk most New Yorkban. Megdöbbentem ettől az élménytől. Hithű katolikusként a lélekvándorlásnak még csak a gondolatát is felháborítónak, sőt istenkáromlónak tartottam, s most megdöbbenve értettem meg, még sincs minden leírva a Szentírásban. Hogy papjaink vajon miért nem beszélnek erről, nem tudtam, de nem is voltam rá kíváncsi. Egyszerűen csak hagytam, hogy magával ragadjon a bizonyosság

érzése: a lélek útja sokkal több, mint ahogy a templomok és katedrálisok falai között tanítják. Isten igéjeként adják át a Biblia szavait, holott az sokkal inkább a reménykedő ember imája egy szebb világért. Ám nem a teljes igazság Istenről és az életről. Biztosan tudtam, hogy Isten szava magasabb rendű és megfoghatatlanabb annál, semmint hogy papírra lehessen vetni. Oly sokáig álltam ott gondolataimba mélyedve, hogy arra ocsúdtam fel, a sírom már be is van temetve, s egyedül állok a már alábbhagyó jeges esőben. Tekintetem lassan arra a három sírkőre siklott, melyeket addig valahogy nem akartam észrevenni, ám azok kérlelhetetlenül meredtek rám. Két nagyobb kő fogott közre egy kisebb harmadikat, olyan óvón, s szeretettel, mintha azt akarnák kifejezni, hogy a halál sem választhatja el azokat, akik a föld alatt nyugszanak. A felrótt neveket és számokat látván összeszorult a torkom. Nem tudtam tovább rájuk nézni, nem csupán a fájdalom miatt, hanem mert úgy gondoltam, nem vagyok rá méltó, hogy ilyen csodálatos emberek mellé kerüljek. Saját nyughelyemre pillantottam inkább, s elolvastam a feliratot: – Anthony Vicezi 1898. április 12. – 1934. december 29. Nyugodjék békében a szerető férj és családapa, aki túl korán hunyta le a szemét. Micsoda költői megfogalmazása annak az árulásnak, melyet a családom ellen elkövettem! Undorodtam ettől az egésztől, de legfőképp saját magamtól. S még valakitől. Attól a személytől, akit gyűlöletem kereszttüzébe állítottam, s akinek ismét megelevenedő, gúnyosan mosolygó arca felszította bennem a haragot. Abbéli meggyőződésemben, hogy az engem eddig irányító erő magamra hagyott, vagy csupán lazult a fogva tartó póráz, úgy határoztam, hogy meglátogatom ezt a nyomorultat, aki legalább olyan vétkes a halálomban, mint jómagam. Hátat fordítottam a síromnak, többé látni sem akartam ezt a helyet, s ahogy a temető kijárata felé tartottam, a fákon túli, szélesen elnyúló sírkertben egy másik temetésre lettem figyelmes.

Ám ami leginkább megragadta a tekintetemet, az egy sűrű, fénylő emberi alak volt, aki a gyászoló tömeg sorai között suhant. Hasonló ruhát viselt, mint én, tisztán látszó ember volt, mint bárki más, ám sugárzó éteri alakja egyből elárulta, hogy ő is szellem, akárcsak jómagam. Közelebb mentem, s ekkor a fénylő alak hirtelen felém fordult. Rám mosolygott, s integetett. Egész gesztusa oly meglepő és szinte hátborzongató volt, hogy nem tudtam, elmeneküljek előle vagy bátorkodjam őt megközelíteni. Végül is ez utóbbi mellett döntöttem, s ahogy a gyászolók felé araszoltam, az alak is közeledett hozzám. Meghökkentő, de valahol mégis örömteli volt látni egy másik emberi lelket, hiszen legalább bizonyosságot kaptam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen sorsa jutott. Ahogy néztem aranyszínnel ragyogó, ám határozottan kékes áttünéseket sejtető alakját, az otthon és a biztonság érzete legyintett meg egy röpke pillanatra. Tudtam, hogy bármit is követtem el, tartozom valahová. Hogy nem vagyok egyedül. Az alak megállt tőlem néhány méterre, s én alaposabban megfigyelhettem. Idős úr volt, rendkívül kedves mosollyal, megnyugtató szempárral, s valami magával ragadó atmoszféra lebegte körül. Valahogy éreztem, hogy… több lehet, mint én, erőteljesebbnek és bölcsebbnek érzékeltem. Ő is tanulmányozott engem egy percig, majd megszólalt, s szavakba nem tudom önteni, mily csodálatos volt, hogy valaki ennyi szenvedés, magány és kétségbeesés után nem csupán lát engem, de beszél is hozzám. – Milyen fiatalon befejezte az életét! –  Így alakult – válaszoltam, mert hirtelen nem jutott eszembe okosabb. –  Értem én, értem én – mindent értő mosollyal meredt rám egy hosszú pillanatig, majd folytatta. – Azért ne maradjon soká! Mindenkire vár valaki. Egy élet sem felesleges! Nem tudtam mit felelni erre a kijelentésére, már csak azért sem, mert az idős úr lelke hirtelen ködössé vált, furcsán kavarogni,

örvényleni kezdett, majd úgy eltűnt, mintha sosem létezett volna. Sejtettem, hogy bár nehéz élet lehetett mögötte is, ő mégis jóval több erőt és nyugalmat rejtett a szívében. Bármi is történt vele, sokkal könnyebben hátra tudta hagyni az életét, a szeretteit, s biztos voltam benne, hogy azért van ez, mert már számtalanszor meghalt ezt megelőző életei során. E tünemény egy időre elterelte a gondolataimat, de csakhamar visszatértem az eredeti szándékomhoz. Rájöttem, hogy feleslegesen indultam el a temető kijárata felé, hiszen számomra a közlekedés egészen más módon zajlik. Mivel ismertem a házat, ahová el akartam jutni, mindössze annyit tettem, hogy erősen koncentráltam rá. S amint lelki szemeim előtt megjelent a ház képe, ahogy legutóbb láttam, már ott is álltam előtte, több tíz kilométernyire magam mögött hagyva a Calvary Temetőt.

6. Gyarmati stílusban épült, óriási, háromszintes téglaház volt, melyet fehér gipszstukkók, s még fehérebb oszlopsorok díszítettek, melyektől a ház gazdagságot, felsőbbrendűséget sugárzott. Ám bennem csak mély gyűlöletet ébresztett. A ház maga egy hatalmas, több hektáros, ősfás telek közepén helyezkedett el, s oldalról olyan sűrű örökzöld zsongás ölelte, mintha egy áthatolhatatlan erdő kincse lett volna. Jól tudtam, hogy a tulajdonos számára a fenyvesek soha el nem múló mélyzöldje nem a természet iránti hódolatot fejezi ki. A tél halott világában is harsogó fenyők a pénz örök hatalmát szimbolizálták, a ropogós zöldhasúak mindennél nagyobb erejét. Még tetszett is volna a gyönyörű, gondozott előkert, a tágas parkoló, melyet csak néhol borítottak hófoltok, ha nem egy aljas és kegyetlen üzletember lakik e birtokon. Egy valóságos uzsorás, aki a legnagyobb örömmel kényszeríti áldozatait a legrosszabb helyzetbe, csak azért, hogy profitálhasson belőle. Egy hosszú percig csak dühödten körbehordoztam tekintetemet a pompás házon, majd egy gyors suhanást követően nyomban a porté cochére alatt találtam magamat. Ez a magas oszlopokon álló, homlokzatból előnyúló tetőelem biztonságot adott az alatta parkoló járműveknek, jelen esetben egy hatalmas, éjfekete Cadillac Fleetwood luxusautónak. Néhány lépcső vezetett a bejárati ajtóhoz, s amint rájuk léptem, meglepő felfedezést tettem, amire eddig valahogy nem is figyeltem fel. Testetlen lélekként bármilyen felületen képes vagyok áthatolni, a lépcsőt mégis rendeltetésszerűen használom! Rájöttem, azért van ez így, mert a cipőm, mely csak számomra valóságos, nem is ér hozzá a lépcsőkhöz, sőt semmihez, amin haladok. Néhány milliméterre lebegtem mindig a talaj, s most a lépcsőfokok felett. Mindössze

azért lépegettem úgy, mint a többi ember, mert ezt szoktam meg. Tudtam, ha akarnék, gond nélkül térdig merülhetnék a talajban, vagy átzuhannék egy magas épület negyvenedik emeletétől a földszintre. Amikor egy halott ember lelke egy székben foglal helyet, vagy teszem azt felszalad egy lépcsőn, akkor valójában egyáltalán nem teremt fizikai kapcsolatot ezekkel a tárgyakkal, csupán a megszokásaihoz alkalmazkodik. Emlékekből táplálkozunk mind. Emlékeink és berögzült reflexeink tesznek minket képessé, hogy a két világ peremén egyensúlyozzunk addig, míg haza nem térünk. A lépcsősor tetejére érve nyomban átsuhantam a bejárati ajtón, s egy tágas hallban találtam magamat. Az elegáns, finom berendezés, a legmívesebb kézműves bútorok, s a méregdrága festmények a falon mind a tulajdonos gazdagságát hirdették. A hall szemközti falát egy magas ablak ékítette, melynek keretét a külső falon futó sűrű borostyánlevelek szőtték. Már a házba belépve szembeötlő volt a panoráma: az ablakon át egyenesen kiláttam a Little Neck Bay sötét vízére, s a túlparton, nagyjából másfél kilométerre lévő Fort Tottenre. Minden túl szép, túl idilli volt egy olyan embernek, aki aljas és becstelen módon harácsolta össze a vagyonát! Nem gyönyörködtem a ház magával ragadó s meghitt pompájában, hanem mint egy vadász, útnak eredtem a szobákon át. Az egyik szalonba érve két kisfiút és egy kicsi lánykát pillantottam meg, amint hangosan nevetgélve játszanak a szőnyegen fekve valamilyen táblácskával. Egy asszony volt mellettük, aki a karosszékében ülve könyvet olvasott, s időnként a csivitelő ifjúságra pillantott. Túl boldog és túl szép volt ez a család ahhoz az emberhez! Nem illette őt meg, hogy még ebben sem szenvedjen hiányt. Arra gondoltam, vajon mit szólna a szép hölgy, ha tudná, hogy egy idegen tartózkodik a házában, a gyerekeitől alig karnyújtásnyira? Kifordultam a szobából, s egy folyosóra értem, melynek végén masszív faajtó volt. Tudtam, hogy oda kell mennem. Nyomban át is

száguldottam a folyosó teljes hosszán, majd az ajtón, s betoppantam a gyönyörű, faburkolatú dolgozószobába. Három hatalmas ablak hivatott becsalogatni a napfényt, hogy ebbe a sötét, aljas tervekkel teli verembe valami melegség eljusson, ám most a kinti szürkület miatt egy cseppnyi napsütés sem világlott. Rosszindulatú, terhes és fojtogató atmoszféra rekedt meg a szobában. A falakat borító polcokon hemzsegtek a klasszikusok, a világirodalom remekei, s a halkan ropogó kandalló bájos tűzfénye néhány nagy értékű olajfestményt világított meg. S a szoba közepén ott volt az a roppant tölgyfa asztal, melynek fiókjai becsapott és megalázott emberek szerződéseit rejtették, vagyonukból kiforgatott nincstelenek sorsait. S az asztal mögött ott tornyosult a szennybirodalom uralkodója, a hájas, tohonya alak, aki mások vérét szívva hizlalja a vagyonát. – Rosen! – kiáltottam. – Te aljas szemét, te szukafattya! Nézd, mit tettél velem! Odaléptem az asztalhoz, s rácsaptam, de kezem természetesen átsiklott a tükörsimára fényezett fafelületen. Bernard Rosen egyáltalán nem figyelt rám, tudatában sem volt annak, hogy az asztal másik oldalán majd szétrobbanok a méregtől. A testes, erősen kopaszodó férfi éppen legújabb szerződéseit és fontos iratait rendezgette sorba. Éreztem gondolatait, hogy megint egy „nagy dobásra” készül, azaz valakit sárba akar tiporni, hogy még nagyobbá duzzassza a hatalmát. –  Micsoda egy undorító, förtelmes fajzata vagy te a világnak! – fröcsögtem felé egyre indulatosabban, s csak felszította bennem a haragot, hogy semmilyen hatással nem vagyok rá. – Neked kellett volna megdöglened! Én csak egy szerencsétlen alkoholista voltam, de te! Te kártékony féreg… Miért pont neked kell élned, miért hagy életben Isten egy ilyen aljas mocskot, aki a jó emberek vérén és verítékén gazdagszik? Aztán eszembe jutott Ő, s a féktelen gyűlölet és az iszonyú fájdalom egyszerre emésztette fel a lelkemet.

–  Te ölted meg őt, te rohadék! Még mindig élne! Még mindig élne, hallod?! Tudtam, hogy feleslegesen ordibálok Rosenhez, ő nem hall meg engem, de egyre csak törtek elő belőlem a szitokszavak. Bántani akartam őt. Azt akartam, hogy ő is érezzen valamit abból, amin keresztülmegyek. Körbe-körbe száguldoztam a dolgozószobában, s próbáltam leverni a könyveket a helyükről, megtépni egy sarokban álló szobapálma leveleit, feldönteni az olvasólámpát, vagy a kandallóban lobogó tűzet valahogy felpiszkálni. Minden hasztalan volt. Ekkor odaléptem Rosenhez, s próbáltam megütni őt, ám kezem minduntalan átsiklott a kövér testén. Be kellett látnom, hogy bárminemű próbálkozásom, hogy ártsak és kárt okozzak, nem csupán hasztalan… de értelmetlen is. A helyzetem egy szemernyit sem változik meg attól, ha sikerül meglöknöm Rosent, vagy felborítanom, levernem ezt-azt a szobában. Megijeszthetem vele a férfit, de én attól még halott maradok. Tehetetlenül lerogytam az egyik íróasztallal szemközti székbe, s csak néztem ezt a torzszülött, megátalkodott embert. Hirtelen halk kopogásra lettem figyelmes, mintha gyermekkezek kíváncsiskodnának. – Bújj be – szólalt meg Rosen. A dolgozószoba ajtaja lassan kinyílt, s az a kislány lépett be rajta, akit korábban a szalonban láttam. Hosszú, fekete haja vidáman táncolt, ahogy az apjához sietett. – Papa, mikor jössz már játszani? Csak rád várunk! – Egy perc és megyek, Rachel – Rosen egy puszit adott a lánya feje búbjára –, csak még elrakom ezeket a papírokat, rendben? –  Jó-jó – válaszolt dallamos vidámsággal Rachel, majd úgy kitáncolt a szobából, ahogy belépett. Be kellett vallanom, sosem láttam még így Rosent. Valóságos szörnyeteg volt számomra, s meglepett, hogy kedvességre is képes. S amint megéreztem a gondolatait, elszégyelltem magam. Rájöttem, hogy bár egy gerinctelen féreg, a családjával mégis úriemberként bánik, példás családapa és férj. Megdöbbentett ez a felismerés. Bármilyen

mocskos ügyletei is voltak, s rezzenetlen arccal tette tönkre az emberek életét, ha az érdekei úgy kívánták, ám arra még ő sem volt képes, hogy a gyermekeivel és a feleségével aljas módon bánjon. Mint ahogy én tettem… Amióta csak megismertem, Rosen jelképezte számomra az emberi söpredék legalját, ám be kellett látnom, én még nála is alávalóbb vagyok. Ő nem lökte el a kislánya felé nyújtott kezét, ahogy én megtettem Michaellel. Teljesen magamba roskadtam, s már nem is foglalkoztam Rosennel. Elmerültem önnön bűnbánatomban, abban a fertő mocsokban, melybe taszítottam magam. S egyszerre, mintha életem eseményei hulló hópelyhek volnának, peregni kezdtek előttem az emlékképek, melyek lassan, de biztosan a Brooklyn híd felé sodortak. Már nem is figyeltem arra, mi történik a dolgozószobában. Teljesen magamba zárkóztam, s mint amikor a kocsmában egymás után hajtottam fel az italos poharakat, most az emlékek zsongásától estem részeg bódulatba…

2. fejezet EMLÉKEK ÓCEÁNJA

1.

1

898-ban születtem a szicíliai Aspra békés, apró kis városkájában, mely Palermótól néhány kilométerre fekszik a tengerparton. Egész gyermekkoromat a nyugalom, az azúrkék tenger hullámzása és a kalandozás töltötte ki. Rendkívül eleven kisfiú voltam, aki folyton valami mókán és csintalanságon törte a fejét. A környékbeli fiúk között én voltam az egyik legszófogadatlanabb, s ez gyakran azzal járt, hogy nem csupán az atyai kéz porolta ki a nadrágomat. Apám, Sebastiano, erős, szigorú, kemény ember volt, ám nagyon gyengéd is tudott lenni. Főleg anyámmal, s az ilyen pillanatok már gyermekként megértették velem, hogy egy férfi csak akkor lehet igazán erős, ha képes teljes szívéből szeretni egy nőt. Olyan volt ő számomra, mint egy igazi hős! S amikor megszidott és elnáspángolt, tőle még ezt is örömmel eltűrtem, mert ha volt ember, aki keményen megzabolázta a csintalanságomat, az csak ő lehetett. Nagyon kötődtem hozzá. Amióta csak az eszemet tudom, mindig olyan akartam lenni, mint ő: s csak évekkel később értettem meg, hogy milyen mélyen gyökerező megfelelési kényszert érzek felé. A házunk egy északon lévő sziklás kitüremkedésen állt, s én a sziklákon bandukolva gyakran úgy éreztem, a világ szélén állok. Emlékszem, imádtam a naplementéket. Amikor a lassan álomba szenderülő aranyos napkorong elmerült a tengerben, búcsúzóul még kinyújtotta hatalmas karjait, s vérnarancs festékkel összemázolta a hullámok tetejét. Apám egyik este elárult nekem egy titkot, amikor kettesben maradtunk a parton. Az alábukó nap utolsó fényei cirógatták a tengert, mindent kitöltő nyugalom áradt szét ilyenkor a palermói öbölben. S apám ekkor így szólt hozzám: –  Sétálj be egy kicsit a vízbe, Anti – mondta, ahogy átkarolta a vállamat, és belépdelt velem a hűs tengerbe –, úgy, csak a széléig.

Érezd, ahogy simogatnak a hullámok. Tudod, kisfiam, a naplementének van egy nagy-nagy csodája! A nap ilyenkor behunyja a szemét és álmodik, s az emberek álmait akarja látni. Képzeld csak! Kinyújtja feléd a fénykezét, szembenéz veled, s amikor a vízben állsz, csak arra kell gondolnod, amit nagyon szeretnél, ami a te álmod, kicsi Anti. És a nap ezt magába szívja, s olyan hálás lesz neked a szép álomképekért, hogy amikor reggel felkel, segíteni fog neked egész nap, hogy elérd az álmaidat! De ehhez minden este itt kell állnod, s odaadnod a lelked legszebb részét neki. És ne legyél türelmetlen, Anti! Bízz benne, mert segíteni fog neked, csak hinned kell benne. Egész életemben a fülemben csengtek apám szavai, melyek erőt adtak, amikor kezdtem volna feladni, s elszánttá tettek, amikor a vágyaimra gondoltam. Apám köztiszteletben álló halász volt, s olyan sokra vitte, hogy alig töltöttem be a negyedik életévemet, már három kis vitorlása, s több legénye volt, akikkel naphosszat járta a Szicília környéki vizeket, és mázsaszámra hozta haza a finomabbnál finomabb tengeri csodákat. Varázslónak tartottam őt, aki hajnalban tengerre száll, s amikor órákkal később újra meglátom a kikötőben, halak tengerében mosolyog elégedetten. Sikeres volt, bármibe is fogott. Akármi is fogant meg a fejében, addig nem nyugodott, míg meg nem valósította azt. A régi római legendák Mars istenére emlékeztetett, s biztos voltam benne, hogy nem evilági vér csörgedezik az ereiben. És ha ez így van, akkor bennem is ez a vér lüktet, ezért nem hozhatok szégyent apámra. Ahogy aztán felnőttem, ez a fantázia lassan vesztett fényéből, s egy napon arra eszméltem, hogy teljesen feloldódott az alkoholban. Anyám első látásra tökéletes ellentéte volt apámnak. Csöndes, visszahúzódó teremtés volt egész életében, aki csak a családja szerető oltalmában merte megmutatni, ki is ő valójában. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy egy angyal volt. Mindene volt a család, a férje és a gyermekei boldogsága. Mindent, amit tett, elsősorban

értünk tette, s fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy a csemetéit felkészítse az életre, annak minden szépségére és nehézségére. Amikor valami újabb csínyt követtem el, és apám elnáspángolt, anyám nyomban a védelmemre kelt. A maga módján igyekezett jobb belátásra téríteni az ő kis ördögét, de túlságosan lágyszívű teremtés volt ahhoz, hogy megszidjon. Amit apám a kemény szavakkal, azt ő túláradó szeretetével érte el, s valahogy mindig azt kaptam, amire éppen akkor szükségem volt. Ám bármilyen csodálatos jelenség is volt az anyám, tekintetéből soha el nem tűnő szomorúság sugárzott. Nem volt Palermóban és Aspraban egy ember sem, aki ne ismerte volna a történetét, a szegény kis Marietta Marino esetét. Még egészen kicsi lány volt, amikor a szüleit, akik piaci árusok voltak, fényes nappal brutálisan meggyilkolták. Senki nem beszélt róla, de mindenki tudta, hogy a maffia keze van a dologban, s a rivális bandák közti piaci lövöldözés ártatlan áldozatai voltak a Marino szülők. Anyám egész fiatalkorát nevelőotthonokban és alkalmanként családoknál töltötte, bejárta szinte egész Szicíliát, és még Nápolyba is eljutott. De ezek az utazások mindig csak keserűséget eredményeztek. Mivel nagyon zárkózott lány volt, senki nem szerette őt igazán. Aztán amikor egy napon Palermóban a jó kiállású és magabiztos Sebastiano Vicezi szemet vetett rá, és hosszas udvarlásul bebizonyította számára, hogy szereti őt, boldogan adta oda magát neki. Azt hiszem, apám megmentette az életét. Gyönyörű szerelmük gyümölcse aztán három angyal lett, s egy megátalkodott kis ördög. Harmadik gyermekként születtem, apám nagy örömére fiúként, mert bár végtelenül imádta a nővéreimet, nagyon vágyott egy fiúra is, akiből igazi férfit faraghat. És amikor három éves koromban anyám ismét teherbe esett, s kilenc hónappal később megszületett Lorenzo, apám a mennyekben érezte magát. Két lány, két fiú, egy fantasztikus nő, akinél jobb feleséget és anyát nem kívánhatna – minden tökéletes volt! Boldog és idilli életet éltünk. S enyém volt a megtiszteltetés, hogy egy napon megfoghattam Lorenzo apró kezét,

és besétálhattam vele a tengerbe, elmondva neki azt a mesét a naplementéről, ami már-már családi legendává vált. Milyen törékeny, kicsiny gyermek volt, s milyen hatalmas nyugalom, apámtól örökölt erő áradt a szeméből! Drága kis Lorenzo… Édes Istenem! Boldog kis életünkre csupán apám szülei vetettek árnyékot, akiket sosem tekintettem igazi nagyszülőknek. Zsémbes, gonosz emberek voltak, akik mindig csak saját magukra gondoltak, és elüldözték maguk mellől egyetlen gyermeküket. Szicília tőlünk legtávolabbi pontján laktak, Pozzalloban, s egész gyermekkoromban, amíg Aspraban laktunk, talán ha ötször láttam őket. Mindig kivert tőlük a hideg veríték. Apám próbálta őket szeretni, hiába. Ám amikor kihajóztunk a nyílt tengerre, hogy új életet kezdjünk Amerikában, láttam, hogy apám szeme elfátyolosodik, ahogy az egyre távolodó szicíliai dombokat nézi, melyeken túl a szülei éltek. Tudta, hogy sosem látja őket viszont. De miért is hagytuk el szeretett szigetünket, boldog életünk kedves színhelyét, melyhez annyi emlék kötött? 1906-ban olyan fordulópont következett be, mely súlyosan érintette a lakhelyünket, s melyet egész szomszédságunk megsínylett. A maffia kiterjesztette uralmát a környékünkön, és szépen lassan rátette a kezét a helyi kereskedelemre, így a kikötőket is felügyelték, nem csupán éttermeket birtokoltak és a piacon voltak jelen. Mindenből hasznot akartak húzni, s olyanok voltak, mint a farkasok. Néhány hónap leforgása alatt elérték, hogy apám kis flottája szétesett, csupán a legkisebb hajóját tarthatta meg, legényeit pedig elvették mellőle. A kikötőben folyó kereskedelmi tevékenység felügyeletével megbízott, kegyetlen és ellentmondást nem tűrő Salvo Ciccone úr döntött így, mivel a maffia érdekei ezt kívánták. Apám mindent megpróbált, hogy a vállalkozását életben tartsa, és a bűnszervezet ne tegye rá a kezét a hajóira, de túl nagy és erős volt az ellenfél. Emlékszem, egyszer a szemem láttára fenyegették őt meg, amikor a kezemet fogva sétált haza a kikötőből. Ciccone úr látszólag a

semmiből toppant elénk, s finoman arra utalt, hogy ha apám nem szeretné, hogy történjen velem valami, akkor hajtson fejet előtte. Egész életemben sziklaszilárd és rendíthetetlen embernek ismertem az apámat, s az a pillanat, amikor meghunyászkodott Ciccone előtt, nagyon felkavaró volt. De a családját védte, és ez érthető volt. Biztos voltam benne, hogy ha mi nem lennénk, az Isten ereje sem tarthatná vissza apámat attól, hogy a maffiát kiirtsa a szigetről. Életkörülményeink jelentősen romlottak, mivel apám töredék mennyiségű halhoz tudott csak hozzájutni, és a kikötői-piaci felügyelet miatt jóval kevesebb pénzt keresett. Napról napra egyre jobban forrt benne az indulat a maffia ellen, tehetetlen düh emésztette. Odáig fajult a dolog, hogy 1907 szeptemberében egyik este a szokottnál jóval később ért haza. A keze sebhelyes volt. Megrémültünk, amikor megláttuk. Nekünk, gyerekeknek mindössze annyit mesélt, hogy iszogatott az éjjel egy cimborájával, és elesett, úgy sebesítette meg magát. Ám amikor anyámmal kettesben maradtak, kihallgattam, mit beszélnek. Kiderült, hogy apám éjjel követte Ciccone urat. Egy alkalmas helyen aztán, mely távol volt az emberektől, megtámadta őt és alaposan helyben hagyta. Elmondása szerint nem ölte meg, de nagyon megverte. Ciccone nem látta az arcát, mert ahhoz túl sötét volt. Reszketve hallgattam apám szavait, mert biztos voltam benne, hogy ezzel a tettével kihívta maga ellen a sorsot, s a maffia bosszúja kegyetlen lesz. Azonban ahogy teltek a napok, nem történt semmi. Csupán annyit tudtunk meg, hogy Cicconét hajnalban véresre verve találták meg az egyik földút szélén, s a maffia elszántan keresi a tettest. Apám úgy gondolta, van rá némi esély, hogy előbb-utóbb nála is kérdezősködni fognak, így egyik éjjel komoly beszélgetést folytatott anyámmal. Elmondta, hogy egyik barátjától úgy hallotta, érdemes elhajózni Amerikába, mert az a lehetőségek országa! Ott minden sokkal könnyebb, bármit elérhet az ember, amit a fejébe vesz. Mindnyájunkat fellelkesített, amit erről a furcsa, hatalmas országról

mesélt, mely olyan volt nekünk, gyerekeknek, mint egy mesebeli város valahol a felhők felett. Szüleink belátták, hogy nincs már, ami ide kösse őket az emlékeken kívül, s bármilyen félelmetesnek és kockázatosnak is tűnik egy új országba idegenként megérkezni, ez az egyetlen lehetőség. Alig két hét alatt sikerült mindent megszervezniük a barátjuk segítségével, aki azt ígérte, fél évvel később utánunk jön, ha itt mindent elintézett. Soha nem láttuk többet. Hogy mi történt vele, rejtély maradt. Apám sok levelet írt neki Amerikából az évek során, de sosem kapott választ. Mintha elnyelte volna a föld, vagy – s ettől féltünk a legjobban – a maffiával rúgta össze a port, és ez végzetes hiba volt. 1907. szeptember 29-én, kora hajnalban hajóztunk ki a palermói kikötőből egy hatalmas gőzössel, s szívünkben csak úgy kavarogtak az érzelmek. Testvéreimmel sírtunk, hogy el kell hagynunk imádott kisvárosunkat, a tengerpartunkat, ahol többé nem adhatjuk oda kis lelkünk darabkáit a napnak. Én őszintén féltem attól, hogy a nap megharagszik rám, amiért megszegtem a neki tett ígéretemet. Ugyanakkor az újdonság élménye, a kaland izgalma csábított, vágytam rá, hogy lássam azt a világot, melyről az elmúlt hetekben oly sokat hallottam. Automobilok ezreiről meséltek nekem, s olyan magas épületekről, melyekhez képest a mi asprai templomunk tornya csupán egy kis pontocska. Lenyűgözve hallgattam a történeteket erről az elképesztő világról, melynek akartam is, meg nem is a része lenni. Ám amikor a hosszú hetekig tartó hajóút után végül megérkeztünk New Yorkba, a gigászi világváros zsongása és a milliónyi inger, mely az agyamat ostromolta, hamar elnyomta bennem a honvágyat. Emlékszem, mennyire magával ragadott az utca forgatagának képe, az irdatlan méretű épületek, amint a kikötőt elhagyva elsétáltunk a közeli hivatalba, hogy szüleink elintézzék a bevándorlóknak kötelező feladatokat, kitöltsék a szükséges papírokat. Meg akartam ismerni ezt a szédítő világot!

Ízig-vérig ennek a megbabonázó városnak a része akartam lenni. Amerika egy pillanat alatt levett a lábamról, s én csak arra vágytam, hogy megtanuljam az amerikaiak különös nyelvét, hogy szabadon járhassak közöttük, hogy én is amerikainak érezhessem magam. Lelkesedésem gyorsan alábbhagyott, amikor megláttam új lakhelyünket. Hirtelen nem is New Yorkban éreztem magam, sokkal inkább egy labirintusban, melyet a mocsok, piszok és a betegség tölt ki, hogy csak úgy repedeznek a falai. Az olasz negyed munkásszállója nem olyan hely volt, amihez szokva voltunk. Amint megláttam a mocskos padlót, a szürke falakat és a málladozó tapétát, melynek érthetetlenre rohadt mintáit a kinti fények alig érték, lévén, hogy ablakaink egy sikátorra néztek, hirtelen elkapott a honvágy, s minden erejével rám telepedett. A tengerpartomon akartam lenni, látni a ragyogó napot, az azúrkék tengert, figyelni, ahogy a kedves szellők megcirógatják a zsenge fűszálakat a dombok oldalán, s hallgatni a kabócák énekét. Megráncigáltam anyám kabátjának ujját, s könyörgőn néztem rá. Szomorú, fáradt tekintete végleg eltemette bennem a reményt: nem térünk már haza soha többé. Itt kell boldogulnunk. Testvéreimet is megviselte a döbbenetes környezetváltozás. Nővéreim nagyon csöndesek lettek, s ezt csak hosszú hónapok után sikerült levetkőzniük, amikor belátták: innen nincs visszaút. Kisöcsém, Lorenzo tűrte legkönnyebben a változást. Szinte ugyanolyan vidám és folyton mosolygós volt, csak talán New York beláthatatlan méretei zavarták a kicsi lelkét. Elveszettnek érezte magát, amint lementünk az utcára, s félve lapult az oldalunkhoz. Az első néhány hónap jóval nehezebb és gyötrelmesebb volt, mint amire számítottunk. Apám abban bízott, számít majd, hogy odahaza halászként sikeres vállalkozása volt, de ez itt annyit ért, akár egy lyukas garas. Senkit nem érdekelt, ki ő és mivel foglalkozott. Egy olasz volt a sok ezer közül, olcsó munkaerő és kész. Egy mocskos dokkban kapott munkát a Hudson folyó mentén: naphosszat az olajos, bűzös hordókat pakolta, ládák százait cipelte

egyik raktárépületből a másikba, s ha volt olyan szerencséje, hogy hajóra tehette a lábát, nyomban lezavarták a fedélközbe takarítani, szivattyúzni, szerelni, vagy éppen patkányt irtani. De sosem panaszkodott. Tudtuk, hogy szenved, de egyetlen zokszót sem hallottunk tőle. És ettől még jobban csodáltam őt. Bármilyen nehéz és kilátástalan volt is a helyzet, állandóan azon töprengett, hogyan lehetne kitörni belőle. Megállás nélkül azon tanakodott, miként kovácsolhatna előnyt abból a két dologból, melyhez értett: a halászatból és a kereskedelemből. Mivel apám éhbérért dolgozott napi tizennégy órát, anyámnak is el kellett mennie dolgozni. Nagy nehezen egy brooklyni szövőgyárban kapott munkát, ahol a gépek százai olyan egetverő hangzavarral működtek, hogy anyám hallása egy év alatt jelentősen romlott. Újabb állás után kellett néznie, s végül egy mosodában helyezkedett el az olasz negyedben, ami legalább nem volt számára annyira megterhelő. Mi, gyerekek szintén megjártuk a magunk kis poklát, ugyanis az olasz negyed a bűn és a bandák melegágya volt. Emlékszem, sokáig aggódtak apámék, nehogy a szicíliaiak utánunk küldjenek valakit Ciccone megverése miatt. De szerencsére erre nem került sor, s talán soha nem is derült ki az igazság, mi is történt azon az estén. Egy helyi iskolába kezdtünk járni, ahol a tanárok szigoránál csak az osztálytársaink durvasága volt rosszabb. Nehezen illeszkedtünk be, ki kellett vívnunk a tiszteletet ebben a farkasveremben, ahol a gyerekek könnyen elkallódtak, s rossz útra tértek. Nővéreim talán könnyebben vették az akadályokat, de engem gyakran terrorizáltak a fiúk. Egykori ördögi, csintalan énem eltűnt, csak egy kis olasz emberke voltam, elveszve a hatalmas városban. Sokáig nem tudtam összeszedni magam. Addig tartott ez az állapot, amíg egyik szünetben megelégeltem a dolgot. Úgy éreztem, nem méltó, hogy apám fiaként, aki Mars isten leszármazottja, így meghunyászkodjam mások előtt. Az egyik szájhős fiút elkaptam, s rendesen móresre tanítottam, aminek a tanárok részéről megvolt a

kellemetlen utóhatása. De legalább nem bántottak többé a fiúk, látták, hogy nem érdemes ujjat húzni egy Vicezivel! A szüleink – amerikai életünk miatt – módosítani kívánták a keresztnevünket. Azonban nővéreimnek egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy Stella legyen Stacy, Pippa pedig Patrícia. A kicsi Lorenzonak teljesen mindegy volt, hogy Lucas vagy Lawrence lesze. Nekem személy szerint nagyon megtetszett az Anthony név, mivel bármennyire is hiányzott Szicília, el kellett fogadnom, hogy nem megyünk vissza többé, ezért igyekeztem minél inkább amerikaivá válni. Ha ebben segít az új nevem, akkor hát legyek hátralévő életemben Anthony Vicezi. Végül is úgy alakult, hogy csak az én nevemet változtatták meg, s ettől máris kissé kívülállónak, egyszersmind amerikaibbnak éreztem magamat. Ám családom körében továbbra is a kis Anti maradtam. November elejére, úgy tűnt, sikerült valamelyest beilleszkednünk ebbe az új világba, sőt még barátokat is szereztünk. A Contreza család nem sokkal a mi érkezésünk előtt jött New Yorkba, így egymást támogatva próbáltuk mindig túlélni az aktuális napot. Contrezaék négyen voltak, s én hamar pajtásokra akadtam a két fiúban – Lucio és Fernando épp olyan megátalkodottak voltak, mint odahaza én, így hamar megtaláltuk a közös hangot. Nem mellesleg a fiúk szemet vetettek a nővéreimre, ezért is lebzseltek nálunk olyan sokat. De Pippa és Stella elhatározták, hogy amerikai fiút szeretnének megismerni, s ez a hír alaposan lelombozta az udvarlókat. Apám hamar megismert egy férfit a dokkban, aki hasonlóan ambiciózus és törtető volt, s nem ismert lehetetlent. Biztos voltam benne, hogy ők ketten valamit ki fognak találni, amitől helyzetünk jelentősen javulni fog. Anyám, csöndessége révén, nem igazán tudott barátkozni senkivel. Számára továbbra is csak mi léteztünk, s ez neki így volt jó. A szövőgyárban, s később a mosodában is kedves teremtésnek ismerték meg, de ő zárkózott maradt, az angol nyelvet is nehezen tanulta meg, soha nem is beszélt olyan jól, mint mi.

Én hatalmas örömet leltem a nyelvtanulásban! Imádtam minden nap új szavakat megismerni, és lenyűgözött, amikor egy amerikaihoz szólva meg tudtam magam értetni vele. Ekkoriban fogalmazódott meg bennem az, mire is vágyom igazán. Be akartam barangolni ezt az irdatlan méretű, kontinensnyi országot, mely milliónyi érdekességet és kalandot tartogathat számomra! Felfedező akartam lenni, aki végigjárja Amerikai legszebb tájait, embereket akartam megismerni, élményekkel gazdagodni. Egy dolog azonban rendkívül zavart. Hiányzott a békés tengerpart, nem tudtam térdig besétálni a hűs habokba, s átadni lelkem álmát a napnak. Apám javaslatára azt csináltam, hogy behunyt szemmel elképzeltem, amint otthon állok a karmazsin színű öböl naplementéjében, s gondolatban elküldöm a napnak az álmomat. Gyermeki lelkesedésem segített át az első hónapok nehézségein, s úgy tűnt, az élet nem is olyan rossz itt az olasz negyedben. Bíztam apám erejében, anyám jóságában, s reményekkel telve tekintettem a jövőbe. Ám semmi nem készíthetett fel arra, ami november 27-én történt, s ami megpecsételte egész hátralévő életünket. Már október közepétől havazott, s valósággal sokkolt az a mennyiség, mely az égből hullott alá! Odahaza már láttam szép kis havazásokat a hegyek között, de ami itt volt New Yorkban, az fergeteges látványt nyújtott! Napok alatt annyi hó esett, hogy lépni is alig tudtunk. Ám azon a bizonyos novemberi napon a havazás mindenen túltett. Ráadásul olyan fagy ostromolta a várost, amit addig elképzelni sem tudtam. A nap a szokásos mederben telt: a testvéreimmel iskolában voltunk, apám és anyám dolgoztak. Ám a nap végén, amikor lefekvéshez készülődtünk, baljós hang törte meg a csendet. Lorenzo köhögni kezdett. Sosem fogom elfelejteni azt a hangot. Másnap reggelre Lorenzo még rosszabbul lett, köhögőroham kínozta a kis tüdejét. Aznap a nővéreim és én otthon maradtunk vele, míg a szüleink dolgoztak.

Próbáltuk őt felmelegíteni, ápolni, csillapítani a köhögését, de hasztalan volt minden. Pippa a Contreza családtól kapott gyógyteával itatta, de az sem enyhített Lorenzo állapotán. Mire apámék hazaértek, a helyzet még rosszabbra fordult. Apámék takarókba bugyolálva vitték orvoshoz, ahol lesújtó diagnózist állapított meg a doktor: tüdőgyulladás. A tüdőbaj az egyik legborzalmasabb és legveszélyesebb halálnem volt, mely telente szinte megtizedelte a legyengült, s rossz körülmények között élő bevándorlókat. Olyan hír volt ez, ami mindegyik szülőt sokkolta volna. A túlélési esély igen alacsony volt, főként egy ilyen kicsi szervezet számára az iszonyú téli fagyban. Ahogy teltek a napok, a hetek, szüleink minden tőlük telhetőt megtettek, hogy Lorenzo állapota javuljon, minden létező helyről segítséget kértek. Ám nem segített, Lorenzo egyre rosszabbul volt. Látni, ahogy a kistestvérünk napról napra gyengül, végül már haldoklik, s megtapasztalni szüleink elkeseredett, tehetetlen dühét, pokoli kín volt. Soha nem láttam még olyan magatehetetlennek, kétségbeesettnek apámat és anyámat… Láttuk, ahogy napról napra felőrli őket az elkeseredés. Eleinte biztos voltam benne, hogy apám ereje ismét diadalmaskodni fog, hiszen nincs olyan, amit ő ne győzhetne le. De a halál még nála is erősebb volt. Életemben először láttam, hogy apám is csak egy ember, aki érzi a fájdalmat, aki tud zokogni, s akit csontig hatoló kín gyötör, amikor a halál az ajtón kopogtat. Anyám sokkal inkább magában, a lelke mélyén sírt, és ez borzasztóbb volt mindennél. Tudtuk, hogy össze fog omlani, ha Lorenzo… meghal, hogy talán nem lesz képes ép ésszel elviselni, hogy megint el kell engednie egy ember kezét, akiért az életét is odaadná. Mi, gyerekek megtettünk mindent, ami csak eszünkbe jutott, hogy valami módon segítsünk, enyhítsük kistestvérünk lázát, szapora és szívszaggató köhögését. Nővéreim állandóan igazgatták rajta a takarókat, segítettek anyámnak meleg teát és levest főzni, törölgették Lorenzo homlokát, és cserélték a vizes kendőket. Én pedig történeteket meséltem otthoni

kalandokról, amikor ő még nem élt. Meséltem a tengerről, a sirályok röptéről, a hegycsúcsok mögött kora reggel átbukó napsugarakról… mindenről, ami erősítheti a kis lelkét, hogy élni akarjon. Egy fagyos téli este leültem az ágya szélére, s megígértem neki, hogy amint felépül és megerősödik, tavasszal visszamegyünk pár hétre Szicíliába, mert akkor nyílnak a réten a virágok, és majd szedünk anyámnak egy szép nagy csokorral. És anyám annyira, de annyira boldog lesz, a gyönyörű fahéj színű hajába tűz pár szirmot, s halkan dúdolva halat süt a régi házunk előtt, a parton. Délután pedig elbiciklizünk ketten Belmonte Mezzagno felé, s a dombokról nézzük majd a ragyogó azúrkék tengert, s a hajókat, amik fehér csíkokat húznak maguk után, amint a horizont felé úsznak. Lorenzo nagy, könnyes szemmel, bágyadtan nézett rám, s alig hallhatóan mondott nekem valamit. Valamit, melybe belesajdul a szívem, akárhányszor felidézem: – Majd szedek anyának pipacsot… – s elmosolyodott, gyöngéden, halványan… elmúlón. Másnap reggel, december 20-án keserves sírásra ébredtem. A nagyszobába mentem, s a földön kuporogva találtam rá apámra és anyámra. A kezükben szorongatták Lorenzo takarókba burkolt, halott testét. Kora reggel szüleim arra ébredtek, hogy a kiságyában mellettük fekvő Lorenzot remegés rázza, minden eddiginél magasabb láz gyötri. Rögvest orvost hívtak, de már hiába. Néhány perc múlva a gyermekük a karjaik között halt meg… Lorenzo alig töltötte be az ötödik életévét. Akkor és ott valami örökre eltört bennünk. Leírhatatlan üresség töltötte ki az életünket. Egy ilyen pici emberke olyan végtelen űrt hagyott maga után, amire nincsen szó. Lorenzot a Calvary Temetőben helyeztük végső nyughelyére: egy kicsi sírkő állt a sötét földdombocska felett, s a temetés alatt végig Lorenzo utolsó szavai jártak a fejemben. Majd szedek anyának pipacsot… Azt kívántam, bárcsak földre hulló könnyeinkből virágok sarjadnának ki. Bárcsak megtarthatnám az ígéretemet neki, hogy ő is megtarthassa az ígéretét anyámnak. Bárcsak látnánk még anyámat mosolyogni

valaha. De Lorenzoval együtt nem csupán az ő mosolya tűnt el, de minden más is, ami egy kicsit is széppé, reménytelivé teszi a világot. S ahogy ott álltunk a temetőben azon a hideg januári napon, arra gondoltam: odahaza Szicíliában a dombok között egy apró pipacs dugja ki a fejét, s néz a tenger végtelene felé, messze nyugatra… mifelénk. 1908 volt a legrosszabb év, melyet valaha átéltem. Mi, gyerekek olyanok voltunk, akár az élőhalottak. Árnyékként mozogtunk, gondolatok és cél nélkül, csak hagytuk, testünk sodródjon az élet áramlásával. De a gondolataink benn rekedtek az elmúlt ősz után maradt vákuumban. Az idő számunkra nem létezővé vált, értelmetlenné váltak a reggelek és az esték, és ami a kettőt össze próbálta tartani, ahhoz nekünk semmi közünk nem volt. Nővéreim hónapokon át szinte minden este sírtak. Hallottam, hogy álmukban gyakran szólongatják Lorenzot, s reggel karikás, kisírt szemekkel ébrednek, mert sosem érkezett felelet. Jómagam zárkózottá, nagyon csöndessé váltam. Belül próbáltam megemészteni mindazt, amin keresztülmentünk, elbújtam egy sarokba, s ott benn, mindenkitől távol sírtam. Nem hibáztathattam magamat Lorenzo haláláért, de valahol bűnösnek éreztem magam, mert olyan ígéretet tettem neki, melyet sosem teljesíthetek már. Minden porcikámban éreztem a kínt, amit a testvérem hiánya okozott. Egyfajta ereklyeként őriztük azokat a kis tárgyakat, játékokat, ruhácskákat, amik az övé voltak. Ezeket a lakásunk egyik sarkába helyeztük, s amikor senki nem láthatott, gyakran beszéltem is Lorenzohoz. Kértem, hogy bocsásson meg, amiért nem tarthattam meg az ígéretemet. És megköszöntem minden napot, amit vele tölthettem. De sosem jutottam el imádságom végére, mert zokogásban törtem ki. Évek teltek el, míg képes voltam úgy szólni hozzá, hogy nem csuklott el a hangom. Anyámat mindnyájan nagyon féltettük. Biztosak voltunk benne, hogy idegösszeroppanást fog kapni, ám legnagyobb döbbenetünkre nem ez történt. Mély, fullasztó szomorúság, s még nagyobb csönd

vette őt körül, mint valaha. Hónapokig olyan volt, akár egy lidérc. Ám egyszer egy májusi reggelen különös áhítattal és kisírt, véreres szemekkel meredt a kis oltárra, melyet Lorenzo emlékére állítottunk a sarokban. –  Álmot láttam az éjjel – súgta nekünk, le nem véve szemét Lorenzo játékairól, ruhácskáiról. – Egy réten voltam… gyönyörű rét volt. És ott volt velem Lorenzo is. Nevetett, és olyan boldog volt a kicsikém! Odaszaladt hozzám, megpuszilt a szemem alatt, ahogy mindig szokta… és… és adott nekem egy szál pipacsot… Megdöbbentem, mert senkinek nem beszéltem arról, amit Lorenzo azon az estén súgott nekem. Biztos voltam benne, hogy anyám álma nem közönséges álom volt, s Lorenzo talán a mennyekből látogatta meg őt, hogy enyhítsen a bánatán, és megtarthassa az ígéretét. Ahogy megosztotta velünk az élményét, hittünk benne, hogy a kis Lorenzo egy sokkal szebb világba távozott, s azon a bizonyos réten vár ránk. Isten gondoskodó karjaiba zárta őt, s hittünk benne, hogy fogjuk még látni valamikor. Nem kell, hogy a hit hegyeket mozgasson, elég, ha egy kicsit megdobbantja a szívünket, s melegség jár át minket. Ám az élet bármilyen különös ajándéka volt is az álom, semmi nem volt képes apámat megmenteni önnön, lelkét tépázó bűnbánatától. Méregként járta át szívét az érzés, s egész életét tönkretette. Apám saját magát hibáztatta Lorenzo halála miatt. Úgy gondolta, s ez valóban igaz is volt, hogy fia nem halt volna meg télen, ha Szicíliában maradunk. Hiszen Lorenzo már négy telet megélt odahaza, és soha nem betegedett meg. Az isteni erővel felruházott, rendíthetetlen sziklaként előttem álló férfi egy csapásra zúzódott porrá a kíntól, s ebbe majd beleszakadt a szívem. Olyan belső harcokat vívott, melyek bárkit leterítettek volna. Egyrészt kényszeredetten próbálta egyben tartani a családját, munkába járni, keményen dolgozni a dokkokban, másrészt meg kellett emésztenie az önvádló gondolatait, miszerint megölte a tulajdon fiát. Bárhogy is próbáltunk neki segíteni, hogy elfogadja, Isten valamiért ily korán

magához szólította őt, s bár nem értjük az okot, de ilyen ártatlan kisgyermeket nem venne maga mellé, ha nem szeretné tiszta szívből. Semmi nem használt, és apám napról napra egyre mélyebbre merült lelkének ingoványába. Majd két héttel a temetés után inni kezdett… Először csak alaposan leitta magát egy éjjel, s zokogva botorkált haza a fagyos januári utcán. Később már hetente többször is részeg volt, aztán már szinte mindennap. Odáig fajult a dolog, hogy egyik nap balesetet okozott a dokkban, s elbocsátották. Ez volt a nagy összeomlás időszaka. Apám teljesen megváltozott azokban az időkben. Agresszív lett, meggondolatlanul mondott ki olyan dolgokat, amikkel megbántott minket, akik a szeretetünkkel próbáltunk rajta segíteni. Lorenzo halálával apámban is meghalt valami nagy és csodálatos, s úgy tűnt, a családunk megszűnik létezni. Nővéreimmel rengeteget szenvedtünk azokban az időkben, s már nem tudtunk otthon megmaradni, így gyakran az utcákon kóboroltunk, s azon töprengtünk, mit tehetnénk. Amikor aztán este hazaértünk a hidegből, apám éktelen haragra gerjedt, s alaposan megszidott bennünket azért, mert az egészségünkkel játszunk a téli hidegben. De bármennyire is gyűlölte magát azokban az időkben, minket túlságosan szeretett ahhoz, hogy bántson. Ez a mindennapos borzalom március végéig tartott. Apám megint a kocsmába készült egyik kora este, amikor meghallottam anyámat, amint az előszobában állva, könnyeit visszanyelve így szól hozzá: –  Belehalsz, ha ezt nem hagyod abba! Ezt akarod, Sebastiano? Eltemettem a szüleimet. Eltemettem a saját fiamat! De téged már nem foglak eltemetni… A gyerekek kezdik elveszíteni az apjukat, én pedig a férjemet. Nem bírom ki, ha még egyszer el kell temetnem valakit, akit szeretek. Ha nem szeded össze magad, elköltözünk a gyerekekkel, Sebastiano, érted, amit mondok? Tudom, hogy iszonyú, amin keresztülmész! De mindnyájan elvesztettük őt. Nem a te hibád. Nem te tehetsz róla, drágám. Nem

a te hibád! A gyerekeknek szükségük van rád, és nekem is. Gyere vissza hozzánk, Sebastiano! Választhatsz. Ha kimész azon az ajtón, nem látsz minket többé… És apám akkor elsírta magát. A nagyszobában a fotel mögé bújva néztem a jelenetet, s erősen kellett markolnom a bútort, hogy ne zokogjak. Apám lerogyott a padlóra, s olyan keservesen sírt, ahogy még sosem láttam. Anyám leguggolt mellé, átölelte a fejét, ő maga is zokogott, s közben csitította apámat, ahogy minket szokott. Nővéreim kijöttek a szobájukból, és akkor mindhárman odasomfordáltunk a szüleinkhez, átöleltük őket, és együtt sírtunk velük. Ott és akkor valami megváltozott, s először éreztük, öten maradtunk. Már csak öten… S amikor ez az érzés láthatatlan szállal összefont minket, meg mertem volna esküdni rá, hogy Lorenzo érintését érzem a hátamon. Apám soha többé nem ment vissza a kocsmába, s egész életében egyetlen korty alkoholt sem fogyasztott. A szeretetünkkel képesek voltunk őt megmenteni a haláltól, s ekkor értettem meg, mekkora erő lakozik anyámban. Mert való igaz, azokban a hónapokban anyám lelki ereje tartotta össze a családot, s biztos voltam benne, hogy Lorenzo azért az ő álmában jelent meg, hogy erre képessé váljon. Biztosan tudtuk, hogy odaátról figyel minket, szerető gondoskodással néz ránk, s ez a hit elég volt ahhoz, hogy elfogadjuk a halálát, és képesek legyünk elkezdeni egy új, üresebb életet nélküle. A gyász olyan, mint egy kristálytiszta vízbe cseppentett tintapaca. Idő kell, amíg eloszlik, a sűrűsége ritkásabbá válik, és amíg képesek vagyunk elfogadni, hogy a víz sosem lesz már olyan, mint volt. S a mi tintapacánk bár hatalmas volt, mégis éreztük, a kicsi Lorenzo a túlpartról segít nekünk, hogy egyre könnyebb legyen az élet. Apám lassacskán kezdte összeszedni magát, s a dokk után egy húsüzemben szerzett állást. Az új munka jót tett neki, de még így is több mint egy év telt el, mire annyira rendbejött, hogy a jövőre is

tudott már gondolni. Meg kellett tanulnia nem arra gondolni, ami elmúlt, hanem arra, ami megmaradt. S ez az ember egyik legnehezebb leckéje élete során. Ezekben az időkben értettem meg, mit jelent valójában erősnek lenni. Nem attól válik igazán erőssé valaki, hogy mit képes megszerezni, hanem attól, hogy mit képes összeszorított foggal elviselni, s mit képes nyugodt szívvel és hittel elengedni. Apám volt annak az erőnek a birtokosa, amivel szerezni, alkotni, létrehozni tudott, anyám viszont azt az erőt uralta, mely ahhoz kell, hogy el tudjuk fogadni mindazt, amin nem tudunk változtatni. Egy év alatt többet tanultam a szüleimről, magamról s az életről, mint addigi életem alatt összesen. Visszagondolva elmondhatom, szavaim kevesek hozzá, hogy kifejezzem, milyen csodálatos szülők neveltek fel! 1910 volt az az év, mely egyértelműen nagy változást hozott az életünkben. Gyászunk enyhült addigra, képesek voltunk hosszasan beszélgetni Lorenzoról anélkül, hogy bármelyikünk is sírva fakadt volna. Gyakran felidéztük őt, mókás és kedves pillanatait, s arra használtuk az emlékeinket, amire azok valók, életben tartottuk az elmúlt boldogságot. Év elején apám azon kezdett munkálkodni, hogy szánalmas és szűkös munkáslakásunkból kitörhessünk végre. Egy építkezésen vállalt munkát, ahol megismerkedett egy Thomas McGinnly nevű ír férfival, s az elkövetkező évek során szoros barátságot ápolt vele. Február volt, s apám egy új toronyház építésén dolgozott, valahol a West Side-on. A munka jobban fizetett, mint a húsüzemben, mivel veszélyességi pótlékot is kapott a nagy magasságban végzett hegesztések és csavarozások miatt. Apám pedig nagyon jól értette a dolgát, igazi ezermesternek bizonyult, s amikor esténként hazaért az építkezésről, mi, gyerekek már alig vártuk, hogy meséljen, milyen volt a felhők között lenni, meddig látott el. Nevetve mondta, hogy egészen Szicíliáig ellátni onnan, ahol állt. Ebben az időben éreztem először, hogy apám lelkileg jobban van, s bár

tudtuk jól, hogy még mindig magát hibáztatja a történtek miatt, de nem engedte, hogy a rossz érzések ártsanak a családjának. Végre újra erős embernek láttam. Anyám ekkor már egy hangulatos kis belvárosi étteremben dolgozott, mint felszolgáló, s ő is valamivel több pénzhez jutott, mint korábban a mosodában. Nővéreim és én egészen megszoktuk, sőt megszerettük New Yorkot, sok barátunk volt, akikkel lassacskán felfedeztük ezt az irdatlan monstrumot, s itt is sikerült néhány kalandba keverednem. Összességében bizakodóak és optimisták voltunk a jövőt illetően, nővéreimmel hittünk szüleink erejében, eszében és jóságában. Apám nagyon tehetséges építőmunkásnak bizonyult, bármit rábízhattak, ő mindig korrekten és hibátlanul elvégezte a feladatát. 1912-ig számtalan építkezésen vett részt, s gyakran el kellett utaznia még a környező államokba is. Így jutott el Connecticutba, New Jerseybe, Pennsylvaniába, sőt még Mainbe is. Mindenfélét építettek a farmházaktól kezdve a hidak felújításán át egészen a felhőkarcolókig. Legnagyobb bánatomra nem tarthattam vele ezekre az utakra, hiszen dolgozni ment, nem világot látni. Azonban egyszer pár napot együtt tölthettem vele Mainben, s az maga volt a csoda! Hatalmas élmény volt Amerikából még többet látni, megismerni embereket és gyerekfejjel elhatároztam, kerül, amibe kerül, idővel bejárom ezt az egész gyönyörű kontinenst! Akkoriban merült fel bennem először, hogy komolyan foglalkozzam a jövőmmel, felmerült bennem, hogy újságíró, baseballmérkőzések közvetítője vagy magánnyomozó leszek. Szinte mindegy, mi, csak legyen izgalmas, érdekes, sok emberrel kerülhessek kapcsolatba, s rengeteget utazhassak. 1912-ben egy tavaszi reggelen apám egy különös gondolatát osztotta meg velünk reggeli közben. Így szólt: –  Már hónapok óta azon gondolkodunk Tommal, hogy belefognánk egy saját építkezésbe.

–  Egy saját házat akartok felépíteni csak ti ketten? – kérdezte meghökkenve anyám. – Már mindent elterveztünk és alaposan megbeszéltünk Tommal. Két év alatt sokat tanultam az építkezésről, Tom pedig még régebb óta van a szakmában. Ismeri a munka csínját-bínját. Ketten fel tudunk újítani egy lepukkant házat, és aztán jó pénzért eladni! –  De Sebastiano! – szólt közbe anyám. – Ahhoz kell találni egy alkalmas házat és meg is kell venni. Honnan lesz erre pénzetek? – Ami azt illeti, már szinte meg is van a pénz – mosolygott apám. – Tom egyik jó barátja kész finanszírozni a vállalkozásunkat, részesedésért cserébe. Már csak egy alkalmas ingatlant kell találnunk, rendbe hozzuk, kipofozzuk és eladjuk. – Gondolod, hogy ez működhet, apám? – kérdeztem tőle. – Természetesen! Lázas keresgélés indult, hogy apámék ideális, felújításra szoruló házat találjanak, s nyár közepére rá is bukkantak egy gyöngyszemre Kings Pointban. Egy elhanyagolt, denevér lakta borzalom volt, de apám szemében kész aranybánya. Nyolcezer dollárért vásárolták meg az ingatlant Tom barátja közreműködésével, ami nekünk hallatlanul sok pénz volt akkor. Ősz végére el is készültek a felújítással, és bár télen nehéz egy házat eladni, a lecsupaszított lombkoronájú fák nem takarták el a házat az utcáról nézve, s a valóban szemrevaló épület hívogatóan hatott. Kisebb csodával ért fel, hogy még karácsony előtt sikerült eladniuk a házat, s életünk legszebb ünnepi ajándéka volt az a néhány száz dollár, mely a kis fenyőnk alá került. Lorenzo halála óta gyűlöltem a karácsonyt, ám most úgy éreztem: jár nekünk ez a szép ajándék az élettől. Az elkövetkező három év valósággal megbabonázott. Apámék egyre jobban kerestek a házfelújításokkal, s egy idő után már nem is volt szükség kölcsönökre, saját zsebből finanszírozhatták a telekvásárlásokat és a házépítéseket. Megalakult a McGinnly & Vicezi Építőipari Cég, és a csillaga egyre emelkedett.

Egy év leforgása alatt tucatnyi alkalmazottjuk lett, s Tom barátunk tapasztalata és jó szeme, valamint apám nagyszerű üzleti érzéke és eltökéltsége meghozta a gyümölcsét. 1915-ben végre elköltözhettünk az olasz negyedből. Gyönyörű, tágas lakást vettünk a Lincoln Square mellett, közel a Central Parkhoz. Emlékszem, a szobámból megkapó kilátás nyílt a Hudson folyóra. Kialakítottunk egy szép, meghitt emléksarkot Lorenzo részére a nappaliban, olyat, amilyet megérdemelt. Bármilyen széppé is kezdett formálódni az életünk, az ő hiányát semmi nem tudta pótolni. Tizenhét éves voltam ekkor, s fülig szerelmes egyik lány osztálytársamba, Dottyba, aki számomra az amerikai szépség megtestesítője volt. Kicsit több mint három évig tartott a szerelmünk, s hogy miért, milyen körülmények között ért véget, arra szívszorító visszagondolni… Ekkoriban kezdtem megváltozni, s nem éppen előnyömre. Gyermeki álmomat sutba dobtam, mert úgy láttam, apámnak tetszene, ha besegítenék az ingatlanüzletbe, s megtanulnám tőle és Tomtól a szakma fortélyait. Újságíró, magánnyomozó és sportközvetítő ambícióimat kitöröltem az életemből, s azzal nyugtatgattam magamat, hogy azok csupán gyermeki álmok voltak, ingatlannal foglalkozó leendő üzletemberként is sokat tudok majd utazni, kapcsolatban lenni az emberekkel. De valahol belül éreztem, hogy ez csak mentegetőzés önmagam előtt. Meg akartam felelni apámnak. Bár ő sosem követelte vagy jelezte felém, hogy milyennek szeretne látni, nem irányított, de úgy éreztem, boldog lenne, ha azt csinálnám, amit ő. Egyetlen fia maradtam, és nem akartam cserbenhagyni. Később értettem csak meg, milyen rosszul láttam ekkoriban a dolgokat. 1917-ben egész Amerikát megrázta a hír, hogy belépünk az Európában már évek óta zajló véres mészárlásba, a Nagy Háborúba. Hadköteles tizenkilenc éves fiatal férfi voltam, s olasz-amerikaiként választhattam, hogy Olaszországot vagy az új hazámat szolgálom-e.

Meglepően sok olasz bevándorló döntött úgy, hogy az Amerikai Hadsereg kötelékébe lép be, s én is így határoztam. Mondanom sem kell, ezzel alaposan felbőszítettem apámat. Haraggal váltunk el egymástól a manhattani kikötőben, amikor felszálltam arra a hajóra, mely az európai frontra szállított ezer és ezer félelemtől reszkető katonát. Még szinte gyerekek voltunk, arcunkon alig serkent borosta, pattanásos kamaszoknak tűntünk, ahogy mocsárszínű zubbonyainkban, oldalunkon puskával, rettegve néztünk egymásra. S mindegyikünk pillantása ugyanazt árulta el: vajon a mellettem álló fiú zubbonyát hány golyó fogja kilyuggatni? Vajon én megúszom az egészet? És ha eltalál egy golyó, meghalok vagy megnyomorodom életem végéig? Leírhatatlan borzadás és páni félelem töltötte ki a hajó gyomrát, ahol kisfiúk remegtek összezárva, arra várva, hogy túl gyorsan érjenek férfiakká. Egész úton Európa felé az járt a fejemben, milyen szörnyű, hogy nem búcsúztam el úgy apámtól, ahogy kellett volna. Ki tudja, látjuk-e még egymást valaha? S ha igen, vajon milyen emberként állok majd a családom elé? Miken fogok keresztülmenni, miket fogok látni és átélni, s mindez milyen nyomot hagy majd a lelkemben? Nem szégyellem bevallani, több éjszakán át sírtam, halkan, nehogy a többiek észrevegyék. 1918 tavaszán, szívemben jeges félelemmel érkeztem Franciaországba. A 107. Sorgyalogságba vezényeltek, ahol egyből jó barátságba kerültem két másik olasszal, Michael Valente-vel és Joe 1

Mastine-nel . Azonban a parancsnokunk, William E. Bradock százados figyelmeztetett mindenkit: ha nem akarunk lelki roncsokká válni, ne kössünk szoros barátságokat. De hát az ismeretlen iszonyat előtt állva, távol az otthonunktól, a családunktól, mindnyájan vágytunk valami kis kapaszkodóra és támaszra. Pár napig még a partvidéken állomásoztunk, mielőtt elindultunk volna harcolni, s ez idő alatt egy levelet kaptam New Yorkból. Apám küldte, s mindössze ennyit írt:

Szeretlek, Anti. Térj vissza hozzánk épségben, fiam! Ez a két sor könnyeket csalt a szemembe, s úgy feltöltött, mintha máris túl lettem volna a háborún, s a hazavivő transzporthajóra várnék. Azonban az egyik kora reggel megszólaló harsonahang és tisztjeink hangos ordibálása megfagyasztotta ereimben a vért. S mi, gyerekek elindultunk a háború poklába, hogy férfiak legyünk, s ne megnyomorítottak vagy oszló hullák… Nem élt még költő, sem író, s nem is fog soha, aki le tudná írni a háború valódi borzalmait. Hogy mire képes egyik ember a másikkal, ha hatalmat gyakorolnak felette, s megfélemlítve az embertársára uszítják. Nem, nincs szó, mely ki tudná fejezni azt a vérgőzös, eszelősen burjánzó iszonyatot, mellyel a katona minden nap találkozik, amibe hirtelen belemerítkezik, s mely magába szippantja, akár egy fullasztó ingovány. Nincsen kifejezés, mely megközelíthetné, milyen szaga van a több ezer, nyári napon oszló lótetemnek, a cafatokká lőtt katonák rothadó testeinek. S milyen idegtépő hangja van a milliónyi légy zümmögésének. A kietlen pusztasággá tépázott, vértől átázott csataföldekben úgy nyüzsögtünk, mintha milliónyi féreg lettünk volna egy végtelen nagy dagonyában. S mi végre? Hogy egy métert eltolódjon a frontvonal tízezrek élete árán! Minden nap három imát mormoltam el, miután ráébredtem, hogy leszállt az est, s én valami isteni csoda folytán ismét életben maradtam. Az egyik a hálámról szólt, hogy Isten megkímélt engem attól, amitől más bajtársaimat nem. A másik imám a családomért hangzott el, kértem az Urat, védje meg őket, legfőképp a szívük összetörésétől, amiért egy szem fiúk tőlük ezer és ezer mérföldre harcol. S végül azért könyörögtem, hogy legyek méltó apámhoz. Legyek elég erős, bátor és elszánt, bármivel is kerülök szembe, képes legyek azt legyőzni. Jussak ki ép testtel, ép ésszel ebből a pokolból!

Eleinte szörnyülködve, végül mindennapi látványként néztük a hullahalmokat, melyek lidérces kupacokként meredeztek a kora hajnali, vérszínű égbolt alatt. Nincs olyan belső szerv, melyet ne láttunk volna elfolyva, széttaposva, karokat és lábakat letépve, arcokat felismerhetetlenségig megcsonkítva. A halál milliónyi arca vicsorgott ránk, s minden hullában a saját arcunkat fedeztük fel. Mégis minden iszonyat közül a legrosszabb a mustárgáztámadás volt. A csatateret ilyenkor sűrű, okkerszínű köd borította be ameddig csak a gázmaszk mögött meredező szem ellátott. A sűrű, fojtogató, fokhagyma szagú halál bekúszott a lövészárkainkba, hozzánk simult, magához ölelt, s mohón leste, kit vihet végre magával. És sokakat elvitt… Ezrek haltak kínhalált a gáz borzalmas hatásai miatt: bőrükön és tüdejükben rémisztő hólyagok keletkeztek. Akik valahogy túlélték a gáz okozta sérüléseiket, azokat lepedőkből összetákolt sátorszerűségekben kezelték. Éjszakánként hallottuk a nyomorultak hörgését, kiáltását, amikor a kötésüket cserélték. A lövészárokban eltöltött egy hét egy egész évnek tűnt. Minden egyes nappal egyre közelebb kerültünk a háború végéhez vagy a halálhoz. S nem tudtuk már eldönteni, melyik lenne a valódi megváltás. A mustárgáz mellett a másik legrosszabb dolog volt a megszokás. Megszoktuk a tüzérségi fegyverek fülrepesztő dörgését, a fegyvereink ellenőrzését, az M1903 Springfield karabély súlyát és érintését, a harctéri kosztot, a mocskot és a szagokat, bajtársaink kínjait és saját fájdalmainkat. Hozzászoktunk a lövészárkokban való élethez, hogyan aludjunk egy olyan helyen, ahol a lábunkat se tudjuk kinyújtani, és hogyan ne álmodozzunk túl távoli dolgokról. Hogyan legyünk éberek, hogy túléljük. Ha megszokod a harcteret, egy pillanatig kényelemben érzed magad, majd ráébredsz, megváltoztál. Örökre és megmásíthatatlanul. Ha haza is térsz, örökre a fronton hagyod a lelked egy darabját. S ilyenkor szinte körömszakadtáig kaparja az ember a lövészárok szélét, hogy

hazameneküljön. Nem egy katonát láttam pánikrohamot kapni, fuldokolni a kíntól. Ezek gyakran kiugrottak az árokból, s állati pániktól űzötten rohanni kezdtek… ám a géppuskák azonnal lekaszálták őket egytől-egyig. Meglepődtem, miért nem nyüszítek én is kínomban? Miért nem rohanok ki félőrülten a lövészárokból a biztos halálba? Miért bírom ki ezt a poklot? Éreztem, hogy méltó vagyok apám erejéhez, s ő ugyan ezer mérföldekre van tőlem, de mégis itt guggol mellettem az árokban és bátorít: – Ne hagyd el magad, fiam! – hallottam a hangját. – Ne engedd, hogy legyőzzön, ami körülvesz! A szeptember beköszöntével alig hittem el, hogy még mindig élek. Úgy tűnt, már évek óta vagyok a lövészárkok foglya, s talán itt is fogok megvénülni. Időközben szoros barátságba kerültem Michael Valente-vel és Joe Mastine-nel, s nem egyszer megmentettük egymás életét: olykor családi képekkel és vicces történetekkel, melyek majdhogynem ugyanolyan hatásosnak bizonyultak, mint amikor félrelöktük a másikat a süvítő golyók útjából. Soha nem felejtem el szeptember 29-e reggelét. Alig aludtam valamit az éjszaka, nem csupán a szüntelenül ropogó fegyverek zajától, hanem mert éreztem, amint felkel a nap, valami történni fog. Azon a reggelen úgy tűnt, már évek óta be vagyunk ágyazva a Hindenburg-vonalnál lévő lövészárokba, s a németek folytonos golyózápora elől nincs menekvés. Csak lapultunk, s vártunk. Sokan az őrület szélére kerültek a szüntelen ropogástól, dörgéstől, kiáltásoktól, s a percenként meghaló bajtársaik látványától. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a mellettem térdeplő Michael Valente idegesen felnyög: – Ez így nem mehet tovább, a szentségit! S akkor olyan lépésre szánta el magát, mely egyszerre volt lenyűgözően hősies és eszelősen vakmerő. Felpattant a lövészárokból, s kimászott a senki földjére. Hallottam, ahogy

Bradock parancsnok ordibál felé, de Michael ügyet sem vetett rá. Szorosan mögötte Joe Mastine is kiugrott az árokból, s eszeveszetten rohanni kezdtek a német állások felé. Pár pillanatig azt próbáltam eldönteni, képzelődöm-e vagy tényleg megtörtént? Az ádáz tüzelés alatt ezek ketten nekirontanak a németeknek? Hirtelen mintha vákuumba került volna az elmém, csak arra tudtam gondolni, hogy a barátaimat szitává fogják lőni, ha nem segítek nekik! Felugrottam hát és kimásztam az árokból. –  Vicezi, az istenit, azonnal húzza vissza a belét! – kiáltott rám Bradock, de nem törődtem vele. Csak azon járt az eszem, hogy meg kell mentenem a barátaimat a biztos haláltól. Odakint a pokol legmélyebb bugyra fogadott. Szanaszét heverő, cafatokká lőtt holttestek mindenütt a szürke sárban. Körülöttem ezernyi golyó csapódott a földbe, öklömnyi darabokat kiszakítva a véres agyagból. Úgy záporoztak mellettem a töltények, mintha esőben állnék. Előrepillantottam, s láttam, amint Michael és Joe halált megvető bátorsággal rohannak előre, és még mindig élnek! Azonnal utánuk eredtem volna, ám amint lépni akartam, hirtelen forróságot éreztem a jobb combomban. Egy pillanat alatt összerogytam, s visszazuhantam az árokba. Néhány másodperc telhetett el, s körülöttem a világ homályosulni, majd feketedni kezdett, mintha tintát öntöttek volna a szemembe. Az ájulásom előtti pillanatokban meg mertem volna esküdni rá, hogy Lorenzo kedves, vidám arcát látom, amint a lövészárok tetejéről néz rám… Egy tábori kórházban tértem magamhoz, messze a frontvonal mögött. Mint kiderült, két napig voltam élet-halál között. Súlyos sérülést szenvedtem, s az orvosok csak nagy nehezen tudták megmenteni a lábamat. Azt mondták, teljesen fel fogok épülni, de egy kissé bicegni fogok. S akkor az orvos kimondta azt a mondatot, mely olyan volt, mintha tengernyi mocsokban való megmártózás után végre rám sütne a nap aranyló, meleg fénye: – Haza kell küldenünk magát, Vicezi. Így nem harcolhat tovább!

Megállás nélkül zokogtam hosszú perceken át, mintha már fél éve szorítanám vissza a levegőt s a könnyeimet. Egyszerre éreztem határtalan, eufórikus boldogságot, hogy hazamegyek végre, túléltem, nagyrészt épen és egészségesen. Másfelől rettegtem attól, hogy magára kell hagynom a barátaimat. Amikor kérdezősködtem, mi történt a Hindenburg-vonalnál, Bradock parancsnok szeme büszkén csillogott. Megtudtam, hogy Michael és Joe csodával határos módon túlélték hősies kirohanásukat, s bár Michaelt csuklón lőtték, öt embert megöltek, huszonegy németet pedig foglyul ejtettek, amikor elfoglaltak több tüzelőállást. A Hindenburg-vonalat sikeresen áttörtük, s biztosak voltunk benne, hogy a háborúnak hamarosan vége. Még aznap délután megkaptam a sérülésemért járó Bíbor Szív Érdemérmet, valamint egy Bronz Csillagot, mivel Bradock parancsnok szerint példaértékűen bátor katona voltam. De engem csak az érdekelt, hogy végre ismét a családommal lehessek, s elfelejthessem ezt a sok borzalmat, melyet láttam és átéltem. Ám amint a hajóm néhány héttel később kifutott az angliai Portsmouth kikötőjéből, s feltárult előttem a végtelen óceán, tudtam, hogy már sosem leszek az, aki a háború előtt voltam. Furcsa módon nem a katonai kórházban való lábadozásom idején, vagy a portsmouthi várakozás alatt figyeltem fel arra, milyen nyomokat hagyott bennem a háború. Akkor kezdtem el észrevenni magamban a változást, amikor a hatalmas transzport hajóval tartottam New York felé, s a hajó motorjainak duruzsolását figyeltem éjszakánként. Ahogy feküdtem a priccsen, nem tudtam lehunyni a szememet, mert a motor hangja a fegyverek dörgését idézte fel bennem, s folyton azt néztem, mikor ugrik elő a sötétségből egy német. Álmatlan forgolódásom közepette, mint a szellemalakok, ott nyüzsögtek körülöttem a holtak, akik egykor bajtársaim voltak, s a holtak, akiket én küldtem a másvilágra. Nem tudnám megmondani, hány emberéletet oltottam ki azzal, hogy az események forgatagába keveredtem. De egy biztos: amikor

elhallgatnak a tüzérségi fegyverek, amikor az estét már nem a lövészárokban töltöd, akkor döbbensz rá, mit is tettél. Egész súlyával maga alá temet az érzés, hogy embert öltél. Apákat és fiúkat küldtem a halálba, családok élete vált romhalmazzá, csak azért, mert én meghúztam a ravaszt. Ekkor ébredtem rá, milyen törékeny s egyben milyen értékes az emberi élet. Rájöttem, hogy nemcsak katonaként, de civil emberként is lehel bármelyik napunk az utolsó. Akármikor elszakadhat az a bizonyos fonál, s amikor átkerülünk a túlpartra, már nem tudjuk jóvátenni a félbehagyott vagy rosszul elvégzett dolgainkat. A halál egykettőre a barátommá vált, hiszen ha elfogadjuk, segít élni! Általa értékessé válik minden pillanat, minden kimondott szónak súlya lesz, minden tett nagy visszhangot ver maga körül. Senki sem élhet addig igazán, amíg nem fogadja el nyugodt szívvel a halált. Ám egy kérdés még megválaszolatlan maradt. Miért pont engem kímélt meg Isten? Hiszen számtalan alkalommal ott hagyhattam volna a fogam. Miért pont én ülök egy transzport hajón az otthon békéje felé, miközben azok a családok zokognak, akiknek rokonait megöltem? Láttam igazán nagyszerű férfiakat meghalni, akiknek élniük kellett volna még, s láttam söpredék alakokat, akik gyávák voltak, s valahogy mindig megúszták. Miért? Mi alapján válogat Isten? Talán a háború is a természetes szelekció része? Össze voltam zavarodva, és erősen kellett kapaszkodnom Istenbe vetett hitembe, hogy ne fordítsak neki hátat ennyi szörnyűség után. November végén érkeztem meg New Yorkba, a tél iszonyú hidege fogadott a kikötőben, de szívemet melengette, hogy családom könnyes szemmel fogadott. Olyan szorosan öleltek meg a szüleim és nővéreim, hogy majd beleroppantam. Istenem, mennyire boldog pillanat volt az! Rég éreztem olyan felhőtlen nyugalmat és békét, mint azokban a percekben. Bárhogy is igyekeztem titkolni, egyből feltűnt nekik, hogy kissé bicegve járok, s tekintetükre kiült az iszonyat. Mosolyogva megnyugtattam őket:

–  Nincsen semmi bajom, tényleg! Jól vagyok. Volt egy kis sérülésem, ezért is küldtek haza, de minden rendben, ne aggódjatok. –  De hát mi történt, édes fiam? – kérdezte anyám szinte sokkos állapotban. –  Eltalálta egy lövedék a combomat, így már nem vagyok többé harcképes. De semmiség volt az egész, gyorsan kivették, bekötöztek és felraktak a hajóra. – Természetesen eszem ágában sem volt közölni velük, hogy hajszálon függött az életem. Talán leginkább az érintette meg a szívemet, hogy megint láthattam apámat. A szeme elfátyolosodott, rettenetesen megbánta, hogy haraggal váltunk el. Szó nélkül megöleltem őt, s csak hagytam, hogy szívem dobogása megnyugtassa. Mindössze nyolc hónapig voltam távol, mégis úgy éreztem, mintha életem nagy részét Európában töltöttem volna. Családom kutató szeme azt leste, mennyit változtam a háborúban, s láttam rajtuk az aggodalmat: vajon azt az Antit kapták-e vissza, aki elment? Kényszeredetten próbáltam ugyanúgy viselkedni, mint régebben, de éreztem, hogy nem sikerül. Fekete szemem tava mélyebb volt, mint valaha, arcom beesett volt, nyúzott. Amikor mosolyogni próbáltam, össze kellett szorítanom a fogamat, hogy el ne sírjam magam. Nem akartam nekik csalódást okozni, vagy elszomorítani őket, ezért úgy kezdtem beszélgetni velük, mintha mi sem történt volna. Azonban este, miután hazaértünk az étteremből, ahol ünnepi lakoma fogadott, s elmeséltem nekik, miken mentem keresztül odaát… borzadás futott végig az arcukon. Kíméletesen próbáltam előadni a Nagy Háború valóságát, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem is nekik mesélek, hanem a szavak önkéntelenül törnek elő belőlem. Akárcsak a könnyek. Amikor arról meséltem, hogyan halt meg egy kedves barátom, Ricky Webbs, a Tennessee-ből jött mókamester egy gáztámadás következtében, zokogni kezdtem.

Aznap éjjel, puha, meleg ágyamban fekve rájöttem, nem tudok itt elaludni, s lekucorodtam a fal tövébe, s úgy szenderedtem el, ahogy a lövészárokban megszoktam. Teltek a hetek, s próbáltam visszazökkenni a régi kerékvágásba, ami hellyel-közzel sikerült is. Nagy erőt adott ehhez a családom, mert nem akartam őket szomorúnak látni a velem történtek miatt. Bezárkóztam belső világomba, ahol örökké dörögtek az ágyúk. A legnagyobb megnyugvást apám adta, mert láttam, büszke arra, hogy én vagyok a fia. Életemben először éreztem igazán, hogy olyan vagyok, mint ő. Visszatérésem után nem sokkal nagy megrázkódtatás ért. Dotty elmondta, nagyon megváltoztam, már nem az a fiú vagyok, akibe egykor beleszeretett. Három boldog év után elváltak útjaink, s ez összetörte a szívemet. Hányszor elképzeltem az arcát az árokban reszketve, ahogy kedves mosolya kirajzolódik a csípős, fekete füstben. Sok időbe telt, míg el tudtam őt engedni. Két igazán komoly változást figyeltem meg magamon. Az egyik kellemes volt: megtanultam értékelni a reggeli napfényt, a meleg ételt, a kényelmes ruhát, vagy akár egy forgalmas utca zaját. Szerettem az életet, annak minden apróságát. Áldottam az Úr nevét azért, hogy ismét láthatok családom arcán mosolyt, láthatok ágról felröppenő madárkát a Central Parkban sétálgatva, s érezhetek újra békét, melegséget. A másik változás már nem volt ilyen szívderítő. Agresszívabbá váltam, s furcsa kettőssége volt ez a lelkemnek. Képes voltam egy apróság miatt is kiabálni, vagy ha egy ember véletlenül nekem jött az utcán, kis híján a falhoz kentem. Nem örültem neki, hogy a háborúban átélt borzalmak ennyire megfertőzték a lelkemet, s ha nincs Pippa és Stella figyelmessége, talán még bajba is kerültem volna. Gyakran mellettem voltak, hogy megvédjenek saját magamtól, és lecsillapítsák a lelkemet. És közben jól tudtam, ha nem nyomnám el magamban a gondolataimat, érzéseimet, nem lennék agresszív.

De féltettem a családomat. Féltem, ha valóban beavatom őket mindenbe, az olyan volna, mintha a frontra hurcolnám őket, s talán ez a gondolati utazás is elégséges volna, hogy az a fekete mocsok beléjük is hatoljon, ami részben engem kitöltött. 1919 tavaszán, majdnem egy évvel azután, hogy megérkeztem Franciaországba, ellenállhatatlan vágy tört fel bennem, hogy egykori katonatársaimmal legyek. Talán a közös emlékek és élmények felidézése könnyít a lelkemen, s talán ők is éppúgy szenvednek, mint én. Azonban bárhogy is kutattam, nem akadtam sem Michael Valente, sem pedig Joe Mastine nyomára. Bíztam benne, hogy jó dolguk van valahol a nagyvilágban, s ők jobban viselik a lelki terheket nálam. Év elejétől kezdve lázasan belevetettem magamat a munkába. Apám mellett nagyon sokat tanultam, s tanoncként egész eredményesnek bizonyultam. Elhatároztam, hogy egyetemre megyek és építészmérnöknek tanulok, bár sokkal inkább volt ez gyakorlatiasságból fakadó döntés, mint a szívem vágya. De élveztem, hogy együtt dolgozhatok apámmal, és olyat csinálhatok, ami biztos megélhetést kínál. Amikor azt mondom, biztos megélhetés, igen finoman fogalmazok. Ugyanis a McGinnly & Vicezi cég olyan sokra vitte 1919 nyarára – miután befejezték egy philadelphiai toronyház építését –, hogy apám kiszámolta, közel félmillió dollár szabadon mozgatható tőkével rendelkezünk! Ez jóval több pénz volt, mint amiről valaha is álmodtunk. Azon a nyáron megvettünk egy csinos, tágas telket Kings Pointban, s 1920 elejére fel is épült az álomházunk. Nem túlzok, ha azt állítom: új otthonunk legalább tízszer akkora lehetett, mint a régi házunk Szicíliában. Páratlanul gyönyörű ház volt a maga nemében, mely kiválóan ötvözte az elegáns amerikai házak hangulatát az odahaza megszokott olasz villák elemeivel. Mindig megdobbant a szívem, amikor megláttam a kész házunkat,

mert nem csupán egy otthon volt, hanem egy jelkép. A révbe érés, a nyugalom és a békesség szimbóluma. Hatalmas, ősfás kert ölelte körbe a kétemeletes házat, mely előtt tavasszal százszámra nyíltak a virágok, s melyeket anyám nagy gonddal öntözgetett egészen ősz elejéig. S a virágok között volt egy kis zug, ahová pipacsok tucatjait ültettük, s azt gondoltuk, Lorenzo nem a Calvary Temető rideg magányában, hanem itt, a színpompás virágok között nyugszik. Egy kis padot állítottunk ide, s gyakorta kijártunk elmélkedni, beszélgetni, életben tartani a múlt vidám pillanatait. Új otthonunkban legjobban a hatalmas kerti medencét szerettem. Apám direkt úgy beszélte meg az építésszel, hogy a lenyugvó nap utolsó sugarai ragyogják be a vízfelszínt. Így ismét volt egy kicsi tengerünk, mely csak a miénk volt, s amikor naplemente idején a kertben voltunk, mind egy-egy álomszemcsét hintettünk a medencébe. Való igaz, hogy luxus körülmények között éltünk, semmire nem lehetett panaszunk, a kényelem és a bőség hamar eltompította az egykori olasz negyedben lévő szutykos kis lakásunk emlékét. Azonban semmi nem tudta betömni azt az űrt, melyet Lorenzo hagyott maga után, s tudtuk, ez így van jól. Ettől volt ő egy igazi kincs. S minél nagyobb luxus vett minket körül, annál jobban éreztük, hogy eltemetett kis élete nélkül milyen szegények vagyunk… Örömmel láttam, hogy a szüleimet nem igazán változtatta meg a nagy vagyon. Mindketten ugyanazok a szeretetre méltó, kedves és őszinte emberek voltak, akiket már szicíliai városkánkban is tiszteltek az emberek. Az egyedüli – mondjuk úgy – úri hóbort, mely tetten érhető volt nálunk, apám amerikai autók iránti rajongása volt. A házunkhoz tágas teremgarázs tartozott, mely olyan volt, akár egy régi időket idéző istálló, s apám itt tartotta nagy becsben tartott járműveit. Mértani precizitással álltak egymás mellett a ragyogóra fényezett autócsodák: Auburn, Duesenberg,

Cadillac és Packard. Jó volt látni, hogy apám imádja, amit csinál, örömét leli az üzleti életben, az építkezésben, tervezésben, s nem is igazán a pénz miatt foglalkozott ezzel, hanem egyszerűen élvezte. Anyám nem volt olyan, mint azon amerikai nők jó része, akiknek a férje gazdag: őt nem elégítette ki a pihenés, pletykálkodás, lustálkodás, és ha kicsik lettünk volna még, akkor sem fogadott volna fel dadát, mert megalázónak tartotta ezt a gyerekekre nézve. Egyetlen barátnője sem volt a környékünkön élők között, egykori ismerőseivel pedig már nem tartotta a kapcsolatot, mert mind irigyek voltak apám sikerére. Voltaképpen Kings Pointban kevesen fogadtak be minket, mert bár már tizenhárom éve éltünk New Yorkban, olasz bevándorlók voltunk a szemükben. Az sem érdekelte őket, hogy az ifjú Vicezi a Nagy Háborút is megjárta, és Amerikáért is harcolt: ide pofátlankodott újgazdagoknak tartottak minket, akik mindig is ki fognak lógni az elit tagjai közül. Őszintén szólva ez minket a legkisebb mértékben sem érdekelt. Öten voltunk a nagyvilágban, boldogok voltunk, szerettük egymást, és csak ez számított. Apámat persze zavarta, hogy újra és újra az emberek kétszínűségével, gerinctelenségével találkozik. Ez őt, mint kőkemény, erkölcsös embert olykor-olykor rendkívül feldühítette. Utálták őt az elit tagjai, de a pénzét szerették, dörgölőztek hozzá, álszenten kedveskedtek, hazugul mosolyogtak, s a háta mögött tetves olasznak nevezték. Nekem sem akadt sok barátom, inkább csak felszínesebb kapcsolataim voltak az amerikaiakkal. Az egyetemen persze megismertem jó pár embert, de csak néhány említésre méltó barátom akadt. Nővéreim, gyönyörű fiatal nők révén sokkal könnyebben ismerkedtek, s az egyre sűrűbben felbukkanó fiúk kezdték próbára tenni szüleim idegeit. 1920 októberében olyan esemény történt, mely rányomta a bélyegét az eljövendő évekre. Thomas McGinnly, apám hű társa és egyben legkedvesebb barátja váratlanul elhunyt. Szívroham végzett vele. Tíz évig voltak jó barátok, s apámat mélyen megrendítette a

veszteség. Az elkövetkező fél évben világossá vált számára, hogy Tom nélkül nem tudja olyan sikeresen vinni az ingatlanüzletet. Bármilyen fájdalmas is volt, de sok évnyi nagyszerű munka után, 1921 nyarán megszűnt a McGinnly & Vicezi Építőipari Cég, s apám csak másfél év után tért vissza újra az üzleti életbe. A pihenés időszakát egyrészt utazgatásra fordították, anyámmal bejárták az államok legszebb tájait, eljutottak Kaliforniába, Coloradóba és a Nagy Tavak vidékére is. Fantasztikus és szívet melengető ötlettel tértek haza: árvaházat akartak építeni Brooklyn külvárosi részén, ahová elsősorban olyan olasz gyermekeket kívántak elhelyezni, akiket a szüleik ilyen-olyan okok miatt magukra hagytak. Az árvaház hamar felépült azon munkások segítségével, akik annak idején apám alkalmazásában álltak, s a kedves Új Remény nevet kapta. Anyám lett a vezetője, s tudtuk jól, minden egyes megmentett életben egy kicsit Lorenzot látja. Ebben az évben egyéb szép dolgok is történtek. Nővéreim alig néhány hónap különbséggel házasodtak össze két jóravaló, szimpatikus amerikai férfival. Pippa férje, Martin sikeres New York-i védőügyvéd volt, míg Stella választottja, Joel egy mezőgazdasági gépekkel foglalkozó cég igazgatójaként dolgozott. Számomra talán még döbbenetesebb volt a tény, hogy hamarosan saját gyermekeik lesznek. Számomra ők mindig azok az édes kislányok maradnak, akik képesek bármin összekapni, vagy órákon át csicseregni, és alkalomadtán engem is kihúzni a bajból. Kings Point-i otthonunk egy csapásra csöndesebb lett, ám hamarosan megérkezett az első kis unoka Stella részéről, akit az elkövetkező évek során még jó pár lurkó követett. Talán a megváltozott családi körülményeink miatt is, de apám egyszer csak honvágyat érzett. Tudtuk jól, hogy nem is igazán Szicíliára kíváncsi, hanem a szüleire, akikkel mindig is rossz viszonyban volt, s akiket már lassan tizenöt éve nem látott. Egyetemi záróvizsgáimra hivatkozva nem tartottam velük a nagy útra, nővéreim pedig a gyermeknevelés mellett nem értek rá

elutazni. Valójában arról volt szó, hogy semmi kedvem nem volt látni a nagyszüleimet, akik nekem mindig is idegeneknek tűntek, másrészt Lorenzonak ígéretet tettem régebben, hogy vele térek vissza a szigetünkre. Nélküle soha többé nem akartam odamenni. Néhány héttel később, amikor szüleim hazaértek, s egy kerti sütésfőzés keretében összejött az egyre növekvő család, apám elmesélte, hogy a szüleivel nem tudott találkozni, meghaltak már mindketten. Egykori szomszédjuk, a borzasztó idős Aletta néni elmondta neki, hogy 1917-ben eltávoztak, szívükben örök haraggal a fiúk iránt, aki itt hagyta őket meghalni a szigeten. Apámat megrendítette a hír. Láttuk rajta, mennyire fáj neki, hogy soha nem leltek békére, és ilyen gyűlölettel telve hunyták le a szemüket. Az otthoni állapotokról annyit mondtak, hogy egykori házunk helyén már egy újabb, nagyobb építmény áll, s egy kedves család lakja. A környéken továbbra is erős a maffia befolyása, és hallottak pletykákat egy New Yorkban élő gengszterről, bizonyos Salvatore Torruzziról, aki brutális fenevad hírében áll. Mi, Kings Point békés negyedében élve, már réges-rég mit sem tudtunk arról, mi folyik az olasz negyed mocskában, de azért meglepett, hogy Szicíliában ilyen jól tájékozottak az emberek. Azt rebesgették, hogy Torruzzi olyan, akár a sátán, elvetemült módon, nagy becsben tartott kalapácsával rommá veri áldozatai térdét és sípcsontját, egy életre megnyomorítva őket, így kiérdemelte a Kalapácsos Hóhér gúnynevet. Ezt hallva csak remélni tudtam, hogy sosem lesz közöm ehhez a szadista állathoz. Villánk kertjében, a virágillattól elbódulva fogalmam sem volt, mit tartogat még számomra a jövő… 1922 tavaszán apám összehívta a családot, és nagy bejelentést tett: elmondta, hogy új céget alapít. Régóta a szíve vágya, s év végére fel is épül Brooklyn Gowanus-öblében a Vicezi Hajógyár. Apám közel egy millió dollárt áldozott álma megvalósítására, s a végeredmény maga volt a csoda. Hatalmas telephely jött létre, ahol főleg kereskedelmi célra alkalmas uszályokat, tankereket és szénszállító hajókat építettek, valamint kisebb számban néhány turistahajót,

melyeket akár bérbe is lehetett venni. Ekkortájt fejeztem be az egyetemet, sikeresen vizsgáztam építészmérnökként, s nyomban el is határoztam, hogy a hajótervező mesterséget is kitanulom, hogy tudjak segíteni apámnak. Ekkor már huszonnégy éves voltam, s külön éltem, egy kellemes kis lakásom volt Brooklynban, közel az East Riverhez, s csodás kilátást élveztem Manhattan soha nem szűnő, lüktető fényeire. Kezdetben nehezen találtam munkát, mivel apám révén a Vicezi név híres lett, sok embernek azonban szúrta a szemét, hogy egy olasz ilyen sokra vitte. Végül ráakadtam egy belvárosi cégre, akinek vezetője, Morgan T. Winters úr még örült is, hogy a nagy Vicezi fia nála dolgozhat. Emiatt természetesen nagy elvárásokat támasztottak felém, amiknek – büszkén mondhatom – maradéktalanul meg is feleltem. Önálló kis életem szép mederben folyt, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben lesz a jövőben is. 1924. május 12-e különös helyet foglal el a szívemben. Aznap délelőtt meglátogattam Pippát és férjét, Martint a Lenox Hill-i elegáns, belvárosi lakásukban, közel a Central Parkhoz. Pippa sugárzó mosollyal újságolta, hogy úton van a második gyermekük is, és ha fiú lesz, a Lorenzo nevet adják majd neki. Arra kért, még ne mondjam el anyámnak és apámnak a nagy hírt, mert a hétvégére tervezett kerti partin akarta őket is beavatni. Boldogan, szinte szárnyalva hagytam el a lakásukat: meghatott, hogy az új kis jövevény drága kisöcsénk nevét fogja viselni, ha fiú lesz. Ahogy leértem az utcára, hirtelen ötlettől vezérelve nem szálltam be az autómba, hanem halkan fütyörészve elindultam a Central Park felé. Hallani akartam ennek a hatalmas oázisnak a békés madárcsicsergését, látni a szellőben lengedező tölgyfák, kanadai fenyők és nyírek lombjait, érezni a pezsdülő tavasz minden ízét. Megélni egy boldog nap minden apró áldását, mellyel megajándékozott Isten, amikor megkímélt a háborúban. Volt egy kedvenc útvonalam, rendszerint a 65. utcától szerettem elsétálni a Columbus Circle és a Broadway felé. Most azonban egy hirtelen

ötlettől vezérelve a másik irányba indultam, a Cherry Hill és az ott található tó irányába. Utólag belegondolva úgy érzem, mintha valami odavonzott volna. Lépteim valamivel szaporábbak voltak, mint általában, s a zsongó-zsibongó flórát és faunát sem figyeltem meg annyira, mint máskor. Elegáns hölgyek és urak jöttek velem szembe, s egymásra mosolyogva megemeltük kalapunkat, mintha mind az Édenkertben pihentünk volna. A lombkorona között átátszüremlő napsugarak vidám vibrálással ragyogták be a park labirintusszerű sétányát, s nekem valamitől olyan érzésem támadt, jó oka van annak, hogy éppen erre indultam el. Cherry Hillt elérve a tó szélén kanyargó sétányon haladtam egy ideig, s gyönyörködtem a kristálytiszta vízen megcsillanó napfény játékában. Hirtelen honvágy öntött el, amint eszembe jutott a tengert megfestő naplemente régen látott képe. Nem sokkal később egy kereszteződéshez értem, s választhattam, hogy egyenesen továbbmegyek, vagy jobbra kanyarodom, még mélyebben behatolva a parkba. Tétováztam, s abban a pillanatban valami mesés történt! Élénk, édes azáleaillat csapott meg, ahogy feltámadt a szellő. A régi házunk előtti azáleabokorra emlékeztetett, melyet anyám oly nagy becsben tartott. S mintha égi jel lett volna, jobbra fordultam, s követtem a virágillatot. A sétány a legendásan gyönyörű, a tó felett romantikusan átívelő Bow híd felé vezetett. Lassan bandukoltam a híd felé, s amint közelebb értem, láttam, hogy a hatalmas, faragott kővirágtartókban azáleák pompáznak. Elmosolyodtam az élet kedves tréfáján, s kezemet vidáman lóbálva ráléptem a hídra. Azonban alig tettem meg pár lépést, lábam gyökeret vert, szívem hevesen dobogni kezdett, s nyomban egy érzés tört fel bennem: hát ezért jöttem én ide! Egy fiatal, huszonéves lány állt a híd kőkorlátjának támaszkodva. Az aprókat fodrozódó tavat szemlélte, s egyik kezével minduntalan lecsípett egy szirmot az azáleából, melyet aztán a vízre hintett. Rendkívül bánatos, szörnyen magányos látványt nyújtott. Kis bordó

kalapját szorosan a fejére húzta, alig látszott ki alóla éjfekete haja, s öltözetét nézve egyből tudtam, hogy valószínűleg az olasz negyed mélyéről jött ide szomorkodni. Ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába, hogy odamenjek hozzá. Melléléptem, s amint egymásra pillantottunk, hirtelen elakadt a lélegzetem, megszólalni sem tudtam. Annyira ismerős volt ez a fátyolos, könnyektől áztatott szempár. Ez a kedvesen szép, szomorú arc. Talán néhány másodpercig néztünk egymásra, majd gyorsan elfordította a tekintetét, megtörölte könnyeit, s nyomban elsietett a híd távolabbik vége felé. Döbbenten meredtem utána, nyilván olyan fejet vágtam, amikor összenéztünk, mint valami szatír. – Kisasszony, várjon! – szóltam utána, amikor végre megtaláltam a hangomat, de ő akkor már a híd végén volt, s eltűnt a sétányt szegélyező fák árnyékában. Utána loholtam, de semerre nem láttam. Emlékszem, legalább egy órán át bolyongtam fel-alá a tó körüli parkban, de nem találtam meg a lányt. Ahogy visszaballagtam Pippa lakása előtt parkoló autóm felé, egész végig a lány járt az eszemben, s megmagyarázhatatlan szomorúságot éreztem. Mindent elsöprő vágyat éreztem, hogy újra lássam. Attól kezdve szinte minden nap, amikor csak tudtam, ugyanabban az órában felbukkantam a hídnál, s vártam. Néha egy óra hosszat is, s idegesen bóklásztam a tó körül. De nem láttam többé őt. Teltek a hetek, s engem megállás nélkül kínzott az érzés. Június végén úgy határoztam, hamarabb megyek ki, mint szoktam, s tovább maradok, mint eddig bármikor. Három órán át várakoztam a hídnál, s amikor lejárt a magamnak szabott idő, elfogadtam, hogy csupán egy nem létező álmot üldözök. Letéptem egy szirmot a hídra kirakott virágból, s csalódottan a vízbe hajítottam. Ahogy visszafelé indultam, egyszer csak megláttam a lányt! Éppen akkor lépett a hídra, s nyomban megtorpant, ahogy észrevett engem. Majd lassan, bizonytalanul elindultunk egymás felé. Amikor karnyújtásnyi távolságra kerültünk egymástól levettem a kalapomat, s kedvesen rámosolyogtam. Ő nem viszonozta a

gesztusomat: kis kezeit védekezőn a teste előtt tartotta, s idegesen fogta a retiküljét. –  Maga követ engem, miszter? – bájos olasz akcentussal törte az angolt. Az egyik legszebb hang volt, melyet valaha hallottam. – Nem… én nem – mentegetőztem. – Hogy gondolja, hölgyem? – Már többször láttam magát itt a környéken az elmúlt hetekben, amióta láttuk egymást, de azelőtt soha! – Lenyűgözött a tekintete. Egyszerre volt szomorúságtól meggyötört, elesett női arc, s erősen izzó, akaratos, tüzes szempár. Olyan volt, mintha anyámat és apámat egybegyúrták volna. Bár nagyon kellemes jelenség volt, nem volt feltűnően csinos lány, láttam már szebb teremtéseket is, de ők közel sem nyűgöztek le így. – Én csak… – hebegtem, de közbevágott. – Hatszor is észrevettem magát, amint a hídon ácsorog, a tó körül lebzsel. Szeretném megtudni, ki maga és mit akar tőlem? –  Látnom kellett. Nem tudom megmagyarázni, miért… de tudnom kellett, hogy jól van, és nem szomorú már. Sajnálom, ha zaklatásnak vette a jelenlétemet, nem akartam háborgatni, hölgyem. –  Látnia kellett? Ezt hogy érti? – Ideges ellenállása mintha egy hajszálnyit alábbhagyott volna. Elmosolyodtam, s gyengéden kinyújtottam felé a kezemet. –  Kérem, szeretnék önnek mutatni valamit – egy lépést hátrált, rosszallón pillantott rám. – Nincs mitől félnie, csak ide megyünk a hídra, ahol múltkor szirmokat szórt a vízbe. A lány körbenézett: rajtunk kívül még volt egy pár a környéken, s másik két férfi is a híd felé sétált. Bizonyára biztonságban érezte magát, nem érheti baj az emberek között, így idegenkedve bár, de elfogadta a kinyújtott kezemet. A Bow híd közepére sétáltunk, s amint megálltunk, megmutattam neki a tó sima vízén megcsillanó napsugarakat. Így szóltam hozzá: – Még kisgyermek voltam, amikor édesapám odahaza Szicíliában elmesélte nekem azt, amit most én önnek. A házunk a palermói

öbölre nézett, s naplemente idején lementünk a partra. Apám azt mondta: a napsugarak ilyenkor kinyúlnak felénk a vízen át, s minden nap egy-egy álmot kell nekik adni. Egy cseppnyit a vágyainkból, mert a nap este az emberek álmát szeretné látni. Ha így teszünk, nappal egész végig segíteni fog nekünk a nap, hogy az álmunk valóra váljék. Kis szünetet tartottam, s a lányra pillantottam. Elmélyülten hallgatta a történetet, s úgy éreztem, valamit megérinthettem a lelkében. –  Édesapám mindig azt mondta – folytattam –, nem szabad hagynunk, hogy a fény eltávolodjon tőlünk. Mindig csak a fény felé kell mennünk, és akkor egy nagyon szép helyre bukkanunk… Egyfajta családi hagyomány nálunk, hogy átadjuk ezt a történetet, és így én meséltem el Lorenzonak annak idején. Alig hiszem el, hogy már tizenhét éve eltávozott… Azért kerestem magát itt a parkban, mert el kellett ezt mondanom. És mert… mert, bármilyen bárgyún hangzik is, úgy érzem, a fényének kell lennem. A lány ekkor pityeregni kezdett, s elnézést kérve törölgette a könnyeit. Átnyújtottam neki a kendőmet, s amikor egymásra néztünk, tudtam, biztosan éreztem: ez a pillanat örökké a miénk lesz. Mert a hidak dolga összekötni azt, aminek egymásra kell találnia, s mi ott és akkor megtaláltuk egymást. Aznap kora estig a parkban andalogtunk, s mindent elmondtunk egymásnak, ami a szívünket nyomta, ami mosolyt csalt az arcunkra, s amit talán csak egymásnak mertünk kimondani. Egy csapásra beleszerettem Elena Facettibe, s biztosan éreztem, ő is belém. Megtudtam, hogy Elena az olaszországi Ponza szigetéről érkezett New Yorkba, alig négy hónappal ezelőtt. Három évvel fiatalabb volt nálam, ám jóval erősebbnek tűnt, mint én, hiszen ő egyes egyedül vágott neki a nagyvilágnak, miután egész életét egy Szicíliánál is jóval apróbb szigetecskén töltötte. Édesanyja egyedül nevelte, s azért kényszerült tőle ilyen messzire, mert ő is abban a vágyálomban ringatózott, hogy New York maga a mennyország.

Ahol sok pénzt fog keresni, és támogathatja belőle az anyját, akit egyszer talán még maga után is hozhat a Nagy Almába. Anyja lelkesen támogatta őt, lásson világot váltsa valóra az álmait! Azonban arra nem számított, ahogy egyik bevándorló sem, hogy ez az alma bizony a velejéig férges, és az álmok szilánkokra tudnak törni a dokkok kemény cölöpjein. Elena kevés pénzzel, ám annál nagyobb elszántsággal érkezett ide, de hamar rá kellett döbbennie, hogy nem fogja tudni támogatni az anyját abból az éhbérből, amit éttermi mosogatóként és takarítóként keres. Aznap, mikor először láttuk egymást, kapta a hírt levélben, hogy édesanyja tragikus betegségben elhalálozott. Mint megtudta, anyja már évek óta küzdött a rákkal, s azért is erősködött, hogy Elena hagyja el Ponza szigetét, mert nem akarta, hogy lássa a leépülését, s egy szebb életet kívánt neki a távoli Amerikában, mint azon a reményvesztett szigeten. A levél tartalmazta anyja búcsúszavait, és sűrű bocsánatkéréseket, amiért magára hagyta őt a világ másik oldalán. Elena teljesen összeomlott, s ahogy mesélte, amikor engem meglátott, úgy érezte, ő küldött hozzá a mennyből, hogy vigyázzak rá. Ha így is volt, s Elena anyjának keze hintette felém azon a délelőttön az azálea illatot, meg kell hagyni, nagyon jól csinálta! Én is sokat meséltem neki, s elbűvölve hallgatta kedves történeteimet, s tapintatosan számoltam be neki a tragédiáinkról, hiszen nem akartam még jobban felkavarni. Amikor a Nagy Háborúról beszéltem, összeszorult a torka, ám valóságos hősként nézett rám, aki képes lett volna meghalni Michael és Joe bajtársaiért. Bevallom, nagyon jól esett, hogy erősebbnek tart engem, mint én magamat. A napot azzal zártuk, hogy beültünk egy elegáns étterembe az 5. sugárúton, ahová ő zavartan tipegett be. Megdöbbent, hogy számomra az ilyen drága éttermek könnyen megfizethetők, s ekkor jött rá, hogy annak a bizonyos Vicezinek a fia vagyok, akiről már hallott, s akinek látta is a kikötőjét, amikor egy alkalommal Brooklynba jött állás után nézni. Vagyonos ember fiaként én is

jómódban éltem, mert bár megtagadtam apámtól, hogy eltartson, félig-meddig én is részt vettem már a hajógyár ügyleteiben, így nekem is csurrant-cseppent annyi, amiből kényelmesen élhettem. És ami igazán jól esett: Elenát egyáltalán nem hozta lázba, hogy egy pénzes fiatalember szerelmes belé. Csak hosszas győzködésre tudtam rábeszélni, hogy hagyja ott a kizsigerelő munkahelyét, és keressünk együtt valami jobbat. Végül is arra jutottunk, hogy az Új Remény árvaházunkban helyezkedjen el gondozóként. Mondhatom, kiválóan végezte a munkáját, a gyermekek imádták őt. Biztos voltam benne, hogy egy nap csodálatos anya lesz belőle. Családom hamar megszerette és befogadta. Melengette Elena szívét, hogy már teljesen elveszettnek hitte magát a világban, s akkor egyszerre minden megváltozott. Halálosan szerelmesek voltunk egymásba, bimbódzó kapcsolatunkat az is megkoronázta, amikor végre otthagyta az olasz negyed mocskát, s hozzám költözött. Elena teljesen új színt hozott az életembe: a világ egyik pillanatról a másikra egy gyönyörű édenkertté változott, s valóban úgy éreztük, sosem engedjük el egymás kezét, örökre a parkunk hídján állunk. 1925. július 5-én keltünk egybe. Hihetetlen örömmámorban úsztam aznap. Férj lettem, és van egy feleségem! Milyen csodálatos volt ebbe belegondolni! A belvárosi, hatalmas Szent Patrik Katedrálisban tartottuk az esküvőt, mely valóban fejedelmi hely volt kettőnk boldog eskütételére. Családunk és barátaink kedves kötelékében biztosra vettem, hogy valahol köztük van Lorenzo és Elena édesanyja is. Családom nagyon büszke volt rám, s tudtam, az is lejátszódik a fejükben, milyen szerencsések vagyunk mindnyájan, amiért nem haltam meg a fronton, s átélhettük most ezt a gyönyörű napot. Szüleim kertjében nagy ünnepséget rendeztünk, s Elenával innen indultunk másnap nászútra Olaszországba, a Comói-tóhoz, ahol majd egy hónapot töltöttünk. Káprázatosan romantikus utazás volt. Egy kis villát béreltünk a tóparton, pazar kilátás nyílt az emeleti

lakosztályunkból. Naplemente idején gyakran elkötöttünk egy csónakot, néha engedély nélkül is, s éjszakáig kint maradtunk a vízen: sokat szeretkeztünk, s elképzeltük, milyen csodálatos élet vár ránk. Emlékszem: komolyan eljátszottunk a gondolattal, mi volna ha odaköltöznénk. Ám ezt elvetettük a hazafelé vezető úton, mivel engem a családom New Yorkba kötött. Évekkel később, amikor minden megváltozott, gyakran elgondoltam, talán sokkal jobban jártunk volna, ha Olaszországban maradunk… Az elkövetkező három év egyszerre volt gyönyörű és stresszes. Szép volt, hiszen boldogok voltunk, egymásra találtunk, élveztük a közös életünk legapróbb mozzanatait is. Elena élvezettel dolgozott az Új Remény árvaházban, én pedig egyre jobb építésszé váltam, s lassan a hajótervezés mesterségét is elsajátítottam, így komolyan fontolóra vettem a dolgot, hogy ott hagyom az építőcéget, s apámnál állok munkába. Szerencsés hullám kapott minket Elenával a hátára, s úgy tűnt, a jövő csak és kizárólag szépséges dolgokból fog állni. Az egyedüli stresszforrás az volt, bárhogy is próbálkoztunk, Elena sehogy sem esett teherbe. Nem értettük a dolgot, s az orvosok sem találtak semmi rendellenességet, betegségre utaló jelet egyikünk esetében sem. Mindössze annyit mondtak, hogy próbálkozzunk. Mit mondjak, lelkesek voltunk, s ezt a hevületet nem lehetett egykönnyen derékba törni. A nagy áttörésre 1928 szeptemberében került sor, amikor egyik nap a munkából hazaérve Elena széles mosollyal fogadott az ajtóban, s egyből a nyakamba ugrott. Áldott állapotba került végre az én drágám! Ezt illő módon meg is ünnepeltük, majd a családnak is elmondtuk a nagy hírt. Mindenki boldog volt, hogy végre ennyi próbálkozás után meg fog születni a közös gyermekünk. Később, amikor kettesben maradtunk, Elena elmondta, hogy szerinte miért esett végül teherbe. –  Titkon mindig is éreztem, hogy amennyire vágyom egy kisbabára, éppen annyira félek is tőle. Féltem attól, hogy egy napon talán az én gyerekem is arra a sorsra jut, mint én… hogy kap tőlem

egy levelet, amiben elbúcsúzom tőle. És mint kiderült, a félelmem erősebb volt, mint a vágyam. Évekbe telt legyőznöm ezt az egészet magamban, de végül sikerült. Anya leszek! Annyira boldog volt Elena, hogy egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást, s én áldottam az Úr nevét azért, hogy ismét elhalmoz engem egy újabb nagy ajándékkal. Az elkövetkező hónapok izgalma és boldogsága egyre csak növekedett, s végül elérkezett 1929. június 8-a, s én Elena kezét szorítottam a szülőszobában. Bevallom, nagyon aggódtam Elenáért, mert szegénykémet alaposan meggyötörte a szülés. Ám egyszer csak nagy sírásra lettünk figyelmesek, s megláttuk a gyermekünket, egy kisfiút. Ahogy megbeszéltük korábban, Michaelnek neveztük őt el, háborús hős barátom iránti tiszteletem jeléül. Mennybéli érzés volt a kis Michaelt a kezemben tartani, s úgy éreztem, abban a pillanatban értem férfivá. Addig csak csellengő fiú voltam a nagyvilágban, aki talán túl sokat képzel magáról, de a kezeim között tartva egy életet, ami a szívdobbanásom része… ez az érzés tett engem büszke férfivá. Családapa lettem, s végtelenül boldog egy olyan nő oldalán, mint Elena. Az elkövetkező két év olyan gyönyörű volt, mintha nem is a Földön éltünk volna, hanem valahol a mennyek egyik felhőpamacsán élveztük volna az örök napsütést. Rendkívül kíváncsi, élénk kisbaba volt a fiam, s emlékszem, olyan tekintettel meredt egyszer a kikötőben álló hajómonstrumokra, melyeket apám építtetett, mintha már látott volna ilyeneket korábban. A kis Michael egyből a család új kedvence lett, Pippa és Stella gyerekei lelkesen befogadták az egyre gyarapodó kislurkó-állományba. Boldog voltam, hogy Michael olyan családban nőhet fel, amilyenben nekem sosem volt részem: ahol több generáció egymást szerető tagjai egy nagy és összetartó közösséget alkotnak. Amikor Michael első születésnapját ünnepeltük, szüleim házának hatalmas ebédlőasztalát tizennyolcan ültük körbe. Pippa ekkor újból állapotos volt: a negyedik babáját várta, így ezt is megünnepeltük.

1931 volt az az év, melynek emlékétől máig összeszorul a torkom. Az év éppolyan boldogan és lelkesen indult, mint előtte jó néhány víg esztendő. Ekkor már a Vicezi Hajógyárban dolgoztam, mint az egyik vezető tervező, s apám mellett főrészvényes voltam a cégben. Megrendeléseinktől szinte roskadoztak az asztalok, igazi nyüzsgés volt a telepen minden nap, mivel több, mint hatszáz embernek – főleg olaszoknak és íreknek – biztosítottunk munkát. Jó érzés volt, hogy támogathatjuk az évről-évre ideérkező bevándorlókat, így aztán a Vicezi Hajógyár hamar amolyan mentsvárrá, a biztonság fogalmává alakult New Yorkban. A városba érkező, bizonytalan és félelmekkel teli idegeneknek elsőszámú munkalehetőségként javasolták a kikötőnket. Természetesen nem alkalmaztunk akárkit, hiszen a minőségi munka alapfeltétele volt a széleskörű szakértelem. Ám igyekeztünk annyi munkahelyet teremteni, amennyit csak tudtunk: jól emlékeztünk rá, milyen kínszenvedés megélni az éhbérből. Ennek jó példája volt, hogy majd kétszer annyi takarítót vettünk fel, mint amennyi indokolt volt, ezért olasz munkásaim hamarosan Porto Cristallo-nak, kristálykikötőnek kezdték becézni a Vicezi gyárat. Minden szép volt, minden rendezetten és biztatóan haladt, nem gondoltuk volna, hogy bármi rossz történhet. És mégis történt… Nem egy kis kellemetlenség, de még csak nem is nagy baj. Valóságos katasztrófa. Éppen Michael fiam második születésnapjának előkészületeivel voltunk elfoglalva, ajándékokat csomagoltunk, amikor apám hívott telefonon. Sosem hallottam még ilyennek a hangját: – Nagy baj van, Anti – kezdte. És én egyből megrettentem, mert ha egy ilyen erős, kemény ember nagy bajról beszél, az egy világvége helyzet lehet. – Mi történt, apám? – A gazdasági válság minket is utolért, fiam. A bank, amivel már évek óta együttműködtünk, ma délelőtt csődöt jelentett, két

másikkal együtt. Az acélgyár Pennsylvaniában egyszerűen nem tud szállítani. A készleteink csak néhány hétre elegendőek, de a nyakunkon van tizenhét megrendelés. Reggel óta égnek a vonalak, és minden telefonból ugyanaz üvölt: körbetartozás, körbetartozás, körbetartozás. Mindenki eladósodott, és nekünk is sok milliós kárunk, és még ennél is több adósságunk lesz, ha nem találunk ki valamit, de gyorsan! – Nyugodj meg, apám, máris indulok, és kitalálunk valamit! Nem hagyjuk veszni a gyárat! –  Itt már nemcsak a gyár forog kockán… – sóhajtott apám, majd letette a kagylót. Lázas igyekezettel vetettük magunkat a munkába, hogy valami módon megmentsük mindazt, amit apám hosszú évek kemény, szívós munkájával felépített. Tudtuk, hogy az egész életünk múlik azon, hogyan lépünk, miként döntünk az elkövetkező hetekben és hónapokban. Napi tizenkét-tizennégy órát is dolgoztam akkoriban, apám még ennél is többet. Rengeteg emberrel beszéltünk, bankokkal, a kormány képviselőivel, mindenkivel, aki csak szóba jöhetett. Tárgyalások, utazások Amerika-szerte, s mindenütt becsődölt és kiégett gyártelepek látványa kísértett. Mintha egy haldokló világban próbáltunk volna levegőhöz jutni, egy csepp vízhez. S ahogy teltek a hónapok, egyre biztosabban tudtuk, hogy nem leszünk képesek megmenteni a gyárat. Hatszáz családnak biztosítottunk megélhetést a hajógyárban. Hatszáz munkásunk helyezte belénk a bizalmát, hitték, hogy a Vicezik kitalálnak valamit, hiszen a Porto Cristallo nem bukhat el! És ott volt még az Új Remény árvaház is. Tudtuk, ha a kikötő elsüllyed, magával fogja rántani az árvaházat is, mivel hatalmas adósságunk lesz, s a bankok egyből kiszipolyoznak majd minket, mindenünket elveszik. Valószínűleg még a családi házunkat is. Év végére siralmas helyzet állt elő: munkásaink kezdtek elpártolni mellőlünk, menekültek a süllyedő hajóról. Biztos volt a vég, már csak arra vártunk, mikor jön el a mi időnk. Apám minden erejét megfeszítve

küzdött, dacolt az elemekkel, mint egy hérosz, akinek apró ladikját hátára kapták az óceán dühöngő hullámai. Ám bármenyire erős volt, ellenfele sokkal nagyobb volt nála. Nem csupán vesztésre álltunk, de vesztettünk is, s a minket a fedélzetről lesöprő hullámhegy már látszott a horizonton… 1932 januárjában egy apró reménysugár villant fel a szemünk előtt. Egyik nap felkereste apámat egy tehetős üzletember, aki felajánlotta a segítségét, s megígérte, hogy mindent elkövet a hajógyár megmentéséért! Bernard Rosen volt az. Bernard Rosen, akit maga a sátán küldött hozzánk. És mi jóhiszeműen beengedtük őt a tyúkólba, mint a veszedelmes rókát, nem is gondolva arra, mire lesz képes ez az embernek alig nevezhető teremtmény. A majd ötven éves üzletember kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett nem csupán New Yorkban, hanem az egész keleti partot tekintve, sőt még Washingtonba is elért a keze, s a kormányon belül is komoly ismeretségekkel bírt. Könnyen elképzelhető, hogy ez is volt az oka annak, hogy míg milliók éheztek és egzisztenciális nyomorba jutottak a válság alatt, Rosen egyre vagyonosabbá vált. A gazdasági mérleg olyan volt, akár egy libikóka: az emberek döntő többsége azon a kanálon ücsörgött, mely a mélybe ereszkedett, ám volt egy maréknyi vérszívó pióca, akik a másik kanálban terpeszkedtek. Édes Istenem, bár tudtuk volna előre, kit vonunk be az üzletbe! De hát mentségünkre legyen mondva, hogy a szakadék szélének utolsó fűszálát láttuk Rosenben, így kapva kaptunk az alkalmon. Óriási hibát követtünk el. Egy ideig úgy tűnt, valóban ki tud minket húzni a csávából, s bizakodva néztünk rá, akár a messiásra. Ám egy februári napon minden reményünk odalett. 1932. február 11-én, délelőtt fél tizenegykor zuhantunk a szakadékba, megállíthatatlanul, akár egy szikla, s mindent magunkkal rántottunk, amiért valaha éltünk, amiért küzdöttünk, és amit annyira szerettünk. Előző nap Rosen felhívta apámat, hogy másnap reggel találkoznunk kell a kikötőben. A főépületben lévő irodánkban ültünk le megbeszélésre, s megdöbbenve láttuk, hogy

Rosenen kívül még három másik férfi is eljött a megbeszélésre, akiket addig sosem láttunk. Mint kiderült, egyikük a kormánytól jött, míg a másik kettő egy hatalmas washingtoni bank képviselője. Rettenetes előérzetünk támadt, amikor az asztalnál ülve Rosen átnyújtott egy papírlapot, majd a kormányküldött egy másik dokumentumot is csatolt mellé. A papírokat elolvasva úgy elfehéredtem, mintha kísértetet láttam volna. Apámra pillantottam, s arca rángatózott a dühtől, kezét az asztal alatt ökölbe szorította, hogy szinte hallottam csontjai ropogását –  Ez mégis mi akar lenni, uraim? – kérdezte apám fortyogva a haragtól. – Hogy képzelik ezt?! – Nézze, Mr. Vicezi – szólalt meg Rosen tenyérbemászó hangján. – Nekem ehhez jogom van. Megtehetem. –  Nekem meg tudja, mihez van jogom, maga aljas szemét?! – apám felpattant a székről, s vissza kellett fognom, mert képes lett volna átugrani az asztalon, és agyonverni Rosent. Csak nehezen tudtam nyugalomra bírni és visszanyomni a székbe. –  Nézzék, uraim – köszörülte meg a torkát a kormányküldött –, Bernard Rosen úr jogilag korrekten járt el az ügyben. Ez vitán felül áll. Sajnáljuk, hogy ez… érzékenyen érinti magukat, de a helyzet a következő. Vagy önként átadják Mr. Rosennek a Vicezi Hajógyárat és a cégükhöz bejegyzett ingatlanokat, nevezetesen az Új Remény árvaházat és a Kings Pointban álló családi házat, vagy vagyonelkobzás lép életbe, és önökre terhelünk huszonkét millió dollár adóhátralékot, melynek hozzávetőlegesen kilencven százalékát fedezik az előbb felsorolt ingatlanok és a gyár, de a maradékot ki kell fizetniük. Ha ennek nem tesznek eleget, adócsalás vádjával el lesznek ítélve, és búcsút mondhatnak a családjuknak… úgy tizenkét évre. – Ezt nem tehetik meg velünk! – tiltakoztam, de semmit nem ért a szavam. Bármilyen sikeres üzletemberek is voltunk apámmal, kis halak voltunk csupán az asztal túloldalán vicsorgó cápákhoz képest.

– Erről nem vagyunk hajlandóak tárgyalni az ügyvédünk jelenléte nélkül! – jelentette ki apám nyomatékosan. –  Attól tartok – szólalt meg ekkor a washingtoni bank képviseletében itt lévő egyik férfi, s átnyújtott apámnak egy papírt –, Mr. Vicezi, nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjon. Elolvastuk a dokumentumot, melyből kiderült, hogy a mai napig van haladékunk dönteni az ügyben. Mérhetetlenül feldühített az az arcátlanság és arrogancia, mely maga alá gyűrt minket. Újból átolvastunk minden papírt, s megállapítottuk, hogy vesztettünk. Jogilag minden korrekt volt: állami meghatalmazások, banki igazolások, pecsétek, aláírások, és mindehhez a megfelelő jogi körítés, mely elegáns szavakkal fejezte ki, hogy eltiporják az útból azt, aki ellenkezik a kormánnyal, s azzal, aki a kormánnyal lepaktált. Rosen ki volt éhezve a kikötőnkre. A Vicezi Hajógyár volt az egyik legsikeresebb gyár New Yorkban, a magánkézben lévők közül pedig a legnagyobb hasznot hozta. Rosennek és a kormánynak szüksége volt erre az aranybányára, s mindenféle jogi csűrés-csavarás útján elérték, hogy kisemmizzenek minket. Az idegi kimerülés szélén tántorogva nem voltunk elég óvatosak, s Rosen bepillantást nyerhetett a belső rendszerünk működésébe, dokumentumainkba, könyvelésünkbe, banki ügyleteinkbe és minden olyan dologba, mely aljas terve megvalósításához nélkülözhetetlen volt. Eljátszotta a Nagy Megváltó szerepet, csak azért, hogy aztán a hatalmasokkal összejátszva kisemmizzen minket. –  Ugye most már értik, uraim, miről van szó? – kérdezte ellentmondást nem tűrő, halk hangon a másik banki képviselő, majd egy újabb papír csúszott elénk, melynek alján két pontozott vonal volt, s a nevünk. – Írják alá a nyilatkozatot, mellyel kijelentik, hogy Bernard Rosen úré minden ingatlanuk, vagy még ennél is rosszabb helyzetbe kerülnek. – Fenyeget engem, maga szarházi?! – háborodott fel ismét apám. Láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni azt a kevéske önuralmát is. –

Ha nem lenne itt a fiam, már nem élne! Felfogta, maga mocsok?! –  Ez nem fenyegetés, Mr. Vicezi – azzal a férfi egy tollat rakott elénk az asztalra. – Ez ígéret. Apám szeme iszonyú villámokat szórt a három emberre, s tudtam, azon gondolkodik, hogy őket is úgy intézi el, mint egykor Salvo Ciccone urat Szicíliában. Szét akarta tépni őket, apró cafatokban akarta látni ezt a három férget, aki az élete munkáját tette tönkre, csak azért, mert megteheti. Mert ők írják a játékszabályokat, ők diktálják a törvénykönyv szövegét, mert ők a hatalmasok. Bár kimondottan vagyonos családdá váltunk, senkik voltunk azokhoz képest, akik bankokat uralnak, pénzkibocsátásért felelnek, a tőzsdét és a gazdaság ágait a markukban tartják. Szemtől-szemben álltunk azokkal, akik az átlagemberek számára láthatatlanok. Akik mellett elmennél az utcán, hiszen semmi érdekes nincs bennük, csakhogy ha az érdekeik úgy kívánják, s a hatalom, melyet szolgálnak, úgy határoz, habozás nélkül tönkreteszik az életedet. Remegő kézzel írtam alá a nyilatkozatot, s undorral néztem Rosenre, akinek arcán halovány, gúnyos mosoly jelent meg. Apám és én úgy támolyogtunk ki a parkolóba, mintha kiszívták volna a vérünket, s éppen csak annyi levegő maradt a tüdőnkben, hogy ne haljunk meg ott helyben. Szakadni kezdett az eső. Apám képtelen lett volna vezetni ilyen állapotban: olyan kimerültnek láttam, mint még soha. Az elmúlt hónapokban szó szerint széthajtotta magát, minden energiáját felőrölte a harc, s most vesztesként borult az autóra. Ilyen állapotban nem vezethetett, segítettem neki beszállni az anyósülésre, s akkor halkan mondott valamit, nem is nekem, inkább a lelke mélyéről törtek elő a hangok, amik örökre a fülemben fognak csengeni: – Marietta… nagyon sajnálom. Becsuktam az ajtót, s átmentem a kocsi túloldalára. Egy pillantást vetettem a délelőtti esős szürkületben úszó épületünk… a volt épületünk felé. A Vicezi Hajógyár tábla alatti teraszra szolgáló ajtó

kinyílt, s Rosen lépett ki rajta, mellette a három csicskása. Egy hosszú pillanatig feléjük meredtem, hogy tudják, én nem adom fel, keményebb fából faragtak ennél, túléltem a Nagy Háborút is, ahol ezek a tetves mocskok gyáván az árokban lapultak volna! Engem nem fognak eltaposni! Majd feltéptem az ajtót, s beszálltam a kocsiba. Gyorsan kifaroltunk a parkolóból, és hamar elértük az autópályát. Egész úton hazafelé próbáltam lelket önteni apámba, aki úgy ült mellettem, mint egy lidérc. Csöndben, szürke arccal meredt a szélvédőn túlra, ahol az utat milliónyi esőcsepp áztatta. A forgalom gyér volt, s én azt kívántam, bár napokig tartana a hazaút. Bár lenne időnk kitalálni ketten, hogy mihez kezdjünk most, hogyan értessük meg anyámmal és nővéreimmel, hogy minden odavan. Apám egy szót sem szólt az egész úton, s ez nagyon aggasztott. Sosem volt panaszkodós ember, sosem hagyta, hogy az történjen, ami neki nem tetszik. Most először láttam őt legyőzve, megverten és megalázottan. – Ne aggódj, apám, valahogy csak rendbe tudjuk tenni a dolgokat! Hazaérünk, és beszélünk Samuel Wartonnal, ő a legjobb jogász New Yorkban, ha van ember, aki ki tud minket húzni a csávából, ő az! Hidd el, apám, rendbe fog jönni minden – szinte kívülről hallottam a hangomat. Oly gyenge volt, meggyőződés és hit nélküli üres fecsegés csupán. Mindketten tudtuk, hogy itt már nincs mit tenni, aláírtuk a nyilatkozatot. Rosen nyert. De nem hagyhattam, hogy apám még jobban összeomoljon. Nagyon megrémített a viselkedése, s vártam a pillanatot, amikor a műszerfalra csap egyet, s felkiált, szitokszavak erdejét zúdítja Rosenre, s egy terv születik meg a fejében. Ám apám nem töprengett. Teljesen elmerült a lelkét kitöltő fájdalomban. Már majdnem ahhoz az elágazáshoz értünk, ahol északra kellett kanyarodni Kings Point felé, amikor apám hirtelen felnyögött, s a mellkasához kapott. Egy pillanatig azt hittem, végre dühöngeni kezd, de az arcára nézve elfogott az irtózat!

–  Jó isten, apám! Mi van veled?! – azonnal félrerántottam a kormányt, a kocsi bucskázva megállapodott az útszéli murvában. Nekikoccantunk egy kisebb fának, füst kígyózott a motor felől: autónk lefulladt. Apám minden arcizma megfeszült, láthatóan iszonyú kínok gyötörték, s nyakkendőjét markolászta, próbálta kioldani, de a keze veszettül reszketett. –  Nyugodj meg, apám, itt vagyok! – Pánikba estem, s ügyetlenkedve végül kioldottam a nyakkendőjét, s akkor pillantottam meg a nyakán duzzadó, borzalmasan lüktető ereket. Hirtelen hörögni kezdett, s kétségbeesetten csapkodott maga körül. Elfogott a rettegés a felismeréstől, hogy szívrohama van! Apám nyögött, rángatózott, a szájából nyál folyt, szeme guvadtan meredt rám, némán könyörgött, hogy segítsek neki. Lefektettem keresztben az ülésre, kigomboltam a kabátját, zakóját, majd az ingét, hogy szívmasszázst alkalmazzak. Teljes erejével hatalmába kerített a rettegés, s minden izmomat megfeszítve küzdöttem apám életéért. – Mindjárt jobban leszel, apám! Tarts ki, kérlek, tarts ki! Mindjárt vége, apám! Ne add fel! Láttam, hogy apám már alig bírja, én pedig egyszerűen tehetetlen vagyok. Kétségbeesetten pumpáltam a mellkasát, levegőt fújtam a szájába, minden létező dolgot elkövettem, hogy jobban legyen, de minden hasztalan volt. Néhány autó húzott el mellettünk, magas vízpermetet szórva, s utánuk kiáltottam, a kezeimmel hadonásztam, hogy lássák, bajban vagyok. Egyikük megállt, s visszatolatott. Apám felé fordultam: –  Ne aggódj, apám, már úton van a segítség! Kórházba viszünk, minden rendben lesz! Apám csöndben volt. Egy pillanatig örültem ennek, mert úgy tűnt, elmúlt a roham, jobban van, és nyugodtan be tudunk majd menni a kórházba. De túl csöndes volt. Kigombolt ingén keresztül láttam a mellkasát, ami már nem lüktetett. A szeme iszonyattól

tágra meredten nézte a kocsi plafonját, szája sarkában összegyűlt a nyál. –  Uramisten… – nyögtem, s azonnal odaugrottam hozzá. – Térj magadhoz, apám, kérlek! Könyörgöm! De nem mozdult többé. Apám meghalt… És abban a pillanatban a szívem egy jókora része vele távozott. Mintha kitépték volna a helyéről. Keservesen zokogva borultam a testére, hátamat verték a hideg esőcseppek, s én csak mindent kitöltő ürességet, pokoli kínt éreztem. Meghalt apám, a Hősöm, életem legmeghatározóbb alakja köddé vált, s én kisfiú voltam egy irdatlan sötét verem legmélyén… Két hét múlva apámat eltemettük a Calvary Temetőben, közvetlenül Lorenzo kis sírköve mellé. Amióta meghalt, csak árnyék voltam csupán. Mozogtam, ettem-ittam, amikor már nagyon kellett, de nem tudtam gondolkodni, nem érzékeltem azt, ami körülvesz. Egy süket, s belül mégis fülrepesztően ordító, sötét vákuumba zártam magamat, ahol az önvád, a kínzó gondolatok, lélekcincáló érzések voltak a társaim. Mindig is éreztem, hogy apám nélkül kegyetlen nehéz lenne élni, de korábbi elképzeléseim meg sem közelítették a valóságot. A Rosen iránt érzett vérgőzös gyűlöletem akkor még csak lappangott, várt, hogy kitörhessen. Fájdalmam sokkal nagyobb volt a haragnál. Mindent eltompított bennem, mintha kábulatban lettem volna egész nap. Lorenzo halála is pokoli kín volt, de amit apám után éreztem, arra nincsenek szavak. Ott és akkor az autóút szélén én is meghaltam vele. Együtt távoztunk el egy más helyre, hiszen hogy engedhetném el a kezét? Ő az apám! Minden pillanatban iszonyúan hiányzik… Nővéreimet is súlyosan megrázta a veszteség, de talán nem annyira, mint engem. Anyám legalább úgy kikészült, mint én. Élete szerelme, a megmentője távozott el, s nincs a világnak olyan kincse, ami tudná pótolni apám egyetlen rezdülését, egyetlen gesztusát és mosolyát. Anyám csöndesebb volt, mint valaha. Ő is bezárkózott, akárcsak én, s még egymásnak se tudtunk megnyílni, pedig

mindketten tudtuk, mekkora szükség lenne erre. De csak csöndben ültünk egymással szemben a nappali homályában, megfogtuk a másik kezét, s csak meredtünk magunk elé a szőnyeg rojtjai között kirajzolódó emlékekbe és vágyakba. Ahogy fogtam anyám kezét, s éreztem benne a halovány lüktetést, szörnyű balsejtelem fogott el. Úgy éreztem, nem lesz képes feldolgozni ekkora traumát, s a szíve szó szerint meg fog szakadni… Attól tartottam, hogy bármilyen erős és hatalmas szívű asszony is ő, nem fogja kibírni a terhet. Félelmeimet nem osztottam meg Pippával és Stellával: nem akartam őket még ezzel is elszomorítani. A napok kínzó lassúsággal teltek. Az ingaóra mutatója szinte meg is állt. Ha egy szerettünk meghal, lelkünk egy része örökre abban a pillanatban reked, s mi örökké egy fonállal kötődünk ahhoz a másodperchez. A pillanathoz, mely előtt még minden szép volt, s mely után már minden elveszíti a súlyát, színét, tartalmát. Lelkem immár háromfelé szakadt, s nem tudtam, mit bírok még ki. Egyik felem Lorenzo kiságyánál térdel mind a mai napig, a másik a fronton rejtőzik egy lövészárok piszkában… S a harmadik apámat próbálja éleszteni megállás nélkül, és akárcsak Sziszifusz, görget maga előtt egy sziklát, mellyel soha nem ér célba. Néhány nappal a temetés után jött a felszólítás Washingtonból, alig egy hetet kaptunk, hogy elhagyjuk a házat. A hajógyár, az árvaház, az otthonunk s ezzel az egész életünk elvesztésének súlya kisebb volt, mint apám iránt érzett gyötrődésünk mértéke. Csöndben tudomásul vettük, hogy mindenünk odalett, s a jövő oly bizonytalanná vált, mint egy falevél sorsa a dühöngő folyóban. Anyám ideiglenesen Stelláékhoz költözött Jersey Citybe, amíg nem találtunk számára alkalmasabb megoldást. Szegénykémet ez már egyáltalán nem érdekelte. Mivel senkinek nem volt ehhez lélekjelenléte, így egyedül mentem ki a kikötőbe azon a napon, amikor leszerelték a Vicezi Hajógyár táblát, mely már tíz éve ragyogott az épület tetején. Úgy dobták le a mocskos aszfaltra, mintha valami fertőző kórság lenne. Szörnyen megalázó pillanat

volt! Helyébe nagy, ormótlan betűkkel teleírt táblát illesztettek: Rosen-Wells Hajózási Társaság. És ott láttam a büszkén mosolygó Bernard Rosent, aki hájas tenyerével sok csicskással és dörgölőző gerinctelen patkánnyal szorított kezet. Arra gondoltam, cserbenhagytunk hatszáz családot, akiknek éveken át biztos megélhetést kínáltunk. Ki tudja, mi lesz velük eztán? A Porto Cristallo örökre elveszett, mindaz, amit jelképezett, amit jelentett a New York-i olaszoknak, megszűnt létezni, s csak a fájó szívek és a hullámsír őrzi emlékét. Ott és akkor döntöttem el, hogy egy napon bosszút állok apámért. Megemlegeti majd ez a mocsok, hogy ujjat húzott egy Vicezivel, gondoskodom róla, hogy megbánja a napot, amikor elénk tolta a papírjait. De előbb a családommal kellett törődnöm. Én voltam az egyetlen férfi a Vicezik között, nem hagyhattam, hogy még jobban összeomoljon a gyenge lábakon álló új életünk. Hogy még alább merüljek a gyötrelemben, elmentem az árvaházunkhoz is, ahol rettenetes pillanatokat éltem át. Ám biztos voltam benne, hogy fájdalmam semmi a gyerekekéhez képest, akiket a szemem láttára tettek buszokra, hogy elszállítsák őket más-más intézményekbe. Ahol aztán ki tudja, mi vár rájuk. Nagyon megszerették a kicsik ezt a helyet, mely a béke szigete volt számukra, s most közel hetven gyermek sorsa változott meg örökre. Csak azért, mert én hagytam, hogy mindez megtörténjen! Mindenért magamat hibáztattam. Dolgozhattam volna keményebben is, lehettem volna még elszántabb, még akaratosabb és még erősebb. Ha egy kicsit ravaszabb vagyok, akkor Rosen nem tud minket átverni! De én naiv voltam, gyenge és ostoba, s a nagyobb terheket apám vállán hagytam. Meg kellett volna őt védenem! Nemcsak Rosen volt a bűnös a halálában, hanem jómagam is. Tudtam, hogy mit kellett volna tennem, utólag már mindent tisztábban láttam, s amikor a megoldás felvillant előttem, az fájdalmasabb volt, mintha ezer forró kést döfnének a szívembe. Ha keményebb vagyok, ha többet dolgozom a cégünk, s ezzel az

életünk megmentésén is, és főleg: ha valódi támasza vagyok apámnak a harcban – akkor még ma is élne! És talán találtunk volna már valamilyen megoldást a hajógyár megmentésére, eladtunk volna a flottának néhány szállítóhajót vagy tankereket, vagy mit tudom én! De többet is tehettem volna… S ez a gondolat olyan mélyen az agyamba fúrta magát, a vele járó érzés oly erővel szaggatta, tépte szét a szívemet, hogy azt nem voltam képes elviselni. S ezen felül volt egy érzés, mely mindent átható keserűség volt: csalódást okoztam apámnak. Csalódott bennem. Ő maga soha nem utalt erre semmilyen formában, de én biztos voltam benne, hogy szégyent hoztam rá. Egész életemben ő volt a példaképem. A Hősöm! A Férfi, akivé válni akartam, és akinek mindig mindenben igyekeztem megfelelni. S rá kellett döbbennem, hogy az életem merő fantázia, súlytalan ábránd, egy értelem és kézzel fogható cél nélküli szappanbuborék, mely szétpukkad, s úgy eltűnik, mintha sosem létezett volna. Mindig is azzal hitegettem magamat, hogy méltó vagyok apámhoz, hogy tudok olyan lenni, mint ő, de be kellett látnom, hogy sosem voltam és már sosem leszek olyan erős, kemény és kitartó, mint ő. Ő őszinte szívvel, egész lelkével szeretett engem, s én soha nem voltam méltó erre. Jobb fiút érdemelt volna! Nem olyat, aki cserbenhagyja, aki hagyja összeroppanni a teher alatt, hagyja meghalni. Gyötrelmem olyan méreteket öltött, hogy nem tudtam uralkodni felette, lassan elhatalmasodott rajtam, s én egész lényemmel alámerültem az önpusztításban, az önsajnálatban… és az italban. 1932 március elejétől kezdve szisztematikusan süllyedtem le abba a posványba, melyet minden alkoholista teremt magának, és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy ha csak egy rövid időre is, de eltompítsam magamban a fájdalmat. Hónapok alatt mindent és mindenkit egyre jobban ellöktem magamtól. Csakis önnön nyomorom létezett számomra, s amikor ráébredtem, milyen alávaló

emberré váltam, nemhogy összeszedtem volna magamat… nem. Még mélyebbre süllyedtem. Tavasszal munkát szereztem egy építőcégnél, ahol kiegészítő feladatokat bíztak rám egy építész mellett. Próbáltam figyelni a munkámra, de hétről-hétre egyre nehezebben tudtam összpontosítani. Elterjedt rólam, hogy iszom, s a főnököm ultimátumot adott, leteszem az italt, vagy mehetek a dolgomra. Két hét múlva kirúgtak a cégtől. Eztán egy Hudson folyó menti raktárépületben kaptam munkát: naphosszat ugyanazt csináltam, mint sok évvel ezelőtt apám. Ládákat és dobozokat cipeltem, csomagoltam és raklapokat pakoltam. Úgy tűnt, így vezeklek mindazért, amit apám s a családom ellen elkövettem. Szó szerint pokoli volt napi tizennégy órát szenvedni azon a helyen. De ittam a fájdalom minden cseppjét, mintha alkohol volna, hadd mérgezze meg még jobban ezt a mocsok testet, melybe gyenge lelkem befészkelte magát. Depresszióm akkor érte el a mélypontot, mikor május 24-e kora reggelén Stella aggódva telefonált. Arra kért, siessek át hozzájuk, mert anyámmal történt valami. Mivel ekkor még Brooklynban laktam Elenával és Michaellel, s el kellett adnom az autómat, hogy legyen némi pénzünk, így kénytelen voltam taxival és tömegközlekedéssel elmenni Jersey Citybe, a Hudson folyón túlra. Szörnyű fejfájásom volt, szédelegtem a másnaposságtól, azonban valamelyest kijózanított, hogy anyám bajban van, segíteni kell rajta. Negyven percig tartott az út a zötykölődő manhattani közlekedésben, mialatt majd eszemet vesztettem. Végül, amikor megérkeztem Stelláékhoz, nővérem kisírt szemmel nyitott ajtót. Azt mondta, anyám rosszul lett az éjjel, s az imént vitte el a mentő. Joel vitt el minket a kórházba, ahol találkoztunk Pippával és a férjével. Nem mondtuk ki egymásnak, de mindnyájan tudtuk, hogy anyám itt fog meghalni… Soha életemben nem éreztem magam annyira szánalmasnak: bűzlöttem az izzadságtól és az italtól, mosdatlan voltam, a hajam

zilált. Nem akartam, hogy anyám ilyennek lássa az egyetlen fiát, hogy ez a lezüllött csődtömeg legyen az utolsó, amit életében lát. Betámolyogtam egy mosdóba. Ahogy arcmosás közben a tükörre meredtem, hirtelen nem ismertem fel a tekintetet, mely szembenézett velem. Mivé váltam? Néhány hónap telt el csupán, s én darabokra hullottam. Hová tűnt a jól fésült, elegáns, disztingvált úriember, aki voltam? Hová lett a szerető férj, a gondoskodó, kedves családapa? Valahol ott rejlett mélyen a tonnányi fájdalom, alkohol és önmarcangolás terhe alatt. Énem egyik fele meg akart változni, jobbá akart válni, míg a másik minél jobban bele akart süppedni a szánalmas dagonyába, s az maradt életben, akit tápláltam. És én a whisky mérgével tápláltam magamat… Miután úgy ahogy rendbe szedtem magam és előjöttem a mosdóból, nővéreim már türelmetlenül vártak rám, mert anyám kezelőorvosának fontos mondandója volt. Amint odaértem melléjük, fáradt tekintettel végignézett rajtunk, majd így szólt: –  Sajnálattal kell közölnöm önökkel, hogy az édesanyjuknak súlyos agyvérzése volt az éjjel. Semmit nem tehetünk már érte. Annyira stabilizáltuk az állapotát, hogy még képesek legyenek vele néhány szót váltani. De aztán… Őszinte részvétem. Arra kérem önöket, hogy ne egyszerre menjenek be hozzá, ne terheljék. Azzal résnyire kitárta a betegszoba ajtaját, s Pippára nézett. Nővérem arcán patakokban folytak a könnyek, letörölte, mielőtt belépett volna anyámhoz. Mi, akik kint várakoztunk, nem szóltunk egymáshoz. Mit is mondhattunk volna? Stellával megfogtuk egymás kezét, s csöndben magunkban azért imádkoztunk, hogy anyám békésen térjen meg egy szebb világba. Ahol találkozhat apámmal. Amikor Pippa néhány perc után kijött a szobából, olyan volt, mint aki egy másik világból jött közénk. Egy világból, melyben csak a fájdalom, a lélek maró könnye ismert. Megöleltük őt, majd Stella is bement anyámhoz. Egész végig azon töprengtem, mit mondjak anyámnak? Hogyan búcsúzzam el tőle? Hogyan fogjam fel, hogy

hamarosan nem lesz többé? Nincs olyan, hogy jó búcsú. Csak búcsú van. Fájdalom és remény. Az elengedésnek nem az a lényege, hogy még utoljára átadjunk valamit, hanem az, hogy megőrizzünk valamit az eljövendő időkre, amikor Ő már nem lesz mellettünk. Keserves gondolataimból Stella érintése zökkentett ki. Én következtem… Nagy levegőt vettem, félresimítottam a hajamat, a gyűrődéseket idegesen tapogattam a ruhámon, mintha annyira számítana, milyen a külsőm, miközben a lelkem anyámért zokog. Benyitottam hozzá. Tátott szájjal meredt rám a kis betegszoba magányában, mintha még utoljára egy mosolyt akarna adni az ő kis Antijának. Szeme megtelt könnyel, vékony, eres keze nyugodtan pihent a teste mellett. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjak, de képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Leültem az ágya melletti székre, s kezét a kezembe fogtam. Érezni akartam még utoljára a szíve lüktetését, testének melegét, melyet csodálatos, szerető szíve melegsége járt át egész életében. Csak néztünk egymás szemébe, s éreztem, a nyelvem idegesen rángatózik a számban; valamit mondani akartam neki, de tudtam: szavaim képtelenek kifejezni az érzéseimet. Egy ősz tincset elfésültem izzadt homlokáról, majd megcsókoltam az arcát. Szememből sugárzott felé a hála, a végtelen szeretet, a köszönet, hogy ő nevelt fel, hogy vigyázott rám, hogy a fia lehetek… Majd egyszer csak előtörtek belőlem a szavak, a lelkem mélyéről fakadtak: –  Emlékszel az álmodra? Lorenzo halála után? Én tudom, miért voltál azon a mezőn, anyám. Nem tudom, miért nem mondtam el eddig neked… Az utolsó estén, Lorenzo ágya mellett azt meséltem neki, hogy tavasszal visszamegyünk majd Szicíliára és boldogok leszünk majd megint. Tudod, mik voltak az utolsó szavai? Majd szedek anyának pipacsot. Zokogásban törtem ki, s könnyeimet nyelve folytattam:

– Ne… ne félj attól, ami most történni fog, anyám! Nagyon szép… csodaszép helyre mész innen… Anyám ajkai ekkor megremegtek, kezét lassan, erőtlenül felemelte, s megsimogatta az arcomat. Szeme gyöngyözött a boldogságtól: egész lelkét a kezébe helyezte, hogy még utoljára érezzem a belőle áradó szent melegséget. S tudtam, hogy azt akarja mondani: szeretlek. – Én is nagyon szeretlek! – ráborultam, s megállás nélkül sírtam. Megint kisgyermeknek éreztem magam, aki az édesanyja karjai közt csüng, azt akartam, hogy védjen meg az élet kegyetlensége ellen, ne tűnjön el, maradjon itt velem. De el kellett mennie, s nekem el kellett engednem a kezét. A kezét, mely maga volt az otthon biztonsága. S most kihűlt ez az otthon. Magányos sír lett csupán, én pedig egy sötét, hideg szoba közepén rekedtem… anyátlanul. Anyámat szintén a Calvary Temetőben helyeztük végső nyughelyére, apám sírjával együtt közrefogták Lorenzo kis kövét. Amikor néztem, amint anyám koporsóját a gödörbe engedik, biztos voltam benne, hogy három eltávozott szerettünk valami sokkal szebb helyen van. És várnak minket. Figyelnek ránk odaátról, a görög mondákból ismert Sztüx folyó túlpartjáról, s várják a pillanatot, amikor ismét együtt lehetünk. Láttam, hogy nővéreimet, bár rendkívüli fájdalmat éltünk át mindnyájan, valahol megnyugtatja a remény, a hit a mennyei gondviselésben. Rám azonban szinte jelentéktelen hatással voltak eme vallásos gondolatok. Elfordultam Istentől, nem azért, mert nem hittem benne, hanem azért, mert nem tartottam magam méltónak arra, hogy bármilyen reményt is tápláljak felé. Eljutottam oda, hogy minden létező rosszért saját magamat hibáztattam. Apám tragikus halála teljes mértékben az én lelkemen száradt, amiképp anyámé is, hiszen ő a szerelme elvesztésének bánatába halt bele. Még Lorenzo halálát is a saját számlámra írtam, hiszen én voltam a bátyja, meg kellett volna őt védenem.

Érzéseimről és gondolataimról soha senkinek nem beszéltem. Teljesen elzárkóztam a nővéreim, Elena és a fiam elől. Szegény kicsi Michael nem értette, mi történt az apjával. Számára az anyagiak nem jelentettek még semmit, mindössze három éves volt. De azt érezte a kis lelkében, hogy valami nagyon megváltozott abban a személyben, aki addig sokat nevetett, játszott vele, fogta a kezét, a magasba emelte és futkározott vele a parkban. És ez a nagyszerű ember egyik napról a másikra inkább az italosüveget kezdte emelgetni, mogorva és nyugtalan lett, egyre gyakrabban emelte fel a hangját és egyre kevesebb puszit adott. Michael napról napra veszítette el az apját, s helyébe egy ijesztő idegen lépett. Aljas, ostoba módon bele sem gondoltam abba, milyen kárt okozok a kisfiam lelkében. És Elena életét mennyire tönkreteszem azzal, hogy egyre távolabb kerülök attól, akibe ő beleszeretett. És soha, egyetlen szóval sem emlegette a válást! Végig kitartott mellettem, fogta a kezemet, s én bármilyen felelőtlenül is oltogattam el a remény lángját, ő elszántan őrizte kettőnk tüzét. Bármennyire meggyötörtté és fásulttá vált mind idegileg, mind érzelmileg, nem adta fel! Olyan korban nőttünk fel, amikor megjavítottunk dolgokat, nem pedig eldobtuk azokat… Így én egyáltalán nem illettem a világba. Valami egyre távolodó csónakban ücsörögtem magányosan, s alkoholtól eltompult tekintetemmel fürkésztem az egyre halványabban látható világ peremét. 1933 év elején kénytelenek voltunk eladni a brooklyni lakásunkat, mivel egyre rosszabb anyagi helyzetbe kerültünk. Tizennyolc év után ismét vissza kellett térnem az olasz negyed mocskos, szűk sikátorai közé. Ez volt az igazi mélypont. Kisebb lakást tudtunk kivenni, mint amiben egykor laktunk. S pont az öreg Szent Patrik Katedrálissal szemközt, mintha csak szemrehányásként tornyosulna előttem a kőmasszívum, fogadjam vissza Istent a szívembe és térjek végre jó útra. De erre képtelen voltam. Alkoholizmusom ekkorra érte el a mélypontot. Mivel az 1920-as évektől létező prohibíció még tartott ekkor, így már hozzászoktam,

hogy mindig egy-egy titkosan működő lebujba, csapszékbe vagy bárba tértem be, hogy nyomoromba fojtsam magamat. Megdöbbentett, hogy az olasz negyedben milyen méreteket öltött az alkoholizmus! Ám amikor hallottam egy chicagói gengszterről, nevezetesen Al Caponéról, s arról, hogy évente vagy hatvanmillió dollárt keres szeszcsempészetből, már értettem, mi ez az önpusztító járvány a szegény rétegekben. Hamar megtaláltam a nekem való csapszéket: az Elizabeth Streeten állt egy hentesbolt, s ennek hátsó raktára részben kocsmaként működött. Veszélyes volt így szembeszegülni a törvénnyel, de minduntalan bebizonyosodott, hogy az alkohol hatalmas úr. A kis kocsmában rendszerint Benny Goodman számok szóltak, így amikor bementem, s meghallottam a fülbemászó Blue Reverie vagy Little Joe című dalokat, máris a torkomban éreztem a whisky maró ízét. Mint kiderült, a könyék összes titkos kocsmája egy olasz gengszter kezében van, s amikor meghallottam a nevét, megdermedtem: Salvatore Torruzzi, avagy a Kalapácsos Hóhér. Igyekeztem messze elkerülni ezt a rosszhírű alakot, ám alkohol iránti vágyam nem engedte, hogy két napnál többet szárazon töltsek. Egy őszi éjjelen mégis utolért az, ami elől rettegve menekültem. A hónapok során némi adósságom gyűlt össze, s ezzel, ha apró mértékben is, de megkárosítottam Torruzzit. Egyik este, mikor már kevesen voltak a kocsmában s én egymagamban merültem el a poharamban, hirtelen két markos legény elkapott, s a hentesbolt mögötti sikátorba rángatott. Azonnal ütlegelni, s rugdosni kezdtek, amíg össze nem hánytam magamat. Ekkor egy erős hang szólalt meg a sötétben: –  Tizenegy dollár – tizenegy kalapácsütés – szólt keményen Torruzzi, amikor kilépett a sikátorban pislákoló fényre, hogy lássam rémisztő arcát. – Megadom… – nyögtem kínomban –, esküszöm, hogy megadom!

Torruzzi közelebb lépett, megláttam a kezében a kalapácsát. Biztos voltam benne, ha nem is halálra ver vele, de mindenképp vérben fetrengve töltöm az éjszakát, míg reggel rám talál egy rendőr vagy járókelő. A gengszter bólintott az embereinek, akik talpra rántottak, majd a zsebembe nyúltak: elvették minden maradék pénzemet, s a főnöküknek adták. – Ez pont elég arra, hogy túléld a ma estét. De nehogy azt hidd, hogy nem hajtom be rajtad a pénzem kamatostul, Anthony Vicezi… Négy napot kapsz. A gorillái búcsúzóul még úgy fejbe vertek egy vascsővel, hogy azonnal összeestem. Alig hittem el, hogy nem jutottam arra a sorsa, mint oly sokak, akik egy életre megnyomorítva kerültek ki a hóhér karmai közül. Négy napom volt összeszedni a maradék pénzt, plusz a kamatot, ami meglehetősen magas volt. S tudtam, ehhez az kell, hogy azt a pénzt adjam oda Torruzzinak, amit ételre kéne költenünk. A saját fiam szájából loptam ki a falatokat… Milyen ember lettem én! Azonban óriási szerencse ért, nem csupán engem, hanem valamennyi sorstársamat az olasz negyedben. Két nappal később a New York-i rendőrség razziát tartott Torruzzinál, mert végre bizonyítékot találtak ellene, s le akarták tartóztatni. Heves tűzpárbaj után végül is a gengsztert lelőtték, s ez nagy megnyugvása volt jó pár szegény olasznak. 1934 nyarán határoztam el magam, hogy még abban az évben valami módon bosszút fogok állni Rosenen. Hosszú hónapokon át mindenféle ködös és képtelen ötlet, fantázia született meg bennem, de mindegyiket sorra el kellett vetnem, mert megvalósíthatatlannak tűntek. Rosen nagy ember volt, hatalmas, megközelíthetetlennek és sérthetetlennek tűnt. Viszonylag hamar sikerült megtudakolnom, hogy Saddle Rockban lakik, s nem egyszer megfigyeltem az utca egyik biztonságos, rejtett zugából, ahogy a sofőr vezette autójával elhajt

New York belvárosa felé. Kezem minduntalan ökölbe szorult, s a kezemben lévő üveget a földhöz vágtam. Meg akartam gyilkolni ezt az embert, aki közrejátszott apám halálában. Ősz végén döntöttem el, hogy egyszerűen egyik éjjel odakocsikázok a házához, s belopózom a kertbe. Majd egy alkalmas pillanatban – mert biztos lesz ilyen – besurranok a házba, s amikor ez a mocsok alszik, fejbe lövöm. De előtte még felébresztem, hogy lássa, ki húzza meg a ravaszt! Üggyel-bajjal találtam egy feketepiaci kereskedőt, akitől megvásároltam egy 38-as revolvert, húsz dollárért. Mit ne mondjak, gyűjtöttem rá egy ideig, s bosszúvágyam olyan hatalmas volt, hogy a mindennapi kocsmázásokat heti három napra szűkítettem le, hogy minél hamarabb összegyűljön a pénz a fegyverre. Drága Elenám már azt hitte, kezdek jó útra térni, nem is sejthette, mire készülök. Amint a kezembe fogtam a revolvert, hirtelen félelem szállt meg. Mire vetemedtem? Képes vagyok szántszándékkal megölni egy embert? Más lesz ez, mint anno a Nagy Háborúban, teljesen más. Ott kényszer és parancs hatására cselekedtünk mindnyájan, egyszerűen nem volt választásunk: vagy minket lőnek agyon, vagy mi őket. De Rosen meggyilkolása mocskosabb feladat volt. Itt nem dúlt háború, csupán az én lelkemben. Napokon át őrlődtem, míg végül sikerült Rosent az emberek sorából a csúszómászó férgek kategóriájába taszítanom, s így megbélyegezve őt, minden maradék ellenérzésem széthullott. Megérdemli a halált és kész, pont. Az egész decembert azzal töltöttem, hogy felderítsem a terepet, megismerjem a lehető legjobban a házát, megtaláljam azt a pontot, ahol lehetőleg észrevétlenül behatolhatok. Végül is jobb oldalt, a sűrűn nőtt fenyvesek között volt egy biztató zug, ahonnan könnyen átmászhattam az alacsony falon, be a hátsó kertbe. Az előkertben csak néha bukkant fel egy kabátos férfi, aki ruhája alatt bizonyára egy jókora mordályt rejtegetett, s cigarettafüstös tekintetével szemlélte az utcát. Ő tűnt egyedül komoly akadálynak, de ha kicselezem, végre tudom hajtani a tervemet. Miután mindent

előkészítettem, visszatértem a mindennapos piáláshoz. Mivel ekkor már jó néhány hónapja lehetett ismét legálisan italt kapni, az újonnan megnyílt, öreg Black Cat Barba járogattam. Égett a torkom a whisky után, a lelkem szomjúhozta az ital okozta dühödt erőt és kínt, s december 28-án este elhatároztam magam, hogy a kocsimban hűen várakozó revolvert végre használni fogom. Ennek a borzalmas gondolatnak az eredményeképp jutottam el életem legrosszabb lépéséhez, mellyel sikerült mindent tönkretennem, családom életét végleg megmérgeznem. Oda, hogy levetettem magam a Brooklyn hídról…

2. Ahogy az előttem megszülető emlékképek özöne lassan szertefoszlott, úgy elevenedett meg körülöttem ismét Bernard Rosen dolgozószobájának képe. Úgy tűnt, mintha órákon át bolyongtam volna emlékeim tengerén, szigetről szigetre utazva, az egyre kopárabb és sivárabb pillanatok felé. Különös élmény volt, hiszen egész végig a szobában tartózkodtam, mégis olyannyira elleptek az emlékek és érzelmek, hogy képesek voltak szinte áttetszővé varázsolni a berendezést, a polcokat s falakat. Mintha kizökkentem volna a világnak ebből a részéből is, még jobban elmélyedve önmagamban. Rosent nem láttam semerre. Úgy tűnt, amíg én újra átéltem életem fontosabb mozzanatait, ő elhagyta a szobát. Egy pillanatig arra gondoltam, megint megpróbálok valamit megmozdítani, megrongálni, hogy tudassam vele: egy létező entitás vette birtokába a szobát, aki tőle függetlenül bármit megtehet. De rájöttem, ennek semmi értelme és haszna nem lenne. Azért jutottam ilyen rettenetes helyzetbe, mert a bosszú töltötte ki a szívemet, nem pedig a családom… Ha mást nem is, ennyit már felismertem. El kellett hagynom ezt a szobát, ezt a házat, vissza akartam térni Elenához és a fiamhoz. Amikor a dolgozószoba ablakától elléptem, hirtelen érdekes dologra lettem figyelmes. Kristálytisztán emlékeztem, hogy amikor betoppantam a szobába, a hátsó kertet teljes egészében vastag hó borította, a területet szegélyező fenyők ágait nehéz hó nyomta, s az öböl szürkés ködön át sejlett fel. Ám most a hó éppen csak jelen volt! A fenyők zölden ragyogtak, az öböl felett napsütés cikázott, a víz kéken csillogott. Hirtelen elöntött egy érzés, hogy ősz végi tájat látok magam előtt, s ez megrémített. – Mennyi ideig voltam itt…? – kérdeztem magamtól.

Gyorsan kisuhantam a szoba ajtaján, hogy minél hamarabb a ház előkertjében legyek, s megállapíthassam, hogy ott is változás állt-e be. Ám amint a folyosóra értem, beszélgetés hangjai szűrődtek felém. A nagyszobából jöttek a hangok, s úgy éreztem, fontos odamennem. Amikor beléptem a szobába a széles boltív alatt, három férfit láttam egymással szemben ücsörögni a fotelokban egy kis, kör alakú üvegasztalnál. Rosen volt az egyik, s bár a másik két férfit most láttam először, mégis valahogy tudtam, kik ők. Az egyik Maurice Silverstein volt, Rosen régi jó barátja, míg a másik Lawrence P. Eastman. Mindketten nagykutyák voltak az üzleti és politikai életben. Elegáns, vagyonos úriembereknek hatottak, de megérezve a lelkük mélyén rejlő sötétséget, azonnal tudtam, hogy éppolyan elvetemültek és paraziták, akárcsak Rosen. Élénk beszélgetést folytattak: – Tehát, miért hívtál át minket? – érdeklődött Eastman, miközben a pipáját gyújtotta meg. –  Remélem, nem megint a Ford-ügyről van szó – sóhajtott bosszúsan Silverstein –, mert akkor én itt sem vagyok! Rosen megvárta, amíg két barátja ránéz, majd így szólt: –  Egy meglehetősen érzékeny dologról van szó. Olyasvalamiről, amit senki mással nem szeretnék megvitatni, s mely már hosszú hónapok óta egyre gyötör. Még Esthernek sem beszéltem erről. Nem akartam őt megrémíteni. –  A FED-ről van szó, Bernard? – kérdezte összeráncolt homlokkal Silverstein. – Nem, dehogyis! Nincs köze az üzlethez. Magántermészetű. –  Na, ki vele… – Eastman nagy füstöt fújt ki a száján, majd a pipáját az asztalra helyezte. – Nem könnyű ezzel előhozakodni, még ilyen régi jó barátok előtt sem, mint amilyenek ti vagytok. De nem áll módomban mással ezekről a… jelenségekről beszélni. Év elején kezdődött az egész. A dolgozószobámban ültem, amikor egyszerre valahogy… sűrű lett a

levegő. Az asztalommal szemközti szék felé pillantottam, és meg mertem volna esküdni rá, hogy látok ott valakit! –  Na, ne szórakozz már! – legyintett Silverstein és elnevette magát. – Éppen csak egy pillanatra – folytatta Rosen –, és olyan halovány volt, mint egy árnyék, és az egészet betudtam a fáradt elmém játékának. De attól a naptól kezdve folyamatosan, minden áldott nap tapasztaltam valamit, és mindig csak a dolgozószobában. Volt, hogy a sarokban álló növény levele megmozdult, holott az ablakok csukva voltak, szellő nem mozgathatta meg! Máskor egy könyv is leesett a polcról. És az egész szobát napról napra kezdte feltölteni valami iszonyú nyomasztó légkör! Egyszerűen már nem tudtam nyugodtan megmaradni és dolgozni odabent, mert folyton úgy éreztem, mintha valaki ott lenne, nézne engem. – Komolyan mondod, hogy szellem jár a házatokban? – döbbent meg Eastman, s ismét jót szívott a pipájából. –  Igen, bármilyen abszurd is. Sosem hittem ezekben, babonás ostobaságnak tartottam az egészet, humbug elejétől a végéig… De hát mi más volna, ami ezeket a dolgokat okozza? Higgyétek el: hónapokon át töprengtem ezen, vizsgálódtam, próbáltam rájönni, de csak az a válasz tűnik logikusnak, hogy valóban kísértet vert tanyát a dolgozószobában. De hogy miért pont ott, azt nem értem. A legelső esetet leszámítva csupán egyszer láttam valami rejtélyes árnyat. Az ablaknál állt, vagyis inkább lebegett, de amint benyitottam a szobába, már el is tűnt. Akkor határoztam el, hogy megpróbálom lefényképezni. Egy gépet rendszeresítettem a dolgozóban, hogy amint valamit érzek, vagy látni vélek, azonnal lencsevégre kapjam. Hónapokon át semmit nem fotóztam, ami meggyőző lett volna, s már kezdtem is elvetni annak lehetőségét, hogy valóban szellem tanyázik nálunk. De az állandó, haraggal és félelemmel teli nyomasztó légkör nem engedte, hogy félvállról vegyem a dolgot. Végül az elmúlt héten… sikerült lefotóznom… valamit, vagy inkább valakit.

Rosen a mellényzsebéből előhalászott két fényképet, melyeket az asztalra csúsztatott barátai elé. Silverstein és Eastman döbbenten néztek hol Rosenre, hol a képekre. A hátukon futkosott a hideg, tisztán éreztem a bennük feléledő rettegést attól a valamitől, ami a képen volt. Az első fotón a dolgozószoba egyik ablaka volt látható, s a verőfényes napsütésben tisztán kirajzolódott egy emberi alak: kabátban volt, s a kertet szemlélte. A mögötte álló növény levelei tisztán kivehetőek áttetsző valóján keresztül. Én voltam a képen… Megdöbbentett a tény, hogy a fényképezőgép képes valamit megörökíteni mindabból, amivé váltam! Hogyan lehetséges ez? Nem tudtam, mire véljem e különös jelenséget. A másik képen a falakat borító polcok látszottak, melyek előtt egy árnyékalak volt kivehető, amint éppen mintha suhanna kifelé a képből. Az emberi szemnek bizonyára rémisztő lehetett ezeket a képeket figyelni, nekem azonban lélekként sokkal inkább a teljes döbbenet volt. Ám amikor jobban szemügyre vettem az első képet, észrevettem, hogy egy kissé látszik az íróasztal a kép jobb oldalán. S rajta egy újság hevert: a New York Times. És bár a kép nem volt nagy, még így is tisztán kivehető volt az újságon szereplő dátum: 1935. október 26. – Uramisten… – nyögtem. – Majdnem… majdnem egy teljes évig voltam itt?! Szentséges úristen! Teljesen hatalmába kerített az elszörnyedés. Nekem úgy tűnt, mindössze néhány órát tartózkodtam Rosen dolgozószobájában, s erre kiderült, hogy már régen lezajlott a temetésem, melyet mintha csak az előbb néztem volna végig. Úgy tűnt, két part között rekedtem, melynek egyik oldalán az idő természetes jelenség, míg a másikon az idő nem is létezik. S e két állapot között hánykolódva érthetetlen módon hatnak rám a hullámok. Mintha zavaros vízben kapálóznék. Rádöbbentem, hogy megint cserbenhagytam a családomat. Ahelyett, hogy az elmúlt hónapokat velük töltöttem volna, valami

úton-módon megpróbáltam volna kapcsolatba lépni velük, engem a gyűlöletem vezetett ide, s a fájdalmam tartott itt. Még holtamban is csak ártani tudok a szeretteimnek! Mennyi mindenre elég lehetett volna ez az elmúlt sok hónap! Biztos, hogy kapcsolatba tudtam volna lépni velük ennyi idő alatt, egészen biztos. Nem érdekelt többé a bizarr szellemfotóm, a három döbbent alak a nappaliban, a családom után epedeztem, s már azon voltam, hogy magam elé képzeljem a lakásunkat, s egy szempillantás alatt odasuhanjak… amikor hirtelen egy nagyon erős érzés öntött el. Olyan erős, hogy teljesen letaglózott. Mintha valaki, vagy valami jeleket küldene felém, határozottan éreztem, hogy látni akar valamiféle teremtmény. A Central Parkból jött eme különös inger, méghozzá a Bow híd felől. Tudtam, hogy oda kell mennem! Mindennél fontosabb, hogy ott legyek, így rögvest felidéztem magamban a híd képét… s már ott is álltam a kecses építményen. Gyengéden szállingózó hópelyhek fogadtak. A híd alatti víz, a szélesen terpeszkedő tó szürkés-barnás volt, és szaténszerűen visszatükrözte a környező lámpásokból s a park körüli magas épületekből megszökő aranyfényeket. A fák lombtalanul árválkodtak, várták a tél érintését. S mintha az egész világ kissé megdermedt volna a késő őszi hidegben: csöndben várakozna valami új beköszöntére. A híd teljesen üres volt, s úgy általában a park is elég csöndes, magányos képet festett. Még a madarak énekét és vijjogását sem fújta felém az októberi szél. Egyelőre nem tudtam, kire vagy mire várok, de mindent kitöltő bizonyosság volt számomra, hogy itt kell lennem. A híd közepére suhantam, oda, ahol egykor Elenával álltunk, s elmondtam neki a napról szóló mesét. Éreztem, hogy lelki könnyeim a maguk különös módján kibuggyannak, s apró fénycseppként hullnak alá a híd alatti sötét vízbe. Egyszer csak jobb oldalról, tőlem alig tíz méterre valami erő jelenlétére lettem figyelmes. Hirtelen a levegőben, mintha csak egy

üveggolyó lebegett volna, megjelent egy kavargó fénytömeg, mely egy szempillantás alatt változott emberi alakká. Káprázatos és melengető fénytünemény áradt belőle, mintha csak a nap sűrűsödött volna össze egy apró pontban. Egy kis ideig szinte elvakított az alak mögött feléledő aranyfény, de amint kihunyt, megfigyelhettem, ki jött el hozzám. Alacsony, húszas évei közepén járó fiatalember volt. Arcán valósággal ragyogott a mosoly, olyan mosoly volt ez, amit földi életem során egyetlen embertől sem láthattam. A teljes megértés, szeretet és elfogadás sugárzott egész lényéből. Ahogy egyre közeledett felém, úgy tisztult alakja: furcsa, lepelszerű ruhát viselt, melynek alja pár centire lebegett a hídtól. Lábait nem láttam, de járást imitálva jött egyre csak felém. Egész alakját olyan finom, szinte álomszerű aura ölelte, ami egy távoli otthon fényvisszhangjának tűnt. Lenyűgöző látvány volt! S amikor egészen közel ért hozzám, hogy energiáink szinte összeértek, megismertem őt… –  Lorenzo?! – kiáltottam, s egy pillanatig mozdulni se tudtam. Letaglózott mindaz, amit láttam és éreztem. –  Szervusz, Anti – mosolygott rám, és karjait széttárta, hogy öleljem már meg végre, mire várok. S én azon nyomban olyan szorosan a karjaimba zártam éteri testét, ahogy csak tudtam. Egészen rendkívüli érzés volt egy áttetsző, testetlen lelket ölelni. Mintha egy apró pára lennél, amit magába fogad egy meleg, simogató felhő, s benne is vagy a felhőben, ugyanakkor a felhő is benned van. Emberi módon képtelenség így egymáshoz simulni, túlságosan akadályoz minket a test. A lélek kinyúlna, de képtelen, s csak a test szűkös, kényelmetlen börtönébe zárva élhetjük át az ölelés egy sokkal kezdetlegesebb és érzéketlenebb formáját. De lélekként teljesen eggyé válunk, egymásba folyunk, mindenünket átadjuk, amik valaha is voltunk. Bolyongó, összetört és gyötrődő lélekként magamhoz ölelni egy darabka mennyországot… zokogásra késztetően gyönyörű volt. Láthattam, milyen lett volna a

kisöcsém, ha felnő, férfivá érik és micsoda jóvágású úriember lett volna belőle! Istenem… Miután elengedtük egymást, s jól megnéztem magamnak Lorenzot, egyszerre meghökkentem. –  Ezt nem értem. Legalább húsz évvel tűnsz idősebbnek, mint amikor… elmentél. És én mégis megismerlek! Hogyan lehetséges ez? –  Ó, kedves bátyám! – mosolygott rám végtelen szeretettel. – Pontosan tudod, hogy mennek a dolgok, és amint újra otthon leszel, minden tisztább lesz. Nem az arcunk, hanem a lelkünk alapján ismerjük meg egymást. És odahaza szinte mindenki fiatal, tudod jól, hiszen általában ezt az életkort szeretjük a leginkább. – Egyszerűen nem térek magamhoz! El se tudod képzelni, milyen jó téged újra látni. –  Ami azt illeti, el tudom képzelni – nevetett Lorenzo, s én újra vele nevettem, mint egykor régen, amikor még mindketten gyermekek voltunk, s nem hittük el, hogy a világban lehet éjszaka is, nem csak verőfényes napsütés, hanem sűrű, sötét éjszaka is. Hirtelen elszomorodtam: emlékeim és fájdalmaim megrepesztették az ideiglenes boldogság kérgét. Lorenzo mindent tudóan pillantott rám, s kezével megérintette a vállamat: –  Meg kellett történnie, Anti. Ennyi időt adtam magamnak. És nektek. – Annyira sajnálom… hogy nem tudtam megtartani a neked tett ígéretemet. –  Nem kell sajnálnod! Minden úgy történt, ahogy annak lennie kellett. De te félresiklottál, Anti. Egész életedben aggódva néztelek otthonról, és szörnyű volt látni, hogy nem vagy képes összeszedni magad. – Én próbáltam, de… – mondtam, de tudtam, milyen szánalmasan hangzik, mint ahogy azt is, hogy Lorenzo pontosan tisztában van mindennel, amit csak hordozok magamban.

–  Nem gondolod, Anti, hogy ideje volna már hazajönni? – kérdezte gyöngéd mosollyal. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek: minél tovább maradsz itt, annál nehezebb lesz elhagyni ezt a helyet. És őket is. Tudod jól, hogy addig maradsz, amíg jónak látod, senki sem befolyásolhat téged. De mi már nagyon várunk téged otthon! Tudtam jól, mi vár rám, ha rábólintok a dologra. A szeretet, nyugalom és törődés a mennyországban messze felülmúl mindent, amit a földi béke jelenthet. Rendkívüli élmény újra a valóságba lépni a Föld árnyékvilága után. Tudtam, hogy ez a helyes, ez a dolgok menete. De én mégis maradni akartam… Nem mertem, s nem is akartam elhagyni a családomat, holott tudtam, meg kell tennem, s nem is hagyhatom el őket sosem, hiszen figyelhetek rájuk odaátról. De képtelennek éreztem magam arra, hogy elhagyjam őket. Énem egyik fele menni akart, a másik egy újabb árulásnak vélte az elengedést. Leugrottam a hídról, meghaltam… és most angolosan távozok, hazamegyek a békébe. Elena és Michael pedig isszák a mérget életük végéig, amivel megfertőztem őket. Ez így nem helyes! –  Elena és Michael miatt ne aggódj – szólalt meg Lorenzo tökéletesen látva a gondolataimat. – Minden rendben lesz velük. Most egy újabb út nyílt meg előttük, s bármilyen módon is járnak majd rajta, célba fognak érni. Minden utazó hazatér egyszer, Anti. – Elárultam őket, Lorenzo! Érted? Cserbenhagytam a családomat, mindenkit, aki valaha is szeretetett engem! Nem vagyok képes itt hagyni őket… eleget menekültem már életem során. –  Így van, eleget menekültél már – mosolygott együtt érzőn. – Ideje végre, hogy otthon légy. –  Hogyan engedhetném el őket, Lorenzo? Mondd meg, hogyan tehetném ezt meg…? – Be kell látnod, hogy semmit nem tudsz tenni értük. És meg kell értened, hogy minél tovább maradsz itt a két part között, annál nehezebb lesz nekik is elengedni téged. Gyötrődni fognak, nagyon

mélyen a lelkükben érezni fogják, hogy közel vagy, nem mentél el. Nem leltél békére. Senkinek nem használ, amit most csinálsz, Anti. Értesz engem? – Igen… értelek… – sóhajtottam. – Én csak… –  Tudom. De, Anti, neked kell tenned azért, hogy minden jobb legyen. Lásd be, azzal teszed Elenáért és Michaelért a legtöbbet, ha hagyod őket járni az útjukon. Jól tudod, hogy az út végén úgyis találkozni fogtok, és azzal is tisztában vagy, hogy Elena is tudja ezt. –  Hogyan tudnék szólni hozzájuk? Hogyan tudathatnám velük, hogy karnyújtásnyira állok tőlük? –  Csak gondolj a nevükre, s idézz fel valami nagyon szép közös emléket velük. Ha elég erősen koncentrálsz, érezni fogják a jelenlétedet. De tudnod kell, hogy a gyász érzése nagyon erős lehet bennük, s ezt gyakran nagyon nehéz áttörni. – Igazad van, köszönöm. – És ha végeztél, úgy érzed, hogy készen állsz az indulásra… – Azt mondod hát, menjek veled haza? –  Az a kérdés, hogy te mit felelsz erre. – Lorenzo kedvesen elmosolyodott, s láttam, hogy pár lépést hátrál. Éteri alakja kezdett szétmállani, mintha csak egy feltámadó szellő fújt volna szét ragyogó virágszirmokat. Hangja kissé távolabbról szólt. – Mind szeretünk téged, Anti. Mindnyájan. S azzal alakja ismét különös, sűrű fénygömbbé zsugorodott, s vakító káprázat kíséretében eltűnt, mintha sosem létezett volna. Egyedül maradtam a hídon, egyedül a gondolataimmal, kínzó kétségeimmel, félelmeimmel és fájdalmaimmal. Lorenzo látogatása tökéletes időben érkezett, s tudtam, most komoly válaszúthoz érkeztem. Tisztában voltam a helyzetemmel, azzal is, hogy mi a bölcs választás, és Lorenzo csodálatos jelenléte nagy segítség volt a számomra. A híd korlátjához mentem, s gyötrődve néztem az alattam lustán kavargó, sötét tó vizét. S akkor egyszerre, mintha Lorenzo kedves gesztusa lett volna, sárgás-barnás őszi faleveleket

pillantottam meg, amik összekapaszkodva lassan ringatóztak a tavon a távoli túlpart felé. Mind utazók vagyunk… összekapaszkodunk azokkal, akikkel a szívünk, s nem a kezünk köt össze, és reménykedünk, hogy oda érünk, ahová szeretnénk. És az út végén jövünk rá, hogy mind közül csak az számít, hogy tudtunk-e valamit adni magunkból, amitől az útitársunk több lett? Szebb és könnyebb lett-e az út a jelenlétünktől? És én… vajon hoztam-e szépséget, értéket és örömet Elena életébe? Kínzó vágyat éreztem, hogy lássam a szeretteimet, s ha nem is tudok velük kapcsolatba lépni, de legalább érezzék, hogy ott vagyok. Hogy nem hagytam el őket… nem teljesen. Hogy szeretem őket. Ha egyetlen pillanatig is, de tudják, hogy ők a mindenem. Igaza volt Lorenzonak. El kell engednem őket, hiszen a maradásommal semmit nem érek el, csupán egyre mélyebbre temetem magam. A legnyomósabb indok azonban az volt, hogy ne okozzak nekik fájdalmat, hiszen amíg itt vagyok, nehezebben engednek el. Bármennyire is szörnyű volt ebbe belegondolni, el kellett hagynom a földi síkot. S amikor eszembe jutott, mi vár rám otthon, a lelkemben megjelenő izgatott örömöt egy pillanat alatt maga alá gyűrte a nyomorultság keserű érzése. Mindent elrontottam, amit ember elronthat az élete során, s olyan terheket cipelek magamban, melyeket nem biztos, hogy le tudok tenni… Sőt biztosra vettem, hogy ezúttal úgy lépek be a mennyországba, mint még soha. Voltak már nehéz életeim, komoly kihívásaim, de ez a mostani életem mindenen túltett. Egyszerűen túl mocskosnak és nehéznek éreztem magam ahhoz, hogy belépjek az otthon szentségébe. És bevallom, féltem is. Féltem, hogy nem leszek képes szembenézni önmagammal… nem tudok már sosem megtisztulni, rendeződni. De meg kellett tennem. Úgy döntöttem, előbb nővéreimet látogatom meg, s veszek tőlük búcsút, talán ez a könnyebbik eset. Azonnal tudtam, hová kell

mennem, hiszen pont együtt voltak abban a percben, s nem késlekedhettem. Magam elé képzeltem annak a helynek a képét, s egy szempillantás alatt már meg is elevenedett előttem a táj. Egyből nővéreimet pillantottam meg. Nekem háttal álltak a sírkövem előtt a Calvary Temetőben, s Stella éppen egy kis koszorút helyezett a síromra, míg Pippa egy kis mécsest gyújtott meg, amit bezárt egy kis üvegcsébe, hogy ne árthasson neki a hideg szél, mely végigszántott az ezernyi sír között. Közelebb mentem hozzájuk, tőlük jobbra álltam meg. Nem sírtak, csak szemük volt fátyolos, arcuk szürke és beesett. Nagyon elszomorító látványt nyújtottak, ahogy fejükre húzott kis kalapjukkal dideregve serénykedtek a sírom körül. Megéreztem a gondolataikat, érzéseiket: mind azt az egyetlen szívfacsaró kérdést tették fel, melyre csak jóval később kaphatnak választ: miért? A világ leggyötrőbb szava ez, mely képes a lelket a felismerhetetlenségig összetörni, ám mily csodálatos, hogy az ellenszere szintén egyetlen szó: szeretlek! Ahogy a sírkövön szereplő két dátum, úgy ez a két szó is keretet ad az ember életének. Ám amivel kitöltjük… az teszi értékessé, vagy éppen értéktelenné az életünket. Erősen havazni kezdett, egyre nagyobb pelyheket hintettek a sűrűsödő mélykék felhők, de nővéreim csak álltak a síromnál, s meredten nézték a kőlapot. Tudtam, hogy olyan sorrendben szokták rendbe rakni és friss virágokkal ékíteni a sírokat, ahogyan eltávoztunk: előbb Lorenzoét, majd apámét és anyámét, végül az enyémet. Egyszer csak megszólalt Stella: –  Emlékszel, mit mondott nekünk a kikötőben, amikor elment a háborúba? –  Hogy csak az ad erőt neki, van hová és kikhez hazajönnie… – válaszolt halkan Pippa. – Soha nem hittem volna – Stella egy kis havat lekotort közben a síromról –, hogy a fegyverek háborújánál is rosszabb lehet egy lélek háborúja saját magával.

–  Bár most is hazatértél volna, Anti… – sóhajtott Pippa, s elmorzsolt egy könnycseppet. Egy percnyi némaságba burkolóztak, ki-ki a maga emlékei között kutatott, hogy megragadhassa vele a kezemet. S akkor én a nevükre koncentráltam és kedves, szépséges arcukra. Magamban mormoltam, mint egy imát, kettejük nevét, s felidéztem egy közös emlékünket. Erősen koncentráltam, hogy valamelyikük fejében szülessen meg ez az emlék, élje át ismét, lássa maga előtt, s dobbantsa meg a szívét. – Pippa – suttogtam, egészen közel lépve hozzá –, emlékezz arra a nyárra! Drága Pippa, emlékezz… tudod, mire gondolok, pontosan tudod. Jusson az eszedbe, Pippa, kérlek szépen! S ekkor hirtelen rám meredt! Egyenesen a szemembe nézett, s egy pillanatra azt hittem, meglátott. Ez lehetetlen volt, mégis kicsit megérezte, hogy mellette állok. Tekintete döbbent és furcsálló volt, mintha azt kérdezné magától: ez mi volt? S én oly boldog voltam, mert éreztem, hogy sikerült kapcsolatba kerülnöm vele. Mintha egy folyó két partján állnánk, s én papírsárkányt eregetnék abban a reményben, hogy pont hozzá fog eljutni. És sikerült! –  Mi az, mit nézel? – kérdezte Stella, észrevéve nővére viselkedését. –  Semmit… semmit – tétovázott egy pillanatig, majd arcán mosoly jelent meg. – Csak eszembe jutott egy régi nyári emlék Szicíliából. – Melyikre gondolsz? –  Anti még csak öt éves volt, és egyik nap egy kóbor macskát hozott haza. Egy öreg, elhízott macskát, szegénykém olyan kis rusnya volt – mosolygott Pippa, és a szeme megtelt könnyel –, és Anti alig bírta el, amikor a kis karjaiban hozta. –  Jaj, igen, emlékszem! – nevetett Stella. – És rejtegette az ágya alatt, mert tudta, hogy apám nem tűr meg macskát otthon, pláne ilyen rondaságot. És attól kezdve állandóan vele sétálgatott, levitte a partra, és többször majdnem beleejtette a tengerbe, mert

nehézkesen ment a sziklákon karjaiban a cicával. És mi mindig falaztunk neki, amikor gyanús volt, hová mászkál el ennyit, és kivel tölt ennyi időt. Aztán néhány hét után anyám felfedezte, mert furcsa módon túl sok halat vitt be Anti mindig a szobájába. –  Aztán apámat győzködni kellett, hadd tarthassa meg a cicáját, hiszen olyan aranyos volt, amikor megmentette. És ráadásul még gondozta is! –  Igen, csak a sors iróniája volt, hogy szegény öreg pára másnap kimúlt – mondta Stella szomorkás mosollyal. – De emlékszel, mit mondott Anti, amikor eltemettük a cicáját? –  Azt, hogy örül, amiért ez a macska hozzá került, mert szépek voltak az utolsó napjai. – Mindig nagy szíve volt… – Stella bánatosan a síromra meredt. – Nála mókásabb és életrevalóbb embert nem ismertem soha! –  Iszonyúan hiányzik… akárcsak Lorenzo és anyáék. Túl sokan mentek már el, Stella. Csak mi ketten maradtunk. –  Fogunk még találkozni velük, Pippa! Biztosan ebben a pillanatban is valahonnan a magasból néznek minket, de én nem egészen úgy képzelem el, hogy egy aranyfelhőn ülnek. Szerintem odafent van egy békés kis szigete mindenkinek, s akik szeretik egymást, oda térnek haza. És ott van a tengerparti házunk, és amikor naplemente van, Lorenzo, apa, anya és Anti besétálnak a tengerbe és a horizonton mi ketten jelenünk meg, és Elena és a kis Michael. Onnan figyelnek és óvnak minket, s azt üzenik: nélkületek a mennyország sem olyan ragyogó. Szerintem az emlék az, ami életben tartja a szeretetet, és fénnyel tölti fel a mennyet! Nem tudtam úgy nézni drága nővéreimet, hogy ne eredjenek el lélek-könnyeim. Azt kívántam, bárcsak megdobbantaná a szívüket, melegséggel töltené fel a lelküket a pillanat, amikor e különös fénytestecskék a fagyos földre hullnak. Leírhatatlanul szerettem ezt a két csodás embert, akik úgy döntöttek, hogy édes testvéreim lesznek ebben az életben, s bármilyen távol kerültem is életem során valódi önmagamtól, ők minden pillanatban feltétel és

elvárások nélkül szerettek. Minden hibámmal, bűnömmel és önpusztító alkoholizmusommal együtt tisztán és őszintén szerettek. Mert pontosan tudták, ki vagyok az elázott, szétmorzsolódott felszín alatt, s tudták: csak úgy segíthetnek nekem visszatérni, ha a szeretetükkel ölelnek. Szerettek engem, amikor én gyűlöltem magamat… Pippa és Stella búcsúzásként megigazította a koszorút mindegyik síron, a kis mécseseket még védettebb zugokba helyezték. Olyanok voltak a lassan alászálló estben ezek a kis lámpások, mintha az emlékek lángját őriznék. Elzárva egy kis üvegcsébe, a szeretet tiszta, áthatolhatatlan menedékébe. S akkor döbbentem rá, mi az egyetlen szó, mellyel mindaz kifejezhető, ami összeköt mindnyájunkat: érinthetetlenek. Mert történjék bármi is, akár a legrosszabb, sosem engedjük el egymás kezét, sosem fordítunk hátat a másiknak. És ezt a mélyen gyökerező szellemiséget annak a két csodálatos embernek köszönhettük, akik a szüleink voltak. Amint nővéreim lassan a temető kijárata felé ballagtak, tudtam, hogy ezek az utolsó pillanatok, amikor itt a Földön látom őket. Nem hagyhattam őket elmenni anélkül, hogy tudnák, itt vagyok velük, így minden erőmet összeszedtem, s utánuk kiáltottam: – Szeretlek titeket! Szeretlek titeket, drága nővéreim! A hideg szél feltámadt, s megcibálta a lombtalan fák tömegét. A sírokra jéghideg hópermet hullott, s az egyre sűrűsödő havazás kezdte eltakarni előlem Pippát és Stellát. Úgy vettem észre, nem hallották meg, így közelebb suhantam, alig pár méterre a hátuk mögé, s ismét elkiáltottam magamat, úgy, hogy lelkem fényei egészen felizzottak: – Szeretlek titeket!!! Amint a széllel elhalt a hangom, Pippa azon nyomban megtorpant, s meghökkenve pillantott vissza a válla fölött. Lélegzetvisszafojtva állt, lába a földbe gyökerezett, s én tudtam, hogy meghallott! Úgy tűnt, ő valamiért sokkal fogékonyabb volt,

mint Stella, könnyebben el tudtam őt érni. Stella néhány méter után vette észre, hogy nővére megtorpant. – Mi baj, mi történt? – Te nem hallottad? – kérdezte döbbenten Pippa. –  Mit kellett volna hallanom? – Stella összeráncolt homlokkal araszolt közelebb hozzá. Pippa az ujjával jelezte, hogy maradjon csendben, füleljen, hátha megint lehet hallani. Ekkor ismét elkiáltottam magamat, s igyekeztem olyan sok erőt összegyűjteni, mint az imént: – Pippa, Stella… szeretlek titeket!!! – Te jó ég! – Pippa arca elfehéredett. – Csak azt ne mondd, hogy most sem hallottad! – Nem tudom, miről beszélsz, Pippa, de kezdesz megrémíteni… – Valaki mintha a nevemet mondta volna! – Figyelj, nagyon fúj a szél, szerintem csak képzelődtél. Menjünk haza, jó? Nem szeretnék este a temetőben bolyongani. –  Ez biztosan nem a szél volt, Stella. – Pippa könnyes szemmel nézelődött mindenfelé, mintha azt várta volna, hogy az egyik fa mögül előlép egy éterien sugárzó szellemalak. – Ez Anti hangja volt! Tudom, érzem, hogy itt van… Ilyet azelőtt még nem éreztem. –  Drága nővérkém – Stella megölelte őt és megcsókolta a homlokát –, én nem hallottam semmit, és szerintem neked se kellene képzelődnöd. Nem tesz jót. Gyere, menjünk. –  Higgy, amit akarsz, Stella. Tudom, hogy Anti itt van – arcán kedves mosoly jelent meg, mely már annyira hiányzott nekem! Majd kis kezét a szívére tette, s belesuttogta a sötét temető magányába az utolsó szavakat, melyeket hallottam tőle. – Végtelenül szeretünk téged… Könnyeim hullottak, amint végignéztem, hogy elnyeli őket az éledő éjszaka és a hózápor. Ám láttam még, hogy Pippa többször megfordult, hátha meglát engem ragyogón, boldogan. Örültem, hogy nem látott, mert valószínűleg nagyon elszomorítottam volna. Lelkemet szinte szétfeszítette a fájdalom, a gyötrelem, közel sem

voltam olyan sugárzó, mint a hídon Lorenzo. Ő az Otthon melegét hozta el nekem, én viszont csak a lelkem sivár ridegségét tudtam átadni. Azonban nem ácsoroghattam tétlenül a temetőben, emlékezve arra, milyen érthetetlen rendszer szerint múlik az idő az én helyzetemben. Rögvest felidéztem magam előtt Elena és Michael arcát, s azon nyomban előttük is termettem. Lakásunk konyhájába érkeztem. Elena a szűkös kis tér sarkában, a tűzhely mellett állt, s szomorúan kavargatta a levest. Michael fiam a nappaliban ült az egyik fotelben, s egy mesekönyvet nézegetett, az egyik kedvencét. Úgy döntöttem, előbb hozzá megyek, mert úgy éreztem, ő fogékonyabb lehet rám. A nappaliba suhantam, s a kanapéra ültem, egészen közel Michaelhez. Egy percig csak néztem nagy, kíváncsi szemét, amint a könyvben szereplő állatokat, zsiráfokat, elefántokat és oroszlánokat szemléli, gyermeki lelkével egy távoli kontinens világába utazott. De azt akartam, hogy most egy kicsit az én világomba is látogasson el. Mérhetetlen vágyat éreztem arra, hogy csupán egy pillanatig omoljon le a fal kettőnk között, hogy egy másik fal is ledőlhessen, az irántam érzett gyűlölete. Tudtam, hogy még mindig undort és utálatot érez irántam, amiért itt hagytam, s szülőként ilyet megtapasztalni maga volt a kín. Pedig annyira szerettem a fiamat! Elena mellett ő volt a mindenem, a legszebb dolog az életemben. Michaelben testesült meg mindaz, amiért érdemes volt élnem. Az ő szíve dobbanása adott okot arra, hogy az én szívem lüktethessen. S képes voltam mindezt eldobni magamtól… Kinyújtottam kis karja felé a kezemet, s megérintettem. Ujjaim természetesen átsuhantak rajta, ezért erősen koncentráltam, felidéztem magamban sovány kis karja érintését, bőrének melegét, az érzést, ahogy apai kezekkel simogatom, nyugtatom. –  Itt vagyok, Mikey – suttogtam közel hajolva hozzá. – Hallasz engem, kisfiam? Itt vagyok.

De Michael nem reagált semmit. Továbbra is a könyvet lapozgatta. Ekkor másik kezemet is a karjára tettem, s próbáltam egyfajta simogatással energiákat létrehozni, mintha fénycseppeket szórnék a bőrére. –  Kérlek szépen, érezz engem! Itt vagyok melletted, Mikey. Figyelj rám, kicsikém! – könnybe lábadt a szemem a szenvedéstől: semmit nem értem el nála. Minden erőmmel azon voltam, hogy kapcsolatba lépjünk, de lepattant róla az energiám. Töprengtem, mit tehetnék, majd hirtelen eszembe jutott, hogy talán ugyanaz segíteni fog, ami Pippa esetében is működött! Így szóltam a fiamhoz, miközben átöleltem őt, s megpusziltam az arcát: –  Tudod, mi volt a nagy álmom, Mikey? Hogy egyszer majd elviszlek magammal Szicíliába, megfogom a kis kezed, besétálunk a tengerbe, és elmondom neked azt, amit évekkel ezelőtt anyádnak is elmeséltem. A naplemente csodáját… Kicsikém, a naplemente varázslatos dolog! Pippa néni szerint én most Lorenzoval és a nagypapáékkal egy mennybéli helyen vagyok, a régi házunk előtt, és a tengert szemlélve figyellek téged. Bár még földi életem során történt volna ez meg… Annyira sajnálom, hogy nem válthatom valóra ezt az álmomat! Annyira, de annyira sajnálom, hogy ártottam neked, kicsi fiam… Nagyon szeretlek! Hallod, Mikey? Nagyon szeretlek! Ami ekkor történt, nagyon meglepett. Michael hirtelen felpattant a fotelből, a mesekönyvet ledobta a földre, s kis lábaival beszaladt a szobájába. Nem voltam benne biztos, de úgy sejtettem, megérezte a jelenlétemet. Elfutott előlem. A saját fiam félt tőlem… Édes istenem, mit tettem ezzel a szegény kis élettel? Hogy lehettem ennyire felelőtlen és gyáva?! –  Szeretlek! – kiáltottam utána könnyeimmel küzdve, s nem követtem a szobájába, nem akartam őt háborgatni. Majd halkan súgtam felé. – Legyen szebb életed, kicsi fiam, mint nekem volt… –  Hékás – szólt Elena az elszaladó Mikey után –, negyed óra múlva kész a vacsora, gyere majd!

Hosszan elnéztem Elenát. Nagyon fáradtnak láttam, mind mentálisan, mind érzelmileg kimerültnek. Szörnyű volt őt így találni, mintha egy leégett ház romjait pillantottam volna meg, mely egykor az otthon meleg fényétől ragyogott, hívogató és barátságos menedék volt. S én voltam az, aki tönkretette ezt a kincset, lángra lobbantotta az egészet. A konyhába léptem, egészen közel álltam a feleségemhez, aki a leves elkészítésének szentelte a figyelmét. Megsimogattam az arcát, úgy, ahogy mindig szoktam, ahogy csak én tudom: mutató és középső ujjaimmal a szemétől lassan az ajkáig, ami érzékeny pontja, s mindig elmosolyodik, majd csókra kínálja fel nekem. Most először semmit nem reagált erre a mozdulatra. Hirtelen azonban megszólalt, halkan felsóhajtva: – Nélküled minden üresebb… Tudtam, hogy még nem érzi a jelenlétemet, vagy csupán egészen haloványan, mint amikor egy kósza illat megcsapja az orrunkat. Próbáltam vele kapcsolatba lépni. –  Itt vagyok, egyetlenem. Itt állok melletted. Érzel engem, kincsem? – Eszembe jutott, hogy egy szép emléket kéne felidéznem, hátha így már megnyílik köztünk egy csatorna. – Emlékszel a nászútra Comoban, Elena? Amikor este sétálgattunk a mólónál lévő kis étteremből vissza a házhoz. És te azt mondtad, milyen szép lenne csónakkal bemenni a tó közepére, hogy lássuk, visszatükrözie a víz a csillagokat. És emlékszel, mennyit nevettünk, amikor ügyetlenül oldoztam el a csónak kötelékeit? Emlékszel, milyen izgalmas és mulatságos volt elkötni engedély nélkül valakinek a ladikját? Jaj, milyen bolondok és boldogok voltunk akkor! És hoztál a házból egy kis gyertyát, amit a csónak padjára rögzítettünk, és kértél, hogy ne evezzek olyan gyorsan, mert elalszik a gyertya. De tudtam, hogy csak azért kéred ezt, mert nem akartad te sem, hogy véget érjen az az éjszaka. És amikor a tó közepére értünk, a csónakból kilógattuk a fejünket, és a vízen pontozódó csillagokat számolgattuk. És akkor az ujjadat a vízbe dugtad, az fodrozódni kezdett, és a csillagok fénye egy időre megrezdült, összekavarodott,

s te azt mondtad, történhet bármi, sosem huny ki a fényünk… Elena, nem tudtam, mi a szeretet, amíg nem lettél az életem része! Örökké szeretni foglak! S abban a pillanatban, amikor lélek-könnyeim kibuggyantak, Elena is sírva fakadt. Keservesen zokogott, s a válla felett hátrapillantott, nem nézi-e őt Mikey, de a fiunk a szobájában volt. Feleségem erősen markolta a tűzhely vasmarkolatát, s könnyei a levesbe hullottak. Elértem őt. A fájdalom kötött minket össze, azon keresztül tudtunk kapcsolatba lépni egymással, a fájdalom révén, mely a legteljesebb szeretetből fakadt, ami két lélek között létrejöhet. Megöleltem őt, szorosan, s felidéztem magamban az érzést, ami ekkor mindig ellepett. Hajának illatát, selymességét, testének melegét, szívének lüktetését, pillái rebegését, mellének lassú emelkedését. A fülébe suttogtam olyan szavakat, melyeket csak mi ismertünk, amiknek csak számunkra volt jelentése. S ekkor észrevettem, hogy egyik keze lassan elengedi a tűzhely vasát, s a melléhez szorul, úgy, mint amikor érezte az ölelő karomat, s megérinti azt. Minden porcikámban éreztem, hogy érez engem! Tudja, hogy ott vagyok és megölelem, hozzá bújok és cirógatom, ahogy csak én tudom. – Rettenetesen hiányzol… – szipogta halkan. – Bocsáss meg, kincsem, hogy fájdalmat okoztam neked! – Én is szeretlek. – Elena behunyta a szemét, könnyek mosták az arcát, s én tudtam, a teher, melyet a vállára raktam, egy kicsit enyhült. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy a jelenlétem inkább fájdalmat okoz neki, ezért minden lelki erőmre szükségem volt, hogy elengedjem őt. Karjaim lassan lesiklottak a testéről, s zokogva hátráltam a nappali felé. El kellett őt engednem, s ez mindennel nagyobb kínt jelentett… – Elena – szóltam felé a nappaliból, s tudtam, hogy halványan, de sejti a hangomat valahonnan –, sosem huny ki a csillagunk! Soha!

Mielőtt végleg eltűntem volna a lakásunkból s a földi életünkből, még láttam, hogy feleségem a nappali felé pillant, arcán áhítat és döbbenet fénylik, melyet maró könnyek sötétítenek. Az utolsó pillanatban egymás szemébe néztünk, s többé nem láttuk egymást. Már csak egy helyre akartam elmenni: ahol ez az egész borzalom elkezdődött. Ahol végérvényesen mindent tönkretettem. Ismét sötét éjszaka álltam ott. Sűrű hóesés vett körül, mely pillanatok alatt elborította a Brooklyn híd pályáját. Ezúttal azonban sűrű forgalom volt: autók tömkelege áramlott a két part között, s ez nagyon zavart engem. A híd közepén, az autópálya fölé épített gyalogsétányra suhantam, ahol szinte egyetlen embert sem láttam. Bár senki nem láthatott meg engem, egyedül akartam lenni abban a pillanatban. Eszembe jutott, milyen különös, ez a híd rendkívül fontos szerepet töltött be mindig is az életemben. Több százszor keresztülkocsikáztam rajta, és soha meg sem fordult a fejemben, hogy itt fogok meghalni… És hogy ez lesz az a hely, ahonnan átlépek egy egészen más világba. Elmúlt életem összes emléke megint a felszínre tódult bennem, mint korábban Rosen dolgozószobájában, ám most nem hagytam, hogy elbódítsanak és magukkal rántsanak. Egyszerűen csak át akartam kelni a túloldalra. Ott álltam a híd közepén, fenn a magasban, s szemléltem a szikrázó várost, mely annyi mindent jelentett nekem, s melyet oly mérhetetlenül meggyűlöltem. A fagyos éjszaka hópelyhek miriádját ontotta a fellegekből, melyek szintén ragyogtak, ahogy a híd kábeleire feszített égők megvilágították őket. Gyönyörű, békés éjszaka lehetett volna, olyan, amit meg kellett volna osztanom azokkal, akiket szeretek. De ismét egyedül voltam, magányosan, és ezt csakis magamnak köszönhettem. Igyekeztem nem gondolkodni, nem érezni, csak hagyni, hogy megtörténjen az, amit már jó párszor átéltem korábban. A híd acélsodronyait megfeszítő, óriási oszlopok a sötét égig emelkedtek, s a közepükre faragott két, diadalívszerű hatalmas

nyíláson át elláttam egészen Brooklynig. A város felett mélykék és fekete felhők tömörültek, számolatlanul szórták magukból a kis fehér darabkákat. Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, hiányozni fog ez a hely, mert ez a város volt az, ahol éltem… – Készen állok – sóhajtottam –, történjék hát meg! Pár pillanatig semmi nem történt, minden ugyanolyan maradt. Ám egyszer csak a szél különös hangokat fújt felém valahonnan a távolból. Éppen csak meghallottam őket, s már kicsiny neszük is különösen bizsergetni kezdett. A trillaszerű hangfoszlányok aztán erősödtek, dallamokká olvadtak össze a térben. Egyszerre szóltak bennem s kívül mindenütt, majd arra lettem figyelmes, hogy a lelkem valahogy összefonódik ezzel a mennyei áriával, együtt vibrálok vele. És a dallam egyre csak erősödött, elöntött, beborított kívül-belül, magába ölelt és én is magamhoz öleltem őt. A Földön soha nem hallottam még csak hasonló hangokat sem. Úgy tűnt, mintha minden, ami csak szép a világon, a gyermek nevetése, a napsugárban kinyíló virágszirmok, a tenger megnyugtató morajlása, minden benne van. A Mindenség hangja volt ez! Olyasmi érzés kerített hatalmába, mintha magzat volnék édesanyám hasában, s a szívünk egyszerre dobbanna… Leírhatatlanul gyönyörű dallam volt ez, melynek egyetlen célja, hogy megnyugtasson és felkészítsen az utazásra. S amint ez az éteri hang felerősödött és mindent kitöltött, ami csak a világot alkotta, hirtelen fénytünemény jelent meg az égen előttem. Aranyló, szemet gyönyörködtető ragyogás kezdett szétterülni a Brooklyn feletti égbolton! Mintha a mennyek padlózatán lyukak jelentek volna meg, átszivárgott volna egyre több és több fénycsepp, s végül mindent elöntött… Káprázatos csillámlás lepte el az eget, olyan hihetetlen vakító fénnyel, mely körülöttem mindent nappali világossággá változtatott! A hulló hópelyhek milliói egyszerűen elolvadtak ebben a jelenségben, s egyre nehezebb volt megmondani, hol van a földi világ határa. Brooklyn látképe kezdett eltűnni a szemem elől, feloldódni, mintha

sosem létezett volna. A házak, épületek, lámpaoszlopok, az autók nyüzsgése mind-mind elhomályosult, s alámerült a mennyei özönben. Hirtelen felgyorsult a folyamat, s már a híd végét nyaldosták az aranypászmák, elnyelték a Brooklyn felől érkező autóáradatot is. Ezzel együtt a mennyei ária is erősödött, még jobban kitöltötte egész lelkemet, s egyfajta énekhangra lettem figyelmes. Nem volt se női, se férfihang, inkább olyan, mintha a világmindenség legszebb szavai folynának össze egy végtelenül lágy harmóniában. S akkor az aranyló fények teljesen elborították a hidat, mintha szökőár temette volna maga alá az építményt, s én lassan elemelkedtem a talajtól. Egy kedves, figyelmes erő hívott magához, lágy húzást éreztem, mintha irdatlan méretű mágnes közelében lennék apró vasszilánk. Egyre csak közeledtem a rohamosan semmibe vesző híd tartóoszlopaihoz, s eközben egyre magasabbra emelkedtem. Hátrapillantva észrevettem, hogy Manhattan szinte már teljesen eltűnt, magas felhőkarcolói lényegüket vesztett emlékként ágaskodtak csupán. S én akkor minden gyönyörűség és lelkemet nyugtatni igyekvő ária ellenére nagyon szomorú lettem. Eltávolodtam a családomtól, s már nem volt rá mód, hogy visszatérjek hozzájuk. –  Várni fogok rátok! – kiáltottam a messzeségbe, de hangomat elnyelte a fény. Minden, ami a földi világot alkotta, teljesen eltűnt, semmivé vált számomra. Csupán emlékeimben éltek tovább. S ezekbe kapaszkodva adtam át magam az érzésnek: hazatérek. Azonban olyan terhekkel indultam eme utazásra, melyek minden eddiginél gyötrelmesebbé tették az átlépést, s tudtam, most valami meg fog változni, semmi sem lesz olyan, mint eddig.

3. fejezet FÉNY A KAPUN TÚL

1.

M

iután a mennyei jelenség eltüntette szemem elől a világot, az aranyló fényeket nagyrészt felváltotta a vakító fehérség. Olyan izzó, lüktető fényáradat volt ez, mely az emberi szemet bizonyára úgy bántotta volna, mint a nap izzása. Ám nekem kellemes volt, melengető és végtelenül könnyed. Olybá tűnt, egyfajta térségben suhanok lélegzetelállító sebességgel, valamibe egyre beljebb és feljebb. Egyre beljebb és feljebb. Ha voltak is határai ennek a térnek, azok tőlem minden irányban iszonyú távolságban lehettek, ám azt észrevettem, hogy egyfajta spirális mozgás, különös lüktetés fut végig a „falakon”. Időről időre bizsergésként cikázott végig körülöttem az arany fénytünemény, s ilyenkor az állandóan szóló dallamok felerősödtek, egyszersmind lelkemig hatolóbbá váltak. Mindent szemkápráztató fények és édes hangözön járt át, s éreztem, hogy teljesen eggyé válok ezzel az alagútszerű képződménnyel, melyben megállíthatatlanul suhanok. Az egység érzése öntött el, a valahová tartozásnak a Földön soha meg nem tapasztalható melegsége. S amikor eme érzések és gondolatok elborítottak, hirtelen, mintha csak a ködből tűnnének elő, hozzám hasonló utazó lelkeket vettem észre. De nem egyet, még csak nem is egy tucatot: ezrek és ezrek tartottak velem együtt az Otthon áhított békéje felé! Döbbenetes érzés minden egyes Földön eltöltött élet után ebben az alagútra emlékeztető térben suhanni az Otthonunk felé. Mindig itt ébredek rá, hogy mi mind összetartozunk. A Föld ezernyi tájáról jöttünk, magunkban megszámlálhatatlan örömöt és bánatot, tapasztalatot és emléket hordozunk, de végül mind ezen a mennyei úton keresztül száguldva érünk haza. A földi élet sanyarú, beszűkült és kicsinyes börtöne után ezt a végtelen és mindent

áthidaló szabadságérzést újra átélni… az emberi nyelven megfogalmazhatatlan. Egyszerűen nincs rá szó, mely egy kicsit is kifejezhetné, milyen csodálatos a tudat, hogy egy nagy egész része vagyok! A körülöttem hemzsegő lelkek mind olyan megjelenésűek voltak, mint ahogy otthagyták a földi világot. Valóságos kulturális Kánaán van mindig ebben az átjáróban: látni távol-keleti nőket, akik a rizsföldeket hagyták ott, európai jogászokat, északról jött hajóácsokat, félmeztelen afrikai bennszülötteket, arab kereskedőket és még ki tudja, a világ mely tájáról érkezett embereket. És mindenki érzi mindenki jelenlétét, mindenki érzéseit és gondolatait, s ez olyan hihetetlen intenzív zsongásként áramlik bennünk, ami leblokkolná emberi agyunkat, melyet a modern tudomány oly nagyra tart, és megfejthetetlen titkok tárházának gondol! Voltak, akik mindenkinél gyorsabban repültek a végcélunk felé. Ők már öreg, magasan fejlett lelkek voltak, akik számára az átkelés már-már megunt procedúra, hiszen számtalanszor haltak már meg. A többség azonban egyszerűen csak a lélek természetes sebességével és a mennyország vonzó erejének köszönhetően siklott, mint megannyi kis vitorlás egy fényfolyón. Voltak tapasztalatlanok is, akik első életeik egyikét hagyták a hátuk mögött, és csupán néhányszor haltak meg, így számukra az átállás mindig nehéz és zavaros. Folyton vissza-visszapillantanak, megmegtorpannak, lelassítanak, s félve hagyják ott a földi síkot. Jómagam tehetetlen zsákként suhantam előre, könnyed tollpihe módjára kapott hátára a mennyei szél, ám lelkemben tonnás terheket és fájdalmak egész garmadáját cipeltem. Soha nem éreztem még ennyire kimerültnek, lelkileg megcsömörlöttnek magamat. Az engem körülvevő káprázatos zsongás egy-egy pillanatra el tudta terelni gondolataimat és érzéseimet, de túl erősen élt bennem a gyötrelem ahhoz, hogy a dallamok és a színkavalkád teljesen meg tudtak volna nyugtatni.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig tartott az utazás az alagúton át, hiszen az idő itt elvesztette jelentőségét, ha akartam, se tudtam volna számolni a másodperceket, mert az egy… kettő… három nem létező fogalmakká zsugorodtak. Egyszerre azonban azt vettem észre, hogy útitársaim el-eltünedeznek mellőlem, s ismét egymagam száguldok a célom felé. Az alagútszerű képződmény itt látványosan zsugorodni kezdett, mintha egy egyre szűkülő tölcsér belsejébe zuhannék, melynek végén minden eddiginél ragyogóbb fehérség izzik. S eme fehér fénytünemény bámulatos sebességgel közeledett, és én is repültem felé, egyre inkább eltűntek körülöttem az eddig megszokott, az alagút falán tekergőző spirális formák: mindent kitöltött ez a hófehér tündöklés. S akkor belezuhantam! Úgy tűnt, mintha sűrű, éteri homályba jutottam volna, s tudtam, száguldásom jelentősen lassult, majd egy ponton éreztem: megállapodtam. És mintha lábam alatt a talaj bizsergő energiáját éreztem volna. A homály oszladozni kezdett, mintha egy gigantikus, fényből álló selyemfátylon hatoltam volna keresztül. S ahogy szemem előtt a fehérség eloszlott, lélegzetelállító táj kelt életre. Itthon vagyok. Hazaértem… A vidék, mely kirajzolódik előttem, szívbemarkolóan gyönyörű. Minden fényből áll! Minden pulzál az energiától! Üde, megkapó és kellemesen meleg tavasz fogad. Lankás tájon találom magam, egy lustán ívelő dombocska alján, a füvet mennyei szellők cirógatják, lágyan simogatják a felszínt, gondoskodón, szeretőn. Egyből a gyönyörű pázsit ragadja meg a tekintetemet: mintha üdvözölne minden egyes fűszál, s minden szálacska egy-egy külön élet, melyben a mindenség energiája lakozik. Látom minden fűszál legparányibb részecskéjét is, szikráznak, ragyognak… emberi szemmel teljes képtelenség volna ilyen csodát látni!

Lelkem felragyog az érzéstől, hogy itthon vagyok. Az égre emelem a tekintetemet, melyen lusta, vakító felhőpamacsok úsznak a végtelenbe pont olyan tempóban és formákban, ami nekem a legtökéletesebb. Ezek a felhők miattam léteznek, értem vannak, s tudom, minden lélek máshogy látja őket. Olyan, mintha mind egyegy égi igazság lenne, mely visszatükrözi azt, amik vagyunk. Tiszta lelkek. Ám én még sosem voltam ilyen mocskos, kimerült és életunt… A felhők most nyugtatni próbáltak, erőt és hitet adni. Eszembe jut, hogy Szicíliában láttam ehhez hasonló eget még gyermekként, amikor a réten feküdtem, ám az ottani azúrszín valami kezdetleges, primitív színfolt a valódi kékhez képest! Nem létezik és nem is létezhet a Földön olyan kékség és általában olyan színözön, mint itthon, hiszen az emberi agy túl korlátozott ahhoz, hogy képes legyen befogadni a valóság teljességét. Földi létünk során minden egyes pillanatban több mint tízezer benyomás ér minket, melyek mind a tudatalattinkban raktározódnak el. És ezek közül mindössze alig egy tucatnyit érzékelünk tudatosan. A materialista gondolkodású emberek pedig abban a hitben élnek, hogy ezen parányi részek alkotják a világot, semmi több… Felfedezem, hogy még mindig a kabátom, nadrágom és téli cipőm van rajtam, s a pillanatnyi meglepődés után eszembe villan, hogy ez teljesen természetes. A lélek, hazatérése után még egy ideig magán tartja a földi ruhadarabokat, aztán ahogy fokozatosan akklimatizálódik az otthonához, úgy veti le ezeket, s ölt magára olyan ruhát, mely a legkényelmesebb, s a legjobban illik a személyiségéhez. A legtöbben lepelszerű ruhát hordanak, s ezek milliónyi formában léteznek, nincs két egyforma. Igazából nincs különösebb haszna a ruháinknak, hiszen mind úgy nézünk ki, mint legutóbbi földi életünkben, bár rendkívül erős fénnyel ragyogunk, s nincs mit takargatnunk. De megszoktuk a földi síkon a különböző viseleteket, s szeretjük megtartani ezt a szokást. Csak a különösen

magas fejlettségi szinten lévő entitások nem hordanak semmit, ők már egyáltalán nem is hasonlítanak emberi lényekre. A lankás vidék, ahol állok, pezseg az energiától! Minden fényből áll, ez számít itthon a legparányibb alkotóelemnek, ezért aztán bárhová is nézek, káprázatos ragyogást látok. A közelben sziklás, ormokkal és bércekkel tagolt hegység húzódik, melyet sűrű fenyves borít. Hűs-gyantás illata, ha akarom, egy pillanat alatt elúszik hozzám. Az egész hely olyan, mint a leggyönyörűbb alpesi vidék, melynek völgyeiben, szurdokaiban, magas hegycsúcsain és lankás, dimbes-dombos tájain a legcsodálatosabb növényzet zsibong! A réteket virágok uralják, melyek a szivárvány minden színében pompáznak. Ezek közül néhányat – ha akarom – felkap a szellő és színes madarakká változnak, akik repdesnek, dalolnak nekem és bármikor visszaváltoztathatom őket virágokká, egyszerűen azért, mert ehhez van kedvem. Itthon nincs lehetetlen! Ami a földi életünk során a fizikai és természeti törvények miatt nem volt lehetséges, az itt mind egy szempillantás alatt létrejöhet. Minden élő, lüktető energiából áll, s ez az akaratunktól függően bármivé átés visszaalakítható. A szabadság a mennyországban teljesen új értelmet nyer! Ráébredek, hogy soha semmit nem tapasztaltam földi életem során, mely ennyire valóságos lett volna, mint ez a hely. Minden él! A szó legszorosabb értelmében él, pezseg, vibrál… egyszerűen varázslatos! Amint megérkezem, s mindig elcsodálkozom a lakóhelyem szépségén, az elsők közt lep meg az, hogy itt nincs olyan égitest, mely fénnyel árasztaná el a világot. A fény egyszerűen csak létezik, s mintha önálló tudata volna, mellyel kapcsolatba is tudunk lépni. Ha akarjuk, esti sötétség telepedhet ránk, míg mások továbbra is a fényben fürdenek, s szemlélhetjük a csillagok égi játékát. Mindig minden értünk és általunk van, s ehhez bizony hozzá kell szokni a földi lét szűkössége után. Mert emberként akármilyen szép és lehetőségeinkhez képest teljes életet éltünk, a mennyekben ébredünk rá, milyen érzés valóban a teljességet megtapasztalni.

A távolban kis csermely és egy nagyobb, gyorsfolyású patak áramlik egy hozzám közelebbi tóba. Meg kell még szoknom, hogy látásom teljesen más, mint földi életem során: mindent a legapróbb részletekig képes vagyok megfigyelni, és a földi viszonyokat tekintve kilométerekről is könnyedén észreveszek bármilyen apróságot. A tó gyönyörű, élénk kék színnel ragyog. Felszínét apró fodrok barázdálják, melyek gyengéden ringatóznak végig a kellemesen nagy vízfelületen. Partját néhol porcukor finomságú homok, máshol kavicsok és sziklák tarkítják. Itt-ott néhány kidőlt fatörzs hever, melyekre leülve megkapó panoráma tárul elém, ugyanis éppen a tó közepén jelenik meg ilyenkor a szemközti hegy magas, hófödte csúcsának tükörképe. A tóban nem él semmiféle élőlény, egészen más tó ez, mint a mennyország többi vize. Én alkottam meg még első életem előtt eme vidéket, hogy mindig ide térjek haza. Ez a táj áll a lelkemhez a legközelebb, s gyakran építgetem, szépítgetem, ha elmúlt életemből valami szeretett dologgal kívánom teljesebbé varázsolni. Minden lélek más és más. Van, aki tengerparton rendezte be a számára tökéletes otthont, más a hegyek között él, de ismerek olyat is, aki kristálypalotát álmodott magának, s abban gyönyörködik, hogy a fény millió kristályra hasad a térben. Egyes lelkek kissé elkülönülten szeretnek lenni, míg mások kisebb településeken, esetleg városokban. Minden város és kisebb közösség olyan, amilyenné az adott lelkek alakítják. Én szeretek kissé elkülönülni másoktól, de közel van az otthonom egy kisebb településhez, ahol olyan lelkek csoportja gyűlt össze, akik rajonganak az ókori kultúrákért. Kisvárosuk olyan színpompás vidék, ahová szeretek ellátogatni: fellelhetők itt az ókori Ázsia és Afrika, valamint Európa és Amerika jellegzetességei. S mindez olyan szemet gyönyörködtető harmóniában fér meg egymással, hogy az itt élőket teljesen feltölti és megnyugtatja már az épületek és terek puszta látványa is. Mindent vágyakból és főként emlékekből alkotunk meg!

Vannak, akik oly gyönyörű és kellemes életet töltöttek például a középkori Európában, hogy azóta is ragaszkodnak ehhez. Így egy alkalommal láttam, amint egy nálam fejlettebb lélek éppen egy egykori bajor majorságot alkot meg emlékeit felhasználva, ahol annyi boldog évet töltött. Mind tiszteletben tartjuk egymás otthonát, s amikor beengedünk valakit a saját kis világunkba, az a legnagyobb megtiszteltetés és szeretet kifejezése. Hiszen ilyenkor lelkünk legmélyére láthatnak le, és itthon nincs nagyobb kincs az emlékeinknél. Hiszen azok tesznek minket azzá, akik vagyunk, és akivé válni akarunk. Ám vannak olyan esetek is, amikor két lélek egy otthont birtokol. Ez a földi házasság, testvérség vagy barátság szentségénél is jóval magasabb szintű kötöttséget jelent. A legmélyebb összetartozást: a valódi lelki társ kapcsolatot. Mi Elenával ilyenek vagyunk. Mindenkinek van olyan szoros kapcsolata vagy lelki társa itthon, akivel szeret együtt leélni egy földi életet, ám még közülük is ritka az, akik egy otthont alkotnak meg maguknak. Ők gyakran egy családban élnek, és életük során meghatározó szerepet töltenek be egymás életében. Ahhoz, hogy ilyen szintű kapcsolat kialakulhasson, sok közös kalandban kell részt venni, mert az együtt töltött idő alatt derül ki, hogy mennyire tudnak hatékonyan együtt dolgozni a lelkük fejlődésén, s mennyi szépséget tudnak csempészni egymás lelkébe. Ugyanis nincs a világon olyan kincs, mely akárcsak megközelítené a szép emlék értékét. Ha valamiért, hát ezért mindig megéri újra és újra belevágni egy földi életbe. Elenával akkor határoztuk el, hogy minél gyakrabban fogunk közös életet élni, amikor földi időszámítás szerint mintegy négyezer-ötszáz évvel ezelőtt a huszonnégy hun törzsszövetségben éltem. Egyik évben elindultam az Ordoszban megrendezésre kerülő Nagy Süan versenyen, ahol megnyertem a Lugal címet. Ennek köszönhetően az Öregek Tanácsa engedélyezte, hogy kalandozást indíthatok, s egy asszonyt is társamul választhatok, aki velem tart

az útra. Elena volt a választott hitvesem. Ezen hosszú utazás alkalmával, mely során a környező harcos törzsekkel békét kötöttünk, Elena és én mély lelki kapcsolatba kerültünk, s szerelmünknek egy ikerpár volt a gyümölcse. Hosszú út állt már kettőnk mögött, néhol elrontott életek, máskor a legteljesebb boldogság, és sok mindenen kellett átmennünk, míg megalkottuk itthon tóparti házunkat. A kristálytiszta tóhoz közel áll ez a megkapóan bájos rönkház, mely kettőnk lelkének harmóniájából született. Bájos, hívogató erdei laknak tetszik, mely tökéletes összhangban van az azt körülölelő, zsongó természettel. Egy kicsi, kőből rakott kémény van a házikó oldalához tapasztva, pusztán a romantikus hangulat okán. Gyakran eljátszunk azzal, hogy a szivárvány különböző színeiből álló pamacsokat eregetünk belőle az ég felé, melyek aztán emlékeink egy-egy darabkáit formálják meg, mintha életre kelő festmények volnának. Az épület farönkjei úgy csillámlanak, ahogy a Földön sosem: invitálnak, csábítanak a belső tér békéjébe. Csupán pár kisebb ablak töri meg a falakat. A ház nyeregteteje meredeken lejt a tó irányába, tetőcserepeit olyanra alkottuk meg, mintha az idő vasfoga kikezdte volna azokat. A ház körüli táj nagyját én hoztam létre, Elena inkább az otthonunkat csinosítgatta, építgette. Gyakran megmosolyogtam őt, amikor egy-egy újabb kis aprósággal ékítette fel, tette még inkább kettőnk otthonává a házat, hiszen a Földön is a nő az, aki a házból otthont varázsol. Néhányszor az is előfordult, hogy nemiséget cseréltünk tapasztalataink bővítése végett, s nem csupán családtagok különböző szerepeit aggattuk magunkra, hanem barátokként is komoly hatást tettünk egymásra életeink során. Ám alapvetően én mindig férfi szerettem lenni, Elena pedig nő, s úgy tűnt: házastársakként tudjuk a legtöbb húzóerőt és szeretetet kifejteni egymásra. Elindulok a ház irányába azon a kitaposott ösvényen, melyen már számtalanszor végigmentem. Minden átkelés után erre az ösvényre

szoktunk megérkezni, mely a házunkat összeköti az előbb említett, közeli, ókori hangulatú településsel. Lassan suhanok, és igyekszem átélni a hazatérés már megszokott, izgatott örömét. Ám most először nem érzem magam boldognak. Nincs rám hatással e lélegzetelállító hely, a felhők nem nyugtatnak meg, a virágokat nem változtatom dalos madarakká, a tóban tükröződő hegység látványa nem érinti meg a lelkemet. A mennyország ezúttal semmi jót nem ad nekem, s ez nemcsak elkeserít, de meg is rémít. A rönképülethez érve, ott, ahol a kőből rakott kémény a földet éri, egy virágbokor van. Amint megközelítem, felém fordulnak a virágok, rám emelik piros, rózsaszín, sárga és lila szirmos arcukat, s dalra fakadnak! Olyasfajta égi ária szól belőlük, mint amit a mennyország fényeinek eljövetelekor, s az alagútban hallottam, ám ez kissé más. Leginkább hárfára emlékeztető, szívet melengető, éteri muzsika ez. Ez Elena és az én lelkem dala… A hangok édes, puha ízét a számban érzem! A virágok felől úszó lágy, finom hangok olyan hatással vannak rám minden hazatérés után, hogy boldogságomban elsírom magam. Ám most a fájdalom könnyei törnek elő, és a mennyei füvekre potyogva apró kristályokká alakulnak. Lerogyok a virágbokorhoz, s átkarolva a növényt keserves zokogásban török ki. Elena ötlete volt, hogy teremtsünk ide egy szép nagy bokrot, melyből valósággal előpezsdülnek a virágok, s amit feltölthetünk lelkünk rezgéseivel. Minden hazaérkezést követően ezek a kis virágok szoktak minket teljesen megnyugtatni, mivel a béke és a nyugalom teljességét árasztják magukból. A leélt élet után úgy hatnak ránk, mint megfáradt vándornak a hűs víz és a finom, meleg étel. Most azonban képtelenek hatni a lelkemre. Csakis azt juttatják eszembe, hogy távol vagyok azoktól, akiket cserbenhagytam, elárultam, s akik szerető közelségére úgy vágyom! Mindig a szeretet erejét sugározzák magukból a virágok, de most a

fájdalmam mindent elmos, s a bokor csalódottan kókad a föld felé. A mennyország mindig segít a lelkeknek, hogy elrendeződjenek, megnyugodjanak és képesek legyenek elszakadni a földi síktól, amennyire szükséges, ezáltal befogadni az Otthon teljességét. Ám vannak esetek, amikor a lélek oly súlyosan sérül, és oly hatalmas terheket cipel magában, hogy a mindent kitöltő béke nem képes elérni a lelkét. S ilyenkor minden léleknek egy gyógyító utat kell végigjárnia, melynek végén a megnyugvás vár rá. Ezen mindenki átesik előbb-utóbb, hiszen mindnyájunknak vannak különösen nehéz életei. Én is már átestem párszor ilyen lélektisztító és nyugtató „terápián”, s ez mindig segített. Most azonban úgy érzem, valami megváltozott bennem. Ezúttal nem fog működni a hagyományos eljárás, s ennek igazán egyszerű oka van: nem akarom, hogy sikerüljön. Elegem van a földi életből, elegem van mindenből, ami oda köthet! Soha többé nem akarok visszatérni oda, ahol bármit is teszek, csak a kín jut osztályrészemül, s bármilyen boldogságot is tapasztalok meg, az darabokra hullik, elpárolog a kezeim közül. Azt gondolom, vannak lelkek, akik alapvetően életképtelenek. Talán amikor a lelkem létrejött a világmindenségből, egy csillagpornyi eltérés, hiba keletkezett, és csak növekedett, elburjánzott bennem, mint egy rákos daganat az emberi testben. És a mostani földi életemben jutott el addig e betegség, hogy teljesen ledöntött a lábamról. Talán Isten sem mindenható, még ő is véthet hibát, netán minden milliomodik lélek alapvetően hibásan lett megteremtve, s én vagyok az egyik szerencsétlen, aki a rövidebbet húzta… Egy biztos, nincs már erőm egy újabb élethez. Nincs már hitem abban, hogy ha ismét megszületek egy új testben és új feladatokkal, képes leszek helytállni. És amikor valaki ennyire kétségbeesik, amikor képes megtagadni mindazt, ami otthon körülveszi, s ellenáll a Forrásnak, mely makacsul igyekszik őt magához ölelni… a lélek rémisztő lépésre szánja el magát.

Amikor már zokogásom alábbhagy, letörlöm arcomról a könnyeket, s úgy döntök, bemegyek a faházba. Kis tornác húzódik a házikó teljes hosszában, mely fölé a tető meredeken kinyúlik. A tornác korlátja egy ponton meg van törve, s kezemmel szokásomhoz híven kicsit megmozgatom az elmozdult elemet, hogy halljam annak nyikorgását. Egy korábbi életemben szintén Amerikában éltem, az 1760-as években a Minnesota területén volt egy földbirtokom, s az ottani házamnak volt ez a korlátja. Törött volt már, mikor idős koromban meghaltam, s annyira a szívemhez nőtt ez a kis darab emlék, hogy emlékeimből megalkottam, s ideillesztettem. Minden hazatérést követően meg szoktam mozgatni, hogy halljam ezt a kedves nyikorgó hangot. Néha döbbenetes belegondolni, milyen apróságokban rejlenek hatalmas kincsek, és milyen parányi dolgok mesélhetnek el egy egész életérzést. Most azonban nem tud mosolyra fakasztani ez a kedves szokásom: az Otthon melege nem érinti meg a lelkemet. Faházam tojás alakú ajtaja halványabb fából készült, mint maga a lak, s spirálisan elhelyezkedő üvegdarabkák csillámlanak a felületén, az élet körforgásának ősi szimbólumaként. Kilincs nincs az ajtón, hiszen csak gondolnom kell rá, s az ajtó feltárul. Belépve mindig meglepődöm, milyen tágas is ez a tér, jóval nagyobb, mint amit a bájos kis külső alapján feltételeznénk. Mintha csak azt mondaná a ház, mind többek vagyunk, mint aminek először látszunk. Odabent nincsenek bútorok, csupán a deszkapadlót fedi egy nagy, vörös szőnyeg, melyben bíbor, piros, narancs és türkiz minták ragyognak. A mintázat folyton változik, aszerint, milyen lelki állapotban lépek rá. S most a színes alakzatok, formák kaotikus képet mutatnak, mintha nem tudnák eldönteni, mit is ábrázoljanak. A belső tér rusztikus jellege és a kevés ablak a Földön nem engedné meg, hogy fényár töltse ki a helyiséget, de itthon ragyogó energia kering a fatörzsek alkotta falak között. A belső világ

legszembetűnőbb eleme a tőlem balra lévő fal, melyet teljes egészében üveg alkot. Ez azonban nem olyan üveg, amit földi életem során megszoktam! Folyékony, akár a víz, állandóan halovány pulzálás fut rajta végig, s mintha papírvékonyságú vízesés volna, mely soha nem apad el. Mindig ezen keresztül szoktam kilépni a házból, hiszen e fal funkciója lelkem teljes megtisztítása. A falakat végig kis polcok és tárolók tarkítják, melyekre Elenával emlékeink segítségével megalkotott tárgyakat helyezünk. Olyan apróságokat, melyek valahogy kiemelkedően fontosak voltak egyegy életünkben. A legcsodálatosabb és legváltozatosabb dolgok kapnak itt helyet, eltérő korokból és kultúrákból származó tárgyak. Akad itt ősi azték nyaklánc, kínai papirusztekercs, függőón az ókori asszír kultúrából, középkori európai érmék, medálok, kardok, ám vannak folyóparti kavicsok is, soha el nem hervadó virágok, egy darab tégla az egyik szeretett otthonomból, vagy egy ablakkeret, melyen át egykor a szántóföldön játszó gyermekeinket láttuk. S még egy palack víz abból a folyóból, mely régi otthonom előtt kanyarodott el. Minden, amire jó érzés ránézni, s amely mélyen megindít. Ám sok kisebb-nagyobb üvegcse, s üvegszerű golyóbis is helyet kap a polcokon, melyekben érzéseket, vagy akár emlékek egész sorát tudjuk elhelyezni. Tulajdonképpen bármikor képesek vagyunk emlékek kivetítésére és átélésére, ám mindnyájunknak szüksége van egyfajta kis saját világra, ahol emlékeink legintimebb darabkáit tartjuk. Nincs a Földön olyan otthon, melynek meghitt atmoszférája akárcsak egy kicsit megközelítené a valódi mennyei Otthonunkét. Hiszen összes életünk legkedvesebb memoárjai kapnak itt helyet, összesűrűsödve pedig olyan intenzív rezgésekkel töltik ki a helyiséget, mely lenyűgöz, akárhányszor belépek ide. Végignézem az itt elhelyezett kincsek sorát, ám most nem érintenek meg úgy, mint máskor, s az egész ház hirtelen szomorú, elhagyatott hangulatot áraszt. Magába szívja a lelkem rezgéseit, akár egy szivacs, s emlékeim garmadája mit sem ér már…

Egyszerűen túl fásult, kimerült és meggyötört vagyok ahhoz, hogy otthonom békéje átöleljen. Akárcsak más lelkek, én is minden élet után itt hagyok valami emléket, s ez most sincs másképp. Ezúttal egy üzenet lesz az, főképp Elenának és Michaelnek. Koncentrálok, s kezeim közül arany és zöldes fények sugároznak ki, melyek rögvest egy nagyméretű üveggömbbé formálódnak. A gömbön hagyok egy lyukat, melybe emlékeim és minden szeretetem színes folyadékját öntöm. Felidézem életem legkedvesebb pillanatait; szüleim arcát, lelkük ajándékait, nővéreim minden szeretetét, Elena nevetését, csókjának ízét, ölelésének finomságát, s azt a pillanatot, amikor a Bow hídon állva meséltem neki a fényről. És a gömb részévé válik Michael fiam is; az első perc, amikor a karomba fogtam őt, amikor az első lépéseit megtéve, kacagva omlott a karjaimba, amikor papírsárkányt eregettünk a Central Parkban, és amikor esténként Szicíliáról és a gyermekkoromról meséltem neki. Mindent, ami csak szép és jó volt az életemben, az üvegbe zárok, s vele együtt a naplemente érintését is. A naplementéét, mely mindig is oly sokat jelentett nekem. És a könnyeimet… S mind ott kavarog, kristályporrá alakul a gömb belsejében, majd egy dugóval lezárom az egészet. A szoba közepére, a szőnyegre helyezem, hogy amikor Elena hazatér, tudja, ez egy üzenet. Tőlem, aki már a múlté… Az üvegszerű falhoz megyek, s kezemet átdugom ezen a különös felületen. Mindig finom, hűs érzés jár át, amikor lelkemet átmossa eme jelenség, ám most semmilyen hatással nincs rám. Keresztülsuhanok rajta, kilépek a természetbe, ám nem önt el a megszokott túláradó öröm és béke. Jól tudom, hogy nem a környezetemmel, hanem velem van a baj: az otthonom és az engem körülvevő táj csupán reagál rám, próbál megérinteni, de én nem engedem. Kívülállónak és szörnyen magányosnak érzem magam. A tó felé pillantok. A szemkápráztató kékség fölé egy kicsiny stég hajlik, innen szoktam szemügyre venni mindazt, melyet e varázslatos vízfelület

elém tár. A stégen egy alakot veszek észre, s máris tudom, ki ő. Amióta rájöttem, hogy megöltem magam, azóta tartok ettől a találkozástól… Az alak háttal áll nekem, nem pillant rám, de tudom, hogy tudja, itt vagyok. Rám vár, miattam van itt. Nincs más választásom, így hát nagyot sóhajtok és odamegyek hozzá. Alacsony, sötétbarna leplet viselő férfi, akinek kopasz fején ezernyi ágra szakad a mennyei fény, mely különös látványt nyújt az éteri testéből áradó, mélykék ragyogással. Egyik kezében kavicsokat tart, a másikkal kivesz egyet, majd elhajítja. A kis kő kacsázó mozdulatokkal abszurdul távolra pattog a sima vízfelszínen, majd az utolsó pattanást követően a kavics felemelkedik, szárnyai nőnek, s dalos madárként száll el a messzeségbe. Jól tudom, hogy ez az egyik kedvelt szórakozása, hisz már egy jó ideje ismerem őt. Ő Tayos, a lelki vezetőm. A stég végéhez érek, s készülök rálépni, amikor váratlanul megszólal, anélkül, hogy hátrafordulna: –  Tudod, Anthony, hogy miért szeretek kövekkel kacsázni? – Rendkívüli szeretet, kedvesség és mély együttérzés árad a hangjából, s egész lényéből. Bevallom, bár ódzkodtam ettől a találkozástól, ugyanakkor nagyon jólesik újra a közelében lenni. Anthonynak hív, ahogyan az már szokás nálunk, ugyanis mind azon a néven szólítjuk egymást, ahogy a legutóbbi földi életben neveztek minket. Nem várja meg a válaszomat, hanem folytatja a mondandóját. – Azért, mert a vízen pattogó kavics éppolyan, akár a lelketek útja. Hogy hányszor ütődtök neki a felszínnek, az csak rajtatok múlik, Anthony. Látszólag én befolyásolom az eldobott kő útját, de csupán elindítom azt. A kavics alakja, szilárdsága a meghatározó a bejárt út során. De akárhogy is… végül minden kő az égbe száll. Megszabadul. A Teremtőtök sem tehet róla, hogy mit cselekedtek, hiszen szabadok vagytok mind. Csupán felkínálja az utat…

Majd Tayos az utolsó követ is a kezébe fogja, s elhajítja, ám az néhány pattanás után alámerül, s eltűnik a szemünk elől. Ekkor felém fordul, s így szól: –  Miért hagytad el magad? Miért nem voltál képes a felszínre jönni? Annyira sajnálom, hogy nem mentél végig az úton, amit választottál magadnak! Tekintete olyan tiszta és átható, mint maga a Forrás. Rendkívüli, letaglózó erő és feltétel nélküli szeretet, elfogadás árad belőle. Bár földi életem során apám volt az, akihez rendkívül közel álltam, de be kell vallanom, hogy még az ő tekintete és atyai szeretete is eltörpül Tayos döbbenetes kisugárzásához képest. Bármilyen csodálatos kötelék is alakul ki egyes lelkek között a földi élet során, a lelki vezető személye és a benne létező isteni energia egyszerűen lenyűgöző jelentőséggel bír. Lelki vezetőként Tayos már bejárta a saját útját a Földön is, és elég magasan fejlett lénnyé vált ahhoz, hogy más, útjukon ballagó, s el-eltévedő, jóval fejletlenebb lelkek segítésével és koordinálásával foglalkozzék. Előbb-utóbb minden lélek eljut az ő szintjére, ám ehhez mindenen keresztül kell menni, amit csak az emberi fantázia el tud képzelni, s azon is, ami meghaladja a felfogóképességünket. Én azonban biztos vagyok benne, hogy már sosem fogok a jelenleginél többé válni… –  Elfáradtam – válaszolok, s a stég végére állok, tekintetemet körbehordozom a tavon, mintha búcsút vennék tőle. – Végleg, Tayos… Nem bírom már tovább. – Ez természetes érzés, Anthony – kedvesen elmosolyodik, s kék energiától sugárzó kezével megérinti a karomat. – Egy kis pihenés és egyedüllét jót fog tenni neked, mielőtt a Tanács elé állsz. Gyere, elkísérlek egy kellemes helyre! Jól tudom, hová akar elvinni. Minden lélek rendelkezésére állnak bizonyos gyógyító központok, melyeket gyakran igénybe vesznek, ugyanis kevés olyan életet hagyunk a hátunk mögött, mely teljes, szép és örömteli volt. És amikor egy lélek piszkosnak, nehéznek és fáradtnak érzi magát, a vezetővel ellátogat ezekre a helyszínekre,

amik a legváltozatosabbak, hogy az adott lélek a számára legtökéletesebb környezetben tudjon pihenni, feltöltődni. Én is megfordultam már több alkalommal ilyen vidékeken: hegyi forrásokból összeálló patakok mentén, melyek zöldellő falombok alatt kellemes árnyékban tekergőztek, s töltöttek fel kicsiny, sziklák alkotta medencéket. Egy másik esetben meghitt tengerpartra látogattam el Tayosszal, ahol a meleg, bizsergető homokban fekve lelhettem békére. Máskor virágoktól hemzsegő réten sétáltam, s a növények millióival emelkedhettem az égbe, hogy kergetőzzem velük. Mindig azt kaptam, amire éppen szükségem volt. Ám most tudom, hogy semmi effajta gyógyító hely nem lesz a hasznomra. Nincs a mennyeknek olyan része, ami segítségemre lehetne. Elfordultam a tótól, s Tayosra pillantottam. – Ez most nem fog menni, ne haragudj. – Mindig így érzed magad, de hidd el, jobb lesz. Mindig jobb lesz, Anthony! Azért vagyok, hogy segítsek neked, a nyugalmad a létezésem értelme. Egy kis szünetet tart, s hosszan végigmér. Lelkemig hatol a pillantása. –  Ha gondolod, nem muszáj most rögtön elindulnunk. Itt is maradhatunk és… például felrepülhetünk a hegycsúcsra körbenézni! – Tayos játékosan mosolyog rám, tudja, hogy ez általában hatásos szokott lenni, s ímmel-ámmal, de követem. Fel is emelkedik egy kicsit, a tó fölé lebeg, s int, hogy induljunk. Ám nem mozdulok a stégről. Aggódó tekintettel méreget, már tudja, hogy valóban komoly a baj, így visszaereszkedik mellém. –  Tudom, mi bánt ennyire, Anthony. Az öngyilkosoknak a legnehezebb azzal szembenézni, hogy letértek az útról, s ezzel egy új ösvényt nyitottak meg, mely jóval bizonytalanabb. Úgy érzed, felelős vagy a szeretteid életéért, de ez csupán részben igaz. Senki döntéseit nem áll módodban sem befolyásolni, sem megváltoztatni! Elena és Michael új úton haladnak tovább, de ne hidd, hogy nem

lesznek képesek végigmenni rajta. Minden rendben lesz velük, hidd el. Meglelik a saját békéjüket! – Igazad van – bólintok –, ez is nagyon fáj, bár meg nem történtté tehetném az egészet! – De ezzel már együtt kell élned. Ez is a lelked részévé vált. –  Nem akarom, hogy többé bármi is a lelkem része legyen! – mondom ki a mondatot, melyet egyik vezető sem akar hallani a tanítványától. – Életképtelen vagyok, Tayos! Nem vagyok érdemes arra, hogy visszaszülessek a Földre. És nem vagyok rá képes. –  Össze vagy törve és félsz, Anthony. – Tayos ezúttal nem mosolyog. Komoly arccal mered rám. – Ez teljesen természetes, nincs miért szégyenkezned. És végképp nincs okod azt gondolni, hogy életképtelen vagy! Isten nem alkot hibás lelket. Mindenki tökéletes. – Feloldást szeretnék, Tayos! Már intézkedtem: hagytam a házban Elenának és a többieknek egy búcsúüzenetet. Tayos békés arcát hirtelen zavarodottság és aggodalom redői barázdálják. A legrosszabb, amit egy lélek tehet magával, ha feloldást kér a vezetőjétől. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a lelki vezető valamit elronthatott a feladata során, ennél sokkal drasztikusabb a helyzet: az ilyen lélek meg akar szűnni. Mivel mindannyian szabad akarattal felruházott lelkek vagyunk, így joggal kérhetjük ezt, ám ilyen eljárást nagyon ritkán végeznek. Valamilyen úton-módon szinte mindig sikerül lebeszélni a lelket erről a borzalmas lépésről. A feloldás lényege abban áll, hogy a lelket a legparányibb alkotóelemeire bontják, s egy ehhez is értő, magasan fejlett entitásokból álló csapat újrarendezi a részecskéket. Ezzel a lélekben tárolt összes információ elvész, minden emlék, megtapasztalás, kötődés és karmikus kapcsolat szertefoszlik. A lélek megszokott formája megszűnik, teljesen megsemmisül, s csupán a Mindenség forrása tárol róla egy parányi fény-csomagocskát. Az emberi öngyilkosságnál is sokkal súlyosabb döntés ez, hiszen akkor csak

egyetlen életünket tesszük tönkre, a feloldással viszont minden elveszik. Legszebb emlékeink, legszebb lelki kapcsolataink sosem léteznek többé. Feloldást általában akkor végeznek, amikor egy lélek földi élete során hihetetlen borzalmakra vetemedett, melyek túlfeszítik a tűréshatárt. Olyan lelkeknél szoktak ilyen drasztikus beavatkozást végezni, akik iszonyú pusztítást vittek végbe, emberek életét nyomorították meg, egész tömegekre és generációkra fejtettek ki rendkívül mérgező hatást. Tömeggyilkosok, akár emberek millióit is megölő lelkek esnek át a feloldási procedúrán, saját szabad akaratukból. Az ő esetükben egyfajta fényfürdő segítségével részékre bontják az energiájukat, s egy úgynevezett tiszta csomagot helyeznek beléjük, ezután a lélek megnyugszik, békére lel, ám mindaz, amit tett, nem törlődik ki. Cipeli magával iszonyatos tettének súlyát, melyet nagyon sok időbe telik majd leraknia. Az ilyen lélek földi élete során nincs tisztában azzal, hogy elszabadult, fékevesztett gonoszságával a saját eljövendő poklát teremti meg, melyben addig fog szenvedni karmikus adósságai miatt, amíg nem törleszti mindazt. A vezetők és a még náluk is fejlettebb entitások azonban még az ilyen rendkívül aljas tettek elkövetőire sem néznek rossz szemmel. Bennük egyszerűen nem létezik harag: mindenkire megértéssel és szeretettel néznek, hiszen ez az egyetlen módja a lélek gyógyításának. Én teljesen fel akarom oldani magam, hogy megszűnjék mindaz, ami voltam. S csupán a házamban elhelyezett, üveggömbbe zárt energia maradjon emlékül, hogy egykor léteztem. Tayos nagyon félt engem, le akar beszélni szándékomról, de mielőtt megszólalna, azt mondom: – Döntöttem. Ezt akarom. – Megértettem, Anthony. – Tayos minden szeretete és aggodalma lepattan rólam, nem hagyom, hogy megérintsen. – Akkor valóban nincs más hátra. Beszélnünk kell a Tanáccsal!

Tayos megfogja a kezemet, tudatunk összekapcsolódik, s mindkettőnkben megjelenik a Tanács központi épületének képe.

2. Egy szempillantás alatt az építmény előtt találjuk magunkat. A Tanács székhelye sokkal nagyobb, mint bármely Földön látható, emberi kéz alkotta építmény. Gigászi alakja az emberi szemnek kilométernyinek tűnne, magassága akár egy hegy. Fehéren izzó, káprázatos látványt nyújt, mely hengerekből, gömbölyű idomokból, s a kék szín valamennyi árnyalatában folyton pulzáló, íves tetőelemekből áll. Bár még egyik földi életemben sem jártam ott, de bármikor is látom ezt az irdatlan épületkomplexumot, a Santorinit tarkító lakóházak képe villan be. Egy lenyűgöző, trópusi virágokkal és fenyőkkel buján beültetett park sétányán állva szemlélem az engem körülvevő csodát. Számtalan hozzám hasonló lélek bukkan elő a semmiből a közvetlen környezetemben, s egyesek igyekeznek az építmény fele, míg mások tétován ácsorognak vagy beszélgetnek egymással. A Tanács Épülete a mennyország legfontosabb helyszíne. Megkapóan szép, hatalmas szigeten áll, mely a trópusi paradicsomokat idézi. A szárazföld közepén egy magas domb helyezkedik el, melynek szélét mindenütt meredek szakadék képezi, s innen vízesések százai ömlenek alá a sziklák megannyi zugából, melyek egészen a mennyek nagy tengerébe ömlenek. Az épület hófehér tömegét jó pár helyen teraszok, sétányokkal ellátott parkok szegélyezik, ahol a lelkek általában a vezetőikkel beszélik meg a bent elhangzottakat. S mindenütt nyüzsög, zsibong a természet! Olyan fák, bokrok és virágok nőnek itt egymás hegyénhátán, ahogy az a Földön nem jöhetne létre. Tölgyek és nyárfák emelkednek az alattuk kecsesen ringó pálmák fölé, kaktuszok és páfrányok nőnek közvetlenül a mamutfenyők tövében, s folyton változó színű rózsák, kardvirágok, ibolyák és még ezernyi féle virág hullámzik a réteken. Az egyik lankás részt teljes egészében fehér

tulipánok borítanak, s ha ott akarunk sétálgatni, a virágok elhajolnak az utunkból, s különös pendülő hangot hallatnak. Sokan játszanak ezen a mezőn, hiszen valóságos hangszeróriásként terpeszkedik, s a legédesebb dallamok szállnak általa az ég felé. A mennyországban a hangoknak nagyon komoly szerepe van, hiszen ez a Forrásenergia egyik legkellemesebb megnyilvánulása. Az erdőkből folyton-folyvást madarak röppennek elő, ők csicsergik azt az éteri áriát, melyet jómagam is hallottam a Brooklyn hídon, mikor megnyílt előttem a mennyország. Ilyenformán a Tanács épületét lélegzetelállító szépség és aura lengi körül, mely minden idelátogató lelket megbabonáz. S mivel eme gyönyörű sziget a mennyek vidékének közepén, a tengeren helyezkedik el, így bármelyik teraszról, ligetből vagy sétányról szemlélődünk, mindenütt a mennyország egy-egy változatos, hívogató tája sejlik fel a távolban. Minden lélek ide áramlik egy-egy leélt földi életet követően, ahol a Tanács tagjai segítenek eligazodni a karmikus láncok és kötelékek között, és segítenek megérteni bizonyos momentumokat a leélt élettel kapcsolatban. Mivel a Földet ottani idő szerint naponta százezernyi lélek hagyja el, így a Tanács komplexumát állandóan hihetetlen áramlás veszi körül. Egészen káprázatos látvány, amint lelkek tízezrei érkeznek az épülethez, repülnek, suhannak körülötte, hatolnak be a több száz bejáraton, vagy száguldanak ki azokból. Olyan, mint egy színpompás méhkas, mely három nagy szintre tagolódik. A fejletlenebb lelkek az épület tetejéhez mennek, a haladók középre, míg a fejlettek alulra áramlanak. Az épület teteje körül sokkal nagyobb a nyüzsgés, mint a legalsó szinten. A középső emeleten, ahová én is tartozom, viszonylag haladó lélekként, egészen sokan vannak. Mivel a lélek színsugárzása állandóan változik a fejlődés szakaszaiban, így mindegyik emeletnek megvannak a maga színei. Legfelül, ahová a még fiatal, gyermeki lelkek özönlenek, a jellemző szín a fehér, szürkés-rózsaszínes árnyalatokkal. Lehet látni

köztük jócskán olyanokat, akik már pirosas-rózsaszínes árnyalatokban ragyognak, ők már közelebb vannak ahhoz, hogy a középső emeletre lépjenek. Az én szintemen az uralkodó színvilág a világossárga, a narancs fehér árnyalatokkal, valamint az arany. Ahogy itt fejlődünk, úgy jelennek meg bennünk zöldes vagy barnás-zöld energiacsomók, melyek kissé átszíneznek minket. A fejlett lelkek szintjén türkiz és világoskék árnyalatok figyelhetők meg, melyekben megjelenhetnek arany, zöld vagy barnás fénytestek. A fejlett lelkek között elenyésző számban egészen sötétkék színűek is vannak. Ők vannak legközelebb ahhoz, hogy ne kelljen többé visszatérniük fejlődni a Földre, s hamarosan segítő feladatokat tölthetnek be a lelkek között. Tayos csodálatos kék izzással ragyog mellettem, s minden ideérkező lélek mellett megfigyelhető egy hasonlóan vibráló színű vezető. Nem léphetünk erre a helyre az ő jelenlétük nélkül, hiszen a vezetőinkkel együtt kell megjelenni a Tanács előtt. Az épületben sok ezernyi terem található, s mindegyikben egyszerre csak egy útját járó lélek lehet a vezetőjével együtt. Minél fejlettebb valaki, annál több tanácstag veszi őt górcső alá: a fejletlenebb társainkat három, engem már öt, míg a nálam magasabb érettségi szinten állókat hét. Minél érettebbé válunk, annál nagyobb a felénk támasztott követelmény, s annál több aspektusból vizsgálják az elmúlt életünket. Bár rendkívül fásult, meggyötört állapotban vagyok, a Tanács épülete, s az azt körülölelő vibráló élet látványa még így is csodálattal hat rám. –  Most már beléphetünk, Anthony – szól hozzám Tayos, s gyengéden megfogja a karomat. Elemelkedünk a parkból, s gyorsan az épület középső szintje felé suhanunk. A távolból a bejáratok apró lyukaknak tűnnek, de amint közelebb érünk, látjuk, hogy szinte hatalmas rések tátongnak a hófehér építményen. Földi szemmel

nézve ezen kapuk háztömb méretűek lehetnek, s áthaladva rajtuk egyből a szentség érzése önti el a belépőt. Egy folyosóra érünk Tayosszal, mely éppolyan fehér, mint az épület bármely pontja. A felettünk lévő plafon olyan ívelt, mint a földi katedrálisok boltozata, s legalább olyan magasan is helyezkedik el. A folyosók olyan szélesek, akár némely kisebb folyó a Földön, s lelkek százai nyüzsögnek bennük valóságos színkavalkádot alkotva. Minden és mindenki ragyog! A kéken izzó vezetők figyelmesen irányítanak minket, s folyton megkérik rá a lelkeket, hogy kicsit halkabban beszélgessenek, s ne olyan sok emléket vetítsenek ki egymásnak, melyek színes vízpermet formájában kelnek életre a levegőben. Jól tudjuk, hogy fejletlenebb társainknál még valóságos hangzavar tud keletkezni, míg az alattunk lévő szinten olyan mély csönd van, mint a földi templomokban. Ez az érési, tanulási folyamat egyik hozadéka. A folyosón, egymástól adott távolságra hatalmas kapuk vannak, melyeknek nincs ajtaja, egyfajta energiaháló választja el a belső világot tőlünk. A háló folyton vibráló kék, lila és fehér színekben pompázik, s csak a vezetőink tudják, hogy valójában mit ábrázolnak ezek a kavargó minták. Ők mindig tudják, melyik lelket hová kell kísérni, s különös módon senki nem fordul meg kétszer ugyanabban a teremben. Hogy ennek mi az oka, az rejtély marad előttünk, de vezetőink biztosítanak róla, hogy mindent meg fogunk érteni, amikor eljön az ideje. Nem túlzás azt állítani, hogy bár a Tanács Épülete a legszentebb és legfontosabb hely a mennyországban, egyben a legtitokzatosabb is. Amikor még jóval éretlenebb voltam, sokkal több kérdésem merült fel az épülettel és a benne tevékenykedő entitásokkal kapcsolatban, ám ahogy sikerült előbbre lépnem, úgy értettem meg néhány fontos dolgot. Fejlettebb társaink már többet tudnak nálunk, ám még ők sem ismerhetik a teljes igazságot. Vezetővé kell válni ahhoz, hogy egy lélek megismerje a rejtett titkokat és okokat. S az is kész rejtély előttünk, hogy miért működik ez így… De mivel határtalan szeretet és törődés vesz

minket körül, természetes, hogy bízunk a nálunk magasabb szinten állókban. Ahogy a folyosón hemzsegőkre pillantok, hirtelen elönt egy érzés, hogy itt vannak a barátaim is, akikkel egy csoportba tartozom, s akikkel már sok földi életeimben többször komoly hatást gyakoroltunk egymásra. Mindig boldog leszek, ha érzem a jelenlétüket, ám most rejtőzködni akarok előlük, s ők ezt tudják. Bár nem látjuk egymást, de pontosan tudjuk, mi megy végbe bennünk, s tisztában vagyok vele, megértik az állapotomat és biztatnak, hogy fogadjam el, ami történt. Nem merek eléjük állni, nem merem magam még jobban feltárni előttük, ezért bezárkózom, s lelkem fényét kissé eltompítom. – Már várnak, Anthony – szól Tayos –, gyere velem! Vezetőmmel átlebegünk a folyosón nyüzsgők fölött, át- átsiklunk egy-egy kivetített emléken, melyek páraszerűen úsznak arrébb. A folyosó távolabbi végébe megyünk, majd odaérve megállapodunk a kavargó színű bejárat előtt. –  Anthony, figyelj rám kicsit – Tayos megérinti a kezemet. – Tudom, hogy nehéz élet van a hátad mögött, és a feloldás ilyenkor sokaknak megfordul a fejében. Senki nem akadályozhat meg abban, amit tenni szeretnél magaddal, hiszen szabad akaratú lélek vagy. De vezetődként arra kell, hogy kérjelek, emlékezz! Emlékezz az érzésre, amikor rájöttél, hogy meghaltál! Csak ezt kérem tőled… idézd fel józanul, higgadtan. Nem tudom, mit mondhatnék vezetőm szavaira, ezért csak a kavargó fényekre emelem a tekintetemet, s bólintok, hogy beléphetünk. Tayos átkarol, mint egy szerető apa az elcsatangolt, butuska kisgyermekét, s mintha egy sűrű, mégis könnyed pókhálószerű energián hatolnánk át, már be is lépünk a terembe.

3. Ha egy lélek első ízben járna a Tanácsnál, és senki nem mondaná meg neki, mire számítson, bizonyára a teljes döbbenet és letaglózottság volna az első reakciója. Még nekem is, aki immár hetvenkilencedik alkalommal járulok a Tanács színe elé, elképesztő érzés belépni hozzájuk! Mindenre számítana a látogató, csak arra nem, hogy egy gigantikus, hófehér épület hatalmas folyosójáról… egy erdei tisztásra érkezik! A vidék, mely kirajzolódik előttem, oly hatalmasnak tűnik, hogy nehéz eldönteni, vajon az épületben vagyunk-e még. Haladóbb lélekként már tudom, hogy bizonyos értelemben ez a megelevenedő világ tényleg az építményben van, ám azt még mindig nem sikerült megfejtenem, ez hogyan lehetséges. Az égbolton az alkony korai színfoltjai rajzolódnak ki. Mindenütt behemót fatörzsek emelkednek a magasba, lombkoronájuk irdatlan mérete lenyűgöz. Egy kisebb szakadék van jobbra, mely felett furcsán megtekeredő fa ível át, s rostjai közül vízesések buggyannak elő. Liánok himbálóznak a finom szellőben, s ívelnek át a fejem felett egyik fától a másikig. Úgy sejtem, nincs idebent egyetlen madár vagy bármely más élőlény sem, mégis erdei hangok úsznak felém. Minden lélek számára más és más ez a belső világ, s életről életre mindig változik, hogy milyen a terem belseje. Voltam már tengerparton, hegy csúcsán, sivatagban, kristálybarlangban, de még egy tó közepén lebegő nagy hajón is. A tisztást gyönyörű kék és lila virágok özöne díszíti, ám helyet hagynak középen egy kör alakú területnek, melyet kőlapokból raktak ki. Pontosan a kör közepén egy nekem fenntartott szék áll, s vele szemben, íves karéjban elhelyezve öt ugyanilyen szék, melyen a Tanács tagjai foglalnak helyet.

Ahogy belépek Tayosszal, az öt entitás nyomban feláll, és a kör közepére lép. Alakjuk csak halványan emlékeztet emberi testre, inkább felhőszerű képződmények ők, áttetszők, vibrálók, s milliárdnyi parányi szemcséből állnak, melyek szemet gyönyörködtető ibolyaszínnel ragyognak. Eredetük némileg rejtve van a hozzám hasonló lelkek előtt, ám annyit már tudok, hogy ők állnak a legközelebb ahhoz, amit a Mindenségnek hívunk. A közelükben lenni olyan, mintha magából a Forrásból merítenénk. Emberként talán úgy hívnánk őket, Isten legközelebbi segítői. Nem is különálló entitások ők, mint mi, lelkek, hanem egy hatalmas egész apró darabkái. Mintha – a földi gondolkodásnál maradva – Isten a legszebb részét ezernyi kristályszemcsére törte volna, s beszórta volna egy fehér épületbe, hogy a lehető legközvetlenebb kapcsolatot teremthesse meg a lelkekkel. Az arcuk a legláthatóbb részük, s biztosan tudom, hogy csupán azért van emberi megjelenésük, hogy közelebb érezze magát hozzájuk az ide belépő. Kedvesen, végtelen elfogadással mosolyognak rám, de én nem tudom viszonozni ezt a gesztust. Szégyellem magam, mert ők mélyen belém látnak, s tudják, hogy gyenge voltam. Tudják, hogy életképtelennek tartom magam, a mindenség tévedésének, s már akkor tudták, mire készülök, mielőtt beléptem volna. S talán már akkor is, amikor még én sem tudtam… –  Örülünk, hogy újra látunk téged, Anthony! Bár nagyon csalódottak vagyunk, amiért ennyire nem hittél magadban, és nem becsülted meg az életet, s a testet, amit kaptál. Hát még mindig nem tanultad meg, hogy minden élettel egyre nehezebbé válnak a kihívásaid? – lágyan, egyszerre szólalnak meg, női és férfihangon is. Csupán annyi keménységet vélek felfedezni a hangjukban, mint a szerető szülőkében, akik megint csintalanságon érték a gyermeküket. Mindig egyszerre beszélnek, ám mindig tudom, melyik részük az, aki a legérdeklődőbb egy-egy kérdés feltevésekor. Belépek a kör alakú területre, s ők egyszerre siklanak hozzám, és

finoman, gyöngéden magukhoz ölelnek, hogy átadjanak egy kicsit a Forrásból, mely őket kitölti. Az ölelés után hellyel kínálnak: – Gyere közénk, ülj le és beszélgessünk! – Köszönöm. – Miután leülök, Tayos a hátam mögé áll, kissé balra tőlem, ahogy minden vezető szokta. A Tanács tagjai is helyet foglalnak, s én feszülten méregetem őket. Érzem, hogy jóságos, szeretettől ragyogó arcuk mélyén valami olyan energiacsomó van, mely hihetetlen dolgokra képes. Folyton elemez engem, belém lát, összes eddigi életem minden pillanatát összerakja, akár egy milliárd darabból álló kirakóst, s a világmindenség valamennyi parányi részecskéjét hozzám köti. – Nos, Anthony – szólalnak meg, ám érzem, hogy leginkább a bal szélső entitás érdeklődik most –, mutatsz nekünk egy szép, vicces emléket? –  Szépet és vicceset? – kissé furcsállom ezt a kérést. Tisztában vagyok vele, hogy minden kérdésükre már megkapták a választ, de nem is ez érdekli őket igazán, hanem az, ahogyan megadom a választ. Ritkán indítják úgy a beszélgetésünket, hogy mutassak valami vicceset, leginkább egyből egy konkrét eseményt keltenek életre előttem, és kérdezgetnek vele kapcsolatban. – Igen, ami csak eszedbe jut! –  Rendben… – A közelünkben lévő, szakadék felett tekeredő fatörzsre pillantok, s a belőle ömlő vízesésre fókuszálom az energiáimat. A vízcseppek hirtelen az égbe emelkednek, és szabályos formába rendeződnek, akár egy festmény, s annak kerete. Ekkor kivetítem az egyik kedves és vidám emlékemet, mely olyan gyönyörű és éles képként jelenik meg előttünk, mintha a valóságra nyíló ajtón át néznénk be. 1929 karácsonya elevenedik meg, egy gyönyörű és boldog este a Central Parkban. Hatalmas jégpályát alakítottak ki a park déli részén, s emberek százai özönlöttek oda. Nem csupán a korcsolyázás, hanem a forró italok és a mézeskalácsárusok miatt is.

Színpompás este volt, az éjszakai parkban valósággal szikráztak a fények, a lámpások tündöklése egybefolyt a környező épületek és felhőkarcolók ablakiból kiszűrődő aranypontokkal. Elena, az ekkor féléves Michael és én a korcsolyapályához mentünk. Egy darabig néztük a csillogó jégen sikló, táncoló fiatalokat, andalgó szerelmespárokat, családokat, majd úgy döntöttem, én is felcsatolok egy pár korcsolyát, noha nem igazán tudtam használni. Bemerészkedtem a jégre, s Elena már előre tudta, hogy nagy esések várhatók. Karjaiban szorongatta a kicsinket, mutogatott felém és a fülébe suttogott: nézze csak, milyen mókás apukája van! Nem telt el egy perc, és a hátamra estem. Alaposan meg is ütöttem magam, de nem mutattam a fájdalmat, mert azzal elrontottam volna a nevetséges produkciómat. Inkább tettem néhány borzalmas kört előttük, mialatt még kétszer a jégre kerültem, de megérte, hiszen Elena és a kis Mikey nagyokat kacagtak. Csodálatosan boldog este volt az! És most, amint ismét látom ezeket a pillanatokat a mennyben, arcomat könnyek áztatják. Egyszerre szemlélem magam kívülről, s érzek mindent belülről, újra átélem a pillanatot, érzem a jeget, a forró csokoládé ízét, Elena nevetését, a kisfiam apró ujjainak érintését. Tayos nyugtatóan egy pillanatra rám teszi a kezét, a Tanács tagjai mind együtt érző mosollyal néznek rám. – Ez valóban egy kedves emléked, Anthony – zengik egyszerre. – Mutatnál nekünk egy olyan életképet is, ami különösen sokat jelent számodra? Egy pillanat különösen élénken és szívet melengetően él bennem, így ez a momentum egyből megjelenik a vízcseppek alkotta vásznon. 1930 tavaszát látjuk magunk előtt, szüleim Kings Pointban álló házában voltunk mindannyian egy kellemes hétvégi összejövetelen. Mindenki ott volt, aki csak kedves a szívemnek, nővéreim és a családjuk, szüleim, Elena és a kicsi Mikey. A medence körül lazítottunk az ízletes ebéd után, amit anyám, a nővéreim és Elena készítettek, míg mi, férfiak kint voltunk a kertben és

labdajátékokat játszottunk a gyerekekkel. Idilli, meghitt nap volt… olyan, amikor az ember el sem tudja képzelni, hogy bármi rossz történhet. Ám amikor a labda egy alkalommal a virágok közé esett, érte kocogtam, s észrevettem, hogy az a Lorenzonak létrehozott kis virágos szentély közelében landolt. Keserűség fogott el s tudtam, semmi nem lehet teljes az öcsém nélkül. Úgy éreztem, mintha nem lenne jogom ennyire boldognak lenni. Mivel percekig voltam távol gondolataimba mélyedve, apám utánam jött. Amikor látta, hogy milyen letört lettem, mellém lépett, s csöndesen így szólt: –  Tudod jól, hogy Lorenzo mit akarna, Anti. Csakis azt, hogy boldog legyél, hogy mindnyájan boldogok legyünk! – majd lehajolt a labdáért, és a kezembe nyomta. – Azt akarná, hogy kezedbe vedd a labdát és játssz! Amikor elment, a szívem egy darabját magával vitte, de most már tudom, hogy nem állhatunk meg. Végig kell játszanunk az élet nevű játékot! –  Igazad van, apa – bólintottam, s feldobtam a labdát, majd elkaptam. Rámosolyogtam Lorenzo kis emlékművére, és felidéztem a folyton mosolygó szemét. – Úgy lesz, ahogy akarod, kisöcsém! Apámmal megveregettük egymás vállát, majd visszasétáltunk a többiekhez. A lányok ekkor kezdték kihordani az evőeszközöket, tányérokat, s a gyerekek nagy örömére az aprósüteményekkel telerakott tálcákat is. Elena rám mosolygott, hajába belekapott a szél, smaragdzöld ruhájában jóságos tündér benyomását keltette, lábánál totyogó kisfia. Végtelenül szerencsésnek és áldottnak éreztem magam abban a pillanatban, s apám szavai helyezték fel minderre a koronát. Átkarolta a vállamat, s hangjában meghatódottsággal ezt mondta: – Büszke vagyok rád, fiam! Nagyon büszke… Nem tudom tovább életben tartani ezt az emlékképet, a vízcseppek széthullnak, az illúzió eloszlik, s a tekeredő fatörzs mélyéről újra előtör a vízesések özöne. Nem tudom szavakba önteni, mennyire hiányoznak! Bármit megadnék azért, hogy újra velük lehessek a kertben, és bölcsebben élhessek. Erre azonban

nincs lehetőség, s ezzel a tudattal kell léteznem addig, amíg a feloldás elkezdődik. Aztán minden eltűnik, mintha sosem létezett volna. Lélek-könnyeim folyását sikerül lecsillapítanom annyira, hogy képes legyek nyugodtan beszélgetni a Tanács tagjaival. –  Anthony – szólnak hozzám, ám érzem, hogy most a középen ülő entitás kíváncsi leginkább a válaszomra. Bírálatnak, haragnak vagy szánalomnak a szikráját sem vélem felfedezni bennük, csakis a legtisztább szeretetet és megértést –, miért hagytad ott mindezt? –  Mert gyenge és gyáva voltam… És mert rájöttem, több nyomorúság volt egész életemben, mint amennyi öröm ért. – Te is tudod, hogy ez utóbbi nem igaz. De könnyebb ilyen szavak mögé rejtőzve önigazolást keresni. – Ezt hogy értitek? – Pontosan tudod, Anthony – mosolyognak rám egyszerre. Igazai kell adnom nekik, hiszen valóban tisztában vagyok a válaszokkal, de nem merek velük szembenézni, s inkább menekülök. Nem először életem során. A Tanács tagjai mélyen belém látnak, s mosolyuk elárulja, hogy itt és most felesleges bármit is rejtegetnem. Nyugodtan feltárhatom magam, mert szerető barátok között vagyok, s ez valóban így van. –  Rendben van – bólintok –, igazatok van természetesen. Elmúlt életem során nagyon sok szép élményben lehetett részem, és ebből sokat a szüleimnek köszönhetek. Nagyon jól végezték választott feladataikat, boldog vagyok, hogy ők eredményes lelkek lehetnek! A nővéreimként szereplő lélektársaimnak is örök hálával tartozom, hiszen nélkülük a gyerekkorom sokkal magányosabb lett volna, felnőtt éveimet pedig meghatározta az érzés, hogy egy nagy és szerető család tagja vagyok. És Lorenzoként testet öltő kedves barátom is komoly hatást tett rám az alatt a kevés idő alatt, amíg együtt voltunk a Földön. A leghálásabb mégis Elenának vagyok… ő minden közös életünkben bebizonyítja, hogy az idő csak akkor létezik, ha várni kell valakire. És a szeretet az egyetlen dolog, amiért megéri bármit elviselni.

–  És Michael fiadként élő lélektársad? – kérdezik a tagok, ám tudom, hogy jobbról a második entitás kíváncsibb leginkább a válaszomra. –  A családom szeretetén túl ő az egyetlen bizonyítéka annak, hogy volt valami értelme az életemnek… Rettenetesen hiányoznak mind! Azt hiszem, mindaz a jó, ami bennem volt, és talán még mindig megvan, az ő lelkében élhet tovább. De félek, hogy az öngyilkosságommal olyannyira megfertőztem a lelkét, hogy az a kevéske jó, amit kapott tőlem rövid közös időnk során, feledésbe fog merülni – Soha semmi nem merül feledésbe, Anthony – mosolyognak rám gyengéden, mint egy gyermekre, aki már megint elfelejtette, hogy kettő meg kettő az négy. – Minden, ami valaha létezett és létezni fog, az már létezik. Mindig minden van! Azért tud a múlt életben maradni, s a jövő eljönni, mert mindkettő állandóan létezik. Amit a fiadként szereplő léleknek adtál, bármi is az, örökre a birtokába került. –  Leginkább új utat adtam neki – válaszolom megtörten –, ami során megtapasztalhatja, milyen érzés, ha az apja cserbenhagyja őt, mert a saját fájdalma édesebb neki, mint a fia szeretete. Milyen érzés, ha az apja önmagát jobban szereti, mint őt! Ezért gyűlölt meg engem Mikey… –  Meddig él a fájdalom és a gyűlölet a lélekben, Anthony? – kérdezik, s most ismét a középső entitás az igazán érdeklődő. – Amíg haza nem tér ide. –  Nem így van. A teher addig nyomja a lélek vállát, amíg azt le nem teszi, s ezt bárhol, bármikor megcselekedheti, még a földi élet során is. Ez a szabad akarat egyik alapelve! Bárhol és bármikor, Anthony. – Értem. –  Nem. Nem vagy hajlandó megérteni – válaszolják, ám most balról a második mutat különösen nagy érdeklődést. – Hagyod, hogy eluralkodjék benned egy rögeszme, akárcsak abban a

pillanatban, amikor leugrottál a hídról, mert úgy érzed, büntetned kell magadat! És menekülsz, folyton csak menekülsz. Ebben a pillanatban a Tanács tagjainak energiája vakító, ibolyaszín csomóvá sűrűsödik a fejük felett, s megjelenik egy kép a gömbszerű képződményben. A Brooklyn híd éjszakai látványa egy téli éjszakán. Azon az éjszakán, amikor megöltem magam. Előbb madártávlatból látszik az építmény, majd sebesen közelebb siklunk a hídpályához. Akárcsak az előbbi emlékek kivetítésénél, most is egyszerre látom kívülről az eseményeket, s élem át újra, csontomig hatolóan a perceket. Feltűnök a hídon, amint a kocsimmal elszántan, de imbolyogva haladok Brooklyn felé. A sűrű hóesésen átsuhanva egészen közel kerülünk az autóm szélvédőjéhez, abban a pillanatban, amikor részegen ordibálok. Hirtelen egy ragyogó, fehéres-kék energianyaláb tűnik fel az autó mellett, s mintha villám lenne, belecsap a motorba! Füst kezd gomolyogni a motorháztető alól, majd a jármű megáll a jeges úton. Azonnal tudom, mi ez, s Tayosra pillantok. A vezetőm, akárcsak egy jóságos angyal, a segítségemre sietett, s lefullasztotta a motort, hogy jobb belátásra térítsen. A lélek szabad akarata miatt csak rendkívül apró és finom beavatkozások megengedettek a vezetők részéről, s csak akkor, ha a lélek nagy ostobaságra készül, vagy kezd vészesen letérni a neki tervezett útról. Tayos előre tudta, hogy le fogok ugrani a hídról, s bármennyire is szeretett volna segíteni, hagynia kellett. Ritka esetekben a vezetőink képesek megmenteni az életünket, de ehhez különleges engedély szükséges. A kép ekkor felgyorsul, a percek, amikor megpróbálom fejbe lőni magamat, elsuhannak, s máris a híd szélén dideregve, kínok között találom magam. A Tanács tagjai hagyják, hogy az iszonyú kínt újra, pillanatról pillanatra átéljem, még lassabban, mint akkor. Ha létezik pokol, hát ez az! Újra átélni életed legkínzóbb perceit, hogy okulj belőlük, megértsd a mélyükben rejlő igazságokat… s végre elengedd a fájdalmadat – mindez rendkívül felkavaró és borzalmas

kín. Az öt entitás csak jót akar nekem, s tudják, hogy milyen lényeges újra átélnem öngyilkosságom perceit. Egyszerre látom magam kívülről, s élem át megint az eseményeket. Látom magam alatt a mélyben a jégtáblák ezreit cipelő fagyos folyót, a távolban a Governors-sziget szentjánosbogárszerű fényeit. Érzem a csontjaimat roppantó jeges szelek ölelését, a rideg acélidomokat az ujjaim alatt, s a halál feneketlen mélységének vonzását. S akkor elengedem a hidat… zuhanok és csak zuhanok egyre közelebb a hófehér táblákhoz, s pár pillanattal később kívülről látom, s belül átélem, ahogy testem ripityára törik a jéglemezen, s elsüllyedek a folyóban. Alig bírom már tovább, ám az emlékképek áradása még mindig tart, teljesen elborít, mint az East River. Akkor a folyó miatt fuldokoltam, most az emlékek könyörtelen súlya gyötör. Látom, amint testemet dobálja, rángatja magával a fagyos ár, s elkeseredett harcot vívok az életben maradásért. Látom, ahogy a felszínre bukkanok, majd alámerülök, s az East River elragad, majd egy idő után újra megközelítem a felszínt, a kezem kidugom egy apró léken át… aztán nem bírom tovább, ordításra nyílik a szám, s a tüdőmbe ömlik a gyilkos víz. Most is, a Tanács előtt ülve, erős nyomást érzek a mellkasomon, s ez addig tart, amíg az emlék kivetítése megszűnik. Az ibolyaszínű energiatömeg szétporlad, s visszahullik az öt entitásra. Súlyosan megráz és felkavar, amit látnom kellett. Tayos a kezét vállamra teszi, s nyugtató energiájával beborít. Hamar rendbe jövök annyira, hogy tudjak figyelni a Tanácsra. Ők öten még most is együtt érzőn, mosolyogva tekintenek rám, mint szülő a gyermekére, aki végre rendet rakott a szobájában, s most fáradtan dőlt le. –  Nos, Anthony – kérdezik, ám a jobb oldalon ülő alak a legkíváncsibb –, tudod, hogy ezt át kellett élned ahhoz, hogy válaszolni tudj nekünk. Újra megtennéd? – Nem… egészen biztos, hogy nem.

–  Akkor hát miért szeretnél még mindig feloldást? – A középső entitás érdeklődik most leginkább. Való igaz: bár szörnyű volt újra átélnem a halálomat és az azt megelőző perceket, de még mindig nem tettem le arról a szándékomról, hogy végleg elvágjam életem fonalát. – Mert úgy érzem, hogy ezt kell tennem. –  A hídon állva is azt érezted, hogy az a helyes, ha leugrasz – ezúttal a baloldalon ülő alak figyel rám leginkább. –  Ez most más! – emelem fel a hangom, hogy megvédjem az igazamat. – Itt és most vagyok, és tudom, hogy mit akarok! –  Anthony – mosolyog rám baloldalról a második entitás –, a mennyben lenni nem azt jelenti, hogy vagy valahol. A mennyben lenni egy lelkiállapotot jelent. A mennyország külső peremén vagy, gyermekem. S még nem értél teljesen haza. Akkor fogsz megtérni közénk, ha elengeded mindazt, ami kínoz, ha ledobod a láncaidat, és békére lelsz. Senki nem találja meg a békéjét csak attól, mert itt van. A béke ugyanis nem e helyhez kötődik, hanem a lélek otthona! Azt mondod, úgy érzed, hogy ezt kell tenned. Milyen érzés diktálja ezt neked? A józanság és az egység nyugalma önt el, amikor ezt mondod, vagy a harag, fásultság és szenvedés uralkodik benned? Mindnyájan jól tudjuk, Anthony, hogy ez utóbbiak töltik ki a lelked javát! És te is tisztában vagy azzal, hogy így nem lehet olyan döntést hozni, ami valóban hasznos eredményt von maga után! –  Akárhogy is… – legyintek fáradtan –, ezt akarom. Feloldást kérek a tisztelt Tanács tagjaitól, és jól tudom, jogom van alávetni magam, mert a szabad akarat törvénye megengedi ezt! –  Megértjük és elfogadjuk a döntésedet, Anthony – zengik egyszerre, s most egyikük sem mutat a többinél fokozottabb érdeklődést. – Ám mielőtt teljesítenénk a kérésedet, meg kell bizonyosodnunk arról, hogy lelked legmélyét áthatóan is ezt akarod, s nem csupán csalfa, dühödt érzelmek vezetnek! A Tanács tagjai ekkor felállnak a székükből, s követem a példájukat. Tayos szorosan mellém áll, a belőle áradó energiával

igyekszik nyugtatni engem. –  Tayos barátunk – szólnak a vezetőmhöz változatlan mosollyal az arcukon –, a te feladatod lesz, hogy Anthonyt az ideális lelkiállapotba hozd. Intézd úgy, hogy higgadtan és józan belátással tudja mérlegelni a helyzetét, amire most jelenleg képtelen az őt nyomasztó kínok miatt. Javasoljuk egy segítőkből álló társaság alkalmazását, de cselekedj úgy, ahogy jónak látod! Bízunk a képességeidben, Tayos. – Értettem, tisztelt Tanács! – Vezetőm bólint, s lassan elvezet az öt entitás elől. Ám mielőtt távoznánk, a tagok közel suhannak hozzám, s így szólnak: –  Jól tudjuk, hogy mi vár rád, s milyen út nyílik meg előtted, Anthony. Azt kívánjuk, hogy használd bölcsen a tudást, s az erőt, amit kaptál! –  Értettem, tisztelt Tanács! Ámbár kétlem, hogy eltántorodnék a szándékomtól. Hagytam búcsúüzenetet is Elenának és a többieknek. A Tanács tagjai különös mosollyal néznek rám, s engedik, hogy Tayosszal az oldalamon távozzam. Elérjük a vibráló kaput, mely bebocsáttatást engedett erre a különös vidékre, ám mielőtt átlépnénk rajta, az entitások utánam szólnak: –  Tudod, hányszor végeztünk eddig feloldást a lélek kérésére, Anthony? – Nem. –  Elmondjuk, amikor legközelebb találkozunk. – Tayosszal átsiklunk az energiahálón, s ismét a folyosó hatalmas, fehér ragyogásában találjuk magunkat. –  Nézd, Tayos… sajnálom, ha ezzel most nehéz helyzetbe hoztalak, de én… –  Ne is folytasd, Anthony – vezetőm rám mosolyog. – Minden úgy alakul, ahogy az a legjobb. Tudom, hogy az előtted álló út jót fog tenni neked, de ehhez az is kell, hogy el akard engedni a terheket és meg tudj bocsátani magadnak. Menjünk a házadhoz és ott beavatlak a részletekbe!

Tayos átkarol, s egy szempillantás alatt kiérünk a hatalmas épületből, felidézzük az otthonom képét, s máris ott találom magam a faházam és a tavam közti keskeny ösvényen. Lesétálunk a tó partjára, s egy kicsit élvezzük a minket körülvevő csodaszép környezetet. Tayos tisztában van vele, hogy a Tanácsnál imént átélt emlékáradások megterhelték amúgy is labilis állapotomat. Leülünk egy farönkre a parton. –  Anthony, figyelj rám! Nyolcan fognak felkeresni egymás után, hogy segítsenek neked. –  Nem érzem, hogy segítségre szorulnék. Csak túl akarok esni végre a feloldáson. –  Nem érzed, hogy segítségre szorulsz, éppen ezért szorulsz segítségre – mosolyog kedvesen. – Senki nem fog helyetted lépni, és senki nem is léphet. Minden lélek előtt áll egy út, amin csakis ő maga tud végigmenni. De mindenkinek szüksége van támaszra, biztatásra, s amikor ezt valaki ellöki magától, akkor nagy a baj. Ugye, emlékszel ilyen esetre földi életedet illetően? Tayos arra gondol, hogy nem kértem segítséget senkitől, amikor alkoholista lettem, ellöktem azok kezét, akik szeretettel nyúltak felém, s vissza akartak rántani a szakadék széléről. De én inkább bezárkóztam, s egyre mélyebbre jutottam. Igazat kell adnom vezetőmnek, bár ezt nem szívesen ismerem el. –  Jól gondolod, Anthony – bólint mindentudón. – Hidd el: szükséged van arra, ami most előtted áll! Nyolc szerető barát fog felkeresni, akikkel… mondjuk úgy, dolgoztam már együtt. Üzentem nekik, s hamarosan itt lesz az első látogatód. –  Értem – válaszolom, s próbálom elfogadni, hogy kénytelen leszek mindennek alávetni magam. – Két dolgot tarts észben, ahogy járod az utat! Egy: minden, ami körülvesz, azért létezik, hogy neked a lehető legjobb legyen. Kettő: minden út végén, mely valaha elkezdődött, kincseket találsz, sosem szakadékot.

Vezetőmre pillantok, akinek tekintetéből mélységes szeretet és erő árad. Majd biztatóan elmosolyodik, megérinti a vállamat, s egy szempillantás alatt eltűnik, mintha csak a hegyekből jövő szelek fújták volna el kékes ragyogását. Magasan fejlett lélekként mindig pontosan tudja, mi a teendő, mit és hogyan kell mondani, s mi az, amivel meg lehet érinteni egy szenvedő lelket. S bár végtelenül becsülöm Tayost, most mégsem vagyok benne biztos, hogy tudja, mit csinál. Bizakodónak és optimistának tűnik, de én úgy hiszem, teljesen feleslegesen indulok el az úton, melyet a Tanáccsal együtt kijelölt számomra. Gondolataimba merülve a stégre suhanok, és nézem ezt a fantasztikus tavat, mely jóval különlegesebb, mint a Földön akármilyen vízfelület. A mennyország más vizeihez képest is érdekes tulajdonságokkal bír, képes ugyanis összekapcsolódni velem. Egyetlen gondolatot beléhelyezek, mintha követ dobnék a fenekére, és a tó kékes ragyogásából máris hatalmas kép születik gondolatom nyomán! Ez az én látcsövem. Minden lélek más és más módot használ arra, hogy azt lássa, amit szeretne; van, aki különleges tüzeket gyújt, s az éledő lángok tengerében formálódnak a képek, megint más erdei leveleket kap fel úgy, hogy légörvényt gerjeszt a gondolataival, de van olyan is, aki homokot vagy havat szór az égbe, vagy éppen egy kút fenekére pillant le. Egyik lélekbarátom például egy végtelennek tetsző tenger partján lakik, s ha kíváncsi valamire, csak lemegy a partra, s egy állványhoz rögzített távcsővel kémleli a horizontot. Elmondása szerint csak akkor lát bármit is, ha ezzel az eszközzel nézelődik, e nélkül csupán a tenger végeláthatatlan tömege létezik. Mindenki maga alkotja meg a módját, ahogy látni szeretne. Kinyújtom kezem a tó fölé, s Elenára gondolok. Hagyom, hogy lelkem fénylüktetése egy kis energiagombócot hozzon létre, mely a tenyeremben születik meg. Amikor eme tünemény üveggolyó méretűre növekszik, csak hagyom, hogy kicsusszanjon a kezemből, s egyenesen a vízbe zuhanjon. Amint eggyé válik a tóval, a vízben

néhány mély, erős dobbanás fut végig, mintha egy több száz méteres emberi szív lüktetne. S az utolsó dobbanás végeztével a tó pezsegni kezd, fényei izzanak, vibrálnak, majd vízpermet keletkezik, mely megdermed az égben. És ebben a megmerevedett víztömegben egy kép jelenik meg, mely folyton kissé hullámzik és fodrozódik. Elenát látom magam előtt, amint egy épület előtt áll, s tudom, hogy ezek olyan pillanatok, melyek éppen most történnek a Földön. Őszi faleveleket látok, amint a szél kavarogva fújja őket végig az utcán. Elena sötétbarna kabátot visel, és karját összefonva ácsorog, várakozik. Megérzem a gondolatait, s elönt a szomorúság, bűnbánat, mert tudom, nincs könnyű élete nélkülem. Bár nővéreim igyekeznek támogatni őt, mégis egyedül kell küzdenie a létbiztonságért, és szörnyen magányosnak érzi magát. A fiunk az egyetlen, aki tartja benne a lelket, ő az egyedüli reménysége és boldogsága az életben. Egy kávézóban dolgozik az olasz negyedben, s csak nagy nehezen jön ki a fizetéséből. Érzem, hogy hinni szeretne, remélni és tenni azért, hogy jobb legyen, de retteg attól, hogy elfogy az ereje. Ugyanakkor biztosan tudom, hogy jóval erősebb lélek, mint én, s bármennyire is kétségei vannak, a gyermekünkért nem kell aggódnom. Elena jó ember és még jobb édesanya! Iszonyú fájdalom és tehetetlen harag emészt, amiért ilyen helyzetbe hoztam a feleségemet, és semmit nem tehetek azért, hogy a terhet, amit én tettem rá, levegyem a válláról. Jobban megnézem az épületet, s rájövök, hogy az egy általános iskola, s rögtön meghallom a csengő hangját is. Tekintetem lejjebb siklik Elenára, aki most kíváncsian néz az ajtó felé, ahonnan kisvártatva gyerekek tucatja özönlik elő. S köztük ott látom a fiamat is! Mennyit nőtt, mióta legutóbb láttam, édes Istenem… Ahogy meglátom, egyből tudom, hogy már második osztályba jár és nagyon okos, szorgalmas fiú lett belőle. Csöndes, kicsit magának való, de azért van pár kispajtása. Karjai alatt könyveket cipel, s

óvatosan ugrál le a lépcsőkön, hogy el ne ejtse őket. Amikor Elena leguggol hozzá és magához öleli, megsimogatja a hátát és játékosan összekócolja fekete haját, elerednek a könnyeim. Mit tettem! Édes Istenem, mit tettem! Magára hagytam ezt a két csodálatos embert, fájdalomba és kiszolgáltatottságba taszítottam őket, csak azért, mert egy önző, aljas féreg voltam. Ha tudnátok, mennyire hiányoztok… és mennyire szeretlek titeket – gondolom magamban, de tudom, hogy ezek az érzések nem jutnak el hozzájuk. Elena átveszi a könyveket Mikey-tól, s kézen fogva ballagnak haza az olasz negyedben lévő lakásukba, oda, ahol én is velük éltem. S ahol mégsem voltam soha mellettük úgy, mint kellett volna. Ahogy tekintetemmel követem őket, azt kívánom, bárcsak tudnák, hogy innen figyelem őket, és minden vágyam az, hogy én is velük sétálhassak. Szeretném a kezembe fogni a fiam kis kezét, látni akarom a feleségem mosolyát, s hirtelen ötlettől vezérelve a parkba szaladni, és piknikezni egyet a kora őszi természetben! Meg akarom tanítani fára mászni Mikey-t, baseball-labdát dobálni neki, Elenával pedig nézni őt, milyen kis eleven, majd hosszan, nagyon hosszan csókolózni, hogy tudja, sosem hagyom el. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy mennyi mindenről lemaradtam. A pillanat olyan kincs, amit rendszerint túl későn jut eszünkbe észrevenni és megbecsülni. S ez most számomra mindennél fájdalmasabb felismerés. Az iskola közel van a lakásunkhoz, hamar hazaérnek. Nagyon furcsa újra látni ezt a zömök, vörös téglás épületet, s a vele szemben álló katedrálist. Ám amikor a bejárati ajtóhoz lépnek, hirtelen úgy érzem, valaki áll a hátam mögött. A vízpermetből összeálló kép egy csapásra szétszóródik, mintha üvegszilánkok millióira hasadna, s a víztömeg nagy robaj kíséretében visszahull a tóba. Kisebb hullámok zúdulnak a stég felé, s én dühös vagyok, amiért megzavartak egy ilyen bensőséges pillanatban. Megfordulok, s a stég előtt a parton egy női lelket

pillantok meg. Hosszú, hófehér, selymes ruha burkolja a testét, fekete haját vékony copfba kötve hordja, melyet egyik vállára vet. Lelkének sugárzó azúrkék ragyogása elárulja, hogy rendkívül érett entitás, s erről árulkodik tekintetének bájos kisugárzása is. –  Lídia vagyok, elnézést, hogy megzavartalak – halkan, s lassan beszél, mintha folyó volna, mely nem siet sehová –, Tayos hívott. Azt mondta, segítségre van szükséged. –  Nyugalomra van szükségem – válaszolom gorombán. Lídia fellép a stégre, s lassan hozzám siklik. –  Nyugalmat mondtál, s nem magányt. És ebben tudok neked segíteni, Anthony. – Egyedül akarok lenni. Kérlek, hagyj most magamra! – Mindketten tudjuk, hogy a magány az, amit a legkevésbé akarsz – a nő mosolyában van valami különösen megnyugtató, mintha a szeme jobban élne, mint bárkié, akit eddig láttam. Egyből a hatása alá kerülök, s bár egyáltalán nincs kedvem vele se beszélgetni, se akárhová elmenni, mégis valami azt súgja, hogy figyeljek oda rá. Úgy látom, hogy ő egy az úgynevezett mélyen érző lelkek közül, akikben rendkívül magas szintű az empátia és a szociális érzék. A Forrást bőségesen hordozzák magukban, nem oly nagy mértékben, mint a Tanács tagjai, de komoly hatással lehetnek az olyanokra, mint én. – Mutatni fogsz valamit? –  Én nem. – Lídia megérinti a karomat. – A hely mutat neked valamit, ahová elmegyünk. A nőből áradó erő szinte megbabonáz, s érzem, hogy megszületik benne egy kép egy épületről, ahol már jártam. Lídiával máris az építmény előtt találjuk magunkat. S ezzel kezdetét is veszi az út, melynek kimenetele nem kérdés számomra: kudarc.

4. fejezet ELÁGAZÁSOK

1.

T

alán a leggyönyörűbb helyet látom magam körül, ahová lélek valaha is eljuthat. Egy kisebb dombon állok, s amerre csak a szemem ellát, lélegzetelállító táj elevenedik meg előttem. Lankákból, sziklabércekkel ritkásan tagolt hegyekből, folyókból, egy nagy tóból és számtalan vízesésből álló vidék ez. Az ég tiszta, csupán néhány ezüstösen ragyogó felhő fodrozza a kékség fátylát. Kora nyári pezsgés, finom idilli vibrálás van jelen: a virágok miriádjának tengere, a fák színpompás lombkoronája, s a körülöttem repkedő, suhanó és andalgó lelkek nyüzsgése elámít. A térség egy tengernyi területen folyik szét, földi méreteket tekintve több száz négyzetkilométeres vidék, s a legkisebb zugoktól kezdve a legnagyobb hegycsúcsig és völgyekig minden szépséget, titkokat és a lelkek memoárjait őrzi. Ez a varázslatos vidék az Emlékpark. Milliárdnyi lélek közös parkja ez, ahol a legtöbb időt töltjük együtt, s melyben mindnyájan elhelyezünk valamit. Mintha egy hatalmas kincses zsák volna az egész, melyben minden aranyszemcse tökéletesen igazodik a többihez. Elég egyetlen pillantás, s a szemlélő azonnal megérti, mi is az a harmónia. Vannak itt tekergőző sétányok, erdei ösvények, csöndes macskák és széles sugárutak, ahol egyszerre ezernyi lélek nyüzsöghet. Csak szökőkútból több mint tízezer létezik, s belőlük olyan vízszerű energia spriccel, amit a lelkek kedvükre irányíthatnak, s akármilyen formákat összeállíthatnak belőlük, mintha parányi építőkockák volnának. Ez az egyik kedvelt szórakozás errefelé. De emellett a labdajátékok is nagyon népszerűek. Ilyenkor energiacsomagokból labdát gyúrunk, s olyan szabadon játszunk velük, ahogy az a Földön lehetetlen volna. Olykor felemelkedünk az égbe, s óriási távolságokra hajítjuk el a labdákat.

Mindezek mellett pedig számtalan olyan helyszín, tér, vidék és épülethalmaz tarkítja eme tájat, ami mind kedves emlék a lelkeknek. És mivel minden lélek más és más emléket kelt itt életre, így a rendkívüli sokszínűség miatt káprázatos hemzsegés jön létre. Találunk itt az ókori kultúrák épületei mellett egészen modern utakat és építményeket, középkori hidakat, amik oázisok felett ívelnek át, s futnak bele egy ősi távol-keleti templom vagy palota kertjébe. Tavacskák felett lebegő, szikrázó fényekkel pompázó piramisok mellett őserdei ösvények tekergőznek egy-egy modernkori nagyváros legszebb részleteiből összerakott világa felé. S jól megférnek egymás mellett a híres londoni, New York-i vagy indiai építmények, a Rajna menti várkastélyok és a közép-európai falvacskák. Olyan változatos szépség veszi körül az idelátogatókat, hogy ha egy ember földi élete során valami úton-módon eljutna ide, s csak egy röpke időre maradna itt, alig várná, hogy újra visszatérhessen. Gyakran érkeznek ide fáradt, szomorú lelkek, akiket súlyos terhek nyomasztanak, s csupán egy kis játék, könnyed szórakozás kell ahhoz, hogy átbillenjenek. Nem meglepő hát, hogy ezernyi lelki vezető repked keresztül-kasul a vidék felett, s szeretettel figyelnek ránk. Ahol állok Lídiával, ellátok egészen a távoli Nagy Labirintusig, ahová tucatnyi sétány és sugárút áramlik, s ebből sejthető az építmény fontossága. Rendkívül különös labirintus ez, melynek működését és megalkotásának módját még csak el sem tudom képzelni! Legalább akkora, mint egész New York városa, s tekergőző, hatalmas sövényfalai dombokra kúsznak fel vagy meredélyekbe borulnak alá, ám amint a lélek belép a több száz kapu valamelyikén, a labirintus azonnal életre kel. Ezt úgy kell érteni, hogy ha ezer lélek tartózkodik benne egyszerre, akkor ezer féle módon néz ki a labirintus. Ugyanis eme építmény valamiképpen olyannak mutatja magát, amilyennek látni akarjuk. Bármikor is lépsz be ide, sosem találod ugyanazt. És éppen ez a lényege! Azért

mész be a sövényfalak közé, hogy gondolataidban és érzéseidben elmélyedve válaszokat keress, s ahogy járod az utad, képes leszel tisztán látni, mert a labirintus megmutatja neked a válaszokat. Úgy gondolom, Lídia most nem azért hozott el erre a helyre, hogy a labirintusban sétálgassunk, s ahogy rápillantok, elmosolyodik. Nem szól semmit, csupán kezével egy közeli völgy felé int, melybe ezernyi kis patak fut bele, rezzenetlen felszínű tóvá duzzasztva a benne lévő víztömeget. A völgy maga hatalmas kiterjedésű, ami nem meglepő, hiszen a Tanács központja után a második legnagyobb építmény található benne. Egy ókori görög vagy római templomra emlékeztet, melynek ezernél is több oszlopának mindegyike legalább olyan magas lehet, mint New Yorkban egy közepes méretű felhőkarcoló. Az építmény hossza és szélessége pedig akkorának tűnik, mint a Central Park. Eme gigászi épülettömeg nem más, mint a Lelkek Könyvtára. –  Én vagyok a kurátor – szól Lídia. – Van odabenn valami, amit látnod kell, Anthony. Kellemes kis erdőségen át visz az utunk egy különös, spirális alakú kőlapokból kirakott ösvény mentén. A fény át- átszüremlik a fák lombjain, madarak éneke emeli a táj szépségét, s időnként egyegy lélek és a vezetője mellett haladunk el, akik intim beszélgetésbe burkolóznak. A kurátor, aki most a kalauzommá vált, csöndes, ámbár rendkívüli kisugárzású entitás, akinek tekintetéből soha el nem tűnő empátia bronzfényei ragyognak, s ez érdekes egyveleget alkot mélybarna szemével. Bármire néz, nem csupán látja azt, hanem mélyen átérzi és megérti. Ahogy rám pillant, az felér egy öleléssel. Tayos nyilván régóta ismeri őt, s tudta, hogy effajta ölelésre nagy szükségem van. Azonban bármennyire is kellemes érzés Lídia közelében lenni, nem tettem le a szándékomról, s bármilyen gyönyörűség is vesz körül, az nincs rám sem békítő, sem egyéb jótékony hatással. – Megkérdezhetem, Lídia, hogy mikor éltél utoljára a Földön?

–  Földi időszámítás szerint nagyjából Krisztus előtt 2000-ben. A Földön legalábbis… – És mi voltál, mit csináltál? –  A minoszi civilizáció idején, egy nagy szigeten éltem az Égeitengeren, amit akkor még szent víznek tekintettünk, lévén, hogy Aegea amazonkirálynő a tengerbe fulladt. Gyógyító voltam egy kis településen, és jósnőként is tevékenykedtem. – És tényleg láttad a jövőt? – kérdezem a nőt kétkedő hanggal, de ő széles mosollyal pillant rám. –  Igen, de inkább megtanítottam az embereknek, hogy a jövő ismereténél fontosabb a hit, hogy ők tudják alakítani a jövőjüket. –  És te is voltál lelki vezető, mint Tayos, mielőtt kurátor lettél volna? –  Nem – feleli, majd megáll, s kezével a hirtelen előttünk tornyosuló Könyvtár felé int, amint előbukkan az építmény egy kanyart követően. – Tayos barátom a lehetőségekkel foglalkozik… én az idővel. – A kettő nem ugyanaz? –  Neked kéne a legjobban tudnod, hogy csak akkor ugyanaz, ha megbecsülöd őket. A Lelkek Könyvtárának irdatlan tömege úgy magasodik előttem, mint egy kőhegy. Csodálatos módon úgy lebeg az őt körülölelő tó felszínén, mint egy tollpihe, hiszen a kristálytiszta vízben látom, hogy semmiféle alátámasztása nincs. Az épületnek mindössze egy, római diadalívhez hasonló bejárata van, melyhez hosszú lépcsősor vezet. A tópartot a Könyvtárral egy kecsesen hajló kőhíd köti össze, mely természetesen óriási, hogy a rajta hemzsegő ezer és ezer lélek és vezetője nyugodtan áramolhasson. A lelkek egy-egy földi életüket követően viszonylag gyakran keresik fel ezt a helyet, hogy válaszokra leljenek belső világában. Én valamiért sosem ragaszkodtam a Könyvtár látogatásához annyira, mint mások, mindössze nyolcszor jártam itt. Lídiára

pillantok, s azt hiszem, kissé meg fog dorgálni a léhaságom miatt, de csak csengő nevetést hallat. –  Ha mást nem – mondja –, azt megtanulhatod e falak között, hogy az életben mindennek eljön az ideje. Mindennek. És sosem késő. Soha! Gyere velem, Anthony! Nyomban a diadalívszerű bejárathoz siklunk, aminek robosztus méretei alatt átkelve meg is érkezünk a Könyvtárba. Kellemes félhomály fogad, mely olyannyira jellemző a földi könyvtárakra is. Több helyen mennyei virágok szolgáltatta füstölők vannak, melyek illata belengi az egész térséget. Márpedig iszonyú nagy teret kell feltölteniük mosolygós illatukkal, hiszen az építmény egyetlen nagy térből áll, s olyan hosszan előrenyúlik, hogy azt földi szemmel alig lehetne kivenni. Fejünk fölött, égig érő magasságban a tető gerendázata látható, melyet szabályos rendben elhelyezett tetőablakok sora díszít, s melyeken át a külvilág aranyfényei betódulhatnak. Egy-egy ilyen ablak nagyobb lehet, mint jó néhány földi ház! A hatalmas teremben sorban állnak egymás mellett a könyvespolcok, melyek majdhogynem a tetőig nyúlnak, s elképzelni is nehéz, milyen erő tartja ezeket a helyükön. Közel száz ilyen polcóriás ácsorog egymás mellett, s nyúlik el a Könyvtár távoli végébe. És mindegyik polc zsúfolásig van rakva könyvekkel! Ez tán nem is csoda, hiszen sok milliárd van belőlük elhelyezve, precíz rendszerben tárolva, mely a kurátor állhatatos munkájának a gyümölcse. Belegondolni is szédítő, hogy Lídia miként képes összefogni és működtetni ezt az iszonyatosan bonyolult rendszert, még úgy is, hogy több száz segítő áll a rendelkezésére. Levéltárosoknak hívjuk őket. Ezek az entitások nem olyan lelkek, mint mi, hanem összesűrűsödött energiacsomagok, melyek emberi kinézetet kaptak, hogy kényelmesen érezzük magunkat köztük. Csöndesek, szinte sosem szólalnak meg, szerzetesi némaságba

burkolózva élnek idebent, s keresztül-kasul repkednek az épületben, hogy segítsenek, amiben csak kell. A polcok sora között középen padok tömkelege van elhelyezve a Könyvtár teljes hosszában. Itt ezernyi lélek tud kényelmesen helyet foglalni, s a vezetőjével, vagy akár egymaga olvasni a saját könyvét. A padok között nagy fák nőnek, melyeknek aranyszínű levelei visszatükrözik és szétszórják a fenti ablakokon át besütő fényeket. Ily módon ezek olvasólámpaként is szolgálnak, ugyanis ahogy egy padra rakott könyv kinyílik, a fák milliónyi levele közül az egyik úgy fordul, hogy fénysugarat bocsásson a lapokra. –  Kövess, kérlek – szól halkan Lídia, megtartva a Könyvtár etikettjét, ugyanis itt még azt is hallanánk a nagy szentélynyi csöndben, ha egy könyv leesne tőlünk kilométernyi távolságra. Lídia a bal oldali sorok egyikéhez vezet. Minden könyvespolcon könyvtári rendben vannak feltüntetve a betűk, akárcsak a földi könyvtárakban. A G betűnél megállunk, s a kurátor a magasba mutat. – Odafent van. Lídia gyengéden megragadja a karomat, s a polc egy adott pontjához kísér. Nagyon magasra emelkedünk, s égben lebegő asztalok mellett suhanunk el, melyek csöndes sarkokként szolgálnak az egyedüllétet kereső lelkek számára. Minden kis asztalka mellett áll egy üveggömb, melynek fénye felizzik, ha az asztalra könyv kerül. Alig látunk egy-két lelket, akik itt olvasgatnának. –  Itt is vagyunk, Anthony. – Lídiával megállunk egy polcnál, messze a talpunk alatt van a Könyvtár padlózata. A nő egy könyvre mutat. – Régen volt már, hogy Tayos elkísért ide, s a kezedbe vetted ezt a kötetet. Azóta átrendezésre került az egész polcrendszer, mivel sok ember született az elmúlt időben, s a könyvek folyton elcsúszkáltak. A polcon szép rendben sorakoznak egymás mellett a nagy, bőrkötésű könyvek, melyek régi, papok által írt krónikákra

emlékeztetnek. Lídia kiemel egyet a sorból, s a kezembe adja. A bőrkötésű könyv előlapján ékes, ezüstösen csillogó betűkkel két szó áll: Gaurathi Daamast. A lelkem valódi neve, melyet a teremtésekor kapott a Mindenségtől. Egy közeli lebegő asztalhoz suhanunk, s amint leteszem a könyvet, az üveggömb fényt bocsát rá. Lídia az asztal túloldalán áll, s így szól: – Nyisd ki az utolsó oldalon. A könyv jóval több lapot tartalmaz, mint első ránézésre: valójában végtelen számút, s ez jelképezi az idő megfoghatatlanságát. Az utolsó lap teljesen üres, sárgás-fehéren tekint rám, ám amint megjelenik bennem egy gondolat, a papírra szavak kerülnek: Mégis mit kezdjek ezzel? Kinyitottam… és most? – a szavak ezüstösen csillogva íródnak láthatatlan kezek által. – Az utolsó lap – közli Lídia – mindig azt mutatja meg, amit most gondolsz, érzel, s örökre elraktározódik a könyvedben, Anthony. Minden, amit valaha gondoltál, kimondtál vagy magadba fojtottál, tettél vagy megtehettél volna, benne van a lapok között! Elágazások, melyekre ráléphettél volna, s a könyvet lapozva láthatod, hogyan alakulhatott volna az életed ilyen-olyan döntések által. – Igen, így van, emlékszem, amikor Tayos erről mesélt nekem. De valóban nagyon rég jártam itt, ezért is volt újra meglepő látni az utolsó oldalt – és ahogy kimondom ezeket a szavakat, azok azon nyomban megjelennek a papíron, minden érzésemmel és gondolatommal egyetemben. Lídia megfogja a könyvet, s nagyjából a közepére lapoz, majd így szól: – Olvasd fel, mi áll itt! –  Rendben – egy pillantást vetek a lapra, majd meghökkenve, lassan olvasom fel a szavakat. – Ne gondolj mindarra, amit itt hagysz, s ne gondolj arra a kevés szépségre, melyben röpke életed során részed volt, ne gondolj arra a mérhetetlen fájdalomra, amit cipelsz, ne gondolj a fiadra

és a feleségedre, még véletlenül se lásd meg a lelkedet beborító feketeségben az ő kedves arcukat! Ne merészelj az életre gondolni! Csak húzd meg azt a ravaszt. Húzd meg azt a ravaszt, te gyáva féreg! Húzd már meg! – Földi élete során – szólal meg Lídia gyöngéden – az ember egyik leggyötrőbb kérdése: mi lett volna, ha? Néhány szó, mely képes a lelket megnyomorítani, s az életképtelenség érzésével megmérgezni egy egész életre. Azonban itt a mennyországban ez a kérdés segíthet békére találni, megérteni önmagadat és az utadat. Elfogadni az elmúlást, s erőt meríteni abból, ami megmaradt. Ha a következő oldalra lapozol, Anthony, láthatod, mi történt volna, ha ezek után hazamész a feleségedhez és a kisfiadhoz. Nem merem megfordítani a papírt, hisz egy olyan világot tár fel előttem, ami már nem csupán elérhetetlen, de a lelkemet nyomasztó terhet még jobban megnehezíti. Lélek-könnyeim elerednek, s ellököm magamtól a könyvet. – Én erre képtelen vagyok… Lídia megkerüli az asztalt, szorosan mellém lép. A belőle áradó gyöngéd, ám mégis rendkívül erős kisugárzás sem képes megnyugtatni. Rettegek attól, ami a túloldalon várhat rám. Nem akarok szembesülni azzal, mekkora hibát vétettem, milyen csodálatos életem lehetett volna, ha egy kicsit is erősebb vagyok. Nem akarom látni a papíron megelevenedő boldogságot, mely szétmarja a lelkemet. –  Szembe kell nézned ezzel – szól halkan a nő, majd a könyvet közelebb húzza, s lassan átfordítja a lapot. – Olvasd el, mi van ideírva, Anthony. Éppen csak egy pillantást vetek a lapra, s nyomban zokogni kezdek. Nem érdekel, hogy sírásommal megzavarhatom a könyvtár csöndjét, el akarok innen menni, hiszen e falak között csak a még mélyebb fájdalom találhat rám. Képtelen vagyok rá, hogy felolvassam a szavakat. –  Nem menekülhetsz el az elől, ami ide le van írva. Az már megmásíthatatlan. Muszáj látnod, hogy mi várt volna rád, milyen

lett volna az életed, ha az eleve elrendelt ösvényedről nem térsz le! A kurátor végighúzza kezét a lapon, mely azon nyomban szikrázni kezd, majd a felpattogzó ezüstporból egy kicsi kép születik meg. A kép, mely megmutatja, mi lett volna, ha… Ha hazamentem volna, Elenát még ébren találtam volna. Könnyek között meséltem volna neki arról, mire készültem, s amikor Mikey kijött volna a szobából, megvigasztaljuk, hogy nincsen semmi baj. S ott helyben megesküdtem volna nekik, hogy abbahagyom az ivást, nincs több kocsmába járás, mert ők az én igazi kincseim, és soha nem hagyom el őket! Elena segítségével le tudtam volna szokni az italról, mert végre mertem volna segítséget kérni. Miután elkezdtem volna elemelkedni a talajról a családom segítségével, meglepően hamar találtam volna munkát az építőiparban, mint mérnök. S bár a lelkemet nyomasztó fájdalom anyám és apám halála miatt alig csökkent volna, de a terhet meg mertem volna osztani nővéreimmel és Elenával. És alig egy év alatt rendbe tudtam volna tenni az életünket, két évvel később pedig vissza tudtunk volna költözni az olasz negyedből Brooklynba, egy szép, takaros kis lakásba. S bár nem éltünk volna olyan nagy lábon, mint régen, de kellemesen meglettünk volna hárman. Sőt, lassan négyen, ugyanis Elena a Brooklynba való költözés után nem sokkal teherbe esett volna: egy kislánnyal ajándékozott volna meg mindnyájunkat, akinek a Sharon nevet adtuk volna. A képek azt is megmutatták, hogy bár soha nem lettünk volna újra olyan vagyonosak, mint azelőtt, mégis mérhetetlen gazdagságban éltünk volna, nagy és szerető családban, csodaszép emlékekkel gyarapodva évről-évre. És hosszú, teljes életünk lett volna Elenával, gyönyörű lett volna együtt megöregedni! Minden rendbe jött volna, ha hazamegyek. Minden… Kibírhatatlan fájdalom jár át, amint e képek életre kelnek előttem, s megmutatják, milyen hihetetlen ostobaságot követtem el, amikor leugrottam a hídról. Egyszerűen ez már túl sok egy léleknek, ez a teher minden reményt és szépséget képes megölni bennem!

Dühösen megfogom a könyvet, összecsukom és a polc felé hajítom. Azonban Lídia egyetlen intésére megáll a levegőben, majd lassan visszacsusszan a helyére, a többi könyv közé, melyek végtelen sok elágazást, felemelő megváltást és keserű sorsot rejtenek magukban. Zokogva állok, könnyeim az asztalra hullnak, s az üveggömb fényének kialvása után már csupán lélekcseppek ragyognak. –  Sajnálom a fájdalmadat, Anthony. – Lídia átölel, s testének energiájával próbál vigasztalni, ám hasztalan. – De tudod, hogy ezt fontos volt látnod. Ahogy nincs szivárvány eső nélkül, úgy nincs gyógyulás fájdalom nélkül sem. Minden rossz addig tart, amíg szembe nem nézel vele és meg nem tanulod azt, amit tudnod kell általa. Nem tudom, mit felelhetnék Lídia szavaira, hiszen alig értem meg őket a lelkemen ülő fájdalomtól. Csak arra tudok gondolni, mindent elrontottam, s egy gyönyörű szép élettől fosztottam meg azt a két embert, akiket annyira szeretek! Bármit megadnék azért, hogy újra a Brooklyn hídon álljak, mert most már tudom, rohannék haza, mint egy eszelős, szerelmes, boldog ember, egy családapa! Ha soha többé nem térhetnék vissza a Földre, s egyfajta kárhozatra ítéltetnék, akkor is visszamennék Elenához és Mikey-hoz, mert az idő velük sokkal többet jelent, mint az örökkévalóság nélkülük. De minderre nincs mód… Nincs visszatérés, nincs alkudozás a Mindenséggel, ahogyan kárhozat sem létezik. Csak a lelkem pokla s egy örökre elveszített élet távolodó lehetősége. –  Van még egy dolog, amit látnod kell, Anthony – szól Lídia, s átkarol. Ismét megjelenik egy kép, s ahogy megérzem, mi kelt benne életre, már ott is találjuk magunkat ezen a döbbenetes tájon.

2. Sűrű, nagyon magas sövényfal előtt állok, melynek áthatolhatatlan felülete egy ponton megtörik, s itt bejárat nyílik a sövényen túli világba. A kapu tulajdonképpen egy rózsaszín, kék és lila virágok egymásra hajlásából képződő boltív, melyből kellemes, bizsergő hang árad, aminek ízét éppen úgy lehet érezni, mint a melegségét. Mohával benőtt, széles lépcsősor vezet a virágboltívhez, s a lépcsősor két oldalán egy-egy kőkorsó áll. A jobb oldaliban lángnyelvek ringatóznak, míg a balra lévőben víz kel életre, s tűz módjára lobog. Egyből rádöbbenek, hogy a gigászi méretű Nagy Labirintus több száz bejárata közül az egyik előtt állok. Lídia felém fordul, s így szól: – Tudod, hogyan kell végigjárni az utat odabent. Érd el a közepét, Anthony, s a szíved közepére jutsz. Ott fogok várni rád, és egy ajándék, mely csak a tiéd! A kurátornő megsimogatja a karomat, biztatóan rám mosolyog, majd egy pillanat alatt köddé válik, s egymagam maradok. Csak én és a Nagy Labirintus. Jól tudom, mi vár rám odabent, milyen próbatétel, s hogyan kell megtalálni a kivezető utat. Ám mégis félek belépni, és nem bízom abban, hogy ha rá is lelek a helyes útra, az bármiben is tud nekem segíteni. Elfogadom Lídia és a többiek segítségét, nincs más választásom, hiszen a Tanács csak úgy engedélyezi a feloldást, ha végigjárom az általuk kijelölt utat. De nem hiszek sem a gyógyulásomban, sem abban, hogy van jogom meggyógyulni azok után, amilyen életet elpocsékoltam és amilyen élethelyzetbe kényszerítettem Elenát és Mikey-t. – Semmi nem változik, ha itt ácsorogsz előtte – üti meg egy hang a fülemet. Megfordulok, s egy nálam fejlettebb lelket pillantok meg, amint mosolyogva néz engem. Egészen fiatal, alig idősebb egy

kamasznál, ám kékes-zöldes ragyogása elárulja, hogy nagyon idős lehet már. – A változás mindig belülről indul meg, erre tanít meg ez az egész. – Tudom… – Egy dolog tudni, de egészen más dolog cselekedni. Az életet a Földön sem ismerjük, hanem megéljük. Semmi értelme nem lenne elmenni ide-oda, ha pusztán a tudás volna a lényeg, barátom. Első alkalom? – Második – tekintetem az égig érő sövényfalra emelem. – Az első életeim egyike után mentem ide be, de eltévedtem. Fel kellett emelkednem, hogy megtaláljam a kivezető utat. – Én szeretek ide járni és kóborolni egy nagyot. Mindig megerősít abban, hogy csak az számít, amire időt szánunk, hiszen abból lesznek szép, illetve rossz emlékeink. –  Értem – bólintok, majd rápillantok. – Valami jó tanács, mielőtt belépek? – Jó tanács? – nevet, majd elindul a bejárat felé, s amikor elhalad mellettem, megveregeti a vállamat. – Azt neked kell adnod saját magadnak, barátom! E szavakkal búcsúzik is tőlem, és amint elhalad a virágos bejárat alatt, egy szempillantás alatt eltűnik. Belépett a saját labirintusába, ahol olyan utakon halad, ahol előtte még senki nem járt, s utána sem fog soha. Tudom, hogy muszáj nekem is végigjárnom a saját ösvényemet odabent. Lassan fellépegetek a lépcsősoron, s közben egyre izgatottabb vagyok, vajon mi vár rám a sövényen túl? Képes leszek megtalálni a kivezető utat, vagy menthetetlenül eltévedek a rengetegben? A kapuhoz érve megsimogatom a virágokat, igyekszem csillapítani a feszültséget magamban. Majd nagyot sóhajtva átlépek a boltív alatt… Amint a sövényen túlra érek, az egész labirintusrendszeren különös hullámzás fut végig, mintha szívdobbanások sorozata rázná meg a gigantikus zöld növényfalakat. A hely magába fogad, eggyé válunk. Meglepően keskeny ösvény húzódik a falak között, s emiatt

egyből bezártság és magány érzése lepi el a lelkemet. Egyedül vagyok, tökéletes csönd vesz körül, csupán a sövény bizarr zizegése hallatszik, mintha fantomkezek folyton-folyvást végighúznák karmaikat a növények sokaságán. Csak én vagyok itt és a falak. Csupán a gondolataim és érzéseim. A Nagy Labirintusnak van egy különös tulajdonsága: rendkívüli módon felerősíti az érzelmek és gondolatok erejét, mint egyfajta katalizátor. Állandó kölcsönhatásban vagyok a sövényfallal, mely mintha tudatos lény volna, s lesné minden mozdulatomat, elemezné a lelkem legparányibb tartalmát is. Kellemetlen érzés idebent lenni, noha jól tudom, csak azok feszengnek idebent, akiknek lelke túl sok szeméttel van tele. Hosszú, egyenes út húzódik előttem, melynek vége két irányba ágazik: jobbra és balra. Elindulok, s közben igyekszem nyugodt és józan maradni, ám ez nem könnyű. Minden lépéssel érzem, hogy lelkemet mardosó kínok forrnak bennem. Kisvártatva elérek az elágazáshoz. Semmiféle támpontom nincs, merre menjek. Csak és kizárólag a lelkem jelzéseire hagyatkozhatok. A gondolataim, fájdalmaim és terheim az egyik irányt javasolják, míg a megérzéseim, béke iránti mély lelki vágyam a másikat preferálja. Arra megyek tovább, amelyik nagyobb teret nyer bennem. Jól tudom, hogy csak akkor juthatok ki innen, ha kivétel nélkül mindig a megérzéseimre és a lelkem mélyéről jövő segítő hangokra figyelek. Ám ez rendkívül nehéz, ha a fájdalom, kín és düh ordít bennem. És mivel az egész útvesztő telis-tele van elágazásokkal, választási lehetőségekkel, így milliónyi úton lehet eltévedni, vagy eljutni a békét jelentő középpontba. Próbálok figyelni, mit súg a lelkem, s balra fordulok. Nemsoká az út egy kis hídhoz ér, mely alatt csermely csobog. Úgy érzem, jó irányba kanyarodtam, ám amint a híd túloldalára érek, rá kell, hogy döbbenjek, a sövényfal összezárul körülöttem. Fordulhatok vissza… Újra az elágazáshoz érve ezúttal jobbra indulok. Egy darabon a gigantikus sövényfalak között tekergőzve haladok előre, amikor is a

falak kissé szétnyílnak, s egy lépcsősornak hagynak helyet, mely a mélybe vezet. Spirálisan tekergőzik egyre lejjebb, óriási ívet leírva, egyre szűkülve, s a közrefogott területen gyönyörű virágok változó színei pulzálnak, mintha dicséretet kapnék a labirintustól, amiért jó irányba haladok. Azonban hamar újabb választási lehetőséghez érek. A lépcsőn lefelé tartva észreveszem, hogy jobb oldalon egy kisebb kapu van vágva a sövényfalba, s egy kikövezett utacska vezet előre. –  Pompás… – nyögök fel. Könnyen megtehetném, hogy az égbe emelkedem, s lebegésem közben átnézem az útvesztőt, megtalálva így a jó irányt. De ez olyan értelmetlen volna, mint földi életünk során a jövőbe pillantani. Úgy döntök, haladok tovább a lépcsőn, melynek aljához érve ismét két irányba ágazik az út. A baloldali ösvényt választom, mert hívogatnak az út mentén növő virágok. Kisvártatva rádöbbenek, hogy ismét zsákutcába jutottam. Visszasietek hát a lépcsősor aljához, s a jobb oldali elágazást választom. Jó darabig haladok előre, az út biztatóan, nyílegyenes irányban halad, ám amikor egy ponton kanyart ír le: a sövényfal összezáródik körülöttem. – Hát ez nem lehet igaz! – dühöngök, de ennek itt nincs haszna. Muszáj lenyugtatnom magam, hiszen csak így lehet kijutni erről a helyről. Az egész lépcsősor csalás, tévút! Felszaladok a lépcsőn arra a helyre, ahol a kis kapu megtöri a sövényfalat. Az innen előrenyúló, kikövezett ösvény végre biztosan jó választás. Nemsokára egy rétre érek, ahol ismét döntenem kell. Előre is mehetek, ahol a sövényfalak mentén lila és rózsaszín virágú fák állnak, kellemes, árnyékos úttá változtatva az alattuk tekergőző, mohos ösvényt. Vagy mehetek jobbra is, ahol a sövényfal kiszélesedik, s ismeretlen kanyarok felé csábít. A virágok a lépcsőnél is rossz irányt jelentettek, ezért úgy határozok, hogy jobbra kanyarodom. Hosszú darabon haladok előre, biztosra veszem, hogy ez a nekem való út. Szépséges tájak váltogatják egymást: virágos rétek közé érek, sziklákon csobognak alá a

vízesések, s egy-két madárka is feltűnik a fák közül, akik dalukkal üdvözölnek. Kiszélesedik a táj, s már apróbb tavacskák is felbukkannak, a partjukon sűrű nádas táncol a szellőben, máshol különös formációkban növő trópusi fák, cserjék és pálmák ácsorognak a virágok között. És egész végig egyetlen elágazásra sem bukkanok. Kezdek azon töprengeni, hogy a környezetben gyönyörködés közben nem hagytam-e el egy elágazást, s mivel akadály nélkül haladok előre, ez kezd elbizonytalanítani. Rossz érzésem akkor tetőzik, amikor az ösvény hirtelen véget ér: egyszerűen belefut a sövényfalba. –  Istenem… – kínlódom, s egyre idegesebb vagyok. Nincs más választásom, mint visszafordulni, s az egész eddig bejárt utat töviről-hegyire átnézni, van-e valahol titkos ösvény, elágazás. Rengeteget bolyongok, míg végül kénytelen vagyok beismerni, hogy az egész ösvény egy hatalmas csapda: semmi nincs itt! Kénytelen vagyok hát visszafordulni, s azon az úton továbbhaladni, mely mentén sűrű, virágos lombú fák állnak. Már kezd nagyon fárasztani és lelkileg felőrölni a labirintus, s eljátszom a gondolattal, hogy egyszerűen felemelkedem és megkeresem a helyes utat. Ám egyelőre ez nem megoldható, hiszen a lombok fölöttem nagyon sűrű plafont képeznek. Úgy döntök, hogy ha a következő elágazásnál egyből a rossz irányba fordulok: felemelkedem és körülnézek, nem érdekel az egész, csak érjek már a végére! Kisvártatva a lombok eltűnnek a fejem fölül, az ösvény kiszélesedik, s egy különös tájra érek. Széles rét terül előttem, mely olyan, mint egy alpesi vidék lankás, mezős térsége. A távolban látszik, ahogy az aprónak tűnő sövényfal keretbe foglalja ezt a világot. Két út nyílik meg előttem. Az egyik balra eltűnik a sövényfalban, s egy meghökkentő jelenség pulzál a növényekbe metszett kapuban: vízcsobogásból lángok bukkannak elő. A másik ösvény meredeken ível le egy kis szurdok felé, melynek mélyén ősi maja templom romjai vannak. Nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek ez az építmény, ahogy az árnyékok között omladozó falaira

pillantok, s eszembe jut, hogy a Nagy Labirintus bejáratát olyan jelenség őrzi, mint amit a balra vezető ösvénynél látok. Ez minden bizonnyal egy segítő jel! Érzem, hogy ez a nekem való út, így azonnal erre indulok. A sövényfalak itt nagyon közel állnak egymás mellett, szinte csak oldalazva tudok köztük haladni, s folyton-folyvást a leveleknek ütközöm, amik ilyenkor felszisszennek. Az ösvény hamarosan még tovább szűkül, s csak nehezen tudok előrejutni. Aztán még keskenyebbé válik az út, és már szabályosan préselnem kell magamat, hogy egy lépést is megtehessek. Jócskán benn járok már a rengetegben, és hiszek benne, hogy ha ennyit kell küszködni a haladásért, akkor ez az út bizonyára jó felé vezet. Ám hamar rájövök, hogy ismét csalódnom kell. A sövényfalak egy ponton annyira összezáródnak, hogy egyszerűen lehetetlen továbbmenni köztük. Teljesen magába ölelt a Labirintus növényzete! Bármerre nézek, levelek tengere vesz körül, s ez rendkívül fullasztó érzés. Azt is nehezen tudom meghatározni, merről jöttem. Állok az iszonyú magas falak közé ékelve, alig tudok megmozdulni, és csupán a levelek állandó susmorgása a társam ebben a magányban. Úgy tűnik, mintha suttognának nekem valamit. Vagy csak képzelődöm? Tud egy lélek hallucinálni? Nem hinném. És ez tényleg más hang, mint amit eddigi bóklászásom során megszoktam a sövénytől. Mintha valamiféle élőlény, entitás örvénylene körülöttem, s eddig csak arra várt, hogy csapdába essem és elkaphasson. Pánik tör rám, menekülni akarok, s kétségbeesetten tapogatózom magam előtt, tépkedem a leveleket, hogy megtaláljam a kivezető utat. Ám ekkor a suttogásszerű hangok érthetőbbé válnak: –  Érezd, milyen bent lenni – a hang nem emberi, inkább olyan, mintha a levelek zizegése érthető hangokká állna össze. – Nem bezárva. Hanem bent. Soha senki nem mesélt még nekem arról, hogy a Labirintus ilyen formában is életre tud kelni, noha nem is igazán szoktuk egymással

megosztani az itteni tapasztalatainkat, hiszen ezek intim dolgok. – Ki vagy mi vagy te? – kérdem félénken. –  Én te vagyok – zizegik a levelek, s a hangok minden irányból özönlenek. – Én? –  Azóta te vagyok, amióta te én lettél – rejtélyes szavait nem igazán tudom értelmezni. Zavartan pillantok körbe, hátha meglátok egy arcot, vagy bármilyen entitást, ám csak a levelek fognak körbe. Forgolódásomban teljesen elveszítettem a térérzékemet, s lehetetlen megmondani, merre van a kijárat. – Nem értelek. – Magadat. Önmagadat kell megértened. Nem engem. –  Ki akarok innen jutni, segíts! – kezemmel ismét a levelek közt tapogatózom. – Merre van a kivezető út? – Benned – felelik a hangok mélyen, hosszan. – Benned. – Nem értelek. Mit kell tennem? – Légy bent. –  De hogy legyek bent?! – fakadok ki, és leszakítok egy tucat levelet dühömben, melyek azon nyomban visszanőnek. – Hogy jutottál ide? – Követtem az ösvényt! –  Magadat kell követned. Nem az ösvényt. Nem az út alakít téged. Te alakítod az utad. Megfeledkeztél arról, hogy magadra kell figyelned. Nem kívülre. –  Hogyan tájékozódjam anélkül, hogy odafigyelnék rá, mi vesz körül? – Kezdem kapizsgálni, mit akar tőlem a Labirintus, és hogy miért zárt magába. –  Lásd, hogy mi van körülötted. De jobban lásd, hogy mi van benned. Nézd a virágot. De figyeld meg, hogy számodra mi a virág. Nézd a patakot. De figyelj oda, hogy mit jelent neked a patak. Nézz az égre. De ébredj rá, miért nézel az égre! Halld a madár énekét. De értsd meg, mit súg neked. – Értem. És hogyan jutok ki innen? Merre van a kiút?

–  Addig nem jutsz ki innen, amíg a kiutat keresed. Befelé kell menned. Magadba. És akkor meglátod az utat. Minden rossz helyzetből úgy juthatsz ki, ha megfigyeled, mi vesz körül, de nagyobb figyelmet fordítasz arra, hogy mi van a lelkedben. Minden út belülről indul el. Ha eltévedsz, akkor nem figyeltél magadra. Az élet egyik nagy tréfája, hogy az áldás olykor a csapás álcájában érkezik, ezt sose feledd! S ezzel a hang elhal, a levelek susogása-suttogása megszűnik, ismét teljesen egyedül vagyok a növények fogságában. Azon töprengek, amit a hang mondott. Befelé figyelni… De mire figyeljek? Kezemmel ismét tapogatózom magam körül, ám a sövény menthetetlenül magába zárt. Ha akarnék, egy szempillantás alatt kiszakadhatnék innen azáltal, hogy az útvesztő elejére gondolok. Ám tudom, hogy ez az egész nem erről szól. Nem menekülhetek ki innen! Végig kell járnom az utamat, tetszik vagy sem. Próbálok megnyugodni és arra figyelni, amit a rejtélyes hang mondott. – Tehát magamba kell mélyednem… És ahogy e szavakat kimondom, egy felismerés fogalmazódik meg bennem. Egész végig aszerint választottam irányt, hogy hol milyen dolgok vettek körül, milyen növények, melyik út mit ígérhetett. De rá kellett jönnöm, hogy szinte soha nem lehet előre megmondani, milyen út hová vezethet. Nagyon ritkán tudjuk előre eldönteni, hogy miből mi születhet meg, melyik mag milyen virágot rejt magában. Meg kell szabadulni az előítélettől, s hagyni, hogy a lelkünk vezessen. Eddigi kóborlásaim során mindig úgy választottam elágazást, hogy melyik tűnt számomra jó útnak. Hirtelen ráébredek, mit közölt velem a hang. –  Az illúzióink és rögeszméink által zárjuk be magunkat egy helyzetbe – suttogom. – A kiutat pedig az jelenti, ha megértjük önmagunkat és magunkon keresztül a helyzetet, amiben vagyunk. S alighogy kimondom e szavakat, a sövényfal varázslatos módon bizseregni, zizegni kezd, s lassan szétnyílnak egymástól az eddig

összekuszálódott falak. A kifelé vezető út pedig felragyog előttem. Visszamegyek a rétre, s elhatározom, hogy ezentúl odafigyelek arra, ami belül van. A maja templom romjai felé veszem az irányt, leszaladok a mélységbe omló lépcsőfokokon. Odalent különös félhomály fogad, s bár nem látok semmilyen világítást szolgáló dolgot, mégis aranypor szemcsékre emlékeztető fénytünemények lebegik be az egész térséget. Kidőlt és egymásra omló oszlopok, mohával és liánnal benőtt vaskos falak, repedésekben összegyűlt, csillámló tócsák és ősi jelek erdeje fogad. A szimbólumokat már láttam korábban a mennyország egyéb tájain, épületek falain és köztereken, azonban sosem értettem meg a valódi jelentésüket. Annyit tudok, hogy ezen minták és alakzatok segítenek egyfajta energiahálót fenntartani, de hogy ezt miként teszik, és ki faragta ki őket, az rejtély. A templom romjai közt olyan sokat látok belőlük, hogy úgy gondolom, kulcsfontosságú építményre bukkantam, mint az egykori Dél-Amerikában kalandozó felfedezők. Síri csönd vesz körül idelent, csupán a vízcseppek halk placcsanásai kígyóznak végig az ősi falak között. Egy irányba vezet az út az építményen belül, melyet apró, összegyűlt aranylevelekből álló fénypontocskák jelölnek a derengésben. Magasan a fejem felett kőtáblák alkotta plafon van, melyről liánok erdei lógnak alá, néhol annyira, hogy beléjük tudnék csimpaszkodni. A Földön egy ilyen helyen járva borsózna a hátam a félelemtől, hogy melyik sötét sarok mögül ugrik rám egy rém. De itt határozottan érezni, hogy valami szentséges és kristálytiszta lakozik. Ahogy haladok egyre beljebb az építményben, hirtelen furcsa hangokra leszek figyelmes. Finom dobogás és lüktetés egyvelege, melyet át- átszőnek énekhangok. Mély, férfias hangoknak tetszenek, ám ahogy közeledek a forrásuk felé, úgy ébredek rá, hogy maga a romtemplom vibrál körülöttem. Egy magas boltív alatt átlépve egy hatalmas terembe jutok. A terem szabályos kocka alakú, meg merném kockáztatni, hogy a legapróbb porcikájáig tökéletes formájú. Falai mentén oszlopok

sorakoznak, ezeken fáklyák égnek, s itt valamivel erősebb a fény, mint a folyosókon. A padlót az eddigiektől eltérően nem kőlapokból rakták, hanem óriási fatörzsekből származó deszkákkal borították. A plafon sem kőtömbök alkotta mennyezet, hanem gerendák sokasága, melyekről lepelszerű dolgok lógnak alá, s bár idebent egyáltalán nem jár a szél, ezek mégis mozognak. Mintha lassú táncot lejtenének a folyton mormogó hangokra a lassan lüktető ütemre. A padlót végestelen végig lila, vörös és aranyszínekben pompázó virágszirmok lepik el. Olyan ez a hely, mintha egy tibeti szentély óriásira nőtt belseje volna. Lassan belépek a terembe, s ekkor a mormogás-lüktetés felerősödik, megtisztul, s mintha folyton azt ismételgetné: auumm… auumm… auumm… Ahogy még beljebb haladok, észreveszem, hogy a virágok elsiklanak a lábam elől, s az egész teremben mozgolódás figyelhető meg. A színpompás szirmok kezdenek alakba rendeződni a felerősödő lüktetés hatására, s hamar egy ismerős, ősi szimbólum formájában merevednek meg a padlón, mely minden lélek számára megnyugtató látvány:

A szimbólum kialakulása után a lüktetés és kántáló mormogás együttese elhalkul, mintha készülne valaminek átadni a helyet. Nem akarok beljebb hatolni a teremben, mert úgy veszem észre, hogy a szirmok alkotta forma közepén egy ibolya és arany színekből álló, porszerű fénynyaláb kezd életre kelni. A jelenség hosszúra nyúlik, akár egy oszlop, s nehéz megítélni, hogy ez egy különleges alakot öltött entitás, vagy csupán egy újabb rejtélye a Nagy Labirintusnak. Amikor úgy tűnik, a jelenés elérte az ideális állapotát, női és férfi hangok keverékeként szólal meg:

– Ki vagy te? – hangjában nem követelés vagy felháborodás van, hanem kedvesség. Mintha ez a kérdés egy próba lenne, s a válaszomtól függ, hogy miként megyek innen tovább. –  Szabad akaratú lélek vagyok – felelem, s remélem, hogy ez elégséges. Ám semmi nem történik. Kisvártatva a hang újból felteszi a kérdést: – Ki vagy te? Gondolkodóba esem, majd így felelek: – Az vagyok, aki az útját alakítja. Ekkor váratlanul a terem túlsó végében egy nagy ajtó körvonalai izzani kezdenek, mintha a külső világosság bekukucskálna a rések mentén. Ám az ajtó nem nyílik ki. A hang ismét megszólal: – Ki vagy te? –  A Mindenség egy darabja… – válaszolok némileg kétkedve abban, hogy jót mondok-e. Semmi nem történik, a fényesség sem reagál, s tudom, hogy arra vár: ismerjem fel, hogy némi pontosításra szorul a feleletem. – Az Út vagyok. Nem tudom… A fényesség semmit nem reagál, de úgy veszem észre, mintha biztatna, jó felé kapizsgálok, csak ássak még mélyebbre. S ekkor bevillan a helyes válasz: – Önmagam vagyok. A jelenség ekkor felragyog, s a terem végében lévő ajtó lassan kinyílik, fényözönnel árasztva el a belső világot. A fényesség nem szólít fel távozásra, de tudom, hogy most már elhagyhatom e szentélyt, így a kijárat felé suhanok. Ahogy közeledek a szélesre tárt, vaskos fakapu felé, egyre inkább kirajzolódik előttem a külső világ. Valamiféle patak vagy kisebb folyam kanyarog a messzeségbe, s partján íves, kacskaringós stég fut végig. A víz türkizkéken ragyog, akár a leggyönyörűbb tenger a szicíliai partoknál, s élénken visszatükrözi a stég mellett növő fűzfák képét. A fák hosszú, kecses ágai szinte a vízig merészkednek, s lágyan táncolnak a frissítő szellőkben. Amikor készülök kilépni a szentély ajtaján, meghallom a fényesség hangját, amint búcsúzóul utánam

szól, mintegy útravalóul. Legnagyobb csodálatomra a saját hangomon szólal meg, mintha csak a lelkem szavát hallanám általa: – A Földön élek választott időmhöz és sorsomhoz kötve, de igazi lényem az örök halhatatlan lélek. Halhatatlan lélek! Szavai, pontosabban szavaim végeztével a szentély ajtaja lassan becsukódik, s én készen állok, hogy továbbmenjek ezen titokzatos útvesztőben, hogy végre a közepére érjek. Utazásom során igyekszem megfogadni a tanácsokat, melyeket kaptam, s elmélyíteni magamban a bölcseletet, amellyel utamra bocsátott a titokzatos fény. Japán kertek szavakkal le nem írható szépségén át, hol színes halak úsznak a tóban a bambuszstég alatt, és a Mediterráneum hangulatát idéző labirintuson keresztül, ahol ciprusok, olajfák és borókák illatoznak, eljutok megdöbbentő, havas tájakra is. Hóval borított sövényfalak között haladok, keresve a kiutat, keresve önmagamat. Időnként el-eltévedek, rossz irányba fordulok, de igyekszem ilyenkor megnyugodni és csak arra figyelni, mi van legbelül. És kóborlásom közben, ahogy érezhetően közelítek a Nagy Labirintus közepéhez, egyre erősebben törnek felszínre az engem marcangoló gondolatok és érzések. Néha annyira elborítanak, hogy még a környező tájat sem látom, emlékeim testet öltve kínoznak. Gondolataim zabolázatlanul kergetnek őrületbe, és amit a könyvtárban láttam, mindennél jobban fáj. Mi lett volna, ha… A lapon megszülető események kitörölhetetlenül az emlékeim részévé váltak, s úgy érzem, nem tudok szabadulni a nyomasztó teher alól. És amikor nem bírom tovább, sírva fakadok, megállok bolyongásom közben és leroskadok a sövény tövébe. Minél közelebb érek az út végéhez, annál jobban fáj minden teher, mert az útvesztő origója valójában a lelkem központja. Amíg a falak, vidékek, építmények és erdőségek zsongásán át haladok, megérint az élet igazsága. Akárcsak az utunkat, úgy a terheinket is mi magunk választjuk meg, miképpen azt is, hogy mikor vagyunk hajlandók megszabadulni tőlük. És az elengedés minden esetben

megkívánja, hogy merjünk szembenézni érzéseinkkel, az elszalasztott pillanatok és a ki nem mondott szavak okozta fájdalommal. Való igaz, nem tudjuk elengedni azt, amit nem merünk a kezünkbe fogni… És megragadni azt, hatalmas kihívás. Az ember pokla ebben a kihívásban lakozik. Küzdelmem önmagammal, a múltammal és a gyáva, gyenge döntésemmel gyakran szurdokokba és sötét vízmosások partjára csal az útvesztő mélyén. Máskor, a nyugodtabb pillanatokban mohával borított lépcsőkre terel, melyek egy-egy lankán, sziklák közé ékelve kapaszkodnak felfelé. Középkori erődítményre emlékeztető romok között haladok, ahol a sövényfalak egészen díszes formában pompáznak, máskor pusztán e szilárd, égig érő növényóriások az útitársaim, s elágazások egész sora nyílik meg előttem. Néhol könnyű a döntés, máskor kilátástalannak tűnik, akárcsak földi életünk során. De mindig rá lehet találni a helyes útra, ha próbálkozunk, és figyelünk arra a halk suttogásra ott, a szívünk mélyén. Egy ponton a falak hirtelen kiszélesednek előttem, bokrok, kisebb fák és cserjék mutatkoznak a sövény mentén, gyönyörű erdei részletté összeállva. A földön pedig egyre sokasodó hóvirágok, tulipánok és ibolyák nőnek, amik lassan elhúzódnak az utamból, felkínálva a felhő puhaságú pázsitot. S valami egészen furcsa jelenségre figyelek fel: a Nagy Labirintus elcsöndesedett. Az egész végig hallható, engem kísérő levélzizegés megszűnik, s helyét a mindent kitöltő, békés csönd veszi át. Lágyan tekergőző ösvényen haladok, s egyszer csak egy égig érő kőfalhoz érek, melybe egy vaskos tölgyfa kaput illesztettek. Az ajtó lassan feltárul, s én tudom, hogy sikerült elérnem az útvesztő közepére. Amint áthaladok a kapun, szemet gyönyörködtető táj rajzolódik ki előttem! Hatalmas rétre érek, melyet szikrázó napfény ragyog be. Mindenütt magasra nyúló kalászok, színpompás apró virágok, ciripelő tücskök, döngicsélő méhek és trillázó énekesmadarak vannak. Lankás vidék ez, melyet már nem keretez sövényfal, noha

jól tudom, hogy ez az egész valamiképpen mégis a Nagy Labirintus része. Kellemes, friss szelek borzolják a kalászokat és virágokat, a Mindenség békés, tavaszias illatát sodorják felém. Megérte végigjárni az útvesztőt ezért a megkapó panorámáért, s érzem, hogy amint belépek ide, terheim egy kis részét mintha a kapu mögött hagynám. Mintha valamivel tisztábban és könnyedebben lépnék a rét világába. És ez rendkívül meglep. A körülöttem harsogó gyönyörű béke most először, amióta a mennyországban vagyok, valamelyest megérint. Bár érzem, hogy kínjaim nem tűntek el, fájdalmam súlya még megroppantja a vállamat, s a mi lett volna, ha-képsorok marcangolnak… mégsem tudom ellökni magamtól a mindenhonnan felém nyúló láthatatlan kezeket, a Forrás érintését. Amint a réten sétálok, hirtelen különös jelenségre figyelek fel. Egy kör alakú területen a virágok száma jóval kevesebb, itt a fű is alacsonyabb, s apró, csillámló kavicsok töménytelen mennyiségben vannak elszórva, láthatóan szabályos alakot formázva. Amikor jobban megnézem, mit ábrázolnak, meghökkenek! Hisz ez az Élet Virága, az egyik legjelentősebb szimbólum, amióta világ a világ:

Lehajolok, s egy kavicsot veszek a kezembe, ám az abban a pillanatban szétfolyik, mintha vízből volna, majd csodálatos módon, amikor a fűre hull, nyomban visszaváltozik az eredeti formájára. – Különös, nem igaz? – a hang irányába pillantok, s a kör közepén észreveszem Lídiát, aki most mutatkozott meg. A nő mosolyogva int felém. – Örülök, hogy sikerült végigjárnod az utadat, Anthony! Gyere, szeretnék mutatni valamit. A kurátorhoz közeledve feltűnik, hogy pontosan a kavicsok alkotta minta közepén egy gödör van. Rendeltetése ismeretlen, hisz

ez megtörni látszik a szimbólum folytonosságát. Amint Lídia mellé érek, ismét megérint a belőle áradó tengermély figyelem és megértés. – Nem volt egyszerű út… – válaszolok. – De a végére értem. –  Már csak egyetlen dolog van hátra, Anthony – a nő a gödörre mutat. – El kell ültetned ide egy fát, mely a te saját Életfád lesz. Mindent magában foglal majd, ami te vagy, s kézzel fogható valósággá formálja mindazt, ami kitölti a lelkedet. Az Élet Virágának szimbóluma segíteni fog neked, ahogyan én is. – Értem – a gödörbe pillantok, s azon tanakodom, mégis hogyan ültessek ide egy fát. –  Nincs más dolgod, mint e magba zárni mindent, amit érzel, gondolsz, ami fájdalom, öröm, kétség és bizonyosság van benned. – Lídia kinyújtja a kezét, s észreveszek benne egy apró magot, mely olyan, akár a földi növényeké, csak éppenséggel ez átlátszó, mint egy vízcsepp. – Fogd a kezedbe, Anthony, s érezd őt! Érezd, hogy felkínálja magát, akár az élet egy újszülött számára. Zárd bele mindazt, ami ebben a pillanatban vagy: itt és most. Alighogy kezem közé veszem a magot, nyomban bizseregni kezd. Hagyom, hogy minden emlékem, érzelmem és gondolatom ebbe a csöppségbe hatoljon. S látom, hogy kezem fényei felizzanak, a mag belsejében pedig színek miriádja kezd örvényleni. Ezzel együtt különös módon fel is melegszik, s minél többet helyezek belé a lényemből, annál forróbbá válik! Egy idő után már alig bírom tartani. –  Csak folytasd, Anthony, nagyon jól csinálod! – biztat Lídia, de már alig bírom tartani a magot. Bizsereg, lüktet, éget, és úgy érzem, mintha ki akarna repülni összezárt kezeim közül. Ekkor hirtelen sugárzó fény tör elő, s olyan forróságot érzek, mintha a nap egy darabját markolnám. Nem vagyok képes tovább szorongatni a magot, s az egyenesen a gödörbe hull. Amint a lyuk aljára ér, kisebb remegés fut végig az egész réten, s a kavicsok alkotta szimbólum felragyog, lüktetni kezd: összefonódik

a lelkem földbe helyezett esszenciájával. A gödör kezdi betemetni magát, a fénylő magot eltakarja szemünk elől, s Lídia így szól: – Álljunk kicsit hátrébb. Csodálatos jelenség kezdődik ezután! A betemetett gödör helyén pázsit nő, s belőle egy zöld szál kezd előkunkorodni, mely kezdetben mintha bizonytalanul pislogna körbe-körbe a réten, majd amint megnyugszik, megállíthatatlan, gyors növekedésnek indul. Szinte egy szempillantás alatt érik csemetévé, zöldellő ágai egyre csak terjednek, majd a törzse is megvastagszik, s fejünk felett lomb kezd kialakulni. Lídiával egyre távolodunk az elképesztő jelenségtől, hogy minél jobban szemügyre tudjuk venni a fa születését. Hamarosan valóságos faóriássá fejlődik, melynek sűrű, zöld lombjai között a fények ragyogva nyújtóznak felénk. Olyan, mint egy hatalmas diófa és cseresznyefa keveréke, ugyanis a levelei a diófáéra emlékeztetnek, míg a lombok közt sarjadó hófehéres-rózsaszínes szirmok a cseresznyefákat idézik. Meghökkentő s megbabonázó varázslata néhány pillanat alatt véget is ér, s teljes életnagyságában meg tudom csodálni eme szépséget, mely a lelkemből született. Lenyűgöz, amit látok, szavaim kevesek, hogy kifejezzem a lényegét. Ez valóban egy Életfa! – Látod? – szól a hangjában finom csengéssel a nő. – Alapvetően minden lélek gyönyörű. Bármennyi piszok is rakódik rá az életek során, a lélek tiszta és csodaszép marad. Teljesen megváltozna minden a Földön, ha a lelkek emberként is látnák, milyenek valójában legbelül. Nem tudok mit felelni e szavakra, mivel teljesen lenyűgöz az előttem megszülető jelenség. Furcsa dolog nem csupán érezni magamat, gondolataim és érzelmeim között csapongva tapogatózni a lelkemben, hanem meglátni kivetítve mindazt, ami engem alkot. Arra számítottam, hogy egy gazos növény, vagy egy elrohadt, odvas, lombtalan faszörnyeteg fog életre kelni. Nem hittem volna, hogy virágba borult faóriás terpeszkedik majd előttem.

–  A világon mindent gondolatainkkal és érzelmeinkkel teremtünk – folytatja a nő, s a fához sétál, megsimogatja a leveleket –, hiszen ezek szülik a döntéseinket, amik meghatározzák a sorsunkat és a karmánkat. Emberi testet öltve a lélek teremtő képessége rendkívül lekorlátozódik, ugyanis a Földön sok időt és energiát vesz igénybe a folyamat, míg itthon, természetes lakhelyünkön minden azonnal megtörténik. Ez egyszerűen azért van, mert itt válunk igazán a Mindenség részévé, s az időnek nincs szerepe. Ekkor váratlanul megváltozik az időjárás, s a fa is azonnal reagál erre: mintha az ősz színes leple borulna a rétre. A virágok már nem ragyognak annyira, a pázsit is veszít színéből, kissé elbarnul, az Életfám pedig lehullajtja leveleit, azonban virágai meglepő módon továbbra is az ágakon ragyognak. –  Sokszor meg kell tapasztalni az elmúlást – folytatja Lídia –, amíg ráébredünk, csak arra érdemes időt szánni, ami az örökkévalóságnak szól. Szép emlékeink, a szeretet, amit adunk és kapunk, tapasztalataink és okulásaink. Mindenkit három dolog határoz meg: mit fogad magába, mit ad ki magából és mire szánja az időt, amit adott magának. Újra változás áll be az időben. Az eget sűrű, sötétkék felhők borítják be, melyekből egyszer csak hópelyhek milliói szakadnak ránk. Hóvihar kerekedik, a szél erősen fújni kezd, s vastag bundába öltözik a vidék. A halott tájon csupán az Élet Virágának szimbóluma őrzi meg opálos izzását, és a fa immár elpusztult, óriási ágain a cseresznyevirágok ragyognak továbbra is. Elöntenek az emlékek, amikor a téli éjszakában a Brooklyn hídon álltam, felkészülve a halálra… –  Anthony – a nő közel lép hozzám, s szeretetteljesen rám mosolyog. – Soha nem múlik el az a szeretet, amit életed során adtál. És semmi nincs, ami kitörölhetné ezeket a csillámló fényeket a szeretteid lelkéből. Bármilyen sötétség is borult rád, akármilyen

súlyos terheket is cipelsz, gondolj arra, hogy sikerült olyat létrehoznod és adnod, mely örökké ragyogni fog! – Azt hiszem, túl sok fájdalmat okoztam nekik ahhoz, hogy az a kevéske fényesség érvényesülni tudjon a mély sötétségben. Anthony – a nő meleg kezével megsimogatja a karomat –, minden elmúlik, kivéve azt, amit befogad a mennyország. Amire nincs szüksége a léleknek a továbblépéshez, az átalakul emlékké, elraktározódik, s a lélek képes lesz ennek tapasztalataiból is építkezni. Lídia látja rajtam, hogy bele vagyok temetkezve a fájdalmamba, s fásultan bambulok magam elé. Nekem már csak a szenvedés maradt, semmi más. Soha nem fog átalakulni semmivé, ami bármi jónak is az alapja lehetne. –  Nézd csak ezt a fát! – folytatja a nő. – Ahogy megváltoztak a körülmények, minden zordabbá vált, s a világ meghalt körülötte, arra kényszerítette a természet, hogy szabaduljon meg minden terhétől, amire nincs szüksége. Ám a virágait megtartotta, s amint újra kisüt majd a nap, ezekből minden szépség újjá fog születni. Neked is rá kell ébredned arra az egyszerű igazságra, hogy a terhek letehetők! Nem vagy köteles cipelni őket egy életen át, vagy még azután is! Csak a rögeszméid és gondolataid képesek ezeket hozzád tapasztani. Vezeklésnek és bűnbánatnak értelmezed a válladat nyomó súlyokat… De az igazság az, hogy az éned egyik részét, melynek távoznia kellett volna a mennyországba lépés előtt, oly erősen magadhoz szorítottad, hogy uralkodik feletted. Elhiteti veled, hogy szükséged van erre a fájdalomra, életképtelen vagy, akinek a terheit cipelni kell a feloldásig, s közben nem vagy hajlandó elfogadni, hogy nem csinálsz mást, mint menekülsz! Menekülsz az élet, a lehetőség és a szeretteid elől, miközben semmire nem vágysz annyira, mint hogy ezeket újra a kezedben tarthasd. Anthony, hát mi az, ami képes ilyen játékot űzni a lelkeddel?

–  Bűnhődnöm kell azért, amit a családom ellen elkövettem – válaszolok határozottan, s hátat fordítok a fának, a kurátornak. – Anthony – a nő elém suhan, s kedves, mélyreható pillantásával fürkészi a lelkemet. – Szerinted Elena, Michael és a nővéreid arra vágynak, hogy meglakolj? Azt akarják, hogy szenvedj? Hát nem veszed észre, hogy a feloldással csak még nagyobb kínt okozol nekik? Nem látod, hogy valójában te nem bűnhődni akarsz… hanem elmenekülni? –  És ha visszatérek velük egy újabb életben, és megint mindent elrontok?! – kiáltok, s érzem, hogy könnyeim elerednek. – Ha megint fájdalmat okozok nekik? Ezt nem kockáztathatom meg, Lídia! Veszélyes vagyok rájuk… Nem akarom, hogy miattam legyen rossz életük, rossz emlékük, és terhek nyomják a vállukat… Jobb lesz nekik, ha nem tartok velük többé egyetlen életbe sem! Azért akarom a feloldást, hogy megvédjem őket magamtól, hát nem érted? Meg akarom védeni a családomat! –  Drága Anthony – Lídia gyöngéden megérinti az arcomat, mintha csak könnyeim akarná letörölni, akárcsak egy kétségbeesett gyermeknek. – Ha elhagyod őket, azzal senkit nem védesz meg. A szeretet a legerősebb védelem! Ekkor a rét világa koromsötétbe ömlik, az Élet Virágának tündöklése pedig összefonódik a cseresznyevirágokkal. Minden fénypont örvényleni, kavarogni kezd körülöttem, s egyre csak beborítanak, mintha a lelkem mélyére akarnának hatolni. Lídiát nem látom magam mellett, fogalmam sincs, hová tűnt! Ám a fényszemcsék, mint megannyi szentjánosbogár, körbe-körbe szállnak, s amint egyre jobban beborítanak meleg energiájukkal, a sötétséget kezdi gyorsan eltüntetni a belőlük áradó fehérség. Egy szempillantás, és vakító fényben lebegek: érzem, valahol máshol vagyok már, s amint ez eszembe jut, a homály oszladozni kezd körülöttem. Kisvártatva megpillantom a tavamat, az azt körülölelő erdőséget és a hegyláncokat. Újra a stégen állok.

És mintha csak Lídia búcsúüzenete volna: a földbe ültetett fénymagot veszem észre a kezemben. Nézegetem ezt az apróságot, mely magába zárta azt, ami vagyok, s ami valaha is voltam. A nő szavai kavarognak a lelkemben, s énem egyik része hinni akar neki, de a másik folyamatosan azt duruzsolja: kell a teher, fájdalmat okoztál, véget kell ennek vetned, feloldásra van szükséged, ez a helyes út… Az Életfámra gondolok. Hogyan lehetséges, hogy mégis ilyen szép vagyok belül? És miért nem akarok hinni abban, hogy ez igaz lehet? Úgy érzem, a mag sorsa, hogy a tó részévé váljék, s hagyom, hogy ujjaim közül kicsusszanjon. Amikor a vízbe ér, s eltűnik a szemem elől, nem dobban meg a tó, mint szokott, nem is ragyogja be fénypászma. Csupán távoli hangokat vélek felfedezni, mintha a szél fújná őket felém. Lídia szavai ezek: – Hagyd élni…

5. fejezet ÖRVÉNYLÉS

1.

S

okat töprengek a stégen állva. Igyekszem megérteni és elfogadni azt, amin Lídia segítségével átmentem. Ám érzem, hogy a bennem élő fájdalom nem engedi, hogy átadjam magamat a mennyország békéjének. Még nem értem egészen haza… És vajon ha – bár jelenleg lehetetlennek tűnik – képes leszek békére lelni és megbocsátani önmagamnak, akkor is feloldást fogok kérni a Tanácstól? Sétálgatni kezdek a tó partján, kavicsokat dobálok a víz rezzenetlen tükrére, kidőlt fatönkre ülök, majd továbbállok, s mindeközben kérdések özönével bombázom magamat. Egyszerűen nem tudok szabadulni attól a kíntól, melyet a mi lett volna, ha-képsorok ébresztenek bennem. Továbbra is úgy gondolom, hogy aki ilyen mérhetetlen árulást követ el a családja ellen, az nem érdemli meg az élet kegyét. Folyton két képkocka lebeg lelki szemeim előtt. Az egyiken azt látom, ahogy Elena sétál hazafelé Mikey-val, egymásba kapaszkodva, remélve. A másik az, hogy velük vagyok, élvezzük a mindennapok apró boldog perceit, szeretjük egymást és szép emlékek létrehozásával töltjük az életünket. S a kettő között egy híd áll, masszívan, jéghidegen… egy híd, melyről nem kellett volna a mélybe ugranom. Nem tudok szabadulni ezen kínzó képektől, amik előcsalják lélek-könnyeimet, s bizonyossá teszik, hogy nem érdemlek sem békét, sem megbocsájtást. Normális esetben, ha nem ilyen lelkiállapotban tértem volna haza, s valóban hazaérkeztem volna, befogadva és magamévá téve a mennyei harmóniát, már találkoztam volna az itt lévő szüleimmel, Lorenzoval és a barátaimmal. De erre még nem állok készen, bármennyire is szeretném újra látni anyámékat, másrészt nem is merek eléjük állni. Mindenkinek csalódást okoztam, aki ismer és szeret, egyszerűen képtelen vagyok a szemükbe nézni és beismerni,

gyenge voltam. Azonban távolról is érzem a jelenlétüket: azt kívánják, hogy leljem meg végre a békémet, és öleljük végre meg egymást! De én bezárkózom… újra, akárcsak földi életem során. Egyszerűen nem tudok máshogy reagálni. Ilyen vagyok… életképtelen. Már-már azon vagyok, hogy siralmas emlékeim egy újabb maradványát jelenítem meg magam előtt, hogy elmerüljek a fájdalmamban, amikor erős érzéshullám érkezik felém. Valaki vár rám. Egy táj képe jelenik meg előttem: fűzfák, csöndes liget és egy folyam csobogását is hallom. Semmi kedvem elmenni oda, egyedül akarok maradni, leülni a tó partjára, s csak nézni magam elé, egészen a lelkem legsötétebb részébe. Azonban az inger egyre erősebb, mintha láthatatlan kéz nyúlna felém, s gyengéden, de határozottan húzna. – Istenem… – nyögök fel kínlódva. Ez egy olyan út, melyen végig kell vergődnöm, tetszik vagy sem, halogathatom a dolgot, de elbújni nem tudok előle. Kénytelen vagyok rászánni magam. Bármennyire is igyekezett Lídia, nem tudott olyan áttörést elérni nálam, mint amire számíthatott, mert bár gyönyörű és magával ragadó élmény volt látni az Életfámat, de a varázslat csillámporai már eltűntek. S nem igazán érint meg a jelenség emléke… Nagyot sóhajtok, majd úgy döntök, essünk túl rajta! A nekem küldött víziókat elfogadva egy pillanattal később már egy másik tájban találom magamat. Egy kertben állok, melyet örökzöld növények, fák, valamint színpompás virágok alkotnak. Jobbra tőlem, kissé távolabb egy folyó szelíd hullámai csillámlanak a mennyei fényben, s fűzfák egész garmadája ácsorog a parton, mint megannyi kócos hajú asszony, akik a vízhez gyűltek szépítkezni. A kert javát fenyők tobzódása alkotja; van itt jegenyefenyő a világ minden tájáról, de látok még tujákat és égig nyújtózkodó ciprusokat, puszpángok csokrait, magyalok, törpejázminok és borókák valóságos özönét! A kert szélét ezen örökzöldek fala alkotja, s középen csodálatos

színekből álló virágok és bokrok láthatók, melyek között apró kavicsokból álló ösvény tekereg. Vannak itt rózsák mindenféle árnyalatban, tulipánok és kardvirágok, egymás hegyén-hátán növő hortenziák és gyöngyvirágok, míg máshol moha borította fatörzsekre és sziklákra kúsznak fel a begóniák és orchideák. Soha nem láttam még ilyen szépet! A látvány teljesen letaglóz, hiszen a földi virágokkal ellentétben ezek valóban élnek. A legkisebb fűszál, a legparányibb szirom és a mélyén lévő bibe, vagy akár a fenyők legapróbb tűlevele is valósággal sugárzik az energiától. Minden ragyog, élénken vibrál és varázslatos illatukat hallani, ízlelni és tapintani is tudom. Az ezer és ezer növény mind kinyújtja felém kicsiny kezét, és a lelkem próbálja simogatni. Ha nem lennék ilyen rettenetes lelkiállapotban, bizonyára megállás nélkül csak nevetnék, táncolnék és keresztül-kasul szárnyalnék ebben a kertben. De így csak szájtátva pislogok körbe, s próbálom megérteni, mi is ennek a helynek a rendeltetése, és ki hívott ide. Hirtelen fentről valami csillámlást veszek észre, mely egyre csak közeledik, felém zuhan, s amint a kertbe ér, elröpül a fejem felett és köröket ír le a levegőben, akár egy játékos kedvű madár. –  Hahó! Mindjárt landolok, Anthony, kapaszkodj! – kiáltja nagyokat nevetve. Egy női lélek az, s repülés közben a maga után húzott tengerkék csillámpor elárulja, hogy igen magasan fejlett. Még néhány kört leír a levegőben, néha egészen közel suhanva a virágokhoz, és mindvégig nagyokat kacag. Értetlenül nézem, amit művel. Amikor végre abbahagyja a repkedést, úgy érkezik a talajra, hogy kis híján nekem esik. Sötétlila és bíbor színekből álló, selyemszerű, lágy ruhát visel, mely olyan, mintha vízből állna. Fekete, fényes haja a válláig ér, s szépen keretezi fehér, vidám arcát. Távol-keleti nő, talán japán volt legutóbbi életében. Egész lénye szinte szétrobban a kicsattanó energiától és vidámságtól. Felkavaró és kissé zavaró az intenzitása.

– Bocsi – szól kacagva –, az ereszkedést mindig elkapkodom. Bár talán a becsapódás jobb szó lenne rá. – Mondhatni – bólintok egykedvűen. –  Asumi vagyok – a nő egyből magához ölel, majd megint elneveti magát. – Most mondhatod azt, hogy na, ne mondd, nem is sejtettem a vágott szemedből és a kis orrodból, hogy japán voltál! –  Anthony – felelek, s talán szándékosan nem viszonzom széles mosolyát. Nem tudok most idegesítőbbet elképzelni, mint egy ilyen energiabomba nő jelenléte. –  Micsoda kirobbanó jókedv, kedves Anthony! – nevet a nő. – Talán ha elmondanék egy viccet, az feldobna egy kicsit. – Kérlek, inkább ne… – de Asumi a szavamba vág. – Szóóóval, mi van a hipochonder sírkövére írva?… Na, ugye? Én megmondtam! Asumi nagyot kacag és a levegőbe emelkedik, de nekem ez egyáltalán nem vicces. Már-már azon vagyok, hogy itt hagyom ezt a frusztráló nőszemélyt, amikor visszaereszkedik és mosolyogva rám pillant. –  Nevetned kéne, Anthony, és vidámnak lenned. Örvendened kéne annak, ami itt és most van! –  Mégis mitől lehetnék olyan nagyon vidám? Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok és mi történt velem? – Tayos mindent elmesélt, igen – Asumi arcáról egyszerűen nem lehet letörölni a mosolyt, mely folyton a nevetés határán táncol. Mintha a tekintete maga lenne a felkelő nap fénye, ám engem nem érnek el ezek a sugarak a sötét vermemben, ahol veszteglek. – De itt, ebben a kertben boldognak kéne lenned. Hiszen itt vagy! –  Elárulnád, mégis mi olyan érdekes ebben a kertben? – válaszolok kötekedve. –  Gyere velem, megmutatom! – Asumi rám kacsint, majd megfogja a kezemet, és mielőtt tiltakozhatnék, az égbe emel. A fenyők csúcsának magasságából szemléljük az alattunk elterülő virágpompázást. Asumi széles mosollyal mered rám és tekintetével

arra biztat, hogy figyeljem csak meg alaposan, mit is rejt magában ez a kert. Amint így az égből szemlélem a virágokat, hirtelen rádöbbenek, hogy a rózsák, hortenziák, gyöngyvirágok és minden más egyéb sziromözön pontosan a kert közepén egy nagy szívet ábrázol. A kavicsok alkotta ösvény, mely keresztülhalad az egész hemzsegésen, ezt öleli körbe. Megdöbbent a felismerés, Asumira pillantok, aki elneveti magát és nyugtatóan megsimogatja a hátamat. Azonban felfedezek még egy meghökkentő dolgot, melytől elerednek a könnyeim. A virágok tengerében, mintha kis szigetek lennének, betűk vannak elhelyezve: E, M, S, P, L és két A, melyek összekulcsolódnak, mint a szerelmesek ujjai. Elena, Michael, Stella, Pippa, Lorenzo, Anyám és Apám… –  Minden virág annak a szeretetóceánnak egy-egy cseppjéből született, amit irántad érez a családod, Anthony. Látod? Mindnyájan szeretnek téged! Még a kisfiad is, bármekkora harag telepedett is meg a lelkében, azt mély szeretete táplálja, mert rettenetesen hiányzol neki. Nem tudok megszólalni. Könnyeim potyognak a kertre, s a szirmok felfogják őket, mintha szeretteim nyugtató, csitító ölelése ilyen formában jelenne meg. –  Ha sikerül a problémád fölé emelkedni, minden sokkal érthetőbbé válik, s látod, mi az, ami igazán fontos az életben. Mi az, amiből erőt kell merítened – Asumi átölel, s végtelen mosollyal néz rám. – Anthony, add át magadat az érzésnek, hogy szeretve vagy! Bármit is tettél, bármit is gondolsz, hogy milyen nehézségeket róttál az öngyilkosságoddal a családodra, senki nem gondol rólad rosszat. Hiányzol nekik, mert szeretnek, várják, hogy újra veled lehessenek. Magukhoz akarnak ölelni, megvigasztalni. Mindig mindenki szeretve van, Anthony! Minden léleknek megvan a maga virágoskertje, ami a szeretetből jött létre. Nem bírok tovább az égben lebegni, kénytelen vagyok visszaereszkedni a földre, s ahogy leérek, nyomban zokogni kezdek.

Asumi utánam jön, s próbál megnyugtatni az érintésével, de engem iszonyú kínok emésztenek. – A fiam gyűlöl engem – nyögöm kínomban. – Nem lenne a betűje a kertben, ha valóban ez az érzés töltené ki a lelkét. Kezemmel megmarkolom a fűszálakat, s a virágokra pillantok. Mindegyik színes fejecske felém fordul, várakozva, remélve, mikor fogadom már be őket. De erre képtelen vagyok, amíg Mikey ellen elkövetett bűnöm miatt szenvedek. – Az lehet, hogy a lelke legtisztább részében valami szeretetfélét érez irántam, de tönkretettem az életét! Elhagytam őt, a saját fiamat! Bízott bennem, felnézett rám, az apja voltam, de én elárultam, becsaptam és egy életre megmérgeztem a szívét! Hogy követhettem el ilyen aljasságot?! Hogy voltam képes ezt tenni a saját gyerekemmel?! – feltápászkodom a földről, s a nőre pillantok. – Mondhatsz bármit, Asumi. De semmi nem fogja meg nem történtté tenni az öngyilkosságomat és azt, hogy ezzel Mikey-t is lelöktem a hídról! Asumi ezúttal nem mosolyog úgy, mint eddig. Tudom, hogy mélyen megért engem, hiszen fejlettebb lélekként már biztos átment olyan élethelyzeten, mint én. Talán még nehezebben is, bár fogalmam sincs, mi lehetne ennél kínzóbb érzés. –  Tudok neked segíteni, Anthony, hidd el – a nő gyengéden megérinti a kezemet. – Kövess, és mutatok valamit, amire nagyon vágyik a szíved! Felcsillan a szemem, és már kérdezném, hogy mire gondol, de Asumi hátat fordít nekem, s a folyópartra suhan. Reménykedve követem őt. Amint a fűzfák alá érek, észreveszem, hogy egy kis móló nyúlik a víz fölé, amihez egy csónak van kikötve. Asumi kisétál a stég végére. –  Ha beszállsz velem, segítek eljutni oda, ahová a legjobban vágyik a szíved. – Hová?

Asumi egy szó nélkül beül a csónakba, s az evezőkre mutat: a döntés az enyém. Habozás nélkül bepattanok mellé, eloldom a köteléket, majd megragadom az evezőt. Ellököm magunkat a mólótól, s elkezdek beevezni a folyam közepére. – Merre? –  Csak lefelé. Hagyd, hogy vigyen a víz! És Anthony – a nő szélesen elmosolyodik –, bízz a folyóban és bennem. De magadban még jobban… Igyekszem a folyó közepén tartani a csónakot, bár ez nem könnyű, mert ahogy haladunk előre, a folyó úgy kezd egyre hullámozni. Előbb csak kisebb fodrok jelennek meg, de csakhamar hullámok nyaldossák a tákolmány oldalát. Mindkét part nagyjából harmincméternyire lehet tőlünk, s a víz szélét zöldre festik a folyam mentén növő, leveleiket áztató fűzek. Egyre izgatottabb vagyok, vajon mi vár rám, hová vezet ez az út, mit talált ki nekem Asumi? S ahogy izgalmam nőttön-nő, a folyam mintha reagálna az érzéseimre, s egyre sebesebben ragad minket magával, húz, von és cibál az ismeretlen felé. Egyre nehezebben tudom egyenesben tartani a csónakot. Egy kanyarhoz érve annyira kisodródunk, hogy kis híján a fűzfák alá érünk, s csak nagy erőfeszítések árán tudom visszaterelni a csónakot a folyó közepére. Ám amit a kanyar végén látok, attól szinte eszemet vesztem! Alig hiszek a szememnek! Egy másik csónak van előttünk alig ötven méterre, s benne Mikey ül. – Te jóságos Isten… hogyan… hogy kerül ide a fiam?! – Elérheted őt, ha akarod – feleli Asumi, s nekem nem is kell több biztatás. Megragadom az evezőt, és őrült módjára lapátolok Mikey felé. Ám a folyó egyre haragosabb körülöttünk. A csónakunkat egyre magasabb hullámok kapják a hátukra, s ezzel együtt a part is jelentős változáson megy keresztül. A fűzfák kezdenek eltűnni, s helyüket félelmetes sziklahalmazok veszik át, melyek fölött sűrű fenyves tekint le ránk. A vízben veszélyesen ágaskodó kövek jelennek meg, s a folyó szörnyű vadvízzé kezd változni. Csak arra

tudok gondolni, hogy minél hamarabb el kell érnem a fiamat, mert a folyam dühöngése mindkettőnket elválaszthat. –  Mikey!! Mikey, kisfiam!! – kiáltozok felé, miközben próbálom uralni a csónakot, egyre kevesebb sikerrel. – Tarts ki, megyek érted!! Csak maradj a csónakban! Teljes erőmből küzdök azért, hogy megmentsem őt, hogy jóvátegyem azt, amit ellene elkövettem. Hogy bebizonyítsam, szeretem őt, és megvédem bármitől és bármi áron! Mikey ekkor felém pillant, de nem szól semmit, nem integet, csak néz rám. Tudom, hogy arra vár, érjek oda végre, vegyem a karjaimba, és kerüljünk ki ebből a szörnyű helyzetből. A tekintetével kapaszkodik a csónakomba, s azért imádkozom, hogy minden evezőcsapással csak egy kicsit jussak közelebb hozzá. Ám a folyó makacsul ellenáll. Nem engedi, hogy elérjem őt. – Mi történik itt?! – kiáltom dühösen, s még elszántabban kezdem csapkodni a vizet. – Gyerünk már!! Könyörgöm!! –  Ez itt mind az, ami a lelkedben él, Anthony – mondja Asumi hangosan, hogy érteni lehessen a hangos zúgásban. – Csak te tudsz úrrá lenni a folyón. – Hogyan?! Hogyan csináljam? Segíts, kérlek! – A folyó a saját magad iránt érzett gyűlöletedet testesíti meg. El kell engedned a haragodat, hogy minden elcsöndesülhessen! El kell engedned, hogy a fiaddal lehess! Fogalmam sincs, hogy csináljam. Hogyan nyugodhatnék meg, bocsáthatnék meg magamnak? Egyszerűen képtelen vagyok erre! – Lehetetlent kérsz tőlem! –  Te tartod életben ezt az egész folyót, Anthony. Mindez csak illúzió, nem létezik! Engedd el a dühödet. –  Nem érted, hogy nem tudom megtenni?! – fakadok ki, s az evezőt a vízbe hajítom. Hagyom ezt az egész őrületet, és elhatározom, hogy átrepülök Mikey csónakjához. Ám nem tudok felemelkedni. Valami fogva tart, leláncol! Ismét megpróbálom, de semmire nem jutok. Mikey közben egyre távolabbra sodródik

tőlünk, s már egy-egy nagyobb hullám el is takarja őt. Zokogok a kíntól, hogy szinte karnyújtásnyi távolságra van tőlem, de semmit nem tudok tenni érte. Elnyeli a folyó… A csónak elejére borulok, s könnyeimen át nézem, ahogy a dühöngő hullámok egyre jobban eltakarják előlem Mikey-it. – Csak két mód van rá – szólal meg Asumi, s nyugtatni próbál az érintésével –, hogy elérd őt, az egyik az evező, a másik a megbocsátás. Nem tudod elhagyni a csónakot, mint ahogy a karmád sem tudod hátrahagyni! Innentől már csak egy megoldás maradt… Ebben a pillanatban szörnyű robajra leszek figyelmes. A hullámok előttünk kissé ellaposodnak, s fehéren habzani kezdenek, a morajlás egyre erősödik. Rájövök, hogy egy hatalmas vízeséshez közeledünk! Sziklák és kőhalmazok meredeznek a zúgó szélén, mint fogak egy hatalmas szájban. A folyó őrült sebességgel ragad magával, s egy pillanattal később már át is borulunk. Olyan magasságból zuhanunk az alattunk fortyogó, kavargó habokba, mint amikor a Brooklyn hídról ugrottam le. Asumival kiesünk a csónakból, s alig pár pillanattal később a víz mélyén találjuk magunkat. A nő hamar a felszínre emelkedik, de én lent maradok. Fejem felett rettenetes örvények tombolnak, s bár ez nem lehetséges, várom, hogy megfulladjak. Eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor a jég alá szorultam az East Riverben, s azt kívánom, bárcsak most is meghalnék, hogy ezt az egész kínt végre magam mögött hagyhassam. De semmi nem történik. Bármennyire is várom a megváltó véget, vagy akármit, ami végre könnyít a lelkemen, az nem jön el értem… Kénytelen vagyok a folyó felszínére emelkedni, s Asumit követve kievickélni a partra. A nőt egy fűzfa árnyékában találom, akinek ruhája éppolyan száraz, akár az enyém. A fa alá vonszolom magam, s lerogyok a selymes pázsitra. A folyóra emelem tekintetemet, de az most éppolyan nyugodt és csöndes, mint amikor először láttam. A vízesés is halkan csobogó zúgóvá változott, mely negyedakkora

sincs, mint amelyről lezuhantunk. Csónakunknak és Mikey-nak semmi nyoma. Mintha az egész meg sem történt volna. – Csupán illúzió, igaz? Nem is volt itt a fiam. –  Sajnálom, hogy nem sikerült őt elérned, Anthony – Asumi leguggol mellém a fűbe. –  És mi lett volna, ha utolérem? Eltűnt volna, mint egy szappanbuborék?! – Megbékéltél volna – a nő próbál simogatással energiát küldeni nekem, de hasztalan. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz, számtalanszor átéltem már azt, amit most te. De hidd el, a fájdalom elengedhető, a megbocsátás valódi, és a béke a szívedbe zárható. Felkelek a földről, semmi szükségét nem érzem, hogy vigasztaljanak, gyengédek legyenek hozzám. A folyó partjára állok, s nézem a vízben kirajzolódó tükörképemet. – Nem hiszem, Asumi, hogy átéltél már olyat, mint most én! Ne is próbálj nyugtatgatni. A nő ekkor mellém lép. Tekintetét a vízre emeli, s nyomban egy csenevész kisgyermek arca jelenik meg a fodrozódásban. –  Ő a lelki társam. Leginkább anya-fia kapcsolat van köztünk. Egyik korábbi életem során a középkori Angliában éltem, a jelenlegi földi időhöz képest vagy nyolcszáz évvel ezelőtt, és prostituáltként kerestem a kenyeremet. Szándékosan választottam ilyen sanyarú sorsot, hogy kihívás elé állítsam magam, és nagyot tudjak előrelépni. De rettenetes életem volt, iszonyú hibákat vétettem, amikkel tönkretettem mindkettőnk útját. Az egyik éjszakai tivornya után valamiért megharagudtam az akkor nyolcéves fiamra, és a saját kezemmel vetettem véget az életének. Aztán felakasztottam magam a pajtában… Döbbenten nézek Asumira. Lehetetlennek tűnik, hogy ez az állandóan derűs, kedves nő ilyenre vetemedjen. Lehajol a vízhez, s egy csókot lehel a gyermek felé, majd ujjával megsimogatja a folyót, s az arc eltűnik.

–  Szörnyű, ami veled történt, Anthony – folytatja Asumi –, és amit elkövettél. De ne hidd, hogy nincs ennél rosszabb, és főleg azt ne hidd, hogy nem lehet eztán minden sokkal jobb! Én sokáig kísértettem a pajtában, tudtam, hogy a helyiek rettegnek belépni oda, mert a zokogásom gyakorta hallható volt. Nem mertem hazatérni és a lelki társam szemébe nézni. De amikor végre rászántam magam… katarzist éltem át, mert szembesültem azzal, hogy mennyire szeret engem! Az ezt követő életeim során rohamos lelki fejlődésen estem át: mindig jól sikerült testet és életet választani. És alig hatszáz évvel később már el is értem azt, amiért mindnyájan megszületünk a Földre: szeretet és béke járta át a szívemet minden és mindenki iránt. Egyvalamit jól jegyezz meg, Anthony! Bármilyen utat is jársz be életed során, ha megtanulsz feltétel nélkül szeretni: hazaértél. –  Nem tudom elképzelni, hogy lehettél erre képes – sóhajtok meggyötörten. – Megbocsátani magadnak… elfogadni, ami történt. Te jóval erősebb vagy nálam, én erre nem vagyok képes… –  Erre minden lélek képes! – mosolyog rám, s megint mintha nevetés csillanna meg a szemében. – Így vagyunk megalkotva. Én valahogy nem így érzem. Értem, hogy mit akart közölni, s átadni nekem Lídia, és most Asumi, hálás is vagyok a kedves figyelmükért, segítségükért. De úgy érzem, menthetetlen vagyok. – Anthony – a nő megérinti a kezemet, s komolyan pillant rám. – Valami fontosat el kell intéznünk. –  Ne haragudj, de én már képtelen vagyok bárhová is menni. Csak vissza akarok menni a házamhoz, és… –  Elenáról van szó – ahogy Asumi kimondja ezeket a szavakat, nyomban ideges leszek. – Nagy szüksége van most rád. – Én miért nem érzem ezt? – Mert magaddal vagy elfoglalva. Bezárkózol. Ismerős? Nem felelek semmit a kérdésre, hiszen igazat kell adnom a nőnek. Félek, hogy valami baja eshetett Elenának. – Mi történt vele? – kérdem aggódva.

– Ahhoz, hogy megértsd, vissza kell térnünk a Földre. Méghozzá azonnal! Most már tényleg nagyon ideges vagyok, mert Asumi arcáról eltűnt a mosoly. Valami komoly dologról lehet szó, s csak remélni tudom, hogy jól van. Bár rettenetes dolgokat súg az előérzetem… Asumi megfogja a kezem, s kér, hogy koncentráljak én is erősen egy nagyon is jól ismert helyre, mely olyan sokat jelent Elenának és nekem. A folyóra emelem a tekintetem, ami mintha hirtelen ablakká változna! A víz struktúrája, fodrai és kis hullámai eltűnnek, opálossá válnak, s felhőket pillantok meg. A felhők aztán eltűnnek, mintha közéjük repülnénk, s ezzel együtt Asumival lassan besétálunk a vízbe, mely itthon spirituális összekötő kapocs a mennyország és a Föld között. Ahogy egyre beljebb megyünk a folyóban, úgy ereszkedik a vízben megjelenő kép egyre lejjebb, s feltűnik New York látképe a magasból! S abban a pillanatban, amikor Asumi és én belevetődünk a vízbe – az már el is tűnt, s kilométerekkel a város felett találjuk magunkat, melyet szélsebesen közelítünk meg. Fogalmam sincs, mi vár rám odalent, de már én is érzem, Elena tényleg segítségre szorul, és csak én menthetem meg.

2. A Central Park fölé érve lelassítunk, s könnyedén érünk földet a pázsiton. Izgatott vagyok, hiszen ez most nem illúzió, nem odaátról néztünk ide, hanem tényleg itt vagyok! Ahogy körbepillantok a parkban, rájövök, hogy a Cherry Hillnél lévő szökőkút emelkedik előttem, s ősz derekán jár az idő. A környező fák leveleit a gondos természet már átfestette az elmúlás ecsetével, közülük jó néhány a pázsitra hullott: színes-vizes avart képezve mindenütt. Amint az idő fogalma megérint, azonnal tisztában vagyok vele, hogy 1942. október 6-a van ma. Megdöbbent ez a felismerés. – Te jó ég… már majdnem hét éve, hogy meghaltam! – Mivel Otthon nincs jelentősége az időnek – szól Asumi –, ezért mindig furcsa visszatérni a Földre, és szembesülni azzal, mennyi minden történt itt, amíg mi Otthon például sétálunk egyet az Emlékparkban. Egy darabig még nézelődünk, s alkalmazkodunk a földi viszonyokhoz, ugyanis még idelátogatóként is érezzük, mennyire más az itteni világ. Mennyivel tompább, élettelenebb és ingerszegényebb. S ezt nem azért érezzük, mert éppen ősz van. Ha a legragyogóbb nyári napon bukkannánk fel az olasz tengerparton, akkor is jóval szürkébbnek látnánk mindent, mint ahogy odahaza megszoktuk. Mégpedig azért, mert a Föld sokkalta egyszerűbb teremtmény, mint az Otthonunk. Ha azonban a Föld nem lenne, nem tudnánk olyan dolgokat átélni kellő intenzitással és mélységgel, amikre szükségünk van a fejlődésünkhöz. Amikor lepillantok a testemre, meglepődve veszem észre, hogy máshogy nézek ki, mint odaát. Valahogy sűrűbbnek, nehezebbnek érzem magam, s tudom, azért van így, mert valamelyest hozzá kell idomulnom az itteni körülményekhez. Gondolataimból Asumi ránt ki:

– Te is érzed, Anthony? Figyelek, s határozott hullámzást vélek felfedezni a térben, mely a közeli tó felől árad. Bólintok, s már tudom is, merre kell mennünk. Rögvest elindulunk a sétányon, mely a szívemnek oly kedves emlékhez kanyarog, a Bow hídhoz. Útközben látunk néhány embert, akik lassan, leszegett fejjel araszolnak az őszi hidegben. Rendkívüli érzés újra embereket látni testközelből, köztük lenni, ugyanakkor kissé feszélyezve is érzem magam. Amint elhaladunk mellettük, nyomban megérzem a gondolataikat, érzéseiket, s megrémít, ami bennük van, fájdalom, harag, halottak, kétségbeesés, kínzó remény, bizonytalanság és háború. Letaglóz a felismerés, hogy az emberek a 20. század egy újabb háborúját vívják, a második világháborút, s újra halomra ölik egymást a semmiért. Egy maréknyi őrült, hatalommániás tébolya miatt, akiket nem ismernek, és nem is ismerhetnek meg, hiszen elrejtőznek a világ figyelő tekintete elől, gonoszt játszó bábokat tolnak előtérbe, akik az ő beteges érdekeiket szolgálják ki. Nem tudván, hogy a karmájuk elől egyetlen pillanatra sem bújhatnak fedezékbe… és az ár, amit fizetnek a gazságukért, nagyobb lesz, mint azt a legrémisztőbb álmaikban el tudnák képzelni! Ahogy közeledünk a Bow híd felé, izgalmam egyre nő. Az odavonzó erő lépésről-lépésre hevesebben lüktet, s amikor egy kanyar után meglátom a hidat, földbe gyökerezik a lábam. Elena áll a hídon. A kőkorlátnak támaszkodva a parkot ölelő felhőkarcolók és magas épületek irányába tekint, melyek felett a felhők fátylán túl pislákoló napkorong már készül, hogy csillagokat hintsen az égboltra. A felhők mögül is képes sugaraival megcirógatni a kopasz fák törzsét, a tó apró fodrait s feleségem szomorú, könnyáztatta arcát. Nyomban odasuhanok mellé, Asumi kissé lemaradva követ engem. Borzasztóan fáj ilyen szomorúnak látnom Elenát… Ujjaimmal megsimogatom az arcát, de azok átsiklanak rajta.

– Itt vagyok, drágám – suttogom a fülébe. – Itt vagyok. De Elena nem hall meg, nem érzi a jelenlétemet. Gyöngéden megérintem a kezét, s igyekszem kapcsolatot teremteni. Némi erőlködés után annyit sikerül elérnem, hogy parányi szikrák, fénybizsergések jelennek meg az ő hús-vér teste és az én lelkem között. Elena a kezére pillant, megsimítja, mintha csak egy tollpihe szállt volna rá, majd ismét az épületek, s a tó felé tekint. – Jól van, kincsem! Jól van, ügyes vagy – mosolygok elégedetten, a halálom óta most először. – Csak gondolj rám, erősen! Érezd, hogy itt vagyok. Itt állok melletted. Ismét kinyújtom felé a kezemet, ezúttal közvetlenül a füle alatt érintem meg, s a nyaka tövéig lágyan simogatom. Életünk során imádta, ha így kényeztettem, hiszen nagyon érzékeny volt erre a pontra, s mindig kacagnia kellett a csiklandozástól. Imádtam a csillogó szemét és a mosolyát… Minden energiámat arra koncentrálom, hogy Elena érzékelje az érintésemet – s a kapcsolat ismét létrejön! A nyakához nyúl, körmét lassan végighúzza a bőrén, a tekintete elfátyolosodik. Sírni kezd… – Nagyon sajnálom – suttogom neki, s hozzábújok, megpróbálom beborítani őt az energiámmal. S ekkor, mintha egy kapun nyitottam volna be, megérzem a gondolatait és érzéseit, melyekkel még ő is fél szembenézni. Azért tudtam most viszonylag könnyebben kapcsolatot teremteni vele, mert az elmúlt közel hét év alatt a gyásza valamicskét enyhült. Ám az utóbbi időben, nagyjából év eleje óta ismét felerősödött. Megismerkedett egy férfival… Amióta meghaltam, senkije sem volt, hiszen úgy gondolta, az utánam keletkezett űrt egyetlen férfi sem képes betölteni. Azon nyomban a tudata mélyére hatolok, s egy arc jelenik meg előttem: Gary Haynes. Egy pillanat elég ahhoz, hogy megtudjam mindazt, amit Garyről tudni érdemes: kedves, tisztelettudó és határozott férfi, aki szíve mélyéig szereti Elenát. A kapcsolatuk januárban kezdődött, amikor „véletlenül”, szó szerint egymásba botlottak az utcán. Elenát nagy lelki kínok kezdték gyötörni, s hosszú

hónapokon át szenvedett, hiszen még mindig engem szeret, de nagyon erős vonzalmat kezdett érezni a férfi iránt. Gary jelleméről sokat elárult az, hogy nem csupán türelmesen várt, de teljes mértékben tiszteletben tartotta Elena érzéseit, hiszen ő is veszített már el valakit: a feleségét autóbalesetben. Van egy fia is, akivel Mikey, bár nehezen, de csak-csak összebarátkozott, mert mindketten féltek a szüleiket érintő változástól. Pár másodperc alatt mindent megértettem, ami Elenában kavargott, s bármennyire is fájt, el kellett ismernem, hogy Gary oldalán végre egy életen át tartós boldogságra lelhet… Nagyon irigyeltem a férfit, amiért neki van minderre lehetősége. Csak azért tudtam elviselni a tényt, hogy ezentúl másé lesz a lelki társam szíve, mert ő boldoggá tudja majd tenni. Azért jött ide a parkba Elena, a mi hidunkhoz, hogy erőt gyűjtsön ahhoz, amihez a leginkább kell – az elengedéshez. Az eddigi évek során azt hitte, sikerült némileg túltennie magát a történteken, s elfogadnia a veszteséget. Ám Gary felbukkanása teljesen felkavarta az érzéseit. Úgy érzi, megcsal engem, megszegi a nekem tett esküjét. Bűnösnek tartja magát, szenved. És ezt nem vagyok hajlandó eltűrni! –  Semmi baj. Semmi baj, drágám – simogatom a hátát, s a szemébe nézek. Mindketten a könnyeinket nyeljük, ketten együtt, egy világnyi távolságból. – El kell, hogy engedj. Ez az élet rendje. Ne érezd bűnösnek magad, hiszen nem fordítasz hátat nekem. Csupán élni akarsz… Annyira szeretném, hogy végre boldog legyél! Mellettem csak röpke ideig lehettél az. De tudom, hogy Gary oldalán végre megpihenhetsz. El kell engedned, Elena! Azt akarom, hogy ne a múltban élj, kincsem. Hagyd élni azt, amid van! Ekkor különös felismerés rohan meg, Lídia búcsúüzenete: Hagyd élni! Ezért mondta nekem e szavakat, hogy most ebben a pillanatban tudjam, mi a helyes. Hiszen megtehetném, hogy saját magamra gondolva olyan energiákat küldök felé, melyek még

jobban elbizonytalanítják. De szeretem őt. Jobban, mint magamat valaha is. Érzem, hogy Elenának csak egy apró lökés kéne, hogy a helyes utat válassza, de mivel nagyon elmerült a bánatában, ezért nem tudok rá kellőképpen hatni. Asumi felé fordulok. – Hogyan segítsek neki? –  Értek hozzá, hogyan kell hatékonyan üzenetet küldeni a szeretteinknek. De figyelmeztetlek, nem könnyű és sok energiába fog kerülni! Keveseknek sikerül egyből, de segítek neked. – Bármit megteszek, csak kérlek, siessünk! Asumi rám mosolyog, s felém nyújtja a kezét. Egy szempillantással később a tó fölé érünk, kissé távolabb a hídtól, Elena háta mögé. A szürkészöld vízfelszín felett lebegve Asumi így szól: – Melyik is volt az a virág, ami összehozott titeket? –  Azálea… – egész közös életünkben az összetartozásunk szimbóluma volt ez a szép virág, hiszen ennek illata csalt engem a Bow hídra ifjúkoromban, s ennek szirmait szórta a tóba Elena azon a bizonyos napon. Azonnal tudom, hogy mi volna a lehető legszebb, legtökéletesebb jelzés neki, csak abban nem vagyok egészen biztos, hogyan csináljam. –  Több felé kell osztanod a figyelmedet, Anthony, és ez nem könnyű. Nehéz egyensúlygyakorlat, és nagy energiákat igényel, mivel létre kell most hoznod valamit. Materializálni kell itt a Földön. Ami odaát azonnal megtörténik, itt nehezebb, mivel valamilyen szinten bele kell olvadnunk az itteni atmoszférába, s ez csökkenti az erőnket. –  Megcsinálom, sikerülni fog – Elenára pillantok s tudom, nincs sok időnk, és ha nem sikerül elküldeni neki az üzenetet, ki tudja, lesz-e még rá ilyen jó alkalom. Hiszen ez a híd számunkra egy egész világot jelképez. –  Nagyon figyelj rám, Anthony! – Asumi átkarol, hogy segítsen erőt gyűjteni a teremtéshez. – Fel kell idézned magadban a

megismerkedésetek pillanatát. Olyan intenzíven át kell élned, mintha most történne! Elena lelkére, valamint a saját lelkedre is figyelned kell, fel kell oldanod magadban a gátakat, és ezt az érzést elültetni őbenne. És végül, minden maradék erőddel arra kell koncentrálnod, hogy a tó felszínén megszülessen néhány azáleaszirom. – Értem – bólintok elszántan. Kaptam most egy alkalmat, hogy ha kicsit is, de törlesszek azért, amit a feleségem ellen elkövettem. És tudom, hogy ezzel részben a fiamon is segíteni fogok. Nem ronthatom el! Muszáj sikerülnie! –  Akkor kezdjük – Asumi szorosan hozzám bújik, s sugárzó fényével kezd feltölteni. – Koncentrálj nagyon erősen, Anthony, és akkor sikerülni fog! Felidézem magamban a percet, amikor azon a gyönyörű tavaszi napon megcsapott az azálea édes illata. Erősen figyelek, s ismét érzem az illatot, érzem a tavaszt a bőrömön, a sétányt a lábam alatt, a ruháim tapadását, s az izgatottságot, hogy valami érdekes részévé kezdek válni. Olyan intenzíven elevenítek meg mindent magamban, ahogy csak tudom, s abban a pillanatban, mikor meglátom a hídon álló fiatal lányt, ismét erős szívdobbanást érzek. Hagyom, hogy elöntsön és magával ragadjon a pillanat csodája. Ezzel együtt figyelek most Elena lelkére, a fájdalmára, kétségeire és kérdéseire, valamint a saját érzéseimre. Ledöntök magamban minden zavaró gondolatot, melyek csak el akarnak téríteni szándékomtól, hogy a lehető legjobbat kívánjam a szerelmemnek. Kiirtom az önzés magját, s tiszta szívemből azt az érzést küldöm Elena lelkébe, engedjen el és éljen boldogan, mert ezt akarom. Észreveszem, hogy már nehezen tudok ennyi mindent egyben tartani, megőrizni az egyensúlyt, energiáim egyre apadnak, ahogy múlik az idő. Ám ekkor jön a legnehezebb rész, az azáleaszirmok létrehozása… –  Nagyszerűen csinálod, Anthony, csak így tovább! – Asumi biztatása jólesik, s érzem, hogy a belőle áradó hatalmas energia

nagyon jól jön. Nélküle egyszerűen elvesznék, kimerülten omlanék össze. A virágszirmok teremtéséhez az illatuk, tapintásuk és látványuk emlékét hívom segítségül, valamint az összes szép gondolatot és érzést, melyet valaha ehhez a virághoz kapcsoltam. Kis idő múltán, amikor már azt hiszem, semmire nem megyek, pusztán reszketve igyekszem összetartani az egész ingatag szerkezetet, hirtelen egy rózsaszínes energiacsomó jelenik meg a tó felszínén! Majd még egy és még egy, mintha rózsaszín fénybuborékok libbennének fel a tó mélyéről. Ettől új erőre kapok, s minden maradék energiámat arra összpontosítom, hogy a virágszirmok összeálljanak. Ám ekkor iszonyú dolog történik! A hídra pillantva látom, hogy Elena menni készül. Tétován nézelődik körbe, a szemét törölgeti, s azon tanakodik, most mihez kezdjen. – Istenem! – nyögöm kínomban. – Kérlek, csak egy percig maradj még, drágám, könyörgöm! A szerkezet, melyet igyekszem egyensúlyban tartani, repedezni kezd. Bármelyik pillanatban összeomolhat, s kétséges, hogy életre tudnak-e kelni a szirmok, és ha igen, vajon Elena észreveszi-e őket. Asumi még szorosabban ölel át, ő is sok energiát használ fel, ám úgy érzem, nem bírom tovább. Szédülni kezdek, a világ megremeg körülöttem, opálossá válnak a színek és formák… s egy pillanattal később minden összedől. A tóba zuhanok, még ahhoz sincs erőm, hogy a felszínen tartsam magam. Fogalmam sincs, mi fog most történni, de biztos vagyok a kudarcban. Ekkor Asumi lenyúl értem, s kiemel a vízből, nyugtató energiájának hála elmúlik a szédülés, és megállapodom a lábamon. – Nézd, Anthony! – a nő elém mutat, először nem is értem, mire gondol. Majd megpillantom a szirmokat, melyek kecsesen ringatóznak a tavon. Tényleg ott vannak! Nemcsak mi ketten látjuk őket, hanem most már bárki más, aki erre tekint! Elena felé pillantok, s megnyugszom, hogy még a hídon ácsorog. A tó

felszínén futó apró örvénylés, sodrás nagyon lassan fogja eljuttatni Elenához a szirmokat, ezért rá kell segíteni. De ehhez nekem már egyszerűen nincs energiám. Asumi viszont előrelátóan tartalékolt magában annyit, hogy az azáleákat a hídhoz terelgesse. Kezével megérinti a vizet, s ragyogó kék aurája nyomban lüktetni kezd. A tó felszíne különös módon vibrál, s a szirmok néhány pillanattal később sebesen csorogni kezdenek a híd felé, amint a hátukra kapta őt a nő által létrehozott áramlat. Hamar beérnek a híd alá, s itt már némileg lelassulva bukkannak elő a túloldalon. Örömöm azonban hamar véget ér, Elena ugyanis elindul a híd vége felé! Leszegett fejjel ballag a park fáinak irányába, s esély sem mutatkozik rá, hogy meglássa az üzenetet. Kétségbeesetten hozzá suhanok. – Nézd a tavat, drágám! Nézz oda! Édes egyetlenem, könyörögve kérlek, csak pillants arra! Minden erőmmel azon vagyok, hogy elérjem őt, de hasztalan. A szirmok közben egyre úsznak, távolodnak a hídtól. Pánikba esem, és hirtelen ötlettől vezérelve a tó fölé sietek, az azáleákhoz. –  Nézz ide!! Elena!! – ordítok, ahogy csak bírok. – Elenaaa! Édes Istenem, ne tedd ezt velem… Kérlek, Elena, kérlek szépen!! Elenaaa! Ebben a pillanatban megtorpan a hídon! Alig hiszek a szememnek. Megáll. Kezét az ajkához emeli, s lassan a tó felé tekint. Lába megremeg, neki kell támaszkodnia a híd korlátjának. Meredten néz felém, de tudom, hogy engem nem láthat. A virágszirmokat nézi. Hihetetlen, eufórikus boldogság önt el! Sikerült! Megérkezett hozzá az üzenetem. Elenához siklok és igyekszem őt támogatni. A híd korlátját markolja, s nem akar hinni a szemének. Meghatódottság és teljes döbbenet ül ki az arcára. Visszaaraszol a híd közepére, s a korláton áthajolva szemléli az apró, rózsaszín szirmokat. Ősz van, ilyenkor nincsenek virágok, pláne azálea. Tudja, hogy az én kezem van a

dologban. Én üzenek neki egy másik világból. Szemében könnyek futnak össze, melyek előbuggyanva végigsimogatják az arcát. –  Anthony… – suttogja, és sírva a híd korlátjára dől. Ám ezek most a megkönnyebbülés könnyei. Valóságos csoda történt a szeme láttára, ami bizonyítja számára, hogy szeretem őt, figyelek rá, megértem, ami benne lezajlik, és arra kérem, engedjen el. Találja meg a boldogságot. Még percekig állunk ott, Elena és én. Mint régen, amikor még boldogok voltunk: átkaroltam a derekát és a szerelem szavait suttogtam neki. Most, ha nem is pont úgy, mint akkor, ismét átélhetem ezt a pillanatot. És boldog vagyok. Most először, amióta meghaltam, s a lelkem kavarog, őrülten szenved, most egy kicsit megpihenhet. Mert jót tettem Elenával. Annyi keserűség, bánat és fájdalom után végre tettem valamit azért, hogy jobb legyen neki, s ez szavakkal ki nem fejezhető érzés. Ahogy ránézek, s látom a szemében a megbékélést, elfogadást, az mindennél többet jelent nekem. S ha csak egy röpke időre is, de úgy tűnhet, mintha még mindig együtt lennénk. Az azáleaszirmok lassan elúsznak előlünk, s amint a kanyarban eltűnnek, tudom, hogy meg is szűnnek létezni, hiszen elvégezték a feladatukat. Elena a szívére teszi a kezét, s megtörli könnyes szemét. És megjelenik valami az arcán, valami, mely minden kincsnél többet ér: egy mosoly. A remény, a megnyugvás és az érinthetetlenség mosolya ez, ami mindig is összekötött minket. –  Köszönöm neked – suttogja a tó felé, melynek felületén megcsillannak a lenyugvó nap utolsó sugarai. – Sosem feledlek el, Anthony Vicezi. Mindig szeretni foglak. Mindig… Kezét a híd korlátjára helyezi, s ott hagyja egy pillanatig, mintha a szíve egy darabkája volna. Megérintem az ujjait, s elbúcsúzom tőle, örökre: – Ég veled, egyetlenem… Egy pillanatig még összeérnek ujjaink… majd elszakadunk egymástól. Ahogy elindul a híd egyik irányába, és én a másikba,

keserédes érzés kavarog bennem. Boldog vagyok, mert segítettem neki, ugyanakkor rettenetesen fáj, hogy sosem látom őt többé. S amikor erre gondolok, félelem szorítja össze a lelkemet. Most először érzem, talán nem helyes a feloldást választanom. De amint a híd végére érek, s visszapillantok távozó szerelmem felé, tudom, hogy nem szabad őt többet bántanom. Méltó búcsút vettem tőle… most már eltűnhetek. Asumi lassan suhan utánam, ám a híd végén utolér, s szó nélkül magához ölel. Simogat, nyugtat, de én már nem leszek többé se nyugodt, se létező. Itt hagytam Elenának a hídon azt, amit mindig is adni akartam neki… Hirtelen érzem, hogy a körülöttünk lévő világ megváltozik, a Central Park fái szertefoszlanak, a környező épületek megremegnek, majd ringatózni kezdenek, s minden különös kék színben kezd ragyogni. A szemem előtt kavicsok jelennek meg, melyek között csillámló testek örvénylenek. Egy pillanatig nem értem, mi történik, aztán ráeszmélek. A mennyei folyóban állok, s a saját tükörképemre meredek. Soha nem láttam még ilyen szomorúnak magamat. Inkább ki is sétálok a vízből, s lerogyok a fűzfa árnyékába. Elfáradtam. Véglegesen. Minden erőm oda, és csak az elmúlásra tudok gondolni. Asumi nem szól hozzám: szavakkal nem fejezhető ki az, amit adni akar. Lehajol hozzám, s átölel, azt reméli, találkozunk még, és akkor egy boldog Anthonyt láthat viszont. De erre nem fog sor kerülni. Eldöntöttem, hogy mit akarok, és ehhez tartom magam! Ha már annyi mindent elrontottam életem során, legalább ezt csináljam jól. Asumi eltávolodik néhány lépést, eltűnni készül innen, de amikor felé pillantok, így szólok: – Köszönöm, amit Elenáért tettél! És értem. –  Bármit is gondolsz, Anthony – válaszol a nő ragyogó mosolyával –, tudom, hogy megtalálod a békédet. – Nem találom meg azt, amit nem keresek többé…

–  A virág se keresi a napfényt – nevet a nő, majd rám kacsint –, mégis megleli. Azzal el is tűnik a szemem elől, s nevetésének csengő hangjait, mint búcsúcsókját, elfújják a tavaszias szellők. A csordogáló folyóra emelem tekintetemet, s azon gondolkodom, beszélnem kellene a Tanáccsal. Megmondani nekik, nem vagyok képes végigjárni a kijelölt utat, ebből is láthatják, hogy reménytelen vagyok. Hagyják hát meg nekem a tisztességes véget, hiszen már két lélek segítségét is elfogadtam, de egyikük sem tudott igazán hatást gyakorolni rám. De miért nem? Tayos pontosan tudja, mikor mire van szükségem, amióta csak ismerem, mindig támaszkodhattam rá. Ám most olyan elveszettnek érzem magam… De akarom-e jobban érezni magam? Tényleg vágyom-e arra, hogy a lelkem ismét könnyed legyen, magamhoz öleljem a mennyország békéjét? Vagy jobb nekem a saját poklomban szenvedni? Úgy gondolom, nem vagyok méltó többé a szeretetre és megértésre, mely ezt az egészet helyet felépíti, egyben tartja és áthatja. Arra gondolok, most rögtön felkeresem vezetőmet, s kérem őt, vezessen a Tanács elé, hogy újra kérvénnyel forduljak hozzájuk a feloldást illetően. Már éppen felidézem Tayos arcát, hogy előtte teremjek, amikor egyszer csak észreveszem, hogy a fűzfa törzse mellett ácsorog, s engem néz. Tekintete nyugalmat tükröz, egy kicsit sem aggódik értem, mintha a jövőbe látna és pontosan tudná, hogy minden rendben lesz. Csakhogy ami az ő szemszögéből rendben van, az nekem nem felel meg… –  Hogy érzed magad, barátom? – kérdi, s a vízpartra sétál. Én továbbra is a fűben ülök, s kíváncsian szemlélem vezetőmet, vajon miért látogatott meg. Talán megérezte, hogy fel akarom keresni, s megelőzött, hogy inkább itt beszélgessünk. –  Szeretnék újra beszélni a Tanáccsal. Ez egy reménytelen út, Tayos, ezt neked is be kell látnod.

A férfi leguggol a folyóhoz, és kis kotorászás után kavicsokat emel ki belőle. Arra számítok, hogy ismét dobálni kezdi őket a vízbe, ám ehelyett letérdel elém, s miközben egymásra kezdi őket rakosgatni, így szól: – Mi a reménytelenség, Anthony? Hogyan fogalmaznád meg? –  Kérlek… tudom, hogy segíteni szeretnél, de ez most nem fog menni. Tayos mosolyogva pillant rám, miközben már a negyedik kavicsot rakja az egyre épülő halomra. Tekintetével kér, hogy válaszoljak a kérdésére. – A reménytelenség a hit hiánya. –  És miért hiányzik a hit? – arra figyelek fel, hogy Tayos mindössze egy maréknyi követ emelt ki a folyóból, de már nagyon sokat rakott egymásra, mintha végtelen számú kő lenne a kezébe zárva. Mivel nem felelek a kérdésére, folytatja a mondandóját. – Nem lehet, hogy azért nem hiszel, mert nem akarsz hinni? – Mégis miben kellene hinnem, Tayos? – Mondd meg te! – Hát jó, elmondom akkor, hogy miben nem hiszek! Nem hiszem, hogy ez az út bármilyen drasztikus változást idézne elő bennem, amitől meggondolnám magam és nem akarnék megszűnni létezni. Nem hiszek abban sem, hogy a Mindenség csak és kizárólag tökéleteset alkotott, és nincs egyetlen porszemnyi hiba sem a gépezetben. És abban végképp nem hiszek, hogy valaha is meg kéne próbálnom egy újabb földi életet, hiszen nem vagyok képes túljutni a nehézségeimen! Tayos eközben már majdnem olyan magasra halmozza a kavicsokból álló tornyot, hogy a fejünkig ér. Az építmény mögül pillant rám mindent értő tekintettel, s így szól: – Szerinted meddig tudnám építeni ezt a tornyot? – Nem tudom… – válaszolok kissé ingerülten. – Na, úgy nagyjából? – Akármeddig, nyilvánvalóan!

– Miért vagy ebben olyan biztos? – Mert végtelen sok kavicsod van, és itt nincs lehetetlen! Tayos ekkor szélesen elmosolyodik, majd így folytatja: –  Lehetetlen… végtelen… ezek éppolyan megfoghatatlan fogalmak, mint a reménytelenség vagy a hit. Érezzük őket, áthat minket, ha hagyjuk, de ennél közelebb nem kerülünk hozzájuk. Amikor te reménytelenségről beszélsz, az éppolyan abszurd, mint ezt az építményt a végtelenségig építeni. A reménytelenséget szilárdnak érezheted, rendíthetetlennek, sokkal erősebbnek magadnál, ám valójában olyan törékeny, mint egy hajszálvékony üvegszál, vagy akár ez a kavicstorony. S azzal megpöcköli az építményét, mely nyomban széthullik, s a darabkái eltűnnek a szemem elől, amint a fűbe zuhannak. Egy kis darab kő megmaradt, ezt Tayos a kezembe adja. –  Bármilyen erősnek is tűnik egy érzés vagy egy illúzió, csak az számít, amit a kezedben tartasz. Mert azt zárhatod a szívedbe. A reménytelenség érzése csak akkor érződik erősnek, ha van benned valami, ami eléri, hogy erősnek érezd. Ám a reménytelenség csak egy állapot, az nem te vagy! Tayos hosszan néz a szemembe, a lelkem mélyére lát, s én nem tudom kiolvasni a tekintetéből, hogy tetszik-e neki az, amit ott talál. –  Hadd kérdezzem meg, Anthony, mi az, amit most a kezedben tartasz és a szívedben él? Mi az az egyetlen dolog, ami kitölti a lelkedet? A folyóra pillantok. Fénytündöklések siklanak egymásba kapaszkodva a fodrok és kis hullámok hátán. Nem érdekli őket, mit hozhat még számukra a folyam, csak az számukra a lényeg, hogy együtt érjenek oda. Ők is élnek, akárcsak mi és minden más, butaság lenne azt hinni, hogy a fény nem él és nincs célja. – A családom – válaszolok halkan. – A családom… Tayos elmosolyodik és megveregeti a vállamat, majd feláll és így szól:

–  Amint én távozom, hamarosan érkezik hozzád valaki, éppen ide. Különleges látogató lesz, sose láttad még és nem is fogod többet. Azt tanácsolom, jól becsüld meg a jelenlétét és a szavait! – Rendben van… – sóhajtok, s feltápászkodom a fűből. Elfogadom hát az újabb segítőt, Tayos túlságosan is meggyőző tud lenni. Valamiképpen mindig eléri, hogy adjak egy újabb esélyt a lehetetlennek. –  Majd elfelejtettem! – folytatja a vezetőm, mielőtt eltűnik, s játékosan egy kavicsot dobál a kezében. – Észrevetted, Anthony, hogy az imént azt mondtad, itt nincs lehetetlen? Mindig kimondjuk a választ és az igazságot, amire áhítozik a lelkünk, csak ritkán vesszük észre. Azzal Tayos köddé válik, s ismét egyedül ácsorgok a fűzfa alatt. Azon töprengek, vajon ki érkezik most hozzám, ki lehet az a különleges látogató, akinek ilyen értékes lesz az ittléte? S ahogy ezen jár az eszem, váratlanul fehér izzást vélek felfedezni a folyóban. A víz szállította fénytündöklések mintha összeolvadnának egy hófehér, csillámló felületté. Finom vibrálás szövi be a ragyogást, a lüktető energia még ilyen távolságból is rendkívül erősnek hat. A jelenség hamar fénygömbbé nő, melyben arany, lila és türkiz színek opálos kavargását látom. Amikor aztán a gömb valamivel kisebbé zsugorodik, s eltűnik, akár egy szappanbuborék, meglátom, ki érkezett hozzám. A teljes ámulat és csodálat miatt lábam földbe gyökerezik, s hirtelen kétségeim támadnak: nem egy újabb illúzió elevenedik-e meg előttem. Ám amint a lény a vízen át felém tart, el kell fogadnom, hogy mindez valóság…

6. fejezet AZ ÉRINTÉS

1.

A

z alak egy röpke pillanat alatt a folyópartra siklik, s ledöbbenek hihetetlen méreteitől: legalább kétszer olyan magas, mint én, s oldalaiból elképesztő méretű fénynyalábok állnak ki. Arcát nem igazán látom, mint ahogy egész alakja megfoghatatlan, felhőszerű jelenésnek tűnik. A szeme az, mely egyből megragadja a tekintetemet: mélykéken izzik, tisztán, végtelen erővel. Egész lényéből szavakkal nehezen körülírható energia árad, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy fagyos, jeges, esős éjszaka után végre hazaérünk, s bebújunk a meleg takaró alá. Varázslatos erővel és szeretettel ölel, s tudom, hogy az oldalából kinyúló hatalmas fénynyalábok valójában szárnyszerű képződmények. S eszembe jut, hogy földi művészeink, akik vallásos festményeket készítettek róluk, nem is tévedtek olyan sokat. Az érzés, hogy egy valódi angyal áll előttem teljes életnagyságban, egészen megbabonáz. Hirtelen el is felejtem, hol vagyok, a folyó csobogása, a fűzfa ringatózása mintha megszűnt volna: teljes figyelmemet eme lénynek szentelem. Egy darabig csak méregetjük egymást, mintha látogatóm azt próbálná eldönteni, hogy ez az apró lélek vajon miért cipel magában ennyi mindent. Tisztában vagyok vele, hogy ez a teremtmény teljesen más, mint én vagyok, noha hasonló összetevők alkotnak mindkettőnket, de csak éppannyira vagyunk egyezőek, mint a Földön az ember és a sas. Az angyalok a mennyei vidék felett laknak egy gigantikus, felhőszerű képződményben, melyről én vajmi keveset tudok, hiszen számomra még viszonylag rejtve vannak a velük kapcsolatos információk. Fejlett lélektársaink már többet tudnak róluk, s ők sűrűbben kapcsolatba lépnek velük, az ilyen találkozásokat azonban éppoly intimen kezeljük, mint az otthonunkat. Mint ahogy a mennyországban oly sok mindenben, itt

is megfigyelhető a fokozatosság, fejlődés, s az ezek által elnyert tudás, bölcsesség és tisztánlátás. Önmagunknak kell megteremteni azt az alapot, melyre felépíthetjük egyre táguló ismereteinket. Kevés dolgot kapunk csak úgy… mindent ki kell érdemelni, mindenért tenni kell, ám megnyugtató a tudat, hogy mindenhonnan a szerető támogatás és bizalom árad felénk. Vezetőink rendszeresen találkoznak e különleges kreatúrákkal, s csak találgatni tudok, mit takarhatnak eme beszélgetések: úgy gondolom, az angyalok egyfajta hírvivők és fenntartók, a Mindenség egy-egy cseppjét adják át a vezetőinknek, hogy mit miként kell intézni a lelkekkel kapcsolatban. Emellett hallottam már nem egy történetet, miszerint az angyalok a földi világ őrzői is, akik folyton mindenen és mindenkin rajta tartják gondoskodó szemüket. Fel nem foghatom, hogyan, de valami módon erősítik és egyben tartják a földi világot, de nem nyúlnak bele oly mértékben, hogy sérüljön a szabad akarat és a karma rendszere. Olyanoknak tekintem őket, akik hasonló feladatokat látnak el, mint lelki vezetőink, csak amíg utóbbiak velünk foglalkoznak, minket istápolnak és kísérnek az utunkon, addig az angyalok a szó legszorosabb értelmében mindenen rajta tartják a szemüket – s néha a kezüket. Egyszer Tayos elmesélte, hogy szárnyszerű kinövéseik nem repülésre valók, mint a Földön a madaraknak, hiszen minden lélek képes a repülésre szárnyak nélkül is. Nem, a kinövések egyik legfőbb feladata a védelem. Az ölelés. Az érintés… s ez az érintés rendkívül nehezen megfogalmazható érzés. Emberi szó nem képes rá, hogy leírja a lényegét. Az érintésben a tudás adható át: értsd meg, hogy az egész része vagy, s az nélküled nem lenne teljes. S most, hogy ez a kreatúra testet öltött előttem, és elönt az érintés érzése, már tudom is, miért részesített Tayos abban a kiváltságban, hogy egy angyal vezessen utam ezen szakaszán. –  Anthony vagyok, azaz voltam – szólalok meg bambán és zavartan, hiszen fogalmam sincs, mit mondhatnék egy némán

előttem tornyosuló fénylénynek. Azonban úgy veszem észre, hogy látogatóm mosolyog, bár nem látom az arca részleteit, csupán a szemét. Az az érzésem támad, hogy az angyal mulat rajtam, kedvesen, szeretettel. – Emlékszem, amikor születtél, Gaurathi Daamast – furcsa, hogy a lelkem nevén szólít. A hangja rendkívül mély, s egyben könnyed, finom, egyszerre női és férfi hangfoszlányok is alkotják. Éppannyira van emberi hangja, mint a víz csobogásának, vagy a falevél földre hullásának. Sejtem, hogy vezetőinkkel egészen máshogy kommunikál, mint velem, egy emberi lélekkel, s ez talán kissé nehezére is eshet. – Kérlek, szólíts a Serum néven! – És… miért vagy most itt, Serum? – Azért, hogy feltegyek neked egy kérdést. Egy kérdést, amelyre adott válaszod az egész hátralévő életedet befolyásolja. – Hogy feloldást akarok-e kérni a Tanácstól? Az angyal ismét elmosolyodik, s egy kicsit közelebb lép hozzám. Óriási méretei ellenére olyan könnyednek hat, akár a vízpára, mely egy szempillantás alatt szivárványként eltűnik. Serum így szól: –  Ez a te kérdésed önmagadtól, Gaurathi Daamast! Az én kérdésem a következő: rossz-e az, ami veled történt? –  Miért kérdezel olyat, amire már tudod a választ? Hiszen nyilvánvalóan belém látsz, pontosan tudod, mi zajlik bennem. –  A kérdésem lényege nem az, hogy választ kapjak. Ha választ várnék, akkor a saját szemszögemből akarnálak látni téged. – Az öngyilkosságomra gondolsz? – Így van. – Persze, hogy rossz… szenvedek miatta. – Értem – az angyal hirtelen kiterjeszti szárnyát, s lassan beborít vele. Rendkívül meleg, simogató ez az érzés. – Ebben az esetben velem kell jönnöd! –  Hová? – kérdem kissé izgatottan, de Serum nem ad választ a kérdésemre. Egyszerre arra leszek figyelmes, hogy elemelkedünk a folyó partjáról, szélsebesen magunk alatt hagyjuk a mennyei

vidéket, s egy olyan hely felé tartunk, amiről nem hittem, hogy valaha is látni fogom. Az angyalok lakhelyéhez közelítünk. Vakító, fehéren izzó világuk szemet gyönyörködtető, s ami a legfurcsább, hogy ahogy közel érünk hozzá, semmi biztos pontot, alakot, formát vagy bármilyen építmény körvonalait nem fedezem fel. Az egész egy fehér tömeg, könnyed, csillámló, végtelennek tetsző ragyogás. Lágy hangok úsznak felém a felhő mélyéről, s észreveszem, hogy Serum hasonló hangokat hallat, mintha csak egy benti lény kérdéseire válaszolna. Talán arról diskurálnak, miért hozott magával egy emberi lelket ide közéjük, ám ahogy ellep minket a párás ragyogás, semmi ellenszenvet nem tapasztalok a jelenlétemet illetően. Bár senkit és semmit nem látok magam körül, csak habszerű fodrokat és opálos tüneményeket, még csak színes jelenségeket sem, érzem, hogy mind körülvesznek. Figyelnek engem. Milliónyi láthatatlan szempár között suhanunk előre vagy fölfelé, esetleg valamely más irányba… lehetetlen volna megmondani, hol vagyok pontosan. A rejtőzködő angyalok végtelen szeretetettel ölelnek körül, mintha csak egy apró csecsemő lennék idős, bájos rokonok sokasága között, akire mind kíváncsiak, s odagyűlnek a járókájához. Arra gondolok, talán nem véletlenül nem látok semmit az angyalok világából, hogy amikor visszatérek majd a saját szférámba, semmiről se tudjak beszámolni. Folytonos trillaszerű hangözönben utazunk Serummal egy számomra ismeretlen célállomás felé, s hirtelen eszembe ötlik, az itteni hangokhoz rendkívül hasonló az a harmónia, mely a mennyországba vezető alagútban hallható! Talán angyalok éneke kísér minket haza? Netán az ő gondoskodó kezeik között térünk mindig vissza az Otthonunkba? S meglehet, hogy minden, ami csak szép és jó a világban, az miattuk létezik, s maradhat az örökkévalóság része? Érzem, hogy Serum lelassít, s kíváncsian pislogok körbe, miféle táj születik meg előttem. Olybá tűnik, kiérünk a felhők közül, de sejtem, hogy még mindig az angyalok világának határai között

vagyunk. Ám csodálatos módon az előttünk megszülető táj végtelennek hat! A „talaj” itt ködszerű, ragyogó légréteg, mely alatt elképzelésem sincs, mi lehet, ha van ott egyáltalán bármi is. Úgy tűnik, mintha e padlózatot hegycsúcsok sziklái fúrnák át itt-ott, kis kőszigeteket képezve, melyek körül mintha fehér füst örvénylene. A távolban aranyló fények izzanak, melegségük és a belőlük áradó energia káprázatos hatással van rám. Nem tudom megmondani, mi is lehet ez az egész, de azt érzem, hogy valami oly hatalmashoz kerülök közelebb, amihez eddig sosem. Fénysugarak siklanak felém, mintha üdvözölnének, csillámlások tarkítják a fölöttünk terpeszkedő bronzszínű égboltot, melyen lilás-fehér fodrok úsznak. A színek összhangja mintha mindent igyekezne velem elfeledtetni, a terheimet leolvasztani rólam, mintha levedlenék magamról egy külső réteget, mely alól előtűnik a valódi énem. – Az érintés – szólal meg Serum a távoli fények felé mutatva. – A Mindenség fénye. Közületek csupán kevesen jutnak ilyen közel hozzá. Egyszerűen nem tudok megfelelő szót találni, mely kifejezhetné a végtelenség, az ölelés és a rész-egész érzését. Képtelenség! Istenem, bárcsak mindenki látná ezt élete során… Istenem, add meg az embereknek, hogy érezzék az érintést!

2. Serum hellyel kínál egy sziklára mutatva, mely hegycsúcsként fúrja át a sűrűn kavargó felhőréteget, míg ő maga inkább lebegve áll előttem. Kicsit olyan érzésem van, amint a hatalmas lényre pillantok, mintha egy mennyei döntnök előtt állnék, aki engedélyezi, vagy éppen megtiltja, hogy belépjek a tőlem jobbra áradó fényözönbe. De elég csupán gyöngédségtől fénylő arcára pillantanom, s tudom, itt csak én ítélhetem el saját magamat. Mint ahogy én teremtem meg a saját poklomat is. Az angyal mosolyra fakad, mert érzi a bennem kavargó gondolatokat, s tapintatosan a felhőre ül, hogy szembenézhessünk egymással. –  Tehát, Gaurathi Daamast – szólal meg egyszer csak –, azt mondtad, rossz dolog volt az öngyilkosságod. –  Igen, Serum – bólintok, majd kissé zavartan hozzáteszem –, megkérhetlek arra, hogy inkább Anthonynak szólíts? Senki sem szólít az eredeti nevemen. –  Már vártam, hogy megkérj erre, Anthony – mosolyog szelíden az angyal. Majd komoly hangon folytatja mondandóját. – Azért hoztalak ide magammal, a Mindenséghez ily közel, hogy a dolgok valódi természetéről beszélgessünk. Van valami, amit tudsz, de mégsem mered, vagy – ami rosszabb – nem akarod használni. Egyetértesz velem abban, Anthony, hogy a tudásnál fontosabb a döntés, a választás? – Mire gondolsz? –  Az emberek közül sokan élik úgy az életüket, hogy valami biztos pontra, megerősítésre várnak, mintha a Tudás Fája alatt ácsorognának, s azt lesnék, mikor esik már a fejükre egy alma. Ahelyett, hogy rászánnák magukat egy döntésre. Mert egy idő után minden ember ráébred arra, hogy az egyhelyben rekedtségnél jobb

bármilyen lépés. Ugyanis bármerre is indulsz el, biztos lehetsz abban, hogy tapasztalatokkal leszel gazdagabb, s ez a földi inkarnációtok legfőbb mozgatórugója. Az élmény. És az élményekből származó emlékek elraktározása. –  Értem, hová akarsz kilyukadni, Serum – tekintetem a lélegzetelállító fényekre siklik, melyek folyton arany, bronz és lilás ecsetekkel mázolják össze az égboltot felettünk. – De szerintem, már megbocsáss, nem vagy képes teljesen átérezni az emberek életét a Földön. Angyal vagy, ennek lettél teremtve, sosem fogsz emberi testbe költözni és megtapasztalni, milyen a mi életünk abban a szennyes, mocskos és lelket csömörlő világban! Az örök biztonság és nyugalom szigetéről szemléled a túlparton egymást ölő, megrabló, testileg és lelkileg megnyomorító emberek tömegét. Nem hibáztatni akarlak, ne érts félre! De mi ketten két külön világot jelentünk, ahol alig vannak közös pontok. Sosem fogod érezni azt, amit egy ember. Sosem fog a felelősség és az elhibázott döntés súlya nyomasztani… Serum türelmesen rám mosolyog, mint egy szeretetteljes tanár egy butuska diákjára, aki megint rosszul mondta fel a leckét. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a köztünk lévő felhőréteg furcsán kavarogni kezd! Olybá tűnik, mintha nem is sűrű, fehér atmoszféra lenne alattunk, hanem forrásban lévő víz, melynek bugyogásából meghökkentő módon színes buborékok emelkednek ki! A buborékok aztán összeállnak, mintha láthatatlan kezek egy nagy mozaik darabkáit illesztenék össze, s a szemem láttára egy kép születik meg. Akárha a fellegekből tekintenék alá, lent a Földön egy táj képe rajzolódik ki előttem, emberek sokasága, akik egymásnak rontanak. Egy véres csata képsorai ezek! Szörnyülködve az angyalra pillantok, s érzem, ezek nem a Földön most zajló események, hanem Serum emlékei. Ám nem csupán az elmúlt idők elevenednek meg előttem, hanem egy csapásra minden érzelem és gondolat tetőtől talpig beborít, melyet Serum akkor átélt.

Az alattam zajló embertelen mészárlás valami ókori ütközet lehet: látok egy magas falakkal védett erődítményt nem messze a tengertől, s tízezreket, akik az emberzsarnokság és mohóság tüzén égnek hamuvá. Iszonyatos képsorok ezek, mintha csak a Bibliában leírt pokol kapui nyílnának meg előttem. És minden egyes ember gondolata, kínja és érzelme átvonul rajtam. Apák és fiaik, testvérek és esküdt ellenségek minden pillanatát intenzíven megélem, mintha csak ismét a Nagy Háború lövészárkában lennék a tüzérségi fegyverek ropogásától rettegve. Majd a csata képei eltűnnek, s az újabb képen egy férfit látok. A középkori Németalföldön vagyunk, s a férfi a szakadó esőben, éjnek évadján furcsa zsákokat vonszol a sárban, majd ezeket egy szekérre rakja. Ahogy jobban szemügyre veszem a jelenetet, megértem, hogy a férfi négy halott gyermekének és feleségének a holttestét cipeli egymás után. A nagy pestisjárvány idején járunk, melynek során Európa lakosságának fele odalett. Mélyen átérzem a szerencsétlen férfi kínjait, s egykor keservesen elmormolt imája most itt zeng körülöttem: Kérlek, Uram, add meg nekem a kegyet, hogy a családommal tarthassak… kérlek, Istenem, kérlek… Azonban azt is tudom, hogy a férfi még sokáig élt ezután. Erre mondják a templomainkban, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, s most itt ülve szinte karnyújtásnyi távolságra a Mindenség fényétől, nem érzem úgy, hogy sokkal többet tudnék a Nagy Tervről, mint emberként. A holttesteket vonszoló férfi képe feloldódik, s helyébe egy újabb, rémes emlékkép kerül. Serumra pillantok, vajon meddig tart még ez a borzalom, de ő int, hogy csak figyeljek. Egy hatalmas várost látok magam alatt, amint tűzvész pusztít benne. Az iszonyatos lángtenger szinte nappali világossággá változtatja az éjszakát, s az utcákon sikongató, rémült emberek nem is sejtik, hogy felettük egy angyal lebeg, aki aggódva, mégis a Nagy Tervvel tisztában léve szemléli őket. Tisztában vagyok vele, hogy az alattam tűz martalékává váló város London, s amint ezt megértem, hirtelen egy utca képe jelenik meg előttem. A szűkös sikátor mindkét oldalán

többszintes házak állnak, melyekben az egyre elharapódzó tűz szedi áldozatait. Az utcákat véres, megégett holttestek és alig élő, füsttől fuldoklók borítják. Sorra törnek ki az ablakok, a repkedő üvegcserepek megvágják a sáros földön kuporgókat, akik próbálnak vizes rongyokat az arcuk elé tenni, s menekülési utat keresni. Egy asszonyra leszek figyelmes, akinek félőrült jajveszékelése valahogy mindennél hangosabbnak tűnik. Az asszony keservesen zokog, a lábát egy kisfiú öleli, kapaszkodik az egyetlen biztos pontba ebben a pokolban. A fiúcska tiszta korom, arcát véres csíkok borítják, ám az anyja nem öleli meg őt. A házban rekedt a másik gyermeke! A legkisebbet sikerült kimentenie a lángok közül, de az emeleten lévő testvérét már nem. A bent lévő fiú kiáltásai iszonyattal töltenek el, s érzem, amint a szenvedő asszony minden gondolata és érzése felperzseli a lelkemet. Döntenie kell, hogy az éppen csak megmentett fiát mentse meg és próbáljon vele kimenekülni a városból, vagy megkíséreljen visszamenni égő otthonába. Végül dönt, eszét vesztve berohan a lángok közé, s még lehet hallani, amint a lépcsőn felrohan… Ám az építmény ekkor megreccsen, gerendái nem bírják tovább, s rájuk omlik az égő ház! Az utcán ácsorgó kisfiú sírására felfigyel egy közelben álló, a borzalmas eseményeket figyelő házaspár, akik azonnal felkapják a gyermeket, s elrohannak vele… Az iszonyatos képek lassan-lassan elcsöndesülnek: a mindent látó szem lehunyja pilláit. Az emlékek ezzel visszasüppednek a hófehér felhőréteg alá, s miután minden elrendeződik körülöttünk, Serum így szól: – Bár nem adatik meg nekem ama kiváltság, hogy emberi testben élhessek köztetek, de mindent látok, s mindent átélek, amit az ember, amióta világ a világ. Minden egyes pillanat, minden gondolat, minden érzelem, mely valaha is megszületett a világotokban, az elraktározódott bennem. Akárcsak a többi angyalban. Mégpedig azért, hogy… – majd halványan elmosolyodik. – Erről már sajnos nem beszélhetek neked, Anthony.

–  Megértem. És… most már azt is értem, hogy több terhet cipelhetsz magadban, mint egy ember valaha is fog. –  Nem teher ez, Anthony. Nekünk legalábbis. Ha egy tenger partján sétálgatsz és eldöntöd, hogy csakis a legszebb, legfehérebb homokszemeket fogod gyűjtögetni, majd ezt megmutatod valakinek, mondván: íme, a tengerpart! Akkor nem fogja az az illető megismerni, milyen érzés a parton sétálni. – Értem… És megkérdezhetem, mi lett azzal a kisfiúval? – Örülök, hogy megkérdezted, ugyanis nem véletlenül mutattam meg őt neked! Az édesanyja nem azért rohant be a lángok közé, mert egy gondolat szállta meg. Meghalni ment be az épületbe, s ő ezzel nem sokkal a halála után tisztába is került. Segített neki ezt megérteni a lélektársa, aki az emeleten rekedt gyermeke lelke volt. Ez így volt eltervezve. Simonnak, a túlélő kisfiúnak át kellett élnie ezeket a borzalmakat, ugyanis ezért lett belőle később tűzoltó. Negyven éves kora előtt történt, hogy a bérház, ahol élt, kigyulladt egyik éjjel, s Simon a saját élete árán mentett meg huszonkét embert. Két kérdés merül fel ilyenkor, s tudom, hogy fel akarod tenni őket. Hát rajta! – Az egyik, hogy mi lett volna, ha Simon anyja mégsem megy be a lángok közé? És ha Simon ezért nem lett volna tűzoltó, mi lett volna a huszonkét emberrel a bérházban? –  Te is tudod, Anthony, hogy egy lélek általában két-három haláleseményt is megtervez magának. Simon édesanyjának muszáj volt a fia szeme láttára halálra égnie, hogy ez a sokk elültesse azt a magot a fiúban, tűzoltó lesz. Ha a londoni tűzvész éjszakáján mégsem halt volna meg az édesanyja, rá alig egy évre egy kora este heves fejfájás tört volna rá egy agyában keletkezett tumor miatt. A tumor azért fejlődött volna ki, mert túlélte a londoni tűzvészt. A rendellenesség hatására azonban szédülés és rosszullét fogta volna el, melynek hatására beleesett volna a kandallóba, s a magas lángnyelvek elől nem tudott volna elmenekülni. Simon pedig végignézte volna…

– Igen, értelek, Serum – felelek, s ismét rápillantok a Mindenség meleg fényjátékára. Mindig megdöbbent, mennyire hihetetlenül összetett az élet. Milyen parányi dolgok képesek egy hatalmas és kulcsfontosságú eseményt előidézni! – Simonnak muszáj volt megtapasztalnia az édesanyja rettenetes halálát, hogy beteljesítse azt a sorsot, amiért megszületett. Minden ember azért születik a Földre, hogy azzá az emberré váljon, akivé önszántából válni akar. Mindig mindent a lelki fejlődés mozgat, mindig csakis ezért történnek a dolgok. Bármivel is szembesül az ember élete során, jobb, ha mielőbb megérti, minden érte történik és sosem ellene! Amit meg kell tapasztalnod, az elől úgysem bújhatsz el, már csak azért sem, mert te akarod átélni, s az élet hozzásegít, hogy végigjárd az utat, amit te választottál. Természetesen emberként minden sokkal nehezebb és érthetetlenebb, hiszen a felejtés nagyon fontos része a folyamatnak. Ha nincs felejtés, nincs meglepetés, ha nincs meglepetés, nincs kihívás, s ha nincs kihívás, nincs fejlődés sem. –  Értem – felelek némi töprengés után –, arra akarsz rávezetni, hogy az öngyilkosságomban is van valami jó, és talán ebből a rosszból is születhet olyan, ami hasznomra válhat. Vagy a családom hasznára. De értsd meg, Serum, ebben nincs semmi jó… Tudom, hogy szörnyű hibát követtem el, amikor leugrottam a hídról, és ha most újra döntési helyzet előtt állnék, nem vetném magam a folyóba. Serum rám mosolyog, majd megrebbenti különös fényszárnyait. –  Ti, emberek oly könnyen mondtok ítéletet egy-egy esemény fölött. Történik veletek egy rossz dolog, netalán katasztrofális helyzet áll elő, s azt egyből sorscsapásnak könyvelitek el, esélyt sem adtok az életnek, hogy bebizonyítsa, a mélyben ott rejlik az igazság és az a jóság, amiért az egész történt veletek. Minden rossz dologban az a jó, hogy tanító vagy figyelemfelhívó szándékkal érkezik az emberhez. Ezért aztán minden rossz dolog a Jót szolgálja. A világban minden a Jó felé halad, csak más-más utakon jut el oda.

De mindig odaér. Kivétel nélkül. Meg kell értened, Anthony, hogy a világban nincs olyan, hogy valami csak jó vagy csak rossz! Ezek pusztán részei, ha úgy tetszik, pillanatai egy nagyobb egésznek, amit életnek hívunk. Serum egy pillanatnyi szünetet tart, majd így folytatja: – Hadd mondjak egy példát. Munka közben egy férfi, John, leesik a létráról, s orvoshoz kell mennie. Természetesen az eseményt egyből balszerencsének bélyegzi, s ezt az érzését csak megerősíti a tény, hogy legalább egy órát kell várakoznia, mire fogadja őt a doktor. Türelmetlen, ideges várakozása közben észreveszi, hogy egy idős házaspár ül vele szemben. Az asszony újságot olvas, azonban hirtelen a feje felett pislákolni kezd a lámpa, majd kialszik. A férjével átülnek John mellé, mert ott az ablakon kellemes fény árad be. Pár perccel később az idős házaspárt szólítja az orvos, s az asszony izgalmában „véletlenül” a padon hagyja az újságot. John rápillant a nyitva felejtett újságra. Olyan napilap ez, melyet sosem szokott olvasni. Ám amint meglátja a főcímet, borzongás fut rajta végig! Az ugyanis egy üzenet a számára. Egy jel, ha úgy tetszik, égi jel! Kezébe veszi az újságot, s döbbenten olvassa a cikket, mely olyan, mintha neki írták volna! S John választ kap egy őt régóta foglalkoztató kérdésre, mely olyan megnyugvással és ámulattal tölti el, hogy szinte meg is feledkezik sajgó hátáról. És John a balesetet már nem szerencsétlenségnek tartja, hanem valódi szerencsének, mert ha nem esik le a létráról, akkor nem megy el a kórházba, és nem találja meg őt az újság! Anthony, nincs olyan, hogy egy rossz dolog véletlenül, pláne büntetésből történik. Mindig minden a Jóért van! Még a legapróbb dolgok is. És hozzáteszem, ez egy valós eset, éppen most történik Baltimore-ban. Hitetlenkedve megcsóválom a fejem, s idegesen a sziklára csapok, melyen ülök. –  Csak egy dolgot, egyetlen egy dolgot mondj, Serum, ami jó abban, hogy megöltem magamat és szenvedek!

Serum közel hajol hozzám, az arcából sugárzó erő egészen forrónak tetszik. Majd így felel: – Itt vagy velem. Hosszan nézek rá, s kénytelen vagyok igazat adni neki. Hiszen eddig soha nem volt rá mód, sem alkalom, hogy egy angyal rendkívüli társaságát és figyelmét élvezhessem, s ki tudja, mikor jutottam volna el a fejlődésem olyan szakaszába, hogy – akárcsak Tayos –, együttműködhessek egy ilyen teremtménnyel. –  Igaz… – bólintok megadóan. – De bármennyire is becsülöm a figyelmedet, ami jóleső érzéssel jár át… ettől még nem változik meg a véleményem önmagamról. Itt lehetek veled, és ez önmagában csodálatos dolog, de ennél több jót nem várhatok és nem is kaphatok a tettem után! Nem tettem le továbbra sem a feloldásról. Ez a döntésem, Serum. Kérlek, fogadd el és te is tartsd tiszteletben! Serum ismét megrebegteti a szárnyát, mint egy óriási, hófehér pillangó, majd így szól: –  A rögeszme veszélyes dolog, Anthony. Minden ártó rögeszme forrása egy aprócska gondolat, mely egy előítéletből vagy bírálatból fakad. Történik veled valami rossz, s emiatt hagyod magadat eltemetni a megoldandó feladatod súlya alá! Holott fel kéne tudnod ismerni, mi az az egyetlen ok, amiért ezt kaptad az élettől. A rögeszméjével az ember leláncolja magát egy adott szituációhoz, a múlt egy adott pillanatához, s miközben zajlik körülötte az élet, halad, akár egy megállíthatatlan folyó, ő csak tovább emészti magát. Megbélyegzi önmagát és a szituációt, aztán bármivel is találkozik, önigazolásokat lát bennük, melyeket hangoztatva szinte elvárja az emberek sajnálatát, megértését. És azt, hogy ők is igazolják, valóban úgy van, ahogy mondja. El sem tudod képzelni, Anthony barátom, hány olyan emberi életet láttam már, mint a tiéd. Mennyi megcsömörlött lélek küzdött ugyanazokkal a terhekkel, mint te. Hány lelket láttam kínok közepette őrlődni! Serum egy pillanatra abbahagyja mondandóját, ismét megrebbenti szárnyát, s mélyen belém tekint. Elmosolyodik, majd

így folytatja: – A rögeszmében az a legveszélyesebb, hogy az ember már nem is akar megszabadulni tőle. Az élete részévé teszi azt, sőt az élete maga a rögeszme lesz. Észre sem veszi, s a saját csapdája foglya lesz. Nem te vagy az első, s nem is az utolsó súlyosan sérült lélek, akit látok, ha nem is szemtől-szemben. S az ilyen lelkeknek mindig egyetlen dolog segít igazán! – És mi lenne az? – kérdezem kíváncsian. – Az, hogy feltedd ezt a kérdést – mosolyog szélesen az angyal. – Ugyanis csak az teszi fel ezt a kérdést, aki nyugalmat szeretne, vagy ha úgy tetszik, gyógyulást. És hidd el, Anthony, mindenki felteszi ezt a kérdést itt a mennyben! Bármennyi terhet is cipeltek, akármilyen fájdalom is mar titeket, a lelketek alapvető igénye a béke. Egyszerűen így vagytok megalkotva, ezzel nem lehet szembemenni. –  Ha ez így van, miért érzem magam életképtelennek? Miért érzem azt a lelkem minden rezdülésében, hogy nem szabad többet visszamennem a Földre? Nem kockáztathatom meg, hogy megint elrontsak valamit és ezzel ártsak azoknak, akiket a legjobban szeretek! – Azt kell megértened, Anthony, hogy az életképtelenség érzése, s az ebből fakadó feloldás gondolata nem a vágyad, hanem a rögeszméd. Mint ahogy földi életed során az alkoholizmusod sem a vágyad volt, hanem a rögeszméd rabjává váltál! És mindketten tudjuk, hogy ez volt az egymás utáni negyedik életed, amiben az ital gondot jelentett neked. Te választottad régebben ezt a kihívást, s mindig csak gyűrted, egyre csak görgetted magad előtt a problémáidat, a feladataidat, s elmenekültél előlük. Mindig ugyanazzal a kihívással akartál szembenézni, minden életben ez vált a legfőbb nehézségeddé. Ám egyre gyengültél. Tayos figyelmeztetett, hogy választanod kéne egy másik kihívást, hátha azzal jobban megbirkózol, s majd később visszatérni az alkoholizmushoz. De te hajthatatlan voltál.

–  Mit akarsz mindezzel mondani? – kérdezem szomorúan. Mindig lesújt a múltam felhánytorgatása, ugyanis nem vagyok rá büszke, hogy kudarcot kudarcra halmozva próbálok valamiféle fejlődésre szert tenni. –  Csupán azt, Anthony barátom, hogy semmivel sem különlegesebb a helyzeted, mint akármely más léleké. Éppúgy önnön döntéseid, gondolataid és érzéseid terméke vagy itt és most, mint bárki más! Hirtelen nem is tudom, mit feleljek az elhangzottakra. Serum szavaival egyszerűen nem tudok vitába szállni. Ám érzem, hogy a bennem kavargó érzések és gondolatok, mint egy hatalmas forgószél, igyekeznek szétbontani azt a kis tákolmányt, melyet az angyal próbál felépíteni bennem. A Mindenség arany izzása felé tekintek. Próbálok meglátni a ragyogásban valami értelmet, bármit, ami megszólít. Ám a fények lüktetése csöndes, akár a sír. És rádöbbenek, azért néma itt minden, mert valójában nem akarom, hogy beszéljen hozzám. Menekülök ismét? Ez lenne hát a rögeszme, melyről Serum beszél? Érzem, hogy e gondolat rendkívül felkavar, kényelmetlen érzés kerít hatalmába, szinte fuldoklom tőle. Hirtelen az egész mennyei világ sötétebbnek és fenyegetőbbnek hat, mintha soha véget nem érő vihar készülődne a lilára színeződő felhők mélyén. S akkor megérzem Serum meleg érintését. Az angyalra tekintek, aki nyugalmat sugározva mosolyog rám. Halkan így szól: – Most elválnak útjaink, Anthony. Visszaviszlek a folyópartra. Serum lágyan magához ölel, majd egy szempillantás múlva már ismét abban a sűrű, áthatolhatatlannak tűnő, fehéren ragyogó fel hőtömegben találom magam, mint idefelé. Ezúttal azonban nem érzem magamon angyalok figyelő pillantását, mintha az egész otthonuk hirtelen kiürült volna. Fogalmam sincs, miért ilyen üres és csöndes most minden. Megfordul a fejemben, hogy felteszem a kérdést Serumnak, ám ő sokat sejtetően pillant rám: ha fel is tenném a kérdést, nem adhatja meg a választ.

Kisvártatva visszaérünk a folyóhoz. Serum figyelmesen a földre helyez, pontosan ahhoz a fűzfához, mely előtt legutóbb álltam. S most egymással szemben állva ismét, utoljára megcsodálhatom hatalmas méreteit. Biztos vagyok benne, hogy sem vele, sem más angyallal nem fogok többé találkozni. –  Köszönöm a figyelmedet! – Nem tudom igazán, mit is mondhatnék neki még ezen kívül, hiszen mindennel tisztában van, ami engem alkot. S érzi bennem az őszinte hálát. – Két dolgot jól jegyezz meg, Anthony – Serum közel lép hozzám, szárnyát ismét megmozgatja, mintha csak szeretetének melegségével igyekezne feltölteni. – Ha egy tóba kavicsot dobsz, a tó nem válik kővé. Nem az érzéseid és a gondolataid vagy. Az vagy, akivel megtörténik az élet! – Nem felejtem el, köszönöm. Serum elmosolyodik, majd kissé eltávolodik tőlem. Teste körül fehér fénypamacsok kezdenek örvényleni, s az angyal alakját kezdik egyre inkább eltakarni, egyszersmind feloldani. S mielőtt Serum eltűnne előlem, még hallom búcsúját, akár egy végső intelmet: – A rögeszméd is egy csepp gondolatból született. Érzed-e, hogy most egy másik gondolat éledt fel benned? Az angyal nem várja meg a választ, hiszen nem is neki kell felelnem rá, hanem saját magamnak. És a válasz, bármennyire is ellenkezem: igen. Serum elültetett bennem egy apró gondolatot, mely egyre növekszik bennem. S én bármennyire is akarok ellene tenni, hiszen a feloldás iránti vágyamat veszélyezteti, nem tudom meggátolni, hogy ne terjedjen szét bennem. Megértem, hogy Tayos látta, Lídia és Asumi segítsége bár fontos volt, mégsem hozta meg az áttörést. Úgy gondolta, hogy egy angyal közreműködése elégséges kell, hogy legyen. Erről szólt ez az egész beszélgetés, ez volt az egyetlen célja, és Serum elérte, hogy egy pillanatra megtörjön a pajzsom, s ez elég volt, hogy a gondolatot belém helyezze.

Azt a gondolatot, hogy a feloldás nem a vágyam, hanem a rögeszmém… De miért rettegek ettől a gondolattól, miért nem akarom, hogy elhatalmasodjon rajtam? Úgy érzem, egyre csak szenvedek, s minden kilátástalannak tűnik.

7. fejezet KÉT TÜKÖR

1.

A

házam előtti tónál állok, s szemlélem a vízfelszínt, melyet sejtelmes türkiz sávok csíkoznak: éppen most pihen, szunnyad a tó, ha lehet ilyen kifejezéssel illetni őt. Ilyenkor feltöltődik a Forrás energiájával, s csak hagyni kell, hogy elraktározza magába mindazt, amire szüksége van, hogy elvégezze a neki rendelt feladatát. A folyamat viszonylag hamar végbemegy, s ekkor nem szabad háborgatni a vizet emlékek, gondolatok, vagy akármi más kivetítésével. A stégre heveredem, s próbálok most az egyszer nem nyomorult sorsomra gondolni, vagy bármire, ami előttem áll, hanem átadni magam a pillanatnak. Azonban bármennyire is gyönyörű a tó, a rajta megcsillanó fény, a hatalmas, hófödte s fenyőerdő borította hegyek tükörképe… nagyon nehéz mindazt letenni akár egy pillanatra is a kezemből, ami a lelkemet nyomja. Úgy döntök, hogy éjszakát varázsolok a saját világomba, s egy pillanattal később az égbolt sötétkékre változik, és fénypontok milliói ragyognak rajta, mintha egy csillagtenger fenekén ücsörögnék, magányosan, szomorúan. A világomat ölelő hegyek havas bérceinek fehérségét kicsit elhomályosítom, a fenyőerdőből pedig hűs, gyantás illatot lebegtetek magamhoz néhány szellővel, melyek a völgyekből emelkednek. A földi éjszakák hangjait teremtem meg magam körül; békák kuruttyolását, nádas halk zizegését, tücskök lágy ciripelését. Még néhány éjszakai rovart is a tó fölé terelek, akik a közeli virágos rét szirmaiból keltek életre. Zümmögő ide-oda repdesésük különös látványt nyújt a sötét vízfelszín felett, amit minduntalan kék és türkiz csíkok szabdalnak, mintha a földi sarki fényt zárta volna magába. A stég egyik korlátot tartó cölöpjének dőlök, lábam lelógatom a deszkákról, s csak nézem a libegő tükörképem, melyet úgy jelenít meg a víz, mintha valóságos tükör volna.

– Miért rettegek attól, amit Serum mondott? – kérdem magamtól fennhangon, ám a tó nem válaszol. Egyszer csak egy szúnyog repül hozzám, rám pillant, majd a karomra száll. Ahelyett, hogy galádul megcsípne, mint a földi szúnyogok, lágyan belém helyezi apró fullánkját, s a testében lévő aranyszínű fénycseppet a lelkembe juttatja. Majd elvégezve kicsiny gyógyító feladatát, elröppen a rét felé, hogy visszaváltozzon virágszirommá. Akárhányszor is vagyok itthon, mindig meglep, hogy mennyire reagál ez a környezet arra, ami a lelkemben van. Mintha a mennyország mottója az lenne: mindig minden érted van! És oly nehéz elhinni – főleg földi életünk során –, hogy emberi testbe zárva is teljes mértékben igaz ez az állítás. Kétségbe ejt, hogy más esetben ilyenkor már magam mögött szoktam hagyni a fájdalmaimat, le szoktam vetni a terheimet, s most úgy érzem, egyre zavarodottabb vagyok. Meg is akarok szabadulni a nyomasztó kínoktól, meg nem is: hiszen vezekelni szeretnék azért, amit a családom ellen elkövettem. Ám ha ez csak egy rögeszme, akkor miért nem tudom egyszerűen elfogadni a nálam bölcsebbek tanácsait? Eddig mindig, akármilyen nehéz életet is hagytam magam mögött, hamar eljutottam a tisztánlátás állapotába, ami a mennyországba való belépés természetes velejárója. Azonban még mindig úgy érzem, mintha az előszobában téblábolnék, s nem mernék beljebb lépni. Ekkorra már mindig érteni szoktam a lelkemet, a helyzetemet, átlátom az összefüggéseket, és derűsen tekintek a következő inkarnációm felé. Sokszor érkeztem már haza sérülten, akárcsak egy katona a frontról, s az engem körülvevő szeretet mindig szinte egy csapásra megnyugtatott. Tayos, a lélektársaim, barátaim és szeretteim támogatása pedig minduntalan végtelenül boldoggá tett. Most azonban rejtőzködöm előlük, s távolról is érzem, megértik és tiszteletben tartják. Várnak és remélnek. Tudom, hogy apám és anyám lelke itt vár rám, ahogyan Lorenzo is, ám azzal is tisztában vagyok, hogy Tayos kérésére nem keresnek fel engem. Ahogy

haladok előre a vezetőm által kijelölt úton, úgy érzem egyre inkább a szükségét, hogy találkozzam a szeretteimmel. De félek eléjük állni. S attól még jobban tartok, hogy beavassam őket a feloldás iránti vágyamba. Vagy rögeszmémbe… A tavat elnézve felidézem magamban azokat az időket, amikor még gyermek voltam Szicíliában, s a kikötőben ücsörögve néztem, ahogy apám jött haza a vitorlásával. Hallom a tenger morajlását, a kövekre futó hullámok zúgását, a kikötő falán szétfröccsenő vízpermetet, s egy pillanatra szinte látom magam előtt, amint a tó felszínén egy bárka tart felém. S amint ez eszembe jut, hirtelen érzem, hogy egy lélek jelenik meg a hátam mögött. Nyomban odapillantok, arra számítva, hogy apám jött el hozzám. De nem ő az. Egy ismeretlen, fekete férfit látok, akinek arca részletei szinte kivehetetlenek az éjszakában. Egy csapásra kora reggeli fényeket varázsolok a környezetembe, az éjszaka hangjait, rovarjait elfújja a szél, s szemügyre veszem a látogatómat. Színes, vidám foltokkal ékített kelmét visel, mely alig takarja felsőtestét. A narancs, kék és zöld színekből álló lepel csak még jobban kiemeli bőrének sötétségét. Tekintete rendkívül tiszta, hatalmas erőt sugároz egész tartása, s mély bölcsességről árulkodik lelkének sötétkék színe. Úgy hiszem, legalább tízezer évvel korábban már élt, mint ahogy én első alkalommal a Földre mentem. Feltápászkodom a stégről, s elindulok felé. – Anthony vagyok – köszöntöm őt. – Hová viszel magaddal? A férfi csak meredten áll, s lassan végigmér. Valahogy nem érzek olyan kedvességet benne, mint a többiekben, s mintha valami nem tetszene neki abban, ahogy előtte állok. Való igaz, hogy ruházatom még mindig nem a tipikus könnyed lepel jellegű ruha, ami itthon a megszokott: még mindig kabátban ácsorgok, és téli cipőmet sem vetettem le. –  Montez a nevem – feleli a férfi. – Két helyre is el kell látogatnunk, gyere velem!

Azzal megragadja a karomat, s alig fogom fel a képet, melyet megjelenít magában, máris megérkezünk a helyszínre. Egy mennyei város utcáján találom magam, ahol ezelőtt csak párszor jártam, lévén, hogy egyik régi barátom a környéken lakik. A településen főleg olyan lelkek laknak, akik haladóbb szintűek, vagy éppen csak most kerültek át a középosztályba fejletlenebb társainktól. Elég egy pillantást vetni az utcára, s nyomban tudjuk, melyik korszak és kultúra szerelmesei laknak itt egy kupacban. Az ókori Görögországra jellemző lakóházak, többszintes villák és kis házikók ácsorognak egymás mellett a szikrázó napsütésben. A nap természetesen itt sem létező égitest, de a városban élők közös vágya ennek látványa, s élvezik, hogy sosincs este. Hófehérre és homokszínűre mázolt építmények mellett kis kertek vannak, melyekből valósággal előpezsdülnek a virágok, pálmafák, olajfák és égbeszökő ciprusok. A háztetők narancs és terrakotta színű cserepei izzanak a fényárban, s tetejükre rá-ráfonódik egy-egy pálmaág vagy színes virághalom. A levegő csordultig telítve van a virágok és olajfák aromás illatával, s mindez összekeveredik a kabócák énekével. Káprázatos zsongás van ezen a vidéken, mely az emberi szem számára felfoghatatlan színekben és ragyogásban mutatkozik meg. Az utcát kissé hepehupásra döngölt föld és néhol kis kőlapok borítják, az épületek szélét pedig, ahol a nagy lombú fák árnyékot biztosítanak, portékákat kínáló pultok tarkítják. Hatalmas mennyiségben van itt egymás hegyén-hátán a narancs, citrom és szőlő, olívabogyó és banán, s még számtalan édesebbnél édesebb gyümölcs! Máshol nagy kőkorsókban édes-nemes borokat tárolnak, kicsivel távolabb, kenyerek, cipók és kalácsok illatoznak. Természetesen ezeket a nyalánkságokat senki nem árulja, s mindez kifogyhatatlan mennyiségben kapható, ugyanis ha letépnék egy fürt szőlőt, az azonnal visszanőne a helyére. A bor egyáltalán nem tartalmaz alkoholt, és minden más ételnek csupán a legjobb tulajdonságait élvezhetik a kóstolók: az ízük emlékét. A

mennyországban az étkezésnek semmi olyan szerepe nincs, mint a Földön, hiszen nincsen fizikai testünk, melyet táplálni kellene az életben maradásért. Egyszerűen azért létezik itthon az összes étel és ital, hogy szórakozzunk. Ahogy megeszünk egy banánt, vagy egy cipót, felidézzük annak emlékét, milyen íze volt a Földön, s élvezzük a pillanatot. Ez is egyfajta szórakozási lehetőség, s vannak, akik szinte mást se csinálnak itthon, mint játszanak az ételekkel, például különböző ízt kölcsönözve nekik. Ahogy elnézem a város lakóit, különösen nagy étel-ital imádókra ismerek bennük, ugyanis állandó nyüzsgés van a finomságok körül. Mindegyikük alapvetően fehér vagy sárga leplet visel, ám vannak, akik bohém módon kísérleteztek a színekkel. Természetesen szinte mind fiatalok, huszonévesek, mint a mennyországban majdnem mindenki, hiszen ezt az életkort szeretjük a leginkább. – Azt hinnénk először, hogy lustálkodó lelkek lakhelye e város – szólal meg Montez. – Ám az itt élők azért halmoztak fel ennyi mindent ide, mert gyakran nehéz életeket vállalnak fel, komoly kihívásokat, és szeretnek itthon a lehető legnagyobb kényelemben lenni. Szorgalmas lelkek városa ez, ezért is szeretek köztük lenni. A férfi rám pillant, végigmér, majd így folytatja: – Jó helyen vagy itt, mert amin te keresztülmentél, az átlagosnak számít ezen lelkek között. De látom, nem nagyon hiszel nekem! Gyere velem, és megérted. Montez elindul az utcán, mely lustán lejt a távolban ringatózó tenger felé. Úgy tűnik, mintha a város egy öböl partjára épült volna, ám tudom, hogy mindössze arról van szó, az itt élők emlékei és képzelete kelti életre a víztömeget, mely aranyszínű horizontja egybefolyik a végtelennel. Lelkek százai között suhanunk, akik közül jó néhányan megbámulnak, majd kedvesen elmosolyodnak s üdvözölnek. Úgy érzem, már külsőm miatt is jócskán kilógok a tömegből, hiszen a könnyed, színpompás leplekbe bújt alakok között a meleg mediterrán környezetben viharkabátban, nyakamban sállal araszolok.

Kalauzom nem szól hozzám, mialatt haladunk a számomra ismeretlen úti célunk felé. Olyan érzésem van, mintha egyáltalán nem akarna nekem segíteni, csupán muszájból végzi a dolgát. De úgy sejtem, Tayos nem adna mellém olyan segítőt, aki nem figyel rám szívvel-lélekkel. A férfi hirtelen egy jobbra nyíló útra fordul, s int, hogy kövessem. A sarokháznál, ami mellett elhaladunk, egy fiatal, gyönyörű női lélek áll, hajában aranyszínű virágszirmokkal, s egy fürt szőlőt nyújt felém. Arany-zöldes kisugárzását látva tudom, hogy valamicskét érettebb nálam. – Na, vedd csak el! – kínálja a gyümölcsöt. – Neked szedtem. – Nekem? – lepődöm meg. – Elnézve az aurádat, nagy szükséged van egy kis gyógyító fürtre – gyöngéd mosoly kíséretében a kezembe nyomja a gyümölcsöt, majd bátorítóan megsimogatja a vállam, s elsiklik a tömeg felé. Csodálkozva tekintek a lány után, de Montez int, hogy haladjunk tovább. Balra lankás táj omlik a tenger irányába, melyet pálmák, olajfák és fenyők illata borít buján. A víz ragyogó kékje időről időre feltűnik, amint a fák ritkásabb részeihez érünk. Időközben az út inkább ösvénnyé szűkül, lépcsők, kisebb hidak tagolják, s egyre több és több patak, apró zúgó csorog mellettünk, alattunk. –  Ő Cibilla volt – szólal meg váratlanul Montez. – Szinte pont ugyanazon ment keresztül legutóbbi életében, mint te. Ezt jobb, ha észben tartod! Nem tudom, mit felelhetnék e szavakra, inkább csak unottan majszolni kezdem a szőlőt. Elképzelem, milyen volt az íze még Szicíliában, amint a kis szemek szétpukkannak, s édes nedű önti el a számat. Meglepődöm, mennyivel finomabb, teljesebb íze van az itteni gyümölcsnek. Egyfajta könnyedség járja át a lelkemet, ahogy falatozom, s beismerem, hogy Cibilla gyümölcse valóban gyógyító hatású lehet. Mire egy görög oszlopok alkotta kapuhoz érünk, már a fürt felét elfogyasztottam. A kapun túlról beszédhangok szűrődnek felém, sok-sok lélek beszélgetése. Megilletődve figyelem, milyen helyre hozott magával Montez.

–  Anthony – szólít meg a férfi –, mindaz, ami itt történik és elhangzik, az a csoport tagjai között marad. Gyere! Átlépve a két, magas oszlop között, s megkerülve egy vastag törzsű fát, elképesztő látvány tárul a szemem elé. Egy ókori görög amfiteátrum tetején találom magam. A félköríves építmény meredeken omlik alá, a lépcsők és ülőhelyek a középen elhelyezkedő színpad felé tartanak. Legalább ezer lélek foglal itt helyet, s mind felém pillant, amint belépek. Kedves üdvözlőenergiákat küldenek felém, majd ismét a színpad felé tekintenek, mely tulajdonképpen olyan, mint egy színház összehúzott függönye, csak éppen pulzáló fénypontokból áll, s kavargó lilás színe van. E káprázatos jelenség két hatalmas oszlop között feszül, melyek felett elnézve a tenger kékje tárul a szemem elé. Az amfiteátrumot minden oldalról sziklás hegyoldalak ölelik, melyeket dúsan borítanak a fák és cserjék. A fenti ülősorok féligmeddig árnyékban vannak, mert fölébük hatalmas lombú pálmák hajlanak. Odalent a színpadnál két lelki vezető áll, akik koordinálják az itt zajló eseményeket, mintha csak az ő közreműködésükkel jöhetne létre az a sajátos műsor, mely megtölti az amfiteátrumot. Néhányszor már voltam hasonló helyeken, ahol tömegesen gyűlnek össze a lelkek két irányító segítségével, ám azok a helyszínek nem voltak ennyire lélegzetelállítóak, mint ez az ógörög építmény. Montez megfogja a karomat, s egy néhány sorral lejjebbi helyhez kormányoz, ahol helyet foglalunk pár itt ücsörgő lélek mellett, kik mosolyogva fogadnak minket. –  Először vagy itt? – kérdi tőlem egy fiatal pár, akikről egyből tudom, hogy lelki társak. –  Itt igen, de már korábban vettem részt hasonló eseményen – tisztában vagyok azzal, hogy mi az összejövetelek célja. Gyakran keresik fel ezeket a helyeket sérült vagy megcsömörlött lelkek, hogy könnyítsenek magukon olyanok között, akik hasonló dolgokon mentek keresztül. A Földön önfejlesztő, segítő csoportok alakulnak,

ahol egymással szemben ül egy tucat ember, s kibeszélik a lelki sérelmeiket, hibáikat és fájdalmaikat. A mennyországban ez abban más, hogy itt mindent ki tudunk fejezni, sokkal jobban, mint szavakkal lehetséges, s az emlékeinket és érzéseinket a színpadra tudjuk vetíteni. Mind, akik itt vagyunk, átélhetjük egymás életének momentumait, s el tudjuk képzelni, mi hogyan cselekedtünk volna, tanácsokkal láthatjuk el egymást. Vezetőink pedig segítenek megérteni egy-egy esemény mögöttes tartalmát. Ahogy Montezzel szemléljük a lelkek tömegét, egyszer csak megelevenedik a színpadon egy emlékkép. Tőlünk balra, egy több sorral lejjebb ülő nő vetíti ki az eseményeket, onnan tudjuk, hogy az ő aurája ragyog fel a legjobban. A színpad két óriási oszlopa között megszülető kép azt mutatja, hogy egy nagyon elrontott élet van mögötte. Sosem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy változtasson a sorsán és megoldja a feladatait, ezért minden rokonát elmarta maga mellől, még a saját gyermeke is elfordult tőle. Szinte számkivetettként élte életét Franciaországban, biztos megélhetés és fedél nélkül, s igen magas életkort élt meg, hogy legyen elég ideje megbocsájtani önmagának, és rendeznie a kapcsolatait. Ő azonban erre nem volt képes, és halála után földi időszámítás szerint még évekig nem merte elhagyni azt a síkot. Nemrég tért haza, s hasonlóan meggyötört állapotban van, mint én. Felkavarnak, egyszersmind meghatnak kivetített emlékei… Miután a színpadon megjelenő képek eltűnnek, a két vezető a lelkek tömegéhez szól, arra bátorítanak mindenkit, hogy osszák meg gondolataikat és meglátásaikat. A színpadot ekkor ismét képek özöne lepi el, sokan hozzátesznek valamit az előbb látott emlékekhez, hogy ők miként cselekedtek volna, mit csináltak volna másként, és tanácsokkal igyekeznek segíteni az emlékeit feltáró nőnek. Mind nyugtató és gyógyító energiát küldenek neki, a nézőtér szinte izzik a megannyi energia-porszemcsétől, melyek arany és fehér színnel áramlanak a nő felé. Ő meghatódva, s könnyeit szabadjára engedve fogadja magához a szeretetüket. A

vezetők, amikor úgy vélik, átszakadt az a bizonyos gát benne, így szólnak: –  Jegyezzétek meg, akkor értek az út végére, amikor minden rendben a helyére kerül. Ha még nincs bennetek béke, nyugalom és kiegyensúlyozottság, akkor még van előttetek út, amin végig kell mennetek. Mindig minden körülmények között tudatában kell legyetek annak, hogy az Eredendő Jó felé tartotok. Bárhová is léptek, bármit is fogadtok magatokba, mindig egy lépést tesztek a végső béke állapota felé. A vezetők egy kis szünetet tartanak, végigtekintenek a lelkek sorain. Arcuk sugárzik, végtelenül szeretik, amit csinálnak, hogy gondoskodhatnak és taníthatnak a saját tapasztalataik alapján, hiszen ők már minden emberi szörnyűséget és a legteljesebb gyönyört átélték, ami csak megtapasztalható. Pár pillanattal később így folytatják: –  Gyakran érezhetitek úgy, hogy az élet összetör titeket, értelmetlenné és kilátástalanná válik bármilyen cselekedet, akár a szívetek dobbanása is. Ám ilyenkor jusson eszetekbe: ez csupán egy gondolat. Semmi több. A gondolat pedig olyan súlyossá válik, amilyenné ti teszitek! Ha meg akartok szabadulni tőle, ismerjétek fel, hogy nem vagytok kötelesek életben tartani és energiával táplálni. Ha már képesek vagytok megérteni, hogy a gondolatot ti teremtettétek, akkor ráébredtek arra az egyetemes igazságra, hogy uralkodni is tudtok felette. Meg kell tanulnotok kordában tartani, s a megfelelően alkalmazni a gondolatokat és azok teremtő erejét! A hallgatóság tisztelettel köszönetet mond, ám én hallgatok. Nem azért, mert nem érzek hálát nagyszerű vezetőink iránt, vagy nem érteném szavaik lényegét. Csupán nem érzem jól magam összezárva ezernyi lélekkel. Magányra vágyom… Montezre pillantok, s tekintetéből kiolvasom, nem ajánlja, hogy távozzam. Különös módon egyre hűvösebbnek érzem a viselkedését. Már nem csupán kedvetlennek, de kifejezetten ellenségesnek is látom őt. A mennyországban mindig kedves, segítőkész és szeretetteli

entitásokkal találkozom, így zavarba hoz a férfi megnyilvánulása. Gondolataimból a színpad mellett álló vezetők zökkentenek ki: – Biztosak vagyunk benne, hogy új látogatónk, Anthony barátunk is megosztana velünk valamit! –  Én most… inkább nem, köszönöm – felelem idegesen, ám a vezetők közül az egyikük az égbe emelkedik, s hozzám siklik. Mindenki engem néz, látják rajtam, hogy milyen nyomorult vagyok a télikabátomban és a sállal a nyakamban, lelkemben nyomasztó kínokkal. Amikor a vezető – egy jó kiállású, rézbőrű, ám ragyogó lilás energiájú férfi – hozzám ér, így szól: –  Akadesh vagyok, drága barátom! És kérlek, oszd meg velünk, ami benned van! Nincs mitől tartanod, mi mind szeretettel nézünk rád, függetlenül attól, te hogyan tekintesz magadra. –  Nem hiszem, hogy kíváncsiak lennének rám a többiek – próbálok tiltakozni, de érzem, hogy elég gyenge lábakon áll az ellenvetésem. –  Akkor örvendjünk annak, Anthony, hogy a hited nem fedi a valóságot. – Akadesh barátságosan megérinti a vállamat, szeme mélyén lila fények izzanak. – Jobban fogod érezni magad utána! – Hát legyen… – bólintok. –  Köszönöm, mindenki nevében – széles mosollyal meghajol, majd visszasuhan a színpadhoz. Pár pillanatig nem is igazán tudom, mit mutassak meg a kedves, kíváncsi lelkeknek. Tudom, hogy azt várják, olyan dolgokat elevenítsek meg, amik a fájdalmamat táplálják, a szenvedésem forrásai, de én nem akarok ezekkel újra szembenézni. Legszívesebben csak elnyúlnék valahol, és kivárnám, míg mások belátják, valóban életképtelen vagyok, s csak a feloldás segíthet rajtam. Csak lefeküdni és semmit nem csinálni. De tudom, hogy itt az amfiteátrumban csak úgy végezhetem el a dolgom, ha a kedvükre teszek. Így kénytelen-kelletlen összegyűjtök egy energialabdát, melyet a színpad felé küldök. Ahogy odaér a színesen vibráló golyó, Akadesh és társa egy pillanatig maguk előtt

lebegtetik, majd – mintha csak egy festékcsepp volna – nekilökik a háttérül szolgáló vetítőfelületnek. Legalább ezer lélek számára jelenik meg az emlékeim fájdalmas esszenciája. Először az a momentum, amikor még minden csodálatos és boldogító volt, és senki nem gondolt arra, hogy bármi is elromolhat idilli életünkben. Elena, Michael és én a Central Parkban piknikeztünk. Kocsiba ültünk, a kosarainkat megtömtük finomságokkal, süteménnyel és pogácsával, valamint egy nagy pokróccal, s mellé beszuszakoltunk még egy papírsárkányt is, melynek röptét mindig oly csodálkozva szemlélte a fiam. Ez a szép, kora őszi nap éppoly békésen és sok-sok nevetéssel telt, mintha egy romantikus regény Az álomcsalád című fejezete kelt volna életre. Nem gondoltunk arra, hogy az élet ezeket a lapokat könyörtelenül ki fogja tépni, összegyűri és hagyja elázni a téli latyakban. Az amfiteátrumban ücsörgő lelkek mosolyogva, meghatódva nézik a parkban eltöltött nap emlékképeit, amikor azonban a látvány feloldódik, s egy új lép a helyére, meghökkennek. Az olasz negyedben lévő lakásunk nappalija látható, s a kis Mikey, amint épp a kedvenc játszóhelyén, a fotel mellett tologatja a fából faragott pici lovát. S bár igyekszünk visszafogni magunkat, de kihallatszik a hálószobából a veszekedés. Elena jogosan szidalmaz és háborodik fel, hogy megint kocsmába készülődöm, s én próbálom megértetni vele mindazt, amiről lelkem mélyén tudom, hogy ostobaság, s gyáva indok. Mikey félve pislant a hálószobánk felé. Keresi, kutatja, hová tűnt az a nagyszerű ember, aki az apja volt, s ki ez a részegeskedő, agresszív idegen… Hajlamosak vagyunk azt hinni, vagy abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a gyerekek nem értik, nem hallják s nem látják oly tisztán a világot, mint a felnőttek. De ez hatalmas tévedés. Csak figyelni kell a szemükre, s meglátjuk a leplezetlen igazságot. Kirontok a hálószobából, az előszobában nyakam köré tekerem a sálat, és az autóm kulcsát keresem. Egy pillanatra összeakad a tekintetem a fiaméval. Ez az a pillanat, ami az utolsó fűszál a

szakadék szélén. Odamegyek hozzá, megsimogatom a haját, megcsókolom a feje búbját, s a legszánalmasabb mondat hagyja el számat, amit szülő ilyenkor mondhat: játssz csak, Mikey, majd később jövök és játszom veled! Hamis ígéret. S a fiam tudja ezt. Nem érek haza, amikor ő még ébren van, és nem játszunk már többet… Zokogás tör rám, amint újra átélem e perceket. Halványan érzem a körülöttem ülőktől érkező simogató, szerető energiákat, de túl mély a fájdalmam ahhoz, hogy befogadjam ezeket. Az önmarcangoló kérdések és vádak ismét a felszínre törnek, a számtalan „hogy tehettem ezt”, „milyen apa vagyok én”, „hogy lehettem ennyire gyáva és aljas”. Nem akarok a színpad felé nézni, de mégis odapillantok, amikor meghallom a csobbanást. Éppen az a jelenet zajlik, amikor leugrom a Brooklyn hídról, s testem széttörik a jégtáblán. Pár pillanatig mind tanúi lehetünk küzdelmemnek a jeges folyóban, majd amikor a halálom pillanata elérkezik, eltűnnek a képek. Szinte minden lélek rám emeli tekintetét, ám egyetlen vádló arcot sem vélek felfedezni. Mind mélyen megértik és átérzik a fájdalmamat. Őszinte szeretettel és elfogadással viseltetnek irántam, s folyamatosan érkezik egy-egy kedves érintés, nyugtató simogatás vagy bátorító, erőt adó szó. Könnyeimet igyekszem visszafojtani, és megköszönni mindenkinek, hogy ilyen kedvesek és figyelnek rám. Most először érzem, hogy bár még mindig iszonyú kínok emésztenek, de… tartozom valahová. Nem számít nekik, mit tettem és mi vagyok, mit hagytam magam mögött és mit cipelek magammal. Egyszerűen csak szeretnek. De bármennyire is melengető ez az érzés, úgy gondolom, nem szolgáltam rá, nem jár nekem. –  Mi a legnagyobb hiba, amit Anthony barátunk elkövetett? – kérdi Akadesh a többiektől. – Nem mert segítséget kérni a családjától – hangzik egy felelet. – Nem bízott önmagában – egy újabb érv. – Engedett az ital csábításának, talán nem először – jelzi egy férfi valahonnan az első sorokból.

Számos hasonló válasz érkezik a bölcs vezető kérdésére, s mindegyik pedzegeti az igazságot, de valahogy egyik sem utal a valódi problémámra. Akadesh felemeli a kezét, hogy elcsitítsa a tömeget, majd így szól: –  Mindnyájan jól szóltatok, ám csupán a tüneteket neveztétek meg, nem pedig a megbetegedés okát. Ez pedig nem más, mint ami oly sok ember életét képes tönkretenni: ha nehéz helyzetbe kerülnek, arra fókuszálnak, ami fáj, ami hiányzik, ami félelmet okoz, és nem arra, amit a kezükben tartanak. Anthony, mint sokan mások is, elmerült a fájdalmában, kétségeiben és az önvádban, s nem arra figyelt, ami megmaradt számára: felesége, kisfia és a nővérei. Mind gazdagabbak vagyunk, ha megfigyeljük, mennyi mindentől kímélt meg minket az élet, és valójában mennyi minden van a birtokunkban! Mind jól tudjuk, mi az a belső erő, az az ellenünk munkálkodó energia, mely aktiválódik, mihelyt fájdalom ér bennünket. A lelkek tömege beismerően bólogat, s mind magukba néznek egy pillanatra, felidézve titkos emlékeik egy-egy szeletét, amikor engedtek ennek a negatív erőnek, s ezzel megkeserítették az életüket. –  Anthony barátunknak – folytatja Akadesh – csupán két dolgot kell megértenie, hogy megnyugodjon. Észre kell vennie, hogy a terhe kisebb, mint amilyennek tűnik. Az emberi problémákkal két nagy gond van; először is elhitetik veled, hogy problémák, pedig valójában csupán feladatok, másodszor többnek és nagyobbnak mutatják magukat, mint amilyenek valójában. A megoldandó feladat mindig kisebb, mint a félelem és a kétség, melyet iránta táplálsz! A második dolog, melyet Anthonynak tudatosítania kell magában az, hogy csupán illúziók rabja. Az ezernyi lélek ismét elismerően bólint, és sokan rám pillantanak, együtt érző mosolyukkal bátorítani próbálnak. Akadesh így folytatja:

–  Akik itt ültök, szinte mindnyájan keresztülmentetek már hasonló, vagy épp olyan helyzeteken, mint Anthony. Közületek vannak is páran, akik éppolyan súlyosan sérült lélekként tértek haza. Kiemelném egyik barátunkat, Salvatorét, aki rettenetes dolgokat tett elmúlt élete során, s aki még Anthonyval is kapcsolatba került. Megdöbbenek a név hallatán, és jobbra pillantok, ahol egy lepelbe öltözött fiatalember éppen feláll. Fehéres, halvány rózsaszínes ragyogása elárulja, hogy még igen fiatal lélek. Salvatore rám pillant, halványan elmosolyodik, majd Akadesh felé fordul, aki így szól: – Salvatore két okból jött ma el közénk. Hosszú gyógyító terápiája az imént ért véget, s most egy újabb útra vállalkozik, melynek első állomásaként Anthonyt jelölte meg. Át is adom Salvatorénak a szót. –  Köszönöm, Akadesh, hogy ellátogathattam hozzátok! – a férfi kedvesen körbeint, a lelkek pedig mosolyogva üdvözlik körükben ifjú társukat. – Tudnotok kell, hogy nem sokkal Anthony előtt haltam meg. Ugyanúgy New Yorkban éltem, akárcsak ő. Vele ellentétben azonban én tényleg szörnyű dolgokat tettem… Gengszter voltam, bűnöző, aki nem tudta leküzdeni az egóját, és ennek rengeteg emberi sors látta kárát. Természetesen csak olyanokkal kerültem kapcsolatba, akik ilyen-olyan okokból meg akarták tapasztalni az erőszakos halált. És én nem kegyelmeztem… szörnyű dolgokat tettem, amiket teljes szívemből megbántam. Gyógyító kezelésem során mindazt a lelki fájdalmat átéltem, melyet másoknak okoztam, megjártam a saját poklomat, mint mindenki, aki rossz útra téved élete során. Elhatároztam, hogy vezekelni, egyszersmind okulni szeretnék elkövetett bűneim miatt, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy elkövetkező földi életem során kordában tudjam tartani a még tomboló egómat. Tudjátok, hogy ez kezdetben mennyire nehéz. A lelkek egyetértően bólintanak, s biztató mosollyal néznek az egykori gengszterre.

–  Vezetőmmel már meg is beszéltem, hogy legközelebb egy afrikai faluban fogok világra jönni, s rendkívül nehéz életet választottam magamnak, sok fájdalommal, látszólag értelmetlen halállal. Így döntöttem, és kicsit tartok attól, ami rám vár, de végig akarom járni ezt az utat. Most nyugodt vagyok, megbékélt mindazzal, amit tettem, de tisztában vagyok vele, hogy a teremtett karmámat és az okozott károk súlyát nem dobhatom le magamról. Azt hiszem, tanultam valami nagyon hasznosat. Igyekezni fogok, hogy alkalmazzam is! Mindenki széles mosollyal nézi az ifjú lelket, s szerető ölelések tömegei úsznak felé. Jómagam csak meredten nézem őt, s felidézem magamban a pillanatot, amikor azon a bizonyos éjszakán a sikátorban azt hittem, hogy nyomorékká fog verni a kalapácsával. Mindig meghökkent az a hatalmas különbség, melyet egy-egy földi gonosztevő és a mennyei énje között tapasztalok. Földi világunkban nem igazán lehet elképzelni, hogy egy sorozatgyilkos, egy brutális, elállatiasodott személy, vagy akár egy politikai hatalmában fetrengő, másokkal nem törődő, háborúkat kirobbantó ember ilyen őszinte bűnbánatot tartson a lelkek tömege előtt. S tudatában legyen annak, amit földi élete során humbugnak tartott: karma, sors, kauzalitás. Gondolataimból a saját hangom szakít ki. A színpad felé pillantva meglátom az éjszakai jelenetet a sikátorban, amikor Torruzzi megfenyeget. Salvatore lelke ekkor így szól hozzám: –  Szeretnék bocsánatot kérni azért, Anthony, hogy aznap ilyen helyzetbe hoztalak! Őszintén sajnálom! Meg tudsz nekem bocsátani? Körbepillantok a lelkek tömegén. Mindenki minket néz, biztos tudatában annak, hogy a megbocsátás itt természetes reakció. Mosolyt erőltetek magamra, majd felállok és így felelek: – Nincs bennem harag irántad, Salvatore! – Köszönöm – a férfi arcát megkönnyebbült mosoly borítja. – Én is köszönöm, hogy azon az estén megkíméltél.

–  Mert neked élned kellett, Anthony. És szívből sajnálom, hogy mégis ilyen korán meghaltál, eldobtad az életedet. Kívánom, hogy te is megleld a saját békédet! Zavartan visszaülök a helyemre, s Montezre pillantok. A férfi arca az egyetlen, amit nem önt el mosoly, mintha megbocsátásom meg se hatotta volna, nem is értékelné ezt a kicsi jót, ami most előtört belőlem. Egyszerűen nem értem őt! Egyre jobban idegesít és feszélyez a jelenléte. Nem értem, hogy Tayos miért adott mellém egy ilyen lelket! Mennyivel jobb lenne, ha például Lídia kísért volna el az amfiteátrumba… Csak remélni tudom, hogy hamar véget ér a közös utam Montezzel! Salvatoréra nézek, mert úgy tűnik, a férfinak még van mondandója. –  Azért kezdtem Anthonyval a bocsánatkérést, mert ő volt az egyetlen, akit nem öltem meg. Most sorban felkeresek minden lelket, akinek ártottam, noha ők mostanra már tudják és valószínűleg el is fogadták, hogy ők maguk akartak erőszakos halált. De úgy érzem, szüksége van erre a lelkemnek, s vezetőm is támogatja elképzelésemet. A lelkek csoportja jó kívánságokkal és szeretettel halmozza el az ifjú lelket, aki ezt megköszönve egy pillanat alatt eltűnik, akár egy szétpukkanó buborék, s elindul a maga útján. Miután a lelkek mind elcsöndesülnek, Akadesh és vezető társa felemelik kezüket. –  Az elhangzott történetek egyik hasznos tanulsága az, hogy nincs teher, mely nem rakható le, nincs fájdalom, mely nem tud elmúlni, s nincs seb, mely nem gyógyul be! Azért van ez így, mert a lélek természetes állapota a béke, s minden út a béke felé vezet. Ne feledjétek, hogy nem az idő oldja meg a dolgokat, hanem az, hogy mit kezdtek a nektek rendelt idővel! A vezetők meghajolnak, mintha csak egy színdarab érne véget, majd egy kékes-lilás füstpamacs kíséretében eltűnnek előlünk. A lelkek sokasága közül jó néhányan követik a mesterek példáját, s elindulnak valamerre, míg mások itt maradnak, beszélgetnek, vagy az amfiteátrum alsó részén lévő sétányok felé indulnak.

– Nos – fordulok Montez felé –, köszönöm, hogy elhoztál ide. – Van még egy hely, ahová el kell mennünk! – Értem. Kísérőm, akárcsak első alkalommal, megragadja a karomat, s alighogy felcsillan előttem következő úti célunk képe, már el is tűnünk az amfiteátrumból, s a legszebb tájon találom magam, ami a mennyben létezhet.

2. Egy paradicsomi szépségű sziget öblét látom magam előtt, ahová lusta, gyöngéd hullámok érkeznek a távoli, türkizkék horizont felől. A partot puha, porcukor finomságú és színű homok borítja, s úgy ragyog a vibráló fényben, mintha hó volna. A szellők rendkívül halk, énekszerű foszlányokat hoznak magukkal, s megcirógatják a pálmafák hosszú, zöld leveleit. Ott, ahol a tenger hullámai kifutnak a homokra, majd visszahúzódnak, apró, ezerszínű gyöngyszemeket hagynak a parton, melyek aztán eltűnnek a homokszemcsék között. Fejünk felett az égbolt lila, bronz, arany és tengerkék színben pompázik. Különös felhőpamacsok csobbannak az égi óceánba, s ennél a lélegzetelállító mennyezetnél csupán a pálmák törzse körül nyíló virágok nyújtanak szebb látványt. –  Ez az én otthonom, Anthony – szólal meg hirtelen Montez. Hangja kissé ellágyul, de érzem, hogy még mindig zavaró a közelében lenni. – Általában szeretek olyan életeket élni, melyekben tenger közelében élhetek, leginkább szigeteken. Legutóbb Dominikán laktam egy faluban. – Köszönöm, hogy megmutatod az otthonodat! – felelem. –  A házamba azért nem engedlek be – és az öböl túloldalára mutat. Egy kicsiny, nádfedeles házikót látok, melynek falát pálmatörzsekből készült deszkák alkotják. A bájos kis építmény előtt széles terasz húzódik, mely a kristálytiszta hullámok fölé nyújtózkodik. A ház körül furcsa, lebegő virágok nőnek, melyek szirma úgy ragyog, mintha fáklyák fénye lenne. Úgy sejtem, amikor Montez éjszakát varázsol maga köré, ezek a kis lámpások világítanak neki. Kalauzom így folytatja mondandóját: – Földi időszámítás szerint nagyjából huszonháromezer éve áll itt a házam, mivel az első néhány életemet követően döntöttem úgy,

hogy egy szigeten szeretném az otthonomat felépíteni. –  Nagyon szép kis lak – bólintok elismerően, s furcsállom, hogy Montez hirtelen ilyen közlékeny, szinte barátságosnak is nevezném, ha nem volna rendkívül taszító a kisugárzása. – Mi voltál a legutóbbi életedben, Dominikán? –  Gyógyító voltam, az emberek gyakran és tévesen varázslónak hívtak. –  A hozzád hasonlóan magasan fejlett lelkek általában mind gyógyítók? –  Közel se mind, de mindnyájan olyan életet választunk, amelyben a környezetünket helyezzük előtérbe, nem pedig magunkat! – Montez szúrós pillantást vet rám, majd megfogja a vállamat. – Gyere velem, Anthony! Van itt számodra valami. A férfi balra vezet, a sűrű erdőség irányába. Pálmafák és ezerféle trópusi növény, virág között haladunk egy leheletfinom, szirmokból kirakott ösvényen, melyet csak helyenként világít meg a lombkoronán áttörő fény. Kisvártatva feltűnik egy különös barlang az erdő közepén. Fala aranyszínű homokból áll, érdes felszínét több helyen sziklák törik meg. Pálmafák óriási levelei óvón borulnak a barlang fölé, mintha titkokat védő őrök volnának. Hatalmas, tátott szájra emlékeztető bejárata van, s ahogy közeledek felé, észreveszem, hogy az egész belső tér egyetlen nagy teremből áll. Nem igazán tudom elképzelni, mi ennek a helynek a rendeltetése, de Montez máris válaszol a fel nem tett kérdésemre. –  Ami a te otthonodnál a tó, az nálam a barlang. Most elhelyeztem benne valamit számodra. Gyere! Belépünk a megdöbbentően tágas beltérbe, s feltűnik, hogy a padlót szabályos csillagformára (merkaba) metszett kőlapok borítják, melyeket átvág egy széles, furcsán tekeredő vonal. Ahogy jobban megfigyelem, ráeszmélek, hogy az aranymetszés íve:

Amint a barlangba lépünk, az ív felragyog, s bizsergető hanghullám terjed szét a térben. Montezre pillantok, aki kezével megérinti a spirál origóját, mely pontosan a beltér közepén van. –  Ez a minta mindig emlékeztet arra, hogy az arányosság és egyensúly megtalálása kulcsfontosságú az életben. Egyetértesz? –  Igen – felelem, és ámulok az áttetszőnek tűnő plafon láttán, melynek túloldalán mégsem látom a barlang tetejére lapuló fák lombjait. –  Hm… érdekes, milyen életet hagytál volna magad mögött, ha nem értesz egyet? – kérdezi a férfi pimaszul, s amint gunyoros tekintetére pillantok, észreveszek mögötte két tárgyat. Fogalmam sincs, mik lehetnek, valamiféle keretre gyanakszom, melyre hányaveti módon egy vastag pokrócot dobtak, mintha el akarnák takarni, ami mögötte van. Mindkét tárgy kissé egymás felé van fordítva, ám úgy, hogy én előttük állva mindkettőnek a lapját láthassam. Gyanakvóan Montezre pillantok. – Mik ezek? –  Mindjárt megtudod, előbb azonban én teszek fel neked egy kérdést. – Montez erősen a szemembe néz, egy pillanatig méreget. – Hogy lehettél ennyire gyáva, ennyire gyenge és ostoba?! –  Tessék? – meghökkenek a férfi kitörésétől, hiszen eddig még nem tapasztaltam ilyen magatartást a mennyben, főleg nem egy ilyen érett lélektől. –  Nagyon is jól hallottad! Hogy merted ezt megtenni a családoddal?! A gyereked nélküled nőtt fel, a feleségednek iszonyú fájdalmat okoztál, csak azért, mert egy alkoholista szennyé váltál, aztán a gyávák módszerével fejest ugrottál a folyóba! Mit képzeltél, mi fog veled történni?!

– Montez… kérlek, fogd vissza magad! – Egyre idegesítőbb a férfi támadása, felkavarnak a szavai. De miért beszél így velem? Nem értem az egészet. –  Milyen alapon kérsz tőlem bármit is? Mit képzelsz magadról?! Idejössz, siránkozol, hogy jaj de fáj, jaj de rossz… Mit sajnáltatod magad?! Tudd meg, hogy nálad arcátlanabb, gyávább és aljasabb tettet elkövető lélekkel még nem találkoztam! –  Most már tényleg vegyél vissza, rendben? – fakadok ki. – Te könnyen beszélsz, már mindenen túl vagy! Hátradőlsz, gyógyítgatsz, belesüppedsz a kényelmes világodba! Elfelejtetted már, milyen küzdeni az életben? –  Te engem ne kérj számon, Anthony! Te csak ne vádaskodj és rágalmazz engem! Mit gondolsz, ki vagy te? Az egyedüli lélek, akivel nehéz dolgok estek meg?! Ha tudnád, mennyire szánalmas vagy… Küzdelemről beszélsz, de azt se tudod, mi az! Gyáva féreg módjára elkúsztál a baj elől, és a családodat magára hagytad! Összeomlott az életed és csak magaddal kezdtél foglalkozni, a saját mocskodban fetrengtél, mint egy disznó az ólban, és most azt várod, hogy sajnáljalak, ráadásul segítsek neked?! Mit tudsz te a küzdésről! Vedeltél, mint egy idióta, és közben a fiad miattad szomorkodott otthon, az apját akarta, de nem kapta meg, mert az a mocsok inkább az italba menekült! A feleséged éjszakákat zokogott végig, és az összes könnye a te lelkeden szárad! –  Én próbáltam… – érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, ezzel együtt pedig mélyről jövő, fortyogó indulat kezd elborítani. Montez arcátlansága feldühít, s ha emberek volnánk, ráugranék. – Próbáltad?! – nevet a férfi. – Még hogy megpróbáltad! Azonnal feladtad, te gyáva tetű, amint megérezted a baj közeledtét! Hogy lehet egy lélek ennyire kishitű, aljas és önző?! Mindig is gyáva voltál, ezt te tudod a legjobban! Most meg feloldásért sírsz, ismét menekülnél a felelősség és egyúttal a lehetőség elől! Aljas módon magad előtt lobogtatsz egy zászlót, melyre felírtad: csak a

családomat akarom védeni. Holott te is tudod, hogy ez gyenge szöveg! Nem mersz élni! Elbújsz, elfutsz, ahogy mindig is tetted! Nem bírom tovább türtőztetni magam. Montez szavai annyira az elevenembe találnak, hogy teljesen kikelek magamból, s ordítva rárontok. Szidom őt, kiabálásom zeng a barlangban, s zokogásomtól szinte fuldokolva fröcsögök magamból mindent, ami a fájdalmamat táplálja. Amikor aztán a dührohamom annyira a tetőpontjára ér, hogy már Teremtőmet is szitokszavakkal illetem, Montez hirtelen hátraugrik, s megmarkolja a tárgyakra helyezett pokrócokat. Egy gyors mozdulattal lerántja azokat, s ami így elém tárul, attól belém fagy a szó. Szidalmaim elapadnak, feldúltságom mintha jéggé dermedt volna, s csak döbbenten meredek magam elé. Két tükör áll felém fordítva. Azonban nem pont azt látom bennük, aki, s ami vagyok. A bal oldali tükörképem határozottan és kihívóan néz rám, tekintete arroganciát, önteltséget és haragot mutat. Erősen sugárzó aranyszínnel ragyog, ám tudom, hogy mindez pusztán hamis csillogás. A jobb oldali tükörben megjelenő énem ezzel ellentétben nem mer a szemembe nézni. Leszegett fejjel, szinte félszegen ácsorog, s bár nem látom az arcát, mégis iszonyú fájdalom és gyötrődés érződik belőle. Fekete aura veszi körbe, mely fojtogató, akár a mocsár felett terjengő atmoszféra. Amikor Montez úgy látja, hogy kissé lecsillapodtam, így szól: –  Ne haragudj, Anthony, hogy ilyen durván beszéltem veled – hangja ezúttal kedvesen, lágyan cseng. – Sajnos erre szükség volt, hogy a felszínre törjön mindaz, amit magadban cipelsz. –  Nem… én, nem… – próbálom összeszedni magamat, ám a tükörképeim fogva tartják elmémet. – Nem haragszom. Te bocsáss meg nekem, kérlek! Montez mellém áll, biztatóan megveregeti a vállamat. Meglepő módon még el is mosolyodik, majd így folytatja mondandóját: –  Azért voltam veled végig hűvös, szinte ellenséges, hogy a tükrökbe tudd helyezni minden negatív érzelmedet. Amint látod, a jobb oldalon álló éned az egód, a bal oldali pedig a

fájdalomenergiád. Mindkettőt magaddal hoztad a mennybe, ami rendkívül ritka! Tudod jól, hogy a halálunk után ezek az energiák szinte maradéktalanul elkopnak, s ha át is hozunk belőlük valamicskét, azok egy gyorskezelés során pillanatok alatt lemosódnak rólunk. De te, még ha nem is a teljes mennyiséget, de óriási tömeget magaddal hoztál, Anthony! Ezért nem tudsz olyan egyszerűen megszabadulni a fájdalmaidtól, és hazaérkezni, befogadni a mennyországot, mert ez a két energia teljesen felemészt. És ha hagyod még jobban elhatalmasodni őket, győzni fognak. A te valódi éned, tiszta, szent lelked soha nem akarna feloldást kérni a Tanácstól. Az egód hiteti el veled, hogy erre vágysz, egy illúzióba kerget téged, amit a fájdalomenergiád is megtámogat, s így ők ketten összefognak ellened! Érted már, Anthony, hogy mi történik veled? –  Igen… – felelem alig hallhatóan, mert teljesen letaglóz, amit magam előtt látok. Mindaz, ami bennem volt, kivetítődött, előttem áll, szinte kézzelfoghatóvá vált. Hát valóban így lenne? Ez a két energia, mely emberi születésem óta létezik, rám akaszkodott, s ezek hajszoltak öngyilkosságba, s most a feloldást akarják rám erőltetni? Tisztában vagyok vele, hogy az ego és a fájdalomenergia csupán azért létezik, hogy megnehezítse életünket a Földön, hiszen nélkülük minden sokkal egyszerűbb volna. Ez a két erő generálja valamennyi problémánkat, nehézségeinket, ha nem lennének, minden ember teljes boldogságban és békében élhetne. Csakhogy akkor nem tudnánk fejlődni. Egónk és fájdalomenergiánk a szükséges rosszak, melyek révén olyan megtapasztalásokat és eseményeket élhetünk át, amiket nélkülük soha, és amik nélkül nem tudnánk a gyakorlatban kipróbálni, alkalmazni a tanultakat. Szinte sokként ér a felismerés, hogy a két erő még itthon is ilyen erősen jelen van, a lelkem körül tekergőznek, mint két átkot hozó kígyó. –  Ahhoz, hogy le tudd őket győzni, és eltűnjenek mellőled – Montez megérinti a vállamat –, szembe kell velük nézned. Nem

bújhatsz el előlük, Anthony! Tayos remélte, hogy Lídia, Asumi és az angyal segítsége elégséges lesz ahhoz, hogy felismerd az egód és fájdalomenergiád jelenlétét. Nem sikerült, így rám hárult a feladat, hogy a felszínre hozzam őket. –  És hogyan… miként győzhetem le őket? – kérdem aggódva, mert rossz előérzetem támad, mire készül a férfi. – Össze kell törnöm a tükröket, hogy kiszabadulhassanak, és rád telepedhessenek. – Istenem… – sóhajtok. – Ez az egyetlen megoldás? –  Igen, ez. Könnyebben el tudod őket tüntetni, ha konkrétan látod és hallod őket. Amíg benned élnek, megfoghatatlanok a gondolatok és érzelmek hullámzása közben. Most lehetőséged lesz szembenézni velük, megérteni őket, és így szembeszállhatsz velük! Utad végére el kell őket tüntetned magad mellől, mert ha nem sikerül… a feloldás elkerülhetetlen lesz, Anthony. Érted, mi forog kockán? – Értem, Montez. Tehát… össze kell törni a tükröket. –  Készen állsz? – Montez a tükrök közé lép, s izgatottan pillant rám. –  Csináltál már ezelőtt ilyet? – Félek attól, ami rám vár, s a tükörképeim mintha éreznék, mire készülünk. Egóm gúnyos mosollyal néz rám, míg fájdalomenergiámat egyre sűrűbb feketeség borítja be. –  Párszor – feleli Montez. – Bízz bennem, jó? Fel kell rá készülnöd, hogy erősebbek lesznek, mint eddig, mert érzik, hogy felfigyeltél rájuk. Küzdeni fognak azért, hogy életben maradjanak. De most már sokkal sebezhetőbbek! Nem hagyhatod, hogy felülkerekedjenek rajtad, Anthony! Igyekszem lecsillapítani magam, hiszen ez a két energia olyan, akár a kiéhezett farkas. Mihelyst gyengeséget éreznek, azonnal támadnak. Csak arra várnak, hogy újabb és újabb harapással gyengítsék az áldozatukat. Így működnek, így lettek megalkotva.

Bármennyire is félek attól, ami most fog következni, túl kell esnem rajta. – Rendben. Csináljuk! –  Ez a beszéd! Minden rendben lesz, Anthony, csak ne hagyd magad! – Értem. – Akkor most összetöröm a tükröket! Montez bátorító pillantást vet rám, majd karjait kinyújtja oldalra, s tenyere finoman hozzáér a tükrök lapjához. Teste energiája egy pillanatra erősebben felragyog, majd kezét hirtelen rácsapja a tükrökre – amik azon nyomban hangos csörömpöléssel apró darabkákra hullnak! A keretek közül lassan elősuhan az egóm, majd bizonytalanul követi őt a fájdalomenergiám is. Megrettenek a látványuktól, s iszonyú kisugárzásuktól. Egóm aranyfénye szürreális ellentétben van a tekintetéből áradó rosszal, s úgy néz rám, mint egy ragadozó a prédájára. Lassan körüllebeg, egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét, igyekszik találni rajtam egy gyenge pontot, egy kósza gondolatot, egy csalfa érzést, amibe belekapaszkodhat. Ám erősen ellenállok, csupán a félelmemet érezheti, s ez még jobban megvadítja. Nem szól semmit, csak áll és néz. Alig várja, hogy belém mélyeszthesse illúziókarmait. Ezzel szemben a fájdalomenergiám meredten áll, nem is pillant felém. A padlót bámulja. Olyan ő, akár egy csöndes gyilkos. Nem szól hozzám, némán, szinte észrevétlenül és lényegtelenül lebeg tőlem jobbra, ám a belőle áradó tengermély bánat, iszonyat és kétség fullasztóan hat rám. Olyannak tűnik, akár egy elveszett, szerencsétlen ember, aki csak pár jó szóra vágyik, azonban nem szabad, hogy megtévesszen ez az álca. Legalább olyan vérengző ragadozó, mint az egóm. A legnagyobb élvezettel gyötörnek mindketten, ki-ki a maga módján. –  Jól csinálod, Anthony – hallom Montez biztatását. – Állj ellen nekik, de soha, egyetlen pillanatra se lépj fel ellenük támadólag. Az csak erősíti őket. Ne rájuk figyelj, hanem arra, ami a valódi énedben

van! Mostantól tisztábban fogod hallani a lelked suttogását, jobban tudsz majd egyensúlyozni. De vigyázz, ezek ketten mindent elkövetnek ellened, hiszen ez a feladatuk. Megnyerték a csatát ellened édesapád halálakor, a kocsmában és később a Brooklyn hídon. De a végső csatát el fogják veszíteni, mert itthon vagy. Ez a te otthonod, Anthony! Védd hát meg! –  Értem – felelem, ádázul egóm szemébe nézek, s halkan szólok hozzá: – Nem hagyom magam! –  Most még nem beszélnek hozzád – szól kísérőm. – De majd fognak. Nem is keveset, és mindent elkövetnek majd, hogy kizökkentsenek. De te ne hallgass rájuk. – Igyekezni fogok. –  Kérlek, most kövess, Anthony! – Montez a sziromösvény felé tart, melyen az imént a barlanghoz jöttünk. Nyomába szegődöm, s észreveszem, hogy a két energiatömeg szorosan a nyomomban halad. Egóm van hozzám közelebb, s ahogy hátrapillantok, széles, baljóslatú vigyor ül ki az arcára. Valamivel mögötte lépdel a fájdalomenergiám, ő azonban még mindig nem tekint felém. Csupán a szirmok közt alakot öltő lábnyomaimat lesi, mint egy képzett nyomolvasó, aki türelmesen cserkészi be a prédáját. Amint Montezzel kiérünk az erdőből, balra, a háza felé indul. Ahogy közeledünk, észreveszem, hogy kis csónak van a stéghez kötve egy különös fényfonattal, mely olyan, akár egy ezernyi drágakőből font kötél. A férfi kezével megérinti a fonatot, mely ettől a stég cölöpjére tekeredik, majd felém fordulva így szól: – Anthony, most ki kell evezned a nyílt tengerre. –  Miért? – kérdezem, s az engem ádázul követő energiákra tekintek. A legutolsó, amihez kedvem van, hogy ezekkel együtt csónakázzak. –  Egyedül kell szembenézned velük. – Montez a hátam mögé mutat. – Emlékszel a Nagy Labirintusra, igaz? Onnan is csak úgy találhattál ki, ha a valódi éned suttogására figyeltél. Itt is hasonló a helyzet! Ki kell evezned, olyan messzire, hogy már ne is lásd a

szigetemet, s meg kell találnod odakint, egyedül a békédet. Csak úgy fogsz újra partot érni, ha sikerül legyengítened az egódat és a fájdalomenergiádat. Nem kell teljesen eltűnniük, Anthony, de legyenek gyengébbek, te pedig erősödj meg! – És ha nem sikerül? – Olyan nincs, barátom – mosolyog a férfi. – Mondanám, hogy ez csupán idő kérdése, de itt az időnek ugyebár nincs jelentősége. Meg fogod lelni a módját, mint már előtted sokan mások is. – Én csak… –  Normális, hogy tartasz attól, hogy egyedül nézz szembe azzal, ami a mélyben van. De minden rendben lesz! Szállj be a csónakba, és vissza se nézz. – Rendben van – mennybéli utazásom során immár másodszorra ülök egy evezősbe, s ez valószínűleg még rosszabb élmény lesz, mint korábban a vadvízen. Amint elhelyezkedem, egóm és fájdalomenergiám helyet foglal velem szemben. Érzem az izgalmukat. Éhségüket. Tudom, alig várják, hogy csak hármasban maradjunk a nagy és üres tenger közepén. Ahol senki nem tud megvédeni… Montez térdig begázol a vízbe, amikor segít a csónakomat útjára bocsátani. Mielőtt evezőmmel hasítani kezdeném a vizet, megfogja a kezemet, s halkan így szól: – Erősködni fognak, hogy a nevükön szólítsd őket, de te ne tégy így. Identitást akarnak maguknak, de az csak megerősítené őket. Be fognak dühödni, de ne szólítsd őket sehogy, rendben? –  Igen, értem – megszorítom a férfi kezét. – Mindent köszönök, Montez! – Ez csak természetes – mosolyog, majd egy nagy lökéssel eltaszít a parttól. Azonnal evezni kezdek, s meglepően könnyen suhanok előre, hiszen a tengert alig fodrozzák hullámok. Visszapillantok Montez felé. A férfi színes ruhájában úgy áll a parton, mint egy örökké égő szivárványfáklya. Szélesen elmosolyodik, s búcsúzóul

felém int, majd egy szempillantás alatt eltűnik. Visszafordulok hát, s ismét evezni kezdek. A két energiára pillantok, s bármennyire próbálok küzdeni ellene, félelem jár át. Egóm hunyorogva mered rám, arcán gonosz vigyor jelenik meg: a megátalkodottja már tűkön ül, hogy rám vethesse magát. Fájdalomenergiámra pillantok, s elszörnyedek. Lassan felemeli a fejét, s egyenesen rám néz. Fekete szeme mélyén ott rejlik összes gyötrelmem. S azt mind rám akarja uszítani.

8. fejezet EGYSÉG

1.

Ú

gy érzem, jócskán mögöttem lehet már Montez otthona. Hátrapillantok, s megdöbbenve látom, hogy a szigetnek se híre se hamva! Mintha elnyelte volna a tenger, de sokkal inkább arról lehet szó, hogy bekerültem egy olyan speciális világba a mennyországon belül, mely csakis számomra létezik. Fölöttem az ég változatlan gyönyörűséggel feszül, lila, arany és bronz színeinek kuszasága kiömlött festékre emlékeztet. Igyekszem tudomást sem venni két utasomról, s inkább az evezőm ütemes lendítésére és húzására figyelek, a víz csobbanására a csónak szélén, a deszkák keménységére. S folyton a horizontot fürkészem, vajon mikor tűnik már fel valami part, melyet megcélozhatok. Hirtelen kizökkenek, amint egy gúnyos hang üti meg a fülemet: – Milyen vicces vagy… – az energiákra pillantok, s látom, hogy az egóm széles vigyorral mered rám. Elfordítom a fejem, igyekszem kizárni őt, s tovább szemlélni a tengert. Ám az energia nem hagyja magát, s egészen közel hajol hozzám. – Ha azt hiszed, eltűnök, mert nem figyelsz rám, akkor nagyon tévedsz! Nem mersz velem szembenézni. Még mindig gyáva vagy. Elfordulsz előlem, a tengert nézed, mint azon az éjszakán, amikor egy szép kis fejes után végre meghaltál a folyóban. Nem is tudod, milyen boldoggá tettél akkor! –  Hagyjál engem békén! – rivallok rá, s keményen a ragyogó szempárba nézek. –  Nézzenek oda, milyen harcias vagy! – az egóm a képembe nevet, s olyan közel dugja a fejét, hogy szinte összeér az orrunk. Rendkívül felkavaró a jelenléte, hiszen mindent tud rólam, minden gondolatom és érzésem nyitott könyv előtte. Próbálok harcolni ellene, de rettenetes ereje van.

–  Jól gondolod – szól halkan, érdesen. – Erősebb vagyok nálad. Hiszen ez már oly sokszor bebizonyosodott szánalmas kis életed során! Urallak. Behálózlak. Beférkőzöm az elmédbe, és semmit nem tehetsz ellenem! Csak az evezőre figyelj, a víz csobbanására, a horizont színeire – sulykolom magamban, ám érzem, hogy egyre feszültebb vagyok, s gyorsabban jár a kezem, szinte csapkodom a vizet. Egóm nagyot nevetve hátradől, lábát kinyújtja, s karját a feje mögé teszi. Úgy néz rám, mintha máris egy győztes csata királya volna. –  Menekülj csak, kis egér, iszkolj, fuss az életedért! – harsogja. – Menekülj és bújj el, menekülj és bújj el! Ahogy mindig is tetted, Anthony. Fuss, szaladj csak, előlem úgyis hiába futsz. Mindig is veled voltam, éjjel-nappal, minden álmodban és félelmedben. Egy pillanatra sem tudsz megszabadulni tőlem! –  Elég legyen már! – kiáltok felé, s az evezőt dühösen a hajó oldalához ütöm. Egóm fölényesen elmosolyodik. – Anthony… Anthony. Hát még mindig nem tanultad meg, hogy a harag az én vagyok? Ekkor hirtelen felpattan, s rám veti magát. Energiájának aranysugárzása teljesen beborít, próbálok kapálózni, küzdeni ellene, de mindenhol ő örvénylik. Attól félek, hogy a csónak felborul, s amikor üvöltve az evezőért nyúlok, hogy valami módon kettéüssem ezt a tomboló fenevadat, hirtelen leugrik rólam. Ugyanolyan arrogáns mosollyal nézz rám. –  Ez csak egy kis móka volt, nehogy pánikba ess nekem! Nem akarlak egyből felfalni, előbb kicsit eljátszadozom veled. –  Nem fog sikerülni – válaszolok halkan, s megragadom az evezőt. Igyekszem lecsillapodni, és tudatosítani magamban, hogy én tartom őt életben, ha megnyugszom, az ereje csökken, és nem lesz már hatalma felettem. Még egy pillantást vetek gúnyos arcára, majd ismét a horizont felé tekintek, s csak az evezésre figyelek. Ám egóm nem hagyja magát.

– Eltűnök, ha szeretnéd. Igazán. Nem verlek át, Anthony! Olyan ez, mint egy varázslat. Csiribú-csiribá és huss, eltűnök – harsányan felkacag. – Csak ki kell mondanod a nevemet és elpárolgok, akár egy vízcsepp a nyári forróságban. Egy szempillantás az egész, és máris megkönnyebbülsz. Na? Nem válaszolok. Csak az evezőmre koncentrálok, s a víz érintésére, amint felfröccsenve a kezemet éri. A horizontról lesiklik a tekintetem, s inkább a tenger kavargó kis örvényeit figyelem, amit a lapát gerjeszt maga körül. – Jaj, valaki nagyon durcás kedvében van – egóm csak nem hagyja abba a piszkálásomat. – Mondd ki a nevemet, Anthony és békén hagylak! A nevem: Arany. Csak így egyszerűen, de nekem nagyon tetszik. A legszebb név. Ha igazán szeretted volna a fiadat, így nevezted volna el. Sőt, ha igazán szeretted volna őt, nem ugrottál volna fejest a hídról, de ezt te is nagyon jól tudod. Egyébként meg kell jegyeznem, nagyon szép ugrás volt, tetszett a félfordulat, amit leírtál a levegőben! Csöndben ülök, és evezek. Tudom, hogy csak feldühítem őt azzal, hogy nem válaszolok, nem reagálok sehogy, s ő mindent elkövet, hogy félelmet vagy haragot érezzek iránta. De ki kell tartanom! – Félsz kimondani a nevemet, tudom jól – egóm ismét közel hajol hozzám, szinte suttog. – Hát nem látod, hogy ez egy ördögi kör? Félsz megnevezni engem, identitást adni nekem, ám csupán annyit érsz el a makacs hallgatásoddal, hogy táplálsz engem a félelmeddel. Ha szabadulni akarsz tőlem, ellöksz, eltaszítasz, az a félelemből fakad, ezért még erősebben rád tapadok. De egy próbát igazán tehetnél, nincs abban semmi rossz. Mégis mi bajod származhatna abból, ha kimondasz egy egyszerű szót? Itt ülsz, tulajdonképpen teljesen egyedül, és evezgetsz a nagy semmi közepén. Unalmas és csöndes itt minden. Színek, formák, az állandó csobbanás, evezés. Melankolikus, nemde? Bágyadt. Egyhangú. De komolyan, Anthony! Életed során hányszor mondtad ki azt a szót, hogy arany? Pontosan megmondom: száznyolcvanhét alkalommal. És lett valami bajod

valaha is? Nem, semmi! Hát akkor mitől tartasz annyira? Csak gondolj arra, Anthony, amit a bölcs Akadesh mondott! A félelmed és kétséged mindig nagyobb, mint a valós problémád. Hiszen már érzed is, Anthony, hogy a félelem egyre nagyobb teret nyer benned, és már a félelemtől is félsz, hiszen tudod, hogy én ezzel táplálkozom! És ha ezt az állapotot fenntartod, akkor én egyre jobban eluralkodom feletted. Félsz kimondani egy olyan ártatlan kis szót, hogy arany, s ezzel máris csapdába zártad magadat. De ha kimondod, és éppúgy nem történik semmi, mint az ezt megelőző száznyolcvanhét alkalommal, akkor a félelmed azonnal szertefoszlik, s az én erőm egy kicsit gyengül. Pontosan tudod ezt! Hát miért nem könnyítesz a lelkeden, Anthony? A béke, amire úgy vágysz, csupán egy karnyújtásnyira van tőled. Ragadd meg, mondd ki a nevemet: Arany, s a félelmed eltűnik! Egóm szavai teljesen beférkőztek a lelkembe, s csak akkor veszem észre, hogy már nem is evezek, amikor elhallgat. Bármennyire is szörnyű, de van abban igazság, amit mond. Mi bajom lehet ebből? Igaza van abban, hogy a félelem egyre nagyobb teret hódít bennem, s már azt se nagyon értem, mitől félek annyira. Kimondom hát a nevét, nem lesz semmi vész. – Ar… – azonban hirtelen bennem reked a szó. Eszembe jut, amit Montez mondott a parton: tilos kimondanom a nevét, hiszen azzal identitást adok egy illúziónak. Bármennyire is erősködik, behálóz és összekavarja a gondolataimat, érzéseimet, nem hagyhatom, hogy uralma alá hajtson. Egóm hitetlenül és csalódottan mered rám, hogy képes voltam ellenállni neki, majd hirtelen dühbe gurul és rám veti magát. – Hát illúziónak tűnök?! Felelj! Annak nézek ki?! –  Soha nem leszel olyan létező, mint én! – farkasszemet nézek vele, s látom, hogy egy kissé elgyengül. Dühtől fortyogva ül vissza a helyére, s tudom, hogy nem adta fel, csupán erőt gyűjt egy újabb rohamhoz. – Majd meglátjuk – suttogja, s szeme gyűlölettől izzik.

Fellelkesít, hogy sikerült visszavernem egóm támadását! Szétnézek a tenger peremén, hátha ez a kis győzelem már elégséges ahhoz, hogy partra bukkanjak. Egyelőre azonban semmit nem látok magam körül, csak a puszta, végtelen kék tengert. Arra gondolok, hogy valami biztos ponthoz kellene kötni magamat, ahogyan Montez is tanácsolta, figyelni a valódi énemre, annak suttogására. El kell mélyednem önmagamban. Meg kell találnom a lelkemben azt a szépséget, mely boldoggá tehet, mosolyt csalhat az arcomra. A szeretet a kulcs, így hát Elenára és Michaelre gondolok. Felidézem magam előtt azokat a pillanatokat, amikor a legszebbnek és legboldogabbnak láttam őket. Ahogy evezőm elmerül a tengerben, úgy merülök el a legszebb emlékeim között. Esküvőm Elenával a Szent Patrik Katedrálisban, gyönyörű szemének boldogsága, csókjának édes íze, utazásunk Comoban, s az éjszakai tó látképe, amint a part menti házak ablakaiból fénypontok csobbannak a vízbe. Mikey születése, kicsi ujjának szorítása, amikor először hasított belém a felismerés: apa vagyok. A hangja, első lépései, boldog kacagása, ahogy a szobában kergetőzünk a fotel és az dohányzóasztal körül. Szüleim büszke mosolya is bevillan emlékképeim közé, amikor látják, az ő Antijuk végül boldog családapa lett. Nővéreimre is gondolok, Istenem, milyen öröm, hogy két ilyen testvér oldalán élhettem meg a gyerekkort, sosem hagytak magamra, mindig figyeltek rám, s végtelen örömöm lelhettem abban, milyen szépen alakul az életük! Milyen csodálatos és vidám kis életünk volt, amikor még minden rendben volt! Bárcsak újra átélhetnék ilyen szép pillanatokat, egy másik életben, másik testbe zárva, de azokkal a lelkekkel egy csokorban, akiket annyira szeretek. S amint e gondolat megjelenik bennem, meghökkenek, hiszen most először érzem, hogy nem vágyom a feloldásra! Ez csupán egy egóm és fájdalomenergiám teremtette rögeszme, semmi több. Édes Istenem, hát meghallottam a lelkem szavát!

Nem vágyom az elmúlásra! Újra akarom élni életem szép pillanatait, s ha ennek az az ára, hogy szembe kell néznem a félelmeimmel, kétségeimmel, és el kell tüntetnem magamban az iszonyodást, hogy talán újra ártani fogok a családomnak, mert nem leszek képes erős és higgadt maradni, akkor leküzdök minden akadályt magamban! Élni akarok! –  Gyűlöl téged – a hang felé fordulok, s látom, hogy a fájdalomenergiám szólal meg. Halkan, mintha csak a szél fújta volna hozzám e szavakat. Bármilyen könnyedén is érkeznek, a lelkembe marnak, s egy pillanat alatt kizökkentenek nyugodt állapotomból. – Mit mondtál? – kérdem tőle zavartan. –  A fiad gyűlöl téged – felel, s rám emeli tekintetét. Szeméből árad a feneketlen mély fájdalom. Hangja halk, szinte suttogás, azonban rémisztőbb, mint egóm harsány beszéde, hiszen olyan, mint egy ragadozó, aki az ágak rejtekéből figyel. S tudom, alig várta már, hogy mindennel beborítson, amit magában tart, akárcsak az éj halásza, aki kiveti hálóját a gyanútlan halra. –  Nem figyelek rád – válaszolok neki, ám érzem, hogy elég volt pár szava, hogy tiszavirág életű örömöm elszálljon. S a legrosszabb, hogy ezt ő is tudja. –  Egyet kell, hogy értsek barátom szavaival – nevet az egóm. – Valóban kétségtelen tény, hogy a kis Michael lelke egész életére meg lett mérgezve, amikor megtudta, hogy a drága apukája volt olyan kedves, és megölte magát! –  Méghozzá annak teljes tudatában – folytatja a gondolatot a fájdalomenergiám –, hogy a fia soha nem tudja majd kiheverni ezt a traumát. Nem figyelek rájuk, nem figyelek rájuk… – mormolom magamban, akár egy imát, s csak arra próbálok koncentrálni, ahogy az evező hasítja a tengert. Ám az evezőlapátok keltette kis örvényekben újra és újra feltűnik Mikey arca. Ez a két szörnyeteg ott támad, ahol a legjobban fáj!

Hirtelen a fiam hangját hallom meg. Felnézek, s látom, hogy a fájdalomenergiám Mikey-ként szólal meg. Nem gyermek, hanem egy fiatalember hangja ez: – Örülök neki, hogy meghalt! Igenis örülök neki! Sosem szeretett engem, elment piálni az a szemét, ahelyett, hogy velem foglalkozott volna! Milyen apa az ilyen? Jól tette, hogy kinyírta magát! Remélem, a pokolban van… Bármennyire is igyekszem, nem tudok ellenállni ennek. Vonz, megragad, s magába szippant a fájdalom, mely jóval erősebb, mint az egóm. Próbálok továbbra is a lapátolásra figyelni, s életben tartani képzeletemben a legszebb emlékeimet Mikey-ról. Ám csak egyre tudok gondolni: magára hagytam a fiamat. Vele kellene most lennem, nem pedig ezzel a két démonnal. Fájdalomenergiám egyre erősödik, s mohón táplálkozik belőlem. – Jól látod, Anthony, valóban életképtelen vagy – suttogja. – Nem érdemli meg az életet egy olyan lélek, aki másoknak csak ártani tud. Ha visszamennél, újra szembe kellene nézned a kihívásaiddal, fel kellene venned egyre növekvő terheidet, s menetelni, amíg el nem töröd a bokádat. De te nem vagy erre képes. Érzed. Tudod. Vannak lelkek, akik még nálad is többet szenvedtek életük során, s mégis képesek megbékélni! Azt mondják, ti mind egyek vagytok, egy Forrásból fakadók. Ha ez így van, te miért nem tudod azt megtenni, mint a többiek? Miért hordozol engem magadban? Szenvedni akarsz, Anthony. Elfelejtetted, hogy vezeklésre vágysz. És bármennyire is igyekszel elnyomni a fájdalmat, meglátni a Fényt, lelked legmélyén tudod, hogy nem érdemled meg! Nem vagy rá érdemes, hogy boldog légy. Fájdalomenergiám hosszan néz rám, mintha csak egy vadállat lesné, hová harapjon. Azt hiszem, lassú véget szán nekem, akárcsak az egóm, ő is kínozni akar, a vergődésemre vágyik. A könyörgésemre, hogy legyen már vége. S amikor megtalálja az újabb gyenge pontomat, így szól:

–  Az imént elöntött a boldogság, amikor a családodra gondoltál. Nem azért zökkentél ki szép emlékeid közül, mert én megszólaltam. Hanem pusztán azért, mert tudod, nem vagy rá érdemes, hogy újra átélhess ilyen pillanatokat! Tudod, miért nem vagy képes magadba fogadni a mennyek békéjét, Anthony? Mert nem hiszel benne, hogy ez jár neked! Nem az egód és én gátolunk abban, hogy a teljességet átélve hazaérkezz, hanem te tartod távol magad mindettől. Mert nem szolgáltál rá! Minket okolsz, elhiszed mások igazságát, ahelyett, hogy a sajátodat fogadnád el! Nem vagy idevaló, Anthony. –  Így van – szólal meg egóm szélesen vigyorogva, kiélvezve küszködésem minden pillanatát. – Gondolj csak bele! Mindenre és mindenkire ellenségesen tekintesz, úgy érzed, az egész világ ellened fordult. Te most azt hiszed, hogy mi ketten jó barátommal a gondolataid, érzelmeid vagyunk, de ez nagy tévedés. Nézz csak magadra, Anthony! Függetlenített minket Montez barátod, s mégis micsoda kavarodás és szenvedés lakozik benned. Csak gondold végig logikusan! Hármunk közül te vagy a tisztaság megtestesítője, mi ketten pedig a gonoszságot, ármányt képviseljük – így magyarázták neked, igaz? De ha olyan tiszta vagy, miért figyelsz ránk? – Azért – folytatja a gondolatmenetet a fájdalomenergiám –, mert a lelked egyáltalán nem olyan tiszta, mint állítják. Hibás vagy, Anthony, ezt el kell fogadnod. Rossz vagy. Másképp, tévesen vagy összeállítva! Van benned egy apró differencia, mely sötét, mocskos és káros, és folyamatos kapcsolatban van velünk. Ez egy elválaszthatatlan szál, mely legalább olyan erős, mint a szeretet. –  Azzal kábítanak téged – szól az egóm –, hogy a többi lélek a családod, meg egyéb sületlenségek! Ha így lenne, miért nem voltál képes velük maradni, és miért választottad inkább a mi társaságunkat, amikor megölted magadat?! Mindig is tudtad, érezted, hogy más vagy, mint a többiek. A lövészárokban rejtőzve is tudtad. A hajógyár íróasztalánál a papírok fölött görnyedve is

érezted. És amikor egyedül kellett szembenézned a családod szétesésével, akkor is tisztában voltál vele. –  Csak egyetlen kérdést teszek fel – suttog fájdalomenergiám, s közelebb hajol hozzám, hogy érezzem fullasztóan nehéz, fekete auráját. – Életképtelennek tartaná-e magát egy lélek, aki tökéletesnek lett teremtve? – Ez itt a lényeg, barátom! – nevet egóm hangosan, s megveregeti a vállamat. Teljesen a két energia hatása alá kerülök, ellenállhatatlanul a vonzásuk rabjává válok, elhatalmasodnak felettem. Kezemből kiesik az evező, mely rögvest alámerül a tengerben. S én csak ülök a csónakban, görnyedten, teljesen összetörve, és sírva fakadok. Nem bírom. Megpróbáltam, de képtelen vagyok megküzdeni két ekkora erővel. Pusztán illúziók nem lehetnek ilyen elszántak és erőszakosak. Ezek tényleg élnek! – Igen, élünk – szól fájdalomenergiám. – Fogadd el, hogy a részed vagyunk. Nélkülünk nem lehetsz teljes egész, csak velünk. Általunk. Bizonyosságra vágytál, hát most megkaptad! Hibás lélek vagy. Eredendően rossz. Egóm és fájdalomenergiám ekkor közelebb jön hozzám, mintha meg akarnának ölelni, vagy zokogásom enyhíteni. Egyszerre szólalnak meg: –  Nem azért szenvedsz most, mert hiányzik a családod és otthontalannak érzed magad. Azért emészt a kín, mert kissé eltávolodtunk tőled. Szükséged van ránk, hogy ismét nyugodtabb legyél. És nyugodt leszel, meg fogsz békélni önmagaddal, mert többé nem lesz kérdés, ki vagy te! Fogadj vissza minket, és minden apró részlet a helyére kerül, újra az leszel, akit látni akarsz. Csak mondd ki a nevünket! Csak mondd ki: Arany és Sötét. Csupán ennyi kell ahhoz, hogy mi hárman egységgé kovácsolódjunk, erősebbek legyünk, mint valaha, és készek legyünk szembenézni a megdönthetetlen ténnyel, az élet mellékterméke vagy, Anthony. A fa elrothadt ága, melyen nem terem gyümölcs.

Ellenállásom széthullik, mint a hullám a part menti sziklákon. Ezek ketten teljesen beeszik magukat a lelkembe, gondolataim és érzéseim közé, s lassan minden maradék erőm elszáll. Egy aprócska láng azonban pislákol még bennem. Egy gondolatnyi szikra világlik a lelkemben, mely azt suttogja, semmi nem igaz abból, amit mondanak! Csak tartsak ki. Legyek erősebb, mint ők ketten együtt. Az imént egóm támadását nehezen, de visszavertem, de most, hogy együttes erővel lépnek fel ellenem, már túl sok. –  Képtelen vagyok… – nyögöm halkan, s olyan ez, mint olaj a tűzre. A két energia rám veti magát. Egóm a fülembe üvöltözik, szennyes, mocskos gondolatait erőszakkal igyekszik belém ültetni, míg fájdalomenergiám makacsul rám fonódik, akár egy kígyó, s a belőle áradó fekete aura igyekszik ellepni. Úgy érzem magam, mint egykor a lövészárokban, amikor mustárgáztámadás idején a sáros földre lapultam, s imáimba menekültem. –  Csak mondd ki a nevünket és véget érnek a szenvedéseid! – kiáltja egóm. – Arany és Sötét. Arany és Sötét. Mondd már! – Nem! – kiáltom. – Nem tehetem! –  Arany és Sötét! Arany és Sötét! – egóm még erősebben próbál belém férkőzni, s fájdalomenergiám igyekszik elárasztani síró gyermekem képével, Elena zokogásával, nővéreim érzelmeivel, ahogy földbe engedik a koporsómat, s a fiam gyűlöletének lángjaival. Kínomban zokogok, s azt kérdezem, meddig tarthat még ez, mikor lesz már vége a kínjaimnak? Egóm nem lankad. –  Csak te vethetsz ennek véget! Mi kitartunk, amíg össze nem roppansz! Már közel a vég, te is érzed! Csak ki kell mondanod a nevünket! Arany és Sötét! Arany és Sötét! – Neeem! – ordítok, ahogy csak tudok. – Nem mondom ki! Nem törtök meg, mert nem vagytok valósak! Csupán illúziók! Takarodjatok! Egóm és fájdalomenergiám ekkor hirtelen megáll, szinte ledermed, s tágra nyílt szemmel mered rám. Nem hiszik el, hogy képes vagyok ellenállni erőszakosságuknak, s tétován visszaülnek a

helyükre. Látom rajtuk, hogy megrendülnek a kitörésemtől, ám fel még nem adják. Csupán visszahőkölnek, de erejük még mindig él. Csökken, apad, de még ott van bennük a tomboló, vérszomjas vágy, hogy hatalmukba kerítsenek. –  Eljátszadozunk még veled, Anthony – suttogja kísérteties hangon az egóm. – Nehogy azt hidd, hogy ezzel vége, és csak ennyi telik tőlünk. Darabokra szedünk. – Nem fog sikerülni! –  Nem? – egóm előredől, szeme izzik a gyűlölettől. – Kíváncsi vagyok, meddig tudod kizárni magadból azt, amit én uralok: a gondolataidat. – Az érzelmeim erősebbek a gondolataimnál! – Nekem nem úgy tűnt – halvány, gyilkos mosoly jelenik meg az arcán. –  Élni akarok, szeretni, a családommal lenni. És ez mindennél erősebb vágy bennem! Nem vágyom a feloldásomra, mert az csupán egy rögeszme, amit te teremtettél! –  Féreg az almában, Anthony – feleli egóm teljes magabiztossággal. – Féreg az almában, ezt tartsd észben! Fájdalomenergiámra pillantok. Leszegett fejjel, magába fordulva ül, s a csónak deszkáit szemléli. Úgy tűnik, mintha vesztett csata áldozata lenne, de jól tudom, hogy csupán erőt gyűjt. Újabb rohamra készül, s most csöndben vár. A fenyegetés legkisebb jelét sem mutatja. De elég lenne fekete szemébe pillantani, hogy lássam, ő az igazi ellenségem. Egóm hangos és harsány, az ő fegyvere primitívebb eszköz, a durvaság és aljas megtévesztés. Ezzel szemben fájdalomenergiám megfontoltabb, s türelmesen puhatolja ki, hol vagyok a legkönnyebben megsebezhető. Rendkívül veszélyes, hiszen elég egyetlen cseppnyi rossz érzés, gyötrő érzelem, s ő azonnal tudja, hol és hogyan kell támadást indítania, s mit kell mondania, hogy megmérgezzen. S amilyen halkan és rejtve csak tudom, megjegyzek magamban egy gondolatot, nehogy észrevegyék. Elárulták magukat.

Megismertem a fegyvereiket. Tudom, hogyan harcolnak, és mire számíthatok legközelebb. S abban bízom, hogy nem lesz részem kínos meglepetésekben. Evező híján kénytelen vagyok kezeimmel lapátolni a vizet, s megdöbbenek, milyen gyorsan suhanok így is a tengeren. Megállás nélkül Elena és Mikey arcát képzelem magam elé, mintha a horizonton mosolyognának rám, szeretettel hívnának. Egy röpke pillanatra eszembe jut, amit fájdalomenergiám mondott a fiam hangján, s ez kétséggel tölt el. Elég ez az egyetlen apró megingás, s fájdalomenergiám máris felkapja a fejét, rám emeli éhes, sötét szemét. Ám gyorsan elkergetem magamtól a rossz gondolatokat, s csak azt tartom életben, ami szép. A távolban még nem látok semmi határozott tömeget, mely szárazföldre utalna, s ez kissé felkavar, hiszen úgy fest, van még elintéznivalóm idekint. Talán egy újabb rohamot is vissza kell vernem? És ha igen, még hány várható? Igazi pokoljárás ez, de nem hagyom, hogy a körülmények összeroppantsanak. Csak evezz, evezz, akármilyen kilátástalannak is tűnik – biztatom magam folyton-folyvást. Egyszer csak különös jelenségre figyelek fel! Jobbra, kissé távolabb egy fénypont bukkan elő a semmiből. Fehéres izzása egyre csak nő, terjeszkedik, mígnem úgy tűnik, eléri végleges méretét. Fogalmam sincs, mi lehet ez! Egómra és fájdalomenergiámra pillantok, akik idegenkedve és feszülten tekintenek az ismeretlen dolog felé. Ahogy a fénylény közelebb ér, látom, hogy az Univerzum összes fénye benne ragyog, mintha csak a Mindenséget foglalná magában. Amint jobban szemügyre veszem, elszédülök a látványtól. Mintha egy óriási távcsővel az Univerzum legszebb, legteljesebb színpompájába pillantanék, ahol csillagok, bolygók, napok, színörvények és elképesztő formák keverednek össze.

2. El sem tudom képzelni, miféle szerzet érkezett hozzám, de azt látom, hogy jelenléte teljesen leblokkolja egómat és fájdalomenergiámat. Egy darabig csak lebeg mellettem, a belsejéből áradó iszonyú erő megbabonáz. Lélegzetelállító színkavalkádját intenzív fehér izzás hatja át, mely olyan, akár a nap fénye. – Ki, vagy mi vagy te? – kérdezem halkan. –  Semmi és minden – feleli. A hangja hasonlít az angyalokéhoz, mely egyszerre női és férfi hang, ám éppannyira tűnik emberinek, mint a csónak oldalához csobbanó hullámoké. –  Nem értem – a két, velem szemben ülő energiára pillantok. Olyan csöndesek és mozdulatlanok, mintha csak szobrok volnának, nyoma sincs bennük most a korábbi elszánt haragnak. – Nem is ez a cél – zengi a fénygömb. – Hát akkor… mi célból vagy itt? – Azért jöttem, hogy én is feltegyem neked ezt a kérdést! Különös látogatóm átlebeg a csónak túloldalára, mintha minden porcikámat szemügyre akarná venni, vagy a két pusztító energiámra akarna számomra ismeretlen hatást gyakorolni. Amint baloldalt megállapodik, így felek: –  Azért vagyok itt, hogy megküzdjek az egómmal és a fájdalomenergiámmal. – A gömb ismét megkerüli a csónakot, s le kell húznom a fejemet, nehogy hozzám érjen, bár nem tudom, mi bajom származhatna ebből. – Montez segített őket életre hívni. – Valóban ez lenne a célod? – Igen. A fényesség most a két energiám fölé emelkedik, mintha vizsgálgatná őket, vagy arra próbálna rájönni, mégis miről beszélek. Néhány pillanat múlva ismét a jobbomra lebeg, s aprókat mozogva, mintha csak hullámok hátán ringatózó falevél volna, figyel.

– A megküzdés helyett nem inkább megbékélés a célod? – Ahhoz, hogy békére leljek, meg kell harcolnom érte. –  A harc szülhet békét? – zengi a gömb, s közben színei felragyognak, mintha így fejezné ki kíváncsiságát. – Le kell győznöm ezt a két ellenségemet, hogy végre nyugalmat érezzek. –  A harc természete olyan, mint a terméketlen talajé. Képes-e virág kinőni egy ilyen földből? –  Nem értem, hová akarsz kilyukadni… – egómra és fájdalomenergiámra tekintek, ám továbbra is csöndben ülnek egymás mellett, mintha megfagytak volna. – Mi az a két érzelem, mely kitölti a lelkedet? Egy darabig töprengek. – Fájdalom és kétség, azt hiszem. A gömb csöndesen átsiklik a baloldalamra, majd így szól: – A két legerősebb emberi érzés uralja a szívedet! Két érzés, mely a legősibb társa az embernek: szeretet és félelem. Olyan vagy, mint az, aki sötét folyosón bolyong egy gyertyával a kezében, s mohón vágyik rá, hogy a láng fénye kedves arcokra essen. Ám mégis rettegsz attól, amit megláthatsz, s attól, hogy a kanóc rövidebb, mint elégséges! – Igazad van… –  A te valódi, s egyetlen igaz célod éppen az, mint minden teremtett emberi léleké: a béke. Ám amíg nem érzed magad Egységnek, mert a félelem kettészakít, addig nem vagy képes megbékélni. Harcolni, küzdeni, győzedelmeskedni akarsz az egód és a fájdalomenergiád felett, de ilyen eszközökkel csak erősíted őket. – Mit tanácsolsz hát, mit tegyek? – Teremts kapcsolatot! –  Nem értem – felelem zavarodottan. – Mivel teremtsek kapcsolatot? – Önmagaddal.

–  Hogy érted ezt? – körülnézek, de semmi nem változott. Ugyanúgy a végeláthatatlan tenger közepén rostokolok, szárazföldnek se híre, se hamva. Nem értem, miféle látogatóval van dolgom, ki ő, mit képvisel, rejtély az egész lénye. Soha semmi hasonlót nem láttam még. Ám amikor megszólal, hihetetlen erő és tudás árad belőle: –  Az életben mindig minden kapcsolatban van egymással. Egységet alkot. A félelem forrása minden esetben az, ha az ember nem érti meg a kapcsolatát az eseménnyel, az élethelyzettel. Ha félelmet érzel, az azért van, mert elszigeteled magad az eseménytől! Bezárkózol, nem mersz kapcsolatot teremteni az élettel. A félelem csak látszólag az önbizalom hiánya, sokkal inkább a kapcsolat nem létezése. Meg kell értened, hogy kapcsolatot kell teremtened azzal, amitől félsz! – De hogyan csináljam? –  Ha a félelmet le akarod győzni, uralni kívánod, elfojtani vagy ellenállni neki, az egyre erősebbé válik, mert mindabból táplálkozik, amit te tévesen felé sugárzol. Nem múlik el, folyton vissza fog térni! Elhatározással vagy döntéssel nem szüntethető meg a félelem. – Akkor hogyan? A gömb ismét átrepül a jobbomra, s egészen közel lebeg hozzám, mintha csak tanításom legfontosabb részéhez érkezett volna. Így szól: –  Meg kell értened, hogy nem győzedelmeskedned kell felette, hanem kapcsolatba lépni vele, s amikor már megismerted, valójában mi is van a félelmed legmélyén, akkor nyugodt szívvel el tudod engedni. – De mégis hogyan lehet valamit kiismerni, ami csak egy érzés, és hogyan tudom nyugodtan elengedni? –  Az emberek általában csak eltűrik a félelmet, mert abban a hitben élnek, hogy a félelem természetes dolog. Holott a félelem annak a jele, hogy valaki nem él egységben önmagával! Bárminemű

félelem gyökere a tény, hogy az adott személy nem teremt kapcsolatot az élettel. A legfontosabb, amit meg kell érteni, hogy a félelem nem létezik. A félelem nem valóságos. Csupán egy elme alkotta illúzió, semmi több. A félelem, tökéletlensége folytán, semmivel nem képes kapcsolatot teremteni, csak és kizárólag egy teljesség nélküli emberi elmével. – Hogyan lehetek teljes egész? – Az emberek legtöbbje nem mer nyitni a világ valósága felé. Az életük során őket ért fájdalmak és traumák nyomán, melyek fejlődésük szolgálata miatt léteznek, egy belső világba menekülnek, melyet hamis gondolatokkal és érzésekkel keményítenek meg maguk körül. Elfojtják a világ hozzájuk érkező ingereit, vagy a saját igényeiknek megfelelőn adaptálják azokat. Így aztán az ember csak önnön, nem egységes valójával teremt kapcsolatot, s nem az élet teljességével. Illúziókat teremtenek maguknak, hogy az elérhető legteljesebb kényelemben és bántó ingerek nélkül éljenek. Az illúzióknak viszont megvan a maguk hátránya: nem tényszerűek. S előbb-utóbb minden ember szembesülni kényszerül azzal a fájdalommal, amikor az illúziói összeomlanak, s meglátja az addig kirekesztett világ valóságát. – Ez… eléggé nehezen emészthető nekem, ha nem haragszol. – Egységgé kell válnod! – És ehhez le kell győzni… vagyis el kell engedni a félelmet. Mert a félelmem egy illúzió. – Igen. – De miként lehet elengedni a félelmet? –  Egy adott félelem elengedése magával vonja bármely más félelem megszűnését is, ugyanis bár a félelem különböző alakot ölthet, a forrása mindig egy és ugyanaz. A teljesség hiánya. A kapcsolat hiánya. Az Egység nélküli állapot! – Azt hiszem, kezdem érteni, mire gondolsz. –  Ha el akarod engedni a félelmet, meg kell értened, hogy valójában mitől félsz. A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mi a

félelme gyökere. Nem mindegy ugyanis, hogy egy tényszerű eseménytől, helyzettől félsz-e, vagy az eseményről alkotott véleményedtől. Megbélyegzel egy helyzetet, gondolatokat társítasz hozzá, illúziókat teremtesz, s szépen lassan belesüppedsz egy elme alkotta világba. El kell jutnod odáig, hogy lehámozod az illúziókat a tényről, eltörlöd a hozzá társított gondolatokat, hogy meglásd, mi rejtőzik a mélyben. Mert amíg illúzióid és hamis gondolataid rabja vagy, nem fogod tudni megszüntetni a félelmet. Harcolni fogsz ellene, dacolni fogsz vele, igyekszel elnyomni vagy uralni, ám mindig is az életed része marad. Mert életben tartod azzal, ahogy viszonyulsz hozzá. Amíg az illúzióiddal van kapcsolatod, félelemben fogsz élni! –  Mi az én illúzióm? – kérdezem, s közben egy pillantást vetek egómra és fájdalomtestemre. Úgy meghúzzák magukat, mint a csibészségen kapott gyerekek. S várnak, hogy a szigorú szülő eltávozzon, s rávethessék magukat a kedvenc játékukra. – Mondd meg te – feleli, s ismét átsuhan a csónak bal oldalára. – Mi lehet a félelmed gyökere? –  Hogy eluralkodik rajtam e két szörnyű energia, és rávesznek olyanra, amit megbánnék. –  Ez a félelmed egyik projekciója csupán. De mi a lényege? Mit látsz odalent? – A feloldás… félek tőle, hogy egy rögeszme a hatalmába kerít. – Ez is pusztán egy tünet. De nem a félelembetegség gyökere. Ne gondolkodj a válaszon. Érezd. Érezd, hogy mi tölti ki a lelkedet. Előbb töprengeni kezdek, majd gyorsan lecsillapítom az elmémet, s igyekszem meghallani a bennem lévő csöndet. S a csöndben elkapni egy szót, egy érzelemfuvallatot, belekapaszkodni és megérteni. Egy ideig semmit nem érzek, majd hirtelen egy emlék tör a felszínre! Az egyik legkedvesebb emlékem, a nap, amikor Mikey-t hazahoztuk a kórházból. Hazafelé Elena a karjaiban szorongatta őt a kocsi hátsó ülésén, s én alig bírtam levenni a szemem a visszapillantó tükörről, hogy lássam a két legfontosabb

embert az életemben. Amikor hazaértünk, én fektethettem be ágyába a fiamat, aki alig vette ezt észre, kicsi szemét csukva tartotta, hasa aprókat lüktetett, ahogy lélegzett. Kezem kicsi mellkasára tettem, s éreztem gyöngéd szívverését. Abban a pillanatban értettem meg, mi is történt velünk az elmúlt közel tíz hónapban. Akkor tudatosult bennem, hogy egy pici emberke édesapja lettem, s egész életemben vigyázni, óvni, szeretni akarom ezt a csöppséget, akármi is történik. Elég csak felidéznem azt a gyönyörű pillanatot, s szemem könnyekkel telik meg. Megszegtem az eskümet, melyet akkor este a kisfiam ágyánál tettem, és semmit nem tehetek, hogy visszafordítsam az idő kerekét. A gömbre tekintek, s így felelek: – Félek az élettől. Félek élni. – És íme. A gömb felragyog, mintha csak örvendezne annak, hogy megtaláltam a helyes választ, a lelkem mélyén rejlő igazságot. Ismét átsuhan a csónak jobb oldalára, azonban most kissé eltávolodik tőlem. – Hogyan ne féljek élni? – kérdem tőle. – Kapcsolat. Amint e szót közli velem, mint bölcsessége eszenciáját, különös látogatóm még távolabbra lebeg tőlem, majd színei felragyognak, s éppolyan lélegzetelállító módon tűnik el szemem elől, mint ahogy felbukkant! Hosszan nézek utána, s azon töprengek, amit elmondott. S azon, vajon miféle teremtménye, rejtélyes alkotóeleme lehetett ez a gömb a világnak? A mennyországhoz tartozó entitás, esetleg a szupertudat egy cseppje, vagy maga a Teremtő szeme? Senkitől nem hallottam még, hogy beszámolt volna ilyen jelenségről, bár lehet, hogy ez csak azért van így, mert senki nem akar egy ilyen élményéről társalogni. Van valamiféle szentség abban, ahogy feltűnt, s megosztott velem valami kifejezhetetlenül mélyet és igazat. Átnyújtotta nekem a Mindenség egy értékes darabkáját, s rám bízta, használjam fel bölcsességem szerint. Arról

mesélt, hogy milyen fontos az Egység, a kapcsolat s hogy ne tévedjek el illúzióim fogságában. És ami talán a legfontosabb, ne harcoljak a két rám éhező energia ellen, hanem ismerjem fel, az élet nem az illúzióimon keresztül nyilvánul meg. A valóság az általam teremtett falakon túl van. S mintha csak megérezné, mi zajlik le bennem, egóm így szól hozzám: –  Le fogunk győzni téged, Anthony. Csak várd ki a végét, nagy móka lesz! A rejtélyes gömb eltűnése után ismét életre kelt a két éhező, s alig várják, hogy ismét darabokra szedhessenek. Fájdalomenergiám lassan felemeli fejét, s hűvös, fekete tekintetét belém akarja mélyeszteni. Én azonban a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal rájuk pillantok. Nem hagyom, hogy megrémisszenek, és elhatalmasodjon rajtam a harcos indulat, mely csak táplálná őket. – Én nem akarlak legyőzni titeket. Egyszerűen csak elengedlek. – Az nem fog menni, cimbora – nevet az egóm. – Szükséged van ránk, és ezt te is nagyon jól tudod! – Nem – felelem nyugodtan. – Nincs szükségem rátok. Ahogy e szavakat kimondom, egóm arcára fagy a mosoly, s hirtelen a távolban a szárazföld körvonalai kezdenek kirajzolódni! Arcom felragyog, s elsuttogok egy imát a gömbbért, s azért, aki vagy ami ideküldte hozzám. Majd kezem a hűs tengerbe teszem, és evezni kezdek a part felé.

9. fejezet AZ ÉLET ÚTJA

1.

A

mint közelítek a szárazföld felé, két dolgot fedezek fel. Úgy néz ki, hogy egy hosszan előrenyúló öbölben fogok kikötni, másrészt a táj minden előresiklás után egyre ismerősebbé válik. A víz színe gyönyörű élénk kékre változik a tenger mély ragyogása után. Az egyre felém suhanó part mentén magas, hósipkás hegyek állnak, lábuknál dús fenyőerdő zöldellik. Furcsállom, hogy miféle vidék ez, miért olyan ismerős… Amint az öbölbe siklik a csónakom, megpillantok egy kis stéget, s fölötte egy emelkedőn ücsörgő faházat. A házikó oldalában dús virágbokor pompázik, éppen a kőből rakott kémény tövében. – Nahát… – ámulok, s körbetekintek. A hegyek csodálatos, alpesi vonulatainak minden zegzugát ismerem, ahogy a környező fenyves minden tűlevelét és tobozát, a lankás rétek összes virágszirmát, a faház előtti terasz korlátjának bájos recsegését is. S amint hátrapillantok, megdöbbenek. A tenger minden cseppje eltűnt! Egy tó közepén vagyok, méghozzá a saját tavam közepén! –  Hogyan lehetséges ez? – pislogok körbe, ám a táj nem ad választ. El kell fogadnom, hogy a mennyország valamennyi csodája és titka közül nem ismerem mindegyiket. Mindig lenyűgöz ezen világ mélysége. A stéghez érve belegondolok, vajon emberi testbe zárva milyen fárasztó lett volna ennyit evezni a kezemmel, s most nyilván holtfáradtan terülnék el a deszkákon. A gondolat megmosolyogtat – és ezen is meglepődöm. Talán tényleg kezdek végre az igaz, helyes útra térni? Kezd kisimulni és elcsendesedni a lelkem, mint vihar után a tenger? –  Ne nagyon örülj magadnak, cimbora! – veti oda nekem az egóm. – Még nem végeztünk veled.

Igyekszem tudomást sem venni kettejükről, ám amint a csónakot kikötöm, rápillantok a fájdalomenergiámra. Lassan felemeli a fejét, s tudom, kész újra rám telepedni, s alig várja, hogy beteljesítse mocskos feladatát. Ám ekkor valami különösre figyelek fel, amit eddig nem is vettem észre! Hisz ez a csónak pontosan az, amit Elenával kötöttünk el engedély nélkül, amikor Comoban voltunk! Ellepnek a gyönyörű emlékek, a tóra hulló falevelek képei, amint Elena a csónakban hanyatt dőlve ujjait a vízbe lógatja… Meseszép napokat éltünk át ott kettesben. –  Gary Haynes mellett maradéktalanul boldog életet él – szól halkan a fájdalomenergiám, mire egóm szélesen elmosolyodik és rám kacsint. – Boldogabb, mint veled valaha is volt. –  Mit tudsz te a boldogságról… – szólok vissza neki, majd hátat fordítok és elindulok a faház felé. Ám az energiák csak nem hagyják abba, megérzik a cseppnyi vérszagot, mint a fenevadak. – Én rengeteget tudok a boldogságról, Anthony barátom – szólal meg az egóm, s elém vág. – Például azt, hogy csakis általam lehetsz boldog. Gondolj csak bele: nyomorult életed során mindvégig én voltam az, aki boldog pillanatokat idézett elő neked! Ki tanácsolta, hogy a drágábbik autót vedd meg, mert jól nézel ki egy lehajtott tetejű automobilban? Ki ösztönzött arra, hogy aranyláncon lógó zsebórát hordj a méretre szabott, elegáns zakódban, s leplezetlenül elővedd azt a Quatre Femmes előkelő, francia étteremben, amikor borjút rendeltél és kísérőnek egy pohár Chateau Margauxot?! Mindig is én voltam az, aki a füledbe suttogta, mit miért csinálj, hogy boldog legyél! És most képes lennél engem eltüntetni magad mellől?! Mindig is én voltam az, aki a legjobban tudta, mire van szükséged, én vezettelek, én adtam erőt, és én tereltelek olyan utakra, ahol a valódi boldogságot megtalálod! És most a vesztemet akarod! Aljas áruló vagy, ha hagyod, hogy elváljanak útjaink… Kiabálása és heves támadása nem hagy megnyugodnom, s jól tudom, hogy éppen ez a célja. Ki akar zökkenteni, fel akar dühíteni, vagy félelmet kelteni bennem, hogy mindketten rám vethessék

magukat. Keresi a gyenge pontot, de én igyekszem ellenállni, s így válaszolok: – Egyszerű földi örömökhöz segítettél hozzájutnom, de a valódi, teljes boldogságot sosem tőled és általad kaptam, hanem a családomtól, akik mindig is olyannak szerettek, amilyen vagyok! Fájdalomenergiám ekkor rám pillant. Érzem, hogy a családom emlegetése az ő egyik ingerpontja, amire azonnal ugrik. Így tud a legkönnyebben megsebezni és a legnagyobb fájdalmat ejteni. Mielőtt azonban megszólalhatna, egóm harsányan felnevet: – Ez nagyon jó, Anthony, rég nevettem ilyen jót! – és továbbra is gúnyosan nevet. – Teljes boldogság, valódi szeretet. Ugyan már! Ezt te sem gondolhatod komolyan! Vegyük csak sorra! Az anyád azért szeretett téged, mert te maradtál az egyetlen fia. – Ez nem igaz! – fakadok ki. –  Dehogyisnem, cimbora, dehogyisnem… Az anyád jó asszony volt, de el kell ismerni, hogy zárkózottsága valamilyen mértékben érzéketlenné tette, és nem a személyedet szerette, hanem a tudatot, hogy még maradt egy fia. Jobban szerette a saját érzéseit és gondolatait, mint téged! Mindketten tudjuk, nagyon is jól tudjuk, Anthony, arra gondoltál, miután meghalt az öcséd, hogy nem okozhatsz csalódást anyádnak. Persze ez sem sikerült… Egyszerűen képtelen vagyok higgadtan tűrni anyám szerető lelkének sárba tiprását, és rárontok az egómra. –  Mit képzelsz te magadról?! Hogy merészeled szidalmazni őt?! Fogalmad sincs róla, milyen nagyszerű asszony volt egész életében, fogalmad sincs a szeretetről, az érzelmekről! Te csak egy aljas senki vagy, kotródj mellőlem! Amint kiordítottam magam, nyomban ráébredek, hogy egóm sikeresen behúzott a csőbe. Csak játszik velem, mint macska a gombolyaggal, s olyan könnyen fel tud dühíteni, mint ahogy egy papirost lángba borít egy gyertya. Egóm szélesen elmosolyodik, s halkan, fenyegetőn így szól: – Könnyű préda. Nagyon könnyű.

–  Többé nem hagyom magam felidegesíteni és befolyásolni… – válaszolok, s igyekszem megnyugodni. –  Gyenge vagy te ehhez, mindig is az voltál! Elég csak előző életeid „csodálatos” emlékeibe pillantani. A menekülés és gyáva meghátrálás régóta a védjegyed. Félsz élni, cimbora. Amit nagyon is megértek, mivel életképtelen vagy! Ha tudnád, mekkorát csalódott benned az apád, amikor megölted magad… – Hallgass! –  Inkább te hallgass rám, én csak jót akarok neked! Figyelj, Anthony. El kell fogadnod a napnál is világosabb igazságot: jobban kötődsz hozzánk, mint a családodhoz. Mondhat neked bárki bármit, de a megtörtént eseményeket nem tudják meg nem történtté tenni. Megölted magad. Cserbenhagytál és átvertél mindenkit, aki valaha is szeretett. Ez elől nem menekülhetsz el. Legalább annyi becsület és megbánás szoruljon beléd, hogy nem kezdesz örvendezni, a béke felé rohanni, hanem vállalod végre a felelősséget! –  Elég legyen már! – kiáltok rá, de mintha a szél elfújná a szavaim. Egóm teljes átéléssel beszél, s minden szava egyre jobban gyengít. Eszembe jut, amit a titokzatos gömb mondott nekem: kapcsolatot kell teremtenem az élettel, nem zárkózhatom egy illúzióba! De mit tegyek, ha az illúzióm szavai mélyén mégis igazságot vélek felfedezni? Úgy érzem, nem érdemlem meg a szeretteim törődését és gondoskodását azok után, amit ellenük elkövettem. Bármennyire is óva intettek ettől, de részben igazat kell adnom az egómnak… Megtörten rogyok le a partra, s szomorú tekintetem a tóra függesztem. Egóm és fájdalomenergiám azonnal közel simulnak hozzám, de nem foglalkozom velük. Elmerülök a gondolataimban, s próbálom megfejteni azokat. Ekkor a fájdalomenergiám szinte suttogva így szól: –  Apád volt az egyetlen, aki igazán, teljes szívéből szeretett. De csak azért, mert olyanná váltál, amit látni akart. Ha más utakat választottál volna, sosem tudott volna elégedettséggel és

elfogadással nézni rád. Nem hiába uralkodott el rajtad egész életedben a megfelelési kényszer. Valahol mélyen érezted, hogy más vagy, mint a nővéreid és Lorenzo. Őket érdek és elvárás nélkül szerették a szüleid, feléjük tiszta érzelmekkel kapcsolódtak. De neked tenned kellett azért, hogy szeressenek. Valamilyenné válnod kellett, olykor a saját akaratoddal ellentétben. –  Pontosan erről van szó! – nevet az egóm. – Anthony, nem alakult volna ki benned a megfelelési kényszer, és éppoly szeretetet tápláltak volna irántad a szüleid, ha olyan lélek vagy, mint Pippa és Stella nővéreid, vagy Lorenzo. Ők tiszta lelkek, akikhez tudott kötődött anyád és apád. Anthony, te más vagy! És a másságod miatt lettél öngyilkos. A másságod miatt nem fogad be a mennyország, és ez az oka annak is, hogy mi ketten itt vagyunk veled. Lásd be, hogy mi ketten vagyunk az igazi családod, nem pedig azok a lelkek, akik csupán megtűrtek, ha azt csináltad, ami nekik tetsző volt! Képtelen vagyok ellenállni nekik. Valahol érzem magamban, hogy mindez csupán hazugság, alaptalan vádak halmaza, melyekkel igyekeznek engem elbizonytalanítani, s uralmuk alá hajtani. Mégis oly könnyű belekapaszkodni! Miért van ez? Miért olyan nehéz nekik ellenállni, elengedni őket? Válasz nem érkezik, a maró bűntudat és kirekesztettség érzése lassan hatalmába kerít. Egóm és fájdalomenergiám még hosszan mondja a magáét, s én minden szavukat befogadom, olyanná válok a kezeik között, mint egy marionettbábu. Két erőteljes gondolat feszül bennem egymásnak. Nehezebben megy a két energia elengedése, mint egykor a családom cserbenhagyása – s ez szétmarja a lelkemet. Másrészt próbálok úgy gondolkodni és cselekedni, ahogy a fénygömb tanácsolta. De tudom, hogy segítség nélkül nem tudok felülkerekedni a helyzeten. Egyszer csak megérzem, hogy valaki közeledik a ház és stég közötti ösvényen. Megfordulok, s egy kedves arcú, magas fiatalembert pillantok meg. Szőkésbarna haja éles kontrasztban áll

lelkének türkizkékes kisugárzásával. Másmilyen leplet hord, mint a legtöbb lélek, bokáig érő hófehér köntöst, melynek ujjrészét feltűrve viseli, ami szórakozott jellemről árulkodik. Széles mosollyal, barátságosan kezet fog velem. Megdöbbent ez a fajta üdvözlés. – Szervusz, barátom, Fabian vagyok, Tayos szólt, hogy segítségre van szükséged! Jóságos mosoly fut végig az arcán, mely egyből szimpátiát ébreszt bennem. Úgy sejtem, a férfi legutóbb francia lehetett. Bemutatkozom neki, s ő nyomban az energiákra pillant. – Szóval ők lennének az útitársaid. – Igen… – Bemutatod őket? Bizonyára van nevük. – A nevüket nem mondhatom ki. –  Jól van, érted te a dolgokat, Anthony, minden rendben lesz veled! Egy cseppet se aggódj, amíg engem látsz – megveregeti a vállam, majd mintha a semmiből venné elő, hirtelen egy hátizsákot tesz elém. – Erre szükséged lesz ott, ahová megyünk! –  Követlek… – feltápászkodom a földről, s kezembe veszem a zsákot, melyet különös módon súlyosnak érzek. Megdöbbentő, hiszen a mennyországban semminek nincs súlya. Kérdőn tekintek Fabianra, ám ő játékosan széttárja a kezét, majd megfogja a karomat, s máris megszületik előttem egy hihetetlen táj képe. Az induláskor egómra és fájdalomenergiámra pillantok. Vajon ők is velünk jönnek? Még mindig szoros a kapcsolat köztünk, így nem tudok egykönnyen elrejtőzni előlük. De sejtem, hogy Fabian épp azért érkezett, hogy segítsen ettől a káros köteléktől megszabadulni.

2. Egy irdatlan méretű hegy lábánál állok, melynek iszonyú, ijesztően sziklás tömegét több helyen sűrű hó és jég borítja, s amint tekintetem felsiklik a csúcs irányába, látom, hogy odafönt még rémisztőbb a terep. Még csak hasonlót sem láttam soha, elmúlt életemben! A csúcs égbe mutató ujjra emlékeztet, mely mintha a Mindenség talapzatát próbálná megérinteni. Az ég arany, bronz és karmazsin színekkel feszül felettünk, s fényjátékok miriádja tündökli be az egészet. Halk hangfoszlányokat is hallani, az angyalok lakhelyén hallottam ilyet. Maga a sziklaóriás egy lélegzetelállítóan szép lankás tájból tör felfelé. Mindenfelé virágok, fenyőkből, dió- és nyárfákból álló erdőségek, melyek mélyéről madárcsicsergés hangzik. Fabian kinyújtott karral áll a hegy lábánál, s elmerül a szépségében. Sajnálatos módon egóm és fájdalomenergiám közelségét is érzem, megfordulok, s az előbbi gúnyos pillantásával, valamint az utóbbi sötét tekintetével találkozom. Miután kigyönyörködte magát, Fabian így szól hozzám: –  Elmúlt életemben profi hegymászó voltam – megfogja a táskámat, s furcsa, hosszúkás, ezüstösen ragyogó kis rudakat vesz elő. – Sajnos az Everestet nem tudtam meghódítani, de azért kipipálhattam a K2 csúcsot és az Annapurnát a Himalájában, a Denalit Alaszkában, az Eigert Svájcban és a kedvencemet, a Le Cervint is. Franciaországban, Lyon városában éltem, és sok gyönyörű gyermek apja lehettem. Nagyon szép életem volt! – Hogyan haltál meg? – igyekszem fenntartani a beszélgetést, de nyugtalanít két energiám jelenléte, másrészt sejtem, mi célból jöttünk ehhez a hegyóriáshoz. –  2009-ben, negyvenhat évesen, a Le Cervin megmászásakor viharba kerültem, eltévedtem, és egy apró gleccserszakadékba

zuhantam, ahol halálra fagytam. Természetesen én választottam ezt a halált, mert egyfelől a családomnak meg kellett tapasztalnia a veszteség érzését – életük során sosem fogják megtudni, mi történt velem a hegyen. Másfelől hosszú évezredek óta bolondulok a hegyekért, s szép halálnak tartom, ha egy ilyen óriás magába fogad. Bár ott és akkor ezt kicsit másként gondoltam. –  Sok gyereked volt? – kérdem, s már gyanítom, miért pont Fabiant küldtem hozzám Tayos. –  Erről majd később mesélek – a férfi elém áll, mélyen a szemembe néz. – Most fontos dolog áll előtted, Anthony. Nagyon figyelj! – Rendben van. – Ez a hegy, amit látsz, az emlékeimből született: a Denali és a Le Cervin keveréke. És te most ezt meg fogod mászni, Anthony! Idegenkedve és értetlenül meredek a gigászra. – Hogy gondolod, Fabian? Itt nincs gravitáció, mint a Földön, itt csak felrepülök a csúcsig és kész! Hogyan mászhatnék úgy, mintegy földi sziklafalon? –  Pontosan úgy semmiképp – mosolyog sokat sejtetően –, de hasonló élményt azért tudok biztosítani a számodra. Gyere csak… Fabian a hegy lábánál egy aranyszínnel ragyogó, pezsgő pocsolyaféléhez megy, megsimítja a felszínét, mire a vízszerű anyag pulzálni kezd. – Nemrég tértem haza a mennybe, s egyik első dolgom volt, hogy megmásszam ezt a hegyet, mely számomra a legtökéletesebb természeti csoda. Ezt a kis arany képződményt, amit nyugodtan hívhatunk pocsolyának, azért hoztam létre, mert ez segít szimulálni a földi gravitációt. Ha nem is pontosan ugyanolyan hatást keltve, de meglepően hasonlót. – És hogyan működik? – kérdem kíváncsian. –  Nos… ezzel! – Fabian a zsákba túr, majd kihúz egy hosszú, szikrázó fényfonatot. – Az egyik a végét a derekadra csatolom, a másikat pedig a pocsolyába engedem, ami jó erősen megtartja majd.

A férfi a fonat végét az aranyjelenséghez közelíti, mire vízcseppekhez hasonló tünemények nyúlnak érte, és mikor megragadják, apró rántás fut végig a fonaton. Fabian átnyújtja nekem. – Próbáld csak ki, Anthony! Húzd meg! Rántok egyet a fonaton, s döbbenten veszem észre, hogy egész nagy ellenállást fejt ki. A férfi felnevet, majd így szól: –  Nem kell félned, vigyázok rád. Ha le is ránt, és a mélybe zuhansz, akkor sem lesz semmi bajod. – Megnyugtató… – De azért, hogy minél könnyebben mássz, le kell venned ezt az otromba kabátot, és a sálat is. – Fabian ismét nagyot kacag. – Te vagy az első, akinek azt javaslom, hogy kevés ruhában másszon hegyet! Egy félmosollyal reagálok, majd nekilátok levetni a felesleges ruhákat. Amint megszabadulok tőlük, hirtelen meglepő melegség és könnyedség száll meg, mintha eddig víz alatt lettem volna, s végre fellélegezhetek. Meghökkent a változás, eddig nem is tűnt fel, hogy milyen hűvös a kabátom, de amint a földre dobom, megérint a mennyország valódi finom, üde, tavaszias melege! Istenem, milyen csodálatos, simogató ez az érzés. Egy szál ingben és nadrágban ácsorgok, s amint levetett ruhadarabjaimra pillantok, feltűnik, milyen sötét, mocskos mindegyik. Egómra és fájdalomenergiámra nézve látom, nagyon nem tetszik nekik, hogy megszabadultam hűs páncélomtól, mely nyilván számukra különösen fontos jelentőséggel bírt – eddig. –  Figyelj, Anthony – szól Fabian. – Szeretném, ha megértenéd, miért is fogsz most felmászni a csúcsra. A hegymászás nem más, mint az itt és most érzésének teljes, tökéletes megélése. Akárcsak az életben, a legkisebb mozdulataid és döntéseid is számítanak. Az időzítés mindennél fontosabb, ugyanis ha egy kicsit előbb vagy később lépsz, már mást fogsz meg, és máshová is érsz. Ezt tartsd észben!

Fabian felsegíti a zsákot a hátamra, majd így folytatja: – Egész végig melletted leszek a mászás során, figyelni fogok rád, de nem léphetek helyetted. Nagyon oda kell majd figyelned. Nem lesz olyan nehéz, mintha a Földön próbálkoznál, hiszen itthon nem tudsz elfáradni, nem eshet semmi bajod, viszont a fonat elég erősen vissza fog húzni a talaj felé, hogy kihívás legyen a csúcsot elérni. – És mi vár rám odafent? A férfi elmosolyodik és megveregeti a vállamat. – Az, ami minden út végén, barátom! Fabian a hátizsákomból elővesz egy ezüstrudat. –  Ne félj, sokkal egyszerűbb itt a hegymászás, mint a Földön. Nem fárasztalak bonyolult csomókkal, kötéltípusokkal, hevederekkel és kapcsokkal. Elég lesz ez a harminchat rúd, s azért pont ennyi, mert harminchat évet éltél legutóbb. Nincs más dolgod, mint a sziklákba mélyeszteni ezeket, amikor mászol, de jól vigyázz! Nagyon okosan kell őket felhasználnod, mert csak olyan pontokon használhatod a rudakat, amikor kapaszkodással már egyáltalán nem tudsz tovább haladni! És tekintve, hogy ez a hegy még az Everest csúcsánál is jóval magasabb… nagyon lényegesen számít, milyen utat választasz magadnak. –  Értem… – félelemmel pillantok fel az iszonyú távolinak tűnő csúcs felé, s kétségeim támadnak, hogy egyáltalán az út feléig el tudok-e jutni. –  Nézd, Anthony. Sokan élik úgy az életüket, hogy azt hiszik, nincs elég idejük, lehetőségük, képességük vagy erejük ahhoz, hogy teljes életet éljenek. De ez óriási tévedés! Minden ember kézhez kapja mindazt, amire csak szüksége lehet a saját hegye megmászásához! Fabian bátorítóan rám mosolyog, majd a derekamra köti a fényfonatot, mely úgy lóg a pocsolyába, mint egy nagy öv. Egómra és fájdalomenergiámra pillantok, s tudom, végig mellettem lesznek az út során, s valószínűleg a tőlük telhető legrosszabbat fogják rám zúdítani.

–  Meg tudod csinálni, Anthony! – Fabian biztatóan mosolyogva az égbe emelkedik, legalább száz méter magasra. Egy darabig csak nézem, majd összeszedem magam, s nekilátok a mászásnak. Először repülni igyekszem egy közeli sziklapárkány felé, de a fényfonat visszaránt. Elég kellemetlen ismét leláncolva érezni magamat, mintha ismét emberi testbe lennék zárva. Kénytelen vagyok felugrani, amíg kötelékem engedi, s megmarkolni egy kis kiálló darabot a falból. Amikor felhúzom magam, nem érzek olyan erősségű húzást, mint a földi gravitáció, ám még ez is felettébb zavaró. Hátamon lötyög a zsák, s hallom, amint egymáshoz koccannak a kis rudak. Még egy ugrás, s éppen csak meg tudok kapaszkodni egy sziklában. Egóm és fájdalomenergiám szorosan mellettem lebeg, s tudom, csak alkalmas pillanatra várnak, amikor megbotlok, ügyetlenkedem vagy elbizonytalanodom. Ám igyekszem kizárni őket a tudatomból, s csak a kapaszkodókat lesni. Néhány újabb sikeres ugrást követően észreveszem, hogy a fél távot már meg is tettem Fabianig, s ez erőt ad. Fellelkesít a mászás, hiszen elmúlt életemben sosem csináltam még hasonlót sem. –  Remekül haladsz, Anthony – kiált lefelé a férfi. – Csak így tovább! Intek Fabiannak, majd a következő fogódzkodót keresem, meg is találom, ám amint elrugaszkodom a sziklafaltól, rá kell döbbennem, hogy alábecsültem a fonat húzóerejét, s a mélybe zuhanok. Földet éréskor csupán annyit érzek, mintha puha felhőre huppantam volna. Nagyon dühít, hogy ennyi hiba elég volt az eséshez. Látom, hogy Fabian hozzám siet, egóm azonban megelőzi, fölém hajol, s így szól: – Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Lásd be, gyenge és ostoba vagy ehhez! Te csak esni tudsz, Anthony, de azt legalább jól csinálod! Semmit nem válaszolok inkább, hiszen nem akarok értelmetlen és vég nélküli vitába bonyolódni, amitől csak egyre idegesebb leszek. Feltápászkodom a talajról, megigazítom magamon a táskát, s végignézem, milyen útvonalon jutottam előre. Különös módon egy

aranyszál rajzolódik ki a sziklákon ott, ahol haladtam! Fabian ekkor ér mellém. –  Figyelj, Anthony! A mászás lényege nem abban áll, hogy a következő pontra fókuszálsz, hogy majd az megtart és ott biztonságban leszel. Nem. Mindig légy jelen! Mindig légy ott, ahol vagy. Addig ne akarj egy következő állomást megcélozni, amíg nincs stabil alapod. Az egész erről szól: itt és most. Biztatóan megveregeti a hátamat. –  És még véletlenül se foglalkozz az egóddal! Mindent el fog követni, hogy megtorpanj, visszazuhanj és feladd, ahogy életed során is. Az csak a látszat, Anthony, hogy a hegy ellen küzdesz. Valójában az egód lecsillapításáról, elgyengítéséről van szó. Ha felérsz a csúcsra, márpedig képes vagy eljutni odáig, az egód jelentősen veszít az erejéből és a rád gyakorolt hatásából. És éppen ez a lényeg! – Hogy érted mindezt? –  A hegy az Élet jelképe. Kapcsolatot kell vele teremtened, s el kell szakadnod az egódtól. Ha mindig, minden döntéskor itt és most vagy, akkor tökéletes harmóniába kerülsz az Élettel, s képes leszel a csúcsra érni. Minden egyes sikeres megkapaszkodás egy cseppnyit gyengíti az egódat. De ne arra koncentrálj, hogy gyengítsd őt, az majd bekövetkezik magától, természetes módon. Lelked minden sugárzó részével csakis a hegyre fókuszálj! Légy jelen, légy itt! Ez az egész a te megtisztulásod útja. – Értem – bólintok, s elszántan a kőóriásra pillantok, melyet most már barátságosabbnak látok, mint eddig. – Felmászok. Köszönöm, Fabian! –  Ez a beszéd – a férfi elmosolyodik, s ismét ahhoz a sziklapárkányzathoz emelkedik, ahol az imént várt rám. Összeszedem magam, s nekilátok, hogy az előbb bejárt, aranysávval megjelölt útvonalon ismét megostromoljam a sziklákat. Egóm morog valamit, de nem figyelek rá. Csak Fabian szavait ismétlem

magamban, akár egy imát: légy jelen, itt és most… légy jelen, itt és most! Amikor ahhoz a ponthoz érek, ahol az előbb leestem, egóm megszólal: – Megint el fogod hibázni, Anthony. Ahogy azt is, amikor inkább a kocsmába menekültél, mint hogy játszottál volna a fiaddal! Rápillantok, de nem hagyom, hogy felzaklasson. Egy biztonságosabbnak tűnő, közelebbi kőre figyelek fel, éppen az egóm takarásában. Egy mozdulattal félresöpröm az útból, és átkapaszkodom. – Szép volt, ügyes vagy! – hallom Fabian biztatását a fejem felett. Még sikerül néhány hasonlóan jó döntést hoznom, bár néha igen nehéz a dolgom, mert egóm pont úgy helyezkedik el, hogy nehezen vegyem észre a tökéletes lehetőségeket. De minduntalan bebizonyosodik, hogy képes vagyok jól választani és magabiztosan egyre feljebb kapaszkodni. Már kezdek hozzászokni a derekamra tekert fonat húzóerejéhez, s nem is olyan zavaró már, mint eleinte. Azt hiszem, sikerült kapcsolatot teremtenem a heggyel. Harmóniában mozgok vele, s ez fellelkesít. Egyre gyorsabban haladok egy-egy kinyúló kőidom, sziklahasadék vagy horpadás felé. Szinte ugrálva emelkedem egyre magasabbra. – Ne kapkodj, Anthony, koncentrálj! – kiált Fabian, s már nagyon közelről hallom őt. – Arra figyelj, ahol vagy! Felfelé pillantva látom, hogy mindössze két szökellésre van tőlem. Elrugaszkodom a sziklától, s éppen csak meg tudok kapaszkodni egy résben. Egóm csak erre a pillanatra várt. –  Majdnem háromszor olyan magasan vagy, mint amikor leugrottál a Brooklyn hídról, te gyáva! Mindketten tudjuk, hogy megint le fogsz zuhanni, könnyítsd meg a dolgod, ne szenvedj feleslegesen, csak engedd el a követ és huss… képzeld azt, hogy megint a folyóba zuhansz, és feltűnik előtted Mikey arca, az arc, ami már sosem látja az apját! Gyerünk, Anthony, csináld olyan nagyszerűen, ahogy szoktad! Add fel, te gyáva féreg!

– Takarodj innen! – kiáltok rá, s próbálok biztos fogást találni egy másik sziklában, de reménytelennek tűnik a helyzet. –  Anthony, ne figyelj az egódra – szól Fabian –, ne válaszolgass neki és ne hagyd magad feldühíteni! Csak önmagadra, a hegyre és rám figyelj. – Jó, megpróbálom! – Ne csak próbáld… – Jó, rendben van! – kínlódva markolom az éles követ, s bár nem tudok elfáradni vagy bármilyen fájdalmat érezni, mégis kényelmetlen ez a helyzet, hiszen ha leesem, kezdhetek mindent elölről, s nincs kedvem az örökkévalóságig a sziklák közt rostokolni. – Mit tegyek? –  Még kicsit korai ugyan, de muszáj használnod egy rudat. A szabad kezeddel nyúlj be a táskába és vedd elő, majd üsd bele a sziklába a mellkasodtól balra! Némi ügyetlenkedés után sikerül egy rudat a kezembe vennem, s meglepődök, milyen simán csusszan a kemény hegybe! Úgy áthatol rajta, mint kés a vajon, s azon tanakodom, vajon ha ilyen könnyen belesiklik, meg tud-e tartani. –  Nyugodtan megfoghatod, már a hegy részévé vált – bátorít Fabian. – Olyan stabil, mint bármelyik szikla. Megfogadom a tanácsát, s így pár pillanat múlva fel is érek arra a párkányra, ahol ő áll. Egóm bosszúsan tekint rám, de nem hagyom, hogy kedvemet szegje vagy feldühítsen. A sziklaterasz, melyen állunk, olyan nagy lehet, mint az egykori olasz negyedben lévő lakásunk nappalija. S káprázatos panoráma tárul a szemem elé, csodaszép erdőségek foltjait vélem felfedezni, a virágos mezők úgy hullámzanak, akár a tenger, amott a távolban egy folyó kanyarog, melynek partján egy nagyobb, középkort idéző város áll, akárcsak Firenze. Feltűnik, hogy a párkányra érve a fonat erős húzása egészen elgyengül, s így képes vagyok kapaszkodás nélkül is biztonságosan állni. Azonban egy ennél még döbbenetesebb dolgot is felfedezek!

–  Te jó ég… – sóhajtok fel, s lehajolok az aprósághoz, mely egy faragott kőtálban hever. – Ez… elképesztő! Ez az a kagyló, amit még Szicíliában a tengerparton találtam, és Lorenzonak adtam a New Yorkba indulásunk előestéjén. Emlékül szántam neki, hogy legyen valamije, amit a kis kezébe foghat, és felidézheti vele az otthonunkat. Aztán a hajóúton szegény kiejtette a kezéből, és a tengerbe esett. Nehezen tudtuk megvigasztalni… Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kagyló sokkal több lesz számomra, mint egy emlék. Ez lett az elmúlás, az elengedés szimbóluma, s örökre összeforrt Lorenzoval. De hogy kerül ez ide, Fabian? –  Ez a te életed útja, Anthony. Ahogy egyre feljebb jutsz, úgy érkezel újabb és újabb párkányokra, ahol mind egy-egy értéket találsz. – Hogyan lehetséges ez? – csodálkozva nézem a kis kagylót, amit örökre elveszettnek hittem. – Én alkottam meg ilyenre ezt a helyet neked. Tayos segítségével hozzáférhettem olyan emlékeidhez, amik sokat jelentenek számodra. Én azt vallom, Anthony, az élet egy bőrönd, amibe igyekszünk szép képeket rakosgatni egy nagy utazás előtt. – Igazad van… és nagyon köszönöm! –  Anthony, minden, amit a csúcsig vezető út során találsz, segíteni fog abban, hogy kapcsolatot teremts az Élettel, és ezáltal legyengítsd az egódat. De ehhez megfontoltan és összpontosítva kell tovább másznod! Nincs kapkodás, nincs ugrálás, nincs bizonytalanság! Csak arra figyelj, ami itt és most történik veled… – És bármennyire is erőszakos az egóm – folytatom a gondolatát –, nem hagyom magam kizökkenteni és feldühíteni. – Így van – mosolyog Fabian. – A következő párkányon várlak… A férfi felemelkedik, legalább tízszer olyan magasra, mint amit meg kellett tennem az első sziklateraszig. Végignézem a sziklafalat, s egy pillanatra megborzongok. Rendkívül ijesztő összevisszaság emelkedik felettem, s alig látok kapaszkodó felületeket, réseket vagy hasadékokat. Ám abban biztos vagyok, hogy ez a hegy

megmászható, s ha Fabian direkt nekem alkotta meg ezt a helyet ilyenre, akkor ő meg van róla győződve, hogy képes vagyok felmászni a csúcsig. És ha ő hisz bennem, nekem is hinnem kell magamban! – Na, rajta! – egy fejem felett lévő kitüremkedésbe kapaszkodom, s felhúzom magam. Ismét megérzem a fényfonat húzását, egóm is újra támadásba lendül. Közel siklik hozzám, s mindenféle szennyet dobál rám, szitokszavakkal és mérgező gondolatokkal próbál kizökkenteni, eltéríteni a szándékomtól. De kitartóan ellenállok neki. Nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Fájdalomenergiám egész végig csöndben halad mellettem, egy szót sem szól, nem is néz rám. Várakozik. Hiszek benne, hogy minél magasabbra jutok, annál szebb dolgok várnak rám, s már nem csupán a jelenlegi helyzetemből való kilábalás miatt küzdök, hanem mindenért, ami valaha voltam, mindenkiért, akit valaha szerettem! Nem akarom a feloldást! Nem akarom, hogy vége legyen mindannak, amit eddigi életeim során felépítettem, s ha fájdalmas és olykor kegyetlen is volt mindaz, ami körülvett, nem dobhatom el magamtól az emlékeimet, amik által azzá váltam, aki itt és most vagyok! Mialatt egyre feljebb és feljebb jutok az irdatlan hegyóriáson kúszva-mászva, mint egy porszem, ráébredek, sikerült legyőznöm a rögeszmémet! Minél jobban közelítek a hegycsúcs felé, annál tisztábban látok és érzek mindent. Kapcsolatom az Élettel minden egyes kapaszkodóval egyre jobban elmélyül, s egóm vad tombolása sem tud már úgy megzavarni. Csak a mászás létezik, s a hegy. Csak én, s az Élet. Minden egyes rést, hasadékot és kiszögellést megtalálva egyre több és több boldogságcsepp ragyog fel a lelkemben, mert oly sok idő és szenvedés után most először érzem azt, hogy képes vagyok élni! Képes vagyok tenni azért, hogy jobb legyen! Képes vagyok megváltoztatni önmagamat! S ez a legteljesebb szabadság. Néhol muszáj használnom a Fabiantól kapott ezüstrudakat, melyekre kezdetben félelemmel telve, később nyugodtabban

bíztam rá magam. Mire megközelítem a második párkányt, s meghallom a férfi biztató hangját, már öt rudat is elhasználtam. – Gyerünk, Anthony, már csak egy kevés van hátra! Egy utolsó kiszögellést kell már csak megragadnom, hogy felérjek Fabianhoz, amikor azonban nekirugaszkodom, szörnyű dolog történik! Ahogy megmarkolom a követ, letörik, s menthetetlenül zuhanni kezdek! Fabian kiáltozik, de nem értem a szavait, csak arra tudok gondolni, hogy az egész utat kezdhetem elölről. Egyszer csak, rengeteg zuhanás után földet érek. Feltérdelve azonban rájövök, hogy nem a hegy lábánál vagyok, hanem az első sziklapárkányon. –  Én megmondtam, hogy te ehhez kevés vagy! – kiált egóm diadalittasan. – Alig tartottál a hegy ötödénél, és már kétszer is leestél, te szerencsétlen! Értsd már meg, hogy azért nem sikerül, mert tökéletlen lélek vagy. Életképtelen! Ezt csak azok a lelkek tudják megmászni, akik hibátlanok, de te eredendően rossz vagy… Határozottan egóm szemébe nézek, nem engedem neki, hogy bármilyen rossz hatást tegyen rám, s így szólok hozzá: – Most beszélek veled utoljára. Többé nem szólítalak meg. Teszed a dolgod, amire teremtődtél, s én is teszem a dolgom, amire képes vagyok. Mindketten a saját utunkat járjuk, de nem egy felé tartunk. Elengedlek. Egóm hitetlenkedve mered rám, s szitokszavak hagyják el ajkát, de engem ez már egyáltalán nem érdekel. Jöjjön, kövessen, próbáljon élősködni rajtam, már nem tud háborgatni és megfertőzni. Nekilátok a mászásnak, s nem hagyom, hogy bármilyen egómtól származó nehezítő, kudarcról és feladásról szóló gondolat belém férkőzzék. Tudom, hogy ez a lelki megszabadulás nyitja! Fel kell ismerni, hogy képesek vagyunk megkülönböztetni számunkra hasznos és haszontalan dolgokat, gondolatokat és érzéseket. S amikor kristálytiszta cél lebeg a szemünk előtt, tudunk tenni azért, hogy elérjük azt! Félre kell söpörni a folyton rikácsoló, panaszkodó és minket legyűrni akaró hangokat, s bízni a lelkünk

mélyéről jövő szeretetteli suttogásban. Kapcsolatot kell teremteni az élettel, nem szabad félni tőle. Erre tanít meg ez a hegy, a mászás, az itt és most elve. Amikor nagy küzdelmek árán ismét feljutok arra a pontra, ahol Fabian áll, a férfi rámutat egy kis kiálló kődarabra, amit az előbb nem vettem észre. – Ezt ragadd meg, és húzd fel magad gyorsan! Egy erős rántás, s már fenn is állok a sziklateraszon, ahonnan még fennköltebb a panoráma, mint az imént. A távoli, Firenzére emlékeztető város alakja immár felhőszerű fátylak mögött rejtőzik, s mindent egyfajta általános, fehér ragyogás tölt ki, mintha a sűrű hóesés egy pillanatra megdermedt volna. Fabian egómra pillant, s elégedetten elmosolyodik. – Megszeppentnek tűnik. – Odalent elrendeztem vele a dolgokat. – Mit mondtál neki? Egómra pillantok, aki dühösen, egyszersmind kétségbeesve néz vissza rám. Fabian jelenlétében már nem olyan beszédes, mert veszélyesnek tartja őt. –  Csupán azt, hogy mindkettőnknek megvan a maga útja az életben, és nem tartunk egy irányba. El tudom engedni, képes vagyok rá. – Jól beszélsz, barátom! – örvendezik a férfi. – De egyet ne feledj, ne bízd el magad, ne adj neki támadási lehetőséget. Az egó létezésének is megvan a maga célja, ahogyan a nehézségeknek is az életben. Láthatod, hogy mászás közben minden egyes kapaszkodóért meg kell küzdened, de ha nem mernéd megfogni, nem bíznál magadban, sose tudnál eljutni oda, ahová el kell érned. Minden egyes nehézségünk okkal létezik, s mi teremtjük meg őket, ám egy fontos dolgot mindig tarts észben: a lelki erőd ennél a hegynél is sokkalta nagyobb! Bármivel is nézel szembe az utad során, képes vagy legyőzni, mert az akadályok sosem megállítani

akarnak, hanem erősíteni. Éppen ezért tervezzük meg ezeket jó előre, még földi életünk előtt. –  Most már képes vagyok meglátni ezt az igazságot. Bár akkor láttam volna ilyen tisztán mindent, amikor az öngyilkosság előtt álltam… – Anthony, a mostani helyzet is egy kihívás a sok közül. Erősebbé és bölcsebbé válsz általa. Meg kell értened, hogy nem volt hiábavaló az öngyilkosságod, meg kell bocsátanod magadnak ezért! – Azt hiszem, ez a legnehezebb feladat, ami előttem áll. –  Minden rendben lesz. – Fabian biztató mosolya megnyugtat, s amint a férfi egy lépést hátrál, meglátok ismét egy kőtálat, s benne egy nyakláncot. Egyszerű kis lánc ez, egy bőrszíjon függő fakereszt, de emlékek és fájó érzések öntenek el, amikor a kezembe veszem. –  Ez Pippa nyaklánca – szemem könnybe lábad. – Amikor Lorenzo beteg volt, letérdelt az ágya mellé, s olykor órákon át imádkozott, gyógyuljon meg az öccse, Isten adjon neki erőt. Sokszor láttam Pippát sírni, de Lorenzo mellett sosem hullatott könnyeket. Minden erejét az imádkozásra fordította, s amikor kiderült, hogy könyörgése hiábavaló volt, a keresztet levette a nyakából, és egy kis fadobozba zárta. Évekig nem vette elő. Egyik nap aztán láttam, hogy visszaakasztja a nyakába, s tudtam, most békélt meg, most tudta elengedni Lorenzot. Fabian meghatódva néz rám, majd így szól: –  Sok mindent elveszíthetünk életünk során, de azt sosem, amit szeretettel másoknak adtunk. Valaki szívében otthonra találni a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk. Elmondok egy rövid történetet magamról. Egyik korábbi életemben női testet választottam magamnak, mert küldetésemnek tekintettem, hogy segítsek másoknak, gyógyító legyek. Akkoriban szintén francia voltam, s egy Párizstól délre lévő kis faluban éltem. Ismert javasasszony vált belőlem, s amint 1348-ban eljutott a falumba a pestis, megtizedelte a lakosságot. Némi időbe telt, de kikevertem egy főzetet, ami segített a szerencsétleneknek, s jó pár ember életét

megmentette. A helyi papság és természetesen az utálkozó, irigykedő szomszédok megvádoltak, hogy az ördöggel cimborálok, s arra szólítottak fel, hogy azonnal hagyjak fel bűnös üzelmeimmel. Nem álltam kötélnek, hiszen ha én nem segítek a betegeknek, akkor senki nem fog. Párizsba hurcoltak, ahol heteken át kínoztak, hogy beismerjem bűnösségemet. De mindent tagadtam. Végül máglyahalálra ítéltek, s életem legszebb pillanata az volt, amikor bár a testem iszonyú kínok közt szenvedett, lelkem mégis könnyed volt, mert a bámészkodó tömegben megláttam néhány könnyes arcot, azokét, akiknek segítettem életben maradni… Az ember életében mindig ott van a helyes út, s ha ezt nem veszi észre valaki, akkor nem is keresi igazán, s csak hagyja, hogy eltűnjön életéből a lehetőség ajándéka. Bólintok, s megtörlöm könnyes arcomat, majd Pippa nyakláncát óvatosan a zsákomba csúsztatom. Még sok mászás áll előttem, így felkészülök az előttem álló sziklaakadályok leküzdésére. Fabian erőt adó mosolya után ismét az égbe emelkedik, talán még magasabbra, mint legutóbb, s megállapodik egy újabb sziklaszirten. Biztatóan integet, s én jelzem, hogy készen állok egy újabb szakasz megtételére. Egóm ekkor így szól: –  Azt tudtad, hogy a nővéreid téged hibáztattak Lorenzo halála miatt? Bizony ám! Mert te voltál az, aki hógolyózást javasolt az iskolából hazafelé, és ettől fázott meg az öcséd! Te is tudod, hogy nem csak a fagy, hanem a te ostobaságod is okozta a halálát! Elmenekülhetsz ez elől is, ahogy szoktad, de attól ez még tény marad, és remélem, belepusztulsz ennek kínjába! Amikor a temetésedet nézted, nem akartad felfogni Pippa gondolatát: örült, hogy végre te is meghaltál, és meglakoltál a bűnödért… megfagytál, akárcsak Lorenzo! Össze kell gyűjtenem minden erőmet, hogy higgadt tudjak maradni, s ne reagáljak semmit egóm aljas, számító megjegyzéseire, melyekről tudom, hogy szemenszedett hazugságok. Tisztában vagyok azzal, hogy a családom szeret engem, és már mind

elengedtük Lorenzot. S mivel Fabian 2009-ben halt meg, amit nekem még kimondani is furcsa, hiszen százkét évvel azután hunyt el, ahogy gyermekként megérkeztem New Yorkba, ebből az következik, hogy már nővéreim, Elena és talán Mikey is meghaltak s hazatértek. Uramisten! Rádöbbenek, hogy Elena már biztosan megtalálta a házunkban lévő, üveggömbbe zárt búcsúüzenetemet! S amikor ez a gondolat elönt, érzem, hogy mindennél nagyobb vágy kerít hatalmába, hogy lássam őt. Vele akarok lenni. Beszélni az érzéseimről, hogy megértse, miért voltam olyan gyenge, hogy az öngyilkosságot választottam helyette, s lássa, ki vagyok most. Biztos vagyok benne, hogy Tayos már sok mindenbe beavatta, hol vagyok éppen, min megyek keresztül és miért, s ez valamelyest megnyugtat. Mászni kezdek. A következő szakasz már nem csupán meredek sziklafalakból áll, hanem magába foglal omlós, helyükről könnyen elmozduló köveket is – és jeget. Ahogy haladok felfelé a bizonytalanná váló felszínen, egyre több és több kemény jégrétegbe ütközöm. Sajnos kénytelen vagyok hat ezüstrudat is a hegybe verni. Aggodalom száll meg, hiszen minél magasabbra hágok, annál nehezebb a feladatom, s kétséges, hogy elég lesz-e a harminchat rúd. Egóm állandóan zavarni próbál, kizökkenteni, s eltakarni előlem a kínálkozó lehetőségeket, az ideális kapaszkodókat, melyekkel kapcsolatot teremthetek. De végül mindig megtalálom az egyensúlyomat, és biztosan haladok Fabian felé. A férfi állandó biztatása nagy támasz a lelkemnek. Szikláról sziklára haladva, egyik repedésből a másikba kapaszkodva megtanulok tökéletesen koncentrálni, s jelen lenni. Nem arra figyelek, hogy földi méreteket alapul véve akár több kilométert is zuhanhatnék lefelé, s egóm állandó zargatását is már sikeresen ki tudom zárni. Érzem a pillanatot, a kapcsolatomat a heggyel, s ettől csodálatos erő és könnyedség jár át! A sziklapárkány

alá érve egy nagyot kell lendülnöm, s kezem majdnem megcsúszik egy jégfolton, de még épp idejében húzom fel magam a biztonságot jelentő felületre. – Egyre jobban megy ez neked, Anthony! – lelkendezik Fabian. – Akár még egy eljövendő életünkben lehetnénk együtt hegymászók is. Kitalálunk majd hozzá egy szép és pár komoly nehézséggel teli életet. – Csábító ötlet… – mosolygok. –  Te is tudod, Anthony, hogy a szenvedés addig létszükséglet, amíg rá nem jövünk, hogy nincs már rá szükségünk. Rossz dolgok és hibák, ha más szemszögből nézzük, nem léteznek, hiszen azok csupán részei egy nagyobb egésznek, amit úgy hívunk: Élet. –  Igaz – megfordulok, s gyönyörködöm kicsit az elém táruló káprázatos tájban. Most még több fehérség borít mindent, mintha ködben lennénk, vagy a hegy speciális burokkal rendelkezne, s így fogad magába mindenkit, aki megmássza. – Csak te látod ilyennek – szól a férfi. – Ezt hogy érted? – Ez a megtisztulásod útja, barátom. A csúcsra érve ismét minden kristálytisztán fog látszódni, de mászás közben csak te létezel és a hegyed. – Értem – már rutinosan leveszem a zsákot, s kíváncsian odalépek az újabb kőtálhoz, vajon mit rejthet számomra. Először nem is értem, mi lehet az! Egy kis, szakadt papírdarab. Amikor kézbe veszem és megfordítom, a hirtelen felismeréstől széles mosolyra húzódik a szám. – Te jó Isten! – mutatom a kincsemet Fabiannak. – Tudod, mi ez? Egy kompjegy, amit még Stellával váltottunk aznap, mikor átkeltünk Liberty Islandre. Megnéztük a Szabadság-szobrot, s a parkban arról meséltem neki, hogy eléggé félek az apaságtól. Elena épp akkor volt az ötödik hónapban, s ahogy közeledett a szülés időpontja, én úgy lettem szinte napról napra egyre feszültebb. Ezt csak nehezen tudtam leplezni, amivel néha fel is idegesítettem

Elenát. Stella nyugtatott meg, hogy nincs mitől félnem. Neki akkor már voltak gyerekei, fantasztikus édesanya vált belőle, és elmondta, hogy ő a várandóssága idején még nálam és Elenánál is sokkal idegesebb volt. Sikerült az önbizalmamat megerősítenie, s olyan tanácsokkal, léleképítő gondolatokkal látott el, melyek jócskán hasznomra váltak, amikor Mikey már megszületett és megkezdte kis életét. Felsóhajtok, s a zsákomba teszem a kompjegyet, majd így folytatom: – Sajnos intelmei és tanácsai leperegtek rólam, amikor a whiskys poharakat emelgettem inkább, mintsem a fiammal lettem volna. –  Épp most tanulod meg még hatékonyabban kezelni azt a romboló erőt, ami rávett, hogy kocsmába járj. Az egód és a fájdalomenergiád nagy pusztítást végzett az életedben, de hidd el, minden eltelt élettel egyre jobban fogod leválasztani magad tőlük, mígnem egyszer eljutsz oda, hogy földi életed során abszolút megtisztulást, megvilágosodást érsz el. – Köszönöm. Te már eljutottál idáig? –  Különös módon elmúlt életem utolsó perceiben éltem át a megvilágosodást. – Fabian egy marék havat fog a kezébe, mely egy nagy szikla oldalában gyűlt össze, majd a fehér szemcséket az égbe szórja, s így kivetíti számomra az emlékét. Egy furcsa, kék kabátot és arcán nagy szemüveget viselő férfit látok, olyan felszereléssel és kiegészítőkkel, melyekhez hasonlókat sosem láttam még. Az 1930as évek világát ismerem, s egy 2009-ben élt embert látni döbbenetes érzés! A férfi valamiféle kampóval tartja magát egy összeszűkölő, rettenetes helyen, ahol minden kék, jeges és dermesztő. Úgy látom, a hegymászó haldoklik, szeme csukva, de mellkasa még valamicskét lüktet. Feje fölött a tiszta kék ég feszül, s a napfény játéka beragyogja a szakadék felső részét. –  Ekkorra már tudtam, hogy itt fogok meghalni – szól Fabian teljes nyugalommal. – Órákon át küszködtem, hogy kimásszak a szakadékból, de a lábam végérvényesen beszorult, és elfagyott. Úgy

kopogott, mint egy fagyasztott csirkecomb. Azért imádkoztam, hogy a feleségem és gyermekeim ne roppanjanak össze a fájdalomtól. Képesek legyenek elfogadni a történteket, és elengedni engem. Azt kívántam, legyen olyan boldog életük, amilyen csak lehet. A vihar már elvonult, elcsitult az idő, mintha csak azért támadt volna fel, hogy engem a halálba kergessen. Dél felé járt már, s én azért tartalékoltam az erőmet, hogy még utoljára láthassam a napot. Süssön az arcomba. Ne a hideg jég legyen az, amit utoljára látok életemben. És megtörtént. Amikor hirtelen melegség öntötte el az arcomat, kinyitottam a szememet, s abban a pillanatban elöntött a hihetetlenül mély nyugalom. Hogy minden rendben van. Hogy bármilyen kilátástalan is a helyzet, van, ami örökké ránk ragyog… Mosolyogva haltam meg a hegy gyomrába zárva. –  Ez… nem akármilyen pillanat lehetett – jegyzem meg, miközben a megjelenített emlékkép apró, csillámló darabokra hasad előttem. –  Keserédes – mosolyog Fabian. – De leginkább édes. Anthony, tovább kell haladnod felfelé, nem szabad kizökkenned a ritmusból. A MOST-ban maradni egy kicsit olyan, mint a kötéltánc. És megérteni, hogy mi miért történik, legalább olyan nehéz, mint megragadni a jelen pillanat lényegét. Tudod, öt gyermekem volt, és egy nagyszerű feleségem, aki megértette és elfogadta, hogy a férje másik szerelme a havas hegyoldal. Megszületésünk előtt megbeszéltük, hogy milyen halálra vágyom, s ő milyen megtapasztalásokra kíván szert tenni ezáltal. Öt gyermekem közül négy egészséges volt, mint a makk, a középső fiam azonban, Bastien, betegen jött a világra, mert szüléskor a köldökzsinór a kis nyakára csavarodott, s oxigénhiány miatt az agya sérült. Természetesen ezt az életet ő határozta meg magának, mert így kívánt vezekelni egy karmikus adóssága miatt. Emberként kiváltképp nehéz megérteni a kauzalitás elvét, de ez egy sziklaszilárd törvény, mely nélkül nem létezhetne a világon semmi.

A férfi egy pillanatig csöndben marad, talán, hogy felidézzen egy kedves emléket a családjáról, majd így szól: – A lényeg az, Anthony, hogy csak és kizárólag akkor értjük meg a minket körülvevő világot, ha itt és most figyeljük meg. A múlton való rágódás és a jövőtől való félelem leláncolja a lelket, s csak akkor lehetünk szabadok, ha kapcsolatot teremtünk az Élettel… itt és most! –  Igen, értelek. Nagyon is értem, miért pont téged szánt segítőmül Tayos. – Elmosolyodom. – Már indulok is! Hátamra kapom a zsákot, mialatt a férfi ismét az égbe emelkedik, s olyan magasra száll, hogy már nem is látom őt. A hegy alakja innen drasztikusan megváltozik. Az eddigi, szinte függőleges falakat felváltja egy enyhébb lejtésű szakasz, ám ez talán még nehezebb, mivel nagyon nehéz lesz a rendkívül bordázott felületen megtalálni a helyes irányt. Utamat egyből néhány ezüstrúd felhasználásával kell indítanom. Egóm ezúttal inkább csak dünnyög, a szokásos gondolataival próbál uralkodni felettem, de erre már képtelen, ereje érezhetően csökkent. Elszántan haladok a célom felé, és koncentrálok az egyensúlyom megőrzésére. A terep egyre havasabb, zordabb, a környező tájból már semmit sem látok, s ha ez egy földi hegy volna, mostanra már halott lennék, két szikla közé ékelődve. Nehézkesen megy az előrejutás, többször rossz irányba indulok el, s gyakran rossz követ markolok meg, ilyenkor több métert visszacsúszok. Néhányszor káromkodom és idegesség fog el, amitől egóm azonnal erőre kap, és újra mocskolódni kezd, de szinte semmilyen hatással nincs már rám. Csak arra figyelek, hogy feljussak a következő párkányig, ahol egy újabb emlék vár rám. Annyi tévutat járok be, hogy már szinte az egész sziklafalat aranycsíkok borítják. Egyszer csak meghallom a férfi hangját a magasból: – Egy kicsit balra lesz egy lapos, kiálló szikla!

Észreveszem, s újult erővel nekilódulok. Már látom Fabiant, amikor egy újabb rúdért nyúlva ijedten veszem észre, hogy a rudak felét már elhasználtam. Amint felkapaszkodom a kiszögellésre, nyomban Fabianhoz fordulok: – Mennyi van még hátra? Szerinted elhagytam már a felét? – Miért kérded? –  Azt hiszem, bajban leszek – a zsákot egy kőhöz dobom. – Tizennégy rudam maradt. Nem tudom, képes leszek-e elérni a csúcsig. Mennyit kell még másznom, Fabian? – Földi életed során sem tudod, mi vár rád és mikor halsz meg. A Mindenség igen bölcsen járt el, amikor az embertől elvette a jövőbelátás és a távoli múltra való emlékezés képességét! – Értem, de akkor is… – Ne, Anthony! Ne gondolj most a csúcsig vezető útra, attól csak feszült leszel. Nyugodj meg. Koncentrálj arra, ami jelen van. – De ha nem gondolkodom előre, hogyan jussak fel? Muszáj előre terveznem, kiszámítanom a lépéseimet! –  A higgadt előrelátás bölcsesség, de ha az eljövendőbe félelemmel tekintesz, azzal csak felesleges terheket pakolsz magadra. Meg kell nyugodnod és biztosnak kell lenned abban, hogy bármi is vár rád az utad során, képes leszel azt legyőzni és a javadra fordítani! Minden rendben lesz, Anthony. – Fabian biztatóan elmosolyodik, majd megmutatja, ezúttal mit rejt a kőtál. Odalépek, s egy szívemnek oly kedves tárgyon, egy kicsi bronzcsengőn akad meg a szemem. Anyám minden karácsonykor ezt rázta meg, jelezve, hogy megjött a Jézuska, kibonthatjuk az ajándékainkat. Még odahaza, Szicíliában is ez volt a karácsonyi hagyományunk, s ez volt szinte az egyetlen, anyám szívének kedves emlék, melyet meggyilkolt szülei után magánál tartott. Így ez a kicsiny tárgy jelképezett mindent, ami a családot, összetartozást és összetartást jelentette. Lorenzo halála után mindnyájan biztosak voltunk benne, hogy anyám soha többé nem fogja a karácsonyfára akasztani a csengettyűt. Ám nem így történt. Szenteste napján az

utolsó dísz, mely felkerült a fára, a csengő volt, s anyám megrázta, ahogy szokta, hiszen azért, mert Lorenzo már nincs köztünk, egy család vagyunk… Szó nélkül, fájó mosollyal zsákomba teszem a csengőt, s arra gondolok: milyen csodálatos lesz újra látni ezt a lelket, aki ennyire tud szeretni! Fabian nem szól hozzám, megérti az érzéseimet. Vállon vereget, s jelzi, hogy ismét útnak indul egy magasabb párkány felé. Én is elindulok, a már megszokott rutinnal, sziklák, kapaszkodók, rések során át, hóval, jéggel és reménytelennek tűnő akadályokkal találkozva. Már a következő kiszögellésig vezető utam felét is megteszem, s látom az engem árgus szemekkel figyelő Fabiant, amikor két különös jelenségre is felfigyelek. Egyfelől mintha könnyebben haladnék felfelé, noha a terep egyre könyörtelenebb, ám úgy tűnik, mintha a zsákomban lévő emléktárgyak megkönnyítenék a továbbjutást. Másrészt egóm viselkedésében határozott változásokat figyelek meg. Csöndes, alig szól hozzám, legtöbbször csak mormog valamit, s már egyáltalán nem hévvel, csupán megszokott monotonitással igyekszik megzavarni. S alakja egyre átlátszóbbá válik! Kezd feloldódni, eltűnni, a maga módján haldoklik. Amikor felérek a következő égi megállómhoz, igyekszem nem aggódni azon, hogy már csak kilenc rudam maradt. – Nos, hogy érzed magad? – kérdi Fabian. –  Épp az imént töprengtem azon, vajon érzéki csalódás-e, hogy könnyebben haladok felfelé. Mintha a zsákban lévő tárgyak húznának a csúcs felé. – Ez nem érzéki csalódás, Anthony – feleli a férfi széles mosollyal. – Nincs ezen semmi csodálkozni való, hiszen a szeretet mindnyájunkat az égbe emel. –  Igazad van – viszonzom a mosolyt, s nyomban egy újabb kincshez lépek, melyet a pihenő kínál fel. A kőtálban egy hajómakettet találok.

–  Uramisten… – sóhajtok, s óvatosan a kezembe fogom a kicsi, fából faragott hajót. – Ezt apám készítette nekem még Szicíliában, egy uszadékfából faragta. Esténként, amikor elmesélte, milyen napja volt, micsoda érdekességeket látott kinn a nyílt tengeren, milyen nagy halakat fogott, és melyik halásszal milyen vicces dolog esett meg, mindig farigcsálta ezt a fát. Hosszú hónapokig készítette, mert nem akarta, hogy ez a kedves esti szertartás olyan hamar véget érjen. Csak később jöttem rá, hogy ez lesz a születésnapi ajándékom. Egész életemben mindig egy polcon tartottam, hogy lássam, hogy erőt adjon és türelemre intsen. Azon a napon, amikor apám meghalt… dühömben összetörtem a hajót. Úgy éreztem, nem érdemlem meg. Aztán könnyek közt próbáltam összeragasztani, de már sosem lett olyan, mint volt. Egy ideig könnyeimet nyelve nézegetem, megigazítom a vitorláját, csavargatom az evezőjét, és simogatom. Majd így folytatom: – De ez itt tökéletes, hibátlan! Nyoma sincs törésnek, ugyanolyan szép, mint amikor reggel az ágyam mellett várt rám ajándékként. –  Természetesen – feleli Fabian. – Bármi is történjék, a legszebb emlékeink sosem törnek darabokra. Ettől válnak értékké – érinthetetlenek. Hiába tudom, hogy nem eshet baja, mégis óvatosan teszem el a hajót, nehogy meggörbüljön az árboc vagy eltörjön az evezőlapát. Amikor készen állok a következő szakasz megmászására, Fabian megfogja a vállam. – Hány rúd van még nálad? – Kilenc – megrázom a zsákot, s már a kezembe is veszek egyet, látva, hogy ezúttal még nehezebb kihívások várnak rám. –  Az elég kell, hogy legyen, Anthony. Nincs több kiszögellés, aminél megállapodhatsz, csak a csúcs van hátra. És ez lesz a legnehezebb szakasz. Kétszer annyit kell másznod, mint az előző párkánytól idáig, de képes vagy feljutni a csúcsra! Rendben van? – Igen, menni fog. Mennie kell.

– Helyes! – mosolyog a férfi. – Odafent várok rád, s tartsd észben: amit a csúcson találsz, az a tiéd, miattad létezik, neked teremtetett! Azzal Fabian felemelkedik és eltűnik. Egómra tekintek. Az eddig heves, agresszív és szitkozódó energia mostanra oly áttetszővé vált, akár az üveg, s a tehetetlenségtől megbéklyózva, szó nélkül mered rám. Nem tölt el elégedettséggel a látványa, nem érzek büszkeséget, s nincs kedvem örömujjongásban kitörni. Mert nem rá figyelek. Hanem arra a kincsre, amit a zsákomban cipelek – ezek az emlékek tesznek könnyeddé, csalnak mosolyt az arcomra, könnyeket a szemembe, s repítenek a magasba. Bár megfogadtam, hogy nem beszélek többé hozzá, most mégis megszólítom: –  Nem győztelek le, csupán megértettem, hogy el kell téged engednem. Ez az én otthonom, és te nem vagy idevaló. Távozz békével, s talán egyszer még találkozunk, egy másik testbe zárva, egy másik életben. Egóm nem reagál semmit, hiszen nem is tud. Köd már csupán, lényegét vesztett maradvány. Fájdalomenergiám is kissé elhalványodott, hiszen ez a két energia együtt alkot egészet, s amint az egyik összeomlik, magával rántja a másikat. Azonban tudom, hogy még nincs vége, őt is teljesen el kell tüntetnem. Megkezdem hát a mászást a csúcs felé. Tejszerű ködön át haladok, heves széllökések, hatalmas, jeges sziklák és sűrű hóesés nehezíti az utamat. Ez már csak az akaraterő és az életvágy próbája. Az utolsó szakasz nehezebb, mint az eddigiek együtt, s számtalan alkalommal indulok rossz irányba, sőt néhol majdnem a sziklák közé is szorulok. Ezüstrúdjaim vészesen fogynak, s zavar, hogy a sűrű köd miatt fogalmam sincs, megtettem-e már az út felét vagy sem. Már csak három rúd lötyög a zsákomban, s most egy újabbat vagyok kénytelen elővenni, mert az előttem magasodó jégfalon egyszerűen sehol nincs kapaszkodási pont. Amikor beütöm a fagyos felszínbe a rudat, Fabian hangja üti meg a fülemet: – Már nagyon közel jársz, barátom, ne add fel! Gyerünk!

– Két rudam maradt! – kiáltok bele a ködbe. – Mennyit kell még mennem? – Nem mondhatom meg, Anthony, sajnálom… – Félek, hogy nem lesz elég a maradék! –  Bízz magadban, és emlékezz rá: a félelmed mindig nagyobb, mint a valós veszély! Csak kapaszkodj, légy jelen, légy stabil, és sikerülni fog! Megmarkolom a jégbe vert rudat, és feljebb húzom magam. Már alig fejt ki húzóerőt a derekamra erősített fényfonat, de ahhoz elég, hogy egy rossz döntés esetén visszarántson a hegy lábához. Újabb ezüstrúdért nyúlok, s olyan magasan a jégbe vájom, ahogy csak bírom. Ismét felhúzom magam, de éppen csak meg tudom tartani az egyensúlyomat. Próbálok valami biztos pontot, egy sziklahasadékot vagy egyéb alkalmas tereptárgyat felfedezni, de semmi ilyet nem látok. Már csak egy rúd van nálam, s muszáj ezt is felhasználnom. Ezt is olyan magasan ütöm a jégfalba, ahogy csak tudom. – Ennyi volt, Fabian… nincs tovább. Elfogytak a rudak. Hátam a hegynek döntöm, egyensúlyozok, s csak bámulok magam elé. A köd sűrűn örvénylik körülöttem, áthatolhatatlan börtönnek hat. Úgy érzem, nincs tovább: még nagyon sokat kellene felfelé másznom, s ha az út a csúcsig végig ilyen, akkor kezdhetek mindent elölről. – Ne gondolkodj, Anthony, ne hagyd, hogy elborítson a félelem. Csak ragadd meg a rudat, húzd fel magad! –  Van értelme? Jutok egyáltalán előbbre, vagy csak egy újabb akadályhoz érek? – Minden jó tettnek van értelme, Anthony! Főleg, amikor minden reménytelennek tűnik. –  Hát jó… – sóhajtok, s nagyot nyújtózkodva megragadom az utolsó rudat. Felhúzom magam, megtalálom az egyensúlyomat, majd csalódottan nézek körbe.

Tömör jég mindenütt, sűrű köd és egy áthatolhatatlan akadály. Ennyi volt. Kész, vége, az egész eddig megtett utam értelmét veszíti. Zsákomat leveszem a hátamról, hogy megnézzem, miket gyűjtöttem össze. Minden kincs szinte égbe akar szállni, mintha biztatni akarnának, vagy megmutatni valamit. Apám hajójának kis vitorlája megfeszül, akárha a tengerek szele érintené, s ahogy jobban megfigyelem, rájövök, hogy a hajóorr egy adott pont felé mutat a sziklán. Megfordulok, s felfedezek egy különös sziklát nem is oly távol. Ahogy jobban szemügyre veszem, megdöbbenek. Olyan, akár egy lépcsőfok! Igaz lehet ez, vagy csupán képzelődöm? Kinyújtom a kezem felé, de még egy kicsi hiányzik, hogy elérjem. Ugranom kell érte, és ha elvétem, menthetetlenül a mélybe zuhanok. Ám még az is jobb, mint itt rostokolni. Összeszedem minden bátorságomat, s elrugaszkodom a jégfaltól. Hihetetlen, de elérem a sziklát, s minden erőmre szükségem van, hogy felküzdjem magam a felszínére. Alig akarok hinni a szememnek, de ez valóban egy lépcsősor alja… A lépcsők ívesen tekerednek a csúcs felé, s újult lelkesedéssel indulok fel rajtuk. Érzem, tudom, hogy sikerült! Pár pillanattal később meglátom Fabian sugárzó, vidám alakját, amint a köd eloszlik, s a csúcson találom magamat. A férfi odasiet hozzám. – Tudtam, hogy sikerülni fog, Anthony! – örvendezik, és minden eddiginél lelkesebben veregeti meg a vállam. Gyorsan leoldja rólam a fényfonatot, mely után hihetetlen könnyedség és nyugalom jár át. A szabadság és önmagamon való felülkerekedés eufórikus érzésében úszva először nem is tűnik fel, hogy micsoda változás állt be a környezetben, amikor aztán Fabian felhívja rá a figyelmemet, megdöbbenek! A köd, a hóesés és a jeges szél mind eltűnt, s helyét a végtelenül nyugodt, kellemes idő vette át. Felettünk az égbolt ugyanolyan páratlanul gyönyörű arany és bronz színekkel feszül, ahogy azt a hegy lábánál állva láttam. A panoráma egészen elképesztő – a mennyország legmagasabb pontjáról szemlélődöm! Hatalmas,

zsibongó és buja természet öleli körül a hegyet, folyókat, tavakat látok, s a partjukra épült számtalan várost, melyek mind más korszakbeli épületekből állnak, ám a maga nemében mindegyik csodaszép. Idefenn, a mennyei csöndben értem meg, mit jelent valójában a harmónia. Hogy minden mindennel összefügg, s azért létezik, hogy nekem jó legyen. Hogy minden léleknek jó legyen. Olyan, mintha a Mindenségtől csupán egy karnyújtásnyira állnánk, s szinte szent áhítattal emelem tekintetem az égboltra. Csupán csöndben kell lennem, hogy meghalljam, mit súg nekem valaki odafentről: ez az Otthonod! Amikor körülnézek, meghökkentő, s könnyfakasztó látványban van részem. Az egész csúcs nem nagyobb egy kisebb lakásnál, s három tárgy van a sziklás felszínén. Két kőtál, melyeket eddig is láttam már, valamint egy furcsa, hosszúkás messzelátó egy adott pontra irányítva. Közelebb megyek a kőtálakhoz, s könny szökik a szemembe. A jobb oldaliban Mikey kis fából faragott lovacskája van, mellyel annyira szeretett játszani, s amivel annyiszor csábított engem játékra… de én inkább a kocsmába mentem leinni magamat. Kezembe veszem a játéklovat, s fiam arcát képzelem magam elé. –  Bocsáss meg nekem… – suttogom, s óvatosan a zsákomba helyezem a játékot, majd a bal oldali tálhoz lépek. Egy hatalmas, viruló azáleacsokor fogad. Ezernyi piros és rózsaszín virágszirom pompázik előttem. Megérintem, s megszagolom a növényt, mintha Elena hajába túrnék. Leírhatatlanul hiányzik… –  Ez a virág – szól Fabian – Elena szeretetéből sarjadt ki. Annyi szirma van, ahány könnycseppet hullatott érted, amióta meghaltál, élete végéig. – Annyira szeretem őt… –  Anthony, figyelj rám. Az otthonodban elhelyeztél egy búcsúüzenetet, de most már tudod, hogy nem volt helyes döntés. – Egyetértek – megtörlöm könnyes arcomat. Nem tudok betelni a virágcsokor látványával.

–  Amiket hegymászásod során összegyűjtöttél, azok a te legértékesebb emléktárgyaid. Ezeket kell az otthonodban elhelyezned, hiszen ezek mind a szeretetedből jöttek létre. –  Így fogok tenni, Fabian! – megölelem a segítőmet, akit igazán megszerettem az út során. – Örökké hálás leszek azért, amit itt és most teszel értem! Nagyon köszönök mindent! –  Szívesen segítek, Anthony – szélesen elmosolyodik, majd a messzelátóhoz terel. – Van itt még valami, amit látnod kell. Én most elbúcsúzom, egyedül hagylak ezzel a pillanattal. Fabian egy szempillantás alatt eltűnik, s hirtelen olyan furcsa érzés egyedül állni az egész mennyország legmagasabb pontján. Egy pillanatig hagyom, hogy átragyogja lelkemet a mindent kitöltő béke, majd belenézek a messzelátóba. Egy csodaszép rétet látok magam előtt, ahol fehér, vajszínű és lilás virágok miriádja tündököl, búzakalászok lengedeznek a szellőben. A rétet facsoportok és kisebb erdők övezik. Minden jobban, élénkebben ragyog, mint a menny más pontjain, s tudom is már, hogy miért! Lelkek ezreit, talán millióit vélem felfedezni a virágok között, s mind kisebbnagyobb csoportokra oszlanak. A szeretet, a végtelen öröm és az emlékek hihetetlen színkavalkádja szemet gyönyörködtetően széppé varázsolja ezt a vidéket. Hisz ez nem más, mint a Találkozás Mezeje. Akik hazatérnek a mennybe, mind ide gyűlnek, ahol szeretteik és barátaik várják őket. Általában, amikor egy léleknek nem kell olyan gyógyító úton átesnie, mint nekem, ide érkezünk meg az otthonunkba való látogatás után, s itt szavakkal ki nem fejezhető, elmével fel nem fogható szeretet és megértés tengerébe csöppenünk. Könnyfakasztóan gyönyörű, ami a messzelátón keresztül a szemem elé tárul! Családok végtelen tömegei ünneplik egymást, szülők és gyermekeik, testvérek és más rokonok, barátok és kedves ismerősök borulnak egymás nyakába, küldik ragyogó energiájukat egymás lelkének legmélyére. Bármilyen sérelem, megbántottság, harag

vagy elfojtott érzelem volt is két ember között, az a réten nem számít, érvényét veszti. Mert semmi nem ér annyit, mint a szeretet! Megértés, elfogadás, megbocsátás, öröm és katarzis… csak ez él két lélek között, semmi másra nincs hely és idő. Hosszan szemlélődöm még a hegycsúcson állva, s tudom, az Élet teljessége az, amit látok. S tudom, nemsokára én is ott leszek a réten, és végre magamhoz ölelhetem a családomat.

10. fejezet AHOL A FÉNY SZÜLETIK

1.

A

faház soha nem múló nyugalommal tekint az előtte elterülő tóra. Oldalában a virágbokor aprókat zizeg, dallamait messze fújja a szél, mint az édes illatokat. A réten virágok emelik színes, vidám arcukat az égboltra, amit most narancs és lila színekkel keltek életre. A terasz korlátjának támaszkodom, mely mindig olyan kellemesen recseg, s gyönyörködöm a vízen megjelenő hegyek tükörképében. A hósipkák alámerülnek a kék fodrozódásban, s felidézem a pillanatot, amikor nem sokkal korábban feljutottam a gigantikus hegycsúcsra, s azt a gyönyörűséget, melyben részem volt a messzelátó segítségével. Istenem, mennyire várom, hogy gyógyító utam végére érjek, és én is ott állhassak a Találkozás Mezején! Éppen az imént jöttem ki a házból, miután a polcokra rakosgattam kedves, szívet melengető emlékeim egy-egy darabját. Az azáleát közvetlenül a dalra fakadó virágbokor mellé ültettem, hogy ezentúl minden hazatérést követően emlékeztessen rá: a szeretet égig emel, összeköt s célt mutat akkor is, amikor minden összeomlik. Egóm mostanra szinte jellegtelen, megfoghatatlan üvegtestté változott, semmit nem lehet érzékelni egykor vad, fékezhetetlennek tűnő jelleméből. Fájdalomenergiám ereje is jelentősen csökkent, hiszen ő csak az ego által tud teljessé válni, nélküle csak olyan, akár egy kóbor kísértet. Mint én, amikor a Földön bolyongtam… Tudom, hogy most következik gyógyító utazásom végső állomása, s teljes szívemből örülök, hogy végigjárom ezt az ösvényt. Leülök a terasz lépcsőjére, s átadom magam mennyei otthonom békéjének. Figyelem a madarak röptét és játékát, hallgatom a lankákat simogató szellők moraját, a tó apró hullámait, amint partra

érve arrébb gördítik a kavicsokat, és fülelek a tücsökciripelésre, mely még megkapóbbá varázsolja az atmoszférát. Egyszer csak egy rendkívül erős entitás vonzását érzékelem. Körülnézek, de nem látok semmit – tehát hív, hogy találkozzunk valahol. S amint felteszem magamban a kérdést: merre induljak, nyomban egy kép elevenedik meg lelki szemeim előtt. Erősen koncentrálok a jól ismert vidékre, s amint kiélesedik előttem a kép – már meg is érkezem utolsó találkozóm helyszínére. Egy meghitt, árnyas sétányon találom magam, fölöttem a lombkoronák szinte egymásba kapaszkodnak, így a bronzszínűre mázolt égboltból csak kisebb foltokat láthatok. A levelek a soha el nem múló ősz színeiben mutatkoznak, némelyik lassan hull a földre, míg mások inkább az égbe emelkednek, és verebekké vagy vörösbegyekké változnak. A sétány mentén vörös, lila és aranyszínű virágok nyílnak az alacsonyra vágott sövény mellett, s több helyen padokat lehet felfedezni, melyek gyakran intim beszélgetések helyszínei. Némely padnál lelkeket látok, akik talán épp most egyeztetik eljövendő és közös életük részleteit, vagy éppen vicces emlékeket osztanak meg egymással, máshol egész kis csapat jön össze. Erős vonzást érzek a lustán kanyargó sétány vége felől, így előreindulok, s lesem a padokat, ki vár itt rám. Egóm üvegszerű lénye csöndesen suhan utánam, fájdalomenergiám a lehulló faleveleket szemléli, mintha csak a megfelelő alkalomra várna, hogy az őszi bágyadtságot felhasználja ellenem. A hatalmas tájat, melynek ezernyi ösvénye és sétánya közül az egyiken haladok, Négy Évszak Parknak hívjuk, mert négy hatalmas részből áll, melyek mind szabályos kör alakúak, s hidak kötik össze az elkülönülő éghajlatú egységeket. A teljes gigantikus terület még nagyobb, mint az Emlékpark, akkora lehet, mint egész New York állam. S nem lehet véletlen, hogy utolsó segítőm épp az őszi parkot választotta.

Mindegyik egységnek megvannak a maga jellegzetességei, a téli tájon nagy jégmezők fogadják a látogatókat, ahol kedvükre korcsolyázhatnak, vagy síelhetnek és szánkózhatnak a lankákon, de kedvelt szórakozás természetesen a hógolyózás is. A legérdekesebb elfoglaltság viszont a hóemberépítés, hiszen kellő mennyiségű energiával életre lehet kelteni azokat, bár erre csak a fejlett lelkek képesek. Az így létrehozott hóemberek természetesen igen korlátozott módon élnek, s csupán addig tudnak cammogni, csoszogni és seprűjükkel mutogatni, amíg az őt energiával ellátó lélek így akarja. Mindenesetre mulatságos látvány, az biztos! A park tavaszias hangulatú része leginkább a családos lelkek helyszíne: elsősorban olyan barátok és lelki társak keresik fel ezt a vidéket, akik csöndesebb, közvetlenebb szórakozásra vágynak egymás közt. Jellegzetes elfoglaltságnak számít, hogy kedvenc háziállatainkkal találkozunk: így sokszor látni olyat, hogy egész lélekcsoportok verődnek össze, hogy játsszanak a kutyáikkal, macskáikkal. Ám látni teheneket és lovakat is szép számmal, akik széles mezőkön, réteken andalognak az őket rajongásig szerető lelkek között. Amilyen állathoz kötődött egy-egy lélek élete során, az ellátogat ide a saját mennybéli lakhelyéről. Az állatok lelke ugyanis, mivel lényegében teljesen más összetételű, mint a miénk, egy elkülönült helyen tartózkodik, s ha találkozni szeretnénk velük, leginkább a tavaszi parkba jövünk. Talán a nyári park a legzsibongóbb és legnépszerűbb mind közül. Meglehet, túlzás parknak nevezni, hiszen felületének nagy részét víz alkotja, s csupán a több mint kétszáz kis sziget teszi ki a szárazföldet. Ezeken azonban elképesztő csodák vannak! Itt található a mennyország legnépszerűbb gyógyfürdője, ahová a vezetők a sérült lelkeket hozzák. A park legnagyobb szigetén, egy trópusi dzsungel kellős közepén sziklák által körülvett medencék tucatja található. A medencék szabályos körökből vagy háromszögekből állnak, s egyszerre többen is tartózkodnak bennük. Mindegyik medencébe egy-egy vízesés hull a sziklák közül, s

mialatt égi dallamok úsznak a térben, elringató madárének hangzik fel a fák közül, a vezetők hosszan elbeszélgetnek a lelkekkel, és segítenek megtisztulniuk szomorú emlékeiktől. Engem is ide hozott volna Tayos, ha nem lettem volna a fürdőbe zarándoklóknál is súlyosabb eset… A park más szigetein a legváltozatosabb szórakozásoknak és játékoknak hódolhatnak a lelkek: fénylabdákkal játszhatnak, búvárkodhatnak az elképesztő élővilágú vizekben, s élvezhetik, hogy beszélgethetnek is a víz alatt, vagy lefeküdhetnek a tenger fenékre, mintha napoznának. Ám talán a legkedveltebb elfoglaltság az ízek imádata. Az összes étel, ital, íz és aroma megtalálható a szigeteken, mely valaha is létezett a Földön! Az őszi terület sokkal inkább a komoly, mély lelki beszélgetések színtere, ahol gyakori téma az életek megtervezése, kihívásaink és nehézségeink meghatározása vezetőink segítségével. Egy tóparti épületkomplexumban eljövendő életünk meghatározó betegségeivel kapcsolatos információkkal is megismerkedhetünk, vagy akár tervezett halálunkat is átélhetjük. Természetesen nem olyan heves és fizikai formában, mint a Földön, de azért hű képet kapunk arról, ami ránk vár. Mindezt azért, hogy a lehető legmegfelelőbb körülményeket teremthessük meg lelki fejlődésünk érdekében. A földi életünk egy olyan színház, melyben mi alakítjuk ki a hátteret, a díszleteket, mi vagyunk a főszereplők, s az eljátszott darabot is mi magunk ítéljük meg. S ez a színház csak még varázslatosabbá és kuszábbá válik attól, hogy egy csoportnyi lélekkel dolgozunk együtt. Mindnyájunknak megvan a maga úgynevezett tanulócsoportja, s egy csoporthoz rendelt oktató és lelki vezető, akik odafigyelnek ránk, segítenek, amiben csak kell, és felkészítenek minket egy olyan útra, melynek lépcsőfokai csak fokozatosan bontakoznak ki előttünk. Földi családom minden tagja a mennybéli tanulócsoportom tagja, de vannak még rajtuk kívül más barátaim is, akikkel gyakorta együtt élünk. Segítjük egymást, vagy éppen sajnálatos módon hátráltatjuk, ha nem tudunk emberi életünk során

hozzánk kapcsolt egónkkal és fájdalomenergiánkkal bánni, s azokat hagyjuk eluralkodni. Ezt fokozatosan kell megtanulni, s vannak, akik viszonylag hamar ráéreznek a dolog nyitjára, míg mások lassabban érnek, de vannak olyanok is, akik rengeteg földi életet elpazarolnak és elrontanak, mert nem szívlelik meg eléggé a vezetők tanácsait. Mindig minden rajtunk múlik. A fejlett és rendkívül érett lelkek már földi életük során könnyedén elengedik a két zavaró energiát, egyesek már gyerekként, vagy fiatalkorukban elérik a megszabadulás állapotát. Rájuk általában furcsa szemmel néznek más emberek… Ahogy haladunk előre lelki érésünk gyakran rögös útján, úgy értünk meg egyre többet a minket körülvevő világból, abból, ami bennünk van, és a két hozzánk csatolt energiáról. Jómagam még nem vagyok olyan szinten, hogy meg tudjam mondani, az ego és a fájdalomenergia hogyan jön létre, honnan származik és milyen összetételű, ám tudom, hogy a nálam jóval fejlettebbek számára már lehullott erről a titokról is a lepel. Ahogy haladok a sétányon, s gyönyörködöm az őszi színek változatosságában, hirtelen meglátok egy nőt az egyik padon. Mosolyogva néz rám, s amint megérzem, hogy ő hívott ide, feláll. Hihetetlenül szép, mintha angyal volna, aki emberi lélek képét öltötte magára: tekintete rendkívüli figyelmességről és intelligenciáról árulkodik, kedves mosolya mintha a Mindenség fénye lenne, s szeme megdöbbentő módon fehér, némi kékes-zöldes árnyalattal. Hosszú, szőke haja gyengéden omlik vállára, testét hófehér, könnyed lepel fedi, s egész lénye valahogy nem egészen evilági jelleget tükröz. Testéből fehér ragyogás árad, melyet átátszőnek kék és lila fények. Megszoktam már, hogy lelki vezetőink mind kékek, de ez a nő valahogy még náluk is érettebbnek tűnik, mintha félig angyal, félig ember lenne. Sosem láttam még hozzá foghatót. Amint odaérek hozzá, lenyűgöz a belőle áradó melegség. Szélesen elmosolyodik, s így szól:

– Szia, Anthony, Navina vagyok! Gyere, ülj le mellém! – Meg kell mondjam, még nem láttam hozzád hasonló entitást! Te is lelki vezető vagy, vagy esetleg valami… más? –  Vezető vagyok én is, akárcsak Tayos, de én a magasan fejlett lelkek egy speciális csoportjával foglalkozom. –  Mitől különleges a csoportod? És Tayost honnan ismered? Te éltél már a Földön emberként? Navina elneveti magát és megsimogatja a karomat. Az érintése melegebb, mint a többi vezetőé, akikkel eddig találkoztam, mintha a nap fénye érne hozzám. – Bocsáss meg, hogy kérdezősködöm, de nagyon más vagy. –  Ugyan, Anthony! – mosolyog kedvesen a nő. – De természetesen válaszolok neked. A tanulócsoportom azért nevezhető speciálisnak, mert olyan lelkekből áll, akik rendkívül régóta születnek a Földre, s többségüknek már nem is lenne rá szüksége, hiszen nincsenek karmikus adósságaik, sem kihívásaik az egóval és fájdalomenergiával. Ők segítőként, mesterként térnek vissza. Ám ennél érdekesebb is a helyzet, de erről nem beszélhetek. Annyit mondhatok, hogy foglalkozom nem csupán emberi, fejlett lelkekkel is. Csoportom másik felét igen érett lelkek alkotják. Tayosszal volt, hogy emberként éltünk együtt a Földön is, barátként vagy családtagként. Szoros a kapcsolat köztünk, és gyakran segítjük egymást. – Eléggé… titokzatos vagy. Navina ismét nevet, s megérinti a vállamat. – Semmi sincs elrejtve, Anthony, csak van, amire még nem vetül fény. – Igen, így is mondhatjuk. –  De azt örömmel látom, hogy levetetted azokat a súlyos, rideg téli ruháidat. Ám ahogy elnézlek, van itt még valami, amit el kellene engedned. Navina a fájdalomenergiámra pillant, ami velem szemben áll a sétányon, s meredten néz rám. Várakozik, mint mindig. A nő így

folytatja: –  Anthony, egyetlen fontos kérdést teszek fel neked. Miért szenvedsz, mi az oka annak, hogy a fájdalomenergiád még itt van? – Az előbb egy Fabian nevű hegymászóval voltam egy utazáson, melynek során az egómat el tudtam engedni, sikerült kapcsolatot teremtenem az élettel. De… – Figyelek, mondd csak – Navina megérinti a kezemet. – Nem tudok megbocsátani magamnak. Bármennyire is próbálok, nem vagyok rá képes, hogy szemet hunyjak a hibás döntéseim felett, és nyugodt szívvel elfogadjam, hogy ártottam a feleségemnek, a fiam pedig gyűlöl. Megöltem magam, és ezzel cserbenhagytam a családomat. Ez olyan teher, amit nem tudok egykönnyen lerakni, és valahogy… félek is elengedni a terhet, mert úgy érzem, cipelnem kell. A nő hosszan a szemembe néz, majd így szól: – Te nem igazán ezért szenvedsz, Anthony. – Ezt meg hogy érted? – Kövess, kérlek, szeretnék valamit mutatni! Navinával elindulunk a sétányon, s nem sokkal később egy elágazásnál balra fordulunk. A sétány itt kiszélesedik, s egyre több lelket látunk, akik egy hatalmas terület felé közelednek. A vidéket épületek gigantikus alakjai díszítik. Meghökkentő szimbiózisban állnak itt egymás mellett az ókori világ leghíresebb és legfontosabb építményei, görög, római, perzsa, távol-keleti és egyiptomi alkotások. Távolabb letűnt kultúrák emlékei tündökölnek, megint másutt a középkori világ valamennyi szent építménye magasodik, könyvtárak, múzeumok, bazilikák, s még ezer és ezer különböző csoda! Az emberiség történelmének valamennyi fontos vallási és kulturális, megalitikus és páratlanul gyönyörű építménye, művészi alkotása megtalálható itt. Az utak keresztül-kasul behálózzák a területet, s a lelkek színes hemzsegése egészen varázslatos atmoszférát kelt.

Navinával megállunk egy díszes szökőkút mellett, nem túl messze az alexandriai világítótoronytól és a babiloni Istár-kaputól. A nő végighúzza kezét a szökőkút vízén, s ekkor csodálatos módon megcsendülnek Bach Brandenburgi versenyének dallamai. Az emberiség legszebb zeneművei mind megőrződnek itthon, s a hangokat szökőkutak vízébe helyezzük. A mesterek még itthon is folyton munkálkodnak, hiszen előbb-utóbb minden léleknél kialakul egyfajta érdeklődés az élet egy adott területe iránt, így bár az egykor Johann Sebastian Bachként élt lélek akármilyen emberi minőségben is születik újjá, szenvedélyének mindig is hódolni fog. Igaz ez az összes művészre, akik halhatatlant alkottak. – Mi az, amit itt látsz, Anthony? – kérdi Navina. – A legszebb építményeinket. –  És még mit? – a nő mosolya elárulja, hogy valami mögöttes tartalmat kéne megfejtenem. – Alkotást, teremtést. Egy álom megvalósítását… – Döntést, Anthony – feleli Navina. – Az egykor élt emberek, akik megalkották ezeket a csodákat, mindig dönthettek: megépítik azt vagy sem. Ezek az épületek a döntés képességének és csodájának állítanak méltó emléket, Anthony. A döntésben ott rejlik a lehetőség ajándéka. Minden ember minden nap fontos döntés előtt áll: azt alkotom meg, amire őszintén és tiszta szívből vágyom, vagy egy újabb elhibázott lehetőséggel terhelem magam, a ki nem használt idő súlya nyomja-e a vállamat. Az embereknek két igazán nagy kincs adatik meg az életükben: a teremtés és az idő, s ha ezeket nem becsülik meg, vagy nem használják bölcsen, az eredmény mindig szenvedés lesz. – Mire akarsz kilyukadni? – Arra, hogy megértsd: a döntés felelőssége alól sosem vonhatod ki magadat. Szenvedésed oka nem az, hogy valamit megtettél, hanem az, hogy másokat nem tettél meg. Nem az a fájdalmad forrása, hogy megölted magadat és a fiad meggyűlölt, a feleséged pedig magára maradt. A szenvedésed kiváltója, s így a

fájdalomenergiád ittlétének az oka nem más, mint az, hogy nem mutattad ki, mennyire szereted a családodat! Eltávozott lélekként nem tudtál kapcsolatba kerülni a fiaddal, hogy elmondd neki, mennyire bánod, amit tettél, és mennyire szeretnéd, ha tudná, nagyon fontos neked, és bármit megtennél, hogy újra vele lehess. –  Igazad van… – szemem könnybe lábad, s a fájdalomenergiám megérzi, itt a remek alkalom, hogy elhalmozza lelkemet fájdalmas képekkel, fiam síró arcával, feleségem gyötrődésének képeivel. A gyűlölet szavaival és a ki nem mondott szavak maró kínjával. – Anthony – Navina megérinti a kezemet –, segítek neked, hogy lerakd a terheidet. De előbb meg kell értened, mi a szenvedésed valódi gyökere. Szembe kell vele nézned, nem fordulhatsz el tőle. Ugyanúgy kell eljárni, mint az egód esetében: szembenézés, megértés, elfogadás és elengedés. – Értem – megtörlöm a szemem, s a jóságos vezetőre pillantok. –  Elkísérlek valakihez, aki szintén a segítségedre lesz. Kérlek, kövess! Navina gyengéden megérinti a kezemet, s amikor a belőle áradó melegség elönt, egy kép jelenik meg előttem, s vele együtt mintha fehér, ködszerű pára ereszkedne rám. Pár pillanat múlva már egy gyönyörű tájon találom magamat.

2. Egy erdei tisztáson állok tölgyek, juharok és gesztenyefák oltalmában, a magas, zöldes-sárgás fűben rovarok és katicák szállnak, s egy keskeny kis út kígyózik keresztül a vidéken. Az ösvény egy tóparti házhoz vezet. Meglepő módon mind a ház, mind a tó hasonlít az Elenával közös házamra, csak valamivel nagyobb. Biztos vagyok benne, hogy ez is egy lélek otthona. Láthatóan az ő tava fölé nem hajlik stég, s nem is magas hegycsúcsok tükröződnek a vízfelszínen, hanem az ég lilás árnyalatai, lévén, hogy kora reggeli égboltot teremtett maga fölé az otthon lakója. Valójában nem is tudom, hogy ez egy tó vagy inkább tenger, hiszen nem látom a víztömeg végét. Csupán abból gondolom, hogy ez egy hatalmas tó lehet, mert a partot nem érik nagy hullámok, csupán apró fodrok reszkettetik meg a sűrű nádast, melyből egyszer csak egy kacsa száll elő. Rendkívül megkapó és bájos ez az otthon, kiváltképp azért tetszik, mert nagyon hasonlít a saját házamra. A ház mellett egy öreg kutat látok, s mellette gyönyörű virágágyásokat. A bokrokon, cserjéken és szirmok tengerén túl pedig egy kerti pavilon áll. Az építmény fehér gerendáira sárga és vörös virágok vannak felfuttatva, tetején pedig egy látszólag öreg szélkakas nyikorog. – Ki lakik itt, Navina? – kérdem kíváncsian a vezetőmet. –  Egy kedves barátom, aki nem sokkal ezelőtt tért haza, és szívesen segít neked. Már vár minket, gyere! Navinával a pavilonhoz sétálunk, s közben megcsodálom az idilli otthont, a kutat, mely úgy tűnik, évszázadokkal ezelőtti ódon kőrakás. Amint a kerti építményhez érünk, észreveszek egy fiatal nőt, aki a fűben ücsörög, s éppen fest. Nem igazán tudom megítélni, mit alkot, de azt látom, hogy szenvedéllyel végzi tevékenységét. Amint megérzi jelenlétünket, hátrafordul, s széles mosoly ül ki az

arcára. Igazán szép, fiatal teremtés, hosszú dióbarna hajába belekap a szellő, s mind selyem puhaságú leple, mind lelke sugárzása türkiz színű, lévén, hogy igen érett lélek. Hozzánk suhan, s úgy néz rám, mintha régen látott barátja lennék, noha még sosem találkoztunk. – Julie vagyok – szól kedvesen –, örülök, hogy látlak! – Én pedig Anthony, és szintén örülök. –  Julie épp az imént békélt meg a halálával – szól Navina –, ugyanis némi segítségre volt szüksége. – És én ezért igazán hálás vagyok! – a nő átöleli Navinát. – Miről van szó? Mi történt? – kérdem, de válasz helyett a festőnő megkér, hogy foglaljunk helyet a pavilonban. Egóm üvegalakja s fájdalomenergiám ide nem léphetnek be, mivel ez egy szentély tisztaságú hely. A pavilon közepén kör alakú asztalka áll, s rajta mindenféle finomság, aprósütemények és frissítő italok. Három kerti szék van az asztal köré tolva, s Julie hellyel kínál minket, valamint előszeretettel osztogatja süteményeit. – A két szenvedélyem a festés és a sütemények – feleli nevetve. – A ház nagy része tulajdonképpen egy konyha, ahol nem hagyományos módon teremtek finomságokat, hanem igyekszem pont úgy csinálni, mintha a Földön lennék. Tetszik az az eljárás, merőben más, mint az itteni materializáció. –  És valljuk be – szól Navina széles mosollyal –, te már elég jó vagy a teremtés gyakorlatában ahhoz, hogy megengedhess magadnak effajta hóbortokat. Jól érzem magam a két nő között, valahogy érződik rajtuk, hogy rettentő régóta állnak szoros kapcsolatban egymással. De azt is érzem, hogy ők nem lélektársak, hanem afféle szülői kapcsolathoz hasonló kötelék fűzi őket össze, mint amely megfigyelhető a vezetők és a hozzájuk tartozó lelkek között. Egy ideig aprósüteményeket majszolgatunk, s megdöbbenek, Julie mennyire érzékien és odafigyelve állítja elő e mennyei csemegéket, s milyen sokféle emlékízt kever az alkotásaiba. Mintha minden egyes

apróság a világ egy másik szegletébe csábítana. Az utolsó sütemény elfogyasztása után Julie így szól: –  Kérdezted, Anthony, hogy mi történt velem. Nos, legutóbbi életemben festőművész voltam, Amerikában éltem, ahogyan te is, egy Lake Tahoe nevű helyen. – Az a nyugati parton van, igaz? – kérdem. – Arrafelé – mosolyog a nő. – Lélektársammal, Daviddel, aki most is, mint oly sokszor, férjemként volt jelen, olyan életet terveztünk, hogy ő is megszabadulhasson, átélhesse a megvilágosodás érzését. – Bocsáss meg, hogy közbeszólok, de te megszabadultál már? –  Legutóbbi életemben igen – feleli, s egy újabb tálca süteményt tesz az asztalra, aminek nem tudok ellenállni. – Pont festés közben: kamasz voltam, és még kissé kapkodó, elrontottam egy tájképemet, épp hígítót öntöttem a vászonra, s abban a pillanatban egy érzés lepett el. – Mi volt az? – Egy egyszerű gondolat, de rabul ejtő. Hogy valójában nincsenek hibák és tévutak, mert minden egy helyről fakad: a Forrásból. És ami onnan jön, akármilyen formát is vesz fel, nem lehet se tökéletlen… se életképtelen. – Igen, értelek. Nagyon is. –  Davidnek is be volt tervezve a megvilágosodás, ám neki drasztikusabb esemény által kellett elérnie ezt az állapotot. Autóbalesetben haltam meg 2015 tavaszán, épp várandós voltam. A férjemnek ezt a sokkot kellett volna feldolgoznia, és ráébrednie egy nagyon lényeges igazságra, de sajnos képtelen volt felülkerekedni a fájdalmán, és öngyilkosságot kísérelt meg. – Értem… – felsóhajtok, s most már tisztán látom, miért épp Juliehoz vezetett el Navina. – Navinát kértem meg, hogy látogasson el Davidhez, próbálja őt lebeszélni a tettéről. És most boldog vagyok, mert sikerült elérnie ezt, és David megszabadult minden őt nyomasztó kíntól.

– Hogy sikerült őt jobb belátásra téríteni? – kérdem kíváncsian a vezetőtől. –  Nos, felhívtam a figyelmét néhány fontos dologra, amit nem volt hajlandó meglátni. De ennél többet erről nem mondhatok, Anthony. –  Miért nem jött el nekem segíteni Tayos, amikor ott álltam a Brooklyn híd szélén? Miért pont Davidnek volt része ilyen kiváltságban? –  Anthony – Navina finom, meleg kezét az enyémre teszi, és kedvesen elmosolyodik. – Vannak dolgok, amiket nem árulhatok el, mert neked kell rájönnöd a válaszokra. Annyit elmondhatok, hogy az élet szövetét különösebb és varázslatosabb szálakból szőtték, mint azt most el tudod képzelni, s olyan logika is mozgatja az eseményeket, ami messze túlmutat a jelenlegi tudásodon. – Megértem. –  Anthony – szól Julie –, azért ültünk le most hármasban beszélgetni, hogy el tudd engedni a fájdalomenergiádat. És hogy képes legyél a megbocsátásra, nem csak önmagadnak. Most, hogy az egódat ilyen szépen elengedted, a fájdalomenergiád már közel sem olyan erőteljes, így akár egy csapásra is el tudod tüntetni, ha akarod. – Akarom, természetesen! –  Akkor hát minden a legnagyobb rendben lesz! – örvendezik Navina, s egy újabb aprósüteményt vesz magához. – Azt már megállapítottuk, hogy a szenvedésed oka nem az öngyilkosságod ténye, hanem az, hogy nem tudtad elmondani, mennyire szereted a családodat. Hogy alkoholizmusod miatt bezárkóztál, és úgy haltál meg, hogy a gyermeked abban a hitben élte le az életét, az apja nem szerette őt. Érzelmi sérülést okoztál neki, azonban nem ez bánt téged leginkább, hanem a gyógyítás lehetőségének elszalasztása. – Igazad van… –  Nézd, Anthony – Julie megérinti a kezemet –, a te személyiségednek alapvető aspektusa a menekülés, holott csakis

úgy emelkedhetsz felül egy helyzeten és ezáltal önmagadon, ha szembenézel azzal, ami félelmet, fájdalmat, reménytelenséget vagy haragot táplál. – Így igaz – szólal meg Navina. – Az egódat úgy tudtad elnyomni, hogy kapcsolatot teremtettél az Élettel. Engedted, hogy az állandóan benned zsongó és őrületbe kergető gondolatok helyett a szíved vezessen, és meglásd, a kezedbe fogd azt, ami a tiéd. Amit a szeretet keltett életre. A fájdalomenergiádat úgy tudod eltüntetni, ha megérted, hogy a fájdalom egy tőled független érzés. – Ezt hogy érted? –  A fájdalomenergiád leblokkol téged – folytatja a gondolatot Julie. – Nem engedi, hogy meglásd és befogadd a tényt: minden fájdalom véges, mert a szeretet végtelen! Az egész teremtett világot a szeretet rezgése hatja át, mindent ez mozgat, irányít, és ez az alapvető oka a történéseknek. Akármilyen formát is vesz fel az élet, akármi történik is, minden a béke felé halad, még ha ez olykor elképzelhetetlen is. Olyan ez, Anthony, mintha egy festmény előtt állnál, azonban annak csakis egy apró, például lila pontját néznéd. Ha így nézed a világot, mindent lilának ítélsz. Vagy jó, vagy rossz. Nem látod meg a finom átmeneteket, a harmóniát. Ha azonban elemelkedsz ettől a beszűkült látásmódtól, akkor egyre több és több színt fedezel fel, s az élet lassacskán megmutatja a valódi arcát. Egy idő után minden lélek eljut oda, hogy az egész képet egyben látja. Meg kell értened, hogy a szenvedés sosem a lélek valódi tisztaságában él, hanem a fájdalomenergiához kapcsolódik. S mivel ezt hagyod eluralkodni magadon, így nem vagy képes elfogadni a dolgok valódi természetét. – Életben tartod a szenvedésedet – szól Navina –, mert úgy érzed, ez jár neked, nem érdemelsz ennél többet és jobbat, ahelyett, hogy tudatosítanád magadban: minden fájdalom elmúlik! Illúziók és hamis önigazolások mögé rejtőzöl, mert a fájdalomenergiád eluralkodik rajtad, s nem vagy képes a bölcs éned hangját meghallani.

Fájdalomenergiámra pillantok. Fekete szeméből a borzalom árad, inkább elfordítom a tekintetemet. Ő azonban nem hagyja annyiban, folyton-folyvást elönti lelkemet a kínzó érzésekkel és emlékképekkel, melyekkel igyekszik gúzsba kötni. Próbálok arra koncentrálni, amit Navina és Julie mond nekem, ám ez igazi erőfeszítést kíván. A vezető így folytatja mondandóját: – Úgy kell ellöknöd magadtól a kínzó gondolatokat, mintha forró széndarabot fognál a markodban. Meg kell értened, hogy senki nem kívánja a szenvedésedet, Anthony! Senki sem akarja, hogy fájdalmat érezz és gyötrődj, csakis te kötődsz ehhez az érzéshez. Légy tisztában azzal, hogy a szenvedés döntés kérdése, s éppígy a feloldozásé is, mert ahogyan te hagyod megmérgezni magadat a fájdalomenergiád sugallataival, úgy a gyógyulás is a te kezedben van! –  Tökéletesen így van! – helyesel Julie. – Hogy még jobban megértsd az illúziókból való kilépés fontosságát, mondok neked egy példát, Anthony. Képzelj el két embert, az egyik egy kanyargós ösvényen halad, mely kis erdőségen vág keresztül, míg a másik egy magas kilátóban áll. Az ösvényen bandukoló ember számára az útja három részből áll: múlt, jelen, jövő. Elindult az erdő széléről, most a réten van, s a kanyar után ismét egy erdőbe jut majd. A kilátóban lévő ember számára azonban az egész ösvény egyetlen pillanat, számára nem oszlik három, látszólag különálló részre, hanem az egész egy egység. Mindez azért van, mert magasabb perspektívából látja az életet, az ő nézőpontjából minden mindennel összefügg, minden egységben létezik. Amíg illúziók mögé zárod magad, addig képtelen vagy az eseményeket egy nagy egész részeként értelmezni, s könnyedén kialakul a szenvedés, mert nem érted meg a helyzeted valóságát. Nem áll össze a kép. –  Hogyan láthatom a nagy egészet? – kérdezem, s érzem, hogy kezdek szépen lassan kibújni fájdalomenergiám hatása alól. –  Ahogyan a léggömb az égbe száll – válaszol Navina mosolyogva. – Természetességgel, könnyedén emelkedik a

magasba, elengedi az őt addig földhöz rögzítő kötelékét. Mint minden, a megszabadulás is egyetlen apró gondolattal vagy érzéssel indul útjára. Egy felismeréssel, hogy te önmagad vagy, az élet átélője, az élet teljességének része. A megfigyelő. – Mit figyelek meg? –  Hogy a fájdalom egy érzés, de nem te vagy a fájdalom! – felel Julie. – A harag is egy érzés, de attól az még nem te vagy. Az érzések megtörténnek velünk, de mi csupán az átélői vagyunk. Amit általuk elraktározunk magunkban, azok tesznek minket azzá, akik vagyunk. – Értem… De mégis mit raktározunk el magunkban? –  Ha egy utazásra indulsz a hegyek közé – válaszol Navina –, majd hazatérsz, az egész hegyet magaddal viszed? – Természetesen nem – mosolygok –, de az emlékeimet igen. –  Erről van szó, Anthony! – nevet a vezető. – Az érzéseink megtapasztalásokat adnak nekünk, emlékekkel gazdagítanak, s ezek a fejlődésünk alapjai. Julie azt mondta az imént, hogy mi nem az érzéseink vagyunk, ez alapján azonban téves volna azt gondolni, hogy érzelemmentes lények lennénk! –  Hát hogyan értelmezzem akkor? – kérdem, s meglepődve látom, hogy a pavilon mellől engem leső fájdalomenergiám áttetszőbbé válik. –  Ha van egy autód – feleli Julie –, használhatod azt, de nem te vagy az autó maga. Az érzelmeink is ilyenek: használjuk őket, ám meg kell tanulni valóban használni és hasznosítani őket, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjanak rajtunk, mert akkor az ego és a fájdalomenergia egyre erősebbé válhat. Olyan ez, mint a Földön élő emberek gyakori téveszméje, hogy a testükkel azonosítják magukat. A testet is csak használjuk, egy ideig a részünket képezi, de mi magunk a használók, átélők, megfigyelők és tapasztalók maradunk, nem a testünk! – Igen, világos – bólintok. – Tehát tudatosítanom kell magamban, hogy a fiam, feleségem és családom többi tagja miatt érzett

bűnbánatom és keserűségem nem én vagyok. –  Így van! – mosolyog kedvesen Navina. – A fájdalomenergiád igyekszik megtéveszteni, hogy azt hidd, te magad vagy a szenvedés és a gyötrelmed forrása. Azért teszi ezt, hogy őt magát ne vedd észre, mert amikor felfedezed, hogy ő is itt van, létezik és irányítani próbál, a saját halála felé tart. És mint az élet valamennyi formája, így ő is élni akar, s szándékosan van úgy megalkotva, hogy a tápláléka a te fájdalmad legyen. Ha ő és az ego nem volnának, minden ember rendkívül könnyű életet tudna élni, soha semmi problémával nem találkoznának, hiszen a Földön tapasztalható összes nehézség, kegyetlenség és bűn forrása ezen két energia létezése, s az, hogy az emberek általában nem nagyon tudják őket kezelni. Hosszú időt vesz igénybe, amíg egy lélek megérik annyira, hogy földi körülmények közt is hatékonyan kordában tudja tartani ezeket az erőket, s el tudja tüntetni őket az életéből. Vagyis ők a szükséges „rosszak”, amik mégis a Jó felé lökdösnek minket, hiszen szenvedés nélkül nincs gyógyulás, nincs boldogság, katarzis és béke. S ezért aztán nem is igazán nevezhetők rossznak, pusztán az élet számtalan megjelenési formája közül ők azok, melyek ilyen viselkedéssel lökdösnek minket a teljesség felé. –  Értem, Navina – felelek, s észreveszem, hogy a fájdalomenergiám még halványabbá vált, a tőle érkező ingerek egyre gyengébbek. A két nő hagy egy kis időt, hogy leülepedjen bennem mindaz, amit megosztottak velem, majd Navina így szól: –  Hadd kérdezzem meg, Anthony, jobbá tehető még az, amit tettél, egy következő életben? – Igen. –  Képes vagy tanulni a hibádból, és az öngyilkosságod utáni élményből táplálkozni tud az elhatározásod, hogy egy következő életben kordában tudd tartani az egódat? – Igen.

–  Tisztában vagy vele, hogy a fiad megbocsát neked, mert ez a dolgok rendje? – Igen, azt hiszem… – Ne csak hidd, Anthony, tudnod kell, át kell érezned! –  Jól van… – sóhajtok, s fájdalomenergiámra nézek. – Igen, meg fog bocsátani Mikey, mert csak ez az egy út létezik. – Nos, ha ennyi minden evidencia számodra – szólal meg Julie –, akkor miért nem vagy képes belátni, hogy minden rendben lesz, és a fiaddal, akárcsak a családod többi tagjával is békességben ölelitek majd át egymást? – Ha tudod, hogy mindez, ami benned van, elmúlik – folytatja a gondolatot Navina –, s tényként fogadod el, hogy a mennyországban így működnek a dolgok, akkor miért tiltakoznál az ellen, hogy ez megtörténjen? – Tudod, hogy képes vagy rendbe hozni a történteket – szól Julie –, kifejezni a szeretetedet, mindent elmagyarázni a családodnak, megértetni velük, hogy min mentél keresztül… –  És egymást szerető, bátorító és segítő családként – folytatja Navina – odafigyeltek egymásra, törődtök egymással és mindent megbocsátotok egymásnak! – Akkor hát miért nem lelsz végre békére, Anthony? – kérdezik a nők egyszerre. – Miért bünteted magad? Fogadd el, hogy a szenvedésed nem te vagy! Elengedhető, amit érzel. Könnyebbé válhatsz, csak akarnod kell. Nézz szembe a fájdalmaddal, tekints annak mélyére, és ne hátrálj meg! Engedd, hadd menjen a fájdalom… és térj haza végre! Gyere haza, Anthony… gyere haza. Navina és Julie mintha mágikus szavakat mondanának nekem, teljesen hatalmába kerít utolsó két szavuk. Gyere haza… Érzem, hogy e gondolat hatására valami elképesztő érzés kezd felszabadulni bennem, mintha hirtelen fény gyúlna bennem! S ezzel együtt fájdalomenergiám minden maradék erejével lesújt rám, teljes súlyával elborít minden eddigi gyötrelmem.

Felállok a székről, mert érzem, hogy fojtogat a nyomás. A pavilon korlátjának támaszkodom, s hagyom, hogy patakokban folyjon a könnyem. Az építmény mellett ácsorgó fájdalomenergiám éhezve, mohón pillant rám, fekete szeméből kéjes vágy árad. És rideg, fagyos örvénylés, mint az East River jeges áradata, mely magával ragadott, s a mélybe húzott. Hallom, amit súg nekem, érzem, amit mutat, s nem nézek félre. Látom őt, megértem őt, figyelek rá… A szemében ott van az igazság, amit látni akarok, a félelem és fájdalom, mely elől eddig menekültem. Nem menekülök tovább! Mondd el, amit akarsz, mutasd, amit tudsz, öntsd rám minden mérgedet, boríts be, tárd fel magad! Nem futamodom meg, nem bújok el, nem állok ellent… Elfogadom, hogy itt vagy, a részem vagy, de tőlem független! Mutasd hát meg, amit látnom kell! Mutasd, mit kell megértenem, mi rejtőzik a mélységedben, mint egy hatalmas, fekete óceán árkaiban! S ahogy a fekete szempárba nézek, hirtelen egy fényes, íves csíkot fedezek fel benne. Ahogy tisztul a kép, hirtelen fénytesteket látok, akik kábelszerű kötelékeken lógnak, valamiféle szerkezetekhez kapcsolódva. Ezek acélgerendák! Az acéltömeg körüli világ sötét és fagyos, s az építmény két pont között függeszkedik. Ekkor megértem, mit látok, s a felismerés teljes erejével lesújt… Navinához és Julie-hoz fordulok, akik érdeklődve figyelik néma tusakodásomat. Majd így szólok hozzájuk: – Még mindig a Brooklyn hídon állok. Édes Istenem… – Így igaz, Anthony – feleli Navina, s odajön mellém, megölel. –  Amióta megtettem… és elindultam ezen a lelki Odüsszeián, minden pillanatban újra és újra átélem azt a pillanatot, amikor az East River felett állok. Énem egyik része ott ragadt, s én erről mit sem tudtam eddig… Nem hagyták, hogy lássam, nem engedték, hogy megértsem… Még mindig… ott vagyok… és leugrok a hídról. Mintha megállt volna a világ… – Jól látod – Julie is feláll, s bátorítóan megfogja a kezemet.

–  Nem azért nem tudok békére lelni, mert nem akarok. Hanem mert nem tudom elfogadni a halálomat. Senki nem távozik el addig igazán, míg nem fogadja el, hogy vége… Azért nem tudok a mennyország teljes részévé válni, mert fel sem fogtam, hogy még mindig a hídon állok. Örökké csak ott, fogom a vasat, és minden pillanatban újra és újra átélem, ahogy elengedem, és zuhanásom közben megértem azt a nagyon egyszerű, ám lélekszaggató igazságot: az idő elpereg. De én nem akarom, hogy eltűnjön, jéggé akarom dermeszteni, mintha lenne lehetőségem máshogy dönteni, s várom a percet, amikor valami máshogy történik, amikor nem ugrom le és hazamehetek végre a családomhoz… tényleg a remény hal meg utoljára… a remény és a kín tart fogva a hídon, de… de én… Zokogásban török ki, s a pavilon padlójára borulok. –  Csak haza akarok menni! – kiáltom kétségbeesetten. – Édes Istenem… csak haza akarok menni… Érzem, ahogy utat engedek a teljes fájdalomnak, az így megszülető igazság fénye mindent kezd elrendezni bennem. Szakadó könnyeimmel együtt hullik darabokra fájdalomenergiám sötét tömege, s válik opálossá, majd egy élettelen üvegalakká, akárcsak az egóm. Hosszan és szívszaggatóan sírok, Navina és Julie közelsége, törődése felmelegíti fagyott szívemet. Amikor fájdalmam utolsó könnycseppjei is elszakadnak tőlem, feltápászkodom a padlóról, s megtörlöm az arcomat. –  Megtörtént, Anthony – mosolyog rám Navina. – Most már minden rendben. – Köszönöm, nagyon köszönöm nektek… A pavilon mellett veszteglő, éppen csak látható energiákra pillantok. Elindulok feléjük, s amint hozzájuk érek, egy kissé megremegnek, mintha csak a szellő borzolná meg a vízfelszínt, majd eltűnnek, mintha sosem léteztek volna. Éppen Navinához és Julie-hoz fordulok, amikor meglátok valami különös fényjelenséget, mely a tó felől érkezik, s a vízen sétálva tart felém. A nádas mellett

lép partra. Felhőszerű alak, s amint közelebb lebeg, észreveszem, hogy az én kabátomat viseli, az én sálam van a nyakába kötve… és az én könnyeim gyöngyöznek fagyott arcán. Nem szól semmit, de tudom, hogy szeméből örömkönnyek folynak. Halványan elmosolyodik. Énem legtöbb kínt átélt része csak az én hívásomra várt, hogy ismét egyek lehessünk. Egy lépést teszek felé, mire ő is felém lép, s halkan megszólal: – Bocsáss meg nekem… –  Te is bocsáss meg nekem – felelem, még egy lépést teszünk egymás felé… és összeolvadunk. Egységgé formálódunk. Egységgé válok! Hihetetlen, szavakkal le nem írható gyönyörűség árad szét bennem! A teljesség minden parányi részemet kitöltő érzése. Mintha eddig jeges esőben álltam volna, arcomat és szívemet fagy borította volna, s most lépek ki a napfényre… – Üdvözlünk itthon, Anthony! – szól Navina és Julie mosolyogva a pavilon felől. Hirtelen az egész tájat még szebbnek látom, mint eddig. Minden szín, minden forma mintha élénkebben ragyogna, minden illat, szellő és a természet duruzsolása édesebb lenne! Most látom csak igazán, milyen szép is ez a hely. Most értem meg, s érzem át valóban a mennyország tökéletes, soha el nem múló békéjét… és nincs emberi szó, mely kifejezhetné, amit érzek. A teljesség mindent átható öröme szinte égbe repít. A két nő kilép a pavilonból, és szorosan átölelnek. Mérhetetlen hálát érzek irántuk és minden segítőm iránt, akik végigvezettek ezen az úton, hogy végre rátaláljak önmagamra… és hazatérhessek. Haza a családomhoz…

3. Tayos végigmér, szeme elégedetten csillog, kék aurája felragyog, s egyszer csak élénken elneveti magát. – Mi olyan mulatságos? – kérdem széles mosollyal. – Szinte hiányzik a kabátod! Egy pillantást vetek öltözékemre, a testemet borító vanília és zöldes színekből álló, selyemnél is puhább leplem lágyan fonódik rám, mintha csak a Mindenség szőtte ölelés volna. Nagyszerű érzés végre az itthoni ruhámban lenni! –  Hát – válaszolok nevetve –, ha gondolod, kölcsönadhatom neked, ott lóg a házamban, közvetlenül a viking kardom és az etruszk vázám mellett. – Rendben – mosolyog a vezetőm –, de a fáradt szürke színe nem biztos, hogy megy majd a hajamhoz. Tayos végigsimítja kopasz fejbőrét, mire mindketten elnevetjük magunkat. Istenem, olyan csodálatos érzés újra könnyűnek lenni, mosolyogni, hagyni, hogy a mennyország része legyek! A Tanács gigantikus épületének egyik folyosóján állunk, s várjuk, hogy szólítsanak minket. Mialatt várakozunk, megosztom élményeimet a vezetőmmel, aki úgy csinál, mintha nem ismerné a teljes történetet, mintha nem követte volna nyomon óvó tekintete minden lépésemet. Való igaz, valaki mindig szeretettel figyel ránk, bármit is teszünk. Amikor épp annál a résznél tartok, milyen küszködve másztam vissza a hegyre a zuhanás után, Tayos így szól: –  Bocsáss meg, hogy közbeszólok, Anthony, de most már beléphetünk a Tanácshoz. –  Ha menni kell, hát menni kell – felelem lelkesen, s vezetőm nyomába szegődöm. Ismét egy hatalmas bejárat előtt állunk, melynek kavargó, gyönyörű fényei olyan nyugtatóan hatnak rám. Amint belépünk a terembe, s szétnézek, már meg sem lepődöm,

hogy egy merőben új világ fogad, mint eddig bármikor. Egy kisebb tó partján állok, melynek közepén egy kör alakú sziget lebeg, melyre ívesen hajló kis híd vezet át, hasonlatos a Bow hídhoz. A szigetet ibolyák és fehér tulipánok sokasága borítja, amik teret adnak egy középen elhelyezett, kőből rakott körnek. Csupán néhány öreg tölgy ágaskodik a szigeten, ám ezek törzsén különös, lila szirmok nőnek, amik lüktetnek, amint Tayosszal rálépünk a hídra. A tóba számtalan vízesés ömlik minden irányból, s kis fodrozódásokat keltenek a kristálytiszta víz színén, a lótuszvirágok pedig gyengéd ringatózásba kezdenek. A Tanács tagjai a kör alakú területen állva fogadnak, most nincsenek székek, mivel ez csupán egy röpke találkozás. Amint eléjük állok, kedvesen fogadnak: – Örülünk, hogy újra itt vagy köztünk, Anthony! – Én is örülök, tisztelt Tanács! Tayos a hátam mögött, tőlem kissé balra áll, s ő is köszönti az idős entitásokat. A Tanács tagjai hosszan néznek, majd így szólnak: –  Nos, kedves barátunk, látjuk, hogy megtaláltad a békédet, és végre hazaértél. Örvendünk a boldogságodnak, s annak, hogy elvetetted a feloldást. Sikerült belátnod, hogy egy rögeszmét, s a fájdalmadat szélnek kell engedned. –  Köszönöm, így van. Elfogadtam és elengedtem mindent, ami szükséges volt – felelem mosolyogva. – Legutóbb feltettünk egy kérdést neked, emlékszel? –  Igen. A kérdésetek az volt, szerintem hányszor végeztetek eddig olyan feloldást, amit kértem. – Így van! Mi a válasz a kérdésedre, Anthony? – Nem tudom, tisztelt Tanács, de sejtem, hogy az olyan gyógyító utazás, melyen részt vettem, mindenkinek hasznos lehet. –  Igazad van, kedves barátunk. Nem végeztünk még ilyen eljárást, s amíg világ a világ, nem is fogunk. Előbb-utóbb mindenki megleli azt, amit keres, mindenkit áthat a béke, mindenki hazatér, s

elfogadja: csak azt érdemes magukban életben tartani, ami előbbre visz. –  Köszönöm nektek, tisztelt Tanács! – felelem, s készülök elhagyni Tayos társaságában a helyszínt, de a tagok intésére megállok. –  Még egy szóra, Anthony! Van itt még valami, amit tisztázni kell. Aminek a végére pontot kell tenni! Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy egy alak közeledik a hídon át a sziget felé. Amikor jobban megnézem, ráébredek, ki ő. –  Bernard Rosen… – suttogom a nevet, mely oly sokáig tartotta görcsben a lelkem, ökölben a kezem, és fagyasztotta meg a gyűlölet jegével a szívemet. A férfi elém áll, s olyan különös őt ilyen tisztának, sugárzónak látnom: mindenét levetette magáról, melyet egykor oly hevesen gyűlöltem, s most itt áll előttem a valódi énje. Lelkének fehér színe, s az itt-ott fellelhető szürkés-rózsaszínes foltok elárulják, hogy igen fiatal még. Rosen tekintete mély megbánást tükröz. Bár arca ugyanolyan, mint legutóbb láttam, csupán jóval fiatalabb, a szeméből más árad, mint ahogy én láttam, és ahogy emlékeimben él. A Tanács tagjai így szólnak: –  Meg tudsz-e bocsátani Bernardnak vélt és valós sérelmeidért, Anthony? Előbb a Tanácsra, majd Tayosra tekintek. Végül vissza Rosenre, s így szólok hozzá: –  Egy szemernyi harag sincs bennem irántad, Bernard. Csak azt tetted, amit helyesnek véltél, nem tudván, hogy eluralkodott rajtad az egód. Megbocsátok neked mindenért. –  Köszönöm, Anthony! Nagyon sajnálom, amit ellened és a családod ellen elkövettem. – Kívánom, hogy legközelebb jobban tudj bánni az energiákkal! –  Így legyen! – örvendnek a Tanács tagjai, s mi elhagyhatjuk a termet. Amikor Tayosszal kilépünk a folyosóra, Rosennel még egy pillanatig összenézünk, s mindkettőnk arcán elfogadó, megértő és megbocsátó mosoly jelenik meg. Ő jobbra megy, mi balra tartunk. S

tudom, hogy vezetőm már csak egyetlen helyszínre kísér el, s ez lesz utam végső, legszebb állomása.

4. Az égboltot arany, bronz és tengerkék színűre mázolják a végtelenbe nyúló kezek, s azt üzenik: a szeretet soha el nem múló csoda. Tündöklő, mindent beragyogó fények izzanak, melyektől a mező fehér, vajszínű és lila virágszirmai szinte dalra fakadnak. Égi ária finom dallamai úsznak körülöttem, épp csak hallhatón, akár a szellő, mely átfúj a végeláthatatlan mezőn, s megcsiklandozza a búzakalászokat. Hihetetlenül gyönyörű ez a vidék! Mintha a világ minden szépsége és jósága ide koncentrálódna – soha egyetlen pillanatra sem akarom elhagyni ezt a mezőt. Itt akarok maradni, amíg világ a világ, azokkal, akiket szeretek. Boldog izgatottság kerít hatalmába, lelkem minden fénycseppje szikrázik a vágytól, s egyszerűen nem tudok nem mosolyogni. Kíváncsian pillantok körbe a Találkozás Mezején, de még nem látom őket. Lelkek millióit azonban igen. Mindenhonnan a boldogság és határtalan béke úszik felém, ahogy minden pillanatban milliónyi találkozás zajlik. Lelkek csoportjai fonódnak össze, emlékek és mély érzelmek kapcsolódnak egymásba, lelkek ezrei repülnek az égbe a gyönyörtől… hiszem, hogy nem létezik a világon ennél boldogabb vidék! Nem bírok magammal, alig várom, hogy újra láthassam őket, s azon idegeskedem, vajon mit fognak szólni hozzám, mi lesz az első szavuk, s én mit feleljek nekik? Ámuldozva nézek szét a körülöttem hemzsegő lelkek tömegén – annyira, de annyira jó nekik, hogy már együtt vannak! Egyszer csak vonzást érzek, s mintha valaki a nevemen szólítana! Édes Istenem, már tudom, ki ő… máris ott vagyok, sietek hozzád! Egy kisebb emelkedő alján állok, s amint felsuhanok a tetejére és szétnézek az elém táruló lankás réten… szemembe könny szökik, s lerogyok a virágok közé. Alig hiszem el, hogy újra látom ezt az

arcot, és rám mosolyog! Vidáman lép felém, megértéstől, elfogadástól és feltétel nélküli szeretettől izzik egész valója. Édes Istenem… nem tudom szavakba önteni, amit érzek! Patakokban folyik szememből a boldogság és megkönnyebbülés könnyáradata, s amikor odaér elém, ráemelem a tekintetem. – Apám… – suttogom. – Szervusz, Anti – rám mosolyog, s megérinti a kezemet. Felhúz, hogy szembe nézhessünk egymással. Olyan furcsa, s mégis hihetetlenül jó érzés megint ilyen fiatalnak látni őt, mintha újra gyermek lennék, s ő csatangolásom után végre rám talált! –  Apám… – nyakába borulok és zokogok a boldogságtól, hogy újra magamhoz ölelhetem őt. – Annyira hiányoztál! – Te is nekünk, fiam… te is nekünk. Hosszan öleljük egymást, s amikor kibontakozunk, próbálom szavakba foglalni minden érzésemet, gondolatomat, megmagyarázni, ami a lelkemben van. De felesleges. Apám mosolyogva, mindem értőn néz rám, csak ennyi mond: – Boldog lehetek végre, mert hazaértél, Anti! – s ez a legszebb és legtöbb, amit kaphatok tőle. –  Olyan ostoba voltam. Istenem, milyen vak… – sóhajtok fel, s letörlöm a könnyeimet. –  Anti – apám megérinti a vállamat, s kezével int, hogy nézzek körül. – A mezőn minden virág tökéletes. Kivétel nélkül. S amint körbehordozom tekintetemet, egyszer csak közeledő alakokra figyelek fel, mintha csak a semmiből tűnnének elő. Hatan vannak. Hat csodálatos színekben pompázó lélek elevenedik meg a mezők virágai között, s amint felismerem őket, apámra kell támaszkodnom, hogy ne boruljak megint könnyek között a földre. A családom jön felém… Mintha a boldogság és katarzis vákuumába kerülnék, képtelen vagyok kifejezni, milyen mérhetetlen gyönyört érzek. Elkerekedett szemmel nézek rájuk, s igyekszem elfogadni, hogy mindez a valóság. Valóságosabb bárminél, amit valaha is láthattam!

–  Gyere, odakísérlek – mondja apám, s átkarolja a vállamat. Ahogy közeledünk egymás felé, észreveszem, hogy anyám áll középen, tőle balra két nővérem és Lorenzo. Jobbján pedig Elena… és Michael. Mindegyikük arcát úgy lesem, mintha most látnám őket először, s szavakkal kifejezhetetlen megkönnyebbülés kerít hatalmába: mind mosolyognak! Boldogok, hogy láthatnak… édes Istenem, örülnek nekem! Amióta csak meghaltam, erre a percre várok, s most megadatik nekem a csoda. Nem bírok tovább várni, oda kell szaladnom hozzájuk! Apám elenged, s egy pillanat múlva már szerető családom ölelésében vagyok… A teljesség csodálatos érzése jár át, amint magukhoz ölelnek, és mindegyikük vigasztal, elmondja, hogy mennyire hiányoztam, milyen nagyon várták már, hogy újra köztük legyek. Lorenzo játékosan megveregeti a vállam, s így szól: – Te… tékozló fiú, végre benőtt a fejed lágya! – s nagyot kacag. Nővéreim velem együtt sírnak és nevetnek. –  Nagyon aggódtunk, amikor megtudtuk, hogy feloldást kértél! De bíztunk Tayosban, hogy segíteni fog neked. Anyám megcsókolja az arcomat, mint gyermekkoromban, megállás nélkül ölel, simogat, s így szól: –  Tudtam, hogy rendbe fogsz jönni, Anti! Gyere már ide, hadd öleljelek meg újra, oly nagyon vágytam már erre! Elena könnyes szemét törölgeti, de nem szól semmit. Talán még nálam is jobban megkönnyebbült, s hatalmas gyönyör járja át. Szorosabban, mint bárki más, magához húz, és halkan a fülembe suttog: –  Köszönöm a szirmokat, Anthony! Mindig tudtam, hogy velem vagy és velem is maradsz. – Szeretlek, egyetlenem – súgom a lelkébe. Miután kibontakozunk az ölelésből, Mikey-hoz fordulok. Amióta meghaltam, azóta vágyom és rettegem ezt a pillanatot. Fiam éppoly fiatal, mint bármelyikünk, s csodálatos érzés érett férfiként látni őt.

– Mikey – szólítom meg, s ölelésre emelem a karomat. Fiam egy pillanatig vár, meredten néz rám. Majd szemében könnyek jelennek meg. –  Apa… – szól hozzám, s a hangja olyan a lelkemnek, mint egy oázis a fáradt utazónak. Összeölelkezünk, szorítjuk egymást, a soha el nem engedés ígéretével. Majd olyat mond a fiam, amire soha nem számítottam. – Bocsáss meg, hogy gyűlöletet éreztem irántad! –  Ne butáskodj, édes kisfiam… ne butáskodj már… Te bocsáss meg nekem, amiért magadra hagytalak! –  Nincs bennem harag – mosolyog, s ez a mosoly a valódi bizonyítéka annak, hogy itthon vagyok. Az egész világ a családom arcán ragyog, s tudom, sosem voltam még ilyen boldog, ilyen teljes és megbékélt. Még hosszan ölelkezünk, összefonódunk, és átadjuk magunkat a katartikus élménynek, majd sétálgatni kezdünk a mezőn, és családom mesél azokról az élményekről, melyekről lemaradtam, kivetítik emlékeiket, s megosztják minden velem kapcsolatos érzelmüket, gondolatukat. És én megértem: onnan tudom, hogy itthon vagyok, mert szeretnek. Bármit is tettem, szeretet és elfogadás vesz körül. Mert ez az én családom. A lelkem részei, önmagam kiterjesztése… ők, akikhez mindig hazamehetek. Egy kissé eltávolodunk a többi lélektől, s egy nagyobb tisztásra érünk. Egy lustán lejtő domb tetején vagyunk, alattunk kisebb sziklák vannak, távolabb erdőség zöldell, s a domb alján a tenger ezernyi kéksége tündököl. Megdöbbenünk, mert a táj rendkívül hasonlít Szicíliára! Összeölelkezünk, s gyönyörködünk az elénk táruló panorámában. Egyszer csak Lorenzo töri meg a csöndet. Elneveti magát, s így szól: –  Nézzétek! Ott a szikla mellett! – mutat egy pontra. S mindannyian mosolyra fakadunk. Majd ahogy jobban szemügyre vesszük a vidéket, elámulunk. Mindenütt ragyogó, csodálatosan piros pipacsok nőnek…

Miután elhagytuk a Találkozás Mezejét, mind az Elenával közös otthonunknál gyűlünk össze, mert egy meglepetésre készülök. Mindenkit megkérek, hogy menjenek a tópartra, azonnal jövök én is. Beszaladok a faházba, s magamhoz veszem azt az üveggömböt, melyet mennyországba érkezésemkor hoztam létre, s feltöltöttem lelkem és emlékeim minden szépségével, amikért hálát érzek. – Már itt is vagyok! – szólok családomnak. – Mire készülsz, drágám? – kérdi Elena nevetve. –  Csak figyeljetek! – kacsintok játékosan, s a tó fölé hajló stégre megyek. Amint a végére érek, ahová ki van kötve a csónakom, mellyel átszeltem a mennyei tengert, kíváncsian figyelő családom felé fordulok. – Szeretném megmutatni nektek, milyen sokat jelentetek számomra… Azzal kihúzom az üveggömb dugóját, s a benne lévő színes, kavargó tartalom nyomban az égbe emelkedik. Visszasuhanok családomhoz, közéjük állok, s együtt gyönyörködünk az éledő csodában. A tájat hirtelen naplemente fényei öntik el. A hegycsúcsok köré aranyszínű felhők úsznak. Lila és karmazsin színű felhőalakzatok simítják ki az ég bronzfátyolát. A tó mélykékjén csillagok távoli fénye tükröződik. A hegyek oldalát az alábukó napkorong fénypászmái cirógatják, s az utolsó búcsúzó fénysugarak alámerülnek a tóba. S mindent átjár az Egység érzete. A Mindenség Forrása ragyogja be mennyei otthonunkat, s mind érezzük, hogy ez a világ nem lenne ilyen szép, ha nem állnánk így együtt, egy családként a naplementében. Mert amint a nap lassan behunyja szemét és álomba merül, a mi álmainkat akarja látni… s nekem nem lehet szebb álmom annál, ami most van. Itt és most. Itthon, azok oldalán, akik szeretnek. Végignézek az arcokon, s minden szempárban örömöt látok, s végtelen békét. Az ő érzésük az én mennyországom. És bármilyen utakat is járok be, akármilyen

távolra is sodródom az élet tengerén… mindig visszatérek hozzájuk. Itt és most megértek valamit, amire eddig nem nyílt rá a szemem. És elönt a felismerés, hogy minderre nem jöttem volna rá, ha nem dobom el magamtól az életet, s nem járom végig mennyei utamat! Világossá válik számomra egy apró gondolat: csak szeretnem kell ahhoz, hogy a mennyben érezzem magam. Hiszen ez maga a család, s ez a mennyország: örök összetartozás…

UTÓSZÓ

E

gy hideg, téli délutánon a huszonnyolc éves, svéd fiatalember, Anton Lindöf betért egy újonnan megnyílt kis olasz kávézóba a kinti zimankó elől. Miután levette kabátját, melyről lesöpörte a hópelyheket, helyet foglalt az egyik ablak melletti boxban, s egy csésze cappuccinót rendelt a kedves pincérnőtől. Amíg a jóleső, forró italt kortyolgatta, azon töprengett, mivel ajándékozza meg szüleit és három testvérét a közelgő karácsony alkalmával. Gondolatai azonban folyton-folyvást a múltba tévedtek, s bár felkavarók voltak az emlékei, mégis elégedettséggel töltötte el, amit érzett. Alkoholista szülők gyermekeként nőtt fel, s az élet kemény próbáknak vetette alá. Ám Anton megfelelt a kihívásoknak, nem futamodott meg, nem menekült el, hanem szembenézett a problémáival, és szép egymásutánban megoldotta őket. Igen fiatalon benőtt a feje lágya, s megértette, hogy a sorsát egyedül csak ő alakíthatja, s bár még gyermek, képes lehet segíteni a szüleinek. Erőfeszítéseinek és hatalmas szívének hála a szülei már évek óta egy korty alkoholt sem ittak, jóravaló, kedves és nyitott emberekké váltak. Néha Anton is elcsodálkozott azon, hogy volt képes fiatalon ennyi mindent kibírni és megoldani… Amikor a férfi az utolsó korty cappuccinót is megitta, hirtelen egy pultnál ülő lányra figyelt fel. Nem tudta megmagyarázni, miért, de olyan érzés kerítette hatalmába, hogy ismeri ezt a lányt, noha csak a hátát és dús, barna haját látta. Anton odament hozzá, s belenézett a szempárba, melyet mintha mindig is keresett volna. A lányt Ellának hívták. Anton és Ella estig beszélgettek, s olyan érzésük volt, mintha mindig is erre a találkozóra vártak volna. Amikor később boldogan és nevetve kiléptek az utcára, Antonnak megakadt a szeme a cégéren, s nem értette, miért, kellemes melegség járta át.

A hely neve ez volt: Vörös Azálea kávézó.

Megjegyzések [←1]   Valós személyek, akik a Hindenburg-vonal áttörésekor hőstettet hajtottak végre. Michael Valente volt az első olasz-amerikai, aki megkapta a legmagasabb katonai kitüntetést, a Kongresszusi Becsület Érdemérmet.

Table of Contents ROBERT LAWSON - Odaát ELŐSZÓ 1. fejezet - KÉT PART KÖZÖTT 1. - New York City – 1934 2. 3. 4. 5. 6. 2. fejezet - EMLÉKEK ÓCEÁNJA 1. 2. 3. fejezet - FÉNY A KAPUN TÚL 1. 2. 3. 4. fejezet - ELÁGAZÁSOK 1. 2. 5. fejezet - ÖRVÉNYLÉS 1. 2. 6. fejezet - AZ ÉRINTÉS 1. 2. 7. fejezet - KÉT TÜKÖR 1. 2. 8. fejezet - EGYSÉG

1. 2. 9. fejezet - AZ ÉLET ÚTJA 1. 2. 10. fejezet - AHOL A FÉNY SZÜLETIK 1. 2. 3. 4. UTÓSZÓ Megjegyzések